1.

A fényképészet rövid története

A fényképezés - a vizuális kommunikáció egyik eszköze - esztétikai szempontból is jelentõs

alkotásokat teremthet. A képet általában, de nem föltétlenül, a fényképezõgép lencséivel állítják
elõ. A fényérzékeny anyagon látens (rejtett) kép keletkezik, amely az elõhívás hatására láthatóvá,
a rögzítés révén pedig állandóvá válik.
A feldolgozásra ma már azonnal vagy akár hónapok múltával is sor kerülhet, de a fénykép
mindenképpen a felvétel pillanatát rögzíti. A többi képalkotástól ez különbözteti meg.
Bár a fényképész az elõhívás és a másolás során befolyásolhatja az eredeti kép jellegét, a képet
csak kézi beavatkozással, manipulációval tudja megváltoztatni.

A fénykép másik fontos sajátsága, hogy idõnként több információt tartalmaz, mint amennyire a
fényképész számított. Az elsõ dagerrotípiákat, amelyeket az elképedt párizsi közönségnek 1838-
39 telén mutatott be feltalálójuk, Louis-Jacques-Mandé Daguerre, részletgazdagságuk miatt
dicsérték. Azt mondták, ha nagyítóval nézik a képeket, olyan, mintha távcsõvel figyelnék meg a
természetet. A feltaláló angol riválisa, William Henry Fox Talbot szerint a fényképész sokszor
jóval a felvétel után fedez fel olyan részleteket, például falra vésett évszámot, feliratot, egy-egy
falragaszt vagy egy távoli órát, amelyet az exponáláskor észre sem vett.

A látszólag automatikus képalkotás minden más képnél hitelesebbé teszi a fotókat. De a

fényképezés valójában nem mechanikus mûvelet. Akármilyen tökéletesen exponált, éles képet
állít is elõ egy automatikus fényképezõgép, nem tud különbséget tenni a közhelyes felvétel és a
jól komponált kép között. Erre a megkülönböztetésre csak a fényképezõgép mögött álló ember
képes. A kreatív fényképész a tárgy lényegét ragadja meg, és ítélõképessége, érzelmei, ízlése
szerint tolmácsolja.
Bár a fénykép korlátozza a mûvészt, hiszen nem a látomásokat, hanem a létezõ világot örökíti
meg, a jó fényképésznek nagy mozgástere van e korlátokon belül. Õ választja ki a témát, õ dönti
el, mikor készüljön a felvétel. Tapasztalatból tudja, hogyan rögzíti a gép a kompozíciót. Elõre
látja a kész képet. Akinek vizuális képzelõereje van, többet közöl a puszta látványnál. A
fényképész a képalkotást is befolyásolhatja. Különféle lencséket, szûrõket, fényérzékeny
anyagokat használhat. A fény és árnyék kontrasztját az elõhívás során szabályozhatja. A
másoláshoz eltérõ textúrájú, fényû papírok közül választhat, megszabhatja a kész képek színét és
tónusát.

A fényképezõgép elõfutára a camera obscura volt. Ez olyan "sötétkamra", amelynek egyik falába
lyukat fúrtak (a lyukba késõbb lencsét is illesztettek). A kinti tárgyak képe a lyukon keresztül a
szemközti falra került. Az olasz tudós és író, Giambattista della Porta a XVI. század végén
lencsés camera obscurát szerkesztett.
A XVIII. századi képzõmûvészek már gyakran használtak különféle típusú camera obscurákat a
természet pontos másolásához (pl. tájképfestéskor). Még ehhez is komoly rajztudásra volt
azonban szükség, ezért tovább keresték a képek mechanikus rögzítésének módját.

Egy német anatómiaprofesszor, Johann Heinrich Schulze 1727-ben bebizonyította, hogy az

ezüstsók elsötétedését - ezt a jelenséget már legalább a XVI. század óta ismerték - nem a hõ,
hanem a fény okozza. Napfény segítségével "írt" szavakat a sókra, ám a képek rögzítését nem
kísérelte meg. A camera obscura és Schulze felfedezése teremtette meg a fényképezés alapját.

Egy francia feltaláló, Nicéphore Niépce litográfiák készítése közben jutott el a fényképezéshez. A
rajzokat akkoriban kézzel másolták át a litográfiás kõre. Niépce azonban nem tudott rajzolni.
Szorultságában kidolgozott egy módszert: a képeket fénnyel másolta át. A metszetet olajjal kente
be, hogy átlátszó legyen, ezután fényérzékeny oldattal bevont lemezre helyezte, és az egészet a
napra tette.

A metszet világos részei alatt néhány óra múlva megkeményedett az oldat, a sötét részek alatt
azonban továbbra is lágy maradt. Niépce a lágy oldatot lemosta, és a lemezen megjelent a metszet
tartós, pontos másolata.
1826/27-ben egy ónlemezes camera obscurával elkészítette az elsõ természetfotót: házának egyik
felsõ ablakából lefényképezte az udvart. Közben a nap keletrõl nyugatra haladt, ezért a kép olyan,
mintha a ház mindkét oldalán sütne a nap.

Niépce heliografikus (napsugaras) eljárásának végsõ célja a nyomtatás volt, de felvételeit

alulexponálta, ezért nem tudott belõlük nyomólemezt készíteni. Felfedezései nyomán azonban
Daguerre és mások is sikerrel kísérleteztek tovább.
Daguerre díszlettervezõként dolgozott. 1822 és 1839 között a párizsi Diorama társtulajdonosa
volt; ebben a teremben híres helyek és történelmi események hatalmas festményeit állították ki. A
képeket átlátszó papírra vagy muszlinra festették, és gondosan megválogatott fényeffektusokkal
életszerû jeleneteket komponáltak a díszletbõl.
Az elsõ vázlatokat Daguerre is camera obscurával készítette. A camera obscura képeit fény
segítségével szerette volna rögzíteni, de kísérletei kudarcot vallottak. Amikor tudomást szerzett
Niépce munkájáról, írt a feltalálónak. 1829 decemberében társultak Niépce heliografikus
módszerének továbbfejlesztésére. Ettõl kezdve Daguerre Niépce anyagaival - ezüstözött
rézlemezekkel és jóddal - dolgozott, de csak 1835-ben, Niépce halála után ért el eredményt.
Véletlenül fedezte fel, hogy a jódozott ezüstön látens kép keletkezik, és ezt higanygõzzel lehet
"elõhívni", láthatóvá tenni, mert a higanygõz az exponált részekre telepszik. Az expozíciós idõ
nyolc óráról 30 percre csökkent. A kép azonban nem volt tartós. Ha fényt kapott, az exponálatlan
ezüstös részek elsötétedtek. 1837-re Daguerre a rögzítés módját is megtalálta: konyhasóval
oldotta le az exponálatlan ezüst-jodidot. Ugyanebben az évben ezüstözött rézlemezre
lefényképezte a mûtermét.

A fotó hûsége és részletgazdagsága miatt is érdekes. Niépce-szel kötött szerzõdése ellenére a

módosított eljárást Daguerre önmagáról nevezte el dag(u)errotípiának. 1839-ben Daguerre és
Niépce fia a dagerrotípia és a heliográfia kizárólagos jogát életjáradék fejében eladta a francia
kormánynak.

Thomas Wedgwood 1802-ben arról számolt be, hogy ezüst-nitráttal kezelt papíron vagy bõrön
képeket tud elõállítani. A papírra helyezett tárgyakról készített felvételeket, de ezeket nem
rögzítette, és a camera obscura képét sem tudta átvinni a papírra. Fényképezési kísérletekrõl
viszont az a dolgozat ír elõször, amelyet Wedgwood barátja, Sir Humphrey Davy közölt a londoni
Journal of the Royal Institution c. folyóiratban.

William Henry Fox Talbot aki a Cambridge-i Egyetemen szerzett tudományos ismereteket, mit
sem tudott Wedgwood és a francia feltalálók munkájáról. 1833-ban Itáliában töltötte a
szabadságát, amikor eszébe ötlött, hogy a camera obscura képét kémiai eljárással kellene
megörökíteni. 1835-re ki is dolgozta a módszert: a papírt úgy tette fényérzékennyé, hogy
felváltva áztatta konyhasó (nátrium-klorid) és ezüst-nitrát oldatába. A papír rostjaiban ezüst-
klorid keletkezett. Fény hatására az ezüst-kloridból finom eloszlású ezüst vált ki, s ez sötét
foltokban jelent meg a papíron. A negatívról elvben akármennyi pozitívot is készíthettek úgy,
hogy a fényérzékeny papírt rátették a negatívra, és megvilágították. Talbot rögzítési módszere
azonban nem volt megfelelõ, ezért 1839-ben Sir John F. W. Herschel azt javasolta, hogy a
negatívokat nátrium-hiposzulfittal (mai nevén nátrium-tioszulfáttal) rögzítsék, és másolás elõtt
viasszal is kezeljék, hogy a papír szemcsésségét csökkentsék.
Angliába 1839 januárjára érkezett el a Daguerre-eljárás híre. Talbot azonnal publikálta, és
részletesen el is magyarázta a Royal Society tagjainak, hogyan készít "fényszülte rajzokat".

Más kísérletezõk is dolgoztak ki hasonló eljárásokat, de Talbot és Daguerre nevéhez fûzõdik az a

két eljárás, amely a fényképezést megalapozta.
A két módszer több szempontból különbözik egymástól. A dagerrotípiák lemezre készültek, a
fényszülte rajzok papírra. Minden dagerrotípia egyedi volt, a fényszülte rajzokat sokszorosítani is
tudták. A dagerrotípia részletgazdag volt, a fényszülte rajz - az ezüstképet hordozó papír rostos
szerkezete miatt - kissé elmosódott.
Daguerre eljárása szerte a világon gyorsan elterjedt. Már 1839-ben híres egyiptomi, palesztinai,
görög és spanyol mûemlékek képével tértek vissza az utazók Párizsba. Az expozíciós idõ azonban
nagyon hosszú volt. A bostoni King's Chapel fényképezése például 50 percig tartott. Nem tudtak
mozgó tárgyakat fényképezni, és a portrékészítés is nehézségekbe ütközött. A modellnek hosszú
percekig kellett mozdulatlanul ülnie fehérre lisztezett arccal a tûzõ napon.

Alexander Wolcott 1840 márciusában megnyitotta az elsõ mûtermet New Yorkban. A lencsét
tükörrel helyettesítette, és megrendelõirõl apró portrékat készített. Antoine-Francois-Jean
Claudet, aki Londonban nyitott mûtermet, észrevette, hogy a piros fény nem hat a fényérzékeny
lemezekre, ezért biztonságosan használható a sötétkamrában.

A fényképezõgépek továbbfejlesztésében a magyar Petzval József és az osztrák Friedrich

Voigtläder ért el igen figyelemre méltó eredményt. Petzval akromatikus portrélencséjének
fényerõssége mintegy 20-szor nagyobb volt a Párizsban gyártott egyszerû meniszkusz-lencséknél,
amelyeket a Daguerre-fényképezõgépekben használtak. Voigtländer a fényképezõgép ormótlan
faháza helyett könnyen hordozható dobozt szerkesztett. Az újításokat 1841 januárjában
ismertették. Ugyanebben a hónapban az osztrák Franz Kratochwila közzétett egy kémiai eljárást,
amelyben klór- és brómgõzöket alkalmazott, és a lemez érzékenységét az ötszörösére növelte.
Az újítások eredményeként az expozíciós idõ 20-40 másodpercre csökkent. A dagerrotípia-
készítés virágzó iparág lett.

Egy lille-i üzemben megindult a papírnegatívok nagybani másolása. A fényképészet fejlõdésének

1851-ben új lökést adott a kollódiumos eljárás, amelyet az angol szobrász, Frederick Scott Archer
talált fel. A korábbiaknál hússzor gyorsabb módszer szerint a negatívok üveglapra kerültek. A
felvételek részletgazdagsága vetekedett a dagerrotípiákéval, és az üvegrõl papírmásolatot is
tudtak készíteni. Az eljárásnak egyetlen komoly hátránya volt: a lemezt szinte közvetlenül az
exponálás elõtt kellett fényérzékennyé tenni, és a felvételt addig kellett elkészíteni, amíg a
bevonat nedves volt. A kollódium a nitrocellulóz (lõgyapot) alkoholos-éteres oldata. Amikor az
oldószerek elpárolognak, átlátszó, mûanyagszerû film képzõdik, amelyen az elõhíváskor nem
hatolnak át a vegyszerek. Bár a fényképésznek a sötétkamra teljes felszerelését magával kellett
vinnie, a kollódiumos módszert - amelyet szabadalom sem védett - szinte mindenütt azonnal
átvették. Mintegy 30 évig ez volt a legkedveltebb eljárás. Nagymértékben hozzájárult a
fényképezés népszerûsítéséhez. Minden idõk néhány legkitûnõbb fotója a nedves kollódiumos
módszerrel készült.

Az 1850-es évek közepétõl a másolatokat albuminpapíron hívták elõ. Mielõtt a papírt

fényérzékennyé tették volna, tojásfehérjével kenték be. Ettõl a felülete csillogó lett, és a képek
minõsége is javult. Az albuminpapírt az I. világháborúig használták.

Az 1850-es években új portréstílust honosított meg a párizsi André-Adolphe-Eugéne Disdéri. A

fotókat - méretük miatt - carte de visite-nek ("névjegy") nevezték. Disdéri négylencsés
fényképezõgépet használt, és nyolc negatívot készített egyetlen üveglemezen. A képeket külön-
külön és egyszerre is fel tudta venni. A módszer roppant gazdaságos volt, hiszen nyolc képhez
csak egyszer kellett elõkezelni az üveglapot. Az elsõ portrékon a modellek szinte kivétel nélkül
álltak. A dagerrotípiák egyszerû háttere megváltozott: megjelentek a bútorok, a papírmasé
oszlopok, ívek, a dúsan redõzött bársonyok. Ebben az idõben kezdték el retusálni (kézi munkával
módosítani) a negatívokat, és olajfestékkel átfesteni a fotókat.
A retusált, mesterkélt fényképek divatjának azonban nem mindenki hódolt be. Egy párizsi író és
karikaturista, Gaspard-Félix Tournachon mûvésznevén Nadar, 1853-ban azért folyamodott a
fotográfiához, hogy nagy karikatúra-litográfiájához, a "Panthéon Nadar"-hoz kiemelkedõ francia
személyiségek arcvonásait tanulmányozza. Modelljeit egyszerû háttér elé ültette, és szórt fényben
fürdette õket. A megvilágítás arcuk, ruhájuk minden részletét kiemelte. Nadar - a karikaturista
éles szemével - felismerte jellegzetes vonásaikat, s a fotókon meg is örökítette õket.
Fényképeinek nagy elismeréssel adózott az akkori vezetõ francia mûvészeti folyóirat, a Gazette
des Beaux Arts.
Egy másik karikaturista, Étienne Carjat portréi talán Nadar képeinél is kiválóbbak. A kor
harmadik nagy fotómûvésze, Julia Margaret Cameron egy angol ügyvéd felesége volt.
Kezdetben kedvtelésbõl fényképezte korának hírességeit (például Alfréd Tennysont és Charles
Darwint). Közelképeihez nagy (70 cm) fókusztávolságú lencsét használt. A lencse miatt az
expozíciós idõ olyan sokáig tartott, hogy a modellek gyakran elmozdultak. Az elmosódott
felvételeket sokan bírálták, de mûvészi értéküket mindenütt elismerték. A portrékon kívül
Cameron számos allegorikus tanulmányt is készített.

A fényképek esztétikai értékét sokan festményszerû képekkel kívánták alátámasztani.

Felvetõdött, hogy a festõi látvány több negatívból komponálják meg. A svéd Oscar D. Reijlander
30 negatívból állította össze 80 . 40 cm-es híres allegóriáját, amelynek "Az élet két útja" címet
adta. Az õ munkája inspirálta Henry Peach Robinsont, aki "Elmúlás" c. munkájával szerzett
hírnevet. Az öt negatívból szerkesztett kép egy haldokló lányt ábrázol. A kritikusok szerint a téma
túl szomorú volt ahhoz, hogy a fényképész megörökítse. A bírálókat valószínûleg a fénykép
közvetlen hitelessége zavarta, hiszen a festõk ennél jóval megrázóbb képeket is festettek már.
Néhány fényképészt a mûterem helyett a harcmezõ vonzott. 1855-ben Roger Fenton a Krímbe
hajózott Londonból, hogy kamerájával tudósítson a háborúról. Nedves lemezeit egy sötétkamrává
alakított szekéren hívta elõ, amelyre idõnként tüzet nyitott az ellenség. Négy hónap alatt 360
fényképet készített.
A kollódiumos korszakban számos fényképész utazott távoli vidékekre. A fotósok a nedves
eljárás nehézségei ellenére is emlékezetes alkotásokkal tértek vissza. A tájképeket általában
könyvekben jelentették meg, vagy gyûjtõknek adták el. A vasúti társaságok is szívesen
bemutatták a hídépítést, a sínek lefektetését, a festõi környezetben futó vasútvonalakat.

Sok tájképfotós sztereográfiákat is készített. A sztereográfia két képbõl áll; ezeket egymáshoz
közeli nézõpontokból veszik fel egy kétlencsés fényképezõgéppel. A nézõpontok a két
szemtengely átlagos távolságára esnek egymástól. A két képbõl álló felvételek sztereoszkópban
nézve, háromdimenziós hatást keltenek. A háromdimenziós látványt csak fényképekkel lehet
elõidézni, hiszen egyetlen mûvész sem tudna perspektivikusan pontos képet rajzolni két,
egymástól kb. 6 cm-re levõ nézõpontból. 1860 és 1920 között a sztereoszkóp olyan mindennapos
volt az angol és amerikai otthonokban, mint ma a televízió.

Az 1870-es években egyre sürgetõbbé vált, hogy a lemezeket jóval a felvétel elõtt
elõkészíthessék, és a képeket az expozíció után bármikor elõhívhassák. A száraz eljárást Richard
Leach Maddox angol orvos dolgozta ki 1871-ben; zselatinemulzióban oszlatott el ezüst-bromidot.
1878-tól már gyárilag vonták be a lemezeket ezüstsókat tartalmazó zselatinnal. A fényképezés
történetében a száraz eljárás volt az egyik legfontosabb újítás.
A zselatinos lemezek hatvanszor érzékenyebbek voltak a kollódiumos lemezeknél. Ennek
köszönhetõ, hogy a fényképezõgép lekerülhetett az állványról.

A kézi fényképezõgépek közül a Kodak, George Eastman találmánya lett a legnépszerûbb.

Üveglemez helyett egy tekercs negatív filmet tettek bele, amelyre 100, kb. 6 cm átmérõjû, kör
alakú kép fért el. Az utolsó negatív exponálása után az egész gépet visszaküldték az Eastman-
gyárakba, ahol a tekercseket elõhívták, és a papírképeket is elkészítették. Eastman rollkazettája
lehetõvé tette, hogy a filmet tekercsekben használják

Néhány évvel a száraz lemez megjelenése elõtt az angol Eadweard Muybridge lovakat ábrázoló
kaliforniai fotói ejtették ámulatba a világot. Muybridge 12-24 fényképezõgépet helyezett el
egymás mellett egy fényvisszaverõ felülettel szemben. Az elhaladó lovak elszakították a gépekkel
összekötött fonalakat, így exponálták a filmeket - ezzel a módszerrel sikerült felvennie a lépés, az
ügetés és a vágta egymást követõ fázisait.
A képek annyira különböztek a képzõmûvészetben ábrázolt mozgástól, hogy sokan kételkedtek a
pontosságukban. 1880-ban - egy saját készítésû diavetítõvel - Muybridge a képeket egymásután
kivetítette egy képernyõre. Ez volt a világ elsõ mozielõadása.

A XIX. század végén egyre több amatõr fényképész örökítette meg a mindennapi élet eseményeit.
A "mûvészfotók" azonban mûtermekben készültek, és a XVII. századi holland festményeket
utánozták. A korszellemmel dacolva Peter Henry Emerson - orvos és lelkes amatõr fotós - újra a
természet felé fordult, és ami ennél is fontosabb, azt tanácsolta kortársainak, hogy tartsák
tiszteletben a fényképezést, és csakis e mesterség sajátos eszközeivel éljenek.
A londoni Linked ring csoport megalakulása szintén elõsegítette, hogy a fényképezést ne
mechanikus folyamatnak, hanem mûvészetnek tekintsék, és ne a festészetben uralkodó elvek
szerint, hanem sajátos kifejezési módja alapján ítéljék meg.

Fényképezés és fotómûvészet Magyarországon

A gyakorlati fényképezés Magyarországon már 1840-ben megindult. Ekkor jelent meg Daguerre
könyve magyarul, amelyben részletesen leírta az eljárást, és már ugyanebben az évben lelkes
kísérletezõk objektív nélküli lyukkamerát készítettek dagerrotípiai felvételek számára. Az elsõ
magyarországi hivatásos fényképész a velencei születésû Marastoni Jakab volt, 1841-ben nyitott
fényképészeti mûtermet Pesten. Lefényképezte Kossuthot és Both Pált is. Mûtárgyreprodukciót
1845-tõl készített Gola Ádám Budán, néhány felvétele Ferenczy István szobrász mûtermében
készült, de tõle származik az elsõ szabadtéri felvétel a budai Mátyás-templomról is.

A negatív-pozitív eljárás bevezetését hamar követte egy hazai gyógyszerész, Kramolin Alajos
módszere, az ún. talbotípia. A korai néprajzfotó képviselõje volt Rosti Pál, aki végigjárta és
-fényképezte Közép- és Dél-Amerika tájait, népeit.

Az 1850-es és 60-as években továbbra is népszerû mûfaj a portréfényképezés. A polgári

megrendelõk ízlésének megfelelõen a fényképészek gyakran használják a retusálás technikáját. A
portré legismertebb formája, az ún. vizitkártya, az 1850-es években terjed el Magyarországon. Az
egyik elsõ jelentõs magyar fényképész Simonyi Antal (1821-1892) volt, számos technikai újítást
honosított meg nálunk. A korszak legtöbb közéleti személyiségét lefényképezte. Barabás Miklós,
a reformkor hírneves festõmûvésze szintén számos portréfotót készített.

Borsos József (1821-1883) is festõmûvészbõl lett fényképész. Mûtermébõl származik Munkácsy,

Liszt Ferenc és Madách fényképe. Divald Károly tájfelvételekre, Klösz György elsõsorban
épületfotókra szakosodott. Divald fényképezte le elõször a Tátra tájegységeit, de fotózta a kortárs
képzõmûvészet alkotásait is. Klösz György fotói a korabeli Budapest szinte minden részletét
megõrizték.
Az elsõ amatõr fotókiállítást1890-ben rendezték meg a Mûcsarnokban. 1905-ben megalakult a
Magyar Amatõrök Országos Szövetsége (MAOSZ)

2. A fényképezőgép fejlődése

A fényképezogép ose a sötétkamra, amelyet latinul camera obscura-nak neveznek. Az

