VILÁGKÖNYVTÁR

Günter Grass

A Patkánynő

MAGVETŐ KIADÓ, BUDAPEST

 Günter Grass
DIE RÄTTIN

Fordította
BOR AMBRUS

© 1986 by Hermann Luchterhand Verlag GmbH & Co KG,

Darmstadt und Neuwied
© Hungarian translation Bor Ambrus, 1988
Uténak
Az első fejezet,
amelyben egy kívánság teljesül, Noé bárkájában
patkánynak helye nincs, emberből csak szemét marad, egy hajó a
nevét gyakran váltogatja, a szauruszok kihalnak, egy régi
ismerős színre lép, egy levelezőlap lengyel útra hív, az erektusz
faj járása gyakoroltatik, és kötőtűk tömören csattognak.

Karácsonyra magamnak egy patkányt kértem, mert hátha az

majd szavakat sugall egy vershez, amely az emberi nem
neveltetéséről szóljon. Tulajdonképpen a tengerről, az én balti
pocsolyámról írtam volna, de az állat győzött. Kérésem teljesült.
A karácsonyfa alatt a meglepetés, nekem: a patkány.
Nem amúgy szélről, nem, mert fenyőág-sátor alatt, mélyre
csüngő karácsonyfadíszekhez igazítva állt, a jászol és az ismert
figuraegyüttes helyén, egy inkább hosszúkás, mint széles
drótketrec, a rácsozata fehér zománccal festett, a belsejében pedig
berendezésnek egy faházikó, egy cumisüveg meg egy etetőtál. Az
ajándék mondhatni természetesen foglalta el a maga helyét,
mintegy fenntartást kizárva, mintha rendjén volna ez a
meglepetés: patkány a karácsonyfa alatt.
A papírzörgés csak mérsékelten érdekelte. Futkosott, zörgette
a göndör gyaluforgács-almot. Amikor felszökkent a házára, s
lekuporodott, egy aranyló üveggolyó tükrében látszott a rezgő
bajsza. Kezdettől fogva bámultam, hogy hosszú farka milyen
csupasz, és hogy ujja öt van, mint az embernek.
Tiszta jószág. Csak itt-ott valamicske patkányganyé, akkorka,
mint a kisujjam körme. A régi szokás szerint előállított
szenteste-illat, olvadt viasz, fenyőgally, némi elfogódottság és
mézeskalács szagának elegye elnyomta a növendékpatkány
testszagát. Ajándékomat egy kígyótenyésztőtől vették meg,
akinek Giessenben van telepe, és aki patkányt is szaporít,
kígyóeleségnek.
Egyéb meglepetés is akadt, hogyne: hasznos holmi,
haszontalan, balról-jobbról odarendezve. Mert hát ajándékozni
egyre bajosabb. Hol fér el még bármi? És az a nyomorúság, hogy
már senki se tudja, mit kérjen. Minden vágya teljesült. Ami
hiányzik, az a hiány, mondjuk, úgy, mintha azt szeretnénk kérni.
És irgalmatlanul folytatjuk az ajándékozást. Nincs már, aki
tudná, mikor, kitől szakadt szeretetből micsoda a nyakába.
Telítettség és rászorultság állapotában kértem magamnak egy
patkányt, amikor karácsonyi kívánságaim felől faggattak.
Csúfoltak persze. Nem maradtak el a kérdések: A te
korodban? Kell ez? Csak mert épp divat a patkány? Miért nem
kérsz varjút? Vagy mint tavaly: szájjal fúvott poharakat? – No, jó:
ha az kell, hát az kell.
Nőstény legyen, mondtam. De nehogy fehér legyen, a szeme
meg piros; olyan laboratóriumi patkányt, amilyeneket a
Schiering meg a Bayer-Leverkusen használ, nem kérek.
De vajon van-e raktáron és kapható-e szürkésbarna vándor-,
köznyelvi nevén csatornapatkány?
Állatkereskedő általában csak olyan rágcsálót tart, amelynek
nincs rossz híre, amelyről nem szól közmondás, olvasni se lehet
róla rosszat.
Állítólag csak advent negyedik hetében jött meg a hír
Giessenből. Egy szokványos állatokkal kereskedő asszonynak a
fia, aki amúgy is Itzehoen át volt útban észak felé, a
menyasszonyához, szívességből meghozta a kívánt példányt; a
ketrec amúgy jól megfelelt volna aranyhörcsögnek is.
Én közben jóformán megfeledkeztem a kívánságomról, s
amikor szenteste ott volt a ketrecében a nősténypatkány, nagyot
néztem. Bután szólongatni kezdtem. Aztán fölrakódtak az
ajándék hanglemezek. Nevettünk egy borotvaecsetet. Könyv
bőven volt, egy közte Usedom szigetéről. A gyerekek örültek.
Diót törni, tarka csomagolópapírt összehajtogatni. Bíborpiros és
méregzöld szalag, amelynek a két vége mindig göndör legyen,
mind fölhasználható máskor is – csak semmit el ne dobj! –:
föltekerni, szépen elrakni.
Bélelt papucs. Meg ez még, meg az. Meg amit én göngyöltem
selyempapírba, és én szántam az én angyalomnak, akitől a
patkányt kaptam: kézzel színezett térképen a pomerániai part
előtt Vineta, az elsüllyedt város. Itt-ott penészfoltos, az egyik
széle szakadt, de azért szép rézmetszet.
Csonkig égő gyertyák, a család tömör kupacban, nehezen
elviselhető jó hangulat, ünnepi vacsora. Másnap már volt
vendég, aki azt mondta a patkányra, hogy édes.

A jézuskapatkányom. Mi másnak nevezzem. Rózsás, finoman

ízelt lábujjai közé fogja a dióbelet, a mandulát vagy a különleges,
sajtolt tápot. Eleinte féltem az ujjaim hegyét, aztán kényeztetni
kezdem az állatot: mazsolával, sajtdarabkákkal, főtt tojás
sárgájával.
Mellettem ül, ülünk. Bajuszával érzékel. Elszórakozik a
félelmeimmel, ismeri őket. Ezért én másról beszélek. A
terveimből egyelőre még kimaradnak a patkányok, mintha
nélkülük is történhetne majd valami, mintha távol maradhatna a
Patkánynő, habár már bátortalanul meg-meghullámzik a tenger,
az erdő belehal az emberbe, vagy éppenséggel az is megeshet,
hogy útra kel valamerre egy apróka ember, egy púpos.
Újabban benyomul az álmaimba: amit csak belém csempész az
álom, kisiskoláskori lomot, test hitványságát, amibe csak
belesodródom éberen-ébren, amerre csak elvisz ábránd és álom,
mind az ő becserkészett tenyészterülete. Nincs az a gomolygó
homály, amelyből csupasz farkával elő ne bukkanna.
Szagnyomait elhelyezte mindenüvé. Összehordhatok bármit –
szekrény aljából hazugságot, kétfelé sandítót –, átrágja magát
rajta. Rág, rág, szakadatlan, és mindent ő tud jobban. Már nem én
beszélek, már ő mondja nekem a magáét.
Elég! – mondja. Voltatok csak ti, egyszer. A múlté vagytok,
rögeszme emléke. Nem karóztok ti többé semerre utat. Minden
távlat szertefoszlott. Fuccs tinektek. Mégpedig végleg. Ideje is
volt!
A jövőben már csak patkányok. Eleinte kevesen, hiszen
majdnem minden élet megszűnt a Földön, de a Patkánynő,
miközben mesélve tudósít végkimenetelünkről, evvel fial is.
Olykor szánakozva sipít, mintha friss almot biztatna, hogy
bánkódjék vesztünkön, olykor patkányzsargonra vált és
pocsékol, mintha hathatna még magunkfajtára a gyűlölet: Fuccs,
végetek, fuccs!
Én azonban ellenkezem: Nem, Patkány, nem! Sokan vagyunk
még. Tetteinkről számolnak be pontos hírek. Sikerrel biztató
terveket fundálunk ki. Legalábbis valameddig még itt leszünk.
Még az a púpos emberke, aki már megint beleszólna a dolgokba,
az is azt mondta minap, amikor épp a pincébe igyekeztem,
megnézni, mennyi a téli almánk: Meglehet, hogy befellegzett az
embernek, de hogy mikor legyen záróra, azt végtére mi mondjuk
meg.
Patkánytörténetek! Hogy hányat tud a Patkánynő! Szerinte
nemcsak ott vannak patkányok, ahol enyhe az éghajlat, élnek
azok eszkimó iglukban is. És száműzöttekkel tartva Szibériát is
sikerült benépesíteniük. Sarkkutatók társaságában hajóról szállva
fölfedezték az Arktiszt meg az Antarktiszt. A legzordabb
pusztaság se volt nekik zord. Sivatagokat jártak be, karavánok
nyomában a Góbit. Jámbor zarándokokat kísértek Jeruzsálembe,
Mekkába. Együtt vándoroltak az emberiség vándorló népeivel,
ott nyüzsögtek a seregekben. A Fekete-tengerig vonultak a
gótokkal, India felé Nagy Sándorral, Hannibállal átkeltek az
Alpokon, a vandálokra akaszkodva Rómáig értek. Moszkváig
meneteltek Napóleon seregével, s onnan vissza; Mózeshoz és a
zsidó néphez szegődve is futottak, száraz lábbal át a
Vörös-tengeren patkányok, megízlelni Sin sivatagában a
mennyei mannát: hulladék, morzsa eleitől fogva volt elég.
Ennyi mindenről tud az én Patkánynőm. Úgy rikoltozik, hogy
visszhangzik a szava: Kezdetben volt a tilalom! Mert amikor az
emberek Istene lemennydörgött – Imé én hozok e földre
özönvizet, hogy elveszítsek minden testet, melyben vagyon élő
lélek –, ki volt mondva, hogy mi nem szállhatunk hajóra. Nekünk
tilos volt a belépés, amikor állatkertet létesített a bárkájában Noé,
pedig az örökké büntető istene, aki előtt ő irgalmat lelt, világosan
megmondta volt fentről: Minden tiszta állatból hetet-hetet vígy
be, hímet és nőstényt; de a mely állatok tisztátalanok, azokból
kettőt-kettőt, hímet és nőstényt. Mert esőt bocsátok e földre
negyven napig és negyven éjig, és eltörlök minden állatot, melyet
teremtettem, a földnek színéről. Bánom, hogy azokat
teremtettem.
Cselekedék pedig Noé mind a szerint, a mint az Úr nékie
megparancsolta vala; a tiszta barmok közül, és a tisztátalan
barmok közül, a madarak közül, és minden földön csúszómászó
állat közül kettő-kettő méne be a bárkába, csak épp közülünk
nem akart a kasznijába kettőt, bakpatkányt és nőpatkányt
befogadni Noé. Tisztát vagy tisztátalant: mi sem ez nem voltunk
neki, sem az. Ilyen korán eluralkodott volt már a hamis ítélet.
Eleitől fogva a gyűlölet meg az a kívánság, hogy vesszen, ami
undorít és hányingert kelt. Mióta csak létezik az ember, utálkozik
a magunkfajtától, s ezért Noé sem fogadta meg a szigorú istene
parancsát. Megtagadott minket, kihúzott a listájáról, pedig azon
mind rajta állt, amiben vagyon élő lélek. Konyhai csótányt és
keresztespókot, fetrengő férget, még tetűt is, varacskos varangyot
is, kék-zöld dongólegyet is fölvett kettőt-kettőt a bárkájába, de
minket nem. Vesszünk el, gondolta, mint a megromlott
emberiség megmaradt sokasága, amelyről azt mondta végül a
Mindenható, az a szakadatlanul büntető, bosszúálló, saját
kontármunkáját megátkozó Isten: Sok az embereknek
gonoszságok a földön, és az ő szíveknek minden indulatja és
gondolatja szüntelen csak gonosz.
Annakutána esőt bocsátott a földre, negyven napig és éjig,
hogy minden béboríttaték vízzel, és a víz csak a bárkát meg ami
benne volt, hordta a színén. Amikor pedig távozának a vizek, és
megtetszének az első hegyeknek teteji, a holló után, amelyet
kibocsátott Noé, visszatért a galamb, az írás szerint úgy jöve meg
estvére, hogy íme egy leszakasztott olajfalevél vala szájában.
Hanem az a galamb nemcsak zöld levéllel, hanem elképesztő
hírrel is tért meg Noéhoz: ahol nem csúszik-mászik és nem
röpköd többé semmi, ott patkánypiszkot látott, friss
patkánypiszkot.
Elnevette magát ezen a kontárságába csömörlött Isten, mert,
lám, a mi szívósságunk megcsúfolta Noé engedetlenségét. S
leszólt a magasból, mint mindig: Mostantól fogva bakpatkány és
nősténypatkány kísérője légyen az embernek a földön, és ami
csapást az emberre bocsátok, patkány vigye rá…
Még egyebet is megígért, ami nincsen megírva, ránk bízta a
döghalált, és a maga hatalmassága útján-módján még más
teljhatalmakat ügyeskedett össze magának. Hogy személyesen ő
emelt volna ki az özönvízből minket. Hogy az ő istentenyerén
jutott biztonságba tisztátalan fajtából egy bak meg egy nőstény.
Hogy isteni tenyéren látott Noé kibocsátott galambja friss
patkányganét. Hogy az ő isteni mancsának köszönjük az életünk
megsokasodását, mert Isten tenyerén kölykeztünk meg,
vetettünk kilenc kölyket, és az az alom, miközben száz ötven
napokig erőt vevének a vizek a földön, kisded patkánysereggé
szaporodott, mert igen tágas a tenyere a Mindenhatónak.
Ezt hallva konokul hallgatott Noé, s ahogy ifjú kora óta
megszokta, gonoszat gondolt magában. De mikorra a széles
ladikfenekű bárka megült az Ararát hegyén, mi már elfoglaltuk
körös-körül mind a puszta tájat, mert nem Isten tenyerén
menekültünk mi meg az özönvízből, hanem földbe vájt
aknajáratokban, amelyeket patkányszívósságunk szerint
bedugaszoltunk elvénült társaink testével, és odúkban, amelyek
nyílásaiba biztonságos léghólyagokat fújtunk tetemekből. Mi,
hosszú farkúak! Mi, rezgő-megérző bajszunkkal! Mi, akiknek
ahogy kopik, úgy nő a fogunk! Mi, aprók, mint lábjegyzetben a
betű, az ember burjános jegyzetmagyarázkodása. Mi, az
elpusztíthatatlanok!
Hamarosan beköltöztünk Noé bárkájába. Hasztalan
iparkodott ez ellen tenni: az ő étele a miénk is lett.
Megsokasodtunk, hamarabb, mint Noé körül ember, meg ami
állatot ő kiválogatott, meg bírt sokasodni. Többé nem szabadult
tőlünk az emberiség.
Ekkor Noé így szólt Istenhez, alázatosságot színlelve, de
egyben ura oldalára föltolakodva is: Megátalkodtam szívemben,
és nem törődtem az én Uram szavával. Ám az ő mindenható
akarata szerint életben maradt ezen a földön velünk együtt a
patkány. De átkozott legyen: az árnyékunkban turkáljon
mindörökre, ahol a szemét hever.
Ez aztán beteljesedett, mondta álmomban a Patkánynő. Bárhol
tanyázott ember, bárhonnan költözött el, mindenütt szemét a
nyomában. Az ember még akkor is szemetelt, ha a végső
igazságot kereste, vagy ha az istene nyomában loholt.
Szemetéből, egymásra rétegzett szemétből volt megismerhető az
ember minden korban, csak abba kellett beleásni, mert szemete
maradandóbb az embernél. Az egyetlen, ami túlélte az embert: a
szemét!

Lám, hogy pihenteti csupasz farkát, hol így, hol úgy. Bizony
megnőtt az én helyeske jézuskapatkányom. Nyugtalanul futkos,
aztán újra megül, mereven, csak a bajsza rezeg, s minden
álmomba befészkelődik. Hol csak könnyedén hadrikál, mintha a
világot meg az összes csipcsupját semmivé fecsegni volna dolga,
fecsegnie patkányzsargonban, amelyben bőven pereg sustorgó
pletyka is, hol sipítva kioktat, mint egy kisiskolást, leckéztet,
patkányszapora történelmet idéz; végül véglegesen
kinyilatkoztat, mintha mind megzabálta volna Luther Bibliáját, a
nagyobb és kisebb próféták könyveit, Salamon bölcsességeit,
Jeremiás siralmait, amúgy mellékesen az apokrif iratokat, a
három ifjú énekét a tüzes kemencében, az összes zsoltárt és
pecsétről pecsétre János Jelenéseit.
Valóban nem vagytok többé! – hallom a kinyilatkoztatását.
Ahogy valaha a halott Krisztus szólt a Világpalota magasából,
úgy zeng visszhangosan a szeméthegy csúcsáról a Patkánynő
szava: Senki se beszélne többé rólatok, ha mi nem volnánk. Ami
az emberiségből megmaradt, mi számláljuk el emlékezetül.
Szemét borít tág síkokat, szemét szegélyez hosszú tengerpartot,
szemét torlódik völgyekben. Habos műanyagmassza hömpölyög,
kecsuptöltetüket felejtett tubusok nem bomlanak el. Cipők, nem
bőr-, sem vászoncipők, futnak a talpukon a futóhomokkal,
halomba gyűlnek szeméttel bélelt padmalyokban, ahol már várja
őket vitorlázó sportkesztyűje és mókás műkacsa, strandhal.
Mindez rólatok beszél szüntelen. Ti vagytok ez, meg a
történeteitek, áttetsző fóliába hegesztve, légmentes
készétel-tasakokban, műgyantába burkolva, ti, chipekben és
clipekben: a valaha volt emberiség.
Meg ami még maradt: bádogok gurulnak, csörömpölnek
betonpályáitokon. Papír, amit elmajszolhatnánk, nincs, de van,
acélgerendákra és oszlopokra tekeredve, foszló vitorlavászon.
Van megalvadt tajték. Rezgő kocsonyalepényekben mintha élet
mocorogna. Üres kannák feltorlott hordái mindenfelé.
Dobozokból szabadult filmszalagok tekergőznek: A Caine volt a
sorsuk, Zsivágó doktor, Donald kacsa, High Noon és Aranyláz…
ami az életetek volt valaha mozgó képekben, mulattatókban vagy
könnyekig meghatókban.
 Jaj, az autóitok meddőhányói, amelyekben valamikor
tanyáznunk lehetett. Konténerek és más föltornyozott áru.
Ládák, szerintetek széfek és trezorok ajtaja sarkig tárva, minden
titkot kiokádtak. Mindent tudunk, mindent! És amit bugyborgó
hordókba zárva raktároztatok el, felejtettetek el, vagy
elsikkasztottatok a könyvelésből, azt mi megtaláljuk, ezerszer
ezer méregdepóniátokat: azokat a helyeket elkerítjük,
körbejelöljük figyelmeztető – és mert csak mi létezünk, minket
figyelmeztető – szagnyomokkal.
Ami igaz, az igaz: még a szemetetek is tekintélyes! Gyakran
ámul a magunkfajta, ha épületroncs-kacatot hord sugárzó
porfelhőben dombokon át a lapályra a vihar: Oda nézz, ott száll
egy üvegszálas műanyag tető! Így jut eszünkbe a megátalkodott
ember, a még magasabbra, a még meredekebben… Oda nézz,
mivé gyűrődve zuhan le a fejlettsége!
És láttam, álmomban láttam buborékos kocsonyát és szálló
filmszalagokat, láttam hengergő bádogszemetet és viharban
csapkodó fóliát, láttam hordóból kifortyogó mérget, és láttam őt,
aki lekiáltott a szeméthegy csúcsáról: nincs többé ember,
kiáltotta, és ez itt a ti hagyatéktok!
Nem, Patkánynő, nem! – ordítottam fel. Még itt vagyunk, még
tevékenyen. Előjegyzett határidőink vannak, az adóhivatalban,
mondjuk, vagy a fogorvosunknál. Helyfoglalásaink nyári
repülőutakra. Holnap szerda, holnapután meg… És utamba áll
egy púpos emberke is: ezt-azt még papírra kell vetni, mondja,
hogy tervszerűen következzék be a végünk, ha bekövetkezne.

Tengerem keletnek terül el,

és északon Haparandáig ér.
A baltikus tócsa.
Mi minden jött rá Gotland szélborzolt szigetéről.
Heringraj hány belefúlt a sűrű moszatba,
meg makréla, csuka is mennyi.
Kezdhetném, amibe belekezdek,
mert hátha a szó halogatja a véget,
akár medúzákkal: sok van, szaporák,
maholnap megtelik velük
a tenger, a tengerem
merő medúzapép lesz.

Vagy sorolhatok mesehős nagyokat:

volt orosz tengernagy, svéd, Dönitz, sok volt,
s bőven vet partra a víz
uszadékot, elázott hajózónaplót,
ellátmány jegyzéket –
megfeneklésekkel túlórázhatok is.

Vagy volt, hogy virágvasárnap az égből

templomos Lübeckre leszállt a tűz,
lemállott a boltozatokról a föstött vakolat,
s akkor, nosza föl, képíró Malskat,
állványra: ki ne kopjunk már abból,
ami gót.

Vagy szólhat, mert nagyon kell nekem

a szépség, a greifswaldi orgonistalány,
görgethet kerekre koptatott kavics r-eket.
Ő szám szerint tizenegy
tiszteletest túlélt, és a kántus,
az mindvégig firmus maradt.

Most úgy hívják, mint Witzlav lányát:

Damrokának. Hanem a Halról,
amely beszélt, most hallgat.
Most orgonál, és neveti
tizenegy fekete papját: nyamvadt szász
volt az első…
S meghívlak: százhetedik évét tölti be
bissaui, vierecki Koljaiczek Anna
Matarnia szélén.
És sereglik gombával, gombóccal,
gesztenyés kaláccsal
sok rokon mindenünnen, mert messze
kúszik a kasubi gyom.

Jön tengeren túlról, hona Chicago.

Legmesszebbről az ausztrál érkezik meg.
S kinek nyugaton ma jobb sora van,
jön mutogatni a
kartuzi, kokoski, ramkovi rokonnak,
hogy a D-márka mennyivel jobb.

Öt fő a lenini sólyáról: küldöttség.

Reverendák egyházi áldást hoznak.
Nemcsak a Lengyel Posta:
a Lengyel Állam is megjelenik.
És megjön, sofőrrel, csomaggal,
maga Matzerath Oskar.

Hanem a vége! Hol van a vége?

Vineta! Hol van Vineta?
Szorgos asszonyok szállnak majd
tengerre közben.
Ámbár hogy merre, az
csak palackban üzenet.

Oda itt már a remény.

Mert ha meghal az erdő
– ideírom én ezt is –,
mese sincs többé:
nyakkendőd nyissz le, göb alatt, tőből,
férfinép, s coki hátra, és mögötted semmi.
 Csak hát a tenger későn tárta föl
Vinetát. Damroka sincsen sehol.
Oda már minden, szólt Koljaiczek Anna.
De mi lesz, ha semmi se lesz már?!
S álmomban álmodott bennem a Patkány,
s azt írtam: Új-Ilsebill patkányként partra lép.

Amikor kilencvenkilenc októberében Richard Nickels hajós

Gustav Junge hajóépítőtől megrendelte a „Dóra” nevű hasas,
pallófenekű vaslemez-bárkát, majd azt az 1900-ik esztendő
márciusában a wewelsflethi sólyán vízre bocsátották, nem
sejtette, mi mindent megél majd az ő Hamburgra, a
Graskeller-zsilipre, az Alsterra méretezett bárkája, hiszen új
évszázad lépett épp színre harsányan, otrombán, zsebe degeszre
tömve, mintha a kerek világot akarná a pénzén megvenni.
Alig tizennyolc méter hosszú volt a hajó, és négy hetven
széles. Bruttó regisztertonnával mérve harmincnyolc egész ötöt
ért, a hordképessége hetven tonnát, de könyv szerint hatvanötöt.
Teherhajó volt, gabonát és vágóállatot, épületfát és téglát
szállítani alkalmas.
Nickels hajós nemcsak az Elbán, a Störön és az Ostén szállított
árut: Jütlandig föl és Pomerániáig megjárt német és dán kikötőket
is. Jó széllel óránként négy csomót megtett a teherbárkája.
1912-ben Nickels eladta a „Dorá”-t Johann Heinrich Jungclaus
hajósnak, aki épségben átmentette a bárkát az első világháborún,
majd huszonnyolcban, a járadékmárka idején fölszereltette egy
18 lóerős izzófejes nyersolajmotorral. Akkor már nem
Wewelsfleth volt a fekete bárka farára fehér betűkkel fölpingált
honi kikötő neve, hanem Krautsand. Ez aztán megváltozott,
amikor Jungclaus eladta a bárkát Paul Zenz hajósnak, a
Dievenow-parti Camminba, amely pomerániai városka neve ma
Kamień.
 Ott feltűnt a „Dóra”. A pomerán parti hajósok, ha meglátták a
Greifswaldi Belvízen pöfögő lapos fenekű bárkát, csámpás
ladiknak mondták lenézőleg. Az közben egyre hordta a gabonát,
téli káposztát, vágóállatot, de hordott épületfát, téglát,
tetőcserepet, cementet is, hiszen még a második világháború
elejéig sok volt az építkezés: kaszárnyák, barakktáborok épültek.
Bár addigra a „Dóra” tulajdonosát Otto Stöhwasénak hívták, és a
hajó farán Wollin állt mint honi kikötő: Wollin egy város és egy
sziget neve, a pomerániai part előtt fekszik a sziget, Usedommal
együtt.
Amikor negyvenöt januárjától májusáig civilekkel és
katonákkal roskadásig megrakott nagy és kis hajók járták a
Keleti-tengert, de nem minden hajó érte el a megmenekvés
nyugati partjait, Lübeck, Kiel, Koppenhága kikötőjét, a „Dóra” is
fölszedett, épp mielőtt a második szovjet hadsereg áttört a
Keleti-tengerig, danzigi, nyugatporosz menekülteket, s vitte őket
Stralsundba. Ez akkor volt, amikor a „Gustloff” elsüllyedt. Akkor
volt, amikor a neustadti öbölben kiégett a „Cap Arcona”. Akkor,
amikor minden partra, még Svédország semleges partjára is
számolatlan tömegben vetett ki hullát a víz, s aki még élt, mind
azt hitte, megmenekült, amely oknál fogva a menekülés végét,
mintha előtte semmi se történt volna, elnevezte Nulla órának.
Egy évtized múlva, általános fegyveres béke idején a még
mindig ugyanolyan hosszú és széles bárkát egy 36 lóerős
Brons-Diesel motorral szerelték föl, új tulajdonosa pedig
elnevezte „Dóra” helyett „Ilsebill”-nek, alighanem egy alnémet
mesére utalva, amelyet tájnyelven jegyeztek volt föl abban az
időben, amikor országszerte, tehát Rügen szigetén is német
meséket gyűjtöttek.
Az „Ilsebill” aztán, ama halász feleségének a nevét viselve, aki
a beszélő Haltól egyre többet és többet kér, végül olyan akarna
lenni, mint az Isten, még sokáig fuvarozott terhet a Belvízen, a
Peene-torkolatban és a possatag Achterwasseron, amíg aztán a
hatvanas évek végén, amikor még mindig fegyveres béke
uralkodott, úgy nem lett, hogy leszerelik, és az usedomi Warthe
kikötőjében elsüllyesztik, vasteknőjét, amelynek farán legutóbb
Wolgast város neve állt mint honi kikötőé, beépítik az új rakpart
fundamentumába.
Ez nem történt meg, mert a gazdag nyugaton, amelynek
szerencsét hozott a vesztett háború, akadt egy vevő, egy
Greifswaldból elszármazott nő, aki vargabetűk végén Lübeckbe
költözött, de attól fogva is csak nyugat-pomeránai ócskaságok
érdekelték, eredeti rügeniek, usedomiak, vagy ami odatévedt,
mint a vasteknőjű, pallófenekű, fő- és farárbocos bárka – ámbár
tulajdonképpen olyan, már igen ritkát keresett, amilyenek párban
vontatták valaha a kerítőhálót.
Hosszadalmas alku után a vevő, ez a származásához képest
szívós nő, megkapta a hajót, mert az utolsó hajótulajdonosnak, a
Német Demokratikus Köztársaságnak kedvére volt a kemény
nyugati pénz – a teherbárka áttelepítése aztán többe került, mint
maga a bárka.
A „Dóra” mint „Ilsebill” sokáig csak állt Travemündében. A
törzse meg a főárboca fekete, a kormányosházikó meg a többi
felépítmény kék-fehér. Az új tulajdonos, akit hadd hívjak
Damrokának, hiszen szeretem, hosszú hétvégeken és
szabadságos heteit töltve addig tisztogatta, javítgatta, pingálta a
hajóját, mígnem a hetvenes évek végén, holott mestersége szerint
orgonista volt, és kora ifjúsága óta Isten és Bach ügyében
tevékenykedett kézzel-lábbal, hajókormányosi jogosítványa
mellé megszerezte a part menti tengerhajózási képesítést is.
Templomostul-papostul otthagyta az orgonát, fölmondta a zenei
robotmunkát, nevezzük is ettől fogva Damroka kapitánynak,
ámbár a hajóján inkább csak tanyázott, mint járt vele, tűnődve
állongott a fedélzeten, kezéhez szinte hozzánőtt egy mindig félig
teli kávésfazekacska.
 Csak a nyolcvanas évek elején gondolt ki egy tervet Damroka,
és azt, miután próbautakat tett a lübecki öbölben, és Dániába is
átkelt, idén május végén, a kínai naptár szerint a patkány évében,
meg akarja valósítani.
Az 1900-ban épített fő- és farárbocos bárkát, amely többször
váltott gazdát és honi kikötőt, faárboca oda lett, kapott viszont,
amikor utoljára átépítették, egy erős nyersolajmotort, ezt a hajót,
amely most már „Új Ilsebill” névre hallgat, mintha egy
programot testesítene meg, és amelynek hamarosan női
legénysége lesz, ezt a teherbárkát a travemündei kikötőben
átalakították kutatóhajóvá. A hajó elülső felében deszkafal
mögött a női legénység szűk hálófülkéje. A hajó orrában beépített
szekrény, abban elférnek a tengerészzsákok, a könyvek,
pamutgombolyagok, kötőtűk meg a mentőláda. A hajó közepén a
raktártérben egy hosszú munkaasztal, az a kutatást fogja
szolgálni. A gépteremben új, 180 lóerős motor, fölötte fönn a
kormányosfülke, kis deszkaház, minden oldalán ablak, a far felőli
oldalon megtoldták egy kis konyhával, ami inkább rekeszték,
mint főzőfülke.
Öt nő sok a hajón, szűk a hely és csak mérsékelt a kényelem.
Mindennek meghatározott rendeltetése van: a kutatóasztal
egyben ebédlőasztal is. Az „Új Ilsebill” szövetségi német, dán,
svéd és – ha megérkezik az engedély – NDK-parti vizeket fog
bejárni. Megbízatása szabatos: előírt pontokon megmérendő a
Balti-tenger nyugati felében a medúza-sűrűség, a medúzásodás
ugyanis ott már nemcsak statisztikalilag fokozódik. Kárát vallja a
fürdőhelyi idegenforgalom. A harangmedúza pedig, amely
planktonnal és heringlárvával táplálkozik, a halászatot is
károsítja. Ezért a Kielben székelő Oceanológiai Intézet kutatási
szerződéseket kötött. Eszközei természetesen, mint mindig,
szűkösek. A kutatás tárgya természetesen nem a medúzásodás
oka, hanem kizárólag az állomány fluktuációja. Természetesen
máris világos, hogy a mért adatok aggasztók lesznek.
 Ezt mondja a fedélzeten az öt nő, aki egytől egyig kacagós,
csúfolkodós, mindnek éles a nyelve, és ha szükséges, epés is tud
lenni, s amúgy már nem éppen fiatalka a deresedő hajával. Már
amikor elindulnak – balról a rakpart, turistasokaság integet –,
medúzasűrűt vág kétfelé a hajó orra, a lila tömeg aztán a hajó fara
mögött újra egybeörvénylik.
Az öt nő, ahogy el is várom tőlük, szakismeretekkel készült föl
erre az útra. Mind tud csomót kötni, kötelet megfeszíteni.
Kapásból veti a hurkot cölöpbikára, rak karikába kötélzetet.
Térképről olvassa a hajózó árok bójavonalát, ki jobban, ki
kevésbé jól. Tengerész módra változtat irányt. Damroka kapitány
bekereteztette tengerészlevelét, és felakasztotta a
kormányosfülke falára. Más, dísznek való képecske nincs, van
viszont a régi tájolón kívül egy új „Atlas” visszhangos
mélységmérő és egy rádiómeteorológiai vevőkészülék.
Ismeretes ugyan, hogy a Keleti-tenger gazos a sok algától,
szürke hínárszakálltól, hogy telítve van medúzával, tetejébe
higany van a vizében, ólom, ki tudja, mi még, de azt kutatni kell,
hogy hol súlyosabb vagy enyhébb, hol észlelhetetlen még, hol
különösen súlyos az elgazosodás, a hínarasság, a telítettség, az
összes mérgező anyagtól függetlenül, mert annak a töménységi
fokát másutt mérik. Ezért a kutatóhajót ellátták
mérőműszerekkel, amelyek közül az egyik a „szűrőcápa”, ezt
tréfásan elnevezték „népszámláló”-nak. Mérendő, lemérendő,
meghatározandó a talált plankton, heringlárva mennyisége is,
meg amit még zabálnak a medúzák. Az egyik nő képzett
oceanológus. Ismeri az elévült mérések összes adatát, és tizedesre
pontosan a Balti-tenger nyugati felének biomassza-mutatóit. Őt
ezeken a lapokon a továbbiakban oceanológának fogjuk hívni.
Enyhe északnyugati szél, a kutatóhajó felveszi az irányt. Az
asszonyok nyugodtak, mint a tenger, bíznak az ismereteikben,
tengerészdolgukat végzik. Lassanként rászoknak, mert úgy
akarom, hogy tisztük szerint szólítsák egymást, hol azt kiáltva,
hogy „Hé, Masiniszta!”, hol ezt: „Merre bujkál az oceanológa?”
Csak a legidősebbet fogom én Öreglánynak nevezni, nem
matróznyelven Smutjénak, holott ő a hajószakács.
A szűrőcápát még nem kell lebocsátani. Jut idő történetekre.
Három mérföldnyire a holsteini part, a fürdőhelyek, a kapitány
előidőkből idéz a kormányosnőnek, amikor tizenhét évig
hűséggel szolgálta keresztyén gyülekezetét, és sorjában tizenegy
tiszteletest élt túl. Az elsőnek a mindig túl hosszú prédikációit
például – Olyan nyamvadt-féle ember volt. Szászországból jött –
ő az „Immár betelt” korálissal meg szokta volt rövidíteni. Mivel
azonban a kormányosnő csak befelé mosolyog, és természete
szerint keserű marad, Damroka rövidre fogja a történetet,
hirtelenül lezuhantatja és meghalatja tizenegy tiszteletese közül
az elsőt: – Aztán már csak tízen voltak…

Csömörig elegünk van, mondja álmomban a Patkánynő, ezekből

a kemencepadkán eldünnyögött mesékből. Egyszer volt, hol nem
volt. Meg ami meg van írva mind takarosan. Bagolybölcsen és
dagályzagyván. Kövérre híztunk efféléken, tudományosságig
rágtuk át magunkat rajtuk. Penészfoltos pergamenlapokon,
bőrtáblás fóliánsokon, telecédulázott Összes Műveken és
fortélyos enciklopédiákon. Ismerünk mi mindent, d’Alembert-től
Diderot-ig: a Szent Felvilágosodást meg az ismeretundort, ami
követte. Az emberi ész összes váladékát.
Még korábban, már Ágoston korában dugig voltunk mi lakva.
Sankt Gallentól Uppsaláig nem létezett olyan kolostori könyvtár,
amelyből ne okosodtunk volna. Hogy nálatok a könyvmoly miért
könyvpatkány, az mindegy, de mi tényleg olvasottak vagyunk,
idézetek hizlaltak ínséges időkben, keresztül-kasul ismerjük a
szép- és szakirodalmat, Szókratész előfutárai meg szofisták,
skolasztikusok lakattak jól. Mindig ízlett, amit a
labirintusmondataikból harapdáltunk, kurtítgatva meg
kurtítgatva őket. És milyen ízletes ráadás a sok lábjegyzet! Eleitől
fogva felvilágosultak lévén, jól szórakoztunk az értekezéseken,
traktátusokon, exkurzusokon és téziseken.
Jaj, a ti gondolatizzadmányotok és tintafolyástok! Hogy
mennyi papírt maszatoltak feketére az emberi nem neveltetésén
buzgólkodók! Hány vitairat, manifesztum. Lombikszavak és
klisészótagok. Megszámlált verslábak és értelmezett értelem.
Mennyi bölcsbagolyság. Kétségtelen semmi se volt az embernek.
Minden szóra héttel replikázott. Minden szószékről zuhogott a
vita, hogy gömb-e a Föld, és valóságos teste-e az Úrnak a kenyér.
Mi főleg a teológiai pörlekedést szerettük. Hiszen a Bibliából
tényleg ezt is meg amazt is ki lehetett olvasni.
S elmondta a Patkánynő, aki hallani sem akart Damrokáról
meg a tisztelendőiről, amire a hitbeli buzgalom korából, Luther
előtti és utáni időből emlékezett: szerzetesek huzakodtak,
teológusok viszálykodtak. És mindig az igaz Igén. Persze
hamarosan újra Noénál tartott a Patkánynő: betolta az álmomba a
bárkát, a háromemeleteset, amilyennek Isten elrendelte.
Bizony! – rikoltotta a Patkánynő – be kellett volna fogadnia
minket a cédrusfenyő istállójába. Mózes első könyvében szó sincs
arról, hogy patkányok kifelé! Még kígyó is bemehetett kettő –
hím és nőstény – abba a fakalyibába, pedig arról nyomtatva
olvasható, hogy átkozott legyen minden barmoknak és mezei
vadaknak felette. Akkor mi miért nem? Piszkos csalás volt az!
Tiltakoztunk is, hányszor.
Amire nekem álomhűen pergő képekben végig kellett
néznem, hogyan tereltetett Noé föl a rámpán az emeletes, böhöm
bárkába a tiszta állatokból hetet-hetet, a tisztátalanokból
kettőt-kettőt. Élvezte a menazsériáját, akár egy cirkuszigazgató.
Egyetlen fajta se maradt ki. Dübögött, ügetett, szökdécselt,
tipegett, besurrant, bekúszott, belibbent, besettenkedett,
bekígyózott; a földi giliszta meg a gilisztáné se felejtődött ki.
Párosával vonult menedékbe teve és elefánt, tigris és gazella,
gólya és bagoly, hangya és csiga. És párosával talpalt kutyák és
macskák, rókák és medvék nyomában az a rengeteg rágcsáló:
mormota meg egér, bizony ám, erdei, mezei, sivatagi, még
ugróegér is. De valahányszor patkány meg patkányné sorolt
volna be, hogy szintén menedéket leljen, mindig az volt, hogy:
Kifelé! El innen! Tilos!
Ezt nem Noé kiáltotta oda. Ő a bárkaajtóban állva szótlanul és
sunyin pipálta a listáját: agyagtáblákra jeleket rótt. A fiai
ordítoztak. Szem, Kám és Jáfet, az a három tagbaszakadt fickó,
aki utóbb azt az utasítást kapta fentről, hogy szaporodjék és
sokasodjék és töltse bé a Földet. De most már futás innen! –
kiabálták. Vagy: Patkánynak belépni tilos! Megvalósították az
apjuk szavát. Keserves volt látni, amikor botokkal döfködték ki a
bibliai patkánypárt gyapjas juhok borzas bundájából, víziló
földig lógó hasa alól, s kergették a rámpáról lefelé. Végül
elkotródtak a majmok röhögte és disznók röfögte patkányok.
Ha aztán, mondta a Patkánynő, tenyerére nem vett volna az
Isten, miközben szemlátomást benépesült a bárka, vagy sokkal
inkább: ha bele nem fúrtuk volna magunkat a földbe, ha be nem
dugaszoltuk volna az aknajáratokat, és megmenekítő
légbuborékokká nem alakítottuk volna a fészekodúkat – ma nem
volnánk. Nem volna most ehelyt említést érdemlő lény, amely
sikeresen túlélhetné az emberi nemet.
Mi eleitől fogva jelen voltunk. Biztos, hogy a krétakor vége felé
igen, amikor még híre se járt embernek. Akkor volt az, amikor itt
meg másutt dinoszauroszok meg egyéb szörnyek kopaszra
legelték a zsúrló- és páfrányerdőket. Hülye hüllők voltak, röhejes
óriástojásokat tojtak, amelyekből újabb idomtalan szörnyek
keltek ki, hogy gigantikus tohonyákká nőjenek – amíg mi meg
nem untuk a természet túlzásait, és – pedig kisebbek voltunk,
mint manapság, talán olyanformák, mint a Galapagosz-szigeti
patkány – föl nem törtük az óriásméretű tojásaikat. A szauruszok
hülyén és az éjszakai hidegtől dermedten lesték ezt, védekezni
nem tudtak. Tehetetlenül végig kellett nézniük, nekik, a milyen
gyakran kedvetlen természet szeszélyeinek, avval a viszonylag
parányi, a teremtés menetében nagyjából elfelejtett fejükkel, hogy
mi, eleve melegvérűek, mi, első emlősök, elevent fialók, mi,
akiknek szakadatlanul nő a fogunk, mi, a fürge patkányok,
lyukat rágunk az ő óriástojásaikba, hiába makacs a kemény és
vastag tojáshéj. Épp csak lerakták, még költeni se kezdték, és
máris tűrnie kellett a tojástermésnek lyukat és lyukat, hogy
elcsurranjon, és mi jóllakjunk, jókedvünk legyen.
A szegény dinoszauruszok! – fitymálkodott a Patkánynő, s
kivicsorította szakadatlanul növő metszőfogait. EIszámlálta
nekem a brachiosaurust meg a diplodocust, azt a két egyre-másra
nyolcvantonnás szörnyet, a pikkelyes szauropodákat meg a
páncélos theropodákat, amelyekhez a tirannoszaurusz, egy
tizenöt méter hosszú ragadozó rém is tartozott, a madárlábú
szauruszokat meg a szarvas toroszauruszt: rémállatok
mutatkoztak meg álomvalóságban. Ráadásul még kétéltűek és
szárnyasgyíkok.
Magasságos Isten, kiáltottam föl, hiszen egyik dög
borzasztóbb, mint a másik! Hamarosan végük lett, mondta a
Patkánynő. Miután az óriástojások odavesztek, majdani
rémbébiktől meg voltak fosztva, a dinoszauruszok elcammogtak
a mocsarakba, hogy elsüllyedjenek bennük, panasztalanul és
testileg épen. Ezért találta meg olyan takaros rendben a
csontvázaikat utóbb az ember, aki nyughatatlanul vájkál-turkál
kíváncsiságában; s akkor tágas múzeumokat épített. Csontot
csonthoz illesztve kiállította a szauruszokat; egy-egy termet
betöltött minden példány. Előkerültek ugyan figyelemre méltó
óriástojások is, héjukon a fogaink nyoma, de senki, se
krétakorvégi kutató, se a fejlődéselmélet egyetlen főpapja el nem
ismerte volna a teljesítményünket. A dinoszauruszok eddig
ismeretlen okból vesztek ki, mondták. A szörnyek kihalásának
okát a tojáshéj réteges megvastagodásában, hirtelen
éghajlatváltozásban és özönvízszerű felhőszakadásokban vélték
fölfedezni, de hogy nekünk patkánynépnek valami érdemünk
lett volna, azt elismerni senki se volt hajlandó.
Így panaszkodott álmomban a Patkánynő, miután többször és
fogát csattogtatva demonstrálta is az óriástojások feltörésének
módját. Ha mi nem vagyunk, rikoltozta, máig léteznének azok a
torzszülöttek! Mi teremtettünk helyet új, már nem szörnyméretű
életnek. A mi rágcsáló szorgalmunknak köszönhető, hogy
további emlősök, melegvérűek jelentek meg, köztük későbbi
háziállatok ősformái. Nemcsak kutya, ló, sertés: az ember is a mi
fajtánkig, az első emlősig vezethető vissza, amit aztán rútul hálált
meg, már Noé idején, amikor patkánynak és patkánynénak tilos
volt bemennie abba a böhöm bárkába.

Valakit üdvözölni kell. Egy ember úgy mutatkozik be, mint régi
ismerős, és azt állítja, hogy még mindig megvan. És újra jelen
óhajt lenni. Jó, legyen.
Matzerath urunk sokat megélt, hamarosan megélte lesz
hatvanadik születésnapját is. Szabadulása óta, még ha magától a
pertől, az intézetbe-záratástól, ezek tetejébe a vétkesség
mérlegelhetetlenségének elhanyagolásától eltekintünk is, sok
gond és vesződség nyomta Oskar púpját: az a sok föl-le, lassan
növekvő jólétben. Fiatalkorában nagy figyelem övezte, senki se
törődött viszont vele, amikor az évei gyarapodtak, amiből
megtanulta, hogy veszteségeket szerény nyereségekként
könyveljen el. A családi perpatvar kitartott – mindig Maria volt a
tárgya, de még inkább Oskar fia, Kurt –, a tűnő évek sora pedig
egyszerű adófizető polgárrá és szabad vállalkozóvá tette,
láthatólag megöregedett.
Vagyis megfeledkeztünk róla, noha gyanítottuk, hogy meg
kell még lennie: visszavonultan él valahol. Föl kellene hívni –
Halló, Oskar! –, és máris itt volna, nyomná a szöveget: végtére
nincs miért föltenni, hogy meghalt.
Hogy én nem halattam meg Matzerath urat, az biztos, ellenben
semmi érdekes sem jutott róla eszembe. Harmincadik
születésnapja óta hírét se hallottam. Elzárkózott. Vagy én zártam
volna el?
Csak minap, amikor lefelé igyekeztem a pincelépcsőn, nem
különösebb szándékkal, csak szemügyre venni a töppedő téli
almát, s amúgy az eszem netán a jézuskapatkányomon járt,
mintegy magasabb szinten találkoztunk Oskarral: ott állt, meg
nem is állt ott, úgy tett, mintha volna, és árnyéka is lett hirtelen.
Figyeljek föl rá, követelte, faggassam. És máris figyelek rá. Mitől
olyan figyelemre méltó hirtelen újra? Ismét eljött az ő ideje?
Mióta a naptárban elő van jegyezve a nagyanyja, Koljaiczek
Anna százhetedik születésnapja, kérdések, egyelőre óvatosak
illetik Matzerath urunkat. Egy meghívó levelezőlap rátalált.
Legyen ő is a vendégek között, ha kasubi módra megkezdődik az
ünneplés. Nem Bissauba invitálják, ahol repülőtérré betonozták a
szántóföldeket, hanem Maternba, a szomszéd faluba. Ugyan
van-e kedve az úthoz? Biztassa-e Mariát, Kurtchent, hogy
kísérjék el? Lehetséges, hogy a visszatérés gondolata aggasztja
Oskarunkat?
És hogy áll az egészsége? Hogyan öltözködik mostanában az
az ízink emberke? Lehet-e, szabad-e föléleszteni?
Amikor óvatosan tapogatóztam, az álombéli Patkánynőnek
nem volt kifogása Matzerath urunk feltámadása ellen. Miközben
még a rólunk tanúskodó világszemétről beszélt, mellékesen
odavetette: Nem lesz olyan szertelen, mint azelőtt volt,
szerényebben fog föllépni. Sejti azt, ami olyan vigasztalanul
biztos már…
Tehát fölhívom – Halló, Oskar! –, és máris itt van. Elővárosi
villájával és egy döher Mercedesszel. Cégestül és fióktelepestül,
bevételi többletestül és tőketartalékostul, kinnlevőségestül és
veszteségleírásostul, jól kifundált költségmegelőlegezési
terveivel együtt. Itt terem vele a maradék, nyafogós családja meg
a filmgyártása, amely, miután a cég idejekorán beszállt a
videóüzletbe, folyamatosan növeli piaci részesedését. Egy kétes
hírű, időközben megszüntetett pornósorozat után főleg az oktató
programja olyan Oskarnak, hogy tisztesnek minősítik, és ennek
dús kazettakínálata diákélelmezési jelleggel egyre több iskolást
etet meg. Itt van Oskar, médiamániástul, ami eleve a vérében
volt, meg avval a kedvével, amellyel hol előre néz, hol hátra.
Csak némi csalétket, egy-két falatot kell odavetnem, és máris a mi
Matzerath urunkká fog válni.
– Amúgy mi a véleménye az erdőpusztulásról, Oskar?
Mekkorára becsüli a medúzásodás fenyegető veszélyét a
Balti-tenger nyugati felében? Hol feltételezi, pontosan hova
helyezi Vinetát, az elsüllyedt várost? Hamelnban járt-e már?
Szintén úgy véli, hogy hamarosan befellegzik nekünk?
Se az erdőpusztulás, se a medúzák túltengése nem villanyozza
fel, attól a kérdésemtől viszont, hogy mi a véleménye a
Malskat-perről – Emlékszik talán, Oskar: az ötvenes években volt
az –, ficánkolni kezd, és bízom benne, hogy hamarosan dőlni fog
belőle a szó.
Azoknak az éveknek a tárgyait gyűjti. Nemcsak az akkoriban
modern amorf asztalkákat. Fehér lemezjátszója, amelynek
tányérjára óvatosan fölteszi a „Great Pretender” című slágert, a
formaszépségre ügyelő Braun cég terméke, és abban az időben,
amikor Malskat pöre folyt. Hófehérke koporsója volt a neve:
színe és plexiüveg fedele megengedte ezt a hasonlatot.
Mivel az elővárosi villájában időzöm, Oskar megmutatja az
alagsori helyiségeket, amelyek egyet kivéve – s az kíváncsivá
tesz, mert zárva van és marad – dugig vannak az újrakezdés
éveinek tárgyaival. Egy nagyobb helyiség zártkörű filmvetítő.
Kerek bádogdobozokon címeket pillantok meg – „Sissi”, „A
silberwaldi erdész”, „A bűnös asszony” –, s az a gyanúm, hogy
Matzerath urunk még mindig a csalóka képek évtizedének a
rabja, hiába látszik videótermékei szerint olyan embernek, aki a
jövőben bízik.
– Igaz – mondja –, hiszen az ötvenes éveknek máig sincs
végük. Még mindig az akkor kifundált csalafintaságból élünk.
Szolid csalás volt az! Ami utána jött, az bő nyereséget biztosító
időtöltés.
Büszkén mutatja meg a Messerschmitt minijárgányát, amely
dobogón áll, egy kisebb alagsori helyiség közepén. Szinte új, két
személy foglalhatna benne máris helyet a burája alatt, egymás
mögött. A vajszín tapétás falakon körbe csoportokba rendezett
fényképek, keretben: Matzerath urunk látható rajtuk mint
pótutas a járgányban. Pótülése nyilván meg van emelve, mert a
kormánynál ülő mogorva tekintetű férfiú ugyanakkorának
látszik, mint ő. Az egyik képen mindketten állnak, a járgány előtt,
s ezen világosan látható a termetkülönbség.
– De hiszen ez…! – kiáltok fel. – Világos! A sofőrsapkájában is
ráismerek…
Matzerath urunk törpéset mosolyog. Vagy inkább befelé
nevet, hiszen rázkódik a púpja. – Pontosan ő! – rikkantja. –
Bruno. Néhai ápolóm, de nehéz időkben barátom is. Hűséges
lélek. Amikor elbocsátottak, megkértem, hogy a gyógyintézeten
kívül is legyen segítségemre, és visszanyert szabad mozgásomat
használjuk együtt ki, mire ő azonnal megszerezte a jogosítványt.
Kiválóan vezet, ámbár önfejűen is. De minek is mondom ezt,
hiszen ismeri.
Azzal Matzerath urunk elmondja, hogyan volt az, amikor
ötvenötben „legelejéről kezdtek mindent” Bruno
Münsterberggel. A Messerschmitt minikocsit hamarosan egy
Borgward követte, de utóbb mégis kellett egy 190 SL Mercedes,
amellyel máig is járnak, noha most már ritka jószág. Ha elutazna
Lengyelországba, mondja, amit egyért-másért még meg kell
fontolni, ismét a német minőségi munkának erre az
elpusztíthatatlan példájára bízná magát. Egyébként, mondja, a
Minimesserschmitt idején fejeződött be az a bizonyos per,
amelyet a festő nevéről Malskat-pernek hívtak.
De még mialatt az ítéletet csepüli, saját magával rokon
léleknek minősítve Malskatot, még „a nagy Malskatnak” is
titulálva a festőt, múzeumostul szertefoszlik Matzerath urunk…

Egy görszékbe szíjazva ültem, és mintha álmomban hangszóró

lett volna elérhető közelben, kiabáltam: Itt vagyunk! Még mindig
mindnyájan itt! Engem nem etetsz meg semmivel!
De a Patkánynő magabiztosan visított tovább, eleinte
érthetetlen patkány zsargonban – Gajdeszba az egész galeri! –,
aztán világosan beszélve: Jó, hogy eltűnt az ember! Mindent
pocsékká tett. Mindig fölszegett fejjel agyait ki mindent. Semmi
se volt neki elég, sohase volt elég, még amikor már-már belefúlt a
bőségbe, akkor se. Ha kellett, kitalálta a hiányt. Csupa nagybélű
éhező! Csupa ostoba főokos! Örökké hasadt lelkű. Az ágyban
gyáva, künn a világban vakmerő. Mert az öregjeit utáló, a
gyerekeit megrontó. Mert rabszolga, hát rabszolgatartó. Csupa
jámbor álszent! Kizsákmányoló! Természetellenes. Épp azért
kegyetlen. Az istenük egyetlen fiát fára szögezték. Megáldották a
fegyvereiket. Jó, hogy oda van az emberiség!
Nincs, ordítottam a görszékből, nincs! Itt vagyok. Mindnyájan
itt vagyunk. Sugárzik rólunk a kedv, és tele a fejünk új ötletekkel.
Majd minden jobb lesz, de mennyire, emberibb lesz. Csak
kapcsoljam ki ezt az álmot, ezt a zűrzavart, és máris újra jelen
leszünk, máris újra fölfelé és előre haladunk, és amint az újságot,
és amint megreggeliztem, máris meg fogom…
De a hangszórómét elnyomta a visító hang: Jó, hogy már nem
gondolkozhatnak, nem agyalhatnak ki semmit, nem
töprenghetnek, nem tervezhetnek, nem tűzhetnek ki célokat, nem
mondhatják soha többé, hogy éntudoménakaroménfogom, és
nem ágaskodhatnak mégésmégmagasabbra. Az ész őrültjei, a
túlméretezett fejűek, a logikusak, akiknek bevált a logikájuk, a
végső végig bevált.
Semmire se mentem a kiáltozásommal, hogy nem, hogy itt
vagyok, hogy még mindig vagyok, az ő hangja volt a prím,
győzött: Végük, végük! Így van jól. Nem hiányzanak. Azt hitte az
a humánfalka, hogy majd megtorpan a Nap, nem kél és nem
nyugszik le, miután ők elgőzölögtek, kiizzadták a nedvüket vagy
elizzottak, miután kinyiffant egy félresikerült minőség, miután
lőttek az emberi fajnak. Az egészre rá se rántott a Hold se,
egyetlen csillag se. Még az apálynak-dagálynak sem akaródzott a
lélegzetét visszatartania, bár itt-ott fölforrt a tenger, vagy másutt
kereste új partját. Azóta csönd. Velük együtt elmúlt a lárma. Az
idő pedig múlik és múlik, mintha sohase mérték,
kalendáriumokba se rekesztették volna.
Nem! – ordítottam – Hamisítasz! – és helyesbítsen azonnal,
követeltem: Most, becslésem szerint, reggel fél hat.
Valamicskével hét után a csörgő segítségével fölébredek,
kiszállok ebből a rohadtul kényelmes görszékből, amelybe
mintha be volnék szíjazva, és nekivágok, szeplőtlen
elhatározásokkal, napomnak – szerda van, szerda! – reggeli után
tüstént, nem, miután fogat mostam, és mielőtt megteázom, és
rozskenyér, felvágott, sajt, mielőtt tojás, és mielőtt belém fecseg a
reggeli lap, nekivágok…
De nem tért jobb belátásra, sőt: sokasodni kezdett. Almok
visítoztak, megtelt velük a kép. És megint a
patkányzsiványnyelv: Fuccs, galeri, slag, sitt, fitty! Amit így
értsek: már csak por hull, és úgy jó, hogy árnyékot se vetünk
többé.
Csak a szemetük, az sugárzik, meg a hordókból fortyogó
méreg. Hírüket se tudná senki, ha mi nem volnánk, ha nem
visítoznának patkánykölykek és kölykek kölykei. Most, hogy
elmúltak, lehet már nyájasan, még elnézéssel is emlékezni rájuk.
 Amikor már csak a görszékembe kapaszkodtam, megint
egymaga beszélt a Patkánynő: Bizony, csodáltuk az egyenes
járásukat, azt az öncélú tartást, azt a mutatványt korról korra,
hogy évszázadokig iga alatt, hogy a vesztőhely felé útban, hogy
életfogytiglan folyosókon, előszobából előszobába utasítva
mindig fölegyenesedve vagy görnyedten jártak, csak ritkán
csúsztak négykézláb. Bámulatos kétlábúak: munkába menőben,
száműzetésbe, nyílegyenest a halálba, előnyomulóban nyers
énekszóval, visszavonulóban némán. Emlékszünk az ember
testtartására, akár piramisokat épített kőről kőre, akár a kínai fal
köveit illesztette egymáshoz, vagy csatornákat vágott miazmás
mocsarakba, vagy a létszámát csökkentette szakadatlanul
Verdun alatt, Sztálingrád alatt. Ahol csak állásba vonult, ott
helytállt, és aki parancs híján hátraillant, azt rögtönös
golyóhalálra ítélte. Gyakran mondtuk mi egymás közt: bármilyen
őrületbe rohannak is, az a fölegyenesedett járásuk jellemezni
fogja őket. Különös utakon és nagy kerülőkkel, de lépkednek és
lépkednek. És a körmeneteik, a meneteik, a díszmeneteik, a
táncaik és a versenyfutásuk! Nézzétek, oktattuk kölykeinket: ez
az ember. Ez tünteti ki. Ettől szép. Akár ha órákig áll sort éhesen,
sőt, ha görnyedt a háta, mert a saját fajtája gyötri, vagy az a
kiagyalt teher görnyeszti, amelyet lelkiismeretnek hív, ha a
bosszúálló istene átka nyomja a vállát, ha a súlyos kereszt.
Figyeljétek a szenvedéseknek szentelt, mindig más módon tarka
látványokat! Mindent elbír az ember. Peckesen lépdel tovább
bukások után, mintha példa akarna lenni, most vagy majdan,
nekünk, akik mindig a közelében voltunk.
Már nem sziszegett patkány-zsiványnyelven, córesszal se
fenyegetett, már halkan győzködött velem a Patkánynő,
miközben a görszékben ültem, amely a seholban lebegve egyre
inkább emlékeztetett egy űrhajós-ülésre. Barátomnak szólított,
később kis barátomnak. Nézd, barátom, már gyakoroljuk a
kétlábon-járást. Már ágaskodunk, az eget lessük. De azért jó
időbe telik még, mikorra elsajátítjuk az emberi tartást.
És láttam patkányt egyesével, láttam alomszám, láttam
seregestül a fölegyenesedett járást gyakorolni. Eleinte valamilyen
senkiföldjén, ahol se fa, se bokor, csak pusztaság, utóbb már
ismerősnek látszott a gyakorlóterük, hirtelen hazainak. Eleinte
tereken gyakorolták a kétlábúságot, aztán szép oromfalú házak
közt templomkapuk felé futó utcákon. Végül egy gótikus
csarnoktemplom magas boltozatos belseje tárult elém. Égnek törő
oszlopok tövében álltak, habár csak másodpercekig,
le-lehuppantak, és gyorsan fölálltak megint. Láttam a főhajó
kőpadlóján a szentélyig tolongó patkánytömeget, láttam a
mellékhajókban a mellékoltárok lépcsőjéig torlódó sereget. A
templom nem a lübecki Mária-templom volt, nem a balti
tergerpart valamely más gótikus téglatemploma, hanem
kétségtelenül Sankt Marien, a danzigi székesegyház, amelynek
lengyel neve Kościól Najświętszej Panny Marii, ott gyakorolta a
patkánynép az új testtartást.
Jól van, kiáltottam föl, jól van így! Hiszen még a helyén áll
minden. Kő kövön. Tetőnek sincs híja, egyetlen huszártorony se
dőlt le. Hogy lehetne vége mindennek, Patkánynő, ha még
mindig megvan Sankt Marien, ha, hogy is mondjam, ott kotlik a
vén vöröstégla-tyúkanyó?!
A Patkánynő mintha elmosolyodott volna. Hát igen, kis
barátom. A látvány olyan, mint képeskönyvben a kép, minden
megvan itt hűen. Jó okkal. Különleges módszer volt biztosítva
zárórakor. Danzignak vagy Gdańsknak, hívd a várost annak,
aminek tetszik: olyasmi, ami elsöpör is, ugyanakkor megtart, ami
csak életet szüntet meg, élettelen tárgyakat viszont tisztel.
Figyeld csak meg: egyetlen tető sem roskadt be, egyetlen
toronyról sem hiányzik a sisak. Boltozatok bordaívei még
változatlanul bámulatosan nyújtóznak a zárókövekig.
Maradandó a keresztvirágok és rozetták szépsége! Az emberen
kívül minden ép maradt. Milyen vigasztaló, hogy nem csak
szemét tanúskodik rólatok…

Ni, vettem észre: pusztítom a sós ropogóst,

szedem a pohárból a seprűs
rudacskaköteg szálait.

Eleinte egyenként ettem, rágtam,

aztán nekivadultam, marékszám
őröltem, morzsoltam szét.

Sós pép! Teli szájjal

követeltem még. S volt
tartalék sós a háznál.

Álmomban utóbb a kérdés:

miért falnék még ropogóst,
mi ez a vad pusztíthatnék?

Mert pótlásért esz a fene,

dünnyögi az álompatkány,
azt kajtatsz örökké.

De akkor kit, minek akarok

szálanként vagy nyalábszám
semmivé őrölni?

Főleg magadat. Így a Patkánynő.

Az önpusztítás kezdetben
merő magánügy volt.

Kötögetnek a nyílt vízen. Kötögetnek lassú menetben és amikor

horgonyon vesztegel a hajó. Kötögetésüknek felépítménye van.
Ez kiismerhetetlen, mert miközben kötnek, több történik, mint
sima és fordított szemek szerint kiszámolható lenne: például az,
hogy mennyire egyetértenek a dolgukban, holott ki-ki nem
bánná, ha az összes többit ellepné az ótvar.
Eredetileg tizenkét nő lett volna az öt nő az „Új Ilsebill”
fedélzetén. Annyi jelentkezett a hajdani teherbárka kutatóútjára,
és kezdetben az én fejemben is hasonlóan túlméretezett létszám
tolongott. Mivel azonban Luxemburgban sor került egy ötnapos
kongresszusra, Stromboli szigetén pedig egy háromhetes
szemináriumra, ahol közösen kötögetni is volt alkalom, túlzott
létszámom csökkent, az „Ilsebillre” jelentkezett nőkből kilenc
maradt, majd hét, mert két nőnek sürgős dolga akadt a
Schwarzwaldban, kézimunkástul, majd további kettőt
pamutostul-kötőtűstül az Elba alsó szakaszának tájkörzetébe
hívtak meg, mindenütt nagy volt ugyanis az érdeklődés –
nemcsak az én fejemben – harcias nők iránt, akik aztán
Luxemburgban az anyatejbe felszívódó dioxin ellen küzdöttek,
Stromboli szigetén a Földközi-tenger nekivadult lehalászása ellen
emeltek szót, Schwarzwaldban az erdőpusztulás kérdését
tárgyalták meg, és az Elba alsó szakaszának mindkét partján az
ott egymás hegyén-hátán épülő atomerőműveket minősítették
merényletnek. Vitatkozásban mindnyájan jártasan, szakértői
véleményektől és ellenvéleményektől soha meg nem szeppenve,
fölkészülten harcoltak, még férfiak szerint is példásan,
dicséretesen. Tényeiket senki sem tudta cáfolni. Az utolsó szót
mindig ők mondták ki. Csak hát hasztalan volt a szóban sikeres
harc, mert az erdők folyamatosan pusztultak tovább, továbbra is
szivárgott a méreg, senki se bírt a szeméttel, és a
Földközi-tengerből roppant apró szemű hálókkal a maradék
halat is kifogták.
Úgy látszott, hogy eredménnyel csak a nők kötögetése jár.
Abból lett valami, hol rombuszmintás, hol kockás, kialakult egy
csavart mintás vagy ráhajtott szemes hordható holmi. Mi több:
eleinte megmosolyogták és asszonybolondságnak minősítették,
utóbb viszont férfiak és még asszonyellenfelek is az erőgyűjtés
eszközének ismerték el a kongresszusokon és tömegtüntetéseken
folytatott kötögetést. Nem mintha a nők a rizsszem-minták és
bibbancsok szálai közül húzogatták volna elő az érveiket:
ellentudomásuk iratrendezőkben és statisztikai táblázatokba
foglalva kezük ügyében volt a pamutkosaruk mellett. A
tevékenység, a fonalhurkolás szakadatlan, szigorú, mégis szelíd
fegyelme, a szemek néma számlálása, ebben a kézimunkázó nő
világos ismétlésigénye, a kötés kérlelhetetlen állhatatossága volt
az, ami az ellenfeleket, ha nem is győzte meg, gondolkozóba
ejtette, idővel fel is őrölte volna, csak idő lett volna annyi, mint
pamut.
De magukban is, egymás közt is, ha nem állt szemközt ellenfél,
akkor is kötögettek a nők, talán hogy soha vége ne szakadhasson
a fonálnak, aminél fogva az az öt, aki megmaradt, és az „Új
Ilsebill”-lel a Balti-tenger nyugati felén hajózik, hogy a
medúzaállományt fölmérje, képzeletem szerint és tényleg
kötőtűivel és elegendő pamuttal szállt hajóra: színes, testetlen,
fehérített fonallal.
Csak a legidősebb az öt közül, egy szikkadt, pehelysúlyú
asszony, akin vagy nem, vagy csak hirtelen rátört komorság
perceiben látszik idestova hetvenöt esztendei gürc és munka,
szállt hajóra kötőtű és pamut nélkül. Szívből utálja a kézimunkát,
szerinte bárgyú dolog. Még horgolni se tud. Meggolyósodna tőle,
azt mondja, vagy elszikkadna az agya. Ha viszont mosni,
sütni-főzni, mosogatni kell, különb a többinél, aki nem élhet a
kötőmintái nélkül, ezért elvállalta a konyhát: – Ide figyeljetek,
asszonyok. Majd én leszek a hajószakács, ti pedig békén hagytok
a kötéssel.
A többi négy ellenkezőleg, még akkor se rakná félre a
pamutgombolyagjait meg a csörgő kötőtűit, ha éles szél támad
föl. Alig váltotta fel a kapitány a kormányosnőt, hogy két
marokra fogja a kormányt, mert északnyugat felől heves széllel
záporok jönnek, a kormányosnő máris előkapja a tiszta
birkagyapjúfonalat, s köti tovább azt az egyszínű, csak magában
mintás pulóvert, amely akkora, hogy ruhásszekrény legyen a
férfi, akire majd ráillik, és akiről vagy szó sem esik, vagy csak
olyanforma homályos célzás hangzik el, mintha
kényszerzubbonyt kellene ráhúzni.
Ha a kapitány, vagy ahogy én hívom szívem szerint, Damroka
átadja a kormányt, s a kormányosnő markolja meg két kézzel,
már csituló nyugati szélben tartja az irányt, akkor ő fogja a
pamutmaradékokból készülő tarka takarót, különböző mintájú
foltdarabokat köt körül, nagyobbít négyzetté, bár közben nem
téveszti szem elől a tájolót és a barométert. Vagy összevarrja a
változatos, csavart, bordázott mintás, ráhajtásos,
páncélpikkely-sokszöges foltokat.
Biztosra vehető, hogy a masiniszta kötése, egy poncsószerű
rémség is tovább nő, hacsak nem kell a masinisztának
lepréselődnie a bárka gépházába, megtisztogatnia a dízelt: ő
igavonó fajta, egész életében robotolt. Azt mondják róla: mindig
másért, sose magának.
Az oceanológa szintén. Ha nem ül a hajó közepén a hosszú
asztalnál, és nem méri üvegtálakba rakott medúzák súlyát és
nagyságát, akkor köt, megszokott szorgalommal, két sima, két
fordított, sok-sok gyermekholmit köt az unokáinak, csinos
rugdalódzókat is, amelyeknek a mintáját fenyőtoboznak vagy
homokórának hívják. Vékony ujjai imént még medúzák
kopoltyúlemezeit tapogatták ügyesen, most finom fonál fut
köztük, hol rózsaszín, hol halványkék.
Travemündében nemcsak élelmet és elegendő nyersolajat
tároltak be, hanem annyi pamutot is, hogy a dániai Stegéig, Møn
sziget fővárosáig elég legyen.
De a stegei kikötő még messze van. Az „Új Ilsebill” zajosan
pöfögve – ilyen a léghűtéses Deutz-Diesel – befut a neustadti
öbölbe. Ott majd abbahagyják egy időre a nők a kötögetést, ha le
se bocsátják a szűrőcápát, s nem vesznek is medúzamintát.
Nem, Patkánynő! Számomra igenis komoly dolog a pamut meg a
kötőtű, és nem nevetek, ha elszakad a fonál, leesik egy szem,
vagy föl kell fejteni egy sort, mert lazára sikerültek a szemek.
Mindig is fülemben volt a tűk csörgése. Gyerekkorom óta a
jelenlegi pulóveromig maguk kötötte holmival melengettek
engem szerető asszonyok. Mindig készült valami nekem, hol
egyszerű, hol bonyolult mintájú holmi.
Ha a jézuskapatkányom nem hiszi, hát te hidd el, Patkánynő:
soha ki nem fogom csúfolni a kerek e világon mindenütt
kötögető, szükségből vagy szívességből, haragjukban és
bánatukban is kötögető asszonyokat. Hallom őket: az elpergő
idő, a fenyegető Semmi, a vég kezdete, mindenféle végzet ellen
csörgetik kötőtűiket, dacosan vagy keserves tehetetlenségük
tudatában. Jaj nekünk, ha ezt a neszt hirtelen csönd váltaná fel!
Csak tisztes távolból csodálom őket buta férfi módra: lám,
kötésük fölé hajolva kitartanak.
Most, Patkánynő, amióta erdőkben és folyókban, síkon és
hegyes tájon, manifesztumokban és imádságokban,
transzparenseken és még apróbetűs szövegekben is, és a mi
töprengéssel üresre szivattyúzott fejeinkben szintén
körvonalazódik az, hogy elszakadhat a fonalunk, most, hogy a
véget csak napról napra elnapolják, asszonykötögetésben az
utolsó dacoló erő, a férfiak már csak ronggyá beszélnek mindent,
nem telik tőlük semmi, ami melengethetné a didergő embert –
még egy érmelegítő sem.
A második fejezet,
amelyben mesteri hamisítók neveztetnek
meg, és divatos lesz a patkány, a játék vége vitattatik, Jancsi és
Juliska világgá szalad, a Harmadik műsor Hamelnról tud
valamit, valaki nem tudja, útnak eredjen-e, a hajó a végzetes
helyen horgonyoz, az ebéd aztán gombóc, embertömbök égnek,
és a közlekedést mindenütt patkányseregek torlaszolják el.

– Mi jövőt gyártunk! – mondja Matzerath urunk a szavai

visszhangját ismerő kikiáltó hangján az ő cégvezető urainak,
amikor a műtermekben ritkulnak a médiakövetelményekre jól
ráharapó filmek, de amint a saját állományomból kínálok neki
anyagot, mondjuk, utolsó mesének az erdőpusztulást, vagy a
Balti-tenger medúzásodását szeretném látni mint filmmé gyártott
jövőt, ő legyint: – Túl sok a végjátékdíszlet! Az atyaisteni
végelszámolás! Az apokaliptikus rovancs! Az örökös utolsó
tangó! – Evvel szemben, mint mondja, örömest foglalkozna a
Malskat-üggyel, feltéve, hogy elég anyagot tudok összehozni az
ötvenes évekről. Mintha hátranyúlva lehetne jövőt előállítani.
Beszélgetésünk az ő számára az
Adenauer–Malskat–Ulbricht-éra vázlatává bővül. – A hamisítás
három mestere! – rikkantja. – Ha maga jól föl tudja öltöztetni az
én még, belátom, meztelen tézisemet, akkor filmileg meggyőző
lesz.
Erre én lebeszélem ugyan Matzerath urunkat az össznémet
„hamisító-triumvirátusáról”, mégis megígérem, hogy utánajárok
a Malskat-ügynek. Végül sikerül egy olyan terv iránt fölkeltenem
az érdeklődését, amelynek annyi mentsvár akad a legendai
bélésanyagában, hogy tulajdonképpen rá kellene harapnia.
 Gumifák közt ugrál ide-oda. És habozva topog a főnöki
szobája főfalán lógó iskolai tábla előtt. Amikor végre
megnyugszik a púpos emberke, s az íróasztala mögött ül, rögtön
megszólalok: – Fölfigyelhetne, kedves Oskar. A Weselnél,
Hamelnban ünnepségre készülődnek. Hétszáz év múltán meg
akarnak emlékezni arról a patkányfogóról, aki nagy fölbolydulás
és lázas önkívület idején – amikor a nép jeleket látott az égen, és a
világ végét látta közeledni – ezer, annál is több patkányt a
folyóba csalogatott, ahol mind megfúlt. Más legenda szerint
utóbb gyerekeket szintén elcsalogatott, többé sohase látták őket.
Bőven van az anyagban ellentmondás. Nem volna mindez
alkalmas arra, hogy az 1284-es esztendő őrületét mai félelmekkel,
a középkor flagellánsmozgalmát mai tömegcsődületekkel
filmszerűen elegyítse? A patkányfogó éve bőven szolgál
kínálattal. Ott van például a furulya. Az a tündéri sikolyhang.
Csillámló ezüstpor. Trillák fölfűzött gyöngysora. A maga kora
előtt hány emberöltővel csábított-csalogatott már zeneszerszám.
Nem kellene magának, Oskar, hiszen mindig is küldetése volt az
eszköz, fülön csípnie ezt, egyszerűen fülön csípnie?!
Matzerath urunk hallgat és eltűnik előlem. Más szól közbe.
Sziszeg, fecseg és egyszervoltholnemvoltot sipít, mintha már
minden oda volna, mintha ránk már csak visszatekinteni lehetne,
mintha csak nekrológot mondani rólunk, gúnyos, egyszersmind
ájtatos hangon – ez már nem a mi púpos emberkénk, ez már a
Patkánynő, akivel álmodom…

Végefelé divatosak lettünk. Fiatalok, akik szívesen jártak

csoportosan, és akiket hajviselet és öltözködés, gesztusok és
beszéd különböztettek meg más fiataloktól, elnevezték magukat
punkoknak, és az is lett a nevük: punk. Kisebbségben voltak
ugyan, de azért némely városrészben meghatározó elem. Riadtak
voltak, tehát másokat riogattak. Vasláncokat és csörömpölő
bádogholmit aggattak magukra. Mutogatták magukat, mint
eleven ócskavasat: ők voltak a kitaszítottak, a zugokba sepert
szemét.
Alighanem azért, mert a szenny közé utalták őket, a punkok
laboratóriumi növendékpatkányokat szereztek be, módszeres
etetéssel magukhoz szelídítettek. Aztán szeretettel hurcolták őket
a vállukon, kigombolt ingük vagy az üstökük fészkében.
Egyetlen lépést se tettek választott állatuk nélkül, mindenüvé
magukkal hurcolták az undort, forgalmas terekre, dús kirakatok
elé, parkokba és napozórétekre, templomok és bankok főkapui
elé, mint akik egyek a patkányaikkal.
De nemcsak a fehéreket és piros szeműeket kedvelték.
Hamarosan minket, szürke szőrű, kígyótápnak tenyésztett
vándorpatkányokat is kapni lehetett az állatkereskedelemben.
Keresett áru lettünk, és nem sokkal előbb, mint mindennek vége
lett, gyerekek és fiatalok inkább ránk áhítoztak, mint az addig
becézett, kényeztetett, gyakran dugig zabáltatott
aranyhörcsögökre és tengerimalacokra. Amikor a punkok után jó
családból való gyerekek is ölpatkányt kezdtek tartani, és a hosszú
humán történelem során először megnyílt előttünk a tehetősek
osztályába a kapu, idősebb embereknek is megtetszettünk. Ami
eleinte divat volt, megfogalmazott igény lett. Állítólag egy
úriember, jó ötvenes, éppenséggel karácsonyi ajándéknak kért
magának patkányt.
Végre el voltunk ismerve. Azáltal, hogy minket, fényt kerülő
csatornapatkányokat kiemeltek a fénybe, fölhoztak a
szennyvízaknaszagból, hogy a szó szoros értelmében fölfedezték
az intelligenciánkat, társaságunkban mutatkoztak és
fényképeztették magukat, hogy az emberhez szegődött
állatfajnak fogadtak el, közéleti lényekké lettünk, mi patkányok.
Diadal! Utólagos felvétel Noé bárkájába. Bevallom: egy kicsit
hízelgett ez nekünk. Bízni kezdtünk: hátha képes lesz az ember
olyan felismerésekre, amelyek megmenthetik.
 Eleinte szellemeskedtek, és úgy emlegettek, mint nyilvános
patkányokat. De amikor a punkdivat elterjedt, amikor irodai
alkalmazottak, hivatalnokok még az irodába, az adóhivatalba is
magukkal vitték a patkányukat, amikor ifjú keresztényekkel részt
vehettünk ennek meg annak az egyháznak az istentiszteletein,
bebocsátottak városházákba és előadótermekbe, konferenciákra
és vezérigazgatói traktusokba, végül pedig zárt katonai
területekre bevittek mindenféle fegyvernem kiskatonái,
elhangzottak az első tiltakozások, és parlamenti interpellációkra
került sor. Konfrontáló vitában követeltek törvényt, amely tiltsa
meg patkányok nyilvános mutogatását. Az indoklás szerint: a
társadalmiasított patkány, különösen a vándorpatkány
veszélyezteti a közbiztonságot, ellenkezik az egészségügyi
óvintézkedések igényeivel, és sérti az egészséges népi érzületet.
Egyszerűen nevetséges és otromba óhaj! Nem is lett meg a
többség, hogy efféle törvényt megszavazzon. Sőt, némely
képviselő kihívóan patkánnyal jelent meg a Tisztelt Házban.
Patkányoknak is rendeztek úgynevezett polgári
meghallgatásokat. Olyasmiket kérdeztek, amiket Noé korában
kellett volna kérdezni, amikor kitiltottak minket, bakpatkányt és
nőpatkányt, az életmentő bárkából.
Mit mondhat nekünk jelen pillanatban a patkány? – szólt az
egyik megkésett kérdés. Segíteni akar rajtunk nagy bajunkban? –
Közelebb állna hozzánk a patkány, mint emberemlékezet óta
hittük volna?
Nekünk ez az újszerű figyelem hízelgett ugyan, meg is
kísértett, hogy becsüljük le az ember vérévé vált gyűlöletét, a
hirtelen rokonszenven mégis csodálkoztunk. Ámultunk, hogy a
fiatalok milyen riadtan, de ugyanakkor milyen hevesen fogadtak
bizalmukba, főleg a szemét közé sorolt punkok. Akár a nyakukon
hordtak, lüktető ütőerük táján, akár horpadt hasukon
melengettek, megdöbbentő volt, hogy mennyi szelídség
nyilvánult meg, csak most, irántunk, mennyi felgyülemlett, már
haszontalan gyöngédség. Mennyi odaadás! A hátgerincükön
mászkálhattunk föl-le, a hónaljukba fészkelődhettünk. A szőrünk
csiklandozta őket, vihorásztak. A farkunk hűvös simaságát
könnyű ujjak kotorászásának érezték. És miket suttogtak alig
hallhatóan, feketére rúzsozott, reszkető szájjal, mintha
belegyónniuk lett volna jó a fülünk: mennyi dühöt és keserű
dacot dadogtak el, mennyi félelmet attól, hogy jó soruk lehet,
hogy rossz, és félelmet a haláltól, amelyet kerestek, az életről,
amelyre mohón vágytak. Szeretetet koldultak rimánkodva.
Mondj már valamit, patkány! – kérleltek. – Mit csináljunk,
patkány! Segíts rajtunk, patkány! – Jaj, hogy rágták a fülünket.
Mindenükben félelem és félelem: nemcsak a homályos
odúikban, talitarka boldogságpingálmányaikban is. Attól
rikoltoztak olyan harsányan a színeik. Örökké riadt gyerekek
festették egymást halálsápadtra, kentek magukra balsejtelemmel
hullazöldet. Még sárga és narancs színeikben is penész és
rothadás derengett. A kékjük a véget várta. Mészfehér alapra
vörös sikolyokat kentek. A lilába fakó férgeket festettek.
Némelyikük hátán derékig, mellén nyakig, arcán is, fekete-fehér
rácsvonalak, másokon korbácsütések festett nyomai. Hogy
véresnek lássák magukat. És ahány a szín, annyiféle a nagy
gonddal fésült hajuk. Bizony, a punkok, az elzüllött
gyárudvarokon megrendezett haláltáncünnepélyeik, a
visszahívott középkor: mintha a flagellánsok lelke költözött
volna beléjük.
És mennyi gyűlölet habzott belőlük minden ellen, ami emberi
volt. Szakadatlanul ugrásra, támadásra, ugyanakkor űzött
menekülésre készen. Láncokat csörgettek, mint akik tudják, mi a
gályarabság. Állatiak akartak lenni. Nem tudtak rólunk eleget, de
olyanok lenni, mint mi. Ha ketten-ketten jártak, akkor
hímpatkány és nősténypatkány voltak. Annak is hívták egymást,
gyöngéden és erőszakosan. Sapkákat mintáztak és szabtak
maguknak a mi fejünk formájára, a mi vonásainkat démonivá
torzító álarcokat hordtak. Hosszú, csupasz farkakat kötöttek az
ülepükre, és összesereglettek mindenfelől, és fölkerekedtek
gyalog meg motoron, valamilyen cél felé vonultak, mintha csakis
arrafelé vinne minden út, és csakis ott találhatnák meg a
boldogságot.
Bizony! Falkákban. A hírhedett helyet nem lehetett
eltéveszteni. Mágnes hevert ott, gyülekezőt parancsolt. Vagyis
azt, hogy találkozzanak és szállják meg dugig ama várost, amely
a mi legendás Városunk. Ott akartak ünnepelni. Ricsajozni és
minket mutogatni, polgárt rémiszteni, állatot játszani.
Ebből semmi se lett. Egyébként is félretakarították volna őket.
Hiszen utolsó percig készenlétben álltak mindenütt a biztonsági
alakulatok. Szegények: patkányok szerettek volna lenni, aztán
csak csóró, végül elhagyott, bizony, általunk is elhagyott punkok.
Olyan jók voltak hozzánk, mint ember még soha. Árvaságra
született gyerekek voltak, csak mi patkányok szerettük őket –
mondta a Patkánynő, akivel álmodom. – Ha tudtunk volna
számukra mentsvárat, végül magunkkal vittük volna őket…

Micsoda szó az, te Patkány, hogy mindennek vége! Hiszen még

el se készült semmi. Egyetlen lyuk sincs betömve, egyetlen rejtély
sincs megfejtve. Soha ennyi elvarratlan szál. Mindenfelé
fércmunka és kontármunka. És vigyorgó kontároké a szó. Az
újságok rikoltoznak, mind hallgat arról, aminek híre jár. Még
félig se vagyunk meg, sőt, visszaestünk a dolgunkkal.
Most nem mondhatod, hogy vége, befejeztük, eddig volt.
Szökés lenne az. Hipp-hopp olajra. Mondat felében. A
legsürgetőbbet se, és mielőtt még ezt meg azt. Például
biztosítandók a nyugdíjak, és eltakarítandó az ipari hulladék.
Mert ha nem leszünk úrrá a kohászati válságon meg egyében: a
vajhegyet el kell hordani, és a kábelhálózatot mindenütt le kell
fektetni, legyen meg végre a népszámlálás, és kerüljön le a
napirendről az idegen állampolgárok problémája. Aztán
kitartani, amíg a kamatcsökkenés be nem, és a megélénkülés be
nem, mert valamennyien arra, anélkül semmi, mert eddig nem
látszott pirkadat az ég alján, és mi volt fenékig tejföl.
Hát nem, patkány, nem! Dehogy van vége. Amikor most végre
a nagyhatalmak között párbeszéd, hogy még időben döntések,
mármint helyesek, mert azt időközben mindenki fölfogta ésszel,
hogy csakis mindkétfelől egyidejűleg, egyensúlyos intézkedések,
hogy kiszámíthatóságot biztosítsunk, noha utolsó pillanatban.
És erre mondod te, Patkány, hogy snitt, eddig, kikap,
punktum, kassza, ámen, egyszer volt, volt-nincs, függöny és
világvége. Úgyszólván ultimó? De hát mi meg vagyunk bízva, és
a mi kötelességünk az, hogy ha már magunknak nem is, a
gyermekeinknek mindenképpen, nehogy egy nap
megszégyenülve, és elvesszenek, szóval, a nagy célok, mondjuk,
az emberi nem neveltetése, és a szeméthegyek is tűnjenek el,
legalábbis látótávolságból, amíg végre összehangolt intézkedések
révén és újra némi hal az Elbában és a Rajnában. És persze!
Fegyverzetet csökkenteni is akartunk még, mielőtt késő.
Mégis azt mondod, vége. Mintha már nem bírnánk szusszal.
Mintha réges-rég kifújtunk volna. Mintha nem maradt volna még
itt is, ott is teendő. Mégpedig sürgős, sőt, azonnali. Mert arra
időközben csak rájött mindenki, vagy azt nagyjából fölfogta,
hogy békén meg valamicske egyenlő igazságon kívül végre az
erdőt is, nemcsak a német erdőket, hanem általában az erdőt, ha
már megmenteni nem lehet, mégiscsak filmre kell venni. De
hangulatostul ám, és színesre, minden évszakban, hogy
megmaradjon dokumentumnak, nehogy a mi emlékezetünkből
meg a gyermekeinkéből. Mert, Patkány, erdő híján fölkopna az
állunk. Aminélfogva már csak ennélfogva, és mert magunknak
tartozunk evvel, fel kell tennünk a kérdést, vajon az erdő,
nemcsak a német, mint már mondottam, mit jelent számunkra,
sőt, mi az üzenete, hogy utóbb, legalább filmen, gyermekeinkkel
együtt, ameddig még marad időnk, némi.
Nevezetesen az előtt, Patkány, hogy te punktum-kassza-áment
mondanál. Hogy mikor punktum, azt még mindig mi mondjuk
meg. A mi kezünk a kapcsolón. Mi őrizzük a gombocskát.
Végtére nekünk kell majd mindezért az unokáinknak, például az
ipari hulladékért és a vendégmunkás-problémáért, végül az
éhezésért, legalább a legsúlyosabbért, nemkülönben a vajhegyért
felelnünk.

Mert emberkórban
senyved az erdő,
menekülnek a mesék,
nem tudja az orsó,
ki ujjúba bökjön,
a kislány két apja-lecsapta
keze se, hol egy ta, átölelni,
s elmarad a harmadik kérés.

Csőr szakáll királynak oda a kincse.

Nincs hol eltévedjen kisfiú-kislány.
A hetes se többet, csak épp hetet ér.
Mert emberbajban meghal az erdő,
a mese mind gyalog a városnak fordul,
és rosszra a vége.

Ismerem azt az útszakaszt. Lauterbachtól fogva, ahol a népdal

szerint egyszer elveszett egy fél harisnya, valaha sűrű
lombos-fenyves erdőben halad a „Német mesék országútja”.
Más utak is haladhatnának másutt, pfalzi irtásokon, a
schwarzwaldi magaslatokon, a Bajor erdő mélyén, a
Fichtelgebirge felé vagy a Sollingon, a Spessarton át, olyan
erdőkben, amelyek némelyikén csak figyelő szem veszi észre,
némelyikén szembeszökő, hogy megtámadta az országszerte
cáfolt, bizonyított sokféle károsodás. Jelentések számolnak be
barna tűlevélrozsdáról, kínban sarjasztott suhángokról, ritkuló
koronákról, bélkorhadásról, és hogy törik, zuhog a száraz ág, tar
fák halott törzséről hámlik a kéreg. Ezért az első kérdés az, hogy
vajon meddig nevezhető még a Lauterbachnál erdőnek forduló
út ezen a szívmelengető nevén a „Német mesék országútjának”?
Ezért aztán nem a Schwarzwaldba vagy a Fichtelgebirgébe
terelem a kocsioszlopot, amely a kancellárt, a minisztereit meg a
szakértőket hozza, hanem például ide, elöl kék fény, kétfelől
rendőrmotorosok. Lefüggönyzött ablakú fekete limuzinok
haladnak haldokló erdőben. Kimerevített zászlójáról fölismerszik
a kancellári kocsi. Vélhetjük, hogy a kancellár, mialatt pusztuló
erdőben utazik, szakértői és ellenszakértői véleményeket,
méreganyag-statisztikákat és a fehér fenyő
pusztulásdinamikájának adatait tanulmányozza a kocsiban,
hiszen kancellár lévén, szorgalmasnak és minden tekintetben jól
tájékozottnak kell lennie. Ámbár lehet, hogy nagy jelenése előtt
inkább lazítana, s keresztrejtvényt fejt, helyesen illeszti bele
Hölderlin nevét, és örvend a maga vízszintes és függőleges
általános műveltségének.
Sem-sem. A kancellári limuzin belseje csupa halkmeleg
családiasság. A kancellárt a közlátvány érdekében és az általam
kitalált cselekmény miatt elkíséri a neje, a fia, a lánya.
Milyen legyen a kancellár? Ő könnyen helyettesíthető,
számunkra mégis megbízható minőségű: derék és alkatát
tekintve bús. Pillanatnyilag eszik, azaz nem, szájába tol egy hasáb
vajkrémtortát, amit finom tartású neje rosszall.
Mivel a kancellár lánya félrehúzta az ablakfüggönyt,
elhaladóban faragott útjelző táblát látunk, amelyen két faragott
fatörpe között a „Német Mesék Országútja” felirat olvasható,
nemes gót betűkkel írva. (A film elején, ha ugyan Matzerath
urunk produceri segítségével film lesz a haldokló erdőből, itt
lassan, lépésben kellene a kocsioszlopnak haladnia.)
 A kancellárt és kíséretét egy erdei parkolóban várják, körül
kiszáradt fák állnak. Még néhány utolsó előkészület, kapkodás,
mert a rendőri előőrs-különítmény már jelzi URH-n a kocsioszlop
érkezését.
Erdei munkások, fejükön munkavédelmi sisak, egy erdész
irányításával szálfamagasba nyúló csőállványzatra kulisszákat
vonnak fel, amelyekre egészséges erdő van festve, nagyjából
Moritz von Schwind modorában: görcsös tölgyfák, komor
fenyők, ritkás bükkös, amely úttalan őserdőbe megy át.
Páfránynak és aljnövényzetnek sincs híja.
Különleges járműről szakértelemmel feltolt létrán egy
festőművész még gyorsan beiktat a festett lombkoronákba
néhány énekes madarat – pinty, vörösbegy, rigó, fülemüle,
darabbérben –, az erdész sürget: – Fejezzük be, emberek,
mindjárt itt a kancellár! – Aztán inkább csak magában: – Siralom.
Az erdei munkások hipp-hopp levonulnak. Az előőrsrendőrök
eloszolnak, biztosítják a terepet. A kulisszák mögött egy
hangmester magnót kapcsol be. Dúsan kevert madárdal csendül,
a hangok közt ott az épp fölfestett pintyé, vörösbegyé, rigóé, de
aranymálinkó is dalol, több gerle is búg. A különleges jármű
levonul, a festőművészt létrástul leeresztik, aminek
következtében a festett erdőbe festett utolsó madár, amely egy
fáradhatatlanul kakukkoló kakukk lett volna, töredék marad. Az
erdész üdvözléshez igazítja az arcát.
Mert kék fény mögött befut a kancellári kocsioszlop. A
limuzinablakokban félretolódnak a függönyök. Ámulat
terjedezik ennyi természet láttán. A kancellár, neje, lánya, fia
kiszáll, nemkülönben a miniszterek és szakértők. Máris helyben a
sajtó meg a tévé. A médiák úgy észlelik, mintha kinyilatkoztatást
kellene följegyezniük, hogy a kancellár többször mélyet lélegzik.
Kísérete ugyanúgy.
A kancellár fia, aki tizenhárom éves, a kancellár lánya, aki
tizenkettő, alig lép ki a sokaság közé, máris fülébe, ki-ki a
sajátjába, dugaszolja a walkmanjét. A két gyerek pillantása befelé
fordul, mintha jelen se volnának, ami a kancellár nejét zavarja.
Figyelmeztetése azonban – Így nem halljátok az erdei madarak
hangját! – eredménytelen, a kulisszák mögött forgó
hangszalaggal ki törődik. (A kancellárcsemeték elképzelésem
szerint egy kicsit kövérkések, de csupacsontok és girhesek is
lehetnek, ha Matzerath urunknak kedvesebb az ilyen típus. A
családot az erdészruhát utánzó öltözék teszi egységessé: lóden,
térdnadrág, fűzős bakancs, szarvasgomb.)
Mialatt szélről egy férfikar és több kosztümös szereplő
sorakozik be a festett erdőkulissza elé, a miniszterek és szakértők
laza csoportba rendeződnek a kancellár köré; köztük van az
erdők, folyók, tavak és levegő ügyében illetékes Jacob Grimm
miniszter, oldalán fivére és államtitkára, Wilhelm.
Kedvükre van, hogy a cselekmény és a népi motiváció
érdekében efféle történelmi kölcsönzéshez folyamodjunk, és a
mai divat szerint öltözött Jacob Grimm-mel azt mondassuk,
fivéréhez fordulva, hogy: – Megint jó munkát végzett Schwind
festő. – Mire Wilhelm Grimm arcán bánatos mosolyt látunk.
Mind a két fivér tudja, hogyan fejezze ki úgy az iparkodását,
olyan konokul a maga időtlen, bátor „csakazértisét”, mintha
örömét lelné többszörös kudarcában. Ez a két derék férfi, ha
rosszra fordul a helyzet, kész félrevonulni, de ez mégis két
mesemondó bácsi, megtanult kacsintani, ősidők óta tudja, mi
folyik a színfalak mögött, de nem háborog, mert szakadatlanul
azon van, hogy még rosszabb dolgokat elhárítson.
Szélről rendőrök dalárdát motoznak meg, hogy nincs-e nála
fegyver. A dalosok ártalmatlanoknak bizonyulnak,
fölsorakoznak egy dobogóra. A karvezető keze hol pianót jelez,
hol nagyobb hangerőre buzdít, s a kar elénekli a dalt: „Veled, te
bájos erdő, ki ékesíté magasban fönn a hegytetőt”… A
kancellárnak kedve volna együtt dalolni a karral.
 Most, minekutána ők is meg vannak vizsgálva biztonsági
szolgálatilag, a Grimm fivérek intésére, kiket a továbbiakban
Grimmeknek fogunk hívni, előlépnek a kosztümös mesefigurák.
Öltözékük tisztesen ízléses, ónémet. Finoman illő Hófehérke hét
törpe között. Csipkerózsika orsóval, mellette a csókkal költögető
királyfi. Az a bodorított parókás csakis Raponcka lehet. Jancsi és
Juliska hajlong, térdre rogy, és elmés ajándékokat nyújt át a
kancellárnak és nejének: egy fenyőcsemetét, egy kosárka tölgy- és
bükkmakkot, egy óarany vadászkürtöt. A férfikar forte és száj
csücsörítve dalol: „Eltévedt az erdőn Jancsi és Juliska…” A
rendőrök is élvezik a dalárdát, amely előzőleg ártalmatlannak
találtatott.
A produkciókból elég: most a kancellár szól, nem annyira
miniszterei, mint a jelen levő médiák felé fordulva, gyakorlottan
blattolva beszédét. Egy ép, bajtól-gondtól ment világot idéz
képekben. „Így tesz minket ismét próbára a végzet!” – harsogja,
mintha a német nép ősidők óta végzetpróbákra fizetett volna be.
Mivel olyan filmet szeretnénk, amely néma, és csak itt-ott segít
magán feliratokkal, most a kancellárbeszédben idézett erdőt
látni, amint épségben hajlandozik. Be-bevillannak az erdő
székesegyház-boltozatai. Őzek legelésznek. Szarvas riad. Minden
fa csúcsáról idézetek hullanak. És mintegy hívó szóra egy
legényke kiborítja egy mohaágyon pihenő királykisasszonyra a
legényke csudakürtjét: szirom, szitakötő, lepke hull…
Ez az összemesélt hangulat nem fokozható tovább, valaminek
viszont történnie kell, ezért a kancellár zárómondata után: „Élj
hát tovább, te német erdő!” – ami mintaszerűen tömör felirat
lehet majd a némafilmben, a képbe szökdécsel a kancellár fia és
lánya.
Akár ducik, akár cingárak: megdobálják az apjukat az ajándék
tölgy- és bükkmakkal. A kislány pocsékká horpasztja az
óaranysárga vadászkürtöt. A fiú eltöri a fenyőcsemete szárát,
kidugaszolja füléből a walkmant, felpattan a dobogóra, és a
meghökkent miniszterekre és szakértőkre, az összes megriadt
meseszínészre és dalosra, az újra elbizonytalanodó rendőrökre és
civil ruhás belbiztonságiakra, a higgadtan, rendületlenül forgató
tévésekre, még a Grimmekre is hallgatói figyelmet parancsolva
ellenbeszédet tart.
„Megint csak süketelsz!” – kiáltja oda kancellári apjának, és
tényeket idéz. Roncskocsidombok magasodnak föl,
kocsikaravánok kígyóznak, gyárkémények füstöt okádnak,
forgóüstök kérődznek mohón betont. Erdőt vágnak tarra, földet
gyalulnak, lebetonoznak. Hull a baljós savas eső. Miközben
tárgyalóasztaloknál építőipari császároké és ipargóréké a szó,
bizalmas beszélgetések közben pedig elegendő kápé van a
zsebükben ezresekben kéznél, meghal az erdő. Köznyilvánosan
kimúlik. Megfojtott fák állnak égnek hullamereven. A fiú
következetes, a másik csodakürtöt, bőségszarut is kiborítja az
iménti alvó királykisasszonyra, aki most halott erdőben
szendereg, szemét, dobozban méreg, ócskavas zuhog. A fiúnak
kipufogógázok is kellenek, szimbolikusan arcul szellenti a
királykisasszonyt, annak tüstént csupa ránc lesz az arca: sok az
ólom a szellentésben.
A fiú utolsó mondata és feliratszövege után – „Ez a te német
erdőd!” – a kancellár lányán a sor: egy vadászkéssel, amelyet
rövid mellékjelenetben az erdésztől csent el, ripsz-ropsz
elvagdossa az erdőkulisszák összes jól meghúzott és
biztonságosan megcsomózott tartókötelét. A kulisszák
lerogynak. Lassított felvétel. Egyetlen pingált madárka se
menekül, repül el. Nem iszkol őz, nyuszi, sündisznó. Árulkodóan
szem elé tárul a csőállványzat, de ugyanúgy a halott erdő is.
A kislány kikapcsolja a madárhangokat csicsergő magnót.
Csend. Száraz ág reccsen, letörik. Ahogy leimbolyog, varjak
röppennek föl. Félelem ólálkodik, ne kerteljünk: a halál.
A rémült meseszínészek közül Csipkerózsika meg a csókkal
költögető királyfija kacagásba menekül. Wilhelm Grimm
filmfeliratnak alkalmasat mond Jacob Grimmnek: „Istenem! Így
derül ki az igazság.”
Amíg én kihasználom a döbbenet elnyúló pillanatát, és a
huszadik század végéig továbbírt Grimm fivéreket csak olykor
ingatag, ám okos és érzékeny, radikalizmusuk elégtelenségét
titokban mégis megszenvedő, egyszóval liberális Grimmeknek
képzelem, s ők most épp kezüket tördelik, némafilmünk újabb
cselekményre szánja el magát: a kancellár fia és lánya lekapja a
mesealaknak öltözött Jancsi és Juliska fejéről a sapkát meg a
főkötőt, eldobja fülgombos magnóját, pofákat vág az apja-anyja,
ráadásul a tévékamera felé, azzal önszántából, a grimmi
meseváltozatnak fittyet hányó Jancsiként-Juliskaként nekiszalad
az erdőnek.
A kancellár neje utánuk kiált: „János! Júlia! Azonnal gyertek
vissza, kérlek!”
A médiák boldogok. Újságírók robbanó címszavakat
mondanak magnóra. Sajtófotósok kapáslövései csattognak,
sortűz rögzíti a szökést. A tévé kíméletlenül videóra veszi. A
kancellárcsemeték szökése máris történelmi. A rendőröket
azonban, akik szakképzetten üldözőbe vennék a két szökevényt,
a kancellár leinti: „Még kettő, aki kiszáll! Hálátlanok! Ezt is el
fogjuk viselni.” A pózt, amelybe menekül, méltóságosnak hiszi,
de a vonásainak nem ura, az arcán megjelenő vigyor elemzést
kívánna meg.
Amikor a sokaság még látni véli messze a halott fák között a
két hálátlan megpattanót és kiszállót, Wilhelm Grimm halkan
odaszólhatna Jacobnak: „Láthatod, édes bátyám, nincs végük a
régi meséknek.”
A katasztrófahangulat nem enyhül, ezért gyorsan felsorakozik
a dalárda, a karmester vidám dalra lelkesíti a férfikart, a lelkesség
azonban néma marad, pedig szólhatna akár úgy is, hogy:
„Grunewaldban, Grunewaldban olcsón vehetsz tűzifát.” Most
még az eső is megered, és savas. A kancellár ínye édességgel
vigasztalódna. A két szökött gyereknek már nyoma sincs.

