Indiai Óceán 1700-as évek, Malabor partja. A Monszun c.

könyv
folytatása. A Courtney családból gyerekként megismert: Francis és
Christopher sorsának alakulását ismerhetjük meg.
Francis elmenekül kényelmes otthonából, Dél-Afrikába, hogy
megbosszulja apja halálát.
Christopher saját útját járja a világban, amely szintén sok
veszéllyel jár.
A Courtney férfiak élete összefonódik, az apák bűnei örökké
élnek a fiatalabb generációban.
Ezt a könyvet feleségemnek, Nisónak ajánlom, aki éjjel-
nappal beragyogja az életemet. Jobban szeretlek, mint ahogy
azt szavakkal ki lehet fejezni.
 Wilbur Smith

A TIGRIS
ZSÁKMÁNYA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
WILBUR SMITH: THE TIGER’S PREY
First published by HarperCollins Publishers 2017
HarperCollins Publishers, 1 London Bridge Street,
London SEI 9GF
Copyright © Orion Mintaka (UK) Ltd 2017
Wilbur Smith asserts the moral right to be indentified
as the author of this work All rights reserved

Fordította: Boreczky Katalin, Kovács Ágost

Borító: Dió Design Consulting

Hungarian Edition © Delej Kft. 2018

ISBN 978-963-9124-62-2

Kiadja: Delej Kft.

Felelős kiadó: Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Szerkesztő: Muzamel Judit
Műszaki vezető: Tóth Ibolya
Nyomdai előkészítés: Király és Társai Kkt.
Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató
 Az Özvegyen túl sok volt a vászon. A meleg monszunszél
fehér tarajos hullámokat korbácsolt az óceánon, amelyek a
zafírkék égről leragyogó nap fényében csillogtak. A hajó
vitorlái kidagadtak, a csúcsvitorlák és a fősudárvitorlák úgy
megfeszültek, hogy vásznuk majdnem elszakadt. Az igencsak
megrakott hajó az Indiai-óceánon végigfutó magas hullámok
között dülöngélt. Az életéért futott.
Gazdája, Josiah Inchbird a tatfedélzeten állt, és
hátrapillantott az őket követő hajóra, ami hajnalban bukkant
fel. A hosszú, karcsú és alacsony testű hajó úgy követte őket,
mint egy éhes farkas. Fekete testét vörösre festett
ágyúnyílások tarkították. Egyre közelebb ért hozzájuk.
Josiah Inchbird a feje fölött duzzadó vászonfelhőkre
pillantott. A szél megerősödött, a vitorlák pedig varrásuknál
megfeszültek. Már nem vonhat fel sokkal többet, ha nem
akarja, hogy katasztrófa legyen. Másfelől viszont biztos volt
benne, hogy a katasztrófa bekövetkezik, ha nem vállalja a
kockázatot.
– Mr. Evans – intett az első tisztnek. – Mindenki jöjjön
felhúzni a tarcsvitorlákat!
Evans, egy mélyen ülő szemű, harmincas évei végén járó
walesi férfi felpillantott a vitorlákra, és összevonta a
szemöldökét.
– Ebben a szélben, uram? Nem bír ki sokkal többet…
– A rohadt életbe, Evans, most vagy felhúzatja azokat a
vitorlákat, vagy a szennyes gatyáját akasztom ki a kötelekre,
ha attól még fél csomóval gyorsabban tudunk haladni!
Inchbird húsz évet töltött ezeken a vizeken hajózva, és
fokozatosan küzdötte fel magát a ranglétrán, miközben
kevésbé tehetséges, de nála jobb kapcsolatokkal rendelkező
pályatársai minden útkanyarulatában utolérték és
megelőzték. Olyan utakat élt túl, ahol a legénység felét a
függőágyukba csavarva, a hajóról tengerbe bocsátva temették
el India és a Fűszer-szigetek miazmás kikötőiben. Most sem
fogja veszni hagyni a hajóját.
– Mit csinálnak? – Egy nyugodt és tekintélyt parancsoló
női hang hangzott fel a hátsó fedélzet felett. A legénység egy
része megtorpant félúton felfelé a kötélhágcsón. Már három
hete voltak a tengeren, de még mindig élvezetes látványosság
volt számukra, hogy egy nőt látnak a fedélzeten.
Inchbird lenyelte az ajkára toluló káromkodást.
– Senhora Duarte. Ez nem az ön dolga. Jobb, ha lent
marad a hajó gyomrában.
A nő felpillantott a vitorlákra. Hosszú, sötét haja lobogott
a szélben olajbarna színű sima arca körül. A teste olyan
karcsú volt, hogy úgy tűnt, egy erős szélroham akár le is
tudná sodorni a fedélzetről, Inchbird azonban saját keserű
tapasztalatából tudta már, hogy korántsem ilyen törékeny.
– De mennyire, hogy az én dolgom – replikázott a lány. –
Ha elveszíti a hajót, mindannyian meghalunk.
Az emberek még mindig a kötélzeten bámészkodtak.
Evans, az első tiszt odacsördített a korbácsával.
– Munkára, legények, különben megérzitek a kötélvég
harapását!
Vonakodva ugyan, de ismét megmozdultak. Inchbird
érezte, hogy lassanként szertefoszlik a tekintélye, ahogy a nő
farkasszemet nézett vele.
– Menjen le! – parancsolta. – Ugye nem kell
elmagyaráznom önnek, mit tesznek a kalózok az olyan
hölgyekkel, akiket foglyul ejtenek?
– Figyelem, odalenn a fedélzeten! – kiáltotta az őrszem az
árbócrúd tetején. – Fölvonja a zászlóját! – Aztán olyan
hangosan, hogy mindannyian meghallották: – Jézusúristen…!
Nem kellett többet mondania. Mindannyian látták a
fekete zászlót lobogni ellenségük főárbócán, egy
szempillantás múlva pedig a vörös zászlót az orrán. „Nincs
kegyelem!” –figyelmeztette őket.

A Harci Kakas fedélzetén Jack Legrange kapitány nézte,

ahogy a zászlók kifeszülnek a szélben, és mohón
elvigyorodott. Már három napja árnyékként követték az
Indiamant, ezt a nagy indiai kereskedőhajót, mióta csak
Madagaszkártól valamivel arrébb megpillantották. Az évad
vége felé futott ki, és lekéste a konvojokhoz való csatlakozást.
A legtöbb hajó így védekezett az Indiai-óceánt elárasztó
kalózok ellen. Az éjszaka csillapodott a szél, ezért még több
vitorlát húzott fel, mert arra számított, hogy az ő hajója
jobban fel tud menni a szélre, mint a kövér Indiaman. Bejött a
számítása: most már csak nagyjából egy csomóval voltak
mögöttük.
Végigpillantott a hajóján. Bristoli rabszolgakereskedő
hajóként kezdte pályafutását, amely a Kelet-Afrikától az
amerikai és karib-tengeri gyarmatokra vezető útvonalon
közlekedett. Legrange volt az első tiszt, mígnem egy napon a
gazdája lopáson kapta és megkorbácsoltatta. A következő
éjszakán, miközben a vér még mindig szivárgott a kötésein
keresztül, egy banda élén kijött az orrkajütből, és
felakasztotta a kapitányt a vitorlarúd végére. Aztán egy
elhagyatott kis öbölbe vitték a hajót, ahol levágták az
orrkajütöt és a tatfedélzetet, a tárolókat mind kiürítették,
majd eltávolították az összes válaszfalat, és egy tucatnyi új
lőrést vágtak a hajó mindkét oldalába. Az egészséges
rabszolgákat busás haszonnal eladták, de megtartottak
néhányat a legcsinosabbak közül saját szórakoztatásukra – a
betegeket egy láncdarabbal megterhelve kidobták a hajóból a
hajó tisztjeivel meg a legénység minden olyan tagjával
egyetemben, aki nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk.
Most már valódi hadihajó volt, bár nem hívták annak, amely
a legnagyobb indiai kereskedőhajókon kívül mindent képes
volt levadászni.
– Orrágyúkat elsütni! – adta ki a parancsot. – Lássuk,
gyorsabban szalad-e, ha a fenekére csapunk!
– Ha még több vitorlát felvon, könnyen elveszítheti az
árboca végét! – szólt a mellette álló tiszt.
Legrange elmosolyodott:
– Pontosan!
Emberei hozzáfogtak az orrban lévő ágyúk
megtöltéséhez. Ezek a hosszú csövű, tizenkét fontos
fegyverek a hajó orrának két oldalán voltak elhelyezve. A
tüzér gyutacsot hozott a hajó gyomrából, és meggyújtotta a
szenet, hogy belobbantsa a lőport. Győzni akartak és
sértetlenül megkaparintani a rakományt, de ha az a veszély
fenyeget, hogy elszökik előlük, Legrange inkább engedte
volna, hogy a vízvonalig leégessék a hajót, mint hogy
elmeneküljön.
 – Mi a helyzet avval, kapitány? – kérdezte a tiszt.
Jobb felől a távolban egy másik vitorla táncolt a
láthatáron. Legrange ráemelte a távcsövét, és egyszeriben
tisztán látta. Egy szlúp volt: vékony, egyenes fedélzetű hajó,
mely csúcs és orrvitorlákkal repült. Látta, hogy legénysége a
korláthoz tömörülve figyel és mutogat. Az egyik férfinál
látcső volt, melyet a Harci Kakas felé fordított. Valószínűleg
éppen telecsinálja a gatyáját – gondolta Legrange, és hálát ad
istennek, hogy a kalózoknak gazdagabb zsákmánya is van, amit
megkaparinthatnak, legalább is egyelőre.
– Először elintézzük a dolgunkat a kereskedőhajóval.
Aztán beérjük azt a szlúpot és megnézzük, milyen áruja van a
fedélzetén a mi számunkra. Most azonban nem fog zavarni
minket.

Tom Courtney leeresztette a távcsövét. A kalózhajó,

árbocainak csúcsán a vörös és fekete zászlóival, ismét apró
alakká zsugorodott a horizonton.
– A kereskedőhajó egyre több vitorlát húz fel – jegyezte
meg. – Még az is lehet, hogy gyorsabb lesz náluk.
Fény villant a kalózhajó orrából. Egy pillanattal később
hallották, hogy az ágyúlövés tompa dübörgése végiggurul a
vízen.
– Még mindig lőtávolon kívül van – mondta a Tom
mellett álló férfi, miközben a kereskedőhajó tatja mögött
néhány méterre a víz úgy fröccsent fel, mint egy ragyogó
tolldísz. A férfi magasabb volt Tomnál, vállán kidagadtak az
izmok, ahogy mozgott. Fekete arcát sebhelyekből álló minta
borította, kidudorodó csigavonalakkal és bordákkal, annak az
afrikai törzsnek rituális jelvényeivel, amelybe született.
Kisfiúkora óta ismerte Tomot – ahogy annak előtte az apját,
Halt is. Ébenfa bőrén azonban egyetlen ránc sem volt,
borotvált koponyáján pedig egyetlen ősz hajszál sem nőtt.
– Nem sokáig, Aboli. Legalább pár csomóval gyorsabb
annál a kövér kancánál.
– A kereskedő jobban tette volna, ha megadja magát.
Tudjuk, mit tesznek a kalózok azzal, aki ellenáll nekik.
Tom maga mögé pillantott. Az orrfedélzeten két nő ült a
ponyva alatt, és meg sem kísérelték palástolni, hogy a férfiak
minden szavát kihallgatják.
– Gondolom, sorsára kellene hagynunk a kereskedőhajót
– szólt kétségek között.
Aboli tudta, mire gondol:
– Negyven ágyú a mi tizenkettőnk ellen – figyelmeztette.
– És legalább kétszer annyi ember.
– Botorság lenne belekeveredni.
Az orrfedélzeten ülő két nő egyike felállt, és csípőre tette
a kezét, kék szeme villogott. Nem volt szokványos
értelemben szépnek nevezhető: ajka túl széles volt, álla túl
erős, hibátlan bőrét pedig aranybarnára sütötte a trópusi nap.
Volt azonban benne valami élénkség, életteliség, valami
ruganyos erő a testében, okosság az arcán, amely az első
pillanatban lenyűgözte Tomot, mikor megpillantotta őt.
– Ne légy olyan anyámasszony katonája, Tom Courtney –
jelentette ki. – Csak nem fogod hagyni, hogy azokat a szegény
párákat kalózok gyilkolják meg? – Kikapta a kezéből a
távcsövet és a szeméhez emelte. – Úgy vélem, hogy van egy
nő is a fedélzeten. Tudod, mi lesz vele, ha a kalózok
elfoglalják a hajót?
 Tom összenézett a kormánynál álló férfival.
– Te mit gondolsz, Dorry?
Dorian Courtney összevonta a szemöldökét. Ők ketten
testvérek voltak, bár ezt kevesen gondolták volna. A bőre
sötétbarnára égett az arábiai sivatagban töltött évek során.
Vörös haja köré csavarva zöld turbánt viselt, alsótestén meg
bő tengerésznadrágot, melynek övébe görbe tőrt tűzött.
– Nekem sincs ínyemre. – Könnyed hangsúllyal mondta
ezt, de mindannyian tudták, milyen keserű tapasztalat van a
szavai mögött. Tizenegy éves korában arab kalózok elfogták
és eladták rabszolgának. Tomnak tiz évébe tellett, hogy
megtalálja, tíz évbe, ami alatt végig azt hitte róla, hogy már
meghalt. Közben Doriant örökbe fogadta Maszkát jó
szándékú hercege, és harcos lett az ő udvarában. Mikor Tom
és Dorian végre ismét találkoztak a kelet-afrikai vadonban,
Tom fel sem ismerte őt. Csak néhány hüvelyken múlt, hogy
nem ölték meg egymást.
– Nem lesz egyszerű, Kiébe – figyelmeztette Aboli. A
Kiébe becenevet ő adta Tomnak: sólymot jelentett a törzse
nyelvén. Abolinak is megvolt rá az oka, hogy utálja a
rabszolga-kereskedőket. Néhány évvel korábban két feleséget
vett a Lozi törzsből, aki hat gyereket szült neki. Míg Aboli
kereskedelmi céllal távol volt, arab rabszolga-kereskedők
törtek a falura, és elfogták a lakóit. Zetét és Fallát meg két
legidősebb fiát elvitték rabszolgának, a kicsiket pedig mind
megölték. Aboli négy kisfiának és kislányának loccsantották
ki az agyát egy fatörzsön, mert túl fiatalok voltak ahhoz, hogy
elrablóiknak megérje erőltetett menetben magukkal vinni
őket a keleti parti rabszolga-kereskedelemre szakosodott
kikötőkbe. Aboli és Tom egész Afrikán át üldözte őket, a
végkimerülésig követve a nyomukat. Mikor beérték őket,
kiszabadították Zetét és Fallát, meg a két életben maradt fiút,
aztán kegyetlen bosszút álltak a rabszolga-kereskedőkön. A
fiúk, Zama és Tula mostanra már majdnem férfivá serdültek,
és ugyanolyan impozáns látványt nyújtottak, mint az apjuk,
bár egyelőre még nem voltak rituális sebhelyek az arcukon.
Tom tudta, milyen borzasztóan szeretnék elnyerni a jogot,
hogy ők is ilyeneket viselhessenek.
– A kereskedőhajó nagyon meg van rakodva – mondta
Dorian, mintha csak épp most jutott volna eszébe. – Azért a
rakományért szép kis jutalmat kaphat az, aki megmenti.
Aboli már töltötte is a pisztolyát.
– Tudod, mit mondott volna apád…
– Tégy jót mindenkivel, de ne feledd utána átvenni a
fizetséget – nevetett fel Tom. – De nem szeretnék csatába
indulni úgy, hogy a hölgyek a fedélzeten vannak.
Sarah már korábban eltűnt a fedélközben. Most ismét
előbukkant, kezében egy aranymarkolatú karddal, melynek
gombján kék zafír ragyogott.
– Te fogod viselni ezt, Tom Courtney, vagy én leszek
kénytelen? – tudakolta.
Újabb lövés dörrenése hatolt el hozzájuk az óceánon át.
Ezúttal látták, hogy a golyó a kereskedőhajó farán lévő
faragásról leszakít egy darabot.
– Te jó ég, Mrs. Courtney, azt hiszem, a kalózok inkább
lemondanának a Nagy Mogul kincses flottájának minden
aranyáról, mint hogy megtagadják az ön kérését. Mit
gondolsz, Jázmini? – ezt egy szépséges, kökényszemű arab
lányhoz címezte, aki Sarah mögött állt. Dorian felesége volt,
egyszerű, földig érő ruhát és fehér fejkendőt viselt.
 – A jó feleség mindenben engedelmeskedik férjének –
felelte illedelmesen. – Előkészítem az orvosságos ládikómat,
mert minden bizonnyal szükség lesz rá, mire végeztek.
Tom felcsatolta a kék drágakővel díszített kardot. Ez volt
a Neptun-kard. Egykor az apjáé volt, azelőtt pedig a
nagyapjáé. Eredetileg azonban Sir Francis Drake ajándékozta
dédapjának, Charles Courtney-nak, a Dél-Amerika karib-
tengeri partvidékén fekvő Rancheria város kifosztása után.
Tomot ezzel a karddal ütötték a Szent Grál Rendjének
Templomos Tengerész lovagjává, amint az őseit is annak
előtte, és arra használta, hogy számtalan embert a jól
megérdemelt halálba küldjön. Legfinomabb toledói acélból
készült hajlékony pengéjének a súlyát tökéletesen
kiegyenlítette a markolatgombon lévő csillagzafír.
Tom kihúzta a kardot hüvelyéből, és örömmel nézte,
ahogy a napfény visszaverődik az aranyberakásról.
– Töltsétek meg az ágyúkat, Aboli. Kétszeresen,
fogolysöréttel. – A kis ólomgolyók nagy tömegben röppentek
szerteszét, és komoly roncsolást okoztak mindenben, ami az
útjukba kerül. Mr. Wilson, hozza fel a hajót három fokkal a
szélbe!

A kalózhajó orrában elhelyezett ágyúk ismét eldördültek.

Az egyik golyó célt tévesztett; a másik letépett egy darabot az
Özvegy farán lévő díszes faragványból, szálkafelhőt repítve
föl. Inchbird arcán meleg vér csordult ki, mert az egyik szálka
felsértette.
– Az árbocokra céloznak! – A kalózhajó egy leheletnyit
változtatott az irányán, és olyan szögben helyezkedett el,
hogy a másik hajó árbocai kuglibábuk módjára sorakoztak
előtte.
– Ilyen távolságból ezt nehéz lesz eltalálni – mondta
higgadtan az első tiszt.
És mintha meghazudtolnák, egy reccsenés hallatszott
felülről. Minden szem feltekintett – épp elég gyorsan ahhoz,
hogy lássák, amint egy nagy darab fagerenda és egy
összecsavarodott vitorlavászon repül feléjük. Az emberek
félreugrottak. De néhányan túl lassúak voltak. A tatárbóc
lezuhanó csúcsa eltalálta a kormányost, és szétzúzta a
koponyáját. A hajó elkezdett elcsatangolni a széltől. A
csúcsvitorla szemfedőként pihent meg a férfi testén.
– Vágják le! – kiáltotta Inchbird. – Ki kell szabadítanunk a
kormányt! – Az emberek odarohantak és baltákkal kezdték
csépelni a szétzúzott gerendákat.
Egy újabb lövés elnyomta a szavát, és Inchbird
megtántorodott az örvénylő levegőtől, mikor az ágyúgolyó
átrepült a fedélzet fölött, mindössze egylábnyi távolságra az
arca előtt. Érezte, hogy a hajója lassul, ahogy lejött a szélről és
elfordult. A teste remegett; vitorlák ropogtak, kötelek
pattantak el.
A kormánynál a legénység már kiszabadította a
vitorlavásznat, és éppen kezdték elvonszolni. Mikor elhúzták
onnan, ahová zuhant, a vászon fényes volt az agyoncsapott
férfi vérétől. Alatta pozdorjává törve hevert a kormány, amire
ráesett a gerenda. Órákra lenne szükség ahhoz, hogy egy újat
szereljenek fel, annyi idejük pedig nincs.
Balról a kalózhajó gyorsan közeledett, és elfordult, hogy
melléjük kerüljön. Most már olyan közel volt, hogy Inchbird
szabad szemmel is jól látta a fedélzetén összegyűlt embereket.
Néhányan rövid kardot forgattak a levegőben, másoknál
hosszú, kegyetlen dárda volt.
Inchbird összeszorította a fogát:
– Felkészülni a támadás visszaverésére!

A Harci Kakas kormányosa hajóját az Özvegy mellé

navigálta. Az árbocon dolgozó emberek megkurtították a
vitorlákat, míg a többi kalóz a fedélzet mellvédje mögött
egyensúlyozva és a hajó merevítő köteleibe meg ponyváiba
kapaszkodva gyülekezett. A két hajó egymásnak ütődött és
ettől himbálózni kezdtek, vitorlarúdjaik vége pedig összeért.
Most már csak néhány lábnyi nyílt víz választotta el őket
egymástól.
Legrange felszökkent a korlátra. Ez már-már nevetségesen
könnyű volt – gondolta öntelten. Ahogy lepillantott a
kereskedőhajó fedélzetére, látta, hogy nincs rajta senki. A
legénység nyilván a hajó belsejében van és eszeveszetten
próbálja elrejteni az értékeit. Hiábavaló erőfeszítés;
hamarosan úgyis mind sikoltozni fognak és rimánkodni neki,
hogy elmondják, hova rejtették az utolsó tallérjaikat.
Felemelte a szócsövét:
– Zászlót bevonni, készüljenek fel, vendégeink lesznek!
Emberei üdvrivalgásban törtek ki. Legrange végignézett a
kereskedőhajó ágyúi során, és látta, hogy egyiknél sem állt
senki, mindegyiket magára hagyták. Jól jönnek majd, hogy
kiegészítse velük a Kakas arzenálját. Vagy még jobb ötlete
van; inkább újrafestethetné az Özvegyet és egy kis flottillát
hozhatna létre. Két hajóval övé lenne az egész óceán. Ettől a
gondolattól elvigyorodott, mint egy zsákmányra éhes farkas.
 Ekkor valami színes villanás tűnt a szemébe; egy narancs-
sárga fény, mintha egy napsugár csillanna a fémen az egyik
ágyú hátuljánál. Nem napsugár volt. Egy égő kanóc lángja
volt, amely lassan haladt a gyújtólyuk belseje felé. Gyorsan
végigpásztázta az ágyúk sorát, és meghűlt bene a vér.
Minden ágyú meg volt töltve lövedékkel, és rá céloztak.
– Lebukni! – üvöltötte. A lövészek nélküli ágyúk
közvetlen közelről, dübörögve lőtték ki tölteléküket a
kalózhajó oldalára. Ácsszögekkel fűszerezett sörétet okádtak,
amely porrá zúzta a mellvédet és embereinek első sorát
péppé aprított emberi húsból álló véres káosszá változtatta.
Egy szálkafelhő hasított végig a közvetlenül mögöttük álló
emberek sorain és a fedélzetre lökte őket. Az ezt követő
rettenetes csendet az Özvegy legénysége törte meg, akik
muskétákkal és pisztolyokkal felfegyverkezve özönlöttek ki a
fedélzet nyílásain, és felmásztak a tatfedélzetre, hogy lefelé
tüzeljenek a mészárlás túlélőire. Bármilyen gyorsan
kecmeregtek is talpra a kalózok, a muskéták golyói mindjárt
újra leterítették őket. Az Özvegy legénysége éljenzése
közepette a két hajó kezdett elsodródni egymástól.
Legrange zsákmánya kicsúszni látszott a kezéből. A Harci
Kakason azonban több mint kétszáz ember tartózkodott, az
Özvegyen viszont, még ha teljes volt is a létszám, száznál is
kevesebben. Bármekkora veszteség érte is őket, a kalózok
még így is túlerőben voltak zsákmányukkal szemben, csupán
bátorságra volt szükségük.
Nyers haraggal teli üvöltéssel Legrange megragadta egy
kötél végét, amely meglazultan lógott a hajó oldalán. A
derekára csavarta és szabad kezében egy pisztollyal
visszamászott a mellvédre.
 – Nincs kegyelem! – üvöltötte, ezzel átrepült a nyílt vízen
a levegőben még mindig gomolygó füstön keresztül, és az
Özvegy fedélzetén ért földet. Az egyik tengerész, mikor látta,
hogy jön, eldobta töltetlen puskáját, és kardja után kapott.
Legrange közvetlen közelről arcon lőtte, majd eldobta a
pisztolyt, és egy másikat húzott elő az övéből. Egy másik
tengerész támolygott felé. Legrange őt is lelőtte, majd kardot
rántott.
Az Özvegy oldalán végig csáklyák és meztelen talpak
csapódtak a fedélzetre, ahogy Legrange emberei követték
vezérüket a hajóra. Bajtársaik vérétől és kiontott beleinek
mocskával összekenve ugrottak elő a füstből, mely fojtóvá
tette a levegőt. Az Özvegy legénységét szinte azonnal
eltiporták. A kalózok még a hajó oldalánál történtek után is
sokkal többen voltak náluk, és kegyetlen hangulatban voltak
amiatt, ami az imént a társaikkal történt. Az Özvegy
legénységét egyenként levágták, mígnem már csak egy kis
létszámú embercsoport maradt összetömörülve a hátsó
fedélzet alatt.
Néhány kalóz, látván, hogy megnyerték a csatát, azonnal
leszaladt a hajó gyomrába, hogy nyomban nekilásson a
fosztogatásnak. A többiek bekerítették az Özvegy maradék
legénységét a taton, rövid kardjukkal döfködték, de nem
siettek megölni őket. Tudták, hogy kapitányuk megfontoltan
akar majd cselekedni, lassú bosszút fog állni rajtuk amiatt,
hogy olyan keményen próbáltak ellenállni.
Legrange keresztülgázolt a véres fedélzeten, átlépve az
elesettek hulláit.
– Melyikük a kapitány? – tudakolta.
Inchbird előrelépett. A karját ért vágásból szivárgó vér
átáztatta az ingét.
– Josiah Inchbird. Én vagyok a hajó gazdája.
Legrange vállon ragadta, előrerántotta, és lelökte a
fedélzetre.
– Meg kellett volna adnotok magatokat – sziszegte. -
Megdolgoztattál minket. Ezt nem lett volna szabad tenned.
Kihúzta a kését az övéből, és hegyét Inchbird arcának
szegezte.
– Élve nyúzlak meg, és a beleidet feletetem a cápákkal,
miközben érzed, ahogy esznek.
A körülötte állók felkacagtak. Inchbird megvonaglott és
könyörögni kezdett:
– A rakterünkben madrászi fűszerek és pamutvászon van,
a hajófenékben pedig bors. Vigyék mind.
Legrange közelebb hajolt.
– Ó, ezt fogom tenni, ebben biztos lehetsz. Deszkánként és
válaszfalanként szedem darabokra a hajódat, és megkeresem
az utolsó fillérig az összes elrejtett tallért. De nem ezért foglak
titeket megbüntetni, hanem az önfejűségetekért meg azért,
amit az embereimmel tettetek.
Ekkor azonban a kabinlejáró felől felhangzó lárma
elterelte a figyelmét. Arra fordult meg, hogy két embere jön
fel a fedélközből, maguk között egy foglyot vonszolva. A hajó
tatján álló emberek felröhögtek és füttyentettek, mikor
meglátták, hogy egy nő az, aki eltépett blúzát próbálja a
nyakánál összefogni. Térdre dobták őt Legrange előtt.
– A kapitányi kabinban találtuk, amint ezeket próbálta
elrejteni – az egyik kalóz kinyitotta a tenyerét, és egy marék
aranyérmét szórt a fedélzetre. A többiek füttyentettek és
éljeneztek.
 Legrange két tenyerébe fogta a nő állát, és felemelte az
arcát, hogy kénytelen legyen ránézni. Egy égő szempár
meredt vissza rá, amely szinte túlcsordult a gyűlölettől és az
elszántságtól. Ezen gyorsan változtatok – vigyorodott el a férfi a
gondolattól.
– Hozzatok parazsat! – parancsolta. A hajánál fogva
felrántotta a nőt, és kényszerítette, hogy felálljon, azután
jócskán megtaszította. Az hátratántorodott, megbotlott egy
kötélben, és elterült a hátán. Megmozdulni sem volt ideje,
mert négy kalóz lecsapott rá, szétfeszítette a karját és a lábát,
majd leszorította őt.
Legrange megállt fölötte. Kardja pengéjével felhasította a
szoknyáját, emberei pedig széthúzták azt. Az asszony
tekergőzött és vonaglott, a férfiak azonban erősen leszorítva
tartották. Legrange kardjával még jobban széthúzta a
szoknyáját, és felfedte tejfehér combjait és a combok tövénél
sötétlő szőrcsomót. Az emberei rivalgva éljeneztek.
Inchbirdre pillantott:
– A feleséged? A macád?
– Egy utas – mordult fel Inchbird. – Kérem, uram, engedje
el!
– Az attól függ, hogy érzem magam vele.
Két ember jött és egy három lábon álló tartóban égő
parazsat hozott. A szén halványan fénylett. Legrange addig
piszkálgatta a kardja hegyével, amíg az acél vörösen izzani
nem kezdett. Felemelte a füstölgő pengét és a nő fölé tartotta.
Mélybarna szemébe pillantott. Már nem volt benne dac vagy
makacsság – csupán rémület.
Ajka halvány mosolyra görbült. Leeresztette a pengét a
két comb találkozása felé, és hagyta, hogy ott körözzön,
néhány hüvelyknyire a nemi szervétől. A nő most nagy
nyugalmat erőltetett magára; nem mert küzdeni, mert attól
félt, hogy hozzáér a kardhoz. Füst szállt fel a ragyogó
pengéből.
A férfi feléje suhintott a pengével, az asszony pedig fel-
sikoltott, ám ez csupán csel volt. Alig valamivel szétnyílt
szeméremajka előtt állította meg a pengét. Felnevetett. Azóta
nem szórakozott ilyen jól, mióta az utolsó rabszolgalánya
belehalt a kedveskedésébe.
– Vedd el – könyörgött a nő. – Vedd el a rakományt, az
aranyat, bármit, amit akarsz!
– Úgy is lesz – ígérte. – Először azonban magamat
elégítem ki.
A kard hegye már kihűlt. Ismét belemártotta az égő
lángjába, míg forróbban nem izzott, mint az előbb, és a nő
szeme elé tartotta, akinek verejték gyöngyözött a homlokán.
– Látod ezt? Megölni nem fog, de nagyobb fájdalmat okoz
majd, mint amit valaha is elképzelni voltál képes.
– Menj a pokolba, ott van a helyed – sziszegte felé a nő.
Dacossága csak fokozta Legrange étvágyát. Szerette a
határozott nőket, akikben van szenvedély – annyival nagyobb
elégtétel, mikor végül összeomlanak. Megnyalta az ajkát és a
vér ízét érezte. A hajó gyomrából kiáltozást és
fegyvercsörgést hallott, de túlzottan lekötötte az, amivel
szórakozott, ahhoz, hogy bármennyire is odafigyeljen rá.
Valószínűleg az emberei vitatkoznak a zsákmányon. Majd
később elintézi őket.
Szabadon maradt kézfejével megtörölte az ajkát, és
halkan így szólt:
– Megégetlek, asszony. Megégetlek, aztán magamévá
teszlek, majd az embereimnek adlak, hogy úgy végezzenek
veled, ahogy akarnak.

– Húzzátok be az evezőket – parancsolta Tom halkan.

Mind a nyolc, víztől csepegő evező becsusszant, ahogy a
Kentaur csónakja a kalózhajó fekete teste alá ért. Tom
elfordította a kormányt. Nem pillantott fel: minden figyelmét
az kötötte le, hogy a lehető legcsendesebben hozza közel a
csónakot a hajóhoz. A csónak orrában Aboli és Dorian
muskétáját a Harci Kakas fedélzete felé irányította, ahol a
mellvédhez erősítve egy forgótalpas ágyú meredt előre
vészjóslóan. Ha a kalózok közül bárki is a hajón maradt, és
nem ment át a zsákmányul ejtett hajóra, löncshússá tudná
darálni azzal a fegyverrel.
Tom visszapillantott a Kentaur felé, amely fél mérfölddel
arrébb várakozott. A kalózok nem vették észre – vagy
túlságosan is el voltak foglalva egyelőre a fosztogatással
ahhoz, hogy vele törődjenek. Mindössze két embert hagyott a
fedélzeten Sarah-val és Jázmin ivei. Ha itt most nem járnak
sikerrel, az asszonyoknak befellegzett. Gyorsan elhessegette
elméjéből ezt a gondolatot.
A csónak orra csupán leheletnyire érintette meg a
kalózhajót. Aboli megmarkolta a létrát, és felfelé mutatott.
Tom megrázta a fejét. A vízvonal közelében egy sor rés volt a
kalózhajó testén, de túl alacsonyan ahhoz, hogy lőrések
legyenek. Rájött, hogy minden bizonnyal szellőzőnyílások
lehettek, amelyek abból az időből maradtak, mikor még
rabszolgakereskedő-hajóként szolgált.
Tom kivette a kést az övéből, és a legközelebbi nyílás
fedele alá nyúlt vele. Mikor még rabszolgák voltak odabenn,
ezek a nyílások belülről le voltak lakatolva, de a kalózok nem
fáradoztak az efféle dolgokkal. Pengéje megérintette a
zárnyelvet odabenn. Felfelé húzta a késsel, hátha ki tudja
nyitni.
A zárnyelv engedett. Kinyitotta a szellőzőnyílást és
bekémlelt az alsó fedélzet félhomályába. Senki sem állta útját.
Miközben Aboli egy helyben tartotta a csónakot, ő átpréselte
magát a szellőzőn. A többiek fegyverüket maguk előtt tartva
követték. A széles vállú és erős testű Aboli kínlódva
nyomakodott át a szűk nyíláson.
Az alsó fedélzet szűkös és alacsony volt. Tom guggolt
ugyan, de még igy is majdnem beverte a fejét egy gerendába.
A készletek és a zsákmány kupacai közti, melyeket a kalózok
ide rakodtak, lassan haladt a főfedélzet irányából a
rostélyokon át beérkező fény felé. Dorian és Aboli a Kentaur
legénységének többi tagjával együtt szorosan a nyomában
haladt. Köztük volt Alf Wilson is, aki még Tom apjával is
hajózott; meg Aboli két fia, Zama és Tula. Szemük fehéren
villogott a sötétben és keményen néztek maguk elé a dühtől,
amelyet a hajó rabszolga-kereskedő múltjának imént látott
nyomai keltettek bennük. Mindannyian nagyon is jól tudták,
hogy más körülmények között talán a vasgyűrűk egyikéhez
láncolva találnák magukat, amelyek még mindig kiálltak a
fából ácsolt falakból, és átvinnék őket az óceánon, hogy
eladják őket, mint valami állatokat a karib-tengeri és amerikai
gyarmatosoknak; feltéve persze, hogy túlélnék az utat. Még
mindig érezni vélték a szenvedés és az emberi nyomorúság
szagát, amely áradt a deszkákból.
Tom felkúszott a hátsó létrán, és óvatosan kidugta a fejét
a nyíláson. A hátsó fedélzeten bukkant elő a tatárbóc
közelében. Odakinn a tűző napon csupán halottak feküdtek
szerte a főfedélzeten végignyúlva. Az élők mind átmentek az
Özvegyre, hogy kifosszák.
Tom intett az embereinek, hogy kövessék őt az
ágyúfedélzetre. Az egyik hosszú ágyúra mutatott, amelynek a
csöve kinyúlt a nyitott lőrésen, és egyenesen a másik hajó
testének nyomódott.
Parancsként csak annyit vetett oda:
– Toljátok be!
Zama és Tula egy szökkenéssel a köteleknél termett,
melyekkel az ágyú a hajó testéhez volt erősítve. Alf Wilson
meg a többiek csatlakoztak hozzájuk. Együttes erővel
hátratolták az ágyút, ami dübörögve gurult be a fedélzetre a
sínen. Ahol előbb az ágyúcső támasztotta a másik hajó
oldalát, nyitott, fényes négyzetként tátongott a lőrés. Tom
átdugta rajta a fejét. A két hajó együtt mozgott, testük
összeütődött, ha találkoztak. Csak egy keskeny rés volt
köztük, aminek az alján tiszta víz csillogott.
Tom kioldotta kardját az övéből.
– Tarts meg, Aboli!
Aboli a lábánál fogva tartotta, amíg kinyomta magát a
lőrésen, és míg meg nem tudta érinteni a másik hajó oldalát.
Ennyire hátul a másikon nem voltak lőrések csak ablakok,
melyeken keresztül a kapitányi kabinba látott be. Látta, hogy
az üveg mögött odabent mindenféle alakok mozognak, akik
tűvé teszik a kabin belsejét, hogy valami értékes holmit
találjanak. Egy pillanatra megdermedt, de azokat ott annyira
lekötötte az, amivel el voltak foglalva, hogy nem vették észre
a két hajó közötti mély homályban.
 – Segítsen valaki! – kiáltotta az egyik. – Rohadt nehéz.
A hangját tisztán lehetett hallani a törött ablakon át.
Miközben Tom figyelte, valaki csatlakozott az előző fickóhoz.
Együtt aztán felemeltek egy tömör ládát és kivitték az ajtón.
A kabin most üresen állt. Tom olyan messzire kinyúlt,
amennyire csak tudott, és örült, hogy Aboli erős karja tartja
őt. Átnyúlt a törött üvegen lévő éles szegélyű lyukon,
vigyázva, hogy ne vágja el a csuklóját, és kinyitotta a zárat.
Egy lökéssel kitárta az ablakot.
– Engedj el – súgta oda Abolinak. Megragadta az ablak-
párkányt, és keresztüllökte magát az ablakon. Egy
párnakupacra huppant. A párnák huzatát felvágták és
tömését kitépték az értékek után kutató kalózok.
Aboli átnyújtotta az ablakon Tom kék kardját. Tom
felcsatolta, és megvizsgálta, meg vannak-e töltve a pisztolyai,
mialatt a többiek egyenként utánamásztak. Mire mind
átjutottak, annyira zsúfolttá vált a kabin, hogy mozdulni is
alig tudtak.
Fentről a tatfedélzetről üvöltő röhögés hallatszott. Tom
azon töprengett, mi történhet odafenn.
Az ajtó kicsapódott. Egy kalóz állt ott. Bizonyára épp a
tiszti ebédlőben fosztogathatott, mert egyik kezében egy
marék ezüstkanalat, másikban pedig egy gyertyatartót tartott.
– Mit csináltok? Ez az enyém! – Majd, ahogy
végigpillantott az egybegyűlt furcsa társaságon így folytatta:
– Kik vagytok ti, a fenébe is?
Nem volt annyi hely a kabinban, hogy kardját
megsuhinthassa, ezért Aboli a kard pengéjével a kezében
kinyújtotta a karját és torkon szúrta a kalózt, aki nyakához
kapott és a padlóra zuhant. A sebéből bugyogott a vér. A
kanalak a gyertyatartóval együtt csörömpölve hullottak a
fedélzetre.
– Utánam, Kentaur! – Tom fejét lesunyva mászott ki az
ajtón az alsó fedélzetre. A fedélközben tökéletes felfordulás
uralkodott: az emberek textilbálákat rángattak ki a raktérből,
tengerészládákat borítottak ki és drága fűszereket szórtak
szét a fedélzeten. Valamivel előrébb valaki feltört egy
rumoshordót, és a többiek magából a hordóból ittak a lyukon
át.
Senkinek sem volt kéznél a fegyvere. A legtöbben nem is
látták, hogy emberek bukkantak elő a kabinból, vagy nem
fogták fel, hogy kik azok.
A Kentaurról érkezett társaság rájuk rontott. Aboli és
Dorian kipróbált harcosok voltak, számtalan csata veteránjai,
Zama és Tula pedig, akik úgy nőttek föl, hogy apjuk háborús
történeteit hallgatták, az olyan ifjak vadságával vetették bele
magukat a küzdelembe, akik először kóstolnak bele egy
csatába. Alf Wilson és a többiek már több csatába követték a
Courtney-kat, mint amire egyáltalán emlékezni érdemes.
Pontosan tudták, mit kell tenniük.
A kalózok még szinte fel se fogták, mi történik velük,
mikor már jó részüket harc nélkül leterítették. Néhányan
megpróbálták ugyan bármivel, ami a kezük ügyébe került,
megvédeni magukat – navigációs könyvekkel, fedeles
fémkupákkal, textilbálákkal –, de hamar végeztek velük. Tom
a szeme sarkából látta, hogy Dorian határozott, pontos
mozdulatokkal nyomul előre. Az egyik kalóz kést tartott a
kezében. Dorian kardjának egyetlen suhintásával
lefegyverezte, majd megfordította a pengét, becsúsztatta a
kalóz bordái közé, és szíven szúrta. Csuklójának egyetlen
csavarintásától tisztán jött ki a penge, épp idejében, hogy a
markolat acélvasával a következő férfi arcába csapjon. A férfi
hátratántorodott, Dorian pedig előrelépett, és keresztüldöfte.
Néhány kalóznak azonban mégis sikerült az első létrán át
elmenekülnie.
– Fel a fedélzetre! – kiáltotta Tom. Néhány kalóz már
bizonyára rájött, mi történik. Ha elzárják a lejáratokat, Tom és
az emberei bennszorulnak.
Tom felviharzott a feljárón, hármasával szedve a vértől
iszamós fokokat. Egy férfi jelent meg a lépcső tetején: Tom
baljával kirántotta az egyik pisztolyát és lelőtte. Ilyen közelről
lehetetlen volt elhibázni. A férfi feléje bukott, Tom kitért előle,
az utolsó fokokat egy ugrással vette, és megérkezett a
főfedélzetre.
A csata forgatagában élessé vált érzékeivel azonnal
felfogta a jelenetet: hátul egy csomó fogoly volt összeterelve,
akiket felfegyverzett kalózok vettek körül; köztük a térdelő
kapitány, akinek arca és karja vérzett, és egy a hanyatt fekvő,
szétnyitott szoknyájú, földre taszított asszony, akinek a két
csupasz combja közt egy szakállas kalóz tartotta a kardját.
Tom felemelte a másik pisztolyát és azonnal tüzelt. De túl
gyorsan lőtt: a golyó nagy ívben elkerülte a célt, és a kardot
tartó kalóz mögött álló embert találta el. A kalózkapitány egy
rándulással felocsúdott. Dühödten felhorkant és már emelte
is a kardját, hogy átdöfje vele az alatta fekvő nőt.
Újabb lövés dördült. Dorian odaért Tom mellé. Füst tört
elő a kezében tartott pisztolyból; a kalózkapitány elejtette a
kardját, és hátratántorodott, csuklója vérzett.
Tom rávigyorgott az öccsére.
– Szép lövés, Dorry.
 – A szívére céloztam – Dorian betuszkolta a kiürült
pisztolyt az övébe, és ismét a jobb kezébe fogta a kardját. Egy
kalóz dárdával támadt rá. Dorian kitért a döfés elől, és
előrelendítette kardját az egyensúlyát vesztett férfi felé. A
mellkasa közepén találta el, kardjának véráztatta hegye pedig
tenyérnyi hosszan szaladt ki a lapockái között.
Aboli addigra már hátraverekedte magát a tatfedélzetre.
Tom követte őt felfelé a létrán. A hajó tatján egy másik vad
csata zajlott. A kereskedőhajó legénysége „Hurrá!” és
„Özvegy!” kiáltások közepette fogvatartói ellen fordult.
Fegyvertelenek voltak ugyan, de a kalózokat váratlanul érte a
támadás. Néhányan közülük otthagyták a foglyokat és
lementek a fedélközbe, hogy csatlakozzanak a
fosztogatókhoz, másokat túlzottan lefoglalt az, hogy az
asszonnyal cicázó Legrange-t figyeljék. Olyanok is voltak,
akik letették a fegyverüket, és most mindkét oldalról be
voltak kerítve. A tengerészek kicsavarták a kardokat a
kalózok kezéből, vagy olyan szorosan ölelték át a testüket,
hogy nem tudták használni őket. Tom keresztülvágott a
csetepatén, és izgatottan kereste a kalózkapitányt.
A lába beleakadt valamibe. Lenézett. Az asszony volt az,
akit korábban látott. Szinte labdaformára gömbölyödve,
tépett szoknyáját maga köré szorítva feküdt a földön. A
közelben egy vastálcát pillantott meg, amelyben faszén izzott,
és amely teljességgel elfeledve állt a fedélzeten, miközben
körülötte dúlt a harc.
Tom még a csata hevében is érzett egy szikrányi
riadalmat. A tűz minden tengerész legnagyobb félelme – a
tűz, ami percek alatt képes fekete hamuvá változtatni egy
hajót.
 De Aboli is észrevette már ugyanezt. A vaslapot a tálcát
tartó lábak egyikénél fogva kihajította a hajó oldalán át –
egyenesen a kalózhajóra. Izzó széndarabok gurultak
szanaszét a fedélzetén. Az egyik egy kötélkupacnál állt meg,
de az Özvegy fedélzetén lévő hatalmas felfordulásban ezt
senki se vette észre.
Tom megállt a nő fölött, és fenyegetően elkergetett onnan
mindenkit, aki a közelébe jött, miközben még mindig a
kalózhajó kapitányát keresve pásztázta a tömeget. A Kentaur
emberei, az Özvegy legénysége és a megmaradt kalózok
élethalálharcban gabalyodtak össze. Újabb kalózok
bukkantak fel a hajó gyomrából, miként a patkányok: csak
jöttek, egyik a másik után, szinte folyamatosan, és olyan
vadul küzdöttek, amihez foghatót csak ritkán látott. Úgy
verekedtek, mint akik mindent elveszíthettek.
Aztán hirtelen mintha megváltozott volna a szél, a
kalózok hátrálni kezdtek. Kellő távolság támadt Tom előtt –
tér, hogy kitörjön és szúrjon. Előretört, és sorra mészárolta le
az embereket, akik menekültek előle. Egy percig nem fogta
fel, hogy miért futnak. Aztán megérezte a szagot. Nem a
puskapor csípős, erős szagától estek pánikba, hanem az égő
fa és kátrány fojtogató szagától.
Az elszánt ellenség és az égő hajó közé szorulva a kalózok
rohantak, hogy visszaérjenek eloltani a saját hajójukon
elharapózó tüzet. Tom éppen felnyársalt egyet közülük,
mikor elrugaszkodni készült az Özvegy oldaláról.
Belebucskázott a hajók közötti űrbe, az összekaszabolt testek
közé. Tom átnézett a másik hajóra. Fekete füst gomolygott elő
a Harci Kakasból: a lángok átcsaptak a korlátján, és elkezdtek
felfelé futni a merevítőkön.
 – Vágjátok el! – kiáltotta Tom. Ha a tűz átterjed az
Özvegyre, mind megégnek és megfulladnak. Zama
csákányával elkezdte elvágni a hajókat egybefogó köteleket.
Az Özvegyről két ember a fedélzetre hullott rövid
tengerészkardokat felkapva csatlakozott hozzá.
A lángok magasabbra csaptak. A hajók továbbra is
egymáshoz voltak kötve. Tom felpillantott, és látta, hogy az
Özvegy néhány vitorlarúdjának a vége beleakadt a kalózhajó
kötélzetébe, és a magasban egyfajta hidat alkot a két hajó
között.
– Adjatok egy csákányt! – Elvette Zamától a szerszámot,
és felszaladt a kötélhágcsón. Dorian követte.
Átrepült a hátsó vásznakon, ki a rúdra. Saját hajójának
gazdája lévén már ritkán ment fel az árbocra, de nem
vesztette még el az ügyességét. A rúd végéhez sietett, és
elkezdte csépelni a kötelek és vásznak teljesen
összegubancolódott gomolyagját. Ropogott alatta a tűz és
olyan magasra csapott, hogy úgy tűnt, mintha a lángok a
csizmája talpát nyaldosnák. A füsttől könnyezett a szeme.
Dorian csatlakozott hozzá, rátérdelt a rúdra, hogy elvágjon
valamit, ami a vitorla alsó csücskének kötelére szorult.
A hajók továbbra is egymás szoros és kölcsönös
ölelésében maradtak.
– Miért nem válik már el?
Dorian egy darab kötélre mutatott, amely a vitorlák
bevonására szolgáló kötelekre csavarodott rá. Elvette a
jégcsákányt Tomtól, és elindult arrafelé. Valami a rúdhoz
ütődött. Tom még azelőtt érezte a remegést, hogy a vitorlarúd
fáján az éppen Dorian lába előtt tátongó lyukat észrevette
volna. A füstön át Tom látta, hogy odalent a kalózkapitány
leereszti a muskétáját, melyet éppen most sütött el.
Meg akar ölni minket – gondolta. Habozás nélkül a rúd
legvégére szaladt, és átugrott a Harci Kakas vásznai közé.
Körbefordult és megmarkolt egy merevítőt. Olyan gyorsan
csúszott le, hogy lehorzsolta a tenyeréről a bőrt, aztán
visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a fedélzetre csapódott. A
füstben és zűrzavarban senki sem vette észre. A hajó
legénysége vödrökkel a kezében futkosott ide-oda, és
igyekezett eloltani a lángokat; mások a mentőcsónakot
próbálták vízre tenni, mely ferdén lógott lefelé a rögzítő
köteleken.
Legrange éppen újratöltötte a muskétáját. Tom rávetette
magát. Mindketten elestek, a muskéta Legrange teste alá
szorult. Legrange ellenállt, és megpróbálta lelökni magáról
Tomot, de a súlya a földhöz szegezte a kalózt, miközben a
harisnyájába rejtett késért nyúlt.
Alatta Legrange találomra kinyúlt és fegyvert keresve
kaparászott körmével a fedélzeten. Ujjai egy feszítővas körül
zárultak össze, amely elfeledve feküdt az egyik ágyú kocsija
alatt. Teljes erejéből hátralendítette a karját, és Tom feje felé
sújtott a vasrúddal. Tom épp idejében vette észre a
mozdulatot. Hátrahőkölt, úgy, hogy a rúd félrecsúszott, és a
vállát érte csak, ezzel azonban Legrange-nak pont akkora tér
adatott, hogy kiszabadulhasson. Kihengergette magát Tom
alól, és talpra állt. Megragadta a leesett muskétát, és Tomra
célzott vele. Meghúzta a ravaszt.
A kova szikrákat csalt elő az acélcsőből. Tom
összerándult…, a muskéta azonban célt tévesztett. Legrange
dühös ordítással megfordította a muskétát, és fegyverét a
tusánál fogva lóbálva ismét Tomra támadt.
 A szél szétkergette a füstöt. Legrange mögött Tom látta,
hogy a két hajó elsodródik egymástól. Dorian kiszabadította
az Özvegyet, neki pedig valahogy át kellett oda jutnia,
Legrange azonban elállta az útját, bunkósbot módjára lóbálva
a muskétáját. Tom óvatosan hátrálva igyekezett kikerülni a
kalóz dühödt csapásait. A tűz kezdte átvenni az uralmat. Az
emberek többsége már felhagyott minden próbálkozással,
hogy szembeszálljon vele, inkább magukat igyekeztek
menteni. Legrange még mindig támadott, olyan gyorsan,
hogy Tomnak semmi lehetősége sem volt felkapni valami
fegyvernek valót a pozdorjává zúzott fedezetről.
Tom még egy lépést tett hátrafelé, és egyenesen a hajó
oldalának ütközött. Felugrott a korlátra, éppen csak elkerülve
a muskéta újabb vad suhintását.
A vékony peremen egyensúlyozva egy pillantást vetett az
alatta lévő vízre. A hajó a széllel ellentétes irányba sodródott.
Ha leesik, döbbent rá, a teste alá kerül, és a hajó fenekét
beborító borotvaéles kagylók miszlikbe szaggatják. Feltéve,
hogy a cápák nem érnek oda előbb, még mielőtt ez
bekövetkezik.
Ezt Legrange is tudta. Egy pillanatra szünetet tartott,
hogy kiélvezze a helyzetet. Nem tudta, hogy Tom kicsoda,
honnan jött és hogy került a fedélzetre, de azt tudta, hogy a
zsákmánya és valószínűleg a hajója is odaveszett. Dühödten
vicsorogva Tomnak ugrott a muskétájával, hogy a vízbe lökje.
Tom számított erre az ütésre, és hátrafelé levetette magát
a korlátról. De Legrange döbbenetére nem esett le a hullámok
közé, hanem kirepült a levegőbe, el a hajó oldalától, mintha
csak szárnyat növesztett volna.
Legrange nem vette észre a magasan a vitorlarúd végéhez
erősített felhúzó kötelet, amelyet Tom megragadott. Kilendült
a víz fölé, aztán elérte az ívpálya végét, és elkezdett visszafelé
repülni, egyre gyorsulva, ahogy a hajó testének ingása
lendületet adott neki. Felhúzta a térdét a melléig, aztán
elrúgta magát, mikor Legrange közelébe lendült. Mindkét,
csizmába bújtatott lába a kalóz homlokának csapódott, és
annyira hátralökte a fejét, hogy Tom tisztán hallotta, ahogy a
csigolyái megroppannak. Legrange hátratántorodott, ahogy
lábai összecsuklottak alatta. A fedélzetet nyaldosó lángok
közé zuhant, amelyek sebesen terjedtek felé, és pillanatok
alatt körülvették. Egy szempillantásra Tomnak pokoli
látomása támadt, ahogy Legrange-t körülölelte a tűz. A
szakálla, a haja és a ruhái meggyulladtak, arcbőre pedig
felhólyagzott és összezsugorodott.
Tom megint kilendült a felhúzó kötélen a víz fölé, és
amikor már röptének íve végére ért, elengedte a kötelet, és a
vízbe esett. Erős karcsapásokkal könnyedén tette meg az
Özvegyig hátralévő távolságot, mielőtt még a cápák
megérezhették volna a testét szennyező vér szagát. Dorian a
legalsó létrafokon várt rá, hogy felsegítse a fedélzetre.
– Hol van Sarah és Jázmini? – kérdezte Tom lihegve,
mielőtt még visszanyerte volna a lélegzetét. Kétségbeesetten
pásztázta tekintetével az Özvegy körül a vizet, aztán
megnyugodva sóhajtott fel, mikor látta, hogy elég messze van
a Harci Kakas égő testétől.
Tom ismét a kalózhajóra fordította figyelmét. Árbocait
tűzoszlopok vették körül, aztán a tűz végigszaladt a
vitorlarudakon, belekapott a vásznakba és az egész hajó
körvonalait kirajzolta. Emberek ugráltak a vízbe, hátukon
láng csapott fel. Az Özvegy fedélzetén rekedt kalózoknak sem
voltak jobb kilátásaik. A kereskedőhajó legénysége kegyetlen
hangulatban volt. Nem kaptak kegyelmet a kalózoktól az
előbb, s most ők sem adtak nekik.
– Le kéne engednünk a csónakot – mondta Dorian, a
vízben kalimpáló kalózokra mutatva. Kétségbeesett kiáltásuk
visszhangzott a vízen, amint a cápák körülzárták őket.
– Nem lenne részünkről irgalmas cselekedet csak azért
megmenteni őket, hogy aztán fel lehessen őket akasztani
Fokvárosban – mutatott rá Tom.
Ekkor azonban hatalmas robbanás szippantotta ki a
levegőt a tüdejükből, majd dühödt lökéssel vissza is fújta.
Egy hatalmas hullám megbillentette a hajót, amitől a két férfi
keresztültántorgott a fedélzeten. Égő törmelék zuhogott a
felkorbácsolt vízre. A Harci Kakas eltűnt. Csupán a vízen úszó
elszenesedett gerendák maradtak utána.
Tom feltápászkodott. Most már nem volt értelme túlélők
után kutatni. Aki a vízben volt, bizonyára eszméletét
vesztette a robbanás erejétől, és megfulladt.
– Nyilván a lőporraktár fogott tüzet. – Egy viharvert
ember csatlakozott hozzájuk a hajó oldalán. Kabátját
elvesztette, vérzett karja és az arca, amin egy nyílt seb
tátongott. De Tom még így is látta rajta, milyen tekintélyt
sugároz az arca.
– Ön az Özvegy parancsnoka?
– Josiah Inchbird. – A férfi a Harci Kakasnak a vízben
széles sávban úszó maradványai keltette habok felé
biccentett. – Jó utat neki, meg a tolvajoknak is, akik rajta
hajóztak!
Tom várta, hogy szóljon valamit a csatáról, hogy
megemlítse a segítséget, amit kapott. Ő azonban többet nem
szólt.
– Szerencse, hogy látótávolságban voltunk, mikor
megrohanták magukat – mondta végül jelentőségteljesen. –
Megmentettük a hajóját.
Inchbird menten megértette, mire céloz.
– Nem kapnak megmentői díjat – kurtán és határozottan
jelentette ki.
– A hajóját kalózok rohanták le. Ön pedig megadta magát
–jegyezte meg Dorian.
– Sohasem adtam meg magam.
– Akkor meggyőző módon azt a benyomást keltette, hogy
mégis.
– Ha tovább akarják erőltetni ezt az ügyet, vigyék
nyugodtan a Londoni Admiralitás bírósága elé.
Tom nyelt egyet. Tizenöt évvel korábban az
igazságszolgáltatás elől menekülve hagyta el Angliát: a
bátyja, Billy megöléséért körözték. Billy, ez a sötét lelkű,
hirtelen haragú ember egy éjféli rajtaütés során egy Temze-
parti kikötőben Tom életére tört. Tom önvédelemből ölte
meg, mivel nem ismerte fel a sötétben, ennek azonban kevés
jelentősége lenne egy angol bíróság előtt. Ha visszatér,
csupán a hóhér kötelének hurka várja.
Inchbird semmit sem tudhatott erről, mégis rátapintott
Tom gyenge pontjára.
– Ha pereskedni akar ebben az ügyben, szívesen elviszem
Londonba a hajómon.
– Kockára tettem az életemet, hogy megmentsem az ön
hajóját. – Izgatott csevegés moraja hangzott fel szerte a
fedélzeten. A Kentaur melléjük ért, és Aboli épp Sarah-nak
meg Jázmininek segített átszállni. – Kockára tettem a
legénységemet, a hajómat és a családomat – makacskodott
Tom.
Inchbird most enyhültebb hangot ütött meg.
– Értse meg, uram, meg van kötve a kezem! Ha most
anélkül, hogy a gazdáimmal beszéltem volna, bármibe is
belemegyek, soha többé nem kapok parancsnoki megbízást.
A magam részéről boldogan odaadnék önnek mindent, ami a
hajón van, azért, amit tett. Ezt azonban a rakomány
felügyelőjétől kell kérnie.
Tom bólintott.
A hajóért a kapitány felel, rakterének tartalma azonban a
rakományt felügyelő tisztre tartozott.
– Akkor a legjobb az lesz, ha azzal a férfival beszélek.
Sarah és Jázmini felmászott a létrán a tatfedélzetre. Sarah
csípőre tette a kezét, és körülpillantott a fedélzeten uralkodó
felforduláson.
– Az a baj a férfiakkal – jelentette ki Jázmininek –, hogy
mindig olyan rendetlenséget hagynak maguk után. – Most
Inchbirdhöz fordult. – Elnézését kérem, ha a férjem netán
némi kellemetlenséget okozott volna a hajójának.
Inchbird furcsán meghajolt.
– Épp erről beszélgettünk.
– Az ön férje mentett meg mindannyiunkat – mondta egy
másik hang. Az a nő jött fel a fedélzeti feljárón, akit Tom
korábban megmentett Legrange-tól. Hangja mély volt és erős,
és olyan akcentusa volt, melyet Tom nem tudott hova tenni.
Már másik ruhát vett fel, levetve azt, amit Legrange
felhasított. Egyszerű kék pamutvászonból volt, amely a
körülöttük lévő tengerre hasonlított, és közvetlenül telt mellei
alatt volt összefogva. Haját szalaggal kötötte hátra, egy
csintalan fürt pedig épp a nyaka fölött kunkorodott. Nem
lehetett húszévesnél sokkal idősebb. Arcán azonban éveit
meghazudtoló erő és bölcsesség tükröződött. Egy órával
ezelőtt még közszemlére téve láthatta mindenki legintimebb
szerveit, de most rendíthetetlen nyugalommal fogadta, ahogy
a figyelem felé fordult.
– Remélem, Inchbird kapitány, hogy nem feledkezett el az
illemről! Ezek az emberek megmentették az életünket, én
pedig még a nevüket sem tudom…
Tom kissé meghajolt:
– Tom vagyok – mondta. – Az öcsém, Dorian; a felesége
Jázmini; és az én feleségem, Sarah. Örülök, hogy
szolgálatukra lehettünk.
– Ana Duarte vagyok. És a kalózok mindenünkből
kiforgattak volna minket – e pillanatban apró borzongás
futott végig a testén. – Megértem, miért nem ajánlhat önnek
Inchbird kapitány megmentői jutalmat a hajójáért. De nem
akarom, hogy azt higgyék, hálátlanok vagyunk. Nem tudom,
mennyit hagytak meg a kalózok a javainkból, de kérem,
vegyék el, amit méltányos fizetségnek éreznek.
Tom azt várta, hogy Inchbird ellenkezni fog, a kapitány
azonban érdekes módon csendben maradt.
– Jólesik, hogy zavarja ez a helyzet, hölgyem, de attól
tartok, hogy a rakományfelelős tiszt esetleg nem örül annak,
ha ön ilyen bőkezűen bánik a javaival. Különösen, ha
ugyanúgy vélekedik, mint az igen tisztelt Inchbird kapitány.
– Ezek az én javaim.
– Az önéi?
– Én vagyok egyedül felelős az egész rakományért.
– Ön? – Tom képtelen volt palástolni megdöbbenését.
 Sarah oldalba bökte a könyökével.
– Tom Courtney, te nagy mafla. Mindenféle főnökkel,
banditával és emberevővel kereskedtél már, akit csak találtál
szerte Afrika partjain és aki hajlandó volt felvásárolni az
árudat. Most pedig elképedsz azon, hogy találkoztál egy
nővel, aki tud kereskedni?
Ana és Sarah egy pillanatra összenéztek egymással:
ösztönös megértés támadt köztük, amitől Tom ostobának és
butának érezte magát. Mivel közéjük szorult, nem vette észre
azt a furcsa pillantást, amelyet Inchbird kapitány lövellt felé,
mikor Sarah kimondta a nevét.
Sarah belekarolt a könyökénél fogva és félrevonta őt.
– Gyere – szólt kedvesen –, Duarte kisasszony már amúgy
is eleget szenvedett mára, hogy még te is így bámulj rá.
Válasszunk ki pár bála textilt, ami fedezi a lőpor meg a
golyók árát, aztán hagyjuk ezeket a derék embereket, hadd
folytassák békében az útjukat.

Igazából a nap hátralévő része meg a következő is anélkül

telt el, hogy elváltak volna egymástól. Sarah meg Jázmini a
sebesülteket látta el, míg Tom, Dorian és Aboli Inchbird
embereinek segített, hogy egy új csúcsárbócot készítsenek,
amire szükségvitorlázatot szereltek fel. A hajó legénységének
felét elvesztette, és a Kentaur embereire is szükség volt, hogy
felszereljék a köteleket és felállítsák az árbocot, hogy ismét
útnak indulhasson.
– Ha szép marad az idő, Fokvárosba már így is el tudunk
jutni – mondta Inchbird. – Ott majd fel tudok fogadni
embereket, és azzal a legénységgel hazamegyünk Londonba.
– Még sok volt az elintéznivaló, de Tom érezte, hogy Inchbird
alig várja, hogy egyedül maradhasson a hajójával, és ő
tiszteletben tartotta ezt. Búcsút mondtak egymásnak, és
elindultak. A szél megerősödött. Alkonyatkor Tom és Sarah a
tatkorlátnál állt, és nézték, ahogy a nap lebukik nyugaton, az
afrikai földrész irányában, melyet nem lehetett látni.
– Arra a Duarte nevű nőre gondolsz – mondta Sarah.
– Nem – rezzent össze Tom.
– Ha lenne fiunk, ilyenfajta nőt szeretnék a feleségének.
Tom magához ölelte az asszonyt. Amióta
összeházasodtak, Sarah-val kétségbeesetten azon igyekeztek,
hogy gyerekük legyen. Néhány évvel ezelőtt teherbe esett,
mikor a Lunga folyó mentén kereskedtek; Tom akkor úgy
érezte, most fog kiteljesedni az életük. De a nő elvetélt, és
azóta minden erőfeszítésük ellenére meddő maradt a méhe.
– Nem kívánod néha, hogy bárcsak Angliában maradtál
volna? – kérdezte. – Elvettél volna egy szép devoni lányt, és
megtelepedtél volna High Wealdben egy tucat gyerekkel.
A férfi megsimogatta felesége orcáját.
– Soha. High Weald egyébként is Fekete Billyé volt. Az
elsőszülöttség törvénye szerint az egész vagyon a legidősebb
fiúra szállt. Billy, aki már így is a legtehetősebb devoni
örökösnő férje volt, siettette apja halálát, hogy rátehesse a
kezét a vagyonra, bár nem érte meg, hogy élvezhesse.
– A birtokon minden bizonnyal Billy fiára, Francisre szállt
már minden – Tom elhallgatott és eszébe jutott egy vörös
arcú csecsemő, aki az anyja karjában pihent. – Felteszem,
mostanra már teljesen felnőtt, és ő lett High Weald ura.
Sarah lesimította a szoknyáját az egyre erősödő szélben.
– Az idő kegyetlenül elbánik mindannyiunkkal, Tom
Courtney.
A férfi a látóhatárt bámulta, ahol a nap utolsó sugarai
végignyalták a tengert.
A Kentaur teste mellett hullámok futottak végig, ahogy a
hajó szelte a vizet Afrika déli csücskén Fokvárostól
délnyugatra. Attól a várostól, amely számára a legközelebb
állt az otthon fogalmához, amióta elűzték High Wealdből.
Fokvárosban majd rendbe hozzák és újra feltöltik
készletekkel a hajót, eladják árujukat, és vesznek újat, aztán
sok hónap múlva újabb expedíció kezdődik majd.
Felsóhajtott. Nem bánt semmit az életében, de nem
felejtette el, milyen volt gyerekkorában: a nagy régi házat, a
kápolnát, amelynek kriptájában oly sok Courtney volt
eltemetve, a szolgákat, akik a nagyapját ápolták, s akiknek
gyermekei egy napon még a meg sem született Courtney-k
nemzedékeit fogják szolgálni. A hovatartozás érzésére
gondolt, arra, hogy bármilyen terebélyesre nő is majd a
családfa, továbbra is azon a helyen gyökerezik erősen és
mélyen. Ő pedig levágta magát erről a fáról, és még nem
talált új földet, ahová ismét elültethetné magát.
Átölelte Sarah-t, és megcsókolta a feje búbját.
– Vajon mi lett a kis Francis sorsa? – tűnődött.

Az eső verte a nagy házat, erős szél süvített tornyocskái és

oromdíszei körül, és csapkodta a zsanérokon lógó zsalukat.
Az összes ablak sötét volt, a felső emelet leghátsó szobájának
ablakát kivéve.
Ott a háziúr hálószobájában egy árva gyertya pislákolt
sercegve a kandallópárkányon, és óriási árnyékokat vetett
szerte a hatalmas szobában. A szél lesüvített a kéményen át,
és megzörgette a tűzhelyen az elhamvadt zsarátnokot. Két
ember ült a kandalló mellé húzott székekben, bár a tűz már
órákkal korábban kihunyt, amikor elfogyott az utolsó szén is.
Egy nő a hímzésén öltögetett, míg egy ifjú úgy tett, mint aki
könyvet olvas a gyér fényben. Az utóbbi tizenöt percben
azonban a könyv ugyanazon az oldalon volt nyitva.
Az asszony felkiáltott. A fia feltekintett.
– Minden rendben, anya?
A nő kiszívta a vért az ujjából.
– Alig látni ebben a fényben, Francis.
Alice Leighton – leánykori nevén Alice Grenville, később
Alice Courtney – a fiára pillantott, és meghatódott az arcára
kiülő aggodalom láttán. Még nem volt tizennyolc, de a teste
már egészen fejlett volt, nagy és erős. De volt valami
érzékenység a lelkében, ami miatt az anyja aggódott, milyen
jövő vár rá odakinn a tágas és kegyetlen világban. Sima
borostyánszín bőrű arcát és csillogó sötét szemét szurokfekete
haj keretezte. Elöl egy renitens fekete tincs göndörödött a
homlokára és majdnem elérte bal szemhéját. Az asszony látta
már, hogy tekintenek rá a falubeli lányok. Ő is ugyanígy
tekintett egykor az apjára.
A zsaluk dübörögve csapódtak be, mintha maga az ördög
dörömbölne az ajtón. Francis becsukta a könyvét és
megpiszkálta a tűzhelyet a piszkavassal. Csupán a hamu
mozdult.
– Tudod, hogy hol van apa?
Apja – valójában a mostohaapja, bár az egyetlen apa, akit
valaha is ismert – az elmúlt hetet a könyvtárba zárkózva
töltötte olyan papírok lapozgatásával, amelyekbe nekik nem
engedett bepillantást. Egyszer esett csak meg, hogy Francis
megpróbált bemenni hozzá, de Sir Walter átkozódni kezdett
és rácsapta az ajtót.
Alice letette a hímzését. Sötét hajába már korán szürke
csíkok vegyültek, szeme karikás volt, szürke árnyalatú bőre
feszült az arcán. Francis még emlékezett rá, mikor gyönyörű
volt és vidám. Legkorábbi emlékei ilyenek voltak: az anyja
hazajön egy bálról vagy egy estélyről, és bejön a
gyerekszobájába egy éjszakai puszit adni neki, a bőre fényes,
a szeme pedig ragyog. Szinte érezte most is a parfümje illatát,
mint amikor az ágya fölé hajolt, barack puhaságú bőrét az
orcájához nyomva, nyakán pedig szikráztak a gyémántok a
gyertyafényben. Elsőként a gyémántok tűntek el.
Az üres házon egy dörrenés visszhangzott végig, ami
megremegtette a padlódeszkákat és megcsördültek tőle a
széndarabok a tűzhelyen. Francis talpra ugrott.
– Mennydörgés volt? – kérdezte Alice bizonytalanul.
A fiú a fejét rázta.
– És nem is a zsaluk. Lentről jött.
Végigment a hosszú folyosón, és lement a nagy
lépcsősoron. A viasz lecsöpögött a kezében tartott gyertyáról
és megperzselte az ujját – immár nem voltak meg többé High
Wealdben az ezüst gyertyatartók. Megállt a lépcső alján és
beleszimatolt a levegőbe. Elég jól ismerte a puskapor szagát a
vadászatokról, meg onnan, hogy gyakran nézte a helyi
nemzetőrséget gyakorlatozás közben, de a házban még soha
nem érezte ezt a szagot.
Mellkasa összeszorult az ijedtségtől, szíve hevesen
kezdett dobogni. Átsietett a halion a könyvtárszoba ajtajához.
– Apa! – kiáltotta. – Apa, minden rendben?
 Csupán az ablakon kopogó eső felelt neki. Megpróbálta
lenyomni a kilincset, de az ajtó be volt zárva. Letérdelt és a
kulcslyukra tapasztotta a szemét. A zárban lévő kulcs miatt
egyáltalán nem lehetett belátni.
– Apa? – próbálkozott megint, ezúttal hangosabban. Az
utóbbi két hét folyamán az apja jóformán egyfolytában ivott.
Talán eszméletét vesztette.
Félretette a gyertyát, benyúlt a zsebébe a bicskájáért, és
kinyitotta a pengét. Aztán finoman a kulcslyukba tolta, és
addig piszkálta a kulcsot, amíg azt nem hallotta, hogy a
padlóra esik odabent. Jó egyhüvelyknyi rés tátongott a régi
ajtó alatt. A folyosó sarkában egy lovaglóostor lógott a
fogason. Az ostor végével az ajtó alá nyúlva sikerült
kipiszkálnia a kulcsot.
Kinyitotta a zárat és benyitott. A gyertya hátrébb űzte a
homályt, ahogy haladt előre a hosszú szobában. Emlékezett,
hogy gyerekkorában csúszkált a fényezett padlódeszkákon.
Most durvák és szálkásak voltak, már sok éve nem
fényesítették ki őket. A falak mentén üres könyvespolcok
sorakoztak. A könyveket is eladták már, mint majdnem
mindent. Árnyakat látott a vakolaton, ahol hajdan kardok és
pajzsok közepette mutogatták a Courtney család büszke
címereit. Az ezüstökhöz és kristályokhoz hasonlóan azokat is
mind eladták már.
A szoba végében egy papírokkal borított vén tölgyfaasztal
állt, egy nyitott borosüveggel a tetején. Pohár vagy kancsó
sehol. Apja összeesve ült a székben, mintha álomba merült
volna. Sötétvörös tócsa terjengett a papírokon.
Francis megtorpant. Majd sietve odaszaladt az alakhoz, és
hátralökte a székben. Erősebben, mint akarta: a szék
megbillent és felborult. Apja hanyatt esett, és a padlóra
zuhant, egyik karját a közelben fekvő pisztoly felé nyújtva.
Francis leküzdötte a torkában feltörő hányingert.
– Apa?
Sir Walter Leighton valaha jóképű volt, mielőtt a
függőség tönkre nem tette. Még halálában is ott volt az arcán
a nyoma annak az ellenállhatatlan energiának, amelyre
Francis olyan jól emlékezett: azé az emberé, aki
gyerekkorában a levegőbe dobta, majd elkapta őt, aki egy
fontban fogadott vele, hogy át tud ugratni a lovával egy
kerítésen, vagy épp hirtelen elutazott Londonba. Kék szeme
most élettelenül bámult fel Francisre, mintha megbocsátásért
rimánkodna. Elölről nézve teljesen sértetlennek látszott. Csak
hátulról lehetett látni a cakkos, véres seb széleit, ahol a
pisztolygolyó a tarkóján keresztül távozott és kiloccsantotta
az agyát.
A háta mögül rövid, éles sikoltás hangzott. Hátrafordult,
hogy szembenézzen vele. Alice állt ott, és kezét szájához
kapva bámult a földön fekvő testre.
– Mondtam, hogy várj meg fent – mondta Francis, és
megrémült, hogy az asszonynak ezt kell látnia. Odaszaladt, a
karjába szorította, arcát a vállához nyomva, hogy eltakarja a
látványt.
Az asszony az ingébe zokogott:
– Miért tette ezt?
Francis az egyik bőrfotelhez vezette anyját, és úgy ültette
le, hogy az asztal teteje eltakarja előle a testet. Az asszony
szorosan maga köré csavarta kendőjét, és nem próbálta
követni fiát, mikor az visszament az asztalhoz.
Francis fölkapta a papírhalomból a legfelső papírt, és a
fény felé tartotta. Egy ügyvéd levele volt, egy olyan londoni
irodától, amelyről még sose hallott. Végigolvasta a cirkalmas
jogi kifejezéseket, megpróbálva megérteni a helyzetet. Az
egyik bekezdésen megakadt a szeme.
Ha október tizenkilencedikén éjfélig nem kér haladékot az
adósságira, kénytelen leszek végrehajtókat küldeni, akik minden
ingó vagyont elvisznek az adósság törlesztése fejében, a bútorokat is
beleértve.
High Wealdről van szó – ébredt rá Francis. – Ma este. Az
órára pillantott a kandallópárkányon. Későbbre járt, mit
gondolta. A dombtetőn, a kis kápolna tornyában a harang
már bizonyára elütötte a tizenegyet, bár nem hallotta a vihar
zajától. Elfogta a rémület: Egy órán belül itt lesznek.
Lepillantott apja tetemére. Harag támadt benne, és elűzte
a bánatot, amit korábban érzett. Olyan régen történt, hogy
már nem emlékezett rá, mikor döbbent rá először, hogy az
apja szenvedélyes szerencsejátékos. Ahogy a ládából rejtélyes
módon eltűnt az ezüst, majd néhány hónappal később
ugyanilyen rejtélyes módon ismét megjelent. A kártyapartik a
fogadószobában, ahova soha sem szabadott belépnie, olyan
hosszúra nyúltak, hogy mikor másnap reggel felébredt,
hallotta, hogy még mindig játszanak. Mostohaapjának
hangulatingadozásai: hogy hetekig huzamosan visszahúzódó
volt és csendes, majd pedig hirtelen kicsattanóan vidám, és
ajándékokat hozott a házba Francisnek meg Alice-nek. A
furcsa emberekre, akik bármikor megjelenhettek az ajtóban,
és akiket Francis az emeleti lépcsőbejáró korlátja mögül
figyelt. Az azután következő veszekedésekre, amikor Alice
üvöltözött vele a hálószoba zárt ajtaja mögött.
Azt azonban soha sem vette észre, hogy ennyire rossz
lenne a helyzet. Eszeveszett dörömbölés támadt odakintről,
és egy pillanatra azt hitte, hogy már meg is érkeztek a
végrehajtók. De csupán a zsalugáterek csapkodtak megint.
Az órára vetett egy pillantást, és tudta, hogy tizenöt percük
maradt.
– Mennünk kell! – kiáltotta. Talpra rántotta anyját, és
ismét felvezette az emeletre, útközben pedig becsukta a
bejárati ajtót. Az asszony arca sápadt volt, keze hideg, mint az
üveg. – Rakd össze a holmidat, amit csak elbírunk!
Amaz erőtlenül a ruhásszekrényéhez lépett, és kivett
néhány ruhát meg réklit. Francis a szobájába ment, és
megtöltött egy zsákot azzal a kevés ingósággal, amije volt.
Szinte hallotta a múló másodpercek tiktakolását.
Visszaszaladt anyja szobájába, és a baldachinos ágyon
ülve találta őt ruháitól körülvéve.
– Gyere! – mondta eltökélten – Minden percben itt
lehetnek. – Elkezdte egy zsákba tömködni az asszony ruháit.
– Ha apám legalább…
– Ne nevezd így – suttogta az asszony –, Sir Walter sose
volt az apád.
– Tudom. De te mindig azt mondtad, hogy hívjam annak.
– Rosszul tettem. Azért mentem hozzá, mert özvegy
voltam, neked pedig apára volt szükséged. William halála
után a családom kitagadott engem; még a temetésére sem
jöttek el. Apám gyűlölt engem, amiért közemberhez mentem
feleségül, még ha olyan gazdag családból valóhoz is, mint a
Courtney-k. Aztán meg William halálának körülményei és a
vele járó botrány… soha sem bocsátott meg nekem.
– Ezt sosem mondtad.
– Ártatlan gyermek voltál, aki máris túl sokat szenvedett.
Sir Walter Leighton kedves volt és megnyerő, és
megnevettetett engem. Nem ismertem fel, milyen is
valójában. Ahogy apádat sem ismertem, csak mikor már túl
késő volt.
– De mindig azt mondtad, hogy az apám, az igazi apám,
William Courtney jó ember volt. Kedves, nemeslelkű ember.
Az asszonynak ráncba szaladt az arca. – Ó, Francis, ez
mind hazugság volt! Nem tudtam volna elviselni, hogy
együtt kelljen élned azzal a bánattal, amelyet annak a tudata
okoz, hogy milyen ember volt valójában William Courtney.
Egy sötét lelkű vadállat, aki majdnem táncra perdült az
édesapja halálakor. Aki kékre-zöldre vert engem, és téged is
vert volna, ha megéri. Majdnem megölte Thomast, a saját
testvérét.
Francis hirtelen gyengének érezte a lábait. Egy
puffanással leült az ágyra. Szemét haragos könnyek szúrták.
– Nem, Thomas ölte meg őt! Te mondtad nekem, anya! Te
mondtad.
– Igen, ez igaz. Tom tényleg megölte Williamet – hagyta
rá az asszony –, de az önvédelem volt.
– Ott voltál? – tudakolta Francis. – Láttad?
– William elment Londonba, és sohasem tért vissza. Az a
hír járta, hogy Tom ölte meg, én azonban tudtam, hogy ha ez
igaz, minden bizonnyal provokálták őt. Tom nem lett volna
képes hidegvérrel megölni a bátyját.
Francis nehezen szedte a levegőt.
– Minden bizonnyal ezt tette.
Hirtelen zajos dörömbölés hallatszott a földszintről, és ez
alkalommal nem lehetett félreérteni: egy kemény ökölcsapás
hangja volt egy kemény ajtón. Francis fojtott kiáltozást
hallott, meg nyikorgást, ahogy valaki megpróbált elfordítani
a kilincset.
Alice magához szorította őt.
– Már majdnem nagykorú vagy. Ideje, hogy megtudd az
igazat a dolgokkal kapcsolatban.
– Hazudsz. – Elhúzódott tőle, és megragadta a zsákot.
Lentről újabb sorozatnyi dühödt kopogás hallatszott. – Már
elvesztettem egy apát ma este. Most megpróbálod a másiknak
az emlékét is elpusztítani.
– Nyissák ki! – kiáltotta egy hang odalentről, elég
hangosan, hogy a vihar ellenére is hallani lehessen. – Nyissák
ki, a törvény nevében!
Francis a hálószoba ajtajához lépett.
– Mennünk kell. Ha itt találnak minket, mindent
elvesznek tőlünk.
– Én maradok. – Alice szorosan maga köré tekerte a
kendőjét. – Egy szegény gyászoló özvegyet biztos nem
fognak hajlék nélkül hagyni. És most, hogy Sir Walter
meghalt, már nem tudják olyan könnyen behajtani az
adósságát. Ami pedig ezt a házat illeti, vigyék csak
nyugodtan. Rajtad kívül, kedvesem, nem hozott rám mást,
csak nyomorúságot és veszteséget.
A fiú csak bámult rá. Az érzések elfojtották gondolatait,
beszélni akart, de nem jött ki hang a torkán.
– Nyissák ki! – ordította ismét a hang odalent.
Francis futásnak eredt. Leosont a hátsó lépcsőn keresztül
a kihalt konyhába, onnan az istálló udvarára. A lovászokat és
az istállófiúkat mind elküldték, a telivéreket, amelyeken
kiskorában lovagolt, mind eladták új tulajdonosoknak.
Egyetlen ló maradt meg, Hyperion, egy gesztenyeszín csődör,
amelyet apjától kapott a tizenharmadik születésnapjára.
Egyedül lévén az istállóban, felnyerített, mikor meghallotta,
ahogy Francis közeledik.
Francis lámpát gyújtott és gyorsan felnyergelte a lovat.
Nem kell már sok idő, hogy a végrehajtó emberei
megkerüljék a házat, a bejáratot keresve. A falon lévő
kampóról felkapott egy vízhatlan köpenyt, s kivezette
Hyperiont az udvarra.
Egy alak állt ott, aki rá várt.
– Anya? – haragja azonnal elpárolgott, amikor meglátta
őt, mint valami szürke látomást az istállóudvaron. Ázott
ruhája vékony alakjához tapadt, olyan volt, mint egy kislány,
aki elveszett az esőben. Egy kis bársonyzacskót tartott a
kezében.
– Nem tudtam búcsúzás nélkül elválni tőled.
Francis megölelte.
– Isten veled, anyám.
– Hova fogsz menni? – Kiabálnia kellett a fülébe, hogy
hallani lehessen az esőben.
Eddig a pillanatig a fiú még nem gondolkozott ezen, de
abban a percben, amikor igen, már tudta is a választ.
– Az egyetlen rokonom, aki még van a világon, a
nagybátyám, Guy, aki Bombayben él. Elmegyek a Kelet-
indiai Társasághoz Londonba, és kérek tőlük munkát, és azt,
hogy elmehessek Indiába az egyik hajójukon. –
Visszapillantott a nagy házra, amely annyi emlékkel volt
terhes.
– Talán megcsinálom a szerencsémet, és egy nap majd
visszajövök, hogy visszaköveteljem High Wealdet.
Az asszony a kezében tartott kis bársonytáskát nyitó
zsinórt csavargatva próbálta elrejteni a szívében érzett
fájdalmat, amelyet az a gondolat okozott, hogy egyetlen fia
olyan messzire távozik.
– Jó terv. De vigyázz Guy bácsikáddal! Furcsa ezt
mondani, de kétéves korodban, az Igazgatótanácsot
leszámítva, te voltál a Kelet-indiai Társaság legnagyobb
részvényese. A nagyapád, Hal, több mint húszezer részvényt
halmozott fel, amikor pedig William az apja után olyan
hamar meghalt, ez mind rád szállt. Alapítványba akartuk
őket fektetni, de Guy tanácsára eladtuk őket. Követtem a
tanácsát, de azóta is folyton azon gondolkozom, vajon
tisztességesen járt-e el velünk szemben? Ha alapítványban
tartottuk volna azokat a részvényeket, Walter soha sem
nyúlhatott volna hozzájuk. De mikor már készpénzre
váltottuk őket…
Felsóhajtott. Bármilyen hibái voltak is Williamnek, Anglia
egyik leggazdagabb özvegyeként maradt utána. Az elmúlt
tizenöt év alatt a második férje csupa adóssággá és
bánkódássá változtatta ezt az örökséget. Hogy kérhetné
Francist arra, hogy maradjon? Semmi sem maradt itt a
számára. Sir Walter gondoskodott erről.
– Vidd el ezt! – adta át neki a bársonytáskát. Az eső
átáztatta az anyagot, a fiú azonban valami keményet és
nehezet érzett benne. Kinyitotta.
Az elmúlt hónapok szegénysége után mennyei
látomásnak tűnt. Az istálló lámpa fényénél látta, hogy egy
sűrű sörényű oroszlánt ábrázoló nagy aranymedál van benne.
A földgömböt tartotta a mancsai között, fölötte a kékre
zománcozott égen pedig gyémántcsillagok ragyogtak.
– Mi ez?
 – A Szent György- és a Szent Grál-rend. A Courtney-k
több nemzedék óta viselik, meg sem tudnám számolni, hány
nemzedék óta. Most a tiéd.
– De… – a fiúnak nehezére esett felfogni ezt, akárcsak egy
éhezőnek, aki egy dús lakomával találja magát szemben. – Ez
biztosan egy vagyont ér! Csak önmagában a gyémántok… Ha
eladjuk, megtarthatnánk High Wealdet.
– Nem. – Az asszony a szemébe nézett. – Ez a Courtney-k
dicsősége. Bármit teszel is, bárhová mész is, ezt az
érdemrendet ne veszítsd el soha!
Kiabálások hallatszottak egyre közelebbről, a ház oldala
mellől. Rákulcsolta a fia kezét a zacskóra, és megcsókolta őt.
– Menj! Londonban Sir Nicholas Childszal kell beszélned.
Barátja volt a nagyapádnak, és még mindig nagyhatalmú
ember a Kelet-indiai Társaságban. Ha van élő ember, aki
segíthet neked, akkor ő az.

Gyerekkorában Francis sokszor járt Londonban, de

mindig a szüleivel, mindig jó rugón ringatózó kocsiban
utazott egy kocsissal, aki egyetlen ostorcsapással
megtisztította előttük az utat, meg egy inassal, aki minden
állomáson vitte és hozta a holmikat. Az út most majdnem egy
hétig tartott, hosszú, lassú napokig küzdött a sáros utakkal és
a könyörtelen őszi időjárással. Árkokban aludt, Hyperiont
sövénysorok mögött pányvázta ki, úgy, hogy ne legyen
látható, és rettegett attól, nehogy rábukkanjon valaki, és
megtalálja a vörös bársonyzacskót az inge alatt. Egy reggel
Salisbury közelében a városbíró embereinek egy csapata
ébresztette fel, akik csavargónak és lókötőnek nevezték, és
sok réten és mezőn keresztül kergették, mire végre el tudott
menekülni előlük. Richmondban utolsó pár garasán egy zsák
zabot vett Hyperion számára, meg egy bögre gyenge sört
saját magának. Mire Londonba ért, a ló már majdnem
lesántult, Francist pedig tetőtől talpig sár borította.
A város megrémítette a lovat: a tömegek, a lárma, a
szekerek és kocsik csörömpölése a köveken. Francisnek le
kellett szállnia és kantáránál fogva vezetni Hyperiont,
miközben megnyugtatásul a fülébe suttogott.
A forgalmas utcákon a legtöbb ember nem törődött vele,
de látta, hogy egyesek furcsálkodva néznek rá: egy rongyos
fiúra, akinek olyan jó lova van. Elpirult, mikor leolvasta
arcukról a gyanakvást. Soha sem érezte még magát ennyire
egyedül.
Végül talált egy béristállót. A lovász végigmérte, és
közölte, hogy előre kell fizetnie.
– Öt shilling lesz.
Francis megtapogatta a zsebét.
– Nincs egy fillérem sem.
– Akkor nem szolgálhatok semmivel.
– Kérem! – Esteledett, és elviselhetetlenül nehéz volt
számára az a gondolat, hogy tovább kóricáljon ebben az
ellenséges városban. – Holnap tudok pénzt szerezni.
Ravasz kifejezés suhant át a lovász arcán, mikor rájött,
milyen nagy bajban van Francis és mennyire kétségbe van
esve.
– Eladhatnád a lovat.
Francis rémülten bámult rá. Kinyitotta a száját, hogy
elutasítsa az ajánlatot, de nem jött ki hang a torkán. Mire is
számított? Ha új életet kezd Indiában, Hyperiont oda sem
vihetné magával.
A könnyek szúrták a szemét, de nem volt hajlandó sírni.
– Mennyiért?
– Nem nekem magamnak. Majd találok rá vevőt. Addig
itt maradhat.
Francis a ló nyaka köré fonta a karját, és a sörényébe
nyomta az arcát. Hyperion felnyeritett örömében, hogy ismét
ismerős istállóudvari hangok és szagok veszik körül.
– Kaphatnék legalább egy ágyat éjszakára?
A lovász végigmérte őt.
– Az istállóban elalhatsz.

Francis rosszul aludt és korán ébredt. A vályú vizében a

tőle telhető legalaposabban megmosakodott, és egy lókefével
lekefélte a sarat a ruhájáról. De ez nem sokat segített. Ahogy
végigment a Cheapside-on, a boltok kirakatában meglátta a
tükörképét és elfintorodott. Sötét haja szanaszét állt, szeme
körül olyan lila karikák voltak, mintha összeverték volna,
arcán pedig egyhetes, növekvő borosta sötétlett. Ruhája
rongyos volt, és bár a lókefe a mocsok javát eltávolította róla,
a sár még így is mély foltokat hagyott mindenütt az anyagon.
Jobb cipőjéből egy lyukon kilógott a nagylábujja.
London egyik leggazdagabb emberéhez igyekezett, Sir
Nicholas Childshoz, aki a Kelet-indiai Társaságot egy kicsiny,
kalandor kereskedőtársaságból a világkereskedelem felét
kezében tartó behemóttá duzzasztotta. Ezt a nevet Francis
azóta ismerte, amióta az eszét tudta, bár valahányszor ő vagy
a nevelőapja megemlítette, anyja mindig témát váltott.
Úgy tűnt, fél London ismeri a házát a Leadenhall Streeten,
és készségesen útba igazították. Az utcaszintről nézve nem
volt benne semmi figyelemre méltó. Fazsaluk és egy nehéz
kétszárnyú fakapu rejtették el a belsejét az illetéktelen
járókelők szeme elől. Az egyetlen cifraság az ajtónyílás két
oldalán álló, díszesen faragott keleties oszloppár volt, meg
egy libériás ajtónálló. Ha azonban az ember felemelte a
szemét, olyan részletek tárultak fel előtte, amelyek valami
fenségesebbre utalnak. Az első emeleten faerkély állt az
utcafronton, mögötte pedig üvegfolyosók, fölötte a második
emeleti faépítményen hatalmas és büszke királyi címeres
csúcsdísz állt. Afölött – olyan magasan, hogy az embernek
szinte ki kellett tekerni a nyakát, hogy észrevegye – a párkány
fölé cifra freskót festettek, amely teljes vitorlázató hajókat
ábrázolt, melyek a csillogó, hullámtarajos tengeren haladtak
delfinekkel körülvéve. Az egészet egy derék, Erzsébet-kori
tengerész szobra koronázta meg, aki a londoni
templomtornyokat és kéményeket pásztázta. Aki nem
ismerte, tévesen azt hihette róla, hogy csak egy kereskedőház,
amely rossz helyre került a városban. Valójában azonban a
világ leghatalmasabb emberei egy részének főhadiszállása
volt.
Francis habozott, míg összeszedte a bátorságát. Odalépett
az ajtónállóhoz.
– Kérem, jelentse Sir Nicholas Childsnak, hogy Francis
Courtney sürgős ügyben kíván találkozni vele.
Az izgalomtól a szokásosnál magasabb hangon beszélt.
Azt kívánta, bár ne hangozna olyan gyerekesen.
Az ajtónálló fölényesen mérte végig.
– Sir Nicholas Childs ma igen elfoglalt. Sir Francis
Courtney pedig a jó Károly király uralkodása idején meghalt.
 – Az unokája vagyok! És kérem, nekem muszáj beszélnem
Sir Nicholasszal.
Megpróbált előrenyomakodni mellette a nagy, szegekkel
kivert ajtón át. Egy rövid kar állta útját, és visszatolta az
utcára.
– Sir Nicholas Childs nem fogad látogatókat. – Az
ajtónálló minden szótagot azzal nyomatékosított, hogy az
ujjával megbökte Francis mellkasát. – És ha továbbra is
elállod az ajtót, feljelentelek csavargásért.
Francis visszavonult az utca másik oldalára egy kávéház
árnyékába. Az ablakon át hevesen vitatkozó, újságokat
tanulmányozó, és gőzölgő kávéscsészékből iszogató
embereket látott. Nem volt közöttük más, csak az üveg, de
úgy érezte, ez egy másik világ.
Tehetetlen harag hulláma öntötte el, és velejéig megrázta
őt. Az elmúlt években volt, hogy úgy érezte, semmije sincs.
Soha sem fogta fel, mi mindene van. Most a kétségbeeséstől
keserűen tisztán látta, hogy milyen reménytelen helyzetbe
került. Pénz nélkül az ember nem megy semmire. Annak
hiányába halt bele a mostohaapja, az választotta el az
anyjától, amiatt vesztette el az otthonát, a lovát, mindent a
rajta lévő ruhát, meg a nyakába akasztott érdemrendet
kivéve.
Újra a kávéházban ülő emberekre pillantott, és közéjük
képzelte magát, amint az Indiákon megtérülő befektetésekről,
hatalmas nyereségekről és az ott szerzett óriási vagyonokról
szóló mesékkel szórakoztatja a többi kereskedőt. Bármit kell
is tennie, hogy a társaságukhoz csatlakozhasson, megteszi.
Elhajózik a világ végére, bármilyen nehézséget elvisel, vállal
bármilyen kockázatot. Még egy vagy több embert is megölne,
ha ezt kell tennie a sikerért, bár reszketés fogta el, ha erre
gondolt. Megfogadta, hogy vagyont szerez, vagy belehal a
próbálkozásba.
Letelepedett, hogy várakozzon. Valahányszor kinyílt a
kávéház ajtaja, az onnan kiáradó illatoktól összefutott a nyál a
szájában. Ahogy múlt a délelőtt, gőzölgő pástétomokat és
forró süteményeket vásárló emberek jöttek-mentek.
Szédelegni kezdett. Egyre nehezebbnek érezte a kis
bársonyzacskót a nyakában: felbecsülhetetlenül értékes volt,
de nem is gondolhatott rá, hogy eladja. Arra gondolt, hogy
visszatér a fogadóba, hogy megnézze, eladta-e Hyperiont a
fogadós, de nem akarta elszalasztani a Sir Nicholasszal való
találkozás lehetőségét.
Fogalma sem volt, hogyan ismerné fel. Anyja azt mondta,
hogy Childs a nagyapjának, Halnak volt a barátja, tehát
mostanra minden bizonnyal igen hajlott korú. Figyelte a
Leadenhall Street-i házból ki-be járkáló embereket. Az
öregebbek hibátlan parókában voltak, a fiatalabbak
meggörnyedve jöttek a könyvektől meg iratoktól duzzadó
hátitáskák súlya alatt. Valahányszor kinyílt az ajtó, az
ajtónálló kilépett és rábámult, de ő nem ment át az úton.
Francis egyszer azt hitte, észrevett valakit, aki őt mustrálja a
felső emeleti erélyről, de az illető visszahúzódott a ház
belsejébe, mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna.
Telt-múlt az októberi nap. Hosszúra nyúltak az árnyékok:
a kávéház kiürült. A templomok harangjai esti imára kezdtek
kongatni. Francis azon töprengett, hova megy éjszakára, és
hol ehetne valamit. Már elfelejtette, miről ábrándozott délben,
hogy kereskedő lesz ő is, és hatalmas vagyonra tesz szert.
Most csupán arra vágyott, hogy egyen valamit. Megérintette
a bársonyzacskót, amely kissé kidudorodott inge alatt. A
fogadó közelében látott egy ráksütőt, azt gondolta, ott talán jó
áron kap enni. Csak néhány napig, amíg lesz pénze Hyperion
eladásából. De gyengeségének eme gondolatára elszégyellte
magát.
Gondolataiba merülve Francis nem vette észre, hogy az
ajtónálló felé siet, mígnem már félig át is ért az úton.
Szalvétába csomagolt palacsintát hozott.
– Egész nap figyeltelek. Egy falatot sem ettél.
Francis majdnem kitépte a kezéből a süteményt.
Beletemette az arcát, túl éhes volt, hogy azzal az érzéssel
törődjön, ahogy a cukor meg a mandula édes íze elönti a
száját.
Annyira el volt foglalva az evéssel, hogy nem vette észre
a két embert, akik az ajtónállóval együtt átjöttek az úton. Arra
betapasztja a száját, az ajtónálló pedig egy botot tart keresztbe
a torkán. Fuldokolni kezdett. A félig megevett sütemény a
földre esett, és szöges bakancs tiport rá.
Küzdött, de nem volt esélye: az ajtónálló meg az emberei
összenyalábolták és áthurcolták az úton, be a házba, még
kiáltani sem tudott. Ha bárki is észrevette a járókelők közül,
volt annyi esze, hogy továbbmenjen.

A ház belülről sokkal nagyobb volt, mint amekkorának az

utcáról látta. A férfiak végigvonszolták Francist egy
szegfűszeg- és borsillattól nehéz levegőjű folyosón, majd sok
lépcsőn fel. Francis nevetést és beszélgetést hallott, de az
összes ajtó zárva volt, és senki sem nézett ki.
Egy nagy ajtóhoz vitték a felső emeletre, amelynek
sárgaréz kopogtatója vicsorgó oroszlánt formázott. Az
ajtónálló tisztelettudóan viselkedett. Még ő is habozni
látszott, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, mintha egy
félelmetes vadállat odújába készülne bemenni.
Odabent sötét volt, a levegő pedig meleg és párás, mint
egy üvegházban. A tűzhely rostélyán apró láng lobogott, a
hátsó falnál álló hatalmas íróasztalon pedig gyertya égett, de
mindezek igen kevéssé világították meg a lefüggönyözött
szobát. A falak mintha befelé dőltek volna, hajókat és csatákat
ábrázoló, díszes és aranyozott keretes festmények lógtak
rajtuk a mennyezettől a padlóig. A levegő bűzlött, mintha egy
húsdarabot hagytak volna ott túl sokáig, mert elfeledkeztek
róla. Francis végigtekintett a félhomályon, de nem látott
senkit. Csak egy hatalmas kupacot az íróasztal mögött, amely
egy halom kidobott szennyesre hasonlított.
Fogvatartói elengedték, és megemelték kalapjukat.
Egyensúlyát vesztve Francis előrebukott, és majdnem elesett.
Megdörzsölte a torkát.
Az asztal mögül nedves, rekedt köhögés hallatszott. A
kupac megmozdult. Ez egy ember! – döbbent rá Francis, ahogy
a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Egy hatalmas, nagy
hasú ember volt, a térdén takaróval, vállára pedig egy ezüst
háziköntös volt borítva. A nyaka eltűnt lelógó tokájának
zuhataga alatt. A fejét kopaszra borotválták, de meglehetősen
hanyagul, úgyhogy ősz hajszálak álltak ki belőle, mint egy
bogáncsból a tüskék. Megereszkedett arcát elpattant erek
foltjai tarkították. Csak a hájrétegek között mélyen ülő
szemében maradt fény és élet.
– Ki vagy? – tudakolta. Nem kelt fel. Igazából – gondolta
Francis –, valószínűleg nem is képes rá. Később megtudta, hogy
a szék karfáján lógó vasgyűrűk arra szolgáltak, hogy vinni
lehessen a benne ülőt azon ritka alkalmakkor, mikor elhagyja
az irodáját. Azt mondták, ha mosdóba megy, három
embernek kellett az árnyékszékre emelni, egynek meg
kitörölni a fenekét, mikor végzett.
Az egyik őr közelebb lépett, és öklével Francis gyomrába
vágott.
– Felelj, ha Sir Nicholas szól hozzád! – vakkantotta.
Francis beszélni próbált, de az ütéstől teljesen elakadt a
lélegzete, és nem jött ki hang a torkán.
– Ki küldött? Norris meg a dowgate-i emberei?
– Kicsoda? – kapkodott levegő után Francis. – Nem
ismerek senkit, akit így hívnak.
– Ne járasd velem a bolondját, fiú! – Sir Nicholas kissé
megrándította a fejét, mire még egy erős ütés zúdult Francis
beleire, hogy kétrét görnyedt tőle. – Egész nap figyelted ezt a
házat. Ki után kémkedtél?
– Nem….
– Azok a rohadt csempészek voltak? Tudják, mi vár rájuk,
ha megpróbálnak beleköpni az üzletembe. Felégetem a
hajóikat, és ha elkapom őket, teszek róla, hogy egy indiai
börtönben rohadjanak meg.
– Kérem – mondta Francis, mikor újabb ütés csapott le a
veséjére –, Francis Courtney vagyok. Édesanyám küldött.
Sir Nicholas arca bíborszínűvé vált a dühtől:
– Micsoda szemtelenség ez! Sir Francis Courtney
majdnem ötven éve halott.
– A dédapám – Francis a bársonyzacskót keresve matatott
az ingében. Az őr látta ezt, és azt hitte, hogy fegyverért nyúl.
Kirúgta Francis alól a lábát, amitől az leesett a földre, majd az
őr egy rúgással a bordájára célzott.
Francis előhúzta a zacskót. Az őr kitépte a kezéből. Egy
rántással kinyitotta a madzagot, és a mancsai közül a
földgömböt tartó oroszlánt ábrázoló aranyérem kiesett a
földre.
Az őr ismét felemelte az öklét.
– Állj! – kiáltott rá Sir Nicholas. – Adja ide azt!
Ketten tartották Francist, míg az ajtónálló felvette az
aranyoroszlánt, és az asztalra tette. Sir Nicholas a magasba
tartotta, és hagyta, hogy a gyertyafény végigszikrázzon a
rubint-és gyémántberakásokon.
– Hol szerezted ezt? – kérdezte Francistől.
– A családomé. Apám hagyta rám.
Sir Nicholas csak forgatta a jelvényt a keze között. Intett
az embereinek, hogy engedjék el Francist.
– Ki vagy te? – szólt ismét Sir Nicholas, ezúttal azonban
inkább eltöprengve.
Francis kiegyenesedett, és elszántan igyekezett tudomást
sem venni a testén minden mozdulatára átnyilalló
fájdalomról. Egész nap ezeket a szavakat gyakorolta, bár soha
sem hitte volna, hogy ilyen körülmények között mondja majd
ki őket:
– Francis Courtney vagyok, William Courtney fia, Hal
Courtney-nak, Dartmouth bárójának, a Szent György és a
Szent Grál tengerészlovagjának unokája. Húsz évvel ezelőtt a
nagyapám az életét áldozta, hogy megvédje az ön
társaságának hajóit a kalózoktól. Most csupán egy kis kegyet
kérek, egy lehetőséget, hogy csatlakozzam a Társasághoz, és
bebizonyítsam, hogy mit érek.
Childs úgy bámult rá, mintha kísértetet látna.
 – Hagyjanak magunkra – parancsolta az embereinek.
Azok visszavonultak, Childs pedig végigmérte a legényt.
Immár évtizedek óta saját vadászterületeként vezette a
Kelet-indiai Társaságot, csápjait ebből a Leadenhall Street-i
irodából a világ legtávolabbi sarkaiig kinyújtva. Királyok és
országgyűlések jöttek és mentek, néhányan azt
szorgalmazták, hogy vegyék el a Társaságtól a
monopóliumát, mert túl nagy hatalma van. Látta őket
visszavonulni, megbuktatta a versenytársait, és túlélte
valamennyiüket.
A Courtney-k is jöttek és mentek. Egy darabig hasznos
szolgái voltak, akik segítettek neki összehozni a Társaság
vagyonát. Mikor már nem ez volt a helyzet, ugyanolyan
könnyedén szabadult meg tőlük, mint azelőtt az ellenségeitől,
és soha még csak egy pici lelkiismeret-furdalást sem érzett. A
Bombay House-ból, az otthonából ő küldte el Tom Courtney-
t, hogy a bátyja, William meggyilkolja. Meglepetésére Tom
megmenekült a csapdából, és szembefordult Williammel, de
ez nem zavarta Childst. Tom körözött gyilkosként menekült
el, William hétszázalékos részesedése a Kelet-indiai
Társaságban pedig csecsemőkorú fiára szállt. Childsnak nem
esett nehezére meggyőzni az özvegyet, hogy adja el neki az
egészet, méghozzá igen előnyös feltételek mellett, amivel még
jobban bebetonozta vezető szerepét. Egészen el is feledkezett
az ifjú Francis Courtney-ról.
Most azonban itt áll előtte a fiú. Majdnem férfivá érett.
Élénkszínű csík éktelenkedett a torkán, ahol az emberei
fojtogatták: az arca sápadt, de határozott, a Courtney-k
törhetetlen büszkesége ül rajta, amelyet Childs húsz évvel
ezelőtt a nagyapján, Halon látott utoljára. Arra gondolt, hogy
olyan legény ez, aki akár hasznára is lehet, de
veszélyeztetheti is.
– Fiacskám – ütött meg barátságosabb, öreguras hangot.
– Gyere közelebb, hogy jobban lássalak!
Valójában csak színészkedett; bár a teste egyre gyengült,
kék szeme ugyanolyan tiszta és éles maradt, mint elméje.
Francis habozva tett néhány lépést előre.
– Sajnálom, ha durván bántak veled – mondta Childs. –
Az ellenségeimnek sok kéme van, és semmitől sem riadnak
vissza, hogy keresztbe tegyenek nekem, meg ennek a nemes
társaságnak. Remélem, nem sérültél meg komolyan.
Francis az oldalát tapogatta. Máris érezte, hogy húzódik
rajta a bőre, ahogy a zúzódások megjelentek.
– Kicsit éhes vagyok, nagyuram.
– Persze, persze – Childs megkongatott egy kézi
csengettyűt, amely az asztal sarkán állt, és üvöltött, hogy egy
szolga hozzon valami ennivalót. – Most, fiacskám, ülj le, és
mondj el mindent! Ha előtte írtál volna, kedvesebb
fogadtatásban részesíthettelek volna.
Francis kínlódva telepedett a székbe.
– A mostohaapám a múlt héten meghalt. Az
aranyoroszlánon kívül semmit sem hagyott rám.
Childs zsebkendőjével törölgetni kezdte a homlokát.
– Ezt sajnálattal hallom. Az édesanyád valószínűleg soha
sem mondta neked, de mindig élénken érdekelt a
neveltetésed. Apád halálának körülményei…, azt hiszem,
volt egy kis bűntudatom. Tudod, én voltam az utolsó, aki
találkozott Tom bácsikáddal, mielőtt azt a véres tettet
véghezvitte. Mindig is azt kérdezem magamtól, hogy
tehettem-e, vagy mondhattam-e volna valamit, hogy
megváltoztassam az események irányát. Rájöhettem volna,
mit forral, és tehettem volna lépéseket, hogy
megakadályozzam azt, ami történt?
Elhallgatott, mert köhögési roham tört rá, és
zsebkendőjével szárítgatta a száját. Mikor elvette, a
zsebkendő friss vér foltjaitól volt szennyezett.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs miért szemrehányást
tenni magának, uram! – tiltakozott Francis.
Felkavarta és nyomta a lelkét, mikor eszébe jutott az a
néhány őrült, utolsó pillanat az anyjával.
– Lehetek önnel bizalmas, uram?
– Természetesen, fiacskám. Mint a saját apáddal.
– Mielőtt elmentem otthonról, anyám egy igen elképesztő
dolgot említett. Azt mondta, ő úgy gondolja, hogy Tom
bácsikám talán nem vétkes abban a bűntényben. Azt mondta,
hogy csak önvédelemből ölte meg Williamet.
Childs olyan erősen rázta meg a fejét, hogy az összes
tokája beleremegett.
– Téved. A bánattól megzápult az esze a szegény
asszonynak. Találkoztam William Courtney-val a Lordok
Házában aznap, mikor meghalt. Azt az aggodalmat az öccse
iránt, amelynek hangot adott, a szeretetet és odaadást,
amelyet iránta érzett, senki sem vonhatta kétségbe. Ahogy
mondta nekem, éppen aznap szándékozott tízezer font
előleget adni a testvérének, Tomnak, hogy kiszabadítsa az
öccsét, Doriant, aki kalózok fogságába esett. Bár később
kiderült, hogy a fiú meghalt. Ez azonban nem volt elég Tom
Courtney-nak. Lesből támadta meg Williamet a Temze felé
vezető ösvényen, késő éjszaka, nagyobb részt követelt apjuk
örökségéből, mikor pedig ezt William megtagadta, Tom
kegyetlenül lemészárolta őt.
Francis megborzongott, ahogy maga elé képzelte a
rettenetes jelenetet.
– Ebben ön egészen biztos?
– Részletesen beszámolt nekem egy csónakos, aki
szemtanúja volt a tragédiának. Még oly sok év múltán is
minden részletére emlékszem.
Egy inas kopogott, majd belépett a szobába egy
ezüsttálcával a kezében. Letette az edényeket és a sült húsok
halmaival megrakott tálakat Childs asztalára, egy
kristálykancsóból két pohár bordóit töltött. Francistől csupán
annyi tellett, hogy megvárta, míg elmegy a szolga, és csak
aztán vetette rá magát az ételekre.
Childs majdnem ugyanolyan habzsolva evett, mint
Francis. A mártás lefolyt a tokáján, és a mellére csöppent.
– Meg akarod bosszulni az apádat? – Ételdarabok
fröcsögtek a szájából, mikor Childs ezt kérdezte. Válaszra
sem várva folytatta: – Persze, hogy meg akarod. Courtney
vagy, és jól tudom, miféle vér folyik az ereidben.
Francis nagyot kortyolt a borból.
– Igen, uram, de nem értem…
– Az, hogy ma itt vagy, igen kedvező jel. Mintha
majdnem maga a sors irányította volna lépteidet. Tudod, egy
héttel ezelőtt egy hajó kötött ki Deptfordban, amely az
Indiákról érkezett. Az Özvegy, Inchbird kapitány
parancsnoksága alatt. Igen figyelemreméltó történetet mesélt
el. Huszonkét nappal azután, hogy elhagyta Bombayt,
Madagaszkár közelében kalózok támadtak rá, és majdnem
elfoglalták a hajót. A harc minden beszámoló szerint igen
elkeseredett volt, de míg hősiesen próbálta távol tartani az
ellenséget, egy kis hajó csatlakozott a csetepatéhoz. A
kapitánya nem volt más, mint Tom Courtney…
Francis úgy érezte, hogy megfordul vele a szoba. A falon
lévő képek mintha felé nyomakodtak volna, a fejében pedig
zubogott a bor. – Ez nem lehet igaz, uram, Tom Courtney
meghalt Afrikában, amikor még gyerek voltam! Ezt Guy
bácsikám erősítette meg.
– A bácsikája tévedett. Tom Courtney él és egészséges, és
az afrikai partok mentén kereskedik. Inchbird kapitány úgy
tudja, Fokvárosban lakik, mikor nem a tengert járja.
Childs letette a kést meg a villát.
– Te munkát szeretnél a társaságban. Amiatt a szeretet
miatt, melyet nagyapád iránt éreztem, meg a hosszú
kapcsolat miatt, ami a családodhoz fűz, boldogan adok neked
irodista állást Guy bácsikád mellett Bombayben. De akár
többet is felajánlhatok. Úton Bombay felé a hajó meg fog állni
a Jóreménység fokánál. Néhány hétig ott lesz, vizet és egyéb
készleteket vételeznek. Ha akarsz, lesz időd ott kiszállni.
Megtalálhatod a nagybátyádat, ha ott van.
Francis egy darab disznóhúst rágcsált, és közben
igyekezett ezt az utolsó mondatot felfogni, Childs pedig
előrehajolt. A bor vérszínűre festette ajkait.
– Mikor Tom Courtney elmenekült Angliából, ötezer
fontot ajánlottunk fel a kézre kerítéséért. Személyesen én
kezeskedtem a jutalomért. Még mindig fennáll. Ötezer font –
ismételte Childs. – Királyi összeg ez bárki számára, egy veled
korú ifjúról nem is beszélve, aki éppen csak most kezd
mozgolódni a világban. Ha pedig okosan fekteted be,
Bombayben megkétszerezheted vagy megháromszorozhatod
az összeget, mire visszatérsz.
 Francis megpróbált elképzelni ennyi pénzt. Elképzelte,
hogy négylovas hintón tér vissza High Wealdbe, és
beköltözik a házba. Visszahelyezi anyját a saját lakosztályába,
és eltörli emlékeiből azokat a borzasztó éveket, hogy azzá a
csillogó, vidám hellyé tegye ismét, amelyre gyerekkorából
emlékezett.
A bor forrt az ereiben. Tudta, hogy nem kellene kiéhezett
gyomrával olyan gyorsan innia, de nem tudta megállni.
Biztos volt benne, hogy több kérdést is fel kellene tenni:
fontos kérdéseket Guyról, Tomról, meg az örökségéről,
Childs hanghordozásából kitetszett azonban, hogy nem tűr
további fecsegést. Mikor újra töltött a borból, Francis hálásan
hajtotta fel azt.
– Ez az a bosszú, amire egész életedben vártál – mondta
Childs. – Itt a lehetőség, hogy befejezd mindkettőnk
elintézetlen ügyeit.
A Szent György-medál még mindig az asztalon hevert,
félig elrejtve egy köteg papír alatt. Francis felemelte, és
közben nem vette észre a Childs arcán átsuhanó
csalódottságot. Bizonytalanul állt fel ennyi bor után.
– Apám becsületére esküszöm, Sir Nicholas, megkeresem
Tom Courtney-t, és leszámolok vele!

Tom és Dorian a taverna előtt ült, kezükben italukat

tartották, és a Tábla-öbölben horgonyzó hajókat nézték. Tom
édes muskotálybort ivott, Dorian azonban, híven a felvett
vallásához, került minden szeszesitalt. Ő hígított narancslét
ivott. Mögöttük a Tábla-hegy teteje egyenes vonalat húzott az
égre, míg a kisebb csúcsok, az Ördög-csúcs és az Oroszlán-
csúcs előrenyúltak, és természetes amfiteátrumként vették
körül az öblöt. Az alacsonyabb lejtők erdői alatt vagy száz,
kőből épült, meszelt falú ház pöttyözte a tájat, le a tengerig,
ahol a parton raktárépületek és tavernák álltak. Az öböl
északi végében egy ötszögű erődön holland zászló lobogott,
amely semmi kétséget sem hagyott afelől, kinek a kezében
van a gyarmat feletti hatalom.
Egy Indiaman, ahogy a Kelet-indiai Társaság impozáns
kereskedőhajóit nevezték, közeledett a kikötő felé.
Zászlójából, valamint az árbocok és a kötélzet állapotából
Tom látta, hogy minden bizonnyal most érkezett Angliából.
Gyorsan számot vetett vele, hogy vajon mit jelent az érkezése.
Az elefántcsont ára emelkedik, mivel az angol kereskedők
részéről nagy a kereslet iránta, amit innen majd Indiába
vihetnek. Cserébe angol késeket és egyéb vasárut kínálnak. A
hajó az idény végén érkezett, ilyenkor a legtöbb
elefántcsontot már eladták, Tom azonban megtartott néhány
szép agyart, éppen egy ilyen eshetőségre számítva.
Mosolyogva gondolt arra, mennyi haszna lesz ebből.
Doriannal hamarosan visszatérnek majd abba a panzióba,
ahol a fokvárosi kiruccanásaik idején laktak. Vagy tízezer
fontja volt egy amszterdami bank itteni fiókjában letétbe
helyezve, bár soha nem használta fel arra, hogy saját otthont
vegyen. A hollandok szigorú megszorításokkal nehezítették
meg az idegeneknek, hogy ingatlanjuk legyen a gyarmaton,
bár a megfelelő kezekbe nyomott néhány ezüsttallér talán
megkönnyíthette volna ezeknek a tilalmaknak a
megkerülését. De a részéről soha nem próbálkozott ezzel.
Minden évben a panzióban várta ki a monszun végét.
Türelmetlenül várta, hogy az új évad végre elkezdődjön.
 – Unatkozol, Tom? – kérdezte Dorian. Válaszul Tom a
karjával körbe mutatott a hegyeken, a tengeren, a
bárányfelhőkön és a látóhatár felé lenyugvó napon.
– Hogy is unatkozhatnék, mikor mindezt élvezhetem?
– Túl jól ismerlek, bátyus – kacagott Dorian. – Egy puskát
sem sütöttél el, mióta megmentettük az Özvegyet attól a kalóz
Legrange-tól. És ez már majdnem egy éve volt.
Az elmúlt elefántcsont-vadászati idény Afrika belsejében
csendesen telt el. Tom és Dorian majdnem kétszáz tengeri
mérföldre felhajózott a Zambézi folyón, de nem találkoztak
egyetlen rabszolga-kereskedővel sem azok közül, akikkel
azelőtt összetűzésbe keveredtek. Még a vadászexpedícióból is
kevesebb zsákmányuk lett, mint az elmúlt években. A
Kentaur rakterét csak félig tudták megtölteni elefántcsonttal.
– A csetepaté rosszat tesz az üzletnek – mondta Tom,
különösebb meggyőződés nélkül.
Aztán döbbenten hunyorgott, mert a távoli láthatáron,
ahol éppen eltűnt a nap koronája, hirtelen a létező
legélénkebb zöld színű villanást látta, amit csak el tudott
képzelni. Elképedt: bár hallott már erről a jelenségről, most
látta először a saját szemével.
– Te is láttad? – kérdezte Tom, miközben mindketten
talpra ugrottak a távoli láthatárra meredve.
– Nagyon is – felelte Dorian ugyanolyan izgatottan, mint
ő. – A Sellő Kacsintása! – Egyike volt ez azoknak a titokzatos
dolgoknak, amiket, mint a Szent Elmo tüzét is, az ember csak
ritkán láthatott, hacsak nem töltötte egész életét a
földkerekség nyílt óceánjain.
– Az hallottam, hogy aki látja, különös bölcsességre tesz
szert – mondta Tom lelkesen, mikor mindketten visszaültek a
helyükre.
– A mázlista – cukkolta Dorian. – Neked aztán minden
bölcsességre szükséged van, amit csak meg tudsz
kaparintani. – Megtorlásul Tom elvigyorodott és a borából a
seprőt Dorian fejére borította. – Ezért a szemtelenségért
cserébe meghívhatsz még egy pohár borra! – mondta neki
Tom.
Mikor Dorian visszatért a pulttól, Tom újratöltött
poharával, ismét barátságos hallgatásba merültek. Nézték,
ami még hátra volt a naplementéből, meg azt, ahogy az
Indiaman horgonyt vet az öbölben.
Mire a horgony az egyre sötétedő vízbe csapódott, a
hajórakodásra váró csónakok, amik a parton vártak az érkező
hajókra, már úgy keringtek a hajó körül, mint a nyalánkságra
váró bárányok.
– Reggelig nem fogják partra tenni a rakományukat –
döntötte el Tom. – Addig várnunk kell, hogy megtudjuk, mit
adhatunk el nekik.
Otthagyott egy pénzérmét az italokért, majd Doriannal
együtt elindult felfelé a dombon a De Heerengrachtot, az
„Úriemberek Sétányát” követve, amely a katonai
gyakorlóteret kötötte össze a társaság parkjával. Olyan
mélyen elmerültek a beszélgetésben, hogy nem vették észre
az úton feléjük közeledő kék ruhás nőt, amíg csak kis híján
belé nem botlottak.
– Tom Courtney? – szólalt meg a kék ruhás nő, a férfi
pedig csodálkozva pillantott fel.
– Ana Duarte? – felelte, a fiatal nő arca pedig elpirult az
örömtől.
– Emlékszik még rám?
 – Hogy is felejthetném el önt? Az a helyzet, hogy az
öcsémmel éppen most emlékeztünk vissza arra a napra,
mikor találkoztunk. De nem tudtam, hogy ön itt van
Fokvárosban.
– A hajóm két napja érkezett Madrászból.
– Remélem könnyebb útja volt, mint legutóbb.
A nő megérintette a nyakában függő ezüstkeresztet.
– Hál’ istennek, igen!
Tomnak hirtelen eszébe jutott a zöld villanás. Bár nem
volt babonás, azért egy pillanatra felmerült benne a gondolat,
hogy nem ennek a váratlan találkozásnak volt-e az előjele?
– Velünk kell vacsoráznia – vetette közbe Dorian. – Sarah
és Jázmini odalesznek a gyönyörűségtől, hogy újra láthatják
magát.
– Nagyon szívesen – az asszony elmosolyodott. –
Tulajdonképpen reméltem is, hogy így lesz. Volna egy
ajánlatom az önök számára.