ókori görögök a napfogyatkozás tanulmányozására egy nagyon kezdetleges sötétkamrát
használtak. Muködési elvét Arisztotelész fedezte fel. A camera obscura hátsó falán a fénysu-
gár egyenesvonalú terjedése miatt a tárgyak fordított és kicsinyített képe keletkezik (1. ábra).
Egy valóban muködoképes változatát Alhazan arab tudós 1038-ban írta le elsonek.
Leonardo da Vinci 1519-ben részletesen ismertette és a perspektíva törvényeinek a
tanulmányozására használta. Egy nápolyi tudós, Giovanni Battista della Porta 1558-ban a camera
obscura nyílása elé egy lencsét helyezett, és ezzel a keletkezo kép élességét jelentosen
megnöveltea a különbözo fotótörténeti publikációk a fényképezés feltalálását általában három
személyhez kötik: a francia Joseph Niépce és Louis Daguerre, valamint az angol Fox Talbot.
Az 1800-as évek elején más-más eljárással jutottak eredményhez, így párhuzamosan,
egymástól függetlenül találták fel a fényképezést. Munkásságuk foleg a képrögzítés és
képvisszaadás eljárásához kötodik. A képet rögzíto fényérzékeny rétegben nagyon fi-
nom ezüstsó szemcséket alkalmaztak.
A fényképészet fejlodését a fényképezogép, valamint a képrögzítési és képvisszaadá-
si módszerek tökéletesítése határozza meg. Az elso figyelemre méltó fényképezogépet
1839-ben kezdte gyártani Daguerre és Giroux Párizsban. A gépet Daguerrotype-nek nevez-
ték és több példányt készítettek belole (2. ábra). A lencserendszerek és a fényképezo-
gépek fejlesztésénél figyelemre méltó az osztrák Joseph Max Petzval matematika tanár ill.
Peter Wilhelm Frederich Voigtländer munkássága. Ok valósították meg az 1800-as évek
közepén az akkori legkorszerubb fényképezogépet. A fényképezés szélesköru elterjedé-
sét a kisfilmes (24×36 mm) fényképezogépek tették lehetové. Az elso kisfilmes fényké-
pezogép a Leica (Leitz Camera) volt. Oscar Barnack tervei alapján készült el és 1925-ben
kezdték sorozatban gyártani
Az elso fényérzékeny lemezek hatóanyagát – az ezüsthalogén kristályokat –
tojásfehérjébe vegyítették. 1871-ben Richard Leach Maddox, egy angol orvos, elsonek
ajánlotta, hogy az ezüstbromid kristályokat zselatinrétegbe ágyazzák, amelyet azután egy
vékony üveglemezre vigyenek fel. A zselatin alapú fényérzékeny emulzióval Ameriká-
ban George Eastman kísérletezett és 1885-ben szabadalmaztatta azt az általa tervezett
gépet, amely a fényérzékeny emulziót folytonosan vitte fel egy papírtekercsre. Eastman
1890-ben alapította meg a Kodak gyárat. Itt 1898-ban dolgozták ki a fényérzékeny emul-
ziónak a celluloid filmre való felvitelét.
Az elso színes felvételt 1861-ben James Clerk Maxwell, skót fizikus készítette. A
tárgyról egymásután, az alapszíneknek megfelelo színszurovel (vörös, zöld és kék),
három fekete-fehér fényképet készített. A színes kép úgy vált láthatóvá, hogy a három
felvételt a fényképezésnél használt azonos színu szurovel egymásra vetítette.
A színes fényképezés szélesköru elterjedését gyakorlatilag az Auguste és Louis Lumière
(testvérek) által 1904-ben felfedezett és Autochrom-nak elnevezett színes film és annak
kidolgozási eljárása tette lehetové. Egyébként a Lumière testvérek nevéhez fuzodik a mozgófilm
feltalálása is. A színes fotótechnikával kapcsolatosan meg kell említenünk a németországi Agfa
gyárat is, amelynek a szakemberei több felfedezéssel és fejlesztési eredménnyel járultak hozzá a
színes fényképezés tökéletesítéséhez. Az elso elektronikus képfelvétel a televíziózás kezdetekor,
az 1940-es években történt. Ugyanis a televízió elektronikus képfelvétel nélkül elképzelhetetlen,
mivel a képet elektronikus jel továbbítja.
Az elektronikus kép mágneses rögzítését valamivel késobb, 1951-ben az amerikai
Bing Crosby Laboratórium szakemberei valósították meg. A képjelet ekkor még analóg
módszerrel dolgozták fel. Az 1960-as években a NASA urkutatási hivatal fejlesztette
ki az urben készített felvételek digitális jelként való Földre továbbítását és az így ka-
pott képek számítógépes feldolgozását. A digitális képrögzítési és feldolgozási mód-
szerek minden tekintetben elonyösebbek voltak az analóg módszerekhez képest.
A hordozható méretu digitális fényképezogépek megvalósítását az akkori elektroni-
kus képérzékelok és memóriák eléggé terjedelmes mérete még nem tette lehetové. A
mikroelektronika rohamos fejlodése hamar változtatott a helyzeten. Így, az 1970-es
évek elején a Bell Laboratóriumokban kifejlesztették a CCD (Charge Coupled Device –
töltéscsatolt eszköz) érzékelo kamerák alapelvét. A kutatás eredményeként olyan eszkö-
zöket készítettek, amelyek MOS (Metal Oxide Semiconductor – fém oxid félvezeto)
alapú kondenzátorokat használtak föl analóg jelek, különbözo nagyságú töltéscsomagok
tárolására. Ezekbol a kis tárolókból több ezer darabot tudtak elhelyezni egy parán yi
félvezeto-lapocskán, és ezeket egy kiolvasó áramkörrel összekötve memóriaegységeket,
optikai érzékeloket alkottak. Az 1970-es évek második felétol már tanulmányozni kezd-
ték a félvezeto alapú képérzékeloknek a videokamerákban és fényképezogépekben való
alkalmazását. Mozgókép felvételére alkalmas videokamerák jelentek meg: 1982-ben a
Sony, 1983-ban pedig a Kodak mutatta be elso videokameráját.
A videokamerák felvétele könnyen megjelenítheto egy tv-készüléken, viszont a
fényképek számára egy szabványos tv-készülék nem a legcélszerubb megjeleníto eszköz.
Különösen a muvészi felvételeknél elvárjuk, hogy a kép részletdúsabb és tökéletesebb
színvisszadású legyen, mint amilyet egy tv-készülék képes biztosítani. A klasszikus film
alapú fényképészetben a szükséges képfeldolgozást (jelentéktelen részek kivágása, fo
téma felnagyítása, színkorrekció, stb) a pozitív képek kidolgozásánál szokták elvégezni.
Az elektronikus kép minoségi és hatékony feldolgozása digitális módszerekkel végezhe-
to el. A digitális képfeldolgozás eroforrás igényes, amelyet az elso típusú személyi szá-
mítógépek (PC-ék) adatfeldolgozási teljesítménye még nem elégített ki. A digitális kép-
feldolgozást csak késobb, az 1980-as években megjeleno nagyobb teljesítményu PC-k
tették mindenki számára hozzáférhetové.
Egy korszeru monitor nagyobb felbontó képességu és jobb színvisszaadású, mint
egy szabványos tv-készülék, így alkalmas jó minoségu képmegjelenítésre, de meg kell
jegyeznünk, hogy a papír alapú fényképek is több, vitathatatlan elonnyel rendelkeznek.
Ezért a digitális fototechnika elterjedésében fontos szerepet játszott a fénykép minosé-
gu nyomtatók kifejlesztése. Ezek foleg tintasugaras elven muködnek. Jelenleg olyan
tintasugaras nyomtatókat is gyártanak, amelyek számítógép nélkül, közvetlenül a digitá-
lis fényképezogéprol képesek fényképeket nyomtatni.
A részletes és természethu felvételek legfontosabb meghatározói a felbontóképesség
és a színvisszaadás. A digitális fototechnika jelenlegi fejlodési szintje olyan felbontóké-
pességet és színvisszaadást biztosít, amely teljesen kielégíti az amator fotózási igényeket.
A legújabb típusú, nagy felbontóképességu digitális fényképezogépek a professzionális
igényeket is kezdik kielégíteni. Két új professzionális gépet említünk meg: Kodak Pro
Ezen a csúcstermékek felbontó képessége kissé a hagyományos filmes gépekre jellem-
zo felbontási szint alatt marad, viszont, ami a színvisszaadást illeti, a színes film képességét
felülmúlja. A fejlesztési és kutatómunka eredményeként az elektronikus képérzékelok
felbontóképessége évrol-évre no és eloreláthatólag néhány éven belül a digitális fényképe-
zogépek felbontó képessége túl fogja szárnyalni a hagyományos fényképezogépekét. A
digitális fényképészetben a képek, az elektronikus képek kidolgozása (tárolás, számítógé-
pes feldolgozás és kinyomtatás) sokkal egyszerubb és gyorsabb, (mint a hagyományos
fényérzékeny anyagra felvett képeké. Sajnos, ha a költségeket nézzük, mivel a digitális
fényképezés felfutó ágának a kezdeténél tartunk), egyelore a teljes feldolgozási felszerelés
ára még meghaladja a klasszikus filmes gépekhez tartozó felszerelését.

A digitális fényképezőgép
A digitális fényképezogép felépítése nagyon hasonló a filmes fényképezogépekéhez,
az eltérés csak a különbözo képrögzítési elvbol adódik. A digitális fényképezogépbe
nem kell a filmet befuzni, helyette egy elektronikus képérzékelo van beépítve. Ez tulaj-
donképpen egy szilícium kristály, amelyre mátrix-szeru elrendezésben rendkívül sok és
apró fényérzékeny cellát integráltak. Az érzékelore vetített képet a fényérzékeny cellák a
méretüknek megfelelo képpontokra, ún. pixelekre bontják fel. A pixel elnevezés az angol
picture element rövidítésébol származik. A pixelt a képben elfoglalt helyzetétol függoen
a színe valamint a fényerossége jellemzi. Ezeket a vörös (R – red), a zöld (G – green) és
a kék (B – blue) alapszín fényerosségének keverési arányából határozza meg. Mindegyik
alapszín-fényerosséget egy-egy bináris szám fejezi ki. Ha ezek a számok 8-bitesek, akkor
a pixel 3×8=24 bites. Minden egyes alapszín külön-külön 28=256 fényerosségi szintet
vehet fel, és így összesen 256×256×256=21677716 színárnyalatot adhat vissza. A
professzionális gépeknél az alapszíneket 12-bites számok fejezik ki, tehát a pixel 36-
bites, amellyel 68719476736 különbözo színárnyalatot lehet ábrázolni. Mivel az embe-
ri szem általában 150 színt és 17000 fényerosségi szintet képes megkülönböztetni, ezért
már a 24-bites pixelnél valósághu színvisszaadásról (true color) beszélünk.
A fényképezogép felbontását a képet alkotó lencserendszer (az ún. objektív) és a
képérzékelo együttese határozza meg. A hagyományos fényképezogépek esetében egy
korszeru objektívvel és egy közepes (100 ASA) érzékenységu 24×36 mm-es filmmel a
negativ minden egyes mm-ére átlagosan 200 pontos felbontásra számíthatunk, amellyel az egész
képfelületre vonatkoztatva (24×200)×(36×200)= 34,56 megapixelt
(1 mega = 1 millió) kapunk. Az elobbi fejezetben említett professzonális gépek érzéke-
loje 13,89 megapixeles a Kodak Pro DCS-14n gép esetében és 11,1 megapixeles a
Canon EOS-1Ds gépben. Amator fotózási igényeket teljesen kielégít egy kisebb felbon-
tású, 1 – 4 megapixeles érzékelovel felszerelt gép is.
A digitális formátumban levo felvételeket a fényképezogépben található képmemória
tárolja. A régebbi típusú gépeknél ez a memória nem cserélheto. Ha megtelik, akkor a
fényképezést csakis azután folytathatjuk tovább, miután a tartalmát kiüresítetettük.
Ilyenkor a gép memóriájában tárolt képeket egy másik, nagyobb kapacitású memóriába
kell letölteni. Ez lehet egy személyi számítógép merevlemeztára, vagy egy CD-lemez. Az
újabb típusú digitális fényképezogépek cserélheto memóriakártyával rendelkeznek. A
megtelt memóriakártyát kivehetjük a fényképezogépbol, betehetjük a következot és így
tovább folytathatjuk a fényképezést. Átlagos felhasználás esetén a memóriakártyát nem
kell kivenni a gépbol, így az is olyan, mintha fix lenne. A kártyás memóriának elsosor-
ban akkor látjuk hasznát, ha egy adott külso helyszínen sok képet kell készítenünk. A
jelenlegi memóriakártyák kapacitása általában: 8-, 16-, 32-, 64-, 128-, 256- vagy 512
MByte. Az egyik legnépszerubb és árban a legkedvezobb memóriakártya típus a
CompactFlash kártya (CF), hosszú élettartam és magas fokú megbízhatóság jellemzi. A
MultiMedia kártya (MMC) az egyik legkisebb memóriakártya, amely most kezd nagyon
népszeruvé válni és az ára is egyre kedvezobb. Kifutóban lévo kártyatípus a SmartMedia
kártya (SM), de mivel nagyon sok korábban gyártott fényképezogép használja, még ma
is kapható. A memóriakártya típusa szinte minden esetben eltér, így a különbözo fény-
képezogépek kártyáit nem tudjuk cserélgetni.
A memóriakártyában tárolt képeket kártyaolvasóval vihetjük be a számítógépbe.
Többféle kártyaolvasó van forgalomban, de egy adott fényképezogéphez csakis az en-
gedélyezett típusú kártyaolvasókat lehet használni. A jobb digitális fényképezogépeket
közvetlenül is lehet a számítógéphez csatlakoztatni. Erre a fényképezogéppel járó csat-
lakozókábel szolgál, és az elkészült képeket ezen keresztül juttatjuk a számítógépbe. A
digitális képinformáció átvitele soros formátumban történik. A régebbi típusú fényké-
pezogépeket a számítógép COM soros portjához lehet kapcsolni, míg az újabb típusú
gépeket az ugyancsak soros, de sokkal nagyobb átviteli sebességgel rendelkezo USB
(Universal Serial Bus) porthoz. A képek letöltését a fényképezogéphez mellékelt prog-
ram vezérli. A letöltést követoen a fényképezogép memóriájának tartalma kitörlodik.
Minden további muveletet a számítógépünkön végezhetünk el. Itt a képeket sokkal
gyorsabban meg tudjuk jeleníteni, és eldönthetjük, melyiket töröljük, vagy melyiket
tartjuk meg. A gép memóriájában lévo képeket, egy ablakban sok kicsinyített felvétel-
ként tekinthetjük meg. A kiválasztott képeket eredeti méretükre is felnagyíthatjuk és
lekérhetjük azok tulajdonságait. Általában a jobb fényképezogépekhez mellékelve ka-
punk egy olyan programot is, amellyel a képeket fel is tudjuk dolgozni. Az ilyen prog-
rammal általában az alapveto vágási muveletek végezhetok el, de állíthatjuk a fényviszo-
nyokat, a színeket, az élességet és más képjellemzoket is. A professzionális fényképezo-
gépek videokimenettel is rendelkeznek, amellyel a gépet tévéhez vagy videomagnóhoz
lehet csatlakoztatni, és a felvételeket ott jelentosen kinagyítva láthatjuk. Szintén a pro-
fesszionális fényképezogépek kiegészítoje lehet olyan nyomtatócsatlakozó kábel, amely-
lyel a gépet közvetlenül a nyomtatóhoz csatlakoztathatjuk. Így lehetoségünk nyílik arra,
hogy az adott fényképnyomtatóra azonnal kinyomtassuk az elkészült képet.
A fényképezogép memóriája a képeket nem pixelenként, hanem tömörítve tárolja.
Ugyanis pixelenkénti tárolásnál még egy nagyobb kapcitású memóriakártyára is alig
férne fel egy kép. A képállományok terjedelmét többféle tömörítéssel lehet csökkenteni.
A legmegfelelobb tömörítési eljárás a JPEG (Joint Photographic Experts Group), RAW
és a TIFF (Tagged-Image File Format).
A képállományokat JPEG tömörítéssel lehet legjobban összezsugorítani, általában
5:1 – 15:1 arányban. A JPEG algoritmus felismeri a fénykép azon részleteit, amely a
szem számára kevésbé észreveheto információt tartalmaz és ezeket nem tárolja. Így a
JPEG-el tömörített kép kicsomagolás után kisebb terjedelmu mint az eredeti, de a ketto
közötti különbség, különösen nem nagy tömörítési aránynál, egyáltalán nem észre veh e-
to. A képnézegeto és képfeldolgozó programok a JPEG tömörítésu képeket automati-
kusan csomagolják ki.
A RAW tömörítés veszteségmentes. A képérzékelo által szolgáltatott bináris
képinformációt a memóriában egy folytonos adatfüzérként tárolja. Ezáltal a tömörítési
arány alig 2,4:1.
A TIFF tömörítés kifejlesztésénél az volt az elképzelés, hogy egy általános tömöríté-
si szabványt valósítsanak meg. Ez nem vált be, de egy rugalmas és nagyon sok tömörí-
tési lehetoséggel rendelkezo eljárást sikerült kifejleszteni, amely hat különbözo tömörí-
tési algoritmusra alapoz.
A memóriakártyában tárolt képek száma a memóriakártya kapacitásától, a felvétel
minoségétol, vagyis a felbontás nagyságától és tömörítési arányától függ. Átlagos fel-
használás esetén egy memóriakártyára, vagy a beépített memóriába nagyon sok képet
tudunk tárolni. Ha profi felhasználásra készül a fénykép, nagy méretben és jó minoség-
ben kell azt elmentenünk, ilyenkor a jobb gépek is csak egy pár képet tudnak elmenteni.
A Canon EOS D60 típusú félprofesszionális fényképezogép képtárolási kapacitását az
1. táblázat foglalja össze
A digitális fényképezogépek áramellátását elem vagy akkumulátor (újratöltheto
elem) biztosítja. A gép áramfogyasztása mindig az adott típustól függ, de nem kevés. A
legegyszerubb gépek elemei is szerény használat mellett legfeljebb egy sorozatnyi kép
elkészítésére elegendo áramot biztosítanak. Hagyományos elemeket nem érdemes hasz-
nálni, mert azok nagyon hamar lemerülnek. Ha akkumulátorokat használunk, akkor
azok általában 100-szor tölthetok újra és csak utána kell újakat vennünk.

Objektívek, zárszerkezetek, keresők

Történet
Az 1800-as évek elején már minden technikai és kémiai anyag létezett melyek a fényképezés
feltalálásához szükségesek voltak, azonban az első fényképezőgépet csak 1839-ben készítették. A
különböző fotótörténeti publikációk általában három személyhez kötik a fényképezés feltalálását:
Niépce, Daguerre, Talbot. Mindegyikük más eljárással jutott az eredményhez, de párhuzamosan
egymástól függetlenül találták fel a fényképezést. A tárgy leképezésére a camera obscura-t
használták.
1925-ben jelent meg az Oscar Barnack tervei alapján készült Leitz Leica kisfilmes
fényképezőgép. Ez volt az első kisfilmes gép, és innen számíthatjuk a fényképezés széleskörű
elterjedését.
Vegyük most szemügyre röviden, hogy milyen fényképezőgép típusok léteznek:
 Műtermi fényképezőgépek
Alkalmazási területe: Portré és személyfényképezés, tárgy és reklámfényképezés,
csendélet. Jellemző képméret: 6x9cm
 Műszaki fényképezőgépek
Alkalmazási területe: Építészeti felvételek, gépek, berendezések, műtárgyak
fényképezése. Nagypontosságú reprodukciók, nagy képméretű felvételezés.
 Középformátumú fényképezőgépek
Alkalmazási területe: Sajtó és divatfelvételek. Igényes, nyomdai sokszorosításra kerülő
színes riportfelvételek. Modelles reklámfotók. Tudományos fényképezés.
Makrofelvételek.
 Kisfilmes fényképezőgépek
Alkalmazási területe: Külső riportfelvételek, sportfényképezés, mozgási fázisok
sorozatfelvétele. Gyermekfényképezés. Tudományos és alkalmazott fényképezés.
Objektívek
Az első fejezetben már foglalkoztunk a lencsékkel és azok képalkotó tulajdonságaival. A
lencsékről tudjuk, hogy tökéletesen nem képesek leképezni a valóságot. Az ideálistól eltérő
tulajdonságaikat lencsehibáknak nevezzük. A lencsehibák okozta életlenségek, torzítások
messzemenően kompenzálhatók úgy, hogy a leképezésre több lencséből összetett objektívet
alkalmazunk. A fotóobjektív a beépített rekesszel és a központi zárak esetén ugyancsak beépített
zárral vagy a különálló redőnyzárakkal együtt biztosítja a fényképezés alapvető műveletét, a
fotográfiai expozíciót.
A lencse optikai szerkezete, a lencsetagok száma és üvegfajtái, ezek összeépítése határozza meg
az objektív adatait, alkalmazhatóságát és minőségét, tehát korrigáltságának fokát.
Az objektívek fotográfiai jellemzői:
 Gyújtótávolság: A lencse és a fénysugarak metszéspontja közötti távolság. Jelölése: f. A
gyújtótávolság a lencse anyagától és határoló felületeinek domborulatától függ.
 Látószög: Arra utal, hogy az objektív egy adott helyről a téma mekkora részét – látja - , a
tárgy mekkora részlete kerül a képmezőre. (Általában képátlóra vonatkoztatva adják
meg.)
 Fényerő: Az objektív legnagyobb rekesznyílását nevezzük fényerőnek. Ez a
gyújtótávolságtól és a lencserendszer teljes fényáteresztő felületének nagyságától függ.
A rekeszszerkezet
Az objektívekben a lencserendszer fősíkjának közelébe fényrekeszt (blendét) építenek be. A
rekeszszerkezettel az áthaladó fény mennyiségét - ezzel közvetve a kameraexpozíciót
szabályozhatjuk. A fotoobjektívekben alkalmazott íriszrekesz 5-20 félkör alakú vékony fém- vagy
műanyag lemezkéből (lamellából) áll.
A fényrekesz helyzeteinek megfelelő ún. rekeszszámokat a rekeszállító gyűrűn vagy skálán
feltüntetik. Ezek olyan sorozatot alkotnak, amelyben minden következő szám a megelőzőhöz
képest a fénymennyiségnek felét engedi át. A nagyobb rekeszszámok kisebb nyílást és kevesebb
áthaladó fényt jelentenek, amely az expozíció csökkenésével jár együtt.
A rekeszértékek sorozatának alapja az F 1 fényerő, ez egy olyan objektív fényereje, amelynek
hatásos nyílásátmérője a gyújtótávolsággal egyezik meg. A sorozat elemei ún. mértani sort
alkotnak. Az egyes tagok: a; 1,4; 2; 2,8; 4; 5,6; 8; 11; 16; 22; 32; 45; 64.
Objektívtípusok (24 x 36 mm film esetén):
 Alapobjektív: Általános célú objektív. Gyújtótávolsága általában 50mm, látószöge 46°
 Nagylátószögű objektív: 40mm-nél rövidebb gyújtótávolságú objektívek. Általában ott
használjuk, ahol viszonylag közelről, vagy nagyméretű motívumot kell fényképezni.
Azokat a nagylátószögű objektíveket, amelyek látószöge eléri a 180° -ot
halszemobjektíveknek nevezzük. Gyújtótávolságuk 6-18mm Jellegzetességük, hogy a
téma szélén lévő egyenes vonalakat görbítve rajzolják ki.
 Teleobjektívek: Az alapobjektíveknél nagyobb látószögű objektíveket hívjuk
teleobjektíveknek. Ezek látószöge kisebb, így a látvány egy kisebb részét felnagyítva
rajzolják a filmre. A 100 és 200mm közötti gyújtótávolságok a közepes teleobjektívek.
Ezek a legideálisabbak a személy vagy portréfényképezéshez.
Vannak olyan objektívek, amelyeknek változtatható a gyújtótávolsága és ezzel a látószöge. Ezek
a zoom (VARIO) objektívek.
Kis méretű motívumok fényképezéséhez speciális objektíveket gyártanak. A makro objektívek
jellegzetessége, hogy közeli felvételeknél is, általában 1:1-es leképezési arányig éles és
torzításmentes képet adnak.
Léteznek olyan speciális objektívek is, amelyek használatakor a leképezés során az éles kontúrok
körül fényszóródás jelentkezik. Ezek segítségével különleges lány rajzolatú képek készíthetőek,
amelyek lírai hatást keltenek.
Az objektívek elméletileg csak a beállított távolságban lévő témát rajzolja ki élesen. A
gyakorlatban bizonyos határokon belül a beállított távolságnál közelebbi és távolabbi témarészek
is élesek. Ezt a jelenséget nevezzük mélységélességnek.
A mélységélesség három dologtól függ: az objektív gyújtótávolságától, a beállított élesség
távolságától és a rekesznyílástól. A mélységélesség a gyújtótávolsággal fordított arányban, a
beállított élesség távolságával pedig egyenes arányban van. A rekesznyílás szűkítésével pedig a
mélységélesség növekszik.
Nagylátószögű objektívvel, szűk rekesznyílás mellett nagy mélységélesség érhető el.
Teleobjektívvel, nyitott rekesszel a mélységélesség lecsökken, a zavaros háttér életlenné válik,
így a téma kiemelhető a háttérből.
Zárszerkezetek
Az expozíció alkalmával a filmsík megvilágításának erősségét a rekesszel, a megvilágítás idejét
pedig a zárszerkezettel szabályozzuk. Két alaptípust ismerünk:
 az objektívba épített zárszerkezet; ez az ún. központi zár
A központi zárak az objektívon áthaladó fényáramnak a lamellák nyitásakor adnak egyre
nagyobb utat (keresztmetszetet), majd a záráskor fokozatosan zárják a keresztmetszetet.
Központi záras fényképezőgépeknél, a tényleges expozíciós idő megváltozik a rekeszelés
hatására. Ez a változás relatíve annál jelentősebb, minél rövidebb expozíciós időt
használunk. Szükségessé vált ezért a relatív expozíciós idő fogalmának bevezetése. A
megállapodás szerint ezt az időt 50%-os nyitási helyzettől 50%-os zárási helyzetig
számítják.
  a gépvázba épített zárszerkezet; ez az ún. redőnyzár.
A redőnyzárak közvetlenül a fényérzékeny emulzió előtt helyezkednek el. Itt fut le a
redőny, amelyen egy rés az expozíciós idő tartamára szabaddá teszi a film felé haladó
képalkotó fénynyalábot. A rés véges sebességgel halad el a filmsík előtt, így a filmsík
különböző pontjainak, helyesebben sávjainak megvilágítása egymás után és nem egyetlen
időpontban történik meg. A rés lefutásának ideje az acéllamellás vagy egyéb
redőnyzáraknál 1/60-1/125 s. Az expozíciós időt a rés szélességével változtatni lehet.
Ezzel tudjuk szabályozni a tulajdonképpeni expozíciós időt.

Keresők
Minden fényképezőgépen gondoskodni kell a felvétel helyes beállításáról, ki kell jelölni a
készítendő kép határvonalait, ellenőrizni kell az élességállítást és a mélységélességet. Ezt a
feladatot a keresők látják el. A keresőknek két alapvetően különböző rendszerük van:
a. Mattüveg keresők. A kép beállítását vagy a film helyére illesztett matt üveglapon
végezzük, vagy az optikai sugármenetbe illesztett tükör segítségével, egy beépített matt
üvegre vetítjük.
b. Keret és távcsőkeresők. A fényképezőgépen elhelyezett egyszerű nézőkék vagy
távcsőszerű szerkezetek, amelybe tekintve több-kevesebb pontossággal a lefényképezendő
képet látjuk.
A mattüveg kereső
A nagyobb képméretű műszaki és műtermi fényképezőgépeken általában mattüveg keresőt
használnak. A film helyére illesztett matt üvegen a tárgy fordított és megcserélt oldalú képét
látjuk. A képhatároknak az élességét és mélységélességét pontosan ellenőrizhetjük. A kereső
legnagyobb hátránya az, hogy beállítás után a mattüveget el kell távolítani, hogy helyére
illeszthessük a felvételi anyagot tartalmazó kazettát.
A tükörreflex kereső
Lényegében a mattüveg kereső tökéletesített változata. A közepes méretű és a kisfilmes gépek
beállító eszköze. Egy, a váz belsejében ferdén 45° -os szögben elhelyezett és az expozíció
pillanatában felcsapódó síktükör a fotoobjektív által megalkotott képet a tükör felett elhelyezett
matt üvegre vetíti. Az első típusok hátránya, hogy felülről kell belenézni a keresőbe.
A pentaprizmás tükörreflex kereső
A pentaprizmának az a szerepe, hogy a felcserélt oldalú keresőképet oldalhelyesre fordítsa vissza.
Ezt a cserét a prizma tetőlapjai végzik. A kereső nyílásába nézve így egyenes állású, oldalhelyes
keresőképet látunk. Vannak bizonyos esetek, amikor a pentaprizma helyett előnyösebb, ha a
keresőképre felülről tudunk rátekinteni. Ezért egyes gépeken olyan megoldást választottak, amely
lehetővé teszi a pentaprizma kicserélését fényaknás keresőre. A fejlődés során a mattüveg
keresőlemezt korszerűbb, világosabb keresőképet nyújtó, az élességállítást és a képbeállítást
megkönnyítő megoldású keresőlemezek váltották fel. Az élességállítást könnyíti meg a mérőék,
amely helytelen élességállítás esetén az ékhatárokra merőleges vonalakat megtöri.
A keretkereső
A képhatárokat egy, az objektív fölött elhelyezett képméret nagyságának megfelelő keret jelöli.
Hátul, vele szemben a film síkjában egy nézőke van. Sportfényképezéshez és riporthoz elterjedt
kereső.
A távcsőkeresők
A legegyszerűbb távcsőkereső optikai megoldását tekintve egy fordított színházi távcső, amely
erősen kicsinyített képet ad, a képhatárok nem élesek, a képkivágás nagymértékben függ a
betekintés irányától. Korszerűbb és olcsó megoldás a bevetített keretű kereső, amely nagyméretű
képet ad, éles, a végtelenben látszó képhatárokkal, a képkivágás a betekintés irányától nem függ.
Az univerzálkeresők
Az egyetemes (univerzális) kereső revolveres foglalatában több, elforgatással váltható
távcsőkereső van egybeépítve. A megfelelő gyújtótávolsághoz beállított képet a teljes
keresőmezőben figyelhetjük meg.

