Professional Documents
Culture Documents
Günter Grass - A Patkánynő
Günter Grass - A Patkánynő
Günter Grass
A Patkánynő
Fordította
BOR AMBRUS
Lám, hogy pihenteti csupasz farkát, hol így, hol úgy. Bizony
megnőtt az én helyeske jézuskapatkányom. Nyugtalanul futkos,
aztán újra megül, mereven, csak a bajsza rezeg, s minden
álmomba befészkelődik. Hol csak könnyedén hadrikál, mintha a
világot meg az összes csipcsupját semmivé fecsegni volna dolga,
fecsegnie patkányzsargonban, amelyben bőven pereg sustorgó
pletyka is, hol sipítva kioktat, mint egy kisiskolást, leckéztet,
patkányszapora történelmet idéz; végül véglegesen
kinyilatkoztat, mintha mind megzabálta volna Luther Bibliáját, a
nagyobb és kisebb próféták könyveit, Salamon bölcsességeit,
Jeremiás siralmait, amúgy mellékesen az apokrif iratokat, a
három ifjú énekét a tüzes kemencében, az összes zsoltárt és
pecsétről pecsétre János Jelenéseit.
Valóban nem vagytok többé! – hallom a kinyilatkoztatását.
Ahogy valaha a halott Krisztus szólt a Világpalota magasából,
úgy zeng visszhangosan a szeméthegy csúcsáról a Patkánynő
szava: Senki se beszélne többé rólatok, ha mi nem volnánk. Ami
az emberiségből megmaradt, mi számláljuk el emlékezetül.
Szemét borít tág síkokat, szemét szegélyez hosszú tengerpartot,
szemét torlódik völgyekben. Habos műanyagmassza hömpölyög,
kecsuptöltetüket felejtett tubusok nem bomlanak el. Cipők, nem
bőr-, sem vászoncipők, futnak a talpukon a futóhomokkal,
halomba gyűlnek szeméttel bélelt padmalyokban, ahol már várja
őket vitorlázó sportkesztyűje és mókás műkacsa, strandhal.
Mindez rólatok beszél szüntelen. Ti vagytok ez, meg a
történeteitek, áttetsző fóliába hegesztve, légmentes
készétel-tasakokban, műgyantába burkolva, ti, chipekben és
clipekben: a valaha volt emberiség.
Meg ami még maradt: bádogok gurulnak, csörömpölnek
betonpályáitokon. Papír, amit elmajszolhatnánk, nincs, de van,
acélgerendákra és oszlopokra tekeredve, foszló vitorlavászon.
Van megalvadt tajték. Rezgő kocsonyalepényekben mintha élet
mocorogna. Üres kannák feltorlott hordái mindenfelé.
Dobozokból szabadult filmszalagok tekergőznek: A Caine volt a
sorsuk, Zsivágó doktor, Donald kacsa, High Noon és Aranyláz…
ami az életetek volt valaha mozgó képekben, mulattatókban vagy
könnyekig meghatókban.
Jaj, az autóitok meddőhányói, amelyekben valamikor
tanyáznunk lehetett. Konténerek és más föltornyozott áru.
Ládák, szerintetek széfek és trezorok ajtaja sarkig tárva, minden
titkot kiokádtak. Mindent tudunk, mindent! És amit bugyborgó
hordókba zárva raktároztatok el, felejtettetek el, vagy
elsikkasztottatok a könyvelésből, azt mi megtaláljuk, ezerszer
ezer méregdepóniátokat: azokat a helyeket elkerítjük,
körbejelöljük figyelmeztető – és mert csak mi létezünk, minket
figyelmeztető – szagnyomokkal.
Ami igaz, az igaz: még a szemetetek is tekintélyes! Gyakran
ámul a magunkfajta, ha épületroncs-kacatot hord sugárzó
porfelhőben dombokon át a lapályra a vihar: Oda nézz, ott száll
egy üvegszálas műanyag tető! Így jut eszünkbe a megátalkodott
ember, a még magasabbra, a még meredekebben… Oda nézz,
mivé gyűrődve zuhan le a fejlettsége!
És láttam, álmomban láttam buborékos kocsonyát és szálló
filmszalagokat, láttam hengergő bádogszemetet és viharban
csapkodó fóliát, láttam hordóból kifortyogó mérget, és láttam őt,
aki lekiáltott a szeméthegy csúcsáról: nincs többé ember,
kiáltotta, és ez itt a ti hagyatéktok!