A panzió, ahol Tom Courtney lakott, a város túlsó végén

volt, éppen a Holland Kelet-indiai Társaság kertjének falai
alatt. A maláj házvezetőnő, Mrs. Lai makulátlan rendben
tartotta. Remek ételeket főzött, amelyben keveredtek az
Indiákról való fűszerek az angol receptekkel, amelyekhez
Tom ragaszkodott.
Tom bort töltött egy kancsóból. Dorian, mint mindig,
most is csak friss gyümölcslét ivott.
– Ön nem iszik bort? – vette észre Ana.
– Muzulmán vagyok.
– Sok a muzulmán Angliában?
 – Ez hosszú történet.
– De jó – vágott közbe Tom.
– Akkor szívesen meghallgatom – mondta Ana.
Így hát Dorian elmesélte, hogyan került arab kalózok
fogságába, mikor tizenegy éves kisfiú volt, hogyan került
rabszolgasorba, hogyan vette meg az ománi herceg hajának
vörös színe miatt, amely ugyanolyan volt, mint Mohamed
prófétáé, és hogyan nevelkedett az ő udvarában fogadott
fiaként. Ana unszolta, hogy meséljen még, ezért elmondta,
hogyan serdült férfivá, mint a muszlim hit védelmezője, és
hogyan vette fel végül ezt a vallást.
Ana teljes odaadással hallgatta élete történetét. Mikor a
végére ért, halkan azt kérdezte:
– Van ennél az asztalnál olyan férfi, akinek a fejére nincs
kitűzve vérdíj?
Tom összerezzent.
– Honnan tud róla?
– A Kelet-indiai Társaság sok madrászi ügynökével állok
kapcsolatban. Tőlük tudtam meg, hogy a bombayi
kormányzó egy bizonyos Guy Courtney nevű ember. Ezen a
nyomon elindulva tehát tudomásomra jutott, hogy önök
rokonok.
Tom és Dorian jelentőségteljes pillantást váltott.
– Guy a testvérünk – vallotta be Tom. – Ő úgy tudja, hogy
Dorian meghalt Ománban, én pedig eltűntem valahol az
afrikai vadonban.
– Nem szóltatok neki, hogy mind a ketten nagyon is
életben vagytok?
– Ez a hír egyáltalán nem szerezne örömet Guynak. Az
igazat megvallva, jobban örülne neki, ha mindketten inkább
halottak lennénk.
Ana úgy kortyolgatta a borát, mintha ez a közlés a világ
legtermészetesebb dolga lenne.
– Nem kérdezem meg, min vesztetek össze – dörmögte.
– Egy nőn – szólt Dorian tárgyilagosan.
– És az a nő a testvérem volt – szólt Sarah, aki most szólalt
meg először. – Utasok voltunk egy hajón azon a végzetes
úton, amelyen Doriant elfogták a kalózok. Én még gyerek
voltam, a nővérem, Caroline azonban már teljes virágában
volt. Az ostoba teremtés…, nagyon is könnyelműen
osztogatta a kedvességet. Ugyancsak szívesen bújt be Tom
ágyába…
– Vagyis, azt hiszem, egészen pontosan a lőporraktárba –
mondta Dorian elvigyorodva. – Ez volt az egyetlen hely a
hajón, ahol magukban lehettek.
– Az én hibám volt – szólt Tom, aki zavarban volt, hogy
Ana jelenlétében felhozzák ezt a történetet. – Észre kellett
volna vennem, hogy Guy szerelmes belé.
– Guy nem volt szerelmes Caroline-ba – mondta Sarah
tárgyilagosan. – Guy csak birtokolni akarta, mint egy lovat,
egy hajórakományt vagy egy láda aranyat. Amint elvette
feleségül, többé már semmit sem ért Guy szemében.
Elfelejted, hogy Guy gyámlányaként velük éltem évekig,
miután összeházasodtak? Láttam, hogy bánik vele – behunyta
a szemét. – Isten a tudója, nem szerette őt.
– És bár ő vette feleségül, mégsem tudott megbocsátani
neked? – kérdezte Ana Tomtól.
– Nem csak erről van szó. Volt… – Tom itt elhallgatott.
Voltak bizonyos dolgok, amiket mégsem vitathatott meg
Anával.
 Mit tettem? – kérdezte magától. – Az egyik testvéremet
megöltem, a másik pedig a halálomat kívánja. Ez életem két
legnagyobb hibája, és semmit sem tehetek, hogy jóvátegyem őket.
Ismét a zöld villanásra gondolt, ami az égen előző este
feltűnt. Isten adjon nekem bölcsességet!
Ana komolyan megjegyezte:
– Minden családnak vannak titkai.
– Azt hiszem, te nagyon bátor nő vagy – szólt Sarah, aki
élénk hangjával rögvest feldobta a hangulatot –, amiért el
mertél jönni vacsorázni ezzel a két körözött csirkefogóval.
– Ti mentettétek meg az életemet – fordult Ana az egész
asztaltársasághoz. – Ti nem voltatok veszélyben. A hajótok
továbbmehetett volna, és sorsunkra hagyhatott volna minket.
Száz emberből kilencvenkilencen ezt tették volna.
– Százból kilencvenkilenc ember mellett nincs ott Jázmini
és Sarah, hogy megmondja, mit kellene tenniük – vigyorodott
el Dorian. – Nem voltunk döntési helyzetben.
A beszélgetés más tárgyra tért. Vacsora után a szalonba
vonultak, és Sarah csembalójátékával szórakoztatta őket:
William Babell Book of Lady’s Entertainment című kötetéből
játszott áriákat. Tom egyenesen Angliából rendelt új
csembalót.
– Tom az első hangszeremet bedobta egy folyóba –
mondta két darab között Sarah Anának bizalmasan.
– Azért az igazság kedvéért azt is megemlíthetnéd, hogy
egy zátonyon voltunk felülve egy túlterhelt hajóval, a
nyomunkban egy karddal felfegyverzett arab hadsereggel,
akik meg akartak minket ölni, én pedig a halálomon voltam –
mondta Dorian, aki egy díszesen hímzett párnán ült a padlón.
– Biztos vagyok benne, hogy Duarte kisasszonynak fel
sem merült a fejében az a gondolat, hogy netán másképp is
lehetett volna – mondta Jázmini.
Sarah játszott még egy darabig, végül egy szép
dallamékesítéssel fejezte be. A többiek tapsoltak. Sarah helyet
foglalt Tom mellett.
– Duarte kisasszony – kezdte Tom –, mikor tegnap
találkoztunk, azt mondta, van egy ajánlata a számunkra.
A lány lesimította a szoknyáját. Ő volt a társaságban a
legfiatalabb, vagy egy tucat évvel fiatalabb mindenkinél, de
nyugodt magabiztossággal viselkedett.
– Mit tud ön Indiáról? – kérdezte Tomot.
Tom a bort forgatta a poharában, és a seprőre bámult.
– Amit a parton hallok. A kereskedők azt mondják,
veszélyes ország, mióta a régi császár meghalt.
– Mióta az öreg Aurangzéb két évvel ezelőtt meghalt,
India csatatérré változott – hagyta helyben Ana. – A fiai
vitáznak a trónutódláson, és amíg egymással hadakoznak, az
összes többi herceg és nábob is lerohanja a szomszédját.
Nyugaton a maráthák már harminc éve háborúznak a
Mogulokkal a hegyi erődökben. A Malabár-part vidékén egy
Angria nevű kalóz megalapította a saját királyságát, amelyen
a bevehetetlen tirakolai erődből uralkodik. Délen a nábobok
nyíltan fellázadtak. A mogul birodalom saját magát tépi szét.
– Ez rosszat tesz a kereskedelemnek is – mondta Dorian.
Tom várt, amíg Ana habozott, mintha nem lenne biztos
benne, hogyan folytassa.
– Mielőtt vázolnám az ajánlatomat, mondanom kell pár
szót magamról és a családomról. Apám portugál kereskedő
volt, egy olyan családból, amely Goán telepedett le. Anyám
indiai, egy helyi manszábdár lánya. Egyik család sem
helyeselte a házasságukat, ezért elszöktek a Fort Saint George
nevű brit gyarmatra, Madrászba. Eleinte semmijük sem volt,
de keményen dolgoztak. Hamarosan igen gyümölcsöző
textilüzletük lett. Pamutvásznakat vettek a Madrász környéki
takácsoktól, amiket Európába szállítottak. Először a Kelet-
indiai Társaságnak adták el őket, de a Társaság kapzsi volt:
becsaptak minket a pénzzel, így hát édesapám elhatározta,
hogy más módszert talál ki. Egy dán hajóskapitánnyal
szerződött le, hogy elvigye az árut.
– Courtney, a Kelet-indiai Társaság elnöke tudomást
szerzett erről. Tudják, hogy nevezik maguk közt ezeket az
embereket, a magánkereskedőket, akik veszélyeztetik a
monopóliumukat? Csempészeknek… – szinte kiköpött, úgy
mondta ki ezt a szót. – A Kelet-indiai Társaság szerint ezek a
független kereskedők csupán kígyók a falakkal körülvett
édenkertben, amiről azt hiszik, hogy ők építették. Az igazgató
tehát értesítette a kalózokat, hogy mikor indul a hajónk. A
Kormorán-fok közelében rontottak rá. Nem maradtak túlélők.
– Apám minden ingó vagyonát ebbe az útba fektette. Még
így is tisztában volt azonban a kockázatokkal. Ha vis maior
történt volna, elviselte volna a csapást. Courtney igazgató úr
azonban élvezkedni akart a szerencsétlenségünkön.
Elhivatott minket a házába, és a szemünkbe mondta, hogy
mit tett, figyelmeztetésül magunk és mások számára. Nem
tehettünk semmit, nem volt remény rá, hogy igazságot
szolgáltatnak nekünk. A Társaság igazgatója egy személyben
maga a bíró és a törvényszék.
– Néhány hónap múlva apám, megtört szívvel és
tönkretéve, meghalt – a hangja megremegett, Sarah a karjára
tette a kezét. – Én vettem kezembe az ügyeit. Így kerültem az
Özvegy fedélzetére. A kapitány szörnyű sokat kért azért, hogy
elvigye az árumat, de azt gondoltam, hogy egy angol
Indiamanen biztonságban leszek.
– Úgy gondolja, hogy azoknak a kalózoknak, akikkel
találkoztunk, előre szóltak az érkezéséről?
– Nem, ez egyszerűen csak balszerencse volt. –
Összeérintette az ujjbegyeit. – Az ajánlatom a következő:
kereskedő vagyok, mint önök is. A legolcsóbban szeretném az
árumat a piacra juttatni, hogy közben a legjobb árat kapjam
érte. Ahhoz, hogy Madrászból Fokvárosba jusson az ember,
engedély kell az angoloktól, a hollandoktól, a kalózoktól meg
a mogul császártól. Még ha vennék is egy saját hajót, nem
engedhetném meg magamnak, hogy megvédjem. Embereket
az ágyúk kezelésére, a védelmi pénzt, amit fizetnem kéne…
Ez lehetetlen.
– Azt szeretné, ha mi szállítanánk az áruját?
– Nem csak rólam van szó. Az Indiai-óceánon
hemzsegnek a kalózok. A Kelet-indiai Társaságok, az angol is
meg a holland is, megengedhetik maguknak, hogy olyan
hajókat tartsanak fenn, amelyek elkergetik őket, a
beszállítóiknak azonban fizetniük kell a védelemért, amit
tőlük kapnak. De Londonban, Amszterdamban, Oostendében
meg egy tucat másik városban, ahol még sosem jártam,
vannak olyan kalmárok és szindikátusok, akik szívesen
megvennék az árut, és jobb feltételeket ajánlanának, ha a
szállítást meg tudnánk oldani.
– A Kelet-indiai Társaságnak monopóliuma van az indiai
kereskedelemre – mutatott rá Tom. – Lord Childs azzal
fenyegetőzik, hogy felakasztat bárkit, akit azon kap, hogy
megtöri ezt.
 – Csak az Angliából az Indiákra irányuló kereskedelemre
van kiviteli és behozatali monopóliuma. A belső
kereskedelem az Indiai-óceán kikötői között mindenki
számára nyitva áll. Osszuk ketté az utat, azzal, hogy
átrakodjuk az árut Fokvárosban, és a monopólium máris
nincs érvényben! Így egyeztem meg Inchbird kapitánnyal is,
hogy szállítsa ekképp a rakományomat. Az európai
kereskedők hajlandók busásan megfizetni azért, hogy valaki
vállalja az Indiai-óceánon való hajózás kockázatát, az indiai
bizományosok pedig a legjobb portékáikat adják el az
embernek, ha többet fizet nekik, mint a Társaság. Még így is
busás haszonra lehet szert tenni.
– Fokváros egész kereskedelme a Holland Kelet-indiai
Társaság kezében van.
– És széles mosollyal támogatnak minden olyan
vállalkozást, amely gyűlölt angol riválisaikat gyengíti.
– De még mindig ott van az, hogy meg kell küzdenünk a
kalózokkal – töprengett Tom.
– Láttam, hogy bánnak el önök a kalózokkal. És miért
kizárólag India? – itt Dorianhez fordult. – Ön azt mondja,
hogy a nevelőapja az ománi kalifa volt. Bizonyára vannak
olyan emberek az arab kikötőkben, Lamuban, Maszkatban,
Mukhában és Gombrunban, akik megbíznak önben. Ön
beszéli a nyelvüket, és az ő istenükhöz imádkozik.
– A régi kalifa volt a nevelőapám. Az új kalifa a fogadott
bátyám, és pont annyira gyűlöl engem, mint amennyire Guy
gyűlöli Tomot – Dorian vörös szakállát simogatta. – De…
Ismerek másokat.
– Ha jól fognak hozzá, akár az egész óceánon az önök
kezébe kerülhet a kereskedelem.
 A felvetés ott lebegett közöttük a levegőben.
– Megfontoljuk – felelte Tom. – Holnap közlöm önnel,
hogyan döntöttünk.

Dorian gyalog kísérte vissza Anát a szállására. Tom a

panzió verandájáról figyelte, ahogy leereszkednek a dombról.
Jócskán belakmározott és ivott is, elméje azonban nem
tompult el tőle. Levegőre volt szüksége, meg egy csendes
helyre, hogy gondolkozhasson.
– Sétálok egyet a parkban – mondta Sarah-nak.
– Ne hagyd, hogy felfaljanak az oroszlánok. Vidd a
kardodat!
– Nincs rá szükségem – vágta rá a férfi. – A fogammal
szoktam oroszlánt ölni, nem tudtad?
Mikor kilépett a házból, Tom nem vette észre az út másik
oldalán álló kunyhó árnyékában rejtőzködő magányos alakot.
Gyors léptekkel haladt, magában a Spanish Ladiest
fütyörészte halkan, úgy érte el a Holland Kelet-indiai
Társaság füvészkertjének legközelebbi kapuját. A kapu teljes
egészében csupán díszítésül szolgált. A kert a másik három
irányból nyitva volt, csupán egy árok tartotta távol a
vadállatokat, mivel a kert az Ördögcsúcs lejtője felé
emelkedett. Sarah igazából nem viccnek szánta az
oroszlánokra vonatkozó megjegyzést.
A Társaság Fokváros lakóinak szórakoztatására építette a
kertet. Sok pénzt költöttek a tervezésre, az utóbbi időben
azonban kissé el volt hanyagolva. Minél beljebb került a
parkba Tom, annál elhagyatottabb lett a környék. A sövények
húsz láb magasra törtek, eltakarták a holdfényt, és rálógtak a
gyommal benőtt ösvényekre. A mesterséges tavacskák
beomlottak, iszappal, sárral és hordalékkal teli koszos kis
lyukak lettek belőlük. A néhány megmaradt virág ritkás,
elszórt csomókban kókadozott.
Tom azonban nem törődött környezetével. Ana
ajánlatától lázba jött az elméje. Húsz évvel korábban ott
helyben, a szalonban beleegyezett volna. Most öregebb és
bölcsebb lévén ismerte magát annyira, hogy megálljon,
mielőtt beleveti magát valamibe.
De miért is ne? A Courtney család nyughatatlan család: a
vérükben volt, hogy továbbmenjenek, új földekre, új
kalandokra.
Már túl régóta szántjuk ugyanazt a régi barázdát – gondolta.
– Erre a lehetőségre vágytam. Miért is ne?
Az éjben egy csapat hiéna őrült vihogását hallotta, akik a
gyarmat szemétdombjain lakmároztak.
Guy miatt – válaszolt az esze óvatosabbik fele. – Mert ha
ezt megteszed, az Angol Kelet-indiai Társaság bajszát huzigálod,
ami előbb vagy utóbb Guynak is a fülébe jut. Mert amikor legutóbb
találkoztatok, megpróbált megölni, és ha harmadszor is
találkoznátok, tudod, hogy egyikőtök minden bizonnyal meghal.
Megroppant mögötte a sóder az ösvényen. Tom gyorsan
hátrafordult. Egy alak állt mögötte. Az elvadult sövény
árnyéka eltakarta az arcát, de elég fény szűrődött át rajta
ahhoz, hogy megcsillanjon benne a kezében tartott kivont
kard. Tom fegyvertelen volt.
– Ön Thomas Courtney? – kérdezte egy hang angolul.
– Én vagyok az.
Előrelépett, a férfi azonban válasz helyett feléje döfött a
jobb kezében tartott karddal.
 Azután, hogy a Próféta lehorgonyzott a fokvárosi öbölben,
Francis másnap reggel egy csónakkal kiment a partra. Az
orrban állt, és az öblöt átkaroló magas hegycsúcsokat, a
parton megtörő hullámokat és a hatalmas földrész szélébe
kapaszkodó pár házat bámulta. Gyerekkorában a
könyvtárban gyakran kihuzigálta a régi térképek fiókjait, és
elmerülve olvasgatta a távoli partok furcsa neveit.
Tankönyveibe is térképeket rajzolt, és elképzelte, hogy ő
fedezi majd fel azokat az ismeretlen országokat. És most
végre itt van.
A kikötői felügyelő irodájába ment, hogy bejelentse
érkezését.
– Neve? – kérdezte a hivatalnok. Tolláról tinta csepegett.
Kabátzsebébe nyúlt, és előhúzta a Childstól kapott hamis
papírokat. – Frank Leighton a nevem.
A kikötői felügyelő irodájából a parton át elsétált az
erődbe, ami körülbelül egy muskétalövésnyire volt a várostól,
és az egész környéket uralta a várossal és a kikötőhelyekkel
együtt. Ahogy elnézte, Francis megpróbálta maga elé
képzelni dédapját, ahogy a hőségben dolgozik. Minthogy
High Wealdben nőtt fel, Francist kicsi gyerekkorától kezdve
az ősök emlékei vették körül: a szobraik a kápolna
kriptájában, címereik az ólomüvegen, képmásaik végig a
falakon. Ezek a képmások egymás után eltűntek: emlékezett
rá, mikor először szaladt úgy végig a folyosón, hogy foghíjat
látott a falon, meg a fájdalomra is, mikor újabbak tűntek el,
hogy fedezzék Sir Walter adósságait.
És mégis itt van. Dédapja, aki a képen szigorú arcú,
hatalmas fekete sörényű ember volt, ezen a szent földön állt.
A történetek szerint, melyet az anyjától hallott, nagyapja, Hal
szintén. Most úgy képzelte el őket, amilyenek valóságosan
lehettek: már nem laposan, olajfestékkel a vásznon, hanem
mint élő, lélegző embereket.
Borzongás futott át rajta. Érezte ősei jelenlétét, mintha az
összes képmás a hosszú csarnokban életre kelt volna, kilépett
volna a keretből, és köré gyülekezett volna a Courtney név
teljes súlyát és a vele járó elvárásokat zúdítva rá.
Ha megöli Thomast, mennyivel lesz ő jobb annál, akit
megölt? Olyasvalaki, aki a saját rokonát gyilkolta meg.
Apámnak tartozom ezzel – mondta magának, és meg próbált
nem gondolni az ötezer fontos jutalomra, amelyet Sir
Nicholas Childs ígért neki. Ötezer fontért egy ilyen
szörnyűséges tettet elkövetni gonosz indoknak tűnt.
Rádöbbent, hogy a vár kapujában álló őrszem
érdeklődéssel kezdi követni mozdulatait. Francis megfordult
és visszasietett a partra, ahol keresett egy vendéglőt. Ilyen
korán reggel majdnem teljesen üres volt, de Francisnek
muszáj volt innia valamit.
A sörnek sötétvörös színe volt. Francis belekortyolt, és
azok a reggelek jutottak az eszébe, amikor – mikor mire lejött
az emeletről – azt látta, hogy a mostohaapja már egy fél üveg
borral végzett.
Egy nő lépett oda hozzá, és leült egy háromlábú székre az
asztalánál. Élénkpiros ajka volt, és majdnem elég púder az
arcán ahhoz, hogy eltüntesse a rajta sorakozó ráncokat.
– Keresel valamit, drágaságom? – a szalagot babrálta,
amely a blúza nyakát fogta össze. – Mindenben tudok
segíteni, amiben csak szeretnéd.
 Francis elpirult dühében, mikor rájött, mit is ajánlgat. Egy
pillanatra szinte meg sem bírt szólalni. Amíg High Wealdben
nevelkedett, és ritkán merészkedett messzire, soha sem
találkozott még ilyen emberrel, bár hallott róluk, mikor néha
suttogva képzelődtek a többi fiúval.
– Thomas Courtney-t keresem – motyogta. Majd, mikor
látta, hogy a nő szeme felcsillan, ahogy felismeri a nevet,
folytatta: – Ismeri őt?
Egy érmét tett az asztalra. A nő felkapta azt.
Kifényesítette a szoknyáján, majd az erszénybe csúsztatta,
melyet a fűzőjébe dugott.
Francis várt:
– Nos?
– Nem hív meg egy italra? – hízelgett számító módon. –
Egy rendes úriember mindig meghívja a hölgyeket egy italra.
Francis félszegen odahívta a pincérnőt, aki még egy sört
hozott az asszonynak. Szánakozó pillantást vetett Francisre,
mikor az asztalra tette az italt.
– Most először csinálod, drágaságom? – kérdezte az
örömlány a sörét szürcsölve. – Egy olyan nagy, csinos legény,
mint te? Nem hiszem el.
– Thomas Courtney-t keresem – makacskodott Francis.
– Ő nem csinál veled olyat, amit én tudok. – A lábfejét az
asztal alatt a fiú lábszárához dörzsölte. Francis sietve
félrehúzódott.
A nő elvigyorodott a zavarán.
– Van még az erszényedben ilyen ezüstpénz? Egy másik
olyanért cserébe nem csak azt mondom meg neked, hol
találod meg, hanem őt magát is megmutatom neked.
Francis rájött, ostobaság volt, hogy pénzt adott a nőnek
anélkül, hogy bármit is kapott volna előbb. Még egy érmét
vett elő, de szorosan a hüvelykujja alá szorítva tartotta.
– Ez az öné lesz. Ha már elvitt hozzá.
Az örömlány csalódott képet vágott.
– Gyorsan tanulsz. Tudnék neked pár másik dolgot is
tanítani, amit soha sem felejtesz el. Mármint egy újabb
garasért cserébe.
– Vigyél el hozzá – követelte Francis.
– Nem kell. Innen látom őt.
Kimutatott a vendéglőnek a lámpa kormától és a sós
permettől foltos ablakán. Mögötte kezdődött a kikötő. Egy
fából ácsolt móló nyúlt ki az öbölbe. A Próféta csónakjait
ahhoz kötötték, és egy csapat fekete rakodómunkás éppen a
hajó rakományával foglalatoskodott. Három férfi állt a
sürgés-forgás közepén, és egy árulajstromot tanulmányozott.
Francis az első kettőt, a Próféta kapitányát meg a
kikötőfelügyelőt fölismerte. A harmadik volt a legmagasabb:
hat láb magasra nőtt, válla pedig ugyanolyan széles volt, mint
a körülötte dolgozó rakodóknak. Sűrű fekete haját
tengerészvarkocsban összefogva viselte. Mosolyogva beszélt,
kemény vonásain azonban látszott, hogy olyan ember, aki
senki elöl se hátrál meg.
– A magas, az Thomas Courtney – mondta az örömlány
nem kis imádattal a hangjában.
Francis úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Thomas
Courtney már oly hosszú ideje szinte mitikus alak volt
számára, egy rémálmaiban settenkedő démon. Most itt áll
néhány méterre tőle, beszélget és tréfálkozik a többiekkel.
Egyáltalán nincs tisztában a rá váró megtorlással.
Az örömlány megértette Francis arckifejezését.
 – Te gyűlölöd őt – mondta ki hangosan, amit gondolt. -
Meg akarod ölni, ugye? – Majd, mikor Francis tiltakozni
kezdett, folytatta: – Ne vitatkozz! Láttam már ezt a tekintetet,
bár általában olyan emberek szemében, akik nálad jóval
többet ittak.
Francis nem tudta levenni Tomról a szemét.
– És akkor mi van?
– Igen kiváló tengerész, még mindig ereje teljében. A
legveszedelmesebb ember a gyarmaton. Amiket mesélnek
róla… – és megrázta a fejét.
Mostohaapja sok dologban hibázott, arról azonban
gondoskodott, hogy Francis tanuljon meg jól karddal vívni és
ököllel verekedni. Sir Walternak adósságai miatt gyakran
kellett párbajoznia: tudta, hogyan védje meg magát. Sir
Walter kegyetlen mester volt. Addig gyakorlatoztatta
Francist, míg az ujja bütyke vérezni nem kezdett, és zsibbadt
ujjait alig bírta összezárni a kard markolatán.
Egy napon majd ez menti meg az életedet – erősködött.
– Meg tudom védeni magam – nyugtatta meg a nőt
Francis sebesen.
– Persze, bogaram – kacsintott rá a nő. – De minek
kockáztatnod? Van egyáltalán kardod? Nem te vagy Tom
Courtney egyetlen ellensége Fokvárosban. Ismerek másokat
is, akik igen szívesen segítenének neked.
Francis vonakodva tépte el tekintetét az ablakról, és a
nőre pillantott.
– Mit ajánlasz?
– Hívj meg még egy italra, és elmondom.
 Mikor sötétedett, Francis felmászott a dombra. Az övében
a kard a combjának csapódott, ő pedig kezét a markolatra
helyezte, hogy ne csapdossa a lábát. Szilárd jelenlétével
megnyugtatta őt. Így fogja megölni Tom Courtney-t – nem
muskéta- vagy pisztolygolyó által okozott távoli, névtelen
halállal, hanem a penge végét a szívébe döfve. Épp úgy,
ahogy Tom öhe meg Williamet.
Ideges pillantást vetett a körülötte lévő emberekre. Sötét
alakok voltak, bőrük szürke volt a holdfényben. A hosszú,
egyenes pengéjű nádvágó kések könnyedén röppentek
kezükben.
Francis mögött Jacob de Vries sétált föl a dombon,
nádvágó késével az út menti virágok felé csapkodva. A
késeket, bár erős pengéjükkel inkább kardokra emlékeztettek,
a barbadosi cukornádültetvényekre tervezték, a
kereskedelem szeszélye által azonban Fokvárosba is
eljutottak, ahol Jacob nem egy újabb felhasználási módot
talált számukra.
Francist mustrálta, és elgondolkozott ezen a
tapasztalatlan angol legényen. Mikor az örömlány bemutatta
őket, már-már csapdát gyanított. A fiú olyan ványadt volt,
friss szakállával, amely alig fedte el csupasz orcáját. Úgy tűnt,
hogy egy erős italtól is kidőlne. Jacob azonban
gyakorlatoztatta egy kicsit a pengével, mit talált ki számára,
és rájött, hogy nem egyszerűen elfogadható vívó: fiatalsága
gyorssá tette, mindig figyelt, és volt néhány mozdulata, ami
még Jacobot is meglepte. A tüzet pedig, amely a szemében
gyulladt, ha Tom Courtney-ról beszélt, nem lehetett színlelni.
Jacob jól ismerte ezt az érzést. Két évvel korábban egy
rakomány rabszolgával jött lefelé Mozambikból, amikor a
hajója megfeneklett egy homokpadon. Tom kiszabadította –
fizetségül azonban arra kényszerítette Jacobot, hogy engedje
szabadon az összes rabszolgáját. Egy vagyont veszített,
különösen pedig egy gyönyörű rabszolgalányt, akit magának
akart volna. Az a szemét Sarah Courtney magával vitte őt,
illemre tanította, és útnak indította Angliába, ahol szabad
nőként élhetett.
Jacob ágyékában felébredt a vágy, ahogy a lányra
gondolt. Teljesen meztelen volt, mikor felhozták a fedélzetre,
mellbimbója felállt és törzsének szokásai szerint kiszedték a
szőrzetét, egyáltalán nem hagyva teret a képzelet számára.
Arra gondolt, mit tehetett volna vele, és hogy mit tenne Sarah
Courtney-val, ha Tom már nem lesz útban, és nem tudja
többé megvédeni őt.
Felértek a domb tetejére. Állt ott néhány ház, de az
egyikben nem lakott senki. Tulajdonosa Amszterdamba
ment, és még hónapokig nem is fog visszajönni. Jacob meg az
emberei elrejtőztek a kertfal árnyékában, és úgy figyelték a
panziót velük szemben. Csembalómuzsika szűrődött ki:
odabent lámpák ragyogtak fényesen. Az ablakon át Jacob
látta, hogy Tom és az öccse a feleségeikkel a szalonban ülnek.
Az öccse turbánt viselt, nem volt jobb egy kaffernél. Jacob
azon töprengett, vajon ott marad-e a turbán, ha elválasztja a
fejét a nyakától.
Megkocogtatta Francis vállát. A fiú úgy ugrott fel, mintha
összepisilte volna magát.
Nem jó jel – gondolta Jacob.
– Most bemegyünk?
Francis megrázta a fejét. Jacob azon töprengett, talán épp
meggondolni készül magát. Ha arra kerül sor, nádvágó
késének egyetlen döfésével megszabadulhat a fiútól. Jacob
ismert olyan helyeket, ahol úgy lehet otthagyni testeket, hogy
mire bárki is rájuk bukkan, a sakálok meg a keselyűk már
lecsupaszították őket.
De nem baj, ha várnak. És valóban, néhány perccel később
kinyílt az ajtó, és Dorian Courtney lépett ki rajta, egy nőt
kísérve, akit Jacob nem ismert fel. Félvér indiainak nézett ki.
Később talán majd megtalálhatja, ha Sarah-val már elvégezte
a dolgát.
Most azonban Jacob el sem akarta hinni, milyen
szerencsés. Bár nem vallotta volna be, az ő oldalán álló túlerő
ellenére is aggasztotta az lehetőség, hogy a két Courtney
fivérrel egyszerre kell küzdenie. Most egyenként végezhet
velük. Megvárta, amíg már nem lehet látni Doriant meg a nőt.
Akkor karon ragadta Francist.
– Most – sziszegte.
De éppen, mikor meg akart mozdulni, megint fény
öntötte el az ösvényt. Tom lépett ki az ajtón. Jacob sietve
kapta le a fejét, Tom azonban túlzottan el volt merülve
gondolataiban, semhogy észrevette volna a mozgást. Mikor
Jacob ismét felemelte a tekintetét, látta, hogy a Társaság
kertjének magas fala felé tart. Fegyvertelen volt.
Jacob boldogan kuncogott. Ismét Francisre pillantott:
Bárki legyél is – gondolta –, pokoli szerencséd van.
– Ez ő? – kérdezte Francis. Izzadság gyöngyözött a
homlokán, szeme pedig tágra nyílt. Jacob azon gondolkozott,
vajon elég tökös-e, hogy véghez vigye a dolgot. Nem számít.
Ma este Tom Courtney mindenképp meghal.
Biztos távolból eredtek Tom nyomába. Ismét nekik
kedvezett a szerencse. Tom egyre inkább a kert belseje felé
tartott, távol a várostól és mindenkitől, aki esetleg
meghallhatná. Gyorsan lépkedett, de sohasem nézett hátra.
A hulladék közt kotorászó hiénák vihogtak az éjben.
Francis kivonta a kardját, és megpróbálta elképzelni, milyen
arcot vág Tom, mikor a gyilkos döfés éri. Francis már nagyon
régóta álmodott erről a pillanatról, most azonban, hogy
elérkezett, inkább félelmet, mint haragot érzett. Még soha
sem ölt meg senkit. A kard húzta a karját, a lába pedig olyan
puha lett, mint a viasz.
Gyerünk, tedd meg – mondta magának. – Tedd meg apád
emlékéért!
És ötezer fontért – tette hozzá a fejében Sir Nicholas
hangja.
Jacob megérezte habozását, és előrelépett. Francis egy
intéssel visszaparancsolta.
– Az enyém – lehelte.
Jacob vállat vont, s bólintott. A fiú fizetett, hát adjunk neki
egy esélyt! Ha nem jár sikerrel, Jacob készen állt arra, hogy
befejezze az ügyet.
Francis visszahúzta a karját. Az Angliából idevezető
hosszú út során ezerszer elképzelte ezt a pillanatot. Most
azonban, hogy valóban itt volt, nem olyan volt, mint
amilyennek hitte, hogy lesz. Képzeletben nevén szólította
Tomot, és figyelte, ahogy a szemében a meglepetést rémület
váltja fel, mikor megmondja neki, hogy ki ő, és hogy miért
kell meghalnia. Élvezkedett a rémületben, ahogy Tom végül
megérti, hogy eljött az igazság pillanata; hagyja, hogy Tom
térdre roskadjon, és az életéért könyörögjön, mielőtt végül
kioltaná azt.
Most azonban, hogy itt volt, csupán arra vágyott, hogy az
egésznek vége legyen. A szája kiszáradt, képtelen volt
hangosan kimondani a kihívást.
Nem számít, mondta magának, csak a tett számít.
Kardjával Tom lapockái közét vette célba, a pengét laposan
tartotta, ahogy a nevelőapja tanította neki, hogy a bordák
közé be tudjon csúszni. A vér zubogott a fülében. Előrelépett.
Túl erősen lépett. Megreccsent a sóder a talpa alatt. Tom
gyorsan hátrafordult. Francis életében először szemtől
szembe találta magát azzal az emberrel, aki megölte az apját.
– Thomas Courtney? – szólt, és igyekezett, hogy ne
remegjen a hangja.
Amaz meglepetten nézett rá.
– Én vagyok az.
Francis döfött. Tom hátraugrott, még épp idejében. A
kard hegye feltépte az inge elejét; hideg acél csípett a bőrébe,
de csupán egy karcolás volt. A mozdulattól Francis túlzottan
előrelépett, és elvesztette az egyensúlyát. Tom kiüthette volna
a kardot a kezéből, de máris melléje lépett egy másik alak,
nehéz egyenes pengéjét készenlétben tartva, hogy Tom fejére
csapjon vele. Tom kihátrált a sövényen átsütő holdfény
foltjába.
A holdfényben meglátta, hogy öten vannak. Jacob de
Vriest ismerte, a többiek közül még háromnak is ismerős volt
az arca, kemény emberek voltak, akiket látott már Jacob
társaságában. Az ötödik az az ifjú volt, aki rátámadt a
karddal. Soha sem látta korábban. Vonásai azonban mégis
kísértetiesen ismerősek voltak.
Nem volt ideje elgondolkozni ezen. A fiú ismét rátámadt,
gyors, gyakorlott vágások sorozatával, amellyel majdnem
levágta a karját. A többi gazember legyező alakban, laza
vonalban szétoszlott, elvágták előle a menekülés útját, és
lassan szorosra fonták körülötte a hálót.
Láthatólag a fiú volt a főkolompos. Ügyes és vad
támadásából látszott, hogy ő jelenti a fő veszélyt.
– Ki az ördög vagy te? – kérdezte kihívóan. – Ismerlek én
téged?
Válaszul csupán ismét felé szúrtak a karddal.
Hátraugrott. Túlságosan későn. Látta, hogy támadója arca
diadalmasan felragyog. Tom lába alól kicsúszott a talaj.
Legurult a sáros töltésen az egyik kiszáradt és lesüllyedt tóba.
Az ifjú megállt a partfal tetején, zihált, és lenézett
fegyvertelen ellenfelére.
A háta mögött Jacob odafordult egyik emberéhez:
– Maradj itt a fiúval, és ügyelj rá, hogy befejezze a
munkát! – Szerette volna végignézni, ahogy Tom meghal, de
vissza kellett érnie a házba, mielőtt Dorian visszatér. Dorian
tehetetlen lesz, ha Jacob kést szegez a felesége torkának.
Lehet, hogy végignézeti vele, amit a feleségével művel,
mielőtt Sarah-nak szentelné a figyelmét.
Kárörvendően levigyorgott Tomra.
– Most viszont nagyon is itt az ideje, hogy meglátogassam
a csinos kis feleségedet. A fiúra bízom, hogy végezzen veled.
Gyors és diadalmas pillantást vetett Tomra, majd elindult
a panzió felé. Emberei közül ketten követték, a harmadik
Francisszel maradt.
A kiszáradt tó fenekén Tom azon igyekezett, hogy
visszanyerje egyensúlyát az ingatag sárban. Annyi embert ölt
már meg, talán elkerülhetetlen, hogy egy nap elhagyja őt is a
jó szerencse angyala. Apja időnek előtte halt meg, nagyapja
nemkülönben. Arról azonban még mindig nem volt fogalma,
ki lehet ez az engesztelhetetlen ellensége.
És amíg él, nem hagyja, hogy Jacob de Vries egy ujjal is
Sarah-hoz nyúljon. Kezét a sárba nyomta, hogy felnyomja
magát, és valami éleset és keményet érzett ott félig eltemetve.
Rákulcsolta ujjait, és kihúzta a sárból. A súlyos,
háromhüvelyknyi cső egy darabja volt, amely egykor a tavat
tápláló vizet szállította.
Francis csúszkálva jött le a tó sáros partján, úgy
egyensúlyozott, mint egy táncos, kardját pedig készenlétben
tartotta, hogy kettészelje Tom koponyáját. Tom térdre
emelkedett, felemelte a fémcsövet és elhárította a csapást.
Fém csendült fémen, Tomnak azonban sikerült arcától
néhány hüvelyknyire megállítani a pengét.
Tom visszalökte, amitől Francis elvesztette az
egyensúlyát. Francis alól hirtelen kicsúszott a lába, és leesett a
fekete sárba. Tom talpra ugrott, és a fémcsövet a magasba
tartva rárontott. Mielőtt azonban elérhette volna, a többiek
közül az egyik ember lerontott a parton egy nádvágó késsel
hadonászva. Tom szembefordult vele, és lekapta a fejét a
csapkodó penge elől. Aztán megragadta a férfi kést tartó
kezét a csuklójánál, és a lendülete segítségével megpróbálta
kimozdítani egyensúlyából, addig csavarva a karját, amíg a
vállízülete ki nem ugrott a helyéről. A férfi felordított
fájdalmában, és térdre roskadt. Tom a jobb kezében tartott
csővel a halántékára sújtott, mire amaz arccal borult a sárba.
Tom felkapta a nádvágó kést onnan, ahová a férfi kezéből
esett, és megfordult, hogy szembeszálljon Francisszel.
Francist azonban tetőtől talpig sár borította és estében
elvesztette a kardját. Most nem akart ismét találkozni
Tommal, a rémülettől és a szégyentől zokogva ismét
felkecmergett a partfalon. Tom utána vágott a
vízvezetékcsővel, és súlyos puffanással a háta közepén találta
el. Francis felordított fájdalmában, de továbbfutott. Eltűnt a
sötétben, Tom pedig futni hagyta. Most egyedül Sarah
érdekelte.
Mikor futni kezdett, fülében ott visszhangzott Jacob de
Vries fenyegetése:
– Nagyon is itt az ideje, hogy meglátogassam a csinos kis
feleségedet.

Tom kirohant a park kapuján, lerontott a Mrs. Lai

panziója felé vezető ösvényen. De Vries gengszterei közül
ketten a panzió nyitott bejáratánál álltak őrt. Látták, hogy
Tom közeledik, de a sötétben nem ismerték fel, mivel pedig
nádvágó kés volt nála, azt hitték, közülük való.
– Elhúztad az időt, Hendrick – mondta egyikük
üdvözlésül. – Jacob már hozzá is látott ahhoz a kurva
Courtney-hoz.
A házból női sikoly hallatszott magas hangon, a két őr
pedig felnevetett, és megfordult, hogy bekukucskáljon az
ajtón. Az egyikük úgy halt meg, hogy észre sem vette a
nádvágó kés döfését, amely megölte. A másik őr meghallotta
a csapást meg a tompa hangot, ahogy a másik teste a földre
zuhant, és meg akart fordulni. De túl lassú volt. Tom
nádvágó kése oldalról siklott a nyakába, és úgy vágta át a
csigolyáit, hogy a feje, amely részben még a vállán ült,
előrebicsaklott a mellkasára.
Mikor Tom átugrotta a testeket, és hevesen dobogó
szívvel rontott be az ajtón, valahol előtte pisztolylövés
dördült. Meg sem állt, hanem a nappaliba rohant. Sarah vele
szemben állt a szoba túlsó végében, a pisztolyfüst keltette
felhőtől eltakarva. Mögötte Mrs. Lai guggolt, és rémülten
zokogva csimpaszkodott Sarah szoknyájába.
Jobb kezében Sarah teljesen kinyújtott karral egy aprócska
Derringer típusú kovás pisztolyt tartott. Lábánál, a padlón
Jacob de Vries teste feküdt, kezét-lábát szétvetve. Arccal
hevert a földön. A csőből távozó golyó átment a tarkóján.
Vajsárga agya Mrs. Lai színes kínai szőnyegére loccsant.
Sarah és Tom egy szempillantás századrészéig egymásra
meredtek, aztán Sarah ledobta a kiürült pisztolyt, és a
karjaiba vetette magát.
– Tom Courtney! – kiáltotta félig zokogó, félig pedig
hisztérikus nevetésbe fúló hangon. – Megígérted, hogy
szeretni, tisztelni és védelmezni fogsz. De hol voltál, mikor
vészhelyzetben voltam?
– Jaj, kedvesem, drága kedvesem. – Leejtette a nádvágó
kést, és a melléhez szorította az asszonyt. – Soha többé nem
hagylak magadra. Soha! Soha!
Most mindketten egyszerre beszéltek.
Aztán ismét kavarodás támadt a bejárati ajtónál, és
Dorian lépett be rajta, aki egy zilált és sártól csatakos alakot
engedett maga elé.
– Sarah! Tom! – kiáltott Dorian megnyugodva. – Allahnak
hála, mindketten biztonságban vagytok! Pisztolylövést
hallottam, aztán láttam, hogy ez a figura szalad le a
domboldalon. – Hátulról térden rúgta foglyát, amitől az
leesett a földre. – Azt gondoltam, hogy rosszban sántikál,
úgyhogy megragadtam.
Tom látta, hogy ez az a kardos fiú, aki a füvészkertben
rátámadt.
– Igen! Ő is a banda tagja, ha nem egyenesen a
főkolompos! – mondta Tom sötéten. Egyik karjával továbbra
is védelmezőén ölelve Sarah-t odalépett, és megállt a földön
fekvő ember fölött.
– Ki vagy te? – kérdezte vérszomjas hangsúllyal. – Egy
okot mondj, hogy miért ne öljünk meg úgy, mint a
gengsztereidet?
A földön fekvő férfi felpillantott rá. Majd, láthatólag nagy
erőfeszítéssel, sikerült legyőznie rémületét, és haragos
tekintettel azt mondta:
– Hát persze, Thomas Courtney! Te született gyilkos
vagy. Meggyilkoltad az apámat, miért ne tennéd ugyanezt a
fiával is?
Tom összerándult ettől a vádtól, és vad arckifejezése
bizonytalanná halványult. Beletelt néhány pillanatba, míg
össze tudta szedni a gondolatait.
– Akkor mondd meg nekem, ki az, akinek a
meggyilkolásával vádolsz? – tudakolta.
– Az apám William Courtney volt, neked a féltestvéred,
nekem pedig az apám.
– William… – Tom tátott szájjal bámult rá. – Csak nem
úgy érted, hogy Billy, Fekete Billy volt az apád?
– Igen, uram. William volt az apám.
– Ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal te vagy Francis,
Francis Courtney!
Tomban ismét felrémlett a Sellő Kacsintásának zöld
villanása: Egy lélek tér vissza a halálból.
Lehajolt, csuklón ragadta Francist, és talpra állította.
– Úgy tűnik, nekünk, kettőnknek sok megbeszélnivalónk
van. – Hangja szelíd volt, de bűntudat színezte. – Legalábbis
magyarázattal tartozom neked.

Mikor Francis felébredt, tollal bélelt dunyhás ágyban

feküdt. Paradicsomi érzés volt ez azután, hogy hónapokat
töltött egy szűk priccsen a tengeren. Egy pillanatig azt hitte,
hogy ismét High Wealdben van, és arra vár, hogy a szolgák
behozzák a reggelijét.
Megfordult. Görcsös fájdalom nyilallt az oldalába, és
minden eszébe jutott. Nem High Wealdben van. Rájött, hogy
mindene fáj.
Kinyitotta a szemét. Kávébarna bőrű asszony ült mellette,
akinek haját kendő takarta. Mögötte egy hatalmas, sebhelyes
arcú fekete férfi őrizte az ajtót.
– Hol vagyok?
– Tom and Dorian Courtney házában – szólt a fekete férfi.
Francis hirtelen rándulással felült, de túl gyorsan. Újabb
fájdalom nyilallt a fejébe. Megpróbált felkelni az ágyból, de
túl nagy volt a fájdalom.
– Tom Courtney megöl, ha itt talál – mondta lélegzet után
kapkodva.
– Tom Courtney életben hagyott. Szerinted ki mondta
nekünk, hogy kötözzük be a sebeidet, és bánjunk veled
úriemberhez méltóan, bár nem hiszem, hogy az lennél?
– Igyál! – mondta az asszony. Egy poharat nyomott az
ajkához, valami rosszízű főzettel. Francis belekóstolt,
öklendezett, és eltolta a csészét. A sebhelyes arcú fekete az
ágyhoz lépett. Befogta Francis orrát, úgy kényszerítette, hogy
kinyissa a száját.
 – Ha Miss Jázmini azt mondja, hogy igyál, akkor igyál! –
A nő megdöntötte a bögrét a szájában, Francis pedig a
könnyebbik utat választotta, és ivott. A hatás gyors volt.
Sebeinek sajgása csodás módon enyhült, és a fájdalmat
álmosság váltotta fel. Oly puha az ágy. Behunyta a szemét.
Jázmini kimosta a sebeit: felületi sérülések voltak. Bekente
őket egy krémmel, amelyet saját finom kezével gyűjtött,
vadon növő füvekből készített. Ha Allah kegyelmes, nyom
nélkül múlnak el.
– Azon gondolkozom, vajon tényleg Dorian és Tom
unokaöccse? – kérdezte Jázmini.
– Ha nem, akkor sok mindent meg kellett tennie azért,
hogy ezt hazudhassa – mondta Aboli. – Attól a naptól fogva
ismertem William Courtney-t, hogy megszületett. Ez a fiú a
kiköpött mása. És amellett ott van még ez is.
Megmutatta neki a dísztárgyat, amely egy komódon
feküdt: egy aranyoroszlánt rubintszemekkel, mely
gyémántokkal teleszórt égben a világot tartja.
– Ez Kiébe apjáé volt. A fiú ezt viselte az inge alatt. Ez
kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az, akinek mondja magát.
– De azt mondják, Tom megölte a bátyját, Williamet. Ez
az, amiért nem térhet vissza Angliába. Tom soha sem
bocsátott meg magának azért, ami Williammel történt. A
fiával szemben nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát –
mondta Aboli.
Kopogás hallatszott az ajtónál. Tom kukucskált be:
– Hogy van a beteg?
– Nem sikerült megölnöd – mondta Jázmini csípősen. –
Ha vissza tudod tartani magad attól, hogy megint rátámadj,
életben marad.
 Tom az ágyhoz lépett, és lepillantott az édesdeden
szendergő Francisre. Apja sűrű és erős szálú fekete haját
örökölte, vonásai azonban lágyak, már-már lányosan
csinosak voltak. Egyáltalán nem olyanok, mint annak idején
az apjának. Tom abban reménykedett, hogy a természete is
másmilyen. Fekete Billy kemény, hatalmaskodó és kegyetlen
alak volt.
Tom visszaszámolt, hány évvel korábban is volt, hogy
utoljára láthatta Francist még sivalkodó csecsemőként High
Wealdben a lépcsőn. A fiú most már tizenhét éves lehet –
ugyanannyi idős, mint Tom volt, mikor elhagyta otthonát.
Vagyis amikor arra kényszerült, hogy elhagyja otthonát,
és sose térjen vissza High Wealdbe vagy Angliába. Körözött
emberként, akinek kezén és lelkiismeretén a bátyja vére
szárad. Soha sem fogja elfelejteni azt a rettenetes pillanatot,
mikor felemelte a kalap karimáját annak a férfinak az arcáról,
aki gyilkos szándékkal támadt rá a sötét sikátorban a Temze
dokkjainál, és akit önvédelemből megölni kényszerült…, és
látta, hogy a saját féltestvére az.
Felemelte a Szent György-rend érdemrendjét, az
aranyozott oroszlánt, aki két összetett mancsában a világot
tartja, és átérezte fenségének súlyát. Bár Tomot is tengerész
lovaggá ütették, a díszt soha sem viselte. William
gondoskodott erről.
– Hívjatok, ha felébred – szólt Abolihoz és Jázminihez, és
az ajtó felé fordult.
Az apát nem menthettem meg. Talán helyrehozhatom ezt azzal,
hogy megmentem a fiát.
 Mikor Francis ismét felébredt, a nő már nem volt ott, a
fekete férfi azonban továbbra is az ajtónál őrködött. Úgy tűnt,
nem is mozdult meg közben; Francis már-már azon kezdett
gondolkozni, nincs-e vajon fából faragva.
Óvatosan felült, és úgy találta, hogy ha lassan mozog, a
fájdalom elviselhető. Kitette a lábát az ágyból, és a falnak
támaszkova, hogy az egyensúlyát ne veszítse el, felállt. Aboli
nem próbálta megakadályozni.
– Jázmini orvossága hat – állapította meg.
Francis rábámult, majd a kicsi ablakra nézett. Elég nagy
vajon? Egy kölcsön hálóingen kívül semmi sem volt rajta.
Úgy nézett ki, mintha egy holdkóros szaladgálna
Fokvárosban. Vajon letartóztatnák-e?
Aboli a szoba sarkába mutatott, ahol egy ing meg egy
térdnadrág volt a székre hajtogatva.
– Ha el akarsz menni, jobb, ha felöltözöl.
– Nem akadályozod meg?
Aboli arrébb lépett az ajtótól.
– Itt biztonságban vagy. De ha el vagy szánva rá, hogy
elmenj…
– Biztonságban? – ismételte Francis. – Tom Courtney
megölte az apámat. – Azzal a szándékkal mondta ezt, hogy
megrémítse, Aboli azonban csupán bólintott. – Még csak nem
is tagadod?
– Attól a naptól fogva ismertem az apádat, hogy
megszületett – mondta Aboli kimért hangon. – A szívem
mélyéből megmondhatom, hogy gonosz ember volt. William
halála előtt egy héttel Tom High Wealdbe ment, hogy
segítséget kérjen az öccsüknek, William pedig rátámadt.
Megölte volna Tomot, de Tom volt a jobb kardvívó, és végül
már William torkának szegezte a kardját. Mégis, mikor Tom
megpróbálta bevinni az utolsó döfést, nem volt rá képes. A
keze nem akart engedelmeskedni. Egy héttel később
Londonban William lesben állva várta Tomot minden ok
nélkül. Végignézte, hogy mások vigyék véghez a munkáját,
mikor pedig azok nem jártak sikerrel, pisztolyt rántott és ő
maga adott le Tomra egy halálosnak szánt lövést. Én ott
voltam. Tom abban a minutumban meghalt volna, ha nem
döfi át a kardjával az apád mellkasát.
Folytatta, nem törődve a hatással, amit szavai a fiúra
gyakoroltak.
– És azt hiszem, ha apád felfedte volna az arcát, még
akkor is, ha Tom tudta volna, ki is ő valójában, nem lett volna
képes ledöfhi.
– Miért mondod ezt? – tudakolta Francis. – Hogy az apám
ellen fordíts?
– Ez az igazság – mondta Aboli. – Elfogadhatod, vagy
nem: a te döntésed. Ha azonban egy hazugsághoz
ragaszkodsz, végül is elpusztít téged. – Ekkor kissé
meghajolt. – Magadra hagylak, hogy felöltözhess.
Miután elment, Francis még sokáig ült az ágy szélén. A
benne dúló viharok már elcsitultak; jóformán azt sem tudta
már, hogy ki ő. A széken fekvő ruhákra pillantott, és nem volt
benne biztos, van-e annyi ereje, hogy felvegye őket. Aboli
szavai kergetőztek körbe-körbe a fejében, amíg úgy nem
érezte, mindjárt széthasad.
Volt néhány dolog, amire nem emlékezett az előző
estéről, egy valami azonban beleégett az emlékezetébe. Tom
megölhette volna őt, de nem tette meg.
És ez az egyetlen tény mindent felforgatott, amiben
Francis hitt. Eszébe jutott, mit mondott neki az anyja: Tom
nem lett volna képes hidegvérrel megölni a testvérét. Akkor nem
hitt neki. Most, hogy volt már Tom Courtney kezében és
életben maradt, el kellett gondolkoznia azon, hogy az
asszony talán igazat mondott.
Ahogy ott ült, új szemmel nézett magára. Tolvajokkal és
örömlányokkal barátkozik, megpróbálja megölni a saját
családja egyik tagját; mivé is lett ő? És ezért cserébe Tom
Courtney kegyelemmel és kedvességgel fizetett neki.
Ha egy hazugsághoz ragaszkodsz, végül is elpusztít téged.
De vajon elég erős-e, hogy elengedje ezt?

Mikor Francis lejött, Tom a szalonban ült a székében, és a

kezében tartott Szent György-rendet bámulta. Francis magára
öltötte Dorian térdnadrágját és Tom egyik ingét, amely úgy
lógott rajta, akár egy fővitorla. Megállt a lépcsőn; Tom azt
gondolta, hogy a puszta látványától is elmenekül. Francis
azonban tudta, hogy nem halogathatja a dolgot. Lenyelte
félelmét, és tovább haladt lefelé.
Leért a lépcső aljra. A két férfi egymásra bámult, nem
lévén biztosak benne, mit mondjanak.
Tom törte meg a csendet.
– Néha egyszerűbb, ha karddal a kezedben találkozol egy
emberrel – szólt mogorván. – Nem kell azon gondolkoznod,
hogy mit mondj.
Francis bólintott. Aztán minden átmenet nélkül
kiszakadtak belőle a szavak.
– Hálás vagyok neked a gondoskodásodért. Én…
Jogodban állt volna, hogy átadj engem a hatóságoknak. Vagy
még rosszabbat tegyél.
– Örülök, hogy nyugodtabb körülmények között is
találkozhatunk – szólt Tom. Úgy bámult a fiúra, mintha
bármikor köddé válhatna. – Tényleg Billy fia vagy?
Francis kiegyenesedett.
– Az vagyok.
– Akkor mit kerestél a Társaság parkjában egy olyan
mocsokkal, mint Jacob de Vries?
– Egy vendéglőben találkoztunk. Egy… prosti mutatott be
minket egymásnak. – Francis szégyenkező képet vágott. – Azt
hiszem, el kellene mondanom neked az egész történetet.
Tom odahívta magukhoz Doriant és Abolit. Francis
csodálkozva nézte a két embert, a sebhelyes arcú Abolit meg
Doriant a turbánjával és arab ruházatával. Akkor döbbent
meg igazán, mikor megtudta, hogy kicsoda Dorian.
– Minden hazugság, amit nekem meséltek! Mindig azt
gondoltam, hogy te meghaltál.
– Ez egy hosszú történet – mondta Dorian. – Majd
megtudod azt is, ha eljön az ideje. Előbb azonban, azt hiszem,
azt akartad elmondani a bátyámnak, hogyan találtál ránk itt.
A szakadt párnákon ülve a fiú mindent elmondott nekik.
Amíg beszélt, Tom közben le-fel járkált. Tisztán hallhatóan
káromkodott, mikor hallotta, hogyan tette tönkre Sir Walter
High Wealdet.
– Szegény Alice. Az egész azon a napon kezdődött, mikor
megöltem Billyt.
– Semmivel sem lett volna boldogabb William mellett –
mondta Aboli. – Láttad, hogy bánik vele. Ahogy verte őt, akár
még Francist is megölhette volna. Nem – tette hozzá, Tom
tiltakozása láttán –, a fiúnak az apja egész történetét meg kell
ismernie.
– Már ismerem – szólt Francis. – Mielőtt elmentem volna,
anyám beszélt nekem apámról és arról, hogyan bánt vele. Azt
mondta, önvédelemből cselekedtél. – Zavartan csóválta meg a
fejét. – Nem hittem neki.
– Hát igen – szólt Tom, és eszébe jutott az a pokoli
éjszaka. – De nem csupán Billy hibája volt. Biztos vagyok
benne, hogy nem tudta volna, hol keressen minket, ha Lord
Childs nem szervezte volna meg az egészet.
Francis arca elsápadt a rémülettől.
– Sir Nicholas Childs? Akkor kétszeresen is elárultak! Ő
volt, aki engem küldött, aki megmondta, hogy hol találhatok
rád. Ötezer fontot ígért nekem, ha megöllek.
– Ötezer fontért talán még én is megfontoltam volna –
szólt Dorian tréfára véve a dolgot, Tom azonban komolyan
folytatta.
– Sosem láttad volna azt a pénzt. Childs egy pók, aki a
föld legtávolabbi sarkaiig szövögeti hálóit. Ott ül a
barlangjában, a Leadenhall Street-i irodájában, és felfal bárkit,
aki akár csak egy garast is veszélyeztet a vagyonából.
Húszezer fontot szereztem neki egy pénzjutalom kapcsán,
aztán mégis megparancsolta, hogy öljenek meg, mert nem
voltam hajlandó részt adni neki egy kicsi rakományból. Egy
szörnyeteg.
– Most már belátom.
– Már nálad okosabb emberek is belekeveredtek a
mesterkedéseibe. Azt hiszem, még az apád, Billy sem jött rá,
hogy csupán egy sakkfigura Childs ügyleteiben. Billy meg
akart ölni engem, de Childs volt az, aki megteremtette az
alkalmat erre. Ha Billy sikerrel járt volna, Childs kétségkívül
megtalálta volna a módját, hogy ezt a bűnét ellene használja
fel.
Francis összevonta a szemöldökét.
– Akkor mit tegyek? Lord Childs leveleket adott nekem,
amelyekben bemutat Guy bácsinak, aki a Társaság bombayi
telepét vezeti, de… – itt elhallgatott, mert észrevette Tom
reakcióját. – Mi az?
– Guy egy teljesen másik történet.
– De ez a fiú Francis Courtney, akinek meg kell tudnia az
igazat a családunkról – mondta Dorian szelíden. – Ezek miatt
a titkok miatt távolodtunk el egymástól, és ezek adják az
olyan embereknek, mint Lord Childs, azt a hatalmat, hogy
felhasználjanak minket egymás ellen.
Mielőtt Tom felelhetett volna, kopogtak az ajtón. Ana
Duarte lépett be.
– Zavarok? Úgy tudom, azt beszéltük meg, hogy
találkozunk ma délelőtt, hogy tovább beszéljünk az
ajánlatomról. – Aztán, mikor rájött, hogy Francis is ott van,
azt kérdezte: – Ez kicsoda?
Arcán csodálkozó kifejezés jelent meg. Ajkai kinyíltak;
úgy bámult Francisre, mintha ő lenne az egyetlen férfi a
szobában. Keze önkéntelenül megmozdult, hogy eligazítsa
ruhája dekoltázsát.
Tom összeszedte a gondolatait, és bemutatta a két fiatalt
egymásnak.
– Ez az unokaöcsénk, Francis. Angliából érkezett, ööö…
tegnap este. Kissé váratlanul. Francis, ez itt Ana Duarte. Az
egyik üzlettársunk, bár lehet, hogy elhamarkodottan
mondom ezt.
Francis bólintott, mintha álmában tenné – a legélénkebb
álomban, amelyet valaha is látott. Ana összes tulajdonsága
mintha aprólékos pontossággal ötlött volna szemébe: egy füle
mögül kikandikáló hajfürt, ajkainak pajkos íve, mézbarna
szemének mélysége és a tekintete, ami az ő tekintetébe
fúródott.
Hosszúra nyúlt a csönd. Mindenki arra várt, hogy ő
mondjon valamit, ő azonban nem bízott a hangjában.
– Tegnap este Francist egy ütés érte a fején. Talán még
nincs egészen rendben – mondta Tom.
Ana szeme elhomályosult az aggodalomtól.
– Megsérült? Mi történt?
– Tom kénytelen volt leütni, hogy megakadályozza, hogy
megöljön minket – mondta Dorian.
Ana egyik fivérről a másikra pillantott. Észrevette a
vágásokat és dudorokat az arcukon meg a karjukon. Már
feltűnt neki az égett puskaporszag a levegőben és a vérfolt a
szőnyegen, melyet Mrs. Lainak nem sikerült eltávolítani.
– Remélem, meggyőzték, hogy fontolja meg a dolgot?
Dorian Francisre meredt.
– Azt hiszem, félreértés áldozata lett.
Francis óvatosan felállt, nem volt benne biztos, hogy a
lába engedelmeskedni fog neki. A szája kiszáradt.
– Rossz tanácsot kaptam.
Nem, ez nem igaz. Érezte, hogy a többiek figyelik,
elsősorban Ana. Itt az ideje, hogy vállalja a felelősséget.
– Mások hazugságaira hallgattam, nem pedig azokra,
akikben bíznom kellett volna. Sajnálom, hogy veszélyt
hoztam a családotokra, és ha tehetek bármit is, hogy
jóvátegyem, boldogan megteszem. Megtanultam a leckét.
Tom karjával átölelte a vállát.
 – Figyelj – szólt. – Mielőtt tegnap este idejöttél volna, Miss
Duarte éppen felvetette, hogy legyünk üzlettársak. Te azért
hagytad el Angliát, hogy vagyont szerezz: talán segíthetünk
neked ebben.
Francis bólintott és követte a többieket az ebédlőbe, Ana
előtt pedig még az ajtót is kinyitotta.
Teljesen elfeledkezett arról a beszélgetésről, amelyet a
lány érkezése szakított félbe. Csak később jutott eszébe, hogy
elgondolkozzon rajta: miért viselkedett Tom olyan furcsán,
mikor szóba hozta Guy bácsikáját?

A szikrázó napsütésben a tenger felszíne olyan simának

és fényesnek tűnt, hogy akár kemény kőből is faraghatták
volna. Még ahol a kis fodrok elérték a földet, ott is
hullámzottak, de nem törtek meg. Kicsivel a tengerparttól
távolabb két Indiaman ringatózott lustán a horgonyán.
A tölcsértorkolatban egy mocsaras medencét sík felszínű
szigetek fogtak gyűrűbe. Minden hegy tetejét kőből épült
erődök koronázták. Egy ereszes, emeletes tornyú pagoda
emelkedett ki az ősöreg, megcsavarodott fügefák ligetéből.
Egy vékony csatorna túloldalán, mely alig volt szélesebb egy
muskétalövésnél, feküdtek a hatalmas indiai szubkontinens
partjai.
Christopher Courtney hallotta, hogy az erőd ágyúja ellövi
a delet. Megtörölte arcát, mert a legjobb kabátjában és vastag
nadrágjában izzadt. Bombayben az összes kereskedő már
kora reggel elvégezte a dolgát, aztán pedig visszavonultak
házuk viszonylagos hűvösébe. Ebben az órában egyedül ő
volt úton.
 „Két monszun az élet” – tartja a régi bombayi mondás.
Ehhez Christophernek csak két évet kell túlélnie. Néhány
ember esetében ez túl optimista számítás volt. A sós
mocsárból felszálló rossz levegő, a rothadó halak ártalmas
bűzével elegyedve, melyet a bennszülöttek pálmáik
trágyázására használtak, néhány érkezőt már azelőtt
elpusztított, hogy leszálltak volna a hajóról. A többiek a
lehető legtöbb időt a házban töltötték, nyereségüket meg a
napokat számolgatva, amelyek még hátravannak addig, hogy
visszamenekülhetnek Angliába.
Christopher már tizenöt monszunt túlélt – egész életét, a
Zanzibárban töltött három évet leszámítva. Sőt, míg mások
elsorvadtak és meghaltak, ő kivirult: magas volt és sovány,
állkapcsa határozott, szeme mélybarna. Egyáltalán nem
hasonlít az apjára – mondták elismerően az emberek, bár
soha nem az apja jelenlétében.
A hőség ellenére reszketett. Egy lomha őrszem engedte be
a kapun, majd át az udvaron a kormányzó házáig. Ez abból
az időből maradt, amikor még a portugálok birtokolták a
szigeteket: impozáns, háromemeletes épület, melynek ajtaja
fölé még mindig oda volt faragva a portugál címer. Fölébe
magasodott az erőd falának, melyet akkor építettek, mikor az
angolok átvették a szigetet.
Bár ez volt az otthona, Christopher lélegzete is felgyorsult
a szorongástól, mikor belépett. Felment a lépcsőn, és félénken
bekopogott a kormányzó irodáját őrző tömör teakfa ajtón.
– Lépj be – dörrent rá egy ismerős hang.
Guy Courtney az íróasztalánál ült, szemben a három
hatalmas ablakkal, melyből a kikötőben horgonyzó összes
hajóra rálátott. A papírok csinos halmokban álltak asztalán:
leveles könyvek és kézikönyvek, kiáltványok és berakodási
számlák, az összes tinta és papír, melyek nem kevésbé
hajtották előre a Társaság kereskedelmét, mint a hajóit repítő
szelek. A tőle balra lévő falon Guy apja, Hal tekintett le egy
olajfestményről, keze egy nagy aranykard markolatán
nyugodott. Markolatgombjából egy hatalmas zafír
dudorodott elő, amelyet olyan fényesre festettek, hogy már-
már leragyogott a vászonról.
Guy mellett egy fekete szolga állt, aki egy ezüstnyelű
pávatollal legyezte őt. Guy fel se pillantott.
– Mi az? – vetette oda.
Christopher megragadta kalapja karimáját. Újabb mély
lélegzetet vett.
– Azért jöttem, hogy engedélyt kérjek tőled, hogy
megházasodjak, apám.
Guy megmerevedett.
– Megházasodni? – úgy köpte ki ezt a szót, mintha
trágyától bűzlött volna. – Honnan a fenéből vetted ezt az
ötletet?
– Nagykorú vagyok.
– Az aligha számit. Ki az a lány, aki elnyerte a te ostoba
tetszésedet?
– Ruth Reedy.
– Kicsoda?
– Reedy káplár lánya. A helyőrségből.
– Az a riherongy? Alig több egy útszéli kurvánál! – Guy
arckifejezése megváltozott. Hátravetette a fejét, és felnevetett.
–Egy pillanatra azt hittem, komolyan beszélsz. Hallottam
hírét, hogy láttak titeket együtt, de feltételeztem, hogy csupán
az istálló mögött keféled, mint egy tucat másik veled egykorú
ifjonc. Talán túlzottan sokat képzeltem rólad…
– Szeretem öt.
Guy félig lehunyt szemmel mustrálta a fiát. A fiú mindig
is önfejű volt, miként az apja. Eszes és határozott lévén
minden tulajdonsága megvolt ahhoz, hogy jó kereskedő
váljon belőle. Annyi tehetsége volt, és Guy sokat fáradozott
neveltetésével. Kékre-zöldre verte, megpróbálván kiverni a
fiú jelleméből az akaratosságot, hogy alkalmassá tegye arra a
jövőre, amelyet egyedül ő adhat neki. De a fiú még mindig
nem tanult.
Talán a kedvesség célt érhet ott, ahol az erő kudarcot vall.
Szelídebb hangnemben folytatta.
– Tudom, milyen fiatalnak lenni. Mikor annyi idős
voltam, mint te, és olyan esztelen, majdnem az életemet
adtam egy lányért, akit szerettem, megpróbálva megvédeni a
becsületét. Csupán később tudtam meg, hogy közönséges
szajha, egy utcalány, aki bárkinek hajlandó odaadni magát,
akinek van néhány rúpiája.
Még annyi év múltán is forrt benne a düh ettől az
emléktől. Nyugalmat erőltetett magára. Sokszorosan meg
kellett ezért fizetnie a lánynak, mikor már a felesége lett.
– Nem érdekelnek a hibáid, apa.
– A tieid engem viszont igen. Nem veszed el azt a lányt!
Megtiltom, mint az apád és mint a bombayi kormányzóság
elnöke. Tudod, hogy minden házassághoz, amit ezen a
gyarmaton kötnek, az én hozzájárulásomra van szükség
ahhoz, hogy érvényes legyen.
– A saját fiadnak megtiltanád?
– Amikor nincs eszénél, akkor igen. – Guy hátralökte
magát székében. – Házasodni akarsz? Gondoskodom róla.
Most már nagykorú vagy, és jó, ha feleséget szerzel. Hanyag
voltam: talán ha hamarabb cselekszem, teljesen elkerülhettük
volna ezt a bolondságot. A monszun után majd ketten
elhajózunk Angliába, és én találok neked megfelelő
menyasszonyt. Sir Nicholas Childsnak van egy eladósorban
lévő unokahúga, vagy lehetne éppen Godolphin báró
unokája. Olyan partit csinálunk, amely csodás mértékben
megerősíti a kilátásaidat.
És az enyémeket – gondolta mellé, bár ezt aligha kellett
kimondania. Mire is való egy fiú, ha nem arra, hogy az apja
ügyeit előremozdítsa? A fejében már számolgatta is a további
részvényeket, melyekre egy jól megkötött házasság révén
szert tehet. Talán egy helyet az igazgatótanácsban, vagy
királyi kinevezést, mint teljhatalmú nagykövet.
Christopher csak bámult rá. Mindig is mogorva fiú volt,
gondolta Guy, minden szülői erőfeszítése ellenére. Hálátlan
fiú, aki képtelen volt felfogni, hogy Guy mennyi áldozatot
hozott érte.
– Azt hallom Londonból, hogy Sir Nicholas Childs nem
egészséges – folytatta Guy. – Egy napon talán azon kapod
magad, hogy te magad ülsz ott a Leadenhall Street-i nagy
irodában.
Még ez a fényes kilátás sem váltott ki semmilyen reakciót
a legényből. Guyban felmerült, hogy talán Christopher
mégsem dugja a káplár lányát. Talán megtartóztatja magát
valami téves elképzelés miatt, amit az ideális házasságról
gondol. Végtére az ő korában maga Guy is hitt a tiszta, szűzi
szerelemben. Amíg a testvére, Tom össze nem törte illúzióit.
– Tudom, hogy neked is vannak szükségleteid, és
hibáztam, amikor nem vettem őket figyelembe. – Egy
pénzérmét, egy aranypagodát vett elő íróasztalának egyik
zárható fiókjából, és Christopher elé lökte. – Előleg a leendő
menyasszonyod hozományából. Eredj a vámház melletti
kuplerájba. Abba a tisztába, ahová a tisztek járnak, és keress
egy lányt, aki ki tud elégíteni – kuncogott. – Csak ne szeress
belé, az Isten szerelmére!
Christopher úgy bámulta a pénzt, mintha még soha sem
látott volna ilyet korábban. Magasba tartotta úgy, hogy az
arany fénye az arcán játszadozott.
– Ezt mind megtennéd? Értem?
Guy az atyai büszkeség egy ritka szikráját érezte.
– Egész életemben másra se vágytam, mint hogy fényes
jövőd legyen.
Az érme kicsúszott Christopher kezei közül, és az
íróasztalra hullott. Éppen a szélére esett le, és körbe-körbe
forgott, csillogó korongot alkotva.
– Szörnyeteg vagy, apám. Egy kegyetlen, számító
sárkány, akinek semmi más nincs a szíve helyén, csak egy
pénzesláda. A saját fiad boldogságát is feláldoznád, hogy
sakkfigurát csinálj belőlem a saját céljaid elérésére. Ebben
nem veszek részt!
A pénzérme a földre esett, ahogy Guy felállt, és dühödten
tolta el magától az asztalt.
– Hogy mersz ellenkezni velem?
Christopher állta a sarat.
– Nem vagyok már kisfiú, akit addig verhetsz, míg nem
engedelmeskedik a te akaratodnak. Úgy alakítom az életemet,
ahogy magamnak választom, nem pedig ahogy te tervezed
meg. Oda megyek, ahova akarok, és azt veszem el, akit
akarok.
 Guy nyakában lüktettek az erek.
– Vigyázz, Christopher! Nincs olyan hely az óceán egyik
oldalán sem, ahová ne érne el a hatalmam.
– Nem félek tőled.
– Pedig kellene – mondta Guy fenyegetően. – El tudlak
pusztítani.
Christopher rábámult:
– Te hallod, amit beszélsz? Miféle ember mondhat ilyet a
fiának? Néha azt gondolom, nem is lehetsz az apám.
A szavai oda találtak célba, ahová addig még soha. Guy
dühödt, összefüggéstelen üvöltés közepette felkapott egy
ezüst papírvágó kést a leveleskosarából, és Christopher felé
hajította. A füle mellett repült el, majd az ajtófélfában állt
meg, remegve.
Christopher meg sem rezzent. Farkasszemet nézett az
apjával, teste merev volt a megfékezett haragtól. Guyban
felrémlett, hogy még sohasem vette észre, milyen magasra
megnőtt a fia.
– Isten veled, apám! Többé nem látjuk egymást.
– Várj! – kiáltott Guy, Christopher azonban már nem volt
ott.

A napfény úgy csapott a szemébe, mint egy villám.

Elvakítva, szédelegve tettének szörnyűségétől botorkált át a
téren. Ruth a tengerparton találkozott vele, ahol a parton
elszórva rozsdásodó horgonyok és kidobott kötéldarabok
hevertek. Bár még egy órája sem múlt, hogy utoljára látta,
kitárta a karját, és úgy kapaszkodott bele, mintha évek óta
távol lettek volna egymástól.
 Kilenc hónappal korábban érkezett apjával együtt.
Christopher látta, amikor megérkezett az a hajó, amivel jött.
A kastély faláról már akkor megpillantotta a lányt, mikor
csónakban a partra vitték. Csupán tizenhat éves volt, bőre
alabástrom, haja sűrű és vörös, ilyen színeket még soha addig
nem látott egy lányon. Mikor a csónakja elhaladt az erőd
előtt, felpillantott: kétségkívül az új otthonáról töprengett – és
elkapta Christopher pillantását. A fiú abban a pillanatban
valami mozgolódást érzett az ágyékában, amit korábban még
soha – alig kapott levegőt a vágytól.
Persze egy Bombaybe érkező angol lány olyan volt, akár
egy rózsa a sivatagban, ezért aztán nem volt hiány olyan
férfiakból, akik maguknak akarták leszakítani. De mind
visszavonultak, mikor megtudták, hogy Guy Courtney fia is
érdeklődik iránta.
Még így időbe tellett a dolog. Christopher furcsán
viselkedett, nem tudta, hogy kell beszélni egy olyan lánnyal,
aki nem cselédsorból való. Sok éjszakát töltött ébren
önkielégítést végezve és azzal foglalatoskodva, hogy
elképzelte Ruth ajkának ízét, közben meg dühös volt
gyávasága miatt.
Ruth azonban türelmes volt. Megértette Christopher
érzéseit, úgy, ahogy apja és anyja soha sem. Látta a szívében a
szerelmet és előcsalogatta belőle. Egy a kormányzó házában
tartott fogadáson, ahova katonák családajit is beengedték,
mert olyan kevés egyéb nő volt arrafelé, felkérte táncolni.
Mikor először érintette meg a kezét, a fiú egész testében
összerándult. Egész éjjel táncolt, majdnem kiszakadt a
nadrágja, úgy megdagadt, és biztos volt benne, hogy
mindenki rajta nevet. Ruth azonban nem nevetett. Segített
neki a táncparketten, és mikor egymás irányába mozdultak,
egy egészen kicsit nagyobbat lépett, hogy teste
hozzápréselődjön, és a fiú a lány testének minden
dudorodását érezte vékony gyapjúruháján át.
Azután majdnem mindennap találkozott vele: lopott
percekben a raktárházak mögött vagy a Hátsó-öböl partján, a
kókuszültetvényeken túl. Kézen fogva mentek át a homokon,
miközben a lány Angliáról mesélt neki, az országról, ahonnan
származott, de sohasem látta. Olyan sok mindent látott már a
lány, olyan dolgokat, amelyekről még könyvekben sem
olvasott soha, és nem is hallotta, hogy az apja kollégái a
Társaságnál beszélnének róla. A lány tisztelettel, de
könnyedén beszélt vele, míg neki szavát vette a szépsége.
Csókolóztak, és a fiú azt gondolta, hogy az élet ennél
édesebb nem is lehet. Később a lány megengedte, hogy
kifűzze a ruhája derekát, és megérintse a mellét, ő maga
pedig a kezét a fiú nadrágjába csúsztatta, és úgy piszkálta
lüktető férfiasságai. Többet azonban nem engedett.
– Nem tehetem, míg férjhez nem megyek – makacskodott,
a fiú pedig a melle közé temette az arcát, és úgy ígérte meg.
– Feleségül veszlek!
Most azonban meglátta Christopher elkeseredett
arckifejezését, és két kezébe fogta az arcát.
– Mit mondott? Édes szíves, rosszul vagy? Megadta az
engedélyt?
– Megtiltotta.
Christopher egy puffanással egy rothadó csónaktestre
roskadt, melyet a dagály vonala fölé vontattak.
A lány ártatlan kék szemét elfátyolozták a könnyek.
– Mit tegyünk? Nem élhetek nélküled, szerelmem. Inkább
meghalok.
Christopher becsukta a szemét. A vakító fényben képtelen
volt gondolkozni. Megdörzsölte a halántékát és újrajátszottá a
beszélgetést az apjával. Ruth iránti szerelme olyan tiszta volt,
oly igaz – hogy hagyhatta ezt az apja figyelmen kívül? Hogy
merészelte? Egy pillanatra rettentő sivár tehetetlenség fogta el,
már az is felmerült benne, hogy az egyik rozsdás horgonyt a
lábára köti, és a kikötő vizébe ugrik. Mindennek véget vet,
elmenekül reménytelen szerelme elől, és ezáltal megérteti az
apjával a helyzetet.
Ez azonban nem jelentene győzelmet.
– Elmegyek Bombayből – mondta hirtelen.
– Hadd tartsak veled!
A fiú a fejét rázta.
– Apám nem hagyott örökül nekem semmit. Nehezen kell
majd élnem, vagyont kell szereznem, és az nem egy nőnek
való helyen lesz. Maradj itt, maradj a családoddal, és várj,
amíg vissza nem jövök!
– De nem tudok.
– Muszáj. Tudom, hogy nehéz lesz, de mindkettőnk miatt
meg kell tenned. – Fölállt, szorosan magához ölelte a lányt és
beszívta hajának illatát. Égett a vágytól iránta, de még ennél
is jobban vágyott bebizonyítani, hogy az apja téved. – Maradj
itt, hadd higgye azt, hogy győzött. Mikor visszatérek, teljes
lesz a győzelmem… és a boldogságunk is.
A lány megcsókolta az ajkát.
– Ígérd meg, Christopher. Ígérd meg, hogy boldogok
leszünk.
– Megígérem, szerelmem. Ha te vársz rám, olyan vagyont
szerzek, hogy még az apám se bánthat minket.
 – Várok. Esküszöm, még ha húsz évig leszel is távol, várni
fogok rád. Mindennap ezen a helyen fogok ülni és figyelem a
tengert, hogy jössz-e már vissza.
– Mint Odüsszeusz és Pénelopé – szólt Christopher, és
megsimogatta a lány kezét.
Az összeráncolta a homlokát.
– Kik?
– Nem számít. – Egy vállrándítással lelökte magáról a
kabátját, amely most már lucskos és nehéz volt az
izzadságától. Most, hogy már döntött, hirtelenjében
türelmetlenül várta, hogy elmenjen innen. A szemét
árnyékolva kibámult a kikötőbe. A nagy kereskedőhajók még
mindig ott szenderegtek a horgonyon, de egy kis part menti
kalmárhajó fedélzetén mozgolódás volt észlelhető. A
legénység készülődött az indulásra.
– Az a hajó a dagállyal útra kel. Elutazom vele, és
meglátom, hová visz. – Újra megcsókolta a lányt, akit átjárt a
gyönyör, ahogy érezte társa erős karját maga körül.
– Várj rám, szerelmem!
– Megígérem.

Poggyásza nem volt, amit magával vihetett volna.

Minden tulajdona a szobájában maradt a kormányzó
házában, oda pedig nem térhetett vissza. Christopher a
sólyához ment, és leintette az egyik kis csónakot, hogy vigye
ki a kalmárhajóhoz. Miközben a csónakos kivitte a hajóhoz, a
keresztrúdra faragva a Joseph nevet betűzte ki.
Felment a fedélzetre. A legénység nagy része indiai volt,
sötét bőrű emberek, akik majdnem meztelenül dolgoztak a
rakomány berakodásán. Úgy tűnt, hogy a parancsnok az
egyetlen fehér ember a fedélzeten, akinek tüskésre nyírt haja
volt, kidagadó felkarjára pedig egy sellő volt tetoválva.
Félbehagyta a rakodás irányítását, és odajött.
– Nos? – mordult rá.
– Szeretnék csatlakozni a legénységhez.
A parancsnok végigmérte öt. Elfintorodott.
– Ismerlek téged. Te Christopher Courtney vagy, a
kormányzó fia.
Christopher bólintott.
– Az egy hülye fasz.
Olyan közel állt, hogy a köpése Christopher arcába
fröccsent, Christopher azonban meg sem rándult.
– Nos? – kérdezte a parancsnok. – Hagyod, hogy
sértegessem az apádat, és csak állsz itt, mint egy marha?
Milyen ember az ilyen?
– Ha érdekelne az apám, nem lennék itt.
A parancsnok lekevert neki egy csattanós pofont.
– Elég a szemtelenségből! Jól teszed, ha tiszteled az
elöljáróidat a hajón, és egyébként is.
Kivillantotta fogsorát, és felszólította Christophert, hogy
üssön vissza. Christopher legyőzte a késztetését, és
kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Azt aztán
igazán megtanulta az apjától, hogy hogyan viselje a verést.
A parancsnok a fedélzetre köpött. Christopher
nagylábujja mellett ért földet a köpés.
– Dolgoztál már hajón?
– Nem, uram.
– Voltál már tengeren?
– Nem, uram.
 – Akkor miért vennélek fel? Ez nem az apád egyik
arannyal borított kereskedőhajója, ahol a legénység mind
naplopó. Itt minden ember megszolgálja a bérét, vagy
Istenemre, olyan gyorsan vágom ki a hajóból, hogy még a
csobbanást se hallod!
– Keményen dolgozom, uram.
– Nem tudod te, mit jelent a kemény munka. –
Megragadta Christopher kezét, és felfelé fordította a tenyerét.
– Nézd milyen liliomfehér a bőröd! Te eddig még csak arra
használtad a kezedet, hogy a saját faszodat cibáld. Tűnj el a
hajómról, mielőtt bedoblak a vízbe!
– Várjon! – mondta Christopher, és megragadta a
fedélzeten álló egyik textilbálát. – Mi ez? Culbeleys? Kermánia
gyapjúval kevert selyem. Ez pedig jurries, a legjobb minőségű
vászon. Ez pedig…
– El a kezekkel a rakományomtól! – A parancsnok
megragadta Christophert az ingénél fogva, és a hajó
oldalához vonszolta. Kinyomta a korlát fölé.
– Nyolc rúpia – mondta Christopher lélegzet után
kapkodva. – Yardja nyolc rúpia. Ennyit fizet a Kelet-indiai
Társaság a culbeleysért. A jurriesért hat rúpiát.
Imbolygott a korláton. A kapitány arca fenyegetően
tornyosult fölé, a kötélzettel és a mögötte lévő felhőtlen kék
éggel a háttérben.
– Honnan tudod ezt?
– Hivatalnokként dolgoztam az apám mellett. Én írtam a
bejegyzéseket a főkönyveibe. Tudom, mit fizet a társaság
minden áruért és minden kikötőben ezen a partvidéken. – A
nagy kezek fojtogatni kezdték a torkát. – Ez a tudás a
hasznára válhat.
 A kapitány elengedte. Nyakát tapogatva rongycsomóként
zuhant el a fedélzeten.
Egy nehéz csizma oldalba rúgta.
– Kelj fel!
Ügyet sem vetve a fájdalomra és émelygő hasára,
Christopher felállt. A kapitány úgy méregette őt, akár egy
éhes cápa. – A fizetséged négy rúpia havonta, mínusz az
élelem és az öltözék. – Christopher arckifejezését látva
felnevetett: – Azt hiszed, többet érsz ennél, te fehér ujjú
naplopó? Keress másik hajót!
Christopher keze ökölbe szorult. Tudtad, hogy nem lesz
könnyű – mondta magának Előbb szakmát kell tanulnod,
különben nincs remény arra, hogy vagyont szerezz.
– Áll az alku.
A kapitány már-már csalódottnak tűnt. Újra meg akar ütni
– döbbent rá Christopher. Ez a gondolat nem ijesztette meg.
Guy mellett felnövekedvén szinte magától értetődőnek vette
ezt.
A kapitány hozta a toborzókönyvet, Christopher pedig
beírta a nevét. Szépen formált, nyomtatott angol betűi finom
szigetek módjára emelkedtek ki a jelek, keresztek meg indiai
betűk tengeréből, melyet a többi tengerész hagyott az
oldalon.
A hőségben a tinta majdnem hamarabb száradt meg, mint
hogy befejezhette volna. A kapitány becsapta a könyvet.
– Most már az enyém vagy, és Isten segítsen meg, ha azon
kaplak, hogy elhanyagolod a kötelességedet! Az én hajóm
fedélzetén apád neve semmit sem számít. Fehér a bőröd és
szép az írásod, de ugyanolyan keményen megkorbácsoltatlak,
mint ezeket a bokszosokat, ha ellenkezel velem. Megértetted?
 – Igen, uram.
A kapitány rábámult. Christopher félénken lehajtotta a
fejét, és meggörnyesztette a vállát, épp abban az alázatos
mozdulatban, amelyet apja kirohanásai alkalmával gyakran
felvett korábban. A kapitány felmordult.
– Most pedig munkára.
Nem több mint tíz perc múlva Christopher rájött, milyen
nehéz dologra vállalkozott. Derékig meztelenül, még mindig
a legjobb gyapjúnadrágjában csatlakozott a többi
tengerészhez a csörlőnél, hogy felszedjék a horgonyt. A nap
sütötte meztelen hátát, a csörlőkar pedig húsáig lehorzsolta
tenyerét. Felpillantott és a látóhatárra bámult, hogy elterelje a
figyelmét a fájdalmáról. A parton mozgolódást látott a víz
szélén. Egy csapat ember a Társaság egyenruhájában hevesen
integetett a Josephnék. Az apja lenne? Talán meggondolta
magát…
Hatalmas ütés csapott végig a hátán. Megfordult és a
kapitány kötélnyalábja, amelyet felé suhogtatott, majdnem
leütötte. Ismét elfoglalta helyét a csörlőnél, a szeme sarkából
azonban látta, hogy a kapitány oldalról figyeli, és egy rövid
kötéldarabot lóbál, mellyel megütötte.
– Nincs visszaút, liliomkezű! Ha dezertálsz, áthúzatlak a
hajó alatt.
– Ne hagyd, hogy feldühítsen – suttogta a háta mögött
egy hang portugálul, a Malabár-partvidék lingua francáján.
Christopher hátrafordult, de nem engedte el a csörlőkart, és
egy vékony, sötét bőrű, csillogó szemű ifjút pillantott meg,
aki a mögötte lévő kart tolta. Minden bizonnyal fiatalabb volt
Christophernél, keze azonban kérges volt, fiatal teste pedig
izmoktól duzzadt.
 – Crawford kapitány maga az ördög – suttogta ismét úgy,
hogy alig lehetett hallani a csörlőkar nyikorgásától. – De
vannak rá módszerek, hogy elkerüld őt. Minél jobban
küzdesz ellene, annál inkább igyekszik megtörni.
A horgony felért, felakasztották és lekötözték. A
vitorlákat kiengedték. Lassan megteltek a tenger felől érkező
délutáni széllel. Christopher úgy húzta a köteleket, ahogy
parancsolták, Crawford kötele pedig időről időre belecsípett,
mintegy biztatásul. Nem nézett hátra.
Aznap este a fedélzeten feküdte le az orr közelében. A
kemény deszkán feküdt, érezte a testét gyötrő fájdalmat és
felpillantott az csillagokra. Reggel még tollas ágyában ébredt
a kormányzó házában, ahol szolgák lesték minden
kívánságát. Most még egy takarója sincs, amire feküdhetne.
Egy sötét alak lépett oda, és leült mellé. Fehér fogak
ragyogtak a sötétben. Az az ifjú volt, aki megszólította a
csörlőkarnál.
– Danés a nevem – mutatkozott be.
– Christopher.
– Tényleg a bombayi kormányzó az apád?
– Igen.
– Nagyon utálhatod őt.
Christophernek eszébe jutott Guy pillantása.
– Igen.
Danés egy pokrócot adott neki.
– Crawfordot még nála is jobban fogod utálni, mikor
ennek vége lesz.

Christopher addigi életének legnehezebb három hete

következett. A második napon Crawford felküldte őt az
árbocra, hogy kurtítson meg egy vitorlát. Csak mikor már
félútig felért a csarnakokon, akkor nézett vissza, és jött rá,
hogy senki sincs mögötte. A többiek a fedélzeten várakoztak,
figyelték őt és fogadásokat kötöttek egymás között.
Egy széllökés megdöntötte a hajót. Csak finoman,
Christopher azonban úgy érezte, mintha hurrikán lenne.
Hátrabillent, a hullámok mintha épp felé száguldottak volna.
Az emberek a fedélzeten kifütyülték és gúnyolták őt.
Crawford kiáltott valamit, de alig hallotta a szavakat a
fülében zubogó vértől. A marka csúszni kezdett.
A hajó hátrabillent. A gyomra megint hintázott egyet.
Pillantása elkezdett lefelé fordulni, de tudta, hogyha újra a
tengerre néz, elereszti a hágcsót és leesik. Felkapta a
tekintetét, és a főárbóc csúcsára meredve kényszerítette
magát, hogy megmozduljon, a kezével felváltva húzva magát
felfelé. Minden lépés maga volt a rettegés; valahányszor az
ujja ismét a kötelekre kulcsolódott, úgy ragadta meg őket,
mintha az édesanyja ujjába kapaszkodna.
Végre elérte a csúcsot. Tévesen nevezték így, mert csupán
a főárbóc csúcsa volt ez, a csúcsárbóc meg a fősudár még
ennél is magasabbra nyúlt. Ő azonban úgy érezte, mintha a
legmagasabb hegyet hódította volna meg.
Lent a fedélzeten senki sem éljenzett. Rémülten döbbent
rá, hogy egyáltalán nincsenek elragadtatva attól, amit elért.
Inkább azt akarták volna látni, hogy leesik. Csupán ennyit ért
az élete: egy kis szórakozást, amitől felélénkülnek egy kicsit
az egyhangúságból.
Talán még azt is megkapják. Szenvedése még nem ért
véget. Most, hogy fent volt, ki kellett másznia a fő
vitorlarúdra, úgy, hogy egy vékony kötélen kívül semmi
sincs a talpa alatt. A többi tengerész kelletlenül csatlakozott
hozzá. Úgy szaladtak végig a rúdon, mint a majmok, meg
sem érezték, hogy alattuk dülöngél a hajó. Néhányan
szándékosan lökdösték Christophert, az ujjára léptek, vagy
meglökték a vállát, ahogy elhaladtak.
Azt akarják, hogy meghaljak.
Csúszkáló, ügyetlen ujjaival kínlódva igyekezett kioldani
a vitorlát leszorítva tartó gyűrűket. A lába alatt himbálózott a
kötél, olyan szörnyen vékony szál volt, hogy úgy érezte,
mintha a puszta levegőben állna. Aztán eljött az a pillanat,
mikor le kellett másznia. Rettegett, valahányszor leengedte az
egyik lábát és a lábával tapogatta ki a következő fokot, mert
nem mert lepillantani.
Mikor végül leért a fedélzetre, az árbócmerevítőkbe
kapaszkodott, mert nem bízott benne, hogy képes egyenesen
megállni a lábán. Majdnem kirókázott a hajó oldalán. A szíve
mélyén azonban az elégedettség egy apró szikráját érezte,
amely a belsejében égett. Megcsináltam. A fedélzet másik
oldaláról Danés azt mondta:
– Szép munka.
Az ösztökélő kötél csapása a vállán rögvest
szétrebbentette a gondolatait. Sietve hátrafordult, zordan és
sérülékenyen, és Crawfordot pillantotta meg, aki
rosszindulatúan bámult rá.
– Nem parancsoltam meg, hogy le gyere.
Christopher lenyelte a visszavágás vágyát, amely az
ajkára tolult. Automatikusan lehajtotta a fejét, és várt, hogy
Crawfordnak elpárologjon a haragja.
– Azt akarom, hogy menj fel őrködni. Ezeken a vizeken
kalózok vannak. Ha egy kalóz egy mérföldnél közelebb jut
hozzánk, elevenen megnyúzlak.
Christopher összerándult, mintha ismét megütötték
volna. Felpillantott a főárbóc csúcsára, amely lehetetlenül
magas volt. Vajon újra fel tud mászni oda?
Crawford követte a fiú pillantását, majd ajkán gonosz
mosoly terült szét.
– Onnan semmit sem fogsz látni. Azt akarom, hogy a
keresztrúdra menj ki.
Magasan a főárbóc csúcsa felett a keresztrudak alig tűntek
nagyobbnak egy-egy faágnál, amely a csúcsárbóc tetejéből áll
ki. Annyira kicsik voltak, hogy Christopher alig látta őket a
fedélzetről, még abba is beleszédült, hogy felnézett rájuk.
Nem mozdult. Crawford megnyalta a száját, és megint
tekergetni kezdte kötelet. Próbálgatta, mennyire erős.
– Megtagadod a parancsot?
Christopher legyűrte a szemét csípő könnyeket. Nem adja
meg Crawfordnak ezt az élvezetet.
– Nem, uram.
– Akkor vidd fel azt a liliomfehér seggedet, mielőtt még
újra rád nem kell parancsolnom! És ott maradsz – tette hozzá
–, amíg engedélyt nem adok, hogy le gyere!
Christopher mászni kezdett.
Már korábban is volt sok minden az életében, amit utált,
de ezt jobban utálta, mint eddig bármit. Még az apjánál is
jobban. Igazából már alig gondolt Guyra. A folyamatos
munka a hajón, hogy megállás nélkül babrálni kell valamivel,
és ráadásul még az is, hogy mindig utoljára végzett a
dolgával, nem hagyott neki időt üres gondolatokra. Mikor
lekászálódott az őrségből, fájó tagjait dörzsölgetve
összegömbölyödött az orr-kajütben, és olajjal kente be a
pénzérme nagyságú horzsolásokat a kezén.
A legénység többi tagja kerülte őt. Fehér ember lévén
idegen volt köztük: lenézték. Csupán Danés volt felé egy kis
jóindulattal, de még ő is mintha óvakodott volna, hogy ne
lássák túl gyakran Christopher társaságában. Még soha
életében nem volt ilyen magányos. Idővel szinte már
elkezdett vágyni rá, hogy felküldjék a keresztrúdra, bár
lenézni soha sem bírt. Magasan a vitorlák között a felhők közt
ülő istenségnek érezte magát, messze felemelkedve a
halandók piti kis félelmei és gyűlölködése fölé. Ezekben a
pillanatokban megpróbálta elképzelni a jövőjét Ruthszal, a
házat, ahol majd élnek, és a szép ajándékokat, melyeket venni
fog neki. De ezek a gondolatok hamar sötétebb
gondolatoknak adták át a helyüket, ahogy arról kezdett
ábrándozni, hogyan számol majd le Crawforddal, az apjával,
és mindenkivel, aki valaha is ártott neki.
Egy délután a rövid őrség idején lement a hajó gyomrába
vízért. Szeretett lemenni a raktérbe. A bálázófonál, meg a
frissen berakodott ruha szaga a társaság raktárházaira
emlékeztette, ahol gyerekkorában játszott annak idején.
– Chris – sziszegte felé Danés a homályból –, ezt nézd!
A tenyerében megcsillant valami. Egy rézkulcs.
– Minek a kulcsa ez?
– Az elülső szekrényé – suttogta Danés.
Az elülső szekrényben az alkoholt tartották. Hivatalosan
legénységi használatra szánták, de azt beszélték, hogy
Crawford a javát megtartja, hogy eladja a maga hasznára.
Christopher aggodalmasan pillantott hátra a válla fölött.
– Mi van, ha ránk bukkan?
 – Pár üveg nem fog hiányozni neki. Eladjuk őket, ha
kikötünk. Siess!
Danés betette a kulcsot a retesz zárjába, és kitárta a
szekrény ajtaját. Erős alkoholszag csapott ki a nyitott ajtón.
– Te maradj itt és állj őrt! Ha ránk talál, elevenen
megnyúz minket.
Danés Christopher kezébe nyomta a kulcsot, és bebújt a
szekrénybe. Christopher csak állt és bámult. Tudta, hogy el
kellene futnia, sorsára hagyni Danést, és letagadni, hogy
bármiről is tud, ha netán elkapnák. Az ötlet nem az övé volt.
Azonban mégis Danés az az ember hajón, aki a legközelebb
áll ahhoz, hogy a barátja legyen. Ha őt elvesztené, semmije
sem maradna.
Lábdobogás hallatszott a fedélzetről. A hajó
ingadozásától árnyak szivárogtak át a négyzet alakú
fényfolton, amely a lejárón át szűrődött be.
– Gyorsan! – kiáltotta Christopher. – Azt hiszem, jön
valaki.
Danés újra felbukkant, négy üveg brandyvel a karjában.
Letette őket a földre.
– Crawfordnak annyi van, hogy attól még egy elefánt is
berúgna – suttogta. – Még egy szállítmány mindkettőnk
számára elég lesz.
– Nem – sziszegte Christopher. – Menjünk most. Mi…
A létra megreccsent a nehéz léptek alatt. Egy pár cipő
bukkant fel, amelyet egy kövér lábszár, egy fehér harisnya,
majd egy nadrág, végül egy jókora felsőtest követett, amelyen
egy ing volt, amin majd szétpattantak a gombok.
Danés a horgonylánc mögött termett olyan sebesen, mint
a gondolat. A lánc hatalmas gyűrűi akkora fészket alkottak,
melyben jól elfért egy ember. Christopher kővé meredve a
helyén maradt, akár a cövek.
Crawford bedugta a fejét a lejárat nyílásán, és lelépett a
létráról. Szemügyre vette a kinyitott szekrényt, a Christopher
lábánál fekvő üvegeket, és a kezében tartott kulcsokat.
– Gondoltam, hogy talán találok itt valakit, mikor
észrevettem, hogy hiányzik a kulcsom.
Christopher nem szólt semmit.
– Hogy szerezted meg? Ki segített?
Christopher Crawfordra bámult, és mereven a szemébe
nézett, hogy egy elkalandozó pillantással se árulja el Danést.
Crawford ezt szemtelenségként értelmezte.
– Azt hiszed, többet érsz nálam, mert az apád a bombayi
kormányzó? Azt hiszed, ezért jogod van rá, hogy lopj tőlem?
Crawford arca elsötétedett a dühtől, mint a
mennydörgéssel fenyegető felhő. Christopher már ismerte ezt
a pillantást. Felkészült rá.
– Vitorlamester! – ordította Crawford. – Hozza fel Mr.
Courtney-t a fedélzetre, és hívjon össze mindenkit, hogy
tanúi legyenek a büntetésének.
Kemény kezek vonszolták fel a létrán. Mire felért, az
egész legénység összegyűlt egy kis hordó körül, melyet a
főárbóc mögött állítottak fel. Crawford a kabinjába ment egy
kötélért, mely vékonyabb és hajlékonyabb volt annál, amelyet
általában használt. Átfuttatta az ujjai között, aztán két csomót
kötött a végére.
– Készítsék fel a foglyot! – parancsolta.
Christophert a hordóra fektették.
A napon felmelegedett vaskarikák vörös hurkákat égettek
meztelen mellkasára, de tudta, hogy ez még csak egy ízelítő
abból a fájdalomból, ami majd ezután következik. A
vitorlamester a kezét fogta le, az egyik tengerész pedig
szétfeszítette a lábát, úgy terítették ki a hordón, mint egy
darab szennyest.
A háta mögött Crawford felgyűrte az ingujját.
Módszeresen letekerte a kötelet. Bemelegítésül kétszer a
fedélzetre csapott vele. Keményen megvetette a lábát,
felemelte a karját, és az első ütése olyan hangosan csapott
Christopherre, mint egy muskéta lövése. Kínzó fájdalmat
érzett. Ráharapott a foga közé szorított rongydarabra, mert el
volt szánva, hogy nem fog kiáltani. Mielőtt akár csak
lélegzetet is vehetett volna, egy második ütés találta el a
lapockái között. Aztán egy harmadik, majd…
Jóformán számolni se tudta már. A fájdalom hullámokban
tört rá, egymás után és olyan gyorsan, hogy hullámai
egyetlen pillanatnyi gyötrelemmé olvadtak össze. Crawford
már megfeledkezett arról, hogy azt a látszatot keltse, mintha
csak fegyelmezésről lenne szó, szinte eszét vesztette: vad és
féktelen korbácsolás volt ez, mintha el lett volna tökélve,
hogy Christopher testének minden csontját összetöri.
Christopher azonban kényszerítette magát, hogy tovább
számoljon. Kínjain keresztül minden ütést számolt. Így
vészelte át apja veréseit is, és így vészelte át ezt is, erőt
merítve abból, hogy mennyit viselt el. Egy képzeletbeli
főkönyvben összegezte az ütéseket, hogy egy nap kamatostul
fizesse vissza. Amíg számon tudja őket tartani, túléli őket.
Az ütések gyengébbek lettek. Crawford nem halványuló
dühvel csapkodott a karjával, de már fáradni kezdett.
Leejtette a kötelet, melynek vége kirojtosodott és összetapadt
Christopher vérétől és bőrétől. A legénység szétszéledt, hogy
feladatai után lásson. Az emberek, akik leszorították,
elengedték Christophert: össze voltak fröcskölve a vérével.
Legurult a hordóról és úgy zuhant a fedélzetre, mint egy
kötélcsomó. Becsukta a szemét, hogy elnyomja a fájdalmat.
Valaki egy bögre rumot tartott az ajkához, mire ő
szomjasan beleivott. Danés volt az. Ettől nem múlt el a
fájdalom, de enyhült valamelyest.
Danés letisztította a hátát. Crawford nem volt hajlandó
tiszta vizet adni neki: egy vödröt kellett használnia, amit
vízbe mártott a hajó oldalán. A sós víz majdnem nagyobb
fájdalmat okozott, mint a korbács. Christopher látását fekete
köd borította el; meg akart mozdulni, de nem
engedelmeskedtek a tagjai.
– Negyvenkilenc – mondta rekedten.
– Hogy érted ezt?
– Negyvenkilenc korbácsütés – Christopher
elvigyorodott, ajka majdnem szétszakadt az erőfeszítéstől. –
Még az ötvenet sem tudta elérni. Nyápic… – mondta, és
elájult.

Egy héttel később a Joseph lehorgonyzott Trivandrumban.

A legénység vidám volt: Bombay óta most volt először
alkalmuk partra szállni, és úgy tervezték, hogy teljes
mértékben kiélvezik ezt a lehetőséget. Crawford egy asztalt
és egy háromlábú széket hozott ki a főfedélzetre, az emberek
pedig sorban álltak előtte, hogy megkapják fizetésüket.
Christopher megvárta, míg a többiek végeztek, bekörmöl-
ték jeleiket a könyvbe, és markukban néhány garassal
elsétáltak. Végül mikor rá került a sor, előrelépett, és
kinyújtotta a tenyerét. Crawford rosszindulatúan bámult rá.
– Mit akarsz?
– A béremet.
– Természetesen. – Crawford látványosan kiszámolta a
munkabért. Odalökte a pénzérméket az asztalon, mikor
azonban Christopher kinyúlt, hogy elvegye őket, megragadta
a csuklóját, és hátrahajlította a kezét, hogy az érmék kiestek.
– Mit képzelsz, mit csinálsz?
Christopher szemében a fájdalom könnyei csillogtak. Úgy
érezte, elpattan a csuklója.
– Elveszem a béremet.
– Megint lopsz tőlem? Ez engem illet.
– Heti négy rúpiát mondott.
– Inasnak vettelek fel. Az azt jelenti, hogy az egész
fizetésed az enyém. – Crawford elengedte Christopher
csuklóját, amitől a fiú hátratántorodott, és beleütközött a
bámészkodó tengerészek egy csoportjába. Senki sem kapta el,
lendületből a fedélzetre zuhant. Crawford lesöpörte az
asztalról az érmeket, és visszatette őket a dobozba. Becsapta,
majd felállt, és kezével az övében tartott kés felé nyúlt.
– Világos voltam?
Christopher a csuklóját szorongatva hevert a fedélzeten.
Teljesen elborította a gyűlölet; másra sem vágyott, mint, hogy
Crawfordba mártsa a kést, és végignézze, ahogyan elvérzik a
fedélzeten. Érezte, hogy az egész legénység őt figyeli, és
élvezi a megaláztatását, őket is gyűlölte.
Felnyomta magát, nem törődve a csuklójába nyilalló
fájdalommal, és farkasszemet nézett Crawforddal. A kapitány
meglepődött azon, hogy állni látja.
– Megértettem – mondta Christopher rekedten.
 Crawford megint provokálni akarta, de valamitől
megtorpant. Az utazásuk néhány hete során Christopher
sokat változott ahhoz a tapasztalatlan ifjúhoz képest, aki
Bombayben a fedélzetre lépett. A válla kiszélesedett, a karja
vastagabb lett. Már nem tartotta magát annyira görbén. De az
arcán lehetett a legjobban látni a különbséget. Keményebb
volt és határozottabb, fekete szemének tekintette pedig
felkavaróan átható. Bár Crawford ezt soha sem vallotta volna
be, félt tőle.
Elfordult.
– Csónakokat leengedni! – kiáltotta. – Kimegyünk a
partra! Te nem! – mordult rá Christopherre. – Te itt maradsz
horgonyőrséget tartani. Bármi történik a hajómmal,
felszögezlek a csúcsárbócra, és hagyom, hogy a hollók
zabáljanak fel. Megértetted?
Christopher látta, hogy Danés együttérző pillantást vet rá.
A többiek közül senki még csak feléje se nézett. Christopher
nem tehetett mást, mint végignézte, ahogy a többiek
bekászálódnak a mentőcsónakba, és kieveznek a partra.
Danés is elment. Egy csapat nő várakozott üdvözlésükre a
parton, és mindenkit-magukkal vonszoltak a legközelebbi
kocsmába, ahol puncsot mértek. Bármennyi fizetést kaptak is,
reggelre mind elfogy majd. Ez azonban nem vigasztalta
Christophert.
Letelepedett a ponyva árnyékában, és egy darab fát
farigcsált a késével. Az egész hajó az övé volt, és élvezte a
magányt. Egész életében magányban tartották, mert egyetlen
gyerek volt, és nem hagyták a telepen a többi gyerekkel
barátkozni, mert az apja alacsonyabb rendűnek tartotta őket.
Azon kevesek közül, akikkel összebarátkozott, a legtöbben
meghaltak, vagy visszatértek Angliába. Anyja a szobájába
zárkózva élt, mert félt, hogy kihívja az apja haragját.
Megszokta az egyedüllétet.
Most azonban rájött, hogy ilyen módon soha nem fog
vagyont szerezni. Még ha túléli is Crawford
erőszakoskodását, évekbe telik, míg akár csak annyi pénze
lesz is, hogy egy új öltözetre való olcsó ruhát vegyen
magának. Azt nem kérheti Ruthtól, hogy olyan hosszú ideig
várjon.
Volt még egy lecke, melyet az apjától megtanult. A
kormányzói házban ülve csendben és észrevétlenül figyelte a
többi embert, akik ki-be járkáltak az apja irodájába. A csendes
házban messzire elhallatszottak a beszélgetések. Hallotta,
hogy egyesek olyan szavakkal sértegetik az apját,
amilyeneket ő sose mert használni, aztán emelt fővel jöttek ki
az irodából, abban a meggyőződésben, hogy győzelmet
arattak. És hetekkel vagy hónapokkal később látta
ugyanezeket az embereket felszállni egy Angliába tartó
hajóra szegényen és megszégyenülten, megtört emberekként,
akik mindent elveszítettek. Egyiket egyenesen vasra verve
vitték a fedélzetre, pusztán azért, mert fajtalankodáson
kapták egy szipoj dobos fiúval.
Sose felejts el semmit! Sose bocsáss meg! És akkor állj bosszút,
mikor az ellenségednek a legjobban fáj! Ezzel új axiómát fedezett
fel.
Addig tűnődött ezen, míg le nem ment a nap és el nem
tűnt a szárazföld. A kikötő fényei élénken villogtak a
sötétben.
Meggyújtotta a hajó lámpásait az orrban meg fenn, és
megvizsgálta a horgonyláncot. Lement a hajókonyhára, és
szedett magának pörköltet a fazékból, melyet a szakács
otthagyott. A készletek közt matatva egy üveg arakot talált,
mely egy helyi italféle volt. Benyakalt három vagy négy
kortyot, és élvezte a tüzes ízét. Bátorságra kapott tőle.
– Nem azért szöktem el apámtól, hogy egy másik
zsarnokot szolgáljak – dörmögte magában. Átcsusszant a
lejárón az alsó fedélzetre. A Joseph rakományának javarésze
nagybani áru volt, textilbálák és rizseszsákok, melyek túl
nagyok voltak a céljaira. Ide-oda mászkált négykézláb, végül
egy csomag puha selyem ragyogása ötlött a szemébe. Ez
megteszi.
Ilyen közel a vízvonalhoz hallotta, ahogy a víz csobban a
hajó palánkján. A hajó minden egyes nyikordulása idáig
visszhangzott az árbocon keresztül. Valami nekiütődött a
hajótestnek – valószínűleg csupán egy hullám vagy egy darab
uszadékfa, mégis ideges lett tőle.
Egy zsákból megtöltötte a zsebeit bételdióval, vállára
vetette a selyembálát, és fellopakodott a létrán. A nagy
mentőcsónak még mindig a parton volt, de maradt egy
kisebb csónak is, amellyel egyedül is ki tudott evezni.
Elővette a kését, és nekilátott átfürészelni a köteleket,
amelyek tartották.
– Mit képzelsz, hová mész? – dörrent rá Crawford. A hajó
faránál lévő lámpás fényében állt úgy, hogy csak a sziluettje
látszott, és hosszú árnyékot vetett végig a tatfedélzeten. – Már
megint lopsz tőlem? Hát nem vertem ki ezt belőled a
múltkor?
Úgy jött fel a hajóra, hogy Christopher nem hallotta. Akár
azért jött vissza, mert nem bízott Christopherben, akár azért,
hogy szemtanúk nélkül végezzen a fiúval, Christopher ezt
már sohasem tudta meg. A kapitány előrelépett, és olyan
erővel vágott az öklével az arcába, hogy hanyatt zuhant a
kötelek közé.
– Ennél jobban kell megütnie – mondta neki Christopher.
Veszekedett vadság uralkodott el rajta. – Maga úgy üt, mint
egy kislány vagy egy öregasszony!
Crawford felmordult, és támadásba lendült. Christopher
állta a sarat. Feltartotta a kezét, mert egy percre elfelejtette,
hogy még mindig a kését fogja. A sötétben a megvadult bika
módjára rohanó Crawford sem látta ezt.
Az ösztönök vették át az irányítást. Christopher elhajolt
Crawford támadó öklének útjából, és ahogy a hatalmas ember
megragadta őt, előrefelé döfött.
A kés jóformán hamarabb csusszant Crawford hasába,
mint hogy Christopher észrevette volna. Forró vér buggyant
ki. Crawford ordított és tekergőzött, megpróbált elhúzódni
tőle, de csak azt érte el, hogy a seb még jobban kinyílt. A belei
Christopher kezére omlottak.
Christopher arrébb rándult, és ezzel kiszabadította a kést.
Crawford a hasához kapott, hogy bent tartsa a beleit, és úgy
üvöltött, mint egy sebzett bika.
A hang messze elhallatszott a vízen. Biztosan meghallja
valaki a parton vagy egy másik hajón, és idejön, hogy
utánanézzen az okának. Christophert pedig késsel a kezében,
vérrel borítva fogja találni. Be kellett fejeznie.
Nem volt más választása. Christopher erősebben
szorította, majd felemelte a kést. És Crawford bordái között
egyenesen a szívébe mártotta.
Crawford összeesett – immár holtan. Christopher
hitetlenkedve bámult le a lábánál fekvő tetemre. A kés
kihullott a kezéből; egész testében remegett.
Gyilkos vagy – suttogta a fejében egy hideg hang, épp
olyan, mint Guyé.
Nem tudta levenni a szemét a holttestről. Az a valami,
ami az előbb még egy ember volt, most nem volt más, mint
egy lemészárolt húsdarab.
Ez a te műved – mondta belül kitartóan a hang.
Minél tovább nézte azonban, annál jobban elfeledkezett
bűntudatáról. Ereit ismét átjárta a meleg, reszketése
abbamaradt. Az az ember, aki megkorbácsolta, megverte,
kigúnyolta és becsapta, halott. Már soha többé nem bánthatja
Christophert.
– Ezt én tettem – mondta magának. Az egész teste
bizsergett, mintha forró fürdőt vett volna egy hideg napon. –
Hogy is élhettem ilyen sokáig meglapulva úgy, hogy soha
sem fogtam fel a saját hatalmamat?
Véres kezét Crawford nadrágjába törölte, majd
megfordította a testet, és addig kotorászott, míg rá nem
bukkant a férfi tárcájára. Pénzérmék csilingeltek benne – az ő
pénzérméi! Elvette a tárcát és a nadrágjába tette.
Még valamin megakadt a szeme, egy bőrszíjra kötött
kulcson, ami Crawford nyakában lógott. Túl kicsi volt ahhoz,
hogy az alkoholosszekrényhez tartozzon, de aznap már látta
nála. A pénzesláda kulcsa volt, és csak úgy csillogott a szívén
támadt lyukból szivárgó vértől. Christopher elvette,
sietségében elszakítva a zsinórját. Csuklójára tekerte, és
beszaladt a kabinba. A pénzesláda Crawford ágya alatt
hevert. Még így is, hogy a legénység bérét már kivették
belőle, minden erejére szüksége volt, hogy kicipelje a
fedélzetre. Jó jel!
 Leszaladt a raktárba, és talált egy üveg lámpaolajat. A
raktérben lévő ruhás bálákra loccsantotta, puskaport is tett
hozzá a kis hordóból, melyet a görgőtalpas lövegek számára
tároltak. Gyorsan mozgott, olyan szabadság és energia
hajtotta, amelyet korábban soha sem tapasztalt. Azt mondta
magának, józan és elővigyázatos lépés az, hogy elrejti
Crawford testét, méghozzá oly módon, hogy a parton lévő
legénység tagjai közül senkinek se jusson eszébe őt keresni.
Valójában azonban puszta ördögi önfeledtségből tette ezt.
Mikor félig fölért a létrán, megfordult és visszalökte a
lámpást a sötétbe. Az üveg ripityára tört; a tűz belekapott az
olajjal átitatott anyagba és fellobbant. Az egész raktárt
szerteszét lángok nyaldosták.
Christopher megbabonázva bámult vissza saját tettének
eredményére. Ez az én művem – gondolta ismét. A pusztulás,
amelyet szabadjára engedett, egy adag ópiumként szaladt át
az erein.
A raktérből forró levegő csapott az arcába, és tudta, hogy
ideje menni. Felmászott a létrán, keresztülment a fedélzeten,
és még egy utolsó, gonosz rúgást küldött Crawford teteme
felé. A mentőcsónakot nem volt idő vízre tenni, Ott volt
azonban az a csónak, melyben Crawford érkezett, ami semmi
más nem volt, mint egy kivájt fatörzs, az orr közelében
kikötve. Egy kötélen leengedte a ládát, bekászálódott a kis
csónakba, és megragadta az evezőt. Teljes erejéből evezett,
úgy, hogy mindig a fény köre előtt maradjon, amely egyre
terjedt, ahogy a tűz körülölelte a hajót.
A csónak homokban ért partot. Kigázolt, vállán a ládával,
és felszaladt a parton. Mikor a fasor biztonságába ért,
hátranézett. A Joseph úgy égett, mint egy Guy Fawkes-napi
máglya, megvilágítva a sötétséget és aranyszínűre festve az
éjjeli tengert. Lent a vízparton a helybeliek futva jöttek elő
ágyukból, meztelenül és szájtátva bámulták a látványt. A
Joseph legénységéből is voltak köztük jó páran, akadt olyan is,
akibe a nője még mindig belecsimpaszkodott, miközben azon
töprengett, vajon hogy jutnak innen haza, mennyi időbe
telhet nekik, míg másik hajót találnak.
Beljebb botorkált a szárazföldre, míg egy a fák között
kanyargó ösvényhez nem ért. Nem mert a kikötőbe menni,
addig nem, amíg még mindig ott van a Joseph legénysége, de
már egy ideje figyelte a partot, és tudta, hogy beljebb a
szárazföldön sok falu van, ahol menedéket találhat.
Éppen északnak akart fordulni, mikor fényt pillantott
meg, amely a fák között közeledett. Levonszolta a ládát az
ösvényről, és lekucorodott a bokrok között.
Az alak, kezében egy kivájt tökből készült lámpással,
egyre közelebb ért. Éppen Christopher rejtekhelye előtt állt
meg, és a lábnyomokat meg a vonszolás nyomait
tanulmányozta, amelyeket Christopher hagyott a poros
ösvényen.
– Chris? – kiáltotta.
Danés volt az. Christophert elöntötte a megkönnyebbülés,
és előbukdácsolt az aljnövényzetből. Danés rémülten
visszahőkölt, nem ismerte fel őt: csupán egy vérrel és porral
összekent démont látott.
– Chris? – bámult rá. – Láttalak kijönni a partra. –
Felfogta, hogy vért lát, meg persze a szemének vad
pillantását is észlelte. – Mit tettél?
– Megöltem. – Fennhangon nem volt olyan könnyű
kimondani ezt, mint magában. Aztán azonban Danésre
pillantott, és úgy képzelte, hogy a megbecsülés újabb fajtáját
látja barátja szemében.
– És a hajó? – kérdezte Danés.
– Vége. Porig égettem az egészet.
Danés komoran nézett rá.
– Az a hajó a munkát jelentette nekünk. Fizetséget.
– A te fizetségedet. Nekem Crawford semmit sem adott,
emlékszel? – Visszament a bokrok közé és kirángatta a ládát.
– De én tettem róla, hogy megfizessen. Ezen saját árut
vehetünk. Kibérelünk egy hajót. Soha többé nem húzkodjuk a
köteleket, és nem érezzük, hogy a kötélvég belénk mar: most
mi parancsolunk. Néhány jobb út, és vehetünk egy nagyobb
hajót is. Azután kettőt. – Már látta is magát, amint egy szép
kereskedőhajóval, amelynek a tatját ragyogó aranyozott
díszek borítják, behajózik a bombayi kikötőbe. Látta Rutht,
aki a vízparton várja már, és a karjába áléi, mikor kilép a
partra, meg apja arcán a tehetetlen dühöt, mikor rádöbben,
hogy legyőzték.
Danés arckifejezése megváltozott:
– És mi a helyzet a kulccsal? Elhoztad?
Christopher leoldotta csuklójáról a zsinórt és becsúsztatta
a lyukba a kulcsot. A zár kinyílt, a fedél hátrabukott. A
ládában megcsillant az ezüst és az arany.
– Ebből – Danés felvett egy marék érmét, és hagyta, hogy
az ujjai közt visszacsorogjanak a ládába – királyi módon
megélhet az ember.
– Vigyázz! – nevetett fel Christopher. – Nem szabad
mindet egyszerre elköltenünk. Ha befektetjük, tízszer ekkora
összeghez jutunk.
Váratlanul egy ütés érte. Egyenesen az állkapcsán, amitől
hátratántorodott. Danés vékonyabb volt nála, de már tízéves
kora óta hajón dolgozott. A szikár és szívós emberek erejével
bírt, Christopher pedig ki volt merülve. Megtántorodott,
megbotlott egy kötélben, és elesett. Mielőtt akár csak az öklét
felemelhette volna, egy másik ütéstől egy pillanatra
elvesztette az eszméletét.
Danés kivette a madzagot Christopher nadrágjából, és
átfűzte a láda fogóján, kezdetleges hámot alkotva. Miközben
a madzagot fogta, elvette a kést, és Crawford erszényét is
megtalálta. Azt is elvette.
Christopher kezdett magához térni. Egy gombócnyi vért
köpött, és fél könyökre emelkedett, de Danés egy fenyegető
mozdulatára meggondolta magát.
– Azt hittem, a barátom vagy! – esdekelt.
Pusztán egy megvetéssel teli pillantás volt a felelet.
– Gyerek vagy – mondta Danés. – Az arany nem ismer
barátokat.
Vállára kapta a ládát, és elindult végig az úton.
Christopher meg sem próbálta követni. Ott feküdt, és nézte,
ahogy elhalványul a világosság, míg körül nem vette a
sötétség.
 – Meg fogsz támadni?
Christopher kinyitotta a szemét. Túloldalt, az út mellett
egy ember állt fabotra támaszkodva, és őt nézte. Teste szikár
volt és jókötésű, arca szürke a borostától.
– Meg fogsz támadni? – szólt ismét. Portugálul beszélt,
arca és ruházata azonban indiai volt.
Christopher megdörgölte a halántékát. Az állkapcsa
feldagadt, és minden mozdulatra égő fájdalom futott végig a
nyakán át a fejébe.
– Ilyen veszedelmesnek látszom? – nyögte.
– Ezeken az utakon sok a bandita. Fekve várakoznak, és
úgy tesznek, mintha kirabolták vagy megtámadták volna
őket, mikor pedig egy rendes utazó megáll segíteni, őt magát
támadják meg.
– Nem hiszem, hogy egyáltalán fel tudnék állni.
A férfi nem lépett közelebb.
– Hogy kerülsz ide?
– A hajóm kigyulladt. Kiúsztam a partra.
A férfi elgondolkozva bólintott. Aztán észrevette, hogy
Christopher melléről pelyhekben hullik le az alvadt vér, arca
pedig zúzódásoktól sötétlik.
– Elvihetlek Trivandrumba, hogy csatlakozz a társaidhoz.
Bizonyára aggódnak érted.
Christopher megcsóválta a fejét. Balra mutatott, az
ellenkező irányba, mint ahol Trivandrum feküdt.
– Arra megyek.
– Aha – a férfi szája sarka száraz mosolyra húzódott. – Én
is.
 – Magával mehetek?
A másik megfontolta a dolgot, és körülbelül három
szempillantás alatt döntött. Aztán megmozdult. Olyan
gyorsan, hogy Christopher csak egy foltot látott: két szökkenő
lépés, és a bot máris a feje felé sújtott. Felemelte a kezét, bár
ez nem sokat segített. A bot vége a szemétől egyhüvelyknyire
állt meg. Az öreg megállt fölötte, éppen olyan messzire, hogy
a lába ne tudja elérni. Még csak nem is lihegett.
– Ha hazudsz, ha megpróbálsz erőszakoskodni velem,
megöllek – figyelmeztette.
Christopher rámeredt:
– Ki maga?
– Olyasvalaki, aki meg tudja védeni magát. – Botja
végével megérintette a zúzódást Christopher állán. – Te
viszont, úgy tűnik, olyasvalaki vagy, aki nem.
Christopher végigsimított az övén.
– Még csak késem sincs.
– Sokféleképp meg lehet ölni egy embert, és nem
mindegyik olyan durva. Ebben az országban vannak olyan
banditák, akik akár egy puszta ágyékkötővel is képesek
megfojtani egy embert.
Ezt olyan könnyedén mondta, hogy Christopher hirtelen
teljesen világosan felfogta, hogy saját tapasztalatból beszél.
– Maga bandita?
– Te most sértegetsz… – Egészen jóindulatúan mondta
ezt. Kinyújtotta a botja végét, hogy Christopher felhúzhassa
magát.
Christopher kinyitotta a száját. Az akarta mondani, hogy
Christopher Courtney. Christopher Courtney azonban kirabolt
és megölt egy embert. Christopher Courtney szökevény. Ami
pedig a legrosszabb, Christopher Courtney Guy Courtney fia.
Hosszú, fullasztó bombayi vasárnap délelőttök jutottak
eszébe, mikor a templomban ült, legyeket gyilkolt és hallgatta
a lelkész végeérhetetlen és monoton beszédét. Azon kevés
bibliai lecke egyike jutott eszébe, amely megmozgatta a
képzeletét: Dávid király fiának a története, aki letaszította
apját a trónról, és elkergette az országából.
– Absalom vagyok – mondta.
Az öreg élesen a szemébe nézett, mintha ki tudná belőlük
olvasni a hazugságot és a mögöttük rejlő bűntudatot.
Ostobaság. Ez csupán a szemem – mondta magának egy
testrész, amely semmiben se különbözik a lábamtól vagy a
könyökömtől.
– Randzsan vagyok. – Az öreg elfordult, Christopher
pedig úgy érezte, hatalmas súly kerül le a leikéről. – Elviszlek
a legközelebbi faluba.
Csendben mentek. A nap magasabbra hágott, az úton
egyre többen jártak. Az ösvény szélén a pálmafák törzsén
emberek lógtak, mint valami hatalmas pókok, és a törzsben
lévő édes nedvet csapolták. Az öreg nem szólt semmit,
Christopher pedig a történteken morfondírozott. Újra és újra
lejátszotta magában a Crawforddal eltöltött perceket, és a vad
örömet, ahogy a kés feltépte a hasát. Azt kívánta, bár újra a
hajón lenne, csak azért, hogy újra megtehesse ezt.
A falu szerény kis hely volt, nem állt másból, mint néhány
pálmalevelekkel fedett vályogfalú kunyhóból. A házak között
sovány tehenek bóklásztak. A tengerparton halászok
teregették ki hálóikat, a fák között kifeszített zsinórokon
száradó halak himbálóztak.
– Mit fogsz itt csinálni? – kérdezte az öreg.
 Christopher megcsóválta a fejét. Ezen még nem
gondolkozott. A halászokkal próbálkozhatna, bár a
tengerparton a legnagyobb hajó sem volt nagyobb a Joseph
nagyobbik mentőcsónakjánál. De riasztotta a gondolat, hogy
visszatérjen a tengerre.
– Van mit enned? Pénzed? Barátaid? – tudakolta az öreg.
– Semmi – felelte.
– Akkor gyere velem.
Továbbmentek. Sok mérföldön át, halászfalvak, pagodák
és hosszú, homokos tengerpartok mellett haladtak el.
Napnyugta táján célhoz értek. Egy nagyobbacska városba
jutottak, ami már a szárazföldön volt, és sokkal nagyobb volt
azoknál a falvaknál, amelyeken keresztülhaladtak. Volt ott
egy nagy piac, és sok szép templom.
Randzsan egy épületegyütteshez vezette Christophert,
ami a város legszélén helyezkedett el. A fiú kívülről nézve azt
hitte, talán egy templom lehet, hiszen Randzsant olyan
aszkétikus légkör vette körül, könnyen lehetett akár szerzetes
is.
Egy fiatalember nyitott kaput, aki csupán egy egyszerű
ágyékkötőt viselt. Christopher belépett, és elámulva pillantott
körbe maga körül. Mindenütt meztelen mellkasú
fiatalemberek küzdöttek. Az egyik sarokban hosszú
fabotokkal rontottak egymásnak, nagyon hasonlókkal, mint
az öreg botja. A másikban sarló alakú kardokkal
hadonásztak, melyek pengéje csikorgott és csörömpölt, mikor
egymásba kulcsolódtak, mintha valami bensőséges párzási
aktusból tennék mindezt. Néhány ember pusztán kézzel-
lábbal harcolt, olyan kecsesen mozogva, hogy nem igazán
tűnt fel, milyen megrendítőek a rúgásaik és ütéseik.
 – Mi ez a hely? – kérdezte Christopher döbbenten.
– Ez a kalári, a harcosok iskolája. Egy ősi harcművészetet
tanítunk itt, a Kaláripajattut. Van, aki szerint ez a legrégebbi a
világon.
– Ön ismeri ezt a művészetet?
– Én vagyok az ászán, a tanító.
A gondolatnál sebesebb mozdulatok; a fegyverek
csörgése; a fűrészpor, izzadság és vér szaga, mindez
elkápráztatta Christophert. Eszébe jutott az összes verés, amit
életében elszenvedett: az apja, Crawford és még Danés is.
Megszokta, hogy elfogadja őket, mert nem tudott védekezni.
Ezek az emberek, akik az arénában gyakorlatoztak,
tudnak védekezni.
– Meg tudja nekem tanítani ezt a művészetet?
– Van, aki kisfiúkora óta gyakorolja – figyelmeztette
Randzsan.
– Gyorsan tanulok.
Randzsan a szemébe nézett. Christophernek megint az az
érzése támadt, hogy olyan dolgokat lát, amiről ő még csak azt
sem tudja, hogy a világon vannak.
– Igen – bólintott elgondolkozva. Azt hiszem, meg.