3. Történeti fotóeljárások

Direktpozitív eljárások

Ide sorolunk minden olyan eljárást, amely a valóság képét azonnal – negatív közbeiktatása nélkül
– pozitív képként adja vissza. Ezek az eljárások többnyire nem sokszorosíthatóak, minden
felvétel egyedi példány.
 Ambrotípia ( vagy Melanotípia - nedves kollódiumos eljárás negatív nélkül )
 Amfitípia
 Autokróm
Története
Az autokróm vagy Autochrome Lumière egy, a fotográfiában használt direktpozitív és az első
valódi, tömegesen is alkalmazható színes képrögzítési eljárás. Auguste és Louis Lumière
kisérletezte ki 1904 és 1907 között.
A Lumière fivérek a film mellett a fotográfia iránt is érdeklődtek, és filmes sikereik után 1903-
ban beszálltak a színes film megalkotásáért akkor már több évtizede folyó versenybe. 1904.
május 30-án szabadalmaztatták a világ első, használható színes eljárását.
Elterjedése 1907-től általános, ekkortól sikerült a lemezeket gyárilag előállítani. (1913-ban már
napi 6000 darabot gyártottak.) Még az 1930-as években is használták, főleg színes festmények
reprodukcióinak elkészítéséhez.
Gyakorlatilag sokszorosíthatatlan volt, ugyan 1912-ben forgalomba került egy Utocolor
elnevezésű papír, amelyre lehetett másolatokat készíteni, de a végeredmény nem volt kielégítő,
egészen az 1970-es évekig a színes fordítós papírok elterjedéséig kellett várni jó minőségű
sokszorosíthatóságára.
A franciák után a magyarok voltak az elsők a világon, akik sikereket értek el autokróm
lemezekkel.
Az eljárás
Az üveg diapozitívon a fény egy színezett keményítőszemcsékből álló szűrőrétegen hatol
keresztül. Az egyenletesen elosztott szemcséket cinóbervörösre, sárgászöldre és ultramarinkékre
festették, majd ezeket alaposan összekeverve szürke réteget kaptak, melyben egyik alapszín sem
dominált. A szemcsék közti hézagokat finom szénporral töltötték ki, ami semmilyen színű fényt
nem bocsát át. Az így előállított szűrőt lakkal vonták be, ezután a rétegre ráöntötték a
fényérzékeny emulziót. A lemezt fordítva, üvegoldala felől világították meg, hogy a
keményítőszemcsék színszűrőként működhessenek. Jó eredményt csak egy plusz sárga színszűrő
használatával lehetett elérni, mert az anyag a kékre túl érzékeny volt. A felvétel során a megfelelő
színű sugarak csak a velük egyező színű rácspontokon tudtak átjutni, s feketedést okoztak az
alattuk levő fényérzékeny anyagon. A lemez hosszú expozíciót igényelt, mert érzékenysége a
legjobb esetben is csak harmada volt az akkor használatos fekete-fehér lemezekének.
Az előhívás ellenőrzésére, a sötétkamra világításához a gyár által mellékelt szűrőt kellett
használni, amely virida papír néven sárga és zöld hártyákból állt. Öblítés után az ezüstképet nem
fixálták, hanem káliumpermanganátban kihalványították, megvilágították az eredetileg fény nem
érte brómezüstöt, s amidolos fürdőben, három percig újrahívták, így alakult át az eredetileg
negatív kép pozitívvé. Mivel a természetes száradás során az emulzió gyakran elvált a
hordozótól, az egy-két perces, gyengén folyó vízben történő mosás után hirtelen, ventillátor
segítségével szárították meg a képeket. A lemezt bizonyos korlátok között erősíteni, gyengíteni is
lehetett.
Burgonyakeményítőből és szénporból összeállított színszűrőréteggel ellátott üveg diapozitív. A
Lumiére-fivérek által megadott rétegvastagságok szerint a keményítőszemcséket tartalmazó
szűrőréteg 0,062 mm, az erre öntött lakkréteg 0,01 mm, az efölé, a szűrőrétegre kerülő
brómezüst-emulzió 0,02 mm. (A Fény, 1909. 9. 258. o.)
Méretei
Leggyakrabban 9x12 cm, de ritkán előfordul 13x18 cm-es is. Sztereó változata is ismert.
 Dagerrotípia
 Dufaycolor
 Ferrotípia ( Amerikai gyorsfénykép )
 Diapozitív ( fordítós film )
A fordítós film vagy diapozitív (röviden dia) egy összefoglaló név, minden átlátszó alapon
készült, átnézetben szemlélhető vagy vetíthető pozitív képet így neveznek.
Története
Amerikában Leopold Mannes és Leopold Godowsky állította elő először, 1933-ban. A
szabadalmat megvette a Kodak gyár és 1935-től Kodachrome néven forgalmazta.
1934-ben Wilhelm Schneider Németországban szintén előállított egy többrétegű színes fordítós
anyagot, amit 1936-tól a német Agfa cég Agfacolor néven forgalmazott. Ez a szabadalom a II.
világháború után felszabadult, több világcég (köztük a Kodak is) átvette és részben beépítette
saját későbbi filmjeibe.
Lényegében e két filmtípus (Kodachrome és Agfacolor) tette lehetővé a színes fényképezés
tömeges elterjedését.
Az eljárás
Mivel a diapozitív nemcsak színes fordítós filmet jelent, hanem minden átlátszó vagy áttetsző
anyagra készített pozitív képet, ezáltal sokféle anyagra és sokféle módon készülhetett, a
kollódiumos illetve albuminos üvegnegatívoktól a későbbi klórezüst zselatin, klórbrómezüst
zselatin, brómezüst zselatin és pigment eljárásig igen változatos módon és méretben készültek.
Magát a diapozitívet kétféleképpen lehet létrehozni: vagy meglévő negatívról kontaktmásolással
ill. kicsinyítéssel, nagyítással, pigmenteljárással, vagy közvetlenül ún. fordítós filmre, amely
negatív közbeiktatása nélkül tud ilyen képet alkotni.
Felhasználása elsősorban szemléltetés, ismeretterjesztés céljára, ablakdísznek, lámpaernyőnek,
vagy edények, porcelánok fotóihoz, a művészi célú képeknek is sokáig ez volt az egyik
legfontosabb megjelenési formája (ld. vetítőestek). Több eljárás köztes anyagaként is használták,
pl. kis méretű negatívok nagyobbításához.
Anyaga
Gyakorlatilag bármilyen módon készülhetett, leggyakrabban kollódiumos vagy albuminos
üvegnegatív, klórezüst zselatin, klórbrómezüst zselatin, brómezüst zselatin vagy pigment
eljárással készítették.
Méretei
A legkisebb használt méret a 16 mm-es filmszalagra készített 9,6x7,16 mm-es. A 35 mm-es
filmszalagra 18x24 és 24x36 mm-es diák készülhetnek. Gyakori még az 54x54 mm-es, a 73x73-
as illetve a 73x88-as diaméret is. A régebbiek lehetnek 100x100, 90x120, 130x180 mm-es
méretűek, de nem ritka az ezeknél nagyobb sem.
 Heliokrómia
 Panotípia ( vagy Pannontípia )
 Papír gyorsfénykép ( Vásári gyorsfénykép )
 Polaroid
Negatív eljárások

Ide sorolunk minden olyan eljárást, amely a valóság képét nem azonnal, hanem negatív
közbeiktatásával adja vissza. Ezek az eljárások többnyire könnyen sokszorosíthatóak, egy kép
több példányban is elkészülhet.

 (Tri)acetát film ( safety film - a mai értelemben vett negatív )

A (tri)acetát film vagy safety film, köznapi elnevezésén negatív film egy fotográfiában használt
negatív képrögzítési eljárás. Ez a filmtípus a mai hagyományos (analóg) fényképezőgépekbe
befűzött negatív, mely (minimális csiszolgatásokkal) 1947 óta van használatban. A mai
fotográfiai filmekben az acetátot poliészterrel helyettesítik.
Története
A nitrocellulóz filmek kémiai instabilitása és gyúlékonysága miatt az Eastman Kodak Company
az első világháború után nagyszabású kutatási program keretében próbált kifejleszteni egy olyan
biztonságos filmet, mely könnyen használható, jó minőségű és stabil, nem gyúlékony. A cég
1923-ra fejlesztette ki saját anyagát, bár már 1908 óta ismertek voltak a komponensei. 1923-tól
kezdve a Kodak fokozatosan tért át a nitrocellulózról a triacetát hordozójú filmek forgalmazására.
A felfedezés több évtizedes kutatómunka és több tucat kutató együttes munkájának eredménye,
melyet végül Schuller Aladár, a Gevaert cég magyar származású vegyészmérnöke tökéletesített
1947-ben. A szélek feliratozása az 1930-as években kezdődött.
Az eljárás
Kizárólag gyári előállítású.
Anyaga
Kötőanyaga zselatin, képalkotó anyaga ezüst, hordozója cellulóz-diacetát, de mivel ennek némely
fizikai paramétere (szilárdsága, hőállósága, vízmegkötő-képessége) nem volt elég jó,
kifejlesztették a cellulóz-triacetátot, mely mind a mai napig használatban van.
 Albuminos üvegnegatív
 Eastman papírnegatív
 Kollódiumos nedves eljárás ( Nedves eljárás )
A nedves kollódiumos eljárás egy, (fényképészet-) történeti, ezüsthalogenid (-jodid, -bromid)
érzékenyítésű, kollódium kötőanyagú negatíveljárás.
Története
Mások kísérletei után Frederic Scott Archer dolgozta ki, és publikálta 1851-ben. Az 1850-es
évektől az 1880-as évekig volt széleskörű használatban. (Speciális célokra, változatait később is
használták egészen a XX. század közepéig.) Ez az eljárás szorította ki az általános gyakorlatból a
dagerrotípiát és a talbotípiát. Helyébe a XIX. század végén a zselatinos szárazlemez lépett.
Pozitívanyagaként a talbotípiánál is használatos só(s)papírt és az albuminpapírt használták
leggyakrabban.
Az eljárás
Tükörüveglapra (plánüveg), melyet előzőleg gondosan zsír- és portalanítottak, kollódiumot
(alkohol és éter keverékében oldott kollódiumgyapotot) öntöttek fel, melyben előzőleg különféle
- főleg jód - sókat oldottak. A művelet jellegzetes, nagy gyakorlatot ígénylő mozdulattal történt,
melynek hatására a folyadék spirálszerű mozgás útján borította be az üveget.
Mikor a réteg kissé megszikkadt, érzékenyítették ezüstnitrát savanyított oldatával. Rögtön
(nedvesen) a gépbe helyezték, exponálták, előhívták. A hívás kezdetéig nem volt szabad
megszáradnia, mert elvesztette érzékenységét. Ezért mindig közvetlenül felvétel előtt kellett
elkészíteni az anyagot. Előhívásra vasszulfát, vasoxalát vagy pirogallol hatóanyagú - savas hívót
használtak. Fixálása káliumcianid, nátrium-vagy ammóniumtioszulfát oldatában történt.
Tökéletesítése során különféle rétegekkel próbálták lassítani száradását illetve ipari célra száraz
kollódiumos réteget is használtak. Érzékenyítésében az ezüstjodidot az ezüstbromid egészítette
ki, illetve váltotta fel.
Ezzel a technikával működött néhány más, főleg gyorsfényképészeti eljárás mint az ambrotípia, a
ferrotípia korai változata és a pannotípia
 Kollódiumos száraz eljárás ( Száraz eljárás )
 Nitrát film
 Poliészter film
 Talbotípia ( avagy Kalotípia negatív )
 Viaszpapír negatív
 Zselatinos szárazeljárás

Pozitív eljárások

Ide sorolunk minden olyan eljárást, mely nem azonnal, de negatív köbeiktatása nélkül ad pozitív
képet, és (általában) könnyen sokszorosítható is.

 Alboidin
 Albuminos eljárás ( szinte egyeduralkodó eljárás 1855-től a Kodak film 1888-as
megjelenéséig )

 Argentotípia ( vagy Kallitípia vagy szépiaeljárás )

 Celloidin ( Klórezüst-kollódium kimásoló papír )

 Kromotípia

 Kéknyomat ( cianotípia, blaupause külföldön )

 Enyveskép ( enyveshátnak is nevezik )

 Fotóporcelán ( fotókerámia, fotokeramika )

 Kazoidin ( fehérragasztó )

 Krisztóleum

 Opáltípia

 Palládiumkép

 Papír porcelánkép

 Platinotípia ( Platinnyomat, platinakép, platina-eljárás )

 Sópapír

 Jódpapír ( Keményítőpapír )
  Kalotípia ( Talbotípia )

 Arisztopapír ( Zselatinos napfénypapír )

 Gázfénypapír ( Zselatinos előhívópapír )

 Nemeseljárások ( Különböző lenyomatok, pl. Guminyomás )

4. Digitális és analóg fényképezés

Az utóbbi évtizedek információs forradalmának kulcsszava a digitalizálás (digit: számjegy).

Kiderült, hogy a hagyományos formában lévő információk, a szövegek, hangok, képek stb.
számjegyekkel való leírása jelentős gyakorlati előnyökkel jár. A hagyományos képek mindig
valamilyen szemmel is érzékelhető módon jelennek meg. A rajzok, festmények vagy fényképek
látható információját különböző fényvisszaverésű festékanyagok hordozzák. A kép egy kis
részének, elméletileg egy pontjának színe vagy világossága arányos, más kifejezéssel analóg az
adott ponton lévő festékanyag fényvisszaverő tulajdonságával, azaz a színével. Ebben az
összefüggésben a világosság is a szín egyik tulajdonsága. Ezért szokták a hagyományos képeket
analóg képeknek nevezni.
Ha a kép egyes pontjainak színét egy-egy számjeggyel határozzuk meg, akkor a képen lévő
látható információ egy hosszú számsorrá alakul. Ez a számsor már "emészthető" az informatikai
eszközök számára. Ezek az eszközök a számítógép, a telefonvonal, a digitális adathordozók és
társaik. Az eredeti információ számjegyekké való alakítása a digitalizálás. Azt a számsort, ami
egy adott kép információit hordozza, az eszközök egy csomagként kezelik. Ezt a csomagot
adatállománynak vagy képfájlnak nevezzük. A képekből tehát adatok lesznek. A kép
adatállománya számítógéppel módosítható, kommunikációs vonalakon továbbítható,
adathordozókon tárolható, illetve különböző eszközökkel ismét látható képpé alakítható. A
filmeken vagy papírképeken lévő látványt erre a célra készült berendezésekkel, szkennerekkel
digitalizálhatjuk. A valós látvány digitális képpé alakításának eszköze a digitális fényképezőgép.
Tehát a szkenner vagy a digitális kamera "bemenetén" a látvány van, "kimenetén" pedig a
számjegyekből álló képállomány.
Pixelek
A filmen lévő (ezüstalapú) kép kisebb-nagyobb méretű szemcsékből áll. A hagyományos fekete-
fehér fotóanyagokon a képet ezüstszemcsék alkotják. A színes vagy monokróm (chromogenic)
filmek, illetve papírképek színezékszemcsékből állnak. Ezek elhelyezkedése a felületen
véletlenszerű, egyenetlen, szórt. A képi információt hordozó szemcsék szabálytalan
elhelyezkedése a látvány szempontjából előnyös.
A filmen lévő képi információ alapegysége elméletileg a szemcse. A szemcsék mérete
filmfajtánként változó, és meglehetősen nagy különbségeket mutat. A színes filmen az
alapszíneket három egymás alatt elhelyezkedő réteg hordozza. Egy elméleti képpontban tehát
mind a három alapszín jelen van. Minthogy a három réteg szemcséi nem pontosan fedik egymást,
ezért a gyakorlatban egyfajta statisztikai átlagnak megfelelő területet tekinthetünk teljes színű
képpontnak.
A digitális kép ezzel szemben teljesen kötött szerkezetű. Kinagyítva egymás melletti kis
négyzeteket látunk szabályos sorokban és oszlopokban elrendezve. Ezek a kis négyzetek a
pixelek. Ez a kifejezés az angol Picture és Element (kép, elem) szavakból származik úgy, hogy a
két szó első két betűjét tartalmazza, köztük egy x betűvel. Minthogy a digitális képnek nincs
ennél kisebb információt hordozó része, ezért a pixelt magyarul nyugodtan nevezhetjük
képpontnak. Egy adott pixel egész felülete azonos színű, azon belül nincsenek színkülönbségek.
A kettes számrendszer
A hétköznapi életben a tízes számrendszert használjuk. Ebben a nullától a kilencesig összesen
tízféle számjegy van. Az informatikában a kettes számrendszer honosodott meg, mert ez csak
kétféle számjegyet használ. Ezek a 0 (nulla) és az 1 (egy). Ezek kombinációjával is kifejezhető
minden érték, csak a számsor hosszabb lesz, mint tízes számrendszerben. Például a 245 kettes
számrendszerben így néz ki: 11110101. Tehát a 245 a tízes számrendszerben és az 11110101 a
kettes számrendszerben ugyanazt a mennyiséget jelöli. A kettes számrendszerben minden
számjegy, amivel meghosszabbítjuk a számsort, megkétszerezi a kifejezhető értékek
mennyiségét. Egy nyolcjegyű számnak 256-féle értéke lehet, egy kilencjegyűnek 512. A kettes
számrendszerben a számjegyeket bitnek nevezzük. Kialakult egy másik fogalom is, a nyolc bitből
álló számsoré; ennek a neve bájt (byte). Ezeket a kifejezéseket a későbbiekben sokszor fogjuk
használni.
Egy valós kép digitalizálásához elméletileg két műveletet kell elvégezni. Az egyik a felület
felosztása pixelekre, a másik az egyes képpontok színének meghatározása. A pixelekre osztást
úgy kell elképzelni, hogy a képre egy négyzethálót helyezünk. Ebben a felosztásban minden
hálószem egy pixel.
Második lépés az egyes pixelek színének meghatározása. Praktikusan minden színnek kell adni
egy számot. Így jön létre végül is az a számsor, ami a kép információit hordozza, és amiből a
látható kép később visszaállítható. Olyan az egész, mint egy titkosírás. Szokták is a műveleteket
kódolásnak, illetve dekódolásnak nevezni.
A kép információit hordozó számsor a képfájl. Ezen belül az információk elrendezésének
többféle szabványa van, ezeket a szabványokat hívják formátumoknak. Az egyes számítógépes
képfeldolgozó programok számos fájlformátumot ismernek és tudnak kezelni. Egyes formátumok
széles körben elterjedtek, másokat csak egy-egy adott program ismer.
Felbontás
A digitális képek egyik jellemző adata a felbontás. Ennek értéke annál nagyobb, minél több pixel
alkotja a képet. A nagyobb felbontású képen több részlet jelenik meg, így több információt
hordoz az eredeti látványról. A "pixel-1" kép vízszintesen 8, függőlegesen 6 pixelből áll. Ezen
nem ismerhető fel az eredeti motívum. A "pixel-2" képen vízszintesen 15 pixel van, a "pixel-3"
képen 20. Még ezek sem mutatják meg a témát. A "pixel-4" kép vízszintesen 30, a "pixel-5"
50 négyzetből áll. Ezen már valami dereng. A "pixel-6" képet vízszintesen 100 képpont alkotja.
Ezen már felismerhető a motívum, de nem fotószerű élességgel. A legnagyobb felbontású képen
vízszintesen 580 pixel van. Itt már nem látszanak a pixelek.
A felbontást számszerűen is meg lehet határozni. Erre több lehetőség van, és a gyakorlatban is
többféle módszert vagy mértékegységet használunk. Az egyik lehetőség, ha a képet vízszintesen
és függőlegesen alkotó pixelek számát adjuk meg. Például 1500x2000 képpont. Ez összesen
hárommillió. A digitális fényképezőgépeknél elterjedt a megapixelben (millió pixelben)
meghatározott felbontás. Például 3 megapixel. A megapixeles meghatározás egyfajta
egyszerűsítés, nem utal egyértelműen a képet alkotó vízszintes és függőleges képpontok konkrét
számára. Lehet például 1250x2640 képpont is. A digitális fényképezőgépeknél azért terjedt el ez
a meghatározási forma, mert itt nem egy geometriai nagyságában megfogható, például
centiméterben mérhető képről van szó. A fizikai méretet csak utólag, a nyomtatáskor vagy a
monitoron való megjelenéskor veszi fel a kép.
Ha a képet kinyomtatjuk, akkor a képpontok száma hatással van a készíthető nyomat méretére.
Egy bizonyos nagyításnál a pixelek láthatóvá válnak a képen. Ezért a több képpontból álló eredeti
állományról nagyobb kép készíthető.
Azt a kifejezést, hogy "felbontás", a szkennelésnél és a nyomtatásnál is használjuk, de itt
általában más összefüggésben.

5.A fényképezés optikai, színtani alapjai

Fotográfiai optika
A látható fény az elektromágneses sugárzás egy konkrét hullámhossztartománya. Ez a tartomány
a 380 nm-től (ibolya) a 780 nm-ig (vörös) terjed. Ezek azok a sugarak, amelyek a szemben, a
retina érzékelőit ingerelve, a látás érzetét keltik az agyban. Az egyes konkrét hullámhosszú
sugarak különböző színűek, a fehér fényt a keverékük adja. Különböző arányú keverékük
segítségével pedig a színárnyalatok végtelen számát kapjuk.
A fényérzékeny anyagok - különösen a színes filmek - rendkívül érzékenyek a fényforrások által
kisugárzott energia hullámhossz szerinti eloszlására. Különféle fényforrások egészen eltérő
fénykisugárzási spektrummal rendelkeznek. A háztartási izzólámpa például az ibolyától indulva a
vörös felé egyre nagyobb relatív kisugárzást mutat, (ettől látjuk sárgásnak), ellenben a kék ég
ezzel ellentétes módon egyre csökkenő mértékű relatív kisugárzással rendelkezik. Valamennyi
fényforrást a szem fehérnek érzékeli, ugyanis látószervünk bizonyos idő elteltével képes az
alkalmazkodásra.
A színes fotónyersanyagok nem alkalmazkodhatnak a pillanatnyi világításhoz, így szembetűnő
elszíneződéssel érzékelik a különbségeket. Ezért a nyersanyagokat kétféle megvilágításra hangolt
típusban gyártják, hogy különféle felhasználási körülmények között minél valósabb képeket
tudjunk segítségükkel előállítani. Ezek a típusok:
 Napfényfilm (5500 K színhőmérsékletű)
 Műfényfilm (3200 K színhőmérsékletű)
A fordítós napfényfilmre műfény világításban készült dia sárgás, a műfényfilmre szabadban
készült felvétel kékes elszíneződésű lesz. Mindkét filmtípus csak a részére előírt megvilágítás
mellett ad színhelyes képet.
A fény terjedése
A fénysugarak homogén, egynemű közegben, így a levegőben is minden irányban, egyenes
vonalban terjednek. A fénysugár egy határfelülethez érve háromféle változáson megy át. A fény
egy része visszaverődik, más része az anyagban elnyelődik, harmadik részét az anyag átereszti.
A fény átlátszó közeghez érkezve részben visszaverődik, részben áthatol rajta. A merőlegesen
beeső sugarak irányváltozás nélkül haladnak tovább, a többi sugár áthatolását fénytörés kíséri. Az
üvegprizma a legegyszerűbb optikai elem, amellyel a fénytörés könnyen követhető. Mivel
törőfelületein bekövetkezik a teljes visszaverődés, optikai műszerekben tükrök helyett gyakran
prizmákat használnak. A prizma előnye a tükörrel szemben, hogy a visszaverő felület nehezebben
sérül meg, továbbá az is, hogy teljes visszaverődés közben nincs fényveszteség. A korszerű
fényképezőgépek beállító szerkezetéhez használt ötszög alakú (penta-tetőél) prizma a
fénysugarakat kétszeres teljes visszaverődés után derékszögben eltéríti, és az objektív által rajzolt
képet megfordítja, oldalait felcseréli, ezáltal egyenes állású, oldalhelyes képet közvetít a
szemünkhöz. A fénytörés az alapja a lencsék képalkotásának is.
Lencsék
A lencse rendszerint optikai üvegfajtából, ritkábban műanyagból készül. Általában gömbfelület,
vagy gömb és síkfelület határolja. A felületek helyzete szerint két csoportot különböztetünk meg.
Gyűjtőlencse
Egyik felülete domború gömbfelület, másik felülete alapján lehet:
a. kétszer domború
b. sík-domború
c. homorú-domború
Szórólencse
Egyik felülete homorú gömbfelület, másik felülete alapján lehet:
a. kétszer homorú
b. sík-homorú
c. domború-homorú
Az optikai képalkotás elvi alapja az, hogy a tárgypontból kiinduló elemi fénysugarak valamilyen
optikai rendszer segítségével fénytörés vagy fényvisszaverődés révén ismét egy pontban, az ún.
képpontban egyesíthetők. Az így létrejövő képpontot, a tárgypont valódi, vagy reális képének
nevezzük.
Az optikai képalkotás alapvető eszközei a homorú tükrök és a lencsék.
A fényképezés színtani alapjai
A szín a fényérzékelés velejáró jelensége. A következő megállapításokat tehetjük, ha a színt
vizsgáljuk:
 a fény spektrumával, a fénysugarak intenzitásának hullámhosszúság szerinti eloszlásával
függ össze, tehát fizikai jelenség is;
 a szem látja a színeket, a szín tehát élettani, fiziológiai jelenség, pontosabban érzet;
 a színek komplexitása azonban nem merül ki a fenti két szemponttal, mert egyre többet
tudunk arról, hogy a színes környezet motiválja hangulatunkat, lelki jelenségeket vált ki,
ezáltal pszichológiai tényező is;
 a színek szerepe az esztétikában is nagy jelentőségű, mint szubjektíven jelentkező lelki
élményé;
 a tárgyak színei összefüggésben vannak azok anyagi tulajdonságaival. Az anyagok egyik
legfontosabb mindenképpen szembeötlő tulajdonsága a színük.
A színtan elsősorban a fény spektrális összetétele és az okozott színhatás közötti összefüggést
vizsgálja, méri és rendszerezi a színeket, sőt azoknak az emberre gyakorolt összetett hatását is
vizsgálja.
A fotográfiai színtan a fényképezés folyamatával kapcsolatos színtani kérdések vizsgálatával
foglalkozik, elsősorban a színek reprodukálásával ás visszaadásával.
A színek fizikája
A fényforrások sugarainak is megvan a maguk jellegzetes színe, amelyre fizikai szempontból a
sugárzás spektruma a jellemző.
A színtan a színek Grassmann által bevezetett három fő jellemzőjét különíti el, ill. méri. Ezek:
1. A színezet, ill. színárnyalat tulajdonképpen a színérzet megjelölése (pl. kék, sárgászöld,
ibolyaszín, narancssárga stb.).
2. A telitettség, ezzel jellemezzük, hogy a vizsgált szín menynyire tiszta, ill. milyen
mértékben tartalmaz fehéret. A telített színek ellentétje a fehér (pl. az a fény, amely a
vörösön kívül némi fehér fényt is tartalmaz, kevésbé telített, fakultabb; ha sok fehér fényt
tartalmaz, rózsaszínű).
3. A világosság a szín helye a fekete ás a fehér között. Jellemzésére szokás az ún.
feketetartalom értékét megadni.
A színrendszerek
A színtan egyik legfontosabb feladata, hogy a különféle színárnyalatokat a színérzetek szerint
rendszerezze.
Newton színkörbe rendezte a színeket, ezekből hiányzik a fekete ás a fehér, de a spektrumszínek
súlyozva szerepelnek, az egyes színeket jelző szeletek vastagsága különböző.
Az első színháromszöget Tobias Mayer készítette el. A síkbeli rendszer egyenlő oldalú háromszög
csúcsain a három főszín: a vörös, a zöld és a kék foglal helyet.
A színháromszög legfontosabb tulajdonságai:
 a háromszög oldalai mentén tiszta, telített színek foglalnak helyet;
 a kék ás a zöld csúcspontok, valamint a zöld ás a vörös csúcspontok közötti vonalakon a
tiszta spektrumszínek helyezkednek el;
 a kék és a vörös csúcspontok közötti vonalon a spektrumban nem szereplő bíbor színek
vannak;
 a háromszög súlypontja a fehér szín;
 a telített színek és a fehér pont között a telítetlen színek helyezkednek el;
  a súlyponton át húzható vonalak a háromszög területén az egymást kiegészítő, ún.
komplementer színpárokat metszik ki.
A színkeverés
A színkeverésnek két módszere lehetséges; az additív ás a szubtraktív színkeverés. A két kifejezés
mindig a színkeverés módszerére utal. A kikevert új szín ugyanis lényegében mindig additív
módon, és csak a látószervünkben keletkezik.
Az additív színkeverésnél a színárnyalatokat színes fények egymásra vetítésével, összeadásával
állítjuk elő. Ehhez kék, zöld és vörös színű fényforrásokra van szükségünk, amelyekkel
különböző erősségű megvilágításokat kell létesíteni. Az egyenlő erősségű kék, zöld és vörös
sugarak egymásra vetítve fehér fényt adnak. Kék és zöld fény keverésével zöldeskéket, a zöld és
a vörös egymásra vetítésével sárgát, a kék ás a vörös keverésével bíbort kapunk. Ezeket a
színeket az alapszínek komplementereinek, kiegészítő színeinek nevezzük.
Az alapszínek és komplementereik:
kék - sárga,
zöld - bíbor,
vörös - kékeszöld.
A szubtraktív színkeveréshez egyetlen fehér fényű fényforrás szükséges. A fényáramban
közvetlen egymás után három, ún. szubtraktív szűrőt helyezünk el, amely a fehér fény kék-, zöld-
ás vörös-tartalmát (összetevőit) a kívánt arányban csökkenti.
 A kék összetevő erősségét sárga színű szűrővel lehet szabályozni (gyengíteni).
 A zöld összetevő erősségét bíborszínű szűrővel lehet szabályozni (gyengíteni).
 A vörös összetevő erősségét zöldeskék színű szűrővel lehet gyengíteni.
A szubtraktiv szűrőzéshez tehát háromféle színszűrőre van szükség és mindegyikből többféle
fokozatra.
 A sárga szubtraktív szűrők ideális esetben maradéktalanul átengedik a vörös és zöld színű
sugarakat, de erősségüknek megfelelő mértékben nyelik el a kék színű sugarakat.
 A bíbor szubtraktív szűrők ideális esetben maradéktalanul átengedik a vörös és a kék
sugarakat, de erősségüknek megfelelő mértékben nyelik el a zöld színű sugarakat.
 A zöldeskék szubtraktív szűrők ideális esetben maradéktalanul átengedik a zöld és a kék
színű sugarakat, de erősségüknek megfelelő mértékben nyelik el a vörös színű
fénysugarakat.
Az előzők szerint tehát három különböző erősségű szubtraktív színszűrő segítségével minden
színárnyalat - beleértve a szürkéket és feketéket is - előállítható.
A színes fényképezés maga is a szubtraktív színkeverésen alapul. A ma használatos színes filmek
és papírok háromrétegűek; az egyes rétegek különböző erősségű sárga, bíbor ás zöldeskék
rétegeket alkotnak. A rétegek szűrő hatásának erősségét azok ún. színdenzitásával fejezzük ki.