Nem, Patkánynő, nem! – ordítottam fel. Még itt vagyunk, még
tevékenyen. Előjegyzett határidőink vannak, az adóhivatalban,
mondjuk, vagy a fogorvosunknál. Helyfoglalásaink nyári
repülőutakra. Holnap szerda, holnapután meg… És utamba áll
egy púpos emberke is: ezt-azt még papírra kell vetni, mondja,
hogy tervszerűen következzék be a végünk, ha bekövetkezne.
Valakit üdvözölni kell. Egy ember úgy mutatkozik be, mint régi
ismerős, és azt állítja, hogy még mindig megvan. És újra jelen
óhajt lenni. Jó, legyen.
Matzerath urunk sokat megélt, hamarosan megélte lesz
hatvanadik születésnapját is. Szabadulása óta, még ha magától a
pertől, az intézetbe-záratástól, ezek tetejébe a vétkesség
mérlegelhetetlenségének elhanyagolásától eltekintünk is, sok
gond és vesződség nyomta Oskar púpját: az a sok föl-le, lassan
növekvő jólétben. Fiatalkorában nagy figyelem övezte, senki se
törődött viszont vele, amikor az évei gyarapodtak, amiből
megtanulta, hogy veszteségeket szerény nyereségekként
könyveljen el. A családi perpatvar kitartott – mindig Maria volt a
tárgya, de még inkább Oskar fia, Kurt –, a tűnő évek sora pedig
egyszerű adófizető polgárrá és szabad vállalkozóvá tette,
láthatólag megöregedett.
Vagyis megfeledkeztünk róla, noha gyanítottuk, hogy meg
kell még lennie: visszavonultan él valahol. Föl kellene hívni –
Halló, Oskar! –, és máris itt volna, nyomná a szöveget: végtére
nincs miért föltenni, hogy meghalt.
Hogy én nem halattam meg Matzerath urat, az biztos, ellenben
semmi érdekes sem jutott róla eszembe. Harmincadik
születésnapja óta hírét se hallottam. Elzárkózott. Vagy én zártam
volna el?
Csak minap, amikor lefelé igyekeztem a pincelépcsőn, nem
különösebb szándékkal, csak szemügyre venni a töppedő téli
almát, s amúgy az eszem netán a jézuskapatkányomon járt,
mintegy magasabb szinten találkoztunk Oskarral: ott állt, meg
nem is állt ott, úgy tett, mintha volna, és árnyéka is lett hirtelen.
Figyeljek föl rá, követelte, faggassam. És máris figyelek rá. Mitől
olyan figyelemre méltó hirtelen újra? Ismét eljött az ő ideje?
Mióta a naptárban elő van jegyezve a nagyanyja, Koljaiczek
Anna százhetedik születésnapja, kérdések, egyelőre óvatosak
illetik Matzerath urunkat. Egy meghívó levelezőlap rátalált.
Legyen ő is a vendégek között, ha kasubi módra megkezdődik az
ünneplés. Nem Bissauba invitálják, ahol repülőtérré betonozták a
szántóföldeket, hanem Maternba, a szomszéd faluba. Ugyan
van-e kedve az úthoz? Biztassa-e Mariát, Kurtchent, hogy
kísérjék el? Lehetséges, hogy a visszatérés gondolata aggasztja
Oskarunkat?
És hogy áll az egészsége? Hogyan öltözködik mostanában az
az ízink emberke? Lehet-e, szabad-e föléleszteni?
Amikor óvatosan tapogatóztam, az álombéli Patkánynőnek
nem volt kifogása Matzerath urunk feltámadása ellen. Miközben
még a rólunk tanúskodó világszemétről beszélt, mellékesen
odavetette: Nem lesz olyan szertelen, mint azelőtt volt,
szerényebben fog föllépni. Sejti azt, ami olyan vigasztalanul
biztos már…
Tehát fölhívom – Halló, Oskar! –, és máris itt van. Elővárosi
villájával és egy döher Mercedesszel. Cégestül és fióktelepestül,
bevételi többletestül és tőketartalékostul, kinnlevőségestül és
veszteségleírásostul, jól kifundált költségmegelőlegezési
terveivel együtt. Itt terem vele a maradék, nyafogós családja meg
a filmgyártása, amely, miután a cég idejekorán beszállt a
videóüzletbe, folyamatosan növeli piaci részesedését. Egy kétes
hírű, időközben megszüntetett pornósorozat után főleg az oktató
programja olyan Oskarnak, hogy tisztesnek minősítik, és ennek
dús kazettakínálata diákélelmezési jelleggel egyre több iskolást
etet meg. Itt van Oskar, médiamániástul, ami eleve a vérében
volt, meg avval a kedvével, amellyel hol előre néz, hol hátra.