A hajón is nehéz volt az élet, a kaláriban pedig még

nehezebb. A hajón időnként kapott verést: itt a verés volt az
egyetlen cél. Christopher már nem is számolta a zúzódásokat,
sajgó izmokat, és tépett bordákat, melyek miatt alig kapott
levegőt. Soha sem panaszkodott és soha egyetlen napra sem
mulasztotta el az edzéseket.
A teste megváltozott. Izmai, melyek már a tengeren
kezdtek kifejlődni, egyre erősebbek lettek, egészen más
szintet értek el. A hasa kockás lett. Jobban kihúzta magát,
egyenesebben járt. Már nem az a görnyedt kamasz fiú volt,
aki elszökött Bombayből, nem is olyan, mint a rogyadozó
lábú tengerész, aki kitántorgott a partra. Általában is
magasnak számított, de a vele együtt gyakorlatozó
bennszülött indiaiak java része közül kimagaslott. Néhányan
reklamáltak az ászánnál, hogy ettől igazságtalan előnyben
van velük szemben, ő azonban e szavakkal küldte el őket:
– Csupán az istenek választhatják meg az ellenfelüket.
Christopher gyorsan tanult. Megtanulta a nyolc lépést és
a nyolc állást, megtanulta a száznyolc mantrát, a test
létfontosságú részeit, a vajkalyakára pontokat, amitől az
ellenfél megbénul, és a bindú pontokat, amelyekre ha egyetlen
ütést mérnek, az illető belehal. Megtanulta, hogy kell kántálni
az ereje felszabadítását szolgáló mantrákat, és azt is, hogy
miként kell egy ember arcát és tartását felmérve előre látni a
következő mozdulatát. Megtanult bottal, karddal meg a sarló
formájú thottival küzdeni.
Aztán megtanulta azt is, hogy mindennap végén hogyan
gyógyítsa meg magát: végigdörzsölte a testét olajjal, és
megmasszírozta a legfontosabb részeket, hogy kiszedje
belőlük a fájdalmat meg a kék foltokat, hogy másnap megint
képes legyen harcolni.
Hetente egyszer minden tanuló összegyűlt a
gyakorlótéren, a középen álló magas emelvény körül. A
legjobb diákok a pódiumon szoktak harcolni, forgószélszerű,
sebes döfésekkel és olyan gyors ütésekkel, amelyeket
Christopher még csak követni sem tudott. Később, ahogy ő is
megtanulta a mozdulatokat, elkezdte felismerni őket. Most,
mikor a küzdelmeket nézte, a teste megrándult, és a fejében
lemásolta a mozdulatokat, mert alig várta, hogy maga is
mesterükké váljon.
A többi tanuló általában nem törődött Christopherrel,
Randzsan azonban szigorúan szemmel tartotta. Egyik nap
elvitte Christophert egy fafaragó műhelybe. A levegő tele volt
olaj és faforgács szagával. A padokon félkész állatistenek
bámultak ki a farönkökből, arcuk összefolyt a még faragatlan
fával.
Christopher csak állt és tátotta a száját, várta, hogy az
ászán elmagyarázza, miért jöttek. A fafaragó vésővel
dolgozott, minden ütéssel aprócska szilánkot pattintott le a
kemény fából.
Anélkül, hogy felnézett volna, a fafaragó beszélni kezdett,
méghozzá egy helyi nyelvjárásban, melyet Christopher nem
értett.
– Mit mondott?
– Azt mondja, az alakok eleve benne vannak a fában.
Neki az a dolga, hogy lehántsa a külső rétegeket, és
megmutassa, ami belül van. A véső minden egyes
mozdulatától a fa egyre inkább hasonlítani kezd saját magára.
– Christopherre pillantott. – Te elhiszed, hogy a fának érzései
vannak?
– Nem.
– A mi hindu hitünk szerint minden élőlénynek van
tudata. Még a növények is képesek érezni. Ha ez így van, mit
gondolsz, élvezi a fa, hogy faragják?
A fafaragó folytatta a vésést. A véső éles vége belemart a
fába.
– Gyötrelmes lehet.
 – És mégis, minden ütés abban segít, hogy saját maga
legyen. Az út nehéz, Absalom, de a cél… – Megsimogatta
Ganésa, az elefántisten fejét, amely olyan élethűen volt
kifaragva, hogy Christopher azt hitte, az ormánya talán
kicsavarodik és a nyaka köré tekeredik.
– A cél az igazság arról, hogy kik vagyunk.

Amíg tanult, Christopher munkával fizetett eltartásáért.

Eleinte ez favágást vagy a kert gondozását jelentette, ahol
élelmet termeltek a kalári számára. Néha, ha valamiből túl sok
volt, míg egy más valamiből meg nem volt elég, Randzsan
elküldte a piacra csereberélni. Christopher a harcművészet
gyakorlásán kívül ezt szerette legjobban. Igyekezett
megtanulni a helyi nyelvet, ami a kerekedőkkel folytatott
csevegések nyomán gyorsan ráragadt. A kereskedők
hamarosan már felismerték őt. Soha sem mosolyogtak,
amikor a boltjukba jött. Tudták, hogy vadul alkudozik, és az
utolsó lehetséges damot is lefaragja az árból.
Egy nap a piacon egy indiai odajött hozzá. Ujjait
drágaköves gyűrűk borították; szolgái legyezővel hajtották el
körüle a legyeket. Christopher megmozdult, hogy kitérjen az
útjából, az indiai azonban olyan pillantást vetett rá, hogy
megtorpant. Az egyik szolga előrelépett. Jól öltözött volt,
turbánját smaragdhegyű tű tartotta össze, köpenye
aranyszállal volt hímezve, nyilvánvaló volt, hogy a gazdag
ember háztartásának intézője. Vastag ajkát még
hangsúlyozottabbá tették a körülötte lévő piros bétellé foltok.
– Ez itt Parasuráma uram – mondta. Szigorúan betartotta
a kötelező távolságot, mint a magas kasztú indiaiak, tartva
attól, hogy bemocskolja magát egy idegennel. – Ő a város
leggazdagabb kereskedője.
Parasuráma rámosolygott:
– Hallottam rólad. Azt mondják, félelmetes kalári harcos
vagy.
Christopher meghajolt.
– Mások meg azt mondják, olyan alkukat kötsz, melyektől
a kereskedők sírva fakadnak.
– Apámtól azt tanultam, hogy mindig lehet jobb árat
kapni, ha ügyes az ember.
– Valóban. De nem mindenki tudja, hogyan. Hasznát
tudnám venni egy olyan embernek, mint te.
– A gazdámnak van egy szállítmánya, amelyet Néjur
városába kellene vinni – szólt az intéző. – Az út nem
biztonságos, de ha az áru eljut oda, igen jó árra lehet
számítani. Talán te vagy erre a legalkalmasabb ember.
– Miből áll a szállítmány?
– Só.
– Cserébe – mondta Parasuráma – öt százalékot kapsz
abból, amennyiért eladtad.
– Húsz százalékot – mondta Christopher.
Az intéző mogorván nézett rá. Parasuráma felnevetett.
– Valóban megérdemled a híredet. Egyezzünk meg tíz
százalékban. És – tette hozzá, látva, hogy Christopher éppen
valami ellenvetést készül tenni – ha ebben jó szolgálatot
teszel nekem, talán még tudok neked más munkát is adni.
Sokféle áruval kereskedem, és van értékesebb rakomány is,
mint a só.
– Meg kell kérdeznem a gazdámat – felelte Christopher.
Mikor azonban Randzsannal beszélt, az öreg csupán áldón
nyújtotta ki a tenyerét.
– Nem vagyok a gazdád, te pedig nem vagy rabszolgám.
Amíg úgy döntesz, hogy velem maradsz, tanítani foglak. Ha
másképp döntesz, elmehetsz.
– Készen állok?
Az öreg a tenyerét mustrálta.
– Mi az első szabály?
– Soha se válaszd a csatát. Csak akkor harcolj, ha nem
kerülheted ki. Ha ezt észben tartod, kevés bajod eshet.
Ami azt illeti, az út eseménytelenül lezajlott. Christopher
már-már csalódott volt, mikor megérkezett Néjurban ahhoz a
házhoz, ahová küldték. Keményen alkudozott; egyszer még
azt is megparancsolta, hogy málházzák fel az öszvéreket, és
már majdnem kilépett a kapun, mikor a kereskedő
visszahívta, hogy folytassák az alkudozást.
Másnap hazaért és megjelent Parasuráma házában.
Átnyújtotta az erszényt, amelyben a sóért kapott pénz volt.
– Mennyit kaptál a sóért?
– Húsz rúpiát – felelte Christopher.
Az intéző bizalmatlanul számolta meg a pénzérméket,
mindegyiket megharapta, hogy megnézze, nem hamis-e, és
megmérte őket egy kis mérlegen.
– Pontosan – szólt végül kelletlenül.
Parasuráma rámosolygott Christopherre.
– Az intézőm, Dzsajanthan nem bízott benned. Az első
zsák sóban volt egy levél a néjuri kereskedőnek címezve.
Megkérte, hogy küldje el hozzám a legjobb futárát a
válasszal, és tájékoztasson engem, hogy milyen árat fizetett a
sóért.
Christophernek égett az arca.
 – Nem bíztál benne, hogy becsülettel elszámolok?
– Most már tudom, hogy megbízhatok benned. –
Kiszámolt két érmét, és átadta Christophernek. – Ez a
fizetséged, egyelőre. Hamarosan újra megkereslek. Mindig
tudok munkát adni azoknak, akikben megbízom.
Az elkövetkező pár hónap során állta a szavát. Más
szállítmányok, más városok; néha mások is elkísérték
Christophert, néha egyedül ment. Egyszer vagy kétszer egy-
egy csapat ember fenyegető mozdulatokat tett, de
Christopher kardja láttán kivétel nélkül mind meghátráltak.
Christopher mindannyiszor csupán csalódást érzett. Érezte,
hogy növekszik az ereje, hogy úgy megfeszül, mint az íj
húrja; ki kellett engednie. A pódiumon a küzdelmek során
olyan vadul harcolt, hogy az egyik héten majdnem
megvakított egy embert.
– Mi a második szabály, amit tőlem tanultál? – kérdezte
akkor Randzsan.
– Csannigá – mondta Christopher mogorván.
– És mi az a csannigá?
– Türelem.

Egy napon a gazdag ember intézője, Dzsajanthan, eljött a

kaláriba.
– A gazdámnak újabb megbízatása van számodra.
Parasuráma otthonában a kereskedő a tenyerébe borította
egy zacskó tartalmát. A faragott fából készült zsalugátereken
át beszűrődő gyér fényben rubintok csillogtak.
– Azt szeretném, ha elvinnéd ezeket egy tamil kalmárhoz
Maduráiba, a hegyek túloldalára. Az út sok napig eltart majd,
és a hegyeken át vezető utakon hemzsegnek a banditák.
Christopher alig hallotta, amit mondott. A rubintokat
bámulta. Úgy kacsingattak rá, mint egy lyuk egy bordélyház
ajtaján. Agyában ádáz gondolat fogant meg: itt most
megölhetné ezt a két embert, és elszökhetne a drágakövekkel.
Akkor már lenne elég pénze ahhoz, hogy feleségül vegye
Rutht. Egész teste szinte sajgott a kísértéstől, és annak a
tudatától, hogy mire lenne képes.
Mi a harmadik szabály? – visszhangzott agyában Randzsan
hangja.
Az önuralom – felelt a saját belső hangja.
Passzív, álarcszerű kifejezést erőltetett arcára, hogy
elrejtse gondolatait.
– Dzsajanthan veled tart – mondta Parasuráma, aki nem
volt vele tisztában, hogy milyen közel járt a halálhoz. – Csak
ketten mentek. Küldhetnék egy egész karavánt is, de az
felkeltené a figyelmet. Minden itteni és Delhi környéki
bandavezér szagot fogna. Két embernek talán több esélye van
arra, hogy feltűnés nélkül eljusson a célhoz, amire kettőnél
többnek nem lenne.
Christopher meghajolt.
– Meg fogom becsülni a bizalmadat.
Másnap útnak is indultak a szárazföld belseje felé. Az út
nem volt több mint egy ösvény, ami a vadonon át vezetett, és
amelyet sárrá áztattak a monszunesők. Az a pár szekér, ami
megpróbált áthaladni rajta, csak még jobban feltúrta a sarat.
Az utat tamarinduszok szegélyezték, a madarak meg a
rovarok hangját időnként a szövőszékek csattogása szakította
meg, mert az út mentén sokfelé takácsműhelyek álltak.
Christopher majdnem egész életében Indiában élt, de
most először merészkedett néhány mérföldnél messzebbre a
tengerparttól. Eddig amikor Parasurámának dolgozott,
mindig egy part menti sávban fekvő településekre vezetett az
útja. Most egyre kevesebb lett a falu, és azok is egyre
zordabbak voltak. A szövőszékek csattogását olyan madarak
csiripelése és csipogása váltotta fel, amilyeneket még sohase
hallott.
Aznap éjjel egy út menti templom udvarán aludtak.
Másnap emelkedni kezdett az út a Ghátok felé, melynek
hatalmas hegylánca bástyaként húzódott végig India nyugati
partján. A levegő hűvösebb lett, a táj még vadabb. Hatalmas
szálfák, bambuszok, óriási kúszónövények és orchideák
érintetlen erdején haladtak keresztül. Buján nőttek a
mohafélék, míg a selyemgyapot fáinak vörös virágai úgy
árasztották el az ösvény szélét, mint a vércseppek.
Nem voltak egyedül az úton. Néhány paraszt csatlakozott
hozzájuk, nehéz terhek, kókuszháncs-matracok kötegei, meg
gyümölcsös kosarak alatt kínlódva. Valahányszor a
közelükbe értek, Dzsajanthan mindig megragadta
Christopher vállát és hangosan azt suttogta:
– Légy résen!
Abban a pillanatban azonban, hogy a parasztok rájöttek,
milyen magas kasztú Dzsajanthan, a földre roskadtak és a
talajhoz szorították az arcukat, míg Christopher és ő el nem
haladtak.
– Ő legalábbis biztosan nem lehet bandita – mondta
Christopher egy nőre mutatva, aki mangókkal megrakott
szamarat vezetett. Szerény fehér szárit viselt, fehér réklivel,
karján pedig egy sor réz karkötőt.
Amaz mintha csak meghallotta volna, amit a fiú mondott,
hátrafordult, hogy megnézze. A többi paraszttal ellentétben
nem hajtott fejet és nem ugrott félre abban a pillanatban, hogy
felmérte kasztjukat. Egyenesen belenézett Christopher
szemébe, tekintete őszinte volt, szeme tágra nyílt. Ajka félénk
kis mosolyra nyílt, ami olyan lehetőségek ígéretével
kecsegtetett, melyeket Christopher épp csak elképzelni mert.
Vágy lüktetett végig az ágyékán.
– Pimasz szajha – szólt Dzsajanthan. – Korbácsolást
érdemelne szemtelenségéért.
A nő sietség nélkül az út szélére vezette szamarát, hogy
elhaladhassanak mellette. Christopher újra megpróbálta
elkapni a pillantását, ő azonban a szamár málháskosarának
hevederjével matatott, és nem nézett fel rá még egyszer.
Egy kis szentély mellett vezetett tovább az út. A
szentélyben Ganésa, az elefántisten szobra ült hervadt
virágkoszorúkkal borítva.
Ekkor Dzsajanthan a Christopher övében csüngő kardra
pillantott.
– Remélem, készen állsz rá, hogy használd azt a fegyvert.
Az a szentély egy olyan helyet jelöl, ahol egy utazót banditák
öltek meg.
Mintha ez lett volna a jel, egy éles sikoltás törte meg
mögöttük a csendet. Egy perccel később egy üvöltő málhás
szamár jelent meg vágtázva az ösvény kanyarulatánál.
Christopher kivonta a kardját, és futva indult el visszafelé.
– Várj! – kiáltotta Dzsajanthan. – Az a kötelességed, hogy
engem védj.
Christopher ügyet sem vetett rá. Úgy szaladt visszafelé,
hogy a lába porfelhőket vert fel. Az út kanyarulatán túl
megpillantotta azt a nőt, akivel korábban találkoztak. A
földön feküdt, csípőjéig felgyűlt szoknyával, szép fiatal
melléről le volt tépve a rékli. Egy izmos, sötét bőrű ember
szorította fél kézzel a földhöz térde között térdelve, a másik
kezével pedig szétnyitotta az ágyékkötőjét, amitől láthatóvá
vált meredező, vöröslő nemi szerve.
Christopher a kaláriban tanult harci kiáltással támadt rá.
Az erőszaktevőt azonban még nem uralta el annyira a
kéjvágy, hogy megfeledkezzen minden óvatosságról. Látta
Christophert közeledni, és talpra ugrott. Egyetlen gyors
pillantással észrevette Christopher jobb kezében a kardot, és
futásnak eredt.
Christopher gyorsan futott, a férfi azonban még gyorsabb
volt. Pár tucat lépés után Christopher rájött, hogy nem tudja
elkapni, ha így üldözi tovább. Megállt és ledobta a kardját a
földre. Most, hogy mindkét keze szabad volt, Christopher
felemelte a tunikáját.
Dereka köré csavarva a felületes pillantások elől elrejtve
urumit viselt: egy tíz láb hosszú, kétélű, borotvaéles acélból
készült vékony szalagot, ami olyan hajlékony volt, mint egy
korbács szíja.
Ez volt az utolsó fegyver, amelynek a használatát
megtanulta a kaláriban, de ezzel volt a legnehezebb bánni. Ha
helytelenül használták, azt is lefejezhette, aki forgatta.
Az elefántcsont nyél tökéletesen illeszkedett a kezébe.
Csuklójának egyetlen suhintásával szabadon engedte a
pengét. Az mintha saját élettel bírt volna. Kinyúlt, és
miközben végigkígyózott a levegőn, kitekeredett. Az
erőszaktevő az urumi hatósugarának legszélén tartózkodott.
A fegyver ruganyos acélvége azonban úgy tekeredett
meztelen bokája köré, akár egy kígyó, és hurokba szorította.
Átvágta a bőrt, a húst és az inakat, majd összezúzta a
bokacsontját. A férfi kínjában felkiáltott, aztán elesett, és teste
elterült a földön.
Christopher elsétált oda, ahol áldozata nyöszörögve
feküdt. Nem sietett, komótosan húzta vissza az urumi
pengéjét, amely az ösvény porában úgy csúszott és húzódott
vissza, mint egy élő kobra.
Megállt a férfi teste fölött, és lemosolygott rá.
– Barátom, azt hiszem, tudod, hogy eljött az időd.
Elbúcsúzhatsz ettől a világtól. – Angolul beszélt, amit a férfi
nem értett, de a hangsúlyból nyilvánvaló volt előtte a szavak
értelme. Nyöszörgött és vinnyogva kért kegyelmet,
Christopher azonban suhintott egyet a csuklójával, mire az
urumi kitekeredett és keresztben végignyalta a férfi torkát. A
húsa úgy nyílt ki, mintha egy második szája lenne. Kettészelt
légcsövén át a tüdejéből kitört a levegő. Szinte azonnal ez
után vér fröccsent ki a carotis artériájából, a szíve ritmusára
lüktetve. Christopher lábára fröccsent, de ő nem mozdult
meg azért, hogy kikerülje. Várt, amíg a vérzés alábbhagy,
majd teljesen eláll, csak aztán guggolt le a tetem mellé, és
nézte át a ruházatát. Tunikája alatt az övén egy bőrerszényt
talált. Meglazította a zsinórját, és az erszény tartalmát a
tenyerébe öntötté. Az érmék jórészt rézből voltak, de elég
ezüst volt köztük ahhoz, hogy ismét elmosolyodjon.
A nő, akit az erőszaktevő megtámadott, odajött, és
Christopher fölé hajolt, hogy lássa, mit talált. Ruháját
rendezgette, és szoknyáját igazgatta. Christopher felpillantott
rá. Ilyen közelről nézve nagyon csinos volt. Sűrű haja fénylett
az olajtól, melyet a fürtjei közé fésült. Szakadt blúzából még
mindig kibújt az egyik melle. Látta, hogy Christopher ránéz,
és különösebb sietség nélkül elrejtette.
– Köszönöm, Száhab! Mosolyogjanak rád az összes
istenek. Örökké hálás leszek, amiért megmentettél ettől az
állattól. – A hangja mély volt, de édesen dallamos. A vállára
tette a kezét és megszorította. Christopher megkívánta őt.
De úgy tűnt, hogy a lány nincs tudatában, milyen hatással
van rá.
– Hol az útitársad? – kérdezte tőle.
– Ó, édes Jézusom! – szentségeit Christopher.
Elfeledkezett Dzsajanthanról. Felugrott, visszaszaladt a
kanyaron túlra és majdnem összeütközött Dzsajanthannal,
aki zihálva jött felé.
– Hogy mersz magamra hagyni! – dühöngött. – Ha a
gazdám tudomást szerez erről…
– Azt a nőt épp megerőszakolta egy bandita –
emlékeztette hűvösen Christopher. – Szerinted mit kellett
volna tennem?
– Mi van, ha csapda volt? Ha a banditának vannak
barátai, akik csak arra várnak, hogy rám támadjanak, épp
abban a pillanatban, hogy te hátat fordítasz? Nem felejtheted
el, hogy mi a kötelességed csak azért, mert valami alacsony
kasztú paraszt kurvát megkefélnek.
Christophernek minden önuralmára szüksége volt, hogy
ne vágjon vissza. A lábszárán még meleg volt a halott vére, és
a gyilkolás okozta öröm vadul tombolt benne.
Legszívesebben kivágta volna Dzsajanthan nyelvét az
urumival amiatt, amit és ahogy mondott.
De inkább elfordult, és visszament oda, ahol a nő épp a
kosarából kiborult mangókat szedegette össze. Odakínálta
Christophernek az egyiket.
 – Vedd el – biztatta. – Egyelőre ez minden, amit adhatok.
A fiú melegen megköszönte neki, és felnegyedelte a
gyümölcsöt a késével. Az egyik negyedet a szájába hajította,
és élvezettel majszolta.
– Édes – mondta a lánynak. – Olyan édes, mint az a lány,
akitől kaptam.
A lány kacéran elmosolyodott, és lesütötte a szemét a
lábára pillantva.
– Tamána vagyok – mondta neki.
– Chris… – kezdte, aztán észbe kapott, és Absalomra
váltott. A lány szépségétől elbűvölve majdnem megmondta
az igazi nevét. Dzsajanthanra pillantott, de úgy tűnt, hogy az
intéző nem vette észre.
A lány körbepillantott a körülöttük lévő elhagyatott
erdőn, és megborzongott.
– Elkísérsz, Absalom, hogy megvédj?
– Nem – szólt Dzsajanthan.
– Igen – szólt Christopher.
– Nem – ismételte Dzsajanthan. Hangja követelőzőén
magas lett. – Azért fizetnek, hogy engem kísérj, és
engedelmeskedj a parancsaimnak.
Christopher szétvetette a lábát, és keresztbe fonta a karját
a mellén.
– Ha tovább szeretnél menni egyedül, megteheted. Én
azonban elkísérem a hölgyet.
– Ha a gazdánk ezt megtudja… – fröcsögte Dzsajanthan,
és megérintette azt a helyet a mellén, ahol a gyémántos
zacskó függött.
Tamána közéjük lépett:
– Nem akarom összeugrasztani a barátjával.
 – Nem a barátom, és nem is a gazdám. – Christopher
megfogta a szamár kantárját, és elindult. – Oda megyek,
ahová küldtek.
– És mi lesz vele? – vágott egy fintort a vértócsában
heverő holttest felé. A legyek már elkezdtek rátelepedni.
Christopher vállat vont.
– Hagyd ott figyelmeztetésül a többiek számára.

A nap hátralévő részében együtt mentek; Dzsajanthan

lépdelt elöl csendben, Christopher és Tamána mögötte.
Dzsajanthan még csak rá sem pillantott Tamánára; a lány
alacsony kasztbeli volt, és mint ilyen, gyakorlatilag
láthatatlan. Christopher viszont alig tudta megállni, hogy ne
bámuljon rá. Nem tudta elterelni a gondolatait arról, amit
látott: állandóan a réklijéből kikandikáló érett melle és a két
combja közti sűrű, titokzatos szőrzet járt a fejében, amit akkor
pillantott meg, mikor az erőszaktevő derékig felhúzta a
szoknyáját.
Gondolj Ruthra – mondta magának. – És arra, mennyivel
édesebb lesz, ha mint férj és feleség lesztek együtt.
De nehezére esett Ruthra gondolni, mikor ott volt mellette
Tamána. Ha Ruthra gondolt, mogorva és görcsös lett belül,
Tamána azonban fecsegésével és mosolyával eloszlatta ezt az
érzést. A lány nem volt sokkal idősebb a fiúnál, aranyos volt
és kedves, és szerény neveltetéséből fakadóan barátságos és
nyílt természetű. Ahogy elmondta neki a lány, az apja paraszt
volt, és egy kis faluban laktak a part közelében. Egy
vándortól hallotta, hogy a hegyeken túl éhínség van, mert a
hyderabadi Nizám már egy ideje háborút visel, ezért a
lánynak az az ötlete támadt, hogy vigyenek át egy rakomány
mangót a hegyeken, hátha ott jobb árat kapnak érte.
– Egyedül utaztál? – álmélkodott Christopher.
– A fiútestvéreimre mind szükség van otthon a földön.
– És mi a helyzet a férjeddel?
A fiú nem tudta megállni, hogy ránézzen, mikor ezt
mondta. Elpirult, a lány pedig észrevette. Olyan mosolyt
lövellt rá, amely aligha volt félénknek és szégyenlősnek
nevezhető.
– Nincs férjem. Apám nem tudott hozományt adni velem.
És az igazat megvallva, szüksége van rám, hogy segítsek a
gazdaságban, a munkában.
Christopher rábámult:
– Nem tudom elhinni, hogy valaki, aki olyan szép, mint
te, nem talál férjet!
A lány lesütötte a szemét:
– Azt kell tennem, amit apám parancsol.
Mikor alkonyodni kezdett, a hegycsúcsoktól nem messze
egy elhagyatott helyen álló templomhoz értek. Egy fallal
körülvett zárt tér közepén egy kis pagoda állt, bár az udvart
benőtte a gyom és a földi szeder. A tűztől elfeketült körök
arról tanúskodtak, hogy előttük már táboroztak itt más
utazók is.
Dzsajanthan leterítette a pokrócát a pagoda belsejében.
Christopher az ajtó közelében egy kis területen levágta a
gyomot, és ott készített magának fekvőhelyet.
– Szívesebben alszom kint – mondta Tamánának. – Bent a
férgek meg a rovarok összevissza csípik az embert.
Nem gyújtottak tüzet, hogy ne keltsék fel a nemkívánatos
látogatók figyelmét. Egyszerű, rizsből és dálból álló vacsorát
készítettek, és Tamána mangói közül is megettek egyet.
Christopher ragaszkodott hozzá, hogy fizessen érte: –
Máskülönben nem marad semmid, mire átérünk a hegyeken,
és semmit sem tudsz majd felmutatni, hogy mit kaptál értük.
Christopher csak hosszú idő után tudott elaludni. A fűben
feküdt, és hallgatta az éjszaka hangjait. A falon túl zajos volt a
dzsungel az állatok hangjától. Ezekben a hegyekben minden
bizonnyal tigrisek is vannak, meg a jóisten tudja, még mi
más. Az erdő ezer olyan helyet rejtett, ahonnan észrevétlen
őrszemek követhették nyomon a haladásukat az alkalomra
várva, hogy lecsaphassanak.
Valami megzördült. Nem az erdőben, hanem a falakon
belül. Kardjáért nyúlt, pulzusa hevesen vert. Nem félelmet
érzett: a teste alig várta az alkalmat, hogy ismét harcolhasson.
– Absalom?
Tamána közeledett a derékig érő gyomon át gázolva,
szárijának szoknyáját felemelve, hogy ne akadjon bele a
szederbe. Leült Christopher mellé, olyan közel, hogy a válluk
majdnem összeért.
– Nem tudtam aludni. Folyton azt láttam, hogy… –
megborzongott. – El se tudod képzelni.
– Most már biztonságban vagy – nyugtatta meg
Christopher.
A lány nekitámaszkodott, fejét Christopher
könyökhajlatába fúrta. A fiú teljesen merevnek érezte magát,
és össze volt zavarodva. Nyers és mindent elsöprő késztetést
érzett, hogy megcsókolja őt.
Összeszorította a fogát.
Ruth. Légy erős – mondta magának. – Ruth kedvéért!
– Hogy elintézted azt a szörnyeteget, aki megtámadott!
Ilyen még soha se láttam, de még hasonlót sem! Rettenetes
fegyver az, amit forgatsz. Hol tanultál meg ilyen ügyesen
bánni vele?
– A kaláriban tanultam.
A lány kissé elfordulva áthelyezte a testsúlyát. A keze a
fiú térdére csusszant, hogy megtartsa magát.
– Bizonyára évekig tanultad.
– Nem olyan régen kezdtem. Bombayben nőttem fel,
messze innen.
A lány kíváncsian nézett rá.
– Akkor te nem indiai vagy?
– Nem. – A kérdés nem lepte meg. Sötét hajával és
szemével tényleg úgy nézett ki, mint egy bennszülött. A
hosszú órák, amelyeket a kaláriban a napon töltött, mély
dióbarna színűre égették a bőrét, és betetőzték átalakulását.
Csupán magasságával tűnt ki a helyi emberek közül.
– Az apám angol, de én majdnem egész életemet ebben az
országban töltöttem.
A lány keze felcsúszott a térdén a combjára. Ujja
természetes módon telepedett meg a lába közötti résben.
– Anglia meleg ország?
– Nem. Apám szerint hideg van, és mindig esik az eső.
– Mint itt monszun idején?
– Talán.
A lány keze megint máshol járt. Most már határozottan a
két lába között pihent. Ügyesen játszadozott vele, a vékony
vásznon át simogatta és ingerelte. Mondd neki, hogy hagyja
abba! – parancsolta az esze, teste azonban nem
engedelmeskedett. Férfiassága vágyakozva felágaskodott, és
megkeményedett a lány érintésétől.
 – Ez így nincs rendben – lihegte. – Van… valaki más.
– Értem – mondta a lány, bár nem mozdította el a kezét. –
Nős vagy?
– Nem.
– Akkor mi lehet ebben a rossz? – Gyorsabban kezdte
mozgatni a kezét, és addig fogdosta a fiút, míg az úgy nem
érezte, hogy mindjárt felrobban a vágytól.
– Voltál már nővel?
– Nem – vallotta be.
A lány kifűzte a réklijét. A két fele szétnyílt, és látni
engedte telt, tökéletes formájú mellét.
Megfogta Christopher kezét, szétnyitotta ujjait, és rátette
az egyikre. A hűvös éjszakai levegőben a bimbója kemény
volt és büszke. A fiú a hüvelyk és mutatóujja közé szorította,
a lánynak pedig elakadt ettől a lélegzete.
– Finoman! – suttogta. Meglovagolta a fiút, kioldotta az
ágyékkötőjét és széthúzta a redőket. Hosszú haja a mellkasát
simogatta; ajka csókkal borította el az arcát.
Hozzádörgölőzött a fiú testéhez.
Ruth – könyörgött agyának egy pici szeglete, ő azonban
ügyet sem vetett rá. Vágya fékezhetetlen volt, akár a tűz,
amely inkább átégeti a bőrét, mint hogy meg lehessen
fékezni.
Halk, vágyakozó kiáltással ráhengeredett a lányra, aki
hátrahanyatlott, és szétnyitotta a combját, aztán a fiú köré
kulcsolta a lábát. Keresztbe tette a bokáját a fiú fenekén, és
altestével a hímtagja után kutakodott. Megtalálta, mert
keményen és forrón felállva várt rá. A lány lélegzete elakadt,
ahogy körülvette őt hüvelyének buja és nedves ajkaival, a fiú
pedig lökésről lökésre találkozott vele. Úgy tűnt, mintha egy
pillanatig, ugyanakkor egy örökkévalóságig tartana, majd a
lány érezte, hogy a fiú teste összerándul fölötte, pénisze
pedig lüktetni kezdett, ahogy nemző esszenciáját a méhébe
pumpálta. A lány a fiú fenekébe mélyesztette a sarkát, ezzel
kényszerítve, hogy még jobban belé hatoljon, mert el volt
tökélve, hogy minden egyes csepp életnedvet kiszív belőle,
ami csak van benne.

Christopher későn ébredt. A kaláriban mindig pirkadat

előtt kelt, hogy elvégezze a feladatait, mielőtt a napi
gyakorlatozás elkezdődött. Nem emlékezett rá, mikor aludta
át utoljára a napfelkeltét.
Élvezte ezt a luxust. Ismét megrohanták az elmúlt éjszaka
emlékei, olyan élénken, hogy érezte, ismét merevedik a
fütyköse. Vajon tényleg megtörtént, vagy csak álom volt?
Nem. Érezte a lány illatát a bőrén, a kókusz, a pézsma és az
izzadság szagát. Arcán mosoly futott át. Teste izzott az elősző
éjszaka történtek miatt, és a nap melegen sütötte a bőrét.
Kinyújtotta az egyik karját, Tamána azonban már nem volt
mellette. Talán nem akarta, hogy Dzsajanthan együtt találja
őket. Egy pillanatra még egyszer elöntötte a gyönyör érzése,
ahogy felült és körülnézett.
A lány takarója ott volt kiterítve a letiport füvön. Szamara
továbbra is ugyanahhoz a fához kikötve állt, és füvet legelt. Ő
maga azonban nem volt ott.
Az udvaron egy varjú repült keresztül és bevitorlázott a
pagodába. A fiú azon töprengett, vajon miért nem jött oda
Dzsajanthan, hogy felébressze. Máskor egy alkalmat sem
hagyott ki, hogy rámutasson Christopher hibáira.
 Vonakodva indult el, hogy megkeresse. Ahogy felfelé
tartott a pagodába vezető lépcsőkön, látta, hogy a varjú
éppen az ajtón túl csipeget valamit a földön, azonban ahol ő
állt, nem tudta kivenni, mi az. Legyek felhője zümmögött a
varjú körül. Patkányok szaladtak be a homályba, mikor az
épületbe lépett, és eszébe jutott Dzsajanthan figyelmeztetése:
Ezekben az épületekben férgek tanyáznak.
A kinti ragyogó napsütés után beletelt egy percbe, míg a
szeme hozzászokott a sötétséghez. Aztán még egybe, hogy
felfogja, mi az, amit lát.
Dzsajanthan hanyatt feküdt, de nem aludt. Torkát hosz-
szú, az álla hegyétől a szegycsontjáig futó függőleges
vágással hasították fel. A vágás olyan mély és olyan széles
volt, hogy Christopher a csigolyákat is látta. A rubintos
zacskó eltűnt. A testet legyektől hemzsegő, alvadó vértócsa
vette körül. Tőle oldalt meztelen kis lábnyom volt vérrel a
kőpadlóra nyomva. Ugyanakkora volt, mint az a láb, amely
előző éjjel a fenekén volt összekulcsolva.
Christopher dühödt mordulással szaladt ki. Övébe tolta a
kardját, megragadta az urumit, és kiszaladt az útra.
A hajnali ködtől nedvessé vált por sárrá állt össze, ilyen
korán még senki sem volt úton. Világosan látta Tamána
meztelen lábnyomát. Követte a nyomokat, amik a domb felé
vezettek, minden lépését a gyűlölet tüzelte. Az urumi ott
sziszegett mellette, ő meg elképzelte, mit fog tenni a lánnyal,
ha elkapja.
Nem messze az úton a lány nyomai elfordultak egy
csupán kecskék által használt ösvényre, mely a hegy egyik
párkányára vezetett. Christopher megtorpant. Az ösvény
köves volt, túl kemény ahhoz, hogy Tamána könnyed léptei
bármi nyomot is hagyhattak volna rajta. Erre ment vajon?
Vagy csupán megtévesztés, hogy elveszítse a nyomát?
Végig becsapta őt. A mangóültetvény, a szegény öreg apa,
akinek nem telik hozományra: mind hazugság volt. A
támadás meg volt rendezve. Dzsajanthannak ebben igaza
volt, bár Christopher túl dühös volt ahhoz, hogy bűntudatot
érezzen. A támadó minden bizonnyal Tamána cinkosa volt.
Nyilvánvalóan el kellett volna menekülnie, amint
Christopher megjelenik, és talán este tért volna vissza
Tamánához. A tervnek ez a része nem sikerült.
Azon töprengett, miért nem ölte meg őt is a lány, mikor
alkalma volt rá. Érzelmességből? Eszébe jutott, milyen érzés
volt, ahogy a lány teste magába fogadta, emlékezett bőrének
érintésére, és az árulás miatti haragtól ökölbe szorult a keze.
Ezért még megszenved, ha utoléri.
Megnézte még messzebb is az úton, de nem volt több
lábnyom. Nyilván a kecskecsapáson ment. A fiú is elindult
ezen, fölfelé tekeregve a hegyoldalában. Nem volt szakértője
a nyomkövetésnek, de egy kis gödörben, ahol még nedves
volt a föld, megpillantott egy újonnan támadt meztelen
lábnyomot. Az urumit csattogtatva sietett tovább.
Az ösvény megkerülte a hegynek az egyik párkányát,
aztán hirtelen egy kis hasadéknál ért véget. És ott volt a lány.
Egyedül, fegyvertelenül állt egy sziklán. Nyilván hallotta,
hogy a fiú közeledik, de meg sem próbált elmenekülni előle.
A száriját elvesztette, csak a rékli meg egy rövid szarvasbőr
nadrág volt rajta, amelyet a fiú korábban még nem látott.
– Követtél engem – mondta a lány, és hangján hallatszott,
hogy jól szórakozik.
Dühében a fiú majdnem azonnal lerohanta őt. Volt
azonban a lány viselkedésében valami, amitől megtorpant.
Volt benne valami erő, az önbizalom és az önelégültség ereje,
amely még a fiú haragján is áthatolt és óvatossá tette.
– Hol vannak a rubintok? – tudakolta.
– Biztonságos helyen. Dzsajanthan barátod hű szolga volt.
Mikor látta, hogy jövök, megpróbálta lenyelni gazdája
drágaköveit, hogy megvédje őket. Csak úgy tudtam
megszerezni őket, hogy kivágtam őket a nyelőcsövéből.
– Ezért meglakolsz.
– Te is ugyanezt tetted volna, láttam, hogy néztél rá
tegnap. Tudom, mi volt a szívedben.
Christopher nem tagadta ezt.
– De most a markomban vagy.
– Igazán? – A lány csettintett a nyelvével. A sziklák
mögül, melyek addig eltakarták őket, öt ember emelkedett
fel: rongyos ruhába öltözött nyers, borotválatlan férfiak.
Mindannyiuknál éles kard volt.
– Azt hiszem, te vagy az én markomban.
– Ennél több emberre lesz szükség. – Miközben beszélt,
gyorsan körbepillantott a körülötte állók arcán és
megpróbálta megítélni, melyikük lehet a leggyorsabb, aki
először mozdul, kit a legnehezebb megölni. Nem látott
olyasmi jelet, amely hosszabban elgondolkoztatta volna.
– Az első, aki közelebb jön, a fejével fizet! – fenyegetőzött
Christopher. Tamána mintegy tízlépésnyire volt tőle,
épphogy csak kívül az urumi hatókörén. Óvatosan előrelépett.
Majdnem megfelelő közelségbe. Ütésre készen megfeszítette
az izmait.
Tamána maga mögé nyúlt, és nadrágja derekából egy
hosszú, rézcsövű pisztolyt rántott elő. Egyetlen mozdulattal
célba vette Christophert, és egészen hátrahúzta a kakast.
A fiú megtorpant. A lány látta a türelmetlenséget az
arcán, és felnevetett.
– Még a legnagyobb kaláriharcos sem tud szembeszállni
egy golyóval!
– Akkor miért csaltál ide? Miért nem öltél meg
egyszerűen álmomban, ahogy Dzsajanthannal tetted?
– Mert nem akarlak megölni. – Christopher icipicit
közelebb lopakodott. – De megteszem, ha egy picit is
közelebb jössz.
– Miért?
– Tényleg arra vágysz, hogy egész életedben kifutófiú
legyél? Hogy kövér embereket szolgálj, akiket egyetlen
csapással megölhetnél, és hagyni, hogy basáskodjanak
feletted, pusztán azért, mert van pénzük? Láttam, hogy
miként bánsz az urumival. Egy olyan harcos, mint te, a
legfélelmetesebb ember lehetne a Malabár-parton.
– És mi lenne belőle? Gazember?
– Szabad ember.
Tamána lebámult a pisztoly csövére. Karja karcsú volt, de
a pisztoly egyáltalán nem remegett a kezében.
– Szóval mit választasz?

– Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk? –

gondolkozott Tom hangosan.
Doriannel egy dereglye farában ültek, Tom egyik karját a
kormányrúdon nyugtatta, ahogy keresztülhaladtak a
Táblaöbölben horgonyzó kereskedőhajók flottáján, Sarah,
Jázmini meg Ana velük szemben ültek a padon, míg Alf
Wilson gondoskodott róla, hogy a legénység tökéletes
összhangban húzza az evezőket. Alf papája bristoli volt, sötét
bőrszínét azonban anyjától, egy előkelő származású mogul
hölgytől örökölte. Tom el tudta képzelni, milyen izgatott
lehet Alf, hogy visszatér szülőhazájába.
– Ha valaha is igazán biztosak lennénk abban, hogy
helyesen cselekszünk, az minden bizonnyal nem lenne helyes
– nevetett fel Dorian. – A kételytől nyer fontosságot a kaland.
Sarah egyik szemöldökét felhúzva nézett Tomra.
– Nem jellemző rád, hogy kételkedsz, kedves férjem.
– Csupán hangosan gondolkoztam. – Az igazat
megvallva, Tomnak nem volt ideje bizonytalankodni azóta a
különleges este óta, mikor Francis váratlanul és ismeretlenül
megjelent a panziójukban azzal a szándékkal, hogy megölje
őt, Ana pedig előállt közös vállalkozásuk ötletével. Azóta
folyamatos cselekvés volt az élet: hajót szerezni és felszerelni,
megtölteni a rakterét rakománnyal, amely csinos hasznot
hozhat Indiában, valamint legénységet fogadni, hogy
elvigyék a hajót. Szinte az egész ügyet Tom irányította, hajnal
előtt kelt és későig maradt a kikötőben, a sötétben tette meg a
dombra vezető hosszú, fárasztó gyalogutat, hogy aztán már
lámpafénynél merüljön el számadásaiban.
– Vannak olyan nők, akik akkor maradnak özvegyen,
mikor a férjük tengerre száll – mondta Sarah. – Én viszont
alig várom már, hogy útnak induljon, hogy minél hamarabb
visszakaphassam őt.
Tom a karjába zárta.
– Ha majd a tengeren leszünk, csak rád figyelek.
– A láthatárra, az időjárásra, a vitorlák beállításaira meg a
legénység dolgaira fogsz figyelni – vágott vissza az asszony –,
de legalább nem tudsz majd túl messzire elkószálni tőlem.
– Sok órát kell majd agyonütnünk, mire elérjük Indiát –
felelte a férfi csillogó szemmel.
Elfordította a kormányt, hogy elkormányozza a hajót egy
teljesen megrakott kereskedőhajó mellett. Aranyszín
ágyúnyílásai csak úgy ragyogtak a déli napsütésben, és a
Szeráfra emlékeztették Tomot, arra a hajóra, melyen először
érkezett Afrikába apjával, Hallal, mikor Dzsangirira, a
kalózra vadásztak. Azon töprengett, vajon mennyibe
kerülhetett a Kelet-indiai Társaságnak a hajó aranyozása, és
hogy ez mennyire csak a tört részét jelentette a bevételüknek.
– Nagyon sok pénzbe került – szólt Jázmini.
Tom tudta, hogy nem a kereskedőhajóról beszél. Arról
beszélt, amit az elmúlt pár héten költöttek. A hajó sokba
került nekik, mivel nem sokat lehetett találni Fokvárosban, és
a tulajdonos annyira megszorongatta Tomot, hogy végül
majdnem feladta az egész vállalkozást. Lenullázták a
Heerengrachton lévő bankban a számlájukat, de látták, hogy
még több pénzre van szükségük. Az Európában már
majdnem tíz éve dúló spanyol örökösödési háború miatti
infláció következtében felment a kötélzet, a puskapor, a
golyók és számtalan más egyéb eszköz ára is.
– De gondolj bele, mit szereztünk ezen a pénzen! – és
egyenesbe állította a dereglye kormányát. A csónak kiért az
Indiaman fara mögül, és hirtelen ott állt előttük a másik hajó
teljes szépségében: egy háromárbócos holland stílusú hajó,
amelyet a hollandok schoenernek neveztek, ami azt jelenti,
hogy „gyönyörű”. Angolul ebből a szóból szkúner lett. Méltó
név volt hozzá. Hosszabb és karcsúbb volt az Indiamaneknél,
a nagy indiai kereskedőhajóknál, finom és elegáns vonalú, a
megdöntött orrárbócától a tatkabint övező fafaragásokig.
Attól a perctől kezdve, hogy megérkezett Fokvárosba, Tom
tudta, hogy meg kell szereznie őt. Ölyvnek nevezte el, arról a
madárról, amellyel gyerekkorában Devonban vadászott.
Druszájához hasonlóan ez is képes volt a legkisebb szellővel
szárnyalni.
A többi hajón túl horgonyzott, mindössze Courtney-ék
hűséges Kentaur nevű hajója társaságában. Az erődbeli ágyúk
lőtávolán kívül állt: ezt a bölcs óvintézkedést Tom még az
apjától tanulta.
Az Ölyv mellé kormányozta a dereglyét, és felmásztak a
létrán. Aboli már a fedélzeten tartózkodott, az utolsó
előkészületeket felügyelte. Francis mellette állt, gondosan
figyelt, és mindent feljegyzett a főkönyvbe.
A hajó oldalához szaladt, mikor látta, hogy Tom feje
felbukkan a feljáró nyílásában.
– Üdv a fedélzeten, bácsikám! Jó szelünk van. Aboli azt
mondja, csak a te parancsodra várunk, hogy felszedjük a
horgonyt.
Tom elmosolyodott a fiú igyekezetén. Amint az adásvételi
szerződésen megszáradt a tinta, elküldte, hogy az Ölyvön
lakjon, arra az esetre, ha bárki kérdezősködne Jacob de Vries
meg a többi ember felől, akik aznap tűntek el, hogy Francis
megérkezett. Abolitól csupa jót hallott róla: a fiú szorgalmas,
jól tanul és okos. Bár az Afrikába tartó út előtt még soha nem
tette a lábát hajóra, Tom látta rajta, hogy minden képessége
megvan arra, hogy félelmetesen jó tengerész váljék belőle.
– Fekete Billy üzleti észjárását örökölte – mondta Aboli. –
A szívét azonban teljes mértékben az anyjától.
Tom észrevette, hogy Francis már nem őt nézi. A háta
mögé bámult, megfeledkezve a hajóról meg a rakományáról.
Az arca felragyogott a leplezetlen örömtől. Ana jött föl a
fedélzetre.
Rajta kell tartanom a szememet ezen a kettőn – gondolta
magában. Aboli beszámolójában másról is volt szó, mint a fiú
előrehaladásáról a tengerészeti tudományokban.
– Szerelmes. Valahányszor Ana a fedélzetre jön, rajta
kívül mindenről megfeledkezik.
– De hiszen ő még kisfiú – kiáltott fel akkor –, Ana pedig
felnőtt nő! – Bár valójában, ahogy belegondolt, rájött, hogy
csupán néhány év van kettőjük között – Viszonozza-e Ana az
érzelmeit?
– Még nem tekint rá ugyanazzal a szemmel, mint a fiú őrá
– mondta Aboli –, de hosszú lesz az út. Talán van oka
reménykedni.
Tom felsóhajtott. Sem Francis, sem pedig Ana nem
tartozik felügyelete alá: mindketten nagykorúak, és akkor
házasodhatnak meg, mikor akarnak. De olyan felelősséget
érzett Francis iránt, amely nem sokban különbözött attól,
melyet akármelyik saját fiáért érzett volna. Azt pedig
tapasztalatból tudta, hogy a hajó szűk keretei között
kialakuló szerelmeknek nemkívánatos következményei
lehetnek.
Sarah megérkezett mellé.
– Francis – szólt kedvesen. – Levinnéd Duarte kisasszony
poggyászát az ágyához?
– Nem kellene olyan helyzetbe hoznod, ahol elfoghatja a
kísértés – morogta Tom, mikor már eltűntek a hajó
gyomrában.
– Nem oszt, nem szoroz, bármit is teszek, vagy nem
teszek – felelte a nő. – Ahogy lesz, úgy lesz. Ezt különösen
neked kéne tudnod.
Dorian lépett oda hozzájuk.
– Szép hajó – dicsérte meg. – Jó utat, testvér, amíg újra
nem látjuk egymást!
– Isten áldjon!
A tervük, amelyet hosszú heteken át fontolgattak, az volt,
hogy Tom, Sarah, Francis meg Ana Madrászba hajózik az
Öly-vön. Dorian és Jázmini pedig felviszik Abolival a
Kentaurt az afrikai partok mentén Gambrun és Mocha arab
kikötőibe. A Laccadive-szigeteknél találkoznak majd, egy kis
szigetcsoportnál, ami India déli partjaitól százmérföldnyire
fekszik, és onnan konvojban hajóznak haza együtt.
Tom megölelte az öccsét.
– Isten veled!
– Szerencsésen érj vissza!
– Úgy kell, hogy legyen – mondta Tom. – Túl sokba került
nekünk ez ahhoz, hogy másképp érjen véget.
A szívébe nyilallt a fájdalom, ahogy elnézte, öccse miként
távozik. Majdnem tíz évig azt hitte róla, hogy már meghalt. A
szíve megreszketett a gondolattól, hogy ismét elváljanak, még
ha rövid időre is. Mi van, ha most látom utoljára?
– Dorian bácsi elment? – mondta a fedélzeti feljárón
előbújva Francis. Tom azon töprengett, milyen hosszú ideig
lehetett Anával távol.
– Épp idejében jöttél, hogy még elköszönj.
A hajó elindult, Dorian, Jázmini és Aboli a farából
integettek. Tom parancsot adott, hogy húzzák fel a horgonyt.
A legénység a csörlőnél termett. A fedélzet ismerősen billent
meg a talpa alatt, ahogy a horgony elengedett, és a hajó útnak
indult.
Imádta a szabadságot, amit a tenger nyújtott.
Adósságainak tudata azonban még így is lehangolta őt. Soha
életében nem volt még senkinek sem az adósa, és ez most
rosszulesett neki. Mihamarabb szeretett volna az út végére
érni, bezsebelni a nyereséget és visszafizetni a kölcsönt.
Akkor majd újra fellélegezhet.

Az óceán kegyes volt hozzájuk. Bár az idény végén jártak,

Tom nem is emlékezett ennél simább útra. Nyomuk sem volt
a viharos vizeknek, amelyekről a Jóreménység foka a másik
nevét, azaz a Vihar-fokot kapta. Az Ölyv nevéhez méltóan
úgy repült a széllel, mintha kielje alatt a tenger olyan ritkás
lenne, mint a levegő. Tom mindennap valami új, örömteli
dolgot fedezett fel a hajójával kapcsolatban.
Sok időt töltött Francisszel, mindent megtanított neki,
amit csak tudott, ahogy az apja őt is tanítgatta az első útján.
Navigációra oktatta: hogyan mérje meg a nap magasságát,
hogyan jelölje be a szélességi fokot, hogyan használja a logot
arra, hogy megmérje a sebességüket és az iránytűt, hogy
betájolja, merre tartanak, és hogyan jelölje be szögekkel a
kormány melletti tájoló osztásos lapján a haladási irányt.
– Mert arra még senki sem talált ki módszert, hogy
megmérje a hosszúságot, bár sok igen nagy elme megpróbálta
már. A nap meg tudja mutatni nekünk, milyen messze
jutottunk keletre vagy nyugatra, de azt nem, hogy északi
vagy déli irányban merre járunk. Ami azt illeti, azt csak
megbecsülni tudjuk, a sebességünk és a haladási irány
alapján.
 Délutánonként, a rövid őrség idején karddal
gyakorlatoztak. Francist jól megtanította a nevelőapja, és
apjának természetes fürgeségét is örökölte. Tom edzései
mellett igazán veszedelmes harcossá fejlődött.
Nehezebb fegyverekkel is gyakorlatoztak. Az Ölyvnek tíz
darab kilencfontos ágyúja volt, és Tom mindennap
gyakorlatot tartott az embereivel, hogy hogyan használják
őket. Alig merte remélni, hogy kellemetlenség nélkül jutnak
el Indiába, és el volt rá szánva, hogy nem kockáztat. Addig
gyakorlatoztatta a legénységet, míg olyan gyorsan nem
tudtak tüzelni, mint egy angol hadihajó: kétpercenként egy
sortűz. Francis együtt dolgozott a legénységgel, míg végül
ugyanolyan jól tudta a csövet kitisztítani, megtölteni,
beirányozni a célt és elsütni az ágyút, mint bárki más a
fedélzeten.
– Mert ha arra kerül a sor, minden kézre szükség lesz az
ágyúknál – mondta Tom egyik este. – Az egész vagyonomat
belefektettem ebbe az útba. Nem fogom hagyni, hogy holmi
kalóz elragadja tőlem.
– Gondolod, hogy fogunk kalózokkal találkozni? – Tom
olvasta Francis arckifejezését, és nem tudta elrejteni mosolyát.
A fiú pedig nem tudta palástolni, alig várja, hogy csatában
próbálja ki magát.
Ez jó – gondolta magában Tom. – Te is ilyen voltál az ő
korában. Eszébe jutott, hogyan könyörgött a Nagy Daniel
Fishernek, apja altisztjének, hadd csatlakozzon a
legénységhez, és hogy örült, mikor az apja végre megengedte
ezt.
– Nem csak a kalózokról van szó. Ha Guy értesül a mi kis
expedíciónkról, amivel betolakodunk az ő vadászterületére,
akkor ránk küldi a Kelet-indiai Társaság flottáját.
Francis belehunyorgott a napfénybe:
– Miért gyűlöl téged annyira Guy bácsi? Ezt nem
mondtad el Fokvárosban.
– Hosszú történet – szólt Tom, és azon töprengett, mit is
mondhatna. Az életben kevés dolgot került, de az, hogy a
testvéréről beszéljen, ezek közé tartozott. – Mikor annyi
idősek voltunk, mint te…
Meglebbent az egyik vitorla. Az egyik kötél kilazult, és a
vége ide-oda csapkodott a fedélzeten. Tom nyomban
megérezte, hogy az egész hajó teste megborzong a
lendületvesztéstől.
– Ezt el kell intéznem – megszorította Francis vállát. –
Megígérem, hogy majd máskor elmondom neked.
Francis nem kérdezte többé. Részben, mert érezte, hogy
Tom nem szívesen hozza fel a témát. Leginkább azonban
azért, mert a gondolatai folyton Ana körül forogtak. Már rég
megtanulta, hogy gyanakvó legyen a szebbik nemmel
szemben. Mire elérte azt a kort, amikor esetleg
házasulandónak lehetett volna tartani, szegénysége már túl
nyilvánvaló volt. Néhány lány ugyan érdeklődést mutatott
iránta, mert tetszett nekik High Weald tekintélyes mivolta,
aztán azonban ritkán tartottak ki tovább, mint az első
látogatás, mert látták belül a csupasz falakat és az üres
szobákat.
Anával kapcsolatban azonban semmi hasonlót nem érzett.
A lány látta rajta, hogy nincs benne nagyravágyás és
nincsenek előjogai sem, de ez nem riasztotta vissza.
Barátságosan, egyszerűen és természetesen beszélt vele. Bár
ez is kínozta a fiút, mert nem tudta megmondani, milyen
érzelmek rejlenek szavai mögött. Szívesen dédelgette
magában azokat az emlékeket, amikor kedves volt hozzá, de
ha a lány valamiért nagy ritkán kurtán-furcsán szólt hozzá,
vagy olybá tűnt, ügyet sem vet rá, máris a kétségbeesés
határán tántorgott. Valahányszor a lány feljött a fedélzetre, a
fiú más dologra szinte már nem is tudott figyelni.
Ügyetlenkedett a tájoló jelzéseivel teli papírral, és elvétette,
hol tart a navigációs táblázatokban, amelyeket a Nap
helyzetének meghatározásához kellett használnia.
– Körülbelül Grönland szélességére helyeztél minket! –
szidta le Tom egy délután, mikor Francis számítása
különösen durván eltért a valóságostól.
– Bocsánat, bácsikám!
– Hallottál már Sir Cloudesley Shovell tengernagyról? Két
évvel ezelőtt hibásan számította ki a helyzetét, és zátonyra
futtatta a flottáját a Scilly-szigeteken. Négy hajót vesztett el,
és majdnem kétezer emberéletet a sajátjával együtt, amivel
legalább azt a fáradságot megspórolta a Haditengerészetnek,
hogy agyon kelljen lőni őt.
Francis lehajtotta a fejét, és így szólt:
– Értem.
Tom szelídebb hangot ütött meg.
– Meg kell értened, Francis, hogy csupán három ember
van a hajón, aki pontosan le tudja venni a Nap helyzetét. Ha
bármi történik velem vagy Alf Wilsonnal, vihar,
kalóztámadás, vagy egy ránk eső gerenda következtében, te
lennél az egyetlen, aki biztonságba tudná helyezni a hajót.
– Erre még nem gondoltam, uram.
– Nem kötöttem biztosítást erre a hajóra. A hajóbiztosító
Fokvárosban a Holland Kelet-indiai Társaságnak dolgozik, és
több pénzt kért volna tőlem, mint amennyit a hajóért
fizettem. Minden vagyonom, sőt több is, ebben a hajóban
fekszik. Ha elsüllyed, mi is elsüllyedünk mindannyian.

– Aggódom amiatt, hogy milyen hatással lehetett rá a

mostohaapja – mondta Tom Sarah-nak aznap éjjel, mikor a
tatkabinban lévő ágyukban feküdtek. A hajón eredetileg
egyszemélyes priccsek voltak, amiknek oldalán egy deszka
volt, ami megakadályozta, hogy az alvó ember leguruljon
róluk, ha a hajó megdől, Tom azonban megkérte az ácsot,
hogy alakítsa át úgy, hogy ketten is elférjenek benne. Egymás
mellett feküdtek, mindketten meztelenül az izzasztó trópusi
hőségben. – Egy ilyen szerencsejátékos bizonyára a vágyai
rabszolgája volt. Mi van, ha Francis ugyanezeket a szokásokat
tanulta el tőle?
– Akkor majd elfelejti őket. – Sarah az oldalára fordult,
fejét a férfi mellére hajtotta, és hallgatta a szívverését.
– És az ereiben Billy vére folyik – folytatta Tom.
– Az én apámat pedig csak az érdekelte, mennyi hasznot
szerezhet, anyám meg egy szobában sem volt képes
tartózkodni egy krémes süteménnyel anélkül, hogy fel ne
falta volna. De én vajon ugyanilyen mértéktelen szörnyeteg
volnék?
Tom az alacsony mennyezetet bámulta. Odafönn az
őrséget álló emberek kimért lépteit hallotta, ahogy a
fedélzeten sétáltak.
– Milyen az ember valójában? – töprengett hangosan. –
Olyan, mint ami a vérében van, vagy mint amit a
környezetétől tanul?
 Sarah fél könyökre emelkedett. Most már egy kicsivel
elmúlt harminc, de ha bármiben is változott, csak abban,
hogy sokkal érzékibb volt, mint korábban. Aranybarna bőre
hibátlan maradt, melle sima és kemény, szeme pedig olyan
tiszta kék, mint a devoni ég.
– Bármilyennek született és bármit tanult is Francis,
független ember lesz. Te pedig, Tom Courtney, csupán annyit
tehetsz, hogy segítesz neki megtalálni a helyes utat.
Hosszú haja szétterült a férfi mellkasán és csiklandozta őt.
Az asszony ujjával végigkövette a férfi izmainak körvonalát,
és határozottan egyre lejjebb haladt. Tom érezte, hogy másra
terelődnek a gondolatai.
Sarah megcsókolta az ajkát. A szeme szikrázott.
– Mindazonáltal be kell vallanom, hogy nem vagyok
teljesen mentes anyám befolyásától. Bizonyos dolgokban
meglehetősen kielégíthetetlen vagyok.

A szerencséjük majdnem a Comorin-fokig, az indiai

szubkontinens legdélebbi csücskéig kitartott. Ha odaérnek,
védve lesznek a monszunszelektől, amelyek hamarosan
minden hajózást lehetetlenné tesznek a nyugati parton.
– És amint megkerültük a fokot, szépen körbemegyünk
Ceylon körül, majd föl Madrászba – mondta Tom egy
térképre mutatva, amely a kabinjában volt kiterítve az
asztalon. Megérintette a fát, hogy elűzze a balszerencsét. A
monszun kezdetén értek el idáig, és egész délután csak
erősebbé vált szél. Még nem voltak biztonságban.
– Ceylonban vannak zafírbányák – mondta Ana. – Az a
legszebb és legdrágább kő a világon. Azt mondják, Salamon
király ilyet adott Sába királynőjének, mikor megkérte a kezét.
Tom látta, hogy az asztal másik oldalán Francis
összerándul, és kitalálta, mire gondol a fiú. Lopva Anára
pillantott, és azon gondolkozott, hogy a megjegyzését
szándékosan azzal a céllal tette-e, hogy Francis fejébe bogarat
ültessen.
– Megállhatnánk Ceylonban? – kérdezte Francis.
– Talán majd visszaúton – mondta Tom. Viccnek szánta,
de kimondva elég durván hangzott. – Jelenleg egy darab
sajtra sincs pénzünk.
– Egy vagyont lehet keresni drágakövekkel – mondta
Ana. Mikor Tom a szemébe nézett, fortélyosságnak vagy
játéknak a nyomát sem látta, csak a kereskedők vágyát, hogy
nyereséget szerezzenek bárhol, ahol csak lehet. – Néhány
évvel ezelőtt a madrászi kormányzó, Sir Thomas Pitt megvett
egy gyémántot, amely majdnem negyed font súlyú volt,
négyszázszor tíz karátos.
Most már Tomnak is feltámadt az érdeklődése. Halkan
füttyentett.
– A golkondai bányákból csempészte ki egy indiai
munkás. Egy gennyező sebbe kellett elrejtenie a lábán, hogy a
bánya őrei ne találják meg. Pitt húszezer fontot fizetett érte,
de a kő, ha megcsiszolják és kifényesítik, százezernél is többet
hoz majd.
– Golkonda közel van Madrászhoz? – kérdezte Francis.
– Kétszáz mérföldnyire befelé a tengerparton. De a
legjobb kövek mind Madrászba érkeznek.
– Akkor reméljük, hogy elég hasznot hoz nekünk a
rakományunk ahhoz, hogy visszavigyünk egy párat
Fokvárosba – mondta Tom. – Lefogadom…
 Elhallgatott. Valami megváltozott. A hajó gerendáin
keresztül érezte. Már éppen elkezdett felállni, mikor
kopogtak az ajtón.
– Elnézést, uram – mondta a tiszt. – A szél megfordult, és
az idő egyre rosszabbra fordul. A kapitány azt mondja, vihar
közeleg.
Tom kiszaladt a fedélzetre. Már az alatt a rövid idő alatt
is, melyet a hajó gyomrában töltöttek, a tengeren félelmetes
változás ment végbe. A hullámok hatalmasra dagadtak
körülöttük, a szél magas hangon süvöltve csapdosta a
köteleket. Kísérteties, horzsolt sebhez hasonló piros fény
öntötte el az óceánt, ahogy a nap megpróbált keresztültörni a
láthatáron gyülekező haragos felhőkön.
– A nagyvitorlán és a farvitorlán kívül minden vitorlát
beszedni! – parancsolta Tom. – Bevonni az elülső alsó vitorlát,
és félig felemelni a vitorlarudat, hogy látni lehessen, merre
megyünk! Előkészíteni és készenlétben tartani a tengeri
horgonyokat! Igyekezzetek!
Az emberek ugrottak a parancsra, felszaladtak a
kötélhágcsón, hogy bevonják a vitorlákat. Tom magához
intette Francist.
– Mérd meg a vízmélységet a hajófenékben a kútban! – A
kút egy mélyedés volt a hajó közepén, ahol minden víz, ami a
bilgébe bekerült, összegyűlt Még akkor is, amikor a tenger
nyugodt, legyen szó akár a legépebb hajókról, a víz
beszüremkedik a bilgébe. Tom tudta, hogy ha vihar van, a
deszkákra hatalmas nyomás nehezedik. A hajó testét
csapdosni fogják a hullámok, amik elmozdítják a deszkákat.
Elkerülhetetlenül lékek is fognak támadni. Ha nem
pumpálják ki a vizet azonnal, az megterheli a hajót, amitől
nehezebben kormányozható lesz, kitéve a fedélzetén végig
csapó hullámok hatásának. Végül akár még el is süllyedhet
emiatt.
Francis visszatért kezében mérőbotot tartva, amelyet a kút
vízmélységének mérésére használtak
– Hat hüvelyk, uram.
– Nem is rossz. – Tom azonban nem akart kockáztatni. –
Ha bevonták a vitorlákat, kétszerezzék meg az emberek
számát a szivattyúknál, és félóránként váltsák őket!
– Igenis, uram! – Francis szaladt, hogy teljesítse a
parancsot.
Tom megfordult és Anát meg Sarah-t pillantotta meg
kendőbe burkolózva.
– Veszélyben vagyunk? – kérdezte Sarah nyugodtan. A
szélben a haja ostorként csapkodott az arca körül.
– A helyzetünk alapján százmérföldnyi nyílt tengernek
kell előttünk lennie – mondta Tom. – Az Ölyv remek hajó. Kis
szerencsével jól tudunk haladni a vihar szelével, amíg kifújja
magát.
– És most? – kérdezte Sarah. – Mit tehetünk mi, Duarte
kisasszonnyal?
– Menjetek le, és dugaszoljatok be minden rést! És
imádkozzatok, hogy alábbhagyjon a vihar!

A szél erősödött. A tenger feldagadt. A hullámok most

már olyan magasak voltak, hogy Tom nem látott át fölöttük.
Az Ölyv teste hol megugrott, hol meg elfeküdt. A fedélzet
úgy lejtett, hogy Tom alig tudott állva maradni. Leszállt az éj,
bár nappal is olyan sötét volt, hogy ez semmit sem számított.
Senki sem aludt. Tom föl-alá járkált a fedélzeten, és segített a
kormányosnak a megvadult vízen irányba tartani a
kormányt, és azt figyelte, nem esett-e le egy vitorlarúd, vagy
nem szakadt-e el egy kötél. A vihar olyan hirtelen tört ki,
hogy nem volt ideje leszerelni a csúcssudarat, azt már nem is
remélhette, hogy anélkül ússza meg ezt, hogy a hajó néhány
darabját el ne veszítse.
Nem is remélte. Valamikor a középső őrség idején, amely
éjfél utánra esett, a hajó rettenetesen megrázkódott, olyan
hang kíséretében, amely még a süvöltő szélen is áthallatszott.
Alf Wilson rohant elő a sötétségből.
– Elvesztettük az orrárbócot!
– Levágni! Most! – Tom máris érezte, hogy a hajó elfordul,
mert a ledőlt orrárbóc húzza az orrát. Ha oldalt fordul a
szélnek, a hullámok úgy felborítják, akár egy hordót. A
kormányos ellene tartott a mozgásnak, megpróbálta
visszaállítani az útirányba, de a hajó lendületét nem tudta
megállítani. A tengernek akkora volt az ereje, hogy majd
eltörte a kormányt.
Tom maga állt az emberek élére, akik az orron átcsapó
hullámokkal küzdöttek. Lehetetlen volt ellenállni a hullámok
erejének: ha nem lett volna kötél csavarva a dereka köré,
beesett volna a tengerbe. A vad tenger az arcába csapott és
csípte a szemét. Alig látta, hova csapjon baltájával az
összegabalyodott kötelekre, melyeknél fogva az orrárbóc még
mindig a hajóhoz volt rögzítve. Újabb hullám csapott át rajta.
Fejszéjével az elülső merevítőkötél felé vágott, a felé a
hosszú kötél felé, amely az előárbóc és az orrárbóc között
futott, és annyira megfeszült, hogy majdnem elszakadt: ha
nem szakad el, lehúzza az egész árbocot.
 Rávágott egyet a fejszével. A hatalmas feszítő erőtől
megszabadulva a kötél szabad vége csapdosni kezdett a
levegőben. Tom szélsebesen elugrott az útjából, ahogy
elsuhogott mellette, néhány hüvelykre a szemétől, és a
mögötte álló embert találta arcon. A férfi felkiáltott és elesett,
éppen mikor egy újabb hullám csapott át a fedélzeten. A
habzó víz a hajó oldala felé sodorta.
A férfin volt biztosítókötél, de ha lesodródik a fedélzetről,
ez sem védi meg, a hullámok nekicsapják a hajótestnek. Tom
a deszkákon csúszkálva utánaeredt. Karjával átölelte a
matróz derekát és visszahúzta, épp mikor a következő hullám
rájuk tört.
Döndülés rázta meg a fedélzetet. Egy szörnyű pillanatig
Tom azt hitte, egy újabb árbocot veszítettek el: felnézett, arra
számítva, hogy azt fogja látni, ahogy rázuhan. Az árboc
azonban még mindig ott állt, a vitorlarúdon ronggyá szakadt
vitorla csapkodott.
– Nekimentünk volna valaminek? – Ezen a szélességen
elvileg nem lehetnek zátonyok és sziklák. A vihar azonban
olyan vadul űzte őket, hogy már nem tudta, merre járnak.
– Az orrárbóc, uram! – üvöltötte Alf. – Biztos eltalálta a
hajótestet, mikor levágtuk.
Tom hátrafelé indult. Francis bukkant fel a feljáróban, és
feléje tántorgott. Mindkét kezét hólyagok borították.
– Növekszik a vízszint! – Minden szót ordítania kellett,
hogy hallani lehessen viharban. – Gyorsabban jön, mint
ahogy ki tudjuk szivattyúzni.
– Ne adjátok fel, rajtatok múlik minden!
 Úgy tűnt, soha nem lesz vége ennek az éjszakának, és a
vihar egyáltalán nem csitult. A hajnal majdnem észrevétlenül
jelent meg a látóhatár felett. Tom akkor vette először észre,
mikor rájött, hogy látja az esőt. Sóval beborított szemhéját
dörzsölgetve látta meg, mennyire sérült meg a hajója. Az
orrárbócon kívül az elő- és az orrárbóc topárbócát és a
főárbóc felső vitorlarúdját is elvesztette. A vitorlák, amelyeket
felhúzva hagyott, ronggyá szakadtak: az Ölyv csupasz
árbocokkal haladt, bár ettől alig csökkent a sebessége. A szél
ugyanolyan vadul fújt, mint eddig.
– Sokkal rosszabb is lehetett volna – vigasztalta magát. –
A hajó úszik, és az egész legénység életben van. Van elég
vásznunk és van elég készletünk, hogy befoltozzuk
sérüléseket, és elérjünk Madrászba. – A kútban továbbra is
emelkedett a vízszint, de napvilágnál nekiláthatnak, hogy
megpróbálják befoltozni a hajótest repedéseit. Francis egész
éjjel lent volt a raktérben, kivette a részét a szivattyúnál folyó
munkából, és fáradhatatlanul biztatta az embereket. Tom
büszke volt rá.
A nap folyamán a helyzetük egyre könnyebb lett. A
hajóról néha, mikor a hajó feltántorgott egy hullám tetejére,
valami láthatárra emlékeztető ködös dolgot látott. Talán
elmúlóban van a vihar.
– Az micsoda? – szólt a kormányos.
Tom felpillantott.
– Hol?
Mindketten vártak, mert a hajó lesüllyedt egy újabb
hullámvölgybe. Mikor a következő hullám tetejére hágott,
Tom egy fehér foltot pillantott meg a láthatáron.
– Bukóhullámok! – kiáltotta a tiszt. – Bukóhullámok
egyenesen előttünk!
Tom lekapta a tartóról a látcsövet.
– Ez lehetetlen. Ötvenmérföldnyire kellene lennünk
minden szárazföldtől.
A láthatár eltűnt, ahogy az Ölyv a következő
hullámvölgybe csobbant. Egy perccel később ismét felrepült a
következő tetejére. Ezúttal már nem lehetett kételkedni a
dologban.
– Föld! – Valójában továbbra is láthatatlan volt, csupán
egy árny tűnt fel a sötét ég alján. A bukóhullámok sorát
azonban nem lehetett nem észrevenni, melyek úgy
harapdálták egymást, mint egy csikorgó fogsor.
Hogy egy, a térképen nem szereplő zátony-e, vagy egy
olyan part széle, amelynek nem kellett volna ott lennie, azt
Tom nem tudta megmondani. Pillanatnyilag ez izgatta a
legkevésbé.
A kabin ajtaja kinyílt, és Sarah jelent meg, kétszersültet és
egy darab sózott disznóhúst hozott. Könnyedén mozgott a
fedélzeten, átvéve a hajó mozdulatait.
– Egész éjjel nem ettél. Enned kell. – A férfi arcába
tekintett. – Mi a baj?
– Szárazföld a láthatáron – mondta neki amaz. – Nem
tudom, hogy került oda. Talán az áramlatok messzebbre
sodortak minket északra, mint feltűnt volna nekem. –
Megcsóválta a fejét, tudva, hogy értékes pillanatokat veszít. –
Most már mindegy. Az a föld ott van, és ha nem cselekszünk
hamar, ki fogunk oda sodródni.
Sarah megértette arckifejezését. A sok év alatt, amióta
ismerte, a sok rémes helyzetben, amivel szembekerültek,
ritkán látta őt ennyire aggodalmasnak.
 – Tényleg olyan rossz a helyzet?
– A viharos tengeren sodródunk a part felé, és nincs
vitorlánk. Ez körülbelül a legrosszabb helyzet, amiben egy
hajó csak találhatja magát.
Kirohant a fedélzetre.
– Meg kell fordítanunk a hajót!
Alf Wilson rábámult:
– Ilyen időben? Elveszítjük az árbocot, vagy annál is
nagyobb baj lesz.
– Ha nem tesszük meg, kisodródunk a partra, és
darabokra zúzódunk.
Ezzel nem lehetett vitába szállni. Matrózok rohantak fel a
kötélzet maradékán, megpróbálva felvonni a vitorlákat. A
szél majdnem lehetetlenné tette a munkájukat. A vászon
rángatózott és szakadt, ellenállt minden igyekezetnek, hogy
megszelídítsék. A főárbóc felsővitorlája elrepült, majd eltűnt
a viharban.
– A következő az lesz, hogy valaki beesik a vízbe –
mondta Alf.
– Ha nem húzunk fel minden vásznat, mindannyian
megfulladunk.
Vitorlák nélkül nem is reménykedhettek benne, hogy
szembe tudnak állni a széllel, hogy eltávolodjanak a parttól.
De ha van is fenn elég vitorlavászon, elég meleg helyzet lesz.
Meg kellene fordítaniuk a hajót a toronymagas hullámok
között a szélviharban. És igazán kevés idejük maradt erre.
– Közeledik a part – mondta Alf. A vihar okozta rossz
látási viszonyok miatt Tom eddig nem vette észre, hogy
milyen közel járnak már hozzá. Most már ki tudta venni a
fehér homok vékonyka csíkját, valamint a pálmafákat is
egyesével, amelyek úgy hajladoztak a szélviharban, mint egy
hattyú nyaka.
Imádkozzunk, hogy ne legyenek köztünk sziklák és zátonyok –
gondolta magában. A hullámok mintázatát figyelte, azt
mérlegelte, nem rejtenek-e újabb veszélyt.
Egy tengerész érkezett a magasból nagyot dobbantva a
fedélzetre. Tom egy pillanatig attól félt, hogy leesett. Felállt a
kezét tapogatva, ahol lehorzsolta, mikor a hátsó merevítőn
lecsúszott.
– Fönt van a vitorla, uram.
Tom látta, hogy odafönn az előárbóc alsó vitorláját már
kiengedték. Ferdén lógott, nem fogta be a szelet rendesen
azon a részén, ahol nem húzták be teljesen. Elégnek kell
lennie.
– Fordulunk!
– Nincs elég helyünk – figyelmeztette Alf.
– Horgonyon fordítjuk meg – döntött Tom gondolkodás
nélkül. Ez volt. az utolsó reménye: ha a horgonyt ledobják és
a horgony fog, sikerülhet a hajó orrát a szél irányába
fordítani. Nem volt más választásuk. Az orrban az emberek
még egy kötelet erősítettek a horgonyra, amit szintén a szél
alatti oldal hátsó részén kötöttek le.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a tiszt. – Ha elveszítjük a
horgonyt, a szél kényének-kedvének leszünk kiszolgáltatva.
– El kell távolodnunk a parttól – Tom felemelte a hangját.
– Horgonyt le!
A horgony a vízbe esett. Ugyanekkor a kormány is
átfordult. Lassan-lassan elfordult a hajó orra. A hajó oldalra
dőlt, ahogy oldalt fordult a hullámoknak, és erősen
bukdácsolt.
 – Vágjátok el a kötelet! – Az emberek, akiknél fejsze volt,
átvágták a horgony kötelét. A hajó egy rándulással
kiszabadult. A hajó hátsó részén lekötött kötél kezdett
megfeszülni, ahogy a hajó folytatta a fordulót.
De nem fordult eléggé. A szél és a hullámok támadásával
szemben nem volt meg a szükséges lendülete. Az orra ismét
kezdett lecsúszni a szélről.
Két másik ember is csatlakozott a kormányoshoz. Együtt
próbálták megforgatni a kormányt, hogy a hajó orra továbbra
is a szél felé forduljon. Hirtelen leestek a fedélzetre. A
kormánykerék körbe-körbe forgott, nem lévén immáron
semmihez sem odakötve.
– Elszállt a kormány! – kiáltotta kormányos.
– És a vitorla! – mondta Alf. Az előárbóc alsó vitorlája
kettészakadt a közepén, és úgy lobogott kinyitva, mint egy
ing eleje.
Minthogy nem volt hol és mivel kormányozni, az Ölyv
visszacsúszott. A hullámok az oldalát csapkodták, teste a fölé
tornyosuló vízhez képest oldalt fordult. Tom jobbra nézett, és
látta, hogy hatalmas vízfal tart feléjük.
– Fogódzkodni!
A hullám teljes erejéből oldalba kapta az Ölyvet, és úgy
megdöntötte, hogy a vitorlarudak vége a vízbe ért. Felfordult
a világ. A fedélzet felemelkedett és majdnem teljesen
merőlegesen állt a tengerhez képest, miközben az árbocok
annyira megdőltek, hogy beleértek a hullámokba. Azok,
akiknek nem volt ideje valamiben megkapaszkodni, érezték,
hogy kimegy a lábuk alól a fedélzet. A korláton túl háborgó
tengerbe estek. Néhánynak közülük sikerült megkapaszkodni
a tengerbe lógó kötélzetben, mások elsodródtak. Tom látta,
hogy a horgony végének nehéz gerendája fejbe vág valakit.
Elmerült, és nem bukkant fel többé.
A jobb oldalon egy ágyú elszabadult. Végiggurult a
fedélzeten és átszakította a szemközti hajókorlátot. A többi
ágyú tartókötelei is megfeszültek.
– Vágjátok le az árbocokat! – kiáltotta Tom. Egy percen
belül elképzelhető volt, hogy az árbocok a maguk súlyától
gyilkos ingaként kezdenek viselkedni, amitől a hajó először a
másik oldalára dőlne, aztán felborulna, és úgy maradna, mint
egy teknősbéka.
Néhány embernél még volt fejsze. Ezek a tajtékos
fedélzeten kúszva-csúszva eljutottak a főárbócig. Nem telt el
sok idő. Ahogy a két merevítővel végeztek, a többit elvégezte
a gravitáció meg a tenger, amely elsodorta a kötélzet és
vitorlavásznak közé gabalyodott árbocot. Az embereknek
félre kellett ugraniuk, különben csapdába estek volna.
Az Ölyv ismét himbálózni kezdett. A fedélzete
visszafordult, előbb kilencven fokot, majd még tovább.
Tovább, tovább… Hullámok száguldottak neki az oldalának.
A törött árboc mentette meg őket. Mivel a vízbe lógott,
úgy működött, mint egy hatalmas ellensúly, ami nem engedte
a hajót átfordulni. Egy kicsit fellélegezhettek.
Ez odalett – gondolta Tom. A hajó jobb oldala beszakadt, a
tengervíz zubogott befelé. Hamarosan elsüllyed. Még így is
alig bírta elviselni, hogy kiadja a parancsot.
Francis megragadta a karját. Tom nem látta, mikor jött fel
a fedélzetre.
– A hajófenék el van árasztva. A szivattyúk nem bírják.
A szavak Tom utolsó reményét is összezúzták.
– Hajót elhagyni! – parancsolta. – A mentőcsónakba!
 Arra gondolni sem lehetett, hogy leeresszék a csónakot. A
daruk is elsodródtak már. Ahogy Tom levágta a köteleket,
amelyek tartották, a csónak leszánkázott a ferdén álló
fedélzeten át a vízbe. Az emberek hanyatt-homlok rohantak,
hogy bemásszanak, mielőtt a csónakot elsodorja egy hullám.
Sarah is feljött a kabinjából. Valami megvillant a kezében,
ami még a vihar sötétjében is fénylett. A Neptun-kard,
drágakövekkel kirakott hüvelyében. Tom érezte, hogy elönti
a hála. Az asszony tudta, hogyha valamit meg akar menteni a
roncsról, akkor az a kard.
– Menj a csónakba! – Megfogta a kezét és keresztülvezette
a megdőlt fedélzeten, hogy el ne essen. Egy hirtelen jött
hullám elmozdította a hajót: az asszony ugrott egyet, és
majdnem felborította a csónakot, ahogy belezuhant, még
mindig a kardot szorongatva.
– Te vagy a következő – mondta Tom Francisnek. Neki is
segített végigmenni a fedélzeten a szilánkosra tört roncshoz,
amely egykor a hajó oldala volt.
– Ugorj!
Francis megtorpant.
– Hol van Ana?
Tom körülnézett. A fedélzet üres volt.
– Biztos már bent van a csónakban.
Nem volt idő késlekedni. Tom felemelte Francist és
belökte a csónakba, aztán ő is átugrott. Francisre esett, az
összegabalyodott végtagok közé, a csónak pedig megdőlt és
himbálódzott alattuk.
Francis lerázta magáról, és felült.
– Hol van Ana? – kérdezte ismét.
Tom gyorsan körbepillantott a körülötte ülő arcokon. Ana
nem volt a csónakban.
– Lent volt velem a kabinban – mondta Sarah.
Francis megrémült:
– Feljött?
– Azt mondta, megkeres téged.
A hajó megrázkódott. Olyan nyögéssel, mint egy sebzett
állat. Az előárbóc eltört és belehullott a tengerbe, olyan közel
a csónakhoz, hogy majdnem pozdorjává zúzta. Tom Francis
vállára tette a kezét, és a fülébe kiáltotta:
– Most már nem tudod megmenteni!
– Muszáj!
Egy hullám magasba emelte a csónakot, olyan közel a
hajó testéhez, hogy majdnem összeértek. Francis kiugrott.
Tom felkiáltott, és rémülten figyelte, ahogy Francis
belecsapódik a háborgó tengerbe. Kinyújtott karjával csépelte
a habokat, miközben egy hullám a hajó fölé emelkedett, és
elborította azt. Tom előrelépett, de ugyanaz a hullám elkapta
a csónakot és messzire sodorta a hajótól.
Francis azonban életben maradt. Mikor a habok
elcsitultak, Tom megpillantotta őt, ahogy karjával átöleli a
csarnakokat, megkapaszkodik és felhúzza magát, a hajóról
leömlő víz áradatával szemben.
– Vissza kell mennünk segíteni! – üvöltötte Tom Alf
Wilsonnak.
Amíg beszélt, egy újabb hullám még messzebb sodorta a
csónakot. Az evezők fele hiányzott, a másik fele pedig el volt
törve. Ha megpróbálnak szembeszállni a tengerrel, a csónak
felborul, és mind megfulladnak.
Francis magára maradt.
 Francis felhúzódzkodott az Ölyv összetört oldalán, és
mászni kezdett a megdőlt fedélzeten, azon imádkozva, hogy
ne szabaduljon el több ágyú. Lekucorodott a feljáró mellé, és
lenézett. A létra már kiszakadt a helyéről. Látta, hogy odalent
mély víz mossa a rakteret. A szíve megdermedt. Lehetséges,
hogy bárki is életben maradt odalenn? Nem tartotta
valószínűnek.
Csupán fekete vizet látott.
– Ana? – kiáltotta.
Semmi válasz.
A hajó még jobban megdőlt, ahogy a fedélzet egyre
nagyobb része került víz alá. Nincs sok ideje. Összeszedte a
bátorságát, és leereszkedett a nyíláson át a vízbe. A megdőlt
hajóban az alsó oldalon a mennyezetig elborította a víz a
fedélközt, a felső oldalon azonban még volt némi levegő.
Végigkúszott a hajó bordáiba kapaszkodva, fejét a víz fölött
tartva.
Ha átfordul, csapdába esem – gondolta Francis.
Kényszerítette magát, hogy ne essen pánikba. Kinyújtotta a
karját, hogy megtámaszkodjon valamiben, és keze élő húst
tapintott.
Hideg volt és nedves, de egyértelműen emberi hús. A
sötétben nem tudta azt sem megmondani, hogy Ana-e az.
Maga felé húzta a testet, körültapogatta, míg meg nem találta
a fejét. Egyik ujját a nyakára tette, és érezte, hogy van
pulzusa, bár nagyon gyenge.
A hajó ismét megingott, és még mélyebbre merült a vízbe.
Az utolsó levegőbuborékok is eltűntek. Francisnek éppen
csak annyi ideje maradt, hogy vegyen még egy utolsó
levegőt, mielőtt elmerül.
Menj a feljáróhoz – mondta magának. A víz nekiszorította
az alacsony mennyezetnek. A másik testét a hóna alá szorítva
lebukott és erőlködve nyitva tartotta a szemét a csípős, sós
vízben. Látta a nyílás fényét, és kétségbeesetten arra
tempózott. Törmelék csapódott hozzá, majdnem a szemével
ütközött neki egy gerendáról lógó kampónak. De odaért, és
most a tenger a segítségére volt. Az emelkedő vízszint
kiemelte a nyíláson, fel a törött létrán, és ki a fedélzetre.
Most végre látta, kit mentett meg. Ana volt, bár ez keveset
fog számítani, ha nem sikerül megmenekülniük. Tudta, hogy
csak pillanataik vannak hátra. A hajó kezdett elsüllyedni.
– El kell hagynunk a hajót! – ordította Francis. A hajótest
körül a vízben azonban mindenütt roncsdarabok úszkáltak.
Ha megpróbálnak úszni a vízben, nagy a valószínűsége
annak, hogy a roncsdarabok darabokra zúzzák őket. A
főárbóc azonban hídként szolgált a roncsokon keresztül,
kötélzete gyökerek módjára egy helyben tartotta azt.
Ana megmozdult a karjában. Kinyitotta a szemét:
– Mi…?
– Nincs idő – Francis hátbavágta. A tengervíz hatalmas
sugárban buggyant ki a száján. – Tudsz mozogni?
Ana bólintott.
– Azt hiszem.
– Akkor menjünk le a hajóról. – Francis felnyomta Anát az
árbocra. Anélkül, hogy el kellett volna neki magyarázni, a
lány elkezdett mászni az árbocon a kavargó víz felett, Francis
pedig követte.
Olyan volt, mintha egy betöretlen vadlovon lovagoltak
volna, amin nyereg sincs. Az árboc folyamatos mozgásban
volt, és minden hullám lökésétől megvonaglott. Francis a
lábával és a karjával átölelte a farönköt, és úgy araszolt előre.
Néha a tetején kúszott, máskor fejjel lefelé kapaszkodott bele,
mint egy majom, amelyik egy ágról lóg le. Hullámok
csapkodtak alatta.
Meglátta maguk előtt a főárbóc csúcsának a tömegét,
ahogy előrenyúlik az árbocból. Átmászott a topon lévő
lyukon, és ott végre talált egy kis menedéket. Anával
odakucorodtak az oldalához, és a kötelek közé bújtak, hogy
egy kissé védve legyenek a vihartól.
De nem maradhattak ott. A hajóroncs folyton mozgott a
viharos szélben; az árboc pedig minden pillanatban
átfordulhat, és ettől csapdába eshetnek a víz alatt. Igaz, hogy
megszabadultak attól a veszélytől, amit a roncsdarabok
jelentettek, itt azonban egyetlen hullám is elég volt, hogy
darabokra zúzza őket. Francis kinézett a viharba, a
mentőcsónakot keresve, és imádkozott, hogy Tom meg a
többiek életben legyenek. Nem látta őket.
– Tudsz úszni? – kiáltotta Anának.
A lány megrázta a fejét. Francis nem habozott. Átkarolta a
lányt és beugrott a vízbe. Látta a partot, néhány száz
yardnyira, de nem indult el egyenesen arra. Ehelyett minden
erejét arra összpontosította, hogy fennmaradjon a háborgó
tenger vizében. A karját behajlítva Ana válla alá akasztotta,
hogy a fejét a víz fölött tartsa. Hagyta, hogy a hullámtörés
vigye őket egyre távolabb a sérült hajótól, amíg egyre
kevesebb nem lett a roncsdarab. Csak akkor kezdett el úszni.
Mindazok után, amiken Francis keresztülment, a
hullámok szinte már meg se kottyantak neki. Nem harcolt
velük, hagyta, hogy levigyék magukkal a víz alá, aztán egy
rúgással felemelkedett a felszínre, és akkor vett levegőt,
mikor elengedték. Egyszerre biztos fövenyt érzett a lába alatt.
A hullámok, amelyek oly sok pusztítást vittek végbe, végre
megkönyörültek, felemelték őt és kidobták a partra.
Utolsó erejével elvonszolta Anát a víz útjából, hogy
biztonságban legyen, mielőtt a víz újra megkaparinthatta
volna. Feljebb a tengerparton a pálmafák menedéket adtak
volna az eső elől, ő azonban távol maradt tőlük. A szélben
úgy hajlongott a törzsük, mint a nádszál, és a szél leszaggatta
róluk a leveleket és a termést. Egy lezuhanó kókuszdió akár
olyan végzetes is lehetett volna, mint egy ágyúgolyó.
Francis egész teste fájt, a lába pedig olyan gyenge volt a
tengerrel vívott küzdelemtől, hogy alig tudott egyenesen
állni. A vihar szele csapkodta a testét. Csak arra vágyott,
hogy beássa magát a homokba, és megvárja, míg elvonul a
vihar. De nem tehette. Tom odakint van, és Sarah is meg a
legénység többi tagja.
Francis otthagyta Anát, ahol feküdt. Alig volt
eszméleténél. Félig mászva, félig futva botorkálva elindult a
tengerpart mentén. Meleg eső csapott az arcába. A szél
homokot kavart fel, amely lehorzsolta a bőrét. Eszébe se
jutott, hogy megálljon. Végigkutatta a partot, minden
fájdalmas lélegzetvételével Tom nevét kiáltozva. A csapkodó
hullámokra nézett, és nem hitte, hogy a kis csónak túlélt
volna egy ekkora kavarodást.
Maga előtt, távolabb a tengerparton egy halom
roncsdarabot látott szétszórva a homokban. Ahogy közelebb
sietett, látta, hogy amit roncsnak vélt, az a csónak maga –
megtépázva és felborulva, de még mindig egy darabban volt.
A körülötte lévő sötét alakok emberek voltak, akik úgy
feküdtek ott hason, ahogy kiestek a csónakból. Odaszaladt, és
átfordított mindenkit, míg meg nem találta Sarah-t, végül
pedig Tomot is.
– Hál’ istennek itt vagytok!
– És Ana? – kérdezte Tom, aggodalmasan mustrálva a
tengert.
Francis hátramutatott oda, ahol a lányt hagyta.
– Biztonságban van.
– Hol vagyunk? – kérdezte Sarah rekedten, mert a torkát
kimarta a sós víz, amit lenyelt. Mellette a Neptun-kard
csillant meg a homokban, amit minden viszontagságon
keresztül valahogy magánál tartott.
Tom vállat vont.
– Élünk, és most csupán ez számít. – Kényszerítette
magát, hogy ne gondoljon azokra a szerencsétlenekre, akik a
hajóval együtt merültek alá. Később majd lesz erre is idő.
Sarah megpróbált felállni, de túl nagynak bizonyult ez az
erőfeszítés is. Arca elfehéredett, előrebukott, négykézlábra
zuhant, és belerókázott a homokba.
– Várj itt – mondta Tom.
Tom és Francis elment, hogy odahozzák Anát, bár mire
odaértek, már magához tért, és azt állította, hogy elég erős
ahhoz, hogy egyedül elinduljon. Felállt, megtántorodott, és
Francis karjába roskadt.
– Azt hittem, meghaltam.
– Ezt nem hagytam volna.
A vihar megváltoztatta a fiút, ébredt rá Tom. Francis most
úgy viselkedett, mint aki tudatában van új, belső erejének.
Ahogy segített Anának visszanyerni az egyensúlyát, Tom
látta a lányon, hogy olyan pillantással tekint Francisre,
amelyben sokkal több van, mint puszta hála. Már nem fiúnak,
hanem férfinak látta. Tom hirtelen úgy érezte magát, mintha
közéjük tolakodna.
– Vissza kellene mennünk a többiekhez.
Telt-múlt a nap. A szél legyengült, az eső is szemerkéléssé
csendesedett, a hullámok azonban nem csillapodtak.
Folyamatosan verték a partot, minden hullám olyan hang
kíséretében tört meg, mint a mennydörgés. A mentőcsónak
eltűnt, elsodorta a dagály, és gyufaszálakká zúzódott a
bukóhullámokon. Tom kimerült volt, de folyamatosan
végigkutatta a partot, míg nem bukkant olyan emberekre az
Ölyv legénységéből, akik ugyancsak kijutottak a partra.
Megkönnyebbülésére Alf Wilson is köztük volt.
Összegyűjtötte őket, olyan magasan a tengerparton,
amennyire csak merte, és egy csomóban ültette le őket, hogy
védjék egymást az esőtől.
Kinn a tengeren látta az Ölyv testét, amelyen megtörtek a
hullámok, de olyan mélyen volt, hogy néha el is tűnt a
tengerben, ha megemelkedett a vízszint. Tom egyetlen
szempillantással felmérte, hogy soha többé nem fog már a
vízen úszni. A gerince eltört, kettéroppant a teste. Előárbóca
csupán egy csonk volt, a fő- és a hátsóárbóc elsodródott
valahová. Deszkáinak fele mintha kisodródott volna a partra.
Tengeri madarak telepedtek a körülötte úszkáló törmelékre,
mintha hullákból lakmározó keselyűk lettek volna.
Ránézni is alig bírt. Aztán eszébe jutottak az emberek,
akiket elveszített, és elszégyellte magát. A hajót és teljes
rakományát kétszer is odaadná, ha vissza tudná hozni őket.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Francis.
 – Majd kitaláljuk – mondta Sarah. Visszatért az arcszíne.
Már ide-oda járkált a tengerészek között. A sebesülteket látta
el, ahogy tudta, a ruhájukról tépett rongydarabokat és az
usza-dék fából vágott síneket használva.
– Olyat még soha sem tapasztaltam, hogy segít is valamit
a helyzeten, ha csak ülök és magamat sajnálom. – Tom felállt
és tett néhány lépést felfelé a tengerparton. A pálmafák
sérüléseire mutatott, ahol késsel vágták le a kókuszdiót.
– Valaki leszüretelte ezeket. Kell lennie egy falunak a
közelben.
Kicsit arrébb a parttól egy patakot találtak, ami a
szárazföld belseje felé vezetett. A partja mentén egy ösvény
húzódott, amelyet sok láb taposott, ezért sáros volt.
– Francis meg én elmegyünk felderíteni a környéket. –
Felakasztotta az övére a Neptun-kardot. Sarah, Ana, Alf meg
az emberek itt várakoznak.
– Nem! – szólt Sarah határozottan. – Ma már túl közel
kerültünk ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Anával veletek
tartunk.
Tom jobbnak látta, ha nem vitatkozik. Alfot hátrahagyva,
hogy a megmaradt legénységet irányítsa, négyen elindultak a
patak mentén húzódó ösvényen, ami pálma- és jákafák
erdején vezetett keresztül. A fák színe élénkzöld volt, éles
ellentétben a vörös színű földdel. Az esőtől illatos lett az erdő:
nehéz volt a levegő a növényzet és a nedves föld szagától.
Még nem jutottak messzire, mikor Francis felkiáltott. Egy
tövisből készült sövényt láttak maguk előtt, mely egy szerény
vályogházat és a körülötte lévő udvart határolta. Ezen túl
további házak álltak elszórva a patak mellett, mindegyik
ugyanolyan távolságra a többitől, úgy, hogy az egész falu
több mint fél mérföld hosszan nyúlt el. A patakban egy nő állt
derékig vízben, és ruhákat mosott. Szikár, és egy kis
ruhadarabot leszámítva, amit a csípője körül viselt, teljesen
meztelen volt, és úgy tűnt, nem hat rá a zuhogó eső.
– Hát nincs bennük semmi szemérem ebben az országban
– töprengett hangosan Francis.
– Itt nagyon messze vagyunk a londoni társaságtól –
mutatott rá Tom.
– Az ő vallásuk szerint nem szégyellni való a meztelenség
– magyarázta Ana. – Ezen az éghajlaton pedig kevés ruhára
van szükség.
A nő meghallotta, hogy beszélnek, és felpillantott.
Felkiáltott, összekapkodta és magához szorította a ruhákat,
amiket mosott, és kigázolt a partra.
– Várj! – kiáltotta Tom. Az asszony beszaladt az egyik
kunyhóba, és érthetetlen nyelven kiabált valamit. Mielőtt
Tom követhette volna, egy férfi jött ki. Nagyokat lépett, és ő
sem volt másképp öltözve, mint a nő. Mások is előkerültek a
kunyhóikból a mozgolódás hallatán. Hamarosan fecsegve és
mutogatva köréjük gyűlt az egész falu.
Egy aszott, ősz hajú, hosszú szakállú öreg lépett elő,
láthatólag a főnök vagy a vezető. Ana portugálul szólt hozzá,
aztán egy indiai nyelven. A vezető nem reagált. Aztán lassan
válaszolt.
– Te érted ezt? – kérdezte Francis Anától.
– Egy malajálam nyelvjárást beszélnek – mondta Ana. –
Eléggé hasonlít a tamilra ahhoz, hogy rá tudjak jönni, mit
mond.
– Mondd meg neki, hogy ennivalóra van szükségünk. És
kérdezd meg, hol van a legközelebbi kikötő.
 Ana beszélt. Mikor befejezte, a vezető parancsokat
kezdett osztogatni. Egy vékony fiúcska elszaladt az erdőn át.
A nők közül néhányan elmentek, hogy ételt hozzanak. Egy
másik nő a legközelebbi kunyhóhoz lépett egy kupac
valamivel, ami száraz sárnak látszott. Elkente a döngölt
földből készült padlón, aztán végig a falakon is.
– Mit csinál? – kérdezte Francis.
– Takarít.
– Sárral?
Ana ravaszul elmosolyodott.
– Ez nem sár. Ez tehéntrágya.
– Trágya? – kiáltott fel Francis döbbenten. – Hát piszokkal
takarítják a házukat?
– Ezeknek az embereknek a tehén szent – magyarázta
Ana. – Még az ürüléke is megtisztítja a házat.
A nő kilépett. A vezető jelezte, hogy menjenek be.
– Azt akarja, hogy menjünk be.
Tom bekukucskált. Az ajtó alacsony volt, és nem voltak a
kunyhón ablakok. Az egyetlen fény azokon a réseken
szűrődött be, ahol a tapasztott trágya lehámlott a vesszőből
font vázról. De száraz volt, védett az esőtől, és egy kőből álló
körben kis tűz parázslott benne.
Még így is inkább emlékeztetett egy állat óljára, mint egy
házra. Ismeretlen országban, idegenek között Tom ösztönei
azt súgták, ne hagyja magát bezárni.
– Inkább kint ülnék le.
Ana tudatta ezt a szándékát a falusiakkal, de vagy nem
értették meg, vagy ez súlyos megsértése volt az illemnek. Az
emberek Courtney-ék köré gyűltek, és beterelték őket az
ajtón. Többen közülük megtapogatták Tom övén a Neptun-
kardot, megcsodálták bonyolult kialakítását, meg a hatalmas
zafírt a markolatgombon.
Leültek a földre, a falusiak pedig az ajtónál várakoztak,
ügyet sem vetve a bőrüket áztató esőre. Meztelen gyerekek
nyomakodtak át a szüleik lába között, hogy megbámulják az
idegeneket. A nők rizsgolyókat és lencsét hoztak nekik széles
szőlőleveleken tálalva. Tom felfalta az ételt. A hasa többre
vágyott, de a gyerekek vékony felsőtestét és nyurga lábszárait
elnézve úgy gondolta, hogy már így is többet adtak, mint
amire telik nekik.
Mikor befejezték az evést, Tom az ajtó felé indult. A
tömeg nem engedett neki utat.
– Azt mondják, itt kell maradnunk – szólt Ana.
– Miért?
– Az alapján, amit hallottam, azt hiszem, elküldték a helyi
főnökükért – magyarázta Ana. – Ő majd talán tud nekünk
segíteni.
Tom visszament a helyére. Idegesen dobolt ujjával az
agyagpadlón.
– Azt megmondták neked egyáltalán, hogy hol vagyunk?
– Nem. Te nem tudod megmondani az utolsó útirányunk
alapján?
Tom vállat vont.
– A vihar olyan erővel tombolt és hajtott minket maga
előtt, hogy még ötven kilométeres biztonsággal se tudnám.
Talán Ceylonon…
– Ez biztos nem Ceylon – mondta Ana. – Az ottani nyelv
másmilyen.
– Akkor Indiában. A Malabár-parton.
Ana bólintott.
 – Azt hiszem, igen. És ez a segítségünkre lesz. A briteknek
és a portugáloknak a part egész hosszában vannak
kereskedőtelepeik. Keresünk egyet.
– Segítenek nekünk? – töprengett Francis.
– A hajónk nem a mély vízben fekszik – mondta Sarah. –
Talán ha majd elcsitul a vihar, ki tudjuk menteni a rakományt
és akkor meg tudjuk fizetni a segítségüket, ha nem adják
ingyen.
– Attól tartok, a legtöbb árunk tönkrement – mondta Tom.
– De az elefántcsontot talán visszaszerezhetjük. Amellett
Doriannél és Abolinál ott van a Kentaur és vele együtt egy
szép rakomány saját áru. Mikor majd nem érkezünk meg a
találkozóra, visszamennek Fokvárosba. Ha nekünk is sikerül
megtalálni a módját, hogy visszajussunk oda, lehet, hogy
csupán néhány apró sérüléssel megússzuk.
Vártak. Az eső hangosan kopogott a tetőn. A falubeliek
meg se mozdultak.
– Úgy néz ki, mintha várnánk valamire – jegyezte meg
Francis.
– A főnökükre – vetette fel Ana, aki Francis mellett ült, és
nekitámaszkodott, némi meleget keresve. – Ezek az emberek
rettegésben élnek az uraik miatt. Semmit sem tesznek az ő
engedélyük nélkül.
– Remélem, ennél a főnöknél van egy rend száraz ruha,
ami jó lesz rám – mondta Sarah. A bőre viszketett attól, hogy
órákat töltött a nedves, só áztatta ruhában, de nem volt
semmije, amit átvehetett volna.
– És egy hajója, amivel hazavihet minket – tette hozzá
Francis.
– Meg egy darab birkahús – vetette fel Tom álmosan. A
vályogfalnak dőlt. A tűztől lassan átmelegedett. Két napja
nem aludt. A szemhéja lassan elkezdett lecsukódni.
Maradj ébren – mondta magának. – Még nem vagy
biztonságban.
Belecsípett az arcába, hogy ébren tartsa magát. De nem
érzett semmilyen fájdalmat. Nem tudott többé ellenállni. Saját
agyának mély gödrébe zuhant.

Arra ébredt, hogy valaki a kezével rázza. Éppen Sarah-val

álmodott, és egy pillanatra azt gondolta, ő az.
A szeme felpattant. Már nem voltak egyedül a
kunyhóban. Egy csapat falubeli érkezett, azok vonszolták és
húzták, hogy álljon fel. Körülnézett, Sarah-t és a többieket
keresve, de nem voltak ott. Hirtelen teljesen felébredt.
Felugrott, és egy vállrándítással ellökte magától a kezeket.
Aztán lebukott az ajtódúc alá, és kilépett a szabadba.
Sarah, Ana és Francis egy a falubeliek alkotta széles kör
közepén álltak. Velük szemben hét furcsa férfi ült lóháton.
Szigorú arcuk tele volt sebhellyel, testükön páncélt viseltek,
turbánjukat acélsisakjukra tekerték. Mindannyian jól fel
voltak fegyverkezve. Övükben pisztoly és rövid kard volt.
Négyüknél lándzsa is volt, a másik háromnál csupán kard.
Tom Sarah és Ana elé lépett, hogy megóvja őket.
– Kik ezek az emberek? – tudakolta.
A lovasok vezére megsarkantyúzta a lovát, és
előrerúgtatott. Körbejárta őket, és gőgösen bámult le rájuk.
Turbánjának szalagjába tűzve sárga tollat viselt,
mellvértjének berakása pedig aranyból volt. Két szeme között
és az orrán vékony, fehér sebhely kígyózott végig, ami
féloldalas kinézetet kölcsönzött arcának, mintha egyszer
kettévágták, aztán hevenyészve ismét összeragasztották
volna.
Odakiáltott valamit a főnöknek, aki hűvös, magas hangon
válaszolt, miközben meghajolt, és a szeme előtt összecsapta a
kezét.
– Az arrogáns fickó neve Tungar – fordított Ana. – Egy
szubéldár a helyi uralkodó, a csittatinkarai Rání seregében.
Tungar irigykedve bámult a Neptun-kardon lévő zafírra.
Tom a markolatra tette a kezét, és visszabámult rá.
– Mondd meg neki, hogy hajótörést szenvedtünk. Mondd
meg neki azt is, hogy csupán egy kis ennivalót akarunk, és
biztonságos áthaladást a legközelebbi európai telepig.
Ana fordította, amit Tom mondott, Tungar azonban kevés
érdeklődést mutatott mondandója iránt. Mielőtt még
befejezte volna, gorombán a szavába vágott.
– Mit mond? – kérdezte Tom.
– Azt mondja, hogy ebben az országban minden utazónak
fizetnie kell a Ráninak.
– Mondd meg neki, hogy mindenünk, amink van, a
roncsban maradt.
Ana lefordította, Tungar azonban gúnyosan mosolygott
Tomra, majd előrehajolt a nyeregben, és lovaglóostorával a
Neptun-kardra mutatott.
– Nem – Tom megcsóválta a fejét. – A kardot nem.
Családi örökség. Van azonban egy rakomány elefántcsontunk
a roncsban. Ha lecsillapodik a tenger, lemegyünk érte, és egy
részét a királynőjének ajándékozzuk.
Tungar kicsavarta az ostora szíját. Aztán úgy csapott le
vele, mintha kígyó lenne. A vége Tom csuklója köré
tekeredett, és lerántotta a kezét a kard markolatáról. Aztán a
sarkantyújával Tungar hátrálásra kényszerítette a lovát, az
ostorszíjat szorosan tartva. Emberei közül ketten leugrottak
lovuk hátáról, és előrohantak, hogy megragadják a kardot.
Tom kirúgott feléjük, és elfordult. Két másik ember is leszállt,
és körözni kezdett Tom körül, lándzsájukkal a mellkasára
célozva. Tom kihívó arccal, bal kézzel kihúzta a kardot a
hüvelyéből, és megfenyegette támadóit a pengéjével.
Sarah azonban sikoltva rákiáltott.
– Hadd vegyék el, Tom! A Jóisten tudja, hogy nem
érdemes meghalni érte. Hatan vannak veled szemben, aki
egyedül vagy. Le fognak mészárolni, mint egy veszett kutyát.
Tom leengedte a kardot és odavetette Tungar felé. A
fényes penge hegye beleszúródott a földbe, és ott állt meg,
remegve és egyenesen. Tungar csupán egyet rántott az
ostornyélen, leoldotta Tom csuklójáról a szíjat, és
előrerúgtatott a lovával.
Előrehajolt a nyeregből és a kard markolatát megragadva
egyetlen rántással kiszabadította. Aztán ismét
megsarkantyúzta a lovát, és továbbhaladt vele, egyenesen
Tom felé, a penge hegyét pedig az arcának szegezte. Tom
rezzenetlenül állt. Sarah ismét felvisított, és előrerohant, hogy
megpróbáljon a saját testével közéjük állni. De Ana és Francis
megragadta a két karját, és lefogták őt.
Az utolsó pillanatban Tungar függőleges helyzetbe
állította a kardot, és a markolatgombon lévő ragyogó kék
zafírral Tom homlokának közepébe vágott, ahogy elrobogott
mellette. Tom térdre roskadt, a sebéhez kapta a kezét, arcán
pedig vér folyt le, ami az udvar porába ragadt.
Tungar megfordította a lovát, és megállt Tom fölött.
Vigyorgott, és még csak meg se próbálta elrejteni
diadalérzetét, ahogy Tomot gúnyolta.
– Most mit beszél ez az arrogáns disznó? – Sarah közben
keservesen sírt.
– Azt mondja, hogy úrnője, a Rání, örökké
magasztaltassék a neve, nagyon fog örülni az ajándéknak.
Talán még azt a morzsa kenyeret is megadja neki jutalmul,
amit kér tőle, mielőtt ismét útnak indítja.
Tungar elvesztette irántuk az érdeklődését. Élesen
ráförmedt az embereire, mire azok ismét felsorakoztak
mögötte. Mielőtt útnak indult volna, ráköpött Anára, majd
elindította a lovát. Mennydörgő patadobogás közepette
kivezette embereit a faluból, és továbbhaladt a folyópart
mentén.
Sarah leguggolt Tom mellé.
– Megsebesültél?
Tom letörölte a vért a homlokáról. Nagy ütést kapott, de a
vágás nem volt mély.
– Volt már rosszabb is.
Ennek ellenére sziszegett, mikor felállt.
– Mi volt az, amit utoljára mondott?
– Azt mondta, hogy a kalaposok telepe pár mérföldnyire
van innen a parton. Talán a falubeliek főnöke el tudja velünk
küldeni az egyik emberét.
– Kalaposok? – Tom megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Ezt a nevet használják az európaiakra. Ők turbánt
hordanak, mi pedig kalapot.
– Azt hiszem, ez logikus – hagyta helyben Tom.
Ana megtárgyalta a falu vezetőjével, milyen fizetségért
cserébe vinné el őket valaki az európaiak telepére. Tom
felajánlotta a szíjat, amelyen a kék kard lógott azelőtt. Már
úgysem volt semmi haszna, a vezető viszont nagyon boldog
volt vele.
Elindultak hát, elhagyták a falut, és előbb megkeresték
Alf Wilsont meg a legénység életben maradt tagjait a parton,
ahol az Ölyv zátonyra futott. Aztán a vezetőjük észak felé
vitte őket a part menti erdőn át, majdnem teljesen
elhalványult lábnyomokat követve, időnként meg a
tengerparton, ahol mennydörgésszerű hangot adva törtek
meg a hullámok. Néha patakokon és mocsarakon kellett
átgázolniuk a parton.
Mindannyian rettentően éhesek voltak, és gyengék a
kimerültségtől, bár találtak néhány rohadt mangót a fák alatt,
ahová a szüretelők dobták őket. Végre egy széles folyó
partjára értek, ami a tengerbe ömlött. A túlpartján zömök,
kőből épült erőd állt. Zászlórúdján az Angol Kelet-indiai
Társaság lobogója lengett: piros-fehér csíkok, a sarokban a
brit zászlóval.
Az erőd előtti parton hatalmas bukóhullámok törtek meg
és habzottak fel. A dagály vonalán túl jó pár hegyes orrú,
könnyű csónak volt kihúzva a homokra. Az erőd mögött
vagy fél tucat raktárépület állt, a Társaság áruraktárai, egy
csoport pálmazsindelyes kunyhótól körülvéve.
– Nem gondoltam, hogy valaha is így fogok örülni, hogy
meglátom azt a zászlót – jegyezte meg Tom.
Vezetőjük füttyentett, mire a bennszülött hajósok közül
páran a csónakokhoz szaladtak, és betolták őket a folyóba,
hogy átvigyék őket. Mire átértek a folyó túlpartjára,
üdvözlésükre már összegyűlt az erődből egy kis csoportnyi
bámészkodó. Tom vagy egy tucat piros kabátot pillantott
meg, amit a Kelet-indiai Társaságnál szolgáló angol katonák
viseltek, továbbá néhány angol kék kabátos kereskedőt,
valamint három vagy négy hölgyet, akik napernyőik alól
kukucskáltak kifelé. Olybá tűnt, ismét eljutottak a
civilizációba, és szenvedésük immár majdnem véget ért.
Egy szűk, skarlátvörös mellényt viselő zömök kis alak
lépett ki a bámészkodók közül. Még a forró monszun idején
is parókát viselt. A könnyű eső vékony erecskékben mosta le
a púdert a parókáról az arcára és a ruhájára, ragadós fehér
csíkokat hagyva mindenütt.
– Ki az ördögök maguk? Mit keresnek itt? – tudakolta
angolul.
– Ne használjátok az igazi nevemet – súgta oda Tom a
többieknek. – Ezek Guy emberei. Tudjátok mi lesz, ha Guy
megtudja, hogy a háza tájára érkeztünk.
– Tom Weald – jelentette a kövér embernek. – Az
unokaöcsém, Francis; a feleségem, Sarah; és az útitársunk,
Ana Duarte.
Tom tisztában volt vele, milyen rongyosan és rendetlenül
néznek ki valamennyien. A férfi alig leplezett undorral
bámult rájuk.
– Lawrence Foy – mutatkozott be. – Én vagyok a brit telep
kormányzója itt, Brindzsoanban.
– Hajótörést szenvedtünk egy viharban – magyarázta
Tom.
– Hajó? – Foy gyanakodva méregette Tomot. – Miféle hajó
volt az?
– Az Ölyv. Fokvárosból indult, a Jóreménység fokától
Madrász felé.
– Nem tudok ilyen nevű hajóról, ami a Társaság
tulajdonában lenne – lamentált Foy hangosan. – Remélem,
önök nem tartoznak azok közé, akik a Társaságot megkerülve
próbálnak kereskedni.
Tom kitért a kérdés elől.
– Jelen pillanatban, uram, alig vagyunk többek egyszerű
hajótörötteknél.
Foy beleszippantott a levegőbe.
– Te jó ég, uram, önök szörnyen bűzlenek!
– Hálásak lennénk, ha tiszta ruhát vehetnénk fel – ismerte
el Tom.
Foy csücsörített, olyan fájdalmas arckifejezéssel, mint aki
szellenteni akar ugyan, de nem képes rá. Magában
mosolygott. Nyilvánvalóan azon töprengett, hogy lenne-e
valami udvarias módja annak, hogy megszabaduljon ezektől
a kellemetlen vendégektől.
– Jobb lesz, ha velem jönnek, és elmagyarázzák a
helyzetet – mordult fel végül.
Bevezette őket az erődbe. A fegyelem laza, vette észre Tom,
mikor körülnézett. A kapunál nem állt őrség, az egyetlen
őrszem pedig, akit a bástyákon látott, egy ponyva alatt
kucorgóit, hogy védve legyen az esőtől. A kormányzó háza a
belső udvaron állt; fából készült, és pálmazsindellyel fedték
be a tetejét, ami úgy meg tud gyulladni a száraz évszakban,
akár a tábortűz.
– Gondolom, barátságos viszonyt ápolnak a helybeliekkel
– tudakolta Tom.
Foy elhessegetett egy legyet.
– Időnként okoznak nekünk egy kis kellemetlenséget, de
elég, ha egy határozott mozdulattal rácsapunk a kezükre, és
máris megtanulják, hogy rosszul viselkedtek.
 Tom a lovasokra gondolt a faluban, akik elvették tőle a
kardját, de egy szót sem szólt, mikor beléptek a házba. A
talpuk alatt a padlón homok csikorgott. A levegő fojtogató
volt. A sarokban egy fiatal indiai fiú ült, aki egy ágyékkötőt
leszámítva meztelen volt, és egy pálmalevelekből font
legyezőt mozgatott, ami némi kis légmozgást okozott ugyan,
de anélkül, hogy bármi észrevehető hűsítő hatása is lett
volna.
Foy leroskadt egy székbe. Egy tálca datolya volt az
íróasztalán. Hármat a szájába tömött, de nem kínálta meg
vele a vendégeit, akik még mindig álltak. Tom émelygett az
éhségtől.
– Na tehát – mondta Foy, gyümölcsökkel teli szájjal –, azt
mondják, hajótörést szenvedtek. Mi volt a rakományuk?
Ez a kérdés meglepte Tomot.
– Nem igazán hiszem, hogy ennek volna bármiféle
jelentősége, uram.
– Ellenkezőleg, ennek van a legeslegnagyobb jelentősége.
– Foy átható tekintettel nézett rá. Parasztos modora mögött,
ébredt rá Tom, gonosz és kegyetlen intelligencia rejtőzött.
– Elefántcsont. Csipke. Egy kis készáru.
– Európai áru?
– Fokvárosban vásároltuk őket.
– Állítólag. Vannak róla papírjaik? Hajónapló,
szerződések, esetleg számlák, amelyek alátámasztják a
történetüket?
Tom megpróbálta fékezni indulatait.
– Minden papírunk odaveszett a hajón.
– Milyen kényelmes megoldás. – Foy kiköpte a
datolyamagokat a padlóra. – Tudják, mit tesz a Társaság
azokkal, akik betolakodnak a területére. Akár le is
csukathatnám és bilincsben küldhetném vissza magukat
Angliába. Vagy elküldhetném magukat Bombaybe és
átadhatnám Courtney kormányzó úrnak. Bombay messze
van az angol bíróságoktól. Ott a kormányzó szava az egyetlen
törvény. – Foy elhallgatott, és elgondolkozott egy pillanatra,
aztán előrehajolt az asztal fölött – Kivéve, ha esetleg meg
tudunk egyezni, hogy elsimítjuk a dolgot…
Kenőpénzt akar – ébredt rá Tom. Megnyugodott. Korábban
már sokszor volt hasonló helyzetben, ezért most már ismerős
terepen mozgott.
– Sajnos a hajótörés óta semmink sincs! – Tom bús
arckifejezést öltött magára.
Foy összeérintette az ujjai begyét.
– Ó, ez rettenetesen nagy kár!
– Azonban – folytatta Tom – igen jelentős mennyiségű
elefántcsontot szállítottunk. A vihar nem tépte le a hajó
fenekét, talán még mindig ott van. Sekély vízben fekszik. Ha
ad kölcsön egy hajót, cserébe odaadhatjuk a negyedét
mindennek, amit ki tudunk szedni a roncsból.
– Ez meg miféle ajánlat? – Foy olyan képet vágott, hogy
Tom lássa, komolyan meg van sértve. – Magam is ki tudom
menteni a rakományt, és akkor az egészre igényt tarthatok.
– Az igény benyújtásához azonban el kellene utaznia
Londonba, az admiralitás bíróságához – mondta Tom,
felidézve magában azt a beszélgetést, amit az Özvegy
fedélzetén Inchbird kapitánnyal folytatott. – Befolyásos
barátaim vannak Londonban. Esetleg el tudjuk érni, hogy
amíg az ügyet tárgyalják, minden áruját visszatartsák. Egy
egész évad kereskedelmi haszna rámehet.
 Foy hátborzongatóan felnyüszített, mint egy kutya.
– Fenyegetni szándékozik engem, uram?
– Egyáltalán nem, uram! Csak arra szeretnék rámutatni,
hogyan tudunk mindkettőnk számára előnyös egyezséget
kötni.
Foy összeráncolta a homlokát, és az íróasztalán fekvő
papírokat bámulta. Újabb datolyát dobott a szájába, és
hosszan csámcsogva rágta.
– A felét – szólt Foy.
– A felét – egyezett bele Tom. – Ő pedig ételt meg szállást
biztosít számunkra, míg meg nem találjuk a módját, hogy
hazajussunk.
– Lakhatnak a helyőrségnél, és ehetnek a Társaság
asztalánál. Ezen költségeket levonom az összegből, amiben
végül megállapodunk. – Idegesen intett a kezével. – Most
pedig, ha megbocsátanak, a levelezésemmel kell
foglalkoznom.
Tom azon töprengett, vajon nem Guynak akar-e írni, hogy
beszámoljon neki az események alakulásáról. Megtorpant az
ajtónál.
– Említette a bombayi Courtney kormányzó urat. Ismerik
egymást?
Foy felfújta megát.
– Azzal büszkélkedhetem, hogy igen bensőséges
viszonyban vagyunk. Guy Courtney a pártfogóm…, nem
is…, a barátom. Ő biztosította számomra ezt a pozíciót,
miután apróbb szolgálatot tettem neki egy vitában, amit a
szuráti kereskedőkkel folytatott.
Tom magában hálát adott, hogy nem mondta meg Foynak
az igazi nevét.
 – Jól van?
– Jó erőben és egészségben. Úgy tűnik, elég jól érzi magát
ezen az átkozott éghajlaton.
– És a családja? Van egy fia, nem?
A Tom oldalán álló Sarah megmerevedett. Bokán rúgta a
férfit, Foy azonban túlzottan élvezte, hogy elbüszkélkedhet
Guyhoz fűződő kapcsolatával, s hogy mindezt észrevette
volna.
– Sajnos, a fiúban nagyot csalódott. Nagyot csalódott –
ismételte. – Megtagadta az apját, és elszökött a tengerre.
Azóta semmi hír róla. Azt hiszem, Guy az anyja befolyását
okolja ezért.
Tom még többet is akart kérdezni. Foy azonban, későn
ugyan, de észrevette az érdeklődést Tom hangjában.
Féltékeny pillantást vetett rá.
– Ismerik egymást Guyjal?
– Régen ismertük – mondta Tom. – El szokott néha
látogatni erre a telepre?
– Sajnos eddig még nem méltatott minket a jelenlétére. –
Foyt nyilvánvalóan aggasztotta egy kissé ez a kérdés. – A
sógora azonban itt van velünk. Itt, ebben az erődben.
Tom megborzongott. Vajon felismerték? Honnan tudhatta
Foy? És miért mondott sógort? Guyjal testvéreket vettek el
ugyan, de mindenekfelett fivérek voltak.
– Elnézést kérek – mondta Tom üveges tekintettel.
Fegyvert keresve hordozta körbe tekintetét a szobában,
bármit, amit használhatna. El tudná vajon venni a muskétát
az őrszemtől az ajtóban? Ha lövések dördülnek el, mennyi
időbe telik, hogy megérkezzen a helyőrség?
Foy a homlokát törölgette, egyáltalán nem volt tudatában,
milyen hatást tettek Tomra a szavai.
– Hicks kapitány meg a felesége január óta itt vannak
Brindzsoanban. Bár nem hinném, hogy Guy azért küldte őket
ide, mert az hasznukra válik.
Tom meghökkent. Hogy érti ezt? – akarta kiáltani, mielőtt
azonban elárulhatta volna magát, Sarah megszólalt.
– Hát persze – mondta felélénkülve. – Hicks kapitány
Agnes Beattyt, Guy feleségének, Caroline-nak a testvérét
vette feleségül. Kedves Agnes! Mi ketten a legjobb barátnők
voltunk gyerekkorunkban, Yorkban.
Tom nekidőlt az asztalnak.
– Azt akarja mondani, hogy Agnes Beatty itt van?
– Agnes Hicks, ahogy most hívják. Éppen ma délelőtt
találkoztam vele. A férje a helyőrségünk parancsnoka. – Foy
frissen támadt tisztelettel nézett Courtney-ékra. Láthatólag
fontosabb személyiségek, mint azt ő eleddig feltételezte, bár
azt nem tudta pontosan megmondani, hogy mennyire
fontosak. Ez a tény aggasztotta. Egész addigi előmenetelében
Guy Courtney-ra támaszkodott, és tudta, milyen dühös tud
lenni a gazdája, ha bármi olyat is tesz, ami nincs ínyére.
Ugyanígy, bár nem fűzte olyan bensőséges barátság Guyhoz,
mint ahogy mutatta, azt azért elég jól tudta, hogy nemigen
kedveli a családját. Minden körültekintésére szüksége lesz
tehát.
Először is meg kellett szabadulnia a vendégeitől. Széles
mosolyt erőltetett arcára.
– Önök szállást kértek. Biztos vagyok benne, hogy Hicks
kapitány és felesége örömmel látják önöket vendégül az
otthonukban. Azonnal odavezetem önöket hozzájuk.
 Veleszületett kíváncsiságával Tom nem tudta megállni,
hogy alaposan szemügyre ne vegye az erődítményt, mikor
Foy kivezette őket. A fal erős volt, kőből épült,
háromszögletű bástyákkal, amelyekről az egész környéket be
lehetett lőni, ám az egész homokra épült.
– Van tiszta vizük az erődben? – érdeklődött.
– A folyóból vesszük a vizet. – Foy ismét erősen izzadt.
Egy jól kitaposott ösvényre mutatott, amely a folyóparton egy
helyre vezetett, körülbelül négyszáz yardnyira tőlük.
– Ha ostrom alá kerülnének, szomjaznának – jegyezte
meg Francis.
– Ó! Ez soha sem fog megtörténni. A niggereknek nincs
gyomruk a harchoz. Az első muskétalövéstől visítva
szaladnak a dzsungelbe.
Sarah tüsszentett. A raktárépületek mellett haladtak el, és
a feketebors szaga csiklandozta az orrukat. A raktárépületek
ajtaja zárva volt, mivel nem tartózkodtak hajók az öbölben.
– Most, hogy elkezdődtek az esőzések, a part
járhatatlanná vált. Őszig nyomát sem fogjuk látni a
kereskedelemnek – lamentált Foy.
– Elsősorban borssal kereskednek? – kérdezte Francis.
Foy bólintott.
– Már nem fizet olyan jól, mint korábban, de a Kelet-
indiai Társaság előírásai szerint a hajóknak bizonyos
mennyiségben kell belőle vinniük ballaszt gyanánt. A
bennszülöttekkel kötött szerződésünk értelmében az összes
borsra monopóliumunk van, ami ebben az országban terem,
úgyhogy a piac mindkét oldalon tőlünk függ. Ez elég arra,
hogy józan üzletvitel mellett valamelyes haszonra is
reményünk legyen.
Tom el tudta képzelni, mit érthet Foy „józan üzletvitel”
alatt. Azok alapján, amit hallott, a társaság ilyen kis
lerakatainak kormányzói mind személyes hűbérbirtokukként
irányították a helyet, ahol állomásoztak, és ugyanannyira
becsapták a saját munkáltatóikat, mint a bennszülötteket.
Bármilyen haszonhoz jut is Foy, abból kevés fog visszajutni a
Leadenhall Streetre.
– És a helyi kereskedők elégedettek ezzel a
megállapodással? – töprengett Ana.
– Hogy elégedettek-e? – Foy meghökkent képet vágott. –
Ha elégedettek lennének az árral, amit tőlem kapnak, azt
személyes kudarcomnak tartanám.
– Az üzletnek mindkét fél számára előnyösnek kell lennie,
ha hosszú távon gondolkodunk.
– Ismétlem, ezek itt ostoba vademberek. Egy hónappal
ezelőtt néhány helyi kereskedő nem volt hajlandó nekem
eladni az áruját. Rájuk ijesztettem egy kicsit, és el kellett
menniük. Nem volt más választásuk. A Rání, a királynőjük
parancsolta meg nekik.
Tom megmerevedett.
– A csittatinkarai Rání?
Foy ismét óvatos villantást vetett rá.
– Azt ne mondja nekem, hogy őt is ismeri!
– Találkoztunk néhány szolgájával, mikor hajótörést
szenvedtünk. Elloptak tőlem valami értékeset.
– Értékeset, azt mondja? – Foy arca érdeklődve ragyogott
fel. Abban a pillanatban azonban megálltak egy széles,
egyemeletes, indiai stílusú ház előtt, amelyet bungallownak
hívnak. –Megérkeztünk.
Foy bekopogott. Mögötte Sarah és Tom aggodalmas
pillantást váltott. Sarah tizenhat éves kora óta nem látta a
nővérét. Ki tudja, mennyit változott?
Sötét bőrű indiai cselédlány nyitott ajtót. Szemlesütve
meghajolt Foy előtt.
– Mondd meg az úrnődnek, hogy váratlan vendégei
érkeztek.
Jóformán még be sem fejezte, amikor egy asszony lépett
az ajtóhoz. Pislogva bámult a küszöbön álló csoportra.
– Sarah? – mondta alig hallhatóan. – Lehetséges, hogy te
vagy az?
A felismeréstől borzongás futott rajta végig. Elfehéredett.
Tom előrelépett, attól tartva, hogy elájul.
– Kedves Agnes – szólt Sarah, és igyekezett, hogy a
hangja ne legyen túl érzelmes. – Nem tudtam, hogy vajon
felismered-e majd kedves barátnődet, Sarah Wealdet.
Foy gyanakodva nézett egyikről a másikra.
– Nem volt önnek is egy Sarah nevű húga, Mrs. Hicks?
– Szegényke, már évekkel ezelőtt meghalt. – Ágnes
összeszedte magát. Megragadta Sarah kezét és bevezette a
házba. – Muszáj bejönnöd, édesem. És a barátaidnak is. –
Tom, Francis és Ana felé intett. – Kétségkívül sok a
megbeszélnivalónk. Csatlakozik hozzánk, Mr. Foy?
– Sajnos sürgős levelezésem van, azzal kell foglalkoznom.
– Megérintette a kalapját. – Jó napot mindannyiuknak.
Alighogy elment, és becsukták az ajtót, Agnes Sarah
nyakába borult, és olyan szorosan megölelte, hogy levegő
után kellett kapkodnia.
– Sarah – zokogta halkan suttogva. – Lehetséges ez? Azt
hittem, meghaltál Afrikában.
– Majdnem meg is haltam, sőt többször is – Sarah
kisimította Agnes haját az arcából, amit teljesen eláztattak a
könnyek. – De itt vagyok.
– Miért nem értesítettél, hogy még mindig élsz?
– Nem tudtam, hol érhetnélek el. És abban sem lehettem
biztos, hogy ha feladok egy levelet, nem kerül Guy kezébe.
Kissé elhúzódott és a fejével Tom felé intett.
– Emlékszel Tom Courtney-ra?
Agnes már csodálkozni sem volt képes. Csak bámult
Tomra, majd halkan így szólt:
– Tehát igaz volt, amit Caroline mondott nekem: hogy
Tom meg te együtt szöktetek el Zanzibárból.
Tom meghajolt.
– Rég volt már, hogy kihajóztunk a Szeráffal Plymouth-ból
– Sarah és Agnes akkor még kislányok voltak, Tom
szempontjából annyira jelentéktelenek, hogy alig tudta őket
megkülönböztetni egymástól. Csupán a nővérük, Caroline
bűvölte el, aki végül is Guy felesége lett. Az azóta eltelt
években a köztük lévő különbség csak hangsúlyosabb lett.
Agnes haja sötétebb, bőre pedig világosabb volt, mint
testvéréé, Sarah-é, arcán pedig sok gondról árulkodó, feszült
ráncok voltak. Nagyon más lett, mint az a gondtalan
gyermek, aki akkoriban volt. De valószínűleg valamennyien
nagyon mások lettek.
Leültek Agnes szalonjában. Sarah és Tom mindent
elmesélt, attól a pillanattól kezdve, hogy tizenöt évvel
korábban megszöktek Guytól, a zanzibári kikötőből.
Elbeszélték afrikai kalandjaikat, hogy miként keltek egybe
Fokvárosban, egészen odáig, hogy milyen körülmények közt
találkoztak Francisszel Fokvárosban, és hogy szenvedtek
hajótörést Brindzsoan partjainál.
Agnes teljesen kábultan hallgatta, közben Sarah kezét
szorongatta, mintha attól tartana, hogy a nővére megint
eltűnik, ha csak egy pillanatra is elereszti.
– Nem tudom elhinni, hogy itt vagytok – mondta végül
rekedten. – És William Courtney fia, Francis is, egészen
felnőtten! Ez kész csoda!
– A sors egy furcsa fordulata folytán kerültünk ide –
hagyta helyben Tom. – Most azonban azt kell kigondolnunk,
hogyan szabadulunk meg innen. Megbízol a férjedben?
Agnes bólintott.
– Hicks kapitány egyáltalán nincs jóban Guy Courtney-
val. Guy Bombayben minden alkalmat megragadott, amit
csak talált, hogy megalázzon minket. Azt hiszem, szégyell
minket. Guy helyezte el a férjemet ebben a nyomorúságos
végvárban.
– És Mr. Foyban? – kérdezte Francis.
– Mr. Foy csak saját magával törődik. Mint kormányzó a
törvény szerint ő az itteni helyőrség parancsnoka, és tesz róla,
hogy a férjem ezt ne is felejtse el. A felesége pedig úgyszintén.
De a férjemmel gondoskodni fogunk róla, hogy semmit se
tudjanak meg az igazi kapcsolatunkról.
– Akkor biztonságban vagyunk – mondta Sarah. – Hála
istennek!
Azzal ájultan bukott Agnes ölébe.
– Szegénykém! – kiáltott Agnes. – Mit tettem? Itt ültök
hullaéhesen és bőrig ázva a nedves ruhátokban, én meg mást
se csinálok, csak fecsegek itt. Finom ételekre és sok-sok
pihenésre van szükségetek.
 Tom és Francis közös erővel felemelte Sarah-t. A bőre
forró volt, szinte égett a láztól; Tom átkozta magát a sok
szenvedésért, aminek kitette az asszonyt. Lefektették egy
ágyra az emeleten, és a hőség ellenére betakarták egy
pokróccal. Agnes lencséből készült citromos levest hozott,
leült mellé, és gyengéden kanalazta Sarah szájába.
A bejárati ajtó döndülve nyílt ki. Az előcsarnokban egy
férfihang Agnesért kiáltott. Néhány perccel később a férfi
megjelent az ajtóban. Magas, vékony ember, rövidre nyírt
homokszínű hajjal és a naptól vörösre cserzett bőrrel. A
bombayi ezred zöld hajtókás, vörös kabátját viselte.
– Foy mondta, hogy váratlan vendégeink érkeztek. –
Körbehordozta tekintetét a vendégeken, majd kezet nyújtott:
– Elijah Hicks. Szolgálatára!
– Tom… – Tom habozott. – Tom Courtney.
– Courtney? – Hicks hangja rekedtté vált a meglepetéstől
és a gyanakvástól. Agneshez fordult. – Ismersz…
– Rokonok – mondta az asszony. Megsimogatta Sarah
sápadt, forró orcáját. – Ő a húgom, Sarah. Majdnem húsz éve
nem láttam. És az unokaöcsénk, Francis Courtney, William
fia.
Hicks szóhoz sem jutott. Kezet rázott Tommal és
Francisszel, majd meghajolt Ana előtt.
Aztán Agnes kihessegette valamennyiüket. – Sarah-nak
most nyugalomra van szüksége, nem pedig arra, hogy egy
csapat férfi körülötte tömörüljön. Menjetek!
Magukra hagyták az asszonyokat, és visszatértek a
szalonba. Hicks ingeket és nadrágokat hozott a férfiaknak,
hogy átöltözhessenek. Francisre jól illettek, Tomnak nehezére
esett begombolni az ingét. Hicks édes fehérbort töltött nekik.
Egy cselédlány halas-rizses ételt hozott.
– Ez az átkozott hőség – panaszolta Hicks. – Csak Isten a
tudója, hogy éltem ezt túl ilyen sokáig.
Sután ültek ott, iszogatták a bort, és nézték, ahogy a
csendes eső mossa a vidéket. Hicks kevés szavú ember volt,
és úgy tűnt, nem tudja, mit mondjon ezeknek az igencsak
váratlan vendégeknek.
Tom poharával az erőd felé mutatott.
– Úgy tűnik, ez a telep nem nagyon van védve.
Hicks összevonta a szemöldökét.
– Ez Foy műve. Olyan féltékeny a méltóságára, hogy azt
képzeli, nekem minden parancsom nyilvánvalón az ő
ellehetetlenítésére szőtt mesterkedés, ezért lefújja azokat.
Nem vethetem föl, hogy gyakorlatoztatnám az embereimet,
felderíteném a vidéket, vagy akár csak hozzálátnék az erőd
rendbe szedéséhez anélkül, hogy ne találna ki valami trükköt,
hogy megakadályozzon ebben.
Tom örült, hogy a helyőrség védelme nem Ágnes férjének
a hibájából olyan silány. Az első benyomás alapján
megkedvelte a férfit, józan viselkedése és egyenes
beszédmódja miatt. Jó, ha egy ilyen ember az ő oldalukon áll.
És a sógorom – gondolta, megint eltöprengve a véletlenen,
hogy Agnes és Sarah annyi év után találkozott ezen a távoli
földön.
– Barátságosak a helyiek?
– Nem annyira, mint szeretném. Foy minduntalan
provokálja őket. Csak a saját haszna lebeg a szeme előtt, és
egyáltalán nem látja, milyen kárt okoz. Egy szem borsot sem
engedne el abból, ami jár neki, bár az emberek, akik hozzák,
éheznek. Arra kényszeríti a kereskedőket, hogy adják el neki
bármi áron, amit csak meg akar szerezni, és Isten legyen
hozzájuk irgalmas, ha nem állnak kötélnek.
– Csodálom, hogy nem adnak jobban hangot a
rosszallásuknak.
– Foy úgy gondolja, hogy a Rání majd féken tartja őket.
Tom elfintorodott.
– Most hallok harmadszor erről a Ráníról. Ki ő?
– A helyi királynő. Nagyon fiatal, de az alapján, amit
láttam, olyan az esze, mint egy kígyónak. Az udvara két
pártra szakadt: az egyik részük szeretne velünk kereskedni, a
másik legszívesebben visszakergetne minket a tengerbe. A
Ráni féken tartja őket, de nem könnyű egyensúlyt tartani
köztük.
– Ha az én tapasztalatomból bármire is lehet
következtetni, nem bánnak finoman az angolokkal. – Tom
elmesélte vesszőfutását a faluban.
Hicks bólintott.
– Ismerem azt a Tungar nevű embert. Ő a Rání egyik
századosa. Gyűlöli az angolokat: a bors kereskedelme az ő
nagybátyjai kezében volt, mielőtt idejöttünk volna.
– Elvett tőlem valamit, ami nagyon kedves nekem. Egy
kardot, ami már nemzedékek óta az én családomé volt.
Vissza kell szereznem. – Most, hogy már biztonságban voltak,
megszáradtak és ettek, a gondolatai azonnal a kék kard felé
fordultak. Több volt, mint fegyver, az ő tudatában a Courtney
család minden dicsőségét és örökségét jelképezte. Mindent,
ami megmaradt belőlük, most, hogy High Weald elveszett.
Tom ott és akkor esküt tett: nem hagyja el ezt a helyet
anélkül, hogy a kék kard ismét az ő kezében ne legyen.
– Foy azt tervezi, hogy három nap múlva követséget küld
a Ráníhoz – mondta Hicks. – Tungar egy ideje megint zaklat
minket, és Foy azt reméli, hogy sikerül térdre kényszeríteni.
Akkor esetleg megpróbálkozhatsz a Ráníval, bár úgy fogod
találni, hogy sokkal könnyebben fogad el ajándékot, mint
amilyen könnyen megválik tőle. Ugyanolyan hiú a
méltóságára, mint Mr. Foy.
– Ez elég érdekes találkozásnak ígérkezik – hagyta
helyben Tom elgondolkozva.