A Harmadik műsorból nemcsak azt hallom jézuskapatkányom

társaságában, hogy ezt az évet kínai időszámítás szerint a
patkány, a szorgos gyűjtögetés és a növekvő termelés évének
nevezi a kalendárium: a Weser-parti város is fölhívja a figyelmet
legendája jubileumára, rövid furulyadarabokkal kísért kulturális
műsor keretében. Az ünnepségek programján egy cseh költő
beszéde, egy bábjáték ősbemutatója, az évfordulós témát elemző
több tudományos előadás áll, alkalmi patkányfogóbélyeg lesz
kapható alkalmi bélyegzéssel, és ünnepi menetek fognak
felvonulni, amelyekben mai polgárok gyermekei követnek majd
középkori öltözetben egy korhű patkányfogót. Tematikus
motívumokat bemutató képkiállításon kívül tervezik még egy
óriásméretű patkányfogótorta eladását is, a kanonoki palota előtt.
A városi idegenforgalmi hivatal lelkendezik: élénkebb
turizmusra számít, tengerentúli jelentkezők is vannak már, így a
„Texasi Patkányfogó-barátok Klubjának”, a japán „Children of
Hameln”-nek a tagjai. A város politikai szóvivői nemkívánatos
vendégektől tartanak ugyan – amennyiben a nagyvárosokból
úgynevezett punkok bukkannának fel az állataikkal, megfelelő
intézkedésekre fog sor kerülni –, de a kerek szám, a történelmileg
bizonyított évforduló, amelyet illőn meg fognak ünnepelni
egyházilag is, mindenkit bizakodóvá tesz. Részvételét a
szuperintendens is jelezte.
Ennyi mindent kínál nekem meg a jézuspatkányomnak a
Harmadik műsor kulturális híradója. A műsorközlő kellemes,
számos adás során éretté nemesült hangja, amely sohasem
mentes gunyoros felhangoktól és zárójeles kritikától, viszont
percre pontosan tudja, hogyan állnak a dolgok, okosan tudja,
hogyan, többet tud nálunk Hamelnról, Hameln fő- és hátteréről,
ez a megafonogén hang egy ládányi rádióból szól, amely a
szerszámos állványomon áll, a patkányom ketrecétől jobbra, én
viszont a Patkánynőtől balra ülök, miközben szilárd
elhatározásom már visz is Hameln felé.
Oda menjünk. Ott piszkáljuk meg a régi, hazug mese némely
gyökérszálát. Tartozunk evvel magunknak. Mert egy biztos:
hétszáz éve se, az eltelt évszázadok alatt se jegyeztek semmilyen
iratba semmit patkányokról meg egy patkányfogóról. Egy
síposnak maradt meg a híre, aki „Jánosnak és Pálnak napján”
mintegy százharminc gyermeket kicsalogatott volna a városból,
aztán be egy hegy gyomrába, vagy hetedhét országon túlra, úgy,
hogy egyetlen gyermek sem talált haza.
Vajon a Keleti kapun vonultak ki? Van-e köze a legendának a
sedemündei csatához, amely után a győztes túszokat szedett?
Vagy vitustánc jött némelyekre, aztán eltáncoltak a szélrózsa
minden irányába?
Egyetlen dokumentuma sincs az esetnek. A városi
nagytemplom krónikája még száz év múlva sem tud a hamelni
gyerekek kivonulásáról, pedig abba minden hamelni esemény fel
van jegyezve, minden tűzvész, a Weser minden árvize, a fekete
halál jötte és távozta. Gyanús ügy ez, hivatalból elhallgatott eset,
amelynek több köze lehetett az akkoriban közterhes flagellánsok
elűzetéséhez vagy fiatal hamelni polgárok elszegődtetéséhez új,
keleti településekre, mint lehetne egy sípos fortélyos
ügyeskedéséhez, s nevezetesen a patkányokat, meg aki megfogta
őket, csak ötszáz évvel az után a János és Pál napja után keverték
hozzá a kétes meséhez. Amire aztán faragni kezdték a rímeket a
költők, az élükön Goethe.
A hamelni gyermekek kivonulásának meg a szokásos
patkányfogó-históriáknak a keverékét idővel jó néhány
mondában megtalálták Grimmék. És mert a két mesegyűjtő
mindent papírra jegyzett, amit a kemencepadkán, a rokka mellett
és langyos augusztusi estéken meséltek az emberek, azt
olvashatjuk, hogy egy feltűnő öltözetű fiatal férfi megígért
jutalomért megszabadította volt Hameln városát a patkányoktól,
s ezt úgy művelte, hogy valamilyen különös muzsikaszóval a
Weserbe csalogatta őket, ahol mind megfúlt. Megtudhatjuk
továbbá, hogy ez a sípos és sintér, minekutána a polgármester és
a tanácsurak megtagadták tőle a jutalmát, a más legendákban
már megszámlált gyerekcsapatot sípszóval kicsalogatta a
városból és ahány volt, szám szerint százharminc, mindnek
mindörökre nyoma veszett a Kálváriahegy gyomrában.
Tanulságos történet, amely patkányokon kívül szószegő
polgárokat is büntetéssel sújt, nemkülönben elcsábítható
gyermekeket.
Nemcsak gyermekeket. Bárki, aki könnyelműen köt alkut, más
után lohol, akár a birka, hiszékenyen másra bízza magát, ész
nélkül és minden ígéretben bízik, bedől a patkányfogónak: igen
hamar politikai alakká lett a patkányfogó. Röpiratokban és
traktátusokban olvasható: ő lázítja föl a parasztokat, ő teszi
sóvárakká az ínségeseket, ő szít nyugtalanságot a polgárok
között, ő kérdez olyasmit, amire egyedül az ördögnél a felelet.
Aki a patkányfogóra hallgat, az gyújtogat is, az a föld alatt motoz,
fölszáll, föllázad, egyszerre forradalmár és eretnek. Ilyenformán
döntöttek aztán szerencsétlenségbe különböző, hol tisztes, hol
talitarka küllemű és mindig más néven föllépő patkányfogók
maroknyi reménytelen pórt és zúgolódó kézművest, bolondos
kószálót és tévhitre hajlót, gyakran csak radikális kisebbséget,
végül egész népeket, nem is régen a jóhiszemű német népet,
amikor a mindig egyforma patkányfogó nem azt kiáltozta – mert
ugyan ki figyelt volna rá –, hogy „a patkányok a mi nagy
bajunk”, hanem a zsidókra tolt minden bajt, amíg aztán végül
nagyjából minden német tudni vélte, miért van nagy bajban, ki
hozta rá a bajt, ki sokasította meg, vagyis kit kell ezért sípszóval
összeterelni és mint a patkányokat elpusztíttatni.
 Ilyen egyszerű ez. Ilyen könnyű legendákból – csak gondosan
el kell ferdíteni őket – addig vonogatni le erkölcsi tanulságot,
amíg az gyümölcsöt nem terem: jól fejlett bűntetteket.
Hasonlóan vélekedik Matzerath urunk, aki mint az űzött vad
keresett egész életében menedéket, ha kedve szottyant is a
csalogató szerepére. – Valahányszor a patkányokat emlegették –
mondja –, meg a kiirtásukat, másokat pusztítottak el úgy, mintha
patkányok lettek volna, holott szemmel láthatóan nem azok
voltak.

Címe van, levelez, és leveleket kap. Amióta két éve eltávolították

az epekövét, egészségesnek mondja magát, ámbár vizelési
nehézségekről panaszkodik: fárasztó tárgyalások után és hevült
médiakongresszusok közben fájdalmasan megszorul benne a
vizelet, föltehetőleg stressz izgatja a prosztatáját, az urológusok
hámozókésétől viszont fél.
Újabban aranypénzeket gyűjt, selyem nyakkendőket hord,
kedveli a rubinköves nyakkendőtűket, borotválkozás után
kölnivizet használ, este pedig az ólevendulaillatot kedveli
magán, alighanem azért, hogy szegény mamájára emlékeztesse,
akit ez a tartós illat szokott volt körüllengni. Haja csak egy ápolt,
hullámosított, gallérjáig érő ezüstös szürkén fénylő koszorú,
egyébként kopasz. Tar feje búbja minden évszakban
napbarnítottan és úgy fénylik, mintha fényesítené. Megsimogatni
lenne jó, nagy a kísértés, és állítólag vannak asszonyok, akik nem
tudnak ennek a kísértésnek ellenállni – a pletyka szívós, ő
sohasem tiltakozik ellene.
Társaságban ritkán látni ugyan, de valahányszor ő hív
vendégeket, kiszemeli magának a magas növésű hölgyeket és
urakat, közibük áll a púpos emberke, mintha még mindig
hangsúlyoznia kellene törpe termetét. Alkalmazottai ugyanezért
magasabbak mind száznyolcvan centinél, menedzsertől
üzemmérnökig. Ezt a bogarát az egész filmgyártás ismeri, de már
senki se mosolyogja meg, mivel a piacrészesedés világosan
megmutatja, ki nagyobb kinél. Határidőit idejekorán,
óvintézkedőleg naplózza: kizárólag videofilm-termelésnek
szentelt munkadüh és visszavonult pihenés időszakai
váltakoznak az életében, és nemcsak érzékeny prosztatája miatt
jár olyan gyógyüdülőhelyekre, mint Marienbad, Baden-Baden,
Lucca és Bad Schinznach, Svájcban. Gyakran említik kedvenc
mondását: „Jövőjük kizárólag a patkányoknak van, és
természetesen a mi videókazettáinknak.”
Mialatt gyógyüdül, a gyógyműsorok elől félrehúzódva agyát
tornáztatja: bonyolult téziseket és ezekhez ellentéziseket fundál
ki még most is. Hol abból akar futurológiai filmet forgatni, ami
épp szemünk láttára történik, most, hogy majd ha bekövetkezik,
már meglegyen filmen, hol meg olyasmit óhajtana filmen látni,
ami mind előbb történt, mint a filmet föltalálták, például a
beköltözés Noé bárkájába. Abban a filmben majd szigorúan lista
szerint jelenjen meg kettesével minden, ami eleven és csúszik és
mászik, varacskos disznó, kan és emse, gúnár és lúd, csődör és
kanca, és újra meg újra az az egy különös pár, amelynek tilos a
bárkába bemennie, mégis rendületlenül beravaszkodná magát a
bebocsátott rágcsálók közé bújva.
Önmagának ritkán engedélyezett szünetekben egyre
fontosabbnak érzi a gyermekkorát, vénülő fejjel újra közeledne
hozzá: a zuhanás a pincelépcsőn, az orvosi rendelők, az a sok
ápolónő… De a származásáról már nem jegyez föl semmit, főleg
nem vall, hiába kérlelik bensőségesen szíve hölgyei. – Csupa
lejárt lemez! – mondja. – Utoljára élünk mi manapság, mégpedig
napról napra utoljára.
Az idei szeptembernek már most örül, de még nem tudja,
hogyan ünnepelje hatvanadik születésnapját: csöndben,
magában-e – csak fényképek körülötte –, vagy gólyalábú
vendégei körében?
 De előbb még Koljaiczek Annát kell majd fölköszöntenie,
nagyanyját: válogatott ajándékokkal és egy meglepetéssel,
amelyet Bad Schinznachban talált ki, és amint hazaért a
gyógyüdülésből, máris produkcióba adott.
Túlméretezett íróasztalán, amelynek nagy lapján óhaja szerint
sohasem lehet semmi, egyetlen levelezőlap hever, az, amelyet a
matarniai, azelőtt materai egyházközség papja volt szíves
megírni: …„ezennel meghívni bátorkodom az én unokámat,
Oskar Matzerath urat a 107. születésnapomra.”
Ezt a mondatot újra meg újra elolvassa, mégsem tudja,
utazzék-e. Tart a visszatéréstől, közben viszont ajándékokat eszel
ki, és mindenfelé a közelgő ünnepről mesél. Mivel örömét leli
abban, ha mindenki úgy említi, hogy „Matzerath urunk”, nem
fordul másfelé, ha a közelében azt sugdossák: – Képzelje,
alighanem Lengyelországba utazik Matzerath urunk. Tudja már,
hogy Matzerath urunk Lengyelországba készül?
Még tétovázik. Az az ember ő, aki tudatosan abbahagyta volt a
növekedést, aztán mégis nőtt néhány centimétert, eljátszadozik a
gondolattal, mint egykor: tegyem? ne tegyem?
Ehhez járul még az, hogy Bruno, aki máskor egy mukk panasz
nélkül kész mint sofőr minden útra, most aggodalmakat
nyilvánít ki és indokokat keres, hogy legalább elhalasztani
lehessen az utazást, ha megakadályozni nincs is módja.
Orvosokra hivatkozik, akik nem tanácsolták. Bizonytalannak
minősíti a lengyel politikai helyzetet. Katonai törvénykezés
önkényétől óv. Határozott okokat nem említve célozgat
olyasmire, hogy Matzerath urunk jelen pillanatban nemkívánatos
személy Lengyelországban.
Vízumkérelem még nincs benyújtva. Oskar mégis selyem
nyakkendőket vásárol, és nagykockás sportöltönyt. És ha utazik,
közli, akkor nem repül, még kevésbé ül vonatra. – Ha már –
mondja –, akkor Mercedesszel fogok hazatérni.
 Érmegyűjteményét előrelátóan gyarapítja, noha, vagy éppen
mert az arany ára, miközben a dolláré nő, egyre csökken. Mintha
a körülmények arra kényszeríthetnék, hogy hosszabb időre
hagyjon itt minket, fűnek-fának tanácsokat osztogat. Nekem azt
tanácsolja, hogy csakis a Malskat-üggyel foglalkozzam. Amikor
megkérem, hogy mérlegelje végre a többi tervet is, futtában
válaszolja: – Az erdőről meg Hamelnról majd máskor! – Azzal
faképnél hagy a rengeteg történetemmel, amely mind egyszerre
törekszik fölfelé csírájából.

Mielőtt az „Új Ilsebill” motorbárka maga mögött hagyná

Fehmarn lapos szigetét, és Møn meredek krétasziklái felé
fordulna, a kutatóhajó nőlegénysége a lübecki öböl előre kijelölt
pontjain méréspróbákat vesz. A kieli mélyöbölről elegendő adat
van felgyűjtve, ezért ott a plankton rétegvándorlását vizsgálják.
A mérőcápát hat hálóval fölszerelve bocsátják le. A merítési idő
öt perc, a vízmélység a mérendő szakaszon tizennyolc és
huszonhárom méter közt ingadozik, egy-egy
vízoszlop-mintavétellel egyidejűleg öt mélységfokozatból
vehetnek mintát.
A kormányosnő leereszti a mérőcápát, többszintű
„népszámlálóval”, közben az oceanológa és a masiniszta a négy
centiméternél nagyobb medúzákkal foglalatoskodik. Az átmérőt
az umbrellalemezek vonalában kell mérni. Az apró medúzák
neve ephyra, a nagyobbaké medúza. A medúzákról
méretmeghatározás előtt könnyedén le kell csurgatni a vizet,
majd tömegre mérve, üveghengerben formalinba helyezendők.
Az ennek folytán bekövetkező zsugorodás a méréskor
természetesen figyelembe veendő. A medúzaátmérő valamennyi
méret esetében kétnapos tartósítás után mintegy négy
százalékkal csökken. Mindezt az ismeretet, és még többet –
például heringlárvák és medúzák arányváltozásának a mérését –
későn kezdett tanulmányai során sajátította el az oceanológa.
Tudja a módját, hogy a masinisztát, aki voltaképpen mint
szállítmányozó tevékenykedik, nemkülönben a kormányosnőt,
akinek ügyvédi irodája van, hogyan lássa el a medúzák és
ephyrák számlálásához, méretezéséhez és tömegük méréséhez
szükséges szakismerettel. Türelmesen magyarázza a gyakorlati
oceanológiát. Ember még nem beszélt soha józanabbul
medúzákról.
Legelőször a timmendorfi homokos parttól két mérföldnyire
eregette volt a hálót az öt nő, aztán Scharbeutz és Haffkrug előtt,
most a neustadti öböltől Pelzerhakenig veszik a mintákat a
Balti-tengerből. Följebb északnak csökken a medúzasűrűség. De
a kelet-holsteini part előtt az oceanológia és annak alkalmazása
váratlanul új dimenzióval bővül, amikor a kormányosnő azt
mondja a kapitánynak: – Körülbelül itt fogtuk ki a hetvenes évek
elején a Halat. Véletlenül. Egy körömollóval. Hogy mekkora
dumája volt! Csupa biztatás és bűbájos ígéret. Semmi se lett az
egészből. Csak medúza meg medúza, amire elég ránézni, máris
aszalódni kezd.
A kormányosnő, mintha tényleg hívná a lepényhalat, elkiáltja
magát a sima víztükör felé: – Hé, te Hal! Átdobtál te minket a
palánkon. Azóta is az urak nyomják a gombot. Ők, csakis ők
mondják meg, mi legyen, még ha egyre gyorsabban szánkázunk
is lefelé. Mi meg akkoriban azt hittük, most aztán az van soron, a
nők ügye, az okos nőuralom. Tévprognózis volt. Vagy tudsz még
valami főokosat? Beszélj, te Hal, mondjál valamit, te nagypofájú!
A tenger nem szól ugyan, de a kormányosnő kitörése, a már
rég el nem hangzott kiáltás, hogy jöjjön elő a beszélő lepényhal,
kicsalogatja az oceanológát meg a masinisztát a bárka hajdani
rakteréből, a friss medúzafogás méregetéséből. A masiniszta,
amint kilép a fedélzetre, odakiáltja: – Hagyd a fenébe ezt a
tegnapi hülyeséget!
 Az oceanológa pedig: – És szűnj meg nyafogni. Férfi erre a
hajóra nem jön. Nem elég az neked?
A főzőfülkéből az Öreglány: – Ha Hal, ha nem, itt azért mindig
történt valami! Horgonyozzunk csak le itten.
Erre a kapitány csökkenti a gázt, megállítja a gépet,
engedelmesen kiveti mind a két horgonyt, mintha mostantól
fogva az Öreglány parancsolna. Közben az oceanológa lehúzza a
kezéről az átlátszó fóliakesztyűt. Eldobó kesztyű, kidobja a vízbe,
aztán körbemutat Pelzerhaken, Neustadt, Scharbeutz felé: – Ott
álltak: három hajó. Nekem akkor a hajam kétfele be volt fonva, a
csücskin két lepkecsokor, tizenkettő voltam épp, amikor itt
horgonyzott a „Thielbeck”, a „Cap Arcona” meg a
„Deutschland”. Minket Berlinből evakuáltak el. Kétszer lettünk
kibombázva. Negyvenöt áprilisban volt ez, legvége táján.
Valahányszor reggel iskolába mentem, ott álltak a vízen a hajók.
Mintha oda lettek volna festve. Én is megfestettem őket a konyhai
asztalon. Színes ceruzával, mind a hármat. Kácettrabok vannak
rajtuk, mondták a felnőttek. Amikor édesanyám május
harmadikán megint elszalajtott a városba, mert Neustadtban
jegyes cukrot adtak, a partról láttam, hogy valami zűr van a
hajókkal. Füstölögtek. Megtámadták őket. Ma persze többet
tudunk: a kácettrabok neuengammeiek voltak, néhány száz meg
stutthofi. És a hajókra brit Typhoonok mentek rá. Azok
rakétákkal voltak fölszerelve. A partról nézve őrült érdekes volt
az egész, mint egy hadgyakorlat. A „Cap Arcona”, az lángolt,
utóbb bebuggyant. A „Deutschlandon” nem voltak rabok, azt
elsüllyesztették. A „Thielbeck”-re lepedőket vontak föl fehér
zászlónak a kácettesek, az égve merült a vízbe, aztán a tenger
fenekére. A partról persze nem látszott, hogy a hajók gyomrában
mi történik. Elképzelni se igen lehet. Ámbár én aztán, istenkém,
még sokáig pingáltam színes ceruzával égő hajókat. Annyi
biztos, hogy a támadás előtt olyan kilencezer fogoly lehetett az
„Arcona” meg a „Thielbeck” fedélzetén. Abból naponta
háromszáz éhen halt. És vagy ötezer-hétszáz kácettrab – lengyel,
ukrán, német meg persze zsidó – elégett, vízbe fúlt vagy, ha
kiúszott a partra, egyszerűen le lett puffantva. SS- meg
tengerészkülönítmények voltak ott. Hát ezt láttam tizenkét éves
koromban. Ott álltam a befont hajammal, és pislogtam. Sok
felnőtt is állt ott, neustadti, figyelték, ahogy a kácettrabok
vacogva kimásztak a vízből, és azonmód le lettek puffantva. A
nép persze semmit se látott, semmit se hallott, máig sem. És
Angliában sem beszél erről a kutya sem. Baleset volt, és
punktum. Két évig sodorta partra a hullákat a víz, zavarták a
fürdőzőket. Meg amúgy is mindjárt azután kitört a béke. A
roncsokat különben sokáig lehetett látni, amíg végre el nem
vonszolták őket ócskavasnak.
Az oceanológa tudni véli a hamburgi gauleiter meg a
hajóskapitányok neveit, az öt nő a tengert nézi, amelynek
víztükrén semminek semmi nyoma. Szélcsend van, szemereg az
eső, gyakran teszi, nyavalyás ez a nyár. A konyhakajütből kiszól
az Öreglány: – Világos: ilyesmi nem illik a történelembe. Hülye
baleset. Zavaró. Felejtsük el. Spongyát rá, szokták azelőtt
mondani. Eszünk, vagy mi lesz? Húsgombóc van, pirított
hagymával, tört krumplival és uborkasalátával.
Mivel egyebet már nincs mit mondani, a kapitány fölhúzza a
két horgonyt, és elkiáltja: irány a nyílt tenger. Milyen jó, hogy a
gép engedelmesen megindul. A kormányosnő mellett Damroka a
kávés fazekába kapaszkodik.
– Csak innen el! – mondja, nem mond többet, de szeme előtt
ott lebeg az utazás célja, amelyet csak ő tud; egyébként magam is
azt kívánom, hogy hagyják abba a nők a múltat, és törődjenek
kizárólag a medúzákkal.
Ebédhez mindent eltakarítanak a raktéri asztalról, a mérési
adatok táblázatait is. A gombócot, a szakácsnőt mindenkinek
kötelessége dicsérni. A beszélgetés tárgya az időjárás meg a
vacak, esős nyár. Milyen jó, hogy a beszélgetésbe nem
visszhangzik bele semmi. A tört krumplis húsgombóchoz sört
iszik az öt nő, üvegből. Amint megebédeltek, a kapitány fölváltja
a kormányosnőt.
Csak később, amikor a lapos Fehmarn-sziget már szemük elől
veszett, gyűlnek össze valamennyien a fedélzeten, hozzák a
kötésüket. A víz apró, fullatag hullámokat vet. Könnyű szél
támad. Távolabb eső fátylaz. Hébe-hóba kisüt a nap. Amint
Lolland-szigettel felbukkan a sík dán part, az „Ilsebill” hol sűrű,
hol ritkásabb medúzamezőkön halad át. Ott nem gyűjtenek
adatokat. A mérőcápa nyughat. A bárka sebessége nyolc és fél
csomó.
De váratlanul – csak mert délkelet felől fölbukkan egy fehér
hasú komphajó – vége a véletlen beszélgetéseknek. Nem
tilthatom meg az oceanológának, hogy letegye a kötését, és
megint a kácetthajókról beszéljen. A masiniszta szeretne többet és
pontosan tudni róluk. – Hogyhogy a rabokat a hajókra? És az
angolok miért nem? – Mire szólok az öreglánynak, aki mosogat,
hogy szóljon ki a konyhából:
– De mennyire! Kiéhezett, fölgyújtott, aztán evickélő, aztán
azonmód lepuffantott emberek. És emberek, akik felől más
emberek éhezhettek, eléghettek, megfúlhattak, akik csak lesték,
hogy azt a néhány embert, aki partra mászott, simán lepuffantsák
más emberek. Örökké csak emberek, és hogy mit műveltek
emberek emberekkel. Hát a patkányok? Elégett, vízbe fulladt
patkányokról ki beszél? Fogadjunk, hogy dögivel volt patkány a
hajókon, néhány ezer biztosan…
Erre közbeszólt, bár nem jelent meg, nem tolakodott a hajó elé
a Patkánynő, akiről álmodom: Tévedés, egy kis tévedés. Mi
mindig emberközelben voltunk ugyan, de ha épp elsüllyedtek,
arrébb húzódtunk. Mindig tudtuk, mi következik. Rosszhírű
hajókhoz nem ragaszkodtunk. Akármennyire szerettük az
embert, vele együtt elégni vagy vízbe fúlni nem akartunk.
 Nem görszék az, amiről álmodom. Űrhajóban ültem
álmomban, beszíjazva, röppályámra kényszerítve. Én, akinek
sejtelmem sincs az egész világűrmicsodáról, én, akit nem
nyomaszt a csillagok felé nyúlkáló és minden galaxist nevén
szólító szaktudás, én, aki ment vagyok mindattól a
nyelvismerettől, amely nemcsak könnyedén csevegő űrhajósok
sajátja, hanem hovatovább kisdiákoké is, én, ódivatú marha,
akinek még a telefon is megfoghatatlan csoda maradt, én egy
űrhajóban ültem, ülésbe rögzítve, és azt ordítottam: Föld!
Válaszolj, Föld!
De a monitoron csak a Patkánynő látszott. Csak ő válaszolt, ő
beszédesen. Ordíthattam én kétségbeesetten, hogy: Még itt
vagyunk! Még létezünk! Körömszakadtig! – a Patkánynő nem
hatódott meg, elmúlt korokról beszélt mindegyre, olyan búsan és
türelmesen, mintha anyásan elringatni akart volna evvel.
Figyelj, barátom, mondta a Patkánynő. A Földet hívtad, hát a
Föld beszél. Válaszolj, Föld! – ezt kívántad, hát válaszol a Föld:
mi földbe fúrtuk magunkat, hiszen sejtettük azt, amit. Miközben
az ember, mintha nem tehetett volna mást, megint, de most már
végleg megbolondult, és mindenáron felül akarta múlni magát,
mi jó mélyre beástuk magunkat. Ne emlegessünk ösztönt:
öröklött ismeret, Noé ideje óta efféle helyzetekre kiélezett
emlékezet ajánlotta nekünk a föld mélyét, a túlélést,
dugaszmódszerrel létesített légbuborékokban. Az oly sokszor
átgondolatlanul hajtogatott emberi bölcsesség, amely szerint a
patkányok elhagyják a süllyedő hajót, nem véletlen. Amióta
szigorúan megtiltották nekünk a belépést Noé góferfából épült
kasznijába – a hossza háromszáz sing legyen, a szélessége legyen
ötven sing, és a magassága harmincz sing –, különösképpen
gyanúsak voltak nekünk a hajók. Valahányszor olyan
patkányokról hallottunk, amelyek emberi ítélet szerint gyáván
elhagytak egy hajót, annyiszor tudtuk meg hamarosan, hogy az
az elhagyott hajó elsüllyedt.
 Így van, rikoltotta a Patkánynő. Ez a mondás megerősítette a
hírünket. Hanem amikor végül Földnek hívták a hajót, nem
mutatkozott más bolygó, hogy átszálljunk rá. Ezért kerestünk
menedéket az emberi óvóhelyek alatt, toronyházak és
pinceépületek alá lyukakat ásva. Élelmet is gyűjtöttünk beléjük,
amit a humán korban csak a bengáli rizspatkány szokott tenni.
Én szakadatlanul azon voltam az űrhajómban, hogy nyájas
látványokra bírjam a monitort, de a Patkánynő konokul csak
akna- és vágatrendszereken kalauzolt végig, fészekodúkba nyíló
futó- és összekötő alagutakon, zsilipnek szolgáló, tágulatokba
torkolló szűkületeken, rozzsal és maggal megrakott hombárokon.
Szerteágazó útvesztő tárult fel a föld alatt.
Felkívánkoztam a fényre, és szépet álmodtam volna:
Damrokáról!
Nem volt más menekvés, mondta a Patkánynő.
Matzerath urunkat pocsékoltam: mondjon igent, és csinálja
meg a pusztuló erdőről szóló filmemet. A Patkánynő kikapcsolta
a mikrofonomat, és sipítva folytatta: – Az emberiség általános
hangulata, az a túlhangsúlyozott, semmivel meg nem alapozott
bizakodás a békében, az a reménykedésből élő, önmagát
fölemésztő reménykedés, az a buzgó reménycsillogtatás, közben
az emberi hajtómű üresjárata, az a vigasztalan reményvacakolás
vészjel volt számunkra.
Körülsáncolták magukat objektív kényszerekkel. Elnapolták
az ügyeiket, mintha végtelenségig ráértek volna. Az államférfiak
talán mulattak ezen: hogy mindvégig vigyorogtak, az biztos. És
hogy mit össze nem fecsegtek! A humánumtól korábban tellettek
nagy távlatú eszmék, még ha gyakran ábrándosak is, de ahogy a
záróra közeledett, már csak elhasznált ötletek szajkózása folyt,
ősrégi, bogaras agyrémeké is: bárka- és faj kiválasztás-elv szerint
épített és benépesített űrhajókat emlegettek. Világosan látszott:
föladta magát az ember. Ő, aki mindent kifundált volt, akinek a
gondolatai addig rendre testet öltöttek, aki rendületlenül bízott
az eszében, büszke volt az ész diadalaira sötétség és babona,
obskurantizmus és boszorkányüldözés fölött, akinek értelme
számtalan könyvet tett jelentős művé – most már lemondott a
tulajdon értelméről, és már csak az érzelmeinek akart
engedelmeskedni, holott azok még fejletlenebbek voltak, mint az
ösztönei.
Szóval, mondta a Patkánynő, amellyel álmodom, egyre több
lett az olyan, aki valamiféle értelem nélküli életben bízott. A
költők látnoki és főpapi hangon mondták a magukét, minden
megoldatlan kérdést mítosznak neveztek. Végül még az évek óta
szokásos, kezdetben okosan szóló és érvelő békegyűlések is
vallásos csődületekké váltak. Sajnos odacsődültek a mi szeretett,
minket szerető punkjaink is. Patkányi emlékezetünk flagellánsok
középkori meneteit idézte fel, a keresztény Nyugatra zúdult
rettegés csapását, a tobzódó, fölgerjedt ostorozást, a kiváltott
pogromokat, és a gátlástalanságot, hiszen akkor körbejárt a
döghalál, és annak ostor volt a neve. Tehát bűnösök kellettek, és
meg is találtattak: hogy mi meg a zsidók hurcoltuk volna be és
terjesztettük el a járványt. Velencéből vagy Genovából hoztuk
volna. Régi história ez, igaz, csak mindig új…
Nos, mi a humán történelem vége táján megláttuk, hogy a
flagelláns-mozgalom újjáéled, habár nem a zsidókra meg miránk
tör. Inkább az történt, hogy felvonulások és csődületek oszoltával
néhányan magányosan, később többen kollektíven elégették
magukat: legelőször Amszterdamban, aztán Stuttgartban, aztán
egyidejűleg Drezdában, Stockholmban és Zürichben, a végén
naponta ebben-abban az európai nagy- vagy kisvárosban,
labdarúgó-stadionokban és nemzetközi vásárok csarnokaiban,
kegyhelyeken búcsúkor, kempingekben, majd volt, aki más
világrészekben is rákapott erre a divatra – ha annak nevezhető
először Atlantában és Washingtonban, aztán Tokióban és
Kyotóban, természetesen Hiroshimában is. A végén, amikor már
fejlődésben elmaradott országból is híre jött kollektív
önelégetéseknek, a Szovjetunió se maradt tőlük ment: Kijevben
föllobbant a kétségbeejtő, a semmit se tisztázó tűz, onnan
átcsapott Moszkvába és Leningrádba. És ahol csak az ész megállt
– említsük még Rómát és Csensztohovát –, azonos volt az eset:
fiatalok tömörültek tömbbe, aztán minden ilyen imádkozó,
daloló, a békét minden imádságba, minden dal soraiba
belekényszerítő tömb közepén, hirtelen támadt csendben –
mondják, hogy ötszázan álltak a tömbben a kölni dóm főkapuja
előtt – fellobbant a fenyegető láng: kannaszám kézről kézre adott
benzin állította elő. Bőven esett meg ilyesmi végül.
Hej, a humánum! Ajaj, emberiség! Még a kétségbeesés
zűrzavarában is jól meg volt szervezve minden. Az önáldozatra
kész tömböket rendezők sorakoztatták fel. A tömblétszámhoz
igazodó számban vonult fel mentőautó. Az áldozatok közt
feltűnően sok anya és csecsemő fordult elő. Tanár a diákjaival,
lelkész és plébános katekizmusra járókkal és konfirmandusokkal.
Neckarsulmi és wolfsburgi nagyüzemek elvesztették a
tanoncállományukat, mesterestül. Számos helyőrségben
fölesketés közben lobbantottak föl fenyegetéslángot kiskatonák.
A megelőlegezett önmegsemmisítés későbbi szakaszában a sajtó,
a rádió, a tévé már értelmes belátással mellőzte a napi
veszteségadatok közlését.
Én pedig mind láttam, amit elibém számlált a Patkánynő,
láttam fenyegetéslángokat fellobbanni hirtelen fénybe borult
városkulisszák előtt, láttam lángokban álló csecsemőket az
anyjukkal, diákokat tanárokkal, ifjú hívőket káplánostul,
tanoncokat a mesterük körül és a zászlóra épp fölesküdő
újoncokat. Ordítoztam, de nem szabadultam az űrhajómból.
Abbahagyni! Ébredjünk fel!, ordítottam. Könyörögtem is,
vinnyogtam, patkánykámnak, jézuskapatkánynak becéztem a
Patkánynőt. Eszembe jutott ez-az, ötletek: ha esetleg mégis, ha
talán úgy…
 Biztosan lehetett volna mégis és úgy és jobban… És eleinte
iparkodtak is meggátolni a terjedő tébolyt, erővel szétrobbantani
az embertömböket. De amikor Brüsszelben, Nürnbergben és
Prágában átállt közéjük egy-egy rendőr, majd egész
századkülönítmények is átálltak, hogy a figyelmeztető
önfeláldozásban, aminek a dolgot mindenki nevezte, részt
vegyenek, a hatóság visszavonta a rendfenntartó erőket. Tétlenül
nézte a figyelmeztetés máglyáit. Ezek nagyvárosi
agglomerációkban olyan mindennaposak voltak, mint távoli
országokban az éhezés. A politikusok aztán, gomolygó füsttel,
bűzzel és – egy neves közíró megállapítása szerint –
elhatalmasodó halálkedvvel a hátuk mögött, könnyen kelthették
azt a látszatot, mintha ők értelmesen buzgólkodnának, aminek
hatására korosabb és aggódó emberek átmenetileg csatlakoztak
egy némileg sikeres ellenmozgalomhoz, amelynek „Készülj föl a
békére!” volt a jelszava. Persze, ha a két csoport megütközött
egymással, még többen lettek a figyelmeztető lángok martaléka.
Mintha mosolygott volna odúja mélyén a Patkánynő. De lehet,
hogy nem mosolygott, hogy csak én éreztem mindezt
észvesztően komikusnak, megdöglésig röhögtetően komikusnak
az űrhajómban. Ezt oda is ordítottam: Ne ugrass, Patkánynő!
Eleget csúfolódtál, hagyj minket békén. Patkánylyukban
egyébként is könnyű humorizálni.
Igaz, barátocskám, mondta a Patkánynő, de azért tudd csak
meg, miért mentünk mi a föld alá: a humán történelem vége felé
az ember begyakorolta a megnyugtatás és elsimítás nyelvét,
amely semmit sem nevezett nevén, és még akkor is értelmesen
hangzott, ha hülyeségeket minősített felismeréseknek. Az
ipargórék meg a politikusaik bámulatos sikerrel gumisították a
fogalmakat, és engedelmes szolgáikká tették őket. Ilyesmiket
mondtak: A rémülettel együtt nő a biztonság. Vagy: A
haladásnak ára van. Vagy: A technikai fejlődést nem lehet
föltartóztatni. Vagy: Nem kívánkoztunk vissza a kőkorszakba. A
sokaság meg elfogadta ezt a szemfényvesztő beszédet. S együtt
élt a rémülettel, futott a dolga után vagy szórakozott, sajnálta a
figyelmeztető máglyák áldozatait, úgy vélekedett róluk, hogy
túlérzékenyek, ennek folytán képtelenek elviselni a kor
ellentmondásait, megcsóválta a fejét, majd áttért a napirendre –
épp eléggé felőrölte az is –, és bár nem mondta ki, hogy utána a
vízözön, a lehető legjobban élt, abban a meggyőződésében, hogy
a humanitás megbukott, ahogy az a Noé kora óta szakadatlan
humánus igyekezet is, hogy az emberiség sajátítson el valamilyen
kevésbé gyilkos magatartást. Az utolsó világnézet a finalizmus
lett, ezt sokan helyeselték, hívei voltak. Szokás lett könnyedén
odavetni barátnak, ismerősnek: Nézzetek már be hozzánk
megint, mielőtt késő lesz. Vagy így üdvözölni egymást: Örülök,
hogy még egyszer látlak. Aki búcsúzott, nem mondta, hogy
viszontlátásra, ez kiment a divatból. Gyerekeknek szeretettel is,
eltűnődve is mondogatták: Neked már, kicsim, jobb lett volna
nem meglenned. Megkezdődött a leltározás. Családi
összejöveteleken és közünnepségeken, még hídavatások
alkalmával is világvégi gondolatok hangzottak el. Nem csoda,
hogy mi patkányok beástuk magunkat a földbe.
Nem ellenkeztem tovább. Űrhajómat egyre lakályosabbnak
éreztem. Minek ordítozzam tovább, hogy Föld! Válaszolj, Föld!?
Számomra ésszel fölfoghatatlan gombokkal, kapcsolókkal meg
egyéb instrumentumokkal játszadoztam, föl is villant néhány
kép, másfelé terelte a figyelmemet, kényére-kedvére váltogatta
egymást, jót mulattam a be-bevillanó akármik együgyűségén.
Milyen jót álmodom, gondoltam. Közben mégis hallgattam, hogy
mit mond a Patkánynő, most már egyetértve vele.
Ő még mindig a létünk végszakaszánál tartott.
Patkányemlékezet óta vonzódunk az emberhez, mondta, ezért
mielőtt a föld alá bújtunk volna, megpróbáltuk figyelmeztetni.
Százezerszám elhagytuk a kiterjedt közműalagutakat és kedvenc
lakóhelyünket, a szennyvízcsatornákat. Levonultunk a
szemétdombokról és hulladékhegyekről, ki a vágóhidak és a
kikötő raktáraiból, toronyházak vezetékaknáiból meg más
vadászterületeinkről. Fényes nappal, mondhatni természetünket
megtagadva, végigrohantunk minden európai metropolis
főútvonalain: gátjaszakadt patkányáradat voltunk, seregekben
menekülő patkánysokaság. Majd fokoztuk is a demonstrációt.
Nem egyszer, hanem naponta többször futottunk végig a Gorkij
utcán a Vörös térig. Washingtonban háromszor megkerültük a
Fehér házat, Londonban többfelől, a sugárutakon futottunk a
Trafalgar Square-re. A Champ-Elysées-n két irányból futottunk
egymásnak szemközt két patkánysereg, elakadt a forgalom. Ilyen
módon tudattuk az emberekkel az aggodalmunkat. Képeknek
hisz, aki humán, hát képekkel riogattuk. Sugárutakon és
bulvárokon rohantunk végig és vissza. Szürke hátunkkal,
kinyújtott farkunkkal jeleztük az embereknek: nézzétek,
mennyire félünk! Mi is tudjuk, hogy hamarosan sötétség borul
erre a világra. Ahogy ti tudjátok, mi is tudjuk, mit mond erről az
Írás. Végletes félelem kergetett minket, és azt jelentette:
Hagyjátok abba, emberek, ne gondoljátok végig a dolgotokat. Ne
játsszátok végig a végjátékot. Íme, szemlátomást beteljesül a
kinyilatkoztatás bölcsessége…
Csodálkoztam: És? Kitört a pánik, igaz? Felüvöltött a nép –
vagy mégse? Mintha azon lettem volna, hogy amit az
embertömegek elmulasztottak, pótoljam: elképzeltem, hogy
délután, csúcsforgalomban, háziasszonyok, a kezükben
bevásárlószatyor…
A Patkánynő fáradtan válaszolt, emlékező hangjában
csalódottsággal: Hallottunk rémült sikolyokat, igen, talán olyan
járókelő is akadt, aki helyesen értelmezte a tüntető
tömegmenekülést, a városközpontokban kétségtelenül azonnal
elakadt a forgalom, a főutcákra néző ablakok kétségtelenül
megteltek bámuló néppel, de hát más semmi sem történt, hacsak
az nem, hogy miközben mi roppant látványosan rohantunk a
Szajna-hidakon át, meg újra el a Buckingham Palace előtt, meg a
hatalmas vízi szökőkút előtt Genfben, összes
forgatócsoportjaikkal filmeztek a tévék. Aztán turisták is
kattogtatták a fényképezőgépeket. Motívum bőven kínálkozott,
hiszen rohanó tüntetéseink gyakran órákig tartottak.
De hát nem történt, kiáltottam, szóval: ellenintézkedés?
Legalább vízágyú? Vagy helikopterről. Vagy csak egyszerűen…
Hogyne, persze, mondta a Patkánynő, természetesen a méreg
jutott legelőször eszükbe. De csak néhány nagyvárosban
próbálták a tömeges patkányjárást irtással leküzdeni, így
Rómában még lángszórók bevetésével is, aminek a Via Venetón
egy sor gyorsan elharapózó tűzvész lett a következménye. Saját
veszteségeinkkel arányos kár esett emberéletben is. Ostobán
bíztak mindvégig az erőszakban a humánok. Csak Pekingben,
Hongkongban és Szingapúrban, ahol kínai változat szerint
értelmezték az emberi létet, meg Új-Delhiben és Kalkuttában,
ahol szentként nem tiszteltek ugyan, de ősidők óta tiszteltek
minket, ott érezték meg, hogy futásunk figyelmeztet és felszólít
valamire, de a központi számítógépek máshova voltak telepítve.
Kár, mondtam, nagy kár! – Ennél okosabbat nem tudtam. –
Pedig iparkodtatok, cefetül iparkodtatok, Patkánynő, és
kockázattól se féltetek.
Csak aztán, mondta ő, annyi hasztalan erőlködés után kezdtük
beásni magunkat.
Rosszul tettétek! – kiáltottam fel. – Vagy elsiettétek a dolgot.
Még egyszer és még egyszer meg kellett volna…
Azt tettük, napokig…
Nem! – kiáltottam. – Lemondtatok az emberről. És nagyon
hamar…
Űrhajóm monitorján még egyszer, mintha önmagának is,
nekem is bizonyítani akarta volna a fáradozás hasztalanságát,
gyors egymásutánban leperegtek a képek: patkányokat becéző
punkok, sok száz punk útban Hameln felé, patkányaival,
összetorlódott embertömb közepén fellobbanó tiltakozó láng,
végül körbekerengő és szemberohanó patkányáradat. Aztán más
kép: ahogy beásták magukat a földbe. Ahogy föltépték a színét,
mint belevert ékek. Ahogy ezernyi lyukból ömlött kifele homok,
kavics, agyag. Eleinte még kilátszó farkak, aztán mintha elnyelte
volna őket a föld. Mindenütt egyidejűleg. Hány végleges kép.
Végül a kép összetört, bár föl-fölbukkant még a Patkánynő, de
hangja nem volt, őmaga föld alatt. Utóbb Matzerath urunk villant
föl, épp mondani készült valamit, aztán Jancsi és Juliska, a két
kancellárgyerek futott a halott erdőben, aztán a Patkánynő, nem
az, mert a jézuskapatkányom aludt karikába gömbölyödve, vagy
csak megjátszotta, hogy ártatlan, aztán Malskat festő kevergetett
festéket, hogy majd csudagótikus képeket fessen, és hirtelen
Damroka meg a többi nő kötögetett, hajózott a
medúzapéptengeren, és a patkány egyre mélyebbre, mélyebbre, a
két gyerek a hullamerev erdőben…
Megváltás: Matzerath urunk végre felmutatta a
vízumkérelmét, takarosan kitöltve, nyomtatott betűkkel írva.
Lengyelországba készül, Lengyelországba.
Ideje is, dünnyögtem, amikor felébredtem, mert Ramkautól
Maternig már készülődnek a kasubok az ünnepre. Egy százhetest
kötnek virágból.

Végül, hogy már nem volt min nevetni,

a politikusok
nézetazonos vigyorgásba menekültek.
Komikus nem lévén, csak úgy átálltak
globális vigyorra.
Kivasalt arcok szétestek.
Sehol egy zavart mosoly.
Fináléfintorok mindenfelé.

Azért mégis derű ez, vélte a köz, és a fotósok

fotózták a teljes nézetazonosság fintorait.
Az utolsó csúcstalálkozó fotói fertőző jókedvet
dokumentáltak.
Tudják ezek, vélte a köz, hogy miért billennek ki
a komolykodásból.
Mivel mindvégig üléseztek, mindvégig kitartott
a humor.
A harmadik fejezet,
amelyben csodák történnek, Jancsi és Juliska
városba vágyik, Matzerath urunknak az ész felől kétsége támad,
öt függőágy foglalt, a Harmadik műsor hallgatni kénytelen,
Stegében leszállított áron bőség, Lengyelországban viszont
áruhiány uralkodik, egy filmszínésznő szentté avattatik, és
pulykáknak történelmi szerepük lesz.

Jézuskapatkányom nem szereti, ha Malskat festő nyomában

futkosok. Nyugtalanul rezeg a bajsza, amint én törvényszéki
tudósításokat, hírlapglosszákat teregetek szét a ketrece mellett, és
valamelyiknek a címe, mondjuk: „Egy keletporosz Eulenspiegel.”
Nyugtalanná válik, ha én összehasonlítom Malskat
sajtófényképeit meg Malskatról alkotott saját elképzelésemet:
olyan ez a Malskat, mint akinek évszázadok csiszolták
fortélyossá az eszét, és ha csőrös orrú lábbelit, hasítékos nadrágot
és buggyos ujjú zekét viselne, akkor az elkoszlott kötött sapkája
helyett kétszarvú, csengettyűs sipka lehetne a fején.
Közben a rádióban a Média-híradó. Hogy mi újság a
videópiacon, amelyé a jövő, nemcsak Malskat urunk szerint.
Odanyúlok, a patkányom ketrece mellett épp elérem a tekerőt, a
Harmadik műsor mondat közepén elröppen a szobából:
nyomtatott szövegek mögött Malskatot keresni nem akármilyen
munka, nem tűr mellékneszeket. Ezt értse meg a patkányom, ha
szereti is a legújabb tudományos híreket vagy az Elba meg a
Saale mai vízállását.
Nem művel ez az ember se pajkos, se gonosz csínyeket. Nem
csengettyűs sipkás bolond ez. Megállapítom, hogy az orra,
amelynek töve olyan felemásan hangsúlyozza a két szemöldökét,
hogy mintha szakadatlanul csodákat látna Malskat: az orra
jelzésszerűen visszatér a festményein, a schleswigi dómban is, a
lübecki Marienkirchében is jól illik angyali ifjak és szent hírű
aggastyánok arcához. Akiknek fájdalmasan tág szeme rendre
többet lát, mint bibliai korokban látható volt. Mindnek tehetsége,
hogy ne csak közelgő üdvöt, hanem küszöbön álló rettenetet is
megszimatoljon, hála ama szaglószervének, amelyet már az
ötvenes évek elején megemlített disszertációjában egy
doktorandus, miután bedőlt volt a malskati gótikának:
„Szokatlan a főhajó és a szentély alakjainak hosszú orra. Ez
hangsúlyozza a szentek látnoki tekintetét. Mintegy északias
merészség jellemzi az orrokat, amilyenek a gótika virágkorának
más falfestményein nem fedezhetők fel, egyedül a schleswigi
dómban még, ahol a Salvator Mundi és a festett támívékítmények
némely motívumának orrformálásából föltehető, hogy a lübecki
főhajó és szentély mesterének műhelye ott is tevékenykedett.”
Sejtem, miért szaglászik nyugtalanul a jézuskapatkányom,
miért nem kell neki még a napraforgómag sem, amint az
elsárgult ötvenesekre vetem magam. Szeretné, ha szinte semmi
emlékem se volna, ha csak a jelenben léteznék, és szakadatlanul
azon járna az eszem, hogy mi baj következhet be akár már
holnap.
Helyes, patkányka, mondom, megjön az is, a csőd. De mielőtt
egyenleget csinálnék, derüljön csak ki, hogy miért volt korszerű a
maga idejében Malskat tehetsége, olcsó bérért is telivér gótikája,
miért felelt meg a hamisításhoz vonzódó közhangulatnak:
lepleződjön le végre ez a csalás, mint kulissza mögött a holt erdő,
még ha máig nagy becsben tartják is. Nem is volt ám sánta kutya
a hazugság, szépen menetelt az!
Mert a második világháború utáni években úgy tenni lett
szokás, mintha a megelőzőkben rosszat álmodtunk volna, valami
valótlant, amit ki kell iktatni magunkból, különben
lidércnyomássá válik. Keresett cikk lett a terhektől megszabadító
álom. Emlékszem: egy kuruzsló is járta akkoriban az országot,
csodatevő sztaniolgolyókat árult minden létező nyavalya ellen,
és a nép úgy kapkodta, mintha parancsszóra. Habgumi fotelokat
árultak részletre, álomba ringató garnitúrákat. Minden
képeslapban folytatólag vezettek oltár elé trónörökösöket.
Caprinál rendületlenül szállt tengerbe a vérpiros Nap.
Festményeken, amelyekből utóbb tapétaminta lett, az összes
átélt rémség nonfiguratív valaminek bizonyult. A politikát
viszont, amit mindenki megelégelt, egy erőhatalom agg férfiakra
ruházta, hogy viseljék az inkább el-, mint méretükre szabott,
megosztott országruhát.
És lám, a két aggastyánnak sikerült a legyőzött németeket a
győztesekkel jóbarát németekké tisztítania: vérükben maradt,
csodálatosan túlélte a háborút a szorgalom, tüstént hasznosan
buzgólkodtak az egyik, a másik győztes táborban, egykettőre
valaki lett ki-ki újra, újrafegyverkezve. Amit köszönt is a nép
mindkét jótevőjének, ámbár a Hegyesszakállúnak hívott
Ulbrichtot rühellte, a vén róka Adenauert pedig megválasztotta
ugyan, de nem szerette annyira szívből, amennyire elmúlt
években, egyesült nép korában szívből szerette volt Hitlert.
Malskat jól illeszkedett bele ebbe a korba. Falfestészetét, amely
eredetinek minősült, a „lübecki csoda” néven emlegették, mert
ha egy nép konokul sorsüldözöttnek tudja magát, miközben –
mintegy mellékesen – más népeket üldözött, ám sorsa megannyi
gótikus stílben készült szenttel ajándékozta meg, akkor profán
téren is bízhat Isten kegyelmében. Amely okból további csodák
következtek be, többek között a gazdasági csoda, amelynek
osztaléka már az ötvenes évek elején érezhető méretű volt: a
Bonnban székelő, úgymond ideiglenesen ott székelő kormány
száznyolcvanezer márka új pénzt számolt le a lübecki
egyházközség asztalára, így aztán egyre több szent vált
láthatóvá, és Malskat festő bizton számíthatott – serénységre
napszám nógat – kilencvenöt pfenniges órabérére.
 De hát a jézuskapatkányomat sem ez, sem más mirákulum
nem izgatja. Fütyül az akkori csodákra épült, máig rajtuk nyugvó
gazdaságra. Ingyen se kell! – rikkanthatná, és a jövőbe tekintve
hozzátehetné: Nyoma se fog maradni. De csak nyugtalanul
futkos a fűrészpor alomban, visszapillantásaimban nem vesz
részt. Bármerre les, fényesfekete szemében sohase tükröződik
Malskat arca.
Csak amikor utóbb Jancsit és Juliskát nekieresztettem a holt
erdőnek, aztán a két kancellárgyerek megunta a
forgatókönyvemet, és mert az erdőben semmi se történt, beállt a
punkok közé, akikkel több dolog történik, szólalt meg a
patkányom, most már mint a Patkánynő: Ők igen. Szikrányi
tegnap se maradt bennük. Figyeld meg, mivel járnak, mit
simogatnak, minek sugdosnak a fülébe, minek a csupasz farka
csikland belőle vihogást, és kit szeret mind a kettő, hogy
olyannak szeressék, amilyen mindenestül, és egyes-egyedül
kiben bízik Jancsi és Juliska… És megláttam a kancellár meg a
neje szökött gyerekeinél a két patkányt. Eredetileg fehér szőrű
laboratóriumi patkányok lehettek. Most viszont méregzöldre volt
festve az egyik, lilára a másik, ahogy méregzölden világított
Jancsi irokéz hajtaraja is, és liládzottak Juliska fonott, merev
tüskéi. Úgy festettek, mint akik összenőttek az állataikkal.
Megpróbáltam ugyan mind a kettőt állattartozék nélkül
visszaküldeni az erdőbe és a forgatókönyvem folytatásába, de ők
fütyültek a filmből kisülő tanulságra. Rikító patkányaikkal együtt
már csak rikoltó punkok akartak lenni punkbandában. A képbe
egyre több punk tolongott be, végül dugig volt punkcsődülettel
minden. Az összes punk szeszélyesen, mégis egységesen
teleaggatta magát ócskavassal, most már Jancsi és Juliska is: alig
különböztek a többitől. A göncöket lakatok és extraméretű
biztosítótűk fogták össze rajtuk. Megszámoltam, hány punk a
falka, álmomban segített számolni a Patkánynő. Százharminc
punkot számoltunk össze, és ugyanannyi patkányt.
 Ezt el kell mesélnem Matzerath urunknak, hadonásztam: hogy
most már Jancsi és Juliska is, pedig milyen feltűnően hasonlít a
kancellár és neje két gyerekére, olyan tiptop punk, mint amilyen
punkok Berlin-Kreuzbergen tanyáznak, és pofákat vágnak
mindenkire, hadd ijedezzen a nép a saját torzképétől.
Kétségbeesésig vidám banda ez. Már hiába beszél a lelkére bárki.
Az a falka már patkányostul befészkelt egybe a maradék elfoglalt
házak közül. Udvari szárnyába, amelynek be voltak deszkázva
az ablakai.
Figyeld, Patkánynő, kiáltottam: milyen jellemző, hogy Juliska
a galeri főnöke, kedvére parancsol Jancsinak meg a többinek.
Jancsi azt mondja: Ha idejönnek buldózerral, simán begyűjtik a
népet. Amire viszont Juliska: Ha kiraknak innen, akkor
megsöprünk, irány Hameln, és bekúszunk a hegybe, mint
egyszer, amikor ugyanolyan szar volt minden, mint most. Jancsi
meg: Figyusz, hogy pislog a sok civil? Ezeknek hiába tépjük a
szánkat, ez töksüket mind.
Kiabáltak a gyerekek, mondta a Patkánynő, de oda se figyelt
senki. Erre mi patkányok előrelátóan megegyeztünk, hogy
muszáj lesz a föld alá bújnunk. Sajnáltuk az embereket. Főleg a
punkokat, mert ők jók voltak hozzánk.
A dolog váratlanul érdekelni kezdi Matzerath urunkat Tegnap
még nem kellett neki Jancsi és Juliska, most tetszenek. Áll a nagy
falitábla előtt, kétfelől a gumifák, s azt mondja: – Az erdőtől
eltekintve tetszik nekem a maga története. Feszültség kell bele
több. Ha úgy döntünk, hogy leforgatjuk, akkor a filmnek avval
lehetne kezdődnie, hogy mialatt mindenfelé előbújnak az
odúikból a patkányok, és fényes nappal kiállnak a világ elé, a
kettéosztott Berlinben is kivonulnak a falon innen meg a falon túl
élő patkányok, külön-külön, de egyidejűleg, felvonulnak a
főútvonalakon: odaát, mondjuk, a Frankfurter Allee lehet
alkalmas, emitt a Kurfürstendamm, a Gedächtniskirchétől ki
Halenseeig, az is elég hosszú.
 Ilyenformán lépnek a színre. A forgalom a város mindkét
felében nyomban és egyszerre elakad. Tömeges karambolok.
Egymásba ékelődött mindenféle típusú kocsikban döbbent pofák
ülnek, a megállásra kényszerített kocsik, Wartburgok és Opelok,
Tatrák és Fordok tetején számtalan patkány rohan az egyik sávon
kifelé, a másik sávon befelé. Senki, se gyalogos, se autós nem
fogja fel az előre meg nem hirdetett tüntetés mélyebb értelmét.
Amit a város keleti felében a szocializmusra káros jelenségnek
minősítenek és emiatt mint szégyent agyonhallgatnak, az a
nyugati oldalon ideig-óráig szenzációnak számít. Félhangon
emitt is, amott is elhangzik, hogy: A túloldalról jönnek ezek.
De amint pötyögni kezdenek a telexek, tudatva, hogy
világszerte felvonulnak a patkányok – Moszkvában és
Washingtonban is! –, és globális időegyeztetés bizonyítja, hogy a
patkánynép egymás után három nap pontosan ugyanakkor lépett
színre a kerek világon mindenütt – nevezetesen délután fél ötkor
–, és amikor már senki se mer ilyen-olyan véletlenről hablatyolni,
és még vezető politikusok se lelnek szavakat, amelyekkel
alkalmatosan megnyugtathatnák az undortól vacogó
állampolgárokat, tehát csak hallgatnak, vigyorogva hallgatnak,
aztán végre elapad a patkányáradat, akkor olvashatók a
lapokban olyan kommentárok, amelyek valamelyest
megközelítik a világméretű patkányvonulás értelmét, habár a
patkányok szándékára azok se gondolnak.
Zoológusok nyilatkoznak a rágcsálók rendkívül fejlett
veszélyjelző ösztönéről. Magatartás-kutatók rutinosan használják
a pánikszindróma fogalmat. Teológusok figyelmeztetik a
keresztény sokaságot, hogy szálljon magába, hallja meg az Úr
intő szavát, amelyet leghitványabb teremtményére bízott, és
mostantól fogva csakis a hitben keressen erőt.
Megmagyarázhatatlan jelenség, véli más. Tárcacikkek pedig
János Jelenéseit, Nostradamust, Kafkát, Camus-t és az indiai
Védákat idézik. Egyébként semmi. Némely nyugat-berlini újság
szokása szerint tárgyára tér, a kreuzbergi punkokat vádolja: ők
okozták, úgymond, patkánymániájukkal a vészt. Amióta a
punkok városszerte patkányokkal mászkálnak, nagy divat lett az
efféle dög. Nem nyilvánul meg elegendő normális undor. Most
már kemény, végre kemény kézzel kell beavatkozni.
Csak néhány olvasói levél, amelyet gyerekek írtak, mondja ki
az igazat: Szerintem a patkányok félnek, mert az emberek nem
félnek eléggé. – Szerintem a patkányok el szeretnének búcsúzni
tőlünk emberektől, mielőtt vége lesz mindennek. – A húgom a
tévében látta a patkányfölvonulást, és ő azt mondta, hogy először
a Jóisten hagyott el minket, és most még a patkányok is
megsöpörnek.
De aztán újra más fontos: ugrásszerűen emelkedik a dollár
árfolyama, Bangladesben zavargások, Törökországban
földrengés, a szovjetek búzát vásárolnak: a patkányözön,
olvasható visszapillantó írásokban, csak rossz álma volt a
világnak.
Eddig és így Matzerath urunk szerint. Fölpattan, apróka
termetével odaáll a falméretű iskolai tábla elé, kétfelől a két
gumifája. Számokkal dobálódzik és bizonyít. Rövid vágásokat
akar, bevillantott színhelyeket Tokiótól Stockholmig, Sydneytől
Montrealig, Kelet-Berlintől Nyugat-Berlinig, ugrásokat innen
oda, és a gyalogosok rémülete kell neki, rendőrroham botokkal,
vízágyúk és lángszórók bevetése, tűzvész és káosz, sohói pánik
és riói fosztogatás: mindent bele a videókazettájába, ami a
patkányözön idején történt.
És újra meg újra legyen benne, mondja még, nyomasztó
snittekben, a két gyerek a lilára meg méregzöldre festett
ölpatkányával, ahogy menekül, más gyerekfalkához csapódik,
elfoglal egy lakatlan házat, amikor onnan brutálisan kilakoltatják,
megint menekül, rendőrök és nyomkereső kutyák a sarkában,
üldözik, hajszolják, míg a patkányok közt nem talál menedéket,
aztán a patkányözön végén a patkányokkal együtt eltűnik,
remélhetőleg megmenekül.
Egy kicsit eltűnődik, meglehet, hogy már a kazetta piaci
sikerét mérlegeli, aztán azt mondja: Nagytotálokban is,
közelképekben is úgy képzelje ezt el, mint egy megállíthatatlan
özönlést, valamiféle szent könyörtelenséget, az utolsó békemenet
komolyságát, sőt, emberfölötti nagyságát.
Miután egy rövid óra hosszat elvitatkozunk a vizuális
felvilágosítás lehetőségeiről – én mozifilmre szavazok, ő azt
állítja, hogy csak a videónak meg az otthoni mozinak van jövője
–, váratlanul azt mondja Matzerath urunk: Talán a filmszerű
megismertetés klasszikus mesterének, a nagy Walt Disneynek a
modorában kellene az egészet megcsinálnunk. A néző torkig van
a dokumentumokkal. Ennyi valóság fárasztó. Ténynek egyébként
sem hisz már senki. Alkalmas tényekre már csak technikai
trükkökkel előállított álmok vezetnek rá. Ne áltassuk magunkat:
az igazság neve Donald kacsa, és Miki egér az ő prófétája! Az
ötlet, hogy futkosson Jancsi és Juliska mint punk föl-alá,
kétségtelenül csinos, elég csinos, de inkább egy szuperpatkányt
kellene kitalálnunk, pompás jelenetekben mókásan ábrázolnunk,
és az összes patkánykörmenet élére odaállítanunk
vezérpatkánynak, és miért ne lehetne nősténypatkány,
mondhatni a maga Patkánynője. Ő az élen, a szuperravasz,
Rómában és Brüsszelben, Moszkvában és Washingtonban. A
trükkfilmünk patkánynőjét hívhatnák egyszerűen Marynek,
vagy nem: Dorotheának, azaz, megvan: Ilsebillnek, és
főistenség-figurává tehetnénk mediális eszközökkel…
Mindezt aztán megismétli Matzerath urunk munkatársai
körében, a heti programmegbeszéléskor. A magas növésű urak és
hölgyek bólintanak. Ő médiaközpontú irányvonalakat húzat az
iskolai táblára. A produkció tudni óhajtja, hogy mi a helyzet.
Hanem a Patkánynő, akiről álmodom, azt mondja: Addigra
elkéstek a felokosító trükkfilmek meg az összes többi.
Mondom én: semmi.
Önlyukukba buknak a szavak.
Mind csak utóhang.

Nevelésről is volt vita, hosszú,

de konklúzió nélkül
félbeszakadt.

E percben jelentik,
közölték végül, és tüstént
közölték a dementit.

Néhány hominida-egyed még nekiállt,

hogy hátha tán
újra lehetne.

Valahol mintha nyárvégi

remény csillant volna,
csökkentett áron.

A napirend utolsó pontja a

Jó és a Rossz volt, s hogy az nincsen,
egyik sincs.

De mikor
vagy szintén
Isten is, örök ürügyekkel –

No, tudjuk a döntést:

Majd folytatjuk
legközelebb.

Azt hittük, vicc, de aztán

arcunkra
fagyott a vigyor.
 Igaz, végül megszűnt
globálisan a
éhség.

Bár végül szívesen hallgattak volna

sokan még egyszer
némi Mozartot.

Parányi szigetek neve lett ismert világszerte, amikor gomolygó

gombafelhőket eregettek föl róluk, úgymond kísérletileg. Ezeken
a parányi szigeteken mi is próbára tettük magunkat.
Viselkedésünk ezért nevezhető bikinireflexnek. Tudjuk azóta,
amit tudunk. Attól fogva nemcsak hajókat lestünk gyanakodva,
amelyeket közeles elsüllyedésük csak nekünk látható aurája vett
körül, mert ugyanúgy megsejtettünk más katasztrófákat is:
tűzvészt, szökőárt, földrengést és aszályt, és ilyenformán
módunk volt mindig még jókor máshova települnünk. Nem
éghetett le úgy bozót, hogy mi bölcsen el ne illantunk volna.
Ráadásul mindig tudtuk, minek melyik fajtája fog legközelebb
kihalni, akármilyen izmosnak, életerősnek hiszi is magát. Igaz, az
idomtalan dinoszauruszok esetében egy kicsit besegítettünk,
hogy megrövidítsük a folyamatot, de az embernek örömest
lettünk volna hosszabb ideig társa, pedig nagyon gyűlölt
mindent, ami patkányos. Egyébként nemcsak a zsidókat vette
patkányszámba, hanem a japsiknak hívott japánokat is.
A hiroshimai és nagaszaki megsemmisítő csapások megleptek
minket, de az új veszélyt aztán beiktattuk a
megsejtésanyagunkba. Ezért nem értek felkészületlenül az
amerikaiak, franciák és angolok hidrogénbomba-kísérletei
néhány csendes-óceáni sziget földfelszíni nullapontján. Onnan
nem menekülhettek ugyan a nemzetségeink olyan úton el,
amilyen úton jöttek, azaz vízen, hajón, de a föld mélye
menedéket kínált. Amint a humán népességet eltelepítették
ezekről a szigetekről, mi mély és szerteágazó járatrendszert
létesítettünk, az antinoé-elv szerint légkamrákkal, áldozatos
lelkületű vén patkányokat dugónak alkalmazva. Már akkor
fontolóra vettük a készletezést is, kókuszkopra és földimogyoró
felgyűjtését. De csak kevés patkány maradt életben.
Úgy tetszett, mintha a Patkánynő azért tartana szünetet, hogy
rendezze mondanivalóját. Vagy a maga módján akart emlékezni
a Bikini-atollon és más kísérleti szigeteken odaveszettekről?
Egy idő múlva – ha ugyan van olyan rőf, amellyel álomidőt
lehet mérni – hangsúlyozott tárgyilagossággal folytatta: Amikor
jó néhány év múlva az érintett szigeteken megmérték a
radioaktivitást, a nyert értékeket még mindig nagyobbaknak
ítélték, semhogy a szigeteikre hazavágyó bennszülöttek épségét
kockáztathatnák. Semmi meg nem él ott, állították, pedig már
ránk bukkantak volt: épségben és jócskán meggyarapodva ismét.
Az embernek nem mondott sokat az, hogy mi túléltük.
Néhány hír jelent meg a lapok Mindenfelől-rovataiban, inkább
kuriózumként terjedt el, mint híradásként, egyébként pedig
semmi. Semmi megdöbbenés. Esetleg egy ámuló mosoly reggeli
közben, a reggeli lap mögül kinézve: Ehhez szólj. Milyen szívós
dögök. Ezek mindent túlélnek.
Ilyen volt az ember, mindkét nemen lévő. Ordítozott,
fontoskodott vagy csak hallgatott a maga mindenható
biztonságában. Halhatatlanságról papolt, holott gyanította, hogy
csak a magunkfajta szívós dögökben van meg, ami a
halhatatlansághoz kell.
Amikor aztán világszerte beástuk magunkat – mert, ugye, már
nemcsak egy-két szigetecskén jött el az ideje –, nem sajnáltuk a
fáradságot. A legkeményebb talajjal is elbírtunk. Ha utunkat állta
valami, átrágtuk magunkat rajta. A mi fogunkon semmi se fog ki.
A mi fogunk maga a türelem. Beton alá fúrtunk aknákat. Némely
tájon elhagyott bányák kínálkoztak. Bővítettük a római
katakombákat. Abban a városban pedig, amely téged, űrhajóba
konzerválódott barátunk, módfelett érdekel, a kazamatákat
hasznosítottuk, a Hagelsbergen, amely ősidők óta magaslik a
Püspökhegy mellett a város fölé. Végmoréna mind a kettő, ott
ülepedtek dombokká. Mondják, hogy Jagel prussz fejedelem és
isten székelt valaha a Hagelsbergen. A hegybe már a svédek is
fúrtak alagutakat. A tulajdonképpeni kazamaták azonban a
napóleoni kor emlékei: erős kőfalazatú szálláshelyek és istállók;
még a köztes háborúban is használták őket, akkor
lőszerraktárnak. Ott eleve ismertük a dörgést, könnyűszerrel
telepítettünk a padló alá futóaknákat és fészekodúkat. De a
Gdańskban meg a környékén élő falkáknak csak egy része
keresett a Hagelsberg gyomrában menedéket, a többség távolabb,
a kasub dombok közt ásta be magát foggal-körömmel. A
felszínen aztán egyelőre nem volt már mit keresnünk.
Dehogy kívánkozom én oda. Játszadoztam én azokban a
kazamatákban gyerekkoromban, apró csontokat találtam, még
egy koponyát is, ki tudja, kié-mié lehetett. Menjen csak a
Patkánynő! Ássa csak be magát jó mélyre, és tűnjön el vele együtt
a világ összes patkánya, mintha a föld elnyelte volna: én új lapot
teszek magam elé, és azt akarom, hogy folytatódjék a történet.
Évgyűrűket akarok növeszteni, hasadozó kérget, vénülni akarok,
reszketeg aggastyán akarok lenni, fogatlan szájjal motyogni csúf
meséket az én Damrokámnak: hol volt, hol nem volt, valamikor
réges-régen…

Ha ennek a némafilmnek mégis „Az erdő” lesz a címe, holott

nem mentheti meg az erdőt, ha sikerülne producernek
megnyernem Matzerath urunkat, hiszen neki katasztrófák
mindig is megdobogtatták a szívét, hiszen neki mindig baljós volt
a jövő, akkor tájékoztatnom kellene a film további
cselekményéről, a halott erdőbe meg máshová elképzelt
eseményekről, és pontos személyleírásokkal kellene szolgálnom;
Oskar tudniillik maga nemigen rukkol ki egyéni
részelképzelésekkel, ám érdeklik a részletek. Azt kérdezhetné:
Milyen legyen megjelenésre a kancellár és a neje? Mitől volt
félresikerült a két gyerek, mielőtt Jancsivá meg Juliskává
változott át? A jólét normális áldozata a két gyerek? És
folytatólag is punk legyen?
Matzerath urunk még mielőtt Lengyelországba utazna, választ
vár, tehát döntenem kell. A filmbeli kancellár semmiképp se
legyen a jelenlegi kancellárállag változata. Csakhogy amint
hunyorítva magam elé képzelek egy némafilmkancellárt, játszi
könnyedséggel kínálkoznak építőelemek, amelyekből
összeállítható egy legókancellár: nehogy veszélyes hasonlóságig
sikerüljön félre, labilis alkatúvá kell tennünk.
Ezért bizonytalan fellépésű kancellárt javasolok, aki nem
tudja, mit kezdjen a kezével, fél, hogy elveszti előre elkészített
szövege fonalát, ám olyan okokból, amelyeket lehetne
éppenséggel a nehézkedési erő törvényével is jellemezni,
megmarad hivatalában. És akár így, akár úgy rendezzük a
dolgot, nem mellőzhetjük a kancellárt.
Hát a neje? Az egyfolytában a kis szütyőjében kotorász. De bár
lennénk már újra otthon a meghitt, kényelmes lakásban.
Békességben élhetnének, ha nem lett volna kancellár ebből az
emberből, és nem kellene reggeltől estig kancellárnénak lenni.
Szegény gyerekek. Hogy ők mennyire unják az egészet. Hol
ide állítják őket, hol oda, közben jobb volna másutt állongni,
futkorászni, őgyelegni, elkallódni. Uncsi az egész, látszik rajtuk.
Utálják, mint a szart. Világos, hogy inkább lennének punkok,
hurcolásznának festett patkányt. De azt nem szabad nekik, mert
Matzerath urunk újabban azt mondja: – Elvégre az a dolguk,
hogy a halott erdőbe illanjanak el, ne pedig a városi dzsungelban
botladozzanak.
Ő lesz a producer, végleg meg kell nyernem az ügynek, ezért
olyan tulajdonságokkal fogom ellátni a kancellárgyerekeket,
amelyek Oskarunkat saját gyermekkora szereplőire emlékeztetik.
De hát nem hasonlít-e valamelyest, ha jól szemügyre vesszük, a
kancellár lánya egy cingár kislányra, akinek Ursula Pokriefke
volt a neve, és Tullának hívták, mindenki Tullának hívta, és az
Elsenstrassén lakott, Liebenau asztalosmester bérházában?
És nem emlékeztet-e a kancellár fia avval a mindig sunyi és
valamit, fene se tudja mit, mereven leső tekintetével egy fiúra,
akit Störtebekernek hívtak, és egy kamaszbanda főnöke volt, és a
banda miatt félős lett Danzig városa és a kikötőnegyed? A
legutóbbi háború végső szakaszában történt ez. Hírhedt volt
Störtebeker meg a garázda galerije, messze túl a birodalmi
nyugatporosz tartomány határain. És nem esett-e meg, hogy a kis
Oskar, amikor épp bús gondolatokba merülve kilépett a
langfuhri Jézus Szíve-templomból, szembetalálkozott Störtebeker
banda vezérrel meg a bandájával?
Tényleg alkalmas mind a kettő kancellárgyereknek: a kislány
minden álnokságra képes, a fiú ellenségesen elzárkózik, a lány
semmitől sem fél, a fiú nagy tettekre készül, a lány tizenhárom
múlt, a fiú tizenöt, a fiú meg a lány annak idején háborús gyerek
volt, most a tartós béke zöld gyümölcse, mind a kettőnek
walkman a nyakában, dugó a fülében, és egészen más muzsika.
Amikor megemlítem kettőjüket, Matzerath urunknak eszébe
jutnak ifjúsága kamaszgyerekei. – Tényleg – mondja –, a kis
Pokriefke különösen undok dög volt, Tullának szólították, de
fedőneve is volt neki: Lucie Rennwand. Az se kellett volna
húgomnak. Asztalosenyvszaga volt, a háború vége felé
villamoskalauz lett. Az ám! Az 5-ösön. Heeresangertól föl
egészen a Weidengasséig járt az 5-ös. Úgy hírlett aztán, hogy
Tulla a „Gustloff”-fal távozott Danzigból és az életből. Máig
hátborzongató alak nekem Tulla Pokriefke.
Elhallgat, most élemedett korú urat alakít, akinek
elkalandozhatnak a gondolatai. De amikor sürgetem, amikor
elállnám a mellébeszélés összes útját, felrikkant: – De mennyire!
Hogyne! A galerifőnök. Hogyne emlékeznék rá. Ki nem hallotta
akkoriban Störtebeker hírét, meg hogy miket művelt? Szegény
gyerek. Örökké tette az eszit. Akkor nem teketóriáztak vele.
Vajon túlélte-e a zárórát? Ugyan mi lett belőle? Pedagógiai
hajlam volt benne. Válhatott belőle végül eggyel több tanár is.
Amikor viszont azt szeretném, hogy Matzerath urunk fogadja
el javaslataimat, ő szórakozottnak látszik, valamelyest fáradtnak
is: kimerítette a visszapillantás a gyermekkorába. Nyakig érő
homlokát dörgöli, mintha különösen kínzó gondolatokat akarna
kimasszírozni a fejéből. Aztán hirtelen kihúzza magát, újra
főnök, élvezi, hogy dönt: – Helyes – mondja –, a két gyerek
alkalmas Jancsinak és Juliskának. Sőt: máris az. Szinte látom már
Störtebekert, ahogy belegyalogol a kancellár erdei ünnepélyébe.
Látom azt a dög Tullát, ahogy elvagdossa a köteleket, aztán
leroggyannak az erdőkulisszák. Csinálja meg. Készüljön fel!
Amint hazajöttem Lengyelből, megkezdjük a forgatást. Fura,
hogy a két kölyök már megint feltolakszik, kényszeresen. Futni
látom őket: Jancsi és Juliska, kézen fogva. Egyre beljebb
szaladnak a halott erdőbe… Az „Új Ilsebill” motoros bárka
orrában függőágyak ringnak együtt a hajóval, a hajó pöfög, tartja
az irányt. Ha a függőágyak foglaltak, akkor fejtől-lábtól feszesen
függnek kampóikon, most viszont, napközben, enyhe
hullámzásban Møn szigete felé haladva, lazán lengnek,
rendelkezésre állnak annak, aki hunyhatna, fekvőhelyet cserélne.
És ha más nők hajóztak volna be Travemündében, nem ezek?
Például mindazok, akik végül lemondtak, és szívesebben
alszanak ágyban?
Ötöt hagytam meg. Vagy öt maradt nekem. Választottam és
dehogy, és csakis így akartam, sehogy másképp, vagy így volt
szabad a függőágyakba nőlegénységet beosztanom, ámbár a nők
gyakran váltogatnak helyet. Aki csak megjön szolgálatból,
fölborogatja a rendet. Ezek mindig úgy helyezkednek el, ahogy
nem szeretem: ahova tegnap a masiniszta feküdt az olajos
göncében, ott ma az oceanológa ébred föl pizsamában, a jobb
szélső függőágyban nem a kormányosnő fekszik meztelenül,
csak a lába fején pamutharisnyával, hanem hosszú hálóingben
Damroka, és hogy az Öreglány bal szélre bújt el, neki ott jó, és – ő
mondja – „egyik csajjal se cserélne”, abba beletörődöm, ámbár őt
a középső függőágyban látnám szívesen.
Így fekszenek, szoroskodva, mert a bárka születése óta csak
négy méter hetven széles. Fejjel a menetiránynak csak Damroka
fekszik. A kormányosnő elterülve, majdnem hason, az álma
nehéz. Megható az oceanológát meg az Öreglányt látni, ők úgy
kucorognak oldalukon fekve, mint két embrió, egyikük cumizik.
A masiniszta nyugtalanul hánykolódik verejtéknyirkos
condrájában. A kapitány békén alszik, hátán fekve. Ő néha
horkol, a kormányosnő szintén, csak az ő horkolásába sípoló
hang is vegyül. Az oceanológa halkan nyöszörög: nyilván
kisgyereknek álmodja magát. A masiniszta nyög, súlyos teher
nyomhatja álmában. Egyszerre megszólal valaki, dünnyög,
morog: az Öreglány.
Egyebet nem tudok az álmaikról, pedig milyen közel álltak
valaha hozzám mind. Milyen jó, hogy csak öt nő szállt be a
hajóba, és nem tizenkettő, ahány jelentkezett. Csúnya tolongás
lett volna ebből a fejemben, meg amúgy is.
És tulajdonképpen a dologhoz képest elég volna három nő a
hajón, s magam is beérném hárommal. De akkor ki lett volna
Damroka és az oceanológa mellé a harmadik? Alighanem az
Öreglány: ő mindig jelen volt, segített, utólag duzzogott, és
mindent elviselt.
Nem tudtam dönteni. Azért szűk a hely. Milyen jó, hogy heten
lemondták az utat: kicsik vagyunk, én meg a hajó.
De miért ne mehettem volna csak én egymagam Damrokával –
a matróza: én! a hajósinasa: én! Ay, ay. Sir, én! – erre az útra?
Megtanított volna csomót kötni, horgonyt felszedni, jelzéseket
felismerni, dieselmotort karbantartani, a mérőpálcával
csalánozókat, sok-sok csalánozót, amelyet medúzának hívnak…
Miközben Mønhöz közeledik a motoros bárka, elkalandozik a
gondolat. Mennyi minden elfér üres függőágyakban. Odafönn a
fedélzeten hajnal van, de aki nincs szolgálatban, annak se
akaródzik lefeküdnie, pedig a kormányosnőt is noszogatom, még
inkább az oceanológát. Mindnyájan fölvitték a hálózsákjaikat
szellőzni – természetesen föl a kötésüket is. Balról jobbra rendre
ránehezedem a függőágyakra. Három lazán lecsüng. Feszesre
húzom őket, a kampóknál szoros csomót kötök. Két függőágy
festetlen zsinórból készült, ezeket vitorlás-sportszerboltban
vehették. A többi függőágy színes, az egyik piros-fehér, a
következő megfakult kék-sárga, a harmadik vörös. A színes
függőágyak szélén mintás szegély, bojtok, rojtozat.
Latin-amerikai eredetű holmi.
Ha tudnám, mi dolgom itt. Félénken, gátlásosan lappangok,
attól tartok, hogy fülön csípnek. Öregesen aggódom, hogy még
kiderül, mi minden mesét hazudoztam össze, és akkor majd nem
marad más, csak unalmas igazság.
Járkálnak odafönn a fedélzeten. Ma nagymosás van soron.
Tarka meg fehér alsóneműt teregetnek hosszú kötélre. Mókásan
loboghat a könnyű szélben az elülső árboc és a kormányosfülke
között. Dalolnak, olyasmiket, amiféléket ruhateregetés közben
szokás. Hova, vajon hova tehette le Damroka a kávés fazekát?
Reméljük, nem lesz eső.
Lenn a hajóban csak én. Kotorászok a holmijuk közt, a
függőágyak alatt vagy a beépített szekrényben fekvő
tengerészzsákokban, fölcsapott tetejű kofferokban.
Szemérmetlenül végigtapogatok mindent. Régi, még régibb
levelekre vadászom – vallomásokra és fogadkozásokra –, de
sehol egyetlen cédula, amely valamire feljogosítana. Fényképeket
nézek át sietve: hiányzom róluk. Van emléktárgy, ékszer, fonott
ezüstlánc, de egy sincs közte, amely az én ajándékom volt. Csupa
idegen holmi. Belőlem semmi se kellett nekik. Engem leírtak:
nem vagyok elég jártas hajós. Ami vagyok, az a parton maradt.
Csak egyvalami ismerős: az a megsárgult, szakadt szélű,
háromszor összehajtott térkép, amelyre Damroka hálózsákjában,
a fehérneműje alatt bukkanok. A pomerániai partot meg a
partközeli szigeteket ábrázolja. „Mare Balticum vulgo De Oost
See” áll a címkéjén részben latin, részben gót betűkkel írva, és két
különös öltözetű férfi, kezében griffmadaras címerrel. A kézzel
színezett karc félig földrajzi, félig tengertérkép akar lenni, és a
Peene torkolatától keletre, Usedom előtt piros ceruzával rajzolt
karika van rajta, amelyben az elsüllyedt város neve olvasható.
Most már biztos vagyok benne, merre lesz az utazás:
összehajtogatom a rézkarcot, visszateszem a helyére a
tengerészzsákba.
Ők közben odafönn felvonták a fehérneműjüket. Kötnek, mint
a bolond. Az öt függőágy egy idő múlva nagyobbakat leng, mert
fordul a szél, északkeletről fúj, és mert az „Új Ilsebill” Falster déli
csücskénél irányt változtat.
Nem tudom, mikor tervezte el Damroka ezt az utat. Biztos,
hogy még a parton és hónapokkal ezelőtt, mert mióta megkérték
már az NDK-ból a parti hajózásra az engedélyt. Kutatási célnak a
medúzasűrűség mérését adták meg. A pecsétes papírokat majd
csak Gotlandon kapják meg, Visbyben, a révkapitánytól. A többi
nő mégis egykettőre megsejtette – elsőnek a kormányosnő –,
hogy nemcsak a medúzák miatt lesz ez az út. A kormányosnő
meg az Öreglány a kormányosfülkéből látta, amikor Damroka jó
óra hosszat kuporgott a hajó orrában, és egyre a víznek beszélt.
Fehmarntól keletre művelte ezt, miután az utolsó medúzamintát
is kiemelték a mérőcápával. – Ez bizony a Hallal… – egyeztek
meg.
– És tegnap este megint – állítja a masiniszta. Amikor bal felől
kitárult a Gronsund, szemközt volt Møn, a kötélen rég
megszáradt a ruha, a szél pedig alkonyatkor északkeletiről
keletire váltott, aztán elült.
– A Halat nem láttam ugyan, de ketten váltogatták ide-oda a
szót. Mégpedig alnémetül. – Amit ő nem ért, mondja a
masiniszta, és hozzáteszi: – Sajnos. – Hanem ahogy a Halat
szólongatta, minduntalan szólongatta Damroka – Hal te. Hal te!
–, azt tisztán hallotta. És egy fenékhorpadásról volt
széltébe-hosszába sok beszéd, amelynek neve az elsüllyedt
városról Vineta.
Most már tudják, merre lesz még az út. Ámbár az oceanológa
váltig azt mondja: – Nem hiszem. Képzelődtök. Møns Klintnek
megyünk, és Stegének. Dehogy vállaltam volna az utat, és veletek
aztán végképp nem, ha ilyen hülyeség lett volna az útitervben.
A kormányosnőnek sem akaródzik oda mennie. – Ilyesmiről
sosem volt szó. Nem ebben állapodtunk meg. – Mégis
végigcsinálják majd az utat mind a ketten, habár tiltakozva.
Vineta neve a levegőben lebeg.
– A végén pontosan oda fogtok törekedni. – Ezt az Öreglány
mondja. – Úgyse marad majd más.
Nemcsak a kormányosnő fáradt. Sokat küzdöttek a nők
ügyéért, szakadatlan volt a harc a levitézlett nemmel is, de a saját
nemükkel szintén, elfogyott az akaraterő, hogy egy
magatehetetlen társadalomban a férfihatalommal szemben
megteremtsenek egy nőbirodalmat. Rég lemondtak már erről a
szándékukról, noha váltig erősítgetik, főleg a kormányosnő: – Jó
volna, az kellene, hogy, azonnal radikálisan kellett volna…
Ezért kalandoznak el gondolatban, mialatt Bogø körül, aztán
Møns Klint előtt medúzát és heringlárvát halásznak a tengerből,
egy elsüllyedt, tengermélyi birodalomba. Legyen az számukra az
Ígéret Földje. Annak tárva lesz a kapuja, mondta állítólag a Hal,
minden nő előtt. Mert azt mondta volna a Hal azon az alnémet
parasztnyelvén, amikor Damroka kapitánnyal szót váltott: Hát
csak sülledjetek majd el, fehérnépek.
 Sokszínűt álmodhatnak Vinetáról az öt függőágyban. Szűk
helyen szoroskodva fogható közelben érezhetik a
nőbirodalmukat, csak épp akarniuk kell. A motoros bárka csak
szelíden ringatózik. Most a stegei kikötőben pihen, pányván,
közel a belvárosba vezető hídhoz, a cukorgyári rakparton.
Mögötte egy kokszhegy és néhány fakózöld siló. A sekély víznek
poshatag a szaga. Nagyon sok az alga. És medúza rengeteg van.
Mind az öten alusznak. – Mønön – mondta Damroka – nem
kell őrség. – Kedvem szerint feküsznek sorban: középen
összekucorodva az Öreglány, ő motyog és morog álmában,
jobbról a kormányosnő, tátott szájjal, bal szélről Damroka, békén
a hátán, közte meg az Öreglány közt az oceanológa, ő az oldalán,
összegömbölyödve, az Öreglány és a kormányosnő közt meg a
masiniszta hánykolódik nyugtalanul.
Holnap a városba készülnek, mászkálni. Szezonvégi olcsó
vásár van Stegében. A készleteket fel kell tölteni. Nemcsak a
pamut fogy. Az Öreglány még nem tudja, menjen-e ő is.
Utópia Atlantis Vineta. De állítólag valóban létezett ez a város,
és vend település volt. Némelyek szerint az usedomi part előtt
süllyedt el, lengyel régészek viszont mostanában Wollinon
ásnak, és faltöredékek, cserepek, arab pénzek kerülnek elő.
Kezdetben másképp hívták Vinetát. A városban állítólag hosszú
ideig az asszonyok parancsoltak, de aztán egy nap a férfinép
szóhoz akart jutni. A régi nóta. Végül az urak kerekedtek felül.
Dúskáltak-dőzsöltek, a gyerekek játéka is aranyból volt. Erre
aztán aranyostul-kincsestül elsüllyedt Vineta, és csak sokára jön
el a szabadulás napja, amikor is asszonyok lesznek a szabadítók,
csakis azok, öten lesznek, s az egyikük vend vérből származott
lesz, s a neve, azt mondják, Damroka.

Nappal álomszuszék, összegömbölyödik, nem érdeklik a

történeteim. Szívesen hallgatja viszont velem együtt a Harmadik
műsort. A műsorajánlat: Reggeli kommentár. Iskolarádió minden
korosztály számára, ünnepi barokk muzsika, közben hírek.
Média-híradó, később Mi történt ma? és ismét barokk muzsika,
most egyházi zenei művek.
Bámulatos, hogy mennyire érdekli a vízállásjelentés.
Figyelmét leköti az, hogy az Elba Dessaunál egyszáznyolcvan,
változatlan, Magdeburgnál egyszázhatvan, tegnap
egyszázötvenkilenc, árad. Naponta meghallgatja, hány
centiméter a Saale Halle-Trothánál, és melyek a gázlómélységek
Geesthachttól Fliegenbergig. Teljesen közönyös viszont a
jézuskapatkányom, ha időszerű hírt közölnek. Megoldatlan bajok
keringélnek mindenfelé. Hogy növekszik, azt csak válságról
hallani, és az én növendékpatkányom, amely farka nélkül akkora
lehet, mint a mutatóujjam, együtt növekszik a válságokkal, azok
pedig úgy zsúfolódnak, úgy össze vannak már nőve, hogy
olyanok – közmondásos hasonlattal élve –, mint patkánygubanc
a patkánylyukban.
A Média-híradó például a kábeltelevízióval kapcsolatos
legújabb aggodalmakra rálicitál a műholdas televízióval, hogy
annak a nyomába bicegjenek még súlyosabb aggodalmak.
Matzerath urunknak, aki örömest vázolja föl a nagy falitáblára a
médiák átfogó szövetségi rendszerét, ehhez ennyi a véleménye: –
Higgye el, hogy már holnap megteremtjük azt a valóságot, amely
a médiák eszközeivel megfosztja a jövőt az összes
bizonytalansági és véletlen tényezőtől: bármi következzék is be,
minden előzetesen realizálható lesz.
És mondd, te patkány: mi a helyzet a mi
médiaszövetségünkkel? Éjjel, álmomban kifejlett patkány vagy,
vastag a farkad. De éber álmaim se patkánymentesek. Mintha
mindenütt, még ahol azt hittem, hogy a magam elkerített telkén
vagyok, magamnak, ott is szagnyomokat akarnál elhelyezni, saját
tenyészterületedet akarnád kijelölni, elállni előlem a menekülés
útját.
 Hallgasson el a Harmadik műsor. Nem kell Iskolarádió
minden korosztálynak, nem kell játszi könnyedséggel
elvégezhető maghasítás: az „Új Ilsebill” motoros most a stegei
kikötőben áll, én pedig hosszú listába szedem, hogy mi mindent
vihetne magával Lengyelországba Matzerath urunk, miután
végre megkérte a vízumokat a maga és a sofőrje számára.
A nagyanyjának szánt születésnapi ajándékokon kívül vigyen
magával egy zacskó kék-fehér műanyag törpét. Egy rakás ilyen
törpnek majd örül a kasub aprónép, amelyből mindig van
cseperedőben elég.
Azt egyébként tudom, hogy amott mi mindennel készülnek
Koljaiczek Anna egyszázhetedik születésnapjára. Zacskószám
kell cukor és liszt, mert borzaskatát és mákospatkót fognak sütni.
A kocsonya már rotyog, malacfejből főzik, és addig fő, amíg
üveges, dermedős nem lesz. Megszámlálják, hány üveg a tavaly
ősszel elrakott gomba, mennyi közte a mindig kicsikét homokos
tönkű zöld pereszke. Messziről üzenet jött, hogy alvasszanak
zsírt, legyen töpörtyű. Kaschemkenből és Kokoschkenból és
mindenünnen hordják a tojást. Fontos, hogy majd épp
bontogassa szirmát a pünkösdi rózsa. Az egyház jóvoltából
kéznél lesz százhét gyertya. Még nincs üvegekbe lefejtve a
krumplipálinka.
Malskat festőről csak annyit mondhatok, hogy amint a
Patkánynő megengedi, beszámolok róla. Elmondom, hogy mikor
és hol született. Milyen mesterséget tanult. Merre járt
vándorúton. Mi biztatta olyan csodagótikus álmokra
állványzatok tetején. Miért fogták perbe Lübeckben, abban a
városban, amelyet nemcsak a marcipán tett híressé-nevezetessé.
És amíg Jancsi és Juliska még mindig a halott erdőben kószál,
talán kiegészíthetném az öt asszony történetét a városba tett
kirándulással. Csak négyen szállnak partra. Az Öreglány azt
mondja, hogy föl kell tennie főni a vöröskáposztát.
 Stege főleg bevásárlóközpont Mønön, főutcáján egész évben
árleszállítást hirdetnek az „udsalg” táblák, amire tekintettel a
négy nő nagy bevásárlást csap. Egy önkiszolgálóban, amelynek
„Irma” a neve, három kocsit megraknak: konzerv kell, befőtt,
fóliás gyümölcs meg főzelékféle, légmentesen csomagolt és
mélyfagyasztott hús, többféle kétszersült, parasztsajt,
remuládmártás, az oceanológának pattogatott kukorica, egyéb
akármi, mosogatószer, vécépapír, sok üveges sör és az
Öreglánynak két üveg pálinka, Aquavit. Friss petrezselyem és
metélőhagyma. Cipekszenek, mint a málhás öszvérek. A péknél
még perecet, a halaskofánál zöld heringet, a trafikban újságot
vesznek, meg amit ki-ki szív.
Másodszor is bemennek utóbb, akkor velük tart az Öreglány
is. A masiniszta gépolajat vesz, a lámpákba petrót, az oceanológa
a postára rohan, a kormányosnő, ha már mindenütt olcsó vásár
van, pulcsiért túrja föl a turkálókat, Damroka pedig a
pamutkészletét tölti fel egy pamutboltban, ferdén átellenben a
møni bankokkal. Az Öreglány egy kis zacskó medvecukrot vesz
magának.
Majd csak most, mire minden a helyén a konyhában, a hajó
orrában meg a volt raktérben, majd most kapcsoljuk be újra a
Harmadik műsort. Gitármuzsika, utána általában híreket adnak:
hallgassuk csak meg, ki cáfol éppen mit…

Álmomban ez volt: nyugalom, nyugágyban,

s mályvák nyújtóztak föl az ablak előtt.

Barátok jöttek arra, beszóltak a kerítésen:

Bölcs dolog, hogy végre nyugdíjba vonultál.

Töklugasomban magam is így véltem:

nyugalomba vonultam végre, ideje volt.
S ha békén körülnézek,
 ez a teleknyi világ elég.

Ne izgasson, ami izgat,

ha már leültem, tűnődjek békén.

Meglett a helye mindennek, emlék lesz,

por lepi, szunnyad.

Ha mérleget készítenék,
úgy hívnám ezt: érdemes nyugdíj.

De hisz ülnék én, veszteg,

csak ne döfködnének az álmok.

Csak veszteg maradna ő is – igen,

te, Patkánynő! –, hallgatna.

Mert miatta kerengek

éhen-szomjan asztal és ágy közt.

S felszöktem, és át a kerítésen:
hátha nyugtom lesz tőle.

Azóta ketten kujtorgunk,

és szánnak a barátok.

– Télahol, aki majrés! – rikkantotta a Patkánynő. Ami úgy volt

értendő, hogy aki fél, azt meghajszolja a félsz. Aztán helyesbített:
nem kellett kapkodni, mondta. Maradt némi tartalék idő, mert a
humánok elégikusan elnyújtották a végjátékműsort, színpadias
szuperprodukciókká rendezték, talán azért, hogy ha már halál,
akkor szép halál legyen.
Higgadtan magyarázott: – Mielőtt beástuk volna magunkat,
áttelepítettük a szaporulatunkat, kiürítettük az első csapások
célterületeit, például a Rajna–Majna-vidéket, a szász
agglomerációt, a sváb bázisokat. De nagy térben is
átköltöztettünk népfelesleget, így Milánóból és Párizsból
Belső-Svájcba. Osztrák völgyek kínálkoztak. A térségnek ez az
átrendezése már régen időszerű volt. És mert Lengyelország már
megint szükséget látott és segítségre szorult, nemcsak emberek
juttattak oda élelmet a nyugati fölöslegből, hanem mi is – ők
postacsomagban küldözték az ennivalót, mi mondhatni földi
patkányhidat létesítve –, így aztán lengyeleknek és ottani
patkányoknak hamarosan jobb soruk lett, nekünk meg a
természetbeniekkel együtt veszélyeztetett népességcsoportjaink
némelyikét is sikerült átszállítanunk: a Ruhr-vidék
patkánysokaságait. Amely vidék jellegét egyébként bevándorolt
lengyelek határozták meg valamikor.
Ezt annak kapcsán mondta álmomban a Patkánynő, hogy
büszkén megmutatta a kölykeit, az első olyan almot, amelyen
nem látszott az átmenet okozta károsodás. Aztán a fészekaljnyi
patkánykölyök kérdéseire válaszolt: Mik azok a lengyelek? Mi az
pontosan, hogy német? Miben különböznek ezek egymástól?
Hova lettek? Létezett-e a Bumm előtt patkányból is német meg
lengyel? És miért tűntek el az emberek, amikor mi patkányok
még mindig itt vagyunk?
Amíg az álmom tartott, a Patkánynő türelmesen válaszolgatott
kilencfarkú kilenc kölyke kérdéseire. A tervgazdálkodást,
amelynek a vége áruhiány, a patkányok mindennapos életéhez
hasonlította. Képzeljük el, hogy egy-egy nemzetség nem
gondoskodhatik a maga ismert szükségleteiről, hanem minden
élelmet távoli és az összes patkánynemzetség fölé rendelt
raktárakba gyűjtenek be, hogy aztán újra eloszthassák. Ennek az
eredménye szállítási veszteség, trehány munka, irigykedés más
fejadagjára. Ilyen okból uralkodott Lengyelországban nagyon
sokáig egyértelmű hiánygazdálkodás. Holott minden bőven volt
raktáron: korpakenyér, vaj, zsír, sertéshúskonzerv, különlegesen
finom lengyel kolbász. Rémes ám a humán kétbalkezesség!
 Még mindig izgatottan folytatta: – És érzékenységektől kell
tartani mindmáig, csak halkan szabad megemlíteni, hogy az a
humánnémet nézet szerinti lengyel vircsaft a lengyel patkánynak
is tulajdonsága. Emiatt is támadt minduntalan feszültség, sőt,
ellenségeskedés lengyelek és németek között, pedig nem látszott
rajtuk, hogy különböznének egymástól, és ugyanez megvolt a
német és a lengyel patkányok között: mennyi gyűlölködés lett
ebből, mennyi szeretetet fitymáltak le…
No, de ez humántörténelem, mondta a Patkánynő, ez távoli
múlt. És lovagrendekről mesélt a fészekaljnak, s hogy mennyire
megszedte magát a jó nép a tannenbergi csatatéren.
Lengyelország felosztásairól mesélt, hogy amikor nemcsak
oroszok meg osztrákok, hanem poroszok is, ki-ki egy darabot
magának. Napóleon idejéig, aztán utána főleg Bismarck, aztán
mégis meglett megint egy ország, kétfejű sassal, amíg
mindenestül meg nem zabálta egy bizonyos Hitler meg egy
bizonyos Sztálin, de az ország még mindig nem mondta, hogy el
volna veszve, hanem azt, ami a dalában is volt, hogy föl újra…
Nem folytatta: – Semmi értelme ennek – figyelmeztette
kilencfarkú fészekalját. – Hiszen nemcsak lengyelek meg
németek léteztek. Pusztította egymást humán korokban szerb és
horvát, angol és ír, török és kurd is, fekete feketét gyilkolt,
keresztény zsidót, egymást zsidó és arab, keresztény és
keresztény, indián és eszkimó. Ledöfködték, lekaszálták,
éheztették, kiirtották egymást. Ezt először szépen kiagyalták
magukban. És mert az egésznek a végét is kiagyalták, aztán
tervszerűen végrehajtották, ma már nincsenek humánok. Talán
csak be akarták bizonyítani maguknak, hogy ők nemcsak
kiagyalni képesek képtelenséget. Elismerjük: a bizonyíték
pompás! Az is lehet ugyan, hogy a humánok nem törődtek egy
másik képességükkel, amely bennünk patkányokban ősidők óta
megvan, az élniakarással: az aztán elsatnyult bennük. Mondjuk,
nem ízlett már nekik az élet. Lemondtak magukról, aztán szépen
megegyeztek a zárórában, pedig utálták és tépték egymást
különben.
Erre a végszentenciára én nem szóltam semmit, és a fészekalja
kölyök se kérdezett többet, hanem élt, megfelelt a bibliai
sokasodjatok-parancsnak, nyüzsgött, hol így gabalyodott
gubancba a kilenc farka, hol úgy, és kölyökből milyen hamar lett
fiatal patkány, és már a fiatalja is megfialt. De ha már így
belefeledkeztek mind a sokasodásba, és csakis avval törődtek, az
álmom végre kereshetett képeket: nem is messze már a futkározó
gyerekek nyomában loholhatott holt erdőben, medúzapépet
meregethetett a tengerből, félelmek fekete lyukaiban
kotorászhatott, bajlódhatott gerjedelmek kínjaival, végül
elkaphatta Malskat festőt, bár az most nem gótikus freskókat
pingált könnyű ecsettel az állvány tetején, hanem marcipántortát
eszegélt falatonként Matzerath urunk társaságában a lübecki
Café Niedereggerben. Álmomban jól megértették egymást.
Nevettek, kicserélték tapasztalataikat, arról csevegtek, hogy
mivel, hogyan is teltek el az ötvenes évek.

Volt egyszer egy ország, Németnek hívták.

Szép ország, buckás és sík,
csak a helyét nem lelte sehogy.
Nosza, mindenütt lenni a Föld kerekén:
hadat üzent. Bele is töppedt.
Akkor egy eszme adódott, csizmás:
csizmásak mentek világot látni csatákban,
megtértek szótlan, ártatlan képpel,
halkan csoszogva, mintha papucsban,
s mintha látni se láttak volna útközben rémséget.
Hanem a csizmás eszme utólag sillabizálva
bűnösnek bizonyult: túl sok volt a halott.
Erre kétfele vágták az országot,
Németre s Németre. De
 hiába volt szép buckás és sík,
most se lelte sehogy a helyét.
S némi töprengés árán felajánlkozott
harmadik harcra,
kétfelé kettőnek.
Azóta egy pissz se, és békesség Földön.

Valaki egyszer festő lett, hogy utóbb hamisítóként legyen híres.