6. Nyersanyag - fény - világítás

Felvételi nyersanyagok
A felvételi nyersanyagokat, amelyeket a gépbe töltünk filmeknek nevezzük. Az általánosan
használt filmeket így oszthatjuk fel:
 monokróm vagy színes
 negatív, vagy fordítós (dia) film
 polaroid
A fekete-fehér negatívfilm ott sötét, ahol a téma világos volt. A téma sötét részeinél a film
átlátszó. A filmen így kialakuló képet negatívnak nevezzük, mert a valósághoz képest fordított
tónusú. A fekete-fehér negatívfilmről általában fekete-fehér papírkép készül. Lehet róla készíteni
fekete-fehér diapozitívot is.
Színes negatív esetén nemcsak a tárgy tónusai, de a színesi is átfordulnak. Az előhívott színes
negatívon az eredeti színek ellentétes, komplementer színei kapjuk. A színes negatívfilmről
legtöbbször színes papírnagyítást készítenek. Lehet a végtermék fekete-fehér nagyítás, vagy
színes diapozitív is.
Vannak olyan filmek, amelyeken az előhívás után a valóságnak megfelelő tónusú és színű kép
jelenik meg. Az ilyen fotóanyagokat fordítós filmeknek vagy diafilmeknek nevezzük. A
valóságnak megfelelő képet hordozó filmkocka neve: diapozitív.
Minden fotográfiai kép szemcsékből épül fel. A szemcsék nagysága, alakja és eloszlása
nagymértékben befolyásolja a kész kép jellegét, minőségét. A negatívfilm szemcséi a nagyítás
során válnak láthatóvá. A film szemcsézettsége meghatározza a nagyíthatóság mértékét.
A filmek egyik jellemző adata a fényérzékenység. Ez mutatja, hogy mennyi fényt kell a filmre
engedni az optimális expozícióhoz. A kisebb érzékenységű film több fényt, a nagyobb
érzékenységű kevesebb fényt igényel. Az érzékenységet jelző számérték fel van tüntetve a filmek
csomagolásán. Ezt be kell állítani a fénymérőn. Az érzékenységnek háromféle mértékegysége van
használatban: DIN, ASA, ISO szabvány.
A DIN és ASA értékek összefüggése:
DIN érték 12 15 18 21 24 27 30 33
ASA érték 12 25 50 100 200 400 800 1600
Az ISO fok érték a DIN és az ASA szabványt is magában foglalja. pl.:100/21°
Egy gyártmánycsaládon belül a különböző érzékenységű filmek egyéb tulajdonságai is
különböznek. Így a szemcsézet, a feloldóképesség és a kontraszt. Általában a magasabb
érzékenységű filmnek durvább a szemcsézete mint az alacsonyabb érzékenységűnek. (A
felbontóképességet vonal/mm értékben adják meg. Pl. 50 ASA filmnél 180-200 vonal/mm; 400
ASA 80-100 vonal/mm)
Közepesnek az ISO 100/21° érzékenységet tekintjük. Az ilyen filmekkel az átlagos
fényviszonyok között problémamentesen lehet fényképezni. Ha a téma nagy részletgazdagságot
kíván, akkor kisebb érzékenységű filmet érdemes használni. Az ISO 400/27° vagy nagyobb
érzékenységű filmek használata gyenge fényviszonyok mellett, gyors mozgások fényképezésekor
vagy kis fényerejű objektíveknél előnyös.
Fekete-fehér kép
A fekete-fehér fényképen a látvány színei és tónusai szürkeárnyalatok formájában jelennek meg.
Az egyszerű szerkezetű fekete-fehér film felépítése: védőréteg, fényérzékeny réteg, hordozó,
fényudvarmentesítő réteg. A fotonyersanyagok emulziónak is nevezett rétegében fényérzékeny
ezüstsó kristályok vannak. Ezek: ezüstbromid, ezüstklorid, ezüstjodid. Ezeket együtt
ezüsthalogenideknek nevezzük. Az exponáláskor az emulzióban levő ezüsthalogenidet fény éri.
Ez változást okoz a fényérzékeny anyagban. Így a filmen rejtett, látens kép keletkezik. Az
előhívás felerősíti a látens képet, a fixír pedig eltávolítja a fényt nem kapott ezüstkristályokat.
Színes kép
A hagyományos színes negatívfilmen három különböző fényérzékeny réteg található. Ezek a kék,
a zöld és a vörös fényre vannak érzékenyítve. Az exponáláskor elméletileg minden réteg csak az
érzékenységének megfelelő színű fényt hasznosítja. Ez teszi lehetővé a motívumok eredeti
színeinek rögzítését. A színes film felépítése: kék színre érzékeny réteg, sárga szűrő, zöld színre
érzékeny réteg, vörös színre érzékeny réteg, fényudvar mentesítő, hordozó. A kidolgozás során
minden réteg az érzékenyítéshez képest komplementer színt vesz fel. Minden réteg ott fedettebb,
és a színe ott erősebb, ahol több fény érte.
Felvételi színszűrőzés
A fekete-fehér fényképezésnél a téma színei a képen szürkeárnyalatokká változnak át. A kép
jellegét erősen befolyásolja, hogy egy adott szín világosabb, vagy sötétebb szürkeként jelentkezik
a képen. Ez gyakorlatban felvételi színszűrőzéssel befolyásolható. A színszűrőket a
fényképezéskor az objektíven áthaladó fény útjába kell elhelyezni. A szűrőt legtöbbször az
objektív elé rögzítjük.
A színszűrők megváltoztatják a rajtuk áthaladó fény színösszetételét. Minden szűrő abból a
színből enged át a legtöbbet, amilyen színűnek látszik. A többi színt kisebb nagyobb mértékben
visszatartja.
Fekete-fehér felvételezésnél leggyakrabban használt színszűrők:
 Sárga: Kissé sötétíti az égboltot.
 Narancssárga: Kissé sötétíti az égboltot, kiemeli a felhőket.
 Vörös: Erősen sötétíti az égboltot, világosítja a vörös színeket.
 Zöld: Sötétíti az égboltot, világosítja a zöld növényzetet.
 Kék: Személyfotónál sötétíti a bőr tónusát, erősen sötétíti az ajkakat.
Színes felvételi szűrők:
 Vöröses-sárga (ámbra): színhőmérséklet csökkentő
 Kék: Színhőmérséklet növelő szűrő
 Skylight szűrő: enyhe színhőmérséklet csökkentő szűrő. Kiszűri az ultraviola sugarakat,
erősíti az égbolt kék színét, melegebb árnyaltúvá teszi a felvételt.
Kromogén filmek
Vannak olyan monokróm (fekete-fehér) negatívfilmek, amelyeket a színes negatívokkal azonos
módon kell előhívni (C-41 hívás). Finom szemcsézetűek és nagy a megvilágítási tartományuk.
Színes fotópapírra is készíthető róluk szürke tónusú vagy más színű monokróm nagyítás.
Fényforrások
Napfény
A napsugarak fényét, amely a légkörön keresztül érkezik a földre, nappali fénynek, röviden
napfénynek nevezzük. A földi napfény a Nap sugarainak kemény, irányított jellegű, határozott
rajzú árnyékot adó fényéből és az égbolt szórt, árnyékot alig adó, lágy jellegű fényéből tevődik
össze. Az előbbi főfényként, az utóbbi derítésként fogható fel a nappali fénynél készült
felvételeken. A légkör fénytörése mellett, annak fényelnyelése is szeszélyesen változtatja a
nappali fény erősségét és spektrális összetételét. A napfényes megvilágítás a nap láthatár feletti
magasságától függ. A felhőzet sokszor pillanatonként változtatja - keményíti vagy lágyítja -
erősíti vagy gyengíti a nappali fényt.
Izzólámpa
Az izzólámpák jellemzői a működési feszültségtől függenek. Ha egy izzólámpa üzemeltetése
közben a feszültséget növeljük, emelkedik a szál hőmérséklete. Az izzó fehérebben világít, tehát
magasabb a színhőmérséklete - ezzel szemben a szál hamarabb elég - tehát csökken az
élettartama. A feszültség növelésével az élettartam rohamosan csökken. A fényképészeti célokra
készült különleges izzólámpa legfőbb műszaki jellemzője, hogy – túlfeszítve - túlfeszültségen
izzik. A fotoizzók túlfeszítésének optimális értéke 3200 K színhőmérsékletnél van. Ekkor az
átlagos élettartam 100 óra.
A fénycső
A fénycső higanygőz és argon keverékkel töltött, belülről különleges fényporral ellátott üvegcső:
kisnyomású gázkisülő fényforrás. Fotográfiai szempontból legnagyobb hátrányuk az, hogy sávos
színképpel sugároznak.
Az örökvaku
A fényképezés legtipikusabb és legkorszerűbb fényforrásai a villanófényt adó villanócsövek,
amelyeket felvételkor elektronikus örökvakuban lehet működésbe hozni. Kifejezetten fotográfus
igények indokolták felfedezését. Az örökvakuk villanócsövének fénysugárzása rövid ideig tartó
felvillanásból: fényimpulzusból áll. A villanócsövek xenon vagy még inkább xenon-kripton
kevert nemesgázokkal töltött ívkisüléses fényforrások. A villanófény a xenonra jellemző,
összefolyó sávos színképet ad. Színösszetétele fotográfiai értelemben megegyezik az 5500 K-es
nappali fénnyel.
A hagyományos vaku egy rövid idejű felvillanás. Ezért ilyenkor az expozícióra nincs hatással a
megvilágítási idő változása. Az expozíciót csak a rekesznyílással szabályozhatjuk. A kisvakuk
fényteljesítményét egy számadattal szokták jellemezni. Ezt a szakirodalom kulcsszámnak nevezi.
A kulcsszámból ki lehet számítani, hogy egy adott távolságban lévő témánál milyen rekeszérték
adja az optimális expozíciót. A beállítandó rekeszérték a kulcsszám és a távolság hányadosa. A
kulcsszám mindig egy adott érzékenységű filmre vonatkozik. Az ismertetőkben megadott
vezérszám általában ISO 100/21 filmet feltételez. Automata vakuknál a megadott kulcsszám a
legnagyobb fénykibocsátásnál érvényes.
Tapasztalatból tudjuk, hogy az örökvakuk felvillanása igen rövid idő alatt megy végbe: általában
1/500-1/1000 s-ig tart. A fénykibocsátás a villanás teljes ideje alatt nem egyenletes. A gyújtás
után hamar eléri a maximumát, majd a villanás valamivel lassabban fejeződik be. A vakuk
szinkronideje általában 1/60- 1/250 s.
A szinkronizálás a villanásnak és a fényképezőgép zárműködésének időbeli összehangolása. A
villanófénnyel készített felvételnél ugyanis a villanás időpontjában a zárnak már teljesen nyitva
kell lennie.
Redőnyzár esetén a negatív teljes felülete csak egy bizonyos megvilágítási időnél (ill. annál
hosszabb időknél) van egyidejűleg megvilágítva. Ez az idő a zár szinkron sebessége. A
redőnyzárak hátránya éppen a szinkronizációban jelentkezik, mert az adott világítást és a vaku
fényét nem túl egyszerű egyetlen expozícióban helyes mértékben egyesíteni.
Az automata örökvakuk a villanási időt automatikusan szabályozzák. Az automatikus örökvakuba
fénnyel vezérelhető elektronikus kapcsolóáramkört építenek. A film érzékenységét és a rekeszt
automatikusan be kell állítani. Ezután a készülék már önműködően helyes expozíciót ad,
kulcsszámának megfelelő határok közt.
A korszerű műtermi világítást a stúdió örökvakuk adják, a hagyományos műtermi lámpák
villanófényes változatai. A berendezés legfőbb jellemzője, hogy helyhez kötött, nagy
teljesítményű készülék, váltakozó áramú hálózati táplálással.
Világítástechnika
A fényképészeti világítástechnika alapelvei a természetben előforduló fényhatásokra épülnek. A
fotográfiai téma világításánál előforduló fényhatásokat három csoportra bontjuk:
a. főfény, mint a nap sugarainak irányított, árnyékot vető fénye;
b. derítés, mint az égbolt szórt, árnyékot alig adó fénye,
c. egyéb fények, pl. transzparens és reflexfények vagy a főfényen és a derítésen kívüli
effektvilágítások.

A fénysugárzás és a reflexió
A fény sokféleképpen modulálható. A direkt világítás erősen irányított, kontrasztos, éles árnyékot
ad; a közvetett világítás diffúz és árnyékmentes. A fényképészeti világítástechnikában általában
az anyagszerűség hangsúlyozása és a legelőnyösebb látszati hatások alapján dönthető el a
megvilágító fény szükséges minősége és a lámpapark összetétele.
Fotográfiai világítás
A főfény
Ez a kompozícióban a legerősebb fényhatás, amely a jellemző világítást adja. Alapjában véve
valamilyen irányított jellegű, árnyékot adó sugárzás. A főfény a gép optikai tengelyéhez
viszonyítva négy alapvető alaprajzi helyzetet foglalhat el a téma körül 360° -ban.
a. lapos főfény, amely az optikai tengellyel közel párhuzamos, nem ad plasztikus világítást;
b. általános főfény, amely az optikai tengellyel kb. 30-60° -ot zár be, ez a leggyakoribb
(félfrontális főfény);
c. oldalfőfény, amely az optikai tengelyre 90° -ban éri a témát, rendkívül plasztikus
világítást ad;
 d. ellenfőfény, amely a téma mögül 180° -os félkörből bárhonnan jöhet. Az előtér felé
irányuló árnyékokkal a téma kontúrját kiemeli, frontális árnyalatait enyhíti.
A főfény célja a térbeliség hangsúlyozása klasszikus és konvencionális árnyékhatásokkal.
A derítés
A fényképészeti világítástechnikában a derítés célja az árnyékrészletek megvilágítása. A főfény
által képzett árnyékot úgy kell deríteni, hogy abban differenciálható részletek legyenek a felvételi
nyersanyagok tulajdonságainak megfelelően. Derítőfény jellegében mindig szórt, árnyékmentes
fényhatás. A derítés lehet direkt és indirekt. Direkt derítést használhatunk szabadban, amikor a
nap sugarai adják a főfényt, továbbá olyan belső terekben, ahol nincsenek megfelelő reflektáló
falfelületek (sötétek vagy távoliak). Az indirekt derítéssel a diffúz, árnyékmentes fényhatás
könnyebben valósítható meg. Világos falfelületű műtermekben és szobákban ez a lehetőség
mindig megvan.
A kisegítő fények
A fényképészeti témák világításához a főfényen és a derítésen kívül egyéb magyarázó,
hangulatkeltő, ún. kisegítő fényekre lehet szükség. A leggyakrabban használt kisegítő világítások:
Díszítőfény. A részletek feltűnően díszített kiemelésére szolgál. Ha a tárgyrészletek felületi
struktúráját kívánjuk kiemelni vele, súrolófénynek, vagy hajfénynek nevezzük.
Élfény. A körvonalakat hangsúlyozza, a témát leválasztja a háttérről, erősen irányított fény.
Háttérvilágítás. Célja a kompozíció szempontjából nyugodt, homogén és árnyékmentes hátterek
kialakítása. A legtöbbször szórt jellegű világítás. Különleges megoldás a háttérvetítés.
Ellenfény. Átlátszó, áttetsző tárgyak kisegítő világítása. Általában szorosan összefügg az
anyagszerűség érzékeltetésével.