Tom aznap éjjel úgy aludt, mint egy hulla, és mikor

felébredt, látta, hogy alábbhagyott az eső. Sarah állapota is
javult, bár amikor Agnes reggelit hozott neki, csupán néhány
kanál zabkását tudott megenni.
Egy szolga érkezett egy üzenettel Foytól, melyet Tomnak
címzett. Tom azon töprengett, miért nem vette a fáradságot,
hogy megtegye az erődtől a kunyhóig tartó pár száz yardos
utat, és maga adja át.
„Remélem, nem feledkezett meg az egyezségünkről” –
állt az üzenetben.
– Azt akarja, hogy menjek és nézzem meg a roncsot –
vonta le a következtetést Tom. – Nyilvánvalóan azon
aggódik, hogy a nyakán maradunk, ha nem fizetjük ki a
számlát.
– Veled tartok – ajánlotta fel Hicks.
– Örömmel veszem – mondta Tom hálásan. – Ha
módodban áll kissé hanyagolni az itteni kötelességeidet.
Hicks felhorkant.
– Amennyi hasznos dolgot csinálok itt, afelől akár
kókuszt is szedhetnék! Mr. Foy örülni fog, hogy nem lát
engem egy napig.
Tom nyolc embert talált az Ölyv legénységéből, akik elég
erősek voltak már ahhoz, hogy megtegyék az utat. Hicks
adott még hozzájuk négy szipojt a saját emberei közül.
Ezeknek egy Móhit nevű havéldár volt a vezetője, akinek álla
alá lógó fenséges bajusza volt. A havéldár a bombayi
seregben az őrmesternek felelt meg, és Tom azonnal látta a
két ember közötti kötetlen tiszteletből, hogy Hicks teljes
mértékben megbízik benne.
Egy kölcsönzött gallivaton hajóztak ki a folyótorkolatból,
egy helyi hajótípuson, amely akkora volt, mint egy nagyobb
mentőcsónak, de háromszögvitorlát viselt, mint egy dhow.
Tom aggódva figyelte az időjárást, de úgy tűnt, hogy a vihar
már alábbhagyott. A gallivat könnyedén siklott a parti széllel,
latin vitorlája megfeszült.
– Bárcsak itt lenne Dorian! – vigyorodott el Tom. – Ő
tudná, hogyan hozza ki belőle a legtöbbet.
– Ha a szerencse kedvez nekünk, hamarosan együtt
fogunk kávézni vele meg Abolival Gombrunban, és iszunk a
vagyonra, amit szerzett.
Mivel szárazföldi úton érkeztek Brindzsoanba, Tom
egyáltalán semmit se ismert föl a tengerparton. Néhány óráig
hajóztak, folyamatosan figyelve a láthatárt. Lógott az eső
lába, és szürke volt az ég: nem telik bele sok idő, és a
monszun következő rohama is megérkezik.
Megkerültek egy kis kiszögellést, és egy hosszú, de sekély
öbölbe értek. Ott volt az Ölyv. semmi egyéb, mint egy sötét,
szétroncsolódott hajótest. A szél meg a hullámzás közelebb
sodorta a parthoz, olyan sekély vízbe, hogy szétzúzott
fedélzete kilátszott a vízből.
 De nem volt teljesen elhagyatott. A fedélzeten három
ember állt; a parton álló nagyobb csapatnak mutogattak
valamit és kiabáltak. Ezek egy ökörfogat körül tömörültek,
aminek az istrángjai a roncs közelében a tengerbe futottak.
Amíg Tom nézte, a hajcsárok vesszővel hajtották az ökröket
egyre jobban előre. Az ökrök nehézkesen haladtak. A
láncszemekről csöpögött a víz, ahogy a lánc kicsúszott a
tengerből. Az ökrök tovább húzták a láncokat, amíg a
tengerparttól jó messze eltűntek egy irtásban a fák között,
amelyet mintha éppen ebből a célból vágtak volna ki.
– Az egész hajót ki akarják vonszolni a partra? –
töprengett Francis.
Hicks már egy ideje a látcsövén keresztül figyelte, mi
folyik a parton. Átadta Tomnak a messzelátót. A lencsén
keresztül Tom egy sötét, cápaszerű alakot látott a hullámok
alatt.
Mikor az ökrök kihúzták a vízből, látta, hogy amit az
előbb csak egy sötét foltnak látott, az egyik kilencfontos ágyú
hosszú csöve. Amint kiért a vízből, odaszaladtak hozzá jó
páran, és egy sor farönkre emelték, hogy könnyen tudjon
gurulni.
– Mit csinálnak vele?
– Az európai ágyúk olyan értékesek a bennszülötteknek,
mint az arany – mondta Hicks. – Akár még a saját súlyuknak
megfelelő mennyiségű aranyat is kifizetnének érte, de
fegyvert még Guy bátyád sem hajlandó nekik eladni.
Akármilyen sok haszon is van benne, attól fél, hogy az
ágyúkat egy napon az ő hajói és telepei ellen fordíthatják.
Tom ismét végigpásztázta a partot. Az ágyú már felért a
fákig. Az ökröket már kifogták, és éppen visszahajtották a
partra, ahol két férfi kigázolt a roncshoz a láncok végével.
Nyilvánvaló volt, hogy a hajó egész fegyverzetét ki akarták
menteni a roncsból.
A messzelátóval Tom megtalálta a csoport vezetőjét.
Magas, széles vállú, derékig meztelen férfi volt, aki
kimagaslott a többiek közül. A mellén keresztbevetett
szíjakról pisztolyok lógtak, övében pedig egy pár kard.
Rövid, határozott utasításokkal irányította embereit, Tom
szemét nem kerülte el, hogy milyen fürgén ugranak
engedelmeskedni neki. Nem egyszerűen jól voltak idomítva,
féltek tőle.
– Úgy néz ki, mint egy igazi gonosztevő – dörmögte Tom.
Valahogy elbizonytalanította és idegessé tette ez az ember. –
Ki ez?
Hicks visszakérte a messzelátót.
– Korábban még nem láttam ezt az alakot. Talán újonnan
került a Rání szolgálatába.
– Vagy egy bandita.
– Ugyancsak bátor banditának kell annak lennie, aki ki
mer fosztani egy hajóroncsot a Rání fennhatósága alá tartozó
partvidéken. És egy ágyút elvinni az nem olyan, mint utazók
erszényét ellopni. Ennyi embert hozni, meg egy egész csapat
ökröt…, nem is beszélve arról, milyen nehéz elszállítani az
ágyúkat. Nem tehetnék meg a tudta nélkül.
– Akkor úgy tűnik, mást is vissza kell tőle kérnünk,
nemcsak a kardomat, ha meglátogatjuk.
Hicks összeráncolta a homlokát.
– Nekem ez nem tetszik. Lefogadom, ebből még valami
disznóság lesz.
A parton az emberek már meglátták a gallivatot.
Integettek és kiabáltak, bár Tom nem tudta megállapítani,
hogy magukhoz hívják-e, vagy épp figyelmeztetik, hogy
távozzon innen. Ismét átvette a messzelátót.
– Irányt tartani – mondta Alf Wilsonnak, aki a kormányt
kezelte. Túl sokan vannak ahhoz, hogy szembeszálljunk
velük, és nem szabad megtudniuk, hogy olyasmit vettünk
észre, ami nincs rendjén. Azt nem gondolta, hogy a parton
lévő embereknek is lenne távcsövük; kis szerencsével talán
észre sem vették, hogy a gallivatban európaiak ülnek.
Hicks olvasott a gondolataiban.
– Ha arról akarjuk meggyőzni őket, hogy csak véletlenül
jártunk éppen erre, jobb lenne eltenni azt a messzelátót. A
bennszülött halászoknak általában nincsenek efféle dolgaik.
– Természetesen – szólt Tom, és kissé ostobán érezte
magát. Remélte, hogy az emberek a parton nem vették észre;
kevés napfény volt, ami visszaverődhetett volna a lencséről.
Még így sem tudta azonban megállni, hogy egy utolsó
pillantást ne vessen a vezetőjükre, aki talán még ilyen
messziről is észrevette a szokatlan mozdulatot. Talán puszta
véletlen volt az egész. Bárhogy legyen is, abban a pillanatban,
hogy Tom a szeméhez emelte a teleszkópot, a férfi felnézett,
és egy pillanatra farkasszemet néztek a lencsén át. Tom biztos
volt benne, hogy még soha sem látta azelőtt, mégis amikor
ráfókuszált az idegen arcára, a gerincén végigfutott a hideg.
Valami intuíciója támadt, a felismerés egy
megmagyarázhatatlan villanását érezte. Mintha a saját
tükörképét látná.
Leengedte a messzelátót, és a bőrtokjába csúsztatta. Úgy
határozott, hogy ostoba képzelgés volt csupán, vagy talán
csak álmodta.
 Ismét eszébe jutott az az élénkzöld villanás a láthatáron,
még Fokvárosban. Egy lélek tér vissza a halálból.
A messzelátó nélkül szemlélve a parton lévő férfi alig volt
nagyobb, mint egy hangya. Tom azonban mégsem tudta
levenni a szemét róla, míg meg nem kerülték a fokot, és el
nem tűnt Tom szeme elől.
És a Brindzsoanba vezető egész visszaúton nem tudta
elfelejteni Hicks figyelmeztetését.
Ebből valami disznóság lesz…

Christopher előrekúszott a szakadék széléhez.

Kikukucskált egy rothadó farönk fölött, és egy karavánt
pillantott meg odalent. Elöl egy lefüggönyözött gyaloghintó
haladt, melyet nyolc rabszolga hordott a vállán. Mögötte húsz
fegyveres vonult.
Tamána odajött mellé.
– Mondtam, hogy bölcs dolog várni.
Három nappal korábban már látták ugyanezt a karavánt
elhaladni itt, de akkor az ellenkező irányba tartott.
Christopher már akkor támadni akart, Tamána azonban azt
tanácsolta, hogy legyenek türelemmel.
– Textilárut visznek Brindzsoanba, az angol telepre -
mondta akkor. – Mikor majd visszajönnek. Addigra már
eladták azt a sok nehéz textilbálát aranyért.
Christopher most látta be, hogy valóban így történhetett.
Három nappal korábban vagy száz bennszülött teherhordó
követte a gyaloghintót, akik hatalmas, finom szövésű
vásznakat tartalmazó csomagokat egyensúlyoztak a fejükön.
Mostanra már szélnek eresztették a teherhordókat, helyüket
egyetlen öszvér vette át, aki roskadozott a hátára kötözött
zsákok súlya alatt. Christopher csodálkozott, hogy a jószág
egyáltalán meg tud mozdulni, miközben annyi őr veszi körül.
Kicsit hátrébb húzódott.
Egy szikrányi rosszérzés fogta el, s azon töprengett, miért.
Egyértelműen nem lelkiismeret-furdalásról volt szó. Az alatt
a hat hónap alatt, mióta Tamána banditáinak társaságához
csatlakozott, többször tett már ilyet, mintsem meg tudta
volna számolni. Magányos utazókat raboltak ki és gyilkoltak
meg, jól őrzött karavánokat fosztottak ki. A siker felhívta
rájuk a figyelmet, ami egyfelől hasznos volt – bandájuk
mostanra tizenkét fősre duzzadt –, másfelől kellemetlen.
Csupán három hete költöztek át a csittatinkarai királyságba,
hogy elszökjenek egy uralkodó elől, aki eltökélte, hogy elfogja
az országa útjain garázdálkodó összes banditát.
– Biztos vagy benne, hogy most kellene támadnunk?
Tamána szája ördögi mosolyra húzódott.
– Annak a szegény öszvérnek le fog szakadni a háta, ha
nem könnyítünk a terhén. Félsz?
– Dehogy félek.
– Akkor csapdát kell állítanunk, mielőtt meglépnek.
Kézenfekvő hely volt ez arra, hogy lesben álljanak. Az út
egy szűk vízmosáson kígyózott keresztül, amelyet kimélyített
az esőzés. Odafönn a lejtő tele volt kisebb-nagyobb sziklával,
amelyek megfelelő búvóhelyül szolgáltak. A fegyveres őrök
is tudták ezt. Ahogy nézte őket, Christopher látta, hogy
meglazítják a kardjukat a hüvelyében. A vezetőjük –
nagydarab, vörös turbános férfi – valami parancsszót
vakkantott. Azok, akiknek volt puskája – négyen voltak
ilyenek –, elővették a kanócot, meggyújtották és ráerősítették
a muskétára. Végighordozták tekintetüket az őket körülvevő
meredek lejtőkön, figyelmesen kutatva bármilyen jelét a
mozgásnak. Christopher, aki gyakorlott volt a láthatatlanul
maradás művészetében, visszatartotta a lélegzetét is.
A karaván befordult a kanyarba, és izgatott kiáltozás
közben megtorpant. Egy fa feküdt keresztben az úton, és
teljesen elzárta azt. Az őrök védelmezőn, arccal kifelé
körbeálltak a gyaloghintó és az öszvér körül. Christopher
látta, hogy a parancsnok megvizsgálja a fa törzsét. Értette a
dolgát. Ha a fatörzs fejsze nyomait viselte volna, tudná, hogy
szándékosan döntötték ki.
De nem voltak fejszenyomok. Ez így volt kitervelve.
Christopher emberei órákat töltöttek azzal, hogy kiássák a
gyökereket, míg a fa a saját súlyánál fogva ki nem dőlt, és úgy
szórták vissza a földet, hogy természetes eróziónak tűnjön.
Sikerült megtéveszteni a parancsnokot. Míg a kovás
puskás emberek őrt álltak, a többiek letették a fegyverüket,
hogy el tudják vonszolni a fát az útból. Gyorsan dolgoztak, az
is sarkallta őket, hogy maguk is féltették az életüket, de a
kapitány kurtán vakkantott parancsaitól is tartottak. Percek
alatt elgurították az útból a nehéz fát, s vele együtt a rájuk
telepedő aggodalom súlyától is megszabadultak. Az út tiszta
volt. Christopher látta, hogy mosolyognak, és hallotta, hogy
nevetgélnek, ahogy azok az emberek szoktak, akik zavarba
jönnek saját szorongásaiktól és félelmeiktől, de aztán hirtelen
megkönnyebbülnek. A lefüggönyözött gyaloghintóból egy
kéz nyúlt ki, és intett, hogy menjenek tovább.
Az első nyíl, amit kilőtt, a torkán döfte át a parancsnokot.
A második az öszvért találta el. Tamána embereinek volt
puskája, az első támadáshoz azonban mindig íjat használtak.
Emiatt az áldozatok nem vették észre, hogy honnan jönnek a
lövések. Meg voltak zavarodva, mert sehol nem volt egy
árulkodó füst-felhő, ami jelezte volna, hogy merről lőnek
rájuk.
Parancsnokuk nélkül az őrök közt fellazult a fegyelem.
Vakon lövöldöztek, elpazarolták a drága golyókat, és saját
puskájuk füstjétől nem láttak. Mielőtt még újra tölthettek
volna, Tamána emberei lezúdultak a lejtőn. Christopher
kitekerte az urumiját, és csatlakozott hozzájuk. A szurdokot
betöltő füstfelhőn keresztül egy őrt látott, aki vadul
igyekezett újratölteni kovás puskáját. Az urumi
keresztülröpült a levegőn, és felhasította mellkasát.
Christopher gyakorlott mozdulatokkal visszahúzta,
megcsavarta a nyelét, aztán egy másik őrt a térdhajlatában
talált el, és elmetszette az inait. Az őr visitva esett össze.
Nem is olyan régen még egyike lehetett volna azoknak az
őröknek. Most már vadász lett. Keresztülvágott a füstön, alig
kellett felemelnie a kardját, mivelhogy az emberei elintézték a
megmaradt őröket. A karavánból hamarosan már csak a gya-
loghintó hordozói voltak talpon; nyolc derékig meztelen,
széles vállú férfi. A támadás olyan gyors és kegyetlen volt,
hogy meg sem tudtak mozdulni.
Felfegyverezve veszedelmes ellenfél lehetett volna
belőlük. Christopher azonban azt az egyet biztosan
megtanulta Indiáról, hogy a kasztrendszer mindent behálóz.
Egy hintóhordó nem harcol, ahogy egy harcos sem fejhet
tehenet. Az ember születése határozza meg a sorsát.
Tehát nem lepődött meg, mikor a hordozók ledobták a
hintót, és elmenekültek. Ezt várták tőlük. Hagyta őket futni,
és a ledobott gyaloghintó felé indult.
 A függöny szétvált. Zöld selyemköntöst viselő, kicsi,
kövér ember dugta ki a fejét. Arcáról leolvadt a harag, helyét
szánalmas félelem vette át, mikor felfogta, mit lát, és hogy
Christopher kivont karddal áll ott fölötte.
A férfi elkezdte sorra lehúzogatni a gyűrűit, és
Christopher lábához hajigálni őket. Christopher élvezettel
figyelte, milyen nehezére esik a szoros karikákat a dagadt
ujján keresztül lehúzni.
– Gyorsabban menne, ha levágnám őket – vetette fel
segítőkészen.
A férfi feljajdult és megkettőzte igyekezetét. Egyik vörös,
kalcedonnal és rubinttal kirakott gyűrűje olyan szoros volt,
hogy letépett egy csíkot a bőréből, mikor levette. A sebből
öm-leni kezdett a vér.
Christopher a férfi torkához érintette a kardja pengéjét.
Az teljesen mozdulatlanná vált.
– Ne pazarold az erődet! Majd elveszem őket, ha már
meghaltál.
A férfi visszahúzódott a gyaloghintóba. Christopher
erőszakosan széthúzta a függönyt, és egy gazdagon hímzett,
illatszertől jó illatú párnákkal teli lakosztályt pillantott meg.
Azon gondolkozott, vajon mennyiért lehetne eladni őket. Jó
lenne elkerülni, hogy véresek legyenek.
– Kérlek! – könyörgött a foglya. – Tudod, ki vagyok?
– Nem – felelte Christopher.
Mivel szemével éppen a férfi vagyonát mérte fel, nem
látta azt a ravasz pillantást, amely átfutott a kereskedő arcán.
– A nevem Mahéndra Púla. A fivéreim mind gazdag
kereskedők; csinos váltságdíjat adnak, ha szabadon engedsz.
– Nem ejtünk foglyokat – magyarázta Christopher
szelíden.
– A fivéreim nem laknak messze. Néhány nap alatt
megszervezhető, hogy fizessenek. – A férfi térdre roskadt, és
a földön kúszott-mászott. – Hamarosan elkezdődik az esős
évszak. Nem lesz több karaván, amit kifoszthatnátok. Nem
lenne hasznosabb számotokra, ha az utolsó merész akcióval
annyit keresnétek, hogy kényelmesen megéljetek a monszun
alatt?
– Elég kényelmesen megélek az aranyból is, amit az
öszvéren szállítotok.
A kereskedő szeme elkerekedett.
– Hát ezért ölted meg az embereimet? Ezért?
– Mi másért? – Christopher felemelte a kardját, hogy
megölje, és élvezettel nézte az áldozata arcán tükröződő
rémületet. A párnák nem számítanak. Majd eladja őket
valami guberáló parasztnak, akit nem érdekelnek a vérfoltok.
Lecsapott a karddal…
– Várj!
Tamána hangjára a penge a kereskedő nyakától
egyhüvelyknyire megállt. Ez volt az egyetlen hang, amely
megállíthatta Christophert. Megfordult, és látta, hogy
Tamána szalad felé, kezében egy duzzadó
nyeregtarisznyával. A kereskedő könnyekben tört ki.
– Mi az?
Válasz helyett a lány talpra rántotta a kereskedőt, és a
koponyájához szorította a pisztolyát.
– Hol az arany?
– Nem volt az öszvéren? – szólt Christopher.
Tamána bal kézzel kinyitotta a nyeregtarisznyát. Egy kis
üveg cseresznyepálinka esett ki, és darabokra tört a földön.
Utána egy papírba bugyolált csomag következett, mely
hangos döndüléssel ért földet. Elvágta a papírt a kardjával, és
keresztben egymásra halmozott lapos, fekete fémrudak
bukkantak elő.
– Ólom?
A kereskedő felemelte a kezét, hogy elhárítsa a várható
csapást. Christopher félrelökte a rudat.
– Hol az arany?
– Nincs arany.
– Akkor mi történt a gyapottal, amit három napja vittetek
Brindzsoanba? – tudakolta Tamána.
– A brindzsoani angol ügynök egy tolvaj. Elveszi az
árumat, de nem fizet érte. A fizetség egy részének fejében ezt
az ólmot adta nekem. Sajnos a száraz évszakig kell várnom
arra az aranyra, amivel tartozik.
– Hazudsz – mondta Tamána hűvösen. – Vetkőztesd le!
És ha nem találjuk meg az aranyat a ruhája alatt, kinyitjuk, és
megnézzük, mi van a belsejében.
– Ne! – visított a kereskedő. – Holtan semmit sem érek
nektek. Élve értékes lehetek.
– Azt szeretné, hogy váltságdíjat kérjünk érte – mondta
Christopher.
– Mi nem szoktunk foglyokat ejteni – mondta Tamána
egyszerűen. – És hogyan szedhetnénk be ezt a váltságdíjat
anélkül, hogy lelepleznénk magunkat? A családod újra és
újra megpróbálna jobb árat kialkudni, és valahányszor
üzenetet váltanánk, azt kockáztatnánk, hogy a nyomunkra
bukkannak.
– Nem fogunk tárgyalni – ígérte a kereskedő –, mondjatok
egy összeget. Üzenetet küldök a fivéreimnek, és meghagyom,
hogy szó nélkül fizessenek. Ott hagyják egy biztonságos
helyen, ahol csak akarjátok.
– És miért tennék ezt, ha nem lennének biztosak abban,
hogy élve kapnak vissza téged?
– Mert másképp biztosak lennének abban, hogy nem
kapnak engem vissza élve. – A kereskedő mintha visszanyert
volna valamit a hidegvéréből. Lecsavarta ujjáról az utolsó
gyűrűket, és Tamána felé nyújtotta őket. – Egyszerű
kereskedő vagyok. Miért ne köthetnénk olyan üzletet, mely
mindkettőnknek hasznára válik?

– Nem bízom benne – mondta Tamána.

Egy szikla mögött kuporogtak, és suttogva beszélgettek.
Az éj sötét volt, a holdnak csak egy vékony szelete látszott, ez
is alig keltette fény benyomását. Ez nem volt véletlen. A
találkozó minden részletét előre megtervezték és megvitatták:
a helyet, az időt, meg hogy milyen utasításokat adjanak. Egy
tucat lehetőséget vettek fontolóra és vetettek el. Christopher
többször is azt gondolta, hogy Tamána egyszerűen azzal vet
véget a vitának, hogy megöli a foglyukat, Púlát. Ez még
mindig elképzelhető volt.
Az éjszakai levegőben hirtelen mély huhogás hangzott fel.
Akár bagoly is lehetett volna, de a hang semmilyen bagolyéra
sem hasonlított, amely valaha is létezett. Christopher
megmerevedett.
– Ez a jel.
Egy sziklás mélyedést választottak e célra a hegyekben,
messze minden falutól és főúttól. Az út mentén végig
őrszemeket állítottak fel, hogy a csalásnak vagy a rossz
szándéknak minden jelét kifigyelhessék. Most aztán kiderül,
hogy Púla olyan ember-e, aki tartja a szavát.
– Mindenképpen meg kéne ölnünk – aggodalmaskodott
Tamána. – Felismeri az arcunkat és tudja a nevünket. Amint
hazaér, a királynőhöz fordul, az pedig kiküld egy csapat
katonát. Megint költöznünk kell majd.
– Ártalmatlan bolond – vetette ellen Christopher. – Hálát
ad majd az isteneinek, hogy élve megúszta, és teljesen
elégedett lesz. Mellesleg, ha azután öljük meg, hogy átvettük
a váltságdíjat, annak a híre el fog terjedni. Ha legközelebb
túszt ejtünk, a családja nem fizeti majd meg a váltságdíjat.
Tamána vállat vont.
– Így is elég aranyunk van már.
– Nincs olyan, hogy „elég arany”.
Elhallgattak, mert léptek reccsentek a köves földön. Két
hordár lépett az üregbe, majdnem összeroskadtak a súlyos
ládától, amit ketten hoztak idáig. Sajgó karjukat masszírozva
tették le a terhet, és a sötétséget pásztázták.
– Púla uramért jöttünk – mondta az egyik.
Christopher érezte, hogy mellette Tamána a pisztolyáért
nyúl. A karjára tette a kezét.
– Lehet, hogy van magyarázat.
– Azt mondtuk, hogy csak egy embert küldjenek! –
kiáltotta Tamána. Hangja visszaverődött a kövekről, ezzel
zavarba ejtette a jövevényeket, mert nem tudták
megállapítani, hol is tartózkodik. A hordárok vadul
körbepillantottak. Christopher még a sötétben is látta, hogy
meg vannak rémülve.
– A láda túl nehéz, egy ember nem bírja el! –
mentegetőzött magas hangon az egyik hordár.
 – Akkor megszabadítunk titeket a terhetektől.
– Hol van a gazdánk?
– Elengedjük, ha megszámoltuk a pénzt. Most tűnés! –
Tamána a levegőbe lőtt. A visszhangból úgy tetszett, mintha
egy egész seregnyi lövész sortüze dördült volna. A hordárok
elszaladtak arra, amerről jöttek.
Christopher és Tamána várt egy darabig. A láda ott állt
középen, mint egy pogány oltár. Christopher körmével
megvakarta a tenyerét, amely szinte viszketett, hogy kinyissa,
de nem mozdult, amíg az őrszemük meg nem érkezett az
ösvényről, és nem jelezte, hogy tiszta a levegő.
– Egyedül érkeztek – erősítette meg –, és úgy szaladtak el,
mintha egy tigris lett volna a sarkukban.
Christopher a ládához lépett. Kemény mahagónifából
faragták díszesre; nyilván fűszerek vagy gyógyszerek
tárolására használták, mert erős ánizsillatot árasztott.
Felemelte a tetejét, és még a gyér holdfénynél is meglátta
benne az aranyat csillogni. Felmarkolt egy csomó érmét és
érezte, ahogy a fémdarabok átcsusszannak az ujjai között.
Tamána kilökte őket a kezéből, és becsapta a láda fedelét.
– Később. El kell tűnnünk innen, mielőtt a hírvivők
összeszedik magukat, és erősítéssel térnek vissza.
– És Púla?
A lány szeme villanásából értette, mire gondol.
Hüvelykujjával görbe tőre élét próbálgatta.
Christopher belerúgott a ládába.
– Több pénz van benne, mint amennyit egy karavántól
valaha is zsákmányoltunk volna.
– Kivághatnánk a nyelvét, hogy ne tudjon személyleírást
adni rólunk – dünnyögte Tamána elgondolkozva.
 – Még mindig tud írni – mutatott rá Christopher.
– Akkor levághatnánk mindkét kezét, hogy ezt
megakadályozzuk.
– A családja esetleg úgy érezné, hogy megszegtük az
egyezséget – töprengett Christopher. Ebben az érzékeny
hangulatban nem tudta megmondani, hogy Tamána húzza-e
őt, vagy komolyan megfontolja a dolgot.
Tamána nem felelt, hanem füttyentett az embereinek.
Elővonszolták Púlát, aki lépni is alig tudott, és majd elesett a
barlangban. A szeme be volt kötve, kezét megkötözték a háta
mögött. Még a meleg, monszun előtti éjszakában is
borzongott és remegett.
Christopher Tamána arcát mustrálva próbált rájönni, mi a
szándéka a férfival.
– Miért csináljuk ezt, ha nem a pénzért? – kérdezte.
Tamána lassan bólintott. Visszacsúsztatta a tőrt az övén
lógó hüvelybe. Christopher óvatosan kifújta a levegőt.
Egyáltalán nem érdekelte Púla; boldogan alávetette volna
bármilyen kínzásnak, ha azt gondolja, hogy ez hasznukra
lehet. De ez jobb üzletnek ígérkezett.
– Itt maradsz – mondta Púlának Tamána – és imádkozol,
hogy valaki rád találjon, még a hiénák és a kígyók előtt!
– Oldozzatok el, és hagyjatok nekem itt egy fegyvert,
hogy megvédhessem magam! – könyörgött a férfi.
– Végül majd úgyis sikerül kioldanod azokat a köteleket –
mondta a lány és azt hiszem, a barátaid elég hamar idejönnek
megkeresni téged.
Megfordult, hogy elmenjen.
– Nem kellene előbb megszámolnunk a váltságdíjat? –
kérdezte Christopher. – Mi van, ha becsaptak minket?
 – Akkor megtudjuk, hol laknak, és megöljük őket.
Megöljük a feleségüket, a gyerekeiket, a testvéreiket és a
szolgáikat. Végül pedig megöljük őt. – Púiához fordult: –
Megértetted?
– Igen – vinnyogta Púla. – Eszük ágában se lenne becsapni
titeket, esküszöm!
– Minden másodperccel, amíg itt késlekedünk, azt
kockáztatjuk, hogy elkapnak minket, foglyot viszont nem
vihetünk magunkkal. Csak lelassítana minket. Mivel annyira
szeretnéd életben hagyni… – a faláda felé biccentett. – Azt
viheted te.
Mikor Christopher megpróbálta felemelni, rájött, hogy a
hordárok nem túloztak a súlyát illetően. Bármilyen erős is
volt, alig tudta a vállára emelni. Odakiáltott két emberüknek,
hogy segítsenek neki. Megfogták a láda egy-egy fülét, de csak
tántorogtak az egyenetlen talajon. Tamána előttük lépkedett,
és dühösen szidalmazta őket, hogy ne maradjanak le.
Lejöttek a hegyről, és az alacsonyabb lejtőkön át eltűntek
a sűrű dzsungelben. Itt alig volt néhány csapás, ezeket is
csupán vadállatok és banditák használták. Christopher karja
irtózatosan fájt. Ettől gyűlölni kezdte Púlát. Azzal terelte el a
figyelmét a fájdalomról, hogy arról képzelgett, hogyan
ölhetné meg őt.
Tamána végre megálljt parancsolt egy dzsungelbéli
tisztáson. Christopher karjában csodálatos módon csökkent a
fájdalom, mikor kinyitotta a ládát, és elkezdte megszámolni
az arany érméket. Majdnem félórába telt megszámolni őket,
és mire befejezte, már mindenki mosolygott vagy nevetett.
Mind megvolt. Még Tamána is megkönyörült rajta, odament
hozzá és leült mellé, fejét a lábára hajtotta, és a combját
simogatta.
– De nem pihenhetünk sokáig – figyelmeztette. – El kell
jutnunk egy városba. Egy nagyobb városba, ahol nem tűnünk
fel senkinek, és nem emlékeznek ránk. Beszerzünk némi
készletet, amely a monszun ideje alatt elég lesz számunkra.
Aztán keresünk egy biztonságos helyet, hogy kivárjuk, míg
az utazók és a karavánok ismét útra kelnek.
Christopher az előttük álló hosszú, esős délutánokra
gondolt, és elképzelte, hogyan használhatják majd ki azokat
Tamánával. Érezte, hogy valami feléled a tunikája alatt, ezért
megfogta a lány kezét, és lefelé vezette. Tamána
elmosolyodott és pajkosan bólintott. Felállt, kinyitotta az
egyik csomagot, és fejenként egy-egy üveg arakot osztott ki
belőle az embereknek. Aztán kézen fogta Christophert, és egy
füves mélyedéshez vezette, kissé beljebb a dzsungelben.
Lábával toppantott, és botjával megütögette a füvet, hogy
elijessze a kígyókat.
Aztán hirtelen és váratlanul térdre roskadt, háttal a
fiúnak. Két kézzel felemelte a szoknyáját a hóna alá. Aztán
hátranézett a válla fölött és nevetve figyelte, ahogy a fiú
arckifejezése döb-bentből hevesen bujává válik. A lány
deréktól lefelé meztelen volt. A feneke telt, és fenségesen
kerek. A bőre olyan árnyalatú volt, mint az érett mangó. A
két farpofa között ketté vált a lány sűrű, göndör fanszőrzete,
és vaginája szinte hívogatva mozgott, mintha beszélne.
Bejárata sikamlós volt a lány méhének mélyéből előszivárgó
szerelmi nedvektől.
A fiú bokáig letolta a nadrágját, és letérdelt a lány mögött.
A lány meggörbítette a hátát, és két kézzel hátranyúlt, hogy
megragadja a fiú ágaskodó péniszét. Az szinte ugrándozott és
reszketett a lány kezének szorításában, mintha önálló élettel
rendelkező lény lett volna. Ujjaival éppen csak át tudta fogni
a kerületét, és a csuklója minden erejére szüksége volt, hogy
vérrel telt fejét bevezethesse túlcsorduló szeméremajkai közé.
Édesen szenvedve kiáltott fel, ahogy a férfi teljes
egészében belétolta, és majdnem azonnal ismét felkiáltott
eksztázisában, mikor érezte, hogy egészen a méhszájának
nyomódik.

Egyszerre ébredtek, és úgy feküdtek egymás karjában,

hogy nem voltak benne biztosak, mi zavarta meg őket.
Körülöttük az éj szokatlanul csendes volt, de ez a csend
fenyegető volt, félelemmel terhes és rémisztő.
– Mi ez…? – kezdte Tamána, aztán elhallgatott, mikor
mindketten meghallották a kutyákat. Feltápászkodtak, és
ruhájuk után nyúltak, hogy eltakarják meztelenségüket.
Christopher megragadta a lány kezét.
– Vadásznak, és mi vagyunk a vadak.
– Vissza kell mennünk az aranyért.
– A nagy részét hátra kell hagynunk. Lelassít minket.
Egymérföldnyire se jutnánk, és a kutyák máris elkapnának.
Gyere!
Visszaszaladtak oda, ahol társaikat és a kincsesládát
hagyták.
A férfiak hosszan elnyúlva hevertek a tisztáson, s
mindannyian mélyen aludtak. A legtöbben még mindig az
arakosüveget szorongatták. Christopher káromkodott egyet,
és belerúgott a legközelebb fekvőbe.
– Felkelni, részeg disznók!
 – Hagyd őket, megérdemlik, ami történni fog velük –
parancsolta Tamána Christophernek. – Töltsd meg a zsebedet
annyi arannyal, amennyit csak elbírsz. Aztán futnunk kell.
A láda még mindig a tisztás közepén állt. Odasiettek
hozzá. Christopher hátralökte a tetejét, és megtöltötték a
zsebeiket aranypagodákkal.
– Elég lesz! – Tamána becsapta a láda tetejét, majd
mindketten megálltak és belefüleltek az éjszakába. A kutyák
csaho-lása már hangosabb volt, és Christopher úgy vélte, érzi,
ahogy a föld kissé remeg a talpuk alatt.
– Lovak! – kiáltott fel. – Már biztos, hogy minket
kergetnek. – A sok-sok hónap alatt, mikor ezeken az utakon
jártak, soha sem találkoztak egyszerre több mint öt vagy hat
lovassal. Bárki, aki megengedhette magának, hogy akár csak
egy lovat is tartson, elég hatalmas volt ahhoz, hogy félni
kelljen tőle. A férfi félrebiccentette a fejét, hogy hallgatózzon.
Úgy hangzott, mintha egy egész lovas csapat vadászna rájuk.
Megragadta Tamána karját és befelé vezette a dzsungelbe.
Az aljnövényzet sűrű volt, tele olyan növényekkel, amelyek
kampós tüskékkel volt felfegyverkezve. Fél mérföldet sem
tettek még meg, mikor már mindkettőjük karja és lába tépett
sebektől vérzett. A háta mögött hallotta, hogy a lovak
prüszkölnek és nyerítenek, ahogy megállítják őket, aztán
üldözőik kiáltozását, mikor rábukkantak a részeg emberekre
meg a kincsesládára, amelyet hátrahagytak.
Christopher felnézett az égre, és azt képzelte, hogy a fák
koronáján át a hajnal első sugarát látja. Az éj sötétjében
azonban minden irányérzékét elvesztette. Úgy futott, hogy
mögöttük legyen az üldözők hangja, miközben a fény egyre
erősebb lett.
 Hirtelen kinyílt előttük az erdő. Mindketten olyan
gyorsan futottak, ahogy a tüskebokrok között a bizonytalan
talajon csak lehetséges volt. Christopher a vállánál átkarolva
megragadta Tamánát, mert mindketten egy szakadék
széléhez értek, amely előttük nyílt, és egyenesen zuhant alá jó
pár száz lábon át egy sziklás és kiszáradt folyómederbe.
A monszunesők idején széles és sebes folyású folyó lesz
majd itt, most azonban csak egy szakadék volt, melyet fogak
módjára fekete sziklák szegélyeztek.
Tamána néhány pillanatig lefelé bámult. Aztán
elfordította a fejét, és ismét hallgatózni kezdett a válla fölött.
A kutyák izgatott csaholása, ahogy egyre erősebb lett a préda
szaga, sokkal közelebbről hallatszott.
– Nem hagyom, hogy elfogjanak – határozott hirtelen
Tamána, és megpróbálta kitépni magát a férfi öleléséből. –
Leugrom.
– Ne, kedvesem! Ezt nem hagyhatom – szorosabban ölelte
magához a karjával. Hallotta, hogy közelednek mögöttük a
lovak meg a kutyák, és a dzsungelén keresztül csetlő-botló
emberek hangja is közeledett feléjük.
– Jobb gyorsan meghalni. Ha elfognak, olyan kínzásoknak
vetnek minket alá, amelyekbe belegondolni is szörnyű.
– Szeretlek! – kiáltotta az arcába a férfi. – Amíg élünk, van
remény.
A lány elfordította a fejét.
– Egyszer már hallgattam rád. De soha többé! Nem fogom
hagyni, hogy elfogjanak.
Majdnem sikerült kitépnie magát szorításából, ő azonban
teljes súlyával rávetette magát, és leszorította a földre, éppen
amikor a hátuk mögött a kutyák előcsapata előtört az
aljnövényzetből. A kutyák után bunkósbotokkal
felfegyverkezett egyenruhás emberek érkeztek. Előrontottak
és rátámadtak a párra, amely még mindig a szakadék szélén
kínlódott, és addig verték Tamánát és Christophert, amíg
félig eszméletlenül meg nem adták magukat. Aztán testük
előtt megbilincselték a kezüket, nyakukra pedig acélláncokra
erősített nyakörveket kapcsoltak. A láncok végét erősen a
lovak nyergéhez kötözték, és visszavonszolták őket a
tisztásra, ahol korábban Tamána részeg zsiványait meg a
kincsesládát hagyták.
Christophernek most volt alkalma először megszemlélni
fogvatartóikat. Szemmel láthatóan elit csapat voltak, első
osztályú lovasok. Valamennyien hasonló, bélelt páncélból és
acélsisakból álló egyenruhát viseltek, melyek derekán
narancssárga sáv volt. Sütött belőlük az önbizalom, és ez
rémisztőén hatott. Christopher mindjárt eldöntötte, hogy nem
teszi nyilvánvalóvá, hogy őt is harcosnak képezték ki, szelíd
és alázatos testtartást vett fel, szemét lesütötte, és készségesen
viselkedett.
Egykori foglyuk, Púla ott állt közöttük, és rá se lehetett
ismerni arra az összevissza beszélő nyomorultra, akit csupán
néhány órával korábban hagytak magára. Tiszta ruhát vett
föl, megmosta a szakállát, egyenesen és büszkén állt ott.
Elégedetten elmosolyodott, mikor meglátta, hogy hozzák
Tamánát és Christophert.
– A helyzetünk valamelyest megváltozott – jegyezte meg
szárazon.
– Hogy találtak meg minket ilyen gyorsan? – kérdezte
Christopher alázatosan.
– Az arany szagát mindig képes vagyok követni – Púla
belerúgott a fa kincsesládába, amely még mindig a tisztás
közepén állt. Felemelte a tetejét, és beleszagolt a tartalmába.
– Gondolom, feltűnt, hogy meglehetősen erős ánizsszaga
van, nemde? Gondoljátok, hogy a családom pusztán azért
tette a váltságdíjat ilyen nehéz ládába, hogy nektek
kényelmetlenséget okozzon? Valahányszor letettétek, hogy
pihenjetek egy kicsit, újabb szagnyomot hagytatok az úton.
Tungar és a kutyái könnyűszerrel követhették ezt a nyomot.
A mellette álló férfi felé intett, aki mindenben az ellentéte
volt. Ha Púla alacsony volt, finom modorú, és dundi, Tungar
magas volt és félelmetes arca közepén csúnya sebhely
éktelenkedett. Christopher azon gondolkodott, hogy élhette
túl azt a csapást, amely ezt okozta. Turbánjába tűzve sárga
tollat viselt, és parancsnoknak kijáró tisztelet lengte körül.
– Ki is vagy te akkor? – kérdezte Christopher.
– Nem vagyok egyszerű kereskedő – felelte Púla. –
Őfelsége, a csittatinkarai Rání tanácsadója vagyok, ő pedig
nem tűri el, hogy a szolgáit zaklassák. Hamarosan meg
fogjátok tudni, hogy bánik azokkal, akik bánatot okoznak
neki.
Tungar emberei felemelték a kincsesládát a magukkal
hozott szekérre. Tamána összes emberét vele és
Christopherrel egyetemben lovak mögé láncolták, majd a
menet megindult.
Christopher nem tudta, mennyi ideig mentek. Mire
Tungar, a parancsnok megálljt parancsolt Christophernek,
már annyira fájt a lába, hogy alig tudott előrecsoszogni. A
foglyok egy kupacba roskadtak az út mellett. Christopherre
legyek telepedtek, sebhelyes, vérző lábát hangyák és bogarak
lepték el. Szerette volna agyonütni őket, bilincsbe vert kezét
azonban nem tudta használni.
Az őrök közül néhányan elmentek az erdőbe. Fájdalma
ködén át Christopher fát hasogató fejszék ritmikus
csattogását hallotta. Talán tüzet akarnak rakni a főzéshez.
Majd kilyukadt a gyomra az éhségtől.
– Mit fogtok csinálni velünk? – kérdezte Púiától. A fejében
kialakulóban volt egy terv. – A Rání elé visztek?
Púla felhorkant.
– Sose aláznám meg őfelségét olyan mocskos
érinthetetlenekkel, mint amilyenek ti vagytok.
– El kellene vinnetek minket hozzá – könyörgött
Christopher. – Értek egy-két dologhoz, amik talán hasznára
lehetnek.
– Ó, ő már tudja, mit kezdjen veled – biztosította Púla
undokul. – És részedről nem is kell hozzá semmi erőfeszítés,
csupán egy kis türelem.
Az őrök felbukkantak az erdőből, egy nagyjából férfikar
vastagságú, hosszú facsemetét cipelve. Lehántották a kérgét,
és az egyik végéből tűhegyes karót faragtak. Mások baltáik
segítségével kis lyukat vájtak az út mentén a földbe. Az
elfogott banditák csak meredten bámultak, és bár a nyakukon
hurok feszült, rémülten beszélni kezdtek. Megértették, mi a
szándékuk velük fogvatartóiknak.
Púla megállt felettük, félig felemelt keze a fejük felett
körözött, mint mikor az ember a hentesnél nem biztos abban,
melyik húsdarabot válassza vacsorára. Szeme egy pillanatra
megakadt Christopheren.
– Te leszel az utolsó – mondta neki –, mikor már
egyesével végignézted, ahogy a barátaid meghalnak.
A Christopher melletti emberre, egy Vidzsaj nevű füstös
képű egyénre mutatott. Korábban Vidzsaj volt megbízva Púla
őrzésével, és egyáltalán nem bánt vele kedvesen. Tungar
emberei elvágták a kötelet, amelynél fogva a többiekhez volt
kötve, és az út közepére vonszolták. Ellenkezni próbált, de
leszorították a földre, és ott tartották arccal lefelé. Tungar
mellé térdelt.
Tungar fogott egy darab birkazsírt, amelyet a puskájába
való töltények zsírozására használt, és a kihegyezett karó
végére kente. Az emberei nevettek, és obszcén dolgokat
mutogattak. Vidzsaj megvonaglott, és olyan hangosan
ordított fel, hogy az őrök rongyot tömtek a szájába.
Az őrök a lábát szélesre tárták. Két másik fogta a rudat, és
benyomta a két farpofája közé. Christopher nem bírta nézni.
Behunyta a szemét, bár megkötözött kezével a fülét nem
tudta befogni. Vidzsaj már kiköpte a szájába tömött rongyot.
Fájdalmas kiáltások hasítottak a dzsungelbe, ahogy a karó
átszaladt az ánuszán, be a testébe. A fogvatartók értették a
dolgukat. A hangok alapján, melyeket Vidzsaj adott,
Christopher tudta, hogy kikerülték a létfontosságú szerveket.
Akkor túl gyorsan meghalt volna.
Kinyitotta a szemét. Vidzsaj a földön feküdt, továbbra is
üvöltve, és az üvöltözése még kétszer hangosabb lett, mikor
az őrök fölállították a karót. Lecsúszott a rúdon, ezzel a
mozdulattal mélyen a saját beleibe nyomta a hegyét. Az őrök
azonban beütöttek keresztben egy kis fadarabot, hogy a karó
ne fúródhasson túl mélyre. Magába roskadt és összeesett, míg
végül úgy össze nem görnyedt, mint egy nyársra húzott
csirke. Az ánuszából vér ömlött, és tócsába gyűlt a karó alatt,
hogy a legyeknek is legyen mit élvezni.
A karó alját betették a lyukba, melyet korábban ástak, és
földdel, meg kövekkel fedték be, hogy állva is maradjon.
Aztán hátraléptek, és egymás között nevetgélve, meg
tréfálkozva elgyönyörködtek a művükben. Christopher
hallotta, hogy fogadásokat kötnek arra, vajon mennyi ideig
marad életben Vidzsaj. A legtöbben két vagy három napra
becsülték ezt az időt. Vidzsaj ordításai fuldokló zokogássá
halkultak, ahogy a karó kinyomta a levegőt a tüdejéből.
Púla odajött és szadista várakozással pillantott le
Christopherre.
– Csittatinkara húsz mérföldre van innen.
Kétmérföldenként ugyanezt teszem egy-egy emberetekkel,
mikor pedig megérkezünk a Rání palotájába, téged és a
kurvádat a palota kapujának két oldalán húzlak karóba.
Ebből majd megtanulja a nép, mi történik azokkal, akik
fenyegetik a Rání szolgáit és a kereskedelmünket.

A következő két nap folyamán Púla beváltotta

fenyegetését. Egyenként kirángatták a csoportból a
zsiványokat, és karóba húzták őket az út mentén. Végül,
mikor a hegyek alján lévő palota közelébe értek, már csak
Christopher és Tamána volt életben.
A férfi korábban azt gondolta, hogy talán eltompul majd
az elkövetkezendők iránt. Attól, hogy egymás után többször
végignézi a kínzást. Ehelyett csak még jobban fokozódott
benne a rémület. Azt vette észre, hogy rettenetes ámulattal
figyeli, valahányszor bemegy a karó, ánuszának izmai
megfeszültek, és képtelen volt levenni a szemét a szörnyű
látványosságról. Minthogy nem evett és nem aludt,
hallucinálni kezdett. Azt álmodta, hogy ismét az apja
dolgozószobájában van, bokáig letolt nadrágban, egy székre
hajolva, és úgy várja a szíjat, míg anyja szigorúan ül a
sarokban, és azt mondja, hogy legyen bátor. Egyszer azt
álmodta, hogy szeretkezik Tamánával. A lány ujjai
önkívületben simogatták a hátát, mikor azonban a kezét
felemelte, a fiú látta, hogy hatalmas, véres darabokat tépett ki
a húsából.
A második nap késő délután értek a palotához. Az égen
madarak köröztek, mintha már megérezték volna, mennyi
dögöt fognak nekik adni, hogy lakomázzanak belőlük, a
palota lakói pedig kijöttek megnézni a látványosságot.
Tungar emberei a nap folyamán már előzetesen levágták
a karókat, és kihegyezték a végüket. Meztelenre vetkőz-tették
Christophert és Tamánát, és leszorították őket a porba,
néhány lábnyira egymástól. Púla megállt fölöttük, és az
összegyűlt tömeghez beszélt. Magas, nagyképű hangján
felsorolta Christopher és Tamána bűneit. A közönség
hajlongva és szörnyülködve hallgatta, de a szemébe gyűlő
izzadságon át Christopher látta az arckifejezésüket. Már alig
várták a szórakozást.
Púla beszédét a királynőt dicsőítő, túldíszített
dicshimnusszal fejezte be. Christopher a fejét forgatta, és azon
gondolkozott, vajon lejött-e a királynő, hogy szemtanúja
legyen kivégzésének, de nem látta őt. Púla biccentett
Tungarnak, aki parancsot vakkantott az embereinek.
Hadonászva hozták elő a karókat, hogy a tömeg
megcsodálhassa, milyen hegyesek, és elképzelhessék a
szenvedést, melyet azok majd okoznak. A karók láttán
Christopher minden ereje elpárolgott. Hisztérikus zokogás
tört rá, és alig érthető könyörgések áradatát kezdte dadogni.
 – Megbánom bűneimet! Forró szénen csúszok hason,
hogy megcsókoljam a Rání lábát! Értek dolgokhoz. Az ő
szolgálatára fordíthatom őket. Jól fogom szolgálni, csak az
istenre kérlek, ne tegyétek velem ezt a szörnyű dolgot!
A nézők nevettek, gúnyolódtak, és grimaszokat vágtak
felé. A pániktól, anélkül hogy észrevette volna, angolul
kezdett beszélni. Még Tamána sem hallotta soha ezen a
nyelven szólni.
– Csendet! – mondta a saját nyelvén. – Legalább
méltósággal halj meg.
Púla összeráncolta a homlokát, és intett az embereknek,
hogy siessenek a munkával. Előkészítették a karót. A
hegyéről nagy darabokban csepegett a birkazsír.
Tungarnak azonban más tervei voltak. Púlához fordult, és
beszélni kezdett, miközben dühösen mutogatott Christopher
felé. Kábulatában Christopher nem értette a szavait, de úgy
tűnt, hogy unszolja. Talán éppen a kínzásának valami új,
kifinomult válfaját tervelik ki. A karó beledöfött a két
farpofája közé. Miután két napja egyre csak fokozódott a
rettegése, abban a pillanatban felordított, ahogy hozzáért.
Meleget érzett a lába között, ahogy a belei kiürültek.
Leszorítva, arccal a porban, a szemben fekvő Tamána
szemébe nézett. A lány tökéletesen nyugodt volt, egy hangot
sem adott.
– Szeretlek – lehelte.
A fiú erre elszégyellte magát. Annyira erősen az ajkába
harapott, hogy kiserkedt a vére, úgy próbálta elviselni a
beletolt karó okozta fájdalmat. Az őrök játszadoztak vele,
lassan mentek befelé, kicsit visszahúzták, minden rándulását
és szisszenését kiélvezték. Azon gondolkozott, vajon mennyi
időbe telik, míg meghal.
Érezte, hogy megint kicsúszik, jobban, mint korábban.
Megfeszítette a testét. Bizonyára az utolsó lökésre készülnek,
készen arra, hogy szétfeszítsék őt, és feltolják a rudat a belein
keresztül.
A várt döfés azonban nem érkezett. Tungar az embereivel
ordítozott, Púla pedig Tungarral ordítozott, és Christopher
egy szót sem értett az egészből. A közönség pfujolni kezdett,
Tungar egyetlen sötét pillantására azonban mogorván
elhallgattak. A tömeg oszladozni kezdett.
Az őrök talpra rángatták és Tamánával együtt
elvonszolták.

A palota tömlöcében elválasztották őket egymástól.

Christophert az egyik cellába vitték, arról azonban fogalma
sem volt, mit tettek Tamánával. A kőfalhoz láncolták és
magára hagyták.
Már nem tudta számon tartani, hány napja fekszik a
tömlőcben. Nyomorúságos helyzetében, megkötözve a
koromsötétben, akár a sírban is lehetett volna. Csak a
fájdalom miatt volt benne biztos, hogy még életben van. A
csuklója és a nyaka fájt a béklyóktól, alfelét alvadt vér és
száraz ürülék borította, gyomrát az éhség okozta rettenetes
görcsök facsarták. Egy lyuk volt a padlón, amin keresztül
vízcsobogást hallott. Egy folyó vizét vezették el a tömlöc alatt
egy csatornában. Mivel Christopher szája már majdnem
elzsibbadt a szomjúságtól, ez a legtökéletesebb kínzás volt.
Arról álmodozott, hogy beleugrik, a szájában lévő víz ízéről
képzelgett.
 Végül megjöttek az őrök. Nem bántak vele finoman.
Levették a bilincseit, és úgy, ahogy volt, még mindig
meztelenül, keresztülvonszolták a palotán, a sok, aranyozott
szobrokkal díszített folyosón, a díszesen faragott zsalukkal
árnyékolt udvarokon. Végül, mikor már teljesen elveszítette
az irányérzékét, egy kétszárnyú bronzajtóhoz értek. A
hivatalnok, aki az ajtónál állt őrt, Christopher láttán
elfintorította az orrát, és megpróbálta elküldeni, őrei azonban
gorombán rászóltak.
– A királynő parancsa.
Az ajtó kitárult. A termet, ami még a bombayi erőd
hatalmas fogadótermeinél is hosszabb volt, kárpitok és
szépséges festmények díszítették. Fogvatartói egy tigrisbőr
szőnyeg körül a terem túlsó végébe vonszolták. Púla és
Tungar ott térdelt egy díszes mahagónitrónus előtt, amelyen
egy gyönyörű fiatal nő ült. Lesütött szemével Christopher
éppen csak egy pillanatra látta, mielőtt az őrök térdre
kényszerítették volna. Az asszony természetfeletti
szépségéről, fenséges koronájáról és pompás ruházatáról
azonban rögtön tudta, hogy csakis ő lehet a csittatinkarai
Rání.
Púla és Tungar egymással vitatkozott. Púla arca vörös
volt, Tungar sebhelye pedig mintha lüktetett volna, és
mindkettőjük arcán látszott, hogy alig tudják fékezni
haragjukat.
– Nem tehetjük meg, hogy szembeszállunk az angolokkal
–jelentette ki határozottan Púla. – Túlzottan függünk tőlük
kereskedelmileg.
– Úgy érted, te függsz tőlük túlzottan – vágott vissza
Tungar. – Mennyit fizettek neked azért, hogy azt tanácsold a
Ránínak, hogy monopóliumot adjon nekik?
– Piacot akartam biztosítani az áruink számára. Az
angolok nélkül senki sem venné meg őket.
– Vannak más kalaposok is. Valószínűleg jobb árat
fizetnének nekünk.
Ügyet sem vetettek Christopherre, aki földön kuporgott,
és azon töprengett, vajon miért hozták őt föl a tömlöcből.
A trónuson ülő nő felemelte a kezét, amitől
megcsendültek a karján lévő arany karkötők. A két férfi
nyomban elhallgatott, és alázatos pózba vágták magukat.
– A brindzsoani angol kereskedők mind sakálok, akik a
mi népünkből lakmároznak – jelentette ki. – Megpróbáltuk
megváltoztatni őket, de minden alkalommal csak úgy
halmozzák ránk a sértéseket.
Tungar önelégülten elmosolyodott. Púla sebesen
meghajtotta magát, mint aki elfogadja a véleményét
– Felség.
– Mi azonban nem vagyunk bosszúálló nép. Csak akkor
kellene háborút indítanunk, ha nincs más választásunk –
folytatta a Rání.
Most Púla bólintott helyeslőén.
– Te is a kalaposok közül való vagy? – kérdezte a Rání.
A földön kucorogva Christopher nem vette észre, hogy
hozzá beszél. Tungar hívta fel rá a figyelmét azzal, hogy jó
erősen oldalba rúgta.
– Felelj őfelségének, ha arra méltat, hogy megszólítson!
Christopher térdeplő helyzetbe nyomta fel magát, és
felpillantott. A Rání olyan mozdulatlan és gyönyörű volt,
ahogy a trónján ült, mint egy hindu istennő. Vékonyka karját
arany és elefántcsont karkötők borították; ruhája aranyszállal
és gyöngyökkel volt kivarrva. Fején körben diadémot viselt,
amelyről egy rubint csüngött alá a két szeme közé, mint egy
bindi. A kaláriban folytatott tanulmányai alapján Christopher
tudta, hogy ez a hatodik csakrát jelképezi, ahol a rejtett
bölcsesség lakozik. Mandulavágású szemével kiismerhetetlen
és kifejezhetetlen tekintettel nézett le rá.
– Igen – bólintott. – Igen, a kalaposok közül való vagyok.
– Akkor mivel magyarázod ezt?
Szeme az egyik szolgájára villant, aki egy bőrzacskót
tartott a kezében. A szolga, aki minden mozdulatát leste,
most előrelépett, és kiborította a zacskó tartalmát. Halk
csikorgás kíséretében az urumi csusszant a padlóra.
Christopher úgy nézte, mint egy macska, aki egy madarat
figyel, és azt számítgatta, milyen messze van, és mennyi idő
alatt érheti el.
Tungar az urumira tette a lábát, és megérintette a kardja
markolatát. Ezt az üzenetet nem lehetett félreérteni.
– Elszöktem otthonról – magyarázta Christopher. – Egy
ászán befogadott a kalárijába, és kitanított Kaláripattaju
művészetére.
– Hazudik – mondta Púla.
– Hozzatok ide egy angolt, akárki legyen is. Ha meghallja,
ahogy beszélek, tudni fogja, hogy ugyanabból a népből
származunk! – könyörgött Christopher. Nem tudta, miért
fontos nekik, de rájött, hogy nemzetiségétől függ az élete.
– Meg tudod tanítani a testőreimet arra, hogyan kell
használni az urumit?
Tungar ellenkezni kezdett, a Rání azonban kezének
egyetlen legyintésével csendre intette őt. Arra várt, hogy
Christopher feleljen.
 – Meg tudom tanítani – jelentette ki a fiú. A nőnek
azonban több kellett ennél. – Meg tudom tanítani őket,
hogyan kell együtt csatasorban állni harc közben, ahogy a
kalaposok csinálják, és gyorsabban lőni, mint eddig valaha is
tették. Olyan katonaságot faragok belőlük, amelyet ebben az
országban még soha sem láttak.
– Erre nincs szükség – mondta a Rání. – A nagysághoz a
kereskedésen keresztül vezet az út. A háború csak nyomorba
dönt mindenkit, aki beleártja magát.
A Rání olyan pillantást vetett rá, mely még egy elefántot
is letaglózott volna.
– A kalaposok sok sérelmet okoztak a népemnek –
jelentette ki. – Meg kell tanulniuk, hogy büszke nép vagyunk,
nem félünk a hajóiktól meg az ágyúiktól. Ha nem hajolnak
meg előttem, olyan leckét kapnak tőlünk, melyet nem
felejtenek el egyhamar.
Tungar végighúzta ujját az arcát kettészelő sebhelyen.
– Fölséged bölcs és igazságos.
– Meg kell azonban bizonyosodnom afelől, hogy ez a
teremtés hűséges hozzám – úgy beszélt Christopherről,
mintha nem is lenne jelen. Csak abból értette meg, mire
gondol, ahogy a teremben minden szem felé fordult.
Christopher meghajtotta magát:
– Csupán felségedet fogom szolgálni.
A Rání előredőlt trónusáról.
– Az országom útjain fosztogattál, az alattvalóimat
gyilkoltad, és rosszul bántál a tanácsosommal. Van fogalmad
róla, milyen büntetést tartogatunk egy olyan ember számára,
mint te?
Christophernek azok az emberek jutottak eszébe, akiket
karóba húztak az út mentén, amit minden alkalommal végig
kellett néznie. Az első közülük, Vidzsaj talán mostanra már
halott. Nagyot nyelt és bólintott.
– Gondolod, hogy jobbat érdemelsz? – kérdezte a Rání.
– Felséged kegyelméért könyörgök. Hadd bizonyítsam be,
hogy megbántam, amit tettem, azzal, hogy milyen buzgón
szolgálom majd önt!
A Rání eltöprengett ezen.
– A cinkostársaid közül az egyik bandita még életben van
– jegyezte meg.
A férfi szemébe nézett, aki pillantásának erejéből azonnal
megértette, hogy mit akar tőle. Ez volt az utolsó próba, talán
az utolsó esély, hogy bizonyítsa hűségét és biztosítsa, hogy
életben marad és megszabadul. Az igazán hatalmasok
kegyetlen ösztönével csapott le a nő arra az egyetlen dologra,
amely még mindig jelentett neki valamit. Az akarja, hogy ölje
meg Tamánát.
Hát ezért mentette meg attól, hogy a szakadékba vesse
magát? Nem tudta megtenni. A szeme sarkából ismét az
urumira pillantott. Ha azt meg tudná kaparintani, meg tudná
ölni mindegyiküket; elverekedné magát a tömlőcig,
kiszabadítaná Tamánát, és megszöknének. Kell lennie itt
istállóknak. Ellophatnának két lovat, és lóháton elmehetnének
egészen Kínáig, ha kell. Egy másik név, egy másik új kezdet.
De aztán kijózanodott, és elöntötte a valóság hideg, sötét
hulláma. Húsz őr van a teremben. Mielőtt akár még csak meg
is érinthetné az urumit, már halott lenne; vagy ami még
rosszabb, visszavinnék a tömlöcbe. Eszébe jutott az a
fájdalom és az a borzalom, amelyet akkor érzett, mikor a karó
a testébe hatolt. Eszébe jutott a tömlöc alvilági sötétsége.
Tudta, mit kell felelnie.
– Megölöm a banditát – egyezett bele. – Adjátok oda az
urumit, és én megölöm, és önnek ajándékozom a fejét.
A Rání arckifejezése továbbra is kifürkészhetetlen maradt,
szeme mögött azonban a mosoly halvány árnya suhant át.
– Azt akarom, hogy csupán egy nőt ölj meg, ne pedig
minden egyes embert a palotámban.
Csettintett az ujjával, mire előlépett egy szolga, letérdelt
elé, és egy elefántcsont berakásos tikfa ládikót nyújtott át
neki. A Rání felnyitotta a fedelét, és egy apró tőr bukkant elő,
mely egy selyempárnán ragyogott. A nyele egy belül üres
aranykarika volt, amelybe az alig kéthüvelyknyi hosszú
fényesre csiszolt acél pengét be lehetett csúsztatni. A Rání
kiemelte a tartójából, és úgy dédelgette, ahogy egy gyerek
tenné a kedvenc játékszerével.
– Ez a bágh-nakh, a tigriskarom – mondta Christophernek.
– Kétlem, hogy láttál volna ilyesmit a kaláriban.
Christopher megcsóválta a fejét.
– Gyönyörű… – suttogta elragadtatva, ahogy a pengét
díszítő berakások felfogták a magasan az ablakból érkező
fényt, majd kilövellték a visszaverődő napfény sugarait.
A Rání jobb kezének mutatóujjára húzta a gyűrűt.
Tenyere érintésére a penge visszacsukódott, ő pedig
megszorította az ujjaival.
– Bensőséges fegyver egy bensőséges halálhoz – suttogta.
Lecsúsztatta a tigriskarmot az ujjáról, és átnyújtotta
Tungarnak.
– Add oda a kalaposnak – parancsolta –, lássuk, illik-e a
kezére!
Christopher az ujjára húzta a gyűrűt, és jobb kezét az
aranykaromra zárta. Mikor kinyitotta a tenyerét, az magától
előugrott. Jobbra-balra vágott vele, az pedig sziszegve forgott
a levegőben.
– Hozzátok ide hozzám a nőt – szólt kifejezéstelen
hangon.
A Rání biccentett, Túngar pedig kiadta a parancsot.
Csendben várakoztak a nagycsarnokban. Senki sem
mozdult, még a Rání sem.
Aztán végül kopogás hallatszott, majd a lenti termekből a
lépcsőn felfelé tartó lábak csoszogása, és a Rání testőrségéből
négyen visszatértek a terembe.
Közöttük bukdácsolt Tamána, bár Christopher alig
ismerte föl. A talpát sebesre és véresre korbácsolták.
Ruhájának minden egyes foszlányától megfosztották. A
csuklóját összekötötték a teste előtt. Hátán keresztül-kasul
haragos vörös korbácsnyomok éktelenkedtek. Haja derékig
ért, és össze volt ragadva az izzadságtól meg az alvadt vértől.
Szeme beesett koponyája szemgödrébe, és véreres volt.
Szemhéja feldagadt és majdnem teljesen eltakarta a szemét.
Fogainak jó részét kiverték, az állkapcsa pedig eltört,
úgyhogy nem tudta becsukni feldagadt, sebesült ajkát.
Csipásan pillantott körbe maga körül, és nehezére esett
megtartani egyensúlyát a feldagadt lábán. Szeme anélkül
szaladt át Christopher arcán, hogy a leghalványabb jelét is
adta volna, hogy felismerte őt. Törött orrán át sípolva
lélegzett.
– Tamána – szólította nevén a férfi, mire a lány vadul,
vaksi szemekkel tekintett körbe, úgy próbálva meghatározni,
honnan ered az ismerős hang.
– Szabadon engednek minket – mondta a férfi, mire a lány
arca görcsbe rándult, és csendesen sírni kezdett, ziháló mellel
és rázkódó vállal.
– Sza-ba-don… – az ajka formálta a szavakat, de nem
tudta kimondani. A férfi elindult felé, és intett az őröknek,
hogy engedjék el. Az őrök hátrébb léptek.
– Igen, szabadon elmehetünk egy szebb és szabadabb
helyre, mint ez. Hogy szabadon repüljünk, mint a fecskék.
– Fecskék… – ismételte, és zokogni kezdett, mikor
felismerte, aztán kínlódva indult felé a két kezét kinyújtva. A
fiú eléje ment. Jobbjában a tigriskarom kattanva nyílt ki.
– Többé nem kötöznek meg – mondta neki szelíden.
Elvágta a kötelet, amivel a lány kezét megkötözték. A lány a
karjába zuhant, ő pedig megcsókolta felhasadt ajkát. Az
kétségbeesve csimpaszkodott belé, miközben a férfi a
tigriskarom hegyét jobb füle alá nyomta, és keresztülhúzta a
carotis artérián és az összes fontosabb éren. A sebből vér tört
elő, ami mindkettőjükön végigzubogott. A lány gyengén
védekezett, ő azonban erősen a mellkasához szorította, és
megnyugtató szavakat duruzsolt a fülébe, miközben
áldozatából kibugyogott az élet.
A Rání mohó tekintettel hajolt előre trónusán, és karját
összefonva figyelte Tamána haláltusáját. A trónteremben
senki sem mozdult, és senki egy hangot sem ejtett.
Tamána hirtelen hangos, nehéz sóhajt hallatott, amely
elmetszett légcsövéből buggyant elő, aztán nem lélegzett
többet, hanem elcsitult Christopher ölelésében. A feje
előrebukott a férfi vállára, a lába nem tartotta meg többé. A
fiú gyengéden a földre fektette a tetemét, és megállt felette.
– Hát ez gyönyörű volt! – kiáltotta a Rání, és összecsapta a
kezét. Christopher döbbenten látta, hogy sír. – Az egyik
legmeghatóbb jelenet, amit valaha láttam.

– Jól forgasd meg benne azt a nedves rongyot és töröld ki

alaposan!
Christopher a palota udvarán állt, és tüzérségi kiképzést
tartott az embereinek. Rá se lehetett ismerni a nyomorúságos
fogolyra, akit egy hónappal korábban kivonszoltak a
tömlőéből. A szakálla meg volt fésülve, haját pedig fehér
turbán fogta össze. Tiszta köntöst viselt és egy bélelt zsinóros
mentét.
Tamána elvesztése a szíve legmélyén még mindig fájt
neki, Christopher azonban a kaláriban megtanulta már, hogy
uralkodjon az érzésein. Nem felejt: majd bosszút áll, ha eljön
az ideje. Derekán görbe tör és éles pengéjű kard lógott egy
narancssárga övről, ami jól mutatta, milyen messzire jutott a
Rání megbecsülésében. Egy pillanatig sem hitte azonban azt,
hogy biztonságban van. Az udvar, amint erre gyorsan rájött,
két pártra szakadt: Púla szövetségeseire, akik hasznot akartak
húzni az angolokból; illetve azokra, akiket Tungar vezetett és
akik háborút meg vérontást akartak. Csupán a fegyverszünet
miatt maradt életben, amelyet a Rání rájuk kényszerített,
egyik pártot a másik ellen játszva ki, hogy mindkettőjüket
féken tartsa. Christopher tudtán kívül sakkbábu lett a
játékában, és tudta, hogy ha megérik rá az idő, könnyű
szívvel fel fogják áldozni. Nem Christopher volt az egyetlen
ember a palotában, aki arra várt, hogy eljöjjön a bosszú ideje.
Christopher élete most azon múlt, hogy betűre pontosan
véghez vigye a feladatokat, melyeket a Rání szabott rá. Mint
Bombay kormányzója az apja hivatalosan a bombayi
katonaság főparancsnoka is volt. Csapatait minden vasárnap
délben felvonultatta, miközben az igazi tisztek izzadva
szentségeitek rá a bajszuk alatt. Christophert minden héten
magukkal vonszolták. Ott fuldoklott az inkább angol telekre,
mint az indiai nyarakra készült ünneplőjében, és szeretett
volna bent lenni a házban. Most azonban hálás volt ezért a
gyakorlatoztatásért.
– Újratölts!
Az ágyút kezelő személyzet felállt a helyére, de olyan
trehányul, hogy szíve szerint meztelenre vetkőztette és
megkorbácsoltatta volna őket. A Rání ezt nem engedte –
legalábbis egyelőre nem. Be kellett érnie azzal, hogy kiabál és
szidja őket, amiért szerencsétlenkednek az ágyúvesszővel,
rossz helyre teszik a lőporos zacskót, és elejtik a golyót.
– Te jó ég! Ha az angolok úgy bánnának az ágyúval, mint
ti, akkor mostanra a Nagy Mogul Londonban élne, és ti
engem rúgnátok seggbe, amiért nem hozom időben a
vacsorát.
Egy robbanás szakította félbe. Váratlanul elsült az ágyú.
A körülötte lévő emberek feltépett húsukkal egy kupacba
zuhantak, rúgkapálva és visítozva haláltusájukban. A
szubéldár, aki a töltővesszőt tartotta, jó tízlábnyival arrébb
repült. Most ott feküdt a hasát szorongatva, melyből
összegabalyodott belek buggyantak elő, mert a töltővessző
feltépte testét.
– Te szerencsétlen féreg! – ordibált Christopher a
haldoklóval. – Nem törölted ki rendesen.
A nedves rongy elengedhetetlen volt, azzal kellett eloltani
minden kis szikrát, ami esetleg az ágyúcsőben maradt,
miután elsütötték az ágyút, nehogy egy megmaradt szikra
idő előtt berobbantsa a friss puskaport, mikor a
töltővesszővel benyomják a csőbe.
Előre lehetett tudni, hogy Tungar embereinek egy
csapatával éppen ebben a pillanatban tűnik fel. Leugrott a
nyeregből, meglátta a felrobbant ágyút, és odalépett.
– Úgy volt, hogy kiképzed a Rání seregét, nem pedig
elpusztítod.
Christopher azonban nem horgadt fel a provokációra. Az
ágyú, a sikoltozó emberek, a Rání elégedetlenkedése: mind
nem számított. Az új kardot bámulta, melyet Tungar az övén
hordott: gyönyörű fegyver volt, markolatgombján egy
hatalmas kék zafírral.
Ismerte azt a kardot. Már látta a Sir Francis Courtney-t
ábrázoló festményen, amely Guy bombayi irodájában
függött. Fiatalabb korában órákat töltött azzal, hogy ezt a
kardot bámulta, olyan órákat, mikor munkájával kellett volna
törődnie, és elképzelte, hogy ez a kard lóg a csípőjén vagy ezt
szorongatja jobb kezében. Guy nem egyszer megverte
álmodozásért, ez azonban nem tántorította el Christophert.
Addig nyaggatta az apját, míg egy napon Guy el nem mondta
neki a Neptun-kard történetét. A felsorolás, hogy a híres
neveket hallotta, hogy Sir Francis Courtney meg Charles
Courtney, a nagyapja és dédapja nevét, úgy visszhangzott
fülében, mint a hősi halottak listája.
– Hol van most az a kard? – kérdezte Guytól csodálattal
és vágyakozással eltelve.
– Tom bácsikád ellopta High Wealdből, nem sokkal
azelőtt, hogy megölte Williamet – mondta neki Guy. Ez
megmagyarázta hallgatását: Guy szinte soha nem beszélt
Tomról, és szörnyen dühös lett, valahányszor említették a
nevét. – Biztosan nála volt, mikor meghalt Afrikában.
Valószínűleg valami kalózkapitány vagy bandavezér kezébe
került.
Christopher el se tudta képzelni, hogyan kerülhetett a
Malabár-partra, vagy hogyan juthatott Tungar pogány
kezébe.
Tungar azonnal látta, milyen hatással van a kard
Christopherre. Kivette a csodás pengét a hüvelyéből, és
jobbra-balra suhintott vele, hogy a csillogó penge csak úgy
zúgott a levegőben, és vigyorogva meglobogtatta a fegyvert
Christopher szeme előtt.
– A kalaposok egy hajója pár nappal ezelőtt hajótörést
szenvedett a viharban. Az egyik túlélőtől vettem el ezt a
kardot. – Christophernek Ökölbe kellett szorítania a kezét. A
háta mögött tartotta, nehogy megragadja, és torkon döfje
Tungart. A kard az övé. Az egyetlen életben maradt fiú
legidősebb fiáé, a Courtney-k dicsőségének örököséé. Az övé
kell, legyen. Mi másért sodorta volna az útjába a sors?
Számító agya már most azon töprengett, hogyan tudná
birtokba venni. Nehéz volna magányosan megtámadni
Tungart, aki úgy élt az emberei között, mint egy kutyafalka
vezére, mindenfelé együtt kószált velük. Christopher
azonban tudta, hogy meg kell találni a módját, hogy
megszerezze.
– És aztán mi történt azokkal a kalaposokkal? Megöltétek
az összes túlélőt? – kérdezte, igyekezve a közömbösség
látszatát kelteni.
– Megtanítottam őket tisztelni a Rání szolgáit, de életben
hagytam őket. Őfelsége még nem áll készen rá, hogy az
angolok ellen induljon. – Tungar lesajnálóan intett a sebesült
tüzérek felé. – És soha nem is lesz, ha ez a legtöbb, amire
képes vagy. Takaríts el magad után, mielőtt a saját
nyelveddel nyalatom fel veled a vért.

Amint Tungar elment, Christopher lovat rendelt az

istállóból, és kilovagolt a partra. A falu főnöke
meghunyászkodva válaszolt kérdéseire. – Igen – vallotta be –,
a kalaposok itt jártak, de valamennyien elmentek a
brindzsoani erődbe. – Nem akarta, hogy ilyen emberek
szennyezzék be a faluját. Mindent, amit megérintettek,
tehéntrágyával kellett megtisztítani.
Christopher otthagyta. Tudta, hogy vissza kellene térnie a
palotába, előbb azonban az ösvényt követve kiment a
tengerpartra. A vihar már elcsitult, és a roncsot könnyen
észre lehetett venni. Árbóccsonkjai kiálltak a hullámok közül,
a víz pedig olyan tiszta volt, hogy világosan ki lehetett venni
a hajótest sötétlő tömegét a felszín alatt. Nem brit indiai
kereskedőhajó volt – azokból annyit látott Bombayben, hogy
azonnal felismerte volna abban a pillanatban, hogy
megpillantotta – és nem is arab kalózhajó. Európai hajó volt,
vagy egykor az lehetett. Magánhasználatú kereskedőhajó
volt, több mint valószínű, hogy betolakodó.
Az agyában hemzsegtek a lehetőségek. Ha Angliából jött,
akkor meg kellett állnia a Foknál. Talán a kard eljutott odáig,
ahogy törzsről törzsre adták, és épp időben ért oda, hogy
ennek a rossz sorsú hajónak a fedélzetére kerüljön. Vajon
mennyit fizetett érte a kapitány? Fogadásból nyerte el, vagy
esetleg megölt érte egy embert?
De mindez nem számított. A Neptun-kard az ő jogos
tulajdona, a tenger pedig elhozta neki. Most csupán annyit
kell tennie, hogy elintézi Tungart. Egy olyan ember számára,
aki a kaláriban kapta meg a kiképzését, ez nem volt akadály.
Még mindig az elsüllyedt hajót bámulta. A vihar szorosan
a part közelébe sodorta, olyan közel, hogy úgy gondolta,
szinte ki is gázolhatna hozzá. Dagálykor bele-belenyalt a
tenger, és megringatta, akár egy bölcsőt.
Kezét a szeme fölé emelte, hogy ne zavarja annyira a fény.
Ahogy a hullámok megmozdultak, észrevette, hogy a hajó
oldalából valami hosszú, vékony tárgy áll ki.
– Az egy ágyú! – elámult saját jó szerencséjén. A hajó fel
volt fegyverezve. Valószínűleg több ágyú is lehetett a
fedélzetén. Ott kell lenniük, a roncson vagy körülötte. Egy
hosszú lánccal meg egy ökörfogattal ki lehet hozni őket.
Egy kis ideig ott maradt még, miközben kidolgozta a
mentéssel kapcsolatos gyakorlati tennivalókat és
lehetőségeket. Aztán visszasietett oda, ahol a lovát hagyta.
Egy jákafához pányvázta ki. Felpattant a hátára, és a palota
felé fordította a fejét.
Tungar meg akarta büntetni, amiért engedély nélkül
elhagyta a posztját, aztán azonban más hangnemre váltott,
mikor meghallotta, mit talált Christopher. Akkor már senki se
vonta kétségbe hűségét.

Három nappal később ott állt a tengerparton. Mély

barázdák jelentek meg a homokban, ahol az ágyúcsöveket
felvonszolták a parton. Egy teljes napi munka volt: a Rání
majd örül. Ő azonban mégsem volt nyugodt.
A parttól távolabb egy kis hajót látott lődörögni. A nap
nagy részét ott töltötte, látszólag céltalanul sodródva, és meg
sem próbált közelebb jönni a parthoz.
Tudta, hogy valószínűleg halászok, valami azonban
nyugtalanította őt: az volt érzése, hogy figyelik. Valami
olyasfajta levegőváltozást-tapasztalt, mint a statikus
elektromosság a közelgő vihar előtt.
Nem jelent semmit – mondta magának. Most elviszi az
ágyúkat a Ráníhoz, aki majd megjutalmazza őt. Talán még
Tungarnál is magasabb rangra lépteti elő.

Miután túlélték a hajótörést, újra visszatértek a monszun

viharai. Egy teljes hétig tartott a vihar. Tom meg a többiek ott
maradtak bezárva Ágnes házában, és a gondolataikon kívül
semmivel sem tudták elfoglalni magukat. Sarah láza egy
kicsit enyhült, bár még mindig gyenge volt, és nehezére esett
magában tartani az ételt. A brindzsoani telepnek nem volt
orvosa, ezért Ana és Agnes ápolta őt, a tőlük telhető
legjobban.
Tom hosszú órákat öltött azzal, hogy az eresz alatt ült, és
az esőt figyelte. Ha nem Sarah-ra gondolt, gondolatai mindig
visszakalandoztak a Neptun-kardhoz.
Legalább Lawrence Foy nem törődött vele. A kormányzó
minden idejét azzal töltötte, hogy a Ráníhoz tervezett
követjárásra készült, szépítgette a beszédeit, és könyvelését
meg bizonylataikat tanulmányozta. Nap, nap után kénytelen
volt elhalasztani az utazást az időjárásra való tekintettel.
– A férjem ugyanis nem jelenhet meg a Rání előtt úgy,
mint valami ázott patkány – jelentette ki a felesége.
Látogatóba érkezett, elvileg azért, hogy Sarah állapotáról
érdeklődjön, valójában azonban, gyanította Tom, azért, hogy
felmérje az újonnan érkezetteket. – Nagyon érzékeny a férje
pozíciójára – figyelmeztette Tomot Agnes. – Attól fél, hogy el
akarjátok mozdítani.
Tom megpróbálta megnyugtatni őt azzal, hogy komolyan
csak arról beszélt, hogy haza szeretne menni. Nem akarta,
hogy ez az asszony túl sokat kérdezzen róla. Azt azonban
látta, hogy válaszai nem elégítik ki az asszonyt. Többször
azon kapta, hogy csillogó, madárszerű szemével tüzetesen
méregeti. A nő hegyes orra meg-megrándult, mintha ki tudná
szagolni a férfi megnyugtató szavai mögött meghúzódó
valódi szándékot. Igen különleges teremtés volt: húsz évvel
fiatalabb, mint a férje, mindössze tizenhét éves, viselkedése
azonban még egy nála háromszor idősebb nőt is
megszégyenített volna.
– Már megözvegyült egyszer – mondta Agnes
bizalmasan. – Az apjával jött Indiába, de alig lépett le a
hajóról, már el is jegyezték a tellicherryi ügynökkel. Ez egy
Crupper nevű, kövér és visszataszító vénember volt, mikor
Bombaybe jött, a keze vacsora alatt el-elkalandozott az asztal
alatt. A lány még nem volt tizenöt éves. A férfi azonban egy
éven belül meghalt, és ráhagyta a vagyonát, amely a
hozománya lett, mikor Foyhoz hozzáment.
Tom most Agnes szalonjában ült, és igyekezett
tartózkodóan viselkedni. Nem kellett sok mindent mondania.
Mrs. Foynak rengeteg dologról volt véleménye, és egy percig
sem tétovázott megosztani bárkivel, akivel szóba tudott
elegyedni; nem annyira a bájával vagy a személyiségével
uralta a szobát, mint inkább a puszta eltökéltségével. Nem
volt szép. Az orra hegyes volt, a szeme túl kerek, a szája túl
széles. Vékony volt, de a melle telt volt, és egyáltalán nem fért
el kényelmesen a szűkre szabott ruhában. Mégis
tagadhatatlan energikusság áradt belőle, amellyel mintha a
szobában minden figyelmet maga felé vonzott volna. Tom
látta, hogy Francis is őt bámulja, míg Ana diszkréten bokán
nem rúgta a fiút.
– Ha a férjem majd elintézi a dolgokat azzal a jöttment
fekete királynővel, biztos vagyok benne, hogy Courtney
kormányzó úr jutalmul előlépteti – mondta Mrs. Foy,
miközben papírlegyezővel legyezgette magát. – Talán
Madrászba vagy Fort Williambe kerül.
– Ha valaha is eljutunk a palotába – mondta Tom.
Mrs. Foy összevonta a szemét.
– Az az érzésem, hogy holnap talán már jó idő lesz.

Úgy is történt. Másnap száraz és meleg napra virradtak.

A felhők azonban alacsonyan álltak, amitől felforrt a levegő:
mintha az egész föld párától gőzölgött volna. Tom még alig
kelt föl az ágyból, máris ragadt az izzadságtól. Eléggé
vonakodva vette fel viseltes kabátját, amelyet Hickstől és
Agnestől kapott. Foy kijelentette, hogy mindenkinek a lehető
legjobban kell kinéznie.
Az erőd előtti homokos téren gyűltek össze. Foy minden
épkézláb férfit összegyűjtött a telepen, hogy erőteljesebb
benyomást tegyen a Ránira. Egy egész csapat suvickos
csizmás deli katonát akart vinni magával a társaság minden
írnokával és kereskedőjével együtt, akik kék kabátjukban jól
mutattak a vörös kabátos katonák mellett; meg egy sereg
teherhordót és szolgát. Ezek közül néhányan ajándékokat
vittek a Rání számára, bár a többiek láthatólag csak azért
voltak ott, hogy Foy menete nagyobb legyen.
Azok, akiknek a telepen kellett maradniuk, néhány
öregember és kisfiú, az Ölyv túlélői és az asszonyok, az út
széléről nézték őket.

A menetoszlop élén Foy állt gesztenyebarna kabátban,

aranycsatos cipőben, hosszú, göndör parókával és egy strucc-
tollal a fején. A hatás akár fenséges is lehetett volna, ha nem
lett volna olyan nyilvánvaló, mekkora erőlködésébe kerül. Az
arca szinte bíborpirosan fénylett a hőségben, a kabátja hónalja
máris széles izzadságfoltoktól sötétlett. A Rání palotájáig hat
mérföld volt az út. Tom azon töprengett, vajon túléli-e ezt
Foy.
– Nagyon jól mutat, ugye? – kérdezte Anától, aki
mellettük állt.
– Ez egy pávakakas – mondta Ana indulatosan. – És az
agya is akkora. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
megérti-e majd, amit a Rání mond neki.
– Talán fordítanod kéne neki. – Tom odament Foyhoz, és
felvetette az ötletet. Amaz megrökönyödött képet vágott.
– Mi az ördögöt beszél? Ezek fontos ügyek, az egész
Társaság üzlete függ tőle. Nem intézhetem egy nőn keresztül.
– A nő szót különös lenézéssel mondta. – Ez megalázó
lenne számomra.
– Azon gondolkodom, vajon a Rání egyetértene-e ezzel –
dörmögte Francis Tom fülébe.
Tom látta, hogy Ana éppen valami éles visszavágásra
készül. Arrébb vezette.
 – Itt kell maradnod, hogy Sarah-t ápold. Ha bármi
történik velünk, minden gondoskodásodra szüksége lesz.
Ana haragos tekintete aggódóvá szelídült.
– Gondolod, hogy veszély fenyeget titeket?
– Láttad, hogy bántak velem legutóbb a Rání szolgái.
– Akkor maradj – könyörgött a lány. – És Francis is. Foy
ügye már nem a tietek.
– Muszáj mennem. Vissza kell szereznem a kardomat
attól a gazember Tungartól, és ez rá a legjobb alkalom. Ami
pedig Francist illeti, én nem erőltetném, hogy menjen. De
olyan korban van, mikor a veszély lehetősége csak még
elszántabbá teszi. Ha tehetném, sem tartanám vissza. De Alf
Wilson és az emberek itt maradnak, hogy megvédjenek
titeket.
Felsorakoztak Foy mögött, és a tüzérség előtt haladva
Hicks kapitánnyal beszélgettek. Mikor hátrapillantott, Tom
látta, hogy egy őrszem nem sok, Foy annyit sem hagyott
hátra, hogy az erődöt őrizze. Halvány balsejtelem futott át az
agyán. Tényleg hagyja itt Sarah-t, Anát meg Ágnest ilyen
védtelenül?
A kard – emlékeztette magát.
A menetoszlop lassan haladt. Több mint száz emberből
állt, az esőtől pedig lápvidékké változott az út. Foy
aranycsatos cipőit hamarosan nem is lehetett látni a
sárbevonat alatt, míg a szipojok nadrágja majdnem derékig
foltos lett. Még egy óra múlva is alig jutottak messzebb egy
mérföldnél.
Tomnak feltűnt a sok zsák meg zacskó, amit a bennszülött
hordárok cipeltek.
– Ilyen bőkezűen akar Foy bánni a Ráníval? Nem
gondoltam, hogy ilyen a természete.
Hicks felnevetett.
– Foy még a saját pisijéből se adna egy cseppet se, ha nem
lenne muszáj. Ezekben a csomagokban lőpor meg puskagolyó
van az emberek számára.
– Hát nem mindenki maga viszi a lőport és a golyókat?
– Foy már nem bízik az emberekben. Attól tart, hogy
valószínűleg ellenünk fordulnának. – Félrerúgott egy
kavicsot az úton. – Csupán a bőrük színét látja. Egyáltalán
nem is foglalkozik a hűségükkel.
Tom balsejtelme csak fokozódott. Megvizsgálta, meg
vannak-e töltve a pisztolyai. Egy pár remek kovás pisztolyt
kért kölcsön Hickstől, aki egy kardot is kölcsönadott neki, egy
használható katonai handzsárt, ennek ellenére Tom már alig
várta, hogy ismét a Neptun-kard legyen az oldalán.
Továbbkínlódták magukat. Úgy tűnt, mintha az egész
ország vízzé vált volna. Tom úgy képzelte, ilyennek láthatta a
világot Noé, mikor kijött a bárkából. A fákról víz csöpögött a
nyakukba, az út szélén pocsolyák ásítoztak, a fák között
pedig a holtágak labirintusszerű csatornái csillantak elő.
Mégis, ennyi vízben a szomjúság volt a legnagyobb
ellenségük. Gyapjúkabátjuk és kalapjuk nehézzé vált, ahogy
hosszasan gyalogoltak a sárban. Olyan nagy volt a hőség,
mint az ágyúfedélzeten a csata hevében. Tom úgy érezte,
mintha a testéből minden folyadékot kicsavartak volna a
ruhájára.
– A következő útkereszteződésnél van egy kút – mondta
Hicks. – Ott felfrissíthetjük magunkat.
Tom azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy a tájat
mustrálta, amelyen keresztülhaladtak. Az afrikai vadonhoz
volt szokva, ez azonban teljesen másfajta volt. Olyan fák és
virágok nőttek buján és nagy bőségben, amelyet még soha
sem látott. Ferde fenyőfák tántorogtak cölöpszerű
gyökereiken, elefántpálma, guáva és papaja nőtt, meg egy
kék virágú cserje, aminek a levelei a magyal leveleire
emlékeztettek.
– Ez egy igazi édenkert! – kiáltott fel Francis.
– Két hete még kiaszott volt a táj – szólt Hicks. – A folyók
csupán csermelyek voltak, a növények pedig szárazak. Mikor
megjön az eső, szinte egyik napról a másikra újul meg a világ.
Átmentek néhány falun, melyek ahhoz hasonlóak voltak,
amelyet a hajótöréskor találtak. A part mentén végig
pálmazsin-delyes kunyhók álltak összevissza,
bambuszrudakon fehér halászhálók száradtak. A folyókból
kis csatornák ágaztak el, amik valami barna pépes masszával
töltött gödrök hálózatait táplálták. Hicks elmagyarázta, hogy
ezek kókuszháncsos gödrök, melyekben a kókuszhéjat
áztatják hónapokig. Azokból készítik azt a fonalat, amelyből
egy napon a hajók kötelei is lesznek. Más helyeken Tom
asszonyokat látott, akik rövid botokkal csépelték a rostokat.
Gyerekek és felnőttek a dolgukat félbehagyva
összeszaladtak, és tátott szájai bámulták az erdőn
keresztülkígyózó menetet. Tom azonban nem tudta
elhessegetni magától azt az érzést, hogy bámészkodó arcuk
többet rejt a kíváncsiságnál. Még a falvaktól távol is hallott
mozgolódást az aljnövényzetben; néha egy-egy
szempillantásra sötét alakokat látott előttük szaladni az erdőn
keresztül. Életében már elég sok veszéllyel nézett szembe
ahhoz, hogy bízzon az ösztöneiben, és most úgy érezte
magát, mint egy űzött vad.
 Egy útkereszteződéshez értek, ahol hevenyészett fahíd
ívelt át egy patakon.
Sárga hibiszkuszvirág-ligetben Hanumán, a majomisten
kis szentélye állt, mellette pedig egy kút állt.
Foy megálljt parancsolt, és mohón sietett a kúthoz. Mikor
azonban ránézett, felkiáltott:
– Kiszáradt!
Tom odalépett mellé, és lekukucskált. A kútba kő- és
törmelékdarabokat szórtak, és annyira feltöltötték, hogy még
monszunkor sem sok víz jutott át rajta.
– Nem számít – mondta Foy idegesen. Az arca már nem
skarlátvörös volt, hanem majdnem fehér a hőség miatt. – A
Rání vendégül lát minket, ha elérünk a palotába.
Tom közelebb sompolygott hozzá, hogy az emberek ne
hallják.
– Nekem ez nem tetszik – suttogta a fülébe. – Valaki
szándékosan tömte el a kutat. Tudják, hogy kiszívja az
erőnket a hőség: azt akarják, hogy gyengék legyünk, és ki
legyünk száradva, mire a palotába érünk. Vissza kellene
fordulnunk.
– Visszamenni? – mondta hangosan Foy. – Maga
megőrült? Több mint száz emberünk van. Vajon mit tud
nekünk ártani a Rání meg az ő söpredéke? Talán egy
betolakodó rögtön elszalad, amint bajt orront, de a Társaság
szolgálatában álló úriembereket keményebb fából faragták
náluk.
Tom egy pillanatra megengedte magának, hogy
eltöprengjen rajta, mi haszna lenne abból, ha belelökné Foyt a
kútba. Visszafogta magát. Minden ösztöne azt súgta, hogy
forduljon vissza az erődbe, ahol biztonságban lehet. A kard
azonban sziréndal módjára hívta előre.
Az út emelkedni kezdett; alacsony, vörös hegyekre
hágott, a nyugati Ghátok első emelkedőire. Lejtőin rizsföldek
és kókuszkertek keveredtek. Előttük a fákkal borított dombok
között megbúvó völgyben tornyosult a palota.
Ez volt az első kőépület, amelyet Tom látott, mióta
elhagyták az erődöt. Legalábbis részben kőből épült. A palota
egy összevissza kinőtt épületekből álló épületegyüttes volt,
amely évtizedek alatt nőtte be a területet, mint mikor a gyom
birtokba vesz egy kertet, mindenütt szárnyépületei, udvarai
és tornyocs-kái támadtak a mindenkori úr hangulatának
megfelelően. Tom elnézte, hogyan emelkednek ezek az
épületek a hosszú, fából épült fal mögött, amely elválasztotta
a Ránít az alattvalóitól.
Foy a kapu előtt megállította a menetoszlopot. Vagy egy
tucat őr jelent meg, akik narancsszín szalaggal megkötött
hosz-szú, fehér köpenyük fölött bélelt zsinóros mentét
viseltek. Arcukat ezüstözött sisak takarta el, amelyen egy
hosszú arc- és orrvédő is volt. Kovás puskájukat egyenesen
maguk előtt tartva két sorban sorakoztak fel. Egy ember
lépdelt előre közöttük.
Tom megmerevedett. Ujjával önkéntelenül megérintette
az övében lévő pisztolyt. Tungar volt az. Harcos viseletét
bonyolult mintázatú hímzett selyemköntösre cserélte, sisakja
helyett turbánt viselt, középen a sebhelytől darabosra
metszett gonosz arca azonban semmit sem változott.
Hicks Tom kezére tette a kezét.
– Ne most – súgta oda.
Tungar malajálam nyelven szólitotta meg őket, túlzottan
is mosolyogva beszélt, ami csak arra volt jó, hogy látni
lehessen elfeketedett fogait. Egy fiatal indiai fiú lépett elő az
oszlop végéből, hogy fordítson neki.
– Azt mondja, Rání nem jól. Túl sok tütü. Várjatok.
– Ide figyeljen – szólt Foy szigorúan. Megtörölgette a
homlokát. – Sok mérföldet tettünk meg idáig ajándékokkal a
ti francos királynőtök számára, és nem azt várjuk el cserébe,
hogy megvárakoztassanak. Hallod?
Tungar még szélesebben és megnyerőén mosolyodott el.
Megint megszólalt.
– Várjatok – mondta a tolmács.
– A rohadt életbe, nem fogok. Én…
Tungar hátat fordított és elballagott. Foy utánaindult, a
Rání őrsége azonban szorosabbra zárta sorait, és
farkasszemet nézett vele. Belülről becsukták a kaput.
– Most mit tegyünk? – tudakolta Foy.
– Várjatok – mondta a tolmács.
 Ólomlábakon cammogtak az órák, Foy azonban azt
parancsolta, hogy a menetoszlop vigyázzban álljon a tűző
napsütésben. Mikor Hicks felvetette, hogy engedni kéne az
embereket lazítani, dühösen támadt rá:
– Szégyent akar rám hozni a Rání előtt? Biztos vagyok
benne, hogy már csak egy pillanat, és fogad minket.
A kapu azonban csukva maradt.
Tom úgy érezte, mintha a nyelve száraz tégla lenne a
szájában. Francisre pillantva látta, hogy a fiú szédeleg a
szomjúságtói. Mivel rövid menetelésre számítottak csupán,
nem hoztak ételt magukkal: mire a fél délután eltelt,
mindenki ájuldozott az éhségtől. Az egyik hordár, egy szikár
fiú, aki nem volt több tizenegy vagy tizenkét évesnél,
összeesett. Társai megpróbálták magához téríteni, Foy
azonban azt parancsolta nekik, hogy hagyják ott fekve.
Ha nem a Neptun-kardról lett volna szó, Tom nyomban
visszavitte volna Francist a telepre. Már most azon
töprengett, vajon lesz-e még elég hosszú ideig világos ahhoz,
hogy megtegyék a visszafelé vezető utat.
– Ha a királynő elé kerülünk, remélem, nem felejt el
érdeklődni a kardom felől – mondta Foynak.
Foy lenézően felnevetett, bár a szája annyira száraz volt,
hogy ez inkább úgy hangzott, mintha fuldokolna.
– Ez egy diplomáciai követség. Nem fogom tönkretenni
az egész kereskedelem jövőjét valami vacak kedvéért, amit ön
elvesztett.
Mielőtt Tom válaszolhatott volna, a kapu hirtelen kitárult.
Tungar ismét megjelent az őrök sorfala mögött.
Elvigyorodott, és látni engedte a fogát.
– A Rání örömmel lát benneteket.
– Látja – mondta Foy. – Ugye megmondtam, hogy
minden rendben lesz.
Tungar katonái bevezették őket a kapun, keresztül egy
téren, majd át egy újabb alacsony boltív alatt. Tom habozott.
Úgy érezte, semmi sincs rendben. Francis és Hicks azonban
már bementek. És a szipoj menetoszlop egyre jobban
összetömörült mögötte. Tomnak sietnie kellett, hogy beérje
őket.
Mikor átért a téren, észrevette, hogy a háta mögött a
kapunál valami mozgolódás van. Úgy tűnt, hogy beengedték
az összes teherhordót, most pedig becsukják a kapukat. Meg
akarta nézni, mi történik, az emberáradat azonban a belső
boltív alá tolta őt.
Egy udvarra bukkant ki, ami furcsa módon egy angol
fogadóra emlékeztette Tomot, de annál sokkal nagyobb volt.
A földszinten a teret árkádok vették körül, bár a legtöbb
boltívet kókuszháncs függönnyel és függőkkel fedték be, úgy,
hogy nem lehetett látni, mi van belül. Körös-körül mindenütt
hosszú szuronyos őrök álltak. Följebb a magas falakra díszes
levélmotívumokat és állatfigurákat faragtak. Az ablakokat
elfedő lyukacsos sötétítők mögött alakok mozogtak, bár Tom
nem tudta őket tisztán kivenni.
Pontosan vele szemben, az első emeleten volt egy udvarra
néző erkély. A palota belsejébe vezető ajtó két oldalán újabb
hat őr állt aranylemezes sisakban, bronz kovás puskával.
Az emberek alig fértek el az udvaron. Azok a hordárok,
akik átjutottak a kapun, átfurakodtak, hogy letegyék az
ajándékokat Foy mellé, aki elöl állt, szemben az erkéllyel.
Mögötte az emberek tolongtak és lökdösődtek. Tom Tungart
keresve pásztázta a tömeget, annak azonban nyoma veszett.
Vártak. Foy mellett újra megjelent a tolmács.
– Tungar azt mondja, ha a Rání megjelenik, az ön
embereinek díszlövést kell leadniuk.
– Természetesen – hessegette arrébb Foy. – Azt hiszed,
egyáltalán nem ismerem a protokollt? Egy kis zaj és durrogás
nagy hatással van a feketékre.
Tom arrébb lopakodott, és átfurakodott az udvaron
körben sűrűn álló emberek között. Valami nyugtalanította az
árkádokat eltakaró kókuszháncs függönyökben. Az árkád
pillérének dőlt, kissé félretolta a gyékény sarkát, és
bekukucskált a résen. A félhomályban egy izzó kanóc
egyenletes fényétől megvilágítva sok embert látott odabenn.
Egy vízhatlan ponyvával letakart valami körül álltak.
Egy kéz határozottan a vállára nehezedett, és elhúzta
Tomot. Az egyik őr mogorván nézett rá, és megrázta a fejét.
Az erkélyre mutatott, ahol kinyílt az ajtó, majd az ajkára tette
az ujját.
Tom lerázta a válláról a kezét. Muszáj volna
figyelmeztetni Foyt, hogy a Rání emberei valami rosszban
sántikálnak.
Ebben a pillanatban azonban maga a Rání lépett ki az
erkélyre, lebegő fátyolban és drágakövekkel ékesen Negyven
szipoj kapta elő fegyverét, aztán muskétáikkal a levegőbe
céloztak.
– Várjatok! – kiáltott fel Tom kétségbeesetten. De még ha
Foy hallgatott volna is rá, szavait elnyomta a szipojok
díszsortü-zének éles ropogása.
A Rání lemosolygott az erkélyről. Lustán integetésre
emelte egyik karját, aztán leengedte az oldala mellett. A
kókuszháncs gyékényeket elhúzták, és mögöttük fekete
ágyúk torka vált láthatóvá, amint csövük kimeredt az
árnyékból.
Tom hirtelen a fal mellé lapult, éppen mikor az ágyúk
mennydörgő füst közepette elsültek. Muskétagolyókból,
ócskavasból és rozsdás szögekből álló kartácstűz söpört végig
az udvaron szorosan egymás mellett álló emberek sorain. A
palota fala megremegett a lövéstől.
Az udvar egy szempillantás alatt mészárszékké vált. Csak
a hátsó sorokban álló embereket védte meg az első sorokban
álló társaik teste. Akik közvetlen a tűzvonalban voltak, azokat
majdnem mind egy szálig lemészárolták. A sebesültek
sikoltozása összekeveredett az őrmesterek kiáltozásával, akik
igyekeztek újra ráncba szedni a túlélőket, akiknek a puskája
kiürült a Rání tiszteletére leadott sortűz miatt. Aztán azonban
az udvar fölött az erkélyeken álló lövészek lefelé kezdtek
tüzelni a szipojok kuszán kavargó csoportjára, az udvar
szélén álló őrszemek pedig berontottak a szuronyaikkal, és
csatlakoztak hozzájuk a tüzérek is, akik elhagyták az ágyúkat,
és bárdokkal meg kardokkal felfegyverkezve gázoltak a
csatába.
Francis pedig ott volt, valahol az egész kavarodás
közepén. Tom nem látta őt, de úgy vélte, a fiú a Rání erkélye
alá behúzódott embercsomóban lehet, ahol a lövészek tüze
nem érhette el őt. Hickset is látta oldalán, a bajszos havéldárt.
Az életben maradt szipojok védőgyűrűt alkottak körülöttük,
és kétségbeesetten igyekeztek távol tartani az ellenséget.
Azon-bán a Rání tiszteletére leadott üdvözlő lövés miatt
fegyverük üres volt, tartalék lőporuk és puskagolyóik pedig a
kapun kívül rekedt hordároknál voltak. Néhánynak sikerült
felszerelni a bajonettjüket, mások egyszerűen bunkósbotként
használták a puskájukat.
Tom kivonta a kardját. A csata első rohamában senki sem
látta meg őt az oszlop mellett lapulni. Hátulról rontott a
támadókra. A bélelt mente és a hosszú sisak megvédte ugyan
a hátukat meg a nyakukat, lábuk azonban védtelen volt.
Elvágta az egyik ember térdének az inát, amikor pedig az
hátrahanyatlott, Tom letépte a fejéről a sisakot, és átmetszette
a koponyáját is. Felkapta a leesett szuronyt, és úgy döfte át a
következő embert, mint egy sebzett vadkan.
Az ember felsikoltott, a Ráni emberei pedig nekitámadtak
Tomnak. Egy ember meztelen karddal rontott rá. Tom
védekező állásba helyezkedett, mielőtt azonban elkezdődött
volna a küzdelem, a férfi térdre roskadt, a hátán a golyó
ütötte sebből vér lövellt elő. Az udvar fölötti erkélyen Tom
egy lövészt látott, akit majdnem teljesen eltakart a füstfelhő.
Tom rájött, hogy ezt a golyót neki szánták.
Ugyanebben a pillanatban egy villanásra meglátta
Francist az erkély alatt, a védekezők első soraiban. Tom a
kezében tartott szablyával hadonászva és szurkálva feléje
gázolt. Francis megpillantotta őt, és előresietett, hogy
csatlakozzon hozzá. Lekapta a fejét egy bárd suhintása elől, és
az azt forgató testőr hasába döfte szuronyát, majd berángatta
Tomot a védők csoportjába. A Rání egyik testőre megpróbált
befurakodni a résbe, Hicks azonban előlépett, és pisztolyával
arcon lőtte.
– Nem maradhatunk itt! – ordította Tom. A falnak
szorítva, a túlerővel szemben, akiknek több a puskájuk, mint
nekik, lemészárolnák őket. Egyetlen reményük az volt, hogy
kivágják magukat a palotából, és visszamenekülnek a
Társaság telepére.
– Még nálad vannak a pisztolyok, amiket tőlem kaptál? –
tudakolta Hicks.
Tom bólintott. Elővette az egyiket, és felhúzta a kakast.
Hicks újratöltötte azt, amellyel épp most lőtt egyet.
– Ha szólok… Most!
Mindannyian egyszerre tüzeltek, és ezzel rést ütöttek a
testőrök gyűrűjén, amely körülvette őket. A támadók
meghátráltak. Tom kinyújtotta a kardját, és berontott, jobbján
Hicksszel, balján pedig Francisszel.
– Maradjunk együtt! – kiáltotta.
Amint elhagyták az erkély védelmét, ismét a lövészek
kereszttüzébe kerültek. Puskák sortüze dördült el, az egyik
golyó a vakolatot verte le Tom feje mellett a falról, egy éles
szilánk pedig megkarcolta az arcát. Tom a pisztolyt tartó keze
fejével letörölte a vért, és ugyanazzal a mozdulattal célzott,
majd lőtt is. A golyó a homlokán találta el a férfit, aki föntről
rálőtt. Az átbucskázott az erkély korlátján, és dübörögve
lezuhant az udvarra. Tom felkapta a hulla puskáját, és
levágta a töltényes zacskót az övéről. Mindkettőt Francis felé
dobta.
– Le ne vedd a szemed azokról a lövészekről!
Francis letérdelt, töltött és lőtt. Az egyik testőr a hasát
szorongatva tántorodott hátra az erkélyen. A többiek
óvatosan meghátráltak az új fenyegetés elöl.
– Gyertek! – üvöltötte Tom. A csata elcsitulásával rés nyílt
számukra. Az óvatossággal mit sem törődve előrerontott, az
első támadáskor elesett emberek hulláin tapodva. Majdnem
elvesztette a talajt a lába alól, mert megcsúszott a kövezetei
borító vértócsán. A felső szintekről lövések dördültek, és két
mellette álló ember elesett. Az egyik testőr szablyával
hadonászva az útjába állt. A havéldár elhajította szuronyos
puskáját, mint egy gerelyt, ami pont a torkán találta el. A
lábuk elé zuhant.
Tom átmászott egy alacsony falon, be az oszlopcsarnokba.
Az ágyúk még mindig ott álltak, de immár elhagyatva az első
sortűz leadása után. Ahogy az egyik ágyú mellett oldalvást
elhaladt, Tom a csövön észrevette a belevésett márkajelzést:
az öntöde keresztbe tett kardjai látszottak a mintáján.
Felismerte.
Igaznak bizonyult, amitől eddig félt: az ágyúk egykor az
Ölyv fedélzetén voltak. Miután kimentették őket a roncsból,
megtisztították és újra felállították, most pedig Tom és a
szövetségesei ellen fordították őket. Ettől a bizonyosságtól
haragjában remegni kezdett.
Nem volt azonban idő ezzel foglalkozni. A Rání testőrei
már rendezték is soraikat. Előtte egy ajtó állt nyitva: Tom
pedig keresztülszaladt rajta anélkül, hogy egy pillanatig is
gondolkozott volna. Végig a folyosón, el a nyitott szobák
mellett, majd ki, a fákkal meg csobogó szökőkutakkal
telezsúfolt udvarra. Leárnyékolt ablakok néztek az udvarra.
A sarokban egy lépcsősor vezetett a palota emeleteire.
Tom megszámolta az embereket, akik követték őt. Ott
volt Francis egy fiatal kereskedővel, Foy egyik segédjével
egyetemben, akinek nem tudta a nevét. Az ifjú úgy szipogott,
mint egy kisgyerek, inge más emberek vérétől volt foltos.
Tom útközben valahol elvesztette Hickset, a havéldár és
három szipoj azonban vele volt, bár közülük csak négynek
volt továbbra is keze ügyében a muskétája.
 Gyors, léptek dübörögtek végig a folyosón, amelyen át
ide jutottak. Tom felemelte a pengéje hegyét. Hicks szaladt
elő a folyosóról, nyomában egy handzsárral felfegyverzett
testőr. Hicks gyorsan megfordult, és mellkason lőtte a férfit.
Az térdre roskadt. Francis fürgén előrelépett, és átdöfte,
mielőtt még felállhatott volna.
– Hál’ Istennek biztonságban vagy! – mondta Tom. – A
sógornőm soha se bocsátaná meg nekem, ha nem hoználak
haza épen és egészségesen.
– Az enyém nem kevésbé – szólt Hicks, miközben újra-
töltötte a pisztolyát. – Rohadjon meg az az idióta Foy!
– Ő hol van?
– Utoljára akkor láttam, mikor annak a vérszomjas cafka
Ránínak hajlongott alázatosan.
– Akkor valószínűleg mostanra már halott.
Egyikük sem vetette fel azt, hogy vissza kellene menni és
megpróbálni megmenteni őt.
Francis közben gyorsan körbejárt az udvaron. Szomorú
arccal szaladt vissza Hickshez.
– Nincsenek ajtók. Csapdába estünk.
Hicks felvezette őket a lépcsőn a felső szintre. Még most,
egy ilyen kétségbeesett helyzetben sem mutatta jelét a
pániknak. Tom csodálta, milyen hideg fejjel tud viselkedni.
Ágnes jó férjet választott magának.
Megkerülték a fordulót a lépcső tetején, és egy hosszú
galériára értek. A nyitott ajtókon át Tom elegánsan bútorozott
termekbe látott. Továbbfutottak, majdnem találomra
választva az útirányt. Csupán a sebesség számított, hogy sose
álljanak meg gondolkozni, mert a sarkukban az üldöző csapat
mindig tovább hajtotta őket.
 A csata zaja hangosabb lett, ahogy egy újabb szobába
léptek. Tom elkáromkodta magát. Azzal a sok kanyargással
majdnem ugyanott lyukadtak ki, ahonnan elindultak az
udvar fölötti galérián. A fazsalukon füst szállt be. Ahogy
lenézett, Tom a mészárlás szomorú nyomait látta: szerte a
téren elszórt testeket, részben egymásra halmozva levágott
végtagokat, és a kövezetre meg egészen a falak feléig
felfröccsent vért.
Ennek a mészárlásnak a közepén pedig ott állt az az
ember, akit utoljára a tengerparton látott, az Ölyv roncsa
fölött. Ebből a szögből az arca nem látszott ugyan, ő azonban
mindjárt felismerte, csupán a mozdulatai alapján. Nyugodtan
állt a halottak között, és irányította az őröket, akik a hullák
között mászkálva túlélők után kutattak. Ez az ember lopta el
az ágyúit és fordította éppen Tom ellen.
Tom elővette a pisztolyát. A rozettás ablakrács azonban
túl finom mívű volt, semhogy keresztüllőhetett volna rajta.
Aztán egy róka ösztönével a férfi megfordult, és egyenesen
Tomra bámult. Bár Tom minden bizonnyal csak úgy tűnt fel
neki, mint egy árnyék az ellenző másik oldalán. Tomnak
ismét az a kísérteties érzése támadt, hogy a saját szellemét
látja. A férfi egy parancsot vakkantott a testőröknek, akik egy
kovás puskát adtak a kezébe. Felhúzta a kakast, és Tomra
célzott a muskétával.
Tom a lövés pillanatában lekapta a fejét. Előtte a sötétítő
szálkafelhővé robbant szét. Tom a pisztoly csövét átnyomta a
nyomában támadt cakkos lyukon, és ellenfelét keresve
pásztázta az udvart.
Az azonban eltűnt.
– Gyere! – kiáltott rá Hicks. Tom megfordult, hogy
kövesse, közben majdnem összeütközött Hicksszel, aki a
másik irányba kezdett el szaladni.
– Testőrök! – figyelmeztette Hicks. Vagy féltucatnyi
aranysisakos testőr, közöttük pedig csupasz fejjel, úgy, hogy
az orrán végigfutó sebhelyet világosan lehetett látni, ott állt
Tungar. A Neptun-kard villogott a kezében, a zafír pedig
csillogott a markolat gombján. Tom kivonta a szablyát,
amelyet Hickstől kapott kölcsön.
Az aranysisakos testőrök letérdeltek, majd célra tartották
muskétáikat a sortűzhöz. Hosszú csövű kovás puskáik
nehézkes fegyverek voltak, olyan nehezek, hogy
mindegyiknek egy háromlábú állvány volt a csöve végéhez
erősítve. Nem zárt helyen való küzdelemre kitalált fegyverek
voltak. Tom meg a társai az átjáró falához ugrottak. A
lövedék anélkül repült el mellettük, hogy kárt okozott volna.
Mielőtt még a testőrök újratölthettek volna, Tom és az
emberei támadásba lendültek.
Az első testőrök a puskájukat eldobva a kardjuk után
kaptak, a szipojok azonban már rájuk is támadtak, mielőtt
kiszabadíthatták volna kardjuk pengéjét. A szipojok nem
kegyelmeztek. Bajonettel szúrták le vagy puskájuk agyával
bunkózták le őket. Tungar nem akart megállni, hogy
szembenézzen Tommal. Megfordult és elmenekült, a túlélő
szipojok pedig vele együtt rohantak.
– Most van esélyünk kikerülni ebből a halálos csapdából!
– kiáltott fel Hicks. Felmutatott egy nyitott ablakra, mely a
cserepekkel borított tetőre vezetett. – Ott van a kiút!
Tom azonban tudta, hogy nem távozhat innen a Neptun-
kard nélkül. Ez a sziréndal visszhangzott csábítóan a fejében.
– Menjetek előre, én majd utánatok jövök!
 Meg sem várta, míg Hicks vitába száll vele, hanem
üldözőbe vette Tungart végig a folyosón. Befordult az első
kanyarban, és kis híján leszúrt egy rémült cselédlányt, aki
feléje menekült. Félrelökte, és továbbszaladt, végig egy rövid
folyosón, majd keresztül egy kétszámyú bronzajtón, amely
nyitva állt.
Megállt és körülpillantott maga körül. Sokkal nagyobb és
fenségesebb terembe ért, mint amelyeket eddig látott. A
falakat díszes kárpitok borították. Az egyik végében, egy
emelvényen arannyal színezett mahagónitrónus állt; vele
szemben egy dupla ajtó arra az erkélyre nyílt, amelyről az
ellenséges lövészek elkezdték a mészárlást. A trónus előtt
tigrisbőr volt kiterítve, a feje hátrabicsaklott, állkapcsa néma
üvöltésre nyílt.
Tom megvizsgálta az erkélyt, de az néptelen volt. Éppen
tovább akart volna futni a következő ajtón át, mikor megnyi-
kordult mögötte az egyik padlódeszka. Gyorsan sarkon
fordult, és Tungart pillantotta meg, amint a trónus mögül,
jobb kezében a Neptun-kardot szorongatva felé tartott. Tom
felemelte szablyáját, még épp idejében, hogy elhárítsa Tungar
döfését. Ellentámadásba lendült, fegyverének szokatlan
egyensúlya azonban akadályozta a mozgásban, így
Tungarnak volt ideje meghátrálni, és ismét védekező állást
felvenni.
Tom, kezében azzal a kék karddal, már sok párbajt
megnyert. Most a másik végén állt, s tökéletesen megértette,
micsoda előnyt adott ez neki. Most azonban a fegyver gonosz
hegye öfelé fordult, és érezte, hogy szemkápráztató
fenyegetése előtt szertefoszlik a bátorsága.
Tungar egy sor gyors, de vagdalkozó támadást indított,
amelyekkel Tom alig tudott lépést tartani. Bár visszaszorult
az erkélyre, mégis életben maradt. Bátorsága visszatért, de
azért óvatos volt.
Szívesebben használja az élét, mint a hegyét. Tom tudta,
hogy a maga hasznára fordíthatja ezt a felismerést.
Oldalra sasszézott, megpróbálva Tungart bal kéz felé
fordítani. Tungar megértette a mozdulatot, és visszakénysze-
rítette őt. Próbálta Tomot az erkélyajtó felé terelni, ahol köny-
nyű prédája lehet bármely lövésznek, aki lenn az udvaron áll.
Tom arrébb pördült, és visszakerült a szoba közepére. Ez
csekély előnyt jelentett. Olyan volt, mintha ólompengével
küzdött volna. A másodpercek vonszolták magukat, minden
döfés a másodperc törtrészével később érkezett, mint ahogy
arra számított. Ezek apró késések voltak ugyan, de a tört
részek ösz-szeadódtak.
Cselezve balra lépett, végtelenül kicsi rést hagyva kettejük
között. Tungar azonban tüstént észrevette mindezt. A helyes
mozdulat egy döfés lett volna, ösztöne azonban arra sarkallta,
hogy inkább vágjon. Felemelte a karját, éppen úgy, ahogy
Tom számított rá. Mielőtt lesújtott volna a pengéjével, Tom
előrelépett, egész testsúlyát beleadva a döfésbe, úgy, hogy
Tungar védelmi zónájába került.
Tungar megpördült. Tom pengéje eltalálta a páncélját, de
félrecsúszott, és elfordult úgy, hogy a kard kirepült Tom
kezéből. Kétségbeesésében Tom két karját Tungar dereka
köré fonta, és lerántotta a földre. Mindketten elestek. Tom
mindkét csizmás sarkát Tungar mellkasára tette, és hanyatt
lökte őt. Négykézláb indult szablyájáért, amely néhány
lábnyival arrébb hevert. Kezével elérte a markolatot, és maga
felé kezdte húzni. A penge azonban szorosan beakadt
valamibe. Beszorult a vicsorgó tigrisfej nyitott állkapcsai
közé. Tom ismét rántott rajta, de nem akart mozdulni.
Látván, hogy Tom bajban van, Tungar átfordult, felállt, és
Tom feje fölé emelte a Neptun-kard pengéjét. Megint inkább
az élét, mint a hegyét részesítette előnyben. Csúnya és gonosz
szavakat kiáltott malajálam nyelven, melyeket azonban ez
esetben szükségtelen is lett volna lefordítani.
Teljes erejét beleadva lesújtott a Neptun-karddal. Tom
egyik csizmás lábával hirtelen kirúgott, és Tungar
térdkalácsát találta el. Tungar gyűlölködő szóáradata azonnal
abbamaradt, és egy fájdalmas kiáltás lett belőle. Kardjának
pengéje elsüvített Tom feje mellett, majd a padlót találta el, de
Tungarnak bármennyire fájt is szétroncsolt térde, újra
megfogta a markolatát. Sérült lábával sántítva
hátratántorodott, miközben Tom talpra szökkent, és ismét
nekirontott.
Megint átkarolta Tungart mindkét karjával, ez
alkalommal azonban hátulról, a hóna alatt fogta úgy, hogy
Tungar nem tudott hátranyúlni a kék pengével. Tom
előrelökte őt, keresztül az udvar fölötti erkélyre vezető nyitott
ajtón. Sérült térdkalácsa miatt Tungar nem tudott ellenállni.
Tom nekicsapta a fakorlátnak, így próbálva arra
kényszeríteni, hogy elejtse a Neptun-kardot.
A korlát azonban nem bírt ellenállni a két izmos test
súlyának. Vagy azért, mert előzőleg a csata során már
meggyengült a puskatűztől, vagy Tom olyan erővel lökte rá
ellenfelét, hogy nem bírta a súlyt megtartani, megadta magát,
szilánkokra tört és Tungar nagy robajjal áttörte. Egy
pillanatra úgy tűnt, hogy az erkély szélén billeg, és karjával
csapkodva próbál egyensúlyban maradni. Aztán lezuhant.
 Tom a lendülettől ugyancsak kis híján leesett, de egy erős
kéz elkapta a grabancát, és visszahúzta az erkély széléről.
Tom megrázta magát, hogy kiszabaduljon, aztán
hátrapillantott. Hicks állt mögötte muskétával a vállán, Tom
azonban alig fogta fel, hogy megmenekült. Lenézett a
szétzúzott erkély szélén.
Tungar egy halom holttesten hevert. Jobb karját
kinyújtotta, mint egy törött szárnyat. És a Neptun-kardot még
mindig markában szorongatta. Rugalmassága miatt a penge
túlélte a zuhanást: makulátlan volt és sértetlen.
Tom szemével felmérte a távolságot, aztán változtatott
testtartásán, és felkészült az ugrásra. Hicks azonban ismét
megragadta őt.
– Ne légy ilyen szörnyen ostoba, Tom! Mindkét lábad
eltörne és valószínűleg a nyakadat is kitörnéd miatta. Ez csak
egy kard, nem pedig a Szent Grál.
Még néhány pillanatig dulakodtak.
Aztán az emberek, akik eddig a holttesteket meg a
sebesülteket fosztogatták a téren, odafutottak és körülvették
Tungart. Néhányan fölnéztek, meglátták őket az erkélyen, és
kiabálni meg mutogatni kezdtek rájuk. Pisztolyt rántottak, és
célba vették őket.
Tom megadta magát, és hagyta, hogy Hicks
visszavonszolja a trónterembe.
– Mondtam, hogy ne gyere vissza értem! – mordult rá.
– Egyáltalán nem árt neked, hogy így tettem – jegyezte
meg Hicks szárazon. – Most pedig a legjobban tesszük, ha
futásnak eredünk és meg sem állunk hazáig, mielőtt még a
Rání egész hadserege a nyomunkba ered. – Tom belátta, hogy
az összes emberük életét veszélybe sodorja, ezért engedett
Hicks győzködésének.
Mindketten visszarohantak a folyosókon. Maguk mögött
végig hallották a testőrök kiáltozását, akik őket keresték.
Hicks végül Tomot az egyik rácsos ablakos raktárszobába
vezette. Az egyik rudat kitépték a rácsból, a nyíláson túl
pedig ott volt a melléképület ferde teteje. Hicks kinyomta
Tomot az ablakon, majd utána vetette magát. Végigszaladtak
a tető távolabbi végéig. Onnan már nyílt terep tárult fel a
külső kerítésig, ahol Francis meg a többiek vártak rájuk.
Az ugrás nem volt túl ijesztő. Tom leereszkedett,
amennyire kinyújtott karral tudott, aztán elengedte magát.
Puha, sáros talajon ért földet, aztán intett Hicksnek, hogy
kövesse. Hicks ledobta a muskétáját Tomnak, aztán
leguggolt, hogy leereszkedjen a tető szegélyén.
Mintegy a semmiből, egy csillogó acélkígyó ugrott elő, és
Hicks nyaka köré csavarodott. Hicks két kézzel kapott oda, és
minden erejét összeszedve megpróbálta meglazítani, az
azonban a nyaka köré szorult, és térdre rántotta. Arca
feldagadt, és színe bíborpirosra vált. Kiáltásra nyitotta a
száját, de nem jött ki hang a torkán. Az acélszalag
visszacsapódott, és lerántotta a lábáról, Tom pedig estében
csak egy véres gyűrűt látott a nyakát körülvevő acélpánt
mentén.
Miközben Tom tehetetlenül figyelte, egy alak lépett Hicks
mögé. Az az ember volt, akit a parton látott, ahol az Ölyv
elsüllyedt, az az ember, aki percekkel ezelőtt rálőtt, és
Tomnak megint az a furcsa megérzése támadt, mintha a
végzete teljesedne be.
Továbbra is Tomot figyelve a férfi újabb mozdulatot tett a
jobb kezével. A fényes acélgyűrű, mely Hicks kapitány
nyakát körülvette, összeszorult. Átvágta a bőrt és a húst, a
vénákat és az artériákat, végül pedig az ízületeket és a
csigolyákat is.
Hickset lefejezték. A feje legurult a válláról, nyaka
csonkjából pedig a vér fényes szökőkútja lövellt elő.
Előrebukott és eltűnt Tom szeme elől a tető kiszögellése
mögött. Gyilkosa még egyet rántott a csuklójával, mire a
fémkígyó hirtelen szoros gombolyaggá tekeredett a jobb
kezében.
Tom felemelte a kovás pisztolyt és célba vette. Meghúzta
a ravaszt, a fegyver azonban rosszul sült el. A férfi lenevetett
rá, Tom pedig abban a pillanatban felismerte vonásait, és
nevetésének gúnyos hangvételét. Ez az ember a testvére, Guy
Courtney kiköpött mása volt, vagy legalábbis annak az
alaknak, amilyennek Guy Courtney kinézett, mikor több mint
húsz évvel korábban utoljára látta.
Csuklójának újabb rántásával a gyilkos kieresztette Tomra
az ezüstös acélkígyót. Aztán azonban a fegyver hirtelen
megállt, és Tom arca előtt csupán egy lábnyira teljesen
letekeredett állapotban maradt. Tom döbbent kiáltással
ugrott hátra.
Mikor ismét felnézett a tetőre, a gyilkos a pokoli acél
fojtóhurokkal együtt már eltűnt. Tom azonban tudta, hogy
soha sem fogja elfelejteni őt.
A palota kapujából több ember kiáltozása hangzott fel. A
narancsszín öves testőrök egy csapata fordult be futva a
sarkon. Tomba belehasított a bűntudat, de futásnak eredt.
A palota külső falának tetejéről Francis és a szipojok
sürgették. Lenyúltak és átsegítették a falon, míg alattuk
muskétalövedékek csapódtak tömegével a tégláknak.
 Aztán hopp, már át is másztak, de még nagyon-nagyon
messze voltak a biztonságtól.
Tom kényszerítette magát, hogy elhessegesse a tudatából,
ami Hicksszel történt, és gyors fejszámolást végzett: ott volt
Francis, a havéldár, öt szipoj, meg a Társaság fiatal ügynöke,
aki a földet nézte, és a kabátja gombjait babrálta. Összesen
négy muskéta van náluk.
– Mennyi puskaporunk és lőszerünk van?
– Nem túl sok golyó. Valamint egy üvegnyi lőpor.
A brit hadsereggel ellentétben az indiai csapatok még
nem tértek át arra a töltény típusra, amelyben együtt volt
kiszerelve a golyó és hozzá a megfelelő mennyiségű lőpor.
Tom hallotta, hogy a fal túloldalán a Rání serege
gyülekezik. A kapuk nyílni kezdtek. Vállon ragadta a fiatal
ügynököt.
– Nézzen rám! – rázta meg. -Nézzen rám! Hogy hívják?
– K… Kyffen, uram – dadogta amaz.
– Tud futni?
A fiú bólintott.
– Akkor fusson vissza a telepre, amilyen gyorsan csak
tud. Mondja meg nekik… – Tom habozott, mikor eszébe
jutott, milyen erőket hagytak hátra a telepen: egy maroknyi
öregembert, nőt és kisfiút. Hogy remélheti, hogy megvédi
velük az erődöt?
Csupán egy kicsiny hajójuk van, és monszun idején
bolondság lenne azt a tenger kényére-kedvére bízni. Másrészt
viszont az erőd fala magas és vastag. Az Ölyv ágyúival együtt
a Rání emberei nem halászhattak ki túl sok muníciót. Némi
szerencsével és jó taktikával a védőknek talán van reménye
arra, hogy egy darabig ki tudnak tartani. Talán elég ideig
ahhoz, hogy ideérjen az erősítés Madrászból.
Kyffen még mindig a parancsokat várta. Tom érezte, hogy
a veszélyben lévő emberéletek miatt mekkora felelőssége van
annak, hogy milyen döntést hoz most ebben a forró
pillanatban, mert attól függ, életben maradnak-e.
– Mondja meg nekik, hogy készüljenek fel az ostromra!
Mi pedig megpróbáljuk feltartani a Rání embereit, ameddig
csak lehetséges.
Kyffen úgy futott, mintha égne a lába alatt a talaj. A
többiek a fákig követték. Tom három párt alkotott belőlük,
minden párnak egy kovás puskája volt.
– Felváltva tüzeljetek – parancsolta. – Egyik pár tüzel, a
másik újratölt, a harmadik pedig visszavonul. És a tisztekre
célozzatok, amennyire csak tudtok! Most leginkább a
kiképzésbeli és fegyelmi hiányosságaikban
reménykedhetünk.