Csak némi csalétket, egy-két falatot kell odavetnem, és máris a mi
Matzerath urunkká fog válni.
– Amúgy mi a véleménye az erdőpusztulásról, Oskar?
Mekkorára becsüli a medúzásodás fenyegető veszélyét a
Balti-tenger nyugati felében? Hol feltételezi, pontosan hova
helyezi Vinetát, az elsüllyedt várost? Hamelnban járt-e már?
Szintén úgy véli, hogy hamarosan befellegzik nekünk?
Se az erdőpusztulás, se a medúzák túltengése nem villanyozza
fel, attól a kérdésemtől viszont, hogy mi a véleménye a
Malskat-perről – Emlékszik talán, Oskar: az ötvenes években volt
az –, ficánkolni kezd, és bízom benne, hogy hamarosan dőlni fog
belőle a szó.
Azoknak az éveknek a tárgyait gyűjti. Nemcsak az akkoriban
modern amorf asztalkákat. Fehér lemezjátszója, amelynek
tányérjára óvatosan fölteszi a „Great Pretender” című slágert, a
formaszépségre ügyelő Braun cég terméke, és abban az időben,
amikor Malskat pöre folyt. Hófehérke koporsója volt a neve:
színe és plexiüveg fedele megengedte ezt a hasonlatot.
Mivel az elővárosi villájában időzöm, Oskar megmutatja az
alagsori helyiségeket, amelyek egyet kivéve – s az kíváncsivá
tesz, mert zárva van és marad – dugig vannak az újrakezdés
éveinek tárgyaival. Egy nagyobb helyiség zártkörű filmvetítő.
Kerek bádogdobozokon címeket pillantok meg – „Sissi”, „A
silberwaldi erdész”, „A bűnös asszony” –, s az a gyanúm, hogy
Matzerath urunk még mindig a csalóka képek évtizedének a
rabja, hiába látszik videótermékei szerint olyan embernek, aki a
jövőben bízik.
– Igaz – mondja –, hiszen az ötvenes éveknek máig sincs
végük. Még mindig az akkor kifundált csalafintaságból élünk.
Szolid csalás volt az! Ami utána jött, az bő nyereséget biztosító
időtöltés.
Büszkén mutatja meg a Messerschmitt minijárgányát, amely
dobogón áll, egy kisebb alagsori helyiség közepén. Szinte új, két
személy foglalhatna benne máris helyet a burája alatt, egymás
mögött. A vajszín tapétás falakon körbe csoportokba rendezett
fényképek, keretben: Matzerath urunk látható rajtuk mint
pótutas a járgányban. Pótülése nyilván meg van emelve, mert a
kormánynál ülő mogorva tekintetű férfiú ugyanakkorának
látszik, mint ő. Az egyik képen mindketten állnak, a járgány előtt,
s ezen világosan látható a termetkülönbség.
– De hiszen ez…! – kiáltok fel. – Világos! A sofőrsapkájában is
ráismerek…
Matzerath urunk törpéset mosolyog. Vagy inkább befelé
nevet, hiszen rázkódik a púpja. – Pontosan ő! – rikkantja. –
Bruno. Néhai ápolóm, de nehéz időkben barátom is. Hűséges
lélek. Amikor elbocsátottak, megkértem, hogy a gyógyintézeten
kívül is legyen segítségemre, és visszanyert szabad mozgásomat
használjuk együtt ki, mire ő azonnal megszerezte a jogosítványt.
Kiválóan vezet, ámbár önfejűen is. De minek is mondom ezt,
hiszen ismeri.