És lám, alig kezdődik el a történet, már se igaz, mert ez a festő
sohase hamisított, ez isten bizony gótikát festett, ha balból, ha
jobból. Aki nem hiszi, annak hiába minden szakértői vélemény.
Festőnk 1913-ban született Kelet-Poroszországban,
Königsberg városában, a Pregel folyó partján. Régiségkereskedő
fia volt, megbarnult olajfestmények és óaranysárgán csillogó
Madonnák közt nőtt fel, valódi és talmi tárgyak állták körül,
firnájsz vonta be, szú percegett testközelben, por lepett
ócskaságot. Festőnk az apját figyelte, aki tudta, mitől öregszenek
meg a keze közt németalföldi kismesterek festette fogadalmi
képek és képecskék. A népiskolát elvégezve egy szobafestőnél
lett tanonc a festőnk, kitanulta a mesterséget, és munka után
tizennegyedik századi északnémet táblaképeket másolgatott.
Igen korán örömét lelte a tanonc az édes és gyötrelmes gótikában.
A Malskat család – festőnk apjáról a neve – a königsbergi
Flinsenwinkel kültelken lakott.
A Pregel a Frissvízbe folyt, az meg Pillaunál nyílt meg a
Balti-tenger felé. Königsberg neve ma Kalinyingrád, és a folyót is
másképp hívják. A Flinsenwinkel már nincs. Csak egyre csorbább
emlékek vannak még, továbbá könyvek, amelyeket a születésétől
haláláig Königsbergben élt Immanuel Kant filozófus írt hiába, és
ízletes ételek még, amelyek a városról kapták nevüket – mint a
gombóc ecetes-cukros kaprimártásban –, és vannak keletporosz
nevek, mint Kurbjuhn, Adromeit, Margull, Tolkmit és Malskat.
Ezek prussz eredetű nevek. Ezeket, miután a prusszokat
kiirtották, hogy létrejöhessen Poroszország, hamisítatlanul
átvette az utókor, amiért is itt, mielőtt hamisításokról, majd végül
a képhamisító peréről szólnánk, meg kell mondani, hogy a
Malskat név valódi.
Valameddig egy iparművészeti iskolába járt Lothar Malskat,
ahol semmi újat nem hallott a gótikáról, majd borjúval a hátán
vándorútra kelt. Golfnadrágban, szandálban gyalogolt, állítólag
Olaszországot is megjárta, s rájött, hogy a hegyen túl újabb hegy
van, szerencse pedig csak kevés háznál. Egy volt a sok vándor és
kódis iparos közül, akik a harmincas évek közepén kapuról
kapura házaltak, hol egy ólat reparáltak meg, hol szőnyeget
poroltak, ritkán múlatták az idejüket tele hassal, egy helyben
sosem laktak, úton voltak, mígnem Berlinben, aztán egész
Németországban megcsinálták a történelmet, amelyben nemigen
bízott Malskat.
Az órája mégis a birodalmi fővárosban jött el. Munkát keresve,
Berlin-Lichterfeldében megismerkedett a jeles restaurátor
hírében álló Ernst Fey műtörténésszel. Meleg levesért és
zsebpénzért szabad volt Fey háza kerítését olajba mázolnia, s ez a
tevékenység nem verte béklyóba repkedő képzeletét: egy
imádnivalón csinos arcocska alakult képpé, hol bánatossá, hol
kacérrá, munka és a kerítés első lemázolása után is megfogható
valóság maradt, mert Malskat akkoriban sűrűn járt moziba, ahol
a „Hubertus-kastély”-ban látta először Hansi Knotecket, a
kedvelt színésznőt, aztán sokszor még és még, amíg végül olyan
mértékig hatott a stílusára Hansi Knoteck, hogy északnémet
vöröstégla templomok gótikus falfestményein látható késői
hatása se lepjen meg senkit. Nos, a restaurátor tüstént fölismerte
a mázoló különleges tehetségét. Lehet ugyan, hogy a
műtörténészre Malskat ulenspiegeli orra, szemöldökének révült
tekintethez illő íve is hatott, meg az alázatos, szinte átszellemült
buzgalom, amellyel egyenként vett gondjába minden kerítéslécet.
 Harminchat tavaszán aztán Fey professzor Dietrich nevű,
seprűs szempilláival és keskeny, hosszúkás fejével minden szívet
döglesztő fiával útra kelhetett Malskat a halványsárga
DKW-sportkocsin a Schlei mellé, Schleswigbe. Város Schleswig,
tőle kapta az Északi- és a Keleti-tenger közötti országrész fele a
nevét. Munka várt ott kettejükre, a dómban.
A szép Dietrichtől, aki dóm- és városszerte, ám igazán
lélekmozdítóan a dómlelkészi lak zongoraszobájában
bizonyította hitelét, hamarosan lelkészlányka-koszorút gyűjtve
maga köré, Malskat, aki változatlanul szórakoztatóbbnak vélte a
mozit, ha Hansi Knoteck játszotta a fő- vagy kevésbé fő szerepet,
egyetlen varázslatot tanult meg: annak a különleges festéknek a
kikeverési módját, amely vörhenyesbarna színével alkalmas volt
a dóm kerengőjében, sajátos neve szerint a Schwahlban
szükséges kontúrozásra. Merőben magától tanult meg viszont
könnyű kézzel minden régi ábrázolatot újjáfesteni, és új festést
egy cserépdarab és egy drótkefe segítségével megjavítani.
Segített ebben még egy őrölt mészvakolatporral töltött
vászonpamacs.
Malskatnak sietnie kellett, mert alig száradtak meg a kerengő
boltívmezőinek vakolatán a vörhenyesbarna körvonalak, máris
bizonyítaniuk kellett gótikus eredetüket. A régi ábrázolatok
fölismerhető maradványain föllelkesülve sikerült zárt,
lendületes, de fegyelmezett, egészében merész, részleteiben
meglepő kontúrvonalas kompozíciót alkotnia, tíz boltívmezőből
kilencen, a nyugati oldalon üresen hagyva az utolsó mezőt.
Megfestette a betlehemi királyokat és a Kisded imádását.
Keresztelő Szent Jánost és a betlehemi gyermekgyilkosságot, a
menekülést Egyiptomba, Júdás csókját, Jézus megostoroztatását
meg ami még szükséges, hogy egy kerengőben teljes legyen a
létszám. Mindegyik csúcsíves mező alapvonalát állatokat
ábrázoló frízzel zárta le, a Megostoroztatás alatt például kakasok
és szarvasok váltogatják egymást medalionokba illesztve, a Júdás
csókja alatt sasok és oroszlánok. Az viszont, ami nyugatról
keletre a negyedik mezőt zárja le frízként, történelmi jelentőségű
lett, vagyis vitát váltott ki, amiért még részletesen fogjuk taglalni.
Mialatt a szép Fey lelki finomsággal összeállított
virágkosárkákkal hódolt a paplaki lánykáknak, és ifjú hölgyeket
hívott meg csónakázni a Schleira, Malskat alapos munkát végzett
a schleswigi dóm szentélyében is. A főoltár mögötti ablakok
bélletfalára és a bordaívek közé huszonhat medalionba foglalt
fejet festett gyorshamarjában, az egyik fej őt ábrázolja, hosszú
orrával, merészen ívelő szemöldökével és a füle mögé dugott
cigarettával, ez, bár jól el van rejtve, bizonyítja, hogy Malskat
akkoriban a „Juno” cigarettát kedvelte – „Juno kerek, Juno telt,
azért olyan közkedvelt!”.
Pöfékelve odafestette még az oltártér világos falsíkjaira és a
magas boltozat ívei közé Pregel-parti ifjúi éveinek alakjait.
Hasznára voltak most a königsbergi tanonc vázlatfüzetei:
kezdettől fogva szorgalmasan rajzolgatta volt beléjük kapásból a
mesterlegényeket, gyakran a mestert, a többi tanoncot,
úgyszintén az apja régiségboltjában megfordult vevőket, például
Maximilian Lichtenstein ügyvédet és Jessner egészségügyi
tanácsost; eszmeileg mindig megvoltak, most alakot öltöttek üres
falsíkokon.
Majd a már bevált módszerrel nekiesett Malskat a jámborságra
rendeltetett fejeknek: cserépdarab és drótkefe segített,
előállítódott mintegy hétszáz évnyi távlat. Utoljára jött a
mészpor-pamacs. Nem tágított Malskat, amíg mind a huszonhat
szentportréja, habár kissé sérülten és időrágta körvonalakkal, de
mégis erős hittel nem lesett hajdani gótikából a szentélybe le és
távolabb a főhajóba. Az utolsó arcot harmincnyolc május
harmadikán festette meg. Mialatt odakint mint a karikacsapás,
úgy készült a történelem, hogy egyre nagyobbra sikeredjen
Németország, Lothar Malskat huszonötödik születésnapját
ünnepelte az állványzat legtetején: csak estére volt meghíva a
főlelkészi lakba Feyjal együtt, ahol aztán körülfogta a
paplány-koszorú, amelynek tagjai közt talán volt Gudrun vagy
Freia is, de ha nem, hát Heike, Dörte vagy Swantje biztosan.
Papéknál vadászbólé van. Malskat láthatólag feszeng, nincs
otthon. Malskat, ha nem ült a moziban, maradék idejét a Schlei
táján, a halászok utcáiban szokta előgyelegni. Akkoriban a „Lány
a láptanyán”-ban játszott Knoteck.
A háromhajós dóm román stílusú középhajójában
nyakszirtmerevedésig megcsodálható Salvator Mundi is Malskat
műve, mindmáig mutatós alkotás: többértelmű, a vízözön után
adott szivárványt is ábrázoló kompozíció, amelynek stíluselemei
ellentmondásosak ugyan, mégis egységbe állnak össze, ennek
folytán fogós kérdéseket adtak fel a műtörténészeknek. Akik
végül úgy vélekedtek, hogy Malskat Salvator Mundija korszakos
műremek.
Végül a festő művét, neve és keresztneve – akár csak zárójeles
– említése nélkül számos szakvélemény méltatta, sőt,
„modorában tiszta” művészetnek minősítette. Különösképpen
törzsökös németséget fedeztek fel az ablakmélyedések és
bordaívek közötti mezők északias jellegű képmásain és néhány
germán rúnában, amit Malskat Fey kívánságára kapart oda
Salvator Mundija köré, mert Fey meg akart felelni a harmincas
évek végén uralkodó korszellemnek: „Holt hősök dicsősége”
meg efféle hülyeség alliterált bennük.
Megemlítendő, hogy egy Hamkens nevezetű
művészettörténész az összes szakértőt megelőzve lelkesedett
szakfolyóiratokban a szent hősfejek kemény tekintetéért, nyúlt
orráért és törzsökösen északi álláért. Alig készültek el a serényen
megjavított festmények, amelyek egyébként érezhető
órabéremelést eredményeztek Malskat számára, Hamkens máris
lefényképeztette az árja arcokat, majd ezt a vitathatatlanul eredeti
fényképsorozatot a Reichsführer-SS utasítására megvásárolta az
„Ősnémet Örökség” kuratóriuma, és vándorkiállításon mutatta
be mindenütt.
Malskat műve tekintélyt szerzett. És alig helyreigazítható
hatása lett annak az állatképfríznek, amely a dóm kerengőjébe
megfestett gyermekgyilkossági jelenet zárószalagjához jutott
Malskat eszébe, ott tudniillik hét medalion közül négybe se
szarvast meg kakast, se griffmadarat és zergebakot – mint a
megindító motívum, a Szűz Hansi Knoteck a Kisdeddel alá –,
hanem pulykákat festett, világosan fölismerhető
pulykakakasokat. További három medalionban a cserépdarab, a
drótkefe meg a porpamacs jóvoltából csak nyomokban maradt
némi szárnyas.
De négy ép pulyka elég volt. Megvolt a bizonyíték. Végre tény
lett, ami addig bizonytalan föltevés volt, vagy megmosolygott
népi képzelődés. Malskatnak hála történelmi tény derült ki.
Hiszen azok a korai gót képek azt bizonyították, hogy nem az az
idegen Kolumbusz, hanem már a vikingek, vagyis germánok,
nyúlt orrú és jellegzetes állkapcsú zord férfiak hozták Európába
azt a kétségtelenül amerikai madarat, s attól fogva Malskat
pulykáinak, az ő rozsdabarnával körvonalazott, egyszerű, jó
szemmel festett képeinek kellett a sarat állniuk megannyi tudós
szakvéleményben a történelem esedékes átírása szolgálatában.
Harminckilenc tavaszától kezdve a háború kitörése után, amíg
csak győzelem ért győzelmet, de aztán is, mert kit érdekelt a
sztálingrádi csata, kit a városok lerombolása és a partraszállás:
jószerivel a háború végéig dúlt a szakértők között az úgynevezett
pulykavita, és én biztos vagyok benne, hogy suba alatt máig dúl.
Pedig Malskat elejétől fogva rövidítésekkel, nyelveket keverő
betűkkel – t. f. L. M.: tout fecit Lothar Malskat – jelölte, ami korai
és virágkori gótikát újjáalkotott, ámbár igaz, hogy arabeszkekbe
rejtve és egy kicsit elkenve. Nem volt ő hamisító. A többi volt
igazi hamisító, aki utóbb, az államfenntartó óriáshamisítások
idején, az ötvenes évek derekán vádat emelt ellene, és
megbüntette. Az még mind, ha hivatala nincs is már, méltóságos.
Az még összekacsint, rendjeleket aggat egymásra. Borai és hullái
pincemélyen hűlnek.
Volt egyszer egy ország, Németnek hívták…
A negyedik fejezet,
amelyben búcsú van soron, egy szerződés
aláírásra érett, Jancsi és Juliska megérkezik, patkánypiszok
patkányokat jelez, a hangulat vasárnapi, záróra van, aranypénz
fölös számban is kerül, Malskat berukkol, a nőktől szabadulni
nehéz, és a hajó krétasziklák előtt horgonyoz.

Álmomban búcsúznom kellett

mindentől, ami bekerített
és árnyékot vet: árnyéka megannyi birtokviszony.
Búcsúznom a leltártól, a talált tárgyak
listájától. Búcsúznom
a bágyasztó illatoktól,
a serkentő szagoktól, általában
édestől, keserűtől, savanyútól,
és maró, csípős ízektől, mint a fekete borsé.
Búcsúznom a ketyegő időtől, hétfői mérgemtől,
rongy szerdai lottótól, a vasárnaptól,
amikor orvul beül a házba az unalom.
Meg az összes határidőtől, amely ezután
esedékes.

Álmomban búcsúznom kellett az ötletektől,

ha élve, ha halva születtek, fonák értelem
fonákától,
a hosszútávfutó lánytól, a reménytől is.
Az élére rakott düh kamatos kamatától,
betárolt álmok piaci árától,
írott szótól, ami mind úgy áll a papíron,
mint szoborba öntött lovas és ló. Búcsúznom
minden képtől, amit ember faragott magának.
Búcsúznom a daltól, a rímkolompos sirámtól,
búcsúznom a hat szólamba iont ujjongó diadaltól,
mámoros muzsikától.
Istentől, Bachtól.

Álmomban búcsúznom kellett a tar fáktól,

szóktól, mint bimbó, virág és gyümölcs,
és hangulatukba csömörlött, konokul búcsúzó
évszakoktól. Kimondani még:
Hajnali köd. Nyárutó. Télikabát. Kiáltva: Április!
Egyszer még olyat, mint: kikerics, kökörcsin.
Aszály. Fagy. Olvad.
Nem követni nyomot a hóban: hátha
megérik még a cseresznye. Hátha
hívogat a kótyagos kakukk. Még egyszer
borsót fejteni zöld hüvelyéből. S lám, csak most
tudom, minek magzik pelyhet a pitypang.

Álmomban megváltam ágytól, asztaltól, kaputól,

csak megterhelve még az ágyat, az asztalt
megkönyökölve, a kaput kitárva, próbaképp.
Tanidőm lezárult: társaim neveit
betűzöm, fölmondom telefonszámaikat, sok
tartozás fizetetlen, most annak is írok,
aki útált: – Rá se ránts – vagy: –
Kár volt huzakodni.
Hirtelen ráérek.
Számbaveszem körbe a látóhatárt, a lankát,
mögötte lankát, a folyón
innen és túl a Várost,
tudok már búcsúzni, de mintha
láttatni, kímélni, menteni kellene még,
amiről lemondtam ugyan, de létezik,
fogható, él.
Álmomban búcsúznom kellett: tőled
és tőled, elégtelen magamtól,
eltitkolt énmaradéktól, ami
hány éve teher már.
Torkig meghitt idegenségtől,
szeszélyre bólintó nyájas megértéstől,
köteles gyűlölettől. A hidegséged volt
igazán meghitt. Mennyi szerelem hány
tévemléke. Végül
mindenünk volt: halomszám gomb és kapocs.
Még csak a mesédtől búcsúzzam,
amelyben hajó közeleg, csak jön, jön,
vas hátán stralsundi tűzből menekülők,
s búcsúzzam sok szép poharamtól: mind tudta,
hogy cserép lesz, csörgő cserép
a konyhakövön. No,
tótágast se többet.

S kínt se. Se kerge

várakozást. Tananyag ez a vég.
Tanfolyamokon gyakoroltuk a búcsút.
Lám, milyen olcsón levetkőznek a titkok!
Nincs árfolyama már az árulásnak.
Bagóért kapni az ellenség megfejtett álmait.
Végre megszűnt a haszon, a számlákon
nulla a szaldó,
s végül még egyszer az ész győz:
mind, ami test, melyben vagyon
élő lélek, vagy mely barom,
s ami még kigondolatlan,
s ami még lehetne talán,
egyformán odavész.

De mikor álmomban úgy volt,

 hogy tüstént búcsúzzam mindentől,
aminek bárkát épített vala Noé,
és árnya se maradjon, én az
emberi nemmel kiveszők nyomába,
a hal, a bárány, a tyúk mögé
odaálmodtam egy patkányt: kilencet fialt,
s neki megnyílt a jövő.

Mi nem! – sziszegte, vágta oda vicsorogva. – Mi sose imádtuk

önmagunkat. Beértük magunkkal, nem kellett a tükörképünk.
Nem neveztünk bölcsességnek zagyva képzelgést. Nem létezett
önmagunkból kicsalogató, felsőbbrendűséggel és lényünk
felszabadításával kecsegtető cél: patkányfölötti patkány sohase
volt!
Sokszintes gondolat-csigalépcsők se voltak, amelyeken
transzcendensen lehet fölfelé kaptatni a csillagokig, a
halhatatlanság tébolyáig. Nem nyomasztottak ilyen humán dilik,
és úgy lettünk jó sokan, hogy sohase számláltuk meg, hányan
vagyunk. Hiányzott belőlünk az egyéni lét tudata, és mert ez
hiányzott, nem szűkölködtünk soha.
Lehettünk mi akármilyen pompás tárgya példáknak és
hasonlatoknak, valahányszor az ember csapásokat emlegetett és
idézett föl, egyiptomiakat például, nekünk semmi-senki nem volt
példa, állat végképp nem, de az ember sem, pedig őhozzá
patkányemlékezet óta ragaszkodtunk, csodáltuk is, de ameddig
valóságosan létezett, ameddig árnyéka is volt, nem lett az
istenünk.
Csak amikor már elment, kezdtük hiányát érezni. Az
éléskamrái meg a nyers és főtt konyhai hulladékai is hiányoztak,
de nagyon hiányoztak az eszméi is, amelyeket mi mind annak
rendje-módja szerint befaltunk volt: nem bántuk volna, ha úgy,
ahogy megszoktuk, mintegy köpőcsészét tarthatunk elébe, hogy
beleköpje a fölöslegét, adja a lázálmai mezítlábasainak, a félelmei
szimbólumának.
Az voltunk, azért talált ki szavakat, szólásokat, amikben benne
voltunk. Hurcolja a patkány a pestist, mondta fogvacogva, rossz
ételre azt, hogy egye meg a patkány. Maga a Rossz voltunk
számára, és a rémlátomásai legsötétebb zugában mindig ott
gubbasztottunk. Undorodott tőlünk, ő, akinek minden nyálát,
folyós váladékát, sarát, bélsarát, erjedő hulladékát, undora első
percében kiöklendett okádékát elhordtuk, teketória nélkül
eltakarítottuk, elvittük a szeme elől, mert érzékenységében látni
se bírta, ő, miközben nekünk ízlett, amit kihányt, ő undorodott.
Póktól se annyira, mint tőlünk. Varangytól, hernyótól, csótánytól
se. Ha csak megemlített minket valaki, émelyegtek a gyomrok.
Csupasz és feltűnően hosszú farkunk különösképpen undorított
mindenkit. A megtestesült undor voltunk. Még olyan
könyvekben is fel-felbukkantunk, amelyek az emberi tudat
felsőrendű megnyilatkozásának magasztalták azt, hogy az ember
önmagától undorodhatik, ám amikor a humánumtól undorodott
az ember, ennek emberemlékezet óta alapos okait látva, akkor is
mi voltunk soron megint, mi segítettük alkalmas szavakhoz, és
amint ellenségeit, azt a sok ellenségét vette célba, nevekhez: Te
patkány! Patkányok! Patkányfajzat! És mert annyi mindent
kitalált az ember, a maga fajtáját utálva minket keresett az
emberben, könnyen meg is talált, azonosított és megsemmisített.
Akárhányszor irtott ki a maga sokaságából eretneket vagy
elfajzottat, szerinte alsóbbrendűt meg akit söpredéknek
minősített, hol a csőcselékből, hol a főnemesek közül, annak
megvolt a neve: tenyészpatkány.
Lehetett ugyan másképp is: miután rajtunk nem fogott se
sztrichnin, se arzén, miután újabb és újabb módszerekkel sem
sikerült – végül ultrahanggal sem – likvidálni minket –
szaporodtunk, akár az ember –, talán helyettünk irtotta az ember
a saját fajtáját, éspedig sikerrel, mint ez várható volt.
 Csak most kezdünk róla képet formálni magunknak, mondta
álmomban a Patkánynő, most keressük és fedezzük föl a
bennünk rejtőzködő embert. Képmása egyre szebb és szebb,
alkata arányos, és fölegyenesedve járt, amit gyakorlunk,
szüntelenül gyakorlunk. Elégtelennek érezzük magunkat,
érzelmekre és kedélyhullámzásokra alkalmatlannak. Bár
tudnánk pirulni, mint ő tudott, legtöbbnyire akkor, ha csak
jelentéktelen oka volt rá. Bár foganna meg bennünk valamelyik
eszméje, és fialhatnánk pompás agyszüleményt.
Mit patkányok bizony nem búcsúzunk tőle, bár ő búcsút
mondott a maga dicsőségének. Nem, mondta a Patkánynő
eltűnőben, mi nem mondunk le az emberről.

Munkaebéd kettesben. Őzgerincet rendel Matzerath urunk,

rókagombával és áfonyával. Szemközt ül, két párna a székén, s
afelől faggat, hogy milyen módon akarom én egy némafilmben,
amely az erdőpusztulást mutatja be, egyfelől vádat emelve, mert
hátha megmenthetők az erdők az utolsó órában, másfelől
búcsúzva, mert késő már, végleg késő, fölléptetni mai szerepben
a történelmi Grimm fivéreket.
– Nem utaznék szívesen Lengyelországba, amíg nem
tisztázzuk ezt a kérdést – mondja –, tekintve, hogy ott is bőven
van, ami hagyományosan eltűnik a hitvalló felhőkben.
Részletezésem az utóételig – császármorzsa vaníliaöntettel –
eltart: ha Jacob környezetvédelmi miniszter, akkor Wilhelm lesz
az államtitkára, egyben ő lesz illetékes a növekvő erdőpusztulás
kérdéseiben. Ámbár mindkettőjüknek ügye az erdő. Tisztában
vannak a toxikációval és az immissziókkal. Szövetségi alapból
támogatják az ózonkutatást. Igen korán megfogalmaztak olyan,
közreadásuk idején megmosolygott téziseket, amelyek szerint
kétséges, hogy fékezetlen fejlődés esetén fenntartható-e az
ökológiai egyensúly. Az energiagazdálkodásról írott kritikájuk
idéztetik, de máig hatástalan. A halaszthatatlan intézkedéseket
összefoglaló előterjesztésükkel szinte senki sem vitatkozik, ám a
parlament mégsem szavazza meg. Ismételten felajánlották
lemondásukat, mégis máig helyükön vannak.
Az a vélemény, hogy túlságosan liberálisak a Grimmek.
Némán és türelmesen végighallgatják bármelyik miniszter
szónoklatát, miközben őket bárdolatlanul félbeszakíthatják,
közbeszólásokkal háborgathatják, minisztertársak valóságtól
elrugaszkodott álmodóknak nevezhetik és kinevethetik, vagy
legjobb esetben mint fura különcöket – mert az is kell, ugyebár! –
respektálják. Megenged magának két ilyet a Szövetség. Ha
külföldi államférfiak érkeznek, a kancellár prezentálja a
Grimmeket.
Hanem a két Grimm a tömény jelenben is megmaradt annak,
ami volt, Grimm fivéreknek. Megfelelnek bár eredménytelen, de
széles körben nagyra értékelt kormányzati dolguknak, közben
külföldi munkások szociális adatait és kulturális értékeit gyűjtik,
továbbá új szavakat gyűjtenek, ahogy valaha meséket, mondákat
gyűjtöttek, nemkülönben szavakat A-tól Z-ig, amíg Jacobot is el
nem temette az F betűhöz közeledtében a cédulahó.
Továbbá publikálnak is. Ahogy Wilhelm Grimm „A török nők
szerepe a Szövetséges Köztársaság mindennapjaiban” című
dolgozatát még a feministák is üdvözlik, úgy kelt nagy figyelmet
Jacob Grimm egyik könyve, amelynek „Törpnémet” a címe, s
benne a szerző a milliószám árult törpök műanyag nyelvének
példáján sikerrel bizonyítja az általános nyelvromlást, „valaha
virágzó anyanyelvi területek elgazosodását” és az írott német
nyelv színvonalsüllyedését. Országszerte sok elismerésben volt
része a Grimmeknek, amikor évekkel ezelőtt más tudósokkal
összefogva tiltakoztak egy alkotmánymódosítás ellen, ékesen
szólva, mint mindig, de hallatlan maradva, aminek oka, mint
mondják, a megosztott országban megosztatlan
hagyományhűség.
 Mivel azonban a Grimmeknek az én filmemben, amely a
haldokló erdőről fog szólni, alkalmazkodniuk kell egy mese
folyamatához, melléktevékenységeik és aggályaik csak mint
amolyan lábjegyzetek kelthetnek némi figyelmet. Így például az,
hogy a fivérek dolgozószobáiban, amelyek szomszédosak, és az
ajtó nyitva áll, gyűjtői szorgalmuk bizonyítékai láthatók:
Wilhelm szobájának, a kisebbiknek egy faliszőnyeg a dísze, ez
szociológiával megrakott könyvespolcok között függ, harminc
vagy még több fej kendőből csomózták török vendégmunkás
asszonyok; Jacob miniszteri szobájában Savigny porosz tudós
aranykeretes arcképén kívül egy vitrin tűnik fel, amelynek
polcain egy sereg mókás, csoportokba rendezett törp áll. Mint
kutatók önironikusak a Grimmek.
És ami még érdekli Matzerath urunkat, miközben maradék
aranymorzsát és maradék vaníliaöntetet kavargat össze: igen,
muzsikál mind a kettő, síkra száll a művészeti oktatás
bővítéséért, és szót emel a minőségi filmgyártás támogatása
érdekében. Elvileg nem ellenzi az új médiákat, de óv attól, hogy
bármilyen médiaszövetség kényére-kedvére működhessen.
Poharunkért nyúlunk, egymás egészségére iszunk. Nem,
dehogy, a Grimmek nem lesznek afféle szobatudósok. Elvált
emberek, hódolatuk egymást váltogató hölgyeké. Öltözékük
sportos, küllemük nemcsak párban fotogén. Angolos
szövetzakóhoz megfelelő mintájú csokornyakkendőt kötnek.
Szabadságukat is együtt töltik, a Spessartban, a Vogézekben,
bárhol, csak erdő legyen. A film címe egyszerűen „Az erdő” is
lehetne, vagy igényesebben „Grimmék erdeje”, de hát le kellene
forgatni, amíg még ér valamit képileg az erdő.
– Csak miért akar maga – kérdi Matzerath urunk kávé közben
– erőnek erejével némafilmet?
Mert minden meg van mondva. Mert már csak a búcsú van
hátra. Legelőször a fekete, a luc-, a vörös-, az erdei fenyőktől,
aztán a sima törzsű bükköktől, a kevéske tölgyerdőtől, a fürtös
jávortól, kőristől, égerfától, amúgy is betegeskedő platántól,
fölritkult erdőszélektől, ahol burjános az aljnövényzet, és sűrű a
fagomba. Hova legyen a páfrány, ha nem borul fölé lombsátor?
Mi hova meneküljön, hova bújjon?
Búcsúzunk az erdőmélyi keresztúttól. A hangyabolytól,
amelyet megbámultunk, úgy búcsúzunk, hogy nem is tudjuk,
mitől. A sok bekerített, hasznot és karácsonyfát ígérő fiatalostól,
az odvas fától, amelybe minden félelem befért, a csurranó
gyantától, amelybe örökre beleragadt a cincér. Búcsúzunk a
botlatós, görcsös gyökerektől és a végre megtalált négylevelű
szerencsétől. Búcsúzunk a piros galócától, amelytől furcsát lehet
álmodni, a tönkökön tenyésző mézszínű tölcsérgombától, az
ízletes trombitagombától, amely későn tárja ki trombitáit, meg a
messziről, gerjedten bűzlő kucsmagombától. Irtás, tarvágás,
vadaskert. Búcsúzunk az összes erdei szótól.
Végül elbúcsúzunk az egymással perlő útjelző tábláktól meg a
„Komor Bika” fogadótól, föltoluló életnedvtől és zöld lombtól,
hulló levelektől és minden levéltől, amely az elején hulló levelet
említ. Elmúlik, ami erdőről írva van, meg erdőkön túl is erdőkről.
Nincs kéregbe vésett eskü. Nincs fenyőkről lepuffanó hóteher.
Nincs számolni tanító kakukk. Elfogynak a mesék.
Ezért legyen néma a film. Mert mintegy utoljára látja a kamera
optikája az erdőt. Ki akar itt még beszélni. Beszélnek a haldokló
erdők. Csak a csörtető, sürgető, szökellő, kiáltozó, jajduló,
terelgetésre szoruló cselekménynek kell némi rövidre fogott
felirat: Istenkém, de szép titok. Kicsi tükröm, falitükröm. De túl
hetedhét országon. Hát a füled miért nagy? Bontsd ki, bontsd ki a
hajam. Kisgyermekem, őzgidám! Legkisebbik királylány.
Topánkában vér. A szél, a szél, egy égi gyermek szól…
Mert Jancsi és Juliska még mindig – igaz: némán – szalad a holt
erdőn át, de valamikor – nem: hamarosan meg fog éledni az erdő,
és jelekkel segíti tovább a két gyereket, hogy megérkezzenek, és
szöveg köszönthesse őket: „Szia, megjöttetek végre!”
 Matzerath urunk, aki örül, ha beszélhet, és mindig szószátyár,
amit nem tagad, apránként belátja, hogy némafilmnek kell lennie
ennek az ő produkciójának, mert ugyan ki másénak. Kavargatja a
kávét, kimerevíti a kisujját, és hallgat.
Sürgessem-e máris nyomasztó érvekkel, hogy végre
egyetértsen és kimondja a produceri igent? Amíg ki nem mondja,
jó tudnia, hogy csak halasztódik a tervezett utazás.
Hogy ezt ne emlegessem, megmutatja a vízumát.
Én a forgatási szerződésre bökök: – Itten, látja, itt kell aláírnia.
Ő sajnálja, hogy a videókazetta-piac pillanatnyilag telítve van.
De nekem nem kazetta kell: – Némafilm kell, mozifilm,
feliratos.
– Amint épségben megjövök Lengyelországból, ami
körülbelül… – mondja. Mire én: – Egy mellékmondatban
eszembe juthat éppenséggel, hogy lejárassam a vízumát.
– Zsarolás! – minősíti az érvemet. – Írói gőg! – Aztán:
– Jó, nem bánom. Az erdőt úgyis már csak filmen lehet
megmenteni.
Lecsapok rá: – Kívánhatok már holnap jó utat?
Matzerath urunk kifizeti a munkaebédünket, a két őzgerincet
meg a többi miskulanciát, bőven megborravalózza a pincért,
aztán a megfelelő rovatba beírja a „Grimmék erdeje” filmcímet,
végül Sütterlin-betűkkel aláírja a nevét: „Oskar
Matzerath-Bronski”, és miután egy vargabetűvel kitér az útjára
meg a lengyel politikai helyzetre, megjegyzi: – Több kedvem lett
volna Malskathoz, a festőhöz. Tetszik a gótikája.

Hullamerev táj, egymás kezét fogják, szeméttelepek,

méregtárolók és zárt katonai övezetek közt szaladnak a halott
erdőben. (A kancellár és neje közben apai és anyai minőségében
tudatja a sajtóval, hogy milyen szomorú. Hirdetőoszlopokon,
képernyőkön országszerte körözik a két szökött
kancellárgyereket, a nevük János és Júlia.)
Aztán már nem kézen fogva szalad Jancsi és Juliska, hanem
mintha nem is tudna mást. Alig lihegnek, egy cseppet se félnek.
Hol Jancsi szalad elöl, hol Juliska. Ahogy szaladnak, az erdő,
amely olyan, mint mostanában fényképeken, eleinte tétován,
aztán határozottan, végül szertelenül rügyezni kezd, kizöldell,
már csupa zöld, mint a mesekönyvben; már úttalan sűrű
mesebeli erdő.
Szajkó, bagoly kap szárnyra. Nyögő fatörzsek torz pofákat
vágnak. Moha közül szemlátomást bújik elő gomba. Gyökerek
alatt pici manók hunyorognak meglapulva, maguk is szinte
gyökérbogok és ágak. Egy nyüzsgő hangyabolyból kéz nyúlik ki,
hosszú ujja mutatja a két gyereknek az irányt. A bokrok közül
előugrik az egyszarvú, egyik szeme szikrát hány, másik szeme
sír, aztán beüget egy bükkösbe, el, mintha másutt volna dolga
csudalénynek lennie.
Ők ketten épp csak egy picikét félnek „Igazi szörnyeteg úgy
sincs itten” – véli Juliska. Ámuldoznak, úgy lesik az erdőt,
mintha először. Már nem szaladnak, hanem keresgélnek, ezt-azt
megtapogatnak. Vastag törzsű fákat ketten is alig érnek körül,
szem elől tévesztik egymást, egymásra bukkannak. Fölöttük
lombsátor, csak itt-ott egy lyukon át némi napfény. A páfrány
mellükig ér, úsznak benne.
Végül egy gerle száll oda, a csőrében aranyfonál, mögötte
lebeg, előttük jár, amíg meg nem ritkul az erdő.
Egy tisztás közepén barna tavacskán hét hattyú úszkál,
mellette emeletes, zsindelytetős faház, amelyre föl van pingálva a
neve, közelebb érve elolvasható: „Mézeskalácslak”, s ez egy erdei
vendéglő. Arrébb istállók, karámból őz les ki, rács mögött épp
csak megtorpan a farkas, aztán tovább toporog, jár ide-oda.
Jancsi és Juliska habozva közeledik egy falazott kerekes
kúthoz, amelynél egy hölgy aluszik hosszú ruhában. A hölgy
homlokán egy béka ül, szuszogva szedi a lélegzetet. Jancsi és
Juliska csak összevillanó tekintete jelzi, hogy nagyjából ismerik
ezt a történetet. (Ezért a hölgy homlokán szuszogó békát nem kell
feliratnak magyaráznia.)
A kitárt ablakokban fehér függönyök lengnek. A faház előtt
ódivatú bádogautomata áll, cifra mézeskalács meg más efféle van
rápingálva. Jancsi aprópénzt keres a nadrágzsebben, de nem
talál, bedobó nyílást se, meglátja viszont az ékes gót betűs
feliratot: „Vegyetek csak, gyerekek!”
Elsőnek Juliska húz ki egy kis fiókot, és egy zacskó mogyorót
talál benne. Aztán Jancsi húz ki egy másik fiókot, abban egy
darab lépesméz a meglepetés. Mivel megéheztek, amíg az előbb
holt, aztán eleven erdőben szaladgáltak, mind megeszik, ami a
zacskókban van.
Még majszolnak, egy harmadik kis zacskóban kokojsza is
akad, de most a virágzó csipkebokrok mögött fölkel egy
nyugágyból egy asszony, aki talán az újságját olvasva
szunnyadhatott el. Az újság címe „Erdei Futár”, s a keltezés rajta
a múlt század elejéről való, épp előzi a jenai–auerstedti ütközet
napját. Az asszony se nem fiatal, se nem vén, csúnya is, szép is. A
haja gurigákra van fölcsavarva, a nyakában aszalt fülekből fűzött
lánc. Amikor nagyvirágos pongyoláját rágombolja a
melltartójára, Jancsi meglátja a mellét, és az a két dinnye
nagyobb, mint amekkora melleket álmában lát hébe-hóba. Juliska
viszont fölismeri, hogy ez az a bizonyos mesebeli boszorkány.
(Ha Matzerath urunkat érdekelné, hogy milyen szépségesen csúf
a boszorka, ám fessék ki, hiszen némafilmünk színes némafilm
lesz: a boszorkának nem vörös a haja, borostyánkőszín szeme
viszont enyhén kancsal.) Nem csudálkozik, elmondja a feliraton
olvasható szövegét: „Lám, gyerekek! Megjöttetek végre.”
Ahogy közelebb lép, s megcibálja Jancsi fülcimpáját, a gyerek
nemcsak az álomdudákat látja közelről, hanem a sok aszalt fület
is. A boszorkány azonban hirtelen, mintha elbitangoló
gondolatokat akarna elhesenteni, sebesen és egyre sebesebben
forgatni kezd egy olyan kereplőt, amilyet ördögűzésre szoktak
volt használni valaha. (Efféle zaj, nemkülönben madárcsicsergés
és egyéb természeti nesz némafilmünkbe belefér.)
A kereplő lármás csattogásának megvan a következménye. A
mézeskalács-penzióból rendre előjönnek a vendégek: Hófehérke,
aki inkább girhes, mint karcsú, és akit a gonosz mostoha támogat,
ő mutatós jelenség útikosztümjében; Csipkerózsika álmosan
dörgöli a szemét, őt úgy vezeti a királyfi, mintha álomkóros beteg
mellé szegődtetett ápoló volna, és minduntalan kénytelen
álmából fölcsókdosni; Piroska svájcisapkájáról ismerszik föl,
amelyhez ugyanolyan rikító csizmát visel, s ő félig süket
nagymamáját vezeti; az óriás Rübezahl házmesterként lép a
színre, kezeslábasban, mellzsebében a tisztét jelző kombinált
fogóval és colstokkal; az egyik emeleti ablakban haját lobogtatja a
lobogó függönyök közt Raponcka, hogy rögtön tudható legyen, ő
kicsoda; fekete bársonyruhában jön Jorinde és Joringel, akiknél
búsabb nincs a kézen fogva járó párok között.
Szépen öregedett meg az összes szállóvendég. Mind örül,
hogy Jancsi és Juliska megjött: régen várták őket. Senki se kérdi,
honnan-honnan. „Érezzétek itthon magatokat”, mondja a gonosz
mostoha. Csak Piroska játssza meg magát: „Én mindig
proletársrácoknak hittem Jancsit és Juliskát, nem jólétisérült
lázadóknak.” A boszorka még egyszer megpörgeti a kereplőt.
Aztán megjelenik egy kislány, két karja csonka, kérges vér
száradt a csonkokra, két, baltával lecsapott keze a hátán leng
madzagon. (Ha Matzerath urunk kifogásolná ezt a jelenséget –
„Nincs olyan közönség, amelyik efféle rémségeket elviselne!” –,
én majd azt kiáltom, hogy „Cenzúra!”, cáfolom őt, és
emlékeztetem a gyermekkorára, fortélyosan bestiális tettek
kálváriájára. Meg aztán a „Kezenincs kislány” tipikus jellemzője
Grimmék mesegyűjteményének, míg Rübezahl óriás, akit
Matzerath úr ebben a filmben házmester-szerepben óhajt látni,
csak egy elbogárzott műmesebeli, nevezetesen Musäusnál
föllelhető figura.)
És csak most, miután mind együtt vannak, lép a színre
megrakott tálcát hozva és pincérnek öltözve pincérszerepéhez
Bicebóca, a zűrmanó. Enyhén, mégis figyelmet kívánva biceg,
italokat kínál a „Mézeskalács-lak” penzió vendégeinek:
„Homoktövis-flip! Vagy egy pohárka csipkebort méltóztatik?
Egy vadmézkoktélt?” A felirat aztán Jancsira és Juliskára céloz:
„Nektek, gyerekek, frissen sajtolt erdei szamócalé.”
Miközben mindenki iszik, kortyol, cseveg, susog vagy
feketebársony bánatot olvas ki egymás szeméből, mint Jorinde és
Joringel, miközben a királyfi egyfolytában és buzgó igyekezettel
csókolja föl Csipkerózsikáját, és Piroska szemtelenségeket kiabál
a nagymama fülébe, mint, mondjuk, „Le ne szopd magad
megint!”, és a boszorkány – most szemüveg van az orrán –
inkább Jancsit tapogatja, mint Juliskát, és a zűrmanó egy pohár
orgonaszörpöt biztat bele gavallérosan a kezenincs kislányba, és
a gonosz mostoha békét szerez az ősidők óta egymással
perlekedő Hófehérke meg a zűrmanó között, és Rübezahl óriás
amúgy szélről hasábfát rak ölbe tartaléknak a penziókonyha
számára, mintha az Óriáshegység fanyűvő erejét akarná
bizonyítani, miközben mindezek történnek, felhők és zápor
támadnak, a kút mellett kileng a üvegcsöves csapadékmérő, mire
felcsörömpöl a riasztócsengő: mint országszerte, itt is savas az
eső, és a mesealakok félnek tőle.
Amire a szunnyadó hölgy homlokáról a kútba ugrik a béka, és
tüstént feljön testhez tapadó könnyűbúvár-ruházatban, de
koronával a fején, a Békakirály. A hölgy-királylány fölébred,
megdörgöli a homlokát, amelyen épp imént még a béka ült, talán
főfájás gyötri. Amikor a Békakirály föltámogatja, karját nyújtja
neki, mindenki a házba menekül, utolsóknak Jancsi, Juliska és a
boszorka, aki még beolvassa a riasztó mérési adatokat: „Ilyesmit
még a mi mesebeli erdőnk se bír el.”
 A mézeskalács-lak belseje akár egy múzeum. Csupa polc meg
tárló. Minden kiállított tárgyhoz magyarázó táblácska, Hófehérke
megmagyarázza Jancsinak és Juliskának a maga miniatűr
üvegkoporsóját, amelyben babaméretben ott fekszik, bájos,
mellette ott van, műgyantába foglalva, a mérgezett alma,
húsában a harapás nyoma, természetes nagyságban,
szemléletesen.
A gonosz mostoha arrébb biztatja Jancsit és Juliskát Hófehérke
koporsójától, és a varázstükör elé kalauzolja, amely egy faláda
homlokfalán áll, hangsúlyosan fölhelyezve a helyiség közepén
egy hasas fiókos szekrényre, amelynek fiókjaiban pihenhetnének
éppenséggel könyvek is, mesegyűjtemények első kiadásai,
néhány füves könyv.
Ki-ki a holmiját mutogatja Jancsinak és Juliskának. Rübezahl
óriás a görcsös bunkóját. A bicebóca pincér Zűrmanó egy
spirituszba eltett féllábbal áll elő, amelyet a nevével címzett mese
több változata szerint mérgében maga tépett le magáról, amikor
rájöttek volt a nevére. A Békakirály aranynak állítja a golyóbist –
sárarany, dukátnak jó! –, amely a kútba gurult hajdan, amikor
még a legkisebb királylány volt az ő szíve hölgye. A kezenincs
kislány két karcsonkjával mutogat az apja baltájára. Egy tárlóban,
amelynek tárgyait nemcsak meghatározzák, hanem pontosan
időzítik is a táblácskák – „1789 Szent Jakab havában történt ez” –
„Így esett meg ez az 1806-ik esztendőben ősszel –, a boszorkány
összegyűjtötte csontocskák tekinthetők meg. S hét szögön hét
törpesipka, talán mert számolni kell mostanság ezekkel a
cimborákkal.
Továbbá színezett karcok a Grimm fivérekről. Ludwig Richter
és Moritz von Schwindt finom tollrajzai minden falon. Ehhez
papírárnyképek: a brémai muzsikusok, a farkas és a hét gödölye.
Meg más mesemotívumok. (Bebújhatna esetleg ebbe a
gyűjteménybe egy fotó, amely Matzerath urunkat ábrázolja mint
kisfiút, matrózruhában, nyakában a hangszerével. Ámbár nekem
kedvesebb lenne kopaszon, filmproduceri minőségében.)
Azért nem az összes tárgy merev és múzeumi. A szoba
sarkában seprők és cséphadarók állnak. A boszorkány intésére
táncra perdülnek, körültáncolják a szobát meg a varázstükröt,
kergetik a bicegős pincért és zűrmanót, aki jajongva játszik velük,
és szelíded puffokat tűr el, mintha megérdemelte volna a verést.
A mesealakok kissé unottan nézik ezt az untig mutogatott
látványosságot. A kezenincs kislánynak semmi kedve
végignézni. Jorinde és Joringel közönyös, csak egymás szemébe
mered. Jancsi és Juliska ámul-bámul, senki más.
Nyughassanak, parancsol seprűre-cséphadaróra a boszorkány,
s a szoba sarkába küldi őket, aztán a gonosz mostohához fordul,
hogy most pedig mutassa meg a varázserejét. Egy-két aranyfogát
kivillantó gúnyos mosollyal, de azért nagy tisztelettel mutat a
varázstükörre, mintha valamiféle bajvívás volna most soron.
Nem kell ezt a gonosz mostohának mondani. Kosztümkabátja
zsebében kéznél van egy lakkdobozka, ő billentyűket nyomogat
rajta kisujjal, és máris megéled a varázstükör, valamicskét villog,
aztán megjelenik rajta Jancsi és Juliska meséje.
Mint a meghitt képernyőn, úgy látják az elillant
kancellárfiókák saját előtörténetüket, némafilmkorszakban
készült fekete-fehér filmen. Az ínséges szülők a grimmi
változathoz híven többször is világgá küldik éhes gyermekeiket.
A mézeskalács-házikónak mézeskalácsból van az összes
gerendája. Jancsi és Juliska, aki hasonlít azért a két elillant
kancellárcsemetére (hasonlóképpen emlékeztetheti Matzerath
urunkat Störtebekerre és Tulla Pokriefkére), végül a kemencébe
löki a boszorkányt...

Álmomban úgy nevetett a Patkánynő, mintha patkány is tudna

gúnyosan vagy szívből, harsányan vagy kedélyesen nevetni.
Bizony, mondta nevetve, ez a vége nálatok mindennek, nemcsak
a meséknek. Zsupsz a kemencébe. És vége! Mindig ilyen
megoldásokon spekuláltok ti. Amit mi lefitymáltunk, hogy csak
füllentős mese, azt ti komolyan gondoltátok. Minek lepődnénk
meg vagy lennénk csalódottak amiatt, hogy emberi
piszmogásoknak olyan rémesen lapos lett a végük? Ugyan már:
nevessünk – ahogy a humán korban mondták – fölszabadultan!
Nagyon meglepődtem, csak most jöttem rá, hogy a mi
elmúlásunkon hahotáz, miközben hazugul sajnálkozik: Persze
hogy rettenetes számunkra a ti megszűnésetek. Ez a teljes fuccs
zavarba ejt. Még mindig fölfoghatatlan az elmúlásotok, ez a
túlzásig emberi dramaturgia: ajtó ki, boszorka be, ajtó be, volt
boszorka, nincs boszorka, függöny. Vége az előadásnak. Nem
lehet ez igaz, mondtuk. Tegnapelőtt még csupa remény és arról a
szó, hogy nevelni kell az emberiséget, új módon leckéztetni,
igazságosabb osztályozásokat előírni számára, mindenestül
megjobbítani az embert, mára pedig, pontosan tegnap óta vége a
tanévnek. Iszonyú ez, kiáltunk föl mi. Elképzelhetetlen! Hány
elvégzetlen lecke. El nem ért tanulmányi cél. Siralmas ez a
bölcsen kiókumlált, mindig új meg új tanulmányi célt kitűző,
végül mégis a semmibe botló pedagógia. Siralmas figura a sok
tanárotok is: csak az nem mulatságos, hanem röhejes, mint
legutolsó emberi tréfa, hogy rajtunk múlt volna a vesztetek, mi
zártuk volna be az iskoláitokat, töröltük a tanterveiteket meg a
tanári állásokat.
Visszafojtotta a gúnyt. Végül keserű nevetéséből
tárgyilagosságba húzódott vissza: Hogyne értenénk meg, hogy
amikor egyelőre csak közepes hatótávolságon megkezdődött a
csapások váltása, mind a két tábor – amúgy örök emberi módra –
tüstént a vétkesség kérdését vetette föl. Miután a súlyos
következményekkel járó félreértést – mindkét oldalról nézve
egyértelműleg – a másik fél szándéka okozta, miután továbbá
mindkét biztonsági rendszer kizárta a véletlen félreértéseket, egy
fél napig mindenütt azt ismételgették nyilvánosan, ahol még volt
nyilvánosság, hogy a másik fél kezdte. Mindkét védhatalom
vádaskodása némi szóvirágtól eltekintve szóról szóra egyezett:
olyan közel álltak egymáshoz, és annyira hasonlítottak egymásra
végül. Csak aztán fölülkerekedett ezen az a móka, amelyen
röhögni kellett.
Figyeld meg ezt, barátocskám, rikkantotta a Patkánynő:
Amikor már sem első csapást, sem ellencsapást nem lehetett
visszavonni, se fölismerhető határ, se fölfedezhető ellenség nem
volt, életjel se, még egy kurta nyögés se, amikor végleg meg volt
békéltetve a tiszteletre méltó, derék vén Európa, akkor a nyugati
védhatalomnak abban a nagy számítóközpont-labirintusában,
amely a globális végjátékra volt programozva és ezért
körszínházszerűen elrendezve, megdöbbentő idegen anyagra
bukkantak. Előre nem látott, képtelen micsodákra: először csak
néhány, később egyre több és több körömnyi hosszú valamire,
amit aztán szarnak, ürüléknek, trágyának, végül
patkánypiszoknak, alapos bizonyítás nélkül csak
patkánypiszoknak minősítettek.
A Patkánynő vihogott. Csiklandozta a szó. Ismételgette,
ilyen-olyan hangsúllyal, megnevezte patkányzsargonban,
eljátszadozott a hangzásával, bárgyún variálta, hogy mi is volt az
a képtelen akármi, amit találtak: piszkánypatok,
koszmánypiszma, kaszmaposzmány s így tovább. Végül
szakadatlan röhögés közben arra a bibliai korra emlékeztetett,
amikor Noé is döbbenten látta… az Úr tenyerén! – kiáltotta a
Patkánynő, és csak akkor csillapodott le, amikor odavágtam,
hogy nem hiszek a patkányszar-leletben, dajkamese az egész.
Mese! Fantazmagória!
Lássuk a lényeget, mondta. Miközben egymást követték a
csapások, és egész Európára kiterjedtek, a nyugati stratégiai
számítóközpont telefonon fölhívta a keletit, a vonal
kifogástalanul működött, hiszen mindkét védhatalomnak eleve
érdeke volt, hogy mindvégig beszélhessen egymással a
válságvonalon. Kiderült, hogy amott is találtak állati ürüléket, az
első biztonsági övezet körletében, föltehetőleg patkánypiszkot.
Annyi biztos hogy a „Népek Békéje” programot valamilyen állati
tevékenység indította meg. Minden programszerűen folyik,
csúcsbeavatkozás hatástalan.
Valameddig még beszélgettek aztán, mondta a Patkánynő, és
meglepően békülékeny hangon. Addig sohasem tanúsított
nyíltsággal közölték egymással a válságvonalon az idegen
objektumok mérési adatait. Összehasonlították őket, majd
kölcsönös megdöbbenésükre nézetazonosság állt be. A grandjaik,
ahogy mi hívtuk az államfőiket, koros urak mindketten, akik
mindaddig csak keveset és vasárnapi szónoklatokban csupa
csúnyát mondogattak volt oda egymásnak, most már közvetlenül
a vonalban mindketten, beszélni próbáltak. Ez némi
torokköszörülés után sikerült. Az aggastyánok sajnálták, hogy
eddig nem adódott alkalom beszélgetésre, de hát bajos, ugye,
időpontban megállapodni. Csevegtek, elkalandoztak, hogy s
mint egymás reumái, rokonszenvüket tudatták, és csak aztán
közölték kölcsönösen békebiztosító rendszereik
eszkalációadatait, a bibliai hangzású második és harmadik
csapásokat, s hogy ezeknek oka megmagyarázhatatlan, illetőleg
kétségtelen, hiszen megvannak az egyértelmű bizonyítékok emitt
meg amott.
A Patkánynő habozott, hogy folytassa-e. Amikor folytatta,
sajnálat árnyalta a hangját. Fájdalmas megállapítanunk, mondta,
hogy milyen gyorsan egyetértett egymással a két védhatalom,
amint a vétkesség kérdése fölmerült. Patkányok a
számítógépben! – így szólt a riadó, aztán máris meglett a
vélemény, hogy a két védhatalom egy harmadik, ördögi
hatalommal került szembe. Kénytelenek megállapítani, hogy
valamilyen nemzetközi összeesküvés áldozataivá váltak. Hogy a
háttérben ki áll, azt még nem lehet tudni, de az tény, hogy
patkányok szőnek már hosszabb ideje összeesküvést, mégpedig
az emberiség elpusztítását célul tűzve. A cél nem új: már jó
hatszáz éve megkísérelték elérni, a pestis tervszerű
elterjesztésével, és mert akkor végül kudarcot vallottak, bár
számtalan ember elpusztult, most nukleáris eszközökkel
törekszenek ugyanarra. Ebben logika nyilvánul meg, amely
sajnálatos módon hasonlít az emberi logikához. Hogy ez a
patkányterv a legkisebb részletig átgondoltan valósul meg
rendre, az nyilvánvaló. Későn jutnak most kinek-kinek eszébe
azok a világosan beszélő patkánytüntetések, amelyeket nem is
régen megszenvedett minden világváros. És most már arra is
megvan a magyarázat, hogy miért tűnt el aztán hirtelen a
mindent elborító állattömeg. De hiszen ha fölismerték volna
ezeknek a jeleknek az értelmét! De hiszen ha ki-ki riadóztatta
volna egymást, globálisan!
Bizony, mondta a Patkánynő, ha a volna nem lett volna. És
kitartott amellett, hogy a védhatalmak mindvégig azt állították:
sem az egyik, sem a másik nagyhatalom nem nyomta meg a
gombot, a „Teremts békét” és a „Népek békéje” programokat
csakis patkányi parancs indította el, mégpedig az időszámítási
eltérést kiküszöbölve egyidejűleg, mint ez most már ismeretes. A
folyamatokat megállítani nem lehet, miután a döntő parancsokat
óriáskomputerekbe táplálták be. Ezért számolni kell a
békebiztosítás következő lépcsőjével, interkontinentális rakéták
bevetésével. Ezek most már végzetszerűen közelednek
kihez-kihez. Isten, vagy aki teheti, óvja hazánkat és az önök
hazáját! – állítólag ezt kiáltották egymás felé az államfők.
Jámbor, noha megkésett óhaj, vélte a Patkánynő. S a
védhatalmak, amint megegyeztek egymással a vétkesség
kérdésében, a harmadik hatalmat kezdték szidni: A rohadt
patkányok! Az a csürhe! Az az undok fajzat! Hálátlan horda,
amelyet évezredeken át etetett sajátjából az ember, saját éhínségei
után föltáplált. A humán kukorica-, kenyérgabona-, rizs- és
kölestermés harmadrészét patkányok zabálták föl. A
gyapottermés felét elpusztították. És ez a hála!
Elismert azért mind a két államfő emberi tehetetlenséget is,
mondta a Patkánynő. Mulasztások történtek: a
számítógép-vezérlésű biztonsági rendszerek védtelenek voltak.
A chipek és clipek millióit méreggel kellett volna bevonni.
Ajánlatos lett volna továbbá az összes számítóközpont köré
ultrahangfüggönyt vonni, mivel a patkány hallószerve nem viseli
el tartósan az ultrahangot. Ez mind elmaradt. Ugyan ki
számíthatott ilyesmire! – fakadt ki a Patkánynő szerint a keleti
grand, mire a nyugati aggastyánnak közismerten hullámzó
kedélyállapotához képest vicc jutott eszébe: Azt hallotta, főtitkár
úr, hogy fölmegy a mennyországba egy orosz, egy német meg
egy amerikai…?
S aztán újra a panasz, mondhatni duettben: világos, hogy az
egész csakis a patkányok bűne, noha nem zárható ki, hogy
bizonyos körök, nos, bizonyos származású bizonyos személyek,
mondjuk ki nyíltan, hogy mózeshitű személyek, de fanatikus
cionisták is, vagyis általában zsidók, nemzetközileg szövetkezett
zsidók ismertek fel bizonyos érdekeket, és dolgoztak ki ördögi
tervet, tenyésztettek ki és idomítottak be különlegesen értelmes
patkányokat, amelyeknek ravaszsága, mint évezredek óta tudjuk,
hasonló a zsidókéhoz…
A Patkánynő megint nevetett, de már nem harsányan, inkább
befelé, rázkódva nevettében. Egy-két patkányzsargonszót köpött
oda – Pajeszjordánok! Gajdeszmaherok! –, aztán torkig keserűen
folytatta: Ezt bizony ismerjük. A patkányok meg a zsidók, a
zsidók meg a patkányok az oka mindennek. Régen pestissel
mesterkedtek, most nukleáris eszközökkel. Ezeknek a javát
amúgy is ők találták föl. Bosszút akartak állni. Mindig arra
készültek, kizárólag bosszúra. Ördögien, ravaszul, embertelenül.
Sión vágya válik valóra. Semmi kétség: zsidók és patkányok
ikernépe az oka minden bajnak!
 Így szitkozódtak a ti grandjaitok, mondta a Patkánynő. És ha
épp nem, akkor a két aggastyán államfői minőségben sajnálta
egymást kölcsönösen: milyen kár, hogy ez közbejött.
Végeredményben a még tegnap is folyt tárgyalásokon közeledtek
egymáshoz az álláspontok, egyre közeledtek, nőtt a bizalom.
Képtelenség! – kiáltottam fel álmomban.
Az, mondta a Patkánynő. Az volt: képtelenség.
De hogy bírhatnának patkányok? – hitetlenkedtem.
Ki állítja, hogy akár mi, akár a zsidók?
Vagyis nem a patkányok voltak?
Kétségtelenül módunkban lett volna.
Vagyis mi emberek vetettünk véget az egésznek, holott
merőben más szándékokat hangoztattunk…
Tervszerűen zajlott le az egész.
És nem volt, aki megállította volna?
Jó vicc, mondta a Patkánynő, és karikába gömbölyödött, mint
aki aludni készül.
Hé, patkány! – ordítottam föl. – Mondj valamit! Csinálj
valamit! Ez nem lehet az utolsó szavad!
Jó, mondta erre, akkor még elmesélek egy anekdotát. Amikor a
két védhatalom két agg államfője kénytelen volt végignézni a két
végjátékarénában az ezer vagy hány, hol Békeszerző, hol
Népbarát, hol más efféle nevű interkontinentális rakéta röptét,
közeledését a meghatározott célpontok felé, tehát a stratégiai
biztonsági központok felé is, akkor tolmácsok útján kölcsönösen
és ismételten elnézést kértek egymástól, ami mélységesen emberi
megnyilvánulás.

Dühöm megrögzött bűnöző:

karámba vele.
Belátást köré, amely mögül
nehéz kilátni.
 Ha megülepszik, kiforr, megérik a düh,
akkor a látvány
távlatosabb: lám, tényleg gondosan
rendezik el a véget,
törődnek kis részletekkel is.

Arkangyali doktorok diktálnak magatartást.

Megtörik rajtuk a törpe félsz, és hogy még élnénk
mindenáron, mert hátha magában is érték
ez az élet.

Ha nem törhet ki, ugyan minek a düh?

Levélbe írjam? Levélre levél
a válasz, sajnálatfirka,
mert, ugye, sajnálatosra fordult a helyzet.

Vagy háziasítsam?
Tanítsam tányért, üveget törni?
Bár éppen meg is kövülhet,
s lehet majd lelet:
végre szabadon állna,
belátáson túl,
tanúkő, dühömé, melynek
kitörni tilos volt.

Én, mint űrkabinba gyömöszölt űrmegfigyelő. Mi gátolhat meg

abban, hogy kiszálljak, s ha nem Svédország, akkor a
Bengáli-öböl felett? Miért van az, hogy egy álom akkor se ereszt
el, ha mindenestül képtelen? És kinek a logikája parancsol, ha
álmodom?
Én, a tévűrhajós. Még egy kozmonauta-kézikönyvet sem adtak
az útra. Egy szál hálóingben ülök a helyemre szíjazva. Nem
ismerem a világűrt, a hülye Holdon kívül a Tejutat, a Nagy
Göncölt találtam meg, és egy kacsingató csillagra ráfogtam, hogy
az a Vénusz. Hol a fenébe komorlik a Szaturnusz? Ismerek
egy-két asztrológiai bölcsességet, tudom, hogy a Nyilas nagyon
öntelt, és hogy a Mérleg nehezen tűri a Skorpió aszcendensét,
sejtelmem sincs viszont arról, hogy fölöttem melyik pont
állócsillag, melyik bolygó. Kozmikus mafla vagyok itt, mégis
legyek szemtanú.
A látvány csúnya volt, még csúnyább is kicsikét, mint azokban
a filmekben, amelyeket záróra előtt még megnézni rohant a
halálmohó nagyközönség, világszerte dőlt a pénz a
mozikasszákba. Eszembe jutott a visszaszámlálás pillanatainak a
feszültsége meg a sok ünnepélyesen feltáruló rakétasiló.
Mestermunkák voltak azok a filmek, életesen pontos helyén volt
bennük a rémület összes fokozata. Az új méreteknek is
megfeleltek, ennyi meg ennyi megahullával. Ilyenformán
ismertnek, sőt, jártasságig ismertnek látszott mindaz, amit az
űrkabinból megfigyeltem.
Azaz nincs miről tudósítani. A rémséget nem szükséges
kiszíneznem. Nem következett be semmi, ami elképzelhetetlen
lett volna. Beváltak a legsötétebb prognózisok. Elég, ha annyit
tudatok, hogy az űrkabin földre néző ablakából nézve mindenütt,
főleg Európában, de nem, mert világszerte, csúnya volt a látvány.
Én mégis az a konok hülye maradtam, akinek lennem kellett: –
Föld! Jelentkezz, Föld! Válaszolj, Föld! – ordítottam. Nem bántam
az ismételgetéseket, egyre hívtam a magam kék, addigra
elfeketült bolygóját.
Eleinte hallatszott is még némi szózagyvalék, s ez ismerősen
csengett, mert azok a technikailag tökéletes végjátékfilmek
hasonló szókoktélokkal, hablattyal szolgáltak volt –
rövidítéseket, rejtjeleket, káromkodásokat, kódszámokat
vartyogtak –, aztán magam maradtam a hangommal, és az
hátborzongatóan visszhangossá vált. Iparkodtam társaságot
biztatni magam köré – Maga mit szól ehhez, Oskar? Örömmel
készül Lengyelbe és kedves nagyanyjához, Oskar? –, erőlködtem,
mentettem volna a némafilmerdőt, Damrokát szólongattam,
hogy indíttassa meg a kutatóhajó motorját, de csak a patkány
jelent meg, és most erőszakos volt, dühös, fölborzolta a szőrét,
izgatottan rezgett a bajsza.
Ellenkezésemre – Minek ez, Patkánynő? Alkalmatlan vagyok
én űrhajósnak! – fütyült. Amit az álom elején, ha ugyan lehet
ennek az álomnak eleje és vége, nevetségesnek mondott:
körömnyi hosszú patkánypiszok szanaszét az óriásméretű
számítóberendezésekben, attól most dühbe gurult: Jellemző!
Ismerjük ezt. Kényelmes ez: nyakunkba akasztani az emberi
kudarcot. Akár pestis, tífusz, kolera támadt rájuk, akár a
leleményük volt mindössze annyi, hogy éhínség idején emelték
az árakat, mindig ugyanaz a nóta: a patkányok hoznak ránk
minden bajt, néha meg, vagy evvel egy lélegzetre, hogy a zsidók
hoznak ránk minden bajt. Akkora rakás bajt pedig nem akartak
elviselni. Könnyítsünk magunkon, gondolták. Kiirtani, adták ki a
jelszót. Az emberiség tehermentesítése ügyében, annak
meghatározásában, hogy ki patkány, ki nem, aztán abban, hogy
ha nem minket, akkor a zsidókat kiirtsa, a németek népe érezte
magát bármely népnél hivatottabbnak. Ott voltunk mi a
barakkok alatt, között Sobiborban, Treblinkában, Auschwitzban.
Nem mintha létszámba vettek volna mint lágerpatkányokat, de
akkoriban tanultuk meg, milyen gonddal képes az ember
sorszámmá átalakítani a maga fajtáját, áthúzható, egyszerűen
áthúzható sorszámmá. Annullálás, úgy hívták ezt. A fogyatékot
könyvelték. Akkor pedig ugyan minek kíméltek volna minket,
zsidókkal azonosan megítélt népet, amelyre olcsón lehetett
ráfogni akármit? Noé óta folyt ez. Aztán így lett ez a végjátéknak
is a jelszava: Ilyen a patkány! Régen is, és itt van, tessék! Csakis a
rohadt patkányok! Ott a nyomuk az összes számítóközpontban,
Szergejnél is, Dzsónál is. Amíg végük nem lett, mindent ránk
fogtak, mint a gyerek.
 Ilyennek még nem láttam az álombéli patkányt: mint a veszett,
úgy ugrált képből képbe, hol meglapult, lesen, hol vicsorogva két
lábra állt, hol úgy kerengett, mint az őrült. Addig csak nevetett:
most miért nem? Most miért nem köszörülte rajtam a humorát?
Talán képtelenül nevetséges figura lehettem abban az
űrkabinban. Nevesd az egészet, Patkánynő! – kiáltottam oda
neki.
De komor maradt, egyre csak a magáét hajtogatta, vétlenségét,
és fölmentést követelt. Utólagos pontos bizonyítási eljárást.
Nekem szegezte a kérdést, mintha talán éppen én
intézkedhettem volna, vagy bármit megakadályozhattam volna,
vagy én lennék a legfelső instancia: Miért jelentették ki azonnal és
szinte vaktában, amikor valamilyen ürüléket találtak a két
számítóközpontban, hogy az patkánypiszok? Miért nem
rendelték el annak az ürüléknek a vizsgálatát? Miért ne indíthatta
volna el a végjátékprogramokat valamilyen más rágcsáló?
Például a ti kis édes aranyhörcsögjeitek? Vagy nem lehetett
egérszar, amit találtak? Mindennapos az egér. Miért kell mindig
és mindig mindent miránk fogni?
Fölháborító, bólogattam, telepméretű trehányságot
emlegettem, botrány, mondtam, hogy se amerikai, se orosz nem
tette mikroszkóp alá a szart, de a tudatom alján az járt, hogy
világos, csakis patkányok, mert mi más lett volna olyan célratörő,
mint a patkány…
Halkabban folytatta, mintha elpárolgott volna a dühe: Világgá
kürtölték, amíg csak volt fül, hogy meghallja, szakadatlanul
hajtogatták a mi állítólagos aknamunkánk következményét.
„Idegen erők kiváltották »Teremts békét« és »Népek békéje«
programok megindítását, folyamat végfokozatig
módosíthatatlan. Közlemény vége.”
Már nem ugrált ide-oda, most békén megült, a bajsza sem
rezgett. Mi tudjuk, mondta, hogy egerek voltak. Nem saját
indíttatásból láttak munkához – butább annál az egér –: emberi
tervet hajtottak végre. A cél az volt, hogy idomított egerek
bevetésével megbénítsák a védhatalmak vezérlőberendezéseit, és
így ez a hatalom azt, az meg ezt nullára csökkenthesse. Ravaszul
kiagyalták!
Laboratóriumi egereket használtak, fehéreket, piros
szeműeket. Ezt a saját kísérleti patkányainktól tudtuk meg, ettől a
mi nem különösebben értelmes, de kétségtelenül megbízható
fajtánktól. Évekig folyt a kísérletezés, mire sikerült olyan törzset
kitenyészteni, amelyet meghatározott munkára
programozhattak, és amely úgy működött, mintha csak
szilíciummal etették volna. Persze géntechnikusok is tudásuk
szerint hozzájárultak a dologhoz. A két védhatalom biztonsági
szervei aztán tudták, hogy ezeket a különleges egereket milyen
úton-módon vessék be az ellenoldalon, és úgy, mintha egyszerre
engedelmeskednének ugyanannak az ingernek.
Kegyetlen jó munkát végeztek, mint tudjuk, ámbár az
elismerés leszűkítendő, csak a programozott egerek jól
pontosított kihelyezését illeti meg. Tévprogramozott egereké,
fűzte hozzá tűnődve a Patkánynő: mondjuk így, mert a
számítógéprendszerek nem megbénultak, hanem éppenséggel
elkezdték a visszaszámlálást, az egerek ezt váltották ki a maguk
butaságában, mind a két központban egyszerre – azaz mondjuk
csak most már Nagy Bummnak, amit kiváltottak.
De hiszen, szóltam közbe, ez tulajdonképpen komikus!
Valamelyest az, amennyiben csak a sok buta kisegeret nézzük,
mondta a Patkánynő. Mire én:
Szerintem az a megállapítás, hogy „Egér a számítógépben!”,
jóval hihetőbb, meg aztán jobban is hangzik, mint az a
rosszindulatú rágalom, hogy patkányok lettek volna.
Bizony, helyeselt a Patkánynő, most újra derűsen, ha
eltűnődve is a dolgon: Tulajdonképpen jót mulathatnánk ezen az
utolsó, lépcsőházi ötleten. Tragikus ugyan, de hát nem
beszédes-e a maga idétlenségében, hogy egerek, kedves kis
laboratóriumi egérkék vetettek véget a büszke és dicső, a nagy
tettekre képes emberi nemnek? Jó, mindez léhán hangzik. Aki
becsüli magát valamire, az nem óhajt ilyen olcsón a semmibe
repülni.
Mintha valamin töprengett volna.
Mondjad, biztattam.
Valami híja van ennek.
Van bizony, mondtam: távlata nincsen!
Gyanús az egész, mondta, mintha gondatlanság, véletlen lett
volna, az embertől megszokott kontármunka.
Bólintottam: Szánalmas üzemzavar.
Azért hiszem, mondta a Patkánynő, hogy nem is volt olyan
hamis az első gyanú, a patkányszar-föltevés, aztán a logikus
következménye, a „patkányok a számítógépben!” vészkiáltás,
hiszen tulajdonképpen nekünk kellett volna munkához látnunk,
nem a buta egérkéknek. Okunk igazán lett volna rá elég.

Az „Új Ilsebill”, hogy Stegében és Klintholm Havnban ne kelljen

révdíjat fizetni, Møns Klint előtt horgonyoz, vasárnap van, hétfőn
indul tovább a hajó Gotland felé. Matzerath urunk még ellát
néhány utasítással Malskat-ügyben, majd úgy határoz, hogy
szerdán elmegy egy érmeárverésre, csütörtökön útnak indul,
pénteken sietve átvág Lengyelországon, és a Koljaiczek Anna
születésnapját megelőző szombaton megérkezik Kasubiába.
Útnak indulni az én óhajomhoz képest csak pénteken fog, de ami
majd történik, az vasárnap történjék.
Alkalmasak a vasárnapok, mondta álmomban a Patkánynő. A
vasárnapok eleve katasztrofálisak voltak. A kontár teremtésnek
ez a hetedik napja kezdettől fogva arra volt kiszemelve, hogy ami
meglett, azt szét lehessen zilálni. Amíg létezett ember, egy-egy
eltelt hetet mindig vasárnap – vagy hívhatták szabbatnak vagy
akárminek – volt szokás semmisnek és érvénytelennek
nyilvánítani.
Röviden! – torkolt le, mint mindig, ha a szavába
aggályoskodtam – ha közbesiránkoztam! –, röviden: hiába voltak
az ellenőrző rendszerek tökéletesen titkosítva, aznap mind a két
központi bunkerban szabályos vasárnapi hangulat uralkodott.
Az összes monitoron és kontinenseket kivetítő óriás képernyőn
sajátságos fény vibrált. Határozott jó hangulat telepedett
mindenre, mondjuk olyan, mintha globálisan szabadságra
készült volna mindenki. A nagy termekben sehol egyetlen légy
sem, valami mégis zümmögött: ahogy a vasárnapok sajátos
unalma szokott zümmögni. Akinek kedve telt az emberi
buzgólkodásban, azt hihette, olyan ez, mint ama hetedik nap:
derekas volt a munka, bár ez-az még érdemelne némi igazítást.
A központi irányítótermeken kívül természetesen épp elég
mindent ócsárló alak meg pesszimista akadt, aki vasárnap is
kereste kákán a csomót, de azért ki-ki elégedett lehetett magával.
A hatalmak, igaz, fegyverben álltak egymással szemközt, de a
hatalmak biztosították magukat egymás ellen, gondosan
lépcsőzött rémségekkel, önellenőrző rendszerekkel és a
felelősséget chipekbe és clipekbe áttáplálva, aminek folytán nem
maradt többé szabad, döntéseknek fenntartott tér az emberi
kontárkodás, a szabályszegő magatartás iránti vonzalom
számára, ami Noé óta követhető nyomon: a hagyományos
bizonytalansági tényező szerepe, az egyaránt szeretetreméltó és
hebrencs, az a priori melléfogó ember szerepe másodrendű lett a
szolgálatban, felelősség már nem terhelte.
Fel volt mentve, könnyednek láttuk, magasabb értelemben
szabadnak. Ezért mókákat is megengedhetett magának
képernyőről képernyőre. Engedély híján ugyan, de csöndes
elnézésben bízva terminálra adogathatott idétlen szavakat,
betárolhatta az egyik védhatalom vasárnapszektorának
baseballeredményeit, a másik védhatalmi szektor hétvégi
futballeredményeit, tréfásan kommentálhatta őket, ha egyéb nem
jelent meg az óriás képernyőkön – és azokon semmi sem jelent
meg.
Ó, az a szép azonosság! Ki-ki a legkorszerűbb ismeretek
birtokában és gyermekien örülve tömény globáltudásának.
Világidő és helyi idő egybevetése szerint emitt pirkadt a
vasárnap, amott már estébe hajlott. Rutin körkérdések még
biztonságosabbá tettek mindent. Meg hát a felelősség
tudvalévően másutt lakott. Mellékszolgálatot látott el ki-ki, és
nem volt, amit eltévesszen.
Múlt a világ- és helyi idő. A Kijevi Dinamó és a Los Angeles
Dodgers győzött. A bajnoki táblázatokon csak némi, korántsem
szenzációs eltolódás. Túlnyomórészt nyájas jellegű egyéb hírek.
Földrengés vagy szökőár sehol. Repülőgépet nem térített el senki,
még egy puccsról sem érkezett jelentés. Csak a központi
számítógépekben motoszkált valami programozatlanul és
műszeres ellenőrzés alá nem vonva, miután pedig, inkább csak
véletlenül, némi szarra bukkantak, úgy látszott, hogy valamiféle
halk sercegést helyes lesz – későn! – egy rendszerfüggetlen erő
működésének nyilvánítani.
Nekünk nincs vasárnapunk, mondta a Patkánynő. Tudtuk
azonban, hogy az ember a két védhatalom felségterületén
vasárnapokat engedélyez magának, és vasárnap világszerte
álmos, ám mélytudatilag ingerült. Mi úgy láttuk, hogy az ember,
mióta létezik, egyidejűleg képes mindenre és mindennek az
ellenkezőjére. Úgy ismertük, hogy figyelmetlen, mert a
gondolataira figyel, arra vágyik, amit még nem ért el, és amit már
elvesztett, hiányzik neki a szeretet, bosszút forral, jó és rossz közt
tétovázik. Megállapítottuk, hogy az eleve hasadt tudatú ember
vasárnap különösen sokfelé hasad, darabokra hull. Nincs igazán
jelen. Belevész a kusza közérzetébe. Akármilyen szolgálatkész,
buzgó, szétforgácsolja magát. Meg úgy is látszott, mintha
parttalan bánat öntené el a humán társadalmat, mintha abban
telne kedve, hogy búcsúpillantásokat vessen olyan dolgaira,
amiket szeretett, kézzel meg nem foghatókra, ezért fogalmakba
foglaltakra is, mint Isten, mondjuk, szabadság, esetleg az, amit
haladásnak, észnek hitt: efféléktől búcsúzott. Ez a bánatos
hangulat a biztonsági központok összes műszerére is ráterült.
Alkalmasnak látszott tehát az Úr napja. Ezért esett meg a
dolog egy kora nyári vasárnap. Júniusban, a sportolás
főidényében. Szokásunk szerint a csatornákon hatoltunk be,
megleltük az utat az óriásbunkerok alatt húzódó
közműalagutakban, alulról megfúrtuk a központi
számítógépeket, a könnyűfém nem volt gond, jól eligazodtunk,
első pillantásra tudtuk, hol mi micsodához, parányi micsodákat
tapogattunk végig, a döntő ponton betápláltuk a saját kódunkat,
amely tüstént áttevődött valamennyi kapcsolódó biztonsági
berendezésbe, a rendszeres ellenőrzés programjait hagytuk, hadd
fussanak látszatra rendben, és mind a két kapcsolóhelyen,
amelyet „Noé” kódunk itt is, ott is vételkészültségbe helyezett,
megkezdtük a helyi idők szerinti visszaszámlálást.
Mi csak azt indítottuk el, mondta a Patkánynő, amit az ember
összekészített magának: bőven eleget halmozott föl ahhoz, hogy
az ő bosszúálló istene szavával élve mindent elpusztítson,
amiben vagyon élő lélek. Sőt: ismételten és még és még. Nagyon
alaposan készültek föl a humánok, hogy magukat elpusztítsák,
meg ami élőlény még van a világon. Globálfajront! Földi műszak
lefújva! – rikkantotta a Patkánynő.
A beállított programot nagyjából nesztelenül módosítottuk, a
hosszú vasárnap miatt egyébként se igen figyelhetett senki,
észrevétlen maradtunk, amiért aztán szükségesnek látszott némi
támpontot adni. Távoztunk a gépburkolatból, és elhelyeztük a
névjegyünket. Ez kockázatos vállalkozás volt, csak véletlenül
sikerült. A hamarosan megtalált idegen anyag aztán módot adott
föltevésekre, majd a fölismerésre, hogy lőttek most már minden
vasárnapnak.
 Azóta emlegetjük mi a Nagy Bummot. Dehogy bántuk meg!
Így kellett ennek lennie. Túl sokszor figyelmeztettünk mi
mindenkit hasztalan. Már csak elég világosan beszéltek a mi
fényes nappal rendezett fölvonulásaink. Mégsem történt semmi,
amitől csillapulhatott volna az aggodalmunk. Jóformán említést
sem érdemel, vagy csak nevetséges volt némi hisztériás reakció,
amely a végleg utolsó vasárnap előtt nem sokkal bukkant föl
jelentésekben. Az a hír járta, hogy a Balti-tenger nyugati részén
képpé formálódó laza felhőket láttak vonulni. Nem egyenként
vonultak felhők északnyugatról délkeletnek, hanem apró felhők
jelentek meg százezerszám, és végtelen sokaságban vonultak az
égbolton Dél-Svédország fölött, majd Gotland fölött, szaladó
felhőpatkányok, lebegve szaladó patkányfelhők, nem apró
bárányfelhők, eltéveszthetetlenül szürke, patkányforma felhők,
elnyúló, sürgős felhők, hosszú farkuk is volt, patkánytól
patkányig ért, mint a gondolatjel. Mindezt, ezt az égi jelet
állítólag a dán szigetekről, hajókról, a Balti-tenger partjáról
észlelték, lefényképezték, még filmre is vették, és úgy
értelmezték, hogy Isten figyelmeztető ujja mutatkozott meg. Még
ateisták is azt kiáltozták állítólag, hogy ez maga az Apokalipszis.
Ezt ne hidd el, barátocskám. Sokra voltunk képesek, legvégül a
„Teremts békét” és a „Népek békéje” humán programok
segítségével megszüntettük a vasár- és pihenőnapot, de ahhoz,
hogy felhőalakzatokat produkáljunk, önmagunkat égi jellé
magasztosítsuk föl, nem értettünk.

Nem igaz ez, Patkánynő! Még itt ülsz a fényes fehér ketrecedben,
fűrészporaimon, amelyet holnap megújítok, hogy ezentúl is jól
menjen sorod, patkány, szépen fejlődő jézuskapatkányom, és
még én is itt ülök melletted a céduláimmal. Sürgős terveinkkel
tele a naptár. A hajónak pontosan meg kell érkeznie Visby
kikötőjébe. El van döntve a punkok dolga: Hamelnba utaznak.
Matzerath urunknak, amint elindul megfelelő vízumával
Lengyelországba, jó utat fogunk kívánni, csak megkérjük, hogy
sorolja föl, mi ajándékot kapjon még a nagyanyja, mi rakandó be
a Mercedese csomagtartójába.
Úgy látjuk ugyan, hogy búcsúzik az
aranypénzgyűjteményétől, amelyet egy banktrezorba költöztet
át, mielőtt útnak indulna – látjuk, ahogy tenyerén méricskél
Mansfeld-kétdukátost, egy fél Lajos-aranyat, egy aranyrubelt II.
Miklós cár idejéből, egy fél marék szász és nassaui tallért,
megható látnunk, hogy milyen nehéz neki aranytól búcsúznia,
hiszen jó néhány darabot bársonyra helyez el egy ládika
fiókjaiba, így Bajor Miksa aranypénzét, Danzigi Zsigmond Ágost
kincset érő dukátját az 1555-ös esztendőből, néhány trák
dekadrachmát meg azt a vadonatúj, huszonnégy karátos aranyat,
amelyen a bűbájosan bumfordi pandamackó látható – mégis úgy
tetszik, mintha nem végérvényesen búcsúzna az aranyaitól, és
tudná, már most, hogy majd ha hazatér, kincsei többet fognak
érni, holott naponta csökken az arany ára.
És amikor most érmegyűjtő útjai egyéb nyeredékeit rakosgatja
egy olyan ládikába, amit magával visz Lengyelbe, egy
Krügerrandot, amely egy uncia, rajzolatán afrikai antilop látható,
több, különböző súlyú svájci Vrenelit, egy hohenlohei halotti
aranyat, amely csillog, mintha most verték volna, és még két
emlékpénzt is elrak, amit a Szovjetunióban vertek, s az egyiken
Ulanova táncosnő, a másikon Saljapin operaénekes látható,
fölbukkan bennünk a kérdés, hogy mit jelentsen egyfelől ez a
búcsúzkodás, másfelől ez a kiválogatás. Nem tud megválni az
aranyaitól? Vagy talán a lengyeleket akarja arannyal boldoggá
tenni? Most még mexikói aranyakat rak a többihez, aztán
legvégül egy világurát, egy amerikai aranydollárt.
Bármi legyen is Matzerath urunk terve, esze a jövőn jár,
határidőről határidőre lendül, ahogy nekem is határidőzve
vannak a napjaim, még a kifogásaim is, vagy ahogy a maga útján
halad a hajó, vagy ahogy Malskat festő annak idején épp csak
végzett a schleswigi dóm kipingálásával a maga ihlete szerint,
máris további megrendelések várták gótikus szolgálatát:
harminckilenc tavaszától jócskán szeptemberig a lübecki
Szentlélek-ispotályt segítette ahhoz, hogy tekintélye legyen. Ezt
máig nem óhajtja tudomásul venni a marcipánjáról és peréről
híres hanzaváros. Valódi gótika! – kiáltozzák máig a
műtörténész-szakértők. Valódi Malskat! – mondja a
kezevonásaiban biztos, azóta megkeseredett festő, aki a
Deepenmoor sekélyvizének egyik szigetére vonult vissza, ahova
csak az jut el, aki csónakért kiált a partról.
Ha kérdik, azt mondja: A Szentlélek-ispotályba is
megtévesztésig hű képeket festettem, amíg be nem hívtak
katonának. Mert egy-két hónappal előbb, mint Malskatot
behívták, Lengyelország határain végestelen-végig
megkezdődött a második világháború.
Búcsúznia kellett a festőnek a rőtbarna kontúrfestéktől, a
drótkefétől meg a porzópamacstól, derűs magányától
északnémet szakrális terekben, állványzat tetején, a huzattól és az
örökös nyári náthától, de a katona Malskat töretlenül bízott
abban, hogy a háború után majd csak megnyílik előtte itt is, ott is
egy templom, hogy szentélyeket, pilléreket és ablakfülkéket –
mindig magasban, odafönn és bármely kortól távol, egyhez sem
hasonlíthatóan – kincsessé tegyen a maga apróka gótikus
kezével.
Hát mi? Mi sem bízunk kevésbé. Még megvagyunk, a
jézuskapatkányom meg én, magunk rendjében, amelynek
szüneteit áthidalja a Harmadik műsor: Halló, még létezünk!
Részletesen kommentálva még. Halljuk, mi folyik, mire kerül sor,
mi napoltatik el. Még a vízállásjelentés is kinyilatkoztatás. Nem
mondunk le magunkról, és az erdőről sem. Mi jövőt áhítunk
eszelősen, ámbár jómagam, bevallom, mélyebb szinteken
veszteségekre vagyok hangolva, mert amikor azt álmodtam,
hogy búcsúznom kell minden dologtól, azt is álmodtam, hogy
búcsúznom kell minden lénytől, amelyben vagyon élő lélek…

Mosott vagy festett pamut újra bőven, „Udsalg”-táblákkal és

olcsó vásárral kecsegtető üzletek közt egy olyan pamutboltban,
amely rögzített áron kínálta a portékát, és most Møns Klint előtt
horgonyoz a hajó, pontosan egy tengeri mérföldre a szakadékos
krétaszikla parttól, amely olyan magas, hogy erdős tetőiről
Hiddensee szigetének a púpja látszik Rügen szigete előtt, ha
tiszta a levegő. A négyágú horgonyt jelentős ponton vetette ki az
asszonylegénység.
Damroka dán neveket sorol el Dronningesklamentól és
Dronningestolentól Storeklintig és Hytjedals Klinttől Lilleklintig.
A krétasziklák reggel a zöld víztükörre vetik a napsugarat, ettől
tejfehér-zavaros lesz körül a víz, ahogy pedig az alkony leszáll,
fenyegető homály borul a partra. Imént még fehér-fekete, éles
rajzolatú sziklahasadékok elmosódnak. A sápadt hegyvonulat
gőgösen mered a vízre, amely már nem szürke, átvette a
keleti-nyugati hadihajók páfrányzöld színét.
– Pontosan itt eresztették el állítólag a nők a Halat – mondja a
kormányosnő –, akkoriban, amikor még mi mindenben bíztak. –
De nem szólongatja a Halat, se nem csalogatja – Szólj valamit, te
Hal! –, se nem pocskondiázza: – Csaló! Hazug! Szarházi!
Szélárnyékban gubbasztanak a kormányosház előtt. Körül
tükör a tenger, távol szakadékosak a krétasziklák, öt nő közül
négy köt, közben úgy beszél magáról, mintha maradékokon
akarna túladni. Udsalg, megáporodott, raktárban maradt
panaszok kiárusítása.
Az Öreglány nem köt, de magáról beszél ő is, közben krumplit
hámoz, sárgarépát tisztít, heringet bont, a haltejet meg az ikrát
visszarakja a kibelezett halakba. A hering ízletes fajta, balti,
apróbb az északi-tengeri heringnél, piacon egyre ritkábban
kapni.
Esik szó erről is, arról is, de amiről az öt asszony beszél, az
mind ugyanaz a história, mind elhasznált, felőrlődött, kemény és
fáradt, izmos markú, csődöt vallott, valamikor szeretni kellett,
ma már kinek kell száraz kóró, elmúlt férfiakról szól. Meg a
gyerekekről, akik ettől lettek, vagy attól, és egy se gyerek már,
mind felnőtt akar lenni, mert igencsak koros asszonyok ezek már
az „Új Ilsebill” fedélzetén, nemcsak az Öreglány, aki rég nem
gondol a korával.
A kormányosnő három lányát említi névről, mindegyiknek
más volt az apja. – Hát – mondja –, ők most önállók, nem kell
nekik póráz a nyakukra, mint én elfogadtam újra meg újra, mert
túl sokáig hittem hülye fejemmel, hogy ketten is lehet élni.
Egyszer se lett belőle semmi. Maradni se maradt. Csak a lányok,
akikért aztán mindent, tényleg mindent, hogy úgy ne járjanak,
mint én, amilyen buta voltam, újra meg újra, hogy csak lépre ne.
– Aztán valamicske jót is meg rosszat is mond három lánya
három apjáról, miközben akkora pulóvert köt, hogy három férfi
belefér: – Nem panaszkodok azért. Valami nagyra magammal se
voltam sosem. A maguk módján meghatók voltak mind a
hárman, de elég rozzantak. Csak idő, az telt el sok az egésszel. És
mindig én maradtam hoppon. Most végre túl az egészen.
A masiniszta viszont még mindig nem tudja, melyiket
választaná két férfi közül, miközben azok ketten, az egyik zsidó,
a másik palesztin, Jeruzsálemben élnek, és nem hajlandók
egyetlen férfivá egyesülni. – Fantasztikus lett volna – hajtogatja
váltig –, szuper, ha egyetlen fickót gyúrhattam volna kettőből.
Nem is különböztek annyira, mint a napszemüvegük mögül
lesve képzelték. Akár haverok is lehettek volna, üzletileg is azok:
autókért bolondult mind a kettő, miért ne nyithattak volna közös
műhelyt, adhattak-vehettek volna használt kocsikat. De hát
örökké csak tépték egymást. Én meg, buta tyúk, kettőjük között.
Már azt se tudtam, mi igaz, politikailag se. És dumálni nagyon
tudtak: mindig szigorú logikával. Egyik se engedett. De hát
valahogy mindig igaza is volt mind a kettőnek. Én hol ennek a
pártjára, hol annak, ők meg bepipultak, hogy ne avatkozzak a
dolgukba. Amúgy csak használtak. Stikában megegyeztek:
lássuk, mire megyünk evvel a komplexusos német csajjal.
Komplexusom, az volt, két bőröndre való. Még hazulról hoztam
magammal, ahogy illik. Meg aztán csakis tökéletesen akartam
csinálni mindent. Összebékíteni őket, sőt, testvérek legyenek, sőt,
egy krapekot csinálni kettőből. De csak magukkal törődtek, amíg
egyszer csak meg nem pattantam a gyerekkel együtt, akit vagy az
egyik, vagy a másik csinált nekem. Ott hagytam nekik egy cetlit
az asztalon: Ha majd megegyeztetek, írjatok. De már nem
csinálnám, ha kettő egy volna se. Jóllaktam velük! – mondja a
masiniszta, és mostanában férfizoknit köt.
Utóbb még megemlíti a fiát. – Ő most épp megtagadja a
katonai szolgálatot – mondja, hadd tudja mindenki, kinek lesz a
zokni. Az oceanológa közben gyerekholmit kötöget, csupa
rózsaszín meg halványkék gyerekholmit, mert olyan hamar lett,
szerinte „túl hamar”, nagymama.
Ami vele történt, és többnyire rosszul vagy félresikerült, az
mind vagy túl korán, vagy túl későn, ő ezért időpontokkal zárja
vagy vezeti be a történeteit: – Ezt már hamarabb tudnom vagy
legalább sejtenem kellett volna, nem igaz? Akkor persze már
késő volt. Ha én akkor még jókor vágok neki, de egyedül ám,
Londonnak, és persze előbb, mint többéves késéssel Brüsszelbe
mentem. De csak amikor az egész mindenségnek vége lett, jöttem
rá, későn. Mert ha eleve oceanológiát, és nem slattyogok előbb
tolmácstanfolyamokra, és ha nem még egy diplomát és még
egyet, hogy háztartásbeli lehessek, de diplomákkal ám. Fene.
Gyerek, aztán még egy és még egy, és mind túl hamar. És túl
későn váltam el. És túl korán jött új pasas. És most, amikor épp az
kezdek lenni, aki vagyok, egyszerűen csak az, most túl korán
leszek nagymama, hát nem vicces ez?
– Marhák – mordul föl az Öreglány, aki senkinek se köt
semmit, csak sárgarépát tisztít. – Marhák vagytok. Dilisek.
Mintha azt a sok szart körös-körül mind férfiak szarták volna,
kizárólag férfiak. Nekem csak eggyel volt dolgom, meghalt.
Olyan volt, amilyen, nekem meg ő kellett. Hamar-e, későn-e, nem
tudom. Volt és megmaradt. Amíg máról holnapra oda nem lett.
De nem azért, hogy másnak helyet csináljon. Hát nem, mert még
megvan. És nem félig-meddig. Olyan, mint volt. No, könnyű nem
volt vele, inkább nehéz. Megcsinálta a disznóságait ő is.
Atyaisten, micsoda disznóságokat csinált! Nyeltem én hébe-hóba
épp eleget. Vagy csak behunytam a szemem. Visszajön ez,
gondoltam. Jött is. Egyszer aztán beállított egy wiesbadeni nővel.
Egy olyan ruhafogassal, akin mindenféle firlefanc lógott. Hogy
barátkozzak meg vele, azt mondta. Olyan friss hús volt a nő,
olyan pipi, Ingének hívták. Vagy ő, vagy én, mondtam. Erre nem
vacakolt sokáig az az ember. És attól fogva minden rendben.
Persze épp eleget kellett végigcsinálni annyi év alatt. Hol úgy
volt, hogy háború lesz, hol úgy, hogy csak most lett vége, a kettő
közt meg az volt, háború. Akárcsak ma, hiszen akár holnap
kitörhet. – Az Öreglány legyint. – Csak az igazi szerelem – vágja
oda –, az számít!
Damroka hallgatva köti a pamutmaradékból készülő takarót,
amely olyan szélesnek mutatkozik, hogy mind az öten
megmelegedhetnek majd alatta. A kormányosnő szólalna meg
újra, de most Damroka szólal meg: – Nekem mindig sikerült a
szerelem, mert olyan lassú vagyok. Ha nem tudod, mikor
kezdődik, mikor van vége, megúszod a rosszát. Én akkor is
szerelmes voltam, ha nem volt kibe. És hát megtartani se lehet
semmit. És hát a férfiak, ugye. Ez a mostani, ez igyekszik, és
nagyjából velem is van, ha nincs éppen valahol úton…
 Elhallgat, mert olyan lassú, mert utol kell érnie magát. De
amikor meglátja a haltejjel és halikrával töltött halakat a
vágódeszkán, sorjában, ahogy az Öreglány egyszer fejtől, egyszer
faroktól fölrakosgatta őket, és amikor megszámolja, hogy
tizenegy a hering, nevetnie kell, mert mire tizenegyig számol,
fölbukkan benne, hogy meddig szolgált az orgona mellett.
– Hiszen tudjátok – mondja Damroka –: tizenhét év alatt
tizenegy pap. És mind a tizenegyen túl vagyok. Az elsőről már
nincs mit mondani. A másodikról is eleget tudtok. A harmadik
úgy ment el, mintha hívásra, legjobbkor. A negyedik viszont
körülsvábolt, és rajta volt a hitbeli gerjedelem. Azt se tudta, mi
fán terem a liturgia, ellenben még akkor is az Úrjézussal
beszélgetett, amikor a vécén ült…
Így sorolja Damroka a feketecsuhásait. – Az ötödik aztán
Uelzenből jött, és a likőröcskéket szerette… – Egyet se hagy ki: –
A hatodik alternatívan próbálkozott… A hetediknek a felesége
meglépett az egyházfival… A nyolcadiknak viszont, aztán a
kilencediknek szintén…
A többi kötögető asszony bele-beleszól, talán hogy el ne
fogyjon a fonal, így aztán csak estefelé, már árnyékba merült
krétasziklákkal szemközt dereng föl a sejtelem, hogy a pamut
nem fogy el majd, de hamarosan elfogynak a férfiak, mert nincs
már mit mondani róluk. Szótlanul eszik öten az egybefőtt,
megvajazott, petrezselyem zöldjével ízesített krumplit és
sárgarépát a sült heringhez, tizenegy darabhoz. Møns Klint
sziklái szürkén tornyosulnak. Minden meg van mondva, senki
sem akarja megtoldani. Az ilyen történet mind csak arra jó, hogy
elálmosítson.
Leszállnak a hajó orrába, elöl a masiniszta, függőágyaik
szorosan egymás mellett himbálódznak, csak amilyen békésen a
hajó is. Az Öreglány még elmosogat, edénnyel csörömpöl, aztán
ő is leereszkedik a lépcsőn. Csak egy függőágy leng üresen jobb
szélről. Damroka a fedélzeten maradt, kezében a kávés fazeka. –
Még meghallgatom az időjárás-jelentést! – szól le. – Hamarosan
megyek.
Északon nyári este későn lesz sötét, ezért még világos égbolton
szállnak az északnyugaton feltornyosult és most oszladozó
feketeségből kiszakadt apróka, pelyhes felhők. Foszlányok,
felhőrongyok sűrű menetben. Mintha felhőállatok menekülnének
szakadatlan. A vízen szélcsend, odafönn mégis vonulnak a
felhők. Az én Damrokám azonban nem lesi, hogy az ég mit
mond. Neki más biztatás kell.
A kormányosház mögött a Halat hívja háromszoros kiáltás. A
Hal azelőtt csak férfiemberrel váltott szót, csakis a férfiügyet
szolgálta tűzön-vízen át, tanácsa sokat ért, amíg rossz vége nem
lett egy hosszú történetnek, és akkor a Hal magába szállt, attól
fogva már csak asszonynépnek, csakis nőknek óhajtott
engedelmesen szolgálni: ez a Hal, a háromszor szólított
Lepényhal válaszol Damrokának a motoros bárka farában, mert
ott guggol Damroka, haja a térdére hull.
Susogás a fülemben, amiről beszélnek. Damroka kérdéseket
fogalmaz lassan, a Hal kurtán válaszolgat. A Halat nem látom,
bár alighanem szinte foghatóan közel lebeg a víz színe alatt,
látom viszont a többi nőt, ahogy feljönnek a lépcsőn a hajó
orrából, legelöl a kormányosnő. Egy petróleumlámpa köré
csoportosulnak, állnak. A lámpa az Öreglány kezében. Ha most
odalenn volnék a hajóban, váltogatva fekhetnék a függőágyakba.
De nem szabad. Ki vagyok én rekesztve ebből. Engem is
elbúcsúztattak már.
Damroka befejezte a beszélgetést a Hallal. Még kuporog, haja
még mindig a térdére hull. Nem lepődik meg, amikor aztán
meglátja a többieket, szorosan együtt a lámpa körül a hajó
orrában. A lámpa fényében, és ahogy most lassan lépdelve
közelebb jönnek: mintha egy képen. Elöl az Öreglány a lámpával.
– No? – kérdezi. – Mit tud a Hal?
 Damroka nyugodtan válaszol, el-elhallgat is közben, szavába
vágni még sincs mód. Nem parancsokat osztogat, csak
megállapít. – Sietni kell. Azonnal fölhúzzuk a horgonyt. Egyenest
Gotlandra megyünk. Ott vannak a pecsétes irataink. Visbyre és
partraszállásra csak egy fél nap jut. A medúzadolgot befejeztük.
A Hal azt mondja, hamarosan vége mindennek. Azt mondta,
hogy legkésőbb szombaton naplemente előtt legyünk Usedom
előtt, ahol a Vineta-horpadás van a mélyben.

Mondják, hogy az a sok-sok kő,

krétából kimállott fekete,
szürke kő Møn-sziget partján
időtlen idő maradéka.

Mi minden nyáron Mønre járunk,

tekergetjük turista-nyakunk,
lessük a krétakő-tornyokat: magasak,
a nevük dán, a sziklafok dánul klint.
Nézegetjük a klintek alján, a lábunk előtt
heverő, kerekre kopott, elvétve csorba,
éles tűzköveket.

Már csak nagy ritkán legyint meg

a sirályszárnyú szerencse,
s bukkanunk megkövült állatra is,
mondjuk, egy tengeri sünre.

Búcsúzzunk Møntől, tengertávlattól,

nyárszigettől, gyerekzsivajtól,
bár hozzávénülhettünk és dánulhattunk volna;
búcsúzzunk a radartelepektől:
azt mondják, pajzsok
a bükkerdők fölött.

De bár lehetne elhevernünk, krétába kövülnünk,

telne az idő, kerek hetvenöt millió év,
s jönne új turistanép, kitúrni boldogan
kőízeinket: nekem a fülem,
neked a mutató ujjad.
Az ötödik fejezet,
amelyben egy űrkabin kering, Matzerath
urunk rosszat sejt, a Patkánynő elmaradt félelmet panaszol föl,
Gdańsk városa a látványt tekintve ép marad, a nők medúzákon
vitatkoznak, Jancsi és Juliska akcióra mozgósít, az emberiség
neveltetése folytatódik, és egy ünnepi szónoklat hangzik el.