7. Fogalmak, eljárások

Additív eljárás
A világ első ismert színes fényképének készítési technikája. (Maxwell, 1861) A tárgyat háromszor
(egyidejüleg vagy egymás után) a három (additív) alapszínnek (kék, zöld, vörös) megfelelő
szűrőn keresztül lefényképezik fekete-fehér anyagra. Az így készült 3 színkivonat negatívról diát
készítenek (ff. anyagra) és ezt ugyanolyan színű szűrőn keresztül (mint felvételkor) megvilágítva
egyszerre szemlélik vagyis három vetítővel egymásra vetítik a részképeket, vagy speciális
nézőkével melyben féligáteresztő tükrök vannak átnézetben nézik. Így színes kép alakul ki a
szemükben.
Alboidin papír
1897-ben Léon Lilienfeld Bécsben fejlesztette ki. Növényi (gabona) fehérje felhasználásával
gyártott kötőanyagú, "emulziós" kimásolópapír baritréteggel. Megjelenése leginkább a
gyakoribb celloidinpapírra emlékeztet, attól csak nagy gyakorlattal vagy cseppteszttel
különböztethető meg. Kötőanyaga alkoholban oldódik. Matt felülettel is gyártották. Első gyártója
a Wiener Chemisches Werke, Dr. Jolles and Lillenfeld & Co., ezután 1900-tól a Protalbin Werke
AG Bécsben és Drezdában. 1902-től az 1920-as évekig tartott használatának fő időszaka.
Albumin papír
Louis Desiré Blanquart-Evrard (1802-1872) mutatta be 1850-ben. (de már 1848-ban is használta)
és az 1930-as évek végéig volt - különböző változatokban - kereskedelmi forgalomban. Vékony
jó minőségű papírt vontak be kloridsós albuminnal. Az albumin hosszas előkészítéssel,
tojásfehérjéből készült. Miután megszáradt, eltették és csak felhasználás előtt (nem volt tartós)
érzékenyítették savanyított ezüstnitrátoldaton - úsztatással. Napfénypapír volt, így
másolókeretben másolták. Kissé túl sötétre kellett exponálni. Megvilágítás után mosták
(kiklórozás), színezték (arany vagy/és platinaszínező), fixálták, mosták, kartonra kasírozták
(még nedvesen) majd hidegen vagy melegíthető simítógéppel szárították. A színezés révén a
barna különböző árnyalatait érhették el, és az egyébként könnyen fakuló képet tartósították.
Ammóniák gőzbe helyezve denzitása majdnem fekete színű lett. Az e korban készült negatívok
mai papírra nem másolhatók jó eredménnyel, ezért ma is készítenek néhány országban ilyen
anyagokat. Az albumin papírt eleinte a fényképészek maguk készítették. Később kloridos
albuminnal felöntve árulták, melyet használat előtt érzékenyíteni kellett. Még később ún. tartós
ezüstözésű változatban, használatra készen árulták. Nagybani gyártasra alkalmas, emulziós papírt
azonban csak más fehérjék felhasználasával állíthattak elő mert a tojásalbumin ezüstnitrát
hatására megalvad, így érzékenyítve nem lehetett felönteni. (Az "emulziós" fehérjepapírok az
alboidin, mattalbumin [albumat] és a kazoidin papír.) Általában fényes felületű képrétege van.
Jellegzetes károsodásai teszik könnyen felismerhetővé: felületét apró repedések hálózata borítja,
(ezt a levegő túlzott vagy erősen változó nedvességtartalma okozhatja). Fehér részei sötétsárgává
színeződnek, sötét részei pedig ugyanilyenné fakulnak ha sok és kedvezőtlen összetételű fény éri.
Fakulását a helytelen tároláson kívül a kidolgozás tökéletlenségei is elősegítik: elégtelen mosás,
rosszul választott, kimerült aranyfürdő, vagy a kasírozáshoz használt alkalmatlan ragasztóanyag
néha saját savasodó hordozópapírja utóbbi gyakorta foxingos (gombásodás). A teljesen jó
állapotban maradt képek olyan szokatlanok hogy gyakran a szakemberek is másféle technikára
gyanakszanak ha ilyet látnak. A fakult albuminképet kellő szűrőzéssel megfelelően kemény
gradációjú fotóanyagra reprodukálva jobb minőségű képet kaphatunk. Ilyen anyagra készült a
vizitkártyák és a sztereofelvételek első generációja, a kollódiumos nedveseljárással készült
negatív kortársa s legelterjedtebben használt másolóanyaga volt. Használata az "emulziós"
kimásolópapír és az előhívópapirok megjelenésével az 1880-as évektől folyamatosan
visszaszorult.
Ambrotípia
Az ambrotipiát 1852-ben Herschel alapján A. A. Martin találta fel. Kollódiumos direktpozitív.
Kollódiumos nedves üveglemezt alexponáltak, vagy alulhívtak. Kidolgozására fizikai hivást
(vasszulfát), majd káliumcianidos fixírt használtak. Az igy készült képet fekete háttér elé
helyezték. Ekkor pozitívnak látszott, mivel fedett részei több fényt vertek vissza, mint az üres
részeken átlátszó fekete anyag, s igy ezek a kép világos részeiként funkcionáltak. Átnézetben
természetesen negativ képet láthattak. E hatást az ún. alabástromképnél (alfaj) higanykloridos
kezeléssel fokozták. Az ambrotipet, melynek méretei kezdetben megegyeztek a dagerrotipekével,
azokhoz hasonló tokban hozták forgalomba (rossz nyelvek szerint a dagerrotip korszakból
megmaradt készleteket adták el így.) A fekete (sötét) háttér lehetett papír, bársony, viaszosvászon,
bőr, a rétegoldalra festett fekete lakk vagy --hordozóként-- sötétvörös üveg is. Egy külön néven
futó alfajánál (Relievo, 1857, T. C. Lawrence módszere) a portré a hátteret ábrázoló része alá nem
sötét hanem fehér anyagot tettek és ezen a részen denzitás sem volt (átlátszóvá tették). Mivel a
kollódiumos direktpozitívek kontrasztszegénységének fő oka, hogy a csúcsfények sem voltak
fehérek csak szürkés-sárgás tónusúak ez a fehér háttér (szerencsés esetben) javította az
összhatást. Normál esetben a rétegoldal érintkezett az installációban a fekete (sötét) anyaggal
ilyenkor az üvegoldal felől szemlélhető és így oldalhelyes képet mutat. Ha vörös üvegre készült,
természetesen a rétegoldal felől nézhető, ekkor viszont oldalfordított képet látunk (hacsak a
felvételnél optikailag nem fordították vissza a képet - ami nem volt divat) persze ilyenkor
fedőüveget tettek elé. Méretei eleinte a dagerrotipiák, később a nedves eljárás korában használt
üveglemezek méreteivel azonosak voltak. Az ambrotípiát az 1860-es évek közepéig használták
széleskörben.
Amphitípia
Albuminos direktpozitív eljárás. Magyarországi előfordulásáról nem tudok. 1849-ben találták fel
és kb. 1865-ig használták, míg a kollódiumos direktpozitívok ki nem szorították. Az
üveghordozón lévö albumin-ezüst réteg képe átnézetben negatív, sötét háttér előtt ránézetben
pozitív.
Antrakotípia
Anthrakotipia, Photantrakographie.1879-ben Dr Alexander Sobacchi írt a módszerről, a részletes
leírást később Pizzighelli adta közzé. Kromátkolloidos eljárás. Papírlapot vékony lágy
zselatinréteggel vonnak be majd bikromátos (kálium-, nátrium, ammónium-)oldattal érzékenyítik,
száradás után másolókeretben exponálják (közvetlenül pozitív képet ad ezért pozitívet másolnak
rá) majd hideg vízben kimossák a fölös bikromátot és utána kis rövid meleg vizes fürdő
következik a zselatin duzzasztása céjából, ezután a felületéről eltávolítják a nedvességet és szén-
vagy festékport visznek rá. A fényérte helyek cserződnek az expozició során így nem szívódik
beléjük a víz és nem válnak ragadóssá, ezért azokon nem tapad meg a festék míg a többi részen
az exponáltságuk arányában odaragad, a felesleges festéket mechanikusan eltávolítják, e módon
alakul ki a kép. Albuminos változat is létezik. Régi készítésű példány gyűjteményi
előfordulásáról nem tudok, kortárs fotográfus viszont használja.
Aristopapír
zselatin kötőanyagú, kimásolópapír. "Emulziós", baritréteges. Abney, William de Wiveleslie
(1843-1920) írta le először 1882-ben, 1884-ben már gyárban készítik. Képe az albuminpapírnál
kontrasztosabb a celloidinnál lágyabb volt. Különböző felületekkel készitették. Fényes változatát
üveglapon szárították, melyet a felragadás megelőzésére ökörepével kezeltek. Eleinte az
albuminpapíréhoz hasonló vékony papíron gyártották és kartonra ragasztva alkalmazták. Nem
tévesztendő össze a zselatinos sóspapírral ahol a képalkotó ezüst nem a zselatinban
szuszpendálva hanem annak felületén helyezkedik el (a zselatin enyvezőanyag nem kötőanyag).
A Kodak az 1980-as években is gyártott még ilyet (proof paper).. Az ugyancsak zselatin
kötőanyagú és emulziós előhívópapíroktól kb. 40 000 szeres nagyításban lényegesen finomabb
szemcsézete s többnyire barna színe alapján különböztethető meg. A pigment papírtól pedig
ezüsthalványító cseppteszttel. Egyéb kimásolópapíroktól a pozitív vizes és a negatív aceton,
alkohol cseppteszt révén különböztethető meg.
Autochrome
Az első gyakorlatban is viszonylag könnyen használható színes, direktpozitív, színbontórácsos,
fordítós eljárás. Mások kutatásainak eredményeit is felhasználva a Lumiére fívérek
szabadalmaztatták 1904-ben és 1907-től került forgalomba (1930-ig gyártották). Később más,
hasonló elven működö eljárások is megjelentek. Magyarországon már 1907 végétől árúsították
sőt 1914-ben már hétféle színes nyersanyag volt kapható. Az anyag készítésénél először
burgunyakeményítő szemcséket melyek átmérője 0.010 - 0.015 mm volt, festettek viola, zöld és
narancs színekre (additív alapszínek - régies változata). A szemcséket rögzítették, közeiket fekete
szénporral töltötték ki. Ezután pánkromatikus színérzékenyítésű emulziót öntöttek a
szencserétegre. A kamerába helyezve, üvegoldala felől világították meg. A fény, a kis
keményítőszemcséken - mint színszűrőkön - keresztül érte a fényérzékeny réteget. Így három
alapszínre bontott képet exponáltak egy lemezre melyek a színszűrő rács szemcséinek
megfelelően egymás mellett elhelyezkedő pontokból álltak. A megvilágítás ideje kb.
harmincszorosa volt az azonos érzékenységű fekete-fehér anyagokénak. Fordítós technikával
dolgozták ki. A gyártó metoquinolos hívót ajánlott de másfélét is használtak. Az előhívott -
negatív - ezüstképet káliumpermaganát kénsavas oldatával távolították el. A rétegben maradt
ezüstbromidképet megvilágították, majd előhívták. Az így keletkezett pozitív ezüstkép
szabályozta, hogy átnézetben mely szemcséken menjen át és mennyi fény, vagyis hol, milyen szín
keletkezzék. Az eljárás a 30-as évekig volt használatban néhány változtatással. Helyére a maihoz
hasonló színes anyagok álltak. Felismerni nagyítóval, a szemcseszerkezete alapján lehet - akár a
többi ilyen elven működő eljárást - mivel ez minden változatnál más. Az autochrome-é egy
pointillista festményére emlékeztet. Igen tartós. Színei az utóbbi évtizedek anyagainak
legtöbbjénél állandóbbaknak bizonyultak, bár fakulnak. Hibái a zselatin-ezüst (előhívó)anyagok
és az üveghordozósok jellemző bajai valamint a képréteg felválása. E képeket régen vetítőkben is
alkalmazták a korabeli vetítők erős hőhatása ellen sokféle módon próbálták védeni a képet. A
képréteg oldalán még egy üveget helyeztek rá és körberagasztották, kiszáradás ellen zselatinját
glicerinnel kezelték, lakkozás is előfordult (dammárlakk pl.).
Barit(réteg)
A (papír)hordozó és a fényérzékeny (kép-)réteg közé öntött réteg. Az alappapír színét elfedi,
felületét kiegyenlíti ill. olyan felületet képez mely a fotópapírnak szükséges (fényes, matt,
szemcsés, stb). A hordozó és a képréteg közötti jobb tapadást is biztosítja és elszigeteli azokat
(kémiailag) egymástól. 1868-ban Dr J. Schnauss alkalmazott ilyet először (celloidinpapírnál).
Jellemzően a gyárilag előállított emulzióspapírok alkotóeleme.
Brómolajnyomás-átnyomás
Cserzőhalványításos nemeseljárások. A nyomást W. Piper 1907-ben, az átnyomást C.H. Hewitt
1909-ben találta fel. E célra készült, kevéssé cserzett zselatin - brómezüst nagyítópapírra kópiát
készítenek. Ez nagyítás is lehet (míg a régebbi nemeseljárások csak a negatívval azonos nagyságú
kontaktképek készítését tették lehetővé). Előhívása speciális oldatban történik, hogy ezalatt a
réteg ne cserződjön. Fixálas és mosás és szárítás után a képet cserzőhalványítóba helyezik.
Általában: rézsó, bikromát (kálium-, nátrium, ammónium-), sav, káliumbromid alkotja. Hatására
az ezüstkép kihalványodik s a helyén viszont (képszerüen) megcserződik a zselatinréteg. Ezután
ismét fixálják, mossák. A további műveletek lenyegében az olajnyomásnál leírtak szerint
alakulnak. Az átnyomásnál a festékképet présben előzetesen ragadás elleni réteggel bevont
papírra nyomtatják át. Áztatás, újabb festékezés után ismét nyomhatnak róla s ezt néhányszor
megismételhetik míg a zselatinréteg bírja a mechanikai igénybevételt. Az 1910 évektől volt
divatban elsősorban a fotóművészet és a portréfényképészet használta az 1930-as évekig.
Celloidinpapír
Kollódium kötőanyagú napfénypapír. 1864-ben George Wharton Simpson irja le és 1867-től
Obernetter tökéletesítése révén gyárilag előállíthatóvá válik. Emulzióspapír. Forgalomba kerülése
után pár évvel, 1868-ban már baritálva készült. Fényes felületét "homálymázzal" mattitották,
késöbb matt változata is készült. Ez volt a legkeményebb gradációjú képet adó kimásolópapír.
Különösen kemény volt Rembrandt márkájú változata. Az 1930-as évekig használták. Ez volt az
első nagyüzemben gyártható emulzióspapír. Jellegzetes fényü, "dunsztos" tapintású felületéröl,
gyakran kékes baritrétegéről es ennek révén hideg barna tónusáról ismerhetö fel. Felülete
könnyen sérül. A hazai vizitkártyák, kabinetportrék jelentős része 1880 körültől erre készült.
Cianotípia (kéknyomat)
Az elsö pozítíveljárások egyike. A vassók fényérzékenységén alapul. Herschel találta fel 1842-
ben. Uralkodó módszer sohasem volt, de folyamatosan használták még a XX. század elején is.
Olcsó anyagai révén az amatőrök kedvelt eljárása volt, sőt építészeti rajzok másolására is
használták. Rendkívül tartós, kék-fehér kópiát eredményez, napfénypapírként müködő anyag.
Készítésekor ferri-ammónium-citrát és vörösvérlugsó oldatát összekeverték, szűrték és állni
hagyták. Ezt követően felkenték a papír felületére többnyire ecsettel. Mikor megszáradt, zöldes
színű volt. Negatívról, másolókeretben kontaktoltak rá. A megvílágított részek szürkés-kék színig
sötétedtek. A kissé túlmásolt kópiát vízben dolgozták ki. Híg sósavas oldatban utókezelve színe
kissé mélyül. Ferri-ammónium-citrát helyett (melynek zöld változata a legkedvezőbb) ferri-
ammónium-oxaláttal és ferri-ammóníum-tartaráttal is készülhetett. Hordozóul nemcsak papírt,
hanem például textíliát is használtak. Mivel kötőanyagot általában nem tartalmaz, felülete a
sóspapíréhoz hasonló. Az elkészült cianotipet utókezeléssel a kék különféle árnyalataira barnára,
feketére, stb. változtathatják.Direktpozitiv változata is van (Pellet módszer) ennél a ferri-
ammónium-citrát, ferri-klorid és gumiarábikum elegyéből álló fényérzékeny réteget kálium-
ferrocianid oldatában dolgozzák ki. Változatát a Herschel által kitaláIt (1842) argentotípiát ferri-
ammónium-citrát borecet és ezüstnitrát, valamint zselatin alkotta réteggel készitették.
Kidolgozása vizben történt utána nátriumtioszulfátban fixálják, mossák, szárítják. Szépia színű
képet ad, másik nevéhez (szépiaeljárás) híven. Ha a fentieken kívül még platinaszínezővel is
kezelték, hamis platinotipia készítésére volt alkalmas. Változatai még: a Kallitípia (W. J. Nichol
1899), a Van Dyke barna eljárás (részletesebben Todd Walker angol nyelvű lapján) és az
Argirotípia
Cserzőhalványítás
A nemeseljárásoknál alkalmazott technika. Zselatin-ezüst kópiák cserzöhalványítóoldatba
helyezésekor az ezüstkép kihalványodik, s eközben megcserzi a vele érintkező zselatin részeket,
ennek révén alakul ki a reliefkép. Ilyen pl. a brómolaj/át/nyomás. Bonyolultabb változata a
kontaktcserzés, melynél az eredeti kópiával összepréselt anyagon a kromátkolloidos eljárásokhoz
hasonlóan az eredeti képhelyeinek kémiai reakciói révén keletkezik a kép. Így müködik pl.: a
Carbro, az Ozobrom és az Ozotip eljárás.
Dagerrotipia
Hivatalosan az első gyakorlatban is hasznáIt fényképészeti eljárás, reálisan szemlélve inkább
egyik az elsők közül. L. M. J.Daguerre 1839-ben tette közzé. Európában az 1850-es évek
közepéig volt általános használatban, Amerikában kb. l0 évvel tovább. Ebben az időszakban a
talbotípiával osztozott a világ fényképészetén és kétségtelenül a nagyobb sikerű volt. Az eljárás
direkt pozitívet eredményezett. Készítésekor ezüstözött rézlemezt políroztak, tisztítottak,
ezüsthalogenidképző anyagok (jód, később ezzel kombinálva bróm, klór) gőzének tettek ki e
célra készített dobozban. Ez volt az érzékenyítés. Utána kamerába tették és exponálták. Ennek
időtartama még tűző napfényen is 15-30 perc volt. Később az anyag tökéletesítése és a Petzval-
féle fényerős objektív bevezetése révén ez 40-45 mp-re csökkent (1841). (Daguerre objektívje
f:17 es fényerejű volt Petzval f:3.6 lencséje kb. 6 blendényivel, azaz. 64 szeresen fényerősebb.) A
lemezt megvilágítás után az előhívó szerkezetbe helyezték. Ez a dagerrotipet fényérzékeny
részével lefelé, kb. 45 fokos szögben tartotta és teljesen zárható volt. Alján tálkában higanyt
helyeztek el, melyet borszeszlánggal melegítettek, gőzöltetés céljából. Ez hívta elő a képet. A
folyamatot a doboz falában lévő színes (sárga, vörös) üvegablakon keresztül, kívülről odatartott
gyertya fényénél ellenőrízhették egyébként sötétben zajlott. Előhívás után a lemezt (meleg
konyhasóoldatban majd a későbbiekben nátriumtioszulfátban) rögzítették és mosták. A kész
lemez sérülékeny és a levegőben lévő gázok hatására oxidálódik ezért légmentesen
körülragasztva, üveg és kartonlap közé foglalták (védőcsomagolás, installáció). 1840-től kémiai
védelmét aranykloridos színezésse1 is fokozhatták. A védőcsomagolás általában egyszersmind
díszes keretet, dobozt is jelentett, így adták át a képet megrendelőjének.
A kép eleinte felcserélt oldalú volt, ezt később tükörből fényképezve, 1841-től Chevalier objektív
elé szerelhető fordító prizmája segitségével kompenzálhatták. Emiatt viszont sosem tudhatjuk,
hogy dagerotípiánk helyes oldalú képet mutat-e? Támpontul szolgálhat az ábrázolt gombolása,
kardviselete, képre került felirat stb. Csak egy példányban készülhetett - lévén direkt pozitív -
másolni reprodukció, galvanoplasztika vagy nyomóformává alakító maratás útjan lehetett.
Természetesen az így készült másolat nem volt az eredetivel azonos minőségű.
Jellegzetes tükröző ezüst felületéről ismerhetjük fel, melyen az exponált helyeket ezüst-higany
amalgámból álló, az alaptól eltérő fényviszszaverésű réteg borítja. (Ez olyan lazán kötödik, hogy
erős dörzsöléssel részben "letörölhető" az ezüstlapról.) A fény irányától függően, hol negatív, hol
pozitív képet láthatunk. Ha az ezüstlapban sötét felület tükröződik, pozitívot, ha pedig világos,
negatívot. Felismerése (popup táblázat)
Leggyakoribb károsodása a felületével érintkező levegőben lévő kéngázok által okozott kékes-
szivárványos elszíneződés. Előfordul azonban alapjának, sőt fedőüvegének korrodálódása vagy
installációjának egyéb károsító anyagai következtében keletkező ártalom is. Védenünk kell tehát
a levegővel való érintkezéstől, ez installációjának légmentesítő képessége révén valósulhat meg,
ez idővel csőkken ezért rendszeres ellenőrzése, karbantartása szükséges. A védőcsomagolás
anyagai jó ha megfelelnek a PAT. tesztnek, vagyis nem tartalmaznak ezüstöt károsító anyagokat.
Az UV/IR sugárzástól is óvjuk. Restaurálása az 1850-es évektől az erőteljesen károsító
ciánkáliumos és az 1950-es évektől a valamivel gyengébben káros tiokarbamidos eljárással
történt. Az ennél jobb perspektívákkal bíztató módszerek az elektrokémiaiak és a viszonylag
költséges hidrogén plazmás. Ezért célszerübb - az egyébként is fontos prevención kívül - inkább
megfelelő technikájú reprodukciók készítésével láthatóvá tenni az oxidált dagerrotipképet. Ilyen
lehet az infravörös anyagra készített felvétel, megfelelő szűrőkön keresztül, (tükröződés ellen
maszkolt, lehetőleg eltolható objektíves géppel). A sok apró karc csillogását megfelelő irányú
szórt fényes megvilágítással vagy/és bipolarizáció segítségével csökkenthetjük. Leggyakoribb
méreteit lásd a vonatkozó táblázatban. Színezésére nehezen találtak módszert, így színezett
dagerrotipet csak 1842 táján kezdtek készítenl. Híg gumiarábikum segítségével rögzítették
felületén az ecsettel (teveszőr) felhordott finom festékport. A színezésre szánt képeket kissé
túlexponálták volt, hogy csak az arcot és kezeket festették. Lemezében általában ötvösjelek
találhatók, ezek segítséget jelenthetnek a (főként a lemez de közvetve a kép) készítés helyének,
időpontjának megállapításában.
Magyarországon az első ismert felvételt 1840.augusztus 20-án Pest-Budán Vállas Antal
készítette. Pest-Budán 1843-ban 4, 1848-ban 8 név szerínt ismert dagerotípista működött. A
szignált példányok ritkák, ezért hasznosnak gondoljuk felsorolni az ismertebb hazai mesterek
nevét. Hivatásosak : Marastoni Jakab, Ráth Imre, Taisch Ferenc, Stuhr, Kawalki Lajos, Strelisky
Lipót, Zsák Móric stb.
Digitalizálás
Ennek révén két fontos cél valósulhat meg:
A kép(i információ) és a tárgy különválasztása melynek révén a tárgyat minden olyan
megpróbáltatástól meg lehet kímélni ahol csak a rajta lévő kép szükséges (kutatószolgálat, klf.
médiumokban történő közlés, stb.). A korszerü műtárgyvédelem egyik stratégiája ez (az u.n.
nyugodt vagy alvó raktár ld. még: konzerválás) a pusztulékony műtárgyak megőrzésére. További
eszközök e célra a facsimile, reprint, duplikát, stb. Ide tartozó előny, hogy a képi információ
restaurálására is lehetőséget nyújt az eredeti tárgy vegzálása nélkül. Figyelembe véve a
restaurálás irányába mutató erős társadalmi nyomást ami számos átgondolatlan, műtárgykárosító
kaland forrása volt az idők során -- ez egy egészséges kompromisszum lehetőségét jelentheti.
A másik pozitívuma, hogy a digitális információ (ellentétben az analóggal) veszteség, módosulás
nélkül másolható. Ennek eredményeképpen a kép azon része amit sikerült digitális médiumba
átmenteni örök időkre megmaradhat. (Folyamatos másolások révén persze, mivel a digitális
adathordozók sem örökéletűek, sőt, ráadásul a forgalomban lévő digitális adatrögzitési technikák
folyamatosan változnak.) Minthogy a különféle technikáju, kémiai úton készült fotók folyamatos
pusztulását jelenlegi ismereteink szerint csak lassítani tudjuk ez az egyetlen kitörési lehetőség.
Fontos technikai kérdés a megfelelő digitális eszköz kiválasztása a maximális mennyiségű
információ átmentése és ezenközben a minimális károsító hatások érvényesülése érdekében.
Számos esetben nem állnak még megfelelő eszközök rendelkezésünkre (pl. a kimásolópapírok
korában készült nagyméretü üvegnegatívok nem férnek bele filmszkennerekbe miközben e
kemény gradációjú és eléggé fedett képet hordozó anyagokhoz nagy árnyalatterjedelmet átvinni
képes szkennerek kellenek). Elképzelhető, hogy egy tárgyat a jövőben többször is digitalizálni
kell majd. (Újra, ha már a megfelelő eszköz rendelkezésre áll.)
A digitalizálás során fellépő esetleges károsító hatásokat egyrészről a felesleges igénybevétel
kiküszöbölésével (pl. a szkenner fényforrásának fényéből a spektrum e célból szükségtelen
részének -- infra, UV, -- kiszűrésével), másrészt a fotóanyagok folyamatos kontrolljával (pl:
denzitometria) és az ebből származó eredmények figyelembevételével lehet minimalizálni. A
jelenlegi szakmai közvélemény szerint az optimális körülmények esetén a károsító hatás
(különösen a várható előnyökhöz képest) elhanyagolható, de egyedi esetekben persze lehet ez
másképp is.
Direkt pozitív
A negatív-pozitív eljárástól különbözően a (fényképezésnél) felhasznált fotóanyag közvetlenül
pozitív képet ad. Pl.: Dagerrotipia, Ambrotipia, Ferrotipia, Autochrome stb. általában egyedi
példány.
Duplex eljárások
Gyakran előfordult, hogy klf. elsősorban nemes eljárások segitségével egy kép két klf eljárással
készült rendszerint úgy, hogy a két kép egymásra került Pécsi József szabadalmaztatott is egy
eljárást ilyen néven s maradtak is ránk fotói melyek ezüstbromid előhívópapíron alkalmazott
pigmentréteg segitségével, vagy Rónai Dénestől aki mattalbuminpapíron használt
guminyomatréteggel javította a képhatást.
Duplikálás
Negatívról, kontaktolás vagy átfényképezés útján másodnegatív készítése. Üveg és nitrátalapú
eredetik esetében feltétlenül ajánlatos, mivel ezek az anyagok esetenként önmaguktól, de a
szapora használattól mindenképp károsodnak. A duppnegatív tehát részben kiválthatja, részben
átmentheti az eredeti negatívképet. Készítése során bizonyos károsodások (ezüstkiválás, a
hordozó elszíneződése, fakulás stb.) képi hatása csökkenthető, megszüntethető. Legcélszerűbb
módja (általában) a direkt, egylépcsős eljárás. E célra gyártott anyag (volt) pl.: a Kodak Direct
Duplicating Film. Az általános használatú fordítós anyagok kemény gradiációjuk miatt többnyire
alkalmatlanok e célra. A duplikátnegativon (melynek képe gyakran fordított) jelölni kell a helyes
képállást és azt, hogy másolat. Helyébe. a konzerválásban az idők során a klf. digitális technikák
használata lép, de autentikus reprintek készítésénél továbbra is használatban maradhat (ha az
eredeti negatívok károsodásaik ill. kímélendő mivoltuk miatt nem alkalmazhatók).
Előhívópapírok
A napfénypapírok helyébe léptek néhány évtizedes átmeneti periódus után. A nagyobb
érzékenységük, időjárástól független megvilágíthatóságuk, nagyíthatóságuk, tömeges
kidolgozásra való alkalmasságuk révén lettek közkedveltek. Kötőanyaguk zselatin, lényegében a
mai anyagok megfelelői. Az ezüstbromid papírt P. Mawdsley találta fel 1873-ban,és 1880-ban
már gyártották. Ezüstklorid előhívópapírt Eder és Pizzighelli írt le 1881-ben. 1890-ben került
forgalomba. Csak kontaktmásolásra használták. A klorobromid papírt 1883-ban Eder leírása
alapján vezették be. A többihez képest meleg, barnás tónusai miatt a piktorialista korszak
fotográfusai kedvelték. A fenti papírokat különféle felületekkel, különböző színű és vastagságú
hordozókon gyártották. Felhasználásuk során különféle színezési eljárásoknak vetették alá.