Később Tom az egész visszavonulásból semmi másra nem

emlékezett, mint a rettegésre. Nem maga miatt, hanem Sarah
és Agnes miatt rettegett, mert tudta, mi történne velük, ha ő
elbukna. A menekülés részletei folyamatosan
egybemosódtak: futás, megfordulás, lövés, töltés és ismét
futás; mindig túl lassan haladtak, és mindig tisztában voltak
vele, mennyire fogy a lőszerük, miközben a Rání előőrse
könyörtelenül kergette őket.
Tom lőtt, és futni kezdett az erőd irányába. Zsebébe nyúlt
a következő muskétagolyóért, az azonban üres volt.
Rábukkant Francisre, aki egy fa mögött kuporogva várta,
hogy a társa újratöltsön.
 – Van még muskétagolyótok?
– Kettő – felelte vigyorogva Francis. – Egyet oda tudok
adni, ha megígéred, hogy nem véted el a célt.
– Megindítóan bőkezű vagy – Tom megpróbált
visszavigyorogni rá, a mosoly azonban valahogy nem akart
az arcára ragadni.
Még nem tettek meg sokkal többet két vagy három
mérföldnél. Most, hogy sötétedett, az út pedig latyakos volt,
nem remélhették, hogy gyorsabbak lesznek üldözőiknél. A
Ránínak van lovassága. Ha elereszti őket, mindennek vége,
még mielőtt leszáll az éj.
– Több időt kell hagynunk Mr. Kyffennek.
Hatalmas robaj rázta meg a levegőt, akkora hangerővel,
hogy a fejük fölül, a fák ágairól vízcseppek zuhantak alá. Tom
hátranézett, attól rettegve, hogy a Rání testőrei esetleg
elhozták a nagy ágyúkat is. Nem tudta kivenni azonban
üldözői alakját. Újabb fülsiketítő robaj hallatszott.
– Mennydörög! – ujjongott Tom és Francis egyszerre.
Kövér esőcsepp hullott a tarkójára. Aztán egy másik és
megint egy. Hamarosan özönvíz támadt, annyira esett, hogy
az erdő lombjai «em tudták csillapítani az esőt, ami bőrig
áztatta a fák alatt álló embereket. Olyan dühödten esett, hogy
alig kaptak levegőt, és egy tucat yardnyira sem láttak előre.
– Ebben nem tudnak harcolni és mi sem! – örvendezett
Tom – A puskapor ócska masszává áll össze, a nedves kova
pedig nem vet szikrát. – Félredobta a hasznavehetetlen kovás
puskát, összegyűjtötte az embereit, és a sárban csúszkálva
futásnak eredt velük az erőd felé.
A Rání emberei azonban nem hagytak fel teljesen az
üldözéssel. Valahányszor Tom megállt, hogy megnézze, mi
történik mögötte, ki tudta venni halvány alakjukat az esőn
keresztül.
Elérték a hidat, amin reggel átkeltek a kútnál és a
majomisten szentélyénél. Mióta utoljára látták a folyót, a
vízszint öt vagy még több lábnyit emelkedett. A
csokoládészínű víz majdnem a rozoga bambuszív aljáig ért.
Üldözőik olyan szorosan a nyomukban voltak, hogy Tom
kis híján gondolkodás nélkül átvezette a csapatát a hídon. De
néhány lépés múlva rájött, milyen lehetőséget hagyna ki
ezzel. Megfordult, és kivonta szablyáját.
Az elöl haladó testőrök már majdnem elérték a hidat,
mikor meglátták, hogy Tom szembefordul velük a másik
oldalon. Egy pillanatra megtorpantak, csapdát gyanítva,
aztán elvigyorodtak, látva, milyen kevés ember áll velük
szemben. Előkapták kézifegyverüket és előrerontottak.
Tom nem mozdult, amíg már majdnem feléig eljutottak a
hídnak, akkor felemelte szablyáját, és pengéjével az egyik
kókuszháncs kötélre sújtott, amely a parthoz erősítette a
hidat. Három csapásába került, aztán a kötél olyan
dörrenéssel szakadt ketté, mint egy muskétalövés, és a híd
megpördült. Öt vagy hat támadó a rohanó vízbe repült,
amely azonnal elsodorta őket. A túlélők kétségbeesetten
kapaszkodtak az oldalsó kötélbe, lábuk a zúgó áradatba
lógott. Tom a maradék tartókötéllel kezdett foglalkozni. Négy
újabb vágás után az is engedett. A maradék üldözők, akik a
hídon álltak, beestek a folyóba, és majdnem azonnal
lerántotta őket a páncéljuk súlya a mélybe.
Azok az őrök a túlsó parton, akik még nem érték el a
hidat, látták, hogy a társaik megfulladnak, és megriadtan,
összezavarodva húzódtak vissza a víz szélétől.
 Abban a pillanatban egy fekete ló hátán egy lovas
vágtatott elő a sűrű erdőből. A lovas meghúzta a kantárt, és
felállt a kengyelben, úgy bámult át Tomra és a szemközti
parton lévő embereire. Tom haragosan nézett rá, mikor a
tekintetük találkozott. Az az ember volt, aki ellopta az ágyúit,
és ellene fordította. Az, aki lefejezte Hickset az acélkígyóval.
Egymásra bámultak, és még a folyó sem volt elég széles,
hogy megfékezze vagy csillapítsa kölcsönös gyűlöletüket. A
lovas végighordozta tekintetét a kavargó vízen, azt
méricskélve, hogy megkísérelje-e az átkelést vagy sem. Aztán
lovával egészen a rohanó víz széléig léptetett.
– Sohasem tudsz elég messze vagy elég gyorsan futni! -
kiáltotta. – Utánad megyek!
Tom meglepve vette észre, hogy a lovas kiváló
angolsággal szólalt meg. Nem dadogva, hanem mindenfajta
akcentus nélkül, egy Angliában született és nevelkedett
ember magabiztos hangján.
– Ki vagy te? – kiáltott át a zubogó vízen.
A lovas nem felelt neki. Lovát megfordítva
visszavágtatott az erdő sötétjébe.

A viharral együtt az éjszaka is megérkezett. A sötétben és

az esőben alig bírták követni az utat. Többször is majdnem
belecsúsztak a holtágba, aminek a vízszintje egyre nőtt. Tom
nem mert megállni. Holtbiztosan tudta, hogy a lovas nem fog
aludni, és nem is pihen meg üldözés közben.
De vakon haladtak. Hamarosan rájött, hogy már nem is
követik az utat. Még igy sem hagyta azonban az embereket
megállni, pihenni, hanem tovább sürgette őket az erdőn át.
Francis végül megszólította Tomot, mikor az megállt, hogy
lélegzetet vegyen.
– Meg kell állnunk. Ilyen sebesség mellett még a végén
rájövünk, hogy egy hatalmas kört tettünk meg, és egyenesen
visszakerülünk a Rání börtönébe.
Tom tudta, hogy a fiúnak igaza van, de nem tudta
rászánni magát, hogy elfogadja, legyőzték.
– Csak még néhány percig. Biztos vagyok benne. –
Elhallgatott. Az eső meg a szél elcsendesedett. Távolabb egy
új hang ütötte meg a fülét.
– Hallgasd!
Mindketten hallották: a partot csapkodó hullámtörés
mély, ritmikus zúgása volt.
– Az óceán! – kiáltották kórusban.
Tom követte a hangot, szablyájával vágva utat a fákon
keresztül. A dzsungel hirtelen eltűnt előle, és kint találta
magát a nyílt térségen. A tengerparton futott végig, ahol lába
alatt puha homok volt.
– Merre? – kiáltotta Francisnek, mielőtt azonban Francis
válaszolhatott volna, Tom megpillantotta az erőd fényeit,
amelyek erősen fénylettek előttük, és rájött, hogy Kyffen már
átadta üzenetét, és a helyőrség már várja érkezésüket.
Tom és Francis együtt ért a kapuhoz. Bedörömböltek
rajta. A kapu megcsikordult, és két öregember állt előttük,
kezükben magasra tartott lámpással, és muskétájukkal rájuk
célozva.
– Hol vannak az asszonyok? – kiáltott rájuk Tom, és
félretolta a muskétájuk csövét. – Hol a feleségem?
 William Kyffen a sárban botladozva ügyetlenkedett át az
erdőn. Még soha életében nem félt ennyire. Nem így képzelte
a karrierje alakulását. Mikor először vette fel a segédírnokok
kék kabátját, fényes jövőt képzelt el magának, mint a Kelet
Főkonzulja, aki elefánton lovagol be a delhi palotába, és olyan
ajándékokat meg ékszereket kap, amelyek közül egy is többet
ér, mint amennyit apja Lincolnshire-ben segédlelkészként egy
év alatt keres. Ehelyett ezen az isten háta mögötti előőrsön
találta magát, ahol a kormányzó szeszélyeit lesi, aki semmivel
sem bánik vele jobban, mint bennszülött szolgáival.
A vihar erősödött. Minden letörő ág vagy leeső kókuszdió
hangja olyan volt a fülének, mint egy muskétalövés. Mire
elérte Brindzsoant és meglátta az erőd megnyugtató tömegét
a parton, már alig tudta elhinni, hogy túlélte ezt a szenvedést.
A kapukhoz bukdácsolt. Az egész telep – mindenki, aki
ott maradt – kiszaladt elé.
– Hol van Tom és Francis? Hol van Mr. Foy és Hicks
kapitány?
– Mr. Foy és Hicks százados meghalt. Az embereket
lemészárolták. Csupán én menekültem meg.
Agnes halálosan elsápadt, és megtántorodott a lábán. Ana
kapta el, mielőtt elesett volna.
Mrs. Foy sztoikusabban fogadta férje halálhírét. Nem ájult
el és nem kiáltott fel; még csak egy könnyet sem ejtett.
– Akkor fel kell készülnünk a menekülésre – jelentette ki
tüstént.
Kyffen lehajolt, és megpróbálta elmulasztani az oldalát
hasogató szúró fájdalmat.
– Mr. Weald azt mondta, fel kell készítenünk az erődöt az
ostromra.
 – Akkor Tom életben van? – kérdezte Ana. – De mi lett
Francisszel?
– Mindketten épek és egészségesek voltak, mikor
elváltam tőlük.
– Mostanra már minden bizonnyal meghaltak – mondta
Mrs. Foy mogorván. – Nem késlekedhetünk. Minden perccel,
amit itt várakozással töltünk, közelebb kerülnek azok a
szörnyű vademberek. El tudják képzelni, mit fognak csinálni
négy olyan úri hölggyel, mint mi?
Kyffen képzelete megugrott erre a gondolatra. Mégis
habozott:
– Mr. Weald azt mondta…
Mrs. Foy arca megváltozott, mintha a hírek egész
fontossága csak most jutott volna el a tudatáig, és hirtelen
térdre roskadt. Karjával átölelte Mr. Kyffent, és elkerekedett
szemmel bámult fel rá.
– A férjem odavan – zokogta. – Kedves Mr. Kyffen, most
már csak ön menthet meg bennünket.
Kyffen lepillantott a nőre, aki belé kapaszkodott, és
elpirult, mikor rájött, hogy egyenesen a ruhája nyakába lát. A
melle nekinyomódott a ruhájának, ahogy lélegzet után
kapkodott ijedtében.
Kyffen életében először érezte, milyen felelősséggel jár,
hogy egy szép nő bármiért is rimánkodik neki, az életéről nem
is beszélve. Mrs. Foy a védelmére szorult, és mint a régi idők
nemes lovagjai, ő is mindent hajlandó volt kockára tenni,
hogy megmentse. Most már özvegy – méghozzá különösen
gazdag özvegy –, és egy erős férfikézre van szüksége, hogy
vezesse bánatában. Idő múltával talán a hálája… De nem
engedte meg magának, hogy ilyen messze ragadja képzelete.
 Az asszony vállára tette a kezét, és maga is megdöbbent
saját merészségén.
– Ne aggódjon – mondta elszántan –, mostantól kezdve én
leszek az ön védelmezője!
– Menekülnünk kell – mondta Mrs. Foy. – Készítsék elő a
csónakot!
– Mr. Weald azt mondta…
– Mr. Weald itt nem rendelkezik. Ön igen – könyörgő
tekintettel pillantott fel rá, a férfi pedig minden eddigiek
ellenére jólesően megborzongott a hatalom érzetétől. – Önre
hagyatkozunk, hogy megmentsen minket.
Kyffen az összegyűlt emberekhez fordult, és
megköszörülte a torkát.
– Készítsék elő a csónakot a tengere szállásra! Tegyenek
bele élelmet, puskaport és lőszert. Egy órán belül távoznunk
kell innen.
Az öregek és a kisfiúk elindultak, hogy teljesítsék a
parancsát. Az udvar távoli végében azonban Alf Wilson meg
Tom többi embere zárkózottan, összefont karral állt. Kyffen
idegesen méregette őket. Nem szerette, ahogy az Ölyv első
tisztje ránéz. Ha bárki is megkérdőjelezné a tekintélyét a
gyarmaton, ő biztosan.
– Rajta! – dörrent rá. – A Rání emberei harisnyakötőt
csinálnak a beleitekből, ha itt találnak minket.
Alf ügyet sem vetve rá Agneshez és Anához lépett.
– Mit szeretnének, hogy csináljak? Életben maradhatott-e
Tom és Francis?
Agnes rá sem bírt nézni a sírástól, Ana beszélt hát, olyan
határozottsággal, amit még sosem érzett.
– Menjen el az emberei felével túlélőket keresni! Ne
kockáztassanak: ha a Rání testőreivel találkoznak, azonnal
fogják menekülőre. A többi embere addig segíthet
előkészíteni a csónakot. Akár életben van Tom és Francis,
akár nem, attól tartok, elég hamar szükségünk lesz rá.
Ana visszavezette Agnest a házába. Azon töprengett,
hogyan mondja el a hírt Sarah-nak, aki betegsége miatt még
mindig az ágyat nyomta. Lehetséges volna, hogy Francis és
Tom tényleg halott? Olyan erősnek tűntek, annyira tele voltak
élettel, hogy nehéz volt elhinni ezt.
Az erődben Lydia Foy még mindig Kyffen mellett térdelt,
belecsimpaszkodott és zokogott. Egyik szemét kissé
kinyitotta, és látta, hogy az emberek elszéledtek, hogy a
dolguk után lássanak.
– Remélem, nem feledkezik el róla, hogy az áruk egy
részét is elhozassa a raktárból.
Kyffen döbbenten nézett rá.
– Van most arra idő, hogy kereskedésre gondoljunk?
– Drága néhai férjem ezért a kereskedelemért áldozta az
életét. Csupán ez számított neki. Befeketítené az emlékét, ha
hagynánk, hogy gyilkosai kezére jussanak.
Felkelt, és letörölte arcáról a könnyeket. Jó három
hüvelykkel magasabb volt Kyffennél. Elkerekedett kék
szemekkel bámult le rá, amitől a férfinak kótyagos lett a feje.
– Ha azt akarjuk, hogy a menekülésünk jól süljön el,
muszáj valamiből fenntartani magunkat, mikor biztonságba
jutunk. Nem szeretném nyomorban tölteni özvegységem
napjait.
– Ez nem fog előfordulni, asszonyom, ezért én
személyesen kezeskedem!
Az asszony megsimogatta a karját.
 – Kedves Mr. Kyffen, ön túlságosan is jóságos! De nincs
vesztegetni való időnk.
Kyffen megparancsolta négy erősebb embernek, hogy
kísérjék el a raktárépületbe az asszonyt, és örült, mikor
késlekedés nélkül elindultak. Nem volt hozzászokva, hogy
parancsokat osztogasson, ahhoz pedig még kevésbé, hogy
engedelmeskedjenek is neki. Addig a napig ő volt a
legfiatalabb ügynök a telepen, alig lépett még fel a Társaság
ranglétrájának legalsó fokára, míg mások mind rajta
tapodtak. Most, hogy így hirtelen belecsöppent abba a
szerepbe, hogy ő parancsol, úgy találta, hogy meglehetősen
élvezi ezt a rendkívüli helyzetet.
A kis hajó meglepően hamar meg is telt válogatott
pamutáruval, néhány Angliából érkezett készáruval, illetve a
boros- meg pálinkáshordók legjavával. Mrs. Foy éles
szemmel felügyelte a rakodást, és ügyelt rá, hogy az áru jól
legyen berakodva. Mikor mindennel meg volt elégedve, ismét
megtalálta Kyffent.
– Jöjjön velem – szólt. – Mutatnom kell önnek valamit.
Kyffen készségesen követte őt a kormányzó házába.
Annak ellenére, hogy veszedelemben forogtak, agyában
mindenféle érdekes lehetőség merült fel. Az asszony azonban
minden teketóriázás nélkül néhai férje irodájába vezette.
Kyffen megtorpant az ajtóban. Lehet, hogy Mr. Foy halott,
a kötelező tisztelet szokása azonban nehezen múlt el. Mrs.
Foynak nem voltak efféle skrupulusai. Egyenesen az
íróasztalhoz ment, felnyalábolt egy halom bőrkötéses
számlakönyvet, és a férfi karjába helyezte őket.
– Biztos ön abban, hogy szükségünk van ezekre? –
kérdezte az meglepetten.
 – A Kelet-indiai Társaság minden bizonnyal minket fog
vádolni azért, ami kiderül. Velünk kell lenni minden
bizonyítéknak, amivel meg tudjuk cáfolnia a rágalmaikat.
Kyffen csak csodálni tudta az asszony lelkierejét, hogy
képes ilyen szörnyű helyzetben ilyen tisztán gondolkodni.
– És itt van még éz is.
Egy tömör tikfából készült kis szekrénykét nyitott ki a
sarokban. Ahogy a nehéz ajtó kitárult, Kyffen látta, hogy a
szekrény csak álca: mögötte a falba egy kis trezort építettek.
A trezorban négy, erős zárral lelakatolt vasalt láda állt
egymáson.
Mr. Kyffen ettől csak még jobban csodálta Mrs. Foyt.
– Emberekre lesz szükségünk, hogy elvigyék ezeket -
vetette fel.
– Rajtuk legyen a szeme! Minden egyes ládában ezer font
van aranyban.
Kyffen azon kezdett töprengeni, nem származhat-e mégis
valami előny abból a katasztrófából, amely velük történt.
– Le kell mennünk a hajóhoz – mondta Mrs. Foy. – Ha
nem indulunk hamar, csapdába esünk itt.
Mostanra Kyffen jóformán el is felejtette Tom utasításait.
Az ő fejében Tom már halott volt, de legjobb esetben is a Rání
foglya, mégis habozott.
– Az a kis hajó igen súlyosan meg van rakodva, ha
mindannyian beszállunk, el fog süllyedni.
– Valóban – szólt Mrs. Foy. – El kell döntenie, kit vesz fel
legénységnek a hajóra. A többiek itt maradnak, és a tőlük
telhető legjobban védik az erődöt, amíg nem tudunk felmentő
sereget hozni.
Mire a négy láda aranyat is berakodták a gallivatba, a hajó
olyan mélyre merült a vízbe, hogy Kyffen azon gondolkodott,
egyáltalán be tud-e szállni még oda bárki is. Az összes férfi és
nő összegyűlt a tengerparton, és már most bőrig áztak az
esőben. Alf Wilson a társaival még mindig nem tért vissza.
Ana a hajóra bámult:
– Ez a tervük? Elvinni, amit tudnak, és minden mást
sorsára hagyni, miközben lehet, hogy Tom és Francis még
mindig odakint van?
– Döntöttem – mondta Kyffen türelmetlenül. Érezte az
övében a pisztoly megnyugtató súlyát, bár az eső már
valószínűleg használhatatlanná tette azt. – Elküldjük a nőket
és a legfiatalabb gyerekeket. A többiek itt maradnak, védik a
Társaság becsületét, és várnak a túlélőkre, ha vannak.
– Okos terv – mondta Mrs. Foy.
– Legalább Alf Wilsont és az embereit várják meg, hogy
megtudjuk, van-e valami hírük Tomról – könyörgött Ana.
Kyffen Mrs. Foyra sandított.
– Ha mostanáig nem jöttek még vissza, bizonyára
meghaltak – mutatott rá a nő. – És mi is meg fogunk halni, ha
nem menekülünk el most mindjárt. Mr. Kyffen nagyon is
nagylelkűen bánik önökkel, Miss Duarte. Önök, ugye, úgy
érkeztek a mi telepünkre, hogy senki sem akarta és senki se
hívta önöket? Valószínűleg a kereskedelmünknek akartak
ártani. Mr. Kyffen azonban most menekülési lehetőséget ajánl
önöknek, és ezért csupán becsmérlés és hálátlanság a
köszönet?
Agnes előrelépett.
– Én megyek. De Sarah gyenge. Emberek kellenek ahhoz,
hogy felvigyék a fedélzetre.
Ana megragadta a ruhája ujját.
 – Várj egy kicsit! – mondta. – Csak nem mehetsz el a
többiek nélkül?
– Mr. Hicks halott – szólt Agnes keserűen. – Semmi okom
sincs itt maradni.
– És mi van Tommal meg Francisszel?
Agnes üveges tekintettel meredt rá.
– Tom nem a férjem. Igen valószínű, hogy ő is halott.
Nekem a húgommal, Sarah-val kell törődnöm.
Ana épp vitába akart bocsátkozni vele, mikor rájött, hogy
Mrs. Foy ott áll Ágnes mögött, és valójában sokkal jobban
figyel, mint azt elhitetni igyekszik. Ana még most is félt attól,
hogy elárulja Tom titkát. Ilyen kavarodásban elképzelni sem
merte, legközelebb hova vetheti őket a sors.
Így történt, hogy Agnes beszállt a kis hajóba. Sarah-t
három férfi hozta fel a fedélzetre, és textilbálákra fektették az
orrban, sátortető gyanánt pedig egy tartalék vitorlát húztak
föléje. A többiek közül Kyffen kiválasztott két fiút és a
legerősebb férfiak közül nyolcat, akik a leginkább úgy néztek
ki, mint akik el tudnak bánni az evezőkkel, beleértve
mindazokat, akik az Ölyv legénységéből megmaradtak.
Közülük a legidősebb, egy Hale nevű vitorlamester, kérdőn
pillantott Anára.
– Itt kellene maradnunk megvárni a kapitány urat és Mr.
Wilsont! – tiltakozott.
– Hagyja itt a két legerősebb emberét – felelte Ana. – Ha
Francis és Tom, Isten adná, visszajönnek, minden lehetséges
segítségre szükségük lesz. De ha Tom itt lenne, ő se hagyná,
hogy Sarah itt maradjon elhagyatva, kiszolgáltatva az
idegenek kénye-kedvének. – Lehalkította a hangját: – Nem
bízom Mrs. Foyban és Mr. Kyffenben. Legalább ha ön meg az
Ölyv legénységéből néhányan a mentőcsónakban vannak,
meg tudják védeni őt.
– Nem tennénk jobban, ha itt hagynánk Mrs. Courtney-t?
– Agnes a testvére – mondta Ana. – Jog szerint neki kell
eldöntenie, mi a legjobb Sarah-nak. És talán igaza van. Ha
ostrom lesz, ez a hely nem való egy nőnek, aki olyan
állapotban van, mint ő.
– Azt hittem, javul.
– A rosszulléte múlik. De azt hiszem, ez talán csak annak
a tünete…
Elhallgatott. Az emberek a mentőcsónakban már húzták
is fel a vitorlát Lydia Foy sürgetésére.
Hale tisztelgés gyanánt homlokához emelte az öklét.
– Úgy fogunk vele bánni, kisasszony, mint egy közülünk
valóval.
Az összes tengerész már sok-sok éve szolgálta Courtney-
ékat – néhányan egészen Tomnak a Szeráfon tett első útja óta.
Jobban ismerték Sarah-t, mint a saját édesanyjukat. Mikor
megsebesültek és ápolni kellett őket, vagy ha a parton maradt
nőkkel voltak gondjaik, ha pénzügyi nehézségeik támadtak,
mindig ő volt az, akihez fordulhattak. Szerették, és az életük
árán is megvédték volna. Ana erről már az alatt a néhány hét
alatt is meggyőződött, amit Courtney-ékkal töltött.
– Nem jössz velünk? – kiáltotta Ágnes.
Ana megcsóválta a fejét.
– Megvárom Francist.
– Hagyja – szólt Mrs. Foy. – Ha ez az ostoba liba nem
törődik a saját érdekével, én semmi esetre se fogok az övével.
A hajó elindult a sűrűsödő homályban. Ana, aki a partról
figyelte, alig kapott levegőt a benne kavargó sok kétely és
bizonytalanság miatt. Imádkozott, hogy ismét épen lássa őket
viszont.
Az erdő szélén mozgolódást látott. Lehet, hogy a Rání
emberei máris megérkeztek?
Alf Wilson és az emberei bukkantak elő az erdőből. Sárral
borítva és a kimerültségtől kétrét görnyedve jöttek, alig
ismerte fel őket.
– Tomnak és Francisnek nyoma sincs – jelentette a férfi. –
Olyan messze mentünk, amennyire csak mertünk.
– Köszönöm.
– Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek életben.
– Tudom. Köszönöm.
Alf Wilson kitekintett a tengerre, és csücsörített az
ajkával.
– Akkor felteszem, az a terv, hogy itt maradunk, ugye?
Jóváhagyó belenyugvása volt a legmegnyugtatóbb, amit
Ana azon a szörnyű napon hallott. Ismét csodálta Courtney-
ékat, amiért ilyen hű emberekkel tudják magukat körülvenni.
– Azt hiszem, itt leszünk egy ideig.
– Akkor az lesz a legjobb, ha felkészülünk a vendégek
fogadására.

Mire Tom megtudta a kis mentőcsónakszerű hajó

távozásának történetét, Ana és Alf is megérkezett, hogy
megnézze, mi ez a felfordulás. Ana a kormányzó házában
aludt; Alf csak egy rövid pihenőre feküdt le, és dühös volt a
védőkre, akik elhagyták az őrhelyüket.
– Ha a jó öreg Szeráfon lennénk, lenyúznám a bőrt a
hátukról – morogta.
 – Hagyd őket békén! – mondta Tom, aki ugyan belülről
osztozott Alf haragjában, de mikor az erődben maradt
emberekre nézett, látta, hogy nincs értelme még jobban
megalázni őket. Feljebbvalóik elhagyták őket: nem csoda,
hogy nincs bennük annyi fegyelem se, hogy őrt álljanak. Ha
meg akarják védeni az erődöt a minden bizonnyal úton lévő
ellenséggel szemben, minden kis önbizalommorzsát meg kell
nekik adnia, amit össze tudnak kaparni.
Egy nap és egy éjjel nem aludt, megküzdött a palota és a
dzsungel poklával, és erre azt találja, hogy Sarah elment. Ha
lett volna ott csónak, akár a hajó kis mentőcsónakja is, egy
szempillantás alatt elment volna vele, annyira aggódott. A
teste pihenés, meleg és étel után sóvárgott, miközben egész
leikével arra vágyott, hogy Sarah-val legyen.
Tom kényszerítette magát, hogy ne ezzel foglalkozzon, és
összegyűjtötte az embereket az erőd udvarán. Alig tudta
elrejteni csüggedtségét a gyülekezet láttán. Huszonegy
társasági alkalmazott, akiknek durván a kétharmada
ötvenévesnél idősebb volt, a többi pedig tizennégy évesnél
fiatalabb. Ehhez vegyük még hozzá a havéldárt és a négy
szipojt, akik megmenekültek a Rání palotájából. Alf Wilsont
és még egy embert az Ölyvről, meg Francist és saját magát is
beleszámítva mindez harminckét férfit jelentett.
– Hogy vagyunk ellátva fegyverekkel?
– Puskapornak és lőszernek nem leszünk híján, uram –
felelte Alf, aki azonnal leltárt készített, amint rájött, milyen
veszélyben vannak. Jó sokat juttatott nekik ezekből a
Társaság, mert tudták, lehet, hogy hónapokig nem kapnak
ellátmányt.
– Mi a helyzet a muskétákkal?
 – Az nincs olyan sok, de több, mint amennyire
szükségünk van. Hicks kapitány jól feltöltötte a
fegyverraktárat, nyugodjon békében. És persze ágyúból sincs
kevés.
Bár lenne elég emberünk, hogy kezeljék – gondolta Tom.
Igyekezett, hogy ne látsszon rajta a balsejtelem, mikor
megszemlélte a toprongyos sereget, melyet örökölt. Nagyon
is felfogta a helyzet iróniáját, hogy pont ő, akinek a
legvalószínűtlenebb volt, hogy valaha is esélye lenne erre a
feladatra, éppen ő lesz a Kelet-indiai Társaság védelmezője.
Az emberek viszont őt nézték, és rájött, hogy várnak
valamire. Arra számítottak, hogy beszélni fog hozzájuk.
Muszáj volt mondani nekik valamit.
Mit mond az ember olyanoknak, akik majdnem biztosan halálra
vannak ítélve, és mégis biztatást akarnak?
Fellépett egy kőre.
– Tudom, hogy nem azért jöttek ide, hogy harcoljanak –
szólt hozzájuk. – De jön az ellenség, és szembe kell szállunk
vele. Erős falaink vannak, az ellátmányunk bőséges, és nem
vagyunk híján a fegyvereknek sem. A legfontosabb pedig az,
hogy itt vagyunk mi magunk. Támaszkodjunk egymásra,
védelmezzük egymást mindhalálig, hadd kívánja azt a Rání,
hogy bár sose mert volna kihívni minket maga ellen! Orvul és
gyáván támadott meg minket, amire nem adtunk okot. Most
itt az alkalom, hogy megfizessen árulásáért.
Az emberek szaggatottan éljeneztek, és ez volt a legtöbb,
amit ilyen körülmények között remélhetett. Legalább még
nem tűnt úgy, hogy le lennének győzve.
 Tom csapatokra osztotta az embereket, amelyekbe
vegyesen sorozta be az öregeket, a fiatalokat, a szipojokat
meg az ÖlyvrcA vele maradt pár izmos embert. Az egyik
csapatnak Alf Wilson volt a parancsnoka, a másiknak Francis,
a harmadiknak pedig a havéldár.
A legjobban a víz miatt aggódott.
– Hozzatok ide minden kis és nagy hordót és vödröt, amit
csak találtok, és töltsétek meg őket a folyóból – mondta
Francisnek. – Az éhség és a szomjúság több ostromnak vetett
már véget, mint a puskapor valaha is. – Egy másik csapat
rizseszsákokat és sózott halat hozott a raktárakból.
Tom a többi embert a védművekre küldte. Lőréseket
vágtak a kapukon, kellően mélyeket és széleseket az ágyúk
számára. Az egyik férfi azelőtt ácsként dolgozott, ő olyan
fedőket szerelt rájuk, amilyen a hajóágyúkon van, hogy
kívülről álcázva legyenek. Az ágyúk fölé vízhatlan ponyvákat
húztak, hogy védjék őket az esőtől.
Mikor ezzel megvoltak, Tom leszedette velük a
pálmazsindelyt a kormányzó házáról meg az erőd
raktárépületeiről. Abban a pillanatban, hogy kiszárad, olyan
gyúlékony lesz, hogy bármelyik pillanatban leéghet.
Felment a falakra, hogy megszemlélje az erődöt,
megvizsgálta a kilövés szögét és a támadás irányát. Tető
nélkül az épületek csupán héjaknak tűntek, máris elkezdte
őket belepni a homok, mintha a tengerpart azonnal vissza
akarta volna követelni azt az ásónyomnyi földet, amelyet az
Angol Kelet-indiai Társaság bátorkodott sajátjának nevezni.
Nem utoljára átkozta a Társaságot gondatlanságáért,
amely arroganciájuk tünete volt, a jogosultságnak azon
érzéséé, amely miatt monopolizálhatták egy teljes
szubkontinens kereskedelmét. A raktárak túl közel vannak az
erődhöz: tökéletes ágyúállásokként fognak majd szolgálni az
ostromlók számára. De még ennél is rosszabb az, hogy van
egy kunyhó, amely majdnem közvetlenül az északi fal
árnyékában áll, ahonnan az orvlövészek titokban
támadhatnak. Le kell romboltatni.
Mozgolódás ötlött a szemébe az erdő szélén. A Rání egy
tucat lovasa jött ki a fák közül. Végigvágtattak a sekély
vízben a parton, a lovak patája vízpermetet rúgott föl a
fövenyből, és kicsivel több, mint kétszáz yardnyira az erődtől
álltak meg. Egyikük rézből készült messzelátót vett elő, s a
lencsén keresztül szemügyre vette az erődöt.
– Hozzatok egy muskétát! – kiáltotta Tom, és örömmel
látta, milyen gyorsan hozza neki oda az egyik fiú, méghozzá
úgy, hogy már meg is van töltve. Célba vette a legközelebbi
lovast, és tüzelt.
Tudta, hogy túl messze vannak. Látta, hogy a golyó, ami
az emberek előtt néhány lépésnyire csapódott be, felveri a
homokot. A lovak visszahőköltek, az egyik felágaskodott, és
majdnem ledobta lovasát. A többiek meghátráltak.
Tom leengedte a muskétát. Arra nem számított, hogy
eltalálja őket, de most már legalább tudják, hogy nem fogják
harc nélkül bevenni az erődöt. Visszadobta a muskétát a
fiúnak, aki hozta.
– Töltsd meg újra! Hamarosan megint kelleni fog.
Két lovas elvágtatott, kétségkívül azzal a céllal, hogy
figyelmeztesse a minden bizonnyal nyomukban lévő sereget.
A többiek lustán elindultak körben az erőd körül a telep felé,
vigyázva, hogy biztosan kívül maradjanak a muskéták
hatósugarán.
 – Minden ember bent van? – kiáltott fel Tom.
– Akik vízért mentek, még kint vannak.
Francis! Átfutott az erőd falának a szárazföld felőli
oldalára. Francis és az emberei visszafelé araszoltak a
folyótól, kétrét görnyedve a hordók súlya alatt, amelyeket
cipeltek. Nem látták, hogy a Rání lovasai közelednek, mivel
az egyik raktár eltakarta őket előlük.

Lent a folyónál Francis megpróbált bátornak látszani. Az

elmúlt huszonnégy óra folyamán több brutalitásnak volt
szemtanúja, mint amit valaha is el tudott volna képzelni.
Nem evett és nem ivott. De érezte, hogy az emberek szeme
rajta csüng, és sóvárogva várják, hogy vezesse őket. Tudta,
hogy keveset tett azért, hogy kiérdemelje ezt a bizalmat,
mégis el volt szánva, hogy méltónak bizonyul rá. Térdig
gázolt velük a patakban, és félrelökdöste az ott úszkáló
farönköket meg ágakat, melyeket a vihar lemosott idáig,
segített, hogy a víz sodrásában is meg tudják tartani a
hordókat, folyton dicsérte és bátorította az embereket. Elvi
kérdést csinált belőle, hogy mindannyiuknak megtanulja a
nevét, és látta, hogyan ragyog fel az arcuk a büszkeségtől,
mikor nevüket használja.
Már egy fordulót megtettek, és éppen újra töltötték a
hordókat, mikor az egyik ember a folyásirány felé mutatott.
Egy farönk úszott feléjük.
– Mi az?
Francis rémülten meredt rá. Nem farönk volt az, hanem
tutaj, három hosszú deszka párhuzamosan egymáshoz
erősítve. De nem kötelekkel kötötték őket egymáshoz. Egy
meztelen emberi test tartotta őket össze, amelyet keresztben
szegeztek rájuk durván, feszületet formázva.
– Ez Mr. Foy! – kiáltott fel az egyik ember, egy Ilkley nevű
könyvelő.
Vagy inkább volt, mielőtt a Rání emberei elfogták – gondolta
Francis. Foy teste borzalmas kínzatások nyomait viselte,
amelyeknek fogvatartói alávetették. A szája tátva volt,
mindössze egy üres lyuk az arcában. Kivégzői kivágták a
nyelvét és a mellkasára szögezték.
– Úgy látszik, nem tetszett nekik, ahogy velük beszélt –
szólt Ilkley.
A hevenyészett tutaj elúszott mellettük, majdnem olyan
közel, hogy egy karnyújtással el lehetett volna érni. Senki sem
próbálta azonban megfogni. Az áramlat továbbsodorta a
testet. Befordult egy kanyarban, és a folyó torkolatának
közelében egy kis homokpadon ért partot.
– El kellene temetnünk – mondta az egyik szipoj.
Francis elhessegette a fejéből a borzalmat. Uralkodnia
kellett magán.
– Hagyjátok – mondta mogorván. – Ha van időnk, később
talán eltemethetjük. Most az élőkről kell gondoskodnunk.
Senki sem kérdőjelezte meg a döntését. Tudta, hogy Foy
okozta ezt a katasztrófát, és a reményük, hogy
megmeneküljenek, csak egy hajszálon függ.
– Megtelt minden hordó? – kérdezte Francis.
Mikor az emberei igennel feleltek, szólt, hogy menjenek
vissza az erődbe.
Az emberek a hordókat rudak közé függesztve vitték.
Még úgy is, hogy darabját két ember vitte, hatalmas volt a
súlyuk. Az emberek lába megroggyant, a válluk is fájt.
Gyakran álltak meg. A két fiú kisebb hordókkal ment utánuk,
és a homokban görgették őket. Francist azokra a gyerekekre
emlékeztették, akiket a faluban látott karikát hajtani.
A telep fülledt csendjét muskétalövés törte meg. Az egyik
ember elejtette a kezében tartott rudat, és ezzel némi vizet
löty-tyintett ki a hordó nyitott nyílásán. Francis az erődre
tekintett, aztán vissza az erdőhatárra, de nem látott semmit.
– Siessetek – mondta az embereknek. Megpróbált
erőltetett menetet diktálni, a hordók súlya miatt azonban ez
lehetetlen volt. A homok lassította lépteiket, a rudak pedig
csúszósak voltak az izzadságuktól a párás levegőben.
Remegést érzett a földben, a lába alatt. Felnézett, és látta,
hogy az erőd kapui kinyílnak. Valaki a kapuőr bódéjának a
tetején állt, integetett és kiabált. Tom lenne az?
Éppen ebben a pillanatban hat lovas kerülte meg
vágtában a raktárépület sarkát. Mikor meglátták Francist és
az embereit, megfordultak, kirántották szablyáikat és rájuk
támadtak.
Az emberek ledobták a hordókat, nem törődve azzal,
hogyan ömlik ki a homokra drága terhük. Megfordultak,
hogy elmeneküljenek.
– Szorosan! – kiáltotta Francis. Tudta, hogy ha az emberek
szétszóródnak, úgy tapossák le őket, mint az állatokat.
– Hozzám!
A legnagyobb hordók közül kettő egymás mellé esett.
Francis mögöttük gyűjtötte össze az embereket. Öt
muskétájuk volt, de csak kettő volt megtöltve.
– Adjátok azokat ide nekem! – Majdnem kitépte a
muskétákat a kezükből, egyet magának vett el, a másikat
pedig egy szipojnak adta tovább. Nem volt idő megtölteni a
többit. – Szuronyt felszerelni! – parancsolta.
A lovasság rémisztő sebességgel rontott nekik. Francis
felemelte a puskáját, az elöl haladó ló mellkasára célzott, és
tüzelt. Az állat olyan közel volt, hogy látta gőzölgő orrlyukát;
egy pillanatra beléhasított az együttérzés az oktalan állat
iránt, ettől azonban nem célzott kevésbé biztosan. A golyó az
állat vállának csúcsát találta el, pontosan egy vonalban a
szívével. Mellső lába összecsuklott, ő maga pedig nagy
homokfelhöt felverve elesett. A lovas felsikoltott, mert a lába
a ló alá szorult, és a lendülettől ripityára tört a szárkapocs-
meg a sípcsontja. A többi lovas elkanyarodott, hogy kikerülje
őt. Az egyikük azonban túl közel vágtatott a vezető mögött,
és nem tudott idejében irányt váltani. Ő is elesett.
A maradék négy lovas megállította lovát, megfordították
a fejüket, amíg farkasszemet nem néztek Francisszel és a
szipojaival. Abban a pillanatban a Francis mellett álló szipoj
előkapott egy másik megtöltött muskétát, és anélkül tüzelt,
hogy a célzásra időt vesztegetett volna. Golyója a Rání
lovasságának egyik altisztjét pont szemből, az orrnyergén
találta el. Az szélesre tárta a karját, és hátrafelé bucskázott a
lova farán. Az egyik lába beleakadt a kengyelbe, mikor a lova
megugrott, és végigvonszolta őt a parton, úgy, hogy a feje
nekicsapódott az útjában elszórtan álló köveknek.
Francis szuronyt erősített a puska csövére, és a helyére
igazította. Három lovas már elesett, a maradék három
azonban továbbra is veszedelmes ellenségnek bizonyult.
Egyikük éppen pisztolyt töltött.
Aztán anélkül, hogy lőtt volna, visszadugta a
derékszíjába. Mondott valamit a társainak, és megrántotta a
gyeplőt. Ezt követően mindhárman elfordították a lovaikat,
átkeltek a folyón és belovagoltak a dzsungelbe.
Francisnek csak akkor jutott eszébe megfordulni, mikor
már eltűntek. Az erőd kapui nyitva álltak, és egy tucatnyi
ember szaladt felé muskétákkal. Élükön Tom rohant. Mikor
meglátta, hogy Francis és a többiek jól vannak, örömében
hatalmasat kurjantott. Nem engedte a csapatainak, hogy
tüzeljenek, attól félve, hogy Francist meg az embereit találják
el. Nem bízott a célzási képességükben.
Odaszaladt Francishez, és úgy ölelte meg, mintha saját fia
lett volna.
– Hál’ istennek, életben vagy.
Francis arca elsápadt, ahogy a harci láz dühe elmúlt. Tom
érezte, hogy reszket a karjában. Még egy percig tartotta, hogy
megtámassza őt.
– Jól csináltad – mormogta, hogy a többi ember ne hallja. –
Sok tapasztaltabb ember megtört, elmenekült és meghalt
volna a helyedben.
Francis a körülöttük szétszóródott hordókra mutatott:
– Több mint a felét elvesztettük a víznek.
– Az nem számít. A hordókat újra meg tudjuk tölteni. Te
vagy az, aki pótolhatatlan vagy.
– Most halljuk a háromszoros éljent Angliának! – kiáltotta.
– Háromszoros éljent a pirosnak, a fehérnek és a kéknek!
Hipp-hip…
A hurrá elhalt az ajkukon. A folyó másik oldalán ismét
megjelent a lovasság, csak éppen ott, ahol azelőtt három lovas
tartózkodott, most száz jött, akik hosszú vonalban vágtattak
elő az erdőből.
– Vissza az erődbe! – kiáltotta Tom. – Nincs értelme itt
maradni.
 A hordókat sorsukra hagyva a kapuk felé rohantak. A
Rání lovassága ismét átlovagolt a folyón, mégis jóval
hamarabb állították meg a lovaikat, mint hogy az erőd
ágyúinak lőtávolába értek volna. Talán ha tudták volna,
milyen kevés ember maradt, megkockáztatták volna a dolgot:
most azonban még nem voltak ezzel tisztában.
Tom elérte a kaput, és ott várt, míg az utolsó lemaradók is
beértek. Francis vele maradt, és sürgette az embereket, hogy
siessenek. Mikor mind bent voltak, a két Courtney is belépett.
Alf Wilson becsapta és elreteszelte a kaput.
Az ellenséges sereg laza sávban szóródott szét, és
körülzárta azt a homokos földdarabot, melyen az erőd állt.
Néhány katona bement a telepre, később bútorokkal meg
értékekkel a kezükben kerültek elő. A védők az erődben
kénytelenek voltak tehetetlenül végignézni, amíg otthonaikat
felforgatják és kifosztják.
Még aznap megérkezett a tüzérség is. Minden egyes
ágyút, amit az Ölyvről mentettek ki, egy tucat ökörből álló
fogat húzott. Voltak ott más ágyúk is, de azok törékeny
fegyverek voltak: csupán vaskarikákkal átkötött
bambuszcsövek.
– Azok az ágyúk nagyobb veszedelmet jelentenek a saját
kezelőikre, mint ránk – mondta Tom, miközben figyelte, hogy
a Rání emberei a helyükre vonszolják az ágyúkat. Átkozta a
sorsot, amely megengedte, hogy az ágyúja a Neptun-karddal
együtt az ellenség kezére kerüljön.
– Ha nem lennének náluk a mi ágyúink, a következő
monszunig is kibírnánk az ostromot.
– De nincs náluk a ti puskaporotok – mondta Ana, aki
mellette állt.
 – Van nekik sajátjuk.
– Az indiai puskapor közel sem olyan erős, mint az angol.
A ti ágyúitok messzebbre fognak lőni.
– Te jó ég! Hölgyem, ön igen hasznosnak bizonyul ebben
a szorult helyzetben! – A havéldárért kiáltott:
– Miss Duarte úgy gondolja, hogy a mi ágyúink mesz-
szebbre lőnek, mint az ellenségéi. Talán be tudná mutatni
nekik ezt az embereivel…
A havéldár tisztelgett, és hívta az embereit. Tom
elismerően nézte, hogyan ugranak teljesíteni a feladatot, bár
több lelkesedéssel, mint szakértelemmel láttak hozzá. Teljes
tíz percbe telt nekik, míg megtöltötték az ágyút és céloztak
vele. Ugyanezt az Ölyv és a Kentaur lövészei két perc alatt
megtették volna.
Az emberek hátraléptek, míg a havéldár vékony
viaszgyertyáját a lyukhoz tette, az ágyú pedig elbődült és
hátragurult, ameddig a tartókötelek engedték. A füstben Tom
látta, hogy a golyó messze túlrepül az ellenség ágyúin, túl a
homokdűnéken, egyenesen bele a tüzérek soraiba, akik az
ágyúk kiszolgálására érkeztek, majd úgy szétdobálta őket,
mint a rongybabákat, s legalább egy ember lábát letépte a
testéről. Végül az egyik dűne oldalában félig eltemetve a saját
röppályája képezte hőtől füstölögve és sisteregve állt meg.
Nem sokkal ez után Tom örömmel látta, hogy a Rání
emberei visszahúzódnak az ökörfogataikkal, hogy
biztonságosabb távolságba vonszolják ágyúikat.

Tom korábban még soha sem élt át ostromot, legalábbis

belülről nem. Egy tengeri csata közelharcában, vagy lesben
várakozva tudott cselekedni: itt az órákig, sőt napokig tartó
várakozás megtörte az erejét. Ingerlékennyé vált. Ha ott lett
volna Sarah, ő tudta volna, hogyan nyugtassa meg. Ő
azonban messze volt, ez pedig csak fokozta a férfi gondjait.
Miféle férfi vagyok én? – töprengett magában. Ezerfős sereg
vette körül, és minden nap minden percében azzal a tudattal
élt, hogy meg akarják gyilkolni. Elsősorban azonban nem
félelmet vagy haragot érzett, hanem unalmat. Az első
csetepaté után a tengerparton az ostromlók nem indítottak
támadást. Mindennap leadtak néhány rendszertelen lövést az
egyik vagy másik ágyúval, a védők pedig a sajátjukkal
válaszoltak, egyik sem okozott azonban nagy kárt. A Rání
emberei megelégedtek azzal, hogy halogatják a támadást.
Tom azonban hamarosan kifejezetten sóvárogni kezdett arra,
hogy történjen már valami. Bármire, ami megtörné a
patthelyzetet.
De nem ült tétlenül. Látta, hogy az emberei közé is
belopózik ugyanaz a fásultság, amit ő érez, és tudta, hogy
harcolnia kell ellene. Munkára fogta őket, ciszternákat ásatott
velük, hogy esővizet gyűjtsön, amelyeket Foy szétszedett
házának gerendáival és a raktárakból származó kóccal bélelt
ki. Mivel nem kellett a tenger felől érkező támadásra
számítani, lehozatta az udvarra az egyik tenger felé néző
ágyút, és addig gyakorla-toztatta az embereit, hogyan
hozhatják tűzkész állapotba, míg végül két perc alatt ki
tudták tisztítani, betölteni, célozni vele, végül elsütni.
Örömmel látta, hogy megszilárdultak a csapatok, amelyeket
abban az első néhány kétségbeesett órában alakított ki. Az
emberek együtt ettek, együtt álltak őrt, egymással
beszélgettek és együtt nevettek. Versenyeztette őket az
ágyúknál, és boldog volt, milyen büszkék egymás sikereire.
 Ha száz ilyen emberem lenne, mint ők, lerohanhatnám a Rání
táborát, és visszakergethetném őket a palotába – gondolta.
Az első hetekben legnagyobb gondjuk az időjárás volt. A
nyílt tenger felől nap mint nap újabb és újabb viharok csaptak
le, a nyitott erőd pedig nem biztosított semmilyen védelmet.
Az emberek dideregve és bőrig ázva kuporogtak a falak
szélvédett oldalán; ha a Rání emberei ekkor támadtak volna,
egyetlen lövés nélkül elfoglalhatták volna az erődöt. Később a
viharokat finomabb, de folyamatos esőzés váltotta fel, amely
hosszabb ideig tartott, mint azt Tom el tudta volna képzelni.
Mikor végre eloszlottak a fellegek, és előbújt a nap, úgy
bámult a kék égre, mint egy fogoly, aki először vethet egy
pillantást a szabadságra.
Ettől azonban kevéssé lélegezhettek fel. Alig szárították
meg ruháikat és lőporukat, mikor rájöttek, hogy a nap
rosszabb ellenség az esőnél. Délidőben hosszú órákra szinte
kemencévé változott az erőd. Az emberek a tűzforró kövek
aljához bújtak, hogy az árnyék legkisebb töredékét is
kihasználják. A ciszternák, amelyek korábban túlcsordultak,
most kiszáradtak.
A száraz időszakban új erőre kaptak az ostromlók.
Felégették a legközelebbi raktárt, és a törmelékeiből
emelvényt építettek ágyúik számára. Tom megpróbálta
szétlőni ezeket, de éjjel felállították az ágyúikat, reggelre
pedig folyamatos ágyúzásba kezdtek, amelytől emberei oda
lettek szögezve a helyükre.
– Most valóban azért indultak meg, hogy megöljenek
minket – mondta Francisnek vagy hat héttel azután, hogy
megkezdődött az ostrom. – Töltsétek meg minden muskétát,
és helyezzétek készenlétbe a fegyvereiteket!
 A Rání csapatai a tüzérség védelmében elkezdték az
előrenyomulást, lövészárkokat ásva a puha homokban. Tom a
kapuba vágott lőrésen keresztül figyelte őket, különös
figyelmet fordítva parancsnokukra. Tungar volt az, ehhez
kétség sem fért. A messzelátó olyan közel hozta, hogy már-
már megérinthette az arcán végigfutó sebhelyet is. Bicegve
ment végig az arcvonalon, és parancsokat kiabált az
embereinek: mikor leesett a palota erkélyéről, megsebesült,
de nem halt meg, és még mindig a Neptun-kardot viselte.
Gyakran tanácskozott egy mellette álló magas férfival, akiben
Tom azt az embert ismerte fel, aki megölte Hickset azzal a
furcsa acélkorbáccsal. Ő volt az, aki tökéletes angolsággal
beszélt. Tom azon töprengett, hogyan került egy angol a Rání
szolgálatába. Talán egy másik számkivetett.
Tom szeretett volna lövetni. A Kelet-indiai Társaság
muskétái azonban másodrendű fegyverek voltak, nem volt
bennük huzagolás, amitől kilövéskor a röppályája mentén
megpördülne a golyó, hogy pontosan célba érhessen. Csak a
puskaport pazarolná feleslegesen…
Tungar háta mögött a sereg sorokba kezdett fejlődni.
– Ezúttal teljes erővel meg akarnak rohanni minket –
mondta Tom.
Szemügyre vette az udvaron felsorakozott embereit. Nem
igazán néznek ki harcosoknak; bőrük a naptól vörösre égett, a
kis fejadagtól szikárak voltak. És oly kevesen voltak.
– Húzzátok össze magatokat, és ne szolgáltassatok nekik
könnyű célpontot. – Már majdnem azt mondta, hogy „Drágán
adjátok az életeteket!”, de meggondolta magát. Nem akarják
az életüket adni a Kelet-indiai Társaság hiúságának e
darabkájáért. Meg akarnak menekülni.
 – Küzdjetek egymásért, és együtt mászunk ki ebből! -
Felállította az embereket a kijelölt helyükön. Ő a keleti falat
foglalta el, szemben az ellenséggel. Alf Wilson és a havéldár
pedig az északit, illetve a délit felügyelte.
– Ti az udvaron maradtok, hogy a kaput védő ágyúkat
kezeljétek – mondta Francisnek. Látta az arcán, hogy
csalódott.
– Ha engem próbálsz megóvni, bácsikám…
– Mindannyiunkat próbálom megóvni. A te csapatod a
tartalékunk.
Szomorúan csóválta meg a fejét, csodálattal és
aggodalommal eltelve. Vajon ő másmilyen volt ilyen idősen?
– Jut neked is a csatából, ezt megígérem.
Ekkor az ellenség ágyúja elhallgatott. Az emberek a
védművekhez szaladtak. A kapu lőrésén át Tom látta, hogy a
Rání emberei már az erőd ágyúi alá értek, olyan közel, hogy a
védők nem tudták elég mélyen lehajtani az ágyúk csövét,
hogy rájuk célozzanak. Azt hívén, hogy biztonságban
vannak, előrerontottak, és a homokos földnyelv elkeskenyedő
részén tömörültek.
– Ki az ágyúkkal és lőjetek, amerre láttok! – kiáltott oda
Francisnek.
A támadók nem látták a kapuba beépített ágyúnyílásokat.
Először akkor vették észre őket, mikor a lyukak kinyíltak, és a
két hosszú, kilencfontos löveg csöve előregurult.
– Tűz! – kiáltotta Francis.
Tom már előre készült erre. Ana régi rizseszsákokból kis
zacskókat varrt, amelyeket muskétagolyókkal töltöttek meg.
Ha egy ágyúból kilőtték őket, a zacskók szétszakadtak,
halálos ívben szórva szét a golyókat. A parton álló emberek
első sora elesett. A második sor, akiket hátulról toltak a
mögöttük állók, megbotlott a tetemeiken és felbukott, amivel
még inkább lelassította a támadást.
– Újratölteni! – parancsolta Francis, embereit azonban
nem kellett erre biztatni. A szenvedés és a várakozás hetei
véget értek. A perzselően forró ágyúkkal való
gyakorlatozásuk, ami addig tartott, amíg fel nem hólyagzott a
kezük, meghozta gyümölcsét. Forgasd meg és törölj! Tömíts!
Beütni a lövedéket! Teljesen! Tűz. Töltényt fölvenni! Tölts!
Célozni nem kellett, mert a célpont hatalmas volt, és
mindenütt ott tornyosult előttük.
– Tűz!
A második sortűz több kárt okozott, mint az első. A
célpontok szétszóródtak, ezzel több teret adva a golyóknak,
hogy felfordulást okozzanak. A széleken néhány támadó
kigyalogolt a sekély vizekig, hogy távol kerüljön az ágyúktól.
Ettől azonban nem menekültek meg. A szelid hullámok
vörösre váltak a vérüktől; volt, aki úgy halt meg, hogy a
rázuhanó holttestek súlya fojtotta a vízbe.
De még mindig jöttek. A falakról Tom látta Tungart
lóháton, arcát eltakarta sisakjának arcvédője. A Neptun-
karddal az erőd felé döfködve sürgette embereit, hogy
nyomuljanak előre. Egy katona, aki pánikba esett, megpróbált
elmenekülni. Tungar lehajolt a nyeregből, és a vállától a
csípőjéig felvágta a férfi mellkasát, majd rátaposott a lovával.
Nem csoda, hogy az emberek jobban féltek tőle, mint az erőd
ágyúitól.
Füst szállt arra, és eltakarta a szeme elől a parancsnokot,
mielőtt Tom megpróbálhatott volna lőni. És most már
közelebb is akadt gondja. Francis emberei a kiképzés ellenére
sem tudtak elég gyorsan újratölteni. A Rání emberei már
majdnem elérték a falakat, és minél közelebb értek, annál
szükebb lett az ágyú tűztávolsága. Nem közelítették meg a
kaput, hanem szétszéledtek a falak körül, mint a hullámokat
megtörő sziklák. Soraikban Tom olyan embereket látott, akik
hosszú, bambuszból készült létrákat cipeltek.
– Maradjatok az ágyúknál! – kiáltott oda Francisnek. Bár a
nagy ágyúk nem árthattak a falak körül álló embereknek,
még mindig uralták azt a kis földnyelvet, amelyen minden
erősítésnek át kellett haladnia.
A támadók serege az erőd három oldalán hömpölygőit a
falak körül. Az egyik lőrésnél megjelent egy létra teteje. Tom
kinyúlt, vaktában egyenesen lefelé lőtt a pisztolyával, majd
visszalökte a létrát. Sikoltozás támadt, ahogy a létra felborult,
s az ostromlók tömegében ért földet. Tom és csapata felállt a
bástya mellvédjének fedezékéből és közéjük lőtt.
Az üres puskát odadobta az egyik fiúnak, és újat vett elő.
Mikor azonban felállt, hogy tüzeljen, a másik oldalról
golyózápor zúdult rá. A golyók letörtek néhány darabot a
mellvédről, és ide-oda röpködtek a füle körül. Gyorsan
lekapta a fejét és hátrahúzódott.
– Nem egykönnyen adják fel – dörmögte. Mintha csak a
szavait akarná megerősíteni, újabb létra emelkedett fel és
csapódott a fal tetejének. Ez alkalommal Tom engedte, hogy
feljöjjenek a támadók. Egy kopasz fej bukkant elő, és két sötét
kéz nyúlt a mellvéd után. Mielőtt még a férfi fogást találhatott
volna, Tom torkon ragadta, leemelte a létráról, és élő pajzs
módjára tartotta a levegőben. A test összerándult, ahogy
hátulról eltalálta a muskétasortűz. Tom csapata felállt, és
viszonozta a sortüzet.
 Tom ledobta a szitává lőtt tetemet a földre. Újabb ember
próbálta elkapni a falat, de az egyik fiú kinyúlt egy dárdával,
és szíven szúrta őt. Tom ismét vissza akarta lökni a létrát, de
nem tudta megmozdítani: ez alkalommal az alatta álló
emberek úgy gyűltek köré, hogy egy helyben tartsák a
súlyukkal.
A mellvéd túloldalán, a puska- és lőszerhalmokkal
egyetemben ott volt Foynak egy tucat borosüvege is. Ezeket
kiürítették, majd puskaporral meg az erődben fellelhető
mindenféle fémtörmelékkel töltötték. Az üvegek nyakából
egy alkohollal átitatott rongy kandikált elő.
Tom felhúzta üres pisztolya kakasát, közel tartotta az
üveghez, és meghúzta a ravaszt. A kova szikrákat csiholt,
amelyek a rongyra záporoztak és meggyújtották. Tom nagy
ívben áthajította az üveget a falon. A létra alján ért földet,
majd az azt tartó emberek között felrobbant. Acéldarabokból
álló felhő söpört át közöttük, szemeket, füleket és kezeket
tépve le. A létra felborult.
A támadók visszavonultak a falaktól. Ettől könnyebb
célponttá váltak a fent álló emberek számára, akik egymás
után küldték rájuk a sortüzeket, és még messzebb kergették
őket, ahol aztán a kapunál álló ágyú lőtávolába kerültek.
Tom körülnézett. Az erőd körül terjengő füstfelhőn át a
havéldár embereit pillantotta meg a déli falon. Úgy tűnt, hogy
sikerrel járnak. Az északi falnál azonban Alf Wilson vadul
integetett, és segítségért kiabált.
Tom mélyen meggörnyedve megkerülte a bástyát.
Kérdeznie sem kellett, tüstént meglátta a veszélyt. A fallal
szemben egy kis kőkunyhó állt, körülbelül húszyardnyira az
erődtől, aminek az ablakaiból szakadatlan muskétasortűz
záporozott a falra.
– Ki kell őket mozdítanunk onnan! – kiáltott fel Tom. – Ha
a kezükben marad az a ház, tökéletes fedezékül szolgál egy
támadáshoz! – Mivel a fedezékből pontosabban tudtak
célozni és nagyobb távolságra tudtak ellőni, az indiai
muskéták képesek lettek volna a védőktől megtisztítani a
falakat, ezzel lehetőséget biztosítva az ostromlóknak, hogy
ellenállás nélkül állítsák fel ostromlétráikat.
Tom pontosan ettől tartott. Emberei olyan vékony sávban
voltak mindenfelé elosztva, hogy sehonnan sem vehetett el
erősítést anélkül, hogy ne kockáztatta volna, hogy katasztrófa
lesz a vége.
Lekiabált az udvarra, hogy felhívja Francis figyelmét.
Felemelte négy ujját, ami négy embert jelentett, és magához
intette Francist. Így még éppen elég ember marad ahhoz,
hogy kezeljék az egyik ágyút. Elég ahhoz – remélte –, hogy a
támadók kétszer is meggondolják, megpróbálkozzanak-e a kapuval.
Francis meg az emberei feljöttek a bástyára, és melléku-
corodtak. Muskétagolyók csörömpöltek a köveken és
süvítettek el a fejük fölött. Tom elmagyarázta, mire van
szükség.
– De hogy jutunk le? – kérdezte Francis.
– Kötelek segítségével.
– És újra fel?
– Azt a problémát majd akkor oldom meg, ha szembe
találom magam vele.
– Úgy érted, mi?
– Te nem – mondta Tom. – Te a falon maradsz, és
sortűzzel fedezel minket.
Látta Francis arcán, hogy csalódott, és azt is, hogy már-
már az ajkára tolul a tiltakozás.
– Nincs időnk! Ha velem bármi történik, az emberek rád
fognak számítani, hogy vezesd őket. – Egy pillanatra eszébe
jutott egy másik ostrom, egy másik erődnél, ugyanennek az
óceánnak a túlsó partján. Tom akkor vette át az irányítást,
mikor egy felrobbanó akna letépte az apja lábát.
Édes Istenem, add, hogy nekem ne ez legyen a sorsom! –
könyörgött magában.
Köteleket hoztak, és a mellvédből kiálló vasgyűrűkhöz
erősítették őket. Tom vállhevederéhez erősítve két pisztolyt
vitt magával, két másikat az övében, vállára vetve pedig egy
muskétát. Felmarkolt vagy fél tucatot a borosüveg gránátok
közül, és egy zsákba tette őket.
– Készítsd fel az embereidet a lövésre! – kiáltott oda
Francisnek. – Most!
Az emberek egyszerre tüzeltek, éles sortüzet adtak le,
amely átmenetileg megsüketítette és majdnem meg is
vakította őt. A füst több védelmet nyújtott, mint a
muskétagolyók. Mivel füstfelhőbe vonta a mellvédet,
eltakarta őket arra a néhány lét-fontosságú pillanatra, amíg
védtelenül álltak a bástya tetején. Aztán ugrottak.
Az emberek, akiket választott, mind az Ölyvről való
tengerészek voltak: álmukban is képesek voltak végigcsúszni
a hátsó merevítőn. Még azelőtt lecsúsztak a köteleken, hogy a
támadók egyáltalán észrevették volna őket. Tom a homokban
ért földet, arrébb gurult, végül talpra kecmergett. Vad
puskatűz hallatszott a feje fölött, ahogy Francis emberei
leadtak még egy sortüzet, ami egy helyhez szegezte a
támadókat.
Tom kivonta kardját, és elkezdett magának utat vágni a
ház felé. Alf Wilson egy bárdot forgatva küzdött mellette,
amit úgy készített el magának, hogy levágta az egyik szipoj
alabárdjának a nyelét. A Rání csapatai a hirtelen
ellentámadástól meglepetten meghátráltak.
Az épület biztonságos fedezékében tartózkodó lövészek
azonban megőrizték hidegvérüket. A zűrzavarban Tom látta
az ablakokból előbuggyanó füstöt, ahogy a sajátjaikkal mit
sem törődve tüzeltek. Látta, hogy egy magas indiai, aki
karddal küzdött, elesik, mikor egy muskétagolyó letépte a
tarkóját. De nem minden lövése tévesztett célt. Tom egyik
emberének a karját találták el, egy másikat pontosan a szeme
közt talált el egy golyó. Azonnal meghalt.
Előttük az erőd és a ház között a szél szűk csatornába
szorult, felgyorsult és felfújta a homokot a tengerpartot
keresztező kis vízmosás oldalára, amitől egy kis töltés alakult
ki. Tom hasra vágta magát a vízmosásban, és intett az
embereinek, hogy kövessék példáját. Ha a földhöz simulnak,
a töltés éppen elég fedezéket biztosít arra, hogy megvédje
őket a fejük fölött süvítő muskétagolyóktól. Mögöttük Francis
emberei folyamatosan tüzeltek a falakról, hogy visszatartsák
az ellenséget.
Tom kivett a zsákjából három borosüveg gránátot. Az
egyik tengerészre, egy Penrose nevű, Cornwallból származó
emberre mutatott.
– Amint a gránátok felrobbannak, te jössz utánam. Alf, te
folyamatosan tüzelj! – Átadta neki két pisztolyát. – Készen
állsz?
Szikrát csiholt. Az üvegek nyakában a rongygyutacsok
életre keltek. Olyan mélyen lekushadva, ahogy csak tudott,
Tom nagy ívben a ház felé hajította őket. Az egyik túl messze
ért földet, és kialudt a homokon; a másik a kunyhó falát
találta el, és ripityára tört. Tom káromkodott. Nincs
választása, kockáztatnia kell.
Alf látta, mire készül, és biccentett. Felemelte a
muskétáját, és tüzelt. Tom ugyanabban a szempillantásban
felkapta a fejét a vízmosás védelméből, megcélozta a
legközelebbi ablakot, és elhajította az üveget. Ismét a földre
vetette magát, miközben fél tucat muskétagolyó hasított át a
levegőn ott, ahol eddig a feje volt.
Az üveg berepült a nyitott ablakon. A vízmosásban fekve
nem látta, ahogy bemegy, de a robbanás tompa dörejéből
tudta, hogy pontosan célzott. Sőt, tökéletesen időzítette.
Azelőtt robbant fel, mielőtt a padlónak ütközött volna, ezzel
halálos tartalmát körös-körül szétszórta a kis szobában.
Egy nehéz súly csapódott Tom vállának. Egy pillanatra
attól félt, hogy eltalálták. De csak Alf Wilson volt az. Egy
másodperc törtrészével lassabban bukott le, mint Tom, és
ezért súlyosan megfizetett. Ernyedten támaszkodott Tomnak,
a kulcscsontján tátongó sebből folyt a vér.
Tomnak nem volt ideje ellátni őt. A Rání emberei
bizonyára máris rendezik soraikat. Levágta Alf ingéről az
egyik ruhaujjat, és a golyó nyomán támadt lyukba tömte,
hogy elállítsa a vérzést. Most csupán ennyire futotta. Nem
tudták sokáig védeni a vízmosást. Ha csapdába esnének ott,
mindannyian meghalnának.
Tom felkelt, és előrerohant. Penrose követte, míg az Ölyv
utolsó megmaradt emberei Alffal maradtak, és továbbra is
sűrűn tüzeltek. A füst ismét eltakarta őket ellenségeik szeme
elől. Tom lassan tört magának utat a parton, mindenkit
levágott, aki ellenállt, és a jobb felől előtte folyamatosan
mennydörgő mus-kétasortűz alapján mérte fel, merre halad a
fíistfelhőben. A gránát nem takarított el minden védőt a
házból.
A ház körül olyan sűrű volt a füstfelhő, hogy Tom
egyenesen beleszaladt. A hátuljához ért, ahol tölgyfa ajtó
vezetett a ház belsejébe. A Rání fél tucat testőre állt ott őrt.
Tom kettőjüket lelőtte a pisztolyaival. A harmadik a
muskétájával támadt neki. Tom kitért az útjából, kicsavarta a
kezéből a fegyvert, és fejbe vágta vele. Miközben a férfi
elesett, megfordította a fegyvert, és mint egy ütővel, úgy
csapott a fegyverrel egy másik ember torkára, hogy eltörte a
nyakát.
Penrose már végzett a másik kettővel. Tom berúgta az
ajtót, és karddal a kezében keresztülugrott rajta. A gránát itt
elvégezte a munkáját. Három ember feküdt holtan a padlón,
vérük magasan a falakra fröccsent. Egy másik ajtó egy újabb,
de hosszabb szobába vezetett, amelyben puskaropogás, a
puskavesszők zörgése, meg az ütések döndülése
visszhangzott, ahogy újratöltöttek.
Ha még egy gránát lett volna nála, talán egyetlen
robbanással megszabadult volna tőlük. De csak kard volt
nála, meg az üres muskéta, amit az imént szerzett. Az erődből
érkező tűz alábbhagyott. Francis embereit minden bizonnyal
leszedték, vagy elfogyott a lőszerük. Ha a támadók
biztonságba tudják itt helyezni magukat, és
újraszerveződnek, perceken belül lerohanják az erődöt.
Több ember zsúfolódott össze a szobában, mint ameny-
nyit össze tudott számolni. Egyesek lőttek, mások újratöltöt-
tek, megint mások friss puskaport és golyókat hoztak.
Esélytelen próbálkozás volt, de nem volt más választásuk.
Biccentett Penrose-nak.
A két férfi berontott a szobába, és olyan gyorsan
közeledtek, hogy egyik lövésznek sem volt ideje rájuk célozni
a muskétájával. Tom csapkodott és döfködött a szablyájával,
míg Penrose Alf Wilson bárdját suhogtatta véres
eredménnyel a szűk szobában. Hamarosan azonban még ezek
is túl nehezen kezelhetőnek bizonyultak. Az egymásnak
szoruló testek között kavarodás támadt, az emberek csak
egymást szorongatták és lökdösték.
Nem volt remény, hogy megnyerjék ezt a csatát. Tomot
visszalökdösték. Penrose kettőt kapott a hasába, elesett, és a
Rání katonái eltaposták. Mielőtt Tom segíthetett volna neki, a
csata hulláma elsodorta.
Még egy lépést tett hátra, és kemény kőfal nyomását
érezte a hátánál: csapdába esett. A Rání csapatai félkörben
álltak köré. Parancsnokuk, egy hatalmas, fekete turbános
ember előrelépett. Hosszú csövű pisztolyt vett elő
narancssárga övéből, és egyenesen Tom arcába célzott.
Tom összerándult a lövés hallatán, de a szemét nyitva
tartotta. A pisztoly kakasa meg sem moccant, a parancsnok
arca azonban vérrel és csontszilánkokkal kevert maszkká
olvadt széjjel.
Az ajtóban Francis állt, mindkét kezében egy-egy
pisztollyal, kétoldalt mellette pedig két ember az erődből,
szuronyos végű puskákat szorongatva. Mielőtt a Rání
emberei felelhettek volna, Francis emberei berontottak, és
azokkal a jól begyakorolt mozdulatokkal szúrtak, amelyeket
Tom az elmúlt hetek során gyakoroltatott be velük. A harci
szerencse fordultán megdöbbent katonák alig álltak ellen. Az
ablakon kiugrálva, siettükben még fegyvereiket is
hátrahagyva menekültek el az épületből.
– Mondtam, hogy ne gyertek – mondta Francisnek. – De
hál’ istennek, jöttetek. Most pedig fejezzük be a dolgunkat.
Még nem vagyunk biztonságban.
A Rání csapatai hosszú ostromra készítették fel a házat.
Hátul egy csomó puskaporos hordót találtak.
– Ez több, mint amennyire egy muskétásnak szüksége
lehet – mondta Tom. – Ide akarták hozni a nagy ágyúikat is.
De most a saját fegyvereikkel fogunk ellenük harcolni.
Egy nagy kupacba hordták a puskaporos hordókat a ház
belsejében, és puskaporcsíkot húztak a házon kívülre. Az
erőd keleti oldala felől Tom puskatűz dübörgését hallotta, itt
az északi oldalon azonban a Rání emberei már feladták a
harcot. Tom meggyújtotta a puskaporcsíkot, és valamennyien
futni kezdtek a falak felé. Amikor keresztülhaladtak a kis
vízmosáson, Tom látta a horpadásokat a homokban, ahol
fedezékbe vonult, és a vért ott, ahol Alf Wilsont meglőtték.
A vízmosás most néptelen volt.
– Megmentettétek Alfot? – kérdezte Francistől. – Itt
hagytam.
Francis megrázta a fejét.
– Senki sem volt itt, mikor ideértem.
Mielőtt Tom jobban bele tudott volna gondolni ebbe, a
ház felrobbant. Kőtörmelék záporozott le a partra. Egy része
egészen az erődig eljutott, és csörömpölve pattant vissza a
falakról. Mikor eloszlott a füst, Tom látta, hogy a ház egészen
az alapjáig a földdel lett egyenlővé.
– Többé nem fognak ott semmilyen lövészt elhelyezni -
mondta Tom szomorú elégedettséggel.
A robbanás végképp megtörte a támadók elszántságát,
hogy tovább harcoljanak. Tom látta, hogy visszafelé áradnak
a szűk fövenyen át a szárazföld belsejében lévő táboruk felé.
A kapunál lévő ágyúkból leadott néhány búcsúlövés siettette
őket: az emberek az erődben nem vesztették el lelkesedésüket
a csata iránt.
Tom a kezében tartott muskétára támaszkodott: fájdalmat
érzett. Már nem volt olyan fiatal, mint egykoron. Francisre
pillantott: haja borzas volt, az arca fekete, mint egy
puskaportól piszkos majomnak, az inge szakadt volt, és
csöpögött belőle az izzadság. Olyan büszkeséget érzett,
mintha ő lett volna a fiú apja.
– Nem kellett volna eljönnötök, megmenteni engem –
dörmögte.
– Nem azért jöttem – vágott vissza Francis. – Azt hittem,
meghaltál. Be akartam fejezni, amit elkezdtél.
Tom átkarolta a fiú vállát, és így mentek tovább a hullák
között, óvatosan lépegetve a kapuig.
– Ügyes voltál – mondta. – De még csak egy csatát
nyertünk meg. Kétségkívül újra próbálkoznak nemsokára. Az
lenne a legjobb, ha felkészülnénk az érkezésükre. Most
pedig… hol van Alf Wilson?
De senki sem látta őt az erődben
– Megsebesült – mondta Tom nyugtalanul. – Valaki biztos
visszahozta.
– Én nem láttam el – mondta Ana. Ruhája felett piszkos
köztényt viselt, a karja csatakos volt azoknak a sebesülteknek
a vérétől, akiket aznap már bekötözött. – Akkor hozzám
hozták volna.
– Akkor hol…?
Tom gyomra a rosszullétig összerándult a rémülettől. A
falakhoz szaladt, és szemét beárnyékolva pásztázta végig az
erőd körül heverő testeket, barátját keresve. Az elesettek
körül felhőkben döngtek a legyek.
– Nézzétek! – kiáltotta Francis. – Fehér zászlót húztak fel!
Négy lovas közeledett a véráztatta homokon át az erőd
felé. Egyiküknél feltartott lándzsa volt, amelynek hegyéről
egy fehér rongydarab lógott ernyedten. Mellette Tungar
lovagolt. Mögöttük két lovas galoppozott előre, közöttük
pedig egy fogoly botladozott. Szoros kötelek tartották
fogvatartói nyergéhez erősítve, úgy, hogy ha elesett, a
homokban vonszolták tovább.
A kapuk előtt megállították a lovakat. A fogoly
megtorpant és térdre roskadt.
– Ez Alf Wilson! – kiáltott Francis.
– Csend! – sziszegett rá Tom, Tungar azonban már
meghallotta lenn a tengerparton.
– Ez az ember a barátjuk? – kiáltott fel nekik.
– A legénységem egyik tagja. – Tom igyekezett
érdektelennek tűnni, és remélte, hogy Alf megérti, miért kell
érdesnek lennie. Ám Tungart nem tévesztették meg.
– Üzletet ajánlok maguknak. Adják át az erődöt, és
szabadon engedem a foglyot.
– És mi hova menjünk, ha átadjuk az erődöt?
– Biztonságos elvonulást biztosítok egy közeli faluig.
Onnan eljuthatnak a parton a travankori vagy kocsíni angol
telepre.
– Ugyanolyan biztonságos elvonulást, amilyet Mr. Foynak
is adott, mikor diplomáciai küldöttség élén érkezett a Rání
palotájába?
Tungar minden tőle telhetőt megtett, hogy szavai úgy
hangozzanak, mint aki sajnálja a dolgot.
– A Rání bánkódik, hogy háború dúl népeink között,
csupán békére vágyik.
Tom el tudta képzelni, miféle békét jelent ez: azt a fajtát,
amely kardok hegyén érkezik. Igyekezett nem ránézni Alfra,
de nem tudta megállni. Alf felemelte a fejét, és alig
észrevehetően megcsóválta. Arcáról még most, sebesülten,
megverve és fogságba vetve is sugárzott a büszkeség.
Felismerte a hazugságot. Nem akarta volna, hogy ő legyen
bukásuk okozója.
Tom olyan erősen szorította meg a kardja markolatát,
hogy a drótból készült kézvédő pánt hurkákat hagyott a
bőrén.
Csak a mélyen gyökerező becsület szokása, amelyet annyi
év alatt az apjától tanult meg tartotta vissza attól, hogy a
fegyver-szünetet megtörve Tungarra lőjön.
– Nem adjuk fel az erődöt! – jelentette ki. – De ha csak egy
haja szála is meggörbül miattatok, akkor elmegyek a
táborotokba és olyan kínzatásoknak vetlek titeket alá,
melyeket el se tudtok képzelni!
Tungar keserűen felnevetett.
– Te nem tudod, hogy én mit tudok elképzelni. De
hamarosan megtudod, ha visszautasítod az ajánlatomat.
– Menj – kiáltotta Tom –, mielőtt elfogy a türelmem! De ne
feledd a figyelmeztetésemet: egy haja szála se görbüljön!
Tungar elvigyorodott:
– Esküszöm, hogy nem nyúlok hozzá.
Megfordult és elment. Alf Wilson egy utolsó szomorú
pillantást vetett az erődre, mielőtt az őrök elvonszolták volna.
Tom lement az udvarra. Nagy gondban volt, mert nem
tudta, hogy mit kellene tennie. Francis, aki a falakon maradt,
lekiáltott hozzá:
– Mit csinálnak Alffal?
Tom ismét felrohant a lépcsőn. A tengerpart szélén, az
ellenség tábora mögött, az őrök már meztelenre vetkőztették
Alfot, és éppen egy pálmafához kötözték. Mikor már
szorosan oda volt kötözve, az egyik őr fogott egy agyagtálat,
és mintha tetőtől talpig bemázolta volna egy folyadékkal,
amely ragyogott a napon.
– Micsoda ördögi mesterkedés ez? – töprengett Tom.
– Visszajön – mondta Francis. Tungar ismét lóra szállt, és
most éppen keresztülügetett a tengerparton, lándzsáján egy
fehér zászló fityegett. Ezúttal egyedül jött.
– Mit tettél? – kiáltotta haragosan Tom. – Megesküdtél,
hogy egy ujjal se nyúlsz hozzá.
– Nem is nyúltam. Csupán hagyom, hogy a természet
tegye a dolgát. – Megfordította a lovat, és lándzsájával a fára
mutatott, ahová Alfot kötözték: – A kókuszpálmák egy toddy
nevű édes folyadékot termelnek. A bennszülöttek nem
tudnak ennek ellenállni, de a darazsak vagy a vöröshangyák
sem. Mikor korán reggel a nedv kifolyik a törzsből, a rovarok
ezrével rajzanak a fák köré. Mikor magasra hág a nap, és
meleg lesz, fedezékbe vonulnak. A hangyák lemásznak a
fákról, és a puha gyökerekbe lyukakat vájnak. –
Elmosolyodott. – Persze csak akkor, ha útjukban lefelé nem
találnak valami édesebbet. Egy ember puha, hajlékony testét.
Akkor belé vájják lyukaikat, és biztosíthatlak, hogy az ő
csípésük minden szempontból ugyanolyan fájdalmas, mint a
darazsak szúrásai, akiket a méz fog odavonzani, amelyet a
bőrére kentem.
 – Hozz egy muskétát – súgta oda Tom Francisnek. -
Menj!
– Akár három napba is beletelhet, amíg egy ember ilyen
módon meghal – vetett számot Tungar. Az erőd védőinek a
java feljött a falakra, hogy hallhassa, ő azonban úgy tett,
mintha nem látná őket. Felemelte a hangját.
– Ezt az üzenetet add át az embereidnek: az első embert,
aki kinyitja nekem a kaput, földekkel és arannyal jutalmazom
meg. A többiek meghalnak, de úgy, hogy előtte százszor is
azt kívánják, bár már meghaltak volna.
– Teszek még róla, hogy te is azt kívánd, aztán pedig
elintézem, hogy még ezerszer inkább ezt kívánd! – Tom
elvette a puskát, amelyet Francis hozott, és a lőrésen keresztül
célzott vele. Tungar azonban kiolvasta a szándékát.
Megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a homokon keresztül.
Tom golyója ártalmatlanul ért mögötte földet.
Tom újratöltött, és Alf Wilsonra célzott. Alf nyugton
maradt, vagy mert túl szorosan meg volt kötözve, vagy mert
még nem volt tisztában a rá váró szörnyű végzettel. Tungar
kínzása azonban teljesen végig volt gondolva: még az indiai
kovás puskák, amiknek nagyobb a lőtávolsága, még azok sem
tudták befogni azt a távot.
Tom puszta haragjában meghúzta a ravaszt. A muskéta
visszarúgott, a golyó pedig kis csobbanással a tengerbe poty-
tyant, láthatatlanul tűnt el a hullámok fehér taraja között.
– Most mi lesz? – kérdezte Francis homokfehér arccal.
– Meghal.

Alf Wilson három napig haldoklóit: három szörnyű

napon át, amely olyan lassan telt, mint egy rémálom. Senki
sem beszélt; a védők közül senki sem akart Tom szemébe
nézni. Esténként, mikor a szél a part felől fújt, és elfújta
hozzájuk az ordításokat, Tom arra gondolt, hogy titokban
kimegy és kiszabadítja Alfot. Tungar azonban kétsoros
őrséget állított, és ezek éjjelente hatalmas tábortüzeket
gyújtottak, úgyhogy senki sem közelíthetett észrevétlenül.
Még mikor Alf már meg is halt, otthagyták a testét a fához
kötve, fel sem lehetett benne ismerni az embert, aki volt.
Tom alig várta a következő támadást. Sóvárgott a csata
okozta megkönnyebbülésre, meg arra, hogy megkeresse
Tungart, és megbosszulja Alfot. Ez azonban nem akart
eljönni. Napok teltek el úgy, hogy csupán igen rendszertelen
sortüzeket váltottak ágyúikkal, hogy emlékeztessék egymást,
még mindig ott vannak.
– Megpróbálnak minket kiéheztetni – találgatott Tom.
Aznap reggel ismét csökkentette a rizsadagot, és most, hogy
az esőzés véget ért, az utolsó félhordónyi vizüknél tartottak.
Máris hallott embereket panaszkodni. Hamarosan mind
kétségbe lesznek esve.
– Az ellenség kezdi feladni – mondta a havéldár.—Ebben
az országban a seregek az ostromban nem tartanak ki halálig.
Senki sem olyan hű az urához, hogy hajlandó lenne meghalni
érte. Ha egy vár elesik, az azért van, mert elárulták.
Francis megrökönyödött képet vágott.
– Hát ilyen ingatagok itt az emberek? Egy angol soha sem
hozná magát ekkora szégyenbe…
– Nyugalom – mondta Tom, megdöbbenve unokaöccse
idealizmusán. – Nincs olyan emberfaj, amely mentes lenne a
gyávaságtól és az önös érdekektől. Ha visszatekintünk az
angol krónikákra, nekünk hány kastélyunkat foglalták el
árulás és csalás által?
– Úgy képzelem, a Rání aggódik – mondta Ana. – Totális
győzelemre lett volna szüksége még a monszun vége előtt.
Hamarosan kezdődik az új kereskedelmi évad. Ha hadban áll
velünk, a kereskedői sehol sem fogják tudni eladni a papírt
meg a vásznakat. A királynőt fogják okolni azért, amiért
elvesztették a megélhetésüket, ő pedig elveszti a vámból
származó jövedelmeit. A királyság elszegényedik. Ezzel ő is
tisztában van.
Tom csodálattal eltelve pillantott rá. A lány még a
legnagyobb nehézségek között is megtartotta hideg, üzleties
gondolkodását. Francisre sandított. Már egy ideje figyelte,
hogy követi a fiú mindenhová a lányt, hogy ül vele hosszú
órákon át beszélgetve, mikor nem volt szolgálatban, és kis
adagokat tesz félre a rizsadagjából, hogy neki adja. Csodálta,
hogy ilyen körülmények között is tovább udvarol.
– Hamarosan megfordul a monszun. – Tom már érezte a
változást a levegőben, valami új hűvösséget, ahogy az
uralkodó szélirány megváltozott. – Talán a Rání majd
újragondolja a politikáját.

Negyed mérfölddel arrébb Christopher Tungar sátrában

ült. A sátorponyva nyílásán át kilencfontos ágyúkból álló
tüzérosztagára látott. Az emberei tétlenül ültek az
állásaikban. Ez a látvány feldühítette. Rommá kellett volna
lőniük az erődöt, és alátemetni a védőket. A Rání lőpora
azonban gyenge volt, és vasgolyók helyett csupán kövek
álltak rendelkezésére, amelyek pozdorjává törtek a jól épített
kőfalakon.
– A Rání igen haragos, amiért nincs haladás – mondta
Púla. Aznap este érkezett bejelentés nélkül a Rání ötven
személyi testőrének kíséretében. Christopher kémei szerint
egyre több és több időt töltött mostanában a Rání
tanácstermében. Talán ezzel volt magyarázható az a nagy
csomó, csillogó aranygyűrű, amelyek úgy burjánzottak elő az
ujján, mint a friss rügyek tavasszal.
Le kellett volna vágnom az ujjaidat, mikor volt rá alkalmam –
gondolta Christopher keserűen –, meg a nyelvedet is
kivághattam volna. Elmosolyodott, bár semmi érzés nem volt a
mosolyában, és egy újabb pohár toddyt töltött vendégének.
– Már hetekkel ezelőtt bevettük volna az erődöt, ha nem
lennének itt azok az átkozott kalaposok, akik hajótörést
szenvedtek – erősködött Tungar. – A vezetőjük egy dzsinn,
egy ördög!
Púla a Neptun-kard felé biccentett, amely a sátorpóznán
lógott egy szögön. A lámpák fénye ott bujkált a nagy zafír
mélyén. – Ha nem vetted volna el a kardját, lehet, hogy
csatlakozott volna hozzánk ahelyett, hogy keresztbe tegyen
nekünk.
– Miért jöttél ide? – kérdezte Tungar mogorván. Egy
bogár szállt be, és letelepedett a datolyás tányérra, amelyet a
vendégének tett ki. A hívatlan látogató reszkető csápokkal
mászott végig a gyümölcsökön.
– A monszun majdnem véget ért. Hamarosan újra
hajózható lesz a tenger, és a kalaposok hajói visszatérnek. Ha
a takácsainknak és borstermelőinknek nem lesz kinek eladni
az árujukat, éhezni fognak.
– Úgy érted, nem fogják megfizetni a Rání adóját – vágott
vissza Tungar.
– És mit gondolsz, ki fizeti a te seregedet? – szólt Púia.
Tungar köhintett; Christopher a toddy ragacsos édességét
érezte a leheletében. – Én nem tanácsoltam ezt a háborút,
neked azonban nagyobb szavad volt a Rání előtt. Most, hogy
úgy van, ahogy te akartad, jobban tennéd, ha végigcsinálnád.
Ha elbuksz, ne gondold, hogy örömmel látnak majd a
csittatinkarai palotában. Ez a rossz tanács alapján kezdett
háború idén a Rání összes adójába belekerül.
– Kétségkívül önnek is szép kis pénzbe került – mondta
Christopher.
– A Rání egy folyó, és minden gazdagság belőle fakad -
szólt Púla nyájasan. – Tungarra pillantott. – Ez lesz abból, ha
az ember kalózokkal meg banditákkal indít háborút.
A bogár továbbra is ott mászott a gyümölcsöstálon.
Tungar hirtelen lecsapott az öklével, hogy megölje. A bogár
odébb repült, és a lámpa körül döngicsélt tovább a sarokban.
Tungar felemelte a törött tányér egy darabját, és porrá
morzsolta a tenyerében.
– Megnyerjük a háborút – ígérte. – Innentől
Csittatinkaráig fognak állni a karók a kalaposok fejével,
amikor pedig a palotába érünk, a tiedet egyenesen a kapu
fölé tűzöm ki, figyelmeztetésül mindazoknak, akik
felségsértést követnek el szavaikkal a Rání ellen.
Christopher csendben maradt. Tudta, hogy csak a Tungar
és Púla közötti fegyverszünetnek köszönheti, hogy még
életben van. Ha a háborút elvesztik, Tungar minden
bizonnyal a fejével fizet, és vele együtt Christopher is.
Púla felállt, hogy távozzon.
– Nem hiszem, hogy volna még más megbeszélnivalónk.
Jó éjszakát kívánok nektek.
Felemelte a sátor ponyváját. A bogár a külső őrtűzből
áradó hirtelen fényár vonzásában kivitorlázott. Egyenesen a
lángok közé repült, és eltűnt a hirtelen feltámadt füstben.
Púla elmosolyodott.
– Látjátok? Nemcsak egy módja van annak, hogy
elpusztítsuk ellenségeinket.

Mikor elmentek, Christopher leült a tűz mellé, és

gondolkodott. A legbiztonságosabb megoldás, tudta, az
lenne, hogy eltűnik az erdőben, mert ez az egész nem
végződhet jól. Tungar ugyan ráküldené az embereit, hogy
vadásszanak rá, de őket Christopher ki tudja kerülni.
De ott van a kard. Mindig az a kard, azzal a makulátlan
kék zafírral, amely az örökségét ígérte neki. Hányszor
fontolgatta az elmúlt hónapok során, hogy meggyilkolja
Tungart, elveszi a kardot, és elmenekül. Tungarnak azonban
sok ellensége volt, ezért jól őriztette magát. Az elmúlt
hónapok során Christopher még soha, egyetlen egyszer sem
találta egyedül, és soha nem tévesztette szem elől a kardot.
A tűzön túl az őrök felszólítása hangzott fel a sötétből.
Izgatott szóváltást hallott, aztán három őr jelent meg, akik
egy foglyot kísértek. A fogoly homokszínű haja elárulta, hogy
fehér ember, bár a napon töltött sok hónap alatt olyan sötétre
sült a bőre, mint egy bennszülötté. Orcája beesett, lába
vékony volt, mint a gyufaszál, csontos bordáihoz rongyos ing
tapadt.
Hogy engedhettük meg ezeknek, hogy ilyen hosszan
ellenálljanak nekünk? – gondolta dühösen Christopher. Megint
az angol kapitány jutott az eszébe, aki kitántorgott a
tengerből a Neptun-karddal a kezében, és minden tervét
keresztülhúzta. Ha az erőd elesik, sok kérdése lesz majd, amit
feltesz neki, mielőtt meghal.
– Azon kaptuk ezt az embert, hogy megpróbál
beszivárogni a sorainkba – mondta az őrség parancsnoka. –
Azt mondja, önnel akar beszélni.
– Velem? – lepődött meg Christopher.
– Hallotta, hogy beszéli a kalaposok nyelvét.
Christopher szemügyre vette a foglyot. Vajon kém lenne?
Azon töprengett, nem kellene-e megkínoznia, hogy
kivegye belőle, mit tud?
Arra még lesz idő később, ha szükség lesz rá.
– Beszéljen – szólalt meg angolul. – Mielőtt ugyanarra a
sorsra jut, mint az a múltkori valaki, akit elfogtam.
A fogoly térdre roskadt, és elhaló hangon rimánkodott.
– Isten áldja meg, uram, semmi szükség rá, hogy így
beszéljen! Láttam, hogy mit tett ott, és nem akarom, hogy
velem is ez történjen. Saját szabad akaratomból jövök ide,
hogy ajánlatot tegyek önnek.
– Mit?
– Ilkley a nevem, uram. Én vezettem Mr. Foy könyvelését.
Hallottam, uram, hogy az, aki önöknek átadja az erődöt, talán
számíthat némi hálára. Jutalomra, hogy úgy mondjam.
– Igen.
– Lehetnék éppenséggel én ez az ember, uram.
Kinyithatom önöknek a kapukat.
Éhesen bámult Christopherre, Christopher pedig
visszabámult rá. Azon töprengett, nem csapda-e ez ismét.
Felmerült benne, hogy megkínozhatná Ilkley-t, hogy
megbizonyosodjon őszinteségéről. Az erőd parancsnokának
azonban oly kevés embere van. Nem tett volna kockára egyet
ezzel a küldetéssel, különösen nem, mikor tudta, milyen sors
vár rájuk.
– Mikor teszi ezt meg?
– Holnap éjjel, uram. Mikor már nem lesz holdfény, nem
fogják látni, hogy jönnek. – Összecsapta a kezét. – És lesz
jutalom érte, ugye?
– Megkapod, ami jár neked – biztosította mosolyát
elrejtve Christopher.
Ilkley hálásan bólintott.
– A legjobb lenne, ha elindulnék visszafelé, uram. Rajtam
van az őrködés sora, és ha nem leszek ott, mikor a váltás jön,
a kapitány szétrúgja a seggemet. Micsoda szigorú gazember.
Addig gyakorlatoztat minket az ágyúkkal, míg le nem szakad
a karunk. Engem, uram – nézett rá méltatlankodva. – Egy
könyvelőt!
Christopher már egy ideje nem is figyelt a férfi
nyavalygásaira, a kapitány említése azonban felkeltette a
figyelmét.
– Mondja – szólt –, hogy hívják a parancsnokukat?
– Tom Wealdnek. Éppen a monszunidőszak elején
szenvedett hajótörést. Miért, uram? Ismeri?
– Nem. Csak… ismerősnek tűnt.
Christopher többet árult el, mint szeretett volna.
Kiegyenesedett.
– Ha holnap éjjel nyitva lesz a kapu, annyi aranyat kapsz,
amennyi a súlyod. – Belebámult a férfi fénytelen szemébe, és
tetszett neki, amit ott látott: kapzsiságot, mohóságot és
félelmet.
 – Ha nem, Istenuccse, megolvasztom az aranyat, és
leöntöm a torkodon.

Francis felébredt, anélkül, hogy tudta volna, miért. Az

erőd egyik sarkában szundított a meleg homokon.
Önkéntelenül kinyúlt, és megérezte, hogy ott hever mellette a
puska. Újhold lévén az éj fekete volt, mint a szurok: már rég
elfogyott a gyertyájuk és a lámpaolajuk.
Halk léptek közeledtek. Felült.
– Francis? – Ana hangja a sötétből jött, halk volt és hűvös,
mint az éjszaka. Leült a fiú mellé, és maga alá simította a
szoknyáját. Francis alig látta őt, de érezte a karjából áradó
meleget egyhüvelyknyire a sajátjától.
– Nem tudtam aludni – mondta a lány. – Álmodtam
valamit: az erődön át futottam, téged keresve, de nem
találtalak sehol. Emberek üldöztek engem, mindig a
sarkamban jártak, és tudtam, hogy ha nem talállak meg, meg
fognak ölni téged.
Francis gondolkodás nélkül kinyúlt, és magához ölelte a
lányt. Megsimogatta a haját.
– Ez csak egy álom volt.
A lány összeszedte magát.
– Elegem van ebből a szörnyű helyből.
– Hamarosan elmegyünk. Éppen mielőtt a nap lement
volna, láttam egy vitorlát az óceánon. Megint hajózható a
tenger. Ha Sarah-hoz meg Ágneshez Madrászban eljutott a
hír, hogy milyen helyzetben vagyunk, a kormányzó
segítséget fog küldeni, amilyen hamar csak tud.
– Bárcsak idejönne egy hajó, és elvinne minket innen
messzire.
 A lány belebámult az éjszakába, aztán kiegyenesedett.
Francis zavarában felemelte a karját, de a lány csak annyira
mozdult meg, hogy az arca egy vonalba kerüljön a fiúéval.
Közel hajolt, szájával a másikét kereste a sötétben.
A lány ajka száraz volt, mint a papír. Száját a fiú szájához
dörzsölte, nyelvével szétfeszítette ajkát. Francis köré fonta a
karját, és érezte ruhája vékony anyagán keresztül, hogy a
lány melle kemény. A fiú ujjait végighúzta a lány haján, és…
Elhúzódott tőle.
Ana megbántva ült fel.
– Azt hittem…
A fiú csendre intette.
– Érzed ezt a szagot?
A lány összeráncolta az orrát:
– Olyan szaga van, mint… a kénnek.
– Gyújtózsinór. – Francis felállt, és a szerelem minden
gondolata elszállt a fejéből. – De mi nem használunk ilyet a
puskáinkhoz. Csak az indiaiaknak van gyújtós puskája,
nekünk kovás van.
Ana azonnal felfogta a helyzet súlyosságát.
– Ki van őrségben?
– Ilkley.
Francis tapogatózva ment végig a fal mellett, míg meg
nem találta a lépcsőt.
– Ébreszd fel a bácsikámat – mondta Anának. – Lehet,
hogy nem lényeges, de…
Mostanra már olyan jól ismerte az erődöt, hogy teljes
sötétségben is fel tudott szaladni a lépcsőn. Kilépett a
bástyára, és földbe gyökerezett a lába.
Az éjszaka nem volt olyan sötét, mint korábban gondolta.
Nyugaton, a felhőkön túl látta, hogy ragyognak a csillagok; a
keleti láthatáron halvány fény jelezte a hajnal közeledtét. De
nem ez volt az, amin elámult. Alatta, az erőd körül
tömörülve, mint a szikrák egy kohó körül, száz narancssárga
fényfolt ragyogott a tengerparton. Tudta, mik azok. Az
ellenség puskáinak gyújtózsinórjai.
Újra lerohant, és a lépcső alján majdnem összeütközött
Tommal.
– Itt vannak – mondta lélegzet után kapkodva. –
Tucatjával, talán százával, épp a kapu előtt!
– Hogy kerültek ide anélkül, hogy észrevettük volna? Hol
van Ilkley?
– Nem tudom. Nem láttam őt a falakon.
Az ajtónál nyikorgás hallatszott. Tom és Francis
megfordult. Gyorsan közeledett a hajnal, ahogy a trópusokon
szokott; a kapusbódé most olyan volt, mint egy árny az egyre
világosodó ég előtt. Az alján megmozdult valami.
Ilkley nem hallotta, hogy közelednek. Az ostrom elején
Tom bereteszeltette a kapukat Foy szétszedett házának
gerendáival. Ilkley most erejét megfeszítve próbálta elhúzni a
nehéz gerendákat, és még a hajnal előtti hűvös levegőben is
izzadt. Erre nem hagyott elég időt, és a Rání emberei túl
hamar meggyújtották a kanócaikat. Lázas sietséggel
dolgozott, agyát elhomályosította az a gondolat, mit tenne
vele az ellenség parancsnoka, ha a kapuhoz ér, és zárva
találja. Miután három hónapja sorvadozott az erődben, a
szomjúságtól és az éhségtől Ilkley már minden reményét
elvesztette. Az erőd elesik: ez csak idő kérdése. Ő csak túl
akarta élni.
Az utolsó gerenda is levált. Ilkley csúszós keze elvesztette
az irányítást; leesett és döndülve ért földet. Illkley-nek nem
volt ideje azon töprengeni, hogy vajon ki hallhatta meg. Az
ellenség parancsnoka a kapu túloldalán várakozott. Abban a
pillanatban, hogy kinyílik, megindítja a támadást.
Felemelte a reteszt, amely zárva tartotta, és engedte leesni
a homokba. A kapunak nyomta a vállát, és megtaszította.
Mivel berozsdásodott az esőtől és beragadt a kosztól, hiszen
régóta nem használták, a zsanér ellenállt. A férfi erősebben
taszigálta, kétségbeesésében akkora erőt fejtve ki, amiről nem
is tudta, hogy birtokában van.
Egy kéz nehezedett a vállára, és megfordította. Tom és
Francis állt mögötte, mindketten kivont karddal. Mögöttük
látta, hogy a helyőrség feléled, és suttogva ismétli Tom
parancsát, hogy maradjanak csendben, és ragadjanak
fegyvert.
– Mit tettél? – kérdezte Tom. Nehezére esett kiejteni a
szavakat.
Ilkley válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán.
Dadogva hebegte:
– Én csak…
Túl késő volt. Utolsó, vad lökésével végre megmozdította
a kaput. Csupán körülbelül egy lábnyit, de ez volt a jel, amire
az ellenség várt. A résen át Tom egy sor ragyogó fáklyát látott
a földről felemelkedni, mint amikor a szentjánosbogarak
felrepülnek. A kapuhoz rohantak.
– Jönnek! – ordította a havéldár, aki közben már felszaladt
a falakra.
Tom félrelökte Ilkley-t, és húzni kezdte a vasreteszeket,
hogy bezárja a kaput. Most már elég világos volt ahhoz, hogy
a támadók meglássák. Elsült egy muskéta; a golyó átsüvített a
résen, épp csak kicsivel Tom feje fölött.
Francis hátrarántotta, mikor egy második golyó eltalálta a
kaput. Egy hathüvelyknyi szálfa csonk repült át a levegőn ott,
ahol egy perccel korábban Tom szeme volt.
Tom a két ágyúra nézett. Ezeket megtöltve tartották, de
nem volt puskapor a gyújtólyukaikban. Felkapott egy
puskaporos zacskót, amely egy szögön lógott a falon, és
beöntötte. Sietségében részben mellé borította a tartalmát.
Francis hozott egy kanócot.
A támadók már a kapuszárnyakkal matattak, és kezdték
kitárni őket. Tom az első ágyúhoz érintette a kanócot, és
elugrott az útjából, ahogy a löveg mennydörögve hátrarúgott.
A robbanás letépte a zsanérjairól a kaput, és szerteszét szórva
hátravetette a támadókat. Egy második hullám próbált
betörni a résen, és Tomnak épp csak annyi ideje maradt, hogy
elérje a második ágyút. A második hullámban támadók az
imént elesettek tetemein hulltak halomra.
De újabb és újabb támadók érkeztek mögöttük, az ágyút
pedig nem volt idő újratölteni. Tom emberei megragadták a
gerendákat, amelyekkel azelőtt a kapu el volt reteszelve, és
egymásra rakták őket a kapu nyílásában. A kaput eltorlaszoló
holttestekkel, az ágyúkkal meg a kapu maradványaival ez
egyfajta hevenyészett barikádot alkotott, amely mögött
védelmet találtak.
Még álmukból felébresztve is meghozta gyümölcsét a
fegyelem, amelyet Tom az elmúlt három hónapban az erőd
védői között bevezetett. Az emberek pontosan tudták, mit
kell tenniük, az ágyúlövések pedig pont elég időt
biztosítottak nekik ahhoz, hogy felvegyék a harcállásaikat. Az
emberek fele letérdelt a barikád mögé, és folyamatosan tüzelt,
miközben a többiek újratöltötték a muskétákat. Mögöttük a
fiúk közül ketten a homokban kucorogtak, és egy sekély árkot
ástak ott, ahová Tom parancsolta.
De bármilyen gyorsan tudtak is az emberek tüzelni, az
ellenség csak közeledett és közeledett. Bajtársaiknak a
bejáratot eltorlaszoló tetemein átmászva most már olyan
közel voltak, hogy a barikádon állóknak nem volt ideje
újratölteni. Szuronyokat szereltek fel. A csata közelharccá,
vad mészárlássá vált: ember ellen harcolt, s a végén
mindenkit vér borított.
A fiúk már elkészültek az árokkal, és megtöltötték Tom
utasítása szerint. Homokot söpörtek rá, hogy eltakarják, mit
ástak el, majd bunkósbotokat ragadtak, hogy csatlakozzanak
az öldöklő küzdelemhez. Tom intett nekik, hogy menjek
arrébb.
Látta, milyen irányba fordul a csata kimenetele. Most,
hogy szemtől szemben álltak, az ellenség parancsnoka ki
tudta használni számbeli fölényét. Kényszerítette embereit,
hogy menjenek előre, és úgy tolta át őket a kapun, mint egy
szöget a lyukba. Bármilyen keményen küzdöttek is a védők,
ennyi ember fizikai nyomásának nem tudtak ellenállni.
Hamarosan legyűrik őket.
– Vissza az erőd belsejébe! – parancsolta.
Az ostrom eleje óta tartott attól, hogy esetleg ez lesz a
vége. Készített egy utolsó menedéket, ahová visszavonulhat.
Megerősítette az északnyugati bástyát, amely legtávolabb
volt a kaputól, és ellátta puskaporral meg lőszerrel. Nem
voltak illúziói: tudta, hogy nem tarthat ki sokáig. A torony
tetején ki lesznek téve az ellenséges muskéták tüzének. Amint
az ellenség beveszi a falakat, végük. Csak abban
reménykedhetett, hogy a támadóknak olyan drágán kell majd
ezért megfizetniük, hogy végül feladják a harcot.
– Vissza! – kiáltotta. – Vissza!
Hangja még a csatazajon is keresztülhatolt. Az emberek a
barikádon abbahagyták a küzdelmet, hátraugrottak, és olyan
gyorsan eredtek futásnak, hogy támadóik elvesztették a talajt
a lábuk alól, és elestek. Azokat, akik a támadók első soraiban
a legbátrabban küzdöttek, összezúzta az őket hátulról nyomó
emberek súlya.
Tom távozott utoljára. Lehajolt, és meggyújtotta a zsinórt,
amely a sekély árokba vezetett, amelyet a fiúk ástak. Aztán
futásnak eredt.
Mögötte emberek özönlöttek be az udvarra. Talán el is
kapták volna Tomot, de ellenük dolgozott az, hogy túl sokan
voltak. Egymáshoz szorulva egymást akadályozták a
futásban, vagy abban, hogy pontosan célozzanak a
muskétájukkal. És nem látták a kanócot.
A láng éppen akkor érte el a puskaporos hordókat,
melyeket a fiúk az árokban elástak, mikor Tom a lépcsőhöz
ért. A puskapor láng-, homok- és vérfelhőt előidézve robbant
fel, mintha egy óriási ököl nyúlt volna ki a földből. Akkora
volt az ereje, hogy még a halottak csontjai is életveszélyesen
röpködő repeszekké váltak. A támadókat egyszerűen
kibelezték.
A robbanás hangja körös-körül visszhangzott az erőd
udvarán. A sikolyokon és halálhörgéseken túl Tom egy újabb
hangot hallott: egy egyre erősödő dübörgést, amelytől még a
robbanásnál is jobban megremegett a föld. Egyre
hangosodott, mint a mennydörgés, aztán lassan elhalkult a
leeső kövek zajában.
 Tom felért a torony tetejére, és lepillantott az udvarra. A
levegő füsttől és portól volt nehéz, ebből a magasságból
azonban elég sokat látott ahhoz, hogy rájöjjön, mi történt. A
kapu egyszerűen eltűnt. Miután az ellenséges tüzérség az
elmúlt három hónapban folyamatosan lőtte, a közvetlenül
alatta bekövetkezett robbanás volt az utolsó csepp a
pohárban. A kapu összedőlt, és élők meg holtak testét
egyformán maga alá temette.
Ösztönösen körbepillantott, Francist és Anát keresve. Ana
az egyik ember mellett térdelt, és a sebeit kötözte, Francis
pedig egyenesen mellé lépett. Kiabált valamit, Tom füle
azonban még mindig csengett a robbanástól, és nem értette,
mit mond.
A por már lassan elült az udvaron, Tom elszoruló szívvel
látta, hogy utolsó csele sem vált be. A robbanás nem térítette
el a támadókat: továbbra is közeledtek a törmeléken
átmászva, ahol azelőtt a kapu állt, a védők utolsó mentsvára
felé rohanva. Már nincs sok hátra, hogy bevegyék a falakat, és
minden elvesszen.
A pisztolyához nyúlt, de nem volt ott, ahová tette.
Bizonyára a csetepatéban valaki kiütötte az övéből. Felemelte
a kardját, és felkészült a végső küzdelemre. De nem adta fel.
Amíg lélegzik és amíg megvan a remény, hogy újra látja még
Sarah-t, nem adja meg magát. De a vég már nem volt messze.
Francis még mindig próbált neki mondani valamit. Mivel
ennek semmi hatása sem lett, megragadta Tomot,
megfordította, és kimutatott a tengerre. Valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva mintha eszelősen
vigyorgott volna.
Aztán Tom meglátta, hogy minek örül annyira, és
semmiféle fájdalom vagy a csata miatti fáradtság sem
akadályozhatta meg, hogy az ő arca is felragyogjon. Egy hajó
jelent meg az öbölben, feltekert vitorlái felhők módjára
dudorodtak ki a vitorlarudakról. Lőréseiből egy sor ágyú
ragyogott elő. A farán a Kelet-indiai Társaság piros-fehér
csíkos lobogója lengett. Leengedték a nagyobbik
mentőcsónakot, amely vörös kabátos tengerészekkel
telerakva közeledett a hullámokon a part felé.
Aztán eldördült az egyik ágyú. Tom látta, ahogy a golyó
elsiklik a víz fölött, és véres rést vág a Rání seregében. A
tengerparton a magasba szállt a homok. Egy újabb, aztán még
egy ágyú is megszólalt: az egyik lövést a másik után adták le,
hogy ne hagyjanak lélegzetvételnyi időt sem a Rání
embereinek. A győzelemből egy szempillantás alatt vereség
lett. Fegyvereiket, készleteiket és nagy ágyúikat hátrahagyva
hanyatt-homlok menekültek a táborukon át vissza a
dzsungelbe. Még a tisztjeik is csatlakoztak a menekülőkhöz,
meg se kísérelték megállítani és visszafordítani őket.
Az egyetlen ember, aki ellenállt, Tungar volt, aki a
kengyelben felállva üvöltözött seregével, hogy maradjanak
ott, és harcoljanak tovább. A menekülő katonák azonban
egyszerűen nem törődtek vele, és minden fegyelemről
elfeledkezve beleolvadtak a dzsungelbe. Az egyik ember a
kengyelbe kapaszkodva megpróbálta lerántani a lováról
Tungart, aki azonban egy olyan döféssel hárította el
támadását, melynek nyomán kifordult a szeme.
A hajóról ismét lőttek. Az egyik golyó annyira közel
húzott el Tungar lova mellett, hogy majdnem leszedte a fejét.
Az állat vicsorogva ágaskodott fel, és Tungar csupán annak
köszönhette, hogy nem esett le a homokba, hogy kiváló lovas
volt.
Egy utolsó dühös kiáltással megfordította a lovát,
megsarkantyúzta, és elvágtatott. Tom látta a Neptun-kardot a
kavarodás fölött lengeni, mert annak segítségével vágott
magának utat a tömegben.
Tom rádöbbent, hogy ez az utolsó esélye. Ha Tungar eléri
az erdőt, a palotáról nem is beszélve, Tomnak talán soha
többé nem lesz alkalma visszaszerezni a kardot, vagy bosszút
állni Alf Wilsonért és mindazokért az emberekért, akik
Tungar miatt haltak meg. Leszaladt a lépcsőn, keresztülfutott
az udvaron, és a kaput eltorlaszoló romhalmaz tetejére
hágott. A kövek még mindig forrók voltak a robbanás
hevétől.
Körülhordozta szemét a csatatéren: Hol lehet Tungar?