Én nyaralási ajánlatokat próbáltam megálmodni, de ő a magáét

mondta: Amikor végül a két védhatalom védközpontja lett
kölcsönösen a célpont, és ezek programozott idő múlva
megsemmisültek, vagyis annyi se maradt, hogy azt mondhatta
volna: nyekk – különleges patkányaink tudniillik legvégig
megfeleltek feladatuknak –, amikor szárazföldön és vízen és
űrmagasban bekövetkezett az üzemleállás, azoktól a körpályán
vágtató viharoktól eltekintve, amelyek a keletkezett port és
kormot terítették el globálisan, evvel általános sötétséget is
támasztva, vagyis amikor bezárt a bolt, egyetlen ártalmatlan
megfigyelő műhold maradt meg a pályáján, amelyről kiderült
ugyan, hogy ember ül benne, mert az utasa, egy technikailag
gyengén képzett fickó, űrhajósnyelvben és változatlanul szorgos
műszereinek leolvasásában egyaránt járatlan egyén, akinek
űralkalmassága kétségbe vonhatónak látszott, nem szűnt meg
olyanokat kiáltozni, mint: Föld! Válaszolj, Föld! – amely okból
kíméletesen tudtára kellett adnunk, hogy milyen istentelenül
magára hagyatva kering a pályáján, hogy miért volt műsorzárás,
és miért nem adnak az emberi adók, és hogy a Földön már csak
mi létezünk. Amint elhagytuk föld alatti járatainkat – ami nem
volt veszélytelen –, tüstént üzentünk: Ne búsulj, jóbarát, nem
hagyunk cserben. Amint lekiáltasz, hogy: Föld! Válaszolj, Föld! –
válaszolni fogunk, ezentúl mi.
 Ne!, ordítottam, ne! Hogy tudjak az én Damrokámról mesélni,
ha a szavamba belevartyog a Patkánynő? Hogy legyen dús az
írásomban a haja, ha minden álomba sima szőrzet tolakszik be?
Hogy mondjam el, hogy az asszonyok Møn krétasziklás partja
elől Gotland felé a Balti-tenger keleti medencéjébe, ha ez az
utazás, sőt, Matzerath urunk utazása is, az ő mindenáron lengyel
útja is volt-nincs utazás tegnap óta – vagy mikor is volt az
üzletzárás, Patkánynő? –, ha ezek örökre elmúltak? Jaj, ha bárhol
remény csillanna, csak egy csipetnyi élet, ha emberi jelzés
rebbenne: Még itt vagyunk. Tápászkodunk már. Az az egy-két
maradék kapával-ásóval elkezdi elölről. Ezentúl majd…
Persze, mondta a Patkánynő. Szerettétek ti ezt a katasztrófa
utáni végötletet filmen és életben egyaránt: kissé rokkant, de
túlélő daliák lépnek föl, megjelenik az esetenként
legkorszerűbben fölszerelt bárka, és ehhez a csüggedetlen duma,
hogy a történelmetek folytatódik. Csak épp lőttek a
történelmeteknek. Mélységes sajnálatunk!
Már megint szánalomkenetes hangra váltott: Ó, az ember! Őt
túlélve hiányát fogjuk érezni. Túl sokáig éltünk az árnyékában,
hogy ne kellene azt kérdeznünk: Elképzelhető-e egyáltalán
patkány, ha nincs hozzá ember? Dicső örökségét elviselni volna
ugyan erőnk, mégis elkorcsosulhatnánk. Emészt a vágy az ember
után, és ez megbetegít, esendővé tesz. Jaj, mondtuk mindjárt a
Nagy Bumm után, ha megmaradhatna nekünk az ember, csak
néhány példányban legalább. És még le se volt húzva a roló,
amikor azt kiabáltuk, hogy: Kisápad a jónép! Mit érünk mi a
meséi nélkül, amikben bérleti helyünk van? Mit érünk, ha nem
töri a frász, hogy itt is, ott is patkány lapulhat, esetleg a
vécécsészében úszkál fogcsattogtatva? Mi, amikor még tartott, de
már érezhetően vége felé járt a humán korszak, fájdalommal
vettük tudomásul, hogy nem lesz ember, és korlátozott számban
megtartottuk volna. Sajnos egyetlen példányt sikerült
megtartani. Jaj, ha te sem volnál, az űrkabinodban, a pályádon
keringve, te, a degesz mesezsákoddal meg a fidres-fodros
hazugságaiddal, te, barátunk, aki hűségesen megőrzöd
számunkra az ember képzetét, bizony kétségbe esnénk mi
patkányok.
Így siránkozott. Csakhogy amíg ő visszakívánt minket,
nekünk visszavonhatatlanul befellegzett. Én azért tiltakoztam, a
jelen tényeivel érveltem. Kiabálva hajtogattam a magamét, talán
abban bízva, hogy megszabadulok az álmomtól. Fölemlegettem a
Harmadik műsort: A lapszemle következik perceken belül.
Perceken belül más tények lesznek tények. Nemsokára kapható
lesz ólommentes benzin, mondtam. Az éhség gondja önmagától
meg fog oldódni, mondtam. Megemlítettem a következő
gazdasági csúcstalálkozót, amelyre biztosan sor fog kerülni, a
stockholmi konferencia erőfeszítéseit a béke érdekében, meg más
konferenciákat, még a pápát is, és hogy hova készül legközelebb
a pápa. Újra van remény, a legsúlyosabb szkepszisen túl is van
remény, erősködtem, és makacsul nem hittem el azt, ami van.
Figyelj rám, Patkánynő, mondtam elszántan: még ma elültetek
egy fát.
Erre olyanokat mondott, mint gyereknek szokás: Jól van, jól
van. Folytasd csak. Álmodj, barátocskám, mindenféléről, ami
még eszedbe jut, sok-sok nőről kedvedre, malskati gótikáról,
Matzerath úr arany dukátjairól. Szeretjük mi azt, amikor
mellébeszélsz. Nem muszáj neked avval törődnöd, amit mi
tudunk. Tegyél úgy, mintha még megvolna az emberiség.
Egyszerűen higgyed azt, hogy megvagytok, jó sokan vagytok és
buzgón sürgölődtök. Terveid vannak. Meg akarod menteni az
erdőt. Helyes, gyógyítsd meg, a kutatóhajót tereld az útján,
azokkal a nőkkel, akiket annyira szeretsz, számoltasd meg az
összes medúzát és heringlárvát, ami a Balti-tengerben van,
festess a festőddel rendületlenül megtévesztésig hű pulykát és
Madonnákat mészvakolatra, és indítsd el végre Lengyelországba
azt a púpos emberkét, mert még elvész a vízum.
 És persze, mondta a Patkánynő, mielőtt eltűnt, hallgasd a
Harmadik műsort, úgy, mintha lennének még hírek…

Le kellene beszélnem. Táviratozzon: „Betegség miatt sajnos nem

mehetek.” Begyulladhatott a prosztatája. A nagyanyja
megértené. A jó Koljaiczek Anna mindig megértett mindent.
Amolyan múltba hátráló utazás ez, tényleg nem helyes
Matzerath urunkra erőltetni. Túl sok elmúlt dolog kezdhet
mocorogni, érintheti és ijesztheti meg. Ha hirtelen kiemeljük az
igazgatói szobából, a roppant méretű íróasztal mögül, a gumifái
közül, akkor újra háttere támad, való valahova, kasub istállószag
csapja meg az orrát.
Kímélnünk kellene, hiszen amint a gyermekkoráról faggatjuk,
alkalmatosan bútorozott helyek felé tér ki mellékmondatokban.
Azt, amikor lezuhant a pincelépcsőn, csak futólag említi, és
olyanokat mond, hogy abban az időben „tartózkodott” a
növekedéstől, vagy „vonakodva” nőtt, mintha máig kínos volna
számára életének ez a korai szakasza. Nem cáfol ugyan olyan
részleteket és kalandokat, amelyeknek Langfuhr volt a színhelye,
Danzig külvárosa, óvárosi kirándulásokat és kasubiai
barangolásokat sem, semmi jól ismert, ránk maradt eseményt,
megerősíteni viszont egyetlen epizódot sem óhajt, például azt
sem, hogy mi része volt a Lengyel Posta védelmében, vagy mi is
volt az a mutatványa, amikor a Tömlöctorony ablakából
ablaküvegeket vett munkába körös-körül. A tribünszámát meg
az Atlanti Falnál volt rövid vendégjátékát sem teszi végleges
helyére, legföljebb annyit mond, hogy: – Gyermek- és ifjúkorom
nem szűkölködött figyelemre méltó eseményekben. – Vagy: –
Főleg magának nem kellene mindent elhinnie, amit összeirkáltak,
ámbár életem korai időszaka gazdagabb volt ötletekben, mint
némely tollnok képzeli.
 Hallgatni szeret leginkább Matzerath urunk, és apróka szájjal
mosolyogni. Makacs kérdéseket kurtán letud: – A gyerekkoromat
hagyjuk békén a fiókban. Foglalkozzunk a holnapi időjárással.
Változatlanul esőt ígérnek: rémes.
Ezért mondom: nem kellene elutaznia. Visszatérés nem
létezik. És a végén még az útjáról nem térne haza. A prosztatáját
se szabad semmibe venni, nincs az rendben, minden izgatja. És
mi az, hogy hiányzik neki a miliő! Sikeres vállalkozó háttér
nélkül is megvan. Düsseldorf bőven kínál erre példát. Tegnap
kimentem az oberkasseli villájába, elbúcsúzni tőle: a sok
szobában nincs ugyan élet, de az egész, ahogy láttam, illett hozzá:
– Jobb lenne nem utaznia, Oskar – mondtam neki.
Nem érdekelte, Mariáról beszélt, meg hogy mennyi baja van
Mariának Kurtchennal – Adósságokat csinál a bitang kölyök,
mindenkinek tartozik! –, félresikerült gyereknek minősítette azt a
hájas, jó negyvenes korú embert, aztán levitt a pincemúzeumba,
később a szalonba vezetett, és úgy magyarázgatta az ötvenes
évekből való vitrintárgyait, például drága üvegtárgyak
cserepeiből álló gyűjteményét, mintha legújabb szerzeményeit
mutogatná. – Üveg, az nekem kezdettől fogva fontos volt –
jegyezte meg, és ezt a mondatát sértőnek éreztem. Csak a maga
idejében hírneves zenebohóc, Bebra bekeretezett fényképeit
mutogatva fedezte föl bennem a kortársat: – Hiszen tudja –
mondta –, hogy Bebra koncertmenedzseri sikerének az én
mediális tehetségem volt az alapja. Micsoda föllépéseim voltak,
hányszor, milyen telt házak előtt! – Megjegyezte, hogy: –
Magánelőadói pályafutásom idején –, s evvel már helyben is volt,
kedvenc témájánál, az ötvenes évek elejénél, saját maga, Maria és
Kurtchen együttesénél, de Malskatnál, a festőnél is, akit szeret
akkoriban uralgó államférfiak társaságába képzelni.
Megkért, hogy lássam el részletekkel – Imádom a részleteket!
–, én újra megígértem, hogy földolgozom az esetet, sajnálva
persze, hogy Malskat katonaéveiről, 1940 tavaszától 1945
májusáig csak szórványosan van adat, óvatosan megemlítettem
azt az aggodalmamat, hogy talán nem lehet két annyira
különböző államférfit meg egy elkésett gótikus festőt csak úgy
egy kalap alá venni és egyszerűen triumvirátusnak nevezni, de
aztán másra tértem át, nyíltan megkérdeztem Matzerath urunkat,
hogy ugyan mi ajándékot vett a nagymamának, százhetedik
születésnapjára.
Érmeboltokban járt, mondta, és egy magánkassza-forma
lakkdobozra mutatott. – Rendeltem továbbá – mondta – egy
különlegesen magas kürtős kalácsot, le is szállították már. És lesz
az ajándékok között egy videócsemege, egy játékos produkció:
kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd az én csodahívő
kasubjaim.
Vidáman megemlített még egy zsák törpöt Matzerath urunk:
azt a jókora kasub gyerekseregnek szánja, mondta. Fölmutatta a
vászonzacskót, méricskélte a tenyerén, mintha kincs volna benne:
– Százharmincöt darab! Nézze csak – markolt a zsákba vaktában
néhány figuráért –: csupa szorgalmas kicsi muksó. Ez a törp
kőműves, ez a másik szerelő. Ez a két törp teniszezik, ez a kettő a
sörét issza. Van mezőgazdasági törp is: ez kapál, ez kaszál.
Vasárnap pedig muzsikálnak a piactéren: ez a törp trombitál, ez
pikulázik, ez a nagybőgőt brummogtatja, ez meg, nahát, ezt
nézze meg, ez dobol, és piros-fehér csíkos a dobja.
Alig csúszott ki a száján ez az addig kimondatlan szó,
Matzerath urunk elhallgatott, aztán már csak üzleti dolgokról
beszélt tovább némi szünet után. Apró léptekkel föl-alá járkált,
hátán, púpja alatt összekulcsolt kézzel. A videópiacon egyre
nagyobb a versengés, mondta, és lopnak, rabolnak,
videóbanditizmus van. És hogy lehet-e egyáltalán olyan ódivatú
dolgot, mint egy mozifilm, megfinanszírozni? Ámbár lehet, hogy
az erdőpusztulás témája alkalmasan mozgósíthat állami
eszközöket, anyagi támogatást. Ennek érdekében viszont
mellékszálakat kell a forgatókönyvbe beleszőni, – Zűrmanócska
például – javasolta – beleszerethetne valakibe. Esetleg épp a
kezenincs kislányba. Megható jelenetekre lenne mód. – Aztán azt
kérdezte, hogy miért ne lehetne a „Grimmék erdeje” némafilmet
úgy befejezni, ha elképzelhetetlen is, hogy a végén minden jóra
forduljon? – Nem törvény az, hogy minden mesének szomorú
legyen a vége!
Végül az atlétatermetre méretezett tükre elé állt Oskar,
megigazította a nyakkendőjét, pózba vágta magát, másik pózba,
tetőtől talpig, kis kefével fölfrissítette ezüstös hajkoszorúját,
amely fölött szépen csillogott, mint mindig, napsütötte-barna, tar
fejebúbja. Még villamosan pattogott a haja, amikor megkérdezett:
– A karácsonyi patkánya amúgy hogy van? És maga? Még
mindig katasztrofálisakat álmodik?
Amikor végül jó utat kívántam neki, már csak azt kérdezve,
hogy a Koljaiczek Anna számára sütött toronymagas kürtős
kalács tényleg kilencvennégy centiméter-e, Matzerath urunk még
mosolyt tudott parancsolni apróka szája köré, de kerekre tágult
szemében már félelmet láttam. Amióta biztos, hogy utazik –
holnap elindul végre! –, szinte hallani is véli a baljós sötétség
sűrűbbödését.
Bár táviratozna. Bár megfogadná a tanácsomat. Aki, mint ő,
már csak bajt lát mindenütt, az ne utazzék Lengyelországba.
Matzerath urunk fél.

Mennyit töprengtünk azon, hogy miért! De a Nagy Bumm óta

tudjuk, mi volt a ti bajotok. Nem tudtatok félni. Mondta a
Patkánynő. Majrésak nem voltatok, haverom, ismételte meg
zsargonban, de aztán inkább csevegve folytatta a dolgunk
történetét: Igaz ugyan, hogy az ember számtalan bajtól riadozott,
és mindenféle biztosítást kötött, még esős idő és házasságtörés
esetére is, egyre mohóbban kötött pót- és viszontbiztosítási
szerződéseket, de miközben a mikrofélelmek vidáman
tenyésztek, és gyors nyereséget termeltek, addig a megafélelem,
mondhatni, elmállott. Most már nincs mitől félni, kiáltoztátok
egymásnak Biztonságisten oltára előtt. Minket nem lehet
ijesztgetni. Mi elrettentjük egymást. Az elrettentés főleg hihető
legyen. Tudja ezt Szergej, tudja ezt Dzsó. Minél nagyobb az
elrettentés, annál nagyobb a biztonság.
Hát így bátorítottátok egymást, mondta a Patkánynő. Egymást
elrettentve fokról fokra elűztétek a félelmet. Házi őrizetben volt,
mutatkoznia se volt szabad. Nem is akart vele mutatkozni senki.
Végül olyan gyáva lett az ember, hogy nem mert félni, és aki
mégis félni látszott, vagy éppenséggel nyilvánosan mutogatta a
félelmét, mint a punkok a patkányokat, az eleven félelem
szimbólumait, azt kiszorítottátok az élet peremére. Félelmetlenek
akartatok lenni, ahogy gondtalanok, bűntelenek is, tartozatlanok,
kezdet óta felelőtlenek, gátlástalanok, aggálytalanok,
patkánytalanok, zsidótlanok. Csak hát különösképpen veszélyes
az ember, ha nem fél.
Egy ideig patkányzsargont sziszegett maga elé, mérges
lehetett, aztán: Hiszen láttuk, mondta, hogy vakultok meg, aztán
hülyültök el félelem híján. A szabadságért semmi se drága,
hirdette plakátokon az egyik hősi mondás, közben a szabadságot
rég eladtátok volt a bálványozott biztonságnak. Nem voltatok ti
szabadok, a mindent átfogó technika rabjai voltatok, az pedig
mindent eltárolt és betárolt, a legkisebb kétséget is: a
felelősségtől, attól megszabadulva pusztulhattatok el. Őrült
népség. A maradék eszetekkel is a telhetetlen számítógépeket
etettétek, beléjük morzsáltátok, mint a sajthéjat, hadd legyen
rajtuk a felelősség, közben mégis hurcoltátok magatokban a
hetvenhétszer tagadott félelmet, becsomagolva, lepecsételve,
elásva, nehogy előbújjon valahogy, nehogy megmutassa magát,
és sikoltozni kezdjen, hogy mama! mama!
Látod-e, mondta a Patkánynő, megkereshettetek volna minket,
hiszen mi féltünk, nem titkoltuk, hogy félünk, és azt
mondhattátok volna: Tanítsatok meg úgy élni, kedves
patkányok, ahogy ti éltek. Mi azt hittük nagy butaságunkban,
hogy megvagyunk egyedül is. És amit műveltünk, gondoltunk,
és amit versbe szedtünk, megfestettünk, sok szólamban
lekottáztunk, amiből gőgjükbe meredt tornyokat építettünk, az
csupa halhatatlanság akart lenni. Újabban viszont az a gondolat
motoszkál bennünk, hogy mi egyszer csak nem leszünk, ti pedig
aztán is lesztek. Ezért szépen kérünk titeket, tanítsatok meg a
halhatatlanságra. Ha együtt megmaradunk, nem fogunk nektek
többé bajt okozni, rossz híreteket se költjük többé. Világosítsatok
fel minket!
Badarság, feleltük volna. Rémülten félrehúzódtunk volna. Mi
is halandók vagyunk. Patkány is csak valameddig él,
patkányemlékezete óta tudja, hogy csak megszabott ideig. Ha
valamire megtaníthattunk volna titeket, akkor az első lecke az lett
volna, hogy: ki az emberi nevelésből a halhatatlanság
emlegetésével. Az ember addig él, ameddig. A halál után semmi
sincs. Ami az emberből megmarad, az csak szemét. Féljen tehát
az ember, legyen olyan halandó, mint mi, és akkor talán
valamicskével tovább fog élni.
De hát magunkfajtával nem állt szóba senki, mondta a
Patkánynő. Mind bele volt bolondulva a végjátékba.
Figyelmeztetés nem hatott. Ingyen fölléptünk, eljátszottuk a
rettegve menekülő patkánysereget. Végül elfogyott a türelmünk,
mégpedig akkor, amikor még egyszer megpróbáltuk a félelem
létszükségletéhez juttatni a sok rettenthetetlent, szürke meg
fekete patkányfelhőket fújtunk, és átkergettük őket az égen, de
erre is csak ostoba szólamok hangzottak el mindenféle csalóka
jelenségről, alkalmatos bibliai idézetek is: erre aztán torkig
lettünk az emberrel, és kisöpörtük a világból, nehogy ő lepjen
meg minket avval, hogy megnyomja a gombocskát…
Hallgattam. Beszélj csak, patkány, beszélj csak.
 Beszélt, sokáig, bölcselkedve meg általában, aztán engem
lesett az űrkabinban, és azt mondta: Csak te hallasz meg, és te
hajlasz az értelmes beszédre, barátom. De későn. Záróra, haver! –
ahogy akkoriban mondogattuk egymás közt. Mégis van
számodra egy örömhírünk. Arrafelé, ahonnan való vagy, még
valamelyest olyan a világ, mint volt, és jó sok a gótika. Ez talán
meglep, pedig ez még előrelátó emberszempontú tervezés
eredménye.
Figyeld meg! – biztatott, de csak ő forgolódott a képen, azt
magyarázva, hogy a Gdańsk fölött fölrobbantott négy vagy öt
kímélő bomba minden életet kioltott ugyan városszerte, a
környéken, a Visztula-torkolat körül, még Kasubiában is, de
mivel a nyomáshullám enyhe volt, és mert az összetett
robbanófejet kilencszáz méter magasban gyújtották be, a város
összes történelmi épülete megmaradt, nemkülönben körben a
panelházak és a kikötőberendezések. Ott minden fal és
épületszerkezet megmaradt. Csak a fából épült Darus-kapu égett
le, és minden ablak oda lett, az összes templomi ablak is.
Másutt, mondta, rossz a helyzet. Gdynia gyárastul-üzemestül,
arrébb Wejherowo és Sopot földig rom, ámbár nálatok otthon
még meg lehetne húzódni. Amíg a jeges atomtél meg a sűrű
sötétség tartott, a por- és hamuviharok minden épületet meg ami
még megmaradt, korommal vontak be, de a városkép azért
sértetlen, olyan szép, mint volt, örülj neki.
Olyan szaktudós és részletes előadás következett, hogy
álmomban is kimerített. Rövidre fogva ezeket mondta a
Patkánynő: A bevetett különleges fegyverek annak a taktikai
neutronbombának a továbbfejlesztett változatai voltak, amelyet a
„Lance” rövid hatósugarú rakétához gyártottak, és amelyet a
végkorszak elején sokan bíráltak, el is ítéltek, inhumánusnak
minősítve azt a tulajdonságát, hogy csak az élettelen szilárd
tárgyakat kíméli meg. Patkányszempontból nem feladatunk,
hogy ezt cáfoljuk, de azt azért a továbbfejlesztett, tökéletesített
rendszer javára tudhatjuk be, hogy a nagy hatósugarú
robbanófejes neutronbombával végül lehetségessé vált a
műemlékvédelem. Evvel a kulturális érdekű hadipotenciállal
egyébként mind a két védhatalom rendelkezett. Tudomásunk
szerint világszerte épségben maradt számos műemlékegyüttes.
Jeruzsálemben sajnos, sokoldalú fáradozás ellenére oda veszett,
általunk is ismert formájában megmaradt azonban az összes
gizehi piramis. A két védhatalom még épp jókor megállapodást
kötött, amelyben megfelelő számú kímélő körzetet jelölt meg, és
még maradt annyi idő, hogy a központi számítóberendezéseket
ennek az utolsó kulturális egyezménynek megfelelően
átprogramozzák.
A Patkánynő, aki eddig mondhatni helyhez kötetlenül jelent
meg álmomban, ennek az előadásának a végén egy pompás
vörösréz kantában ült, egy tizenötödik század végi, németalföldi
stílusú ötvösműremekben. Valahányszor meglódult a beszéde,
meglódult a kanta is, ide-oda gurult, ami miatt az állatnak futnia
kellett benne.
Hát nem gyönyörű? – szólt ki: Hát nem ér ez a nemes darab
annyit, hogy megmaradjon?
Ezt a kantát és ehhez hasonló tárgyakat, mondtam, még a
fleischergassei múzeumban láttam volt. Diákkoromban gyakran
jártam múzeumba, már akkor bolondultam a művészetért, a
kezemben mindig vázlattömb, a fejemben dili. Néha még
nagytízpercben is, mert a gimnázium ugrásnyira…
A kanta gurult, a Patkánynő kiszólt: És, lám, ez a
fleischergassei múzeumi tárgy más művészi tárgyakkal együtt
megmaradt, hála annak a bombának, amelyet a humán kor
legvégén a Művészetek Nemtőjének neveztek el, bár tudvalevő
volt, hogy milyen szűk ennek a nemtőségnek a tere.
Azzal kiszökkent a németalföldi rézkantából, az még sokáig
csörömpölt, ő viszont közelebb jött, és folytatta, avval, hogy a kép
aztán mindenütt ugyanaz volt. A nyugati műveltség megkímélt
kulturális központjaiban összeasztak az emberek, úgy haltak
meg, hogy a neutronhatás minden nedvet elpárologtatott
belőlük. Amikor mi patkányok hónapokkal a Nagy Bumm után,
alighogy világosság kezdett derengeni, és a hideg megenyhült,
előbújtunk, és a homályban mindenütt nekiálltunk takarítani,
még láttuk az apró bőremberkéket, többnyire négykézláb, kúszó
helyzetben, hasztalanul erőlködve, hogy föltápászkodjanak, talán
hogy utoljára még visszanyerjék a két lábon járás képességét.
Micsoda mozdulatokat láttunk! Milyen beszédesen fejez ki
fájdalmat a test! Kora gót eksztázisok jutottak eszünkbe. De nem:
olyan tökéletesen sohase fejezte ki önmagát az ember, mint
nedvtelenített állapotában.
Aztán láttam is, amit álmomban avval vetített elém a
Patkánynő, hogy az a múlt: törpékké zsugorodott, egymásba
kapaszkodva fölágaskodó testeket láttam utcákon és tereken,
kormos falú röneszanszpaloták előtt, hegyes ormú gótikus házak
kapulépcsőjének pihenőin, vöröstégla templomok főkapui előtt, a
kormos kapuk mind megmaradtak szépeknek és míveseknek, ép
volt minden lekerekített boltozat és csúcsív, nem hasadt meg
oszlop, álltak a szentek, nem dőlt le torony, nem szakadt ki
zárókő, megvoltak a keresztrózsák, a huszártornyok
hiánytalanul, hanem az ember, az csak a burka volt, önmaga
zsugormása, arra jó, szememmel láttam, hogy patkányok éhét
csillapítsa.

Nem hallgatnak rám. Ennek így kellett történnie: a tenger

csendes, az „Új Ilsebill” teljes sebességgel halad Gotland felé,
hanem az óránként nyolc csomóra képes hajó fedélzetén
vélemények csapnak össze keményen.
Veszekszenek az asszonyok. Hej, de tudnak halkan beszélni és
felcsattanni, szurkálni és horgot vetni, sebet ütni. Kortalanok,
játszhatók azok a tragédiák, amelyekben királynék állnak egymás
útjában. Halhatatlan szerepek vannak. Hangok, amelyek átokkal
sújtanak és földönfutóvá tesznek. Most minden arcél
metszettebb. Mennyi gesztus, égnek lökött kéz. Megnyúló
mutatóujj, tetemrehívás. Összedúlt hajban dúlt lélek. Egy
mozdulat elvet, egy másik megragad. Föl-alá lépkedek,
színpaddá avatják a hajót, fölöttük az égbolt, térdben rugózik a
lábuk, vagy merev, mintha gyökeret vert volna, a feszültséget
óvják, meg ne enyhüljön: ezeken látni a sokéves iskolát, mert így
csak az veszekszik, aki megszépül közben.
De ugyan min veszekszenek? Kinek a birtokát kell megőrizni,
visszaszerezni, fölosztani?
Azon veszekszenek, hogy merre tartson a hajó: medúzákat
meregessenek-e a délsvéd sziklazátonyok között, ahogy
tervezték, vagy fusson az „Új Ilsebill” nyílegyenesen Gotlandra,
Visby kikötőjébe, csak mert megszólalt a Hal, és ugyanő hajszolja
őket azóta tovább Usedom lapos partja felé?
A kormányosnő szerint: – A medúzáké az elsőbbség! Mikor
fogjátok már föl ésszel, hogy ennek a tengernek egy nap meg fog
bomlani az egyensúlya? Nemcsak harminc méter mélységig.
Nem ám! Fenékig megpossad, aztán vége.
– De hiszen nyolcvanegyben a Kieli-öbölben úgyszólván
teljesen megbomlott. Egy évvel később pedig, megnézhetitek a
mérési adatokat, okosodjatok el rajtuk, újra helyreállt.
Megváltozott az időjárás, szél is volt elég, megváltoztak az
áramlások. – Ez az oceanológa, akinek újabban mindenből elege
van, nemcsak az oceanológiából, és aki ezért Vinetába menne
Damrokával.
A kormányosnő kuszált haját lobogtatja: – Időjárás! Szél! Mind
nulla! Ilyen ingadozásokba nem bír az ember beavatkozni. És a
tendencia egyensúlybomlás felé mutat.
– Ebbe a masiniszta besegít: – És a medúzák? A medúzáink?
Ezek a szép, reszketeg, kocsonyás medúzák? Aurelia aurita,
nyomorult kutatásunk tárgya?
 Damroka több ízben higgadtan megtiltott minden
mérőcápázást, mintavételt, és hallgatag gonddal figyeli a
menetirányt, ezért az oceanológa mondhatni helyette beszél:
– A medúza voltaképpen azt bizonyítja, hogy a Keleti-tenger
élővíz. Mert ahol élet van, ott plankton. Ahol plankton, ott
jócskán heringlárva. Ahol pedig bőven van heringlárva meg
plankton, mint például a Kieli-öbölben, ott feltűnően sok a
medúza, világos?!
– Az hát! – vágja oda a kormányosnő. – Amíg víz se lesz, csak
medúza. Aurelia aurita-tenger.
A masiniszta nem tágít: – A megbízásunk úgy szól…
– Damroka hallgat. Az Öreglány a fejét ingatja, csak ha
egy-egy pillanatra csend van, szól ki a főzőfülkéből: – Nektek
sincs ki a négy keréktek! – Vagy: – Gágognak a ludak. – Vagy: –
Elég lesz-e már a medúzákból, vagy azt főzök nektek,
póréhagymás-kapros lében.
Az irányon vitatkoznak, igaz, de a tudatuk mélyén elévületlen
magánellentéteket hurcolnak magukkal, alighanem több
ellentétréteget is, vagy ellentétgubancokat. Eshettek valamikor
sértő szavak, amelyek nekik most eszükbe jutnak, csak én
felejtettem el őket, mert nem nekem szóltak a maguk idején.
Nagy barátok ezek mind az öten, hugicámnak szólítják egymást
pajtáskodva, amíg süt a Nap, de amint közéjük botlik valami,
mindjárt megvan a bökdösődés, a súrlódás. Sok ennyi királyné.
Történhetne itt gyilkos merénylet akár, kiforralt vagy hirtelen
erőszak. Méregbe mártott hajtűk, porocskák jutnak eszembe.
Ugyan melyikük készül arzént vagy sztrichnint keverni Damroka
kis fazék kávéjába? Gyűlölet lobban, gyújtana, megégetne.
Mondjuk úgy, hogy nem férnek meg ezek egymással. Nekem
viszont mégis az kell, hogy meglegyen a békesség.
A Halat mellőzöm, mert a Hallal csak Damroka beszél. A
medúzáknak kell a veszekedés céljára ajánlkozniuk. Valahol
legalul miattam van ugyan az egész, illetőleg Vineta, az új úticél
miatt, de a vita arról folyik, hogy mikor borul föl a tenger
ökológiai egyensúlya. Veszélynek tekintendő-e a Balti-tenger
medúzásodása, vagy bizonyítéknak, hogy élő víz? És egyáltalán:
minek huzakodunk medúzákon?
Ez a fajta a kehelyállatok osztályába tartozik, nem csalánozó,
mint a nematocitás hidrák, vagyis ártalmatlan; sápadtan-tejes
kéksége kissé unalmas, de azért mindenki azt mondja, hogy szép,
mert elcsodálkozik azon, hogy egy test átlátszó, vagy
megilletődik, mintha angyalt látna.
Az Aurelia aurita vagy közönséges harangos medúza az
északi szélesség hetvenedik és a déli szélesség hetvenedik foka
közt majdnem mindenütt otthonos a parti vizekben. Áramlatok
hordták szét mindenüvé. Előfordul Hongkong előtt és a
Falkland-szigetek körül. Tömegével jelenik meg a
Fekete-tengerben, Japán, Peru partjain. Erőművek
hűtővízszifonjait tömik el a medúzák. A harangos medúzát is
általánosságban természeti csapásnak nevezik, nemcsak a
sáskajárást, az őrlő szút, a patkányt.
Minthogy minden medúzafajtában elkülönülnek a hímivarú és
nőivarú egyedek, a kormányosnő bosszúsan megjegyzi, hogy
buta flancolás ez a természet részéről, de aztán nagyjából
megbékül, miután az oceanológa megmutatta, hogy a hím
spermáját nem közvetlenül veszi föl a nőstény, hanem a
táplálékkal együtt. Az ováriumba zárt peték mintegy mellékesen
termékenyülnek meg. Az érett peték az űrbélen át vándorolnak
csíralemez kamrájába, és így tovább, és így tovább.
Az „Új Ilsebill” ebédlőnek és társalgónak is használatos
laboratóriumhelyiségében táblák függnek a kerek hajóablakok
közt a falon: a harangos medúza fejlődése, a helyi széljárásnak a
medúzaállományra gyakorolt hatása és az Aurelia aurita
előfordulássűrűsége látható rajtuk sematikus ábrázolásban.
Külön tábla tünteti föl az Aurelia-sűrűséget a kieli mélyöbölben,
külön tábla ugyanazt a lübecki öbölben, a harmadik tábla a møni
krétasziklák előtt, a negyedik a svéd sziklazátonyok körzetében,
az ötödik a Gotland és Öland közötti sűrűséget ábrázolja, a
hatodik pedig a Rügentől keletre eső tengerrészét, a Tramper
Wiek kis öblében és Usedom előtt. Valamennyi szemléltető táblát
az oceanológa akasztotta ki, kerek betűs, jól olvasható írásával
egyet-mást időközben rájuk jegyzett, eredeti adataik a hetvenes
évek végén és a nyolcvanas évek elején végzett kutatómunka
eredményei.
– Tavalyi hó – véli a masiniszta, aki szerint a kutatómunka
keveset, a közvetlen észlelés sokat ér. – Hogy mennyi a medúza,
azt nekem a gépecske megsúgta, amikor tegnapelőtt Møns Klint
elől eljöttünk. A hajócsavarba kellene egy medúzaszámlálót
beszerelni. Amint medúzarajok közé értünk, egy csomóval
csökkent a sebesség. Jócskán fékeznek a medúzáitok.
A tenger változatlanul nyugodt, az égen sebesen futó szürke
rongyocskákká szakadoztak a felhők, az „Új Ilsebill” elhagyja
Bornholmot, és Gotlandnak fordul, Visby iránt. A nyílt vízen
megcsappan a medúzaállomány, de néhány próbamérés átlag
fölötti mennyiséget bizonyít. A kormányosnő azt követeli, hogy
ha csökken a sebesség, minden félórában eresszék le a mérőcápát.
A masiniszta a kormányosnő pártján van, az oceanológa enged –
Ha már elvállaltuk ezt a hülye megbízást! –, az Öreglány hol így
vélekszik, hol úgy, vagyis Damroka se tehet mást, mint
beletörődik a lassúmenetbe: legyint, mozdulatától erénnyé
szépül az engedékenység. S átadja a kormányt a
kormányosnőnek.
– Te csak legyél jókedvű – vakkantja oda az Öreglány.
Damroka inkább csak magában mondja: – Időt veszítünk.
Amire az oceanológa: – Semmi értelme méricskélni. Minimális
az előfordulás. A nyolcvanegyeshez képest nulla.
Damroka pedig egyszerre megint – nem tudom, miért –
jókedvű. – Medúzajárásos évek mindig is voltak – mondja. –
Akkor is, például, amikor sorsot húztak a gótok, és az első
népvándorló raj elfelé iparkodott Gotlandról. A méreg ette a jó
öreg gót evezősöket. Állítólag egy fél nap is eltelt, mire
kivergődtek a medúzás vízből, és végre fölvonhatták a vitorlákat,
és elkezdhettek történelmet csinálni. És amikor ezerhatszáz és
harmincban – nevezetesen június 26-án – Gusztáv Adolf Usedom
szigetére tartott, hogy tizenötezer svékus és finn
parasztlegénnyel Peenemünde alatt partra szálljon, neki se
Tillyvel vagy Wallensteinnal kellett életre-halálra megvívnia,
hanem a medúzákkal, amelyek kárhozatig katolikusok voltak, és
mintha kocsonyába, úgy bezárták a király
partraszálló-dereglyéit. A gótok azért persze eljutottak Rómába,
és vesztükre egy szálig. Azért a svédeknek persze jó sokáig
kedvükre való lett Németország. Láthatjátok, emberek: nincsen
min fölizgulni. Megvolt már minden, mindenben volt részünk.
Vénebb a tenger a mi gondjainknál.
A fürtös haja, az élete bősége, az állhatatossága viharban,
szélcsendben. Világítótorony is, zátony is, egyszerre. Milyen hű:
minden civódást úgy oszlat el, mint aki egy kapkodva megkötött
pulóvert fölfejt. Hány hasonlatra alkalmas. Én a haja, Damroka
haja alá húzódom. Hajója most úgy fut, ahogy csak bír. A
kormányosnő már nem akadékoskodik. Az oceanológa bejegyzi
az utolsó adatokat. A masiniszta valahol hamisan fütyörész. A
főzőfülkében königsbergi gombócot főz az Öreglány, alája
ecetes-cukros kaprimártást. Ahány nő van, mind az én kedvenc
vacsorámnak örül. A tenger sima, a szél partnak fúj, az álom
szép. Nem vartyog bele patkány. Csak Matzerath urunk szól be,
telefon van a kocsijában: hogy már úton van a sofőrjével.
Düsseldorf és Dortmund között halad a Mercedes. Használjam ki
az időt, amíg távol lesz. A Malskat-ügy megvilágítja a homályos
ötvenes éveket. Matzerath urunk nem szeretne
Lengyelországban aggodalmaskodni. Majd megjön, hogyne.
Keljfeljancsi ő, azt mondja, őt senki hanyatt nem nyomja, még én
sem. Óv minden tévreménytől, mondja. Eddig a telefoni
utasítások. Vége.
Damroka, kedves. Nézd, milyen ártatlanul fodrozza a szellő a
vizet. Világvége: ugyan, ugyan. Álmomban megannyi terv.
Holnap újra megmentem az erdőt.

Bújócskázunk, mint a gyerek,

csak elsietjük az ipiapacsot.

Tudjuk már, mi van az Üveghegyen is túl:

szálloda van. „Üveghegy Sportszálló.”
Szuvenir-shopjában csecse mütyürkék
kaphatók ama tudatlan múltból,
amikor zűrmanó-tünetről
gőzünk se volt.

A mesék megfejtve. Jó tündér, csúf lidérc

csupa szakképzett kézikötő.
Törpéknek szakszervezetük van.
Banyáknak társadalmi hátterük.
Jancsi-]uliska köré nagytőke tömörül,
meg a Csőrszakáll-konszern.
Csipkerózsika mélyálmát
esettanulmány elemzi.

Grimmék szerint viszont a gyereknép,

ha a sűrűben
elveszne, meg volna mentve.

A fekete-fehér filmnek vége. A képernyőn fénymák,

Jancsiról-Juliskáról eddig szólt a mese. A film végén mindenki
nevet, még a boszorka is, aki azt se bánja, hogy belökték a
sütőkemencébe. A Békakirály fekete könnyűbúvár-bőrben
ölelgeti a kancellárgyerekeket, akiknek valahogy furcsa, képtelen
a saját történetük: „Figyelj”, mondja Jancsi Juliskának, „hepiend
nélkül elég vad volna ez a sztori, nem gondolod?”
Aztán ahányan csak összefutottak a Mézeskalács Penzióban,
mind a régi jó időt emlegetik, amikor arannyá változott a fonott
szalma, három madártollért hármat lehetett kívánni, és a mesék
még jövőt jósoltak. A vendégek, miközben a múltat idézgetik
buzgón, egyre jobban elbúsulnak, egyikről másikra ragad a
bánat.
Mivel az eső elállt, a Békakirálynak jó lesz visszabújnia a
kútba, az úridáma királykisasszony leheveredik, hogy a király
majd a homlokára huppanhasson béka képében, amitől neki
majd enyhül a főfájása.
A ház ajtajában a lépcsőn ül a kezenincs kislány, két keze lazán
csüng a madzagon, a kislány csonka karjait nézdegéli, rájuk
száradt a vér.
A mézeskalács-házikó emeleti ablakában Raponcka
fésülködik: arany hajszálak libbennek ki, lebegnek a levegőben.
A ház meg az ólak előtt Jorinde és Joringel magyarázza
egymásnak mutogatva, mintha ismerné a süketnémák
jelbeszédét, hogy milyen nagy a bánata, és hogy mennyi nagy
szomorúság érte életében.
Csipkerózsikát minduntalan csókolgatni kell, hogy el ne
aludjon: a királyfi közömbösen, de megbízhatóan ellátja ezt a
dolgát. Csipkerózsika minden csókra ámultan fölnéz, aztán újra
csak kerülgeti az álom. (Ha jól értettem Matzerath urunkat, akkor
más helyütt bővebben kell majd szólni a csókkényszerről.)
Benn a házban a mérges Bicebóca még mindig gondolataiba
merülve nézi a nagy patikai üveget, amelyben a lábát őrzi
spirituszban, azt, amelyet egyszer mérgében térdből letépett.
Nagyanyó eltompult tekintettel, talán már a szerepét megunva
nézi Piroskát, ahogy az odamegy a farkashoz, bemászik a
ketrecbe, lehúzza a farkas cipzárát, bebújik a hasába, belülről
felhúzza a cipzárat.
 A gonosz mostoha futólag felkattintja varázstükrét,
fekete-fehér mesefilmarccal szól hozzá, Hófehérke csinoska
pofiját látja meg a tükörben, mire lekattintja a képet, és dühös
pillantással lesi, merre van a lány, s az épp az egyik múzeumi
tárgyat simogatja, az üvegkoporsója kicsinyített mását.
Még a boszorkány is mintha gondban volna, pedig a
nyakláncával játszik, csörgeti az aszalt füleket. A háziszolga
Rübezahl óriás kiguvadt szemmel mered a boszorkány
dinnyemellére, másfelé nézne, de nem bír.
Jancsi és Juliska fintorog és idétlenkedik, hogy jókedvre
derüljön a mesenép, de hasztalan az igyekezet. Hiába biztatják
emezt: „Most már hagyd békén a vacak lábad. Bicebóca, hadd
aludjon!” – vagy kérdik amazt: „Mit segítsek, boszorka?” –
mindenki csak búsul, mintha elvarázsolták volna. Régi-régi bú
emészti a népet, ámbár még búsítóbb lesz, ami már közelít.
Hosszabb útról megjön a hét törpe, csíkos flanelöltönyük
elegáns, kofferjeikben mintakollekció. Kedvetlenül nyúlnak föl a
hét sipkáért a hét fogasra. Rossz hírrel jönnek, a legrosszabbat
bizonyító dolgokat rakosgatnak ki: torz, elszáradt ágsarjat,
szakállzuzmós gallyat – lamettásodás! –, varas kérget, barna
tűleveleiket hullató fenyőágacskákat, aszott gyökeret és beteg
fatörzsek metszetmintáiról készített fényképeket, amelyeken
bélrothadás látható.
A bizonyítékok fölrázzák a mesenépet, a jelen tényeire
döbbentik, még Piroska is előbújik a farkas hasából. A hét törpe
feliraton figyelmeztet: „A friss hajtások megtévesztők! Az
erdőben kitört a pánik!” – halálosan beteg ágakból kétségbeesett
életösztön hajt sarjú gallyat, meddő rügyeket.
Egy gombnyomás, és a varázstükör is bizonyítja a tényeket. A
némafilmszöveg a gonosz mostoháé: „Hol haldoklik, mutasd,
tükröm, kerek erdő német földön”, s a képeken a Fichtelgebirge
erdeje, a Bajor Erdő, a Fekete-erdő, a Spessart, a Solling, a
Thüringiai Erdő. Viharkárok, kopár nyugati lejtők, dőlő fák,
fatörzstetemek, szúette horhadék.
Rübezahl óriás már nem mered a boszorkára, az
Óriás-hegységet akarja látni: „Odavalósi vagyok!” Mire a
képernyőn kiszáradt fák, ameddig csak ellát a szem.
Mintha máris utolérte volna a végzet a mesenépet. Mindenki
érzi, hogy ha az erdő meghal, neki is meg kell halnia. Hófehérke
sír, a hét törpe sír. A boszorkány tűri, hogy Rübezahl óriás a két
cicije közé bújtassa az arcát. Piroska visszamászna a farkas
hasába, de Jancsi visszatartja az eloldalogni készülő népet,
elkiáltja magát: „Csakhogy nem szállunk ám ki a buliból!”
És jó tanács következik. Jancsi és Juliska egymást váltogatva
közli hosszabb felirat segítségével: „Ne búsuljatok. Van segítség.
Grimmék, akiknek a régi arcképe ott a szobátokban a falon, most
miniszter meg államtitkár. Külön minisztériumuk van. Rájuk
kettőjükre van bízva az erdőpusztulás. Ők még mindig többnyire
kedves emberek. Grimmék majd segítenek rajtatok. Még nincs
késő. Csak ne tűrjétek a bajt. Figyelsz, boszorkány? Ha nincs
erdő, végetek. Ha nincs erdő, nem létezhettek. Védekezzetek!
Halljátok? Védekezzetek!”
A jelszót legelőször a hét törpe veszi át: „Védekezzünk!
Védekezzünk!” Aztán a többi is kiáltozik. A
mézeskalács-házikóban izgalom támad. Hamarosan a ház előtt a
nép, hogy fölkerekedjen.
Rübezahl óriás és a hét törpe egy vén Fordot tol ki a fészerből.
Mivel a kocsi hosszú idő óta csak áll, és a a tankban semmi, a
boszorkányon a sor, hogy benzinről gondoskodjon, aminek ő
tudja ősi módját.
Nagy hűhó és kacagás közepette felültetik a vén Ford orrára. A
boszorkány fölszedi a szoknyáját, ráguggol egy tölcsérre,
megcélozza és belepisil, olyan pontosan, hogy máris csobog a
benzin a tankba. Ezt még a kezenincs kislány két lecsapott keze is
megtapsolja, nem bánja a kislány. Mindenki örvendezik, csak a
nagyanyó dohog, és rászól Piroskára, hogy forduljon el. Esetleg a
gonosz mostoha is megjátszhatná, hogy föl van háborodva.
Bámulatos, hogy Jorinde és Joringel is mosolyog. A boszorkány
sokat pisil, közben kancsalit a borostyánkőszín szemével. „Még,
boszorka, még!” – kiabálják a törpék. Aztán végre föl van
tankolva boszorka módra a vén Ford.
Hogy kik legyenek a küldöttség, azt a mérges Bicebóca mondja
meg. A gonosz mostoha a boszorkány noszogatására kijelenti,
hogy ő nem megy – „Majd innen figyelem én, de nagyon ám,
hogy mi történik!” –, Csipkerózsika meg a csókkal költögető
királyfija ül a kocsiba, a hátsó ülésre. A hét törpe kockát vet, hogy
melyikük legyen küldöttség, és az a vezető mellé ül. Vezetni
Bicebóca manó fog. A végén előáll Raponcka: „Én is menni
akarok, jót bulizni a városban!” Mire Piroska is visít: „Én is!” – és
lökdösi Hófehérkét, aki azt rebegi: „Hát én?” Egyikük se mehet,
még a kezenincs kislány se, pedig tapsikolva kéredzkednek a
kezei.
Rübezahl óriás odaáll a kocsi orra elé a kurblival, berántja a
motort. A boszorkánybenzinnek nem romlott a minősége. A
gyertyák gyújtanak, a motor búg, a vén Ford meglódul. Lassan
kigördül a tisztásról a tavacska és az őzek karámja közt.
Mivel Juliska (aki Matzerath urunk szerint odavan a
Békakirályért) közben belefordított egy vödör vizet a kútba, a
béka a hölgy homlokáról a kútba ugrik, majd előjön a fenekéről
mint Békakirály.
Ő, a finom hölgy-királykisasszony, Jancsi és Juliska,
mindnyájan integetnek és kiáltoznak a vén Ford után. Még a két
lecsapott gyerekkéz is integet, libeg a madzagon. A maradék hat
törpe az úticélt harsogja a kocsi után: „Fel Bonnba!” – tudatja az
iránymutató felirat, mintha Bonnban lakna a megváltás a bajból.
Késő, késő! – rikkantotta csúfondárosan, álmomba nyomulva a
Patkánynő. Száraz fában, odúban kuporgott, hol itt, hol ott. Előbb
kellett volna fölébredni, sipította. Végre a magatok kárán tanulni.
Ezt megtenni, azt megtenni! Erdőpusztulás, az is valami, de
soroljam a bűzlő folyókat, a fuldokló tengereket, a kutakba
szivárgó mindenféle mérget? A levegőt besűrítő mindenféle
permetet, az újféle járványokat meg a föléledő régieket? Dögvész
és kolera! Számítsam ki a sivatagok terjeszkedését, a lápok
kiszáradását, ordítozzam a szeméthegyek tetejéről, hogy rablók,
kizsákmányolok, méregkeverők vagytok?!
Máris egy szeméthegy tetején ült, onnan vicsorgott le:
Szánalmas az egyenleg! Mindenütt éhínség, amelyről ti olyan
szépen szoktátok mondani, hogy a foga rág. Szakadatlanul helyi
háborúk, amelyek szerintetek arra jók, hogy egy módfelett nagy
háborút kivédjenek. Milliószám munkanélküli, akiről azt
mondtátok, hogy föl van mentve a munka alól. Meg a többi
varázsdumátok. Az a sok költséges kongresszus: tízezerszám
röpködő költségvetett ritterek, a kofferukban semmi. Csak
adósság formájában gyarapodó pénz. Eszmeleves, lerágott
csontból. Az a tehetetlenség, hogy ha már új fogalmakból nem,
legalább régi óhajokból, mondjuk olyanokból, mint szabadság,
egyenlőség, testvériség, azokból se bírtatok valamicske késői
fölismerést kiszopni. Alapos volt az öncsalásban az emberiség,
amikor végét járta, mindentudó és ostoba egyszerre. Ti végül
még a legdrágább bölcsességektől is megcsömörlöttetek,
Salamon király könyvétől kezdve Bloch utolsó könyvéig.
Aztán már nem a szeméthegy, a patkányok Világpalotája
tetejéről hallottam a hangját, hanem szinte fogható közelből:
Pedig tanulhattatok volna tőlünk. Ha fölismertétek volna, hogy a
mi tapasztalattal dúsan megrakott, szüntelenül gyarapított
énünk, amely mindig átrágta magát, mindenen átrágta magát,
példamutató én. A mi fajtánknak, mondta a Patkánynő
álmomban, és most valamiféle tantermet rendezett be körém,
falitáblával, krétával és mutatópálcával, talán Matzerath urunk
falitáblás igazgatói szobájáról véve példát, a mi fajtánknak,
mondta, semmit sem kellett kétszer elmagyarázni, minden
alkalommal újra beleverni, mint nebuló fejébe a tananyagot. Nem
az ember, hanem mi tanultunk a magunk kárából. Közben ti
kezdettől fogva következetesen beleestetek mindenféle fortélyos
csapdába, mintha ebben állt volna a mulatságtok, mintha
élveztétek volna. Csak a Bibliát kellett volna föllapozni, akár
Mózes első könyvét – Monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná
lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván –, és rájöttettek
volna, hogy pocsékká rothadt a gyümölcs a tudástok fáján, ti
Istenhez hasonló bolondok.
Aztán fogta a krétát, teleírta a falitáblát. Tudósán fölsorolta,
oszlopszám, mindazt a bajt, amiből okosodhattunk volna mi
emberek, csak épp el kellett volna lesni a patkányoktól, hogy ne
én legyek egyenként ki-ki, hanem együtt legyünk mi, sokaság.
Csak írt, írt a Patkánynő – mellesleg: ódivatú Sütterlin-gót
betűkkel, amit utálok –, hanem a beszédet, sipítást, motyogást,
dohogást, sustorgást se hagyta volna abba semmiért.
Leckéztetett: Mivel mi patkányok mindig előbbre jártunk,
mint a kísérletező ember, különösen tanulékony állatnak voltunk
minősítve. És igaz is, hogy amit laboratóriumokban műveltek
velünk, helyesebben amit steril feltételek közt kitenyésztett,
hozzánk képest ostoba laboratóriumi patkányokról föltételeztek,
az szigorúan tudományos szemmel nézve jelentős, hiszen ha nem
lettünk volna, humán orvostudomány se lett volna, de ugyanez
merőben más, az embert átalakító eredményeket hozott volna, ha
szabadon élő, laboránsok pökhendiségével csatornapatkánynak
nevezett patkányokat vontak volna be a munkába: ez a
korszakalkotó gondolat máig izgat minket, ez humán mértékkel
mérve is megérte volna a megvalósítást.
Tudálékosan mondta, mondta a magáét. Rögeszmésen
mondta, falitábla mellett a katedrán ülve, mert katedrával is be
volt bútorozva az álmom. Úgy magyarázott, mintha nagyobb
hallgatóságnak magyarázott volna. Például ilyenformán: Mi
átörökítjük az ismereteket. Az embernek mindig újra kellett
megtanulnia az egyszeregyet, nekünk nem. Mi épp csak
megszületünk, máris tudjuk azt, amit jó tudnunk, és
nemzedékről nemzedékre továbbadjuk a tudásunkat. Ezért
szoktunk volt aztán mosolyogni, amennyire patkány mosolyogni
tud, valahányszor a laboratóriuminak hívott patkányokon
végzett kísérleteikre roppant büszke emberek intelligens
állatfajnak minősítettek minket. Micsoda kegy, micsoda
önteltség! De hiszen ha hagyták volna, hogy mi teszteljük az ő
kényszeres önismétléseiket, kísérletsorozatokkal elemezzük az ő
zűrzavaros altudatukat, saját módszerünkkel mérjük a velük
született agresszivitást, az ember kegyetlenségét, ridegségét,
gonoszságokban lelt örömét. De hiszen fogadta volna el az ember
a mi gondviselő hajlandóságunkat, figyelte volna meg, hogy
milyen a köztünk, a patkányok közt megvalósult felebaráti
szeretet, amelyről ő csak fecsegett, mi viszont csak hallgattunk.
De hiszen ha, mondjuk most; és talán akkor még létezne az
ember, aki voltaképpen bámulatos lény volt.
Nekem nem ízlett ez az álom. Vaktában odavágtam egy sor
olvasmány emlékemet, veszett patkányhadakról, a fekete
házipatkány rettentő kártételeiről, a pestis széthurcolásáról,
élősködésről, lerágott fülű csecsemőkről, és miközben a
Patkánynő türelmesen cáfolgatta a vádjaimat – a patkányság se
maradt volna meg, ha nem alkalmazkodik az emberhez –,
elillantam volna az álmomból. Csak épp hova? A meseerdőbe?
Malskat festő gótikus ruharedői közé? A bárkára, amelyen
vágyak és nők hajóznak? Vagy üljek a kocsiba Matzerath urunk
mellé, és induljak egyenest, vízum nélkül Lengyelországba?
A tanteremnek nem nyílt az ajtaja. Az álom tankötelesnek
minősített. Tanszigora nem tűrt ürügyet se, nem nyújtogathattam
a két ujjam, hogy tanár úr, kérem, ki kell menni. Igaz, hogy kréta
nem csikorgott álmomban, padlóviaszszagot sem éreztem, de a
Sütterlin-betűs írás, gyerekkorom hegyes és hurkos kínkeserve
parancsolón állt a táblán.
Hálátlan volt az ember, panaszolta a Patkánynő.
Szakadatlanul csak önmagát dicsőítette. Minekünk mindig csak
szitok és szégyen, undor és utálat járt…
De hiszen én, erősítgettem, bekezdésszám magasztallak, meg
is rajzollak, képeken ábrázollak. Címerállatom is vagy kezdet óta.
Már a legelején megszólaltattam két patkányt, úgy hívták őket,
hogy Haver és Gyöngyöm, az embereken mulattak jót árvíz
idején. Most, vénülőben meg éppenséggel a te fajtádból kértem
egyet karácsonyra. Ez a kérésem teljesült, tudod. Ott volt a
karácsonyfa alatt a fiatal másod. És növekszik ám, tudd meg, de
menynyire növekszik a kis patkányom! Bőségben él, a ketrece
tárva-nyitva, körülötte rakásszám fehér papiros a fiókos szekrény
tetején, ő pedig nem kívánkozik el, sőt, az kell neki, hogy
szórakoztassam.
A patkányomtól balra áll az az asztal, amelyen cédulaheggyé
fecsérlek el hány történetet, túl sokat. Jobbra tőle van a
szerszámos polc, azon áll a rádiónk. Együtt hallgatjuk a
Harmadik műsort, megtudjuk belőle, hogy még nagyon sokáig
lesz lezáratlan az emberiség neveltetése.
Elismerem: a helyzet aggasztó. Csupa záróünnepség
mindenfelé, államköltségen. Még művészek is közreműködnek!
Lángelmék terveznek görögtüzet, lézersugaras, költséges
kozmikus látványosságokat, a világvégét előlegezik meg velük
pompásan, sikerük nagy. Ausztriában minap valódi állatvért –
háromezer litert – elcsurgatva Golgotát mutattak be kiváló
vendégseregnek. Mindennek mítosz a neve, még a terjedő
éhségövezetek ínsége is mitikus. Igazad van, Patkánynő:
igencsak igyekszünk mi emberek, hogy mielőbb végünk legyen.
A gombot, úgy hallom, biztonság okáért harminchatszor lehet
majd megnyomni egymás után. Sokak szerint ez őrültség, ők
ellenállást emlegetnek. És hátha sikerül idővel, vagyis hátha
megértjük végre mi emberek még épp záróra előtt, hogy
okulnunk kell a kárunkból, és jó lesz sokkal szerényebbnek lenni,
abbahagyni a nagyzolást, hogy megint napirendre tűzhessük,
már a te segítségeddel – emlékezz csak! – az emberiség
nevelését…

Mi volt a cél? Hogy ne csak késsel-villával,

hanem egymással bánni is tanuljon meg ki-ki,
továbbá mindenható konzervnyitóját, az eszét
használni, miáltal okkal-móddal
haladhat.

Ha felnőtt, akkor majd döntse el szabadon,

csakis úgy, hogy mi lenne jó, s akkor
kezdheti csínján, óvatosan rábírni
a természetet, hogy a káoszt
hagyja már abba.

Amíg nevelődik, kanalazzon az ember

sok-sok erényt, gyakorolja a feltételes módot
meg a béketűrést,
még ha ez bajos is
testvérek közt.

Sajátos különfeladatot is kaptunk:

strázsáljuk az értelem álmát,
hogy éjféli szörny, fenevad
kushadjon mind, és kezes báránya legyen
a reggeli fénynek.

Tisztuló ésszel aztán már nem dagonyázott

az Ősiszapban bolondosan az ember,
sőt, mosdani kezdett módszeresen,
világos lévén a higiéne parancsa: Jaj a
 mosdatlanoknak!

De amint kimondtuk, hogy jól nevelődünk,

haladunk,
ki azt is, hogy a tudás hatalom,
s ne csak papíron gyakoroljuk. Jaj,
kiáltották a haladottak,
a tudatlanoknak!

S amikor legvégül világbíró ésszel

sem sikerült az erőszakot kiküszöbölni,
az emberiség áttért a kölcsönös fenyegetésre.
Így meg is tért békén, míg közbe nem jött egy
rejtélyes véletlen.

Avval aztán mondhatni lezárult az emberiség

neveltetése. Roppant tény támadt,
minden zugban is tény. Kár, hogy utána
sötét lett: senki se lelte meg
az egyetemét.

Írni kellene Stockholmba. Sokaknak, főleg orvosoknak és

tudósoknak hosszú leveleket kellene Stockholmba írniuk,
felsorolniuk bennük a patkányok összes érdemeit, hadd jönnének
rá végre ott az urak, hogy milyen szánalmas lenne a humán
gyógyászat meg a biokémia meg az alapkutatás meg mi minden
még, ha nem léteznének patkányok. Ígéretes az ügyed,
Patkánynő.
Persze, ha úgy elképzelem a Bizottságot, az urakat, akkor
feltehetőleg a fehér szőrű és piros szemű laboratóriumi
patkányra fognak gondolni, de majd csak megérti mindenki,
hogy az összes patkány méltatása van soron. A számuk jelenleg
állítólag öt és fél milliárd. Nagy lesz az öröm. Magam majd
derűsen szalagot cserélek az írógépemben, közben elnyúlok a
ketrec mellett, elcsavarom a gombot, mert ezt a dolgot meg kell
hallgatnunk a jézuskapatkányommal a Harmadik műsorban. „A
tudomány világából” következik, de váratlanul nem valamilyen
kozmosz- és űrszonda-hülyeséget adnak, hanem pontosan rólad
beszélnek bő részletességgel, mert – örvendezz! – végre
megkaptad a Nobel-díjat, mégpedig a génkutatás terén szerzett
érdemeidért. Az előadó áttekinti a tárgyat, emlékeztet az
elődeidre, Watson és Crick professzorokra, akik annak idején –
több mint húsz éve – részesültek nagy megtiszteltetésben és
utazhattak Stockholmba, mert fölfedezték a DNS-struktúrát,
hanem azután azt halljuk ám, Patkánynő, a Harmadik műsorban,
hogy én szólalok meg – mert ugyan ki más? –, én méltatom az
érdemes patkányfajt…
Mélyen tisztelt Akadémia! – kezdhetném beszédemet svéd
földön, s legelőször téged üdvözölhetnélek, mint A Patkányt, bár
te mintha nem volnál személyesen jelen, s csak másodiknak
üdvözölném a svéd királyt, aki jelen volna. Tüstént a tárgyra
térnék: Végre-valahára, Felség! Sürgette már az idő, hogy
méltattassanak ama szolgálatok, és felismertessenek ama
teljesítmények a humán gyógyítás, de különösképpen a
génkutatás és az oly tartósan sikeres génmanipuláció terén,
amelyek elképzelhetetlenek lettek volna, ha nincs a patkány.
De nem, hölgyeim és uraim! Nem könnyíthetjük meg a
dolgunkat, nem szűkíthetjük méltatásunkat csupán a
laboratóriumi patkány teljesítményére. Ez hamis volna, egyben
tisztességtelen. Általában kell szólnunk az emberhez oly közel
álló patkányfajról, a patkányról, mint olyanról. Őt dicsérjük itt, a
félreismert, a kártevők közé sorolt patkányt, őt, akit évszázadok
során okoltak hamisan minden bajért és csapásért, őt, akinek
tűrnie kellett, hogy szitok legyen a neve, valahányszor gyűlölet
keresett habzó szájjal alkalmas szót, őt, aki hol rémületet váltott
ki, hol undort keltett, és mindenkor döggel, bűzzel és szennyel
társíttatott, őt, akihez legföljebb fiatal, zavart, magukat
harsányan kívülállóknak kikiáltó emberek vonzódnak szeretettel,
őt, a patkányt dicsérjük, mert az emberi nemnek szolgált.
Nos, mondhatná erre bárki: vajon nem érvényes-e efféle
kísérleti egerek, tengerimalacok, rhesus-majmok, ebek, macskák,
satöbbik esetére is? Kétségtelen: ezeket az állatokat is tisztelet
illeti. Vitathatatlanul szolgálják a humánumot. Patkányokon
kívül majmot és kutyát is küldött az ember az első emlősállatok
közt a világűrbe. A szovjet kutyuskát, emlékezzünk rá, Lajkának
hívták. Abban is biztos vagyok, hogy a Svéd Akadémia tagjai, a
díjra méltó jelölteket keresve gondosan mérlegelték, vajon nem a
rhesus-majmot vagy a kutyát, vagy ha az egeret nem, akkor a
tengerimalacot illeti-e a kitüntetés, és dönteniük bizonyára nem
volt könnyű az uraknak.
Ám joggal részesült előnyben a patkány. Emberemlékezet óta
társunk ő. Hol voltunk még, amikor már emlősként itt volt,
mintha feladata lett volna helyet készítenie más állatok
nyomában az embernek. Midőn Isten vízözönt bocsátott a Földre,
és megparancsolta szolgájának, Noénak, hogy építsen menekítő
bárkát mindennek, ami lábon jár és csúszómászó, nem zárta ki a
bárkából a patkányt sem, miként ezt Mózes első könyve tanúsítja.
A továbbiakban minden irodalom tudott a patkány létéről. A
patkányság eszmévé lőn. Lapozzuk föl A pestis című regényt
vagy Hauptmann színművét, amely kitüntetettünktől kapta –
természetesen többes számba tett – címét. További példákat is
említhetnénk a világirodalomból, Goethétől a sűrűn említett
Orwellig, a patkány világirodalom-fejlesztő szerepét illetően, hol
úgy, hogy nevén nevezett patkány, hol úgy, hogy éppenséggel
címadó, legbátrabb patkány, s ha nem az, hát hosszú farka
tekereg a sorok között. Kétségtelen, hogy költőink kedvtelve
erősítették meg most kitüntetett díjasnőnk rossz hírét, habár
felejthetetlen képeket alkotva és legendákat teremtő erővel:
iszonyú a kínzókamra-jelenet Orwell híres regényében, kétes
ama kivételes eset túlhangsúlyozása, miszerint éhes patkányok
lerágták volna valamely csecsemő fülét. Dicséretes viszont, hogy
a grimmi mondagyűjteménynek és Robert Browning epikájának
hála megismertük a hamelni patkányfogót – Hameln városka
polgárainak egyébként különös öröm lesz az idei Nobel-díj.
Szögezzük le: a patkány mindmáig az emberi nyomorúság, a
szegénység, az éhség, a borzadály, a kór és az undorkívánás
jegyében vált kétes értékű irodalmi jelenséggé: járványokat
akasztottak a nyakába, nyüvő nyomor parancsolta színre őket, a
tanyájuk neve csatorna, slum, zug, láger, alvilág volt. A patkány
baljós volt, rossz napokat és süllyedő hajót jósolt.
Bizony, folyvást jelen volt, ha hátrapillantunk is történelmileg.
Vegyük csak szemügyre legelőször a svéd történelmet, hiszen a
díj odaítélésének helye egyben elsőbbséget biztosít ehhez: s
mikor Gotland túlnépesedett szigetéről megindult a
népvándorlás, a fenékdeszkák alatt hajólakó patkányok
vitorláztak délnek a gótokkal a Balti-tengeren, amíg part nem
bukkant föl, a Visztula-torkolat, ahol aztán történelem kezdődött,
patkányokkal a menetében. És amikor a nagy svéd király
hatalmas hajóhadára szállt parasztseregével átkelt a
Keleti-tengeren, hogy része legyen a Németországot megpróbáló
hitvitában, minden hajójába befészkelték magukat a patkányok.
Az csak természetes, hogy amikor a királyi hullát
hazaszállították, ismét ott voltak lenn, tőkemélyen.
És amikor századunk elején még lehorgonyozva állt az orosz
flotta a libaui külső rév előtt, a balti városka előtt, az összes
patkány, ezerszám patkány, elhagyta, amikor minden kazán már
fűtve volt, minden horgony fölvonva, és Japán felé volt soron a
hosszú tengeri út, a sorhajókat és a páncélos cirkálókat,
szállítóhajókat és torpedórombolókat, mert jel tudatta, hogy el
fog süllyedni ez a hajóhad a Sárga-tengeren. Úszva menekültek a
patkányok, de senki se fogta föl ésszel, hogy miért menekülnek,
legföljebb pokol fenekére kívánta őket itt-ott a düh.
 Kortársaink ők! Nem iktatható ki a patkány az emberiség
változatos történetéből. Most pedig végre, későn, de bízzunk
benne, hogy nem túl későn, megbecsültetik. Humán köszönet
nyilvánul meg. Igen, tanultunk tőle. Türelmesen és önzetlenül
segített meglelni az orvostudomány új útjait. Bízvást
kérdezhetjük: hol tartana a gyógyszeripar, ha nem volna
patkány? És ha a mai ember várható, mai számítás szerinti
átlagos életkora megközelíti a bibliai nyolcvan évet, akkor ez az
időnyereség szintén a patkányoknak és az ő áldozatosságuknak
köszönhető.
Szenvedett értünk a patkány. A tudománynak sem volt
könnyű az állatvédők tiltakozásainak ellenállnia, de hát nem
öncélúan kísérletezett, hanem hasznosan: nem szenvedett hiába a
patkány. Miután évekig működött együtt hírneves
génkutatókkal, végre sikerült nemcsak eszmeileg, szimbolikus
súllyal vagy költői képekben társulnia az emberrel, hanem
részesévé válnia is a humánumnak: jelen lett az emberben a
patkány, az ember a patkányban. Az atommag után ugyanis a
sejtmagot is sikerült megbontani. Megfejtették a genetikai kódot.
És lám: a sejtmagban meglelték a sejt megőrzött, átörökíthető
emlékezetét. Most már el lehet kezdeni, genetikai építőipari
technológia szerint, a manipulációt. Ahogy valamikor paraszti
fortély alkalmatos öszvért csinált lóból és szamárból, úgy sikerül
ma átprogramozott baktériumokat tenyészteni
mikroorganizmusokból, és genetikai parancsra fölzabáltatni
velük világszerte terjengő olajsarat. Nagyon is, mert az ember
fausti mivolta lehetővé tette ezt, még ennél többet is lehetővé tett,
hiszen további sikerek szolgálatába állította magát a patkány.
Tudom én, hogy nincs híja a haladás ellenségeinek, akik
minden korban azon voltak, hogy ronggyá csepüljenek minden
nagy gondolatot, és minden merészséget aggodalmaskodással
temessenek be. Hozzájuk szólva mondjuk: amit a teremtés
elmulasztott, itt lesz megbámulandó ép! Amit jól elvégzettnek
hitt a Jóisten – kellő tisztelettel szólva –, az most, nagyon is
esedékesen, kiigazítható. Azt a görbe ágat, amelyről a bölcs Kant
azt mondta, hogy az ember örökkévaló hasonmása, most, tudjuk,
ki lehet egyengetni. Mindkét fajta legkitűnőbb tulajdonságai, az
ember kincset érő öröksége és a patkány ismert előnyös
tulajdonságai kiválasztott gének formájában szimbiózisra
léphetnek, hiszen, ha minden annyiban marad, mint marad és
van, akkor az embernek az állna szabadságában, hogy úgy
tegyen, ahogy Ádám apánk kora óta tesz, és belebukna
alaptulajdonságai szűkös voltába. Immár dekódolt génjei
rémségekről vallanak. Felkészültsége nyomorúságos: csakis
tönkretehetné magát. Lehetőségei legvégén nem maradna
számára más, mint kioltania a maga fajtája, a javíthatatlan ember
életét.
Ennek nem szabad bekövetkeznie. Ennek ellene kell hatni. Ész
és erkölcs kötelez, hogy nyomatékkal kijelentsük itt: csakis egy
jobbá alakított változatában, nemes tulajdonságokat magába
felvéve maradhat fenn az ember. Csakis ha patkányjelleg fogja
emberi tartalmát dúsítani, kiegészíteni, szabályozni, hol fékezni,
hol sarkallni, némely tulajdonságától megfosztani, más
tulajdonságokkal gazdagítani, önösségétől megszabadítani, a
közösség felé fordítani, csak ha meg fog javítani, és újra életerőssé
tesz, szabad a jövőnkben bíznunk. A homo sapiens a rattus
norvegicus faj segítségével fog felépülni. Teremtő munka alkot
újat. Jövője csak a patkányembernek lesz.
Ma, Felség, mindez csak sejtelem. A kép körvonalai, mélyen
tisztelt Akadémia, még nem határozottak. Legföljebb álmokban
jelenik meg tisztán. De a legújabb manipulációk már a
patkányember létrejöttének első jeleivel szolgálnak. Amerikai
kutatóközpontokban, szovjet laboratóriumokban, japán és indiai
intézetekben, mindenütt, az ősi uppsalai egyetemen is
kialakulóban van, idomul, meglesz: világméretben úgy döntött a
patkány és az ember, hogy közösen újjáteremti magát.
 Üdvözöljük ezért ma a patkányembert is. A Nobel-díjra oly
érdemesnek bizonyult patkányunkat üdvözölve, kívánjunk neki
is, aki még nincs közöttünk, akire várunk, szerencsét és
boldogulást. Jöjjön, vegye le rólunk terheinket, múljon felül
minket, jobbítson meg, hogy létezhessünk, váltson fel és váltson
meg, mielőbb legyen itt, hogy el ne késsünk, mielőbb jöjjön el ő,
kiáltom: a nagyszerű patkányember!
A hatodik fejezet,
amelyben a patkányember elképzelhetővé
válik, s egy őrszem képzeletében megjelen, a Patkánynő
helyismeretét bizonyítja, a kasub gyom dús, az asszonyokra
hamis nevek akaszkodnak, a Felszámolás után tüstént
megkezdődik az ember utáni történelem, jómagam hibaforrásnak
bizonyulok, sok pénze a hatalomnak, egy ötlete viszont Wilhelm
Grimmnek van.

– Miért ne! – kiáltja ide Matzerath urunk telefonon, miközben

sofőrje társaságában keletnek tart az autópályán.
– Miért ne létezhetnének patkányemberek – mondja, és mert
én ellenkezem, máris hosszabb előadásra készül: – Hiszen itt a
pőre gondolatot is tüstént ruhába bújtatják, harisnyát-cipőt
húznak a lábára…
– Nem jó az, ha minden megvalósul, amit az ember kieszel!
– Erre az Atyaisten gondolhatott volna, amikor két kézzel esett
neki a sárnak, hogy a jó öreg Ádámot meggyúrja belőle. – Ezt a
nézetét Matzerath urunk a sofőrjével, Brunóval, is
megtámogattatja, elvégre Bruno már az ideggyógy-intézeti
időkben is valóságnak tekintette Oskar agyrémeit. Tetszik a
szörny, és hát a patkányembertől Malskatig meg a festményeiig
is egyenes az út: – Ha az az ember nemcsak gótikus pulykákat
festett volna a schleswigi dóm kerengőjére, hogy végre
mozgalmassá tegye a képbe dermedt történelmet, hanem más
mesebeli lényeket is pingált volna a mészvakolatra, akkor még
egy meggyőző bizonyítékunk volna arra, hogy ősi álma ez az
embernek, az összes tudós esztéta elhinné, hogy állat is szeretne
lenni az ember.
 Matzerath urunk felsorolással szolgál: patás, négylábú
kentaurok, mosolygó szfinksz, Picasso fölszegett bikafejű férfiai,
az indiai Ganésa vidám, ormányos elefántfeje, sellők és sólyom-,
sas-, kutya- és kígyófejű istenek. Bosch sétálni hív a Gyönyörök
kertjébe, amelybe hány motívumot festett. A telefonhang
valósággal lelkes, mintha karmokat kívánna a körme helyébe, és
egy okos állati buksit a nyakára: – A francia gótika katedrálisain
nyüzsögnek a torz, démoni, pokoli képű vízköpők, amelyek, ha
jól szemügyre vesszük őket, mind embert ábrázolnak más
állatfajjal egyesítve. Sakál- és hiúzforma szörnyek vágnak torz
pofákat. Láttam kecskeképű nőket és bakszarvú fickókat. Örök
idők óta állatokba vágyakoztunk mi, szarvas vagy sas vagy akár
hal akartunk lenni, pikkelyes testű vagy szárnyas lény, ha nem
egészen az, hát félig. Hol az a szép nő, aki ne vágyott volna
valamilyen állatszörnyre? És az angyalok hatalmas szárnya? És a
Belzebúbba búvott bak, a büdös bakba bújt ördög? A csizmás
kandúr se csak gyereknek hihető, dehogyis. Látjuk mi magunkat
bogárnak: hanyatt a padlón, tehetetlenül. És gyakran lett
belőlünk, pedig nem akartuk, de hát nagy a mesék hatalma,
őzgida, varangy, hetedmagunkkal hattyú, s közben mi más, mint
elvarázsolt ember. Kérdezze csak meg a Békakirályt, aki a kútban
lakik, öt lépésre a mézeskalács-házikótól, és akinek a maga
filmjében nyilván csak statisztaszerep jut majd...
Matzerath urunk itt kénytelen félbeszakítani előadását. A
rádiótelefonban világosan hallottam a jól ismert zajt, aztán
rögtön a féksivítást, aztán a pilóta szentségelését. Nem sokkal
Helmstedt előtt – Tipikus, mondja Bruno – egy BMW előzés
közben nekiment a kocsinak. A rendőrség hamarosan a
helyszínre ér, de szerencsére nincs miért mentőt hívnia URH-n.
Megtudom, hogy a karambolt egy „harmincöt körüli házaspár
okozta, épp veszekedtek”.
– Nem jó jel – huhogok bajt.
– Nincs, ami visszatarthat!
 – Forduljanak meg, és jöjjenek azonnal haza!
– Ugyan! – mondja Matzerath urunk. – Egy-két vacak
horpadás. Csak egy órát vesztettünk. Majd egy gyűrődéssel meg
némi karcolással érkezünk meg Lengyelországba. Egy Mercihez
persze nemigen illik az ilyesmi. Fene egye meg az ilyen infantilis
száguldozókat! De hogy a tárgynál maradjunk: miért ne lehetne a
jövő a patkányemberé? Malskat aligha akadt volna fönn ezen.

A festő egyelőre nem festhetett gótikus hölgyeket, nem

ékesíthetett ábrázolataival kerengőket, kereszthajókat záró
boltozatokat és pillérközöket, mert mind a négy égtájon háború
dúlt. A lübecki Szentlélek-ispotály előcsarnoki lektóriumfaláról
még lemosott egy 19. századi, de eredeti gótnak minősített, sérült
kazeinképet, még pótolta saját gyorsan patinásodó gótikájával,
még megfelelt az éppen elfoglalt Felső-Sziléziában is a Fey-cég
néhány megbízásának, de aztán be kellett vonulnia.
Észak-Norvégiában szolgált legtovább, megszálló alakulatnál,
őrszolgálatot ellátva tizedességig vitte. Amennyire tudom,
sohase sütött el fegyvert. Parancsot nem tagadott meg, szigorított
zárkafogságot nem kapott. Medáliát nem tűztek a zubbonyára,
vitézkedésről nincs mit közölni, anekdota se igen akad.
„Rossz katona volt, de érdekes ember”, vallották az ötvenes
évek közepén kiszolgált bakák, akiket a lübecki képhamisítási
perben mint tanúkat hallgattak ki Flottrong védőügyvéd
előterjesztésére. S hogy Malskat már akkoriban mulatott a
műtörténészek pulyka-vitáján. Sorozatban rajzolt akárkinek, aki
megkérte, csak tisztnek soha, efféle madarakat. Az egyik tanú
nagyon bánta, hogy a Malskat által szignált saját pulykarajza
visszavonulás közben elveszett. S hogy a körletben nagyon jól
szoktak volt mulatni a bajtársak, ha Malskat hosszú téli estéken
részleteket olvasott fel egy könyvből, amelynek műtörténész
szerzője a pulykás boltív-zárszalaggal bizonyította, hogy
Amerikát a vikingek fedezték fel. Hahotázni szoktak ezen a
mókán a körletben.
Más közlések szerint Malskat a békében és háborúban
közkedvelt Hansi Knoteck filmszínésznő fényképével díszítette
keskeny katonaszekrénye ajtajának belső felét. Ismeretes persze,
hogy a háború idején minden katona szekrényében volt, hol
ilyen, hol olyan célból egy-egy sztárfotó, Malskat viszont állítólag
megmondta, hogy a Knotecknak számára különleges jelentősége
van, neki modellja volt a Knoteck, egy sor gótikus Madonna,
angyal és szent őrzi a vonásait, alakját, meg ő egyébként is
rajongott a Knoteckért, egyetlen filmjét el nem mulasztotta.
A festő perének lübecki tárgyalásán azt is bevallotta, hogy a
háború után sem lett hűtlen a csinos filmsztárhoz, utoljára még
„A vidám benzinkút”-ban és „A szülőföld harangszavá”-ban
látta Hansi Knoteckot, mind a kettőt többször megnézte, ami a
Mária-templom szentélyébe és a főhajóba festett freskóin is
látható.
Egybevetések a hasonlóságon kívül Malskatnak azt a
tehetségét is bizonyították, amellyel vonásokat kifejezőbbé tudott
tenni: fájdalmat és belső eksztázist varázsolt az inkább csak
kedves arcocskára. A szentély I-es számú falmezőjének híressé
lett, a Kisdeddel ábrázolt Máriáján kívül a főhajó
Golgota-képének Máriája, továbbá Mária Magdolna, akinek fejét
töredékké nemesíti a bal szeménél elhelyezett sérülés,
nemkülönben az Angyali Üdvözlet Madonnája a galambbal,
mind gótikus nővére annak a mozivászonszépségnek, akinek
fényképe – egyébként a „Szülőföld” című operett
filmváltozatából való filmkocka – négy éven át vándorolt
katonaszekrényből katonaszekrénybe, Malskat alakulatát
ugyanis hol ide vezényelték, hol oda, miközben ő csak állt, állt a
posztján.
Látom is, 98 K mintájú karabéllyal a vállán. Lőszerraktárt,
szálláskörletet, számvevőséget őriz. A hideg leírhatatlan. Hosszú
orra fázik. Milyen jó lenne téli műtermében fölkeresni Edvard
Munchot, akinek csupa sikoly és csupa hallgatás festményei
Oslóban láthatók; kifejezőerőt tanulni tőle, de hát Malskatot
szolgálati utakra sem küldik.
Katonaéveiről nincs mi egyebet mondani. Miközben
előnyomulások visszavonulásokba csaptak át, s
arcvonal-rövidítés volt a nevük, miközben tengeralattjárók nem
jöttek felszínre, városokat rendre megsemmisítettek
bombaszőnyegek, a Führer egyre ritkábban beszélt, hívők
csodafegyverekben bíztak, és névtelen megsemmisítő táborok
állományfogyaték-rovatba könyvelték az állománynövedéket,
Lothar Malskat norvég tájrészleteket rajzolgatott
pasztellkrétával, s elcserélte a rajzait cigarettára és
pilótacsokoládéra. Mindig sokat dohányzott. Egyet viszont
minden tanú hangsúlyozott: hogy parancsra sohase fogott ecsetet
vagy krétát a tiszti körben és legénységi körletekben egyaránt
kedvelt keletporosz legény, hanem csakis akkor, ha kedve volt
hozzá.
Hanem úgy történt aztán, hogy miközben ő a posztján
őrszolgálatot teljesített, az 1942-ik esztendő virágvasárnapjára
virradó éjjel brit bombázók megszórták Lübeck városát. Malskat
jóval később értesült erről, a katonaújság terrortámadásnak
nevezte az esetet. A belvárosban és a vöröstégla templomokban
esett különösen nagy kár. Harris brit légimarsall parancsára. A
Mária-templom kiégett. A szentély boltozata több helyen
beomlott. Amikor a templomot utóbb ideiglenesen lefödték és a
szentélyboltozatokat helyreállították, a lübecki püspök, aki
számos evangélikus főpaphoz hasonlóan szintén náci volt,
horogkereszttel ékesített zárókövet falaztatott a szentély
boltozatba; a lübecki Német Keresztyéneknek ezt a tanújelét
Malskatnak még látnia kellett, amikor 1949-ben festékes
tégelyeivel és drótkeféjével fölmászott a magas állványzatra, és
látta, hogy sok dolga lesz.
 A horogkeresztet persze hamarosan levésték a zárókőről, ezt
mindenütt így szokták volt tenni az ötvenes évek elején, a püspök
viszont, ha meg nem halt, máig náci a lelke legmélyén.

És ugyan mi történik, fontolgatja már hosszabb ideje Matzerath

urunk, ha Malskat nemcsak amerikai szárnyasokat fest, hanem a
„Júdás csókja” alá egymást váltogató sasok és oroszlánok helyett
patkányokat a kapu melletti második falmezőre, futó
patkányokat, medalionról medalionra váltogatva és párosítva
őket hajladozó emberkékkel? És ha ezt a motívumot a háború
évei alatt megérlelte, aztán éretten alkalmazta volna, ha gótikus
modorban sikerült volna a lübecki kérvény-kápolna melletti
ablakmélyedésben, az úgynevezett állatosban legendaábrázolattá
avatnia patkány és ember társulását, sőt: összebékülését?
Malskatnál azonban nem található patkány. Pulykáknál többre
sohasem vitte. Lehetséges persze a föltevés, hiszen a szentélybe
festett huszonegy szentjét nem sokkal a per után kegyetlenül
lesikálták a falról, amit piszokfoltok bizonyítanak mindmáig:
hogy valamelyik oszlopköteg-fejezeten mégis elhelyezett hármas
csoportokba sorakoztatott szentjei körül levéldíszekbe rejtett
patkányembereket is. Nagyon sokszor állt őrségben ott messze
fönn északon Malskat: föltehető, hogy megtehette ezt.
Matzerath urunk túl van a koccanásos karambolon, és most,
amikor meglehetős késéssel megpillantja maga előtt a Német
Demokratikus Köztársaságot és annak túlhangsúlyozott határát,
Helmstedtnél utoljára fölveszi még a telefont, közlendő, sofőrje
nevében is, hogy egyetért velem.
– Tetszik a gondolat! – kiáltja a kagylóba. – Miért ne? Épp
elégszer becsülték le Malskat képességét. Biztosan kereste ő a
módját, hogy amit ébren megálmodott, azt legalább valamilyen
részletben megvalósítsa. A lübecki Mária-templomban van, a
felső ablaksoron, az a Jónás is, a hal szájában, legyen szíves ezt
majd ellenőrizni, és mondhatni egyetlen test a cethal és Jónás. És
nem búvik tán úgy, ahogy Jónás a cetben, a patkány az
emberben?
Az útlevél-ellenőrzéshez nyilvánvalóan némi várakozás
tartozik. A pilóta azt ajánlja, hogy változtassák meg az útitervet,
és Nyugat-Berlinben szálljanak meg. Matzerath urunk azonban a
poznani szállodai ágyhoz ragaszkodik, majd elfogja a
beszélhetnék, gondolatban már messze jár, már benyit nagyanyja
szobájába, közben mindenféle emléke tör fel: – Poznanból időre
odaérünk. Vajon még mindig napraforgó virít a kerítés mellett? S
az asszonyokon még mindig négy szoknya egymás tetejében?
Gyerekkoromban különben a Városi Múzeumban volt egy
hajóorr-szobor, amelyik rejtélyes szerepet játszott, több
szerencsétlenség is történt miatta. Fából faragott szobor volt,
festett, deréktól lefele pikkelyes hal, fölfele csupamell nő, egy
Niobe, vagy ahogy általában emlegették, a Zöld Marcsa; azt
mondták, fába berakott borostyánkő szemének halálos a
pillantása. A patkányemberének alighanem épp fordítva, az övé
föltámasztó hatású lenne. Ha Malskat nem tette meg, akkor
ábrázolja valaki más a jövőnket rettentő vagy mulatságos
képekben. Engem ez izgat, annyi szent: ez a meghaladott és
nagyon-nagyon unalmas ember már rég megérett egy merész
manipulációra. Úgy hallom, ehhez az újszerű munkához, hogy
eminnen kivesznek egy gént, amoda betesznek egy gént, egyre
több szorgalmas iparos ért már.
Itt alighanem fölemelkedett a határsorompó. Matzerath urunk
letette a telefont. Enyhén sérült Mercedesén óránként százzal át
fog haladni az NDK-n, a frankfurti Odera-híd túlsó felén újabb
sorompó fog fölemelkedni, az pirosfehér lesz, aztán megnyílik
előtte a sík, a katolikus végzetét megszenvedő Lengyelország.
Milyen kíváncsi Matzerath urunk, de ugyanakkor mennyire
szorong is. Vajon még mindig olyan terebélyes és olyan
nagyszívű-e a nagyanyja, amilyennek mindig látta. Attól tartok,
hogy Oskar fél. De utaznia kell. Megfelel kétes lénye jobbik
felének: hazafelé tart.

Alszom még, dermedten várok,

de már tudom, mi lesz: rossz íz a számban,
csupa kész, feszes, fémízű válasz.

Maradna bontatlan minden ajándék,

és titok az összes titok!
Nagyon tudom a dolgom:
a meséknek elég a szaga, és máris
mindnek mondom a végét.

Mire számítok akkor?

Hogy egyszerre dadogni kezdek.
Hogy idegenül nézzük egymást.
Kedves, s ez meghökkent.
És valahogy megkínálsz panaszos, vinnyogó szavakkal,
s nem majszolunk több reményszotyolát,
nem nyeldesünk kerek boldogságbogyót,
és csak félek a fehér papirostól.

A tévé még mákosán vibrál,

tompán serceg a hang.
A hajó is késik,
az erdőből elillantak a mesék.
Lengyelből se jön hír. Aztán
itt van a kép, s tudom: ez a Patkány,
ez az álmom.
Dermedten várva sejtem, mi jön:
epizódonként közelít
a Semmi.
Felém fordulva beszélt, négyfelé rezgetve villamos bajuszát,
nehogy bármilyen idegen erő a vadászterületére behatoljon:
Tulajdonképpen mindegy, hogy a számítóközpontokat mi
magunk szálltuk-e meg, vagy erre a munkára alkalmazott egerek,
mert a humán programok kizárólag az emberi számításoknak
megfelelő rendben futottak le. Azt a pokoli színjátékot mi nem
tudtuk volna kieszelni. Ezért pontos a megcélzott eredményt
meghatározó kifejezés: fölégetett föld.
Egÿ kis ideig hallgatott, néhány bajuszszálát már nem
rezgette. Én el tudtam képzelni a bőségesen leírt és végállapotnak
elnevezett helyzetet, de olyan szavak, mint krátertáj vagy totális
pusztulás nem értek volna sokat.
Ő aztán folytatta: Még az a szelíd Kasubia is, amelyet régen
Kasub-Svájcnak neveztek a krumpliföldjeiért, szedreseiért,
vegyes erdeiért, halban gazdag tavaiért és a kis folyójáért,
amelyet Radaunénak hívtak, még az is elvesztette az arculatát.
Közvetlen találat nem érte, mégis megszenvedte a Tczewig és
Kartuzyig ható neutron- és gammasugárzást, de még inkább
azokat az atomcsapásokat, amelyek Gdynia városközpontját és a
Visztulától keletre Elblagot érték, talaj szinten. A sík táj nem
fékezte a nyomáshullámokat, a dombhátakon tűzvész söpörte el
az erdőket, a Tuchler Heidéig hamuvá égett minden, ami tüzet
foghatott. De a valaha arrafelé megtelepült kasubok hajdani
szállásterületén legsúlyosabb hatása a napfogyatkozásnak, a
hőmérséklet katasztrofális zuhanásának és a radioaktív
porviharoknak volt, amelyek a Nagy Bumm után világszerte
meghatározták az éghajlatot és nagyjából minden életet
kioltottak: mi máig is félünk a viharokkal széthordott
mindenfélétől, pedig jó sok idő eltelt azóta.
De hiszen tudod, barátocskám, amit a tudósaitok részletes
prognózisokba foglaltak. Versengtek, amikor a humán kor vége
felé egyenlegeket készítettek és eredményeket számoltak ki.
Megatonnában és megahullában. Forgatókönyvnek hívták az
ilyen prognózisokat. Ezeket olvasva ez-az sokban ellentmondott
egymásnak, de egészében aztán igazolódtak az emberiség
végteljesítményei, amelyekbe számos különlegesen képzett elme
beleadta a magáét: egyetlen terület sem úszta meg az
eseményeket, egyetlen idilli szigetecske sem maradt, végül,
habár némileg megkésve, a legdélibb menedékeket is elérte a
hatás. Mindenhova eljutottak a sugárzó részecskék, egyetlen
völgy se volt elég szűk, egyetlen sziget se elég távoli. Volt, ahol
azonnal bekövetkezett a halál, volt, ahol valameddig kínlódni
kellett. Életnek semmi nyoma végül, vagy éljünk a humán
értékelés fogalmával, és mondjuk úgy, hogy magasabbrendű
életnek hamarosan sehol se volt semmi jele. Szokta volt ezt az
ember úgy mondani, hogy hírmondó se maradt, de hát ezt nem
mondhatjuk, mert hírmondónak itt vagyunk mi patkányok.
Mivel én se nem tiltakoztam, se nem kérdeztem semmit, a
Patkánynő nem részletezett mindent: Minek tárjam föl a
legrejtettebb zugot is, mondta, ahol szintén oda vesztetek; többet
ér, ha ezen a tájon maradunk, ámbár te szerettél utazgatva
gyűjteni személyes élményeket, jártál még Indiában, Kínában és
Alaszkában is. De azért bárhova hajtott a kíváncsiság, otthon te
nem Kalkuttában érezted magad, hanem a Visztula-torkolat és a
Balti-hátság között. Nos, a te Kasubiád visszaváltozott kopár
végmorénává, kavicshordalék gödreiben tócsák álltak, a
hasadozott földet varas, pattogzó iszap borította, már csak mi
patkányok éltünk meg a hátán, ámbár a mi fajtánknak is oda
veszett akkor jó két harmada. Kétségtelenül helyesen tettük, hogy
még jókor beástuk magunkat, de aki túlélt a seregeinkből, azon
utóbb nem tudtunk másképp segíteni, mint a korábban soha meg
nem szokott készletgazdálkodással és szigorú kondicionáló
edzéssel...
Itt azon győzködött volna velem, hogy a humán kor végén
kiválasztott patkánytörzsek igenis befészkelték magukat
atomerőművekbe és radioaktív hulladéktelepekre, edzés és
immunizálás céljából. Nevetséges! – vágtam oda. Tipikus
patkánymese!
Ő folytatta, hangsúllyal jelezve higgadtságát: Annyi biztos,
hogy amikor az alagútrendszerekből előjöttünk, átkozottul
egyedül éreztük magunkat. Az emberrel együtt ugyanis
elpusztult az összes háziállat. Egyetlen kutya, egyetlen macska se
maradt meg. Az erdőkkel együtt elpusztultak az erdei vadak is:
egyetlen vaddisznó, még egy sündisznó sem élte túl a vészt. Csak
nagyon sokára vettük észre megkönnyebbülve, bár ingerülten is,
hogy annyira mégsem maradtunk tökéletesen egyedül, mint első
pillantásra látszott.
Hosszasan ámuldozott: Hát nem bámulatos, hogy
csótányokon és döglegyeken kívül néhány veréb és galamb is
megmaradt? A kasub tocsogókban pedig ebihal és halivadék,
vagyis avval, hogy a vízben föltámad az élet, számolhattunk.
Hamarosan előbújtak gőték és gyíkok. Egy idő, persze hosszú idő
múlva, amikor a tocsogók körül megtelepültek a mohafélék,
zuzmók és zsurlók, náddal és alacsony bozóttal mutatkozott az új
élet, akkor már megjelentek a szúnyogok meg a szitakötők is, sőt,
azok az örökké csigavérű földi és vízi csigák is. És persze
undorító giliszták is, nem éppen földigiliszták – mi körömi
gilisztáknak hívtuk őket azok is voltak, de hát mindez nem volt
valami sok. Valami hiányzott. Bizony, barátom, mondta
panaszosan a Patkánynő, egyedül hagytatok ti minket.
Én bogármerevnek mutatkoztam, semmi kedvem se volt
közbeszólni, erre ő újra a zárórától kezdte: Amikor a
végjátékotok után néhány nappal már nagyon nyomasztónak
éreztük a járatainkban és légkamráinkban a csendet, a felszínre
küldtünk néhány fiatal patkányt. Ugyanakkor el kellett
takarítanunk a Nagy Bumm idején vetett és azonnal kimúlt
almokat is. A fiatal patkányokból egy se tért vissza. Több,
hasonlóan veszteséges vállalkozás következett, végül, hogy a
felnövekvő nemzedékeket megóvjuk, kivénült patkányokat
küldtünk ki, ezek közül néhányat! hírekkel jöttek meg fentről,
aztán görcs húzta össze őket, és belső vérzések, daganatok
végeztek velük. A felszínről hozott hírek úgy hangzottak, hidd el,
barátom, mintha emberi túlzások lettek volna. Hogy semmi sincs
odafönn. Végül olyan szavak is eszükbe jutottak a vén
földerítőknek, mint senkiföldje meg gajdesz meg a sokszor
emlegetett fogalom: fölégetett föld. És amikor nagy csapatokban,
noha tartalék seregeket mindig gondosan hátrahagyva feljöttünk,
s fel is kellett jönnünk a menedékből, mert kezdett felbomlani a
rend, főleg a nagy tanyaüregekben, bizony azonnal
visszafordultunk volna, könnyebbnek látszott odalenn a
feszültséget elviselni, mint idefönn az élettelen pusztaságot.
Elhallgatott, mintha hallgatással akarta volna érzékeltetni az
élettelenséget, a semmit.
Most már nem tettettem tovább süketséget: És ezt ti mind
kibírtátok: előbb a föld alatt a fogságot, utóbb a föld felett a
veszélyt?
Mi mást tehettünk, felelte. A menekülés minden útja elzárult,
tehát azt kellett tennünk, ami patkányemlékezet óta belénk
idegződött. De ilyen magatartás árán is csak kevesen éltük túl az
új korszaknak az elejét. Sokan sínylődtek, sokan nem tudtak
egészséges utódokat fialni. Alomszám kellett kölykök torkát
elharapdosnunk, sokáig. Csak lassan-lassan sikerült a
poszthumán feltételekhez alkalmazkodni. Vagy ki tudja, mert
máig bajlódunk késői károsodásokkal…
De aztán, rikkantott fel a Patkánynő, szerencsére mégis
alkalmazkodni tudtak a porviharokhoz meg a bennük kavargó
sugárzóanyag-ráadáshoz azok a törzsek, amelyek a humán kor
végén atomerőművekbe és radioaktív hulladéktelepekre
költöztek volt be, és ellenállóvá váltak. Ők fialtak először
egészséges almokat. Persze az, hogy egészséges, nem jelent
változatlant: valaha szürkésbarna szőrzetünk zöldre változott,
mintha csak át akartuk volna menteni ezt a színt, amely mintha
az emberrel együtt végleg eltűnt volna. És nemcsak mi
változtunk meg. A verebek és a galambok tolla fehér és
bíborvörös. A békák és gőték sokkal nagyobbra nőnek meg,
viszont majdnem átlátszó a testük. A tocsogókat benépesítő halak
hasonlítanak ugyan a régről ismert koncérhoz, pontyhoz és
csukához, de nekik meg a kopoltyújuk és az oldalsó uszonyaik
változtak meg, mintha olyan szervekké, tagokká akarnának
fejlődni, amelyek hamarosan lehetővé teszik a szárazföldi életet.
És el ne felejtsem: a dongólégy elevenszülő, szoptatja a legyeit,
ezt képzeld el, ugyanúgy szoptatja, mint mi a kölykeinket.
Létezik szárnyas csiga és olyan pók, amely a víz alatt sző hálót. A
körömi giliszták nagyon hasznosak, mert a lerakodott korommal
táplálkoznak, viszont élvezhetetlenek, még mi sem fogyasztjuk
őket…
Csak olvastad te ezt, Patkánynő! – szóltam közbe. Csak
fölszedted mindenféle ponyvából. Ezt az olcsó scifi-állatkertet! A
malskati meselényeket meg a bruegheli fantazmagóriákat.
Ismerjük ezt a mutáció-szemfényvesztést!
Nyugodtan felelt, mintha már rég számított volna erre az
ellenvetésre: Ide figyelj, édes öregem. Nem muszáj neked elhinni,
ami nem tetszik. De alkalmilag szívesen mutatunk mi neked
kétéltű halat, surrogva röpködő csigát és emlőslegyet. Fogsz te
még ámulni.
Ingerelt a bizalmaskodása – apuskámnak is szólított, apucinak
is –, epésen megjegyeztem, hogy nem állhatom a könyveken
élősködő férgek és rágcsálók fantáziálását, de ő higgadtan
folytatta: Nos, azóta újra a felszínen élünk. Csak a készleteinket
hagytuk a föld alatt. Idefönn eleinte nemigen akadt harapnivaló,
és ami kevés mutatkozott, azt mérgező anyagok ehetetlenné
tették. Riasztórendszereket kellett kifejlesztenünk, és a
készleteinkből megélnünk, amíg úgy-ahogy immunisakká nem
váltunk, és belakhattunk avval, ami idefönn került. Ahol mi
tanyáztunk, és te is otthon voltál valamikor, bőven találtunk
ezt-azt, mert amit az ember épített, az mind ép maradt, panelház,
laktanya, sorház, gyártelep, templom, színház, és pincékben meg
raktárcsarnokokban minden volt, ami a gyarapodásunkhoz
kellett. Az átmeneti időszakban nem is éltünk rosszul, kellemes
emlékeink vannak, például a lengyel milícia konzervraktárairól.
Bádogdoboz nem volt gond. Főleg köményes káposztás
disznóhúst, főzőkolbászt és gulyást találtunk. Dobozolt sült hús
is volt, zsírjában, és kannaszám pacal. Kásába főtt libaaprólék is
akadt. Ezekre egy önvédelmi célból létesített állami
nagyraktárban bukkantunk, a Városon kívül. Langfuhr
hochstriessi részén, ahol valamikor réges-régen egy trónörökösi
házi huszárezred, legutoljára meg a milícia tanyázott a
kaszárnyákban. Benn Danzigban sok közértraktárban és a Lenin
Hajógyár üzemi konyhájának a raktárában találtunk bőséges
konzervkészletet. Egyébként viszont úgy tetszett, mintha az
emberi szempontból néptelen város éléskamrái és hűtőgépei
igencsak szegényesen lettek volna feltöltve. Szóval,
keresni-kutatni kellett, és közben városiasodtunk.
Láthatod, mondta a Patkánynő: tűrhető volt a helyzet. A
kímélő bombák céljuk és konstrukciójuk szerint csak az életet
semmisítették meg hiánytalanul, aminek folytán a belvárosban is,
a kikötőben is nemcsak az épületek maradtak meg mind ép
állapotban, járművek és berendezések is megmaradtak. Egyetlen
torony és egyetlen tetőszék se lett oda az ősi, az újra meg újra
emberművileg lerombolt, aztán drága pénzen újjáépített
Városban. A Mária-templom, a vén kotlóstyúk a helyén. A
városháza úrias tornya ugyanúgy nyújtott égnek, mint azelőtt,
egy aranyozott királyt, bár kormosat. A Hosszúpiacon, a
Fehérnép, a Kutya, a Serfőző utcákban, a Kenyérsütő utcában
egymást fitymálva hivalkodtak ékes homlokzataikkal sorban a
házak. Az ősi, szépre kerekített városkapuk tárva-nyitva, a Zöld
kapu a maga pompájában, habár csupa korom az is, mint minden
fal. Mindenfelé a lépcsők, a kapuk előtt a pihenők, kőből faragva.
Az Artus-ház előtt a kecses és izomzatát mórikáló, háromhegyű
szigonyát lendítő bronz Neptun, a máig háborítatlan álló Neptun
az elmúlt emberi nemet juttatta észbe.
Az istenit neki! Hiteles lett. Helyismerete volt. Tudta, hogy ha
elindulunk a Pamutfonó utcán a Fegyverraktárnak, aztán
elhaladunk a Nagymalom mellett, akkor az Orbis-hotel jön, a
„Hevelius”. Még a Hombár-szigetet is tudta, jobbról-balról a
Kanta utca meg az Alsóváros között, Hosszúkertig föl és
Határkocsmáig le, ámbár, mondta sajnálkozva, azt a kerületet
teljesen elborította az iszap, ahogy általában iszaptorlaszok közé
szorult a Város mindenfelől, Sanctae Trinitatis homlokzatáig és
az Olivai kapuig nyomultak. Pontosan meghatározta Ohra és
Schidlitz peremvároskák helyét. Amikor az épp indulni kész
varsói gyorsot említette, amely a harmadik vágányon állt,
pontosan oda tette a főpályaudvart, ahova való, és a Lenin
Hajógyár főkapuja elé állított munkásemlékművet ugyanúgy
ismerte, mint a hajógyári sólyateret. Már-már hittem neki, amikor
azt állította, hogy a sólyán, a szárazdokkban és a kikötőgátak
mellett nyers hajóteknőket, félig felújított hajókat találtak, meg
acélkötelekkel parthoz erősített, űrtartalom és honi kikötő szerint
legkülönbözőbb hajókat. Embert természetesen sehol. A
nedvtelenített kikötő- és hajógyári munkások robogói és
kerékpárjai, mondta a Patkánynő, épségben maradtak.
Megálljunk, patkány! – intettem le: a nedvtelenítettekkel mi az
úristent csináltatok, arról beszélj! Nyilván tömegével hevertek
szanaszét halott, ahogy te mondod, aszalt emberek.
Ejnye, barátom, csóválta fejét a Patkánynő: egy kicsit több
részvéttel lehetnél! Emberekről van szó, a fajtádról.
Hát igen, mindenütt volt belőlük. Házakban, kis utcákban és
templomokban, a Széna téren, a Szénpiacon, végig a Hosszú
hídon, a villamoskocsikban, a helyi vonatokban, a varsói
gyorsban. Csupa kiszikkadt hulla, cserzett bábu, fekete, mióta a
sötétség és a porviharok napjaiban belepte a korom. Fekvő, ülő,
kuporgó bábuk, néhol úgy egymásba gabalyodva, mintha végül
úgy akartak volna egymásba ragadni, ahogy egy alom ragacsos
patkánykölyök ragad csomóba néha, amit mi patkánykirálynak
hívunk. Ahol csak embert láttunk, hajókabinban, hajók
fedélzetén, rakparthosszat, a hajógyári kantinban, mindből
elpárolgott a vér, a takony, a nyál, az utolsó cseppig minden
nedv. Törpévé zsugorodott mind, súlya se volt, mikor elkezdtük
a népet eltakarítani. Sok, nyilván turista, görcsösen szorongatta a
fényképezőgépét. De azért, hidd el, abban a maradék-állapotában
is szép volt az ember. Vad mozdulatoktól kifacsarodott
végtagjaival, grimaszba torzult arcával is szép. Se piros szája, se
csillogó szeme, se tétova mosoly az arcán, se szelíd beszéde, se
gőgös harsogása, se kifinomultan játszadozó ujjai, se délceg
járása két lábon, és mégis szép maradt. Sokáig nem akaródzott
megválnunk a hajdani dicsőség beszédes maradványaitól. De
végül az éhség is kényszerített, hogy takarítsuk el a
nedvtelenítetteket, meg azt is akartuk, hogy az ember utáni kor
most már mindenestül a miénk legyen, a túlélő patkányi nemé.
Álmomban most mintha kézen fogott volna a Patkánynő.
Űrkabinom eltűnt, néptelen utcákon vezetett végig a patkány,
keresztül-kasul a kihalt városon. Árnyékom nem volt, de
hallottam a lépéseimet. A falakon mindenütt vastagon állt a
korom, a városkapukon mégis látszottak a régi feliratok. Kerek
latin betűik Danzigról és Gdańskról beszéltek, németül, lengyelül
is. Amit nem tudtam kibetűzni, kibetűzte a Patkánynő. A
Hosszúpiac kapuján még ott állt a valaha kincses, a
körömszakadtig kalmár Városnak az a jelmondata, amelyet
évszázadokon át idézett vezérelvként a városi önkény, és amely
most már a patkányoknak szólt: Nec temere, nec timide. Hát,
mondta a Patkánynő, majd így csináljuk: se vakmerően, se
félénken. Hej, barátom, de pompás ez a te városod, és milyen jó
benne lakni!
 Amit láttam, mind azt bizonyította, hogy az összes ház
homlokzata, ha megfeketült is, ha az ablakok betörtek is rajta, a
legapróbb díszítőelemig ép maradt. Nyomasztó színfal ugyan, de
jól felismerhető. A párkányzatok, oromdíszek, kapufeljárók, falba
süllyesztett domborművek figurái az egyenletes koromréteg alatt
élesebb körvonalakat kaptak. A Hosszúpiacról kifelé pillantva
még mindig meglepő látvány volt a keskeny Beutlergassén túl a
Mária-templom hatalmas, magasba nyúló tornya. Vajon,
gondoltam, még most is olyan protestánsul meszelt hófehér-e,
malskati freskóért kiált-e a templom belseje? Bementem volna, de
a Patkánynő nem engedélyezett templomlátogatást. Később,
mondta, majd később esetleg.
A Hosszú hídon, a Mottlaura nyíló városkapuk körül
nyüzsögtek, lótottak-futottak a patkányok. Zabáltak meg
párzottak. Hogy mit zabálnak, nem akartam látni. Mit tudhattam,
mik voltak azok a bagariabőrcsomók. A Patkánynő tapintatosnak
mutatkozott, nem fecsegett egyfolytában, ahogy szokott, hanem a
Bibliát idézte, a patkányok által épp tevékenyen megfogadott
szót: szaporodjatok és sokasodjatok. A hímek vaktában hágták
meg a nőstényeket, a nőstények tűrték, válogatás nélkül hágatták
meg magukat. Aztán zabáltak tovább: azt, amit.
Ilyenek vagyunk, mondta a Patkánynő: a táplálkozás a
gondunk, hogy aztán szaporodhassunk; a magunkfajtát ez
serkenti. Tudsz jobbat, barátom?
A szerelmet tudom, mondtam, a nagy, egyetemes, párját
megválasztó, mennyei és mégis mélységesen emberi érzést,
amely engem, ha Damroka eszembe jut…
No, hiszen! – rikkantott fel a Patkánynő. Amikor már lassan
lejárt az időtök, azt is elfelejtettétek ti emberek, hogy melyiktek
hím, melyiktek nőstény. Úgy belezavarodtatok az
agyszüleményeitekbe, hogy mind a kettő akartatok egyszerre
lenni, nemző fogamzók, legsajátabb vesszőtökkel legsajátabb
lyukatokba nyomakodni vágyók.
 Ezen mindketten nevettünk. Jó ez, Patkánynő! Érdemes a
kívánságod szerint álmodni. Ezt majd elmesélem a tengeren
hajózó asszonyoknak, akik kiselejteztek, avval a kicsike
különbséggel együtt kitettek a szárazra…
Aztán elhagytuk a szabad és óvárost, amelyet a Wallgasse
mentén végig, ahol csak a sánc vonalához értünk, iszap- és
hordaléktömeg zárt körül. Az iszapláva már szikkadtnak látszott,
járni lehetett a tetején, nyelvei benyúltak a Hoher Seigen árkába,
fel a Schlüsseldamm rézsűjére, és messzire el a Jakab kapuig meg
a hajógyár bejáratáig. A gyár neve a fémbetűs felirat szerint még
mindig Lenin Hajógyár volt, három magasba nyúló kereszt állt
előtte, azokon, mintha horgonyt keresztre lehetne feszíteni,
három kovácsoltvas horgony függött, azoknak a munkásoknak
az emlékezetére, akiket hetven decemberében agyonlőttek a
milicisták.
Mondd csak, Patkánynő, kérdeztem, de őszintén mondd meg:
nektek patkányoknak mi a véleményetek a szolidaritásról?
Ezt az elvet, felelte, mi gyakorlatilag mindig is követtük.
És ha a jövőben elnyomna valamilyen hatalom, akkor…
Patkánynép többé nem bújik föld alatti lyukakba.
De ha, tegyük fel, egy főpatkány…
Nevetséges! Effélét kieszelni csak ember képes.
Magunkfélének nincs fölöttese.
A kikötőben körös-körül az emberi kor mindenféle épen
maradt hagyatéka: daruk, konténerek, villás targoncák,
kisebb-nagyobb kaliberű ágyúk. Vasbakokhoz kikötve három
aknakereső hajó, kifutásra készen. De sehol egy matróz,
sehonnan vezényszó, sehol egy sirály. Csak patkány, mindenfelé
patkány, és itt mind az írás szavának engedelmeskedve. Minden
hajó fedélzetén, falkákban konténerek körül, amelyeket szitává
rágtak, falkákban végig a rakpartokon. Kormos vasak közt,
vasakon méregzöld szőrű patkányok. A látvány színtelenségében
egyetlen színnek a patkánypöttyök.
 A Patkánynő megint nevetgélt: Amúgy tudod-e, barátom,
hogy mondják lengyelül a patkányt?
Nem érdekelt semmi. Visszavágytam az űrkabinomba,
mentesülni akartam, távolról szemlélődni, más módon
mozgalmas képeket álmodni. Csak el onnan!
Szczur, mondta a Patkánynő, mielőtt eltűnt. Úgy mondják
lengyelül a patkányt. Szczur! – kiáltott utánam. Ismételd meg,
légy szíves: Szczur!