Azzal Matzerath urunk elmondja, hogyan volt az, amikor
ötvenötben „legelejéről kezdtek mindent” Bruno
Münsterberggel. A Messerschmitt minikocsit hamarosan egy
Borgward követte, de utóbb mégis kellett egy 190 SL Mercedes,
amellyel máig is járnak, noha most már ritka jószág. Ha elutazna
Lengyelországba, mondja, amit egyért-másért még meg kell
fontolni, ismét a német minőségi munkának erre az
elpusztíthatatlan példájára bízná magát. Egyébként, mondja, a
Minimesserschmitt idején fejeződött be az a bizonyos per,
amelyet a festő nevéről Malskat-pernek hívtak.
De még mialatt az ítéletet csepüli, saját magával rokon
léleknek minősítve Malskatot, még „a nagy Malskatnak” is
titulálva a festőt, múzeumostul szertefoszlik Matzerath urunk…
Mert emberkórban
senyved az erdő,
menekülnek a mesék,
nem tudja az orsó,
ki ujjúba bökjön,
a kislány két apja-lecsapta
keze se, hol egy ta, átölelni,
s elmarad a harmadik kérés.
E percben jelentik,
közölték végül, és tüstént
közölték a dementit.
De mikor
vagy szintén
Isten is, örök ürügyekkel –
Ha mérleget készítenék,
úgy hívnám ezt: érdemes nyugdíj.
S felszöktem, és át a kerítésen:
hátha nyugtom lesz tőle.
Vagy háziasítsam?
Tanítsam tányért, üveget törni?
Bár éppen meg is kövülhet,
s lehet majd lelet:
végre szabadon állna,
belátáson túl,
tanúkő, dühömé, melynek
kitörni tilos volt.
Nem igaz ez, Patkánynő! Még itt ülsz a fényes fehér ketrecedben,
fűrészporaimon, amelyet holnap megújítok, hogy ezentúl is jól
menjen sorod, patkány, szépen fejlődő jézuskapatkányom, és
még én is itt ülök melletted a céduláimmal. Sürgős terveinkkel
tele a naptár. A hajónak pontosan meg kell érkeznie Visby
kikötőjébe. El van döntve a punkok dolga: Hamelnba utaznak.
Matzerath urunknak, amint elindul megfelelő vízumával
Lengyelországba, jó utat fogunk kívánni, csak megkérjük, hogy
sorolja föl, mi ajándékot kapjon még a nagyanyja, mi rakandó be
a Mercedese csomagtartójába.
Úgy látjuk ugyan, hogy búcsúzik az
aranypénzgyűjteményétől, amelyet egy banktrezorba költöztet
át, mielőtt útnak indulna – látjuk, ahogy tenyerén méricskél
Mansfeld-kétdukátost, egy fél Lajos-aranyat, egy aranyrubelt II.
Miklós cár idejéből, egy fél marék szász és nassaui tallért,
megható látnunk, hogy milyen nehéz neki aranytól búcsúznia,
hiszen jó néhány darabot bársonyra helyez el egy ládika
fiókjaiba, így Bajor Miksa aranypénzét, Danzigi Zsigmond Ágost
kincset érő dukátját az 1555-ös esztendőből, néhány trák
dekadrachmát meg azt a vadonatúj, huszonnégy karátos aranyat,
amelyen a bűbájosan bumfordi pandamackó látható – mégis úgy
tetszik, mintha nem végérvényesen búcsúzna az aranyaitól, és
tudná, már most, hogy majd ha hazatér, kincsei többet fognak
érni, holott naponta csökken az arany ára.
És amikor most érmegyűjtő útjai egyéb nyeredékeit rakosgatja
egy olyan ládikába, amit magával visz Lengyelbe, egy
Krügerrandot, amely egy uncia, rajzolatán afrikai antilop látható,
több, különböző súlyú svájci Vrenelit, egy hohenlohei halotti
aranyat, amely csillog, mintha most verték volna, és még két
emlékpénzt is elrak, amit a Szovjetunióban vertek, s az egyiken
Ulanova táncosnő, a másikon Saljapin operaénekes látható,
fölbukkan bennünk a kérdés, hogy mit jelentsen egyfelől ez a
búcsúzkodás, másfelől ez a kiválogatás. Nem tud megválni az
aranyaitól? Vagy talán a lengyeleket akarja arannyal boldoggá
tenni? Most még mexikói aranyakat rak a többihez, aztán
legvégül egy világurát, egy amerikai aranydollárt.