Jellegzetes károsodásuk, főleg az ezüstbromid alapúaké, a képek szélétől befelé haladó, főleg a
sötét tónusokon jelentkező fénylő felületű ezüstkiválás.
Emulziós Kimásolópapír
Az 1880-as évektől elterjedt tipusa a kimásolópapíroknak. A korábbi típusokat általában két fő
művelettel, gyakran házilag készítették. Először kloridsós bevonatot kapott majd ezüstnitrát
oldattal érzékenyítették. Az "emulziós" (valójában szuszpenziós ) papirokat a kötőanyagba kevert
ezüstkloridos, "emulzióval" felöntve gyárban készítették, hordozópapírján már baritréteg is volt.
Ismertebb tipusai a zselatinos Aristo, a kollódiumos Celloidin, a növényi albuminos kötőanyagú
Alboidin, Albumat és a tejfehérjés Kazoidin papír.
Enyveshát
Direkt pozitiv gyorsfényképészeti módszer(ek) A XX. század 10-es éveiben volt divatja e nevüket
a ragasztós hátlapjukról kapott fényképeknek. A valószínüleg gyorsfényképészeti eljárással
készülő zselatin brómezüst alapú előhívópapiron lévő képek többnmyire kisméretüek,
barnásfekete szinüek. Témájuk rendszerint portré. A képre gyakran ráfényképeztek feliratot is,
mely a müterem címét és az enyveshát szót (vagy annak valamely változatát pl. enyveskép,
enyvesfénykép stb.) tartalmazta. A fényképész nevét többnyire nem. Olcsósága révén főképp az
egyszerübb rétegek kedvelték.
Enyvezés
A hordozópapír nedvszívóképességét csökkentő anyag alkalmazása. Célja hogy a fényérzékeny
anyag ne kerüljön a papír belsejébe hanem annak felületén maradjon. E célra a kötőanyag és
baritréteg nélküli papirokon használják. Anyagai keményitő (arrow-root), zselatin,
gumiarábikum, stb. Előfordul, hogy a kötőanyagként ismert anyag ilyen minőségben van a
papiron ilyenkor a képalkotó anyag nem benne hanem a felületén helyezkedik el. (Pl. zselatinos
sópapír ami nem tévesztendő össze a szintén zselatinos - emulziós - aristopapírral jóllehet
mindkettő kimásolópapír.)
Ezüst-bromid
Az ezüstalapú fényképészeti felvételi anyagok (filmek, üveglemezek, stb.) és a nagyítópapírok
fényérzékeny anyaga. Gyakran keverve alkalmazzák ezüst-jodid/kloriddal pl.: dagerrotipia,
fotópapirok (barnás, zöldes árnyalat céljából) vagy akár a modern felvételi anyagok emulziójában
(érzékenységnövelő hatású az ezüst-jodid adalék). A fotográfiában használt ezüsthalogenidek
legfényérzékenyebbike. A modern analóg anyagokban is szinte kizárólagosan ezt használják. M.
187.8 , Fs: 6.47 , Op: 434 Co
Ezüst-jodid
A dagerroripia, talbotipia negatív és néhány más korai fényképészeti eljárás fényérzékeny
anyaga. Speciális fotópapírokhoz is használták.A dagerrotipiákat jódgőzzel kezelve jött létre az
ezüstlemez felületén az ezüstjodid réteg. Ennek időtartamától függően az ezüstjodid színe
folyamatosan változott, egy ismétlődő sorrendben. A színérzékenyítés nélküli (főleg kékre és uv-
re érzékeny) dagerrotip lemezek színérzékenysége így valamelyest módosítható volt némi
fényérzékenységvesztés árán. Nátrium-tioszulfát oldatban a legroszabbul oldódik a három,
fotográfiában széleskörben használt ezüsthalogenid közül * (és a vizoldhatósága is a legroszabb:
2,5*10-7g 100g vízben 20 Co-on), ezért az ezüst-jodiddal érzékenyített anyagok fixálásához
gyakran a jobb hatásfokú kálium-cianidot használták. (pl. nedves kollódiumos eljárás) M. 235 ,
Fs: 5.56 , Op: 455 Co
* Megjegyzés: esetileg másfajta ezüsthalogenid is megjelent a fényérzékeny anyagokban (pl.:
ezüst-foszfát) de ezek nem voltak sikeres eljárások a gyakorlat számára.
Ezüstkiválás
Főként zselatin kötőanyagú ezüstalapú fényképeken jelentkezik. A réteg felületére kijutó finom,
általában kénnel, oxigénnel vegyülő ezüstréteg. Különösen a sötét (ezüstben gazdag) képrészeken
keletkezik. A folyamat rendszerint a szélek felől kezdődik de foltok formájábab ill. a káros
vegyszermaradványok helyéről kiindulva is gyakori. Ránézetben szivárványos fényű átnézetben
sárgás, barnás színű. Lakkozott felületeken többnyire nem jelentkezik. (Illusztráció: 3 kép
felbukkanó ablakban.) Reprodukción papírképnél bipolarizációval, negatívnál szűrőzéssel
(sárga) mérsékelhető vagy eltüntethető. Digitalizálásnál pedig képmanipulációval.
Visszaalakítására nincs mód, mivel az ezüstszemcsék degradációja során jön létre. Az elemi
részeikre bomló szemcsék anyaga elvándorol az eredeti helyéről így információ helyett zajjá
válik
Ezüst-klorid
A kimásolópapírok és a kontaktmásoló előhívópapírok valamint a heliokrómia fényérzékeny
anyaga. A fotográfiában használt ezüsthalogenidek legkevésbé fényérzékeny változata. Ezüst-
nitrát jelelnlétében, fény hatására előhívás nélkül is redukálódik (kolloid) ezüstté, ezen alapul a
kimásolópapírok működése. Színes fénnyel (pl. spektrum) megvilágítva előbb besötétedik majd
fokozatosan kivilágosodva a megvilágító fényekhez hasonló színűvé válik. Ezen alapul a
heliokrómia színes direktpozitív módszere. Vízben a legjobban oldható a fotográfiában használt
ezüsthalogenidek közül ( 1,54*10-4 g 100g vízben 20 Co-on). Nátrium-tioszulfát oldatban igen
rövid idő alatt fixálható (oldódik), de például 10%-os ammónium-hidroxid oldatában nagyon jól,
nátrium-szulfit tömény oldatában is igen jól oldható. M. 143.3 , Fs: 5.56 , Op: 455 Co
Facsimile
Egy műtárgyról készülő (maximális hasonlóságú) hasonmás. Változata a rekonstrukciós
facsimile, mely a tárgy (már valamilyen okból nem látható) eredeti állapotát kivánja bemutatni.
(Pl. egy károsodások folytán láthatatlanná vált kép, készítéskori látványát.)
Fénynyomás
Mások találmányainak felhasználásával A. L. Poitevin 1855-ben dolgozta ki az első, ezen elven
működő fotómechanikai-sokszorosítóeljárást (síknyomó). Ezt később többen tökéletesítették (Pl.:
J. Albert - albertotypia 1868., J. Husnik 1869. stb.). Fényérzékeny rétege a bikromátos (kálium-,
nátrium, ammónium-) zselatin, melyet üveglemezre öntenek, és magas hőmérsékleten szárítanak
(40-60 C). E szárítás következtében a réteg megráncosodik és ez a finom textura raszterként
működve a későbbi nyomtatásnál tónusos képek készítését teszi lehetővé. A megszáradt lemezre
negatívról kontaktmásolatot készítenek, majd hideg vízzel dolgozzák ki. A víz a fény hatására
megcserződő rétegbe nem tud behatolni, a fény nem érte részekbe viszont igen, ezért, ha nedves
állapotában zsíros nyomdafestéket viszünk rá, az csak az exponált részekben tapad meg.
Litográfiai nyomtatógéphez hasonló gépen nyomják. Egy nyomóformáról 200-800 példány
nyomat húzható le. Sokszorositógrafikai célra is használják. A jobb minőségű képet produkáló
Woodbury nyomatot szorította ki a használatból a XIX. szd. végén egyszerűbb és olcsóbb
alkalmazhatóságával. Felismerni jellegzetes (bár igen finom) szemcseszerkezetéről lehet, ami a
fotózásban hibaként ismert "runzelkorn" jelenségével azonos struktúrájú. Szubtraktiv eljárásként
színes képek előállítására is alkalmas volt. Ekkor három színkivonati negatívról készült
részképeket nyomtattak egymásra a megfeleló színű (alapszínek) festékekkel. Tartós
nedvesítésére vizet, glicerint és különféle adalékanyagokat tartalmazó oldatot használnak. Ezt
bizonyos számú nyomat elkészítése után megismétlik.
Fényerõ
az objektíven beállítható legnagyobb rekeszérték.
Fénymérés ( megvilágítás-mérés )
Fénymérõvel végzett mûvelet. Célja, hogy a film optimális expozíciójához szükséges rekesz és
idõ párokat meghatározzuk.
A mérés módja lehet:
- direkt (közvetlen vagy a beesõ fény mérése)
- indirekt (közvetett vagy a visszavert fény mérése). A fényképezõgépbe épített fénymérõk így
mûködnek.
Fénymérési mód
A fényképezõgépe épített fénymérõ a témáról visszaverõdõ fényt érzékeli. A fénymérési mód azt
határozza meg, hogy a fénymérõ a képfelület mely részeit és milyen mértékben veszi figyelembe
az expozíció meghatározásához.
Fényrekesz (blende)
A fényrekesz az objektív fényáteresztõ (hasznos) átmérõjét szabályozó szerkezet. A korszerû
fényrekeszek egymásra csúszó vékony fémlemezekbõl, lamellákból állnak.
Fényérték
Az expozíciót a fényképezõgépen két számérték határozza meg. Ezek a rekesznyílást és a
megvilágítási idõt leíró számok. A fényérték egy számadattal jellemzi az expozíciót. Ez a szám
annál nagyobb, minél erõsebb fényben való fényképezéshez állítottuk be a fényképezõgépet. A
fényérték minden egész számértéke kétszer akkora expozíciót (a filmen kétszeres
fénymennyiséget ) jelez mint az egyel kisebb szám. A fényérték jelzése fé, lw vagy ev.
Fényérzékenység
1, egyes anyagoknak az a tulajdonsága, hogy bennük a fény maradandó fizikai / kémiai változást
okoz.
2, a fotonyersanyagok jellemzõ adata. Arról szolgáltat információt, hogy mennyi fény szükséges
az optimális expozícióhoz.
Ferrotipia
Kollódiumos direktpozitív. A ferrotipiát valamikor az 1850-es évek közepén vezették be. Olcsó,
gyorsfényképészeti eljárás volt. A kollódiumréteget fekete lakkal bevont vaslemezre öntötték.
Kidolgozása az ambrotiphez hasonlóan, de többnyire az e célra alkalmassá tett fénvképezőgépben
történt. Fényérzékeny anyaga ezüstjodid volt. A módszer túlélte a nedves eljárást, zselatinos
emulziójú gyári változata is volt. A lemez lakkozásának színétől függően szürkés és barnás
tónusú is lehetett. 1894-ben Németországban ilyen anyaggal dolgozó gyorsfénykép automaták
működtek az utcán (BOSCO). A ferrotipiát egészen az 1930-as évekig használták. A ferrotipiát
legegyszerübben mágnessel azonosíthatjuk. Gyakori hibája a hordozó rozsdásodása, a kollódium
felpikkelyesedése.
Fotókerámia
Bár már Talbot is használt porcelánhordozót fotókhoz (1849-ben), az első beégetett képeket
1854-55-ben Franciaországban készítették (az elsőség kérdésében megoszlottak a vélemények). A
korai fotokerámiánál általában kollódiumos kötőanyagot használtak, mely üveghordozóra öntve
ment végig a kép elkészítése periódusain (expozíció, hívás, fixálás, mosások és - később arany
vagy platinaszínezés esetleg mindkettő kombináltan). A kész pozitív képet hordozó
kollódiumfólíát vízben le lehetett választani üveghordozójáról és "átúsztatni" a porcelánra (vagy
más anyagra, mint pl.: fém, kerámia, üveg, kő, stb.), melynek mázába beégették. Az égetés során
a kép kissé halványodott és sárgásabb tónust kapott. 1868-tól irídium és palládium segítségével
színezett képeket is használnak (Grüne - Berlin).
A leggyakrabban használt módszer az ún. beporzásos technika, melyet 1860-ban kezdtek
alkalmazni mint a beégetéssel mázra vitt kép előállításának módját. (Bár már 2 évvel azelőtt
kitalálták.) Több változata volt. Először a vassós érzékenyítésű, később a kromátkolloidos
módszerek voltak használatban. Mindkét módszernél beporzással alakul ki a kép oly módon,
hogy az ecsettel (vagy fúvással) felvitt por csak az anyag fénynemérte részein tapad meg. Igy ez
direktpozitívként működött, ezért a képet diapozitívról kellett rámásolni. További szempontból is
kétfelé ágaztak a módszerek. Hol a végső felületre vitték fel a képet többnyire kromátkolloid pl.:
gumiarábikum, zselatin, méz, albumin, cukor (vagy ezek keveréke) ammóniumbikromáttal
érzékenyitve, hol egy másik lapon lévő anyagon alakították ki a por-képet, melyet utóbbinál
kollódiummal öntöttek le, az "átragadt" ebbe, így került végső helyére (a kollódiumfólián). Az
alkalmazott festékanyagok főleg fémoxidok voltak, melyeket egyébként is használtak a
porcelánfestésnél. A kép minden esetben mázrétegre került és égetéssel rögzítették. A máz
természetesen a legkülönfélébb anyagokon is lehetett. Üvegtárgyak esetében nem volt szükség
mázra. Az így nyert kép rendkívül tartós. Gyakori, hogy az eredeti fetvételt nem az készítette, aki
a fotokerámiát. Különböző cégek külön e célra gyártottak porcelánkészleteket (tányérokat,
poharakat stb.), melyek festése már kész volt, csak a fotóknak hagytak ki helyeket rajta. A képek
köré általában széles keretet készítettek mázból, a kötőanyag szélének girbegurba domborzati
képét álcázandó.
Néhány hazai művelője: Veress Ferenc, Landau Alajos (1865 k,), Raab Gyula (1899 k.,) Lauscher
és Társa (1879 k.), Szilárd Tódor (1910 k.).
Fotolitográfia
Fotomechanikai sokszorositóeljárás (síknyomó) Nicephore Niepce dolgozta ki az alapmódszert,
sokféleképpen módositottak . Általában kő alapra, fényérzékeny anyagott kentek. Ez lehetett
valamely bitumenfajta vagy kromátkolloid anyag. Ma is használják az eljárást a
sokszorosítógrafikában és ma is e kétféle réteggel. A tónusok visszaadásához szükséges rasztert a
(mész)kő érdes felülete adja. Az első bitumenes eljárást 1852-ben Barreswil, Davanne, Lerebours
és Lemercier közös munkával dolgozta ki. A kőlapra negativot kontaktoltak és éterrel dolgozták
ki. Az oldószer a fény nemérte helyekről eltávolította a bitument, ezután a szabaddá vált
kőrészeket savval maratták. Az alkalmazott festék a bitumenes részeken tapadt meg, s ezek a
(fényérte) helyek nyomtattak. A kromátkolloldos módszer pionírja Európában Poitevin volt az
1850-es évek közepén. Kálium-bikromátos zselatinrétegeket alkalmazott negatívról kontaktolt és
a kidolgozás után savval maratta a kőfelületet. A többi részlet az előző módszerhez hasonlóan
zajlott.
Fotomaton
Automatikus berendezéssel készülő gyorsfénykép az 1920-as évektől, a benne lévő
gyantabevonatú papirhordozón lévő ezüstbromid nyersanyagot a felvétel után a gép forditós
eljárással dolgozta ki.Direktpozitív képet ad zselatin ezüstbromid alapu emulzióján.
Fotomechanikai eljárások
A fényképet nyomóformává alakító és ily módon sokszorosító módszerek. A nemeseljárások
között is akad hasonló, és a szóbanforgókat is szokták a nemeseljárások közé sorolni. A
határvonal nehezen húzható meg. A különbség lényege, hogy a sokszorosító eljárások nagyobb
példányszámú és kapacitású többszörözést tettek lehetővé. Igen sokféle módszer és annak
számtalan változata létezett. Itt most a fontosabb módszereket taglaljuk. Főbb fajtái: Síknyomó
(fotolítográfia, fénynyomás) mélynyomó (heliogravür, Woodbury nyomat, stannotipia).
Magasnyomtató eljárást nem ismertetünk. Felmerülhet a kérdés, mit keresnek a nyomatok a
fototechnika-történetben? Nos, e nyomatok annyira fotoszerű képet eredményeznek, hogy nem
egy gyűjtemény fotóként értékeli őket (néha, mert összetévesztik), s a korabeli fotográfia is így
tett.
Guminyomat
Kromátkolloidos nemeseljárás. Feltalálói: Poitevin és Pouncy (1858). Jól enyvezett papírt
festékes gumiarábikummal vontak be, és bikromátos (kálium-, nátrium, ammónium-) oldatában
érzékenyítik. Hideg vízben hívják, exponálás után. Mivel egy réteg nem képes a teljes
tónusskálát visszaadni, újra be kell vonni, érzékenyíteni, pontos illesztéssel újra exponálni,
előhívni. Ezt addig ismételni, míg megfelelőnek találják az eredményt. Az egyes rétegek
festéktartalma és expozíciója különböző. Ugyanezen az elven többszínű, sőt színkivonat
negatívok segítségével valódi színes képet is készíthettek. Üveglapon akár diát is. (Lumiére) Ez. a
változat szubtraktív elven működő színes pozitíveljárás. Három (rendszerint sárga, bíbor és
kékeszöld) alapszínnek megfelelő részkép által színes képet ad. Néha csak két, gyakran több mint
három réteg alkotta Ha rusztikus képeket akartak, hívásnál fűrészport is használtak, mely
durvaságától függően, granulált felületet képez. Ez a felület egyébként is jellemző a
guminyomatokra általában. A pigmentnél kevésbé részletdús képet ad. Változatai közül
nevezetesebbek az egylépcsős Fresson-és Höcheimer-féle módszerek, melyek gyárban felöntött
papírral készültek, és a Steyrer-féle gumi-pigment módszer. Magyarországon az 1890-es évek
közepén kezd meghonosodni. A guminyomat matt felületüre szárad, és a festékképet kicsit
tompítja. Felületét lakkozással fényesíthették, ha a szerzőnek ez szándékában állt. Tapintása kissé
tapadós.
Gyorsfényképészet
A legkülönfélébb módszerek révén születő képek melyeknél a cél, hogy a megrendelő azonnal
megkapja a végterméket. A dagerrotip eljárás eredendően ilyen volt mivel a képet lehetőleg
azonnal ki kellett dolgozni. A korai neg./poz. módszereknél is ez volt a helyzet de csak a felvételi
anyag kidolgozásakor. Többségük direktpozitív. Ilyenek a pannotipia, ferrotipia (bosco automat),
enyveshát, fotomaton. A zselatin-ezüstbromid anyagok általánossá válásával megsokasodott a
módszerek száma is és nincs mindegyiknek külön neve sem (papír gyorsfénykép), végtermékük
lényegében azonos egy zselatin-ezüst alapu elöhivópapíron lévő kép. (papirnegatív, forditós
kidolgozás, nedvesen másolt negatív, stb) Történetében az 1940-es évektől a Polaroid cég
ezüstdiffúziós eljárása nyitott új korszakot, ezt a napjainkban hóditó elektronikus képrögzítés
követi.
Heliochromia Veress F. féle
Senebier 1782, Seebeck 1810, Herschel 1840, Niépce de Saint-Victor 1851 és 1866 években
publikált kutatási eredményei derítették fel a heliochromia jelenség létezését. Azt a módszert
jelenti, melynél ezüstkloridot tesznek ki erős és hosszantartó megvilágításnak, vagy a spektrum
színeit vetítve rá, vagy festett üveglemezen keresztül. Ennek hatására az anyagon színes
pozitívkép jelenik meg, lényegében a ráexponált színekben. Ezt az eredményt általában több
napos expozícióval érték el és rögzíteni nem tudták. Veress 1866-ban kezdett foglalkozni vele.
Rá egy évre találkozott Párizsban Niepce de Saint-Victorral, kísérletei folytatására Liesegang is
bíztatta. amit 1884-ben részleges siker koronázott: az ekkor készített kópiát némileg
továbbfejlesztve a párizsi világkiállításon 1889-ben a világ érdeklődő közvéleményének
figyelmébe került. Londe ismertette, Eder, Vogel dícsérte. Gotthard Jenő ellenőrző kísérletekkel
igazolta. 1899-ben Kolozsvárott fotókiállítás nyilt, ahol Veress kiállította így készült színes
képeit. Utolsó kísérleti képe 1911-ből, a 6035 sorszámot viseli. Addig több mint 500 féle
emulziót próbált ki . Célja olyan direkt színes eljárás kidolgozása volt, ahol a benne lévő
vegyületek közvetlenül (színkivonatok, festék, színképzők nélkül, vagyis nem a több színes
részképből összeálló színes kép elvén, mely szerint mindmáig az összes forgalomba került színes
anyag működik változnak el színes fény hatására. Nagyon bonyolult emulziót használt celloidin
papírjához. A kollódiumba ezüstnitráton kívül uránium-, stroncium-, kálium-, ólom-és
ammónium nitrátot, valamint kalcium-, kadmium-, ón-, lítiumklorid -adalékot vegyített. Szórt
fényben szárította, mialatt sötétszürke színt vett fel. Így lett érzékenyítve. Különböző papírokat
használt, másolókeretben színes üvegképet kontaktolva rájuk. Eleinte 48 órás, majd évtizedes
kísérletek eredményeként csak néhány perces expozíciót kívánt anyaga. Alacsony érzékenysége
miatt csak másolóanyagként használhatta heliochrom papírját, Viasszal áttetszővé tett, majd
üveghordozóra készített képeit vetítésre és másolásra egyaránt alkalmazhatták . A korabeli
szemtanuk szerint a vörös és kék színek megfelelő energiával, a sárga, zöld, lila színek törten
jelentkeznek, s az egésznek volt egy általános barna tónusa. Képeinek mai színárnyalatai, barnás-
szürke alapból vörös, narancssárga, bíbor, zöld és kék színek. Direkt pozitívként, a színek sötét
alapból világosodtak ki, így pozitív képről pozitív másolatot lehetett nyerni vele. Bár gyakorlati
használatba nem került ránkmaradt darabjai fontos magyar technikatörténeti emlékek több
gyűjtemény őriz ilyeneket.
Heliográfia
Fotogravür, heliográfia, fénykarc. Fotomechanikai sokszorosítóeljárás (mélynyomó). Számos
változata volt hasonló neveken. Lényegében réz, vagy acéllapra öntött aszfalt (Judeai) vagy
kromátkolloidrétegre másolt kép, mely a fényérzékeny anyag kidolgozása (fény nemérte
helyekről való kimosása) után, az így szabadon maradt területeken a fémalap maratása útján
keletkező nyomóformáról, festékkel nyomtatva jön létre. A tónusok átvitele céljából az aquatinta
módszerével raszterozzák: a fényérzékeny réteg felvitele előtt a fémlemezt ún. porzószekrényben
finom aszfalt, gyanta vagy enyvporral vonják be, majd óvatosan melegítve ráolvasztják, hogy
hozzátapadjon. 1852-ben Talbot készített hasonló módon nyomatot fémlap segitségével, melyet
kálium-bikromátos enyv oldatával érzékenyített. Maratásához eleinte platinakloridot, később
vaskloridot használt. Photoglyphnek nevezte. 1855-ben Niepce de Saint-Victor bitumennel
készítette héliographique nevű változatát. Többek tökéletesítései után alkotta meg Klic a mainak
is megfelelő módszerét 1879-ben. Rézlemezre aszfalt-por réteget égetnek, leöntik
kromátzselatinnal, exponálják, (diapozitívet kontaktmásolással) kimossák, maratják
(vaskloriddal), majd festékezik (mélynyomásként) és nyomtatják. Néhány hazai művelője: Rónai
Dénes (1895.), ifj. Divald Károly (1900.).
Hordozó
Az az anyag, melynek felületén a fényérzékeny réteg elhelyezkedik. Használtak szinte minden
anyagot: papírt, üveget, porcelánt, fémet, fát, textilt, követ, bőrt, stb
Üveghordozós anyagok: zselatinos zárazlemez, kollódiumos nedves , tartósított és száraz
negatív , ambrotipia, amphitípia, stb. Némely nemeseljárásos technika is előfordult üveghordozón
pl.: pigmentnyomat, guminyomat.
A filmhordozós anyagok főbb típusai: cellulóz nitrát, cellulóz diacetát, cellulóz acetát butyrát,
cellulóz triacetát, poliészter, stb. (Ezekről a szócikk még nincs kész.) Felismerésük
Hordozótörténet
Vala a papir majd pediglen az üveg. Ezután esmég a papir melyről a zselatinréteg
eltávolitható volt. Majd a zselatin mint film. Ezután a celluloid(nitrát). Futottak még;
csillámlemezek, papírtekercsre rögzített síkfilmek (Vidil film), ujabb és ujabb
papírnegativok (ezúttal már a nemeseljárások szolgálatában) és a diacetát vagy
acetilcellulóz mely nem tévesztendő össze a triacetáttal. Később aztán jöttek a
poliészter hordozók melyek közös néven futnak bár de különféle összetételüek. A
filmperiódus a lehúzható (stripping) filmmel kezdődött 185l-ben midőn F. Scott Archer
guttaperka oldat segítségével vonta le a kollodium emulzió réteget (hasznos ismeret: a
kollódium, a celloidin, és a nitrocellulóz lényegében ugyanaz az anyag csak más
funkcióban és részletmegoldásokkal pl. oldószer, vastagság stb,) Ebből még igen sok
megoldás született de gyakorlati jelentőségük kevés volt. Többek között 1888 Eastman
is kitalált egyet melyet a Kodak kb.3 évig gyártott mielőtt a nitrofilmre tért át. Az
 előzetes próbálkozások időszaka után melyben főleg a zselatin és a kollódium
különféle párosításokban alkalmazva játszották a főszerepet M. H. Fourtier és L.
Dávid 1881-ben és 1883- ban a celluloidot ajánlotta fotográfiai célra (melyet mint
anyagot 186l-től ismertek egy A, Parkes nevű úr jóvoltából) Az első celluloid
(nitrocellulóz) alapon lévő zselatin kötőanyagú sikfilmet, egy amerikába emigrált
angol, Carbutt gyártotta 1888-ban de már 1869-től árultak hordozót hozzá. A rollfilm
H. Goodwin 1887-es találmányán alapul és nagy jogi perpatvar közepette a Kodak
kezdte gyártani. Az első biztonsági filmet Cellon néven Dr A. Eichengrün fedezte fel
1908-ban. ez az a bizonyos diacetátcellulóz mely nem tévesztendő össze a triacetáttal
és mely ma már gyakran ecetszag árasztása közben bomol és zsugorod. Mivel
mechanikai tulajdonságai kedvezőtlenek csak olyan területeken terjedt el ahol a
tűzvédelmi szempontok fontosabbak voltak a fényképészetieknél. Pl.: 16 mm-es
amatőr moziifilmet általában ilyen anyagra készitettek. A fő problémát az okozta hogy
e film nedvességtartalma változásának függvényében méreteit is változtatta. 1936-ban
kísérletezték ki amerikában módositott, cellulóz acetát propionat-butirát, nevű
változatát. Ezt az 1930-as -- 1940-es években síkfilmek készitésére is használták. A
triacetát (a ma leggyakoribb film) bevezetésének időpontjáról pontos dátumot adó
publikációt nem leltem ez az 1940-es évek közepetáján történt és Amerikában, ahol
1951 után már nem is készült nitrátfilm. A műanyag hordozók 1945- től kerültek
bevezetésre olyan területeken ahol még jobb mérettartás szükséges (pl. nyomda,
légifényképezés). Mai változatát poliészter névvel illetjük és célszerű tudnunk róla,
hogy e név mögött többféle anyag bújik meg (a Kodak kezdte használni az ötvenes
évek közepén). A ma gyártott fényképészeti anyagok többsége triacetátcellulózra
készül (a filmipari és mikrofilmanyagok is) kis része pedig poliészterre ezek többnyire
speciális célokat szolgáló filmek.
A valamilyen okból eredeti hordozójuktól új, korszerű hordozóra áthelyezendő
anyagoknál is a poliésztert ajánlják új alapként.
Üveghordozó
Törékeny, hoszabb idő alatt (föleg zárt légtérben) bomlik. A nagyobb zselatinos üvegnegatívok
kiszáradó és összehúzódó rétege is törheti, repesztheti. A rajta lévő rétegek könnyen felválhatnak.
Függőleges helyzetben tárolandó -- egymásra fektetve a keletkező feszültség, kisebb
egyenetlenségek, stb miatt törhet, repedhet. Természetesen digitalizálni, duplikálni ajánlatos.
Nitrocellulóz
Spontán bomlik egészségre és a többi fotóra veszélyes gázokat bocsátva ki.. A kezdeti
elszíneződés után mechanikai változások is következnek elöbb törékennyé végül ragadóssá,
pépessé válik. Bomlását a magas hőmérséklet, páratartalom és a keletkező gázok távozásának
bármely akadálya (zárt doboz vagy akár a film nagyobb vastagsága is, pl. a síkfilmeké) siettetik.
Felismerni, elkülöniteni, illetve digitalizálni, duplikálni ajánlatos. Az elkülönített nitrát anyagokat
amennyiben továbbra is megőrizni kívánjuk (ez csak valamiért kitüntetett jelentőségű daraboknál
ajánlott, persze ha már a megfelelő minőségű duplikáttal, digitalizált változattal rendelkezünk)
külön épületben, jó kiszellőzést biztosítva a keletkező gázoknak, hűtve (nem fagyasztva) célszerű
tárolni.
Kodak adatai szerint az utolsó év amikor nitráthordozóval gyártották az egyes fajtákat (persze az
amerikai Kodakban az európaiak az egy másik rémtörténet):