Dehogy igaz, hogy Kasubia az Isten háta mögött van, hogy nagy
események elkerülte provincia, amolyan buckás-bumfordi világ
valahol az üveghegyen is túl, amolyan magával elégedett világ:
Koljaiczek Anna kasub sarjai világszerte szétindáztak. A
Woyke-ágból, amelyik Zukowóból származott – ahol a kolostor
volt, amelyik aztán állami uradalom lett –, némely rokon
Ausztráliába vetődött, amikor épp megint vége lett egy
háborúnak: két Woyke fivér szállt hajóra, hátrahagyva
házasságon kívüli édesanyját, Stinét, magával vive Kokoszkiból
és Firogából hozott menyasszonyát.
Hol az egyik, hol a másik háború után a Stomma-ágból többen,
meg egy Kuczorra Amerikába vándoroltak ki, ahol Csikágóban
és Buffalóban még éltek utódai annak a Josef Koljaiczeknek, aki,
mint tudjuk, Annája tutajai alatt úszott el a homályos távolba a
század elején: azóta sokan vannak szorgalmas kis- és
nagykereskedők, a nevük Colchic.
Az egyik Bronski, Anna apai ágából, amely matarniai eredetű,
még a császári időben Japánig eljutott, megtanult pálcikákkal
enni. Az egyik unokája Hongkongban lett családos és vagyonos
ember.
Negyvenöt után Anna unokáján, Oskaron kívül, aki a
Rajna-vidéken telepedett meg, Anna időközben elhalt Amanda,
Hulda és Lisbeth nővéreinek több unokája lelt otthonra
Svábországban és a Ruhr-vidéken, mert akkoriban úgy szokták
volt mondani, nemcsak kasubi konyhaasztaloknál, hogy keleten
szebb ugyan a világ, de nyugaton jobb.
Anna anyai ágáról, a Kurbiellák közül, akik azonban a
Kartuzyban, Matarniában és Wejherowóban megtekinthető
egyházi anyakönyvek szerint többszörösen házasodtak össze
életfogytiglan Woykékkal, Stommákkal, Kuczorrákkal és
idegenből jött Lemkékkel meg Stobbékkal, egy Kurbiella
elszegődött kereskedelmi hajóra, de az ötvenes évek derekán
odafönn maradt Svédben. Ott aztán úgy határozott, hogy
Afrikába vándorol: pálmafás tengerpartokat és különös
gyümölcsöket ábrázoló képeslapjait Mombasából küldözgeti,
ahol a hotelszakmában dolgozik.
A kivándorolt kasubok nyomatékkal vallják magukat az USA
állampolgárának, a Brit Nemzetközösséghez tartozónak,
többszörös nyomatékkal nyugatnémetnek, ám mégis kasub a
szaguk, író és répaszörp szaga érzik rajtuk, és még Matzerath
urunk is hiába fitogtatja világfi mivoltát és világlátottságát,
kölnivízillatán meghitt kecskeólszag tör át.
Amikor Koljaiczek Anna meghívó levelezőlapok útján
meghirdette százhetedik születésnapját, öt világrészben hallották
meg a szót, egyébként Montevideóban is, ahol a víz alatt elillant
Josef Koljaiczek egyik dédunokája, valamennyi Colchichoz
hasonlóan, épület- és nemes fával kereskedik. Mondják, hogy
némelyik Colchic a brazil őserdők tarvágásában is
tevékenykedik, illetőleg ládagyára van Izlandon.
Tehát nemcsak Matzerath urunk közeleg Poznan és Bydgoszcz
felől, amely utóbbi korábbi neve Bromberg volt: egy Woyke, akit
most furcsamód Vikingnek hívnak, és aki vasutas, Ausztráliából
jön a nejével, hajón, és a sok Colchic közül egyetlen Mister
Colchic jön a Michigan-tótól repülőn, hitvesével, aki Stomma
lány.
 Hongkongból Majna-Frankfurt érintésével Varsóba repül a
Bruns, azelőtt Bronski házaspár, amely játékot exportál potom
áron a brit koronagyarmatról, és most éppen aggodalmas és
izgatott, hogy vajon kiismeri-e majd magát Mrs. Bruns – aki
láthatólag kínai származású – a kasubok között.
A montevideói ébenfa- és mahagónikereskedőnek sajnos le
kellett mondania az utat, a volt matróz viszont, aki Svédországon
át Afrikába keveredett, jön, és őt szállodai menedzser létére is
még mindig Kurbiellának hívják.
Noha Anna megboldogult nővéreinek, Amandának,
Huldának és Lisbethnek az unokái élnek legközelebb
Kasubiához, igenlő válasz csak Stomma úrtól és nejétől, aki Pipka
lány, érkezett, két kamasz gyerekük érkezését is jelezve.
Stommáék vonaton fognak jönni, Gelsenkirchenből, ahol
kerékpárüzletük és -javítóműhelyük van, de van egy fióküzletük
Wanne-Eickelban is, külön fizetett üzletvezetővel.
Matzerath úr hiába biztatta volt feltételezhető fiát, Kurtot és a
fiú anyját. Mariát, aki, mint tudjuk, Truszczinszki lány, nem
kísérték el Mercedesén az útjára, mert Maria nélkülözhetetlennek
nyilvánította magát otthon. Ő, miután férje nem sokkal a háború
vége előtt meghalt, amit Oskar mai megítélése szerint el lehetett
volna kerülni, özvegy maradt, és szorgalmas üzletasszony.
– Szó sincs róla! – jelentette ki még állítólag. – Semmi kedvem
oda visszamenni! – Ebből aztán vita támadt, amelynek során
kételyek merültek fel apaságügyekben, de ezt a kellemetlen
tárgyat itt nem taglaljuk, mert nagyon messzire elvinne. Végül
annyiban maradtak, hogy Maria Matzerath nem utazik, mert
nem hagyhatja csak úgy ebek harmincadjára a bolthálózatát.
Oskar már útra kelőben volt, amikor csak úgy mellékesen
megkérdeztem: – Mondja csak, kit ismer személyesen a
világszerte szétszóródott és megtelepedett kasubok közül? –
Amire azt válaszolta: – Eddig, utazgatásaim során valahogy
idegenkedtem attól, hogy a múltam nyomába eredjek.
Meglehetős levelezés volt ugyan köztünk, de szemtől szembe
csak fotókon, főleg a szorgalmasan fotózó Colchicok fotóin
láttam őket. Most abban bízom, hogy ha Jan nagybátyámat nem
is, pedig milyen fájdalmasan ragaszkodott hozzá szegény
anyukám, legalább a fiát viszontláthatom: Stephan csak két
hónappal idősebb nálam.
Némi hallgatás közben gyűrűit tekergette az ujjain, aztán így
folytatta: – Hát igen: jelentős mondanivalónk nem lesz
egymásnak. Tudja, milyen az efféle családi felhajtás. Nagy
nyüzsgés, csekély közelség. Engem az egészben a Nagyanyám
érdekel. Ő az egyetlen, aki megmaradt olyannak, mint volt.
Hozzá, csakis hozzá igyekszem. Igaz ugyan, hogy Koljaiczek
Anna már nem a bissaui alvégen lakik, hanem inkább Matern
felé, aminek most Matarnia a neve. Amikor az új repülőteret
építették, kényszerült arrébb. Szóval, az a föld, ahol a nagyanyám
lánykorától fogva vetette és kapálta a krumplit, ugyanúgy le van
most már betonozva, mint egy sor más legenda.
Mialatt Oskar a horpadt Mercedesén utazik, és Posenban
megszállva nem tudott aludni, most pedig Bromberghez
közeledik, kérdések merülnek föl, nem annyira hozzá intézett,
inkább szónoki kérdések: Minek ide Oskar? Nem maradhatott
volna meg harmincévesnek és az ideggyógyintézetben? Ha pedig
megöregedett és újabban belebolondult a médiákba, akkor miért
csak a százhetedik születésnapra megy el? Miért nem kerekedett
föl évekkel előbb, amikor igencsak kínálkozott rá ok, kerek
számot lehetett volna ünnepelni? És miért tiltakozott Koljaiczek
Anna minden születésnapja előtt, hogy nem kell felhajtás, vagy
ahogy ő mondta: minek az a sok teketória – amíg végül mégis
világgá küldöztette a meghívó levelezőlapokat?
Mert ha a ház előtt ült a kispadon, mellette ült és háborgatta a
nyugtalanság. Mert amit állhatatosan mondogatott már évek óta
– Mán csak mihamarabb vége legyen –, azt már nemcsak a maga
vénséges vénségére értette, azt már körbe a világra: – Mán csak
mindennek vége lenne mihamarabb.
Hát ezért kapta mind, aki akár közel, akár távol, őhozzá közel
állt, a levelezőlapot, amit a matarniai papnak kellett megírnia,
mert, mondta Koljaiczek Anna a plébánosnak: – Ünneplek én,
honne, hanem írnya valaki másnak muszáj.
Ilyen levelezőlap hívta meg Matzerath urunkat is, aki meg
szokott volt ugyan emlékezni nagyanyja születésnapjáról, évről
évre pontosan, de mióta a legutóbbi háborúnak vége lett, és ő
betegen zötykölődött egy marhavagonban nyugat felé, egyszer se
járt otthon. Most északkeletnek tart, és aggodalmasan mered a
sofőrje tarkójára, mintha tán abba kapaszkodhatna: mert
Koljaiczek Annával együtt ő is meglehetős sötétnek látja a jövőt.

Letakarni, és jól van! Most nem kell megint a Patkánynő, ne

beszéljen, tehát maradjon csak letakarva az ajándékpatkány
kalitkája. Semmit se akarok látni, semmit se hallani! Harmadik
műsort se, amelyben barokk zene közé kommentárokká
aprítódik a világ. Hogyne tudnám, hogy lefelé gurulunk a lejtőn,
sőt, egyre gyorsabban. A papírjaimon se jobb a helyzet:
mindenfelé pusztul az erdő. És Malskat? Egyszer volt, hol nem
volt. (Ugyan kit érdekel még, hogy mi volt a neve annak a lübecki
püspöknek, aki horogkeresztet faragtatott a szentélyboltozat
zárókövére?) Marad a hajó. Az hátha megmarad majd. Az
asszonyokhoz kellene igazodnom…
Már látszik Gotland. Az „Új Ilsebill” kilenc csomót teljesít.
Dübörög a hajótest, annyira rázza a motor. Damroka vissza
akarja nyerni az időt, ami azért veszett el, mert veszekedtek, és
mert elvből medúzamintákat kellett venni.
Most már nem veszekszenek. Az oceanológa mindenkit
megnyugtat, hogy most már elég a vizsgálati anyag.
 A kormányosnő azt mondja: – Ha Öland és Gotland közt
gyorsan elvégzünk még egy-két mérést, akkor készen vagyunk,
és akkor felőlem…
Damroka hallgat. Minek mondja el még egyszer és még
egyszer, hogy mit mondott a Hal.
Az Öreglány mosogat, csak kiszól a konyhafülkéből: – Majd
csak odaérünk idejében. Az a Vinetátok se szalad el az orrotok
elől.
És a kormányosnő javaslatára, hogy Rügen és Usedom közt
eresszék le még néhányszor a mérőcápát – Hadd higgyék az
NDK-s ürgék, hogy minket esz a fene a kutatásért –, a masiniszta
is ráhelyesel: – Marthának igaza van. Az NDK-sok senkit se
engednek a saját belvizükre, aki csak Vinetát keresi, egyebet nem.
Ilyen ódivatú és szigorú a kormányosnő neve, ámbár ha
bizalmasan szólítanám meg, nem Martha volna, hanem egészen
más. És hívhatják a masinisztát is hirtelen Helgának, lehet az
oceanológa is Vera, kettőjük neve is – pedig tényleg van rendes
foglalkozásuk, sőt, sikeresek a pályájukon, amit mellesleg
jegyzek meg – nagyon más, másképp hangzik. Damrokának sem
lesz itt más neve, mint Damroka, és csak ha ketten leszünk, lesz
egy szótaggal kevesebb. Az egyetlen az Öreglány, aki mindig és
mindenütt Erna lehetne.
Ezt azért kell megmondanom, mert ez az öt nő azon a nevén,
ahogy különben hívják, soha hajóra nem ülne, ezen se hajózna:
csak én tereltem őket föl a hajóra, tuszkolom le az asztal köré,
fektetem sorjában függőágyakba, és indítom útnak
meghatározott irányba. Az én önkényem ez, és nem volt könnyű
a dolog. Tipikus! – mondták. Ilyen ötlete csak férfinak támad.
Harmónia kell neki mindenáron. Alighanem békemenet lesz ez!
Cseleket kellett kitalálnom, hazudoznom kellett, és indulás
előtt még megígérnem, hogy vihar egyszer se támad majd, és
attól se kell félni, hogy nyílt tengeren meghibásodik a motor.
 Egyet-mást azért kikötöttek: nem számolhatok gödröcskéket,
nem fedezhetek föl anyajegyet, nem értelmezhetek egyetlen
ráncot se, redőt se. Egyik se óhajt bárkire hasonlítani. Nem
hajlandó olyannak látszani, amilyennek én megjeleníteném. Ezért
tilos arcéleket megrajzolnom, az egyiknek a homlokát
domborúnak mondanom, a másikét alacsonynak, szemük
vágását kivagdosnom. Bárkit szólaltatok meg vagy hallgattatok
el, beszélő vagy néma szájáról hallgassak. Tilos megmondanom,
kinek milyen az ajka, ha megnyílik, ha összezárul, ha
elkeskenyedik, ha nedvesen csillog, ha beszédes, ha néma. Ne
legyen jellemző egy széles járomív, egy finom kis áll, egy dacos
se, egy szánkó se, és egy kerek fülcimpa se, egy lenőtt se.
Egyetlen szagnak se lehet – pedig mindegyiknek más szaga van –
semmiféle jelzője. És soha elő ne forduljon szín, mert az áruló
lenne. Ezért nincs ezen a hajón egyetlen asszonynak se kék,
szürke vagy őzbarna szeme. Sötétbarna, zsemlyeszőke,
szénfekete és búzamezőszőke hajról szó se eshet. Csak annyi
állhasson itt, hogy Damroka haja hullámos, fürtös. És még annyi,
hogy mind az öt asszony haja őszes, kié erősen, kié éppen csak.
Megöregedtek és túlöregedtek rajtam, jó negyvenestől vén
hetvenesig vannak életkoruk szerint, ámbár épp az Öreglány
szereti még mindig a kislányt játszani.
Hány megélt év. Hadd mondhassam: ahogy az idő múlt,
megszépültek. Mivel kezdettől fogva – így hírlik – mutatós nők
voltak, öregedőben sikerült valamikori szembeszökő
szépségüket elfátylazniuk.
Így igaz: Öt elfátylazott szépség törekszik Vineta felé. Még a
történeteik is, amelyek mind elmúlt férfiakról szólnak,
elfátylazott történetek, hiszen sohase mondhattam el, hogyan
ridegültem el tőlük, kallódtam el, voltam végig megköthetetlen,
voltam éhes, vagy voltam véletlen odabotlott. Meg az se, hogy ki
kit bántott meg, használt ki, nem hallott meg, hiányol, hagyott
ácsorogni az esőben, az se legyen fölös terhe egy hajónak, amely
hamarosan – mert már Gotlandnak, Visby kikötője felé tart az „Új
Ilsebill” – útnak fog eredni, hogy megkeresse az elsüllyedt várost.
– Gyerekek – mondja a masiniszta, Helga, és kart lenget, és
térdben rugózik –, nagyon parton volnék már!
Mire Vera, az oceanológa: – Filmet teszek a gépbe. Azt
mondják, érdekes romok vannak Visbyn. Csupa eredeti
középkori rom.
Az Öreglány, akit akár így, akár csak úgy Ernának hívunk, azt
sorolja, hogy mi mindent kell venni: – Föltétlenül kell valami pia,
néhány üveg Aquavit. Fene se tudja, mi adódik a ti víz alatti
országotokban!
A kormányosnő, akit imént Marthának mondtam, élményt
akar, föltétlenül megélni valamit a parton. – Azt hiszem – jelzi –,
még gyorsan leakasztok magamnak egy férfit, elvonókúra
céljából.
Damrokát titokban kezdet óta Damrokának hívom: ő, amint
kikötöttek, egyenest a révkapitányságra fog menni a pecsétes
papírokért. – Ha jobb felől mögénk kerül Mönchgut, és jön az
NDK határőrhajója, akkor kell a papír, és ha tiptop, akkor már
semmi bajunk nem lehet.
Tartózkodom. Nem mondom el, amit tudok. Kimondatlan
marad, hogy elkéshetnek. De bár bejuthatnának még az
asszonyok Vinetába!

A Patkánynő saját időszámítása szerint keltezi történelmünk

eseményeit. Mindazt, ami korábban történt, mint ők Európában
megjelentek, és amit mi meglehetős pontossággal keltezünk a mi
számításunk szerint, összefoglalólag a „fekete házi patkány
korába” utalja. Az ő eredetük homályban marad. Inkább
legendát teremtve, mint felvilágosítással szolgálva mondja:
Hosszú ideig a Kaszpi-tenger mellékén éltünk, míg egy nap el
nem határoztuk, hogy megússzuk a Volgát, átkelünk a folyón és
vándorútra kelünk, amiért aztán vándorpatkány néven váltunk
ismertté.
Mivel európai felbukkanásunkat mind a szárazföld
kikötővárosaiban, mind a brit szigetországban egybehangzóan a
18. század ötvenes éveiben jelezték először, a népvándorlás és a
pestis elterjedése a Patkánynő szerint a fekete házipatkány
korának eseményei.
Ugyancsak fekete házipatkány volt mind, amit a harmincéves
háború idején bőrében vagy megnyúzva árultak Magdeburg,
Stralsund, Breisach és más városok piacán, s ami serpenyőben
megsütve vagy levesbe főzve táplálónak bizonyult.
A Patkánynő azonban, habár Ázsiából útra kelt
vándorpatkány, amelyet oktondi módon neveznek rattus
norvegicusnak, vállalja a hosszú korszakon át tenyészett, de ma
már ritka rattus rattust, a fekete házipatkányt is; ennek termete
valamivel kisebb, orra hegyesebb, proporciója viszont más
lehetett, mert állítólag még hosszabb volt a farka.
Mi nem teszünk különbségeket, mondja a Patkánynő. Patkány,
az patkány. Patkányvoltunknál fogva mi is megéltünk minden
népvándorlást, jelen voltunk, amikor előnyomult a pestis, jelen a
keresztesek és a flagellánsok menetei nyomában, és amikor
Johannát megégették, láttuk Macbeth várkastélyát; valahány
császár megjárta Rómát, minddel megjártuk mi is, és jártunk a
harmincéves háború összes csataterén. Ha igaz, hogy Gusztáv
Adolf hajóin volt patkány, amikor Pomerániába hajózott a svéd a
Keleti-tengeren, akkor ott voltunk a hajófenéken, akkor épp
fekete ruhánkban. És ha házipatkány volt, amit Hameln szélén
állítólag ezrivel fojtottak vízbe, holott tudjuk, hogy jó úszó, akkor
szintén mi voltunk azok, akiket megpróbáltak a Weserbe fojtani.
De mint vándorpatkány csak a francia forradalom kezdetétől
fogva avatkozott az eseményekbe a patkány, s ezek a forradalmi
események a Patkánynő szerint a párizsi kommün leveréséig
tartottak, ennélfogva ítéli különösen fontosnak az 1870–71-es
háborút, amikor újra jó ára lett a nyers meg a sült
patkányhúsnak. Terjedelmesebb előadásait így szokta kezdeni a
Patkánynő: Amikor mi a párizsi kommün napjaiban… vagy:
Nem sokkal a párizsi kommün után történt, hogy…
A Patkánynő időszámítása szerint nem sokkal a párizsi
kommün előtt kezdődött a fehér szőrű és piros szemű
laboratóriumi patkány sivár, szerinte dicstelen története. A 19.
század ötvenes éveiben divat lett Angliában és Franciaországban,
hogy száz-kétszáz összefogdosott vándorpatkányt betettek egy
zárt karámba, aztán közibük egy különösen harapós kutyát,
többnyire terriert, majd fogadtak, hogy mennyi idő alatt végez a
kutya a patkányokkal, és ez nemcsak az alsó néprétegek
mulatsága volt. Ha viszont albínó keveredett a befogott
patkányok közé, külön szedték, és vásári bódékban meg
menazsériákban mutogatták mint ritkaságot. Ez a válogatás vagy
tíz évig dívott, ami után előbb Franciaországban, utóbb
megkésve Angliában is megtiltották a haraptatásos
patkányirtás-játékot. Addigra viszont megnőtt a fehér-piros
patkányok iránti kereslet, ezért párosával kezdték tartani a
mutogatni alkalmas albínókat, amelyek aztán bőven fialtak
fehér-piros kölyköt.
Laboratóriumi kísérleteket a Patkánynő szerint elsőnek egy
genfi orvos végzett fehér-piros patkányokkal: tápanyagokat
próbált ki rajtuk, később gyógyszereket kevert az eleségükbe,
végül néhány gyakori humán betegség – torokgyík, vörheny,
náthaláz – kórokozóival fertőzte meg laboratóriumi patkányait,
de világviszonylatban csak a párizsi kommün után harmincöt
évvel vált kísérleti állattá ez a fehér-piros fajta, amikor a
philadelphiai Wistar Institute-ban nagy mennyiségben
tenyészteni kezdték a laboratóriumi, egyébként majdnem a nagy
záróráig hasznosnak ítélt laboratóriumi patkányt.
Mintegy százötven évvel az után, hogy megérkeztünk
Európába, mégpedig hajón, kezdődött meg a laboratóriumi
patkány színre lépésével a humán történelemnek az a fejlődése,
amelynek a vége a Nagy Bumm volt. Így a Patkánynő.
És miután ekként kioktatott a történelem alakulása felől, azt
kérdezte: Egyébként tudod-e, hogy a wilmingtoni, delaware-i
tenyésztelepek a humán történelem utolsó évében
tizennyolcmillió darab laboratóriumi patkány világpiaci
forgalmat értek el, és harmincmillió dollár nyereséget?
Képtelenség rábírni, hogy ne sűrítse a huszadik századot, ne
tekintse rövid időszaknak. Egyetlen háborús eseménysorozattá
vonja össze az első, a második és a patkányok közt máris
lezajlottnak tekintett harmadik világháborút, amelynek szerintük
logikus végkövetkezménye volt a Nagy Bumm. Ezért említ a
Patkánynő előadásai közben olyan időszakokat, mint a Nagy
Bumm előtti vagy utáni kor. Sűrűbben él mostanában a humán
kor és poszthumán kor meghatározásokkal is.
Amikor nemrég előjött álmomban, ezt mondta: Még a humán
korban történt, de jó százötven évvel a házipatkány kora után, a
laboratóriumi patkány korszakában, hogy Rozsgyesztvenszkij
tengernagy parancsnoksága alatt Libauból kifutni készült az
orosz balti flotta, amire mi elhagytuk a hajókat. Aztán nem
sokkal arra, hogy Csuzimánál megvolt a tengeri ütközet,
amelyben mi csak japán hajókon vettünk részt, megkezdődött az
a nagy háború, amely némi, és találékonyan újabb pusztító
eszközök kifejlesztésére fölhasznált, időszakos szünettel arra
szolgált, hogy az emberiség elpusztuljon, és a háromfokozatos
világháború végeztével megkezdődhessék a poszthumán kor.
Minap a mi időszámításunkra is figyelemmel volt a
Patkánynő: A humán történelem évszámai szerint 1630-ban
történt, mondta, hogy amikor Gusztáv Adolf svéd király
hajórajával kikötöttünk a pomerániai Usedom szigetén, a parthoz
közeledve fölfedeztünk Usedom előtt egy elsüllyedt várost,
amelyet a házipatkány korában alapítottak, kezdetben Jumne
volt a neve, később más.
 Következő mondatában megnevezte az elsüllyedt várost,
amitől magamban feljajdultam: Istenem! Ha az az öt asszony
tudná, hogy a Patkánynő tudja, hol van Vineta, elkeseredne.
Figyelmeztetnem kell őket. Amint fölébredek, a Patkánynőről,
házipatkányokról és vándorpatkányokról fogok Damrokának
mesélni, olyan ősi szavakat fogok sorolni, mint rótta, radau, rät,
radda és rotto, amelyekből csak a hangváltás után lett ratz, ratze;
olaszul ratto, franciául rat, németül Ratte, mind patkányt jelent,
Rättin pedig nősténypatkányt.
Dühösen félbeszakítottam, amikor újra értekezni kezdett
volna: A Nagy Bumm után történt, hogy…
Hazugság! – ordítottam rá. Nem volt Nagy Bumm. És ha
egyszer lenne, ami valószínűtlen bár, de nem egészen, akkor azt
az X-napot ti sem élitek túl, te sem éled túl, Patkánynő.
Szeme se rebbent, még egyszer elmagyarázta viszont a Noé
óta bevált dugaszoló módszert: A Nagy Bumm előtt is
alkalmaztuk, mondta, mihelyt féregirtó módszerekkel, járatok és
fészekodúk elgázosításával próbálkoztak; vén patkányokat
használtunk dugónak: zsíros faruk hézagmentesen elszigetelte a
menedékhelyeket.
Mivel én továbbra is olyasmiket vagdostam oda, mint:
Hazudsz! – és: Ilyen nincs! – úgy nézett rám, mint tanár a rossz
tanulóra: Próbára teszi a türelmet a butaságod, kisöreg. Külön
foglalkozás kell neked. Hogy megokosodj, mert hát az égvilágon
semmit se tudsz, krétával fölrajzoljuk neked a táblára a mi
biztonsági rendszerünket.
És megint odanyomult az álmomba, mintha holtom napjáig
kioktatás lenne a sorsom, egy iskolai falitábla, és hozzá a szöveg:
Az elvénülteket egyébként sohasem kellett kényszeríteni, hogy
ellássák a védelmünket. Gyakran annyi öreg ajánlkozott, hogy
minden bejáratba három dugó is jutott egymás mögé, és
valamennyi fészekodút tökéletesen tömíthettük humán
elgázosítási kísérletek ellen. Mi ugyanúgy, ahogy kúszva,
elnyúlva, magunkat karcsúra nyújtóztatva csöveken átjutunk,
fölfújni is tudjuk magunkat, dugóvá tudunk dagadni, s nemcsak
mérges gázt kivédeni, hanem vízbetörést is, amit tudatlan
eszeddel fölfogva talán rájössz végre, hogy mi módon éltük túl a
vízözönt.
Közben telerajzolta a fekete táblát járatokkal, odúkkal,
dugókkal, labirintussal. És szakadatlanul oktatott: Amikor
nemrég Danzig városát jártuk, te, barátunk, annak örültél
leplezetlenül, hogy a sok történelmi műemlék állaga milyen jó,
hogy milyen ép maradt, habár feketére festi a korom, és nyilván
azt gondoltad, hogy, lám, milyen gondtalanul telnek a Nagy
Bumm után a patkányi hétköznapok. Csakhogy csal ám ez a
látszat. Még mindig ránk törnek hirtelen porviharok, amelyek
pusztító hatása ellen nincs más menekvés, mint be az
alagútrendszerbe, és elő a régi jó dugókkal. Kezdetben nagy
gond volt poszthumán időben jól szaporodnunk. Sok kis nyakat
kellett elharapdosnunk, alomszám volt végtaghiány, nyílt
koponya, csomós farok. Emiatt a fészekodúkat máig vénekkel
biztosítjuk. Csupa daganat hátsó felük bizonyítja, hogy a
szolgálatuk mindmáig szükséges. Nézd csak meg, barátom, nézd
meg jól.
Azzal megfordult és odamutatta a farát, hogy úgy lássam,
mint vén patkányt, amelyik dugószolgálatot lát el radioaktív
sugárzás ellen. Egyetlen eves seb volt mindene. Kilátszottak a
csontjai. A farka csak egy füzér csupasz csigolya. Szőre egy szál
se. Elgennyedt daganatok. A nemiszerve lüktető, tajtékos,
görcsbe ránduló, váladékot csurgató kráter. Fölordítottam:
Meghalsz nekem, Patkánynő!
És akkor mi van? – És lassan, túl lassan elfordította a szemem
elől csupa lob farát.
Magam leszek, piszkosul magam leszek ebben az űrkabinban,
ha nem leszel…
Túlzás.
 Gyógyulj meg, Patkánynő, nagyon kérlek!
Erre halkan nevetgélt, és a képen megint a bajszát láttam: Te
vén szamár apuci. Még mindig nem vetted volna észre, hogy mi
megmaradunk neked, mindig újjászüljük magunkat, hogy
számunkra ismeretlen a ti humán énetek és a halandósága, mert a
mi énünk számtalan patkányi életből van, és ezáltal megszünteti
a halált? Ne félj. Minket nem vesztesz el. Sohase maradsz
nélkülünk. Ragaszkodunk mi hozzád, hiszen végtére te voltál
hasznunkra, amikor egy hibaforrásra volt szükség, hogy ki
lehessen váltani a nagy Bummot, és beharangozni, hogy
kezdődik a poszthumán kor…

Valami téves.
Nem tudom mi, talán az irány.
Valamit, de mit, mikor, hol,
eltévesztettünk,
bár a forgalom zavartalan,
hacsak az irány – mert az
téves az útszéli táblák szerint.

Most a hibaforrást keressük.

Dúltan. Míg valaki meg nem szólal
váratlanul: hátha mi,
csak tegyük föl, mi vagyunk egytől-egyig
hibaforrások? Vagy lehetsz az te is,
vagy akár te.
Ami nem személyes célzás.

Nyájaskodunk: Csak ön után!

S mialatt minden simán
halad tévirányba,
amely, mint mondják,
valóban az, de más irány nincs,
ki-ki avval üdvözli egymást:
 Hibaforrás vagyok! Te is az vagy?

Ritkán volt köztünk ekkora egység.

Ki kérdi már, hol, mit, mikor
tévesztettünk el?
Vétkesség, nem gond
vétkest nem keres senki.

Hisz mindegyikünk az, tudjuk.

Végre nyugodtan lohol tévirányba
mindenki, táblákat figyelve,
s remélve, hogy mind téves,
és még egyszer megússzuk.

A kozmikus karszékbe szíjazva megdermedtem a rémülettől.

Hagyd abba, Patkánynő! Ne szórakozz velem. Miért legyek én
az, miért volnék egyes-egyedül én az?
Legyél süket, vak, bogármerev, mondtam magamban, és
megjátszottam a süketet, vakot, bogármerevet.
Lassan, de rájöttem, hogy jól kifundálta ez, mi alkalmas neki.
Bedug egy űrkabinba, és kinevez hibaforrásnak. Meg van ez
firkálva, hiszen alkalmas vagyok a szerepre, mint technikai
dolgokban tökhülye, egy ilyen műszertokba nem való alak, maga
a kockázat. Egy közönséges zsebszámológéppel se tudok bánni,
halvány gőzöm sincs róla, hogy különféle mikroprocesszorok mit
tudnak, mihez értenek, mit művelnek, vagyis huszonnégy
karátos hibaforrás vagyok ebben a karszékben, s ő állíthatja, amit
állít, hogy én babráltam volna hülyén és felelőtlenül mindenféle
billentyűt meg gombot. Hogy addig furikáztam volna a
világűrben, amíg unalmamban, és mert az istennek se múlt el a
vasárnap, tompa agyamból hirtelen kipattant az ötlet, hogy
fölcukkolom a szilíciumchipeket, sőt, különbet is csinálok, vagyis
scifi-filmekből, mégpedig világvége-marhaságokból vett
videórészleteket kezdtem volna kisugározni, közben nem vettem
észre, hogy villog a vészjelző, aminek folytán végül betápláltam a
katasztrófaprogramomat – ellenséges légi objektumok
közeledőben – a földi központokba, előbb a nyugati, aztán a
keleti védhataloméba, amire persze egyik se lacafacázott sokáig.
Szóval, mondta a Patkánynő, meglett a Nagy Bumm, nem
kellett patkányoknak közreműködniük. Nekem sikerült ez,
mondta, egy alvajáró, egy szerencsejátékos biztonságával
betápláltam azoknak a céljuk felé repülő idegen objektumoknak a
tökéletesen éles képét, és még az eleinte akadozó szinkront is
összehoztam.
Hogy én vagyok a hibaforrás! Hogy épp nekem sikerült csak
úgy kipötyögtetnem a világvégét. Ezt ne! – ordítottam föl. Ezt
nem dugod az én zsebembe, Patkánynő. Tudhatod, hogy
jóformán villanykörtét kicserélni se tudok, és kocsit vezetni se.
Mindig így voltam az ilyesmivel, már hitlerkölyök koromban,
később mint légvédelmi segédszolgálatos, amikor 6-os tü. voltam
a 8,8-as gépágyúnál, és a lőelemképzőben sohase tudtam
takarásba állítani a célkeresztet meg a tárgykeresztet, ami miatt
máig szoktam olyasmit álmodni, hogy valamihez nem értek. És
akkor én legyek űrmegfigyelő! Én mutassak be kozmikus
gyakorlatokat. Aki azt se tudom, mi a chip meg a clip. Aki csak
moziból ismerem a kozmonautaszövegelést. Aki épp imént
próbáltam kétségbeesetten megállítani az eseményeket, hiszen
leszóltam, hogy: Állj! Tévriadó!
Természetesen sikertelenül. Nem értek én ehhez. Hülye
vagyok hozzá. Föld! – ordítottam. Válaszolj, Föld! De csak
pityegett valami. Aztán csend lett. Némi önzaj a készülékben.
Most már ébredjek fel, biztattam magam álmomban. Engem
senki se álmodjon hibaforrásnak. És amint felébredtem, még
mielőtt megteáznék, lássuk az újságot. Lássam csak, mit
jelentenek honnan. Egy szó se lesz az újságban hibaforrásról. Épp
ellenkezőleg: minden megy a maga útján, ahogy megszoktuk.
Veszélyek természetesen vannak, de ugyan mikor nem voltak? A
békeóhaj pedig még sohase volt ilyen erős!
Azért mégis figyelmeztetni kellene őket, az agg férfiakat,
akiknek olyan közel a gombhoz az a reszketeg ujja. Figyeljetek,
nagy hatalmú aggastyánok, szóltam le: úgy hallom, beszélni
készültök egymással, és most már abbahagyni a nagy, kölcsönös
acsargást. Ez jó. Beszéljetek, kérlek, beszéljetek akármiről, csak
beszéljetek egymással. De azon azért el kell gondolkozni, hogy
mit ér a világ újabb és újabb beszélgetésekkel, ha a békeszövegek
hátterében a biztonsági rendszerekbe hibák lopakszanak be,
először csak mákszemnyi, aztán meglehetősen masszív hibák,
szóval, megrágják őket, mondjuk, mint némely rágcsáló, amely
lyukat rág fába, betonba, még fémbe is, aztán – csak tegyük föl,
tréfaképp – bejutnak a két központi számítógépbe, ahol
hülyeségeket művelnek, vagy még nagyobb bajt okoznak, mert
összekuszálják a chipeket meg a clipeket, a mi nagy gonddal
kifundált biztonságunkat, vagy még ennél is nagyobb bajt
okoznak, mert nem összekuszálják a berendezést, hanem
elindítanak valamit, ami benne van a szerkezetben, várja az
alkalmat, és végérvényes és visszafordíthatatlan lesz. Rágcsálók
képesek ilyesmire. Például egerek: az egér mindenen átfér,
mindenbe befér, mindenből kifér, nincs lyuk, ami túl szoros
volna neki, nincs rés, ami túl szűk.
Szóval, el kell rendelni a riadót, aggastyánok. Figyeltek? A
riadót! Mind a két védhatalom számítógép-vezérlésű
irányítóközpontját sürgősen, nem, azonnal biztosítani kell
egérveszély ellen. És nemcsak egérveszély ellen. Megtörténhet,
hogy valamilyen más rágcsálók, különösen szívós és méreggel
szemben immunizált, ezen felül különösen értelmes rágcsálók,
például patkányok, fittyet hánynak az egerek esetében hatásos
biztonsági intézkedéseknek, és fütyülnek az emberi békeóhajra.
Hogy miért? Milyen indíttatással?
 Hát, hogy leszámoljanak velünk, egy szálig kiirtsák az
emberiséget, mert elegük van belőlünk, mert poszthumán
korokról álmodoznak, már csak magukban akarnak vígan lenni,
legföljebb csótányok, emlős trágyalegyek és cikázó repülőcsigák
társaságában…
Mert, ide figyeljetek, hatalmasok, akiknek mekkora felelősség
nyomja a vállatokat, hallgassátok meg, hogy mit álmodtam: azt,
hogy nem voltunk többé. Gdańskban, ahol gyerekeskedtem,
hitlerkölyök lettem, légvédelmi segédszolgálatos voltam, otthon
voltam, már nem volt más, csak patkány. Meg azt álmodtam
még, hogy egy űrhajóban ülök, de nem kozmikus jelenségeket
figyelek meg, hanem azon vagyok, hogy a szerkezetekbe
betápláljam mindazt, ami a Földön folyik, és végre rájöjjenek
odalent, hogy ez így nem mehet tovább. Úgy értem, hogy csinálni
kell valamit avval a sok bajjal, ami világszerte látszik fentről, és
jól látni, hogy megoldatlan. Például: mi legyen a szeméttel?
Vagy: milyen módon lehetne megszámolni azt a rengeteg
medúzát? És ki fogja meggyógyítani a pusztuló erdőket, ha majd
végre, mint a mesebeli királyfi, fölfedezzük a hibaforrást?
Nem sokkal előbb, mint aztán fölébredtem, még sikerült azért
képet behoznom az űrkabinom képernyőjére. Először a
megszokott képzagyvalék szaladgált rajta, ahogy ez álmomban
lenni szokott – megint képtelen voltam megfelelni a dolgomnak
mint 6-os tü. –, mesealakokat láttam meg, autóval igyekeztek
valahova…

A volánnál a mérges Bicebóca, mellette a kisorsolt törpe, a hátsó

ülésen az álomkóros Csipkerózsika meg a csókkal költögető
királyfi, így haladnak át Bonn városán, amely állítólag a
szövetséges állam fővárosa.
A törpe feneke alatt két párna, a térdén várostérkép,
mutatóujjával keresgéli az utat. Bicebócának nincs helyismerete,
azt teszi, amit a törpe mond: „Sorolj a belső sávba!” – „A második
sarkon fordulj be jobbra.”
A királyfi föl-fölcsókolgatja álmából Csipkerózsikáját, hogy
megmutogassa neki a főváros nevezetességeit: a Rajna-hídról a
Rajnát, aztán a Beethoven-csarnokot, később, miután egy ideig a
lobbisták villanegyedében kóvályogtak, egy toronyházat, amely
a tetején álló három óriásbetűtől még magasabbnak látszik, és
egy lapos épületet, amely modern ugyan, de egy barakkra kíván
emlékeztetni. Csipkerózsika buzgón meresztgeti kisírt szemét,
hosszú szempilláival pislog, de minduntalan elszunnyad megint.
Bicebóca egy lámpánál majdnem belehajt a tilosba. „Piros!” –
kiált rá a törpe.
A vén Ford, amelynek a boszorkánybenzin jóvoltából
fáradhatatlan a motorja, a belvárosban egy sor tiltakozó
felvonulásba keveredik bele, a felvonulók mindenféle harsány,
gyakran egymással ellentétes transzparens alatt lépdelnek. A
királyfi és a törpe olvassa, mi áll rajtuk: „Mi lesz a szülési
szabadsággal? – „Törökök kifelé!” – „Vigyék innen a rakétákat!”
– „A békét fegyverezd fel!” – „Állatkísérlet: állatkínzás!” –
„Vesszenek a patkányok és a trágyalegyek!” És: „Megélünk erdő
nélkül is!” – „Az erdő pusztul, Grimmék alszanak!”
Némely tüntető álarcot visel, mások tetőlécekkel vannak
fölfegyverkezve, sokan viselnek hulla- vagy méregzöld
patkányjelmezt. Valakinek a kezében újság, első oldaláról ordít a
cím: „Oroszok rejtegetik a kancellár gyermekeit”. A forgalom épp
elakad, az újságját olvasó ember a közelben áll, a törpe felolvassa
a címoldali szenzációt, jót vihog rajta és tapsikol.
Végre meglátják az irányjelző táblát: Szövetségi Kancellári
Hivatal. És máris ott a kapusház, megállnak. Az ügyeletes
tisztnek Bicebóca felmutatja az igazolványát, amely szerint a
„Mentsétek meg a meséket” nevű bizottságnak a vezetője. A
királyfinak megint fel kell csókdosnia Csipkerózsikát:
„Megérkeztünk, édesem!”
 Az ügyeletes tiszt tétovázik, ezért a törpe fölmond egy
hosszabb némafilmszöveget: „A távlati erdőpusztulás ügyében
illetékes szakminisztériumot keressük, és be vagyunk jelentve
Jacob és Wilhelm Grimm miniszter és államtitkár urakhoz. A
jeligénk: Mesék országútja. Az ügy sürgős!”
Az ügyeletes int az egyik őrszemnek, mire az belepötyögteti az
elektronikába a jeligét. A képernyőn ez jelenik meg: „Mesék
országútja jeligére”. Aztán megjön a válasz: „Mesék országútja
beléphet.” A sorompó fölemelkedik. Az ügyeletes tiszteleg. A
királyfi kinyúl az ablakon, borravalót ad. A fiatal tiszt hökkenten,
egy kissé bárgyún mered a tenyerébe pottyantott aranypénzre.
(Itt elkelne Matzerath urunk tanácsa: Maxdor legyen a pénz,
vagy egy aranyrubel?)
A mézeskalács-házikóban tévén figyeli a többi mesealak, hogy
mi történik Bonnban. Amikor a küldöttség a minisztérium
főkapuja előtt kiszáll a vén Fordból, és fogadására kilép a kapun
Jacob és Wilhelm Grimm, nagy a taps. Még a kezenincs kislány
két lecsapott keze is tapsol. Jancsi és Juliska megmutatja
Raponckának, hogy melyik Grimm a Jacob, melyik a Wilhelm. A
boszorkány előkap a gyűjteményéből egy csontocskát, izgatottan
rágicsálja. A nagyothalló nagymama Piroskához fordul:
„Remélem, meghozzák majd a Nagyszótárt. Ha nem is az összes
kötetét. A törpe megígérte.”
A Grimmek hivatali szobáiban nagy térképek lógnak a
falakon, erdőterületeket ábrázolnak, különböző színfoltok jelzik a
károsodásokat. Jacob megkéri a mesealakokat, hogy foglaljanak
helyet egy dohányzóasztalka körül. Wilhelm elébük teszi a
Családi és Gyermekmesék egy régi példányát, és dedikálást kér.
Elsőnek Csipkerózsika írja a könyvbe a nevét, másodiknak a
királyfi. A törpe azt írja: Harmadik Törpe. Bicebóca nagy
névaláíráshoz készülődik, aztán elbizonytalanodik, és három
keresztet rajzol. Csak miután Csipkerózsika noszogatja – „De
hiszen az urak tudják…”, mondja neki –, írja oda zárójelbe a
keresztek mögé, hogy: (Bicebóca).
A harmadik törpe megcsodálja a Jacob Grimm vitrinjében
mókásan csoportosított törpöket, majd (Matzerath urunk egyik
javaslatához képest) előadja Piroska nagyanyukájának a
Grimm-féle Nagyszótárra vonatkozó kérését: „Nagyon rest neki
a füle, és nagyon szeret olvasni.” Jacob Grimm meghatottan
beleírja a nevét egy példányba, átadja a kötetet: „Végre itt a teljes
kiadás. Ez az első kötet: A – Biermolke. Ami, ugyebár, sörrel
alvasztott tej. Szívesen megküldjük majd a további köteteket is.”
Csak ezután adják elő a mesealakok a panaszukat. Bicebóca
fölpattan, követelődzik, lábával döngeti a padlót, két ököllel
hadonász. A királyfi olyan finom és előzékeny, mint egy
diplomata. A harmadik törpe agitál, érvelésének anarchista
felhangja van. Csipkerózsikát föl kell csókolni, mire könnyben
úszó szemmel jajong.
A mesealakok panaszainak hevét gesztusokkal, kéztördeléssel,
akár térdre eséssel kell hatásosan érzékeltetni, csak kevés kisegítő
felirattal, mint: „Ha nincs erdő, meghalunk!” – „Ahogy az erdő
oda vész, úgy veszünk el mi is.” – „Ha se erdők, se mesék nem
lesznek, szegény lesz az ember.” – „Bosszút fogunk állni!”
Jacob Grimm hatalmas gyártelepek és autótemetők fényképeit
teregeti szét. A szövege: „Mi sajnos tehetetlenek vagyunk. A
demokrácia csak kéregető. A pénz a hatalom kezében van!”
Wilhelm Grimm már-már könnyekre fakad: „Nemcsak a
hatalmasok bűne lesz, hanem valamennyiünké, ha meghal az
erdő.”
Erre Csipkerózsika elbőgi magát, a királyfi hiába csitítgatja. A
harmadik törpe dühöng: „Majd kipusztul az erdők után az
emberiség is!”
Bicebóca mérgében kitépi a jelenet céljára készült kelléklábát,
és tüntetőleg leteszi a távlati erdőpusztulás ügyeiben illetékes
szövetségi miniszter íróasztalára.
 A mézeskalács-házikóban ülő mesealakok a varázstükörben
látják, hogy milyen tanácstalanok a bonniak. Mindenki le van
sújtva. Raponcka a hajába burkolózik, semmit se akar látni,
hallani se. Hófehérke legszívesebben megenné a műgyantába
öntött mérges almát. A meseerdőben maradt hat törpe közül egy
kifakad: „Miért van az, hogy örökkön-örökké csak a
kapitalizmusnak muszáj győznie?!” Piroska piros
csizmácskájában toporzékol, el van keseredve: „Kaka az egész.
Akkor már inkább a farkas faljon fel!” – azzal kiszalad a házból.
Nagyanyó semmit sem ért az egészből, fejét csóválva odanyúl
a gonosz mostoha pici lakkdobozáért, kikapcsolja Bonnt, és
bekapcsolja a „Piroska és a farkas” című fekete-fehér filmet.
Néhány szaladó képen különböző mesemotívumok villannak fel,
aztán végre nézheti Nagyanyó a farkast, aki épp befalja Piroskát,
és szikrát hány a szeme.
A gonosz mostoha bosszúsan elkattintja a varázstükröt:
„Micsoda dolog ez, Nagyanyó!” – mordul Nagyanyóra.
Mialatt Jancsi azon van, hogy a nekibúsult mesebelieket
megvigasztalja, Juliska kiszalad a kúthoz, és az első vödör vízzel
felhúzza a kút fenekéről a Békakirályt. A királykisasszony finom
hölgyhöz illő fájdalmas mosollyal veszi tudomásul a kezdődő
szerelmi háromszöghelyzetet. (Ezeket a bonyodalmakat
Matzerath urunk óhajtja.)
Most viszont a boszorkány jajdul föl hangosan: „Jaj nekem! Ha
nem lesz erdő, a gyerekeknek sem lesz többé hol eltévedniük!”
Jancsi vigasztalja, de aztán, még mielőtt a boszorkány a két
dinnyemelle közé húzná, sikerül a kezéből szabadulnia, és
rákiált: „Elég a nyafogásból! Lesz megoldás. Csak akarni kell. Az
ember nem élhet erdő nélkül. Világos ez végre?!”
Wilhelm Grimmnek Bonnban hirtelen jó ötlete támad.
Végigtanulmányozza a körbe kiaggatott erdőtérképeket, és azt
mondja: „Rá fogjuk bírni a kancellárt, hogy velünk és más
szakértőkkel együtt végre tekintse meg a pusztuló erdőt.”
 Jacob Grimm egyetért: „Hátha csoda történik.” A harmadik
törpe a helyet akarja tudni: „Pontosan hol legyen ez?”
Jacob Grimm megmutatja a nagy erdőtérképen, hogy hol
legyen a szemle. Wilhelm Grimm piros ceruzával bekarikázza a
helyet. A királyfi fölcsókolja a sírdogálva elszunnyadt
Csipkerózsikát, és szép, hosszú ujjával megmutatja neki, hol
fognak hamarosan fontos dolgok történni. Bicebóca fölcsatolja a
lábát.
A mézeskalács-házikóban a varázstükör közvetíti a szerencsés
fordulatot. Jancsi felírja az erdőszemle helyét. A törpék
előszednek egy kezdetleges erdőtérképet. Keresgélik rajta a
helyet, amit Jancsi felírt. Megtalálják, berajzolják, és valamilyen
terven tanakodnak Jancsival.
A többi a tévét nézi. A varázstükörben a küldöttség elindul
hazafelé. Csipkerózsika búcsúzóul megpuszilta Wilhelmet. A
Grimmek a távolodó vén Ford után integetnek. A kezenincs
kislányt ez annyira elbűvöli, hogy az ő két levágott keze is
integet. Nagyanyó dohogva kikapcsolja a varázstükröt: „Hol a
csodában van Piroska, az a buta gyerek?” Elmerevült lábán
kidöcög a ház elé. A többiek a nyomában.
Oldalára fordítják a ketrecben alvó farkast. Rübezahl óriás
lehúzza a cipzárat. Piroska épp csak kibújik a farkasból, máris
megkapja Nagyanyótól a nyaklevest.
A törpék megmutatják az erdőtérképet, mindenkinek
elmondják, milyen tervet eszeltek ki. Jancsi, Rübezahl óriás és a
kezenincs kislány szerszámot hoz elő: ásót, gereblyét, kapát.
És már közeleg is a fák között a vén Ford, megjön a küldöttség.
Mindenki odasereglik, lelkesen fogadja. A boszorkány
Bicebócának hízeleg. A törpék közt, akik a harmadik törpével
együtt újra teljes létszámban megvannak, nagy a lárma, egymás
vállát csapkodják.
Nagyanyó megkapja a Grimm-féle Nagyszótár I. kötetét,
szavakat olvas fel belőle (Matzerath urunk óhajára eszközölt
bővítés a forgatókönyvben), a szavakat felirat közli: „agg, aggály,
aggaszt, aggodalmasan tekint a jövőbe, a levegő aggodalommal
terhes. Itt ülök, egy mogorva, bús öregnek Aggságait hallgatni
kénytelen.”
A többit nem érdekli a sok agg aggodalom. Nagy ujjongás
közepette újra föltankoltatják a boszorkánnyal a vén Fordot.
Indulás! – adja ki a jelszót Jancsi, és: Eksn plíz! – Rübezahl óriás
bekurblizza a Fordot.
A boszorkány beszalajtja az egyik törpét a házba
Csipkerózsika orsójáért. Egy másik törpe egy-egy kapát nyom
Jorinde és Joringel kezébe. A gonosz mostoha kezében a
varázstükörrel jön ki a mézeskalács-házból. Raponcka
buzgalmában feltűzi a haját. A kislány ráparancsol a két levágott
kezére, hogy fogjanak lapátot.
Mindenki már fölkerekedőben, csak Nagyanyó marad inkább
otthon a szótárral. Megint szavakat olvas föl a többieknek:
„búcsú, ez fellyül mondott úrnak bulcsújával, búcsú, elválás,
búcsúpohár, amelyet távozó személy tiszteletére ürítenek,
búcsúzó, sárgult falevél..
A mesealakok búcsúcsókkal viszonozzák ezt. Az utolsót
Rübezahl óriás adja Nagyanyónak a szótár fölött áthajolva.
A kezenincs kislány most már küldi a két kezét, hogy
menjenek előre a lapáttal. Szállnak is rögtön, nyomukban száll a
hét fekete holló. A vén Ford a sok mesealak alatt roskadozva
eltűnik az erdőben. Otthon csak Nagyanyó meg a farkas marad.
Nagyanyó a farkasnak is olvas a Grimm-féle Nagyszótárból:
„addig-addig, addiglan, adjisten, adó, adós, Gazdagságom van,
de nem sok, S van adósságom, de sok…”

Szép-szép szavaink.
Nem szólhatsz többé enyhületről.
Bújáról beszélni halkan senki se fog.
Sehol egy hang, amely még üdvöt ígérne.
Jaj, mennyi gond szótlan.
Oda a vers is, mely szerint az Uz-beli Jób
mezítelen jött az ő anyja méhéből.

Ha még mondhatnánk: mondolatéj,

csuporba nádméz, pendely, derékalj.
Ha ríhatnánk dada után.
Ki tudja, mi kupa, mi billikom?
Ki neve még Érás, Illés, Sámuel, Áron?
Szavával múlt el menyegző, hitbér,
lakoma, halotti tor.

Ki mondja még: Menj békével?

Ágyasházba ki hívogat halkan?
Nem hálunk senkivel, nem hál velünk senki,
s nem is árnyékoz meg, ahogy a Szűznek
mondta az Angyal.

A búcsúpercben süket a fül,

szájunkból elfogy a szó.
A hetedik fejezet,
amelyben a Szövetségi Gyűlésben beszéd
hangzik el, a hét törpe mind egyéniség, öt asszony partra száll és
élményre vágyik, medúzák hangosan és halkan dalolnak,
Matzerath urunk megérkezik, Malskat
szentélyboltozat-magasban gótikusan tesz-vesz, a Patkánynő
elhagyatva jajong, Csiperózsikát megszúrja az orsó, és a hajó
Vineta fölött horgonyoz.

Amikor már megálmodtam, hogy a Patkánynővel összejárom

Danzig városát, és én vagyok az egyetlen, aki ott járok-kelek, és
megálmodtam, hogy útban Vineta felé késlekedik és késlekedik a
hajó, és még mindig nem ért Visby kikötőjébe – ahogy Oskar csak
úton és úton volt lengyel országutakon –, és amikor további
álmaimban már többször ordítoztam, hogy: Nem! – és
esküdöztem, hogy: Kell lennie még valami módnak a
megmenekülésre! – és reményszemerkéket varázsoltam elő,
akkor olyan álmom támadt, hogy kiállhatok a Szövetségi Gyűlés
elé, és akár fejből, akár papírról olvasva beszédet mondhatok. És
amikor megpillantottam magam előtt a képviselők frakcióit,
hátam mögött tudtam emelvénymagasban a házelnököt, jobbra
tőlem a kancellárt meg a minisztereit, megragadtam a szót,
mintha valami foghatót ragadtam volna meg:
Elnök úr, hölgyeim és uraim! Ahogy itt ülnek, jól átgondolt
ülésrend szerint, úgy érzem, mintha álmomban látnám önöket.
És mert álmomban állítottak a szónoki pulpitushoz, megeshet,
hogy fejtegetéseim némely részletének elmosódott lesz a
körvonala, más részleté viszont sebzőn éles. Az álmoknak,
ugyebár, sajátos a látásmódjuk, az álom ragaszkodik a maga
mérlegeletlenségéhez. Felderített természete szerint magasabb
szinten igazat szól ugyan, de részletek dolgában nem finnyásan
pontos; most is épp csak körülnéztem a teljesen megtelt nagy
ülésteremben, és máris kezdenek elmosódni a frakciók közötti
határvonalak: Én nem ismerek föl többé pártokat, én már csak
érdekeket látok.
Meg aztán akad zavaró mozzanat is. Alig kezdtem beszélni,
máris föltűnik, hogy egy csapat egyenruhás kézbesítő számos
képviselő kezébe bankókat számlál, és ismételten
pénzösszegekkel látja el a miniszteri széksort, ami közben
minden kifizetési művelet előtt hüvelykujj nyálaztatik. Továbbá
úgy érzem, hogy mialatt beszélek, jobbra tőlem a kancellár egy
világnagy hasáb vajkrémtortát töm magába fokozatosan.
Természetesen tudom, hogy képviselőket és minisztereket
nem nyilvánosan fizetnek meg. A kancellár soha ilyen
nyilvánosan nem engedne édes szájú természetének. Effélékre
csak álom ad lehetőséget. Leleplezi a valóságot, és még arra is
módot nyújt, hogy a még mindig ide-oda futkosó
kézbesítőcsapatot felszólítsam, miszerint tartson most
tízóraiszünetet, megérdemelte, meg hát nem is szükséges
éjjel-nappal megvesztegetni és sikkasztani. Továbbá felkérem a
kancellár urat, hogy szíveskedjék a második szelet tortát az
utánam következő szónok idejére fenntartani, hogy figyelmet
elterelő melléktevékenységektől menten hangozhassék el egy
javaslat, amelynek kizárólagos célja a kultúra szolgálata.
A neutronbombáról van szó. Önök, hölgyeim és uraim,
emlékeznek rá, hogy vita tárgya volt. El akarták ítélni.
Felháborodás támadt. Annak idején magam is ellene voltam.
Egyértelműen embertelennek ítéltem. Az is, a mai napig az. Mert
ahol neutronbomba robban, ott vége az embernek, vele együtt
minden állatnak is.
Megmagyaráztattam magamnak a dolgot: a gyorsított
neutron- és gammasugárzás először megbénítja az ember
idegrendszerét, majd szétrombolja a gyomrot és a beleket,
egyidejűleg belső vérzéseket vált ki, továbbá heves verejtékezést
és diarét, végül a halál beálltáig az utolsó cseppig kivon minden
vizet a testből, azaz, orvosi műszóval élve, nedvteleníti azt.
Ez iszonyú és szinte elképzelhetetlen. Érthető tehát a
nagyszámú tiltakozás. A nedvtelenített emberen és egyéb
élőlényen kívül viszont neutronbombák alkalmazása esetén
úgyszólván semmi más nem pusztul el. Minden épület, gép,
jármű ép marad, tehát bank, templom, torony- és mélygarázs is,
felszerelésével együtt. Ám annak idején mégis joggal mondták:
kevés ez nekünk. Mit érünk termelésre alkalmas gyártelepekkel,
kitűnő tankokkal és érintetlen laktanyákkal, ha oda vész az
ember?!
Mi volna azonban, kérdem önöket, hölgyeim és uraim, ha a
neutronbombának a kultúrát óvó feladata is lenne? Mi lenne a
véleményünk egy olyan bombáról, amelynek, mint a művészetek
barátjának, kímélő küldetése lenne? Együtt tudnánk-e élni vele,
ha nemcsak tankokat és ágyúkat hagyna épen, hanem
céltudatosan gótikus székesegyházakat és barokk homlokzatokat
is? Más szavakkal: mindannyiunknak, akik tegnap még
felháborodtunk, új módon, oldottan kellene a neutronbombához
viszonyulnunk, felismerve jellegét, amely, kimondom, műértő.
Emlékezzünk csak: az akkor heves vita megakadályozta, hogy
a csupán taktikai lövedékeket továbbfejlesszék stratégiai
hatékonyságú neutronbombákká. De hát az elveszett időt meg
lehetne nyerni, hiszen kapacitásban nincs hiány. Aki legfőbb
kulturális javainkat tartós biztonságban akarja tudni – és biztos
vagyok benne, hogy minden képviselőnek ez az óhaja –, annak
követelnie kell nagyszámú kímélő bomba gyártását.
A követelés természetesen mindkét védhatalomra vonatkozik.
Az elrettentés egyensúlyának megfelelően szükséges a
megkímélés egyensúlya is. Ezért megkötendő egy különleges
szerződés, amely a neutronbombát mint kímélő bombát a
műemlékvédelem kizárólagos hatáskörébe utalja. A két
védhatalom közös bizottsága bármikori óhajukhoz képest
tevékenykedni kezdhet, először Európában, majd persze
valamennyi földrészen, és számba veheti a legfontosabb
kulturális központokat. A következő feladat az lehet, hogy a
célterületekből egyenlő arányban kiiktattassanak kímélendő
védterületek. Végül mindkét védhatalomnak növelnie kell
fegyverkészletét, mert a most rendelkezésre álló fegyverzet nem
lesz elég. Hiszen lehetőleg minél többet meg akarunk kímélni a
kulturális állagból, ami máskülönben atomcsapásnak esne
áldozatul.
Ha jól értelmezem a közbeszólásokat, akkor önök, hölgyeim és
uraim, kezdenek az ügy iránt érdeklődést tanúsítani. Mintegy
felszólítva engem, hogy térjek a tárgyra, hiszen szenvedélyesen
kinyilvánították, hogy: a művészet ízlés dolga!
Milyen igaz. De műízlésünk találkozni fog, amint itthon,
német–német viszonylatban megnevezzük a megőrzést érdemlő
értékeket: neutronizálandó városnak javaslom Bamberget és
Drezdát, amelyek megítélésében amolyan kulcsszóként
segítségükre lehet a Bambergi Lovas és az újjáépített Semper-féle
Operaház. De egyénileg nem akarhatom ezt eldönteni, hiszen
sorolhatnám még emitt Rothenburg ob der Taubert, amott
Stralsundot, Lübecket és Bautzent…
Megkérem önöket, hölgyeim és uraim, hogy szíveskedjenek
tartózkodni – köszönöm, elnök úr – olyan közbeszólásoktól,
mint: És mi legyen Cellével? – vagy: És miért ne Bayreuthot? A
tervezett megkímélés menetében biztosítani kell az össznémet
szemlélet teljes érvényesülését.
Mivel feltételezhető, hogy a legtöbb város pályázni fog a
műpártoló neutronizálás előnyére – végtére mindenütt van
kulturális maradvány –, a majdan megalakítandó
leltárbizottságnak nagy lesz a felelőssége. Bizonyítania kell majd,
hogy műértő. De meg kell tanulnia azt is, hogy nemet mondjon,
valahányszor egy-egy városnak, legyen az akár Lipcse vagy
Stuttgart, Magdeburg vagy Majna-Frankfurt, hagyományos
célterületen a helye.
Ez bizony így van. Magam is mélységesen sajnálom. Fáj, hogy
meg kell mondanom: sok európai főváros lesz majd, amely nem
igényelheti a neutronvédelmet. Kellő határozottsággal és még
jókor cselekedve viszont a nukleáris csapással fenyegetett
kulturális javak java részét át lehetne telepíteni olyan városokba,
amelyek számára biztosítva lesz a kímélő neutronizálás.
Így például a Vatikán kincsei Avignonba, a Louvre műtárgyai
Strasbourg-ba telepíthetők, a Varsóban föllelhető anyag
Krakkóba, a kelet-berlini Múzeum-sziget legpompásabb darabjai
a megóvásra érdemes weimari kultúrakörbe vihetők át. Nem
zárom ki azt, hogy önként is fognak, noha szomorúságtól nem
menten, oly ismert dómkapukat, oly kedves barokk
homlokzatokat, sok nemzedék használta keresztelő medencéket
és ősidők óta megszokott, hidakon álló kőszenteket
védterületekre kihelyezni, ami egyébként össz-európai
tranzakciót föltételez, és biztosan alkalmas arra, hogy
munkahelyeket teremtsen. Miért ne volna lehetséges, például,
hogy szakértelmünk birtokában a kölni dómot Dinkelsbühlbe, a
londoni Towert Stratfordba szállítsuk át?
Hiszen mit meg nem tennénk, hölgyeim és uraim, hogy az
európai kultúra tanújeleit megmentsük! Európa ilyen módon
utoljára még bizonyíthatná nagyságát, és példát adhatna, más
földrészeket hasonló műkíméletre buzdíthatna. És hadd legyen
szabad itt – az elnök úr szíves engedelmével – egy személyes
megjegyzést tennem, amely ebben az órában helyénvaló:
amennyiben szülővárosom, Danzig, amelyet az egyelőre utolsó
világháború óta Gdańsknak hívnak, abban a szerencsében
részesülne, hogy a neutronizálandó városok közé kerül, tehát
módja lenne rá, hogy összes tornyával és tornyocskájával,
csúcsos ormú homlokzataival és kaputeraszaival,
Neptun-kútjával és rengeteg szigorú vöröstégla-gótikájával
túlélje a harmadik világháborút, akkor bármilyen, valóban
bármilyen áldozatot könnyen hoznék meg.
Bizonyára elhangzik majd: Embertelen ez! Cinizmus ez. És
kezdetben magam is azon töprengtem, hogy mit érünk az egész
műemlékvédelemmel, ha a neutronizált városokban minden,
amiben, mint a Biblia mondja, élő lélek vagyon, teljesen
nedvteleníttetik és meghal? Ki marad, aki szemügyre veheti a
megkímélt műveket, és ámultan kiálthat fel: Mily elmúlhatatlan
szépség!?
Mégse tévesszen meg semmi. Nincs más választásunk. Mint a
szabadságnak, a művészetnek is ára van. Ezért teljes
határozottsággal kell dönteniük, hölgyeim és uraim.
De ahogy körülnézek az ülésteremben, és észlelem, hogy
mennyire megritkult a hallgatóság a padsorokban, azaz
pontosabban, hogy magam vagyok ebben a Tisztelt Házban –
mert most már kabinettestül eltűnt a kancellár is –, kétség fog el.
Tűnődöm: vajon készek lesznek-e az eltávozott képviselők olyan
következetes műbarátságot tanúsítani, mint amikor más
tárgyban, szabadságunk szükséges védelme ügyében többségi
igennel megszavazták azokat a mifenének hívjákokat, közepes
bummtávú akármiket?
De hát elmentek, egyetlen szavamat se hallják már. Pedig
szívesen javasoltam volna mást is, amivel tökéletesíteni lehetne a
neutronizált műemlékek védelmét. Az utólagos koszra gondolok.
Poszthumán forrásból tudom, de a mai szakértők is
garantálják, hogy a Nagy Bumm után hamufelhők fogják
elsötétíteni az eget. Az ember utolsó cselekvési lehetőségének
tömény megvalósulását viharok fogják a földgolyón
végighordani, aminek következtében az épségben maradt
katedrálisok, ékes kastélyok és vidám barokk homlokzatok
hamarosan koromfeketék lesznek. Mindent be fog lepni a korom.
Vastag, zsíros koromréteg. Ez példátlan kárt okozna. Ez rémes
lenne! A kultúra szégyene lenne! Mi az, senki se hallja? Hé,
kancellár!
Elment, csak morzsa maradt utána. Pedig ellenintézkedésekre
volna szükség. Most, azonnal! Kutatási alapot kellene biztosítani,
mozgósítani a német feltalálói tehetséget, és felszólítani a
vegyipari konszerneket, hogy fejlesszenek ki egy oldható
védőanyagot, nehogy a korom örök időkre…
Tudom, egy kérdés változatlanul az: ki a nyavalya oldja majd
le a védőrétegeket? Ha önök, hölgyeim és uraim, tisztelt ellenzék,
még jelen volnának, közbekiálthatnának
– De hiszen az embereket egy szálig kinyiffantotta a sugárzás,
nedvtelenítette a neutron! –, s én kínban lennék. Mégis tudnék
megoldást. Végeredményben nem muszáj úgy lennie, mint a
Biblia mondja, hogy fáradsággal és nyomorúsággal mindig az
ember munkálkodjék. Felhívom a figyelmet a közönséges
vándorpatkány, a rattus norvegicus bizonyított
túlélőképességére. Vándorpatkány akkor is lesz, amikor mi már
nem leszünk. Rá fog lelni a mi előrelátó gonddal megóvott
műemlékeinkre. És mert a patkány mindenkor ragaszkodott az
emberhez, és mert kíváncsi természetű, a túlélő patkányok
centiméterről centiméterre le fogják hántani a feketére
kormozódott védőréteget, és ámulni fognak az épen megmaradt
pompán…
Aztán már nem álmodtam tovább, hogy beszédet mondhatok
a Szövetségi Gyűlésben. Utolsó mondatomat – Köszönöm oly
sokat mondó távollétüket, hölgyeim és uraim – már teljesen éber
állapotomban hallottam.
Milyen jó, hogy még semmi sem dőlt el: Matzerath urunk úton
van, a hajó befut Visby kikötőjébe, jézuskapatkányom alszik, s
talán épp a Harmadik műsort hallgatja álmában, csak a Grimmek
erdejében fokozódik az ellenállás, dühösek, elszántak a
mesehősök.
Milyennek képzeljük el törpénként külön-külön a hét törpét? Mit
mondhatunk még Jorindéről és Joringelről azon kívül, hogy ők
minden bús pár közül a legbúsabb pár? Megér-e a csókkényszer
egy alaposabb vizsgálatot?
Minderre és egyéb kérdésekre Matzerath urunk választ óhajt
kapni, amint hazaér Lengyelországból. Hogy mind a hét törpe
alapmagatartása szerintem anarchista legyen, az tetszik neki,
mégis elvárja, hogy minden törpét egyéni vonásokkal ruházzunk
fel. A második, például, könyvelői gonddal vezethetné egy
cédulán a királyfi csókszámláját, ugyanakkor a negyedik
majmolhatná a költögető csókkirályfit, de majd még látni fogjuk,
hogy az első, a hatodik és a hetedik törpe milyen bizalmatlanul
sürgölődik e körül a csillapíthatatlanul mohó csókfiatalember
körül.
Feltűnő, hogy mind a heten mennyire kihasználják a
Hófehérkéjüket: szegény kis sápkórosnak nemcsak mosni-vasalni
kell rájuk, gombjaikat felvarrni és tükörfényesre vikszolni hét pár
lábbelit, hanem még hol ez a törpe, hol amaz tűnik el a mindig
szófogadó menyecskével az egyik emeleti szobácskában. Amikor
aztán a frájer viszonylag rövid idő múlva fütyörészve lejön a
lépcsőn, Hófehérke pedig alkalomról alkalomra bágyadtabban
imbolyog elő a szobájából, a gonosz mostoha régi veretű
pénzdarabokat inkasszál, porosz tallér meg arany is akad közte.
Nyers pofák a törpék, zajjal vannak, és mindenük a
szerencsejáték. Erőnlétüket közös gyakorlatokkal, ujjhúzással
meg birkózással biztosítják. Az egyetlen, akivel szemben
udvariasak, a boszorkány, de őt az összes penzióvendég
respektálja, még a gonosz mostoha is, akivel különben hébe-hóba
hosszasan beszélgetnek, szerét ejtve némely emancipációs kérdés
tisztázásának is.
A mézeskalács-házikó tulajdonosnője mindig olyan, mint aki
gazdasszony a házban, vagyis egyszerre szigorú és gondoskodó;
hogy milyen a természete, azt csak olyankor látni, ha
el-eljátszadozik Jancsi ujjaival. Okkal gyanítható, hogy viszonya
van a béressel, Rübezahl óriással, esetleg Bicebócával, de talán
mind a kettővel, mert az esetlen óriás meg a sánta pincér
szeppenten ugrik, amint a boszorkány odainti begörbített hosszú
mutatóujjával. Nem szereti, ha Rübezahl a szakállát fésülteti
Raponckával, és nincs ínyére, ha Bicebóca lecsatolja a lábát, és
csonkaságát összehasonlítgatja a kezenincs kislány csonka
karjával.
Gyakran megkívánja a boszorkány a Békakirály társaságát:
többször húzzák föl ő meg Juliska egy-egy vödör vízzel a kút
fenekéről a Békakirályt, mint a film cselekménye megkívánná.
Mind a kettő szeret el-elcsevegélni a koronás búvárral, aki bőven
tud fordulatos víz alatti történeteket mesélni. A finom hölgy
olyankor mintha nem is hallaná a csevelyt, ha viszont a béka a
homlokáról visszaugrik a kútba, nem foglalkoztatja más, csak a
főfájása. A szép hölgy iránti hódolat nyilvánul meg,
valahányszor a mézeskalács-házikó gazdasszonya odalép hozzá,
és szárított ebihalból gyúrt fájdalomcsillapító bogyót ad be neki,
egy korty levelibékazöld folyadékkal.
A boszorkány szívesen heverészne a kútnál, de ha lefekszik a
finom hölgy helyére, a hölgy engedelmével, a béka nem hajlandó
a kút kávájáról az ő boszorkányi homlokára ugrani. Mire a finom
hölgy heveredik le, olyan mosollyal, mintha nem bánna most egy
feliratot, közmondásszöveggel: „Nincs szerelem parancsszóra”,
és neki máris hűti a béka a homlokát. Juliska, ha ezt végignézi,
szemtelenül vigyorog, mintha gyerekfejjel is tudná, mivel lehet
királyi békát alkalmi ugrándozásra fölbiztatni.
Matzerath urunk némely javaslatát nem értem: azt akarja –
talán engem bosszantandó –, hogy óriáscsigák is lépjenek fel,
hordják oda kötetenként a Grimm-féle Nagyszótárt, végül mind a
harminckét kötetet kapja meg Nagyanyó, elrendelte továbbá, már
Lengyelországba indulóban, hogy Piroska mindig csak akkor
húzza le a cipzárat és bújjon a farkas hasába, ha előzőleg
Nagyanyó nem hagyja, hogy a szoknyája alá bújjon az a buta
gyerek. A forgatókönyvemnek ezt a megváltoztatását nem
bírálom, noha nem tudom megérteni Matzerath urunkat, elvégre
Piroska nagyanyja nem Koljaiczek Anna; teljesen egyetértek
viszont avval, hogy Oskar a királyfi csókmániájának bő és árnyalt
ábrázolását kívánja látni.
Az abszurd csókolódzás, a csókolódzásba kórosan visszaeső
csókolódzó, az ébresztőcsók mint gépies eszköz, a csókfolyamat,
a higiénia korlátolt semmibevétele, mindez olyan színészt kíván,
akinek megvan a szükséges tehetsége, hogy bárkit-bármit
változatlan fapofával végigcsókoljon, csak hasonlítson
Csipkerózsikára: a cselekmény során tudniillik a királyfi szem
elől fogja veszteni az eredeti csókolnivalót, amire nemcsak
Raponckának és Hófehérkének fogja a csókjait osztogatni, hanem
egy bábuval is szeretkezik a végén, amelyet a hatodik és a
hetedik törpe eszkábál össze szalmából, mohából és rongyból.
Olyan messzire sohase mennék el, mint Matzerath urunk, aki
szerint a csókolódzás a majdani halál ízét megéreztető betegség,
de azért mutassa csak meg a film, hogy milyen bajt hoz saját
fejére a királyfi az örökös csókolódzással. Üresfejű és csinos
királyfi, el fogja veszteni az eszét, ha már nem lesz Csipkerózsika.
És mi legyen Jorindéval és Joringellel? Mivel ábrázolható az a
bánat, amelynek mindig ugyanaz a mimika kell? És Raponckával
mi legyen? A végzetesen hosszú hajával? Képtelen bőségével,
amellyel egyetlen fésű sem bír?
Hát nem, az én forgatókönyvemben nem lesz paróka, hogy
még lekapják Raponcka fejéről az anarchista törpék, és addig
dobálják, mint egy szőrlabdát, amíg végleg csúfság tárgya nem
lesz a lány. Álomszép-hosszú, aranyszálból szőtt, de csak úgy
nőtt, természetes haja legyen, az lobogjon a mézeskalács-házikó
emeleti ablakából, vágyhaj, álomhaj, egyetlen zászló, amelyet
követni kész vagyok. Az én Damrokámnak is azért emlegetem a
fürtös-szép haját. Többet nyerek én az ő hajával, mint amennyit a
Patkánynő – már megint itt van! – semmivé bír fecsegni. És mert
a szó szoros értelmében Damroka haján csüngök, Raponckának
sem húzunk – Nem bizony, Matzerath úr! – a fejére parókát.

Minekutána Gotlandra ért az öt nő, és kikötött Visbyben,

megérkezett ugyan, mégis messzebb van Vinetától, mint valaha.
Jó háromszázötven mérföldet haladt keletnek a hajó. Először
Møn szigete tűnt el, aztán Bornholm. Ystad magasságában meg
amikor a Hanö-öbölben veszekedtek, látótávolságra voltak a
svéd parttól, amely ott laposan nyúlik el, ipartelepek a
tájékozódási pontjai. Aztán Öland következett, hosszan nyúlt el
bal felől. Hatvankét órás úton számításom szerint bő hétszáz liter
dieselolajat használtak el, és mire befutottak Visby kikötőjébe,
jószerivel kiürült a tartalék tank is. Nagyon megcsappant minden
készletük. Ivóvíz csak valamicske maradt. Pamut semennyi.
Elmondható vagy még egyszer elmondható történet sem. Az a
veszekedés a Hanö-öbölben, amikor utoljára vettek
medúzamintát, sok szót fölemésztett. Most már csak annyit
beszéltek, amennyit a hajózás megkívánt, azt is félmondatokban.
Idő szintén sok veszett el, a városba bemenni csak néhány óra
marad. Damroka a révkapitányságra megy a pecsétes
NDK-iratokért. A masiniszta és a kormányosnő föltankoltatja az
„Új Ilsebill”-t, az összes tartalék kannát is megtölteti. Az
Öreglány és az oceanológa egy közért mélyhűtőiből megrakodik
élelemmel. Az italpolcon csak híg sör van, Aquavit nincsen,
amiért az Öreglány a fenével eteti a Svéd Királyságot és a svéd
erkölcsöket. Végül raktárbarakkok közt és egy részeg finn
segítségével mégis fölhajt két literes üveg seprőpálinkát, dupla
áron.
Csak most mehetnek egyet csavarogni. Gyorsan ruhát
váltanak, összegöngyölik a viharkabátokat. Damroka
tulajdonképpen a hajón maradna, de az Öreglány és az
oceanológa unszolja – Nélküled semmit sem ér az egész –, és a
masiniszta meg a kormányosnő megmakacsolja magát – Akkor
mi is maradunk –, amire azt mondja, jó, legyen. Egy kicsit
szórakozottan, mintha ki tudja, hol járna gondolatban, megkeresi
a kulcsokat, bezárja a kormányosházat és sajnos nem az összes
lejáratot.
Visby olyan város, amelynek prospektusai többet kínálnak,
mint amennyit rövid idő alatt, futtában meg lehetne nézni, de
ahol mégis sok van, ami érdekes; az oceanológa alig ér rá, hogy
szanaszét álló romokat fényképezzen, és a kormányosnőnek sem
teljesül az az óhaja, hogy sebtében és mellékesen leakasszon
magának egy krapekot. Az Öreglány további pálinkát is
fölhajtana, de nem sikerül. Damrokának nincs óhaja. A
masiniszta csak kószálni szeret nagyon kikötővárosokban, és
mert látja, hogy nagy a nyüzsgés, azt mondja: – Gyerünk csak
úgy a vakvilágba. Hátha történik valami.
Visbyn tudniillik, mint ugyanebben az órában sok más
városban, szintén tüntetések folynak, ez ellen meg az ellen. Négy
vagy öt menet is vonul, az egyik erre, a másik arra tart,
állatkísérletek ellen tiltakozik, szabadságot követel
Lengyelországnak és Nicaraguának, transzparenseken és
szavalókórusokban egyaránt, és mert Damroka valamicskét
konyít a svéd nyelvhez, fordítania kell a transzparensek és
szavalókórusok jelszavait.
Rövid tanakodás után dönt az öt nő. A fegyverkezési verseny
ellen fene se megy már rohamra. – Kábszer – mondja az Öreglány
–, életemben sem érdekelt engem kábszer. – A masiniszta szerint:
– Más tészta Lengyelország, és más tészta Nicaragua. – Végül az
állatvédőkhöz csapódnak, mert az oceanológa azt mondja: –
Nézzük már meg, hogy a medúzaszámlálás ellen is tiltakoznak-e.
Az útjuk romos templomok mellett, aztán a részben romos,
részben takarosan újjáépített városfal mellett visz el, a fal a
prospektus szerint Visby történetéről mesél. A tüntető menet a
város szélén áll meg, egy lapos dobozépület előtt, amely
elutasítóan tudományosnak látszik, de nyilván rossz a híre, mert
mind a harminc-negyven gyerek, nő és férfi, akikhez
hozzászámítható öt partra szállt asszony, váltig azt kiabálja
svédül, hogy ellenzi az állatkísérleteket. Az Öreglány németül
kiabál, először egyedül, aztán az oceanológa is megtámogatja a
hangját a magáéval: – Vége legyen a medúzaméricskének!
Esik, mint gyakran, mert esős ez a nyár. Egyébként semmi se
történik, amíg el nem repül egy kő, és üveg nem csörren, amire
aztán sok kő repül. Az alapkutatásokat szolgáló intézet
homlokzatán egykettőre be van törve az összes ablak.
Biztos vagyok benne, hogy az első követ a masiniszta dobja, a
másodikat a kormányosnő. Csak miután a harmadik kő is repült,
vagy az Öreglány vagy az oceanológa kezéből – mert Damroka
nem dob követ –, látok köveket dobáló svédeket. Annyi biztos,
hogy az első a masiniszta; hadd történjen már valami. Az út
szélén rakásszám áll a galambtojás-méretű kavics, valamilyen
építkezésből maradhatott meg.
A lapos épületben semmi se mozdul. A betört üvegajtónál
senki sem állja el a benyomuló svéd jónép útját. A kormányosnő
nyomukba eredne, elkiáltja magát: – Utánam! – A masiniszta már
fölkap egy lécdarabot. Az oceanológa csettegtet, mert: – Gyorsan
két-három emlékfotót.
– Az Öreglány lelkes: – Indíts! Hátha akad odabenn egy-két
flaskó pia. – Damroka azonban másképp dönt: – Gyerünk innen.
Elég volt ennyi. A mászkálásból is. Egy óra múlva indulunk.
Az asszonyok tehát nem látják, amit én: hogy milyen kísérleti
állatokat engednek szabadon a csupa sárga meg piros esőkabátos
svédek. Tengerimalacokon, laboratóriumi patkányokon és
laboratóriumi egereken kívül tíz nyulat, öt kutyát és négy
rhesus-majmot is. Visszafelé mindenféle más tüntető menet állja
el az utat, végül szirénázva megjön a rendőrség, egy sarkot
korlátokkal rekeszt el, másutt egy raj nyomkeresőt indít el
kutyákkal forró nyomon: effélék miatt az öt asszony csak
kerülőúton és meglehetősen elfáradva slattyog föl a hajóra.
A masiniszta föltevésére – Fogadni mernék, hogy egy nagy
rakás dögöt szabadon eresztettek – nincs válasz, az Öreglány
sóhajtozására – Azok a szegény párák most csak úgy bóklásznak.
Elhozhattunk volna egyet. Volt köztük egy kutya, majdnem
kölyök.
Damrokának nem kell dirigálnia. Amíg a többi beszedi a
köteleket, kinyitja a kormányosházat. Az utolsó fedélzeti
nyílásnál, a hajó orrában levőnél eltűnődik, mert az fel van
csapva.
A masiniszta megindítja a gépet. – Ki látta a zsebszámolómat?
– kérdi az oceanológa. Az Öreglány még ki se dugaszolta a finn
pálinkát, még nem is töltött a kormányosnőnek és saját magának,
amikor az „Új Ilsebill” már indul is.
Kora délután. Az eső időnként eláll. Senkinek sincs kedve
beszélgetni. A kőhajigálás nem volt buli. Csalódás volt az egész
parti csavargás? A légkör olyan, mintha némasági fogadalmat
tettek volna mind, és azt, hacsak valami váratlan dolog nem
történik, majd csak az elsüllyedt város fölött törhetnék meg.
De amikor alkonyatkor, északi világosságban áthaladnak a
Hoburg-homokpadon, ami egy Gotlandtól délre elterülő
sekélyes, és ott belefutnak egy nagy, a sebességet csökkentő
medúzásba, amely mintha nyomába szegődne a hajónak, pedig
jobbra kifelé térnek belőle, a hallgatag asszonyok is úgy hallják,
de én is úgy hallom, miközben szerintem alighanem néma ez az
öt nő, hogy a víz fölött valamilyen erősödő-halkuló hang jár,
valami dúdolva dalol, se eleje, se vége dalolásnak; millió medúza
lehet az – mi más különben? –, hangja lett hirtelen a sekély
vízben, vagy valamilyen felsőbb akarat csudálatosan
ráparancsolt, hogy daloljon.
Az oceanológa máris felcipeli a fedélzetre a mérőcápát. A
kormányosnő segít, kivetik a különleges hálót, csökkentik a hajó
sebességét – Damroka egyetért a közbülső próbaméréssel –,
fölhúzzák a hálót, a fogást ráborítják a raktéri helyiségben az
asztalra, szétteregetnek egy tucat vagy még több közepes méretű
medúzát, és hallják, amit a kormányosnő meg a masiniszta is
hall, hogy az aurelia auriták valamilyen neszt, nem is azt, mert
hangot bocsátanak ki magukból, mélyebbet, mint a tenger fölött
suhogó-daloló nesz, de olyat, hogy karénekké erősbödik, még a
hajógép dohogásán is áthallik, hiszen az Öreglány ott hagyja a
főzőfülkében a spaghettit, megszegi az én némasági
parancsomat, és odaszól: – Még ilyet! Ezek tényleg dalolnak! –
amire végül mind az öten elhiszik, utolsónak az oceanológa,
hogy nemcsak vélik hallani, ami cseng is, zeng is.
A szép rajzolatú aurelia aurita, amelynek lágy harangja
belsejében kéklila négylevelű lóhere-forma szervét látni középen,
dalolni tud. Az áttetsző medúzák, a lidérctestűek, a hullámzással
lélegzők, a rajokban vándorlók, a bajnak kikiáltottak, az asztalra
löttyintve tüstént és némán csillogásukat elvesztő, megtöppedő,
formalinnal kezelve is összezsugorodó, a lágy lebenylemezes
medúzák énekelnek: a hajdani teherbárka szállítmányterét betölti
a hang, valamilyen finom, vékony vibrálás és mélyen búgó
orgonálás. Soha ilyen énekszót, hacsak a bibliai tüzes kemencéből
nem hallatszott ilyen parancsoló ének.
Ezt el lehet hinni, de hát bizonyítani is kell. Damroka második,
harmadik mintavételt engedélyez. Átadja a kormányt a
kormányosnőnek, előveszi az addig Bach-kantáták és
orgonaprelúdiumok rögzítésére használt magnót – az ötlet az
oceanológáé –, és fölveszi a medúzák énekét, mintha soha nem
hallottat, észleltet csakis technika bizonyíthatna, vagy – remélik
mindnyájan, aggódnak mindnyájan – megcáfolhatna egy
lejátszott hangszalag, amely meg se nyikkan.
Lejátsszák a szalagot, és miután az technikailag kifogástalanul
visszaadja a medúzák énekét, az oceanológa felviszi a magnót a
fedélzetre, ahol a szalagról szóló hang csodálatosan elvegyül a
víz fölött szálló finom dudorászással-sípolással, mintha a
technika és a természet kivételesen hajlana rá, hogy egyet
akarjon.
Csak sokára, alkonyatkor tűnnek el mögöttük a medúzarajok,
vész el az élő hang. De az öt nő még sokáig nem kívánkozik a
függőágyakba. Újra meg újra meghallgatják a szalagot, a
munkahelyiségben és odafönn, horgászbot hegyéről, közvetlenül
a víz színéig leeresztett mikrofonnal készült hangfelvételt.
Lehallgatás közben kevés szó esik.
– Senki el nem hiszi majd az Intézetben, hogy ezt élőben
vettük föl – mondja az oceanológa.
Az Öreglány vélekedését – hogy a jelenségre nincsen
magyarázat – persze megmosolyogják. Mindenfélét ki- és
összespekulálnak, a masiniszta, például, felveti, hogy a medúzák
énekének a hangmagasságából nem lehetne-e a medúzarajok
sűrűségére következtetni. – Máris megvolna egy olyan módszer –
mondja –, amelyhez nem kellene se mérőcápa, se a többi pepecs.
Damroka a medúzarajok énekének többszólamúságáról mond
néhány szót, és megemlíti Gesualdo kórusműveit. Az oceanológa
tényadatokat latolgat: A Hoburg-homokpad fölötti raj
szokatlanul nagy volt, de nem olyan sűrű, mint a kieli
mélyöbölben megfigyelt rajok. Ott márciustól októberig
megközelítőleg hétmilliárd a számított medúzamennyiség, ami a
medúzák átlagsúlyával szorozva egy egész hat tized millió tonna
teljes tömeget jelent. Képzeljétek el ennek a biomasszának az
énekét, és hogy micsoda magnófelvételeket tudnánk… – Még
jóval éjfél után is azon tűnődnek, hogy milyen lehet a medúzák
éneke olyan tömör rajokban. Damroka szerint liturgikus
színezetű: – Mint Palestrináig a gregorián – mondja.
– Ez a hülyeség – mondja az Öreglány –: hogy nektek muszáj
mindenre valami magyarázatot kitalálni! – és megiszik egy
kortyot a megmagyarázhatatlan jelenség tiszteletére.
 Vajon melyikük emlegetett „kozmikus hatást”? A masiniszta?
A kormányosnő?
Mindenfélét összezagyválnak. Szeretem ezt: izgatottan
csapongnak, boszorkányságba bódulnak, lidércek is, tündérek is.
Szeretem, ha vadul hadonásznak. Ha úgy mosolyognak, hogy
már nem okosan. Ha belerévülnek a forgó magnetofon hangjába,
és a végén jó egyetértésben együtt dúdolnak, mint a medúzák.
Életemben sem sikerült volna ilyen harmóniát teremtenem
közöttük…
Néhány órára azért bebújnak a függőágyakba. Damroka friss
kávét főz, átveszi a kormányt, és ennyit mond még: – Először azt
hittem, hogy hiszen ez a Suscepit Israel-vers a Magnificatból, de
most már akár fogadnék is, hogy a medúzák éneke dodekafon.
Amennyi az éjszakából maradt, az már csak a dohogó dieselé.
De alig kel föl a Nap, máris újra susogva-cirpelve száll a vízen
a medúzaének, amire az asszonyok, akik épp csak valamicskét
aludtak, nem bajlódnak többé a haladást lassító mintavételekkel,
hanem egymás után rakosgatják a magnóba a kazettákat, rögzítik
a dalolást, amely lassan, ahogy a medúzarajok megritkulnak,
elhalkul, ezt is felveszik; a szalagokról törölni kell régi
felvételeket, Bach-kantátákon, orgonaprelúdiumokon kívül Joan
Baezt, Bob Dylant meg kit még, akit szívesen hallgattak vénülő
fejjel.
Az oceanológa a magnetofon fordulatszámlálóját figyeli,
annak a számadatait jegyzi bele a tengertérképbe. Most már a
Mittelbank sekélyesén túl járnak, Bornholmtól északkeletre, ahol
száz méter körül mozog a mélység, de a víz fölött még mindig
lebeg egy lenge hangfátyol, kíséri és hajtja a hajót: késő délutánra
jókora út van mögöttük.
Alkonyatkor az Oderbank északnyugati oldalán ismét sekély
vízen járnak; messzelátóval, aztán már szabad szemmel is
fölismerhetővé válik Rügen, Kap Arkona, Stubbenkammer, a
krétasziklás part, és most újra fölerősödik az ének és fékeződik a
sebesség, aztán a Greifswalder Oie magasságában feltartóztatja a
hajót az NDK-határőrség motorosa.
Medúzakórus hangja keveredik a hajómotorok üresjárati
kotyogásával. Három egyenruhás lép a fedélzetre. Damroka
bemutatja a pecsétes okmányokat. A határőrök udvariasak,
alaposak. Nyilván jelezték nekik, hogy kutatóhajó fog
NDK-belvízbe belépni, ehhez képest vizsgálják át a hajót.
Megszámolják a függőágyakat, ezekkel kapcsolatos
megjegyzésük nincs. Jóindulatúkig átnézik a mérési eredmények
bizonylatait. A szemléltető táblák és statisztikai kimutatások
tetszenek nekik, de amikor az oceanológa túlbuzgón megemlíti a
medúzák énekét, a határőrökön erőt vesz a mindig éber
bizalmatlanság. Mereven közlik, hogy ők nem hallanak
semmiféle medúzaéneket. A medúzasűrűség teljesen normális.
Egyébként köztudott tény, legalábbis az NDK-ban, hogy
medúzák nem tudnak énekelni.
A masiniszta szerencsére megfelelően oldalba böki az
oceanológát, mire az nem kívánja magnófelvételeken bemutatni a
medúzák énekét. Damroka lecsillapítja a szolgálati
bizalmatlanságot: – Hiszen tudják az urak, hogy mi nők néha
még bolhaköhögést is vélünk hallani.
A határőrök hahotával nyugtázzák a kapitánynő
megjegyzését. Még azt a férfiasan szellemes kérdést is
megengedik maguknak, hogy: – Aztán úszni tudnak-e a hölgyek?
– A fél vizespohárnyi seprőpálinkát azonban, amellyel az
Öreglány megkínálja őket, össznémet szöveggel hárítják el:
szolgálat az szolgálat, pálinka az pálinka. S jó utat és kellemes
hétvégét kívánnak.
Amikor a határőrmotoros már elkanyarodik a hajó mellől, az
egyik határőr átkiált amonnan emide: – A jelentésbe majd
ügyesen beleírjuk, lányok, hogy az NDK-medúzák énekelni is
tudnak! – A medúzák mintha bizonyítani akarnák ezt a fejlődést,
mert miközben a két hajó közt nő a távolság, hangosabb lesz az
énekük.
Itt hangsúlyozni kívánom, hogy ez a határőrök fülének
hallhatatlan éneklés kizárólag az öt nő ügye, és az úticéljukat
illeti, mert ahogy a hajó félsebességgel délnek, a szárazföld,
illetőleg a part előtt fekvő Usedom szigete felé fordul, a
medúzakórusnak nemcsak a hang-, hanem a kifejezőereje is
fokozódik, már-már hozsannát kiált. Légy üdvöz, „Új Ilsebill”:
diadalmas kórusok vezetik a hajót, mert valahányszor nyugatnak
fordul az orra, a greifswaldi sekély öböl felé, vagy keletnek tér el,
amerre Wollin-sziget és a lengyel part van, elapad az ének, de
hallelujázik, ha szigorúan délnek tart.
Damroka közben elővette tengerészzsákjából, kiterítette az
elsárgult térképet, amelybe be van jelölve a Vineta-horpadás.
Ruden-szigettől keletre, Peenemündétől északra van a térképen a
jel, és fölötte áll az elsüllyedt város neve. Damroka nem figyel
másra, csak a medúzák énekére, annak az útmutatása szerint
kormányozza a hajót, s az irány a térkép helyességét bizonyítja.
Késő este a megjelölt helyen vetnek horgonyt. De mert a vízre
leszállt sötétben már nem látni, mi van a mélyben, hiába szeretne
az öt asszony máris otthon lenni a városában, meg kell várni a
reggelt.
A medúzák éneke akkor sem hallgat el, amikor már csupa
csillag az éjszakai égbolt. Leheletnyi halkan megmarad a hang.
Damroka mintha egy Kyriét hallana, később egy Agnus Deit. Az
oceanológa elektronikus zenét hall, az Öreglány
Wurlitzer-orgonát. A kormányosnőnek vagy a masinisztának
hasonlat jut eszébe: hogy mintha szférák zenéje volna ez. Még
sokáig ülnek együtt, összebújva, a kormányosház mögött, ki-ki
azt hall, amit hallania jó, aztán ki-ki engedelmeskedik Damroka
figyelmeztetésének:
– Jó lenne reggelre kialudni magunkat. – De csak a
függőágyába búvik mind, álom nem jön a szemére.
 Holnap vasárnap. Nem tudom, szólítja-e majd még egyszer
valaki a Halat. Ha tudnám, se hallanám, mit mondhat még.