Christopher odébb támolygott az erődtől. A szája tele volt

fojtogató porral és homokkal, a füle még mindig csengett a
robbanás hangjától. Mikor a kezével megérintette a feje
tetejét, csak vért és csupasz bőrt tapintott. A robbanástól
leégett a haja.
A kapunál volt. Tungar ragaszkodott hozzá, hogy ő
vezesse a támadást – kétségkívül azért, mert nem hitte el
Ilkley történetét, és abban reménykedett, hogy így
megszabadulhat kellemetlen szövetségesétől. Ha ez így volt,
a terv majdnem tökéletesen bevált. Christopher meglátta Tom
Wealdet a kapu túloldalán, és már készen is állt, hogy
rárontson és elfogja őt, mielőtt Ráni katonái minden élő
embert lemészárolnak. Azonban még épp idejében
ösztönösen megtorpant. Az anyja erre azt mondta volna,
hogy az ördög vigyáz azokra, akik őt követik. Christopher
tudta, hogy ez a sors keze, amely azért tartja őt életben, hogy
visszaszerezhesse a kardot. Elég sokáig hátramaradt ahhoz,
hogy lássa, ahogy az embereit egy akna darabokra tépi, a
túlélőket pedig egy lezuhanó boltív zúzza össze, majd
észrevegye Tom Wealdet ismét elérhetetlenül messze, a
torony tetején. A robbanás erejétől elesett, és még fel sem kelt,
mikor rájött, hogy egyértelműen megfordult a hadi szerencse.
Az emberei fejvesztve menekültek, és amikor egy ágyúgolyó
letépte az egyikük fejét, egy hajót pillantott meg az öbölben.
Most már azt is megértette, hogy miért.
Nem érzett csalódást. Nem tartozott hűséggel a seregnek
– és ez volt az a pillanat, amelyet már régóta tervezett.
Tüstént megkereste Tungart. Tungar a lován ült egy kicsivel
arrébb, és kiabált az emberekkel, hogy tartsanak ki. Akár a
hullámokkal is kiabálhatott volna.
A csata zűrzavarában Christopher megborzongott a heves
diadalérzettől. Tungarnak befellegzett. Ha az angolok nem
ölik meg, a Rání minden bizonnyal megteszi. Most már csak
az számít, hogy megszerezze a kardot.
Tungar felé rohant, maga mögött hagyta a sebesülteket,
akik igen lassan bicegtek és vánszorogtak. Látta, hogy az
egyik katona megpróbálja megszerezni Tungar lovát, de a
kék kard egy suhintása megtorolja ezt a szemtelenségét. Őket
figyelve Christopher nem vette észre a homokban heverő
kovás puskát. A csizmája beleakadt, és arcra bukott. Két
ember szaladt el mellette, és miközben talpra állt, látta, hogy
közvetlen előtte egy ágyúgolyó darabokra tépi a testüket. Ha
nem botlott volna el… Ismét hálát adott a vaksorsnak, amely
védelmezi őt.
 Mostanra már Tungar is belátta, hogy a helyzete
reménytelen. Megfordult, hogy elmeneküljön, és úgy
hadonászott az aranykarddal, mint egy kaszával, hogy
keresztülvágja magát a folyóhoz, a biztonságba vezető
földszorost eltorlaszoló embertömegen át. Még ő sem tudott
utat törni magának. A ló, amelyet megrémített a tömeg és a
hajó ágyúinak dörgése, lecövekelte magát és nem volt
hajlandó egy tapodtat se lépni.
Christopher keresztülsurrant az embertömegen, és egyre
közelebb került célpontjához. Kitekerte az urumit, amit
előrelátóan végig a dereka köré fűzve hordott. Az emberek
fojtogató tömegében kevés hely nyílott, hogy mozgásba
hozhassa. Megvárta, amíg egy tisztáshoz ér, aztán elhajította
fegyverét, az előtte álló emberek feje fölött eresztve ki az éles
acélszalagot.
Az acélpenge Tungar csuklója köré kulcsolódott.
Christopher egy kattantással megszorította, és hátrarántotta.
Ezzel az erővel egyenesen lemetszette Tungar karjáról a keze
fejét. Az a földre esett, még mindig a Neptun-kardot
szorongatva, miközben a sebből vér patakzott elő. Tungar
felordított. Elengedte a kantárt, hogy elállítsa a vér kiömlését,
a ló azonban már túl közel állt a pánikhoz. Érezte, hogy a
zablája meglazul, és felágaskodott a hátsó lábára. Tungar
leesett, és a homokban ért földet. A ló megugrott, és nagy
igyekezetében, hogy minél messzebbre kerüljön, egyik
embert a másik után taposta halálra a patájával.
Körülöttük oszladozni kezdett a tömeg. Az emberek
többsége már eljutott a fákig, vagy épp akkor vesztette életét,
mikor már közel volt az erdőhöz. Christopher látta, hogy
közeledik az Indiaman csónakja, tele vörös kabátos
tengerészekkel. Ha itt érik…
A Neptun-kard ott hevert a homokban, és úgy ragyogott,
mint egy elásott kincs. Christopher kinyújtotta utána a kezét.
Még a vereség romjai között is a győzelem édes öröme fogta
el. Minden szörnyűséget, amin keresztülment, mindazokat a
borzalmas dolgokat, amiket tett és látott, igazolta ez a
pillanat. A kard az övé, csak néhány hüvelyknyire van tőle,
hogy megragadja.
Egy kéz kulcsolódott Christopher bokája köré, és
visszarántotta. Christopher elvesztette az egyensúlyát, és
térdre esett. A kard után vetette magát, a kéz azonban vad
erővel szorongatta őt, és elvonszolta onnan.
Tungar keze volt az. Christopher átfordult, és meglátta őt,
amint karja levágott csonkját a homokba nyomja, hogy
elállítsa a vérzését, miközben bal kezével szorosan fogta
Christophert. Halálfejes nyelű tőrét olyan erősen szorította a
foga közé, hogy a penge a szája sarkába vágott.
– Áruló – sziszegte a pengén át. – Legyőztél, de magam
előtt küldelek Sivához, a pusztítóhoz.
A fájdalomtól és a gyűlölettől üvöltve valahogy felnyomta
magát a jobb karja csonkján. Ezzel egy időben egyetlen
mozdulattal elengedte Christopher lábát, kikapta a pengét a
szájából, és Christopher lábába mártotta.
Ismét a kaláriban tanult fogások mentették meg a fiú
életét. Abban a pillanatban, hogy Tungar elengedte,
Christopher minden erejét beleadva talpra ugrott. Mikor a
kés lecsapott, már állt. A penge döfése megcsúszott, és bár
egy kis vérző sebet ejtett, de lejjebb az izmokat nem érte el.
Tungar most már tehetetlen volt. Megpróbált felállni, de
Christopher visszalökte. Kifeszegette a kést a markából, és
félrehajította. Lábát szétvetve Tungarra ült, kezét a torkára
tette, és megszorította. Tungar csapkodott és rúgkapált,
Christopher arca felé kapott, hogy kikaparja a szemét, de a
karja nem volt elég hosszú. Christopher szájáig ért csak, aki
addig harapta a szájába nyúló kezét, amíg azt nem hallotta,
hogy megroppan a csontja. Tungar ordítani akart, de nem jött
ki hang a torkán. Christopher fojtószorítása nem engedett.
Két hüvelykujját Tungar légcsövének nyomta.
Tungar szeme kidülledt. Arca elvörösödött, olyan élénk
színűre, hogy Christopher azt gondolta, talán felszakad a
sebhely mentén, és az agya kiömlik a homokra. Nyelve
kifurakodott bételfoltos, fekete fogai közül, ahogy levegőért
kapkodott, de nem kapott.
A légcsöve elpattant. Szeme kifordult, feje félrebillent,
szája pedig ernyedten felnyílt. Christopher még egyszer
utoljára megszorította a testet, hogy biztos legyen benne,
hogy meghalt, aztán felállt. A lábán lévő sebbel mit sem
törődve felnyalábolta a kardot, és a biztonságot jelentő fák
felé rohant.
A tengerészek már kiértek a partra. Christopher után
kiabáltak, ő azonban nem hallgatott rájuk; csak abból tudta,
hogy lőnek rá, hogy körülötte a parton virágalakban repült
szét a homok. Hátrapillantott. Mivel nem voltak biztosak
benne, mi a helyzet, a tengerészek nem vették üldözőbe.
Mögöttük egy alakot látott a törmeléken állni az erőd
kapujában, és ösztönösen tudta, hogy Tom Weald az.
Legyőzte Christophert. Christophernél azonban ott volt a
kard, és ettől új erőre kapott. Elérte a fákat, aztán eltűnt szem
elől.
 Kicsit beljebb az erdőben Tungar kancájára bukkant. A
menekülő seregnek eszébe sem jutott magával vinni. Szegény
pára egy tisztáson állt, vérrel és mocsokkal borítva, és füvet
legelészett.
Christopher megfogta a kantárt, és megnyugtató szavakat
mormolt a fülébe, mig végül a ló engedte, hogy felszálljon rá.
Tudta, hogy nem lehetnek túl messze az üldözők. Gyorsan
lovagolt, holtágakon kelt át, és kanyargós ösvényeken haladt,
míg egészen biztos nem volt abban, hogy egyedül van.
A ló nehezen lélegzett, nedves lágyéka gőzölgött a
hőségben. A férfi lecsusszant a nyeregből, hogy egy kicsit
pihenhessen, és egy darabig gyalog ment, a lovat
kantárszáron vezetve. Vadul gondolkozott.
A Ráníhoz nem mehet vissza. Miután a seregét
hazazavarták, az erődöt pedig felszabadította az Angol Kelet-
indiai Társaság, a stratégiája megbukott. A királynő kénytelen
lesz majd békét kérni, a Társaság pedig egyáltalán nem lesz
elnéző hangulatban. Lehet, hogy még azt is követelik majd
tőle, hogy adja át nekik Christophert, hogy példásan
megbüntessék. Arra a gondolatra, hogy láncra verve viszik
vissza Bombaybe, és az apja elé lökik, ahol az életéért kell
majd könyörögnie, reszketni kezdett a haragtól és a
félelemtől.
Egy útkereszteződéshez ért. A fák között néhány romos
kunyhó állt. Bár a falusiak hallották a lovát közeledni, nem
mutatkoztak. Tudták, hogy semmi jót sem jelent, ha nagyha
talmú emberek érkeznek a falujukba. Christopher sorra
bebújt a kunyhókba, és elvitte az ételt, amit talált: néhány
rizsgolyót, meg egy kis szárított halat. Azzal nem vesztegette
az időt, hogy pénz után kutasson. A falu lakói jóformán állati
sorban éltek.
Magán érezte a tekintetüket az aljnövényzet sűrűjéből, de
nem aggódott. Majd a Neptun-kard elveszi a kedvüket attól,
hogy rosszalkodjanak.
Kihúzta a kardot a hüvelyéből, és megörült, milyen jól
kiegyensúlyozott fegyver. Megforgatta a kezében úgy, hogy a
penge aranyberakása felfogta a fák között átszűrődő
napfényt. Markolatának gombján a zafír úgy ragyogott, mint
egy kék szem, amely a leikébe tekint. Jóformán mindent
elvesztett – amíg azonban ez a rendkívüli fegyver nála volt,
legyőzhetetlennek érezte magát.
Ott állt egy darabig, és azon töprengett, mit kellene
tennie. Eszébe jutott Tamánával folytatott utolsó
beszélgetésének egy részlete.
Hova mehetnénk, ha szabadok lennénk? Ha együtt akarnánk
lenni, valami olyan helyen, ahol senki sem ismeri a múltunkat.
Tirakolába – felelte akkor a lány. – Egy törvények és
megkötések nélküli országba. Egy olyan helyre, ahol te meg én
igazán szabadok lehetünk.
Talán egy napon majd ott találjuk magunkat – felelte a férfi
akkor.
Visszaszáll a lovára, és észak felé fordította a fejét.

Tom Tungar testét a véráztatta homokban heverve találta

meg. A jobb kezét levágták, de halálos sebet nem látott rajta.
Tom óvatosan közeledett felé, mert nem volt benne biztos,
nincs-e esetleg még életben.
 Egy légy mászott ki Tungar szájából, végigment kilógó
nyelvén, és Tom látta, hogy nincs mitől félnie. Néhány
lépéssel odébb, ahol a földet sűrűn borították a patanyomok,
rábukkant a levágott kézre. A kardnak, amelyet hordozott,
azonban nyomát sem találta.
A Rání csapatainak utolsó tagjai már elérték a part szélét,
és éppen eltűntek a dzsungelben. Az egyiken megakadt a
szeme, egy magas, kopasz fejű férfin, aki ismerősnek tűnt.
Ebből a távolságból, mivel a pálmafák beárnyékolták, Tom
nem láthatta a kezében a kardot.
Csalódottság fogta el. De csupán egy pillanatra. Nyilván
az egyik katona vitte el a csatatérről zsákmányul a kardot, de
Tom nem adta fel a reményt. Egy ilyen kincset nem lehet
elrejteni. Az emberek beszélni fognak, és ha ezt teszik, ő majd
úgy intézi, hogy meghallja. Ha a Rání megpróbálná magánál
tartani, porig égeti a palotáját.
– Tegye le a fegyvert!
Tom megfordult, és egy tucatnyi muskétát látott, amelyek
mind feléje irányultak. A tengerészek már kiértek a partra.
Sorban álltak, a nap mögöttük volt, harisnyájuk pedig még
mindig nedves volt a tengervíztől.
Tom felemelte fáradt karját.
– Nyugalom! – kiáltotta. – Jó barát vagyok!
Hangja alig volt több rekedt károgásnál, a tengerészek
azonban felismerték a szavakat. Őrmesterük azt parancsolta
nekik, hogy engedjék le a fegyverüket.
– Elnézést – mondta egy eddig még nem hallott hang. Egy
kék kabátos, a Kelet-indiai Társaság kapitányi egyenruháját
viselő férfi lépett ki a tengerészek közül. – Amikor az önök
helyzetének híre elérkezett Madrászba, attól féltünk, nem
találunk egy angolt sem életben… Tejó isten, lehetséges ez…?
Tom leárnyékolta a szemét a nap elől. Azok után, amit
elszenvedett, kellett neki egy perc, amíg el tudta helyezni a
kapitány arcát: a viharvert arcot, a szigorú kék szemeket meg
a szürke csíkokkal tarkított, vörhenyes hajat.
– Inchbird kapitány?
– Újra találkozunk, és ezúttal módomban áll megfizetni
önnek, amivel tartozom. – Inchbird tüzetesen végigmérte. –
Hogy a viharba került ön ide?
– Hosszú történet.
– El sem tudom képzelni, mennyit szenvedhettek – az
erődre mutatott –, hogy ilyen hosszan kitartottak egy ekkora
túlerővel szemben. Áldomást fognak inni magára a
Leadenhall Streeten!
– Nincs szükségem a hálájukra, azért tettem, hogy
magamat és a családomat megmentsem. Ha a Társaság nem
lett volna olyan lekezelő és kapzsi, a Ránít soha sem
sarkallták volna arra, hogy hadat indítson.
– Ennek ellenére – szólt Inchbird fanyarul – a londoni
kereskedők semmit sem szeretnek annyira, mint egy hőst.
Különösen egy olyat, aki megmenti a becsületüket és a
hasznukat.
– Csupán a feleségem és Agnes számít. Mrs. Hicks? Jól
voltak, mikor elvált tőlük?
Inchbird arca elkomorult.
– Nem értem, miről beszél.
– Madrászból indultak, ugye?
Inchbird bólintott.
– Akkor minden bizonnyal találkozott velük. Hogyan
máshogy szerzett tudomást arról, hogy mi itt milyen
helyzetben vagyunk?
– Egy túlélő sem érte el Madrászt. Szárazföldi úton érkező
tamil kereskedőktől kaptuk a híreket.
– De Sarah és Agnes hónapokkal ezelőtt hajózott el! –
kiáltott fel Tom. – Mostanra bizonyára megérkeztek.
– Lehet, hogy azután értek oda, hogy mi már elindultunk.
– Inchbird látta, milyen döbbent arcot vág Tom, és szelídebb
hangon folytatta: – Az idei monszun alatt nem volt
barátságos a tenger. Nagyon valószínű, hogy megálltak
valami biztonságos kikötőben megvárni a kellemesebb
időjárást.
Tom azonban úgy értette megnyugtató szavait, amilyenek
valójában voltak: üres szavaknak, valódi remény nélkül.
Kétségbeesés fogta el, s majdnem sírva fakadt. Mi haszna,
hogy túlélte az ostromot, ha nem találja meg Sarah-t?
Agyában rettenetes félelmek kergették egymást, vajon mi is
történhetett vele, és egyik rémisztőbb volt, mint a másik.
A sötétben azonban megmaradt egyetlen reménysugár.
Ha Sarah meghalt volna, azt bizonyára érezte volna a
lelkében. Életben kell lennie.
– Meg kell találnom őket. – Tom Inchbird szemébe nézett,
és látta, hogy együtt érez vele. – Ön azt mondta, hogy a
Társaság hálás nekem. Ha ez bármit is számít, vigyen minket
Madrászba.

Tom, Francis és Ana három héttel azután vetett horgonyt

a madrászi kikötőben, hogy elhagyták Brindzsoant. Madrász
Tomot azokra a középkori városokat ábrázoló képekre
emlékeztette, amelyeket a könyvekben látott. Rozsdaszínű,
kemény kőből épült falak vették körül, amelyekre sok ágyút
és sok félhold alakú bástyát terveztek. A falakon belül
rengeteg szép épület magasodott, miközben északra és délre
hitvány, rozoga városkák terültek el, amelyekben a társaság
működésének nyomán ide költözött bennszülött kereskedők
éltek tömegszámra.
A horgony még alig ért feneket, máris kis csónakok és
katamaránok hatalmas flottája sietett elébük a partról, és
kókuszt, rumot, gyümölcsöt meg halat kínálgattak. A nők egy
része, akik feladogatták ezeket a várakozó tengerészeknek,
majdnem meztelen volt. Tom az gondolta, ők is eladók.
– Látják magukon, hogy önök orombarrok – mondta
Inchbird –, vagyis idegenek a városban. Arra számítanak,
hogy sok pénzt fognak önökön keresni.
– Akkor csalódni fognak, mert nekem egy fityingem sincs
– mondta Tom. – Mikor küldi ki a rakományt a partra?
– Holnapig várok a kirakodással. Biztonságba kell
helyeznem a hajót, és harapnivalót kell szereznem az
embereknek. A kormányzó azonban elvárja tőlem, hogy a
hajónaplót és az okmányokat tartalmazó pocketot azonnal
kiküldjem a partra. Hálás lennék, ha elvinnék nekem.
Tom megértette, miért csinálja ezt, és hálás volt érte.
Francisszel és Anával bemászott az egyik kis csónakba. A
deszkák, amelyeket nem szöggel, hanem kötelekkel
erősítettek össze, elmozdultak és megnyikordultak a súlyuk
alatt; a csónakba víz szivárgott be.
– Kijutunk-e vajon valaha is a partra? – morfondírozott
Francis. – Mintha arra tervezték volna ezt a hajót, hogy
beleborítson minket a tengerbe.
– Tudják, mit csinálnak – vetette ellene Tom. – A mi
mentőcsónakjainkkal ellentétben ezeket a járműveket úgy
tervezték, hogy rugalmasan tudjanak mozogni a habokon.
Lehet, hogy vizes leszel, de felborulni nem fognak.
Ez igaz is volt. A csónak vizesen, de biztonságban elvitte
őket a Tengeri-kapu melletti mólóra. Nem esett nehezükre
bebocsátást nyerni, mivel a hajó papírjai náluk voltak, hogy
kézbesítsék őket. Közvetlenül a kapun túl egyenesen a piacra
léptek. A homokos utcákon tömegekben álltak a kereskedők,
és egymásra licitálva kiáltoztak, miközben falragaszok
hirdették, mikor kell megérkeznie a következő hajóknak.
Néhány kereskedő örömben tört ki, mikor meglátta őket, és
megölelték Anát. Tom mosolygott, mikor látta, mennyire
szeretik. Francis a homlokát ráncolva hátramaradt.
Ana gyorsan beszélt hozzájuk a saját nyelvükön. Arca
komoly volt.
– Nem kaptak híreket Sarah-ról meg Agnesről. De azt
mondják, a múlt héten egy hajó hozott valaki Brindzsoanból.
Egy angol férfit. A fellegvárban van.
– Akkor én odamegyek – mondta Tom. – Te meg Francis
nézzétek meg, mi egyebet lehet megtudni a kikötőben.
A fallal körülvett város közepén a fellegvár mintha a
brindzsoani erőd nagyított mása lett volna, bár kétszer
akkora volt, a közepén pedig egy impozáns, háromemeletes
ház állt. Mikor áthaladt a boltív alatt, Tomba belehasított az
emlék –azoknak a kétségbeesett pillanatoknak az emléke,
mikor attól félt, minden elveszett.
Inchbird dokumentumaival egészen a várószobáig
eljutott. Átadta a csomagot egy szolgának, és várt, míg az
eltűnt egy nagy irodában az első emeleten.
Múltak a percek. Az ingaóra a falon elütötte az egész órát.
Tom dühödten összpontositva bámulta az ajtót, mintha belé
akarná szuggerálni, hogy nyíljon már ki. Megmarkolta a
széke karfáját, hogy ne ugorjon neki az ajtónak.
Mikor már azt gondolta, hogy egy másodperccel sem bír
tovább várni, az ajtó kinyílt. A komornyik intett neki, hogy
lépjen be a tágas, magas ablakos szobába. A falakat antik
fegyverek díszítették, melyekből mintákat raktak ki:
muskétákból ro-zettát, kardokból legyezőt csináltak, a
dárdákat pedig keresztbe tették egymáson. A látvány Tomot
a High Weald-i könyvtárban lévő fegyverekre emlékeztette,
melyeket már oly sok éve nem látott.
Egy férfi lépett elé kitárt karokkal.
– William Fraser – mutatkozott be. – Én vagyok Fort St.
George kormányzója. Ön Thomas Weald?
Tom bólintott. Fraser erősen megszorította a kezét.
– Akkor magam és az egész Társaság óriási hálával
tartozik önnek. Inchbird kapitány beszámolója kétséget sem
hagy afelől, hogy az ön bátor fellépése nélkül az egész erőd
elveszett volna, és az ottani helyőrséget fogságba vetik, vagy
lemészárolják. A társaság jó híre, hogy a kereskedelmi
hasznot ne is említsem, felmérhetetlen mértékű kárt
szenvedett volna, ha a feketék fejébe beférkőzik az a
gondolat, hogy büntetlenül beverhetik az orrunkat.
Tom rá nem jellemző módon elhallgatott. Nem számított
rá, hogy a Kelet-indiai Társaság bajnoka lesz: nagyon is jól
felfogta az iróniát. Meg a veszélyt is. Ilyen kényelmes
környezetben, oly sok hónapig tartó szenvedés után, mikor
hősként ünneplik, nagyon is könnyű lenne megfeledkezni az
óvatosságról. Ha valaki felismeri, vagy ha Guy tudomására
jut…
 – Sajnálom, hogy nem élték túl többen az embereik közül
– dörmögte. – Bár Foy nem hagyott hátra sok embert az
erődben, akiket megmenthettem volna.
– Megfizetett gondatlanságáért.
– És vele együtt még sokan mások. Akiknek nem volt
választása. – Tom érezte, hogy az elmúlt hónapok összes
frusztrációja fortyogni kezd benne. Legszívesebben letépte
volna a vastag függönyöket, bezúzta volna a falakon függő
képeket, és lesöpörte volna az összes papírt Fraser
íróasztaláról.
Erővel legyűrte indulatát.
– Mielőtt elkezdtek volna ostromolni minket, az egyik
ügynök a telep női lakóival együtt elmenekült egy csónakon.
Foy feleségével, Hicks kapitány feleségével meg az
enyémmel. Madrászba tartottak.
Fraser arca ünnepélyessé vált.
– Egészen a múlt hétig azt mondtam volna önnek, hogy a
legrosszabbtól tartson, mert nem volt róluk semmi hírem.
Most már többet tudok önnel közölni, bár azt nem tudom
megmondani, hogy ezt jobb hírnek tartja-e majd.
Tom úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a helyéből.
Olyan erősen ragadta meg Fraser íróasztalának szegélyét,
hogy az ujja tövén a bütykök kifehéredtek.
– Mi az?
– Üljön le. – Fraser egy székhez tessékelte őt. – Úgy áll a
dolog, hogy első kézből tudhatja meg.
Csengetett. Tom leroskadt a magas támlájú székbe.
Hallotta, hogy kinyílik az ajtó, és félénk léptek közelednek.
– Mr. Kyffen – jelentette be a komornyik, majd becsukta
az ajtót.
 Kyffen már a szoba közepén járt, mikor egy pillanatra
meglátta Tomot a székben. Meghátrált, a feje egy rándulással
hátrafordult, ahogy lopott pillantást vetett a kijárat felé.
– Mr. Weald! – kiáltott fel, mikor látta, hogy nem
menekülhet, és hangjában nem volt semmi melegség. –
Istennek hála, uram, hogy megmenekült! Remélni sem
mertem, hogy az életben még valaha újra látom önt.
Tom akkor látta utoljára, mikor az életüket mentve
futottak a Rání palotájából. Az azóta eltelt hónapok
egyikükkel sem bántak kegyesen, Kyffen azonban rosszabb
bőrben volt. Az orra erősen sebhelyes volt, mert a nap
csúnyán megégette. A szeme mintha kidülledt volna
összeszűkölt szemgödréből, az ujja pedig remegett.
Tom sok mindent kérdezhetett volna tőle, de semmi sem
érdekelte, csak egy dolog.
– Hol a feleségem?
Kyffen megborzongott. Leroskadt egy székbe, és úgy
fordította, hogy ne kelljen Tom szemébe néznie.
– Attól tartok, uram, nem fog tetszeni önnek, amit el kell
mondanom.

A csónak szinte meg se mozdult a tükörsima tengeren. A

roskadásig terhelt kis hajó aljában nyolc férfi és három
asszony hevert. A férfiak derékig meztelenek voltak; az
asszonyok ruhája olyan szakadt volt, hogy az már a
szemérem legvégső határait súrolta.
Az üvegsimaságú vízfelszínbe négy evező merült, de az
evezősök nem túl elszántan húztak. Amúgy is nemsokára
abbahagyják majd, mert már régen megtanulták, hogy a
legforróbb napszakban nincs értelme evezni.
A nap a felhőtlen égről ragyogott alá. Abban az évben
gyenge volt a monszun. Előhírnökei, a viharok időben
megérkeztek, az eső, ami utána szokott jönni, azonban nem.
A parasztok ehelyett a száraz talajt kapirgálták, és
imádkoztak, hogy életben maradjanak a következő évig. A
csónakban ülők nem tudták, megérik-e a következő hetet.
Agnes tízéves kora óta mindig is Indiában élt. Szülőföldje,
Yorkshire lankás hegyei meg az ott szemerkélő eső olyan
távoli emlékek voltak már, hogy akár puszta álom is lehetett
volna. Több mint húsz évet élt túl – húsz lázhozó monszunt,
húsz aszályos nyarat, mikor a hőségben mintha a csontjai is
meggyulladtak volna. Öt gyermeket szült, és mindegyiket
még hároméves koruk előtt eltemette. Már volt része
szenvedésben bőven.
Ehhez hasonló azonban még nem történt vele soha
életében. Már három hete volt tíz másik emberrel
összezsúfolva egy harminc láb hosszú csónakban, amely
olyan súlyosan meg volt rakodva, hogy a pereme alig ért a
víz fölé. A kis hajóban nem volt sem menedék, sem intim
szféra. Mikor az első viharok elmúltak, Leigh, az Ölyv
fedélzetmestere egy darab vásznat szerelt a hajó farába
öltözőfülkének, egy másikat pedig napellenző gyanánt. Aztán
szinte a semmiből újabb vihar támadt, és elfújta őket az
árboccal meg a vitorlával egyetemben. Azután nem volt más
választásuk, mint hogy mindennap hosszan eveztek. Ágnes is
kivette ebből a részét, mikor nem Sarah-t ápolta, úgyhogy
végül olyan kérges lett a tenyere, mint egy matróznak.
– Segítenem kéne evezni – makacskodott aznap reggel
Sarah. Elmúlt a láza, és fel tudott ülni, bár még mindig
nagyon gyenge volt.
– Ostobaság – mondta Agnes. – A te állapotodban az
evezőt sem fogod tudni felemelni.
– De ezzel megmutathatnám a férfiaknak, hogy
értékelem, amit tesznek. Mindenki más kiveszi a részét
belőle.
– Nem mindenki. – Agnes sötét pillantást vetett Lydia
Foyra, aki a hajó orrában ült a Társaság pénzesládáin. Kyffen
mellette ült, és úgy csinált, mint aki ura a helyzetnek. Még a
hajón uralkodó túlzsúfolt állapotok között is
elválaszthatatlannak tűntek, ahogy együtt ültek, szorosan a
napellenző alatt, amelyet Lydia nem volt hajlandó
megosztani senkivel.
– Az emberek tudják, mennyire szereted őket – mondta
Agnes Sarah-nak. – Másra sem vágynak, mint hogy egy
biztonságos kikötőbejuttassanak téged.
Sarah halványan elmosolyodott.
– Akkor azt hiszem… – Elhallgatott, és köhögni, majd
csuklani kezdett. Éppen csak ki tudta dugni a fejét a hajó
oldalán, mikor a kis adag rizs és sózott disznóhús, amelyet
reggelire evett, feltolult, és mindet kihányta a hajó oldalán.
Agnes felsóhajtott, és tartotta a nővérét, amíg nem
végzett. Ez minden reggel így történt.
– Nem kellene rá pazarolnunk az élelmet, ha úgysem
marad meg benne – mondta Lydia Foy mogorván. – Úgy
főleg nem, hogy mi többiek éhezünk.
– Sarah ugyanúgy megkapja a részét, mint a többiek -
makacskodott Agnes. A csónak összes utasa közül úgy tűnt,
Lydiát viselte meg legkevésbé, hogy olyan kevés élelmen
osztoznak. Egészséges volt az arcszíne, és a fűzőjét
ugyanolyan bőven megtöltötték a mellei, mint mindig. Ágnes
azt gyanította, hogy Kyffen titokban plusz falatkákat csúsztat
oda neki – és talán mást is. Éjjel ugyanis néha furcsa hangokat
hallott a csónak orra felől…
– Nem szeretnék terhetekre lenni – mondta Sarah.
Visszafeküdt, de a gyomra még mindig hintázott kínjában.
Agnes leült mellé, és úgy helyezkedett el, hogy árnyékot
vessen Sarah arcára. Egy remekbe szabott porceláncsészéből,
amelyre fűzfaleveleket festettek, vizet öntött a húga ajkai
közé. Ez a tárgy a legkevésbé illett a helyzethez, amiben
voltak. Ágnes megdöbbent, mikor rájött, hogy Lydia Foynak
a teljes porcelán vacsorakészletét sikerült magával hoznia a
csónakban.
– Óvatosan – mondta Lydia. – Ha nem esik, megint
hamarosan szűkében leszünk.
Ez volt az egyike veszedelmes helyzetük számos,
kegyetlenül ironikus körülményének. Ha esett, akkor olyan
sűrűn zuhogott, hogy majdnem megtöltötte a csónakot.
Mindenki kénytelen volt odahagyni az evezőket, és vadul
merni a vizet, hogy ne süllyedjenek el. Szó szerint eldobták a
vizet maguktól. Nem volt azonban hordójuk, amiben
tárolhatták volna, ezért amikor elmúlt az eső, és újra kibújt a
Nap, hamarosan egészen kiszáradtak és szenvedtek a
szomjúságtól.
Agnes a közeli partot bámulta, a sűrű erdőket, amelyek
aranyló tengerpartokkal váltakoztak. A viharok után mindig
a part közelében maradtak, attól félve, hogy megfulladnak.
– Ki kellene mennünk a partra – mondta Agnes. – Talán
találunk ott vizet vagy egy falut. Szerezhetnénk ételt a
bennszülöttektől.
 – Ételt? – szólt Lydia lesújtó pillantással. – És vajon miért
is segítenének nekünk? Sokkal valószínűbb, hogy elvágnák a
torkunkat, és ellopnák mindenünket.
– Elég aranyunk van. Meg is vehetnénk tőlük.
– Ön hőgutát kapott! Ezeknek a bennszülötteknek én egy
fanamot se adnék az aranyamból.
– Ez a Társaság aranya – jegyezte meg Ágnes.
– A férjemé… – makacskodott Lydia
– …és semmit sem fog érni magának, ha meghal. – Az
Indiában töltött évek során Agnes megtanulta, hogy
kötelességtudó feleségként viselkedjen. Hogy ne törődjön
Guy rosszindulatú megjegyzéseivel és a nővére, Caroline
morgolódásaival, amelyek csak még bántóbbak lettek, ahogy
Caroline öregedett, hízott és egyre boldogtalanabb lett. Hogy
hallgasson a férje előmenetelének érdekében.
Most érezte, hogy ezek a régi béklyók lassan engednek.
Akár azért volt ez így, mert elvesztette a férjét, akár a nap
melege miatt, vagy egyszerűen azért, mert olyan
kétségbeesett helyzetben volt, az most nem érdekelte.
Feltámadt benne a harag, és meg sem próbálta féken tartani.
– A húgomnak alvásra van szüksége, és kell neki egy
hely, ahová lefekhet – mondta indulatosan. – A férfiaknak
ételre, szállásra és pihenésre van szüksége. Nem hagyom,
hogy ott üljön kényelmesen egy láda aranyon, és megtagadja
tőlük, amire az életben maradáshoz szükségük van!
A férfiak az evezőknél abbahagyták az evezést, és
felpillantottak. Lydia végigbámult a csónakon.
– Megfeledkezik magáról, Mrs. Hicks!
Agnes odafordult Leigh-hez, aki a hajó farában ült a
kormánynál.
 – Kérem, váltson útirányt. Jobbra! Kimegyünk a partra.
– Hogy a bennszülöttek kiraboljanak, és rabszolgasorba
vessenek minket? – Lydia megcibálta Kyffent, aki máshová
függesztette tekintetét, hogy ne kelljen részt vennie a vitában.
– Mr. Kyffen! Ön itt a parancsnok!
Kyffen bizonytalannak látszott, hogy melyikre hallgasson
a két nő közül.
– Mrs. Foynak igaza van – dörmögte. – Tartsa az irányt.
Nem kockáztathatjuk, hogy kimenjünk a partra.
– Elnézését kérem, asszonyom, de attól, hogy a Társaság
kék kabátját viseli, még nem lesz kapitány – mondta Leigh.
Elfordította a kormányt. Az evezőknél ülők munkához láttak.
Lydia lángolt a haragtól:
– Ez lázadás! Ha Madrászba érünk, jelentem a
kormányzónak, aki felakasztja magát az első bitófára.
Leigh farkasszemet nézett vele.
– Állok elébe. Ha elérjük Madrászt…
– Mr. Kyffen! – rikoltott Lydia. – Ön megengedi ezt a
szemtelenséget?
– Biztos vagyok benne, hogy nem – mondta Agnes
hűvösen. – Mivel olyan sok szívességet tett neki mostanában
azzal, hogy a tökét markolászta.
Agnes hallotta, hogy a szavak kijönnek a száján, és alig
akarta elhinni, hogy ki merte őket mondani. Lydia elsápadt a
haragtól. Kyffenre pillantott, aki azonban szóhoz sem jutott,
csak a döbbenettől tátott szájjal meredt Agnesre.
Lydia felvisított, és a szoknyája alá nyúlt. Mikor előkapta
a kezét, egy kis, elefántcsont nyelű pisztolyt szorongatott
benne. Ráfogta Agnesre.
– Mr. Leigh, térjen vissza az előző útirányhoz –
parancsolta. A pisztoly meg sem remegett a kezében.
Senki sem mozdult. Leigh bocsánatkérő pillantást vetett
Agnesre. Az evezőknél ülők egyik nőről a másikra bámultak.
Csupán a hullámok csobogtak a hajótest körül, és a víz
csepegett a felemelt evezőkről.
– Vitorla!
A látszólagos nyugalmat Sarah hangja osztotta el. Senki
sem vette észre, hogy felült, és most száját a csodálkozástól
el-tátva kifelé mutatott a tengerre. A hangja olyan rekedt volt,
hogy alig lehetett hallani, mégis áthatolt a hajóra boruló sűrű
csenden.
A vitát egy szempillantás alatt elfelejtették. Mindannyian
arra fordultak, amerre mutatott, és szemüket árnyékolva
megpillantották a láthatárt megtörő fehér vitorlákat.
– Istennek hála, megmenekültünk! – kiáltott fel Kyífen,
homlokát törülgetve. Mellette Lydia Foy árgus szemekkel
figyelte a közeledő hajót.
– Angol?
– Grabnak látszik – mondta Leigh.
A grab indiai típusú hajó volt, amelyet a „holló” jelentésű
arab szóról neveztek így. Ezek a kétárbocos, két szögletes
vitorlát hordozó hajók a madarakhoz hasonlóan a
leggyengébb széllel is képesek voltak repülni, amitől
félelmetes tengerjárókká váltak. A legjellemzőbb vonásuk a
csapott orruk volt, amelyet lenyestek, és a nyomán egy
alacsony, lapos orrfedélzet maradt, amely akadálytalan
tűzteret biztosított a hajó orrágyúinak.
– Lehet, hogy belföldi kereskedőhajó? – kérdezte Ágnes.
Belföldi kereskedelemnek az angolok az Indiai-óceánon a
környező országok által folytatott kereskedelmet nevezték.
 – Nem sok kereskedő tenné kockára a rakományát az
évnek ebben a szakában – mondta Leigh kétkedve.
Az eufória alábbhagyott. Aggodalmasan figyelték, ahogy
a hajó közeledik feléjük, közben a menekvés reménye és a
még rosszabb sorstól való kínzó félelem között ingadoztak.
– Lobogót von fel!
A vörös zászló felszaladt a főárbóc csúcsára. Egy
szélroham belekapott, és kifeszítette, úgyhogy a bíbor színű
anyagon kibomlott a kígyó képe.
Agnes még sose látta ezt a fajta zászlót, de ismerte
félelmetes hírét. Brindzsoanban, este a Társaság asztalánál
gyakran terelődött a szó Angriára, a kalózra, a Malabár-part
rémére. Minden kereskedőnek és tengerésznek volt egy
története egy bajtársról, akit csatában öltek meg, vagy akit
elfogtak, és kimondhatatlan kínzásoknak vetették alá a
tömlöceiben.
– Irány a part! – kiáltotta Kyffen. – Ez az egyetlen
reményünk.
Az emberek nekiveselkedtek az evezésnek. De kevesen
voltak, és gyengék. A grab közeledett, erőfeszítés nélkül
siklott a sima tengeren.
– Maga az ördög dagasztja a vitorláikat – mondta az
egyik ember lélegzet után kapkodva.
– Csend! – parancsolta Leigh. – Ne pazarold a levegőt.
– Ha közelebb kerülünk a parthoz, talán nem tud majd
követni minket, mert fél, hogy leszakad a tőkéje – mondta
Kyffen reménykedve.
Agnes megcsóválta a fejét.
– Láttam ilyenfajta hajókat Brindzsoanban, sekély
merülésűre építik őket.
 Egy láng villant a grab orrában. Egy másodperccel később
tompa ágyúdörgést hallottak. A golyó végigsiklott a víz
fölött, és hajójuk orrától harmincyardnyira csapódott be.
– Ezek a vademberek még célozni se tudnak rendesen -
mondta Lydia Foy. Az elefántcsont nyelű pisztolyt még
mindig a kezében tartotta.
– Ez még csak figyelmeztető lövés volt – mondta Leigh. –
A következő közelebb jön.
A kalózok mintha meghallották volna, a grab ismét tüzelt.
Most olyan közel csapódott a tengerbe a golyó, hogy elérte
őket a tajték, amelyet felvert.
– Túl vagyunk terhelve – mondta Leigh nyugtalanul. -
Egyetlen találat, és mind elmerülünk. Tud úszni, Mrs. Hicks?
– Egy kicsit. Sarah-t azonban sehogy se tudjuk kivinni a
partra.
A feléjük száguldó hajóra bámultak. Olyan közel volt
már, hogy Agnes látta az ágyúk csövén megcsillanó napfényt,
és a hajó orrában összegyűlt legénységet. A fejük fölé emelték
fegyverüket és vad csatakiáltásokat hallattak, amelyek
félelmet keltettek a várható kínok miatt.
– Mit tegyünk?

Kyffen magába roskadva ült egy székben a kormányzó

házában és az ölébe bámult. A magas ablakokon beömlő
trópusi naplemente szinte bíborszínű fénnyel vette körül.
– Természetesen a tőlem telhető legnagyobb mértékben
ellenálltam a kalózoknak. De ki voltunk éhezve, és az a
rengeteg nap, amit a tengeren töltöttünk, legyengített minket.
A kalózok hamar legyűrtek minket. Túszul ejtették a nőket,
engem pedig egy kis csónakban kitettek a vízre. A maguk
kegyetlen módján tudtomra adták, hogy azt kívánják, vigyek
el egy üzenetet Madrászba. Váltságdíjat követelnek a
foglyokért. És így kerültem én ide, sok hánykolódás után,
miután nemegyszer szembenéztem a halállal.
Mialatt a történetét mesélte, Tom felkelt a székből, és fel-
alá járkált a szobában. Most megállt, az ablakpárkányra
támaszkodott, és kibámult a napra, amely épp lenyugodott a
várostól nyugatra elterülő lagúna fölött.
– Mennyi? – kérdezte.
Kyffen nyugtalanul fészkelődött ültében.
– Tessék?
– Mennyi a váltságdíj, amennyit követelnek?
– Ö… – Kyffen tátogott, mint egy hal. – Ötezer rúpia.
– És hogyan kell azt megfizetni? Hol tartják fogva az
asszonyokat?
Kyffen olyan erősen tördelte a kezét, hogy Tom azt
gondolta, eltörnek az ujjai.
– Nem jut eszembe. A helyzet… Minden olyan szörnyű
volt, értse meg. Épp csak az életemet meg tudtam menteni.
– Angria búvóhelye a tirakolai erőd, Bombaytől délre -
vetette közbe a kormányzó. – Majdnem biztos, hogy odavitte
őket.
Tom nem figyelt rá. Elfordult az ablaktól, és Kyffen felé
indult, végül pedig teljesen fölé magasodott. Az aprócska
ember még mélyebbre bújt a székben.
– Hazudik.
Tom figyelmeztetés nélkül megragadta a kabátja
hajtókájánál fogva, és talpra rántotta. Megfordította, a padlón
húzva végigvonszolta a szobán, mint egy akaratos gyereket,
és nekicsapta a falnak.
Fraser ellenkezni akart, de Tom haragjának ereje
visszatartotta.
– Mondja meg nekem az igazat – parancsolta Tom.
Kyffen olyan mélyen eltűnt az ingében, hogy alig látszott
ki belőle. Kezével és lábával csapkodva dadogott.
– Engedjen el! – sipítozta.
Tom eleresztette. Puffanva és kiabálva esett a padlóra.
– Ön egy gyáva nyomorult – mondta Tom. – Ha
engedelmeskedett volna a parancsomnak, és nem csupán
azzal törődött volna, hogy a saját bőrét mentse, lehet, hogy
mindannyian elmenekülhettünk volna a csónakban. Jó sok
ember, aki most halott, élne, és nekem itt lenne a feleségem…
Nem tudott uralkodni magán, elöntötte a düh. Az utolsó
szavakat egy oldalba rúgás kísérte, amitől Kyffen ismét
nyüszíteni kezdett.
– Mr. Weald! – szólt Fraser megrökönyödve. – Hívom az
őrséget.
Tom hátralépett, és lihegett. A falat bámulta, mert tudta,
hogy ha még egyszer Kyffenre néz, még több erőszakot követ
el ellene.
– A kalózok nem engedték önt szabadon és nem bíztak
önre üzenetet. Ugye? – és felemelte az öklét.
Kyffen vinnyogott, és bemászott a szoba alján körbefutó
szekrénybe.
– Mr. Weald – figyelmeztette Fraser.
– Én már akkor kalózokkal háborúztam ezeken a vizeken,
mikor ön még ólomkatonákkal játszott. Számukra minden
fogoly áru. Ugyanúgy nem engednének el egyet sem, mint
ahogy egyetlen zsák aranyról sem mondanának le. Ezért még
egyszer megkérdezem: mi történt?
Kyffen felült, orrából vér csöpögött. Könyörgő pillantást
vetett Fraserre.
– Ön engedi, hogy így bánjon velem? Hívja az őrséget!
Csukassa le! Ez egy elmebeteg gonosztevő!
– Válaszoljon a kérdésére – mondta Fraser.
Kyffen felváltva bámult a kormányzóra és Tomra. Arcára
kiült a legyőzöttség érzése, mikor rájött, hogy egy barátja
sincs ebben a szobában.
– Nem szálltam szembe a kalózokkal – suttogta.
– És nem fogták el önt? – kérdezte tovább Tom.
– Kiugrottam a csónakból – motyogta Kyffen
szánalmasan. – Elég közel voltunk a szárazföldhöz, ki tudtam
úszni. A kalózok túlzottan el voltak foglalva azzal, hogy
biztonságba helyezzék a zsákmányt, semhogy velem
foglalkozzanak.
– Sorsukra hagyta az asszonyokat? – kérdezte a
kormányzó.
– Igen – Kyffen lehajtotta a fejét. – Mit tehettem volna száz
kalózzal szemben? Arra gondoltam, talán találok segítséget,
és riadót fújok.
– Meg sem fordult a fejében ilyesmi – mondta Tom, és alig
bírta féken tartani a haragját. – Csupán arra gondolt, hogy
magát mentse.
Kyffen nem tagadta ezt.
– Eljutottam egy faluba, és az ő jóindulatukra bíztam
magam. Mikor a kalózok elmentek, a halászok hoztak engem
végig a parton, faluról falura, hétről hétre, míg ide nem értem
– aztán ájtatosan hozzátette: – azóta egyetlen nap se múlt el
anélkül, hogy ne imádkoztam volna istenhez, hogy mentse
meg azokat a szegény asszonyokat. Ha cserélhettem volna
velük, boldogan megtettem volna.
Tom éles pillantással hallgattatta el. A padlón remegő
férfira bámult, és eszébe jutott, hogyan bánt el az édesapja,
Hal a Társaság egyik szolgájával, aki elárulta a családját a
kalózoknak. Kardját neki szegezve kényszerítette, hogy
bevallja tettét, majd meztelenül kiakasztotta a saját ablakára.
De még ha Fraser hagyta is volna ezt, Tomnak akkor sem
volt szíve, hogy még tovább kegyetlenkedjen Fraserrel.
Kyffen csupán egy gyáva ember, annál nem rosszabb. Nem ő
kívánta magának a felelősséget, amelyet rábíztak. Felső ajkát
vér és takonyréteg borította, akár egy pityergő gyermekét,
akit fellöktek a nagyobb fiúk.
– Tűnjön a szemem elől – sziszegte.
Kyffen arrébb kúszott, félelmében remegve, hogy újra
megütik, és kimenekült az ajtón. Tom odafordult Fraserhez.
– Hogy szerezhetném vissza Sarah-t és Agnest?
Fraseren látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, amikor
ránézett.
– Ha Angria tartja őket fogva, minden bizonnyal
Bombaybe üzente meg, mennyi váltságdíjat akar.
– És akkor mi fog történni?
– Courtney kormányzó nem híve annak, hogy kalózokkal
tárgyaljon. Azt mondja, ez csak arra jó, hogy felbátorodjanak
tőle.
– Akkor mi lesz? Megtámadja az erődöt?
Fraser habozott.
– Angria a leghatalmasabb kalóz a Malabár-parton, Guy
Courtney-nak pedig korlátozott a hadereje.
– Azt akarja mondani, hogy ott fogja hagyni őket
megrohadni a tömlőében? Az egyik asszony Agnes Hicks,
Guy Courtney sógornője.
– Nem beszélhetek a nevében – Fraser látta Tom arcán a
gyötrelmet. – De elküldöm önöket hajóval Bombaybe. Vitassa
meg a kérdést magával Courtney kormányzó úrral! Ha ő nem
is hajlandó kifizetni a váltságdíjat, akadhatnak kereskedők ott
vagy Szuratban, akik megelőlegezik önnek a pénzt.
– Miért cserébe? – mondta Tom sötéten. – Nincs tőkém, és
kilátásaim sincsenek arra, hogy legyen. Az életemet
kockáztattam az önök Társasága javainak védelmében, és mit
kapok jutalmul? Hogy a feleségemet ott hagyják megrohadni
valami kalóz tömlöcében?
Fraser széttárta a karját.
– Bárcsak többet tehetnék! Mint azt ön is tudja, ezek a
kalózok üzletemberek, és a túszok az árukészletük. Teremtse
elő a váltságdíjat, amit Angria kér, és ő tisztességesen fog
tárgyalni önnel!
– És ha nem vagyok képes erre?
– Akkor sajnos azzal fogja csökkenteni a veszteségét,
hogy példát statuál a foglyain azok számára, akik nem
akarnak neki fizetni.

Egy hétig kellett várakozniuk Madrászban. Ana levitte

Tomot és Francist a piacokra, hogy beszéljenek a
kereskedőkkel, akiket ismert. Mindannyian együttérzésükről
biztosították őket, de egyiknek sem volt annyi pénze, amit
kölcsön adhatott volna.
– Ez nagyon rossz időszak – mondta Ana. – Amíg az idei
hajók meg nem érkeznek Angliából, minden tőkéjük le van
kötve az árujukban.
Végül elhajóztak. Hosszú hetekbe telt megkerülni a
Comorin-fokot, és felfelé hajózni a szelek ritmusát követve a
Malabár-part mentén. Reggelente a part felől fújt a szél és
kifelé, a tenger felé hajtotta őket; délutánonként pedig a
tengeri szellő erősödött meg, és visszafelé hajtotta őket a part
belseje felé.
Elhaladtak Brindzsoan mellett, amely csupán egy folt volt
a láthatáron. A tenger felől nézve nyoma sem látszott rajta
annak a pusztításnak, amely ott történt. Tom örült, hogy távol
lehet tőle. Feljebb, északra Ana megmutatta Kidd szigetét,
ahol a híres kalózkapitány egykor megállt átépíteni a hajóit.
– Az jutott az eszembe, hogy nem ásott-e el ott valami
kincset? – töprengett Francis. – Annak igencsak jó hasznát
vehetnénk.
A pálmákkal szegélyezett tengerpartokat töredezettebb,
sziklás partvonal váltotta fel. Sűrű erdőkkel borított
hegyfokok bukkantak fel, egészen a láthatárig, rejtett
barlangok és folyók tölcsértorkolatai tagolták a partot. Sok
folyótorkolatot kőből épült várak védtek, és a lábuknál fekvő
elzárt horgonyzó helyeken Tom gyakran látott csónakokat.
– Ez egy háború dúlta föld – magyarázta Ana. – Úgy
harminc évvel ezelőtt a maráthák fellázadtak a mogul császár
ellen, és saját királyságot hasítottak ki maguknak. Most
azonban polgárháború dúl közöttük: az özvegy királyné
fellázadt a mostohafia ellen. Ez a zűrzavar rettenetesen
hasznos Angria számára, mert egyik oldalt a másik ellen
játssza ki.
Mikor a hajó elsiklott egy kiszögellés mellett, a következő
öböl végében újabb hegyfok tárult szemük elé. Lábánál fehér
hullámok habzottak föl, magasan fölötte pedig sirályok
köröztek egy fekete kőből épült erőd körül, mely teljesen
beborította a csúcsot.
– Ott – mondta Ana. – Az Tirakola, Angria erőssége!
Tom messzelátót ragadott. A résnyi ablakokra bámult
abban a hiú reményben, hogy Sarah esetleg éppen kifelé
tekint. A szíve fájt; alig tudta elviselni a kínt, hogy olyan
közel van, és mégis olyan elképzelhetetlenül távol. A
könyörtelen fal túloldalán Sarah és Agnes hever, isten tudja,
milyen állapotban, és arra várnak, hogy kiszabaditsa őket.
Egy eszeveszett pillanatra megfordult a fejében, hogy kiugrik
a hajóból, felhúzódzkodik a sziklákra, és felmászik a puszta
kőfalon a kastélyba.
– Mintha be se lehetne jutni oda – mondta Francis alig
hallható hangon.
A hajó kapitánya ott állt mellettük.
– A falak tizennyolc láb vastagok. Az utolsó előtti
kormányzó, Sir Nicholas Waite térdre akarta kényszeríteni
Angriát. Összegyűjtött egy egész flottányi hadihajót, és
lehozta őket ide. A fal túl magas ahhoz, hogy sima ágyúkkal
vegyék célba a hajókról, ezért mozsárágyúkat szerelt rájuk,
hogy robbanóbombákat hajítsanak a belsejébe. De ez sem
segített semmit. A bombák csak összetörtek a kőfalon, mint
egy tojás, kiborult belőlük a puskapor, és elveszett a kanócuk.
Tom szemével az erődöt meg a környékét pásztázta.
Minden sarkát magas tornyok őrizték. A falak alsó részét
kemény kőből faragták, fölötte a kőművesek munkája
nyomán pedig olyan pontosan és szorosan illeszkedtek a
kövek, mint bármilyen épületben, amit Európában látott.
Ágyút keveset látott, de ez aligha számít. Az elhelyezkedése
miatt lehetetlen volt megtámadni.
A hegyfokon túl egy folyó torkolata tárult eléjük, amely
mélyen benyúlt a szárazföldre. Tom egy tucat hajót számolt
meg az öbölben, egy részük nagyobbfajta grab volt, ami
majdnem akkora, mint egy fregatt. Egy hosszú, összeláncolt
fatörzsekből álló gerenda mögött álltak.
– Húzzanak föl több vitorlát – mondta a parancsnok, aki
aggódott amiatt, hogy olyan közel merészkednek egy kalóz
búvóhelyéhez. A kikötőt lezáró gerendát azonban nem
emelték fel, és egy hajó sem jött elő. Angriának ma szemmel
láthatólag más dolga volt, az vonta el a figyelmét.
Tom figyelte, ahogy az erőd eltűnik mögöttük.
– Visszajövök értetek – ígérte. A szél elsodorta szavait.

Mélyen a kastély gyomrában Sarah Courtney felriadt.

Felült, érezte, hogy a vasbilincsek a csuklójába vájnak, és
felbámult a félhomályba. Víz csöpögött a mennyezetről,
mintha egy óra kattogna; néhány másik fogoly nyöszörgött és
sírt. Nem törődött egyikükkel sem, hanem hallgatózott a
sziklán át. Minden józan megfontolás ellenére abban
reménykedett, hogy nem álmodott.
Reszketés futott végig a testén, ahogy a gyertya megrez-
dül egy elhaladó cseléd által keltett légmozgásban.
– Mi az? – kérdezte Agnes, aki húga állapotának minden
változására figyelt. A hányás elmúlt: Sarah-ban gond nélkül
megmaradt az a kevés táplálék, amelyet fogvatartóik adtak
nekik. Sőt, mintha még hízott volna is. Agnes azonban most
más miatt aggódott.
– Megint lázas vagy?
 Sarah megrázta a fejét.
– Azt hittem, Tom hangját hallom. Azt álmodtam, hogy
eljött kiszabadítani minket a fogságból, a Neptun-karddal a
kezében áll az ajtóban, és elvágja láncainkat. – Felsóhajtott,
kezét a hasára tette. – Nyilvánvalóan csak álom volt. Hiszen
még a kard is elveszett.
Fogalma sem volt arról, mennyi időt töltöttek a
tömlőében, bár ez mostanra bizonyára hetekben volt mérhető.
Ilyen mélyre még résnyi napfény sem jutott le, aminek
segítségével a napokat számon tarthatták volna. Egy
barlangrendszerben voltak, olyan mélyen a szirt szívében,
hogy Sarah néha azt gondola, talán hallja a hullámverést
odakinn. A nedves falakat a sziklából vájták ki, amelyből
ömlött a víz, valahányszor esett az eső. Az egyetlen fényt a
mellettük lévő barlangban álló lámpa adta. Ha elfogyott az
olaj, néha napokba is beletelt, míg az őrök újratöltötték.
– Eljön – mondta Agnes. – Ha felkapott volna minket a
szél, és a világ másik végére röpített volna minket, vagy ha a
nagy mogul minden serege szakítana el titeket egymástól,
akkor is eljönne érted.
– Mi van, ha meghalt? Még azt sem tudjuk, megmene-
kült-e a csittatinkarai mészárlásból.
Agnes Sarah szívére tette a kezét.
– Ha meghalt volna, azt itt éreznéd. – Még az alatt a
néhány nap alatt is, amíg Tommal és Sarah-val lakott
Brindzsoanban, látta, mennyire mélyen szeretik egymást.
Tudta, hogy Tom soha nem hagyná el őket.
A barlang szemközti sarkából gúnyosan sziszegő
lélegzést hallott.
– Ne bízz a férjedben! Ha életben van is, az a
legvalószínűbb, hogy már el is felejtette, hogy valaha házas
volt.
– Én megbízom benne.
– Én is megbíztam Mr. Kyffenben – vágott vissza Lydia –,
míg az a gyáva nyúl ki nem ugrott a csónakból. Ki gondolta
volna, hogy egy úriember képes három nőt és minden földi
javaikat sorsára hagyni a kalózok martalékául?!
– Tom más – mondta Sarah halkan. Bár minduntalan
Tomra gondolt, igyekezett nem beszélni róla túl gyakran.
Kegyetlenség lenne túl sokat emlegetni a férjét, mikor
Ágnesnek még arra sem volt ideje, hogy Hicks kapitányt
tisztességesen meggyászolja.
– Ha megmenekülünk, az csak Guy Courtney műve lehet
majd – mondta Lydia. – Bár fel sem foghatom, miért
késlekedik – Ágnesre mutatott. – Te Guy sógornője vagy.
Miért nem fizette meg már értünk a váltságdíjat?
– Ha Guy irántam érzett szeretetére támaszkodsz abban,
hogy megmentsen minket, hát csalódnod kell majd – mondta
Agnes. – Az ő szemszögéből én a legnagyobb bűnt követtem
el: kihagytam a lehetőséget, hogy előremozdítsam őt a
pályafutásában. Azt akarta, hogy a Kelet-indiai Társaság egy
magas rangú tisztviselőjével jegyezzenek el. Ehelyett Hicks
kapitányhoz, egy jelentéktelen katonához mentem feleségül.
Soha se bocsátott meg nekem. Ezért száműzött minket
Brindzsoanba.
Hátát a hideg falnak vetve összeroskadt. Nem volt új ez
beszélgetés: azóta, hogy a kalózok elkapták őket, mindennap
megvitatták ezt. Ezúttal azonban Lydia nem hagyta szó
nélkül. Egyenesen felült, csuklóját forgatva a bilincsben, és
áthatóan ravasz pillantással meredt Agnesre és Sarah-ra.
 – Miért tettetek úgy, mintha nem lennétek testvérek?
Lydia felnevetett azon, hogy az arcukra kiült a rémület.
– Azt gondoltátok, hogy eltitkolhatjátok előlem. Vesébe
látó szemem van. Figyelek és hallgatózom. Már azelőtt is
gyanakodtam, hogy elhagytuk volna Brindzsoant. A mostani
ösz-szezárt helyzetünkben aligha remélhettétek volna, hogy
titokban tarthatjátok. Ahogy egymást szeretitek, amiket
egymásnak suttogtok, mikor azt hiszitek, alszom. Tudom a
titkotokat, meg a másik dolgot is, amiről nem beszéltek.
Felemelte a fejét, és feléjük bökött az állával.
– Le tudjátok tagadni?
Bár ez aligha számított, Agnesbe belehasított az az érzés,
hogy elárulták. A börtönben csupán a titkaik voltak a
tulajdonuk. Most még azt is elvesztette. És nem bízott
Lydiában.
– De igaz – mondta Sarah színtelen hangon. – Agnesszel
testvérek vagyunk. Majdnem húsz éve nem láttam azelőtt,
hogy váratlanul Brindzsoanba érkeztünk.
– Akkor te minden bizonnyal Caroline Courtney-nak, a
kormányzó feleségének is a testvére vagy.
Sarah bólintott.
Lydia felemelte megbilincselt karját:
– Akkor mondd el a fogvatartóinknak, ki vagy valójában.
Ha Guy Courtney tudná, hogy a feleségének mindkét húga
náluk van, nem is beszélve hűséges barátja, Mr. Foy
özvegyéről, bizonyára minden váltságdíjat megfizetne, amit
csak kémek.
– Tévedsz – monda Sarah. – Ha Guy tudná, ki vagyok
valójában, azért fizetne Angriának, hogy életünk végéig itt
tartson minket. Vagy ha ki is váltana, csupán azért tenné,
hogy rosszabb büntetést mérjen rám, mint amilyet Angria
valaha is tenne.
Lydia közelebb hajolt, mint egy kopó, aki szagot fogott.
– Miért?
Sarah későn jött rá, hogy túl sokat mondott. A
kimerültség és a kétségbeesés aláásta védekezését.
– Annak nincs jelentősége.
– Ha ez az oka annak, amiért engem itt hagynak rohadni
ebben a börtönben, akkor nagyon is sokat jelent. Miért
haragszik rád Guy?
– Semmiért.
– Szerelmes volt beléd!
Sarah megborzongott.
– Soha!
Lydia eltöprengett ezen.
– Agnesnek azt nem bocsátja meg, hogy rangján alul
házasodott. Talán te is ugyanezt a hibát követted el?
Sarah nem mert megszólalni.
– De ez nem magyarázza meg, hogy miért gyűlöl –
töprengett Lydia. – Többnek is kell lennie emögött. Talán a
férjed az oka? Valami ellenségeskedés van a férjed és Guy
Courtney között? – ráncba szaladt az orra. – De mi dühítené
fel ennyire? Egy betolakodó? Egy rivális?
– Betolakodó volt – mondta Agnes. – Tudod, mennyire
utálja Guy azokat, akik ellopják tőle az indiai kereskedelmet.
Ez az oka.
De túl meggondolatlanul beszélt. Lydia érezte a hangján,
hogy hazudik.
– Nem. Nem hiszem, hogy ez lenne az oka. – Ajka
diadalmas mosolyra nyílt. – Mikor berakodtunk a csónakba
Brindzsoanban, hallottam, hogy az egyik ember Mrs.
Courtney-nak szólít. És vajon miért tenné ezt? És ott van a fiú
is, aki veletek utazott, Guy unokaöccse, Francis Courtney.
Érdekes egybeesés, ugye?
– Rosszul hallottad – mondta Sarah.
– Attól tartok, nem. Ha pedig te Mrs. Courtney vagy,
akkor a férjed minden bizonnyal… – egy pillanatra
elgondolkozott – Tom Courtney!
Látta az arcukon a döbbent pillantást, és felnevetett.
– Te Mrs. Tom Courtney vagy, nem csupán Guy
feleségének a húga, hanem a bátyjának a felesége is. Most
már kezdem érteni. Hallottam Tom Courtney-ról, mikor
Bombayben éltem. Azt mesélték, hogy Guy és Tom olyan
ellenségekké váltak, akik megpróbálták megölni egymást.
Azt is hallottam, hogy Guy egyszer lehajított valakit a
kormányzó házának a tetejéről, csak mert megemlítette a
nevét.
– Én nem hallgatok a pletykákra – szólt Agnes.
Lydia azonban még nem végzett.
– Most jut eszembe egy másik történet. Egy valóságos
botrány. Egy barátomtól hallottam, ő pedig Caroline
Courtney cselédjétől, aki Angliából jött vele. A szolgáló
szerint Caroline már nem volt szűz, amikor hozzáment
Guyhoz. Sőt, már egyenesen mindenórás állapotos volt.
Lydia arca kiragyogott a félhomályból. Az elmúlt hetek
nélkülözésétől szögletes arcának vonásai csak még élesebbek
lettek, ami rémisztő kinézetet kölcsönzött neki.
– Azt mondták, hogy a gyermek, az ifjú Christopher
Courtney, egyáltalán nem Guytól volt. Azt mondták, hogy
Caroline meglehetősen bőkezűen bánt bájaival, és bár az
esküvői bort Guy itta meg, nem ő volt az első, aki kihúzta a
dugót. Ez az öröm, mondták, a bátyjának, Tomnak jutott.
A szeme még a sötétben is diadalmasan ragyogott. – Ezért
gyűlöl téged Guy. Bár csodálkozom – fordult lekezelően
Sarah-hoz miért vagy olyan hűséges a férjedhez, mikor olyan
szabadosan viselkedett a nővéreddel. Én nem elégednék meg
azzal, hogy egy férfi desszertje legyek.
– Kérlek! – könyörgött Agnes. – Most már tudod, miért
nem szabad Guynak megtudnia, hogy kicsoda Sarah.
Lydia az izgalomtól égő arccal bújt vissza a sarokba.
– Bízhattok bennem – szólt. – A titkotok biztonságban
van. És a másik dolog is, amiről nem ejtetek szót.
– Mire gondolsz? – kérdezte Sarah bután.
– Gyereket vársz. Nem beszélsz róla, de világosan látszik
abból, ahogy a hasad megduzzadt. A csónakban nem maradt
meg benned az étel. Most pedig még attól a kis élelemtől is
hízol, amit a kalózok engedélyeznek nekünk. És vannak más
jelek is, melyeket minden nő észrevenné.
Sarah ökölbe szorította a kezét.
– Miért nem mondod meg a kalózoknak? – kérdezte
Lydia.
– Tom meg én tizenöt éve szeretnénk gyereket – mondta
szomorúan Sarah. – Egész idő alatt csak egyszer estem
teherbe, és azt a babát elvesztettem. Hogy ez most, ebben a
környezetben történjen meg… – és elhalt a hangja.
– Ha a kalózok tudnák, minden bizonnyal megtalálnák a
módját, hogy kihasználják a sérülékenységét – szólt Agnes. –
Ezért nem beszélünk róla. És ezért könyörgök önnek, Mrs.
Foy, hogy ne szóljon egy szót se a kalózoknak!
– Ahogy akarják – mondta Lydia. Labdává gömbölyödött,
és mosolygott magában, bár a halvány fényben a többiek nem
láthatták ezt. – Mellesleg kinek is mondhatnám el?

Magasan felettük, a sokemeletnyi szikla felett és még

magasabban, a kastély kőből épült részeiben Angria a
nagytermében ült. Inas és izmos karcsú teste volt, de senki,
aki látta, nem felejtette el a szemében ragyogó intenzív fényt.
Fejét csomóba kötött turbán fedte, arcán pedig hosszú bajusz
húzódott végig, amely majdnem összekötötte a pajeszait.
Nem tengerésznek született. Apja désmak volt, kisebb
földesúr, aki száz faluról gondoskodott. Az volt a dolga, hogy
a parasztok kisebb vitáiban ítélkezzen, és megvédje a
falusiakat a zsiványok fosztogatásától. Angriának azonban
nem voltak valók a vidéki élet szigorú rítusai és előírásai. A
parasztok az apja előtt fetrengtek alázatosan, az apja az ő ura
előtt fetrengett alázatosan, és soha sem számított más, mint a
következő rizsbetakarítás. Nem volt ebben semmi nagyszerű.
Mikor Angria először látott hajót, méghozzá egy portugál
kereskedőhajót, teljes vitorlázattál keresztülhúzni az öblön,
már tudta, hogy ez az ő sorsa. Szabadon szárnyalni, semmi
törvénytől és szokástól nem korlátozva, úgy, hogy a szélen és
a tengeren kívül semmi mással ne kelljen törődnie – erről
álmodott. Huszonöt évvel később már elérte, amiről
álmodott, és ettől vált olyan rossz hírű kalózzá.
Sikeréről a nagyterem tanúskodott – a falakon mindenütt
trófeák lógtak, melyeket az elfogott hajókról szerzett.
Holland, angol és portugál lobogók, hajóharangok és
lámpások,; és még egy meztelen mellű hableányt ábrázoló
faragott szobor is. A padlót sűrű szövésű szőnyegek
borították, néhol hármasával felhalmozva. Az emberei
azokon hevertek elnyúlva. Általában kockáztak, arakot ittak
vagy az Arábiából importált hukkát szívták volna. Most
azonban csendben voltak, és figyelmüket az Angria előtt álló
férfira fordították.
Aznap délután érkezett, egy olyan lovon lovagolt fel a
kastélyba, amely egykor jó hátas lehetett, mostanra azonban
már lesántult a hetekig tartó erőltetett menetben. A férfinak
hosszú, sötét szakálla volt, a fejéről azonban leégett a haj,
ezért kopasz volt. Még mikor leszállt a lóról és egy istállófiú
kezébe nyomta a kantárt, akkor is kimagaslott a várban lévő
többi férfi közül. Határozottan közölte, hogy Angriával akar
beszélni. Az őrök beengedték, hiszen ki tudna nemet
mondani valakinek, akinek ilyen mesébe illő kard van a
derekára kötve?
Most Angria az emelvényről méregette őt, ahol ült. A
szakálla meg a bőrén rózsaszínben ragyogó friss sebhelyek
alatt a látogató jóformán még majdnem kisfiúnak hatott.
Talán még húszéves se volt, de máris harcedzettnek tűnt.
Kétségkívül igazi harcos. Talán olyasmi, amilyen ilyen idősen
Angria volt, mielőtt megtanulta volna elfogadni az erőn kívül
az éles elme előnyeit is.
– Mi a neved? – kérdezte a kalóz.
– Rúdra – felelte a vendég. Rúdra Siva isten avatárja. A
fiúra, a szemében ülő vadságra pillantva Angria el tudta
képzelni róla, hogy valóban annak az istennek, a világok
elpusztí-tójának inkarnációja.
– Miért jöttél ide?
– Téged szolgálni.
– Mit ajánlasz?
 – Alaposan kitanultam a kalaposok szokásait – mondta
Christopher. – Hajóztam a hajóikon, és meg tudom tanítani
az embereidet, hogy úgy küzdjenek, mint ők: fegyelmezetten
és pontosan.
Angria megrázta a fejét.
– Több évad óta harcolok a kalaposokkal, mint a te egész
életed. Nem akarom, hogy az én embereim úgy küzdjenek,
mint ők. Olyan emberekre van szükségem, akik úgy
küzdenek, mint mi magunk. Nem tudsz megtanítani egy
tigrist úgy köpködni, mint egy kobra.
– Egy kaláriban kaptam kiképzést. Tudok úgy is harcolni,
mint egy tigris és úgy is, mint a kobra – Christopher kivonta
kardját. – Hajlandó vagyok kiállni bárkivel ebben a szobában,
hogy bebizonyítsam.
Erre már Angria embereinek legalább a fele talpra
szökkent, és zúgolódva követelte a lehetőséget, hogy móresre
tanítsa ezt a csibészt. Néhányan azonban ülve maradtak: ők
idősebbek és bölcsebbek voltak, akik felmérték az újonnan
érkezettet, és eleget láttak benne ahhoz, hogy nyugton
maradjanak.
Angria felkelt és lecsendesítette embereit. Lelépett az
emelvényről, Christopherhez ment, és úgy járta körbe, mint
egy vevő egy lovat egy falusi vásárban.
– Remek ez a kard – mondta. A terem lámpásai
megcsillantak a zafíron. – Bátor embernek kell lenned, hogy
egy ilyen fegyvert egy idegenekkel teli házba hozzál.
– Bízom a becsületedben.
Angria biccentett annak jeléül, hogy elfogadja a bókot.
– Ha pedig bárki is megérinti, abban a minutumban
levágom a kezét.
 A teremben morgolódás támadt, bár senki sem mozdult
annak jeléül, hogy elfogadja a kihívást. Angria megint
lecsendesítette őket.
– Honnan tudjam, hogy valóban az vagy, akinek mondod
magad? Sok az ellenségem. Lehetsz kém is, akit Sahudzsí
rádzsa küldött, vagy a kalaposok ügynöke, akiknek a hajóit
fosztogatom.
Christopher farkasszemet nézett vele.
– Hogyan lehetsz biztos bárkiben is az embereid közül?
Ettől megint többen talpra ugrottak, késsel a kezükben.
Angria felnevetett.
– Valóban, egy kémtől inkább azt várnánk, hogy jobban
igyekszik vendéglátói kegyeibe férkőzni. Hacsak persze nem
azt akarod, hogy ezt higgyem.
Intett a kezével. Kinyílt egy oldalajtó, és négy őr egy
kócos hajú és bozontos szakállú testes férfit tuszkolt a
terembe. A derekára csavart vásznat leszámítva meztelen
volt, és a testén lévő varas sebek és hegek után ítélve sok
kínzatásban volt része. Az őrök ledobták őt Christopher és
Angria közé.
– Ezt az embert azon kapták, hogy a kincstáramból lop –
mondta Angria. – Mi legyen a büntetése?
A fogoly nyöszörgött. Christopher unottan pillantott rá.
– Ha lopott tőled, meg kell halnia. – Kivonta a kardját. A
szobában mindenki mély lélegzetet vett, mikor meglátták
milyen tökéletes a penge, meg a rajta végigkígyózó
aranyberakás.
– Akarod, hogy megtegyem neked?
– Tedd el a kardodat – mondta Angria. – Az túlságosan
könnyű lenne. Külön helyet tartok fenn az ilyeneknek, lenn a
kastély lábánál, a tengerparti kapunál. Van ott egy vas
nyakörv a sziklákra erősítve, ahová ki tudom kötni az árulót
úgy, hogy minden dagálykor a víz szintje ellepje. Azt
mondtad, tengerész voltál?
Ez a kérdés váratlanul érte Christophert.
– Annak idején.
– Ismered a tavaszi dagályokat.
– Havonta kétszer, új- és teliholdkor mélyebb az apály és
magasabb a dagály szintje a szokásosnál – mondta
Christopher.
Angria bólintott.
– A nyakörv olyan magasan tartja a férfi fejét, hogy ne
borítsa el teljesen, csak majd a tavaszi dagály idején.
Mindennap egy kicsit közelebb kerül ahhoz, hogy
megfulladjon. Odalenn a sziklákat kagylók borítják. A
hullámok hozzájuk csapják őt, és borotvaéles héjaikkal úgy
szedik le róla a bőrt, akár egy korbács. Mikor elvonul a
dagály, a naptól összeaszik a bőre, a só pedig beleszárad a
sebeibe. A sós víz a szájába ér, annyira szomjas, hogy
önkéntelenül is megissza, de csak megbetegszik tőle. Ha
alacsony apály idején teszem ki oda, félidőben a telihold felé,
akár két hétbe is beletelik, míg elég magasra emelkedik a víz
ahhoz, hogy megfulladjon. Mire pedig ez bekövetkezik, hálás
lesz nekem, hogy olyan kegyes voltam hozzá.
Közben megszólalt a fogoly, könyörgött és rimánkodott a
bajsza alatt. Az egyik őr egy pofonnal elhallgattatta. Fölötte
Angria és Christopher egymást bámulta. A kalóz szemébe
pillantva Christopher nem látott mást, mint féktelen
hatalomvágyat. Azt nem tudta, hogy Angria, aki viszonozza
a tekintetét, majdnem ugyanennek a tükörképét látja.
 – Üzletet ajánlok – mondta Angria. – Szabadon jöttél ide,
és szabadon is engedlek el. Akadály nélkül távozhatsz a
kastélyomból. Ha maradsz, és jól szolgálsz engem, gazdag
ember leszel. Ha azonban elárulsz, azért olyan árat fizetsz,
hogy még a cápáknak sem marad sok belőled, amiből
lakmározhatnak.
Christopher habozott. Angria azt gondolta, megijedt.
– Ha bármilyen kételyeid is vannak, akkor nem itt a
helyed – figyelmeztette.
Christopherben azonban semmi ilyesmi nem volt.
Körbepillantva a szobában lévő trófeákon és kincseken, tudta,
hogy ez az ő helye. Letérdelt Angria elé. Egy szolga egy
tányér rizst meg egy tányér tejet tett elé. Belemártotta a rizst a
tejbe, és megismételte az esküt, melyet Angria diktált:
– Rizst eszem tejjel, és mindig a lábaidnál fogok heverni.

Nehézség nélkül jutottak el Bombaybe. Tom árgus

szemmel figyelt, ahogy behajóztak a kikötőbe, figyelte a
kapitányt, ahogy egy vonalba áll a Malabár-fokon a hét fával,
hogy biztonságosan hajózzon el a közeledést megnehezítő
zátonyok és kis szigetek között. Olyan tereptárgyak húztak el
mellettük, melyeket Tom eddig csak térképen látott: az
Elsüllyedt szikla, az Osztriga, a Középső Föld. Így értek be a
bombayi kikötőbe, a Dungarey-dombon álló kastély alá.
Tom ingre meg nadrágra vetkőzött, és levette a
harisnyáját, hogy úgy nézzen ki, mint egy rövidnadrágos
tengerész. Mikor a partra mentek, együtt evezett a
matrózokkal, miközben Francis és Ana a csónak farában ült a
parancsnokkal. Tom kiszolgáltatottnak érezte magát, még
sebezhetőbbnek, mint a brindzsoani erődben. Ez Guy
birodalma volt, és nem tudhatta, milyen szemek figyelik őt
észrevétlenül a falak mögül, a kormányzó házából.
Orrlyukait a láp sarának meg a rothadó halaknak a bűze
kínozta. Mikor kivitték a csónakot a szárazra, elfordította az
arcát. Aznap délután csendes volt a tengerpart. A laszkárok
meg a hordárok a forró árnyékban heverésztek, és nem
különösképp lelkesedtek azért, hogy kirakodják a hajót.
Francis, Ana meg a kapitány beszélgetésbe elegyedett a
Társaság néhány hivatalnokával. Ezek igencsak meg voltak
lepve azon, hogy Guy Courtney unokaöccse ilyen váratlanul
partra száll; arcukat törölgették, és aggódó pillantásokat
vetettek egymásra, miközben azt számolgatták, hogyan
változtatja meg a telep erőviszonyait ez az új érkező. Guy
ugyanolyan abszolút uralkodó volt a szigeten, amilyen a
Nagy Mogul Delhiben a maga birodalma felett, és udvaroncai
azáltal maradtak életben, hogy hangulatváltozásait
értelmezni próbálták.
A Társaság emberei magukkal vitték Francist a
kormányzó házába. Mikor biztos volt benne, hogy senki sem
figyeli, Tom besurrant a tavernák és puncsozók utcájába, ami
a kastély oldalában húzódott. Megkereste közülük a
legzsúfoltabbat, és leült a sarokban. Néhány perc múlva
Merridew dugta be a fejét – egyike azon kevés
tengerészeknek, akik mind az Ölyv elsüllyedését, mind
Brindzsoan ostromát túlélték.
– Senki se követte, uram. Kint fogok őrködni a kastély
előtt, és megvárom Francis urat.
Tom biccentett, és letelepedett, hogy várjon.
 Francis belépett a kastély kapuján, és baljós előérzete
támadt. Megborzongott, mikor a kapu döndülve becsapódott
mögötte. Rossz érzése megerősödött, ahogy áthaladt az
udvaron, el a különböző raktárépületek meg őrkunyhók
mellett, és mindez csak fokozódott, ahogy felment a lépcsőn a
kormányzó impozáns háza felé, amely a kastély déli falánál
állt, és a kikötőre nézett.
Érkezésének híre rohanvást megelőzte őt. Tüstént
bebocsátást nyert a kormányzó palotájába, a legfelső
emeletre.
Még soha sem találkozott Guy bácsikájával. Az egyetlen
kép, amit látott róla, High Wealdben lógott a falon, és egy
angyalian pufók kisfiút ábrázolt fehér kabátban, amint egy
kiskutya mellett állt. Ez nagyon különbözött attól a férfitól,
aki most a hatalmas ablakok előtt ült: ez az ember magas volt
és sovány, és annyira remekbe szabott, sötétzöld kabátot
viselt, hogy az már majdnem természetellenesnek tűnt. Még
ülve is olyan finoman és fenyegetően viselkedett, mint egy
macska, aki úgy tesz, mintha aludna. Jóképű volt, finom
vonású és sűrű hajú, pillantása azonban nem bátorított
bizalmaskodásra. Francis megszemlélte az arcát, hogy talál-e
benne valamit erősítve, ami ikertestvérére, Tomra
emlékezteti, de semmi ilyesmit nem fedezett fel.
– Lépj ki a fényre, hadd lássalak – mordult rá Guy. Olyan
pillantással mustrálta Francist, amitől az úgy érezte magát,
mint valami jószág egy árverésen. – Igen. Te Billy fia vagy,
ehhez nem fér kétség. Igyekszem ezt nem felróni neked.
Francis alig mert beszélni, nehogy a hangja elárulja. A
szeme megakadt egy portrén, amely a falon függött. Sir Hal
Courtney-t ábrázolta, aláomló parókával fején, kalapjában
tollal, a néhai Károly király korának divatja szerint öltözve.
Egyik keze könnyedén az oldalán függő csodálatos kard
markolatán pihent. A művész értő ügyességgel festette meg a
markolatgomb zafírjának minden kis részletét.
Guy követte bámuló pillantását.
– Tetszik a képem?
– Jobban tetszett, mikor még High Wealdben volt a falon
– bökte ki Francis akarata ellenére.
Guy kuncogott.
– Felismered, ugye? A mostohaapádtól kaptam. Nagyon
is szívesen vált meg tőle, hiszen készpénzre volt szüksége.
Lerakta a tollat, amivel addig írt.
– Bevallom, vártalak az elmúlt pár hónapban. A múlt
monszun előtt kaptam egy ajánlólevelet, amelyben a Társaság
szolgálatába ajánlottak téged.
– Fokvárosban feltartóztattak.
Guy Francist mustrálta. Még az előtt, hogy Francis
elindult volna Londonból, Childs titokban írt Guynak, és
tudomására hozta, hogy Tom életben van, és Fokvárosban
lakik, ezért elküldte Francist, hogy megölje. Guy ettől borús
hangulatba került, kétség és remény közt ingadozott.
Hónapokig várta a további híreket.
– Ha jól tudom, Lord Childs egy megbízást adott neked,
amit Fokvárosban el kellett végezned – mondta.
Francis csodálkozott, hogy Guy ilyen higgadtan képes
beszélni a saját ikertestvére meggyilkolásáról. Ismét
eltöprengett rajta, mi választhatta el ennyire egymástól a
testvéreket.
 – Igen.
– És sikerrel véghez is vitted?
Francis bólintott.
– Hozzám nem jutott el ennek a híre.
– A hegyen rejtettük el a testet. A sakálok meg hiénák
minden bizonnyal gondoskodtak róla, hogy senki se tudja
azonosítani. Aztán felszálltam egy helyi kereskedőhajóra, de
az hajótörést szenvedett egy viharban, Brindzsoan közelében.
Éppen akkor értem az erődbe, mikor elsodortak az
események, amelyekről minden bizonnyal hallottál.
– Valóban.
– Talán tudod, hogy Agnes nénikém és a férje, Hicks
kapitány Brindzsoanban volt.
– Hicks kapitány halála hatalmas csapás – jelentette ki
Guy minden érzelem nélkül.
– És nem tudom, hogy az a hír eljutott-e hozzád: Agnest
elfogta Angria, a kalóz.
Guy a lúdtoll tollas végével az állát simogatta.
– Az igazat megvallva, egy ideje tudom. Hetekkel ezelőtt
érkezett ide Angria váltságdíj-követelése. Agnesen kívül nála
van még Foy felesége és még egy asszony, akiről azt állítja,
hogy Hicks kapitány testvére.
– Ugyanazon a hajón indult el Fokvárosból, mint én –
improvizált sietve Francis, megpróbálva elterelni Guy
gyanúját. – Dorsetben élt, de megözvegyült, és azért jött,
hogy a bátyjától kérjen támogatást.
A hazugság megtette hatását. Guy innentől kezdve
elvesztette az érdeklődését ez iránt.
– Megkérdezhetem – szólt Francis –, mennyi váltságdíjat
követel Angria a három hölgyért?
 – Harmincezer rúpiát.
Francisnek elakadt a lélegzete.
– Az biztosan több mint ötezer font!
– Közelebb áll inkább a hatezerhez.
Francis csodálkozott, hogy maradhat Guy ilyen nyugodt.
– Hogy fogod kifizetni? Intézkedtél már?
– Intézkedni? – Guy úgy nevetett, mintha hónapok óta
nem hallott volna ennyire elképesztő ötletet. – Üzenetet
küldtem vissza Angriához, és megmondtam neki, hogy az
egyetlen fizetség, amire tőlem számíthat, egy jókora ólom lesz
egy ágyú csövéből.
– Akkor azt tervezed, hogy megtámadod az erődöt?
– Természetesen nem. Tirakola bevehetetlen. Ha
megpróbálnánk megtámadni, és nem járnánk sikerrel, az
egész világ előtt szégyent vallanánk. Ettől aztán Bantamtól
Zanzibárig minden kalóz felhatalmazva érezné magát, hogy
tőlünk raboljon. Ez felbecsülhetetlen kárt okozna a
kereskedelmünknek.
– Akkor mit fogsz csinálni?
Guy addig forgatta a tollát, míg Francis meg nem értette
szándékát.
– De nyilván nem akarod sorsára hagyni a foglyokat.
Agnes Hicks a nagynéném, neked pedig a sógornőd.
Guy jéghideg pillantást vetett rá.
– Ne gondold, hogy ezzel a szívemre hatsz! Az elmúlt
hónapban az a rohadt feleségem is minden este ezért
könyörgött nekem. Rimánkodott, hogy gondoljam meg
magam, míg végül ki kellett belőle vernem ezt az elképzelést.
Egy nőtől nem várom el, hogy megértse az üzlet finomságait,
de te… – szigorú pillantással bámult Francisre –, te azért jöttél
ide, hogy a pártfogásomat kérd, valamint munkát a
Társaságnál. Reménykedtem benne, hogy felfogod, milyen
kényes a helyzet. Szégyenletes dolog lenne, ha azt kellene
írnom Lord Childsnak, hogy nem találtam itt helyet a
számodra.
Francis lenyelte haragját. Ez nem segítene ügyének
előmozdításában.
– Elnézést kérek, bácsikám. Soha többé nem fogom
megkérdőjelezni a döntéseidet. Újonnan jöttem ebbe az
országba, és nem tudom, hogy mennek itt a dolgok.
– Mégis máris eléggé tele volt kalanddal az ittléted. – Guy
félig lehunyt szemmel dőlt hátra székében. – Mesélj nekem
arról az emberről, aki megmentette Brindzsoan erődjét.
Különböző beszámolókat hallottam, de mintha senki se
tudná, ki ő valójában.
Francis egyszeriben lefagyott. Az agya vadult tekert,
ahogy azon gondolkozott, mit mondhatna anélkül, hogy
elárulná Tomot Guynak.
– Tom Wealdnek hívják. Ő volt a hajó parancsnoka, amire
Fokvárosban felszálltam. Az igazat megvallva, keveset tudok
róla. Magának való fickó.
– Még azok után a hosszú hónapok után is, amit egy
erődbe zárva töltöttetek? Azt gondoltam volna, hogy azok az
emberek, akik együtt éltek túl egy ilyen ostromot, egymás
legféltettebb titkait is tudják. – Összefonta ujjait, és állát a
kezére hajtotta. – Az ember, akivel beszéltem, arról számolt
be, hogy igen közel voltatok egymáshoz. Hogy úgy
támaszkodott rád, mint senki másra.
– Mindenki tette a kötelességét.
– Azt mondták „bácsikám”-nak szólítottad.
 – Tévednek. Hicks kapitányt hívtam bácsikámnak. Az
emberek nyilván összekeverik az emlékeiket.
Francis kényszerítette magát, hogy Guy szemébe nézzen,
és közben azt remélte, hogy az arca nem fogja elárulni a
hazugságot.
– És ez a Mr. Weald veled jött Bombaybe?
Nem nyert volna semmit azzal, ha hazudik.
– Igen.
– És tudod, hogy hol akar megszállni?
– Nem mondta.
– Nem számít – Guy elégedettnek látszott. – Bombay kicsi
telep, nem lesz nehéz megtalálni. Nagyon-nagyon szívesen
találkoznék azzal az emberrel, aki csak úgy felbukkan a
tengerből, hogy aztán megvédje a Társaság javait és
becsületét. Kétségkívül sok megbeszélnivalónk lesz
egymással.
– Ha találkozom vele, szólok neki, hogy érdeklődsz
iránta. – Francis úgy tett, mint aki indulni készül. – Most
azonban elnézésedet kérem, bácsikám. Hosszú volt az út.
Keresek magamnak szállást a városban.
Guy úgy tett, mint aki meg van rökönyödve.
– Erről hallani sem akarok! Az unokaöcsém vagy és
amellett még hős is. Nagyra becsült vendégként ebben a
házban maradsz, míg nem találok olyan házat, amely méltó a
családom egyik tagjához.
Francis megpróbálta elrejteni rémületét.
– Túl kedves vagy hozzám – tért ki a meghívás elől. – De
én már elküldtem a holmimat egy fogadóba. Elmegyek érte és
hamarosan újra itt leszek nálad.
– Elküldök egy szolgát a poggyászodért – felelte Guy.
Aztán mintha meggondolta volna magát. – De hát te
fiatalember vagy, és hosszú időt töltöttél a tengeren. Tudom,
alig várod, hogy felfedezd azokat az élvezeteket, melyeket
Bombay nyújtani képes. – Sokatmondó vigyorral kacsintott
Francisre, amibe a fiú beleborzongott. – Menj, áldásom rád!
Hatkor vacsorázunk.
– Akkor találkozunk, bácsikám.
Ahogy elment, Guy csengetett, és behívta egyik
hivatalnokát. Egy fiatal, kék kabátos fiú lépett be, egy zsíros
hajú, himlőhelyes képű, nyurga legény. Peter Petersnek
hívták, és Guy már korábban meggyőződött arról, hogy
majdnem bármire képes a karrierje előmozdítása érdekében.
– Kövesse az ifjú Francist, és nézze meg, hova megy! –
parancsolta Guy. – Informáljon engem mindenkiről, akivel
kapcsolatban áll!
Peters a ruhája ujjúval megtörölte az arcát, és meghajolt.
– Természetesen, uram.
– Különösen, ha egy Tom Weald nevű emberrel lép
kapcsolatba. Ha látja ezt a Wealdet, ne menjen oda hozzá,
hanem azonnal tudassa velem, hogy hol van.
Guy fölállt, és a kikötőben álló hajókra bámult. Egy légy
mászott az ablakon. A szívében egy rettenetes gondolat
növekedett egyre csak, mióta hírét vette Brindzsoan e
titokzatos megmentőjének. Az, hogy Bombaybe Francisszel
érkezett, csak még jobban feltüzelte égető gyanúját.
Vajon ide merne jönni ennyi idő után? Vajon kockára merné
tenni az életét Bombayben, Guy székhelyén, ahol ő az úr?
Igen – gondolta mogorván. Tom már nem egyszer
bizonyította, hogy nem ismer szégyent, és nincs az a mélység,
ahová le ne alacsonyodna, hogy elvegye tőle azt, ami Guyt
illeti meg.
Guy hirtelen mozdulattal lecsapott a tenyere élével.
Összezúzta a legyet, és szétkente az üvegen. Mikor a
tenyerére nézett, egy vércsíkot látott.
Ez alkalommal nem menekülsz.
 Francis találkozott Merridew-val, aki a vár előtt őgyelgett.
Együtt mentek a puncskimérésbe, ahol Tom várt rájuk. Tom
arca elsötétült, mikor Francis beszámolt a Guyjal való
találkozásáról.
– Azt nem várnám, hogy Sarah-ért a kisujját is
megmozdítsa – mondta –, de hogy Agnest is sorsára hagyja,
azok után, hogy a férje a Társaság védelmében vesztette
életét… – Életében már nem először csodálkozott el azon,
hogyan lehetséges, hogy Guyjal ugyanannak az anyának a
méhén osztoztak, mégis olyan mások voltak, mikor kijöttek
onnan.
– De nem időzhetünk itt – folytatta Francis. – Guy sokat
kérdezett rólad. Azt hiszem, gyanakszik rá, hogy Tom Weald
nem az, akinek mutatja magát.
Tom mogorván dünnyögött valamit.
– Jobb álnevet kellett volna választanom. Ezen egy gyerek
is átlát.
– Nem tudhattad, hogy az a sors vár rád, hogy a Kelet-
indiai Társaság hőse leszel.
– De azt tudtam, hogy Guy birodalmába érkeztem.
Ostobaság volt azt hinni, hogy nem fog hallani rólam.
– Azt hiszem, most még bizonytalan. Azt mondtam neki,
hogy megöltelek Fokvárosban, bár nem vagyok biztos benne,
hogy hitt nekem. De beszélni fog a brindzsoaniakkal meg a
hajóról való emberekkel, amin jöttünk, és nem telik majd neki
hosszú időbe, hogy összerakja a történetet. – Francis az italára
bámult. – Mit tegyünk?
Mielőtt Tom felelhetett volna, Ana lépett a szobába, és
egy langaléta férfit hozott magával, akinek görbe háta és
élénkpiros orra volt. Két széket húzott az asztalukhoz.
– Elmentem a bazárba, és beszéltem néhány ismerős
kereskedővel – mondta minden bevezető nélkül. – Ők
mutatták be nekem Mr. Berryt.
A langaléta ember udvariasan meghajolt. Tom intett a
fejével, mire Francis odament a pulthoz, és hozott még két
pohár puncsot.
– Igazán köszönöm – mondta Berry. – Nagyon hálás
vagyok.
– Mr. Berry Courtney kormányzónak dolgozott –
magyarázta Ana.
A többiek megmerevedtek.
– Megbízhatunk benne? – kérdezte Tom.
Berry nem sértődött meg.
– Egyáltalán nem szeretem Courtney kormányzót. De
tudok ezt-azt a pénzéről.
– Az nem segít – mondta Francis keserűen. – Találkoztam
a bácsikámmal. Egy shillinget sem fizetne, hogy megmentse
Agnest vagy a többieket Angriától. Azt mondta, kalózokkal
nem egyezkedik.
Berry felpillantott az italából.
– Pfuj! – és kiköpött. – Courtney kormányzó azt mondja,
hogy nem üzletel kalózokkal, de nem ez az igazi oka, amiért
nem hajlandó kifizetni a váltságdíjat.
– Hogy érti ezt? – tudakolta Francis.
Berry a pohara belsejét tanulmányozta, ami máris üres
volt. Tom megértette a célzást, és átcsúsztatta hozzá a saját
italát. Berry kacsintott.
– Könyvelő voltam a bunderban, a Társaság raktárainál, a
móló túloldalán. Nekem hasznomra vált, gyorsan léptetgettek
elő. Egyszer, mikor a könyvelést ellenőriztem, találtam pár
ellentmondásos dolgot. Kifizetett árukat, melyek soha sem
érkeztek be, olyan árukat, amelyek mellé az volt írva, hogy
„elveszett szállítás közben”, pedig én a saját szememmel
láttam őket megérkezni. Persze, becsületes ember lévén,
felhívtam erre Courtney kormányzó figyelmét.
– Feltételezem, hogy ezt nem köszönte meg önnek –
mondta Francis.
– Sőt, egyenesen kidobott az utcára. – Berry körbehor-
dozta tekintetét az asztal körül, együttérzést keresve. – Azt
mondta, három hónapon belül úgyis belehalok a
megállíthatatlan hasmenésbe.
– Ez jellemző Guyra – mondta Tom. – De mi köze ennek
Angriához?
Berry felemelte a poharát, hogy megmutassa, ismét
kiürült. Tom intett a pincérlánynak, aki hozott egy másikat.
Berry érte nyúlt, Tom azonban gyorsabb volt nála. Úgy
tartotta, hogy a férfi éppen ne férhessen hozzá.
– Beszéljen nekem Guyról és Angriáról! Aztán veszek
magának annyi italt, amibe akár bele is fulladhat. Ha azt
szeretné.
Berry megingott a széken. Tom kinyújtotta a kezét, mert
azt gondolta, mindjárt leesik róla, Berry azonban visszanyerte
egyensúlyát. Kiegyenesedett, és arcán ravasz kifejezés ömlött
el.
– Mennyit kér Angria?
– Harmincezer rúpiát – mondta Francis.
– Hah! – Az asztalon puncsos, nyálas, alkoholos pára
fröccsent keresztül. – Guy Courtney-nak harmincezer rúpia
semmi. A vár pincéjében, a kormányzó háza alatt egy trezort
építtetett, amely faládákkal van tele. Minden ládában egy lakh
van. Tudják, mennyi egy lakh? – Előrehajolt, s minden
szótagnál koppantott az ujjával: – Százezer rúpia!
– Akkor miért nem hajlandó Guy kifizetni a váltságdíjat?
– kérdezte Francis idegesen. – Alig venne észre egy ilyen
összeget.
– Ha csak egyetlen penny kiesne egy lyukon át az
erszényéből, Guy Courtney annak az elvesztését is
megérezné. De nem ebben utazik. Az igazi oka annak, hogy
nem tesz semmit a kalózok ellen, az, hogy egybevág a
terveivel, ha Angria szabadon jár-kel a tengeren és minden
hajóra veszélyt jelent.
– De ez értelmetlen. Az ő kereskedelmét fenyegetik –
vetette ellen Francis.
– Az Indiamanek, a Társaság indiai kereskedőhajói,
ezeken a tengereken a legnagyobb, legjobban felfegyverzett
hajók, Angria messze elkerüli őket. Ő inkább a betolakodókra
és a helyi kereskedőkre vadászik.
– Ezzel pedig eltakarítja Guy konkurenciáját, és felsrófolja
az árakat. – Tom füttyentett, bár tudta, hogy nem kellene
meglepődnie. Amióta csak az ember a tengert járja, az
Indiaióceán mindig is a világ legfélelmetesebb kalózainak
vadászterülete volt. Csak pár évvel korábban történt, hogy
egy Henry Every nevű angol megkaparintotta a Nagy Mogul
kincsekkel megrakott hajóját, amely Mekkába tartott
zarándokútra. A kalózoknak három napba telt, amíg
befejezték a fosztogatást, és a kincs soha sem került meg. De
Guy még ezek között a gazemberek között is olyan
könyörtelen embernek számított, amilyen még soha sem
hajózott ezeken a vizeken.
Berry az ujjával dobolt az asztalon.
– De ez még a fele se az egésznek. Hallottak Sahudzsíról?
Tom és Francis megrázta a fejét.
– Sahudzsí a szatarai rádzsa, a marátha nép királya –
magyarázta Ana. – Harminc éve háborúzik a Nagy Mogullal,
hogy függetlenné váljanak a birodalmától, és létrehozzák
saját királyságukat.
– De mi köze van ennek Guyhoz? – kérdezte Francis.
– A Malabár-part legtöbb kikötője Sahudzsí kezén van –
mondta Berry. – És minden útvonal, ami a szárazföldön oda
vezet. Guy Courtney firmánt akar kialkudni vele, egy olyan
szerződést, mely biztonságos áthaladást garantál az áruja
számára, és kevesebb vámot kell fizetnie. Mármost
Sahudzsínak esküdt ellensége Angria. Guy belengette a
lehetőséget, hogy esetleg fellép Angria ellen a Sahudzsíval
folytatott tárgyalásának részeként. Amíg azonban meg nem
kapja meg a firmáni, Angria kalózkodása Sahudzsínak árt,
Guynak pedig használ.
Tom kezdte sejteni, micsoda bonyolult politikai hálók
szövik át a vidéket. Guy kétségkívül mesterien mozgatja a
bábukat, úgy szövi szálakat, hogy az egyik embert a másikkal
szemben állítja fel, hogy a saját érdekeit előmozdítsa. Tom
számára ez azonban csak kitérő volt.
– Ez az egész beszámoló firmáitokról, rádzsákról meg
mogulokról nem vezet sehová – jelentette ki. – Csak az a
fontos, hogy kiszabadítsuk Sarah-t és Agnest.
– De hogyan? – szólt Berry. – Önök Madrászból jöttek ide
a tengeren: látták az erődjét. Bevehetetlen.
– Nem szándékozom elfoglalni – mondta Tom. – Angria
üzletember. Harmincezer rúpiáért megváltom a
szabadságukat.
Francis idegesen az asztalra csapott, úgy, hogy megcsör-
dültek a poharak.
– De nincs annyi pénzünk! Ennyit járattuk a szánkat, és
most egyszerűen visszakerültünk a kiindulópontra.
Tom elvigyorodott, ahogy érezte, hogy valami ismerős és
ördögi tervtől felforr a vére.
– Ellenkezőleg. Jelentős előrelépést tettünk, most már
tudjuk, hol tartja Guy a pénzt, amire szükségünk lehet.
A többiek meredten néztek rá.
– Ki akarod rámolni a trezorját? – kérdezte Ana lassan.
– Guy trezorjába ugyanolyan nehéz bejutni, mint Angria
erődjébe – figyelmeztette Berry. – Csak egyetlen kulcsa van,
és azt Guy az irodájában tartja eldugva.
– Angria erődjével ellentétben azonban ismerünk valakit,
aki ismeri az utat oda – Tom Francishez fordult. – Gyújtsd
össze a többieket, és sorakoztasd fel őket a kikötőben. Itt az
ideje, hogy Guy megtanulja, hogy illik támogatnia a családját.
Magabiztossága mindannyiukra hatással volt. Vidáman
hagyták el a puncskimérést azzal az újonnan támadt érzéssel,
hogy van végre céljuk. Francis és Merridew elment, hogy
megkeresse a többieket, azt a négy embert az Ölyvről, aki a
vihart meg az ostromot is túlélte, míg Berry elvitte Anát és
Tomot egy emberhez, aki el tudja őket látni fegyverrel, meg
mindazzal, amire szükségük lesz. Még ha esetleg sikerül is
bejutniuk a trezorba, Tom nem gondolta, hogy harc nélkül ki
tudnak menekülni innen.
Jókedvükben egyikük sem vette észre a puncsmérés
sarkában ülő himlőhelyes férfit, aki megvárta, hogy
elmenjenek, aztán maga is elsietett.

Kicsivel hat előtt, ahogy kezdett leszállni az este, Francis

könnyedén besétált a vár kapuján. A szipoj őrök szabályosan
tisztelegtek, szemükben félelemmel. Már elterjedt a hír, hogy
ez Guy unokaöccse.
Becsukták mögötte a kaput. Mikor már félig beért az
udvarra, Francis elkanyarodott egy kis raktárszoba felé a
falak alatt. Néhány perccel később ismét előbukkant, és
visszasietett a bejárathoz.
– A puncskimérésben felejtettem az erszényemet, ahová
beültem – dadogta zavart színlelve. – Ha Guy bácsikám
megtudja, rettenetesen dühös lesz rám.
A szipojok kireteszelték a kaput. Miközben a kapu
kitárult, Francis félig megfordult, és hátrapillantott a válla
fölött.
– Nézzétek! – kiáltotta.
Mivel a kiáltás váratlanul érte őket, a szipojok
megfordultak. A raktárszoba felől füst terjengett. A nyitott
ajtón lángok csaptak ki.
– Tűz van! – kiáltott fel Francis. A többiek szintén
ugyanezt kezdték kiáltozni. Az egész udvarban eluralkodott
a zűrzavar, rémült kiáltozás tört ki, és emberek szaladgáltak
mindenfelé, hogy vödröket és szivattyúkat hozzanak.
Ebben a kavarodásban senki sem vette észre, hogy nyitva
van a kapu, sem azt a három embert, aki besurrant rajta. Tom,
Berry és Merridew követték Francist a kormányzó házába, és
vele együtt léptek be az ajtón. Senki sem tartóztatta fel őket.
A folyosóról Tom látta az ebédlőben szorgoskodó szolgákat,
amint sietve pakolják el az ezüstöt és más értékes dolgokat,
arra az esetre, ha esetleg odáig terjedne a tűz.
Francis fölvezette őket a fenséges lépcsősoron a harmadik
emeletre, és végighaladtak a Guy irodájához vezető, gyéren
megvilágított folyosón. Abban reménykedett, hogy a tűzre
minden férfi összeszaladt az épületben, de csalódnia kellett.
Az ajtónál egy szipoj állt őrt, maga előtt függőlegesen tartva
muskétáját.
– Mi folyik itt? – tudakolta. Hallotta kintről a kiáltozást,
de nem merte elhagyni őrhelyét, hogy megnézze, mi történik.
– Tűz van – mondta Francis röviden. – Courtney
kormányzó azért küldött engem, hogy biztonságba
helyezzem a papírjait. – Előrelépett, hogy a fényben látsszon
az arca. – Az unokaöccse vagyok, Francis Courtney.
Mint mindig, ez a vezetéknév úgy működött, mint egy
varázsige. Az őr utat engedett, aztán megtorpant.
– Ők kicsodák? – kérdezte, Tomra és Merridew-ra
mutatva. – Nem ismerős az arcuk.
– Tom Weald, a brindzsoani hős.
Az őr meg sem rezdült.
– Courtney kormányzó úr nem szólt nekem róla. – Egy
pillanatra észrevette Berryt, aki megpróbált elbújni a többiek
mögött. – Nem engedhetem be magukat.
Francis meg sem rezdült.
– Van nálam egy üzenet a bácsikámtól, amely
megmagyarázza a dolgot… – Kinyitotta a kabátját, és
belenyúlt. Az őr közelebb hajolt, hogy lássa.
Francis kabátja eltakarta a karját, így az őr egyáltalán nem
látta, hogy ütni készül. Az ütés az állkapcsát találta el, úgy,
hogy elvesztette tőle az egyensúlyát. Mielőtt még
összeszedhette volna magát, Francis előrelépett, és
hatalmasat sújtott rá, amitől hanyatt vágódott.
– Ez jó trükk volt. – Tom átlépte az eszméletlen őrt, és az
ajtóra tette a kezét. Odalenn a szolgák ide-oda szaladgáltak,
hogy Guy értékeit biztonságba helyezzék a tűz elől.
Hamarosan azonban valakinek minden bizonnyal eszébe jut
benézni az irodába is.
Tom azonban mégis habozott. Mi van, ha Guy ott van az
ajtó túloldalán, és vadul igyekszik összegyűjteni a drágalátos
papírjait? Vajon mit tesz, ha szemtől szembe kerülnek?
A fejében egy régi gondolat visszhangzott:
Az utóbbi két alkalommal, mikor találkoztatok, megpróbált
megölni, és ha harmadszor is találkoztok, tudod, hogy egyikőtök
meghal.
Megragadta a kilincset, és belökte az ajtót.
A szobában nem volt senki. Tom majdnem rosszul lett,
úgy megkönnyebbült, de nem volt vesztegetni való ideje.
– Guy valahol itt tartja a trezor kulcsát. Meg kell
találnunk.
Szerteszéledtek a hosszú szobában. Tom Guy íróasztala
felé indult, aztán megtorpant, mert a falról Sir Hal Courtney
arcképe tekintett le rá.
– Az édesapám – dörmögte. Hal már majdnem húsz éve
halott volt, de attól, hogy ilyen váratlanul itt pillantotta meg,
be-léhasított a fájdalom, amit amiatt érzett, hogy elveszítette.
– Ez eddig…
– High Wealdben volt – mondta Francis.
Tom a Neptun-kardot bámulta a festményen, a zafír puha
ragyogását a vásznon. Felkavarodott benne a düh, hogy azzal
az örökséggel találja magát szemben, amit elragadtak tőle.
Amint kiszabadítja Sarah-t, visszamegy Brindzsoanba, és
megkeresi azt a férfit, akinél a kard van.
Ez azonban majd máskor lesz. Elhessegette a gondolatot.
Francis már elkezdett kutakodni Guy íróasztalában. Fiókokat
nyitott ki a tőrével felfeszítve azokat, és papírokat szórt szét a
földön. – A kulcsnak itt kell lennie valahol.
Berry kibámult az ablakon.
– Nincs sok időnk. Kezdenek megbirkózni a tűzzel.
Tom meghallotta, amit mondott. Tudta, hogy cselekednie
kell. A festmény azonban megbabonázta és bűvöletben
tartotta a férfit. Attól, hogy itt bukkant rá az apjára és a
kardra Guy irodájában, úgy összegabalyodtak benne az
emlékek, hogy elszédült tőle.
De nem vesztegethette az idejét. Vonakodva ugyan, de
elszakította pillantását a festményről, és eközben észrevett
valamit. Közelebb lépett, és végighúzta a kezét a gazdagon
aranyozott kereten. A fa felszínéből két kemény dudor állt ki.
– Zsanérok! – kiáltotta. Kitapogatta a másik oldalt is, kését
végighúzva a keret és a fal közötti résen. Félúton felfelé
megakadt a penge.
– Kell lennie valami zárnak vagy szerkezetnek – Tom ide-
oda mozgatta a kést, döfködve és forgatva, hogy valahogy
erőszakkal kinyissa a zárat.
Valami egy reccsenéssel engedett. A kés pengéje letörött,
és egyhüvelyknyire a lábától beleállt a padlóba.
Francis már ott állt mögötte.
– Kinyílik? – kérdezte.
Tom megmutatta neki a kés törött markolatát. – A zár
erősebb volt a pengémnél.
Megpróbálta benyomni az ujját a résbe, az azonban túl
szűk volt. Francis hátralépett, és a keretet mustrálta.
– Van Guynak bicskája vagy papírvágó kése? – kiáltott
oda Tom Merridew-nak.
Francis előrenyúlt, és erősen megragadta az aranyozott
keret egy darabját. Félkörívben elfordította. A keret alig adott
hangot, ahogy kicsapódott a zsanéron.
Tom elismerő pillantást vetett Francisre.
– Ezt jól csináltad.
Valamennyien odagyűltek. A festmény mögött egy üreget
találtak a falban, amelyben könyvek és papírok voltak
felhalmozva. Tom egyenként kivette őket, és hátraadta
Berrynek meg Francisnek.
Berry belelapozott az egyik könyvbe.
– Ez Guy titkos könyvelése – mondta csodálkozva. – Az
összes tranzakció szerepel itt, amit a saját hasznára hajt végre,
a Leadenhall Street-i gazdái szeme elől gondosan elrejtve.
– Ne törődj vele! – mondta Tom izgatottan. – Ez biztos az,
amit keresünk. – Egy rézkulcsot emelt fel, amelynek sok foga
volt, jeleként a bonyolult zárszerkezetnek. – Most menjünk,
keressük meg a trezort.
– Én el tudom vezetni oda magukat – szólt Berry. – Ha
valahogy el tudjuk kerülni az őröket.
A kintről beszűrődő hangokból Tom tudta, hogy a tüzet
kezdik megfékezni. A helyőrség katonái hamar vissza fognak
térni, hogy végezzék a dolgukat. Tom kivette az övéből a
pisztolyt, és azt kívánta, bár lenne egy jobb ötlete.
– Lehet, hogy majd…
Az iroda ajtaja hirtelen kicsapódott. Egy tucat őr rontott
be, akik a bombayi katonaság zöld nyakbéléses piros kabátját
viselték. Mielőtt bárki is reagálhatott volna, felsorakoztak a
szoba első felében, és Tomra meg a társaira szegezték a
puskájukat.
– Maradjanak veszteg! – üvöltötte az őrmesterük. – Senki
sem mozdul, amíg Courtney kormányzó úr meg nem érkezik!
Mind a négy férfi megtorpant, ahol volt. A szipojokra
pillantva Tom látta, hogy nem a tűzoltásból hívták őket ide.
Nem volt korom az arcukon vagy a ragyogóan fehér
vállövükön, a sietségnek és a meglepetésnek semmi jele sem
látszott rajtuk. Már egy ideje vártak rá.
Tom gerincén végigkúszott a kétségbeesés. Berryre
sandított.
– Ön árult el minket?
Egyetlen pillantást kellett azonban csak vetnie a Berry
arcát elöntő rémült döbbenetre, hogy tudja, ez nem lehet igaz.
Ugyanolyan döbbenet volt, mint a többiek arcán, de még
jobban rettegett.
Most már nem számít. Bárhogy is szerzett róla tudomást,
Guy csapdába ejtette őket. És útban van ide.
Tom hátrálni kezdett. Kezével a háta mögé nyúlt, és
kitapogatta az övébe dugott pisztolyt a derekánál.
– Maradjon nyugton! – üvöltött rá az őrmester. A
szemöldökén izzadság gyöngyözött. Nem szívesen nyitott
volna tüzet azelőtt, hogy Guy megérkezik a foglyait
megtekinteni, csak ha feltétlenül szükséges. Tom még egy
lábnyit hátrált.
A többiek követték példáját, és ugyanabban az ütemben
vonultak vissza. Az őrmester dühösen tekintett egyikről a
másikra. – Ha még egy hüvelyknyit mozdulnak, kiadom az
embereimnek a tűzparancsot, Courtney kormányzó úr
rendelkezése pedig le van érdekelve.
 Tom nem vette le a tekintetét az őrmester szeméről,
miközben ismét megmozdult. Most már Guy íróasztala
mögött állt, majdnem egészen a hátsó ablakoknál. Az
őrmester egészen kicsit megnyugodott annak tudatában,
hogy Tom innen nem mehet máshova.
– Courtney kormányzó tömlöcében van egy kamra az
olyan emberek számára, mint te – mondta Tomnak. – Mire ott
elintéz téged, a saját szarodat is megennéd, ha azt
parancsolná.
Az ajtón kívül nehéz léptek zaja hallatszott a lépcsőn. A
szipojok megmerevedtek, és pontosabban céloztak a
muskétájukkal.
– Egy perc és tüzelnek – mondta Tom a társainak. –
Álljatok készen!
– Mi az ördögöt beszél? – mordult rá az őrmester. – Nem
szánnám magukat ilyen könnyű halálra…
A léptek elérték a lépcső tetejét.
Tom a többiekre sandított. Kétségbeesett tervre szánta el
magát, de ez volt az egyetlen reménye. Ha Guy elkapja őket,
egy egész élet minden gyűlöletét rájuk zúdítja, de
mindenekelőtt Tomra. Ezzel minden remény elveszne arra,
hogy valaha is kiszabadítsák Sarah-t és Agnest, hacsak a
tömlöcben a kínzások közepette Guy meg nem tudja, kik is
ők valójában. Akkor talán mégis kiváltja őket, pusztán azért,
hogy ezzel is Tomot kínozza.
Márpedig nem ölöm meg Guyt – tett magának egy ígéretet
Tom. – Nem ismétlem meg azt a hibát, amit Billyvel követtem el.
A léptek közeledtek az ajtóhoz: egy nagydarab ember
súlyos léptei, aki egyáltalán nem siet. Ki akarja élvezni a
győzelmét – gondolta Tom. Óvatosan kiügyeskedte a pisztolyt
az övéből, igyekezve elrejteni a mozdulatát. Csak egyszer fog
majd tudni lőni.
– Mind ott vannak? – zengett végig Guy izgatott hangja a
folyosón. – Már régóta várok, hogy felújíthassam ezt az
ismeretséget.
A hangja hallatán Tom majdnem elvesztette hidegvérét.
Utoljára akkor hallotta, mikor éppen kifelé hajózott Zanzibár
kikötőjéből egy kis feluccával, Sarah-t magához ölelve, mialatt
Guy száz muskétása tüzelt rájuk. Guy utolsó szavai
bevésődtek az emlékezetébe.
Egy nap majd mindenért megfizetsz, amivel tartozol.
Gondoskodom róla. Esküszöm!
– Sajnálom – mondta Tom. Egyetlen gyors mozdulattal
felemelte a pisztolyt, és egyenesen az őrmester szívébe lőtt.
A válasz majdnem azonnal megérkezett. A szipojok már
így is ugrásra készen álltak. A pisztolylövés hangjára azonnal
dühödt sortüzet eresztettek ki muskétáikból.
Tom számított erre. Már miközben elsütötte a pisztolyt,
elkezdett lebukni az íróasztal alá. A padlóra esett, a
muskétagolyók pedig úgy húztak el a feje fölött, hogy nem
tettek benne kárt. A puskák fülsiketítő zajába az összetörő
üveg csörömpölése vegyült, ahogy a golyók eltalálták az
öbölre néző ablakokat.
A szobában a füsttől fojtóvá vált a levegő. Tom Francis és
Merridew után kiáltott, de úgy, hogy a lövések a fülében
visszhangzottak, a saját hangját is alig hallotta. Egy alak
bukkant elő a füstből: Francis volt az, aki vérzett, mert
keletkezett az arcán egy vágás, ahol egy üvegszilánk eltalálta,
máskülönben azonban sértetlen volt. Merridew követte.
Tom az ablakra mutatott. Rohanni kezdett felé, és már
ugrott is, megpördült a levegőben úgy, hogy először a háta
törte át az üveget. Az éles üveg belehasított az ingébe, de csak
egy töredék másodpercre, mert aztán a lendület átrepítette az
ablakon, és kiért a levegőbe.
Mikor aznap reggel behajóztak az öbölbe, Tom tüzetesen
megszemlélte az erődöt. Ez az előrelátó szemle most
meghozta a gyümölcsét. Megfigyelte a kikötőre néző magas
ablakokat, és azt feltételezte magában, hogy Guy biztos olyan
helyre telepszik be, ahonnan minden sürgés-forgást szemmel
tud követni. Az ablakok és a kikötő között azonban ott állt a
vár fala, amely elég alacsony volt ahhoz, hogy Guy elöl a
harmadik emeleten ne takarja el a kilátást, de elég magas
ahhoz, hogy a bástya csak néhány lábnyira futott az
ablakpárkány alatt.
Tom üvegcserép-zuhatag közepette ért rajta földet. Talpra
akart állni, de azonnal ismét felborították, mert Francis is rajta
landolt. Merridew mellettük ért földet.
– Berry? – lehelte Tom. Francis egy vonalat rajzolt
keresztbe a torkán. Berry egy pillanattal később reagált, és
ennek megfizette az árát.
Tom feltekintett az ablakra. Füst szállt kifelé. Kiáltozást,
majd egy lövést hallott. Most, hogy már nem volt ott az
őrmester, hogy fenntartsa a fegyelmet, a szipojok minden
bizonnyal a semmibe vagy egymásra lőnek. Ez azonban nem
fogja őket sokáig feltartóztatni. Tom végigpillantott a falon
egy lépcsőt vagy létrát keresve.
Csapdába estek. Guy, aki féltette a maga személyes
szféráját, és félt attól, hogy a falak alatt az őrség kihallgathatja
őt, ezt a falszakaszt mindkét oldalról téglákkal záratta le.
Semerre nem volt kiút.
 Odafentről Tom hallotta, hogy Guy parancsokat
ordítozik. Ha a szipojok elérik az ablakot és lepillantanak,
Tomot és a barátait ott találják csapdába esve, mint
patkányokat a hordóban.
– A tengerbe! – kiáltotta Tom. – Ez az egyetlen esélyünk!
Felkapaszkodott a két bástya közötti mellvédre. Alatta,
ahol a tenger a fal alját nyaldosta, habot vetve tört meg a
hullám. Nem ismerte ezeket a vizeket. Milyen gyorsan
mélyülnek?
– Megparancsolom, hogy álljanak meg! – kiáltotta egy
hang az ablakból. Tom még arra se vette a fáradságot, hogy
odanézzen. Tudta, hogy ki az. Lekucorodott, karját kétoldalt
a mellvédnek feszítette, aztán ugrott, olyan messze repülve a
faltól, amennyire csak tudott.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig zuhant. Amint
becsapódott a vízbe, már rugdosott és kalimpált is, mert
rettegett attól, hogy a víz alá merült sziklákon eltöri a lábát.
Sértetlenül jött fel a felszínre, épp idejében ahhoz, hogy lássa,
amint Fran-cis mögé csobban.
Merridew követte. Szerencsére mindegyikük jó úszó volt.
A három férfi együtt kiúszott az öbölbe. A trópusi éjszaka
már hirtelen és teljesen leszállt, és elrejtette őket a várban lévő
őrök elől. Időnként muskétalövések hallatszottak a falakról,
de egyik sem csapódott még a közelükbe sem.
Valahol előttük Tom evezővillák nyikorgását hallotta.
Magasan kiemelte a fejét a vízből, és elfütyülte a Spartish
Ladies első néhány sorát.
Válaszul mindjárt Ana hangja hallatszott a sötétből.
– Mi történt? Megsebesültetek?
Tom szinte beleszédült, úgy megkönnyebbült. A tervük
szerint Anának meg az Ölyv többi túlélőjének a kikötőben
kellett volna megvárnia, amíg Tom meg a többiek elrabolják
az aranyat a trezorból. Egy jelre a csónaknak be kellett volna
jönnie a várfalon túl a vízparti kapuig, és úgy szöktek volna
meg. Ana azonban hallotta a lövéseket, és hamarabb hozta
oda a csónakot.
Feléjük kormányozta a járművet. Tom megvárta, hogy
Francis és Merridew bemásszon, aztán ő is átlendítette magát
a korláton.
– Guy tudta, hogy jövünk.
– Berry árult el titeket? – kérdezte Ana.
– Ha igen, akkor az életével fizetett érte. – Tom megrázta
a fejét, hogy kitisztítsa a vizet a füléből. – Én azonban másra
gondolok. Ostobaság volt azt gondolni, hogy be tudunk jutni
Bombayba, Guy birodalmának szívébe, anélkül hogy
valahogy tudomást ne szerezne róla.
Tom visszatekintett. A vár eltakarta a mólót szemük elől,
de nem kételkedett benne, hogy ott most biztos nagy a
sürgés-forgás.
– Guy tudja, hogy a vízbe vetettük magunkat.
Nyilvánvalóan csónakokat küld majd a keresésünkre, még
akkor is, ha csak azért tenné, hogy a tetemünk fölött feszítsen.
El kell szöknünk, amíg még lehet.
– Mi lesz az arannyal? – kérdezte Francis.
– Talán majd máskor – mondta Tom. De miközben
kimondta, már tudta is, hogy hiábavaló. Guy várni fog rájuk,
Bombayben pedig minden ember Francist és Tomot fogja
keresni. Még ha be is jutnának ismét az erődbe, most már
nyilvánvalóan egy egész szipoj hadosztály fogja őrizni a
trezort.
 A csónaknak volt egy kis vitorlája. Merridew meg az
emberek felhúzták, és befogták vele a tenger felől fújó esti
szellőt.
– Megpróbálhatnánk megkeresni Doriant és Abolit –
vetette fel Ana. – Ha elég sok haszonra tettek szert az
útjukon, lehet, hogy van annyi aranyuk, hogy kifizessék a
váltságdíjat, amit Angria kér.
– Az hónapokba is beletelhet – mondta Tom. – Nincs
hajónk, amivel elérhetnénk a Laccadive-szigeteket, de még ha
lenne is, már jócskán el vagyunk késve ahhoz képest, amit
megbeszéltünk. Lehet, hogy Dorian lemondott rólunk, és már
elhajózott Fokváros felé.
– Akkor mit tehetünk? – szaladt ki Francis száján.
Tom kinézett a vízen át a partra. A tüzet a várban még
most sem fékezték meg teljesen. Az udvar még égett, és piros
lángokkal töltötte meg az eget, körberajzolták a kormányzó
házát. Előttük a csatorna túloldalán a tenger az indiai
szárazföld szélének mangrovemocsarait és a nyílt tenger
partjait nyaldosta. Valahol a parton Sarah és Agnes várt rá,
hogy megmentse őket. Nem hagyhatja őket cserben.
Nem tudjuk pénzzel megváltani a szabadságukat –
töprengett Tom, így csak egyetlen lehetőség maradt.
– Erővel szabadítani ki őket? – kérdezte Francis hitetlen-
kedve. – De Angria erődje bevehetetlen.
Tom előrébb ült a pádon.
– Valóban? Mindenki azt mondja, de hogy lehetnek ebben
biztosak? Az a szóbeszéd járja, hogy bevehetetlen, ezért soha
senki sem támadja meg. Senki sem foglalta még el, azért az
emberek makacsul kitartanak amellett, hogy bevehetetlen. A
hír tartja fenn saját magát. Én azonban még nem láttam olyan
erődöt, amit ne lehetett volna bevenni.
– Talán ha egy hadsereg állna a hátunk mögött – mondta
Francis kételkedve.
Tom a kezével megszorította a vállát.
– Pontosan!
Átvette Anától a kormányt, és a sötétlő indiai part felé
kormányozta a hajót.
Francis rámeredt.
– Hová megyünk?
– Keresünk magunknak egy hadsereget.