35 mm film (135) 1938

sheet films
(portrait, commercial) 1939
film packs 1949
rollfilms (616,620,etc) 1950
35 mm movie 1951

A legkésőbb a 35 mm-es mozifilmnél szűntették be a nitráthordozó alkalmazását s ez 1951-ben

volt de a fényképészeti, tekercsben árult leica méretű filmnél már 1938-ban. Tudnunk kell
azonban, hogy a hazai gyűjteményekben lévő anyagok, sokféle cég gyártmányaira készültek s
némely gyárak jóval tovább is használtak nitrátot. Így a pillanatnyi ismereteink szerint ez a
filmfajta Magyarországon az 1960-as évek közepéig tehát, tehát kb. másfél évtizeddel tovább
volt használatban. (Az 1963-ban megjelent Fotolexikon azt írja, hogy "ma már Magyarországon
nem gyártják" az 1959-es "Hazai negatívanyagok" szerint akkor még igen.) Mivel az ekkor
készült anyagok legtöbbjén nincs értékelhető gyártmányjelzés nem, tudjuk mely cégek
produktumai. Tény, hogy találtunk nitrocellulózos Kodak jelzésű anyagot (sikfilmet) az 1960-as
években exponáltak között: s nem nagyon valószínű, hogy ezek a Kodak táblázatban szereplő
1939 előtt készült anyagok lettek volna ehhez a rájuk készült képek túl jó minőségüek, így
valószinü hogy valamelyik európai Kodak vállalat később is használt nitrocellulóz hordozót (s
nemcsak a II. világháború alatt mint irják).
A hazai gyártásról még kevés konrétumot tudunk (az adatok szempontjából kritikus 1950-től
1965 körülig terjedő időszakban ) de valószínű, hogy ez és az (azóta megszűnt) NDK, esetleg a(z
akkor még) csehszlovák gyárak termékei képezték a hazai felhasználás zömét . Itt először a
mozifilmeknél tértek át az acetát hordozókra, a rollfilmeket egy 1959-es adat szerint vegyes
hordozókra, a síkfilmeket (főleg a nyomdai célút) nitrátra készítették. Az (azóta megszűnt) NDK-
s ORWO elődjeként működő wolfeni Agfa gyár Isopan F filmjéből mindkét hordozósat
találtunk.
E filmek kezdeti (alap) változata után a már védőréteggel ellátott változat majd az 1950- es
években gyártott típus következett ami a legkevésbé viselkedik nitrátszerűen és lehet, hogy ma
még nem mutatja az öregedés jeleit, a filmfólia sem sárga szinű. (mert festették és még ifjú).
A nitrátfilmeket triklóretilénben úsztatva különböztetjük meg más anyagúaktól. Vigyázat a
triklóretilén gőzei is mérgezőek! Módszerünk szerint a film széléből kis darabot levágunk
csipeszbe fogjuk és a folyadékba középmagasságig besüllyesztjük, itt elengedjük a filmdarabot és
ha leszálll akkor nitrát, ha fel-akkor acetát vagy poliészter. (Más módszerek is vannak, ezekről
még jön ide pár sor.)
Sikfilm esetében mindig a felénk forditott emulzió szerinti jobb felső vagy bal alsó sarokból
vágjunk mert ez egyszersmind, a sötétkamrában dolgozó számára a helyes oldalsorrendet is
jelzi s ha forditva vágjuk könnyen megkavarhatjuk a pozitivképet készitő fényképészt.
A folyadékos tesztelésre eleinte gyakrabban, később egyre kevesebbszer van szükség egyrészt
mert némi gyakorlatot szerezve már enélkül is felismerjük e filmeket illetve elkészíthetünk egy
segédeszközt.Ez a segédeszköz egy lap amire lerajzoljuk a síkfilmek bevágásainak kontúrjait, a
leica és roll filmek széljelzéseit, hogy hasonló darabokról teszt nélkül is tudni lehessen
nitrocellulóz hordozósak e. (Majd lesz itt egy link illusztrációképpen) A nyugati szakirodalomban
gyakran közölnek adatokat a filmeken elhelyezett nitrát vagy safety feliratról, illetve a különféle
széljelzésékről, bevágásokról megkönnyítendő az azonosítást. Keleti gyártmányú filmnél nitrát
feliratot nem találtunk (az ellenkezőjét igen) a sikfilm bevágások lényegében egyforma V alakúak
információt csak méretük, formájuk, elhelyezésük adhat de a gyártmány meghatározásához ez
nem elég legfeljebb két azonos eredetű film felismeréséhez. Ha azonban bármilyen kis kételyünk
van ne sajnáljuk az időt a tesztre. A megtalált nitrátfilm borítékjára a nitrát szót bélyegezzük.
Ketten, egy nap kb. ezer-ezerötszáz negatívot különíttetünk el.
Acetátcellulóz
A diacetátcellulóz volt az első változata melynek rossz mechanikai tulajdonságai miatt nem volt
túl nagy sikere, helyét az 1940-es évek közepétől a triacetátcellulóz vette át. Ez már elég
jóminőségű anyagnak bizonyult ahhoz, hogy a filmipari nyersanyagoknál és a tudományos
fényképezésben kiszorítsa nitrocellulózt (bár ott még sokáig használtak üveghordozót). Mind a
di- mind a triacetát cellulóz az un. vinegar (ecet) szindrómát produkálja vagyis egy idő után
ecetszag és zsugorodás kíséretében bomlik. A magas hőmérséklet és páratartalom gyorsítja a
folyamatot
Poliészter
Az összes tulajdonságai szempontjából a legkedvezőbbnek tűnő anyag, bárha gondok azért ezzel
is akadnak de erről még kevés információm van. (Találtak már kémiai stabilitási
gondot is. A filmlaborok némelyike pl. azért nem szereti mert annyira nehezen szakad,
hogy ha probléma van a hívógépben inkább a gép törik össze...)
Karbonnyomat
Eredetileg a pigmentnyomás egyik fajtája, melynél szénport alkalmaztak festékként. Később
inkább szinonímaként, és nemcsak a szénporos módszer neveként használták.
Kazoidin papír
Dr Otto Buss 1903-as találmányát 1905-től a Gevaert gyár állította elő, fényes és matt felülettel
ezt a tejfehérje kötőanyagú, emulziós, kimásolópapírt. Gyakorlati használatának mértekéről,
műtárgyvédelmi tudnivalóiról nincs adatunk. Tulajdonságai valószínűen az alboidinéhez
hasonlítanak.
Kiklórozás
Tévedésen alapuló elnevezés, melyet az egykorú magyar szakirodalom a napfénypapírok
kidolgozásának egyik műveletére használt. Ez a papír exponálása utáni váltott vizfürdőkben való
áztatás műveletét jelölte, mely addig tart, mig az újabb vízadagok is zavarosodnak a papírból
kiázó ezüstnitráttól. Az elnevezést egy korábbi téves álláspontból kiindulva adták, mikor még
nem tudták, hogy nem a kloridot, hanem az ezüstnitrát felesleget távolítja el e művelet.
Kimásolópapír, napfénypapír
Ezüstkloridot és ezüstnitrát (felesleget) tartalmazó pozitívanyag. A kép közvetlenül a fény
hatására jön létre, előhívás nélkül. Az általában kissé sötétebbre másolt képet arany- (esetleg
platina) színezővel színezték és fixálták. Másolás után és a kidolgozás végén mosták. A
kópiakészítés rendszerint másolókeretben történt, túlnyomórészt kontaktolás formájában.
Nagyítást ilyen anyagra - kis fényérzékenysége miatt csak ritkán készítettek. A másolás során az
önmaszkolás révén a tónusok kiegyenlítődtek, ezért a keletkező képen minden árnyalat
átmásolódik, viszont az anyag igen lágy, tehát kemény negatívot igényel. (Az önmaszkolás azt
jelenti, hogy a negatív világos részein keresztül több fényt kap, az emiatt besötétedő réteg egyre
kevesbé engedi át a fényt, így feketedését lassítja, míg a kevesebb expozíciót kapott részeken a
folyamat változatlan intenzitással folytatódik, mintegy beérik egymást az eltérő denzitású részek).
Főbb típusai, sóspapír, albuminpapír, aristo- celloidinpapír, kazoidinpapír stb. A fejlődés során e
papírokat eleinte a fényképész maga készitette. Később a kötőanyagos papírokat előre felöntött
kloridsós réteggel árulták és felhasználás előtt ezüstnitráttal érzékenyítették. Majd megjelentek a
kereskedelemben az előre érzékenyített "tartós ezüstözésű" papírok, később fényérzékeny
ezüstsót tartalmazó kötőanyaggal felöntött emulzióspapírok is. Néhány más pozitíveljárás is, így
pl. a vassós eljárások, platinotipia, a nemeseljárások némelyike is hasonló (de nem azonos)
módon működik. A talbotipia feltalálásától az 1910-es évekig voltak általános használatban, majd
az előhívópapírok vették át a helyüket. A felsorolt típusok kötőanyagaikban különböznek
egymástól. E papírfajtákra készült képek időtállósága csekély, ezt az alkalmazott nemesfém
színezőeljárások meghosszabbíthatták illetve az általában barna színben keletkezett kép, tónusát
módosíthatták.
Kollódiumos nedves eljárás
Le Gray kísérletei után az eljárást Frederic Scott Archer dolgozta ki, és publikálta 1851-ben. Az
albuminpapírral, mint másolóanyaggal a következő harminc év uralkodó technikája lett. Az 1880-
as években fokozatosan adja át helyét az egyszerűbben kezelhető zselatinos szárazlemeznek.
Tükörüveglapra (plánüveg), melyet előzőleg gondosan zsír- és portalanítottak, kollódiumot
(alkohol és éter keverékében oldott kollódiumgyapot) öntöttek fel, melyben előzőleg különféle -
főleg jód - sókat oldottak fel. A művelet jellegzetes, nagy gyakorlatot ígénylő mozdulattal történt,
melynek hatására a folyadék spirálszerű mozgás útján borította be az üveget. Így annak sarkaira
nem, vagy csak elvékonyodó rétegben - kevesebb jutott. Erről a jelenségről is felismerhetjük a
nedves eljárással készült negatívot. Mikor a réteg kissé megszikkadt, érzékenyítették ezüstnitrát
savanyított oldatával. Rögtön (nedvesen) a gépbe helyezték, exponálták, előhívták. A hívás
végéig nem volt szabad megszáradnia, mert elvesztette érzékenységét. Ezért mindig közvetlenül
felvétel előtt kellett elkészíteni az anyagot. Előhívásra vasszulfát, vasoxalát vagy pirogallol
hatóanyagú - savas hívót használtak. Fixálása káliumcianid, nátrium-vagy ammóniumtioszulfát
oldatában történt. Ezután mosták, szárították. Sérülékeny rétegoldalát védendő, azt gyakran
lakkal fedték be (pl. sellakk). Gyakran sárgásbarna denzitású, sötét háttér elé helyezve, pozitív
képet ad. A szélek felől induló pikkelyes leválás a kollódiumos anyagok jellegzetes károsodása.
Ha ilyen folyamatot észlelünk, duplikáljuk és forduljunk konzervátor-restaurátorhoz. Az anyag
rendkívüli feloldóképessége (a ma használatos legjobb anyagok többszöröse - az Új Fotolexikon
szerint 2000 vonal/mm!) melyet csak kontaktolva használtak tehát nem "higult" és a
pozitívanyagként használt albuminpapíron jelentkező rendkívüli tónusskála révén többek szerint
képminősége alapján ez volt a fototechnika-történet csúcskorszaka. Ehhez képest főleg az
egyszerűbb kezelhetőség irányában mutatkozik fejlődés az emlitettek rovására. A korszak
fényképészei a rendkivül súlyos és terjedelmes felszerelés (sátor, labor, üveg, gép...) ellenére
bejárták a világot a trópusoktó1 a havasokig, fagyott ujjaikkal a ciánkáliumos fixirben dolgozva a
legkülönbözőbb veszélyektől és nehézségektől sem riadtak vissza. Számtalan vizitkártya és
sztereo felvétel is készült ezekre az anyagokra.
Hazai felhasználói közül Veress Ferenc, Divald Károly és Klösz György nevét emlithetnénk, bár
igazságtalan csak az ő nevüket feltüntetni, hiszen egy egész korszak valamennyi fényképésze
használta ezt a technnikát. Mivel a készités bonyodalmai ezt sürgették, megindult a kutatás száraz
eljárások után. Először olyan módszert találtak, mely a negativ nedves periódusát tartósitja. Ezek
a "félszáraz" lemezek (pl.: Taupenot albuminnal, vagy mások tanninnal bevont
kollódiumlemezei) nem kivántak helyszíni készitést, viszont jóval érzéketlenebbek voltak, mint a
nedves technikájúak. Ráadásul folyamatosan csökkent az érzékenységük készítésüktól a
felhasználásig, így elég megbízhatatlanok voltak. Nem is terjedtek el túlságosan. 1845-től kb.
1870-ig voltak használatban. 1864-ben Bolton ezüstbromid érzékenyitésű, emulziós kollódiumos
száraz lemezt készített, melyet kb. 1880-ig használtak. Ez is érzéketlenebb volt, mint a nedves
módszer és ez sem tudott konkurrálni vele.
Kollódiumos direktpozitív
Ambrotipia, ferrotipia, pannotipia. A kollódiumos nedves eljárással készült képek denzitása a
kidolgozástól függően ránézetben nem fekete hanem szürkés színü, igy ha sötét háttér előtt
nézzük átfordulni látszik , vagyis a negatív kép pozitívnek látszik. Ezt az effektust használták ki
direkt pozitívek, gyorsfényképek készítésére. (Idővel illusztrációt is felrakok, hogy érthetőbb
lehessen.) Az albuminos amphitípia is hasonlóan működött.
Konzerválás
A műtárgyak károsodásainak megelőzésével foglalkozó szakterület. A fotokonzerválás a kezelés,
tárolás, csomagolás, a kiállítás, stb. technikájának segítségével igyekszik elérni célját. Ide tartozó
tevékenység a duplikálás, digitalizálás, a technikák felismerése, a tárolási, kiállítási körülmények
(fény, hőmérséklet, relatív páratartalom, egyéb károsító faktorok) kontrollja. A műtárgyvédelem
másik fő szakterülete a restaurálás.
Szerencsés esetben a gyüjteményi műtárgyak teljes mennyiségére kiterjed ez a megelőző
tevékenység. Más kérdés, hogy sokfelé (pl. mifelénk) ez nem annyira van így. Ennek fő oka a
beidegződéseken kívül (szintén) lélektani. A konzerválás maximális eredménye az lehet, hogy a
tárgy hosszú időn keresztül is teljesen változatlan marad, ezt a gyakorlatban szinte lehetetlen
elérni, így valószínüleg a tárgyak károsodnak valamennyire optimális feltételek között is, de
kevésbé mint ezt különben tették volna. Ez nem túl látványos dolog és teljesen alkalmatlan arra,
hogy valaki befolyásos laikusoknak domborítson vele (főnökök, politikusok, pénzemberek, széles
közönség, stb.) és ennek aztán kézzelfogható egzisztenciális velejárói is vannak. A restaurálás
esetében a már bekövetkezett károsodás jeleinek eltüntetésére kerül sor (vagy kísérlet), így az
"ilyen volt, ilyen lett" című eset folytán sokkal látványosabb, sikerélménydúsabb produkcióval
jár együtt és sokkal több társadalmi visszaigazolásra számíthatnak általa. Ebből következően az
arányosnál lényegesen több forrás, aktivitás koncentrálódik a restaurálásnál és kevesebb a
konzerválásnál. Az igen erős társadalmi nyomás a látványos restaurálási eredmények irányába
számtalan, a műtárgy későbbi állagromlásához, megsemmisüléséhez vagy eredeti jellegének
elvesztéséhez (jobb mint az eredeti című eset) vezető metódust kényszerített ki. Jó példa erre a
dagerrotípiák tisztítására használt ciánkáliumos eljárás mely több mint száz éven keresztül szedte
áldozatait a világ dagerrotipállományában.
Kötőanyag
Az az anyag ami a fényérzékeny vegyületet vagy a képhordozó anyagot a hordozóhoz rögzit. E
nélkül is készültek fotópapírok (sóspapír, cianotipia stb.) Főbb típusai: albumin,
zselatin, kollódium de például enyv, gyanta, kazein, stb, anyagok is használatosak voltak. A
fényérzékeny anyaggal általában szuszpenziót alkot amit hagyományosan emulziónak hívnak....
Kromátkolloidos eljárások
Olyan fényérzékeny rétegen alapuló technikák, melyeknél egy kolloid anyagot (zselatin,
gumiarábikum, halenyv, albumin, stb.) bikromátos (kálium-, nátrium, ammónium-)
érzékenyítenek. A fény hatására cserződik, s ezt a legkülönfélébb módon használták kép
készítésére. (ld. még: nemeseljárások, fotókerámia, fotomechanikai sokszorosító eljárások). Kis
érzékenységük miatt csak kontaktmásolásra alkalmasak.
Kromotípia, Krisztoleum
Nem felvételi vagy másolási technika , hanem egy sajátos festési eljárás. Többféle változata van.
Az első, általunk ismert chromotipiák az 1860-as években keletkeztek. Általában üveglapok közé
helyezett, színezett, érdekes pszeudo-térhatású kép. Leggyakrabban portré. Általában keretben
van. Nagyon munkaigényes, ezért főleg a gazdagabb megrendelők számára keszült.
Sópapírra készitettek egy túlmásolt kópiát. Ezt viasszal, terpentinolajjal, ricinussal áttetszővé
tették, majd hátoldalán erős színezékkel megfestették a konturokat, szemet, szájat, hajat, aztán a
ruhát. A fehér, ezüst, arany színeket az elejére festették fedőfestékkel. Gyakran használtak
ólomfehér festéket ami mára megfeketedve rémképpé alakítja a látványt. Ezt a képet
viasszal, zselatinnal vagy klf. átlátszó anyagok elegyével képes felével üveglapra ragasztották.
Egy másik, alulmásolt kópia került az áttetsző kép háta mögé amit durván festettek ki. Ehhez
akvarell vagy olajfestéket használtak Nem túl sok mester készitett ilyet. Azok festettek chromo-
képeket, akik az akvarell festésben is jártasak voltak vagy volt erre alkalmas emberük.
Egyrétegü domború üvegre tapasztott és hátoldalán színezett változata a krisztoleum. Sokféle
egyedi változat készült koronként és műhelyenként. Az elnevezések körül is van némi
komplikáció: ezek a módszerek sok más néven is ismertek.
A leggyakoribb károsodása a kép leválása az üvegről (a hő- és nedvességtartalom ingadozása
vagy a rosszminöségű ragasztás következtében). Az üveg törése gyakran a helytelen tárolás, vagy
a hozzátapasztott réteg összehúzódásának következménye.
Ismerünk szignált példányt Strelisky L.-tól, Mayer Györgytől, Koller Károlytól, Alt Rezsőtől,
Landau Alajostól, Letzter Lázártól, Letzter és társától, Koller tanár utódaitól, Forche és Gálfi,
Veress Ferenctől, Ketskeméthy Mihálytól, Buda Elektől, Kalmár és Liederhoffertől. A képek
nagy része azonban szignálatlan. Nincs sok épen maradt példány belőle.
Látens kép
rejtett kép. A fényérzékeny anyagokban a megvilágítás után a kép információit hordozó csekély
ezüst kiválás. Az elõhívás során az így kivállt ezüstatomok köré nõnek az ezüst kristályok. Ezzel
a látens kép valódi, látható képpé alakul.
Le Gray-féle viasz(os papír)negatív
Gustav Le Gray 1851-ben módosította a talbotipia technikáját. A változtatás lényege az volt, hogy
a papírt még az érzékenyités előtt meleg fémlapon fehér viasszal átitatta. lgy a már ismert
képminőségjavító hatáson kívül, melyet az eredeti módszernél is alkalmaztak, azt is elérte, hogy
érzékenyítésnél a vegyszerek nem szívódnak a papírba, hanem annak felületén maradnak, Ezzel
az élesség és a tónusok javultak, és a drága ezüstvegyületből is kevesebb kellett. A módszer és
különféle változatai az 1850-es évek második feléig voltak használatosak.
Másolókeret
Elsősorban a kimásoló- vagy napfénypapírok exponálásakor használt eszköz. Kontaktmásolatok
készítésére alkalmas. Képkerethez hasonlít. Nyitott részére a negatívot helyezték, erre
(érzékenyített oldalával) a papír került, majd a hátlap felhelyezésével a szorító rugók segitségével
egymáshoz nyomták azokat. A hátlap két, külön is felnyitható részből állt. Így lehetőség nyílt
másolás közbeni ellenörzésre. E célból felnyitották az egyik felét (mialatt a másik továbbra is
egymáshoz szorította az alatta lévő részeket, így ezek egymáshoz képest el nem mozdulhattak) és
az így szabaddá vált papírt a negatívról felhajtva megállapíthatták, hogy elég fedett-e. (Erre
árnyékos helyen került sor.) Különböző fajtái ismeretesek, széles mérettartományban készültek.
Mattalbumin papír
Kimásolópapír kétféle volt: A Hübl féle leírásban (Photographische Rundschau 1895 Február)
szereplő "házi készítésű", tojásalbumin és arrow-root keverék kötőanyagu, citromsavas
ezüstnitrátoldattal érzékenyített (a citromsav tartósít, így néhány hétig felhasználható lehetett) ez
később kereskedelmi forgalomban is volt (1898- E Just Bécs). A másik a Trapp és Münch által
(is) 1902-től 1929-ig gyártott változat: különféle hordozópapírokon és félmatt (1916) ill.
texturált felülettel is készült. Ez utóbbi növényi fehérje kötőanyagú emulzióspapír volt
baritréteggel. Az 1900-as évektől az 1920-as évekig tartott használatuknak fő időszaka.
Napfénynagyító
A kevéssé érzékeny napfénypapírra is lehetett vele nagyítást készíteni. Először 1843-ban Talbot
használt ilyet. A negatívot napfény segítségével világították át. Egyszerűbb típusai rögzített
objektívvel, egyféle méretű negatívról egy adott méretű nagyítás készítésére alkalmas,
hordozható eszközök voltak. Egyik végére a negatív. a másikra (egy a másolókeret hátlapjára
emlékeztető leszorító alá) a pozitívanyag került. Igy exponálás a közben kép ellenőrizhető volt.
Később kis módosítással előhívópapírhoz is készítették. Akadtak a műtermek falába fixen
beépített fajtái is. Sőt a nap felé forgatható nagyméretű szabadtéri "építmények" is.
Nemeseljárások
Különféle pozitíveljárások, melyeket - részben utólag - foglaltak e közös név alá abból az
alkalomból, hogy a fotóművészet ún. festőies stiluskorszakában ezeket a módszereket
nemesebbeknek tartották az általaban alkalmazottaknál. Pl. pigment-, gumi-, olaj-, carbro-,
brómolajnyomás (átnyomás), platinotípia, stb. Ide soroltak néhány fotomechanikai
sokszorosítóeljárást is.
Olaj(át)nyomás
E. Mariot (1825-1891) 1866-ban a nyomást, W. de W. Abney (1843-1920) 1873-ban az átnyomást
adja közre. Nemes-, kromátkolloidos eljárás. Kontaktmásolással negativon keresztül exponálják.
Kidolgozása hideg vizben történik melynek során a fényt nem kapott s igy cserzetlenül maradt
rétegrészek megduzzadnak, mig a fénycserzettek nem. Ezután zsíros festékkel ecsetelik, mely
csak a cserzett helyeken tapad meg a viztartalmu részek nem veszik fel. Ha a festékréteget az
anyagon száritják meg beszélünk nyomásról, ha présben másik papírra nyomják át - átnyomásról.
Igy - nyomódúcként használva több nyomat készítésére volt alkalmas. Többszínü és színes képek
is készülhettek olajátnyomással (megfelelő színkivonatnegativokról). A festék felhordása során a
kép egyes részeit sötétiteni, világositani, elmosni, eltüntetni, stb. lehetett. A századforduló táján
kezdett terjedni használata. A nyomást az átnyomástól a zselatinréteg jelentléte (nyomásnál)
segitségével különböztethetjük meg.
Ötvösjel
ld.még: Dagerrotip, dagerrotip ötvösjelek, Petőfi dagerrotip.
Ötvösjelek, régi ötvösmunkákon vésett acélponcolókkal bevert bélyegek, amelyek
rendesen párosával fordulnak elő. Az egyik az ötvöscéh hitelesítő bélyege, amely többnyire az
illető város címeréből vett alakot ábrázol s a nemesfémtartalomról kezeskedik. A másik a mester
jele (kezdőbetük v. ábrásjel), amely s munka jóságáért szavatol. A XVI. sz.-tól a XIX. sz. utolsó
harmadáig ezek a jelek általánosak, s a céhek megszüntetésekor helyükbe a fémjelzés lép. V. ö.
Marc Rosenberg, Der Goldschmiedemerkzeichen (Frankfurt a. M.1911). A magyar Ö.
gyüjtésével és kiadásával Kőszeghy Elemér foglalkozik (Muzeumi és Könyvtári Értesitő 1914)
Ozobrom és Carbro nyomás
A. Manly 1905-ben adta közre ozobrom eljárását melyet H. F. Farmer tökéletesitett és 1919-ben
carbro nyomat néven hozta nyilvánosságra. Brómezüst kópiával müködő kontaktcserzéses
nemeseljárás. Brómezüst-zselatin papírra másolatot vagy nagyitást készitettek ezt
előhivópapírként dolgozták ki. Az alkalmazott fotópapírt külön e célra gyártották. A kész képet
száritják majd ujra vizbe áztatják. Egy (e célra készült) pigmentpapírt az eljárás következő
oldatába egy kétoldatos kontaktcserző-halványitó első oldatába áztatták. Ez az oldat általában
krómsavat és kálium-bikromátot tartalmazott, a második pedig vörösvérlugsót és
káliumbromidot. E második oldatba tették aztán a a pigmentpapírt és a ezüstbromid kópiát is,
olymódon, hogy rétegoldalukkal összetapadjanak. Amint összeérnek megindul a kontaktcserzés,
Ennek során a cserzőhalványitó kihalványitója az ezüstképet és a vele érintkező pigmentrészeket
megcserzi, Ezután a pigmentpapírt a pigmentnyomásnál szokott módon kidolgozzák. Egyik
verzíója szerint a pigmentet a brómezüstpapíron (mint átviteli papíron) hagyták (az alatta lévő
ezüstképet az elérendő hatásnak megfelelően kifixálhatták vagy ujrahívták, a másik módzser
szerint pedig átviteli papírra vitték át. Ezután cserzés, mosás száritás következett. Több
színkivonati pigmentkép egymásra huzásával müködött az 1920-as -, 3o-as évek kedvelt színes
papírképeljárása a color carbro melyet a magyar származású Muray Miklós is használt, a módszer
egyszerüsitette a pigmentnyomat készitését, sőt azt is lehetővé tette, hogy az nagyítás utján
készüljön, Hátránya volt viszont, hogy nem tudta pigmentnyomat lehetséges tónusskáláját
produkálni mivel a tónusok rendjét a cserző-eredetiként használt - e szempontból tökéletlenebb -