Azért se, Patkánynő! Még valaki célhoz ér. És nem érdekel,

kiáltottam, hogy te mit mondasz, nem figyelek rád! Egy másik
utazásnak is véget kell érnie.
Jól van, jól van, barátocskám, mondta erre álmomban a
Patkánynő. Az egész mindenség elmúlt ugyan, le van tudva, de
csak maradj te meg a jelenedben és állítsd, hogy az öt nőd
forgolódik a függőágyában, a barátod a Grunewaldskán halad
dögnagy Mercedesén az Olivai kapu felé, a nők holnap
hajnalban, ő még ma, tüstént…
Matzerath urunk szombat délután sofőröstül megérkezik
Gdańskba; a főpályaudvarral szemben, a Hotel Monopolban
szállnak meg, előre foglaltattak két szobát. Beruccannak a
városba, ahol sok a turista, és mind a képeslap-látványosságokat
hasonlítgatja ahhoz, amit látott, Matzerath urunk a
Tömlöc-toronytól a hosszúpiaci kapuhoz megy, azon át a
Hosszúpiacra, onnan beles a mellékutcákba, látja ugyan a maga
Danzigját, de nem ismer rá, mire úgy határoz – noha a
Neptun-kút és a Mottlau sós-édes keverékvize ismerősnek látszik
–, hogy még ma, a születésnap előestéjén továbbmegy, a kasub
tájra. Egy vargabetűt engedélyez magának Langfuhr külvárosba,
gyerekkora utcáit viszontlátni, de aztán olyan csillapíthatatlan
nyugtalanság hajtja, kergeti tovább a nagyanyja felé – vagy a
nagyanyja szívja, rángatja, vonzza magához? –, hogy csak futólag
néz körül a Labeswegen, az utcájában, aztán a Pestalozzi-iskola
terpeszkedő téglavörös épülete előtt, mindent letud avval, hogy
egyszer volt, elmúlt, és nem kívánkozik a Jézus
Szíve-templomba, még kevésbé a Mária-oltár elé, hanem a
sofőrjét noszogatja, hogy most már csak egyenest, azt nézze,
hogyan jutnak Hochstriessen és Bissaun át Maternba, ahol
Koljaiczek Anna otthonra lelt egy kicsike házban, miután világgá
menesztették a lebontandó Bissauból.
A házacskához kert is van, almafákkal, és a kerítés mellett
napraforgó sorjázik. Már a ház előtt, a gesztenyefa alatt is
gyülekeznek a vendégek, előlegezik az ünneplést. Az alacsony
tisztaszoba, ahol holnapra százhét éves lesz nagyanyánk, kicsi,
nem férnek el benne mind, akik a szomszédból meg nagyon
messziről jöttek.
Bruno ülve marad a Mercedesben, amely odavonzza a kasub
gyereknépet. A mi púpos emberkénk pedig most ott áll a
Woykék és Bronskik, Stommák és Kurbiellák, messziről jött
Vikingek, Brunsok és Colchicok körében. Méretre szabott
öltönyében biccent, bólint, meghajol, a gesztenyefa alatt álló
ünnepi vendégseregbe vegyül, amely csodálkozik, hogy lám,
valóságosan megjött Matzerath urunk, pedig mindenki ismeri
legendáját, s az mintha előtte járt volna Mercedesének. A
közmosoly, amely fogadja, nemcsak rokoni: mintha azt is
mondaná, hogy tudjuk, amit tudunk.
Ő mégis bemutatkozik ennek is, annak is, és Sigismund
Stomma, az asszonnyal és két kamasz gyerekkel
Gelsenkirchenből érkezett derék kerékpár-kereskedő tolmácsra
lel személyében, aki a rokonok kasub nyájasságait Ruhr-vidéki
német szóra fordítja le. Bruns úrral és hitvesével, akik
Hongkongból jöttek Kasubiába és egzotikus színfoltjai az ünnep
nyitányának, jó és folyékony angolsággal cseveg Matzerath
urunk, nemkülönben az ausztrál Vikingekkel is, valamint a
Michigan-tó mellől jött Colchicokkal és az indiai-óceáni
Mombasában élő Kasimir Kurbiellával, akik a zsúfolt
tisztaszobában ölelgetik majd, és egy kicsit zajosabban üdvözlik,
mint kellene.
De egyelőre még a gesztenyefa alatt álldogál, és Ladynek
szólítja Mrs. Brunsöt, aminek hatására hamarosan mindenki mint
„Lady Bruns”-öt említi a hölgyet, mintha kínai nemes volna.
 Matzerath urunk mákos kalácsot eszegél, és nem utasít el egy
pohárka krumplipálinkát. A kis ház elé kitett hosszú asztalon
szép sorjában mindaz, amivel a kasubok még szűkös években is
megkínálják a vendéget: savanyú gomba, zöld metélőhagymával
vastagon megszórt keménytojás, köményes káposztasaláta,
tálacskákban disznófejkocsonya, hónapos retek, kapros és
mustáros uborka, morzsás, mákos és túrós sütemény,
hüvelykujjnyi vastagon szeletelt kolbász, dara- és vaníliás
puding. Ráadásnak töpörtyűzsír, reszelt alma és darálthúsos
pirog, amellyel a matarniai pap kínálja meg Matzerath urunkat, a
plébános, aki a sok meghívó levelezőlapot megírta és
szétküldözte a világba.
A reverendás főtisztelendő további rokonokat mutat be,
többek között két fiatalembert: ők a Lenin Hajógyárban
dolgoznak, tömött bajszuk időszerű, szemük pedig olyan kék,
hogy Oskar nem lepődik meg a tényen, miszerint Stephan
Bronski fiai állnak előtte. – Mintha csak drága nagyapátok nézne
rám – mondja –, az én Jan bácsikám, aki olyan bensőségesen
ragaszkodott szegény édesanyámhoz: sokszor szokott volt úgy
elnézni engem, mintha valamit titkolni is, de elárulni is akart
volna a tekintete.
A két Bronski fiúnak le kell hajolnia, hogy nagybátyjuk
megölelhesse őket. A két hajógyári munkás apjával viszont kissé
merev a megismerkedés, pedig a papnak nem kell tolmácsolnia.
A két úr nagyjából egykorú, gyaníthatólag közelebbi rokonok,
mint amilyeneknek vallják magukat. – Hát így látjuk viszont
egymást – mondja Stephan Bronskinak Matzerath urunk, és némi
távolságot tart.
Mennyi rokon! Szíves szavakon kívül betegségekről és azok
lefolyásáról is esik szó. De aztán a plébános a ház felé mutat: –
No, de merészkedjünk most már a tisztaszobába – és betessékeli
Oskart a sűrű tolongásba, ahol kapkodva kortyolgatnak italt, és
köszöngetnek egymásnak újra meg újra a vendégek, s karszékbe
rejtve ül az ablaknál a nagymama.
Néhány órája érdemrend szalagja pirosfehérlik fekete
vasárnapló ruháján: Varsóból hozta két úr, és rögtön fel is tűzte a
Lengyel Népköztársaság nevében. Öregségére aprókára töppedt
a valaha derék termetű asszony. Az arca akár egy téli alma. Két
kezéhez mintha hozzánőtt volna a rózsafüzér, amelynek – pedig
derűsen figyeli a nyüzsgő vendégsereget – szakadatlanul pergeti,
pergeti a gyöngyeit, mintha még mindig bőven volna mit
imádkoznia.
Istenem, tűnődöm; vajon szorong-e a mi púpos emberkénk?
Örvendezve vagy félénken törekszik-e a plébános nyomában a
sűrű vendégseregen át? És nem marad-e abba az ivászat, nevetés,
vállveregetés, mert mindenki látni akarja Matzerath urunkat,
amikor nagyanyja elé lép?
A karszéken virágdísz. Az ablakon bekandikálnak a
napraforgók: ezen a hűvös és esős koranyáron nem nyújtóztak
igazán magasra, de élénksárgák, és emlékeztetnek azokra a
napraforgókra, amelyek sok-sok éve mennyivel magasabbak
voltak szép sorban nagymama kerítése mellett.
Bátorság, Oskar! – biztatom Matzerath urunkat. A
felvirágozott karszéktől balra a két állami úr áll, jobbra egy
prelátus, az olivai püspök követe. Állam és Egyház közt ül
székében Koljaiczek Anna, vasárnapló fekete ruhája alatt
biztosan több szoknyát is visel még. Bátorság! És a matamai pap
már oda is biztatja a púpos emberkét, oly régen áhított, de
megelőzőleg aggódva latolgatott helyzetbe. Jómagam a pappal
tartok, oda is szólok, hogy most térdre kellene esni.
Matzerath urunk azonban uralkodik magán. A rózsafüzért
pergető kezek fölé hajlik, megcsókolja az egyiket, megcsókolja a
másikat, s a csendben, mert a vendégsereg most hallgat,
megszólal: – Szeretve tisztelt nagyanyámasszony – és
bemutatkozik, mint unoka: – Oskar vagyok, biztosan emlékszik
rám, a kis Oskar vagyok, bizony, magam is idestova
hatvanéves…
Koljaiczek Anna csak úgy tud beszélni, ahogy egész életében
beszélt, ezért először megpaskolja az emberke kezét, rózsafüzérét
persze a magáéból le nem téve, aztán azt mondja, ismételgeti: –
Dejszen tudtam én, hogy elgyössz te, kicsi Oskar gyerek, dejszen
tudtam én…
Aztán a múltról ered meg köztük a szó. Hogy mi minden volt
valaha, és hova lett azóta, nincs. Hogy rosszra mindig csak
rosszabb jött, legföljebb néha valamicske jó. Hogy mi minden
volt szépen elgondolva, aztán mennyire másképp lett,
félresikeredett. És hogy ki mindenki halt meg, és ki éldegél még
itt-ott. És aki a temetőben nyugszik, az melyikben, mióta.
Biztos vagyok benne, hogy amikor említik, mind a ketten
megkönnyezik Ágnest, Koljaiczek Anna lányát, Matzerath úr
édesanyját, Jant és Ágnest és Alfredot és Ágnest, Jant, Ágnest és
Alfredot. De mert a tolongó vendégsereg közben újra egymással
van elfoglalva, és megint egymásnak örvendezik és örvendezik
és zajong és zajong, a beszélgetésnek csak egy-két mondatát
tudom feljegyezni. Sok kezdődik úgy, hogy: – Hát arra
emlékszel-e, kisunokám – és sűrűn megismétlődik az, hogy: –
No, azt míg élek, el nem felejtem.
Végül, és miután futólag kérdés, válasz esett Mariáról és a
Kurt gyerekecskéről is, ezt hallom: – Oszt a Postánál jártál-e már,
megnézted-e, hol volt, ami volt?
Amire Matzerath urunk megígéri a nagyanyjának, hogy
holnap reggel felkeresi a ma már történelmi nevezetességű
épületet a Rähm mellett, a Lengyel Postát, s megemlékezik Jan
nagybátyjáról.
Majd elbúcsúzik, megígérve, hogy „a holnapi nagy ünnepre”
jókor meg fog jönni. S: – Szólíthatom-e úgy, szeretve tisztelt
nagymama, mint amikor a teherpályaudvaron búcsúzkodtunk,
biztosan emlékszik: Babkának, drága Babkának?
 Aztán eltűnni látom Matzerath urunkat a tolongásban,
nagykockás zakójában, púposan. A Bronskik és Woykék közt
bukkan fel újra. A szoroskodástól savanykás szag terjeng a
tisztaszobában, mintha aludttejjel kenték volna föl a padlót.
Újabb nyájaskodás következik az amerikás Colchicokkal. Kasimir
Kurbiella egyből meghívja a kedves rokont Mombasába. A kínai
asszony bűbájos látvány a sok kasub között. Még két korty
kristálytiszta krumplipálinkát és egy utolsó pirogot kell
elfogyasztani, aztán kifelé iparkodik Oskar, a Mercedeshez,
amelyben mozdulatlanul ül Bruno, aki sofőri minőségében a
Mercedes-csillagra akasztott egyensapkájával védelmezi némely
mohó kéztől a hűtődíszt.

Cipője 35-ös, orra-sarka sáfrányszínű, betéte fehér bőr.

Jézuskapatkányomnak magyarázom, hogy szerintem milyen
Matzerath urunk szerelése: aranykeretes szemüveget visel,
tömpe ujjain túl sok a gyűrű. Öltözékének szigorú tartozéka a
rubinköves nyakkendőtű. Hűvös évszakokban puha
velúrkalapot hord, nyáron szalmakalapot. Mercedesében
fölcsapható asztalka is van, amelyen skátozni szokott valakivel
meg valakivel, leterítve a lapokat, ezt olyankor, ha fárasztja
egy-egy hosszú út. A Hotel Monopolba visszahajtatva Oskar
örül, mert kézből pirosra bemegy és partit nyer Jan Bronskival és
szegény jó anyukával szemben.
De még Kasubia kellős közepén, nagyanyjánál látogatóban is
szakadatlanul az ötvenes éveket túrja, mintha ki tudja, mekkora
kincseket ástak volna el azoknak a földjébe. Az olivai
prelátusnak, aki kenetesen nyájas úr, és jobbára csak óvatosan
ura a német nyelvnek, türelmesen, a végighallgatás készségével
meg kell hallgatnia a megtévesztően gótikus képírói tehetségű
Malskat történetét, de hát a jézuskapatkányom is azért van, hogy
engem végighallgasson.
 Minekutána Matzerath urunk a gesztenyefa alatt sikerrel kitért
egy már-már vitává fajuló szóváltás elől – a Solidarnośćról, a
betiltott szakszervezetről volt szó –, a prelátus kocsijához kíséri a
rubinkő nyakkendőtűs és fehér betétes sáfránycipős pupilinkó
urat, s a Mercedes horpadásai megütközést keltenek. Oskar tar
fején megcsillan a lenyugvó Nap fénye, szalmakalapját
mellmagasságban tartja, s úgy beszél, mintha nagyobb közönség
előtt. A prelátus felsóhajt, hallom, de nem tudom, a matzerathi
nézeteknek szól-e a sóhaja, vagy a „Solidarność” szó-e az, amely
most az állam után az egyházat is aggasztja. A prelátus katolikus
türelme az ajándékpatkányom egykedvűségére emlékeztet:
miközben én azon vagyok, hogy Oskart helyezzem újra üzembe,
patkányom – biztos vagyok benne – szívesebben hallgatná a
Harmadik műsort, az Iskolarádiót, tudna meg ezt-azt
állócsillagokról, fénysebességről és ötezer fényévre tőlünk létező
galaxisokról…
Magatartásuk kölcsönösen rezzenetlen: patkányom lesunyja
két fülét, bajszát egyfolytában mocorogtatja, szeme mint az
üveggyöngy fénylik, a prelátus reverendás, fekete, sokdioptriás
és kívül-belül meg van kenve krizmával, és így figyel a
jézuskapatkányom meg az olivai prelátus rám és Matzerath úrra,
akik Malskat festőről tudósítjuk őket. A prelátus persze tudja,
hogy a beszédes emberkét pillanatokon belül elviszi a Mercedes,
azaz az utolsó szót majd az egyház mondja ki, ahogy a
jézuskapatkányom is tudja, hogy nekem kell végighallgatnom őt,
amint patkánnyal álmodom.
De most még rajtam a sor. Várjon a Patkánynő. A végjáték
előtt, ha ugyan végünk lesz, a vásári móka van soron…

Negyvenkilenc-ötven telétől fogva egyedül és öntalálékonyan

létrázott, mászkált harminc méter magasan a lübecki
Mária-templomban, előbb a főhajóban, utóbb a szentélyben, mert
jól öltözött és mindig személyi kapcsolatokat kereső munkaadója
csak elvétve kapaszkodott fel olyan magasra, Dietrich Fey
odalenn tevékenykedett az építkezés törmelékrakásai között.
Malskatját fedezendő. Nehogy illetéktelen szem meglássa, mi
módon ölt testet a lübecki csoda. Amely okból mindenfelé
figyelmeztető táblákat függesztetett ki Fey: „Vigyázat!
Omlásveszély!” – „Óvatosan közlekedj!” – „Idegeneknek belépni
tilos!”
Ott legfelül, Malskat birodalmában állványozó munkások és
kőművesek is idegeneknek minősültek. Ha szakértő látogató
érkezett, például bel- és külföldi műtörténész, amiféle ötvenegy
kezdetétől már egyesével is, csoportosan is jött, Fey meg a
segédei zsinórokat húzogatva felzörgettek a magasba, vészjelet
adtak fel Malskatnak. De Fey a szakértőket többnyire sikerrel
megetette másolatokkal, amit mind Malskat készített másodlagos
tájékoztató anyagnak és egy vándorkiállítás számára.
A vándorkiállítás országos sikert aratott, már csak azért is,
mert a Köztársaság elnöke és a svéd király több képtábla előtt
elismerőleg bólintott volt. Lapokban és előadásokban ismételten
megjelent a „lübi stílus” újkeletű fogalma. A városnak mint „a
gótika bölcsőjének” nagy becsülete lett. Híre terjedt egy
műhelynek, amely a tizenharmadik század végétől fogva
működött volna egy zseniális székesegyházi mester vezetésével.
Hitelessé vált a lübecki csoda.
Az már nem csoda tehát, hogy amikor Dr. Hirschfeld
tartományi műemlékes elsőnek kétségeit fejezte ki, sikertelen
maradt, piszkálódásaival megbukott. Annyira, hogy végül maga
is bolondnak hitte magát, és könyvében azt írta a lübecki
Mária-templomról, hogy: …„A szentélyben és a főhajó felső
ablaksorán a mester műveit szemlélve közvetlenül érezzük azt a
hatalmas bizonyító erőt, amely csakis eredeti művekből
sugárzik.”
 1951 júniusában még egyszer feltámadt a veszély, amikor egy
nyugatnémet és éppen a lübecki csodára tekintettel Lübeckben
rendezett műemlékvédelmi kongresszus kapcsán néhány úr
ellátogatott a Mária-templomba, és Feyjal nem törődve
felmászott az állványzat tetejére. Malskat szerényen
félrehúzódott. Fey magyarázattal szolgált, bizonyítékokat sorolt,
ékesen, angyalok nyelvén szólt, de mégsem akadályozhatta meg
Scheper és Deckert professzorokat abban, hogy kétkedésüknek
adjanak hangot, és Fey szónoki képességében részesülve is némi
megmaradt aggállyal ereszkedjenek le az állványzatról.
Másnap természetesen, az összes Lübeckbe érkezett
műemlékes együttes ülésén, újabb csoda történt: senki sem emelt
semmiféle vádat, sőt, a kongresszus résztvevői felszólították a
bonni kormányt, hogy töltse fel a lübecki dómlelkészség
kasszáját további százötvenezer márkával. Aminek Göbel
gyülekezeti főtanácsos is örült, úgyszintén Malskat, aki evvel
biztosítva látta órabérét.
Egyéb zavarok alig érdemeltek figyelmet. Amikor egy
diáklány, aki „A lübecki Márai-templom freskói” című
disszertációjának megállapításait kívánta a helyszínen
ellenőrizni, titokban felmászott az állványzatra, Fey fülön csípte,
nyájasan, de nyomatékosan figyelmeztette az efféle mászkálások
veszélyességére. Hiába volt a lány lábán könnyű tornacipő, és
hiába közölte, hogy nem szédülős, többé nem mehetett föl
Malskathoz.
Amikor csak futó odafönti szemle után leérkezett, mégis
kritizáló kérdésekkel állt elő. Fényképeket és másolatokat
kiteregetve rámutatott, hogy a köntösök redőzetén román elemek
fedezhetők fel. Csodálta a szentélyfestmények színeinek
fényerejét, de csodálatába kétkedés vegyült. Végtére, mondta,
negyvenkettőben, virágvasárnapra virradó éjjel, amikor a lübecki
Mária-templom belülről kifelé égett porrá, a gálickék színnek a
felső ablaksoron is, a szentélyben is feketére kellett volna
oxidálódnia.
Amikor Fey másodszor is rajtakapta a diáklányt, mert az
megint Malskathoz igyekezett volna fel, színmintát venni a
gálickék festékből, megfenyegette, hogy kitiltja a templomból.
Ilyen magányban tartották a leleményes festőt harminc méter
magasban.
Nem sokkal utóbb aztán Kolbe kisasszony, mert így hívták a
diáklányt, sikeresen leküzdötte gyanakvását, lelkesen
magasztalta a lübecki csodát, noha a szentély páratlan freskóit
ismételten felfoghatatlan alkotásoknak nevezte disszertációjában.
Bárhol keresett is hasonlókat, az északnémet térségben csak az ott
ismeretes gyűrött redőzetet találta mindenütt. A román elem,
főleg annak a harmadik boltívben látható példája változatlanul
elképesztette, és végül arra a következtetésre késztette, hogy a
szentélyben minden alakon Chartres és Le Mans hatása
észlelhető. A lübecki szentély mesterének tehát járnia kellett
Franciaországban, feltehetőleg ott sajátította el mesterségét.
Malskat előélete és tizenharmadik század végi tanulmányútjai
persze számos feltevésre adnak módot, annyi viszont biztos,
hogy az állványzat tetején nem háborgatta a jelen, hogy ott
felszabadultan érvényesíthette gótikus életérzését, amikor
megalkotta alakjai körvonalait, és fokról fokra oly kifejezővé
formálta a szentélybe festett huszonegy és a főhajó felső
ablaksorának mezőibe festett ötvennél több szentjét. Csak a
múltba mélyedő áhítat egy percére volt szüksége, máris
mindössze ugrásnyi lett számára hétszáz esztendő távlata.
Helyesen állapították meg annak idején az egyfelől csalódott,
másfelől éleselméjű műtörténészek, hogy a schleswigi dóm
freskói mintegy a lübecki Mária-templom kifestéséhez készült
előtanulmányoknak tekinthetők. Malskat Malskat maradt,
háború és katonáskodás nem gyúrta más emberré, legföljebb
megérlelte, s talán még következetesebben múltba elvonulóvá:
ha azt állítom, hogy a középkorban volt otthon, akkor eleven
valóságában ott látom hétszáz évvel ezelőtt is az állványzat
tetején, fülig lehúzott, használattól elnemezült pamutsapkában.
Számos templomban és Szentlélek-ispotályban
tevékenykedhetett a Hohenstauf-birodalom széthullása után,
zűrzavarok és törvénytiprások korában, aggastyánkoráig –
majdnem addig, amikor megjelent a döghalál műhelyének
mindenütt ott a stílusnyoma. Ezért feltehető, hogy a
Mária-templom főhajójának felső ablaksorán álló hatvanöt szent
szintén tőle való. Eltelhettek bár évtizedek a szentély korai
szekkó-festmélyeinek és a főhajó későbbi, vörös, kék, zöld,
okkersárga és fekete színeket alkalmazó képeinek keletkezése
között, az emberi nyomorúság fölött a távolba tekintő összes
szent köntösének redőzetén ott látható a szentély mesterének
ecsetkezelése.
És „alla prima” festett mindent, szabad kézzel. Ikonográfiai
mintakönyvek csak néhány támponttal szolgáltak. Utóbb, a per
során megállapították, hogy Malskatnak forrásmunkája volt egy
Bernath nevű szerző „A középkor festészete” című könyve, de ez
legföljebb megerősíti a kora román és bizánci hatások tényét, sőt,
még a kopt hatást is, a szentélysokszög déli falának jobb oldali
mezőjében. Amit a szentély és a főhajó mestere hétszáz éve
megfestett, azt utóbb Malskatnak újra sikerült megfestenie. Evvel
évszázadokat hidalt át, megcsúfolta a legutóbbi háború pusztító
dühét, diadalmaskodott az időn.
Nos, igen, ismerem Scheper és Grundmann urak
megállapításait: az egyik alaknak a konstantinápolyi Hagia
Sophia Krisztusa lehetett a mintája, másutt a trieszti dóm trónoló
Máriája adhatott ihletet. Elizzítottak különböző
festékszemcséket, metszetmintákat vettek a vakolatból, vegyi és
mikroszkópos vizsgálatokat végeztek. Mindehhez az, amit
Malskat bevallott: a drótkefe! A körvonalakat és színfoltokat
összekarcoló cserép. A mesteri öregítés. A porzópamacs!
 Ehhez megjegyzendő, hogy munkaadója, Fey követelte meg
Malskattól a múló és koptató időnek ezt a hiteles érzékeltetését.
Nem új kellett, hanem a visszanyert régi, s nem baj, ha egy kicsit
sérülten visszanyert. Malskatnak efféle ráadáshoz is megvolt a
tehetsége. Hiszen mielőtt annak a szentélynek a mestere lett – és
alighanem a főhajóé is –, a pénzreform előtti időben Chagall- és
Picasso-képeket festett, amelyeket Fey, már negyvenöttől fogva
munkaadója, helyezett el műkereskedőknél. Akkoriban ebből
éltek meg.
Hanem amikor egyik napról a másikra új pénz váltotta fel a
semmitérő birodalmi márkát, új korszak nyílt meg, és már a
kezdetén is szolidabb alapra helyezett hamisítás vált
szükségessé. És mert a hamisítás és az áthamisítás amolyan
általános életformává vedlett, aztán ez az életforma egykettőre
hivatalossá vált, aztán a régi világot, mintha abban nem történtek
volna iszonyú dolgok, kinevezték új világnak, Németországban
két állam keletkezett, forgalomba is került mind a kettő, mint a
hamis ötvenes bankók – Matzerath urunk annak a távoli
évtizednek minden produktumát „hamis ötvenesnek” hívja –,
aztán forgalomban is maradt, és ma úgy fogadják el, mintha
valódi volna.
Korszerű volt, amit Malskat művelt. Ha hallgat, soha perbe
nem fogják. Hagyta volna homályban a simlit, mint az
államférfiak: az ő kettős hamisításuknak meglett a jövője.
Egykettőre elhitte nekik a világ, hogy az egyik állam az egyik, a
másik a másik győztes táborba való, és így sikerült átváltaniuk
egyetlen elvesztett háborút kettős és nyereséges győzelemre:
csengő pénz lett két hamis ötvenes.
A hamisítás persze kézzelfogható lett volna, csak épp a
hamisítók tekintették egymást olyan valódinak, hogy a szemük
se rebbent, a nyereséget pedig az időközben ellenségekké vált
győztesek se bánták. Még ha fölismerték is a hamisítást, hűek
maradtak a szép látszathoz, hiszen borzasztó kódis és rozzant
volt a két eredeti, két romhalmaz volt, és nem akaródzott neki
egyetlen romhalmazzá egyesülnie.
Ezért ismételgeti Matzerath urunk váltig: – A kor embere volt
Malskat. Odaállíthatta volna saját magát Adenauer és Ulbricht
közé, három festett oszlopfőre, se bizánci, se kopt hatásoktól nem
idegenkedve ennek a Szentháromságnak a központi alakjává
felmagasztalnia magát, esetleg a déli főfalon, ahol a három
barátnak mondott három remete randevúzott.
Nagyon későn van ez ilyen könnyedén odavetve, mert amikor
Lothar Malskat odafönn állt a harminc méter magas állvány
tetején, hidegben, huzatban, s szabadkézileg benépesítette
különféle szentekkel a szentély hét falmezőjét, a középső
csúcsívet a Szűzzel, Kisdedestül, s közben szakadatlanul szívta
kedvenc Juno cigarettáját, s közben szakadatlanul dőlt, dőlt a
pénz Bonnból Lübeckbe, akkor neki kilencvenöt reformpfennig
volt az órabére: hát akkor ugyan hogy képzelhette volna magát
aranyárfolyamon mért államférfiak társaságába?
Bizony nem, Matzerath úr. Magának igaza lehet ott messze
Kasubiában, amíg figyel a szavára az olivai prelátus, és legyen
igaza a néhai kancellár és a néhai főtitkár becsértéke tekintetében:
hétpróbás hamis volt az Öreg meg a Hegyesszakállú, és lehet
eztán a nevük „hamis ötvenes”, Malskat viszont, ő odatette a
maga gótikájára a kézjegyét, ha rejtve is.

Két ellennézet: két államképlet.

Két kifőzetben közös hazugság.
Itt-ott sárgult újságpapírra
csirizelt új tapéta.
A közös teher puszta szám,
már csak föl- vagy lekerekített érték,
statisztikai mutató.

Ikerházban ikertakarítnak.
 Kényes esetben némi szemérem
utcaneveket csereberéket.
Kínos emlékmű lebontható.
Vétkek bádogdobozolva
hagyatékba helyezhetők.
Csak ami van, legyen, ne ami volt.

Ezúton kettős vétlenség

jegyezhető be a céglajstromba,
s maga az ellentét is jó bolt.
Tükörhatár csalást tükröz csalárdul,
s a kép hiteles, gyűlik a haszon.
Kétfelé-németet, mondja álmomban
a Patkány, mi nem láttunk,
mi csak egy jókora egybezabát.

Azóta tényleg elég jól élünk. Jó nekünk a poszthumán kor:

minden tekintetben gyarapszunk. A Föld most, hogy végre
embertelenítve van; éledezik, mi szuszog, mi csúsz és mász. A
tenger föllélegzik. A levegő mintha hígulna-frissülne. És
mindenütt mennyi időtartalék, milyen végtelenül sok idő.
Mi azért mégse bántuk volna, ha kíméletesebben tűnik el a
humánság, nem ilyen hipp-hopp. Végeredményben több
késleltetett, közép- és hosszú távra programozott
pusztulásfolyamatot is fenntartott magának az ember. Végtére
mindig is egyszerre többfélével szeretett játszadozni. Milyen
fejletten folyt például, bár végkövetkezményeit tekintve
átgondolatlanul, az elemek megmérgezése, az az ultimóig, mi
úgy mondtuk, hogy ultimóig növelt terhelés, amely még
patkányfélét is piszokul meggyötört, pedig a magunkfajta még
annak a módját is értette, hogy addig rágjon mérget, amíg
táplálóvá nem válik. Aggódva figyeltük, mit művel az ember
folyókkal és tengerekkel, mi mindent fújtat csak úgy a levegőbe,
milyen tétlenül nyavalyogva túri, hogy pokol fenekére
pusztulnak az erdők. Mi patkányok vagyunk, akiknek az, hogy
élni, és az, hogy túlélni, ugyanannyit jelent; csakis azt hihettük,
hogy a humánoknak már nem ízlik az élet. Belecsömörlöttek.
Elegük volt belőle. Lemondtak magukról, már csak megjátszották
a bazári majmot. A jövőt, azt a valaha olyan szédületesen
bebútorozott lakosztály-szobasort lefitymálták, a nagy semmibe
meredni viszont érdemesnek látszott. Minden tettükből – és,
ugye, tevékenyek maradtak, megszokták ezt – értelmetlenség
bűzlött, amely izzadmánytól egyébként undorodott a
magunkfajta.
Meg hát, barátom, mondta a Patkánynő, te is szorgalmasan
gyakoroltad a búcsúzkodást. Olvashattuk, és mi, ugye,
közmondásosan faljuk a könyveket. Jaj, mi minden forgott a
világvége körül! De szépen hangzott világszerte az, hogy
leáldozik a Nap. A becsvágy végső felágaskodása versengés
tárgyává tette a Nagy Finálé ábrázolását, és ami még
komikusabb: sok művész úgy kiárusította magát a pusztulás
mámorában, mintha ilyen módon számíthatott volna arra, hogy
babérkoszorúja örökzöldebb lesz, mint valaha volt, és hogy a
halhatatlanság biztos.
Itt mintha meghatotta volna a sorsunk, mintha elbúsult volna.
De aztán folytatta: Az is jusson eszedbe, mondta, hogy az
emberiség a kipusztulás egy másik változatát is végigjátszotta,
túlnépesedését szorgalmazva. Főleg ott, ahol szegény volt,
iparkodott az ember minél szaporábban sokasodni, mintha
gyermekáldással megszüntethette volna a szegénységet; ennek a
módszernek az utolsó pápa utazó szószólója volt. Istennek tetsző
cselekedetté lett az éhhalál, már nemcsak statisztikailag vették
számba. S ami kevés élelmük volt, egymás elől zabálták fel.
Ugyan miért nem tudott az ember jóllakni, kiáltott fel a
Patkánynő, holott nekünk patkányoknak elég jutott? Mert abból
halmozódott fel az egyik helyen fölösleg, ami a másikon elapadt
és hiányzott. Mert nehogy az árak csökkenjenek, csökkentették az
árukínálatot. Mert az emberiség egy kis hányada a nagyobb
hányad éhezéséből lakott jól. És azt mondta: Túl sokan vagyunk,
azért éheznek annyian.
Röhejes spekuláció. Piszkos nyomor! Az a rohadt
hiánygazdálkodás. Ha mi gond nélkül jóllakhattunk, pedig
millárdszám éltünk világszerte, akkor a megközelítőleg
ugyanakkora humán népességnek is biztosan elég jutott volna a
Nagy Bumm előtt, hiszen épp eleget gyűjtött raktárakba. Mi
pedig még a humán népességnövekedési prognózisnak is
szívesen megfeleltünk volna, hatmilliárdnyian, akár
hétmilliárdnyian éltük volna meg az emberrel együtt a
kétezredik évet, az ember is, mi is békességben és teli hassal.
Most dugig zsúfolta az álmomat statisztikai adatokkal, aztán
így folytatta: Ebből sajnos semmi sem lett. És az embereknek az
az elhatározása, hogy nem hal éhen, s nem úgy pusztul el, hogy
teleszívja magát mérgekkel, úgy sem, hogy éhezve és
megmérgezetten kivárja, míg elapad, elfogy a víz, és lassan
szomjan hal, hanem inkább választja a hirtelen halált, nos, ez a
végletesen önző és gyermetegül türelmetlen elhatározás olyan
nehézségeket okoz nekünk patkányoknak, amelyeket előzőleg
nem gondoltunk át: meg kell változnunk. A poszthumán kor új
magatartást követel tőlünk. Hiányzik a partner. Nincs ember,
tehát termést sem gyűjt be, nincsenek készletei, nincs szemete,
nem is undorodik, abban sem buzgólkodik, hogy kiirtson minket,
következésképpen ezentúl minden egyedül miránk marad. El
kell ismernünk, hogy könnyű volt, túlságosan is könnyű volt az
ember árnyékában élnünk: most hiányzik nekünk az ember…
S úgy dőlt belőle a panasz, hogy odavágtam: De hát ott vannak
nektek a neutronizált városok. A kímélő bombákkal állagukban
ép menedékhelyeket biztosítottunk. Az ember utolsó előtti tette
egy a ti javatokra megkötött kulturális egyezmény volt. Nem
járkáltunk talán nemrég kettesben néptelen utcákban? És nem
örültünk mind a ketten a kétségtelenül csupa korom,
megfeketült, de ép és szép oromfalaknak, tornyoknak,
kapuboltozatoknak, hívogató és meghitt látványosságoknak?
Hiába vigasztaltam. Az álompatkánynő csak panaszkodott és
panaszkodott tovább, és most már nem föld alatti járataiban
láttam, a danzigi utcán se futkosott, hanem egy szemétdombon
ásott magának odút. Horpadt dobozok alól szólt ki, és még
mindig fel-feltámadó hirtelen porviharokat emlegetett,
patkányseregeket pusztító veszedelmeket, s hogy azok miatt
búvik védelmet nyújtó műanyag fóliák alá, amit láttam is: mint a
vitorla, feszült a szélben, szállt egy tasak, benne a Patkánynő. És
egyre csak a Nagy Bummot emlegette. És egyre; hogy micsoda
magány jött utána. És egyre és mindegyre; hogy mennyire
hiányzik a patkányoknak az ember.
De hiszen én még itt vagyok! – ordítottam fel. Én, az
űrkabinban. Én, a keringési pályámon. Én, az álmaidban és az
álmaimban: én, te meg én!
Igaz, igaz, drága barátom, bólogatott. Nagyon is vigasztaló,
hogy van még valaki, aki azt mondja, hogy én meg én meg én,
örökké csak én: már tisztelni kezdünk valamelyest. Városi
menedékhelyeken és tanyákon már akadnak patkányfalkák,
amelyek valósággal bálványoznak: te lebegsz a szemük előtt,
amikor a két lábon járást gyakorolják köztereken és
templomokban. Nekünk viszont, akik a városokon kívül élünk,
rajtad kívül is van valakink, akinek még mindig lélegző
maradékát imádat illeti. Csak egy picike batyu, de élet van benne.
Nyilván egy vénséges-vén öregasszony. Ülve maradt a
karszékében, amikor mindenki kirohant a házból, és kinyiffant.
Nehezen éldegél, mi etetjük. Gondozzuk a kisöreget. Ha szomjas,
megitatjuk. Téged a városi patkányok imádnak, őt a
hegyen-völgyön vándorlók imádják. Ő meg, az a vénség, arról
motyog nekünk, hogy milyen volt régen a világ. Hogy mi
minden múlt el. Hogy ki járt nála vendégségben. Hogy mi
keserítette meg az életét, vette el azt a kevéske örömöt is, és mi
fájt, fájt szakadatlanul.
De hát ez, kiáltottam fel, megálljunk, Patkánynő! Még csak
ezután lesz a születésnapja. Csak holnap lesz vasárnap. És ő
ünnepelni készül, és azt szeretné, ha ünnepelnék.
Persze, persze, mondta a Patkánynő. Most viszont meghalni
szeretne, de nem bír. Ezért aztán régi, szomorú, néha vidám
történeteket mesél. Hogy mik történtek a háborúk előtt, alatt és
után. Hogy fértek meg egymással, éldegéltek tűrhetően, éltek
nyomorúságban kasubok meg lengyelek meg németek. És hogy
milyen volt az, amikor fiatal teremtés korában lovacska húzta
szekéren, aztán utóbb, hogy meglett a haladás, vonaton bejárt
Kokoschkenból a Városba, hetipiacra. És mi mindent vermelt és
rakott el: krumplit és répát, uborkát és málnalekvárt. Egy
forintért árult egy kosárka, tizenöt darab friss tojást.
Márton-napkor két ludat. Minden őszön kosárszám zöld
pereszkét, őzlábgombát, rókagombát, barna tinórút, hiszen
terítve voltak a kasubi erdők gombával…

Vészmadár vagyok, hanem az az erdő még mindig ép.

Filmünkben, amelynek címe „Grimmék erdeje” lesz, hol sűrűn,
hol ritkásan állnak a bükkök, fenyők, tölgyek, kőrisek és nyírfák,
még juhar és platán is van. Bozót nyílik meg, zárul össze. Az
aljnövényzet közt vad mocorog. Újul és újul a zöld szín, de nyár
végi, ősz eleji színek is vannak. Madárcseresznye és
vörösberkenye. Moha- és fenyőtűszőnyeg alól cölöpgomba,
pöfeteg, őzláb búvik elő. Tölgyfák tövében piros galóca jelzi,
hogy vargánya van a közelben. Cserepesen hámlik a
gerebengomba. A fatönköket tölcsérgomba borítja el. És a
kokojsza annyi, hogy fésűvel szedheted. Aztán páfrány
szegélyezi az erdei utat, amelyen a tetthely felé iparkodnak a
mesebeliek, Rübezahl óriás meg a törpék gyalogszerrel, a többi a
vén Forddal, a kormánynál a mérges Bicebóca.
Az egyik törpe, talán a második, aki felől a többi csak szedje
szaporán a kurta lábát, ő felkapaszkodott a hágcsódeszkára,
elkiáltja magát: „Állj!” Aztán heten együtt leterítenek egy
lidércgyűrű közepén a mohára egy kézzel rajzolt erdőtérképet.
Méricskélnek, mutogatnak, vitatkoznak azon, hogy mennyi egy
hüvelyk, aztán végre megmondják, hol vannak: itt vannak, ni. S
addigra odaér a kislány két keze is, amelyik szállva indult volt el
az ásóval, és most dologhoz lát.
Az erdei utat tudniillik itt másfelé kell vezetni, a régi nyomot
eltüntetni. Még Jorindének és Joringelnek is ásót-kapát kell
fognia, pedig ők csak búsulni tudnak, semmi mást.
A boszorkány parancsára több fa kihuzibálja a földből a
gyökerét, és másutt, ahol mondva van, gyökeredzik meg újra. A
kezenincs kislány két keze gödröt ás, abba a harmadik meg a
negyedik törpe beleállít egy útjelző táblát, amelyik addig egészen
másfelé mutatta az irányt.
A Békakirály belefekszik egy csermelybe, békává változik, más
ágyba tereli a csermelyt, régi folyására keresztbe, aztán
visszaváltozik királlyá, és forrásvízzel hűtögeti tétlenül szenvedő
hölgye homlokát.
Rübezahl óriás négykézláb csúszkál a régi úton. Ahol a
szakálla végigsöpör a nyomon, moha sarjad, páfrány hajt ki a
földből, gomba nyújtogatja a sipkáját.
Mivel Bicebóca már megint toporzékolni kezd, egy
hangyaboly kénytelen hét jókora lépéssel arrébb költözni,
hangyatojásostul és növendékrajostul új tanyán berendezkedni.
(Matzerath urunknak az az óhaja, hogy a buta Piroska bújjon be
egy odvas fába, szopja a hüvelykujját, és csak lustán lesse a többi
mesealak buzgólkodását.) A hamis erdei út hamarosan
megtévesztően valódi, a helyeset pedig jóformán sejteni sem
lehet többé.
 Most a gonosz mostoha intézkedik: parancsára Rübezahl
elragadja Csipkerózsikát a királyfi karjából. Az imént még békés
óriásnak elsötétül az arca. Fél kézzel felkapja Csipkerózsikát,
most már nem béres, hanem az Óriáshegység parancsoló
szelleme. A zokogó királyfit lefogja az első, a hatodik meg a
hetedik törpe. A negyedik törpe Rübezahl nyomába ered
szaporán, viszi az orsót, Rübezahl a Tetthely felé a már ismét
elszunnyadt Csipkerózsikát.
Hófehérke vigasztalná a királyfit, de nem kell a királyfinak.
Piroska sem érdekli, pedig a kislány előugrik az odvas fából. A
kislány két lecsapott keze a nekibúsult királyfi fürtös haját
simogatja. A királyfi mintha eszét vesztette volna, csókos szája
kétségbeesetten cuppog a levegőbe. Csak Raponckának sikerül
végre hosszú hajával elterelnie a figyelmét nagy bánatáról.
„Kérem a tükröt!”, szól a gonosz mostoha, mire a két lecsapott
kéz kiemeli a vén Fordból a varázstükröt, s egy fatönkre állítja. A
mesebeliek odagyűlnek a tükör elé, Jancsi és Juliska köré
csoportosulnak, olyanok, mint egy népes család kedden este,
amikor a Dallas következik, a gonosz mostoha pedig bekapcsolja
a csudálatos tévét. (Matzerath urunk mondta nemrég: „Nincs az
a legújabb médium, amely ne a mesékből eredne.”)
Az első képen Rübezahl látható, halott erdőben lépdel, viszi az
alvó Csipkerózsikát. Mögötte fáradhatatlanul szalad a negyedik
törpe az orsóval.
Aztán Piroska nagyanyját látni, aki még mindig szavakat olvas
fel a farkasnak a Grimm-féle Nagyszótár I. kötetéből.
És most megjelenik a képen a kancellári, miniszteri és
szakértői kocsioszlop. Még az autópályán halad, előtte
kékfényes, kétfelől motoros rendőrök.
A gonosz mostoha megint csatornát vált: a törpe az orsóval
fölfele caplat egy romos torony lépcsőjén Rübezahl mögött, az
óriás a torony legfelső kamrácskájába viszi fel Csipkerózsikát. A
kamrácska fölött nincsen tető, hirtelen viszont megjelenik a két
lecsapott kislánykéz, és kitakarítja a toronyszobát. Rübezahl
óvatosan leülteti Csipkerózsikát egy kőasztalhoz, a törpe az alvó,
tündérszép lány ölébe teszi az orsót.
A varázstükör-nézők a kezenincs kislány szorgalmát dicsérik.
A királyfi, aki Raponcka haja közül is mindent látott, jajong.
Csipkerózsikája nyomába akar eredni, csókkal keltegetni a
lánykát, ahogy megszokta. De hiába ficánkol, a törpék lefogják.
Raponcka újra elfüggönyzi az arcát.
A varázstükör még egyszer fölvillantja Nagyanyót, aki még
mindig felolvas a farkasnak, aztán jön a kancellári kocsisor,
befordul az ép erdőbe. Elöl a kék fény, a kocsik közelednek,
közelednek. A boszorkány int, az összes mesealak elbújik. A vén
Fordot a törpék betolják a bokrok közé. Látható csak Jancsi és
Juliska marad, s most olyanok, mint akiket kilöktek, és akikre
még az Isten se vigyáz. Kiállnak az új, hamis útra, és várnak.
Az erdő sűrűjéből itt a kék fény és a kancellári kocsioszlop.
Jancsi és Juliska integet és kiabál: „Apuci! Itt vagyunk, itt
vagyunk!” Kiáltozva elszaladnak a hamis úton. A kancellár és
apuci nyomukba ered, a Tetthely felé, ám az imént még üde erdő
már nem az, betegszik, a talaj elmocsarasodik, az út járhatatlan
lesz. URH-készülékek csipognak, füttyögnek, parancsokat
hallani: „Kövessék a két kancellárgyereket!” – „Csatárláncba
fejlődni! Bekeríteni!”
A fekete kocsik elakadnak, minden utasnak ki kell szállnia, a
kocsik egymás után elsüllyednek a bugyborgó mocsárban, végül
a kancelláré is, orrán utolsó pillanatig ragyog a Mercedes-csillag.
A kancellár meg a szakértők meg a miniszterek, köztük a
Grimmek is, összevissza botorkálnak a halott erdőben. Lövésre
kész géppisztolyos rendőrök erőlködnek, hogy feladatukhoz
képest fenntartsák a biztonságot. A tévések nyögve cipelik
kameráikat, de mind csak ugyanazt a kavarodást tudja rögzíteni.
„Merre vagytok, gyerekek?” – kiáltja a kancellár. „Hol
vagytok, gyerekek?”
 A szakértők azon vitatkoznak, hogy merre tovább. A rendőrök
egymást ijesztgetik. A Grimmek kihúzzák egymást a süppedő
sárból. A kancellár kiáltozik. A tévések forgatnak. Kiszáradt
fákon hét holló. A tehetetlenül szaladgálókat Jancsi és Juliska
egyre beljebb csalogatja az elpusztult erdőbe. „Erre egyenest,
apuci, csak erre!” – kiabálják.
Matzerath urunk javaslatára – neki mindig kell a
cselekménybe szőtt epizód – a Grimmek a kopár pusztaságban
egy hosszú arany hajszálra bukkannak. Néhány lépéssel tovább
megint arany fénnyel csillan meg egy hajszál. S így tovább. A
Grimmek addig követik az arany hajszálakat, amíg meg nem
látják, hogy ki csalogatta el őket: Raponcka áll a halott fák között.
Gyönyörű látni, ahogy hosszú hajával játszadozik, s közben
csalogatja tovább, ő tudja, merre, a távlati erdőpusztulási
minisztert és államtitkárát.
Más mesealakok is felbukkannak, ismét eltűnnek a fák között:
a hét törpe Hófehérkét viszi koporsóban, Bicebóca ugrándozik,
táncol, rikoltoz: „Egyet nem tud senki meg: az én titkos
nevemet!”, Piroska pedig mendegél, karján a füles kosár.
Egyre több mesealak jön és tűnik el: a búbánatos Jorinde és
Joringel, a szegény kezenincs kislány, lépdel a hölgy, fehér
homlokán ül a béka, és hol itt, hol ott kacag a boszorkány. Meg
aki még előfordul a Családi Mesékben. A Grimm fivérek mintha
megbűvölten mennek az alakjaik nyomában, amíg újra mesebeli
erdővé nem válik az elpusztult erdő. A meseerdőben tisztás
nyílik meg, és a tisztás közepén kőből faragott szobor áll: egymás
mellett a két Grimm. (Ide Matzerath urunk egy tudós
gyülekezetet iktatna be, csupa meseszakértőt meg át- és
kétértelmező akadémikust, aki tárja fel a Grimm-féle Családi
Mesék nyelvtudományi és lélektani dimenzióit, és vonja be
hosszabb szakmai beszélgetésbe a két Grimmet. Ezt én ellenzem.)
Jacob és Wilhelm Grimm épp csak ámultan vegye szemügyre
önmagát párban, kőbe faragva, ne kérdezzen semmit, közben
gyűljön apránként köréjük az egész mesebeli nép. Hófehérke
üljön fel mosolyogva az üvegkoporsóban. Raponcka majd
beleburkolózik dús hajába. A kezenincs kislány háta mögé dugja
két csonka karját. A boszorkány némi zavarban rágombolja az
ingét a két dinnyemellére. Mind, mind jelen van, csak Rübezahl
hiányzik.
Ő félrehúzódva áll, és potyog a könnye, mert hiába a Hegy
Szelleme, nem fordul elő a Grimm-mesékben. (Matzerath
urunknak azt a javaslatát, hogy Rübezahl fohászkodjék itt a saját
meseköltőjéhez, Musäushoz, mesterkéltnek érzem. Többet érne,
ha a mélyérzésű Wilhelm Grimm felismerné Rübezahl kínos
helyzetét, keresni kezdené a roppant óriást, megtalálná, és
fölvenné a grimmi mesealakok körébe. Wilhelm így tudathatná
ezt feliraton: „Mától fogva közénk tartozzék Rübezahl is.”)
„Hát, mondja Bicebóca, így látjuk viszont egymást, uraim.”
Wilhelm Grimm: „Mindnyájan idegyűltek körénk, édes
bátyám.”
Erre Jacob Grimm: „Nincs itt mind, kedves öcsém. Nem látom
Jancsit és Juliskát. És nézz csak körül: Csipkerózsika is hiányzik
körünkből.”
A királyfinak most eljárna a szája, de a három vigyázótörpe
nem hagyja, ellenben a gonosz mostoha, aki be van gombolkozva
és komoran néz szemközt a két Grimm-mel, a kőbe faragott
emlékmű elé kiteszi a varázstükröt, és bekapcsolja az
akcióprogramot.
A Tetthelyen a toronyszobai kőasztalnál ül Csipkerózsika,
alszik, ölében az orsó. A lecsapott kezek vigyáznak, hogy az orsó
le ne essen az öléből. Odalenn a torony körül összegyűlik a
kancellár meg a kísérete. Az a törpe, aki az orsót hozta volt,
gyorsan, királyfi-módszerrel fölcsókolja Csipkerózsikát. Aztán
lefut a lépcsőn, a romos torony mögött elbújva várja Jancsi és
Juliska, és máris elillannak mind a hárman. Nyomukban száll a
két lecsapott kéz és a hét holló. Juliska azt kiáltja futtában:
„Reméljük, sikerül!”
A torony aljában újra vitatkozni kezdenek a szakértők. A
rendőrség biztonsági kört von a kancellár és néhány minisztere
köré. A kancellár fáradt, szól az egyik titkárnak, az előad az
élelemtáskából egy nagy szelet vajkrémtortát. „Aj, de
megnehezítik az események a kormányzást!” – sóhajt nagyot a
kancellár. Aztán beleharap a tortába, forgatja szájában a falatot,
búsan rágja, s akkor látja meg, hogy odafenn a
toronyszobácskában ott ül Csipkerózsika. Pislog szegényke,
már-már elszunnyad megint. A kancellár félig teli szájjal
fölkiabál: „Nem láttad véletlenül az én drága gyermekeimet?”
Csipkerózsika megijed, és úgy megszúrja az ujját az orsóval,
hogy kiserked a vére.
És ekkor mindenki egyszerre megmered: a kancellár a szelet
tortával a kezében, a vitatkozó miniszterek és szakértők, a
rendőrök, lövésre készen tartott géppisztolyukkal a kezükben, a
mindig felvételre készen álló tévések, a fontos szavakat leső
újságírók. Még egymásra böknek vita közben, a géppisztolyok
még ellenséget keresnek, egy kéz még jegyzetet firkál, egy
tévékamera surrog, egy falat torta még mállik, de már mindenki
mély álomba merül Csipkerózsikával együtt.
És a pusztaságban, kiszáradt fák között tüstént kisarjad egy
vadrózsabokor, nőttön-nő, egyre sűrűbb lesz, áthatolhatatlan
sövény, olyan indákat hajt, mint a tüskésdrót, és addig-addig,
amíg a toronyromban szunnyadó Csipkerózsika alatt odalenn el
nem tűnik a megdermedt társaság, amíg el nem nyeli a sövény a
kormányt, kíséretestül, mindenestül.
A mesebeliek és a két Grimm a szobortalapzatra kitett
varázstükörben nézi az akció sikerességét. Nagy az öröm. Még a
Grimmeknek is tetszik a hatalomtól való megfosztásnak ez a
játékmódja.
 Jancsit és Juliskát, a negyedik törpét meg a lecsapott kezeket
lelkesen üdvözlik. A boszorkány gratulál: „Pompásan
csináltátok, gyerekek!”
Mindenki tapsol, a két lecsapott kéz is. Csak a két Grimm
arcán venni észre zavart amiatt, hogy itt látják viszont a két
kancellárcsemetét, Jancsi és Juliska bőrébe bújtatva. Wilhelm
Grimm ugyan nyájasan üdvözli őket, a felirat ez: „És mi még
attól tartottunk, hogy talán az oroszok elrabolták a kancellár
gyermekeit”, Jacob Grimm viszont nagyon aggodalmas: „Ah,
szegény szüleitek! És most már kormány sincs. Zűrzavar lesz
úrrá. Káosz fenyeget!”
Erre Raponcka haja közül előbújik a csókkal keltegető királyfi,
és felajánlja szolgálatait a Grimmeknek: „Felcsókoljam
Csipkerózsikát? Tudom ám, hogy kell!”
Már futna is, de a három vigyázótörpe ráakaszkodik,
Rübezahl óriás pedig most mindenestül a Hegy Szelleme, a
Szénégető és a zord Erdei Ember, és leken a királyfinak egy
pofont. „Egy tapodtat se innen!” – kiáltja Jancsi. (Matzerath
urunk Lengyelországba készülődőben még említette, hogy ebben
a jelenetben helyes lesz a Békakirály hölgyének is csók céljára
felajánlania gyötrött homlokát a siránkozó királyfinak, szerintem
azonban ez a mellékes epizód csak eltérítené a figyelmet a
további cselekménytől.)
A mesebeliek most már egyenest vinnék a két Grimmet haza,
megmutatni nekik a penziót, a mézeskalács-házikót, ahova azóta
sorjában megérkezett egy sereg tehercsiga, rendben leszállította a
Grimm-féle Nagyszótár összes kötetét, az utolsó a XXXII.,
Zobel-Zypressenzweig-kötettel érkezett meg…

Máig is felolvas a mesebeli Nagyanyó

a mesebeli gonosz farkasnak:
szavakat, szavakat.
 A farkas farkashasán cipzár,
benne meg rengeteg szó, ősi,
efféle: vaksi, vakseb, vaktűz, vakszem…

Aztán egyszeresük ott áll a Grimm-szótárban

– már teljes a sok kötetes mű új kiadása –
Vineta neve. Ahol a vinétek éltek,

amíg el nem öntötte a várost az ár.

S a farkas üvölt: többet is mondjon Nagyanyó,
mint a könyv ír Vineta városáról.

Harang szól, harang kong, mondja Meseanyóka

a mesefarkasnak, hallani lentről,
ha fönn elül a szél, és tükör a víz.

Hát nem, nem alhatnak. A dalolásnak se vége, se hossza, és

bedúdol a horgonyzó hajó orrába is, eléri a függőágyakat. Ti
szelíd auréliák, áttetszők, tejesek, kékesek, kéklila harangok,
rajzó medúzák, ti, mint tudjuk, planktonon és heringlárván élők,
ti alig-vizsgáltak és ezért rosszhírűek, mert a tenger, holnapra az
én tengerem, a Balti is merő medúzává telhet veletek, ti
tengerárammal vándorló szépek, akik biztosak legyetek, akár a
szárazföldön futkosni kénytelen patkányok, az ember undora
felől, ti tányér- és szilkeméretűek, akiknek érzékeny
biomasszájában hány rejtély remeg – ti halhatatlanok, számtalan
sokaságtokban némáknak nyilvánítottak, ti énekelni tudtok.
Nem csoda, hogy az öt asszony nem lel álmot. Hatalmas ez a
muzsika. Forgolódnak és hánykolódnak a függőágyakban. Én,
ahogy mindig, hiába beszélek lelkükre. Az Öreglány már a
fenével éteti a medúzák énekét, szerinte veszekedésre ingerel. A
kormányosnő régi históriákat emleget föl. Értelmüket rég
elvesztett szavakon huzakodik az oceanológával, aztán
Damrokára célozgat ellenségesen: hogy a kapitány semmibe
vette volna a kutatási megbízást, és esztelen cél felé fordította
volna a hajót. Hogy nem mítoszok és mondák nyomába eredni a
cél, hanem azt kell bizonyítani, hogy ökológiai katasztrófa
fenyegeti a Keleti-tengert. Megbukott Damroka, csak a
magánérdeklődése után futott. – De hiszen abban mindig nagy
voltál, csakhogy annak most vége. Holnaptól én mondom meg,
merre megyünk! – Így a kormányosnő.
Amikor a masiniszta is, nemkülönben az oceanológa, okokat
meg se nevezve – még engem se említve – Damroka ellen fordul,
úgy látszik, mintha az „Új Ilsebill” hajón zendülésre lehetne
számítani, azaz korrektül, demokratikusan, a kapitány
megbuktatására. Még az Öreglány is ingadozik, és hol így beszél,
hol úgy. Éjfélkor azonban – a kormányosnő épp azt kiabálta,
hogy: Azt se bírom, mikor a Hallal súgsz-búgsz! – elhallgat a
medúzák éneke, és nem elenyészik, hanem megszakad, mintha
egy karmesteri pálca egyszer s mindenkorra lekopogta volna a
kórusok dalosversenyét. Már csak a hajótest neszez. Csak hát, ha
az öt nőt addig a medúzák dúdolása idegesítette
elviselhetetlenségig, és tette ingerültté, most a hirtelen csend
fülsiketítő.
Az Öreglány szökik fel elsőnek a függőágyból. Egy kupica
pálinka kell neki, és még egy. – Mondtam én – morogja –, hogy
erre a jelenségre nincsen magyarázat!
Az oceanológának tények kellenek. A masiniszta segítségével
zsákhálót vet ki, előbb jobb felől húzzák végig a hajótest mellett,
aztán bal felől, kétszer is, lássuk, mennyi a medúza, és mind a
kétszer nincs medúza a háló zsákjában. Egyéb sincs, még egy
pikó sincs.
Nyomott hangulat üli meg a hajót. Az oceanológa a körmit
rágja. Most már a masinisztának is kortyintó kell, aztán még egy.
A kormányosnő egy ideig magában bőg, aztán hangosan: hogy ő
nem úgy gondolta, amit mérgében mondott. Aztán a
kormányosház mögött kuporognak, ülnek, állongnak öten a
már-már elfogyó Hold fényében, és négyen Damrokát hallgatják,
aki mintha gyerekek félelmét hessegetné, mesél egy Jumne nevű
vend településről, amelyet utóbb, miután vikingek és dánok
lerombolták volt, újjáépítettek, és Vinetának neveztek el. Jumne
halászfalu mellett, amely várossá nőtt, kezdetben volt egy vár,
Jomsburg, amelyik a vikingeknek szolgált menedékül. Damroka
történeteket tud. Öreg Gormról és Kékfogú Haraldról, aki
Usedom szigetén legyőzte Burislav vend fejedelmet. – Jó ezer éve
ennek – mondja Damroka –, akkor egyezett meg mindjárt az
öldöklés után Kékfogú meg Burislav, hogy azontúl hogy legyen.
Azt mondják, hogy én annak a Burislavnak az egyik unokájától
származom, akit Witzlavnak hívtak, és Swantopolk kasub
fejedelem egyik lányát vette feleségül, akinek Damroka volt a
neve.
Nyughatatlan jomsvikingekről mesél, akik Izlandig,
Grönlandig jártak fosztogatni, hódítani. – Haithabu városával
kereskedtek. És az amerikai partokról, ahol jóval Kolumbusz
előtt megkezdték a fosztogatást, újféle szárnyast hoztak haza,
rikács pulykát, amilyet utóbb igencsak szerettek gótikus
templomfestők falakra pingálni. De Jumnéban megült a nép.
Kereskedett, túladott a rablott jószágon, és a szilaj pulykát lármás
háziállattá szelídítette. Mondják, hogy Jumne címerállata eleinte
egy pulykakakas volt.
Mivel a tenger egyfolytában irtózatig nyugodt, és a
lehorgonyzott hajót nem veszik körül medúzarajok, és
diadalének se zeng, Damroka megpróbálja pulykahistóriákkal
felvidámítani az asszonylegénységet. De az még mulatságos
vikingneveken se mulat, pedig a fickókat úgy hívták, hogy
Thorkel meg Pal meg Knuddel.
– Mind agyonverték egymást – mondja Damroka. – Jumne
meggazdagodott, aztán elszegényedett, aztán megint dúskált s
így tovább, de hiszen tudjátok, milyenek voltak azok a
férfimókák. Utóbb az a hír járta, hogy Jumne három nap égett
egyfolytában, annyi éghetővel volt telegyömöszölve a város. Ezt
nem hiszem. Már csak inkább lehet igaza Brémai Ádámnak, aki
az Odera-torkolatig bejárta a Keleti-tenger partját, és a vicek és
vinétek szláv törzseiről hozott hírt, akik elfoglalták Jumnét, aztán
elnevezték a várost, miután egy rakás más fickó agyonverte
egymást, Vinetának, és ez a Vineta meggazdagodott, végül
istentelenül gazdag lett, amíg rá nem rohant északnyugati
szélviharral a szökőár, ezerkétszázvalahányban. De hát van erről
más híradás is, egy kicsikét mind hazug, egy kicsikét mind igaz…
Nem bír végére érni. Ha mesél, még éhes mesére, aki hallgatja.
Az asszonyok szívesen hallgatják Damrokát, amikor szelíd
uralomról mesél, amelynek asszonykezekben volt a kulcsa. Azt
mondja Damroka, hogy az asszonytanácson kívül volt egy
férfitanács is. A férfiak fölött nőesküdtek ítélkeztek. Ezért
említenek a források női hóhérokat is. Még nőkapitányokról is
szól legenda. – De aztán idegen népség jött a Wesertől, ahol
valamilyen városi sípos, de igazában egy kóbor ügynök,
mézeskedő ígéretekkel összesípolt egyszázharminc fehérnépet és
fickót. Jött telepeseknek hívták őket. Az ő megérkezésükkel –
ezerkétszáz és nyolcvannégyben Márton-napkor volt ez –
kezdődik Vineta városának a veszedelme, mert a jöttmentek
közül a fickóknak az istennek se kellett az asszonyuralom,
amellett ezerszám jött a nyomukban patkány, azért látható az
utolsó városcímerben a pulyka alatt egy patkány is, nevezetesen
úgy, hogy a pulyka csőre jobbra néz, a patkány meg balra fut.
Damroka kihozza a kormányosfülkéből a régi tengertérképet,
és a gyönge fényben megmutatja, hol horgonyoznak. – Itt –
mondja –, a Peene-torkolat előtt terült el a város, messzire
északnak. Mi a város közepe fölött horgonyzunk. A szökőár előtt
állítólag olyan mozdulatlan, tükörsima volt a tenger, akárcsak
ma. Azt is mondják, hogy medúzás év volt az az év, és ének járt a
víz fölött, mintha angyalok énekeltek volna.
 Erre az asszonyok elhatározzák, hogy még egyet
megpróbálnak aludni. Vasárnap reggel majd jól megnézik, hogy
ahol horgonyoznak, az tényleg Vineta-e, mint a megsárgult
tengertérkép mondja, amiben nemcsak az oceanológa kételkedik.
Már a függőágyakban feküsznek, amikor azt mondja
Damroka: – Egyébként állítólag egy vasárnap jött a szökőár.
Azért hallani máig, ha szélcsend van, harangok kongását.
A nyolcadik fejezet,
amelyben öt perc az emlékezésé, a
születésnap eseményei megkezdődnek, a Patkánynő tévtanokról
beszél, a filmben és valóságosan is kakukk szól, az asszonyok
szépítkeznek, Oskar szoknyák alá bújik, szinte mindennek vége
lesz, és a Püspökhegyen kereszteket állítanak fel.

Jókor reggel, egy órával is hamarabb, mint a sofőrje

megreggelizik, és hamarabb, mint karszékben ülő nagyanyja a
pap kezéből az áldozás szentségében részesül, vasárnap kora
reggel útnak ered a Hotel Monopolból Matzerath urunk, kurta
lábát szedve átvág a részben új házakkal beépült, részben
restaurált Óvároson Fontsövény felé a Rahmig, ahol bezárva
ugyan, de igen tetszetősen áll és várja őt, tanút és tettest,
szökevényt és cinkost az a téglavörös épület, amely a Lengyel
Posta volt hajdan, Danzig szabad városi korában, és a történelmi
épülettömb főkapuja előtt ott is fekszik a kőlap, amelybe bele van
vésve mindama lengyel postások névsora, akik a második
világháború kezdetén, mert az ott, pontosan ott kezdődött,
mérsékelt fegyverismeret birtokában visszalőttek az ablakokból
és padlásablakokból, aztán volt, aki meghalt, volt kettő-három,
aki elmenekült, a többi pedig hamarosan fogságba esett, s egy
szálig kivégezték mind a saspei régi temető közelében.
Megtisztogatja aranykeretes szemüvegét. Keresi és megtalálja
nagybátyja kőbe vésett nevét. Egy lépést hátralép, levett
szalmakalapját oldalához szorítja, fehér betétes sárga cipőit
egymás mellé igazítja. Közel és távolabb harangoznak, de ez nem
neki szól. Senki se kattant el fényképezőgépet, hogy a kép hiteles
és bizonyítható legyen. Korai templomjárók, akik a Mária- vagy a
Katalin-templomba sietnek, egy kistermetű, korosabb,
nyugatiasan öltözött, bizony igencsak púpos urat látnak, aki
láthatólag a postaépület előtti gránitlapon tűnődik elmélyült
figyelemmel.
Biztos vagy benne, hogy Matzerath urunk nemcsak
nagybátyjára, Jan Bronskira és szegény édesanyjára gondol most:
felidézi a hajdani Oskart is, azt az ártatlan angyalt, akinek
mindenben része volt, bár semmiben sem vett részt. Most viszont
itt van, és nincs egyidejűleg másutt. Úgy látszik. Ahogy
nagyanyja meghagyta, magába szállva áll, lehajtott fejjel. Tar
fején megcsillan a kelő nap fénye. Átfutó felhők árnyékot vetnek
rá.
Öt perc is lehet, amennyi eltelt, mert Matzerath urunk habozva
megmozdul, felteszi kalapját, majd gyors elhatározással
hátraarcot csinál, és szapora léptekkel elindul vissza, noha
biztosan magával cipelve némely gondolat súlyos terhét. A Hotel
Monopol előtt már várja a Mercedes, valaki még félhangon
előnyös valutaüzletet ajánl fel, de ő kocsiba száll.
Sofőrje nem szorul utasításra, sőt: Bruno, mint már tegnap is,
helyismeretét bizonyítja. A hajdani ápoló régi idejüket múlt
elbeszélésekből, amelyekben villamoskalauzok minden megálló
nevét elkiáltották, s amelyekben hajdani ápoltja más erre meg
arra vezető útvonalakat részletezni szokott volt, ismeri a
közlekedést: az Olivai kaputól ma is a Grunwaldskának vág neki,
amely valamikor régen a Grosse Allee volt, később a
Hindenburgallee, aztán Langfuhr főutcája következik, amely
szintén többször változtatott nevet, aztán Hochstriessnél balra
kell letérni és egyenest elhaladni a volt huszár-, később
városőrségi, majd Wehrmacht-, most milícialaktanyák előtt, és
tovább Brentaunak, ahol szegény Édesanyuka nyugszik a temető
homokos földjében, s azon túl már a kasubok dimbes-dombos
tartománya következik. Túl sok az emlék. Gondolatokat elterelni
egy numizmatikai folyóirat alkalmas.
 A nagymama házánál már ismét sok rokon gyülekszik a
gesztenyefa alatt. Úgy állnak ott, mintha tegnap óta el se mentek
volna. De a konyhába nyíló bejárati ajtó fölé ma ki van téve egy
búzavirágból fonott 107-es, a konyhából beljebb nyíló
mindhárom ajtó pedig tárva-nyitva, az istállóba, jobbra a
hálókamorába, balra a tisztaszobába szolgáló egyaránt, mert
mindenütt, még az évek óta üresen álló tehénistállóban is vendég
és vendég szoroskodik; ki lócán, széken, gyalogszéken ül, ki
állong, és vagy rebarbaraszörpöt iszik, vagy – még ha korai is az
óra – víztiszta krumplipálinkát, amely mintha csodásan
pótlódna-gyarapítódna a háznál.
Koljaiczek Anna úgy ül a karszékében, mintha talán soha
többé el nem akarná hagyni; mellette asztal áll, amelynek az
ünnepelthez közelebbi felén még mindig ég a százhét gyertya, az
egyházközség adománya, távolabbi felén viszont már gyűlnek a
születésnapi ajándékok. Csodálat tárgya egy vágtató, hatalmasan
lobogó farkú porcelánló, roppant törékeny darab, mégis azt
importálta Hongkongból Kasubiába a Bruns házaspár. Lady
Bruns ma tetőtől talpig rőtsárga, virágos selyemben van, és
csapongó kézzel, ujjait libegtetve magyarázza, hogy a paripa hű
mása a Ming-korszak porcelánparipáinak.
Vikingék úgy vélték, hogy a húsban nemigen dúskáló
Lengyelországba egy villamos grillsütőt hoznak Ausztráliából, és
mert a technikai tökély eleve látványos, a szerkezet egy
próbamenetben mindenkinek bemutatja, mit tud. Bámulatos,
hogyan forog egyetlen gombnyomásra egyre gyorsabban az üres
nyárs, még pörög is, közben csengő szólalhat meg, több csengő is
jelzi gyakorlati esetben, hogy félangolos-e vagy átsült már a hús.
Colchicék egy bronz fejszobrot hoztak a Michigan-tó mellől, a
portré életnagyságnál nagyobb, vonásait egy a húszas években
készült fényképről mintázta a szobrász. Az ábrázolat ama dús
bajszú Josef Koljaiczek posztumusz képmása kíván lenni, akit
mint politikai indíttatású gyújtogatót vettek üldözőbe még
Vilmos császár idejében, ám neki olymértékben sikerült
megbújnia Anna Bronskinál, későbbi nevén Koljaiczek Annánál,
hogy szerelmük gyümölcse, Agnes is megszületett, Josefnak
azonban ismét, immár mint családapának, menekülnie kellett, a
mélységbe lehúzódnia, sokáig bujdosnia, míg végre Csikágóban
jelent meg újra, ahol fakereskedéssel vagyont szerzett, számos
Koljaiczek-, későbbi nevén Colchic-utódot nemzett, ám
negyvenöt februárjában, amikor a második szovjet hadsereg
Rokosszovszkij marsall vezetésével elfoglalta Kasubiát, e helytől
roppant távol is szívszélhűdésben meghalt – mondták, hogy
amikor Anna megpillantotta az amerikai ajándékot, az ő bronz
Josefjét, némi tűnődés után azt mondta volna: – Itt énnálam
továbbat is élhetett vóna.
Mombasából viszont, az Indiai-óceán partján fekvő afrikai
városból Kasimir Kurbiella egy ébenfából faragott és éjfeketére
fényezett női szobrot hozott, olyan magasat, mint egy szék, zsíros
farút és hegyes mellűt, nyújtott kezűt és lábút, s ezt mindaddig
idegenkedve nézegette mindenki, amíg az olivai prelátus meg
nem tapogatta a szemérmetlen tárgyat, művészi alkotásnak nem
nevezte, fel nem emelte, és szakértően szemügyre nem vette
legapróbb részletét is.
Hogy a gelsenkircheni Stommák mit hoztak, nem tudom.
Feltehetőleg azt az elemes, minden félórában kakukkoló
schwarzwaldi kakukkos órát, amelynek a Jézus Szíve kép mellett
lett meg a helye, a prelátus ajándéka mellett: a képre maga a
lengyel születésű pápa írt áldó szavakat, az ajándékot a prelátus
saját kezűleg akasztotta a falra, a légyszarpettyes Utolsó vacsora
helyére.
Mi születésnapi ajándékot soroljak el még? Kartuzy és
Wejherowo táján szegények a kasubok, de adni mégis szeretnek.
Ők horgolt terítőcskéket, birkabőrrel bélelt mamuszt és búcsúfia
csészéket hoztak. Megannyi szorgalmasan bütykölt-eszkábált
apróságot. Egy állami postai titkár egy borostyánnyelű
papírvágó kést. A Lenin Hajógyárból, Stephan Bronski fiainak
munkahelyéről jött küldöttség olyan ajándékkal jött, amely elé
aztán mindenféle egyéb ajándék állítódott, szándékosan, pedig
az állam képviselői már tegnap visszasiettek Varsóba.
E miatt az ajándék miatt vita is támadt, és még lappangva
kitart. Pedig az a vasból kovácsolt szó derék munka, kézírást
utánzó betűiből a „Solidarność” szó áll össze, az n-betű hátsó
lábából fehér-piros zománcos lobogó nyúlik fel, s ez szobadísz
lehetne, megvolna a helye a falon, a Jézus Szíve képtől jobbra, de
hát ez az ajándék nemcsak a varsói kormánytisztviselők
rosszallását váltotta volna ki, hanem a prelátus is úgy vélekedett,
hogy bár tisztes alkotás a kovácsoltvas felirat, és nemes
indíttatást sugall, a mindennemű politikától mentes
ünnepnaphoz nem illik. Maradjon ma a mindennapok
gondja-baja a virággal felékesített házajtón kívül, tette hozzá
értelmezőleg a prelátus.
Ilyenformán ellenkezik Stephan Bronski is a fiaival. A
tisztaszobában nem, de kinn a ház előtt újra folyik a vita,
behallatszik a konyhába. De aztán sofőröstül megjön a
Mercedesszel Matzerath urunk, s ahogy tüstént belekeveredik az
áldatlan vitába, egyetlen mondatot mond, alapvetőt, hiszen
szeret alapvetőleg nyilatkozni: – Nekünk kasuboknak
emléknapunk sok lett a politika jóvoltából, hanem hasznunk, az
kevés – és evvel szinte mellékesen letöri az államilag betiltott
szakszervezet körül folyó vita néhány tüskéjét. Már csak Kasimir
Kurbiellából, aki Mombasában egyszerűen Kasy, tör ki a
valamikori matróz. A gesztenyefa alatt állva a Solidarność
működésének újraengedélyezését követeli, amire Stephan
Bronski Stomma úr által támogatva ismételten és hangosan közli,
hogy nem muszáj csakis hagyományosan, német módra rendnek
lennie, sőt, nagyon is legyen csak lengyel a rend. Végül az olivai
prelátus elcsitítja a rendszerető erőket is, a szakszervezetieket is,
megáldva mindkettőt az egyház álláspontja szerint.
 Csak most hordja be Bruno, aki az alacsony tisztaszobában
sem veszi le sofőrsapkáját, sorjában az összes ajándékot, amit
Koljaiczek Anna unokája hosszabb gyógykúrák idején
Baden-Bädenban és Bad Schinznachban meg numizmata útjain
kigondolt, Bruno kicsomagol, s nincs ínyére, ha bárki segédkezni
akar. Érdekes, hogy a spárgát mind föltekeri és zsebre dugja.
Ollóval nem vagdos, nem siet. Minden göbhöz van türelme.
Végre mindenről lehullanak a burkok. A kasub gyerekecskék
közben elfújhatják a csonkig égett gyertyákat. Gyors kezek helyet
csinálnak Oskar ajándékai számára.
Nagy taps fogadja a kürtős kalácsot, Matzerath úr hangsúllyal
tudatja, hogy kilencvennégy centiméter magas, a gelsenkircheni
Stommáné azonnal elvállalja a háziasszony szerepét, megszegi a
kalácsot, kinek-kinek leheletvékony szeleteket szeldel. A
kasubok nyelvükön folyatják szét a legfinomabb csokoládéval
erezett tésztát, mintha szentostya volna.
Mindenki ámul, amikor Bruno bemutatja a következő
ajándékot, a polaroid-fényképezőgépet, amellyel így
csoportosított meg úgy csoportosított vendégekről és,
hangsúlyozza Matzerath úr, a mi szeretett ünnepeltünkről is
fotók készíthetők, és alig kattan a gép, kihúzható belőle a kép, s
mindenki figyelheti, ahogy eleinte homályosan megjelenik rajta a
tárgya, aztán már csodásan csillog, míg végül mindenki
elképedve ismerheti föl a képen a többieket és saját magát.
Majd nagy nevetés fogad egy vászonzacskót, amelyből
százharminc kék-fehér műanyag törpe hull az asztalra, a szép
számú kasubi aprónépnek szánt holmi. Nagy a mégilyet és a
nahát is, mert Mister Bruns megállapítja, Lady Bruns pedig
mosolyogva megerősíti, hogy a törpök jelentős részének
tappancstalpán a „Made in Hongkong” márkajel olvasható, ami
azt bizonyítja, hogy az összes törp jó fele alighanem Bruns úr
saját játékgyárában készült, azaz – bólogat az összes vendég –
kicsi a világ.
 Ezek után a kasuboknak és gyerekeiknek szánt ajándékok után
végre sorra kerül egy lakkdoboz és tizenegy fiókjában fehér
bársonypárnácskán egyszázhét aranypénz, ami kizárólag az
ünnepeltet illeti. Kíváncsiaknak Matzerath úr megmagyarázza,
melyik micsoda. Elkülönbözteti őket egymástól: Lajos-, Miksa-,
Frigyes-arany. Ezeket itt, mutatja, Svájcban verték, ezeket
Dél-Afrikában, ez meg ez a császárság idejéből való, egy egész
fióknyi a Habsburg-birodalom korából. Van közte dukát és
korona, cári orosz aranyrubel és szovjet emlékérme. Mindenki
megcsodálja a svájci kantoni szövetség vrenelijét és a világura
dollárt, a mexikói pesókat és a Krügerrandot. Megcsodálható
még egy gyűjtőknek vert kínai aranyérme is, amely pandamackót
ábrázol. Az aranyak kézről kézre járnak, és mind visszaérkezik a
helyére.
– Oszt ez mind csupa aranybul akarna lenni? – tamáskodik
Koljaiczek Anna, de a rózsafüzért csak pergeti.
– Aranydukátok – bizonygatja az unoka. – Minden esztendőért
egy aranypénz, drága Babka.
Erre már meglatolgat a nagymama egy Zsigmond Ágost király
idejéből való ódanzigi dukátot.
Oskar a nagymama paraszti ejtésére átváltva azt mondja: –
Hogy most má vége legyen a szegénységnek. – Csak Joe
Colchicnak említi meg, hogy most már hosszú idő óta csökken az
arany ára, és ez a megjegyzése nincs vádló felhang nélkül, mintha
oka volna rá Oskarnak, hogy Amerikába szakadt kasub
honfitársát tegye felelőssé saját trezorkincsei értékveszteségéért.
De miközben a vendégsereg jól mulat – szívderítők a törpök,
közérdekesek az első polaroid-pillanatfelvételek –, Matzerath
urunk nagyanyja füléhez hajol. Nagyanyja ölében aranypénzek, ő
viszont azt mondja: – Bizony, Babka, rosszul áll a szénánk.
Világszerte azon van az ember, hogy tönkretegye magát.
Mindent el bír pusztítani, ami csak él. Mindenütt olyan jelek
mutatkoznak, hogy rettentő kor közeleg, és ha nem ma, hát
holnap itt lesz.
A közelgő veszedelemnek ez a fülbe súgott jóslata nem zavarja
meg Koljaiczek Anna örömét, továbbra is örül a vendégek meg a
rokonság lármás kavargásának, de azért azt mondja: – Tudom én,
kicsi Oskar, hogy mindent a fene esz.
S odahúzza Oskart, tegye oda a fülét, még közelebb tegye: –
Vót itt a ház mögött azelőtt patkány. Most meg egy se nincsen.
Szűzanyamáriámszentjózsef.
Unokája evvel a hírrel húzódik vissza a születésnapi
vendégseregbe. Érmékről meg a súlyukról kell mindenfélét
közölnie. Még mindig van, aki aranypénzt akar a tenyerén
latolgatni. Különös csodálat tárgya egy mexikói ötvenpesós. A
Kartuzyból, Wejherowóból jött kasubok, a firogaiak, koszkiak és
karczemkiek váltig ismételgetik a fémjelzett súlyt, a harmincöt
egész öt tized grammot és az „oro puro” varázsigét.
Valahányszor kézről kézre körbesúlyosul egy-egy arany,
valamicske riadozást vált ki. Valaki, egy chmielnói Kuczorra
elhúzza a kezét, nem kell neki bele aranypénz. De Kasy Kurbiella
azért, mivel szeret kedélyeskedni, és nők körében szívesen játssza
a nőbolond agglegényt, monoklinak szemébe csíptet egy
színarany svájci vrenelit.
Bruno már nem sofőr, már vendég, letette a sapkáját, és szíves
fotográfusként csoportosít hol így, hol úgy kasubokat. Az
amerikás Colchicok a zukowói Woykékkal akarnak együtt lenni
egy felvételen. Egy másikon az ausztrál Vikingek vegyülnek
Stephan Bronski és neje, aki Pipka lány, meg a Bronski fiúk és
eljegyzett menyasszonyaik közé. A Bruns házaspár még egyszer
át akarja nyújtani fotó céljából a kínai porcelánparipát az
ünnepeknek. Stommáék meg a kicsikét mindig sértődött bakfis
lányaik, akiket úgy kell ide-oda lökdösni meg taszigálni, a
Kartuzyból jött Stommákkal együtt körülállják Anna karszékét,
amelynek támláját egyébként ma egy pünkösdirózsa-füzér
koronázza magasabbra. A postai titkár hiába tiltakozik kotyogva,
Kasy Kurbiella kikövetel egy felvételt, amelyen a Lenin Hajógyár
küldöttsége látható, köztük ő, fehér inge elején a kovácsoltvas
„Solidarność” jelvénnyel, megörökítve mindörökre.
Minden kattintás után a szótlanul várt csuda, hogy az imént
még fakó papiros képpé rajzolódik. Olyan ez, mint Felajánlástól
Úrfelmutatásig: egyszerre kísérteties is, izgalmas is.
Matzerath urunk könyörögve tiltakozik, hogy ne, de hát
természetes, hogy újra meg újra rajta legyen, és lehetőleg
középen a lengyel egyház és állam között, végletesen ágasbogas
családok közt összekötő kapocsnak, kasub gyerekecskék
közepében. Közben azért nyakalva, dalolva, kacagva, bőgve van.
Egymásnak szorulva áll a vendégsereg, savanykás szaga terjeng.
Ki-ki még egyszer és önmagát változatlanul élvezve elmondja
másnak, hogy milyen bajjal kínlódik, mivel kezeli a doktor,
meddig fog ez tartani. Miért agglegény mindmáig Kasy
Kurbiella, mekkora város Csikágó, milyen drága az élet
Hongkongban, mennyit keres Anthony Viking az Ausztrál
Államvasutaknál. Vita csak mellékmondatokban, az ünnepi
alkalom megbékít, amire tekintettel nemcsak a lenini sólya
emberei, hanem azok is, akik a rendért szállnak síkra, és az német
is legyen, lengyel is, mind azt mondják, hogy cukik a kék-fehér
törpök. – Hát, te Oskar – mondja Stephan Bronski –, te aztán
megint csak istenesen megleptél minket.
Evvel az összes vendég egyetért, és krumplipálinkával meg
tojáslikőrrel iszik Oskar egészségére. Hanem a Mercedese
csomagtartójában és annak a mindig megbízhatatlan szívének
mélyén különleges meglepetést tartogat a mi Matzerath urunk.

Azelőtt többet tudtunk a világról, de a poszthumán kor első,

naptári években nem számolhatóan hosszú szakaszában keveset
hallottunk azokról a patkányfalkákról, amelyek másutt ásták be
magukat a földbe. Mivel biztosan tudtuk, hogy a patkány
világszerte honos volt, mohón lestük a hírhozókat. De amikor
kelet felől megjöttek az első csapatok, és megkapták kijelölt
szálláskörzetüket, a Városon kívül és a kasub tájon túl, a még
mindig mocsaras Werder mellett, ezek a bevándorlók se tudtak
sokat, hacsak azt nem, hogy Oroszországban nagyon sanyarú a
helyzet, rosszabb, mint mifelénk: még patkány se igen bírja.
Ennyi bizony semmit sem ért. Konkrétum alig, csak panasz meg
szóbeszéd, amit untunk.
A humán korban más volt a helyzet, mondta álmomban a
Patkánynő. Ősidők óta utaztunk földrészről földrészre
mindenféle hajó fenekén, hacsak meg nem orrontottuk, hogy
egy-egy hajó vagy egy egész flotta alighanem el fog süllyedni. A
spanyol Armadával nem kelt útra patkány. A Titanicot
elkerültük. Amikor a Wilhelm Gustloff, az a „Kraft durch
Freude” üdülőhajó negyvenöt januárjában menekültekkel dugig
megrakva kifutott Gdyniából, akkori nevén Gotenhafenból, aztán
alig ért ki a danzigi öbölből, megtorpedózták és elmerült, akkor
se, annak fedélzetén se volt patkány, és ugyanúgy nem volt a
Steubenon, amelyre négyezer sebesültet raktak föl, és a Goyán se,
és más hajókon se, amelyek aknára futottak, megfeneklettek vagy
a farukra állva buggyantak víz alá. Azokat a hajókat mind egy
főtengernagy küldte fel Kurlandig, hogy ahány katonát meg
civilt csak elbírnak, hozzanak át nyugatra. Mi tudtunk erről, mert
mi is sokan vándoroltunk nyugatra, utaztunk olyan hajókon,
amelyek nem süllyedtek el. Hétszer hajóztunk be a Cap
Arconára, dán és északnémet kikötőkben szálltunk partra, még
az is megesett, hogy útközben kétszer annyian lettünk, de amikor
arra a volt luxushajóra a neuengammei láger foglyait rakták fel,
mindjárt arrébbálltunk, mert avval már jelezve volt, hogy az a
hajó is elsüllyed.
Aki nem hiszi, erősködött a Patkánynő, s nagyon büszkén
sorolta az elkerült katasztrófákat, annak jusson eszébe, hogy
amikor megszimatoltuk a csuzimai ütközetet, elmenekültünk az
orosz balti flotta cirkálóiról és csatahajóiról is…
Fecserészett, egészen belegabalyodott kedvenc történetébe.
Hajókat számlált el, a Szvetlána és Semcsuk cirkálókat, az
Osztyaba zászlóshajót, a Nahimov tengernagy páncélos cirkálót,
a Borogyino és Szuvorov sorhajókat. Összesen negyvenkét fekete
bödönt, amelyet egytől egyig elhagyott minden csupaszfarkú
kilencszáznégy október tizenharmadikáról tizennegyedikére
virradó éjjel.
No, de minek emlegetünk elsüllyedt hajókat, barátom, amikor
másakat kellene sorolni, hiszen sok-sok hajón utaztunk
biztonságosan, és érkeztünk célhoz, noha megesett, hogy
mélyfagyasztva, mint azok az új-zélandi patkányok, akik
mindenáron Európába törekedtek a világ túlsó feléről, aztán
birkahússal megrakott hajókra szálltak. A friss húsnak szükséges
fagyasztást különben jól túlélték. Londonba megérkezve nagyon
is fürgék lettek megint, következmények nélkül megúszta az
új-zélandi csapat a mélyhűtést. Patkánymemóriájuknak sem
ártott az agyfagyasztás, fikarcnyit se. Mélyhűtött áru friss marad.
Nem is liofilizálódtak! És azok hírekkel érkeztek, más hajókra
átszállva máshova is elvitték a híreiket.
Hosszasan dicsérte a patkányseregek világméretű,
földrészeket összekötő információs rendszerét, közben ismét
panaszosan említette a poszthumán kori helyzetet, amikor
sehonnan se jött semmilyen hír, és lelkesen nyilatkozott a humán
kor végének, az ő szavával zárószakaszának technikai
fejlettségéről. Légi úton közlekedő patkányokat említett, s hogy
ezek nemcsak cargo-járatokat vettek igénybe, hanem utasgépeket
is. Nem volt repülőtársaság, amelynek ne szerepeltünk volna az
utaslistáin! – dicsekedett. Mindig tájékozottak voltunk,
folyamatosan tájékozódtunk, bármikor jobban az embernél.
Borzasztó, hogy most szinte semmi hír sehonnan.
 Aztán ugyan minek nektek mindenféle jelentés meg
tájékoztatás? – kérdeztem. Semmitérő, másnapra érvénytelen
szalagcímek és mindennapos katasztrófa-összefoglalók nélkül
békességben élhettek, és végre a magatok patkány! rendje szerint.
Ha már véget vetettetek az egész humán hajszának, akkor
fütyülhetnétek minden hírre, és ásíthatnátok a szenzációkra.
Elvileg igazad van, felelte. Békésebben él, akinek nem kell
avval törődnie, hogy mi készül valahol az Üveghegyen is túl.
Mégis jó volna tudni, hogy merre terelik másutt élő patkányok
azt a fejlődést, amely itt élő nemzetségeinket nyugtalanítja, sőt,
veszélyezteti, sőt: akár tönkre is teheti, hiszen…
Láttam, hogy nyugtalan, a kép is zavaros lett, életlen,
háromfelé töredezett, de a hang tiszta maradt. Hogyne volna
érthető, magyarázta aggodalmasan a Patkánynő, hogy azt a
vénséges-vén öregasszonyt, aki a karszékében ül, és hiába
szeretne meghalni, nem bír, szentként tisztelik a vidéki, mezei
patkányok, és hogyne kínálkozna városokban közösségi
használatra az a sok épen maradt templom, de kell-e az, hogy egy
vénasszony tisztelete, vidéken élő nemzetségeink összejövetelei
bálványimádássá torzuljanak, és a városiak értelmetlen
képzelgésekbe csússzanak? Tagadhatatlan, hogy kezdünk
vallásosakká válni. Alig tűnt el az ember, mi kezdünk a valóság
mögé kukucskálni, mindenféle jelentést keresni, faragott képeket
csinálni magunknak. Ami érthetetlen, de éppenséggel elviselhető
volna, ha mint egyetlen, egyesítő hit tenne jámborrá. Csakhogy
nem így van: egymástól eltérő hitek vannak, amúgy ember
módra. Külsőségek jelölnek esetenként más-más Credót valló
irányzatokat. Már vitákra is vannak okok, már sürgős a vita, és
már kibékíthetetlen az ellentét, mintha csak folytatni kellene a
humán magatartást.
A kép élesebb lett, de rajta a Patkánynő is élesebben töredezett
háromfelé, még a bajusza is háromfelé állt. Nagyjából három
vallás határolható el egymástól, magyarázta, és ebben alighanem
határozott szerepe van a patkánynemzetségek származásának:
ezen a területen itt vagyunk mi, őshonos patkányok, aztán
vannak olyan törzsek, amelyek még épp a Nagy Bumm előtt
telepedtek ide, ezek nyugatról jöttek az úgynevezett szárazföldi
patkányok hídján, és vannak még a mostanában beszivárgottak, a
nagy orosz térségből származók, és ezek mind más-más módon
ájtatoskodnak, pedig mind a három törzs jellegét tekintve nem
különbözik lényegesen egymástól, még a poszthumán szőrzete is
zöld mindegyiknek…
Amikor ezt mondta, már nem tudtam, melyik emlegetett
ájtatoskodást, melyik más-más módot, mert álmomban három
patkánynő ficánkolt előttem. Kerülte egymást, aztán meg
szembeágaskodott egymással. Izgatottan futkosott ide-oda.
Egyik a másikat kergette, az a harmadikat. Szólt hozzám, de nem
tudtam, melyik. Egymás szavába vágtak, pocskondiázták
egymást. Képtelen vádakat rikácsoltak, az egyik oda kívánta a
másikat, ahonnan jött, a fenébe, Oroszországba, a másik a híres
polyák trehányságot vágta a harmadik fejéhez, amire az orosz
meg a lengyel porosz dögnek nevezte, együtt, pedig amúgy
kölcsönös gyűlölettel méregették egymást.
A három patkánynő közül bármelyik lehetett volna az én
Patkánynőm, hiszen tulajdonképpen csak hitbeli kérdéseken
vitatkoztak. Keresztényi civakodásnak hallottam az egészet.
Emberségesen hangzott, amikor a felebaráti szeretetet vagdosták
egymás fejéhez. Az egyik protestánsul protestált, a másik
csökönyösen kitartott a katolicizmusa mellett, a harmadik pedig
– csak tudnám, melyik?! – ortodoxiával akart túltenni a másik
kettő hevületén és konokságán. Ez ugrásra készen lapult, az
marni készülve ágaskodott, fogát vicsorgatta, amannak reszketett
a bajsza dühében. Aztán hátat fordítottak egymásnak, magukban
sustorogtak. Iparkodtam kibogozni, hogy azon vitatkoznak-e,
amin.
 Teológia ide, teológia oda, és mindegy, miféle humanizálás
még: helyigényekről volt szó, arról, hogy ki, mikor, melyik
templomban gyülekezhet. Az Oroszországból bevándorolt
patkányok, akiknek be kellett érniük a Visztula-torkolatban
kijelölt területtel, s inkább ínségben, mint bőségben éltek a
mocsárban, kizárólag maguknak követelték az iszaptenger
közepén álló alsóvárosi Borbála-templomot. A még épp záróra
előtt a Városba költözött német és a helyben őshonos patkányok
a Mária-templomon huzakodtak, illetőleg azon, hogy a többi
egyházi épületet és használatukat milyen módon osszák föl
egymás között. A katolikus lengyel patkányok semmi szín alatt át
nem engedték volna a protestánsoknak a dömések templomát.
De ugyanolyan harsányan követelték maguknak a német
származású patkányok a brigittások templomát és Szent
Katalinét.
A szentségit, ordítottam bele a hangzavarba: hol a felebaráti
szeretet?! Jó volna valamivel toleránsabban tárgyalni, nem?
Evvel mind a hármat magamra uszítottam. Hogy még csak ez
hiányzott: ez a maradék ember magatartásra tanítaná a
patkányokat! Ez, úgy látszik, nem férhet az űrkabinjába. Ez ne
szóljon bele a dologba. Ez ne lásson föl! Az ember akármire képes
volt, csak toleráns nem volt. Aztán hagytak, hármasban
veszekedtek tovább, s nekem úgy tetszett, jól elszórakoztak
evvel.
Csak ne lett volna hitvita közben utóbb négy a három patkány,
aztán öt: annyian acsarogtak már egymásra, tépték egymást.
Amennyire megértettem a dolgot, a protestánsok kétfelé
szakadtak, az orthodoxok között pedig
őskeresztény-kommunisztikus elhajlás támadt. Ez kapóra jött a
lengyel-kasub katolikusoknak – csak azok voltak-e? –: tüstént
visszakövetelték az alsóvárosi Borbála-templomot és
természetesen a Mária-templom melletti hajdani lengyel királyi
kápolnát, amelyet abszurd módon épp a kálvinista gyülekezet
számára akart volna a negyedik patkánynő megkapni. A
kommunisztikus őskeresztények a hajdani Lenin Hajógyár
közelében álló Jakab-templomot szemelték ki a maguk
gyűlésterméül.
Legyen, mondtam én, fene se bánja, hiszen templom épp elég
akad. Csak éppen szép lenne, ha a jámbor patkányok is végre
eljutnának oda, hogy minden templomban, minden szószékről,
ha már toleranciát nem, hát legalább szeretetet, kutyaközönséges
felebaráti magatartást prédikálnának.
Erre megint rám uszultak, most már öten. Nagyon ismerősnek
éreztem a helyzetet: dugig vagyok én már tapasztalattal.
Hasonlatokat keresgéltem, odakényszerítettem volna az
álmomba a hajót, az ötfőnyi asszonylegénységet, de úgy
belegabalyodtam a patkánykodásba, hogy egyebet se ordítoztam,
mint: Felebaráti szeretet kell, az isteneteket! Csak egy kis
felebaráti érzés!
Amire gúnyröhej. Hogy azt nem kell patkánynak prédikálni.
Az patkányemlékezet óta megvan minden patkányban. Hogy
csakis az embernek kellett főparancsolattá nyilvánítania a
felebaráti szeretetet, hogy aztán, mint kiderült, képtelen legyen
megtartani ezt a főparancsolatot. És kitalálja helyette az
agyonverést meg a kínvallatást, és szakadatlanul tökéletesítse
ezeknek a módozatait. Fogja be végre ez a maradék űrhajós
ember a pofáját, rikácsolta valamelyik patkány az öt közül.
Én azért is mondtam volna tovább a magamét, másképp valós
álmokkal fenyegetőztem – még tartogat egy meglepetést
Matzerath urunk, még ott horgonyoz Vineta fölött a hajó, még
mindig mélyen alszik Csipkerózsika, és az álma fogva tartja a
kancellárt meg a kíséretét –, de úgy hallottam, hogy mind az öt
patkánynő csak kiröhög, ámbár az egyik, valószínűleg a
katolikus, mintha odakiáltott volna: – Eredj a dolgodra! Tűzz el a
meséidbe. Nekünk nem kellesz. Hiszen él még a vénséges-vén
öregasszony, ül a karszékében, és motyog és motyog és nem bír
meghalni…
S folyt tovább a veszekedés. De már nem arról volt szó, hogy
ki használhassa melyik épségben megmaradt templomot a
megkímélt Városban. Szószékeken sem hadonásztak már, hanem
valamilyen vad zűrzavarban, egy szemétdombon, ahol
porceláncserép púpozódott fel, apró játékfigurák és gondtalanul
elszórt pénzdarabok hevertek szanaszét, s a patkányok azt az
öregasszonyt emlegették, aki meg akar halni, de nem bír, akit,
úgy éreztem, ismerek, bár a nevét semmi áron ki nem mondtam
volna: csak ha majd a nevén szólítod, mondtam magamban, csak
akkor vész oda végleg.