Bármi legyen is Matzerath urunk terve, esze a jövőn jár,
határidőről határidőre lendül, ahogy nekem is határidőzve
vannak a napjaim, még a kifogásaim is, vagy ahogy a maga útján
halad a hajó, vagy ahogy Malskat festő annak idején épp csak
végzett a schleswigi dóm kipingálásával a maga ihlete szerint,
máris további megrendelések várták gótikus szolgálatát:
harminckilenc tavaszától jócskán szeptemberig a lübecki
Szentlélek-ispotályt segítette ahhoz, hogy tekintélye legyen. Ezt
máig nem óhajtja tudomásul venni a marcipánjáról és peréről
híres hanzaváros. Valódi gótika! – kiáltozzák máig a
műtörténész-szakértők. Valódi Malskat! – mondja a
kezevonásaiban biztos, azóta megkeseredett festő, aki a
Deepenmoor sekélyvizének egyik szigetére vonult vissza, ahova
csak az jut el, aki csónakért kiált a partról.
Ha kérdik, azt mondja: A Szentlélek-ispotályba is
megtévesztésig hű képeket festettem, amíg be nem hívtak
katonának. Mert egy-két hónappal előbb, mint Malskatot
behívták, Lengyelország határain végestelen-végig
megkezdődött a második világháború.
Búcsúznia kellett a festőnek a rőtbarna kontúrfestéktől, a
drótkefétől meg a porzópamacstól, derűs magányától
északnémet szakrális terekben, állványzat tetején, a huzattól és az
örökös nyári náthától, de a katona Malskat töretlenül bízott
abban, hogy a háború után majd csak megnyílik előtte itt is, ott is
egy templom, hogy szentélyeket, pilléreket és ablakfülkéket –
mindig magasban, odafönn és bármely kortól távol, egyhez sem
hasonlíthatóan – kincsessé tegyen a maga apróka gótikus
kezével.
Hát mi? Mi sem bízunk kevésbé. Még megvagyunk, a
jézuskapatkányom meg én, magunk rendjében, amelynek
szüneteit áthidalja a Harmadik műsor: Halló, még létezünk!
Részletesen kommentálva még. Halljuk, mi folyik, mire kerül sor,
mi napoltatik el. Még a vízállásjelentés is kinyilatkoztatás. Nem
mondunk le magunkról, és az erdőről sem. Mi jövőt áhítunk
eszelősen, ámbár jómagam, bevallom, mélyebb szinteken
veszteségekre vagyok hangolva, mert amikor azt álmodtam,
hogy búcsúznom kell minden dologtól, azt is álmodtam, hogy
búcsúznom kell minden lénytől, amelyben vagyon élő lélek…
Dehogy igaz, hogy Kasubia az Isten háta mögött van, hogy nagy
események elkerülte provincia, amolyan buckás-bumfordi világ
valahol az üveghegyen is túl, amolyan magával elégedett világ:
Koljaiczek Anna kasub sarjai világszerte szétindáztak. A
Woyke-ágból, amelyik Zukowóból származott – ahol a kolostor
volt, amelyik aztán állami uradalom lett –, némely rokon
Ausztráliába vetődött, amikor épp megint vége lett egy
háborúnak: két Woyke fivér szállt hajóra, hátrahagyva
házasságon kívüli édesanyját, Stinét, magával vive Kokoszkiból
és Firogából hozott menyasszonyát.
Hol az egyik, hol a másik háború után a Stomma-ágból többen,
meg egy Kuczorra Amerikába vándoroltak ki, ahol Csikágóban
és Buffalóban még éltek utódai annak a Josef Koljaiczeknek, aki,
mint tudjuk, Annája tutajai alatt úszott el a homályos távolba a
század elején: azóta sokan vannak szorgalmas kis- és
nagykereskedők, a nevük Colchic.
Az egyik Bronski, Anna apai ágából, amely matarniai eredetű,
még a császári időben Japánig eljutott, megtanult pálcikákkal
enni. Az egyik unokája Hongkongban lett családos és vagyonos
ember.
Negyvenöt után Anna unokáján, Oskaron kívül, aki a
Rajna-vidéken telepedett meg, Anna időközben elhalt Amanda,
Hulda és Lisbeth nővéreinek több unokája lelt otthonra
Svábországban és a Ruhr-vidéken, mert akkoriban úgy szokták
volt mondani, nemcsak kasubi konyhaasztaloknál, hogy keleten
szebb ugyan a világ, de nyugaton jobb.