Bár a tirakolai vár alatti üregekben mindig éj honolt,

Lydia Foy megtanulta kikövetkeztetni az idő múlását, a
napok ritmusát azon halk hangok alapján, amelyek éles
fülébe eljutottak. Még a tömör kőfalakon át is különbséget
tudott tenni a vár feléledésének halkuló és erősödő zajai, a
tevékeny nappalok meg az éjszakák hosszú csendje között.
A vár most aludt. A távoli lámpából beszűrődő fénynél
Lydia látta a két nővért, ahogy együtt fekszenek, úgy, hogy
Sarah a fejét Agnes mellén pihentette. Mostanra még a
homályban is tisztán ki lehetett venni Sarah hasának
domborodását: többé nem tudott úgy tenni, mint aki
elrejtheti. Mindkét nő aludt, halkan lélegezve.
Eljött az ideje, hogy Lydia cselekedjen. Felkapta a
szoknyáját, és a két csuklóján lévő bilincset összekötő vaslánc
köré tekerte, hogy ne csörömpöljön, ha megmozdul. Sem
Agnes, sem Sarah nem riadt fel, mikor Lydia a tömlöc
bejáratát elzáró kapuhoz csúszott. A külső falon egy láncon
lámpás lógott. A rácsokon át látta, hogy az őr a lépcsőn
gubbasztva horkol.
Talált egy kis kavicsot a padlón, és megdobta vele. A
homlokán találta el, erre az őr felmordult, ahogy felébredt,
keze pedig egyetlen gyors rándulással a falon lógó pisztoly
felé nyúlt. Csúnyán nézett Lydiára, és a pisztollyal intett neki,
hogy menjen arrébb, másik kezével azonban a homlokát
dörgölte.
– A parancsnokkal kell beszélnem – szólt a nő tört
portugál nyelven.
Az őr az ujja hegyét vizsgálgatta, hogy van-e rajta nyoma
vérnek, és nem törődött vele. A nő nem tudta megmondani,
hogy megértette-e vagy sem: megpróbálkozott azzal a
néhány indiai szóval, amit ismert:
– Szabádar? Dzsagirdar? Havaldarl
Az őr megrázta a fejét, és felmordult azon, milyen makacs
ez a nő.
Lydia kezével a szoknyája alá nyúlt. Az őr arckifejezése
érdeklődővé vált. Lydia körbetapogatott a lába között. Az őr
megnyalta a szája szélét, és felállt. Odajött, és a kapunak
támaszkodott, ahonnan jobban láthatta.
Lydia ujjai között egy fényes aranypagodát tartva húzta
elő a kezét a szoknyája alól. Saját magában rejtette el a
pénzérmét, mikor látszott, hogy nem lehet elkerülni, hogy a
kalózok elfogják őket. Megtörölte a szoknyáján, és az őr felé
nyújtotta. Az őr felé kapott, Lydia azonban visszarántotta a
vasrácson át. Az őr idegesen bámult rá.
– Havaldar – ismételte Lydia. Aztán portugálul:
– Tudok valamit, amit muszáj hallania.
Az őr habozott, a nő aranya azonban ellenállhatatlanul
csábította. Egy kulcsos karikát vett le a falról, és kinyitotta a
kaput.
Kinyújtotta a kezét az érme után.
– Havaldar – makacskodott Lydia, és a háta mögött a
markában tartotta az érmét.
Az őr nem erőltette. Felvezette Lydiát a sokemeletnyi
lépcsőn. A falak itt már a kivésett szikla helyett metszett
kőlapokból voltak kialakítva. A falakon olyan díszes és
gyönyörű kárpitok és szövetek kezdtek megjelenni, amik
csakis zsákmányból származhattak. Veszedelmes helyzete
ellenére Lydia azon kapta magát, hogy hozzáértő pillantással
méri fel értéküket.
Végre elérték az őrség szállását, ahol fél tucat ember
kockázott. A parancsnok dühös szavakkal mordult az őrre,
mikor meglátta Lydiát, az asszony azonban egyenesen állt, és
határozottan a férfi szemébe nézett.
– Értesz engem? – kérdezte portugálul. – Fontos hírem
van a vezéretek számára.
A parancsnok vállat vont. Nyilvánvalóan nem értette, de
nem is érdekelte. Mondott valamit az embereinek, akik
csúnyán felröhögtek, ahogy a parancsnok a saját farkával
kezdett babrálni. Lydia legyűrte saját kellemetlen érzését, és
toppantott a lábával.
– Beszél itt valaki angolul? – mondta haragot színlelve. –
Olyasmit tudok, amit a parancsnokotoknak muszáj hallania. –
Tudta, hogy nem értik meg a szavait, de remélte, hogy az
értelmüket ki tudják olvasni.
A kapitány ferdén rá nézett, és bólintott. Aztán egy
parancsot vetett oda az alárendeltjeinek.
Emberei közül ketten talpra szökkentek, és megragadták
Lydiát a két karjánál fogva. Az asszony felsikoltott, erre
azonban egy harmadik ember lépett mögé és a szájára
szorította a kezét. A parancsnok görbe tőrt rántott elő az
övéből, és a torkához tartotta.
A kés hegyét végighúzta lefelé, a ruhája nyakán belül. A
nő megmerevedett, ahogy megérezte az acél hidegét a bőrén.
Aztán a férfi a penge hegyét erősen lefelé húzta, mire a nő
fűzője egészen derékig szétnyilt. Előbuggyant két himbálózó,
telt melle. A karja le volt szorítva, ezért nem tudta eltakarni
magát. Rábámult a kapitányra, megpróbálva
megszégyeníteni a pillantásával.
Az őrség parancsnoka elmosolyodott, és visszadugta a
kését az övén lógó hüvelyébe. Kinyúlt, és a nő két mellét két
kezébe fogta, mint egy kelyhet. Úgy méricskélte őket, mintha
érett papaják lettek volna. Aztán olyan erősen csípte meg az
egyik mellbimbóját, hogy a nő felszisszent. A parancsnok
lenyúlt a saját farkához; Lydia szeme pedig akarata ellenére
követte a férfi kezének mozgását lefelé, ahogy az masszírozni
kezdte magát. Látta a pénisze dudorodását, ahogy feldagadt
és megmerevedett a dhótija alatt.
Lydia hátradőlt az őt hátulról tartó férfiak karjába. Azok
ösztönösen ismét előrelökték őt, ő pedig arra használta ki a
lendületét, hogy felháborodásának és dühének összes
vadságát beleadva a térdével ágyékon rúgja a parancsnokot.
A parancsnok felsikított, mint egy kislány, és hátratánto-
rodott a falhoz, mindkét kezével sérült nemi szervét
szorongatta. De majdnem azonnal visszavágott, és ismét
Lydiára vetette magát. Arca fájdalmas maszkká torzult, jobb
kezében pedig a kést szorongatta, amelyet kihúzott az övén
lévő hüvelyéből, és készen tartotta arra, hogy ledőlje a nőt.
– Állj! – dördült fel egy hangos kiáltás. – Azonnal
engedjétek el!
Az őrök tüstént engedelmeskedtek. Kezüket a hátuk
mögött összekulcsolva rémült és szégyenkező arccal hátráltak
el Lydiától. Még az őrség parancsnoka is kinyitotta a tenyerét,
aztán leejtette a kését a padlóra, majd a falhoz lapult.
Mindannyian a férfira bámultak, aki belépett az őrség
szobájába, és most ott állt az ajtóban.
Az egyik őr egy nevet dörmögött, és alázatosan
megérintette a homlokát. „Rudra.” Az eltelt hetek alatt,
amióta Rúdra megjelent a várban, döbbenetesen gyorsan
lépett előre Angria szolgálatában. Először elment egy faluba,
amely nem volt hajlandó Angria adóköveteléseinek eleget
tenni, és kétévnyi adóval meg a főnök botra tűzött fejével tért
vissza. Aztán kiküldték egy kalózexpedícióra Angria egyik
kapitányával: öt elfogott hajóval és több mint százezer rúpia
értékű zsákmánnyal tért visz-sza. Angria kapitánya meghalt
az út során. A csata füstfelhöje közepette senki sem tudta
pontosan megmondani, hogyan ölték meg, az emberek
azonban gyanakvó pillantásokat vetettek Rudrára, és
mindenfélét morogtak, mikor azt hitték, nem hallja. Mikor
Angria meghallotta a pletykát, csupán felnevetett, és azt
mondta:
– Az embernek bátornak kell lennie, ha életben akar
maradni egy viperafészekben.
Előléptette Rudrát az elhunyt kapitány helyére, és többé
nem lehetett hallani ezeket a pletykákat. Különösen azután,
hogy valakinek a testét, aki kevésbé óvatosan beszélt, mint a
többiek, a tengerben a víz tetején úszva találtak meg a falak
lábánál.
Rudra most Lydiára bámult.
 – Ki maga? – kérdezte tökéletes, akcentus nélküli
angolsággal, amely megdöbbentette a lányt. Magas volt és
széles vállú. A fején friss égési seb helye látszott, amely
nyomán kopasz folt maradt a fejbőrén. Szakálla azonban sötét
volt, sűrű és borzas. Derékig meztelen volt, csupán egy
bőrszíjat viselt izmos mellkasán keresztbe vetve. Lydia rájött,
hogy sokkal fiatalabb, mint amilyennek kinéz, de még
veszedelmesebb annál, mint amilyennek látszik.
– Lydia Foy a nevem – mondta, karjával átölelve
mellkasát, hogy eltakarja meztelenségét. Aztán, mielőtt még a
férfi elveszthette volna az érdeklődését iránta, sietve folytatta.
– Olyasmit tudok, amit az ön ura is szívesen hallana.
– Miféle dologról? – tudakolta a férfi.
– Négyszemközt szeretnék magával beszélni. – Az
asszony jelentőségteljesen a többi férfi felé intett. – Valahol,
ahol egyedül lehetünk.

Christopher beleegyezett, és a szobájába vezette a nőt,

amely magasan az északnyugati toronyban volt. Lakatlan
volt, mikor rábukkant. A közönséges kalózok általában
falkákban vadásztak, együtt ettek és aludtak, mint a farkasok.
Kerülték az ehhez hasonló magányos helyeket. Számára
azonban tökéletes volt ez az egyedüllét.
És itt most kettesben lehettek. Azt mondta magának, hogy
azért hozta ide az asszonyt, hogy anélkül hallgathassa végig
Lydia történetét, hogy félbeszakítanák, ez azonban nem a
teljes igazság volt. Képtelen volt elfelejteni, amit akkor látott,
mikor az őrség szállására lépett: a nő meztelen mellét, és
egészen a combjáig letépett ruháját. Most már sikerült a
nőnek a fűzője szalagjait összekötni, hogy a szemérem valami
látszatát kölcsönözze magának, a férfi azonban még így is
látta meztelen bőrét az anyag résein keresztül.
Azóta a reggel óta nem volt nővel, hogy Púla elfogta őt
Tamánával együtt. Nem mintha nem lett volna rá alkalma -a
kalózok vára számos kurvát és más készségesen ajánlkozó
nőszemélyt vonzott – ő azonban semmi vonzódást nem érzett
irántuk úgy, mint ehhez a nőhöz.
– Mi a mondandója számomra? – kérdezte Christopher.
Lydia rendetlen ruházata ellenére ismét úgy viselkedett,
mint egy angol úrinő.
– Hogyan lehet az, hogy egy indiai kalóz ilyen
választékos angolsággal beszél? – kérdezte tőle.
– Egy ideig egy part menti kereskedőhajón szolgáltam –
magyarázta a férfi.
– Járt valaha Bombayben?
Christopher feszültté vált. Lehetséges, hogy a nő ismeri
őt? Nem, ez nem lehet. Egy pillanatra meglátta magát egy
vödör vízben aznap reggel: a saját anyja sem ismerne rá.
– Jártam Bombayben – felelte óvatosan.
– Akkor hallott Courtney kormányzóról?
– Persze – felelte kurtán. – Természetesen hallottam.
– Tisztában van vele, hogy a felesége két húgát ebben a
várban tartják fogva?
Christopher szótlanul meredt rá. Lydia, akinek semmi
sem kerülte el a figyelmét, látta a döbbenetét az arcán, de
nem tudta kitalálni, mi ennek az oka.
– A nevük Sarah és Agnes. Csakhogy Sarah nem akarja
felfedni kilétét, mivel… – Már majdnem elmondta neki a
teljes igazat, és elmagyarázta volna, miért fél Sarah Guytól,
józan esze azonban óvatosságra intette. – Mert attól fél, hogy
Angria arra használja ki ezt a kapcsolatot, hogy megemeli a
váltságdíjat, amit követel – hazudta.
– Visszaélsz a bizalmammal – jegyezte meg Christopher, a
hanghordozása azonban egyáltalán nem volt elítélő.
Lydia közelebb húzódott hozzá, olyan közel, hogy telt
melle majdnem a férfi mellkasához ért. Érezte a testéből
áradó forróságot.
– Kérem! – rimánkodott neki. – A férjemet a csittatinkarai
mészárlásban ölték meg, és én teljesen egyedül maradtam.
Nem kérem, hogy jótékonykodjanak velem, meg akarom
szolgálni a szabadságomat.
Ajkába harapott, mint egy kicsi lány, és nagy szemeket
meresztett. Megérintette a férfi alkarját, és érezte, milyen
kemények az izmai.
– Nem tudom, hogyan került maga ide, de csak a
gondviselés hozhatott minket össze egymással. Rettenetesen
nagy szükségem van egy derék emberre, aki védelmet
nyújthat nekem.
Christopher lebámult rá. Amit hallott, teljesen felkavarta,
pillanatnyilag azonban csupán arra vágyott, hogy megkapja
az asszonyt; ráadásul világos volt, hogy a nő is viszonozza
iránta való vonzódását.
Érte nyúlt, kibontotta szakadt fűzője szalagjait, és
széthúzta a mellén. Lydia semmiféle erőfeszítést nem tett,
hogy elhúzódjon tőle, ahogy a férfi előrehajolt, aztán egyik
mellbimbóját a szájába vette, és szopni kezdte, miközben
kibontotta a saját övét, és hagyta, hogy a dhótija a földre
essen. Lydia csuklóján még mindig ott volt a bilincs: felemelte
a karját, és áthurkolta a bilincs láncát a férfi fején, amitől
össze lettek kötve. Aztán elindult hátrafelé, és maga után
húzta a férfit, amíg azt nem érezte, hogy a térdhajlata a férfi
ágyának az oldalába ütközik.
– Bánj velem finoman – suttogta, Christopher azonban
alig hallotta őt. Mindkét kezével lenyúlt, és széttárta a nő
szeméremajkait. Mutatóujját mélyen belé dugta: a nő nedves
volt, buja és síkos tapintású. Hanyatt bukfencezett az ágyra,
úgy, hogy magára húzta a férfit is. Széttárta a lábát, és
azonnal érezte, hogy a férfi hímvesszője vakon döfköd felé.
Szerette volna a kezébe fogni és bevezetni magába, de hát
bilincsben volt a keze.
– Tedd be nekem! – suttogta izgatottan a férfi fülébe. -
Gyorsan! Nem tudok tovább várni!
A férfi lenyúlt, a nő pedig érezte, hogy a pénisze
makkjával széttolja a szeméremajkait. – Igen, így! – suttogta
türelmetlenül.
Hirtelen egész fenséges hosszában beléhatolt, és Lydia
felsikoltott ijedtében és önkívületében. Életében először
mindaz a ravaszkodás és kétszínűség, amit hatalmas várként
épített ki magában a világgal szemben, a gyönyör és a kéj
tornyosuló hullámaival egy pillanat alatt darabjaira esett szét,
mint a hulladék és a szemét, amit elsodor magával az ár.
Úgy magával ragadta Christophert a viharba, hogy
ugyanabban a pillanatban értek a csúcsra. A nő kiáltozása
majdnem felért a férfi állatias üvöltéseivel. Aztán, még
mindig hozzá bilincselve, a nő rögvest halálosan mély álomba
zuhant.
Christopher nem tudott aludni. Ott feküdt mellette, és
hosszú hajfürtjeit simogatva próbálta értelmezni azt, amit
Lydiától megtudott.
 Bár Agnes nénikéjéről csak halvány emlékei voltak abból
az időből, mielőtt elhagyta volna Bombayt, el tudta képzelni,
hogy elfogták és Tirakolába hozták. De Sarah Courtney?
Caroline, az anyja igen ritkán beszélt a másik húgáról.
Christopher tizenkét éves korában hallotta először említeni a
nevét. Mikor rákérdezett, az anyja azt mondta neki, hogy
Sarah már sok évvel korábban meghalt Afrikában a férjével,
vagyis a bácsikájával, Tom Courtney-val együtt.
Most azonban úgy tűnt, hogy életben van. Ha pedig ő él,
elképzelhető, hogy esetleg Tom is?
A hold besütött a kis torony ablakán, és megcsillant a
túlsó falnak támasztott Neptun-kardon. Az aranyberakás
ezüstszínben játszott a holdfényben. Lehetséges lenne, hogy
Tom hozta volna a kardot Indiába? Lehet, hogy most is itt
van? És ha igen, mit jelent ez Christopher számára?
Guy gyűlölte Tomot. Christopher gyűlölte Guyt. Azt
jelenti-e ez, hogy a nagybátyjával esetleg egyesíthetik erőiket
az apja ellen? Fel tudja esetleg valahogy használni Sarah-t,
például elviheti Tomhöz az egyezségük részeként? Vagy át
kellene inkább adnia Lydia információit Angriának? Ebből
nagyobb váltságdíj is származhat, és ő még magasabbra
emelkedhet a kalóz megbecsülésében.
A hold lebukott, a csillagok elfordultak, és az ég az ablaka
előtt fényesedni kezdett. Kicsusszant Lydia megbéklyózott
kezének öleléséből, és mereven felállt. Lebámult Lydiára,
akinek olyannyira halvány és puha volt a bőre. Az ágyéka
ismét megrezzent: van idő, végtelen sok idő – mondta magának.
Visszafeküdt mögé. Megfogta a mellét, mire a nő halkan
felnyögött. Megcsókolta a nyakszirtjét, mire a nő hátratolta
meztelen fenekét, egyenest a hasának. Még álmában is a
férfiasságát kereste.
Mély, mennydörgésszerű hang kúszott be az ablakon.
Christopher azonnal talpra szökkent. Messziről hallatszott, de
jobban ismerte ezt a hangot a saját lélegzésénél. Egy távoli
ágyú dörgése volt.
Az ablakhoz lépett, és kikukucskált. Távol, a vár falain
túl, a keskeny szirtfok túloldalán, amely a szárazföldhöz
kötötte Tirakola várát, a nap éppen felemelkedett egy
alacsony domb fölött. És ott azon a távoli dombon zászlók
lobogtak ezer és ezer felemelt dárda hegyén. Egy hatalmas
hadsereg érkezett. A reggeli szélben lobogtak a zászlók,
miközben a lovasok, akik a zászlókat tartották, leállították
lovaikat, és lebámultak Tirakola várára.
Egy hatalmas hadsereg vonult ott.

A vándorok a hegyeken át vezető ösvényeken haladtak.

Az ösvények keskenyek voltak, emiatt a legtöbbször
libasorban mentek, sötét alakokként surrantak a ködben, és
az előttük álló hegy tetejét koronázó hatalmas erőd felé
tartottak.
Tom Courtney vezette őket, Ana és Francis pedig a
nyomában haladt. Utánuk Merridew jött, és a négy másik
tengerész, akik túlélték az Ölyv elsüllyedését. Sok napja úton
voltak már mióta elhagyták Bombayt, előbb a part mentén
haladtak, amíg el nem érték a hegyek lábát és azt az ösvényt,
amely a Nyugati-Ghátokba vezetett.
— Olyan, mint egy királyság egy tündérmeséből, ahol
rettenetes átok sújtja a vidéket – jegyezte meg Francis. Kisfiú
korában falta az Arthur király lovagjairól szóló románcokat,
amelyekre a High Weald-i könyvtárban bukkant. A táj,
amelyen keresztülhaladtak, a Nyugati Országra emlékeztette,
ahol a halászkirály lakott a Grál várában. Röviddel a
monszun után mindennek zölden kellett volna pompáznia,
ehelyett mindenütt kiégett legelők és kopár vidék fogadta
őket. A legtöbb falut elhagyták a lakói: néha három vagy
négy napig is meneteltek anélkül, hogy egy lélekkel is
találkoztak volna, éjjelente pedig alig egy-két tűz fénye törte
meg a sötétséget. Azok, akikkel találkoztak, jórészt
meztelenek voltak, és éheztek. Vályogból készült viskókból
kúsztak elő, hogy megbámulják őket, mikor elhaladtak
mellettük, mint állatok az odúikból. A civilizáció jelenlétére
csupán a minden völgy fölött ott magasodó erődök utaltak,
amelyek úgy gubbasztottak a hegycsúcsokon, akár a
sasfészkek.
– Mi történt itt? – töprengett Francis a vadonban töltött
második reggelen.
– Háború – mondta Ana. – Ez a maráthák királysága. Az
elmúlt harminc évben a Nagy Mogullal küzdöttek a
fennmaradásukén, és drágán megfizettek érte. Most pedig,
hogy már van királyságuk, nem tudnak megegyezni abban,
hogy kinek kellene uralkodnia rajta. Polgárháború gyötri
őket.
Ahogy felmásztak egy úton, amely meredeken kanyargott
egy hegy oldalában, végre elérték Szatara erődjét. A kapunál
őrök állták útjukat. Tom előrelépett. Most már elmúlt az az
idő, mikor el kellett titkolnia kilétét. Lassan és tisztán beszélt,
és néha szünetet tartott, amíg Ana tolmácsolt.
– Thomas Courtney vagyok, Guy Courtney, a bombayi
kormányzó testvére. Azért jöttem, hogy a rádzsával,
Sahudzsíval beszéljek.
Az őrök rezzenéstelen arca alapján nem tudta
megmondani, jelent-e bármit is számukra a neve. De
bevezették őket az erődbe, és beengedték egy helyiségbe, ahol
várniuk kellett, míg a szolgák beljebb mentek a vár területére.
– Mit tudsz erről a rádzsáról? – fordult Tom Anához. – A
királysága romokban hever. Lesz kedve egy újabb
hadakozáshoz?
– Ne becsüld őt alá! – figyelmeztette Ana. – Volt olyan
idő, amikor a Nagy Mogul serege elfoglalta ezt az erődöt is.
Hogy nyomatékosítsa a szándékát, hogy maradni akar, és be
akar rendezkedni ebben a királyságban, a mogul hadvezér a
feleségét és a gyerekeit is idehozta. De Sahudzsí
megostromolta az erődöt. Elfogta a mogul parancsnok
feleségét és lányait, majd egy ágyú torkolatához kötötte őket
a falak alatt. Úgy, hogy a mogul emberei is tisztán láthassák,
ő maga készítette elő a gyújtólyukat, és hagyta, hogy a
lövészei meggyújtsák a lenből készült kanócot.
– És mi történt aztán?
– A mogul parancsnok megadta magát. Sahudzsí
visszaszerezte székhelyét, és azóta is itt él. – Ana lecsapott
egy legyet, amely a karjára szállt. – Azt is hallottam, mestere
annak, hogy az emberekkel azt láttassa magából, amit látni
akarnak. Bármilyen benyomásotok is alakul ki róla, ne
dőljetek be neki.
Elhallgatott, mert a szolgák visszatértek. Guy Courtney
nevének szemmel láthatólag nagy jelentősége volt. Merridew-
t és a többieket hátrahagyva Tomot, Francist és Anát újabb
folyosókon és helyiségeken keresztül a vár legbelső részébe
vezették.
 – Mit jelent ez? – kérdezte Francis suttogva.
– Sahudzsí önbizalmának jele – felelte Tom. – Egy
alacsonyabb rangú ember megpróbált volna azáltal hatást
gyakorolni ránk, hogy hatalmában áll megvárakoztatni
minket.
A fenséges lépcsősor tetején, egy díszesen faragott,
szárnyas ajtón túl a trónterembe léptek. Indiai mértékkel
mérve szerény volt, bár még mindig elég gazdag ahhoz, hogy
minden európai palota zárdának tűnjön mellette. A szoba
közepén egy magas emelvényen udvaroncok és testőrök
gyűrűjében állt a trónus. Mintha tömör aranyból készült
volna, oroszlán- meg tigrisbőrök borították. A rajta ülő férfi
díszes, ezüstszállal, gyöngysorokkal, lazúr- és gránátkővel
kivarrott, elefántcsontszínű selyemköntöst viselt.
Fiatalabb volt, mint amilyenre Tom számított: nem volt
még harminc sem, és ifjúságát csak még jobban
kihangsúlyozta simára borotvált arca. Egyenesen és feszesen
ült, mint aki tisztában van a hatással, melyet rájuk gyakorol,
és büszke birtokára. Végigmérte három látogatóját. Tekintete
kiismerhetetlen volt. Az egyetlen hangot a nyaka körül
zsinóron függő fenséges gyöngyök adták, melyek
összekoccantak, ahogy Sahudzsí az ujjai között morzsolgatta
őket.
– Ön Courtney kormányzó testvére – törte meg végül a
csendet. Ez kijelentés volt, és nem kérdés. Portugálul beszélt,
amely lingua francaként szolgált India és Európa között. Tom
valamennyire megtanulta ezt azoktól a portugál telepesektől,
akikkel Mozambikban és Szophalában üzletelt, Afrika keleti
partján, de hagyta Anát tolmácsolni. Nem akart semmi
félreértést.
 – Guy Courtney ikertestvére vagyok.
– A firmán miatt küldött, amit szeretne tőlem megkapni? –
vetette fel Sahudzsí.
– Most nem a testvérem ügyében járok el – vallotta be
Tom. – Azért jöttem, hogy tegyek egy ajánlatot, amivel fölébe
kerekedhet.
A rádzsa összevonta szemöldökét.
– Ha maga Guy Courtney testvére, hogyan akarhatja
elárulni őt? – Tomnak eszébe jutott, amit Anától a maráthák
polgárháborújáról megtudott, hogy hogyan próbálta meg
Sahudzsí nagynénje kicsavarni kezéből a saját királyságát.
– Azt hittem, meg fogja érteni, felség, hogy egy család
különböző ágai nem mindig működnek együtt nagy
egyetértésben.
Tom türelmesen várt, míg Ana fordított. Azon
gondolkozott, talán túl messzire ment, talán megneheztel
ezért a rádzsa, de a szeme nem árult el semmit. Sahudzsí egy
darabig kifejezéstelenül bámult rá, aztán előrehajolt a trónján.
– Valójában miért jött hozzám?
– Négyszemközt szeretnék beszélni önnel – mondta Tom
merészen. Tudta, hogy a trónterem csupán politikai színpad,
az igazi tárgyalások nem itt zajlanak.
Sahudzsí csücsörített az ajkával. Aztán szó nélkül felállt,
és lelépett a trónról. Az udvaroncok szétváltak előtte: egy ajtó
nyílt meg a szemközti falban. Tom és a többiek követték.
Kiléptek egy magas kőerkélyre, amely a völgyre nézett.
Tomnak eszébe jutott Ana története a mogul tábornok
családjáról. Vajon ott állhatott, és onnan nézhette, ahogy a
gyerekeit az ágyúk szájához kötözik? Vajon a kiáltozásaik
elég magasra értek ahhoz, hogy itt is hallja őket?
 Az őrök magukra hagyták őket, és visszavonultak a
trónterembe, majd becsukták mögöttük az ajtókat. Csak a szél
hangja hallatszott a hegyek között, meg a Rádzsa
gyöngyeinek csilingelése.
– Miért akarja elárulni a saját testvérét? – tette fel a
kérdést Sahudzsí hangjában az ítélkezés bármi jele nélkül,
olyan nyugodtan, mintha Tom egészsége felől érdeklődne.
– Azt hiszem, van egy közös ellenségünk.
– Courtney kormányzó nekem nem az ellenségem.
– Angriáról beszélek, a kalózról. Zaklatja felséged hajóit,
és rettegésben tartja királysága partjait. Ráadásul szövetkezett
ön ellen az anyósával.
Sahudzsí egészen leheletnyit bólintott.
– Angria elrabolta a feleségemet és a testvérét – folytatta
Tom. – Tirakolában, a várában tartja őket fogva.
Sahudzsí arcán düh villant át – ez volt az első érzelem,
amelyet kimutatott.
– Tirakola az én váram – mondta.
– Ezért jöttünk önhöz – tette hozzá gyorsan Tom. – Ön a
várát óhajtja visszaszerezni. Én a családomat akarom.
Tom nem tudta megmondani, hogy Sahudzsínak feltá-
madt-e ettől az érdeklődése, vagy inkább meg van-e sértve.
– A testvérem, Guy szerződést akar kötni önnel – mondta
Tom. – Közben hagyja, hogy Angria büntetlenül
garázdálkodjon, hogy ön kénytelen legyen tárgyalni. Ha
viszont kikergetnénk Angriát Tirakolából, azzal megtörnénk
a hatalmát, ön pedig előnyre tenne szert Guyjal szemben.
Ezenfelül a várát is visszaszerezné.
– Miért mondja ezt nekem? – kérdezte Sahudzsí.
– Mert Angria váltságdíjért még odaadta volna a túszokat,
Guy azonban nem volt hajlandó kifizetni a váltságdíjat – szólt
közbe Francis hevesen. – Csupán önnek van hatalma
elragadni Angriától Tirakolát, és kiszabadítani a családunkat.
Tom intő pillantást vetett Francisre, bár Sahudzsí semmi
jelét sem mutatta, hogy megsértődött volna.
– Miért gondolják, hogy ha hatalmamban állna elfoglalni
Tirakolát, már nem tettem volna meg? – Lebámult a hegyről,
oda, ahol a völgy fölött még mindig köd kavargott. – Hadd
magyarázzak el valamit maguknak a királyságommal
kapcsolatban – folytatta. – A földeken, amiken
keresztülmentek, mikor idejöttek, láttak bármiféle terményt?
Tom és Francis megcsóválta a fejét.
Sahudzsí folytatta.
– Miért is szántson és vessen az ember, ha a földesura
nem képes megvédeni a faluját? Egykor régen ez egy gazdag
királyság volt. Most a parasztok csak olyasmivel
gazdálkodnak, amit magukkal tudnak vinni, ha menekülniük
kell a dzsungelbe. A nagyapám, Sivadzsí csattrapati harminc
évig harcolt a mogulokkal ezért az országért. Mikor meghalt,
a nagynéném a saját fiát kiáltotta ki királynak, mikor pedig
igazából nekem járt a trón. A Nagy Mogul mostanra már
meghalt, és a birodalmában fejetlenség uralkodik, mi
azonban nem lehetünk békében, mert egymással harcolunk.
Bhalerainak, a „dárda uralmának” nevezzük ezt. Minden
helyi kis főnök harcosnak képzeli magát. Saját csapatokat
gyűjtenek, és egymással verekszenek a morzsákért. Vannak
olyan helyek, ahol kevesebb tekintélyem van, mint a
legalacsonyabb patilnak, vagyis a falufőnöknek.
Felvett egy kilazult kődarabot a mellvédről, aztán
elengedte és hagyta, hogy leessen a mélységbe, amely fölött
álltak.
– Amióta csak a nagyapám belefogott a háborújába, a
mogulok egyszerűen úgy tekintettek ránk, hogy banditák
vagyunk. Úgy hívtak minket, hogy „patkányok a padláson”.
Láttam már olyat, hogy a patkányok, ha nincs mást enniük,
felfalják egymást. Talán a moguloknak igaza volt, mert azok
is vagyunk. – Egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját, és
nem hagyta, hogy bármilyen érzelemtől is megváltozzon.
– A világ leghatalmasabb birodalma felett arattak
győzelmet – jegyezte meg Tom.
– Látott már valaha mogul lovas katonát? – Sahudzsí nem
is várta meg a választ. – Az ő lovaik a létező legnagyobb és
legerősebb hátaslovak. Külön tenyésztik őket, mert a lovas
katonának és a páncéljának hatalmas súlya van. A mi lovaink
kicsiny, könnyű léptű jószágok, akik a hegyi ösvényekre és
gyors vágtákra termettek. Soha sem álltunk ki szemtől
szembe a mogulokkal. Ha sereget küldtek ellenünk, hagytuk
hogy felvonuljanak, aztán elvágtuk az utánpótlási vonalaikat.
Ha megostromolták az erődeinket, beengedtük őket, aztán
felégettük a terményt, és lemészároltuk a saját jószágainkat,
hogy a megszállók éhezzenek. Mi így háborúzunk. Egy
Tirakolához hasonló erőddel szemben darabokra törnénk
magunkat.
– Hát nincs önben szánalom? – ellenkezett dühösen
Francis. – A nagynéném már most hetek óta sínylődik
azoknak a kalózoknak a markában. Hagyná, hogy abban a
tömlöcben pusztuljon el?
Sahudzsí rezzenéstelen ábrázattal tekintett rá.
– Kisfiúkoromban túszként a Nagy Mogul udvarába
küldtek. Ott töltöttem az egész gyerekkoromat. Minden
reggel azon töprengve ébredtem, vajon lemészárolnak-e
engem az őrök; és minden este úgy feküdtem le, hogy nem
voltam benne biztos, látom-e még a hajnalt?
– Ezt nem tudtam – Francis megszégyenülten sütötte le a
szemét.
– Tizenegy éves voltam, mikor a Nagy Mogul foglyul
ejtette az apámat. Apám nem volt hajlandó tisztelegni előtte,
ezért a Mogul egy falka vadászebbel tépette darabokra. Végig
kellett néznem. Aztán a jobbján kellett ülnöm az ezt
megünneplő lakomán. Tehát, mint látod, tudom, mit jelent
rabnak lenni.
Francis bocsánatkérést dörmögött. Tom együttérzőleg
hajtotta le a fejét. Most már megértette, miért tud Sahudzsí
olyan hidegvérű nyugalommal beszélni királysága
pusztulásáról. Mivel túszként nőtt fel, és úgy, hogy a kard
mindig csupán néhány hüvelyknyire volt a nyakától,
nyilvánvalóan megtanulta olyan mélyre elásni az érzelmeit,
hogy talán soha sem jönnek fel a felszínre.
– Nem együttérzést kérek – kezdte Tom. Sahudzsí
szemében felszikrázott a türelmetlenség. – De azt hiszem,
összetalálkoztak az érdekeink.
Ana bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Angria kalóz az ön nagynénjét és az ő trónbitorló fiát
támogatja az önök polgárháborújában. Ha valaha is
egyesíteni akarja a királyságát, először is Angriát kell
elpusztítania.
– Apám kifárasztotta a mogulokat. Én is ugyanígy, vagyis
kifárasztással fogom legyőzni Angriát, mivel Tirakola
bevehetetlen.
Tom keserűen felmordult.
 – Mindenki ezt mondja, akivel találkozom? Megtámadta
már valaha valaki ezt a várat?
– Olyanvalaki még biztos nem, aki életben maradt volna,
hogy beszámoljon róla – felelte Sahudzsí egészen halvány
mosollyal az arcán.
– Adjon nekem sereget, és én kinyitom ön és a családom
előtt az erődöt – mondta Tom egyszerűen.
– Hallottam, hogy nagy tapasztalata van abban, hogy ki-
álljon egy ostromot. De olyan biztos abban, hogy véghez is
tud vinni egyet?
Tom látta, hogy néz rá Sahudzsí, és végre kezdte felmérni,
milyen ember is. Brindzsoan ostroma innen több száz
mérföldnyire zajlott, egy távoli országban, és álnéven volt ott,
Sahudzsí mégis tud róla, és azt is tudja, hogy Tom ott volt,
bár még csak ma reggel érkezett. Nem tehetett róla, de ez jó
benyomást tett rá. Megkérdezte tehát:
– Hallott ön valaha egy másik kalózról, akit Al-Aufnak
hívtak?
– A „Kegyetlen” – fordította Sahudzsí arabból minden
erőfeszítés nélkül. Mivel a mogul udvarban nőtt fel,
nyilvánvalóan folyékonyan megtanulta a nyelvet. – Bevallom,
nem.
– Ez azért van, mert sok évvel ezelőtt meghalt. Életében ő
volt az Indiai-óceán legrettegettebb kalóza. Még a Kelet-indiai
Társaság nagy hajói sem voltak tőle biztonságban. A Flor de
la Mar szigetén lévő hatalmas erődből indulva fosztogatta a
hajókat, amelyet hatalmas ágyúk és ezer kalózból álló
helyőrség védett. Az emberek arra is azt mondták, hogy
bevehetetlen. Apámmal azonban felégettük a flottáját, és
behatoltunk az erődbe. Én magam metszettem le Al-Auf fejét
a válláról.
Hal Courtney-nak ez volt az utolsó csatája. Abban a
robbanásban vesztette el a lábát, amely kinyitotta a kaput, és
hamarosan elüszkösödött a sebe. Tom azonban erről nem tett
említést.
Sahudzsí háta mögött egy napsugár hatolt át a felhőkön,
és megvilágította a ködöt, olyan volt, mint mikor az ágyútűz
felragyog a csata füstjében. Tom a rádzsára pillantott, de sima
arca semmit sem árult el.
Úgy tűnt, valami elhatározásra jut. Felsóhajtott, és
átkiáltott Tom válla fölött. Tom megfordult, és vagy fél tucat
udvaroncot látott az erkély végében állni, bár biztos volt
benne, hogy korábban nem voltak ott. A szolgák meghajoltak,
és intettek Tomnak meg a társainak, hogy kövessék őket. A
megbeszélés nyilvánvalóan véget ért.
– Mit mondott? – kérdezte Francis Anától, mikor
visszavezették őket a palotába.
– Bejelentette, hogy vadászatot rendez.
Francis megtorpant a folyosón.
– Háborúzni jöttünk, nem vadászni – vetette ellen.
– Te ezt nem érted – mondta Ana. – Az egyik az
előkészület a másikra. A rádzsa elgondolkozik a
felvetéseteken, de több lehetőséget hagy nyitva magának.
Amikor a főurakat összehívja a vadászatra, mindenki
magával hozza csatlósait, parancsnokait és fegyvereit.
Összehívja a seregét anélkül, hogy elkötelezné magát a
háború mellett. Azonkívül a sikeres vadászat jó előjel lehet a
csata kilátásaira nézve.
– És ha a vadászat sikertelen lesz?
Ana felsóhajtott.
 – Imádkozzunk, hogy ne úgy legyen!

Az elkövetkező néhány nap során onnan, ahol Sahudzsí

elszállásolta őket a palotában, több tucat felfegyverzett
csapatot követtek szemmel, ahogy felmásztak a hegyoldalra
vezető csúszós úton. A vár hamarosan hatalmas sereg zajától
visszhangzott, miközben elefántok tülköltek a szirt alatt lévő
istállókban, és lovak ugrándoztak és ficánkoltak a
karámokban.
Tom morcos volt a késlekedés miatt. Sahudzsí bőkezű
vendéglátó volt: bőségesen küldött nekik enni- és innivalót,
ezeket gyönyörű, hívogató mosolyú cselédek szolgálták fel.
Courtney-éknak azonban nem volt szabad a palota területét
elhagyniuk. Tom elküldte a szolgálólányokat, és órákat töltött
az ablaknál azzal, hogy a sereg gyülekezését figyelte. Ha ebbe
belefáradt, sakkoztak. Francis tűrhető játékos volt, Tom
viszont gyerekkora óta játszott, ezért a harc java Ana és közte
zajlott.
– Bár ilyen egyszerű lenne a valóságban is elfoglalni egy
várat – mondta Ana, miközben levette Tom bástyáját a
tábláról. Az összes figurát elefántcsontból faragták,
csodálatos részletességgel, és távolról sem voltak
hasonlíthatóak azokhoz, amelyekkel Tom korábban játszott.
A figurák istenek vagy katonák elefántjait formázták
díszesebbnél díszesebb rangjelzésekkel.
Tom azzal vágott vissza, hogy vezérével gyorsan
támadott. Egymás után levett két gyalogot, egy futót meg egy
bástyát. Akkor vette csak észre, hogy a királya védtelen.
– Úgy játszol, mint egy angol – mondta Ana jót derülve. –
 Mint minden kalapos. Berontasz, és nem félsz a
következményektől. Az indiai módszer az, hogy türelemmel
kell várni. – Felvette a huszárt, megcsókolta, és leütötte vele a
vezért.
– A türelem szánalmas dolog – mondta neki Tom. A
futója végigszánkázott a pályán egy olyan mezőre, melyet
előtte a huszár védett, és megtámadta a lány királyát, úgy,
hogy nem volt számára menekülő út.
– Sakk-matt – mosolygott rá.

A vadászat reggelén Sahudzsí emberei értük jöttek, és

gyaloghintókon elvitték őket a hegytől néhány mérföldnyire,
be a dzsungelbe, Sahudzsí vadászrezidenciájára, amely egy
sokemeletes pagoda volt egy fallal körülvett kertben egy
tiszta vizű tó partján.
Kisfiúkorában Tom is, Francis is sokat vadászott a High
Weald-i birtokon. A dolog menete ismerős volt: a hajtők
gyülekezése, a kürtök hangja, a levegőben vibráló izgalom,
ahogy a vadászok összegyűlnek. Ez azonban más méretekben
zajlott, mint bármi, amiben korábban részük volt. A hajtők
több százan voltak. Zenészek játszottak kürtökön meg húros
hangszereken, a szolgálók fahéjjal fűszerezett arakot kínáltak
csészében, és datolyás és mandulás tálcákat hordtak körbe.
Az elefántok nyugodtan álltak, és hatalmas levélcsomókat
rágcsáltak, amelyekkel gondozóik etették őket. A hátukon
gazdagon díszített páholyokat vittek, amelyekről Ana azt
mondta nekik, hogy havdának hívják őket.
– Így fogunk kilovagolni – mondta.
Francis felbámult a hatalmas állatokra.
 – Biztonságos?
– Határozottan biztonságosabb, mint szemtől szembe
kerülni egy tigrissel – nyugtatta meg a lány.
A hajtók botokkal és kis baltákkal felfegyverkezve
csapatostul vonultak be az erdőbe. A többiek várakoztak,
közben telt a reggel. A zenészek már abbahagyták a játékot: a
nevetés és a fecsegés néhány alkalommal csendes
beszélgetéssé halkult. Az egyetlen hang az volt, ahogy az
elefántok a leveleken csámcsogtak. Minden vadász az erdőt
leste, és várakozón hallgatózott.
– Nem kellene nyeregbe szállnunk, és üldözőbe vennünk
a tigrist? – töprengett Francis.
Ana feltette a rádzsának ezt a kérdést.
– Nem lehet egyszerűen behatolni a dzsungelbe és ott
megkeresni egy tigrist – magyarázta a rádzsa. – Ki kell
csalogatni. Az embereim az erdőben különböző helyeken
vízibivalyokat pányváztak ki. Ha jön egy tigris, hogy
megegye az egyiket, majd értesítenek minket, és akkor mi is
odamegyünk.
Sahudzsí aznap reggel vidámabb és oldottabb
hangulatban volt, mint a palotában. Bár ugyanolyan
méltóságteljesen viselkedett, látszott rajta, milyen örömet és
izgalmat szerez neki a vadászat. Tom el tudta képzelni,
milyen vonzó lehet az erdő szabadsága, ember és vad
egyszerű szembenállása, illetve az üldözés egy olyan ember
számára, aki több mint a fél életét nemes fogolyként töltötte.
Ekkor egy hírnök érkezett futva a vadászkastély előtti
tisztásra. Szakadt róla az izzadság, és lihegve kapkodott
levegő után. Amint kinyögte üzenetét, térdre roskadt.
Sahudzsí vendégeihez fordult, arca ragyogni kezdett az
izgalomtól. A szolgák már készítették is az elefántokat és a
puskákat, és megtették az utolsó előkészületeket.
– A tigris már ölt! – kiáltozták egymásnak.
Tom már nem is tudta, hány elefántot ölt meg, de most
fordult elő először, hogy lovagolt egyen. Ez az indiai elefánt
kisebb volt ugyan, mint a nagy afrikai elefántok, amikhez
szokva volt, de így is fenséges teremtés volt: hatalmas bika,
akinek szeme közé bíbor kasztjelvényt festettek, ami bölcs,
majdnem emberi kinézetet kölcsönzött neki. Tom azon kapta
magát, hogy az agyarait méricskéli, és azt számolgatja,
mennyit lehetne értük kapni Fokvárosban.
A mahut, a hajcsár, megsimogatta az elefánt oldalát, mire
az letérdelt. Tom fellépett az állat kinyújtott hátsó lábára,
aztán a fenekére, végül pedig be a havdába. Egy kisfiú
mászott még be, akinél egy pár remek, ezüsttel díszített kovás
puska volt. Tom bekukucskált a csőbe, és látta, hogy
átalakították, hogy gyorsabb és pontosabb legyen.
A mahut átbucskázott az elefánt fején, mint egy akrobata, -
a nyakába telepedett, térdét pedig a jószág füle mögött
helyezte el. Magas dallamos hangon hirtelen parancsot adott,
mire az elefánt nehézkesen felállt. Tom hátrapillantott, és
látta, hogy Francis és Ana már felmászott a saját állatára, míg
elöl a rádzsa haladt egy fenséges havdában, amelynek a fája
aranyozott volt, ernyője pedig aranyszövet.
Tom hamar megszokta az elefánt ringatózó járását, ahogy
a dzsungelben lépdelt. Csodálta az ügyességét. Ha úgy nézett
ki, hogy egy ág beleakad a havdába, az elefánt felnyúlt az
ormányával, és letörte. Néha, ha az út túl szűk lett, teljes fákat
döntött ki, hogy szélesebb ösvényt csináljon. Ha az út
mocsarassá vált, lehajtotta a fejét, és az ormányával
végigtapogatta a földet, hogy hova a legbiztonságosabb lépni.
Néhány mérföld után egy hegygerincen átkelve egy
vízmosáshoz értek, amely egy kiszáradt folyómederben
alakult ki.
Még vagy egy mérföldön át követték ezt az utat, ahogy a
dzsungelén keresztül kanyargóit. A folyó homokjának
sarából Tom sokféle állat nyomát olvasta ki. A fákon majmok
visongtak és szarvasok jártak a vízmosás partján. Alacsonyan
a fejük fölött egy csapat páva szállt el, nyakuk élénk
zafírkéken csillogott a napsütésben. Ettől a látványtól Tom
szívébe belehasított a fájdalom, mert a pávák színe erősen
emlékeztette a Neptun-kard markolatgombjában lévő
drágakőre.
A rádzsa megálljt parancsolt ott, ahol a kiszáradt patak a
folyómederrel találkozott. Az elefántok letérdeltek, és a
vadász-társaság leszállt. Tom kinyújtóztatta a lábát, és
körbepillantott – az aljnövényzetet pásztázta, vajon látja-e
bármi nyomát is a vadnak.
Sahudzsínak semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Vadászott már tigrisre? – kérdezte Anán keresztül.
– Oroszlánra vadásztam.
Sahudzsi bólintott.
– Láttam oroszlánokat. A Nagy Mogul szórakozásból
tartotta őket Delhiben, az udvarban. De a tigris veszélyesebb.
Nagyobb, erősebb és vadabb. Az oroszlán falkában vadászik,
a tigris azonban egyedül, ezért erősebbnek és ravaszabbnak
kell lennie. Láttam már olyat, hogy egy tigris megölt egy
bivalyt, és úgy kapta fel a szájával, mint amikor egy macska
visz egy egeret.
Látta Tom hitetlenkedő arckifejezését.
 – Egyszer Delhiben a mogul rendezett egy tigris-oroszlán
párharcot. Az egész palota erről beszélt: mindenki eljött nagy
izgalmában, hogy szemtanúja legyen ennek a viadalnak.
Mikor szabadon engedték a vadállatokat, a küzdőtéren
mindenki talpra ugrott.
– És mi történt? – kérdezte Francis.
– A tigris mancsának egyetlen csapásával megölte az
oroszlánt. A karmával elvágta a nyakán az artériát, mire az
elvérzett. – Tom ismét észrevette Sahudzsín azt az alig
észrevehető kísérteties mosolyt, az érzelemnek azt a
legnagyobb kifejezését, amit megengedett magának. – A
császár dühöngött. Még soha sem látott ennyi csalódott ámirt
és dzsagirdart.
Miközben beszélt, a szolgák kioldották a királyi havda
szíjait, és leemelték az elefánt hátáról. Az egészet, úgy, ahogy
volt, egy magas fához vitték, ahol köteleket szereltek fel, és
tíz láb magasra felemelték a levegőbe, hogy az ágakra tegyék.
Egy létrát állítottak fel mellette.
– Ez lesz a mahanunk – monda Sahudzsí –, vagyis a
leshelyünk.
Felmásztak a létrán. A szolgák két havdát húztak fel
egymás mellé, az egyiket Tomnak és Sahudzsínak, a másikat
pedig Francisnek és Anának. A puskavivők meg a többi
szolga mögöttük kucorgott az ágakon, és valamennyien
folyamatosan pásztázták a dzsungelt a magaslesről.
– A tigris szereti a víz útját követni – magyarázta
Sahudzsí. Arra a helyre mutatott a túlparton, ahol a patak a
folyóba ömlött. – Ha a hajtók jól terelik, ott fog kijönni.
Tom kezdte megérteni, miért olyan remek előkészület a
vadászat a háborúra. Mivel több mint nyolcszáz ember
szóródott szét a dzsungel több négyzetmérföldnyi területén,
és láthatatlan zsákmányra vadászott, a kapcsolattartás
mindennél fontosabb fontos volt. Ha a hajtók sorának egy
része túl gyorsan vagy túl lassan mozogna, akkor rés
támadna, amelyen átcsusszanhat a tigris. Ha a tigris irányt
változtat, az egész sornak meg kell fordulnia. Egymás
kölcsönös megértése, ami ilyenkor kialakul, a gyakorlottság
abban, hogy parancsokat adjanak át a különböző
parancsnokok között és hogy az osztagokkal
manőverezzenek, mindez a csatában felbecsülhetetlenül sokat
számít.
A mahutok elvezették az elefántokat.
– A hajtókhöz csatlakoznak – magyarázta Sahudzsí. -Be
vannak idomítva, hogy ágakat vegyenek az ormányukba, és a
fákhoz csapkodják őket, amivel olyan zajt csapnak, ami
megijeszti a tigrist.
Letelepedtek és vártak. Az erdő zengett a madarak
szimfóniájától. Körülöttük rovarok döngtek, vagy a bőrükön
mászkáltak. Tom igyekezett a lehető legmozdulatlanabb
maradni. A folyómederben egy nigai, egy kistestű antilop
legelészett. Célba vette a puskájával, de nem pazarolta rá a
golyót.
– Van egy másik, régebbi történetem is Angriáról –
mondta hirtelen Sahudzsí. – Talán hallott róla.
Tom megrázta a fejét.
– Mielőtt Angria kalóz lett, az én hadiflottám kapitánya
volt. Mivel a mogulok a szárazon igencsak szorongattak
minket, a tenger volt az egyetlen menedékünk, és
létfontosságú számunkra az utánpótlás és a kommunikáció
miatt. Aztán, mikor a legnagyobb szükségünk volt rá, Angria
meglátta a lehetőséget. Fellázadt, elvitte a hajókat és a
legénységet, aztán leverte a tirakolai helyőrséget. Onnan
prédálta a partjainkat, foglalta el az erődjeinket, és fogta el a
hajóinkat, miközben minket túlzottan szorongattak ahhoz a
mogulok, hogy teljes erőből visszavágjunk neki. Úgy hittem,
soha sem tudok megbocsátani neki, mert kapzsiságában
majdnem elpusztította a királyságunkat, hogy létrehozza a
tengeren a saját, törvényen kívüli birodalmát.
Sahudzsí ujjával a puskatuson dobolt.
– Mégis hajlandó voltam megbocsátani. A királyság
érdekében félretettem volna a mi vitánkat. Fegyverszüneti
zászló alatt békét kérve követeket küldtem. Tudja, mit
csinált?
Még az emléktől is el sápadt az arca a haragtól.
– Visszaküldte az embereimet. Megvakította őket, és
megbillogozta a homlokukat a jelvényével. Olyan mélyen,
hogy a jel a koponyacsontjukba is beleégett. Olyan mélyen
megégette őket, hogy az agyuk is megsérült, és ismét
olyanokká lettek, mint a kicsi gyerekek: nem tudtak beszélni
és nem voltak szobatiszták, úgyhogy bepiszkították a
ruhájukat.
Tom megpróbált nem belegondolni, hogy Sarah és Agnes
egy ilyen ember karmai között van.
– Örvendene a szívem, ha látnám, ahogy elefántok
tapossák el Angriát – folytatta Sahudzsí ahogy a Nagy Mogul
végeztette ki néha a foglyait Delhiben. Önökkel azonban
őszinte leszek. Önök engem arany trónon látnak, udvaroncok
százainak gyűrűjében, és azt hiszik, nagy ember vagyok.
Öklével a mellkasára csapott.
– És az is vagyok! Felvettem a szent fonalat, és én vagyok
a maráthák csattrapatija, vagyis császára. És mégis… – Arcán
gyászos kifejezés suhant keresztül. – A palotámon kívül nem
akkora a hatalmam, amekkorának lennie kellene. A
polgárháborúban nem veszíthetem el egyetlen hozzám
csatlakozott ember hűségét sem. Ha megtámadom Tirakolát,
és nem járok sikerrel, az halálos csapást jelent a
tekintélyemre.
– Guy Courtney ugyanígy érvel – mondta Francis. –
Inkább akarja, hogy az emberek azt higgyék róla, hogy erős,
minthogy kockára tegye a méltóságát azzal, hogy be is
bizonyítja, hogy az.
Hevesen beszélt, Sahudzsí azonban nem sértődött meg.
– Ha idősebb leszel, majd megérted, hogy a hatalom
látszata néha többet ér, mint maga a hatalom.
– De ha az embernek van hatalma, és nem használja,
akkor az egyáltalán nem is hatalom – mondta Tom.
Sahudzsí nem felelt. A dzsungel félhomályából valami új
hang hallatszott, egy mindent átható csörömpölés és
csattogás, mintha ezer kovács kalapácsa csattanna az üllőkön.
Tom azon töprengett, nem valami ismeretlen madárfajta-e.
Aztán Sahudzsí reakciójából rájött, hogy nyilván attól van ez
a zaj, mert a hajtók a baltáik fejét csapkodják egymáshoz,
hogy a macan felé tereljék a tigrist. Tom számára ez csupán zaj
volt, de abból, ahogy Sahudzsí fülelt, látta, hogy a rádzsa
pontosan követi a hangot, és azon gondolkodik, hol tart a
vadászat.
Tőlük balra tapsolás és kiáltozás támadt. A megállítok
voltak, a fák tetejére felküldött emberek, akiknek az volta
feladata, hogy megakadályozzák, hogy a tigris irányt
változtasson. Sahudzsí átvett egy puskát a
fegyverhordozójától. Tom, Francis és Ana ugyanígy
cselekedett. Mindannyian érezték, hogy a vadászat izgalma
egyre fokozódik a vérükben.
Dühödt üvöltés visszhangzott az erdőn át. A megállítók
egyre nagyobb zajt csaptak, ahogy visszaszorították a tigrist a
folyómeder és a rá váró puskák irányába. Mint az arany
napsugár villanása, úgy tört elő a tigris a fedezékből. Egy
pillanatra Tom megfeledkezett a kezében tartott puskáról, és
elcsodálkozott a szépségén. Hatalmas állat volt, amely túl
gyorsan mozgott még ahhoz is, hogy akár csak vaktában
megpróbálja kitalálni, mekkora. Sokkal nagyobb volt a
legnagyobb oroszlánnál is, amelyet Afrikában valaha látott.
Egy tisztáson át futott nagy ugrásokkal az erdőben, mely
nem volt húsz lépésre sem onnan, ahol álltak, és felmordult,
mikor meglátta az útjában álló embereket. Körbefordult. A
feje körül a fehér szőrzet felállt, és felborzolódott. Szemfoga
csillogott, ahogy ordított.
Még ilyen közelről is nehéz volt lelőni, de a rádzsa tüzelt.
Tom látta, hogy a golyó eltalálja a tigrist, de nem olyan
helyen, ami halálos lett volna, hanem hátul a lapocka mögött.
A nehéz golyótól az állat felbukott. De ugyanazzal a
mozdulattal visszaszökkent négy lábra, és látszólag még csak
meg sem torpanva továbbfutott. Tom és Francis mindketten
egyszerre lőttek, a tigris azonban olyan gyorsan mozgott,
hogy a golyójuk mindössze port és száraz leveleket vert fel
néhány lábnyira mögötte. A tigris elérte az erdő szélét, majd
eltűnt a sűrű növényzetben.
Sahudzsí saját biztonságával nem törődve leugrott a fáról,
és arra a helyre szaladt, ahol eltalálta a tigrist. Vérnyomot
keresve pásztázta a földet.
 – Megsebesült – jelentette ki –, de nem halt meg. Ilyenkor
a legveszedelmesebb.
– Most mit csinálunk? – tudakolta Tom.
– A tigris szomjas lesz, az üldözés és az általam okozott
sérülés miatt. Van egy víznyelő, nem messze innen. Azt
hiszem, oda megyünk.
Mielőtt Ana még befejezhette volna a tolmácsolást, a
mahutok már előhozták az elefántokat. Nem volt idő
felszerelni a havdákat. Valamennyien felmásztak az elefántok
hátára, összehajtott takarókra ültek, és a páholyok
leszorítására szolgáló szíjakba kapaszkodtak, miközben az
elefántok elindultak.
Kis idő múlva a vízmosás széles rétté tágult, amelynek
magas füve az elefántok hasát súrolta. Az állat hátán Tom
úgy érezte magát, mintha egy olyan hajón ülne, amely a
háborgó tengeren halad. Megragadta kanócos puskáját, és
vér- vagy mancsnyomok után kutatva pásztázta a földet.
Tudta, hogy magát a tigrist nem lehet majd látni. A csíkok
rajzolata majdnem tökéletesen beleolvadt a magas fűbe.
Az egyik vadász, aki az elefántok előtt szaladt, kiabált
valamit és a földre mutatott anélkül, hogy lassított volna.
– Megtalálta a tigris nyomát – kiáltotta Ana.
A mahutok arra ösztökélték az elefántokat, hogy
gyorsabban haladjanak. A füvet hamarosan csupasz föld
váltotta fel, melyet már sok pata és mancs taposott össze.
Tom még magasan az elefánt hátáról is ki tudta venni a tigris
nyomát. A talajvíz lassan szivárgott a mancsa nyomán
maradt horpadásba, és az állat vérezni kezdett. Élénk
vérfoltok csillogtak a napon, olyanok, mint a rubint.
– Ereje teljében lévő hím, körülbelül tizennégy éves. De a
bal mellső lábán hiányzik egy ujja – töprengett halkan
Sahudzsí, Ana pedig fordított.
Tom elismerően biccentett fejével a rádzsa felé. Hogy
ennyi mindent meg tud mondani egy futó pillantásból, amit
az elefánt hátának magasából odavetett, kiváló
vadásztudásának bizonyítéka volt.
A nyomok egy sáros gödör szélén értek véget, amely félig
tele volt vízzel. Egy magányos, csupasz fáról egy kányapár
figyelt. A tigrisnek nyomát sem lehetett látni.
Tomnak minden idegszála bizsergett a várakozástól. A
vadászat mindent elsöprő izgalma volt ez, amely azóta a
szenvedélye volt, hogy apja először adott puskát a kezébe.
A tigrisnek a közelben kell lennie. Az elefántok már
szagot fogtak. Idegesen rángatóztak és toporogtak, közben
ormányukkal fújtattak. A mozgás miatt a pontos célzás
jóformán lehetetlenné vált volna. A rádzsa lecsusszant a
földre, Tom és Francis követte őt.
Sahudzsí a vadászaival tanácskozott.
– Van egy másik vízmosás, kicsit északabbra – fordított
Ana –, ami egy szurdokon át a keskeny völgybe vezet. Lehet,
hogy a tigris megpróbál arra menni, hogy kikerülje a hajtókát.
Miközben beszéltek, a hajtők lassan elkezdték beérni őket,
és perceken belül több mint száz félmeztelen ember tolongott
a tisztáson, botokkal és bozótvágó késekkel felfegyverkezve.
A rádzsa elefántja megszomjazott. Figyelmeztetés nélkül
a pocsolya szélére sétált, és elkezdte felszívni a vizet az
ormányán keresztül. A mahut kiabált valamit, és megrántotta
a kötelet, mire még több szolga tömörült köréje, a jószág
azonban nem mozdult. A jelenet mindenkinek elterelte a
figyelmét, és odafordultak, hogy lássák, mi történik.
 A tigris ezt a pillanatot használta ki arra, hogy
megtámadja kínzóit. Eddig egy alacsony cserjésben bújt meg.
A cserjék csupán térdig értek, és olyan vékonyak voltak, hogy
Tom alig tudta elhinni, hogy egy ekkora lényt ilyen
hatékonyan el tudott rejteni. Ilyen halálos gyorsaságot még az
afrikai oroszlántól sem látott. Vicsorgó állkapoccsal és
szétálló fehér bajusszal rontott nekik. Farkát a háta fölé
görbítve tartotta, mint egy kardot. Hatalmas mancsai akkorák
voltak, mint egy levesestányér. Karmait kieresztette és
minden egyes ugrásnál nagy darabokat szakított ki velük a
földből. Leütötte az egyik mahutot, belemart a nyakszirtjébe,
majd mikor az elterült, szétharapta a csigolyáit, és azonnal
megölte.
A tigris azonban nem nézegette hosszasan az alatta fekvő
tetemet. A következő ugrással egy másik menekülő emberre
támadt, és egy olyan harapással ölte meg, mely letépte a feje
tetejét, aztán pedig leterített még egy embert, és még egyet.
Teljes fejetlenség uralkodott a réten, az emberek összevissza
szaladgáltak és kiabáltak, az elefántok pedig trombitáltak és
visítoz-tak, fellöktek és eltapostak mindenkit, aki az útjukba
került.
Tom oldalra szaladva megpróbált tiszta területet találni a
tüzeléshez, a felbolydult tömeg azonban elállta az útját és
már-már felborította. Látta, hogy Francis felkapja a puskáját,
és megpróbálkozik oldalról leadni egy lövést a feldühödött
vadállatra, az egyik hajtó azonban pont elé szaladt, mikor
tüzelt, és egyenesen a mellébe kapta a nehéz golyót. Hanyatt
repült, bozótvágó kése pörögve szállt el a kezéből, és már az
előtt halott volt, hogy földet ért volna.
Sahudzsí bátran állt a zűrzavarban és felfordulásban,
kanócos puskáját magasra tartva, és kiáltozott a tigrisre, hogy
magára vonja a figyelmét.
– Gyere ide hozzám, te ördögfajzat! Hírnökül küldelek a
gonosz isteneidhez! Gyere csak!
A tigris mintha meghallotta volna, és felé kanyarodott.
Kinyitotta a száját, és ráordított, mintegy elfogadva a
kihívását. Szemfogai bíborpirosan vöröslöttek az emberek
vérétől, akiket megölt, és testét hosszan elnyújtva támadott.
Sahudzsí előrehajolt, a puskát a vállához emelte, és ujját a
ravaszra téve várta a legalkalmasabb pillanatot, hogy elsüsse
a fegyvert.
Tom csak akkor ébredt rá, hogy Sahudzsí nem látja az
elefántot, ami a többivel együtt eddig a pocsolyánál ivott, de
pánikba esett a tigris szagától és üvöltésétől. Nem látott
semmit, csak vakon rohant a rádzsa felé.
Tom kiáltott valamit figyelmeztetésül Sahudzsínak,
azonban a rádzsának a puskája célgömbjében álló hatalmas
nagymacskajelenlétén kívül semmi sem jutott el a tudatáig.
Az elefántnak hasonlóképpen a fülében zúgott a ragadozó
ordítása, orra pedig tele volt a szagával, és nem jutott el a
tudatáig, hogy egy ember áll az útjában. Egyik hatalmas,
himbálózó lába hátulról eltalálta Sahudzsít, a levegőbe
emelte, és mintegy tizenöt lábnyira elhajította, ahol elterült. A
töltött és felhúzott kakasú puska pörögve repült ki a kezéből,
és véletlenül Ana lábánál ért földet. A lány lehajolt, és
felkapta.
Az elefánt elrobogott a hosszú fűben. A tigris elvesztette a
rádzsát szem elől, lelassította támadását, és jobbra-balra
kapkodta a fejét, hogy újabb prédát keressen, akit
megtámadhat.
 Francist pillantotta meg. Feléje fordult, és elordította
magát. Francis a fegyverével matatott, és Tom arcának
sápadtságából meg kimeredt szeméből látta, hogy eszét
vesztette a rémülettől. Valószínűleg azelőtt még soha sem lőtt
egy ilyen nehéz puskával, ráadásul biztos, hogy soha sem állt
egy ilyen hatalmas dühöngő vadállat támadásának az
útjában, mint ez.
Onnan, ahol Tom állt, hosszú és furcsa szögű lövésre lett
volna szükség. Ráadásul Ana ott állt a tűzvonalban. Francis
azonban halálos veszélyben forgott, és Tomnak vállalnia
kellett a kockázatot. Felkapta a puskáját, és ugyanabban a
pillanatban már tüzelt is. Azonnal rájött azonban, hogy
valami szörnyű hiba törtét. Puskája végéből füst tört elő, de
egyáltalán nem rúgott hátra. Vagy nem tett a sikári golyót a
puskába, vagy kirá-zódott a csőből, mikor leszállt az
elefántról.
Mindenesetre a tigris sértetlenül állt ott, és továbbra is
Francist szemelte ki következő áldozatául. Francis mintha az
utolsó lehetséges pillanatban visszanyerte volna a józan eszét
és a bátorságát. Felkapta a puskáját, és ugyanabban a
pillanatban lőtt is, a szemét azonban a tigrisre és nem a
célgömbre függesztette. Tom látta, hogy a golyó hat lábbal a
támadó állat mögött, egy darab nedves földcsomót ver fel, és
legalább három lábbal balra tőle ér földet.
Mivel a golyó nem találta el, a tigris még mindig Francis
felé rohant, aki eldobta a puskát, és elkezdett oldalra fordulni.
A hatalmas, csíkos szörnyeteg a levegőbe emelkedett, és kitá-
tott szájjal ugrott neki, Francis pedig arcát mindkét kezével
eltakarva tehetetlenül állt ott, és azt üvöltötte:
– Ne! Ne!
 Újabb lövés dördült a semmiből, a tigris pedig mintha
összegömbölyödött volna a levegőben. A lendülettől azonban
továbbrepült, és fejjel nekicsapódott Francisnek. A földre
döntötte, és egy halomban zuhantak alá.
Tom mindössze másodpercek múlva ért a férfihoz és a
vadállathoz. Megragadta a tigris fejét, és valami emberfeletti
erőfeszítéssel levonszolta az óriási tetemet Francisről.
– Minden rendben? – kiáltott Francisre.
– Azt hiszem – dadogta Francis, miközben óvatosan
hátrakúszott, s térdre emelkedett. – Megmentetted az
életemet. Köszönöm, Tom.
– Nem én! Az én puskámban nem is volt golyó… –
Körbepillantott maga körül, és akkor fogta fel először, hogy
Ana ott áll. Tízlábnyira állt onnan, kicsit hátrébb attól, ahol
Francis feküdt. A rádzsa hosszú puskájának tusát még
mindig a vállához szorította, a csőből kékes lőporfüst
szivárgott.
– Ana Duarte! – Tom odament hozzá, és kivette a puskát
remegő kezéből. – Te eresztetted meg a lövést, ami leterítette
a szörnyeteget? – A lány bólintott, túlságosan le volt taglózva
ahhoz, hogy beszélni tudjon. – Erre a lövésre minden férfi
büszke lenne.
Tom lenyúlt, két kézzel megragadta a tigris fejét és
megfordította. Ana muskétagolyója pontosan a homlokán
találta el a hatalmas állatot, és keresztülhatolt az agyán.
– És olyan, amire egy nő kétszeresen is büszke lehet –
folytatta Tom.
– Meg kellett tennem. Francis nekem az egyetlen ember,
akim van – magyarázta Ana józanul, de a hangja azért kissé
remegett közben.
 Tom bőre megborzongott, ahogy Csittatinkarában a Rání
palotájának udvarára lépett. Eszébe jutott az összes embere,
aki ott halt meg: Hicks kapitány, Lawrence Foy és oly sokan
mások. Aztán azon gondolkodott, hátha csak álmodta az
egészet. A golyónyomokat a téglákon már befoltozták, a vért
felsikálták a kövezetről, a szétzúzott erkélyeket kicserélték.
Az egyetlen jele annak, hogy valaha is csata zajlott itt, a friss
vakolat volt a falakon. Elöntötte a düh, mikor
visszaemlékezett az itt átélt vérontásra.
A trónterem még több keserű emléket idézett. Mikor
utoljára járt itt, Tungarral küzdött a Neptun-kardért, és
majdnem meghalt miatta. Most a Rání szívélyesen fogadta őt,
mintha az eset nyomán csupán egy fehér lap maradt volna.
Sahudzsíhoz hasonlóan a királynő is ismerte annak a
művészetét, hogy mindent, ami nem volt kellemes, végleg és
tökéletesen elfelejtsen. Tom nem volt benne biztos, hogy
utálja vagy irigyli-e őt ezért.
Nem vesztegette az időt a bájolgásra.
– Szatara rádzsája, Sahudzsí csattrapati azt követeli, hogy
szolgáltassa vissza az ágyúkat, amelyeket az én hajóm
roncsáról zsákmányolt. Ott áll egy hajója a partnál,
Brindzsoan közelében, készen rá, hogy felvegye őket a
fedélzetére. – Ez ugyanaz a hajó volt, amelyen Tom is érkezett
a Szatara közelében lévő tengerpartról. Francis és Ana
Sahudzsíval maradt, aki összegyűjtötte a seregét, és felkészült
Tirakola ostromára.
A Rání elmosolyodott Tom kirohanásán. Olyan gyönyörű
volt, mikor mosolygott, hogy Tom egy pillanatra elvesztette a
fonalat.
– Az ágyúk a kimentés jogán kerültek hozzám –
magyarázta a hölgy józanul. – Ezen a parton minden roncs és
a rakománya az enyém. – Felemelte a kezét, hogy belefojtsa
Tomba az ellenvetést: – De biztosíthatom, Courtney kapitány,
hogy nincs semmilyen vitám önnel! Ellenkezőleg, különösen
jóindulatúnak gondolom magam ön iránt. Ha hatalmamban
állna, zokszó nélkül visszaadnám önnek az ágyúit. De sajnos
már nincsenek nálam. Mikor az embereim félbehagyták
Brindzsoan ostromát, az ágyúkat is sorsukra hagyták. A
kalaposoknál vannak. Felderítőim azt jelentették, hogy az
erőd bástyáira állították őket.
Tom magában káromkodott egyet. Tartott tőle, hogy ez
lesz a helyzet, de abban a reményben jött először a Ráníhoz,
hogy hátha téved. Ha Guy hírt küldött a brindzsoani erődbe
az ő bombayi szökéséről, a szó szoros értelmében meleg
fogadtatásra számíthat, ha elmerészkedik oda, hogy
visszakövetelje ágyúit.
– Sajnálom, hogy csak az idejét vesztegette azzal, hogy
eljött hozzám – mondta a Rání. – Azonban a magam
szempontjából jólesett felújítani ismeretségünket. Esetleg
volna még valami más módja is annak, hogy a szolgálatára
legyek? – Előrehajolt a trónján, hogy ezzel a mozdulattal
kihangsúlyozza keblének méretét és formáját.
– Van még egy dolog… – Tom megzavarodott és ellágyult
attól, hogy megváltozott a nő iránta való hozzáállása, ezért
elhatározta, hogy mindezt teljesen a maga előnyére fordítja. –
Az ön századosa, Tungar ellopott egy fegyvert, amely az
enyém volt. Azelőtt pedig az apámé és a nagyapámé.
Számomra érzelmileg nagyon fontos ez. Ékkő berakásos kard,
zafír van a markolatgombján.
– Jól ismerem – bólintott az asszony. – Valóban fenséges
fegyver. Tungar kimondhatatlanul büszke volt rá. Magával
vitte a csatába.
– Igen—helyeselt Tom. – De megtaláltam a testét, miután
a Brindzsoan elleni támadás során megölték. A fegyver nem
volt Tungamál.
– Bizonyára az egyik embere ragadta el.
– Senki sem ért a teteméhez előttem. Ha elragadták, azt
minden bizonnyal valaki az ön seregéből tette.
A Rání elegáns, de elutasító mozdulatot tett. Tom a kezét
figyelte: szép volt, majdnem olyan gyönyörű, mint az arca. -
Egyik alattvalóm sem merne előlem elrejteni egy ilyen
kincset. És mit kezdene egy paraszt egy ilyen fegyverrel, hol
adhatná el úgy, hogy ne halljak róla? Ha nem került meg, az
azért van, mert vagy a tenger, vagy valaki elvitte.
Tom arca összerándult erre a gondolatra, de tudta, hogy
van annak értelme, amit mond. Volt még egy kérdése.
– Az ön szolgálatában állt egy ember. Angolul beszélt, és
egy furcsa fegyvere volt, korbácsszerű pengével. Mi történt
vele?
– Absalomnak hívták. Eltűnt az utolsó csata után. Nem
találtuk meg a testét. Talán a kapuőr bódéjának törmeléke
alatt van eltemetve.
A szavai döbbenetes erővel hatottak Tomra. Persze ez
nem számított. – Absalom csupán egy kalóz volt a sok közül.
– De mégsem tudta elengedni magától a gondolatot. Volt
valami befejezetlen dolga ezzel az Absalom nevű fickóval:
megbosz-szulni Hickst, persze, de amellett még valami.
Megfordult, hogy távozzon.
 – Váljon! – A Rání hanghordozása parancsoló volt. Tom
megtorpant. – Sok kalapos van Indiában, aki azért jött ide,
hogy harci képzettségét áruba bocsássa…
– Én a szatarai rádzsát szolgálom – felelte Tom.
– Bármennyit is fizet önnek, én háromszor annyit adok.
Hatalmas emberré tehetem magát a királyságomban. Nem
szenvedne hiányt semmiben.
Az orcája kissé elpirult. Egyik, ékszerekkel borított
kezével a torkához ért, aztán megpihent a két melle közötti
völgyben.
– Maradjon velem, Thomas Courtney… A hangja
suttogássá halkult. – Szükségem van magára.
A férfit marcangolta a bűntudat és a kísértés. Úgy érezte,
alapjaiban remeg meg a tisztessége. Lekapta a kalapját, és
meghajolt a királynő előtt.
– Sajnálom, felség, de most el kell hagynom önt, hogy
kiszabadítsam a feleségemet.

A brindzsoani erődbe még furcsább érzés volt visszatérni,

mint újra ellátogatni a Rání palotájába. Az őrszem a kapunál
úgy bámult Tomra, mintha kísértet lenne.
– Mr. Weald? – dadogta.
Tom felismerte őt. A szipójok egyike volt, aki túlélte az
ostromot. Megpróbált visszaemlékezni a nevére.
– Akai! – Az őrszem elvigyorodott örömében, hogy
felismerték.
– Isten hozta ismét itt, száhab!
– Itt van az új kormányzó?
– Három hete érkezett. – A férfi úgy vigyorgott, mintha
valami szűk körben ismert viccről lenne szó. – De nem
hiszem, hogy szívesen fogadná magát.
– Akkor kísérj el hozzá!
A Kelet-indiai Társaság az elmúlt időszakban
szorgalmasan igyekezett rendbe hozni az erődöt, bár a
munka még nem ért véget. Félmeztelen munkások izzadtak
csapatostul a kövekkel meg a malterral, hogy újraépítsék a
kaput. A kormányzó háza azonban, amelyet Tom korábban
lerombolt, már újra felépült. Örömmel látta, hogy ezúttal
téglát és cserepet használtak a fa és a szalma helyett. Az egyik
nehéz leckét legalább megtanulták.
A kormányzói iroda ajtaját senki sem őrizte.
– Várj meg kinn! – mondta Tom Akainak. – Jobb, ha nem
tudja meg, hogy te engedtél be.
Kopogás nélkül lépett be. A kormányzó íróasztalán
magas halmokban álltak a papírok, de bizonyára nem voltak
sürgősek. Maga a kormányzó félálomban hevert egy
nyugágyon, egy borospoharat szorítva a kebléhez. Egy része
kiborult, és a nyomában terjengő vörös folt az inge elején
olyan volt, mint egy seb.
Tom bevágta az ajtót. A kormányzó felébredt, és egy
rándulással felült. A poharából még több bor ömlött ki. Tátott
szájjal meredt Tomra.
– Mr. Weald? – sipította.
Tom komoran bólintott, elrejtve döbbenetét.
– Mr. Kyffen.
– Mit…, ah…, miért? – Kyffen talpra kecmergett.
– Az ágyúimért jöttem – mondta Tom egyenesen a
kilencfontosakért, amelyeket a Rání mentett ki a hajómról, és
amelyeket a Társaság szedett össze a csatatérről.
 Kyffen némán bámult rá.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy az az önök
tulajdona? – kérdezte Tom. – Azok után, hogy annyi mindent
tettem a Társaságért, az a legkevesebb, amit megtehet, hogy
megengedi, hogy visszakérjem, ami a sajátom.
Kyffen végre ismét szóhoz jutott.
– Havéldár! – ordította.
Az ajtó kinyílt. Tom hátranézett, és újabb ismerős arcot
látott meg, a kefebajszú őrmestert, aki mellette harcolt az
ostrom alatt. A férfi összevonta szemöldökét. Az övéből
pisztolyt vett elő, és Tomra célzott vele.
– Ez az ember gyilkos, tolvaj és csaló, akit Londonban és
Bombayben főbenjáró bűnökkel vádolnak! – rikácsolta
Kyffen. – Verje őt vasra!
A havéldár Tomra bámult, miközben elgondolkozva
pödörgette a bajuszát. Aztán egy parancsot vakkantott a saját
nyelvjárásában, és Tom lábdobogást hallott odakinn.
Tom agyában egyik lehetőség a másik után villant fel.
Volt nála pisztoly és a csizmájában kés is, de túlzottan
tisztelte a havéldári ahhoz, hogy elég gyorsan ki tudja húzni
őket.
– Ezek az ágyúk arra kellenek nekem, hogy Mrs. Hickst és
a feleségemet kiszabadítsam Angriától, a kalóztól – mondta
Kyffennek. – Attól az embertől, aki azért fogta el őket, mert
ön magára hagyta őket, miközben mások épp az életüket
áldozták, hogy megmentsék az ön drágalátos telepét itt.
Két szipoj lépett be a folyosóról, mindkettőnél egy pár
bozótvágó kés volt. Tom nem tehetett semmit. Előretartotta a
kezét.
– Hát így mutatja ki a háláját a Kelet-indiai Társaság?
 Kyffen nem felelt. Miközben Tom beszélt, a havéldár
hirtelen Tom helyett Kyffenre célzott a fegyverével.
Ugyanabban a pillanatban a két szipoj elhaladt Tom mellett,
és megragadták Kyffen két kezét, majd rákattintották a
bilincset úgy, hogy a lánc a szék két karja alatt fusson el.
– Ez lázadás! – kiáltotta Kyffen. – Ha Courtney
kormányzó ezt meghallja…
– Ettől egy cseppet sem fog megváltozni Guy véleménye
rólam – mondta Tom vidáman. Kihúzott egy zsebkendőt
Kyffen kabátzsebéből, és a szájába tömte, hogy elfojtsa
tiltakozását. Aztán megölelte a havéldárt.
– Köszönöm, öreg barátom – mondta. – Bár nem kellett
volna megtenned. Fel fognak akasztani lázadásért.
A havéldár elvigyorodott, mert egyáltalán nem zavarta ez
a lehetőség. – Igaz, hogy Angria elfogta Mrs. Hickst?
– Attól tartok, igen, és az én feleségemet, Sarah-t is.
Tirakola erődjében tartják őket fogva.
– És van hajója, hogy odavigye az ágyúkat?
– Az öbölben várakozik.
– Akkor, ha van helyük még egy ember számára a
fedélzeten, csatlakozom önökhöz.
Tom megszorította a kezét
– Az isten áldja meg magát! – Lepillantott a székben
fészkelő Kyffenre, aki eredménytelenül küzdött kötelékei
ellen. – Elviszem az ágyúimat – mondta neki. – És amíg mi
ezzel foglalatoskodunk, ha megtenné, szabadítsa meg a
Társaságot a golyók meg a puskapor egy részétől is.
Kyffen dühöngött és fészkelődött. Megpróbálta kiköpni a
rongyot a szájából, Tom azonban határozottan visszanyomta,
és Kyffen övével kötötte meg, hogy egy helyben maradjon.
 – Ha végeztünk, kiengedem magát. Ha azonban azt
gondolja, hogy nem tudom egyedül elvinni azokat az
ágyúkat, még a havéldár segítségével sem, figyelmeztetem: ha
csak egy ujjal is hozzányúl egyetlen szipojhoz is, mert azt
gyanítja, hogy segített nekem, arról tudni fogok, és bosszút
állok érte. Emlékszik, hogy bánt el a Rání Mr. Foyjal? Az
semmi sem lesz azokhoz a kínzásokhoz képest, melyeknek én
vetem alá magát. Megértette?
Kyffen abbahagyta a küzdelmet, és tehetetlenül bólintott.
– Átadom üdvözletét Mrs. Foynak – nyugtatta meg Tom.

Láng csapott ki az ágyú száján. Tom a messzelátón át

figyelte, ahogy a golyó becsapódik a vár kapujától balra. Egy
újabb kisebb törmelék omlott le a falnak arról a részéről,
amely már eléggé romos és töredezett volt, ami a tüzérek
imponáló pontosságát dicsérte. A háta mögött Tom hallotta,
ahogy Merridew a marátha tüzéreket sürgeti, hogy
dolgozzanak gyorsabban, és felhangzott a kántálás: Forgasd
meg és töröld! Port bele. Máris lecsökkentette az időt, ami az
újratöltéshez kell, tíz percről kicsit több mint öt percre, és
azzal biztatta őket, hogy azt mesélte, kincset lehet szerezni a
kalózok várában, csak jussanak be valahogy.
Már öt hét telt el azóta, hogy Sahudzsí serege megérkezett
azokkal az ágyúkkal és puskaporral, melyet Tom
Brindzsoanból elhozott: öt hete próbálkoztak lerombolni a
hatalmas falakat. Annyi ember mondta már, hogy a vár
bevehetetlen, hogy Tom már majdnem maga is kezdte
elhinni. Most azonban, hogy látta a maga valóságában, és volt
ideje kifürkészni gyengeségeit, volt oka reménykedni.
 Az igaz, hogy egy tengerről indított támadás
nyilvánvalóan nem járna sikerrel. Egy aprócska mólót
leszámítva, a csupasz sziklafalak lábánál nem létezett
kikötőhely az északi kis öbölben, ahol Angria flottája
horgonyzott, ott azonban nehéz úszó gerendákkal zárták el a
bejáratot. Korallzátonyok húzódtak a tenger mélyén, amik
apálykor kilátszottak a víz fölé. Azok a hajók, amik
megpróbálták volna megrohamozni a várat, folyamatos
veszélyben forogtak volna.
A védmű a szárazföld felőli oldalon is félelmetes volt. A
szirtfok a vár bejárata előtt keskeny földszorossá szűkült,
ahonnan csak egy keskeny úton lehetett megközelíteni a
várat, amelyet a falakról ráadásul szakállás és másféle
ágyúkkal védelmeztek szakadatlanul. A falak előtt tüskés
kalargi fák nőttek sűrű ligetekben. Nem csak a támadóknak
állhatták útját, hanem szúrós ágaik az ágyúgolyók jó részét is
felfogták. A kapuból négy láb hosszú acéltüskék álltak ki az
indiaiak ismert taktikája ellen, akik elefántokat használtak
faltörő kos gyanánt.
Arra azonban kísérletet sem tettek, hogy messzebbre is
kiterjesszék a vár védelmét. Félmérföldnyire a szárazföld
belsejében egy alacsony domb magaslott, ahonnan nagyon jól
lehetett ágyúval lőni az erődöt. Angria állított ugyan ide egy
kis őrtornyot, de ezt jórészt arra használták, hogy a tengeren
közeledő hajókat figyeljék. Sahudzsí lovassága könnyen
lerohanta, elkergette a védőket, és elfoglalta a dombtetőt,
aztán az emberei mostanra itt már tüzelőállásokat ástak, és
felállították az Ölyv kilencfontos ágyúit. Most éjjel-nappal tűz
alatt tartották a várat, és hüvelykről hüvelykre nyitották meg
maguk előtt a tengerpartot.
 Tom imádkozott, hogy ez elég legyen.

Lent a hegyfokból kiugró mólón halászok rakodták ki a

fogást csónakjaikból. Az ostrom miatt felemelhették áraikat,
hisz a vár mindkét oldalán voltak vevők, akik szívesen
vásároltak. A hajók minden reggel úgy gyülekeztek a
mólónál, mint madarak a friss vetésben, mialatt az ágyúk
dübörgése távoli mennydörgésnek hatott.
Olyan állandó háttérzenévé vált, hogy Christopher, aki a
kirakodást felügyelte, mostanra már alig vette észre. Permet
csapott az arcába, a móló melletti köveknek hullámok
csapódtak. Kinn a tengeren egy kereskedőhajó vitorláját látta,
mely lassan haladt felfelé a parton. Szemtelen szabadsága
hirtelen tehetetlen haraggal öntötte el. A marátháknak nem
volt annyi pénzük, hogy tengeren vegyék blokád alá a várat,
Angria azonban még így sem engedhette ki a hajóit: a
legénységüket és az ágyúikat a vár védelmében volt
kénytelen használni. Ezért a flotta ott maradt lehorgonyozva
a gerenda mögött, a helyi kereskedők pedig félelem nélkül
folytathatták az adásvételt.
Az egyetlen ok, amiért Christopher Tirakolába jött, a
gazdagság ígérete volt. Most, hogy a flotta be volt zárva
horgonyzóhelyére, és nem volt remény a fosztogatásra vagy
zsákmányolásra, majd szétrobbant a rákényszerített tétlenség
és szegénység miatt.
Tudta, hogy nem ő az egyetlen ember, aki így érez. A
kalózok közül már sokan panaszkodni kezdtek, eleinte
csendben, mostanra azonban már jobban hallhatóan is.
Tudták ugyan, hogy a maráthák soha nem foglalják el a várat
– elvégre bevehetetlen, és amíg a tengeren át el lehet őket
látni mindennel, amire szükségük van, nem lehet őket
kiéheztetni, az azonban nem volt kedvükre, hogy elveszítik a
megélhetésüket, ahogy elhúzódott az ostrom.
Christopher elhatározta, hogy tesz valamit az ügy
érdekében.
A legtöbb halász elindult már, visszafelé tartottak a
halászterületeikre egy újabb fogásért, amelyet aznap este
majd a maráthákhoz visznek el. Számukra a háború csupán
üzleti lehetőség volt. A halashordókat egy darura rakták,
amely felemelte őket a falakra a raktárhoz. Christopher ott
őgyelgett még egy darabig, és a csónakosokkal csevegett,
miközben a kalózok lassan visszaszivárogtak állásaikra a
várfalakon belül.
Mikor már elmentek, Christopher félrehívta az egyik
halászt. Tudta, hogy megbízhat a férfiban: múlt héten együtt
hajtottak végre egy csalást, mely abból állt, hogy Christopher
hagyta őt túlárazni a halat, aztán megosztoztak az ebből
származó többletbevételen. Most Christopher egy olyan
helyre vezette őt a sziklafal alatt, ahol a hullámtörés zaja
elnyomta beszélgetésüket.
– Később elmész a maráthák táborába is?
A halász bólintott.
– Szeretném, ha elvinnél nekik egy üzenetet.
Christopher elmondta, mit akar, és kétszer elismételtette a
halásszal. Papírra nem merte vetni.
– Ha elfognak, mindent letagadok. Ha elárulsz engem,
megkeresem a családodat, és egyenként mindenkit kibelezek,
mintha csak egy lenne a halaid közül. Megértetted?
A halász reszketett. Christopher elmosolyodott, és
megszorongatta a vállát.
– Ha minden rendben megy, megosztozunk a nyereségen,
neked pedig egész életedben soha többé nem kell még
egyszer kivetned a hálódat.

Aznap éjjel Sahudzsí a sátrába hívatta Tomot. Fenséges

építmény volt, királyhoz méltó, ezüstfüggönyökkel borítva,
és arany- meg mahagónibútorokkal berendezve. A sarokban
mindenütt füstölők égtek, hogy ne tudjon bejönni a tábor
bűze. Odabenn az ember már-már el is felejtette, hogy
hadjáraton van, csak az ágyúdörgés emlékeztetett erre.
Valahányszor eldördült egy ágyú, megremegett a fal, és az
arany tányérok meg a kelyhek megcsörrentek a tálcákon.
– Hogy halad az ostrom? – kérdezte a rádzsa.
– Tágítjuk a rést – felelte Tom. – Ez lassú munka, a falak
néhol tizenöt láb vastagok, de a lövészek szépen kezdik
lerombolni.
– Nem elég gyorsan – mondta Sahudzsí. – A lőpor meg a
töltény, amelyet Brindzsoanból hozott, fogytán van, a
seregem pedig távol van a hegyektől. Azok az emberek, akik
múlt héten még alig várták, hogy harcolhassanak, most azon
morognak, hogy hiányzik az otthonuk.
– Nem panaszkodnak majd, ha meglátják a kalózok
kincsestárát – mondta Tom.
– Ha eljutunk odáig.
Tom szeme összeszűkült. Az ostrom minden órájában az
attól való félelemben élt, hogy Sahudzsí elveszti a hitét vagy
az érdeklődését, vagy hogy már többé nem bízik meg őbenne.
– Remélem, felség, nem azt fontolgatja, hogy feladja az
ostromot.
Sahudzsí egy tálca datolyához lépett. Bekapott egyet, és
egy kis ezüsttányérban lévő vízbe mártotta ujjait, hogy
megmossa őket.
– Azt hallottam, hogy az ön országában addig csatáznak,
amíg meg nem halnak – mondta.
Tom a blenheimi csatára gondolt, amelyet a brit, a francia
és a német-római hadsereg vívott néhány évvel korábban. A
beszámolók szerint, melyeket Fokvárosban hallott, a franciák
több mint harmincezer embert veszítettek, a seregük több
mint felét. Bólintott.
– Mi Indiában civilizáltabbak vagyunk – mondta
Sahudzsí. – Vagy talán csak kifinomodottabbak. Ahogy a
nagy jövendőmondó, Kaultilja mondta: „A csel jobb módja a
csaták megnyerésének, mint az erőszak! Minek lerombolni az
ajtót, ha valaki belülről kinyitja neked?”
Tom kezdte érteni, hová akar kilyukadni a beszélgetés.
– Gondolja, hogy találhatunk ilyen embert Tirakolában?
Sahudzsí bólintott.
– Üzenetet kaptam.
Soha sem volt a Courtney-kra jellemző módszer, hogy
kihasználják az árulást. Tom azonban megértette a lényegét
annak, amit Sahudzsí mondott. Ha sikerülne nyílt támadás
nélkül bevenni a várat, sokkal kevesebb életbe kerülne, és
annak is növelné az esélyét, hogy Sarah-t és Agnest
sértetlenül találják meg.
– Ki ez az ember?
– Egy halász hozta az üzenetet. Azt mondja, az áruló
Angria egyik hadnagya. Egy olyan ember, aki annak a
reményében állt a szolgálatába, hogy gazdag lesz, de most
belátta, hogy még gazdagabb lehet, ha elárulja a gazdáját.
– Meg lehet bízni egy ilyen emberben?
– Megvesszük a hűségét. – Kicsi, ezüstös színű zacskót
vett elő, s a tenyerébe borította. Sötét bőrén egy marék
csiszolt gyémánt ragyogott élesen.
– És hogy szervezzük ezt meg?
– Nem tudja elhagyni a várat anélkül, hogy meglátnák.
De van egy vízi bejárat lenn a sziklák között, amelyet Angria
az utánpótlás beviteléhez használ. Holnap éjjel a halász
lehozza az árulót a partra. Ön odamegy találkozni vele.
– És ha ez csapda?
Sahudzsí csövet formált a markából, és visszaszórta a
gyémántot a zacskóba. – Biztos vagyok benne, hogy tudni
fogja, mit tegyen.

A következő éjszaka nyugodt volt és tiszta. A fogyó hold

alacsonyan állt az égbolton, a csillagok azonban élesen
megvilágították a világos homokot és a tajtékos hullámokat.
Tom hátramaradt a partot szegélyező pálmafák között, hogy
ne váljon célponttá a tenger felől. Felpillantott a kis öbölre
néző sziklákra. Francist és Merridew-t ott helyezte el kovás
puskákkal felfegyverkezve, hogy a kanócos puskák izzása ne
árulja el őket.
– Gondolja, hogy eljön? – kérdezte Móhitot, a havéldárt,
aki mellette állt. A havéldár már levetette a Kelet-indiai
Társaság egyenruháját, és egy hagyományos indiai dhótival
cserélte fel. Sahudzsí fegyvertárából valahonnan egy nehéz
bárdra is szert tett.
Valami megnyikordult kint a tengeren. Olyan halkan,
hogy a hullámtörés dübörgése majdnem elnyomta, Tom
érzékei azonban a legkisebb szokatlan jelenségre is
érzékenyek voltak. Beletekintett a sötétbe, és egy mozdulatlan
alakot látott a mozgó tengeren. Egy kis csónak volt, az indiai
masszólák egyike, amely olyan könnyű és alacsony építésű
volt, hogy ha felült a hullámra, a tajték majdnem egyenesen
kivitte a partra.
Két ember ugrott ki, és kivonszolták a hullámok vonalán
túlra. Az egyik lekucorodott a csónak mellett, és várt, a másik
határozottan felsétált a fák felé. Indiainak kifejezetten magas
volt, sőt, majdnem olyan magas, mint Tom. A csillagfénynél
Tom nem tudott mást kivenni, mint egy sűrű szakállat, egy
szorosan feltekert turbánt, az övében pedig egy kardot.
Semmi oka nem volt rá, hogy Tom azt gondolja, valaha is
találkozott vele korábban. De még a sötétben is valami
ismerősség érzése támadt benne. Gerincén remegés futott
végig: ugyanaz az aggodalmas sejtés, amelyet akkor érzett,
mikor arra várt, hogy a tigris felbukkanjon az erdőből. Látni
akarta a férfi arcát, de az el volt rejtve az árnyékban.
– Hogy hívnak? – mordult rá Móhit.
– Rudra.
– Kérdezd meg, hogyan fogja kinyitni a kaput – mondta
Tom Móhitnak.
Christopher annyira meglepődött, hogy Tom hangját
hallja, hogy majdnem angolul válaszolt. De úrrá lett magán,
és úgy tett, mintha figyelne, amíg a havéldár fordít. Az agya
sebesen dolgozott. A fák között nehéz volt tisztán kivenni az
embert, mégis ösztönösen tudta, hogy felismerné őt. Vajon
Bombayből lenne valaki?
A többiek a válaszára vártak.
 – Nem tudom kinyitni a fokaput. Túl jól őrzik, és látni
fogják magukat közeledni.
– Mi lesz akkor? – kérdezte Tom türelmetlenül. – Miért
hívott minket ide?
Christopher ismét kényszerítette magát, hogy megvárja,
amíg a havéldár fordít. Ezzel időt nyert, hogy közelebbről
megszemlélje az angolt. Magas volt, széles vállú, sötét hajú,
sötét szakállú, és tiszteletet parancsoló, határozott kiállású.
Az igazat megvallva, meglehetősen hasonlított Christopherre.
És akkor hirtelen döbbenten rájött, ki ez a férfi. Tom
Weald, aki legyőzte őt Brindzsoanban: az az ember, akit az
erőd füstölgő törmelékének túloldalán látott utoljára. Az az
ember, akinek a kardja az övén lógott, és a combjához
nyomódott. Hogy kerülhetett ide?
Weald ugyanilyen tüzetesen mustrálta Christophert.
Vajon felismerte őt? Vagy egyszerűen csak az ismerősségnek
ugyanaz a nyomasztó érzése volt.
– Angria a hajóit az öbölben tartja, a vártól északra egy
sor összeláncolt fagerendával védve – Christopher igyekezett
nyugalmat erőltetni a hangjára és lenézett, hogy az arca
árnyékban maradjon.
– Azt tudjuk.
– Három éjszaka múlva, mikor egyáltalán nincs holdfény,
elvágom a gerendákat. A kimenő dagály majd magával
sodorja őket. Kis csónakokkal vagy hajókkal be tudnak jönni
a kikötőbe, és levághatják a kikötőkötelekről vagy
felégethetik Angria flottáját. Hajók nélkül nem tudja
megvédeni az utánpótlási útvonalat. De még jobb lenne, ha a
saját grabjaikkal vagy gallivatjaikkal le tudnának horgonyozni
az öbölben, és az ágyúkkal fedezni tudnák a földnyelvet.
Angria nem szeretne mártírként meghalni. Ha azt gondolja,
hogy nem nyerhet, békét fog kérni. Ez az indiai módi.
Hosszú beszéd volt. Mikor lefordították, Tom egy kis
erszényt vett elő az övéből.
– Sahudzsí rádzsa ezeket adta nekem. – Kiborította a
zacskót a kezébe, hogy a csiszolt gyémántok szikráztak a
csillagok fényében. Christopher mohón bámult rájuk.
– Ha megteszi, amit mondott, Sahudzsí gondoskodik róla,
hogy bőségesen megjutalmazza – mondta Tom. – Ön…
Elakadt a szava. Ahogy a kalóz a gyémántoktól
csalogatva közelebb hajolt, a hold fénye megcsillant a kardja
markolatán. Fehér fény ragyogott a markolat gombjába
foglalt csiszolt kövön meg a kard hüvelyén végigfutó
aranyberakáson, egy olyan mintán, amelyet Tom egész
életében ismert. A Neptun-kard volt az! A kék zafír szurok
feketére vált az éjszakában, de látta a csiszolását. Mi több, úgy
ismerte a kard formáját, mint Sarah csípőjének
gömbölyödését; csakúgy, mint a fogantyúja dudorát és a
penge szűkületét, ami még a hüvelyén át is világosan látszott.
A Kék Kard volt az.
Kis híján rögtön elragadta a kalóztól.
– Hol szerezte azt a kardot? – kiáltotta.
Christopher kiegyenesedett, jobb kezét a markolatra tette.
– Csatában nyertem el.
Ahogy azonban beszélt, Tom hirtelen rájött, miért tűnik
ismerősnek. Minden világossá vált. Ez volt az az ember, akit a
Rání palotájában látott, aki kimentette az ágyúit a tengerből,
és megölte Hicks kapitány. Most pedig valami ördögi
mesterkedés folytán megjelent itt Tirakolában… és nála van a
Neptun-kard.
 A kardra bámult. Miután Brindzsoanba visszatért, már
lemondott róla. Tudta, hogy a kard elvesztése okozta lelki seb
soha sem fog begyógyulni, de beletörődött abba a ténybe,
hogy soha sem remélheti, hogy visszaszerezheti.
Most pedig itt van, kevesebb, mint egy karnyújtásnyira.
Tudta, hogy hallgatni kellene, de nem tehetett róla.
– Az az én kardom! – mondta vadul. – Az apámé volt,
meg a nagyapámé, az előtt meg a dédapámé.
Christopher rábámult.
– Az apjáé? – angolul beszélt, bár, mivel mind ketten meg
voltak döbbenve, egyikük sem reagált erre. Ebből az egy
mondatból olyan következtetéseket lehetett levonni,
melyektől elnémult, mert képtelen volt felfogni a helyzetet.
Christopher összeszedte magát.
– A kard az én tulajdonom – mondta kurtán –, és a
golkondai bányák összes gyémántjáért sem adnám oda.
Tom agya sebesen járt. A havéldárt is számítva ő volt
számbeli fölényben. Ráadásul Francis és Merridew a szirtről
figyeli, puskájukkal a kalózra célozva. Csupán kiáltania kell,
és a kalóz meghal. A kard ismét az övé lenne.
Kinyitotta a száját, hogy kiadja a parancsot. Mélyen a
belsejében, a lelke egyik fele figyelmeztetéseket ordított, hogy
ezt rosszul tenné, hogy ezzel valami olyasmit veszítene el,
amit aztán egész életében sajnálna. A kard azonban ott volt
előtte, a zafír visszaverte a csillagok fényét, úgy kacsintott rá.
Elvesztette azt, most pedig ismét az ő hatalmába sodorta a
gondviselés. Miféle ember tud elszalasztani egy ilyen
lehetőséget? A kard születésénél fogva jogos tulajdona, és
ami még ennél is több, a Courtney-k becsülete és öröksége
forog kockán.
 A kalóz megérezte, hogy valami nincs rendben.
Hátralépett: keze a Neptun-kard markolatára vándorolt. Az
éles lövészektől ez nem mentheti meg őt. Tom teleszívta
tüdejét a meleg éjszakai levegővel, hogy odakiáltsa a
parancsot Fran-cisnek és Merridew-nak.
A hang azonban nem jött ki a torkán. Tom józan esze
fellázadt. Ha megöli a kalózt, nem fogják elvágni a gerendát a
kikötőben. Az erőd talán nem esik el, és igen valószínű, hogy
Tom soha többé nem látja biztonságban Sarah-t és Ágnest.
És mit ér a Courtney-k becsülete, ha képes lenne
feláldozni érte azt a nőt, akit a legjobban szeret?
Becsukta a száját, és hirtelen alig bírt nyelni. Elöntötte a
szégyen, de azzal a megnyugvással egyetemben, hogy nem
adta meg a jelet a tüzelésre.
– Angriának van két foglya – mondta. – Két angol nő.
Ismeri őket? Biztonságban vannak?
Christopher lazított a kardja szorításán. Nem tudta, mi
ütött Tomba az előbb, de érezte a levegőben a veszélyt.
– Igen – mormogta. – Igen, az asszonyok egészségesek és
sértetlenek. Egyikük…
Azt akarta mondani, „gyermeket vár”, de megfékezte
magát. Az elmúlt öt percben a helyzete a
felismerhetetlenségig megváltozott: időre volt szüksége, hogy
összeszedje gondolatait. Meg kell őriznie magában azt, amit
tud, amíg el nem döntötte, hogyan használhatná fel a
legjobban.
– Az egyik kicsit sovány, de nem forog veszélyben –
mondta kissé laposan.
– Gondoskodjon róla, hogy ne essen semmi bajuk –
mondta Tom. Magában azon gondolkozott. Ki vagy te? Az
ember, aki angolul beszél, kalózokkal és brigantikkal
szövetkezik, és nála van az ő kardja? A sors micsoda furcsa
fintora, hogy folyamatosan egymásba botlanak?
Vele szemben Christophernek nem kellett azon töprengni,
hogy kivel beszélt. A kard az apámé volt… – mondta az imént a
férfi. Ha igazat mondott, – és a hangjában visszhangzó
szenvedély alapján Christopher ebben nem kételkedett –,
csak Guy egyik testvére lehet. William halott, Christopher a
családi elbeszélésekből tudta, hogy Doriannak vörös haja van.
Ez csak a nagybátyja, Tom Courtney lehet, akihez beszél.
Christophert nyomban szörnyű félelem fogta el, hogy
Tom esetleg felismeri őt. De ez lehetetlen – Tom korábban
még soha életében nem látta, lehet, hogy egyáltalán nem is
tudott a létezéséről – másrészt azonban Christopher azt sem
gondolta volna soha lehetségesnek, hogy egyszer majd ott
találja magát egy tengerparton állva, és a halott bácsikájával
beszélget.
El kell tűnnie innen, de azonnal. Szabadkozás nélkül
megfordult, és lerohant a parton a csónak felé. Olyan hirtelen
látott neki, hogy Tom majdnem jelt adott éles lövészeinek,
valami cseltől tartva.
– Várj! – kiáltotta Tom. Christopher megállt. Keze ismét a
kard markolatára vándorolt, ahogy megfeszült, mint egy
ugrásra kész párduc.
Valami keresztülrepült a levegőn, Christopher ösztönösen
felnyúlt és fél kézzel elkapta. A gyémántos erszény volt,
érezte, hogy kidagadnak a kövek a puha selymen át, mikor
köré zárta a markát.
– Már majdnem elfelejtettem – mormolta meglepetten.
– Azt viszont semmiképp se felejtsd el, hogy elvágd a
gerendát! – figyelmeztette Tom.
Christopher bokája körül hullámok fodrozódtak
becsúsztatta a csónakot a tengerbe. A hideg víztől kitisztult a
gondolkodása, és felriadt az álomból, amelybe az imént
belezuhant.
– Ígérem, hogy a gerenda nyitva lesz.

Christopher kilépett a csónakból, egy aranytallért adott a

csónakosnak cserébe a hallgatásáért, és felment a sziklába
faragott lépcsőn. Csúszósak voltak a lépcsőfokok a nekik
csapódó hullámok felfröccsenő habjától; gondolataiba
merülve majdnem elvesztette egyensúlyát.
Káromkodott, és kényszerítette magát, hogy figyeljen.
Még nem mindig veszélyben volt. Bezörgetett a kis kapun, és
a nevét kiáltotta.
A kapun egy kis rácsos ablakban egy arc bukkant fel.
– Megérte a nő?
Christopher már majdnem elfelejtette, mit hazudott.
Elégedett mosolyt erőltetett az arcára.
– Még többet is megért volna. Neked is ki kellene
próbálnod valamikor.
Az őr kinyitotta a nehéz pántokat. Az ajtó kinyílt.
Christopher neki is adott egy aranyat, és az övébe gyűrt kis
gyémántos zacskó jutott az eszébe.
– Angriának egy szót se – figyelmeztette –, ha megtudná,
hogy elhagytam a várat, megölne.
– Nyilván nem akárki az a lány, ha megéri, hogy a fejedet
kockáztasd érte – mondta az őr, további részleteket remélve.
 – Édesebb, mint a méz és a rózsa – hagyta rá Christopher.
Felment a váron át a kis toronyszobába. Lydia az ágyon
fekve várt rá.
A férfi levette róla a béklyóit. Ez mostanra már rutinná
vált: a nő a nappalt a tömlöcben töltötte, börtönőre azonban
minden este felvitte őt a férfi szobájába. Christopher nem
értette, miért, de jobban szomjazta Lydia társaságát, mint azt
szerette volna magának bevallani. Annyi hónap és annyi év
után, amikor hazugságban élt, szabadságot jelentett neki,
hogy újra angolul szólhat, és megértik. De ennél több is volt
ebben a kapcsolatban. A nőben volt valami, amire reagált,
ami megérintette lelkében a száraz papírt, és lángra
lobbantotta.
Emellett ő volt a legtalálékonyabb és a legkevésbé
visszafogott szeretője egész életében – még Tamánánál is
vadabb.
Megsimogatta a férfi hátát. Előrenyúlt és végigcsúsztatta
kezét a combján, benyúlt a két lába közé, megfogta a farkát,
majd a mutató és hüvelykujja között dörgölni kezdte.
A férfi nem reagált.
Lydia megkerülte, és letérdelt elé. Felemelte a dhótija
szoknyáját, és a szájába vette „őt”. Már két férjet és tízszer
annyi szeretőt kiszolgált, de soha sem volt még olyan jól
„felszerelt” kedvese, mint Christopher. Bár tudatosan és azzal
az eltökéltséggel adta oda magát, hogy túlélje ezt a fogságot,
a nő úgy találta, hogy a férfi valóban felizgatja őt. Minden
napját azzal töltötte, hogy várta a percet, mikor jön a
börtönőr, hogy felvigye a toronyba.
Nyelvével teljes hosszában végignyalta a fiú férfiasságát.
Az meg sem moccant.
 Felkelt, köréje fonta a karját, és hozzádörgölte a mellét a
mellkasához. Hátrahajtotta a fejét, és rábámult.
– Valami baj van?
Christopher annyira feldúlt lelkiállapotban volt, hogy alig
vette észre, hogy mondott valamit. Elhúzódott tőle, és kivette
tokjából a hosszú Neptun-kardot, majd mogorván szemlélte
tükörképét a pengéjében.
– Megbántottalak? – kérdezte Lydia aggódva. Amellett,
hogy nagyon vonzódott Christopherhez, tudta, nem teheti
meg, hogy kielégítetlenül hagyja. Az élete múlt rajta.
A férfi felnézett.
– Megtudtam valamit ma este, amit képtelen vagyok
felfogni.
A lány hosszú ujjaival megsimogatta a karját.
– Mi az, szerelmem?
– Nem értenéd.
A nő megérintette horgonykötél vastagságú vállizmait.
Az ujja most keményebben dolgozott, mélyen belenyomódott
a húsába. A férfi elégedetten felnyögött.
– Tégy egy próbát, kedvesem – mondta a legkislányo-
sabb hangján. – Annyi feszültség van benned. Miért nem
engeded, hogy megosszam veled a terhedet?
A férfi nem akarta kimondani, de a lány érintése kinyitott
valamit benne, mintha a dugót húzta volna ki egy palackból.
– Tom Courtney itt van – szaladt ki a száján.
A lány ujja megállt:
– Tom Courtney?
– Guy testvére. Épp ma este láttam őt. Itt van az ostromló
sereggel.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
 – Felismerte a kardot. Azt mondta, hogy az apjáé volt.
Csak ő lehet az. – Most, hogy már elkezdte, úgy ömlöttek
belőle a szavak, mint mikor egy folyó kiárad és elönti a
partjait. – Azt mondtad, hogy az egyik társnőd Sarah
Courtney. Ő a felesége. Biztosan őt jött megmenteni.
Lydia agya vadul tekert, ahogy megpróbálta feldolgozni
az információt és rájönni annak fontosságára.
– Gondolod, hogy a kormányzó küldte? – kérdezte
óvatosan. – Lehetséges, hogy Guy hívta össze ezt a sereget
Agnes és Sarah kiszabadítására?
Christopher felnevetett.
– Ez elképzelhetetlen. Guy még nálamnál is jobban
gyűlöli Tomot. Ha Guy tudná, hogy Tom itt van, maga jönne
el, és tálcán kínálná a fejét Angriának.
– Te aztán sokat tudsz a Courtney-ék ügyeiről – mondta
Lydia mogorván. – Csak nem feküdtél le Sarah-val a tudtom
nélkül?
Christopher pillantása megint elsötétült. Rábámult
Lydiára, és úgy összehúzta szemöldökét, hogy a nő hirtelen
az életét kezdte félteni. Ebben a lelkiállapotban a férfi bármire
képes lehet.
– Mondd el, szerelmem! – könyörgött. – Én a te oldaladon
állok.
A férfi nem tudta többé magában tartani a dolgot.
– Sarah Courtney a nagynéném – mondta. – Christopher
Courtney vagyok, Guy fia. Két éve megtagadtam Guyt, és
elszöktem Bombayből.
Lydia számára hirtelen minden világos lett.
– Nagyon utálhatod Guyt.
– Teljes szívemből.
 A nő közelebb bújt hozzá. Még az ő önuralma is
megingott attól, amit most mondani készült.
– Van egy oka annak, amiért Guy annyira gyűlöl, amit
még te magad se tudsz. Guy nem az apád.
Christopher annyira meglepődött, hogy majdnem
elnevette magát. Aztán keményebb lett az arca, mintha meg
akarná ütni a nőt.
– Miféle gonoszság ez? – kérdezte emelt hangon. – Vagy
azt hiszed, csak mert beengedlek az ágyamba, így
megsérthetsz engem? Egy szempillantás alatt el tudom
intézni, hogy ismét megbilincseljenek a börtönben. Vagy
átadhatlak Angriának, hogy ő szórakozzon veled.
– Sarah Courtney maga mondta nekem – rikácsolta Lydia.
– A testvére, Caroline, az édesanyád, lefeküdt Tommal,
miután elhajóztak Angliából. Már az előtt terhes volt, hogy
Guy valaha is hozzáért volna. – Látta, hogy a fiú arcán
megjelenik a felismerés. – Veled.
– Ez lehetetlen! – De a bizonyosság, amibe két kézzel
kapaszkodott, szertefoszlott körülötte. Az igazság mélyen a
lelkében visszhangzott, és nem tudta kizárni azt. Minden a
helyére került. Mint egy kapitány, aki felsorakoztatja a
jelzéseket, melyek alapján egy kikötőbe juthat, újra tudta
rajzolni élete eseményeinek térképét. Guy rossz hangulatait,
feleségétől való viszolygását, fia iránti gyűlöletét. Azt, ahogy
Társaság alkalmazottai gyerekkora óta suttogtak a háta
mögött, és mindig elhallgattak abban a pillanatban, hogy Guy
belépett a szobába. Az a tény, hogy az apja vörös volt és
világos bőrű, míg Christopher haja sötét volt és a testalkata
erős. És még azt hitted, anyádtól örökölted? – korholta magát. A
tengerparton látott férfi, Tom Courtney a saját tükörképe. Ó,
bár észrevette volna ezt!
Egész élete újraíródott. Az ablakpárkányra támaszkodott,
hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Lydia köré fonta a karját.
– Tom az apád – mondta ismét. – És itt van, vár. –
Kimutatott az ablakon, az ostromlók táborában égő
őrtüzekre. – Nyilván nem tagadhatod meg tőle a feleségét, a
nénikédet… és a saját fiát. Menjünk el hozzá még ma este.
Biztos vagyok benne, el tudod intézni, hogy átkerüljünk az
őrök gyűrűjén. Repesni fog a boldogságtól, hogy láthat. Úgy
ölel magához, mint a saját fiát.
A nő várt. Christopher a Neptun-kardot óvatosan az
ablaknak támasztotta, egyenesen a láthatárra szegezett
pengével, és kibámult.
– Ennek jog szerint az enyémnek kellett volna lennie -
dörmögte. – Tom Courtney az apjától kapta, és én is tőle
kaptam volna. Ha nem hagyott volna el.
– Most megtalált téged – mondta Lydia.
Christopher úgy nézett rá, mint aki álomból ébred.
– Nem – mondta halkan. Aztán egyre növekvő
bizonyossággal megismételte: – Nem.
Lydia még soha nem látott ilyen vadságot a szemében.
Elhúzódott.
– Nem értem.
Christopher hirtelen mozdulattal visszalökte a kardot a
hüvelyébe.
– Miféle ember Tom Courtney? – kérdezte gonoszul. -
Kiélvezte anyámat, aztán eldobta, amikor teherbe ejtette.
Velem. Nem csoda, hogy az apám, Guy annyira gyűlölt.
Bármenynyire is igyekeztem, hogy elnyerjem a tetszését,
bármit tettem, hogy szeressen engem, nem szeretett, mert
nem vagyok az övé!
– Te ezt nem tudhattad.
– Mennyire gyűlöltem őt! – A szavak szaggatottan
szakadtak ki a száján, mintha mindet úgy kellene kirángatni
belőle. – Nem értettem. Hiszen ő mentette meg anyám
becsületét, mikor szégyenben is hagyhatta volna. Túl sok lett
volna azt várni tőle, hogy szeressen is engem. Élő szembesítés
voltam, a testvére bűnének bizonyítéka, és mégis elfogadott
sajátjának. Minden tőle telhetőt megtett, úgy bánt velem,
mint a fiával, én pedig gyűlölettel viszonoztam ezt. Ha pedig
te nem jöttél volna hozzám, soha sem tudtam volna meg.
A férfi szorosan a két kezébe fogta a nő arcát. Lydia
lélegzetet sem vett. A férfi szemébe nézett, és nem tudta
megmondani, hogy meg akarja e csókolni, vagy inkább
kitörné a nyakát.
– Sajnálom – mondta lélegzet után kapkodva.
Christopher homlokon csókolta.
– Te nem tettél semmi rosszat. Neked köszönhetem, hogy
remek lehetőségem adódott.
A nő reménykedni kezdett.
– A megbékélésre?
– A bosszúra.