Mintha utoljára szólalna meg Matzerath urunk. Összeveri két

apró tenyerét, ujjain túl sok a gyűrű. Szenvedélyének enged:
jelenetet rendez meg. Egy széken áll az alacsony mennyezetű
szobában, hogy ki-ki lássa, amíg beszél: kér valamit, és máris
megnő az érdeklődés, figyelik a sokaság fölé magasult rokont.
Végre úgy beszél Oskar, hogy szerteágazó rokonsága és nem
vérrokon vendégsereg veszi körül. Mindenki felnéz rá. Saját
magáról beszél, a világról és magáról. Sokszor elmondta nekem
ezt a beszédét, mintha gyakorolnia kellett volna. Már rég
megfogalmazódtak benne mondatok, az emberiséghez intézendő
szavak, mondhatni utolsó szavak.
– Úgy tekintsenek rám, kérem önöket – mondja –, mint egy
közepes nagyságú cég első emberére a csalókán gazdag
nyugaton, egy olyan cégére, amely jókor felismerte és
menedzselte valamennyi média lehetőségeit, és olyan sokrétű
termelésre vállalkozott, hogy ma, amikor már kazetták millióival
látja el a piacot, azt mondhatom a mi szeretett ünnepeltünknek:
Minden megvan filmen! Szilárd médiaismerettel állítom: mindaz,
amit számlánkra írt a sors, amit felidéz vagy felpanaszol az
emlékezet, lett légyen az egy régről ismert színfolt, vagy
érezzünk dús illatokat, orrunknak valamikor újakat, vagy
érezzük gyermekkori pempő, esküvői ebéd vagy halotti tor
pecsenyéjének ízét, és hogy fel-felböffent, amitől csak még
éhesebbek lettünk, mindez az elmúlhatatlan egyszer volt élet
filmre van rögzítve. De megnyerték maguknak a médiákat a
reményeink is, vágyakozásunk a jövendő színeire, illataira, új
ízekre és olyan érzésekre, amelyek nem szokványosak, hanem
fényesek, ragyognak, és ezek is megvannak filmen, sorjáznak
kazettákban. Ahogy már mondtam: Minden filmre van rögzítve,
megvan! Bármiről higgyük is, hogy új élmény: másutt már
megtörtént, más közönség már látta, és történelmi lett, mielőtt
megtörtént volna. Aminél fogva mi, szeretett rokonaim, akik
biztosak vagyunk benne, hogy eddig még sohasem találkoztunk,
hiszen hova el nem indázott, hol nem zöldell a kasubi gyom,
bizony bőven ismerjük egymást, láttuk elégszer régi, akkor még
feketén-fehéren villogó filmeken, amelyeken másokat
ünnepeltünk másutt, mert ünnepelni mindig épp elég alkalom
adódott, szomorú is, vidító is. És nemsokára újabb alkalom
kínálkozik: hatvanadik születésnapját fogja mindannyiuk
Oskarja megünnepelni. Ezennel meg is hívok mindenkit, de
mindenekelőtt magát, szeretve tisztelt nagyanyám, drága Babka,
szeptemberben megülendő születésnapomra, amelyet máris látni
vélek, mintha filmen peregnének az eseményei, a kezdete, a
kibontakozása, a csúcspontja felé törekvő cselekmény, a sok-sok
belefonódó epizód…
A nagyon távoli nyugatra szóló meghívást hálás taps fogadja,
Matzerath urunk pedig folytatja beszédét: – Mint látjuk, az élet
csak kevés újat tud nyújtani, általában csak át-átcsoportosít
minket, néha meglepő módon rendez el, mint a törpöket,
amelyekkel önfeledten játszadoznak a gyerekek. Igen bizony!
Törpipari termékek vagyunk, csak különleges eljárással felnőtt
méretre növelt, nem feltétlenül hongkongi, mert minden azért
mégsem onnan való, törpök vagyunk, ezer és még hány filmben
játsszuk el hol ilyen, hol olyan kosztümben a magunk elpróbált
szerepét, belekeveredünk vidám, gyakran eléggé bárgyú, máskor
szomorú, többnyire tragikusan végződő, egyszer izgalmat
hajszoló, máskor fárasztóan szerteágazó cselekményekbe, azt
hisszük, hogy mind az élet fényjátéka, holott csak típustermék,
filmbe forgatott élet, amelyet aztán lihegve figyelünk, nagyon
vigyázva, hogy el ne mulasszunk egyetlen csók-, egyetlen
verekedésjelenetet se. Rosszul mondtam azt, hogy kevés újban
van részünk! Tegnapi, tegnapelőtti maradékban van, amelyet
fölmelegítve tesznek elénk az asztalra! Már a mi szeretve tisztelt
ünnepeltünk egyetlen Agnes lánya, szegény jó édesanyám is azt
szokta volt mondogatni, valahányszor barátok gyűltek az asztala
köré, hogy krajcáros alapon skátozzanak: Olyan az élet, mint egy
film!
Efféle tartalmas gondolatokban részelteti a szónok a
szomszédból és nagyon messziről érkezett kasubokat. A Lenin
Hajógyár munkásai, a lengyel egyház és az állami posta
képviselői elcsodálkoznak, elismerőleg bólogatnak, mert hát:
nem olyan film-e az élet, amelyet már ki-ki látott? Nem úgy
volt-e mindig, hogy a lengyelnek minden konc levét is meg
kellett innia? És nem azon rágódott-e az emberfia mindig, hogy
ez-az majd miért fog félresikerülni, vagy merre lehetne egyenest
haladni?
– Jól mondod, Oskar! – kiáltja be Stephan Bronski. – Minden
úgy van, ahogy tennap vót, meg mindig vót.
A felvirágozott karszék előtt és mögött azzal a nagy rakás
tündéri törppel játszanak a messzire burjánzott Woykék,
Stommák és mások kasub dugvány- és csemetegyerekei, amiket
kürtős kaláccsal, polaroid-fényképezőgéppel és aranypénzekkel
együtt hozott a gazdag nyugati világból Matzerath urunk.
Minden törpnek fehér sapkája van, kerek kék pocakja és
krumpliorra a képe közepén. Legtöbbje vigyorog, mintha csőstül
volna min vigyorogni, de akad duzzogó, magányos, búslakodó
is. Minden törpnek valamilyen szerszáma van, vagy valamilyen
terhet cipel, vagyis mind dolgos. Egynek-kettőnek sportszer van
a kezében, és akad, amelyik vajkrémtortát majszol. Egynek a jobb
kezében vakolókanál, a balban tégla, megint más baltát lóbál. Egy
törp géplakatos, mert franciakulcs van a kezében, a komájánál
kasza meg egy kéve rozs, ő a parasztságot képviseli. Amelyik
piros-fehér stoptáblát mutat fel, az a közlekedést irányítja. Egy a
tízóraijából harapott épp jókorát, egynek meg szájához ragadt a
borosüveg. Mind-mind csinál valamit, csak egynek nincs a
kezében semmi. Tétlenül áll, szégyenkezve lesüti a szemét.
Vagyis a sok törp, amivel a kasub gyereknépség játszik,
miközben Oskar dicsérő szavakkal előre gyártott életnek minősíti
a filmet, az emberiség mozgalmas-változatos életét mutatja be.
– Milyen szép – mondja Matzerath urunk –, hogy ismét családi
körben időzhetek. Kihez-kihez még a betegsége is hű maradt.
Szinte semmi sem változott. No persze, a politika. De hát az is
volt már ilyen. Arra pedig, hogy mi apró emberek öregszünk,
feltétlen gonddal ügyelnek az én videofilmeim, ez a tény beléjük
van építve. Mint mondtam: minden, ami történik, csak
újratörténik, csekély módosítással és némi divatos újszerűséggel
árnyalva. Ennek a nézetemnek mi magunk, itt élő tősgyökeres és
messze földről jött kasubok vagyunk kitűnő példái, miért is
mindnyájuknak, de főleg magának, drága Babka, be szeretnék
mutatni egy különleges videókazettát, amely egy kicsit
belekóstolt a jövőbe, és példája gyártási programomnak, „Post
Futurum” védjegyű sorozatomnak: rövidesen világszerte ismert
lesz ez a sorozat.
E szavaira máris jön befelé az alacsony mennyezetű szobába
Bruno, a sofőr, nagyképernyős tévét hoz be az egyik hajógyári
munkás segítségével. Sebtében előkapnak egy asztalkát, a falhoz
állítják, Koljaiczek Annával szembe. A tévé, amelyhez
videórecordert csatlakoztatnak, eltakarja a hímzett faliszőnyeget,
pedig azon egy angyal látható, amint éppen vigyáz egy
kisgyerekre, hogy a szakadékba ne essen. A Jézus Szíve kép
mellett kakukkol a kakukk, mert fél tizenkettő van.
A sofőr benyomja a recorderbe a bejelentett videókazettát. A
születésnapi vendégsereg nevetgél, apró poharakból kortyint,
bármikor kész arra is, hogy elsírja magát, általában csupa
életkedv és megadó szelídség, s így helyezkedik el a pünkösdi
rózsákkal felékesített karszék két oldalán, közvetlenül mellette a
prelátus és a postai titkár áll őrt, a kasubok apraja széthagyja a
törpöket, és a felnőttek elé ül, fekszik a padlóra, áll, mindenki a
még szürke képernyőre mered, mintha az volna mondva, hogy a
Szűzanya fog rajta megjelenni. – Talán meg akarsz te engem lepni
valamivel, kicsi Oskar? – kérdi Anna Koljaiczek.
Szerényen félrehúzódott Matzerath urunk jelére Bruno sofőr
megindítja az előre gyártott kazettát. A képernyőt legelőször a
cím tölti be: „A tiszteletre méltó Koljaiczek-Bronski Anna
százhetedik születésnapja”. Hanem amikor az első képeken
gesztenyefástul, almafástul, kerítésestül, az idei esős nyáron csak
kicsire nőtt napraforgóstul megjelenik a nagymama kicsi
parasztháza, aztán a kerítésen belül a megterített ünnepi asztal,
és ott vannak az első vendégek is a képernyőn, köztük Mister és
Lady Bruns, és olyanok, mint élő valójukban, mert pirogot
esznek, mákos kalácsot esznek, akkor az összezsúfolódott
születésnapi sokaság ámultan, egy emberként sóhajtja, hogy
ahhh, aztán a sóhaj elszáll, csend van, bevágva megjelenik a ház
ajtaja, fölötte a búzavirágból fonott százhetes szám, majd a kép a
konyhán keresztül behalad a tisztaszobába, ahol az ünnepeltet
egyelőre még nem látni, eltakarják mások, az imént leégett, azóta
elfújt gyertyák viszont egy szálig megvannak, lobog a lángjuk.
És a film az összes vendéget fellépteti: ott az olivai prelátus és
a matarniai pap, a Lengyel Állam mindkét képviselője, akiknek
sajnos még tegnap el kellett utazniuk, és ott a Lenin Hajógyár
még most is jelen levő küldöttsége. Még a megkésett postai titkár
is megjelent. Láthatólag előre meg van gyártva valamennyi
vendég jelenléte: az amerikás Colchicok zajosan és melegen
üdvözlik a zukowói Woykékat, a gelsenkircheni Stommák sűrűn
koccintnak Stephan Bronskival és mindig sótlan, félrehúzódó
feleségével. Kasy Kurbiella szállodaipari menedzser lengyelre
fordítja a Vikingek angol beszédét, hogy Antek Kuczorra
kokoschkeni vasutas megtudja, milyenek az ausztrál vasutak. És
látni, hogy milyen büszke a hongkongi játékgyáros távol-keleti
feleségére meg az ajándék porcelánparipára: mind a kettőt
megálmodta a videokamera, lobogó lófarkostul és
apródfrizurástul, és, istenem, milyen törékeny Lady Bruns a
filmen és tényleg!
Még a kasub aprónép is előbb fújogatta el a gyertyákat és
játszott a gazdag nyugatról kapott törpökkel a kazettán, mint
tényleg elfújogatta a gyertyákat, és szabad volt a törpökkel
játszania. Stephan Bronski fiainak évek óta menyasszonyaik
vannak a film előzetes jóvoltából, az egyik töltött galamb, haja
olyan szőke, mint a tengerparti föveny, és csupa
tartóshullámcsiga, a másik kirí az átlagból, mert sötétbarna.
„Hiszen csak lakás vóna elég!”, mondja a filmbe szinkronizált
hang, miközben a háttérben halk polka szól, s ez az egész
cselekményt aláfesti, olykor megzendül, táncra biztat.
Új csak a zene, az összes többi megvolt már. A ház előtt is, a
tisztaszobában is: ittak, eszegéltek apró, de nagy ízű falatokat,
csipegettek, csámcsogtak, megemésztettek savanyút meg
édestésztát. Megkóstolták a kocsonyát meg a morzsával
megszórt lepényt, az uborkát meg a pudingot. Nem egy vendég
dalra fakadt, jóval hamarabb, mint tényleg dalra fakadt, hogy
igazi legyen a jókedv. „Zöld az erdő, zöld a rét”, énekelték filmre
és Oskar tiszteletére német szöveggel a korosabb kasubok, hogy
későbbi életükben még egyszer rázendítsenek a zöld erdős
nótára. Még a hajógyári munkások és a lengyel állam képviselői
közti vitát is megelőlegezte a film, arról, hogy alkotmányos-e a
Solidarność szakszervezet, s eredeti hangokon hallani újra
egyfelől a mombasai Kasy Kurbiellát, másfelől a gelsenkircheni
Stomma urat és Stephan Bronskit, akik a vita hevében németül és
lengyelül harsogják, hogy „rendnek muszáj lenni!”, míg el nem
simítja az ellentéteket a lengyel haza prelátusa: a hajógyáriak
érdesen nevetnek, amikor a főtisztelendő úr egyaránt áldólag
tekint a dolgozó népre és az állam képviselőire, az Úr békés
hajlandóságú gyermekeivé téve őket evvel.
Amikor itt tart a film, Stephan Bronski belekiabál: – Hogy a
jóistenbe csináltad ezt, te Oskar?!
Matzerath urunk könnyedén válaszol: – Azelőtt, ugyebár,
Főtisztelendő uram, az isteni gondviselés dolga volt, ma parányi
mikroprocesszoroké, hogy mindent elraktározzanak, ami valaha
történt, és kiköpjék azt, ami történni fog. A többi csak mediális
mesterség. Gyerekjáték!
És miközben még magyarázólag hozzáteszi, hogy minden,
ami elképzelhető, egyben előállítható is, személyesen megjelenik
a képernyőn. Lelkesen üdvözlik odakinn, szintúgy a nagymama
tisztaszobájában, ahol a telekommunikáló film most pereg. Az
ámuló vendégsereg másodszor nézi végig, mi mindent hozott
nyugatról Matzerath úr. Látja, mennyire örül a feldíszített
karszékben ülő Koljaiczek Anna a kürtős kalácsnak és a
dukátoknak, még inkább a púpos emberkének. – Kicsi Oszkár! –
kiált fel, és még egyszer örvendezik.
Emitt valóságosan beleszól a pergő filmbe: – Hát, kicsi Oskar,
tényleg ilyennek képzeltem mindig egy igazi születésnapot –,
amott, a filmen azt mondja, amit az aranypénzek láttán mondott
volt, tenyerén latolgatva Zsigmond Ágost király aranyforintját: –
Oszt ez mind arany vóna?
Örül az aprónép, amikor a képen megjelenik a zsákocska,
zsákocskából a sok ajándéktörp. És ahogy a gyerekek látják
magukat a filmen ugyanúgy játszani, mint az imént játszottak a
törpökkel, mielőtt fél tizenkettőt kakukkolt volna az óra, azt
hiszik, hogy a mozi most hűségesen eljátssza nekik, amit ők
játszottak el a mozinak.
Istenem, milyen boldogok! Új játékuk figurái most az egész
képet betöltik: megjelenik a forgalomirányító törp a stoptáblával.
Több vakolókanalas törp. A muzsikálók közül azt hozza
legközelebbre a kép, amelyiknek egy fehér-piros dob a
hangszere. – Oskar! Oskar! – visítják a kasub gyerekek a
képernyőt lesve, hiszen ismerik a történetet. Aki jól megfigyeli a
képet, észreveszi, hogy az összes törpnek, a dobosnak is, csak
négy ujja van: hüvelykujja és melléje három. Többen megkérdik,
hogy miért. De ezt még a hongkongi Bruns bácsi se tudja, pedig ő
milliószám gyártott tündéri törpöt, talpukba üttetve szorgalmas
városa védjegyét: se a filmen, se a szobában nem tud mit
válaszolni.
Mondanom sem kell, hogy ami fotót szűk félórája a Matzerath
úr hozta polaroidgéppel elsütögettek, annak a motívuma is mind
megvolt már, amikor a film készült: azé is, amelyen a lengyel
állam és az egyház képviselői állnak jobbról-balról Anna
Koljaiczek karszéke mellett, meg azé is, amelyen a Lenin
Hajógyár munkásküldöttsége körülállja Kasimir Kurbiellát, s ő
úgy tartja két kezében a kovácsoltvas „Solidarność”-jelvényt,
mint egy ereklyét. – Mondom én – derül Koljaiczek Anna semmi
új nem gyön, már minden, de minden megvót.
Matzerath urunk mintha a filmen meg akarná erősíteni ezt az
örök visszatérést megfogalmazó mondatot, mert most kikiáltja a
beígért meglepetést, jövőbe pillantásra szakosított cégének „Post
Futurum” produkcióját. És már látja is a vendégsereg a sofőrt, aki
letette a sapkáját, meg a hajógyári munkást, amint hozzák befelé
a tisztaszobába a tévét, elhelyezik az őrzőangyalos kép elé állított
asztalkán: ugyanezt csinálták mind a ketten épp imént, mielőtt a
beépített elektromos tápegység feltöltötte volna a különleges
recordert, és polka-háttérzenével meg nem indult a kazetta.
 De amikor most a filmen ismét megkezdődik a film, és mielőtt
fél tizenkettőt kiált a kakukk, amely a valóságban pillanatok
múlva tizenkettőt fog kakkukkolni, a tisztaszobában elnémul a
vendégsereg. Nincs ahhh, nincs sóhaj, nincs érdes nevetés.
Rémülten és rémülettől dermedten látja a vendégsereg a
képernyőn a vendégsereget, amely videófilmet néz, a filmen
vidáman és jóhiszeműen adja át magát mindenki a
videófilmlátványnak, amelyre imént még mosolyogva rábólintott
az olivai prelátus, hogy hiszen lehet az isteni gondviselés
technikai változata, de most a kereszt jelét hányja a kép felé, mert
hátha keresztet vetve rá megállíthatná a film cselekményét,
amely következetesen…
S a valóságos tisztaszobában még megszólal, mintha
cimborálna az ördögi mesterkedéssel, az a Gelsenkirchenből
érkezett kakukkos óra, amelynek a pápai kézírással ékesített
Jézus Szíve kép mellett lett meg a helye: Kakukk, kakukk…
tizenkétszer. Jól szabott öltönyében még Matzerath urunk is
meghökken. Mint a filmen, a valóságban is nyakkendőtűjét
babrálja. S ahogy a valóságban merő aggodalom, a filmen is úgy
látja magát, és mintha utoljára látná, hogy most aggodalmas…

Ólomsúlyúak, ólomlábúak az öt asszony gondolatai is az „Új

Ilsebill” motoros bárka fedélzetén. Túl sokáig heverésztek a
függőágyakban. Későn ébredtek. Időt vesztettek: már elmúlóban
a vasárnap reggel, amikorra hálóplundrában felmásznak a
fedélzetre. Keletnek már magasan jár a Nap a tenger felett, ének
nem hallatszik a vízen. Az összes medúza eltűnt, vigasztaló csak
egyetlen távoli pont, Peenemünde táján: az NDK-határőrség
motorosa, az is lehorgonyozva áll, és mintha azt jelezné ötüknek:
Fel a fejjel, lányok! Nem vagytok egyedül.
Csak az oceanológa éber valamelyest, a többi négy csak
botorkál, lötyög, ásít és nyújtózkodik. Ő végigmegy a hajó bal
oldalán, jobb oldalán, ki-kihajol a víz fölé, a hajó orrában, aztán a
farában két tenyeréből ernyőt formál a szeme köré, belenéz a
vízbe, amelynek sima színe épp csak lélegezve jár föl-le, és most
felkiált: – Ébresztő, lányok! Megérkeztünk! Megáll az eszem: itt
van alattunk Vineta!
Tüstént áthajol mind a korláton, elernyőzi a szemét, két
kezével látcsövez. A masiniszta nem hisz a szemének: – Nem
lehet ez igaz – hüledezik. – Óriási. Láttam én ezt már valahol,
csak azt nem tudom, hol.
– Azanyját! – fedezi fel az Öreglány, hogy: – nemcsak hét
templomot látni, kocsmát is látok annyit, még többet is.
A kormányosnő többet lát az elsüllyedt városnál. – Ez az –
mondja. – Ez a mi helyünk.
Az oceanológa szerint is megérkeztek: – Tudtam én mindig,
vagy sejtettem, hogy egyszer még, mert másutt hol lehessen
meglenni…
A kormányosnő a többinél valóságosabban látja a megnyíló
asszonybirodalmat: mintha máris odaköltözhetnének,
meglakhatnák. És hívogatja őket, szállást kínál a mióta-mióta
melengetett, magzatként nevelgetett, sőt, másokba is átültetett
vágyuknak, hiszen valóban elébük tárul odalenn sok tornyával,
hegyes ormú házaival és tereivel a vendek alapította Jumne,
Vineta városa, végső menedékük, utazásuk be nem vallott,
hányszor vitatott, mégis eleve elhatározott célja.
Miért hallgat Damroka, és csak néz, néz, néz?
Milyen meghitt Vineta megannyi zegbe-zugba futó utcája.
Folyó partján áll a város, a folyón sziget, a szigeten nagy-nagy
gerendavázas tárházak; gazdagság, vagyon pihenhet bennük. A
folyón át hidak ívelnek városkapukba. Az utcák két felén egy
kicsit még most is gőgösen méricskélik egymást a cicomás házak,
csúcsos padlású homlokzatok. És mennyi párkányzat. Oszlopos
kapuk, előttük pihenő. Az egyik ház ormát hattyú díszíti, a
másikét aranyhorgony, amazét teknősbéka, amazét vadkanfő. A
masiniszta egy ház ormán egy Fortunát fedez fel, gördülő
golyóbison. Az Öreglány pedig számos házon, nem is, mert
valamennyin, kapuk boltívein, a városháza széles lépcsőfeljárata
felett a város címerét látja – Ott is meg ott is, mutogatja –,
amelyről Damroka beszélt – de hát most hallgat –, és azt mondta,
hogy az egyik címerállata alul egy patkány, a másik címerállata
felül egy pulykakakas.
– Ott ni – mutogat a kormányosnő –, közvetlenül a városháza
mellett, ahol az asszonytanács ülésezik, az a ház biztosan az
asszonypalota. Olyan magasra nyúló és keskeny ablakai csak
asszonypalotának lehetnek.
A szemközti épület ormán viszont nőalak áll, a kezében
mérleg, tehát ott ülnek törvényt az esküdtnők az oceanológa
véleménye szerint. És mindenütt csupa olyan ház és tér, amely
arra szolgálhat a mélységet kémlelők szerint, hogy a nők ügyét
tárgyalják meg, a nőjogot biztosítsák, a nőbirodalmat
megteremtsék. És akár a patyolat, olyan tiszta a város. Sehol
egyetlen hínárszakáll, sehol egy algamohás háztető, kapuboltív.
Jó volna lemenni, összefogódzva lötyögni, csavarogni
utcahosszat.
– Gyerünk! – rikkant fel a masiniszta. – Elfoglaljuk Vinetát!
– Világos – mondja az oceanológa –, most már csak lefelé.
– Utánam! – kiáltja az Öreglány, és elsőnek ugrana, de a
kormányosnő szerint bárki előtt őt illeti az elsőbbség: – Jó, ha
tudjátok, hogy én már akkor feminista voltam, amikor titeket
még a krapekokért ett a fene, szóval, rajtuk lógtatok, önként
voltatok cselédjük. Vagyis, drágám, elsőnek majd csak én…
Damroka eddig csak a mélységet kémlelte, a haja is vizes lett,
de most megszólal, s azt mondja a többieknek, bár alighanem
magára is érti: – Hozzuk rendbe magunkat, mielőtt Vinetába
bevonulunk. Ilyen pungyiha göncben nem mehetünk oda le.
Megint csak kapitányi az én lassúdad Damrokám. A
kormányosnő máris buzog: – Csakis. Egy a véleményünk.
Öltözzünk ki, aggassuk tele magunkat smukkal, mintha bálba
mennénk.
Az öt asszony visszaereszkedik a hajó orrába. Rengeteg időt
vesztettek, de nekem mégis jó látnom, ahogy a
tengerészzsákjaikat meg a kufferjaikat föltúrják. Le az
összeizzadt hálóingekkel!
Azt megmondhatom, hogy egy se duci vagy elhízott: inkább
soványak vagy szikkadtak. És amíg dolguk volt velem, vagy nem
kellettem nekik, mind szeretett áhítatosan szépítkezni, csak a
masiniszta nem, mert ő leginkább lompos vackokban szaladgált.
Mintha sejtették volna ezt a jelenést: bámulatos, hogy mi
minden van a matrózfelszerelésükben. Mi mindent teregetnek
szét, kapnak elő, löknek félre: van itt bő és rakott ujjú, bokáig érő
ruha, van olyan préda, hogy sonka lehet a válla, dús a redőzete,
van ünnepélyesen szigorú szabású, van olcsó,
virágos-gyümölcsös piaci cucc, van testhezálló, amire rá lehet
mondani, hogy mintha a testére öntötték volna, van napkeleti-bő
nadrágszoknya, fátyol, öv, vállkendő, rövid és hosszú
nyakbavaló. És hogy mennyi ékszert kellett erre az útra elhozni:
súlyos ezüstláncot, méteres fonálra felfűzött nyers borostyánt
meg elefántcsontot meg korallt, csak úgy mellékesen
strassz-csatokat, gyöngyház fibulákat, ébenfa karperecet,
ugyanazt ónixból, szaruból. Meg cipőt, topánkát, csizmácskát. A
kofferokban és tengerészzsákokban még kalap is akad. Bugyi:
egyszerű vagy csipke.
Milyen jó, hogy az orrteret lezáró deszkafalon tükör lóg:
hasadt ugyan, de még jól szolgál, belenézve hasonlítgatni lehet
ezt ahhoz. Az öt asszony csak sokára leli meg az egyéniségéhez
vagy általában illő holmit.
Nem bánnám, ha csereberélnék egymással az estélyi ruháikat
és ünneplőiket, de egyik sem törődik a másikkal, egyetlen
rongyot oda nem adna. Nekem Damroka kedvesebb volna
keleties nadrágszoknyában, mint a masiniszta, és a
kormányosnőt jobban szeretném vidám kartoncuccban, mint
angol kosztümben, de ami nekem tetszik, az nekik nem kell.
Legföljebb annyit mondhatok, hogy ez az öv rémesen széles,
hogy még egy nyaklánc már túlzás, és hogy siessenek, mert
múlik az idő, nagyon múlik.
Mint kispolgár – bevallom ezt – attól tartok, hogy fölflancolják
magukat, röhejes zászlódíszben jönnek fel a fedélzetre, szóval
„overdressed”. Már félek a látványtól, de mire végre feljönnek a
lépcsőn, együtt is, egyenként is szépek: az oceanológa jön
elsőnek, testhezálló, kétfelől kínai módra felhasított
selyemruhában, a fején egy kicsit spanyolos fátyol. Damroka,
mintha megbeszéltük volna a sorrendet, utolsó lesz,
sáfrányszínű, bő ujjú köntösben, nyakában a kétsoros, nyers
kövekből fűzött borostyán nyaklánc, csudafürtös haja köntösére
omlik. A masinisztán buggyos nadrág, a fején turbán. Életemben
sem hittem volna, hogy a kormányosnő fekete estélyi ruhához
malomkerékkalapot tehessen a fejére, méghozzá fehéret, és
félrecsaphassa meg a szemébe húzhassa. Azt meg csak bámulom,
hogy az Öreglány apró virágos, térdig érő, harangszabású
kislányos ruhácskában ugrál föl a lépcsőn, és virágos csatos cipő
van a lábán.
Más is feltűnik: fekete estélyi ruhához súlyos ezüst nyaklánc,
turbántűzőül zöldesen csillogó gyöngyház csat, hasított
szoknyához lakköv, apró virágos ruhához strassz melltű. Ahogy
Damroka fölfelé lépdel a lépcsőn, és összefogja sáfrányszín
köntösét, hosszú szárú fekete csizmát látok meg a lábán.
Fülbevaló, fülklipsz, korall-láncocska, súlyos karperec.
Kinél-kinél kézitáska vagy vékony fonálból horgolt szütyő. Ki
sápadtra kendőzte magát, ki rúzst rakott föl, ki fekete
szempillafestéket, ki – a kormányosnőnek ez tetszett –
szenvedőre festette a szemöldökét.
Egy kicsit még elidőznek. Az idő sürget ugyan, de föl-alá
járnak a fedélzeten, mintha senki másnak, csak saját maguknak
akarnának tetszeni. Isteni ez, és páratlan! Mintha már láttam
volna őket – talán moziban? – ilyen páratlannak és
felejthetetlennek. Te szent Fellini! Egy könyökhajlat, egy nyaktő,
fáradt, tragikus, mégis kihívó tekintetek. A kormányosháztól a
hajó orráig lépdelő és onnan visszalépdelő alakok. Az Öreglány
tánclépései. Az oceanológa elveszíti az egyik fülbevalóját,
Damroka megtalálja. Kalappal a fején áll a kormányosnő, olyan,
mint egy emlékmű, a masiniszta bohócosan szökdécsel az
emlékmű körül buggyos nadrágjában. Amit reméltem, de hogy
megtörténik, sohase hittem: egymásra bólogatnak, egymásra
mosolyognak, ismerik egymást, kedvesek egymáshoz, mint
húgok és nénék. – Ideje lesz – mondja Damroka.
De amikor még egyszer a víz fölé hajolnak a hajó jobb oldalán,
bal oldalán, a déli verőfénytől kezükkel elernyőzve a szemüket,
és a mélységet kémlelik, Vinetát látni még ugyan, de mintha
megéledtek volna az elsüllyedt város utcái. Suhanó árnyakat
látnak odalent. Csak fények játéka volna? Nem az, nem
érzékcsalódás, nem a felszín tükröződése. Nem pikó-, nem
heringrajok úszkálnak. Patkányok futkosnak az utcákon, azok
lakják Vinetát, rendezték be a maguk országát odalenn. Sebesen
suhannak be a kapukon, iparkodnak a városháza felé, a piactérre.
Jönnek az asszonypalotából, mennek az esküdtbíróságra.
Patkányok sietnek Vineta sok-sok templomába, istentiszteletről
jövet állongnak a templomkapuk előtt. A Neptun-kút körül, a
hidakon, a hombárszigeten, lakóházak kapupihenőin, céhek
házai előtt, lépcsőkön fel-le, tornyocskák és tornyok tetején,
mindenütt: patkányok.
Oromdíszek mellett állnak, lúddal és teknőssel és pulykákkal
párban. A nagytemplom huszártornyán ülnek, a városháza
tornyának csücskén, olyan magasan, hogy szinte tenyérnyire a
tenger sima tükre alatt, le lehetne nyúlni értük, megérinteni
izgő-mozgó bajuszukat, és mintha mind azt akarná a hajó
utasaival tudatni: mi már itt vagyunk, asszonyok. Vinetába nép
költözött, Vineta foglalt, lakosai vannak. Nincs benne hely
semmilyen emberi rendnek vagy nőbirodalomnak, hacsak
menedéket nem kerestek nálunk, és ezentúl patkányok közt
akartok élni, mert akkor csak gyertek, gyertek…
De alig jönnek rá az asszonyok, hogy bizony nincs számukra
hely a világon, hacsak le nem küzdik az undort, s nem visítják,
ahogy máris visítják, hogy: – Júúj! – meg:
– Undorító! – hacsak némán és azon ékesen-ünnepélyesen le
nem költöznek a patkányok közé, hogy ezentúl köztük éljenek,
alig jönnek rá, mondom, hogy nincs többé menedék sehol, de
ugorni sem ugranak – Ugorjatok már! –, nem ugranak, az eget
közel és távol villámok hasogatják fel. Soha nem látott fényesség.
Vakító fény. Perzselő hő hullámzik feléjük, rájuk. Eltűnnek.
Bármerre nézek, keresem őket, sehol semmi.
Délkeletre és nyugatra onnan, ahol a hajó horgonyoz, és az
északi szemhatáron is égnek, nőnek az annyiszor leírt gombák.
Három közeli célpontra irányított csapás – Stralsund,
Peenemünde, távolabb Stettin a célpontok – vakító villanását
nyomás- és hőhullám követi. Az asszonyokkal együtt eltűnt a
hajó összes felépítménye, a kormányosfülke, az árboc, a
szellőzőkürtők. Csak a sugárzó hajótest van meg. Ha nem vasból
építették volna valaha, hogy „Dora” nevén az Elbát járja áruval
megrakottan, az is semmivé lett volna.
Az „Új Ilsebill” – a festékkel együtt leégett róla a neve is –
mind a két horgonyáról leszakadt, a roncsot kelet felé sodorja a
víz.

Záróra!
Hány számla maradt fizetetlen,
hány bűnügy földerítetlen.
Esküvők voltak kitűzve, válások
határidőzve, vagyonmegosztások is.
A fél nyári szabadság odalett.
A borjúsült után, de még a puding előtt,
mert vasárnap történt: egy mondat,
egy bizony, egy morgás, egy sóhaj,
utána kettőspont, utána semmi.
Szóval, az jutott eszembe…

Mennyi elrontott játék.

Hány gyönyör szállt el örökre a mostmost
pillanatában.
Hány kontraparti, kézből,
vagy kanapén szunyóka délután,
tág vasárnapi csendben.

Mi maradt el még? Többször elhalasztott

osztálytalálkozók, kitűzött értekezlet,
névnap, évvégi adótörlés, első tejfogacskák,
várható időjárás,
viszontvizitek, visszavágók,
örökség, aggódva várt laborlelet,
teendők, napi posta.
Meg hát: hogy most végre gyerünk bevásárolni.

Tapétáztatni is ideje lett volna régen.

És jó lett volna, mint azelőtt gyakran,
kettesben színház, aztán vacsora a kis olasznál.
Bizonyos teltételekkel kedvünk lett volna
még egyszer elölről
ehhez meg ahhoz meg máshoz.
A kicsiknek pónitanyán ígértünk
nyaralást, egymásnak több kölcsönös türelmet.
Másodkocsira, Grimm-szótárra,
komplett kempingfelszerelésre gyűjtöttünk pénzt.
És azt mondtuk: megülünk most már,
minek a hajsza: van, ami van, minek még több.
 Kedvünk lett volna még…

Nyomor, éhség, helyi háborúk persze megszűntek,

s a kapitalizmussal a szocializmus,
jóval a rossz is, szeretettel az acsargás.
Nagyon új eszmék félbemaradtak.
Megszakadt az iskolareform.
Nem tisztázódott az Isten léte meg más sem.

Lehet, hogy némelyek jól megvoltak,

ahogy voltak,
de biztosan maradt teljesületlen óhaj.
S az arany ára is csak esett, csak esett… Mert.
Egy vasárnap.
Záróra.

Csak néhány perc múlva, és öt perccel az után, hogy a Jézus Szíve

kép mellett tizenkettőt kakukkolt a schwarzwaldi kakukkos óra,
nagyjából ugyanabban a pillanatban – mert a végprogramok
pontosan futnak – délen és északon, nyugaton és keleten, tehát
Gdynia és Gdańsk felett is bomba robban, amott szabványos
atombomba, emitt négy-öt épületállagot kímélő neutronbomba,
utóbbiak a világméretű kulturális egyezmény keretében, amelyet
még épp jókor ratifikált a lengyel állam.
Ettől a két várostól és célponttól messze van ugyan, de nem
elég messze, Matarnia, egy falu, amelynek szélén Koljaiczek
Anna százhetedik születésnapját ünnepli vendégei körében,
karszékben ülve és rózsafüzért pergetve.
Vendégeivel együtt épp egy videófilmet néztek, az ünnepelt
unokája Post Futurum produkciójának egy termékét. A film,
csekély pontatlanságoktól eltekintve – a varsói
kormányképviselők nem utaztak el olyan sietve, a karszéket
néggyel több pünkösdi rózsa ékesítette, mint tényleg – jól sikerült
alkotás volt, az összes vendéget meghatotta, már csak azért is,
mert az olivai prelátus úgy vélekedett, hogy az új médium
végeredményben igazolja az isteni gondviselés létét és az Úr
mindenhatóságát.
De miközben még ünnepelnek és saját magukat látják a
képernyőn mint ünneplő vendégsereget, az égboltot világszerte,
ilyenformán Kasubiában is villámok hasogatják szét, amire a
vendégsereg a szabadba tolong, ahol aztán egytől egyig
nyomorultul elpusztul, kimúlik; nedveit vesztve elaszalódik
mindenki, és jó, ha némelyik gyorsan és kegyes halállal:
Matarnia, Firoga, Zukovo, Kartuzy térségét ugyanis, ahol – a
hajdani Bysewo helyén – évek óta repülőtéri betonpályák
húzódnak keresztbe-kasba, kettős megsemmisítő csapás éri,
egyfelől hő- és légnyomáshullám, valamint radioaktív hamueső,
másfelől felgyorsított neutron- és gammasugárzás.
A robbanás konyhástul és hálószobástul letépi a ház végéről
az istállót. Ami ablak még marad, abból elszáll az üveg. A háztető
ledől a házról. A vén gesztenyefa, az összes almafa lángra lobban,
elhamvad, ahogy az erdő is Matarniától északra, a dombokat
borító, a tengerpartig érő nagy erdőhát nyúlványa, és az is
mind-mind elég, mintha csak azért nőtt volna be mindent.
A kertkapu előtt parkoló kocsikat felgyújtja a hőség,
némelyiket elhempergeti, bádogronccsá gyűri a légnyomás,
némelyik mozdulatlan álltában lángol, például a prelátus nagy
limuzinja és Matzerath urunk Mercedese.
Eleinte úgy tetszik, hogy a véget egyedül Koljaiczek Anna élte
túl, imént még virágdíszes karszékében, szeme világát vesztve
ugyan, de pihegve, hanem utóbb megmozdul az omladék alatt az
unokája is. Amikor az összes vendég kirohant a szabadba, és még
Bruno, a sofőr is kisodródott, Oskar odabenn maradt. Ketten
maradtak meg, megvédte őket a tisztaszoba négy fala, és
megőrizte az én akaratom, hogy ellene szegüljek a Patkánynőnek
meg az ő erőszakosságának.
 És a képernyőn még ott a kép. Együtt rajta, ha Koljaiczek Anna
nem is látja már, az összegyűlt vendégsereg: Matzerath urunk
videófilmje, amely mindent előre tudott, csak ezt a véget nem,
még egyre szórakoztatni kíván. Még egyszer megjelenik Lady
Bruns, Stephan Bronski két fia között áll, még egyszer kenetteljes
a prelátus… Aztán a polka, a kazetta lejár, képernyőt betöltő
közelképen a még mindig élénk ünnepeltet látni, majd a feliratot:
„Vége a tiszteletre méltó Koljaiczek-Bronski Anna százhetedik
születésnapjának.” És már csak villogás a képernyőn. Ha majd a
tápegység kimerül, az is kialszik.
Oskar nagyanyja nem tudja karszékében, hogy hova lettek a
vendégek meg a rokonok, többször is megkérdi: – Hun vagytok
má, nene –, s fel nem foghatja, mi van.
A széke mellé állított asztalon cseréptörmelék a
porcelánparipa. Ami a kürtős kalácsból megmaradt, csak maszat
és pép. A villamos grillsütőre rászakadt egy tetőgerenda. A
kakukkos óra eltűnt a falról, a bronzportrét betemette az
omladék, a meztelen ébenfa nő aprófa, ép viszont a kovácsoltvas
betűkkel írott Solidarność, borostyánkő nyelestül ép a papírvágó
kés. És szanaszéjjel az asztalon, a karszék körül aranypénzek és
cuki kis törpök, az is, amelyiknek dobja van. Semmit se látok,
kicsi Oskar, mondja Koljaiczek Anna. Szóljál már, merre vagy?!
Alighanem Oskar sem lát. Legföljebb szagok után igazodhat.
A hangja elment, de azért mászik. Kimászik a törmelék, konyhai
hulladék alól, négykézláb, üggyel-bajjal végigkúszik a
tisztaszobán, a karszék és a kicsi Oskart szólongató nagyanyja
felé. Bámulatos, hogy az aranykeretes szemüvege megvan. A
nyakkendőtűje nincs meg. Nekem úgy tetszik, mintha a mi
Oskarunk megtöppedt volna, most, hogy világszerte és
Kasubiában vége mindennek, és mintha szemlátomást
zsugorodna egyre kisebbre. Leszakadt gerendákon mászik át,
aztán átkúszik a kedves kis törpök között, aztán a nagyanyja lába
elé ér. A mi egyre kurtább Matzerath urunk céltudatosan
menedéket keres ama szoknyák alatt: mintha egész életében azt a
helyet kereste volna.
Volt-nincs, megszabadultam tőle. Soha elő ne jöjjön többé.
Nem szól többé a dolgomba. Valameddig majd aszalódik még a
szoknyák alatt, és mire beáll a halál, tökéletesen életnedvtelenítve
lesz, mint írva vagyon. Koljaiczek Anna már nem kiáltozza, hogy
merre vagy, kicsi Oskar, hanem tovább olvassa a szentolvasót:
vajon érzi-e a szoknyái alatt Oskart?

Hogyne tudnánk, milyen lesz.

Moziban látjuk elfőni magunkat,
véghősileg megaszalódni.

Dehogyis lep meg: prognosztizálva van

porvihar, kozmikus fagy. Tájékozottan
válunk majd tájékozatlanokká.

Szívderítő hír, hogy Kanadában, Svájcban,

Új-Zélandon csoportok edzenek,
folyik a túlélés-tréning.

Keményen készülnek. Persze

újrakezdeni is majd, mert ők mind
keljfeljancsik, keljfeljuliskák.

Kezdeni Európában kell, ebben megegyeztek,

s ez helyes: a java mind itt kezdődött,
és utóbb lett globális.

Mindig is mi kezdünk haladni.

Teher ez már, kissé belelát adtunk: kitűzzük hát
a történelem végét.
Matzerath urunk mondta-e nyomatékkal, mielőtt
Lengyelországba útra kelt, vagy a Patkánynő prédikálta a
szószékről összegyűlt patkányseregnek?
Térjetek meg az egyetlen hitre, mondta a Patkánynő, vagy
Matzerath urunk kommentált egy felvilágosító videófilmet,
időpont – öt perc múlva tizenkettő – közlésével sürgetve értelmes
cselekvést, a Patkánynő pedig visszatekintve beszélt. Kidőlt a
világ a sarkaiból, hanem az emberiség főfejesei egyre elnapolták a
munkaebédeket a következő munkaebédig, következésképpen
Matzerath urunk figyelmeztetőleg kommentálta a filmet: kezd a
világ a sarkából kidőlni, de az eresztékek hallható reccsenéseire
mindenki azt mondja, hogy hát fárad az anyag, és erre be kell
rendezkedni.
A Patkánynő sajnálkozva tudomásul vette, hogy az emberek
látták közeledni a vesztüket, de azt mondták: ez bizony aligha
lesz elkerülhető; Matzerath urunk viszont változatlanul
mérgelődött, mintha reménnyel tudott volna szolgálni: Nem
látjátok, őrültek, hogy rajtatok múlik, most, közvetlenül a
szakadék szélén…?
Mennyire javukat akartuk! Így a Patkánynő. És: Nem adtuk
talán rendre a figyelmeztető jeleket?
Oskar megint az emberiséget vádolta: Nem láttátok a vonuló,
a fényes nappal vonuló patkányokat, a figyelmeztető sereglést?
Állat nem egy volt, prédikálta Patkánynő a Mária-templom
szószékéről, nem egy, amelyiken látszott a félelem. De az ember,
az nem akart félni.
Az utolsó jelentések szerint, mondta Oskar, nem a beszélő Hal
szólalt meg, hanem medúzarajok kezdtek a tengerben énekelni.
De hát se meg nem látták, se meg nem hallották, panaszolta a
Patkánynő az imádkozó patkányoknak, Oskar pedig vádlón
kiáltozott: Szemük van, fülük van, mégsem térnek észre!
De hiszen ha a tyúkok kockákat tojtak volna figyelmeztetésül,
az ember fejlődésnek minősítette volna a kockatojást,
csúfondároskodott a Patkánynő, Oskar pedig úgy mennydörgött,
mintha az Örökkévaló adta volna szájába a szavakat: Vajon
hegynek kell-e folyniuk a folyóknak, és csúcsukra fordulniuk a
hegyeknek, hogy megnyíljon a szemetek?
A Mária-templom szószékéről szakadatlanul csak az ember
őrültségét rikácsolta a Patkánynő: Mesügék! Balekok! Lököttek!
Matzerath urunk közben szakadatlanul, teljes videófilmhosszban
jósolt az embernek szörnyű pusztulást, amely okból, mondta,
gyártásba is adja ezt a kazettáját, amint hazatér
Lengyelországból. A Patkánynő aztán az összegyűlt
patkánysokasághoz intézett intelemmel folytatta a prédikációt:
szét ne szaggassák őket hitviták, mint az elmúlt emberiséget,
mondta, hanem legyenek újra egyek a hitben, és közösen
emlékezzenek meg imáikban az utolsó humánokról.
A karszékében ülő Koljaiczek Annára gondolt, de rám is a
pályáján keringő űrhajóban, és noha még mindig a szószékről
beszélt, most abbahagyta a prédikátori hangot, és inkább
kedélyesen elmondott némely érdekességet a poszthumán
történelemből. Oskart már nem engedte szóhoz jutni.
Gyakran művel még csodát mennydörgő szó, mondta.
Örvendj, barátocskám: miköztünk már nincs vita! Elülőben van a
vallási viszály. Ki-ki enged, ki-ki bizonygatja, hogy igazán nem
szándéka szakadást okozni. Értsünk szót, mondja ki-ki. Ajánlatok
adódnak, és van köztük, amit érdemes meggondolni. Azaz:
megint mi katolikusok kerekedtünk felül. Malmunkra hajtotta a
vizet az a kisebbség, amely – emlékszel? – elszakadt az
ortodoxoktól, és kommunisztikus őskereszténynek vallotta
magát, amire ezt a kis szakadár csoportot üldözőbe vették más
csoportok. Utóbb végletes dolgokat műveltek, valószínűleg
túlbuzgó protestánsok, de lehettek maguk az ortodoxok is.
Kínvallatásoknak járt híre. Állítólag olyan módszereket
alkalmaztak a szakadárokkal szemben, olyan leleményeseket,
hogy szinte már emberieket. Csak aztán következett az elrettentő,
nyilvános ítélet-végrehajtás. Hogy nekünk katolikusoknak ebben
szigorúan és mindenestül részünk lett volna, az konok
híresztelés, az igazság lényegéhez semmi köze, noha maga az
esemény nekünk valósággal kapóra jött a maga képszerűségével.
Aztán elmondta a Patkánynő a Püspökhegyen történt
keresztre feszíttetéseket. Tudod, mondta, hogy annak a tetejéről
jól látni az egész Várost.
Nekem a németalföldi iskolából való középkori táblaképek
jutottak eszembe, amelyek úgy ábrázolták a Püspökhegy tetején
megfeszített Jézust és a latrokat, hogy a háttérben Danzig tornyai
látszottak, és még távolabb a Balti-tenger, a vízen hajók.
Százharminc őskeresztény patkányt megfeszítettek a
Püspökhegyen, mondta a Patkánynő.
Nem hiszem! Nem és nem!
Három sorba állították föl a kereszteket.
És ugyan mivel feszítették volna keresztre őket?!
Hát szöggel, te marha!
Hazugság! Patkánymese!
Hogy elhiggyem, megmutatta, mi volt a Püspökhegyen, mi
állította helyre az egymással ellenségeskedő patkánycsoportok
közt az egységet, vagyis, ahogy a Patkánynő mondta, mi
békítette össze őket. Van neki bármikor elővehető archívanyaga,
egy ilyenen láthattam aztán száznál is több szép tisztára rágott
keresztfát, s rajtuk csüngve az őskeresztényeket. És ahogy a
Mária-templomban a Megfeszített lábánál balról-jobbról látható
Mária és János, ugyanúgy ott állt a Püspökhegyen a százharminc
megfeszített patkány mellett kétfelől egy-egy fölágaskodott és
jajongó patkány.
A fa, magyarázta a Patkánynő, uszadék fa volt a nagy árvizek
idejéből. Szög pedig akárhol kerül, colostól csapszegig.
A keresztek olyan képszerű elrendezésben álltak a dombtetőn,
hogy szinte természetesnek hatottak a háttérben a megkímélt
Város koromfekete tornyai és huszártornyai, mögöttük pedig a
tenger, csak épp hajó nem úszott rajta sehol, a szemhatárig sem.
Hatásos példa volt! – mondta a Patkánynő. Azóta az egység is
megvan, és végre nekiálltunk a falaknak is, lehántjuk róluk azt a
védőréteget, amellyel az ember a Nagy Bumm előtt még gyorsan
bevonta a megóvásra kijelölt műemlékeket. Okosan tette, hogy
végül még gondja volt a kultúrájára.
Talán másra akarta terelni a figyelmemet a megfeszített
patkányokról, mert most városi képekre váltott át, és a látható
sürgés-forgást kísérte megjegyzésekkel: Úgy látszik, mintha a
védőréteg-lehántással főleg a protestáns nagycsaládok
foglalkoznának legszívesebben. Olyan szorgalmasak, mintha
vezekelni akarnának. Ámbár az is lehet, hogy csak azért eleve
dolgosak, mert származásuk szerint németek. Figyeld meg,
milyen módszeresen tisztítják meg a falakat. Több műszakban
dolgoznak. És sikerült munkára fogniuk azokat a ronda
koromfekete gilisztákat is, amelyek szerintünk – mondtam,
emlékszel – ehetetlenek. A Mária-templom tornya feléig újra
téglavörös, elkészült a Sanctae Trinitatis pompás homlokzata is.
Figyeld meg, milyen ép maradt a téglafal a védőréteg alatt.
Láttam. Számtalan patkány hámozta a falakat, távolította el
róluk, hüvelykujjnyi koromi gilisztákat is dolgoztatva, a
porviharok által rájuk hordott kormot. Még világi épületeken is
láttam vezeklő patkányokat: a Mottlaura nyíló Zöld kaput
tisztogatták, a Hosszúpiacra néző oldalát is, az Artus-udvar
homlokzatát meg a városházát: karcsú tornya csúcsán is
dolgoztak, ahol egy lengyel király aranyozott szobra áll.
Régi fényében csillog! – lelkesedett a Patkánynő. Hát nem
érdemes újra élni? Vagyis, mondjuk mi, nem volt hiábavaló a
püspökhegyi áldozat. Újra egy hitet vall minden patkány. Együtt
tiszteljük az utolsó embert, aki még lélegzik, karszékében ül, és ő
is, akárcsak mi, az imádságtól remél erőt: szakadatlanul pergeti,
pergeti az olvasóját. Halljuk, ahogy susog: Aki érettünk vérrel
verítékezett… Asszonyunk, Szűz Mária…
És én?! – ordítottam fel. Én kihez könyörögjek? Én hogy
tartsak ki az űrhajómban, ha már csak egy hajóroncsot sodor a
víz, és nincs többé Damroka…
Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk… A Patkánynő
közönyösen ismételte Koljaiczek Anna szavait, aztán így
imádkozva eltűnt előlem.
A kilencedik fejezet,
amelyben az öt asszony még egyszer
feléled, az országnak kormánya nincs, emésztő éhség az úr, két
múmia hozzávalóstul máshová szállíttatik, majd a földet újra
túrni kell, patkány, madár és napraforgó képpé egyesül, az
ember már csak mintha volna, minden kisarjad, burjánzik és
indázik, Oskar már megint közbeszól, és az első hangzóváltás
után a sokaság aratóünnepet ül.

Tulajdonképpen Malskat festőről kellene mesélnem, hamarkodás

nélkül nyomon kísérve szorgalmát – aztán a negyedik boltívet
festette ki, aztán az ötödiket –, de alig vágok neki, hogy a lübecki
Mária-templomba felépített állványzatra a szentélyboltozatig
felkússzam – nyirok, hideg és huzat van idefönn –, az
állványpallókról lecibál a jelen: ugyan kit érdekelnek a hamis
ötvenesek, amikor pillanatnyilag pusztulóban az erdő, és vele
együtt oda vesznek a mesék, ugyan kit izgatnak a háború utáni
évek és a háború előttiek, amikor az én éber és álmodott álmaim
az orwelli évre esnek. Továbbá Koljaiczek Anna szeretne
meghalni, de nem bír. Az „Új Ilsebill” roncs teknőjét a nyílt
tenger felé sodorja a víz. Megannyi mese várja a befejezését,
miközben Malskaté csak újrakezdődni, mindig újrakezdődni
akar, mintha talán mulatság volna kiásni és talapzatra állítani a
vén Adenauert meg a hegyes szakállú Ulbrichtot, csak azért, mert
mind a két államgründoló belesegített a festő szakrális
csaliképeibe a maga kétszeres hamisításával, amellyel – mondta
Matzerath urunk, mielőtt Lengyelországba indult – elég jól,
mindeddig elég jól meg lehetett élni.
De mi az, hogy mindeddig? A Patkánynő azt mondja
álmomban: Most már végre túl vagyunk minden civódáson. A
patkánynép egyazon hittel imádja a tágas Mária-templomban a
Föld körül keringő utolsó szatellitát…
Amelyben én ülök leszíjazva. Én, az űrfotelban. Előttem a
körkép. A koromfekete füstgomoly leülepedett, a látás újra tiszta.
A vén Föld körvonala furcsán torz, a tengerpartok mintha Vasco
da Gama korának felelnének meg, amikor minden térképet még
csak nagyjából rajzoltak meg a rajzolók.
Kérdezek, a Patkánynő pedig bólint: a partokat megszaggatta
az olvadó jég és a sok szökőár. Nemcsak az Arab- és a
Földközi-tenger lett nagyobb, hanem az én Balti-tengerem is.
Elnyelt egy sor szigetet és zátonyt. Az összes folyónak tágabb a
torkolata. Danzigot vagy Gdańskot úgy látom fentről, mintha
iszapgátat vont volna maga és az elöntött werderi táj közé. A
Balti-tengerben most nincs medúza, mondja a Patkánynő, evvel
is pontosít, mint mindig, valahányszor az űrfotelomban ülve
elnagyolom a látványt.
Hát az Oroszországból bevándorolt patkányok, akiknek nem
volt szabad a városba húzódniuk, kérdem, hogy tudhattak a
Visztula-torkolatban megtelepülni, amely valamikor termékeny
lapály volt, de most víz alá került? Megmaradtak gátszakaszok,
mondja a Patkánynő, vasúti töltések, iszapzátonyok. Akárhol
megkapaszkodik a mi fajtánk. Meg aztán idővel elapad a víz.
Mint Noé idején: az özönvíz is elszikkadt utóbb.
Erőltetném a humán létet, a Harmadik műsorból kapkodok
idézeteket, időszerű részletekkel hozakodom elő, mint a dollár
árfolyama, mint olimpiai csúcsok, de a Patkánynő poszthumán
hétköznapokról cseveg. Jó fialásokról tudósít, jó almok
ugyancsak sikeres fialásáról. Közben Koljaiczek Anna
motyogását hallom: De bár vége vóna már.
Imént még más, hol megnőtt, hol kisebbre zsugorodott
földrészek fölött járt az űrkabinom, mint egy fekete pötty feltűnt
a Bengáli-öböl, a valaha olyan szorongatóan nyüzsgő-eleven
Kalkutta, valamicskét álmodtam is, de most újra a Balti-tengert
látom magam alatt, és a céltalanul, de mégis keletnek sodródó
hajóroncsot. Tüstént emberi jelennel biztatom magam: lám,
milyen jó, hogy a halott erdőben mégis nőttön-nő a vadrózsa, és
hogy még mindig beválik a vadrózsacsel. S eliszkolok az ötvenes
évekbe, Malskat ecsetjét lesem: huszonegyből a tizenharmadik
szentet kontúrozza éppen. Ingerelném a Patkánynő poszthumán
magabiztosságát: Nemsokára megjön Adenauer kancellár,
mondom, a lübecki hétszáz éves évfordulóra jön, csodát látni.
Hű, de nagyot néz majd!
Erre már nem cseveg, már ingerült álmomban a Patkánynő:
Elgőzölgött az öt nőd azon a hajón… Mire én: Hazugság! Ezt
jobban tudom nálad. Ahogy Koljaiczek Anna se bír meghalni, a
hajóroncson se hal meg senki. Így akarom. Elvégre én küldtem
félelmemben és tehetetlenségemben asszonylegénységet arra a
hajdani teherbárkára. És mind szerettem őket. Szálak fűztek
hozzájuk, rövidek meg hosszabbak. És mert ahogy az évek
múltak, mégis elvesztettem őket, hát fölkutattam, összehoztam
egy szűk fedélzetre. Hogy viseljék el egymást. Szerencsés esetben
váljanak húgokká-nővérekké. Kitaláltam egy hajót meg azt, hogy
majd értenek a hajósmesterséghez. Ez nem volt bajos, mert
mindnyájan gyakorlatiasak voltak, tudtak bánni franciakulccsal,
gyújtógyertyákkal, csak valamilyen cél lebegett előttük, amit
sokáig a felhők közt kerestek, aztán végül a víz mélyén találtak
meg. Már látták is, már felvették a szép ruhájukat, hogy abban
érkezzenek meg, erre te, Patkánynő, elkiáltottad, hogy záróra,
befejeztük, vége, világgá rikácsoltad, hogy ultimó. Ők pedig
nyomorultul, csupa seb testtel csúszkálnak most a fedélzeten,
lesnek át a korláton, keresik a parti víz mélyén az elsüllyedt
várost. És egy az öt közül, akinek már nincs fürtös haja, hanem
olyan kopasz feje van, mint a többinek, azt kiabálja, mintha még
kiabálhatna avval az elégett lyuk szájával: Ott van, ott a mi
Vinetánk! Alattunk. Ilyen tiszta még sohase volt a víz. Se alga, se
moszat nem zavarja a látását. Az utcákon, a tereken még semmi
mozgás, de mindjárt csupa élet lesz minden, fényes ruhájukban
járni-kelni fognak Vineta úrnői, fölintegetnek nekünk és
hívogatnak. Levisznek a birodalmukba, ahol ismeretlen az
erőszak, nincs kényszer, csak szelídség van, kedves játszadozás.
És ápolni fognak, amíg újra sima nem lesz a bőrünk és fürtös a
hajunk. Nézzétek, nővérkéim! Élednek az utcák. Vidám sokaság
kavarog. Megérkeztünk, végre megérkeztünk…
Kínos képzelődés. Képek tolakodtak egymásra türelmetlenül.
Szelídet, lebegő körtáncot akartam álmodni, vidám kavargást, de
Vineta kövezett utcáin csak patkányok futkostak, templomokba
be, templomokból ki, egymásba tülekedve, hidakon át…
El vannak varázsolva, kiáltotta sebes szájjal az egyik asszony.
Boszorkányságot műveltek velük. Átok ül rajtuk, amelyet mi
vehetünk le róluk.
Ez a Hal műve! – hallottam más szájából.
Jöjjön a Hal, segítsen, varázsolja vissza őket asszonyokká!
Hal! – kiáltozták. Hallgass meg, te Hal! Végkimerülésig
követelték, hogy jöjjön az a fortélyos-tudós lepényhal, teljesítse,
amit ígért, szabadítsa meg Vinetát a patkányoktól, tegye újra az
asszonyok városává.
De a Hal nem segített, nem szólalt meg, nem tört meg
varázslatot. A tengerből eltűntek a medúzák, de minden más élet
is, csak lenn az utcákon nyüzsgött az a tenyészet, fenn a víz terült
el az üres égbolt alatt, amelynek az alján kelet felől, nyugat felől
gomolygó füst jött fölfelé.
Lehet az, kérdeztem az életével kínlódó Koljaiczek Annát,
hogy már csak patkány van mindenütt, még Vinetában is, pedig
annak asszonyok előtt van kitárva minden kapuja, azt mondta a
Hal Møn krétasziklái táján, azt ígérte újra meg újra, valahányszor
előszólították?
Koljaiczek Anna igazában hallgatni és meghalni akart volna,
de válaszolt: Oda már a Hal. Meg a mesék is. Meg ember sincsen
már. Pedig mit össze nem hordott magának, mennyit háborúzott.
Oszt mindig csak a gonoszság. Most aztán oda minden,
volt-nincs, mert megbüntette az embert a Jóistenke. De hiszen
csak túl volnánk már rajta!
Hiába írtam volna, hogy meghalt, hogy halott, mert attól sem
bír ő meghalni, ahogy én is csak tehetetlenül köröztem, köröztem
egyre a Föld körül.
Jézusomszűzanyám, sóhajtott Koljaiczek Anna, sehun semmi.
Válaszolj! – ordította, aki az űrkarszékben ült. Vagy mindent
megevett a fene? Mindenki mégsem veszhetett oda…
De már a sebes szájak se voltak. Az utolsó hörgés is elhalt.
Hiába őriztem volna meg az öt asszonyt. Már nem jutott eszembe
semmi, amivel még halogathatnám a halálukat. És most – vagy
most újra – a nyílt tenger felé fordulva bukdácsolt el a füstfekete
ég alatt az Ilsebill hajó roncsteknője.
S még mindig suttogva Koljaiczek Anna: Istenkém,
Jóistenkém. Ha csak vége volna már mihamarabb…
Meg a magam jajongása: Mit műveltünk. Mi hajtott bele ebbe a
befejezésbe? Se asszonyok, se Hal, se mesék, azok se, hiszen
porrá égett az erdő is, pedig utolsó pillanatig kiáltozott
segítségért...
A Patkánynő mintha vigasztalni akart volna: De hiszen mi itt
vagyunk. És a füst már rég eloszlott. A viharok igazságosan
széthordták az összes hamut, hogy mindennek kijusson a
sugárzó áldásból, ami él. Sokáig forgott úgy a Föld, hogy nem
melengeti fény. A fagy meg a sötétség után eleinte mi is csak
kevesen voltunk. De aztán nemcsak mi kezdtünk gyarapodni,
mindenütt mocorogni kezdett az élet, tócsákban és folyókban,
tengerparti sekélyesekben. Előjöttek a régi fajták új alakban, és
soha nem látott fajták, amelyeket mi is hökkenten lestünk. Már
csak bízzál, barátom! Az élet majd elterjed megint. Majd megújul
ez a vén Föld. És majd fészekaljról fészekaljra szállnak újféle
mesék, amelyekben csudamód tovább élnek majd a régiek.
Tekintve, hogy minden sikerült, vagyis az orsó akkorát szúrt,
hogy Csipkerózsikának kibuggyant a vére, amitől elszabadult a
varázslat, mély csipkerózsás álomba merült a kancellár, az összes
miniszter, szakértője, álomba a rendőrség, még a nagymellényű
tévések is, a sürgős újságírók is a noteszukba firkált utolsó
szavakkal együtt, a mesebeliek csapata csak addig vár, amíg
sűrűre, készre nem nő a rózsabozót, aztán már szalad is: el a
Tetthelyről a halott erdőben, el a kőbe faragott emlékmű mellől
az eleven erdőbe, fut, amíg haza nem talál a
mézeskalács-penzióba, ahol nem maradt más, csak Piroska
nagyanyja a farkassal.
Jancsi és Juliska a két Grimmet vezeti, fogják a kezüket.
Legelöl Bicebóca szökdécsel a fél lábán. A vén Forddal most a
gonosz mostoha megy, ölében a varázstükör, a hátsó ülésen
Hófehérke szoroskodik a tapizós kedvű törpék között, a volánt a
kezenincs kislány két keze forgatja.
Raponcka haját lobogtatva csalogatja a zokogó királyfit, aki
minduntalan hátranéz és csücsörít, mintha egyetlen dolog járna
csak az eszében, mintha egyhez értene csak, és semmi máshoz,
mintha az volna a kötelessége vagy a kényszeres cselekvése,
hogy csókkal költögesse Csipkerózsikát, valahányszor elalszik. A
királyfi tétovázik, megáll, lerázza magáról Raponcka haját, indul
a vadrózsasűrű felé, hogy kecses kardjával utat vágjon bele, aztán
fel a romos torony lépcsőjén, és a szendergő lányka fölé
hajoljon… de lesi ám a fa odvából a boszorka: elkapja a
grabancát, és csókolja, csókolja a királyfit, hogy az majdnem
megfúl. S ordítva elrohan a többiek nyomába. Mögötte fut a
boszorka. Leghátul ballag Rübezahl, ő a búbánatos párt terelgeti,
mert Jorinde és Joringel minduntalan kőszoborrá szeretne válni
bánatában, aztán hadd lepje be a moha.
A mézeskalács-házikóban nagy a forgalom. Bicebóca most
pincér, kék, piros meg zöld italokat szolgál fel. A Grimmek
vadászkevertet isznak. A Békakirály felhajtja a maga italát, aztán
a kút mellé fekteti a migrénes hölgyet, beszáll a kútba, hogy
máris béka képében ugorjon ki belőle, és helyet foglaljon a hölgy
homlokán. Erre Juliska odafekszik a hölgy mellé, mintha neki is
hűteni kellene a homlokát. Az addig egyenletesen szuszogó
békát nyugtalanság fogja el: a hölgyhomlokról átugrik a
gyerekhomlokra, majd vissza, aztán hol ide, hol oda ugrál. A
boszorkány lesi, a szeme sárga. Próbaképp ő is lefekszik túlfelől a
hölgy mellé, mire a béka most már a boszorkányhomlokra is
ráhasal. Már pihennie sem lehet, csak ugrál, ugrál, mert minden
homloknak kell a hűtés.
A penzióvendégek jót mulatnak a lihegő erőlködésen. A hét
törpe illetlen mozdulatokkal jelzi, hogy miért az egész
játszadozás. Jancsi mérges Juliskára: Meg van ez húzatva! A
Grimmek némileg idegenkedve fogadják ezeket a szeszélyes
változatokat. „Látod, bátyám, mondja Wilhelm Jacobnak, önálló
életüket élik a meséink.”
A gonosz mostoha kihasználja a boszorkány távollétét, és
mutogatni kezdi a Grimmeknek a múzeumot. „Minden jó
állapotban”, mondja. „A csontocskák, a mérgezett alma, a fésű,
az öv. Csak az orsó nincs most itt. Az urak nyilván tudják, hol
van!”
Most már az összes hölgy a Grimmek körül buzgólkodik, főleg
Piroska és a nagyanyja, akik be akarják mutatni a saját meséjüket.
De alig kezdődik el a varázstükörben a régi fekete-fehér film,
Piroskáékat félrelökdösi Raponcka, mert ő a maga
Raponcka-filmjével a búsongó királyfit akarja felvidítani. A
veszekedés rövid; noha Piroska és Raponcka már egymásnak
esik, a gonosz mostoha békességet teremt. „Ne sajnáljunk el a
királyfitól egy kis kikapcsolódást. Szegény fiú. Láthatjátok,
mennyire szenved!”
Amire mindnyájan, a két meghatott, ugyanakkor zavart
Grimm is, megnéznek egy ódivatú mozit, a kép ugrál, villog.
 A történet olyan szomorú, hogy a kezenincs kislánynak
potyog a könnye, és a körmét rágja, lecsapott jobb keze fogja a
balt. Bicebóca zsebkendőbe trombitál. Jorinde és Joringel szeme
könnyben úszik.
A vadrózsa-királyfi kicsit hülyén figyeli a filmkirályfit, és
idétlenül röhög, amikor a varázstükrön megjelenik a
filmkirályfi-szöveg: „Selyemhajad selyemlétra, ereszd hál le, szép
Raponcka.”
Piroska dühösen kivágtat a házból, Nagyanyó a nyomába
ered. Még épp meglátja, hova bújik el Piroska. Az öregasszony
leül a dugig jóllakott farkas mellé, a farkasnak feszül a cipzáras
hasa, Nagyanyó alak-kal kezdődő szavakat olvas fel neki a
Grimm-szótárból: alakoskodás, alaktalan…
A béka egy kicsit elpilledt már, de azért még ugrál, homlokról
homlokra.
Rübezahl fát hasogat a ház mögött, és zord.
A hét törpe a ház előtt kártyázik.
A Raponcka-film végére, amikor minden jóra fordul, már
senki se kíváncsi, csak Raponcka ül nagy hajába burkolózva, és
lesi önfeledten a saját boldogságát.
A csókkal költögető királyfi nyugtalanul futkos a házban,
csókdosna és csókdosna, meg is csókolja a kezenincs kislányt,
mire annak a két keze jobbról-balról leken neki két pofont.
A Grimmek aggodalmasan győzködnek a gonosz mostohával,
Jancsi is az ő pártjukon van. (Helytelen volna itt Matzerath urunk
javaslatát követni, és azt megvitatni, hogy melyik a
Hófehérke-mese hiteles változata, az-e, amelyik szerint a szülő
édesanyja gonosz, vagy a mostohája, mint ezt a későbbi,
Bechstein-féle változat állítja: inkább a cselekmény lóduljon meg
újra.)
Jacob Grimm azt mondja: „Nem lehet ölbe tett kézzel nézni a
dolgok alakulását! Végtére kormány nélkül maradt a
Köztársaság.”
 Wilhelm Grimm aggodalmas: „Káosz törhet ki!”
Mire Jancsi: „De mennyire! Bonnban biztosan fűhöz-fához
fognak kapkodni. Szükségállapothoz meg mindenhez!”
Hófehérke gonosz édesanyja (Grimm szerint), gonosz
mostohája (Bechstein szerint) bólint: „Akkor pedig gyorsan
tájékozódnunk kell.” Határozott kézzel megnyomja a gombot,
kikapcsolja a vége felé járó Raponcka-műsort, és körbekiált:
„Figyelem! Mindenki figyeljen! Átkapcsolunk Bonnra.”
Nagyanyó lehúzza a cipzárat, Piroska kiugrik a farkas hasából,
Rübezahl leteszi a baltát, a törpék abbahagyják a kártyapartit. A
béka, ámbár fogytán az ereje, Juliska homlokáról a kútba ugrik,
királlyá változva előjön, felsegíti a hölgyét, aztán a boszorkányt,
végül Juliskát. Kissé bágyadtnak, kimerültnek látszik. A hölgy
megértően mosolyog. Juliska mosolya már nem gyerekmosoly. A
boszorkánynak javára vált a fekvőkúra. Most újra tetőtől talpig
gazdasszony, parancsolgat: „Micsoda ricsaj ez? A saját házamban
még én mondom meg, mikor figyeljen ki és mire.”
Villog a szeme, a gonosz mostoháé is, de az odavágja: „Csak
lustálkodtok, kártyáztok meg a fiútokkal cicáztok, közben
országszerte és az összes városban felfordul minden. Bonnban
nincs kormány. Átvesszük a hatalmat, mi, a mesenép!”
Mindenki hitetlenkedve pislog, nemigen bízik egy valóságos
hatalomátvételben, de a gonosz mostoha már mondja is a verset:
„Tükröm, tükröm, varázstükröm, mi az újság német földön?”
A varázstükrön egykettőre beáll a kép, és gyors, kemény
vágások követik egymást: feldúlt emberek futkosnak, tüntetők
tüntetnek, fosztogatók fosztogatnak, katonaság és rendőrség
indul rohamra, álarcosokon álarc, valahol fegyveres ellenállás.
Bonnban és egyebütt rikkancsok lobogtatnak lapokat, öles
címsorokat látni: „Se gyerekek, se kancellár” – „Erdőbe veszett a
kancellár és a kormány”
 – „Kormány nélkül a Szövetségi Köztársaság.” Majd vízágyúk,
gumibotok. Felvásárlás. Fekete zászlók. Polgárháború fenyegető
jelei.
A mézeskalács-házikóban mindenki a varázstükör köré gyűlt,
a mesebeliek elcsendesedtek. Egy kicsit büszkék, egy kicsit
zavarban vannak. Még a gonosz mostoha sem bízik igazán a
varázstükrében.
A két Grimm döbbenten látja, hogy még mindig mekkora
hatalma van a mesének. „Ez a mi művünk, bátyám, súgja Jacob
fülébe Wilhelm. Mi voltunk a gyűjtők és a kiadók, mi vagyunk a
felbujtók.”
Jacob visszasúg: „Szó szerint értették a mi igénytelen családi
meséinket.”
Jancsi és Juliska már kiabál: „Itt az idő! Mutassátok meg, mit
tudtok. Bűvöljünk-bájoljunk, olvassunk rá, verjünk szemmel,
oldjunk-kössünk! Kezdjed máris, boszorkány!”
A boszorkány most először kacag olyat, hogy a kő meglágyul
tőle: „Induljon meg az erdő a városokba!”
„Azt tegye!, harsog Bicebóca. Rügyezzen, fakadjon,
gyökerezzen, indázzon, burjánozzon, bimbózzon, zöldelljen ki
minden!”
A Grimmek csitítanák a népet: „Ejnye már, ejnye. Ne
túlozzunk. Nem szabad szóról szóra elhinni mindent, ami
könyvekbe van írva.”
A törpék mind a heten tiltakoznak: „Itt nem gatyázunk, itt
gatyába rázunk!” És ütemesen kiáltozzák: „Minden hatalmat a
meséknek!” Apró csizmájukkal is verik ehhez az ütemet.
Közben a boszorkány sorra nyitogatja a ládákat és
almáriumokat, hordókat, dobozokat, szökrönyöket. Kiáll a
mézeskalács-házikó elé, és hívja-szólítja, magyarázó felirat
nélkül, hiszen az erdőből meg a levegőből, a jó tündéreket meg a
lidérceket, varjakat és hollókat, földben tanyázó manókat,
aprókákat és ízinkeket, híres-nevezetes varázslókat és erdei
zsiványokat, gerléket és patkányokat. Utolsóknak a húgait
hívogatja égnek emelt kézzel, az összes seprű- és
porszívóvizsgás, légijártasságos boszorkányt, aminek a vége
nagyon is feminista jellegű nyüzsgés.
Tárt karok, lelkes viszontlátás, üdvözléseknek se vége, se
hossza. A mesés, de túlnyomórészt tiptop-polgárian öltözött
sokadalomban feltűnik Merlin, a varázsló. Csőrszakáll király
derűsen parolázik a Békakirállyal, aztán a két Grimm-mel, akik
igencsak el vannak veszve a tömegben, s nem tudják, hova
legyenek.
Van, aki olyan névtáblácskát tűzött ki, amilyet
kongresszusokon szokás: táblácskáról ismerszik fel Holle anyó
meg a bátor szabócska, Hamupipőke meg Százszorszép,
Szerencse Jankó, és mert a kamera külön ráközelít, Hüvelyk
Matyi, aki egy óriást hozott magával, annak a fülében ül.
Világos, hogy jelen van anyjával együtt a hét gida. De hát
nemcsak az gyülekszik, akit a két Grimm, Ludwig Bechstein és
Johann Karl August Musäus gyűjtött össze és látott el mindenféle
evvel-avval, mert megjönnek Andersen bájos leleményei is
(Matzerath urunk kívánságára, aki maga is boldogan vegyülne a
sokaságba, mint a kis púpos emberke, de hát nem mozdulhat
Lengyelországból), itt a rendíthetetlen ólomkatona és a repülő
bőrönd, bár az utóbbi üresen száll le. A schwarzwaldi
erdőpusztulásra tekintettel megjelenhet „A hideg szív”, a
Wilhelm Hauff írta mese Szénégető Pétere is.
A boszorkány aztán rendre ellátja az összehívottakat
zacskókkal, zsákocskákkal, üvegcsékkel és szelencékkel,
amelyekben varázsköles és bűvös szörp van. Rügyhajtató ír és
csodatevő főzet. Színig rakja effélékkel a repülő bőröndöt is. A jó
tündérek és a gonosz lidércek bűbájosságokat és titkos
tudományt csereberélnek. Néhány tekintélyes, de
varázseszköztelen mesealaknak a nagy Merlin nyájasan kioszt
egy-egy kölcsön-varázspálcát. Hamupipőke bögyösre eteti a
gerléket valamilyen apró csodamaggal. A patkányok is
felzabálnak valamilyen bűvös eleséget, amit néhány
cselédboszorkány szór elébük, és ami majd szintén alkalmatosan
fog hatni valahol. Aki nem kapott elég üvegcsét meg zacskót,
annak buzgón osztogat még a kislány két keze. Jancsi és Juliska
túlbuzog: még a koronás, palástos Csőrszakáll királynak is adnak
egy boszorkányságkészletet, az óriás fülében ülő Hüvelyk
Matyinak meg sótartót, hadd tevékenykedjék ő is.
Minden szekrény, láda, szelence, szatyor kiürül, a Grimmek
pedig hasztalan tiltakoznak: „Ilyesmit nem szabad tenni! Ilyen
mesének rossz a vége!” – oda se figyel senki, sőt, a boszorkány
szélnek ereszti mind a négy égtáj felé mind, aki összegyűlt, állat
és manó, varázsló és tündér, körömnyi törpe és zsivány, indul
Holle anyó a pehelydunnájával, és száll a degeszre csomagolt
bőrönd.
Ahogy útnak ereszti a népet, boszorkányos jeleket is mutogat a
boszorkány, varázsigéket is mormol. A bátor szabócskának
csodatű és csodacérna van a zsebében. A hét gida és a hét törpe
jól belakva és jól felmálházva vág neki. Indul a nép, ki
gyalogszerrel, ki repülve. Merlin, a nagy varázsló köddé válik.
Jacob Grimm kezét tördeli, rémüldözik: „Mire készültök?
Hiszen ez lázadás, ez anarchia!”
Wilhelm azt mondja: „Nem tudtuk-e eleitől fogva, bátyám,
hogy mekkora hatalma lesz az emberek fölött a meséinknek?”
Elszorult szívvel nézik távolodó alakjaikat, akiket
szorgalmasan összegyűjtögettek valaha, még Napóleon korában,
és azt hitték, jó helyen őrződnek majd az ő gyermek- és házi
mesekönyvükben.
A csókkal költögető királyfi, az nem mehet. Fogja a grabancát
a boszorka. A gonosz mostoha szintén otthon marad, Hófehérke
viszont kenhet némi pirosítót a képére, és futhat a törpéi után.
Jorindét, Joringelt Rübezahl terelgeti elfelé. Raponckának
maradnia kell a királyfi miatt. Röpül viszont a kislány két
lecsapott keze, a jobb egy zacskót, a bal egy fiaskót szorongat; két
csonka karjával integet nekik a kislány. Kis kosarával a karján
útnak ered Piroska. Nagyanyó pedig felolvas a farkasnak a
Nagyszótárból…

Boszorkák, lidércek.
Nem kell ide ördög szőre,
bagzató beléndek,
üszög, anyarozs, kotyvalék, álomital,
tetszhaltató, felélesztő ráolvasás:
mind nem kell.

Kitanultunk mi mindent:
tökbe oltunk fokhagymát, macska
egeret, ürgét fial.
Emide két gén, amoda négy: manipulálunk.
Természet? Mi az? Túlteszünk mi
az Istenen is.

Régi könyvben, szótárban nem akad más,

csak alacsonyrendű szörny.
Most meglesz a felsőbbrendű ember:
már beprogramoztuk.
Génbankban gyarapszik napról napra,
s nemcsak értelmes lény lesz.

Minden állatnál – disznónál is –

sajátosan jobb a patkány:
avval keverten az ember
felülmúlhatja magát.

Aztán pedig éheztünk. Ami a Nagy Bumm után megmaradt –

szeméttelep, raktárakban konzerv, szíjbőrré aszott holttest –,
azon valameddig eltengődtünk, már ép kölykeket fialni is
sikerült, odafönn, nem lyukakban és kamrákban, már
nemzetségek formálódtak, területeket határoltak körül
szagnyomokkal, de harapnivaló kevés akadt. Meglehet ugyan,
hogy az ínség béketűrővé tett, vagy ahogy te, a mi fölényes urunk
mondod, katolikussá.
Most girhes, borzas, szánalmas volt az álompatkány, mintha
az ínséget akarta volna megtestesíteni. Bádogot, ócskavasat,
köveket rágott álmomban. Nincs más, mondta. Rágnia pedig,
hiszen a foga állandóan nő, szakadatlanul kell valamit, akár egy
acél anyáskulcsot harapdálhat, akár egy darab szögesdrótot, amit
el is harap, mint láthatom. Itt-ott még kerül némi zsugorhulla,
mondta, de az se éppen ínyencfalat.
Aztán újra kihízott álmomban, sima lett a szőre. Jóllakottan
mesélte, hogy milyen volt az ínség ideje, nem mondta meg
viszont, hogy mitől pendül annyira. Abban az időben, mesélte,
amikor éhségünkben megtanultunk imádkozni, csak épp a
jámborságnak acsargás lett a vége, volt egy elfoglalt területünk,
amúgy puszta kopár, mégis különleges, mert állt ott egy
félig-meddig épen maradt, téglafalas házikó, és abban
rábukkantunk egy emberi számítás szerint vénséges-vén
asszonyra: épp csak hogy pihegett még, és szakadatlanul
motyogott magában – valamikori, föl-fölrémlő mesékből, azt
hiszem, ismered, barátom.
Hát, őt mi is nagyon tiszteltük. Ő csöndesként tűrte a
kíváncsiságunkat. Akármit motyogott is, akármilyen közel
mentünk hozzá, egyetlen rossz szava se volt hozzánk. Egyszer
azt motyogta, megértettük: Márjámszűzanyám, hiszen ha a
patkányok átsegítnének innét…
Amit dehogy tehettünk volna, amikor rajtad kívül, te pedig ki
tudja, hol keringtél az űrkabinba zárva, az a vénséges vénasszony
maradt számunkra egyetlen, utolsó embernek. Gondozni és
ápolni akartuk, megőrizni magunknak. Amikorra a fagy meg a
sötétség elmúlt, már pihegni is alig pihegett, már nem motyogott
magában, de akkor mi elkezdtünk falkában odajárni hozzá, hogy
gondját viseljük. Vidékiek, de a városi népességből is járt ki nem
egy küldöttség. Szegény vénségben volt még valamicske szusz,
de különben csak apadt, apadt, úgy látszott, hogy elaszalódik,
hát elkezdtük itatgatni, etetgetni, valamicskét lecsíptünk neki a
kevés élelmünkből, szájban megcsócsáltuk neki a falatokat.
Növendékpatkányok szokták ellátni. Szentként tiszteltük is,
dédelgettük is.
Láttam aztán, amit a Patkánynő a poszthumán éhínség
idejéből elbeszélt. Láttam Koljaiczek Annát, törpévé töppedt,
szinte eltűnt bő vasárnapló ruhájában, a lábán imádkozó
patkánynép, rajta magán meg futkosó, sovány patkánykölykök.
Láttam, amikor etették, amikor elnyílt a horpadt szája, és az
ügyeletes patkánykölykök italt köptek bele, és pépes, rágott ételt
tömködtek fogatlan szájába.
Förtelmes! – kiáltottam fel.
Ismerős ez a hang, felelte a Patkánynő.
De hiszen szeretne már nem élni!
Még ízlik neki a falat. Hallhatod, hogy csemcseg.
És ugyan mi ízlik neki?!
Fel kellett áldozni néhány kölyköt, persze csak egészséges
alomból…
Mi az Úristennek nem hagyjátok meghalni?! – ordítottam. A
hangom visszhangzott, aztán elhalt.
A Patkánynő késett a válasszal, talán az idő múlását akarta
evvel jelezni: Már életében szentként tiszteltük. És mindent, ami
körülötte volt, szintén, pedig mindenféle hevert a lába körül.
Aranypénz is, mintha csak úgy szórták volna a karszéke köré, az
egyiken írás, a másikon fej, valahai koronás fők képmása, de az
aranyaknál mi nagyobb tiszteletben részesítettük azokat az apró
figurákat, amelyek szanaszét hevertek a törmelék közt. Humánra
formádzott mind, és a sok-sok humán tevékenység közül látszott
mindenfélét utánozni, vagyis az emberre emlékeztetett. Ha
megtisztogattuk, kék-fehér lett a színe. Ami szerszám meg egyéb
eszköz a figurák kezében volt, az, ha lekapartuk róla a kormot,
újra piros lett, zöld, barna, ezüstös, sárga. És milyen kedvesen
lesett mind. És milyen mókásan mutogatta, hogy szorgalmas.
Eljátszadoztunk volna azokkal a figurákkal, ha nem lettek volna
számunkra olyan szentek, mint a vénséges vénasszony.
Ezt is láttam aztán: aranypénzek és törpök közt patkányok.
Hevert ott más is: egy törött porcelánparipa, egy vasból kovácsolt
szó, a borostyánkő nyelű papírvágó kés, a kakukkos óra, amely
tizenkét óra öt percet mutatott, vagyis a végpillanatban állt meg,
és akadt még ez-az, a szétment grillsütő és Koljaiczek Anna
műfogsora, amely a Nagy Bummtól kieshetett a szájából. A
rózsafüzér még mindig a kezében volt.
Bizony, mondta a Patkánynő, ő adott nekünk erőt. Ő buzdított
újra egységre, mert abban a korban az ínséggel párban járt a vita
is, hogy melyik hit az igazi. Biztosan emlékszel rá, hogy mi
majmoltuk az embert, üldöztük, kínoztuk, megfeszítettük
egymást: ha látott volna valaki, azt hihette volna, hogy a patkány
vagy vakbuzgó eretnek, vagy eretnekséget üldöz vakbuzgón.
Végül kialakult egy korántsem jelentéktelen kisebbség, amely
olyan fanatikusan vallott mindenféle tévtant, hogy alapos okkal
aggódtunk a Vénasszonyunk sorsáért. Ha emberi hitvitákhoz
akarnám az esetet hasonlítani, és efféle borzalmas
eltévelyedéseket keresnék a humán történelemben, akkor a
valdenseket, huszitákat vagy az újrakeresztelőket és trockistákat
említhetném, és ezek többször is megindultak, hét
patkányseregnyi erővel, hogy ostrommal elfoglalják a
Vénasszonyunk székhelyét, az általunk körülhatárolt és szentnek
nyilvánított területet, és véget vessenek, mint a jelszavuk
hirdette, a bálványimádásnak. Harcokra került sor, sok erőt
vesztettünk. Lehet viszont, hogy az éhség harapóssá tett
minket…
 Most a verekedő, egymást mardosó patkányokat láttam.
Csatákat vívtak Koljaiczek Anna düledező házacskája körül,
valahai kiskertjében és a ház mögötti krumpliföldön, most olyan
pusztaságban, amely legföljebb arra volt alkalmas, hogy acsargó
patkányseregek küzdjenek, verekedjenek meg a hátán, vagy,
mondjuk, katolikusok és husziták.
A romos ház előtt kusza szemétben autóroncsként
viszontláttam Matzerath urunk Mercedesét. Beroppant
motorházán röhejesen ép maradt a csillag. A roncs körül vadul
dúlt a harc. Birkóztak, tépték egymást a patkányok.
Bádoghasogató fogak az ellenfél torkát keresték. Egymásba
marva egymás húsát falták a verekedők, amíg rángatózva ki nem
múltak. Egymás hasába fúrták a fejüket, a másik beleibe, a saját
beleikbe gabalyodtak, vakon-vaktában saját szívüket harapták
ketté.
Aztán Koljaiczek Anna valamikori tisztaszobájában
verekedtek, s úgy láttam, a törpökért, mert azoknak is
elharapdosták a torkát. A harc felcsapott a kis öregasszony
terebélyes vasárnapló ruhájára, ölében tartott két kezére, az ujjai
közt konokul szorongatott rózsafüzérre, végül elérte a ruhája
fodros gallérját, és egy huszita, mondjuk, hogy huszita patkány
belemart, aztán még egy belemart Koljaiczek Anna csuparánc,
csupaszép kicsi arcába, és akkor én felordítottam, és elűztem ezt
a képet, csak hát az álomnak, annak még nem szakadt vége, a
Patkánynő folytatta az elbeszélését, mintha semmiféle rémség
nem történt volna.
A harc utóbb elült, mondta, de az ínség megmaradt. A többség
győzött, újra egy hiten voltunk, és végre békességben, közösen
tiszteltük a Vénasszonyunkat.
Hogyhogy? – kiáltottam fel, hát élt még?
Azt a néhány sebet, amit a harc hevében ütöttek rajta, mondta
a Patkánynő, türelemmel begyógyítottuk, csak bal füle nem volt
neki attól fogva…
 Hát még mije nem volt?!
Minek ez az ingerültség? – rótt meg a Patkánynő. Némi alázat
volna most helyén. Vénasszonyunk aztán hamarosan meghalt.
Az utolsó porviharok valamelyike után találtunk rá úgy, hogy
már nem pihegett. De ne hidd, hogy a holttestet átadtuk
élelmezési célra, pedig még mindig akadtak elvakult bandák,
még mindig volt bajunk acsargókkal és kiéhezettekkel.
Valameddig hallgatott, érzékeltette az utolsó likvidáló
harcokat, aztán: Szóval, úgy ki volt szikkasztva, és olyan szép
picikére aszalódott, hogy könnyű lett, vagyis fontolóra vehettük
az elszállítását. Nem illik hozzá az a kódis kunyhó, gondoltuk.
Egykettőre megállapodtunk, hogy milyen hely illenék. Ott
legyen, mondta az összes patkánynemzetség. És akkor nagy
gonddal lecsúsztattuk a karszékből. Nehogy bármi
megnyekkenjen, elszakadjon, eltörjön, elvesszen. S ahogy arrébb
húztuk a székétől, az egymás tetejébe viselt sok szoknyája alól
előbukkant egy apróra töppedt kisgyerek, aki talán a Nagy
Bumm órájában születhetett, furcsálltuk ugyan, hogy csinos,
noha borzasztó bő öltönyben, fehér betétes sárga cipővel a lábán,
egy csomó gyűrűvel a kezén, és még aranykeretes pápaszemmel
is. Nadrág és zakó sejtette, s meg is állapítottuk, hogy utoljára
még egy kisded fiút szült Vénasszonyunk. A csöppség gyűrűit és
szemüvegét, amelyek nem zsugorodtak össze, üggyel-bajjal
rögzítettük, tudniillik, azt az ízink csöppséget is el akartuk
szállítani. Aztán hurcoltuk a sivatag pusztaságban a
pehelykönnyű szent asszonyt is, a kisdedét is, szakaszonként,
sűrűn váltogatva egymást. Jó ideig eltartott ez.
Ha nem hiszed, megmutatom képen. Nézd csak meg, milyen
lassan és megfontoltan hajtottuk végre az átszállítást.
És tényleg láttam: egymást váltogatva cipelték a patkányok
toronyiránt a dimbes-dombos, de sehol egy fa, sehol egy bokor
Kasubián át Koljaiczek Anna és a mi újra manónyi Oskarunk
földi maradványait. Hosszú menetben, mert sok-sok patkány vitt
a két múmia mögött kék-fehér törpöt is, sőt, kínai porcelán
paripacserepet. Egyébként legelöl az unoka haladt, nagyanyja
mögötte. Valamelyest lemaradva a nagy terhekkel megrakott
patkányok következtek; ezek a kakukkos órát szállították,
amelynek számlapján a végpercet tudatták a mutatók, és ezek
vonszolták a kovácsoltvas-szót. Apróbb holmikat foga közt elvitt
egy-egy patkány: egy rubingyűrűt – Oskar csont-bőr ujjáról esett
volt le –, Koljaiczek Anna érdemrendjét – a lengyel állam tűzte
volt a ruhájára –, a borostyánkő nyelű papírvágó kést ketten
vitték, úgyszintén Koljaiczek Anna műfogsorát és szemüvegét,
egy pedig – mert indokoltnak látszott azt is becsben tartani – a
Mercedes-csillagot. A menetet pénzespatkányok hosszú sora
zárta, mindnek a szájában egy-egy aranypénz.
Némi lom ott maradt Anna kicsi házában: a szétlapított
grillsütő, a tévé meg az a bronzportré, amely állítólag az
amerikás Joe Colchic, azelőtt Josef Koljaiczek képmása volt.
Mindegy: megerőltető vállalkozás és nagy teljesítmény egy ilyen
költöztetés, poszthumán éhínség idején. Nem egy patkány
lerogyott útközben, ereje fogytán, és mert az éhség parancsa
parancs, felfalták. Továbbá őrpatkányok is kísérték a menetet
kétfelől, marásuktól féltek a teherhordók. Aztán végre megláttam
a Város tornyait.
Sikerült: odaértünk! – lelkesült a Patkánynő. Láthatod: a
Mária-templom oltárára tettük fel. A boltívmagasban láncon
függő feszület alatt lett helye. Fönn három szeggel fölfeszítve az
Ember Fia, lába alatt egy kasznin, humán szóhasználat szerint
szentségházon ül a Szent Asszony, és szoknyája alatt,
védelmében a jól öltözött fiacskája. Oda ültettük – mert, ugye, ülő
helyzetben szikkadt ki –, köré pedig odaraktunk szépen
elrendezve mindent, ami hozzá tartozott és a tiszteletéhez illik: az
aranypénzeket meg a kisded gyűrűjét, a vasból kovácsolt, súlyos
szót meg azokat a kedves kis figurákat, amelyeket sajnos a
hitviták idején csúnyán összeharapdáltak az eretnekek. De azért,
láthatod, még mindig bájosak, kék-fehérek. Még mindig mókás
képmásai az embernek, csak épp beérik eggyel kevesebb ujjal,
mint az ember kezén volt, vagy a mi lábunkon van. Figyeld meg,
milyen vidám sereg!
Az volt: nevettető látvány. A múmiaoltáron ott állt az összes
törp, némelyik egyedül, mások csoportba rendezve. A
vakolókanalas törpök, az anyáskulcsos, a hentesbárdos, a hét
kaszás arató. A muzsikus törpök, köztük az a bizonyos a
dobjával. A munkanélküli törp, és aki üvegből nyeli a piát. Meg a
többi meg a többi. Megszámoltam, és mind megvolt, csak épp
mind összeharapdosva.
Aztán megint beleterpeszkedett az álmomba a Patkánynő,
folytatta a mesét: Erőltettük aztán, hogy belakjunk, beteljünk is a
Vénasszonyunk meg a kisdede, a figurák és az aranypénzek
látványával, de a gyötrő éhség csak nem múlt. Hamarosan felére
kellett csökkenteni az almok kölyökszámát. Már-már úgy
látszott, hogy a patkányságnak ugyanúgy nincs jövője, mint az
emberiségnek sem volt, de ekkor mentő ötletet sugallt nekünk a
főoltár egyik figuracsoportja, illetőleg az történt, hogy a
Vénasszonynak az olvasót szorongató bal kezéről letörött egy
ujja, legurult az öléből, és oda pottyant, ahol hét kicsi fickó állt
sorban, kezében kasza, és még egy sor kék-fehér aratómunkás,
rozskévével. Mélyértelmű ujjmutatás volt ez, el is tűnődtünk
rajta, de a teendőnk még korántsem volt világos.
Elhallgatott, rezgette a bajszát, evvel jelezte, hogy milyen
sokáig tartott, amíg megérett az új gondolat. Nem, szólalt meg
végre ismét, nem véletlen volt. Mi patkányok nem ismerünk
véletlent. Az történt, hogy a maradék élelem közt, a menedékeink
legmélyén levő, még a záróra előtt telehordott vermekben
különböző vetőmagvakra bukkantunk, alkalmatosan
becsomagolt vetőmagmintákra, amelyek száraz helyre kerültek,
nem károsodtak, és ekkor jöttünk rá a Vénasszonyunk
ujjmutatásának gyakorlati jelentésére: nekiálltunk, a kék-fehér
mókafikat utánozva itt-ott feltúrtunk valamicske olyan földet,
ami termékenynek látszott, mert acat és baktüske verte fel,
kigyomláltuk ezeket a kísérleti táblákat, szépen megbarázdáltuk,
megszórtuk maggal, a vetésre rákapartuk a földet, aztán, lám,
mikor már nem is bíztunk benne, csodálatosan kikelt a megőrzött
vetőmag. Sőt: tavaszi esők jöttek, és mérgező anyag már alig a
csapadékban, a porviharok is elmúltak, langymeleg-párás
poszthumán éghajlat alakult ki, aminek folytán szépen fejlődött,
ami kikelt, kalászba szökkent és beérett.
Úgy magyarázott, mintha a patkányok elejétől fogva
szántóvető nép lettek volna: Nyárutótól őszig betakarítottuk az
első termést. De még milyet! Kukorica termett, lencse, másutt
árpa meg répa kelt ki az elvetett magvakból. Legszebb egy tábla
napraforgó lett. S épp az lett hamarosan a legfőbb kenyerünk,
mert igénytelen, bő termést hoz, és olaj van a magvában. Az új
éghajlat annyira kedvezett, hogy kétszer arattunk minden
esztendőben. A napraforgó nemcsak a kasubi dombhátakon
termett meg: jól fejlődött a városszéli iszapturzásokon is. Így
lettünk napszámosok, mi, akik azelőtt csak éj számosok voltunk.
Napraforgót termeltünk, mi, akik ősidők óta csak éjjel szoktunk
sürögni-forogni. Nézd csak meg, úrfi, mekkora
napraforgótáblák…

Olcsó hongkongi áru a kék törp, és ujja

bal kezén, jobb kezén egyaránt
csak négy van,
viszont szerszámot fog. Vagy teniszütőt.
Vagy picike csokorral bókol.

Anyaga színes, fröccsöntött plasztik,

tömör és tartós,
tehát túl fogja élni
– ez biztos – a pipogya embert, seregestül
 vagy egyedileg.

Ez jó, ez megnyugtat. Hiszen képmásunk ő,

dolgosságunk szép szimbóluma,
csak abban az egyben más, hogy ő vidor:
kalapács, kasza, telelőn
neki csak játék, csak elmulat vele.

Neki nincs, ami kedvét szegné,

jöhet rá bármi, ő vidáman él.
Bár az a korszerű törphablaty szövege
még elakadhat esetleg
zárórakor.

És marad a vigyor a képén,

meg hogy örökké
buzog.