Anna anyai ágáról, a Kurbiellák közül, akik azonban a
Kartuzyban, Matarniában és Wejherowóban megtekinthető
egyházi anyakönyvek szerint többszörösen házasodtak össze
életfogytiglan Woykékkal, Stommákkal, Kuczorrákkal és
idegenből jött Lemkékkel meg Stobbékkal, egy Kurbiella
elszegődött kereskedelmi hajóra, de az ötvenes évek derekán
odafönn maradt Svédben. Ott aztán úgy határozott, hogy
Afrikába vándorol: pálmafás tengerpartokat és különös
gyümölcsöket ábrázoló képeslapjait Mombasából küldözgeti,
ahol a hotelszakmában dolgozik.
A kivándorolt kasubok nyomatékkal vallják magukat az USA
állampolgárának, a Brit Nemzetközösséghez tartozónak,
többszörös nyomatékkal nyugatnémetnek, ám mégis kasub a
szaguk, író és répaszörp szaga érzik rajtuk, és még Matzerath
urunk is hiába fitogtatja világfi mivoltát és világlátottságát,
kölnivízillatán meghitt kecskeólszag tör át.
Amikor Koljaiczek Anna meghívó levelezőlapok útján
meghirdette százhetedik születésnapját, öt világrészben hallották
meg a szót, egyébként Montevideóban is, ahol a víz alatt elillant
Josef Koljaiczek egyik dédunokája, valamennyi Colchichoz
hasonlóan, épület- és nemes fával kereskedik. Mondják, hogy
némelyik Colchic a brazil őserdők tarvágásában is
tevékenykedik, illetőleg ládagyára van Izlandon.
Tehát nemcsak Matzerath urunk közeleg Poznan és Bydgoszcz
felől, amely utóbbi korábbi neve Bromberg volt: egy Woyke, akit
most furcsamód Vikingnek hívnak, és aki vasutas, Ausztráliából
jön a nejével, hajón, és a sok Colchic közül egyetlen Mister
Colchic jön a Michigan-tótól repülőn, hitvesével, aki Stomma
lány.
Hongkongból Majna-Frankfurt érintésével Varsóba repül a
Bruns, azelőtt Bronski házaspár, amely játékot exportál potom
áron a brit koronagyarmatról, és most éppen aggodalmas és
izgatott, hogy vajon kiismeri-e majd magát Mrs. Bruns – aki
láthatólag kínai származású – a kasubok között.
A montevideói ébenfa- és mahagónikereskedőnek sajnos le
kellett mondania az utat, a volt matróz viszont, aki Svédországon
át Afrikába keveredett, jön, és őt szállodai menedzser létére is
még mindig Kurbiellának hívják.
Noha Anna megboldogult nővéreinek, Amandának,
Huldának és Lisbethnek az unokái élnek legközelebb
Kasubiához, igenlő válasz csak Stomma úrtól és nejétől, aki Pipka
lány, érkezett, két kamasz gyerekük érkezését is jelezve.
Stommáék vonaton fognak jönni, Gelsenkirchenből, ahol
kerékpárüzletük és -javítóműhelyük van, de van egy fióküzletük
Wanne-Eickelban is, külön fizetett üzletvezetővel.
Matzerath úr hiába biztatta volt feltételezhető fiát, Kurtot és a
fiú anyját. Mariát, aki, mint tudjuk, Truszczinszki lány, nem
kísérték el Mercedesén az útjára, mert Maria nélkülözhetetlennek
nyilvánította magát otthon. Ő, miután férje nem sokkal a háború
vége előtt meghalt, amit Oskar mai megítélése szerint el lehetett
volna kerülni, özvegy maradt, és szorgalmas üzletasszony.
– Szó sincs róla! – jelentette ki még állítólag. – Semmi kedvem
oda visszamenni! – Ebből aztán vita támadt, amelynek során
kételyek merültek fel apaságügyekben, de ezt a kellemetlen
tárgyat itt nem taglaljuk, mert nagyon messzire elvinne. Végül
annyiban maradtak, hogy Maria Matzerath nem utazik, mert
nem hagyhatja csak úgy ebek harmincadjára a bolthálózatát.