A kis, fedetlen, csónaknál alig nagyobb hajók egyetlen

hangot sem adtak, ahogy befelé siklottak a kikötő felé. Fran-
cis előre megolajoztatta az emberekkel a villákat, az evezők
köré pedig rongyokat csavartak, hogy elfojtsák a hangjukat.
A marátha legénység hegyi emberekből állt, akik nem voltak
szokva ahhoz, hogy hajón dolgozzanak. Tom és Francis egész
nap gyakorlatoztatta őket ott, ahol a várból nem lehetett rájuk
látni, és az Ölyv embereit osztották el közöttük vezetőnek. De
éjjel, a nyílt vízen, még mindig ügyetlenek voltak.
Az egyik evezős elvétette a ritmust. Egyensúlyát veszítve
elengedte az evezőt, leesett az evezőpadról, és a hajófenéken
felhalmozott fegyverkupacon ért földet. Káromkodott; az
evező a csónak oldalának csapódott. Alatta a pengék
összeütköztek és csörömpöltek.
– Csöndet! – sziszegte Francis.
A férfi megszégyenülve visszakecmergett a padra. A
legénység egy pillanatig egy vonalban tartotta az evezőt, és
lélegezni se mert, úgy hallgatózott, hogy vajon felfedezték-e
őket.
Csupán a madarak csivitelését és a rovarok zümmögését
lehetett hallani a partról, valamint a hullámok csapdosását,
meg azt, ahogy a víz csöpögött az evezőikről. Francis mellett
Merridew parancsszavakat suttogott, és az evezősök újra
nekifogtak evezni.
– Remélem, nyugton tudnak maradni, ha elkezdenek
repkedni a muskétagolyók – suttogta Merridew. – Fia a geren
dák nincsenek elvágva, gyorsan kell majd eleveznünk.
– Biztos, hogy el vannak vágva – felelte Francis inkább
önmagát, mint a bajtársát megnyugtatandó. Az orrtól balra a
vár ott sötétlett a hegy fokán, feketén a csillagfényes ég előtt.
Magasan az egyik toronyban egy magányos fény csillogott.
Francis azt képzelte, egy őrszem néz ki az ablakon, és azon
gondolkozott, vajon észreveszi-e a gerenda felé lopakodó kis
hajókat. Négy nagyobb csónak, indiai gallivatok, melyekbe
egyenként ötven, felfegyverzett embert pakoltak.
Bárcsak itt lenne Tom. – Bármennyit is szenvedtek együtt,
nagyobb biztonságban érezte magát a nagybátyjával.
Korábban arra számított, hogy a támadást Tom fogja vezetni.
Tom ezt is követelte, Sahudzsí azonban megtiltotta neki.
– Ön az az ember, akitől a nagy ágyúkat kaptuk, és ön
tanított meg úgy tüzelni velük, mint a kalaposok – mondta. –
Ha ön elkószál az éjszakába, netán belebotlana egy arra
tévedt járőrbe, vagy meglátnák az őrszemek, az a seregem
lelkét jóvátehetetlenül megtörné…
– A feleségem ott van – ellenkezett Tom, mielőtt azonban
tovább vitázhatott volna, Francis közbelépett. Tudta mit kell
tennie ebben a helyzetben.
– Majd én vezetem a támadást.
Most a csónakban ülve sem bánta, hogy ezt mondta, bár
halálos félelmet érzett. Elöl kötelek és gerendák recsegését
hallotta. Közeledtek a horgonyzóhely felé. Végigpásztázta a
sötétséget a gerendákat keresve, és remélte, hogy nem
lesznek ott.
– Úgy tűnik, legalább nem várnak minket – mormolta
Francis. Egyik hajón se volt lámpás, a parton pedig nem égtek
őrtüzek. Talán Angria visszavont mindenkit a várába.
Megtapogatta a zsákot a lábánál. Olajjal megtöltött
agyagfazekak voltak benne, melyeknek a fedőjéből kiállt egy-
egy kis kanóc. Tüzet nem mertek a hajókra vinni, attól tartva,
hogy meglátják őket, minden hajón volt azonban egy taplós
doboz, benne kovakővel. Amint Angria hajói közé érnek,
meggyújtják a kanócokat, és kihajítják a bombákat a
fedélzetről.
Már elhagyták a hegyfokot, és beértek az öbölbe. A föld
mindkét oldalon masszívan és feketén emelkedett ki a
tengerből a csillagokkal teleszórt ég előtt. Most már közel kell
lenniük a gerendához. Vagy talán már el is haladtak mellette
anélkül, hogy észrevették volna. Lehet, hogy az áruló
betartotta a szavát.
Francis felkelt padról, a csónak mozgása miatt kissé
dülöngélve. Előrebámult. Van valami előttük, vagy csak egy
nyugodt folt az a sötét vízen?
A kis hajó orra egy döccenéssel valami keménynek
ütközött. Francis hátratántorodott, és leült az ülésére. Az
emberek izgatottan sugdolóztak, és elengedték az evezőket.
Néhányan a fegyverükért nyúltak.
– A gerenda az? – kérdezte Francis megriadva.
Merridew kinyúlt, és körbetapogatózott a sötétben.
– Csónak – mondta. – Bent vagyunk a kikötőben.
Francis a megnyugvástól mély lélegzetet vett. Az áruló
kapzsiságában nem kételkedett, ennek ellenére azonban nem
bízott benne. Addig a pillanatig nem volt benne biztos, vajon
nyitva lesz-e a gerenda.
– Előkészítsem a gránátokat? – kérdezte Merridew.
– Várd meg, amíg mélyebben bent leszünk – mondta
Francis. – Mikor az első hajó felrobban, nagyon kell majd
sietnünk, hogy el tudjunk menekülni.
Hátranézett, hogy lássa, utánuk jött-e a többi hajó.
Mögöttük csónakok orra és nedves evezők csillogtak
halványan.
– Adjátok hátra a parancsot a leghátsó csónaknak, hogy itt
várjon, és fedezze a szökésünket! A többieknek: megyünk
tovább! – parancsolta Francis.
A hajók lassan haladtak keresztül a horgonyzóhelyen.
Merridew a hajó orrába térdelt egy csáklyával, készen arra,
hogy bármely váratlan akadályt elhárítson. Most, hogy már
Angiria kikötőjében voltak, Francis tisztábban látta a hajókat.
Sok volt közöttük a kis hajó, nem nagyobbak a saját
gallivatjánál, de volt jó pár nagyobb grab is: tömpe orrú hajók,
amelyeknek árbocai a csónakban lévő emberek fölé
tornyosultak. Francis azt feltételezte, jelentős lőporkészlet van
rajtuk elraktározva, ha csak Angria el nem vitette, hogy
kiegészítse a vár készleteit. Jó messze szeretett volna kerülni,
mielőtt felrobbannak.
Továbbeveztek. Most nem volt már előttük több grab.
Nyilván elérték a sekélyebb vizeket a horgonyzóhely
hátulján, közel ahhoz, ahol a folyó a tengerbe ömlik. Francis
megálljt parancsolt az evezősöknek.
– Elég messze vagyunk – jelentette ki. Készítsétek a
gránátokat!
Habozott. Ez volt a legeslegveszélyesebb pillanat: mélyen
benn voltak az öbölben úgy, hogy a biztonságtól húsz hajó
választja el őket. És most tüzet kell csiholniuk, amellyel
mindenkinek, akinek van szeme a látásra, egyértelmű jelét
adják, hogy itt vannak.
De ezért jöttek ide. Francis előhúzta a taplós dobozt, és
egy kis kupac gyújtóst szórt bele. Merridew kiürítette a
zsákot, és felsorakoztatta a gránátokat a hátsó evezőpadon.
Francis egymáshoz dörzsölte a kovát meg az acélt.
Az első szikra még nem érte el a gyújtóst, mikor az éj
csendjét lövés törte meg. Francis felkapta a fejét, épp idejében,
hogy egy puska villanását lássa felragyogni valahol az öböl
bejáratánál.
– A mieink voltak? – kérdezte, de ahogy a második sortűz
hangja a füléhez ért, már tudta, hogy nem lehettek ők. Annak
a csónaknak, amelyet szökésük fedezésére hátrahagyott, a
csatorna közepén kellett volna lennie. A lövés a parthoz
közelebbről jött.
– Fordítsátok meg a csónakokat! – ordította. – Felfedeztek
minket!
Az emberek eldobták a fegyvereket, és evezőt ragadtak. A
sötétben sokan egymásnak ütköztek. Néhányan ellenkező
irányba húztak, és összekoccant az evezőjük: a csónak
céltalanul körbefordult.
– Egyszerre, az anyátokat! – kiáltotta Francis. Minden
sötét volt előtte, testek, pengék meg evezők zűrzavara.
Annyira sem látott, hogy el tudja rendezni őket.
Hirtelen azonban mindent elárasztott a fény. Végig az
öböl mentén, mindkét parton hatalmas tábortüzek keltek
életre. A lángok olyan fényesen, olyan magasra csaptak, hogy
Francist egy időre elvakították. Újabb lámpások jelentek meg
a kikötött hajókon, amelyeken nagy lábdobogás támadt,
ahogy azok, akik lent bújtak el, felszaladtak a fedélzetre.
Az éjszaka nappallá vált. Mikor a szeme hozzászokott,
Francis látta, hogy az emberek a csónakban megmerevedtek a
pániktól, mintha egy villám fényénél látta volna meg őket.
Azzal a különbséggel, hogy a fény csak egyre világosabb lett.
Még több tüzet gyújtottak jelzésül a dombtetőkön. A vár
területén is fények gyulladtak fel. A hajókról baljós dübörgést
hallott, ahogy ágyúkat gurítottak elő az ágyútalpakon.
– Csapda! – kiáltotta Francis.

Tom nem tudott aludni. Az a tudat, hogy Francis ott van

kint a vízen, és épp kockára teszi az életét Sarah-ért és
Ágnesért… nem volt egy szorongós fajta, de most majdnem
elemésztette az aggodalom. Megpróbált lefeküdni a sátrában,
abban a reményben, hogy a kis pihenéstől talán gyorsabban
telik az idő. De inkább úgy lelassult, hogy szinte másztak a
percek, ahogy minden sötét gondolat és félelem a felszínre
bukkant az agyában. Mi van, ha nincs nyitva a gerenda? Mi
van, ha a kalóz bolondot csinált belőlük, vagy Angria rájött,
és megkínozta, hogy felfedje tervüket? Mi van, ha…
Végül is kiment a sátorból, és felmászott az őrtorony
tetejére a dombon. Ebből a magasságból túllátott az öböl
szélén, és le tudott látni arra a beugróba, ahol Angria flottája
ki volt kötve, és ahol mostanra Francisnek is lennie kell. Tom
abban nem kételkedett, hogy bizonyára ő megy legelöl.
Büszke volt az unokaöccsére. Az elmúlt pár hónap során
alig fordult elő, hogy ne látták volna egymást. Most, hogy
Francis nem volt ott, rájött, milyen fájdalmasan érzékeli a
hiányát. Már szinte támaszkodott rá: ifjonti szenvedélyére,
elszántságára, nyugodt, jó természetére. Olyan fiú, akire bárki
büszke lenne.
A hasa görcsbe rándult a bűntudattól. Ismét lejátszódott
szeme előtt az a szörnyű jelenetet, amely oly sok éve a Temze
partján esett meg. Hogyan látta meg a köpenyes férfi kezében
a pisztolyt; hogyan hajította el a Neptun-kardot, mint valami
gerelyt; és hogyan látta, ahogy a kard átdöfi a férfi szívét.
Hogyan emelte fel Aboli a halott kalapját, és hogyan ismerte
fel a tetemen Billy arcát.
Én öltem meg az apját – ez volt az ő eredendő bűne. Az
egyetlen, elkerülhetetlen tény, amellyel szembetalálta magát,
valahányszor Francis arcába nézett.
De Billy nem szerette volna Francist olyannak, amilyen –
gondolta Tom. Billy gyűlölte volna Francis szívének jóságát,
és addig verte volna, amíg magát a fiú lelkét is el nem torzítja.
Francisből eltorzult, sunyi, nyomorult féreg lett volna. Vagy,
ami rosszabb, Billy tükörképe: fekete ördög, akit csak a
hatalom érdekel, és aki abból szerzi erejét, hogy másoknak
fájdalmat okoz.
Megöltem Billyt. De ugyanakkor meg is mentettem Francist.
Ez a felismerés olyan volt, mintha egy kulcs indult volna meg
Tom szívében, és kinyitotta volna a zárat, amely majdnem
húsz éve zárva volt. Addig nem fogta fel, milyen szorosan
tartotta fogva, amíg el nem tűnt. Úgy érezte a lelke növekedni
kezd benne, fokozatosan kitöltve a testét. A hűvös éjjeli
levegőt a tüdejében frissnek és tisztának érezte. Az éjszaka
illatai, amelyekről eddig tudomása sem volt, most élénken
izgatták szaglószerveit.
Billy halála miatt a bűntudat mindig ott lesz benne. Most
azonban végre ott volt a megváltás ígérete is.
Odalent a sötétben egy fény ragyogott fel. Tom
megragadta az őrtorony mellvédjét, s minden Billyvel
kapcsolatos gondolata egy pillanat alatt elszállt a fejéből.
Francis biztosan túljutott a gerendákon, mélyen be a kis
öbölbe, és most kezdi meggyújtani a gyújtóbombákat. Tom
Francis kis hajói után kutatott az éjszakában. Ez volt a terv
legveszélyesebb része. Ha Francisnek nem sikerül gyorsan
kereket oldania, csapdába kerül, mert Angria ágyúinak
hatótávolsága alatt kell elhajózniuk.
A lángok azonban nem a lehorgonyzott hajókról jöttek. A
partról érkeztek: egy hatalmas tábortűzből, amely szikrákat
lövellt az éjszakába. Egy másik is felgyulladt mellette, aztán
még egy, és még egy, végül pedig az egész öböl egy merő
fényszalaggá változott. A hajók fedélzetén emberek
bukkantak fel: nem a meglepetéstől ügyetlen, álmos éjjeli
őrök, hanem jól kiképzett emberek, akik gyorsan elfoglalták
helyüket az ágyúknál.
Tom majdnem rosszul lett, úgy bámult rájuk. Aztán
cselekedett. Tenyerét lehorzsolva lecsúszott a létrán, és
Sahudzsí sátrába rohant.
– Vártak minket – szaladt ki a száján. Nem volt szükség
magyarázatra. A sátor falán ágyúdörgés visszhangzott,
amelyet sok másik követett: szakadatlan sortűz. Tom nem is
bírt Francisre gondolni, aki egy kis hajóban ül azoknak az
ágyúknak a kereszttüzében.
Sahudzsí felkelt a díványról, amelyen aludt, és köntöst
húzott. A kis öböl felől az ágyútűz szakadatlanul folytatódott.
– Adjon nekem ötszáz embert! – mondta Tom. –
Lemegyek velük az öbölbe, hogy némi kavarodást okozzak,
vagy legalább magamra irányítsam a tüzüket.
Sahudzsí megcsóválta a fejét.
– Tudom, hogy az unokaöccse ott van lenn. A kis öböl
oldala azonban csupasz sziklából áll: azokon soha sem
jutnának le a sötétben. Az oda vezető utakat pedig a vár
ágyúi fedezik. Ha a hajókra számítottak, akkor nyilvánvalóan
számítanak arra is, hogy megpróbáljuk megmenteni az
embereinket. A lövészeik nyilván már ebben a szent
pillanatban is ott guggolnak a falak mögött, és arra várnak,
hogy miszlikbe aprítsák magukat.
Tom tudta, hogy igazat beszél. A Francis miatt érzett
félelemtől azonban minden józan eszét elvesztette.
– Odamegyek egyedül.
– Azt csinál, amit akar. De ha mártírhalált hal, attól nem
menekül meg az unokaöccse vagy a felesége a várban.
 Tom megtorpant, mert a rádzsa töretlen nyugalma visz-
szariasztotta. Nem kellene, hogy egy olyan fiatalembertől,
mint Sahudzsí, kapjon leckét önuralomból.
– Azt mondta, ha ez a támadás nem jár sikerrel, lehet,
hogy fel kell adnia az ostromot – mondta Tom.
– Már mondtam magának egyszer, mi olyanok vagyunk,
mint a patkányok a padláson. Elmajszolgatjuk az
ellenségeinket, ha pedig jön a macska, visszaszaladunk
lyukainkba. Ygy maradunk életben.
A csata zaját közelebbről lehetett hallani, mint bármikor
korábban. Tom érezte, hogy a sátor póznái reszketnek az
ágyúdörgéstől. Nem volt ideje.
– Angria tudta, hogy meg fogjuk támadni a kikötőt –
mondta hirtelen.
– Úgy tűnik.
– Akkor minden bizonnyal a várból is küldött le
embereket, hogy megerősítsék a flottát. – Tom agyában új
terv kezdett formálódni, kétségbeesett hazardírozás, más
azonban nem jutott eszébe. Francis, Sarah és Agnes: azon az
éjszakán mindhármuk élete kockán forgott.
Sahudzsí látta az elszántságot az arcán.
– Mit ajánl?
– Azt, amire Angria a legkevésbé sem számítana.

A kis öbölben a tüzek olyan magasra csaptak, hogy a

fényük a felhőkig ért. Füst takarta be a vizet: az öbölben
mindenütt az ágyúk hangja visszhangzott.
Az öböl hátsó végében Francis hajói egérfogóba kerültek.
Ahhoz, hogy megmeneküljenek, Angria lehorgonyzott
hajóinak sorfala mellett kellene elhaladnia, a nehéz ágyúkkal
megrakott nagy grabok mellett. Az emberek húzták az
evezőket, ahogy bírták, hogy a gallivatok megforduljanak, ez
azonban gyötrelmesen lassú munka volt. Körülöttük
mindenfelé ágyúgolyók süvítettek a levegőben. Az egyik
egyszerűen levágta egy embere fejét, és kisodorta a tengerre,
mint egy kókuszdiót. A másik telibe találta a mögöttük lévő
csónakot, ami kettéhasadt, és a legénység beborult a vízbe. A
csatazajba sikoltozás vegyült. A maráthák közül kevesen
tudtak úszni.
Francis megragadta a kormányt, és elfordította. A gallivat
orra az ott horgonyzó graúok sora felé fordult.
– Mit csinál? – üvöltötte Merridew. – Ez őrültség!
– Beljebb kell mennünk a flotta közé – mondta Francis. –
Az ágyúik ott nem fognak tudni ránk célozni.
Az emberek meghúzták az evezőket. Mivel hátrafelé
néztek, nem látták, hova kormányozza őket Francis, de az
egyre mélyebb ágyúdörgés hangjából megértették, mi a célja.
Most már érezték az ágyúk melegét a hátukban, a meleg
levegő rohamait, ahogy az ágyúk tüzet böffentettek
mögöttük. Körülöttük vasgolyók hasítottak a levegőbe. Fejük
fölött lövések süvítettek ijesztően, az emberek azonban már
nem féltek ettől. A csónakok végre olyan közel értek, hogy a
grabok tüzérei nem tudták elég mélyre fordítani az ágyuk
csövét.
Az ágyúk basszusát muskéták staccatója váltotta fel. A
graúokon lévő emberek közül néhányan felmásztak a
kötélzetre, és az árbocok csúcsán vagy keresztrúdjain
telepedtek le, ahonnan oda tudtak célozni, ahova csak
akartak. A csónakok körül mindenfelé sűrű ólomeső hullott a
tengerbe, és felkavarta az öböl vizét.
Sok lövés talált. Egy nyitott csónakban, amely igen sűrűn
volt megpakolva, Francis emberei sehol sem találtak
menedéket. A csónak feneke hamarosan piros vértől ázott. A
korlátokat pozdorjává zúzták a lövések. Ernyedt evezők
lógtak elhagyatva a villájukon a haladásukat lassítva.
– A legközelebbi grabra célozzatok minden fegyverrel –
kiáltotta Francis, bár csak kevesen hallották őt a sebesültek
kiáltozásától. Ha nem tudják elfoglalni a hajót, a rajta lévő
kalózok kényükre-kedvükre minden muníciójukat kilőhetik a
kis csónakra, azt csinálnak vele, amit csak akarnak.
Francis előrenézett. Az evezősök arcára, ahogy a
lapátokra görnyedve és vérrel befröcskölve néztek vissza rá.
Hogy ebben a támadásban még egyáltalán mozogni tudtak,
az bátorságuk bizonyítéka volt. De közel álltak hozzá, hogy
megtörjenek. Valami többre volt szükségük, hogy
szembeszálljanak a kalózokkal.
Francis életében először megérezte, valójában mekkora
teher is vezetőnek lenni. Meg kell nekik mutatni a módját, ha
addig él is.
Talpra állt, majd lekucorodott, hogy ne kerüljön a
röpködő ágyúgolyók útjába. Röppályájuk szele alig pár
hüvelyknyire a feje fölött felborzolta a haját. Mikor felállt, a
lába felrúgott valami keményet a csónak fenekén. Az egyik
gyújtóbomba volt, amelyről elfeledkezett, mikor a kalózok
csapdájába kerültek.
Mindkét kezével megragadott egyet-egyet.
– Adjatok tüzet!
Merridew lángot csiholt, és meggyújtotta a kanócot.
Francis gondosan célzott, és a hajóra hajította a két edényt.
Alig tudott megállni egyenesen; lőttek rájuk, ráadásul egy
olyan hajóból támadott, amely le-föl bukdácsolt a sebesültek
okozta kavarodásban, de az életük függött attól, hogy jól
célozzon.
Célba talált. Az edények a hajó peremét találták el, éppen
a korlát alatt, és két hatalmas, lángoló villanással robbantak
fel. Az égő olaj az oldalt álló kalózokra fröccsent, akik
hátratántorodtak. Néhányan meggyulladtak, és ide-oda
gurultak a fedélzeten, úgy próbálva elfojtani a hajukból és a
ruhájukból feltámadó lángokat.
A gallivat nekiütközött a grabnak.
– Utánam! – kiáltotta Francis. A hajó oldalán egy kötél
csüngött alá. Megragadta és fellendült arra a fadobogóra,
amellyel az álló kötélzet a hajó oldalához volt erősítve. Nem
volt ideje megijedni. Az olaj gyorsan elégett, de nem gyújtotta
meg a hajót. Lehet, hogy a kalózok már össze is szedték
magukat.
Felmászott a csarnakokon, leugrott a fedélzetre, és
kivonta a kardját. Egy kalóz tántorgott feléje, akit még mindig
elvakított az égő olaj fénye. Francis egyenesen a nyakára
célzott, és egyetlen csapással leterítette.
Könyörtelenül harcolt. Az életéért, az embereiért, Sarah-
ért és Agnesért és azért a reményért, hogy talán viszontlátja
még Anát. Felugrott egy ágyúra, közben a cipőjén át érezte a
cső melegét, arcon rúgta a kalózt, és hasba döfte, amitől az
hátratántorodott.
Egy test csapódott mellé sivítva és nagyot döndült a
fedélzeten. Felpillantott. Az emberei közül többen a
fedélzeten voltak már, és néhányan felmásztak a csarnakokra,
hogy megpróbálják lerántani onnan a lövészeket. Letépték
őket a kötélzetről, és lehajították őket, egyenest a halálba.
A grabon nem volt ott a teljes legénység. Hajói számában
bízva Angria egy-egy helyre kevés embert osztott be, épp
csak annyit, hogy az ágyúkat kezelni tudják. Nem
számítottak rá, hogy az ellenség feljön a fedélzetre. Francis
emberei féktelen elszántsággal küzdöttek, amelyre az árulás
és a kis csónakban elszenvedett szörnyűségek tüzelték őket.
Hamarosan már minden kalóz vagy halott volt, vagy a vízbe
esett.
Francis lenézett a fedélzetre, és látta, hogy a hajó az övék.
Még mindig mélyen bent tartózkodtak azonban a
horgonyzóhelyen, úgy hogy az öböl szájától Angriának még
rengeteg hajója választotta el őket.
– Gyorsan vágjátok el a kötelet! – parancsolta. Nem volt
holdvilág és a tavaszi apály kezdetével gyorsan csökkent a
vízszint. Az ár talán kisodorja a hajót, ha nem süllyesztik el a
kalózok ágyúi.
Döbbenten ébredt rá, hogy jóformán ő a legtapasztaltabb
tengerész a fedélzeten. Ez nem jelentett valami túl sokat az
esélyeikre nézve. Merridew azonban ott van vele, és ő tudja,
amit kell. Megmutatta a marátháknak a horgonyzsinórt, meg
azt, hogy hol vágják el. Míg dolgoztak, Francis megtalálta a
vásznakat, és az emberek egy részére bízta, hogy húzzák fel
őket. A fővitorla kibomlott. Merridew kiszaladt a
vitorlarúdra, és kilazította a vitorlát összegöngyölve tartó
köteleket. Megmegtorpanva, de a hajó előrelendült.
Merridew lecsúszott a hátsó merevítőn, és macskamód ért
földet a fedélzeten.
– Lehet, hogy le kellene jönnie a fedélközbe, uram. – Az
előttük kikötött grabok sorára mutatott. – Ki kell kerülnünk
őket, hogy ki tudjunk jutni a nyílt vízre.
A tábortüzek már kezdtek elhamvadni. A parton lévő
kalózok, mivel nem látták, mi történik a hajó fedélzetén,
beszüntették a tüzelést, attól tartva, hogy a saját társaikat
találják el. Mostanra azonban bizonyára kitalálták már, hogy
a maráthák elfoglalták a hajót, és ellenük fordítják
fegyvereiket.
Francis a nyitott lejáróra nézett.
– Nem fogok elbújni – jelentette ki határozottan. A grab
orrára nézett. Az orr fölé egy hátulról nyitott, tömzsi kis
kamrát építettek. Odabent két kilencfontos ágyú hosszú csöve
csillogott.
– Talán javíthatunk az esélyeinken.
Kiválasztott egy tucat embert, akikről tudta, hogy már
kezeltek ostromágyúkat, és előreküldte őket. A kalózok
bőven hagytak puskaport meg lőszert a fedélzeten. Gyors
tempóban, ahogy Tom begyakoroltatta velük, az emberek
megtöltötték az ágyúkat, és az előttük levő hajóra céloztak
velük.
– Olyan alacsonyra célozzatok, amennyire csak lehet -
parancsolta Francis. – Elöl és hátul is megsorozzuk őket.
A hajó megremegett, mikor az ágyúk felbömböltek. Nagy
örömére Francis látta, hogy a golyók a hajó farán keresztül
hatolnak be és végigsöpörnek a főfedélzeten. Tom és Aboli
tanítása alapján tudta, hogy ha a golyók akadály nélkül
repülnek végig a fedélzeten, minden útjuk a kerülő embert
lemészárolnak, és véres tohuvabohut hagynak maguk után.
– Újratölts! – parancsolta. A legtöbb ember nem beszélt
angolul, a parancsokat azonban megértették. Gyorsan
dolgoztak, kitisztították a csövet, betették az új golyót, és
meghúzták a köteleket, hogy ismét előre húzzák az ágyút. A
kalózok, akik nem voltak szokva az ágyúkhoz való ilyen fokú
hozzáértéshez, nem vártak ilyen hamar újabb támadást. Most
már olyan közel voltak, hogy Francis hallotta a másik hajó
ágyúfedélzetéről érkező kiabálást.
Merridew már átvette a kormányt. Most irányt
változtatott, hogy elhaladjanak a másik hajó mellett. Ahelyett
azonban, hogy balra, a nyílt csatorna felé indult volna, az
ellenséges grab túlsó oldalát célozta meg. Francis elismerően
bólintott. Angria hajóit használhatják arra, hogy az általuk
nyújtott fedezékben el legyenek takarva a vár ágyúi elől.
Még egy veszélyes manőver azonban hátravolt. Mikor
egy vonalba értek a sorban következő grabbal, olyan szorosan
suhantak el mellette, hogy vitorlarúdjaik egymáshoz
koccantak. Ha a kalózok jobboldali ágyúi készenlétben lettek
volna, közvetlen közelről zúdíthattak volna sortüzet Francis
hajójára. Ahogy azonban Francis számított rá, az ágyúkat a
másik oldalon, a nyílt vízre nyitott csatorna felé irányították.
Látta, hogy az emberek kis csapatokban köteleket húzkodnak
és rudakkal mozgatják a lövegeket.
– Nézzük, hogy szeretik ezt az erős orvosságot! –
mormolta. Keresett még egy gránátot, meggyújtotta, és a
keskeny résen át a másik hajóra hajította. Egy kötélcsomőn ért
földet, majd felrobbant. A kalózok egy szempillantás alatt
elfeledkezek az ágyúkról, és szaladtak a lángokat oltani,
mielőtt elérik a puskaporos hordókat, melyeket óvatlanul a
fedélzeten felejtettek. Az egyik ember egy vödör vizet öntött
a tűzre, mire hatalmas lángtenger borította el, amely az égő
olajból csapott ki.
Közepesen erős szél fújt a szárazföld felől, amelyet a szűk
öböl még jobban felerősített. A grab, melyet úgy terveztek,
hogy a legkisebb szélben is manőverezni tudjon, felgyorsult.
Már elvitorláztak az utolsó nagy hajó mellett is, és a nyílt
tenger felé tartottak. Néhány ágyú a partról tüzelni kezdett
rájuk, de Francist ezek már nem zavarták. A várban lévő
ágyúk nem tudtak elég mélyen lefelé tüzelni, a parton
lévőkkel pedig rosszul céloztak. Egy golyó sem ért a
közelükbe.
Hátrapillantott hogy szemügyre vegye a kikötőt, amit
elhagytak. Kimenekültek a csapdából, és elbántak a
kalózokkal az árulásuk miatt. Elvágták egy hajó köteleit, és
felgyújtottak egy másikat, amely Angria többi gallivatja közé
sodródott, és további fél tucatot elégetett és elsüllyesztett. A
kalózflottának több mint a fele azonban még mindig ép volt,
abból a kétszáz emberből pedig, akik beeveztek az öbölbe,
csak mintegy száz tudott elmenekülni. Nagy árat fizettek, és
Francis ennek teljes súlyát a saját vállán érezte.
Arra gondolt, vajon mi történhetett azzal a csónakkal,
amelyet hátrahagyott, hogy fedezze menekülésüket. Ismét
előre nézett, és a sötét tengert pásztázta. Eszébe jutott, hogy
ott kezdődött a támadás: emlékezett az öböl bejáratánál
eldördülő lövésekre.
Nem látta a csónakot. Ahogy azonban épp azt kereste,
hirtelen feltűnt neki a tengeren keresztül húzódó vastag, sötét
vonal. Egy pillanatig agya, amely nem akarta elhinni, amit
lát, megpróbálta azt képzelni, hogy talán árnyról, vagy a
hullámok játékáról van szó. Ez azonban önbecsapás volt.
Nem tudta eltagadni, amit a saját szemével látott: az öböl
bejáratát láncokkal összeerősített vastag fagerendák sora
zárta el.
 – Bezárták a medencét! – kiáltotta.
A hajó megremegett, mivel Merridew gyorsan elfordította
a kormányt.
– Tartsd az irányt – mondta Francis vadul.
– De akkor egyenesen nekimegyünk a gerendának –
ellenkezett Merridew.
– Akkor áttörünk rajta.
– Betöri az orrunkat. Elsüllyedünk. – Aznap mikor
korábban felderítést tartottak, mind a ketten megfigyelték
azokat a ritmikusan váltakozó fodrozódásokat, amely gonosz
víz alatti áramlatokra utaltak ott, ahol az öböl az óceánnal
találkozott.
– Kisodródunk a tengerre és megfulladunk.
Francis szívében kihunyt a remény, mikor rájött, hogy
Merridew igazat beszél. Azt hitte, kiszabadultak a csapdából:
valójában azonban becsukódott körülöttük. Most csupán arra
volt esélyük, hogy vagy hagyják a hajójukat darabokra
zúzódni, vagy ott üljenek arra várva, hogy a kalózok kilőjék
őket a vízen.
A parti tüzérség egy ágyúgolyója eltalálta a hajóorrt.
Angria lövészei végre kezdték megtalálni, melyik számukra
az ideális lőtávolság. Hátulról egy kis gallivatokból álló
flottilla zúdult utánuk, mint mikor a cápák egy sebesült bálna
köré gyűlnek.
Francis Anára gondolt, meg Agnesre és Sarah-ra.
Leginkább pedig Tomra, és arra, hogy mekkora csalódást
okozott a Courtney-knak.
– Mit tegyünk?
 Tom még sohasem látott egy sereget olyan gyorsan
csatasorba állni, mint Sahudzsíét. Kiözönlöttek a táborból, és
néma csendben sorokba rendeződtek a domb lejtőin. A
maráthák hegyi harcosok voltak, akik még álmukban is a
kezükben szorongatták a kardot, mellettük pedig ott volt a
dárda.
Móhit, a havéldár is ott volt azokkal, akik Brindzsoanból
vele tartottak. Tom örült, hogy ott van mellette. Mohit egy
bélelt vászonmellényt vett föl, amelyet a marátháktól
kölcsönzött. Kanócos puskáját a vállára vetette, a
töltényestarisznyákat pedig a görbe tőr mellett az övében
hordta. Ami pedig a legfélelmetesebb, volt nála egy
buzogány, amelynek a fogója olyan volt, mint egy kardé, a
vége pedig akár egy vasököl.
A marátha harcosok kis köcsögöket adogattak végig a
soron. Belemártották az ujjúkat, és bemázolták vele az
arcukat.
– Mit csinálnak? – töprengett hangosan Tom.
– Ez turmeric – felelte Mohit, és elvette a bödönt, amit
adtak neki, majd három párhuzamos sárga vonalat húzott az
arcán. – Az isteneknek van szentelve. Ha felkenjük
magunkra, az ő kegyükbe ajánljuk magunkat. Akkor nem kell
félnünk a haláltól, mert az istenek a kezükben tartanak
minket.
Odaadta a bödönt Tomnak. Tom beletúrt a ragacsos sárga
krémbe, és lemásolta a mintát, melyet Móhit rajzolt. Csendes
imát mondott valamennyi istenhez vagy istenekhez, akik e
földrészen uralkodtak. A haláltól nem félt, csak a kudarctól.
Nem hagyhatja, Sarah-t, Agnest vagy Francist meghalni.
Nagy dübörgés rázta meg alattuk a földet. Tom
ösztönösen megrándult, attól tartva, hogy a vár védői
keresztülhúzták számításaikat, és már tüzet is nyitottak rájuk.
A falak azonban ezen az oldalon sötétek és csendesek voltak.
Az egész csata lent zajlott az öbölben.
Három hatalmas harci elefánt vonult ki az emberek közé,
és megállt előttük. Lépteik zaján kívül egy hangot sem adtak
ki magukból. Tom elámult azon, hogy milyen jól vannak
idomítva, hogy ilyen csendben tudnak maradni.
Sahudzsí könnyedén lecsusszant az elöl haladó elefánt
hátáról, és odament Tömhöz.
– Készen áll rá, hogy ön vezesse a támadást?
Tom összerezzent.
– Azt hittem, ön…
Sahudzsí széttárta a karját.
– Ez az ön csatája. A seregemet kérte: odaadtam. Ha végig
akarja csinálni a terv szerint.
– Muszáj.
– A vár falán ütött rés azonban még nem elég alacsony. A
tüzéreimnek még legalább egy hétre lett volna szükségük,
hogy átjárhatóvá tegyék.
– Fel tudunk mászni – makacskodott Tom.
Sahudzsí bólintott. Intett az elefánt felé, amelyről az imént
leszállt.
– Ha ezt szándékozik tenni, ám tessék, itt a hátasa!
Tom rábámult a jószágra. Abban nem lehetett kételkedni,
hogy fenséges és rémisztő: olyan lény, amelytől minden
ellenségbe belehasít a félelem. De hatalmas, nehezen mozgó
célpont is volt ugyanakkor. Ennek a hátán a vár minden
tüzérének és lövészének célpontjává válik.
Sahudzsí olvasott a gondolataiban.
 – Az embereknek tudniuk kell, hogy a parancsnokuk
velük van – mondta halkan. – Ha nem látják, attól fognak
tartani, hogy feladta a harcot. Ha pedig ön nem akar harcolni,
nekik minek kéne?
Lentről, az öbölből megint ágyútűz hallatszott. Tom
érezte, hogy a seregben minden szem rámered. Nem volt
ideje vitatkozni.
– Biztonságosabb, mint gondolja – mondta Sahudzsí. –
Egy harci elefánt más, mint egy vadászelefánt.
A mahut letérdepeltette az állatot, és Tom felmászott.
Azonnal belátta, mire gondolt Sahudzsí. A díszes havdának,
amelyben a tigrisvadászaton ült, nyoma se volt. A helyére
egy páncélozott ládát tettek, amely vastányérokkal volt
befedve, az elején pedig egy forgón kis bástya állt.
Móhit bemászott mögé, míg a mahut a doboz elé
kucorodott. Az elefánt felkelt, és elindult. Mikor lepillantott,
Tom látta, hogy a sereg előttük előrelendül. A férfiak az első
sorban teljesen meztelenek voltak. Testüket hamuval kenték
be, hajuk tépett volt és rendetlen. Vonaglottak és forgolódtak,
foltos testük olyan volt, mint a füst az éjszakában.
– Kik ezek? – kérdezte Móhittól.
– Ghósiják – mondta a havéldár. – Érinthetetlenek, Siva, a
pusztító kővetői. Őrültek, akik nem félnek semmitől.
Torkukból üvöltés tört fel: embertelen nyüszítés, amitől
Tom homlokát elöntötte a hideg verejték. A ghósiják a
kardjuk lapjával verték a mellüket.
– Angria hallani fogja, hogy jövünk – idegeskedett Tom.
– Nem tudod őket leállítani – mondta Móhit –, már
elkezdődött.
Miközben beszélt, a sereg már felgyorsult a lejtőn, és a
földszoros felé nyomult, amely kivezetett a hegyfokra. A
tüzek az öbölben megvilágították az éjszakai égboltot, és
pokoli fénybe borították. Az elefánt hátáról Tom lelátott az
öbölre, és látta, hogy dúl a csata. Az egyik nagy grab
elszabadult kötelékeiből, és a tenger felé sodródott. Egy
másik kigyulladt. Francis csónakjait nem látta, bár a vizet
roncsok és fuldokló emberek testei borították.
A vasdoboz úgy csilingelt, mint egy harang, amint egy
muskétagolyó eltalálta a vasborítást. Tom lebukott, és átkozta
magát. Már lőtávolságon belül voltak. Angria emberei nem
aludtak. Látták a maráthákat közeledni, és nem késlekedtek a
védekezéssel. Most teljes erőből lőtték a kis földnyelvet. A
maráthák sorain ágyúgolyók süvítettek keresztül. Tom látta,
hogy az egyik ghósiját, aki még mindig úgy ugrándozott,
mint egy eszement, a levegőben eltalálja egy golyó, és
hátrafelé, a mögötte álló embereknek löki. Társai továbbra is
üvöltöttek, és előreszaladtak.
A földnyelv mészárszékké változott. Tom körül
mindenfelé emberek haldokoltak. Újabb ágyúgolyó repült el
néhány lábnyira az elefánt fejétől. A jószág a füleit mozgatta,
lesunyta a fejét, és tovább cammogott. Muskétagolyók
találták el, de nem okoztak benne nagy kárt. Tom az afrikai
síkságon szerzett tapasztalatából tudta, hogy egy golyó néha
még közelről is alig tesz több kárt egy elefántban, mint hogy
lesöpri a port a bőréről.
A dühét azonban már felkorbácsolták. A megvadult
elefánt előrevágtatott. A havda úgy pattogott a hátán, mint
egy kis hajó a viharban, és reszketett minden hatalmas lépés
erejétől. A menetszél elsüvített Tom füle mellett. A vasborítás
csilingelt, ahogy újabb és újabb golyók csapódtak be. Ahogy
Tom tartott tőle, könnyű célpontnak bizonyult. A védők
tudták, hol kell keresni. A jószág mérete azonban védelmet is
nyújtott. A maráthák csapatostul az állat mögé sereglettek, és
a teste tömegét használták védelemül a falon lévő emberekkel
szemben. Elérte a falak elé ültetett kalargi fákat, és úgy
törtetett rajtuk keresztül, hogy csak egy szilánkokkal borított
csapás maradt a nyomában.
Az elefánt lassított. Tom megkockáztatta, hogy
kikukucskáljon a doboz szegélye fölött. Elérték a falakat, bár
szörnyű áron. Mögöttük az egész hegyfokon testek hevertek
szanaszét.
Az ágyúk már jórészt elhallgattak, a muskéták azonban
vadabbul tüzeltek, mint valaha. Most a falon lévő emberek
majdnem pontosan az elefánt fölött voltak. Tom kiugrott, és
lecsusszant az elefánt oldalán. Jobbra tőle meglátta a kapuból
kiálló karókat, amelyek elég hosszúak voltak ahhoz, hogy
még a legvakmerőbb elefántot is eltérítsék. Előrébb egy
törmelékből képződött lejtő emelkedett a falakon tátongó rés
felé.
Tom elvesztette a reményt. A dombon lévő őrtoronyból a
rés átjárhatónak tűnt. Közvetlen alatta, úgy hogy mindenfelé
muskétagolyók repkedtek, úgy nézett ki, mint egy hegy.
Eszébe jutott Sahudzsí figyelmeztetése: A lövészeim legalább
még egy hetet szerettek volna kapni.
Most azonban nem kételkedhetett magában. A falnak egy
egész darabja egyben dőlt le, lecsúszott, és úgy állt meg a lejtő
alján, mint egy hevenyészett barikád. Tom odaszaladt, és
mögé kucorodott.
Emberek szaladtak el mellette. A ghósiják a falakhoz
közeledve szörnyű veszteségeket szenvedtek, de nem
vesztették el elszántságukat, hogy tovább harcoljanak.
Macskamód ugrottak a törmelékre, és elkezdtek
felhúzódzkodni a rés felé.
Tom elszégyellte magát. Nem lapulhat itt a fedezékben,
miközben mások kockára teszik az életüket az ő családjáért.
Kétségbeesett őrület szállta meg, valami olyan, ami
hasonlított a ghósiják őrületéhez, amely megfertőzte a vérét.
Kiugrott a faldarab mögül, és felrohant a lejtőn. A lába alatt
meglazult kövek csúszkáltak; körülötte ropogott a
muskétatűz, de mindent elnyomott a fülében dübörgő vér.
Csupán az számított, hogy felérjen a csúcsra. Majdnem ott
volt már. Még egy lépés felfelé a bizonytalan lejtőn, aztán…
A kő, amin állt, elengedett. Laza kövek zuhatagában
csúszott le a lejtőn úgy, hogy kiment alóla a lába. Nagyot
esett, akkorát, hogy elakadt a lélegzete, és továbbcsúszott. A
szája tele lett porral és malterral.
A ghósiják azonban elvégezték a dolgukat. Pusztító
istenük továbbvitte őket, és már felértek a tetőre. Sikerük
elbátortalanította a védőket: a lövöldözés egyre lassabb
ütemben jött a várból. A ghósiják diadalmasan hadonásztak a
hasadékban, és csatakiáltásaikat ordítozták.
Hirtelen egy mélyebb hang nyomta el mindezt.
Ágyúdörgés volt. Angria tudta, hogy a hasadék felé
igyekeznek majd. Söréttel és muskétagolyókkal töltött
ágyúkat helyezett el mögötte, készen arra, hogy ezekkel
üdvözöljék azokat támadókat, akik már felküzdötték
magukat a csúcsra.
Tom, aki még mindig odalent volt elterülve a földön, látta
az ágyúlövést villámként felvillanni a hasadék mögött. Forgó
gyomorral bámulta, ahogy a csúcson lévő emberek egy szem-
pillantás alatt darabokra szakadnak. Körülötte cafatokban
záporozott a hús meg a végtagok.
Ha nem csúsztam volna meg, ott lennék közöttük. Tomnak
azonban nem volt ideje hálát adni megmeneküléséért. Most
meg kellett mozdulnia, mielőtt még újratöltik a fal mögött az
ágyúkat.
Megkereste a kardját, talpra szökkent, és nekivágott a
lejtőnek. Kőről kőre ugrott olyan gyorsan, hogy a köveknek
nem volt ideje elmozdulni a lába alatt.
Mögötte zaj támadt, amelyet egyetlen hang kezdett el,
aztán mások is átvették: Har! Har! Mahádév! A mögötte lévő
emberek az ágyúlövéstől megrettenve megmerevedtek, de
most új reményük támadt. A marátha csatakiáltást kántálva
követték őt felfelé. Akik elvesztették a fegyverüket,
törmeléket markoltak fel, és azzal sorjáztak meg minden
támadót, aki az arcát merte mutatni. Mások a dárdáikat
hajigálták a bástyák közötti résekbe, hogy az ott bujkáló
kalózokat ledöfjék.
Tom felért a lejtő tetejére, és belépett a hasadékba. Móhit
egy lépéssel volt mögötte. Egy kalóz szuronnyal támadt
rájuk, a havéldár azonban megsuhogtatta buzogányát, és úgy
zúzta be a koponyáját, akár egy érett dinnyét.
Egy pillanatig mindketten a leomlott fal tetején álltak a
két torony közötti mélyedésben. Lenéztek a sok fáklya és égő
fényétől megvilágított udvarra. Tom megnyalta az ajkát, és
érezte az arcán szétkent törmelék száraz, keserű ízét.
Diadalmasan emelte égnek a kardját, és együtt üvöltötte a
csatakiáltást embereivel:
Har! Har! Mahádév! Velünk az isten! – Rést ütöttek a vár
falán. Most meg kell keresnie Sarah-t és Ágnest.

Felismerhetetlenségig felnagyított, mennydörgő nyögések

és eltompított ordítások formájában a csatazaj lehallatszott a
vár mélységesen mélyen lévő tömlöcébe. A robbanások
meglazították a köveket a falban, amik a padlóra hullottak.
Olyan volt, mintha valami szörnyű Ieviatán gyomrában lettek
volna.
Agnes és Sarah egyedül volt. Az örök már korábban
eljöttek, és elvitték Lydiát, mint annyiszor esténként. Mikor
ez először történt, Agnes egész éjjel ébren volt, és elképzelte,
vajon mi mindent csinálnak vele a kalózok. Mikor azonban
Lydia visszatért, egy vállrándítással elintézte Agnes
aggodalmát. Sőt, úgy tűnt, mintha mosolyogna. Ebből és más
szemtelen, figyelmeztető jelekből, melyeket elejtett, Agnes
arra a következtetésre jutott, hogy van egy szeretője a kalózok
között.
Nem ítélte el ezért Lydiát. Mindenki megtette a magáét az
életben maradásért. Agnes ugyan soha sem tette volna
ugyanezt, de nem is törődött bele teljesen a sorsába. Ahogy
ott ült a homályban, a bilincsei lakatját piszkálta egy kis
vasszöggel, amit a sziklában talált. Valami ajtó vagy karika
maradványa lehetett, ami egykor oda volt erősítve. Egy hétbe
telt, míg kilazította a kőből, teljesen lekoptatta vele a körmét
és felvérezte az ujja hegyét, bár csak akkor dolgozott, ha
Lydia nem volt ott, nehogy elárulja a szeretőjének.
Most ott volt nála. Lydia épp elment, és az őrök se voltak
ott, akik általában a vaskaput őrizték. Eleinte nem tudta,
miért. Később, mikor meghallotta az ágyúdörgést, úgy vélte,
Angriának minden bizonnyal rájuk is szüksége volt a
csatában. Ettől sietőssé vált a dolog. Nem tudhatta, hogy Tom
és Francis ott van a falakon kívül, és hogy Tom éppen abban a
pillanatban száll fel a hatalmas harci elefántra. Csak azt tudta,
hogy a vár ostrom alatt áll.
Húsz évig volt katonafeleség. Tudatában volt, mit tesznek
a győztesek két megláncolt, tehetetlen nővel, ha a vár elesik.
Sarah felnyögött mellette, és áthelyezte a testsúlyát.
Megfordulni már nem tudott. A hasa, melyen annyira
megfeszült a bőr, hogy Ágnes attól tartott, talán felszakad,
kidagadt alultáplált testéből. A gyerek nyilván közel áll
ahhoz, hogy megszülessen. Ettől Agnes csak még vadabbul
igyekezett: bele se mert gondolni, hogyan szórakoznának el a
kalózok egy, a tömlöcük-ben született kisbabával. Érzéketlen,
sebes ujjaival beerőltette a vékony vasdarabkát a bilincs
zárjába. Már több mint egy órája mesterkedett azon, hogy
belepiszkált a zárba, és olyasmi után turkált a szerkezetben,
ami esetleg megmozdulna. Néha úgy tűnt, hogy a szög
beleakad valamibe, mire a szívébe markolt a remény. De
valahányszor nyomott rajta, elcsúszott onnan, amibe
beleakadt, és mindenféle eredmény nélkül kisiklott belőle.
A sziklán át érkező dübörgés mintha mélyebbé vált volna.
A falakról a remegéstől vakolat esett le. A csata lassan a
tetőpontjára hágott. Kétségbeesésében ismét beledöfte a
szöget a kulcslyukba. Törött körmeiből vér csepegett a zárba.
Korábban nem merte túl erősen csinálni, attól tartva, hogy
eltöri a szöget. Most óvatlanná vált a kétségbeeséstől. Vékony
karjának minden erejével nekifeszült a szögnek, és a hónapok
óta tartó fogság minden keserűségét beleadta.
A zár engedett. A bilincs kinyílt, és olyan hirtelen esett le,
hogy megütötte a térdét. Rábámult, ahogy a másik a karjáról
lógott, és alig volt képes felfogni, hogy szabad. Hónapok óta
először látta a csuklóját. A bőre megfeketedett és annyira
érzékeny volt, hogy meg sem lehetett érinteni.
Bizonytalanul talpra állt. Sarah még mindig aludt, és még
nem volt értelme felébreszteni. Agnes keresztüllopakodott a
barlang járatain át a vaskapuhoz, amely elállta a lépcsőhöz
vezető utat. Még egy zár, de ez alkalommal volt hozzá kulcs,
amely kampón lógott a falon a lépcső lábánál. Az őrök, akiket
sietve elhívtak a vár védelmére, megfeledkeztek róla.
Agnes nem érte el a kulcsot. De ott volt a bilincs, amely
még mindig a csuklóján lógott. Kicsúsztatta karját a rácsok
között, és a kampó felé csúsztatta a béklyó szabad végét, mint
egy horgászzsinórt.
A falnak ütközött, éppen a kampó alatt, de olyan
csörömpöléssel, mely felvisszhangzott a lépcsősoron. Újra és
újra megpróbálta, a bilincs azonban sehogy sem ért oda.
Mostanra biztos volt abban, hogy valaki minden
bizonynyal meghallotta ezt, ez azonban csak megkétszerezte
az elszántságát. Olyan erősen koncentrált, amennyire csak
tudott, pillantását a kulcsra függesztette, és eldobta a
vaskarikát.
A vaskarika beakadt a kulcsba, és lerántotta a kampóról.
Csörömpölve esett a földre. Ismét a lánc végén lévő karika
segítségével Agnes végighúzta a kulcsot a padlón, míg elég
közel nem került hozzá, hogy elérje. A zárba tette, és az ajtó
kinyílt.
Most ki kell hozni Sarah-t. Mielőtt azonban a cellájukba
visszatérhetett volna, szívet tépő sikoltás visszhangzott a
barlangokon át. A testvére hangja. Visszarohant.
 Sarah összegömbölyödve feküdt a földön, térdét nagyra
nőtt hasához húzva. Nagyokat lélegzett, hogy megpróbálja
magában tartani a mély és éles fájdalmat.
Nem volt rá képes. Kínjában zokogás szakadt fel belőle. A
fejét hátravetette, és véresre harapta az ajkát.
Agnes tudta, mit jelent ez a hang. Bombayben, később
pedig Brindzsoanban önkéntes szolgálatot teljesített az ottani
orvos mellett, aki a nőknek segített a szülésnél. Fogta a
kezüket, törölgette az arcukat, és bátorító szavakat suttogott a
fülükbe. Néha a végén ő adta az újszülöttet a boldog
édesanya kezébe. Máskor azonban az egész hiábavalónak
bizonyult.
A menekülés minden gondolatát elfelejtette. Sarah-t most
nem mozgathatta. A nyakától az aljáig eltépte Sarah ruháját,
és szétterítette, hogy befedje vele a piszkos padlót. Sarah
elhelyezkedett a ruhán. Meztelen bőrét izzadságréteg fedte,
amely csillogott a gyér fényben.
A kiáltások egyre sűrűbben követték egymást. Ágnes
számolta a köztük lévő szüneteket. Tapasztalatból tudta,
hogy a vajúdás gyorsan halad. Sarah még nem állt készen
arra, hogy toljon, de már nem állt távol tőle.
Még hevesebb ágyúdübörgés rázta meg a sziklákat. Aztán
Agnes egész közelről lépteket hallott közeledni lefelé a
lépcsőn.

– Mit tegyünk?
Francis az előtte álló gerendáról a mögöttük egyre
gyorsabban közeledő flottára nézett. Nem volt ideje a
választásra. Mögötte a nagy grabok orrágyúi közeledtek,
előtte meg a gerenda.
– Meg kell fordulnunk! – ordította Merridew. – Mert
különben mi oldjuk meg helyettük azt, hogy végezzenek
velünk.
– De akkor újra a grabok között találjuk magunkat.
Darabokra lőnek minket.
– Jobb, ha azt kockáztatjuk, hogy meghalunk, mint ha
biztosan meghalnánk.
Francis vadul körbepillantott. És ahogy ezt tette,
pillantása megakadt az egymáshoz erősített gerendákon. A
kikötőzár egyik vége egy kis erődhöz volt erősítve, amely az
öböl távolabbi részét őrizte. De a másik vége egyenesen a
szikláig tartott, ahol a tábortűz fényénél Francis egy kis mólót
pillantott meg, és egy kaput, amely bevezetett a sziklába.
– Módosíts útirányt, balra! – parancsolta.
Merridew már azelőtt elkezdte elfordítani a kormányt,
hogy befejezte volna a mondatot. Amikor azonban átfordult a
hajóorr, Francis megragadta a kereket, és visszanyomta.
– Nem fordulunk – mondta. – A sziklák felé kormányozz,
ahova a gerenda le van láncolva.
– De ott darabokra zúzzuk magunkat!
Francis eszelősen elvigyorodott: lerázta magáról a
bizonytalanságot, mely hatalmába kerítette: tudta, hogy ez az
egyetlen esélye.
– Kimegyünk a partra.
A hajó keresztülsiklott az öböl bejáratán. Most az
oldalával fordult a közeledő flotta felé: jókora, elvéthetetlen
célpontot nyújtva. Az oldalát lövések érték, amik pozdorjává
zúzták a korlátot. Látva, hogy beszorult a gerendához, a
gallivatokban ülő kalózok gyorsabban kezdtek evezni. Angria
egy külön részt ígért a zsákmányból annak a csapatnak,
amely először mászik fel a fedélzetre.
– Mi van, ha megfeneklünk, mielőtt elérnénk a mólót? –
kérdezte Merridew. – Kezdődik az apály. Olyan könnyű
préda leszünk, hogy annál könnyebbet kívánni sem lehet.
– Akkor tiszta erőnkből úsznunk kell.
Merridew a homlokára csapott az öklével, és a
kötélzethez szaladt. Parancsokat osztogatott az embereknek,
és új irányuknak megfelelően átfordíttatta velük a
keresztvitorlarudat. Bár a vitorla rengeteg helyen lyukasra
volt már szaggatva, a hajó mégis előrébb jutott. Francis
parancsot adott, hogy a hajó minden olyan megrongált
darabját, ami a vízbe lógott, vágjanak le. Minden sebességre
szüksége volt, hogy a lehető legközelebb juttassa el a hajót a
sziklákhoz.
Most azonban a másik irányból kezdték támadni őket. A
mólón álló kalózok látták, hogy feléjük közelednek, és
rájöttek, mi Francis szándéka. A tűz fényénél látta, hogy
egyik ágyújukat rudak segítségével próbálják feléjük
fordítani. A többi kalóz letérdelt, és kanócos puskáikból sűrű
sortüzet eresztett rájuk.
Francis előreszaladt az orrágyúkhoz. A magas orrkabin
fedezékében jól védve voltak a muskétasortűztől. Sürgette a
legénységet, míg azok újratöltöttek.
Lekucorodott a nagy ágyú mellé, és kikukucskált az
ágyúnyíláson. A mólón álló emberek már beállították kézi
erővel az ágyújukat, és kétségbeesetten igyekeztek tölteni.
Olyan volt az egész, mint egy párbaj, ahol mindkét fél arra
törekszik, hogy a másodperc töredékével előbb kezdjen el
tüzelni, mielőtt még a másik lőhetett volna.
 A grab lőtt először. Az ágyúk tüzet böfögtek, és
hátraugrottak a köteleiknek feszülve. Az ágyúdörgést
azonban elnyomta egy még hatalmasabb dübörgés, ahogy a
grab teljes erejével a partnak ütközött. Alacsony merülésének
köszönhetően annyira előre tudott jönni, hogy az orra
szétnyílt, és továbbment előre, egyre magasabbra hágva fel a
sziklákra. Az emberek leestek a fedélzetre. Francis épp csak
megúszta, hogy egy a félrebillent fedélzeten elszabadulva
guruló ágyú szét ne zúzza a lábát.
– Fel! – kiáltotta. – Fel, és támadás!
A grab lapos, nyílt orrát arra tervezték, hogy más hajókra
fel lehessen róla szállni. Most remek rámpaként szolgált,
ahogy előrenyúlt a sziklák fölött, egészen a mólóig. Francis
vezetésével a maráthák átrohantak rajta. Csatakiáltásaikat
üvöltve ugráltak le a végén, és nekiestek a védőknek.
Az orrágyú utolsó sortüze szép munkát végzett. A
kalózok ágyúja felborult, kezelői pedig saját vérükben
fetrengtek. A támadók gyorsan elbántak a maradékkal.
Francis szíven döfte az egyiket, majd körülnézett, és látta,
hogy már nincs életben több ellenséges katona.
Övék volt a móló.
– És most mi lesz? – kérdezte Merridew, miközben a
bárdjáról tisztogatta a rátapadt véres húscafatokat. A sziklába
erősített vasgyűrüre mutatott, amellyel a gerendát
rögzítették. – Vágjuk el a gerendát?
– Ez nem segítene nekünk túl sokat. Nem maradt hajónk,
amivel elmenekülhetnénk.
Egy muskétagolyó csapódott a falnak. Kint a vízen látta,
hogy az üldöző gallivatflottilla egyre közelebb kerül. Az elöl
haladó hajó már ki is volt kötve a roncshoz. Az emberek
kiözönlöttek a roncs fedélzetére, és hídnak használták arra,
hogy elérjék a mólót. A mólón nem akadt búvóhely, egy kis
ajtó azonban a sziklán túlra vezetett.
– Be a várba! – kiáltotta Francis. Megvárta, amíg az utolsó
embere is áthalad, majd követte őket, miután bereteszelte az
ajtót. Megszámolta embereit. Éppen egy tucat, akiknek több
mint a fele megsérült, ezen felül ő maga és Merridew. Ahhoz
meglehetősen kicsiny haderő, hogy lerohanjon egy ezerfős
helyőrséget.
Az ajtó az erős ütésektől reszketni kezdett.
– Nem fogja sokáig bírni – figyelmeztette Merridew.
Francis újratöltötte a pisztolyát.
– Meleg fogadtatásra találnak majd, ha kinyitják.
– Talán van más módja is ennek – Merridew az egyik
irányba fordította a fülét. – Hallod azt a robajt odafönn? Azt
hiszem, Tom úr támadást indított, hogy elvonja tőlünk a
kalózokat. Szörnyű nagy verésre számíthat a fal lábában. Ha
sikerülne feljutni a váron keresztül és ki tudnánk nyitni a
kaput, az átbillentené a mérleg nyelvét.
Francis hátrapillantott a válla fölött. Meredek lépcsősor
vezetett a vár felé a sziklákon át. Nem volt rajta senki.
Feltételezte, hogy az őrséget a csatába rendelték.
Az ajtó ismét megremegett. Egy fejsze fejének a vége
hatolt át a deszkákon, hátracsapódott, majd újra
nekiveselkedett. A lyuk egyre szélesebb lett.
– Akkor ne vesztegessük az időt!
Francis, kezében pisztollyal, felvezette embereit a lépcsőn.
Nem jutottak még nagyon messzire, mikor hallották, hogy az
ajtó hatalmas döndüléssel megadja magát, és aztán azt is,
ahogy sok beözönlő ember összevissza kiabál.
 Kétszer olyan gyorsan kezdett menni, hármasával szedte
a kopott lépcsőket, és minden saroknál lendületből
továbbhaladt anélkül, hogy gondolt volna rá, mi várhat rá a
sarkon túl.
Egy olyan kamrába értek, ahol elágazott az út. Egy
lépcsősorjobbra lefelé vezetett, míg egy másik tovább felfelé.
Francis felfelé mutatott.
– Erre! Ez biztos…
Éles sikoltás hallatszott a lefelé vezető lépcső aljáról.
Francis megtorpant.
– Nincs idő totojázni – mondta Merridew sürgetőleg.
Hallották, hogy a hátuk mögött az üldözők gyorsan
közelednek.
Újra hallatszott a sikoltás: egy kínlódó asszony szívet tépő
hangja.
– Menjetek a kapuhoz! – mondta Francis Merridew-nak. –
Én majd jövök utánatok.
Nem vesztegette az időt arra, hogy elmagyarázza, hanem
elvált tőlük, és leszaladt a jobb oldali lépcsőn. Aligha
találhatott volna mentséget arra, hogy most hagyja magukra
az embereit. Sarah és Agnes azonban valahol benn a
tömlöcben van, és nem hagyhatja őket a sorsukra.
A lépcső alján egy kaput talált. Megmerevedett. A kaput
azonban nem őrizték, és a kulcs a zárban volt, de belülről.
Mikor meghúzta, a kapu minden ellenállás nélkül kinyílt.
A sikoltozás nem maradt abba. Egyenletes időközökben
érkezett, mintha valaki forró kést forgatna mélyen az áldozat
beleiben.
Egyik kezében karddal, a másikban pisztollyal Francis
végiglopódzott a folyosón. A hangot követte egy sor
sziklaüregen át, míg egy kanyarba nem ért. Itt már olyan
hangos lett a sikoltozás, hogy minden bizonnyal a következő
üregből jött. A falhoz lapult, összeszedte bátorságát, majd
pisztolyával hadonászva előugrott búvóhelyéről.
Döbbenten torpant meg.
Sarah hanyatt feküdt, szétvetett lábbal, és egész altestét
szélesre tárva mutatta feléje. Anyaszült meztelen volt. Agnes
ott térdelt mellette, a húga fejét ölelgette, és bátorító szavakat
duruzsolt neki. Sarah szeme nyitva volt, de nem tudatosodott
benne, hogy Francis megérkezett. Agnes látta a rávetülő
árnyékot, és felpillantott.
– Francis? – kérdezte döbbenten.
Francis odaszaladt hozzájuk, és melléje kuporodott. Sarah
testét a fájások újabb rohama kerítette hatalmába, hosszabb,
mint az előző. Agnes megtörölte a homlokát.
– Meg fog… – Francis halálsápadttá vált, és elfordította a
szemét, ahogy felfogta, hogy Sarah meztelen. – Mi folyik itt?
Megkínozták?
Agnes még szörnyű veszedelmükben sem tudta megállni,
hogy el ne mosolyodjon.
– Épp gyereket szül, te buta. És már nincs sok hátra, hogy
kibújjon.
– Gyereket? – szajkózta Francis. – De hogyan…?
– Ne aggódj: a kalózok úgy nem bántak el velünk. Tom
gyereke lesz, az unokatestvéred, ha túléli ezt az éjszakát.
Sarah sikoltozását mélyebb, akadozó lélegzés váltotta fel.
Agnes felemelte a vállát, és sürgette, hogy emelkedjen fel.
– Segíts megfordítani – szólt. – Úgy könnyebben kijön a
gyerek.
Francis már látott lovakat meg juhokat elleni a Hugh
Weald-i birtokon. Nem volt teljesen járatlan a szülés
folyamatát illetően. Arra azonban nem számított, hogy egy
csata közepette bábává válik. Letette fegyvereit, és segített
Agnesnek megfordítani Sarah-t úgy, hogy az négykézláb
kuporgott, közben erősen lihegett.
A fejük fölött ágyúk dörögtek. Agnes felpillantott.
Megkésve, mintha csak most fogta volna fel, milyen
valószínűtlen is az, hogy Francis megérkezett, így szólt:
– Ez a ti művetek? Hogy kerültök ide? Elfoglaltátok az
erődöt? Hol van Tom?
– Az igazat megvallva nem tudom, mi történt – vallotta be
Francis. – Én egy kis hajórajjal próbáltam bejutni Angria
kikötőjébe, de felfedeztek minket. Úgy menekültünk meg,
hogy a tengerparti kapun át benyomultunk a várba. Azt
hiszem, Tom bizonyára támadást indított a falak ellen
fölöttünk, hogy magára vonja a kalózok figyelmét, de azt nem
tudom megmondani, hogy milyen sikerrel járt.
Sarah felnyögött. Egy másik, mélyebb és céltudatosabb
hangon, mintha valami hatalmas súlyt próbálna
megmozdítani. Agnes átölelte őt.
– Jön a baba.

Christopher nem aludt jól aznap éjjel. Tudta, hogy a

csapda készen áll, és várta, hogy az áldozat belesétáljon: a
bizonytalanság mardosta a lelkét. Beszámolt Angriának a vár
ellen tervezett támadásról, de úgy, hogy a kalóz azt higgye,
mindig is az volt a szándéka, hogy becsapja az ellenséget.
Nem tett említést a szobájában biztonságban őrzött öv
bélésébe bevarrt zacskó gyémántról, melyre szert tett; és Tom
Courtney-ról sem fedett fel semmit. A bosszú, amit tervezett,
magánügy.
Christopher szerette volna vezetni a lesből való támadást
a horgonyzóhelyen, Angria azonban megtiltotta ezt neki. A
ravasz kalóz újabb árulástól tartott, attól, hogy Christopher –
miután már elárulta a maráthákat – esetleg megint
összeszűrné velük a levet. Megparancsolta Christophernek,
hogy maradjon fenn a várban. Ott az öbölre néző falakon
sétált föl-alá, egyedül a félelmeivel. Mi van, ha Tom
felismerte őt? Mi van, ha kitalálta, hogy Christopher el fogja
árulni? Mi van, ha nem jönnek? Nekitámaszkodott a
mellvédnek, és belebámult az éjszakába, kezében a Neptun-
kardot forgatva. Az urumi szorosan a derekára volt csavarva.
Lydiára gondolt, aki a szobájában vár rá. Ezzel kellemesen
elterelhetné gondolatait, de erre majd lesz idő később. A nő
bájai csak még édesebbek lesznek, ha majd már a saját
diadalának örvendhet.
Mikor az első tűz fellángolt, diadallal eltelve érezte, hogy
a terve sikerrel járt. A falakról látta, hogy az ellenséges
csónakok mélyen beszorultak a horgonyzóhelyre. Látta, hogy
Angria flottája bekeríti őket – és innen már nem menekülnek.
És mégis – úgy látszik nem tudták még, hogy már
vereséget szenvedtek. Csodálkozva figyelte, ahogy az egyik
kis hajó az egyik grab közelébe kerül, és benne ülő katonák
felmásznak a fedélzetre. Aztán valahogy elindították a hajót,
és elkezdtek áthaladni vele a zsúfolt öblön. A kalóz tüzérek
minden erőfeszítése ellenére sem sikerült elsüllyeszteni vagy
leszedni a betolakodó árbocát. Sőt, sikerült nekik néhány
másik hajót is felgyújtaniuk. Kezdett kiszabadulni.
Nem szabadulhat. Miután a kis gallivatokból álló flottilla
beért az öbölbe, Christopher emberei becsukták a gerendát.
Még ha el is jut odáig a grab, azon megakad, és mozdulni sem
tud többé.
Ahogy azonban arra várt, hogy a hajó elpusztuljon,
hirtelen egy új hangra figyelt fel, amely betöltötte az éjszakát.
Kiáltozást, kurjantásokat és fegyvercsörgést hallott. Olyan
hangok voltak ezek, mintha egy sereg indulna harcba.
– Mi folyik itt?
Angria hangja sziszegett a sötétből. Christopher nem
hallotta, mikor jött fel. Hirtelen megfordult, de Angria már rá
is vetette magát. Figyelmeztetés nélkül megragadta
Christophert mind a két kezével, és megfordította, úgy
nyomta le a bástya korlátjára. Ott ingadozott, és csak Angria
szorítása akadályozta meg abban, hogy leessen.
– A te műved ez? – tudakolta Angria. – Az egész stratégia
arra volt felépítve, hogy kettéoszd a hadseregemet, és
védtelenül hagyj az ellenségeimmel szemben.
– Nem, uram – magyarázkodott Christopher. Lábujjaival
kaparászott, hogy megtartsa egyensúlyát a mellvéden. Nem
mert lenézni, hogy megnézze, mekkorát esne. – Nem is
tudom…
– Jönnek a maráthák. Miközben a mi erőink a kikötőben
vannak összpontosítva, ők felmásznak a falakon.
– Álmomban sem gondoltam volna, hogy támadni
fognak. A kémeink nyomát sem látták, hogy a sereg
szárazföldi támadásra készülne.
Angria a szemébe nézett. Bármit látott is, az meggyőzte őt
Christopher ártatlanságáról. Berántotta a korlátról, és hagyta,
hogy a mellvéd belső oldalának ütközve összeroskadjon.
– Menj a keleti falra! Személyesen te fogod vezetni a kapu
védelmét, én pedig parancsot adok, hogy ha valaki azt látja,
hogy nem azt teszed, amit kell, abban a pillanatban vágjon le,
mint egy barmot.
Christopher végigrohant a falon, és felmászott a lépcsőn
az északkeleti torony tetejére. Alig akart hinni a szemének.
Az egész hegyfok emberóceánná változott, amely előretört,
miközben soraik között három hatalmas elefánt lépdelt. A vár
ágyúi már véres lyukakat vágtak a támadók soraiban, azok
azonban nem inogtak meg. Egy részük mintha teljesen
meztelen lett volna. Christopher azon töprengett, hogy vajon
a maráthák foglyokat helyeztek-e el az első sorban, hogy azok
fogják fel az ágyútüzet.
– A rés felé haladnak – döbbent rá.
Mindenki, aki a várban maradt, a keleti védművek felé
szaladt. Christopher megkereste az egyik üteg parancsnokát.
– Vigyetek két ágyút a rés lábához! Töltsétek meg
muskétagolyókkal, söréttel, bármivel, amit csak találtok. Ha a
támadóknak sikerül feljutni a rés tetejére, úgy szedjük le őket,
mint madarakat a fáról.
Tudta, hogy e mögött az egész mögött Tom Courtney-nak
kell állnia. A sötétséget pásztázta, megpróbálta kivenni az
arcát az ágyú- és puskatüzek villogó fényénél. Vajon ő fogja
vezetni a támadást? Vagy elég ravasz ahhoz, hogy másokat
hagyjon meghalni az ő céljai elérése érdekében?
A támadók már olyan közel voltak, hogy a vár ágyúi már
nem tehettek kárt bennük. Christopher megparancsolta az
ágyúk személyzetének, hogy hagyják el az ütegeket, és
csatlakozzanak a lövészekhez a falakon. Vad ólomzuhatag
szakadt le a falakról: el sem tudta hinni, hogy van, aki
túlélheti ezt. És mégis, még mindig jöttek. A füstön át látta
sápadt testüket, ahogy másztak föl a lejtőn, és olykor egy-egy
lezuhant kődarab mögött kerestek menedéket. Bármennyit
szedtek is le közülük a kalózok, újabbak vették át a helyüket.
Meg kell törnie őket.
– Vegyetek vissza a tűzből – mondta. – Hadd higgyék,
hogy győztek.
A parancsot továbbadták a falakon. A puskasortüz
csendesedett. Christopher a magasba emelte a Neptun-
kardot. hogy lássák a tüzérek is lenn az udvaron. A maráthák
megérezték, hogy itt a lehetőségük, úgy tették meg az utolsó
néhány métert a rés széléig.
– Most! – üvöltötte Christopher. Lesújtott a karddal. Az
udvaron lévő ágyúk muskétagolyó- és sörétfelhőt okádtak ki,
és miszlikbe aprították a támadókat.
A rés egy szempillantás alatt kiürült. A kalózok
ujjongásban törtek ki. Érezve, hogy közel állnak a
győzelemhez, lezúdultak a falon, hogy a megtört ellenséget
elpusztítsák
– Várjatok! – kiáltotta Christopher, de vagy nem hallották,
vagy nem hallgattak rá. Néhányan elsütötték muskétájukat,
majd kardot rántottak, hogy legyilkolják a menekülőket.
Azt feltételezték – ahogy korábban Christopher is –, hogy
az ágyúk majd megtörik a maráthák harci elszántságát.
Ahogy azonban oszladozni kezdett a füst, Christopher látta,
hogy a lejtő aljában a támadók egyáltalán nem úgy néznek ki,
mint akik visszavonulóban lennének. Egyikük felkelt, és
buzdította az embereit, hogy menjenek előre, majd ha
botladozva is, de ismét elindult fölfelé a rés omladékán.
Mások is mellé álltak: néhányan dárdákkal és bárdokkal
voltak felfegyverkezve, az egyikük pedig egy buzogánnyal,
amelyet úgy forgatott, mint egy középkori lovag.
A kalózok nem számítottak ellenállásra. Mohóságukban
megfeledkeztek az önvédelemről. Ezt most kihasználták a
maráthák: kiütötték a kalózok alól a lábukat, így azok
lecsúsztak a laza köveken. Azok, akik elvesztették
fegyvereiket, törmelékdarabokat kaptak fel, és azzal
loccsantották ki ellenségük agyát. A kalózok összezavarodtak
és meghátráltak.
A támadók már másodszor értek fel a rés tetejére.
Christopher ismét arra számított, hogy az ágyúk majd
cafatokká szaggatják őket. Ez alkalommal azonban az ágyúk
üresek voltak: a tüzérek belekeveredtek a csetepatéba, és nem
töltötték meg újra őket.
Christopher káromkodott. A rés közepén diadalmasan
felemelt karddal egy alakot látott, akiről tudta, hogy Tom
Courtney az. Felkapott egy kovás puskát, ami ott hevert
megtöltve a bástyán, és Tom mellkasára célzott vele. Az
omladékot füst borította el, ezért nem látta, hová lő. Mikor a
füst eloszlott, Tom már nem volt ott.
Dühösen vágta földhöz a fegyvert. Minden terve
összezavarodott. Tudta, hogy harcolnak a kalózok. Ha ők
álltak nyerésre, legyőzhetetlenek, ha azonban fordul a kocka,
minden fegyelmezettségük odavan. Nem fognak a végsőkig
kitartani. Már látta is, hogy néhány védő menekülni próbál.
Keresztülszaladtak az udvaron a maráthákkal a nyomukban,
akik feltartóztathatatlanul özönlöttek befelé a résen. A vár
elesett.
Mint egy hatalmas hullám, úgy tört rá a veszteség és a
harag érzete. Ez Tom Courtney műve volt. Most is,
Brindzsoanban is, valamint élete minden pillanatában,
egészen fogantatása pillanatától kezdve, Tom Courtney
mindent elragadott tőle, amire valaha is vágyott. Ő volt a
végzete – a saját természetes apja!
De azt még most is, miután vereséget szenvedett, el tudja
intézni, hogy Tom győzelméből ne maradjon semmi neki.
Végigszaladt a falon, és bement az ajtón a vártoronyba.
A fosztogatás még a támadók érkezése előtt elkezdődött.
Most, hogy legyőzték őket, a kalózok egymás ellen fordultak:
mindenki a maga érdekeit tartotta szem előtt, és mindenki
elvette, amit csak tudott, abban a reményben, hogy talán
megmenekül. Feltúrták a raktárhelyiségeket, és mindent
elvittek, amit csak bírtak.
Christopher könyörtelen elszántsággal hatolt keresztül a
zűrzavaron. Egy-két kalóz meglátta a kezében a kardot, és
megpróbálta elvenni tőle, arckifejezése láttán azonban
meggondoltak magát. A többiek túlzottan el voltak foglalva a
fosztogatással ahhoz, hogy észrevegyék őt.
A zűrzavar mindent elhomályosított mögötte, ahogy
leereszkedett a vár gyomrába. Meggyorsította lépteit – aztán
megtorpant. Közeledő lépteket hallott, de nem föntről, hanem
lentről. Benyomakodott egy mély, homályba burkolózó
alkóvba, és várt.
Egy tucat ember futott el mellette. Köpenyükből ítélve
maráthák lehettek, akiket egy angol tengerész vezetett.
Christopher egy pillanatra elgondolkozott, nem Tom-e az –
talán végül mégsem volt ott a falakon. Christopher keze
szorosabban fogta a kard markolatát. Csupán a kezét kellett
volna kinyújtania, hogy leszedje a tengerész fejét.
– Erre gyertek! – mondta a férfi, és Christopher
megnyugodott. Nem Tom volt az. Christopher hagyta őket
továbbmenni, és hallgatta, ahogy a lépteik elhalnak, útban
felfelé a csata irányába.
Továbbment lefelé, egy kis kamrába, ahol kétfelé ágazott
az út. Most azonban újabb lépteket hallott közeledni, és itt
már nem volt hova bújni. Jobban figyelt.
Ezek azonban ismerős emberek voltak. Ahogy a
lámpafénybe értek, látta, hogy Angria emberei: kalózok,
akiket ő küldött, hogy álljanak lesben a kikötőben.
Nem számítottak rá, hogy itt találják.
– Hol vannak a kalaposok? – tudakolták. – Követtük őket
ide be, a tengeri kapun át, mikor megpróbáltak elmenekülni.
– A vár elesett – mondta Christopher mogorván –, az
ellenség a falakon belül van. – Rámutatott kettőre az emberek
közül: – Te és te, itt várjatok meg! A többiek, menjenek vissza
a tengeri kapuhoz, és készítsenek elő egy hajót, amivel el
tudunk menekülni! Hamarosan csatlakozom hozzátok.
Lesietett a bal oldali lépcsőn a tömlöcbe. Észrevette az
alján a nyitott kaput, és megtorpant. Sikoltozást hallott, egy
nő hangját, aki szörnyű fájdalmakat áll ki. Talán már lejött ide
néhány kalóz élvezkedni? De nem: a sikoltások túl
ritmikusan követték egymást. Közöttük halk, megnyugtató
hangokat hallott duruzsolni – egy férfit és egy nőt.
Letekerte derekáról az urumit. Kezében összegöngyölve
továbblopakodott a folyosón, amíg a barlangnak arra a
részére nem ért, ahonnan a hangok eredtek. Kikukucskált a
kanyarból.
Egy férfi és egy nő térdelt egy másik nő mellett, aki
négykézláb kuporgott meztelenül, lélegzet után kapkodott és
nyögött. Egyik sem vette észre, hogy Christopher ott van.
Elmosolyodott. Ez lesz a búcsúlövése, vagyis az ajándéka
Tom Courtney számára.
– Kölykezik a kurva? – kiáltotta.
A férfi megfordult, meglátta Christophert, és felugrott.
Pontosan úgy, ahogy Christopher számított rá. Az urumi
pengéje keresztülsüvített a levegőn, és felhasította a lábát.
Felkiáltott, aztán elesett, kínjában arrébb gurult, és a sebét
szorongatta. Megpróbált felállni, a lába azonban
összecsuklott alatta.
– Francis! – kiáltotta Agnes.
– Francis? – ismételte Christopher. – Francis Courtney?
Francis alvadt vérrögöt köpött ki a szájából, és bólintott.
– Külön öröm számomra, végig kell nézned, mit művelek
a családoddal.
 Tom leugrott a rés mögötti lejtőn, és átszökkent a
törmelékhalmon, ahol egykor a várfal állt. A kardját
felemelve tartotta, de alig volt szükség rá, hogy használja. A
védők elpárologtak előle, míg mögötte a marátha sereg
özönlött át a résen. A ghósija harcosok az öldöklés lázában
égtek. Démoni kegyetlenséggel küzdöttek, meztelenül és
vadul. Akinek volt fegyvere, darabokra szabdalta ellenségeit,
mások azonban egyszerűen puszta kézzel tépték őket szét.
És valahol ebben a mészárlásban ott van Sarah és Agnes.
Tom átverekedte magát az udvaron, Móhittal az oldalán.
Néhány kalóz még mindig harcolt, mert minden menekülési
lehetőségtől el voltak vágva. Elkerülte őket, és a torony felé
vette útját.
– Mit gondolsz, hol tartják a foglyaikat? – kiáltott oda
Móhitnak.
Móhit megvonta a vállát. Hirtelen gyorsított, előrerohant,
aztán vállon ragadta az egyik menekülő kalózt. Lábának egy
ügyes mozdulatával földre terítette a férfit, leszorította, és
kését a nyakának szegezte. Közben kiáltott is valamit egy
indiai dialektusban.
A kalóz ránézett, némileg meghökkenve, majd dadogott
valamit válaszképpen. Mohit elengedte, és fölállt.
– A tömlöc a vár alatti barlangokban van. Van egy lépcső
a vártorony északkeleti sarkában.
Nem kellett senkivel megküzdeniük azért, hogy
bejussanak, a menekülő védők tömege erőfeszítés nélkül is
odasodorta őket. Senki sem figyelt rájuk. A kalózok a
küzdelemnek még a gondolatáról megfeledkeztek: most a
fosztogatás foglalkoztatta őket, Tomnak pedig semmije sem
volt, amire szükségük lett volna. A torony lábánál egy lépcső
vezetett le a sziklába, amely a vár alapját képezte. Tom
lesietett.
Úgy támadt fel benne a remény, ahogy egyre lejjebb
jutottak. A lépcső végtelennek tűnt, de mintha egyetlen kalóz,
vagy megszálló sem jutott volna a várnak ezen mélységeibe.
– Lehet, hogy még időben vagyunk – mondta Móhitnak.
De elhamarkodottan jelentette ezt ki. Egy kis, kerek
kamrába értek, amely egy lépcsősor alján nyílott, ahol
elágazott az út. Mivel előrenézett, és azon gondolkozott,
melyik lépcsőn haladjon tovább, nem látta a két embert a
sötétben. Azok hallották, hogy Tom és Móhit közeledik, ezért
elbújtak az ajtó egy-egy oldalán. Amint Tom és Móhit a
kamrába ért, rájuk támadtak nehéz, görbe kardjukkal.
Akár valami zaj miatt történt, amit ők csaptak, akár
pusztán ösztönösen tette, Tom megérezte, hogy támadni
fognak, még egy pillanattal azelőtt, hogy ez bekövetkezett
volna. Nem volt ideje védekezni, csupán arra, hogy a földre
vesse magát, és Móhitot is lerántotta magával. A kinyújtott
pengék a fejük fölött zúgtak el, a kalózok pedig, mivel a
pengéjük nem találkozott ellenállással, előretántorodtak, és
nekiütköztek a padlón fekvő embereknek. Tom és Móhit
lelökte őket magukról, és egy-egy jól irányzott vágással
végzett velük.
Tom egyik ajtóról a másikra pillantott, valami jelet
keresve: Merre?
– Te a jobb oldali lépcsőt kövesd! Én balra tartok – döntött
Tom.
Szétváltak. Tom lerohant a lépcsőn, érezte minden elillanó
pillanat súlyát. Honnan került elő az a két ember az őrség
szobájában? Vannak még mások is? A vereség keserű dühében vajon
mit tehettek Sarah-val és Agnesszel?
A lépcső alját vasból készült kapu zárta le. Nyilván ez a
töm-löc. Tom azon töprengett, visszahívja-e Móhitot, de
túlságosan is drága volt az idő, amibe kerülne – a kapu pedig
már nyitva állt. Beljebb a barlangból női sikoltást, majd egy
férfi kiáltását hallotta. Ismét elfogta minden félelme. Az
óvatosságról megfeledkezve végigszaladt a folyosón, amíg az
egy szélesebb kamrába nem nyílt.
Egyetlen szempillantással felfogta, mit lát. Legvadabb
reményei és legmélyebb félelmei mind egyszerre váltak
valóra. Sarah-t meztelenül és sikoltozva, vérrel borítva
pillantotta meg; Agnes visszahúzódott, Francis pedig a falnál
hevert, a lábán lévő mély sebet szorongatva. Fölöttük pedig,
egyik kezében a Neptun-karddal, a másikban pedig a hosszú,
korbácsszerü pengével ott állt a férfi, aki elárulta őket.
Tomnak háttal állt. Agnes azonban nem tudta elrejteni a
szemében felcsillanó reményt, mikor meglátta a férfit. Mielőtt
Tom megmozdulhatott volna, Christopher meglátta Agnes
reakcióját, és megfordult, miközben arcán kísérteties vigyor
ömlött végig:
– Tom Courtney – mondta angolul. – Reméltem, hogy
eljössz, hogy lásd, mit művelek a családoddal.
Tomot elöntötte a düh. Gerely módjára hajította el a
kardját – úgy, ahogy egykor a Neptun-kardot dobta Fekete
Billyre és szíven döfte őt. A marátha penge azonban
nehezebb volt. és nem volt jól kiegyensúlyozva. A hegye
lepattant a célpontról Christopher félrelökte az urumi
markolatával a kardot, ami csörömpölve esett a földre.
 Tom most védtelen volt. Christopher előrelépett, az urumi
pengéje nyikorogva kígyózott utána a padlón keresztül. Ezen
kívül csak Sarah nyöszörgését lehetett hallani.
– Úgy használom ezt a fegyvert, mint egy festőművész az
ecsetet – hencegett Christopher. – Egyenként vágom le a
végtagjaidat, mikor pedig már tehetetlen leszel, végignézetem
veled, ahogy lemészárolom a feleségedet, és kiloccsantom a
gyereked agyát!
Tom értetlenül bámult rá.
– Miért? Mi rosszat tettem valaha is neked?
– Hát nem tudod? Nem bírod kitalálni? – Christopher
még egy lépést tett előre. Hátramutatott Sarah-ra, aki kezével
a falnak támaszkodva térdelt. A lába között kezdett
előbukkanni a kisbaba feje. Christopher látta Tom arcán a
döbbent kifejezést, és felnevetett.
– Mindent megtennél azért a gyerekért, ugye? Eljöttél
ebbe a bevehetetlen várba, és leromboltad a falait, pusztán
azért, hogy megmentsd. Ó mily nemes dolog! Mily hősies!
Tom még mindig nem értette.
– De nem voltál mindig ilyen hűséges, ugye? – Valósággal
köpködte a szavakat. – Mikor az anyámat
megbecstelenítetted, és a fattyadat nemzetted, elrohantál,
amilyen gyorsan csak tudtál. Elhagytál, és hagytad, hogy a
testvéred kendőzze el anyám szégyenét!
Christopher látta, hogy Tom arcán egyszerre jelenik meg
a dolgok megértése, a rémület, a szégyen és a félelem azért,
amit tett. Abban a pillanatban tudta, hogy minden, amit
Lydia mondott neki, igaz. Megfeszítette a karját, hogy
meglóbálja az urumit, azt fontolgatva, hol kezdje. Először
végignyal vele Tom combja körül, és elvágja a térde
ínszalagját. Aztán már kényelmesen elbánik vele.
– Ki vagy te? – kérdezte Tom. A szája kiszáradt: csak
suttogva jöttek ki rajta a szavak.
Pillantása találkozott Christopherével – ugyanaz a
pillantás! Mintha a tükörbe nézne.
– A fiad.
Meglóbálta az urumit.
Valami azonban visszatartotta. Az urumi nem mozdult.
Francis időközben előrekúszott, és megragadta a fegyver
végét, minden erejével visszatartva azt. Az arca falfehér volt.
Az ujjai közül csörgött a vér, ahogy a borotvaéles pengét a
kezében szorongatta. De nem engedte el.
Christopher haragos kiáltással elengedte az urumit, és
kirántotta a Neptun-kardot. Talán így a legjobb. A Courtney-
k fegyverével végez Tommal, és örökre biztosítja a maga
számára a jogos örökségét.
Az alatt az idő alatt azonban, míg Francis elvonta a
figyelmét, Agnes felugrott. Odaszaladt, ahová Tom kardja
esett, és odadobta neki. Christopher meglátta őt: felé sújtott a
Neptun-karddal, ám a nő a barlang szélére gurult előle.
Mielőtt még ismét döfhetett volna, Tom előreugrott. Döfése
erős volt, visszafojtott dühtől nehéz. Christophernek éppen
csak sikerült elhárítania.
Ha Christopher el tud jutni Sarah-ig, és a torkának
szegezi a kardot, Tom kénytelen lesz megadni magát. Francis
azonban észlelte a veszélyt. Feltápászkodott a földről, és
előrevetette magát, amivel Christopher és Sarah közé került.
Christopher kardjának egy suhintásával kibelezhette
volna. Ehhez azonban hátat kellett volna fordítania Tomnak –
aki ismét nekitámadt. Pengéik megcsördültek, mikor
elhárította Tom próbálkozását, hogy olyan közel férkőzzön
hozzá, ahol már nem tudja jól használni a kardot. Gyors
ellentámadást indított, jól begyakorolt döfések viharzottak,
mely elől Tom kénytelen volt meghátrálni, ezzel pedig
visszafordította őt. Christopher még mindig bosszúért
lihegett – de más veszélyek is egyre inkább kezdték
fenyegetni. A vár elesett – hamarosan mások is lejutnak ide.
El kell szöknie.
Elérte, hogy Tom megforduljon, és közelebb kerüljön
Sarah-hoz. Most semmi sem választotta el Christophert az
ajtótól. Ismét Tomra támadt: egy sor pontos, gyakorlott
mozdulattal szorította hátra, mintha egyenesen a vívási
kézikönyvből merítette volna őket. Ahogy számított rá, Tom
automatikusan kivédte őket, ahogy azonban az utolsó
támadásra készült, Christopher hirtelen visszafogta magát.
Mielőtt Tom reagálhatott volna, sarkon fordult, és elrohant.
Tom hallotta távolodó lépteit, ahogy felszaladt a lépcsőn.
Sarah felkiáltott, egy mély nyögéssel, amely hatalmas
sikoltássá erősödött. Tom odaszaladt hozzá.
Vér- és folyadéközön közepette kicsusszant belőle a baba,
épp Agnes várakozó kezébe.
– Fiad született.
Arca ráncos volt, mint egy öregemberé, szeme csukva. A
köldökzsinór még mindig az anyjához kötötte őt. Bőre
riasztóan kék volt.
– É… él? – Tom lelkét akkora érzelmi vihar tépte belülről,
hogy majdnem rosszul lett. Egy perccel ezelőtt még az
életéért küzdött egy sátánfajzattal, akit ő teremtett, most
pedig újra együtt van Sarah-val, és közben apává is lett.
Gondolatai olyan sokféle különböző irányba húzták, hogy azt
hitte, szétszaggatják.
Agnes határozottan hátba vágta a gyereket. A baba
köhögött és köpködött. Félig kinyitotta a szemét, és álmos,
zavaros szemekkel meredt Tomra.
– Vedd el – biztatta Tomot Ágnes. – A tiéd.
Tom karjába vette a csecsemőt, bár alig merte tartani. A
gyermek olyan kicsi volt, hogy Tom szinte nem is érezte a
súlyát. Mégis abban a pillanatban, hogy Tom hozzáért a
fiához, annyi szeretet és felelősségérzet öntötte el, mint még
soha korábban. Könnyek csípték a szemét. Az érzelmi vihar,
amely az imént belülről szaggatta, egy pillanat alatt
lecsillapult az ártatlan szemekből sugárzó békességtől.
De a munkát még nem végezte el teljesen. Gyorsan átadta
a babát Sarah kitárt karjába.
– Menj! – mondta Sarah. A fájdalom egy szempillantás
alatt mind elmúlt. Felült a falnak támaszkodva, és a melléhez
szorította a babát. A haja csapzott volt, arcát izzadság
borította, lába pedig össze volt kenve vérrel. Teljesen
meztelen volt, a köldökzsinór pedig még kikígyózott belőle.
Mégis olyan fénnyel ragyogott, amilyet Tom még soha sem
látott korábban, mintha valami új támadt volna fel benne.
Tom azt hitte, még soha sem látta őt ennyire szépnek.
– De nekem itt a helyem melletted és a baba mellett –
ellenkezett Tom.
– Biztonságban vagyunk – mondta Sarah. – De annál a
szörnyetegnél még mindig ott van a kard, és mindannyiunkat
meg akart ölni vele. Engem, téged… és őt.
Szorosabban ölelte magához az újszülöttet. A baba a
mellét szaglászta, ajkával a mellbimbóját keresve.
Valaki közeledett a folyosón. Tom megfordult. Nem
gondolta, hogy Christopher vissza merészelne jönni, de sokan
voltak még mások is a várban. A fosztogatás és pusztítás
őrületében minden egyes ember lehetséges ellenség volt.
Megnyugodva pillantotta meg Móhitot, aki négy férfi élén
fordult be a sarkon.
– Egészen a vízig kergettük a kalózokat – jelentette a
havéldár. – Mikor visszafelé jöttünk, még eggyel találkoztunk
a lépcsőn, de az elszaladt – Mohit összevonta a szemöldökét.
– Azt hiszem ő volt az, aki elárult minket. Egy hatalmas
aranykard volt nála.
– Köszönöm. – Tom megérintette a vállát. – Várjatok itt, és
vigyázzatok, hogy ne essen semmi baja a… – nehezen jött a
nyelvére a szó, mikor ismét a kisgyermekre nézett, aki most
elégedetten szopott Sarah mellén – a családomnak.
– Elküldjem veled az egyik emberemet?
Tom megrázta a fejét.
– Ezt egyedül csinálom végig.

Ismét felrohant a vár tornyába. Ösztönösen hallgatózott,

vannak-e előtte emberek, és készenlétben tartotta a kardját.
Elméje nagy részét azonban egyetlen gondolat foglalkoztatta:
az újszülött, aki olyan kicsi és védtelen, és olyan pillekönnyű
volt a kezében.
Apa lettem.
Korábban is apa voltál már emlékeztette egy gonosz hang a
fejében. Alig akarta elhinni, hogy a barlangban látott
szörnyeteg is az ő fia volt. Mikor arra gondolt, mit
szándékozott tenni Christopher Sarah-val, Agnesszel és a
babával, a lelke fellázadt.
 Apám nem hagyta, hogy válasszak. Mikor Hal Courtney
tudomást szerzett Tom viszonyáról, ami gyűlölködést szült
Tom és Guy között, azonnal eltávolította Guyt és Caroline-t a
hajóról. Elintézte, hogy Bombaybe utazzanak, és munkát
szerzett Guynak Caroline apjának titkáraként. Senki sem
vette észtre, hogy Caroline várandós; Tomnak még azt sem
engedték meg, hogy elbúcsúzzon tőle.
Tom nem tudott róla, de apja szándékosan tartotta ezt
előtte titokban. Mikor Caroline apja írt Halnak, és beszámolt
neki a gyerekről, Hal összetépte a levelet, és kidobta a kabinja
ablakán. Tomnak csak sokkal később mondta el, mikor
Dorian elveszett, és visszafelé hajóztak Angliába.
Nekem magamnak kellett volna elvennem Caroline-t. De amint
eszébe jutott, már el se tudta hinni. Akkor soha nem lett volna
alkalma elvenni Sarah-t. Valószínűleg soha sem találta volna
meg Doriant. És most nem lenne az a fia, akivel Sarah
ajándékozta meg.
Nézd meg Francist – mondta magának. Fekete Billy
magvából származik, semmirekellő mostohaapa nevelte;
minden lehetséges hátrányt elszenvedett, mégis igazi
Courtney, aki hajlandó meghalni a családjáért. Az ember nem
az lesz, aminek születik, hanem amilyenné ő teszi saját
magát.
– Mr. Courtney?
Tom már a felső emeleteken járt. Megfordult az ismerős
hangot hallva, és Merridew-t pillantotta meg, aki a torony
ajtajában állt.
– Hál’ istennek, életben van – mondta. – De hogyan..
– Francis úr küldött fel minket, hogy kinyissuk a kaput.
Mire odaértünk, ön már megtette ezt helyettünk. Kerestük
önt, de nem találtuk, ezért elindultunk lefelé, hogy
megkeressük Francis urat.
– Menjenek hozzá! – Móhit ott maradt Sarah-val és a
többiekkel, Tom azonban jobban érezte volna magát, ha
többen vannak ott, hogy megvédjék őket. Aztán hirtelen
beléhasított egy gondolat: – Láttak erre jönni egy férfit egy
aranykarddal?
Merridew megcsóválta a fejét. Tom a lépcsőkre pillantott,
amelyek kanyarogva vezettek a vártorony északkeleti
tornyába. – Minden bizonnyal felment.
Felment a lépcsőn, mely meredeken kanyargott felfelé.
Szűk, lőrésszerű ablakok szaggatták a falakat, melyeken át
néhány pillanatra lelátott az udvarra. Hajnalodott, és a csata
már véget ért. Sahudzsí hadereje már kinyitotta a kaput, és
elkezdte helyreállítani a rendet. Látta a rádzsát az egyik
elefánt hátán, amint rövid parancsokat osztogatott, miközben
emberei összegyűjtötték a foglyokat. A csata fülsiketítő
lármája után minden kísértetiesen csendes volt a hajnal előtti
kékes derengésben.
Egy ajtóhoz ért, mely a lépcső falában nyílott, és
megtorpant előtte, hogy hallgatózzon. A másik oldalról
hangokat hallott: egy férfiét és egy nőét, akik izgatottan
beszélgettek.
Egy rúgással kitárta az ajtót, és beugrott. A nő felsikoltott,
és köpenyét a melléhez szorította. Meztelen volt, láthatólag
éppen öltözködött. A szokatlan körülmények ellenére
ismerősnek tűnt Tomnak; ha több idő lett volna, talán eszébe
jut a „Lydia Foy” név. Egy szempillantás alatt elfeledkezett
azonban róla, amikor az ablak felé fordult, ahol az éppen
nehéz övét bekapcsoló Christopher állt.
 Tom rátámadt. Lydia felsikított. Christopher azonban,
akinek reflexeit a kaláriban fejlesztették tökélyre, gyorsabb
volt. Felkapta a Neptun-kardot, aztán félreugrott, pengéjével
Toméra csapott, és majdnem lefegyverezte őt. Tom
hátraugrott, és védekező állásba helyezkedett.
Christopher megint azt a cselt alkalmazta, mintha
előrerontana, majd megfordult, és a lépcsők felé rohant.
Lefelé nem mehetett. Ha Tom beéri, egyetlen rúgásától
lebukfencezhet és nyakát szegheti. Inkább felfelé ment. A
lépcső tetején erőlködve nyitotta ki a felső ajtót, amely a
tetőre vezetett, és kibújt rajta. Mielőtt becsukhatta volna, Tom
is kiment utána a tetőre.
A torony tetején kerültek szembe egymással. Christopher
vicsorított. Tom elállta a lépcsőt, másképp pedig nem lehetett
továbbmenni. Halálig tartó küzdelem lesz ez.
– Ha meg akartál volna ölni, inkább arról kellett volna
gondoskodnod, hogy soha meg se szülessek! – és kiköpött.
Vihar dúlt benne. Egymásnak ellentmondó gondolatok
kavarogtak a lelkében: Guy kegyetlenkedéseiről, anyja
távolságtartásáról, az emberekről, akiket megölt – és
mindenekfelett arról az emberről, aki ott állt vele szemben.
Nem tudta, hogy meg akarja-e ölelni vagy keresztül akarja-e
döfni.
Mi a harmadik szabály? – kérdezte egy hang a múltból.
Az önuralom.
Kizárta magából az érzelmeit, hogy ne érezzen semmi
mást, csak a pengét a kezében.
– Nem akarlak megölni – mondta Tom. Ezt komolyan
gondolta. Ezen a magas helyen, miközben a napsugár a
láthatárt nyaldosta, fülébe pedig a hajnali szellő duruzsolt,
érezte, ahogy a világ újjászületik az új napra. – Bármit is
tettél, ha tényleg a fiam vagy, megbocsátok neked.
– Megbocsátasz nekem? – ismételte Christopher
hitetlenkedve. – Itt kellene térdepelned, és az én
bocsánatomért esedezned! Ez a te műved. Ha nem hagytad
volna el az anyámat…
Ismét az érzelmek kezdték eluralni, de legyűrte azokat.
– Még azt se tudtam, hogy Caroline gyereket vár –
ellenkezett Tom.
– Mert nem érdekelt. – Christopher kemény csapások
özönével támadt Tomra, és a torony széle felé szorította. –
Megjárattad benne a szerszámodat, aztán eldobtad, mint egy
közönséges útszéli kurvát. Az anyámat!
– Nem volt választásom. – Tom közben elhárította
Christopher döféseit, de minden mozdulatát akadályozta az
ormótlan fegyver, melyet használni volt kénytelen. Ezzel
szemben a Neptun-kard csak úgy táncolt a levegőben. –
Sajnálom – mondta Tom, és a lelke mélyéből komolyan így is
gondolta. E magas kilátópontról kitekintett a tenger felé, és
villanásszerűen látta, hogy életük fonala hogyan
gombolyodott le az évtizedek során, látta a milliónyi döntést,
lehetőséget és hazugságot, melynek eredményeként ezen a
helyen vannak. Ha a sors most összehozta őket, annak
nyilván célja van.
– Miért követtél ide? – kérdezte Christopher. – Miért nem
hagytad, hogy elmeneküljek?
– A kard miatt – felelte Tom őszintén.
Christopher erősebben markolta meg azt. Az arca
megkeményedett a vágytól.
– Az az enyém.
 Tom rámeredt. Az aranyozott pengére bámult, meg a
napfelkelte fényében ragyogó hatalmas zafírra a
markolatgombon. Tökéletes fegyver. Atyai öröksége, a
Courtney-k becsülete.
De mit ért a kard a fia iránti szeretetével szemben?
– Tartsd meg! – mondta. – Ha ki tudunk békülni
egymással, szívesen neked adom.
Christopher elmosolyodott. Tom érezte, hogy a
megkönnyebbülés és a szeretet hulláma önti el. Bármit tett is
Christopher, bármi hajtotta is eddig a pontig, Tom megtalálja
majd a módját, hogy megbocsásson neki.
Szélesre tárta a karját:
– Fiam!
– Apám!
Christopher engedte, hogy Tom két lépést tegyen felé.
Aztán felemelte a kardot és támadott.
Ilyen közel a tető széléhez, Tom nem tudott hova hátrálni.
Nem érte azonban teljesen váratlanul a támadás. Lehet, hogy
megbocsátott Christophernek, de nem bízott benne. Látta a
rosszindulatú villanást Christopher szemében és a kard
rándulását, egy másodperccel azelőtt, hogy támadott. Kitért a
döfés elől, védekező állásba helyezkedett, és elhárította a
kard csapását jobb felé. A két fegyver összecsördült, a torony
tetején honoló csöndhöz képest igen hangosan. Christopher
visszahúzta a kardját a megfelelő helyzetbe, és újra támadott.
A pengék összeütköztek, majd összeakadtak. Tom és
Christopher tülekedni kezdett, teljes erejükkel birkóztak
egymással, mert mindegyikük attól félt, mi lesz, ha hagyja a
másikat az ő védekező zónájába lépni.
Christopher hirtelen hátraugrott, abban reménykedve,
hogy Tom ettől egyensúlyát veszíti. Tom előrebukott, és a
lába majdnem beleakadt a tetőablak peremébe. Elkerülte a
nyílást, továbbtántorgott, és majdnem lezuhant a torony
peremén. Christopher egy rúgással feléje célzott, Tom
azonban a botlása lendületétől kikerült a rúgás
hatótávolságából. Leesett a földre, oldalra gurult, és ismét
talpra ugrott, épp idejében ahhoz, hogy kivédje Christopher
következő döfését, amely majdnem a combját érte.
A két férfi egymással szemben körözött a nyitott lejáró
körül. Christopher támadott. Tom védekezett, de nem volt
semmi tűz a pengeváltásokban. Cicáztak egymással,
mindketten a következő igazi alkalomra vártak.
Vagy talán más volt a terve Christophernek. Húszéves
volt, és még alig harcolt aznap este; Tom közel járt a
negyvenhez, és órákat töltött a csata sűrűjében. Minél jobban
lassította Christopher a küzdelmet, és időt hagyott neki a
pihenésre, annál inkább kialudt ereiben a tűz, amely eddig
munkálkodott benne. Tom érezte, hogy fogytán az ereje.
Ettől a felismeréstől újra fellobbant benne a harci düh.
Még egy támadást indított, újult fürgeséggel és két kézzel
ragadva meg a kardot, kényszerítve az erejét, hogy
visszatérjen tagjaiba, ahogy Christopher felé vagdosott és
csapkodott.
Bár nagy volt az akaratereje, a teste lassan
engedelmeskedett. Minél jobban igyekezett, annál
ügyetlenebbek voltak a döfései. Fáradt. Szaggatottan,
nehezen lélegzett. Christopher elpördült egy döfés útjából,
visszalökte, és diadalmasan elmosolyodott. Hagyta, hogy
Tom kifárassza magát. Aztán majd támad, mint egy kobra.
Az idő azonban most Christopher ellen dolgozott. Lent a
csapóajtón át Tom kiáltásokat hallott a torony lépcsőjéről.
Angol beszéd volt, Francis és Merridew hangja, akik a
keresésére indultak.
– Elég ebből az őrültségből! – kiáltotta Tom. – Nem
győzhetsz!
Christopher olyan pillantást vetett rá, melyben nem volt
más, csak rosszindulat.
– Talán. De meglesz a bosszúm.
– És mit nyersz azzal?
Christopher üres értetlenséggel bámult rá. Aztán haragos
ordítással döfött – egyenesen Tom szíve felé. Tom lesújtott a
kardjával, így próbálva meg elhárítani a döfést, Christopher
azonban túl gyors volt, és már Tom védelmi zónáján belül
járt.
A Neptun-kard megszúrta Tom bal vállát. Tom vágása
ugyanabban a pillanatban talált. Nem Christopher pengéjére,
ahova szánta, hanem az azt tartó kezének csuklójára. A nehéz
kard, amely Tom vállának minden erejével csapott le, átvágta
az izmokat és a húst, szétválasztotta a csontokat, és
egyenesen kiszaladt Christopher csuklójának a másik oldalán.
Christopher felsikoltott. A Neptun-kard csörömpölve
zuhant a földre, miközben Christopher keze továbbra is
szorongatta azt. Vér lövellt elő elvágott alkarjának csonkjából.
Christopher hátralépett, miközben karját a hasához szorítva
próbálta elállítani a vérzést.
Tom szintén vérzett, ő a vállán, de tudta, hogy nem mély
a seb. Egyik lábát a Neptun-kardra tette, arra az esetre, ha
Christopher még most is megpróbálná visszaszerezni.
– Vége van! – mondta.
Christopher a torony szélén állt. Tériszonya volt és
ájuldozott a vérveszteségtől. Mélyen odalent látta a sziklák
körül tajtékzó zöld tengert.
– Isten veled, apám!
Az utolsó pillanatban Tom meglátta, mire készül. Saját
biztonságával mit sem törődve kinyúlt, hogy megragadja. De
túl későn cselekedett. Christopher oda lépett, ahol már nem
érte el – a levegőbe, és lezuhant. Mikor lenézett, Tom látta,
hogy egy örökkévalóságnak tűnő ideig zuhan, majd egy
egészen apró fehér csobbanás kíséretében eltűnik a
tengerben.
Tom lebámult a tengerre, arra várva, felbukkan-e
Christopher. Vajon túlélhetett egy ilyen zuhanást ilyen
magasságból? Vagy a felszín alatt sziklák vannak, amelyek
péppé zúzzák a testét?
Megborzongott a gondolattól. A csataláz kihűlt az
ereiben. Nem érzett győzelmet – csupán a hatalmas veszteség
érzését.
A saját fiam – gondolta. – És nem mentettelek meg, ahogy
Billyt sem tudtam megmenteni.
A szeme sarkából meglátta a földön heverő Neptun-
kardot felragyogni, amit még mindig Christopher élettelen
ujjai szorítottak. Tom egyenként feszítette szét az ujjakat, és
elcsodálkozott, hogy küzdenek ellene az izmok még
halálukban is. A halott hústól felfordult a gyomra,
büntetésképpen azért, amit tett. Undor fogta el, és lehajította
csonkot a torony tetejéről.
A reggeli fényben csillogó kardra pillantott, és majdnem
utánadobta Christophernek a tengerbe. A csillogó zafír
mintha gúnyolódott volna vele. Megért egy emberéletet, a fia
életét?
 Új nap virradt azonban és új élet kezdődött. Amint a
látóhatárt nézte, Tomnak eszébe jutottak a szavak, amiket
egyszer Sarah-val váltott.
– Mi teszi az embert? – töprengett akkor, Sarah pedig azt
felelte:
– Bárhonnan származik is, és bármit tanul is, önmagává
lesz. Te pedig csak annyit tehetsz, Tom Courtney, hogy
segítesz neki megtalálni a helyes utat.
Christopher magának választotta az útját, éppúgy, ahogy
Billy is oly sok évvel ezelőtt. A család egy élő, szelídítetlen
lény, és mint minden élőlény, szörnyű vadsággal tud saját
maga ellen fordulni. Tom csupán annyit tett, hogy védte
magát.
Fogta a kardot, és lement a családjához.

Agnes és Sarah még mindig lent voltak a tömlöcben.

Szabadok voltak végre az oly sok hónapig tartó fogság után,
de Agnes úgy gondolta, nem biztonságos mozgatni Sarah-t,
nehogy újra vérezni kezdjen. Tom nagyon szeretett volna új,
tiszta szállást találni nekik, de volt annyira bölcs, hogy
nyugton maradjon. Amíg az utolsó kalózokat is el nem
takarítják a várból, a tömlöc volt annyira biztonságos, mint
bármelyik másik rejtekhely lett volna.
Ana már csatlakozott hozzájuk, mert egy percet sem bírt
tovább Sahudzsí táborában tölteni, mikor megnyerték a
csatát. Ételt hozott, bekötözte Francis sebeit, és Sarah-nak is
adott valami orvosságot, hogy gyorsabban rendbe jöjjön.
Most egymás mellett ültek Francisszel, átölelték egymást, és
tátott szájjal bámulták a gyermeket. Arckifejezésükből és
ölelésük erejéből Tom arra következtetett, hogy nem telik
hosszú időbe, és nagy-nagybácsi lesz.
Mit sem tudva a körülötte zajló életről és halálról, a
kisbaba csak szendergett. A köldökzsinór még mindig a
méhlepény véres masszájához kötötte, amely Agnes mellett
hevert a földön.
– Vágjuk el? – kérdezte Tom bizonytalanul.
– Rád vártunk – mondta Agnes.
Tom kezével az övén függő Neptun-kardhoz nyúlt. Már-
már szentségtörésnek tűnt a nemes pengét a szüléssel
kapcsolatos dologra használni, és ezt a halálos fegyvert ilyen
közel vinni az ártatlan magzathoz.
A gyermek azonban Tom örököse volt. A kard a
Courtney-család öröksége, ez az apró gyermek pedig egy
napon felnő, és maga is forgatni fogja majd. Tom addig
törölgette a Neptun-kard pengéjét, míg az aranyozott acél
makulátlanul nem csillogott. Agnes két kezébe fogta a
nyálkás zsinórt, és megmutatta, hol kell elvágni. Az éles
penge elmetszette a köldökzsinórt, Tom elkötötte a végét,
aztán homlokon csókolta a kisbabát. Vajon milyen jövő vár
rá? Milyen ember lesz belőle?
Csupán annyit tehetsz, hogy segítesz neki megtalálni a helyes
utat.
– És hogy hívjuk? – kérdezte.
Sarah a nővérére pillantott, aki olyan gondosan,
rendületlenül és zokszó nélkül ápolta őt hosszú és rettenetes
terhessége alatt mind ama szenvedés és bánat ellenére, amit
neki magának el kellett szenvednie.
– Jamesnek hívják – mondta. – Hicks kapitány emlékére.
Agnes szemét elfutotta a könny. Sarah előrehajolt, hogy
egy kicsit magára hagyja a nővérét. A gyermekre nézett,
akinek picurka hasából még mindig kidudorodott a köldök
csonkja.
– Tom Courtney – mondta álmosan. – Te
tengerészcsomóval kötötted el a fiad köldökét?

Bombayben az őrszem nem ismerte fel a férfit, aki a

kapuhoz közeledett. Kopasz fejével és sötétbarnára sült
bőrével akár egy előkelő származású párszí is lehetett volna,
egy azok közül, akik részt vettek a Társaság kereskedelmi
ügyleteiben. De európai ruhát viselt, rubintpiros
posztókabátot és fehér bricsesznadrágot, ami szinte ragyogott
a déli napfényben. Az egyik kezét mintha az inge ujjába
húzta volna; a másikat ökölbe szorította.
– Őexcellenciája a kormányzó nem fogad látogatókat –
figyelmeztette az őrszem.
– Nem a kormányzóhoz jöttem. Azért vagyok itt, hogy
meglátogassam az apámat.
Az őrszemnek elakadt a lélegzete.
– Christopher úrfi?
– Courtney úr.
Az őrszem matatott a zárral.
– Természetesen, uram. Csupán azt gondoltuk…
– Tévedtek.
Christopherben szinte fel sem lehetett ismerni azt a
zöldfülű ifjút, aki majdnem két évvel azelőtt elhagyta az
erődöt – arról a viharvert, összetört férfiról nem is beszélve,
aki fél kézzel vonszolta magát partra a tirakolai öbölben.
Átsétált az udvaron, és olyan magabiztosan ment fel a
kormányzó házába vezető lépcsőn, hogy az ajtóban álló
őrszemnek csak késve jutott eszébe megállítani őt. Ügyet sem
vetve rá, meg az azt követő kiáltozásra, Christopher felment a
lépcsőn a legfelső emeletre.
– Christopher Courtney! – ordított rá a Guy
dolgozószobája előtt álló őrre, aki nem is hallott érkezéséről. –
Engedjen be apámhoz, a rohadt életbe, vagy kiköttetem és
megkorbácsoltatom a felvonulási területen!
Az ajtó kitárult. Christopher keresztülhaladt rajta,
egyenesen Guy tágas, levegős irodájába. Az újonnan
felszerelt ablakokon ragyogott a festék: Hal Courtney portréja
kicsit ferdén függött, és burkolatán mintha puskaporfolt
maradt volna, ahol túl közel sütöttek el hozzá egy pisztolyt.
Guy, aki hallotta a lármát a folyosón, már éppen kezdett
felkászálódni a székből. Tátott szájjal bámult Christopherre, a
lúdtollából lecsöpögött a tinta és tócsába gyűlt a
levelezőmappán, amely nyitva hevert előtte.
– Lehetséges ez?… – dörmögte a bajsza alatt.
Összeszedte magát. Szorosan összezárta állkapcsát,
pillantása kemény lett. Hűvösen elmosolyodott.
– A tékozló fiú hazatér! Hm! Azt hiszem, legalább anyád
örülni fog.
Christopher bólintott.
– Nos? – mordult rá Guy. – Miért jöttél vissza? Arra
számítasz, hogy hizlalt borjút vágatok, ugye?
– Nincs rá szükségem. Gazdag ember vagyok.
Christopher kinyitotta a markát, és egy csomó fényes,
csillogó gyémántot mutatott. Guy futó pillantást vetett rájuk,
és felhorkant.
– El akarsz engem kápráztatni azzal a kacattal. Azt
hiszed, gazdag vagy? Nem tudod, mit jelent a gazdagság.
– Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy elvegyem Rutht.
– Kit?
– Rutht. Reed káplár lányát.
Még így is beletelt egy pillanatba, míg Guy megérette, mit
mond. Hátravetette a fejét, és olyan szívből jövően kacagott,
hogy az ablaktáblák megrázkódtak a keretükben.
– Ruth Reedyt? Egész idő alatt nem felejtetted el azt a kis
ringyót?
– Elveszem feleségül.
– Ezt igencsak kétlem.
Christopher megcsörgette markában a gyémántokat, mint
a dobókockát.
– Most már gazdag ember vagyok. Nem akadályozhatod
meg, hogy megházasodjak.
– Álmodni se mernék róla, hogy megakadályozzam -
mondta Guy hevesen. – Áldásom rátok. Csak az a helyzet… –
és ismét nevetésben tört ki –, hogy a kedvesed már férjnél
van.
Christopher úgy érezte, kifut a lába alól a talaj.
– Micsoda?
– Nem sokkal azután ment férjhez, hogy elszöktél. Egy
kikötői rakodómunkáshoz ment hozzá. Már gyereke is van.
Azt hiszem, nagyon boldogok. Habár… – A gyémántokra
mutatott, melyek Christopher tenyerén hevertek. – Lehet,
hogy megbánja a sietségét, ha meghallja, hogy mit veszített.
Christopher hitetlenkedve bámult rá. Ez hazugság!
Kegyetlen tréfa, a puszta gyűlölet szüleménye. Ruth sohasem
babrált volna ki vele.
Guy jókedve azonban túl igazinak tűnt. Christopher apja
szemébe nézett, amiben nem látott mást, mint a rideg és
egyszerű igazságot. Guy ismét győzött.
Dühében a falhoz vágta a gyémántokat. A drágakövek
lepattantak a falról, és szanaszét szóródtak a fényezett padlón
a szoba legtávolabbi sarkáig. Még mindig gurultak, mikor
Christopher már elindult az ajtó felé. Nem kapott levegőt.
Nem tudott gondolkozni. A diadal pillanatát, amelyre oly
régóta várt, az apja ismét elragadta tőle.
– Várj!
Bármennyit nőtt is Christopher, Guy parancsa az évek
távlatából olyan ellentmondást nem tűrően megállásra
kényszerítette, mint kisfiúkorában. Megfordult. Guy már
előlépett az íróasztala mögül, és átjött feléje a szobán. Egy
karnyújtásnyira álltak egymástól, nagyokat fújtattak, és úgy
néztek szembe egymással, mint két bokszoló.
– Tudom, hogy tetszett neked az a lány – mondta Guy.
Most az egyszer mintha megpróbált volna nyájasan
viselkedni. – De ne hagyd, hogy ismét közénk álljon!
Kitomboltad magad, és kétségkívül ért néhány karcolás
útközben. Most már gyere vissza a családodhoz, ahová
tartozol!
– Nem azért jöttem vissza, hogy valami kék kabátos kis
lótifuti legyek. Annál én többet érek.
Guy végigmérte őt, és olyasmit látott meg, ami azelőtt
nem volt benne: valami keményet és határozottat.
– Talán igen – töprengett. – És alkalmat adok rá, hogy
bizonyíts. Nyugtalanító híreket kaptam arról, hogy a
madrászi kormányzó talán nem egészen megbízható. Lehet,
hogy segített az egyik legnagyobb ellenségemnek. Lehet,
hogy te vagy az az ember, aki átveheti a helyét…
 Christopher nyelt egyet. Az, hogy a Társaság három
legfontosabb telepe közül az egyiknek a kormányzója lehet,
soha nem látott megtiszteltetés az ő korában, és hatalmas
bizalmat feltételez Guy részéről. Tisztában volt ezzel,
ugyanakkor azzal is, hogy ezzel visszavonhatatlanul
lekötelezettje lesz Guynak. Éppen ezt akarta elkerülni eddig.
– Számíthatok rád? – kérdezte Guy.
A kérdés a levegőben lebegett közöttük. Christopher a
szemébe nézett, és mindenféle eszébe jutott, amit mondhatna.
Tudom, miért bántál velem, úgy, ahogy. Tudom, miért nem tudsz
szeretni. Megpróbáltam bosszút állni a sérelemért, melyet a
testvéred okozott neked.
Az inge mandzsettája alatt bal karjának csonkja lüktetett,
mikor erre emlékezett.
Guy a válaszát várta. Ujjai a kabátgombjával játszadoztak,
felfújta az arcát és kifújta száján a levegőt. Aggódik, döbbent
rá Christopher. Igazán, számít neki, hogy mit lép Christopher.
Könnyezni kezdett, és a könnyek csípték a szemét.
Elfordította az arcát, hogy Guy ne lássa. Guy azt gondolta, el
akar menni. Előrenyúlt, és megragadta Christopher
kabátjának ujját, amitől az elvesztette az egyensúlyát.
Christopher megbotlott, a két férfi pedig egymásnak ütközött.
Christopher kiegyenesedett. Apa és fia szemtől szemben
álltak, a kék és barna szemek csupán néhány hüvelyknyire
voltak egymástól.
– Számíthatok rád? – ismételte meg a kérdést Guy.
Christopher annyi mindent mondhatott volna, annyiféle
választ adhatott volna, de mit jelent ez akármelyiküknek is?
– Igen, apám – mondta.
 Olyan szédülten ment el Guy irodájából, hogy nem is
vette észre a szalonban várakozó nőt, sem azt, ahogyan rá
bámult, mikor meglátta. Felkelt párnás székéből, és hozzá
szaladt, miközben lopva megigazította ruhája dekoltázsát.
– Mr. Courtney! – szólította meg.
Meglepődve, összehunyorított szemmel nézett rá. Fiatal
nő volt, éles vonásokkal, telt melle kibuggyant fűzőjéből. Egy
pillanatra nem látta tisztán. Most, hogy a haja illedelmesen
főkötő alá volt szorítva, ruhájának hosszú ujja pedig eltakarta
csuklóján a bilincs nyomát, alig lehetett benne ráismerni a
tirakolai szemérmetlen szeretőjére.
Aztán hirtelen elfogta a rémület, és rájött, hogy ki az.
Aznap délután már másodszor érezte úgy, hogy a feje tetejére
áll a világa. A nő tudja a titkát. Elmondja apjának, és minden
lehetőséget, amely az imént nyílt előtte, most Guy irodájában
elragadnak tőle. Az a legvalószínűbb, hogy a Társaság
fellógatja őt, amiért lepaktált Angriával.
– Ismerjük egymást? – kérdezte mereven.
A fiatal nő szélesen rámosolygott.
– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. Vagy ha igen,
akkor olyan régen, hogy bizonyára nem emlékszik rá. Lydia
Foy a nevem.
Christopher várakozott. Talán hajlandó belemenni, hogy
megvásárolja hallgatását.
– Hallottam pletykálni, hogy visszatértél az apádhoz –
mondta a nő. – Biztos vagyok benne, hogy az egész telép
repes az örömtől, hogy kibékültetek.
Christopher fáradtan mérte végig. Mit akar ez az asszony?
Megérintette a kabátját, és megtapogatta a kést, amit ruhájába
dugva hordott.
– Talán valami kevésbé látogatott helyen kellene
folytatnunk ezt a beszélgetést.
– Biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség –
mondta a lány. – Egyikünknek sincs rejtegetnivalója. Két
tiszteletreméltó angol ember vagyunk, nem?
A férfi csodálta, hogy olyan derűs ártatlansággal beszél,
és egyetlen apró kis utalást sem tesz közös történetükre. Mire
akar kilyukadni?
– Azt hallottam, hogy ön kalózok fogságába esett –
próbálkozott óvatosan.
– Kiszabadítottak.
– Biztos vagyok benne, hogy szörnyen sokat szenvedett.
A nő arca elsötétedett.
– Rémes. Habár… – és itt sokatmondóan elmosolyodott –
volt benne egy-két izgalmas élmény. Bizonyára egyetért
azonban abban, hogy nem kellene a múlton rágódnunk. Most
biztosan nem, amikor a jövő olyan ígéretes…
A pillantásuk találkozott, és egy villanással jelezték, hogy
értik egymást. Lydia előrenyúlt, és megsimogatta a férfi arcát.
– Igazán remélem, hogy hamarosan jobban megismerjük
egymást.

Száz mérföldre innen délre Tom új hajójának a hátsó

fedélzetén állt, és ismeretlen vonalait méregette. Angria
flottájából származott, egy grab volt, amely túlélte Francis
éjjeli támadását. Sahudzsí Tomnak adta egy halászokból meg
marátha önkéntesekből álló legénységgel egyetemben,
akikhez az Ölyv legénységének megmaradt tagjai
csatlakoztak. Merridew-t navigátorrá léptette elő, amivel a
derék férfi igencsak elégedett volt.
– Eljutunk velük Fokvárosba – mondta. – És utána
bárhova, ahová csak menni óhajt, uram.
Az öböl felett, a vártorony tetején Sahudzsí lobogója
lengett, és a rádzsa diadalát hirdette minden arra haladó
hajónak. Az embereinek egy hétbe telt összeszedni a várban
mindenfelé elrejtett kincseket. A zsákmány egy részét még
mindig csak most tették fel az ökörfogatokra, hogy elvigyék
Szatarába, a rádzsa palotájába. Az értékes zsákmány jókora
darabja Tom hajójának rakterében feküdt, mert Sahudzsí igen
bőkezűen fejezte ki háláját.
– Úgy tűnik, végül is hasznunkra fordítottuk ezt az utat,
bácsikám – mondta Francis, aki Anával kart karba öltve állt.
– Sokkal többre, mint egyszerűen a hasznunkra – mondta
Tom. Lepillantott a Sarah karjában fekvő gyerekre, és olyan
büszkeség és szeretet fogta el, amelyet még soha nem érzett
korábban. – Amit találtunk, az… felbecsülhetetlen.
– Biztosak vagytok benne, hogy nem tudunk meggyőzni
titeket, hogy maradjatok? – kérdezte Francis.
Ők ketten Anával úgy döntöttek, hogy Indiában
maradnak, és újraindítják Ana családjának üzletét.
Kereskedelmi ügynökként fognak dolgozni. Kocsínban
terveztek letelepedni, egy holland gyarmaton, ahol az angol
Kelet-indiai Társaság nemigen van jelen. Móhit velük tart
majd.
– Szedjetek össze nekünk egy jó hajórakományra való
árut! – mondta Tom. – A következő monszun után
visszatérünk.
– Ha messze elkerülitek a kalózokat…
 Ez valós veszély volt. Angriának valahogy sikerült
megmenekülnie Tirakola pusztulásából. Voltak más erődjei
és más hajói is: egy napon kétségkívül újra kimerészkedik a
tengerre, hogy továbbra is rettegésben tartsa a Malabár-
partot. Egyelőre azonban, mint Tom remélte, a parton marad
majd, hogy a sebét nyalogassa.
– A Laccadive-szigetekre indultok? – kérdezte Ana.
Egészségesnek látszott, arca pufók volt, szeme csillogott. –
Mostanában ki szokta engedni a ruhája derekát – mondta két
nappal korábban egy este Sarah Tomnak bizalmasan. – Azt
hiszem, mire visszatérünk, a kis James babának már lesz egy
unokatestvére, akivel játszhat. Tom azt gondolta, máris látja,
hogy a nő hasa domborodni kezd.
– Ahhoz már túl sok idő telt el – mondta Tom. – Egy évvel
ezelőtt kellett volna találkoznunk. Dorian bizonyára nem várt
meg minket ott. Fokvárosba hajózunk, és reméljük,
megtaláljuk őt.
– Jó utat, bácsikám! – mondta Francis. – És köszönök
mindent, amit tettél.
Tom a kezével felborzolta a fiú haját.
– A Courtney-k maguk alakítják sorsukat!
Mindannyian összeölelkeztek, majd búcsút vettek
egymástól, aztán ismét összeölelkeztek. Egy csónak kivitte
Francist és Anát a partra, míg a grab felszedte a horgonyt, és
orrát a nyílt tenger felé fordította. Tom elégedetten nézte,
ahogy új matrózai versengve szaladtak fel az árbocra, hogy
beállítsák a vitorlákat. Látszott rajtuk, hogy remek legénység
válik belőlük.
Sarah odalépett mellé, és a karjába fűzte a karját.
– Tudom, min töprengsz, Tom Courtney.
 – No és mi az?
– Azon gondolkozol, hogy vajon merre viszed ezt a hajót
és a legénységét, és milyen haszonra tehetsz szert, amint
összeszedtük magunkat ez után az út után.
Tom megrázta a fejét.
– Ha majd megszabadulunk a rakománytól, és kifizetjük
az adósságainkat, még mindig szép kis összeg marad. Arra
gondoltam, hogy vehetnénk földet Fokvárosban, és
építhetnénk rá egy házat a családunknak.
– Te nem arra születtél, hogy a szárazföldön maradj –
mondta Sarah. – Pár hónap múlva megint érezni fogod, hogy
hív a tenger.
Tom a babára gondolt, aki most a kabinjukban lévő
bölcsőben aludt, a kampó mellett, melyen a Neptun-kard
lógott. – Azt hiszem, mostantól másképp lesznek a dolgok.
Sarah elmosolyodott, és a férfi mellének támasztotta a
fejét. A korlátnál álltak, kart karba öltve, és tökéletesen
elégedettek voltak. Rózsás naplemente terült szét a nyugati
láthatáron. A hajó elindult a naplementébe, miközben
mögöttük a Malabár-part és a hatalmas indiai földrész eltűnt
a sűrűsödő sötétségben. Tomnak eszébe jutott mindaz, ami
történt velük azóta, hogy oly sok hónappal korábban India
partjaira vetődtek.
– Azon gondolkodom, vajon Doriannek voltak-e olyan
kalandjai, mint nekünk? – töprengett.
Sarah arcon csókolta őt.
– Biztos vagyok benne, hogy lesz mit mesélni.