ezüstbromid előhivópapír határozta meg. Az 1910-es évek közepétől a 30-as évek végéig volt
használatának fő időszaka.
Ozotipia
Az eljárást Thomas Manly 1899-ben közölte. Kontaktcserzéses nemeseljárás. Kálium-bikromát,
timsó, bórsav és kolloid anyag (gumiarábikum, halenyv) oldatával papírt vonnak be.
Kontaktmásolatot exponálnak rá, majd mossák. Ezután e célra készült pigmentnyomó papír
társaságában cserzőoldatba áztatják. Miután átnedvesedtek, rétegoldalukkal egymáshoz
tapasztják a két papírt, préselés utján. Ebben a helyzetben a fényérte helyeken az oldat hatására
cserződő ozotip papír, ugyanazokon a helyeken, cserződést okoz a vele összepréselt
pigmentpapíron is, s igy azon kialakul a másikra exponált kép. A pigmentpapírt ezután a
pigmentnyomásnál ismert módon kidolgozzák. Más kromátkolloidos papírral is (pl. guminyomó)
müködött az eljárás. Feltalálásának célja az volt hogy a kromátkolloidos módszerek bonyolult és
kényes érzékenyitési és száritási eljárását kiküszöbölje. A XX. század elején használták.
Pannotipia
Kollódiumos direktpozitív. A pannotipia fekete viaszosvászon hordozóra készült (erről kapta a
nevét is). Üveglemezről, savas vízben, átúsztatva vitték át az előhívott réteget. A vászon
átnyomódó szerkezetéről ismerhetó fel. Kb. 1853-tól volt forgalomban (Wülff & Co.). Ez volt a
legolcsóbb (és a legvacakabb kivitelű), gyakran vándorfényképészek által készített változata a
kollódiumkorszak gyorsfényképészeti módszereinek. Valószínüleg nem volt túl elterjedt
Magyarországon.
Pigmentnyomat
Kromátkolloidos nemeseljárás. . Alphonse Louis Poitevin (1812-1882) 1855-ben adta közre
módszerét, mely szerint festékes zselatinnal bevont papírt (pigmentpapír) bikromátos oldatokkal
(kálium-, nátrium, ammónium-) fényérzékenyítenek. Szárítják, majd negatívot kontaktolnak rá. A
fényérte helyeken a zselatin cserződik és vízoldhatatlanná válik. Meleg vízben hívják elő. Csak a
cserzetlen részek oldódnak ki (festékkel együtt). Mivel a réteg papírfelőli oldaláig a benne lévő
festék miatt nem jut a cserződéshez elegendő fény, vizbe jutva leázik a zselatin fólia
hordozópapírjáról. Cserzett zselatinnal bevont (ún. átviteli) papírra ragasztják oly módon, hogy
mindkét papírt megnedvesitve, réteges oldalukkal összepréselik és megszáritják őket. A vízbe
kerülve aztán az eredeti papír lehúzhatóvá válik, és a képet már az új papírra ragadva hívhatjuk
elő. Az így készített kép oldalfordított lesz. Ez ellen két dolgot tehetünk: vagy eleve fordítva
másoljuk a negatívot (ez csak filmhordozó esetén lehetséges), vagy a végleges hordozóra vitel
előtt a pigmentzselatin réteget egy köztes papírra visszük át (kétszeres átviteli papír). A
legtartósabb képet adó anyagok közé tartozik. Ez a rétegbe kerülő festékanyag minőségétől függ.
Élessége, tónusterjedelme nagy. Magyarországon a századforduló környékén kezdődik általános
használata melyet a guminyomás divatja előz meg. Változata a F. Kühn által 1915-ben közreadott
halenyv rétegű enyvnyomás. Néhány gyártmánytípusát átvitel nélkül is "előhívhatták". Míg a
pigmentnyomat többnyire (szárításától függően) félfényes felületet ad, mely az erősen fedett
részeken fényesebb (ez különösen lapos szög alatt ellenfényben nézve feltűnő), addig az
enyvnyomat matt felületű, ennek ellenére igen mély sötéteket képes adni.
Platinnyomat
William Willis (1843-1923) 1873-as találmányán alapuló eljárás. A fényérzékeny anyaga vassó,
mely hívódása során platinaképet hoz létre. Három fő típusa van: 1. A rétegben szerves vassót és
kevés platinát tartalmazó, melyet általában káliumoxalát és káliumkloroplatinát oldatával
dolgoznak ki. 2. Vassót, platinát és kötőanyagot tartalmazó, melyet káliumoxalát oldatával
dolgoztak ki. (Kétféleképpen lehetett: hidegen és melegen). 3. Mindhárom vegyszert a rétegben
hordozó, melyet vízben lehetett előhívni. (Pl.: Pizzighelli-féle papír) Barnástól a kékesszürkéig
terjedő tónusú képet ad a választott módszertól függően. Nagyon tartós és tónusgazdag kópiák
előállítására alkalmas. Mivel érzékenysége kicsi, a kópiát másolókeretben negatívról kontaktolva
lehetett elkészíteni. A másolás napfénypapírhoz hasonlóan ellenőrizhető. Az első világháború
után, magas költségei miatt használata visszaszorult. Helyét - részben - a hozzáférhetőbb
palládium segítségével készített palládiumképek vették át. Modern változata a Ziatype process.
Különféle módszerekkel elsősorban színezett matt celloidin és argentotipía (lásd cianotipia)
segitségével hamisították.
RC Papír
Lényegében modern zselatin-ezüstbromid alapú fotópapír, idekerülésének oka, hogy lassan
történeti anyaggá válik az analóg technika egyéb anyagaival egyetemben és, hogy a korai
előhívópapírokhoz hasonló hibái vannak. Hordozó papírjának mindkét felülete műanyag borítású
(innen a neve PoliEszter ill. Resin Coated). Emulziós rétege kevésssé cserzett zselatinból kemény
zselatin védőréteg nélkül készült (mint a korai előhívópapírok) és így a képezüstöt kevéssé védi
az ezüstkiválás/degradáció károsító hatásától. Ráadásul a hordozópapírját borító műanyag réteg is
károsító vegyi hatást gyakorol a képezüstre a korábbi technologiával gyártott változatainál. Így az
1970-es 1980-as időszak képeinek egy részén már előrehaladott sárgulás látható (rendes
kidolgozás esetén is, kivéve persze ha az valamely tartósító színezést is magában foglalt pl.:
arany, poliszulfid, stb.) Rossz nyelvek szerint a kisebb gyártók ma is ezzel a technológiával
gyártják, így kidolgozása során nem árt az említett színezést is alkalmazni.
Replika
Valamely mütárgyról annak szerzője által készített hasonmás.
ld: Facsimile
Reprint
Valamely szerző eredeti negatívjáról készített pozitívkép, általában akkor minősítik reprintnek és
nem vintázsnak (vintage) ha az első nyilvánosságrahozatalnál (jóval) később készül illetve ha a
szerző nem autorizálja vagy mindkettő. Lehet korhű (autentikus), az eredeti szerzői kópiához
hasonló kivítelü és az egykorú fénykép jellemzőit figyelmen kívül hagyó, a reprintkészítő
általános gyakorlatában használt technikával készülő.
Restaurálás
A műtárgyvédelem egyik fő szakterülete. A már bekövetkezett károsodások kompenzálásával
foglalkozik. A másik fő tevékenységi forma ezügyben a konzerválás.
Sópapír, sóspapír
A sóspapírt már 1835-ben használta Talbot. Jó minőségű levélpapírt híg sóoldatba áztatott,
megszárította, majd ezüstnitrát oldatával kezelte egyik oldalán (ecsettel vagy úsztatással). Így
kötőanyag nélküli napfénypapírt kapott. Később sokféle enyvezőanyaggal (zselatin, keményítő)
kezelve a papírt javítottak a kép minőségén.(Hogy a kép ne a papírban, hanem a papíron legyen.).
Az albuminpapír megjelenéséig széles körben használták. Könnyü festhetősége miatt még jóval
később is. Más hordozóval pl. textillel is előfordul. A károsító hatásokkal (fény, agresszív gázok
és egyéb kémiai hatások, stb.) szemben a legkevésbé ellenálló fotóanyagok közé tartozik.
Szénnyomat
Eredetileg a pigmentnyomás egyik fajtája, melynél szénport alkalmaztak festékként. Később
inkább szinonímaként, és nemcsak a szénporos módszer neveként használták.
Szín
a elektomágneses rezgéseknek egy része az emberi szem számára érzékelhetõ, látható. A
különbözõ hullámhosszúságú rezgések által okozott érzet a színérzet.
Színbontórácsos eljárások
Korai színeseljárás. Direktpozitív. Az első forgalomba került színes forditós anyag az
Autochrome is ilyen elven működött. A mindig transzparens hordozón lévő (üveg, film),
ezüstbromidalapú, fekete-fehér anyagot valamely áttetsző rácson keresztül világitanak meg mely
egyenlő arányban tartalmazza a három (additiv) alapszínt. Az egyes rácspontok mögött a
fényérzékeny réteg oly mértékben exponálódik be mint amilyen mértékü a rácspont színével
azonos színü fény a rávetitődő fénypontban. Forditós előhivást követően tehát az ezüstkép
fényáteresztése is ennek megfelelően alakul igy átnézetben bizonyos távolságból az eredeti
színekben láthatják a képet. Alfajai voltak a szabályos és szabálytalan szerkezetü rácsot
alkalmazó módszerek. Sok cég készitett ilyen anyagot, felismerni legegyszerübben az egyes
gyártmányokat a rájuk jellemző jellegzetes rácsszerkezetröl lehet. Néhány gyártó/gyártmány:
Szabályos rács: Joly, Warner-Powrie, Krayn (vonal és mozaikrácsos), Dufay (Dioptrichrome,
Dufaycolor), Omnicolore, Thames, Paget, Leto, Baker Duplex, Finlay. Szabálytalan rács: Agfa,
Autochrome, Lignose, Aurora.
Színérzékenyítés
Az első fotóanyagok csak a kék színre voltak érzékenyek a látható, és az UV sugarak egy részére
a nem látható tartományból. 1840-43-ig Herschel és mások kísérletei igazolják, hogy
az ezüstbromidot tartalmazó ezüstjodid alapú fényérzékeny réteg már a zöld tartományban is bír
valamelyes érzékenységgel. Ezzel az anyaggal készíti Maxwell három színkivonatnegatívját az
első színes fénykép céljaira. Rejtély, hogy a vörös folyadékszűrőn keresztül miként tudott képet
kapni e színre érzéketlen anyagán. (Számos hipotézist talált ki azóta a tudomány e képtelenség
magyarázására.) Tény, hogy 1861-ben elkészült az első additív színes kép - ma is megvan. Annál
is furcsább a dolog, mivel az anyagok 1873-ig inkább csak a kékeszöldig voltak érzékenyek.
Ekkor Vogel fedezi fel a színérzékenyitésnek azt a módszerét, melyen az mindmáig alapszik:
megfelelő fényelnyelésű festékanyagok adagolását a fényérzékeny anyaghoz. Ekkor azonban még
csak zöldig sikerül kiterjesztenie az érzékenységet. 1884-ben ugyanő megoldja a narancs színig
terjedő színszenzibilizálást úgy, hogy az érzékenység a kék ill. zöld színek iránt sem csökken. Az
első a teljes látható spektrumra érzékeny lemezt 1906-ban Wratten és Wrainwright hozza
forgalomba. Lényegében a színes fényképezés csak ekkortól válik igazán lehetségessé. Később
tovább tökéletesítik az eljárást. A cél: a színek iránti egyenlő érzékenység. Ezt az 1930-as évekre
sikerül kidolgozni. A láthatónál hosszabb hullámú (infravörös) sugarakra 1880-ban Abney
érzékenyített először fotóanyagot.
Színezés, (nem festés)
Itt elsősorban a kémiai módszerekre hasznájuk e kifejezést. A festékkel történőt ezúttal inkább a
festés szóval illetjük (nem mindig). Lényegében az első eljárások bevezetésével egyidős. Eleinte
a kimásolópapírok (napfénypapír) színének szépítésére és tartósításukra alkalmazták.
Legelterjedtebb módja az arany- és a platinaszínezés volt, ezeket kombináltan is alkalmazták. Az
előhívópapírok bevezetésével, melyek az addigi barnával ellentétben fekete tónusúak voltak,
felmerült a barna színezés igénye. Leggyakoribb módszere a kénvegyületekkel történő barnítás
volt, de szelénnel, uránnal, schlippe sóval, hagyományos aranykloriddal és még sokféle más
anyaggal is végezték. Természetesen más színekre is (kék, zöld, vörös stb.) is léteznek színezők.
Mindeme módokon a kép sötét részeinek (denzitás) színét változtatjuk. Nem tévesztendő össze a
hordozó vagy a barit festésével, mely a kép fehér részeinek színét adja. Azonositásnál is okozhat
problémát egy eredetileg barna kimásolópapír, egy barnított előhívópapír megkülönböztetése,
vagy egy cianotipia és egy hasonló színű kékített fotópapíré. Használtak színezőeljárásokat
drágább módszerek (pl.: platinotipía) hamisítására is.
Az ezüstalapu fotóanyagok konzerválására is elterjedt módszer a kémiai színezés. Ecélból a drága
aranyszínezés a leghatékonyabb, ezután a poliszulfidos (direkt) színezés következik. Régebben a
szelénes színezést is ajánlották e célból de az újabb vizsgálatok szerint védőképessége kisebb a
poliszulfidosnál.
Színhőmérséklet:
Olyan feltételezett hőmérséklet, amelyen a fekete testnek sugároznia kell, hogy az emberi szemre
ugyanolyan fénybenyomást tegyen, mint a figyelembe vett fényforrás. Mérése: Két fény színének
összehasonlítása. Az egyiknek precízen meghatározott fénynek kell lennie. Egy abszolút fekete
testet (minden ráeső fényt elnyel) elkezdem melegíteni, izzani kezd, világít, sötét vörös lesz,
sárgul, majd kékes. A vizsgált test színének a színhőmérséklete annyi lesz, amennyi az abszolút
fekete test színhőmérséklete, amikor a vizsgált tárgy és az abszolút fekete test színe megegyezik.
A színhőmérsékletmérő 3 pontot mér (vörös, zöld, kék), s ebből modellez.
Színszûrõ
a különbözõ színû (más kifejezéssel: hullámhosszúságú) fénysugarakat különbözõ
mértékben engedi át. A színszûrõ átnézetben színe. Olyan színünek látszik, amilyen színû
fényt átenged. Az uv és az ir szûrõket is sokszor színszûrõknek nevezik, de az uv
(ultraviola) vagy az ir (infravörös sugarak nem láthatóak, ezért nem számítanak színnek
Szubsztrát réteg
A hordozóanyag felületén lévő többféle funkciójú réteg. A fényérzékeny réteg tapadásának
javítására, fényudvarmentesítő festék hordozására, a flexibilis hordozók görbülésének
csökkentésére (hátoldalon főleg), stb. szolgál
Szubtraktív módszerek
A kezdeti színes technikák egyik válfaja. Az additív módszerhez hasonlóan (színszűrőn keresztül,
fekete-fehér anyagra) három színkivonati negatívot készitenek. E negatívokról különböző
eljárásokkal (nemeseljárás, fotómechanikai sokszorosítóeljárás) készíthettek pozitívokat.
Mindegyik negatívról a neki megfelelő (alap) színben. A három képet azután egymást fedő
rétegekben közös hordozóra vitték. Ilyen alapelven ma is készítenek színes képeket, például az
általában használt, fakulásra hajlamos anyagokon lévő képek "átmentése" céljából. Ismertebb
formái: színes guminyomás, színes pigmentnyomás, színes olaj- és brómolajátnyomás, color
carbro, dye transfer stb. Bármelyik fotómechanikai nyomtatóeljárás is alkalmas volt e célra.
Először L. Ducos du Hauron (1837-1920) készített ilyen eljárással színes képet az 1860-as évek
végén.
Talbotipia, kalotipia
A dagerrotipia mellett a legelterjedtebb kezdeti eljárás. W. H. Fox Talbot (1800-1877) 1841-ben
szabadalmaztatta (bár már ezelőtt is gyakorolta). Az 1850-es évek végéig, a nedves eljárás
elterjedéséig volt használatban, a dagerrotipiával párhuzamosan. Az első gyakorlatban használt
negatív-pozitív eljárás volt. Így feltalálója mindjárt kétféle fotóanyagot is létrehozott: először a
később sóspapírként ismert pozítívanyagát, majd pedig a szintén papírhordozóra készült
negatívét. A sóspapírt már 1835-ben használta Talbot. Jó minőségű levélpapírt híg sóoldatba
áztatott, megszárította, majd ezüstnitrát oldatával kezelte egyik oldalán (ecsettel vagy
úsztatással). Így kötőanyag nélküli napfénypapírt kapott. Erre napfényen fotogramot készített.
(Különféle tárgyakat, növényeket helyezett az érzékeny oldalra, a fény érte részeken papírja
barna színben besötétedett, a tárgyak árnyékolta helyeken világosabb maradt.) Anyagát (sötétben)
megszáritva és nedvesen egyaránt használta. Fixálásához eleinte sokféle vegyszert kipróbált
(káliumbromid, káliumjodid oldatot, tömény sóoldatot), végül Herschel javaslatára
a nátriumtioszulfátot választotta. E képeit Photogenic drawing-nak nevezte. Később ezzel az
anyaggal készítette első fényképeit családja által "egérfogónak" csúfolt kis kameráival. Mivel
érzékenységét túl csekélynek találta, tovább kísérletezett, így jutott el negatívanyagához. A
negatív szintén jó minőségű levélpapírra készült. Egyik oldalát ezüstnitrát oldatával ecsetelte és
megszárította. Ezután káliumjodid oldatába merítette két-három percre, hogy ezüstjodid réteget
hozzon létre. Papírját mosta, megszárította. Felvétel előtt az így előkészített anyagot ezüstnitrát
galluszsavas oldatába mártotta és nedvesen üvegek között (vagy szárítva) kamerába helyezte és
exponálta. Jó fényen egy-két perces expozíció is elegendő volt (a "photogenic drawing" kb. 1 órát
igényelt.) Megvilágított papírját a galluszsavas ezüstnitrát oldatba helyezve hívta elő, mosta és
nátriumtioszulfát oldatában fixálta, majd ismét mosta és szárította. Ezzel lényegében a mai
fényképészeti technikát alapozta meg. Eljárását használata során a legkülönbözőbb módon
változtatta és változtatták mások is, fejlesztés céljából. Így e leírás csak az alapmódszerre
érvényes, s mondhatjuk: minden felhasználójának megvolt a maga verziója. Egyik tökéletesitését
a Le Gray-féle viaszpapír módszert külön eljárásként tartja számon a történet, így mi is külön
foglalkozunk vele. A kész talbotip negatívot másolókeretben a "photogenic drawing" anyagára
másolták az ott leírt technikával. Ezt az anyagot, a sóspapírt még későbbi eljárásoknál így a
kollódiumos nedveseljárásnál és a chromotipiánál is használták. A pozitívet később
aranyszínezéssel tartósították, szépítették. Barnás tónusáról, matt felületéről ismerhető meg a
sóspapír. Rostjai a képes felén is láthatók (ellentétben a kötőanyagos és különösen a baritált
papírokkal) sőt tapinthatók is. Ha talbotíp negatívot másoltak rá a képen látható negatív
papírjának átmásolódó szerkezete (rostjainak árnyképe) is. Ez rontotta a képminőséget, ezért
különböző anyagokkal (viasz, olajok) átitatták a negativot, hogy áttetszőbb legyen. Volt, hogy
csak egy részletét kezelték így (pl. a fényképezett személy képe viaszolva volt, a háttér nem). A
pozitívképet - mivel ez egyszerű volt - már az eljárás megjelenésekor tudták festeni. Az első ilyet
még a nyilvánosságra kerülés előtt Talbot fotójából lányai készítették. Későbbi technikáknál is
szivesen alkalmaztak sóspapírt, ha a pozitívképet ki akarták színezni. Szokás volt a negatív
felületét élesebb másolat készitése céljából cilinderprésssl fényezni is. A negatív fedett részeinek
színe a barnásfeketétől a szürkéig változott. Viaszolt változatát sokszor tévesztik össze a
kromotipia szintén víaszolt, ámde p o z i t í v képével. A negatív felismerése , a pozitív
felismerése . A legtöbb dagerrotipista megpróbálkozott talbotipiával is (és viszont). Az eljárást
Talbot nevezte kalotípiának a görög kálosz (szép) szóból képezve, de már kortársai is
talbotipiának nevezték módszerét.
Hazai művelői között említhetjük a saját eljárást használó Kramolin Alajost, a dagerotípiával is
foglalkozó Strelisky Lipótot, Veress Ferencet, valamint Kornis Zsigmondot, Mikó Imrét. Tiedge
János, Skopáll József is ismert talbotipisták voltak.
Üveglemez, üvegnegatív, üvegkép
Üveghordozóra készített fénykép. Ilyenek pl: amphytipia, kollódiumos nedves eljárásos negatív
és direktpozitív, zselatinos szárazlemez. De készült pl . pigment- vagy guminyomat is ilyen
alapra. Az első szines felvételi anyagok pl. az Autochrome is hasonló hordozóra készültek.
Vassós eljárások
A szerves vassók fényérzékenységén alapuló pozíveljárások. Ilyenek pl.: cianotípia, Pellet-
eljárás, argentotípia, kallitípia, Van Dyke (barna) eljárás de pl. a platinotípia és a palládiumkép is
ezen az elven működik.
Vintázs
Valamely szerző negatívjáról készült olyan kópia, mely az első nyilvánosságra hozatal
időszakában készül és azt a szerző készítette, vagy valamilyen formában autorizálta (aláírás,
cégjelzéses paszpartu, cimke, pecsét, stb.) Ld. még: replika, reprint, fakszimile.
Vizitkártya
1854-ben E. Disdéri (1819-1890) kitalálta a kisméretű névjegyként használt fotográfiát mely
kemény, a képnél nagyobb méretű kartonlapra kasírozva került forgalomba. A kartonlap hátuljára
(verzó) és elejének a fotó alól. kilátszó részére cégjelzést, díszítéseket és különféle információkat
nyomtattak. Ennek mintájára a következő években más méretű és elnevezésű változatokat is
forgalmaztak. Ezek nevét, méretét, a bevezetés évét és esetleg bevezetőjének nevét tünteti fel a
mellékelt táblázat. Azonos típusú képformátumoknál különböző időszakokban nem teljesen
azonos méreteket használtak így a megadott méretek nem minden készítményre érvényesek.
Woodbury nyomat
Fotomechanikai sokszorosítóeljárás. Nem nyomat (ld. tipia). W. B. Woodbury (1834-1885)
szabadalmaztatta 1864-ben. Finom porral (talkum) borított üveglapra kromátzselatin réteget
öntenek. Száradása után (mivel a por miatt nem tapad az üveghez) leveszik az alapjáról a
zselatinfóliát és egy másik üveglapra helyezve (pigmentnyomathoz hasonlóan) negatívról
kontaktmásolatot készítenek rá. Meleg vízben kioldják a fény nemérte részeket s így egy relief
fóliát kapnak. Ezt hidraulikus préssel erős nyomással (négy tonna/négyzetinch) ólomlap
felületébe préselik. Így egy bemélyedő öntőformát kapnak, melyet kéziprésbe helyeznek. Itt
meleg, festékes zselatinnal töltik fel, majd felületére (aszerint, hogy diát vagy papírképet
akarnak) papír vagy üveglapot helyeznek. Préselés közben a felesleges zselatin kinyomódik a
képszéleken. Az elkészült képet krómtimsóval cserzik, körülvágják. Egy fém formából 600-800
másolat készülhetett, míg egy eredeti zselatinreliefről kb. 20 öntőformát préselhettek. Így egy
eredetiről kb. 12000 kópia készíthető. 1866-ban óránként 120 kópiát tudtak előállítani. 1879-ben
Woodbury Stannotipia néven fejlesztette tovább eljárását, itt ólomtömb helyett ónfólia lett a
forma anyaga. Ezt az eljárást 1875-től a múlt század végéig használták általánosan. Általában
kartonra kellett készítsék így pl. újságok céljára nem volt igazán jó. 1891-ben bevezetett
Woodburygravure nevű változata révén a zselatinrelief igen vékony is lehetett s így a vékonyabb
papír is "megtartotta". Az így készült képek pignentnyomatra hasonlítanak, azzal könnyen
összetéveszthetők. Megkülönböztetése valószínüsítő módszerekkel kísérelhető meg a rétegében
található buborékok révén illetve ha cégjelzés van rajta bizonyos cégekről tudható ugyanis, hogy
csak ezzel az eljárással dolgoztak. Az összes fotomechanikai sokszorosító és nyomtatóeljárás
közül ez a módszer adja a legjobb minőségű (élesség, árnyalatterjedelem) képet, mely tetszőleges
színű és igen tartós, valamint teljesen fotószerű (semmilyen raszter nem kell a féltónusok
visszaadásához). Alapanyagai sem túl drágák. A gyakorlati használatból más, kissé rosszabb
minőségű, de termelékenyebb eljárások szorították ki (pl. fénynyomás).
Zselatinos szárazlemez
Bár Niépce de Saint-Victor (1805-1870) már 1847-ben kitalált egy albuminos száraz lemezt, ez
kis érzékenysége és kezelésének bonyolultsága miatt nem terjed el. Lényegében a kollódiumos
szárazlemezek sorsa is ez lett. Az igazán sikeres eljárást, mely lényegében a máig használt
anyagoknak is megfelel, 1871-ben R. L. Maddox (1816-1902) tette közzé. Ez egy ezüstbromid
fényérzékenyítésű, zselatinos kötőanyagú, emulziós, üveglemezhordozójú anyag. Már rövid
idővel feltalálása után kész, felönthető emulziót árultak hozzá. 1878-tól kész lemezt is lehetett
kapni. 1884-től (J. M. Eder 1855-1944)) színérzékenyítését a zöldig növelték. Adolf Miethe
(1862-1927) 1895-ben vörös színre is érzékeny lemezt gyártott. Eleinte a kimásolópapírokra és a
nemeseljárásos pozitivanyagokra másolták e negatívokat. Az ekkor készült, a mainál jóval
keményebb gradációjú üveglemezek képét mai anyagra általában nem is lehet jó minőségben
másolni (a kimásolópapírok automaszkoló képességéhez voltak hangolva). Jellegzetes
károsodásáról, a szélektől befelé induló, szivárványos fényű, átnézetben sárgás ezüstkiválásról
ismerhető fel. Ez eltávolítható. Ha az emulziós réteget valamilyen lakkal fedték be, a lakkozott
helyeken többnyire nem látunk ezüstkiválást. Duppnegativ készitésekor - ami az eredeti kímélése
céljából egyébként is ajánlatos - a sárga fátyol megfelelő szűrőzéssel kiszűrhető vagy legalábbis
jelentősen csökkenthető. Digitalizálás és képmanipuláció is hasonló eszköz lehet.