Oskar már útra kelőben volt, amikor csak úgy mellékesen
megkérdeztem: – Mondja csak, kit ismer személyesen a
világszerte szétszóródott és megtelepedett kasubok közül? –
Amire azt válaszolta: – Eddig, utazgatásaim során valahogy
idegenkedtem attól, hogy a múltam nyomába eredjek.
Meglehetős levelezés volt ugyan köztünk, de szemtől szembe
csak fotókon, főleg a szorgalmasan fotózó Colchicok fotóin
láttam őket. Most abban bízom, hogy ha Jan nagybátyámat nem
is, pedig milyen fájdalmasan ragaszkodott hozzá szegény
anyukám, legalább a fiát viszontláthatom: Stephan csak két
hónappal idősebb nálam.
Némi hallgatás közben gyűrűit tekergette az ujjain, aztán így
folytatta: – Hát igen: jelentős mondanivalónk nem lesz
egymásnak. Tudja, milyen az efféle családi felhajtás. Nagy
nyüzsgés, csekély közelség. Engem az egészben a Nagyanyám
érdekel. Ő az egyetlen, aki megmaradt olyannak, mint volt.
Hozzá, csakis hozzá igyekszem. Igaz ugyan, hogy Koljaiczek
Anna már nem a bissaui alvégen lakik, hanem inkább Matern
felé, aminek most Matarnia a neve. Amikor az új repülőteret
építették, kényszerült arrébb. Szóval, az a föld, ahol a nagyanyám
lánykorától fogva vetette és kapálta a krumplit, ugyanúgy le van
most már betonozva, mint egy sor más legenda.
Mialatt Oskar a horpadt Mercedesén utazik, és Posenban
megszállva nem tudott aludni, most pedig Bromberghez
közeledik, kérdések merülnek föl, nem annyira hozzá intézett,
inkább szónoki kérdések: Minek ide Oskar? Nem maradhatott
volna meg harmincévesnek és az ideggyógyintézetben? Ha pedig
megöregedett és újabban belebolondult a médiákba, akkor miért
csak a százhetedik születésnapra megy el? Miért nem kerekedett
föl évekkel előbb, amikor igencsak kínálkozott rá ok, kerek
számot lehetett volna ünnepelni? És miért tiltakozott Koljaiczek
Anna minden születésnapja előtt, hogy nem kell felhajtás, vagy
ahogy ő mondta: minek az a sok teketória – amíg végül mégis
világgá küldöztette a meghívó levelezőlapokat?
Mert ha a ház előtt ült a kispadon, mellette ült és háborgatta a
nyugtalanság. Mert amit állhatatosan mondogatott már évek óta
– Mán csak mihamarabb vége legyen –, azt már nemcsak a maga
vénséges vénségére értette, azt már körbe a világra: – Mán csak
mindennek vége lenne mihamarabb.
Hát ezért kapta mind, aki akár közel, akár távol, őhozzá közel
állt, a levelezőlapot, amit a matarniai papnak kellett megírnia,
mert, mondta Koljaiczek Anna a plébánosnak: – Ünneplek én,
honne, hanem írnya valaki másnak muszáj.
Ilyen levelezőlap hívta meg Matzerath urunkat is, aki meg
szokott volt ugyan emlékezni nagyanyja születésnapjáról, évről
évre pontosan, de mióta a legutóbbi háborúnak vége lett, és ő
betegen zötykölődött egy marhavagonban nyugat felé, egyszer se
járt otthon. Most északkeletnek tart, és aggodalmasan mered a
sofőrje tarkójára, mintha tán abba kapaszkodhatna: mert
Koljaiczek Annával együtt ő is meglehetős sötétnek látja a jövőt.
Valami téves.
Nem tudom mi, talán az irány.
Valamit, de mit, mikor, hol,
eltévesztettünk,
bár a forgalom zavartalan,
hacsak az irány – mert az
téves az útszéli táblák szerint.
Szép-szép szavaink.
Nem szólhatsz többé enyhületről.
Bújáról beszélni halkan senki se fog.
Sehol egy hang, amely még üdvöt ígérne.
Jaj, mennyi gond szótlan.
Oda a vers is, mely szerint az Uz-beli Jób
mezítelen jött az ő anyja méhéből.
Ikerházban ikertakarítnak.
Kényes esetben némi szemérem
utcaneveket csereberéket.
Kínos emlékmű lebontható.
Vétkek bádogdobozolva
hagyatékba helyezhetők.
Csak ami van, legyen, ne ami volt.
Záróra!
Hány számla maradt fizetetlen,
hány bűnügy földerítetlen.
Esküvők voltak kitűzve, válások
határidőzve, vagyonmegosztások is.
A fél nyári szabadság odalett.
A borjúsült után, de még a puding előtt,
mert vasárnap történt: egy mondat,
egy bizony, egy morgás, egy sóhaj,
utána kettőspont, utána semmi.
Szóval, az jutott eszembe…
Boszorkák, lidércek.
Nem kell ide ördög szőre,
bagzató beléndek,
üszög, anyarozs, kotyvalék, álomital,
tetszhaltató, felélesztő ráolvasás:
mind nem kell.
Kitanultunk mi mindent:
tökbe oltunk fokhagymát, macska
egeret, ürgét fial.
Emide két gén, amoda négy: manipulálunk.
Természet? Mi az? Túlteszünk mi
az Istenen is.
És aztán, és aztán?
Aztán jött a pénzreform.
És aztán, aztán mi jött?
Ami addig nem volt, az meglett, rendre,
csodásan,
többnyire részletre.
És mi lett, amikor minden meglett?
Gyerekeink lettek, meg ami gyereknek kell.
És a gyerekek? Mit csináltak a gyerekek?
Butákat kérdeztek: hogy mi volt azelőtt
meg akkor meg azután.
És? Elmondtatok mindent?
Elmondtuk, milyen volt
a tengerparti nyaralás harminckilencben.
Mi mást még?
Hogy rossz idők jöttek.
És aztán, és aztán?
Aztán jött a pénzreform.
A tizedik fejezet,
amelyben egy ünnepség közben zápor
kerekedik, Matzerath urunk helytáll, a Patkánynő a sodródó
hajóroncs titkait sutyorogja, a királyfi elillan, Hamelnból új hírek
jönnek, a nyüzsgő patkánysereg csupa várakozás,
Travemündéből se levél, se lap, de az új korszak kezdetén
harangok szólnak.
Hozzá ne nyúlj.
Jaj, ha ráhajol bárki,
jaj, ha árnyékot vet rá.
Embert álmodtam,
mondta álmomban a Patkány,
s biztattam, s végül elhitte,
hogy ő álmodik engem, s azt mondta:
álmodom őt, s azt hiszi, ő álmodik engem.
Így lessük egymást tükrökben,
és vallatjuk, faggatjuk.
A nő ollóval vagdosta a
billentyűsorról a burjánt,
és tépte a gizgazt
lenn a pedálról.
JURIJ TRIFONOV
ELTŰNÉS
NORMAN MAILER
A HÓHÉR DALA (I—II.)
MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Jovánovics Miklós
Pécsi Szikra Nyomda, 87-2520, Pécs, 1988
Felelős szerkesztő Fekete Éva • Műszaki vezető
Sebestyén Lajos • A védőborító sorozattervét
Dános Judit készítette • Tipográfus Romhányi
Katalin • Kiadványszám 8362 • Megjelent 27,9
(A/5) ív terjedelemben, Liberta betűtípusból
szedve
MA 5477
ISBN 963 14 1299 7
ISSN 0324-7929
Günter Grass 1927-ben
született Danzigban (Gdańsk).
1944-től katona, 1946-ban
szabadult amerikai fogságból.
Ezután képzőművészeti
tanulmányokat folytatott,
szobrásznak készült. Irodalmi
pályafutása 1955-ben indult,
amikor részt vett a Gruppe 47
évi ülésén, majd két
verseskötetet publikált.
1956–60 között Párizsban, azóta Nyugat-Berlinben él. 1959-ben
lett világszerte ismert A bádogdob című regényével.
Főbb művei:
Macska és egér. Kisregény. Fordította: Sárközy Elga, 1968,
Európa Kiadó.
Vallató. Válogatott versek. Fordította: Boldog Balázs, Eörsi
István stb. 1969, Európa Kiadó.
A bádogdob. Fordította: Szíjgyártó László, 1973, Magvető Kiadó.
Vesztfál csevely. Fordította: Márton László, 1987, Helikon
Kiadó.
A Hal. Fordította: Bor Ambrus, 1988, Európa Kiadó.