Pendelyes korodból ismered még a kasubi dombos tájat: erdők és

zsombék közt krumpliföld meg krumpliföld. És répa, zab, árpa s
a többi. Mivel erdő egy szem se maradt, és csak tocsogók meg új
vízfolyások mellett – még a Radaune forrása is másutt buggyant
föl, igaz, kristálytisztán –, csak bátortalanul kezdett némi cserje
mutatkozni, kíméltük a sarjú bokrosokat, abban bízva, hogy majd
csak erdő lesz belőlük. De a dél-kasubi dombok lábától a
Balti-tenger parti homokjáig, nemkülönben zsíros
iszapturzásokon mindent feltúrtunk, sarat is, homokot is, az
apálysíkokról kitorlódott iszapbuckákon a búza is megtermett
volna, de hát nem volt vetőmagunk.
Ni, hogy előjött megint, és hogy földműveskedett, hogy
magyarázott: Még hogy krumplit! Soha többé. Az a
gyomorkaptafa az emberrel együtt elmúlt. Ellenben négyes
forgóban tengerit, répát, árpát és nagy táblákon napraforgót, azt
termelünk. Nézd csak meg, milyen a napraforgó, milyen
parádésak a sorok, milyen messzire sárgállnak a tányérok.
Csodálkozol még, hogy egy éjszakai állat megváltozott? Hogy azt
a sanda szót megfordítsam: nem vagyunk már sötétben bujkálok.
A mindennapi kenyérért dolgozó napszámosok lettünk.
Nézzem csak meg jól, és ámuljak, biztatott. Aztán folytatta:
Azt hiszed, hogy a virágok harsány színe, az a tojásszéke-sárga
sugárkoszorú szoktatott le minket az éjszakai életről, és kapatott
rá a nappalira? Szamárság! A szükség, az hajtott föl a fényre, és
változtatott meg, nem úgy, mint az embert: annak el kellett
pusztulnia, mert hiába volt rettentő bajban, meg nem változott
volna, ő aztán nem. Hát mi igen.
Elhallgatott, nekem pedig napraforgótáblás dombhátak
tárultak a szemem elé, a dombok lábánál kasubi zsombékos
tocsogók, tócsák, tavak, sima tükrükben az égbolt, hófehér
felhők, de fák is, fiatalosok, jávorligetek, nyírfácskák, aztán rét,
aztán sűrű nádas. És patkányparasztokat láttam a
napraforgótáblákban, vágták a rendet, vagyis éket rágtak a
terméstől elnehezült napraforgók szárába, úgy döntötték őket,
mint favágók a fát. Milyen sebesen dolgozó fogakkal. Milyen
szorgosan döntögették a szárakat, milyen gonddal. Egyetlen
magocska se pergett el. És milyen alkalmatosan nyeszetelték el a
tányérok nyakát, hogy kirakhassák a termést a táblák szélére
szikkadni. Csupa dolgát értő csapat, de sehol egy bandagazda,
sehol egy hajcsár. Csak őrök, azok igen, mintha valami
veszélyeztette volna a termést – ugyan kicsoda, micsoda? –,
mintha haszonlesői lettek volna a szorgalmuknak, mintha
patkányokon és állítólag elevenszülő bögölyökön kívül más
említésére méltó állatfaj is túlélte volna a Nagy Bummot.
Hát igen, mondta a Patkánynő. A repülő csiga, a víz alatt szőtt
pókháló meg az elevenszülő bögöly persze nem igaz. Csak a te
szórakoztatásodra találtunk ki ilyen rémséges dögöket és
elfajzott szörnyeket, mert szereted, ugye, a hazudozást. Hanem a
csicsergést meg a burukkolást, azt figyeld, egykomám. Hiszen
tudod: nemcsak seregély röpköd a poszthumán korban, röpköd
gerle is. Szemlátomást sokasodik a madárféle. Még istencsapása
lehet valamelyik, főleg a veréb. És hogy mi van még? Pocok,
például: buta, de ízletes. Itt-ott nyuszi. A seregély tolla ezüstös, a
galambé rózsaszínű, az egér pedig röhejesen sárga. Ez mind a
Nagy Bummtól lett, ahogy nekünk is elmúlt a szürkésbarna
színünk. Csupa méregzöldet kölykezünk. Érett korban ez a zöld
földszínűvé válik. Mi, az öregek, umbrabarnák vagyunk. Akiket
látsz, azok fürge, még méregzöld patkányok: most épp őrzik a
száron érlelődő súlyos napraforgótányérokat, nehogy a madarak
megdézsmálják.
Láttam is: valamennyi nagy, idestova érett napraforgó hátán
egy-egy kölyökpatkány ült, és mert nyilván színeset álmodtam,
méregzöld színe eltért, bár épp csak, a napraforgótányér zöld
hátától. Aztán hol itt, hol ott láttam, hogy milyen biztosan kapták
el ezek a kölykök a dézsmáló seregélyek torkát, hogy gerlékkel is
elbántak, belecsimpaszkodtak a torkukba, a szárnyra kapó gerle
fölemelkedett, valameddig elszállt velük, aztán hamar elfogyott
az ereje, zsákmányostul lezuhant a földre. Többször is láttam ezt:
hirtelen felcsapott egy madár, viaskodott a napraforgótábla
fölött, lezuhant, mint a kő. Hatásosan működtek a csőszök. És a
tábla szélén ugyanúgy sorba voltak rakva a gerlék meg a verebek,
mint a napraforgótányérok. Patkányszokás szerint mindig
elosztottak mindent: még mi emberek voltunk az urak, amikor
már tudtuk, hogy a patkány osztozó állatfaj – csak a példáját nem
követtük.
Most már egy képben egyesül nekem patkány, madár és
napraforgó. Az álmom együvé sorolta őket, most ébren is
természetes ez. Nekem már ezentúl, amíg még napraforgó
meghitten felém bókol egy kerítés mögül, nem lesz csak ártatlan
virág: tüstént látni fogom a gerlét is, a torkát átharapó
patkánnyal.
 Az álmombeli Patkánynő persze tárgyszerű maradt: Nem
tűrtük, mondta, hogy a maghozamot élősködők apasszák, mint,
mondjuk, mi tettük a Bumm előtt, amikor avatottan csökkenteni
szoktuk volt az indiai rizs- és búzatermést, a mexikói
kukoricatermést, gyakran harminc és még több százalékos
mértékig. Hogy mi részt fölöztünk le raktárakban, ahol árfelhajtó
spekuláció ült a felhalmozott árun, arról nem is szólok.
De aztán a szántóföld összes termését valamiféle
misztikummá csűrte-csavarta a Patkánynő: Még a kukoricacső,
az árpa és a laktató kalaráb előtt, a föld összes termésénél előbb a
napraforgó lett nekünk fontos, sőt, az változtatott minket, akik
fényt kerülő éjszakai fajta voltunk, nappalba bolondult, fényre
törekvő lénnyé, azért valljuk azóta imáinkban, hogy a Napnak
isteni ereje van, és azért van még több okunk, hogy patkány
módra jámborak legyünk a Mária-templomban, ahol egyet
siratunk szüntelenül: hogy elpusztult az emberi nem.
A kép újra kitárult a térben. Távolról, aztán közelről, mintha
odabiztattak volna, az oltárt láttam, és hogy újabban mi ékesíti
fel. Már nem volt csak a légszáraz Koljaiczek Anna és
zsugorunokája trónusa: felraktak rá időközben mindenféle
aratott-szüretelt termést is. Az oltáron megváltozott a rend, a
törpöknek összébb kellett húzódniuk, zárt csapatba. Az
aranypénzek tornyocskákban álltak, mintha pénztáros vette
volna számba őket. A kovácsoltvas-szó eltakarta a tiktaktalan
kakukkos órát. Zsúfolttá komponált csendéletnek látszott a
műfogsor, a szemüveg, a gyűrű, a rendjel és a Mercedes-csillag.
Az így megnyert hely viszont kövér aratási koszorúknak és
válogatott állatzsákmánynak jutott. Most vettem észre, hogy az
oltár korábban üres felülete is meg van rakva: pohos répák,
kukoricacsőkötegek, árpakalászok gyarapították az áldozati
tárgyak sorát. Ezeknél fontosabbnak mégis egy érett
napraforgótányér látszott, ez Koljaiczek Anna ölében feküdt,
eltakarta a két kezét, az ujjhíjas balt is, a biztosan változatlanul
kezében tartott szentolvasót is. A lábánál egy halmocska száraz
lencsét láttam a manócska Oskar mellett.
Mi a kórság ez?! – fakadtam ki. Hova lett az a katolikus
hitetek, Patkánynő? Már nem a megfeszítettet, nem az Ember Fiát
imádjátok? A termékenység istennőjévé lett az öregasszony meg
a csepp fia? Hol az a ti nagy eszetek?
Amikor újra ráterpeszkedett az álmomra, egy kicsit zavartnak
látszott, szótlanul játszadozott néhány szem szotyolával.
Beszélj, hé, sürgettem. Erre patkányzsargonban sustorgott
valamit, mindenféle új, még nem hallott, érthetetlen szót
összezagyválva.
Egy szót se értek. Beszélj tisztességes nyelven!
Hát igen, mondta erre. Kisegítő megoldás. Még mindig
ragaszkodunk az emberhez, amiért aztán így adunk hálát a jó
termésért. Egyelőre. Lehetséges, ugye, hogy idővel alakul ez
még. Másképp lesz. Mondjuk, hogy értelemszerűen…
Nocsak! Netán a patkányfölötti patkány, a szuperpatkány?!
Dehogy, dehogy, barátocskám, mondta, s égnek meresztette a
bajszát. Valami nagyszabásúbb. Olyasmi, ami még sohase
létezett, pedig a humán korban is kitalálhatták volna. Egy olyan
alak, vagy nem is egy, hanem több olyan alak, amely a kialakult
patkányi és a valaha létezett emberi nemen túl…

A gitármuzsikát szereti, a sajtószemle iránt mérsékelten

érdeklődik, az esti krónikát közönyösen hallgatja, a hírek közben
elalszik. Jézuskapatkányom legkedvesebb műsora még mindig
az Iskolarádió népművelő adása. Tegnap azt magyarázták, hogy
mi a különbség adó, illeték és egyéb közterhek között. Egy
hangképanyag a történelmi közteherviselést mutatta be, a
tizedet, a parasztot nyomorgató adószedőt, a beszolgáltatást, ami
után gyakran nem maradt vetőmagnak való. Jézuskapatkányom
izgatottan futkosott, bajszát rezgetve figyelte ezt.
 Ma a földművelés ősi és mai termelési rendszereit részletezte
az Iskolarádió. Hangjátékszerűen sorra vette az égetéses-irtásos
földnyerést, a háromnyomásos gazdálkodást, a monokultúrákat,
végül szó esett biodinamikus termelésről, komposztálásról,
áztatott csalán levéről s így tovább. Patkányom csendben,
mintegy magába merülten ült a rádió felé fordulva, kerek fülét
hegyezve, összes bajuszszőre merev vigyázzban. Még a műsort
záró muzsika, „A vidám földműves” is tetszett neki.
Most hallgat a Harmadik műsor. Patkányomnak se, nekem se
kell, hogy milyen szempontok szerint csökkentik a brüsszeli
illetékesek a tejözönt, vagy szabályozhatják újra az országonként
lehalászható tőkehalmennyiségeket. Hogy a FAO adatai szerint a
világon minden másodpercben három egész öt tized uszkve négy
gyerek hal éhen, azt már tudjuk. Patkányom meg én
megegyeztünk abban, hogy értelmetlen az összes istenkedés és
bizonygatás – Fellendülőben a világgazdaság! Újra bízhatunk a
jövőben! –, lejtőn gurul, botladozik, csúszik lefelé minden, a
statisztikailag biztos vég felé.
Persze, az is lehet, hogy már túl vagyunk a játék végén. Már
nem létezünk. Mintha már csak annyira élnénk, amennyire egy
reflex vagy egy hamarosan megszűnő izomrángás is élet.
Vagy valaki álmodik minket. Isten vagy egy hozzá hasonló
felső lény, valamilyen Főfőlény folytatásosat álmodik rólunk,
mert szeret minket, vagy mulat rajtunk, mert le nem mondana
rólunk, mert nem tud betelni a fickándozásunkkal. Egy isteni elv
mediális szórakozása és isteni flashbackek jóvoltából még itt
időzünk, holott réges-rég megvolt az utolsó előadás, vagy ahogy
a Patkánynő mondja, a záróra, és észrevétlenül eltűntünk, mert
hát az emberi magatartást, az esedékes teendőket, kitűzött
tárgyalásokat és hitelátütemezéseket, szeretetre méltó szokásokat
és förtelmes kényszercselekvéseket nem lehetett se
megváltoztatni, se kiküszöbölni, se lemondani, se felmondani –
még akkor sem, ha lett volna, aki egy júniusi vasárnap véletlenül
felfigyelt volna, hogy, nicsak, itt a vég ennyire nem lehetett vagy
nem lehet az embert megváltoztatni.
Ide figyelj, mondtam a patkányomnak, úgy, mintha még
megvolnánk: az éjféli hírek előtt gyakran közvetít a Harmadik
műsor kórusmuzsikát. Szereted te a motettákat. No, majd amíg te
Schützöt hallgatsz, én felkúszom Malskathoz az állvány tetejére.
Jó munkát végzett Malskat. A főhajóban ötvennél is több alak van
készen, és hamarosan meglesz a szentélyben is huszonegy,
hármasával állnak majd a szentek, és gótikus pillantásokat
vetnek a hívekre.
Puha mászócipőt szereztem. Odafönn látogatom meg a festőt,
hízelgek neki, magasztalom a kontúrtechnikája erőteljességét,
együtt mulatok vele papok butaságain és műtörténészek
fecsegésén, de miközben süketelek és süketelek, más jár az
eszemben: rá akarom bírni, hogy az oszlopfők ornamentikájába,
vagy ha oda nem lehet, hát ide-oda, ahol van üres hely, fessen
napraforgókat, amelyeket patkányok őriznek, nehogy a gerlék
kicsipkedjék a magot. Világos képnyelv ez, mondom neki, hiszen
gerlének és patkánynak közös tulajdonsága, hogy szívós, vagyis
közösen van jövőjük…
Malskat nem idegenkedik a gondolattól. Cigarettával kínálom,
természetesen Junóval. Megbeszéljük Hansi Knoteck filmjeit,
mind a ketten ifjonti éveinkben láttuk őket. Könnyedén
visszakanyarodunk a gerlékhez és a patkányokhoz. A virágzó
gótikának ez a motívuma, állítja Malskat, könnyen
visszavezethető a pestisre, amely a tizennegyedik század
közepétől fogva a fekete házipatkány és egy időközben kihalt
vadgalambfajta segítségével honosodott meg Európában, lett az
Isten ostora, és jósolta a keresztényi népnek, hogy közel a világ
vége, miként Lübeckben is, ahol tíz elevenből kilencet ragadott el
a döghalál…
Ezt ne! – tiltakozom, és már kúszom is le az állványról. Ehhez
nem kell nekünk patkány meg vadgalamb. Pestis se kell Isten
ostorának. Fejlődött az ember a malskati virágzó gótika ideje óta.
Csakis önerőből, önakarásból, végre nagykorúsága birtokában
önmaga is végezhet magával, és olyan alaposan, hogy hírmondó
se maradjon, aki aztán kínlódhat, tengődhet. Ilyen célból
pusztítja máris a természetet meg amit a természet nevel. Mert
mielőtt az ember lelép, tűnjön el az a sok erdő, együgyű bokor,
logikátlan búvóhely, az egész megbízhatatlan birodalom,
Csőrszakáll királlyal együtt…

Mialatt Piroska nagyanyja egyre szedegeti a Nagyszótárból az

elfelejtett szavakat, s a kényszerűségből otthon maradt farkas
szívesen hallgatja őket, és mialatt a két Grimm aggodalomban
van, mert megeshet, hogy a mesebeliek akciója menet közben
túlzásokba csap át, hogy őstermészet tör ki zabolátlanul, és
mialatt Raponcka dominózik a csókdosva költögető királyfival, a
boszorkány és a gonosz mostoha pedig malomjátékkal múlatja az
időt, és mialatt a kislány azon tűnődik, hogy merre járhat a két
keze, a jó tündérek és lidércek, hollók és varjak varázsmagot
hintenek a magasból falura-városra, panelházakra és
betonpályákra. Sok-sokcsarnokos ipartelepek fölött vetőmagot
billent ki magából a pilóta nélküli repülő bőrönd.
Szilárd földön is közelegnek váratlan látogatók ipari tájak felé.
A hét törpe varázsnedűt kever a benzinkutak benzinjébe, csak
néhány cseppecskét egy-egy kútba. Piroska kosara földalattik
állomásain lesz egyre könnyebb, könnyebb. A kezenincs kislány
kezei nagyfeszültségű távvezetékek huzalai közt mesterkednek.
Pályaudvarokon, hidak alatt gyökérmanók, lápi törpék és más
apró emberkék bukkannak föl és buzgólkodnak. A hét gida
közlekedési lámpák tövébe hullat el valamit. Nincs központi
kapcsoló, amely körül ne árulkodna patkánypiszok, nincs
hangszóró, amelybe pempőt ne köpne a begyéből egy-egy
vadgalamb.
 Forgalmas tereken varázslók vágnak át sietősen. Mindenütt ott
a nagy Merlin. Csőrszakáll királyt kíséri, minden kapu kitárul,
ajtó megnyílik előttük. Szénbányákat és atomerőműveket
látogatnak sorra, megjelennek vegyiművekben, Hoechstnél és
Bayer-Leverkusennél. Iparbáró-méltósággal lépnek be,
buzgólkodó urak kíséretében tekintenek meg futószalagokat
Wolfsburgban, Kölnben, Nekkarsulmban. A Kraus-Maffei
Művekben szakértően fölmérik a Leopárd-páncélosok
végszerelését. Merlin kelta varázsigéket mormol, Csőrszakáll
árut rendel, szállítási határidőket köt ki.
Közben a frankfurti repülőtéren csinosan öltözött boszorkák és
egzotikus küllemű erdei zsiványok vegyülnek a zsibongó
utastömegbe: mozgólépcsőkön látni őket, beszállókapuknál,
utaskísérői kosztümben is. Önkiszolgáló boltokban hol itt, hol ott
Holle anyó járkál, pehelytollakat hullat el egy tarka vánkosból. A
bátor szabócska toronyházak emeleteit járja, tűket szór el, aztán a
tetőre érve szálat gombolyít lefelé egy nagy cérnaorsóról.
Egyszóval: ahol csak mocorog a vállalkozói szellem, ahol csak
új piac kínálkozik, igényt csiklandoznak, növekménnyel biztat a
bruttó társadalmi termék változása, mindenütt elhintenek
valamit, vagy elcsöpögtetnek valamit bujkálva mesterkedő erők,
a rendszer egyetlen csak hajszálnyi repedése sem kerüli el
figyelmüket. Ritkán részesült ilyen gondos karbantartásban a
szabad piacgazdálkodás gépezete.
Magyarázó felirat nem szükséges: hangtalanok az elmormolt
varázsszavak, nesztelen varázsjel a mutatóujjra hajtott középső
ujj. A rendíthetetlen ólomkatona egyenruhát váltogatva behatol a
Bundeswehr és a szövetséges védhatalom zárt katonai
területeire. Csillagja sok van, váratlanul előlépett: maga a
helyőrségi parancsnok fogadja mindenütt. Az ólomkatona
megpaskol egy páncélost, megsimogat egy ágyút, egy
rakétakilövőt, gyors hadihajók vendége. Szuperszonikus
repülőgépekben ül mint másodpilóta. Még titkos iratokat is át
lehet lapoznia, eközben némi mákszemnyi ezt-azt hagyogat el, a
hadügyminisztériumban is, mert hát rendíthetetlen, de
szórakozott.
És hamarosan hatni kezd a felforgató erő, eleinte tétován, mint
a tavasz, amikor nem bízik magában, de aztán gyorsan és egyik
percről a másikra. Eleinte csak a vegetáció változása hökkent meg
némelyeket, aztán elszabadul a burjánzás, és mindenfelé
összeszalad a nép.
Fák hajtanak ki kémények tetején, futónövények indáznak
hídpilléreken. Autópályákon felhasad a beton, iszalag folyik szét,
útilapu hajtja leveleit rajta. Futószalagok, motorok,
mozgólépcsők, felvonóaknák, automaták és áruházi
pénztárgépek kizöldülnek, papsajt tenyészik rajtuk. Az
atomerőművek hűtőtornyait moha és zuzmó borítja el, ugyanaz
növi be a szuperszonikus repülőgépek burkolatát, a bevetésre
készen álló páncélosokat. Gyorsnaszádokat és rakétahordozó
cirkálókat zöld alga lep el a radarárbocok hegyéig, s olyanná
változtat, mintha rendeltetésük szerint harcba vetették volna
őket, és máris elsüllyedtek volna. Távvezetékek oszlopain,
tévétornyokon pimpó és piros földitök indázik.
Lövegtorkolatokból rügyező gallyak fakadnak, aztán
kilombosodnak. A pályaudvari csarnokok melegházakká
változnak. A frankfurti repülőteret ellepi, vastagon beteríti a
laboda. Minisztériumok és székházak összes ablakából zöld
pletyka bukik ki, zöld folyondár zuhog.
Növekedés? Mindenütt útját állja a természet. Furcsa, eleddig
ismeretlen növényeket talál ki, olyat is, amelyik megporhanyítja
a betont, megrepeszti a falat, behorpasztja az acélcsöveket, meg
amelyik kartotékot eszik, sőt, amelyiknek a tapadókorongjai
felszívják a statisztikai adatokat. Moha és zuzmó bankot robbant.
Parkettán gomba tenyészik. Cégnevek kétméteres betűi ágakat
hajtanak, a betűk egybemosódnak. Mindenen ellenállhatatlanul
úrrá lesz a természet. A forgalom megszűnik, nincs merre
haladni. A kéményfüst elapad. Nem pufog ki gáz, nem fojtogat a
levegő. Az a rengeteg nép, aki először megrémült, most
egyszerre nevet, és egyszerre ráér.
Gyárak között, amelyekben füvészkertek telepszenek a döglött
gépekre, autópályák csupazöld rétjein emberek kószálnak
csoportokban. Magányos sétálók virágot szednek,
nyálcsorrantóan édes bogyókat találnak. Fiúk, lányok
húzódzkodnak fel leveles indákon. Szerelmesek bújnak el óriási
szamócákba. Mindenfelé ez a gyümölcs, és mindenféle játékra
csábít. Mindenki előtt nyitva a Gyönyörök kertje.
Ezért annyi a kizöldült, csupa gyep tereken a táblákat és
transzparenseket hordozó nő, férfi, gyerek, aggastyán: „Minden
hatalmat a meséknek!” – „Kocogj: most már érdemes!” – „A
Grimmeket a hatalomba!” – „Ez a növekedés az igazi!” –
„Meseuralmat!” – effélék a jelszavak.
Miközben mindenütt olyan népet látunk, amely kéjesen
tétlenkedik, a kép varázstükörméretre szűkül, és, lám, a
mézeskalács-házikóban is nagy az öröm. Egymás karjában a
gonosz mostoha és a boszorkány. Jancsi és Juliska akár idétlenül
is szökdécselhet. Egy-egy mesealak már dolgavégezetten
megjött. A kezenincs kislány mosolyog, de mosolyog ám még
Jorinde és Joringel is. Csak a Grimmek ingatják aggodalmasan a
fejüket. (Biztos, hogy Matzerath urunk is aggályokkal fog
előállni, amint Lengyelből hazaér.)
„Ennek feslettség és káosz lesz a vége! Valamilyen rendnek
csak muszáj lenni. Politikai megfontolásból vagy Isten akarata
szerint. Ez nem maradhat így!” – hangoztatja hol Jacob Grimm,
hol Wilhelm Grimm.
Némi habozás után a Békakirály meg a hölgye, Hófehérke és a
csókkal költögető királyfi egyetért Grimmékkel. Hófehérke addig
biztatja a királyfit, amíg az ki nem böki: „Szerintem ideje
felcsókolnom Csipkerózsikát.”
 Erre Rübezahl két egyforma pofont ígér neki. A boszorkány és
Juliska szerint a Békakirály magatartása mélységesen
kiábrándító. A királyfi elszaladna, de Bicebóca beteszi neki a
műlábát. A lidércek is, a boszorkány is nekiesnek a királyfinak.
De mielőtt még megnyomorgatnák, Jancsi mozgósítja az épp
létező néhány törpét, aki Raponcka egy fürtjével megkötözi a
királyfit, aztán lefekteti egy szalmából-mohából-falevélből csinált
Csipkerózsika-bábu mellé, s a királyfi már csókdossa is a bábut.
A törpék pedig rá Hófehérkére, cibálják a bokrok felé.
A Grimmek fel vannak háborodva. Ők mindig is utálták az
erőszakot és a gonosz lelkületet. „Szégyelljétek magatokat!”,
vágja oda Wilhelm. Jacob Grimm pedig felteszi a kérdést:
„Esetleg minket is meg akartok akadályozni abban, hogy
távozzunk?!”
A hét törpe elereszti ugyan Hófehérkét, de tombol, az öklét
rázza. Rübezahl óriás a hegyek haragvó szellemévé fújja föl
magát. A boszorkány szeme sárga. Erre Jancsi és Juliska úgy
nyilatkozik, hogy: „Hadd menjenek a Grimmek.” – „Majd
megalakítanak egy új és jó kormányt.”
A mesebeliek, akik közben mind hazaértek, elvitatkoznak ezen
a penzió előtt. A hét törpe a javaslat ellen agitál, a lidércek a
törpék pártján vannak. A jó tündérek, a Békakirály meg a hölgye,
Holle anyó, végül Csőrszakáll király a javaslatot pártfogolja. A
varázstükrön egyre sűrűbben jelenik meg a transzparens, amely
szerint „A Grimmeket a hatalomba!”, és a gonosz mostoha
szavazata jóvoltából többségi vélemény alakul ki a
mézeskalács-házikóban. Csak Bicebóca, a bátor szabócska, a
törpék és a lidércek makacskodnak. Van, aki habozik. A
kezenincs kislány két keze kő-papír-ollót játszik. A boszorkány
csontocskákat vet. Rübezahl az orrában turkál. Piroska nagyanyja
felnéz a Nagyszótárból: „Itt van a könyvben, hogy »szavazás«” –
mondja.
 „Hadd menjenek”, mondja ki a tisztes többség. A jó tündérek
és a lidércek tárgyalnak. Végül a három jó tündér az ujja vérével
felírja tavirózsalevélre a mesebeliek követeléseit: „Tiszta levegőt!
Tiszta vizet! Egészséges gyümölcsöt!” Milyen egyszerűen,
milyen szerényen hangzik ez.
A tündérek követeléstáncot lejtenek. A Grimmek magukhoz
veszik a tavirózsa-dokumentumokat, és megígérik, hogy jó új
kormányt fognak alakítani. „Jövőnkben szavuk leend az
országlásban a meséknek is!”, nyilatkoztatja ki Wilhelm.
A három jó tündér kíséretében távolodnak a
mézeskalács-házikó előtti tisztáson. Néhány mesealak integet. A
többi tűnődve néz. A Békakirály leszáll a kútba. A hölgy ledől
mellé. A Békakirály a homlokára ugrik, és máris váltogatná a
hölgyét gyermek- és boszorkányhomlokkal, de a boszorkány
még mindig veti a csontocskákat, Juliska pedig durcásan
félrehúzódva állong.
A kislány két keze megint kő-papír-ollót játszik egymással. A
csókkal költögető királyfi szinte eszét vesztve csókdossa a bábut.
Piroska nagyanyja elmúlt idők szavait olvassa fel a farkasnak.
Mindenki bízik, hogy ennek a mesének a végén minden jóra
fordul.

– Ellenvéleményen vagyok! Szerintem rossz lesz ez a film. A

cselekmény lejtőre visz, és katasztrófa felé halad. Ez a tolerancia
is motiválatlan! Dehogyis mehetnek a Grimmek csak úgy, amerre
látnak.
Itt van Matzerath urunk, és beleszól a dolgomba. Újra főnök és
producer akar lenni. Pedig ártott neki a lengyel út. Beleöregedett.
Már nem peckes, rogyadozik a térde, és kerüli a tükröt. Mogorva
tekintetében mélységes gyötröttség. Öltönye hiába jól szabott,
lötyög rajta. Ugyan mi baj érhette útközben?
 Alig indult el, rögtön jelentkezett a panasz. Heves vizelési
inger: minden ötven kilométer után, később még sűrűbben;
valahányszor az úttest jobb vagy bal felén bokrok bukkantak fel,
meg kellett állni, erőlködve vizelni. – Az izgalmaktól van ez –
vélte ekkor még Matzerath urunk –: viszontlátás, búcsúzkodás,
effélék kellemetlenül hatnak a hólyagra. – De mikorra a Mercedes
délután Lengyelország nyugati határához, az Oderához
közeledett, és a vizelés már fájt, már kín lett, végül pedig, noha az
inger nem enyhült, sikertelen maradt az erőlködés – épp csak
csöpögött valamicske –, Bruno kimondta aggodalmát, nem sofőri
minőségében: – Amint nyugatra érünk, Oskar úr, orvost kell
keresnünk. Braunschweigban, legkésőbb Hannoverban.
Hiába a puha és kényelmes ülés, Matzerath urunk
végigkínlódta az NDK-útszakaszt: homlokát kiverte a veríték,
apró ujjaival szakadatlanul dobolt, vagy reszkető térdét
markolászta. Az a szüntelen inger, az a félelem, hogy a
nadrágjába vizel.
A bajt aztán még tetézte, hogy egy járőröző néprendőrségi
kocsiban gyanút fogtak a közegek, hiszen a Mercedes
minduntalan megállt, nyílt szakaszokon – fogcsikorgatva,
hasztalanul erőlködni az autópálya szélén, valamilyen bokornak
épp csak az árnyékában, hogy hátha sikerül csak valamicskét,
csak egy stampedlire valót pisálni –, amiért is kitették a
stoptáblát, majd kihallgatás következett, illetőleg kínosan hosszú
veszteglés, mert a közlekedésrendészetnek nem fért a fejébe,
hogy egy Mercedesen, természetesen csillagtalanított
Mercedesen közlekedő egyén ilyen banális rosszulléttel küzdhet.
A járőr körülményes, mindenre, a Mercedes-csillag
Lengyelországban történt eltulajdonítására is kiterjeszkedő
jegyzőkönyvet vett fel, amikor viszont Matzerath urunk
felszólította, hogy mint szemtanú győződjék meg a bajáról, a
közeg némi habozás után jó utat kívánt.
 A határőrség szerencsére könnyedén intézte a dolgát. Aztán
nem Braunschweigban vagy éppenséggel Hannoverban, hanem
már Helmstedtben, jócskán éjjel, irány a városi kórház, amely –
hála Bruno szimatának – hosszabb kerengés nélkül megvolt. A
beteg idegesen és siránkozva tűrte, hogy az ügyeletes orvos
megtapogassa az altestét, majd a haladéktalanul odahívott
urológus gumikesztyűs ujjal rektálisan is diagnosztizálja a bajt.
Mindezt első forrásból tudom. Épp elégszer elpanaszolta
nekem hosszában-széltében a baját Matzerath urunk. Alig ért
haza Lengyelből, máris a fülembe súgta: – Azt hittem, kutya
bajom, minden oké. Erre ez. Egy ilyen vénembernyavalya.
Aggastyánok betegsége. Súlyos prosztatatúltengés, mondta az
urológus. Dülmirigy, ugyebár. És beavatkozás szükséges, műtét,
mihamarabb. Vagy a húgycsőbe bevezetett hurokkal hámozást
végezni, csökkenteni a terjedelmet, vagy hasfali metszéssel
mindenestül eltávolítani az egészet.
Helmstedtben csak egy katétert helyezett be az orvos
Matzerath urunk húgycsövébe, amely tüneti beavatkozás kínos
volt ugyan, de persze hallatlan megkönnyebbülést
eredményezett.
Pontosan egyezernégyszáz és hetven milliliter feszítette,
mondhatni feszítette szét a hólyagját, közölte. Az urológus, aki
úgymond, fiatal volt, de lelkiismeretes, meglepetten konstatálta a
lecsapolt mennyiséget, tévesnek minősítette viszont a betegnek
azt a vélekedését, hogy: – A lengyelországi izgalmaktól van ez,
doktor úr, nagyanyám százhetedik születésnapját ünnepeltük,
szívbe markoló volt a viszontlátás. – Nem olyan tünet ez, mint a
templomi búcsúkban gyakori, közismert tünet is, mondta a
doktor, ez idült kóros állapot, a prosztatát sürgősen kisebbre kell
hámozni.
– De nem a hatvanadik születésnapom előtt! – jelentette ki még
imént is Matzerath urunk. Időközben állandó katéterrel látták el.
Azóta – attól a csúf, csüngő-lengő vacaktól eltekintve –
mondhatni panaszmentes. De azért sorra járta az orvosokat –
Szaktekintélyeket!, mondja –, reménytelenül várva
valamelyiknek a felmentő ítéletét. Közben tanácsokkal lát el, ne
igyék kávét, szeszt, főleg fehérborokat és jegelt sört. Amint
viszont a lengyel út részleteiről faggatom, hallgataggá válik,
fukarul bánik a szóval.
Legföljebb mellékmondatokból tudok meg ezt-azt: – Annak a
Solidarność-tragédiának se látni a végét… Családon belül is
egymást tépik… Örökké csak a politika… Nem való ez
kasuboknak… Rossz vége lesz ennek… És minduntalan
belekeverik a Boldogságos Szűz Máriát… Alighanem a lengyelek
sorsa ártott meg a hólyagomnak…
Egyenest föltett családi kérdéseimre csak szűkös válaszokat
kaptam. Persze, hogyne, jó egészségnek örvend a nagyanyja. Az
összes ajándéknak szinte gyerekesen örült, főleg a törpöknek.
Még olyasmin is jár az esze, képzeljem csak, hogy talán elszánja
magát egy utazásra. Mikor az unokája hatvanadik
születésnapjáról beszéltek, azt mondta: „Nagy kedvem vóna
hozzá.”
Én természetesen nem mondom meg Matzerath urunknak,
hogy ő már nincsen: játssza csak továbbra is a főnököt. Más is
hiszi még – magam se vagyok evvel másképp –, hogy majd csak
lesz valahogy. Tehát minek kellene neki tudnia, mi a valóságos
helyzet Kasubiában. Épp elég baj, hogy katéterrel jött haza.
Következésképpen a „Grimmék erdeje” filmről beszélgetünk,
meg a hamis ötvenes évekről, amikor az összes hamisításnak,
állványzatostul és Malskatostul kitűnő volt az árfolyama.
Dehogy tudja meg Matzerath urunk, hogy ő már csak egy
parány, egy múmia, kegytárgy egy oltáron, patkányok
ájtatosságának tárgya, hiszen minden orvos azt mondja: Csak
semmi izgalom! Kíméljük Matzerath urunkat.
Hogy szeretjük a zenét, azt helyes lenne tudni, téves viszont,
ostoba babona az a széltében-hosszában hangoztatott és a Nagy
Bumm előtt szívósan, akár az acat, burjánzott vélekedés, mely
szerint nekünk kiváltképp a siphang kedves, és a fuvola vagy a
furulya hangja olyan vonzó, hogy elég, ha valaki ügyes kézzel és
képzett ajakkal fuvolázni kezd, trillákat és fürge futamokat
csalogat elő a hangszeréből, és mi máris kész vagyunk követni őt,
a sokat emlegetett patkányfogót, vakon rohanni gondosan
előkészített vesztünkbe, mondjuk, szánalmasan belefúlni a Weser
vizébe.
Ez még a házipatkány korában történt. Kedveském. Mondja a
Patkánynő, ahogy újabban hol uraz, hol uracskámnak szólít. Ettől
az új hangtól érthetőbb a patkányzsargonja is; már nem olyan
érdes, tüskés, amit sustorog, sőt, falusiasan csordogál a szava.
Kedveském, mondta, Hamelnról meg a többiről majd még
beszélgetünk. Egy szó sem igaz abból a legendából. Igaz viszont,
hogy mi patkányok egy olyan magas hangot is tudunk
kibocsátani, amilyet emberi fül soha meg nem hall, amilyet
semmilyen hangszerből, se furulyából, se sípból ki nem csikar
senki, amely viszont nagy távolságba elhatolva közöl üzeneteket.
Szekvenciáit egyébként ultrahangvizsgálatokkal még rögzítették
a humán kor végén kutatók, mégpedig az USA-ban, Bostonban.
Dicsekvés is volt a hangjában: Bizony, a mi információs
rendszerünk! Ez a hang különben, ha úgy tetszik, uracskám,
ahhoz a dúdoláshoz is hasonlítható, amit a medúzák énekének
vélt a te öt asszonyod – nőszemélyed: így mondta –, amikor
ide-oda hajókázva egy elsüllyedt várost keresett. A medúzák
énekelnek, mondta az öt nő, de szó esett egy zeneértő pápáról is
mint a medúzakórus előképéről. Vagyis ez a mi hangunk, ha
hallható tartományba lehetne transzponálni, a gregoriánra
emlékeztetne, annál is inkább, mert mi mindig is szerettük az
ember egyházi zenéjét.
 Miközben beszélt, én mintha erősbödő zsoltározást hallottam
volna: Mi már az ókeresztény korban együtt énekeltünk az
emberrel, föld alatti menedékeiben, katakombákban, habár nem
hallotta a hangunk. Vele együtt formáltuk meg a Kyriénket.
Együtt ájtatoskodtunk vele. És vele együtt gyaláztak és üldöztek
évszázadokon át minket is. De bár maradt volna meg az az
összhang: mi az emberre, ő miránk hangolva! Az ő kiművelt
karénekük! Az ő többszólamúságuk! Különösen nagy áhítattal
énekeltek egészen a Bummig az errefelé honos lengyelek: emiatt
nem mentes a mi énekünk, amely egyre gyakrabban a boltozatig
betölti a Mária-székesegyházat, némi, a lengyel népnek
tulajdonított szenvedélyességtől.
No, de semmi ok nacionalista felhangoktól tartanod,
uracskám. Még tudjuk ugyan, hogy patkány, az lengyelül scsur,
és tréfából szólítjuk is egymást annak vagy becézve scsurzicának,
de világos, hogy nem lengyel patkányok vagyunk. Az olyan
kevés volt vagy van, amilyen kevés portugál vagy magyar
patkány létezett valaha, vagy maradt a poszthumán korban, az
ember pedig, annak a kényszerképzetének a nyomására, hogy
neki mindent el kell neveznie valaminek, rattus norvegicusnak
nevezett el minket – nincs, aki megmondhatná, miért annak.
Valamicskét azért mégis lengyelek vagyunk, ezen a tájon
biztosan. Különösen kedveljük, például, az édeskés-savanykás és
a köményes ízt, ami a valaha itt uralkodott ízlésre vezethető
vissza, s ezért termelünk a legfőbb szántóföldi veteményeken
kívül uborkát, tököt és köménymagot, jó eredménnyel: föld alatti
hombárainkban ezekből is került néhány zacskó vetőmag.
Vannak penészkultúráink, van gombatenyészetünk. Egy
csipetnyi korhatag adalék megsavanyítja az édeset.
Egyéniségünk is lengyeles. A nyugatról bevándorolt,
helyesebben mondva áttelepített patkánynemzetségekkel
szemben, amelyek mindig módszeresen csinálnának mindent, mi
kevésbé vagyunk gondosak, bár mélységes komolyságnak, sokak
szerint kétséges komorságnak sem vagyunk híjával. Mi
reménykedünk valamiben. Az imáink csurtig vannak vágyakkal.
Valamilyen magasabb rendű, elérhetetlen, még
megszerezhetetlen valami, a lengyelek valaha szabadságnak
hívták, lebeg előttünk, és mintha fogható közelben…
Szamárság! – vágott önmaga szavába. Értelmetlen dolog!
Világos, hogy nem létezik lengyel patkány meg német patkány.
Ahhoz kicsik az eltérések. Patkányságunknak csak a felszínén
mutatkoznak alkalmilag ellentétek, ahogy az éhínség idején
mutatkoztak meg, amikor hitbeli kérdéseken huzakodtunk.
Kétségtelen, hogy a jövevények kényeskedő fajta, szeretik
sorolni, mi mindenük volt, mi mindenük veszett oda a gazdag
nyugati tájon. Szánakoznak is rajtunk, fölöslegesen sűrűn és
hangosan dicsérnek szerénységünkért. És egy percig se
nyughatnak. Tudálékosságukról sem lehet őket leszoktatni, van
viszont, amihez jobban értenek nálunk, például vetőmagtartalék
szervezett képzéséhez. Mivel a szabadságot nem vélik különösen
fontosnak, rendszeretőbbek nálunk, néha kóros mértékig. Azt,
hogy szakmai érdeklődés támadt bennük a kikötőberendezések
és a hajógyárak iránt, senki se bánná, de az, hogy most már
nekiálltak golyóscsapágyat, anyáscsavart, apró csavart,
csapszeget, sasszeget gyűjteni, szétválogatni, kitartóan
reszelgetni róla a rozsdát, és valamiféle saját
pótalkatrészraktárukról beszélnek nagyképűen, az már
nevetséges fontoskodás; és közben csúfot űznek abból, amit mi
művelünk, inkább csak játékból, de nem ügyetlenül, itt-ott talált
fémholmival: mi néha ezt-azt amolyan művésziféle alakulattá
összeszerelünk, aztán az Artus-udvar előtt vagy az Asszonyok
utcája kapupihenőin kiállítjuk, ők meg többnyire megrongálják,
szándékosan.
Nem kell azt annyira zokon venni, vetettem közbe. A német
patkány tulajdonképpen mind megszenvedi kényszeres
rendszeretetét. Csodálja a ti könnyű kezeteket, a rögtönzés
tehetségét, a véretekben levő művészi érzéket. Tényleg
látványosak azok az ócskavas akármik.
Ugyan már, mondta a Patkánynő: merő mulatság, játék az
egész. De komoly, munkás vállalkozásainkért ugyanúgy nem
kapunk elismerést. Pedig mi törődünk azokkal a régi
épületekkel, amelyeknek az állapota őket nem érdekli. Ha nem
találjuk ki azt a módszert, amelynek segítségével tartós
vakolóanyagot tudunk készíteni, az iszapból szedett meszes
kagylók anyagát avval a homokkal összekeverve, amit állandóan
hord a szél az utcákon, akkor még hamarabb omladozni
kezdenének a gdanski óvárosi és szabadvárosi részek történelmi
épületei. Ők közben az ő Danzigjukat emlegetik, mintha az övék
volna. Ha nem jönnének még egyre a megmaradt patkányrajok
Oroszországból, ahol hír szerint még mindig rossz a helyzet,
akkor újra csak kiéleződhetne az itteni konfliktus, vagy mondjuk
csak meg nyugodtan, a német–lengyel ellentét. Hiszen tudjuk, mi
baj lett abból humán korban, de még poszthumán korban is, mert
amikor az éhínség idején egymás torkának estünk, nemcsak az
igaz hitet harsogta ki-ki, hanem azt is, hogy: Polyák népség!
Rohadt poroszok!
Hanem az ám a jó, komám, vidámodott meg a Patkánynő,
hogy amióta földművelők lettünk, és már egy sincs köztünk, aki
kerülné a nappali világosságot, amolyan hangzóváltásféle
következett be, és egy lett a beszédünk. A nyelv alkalmazkodik
az új tevékenységekhez és szokásokhoz. Vagy neked fel sem
tűnik, kedveském, hogy újabban lágyabb, öblösebb a beszédünk?
Már nem sziszegünk, nem sustorgunk. Még teli szájjal beszélni,
torokhangokat kiejteni is tudunk. Jól illenek a szánkba, jól
hangzanak olyan szavak, mint hajt, mint sajt, valaha szokatlan
szavak, mint sarjú, magágy, kalász, búza, mint nem utolsósorban
tányérrózsa. Azelőtt hegyes fogaink közül surrant a szó, most
inkább buggyan meg csurran, pépes és nyúlik. Onnan ez, hogy
sokat, sokat beszélünk vetésről, aratásról, szakadatlanul az
időről. Falusi tájakon igencsak ízes lett a beszéd. Városon pedig
félhangok képződnek, és főleg az a, az ó, az ú kellemes a fülnek.
Gyakorolni is szoktunk szavakat, mint, mondjuk: hallgat, boldog,
búcsú, alkonyat.
És hallottam is városi patkányokat úgy beszélni, mintha
falusiak lettek volna. A díszes homlokzatokra falusi, városi mind
azt mondta: hímes. Ha a Nagy Bumm után jött fagyos-jeges
korról volt szó, valahogy úgy emlegették, hogy: mikor
behömbörödött a förgeteg meg a nagy zimankó, oszt maj’
megfagytunk mind. Szironynak mondták a havon a kérget, a
görbét kajlának. És a Vénasszonyukra azt is hallottam, hogy
Ükünk. Melengető beszéd volt ez, mint konyhában este a
dünnyögés, és olyan, mintha Koljaiczek Anna biztatta volna
valamiféle hangzóváltásra a patkányokat, falusiakat is,
városiakat is. Oszt elgyüssz-e, kedveském, az öreg templomba,
mintha így mondta volna a Patkány, meghallgatod-e, mi szép
éneket tanultunk, hálát adni a jó termésért?
Megmutatott néhány ócskavas figurát a Hosszúpiacon –
emberalakokat utánoztak –, aztán útba ejtettünk olyan málladozó
falú óvárosi házakat, amelyekre friss vakolatot hordtak fel népes
munkacsapatok, aztán bevonszolt a Mária-templomba, mintha
engem minduntalan oda kellene kényszeríteni abba a gótikus
léleklovardába, ahol minden szónak megsúlyosul az értelme.
A kőpadló sem látszott, valaha volt danzigi
partríciusnemzetségek sírkőlapjai sem látszottak, annyira ellepett
mindent a templomban tolongó patkánysereg. Panaszos ének
szólt, aztán allelujába csapott át, orgonálva zúgott és ezüstösen
csilingelt, több énekkarnak is kellett énekelnie, mert több dallam
fonódott egymásba szép harmóniában, a hálóboltozatig, a
valahol fenn a magasban zárókövek felé nyújtózó bordaívekig
betöltötte a nagy csarnoktemplomot.
Már megkezdődött a Mária-templomban a patkánymise, vagy
csak folyt, folyt szakadatlanul? A főkaputól a távoli főoltárig,
ahol, mint korábban már láttam volt álmomban, bőrré aszalódva,
de még mindig felismerhetően ült Koljaiczek Anna, lábánál,
foszladozó szoknyák redőibe rejtve Oskar, az unokája, az
istenségek, az ének ritmusára hullámzott a rengeteg patkány.
Egyetlen patkánynép. Mind felágaskodott: mindnek az
ágaskodásában mindnek a közös ágaskodása. Hátsó lábukra
álltak, orrukat felszegték a boltozat felé, bajszuk remegett, mellső
lábaikat nem kulcsolták imára, hanem fölfelé nyújtogatták, apró,
karmos ujjaikat szétmeresztve valamilyen vágy
elragadtatásában, együtt a kórusok énekével, amelyben
ugyanúgy vágy hullámzott. Álltukban a farkukat is égnek
meresztették. Aztán visszaereszkedtek négy lábra, és dombos
hátakkal lett tele mind a három templomhajó. A farkát most az
egész sereg a hasa alá csapta, most alázatosan hódolt mind, hogy
máris újra két lábra álljon, tízezernyi patkányfej nyújtózzon
égnek, könyörgő lábacskák nyúljanak a magasba.
Néztem a könyörgő és imádkozó sereget – a vén, földszínű
patkányok hátul álltak, a még méregzöld kölykök elöl az oltár
körül –, s úgy tetszett, nem katolikusszerű már, amit művelnek,
hanem pogány kultusz, hiszen ami áldozat az oltárt elborította, a
föld termése és gyümölcse, az maga alá temette az összes
kegytárgyat, Koljaiczek Anna rózsafüzérét is, a kovácsoltvas
jelszót is. Már csak a törpöket és az aranypénzeket ismertem fel
itt-ott. A már látott áldozatokon kívül most uborkát, tököt is
láttam. De többnyire mégis napraforgót és napraforgót. Az oltár
felett függő feszület is úgy tele volt aggatva terméstől duzzadó
tányérokkal, hogy a Megfeszített alakja épp csak sejlett alattuk.
Ezt ne! – kiáltottam fel. Ezt nem tehetitek! Ez pogányság,
bálványimádás, istenkáromlás…
Csitt, kisúrfi, súgta oda a Patkánynő. Hát nem látod, hogy a
Napot hívogatják, a Naphoz könyörögnek…
De hiszen keresztényekké akartatok lenni, vagy ha
keresztényekké nem is, hát legalább katolikusokká újra...
 A ti csarnoktemplomaitok sokféle hitnek alkalmasak, és
mintha csak nekünk épültek volna…
De én ezt nem akarom. Már nem bírom a jajongást meg a
sirámokat. Hithez sose volt valami nagy tehetségem. A
reményeitekre fütyülök. Továbbá Matzerath urunknak
alighanem nehezére esne önmaga zsugor- és aszváltozataként
patkánynépnek oltárdíszül szolgálnia: ő nagyon is hazatért,
néhány napja a maga élő valóságában megjött Lengyelből. Az
utazás, viszontlátás, búcsú megviselte. Roppant belső feszültség
gyötri, amely nem enyhül. Azóta állandó katéterre szorul. Az
ilyen holmi teher, neki kínos. De nemsokára betölti a hatvanat, és
a nagyanyja látogatóba készül hozzá. Figyelsz, Patkánynő? Az
élőeleven nagyanyja Oskarhoz készül vendégségbe…
Persze, persze, mondta a Patkánynő. Te még mindig csak a
magad meséjét szövöd tovább.

És aztán, és aztán?
Aztán jött a pénzreform.
És aztán, aztán mi jött?
Ami addig nem volt, az meglett, rendre,
csodásan,
többnyire részletre.
És mi lett, amikor minden meglett?
Gyerekeink lettek, meg ami gyereknek kell.
És a gyerekek? Mit csináltak a gyerekek?
Butákat kérdeztek: hogy mi volt azelőtt
meg akkor meg azután.
És? Elmondtatok mindent?
Elmondtuk, milyen volt
a tengerparti nyaralás harminckilencben.
Mi mást még?
Hogy rossz idők jöttek.
És aztán, és aztán?
Aztán jött a pénzreform.
A tizedik fejezet,
amelyben egy ünnepség közben zápor
kerekedik, Matzerath urunk helytáll, a Patkánynő a sodródó
hajóroncs titkait sutyorogja, a királyfi elillan, Hamelnból új hírek
jönnek, a nyüzsgő patkánysereg csupa várakozás,
Travemündéből se levél, se lap, de az új korszak kezdetén
harangok szólnak.

Sok, sok az ország a tengerem körül, és a keleti baltiaktól, ahol

Reval van, és Riga, nyugatig, ahol a sekély vízhátak és öblök
vannak, sok-sok a templom: Mária-templomok Lübeck,
Stralsund és Danzig közepén, székesegyházak Schwerin és
Schleswig városában, nemkülönben a János-templom Stegében,
Møn szigetén, és számos van Dániában, és számos a schoneni
partlaposon, a svéd zátony-szirtek sora mögött, templomos
városok Ystad és Stockholm is, és ameddig északon ér a Balti, ott
Bornholm, Gotland, Rügen szigetén, síkokon-dombokon s a
szárazon beljebb is mindenütt, ahol csak téglát égettek valaha,
megannyi szentegyház, szent csarnok, városháza és hadszertár,
kegyúri Szentlélek-ispotály, Szent György-terem, ciszter és
ferences klastrom, amely mind vöröstégla-gót, nemcsak amit
vendi szálláshelyén épített a Hanza, s ezek körülállják a
tengeremet, azt a csak kicsit sós, szelíd, ravasz, medúzás Baltit. S
mind zsúfolásig megrakva műkinccsel. Egyikben a kanonoki
stallum nevezetes, másikban a céhadomány ezüst, istentiszteleti
kelyhek és kancsók. Patríciuscímerek alatt vésett szövegek
esedeznek dölyfbután az Úrhoz. S mennyi Madonna, mind
nádszálnál karcsúbb, mégis úgy tetszik, viselős. Szárnyas oltárok
és fából faragott Golgoták érdemesek megtekintésre,
nemkülönben kínzókamrák szerszámkészletei, és néhol
meglepetést keltenek bámulatos freskótöredékek.
A Schlei-parti Schleswig dómjáról, ahol a mészvakolatra
festett képeket a kerengőboltozatokig mind újra gótikussá
alakította Malskat festő, már szóltam. Hogy a lübecki
Szentlélek-ispotály lektóriumfalát ő látta-e el mondhatni percek
alatt a gótika virágkorának freskóival, az máig vitatott kérdés.
Bizonyítva van viszont, hogy milyen szorgos munkát végzett
abban a Mária-templomban, előbb a főhajó erkélyzetén, aztán a
szentélyben, amely templom, bár méretre francia katedrálisokkal
vetekszik, a vöröstégla-gótika főszékesegyháza, s akkoriban
készültek megünnepelni hétszáz éves fennállását.
Malskatnak iparkodnia kellett. Munkaadója, Fey sürgette. A
főhajóban már lebontották az állványzatot. A műsor állami
ceremóniát irányzott elő. A posta alkalmi bélyegeket bocsátott ki
– egy tizenöt pfenniges fakózöldet és egy huszonöt pfenniges
rozsdabarnát –, mind a kettő a gyors kezű festő Angyali
Üdvözlet-csoportját ábrázolta, milliós sorozatban kelt el, aminek
következtében a küszöbönálló ünnepség jelentősége megnőtt, és
a lübecki dómlelkészség különjövedelemhez jutott.
Száznyolcvanezer, és még új fényében csillogó, német márkát
inkasszáltak a nagytiszteletűek, hanem a festőnek, aki, mialatt az
üzlet fialta a pénzt, fönn az állvány tetején tett-vett örökké
náthásan, egy büdös vasat se kapott a bélyegbevételből, neki nem
fizettek a bélyegek, amelyekért ma nagy, gyanúm szerint préda
árat is megadnak a gyűjtők. Az Angyali Üdvözletet ő alkotta, a
mű kifejező erejét összesereglett műértők magasztalták,
Malskatnak mégis felkopott az álla.
Az üzlethez semmi köze nem lévén, egyszerűen
megfeledkezhetett volna róla mindenki, Malskat pedig
magányosan rágódott, rágódott valamin, nem szabadult egy
gondolattól odafönn. És amikor az ötvenegyes esztendő
szeptemberének elsején a lübecki Mária-templomban végre
lezajlott az ünnepi aktus, festőnk, noha tériszonya nem volt,
dolgozni viszont három évig dolgozott szorgalmasan, előbb a
főhajóban, majd a szentélyben, nem az ünnepség közepén ült,
nem, mondjuk, a meghívott előkelőségek és méltóságok között,
mint magától értetődőleg a munkaadója, dehogy, neki leghátul
volt a templomhajóban a helye, a népség-katonaság között, az
utolsó előtti sorban; ott látom, és azon tűnődöm, vajon még
mindig rágódik-e azon az egyszer támadt gondolatán. Ott látta őt
igen messziről, a szentélyből a huszonegy szentje, aki hármasával
állt hét csoportban, festett oszlopfőkön, részben kétfelé meredő
csőrös lábbeliben, részben mezítláb.
Közelebb voltak a maga hátsó padján csendeskén üldögélő
Malskathoz a főhajó szentjei. Az a sokaság őt dicsérte odafenn az
összes süveg alatt a falmezőkön. Puszta érintésre szétporló
színmaradékokból, még föllelhető nyomokból, de
következetesen a maga képzeletéből aknázta ki kincseit, hitvány
órabérért. Nincstelen és kincstelen ült leghátul Lothar Malskat.
Dietrich Feynak abban a viseltes öltönyében ült, amelyben Fey a
schleswigi kerengő korában szokott volt járni-kelni. A nadrág
rövid, a zakó vállban szűk, mellben kényelmetlenül szoros:
szánalmas madárijesztőnek vélhette a padban feszengőt az
összes fentről tekingető szent, és megkésett konfirmandusnak
nézte a szentély távolából, a középső falmezőről a Madonnája a
Gyermekkel. Annak akkor már nagy volt a híre, becsesen
illusztrálta a műtörténészeknek azt az albumremekét, amely
csodának minősítette a lübecki Mária-templom freskóit, Malskat
nevét nem említve meg.
Malskat derült magában. Hiszen megkoptathatták a Szűz
alakjának körvonalát, úgy tetszik, a századok, szétzilálhatták
fakó vakolatfoltok, mégis sajátos kifejezés látszott rajta: vadság,
fanyarság és bujkáló édes báj. Ötven májusában festette meg
Malskat, egyszer ebédszünetben – akkor szűntek meg végleg az
élelmiszerjegyek – az időközben híressé lett Madonnát a
Gyermekkel, miközben gondolatai egy filmszínésznőn időztek el,
akit előző este olyan változatlanul üdének látott a moziban – a
„Vidám benzinkút”-at adták –, mintha sohasem lett volna
háború.
Mialatt Malskat még magában derült, a szószékről Pantke
püspök szólt az egybegyűltekhez, ám főképp Adenauer
kancellárhoz, aki úgy ült a helyén, mint akit fából faragtak. A
püspök nem az a püspök volt, akinek az ördög azt súgta, hogy a
szentély zárókövére faragtasson horogkeresztet, hanem egy
apróka aggastyán. A díszvendégekhez és állami méltóságokhoz
intézte szavait, de bizonyára a hátsó padokban ülő
népséghez-katonasághoz is.
Azt sem tudom, mi mindenen derült magában Malskat,
mialatt a püspök beszélt, s csak gyanítom, hogy a Madonnává
festett filmszínésznőn vagy a fejében forgatott gondolatán; és azt
sem tudom, hogy min járt Adenauer kancellár esze a püspök
szónoklata közben. A körülötte elhelyezkedett díszvendégek és
állami méltóságok, az arcokról sugárzó jól táplált ártatlanság
aligha késztethették töprengésre, feltehető viszont, hogy a
nemrég lefegyverzett németek újbóli felfegyverzése
foglalkoztatta erősen, több hadosztálynyi gondolat – vagy csak
katolikus közönnyel hallgatta a püspök protestáns prédikációját?
Amelyben az Urat dicsérte, és neki adott hálát a püspök, rövid
és hosszú mondatokat megrakva az Ő nevével. Isten kegyelme és
Isten jósága, az isteni szeretet, amelyben bűnös is bízhat, a
sötétség idején is csodákat művelő Isten, és időszerűen még a
sugallatos erejű jel, amelyet Isten a népnek ad, amely
megveretett.
Pantke püspök aztán az „Istennek most hálát mondjál”-t
intonálta, és Lothar Malskat hangosan együtt énekelt a
sokasággal. Együtt a munkaadója, Fey, Fendrich templomi
főépítész, Göbel főpresbiter, Münter műemlékes. Együtt von
Schönebeck miniszteri tanácsos, aki Bonnból a lübecki csodát
finanszírozta. Tartományi és szövetségi politikusok énekeltek
együtt. És velük énekelt az újsütetű állam első kancellárja, maga
is olyan tehetséges csodatevő, mint Lothar Malskat, és bízvást
odaállhatott volna mellé – vagy vele szembe – a másik
államalapító és csodatevő, és az is énekelhetett volna, esetleg csak
világias szöveget ugyan; Matzerath urunk tudniillik okkal tekinti
közösen tevékenynek az Adenauer–Malskat–Ulbricht
triumvirátust. Ők hárman szerinte még a hamis ötveneseknek
mondott évek előtt nekiálltak, hogy málladékból, semmiből
feltámasszák a régit, és ki-ki a maga módján mesterien
megtévessze vele a világot.
Ez értelmesen hangzik. Mégsem értek egyet Matzerath
urunknak avval az ötletével, hogy kellő távlat birtokában, és
miután az ötvenes-hamisítás végre lelepleződött, itt az ideje,
hogy álló alakos bélyegek nyomassanak és bocsáttassanak
össznémet forgalomba, amelyeken olyanformán ábrázoltassék
egy oszlopfőkön álló trió, mint azon a korábbi, időközben
képtelen árfolyamot elért bélyegen az Angyali Üdvözlet
hármasa. Középen a nyűtt kötött sapkás keletporosz festő, jobbra
tőle a rajnai kancellár, a fején cilinder, balra a szász főtitkár,
akinek micisapka legyen a fején. A lebegő férfiak attribútumokat
tarthatnának a kezükben, esetleg játékszerméretű amerikai és
szovjet tanktípusokat, míg a középső, a bizalmi ecsetet és
drótkefét. Ilyen módon az akkori, hármas egységben művelt
csalás megszemélyesítve minőségjellé nemesülne, különös
figyelemmel arra, hogy a pillanatnyi jólét alapja kétségtelenül az
elévült csalás.
– Meg a szorgalom! – hangsúlyozza Matzerath urunk.
– Fáradhatatlanul munkálkodtak azon, hogy a legkisebb
részletig pontosak legyenek a csaliképeik. Az egyik is, a másik is
összeszövetkezte, kisütötte, kiszászkodta, összeimádkozta,
elhazudta és megbundázta a maga Németországát, hogy aztán
Lübeckben, ahol a két állam határos, süvegboltozatos gótikát
varázsoljon fölé. Hogyne lehetne beszédes az a három alak, akár
egy bélyegfogazatos négyszögbe állítva is. Látom őket, ahogy
harmadmagukkal utaznak eminnen amoda, érkeznek onnan ide
levélen, plakátgöngyölegen, kis névértékű változatban még
képeslapon is. Ami nem sikerült a politikának, sikerül a
postának. Egy hiteles, pecsétes, össznémet bélyeg. A filatélia
diadala!
Ellenvetésem nem érdekli Matzerath urunkat. Mert ha már
bélyeg, mondom, miközben ő csak saját magára figyel, akkor
olyat kellene kibocsátani, amelyen csak Ulbricht és Adenauer
legyen rajta, esetleg párban állva, ahogy ama két költőt szokták
ábrázolni, vagy kettős profilképpel ábrázolva, mint a két
Grimmet szokás. Hiszen Malskat nem sokkal a hétszázadik
évforduló ünnepségei után kivált a hamisítótrióból, méghozzá
előzőleg átgondolva a dolgot.
Ötvenegy szeptember elsején délután néhány építőmunkással
üldögélt a „Fredenhags Keller” sörözőben, még egyet inni a nagy
nap örömére. Futólag odakukkantott a góré, Fey is, még mindig
tetőtől talpig stresemannban, befizetett néhány kör féldecire meg
sörre. Aztán vissza kellett mennie a városházára, hogy
bemutassák a kancellárnak, dehogyis Malskatot, ugyan már: őt, a
szép Fey urat. A helyi sajtó szerint Adenauer azt mondta neki: –
Na, maga aztán jól föladta a leckét a műtörténészeknek. –
Bizonyítatlan a szóbeszéd, hogy miután ezt mondta, egyet
kacsintott is Feyra a kancellár.
Később Malskat néhány kőműves szakival még átment a
marcipános Niederegger kávéházába. Szilárd elhatározása volt,
hogy most aztán mindenestül lerántja a leplet a szélhámosságról.
Ezen rágódott ő, ez a gondolat hajtotta. Az ünnepség közben
tudniillik, épp amikor a daliás Feynak átadtak egy pecsétes
díszoklevelet, szinte időzítve zápor kerekedett és zúdult le
Lübeckre. Az ég világos rosszalló szavától megrettent a templom
utolsó előtti padjában kucorgó festő. Hívő festő volt, ezért Isten
ujját látta a villámláson-égzengésen túl. A főhajóban és a
szentélyben vakító villámfények lobbantak, újra meg újra
megvilágították a hamis képeket. Meg hát istenkáromló dolog is
volt szeptember elsejére kitűzni az ünnepséget és állami
ceremóniát, vagyis arra a napra, amely napon tizenkét éve
megkezdődött a háború, egyelőre Lengyelországban…
Ráadásul negyvenkettő virágvasárnapjára is emlékeztetett a
villámlás meg a rákövetkező égzengés, az Örökkévaló fenyegető
szava: aznap szórták le Lübeck belvárosára bombaterhüket az
angol repülők. Akkor egy gyújtóhasáb lyukat ütött a
Mária-templom tetejébe, és olyan tüzet gyújtott a vöröstégla
épületben, hogy nemcsak az öreg harang zuhant le a
templomhajóba, hanem a falról is lepattogzott a rétegenként
rámeszelt, ujjnyi vastag iszapolt kréta, a belső teret a reformáció
óta józanná-hűvössé tevő vakolat, és alóla itt-ott gótikus freskók
körvonalai, színfoltjai bukkantak elő: csupán töredékek,
elpusztult szépség málladozó nyomai. És ezekből a tűzvész
éjszakája után csak tovább málladozó töredékekből bizony nem
Fey alkotott lübecki csodát, hiába kapta ő a díszoklevelet és
netalán egy kacsintást a kancellártól, hanem egyes-egyedül
Malskat, csakis ő.
Az ő szentjei. A szentélyben három méter magasak, a
főhajóban kettő. Emitt oszlopfőkön állnak, amott baldachinok
alatt. És bizony nagyon is jól illettek hozzájuk román, bizánci, sőt
kopt elemek is. Szabályos szegélyvonalakba foglalva állnak kifele
fordított tappancslábukon a szentek, közösségük hallgatagon
tekint le, mégis mennyire felelget egymásnak, mondjuk, a
negyedik boltmezőből a Feltámadás és a déliből a Golgota.
Amikor ötvenegy júniusában már nagyjából minden megvolt, és
a műtörténészek Fey vezetésével felmásztak az állványzatra,
különös elragadtatással nyilatkoztak a harmadik boltmezőben
ábrázolt Szent Bertalanról, akinek kés volt a kezében.
 Malskat akkor félrehúzódott az állvány szélére. Senki se látta,
milyen jót nevet Fey visszhangzó magyarázatain. Hogy ő, mindig
csak ő. Ő volt az, aki, ő tudta, ő ismert fel minden részletet. Ami
apróságot Malskat a nagy sietségben elfelejtett megfesteni,
például a feltámadt Krisztus bal tenyerébe a sebhelyet, vagy
ahogy Szent Ferenc mindkét kezéről lemaradtak a stigmák, arra
Fey tudta a magyarázatot: ezeket elhanyagolhatta a templomhajó
és a szentély gótikus mestere, mert alighanem már az akkori
alkotókat is szorította az idő.
Sokáig elhallgatta a sovány, nyár elején is kötött sapkás,
állványon álldogáló Malskat a szakértő hazugságokat. Magában
mulatott, mert korán megtanult magában mulatni, és akkor
határozta el először, hogy egyszer mindenkinek elmondja az
állványtetők titkait.
Hanem amikor tényleg eltalpalt a Műemlékvédelemhez, és az
összes egyházi hivatalt is végigkilincselte, senki se hitt neki.
Hetvenkedő alak, gondolták a műemlékesek, a papok pedig attól
féltek, hogy kitör a botrány, épp a hétszázadik, az ünnepi
esztendőben. Amikor a szövetségi kancellár személyes
részvételét tudatta. Csak zavart az igazságmániákus Malskat a
maga drótkefemeséjével. – Mi az, hogy hamisítványok! –
tiltakoztak az egyházi férfiak.
– Ha száz művészeti szakértő mondja, hogy mind eredeti,
valódi, korszakos, akkor nem létezik tévedés.
No, hiszen az az idő az összekacsintás, a vegytisztítónyugták
és szép látszatok ideje volt. Az ártatlan bárányok és fehér
mellények, a hivatalokba és méltóságokba helyezett gyilkosok és
miniszteri padsorban ülő keresztény szemforgatók évtizedében
senkit se érdekelt töviről hegyire pontosan sem ez, sem az, ami
történt, mindegy, hogy micsoda.
Malskat akkor már azt gondolta, lemond a tervéről, békén
hagyja az egész csalást. S ha nem támad Lübeckben
égzengéssel-villámlással az a zápor, alighanem hallgatott volna.
De ha már világosan megszólalt az Ég is, hát összeszedte a festő a
vázlatait, mintáit, naplójegyzeteit és az egyéb dokumentumokat,
ügyvédet fogadott, és önfeljelentés formájában feltárta a
korszerűtlen tényt, az igazságot.

Matzerath urunk láthatólag elégedett, noha állandó katétere

nagyon zavarja. Lendületesen jár föl-alá, közben skandálja a
szavait. Lábán most lakkcipő. És nem tágít. Amit kieszel, az
valósuljon meg. Túlméretezett igazgatói szobája ablaktalan
főfalára, a falitábla mellé feltétetett egy sokszorosára nagyított
fekete-fehér fotót, azt a háromalakos, Malskat kezétől való
kompozíciót, amely változatlanul megvan a lübecki
Mária-templomban, a főhajó felső boltozatsorának tizenhetedik
mezejét tölti be, mivel a per után csak a szentélyben mosták le a
szenteket a falról.
Kezében pálca, részleteket mutogat: – Ennek a kezében kard.
A középsőében ecset. A harmadiknak hegyes a szakálla. –
Oktatói fölénnyel akar meggyőzni. – Röhej! – kiáltja. – Hogy ezek
szentek volnának, vagy éppenséggel apostolok! Hol a fejükről,
kérem tisztelettel, a glória? Hogyne, a magyarázatot már
hallottam: a hebrencs, a szórakozott, vacak órabére miatt a dolgát
elhanyagoló, elnagyoló Malskat elfelejtett három kerek tepsit
felkontúrozni. Ahogy egy szentnek a fél cipője maradt le,
Jézusnak a sebhelye, Szent Ferencnek valamennyi stigmája,
ugyanúgy kallódott el sorban egy glória, két glória, három. Ha
viszont alaposabban megnézzük a dolgot, ami nem mindenkinek
a szokása, akkor rejtett szándékot ismerünk fel. Állítom, hogy ez
a három férfi nem befejezetlen apostol, hanem a mi éleselméjű
festőnk ábrázolata, nem portréja, de eszmei képe, valamint két
államférfié vagy főfejesé, ahogy a maga Patkánynője mondani
szokta. Azt persze dehogyis állítom, hogy Malskat egy nap azt
mondta magában fönn az állvány tetején, hogy hoppá, most
pedig megfesti saját magát, hármasban a vén Adenauerral meg a
hegyes szakállú Ulbrichttal, inkább azt hiszem, hogy az akkori
korszellem ihlette meg ennek a hármas csoportnak a
megalkotására. Váratlan ihletben látta bele önmagát középre.
Vagy nem is tudatosan, mondhatni ártatlanul elegyítette a
szentjei sokaságába ezt a profán együttest? Fel fogom keresni
Malskatot. Beülök vele a Café Niedereggerbe. Teázni fogunk,
süteményt eszegélünk, közben mohón soroljuk majd az
emlékeinket: hogy mi minden és ki mindenki járult hozzá
akkoriban az általános érvényű csalóka látszathoz. Ha nem lógna
belőlem ez a katéter, már úton is volnék.
Még jó, hogy van ez a baja. Ha nem lógna belőle az a műanyag
akármi, máris végkövetkeztetéseket vonna le, amit különben
hosszas fejtegetés után tesz. Matzerath urunk elhallgatott.
Nyilván már megtörtént dolgok foglalkoztatják. Bizonytalanul
tipeg ide-oda, megfelelő szavakat keres, aztán megvan az első,
mert az ujjával közelebb int – a rubingyűrű van az ujján –, még
közelebb int, le kell hajolnom, a kölnijét szagolnom, mert súgni
akar valamit:
– Mondja csak. Maga meneszteni akart engem, annak
rendje-módja szerint kivégezni. Az volt a szándéka, hogy valahol
messze Lengyelországban a nagyanyám szoknyája alatt befejezi
az én történetemet. Bárki számára hihető befejezés ez, csak hát
önként kínálkozó. Az lehet, hogy én túléltem magamat, de így
kiiktatni nem lehet Oskart!
Szünetet tart, amit nekem is engedélyez, aztán főnöki széke
öblébe süppedve folytatja: – Magát nagyon vonzzák az
elhirtelenkedett ki- és lekerekítések, amit én nagyon is megértek,
sőt, értem én azt is, hogy a létezésem zavarja. Már ne beszéljek
bele a dolgokba. Meg akar tőlem szabadulni. Ezentúl ne
utalhasson énrám senki, ha magáról beszél. Szóval, ha magán
múlna, már nem volnék a színen…
 Én persze tiltakozom. De az esküdözésem nem akadályozza
meg abban, hogy változatlanul gyilkosát gyanítsa bennem: –
Most már kár tovább tagadnia, hogy előre, gondosan kifundált
nekrológgal szerette volna a hatvanadik születésnapomat
megünnepelni. Kapóra jött volna magának egy halálos végű
húgymérgezés, testemre szabott halál lett volna. Még jó, hogy a
sofőröm elébe vágott a maga szándékának, már Helmstedtnél
letért az autópályáról, és még épp jókor megtalálta a létező
legjobb urológust. Gondolja meg: ezernégyszázhetven
milligramm vizelet volt a hólyagomban…
És máris következhetnek újra az ismert részletek, Matzerath
urunk máris újra vidor. Mióta katéterre szorul, énje új tárgyra
lelt. Semmi el nem terelheti a figyelmét az alkalmatos
csövecskéről meg a dugójáról. – Milyen egyszerű, milyen
zseniális találmány! – lelkesedik, és fáradhatatlanul magyarázza,
hogy a húgycsövén át felvezetett tömlőnek van egy
melléktömlője, amelyen keresztül felfújható egy kis labda,
akkora, mint egy cseresznye, és ez a labda belülről rögzíti a
katétert, viselőjének biztonságot garantál. – Tudja, ettől ember az
ember: végül a legkétségbeejtőbb helyzetben is segít magán.
Szerintem, vitatkozom vele, mégis lehetséges, hogy a jelenlegi
helyzetben, amikor mindenki elismeri, hogy meredek lejtőn
haladunk lefelé, s ezt nyilván ő sem tagadja, nemigen kínálkozik
alkalmatos katéter. Ő ezt elveti: – Kuvikol! Egyebet se hallok
sehol, csak kuvikolást. Nézzen meg viszont engem: gondosan el
volt tervezve a halálom, mégis hazatértem a kasub tájról, habár
betegen. És igaz, hogy ha betöltöttem a hatvanat, nem lesz
elkerülhető egy műtét, de afelől legyen csak nyugodt, hogy nem
engem fenyeget a világból való kirepítés, hiszen maga illant el, és
lebeg most épp a semmiben, mintha belevarázsolták volna, ha
csak mókából, akkor is, egy űrhajóba…
Kellett ez, Patkánynő? Kellett egy Nagy Bummal véget vetni
mindennek, ami ment a maga útján? És muszáj nekem most már
avval a kegytárggyá töppedt, körömnyi Oskarral elkínlódnom,
hogy aztán épp csak egy kicsit arrébb az időben ennek a
Matzerath úrnak a fecsegését hallgassam, újabb és újabb
kiókumlált terveit, az életjeleit, amelyeket világgá küldöz
egyfolytában? Miért szakadatlan az egész, még a Harmadik
műsor is? És nekem csak az marad, mialatt ti patkányseregek
arattok és arattok, napraforgómagot gyűjtötök hombárba, hogy
arról a sodródó hajóroncsról meséljek, mert az öt nő épp csak
megpillantotta a víz mélyén Vinetát, aztán odalett, nincsen? Én
már csak nekrológokat találjak ki?
Futtában elkalandozva, mindhez közel, mert ideig-óráig jól
tartottak engem érzelmekkel nők: ki úgy becézett, mintha saját
magát, ki heves volt, türelmetlen, a harmadik alkalmilag jött, a
negyediknek semmitől se apadt el a hajlandósága, az ötödik
mindenestül, máig magához kötött: Damroka…
El kell ismerned, Patkánynő, hogy valami híja vagy siralmas
maradéka mindennek volt. Otthon lettem volna valahol, de
sohase sikerült igazán. Minden kerékben volt egy kis nyolcas.
Erre kitaláltam magamnak egy hajót, amelyen csupa nő legyen a
legénység. Csak megpróbáltam – lássuk, mi sül ki belőle –, hogy
kedvemre elküldöm őket egyet utazni, jó egyetértésben, pedig
utálták egymást, az életben gondosan kerülni szokták. Ilyenek a
nők, mondta erre akkoriban mindenki. De te aztán megcsúfoltad
az én kísérletemet, hogy öt nővérnek lássam őket, meg ám,
Patkánynő, egy csapásra. De bár szálltam volna el velük együtt a
semmibe nyomtalanul.
Neked viszont az kell, hogy írjak. Hát írok. Azt írom: kelet felé
sodródik a roncs.
Az a kívánságod, hogy amint az űrhajóm alatt meglátom a
Keleti-tengert, figyeljem a sodródó roncsot, szem elől ne
tévesszem.
 De hát az a roncs csak téged érdekel, én már rég
megszabadultam tőle, ahogy Matzerath urunktól is
megszabadultam volna. Hogy az is mit akar még?! Hogy minek
beszél a dolgomba?! És mit kezdjek avval az istenverte
hajóronccsal?!
Az összes kékre mázolt, fekete szegélyes felépítmény
elhamvadt, vele együtt az öt asszony. De nagyon hiányzanak!
Tetű és isten voltam náluk. Szerelem! Sejtelmed sincs róla. Az
elegemvanról és a gyeremégről. Ti patkányok csak élni és túlélni
akartok. Hadonászol, hogy figyeljem a roncsot: Mozdul rajta
valami, barátocskám, mondod, mozgást látni rajta!
Persze. Padlólemezek lengnek. Egy darab korlát dülöngél,
aztán beleborul a vízbe. Mi más mozdulhat még? Árnyék lebben?
Álomdélibáb remeg? Esetleg induljon meg magától a magnó,
forogjon rajta hangszalag?
Semmit sem hallok. Nem énekelnek medúzák. A tenger hol
sima, hol fodros, nem festik sötétre porviharok. Megfrissülve
csillog a víz, és talán olyan a szaga, mint gyerekkoromban volt,
amikor nyáron, minden nyáron…
Lehet, hogy megújult a tenger, fellélegzett és majd megéled,
megint lesz benne plankton, heringlárva, lesznek csalánzók,
úszkálnak furcsa halak, amelyek egy nap majd kimásznak a
partra. Lehet, hogy a fenekéről, ahogy ti a patkánylyukaitokból,
homokágyából majd előbújik és föllebeg a Hal. Lehet, hogy lesz
még valami. De most nincs más, ami megmaradt, csak a
hajóroncs. Élettelenül sodródik. Igaz, hogy mindig keletnek, még
áramlat ellen is.
Gondolkozzak csak, biztatott a Patkánynő. Emlékezz csak
vissza, unszolt, hogy mi történt még utoljára Gotlandon a záróra
előtt, amikor az öt nőd Visbyben kiszállt, és a városba ment.
Eléggé felajzottan. Kacsázó léptekkel megjátszva a matrózt.
Igyekezz, komám, erőltesd az agyad!
 Először úgy volt, hogy az öt közül a legapróbb, az Öreglány,
az ősz hajú, aki mindig csak főzött, mosogatott, és állandóan
rendet csinált, a hajón marad, őrnek. De aztán úgy lett – igen,
emlékszem –, hogy mind az öten járnak egyet a városban. Egy
kicsit megpiszkálják azt a turistáknak való történelmi kőtárat.
Mit piszkálnak rajta? Legelőször bevásároltak ezt-azt: svéd
mélyhűtött ételeket. Aquavit sehol se volt kapható. Voltak
viszont városszerte felvonulások. Tüntetések, az akkori
szokásnak megfelelően. Szóval ez ellen meg az ellen meg a
békéért. Nagyon fiatal és meglehetősen öreg gotlandiak vonultak
tornacipőben és gumicsizmában. Esett az eső? Szemerkélt.
Pocsék volt az a nyár. De amúgy csupa békés ember a pingált
jelszavak alatt. Gyakorlottan és mondhatni álmosan ballagtak a jó
gotlandiak a városon át. Mindent elítélve, amit a transzparensek
és a nyakukban lógó plakátok veszélynek neveztek. Hadd
emlékezzek csak vissza, mi minden volt közvetlenül a záróra
előtt időszerű. Hát az olajszennyeződés meg az általános
elnyomorodás, a fegyverkezési hajsza. Az erdőpusztulás is.
Mondom: ez ellen meg az ellen tüntettek. Némelyek meg Jézust
pártolták. Most jut eszembe még: az egyik csoport az
állatkísérletek ellen tiltakozott.
Lám, mondta a Patkánynő. Végre. És mi történt aztán? Csak
úgy kódorogtak az állatvédők?
Nem volt különösebben népes menet, de transzparenseken
kívül óriási, festett gipszkutyákat és gipsz rhesusmajmokat is
cipelt, némely tüntetőnek még egér- vagy patkányálarca is volt,
aztán az én öt nőm ezekhez csatlakozott, pedig de nagyon
kicsípte magát mind városnézőbe: az egyiken bokáig érő
aranysárga cucc, a másikon buggyos nadrág, a fején turbán, a
harmadik fekete selyem…
Ne térjek el a tárgytól, figyelmeztetett a Patkánynő. Amikor
azon mulattam, hogy a nőim egyik nap még medúzát halásztak
és méricskéltek, másnap meg állatvédőkre gerjedtek fel,
másodszor is félbeszakított, hogy ne kalandozzam el magánéleti
területre.
Nem érdekes! – intett le. Nem kellenek a nőügyek. Az
egyetlen, ami ma még érdekes, az az, hogy mi történt Visbyben.
Hát mi. Zűr lett. A város szélén, egy kutatóintézet előtt. Az
uppsalai egyetemnek volt ott egy részlege. Nem hiszem, hogy
valamelyik gotlandi ürge kezdte volna, akár fiatal, akár öreg. Az
első követ alighanem a masiniszta vagy az Öreglány. Aztán a
kormányosnő: mindent bele. Az biztos, hogy elsőnek Damroka
került kapun belülre, pedig különben mindig ő volt a leglassúbb.
Nyomában a többi, a gotlandiak is. Utóbb úgy szólt a hír, hogy
vandalizmus. És hogy a laboratóriumban mindent apróra,
meglehetősen drága holmit. Aztán gyerünk, kinyitni a ketreceket.
Egy majom állítólag, amint szabadon engedték, megharapott egy
svéd könyvtárosnőt, amiből baj lett, mert a majom…
Ne térjünk el a tárgytól! Tovább! Tovább!
A nyulakat meg a kutyákat, az összes rhesus-majmot és
tengerimalacot utóbb összefogdosták, néhány egér is megkerült.
Az öt nő természetesen megpattant, amikor jöttek az URH-s
rendőrök, vissza a hajóra. Gyorsan behúzták a köteleket, és irány
Vineta. Nem kell bonyodalom. Tudniillik állítólag elszelelt két
tucat patkány, állítólag nagyon is különleges állat, és hogy ezeket
utoljára a kikötőben látta egy finn matróz, igaz ugyan, hogy egy
részeg matróz…
Helyben vagyunk! – rikoltotta a Patkánynő, és égnek
meresztette a bajszát. Aztán rám parancsolt, hogy csak figyeljem
egyfolytában a hajóroncsot. Hosszú időre eltűnt a roncs, mondta.
Még előlem is, pedig én át tudom tekinteni a helyzetet. De hát
emlékszel, komám, hogy milyen sűrű füst és korom telepedett a
Nagy Bumm után a vízre és a szárazföldre. Világszerte megszűnt
a nappal. Te se tudod, mi se tudjuk, meddig tartott a sötétség. És
vajon mi történt a hideg napok, hónapok, évek idején a sodródó
ronccsal? Sodródott a koromsötétség mélyén? Vagy belefagyott a
jégbe, jég vonta be a hosszú télben? Mi gyakran tanakszunk azon,
hogy ha lett volna élet, bármilyen élet azon a roncson, akkor
hogyan bírt volna megmaradni?
Ez az! – csaptam le a szóra. Ilyesmit senki, semmi túl nem él,
még egy poloska sem. Váljunk meg a roncstól. Nem ér már
semmit. Matzerath urunktól is váljunk meg. El vele. Csupa
tegnapelőtti meg azelőtti dolgok ezek. Inkább te mesélj,
Patkánynő: mi újság nálatok a földeken? Nagyon esős volt a
tavasz? Milyen mostanában a termés? Ügyeltek-e a vetésforgóra?
Hát hogyne ügyelnénk, úrfi! – derült paraszt módra a
Patkánynő. És láttam is mindjárt a szántóföldeket szemhatártól
szemhatárig: répaföldet, kukoricatáblát, árpát, napraforgót.
Elnehezülve bókoltak a napraforgótányérok, Szép, tömött sorban
bennük a mag. Tarka madarakat is láttam a földek fölött. Szép
álom volt.

Alig távoztak a Grimmek, Bicebóca pincéri minőségében

kikiáltja: „Mindenki ráér, mindenkinek egy üdítő!” Italokat hord
körül a ház előtt. A vendégek csoportokban álldogálnak,
beszélgetnek, a kedvük jó, tréfálkoznak is, olyan az egész, mintha
a boszorkány állófogadást rendezne világszerte ismert mesék
alakjainak. Ódivatú udvariaskodások hangzanak el. De
meg-megvillan hajdani, lappangó feszültség is: a lidércek nem
állják meg, hogy oda ne nyelveljenek a jó tündéreknek. A bátor
szabócska azt lesi, hogy miért köthetne bele az erdei
zsiványokba. Itt is, ott is ingerülten nyüzsög egy manó, egy törpe.
A boszorkány és a gonosz mostoha döfősen pillog egymásra.
Rübezahl megsértette Holle anyót. Piroska Jancsi körül
sündörög. Aztán a Békakirálynak nincs kedve a kútba ugrani,
amire Piroska csakazértis bebújna a farkas hasába, de azon
megszorult a cipzár. Nagyanyóra senki se figyel, pedig olvassa a
régi szavakat a Nagyszótárból. Annál van vonzóbb: Merlin, a
varázsló és Csőrszakáll király fogadja híveit. Törpék és manók
tolakszanak. A cselédboszorkányok se különbül. „Egy Jacob
Grimmet még én is megtennék kancellárnak!” – nyilatkoztatja ki
Csőrszakáll. Merlin épp előbb még Arthus király kerekasztalának
némely intrikájáról tudósított, most ő is megállapítja: „Valóban
tudomásul lehetne venni a Grimm fivérek kormányzását.” A
társaság nevet, koccint az új kormányra.
Csak a kezenincs kislány búsul. Nyakában lógó kezének sincs
kedve semmihez. A kislány csak őgyeleg a beszélgetők között.
Bicebóca hiába kínálja Martinival, nem kell neki, nincs kedve
meghallgatni Rübezahl hencegését arról, hogy mivel ijesztgetett ő
valaha szegény szénégetőket és üvegfúvókat, bánatosan figyeli a
törpéket, akik sorjában berángatják Hófehérkét a bokrok közé,
aztán még bánatosabb lesz, mert szembetalálkozik Jorindével és
Joringellel, s most már inkább behúzódik a
mézeskalács-házikóba, ahol Raponcka üldögél az
ablakmélyedésben a gonosz mostohával, és szellő lengeti a
muszlinfüggönyt.
A Raponcka hajával megkötözött királyfi még mindig a
Csipkerózsikát utánzó bábut csókdossa. Raponcka és a gonosz
mostoha fonalat szed egymás ujjáról, bölcsőt játszik, a kezenincs
kislány hosszan elnézi a furfangos ügyeskedést.
Végre mégis meg mer szólalni: „Megnézhetném azt, amikor
apámuram kétszer odavág a baltával?” A gonosz mostohának,
úgy látszik, szíves a kedve, miért is a kislány két keze lesegíti az
ujjairól a csodaszép fonalszövevényt, hogy a mostoha elővehesse
a dobozt, megnyomhasson rajta egy gombocskát, és amikor a
képernyő már villog, visszavehesse a kislányujjakról a fonalat,
odakínálhassa Raponckának, aki levehesse, visszaforgathassa
megint bölcsővé.
A varázstükörben meserészletek jelennek meg, oltogatják ki
egymást: hol a hét törpe áll Hófehérke üvegkoporsója mellett, hol
Bicebóca tépi ki mérgében a saját lábát, hol a hét gida menekül,
egy épp az ingaóra szekrényébe, aztán a mindig migrénes
hölgynek pottyan a kútba, még gyermekkorában, az
aranygolyója, aztán végre a kezenincs kislány meséje következik.
A kislány egy zsámolyra kuporodik, egészen közel húzódik a
varázstükörhöz, madzagon lógó két keze az ölében, úgy nézi,
hogyan csap le kétszer a baltával az édesapja, mert ráparancsolt
az ördög, akinek ínségében eladta magát, aztán hogyan megy ő
búsan világgá, maga se tudja, merre, két lecsapott keze
madzagon lóg, hogyan segít neki nagy sokára egy királyfi
szerelmesen átölelni azt a csodafát, és akkor helyére forr a két
keze, és boldogan él a királyfival.
De hát a gonosz mostoha, miközben furfangos fonalasat
játszik, fél szemmel lesi a mesefilmet, és gonoszul közbenyúlkál,
mert hát gonosznak kell lennie, oda-odakap a kisujjával, amitől
sebesen kavarognak a filmjelenetek: hol az édesapa csap le
kétszer a baltával, hol a királyfi segít átölelni a fát, hol megint az
édesapa borzasztólkodik, hol a királyfi buzgólkodik, hol megint a
balta, rövid a boldogság, a szenvedésnek se vége, se hossza.
És akár a filmen, a varázstükör előtt zsámolyon kuporgó
kislánynak is hol karjához forr a két keze, hol újra csak lecsapva
hever az ölében, siralom, hogy hányszor.
Az állófogadás is meddig elnyúlik. Némelyik mesealak
eljátssza a szerepét. Piroska nagymamája fején kis főkötő, de
hirtelen farkasképe van. A boszorkány seprűt táncoltat. Rübezahl
vasrudakat görbít patkóvá. A Békakirály szíve hölgye
holdkórosan imbolyog körbe csoportról csoportra, tálcán viszi a
békáját. Jancsi és Juliska kiszedi a házikói automatából a maradék
mogyorót és makkot. A jó tündérek és a lidércek kölcsönösen
madárijesztőkké varázsolják egymást. Hamupipőke és
Csőrszakáll király, a rendíthetetlen ólomkatona és Holle anyó is
beleszeret a saját meséjébe, önfeledten játssza önmagát. Még
Hófehérke sem akar már hol evvel, hol avval a törpével a bokor
mögött, hanem majd ha ő lesz a legeslegszebb, akkor avval,
akivel. Egymásba folynak a mesék. Jorinde az ólomkatonával
heverész, Joringel Hamupipőkéhez bújik. Csak a boszorkány hű
önmagához és Jancsihoz: két dinnyemelle közt babusgatja a fiú
fejét, aki nemcsak arról álmodik, hogy mi mozog a
vadrózsabokorban.
Hasonlóan belemerül a játékba a gonosz mostoha és Raponcka
is. Átveszik, visszaveszik egymás ujjáról a furfangosan hurkolt
fonalat, közben meg se látják, hogy a csókkal költögető királyfi
kiveckelődik a gúzsból, Raponcka haja közül, azzal uzsgyi,
lengedező muszlinfüggönyök közt ki az ablakon, és mert a ház
mögött mindjárt ott az erdő, egyet-kettőt szökell, és volt-nincs
királyfi.
Ezt a kezenincs kislány se veszi észre, mert ő még mindig a
saját filmjét nézi, és most épp egy újabb királyfi hozza meg a
boldogságot, igaz, hogy az sem tart sokáig: a gonosz mostoha
kisujja még egyre belekotorász.
Odakinn oszlik az állófogadás. Heves szél kerekedik. Aki
párosával heverész, hirtelen hűvöset érez. A vendégsereg
megbolydulva tolong a házba. Bicebóca pincér változatlanul
hordja a teát, az üdítőt, közben megjegyzi: „Ugyan vajon
megalakították-e azóta Grimmék az új és jó kormányt?”
A mesebeliek ijedten ébrednek a valóra. A hét törpe gorombán
félrelökdösi a kislányt, akinek már megint lecsapták a filmen a
két kezét, vagyis megint csak úgy az ölében vannak. A gonosz
mostoha abbahagyja a fonalbölcsőjátékot, és átkapcsolja a
varázstükröt Bonnra. Mindenki betolong, látni akarja, mi történik
a távolban, a hosszú hajú Raponcka is.
Bonn még mindig burjános. Csupa zöld. Pimpó, pletyka, tök
indázik még a Szövetségi Kancellária falán is, az ablakon át
bekúszik a minisztertanács üléstermébe. Ahol a Grimmek
elnökletével első ülését tartja a szükségállapotkormány,
amelynek tagjai vezérigazgatók, püspökök, tábornokok és
professzorok. Tavirózsaleveleket adnak körbe, olvassák a
mesebeliek három követelését, hogy tiszta legyen a levegő,
szennyezetlen a víz és egészséges a gyümölcs, a zöldség. A
püspökök és professzorok óvatos aggodalommal bólogatnak. A
tábornokok peckesen ülnek a tárgyalóasztal körül, a mindenütt
indázó növényzet terhükre van. A vezérigazgatók dühösek.
Hadonásznak, verik a nemezzel bevont, közismerten zöld asztalt.
Hangos vita és fojtott sustorgás. Az asztal alatt, térdig érő fű
között bankjegyek vándorolnak professzorok és püspökök
kezébe.
Aztán a két Grimmen kívül mindenki, sajnálkozását kifejezve
több püspök is a három követelés ellen foglal állást, bár oly
egyszerű, oly szerény mind. Jacob Grimm méregbe gurul, most
először, a zöld asztalra csap. Ettől csak az öccse riad meg.
Vezérek és tábornokok, professzorok csodálkozó és leereszkedő
arccal jelzik, hogy a dolgok kínosak számukra.
„Még én vagyok a kancellár!” – csattan fel Jacob. „Még én!”
„Erről nem helyes megfeledkezniük”, bólint rá Wilhelm.
A válasz röhögés, és a többivel tartanak, bár csak heherészve, a
püspökök is.
A házikóban a képet lesik a lakók: Wilhelm Grimm tesz
jelentést a három jó tündérről. A kormány derül. A mesebeliek
dermedten figyelik a bonni eseményeket. Aggódva látják, hogy
milyen keveset ér a Grimmek szava.
Juliska hirtelen felkiált: „A királyfi! Hol a királyfi?!”
Riadalom, zűrzavar, kapkodnak, keresik. Rübezahl elpüföli a
hét törpét. A boszorkány elkapja Raponcka haját, már ollóért
nyúl. De a gonosz mostoha bekiáltja: „Nem érhetett messzire!”
Kikapcsolja Bonnt, ahol Wilhelm Grimm még mindig a jó
tündéreket magasztalja, és addig nyomkodja a varázstükör
gombjait, amíg be nem jön a szaladó királyfi.
A boszorkány, Merlin és a gonosz mostoha egymást
váltogatva küldözi a szökevény nyomába a varázsigéket,
ráolvasásokat, átkokat. A királyfi megbotlik, orra bukik,
bukfencezik, de csak fut tovább. Arasznyira nő az orra, olyan füle
nő, mint a denevéré. De csak fut és fut. A varázsszavak egyre
súlyosabbak, a varázslók vetélkednek, egymás varázslatába
avatkoznak, amitől most már hol őz, hol egyszarvú, hol golyóbis
lesz a királyfi, de azok képében is csak szökken, üget, gurul, amíg
ki nem ér az erdő szélére – és most újra tetőtől talpig királyfi –,
megleli a sűrű útilapuban az autópályát, s azon fut tovább –
indagubancos tábla mutatja az irányt – Bonn felé.
A házikóban nagy a vita Merlin varázsló és a gonosz mostoha
között. (Matzerath úrnak az az óhaja, hogy a sárga szemű, dühös
boszorka végül igenis csattogtassa az ollót, nekem azonban nem
kell kopasz Raponcka, én megmentem a hosszú haját: bevetem a
boszorkány ellen Jancsit.) Jancsi nyugodtan, mintha férfi lett
volna belőle a rózsabokrok mögött, elveszi a boszorkánytól az
ollót: „Ebből semmi hasznunk.”
„Még semmi sincs elveszve!” – kiáltja Juliska.
A gonosz mostoha Jancsi parancsára visszakapcsolja a
varázstükröt a kormány ülésére. Ott még egyre küzd a korrupt
szükségállapot-miniszterekkel Jacob Grimm meg az öccse. A
vezérigazgatók a tábornokokkal sutyorognak. Egy professzor
bankókat, köznyelvi nevükön lepedőket számlál az asztal alatt.
Az asztal fölött igazi püspökmosolyokat eregetnek a püspökök,
közben ki malmozik, ki a breviáriumát lapozgatja.
„A politika irányvonalát egyelőre még én határozom meg!” –
vágja oda Jacob Grimm.
A vezérigazgatók összeszaggatják a tavirózsaleveleket. Az
egyik visszaordít: „De hogy mi lesz, azt mi!”
És még egy vezérigazgató: „Minket nem lehet megkerülni!”
És mindnyájan: „Elég a mesékből!”
Wilhelm Grimm ettől könnyekre fakad. Jacob kimerülten leül.
Az egyik tábornok megnyom egy gombot, a terembe belép az
őrség, a tábornok intésére letartóztatja a Grimmeket, mire egy
másik tábornok gyorsan beleül a megürült kancellári székbe.
 Noha a professzorok helytelenítik az eljárást, a Grimmeket
megbilincselik. „Látod, öcsém, mondja Wilhelm, ennyire nem
törődnek velünk kezdet óta.”
Amire Jacob: „Mégsem adjuk meg magunkat. Memorandumot
fogok írni.” Az őrség elvezetni készül őket.
Ekkor lélekszakadva berohan a minisztertanácsi terembe a
királyfi. Csókokat hint, és lélekszakadva jelenti: „Én vagyok, én
voltam, de engem, de futottam, futottam, és most itt vagyok!”
Amikor meglátja a Grimmek kezén a bilincseket, mélyen,
főúrian meghajol, majd így szól: „Uraim! Készséggel felajánlom
önöknek a segítségemet. Ám fel kell kérnem önöket, hogy
intézkedjenek az oly tiszteletre méltó Grimm fivérek azonnali
szabadon bocsátása iránt.”
A főtisztek és főkapitalisták bizonytalankodni látszanak, ezért
a királyfi megtoldja: „Hogy megértsük egymást: nélkülem és a
csókjaim nélkül maguknak lőttek. A Csipkerózsika Álma akcióról
van szó. Így már világos?!”
A tábornokok és vezérigazgatók összedugják a fejüket, a még
egészen friss kancellártábornok utasítására viszont az egyik
püspök leveszi a két Grimm kezéről a bilincset, a másik püspök
pedig nyájasan mosolyog. „Legyünk nagylelkűek: elég lesz a házi
őrizet. Meglesz az urak nyugalma, és írhatnak, ami tetszik.
Felőlem akár meséket!”
A professzorok udvariasan átnyújtják a Grimmeknek a
kalapjukat. Jacob és Wilhelm fogja a kalapját, és búsan, ám
egyenes derékkal távozik.
(Itt osztom Matzerath urunk véleményét, amely szerint nem
szükséges megmutatni vagy éppenséggel dramatizálni a
mézeskalács-házikóban eluralkodó gyászhangulatot, ezért a
jelenet a csókkal keltegető királyfié.) Egy nagy erdőtérképen
megmutatja a királyfi, hogy hol lepte be a vadrózsabozót az alvó
Rózsikát, az alvó kancellárt és a kancellár hortyogó kíséretét.
 Tüstént tevékenység tör ki. „Harmadfokú veszély!” –
„Különleges egység, figyelem!” – „Rózsaálmot szétoszlatni!”
A zöld burján alól telefonkészülékek kerülnek elő. Parancsok
futnak a vonalakon. A királyfi közelgő üdvét sejtve püspököket
csókdos. Majd prédán a levegőbe cuppog. (Helyesen mondja
Matzareth urunk: kóros ez. Annál is rosszabb: halál bujkál a
csókban.)

Hozzá ne nyúlj.
Jaj, ha ráhajol bárki,
jaj, ha árnyékot vet rá.

Buta királyfik végig ne játsszanak

többé királyfi-szerepeket,
mert aztán pofonveri a szakács
istenesen a kuktát,
és jön a többi baj kényszerűen.

Elég csak egyetlen csók,

s ami szunnyadt, rettentőbben
folyik tovább, mint folyt, mintha
nem történt volna semmi.
De vadrózsa-álom még
mindenkit lefoghat,
aki ébren félelmes lenne.

A Harmadik műsorban, mint az összes többi hullámhosszon is,

ma megint lesz polgári védelmi riadógyakorlat. A szirénázás
hanghordozása szerint jelent ezt vagy azt, van közeledő-távolodó
üvöltözés, van folyamatos üvöltés s a többi. Ezt meg kell tanulni.
Ezért figyelmeztet a műsor, hogy bizonyos időpontokban
kapcsoljuk be a rádiót, és hallgassunk meg fontos
közleményeket. Igazodjunk ezekhez a közleményekhez. Akinek
még a fülében a legutóbbi háborúból a Légiveszély és a
Légiveszély elmúlt, felszólíttatik, hogy élénkítse fel a félelmét.
Jézuskapatkányommal együtt később meghallgattunk egy
mélyértelmű szirénabőgést. A közeli hajógyár föl van készülve
béke- és hadiállapotra. Megkülönböztethettük egymástól a
légiveszélyt, a légiriadót, a lefújást. Mind úgy követte egymást,
ahogy előzetesen jelezték. Fel vagyunk okosítva.
Meglepett, hogy a szirénabőgés-fokozatok rendje valamiféle
biztonságot sugall. Gondoskodnak rólunk, nem fog meglepetés
érni.
Aztán az Iskolarádiót hallgattuk: helyes közlekedésre oktatott,
aztán pedagógus beszélt a nehezen nevelhető gyermekek mikénti
gondozásáról, majd „people talking” következett. A hírek elején
közölték, hogy a brüsszeli csúcs kudarca csak időleges
kudarcnak ítélendő, a hírek vége felé sikerről tudósítottak:
Svédországban, Uppsalában kétezer-négyszáz éves
örökséganyagot, ősrégi géneket izoláltak egyiptomi múmiákból,
és ezeket sikerűit sejtkultúrákban elszaporítani: jelentős haladás
ez.
Patkányommal teljesen egy a véleményünk: blöffök ezek a
hírek. A fordulatszám mindenütt megvan még, az igaz, csak épp
merő üresjárat az egész. A Harmadik műsorból, Brüsszelből vagy
Uppsalából elfogyott a szusz. Csupa reflexmozdulat, elnapolás,
múmiagyalázás. De miközben én a brüsszeli árfolyamrókákat és
a svéd örökségvadászokat szidom – Képzeld el, hogy ezek most
harmatosan friss, fiatal sejtekbe mindenféle mumifikált
információt ültetnek be! –, az én kicsi patkányom álmosan
összegömbölyödik, mintha patkányperspektívából nézve nem
volna miért felfigyelni, bajuszt rezzenteni.
Jól van, akkor elmesélem neki, mit tudtam meg minap
Hamelnban, amikor meguntam az Ünnepi Játékokat, és
felkerestem a Bonifatius-templom kriptáját.
 Most már jobban tudom, mi volt. A
gyermek-kereszteshadjáratok után történt a dolog, és jóval
hatvan évvel előbb, mint a pestis kitört. Meglehetős zavar
uralkodott akkoriban a fejekben. Senki se tudta, mi helyes, mi
nem. Hosszú ideig nem volt császár, ellenben ölte-gyilkolta
egymást a nép. Ki-ki azt csinált, amit akart, és ahhoz nyúlt, ami
nem volt az övé. Megfélemleni pedig úton-útfélen lehetett.
Riadozni attól, hogy mi jön. Köz- és tömegfélni. A szélrózsa
minden irányában fiatalok vonultak hegyen-völgyön, városokon
át, nyugaton fölfele a Rajna mentén. Táncoltak, mint akiket
tarantella csípett meg, és véresre korbácsolták magukat. Az
éneküktől, flagellánsüvöltözésüktől a zsidók féltek nagyon, mert
a flagellánsok vad félelmükben a zsidókat szokták agyonverni.
Más fiatalok viszont, értelmesebb és kevésbé beijedt fiatalok
keletnek vándoroltak, Morvaországba és Lengyelországba,
Kasubiáig és a vinétek földjéig fel, ahol a Keleti-tenger partján
telepedtek meg. Hamelnban állítólag százharminc legény és lány
volt az a csapat, amely János-napkor, a feljegyzések szerint 1284.
június 26-án bedőlt egy toborzó ügynöknek. Mondják, hogy az
illető csodaszépen tudott sípot fújni.
Hidd el nekem, patkány, hogy rólatok egyetlen krónikában
sem esik szó. Nincs olyan kutató, aki bizonyította volna, hogy az
a sípos mellesleg patkányfogással is foglalkozott. Még a filozófus
se jutott többre találgatásnál meg annál, ami túl könnyen
adódott, nevezetesen hogy egy késői keresztes gyermeksereg
lehetett az a csapat. A patkányokat biztosan csak úgy
hozzáköltötték az esethez, mondván, hogy aki a gyerekeinket
elcsábítja – még ha ésszerű kivándorlásra is –, az patkányfogó:
aki patkányt fogdos, az gyereket is fogdos és csalogat.
Én viszont nagyon másképp látom az esetet, mióta
elüldögéltem Szent Bonifác egyháza kriptájában. Hamelnban
tudniillik mindig sok volt a malom és a hombár,
következésképpen patkány is volt. Világos, hogy aki gabonával
kereskedett, az nem állhatta a patkányt. Vízimolnárnak,
gabonaszállítónak, effélék céheinek csakis kárára léteztek
patkányok. Hanem a gyerekeik abban a bolond világban
rákaptak a patkányokra, azokkal kezdtek játszadozni. Talán
azért, hogy a szüleiket bosszantsák, etették a patkányokat,
városszerte magukkal hurcolászták, ahogy manapság is teszik
pajkos gyerekek. És ahogy manapság punkok vagy
punkoskodók, az akkori hamelni gyerekek vállukon, loboncos
hajuk közt, ingük korcában hordták dédelgetett patkányaikat.
Szatyrokból és szütyőkből kis patkányok kukucskáltak ki.
Ebből botrány és sok családi perpatvar lett. Aztán a városi
tanács kihirdette, hogy ezentúl tilos patkányt etetni, patkánnyal
játszani vagy éppenséggel patkányt hurcolászni. Volt olyan
gyerek és kamasz, aki megijedt a büntetéstől, s inkább engedett,
jó útra tért. Vagy százharminc hamelni gyerek viszont csak azért
se. Ezek köptek a tilalomra, összeverődtek, patkányostul
vonultak föl-le a Kenyérsütők utcáján, végig a Nagytemplom
utcán, le a Weser partjára, végigjárták a vízimolnárok sorát,
bejárták a vendvárosi utcákat, a piacteret, néhány órára még a
városházát is megszállták, szégyentelenül kiáltozva, hogy helyet
a tanácsban a patkányoknak. Még a Szent Bonifác-templomba,
misére és litániára is magukkal hurcolták a patkányaikat:
testestül-lelkestül patkányoké voltak, mint a városatyák
mondták.
Egy-két gyereket deresre húztak ugyan a piactéren, mást
pellengérre állítottak, de mert a százharminc patkányba
bolondult és végképp szófogadatlan gyerek közt tekintélyes
polgároknak, sőt, tanácsuraknak fiai, lányai is bőven voltak, az
esküdtszék a törvény teljes szigorát, mondjuk, csigát,
hüvelykszorítót és tüzes vasat nem rendelt alkalmazni.
De utóbb már fekete miséknek és patkánykultusznak járt híre,
a szóbeszéd a nagytemplom kriptáját emlegette egyre sűrűbben,
és amikor a százharminc gyerek már öltözetre is patkánykodni
kezdett, csupasz farkakat aggatott magára, és fényes nappal
mészárszékeket és péküzleteket fosztott ki, vagyis egyre
rettentőbben hasonló lett a patkányaihoz, a cserzővargák és a
zsákhordók felzúdultak a kímélet és a nemtörődömség ellen. A
céhekben lázongtak a céhtagok. A dömés papok dühösen
ostorozták prédikációikban az emberségükből kivetkezett
patkányosokat.
Végül titkos ülésre gyűlt össze a tanács és az esküdtszék, és
papi nyomásra, de igencsak tartva céhlázadástól is, a
legszigorúbb megtorlásra szánta el magát. Felpénzt kínálva
felfogadtak egy valahonnan jött, a városban ismeretlen sípost, aki
jól fuvolázott, s tudta, hogyan kell a dudát fújni, és az
addig-addig járt az elvadult gyerekek kedvében, amíg egy nap –
Szent Jánoskor –, mintha vidám kirándulásra vinné őket,
fuvolaszóval kicsalogatta a keleti városkapun át a közeli
Kálvária-hegyig, és annak a barlangja legmélyebb mélyén
mulatozni kezdett velük, százharminc hamelni gyerekkel és
ölbeli patkányaikkal. Kunkori kolbászt sütöttek, malátasört ittak.
A körtáncot állítólag a patkányok is ropták. És pokoli volt a ricsaj.
De amikor legnagyobb volt a vigasság, és a sörtől már
bágyadoztak a gyerekek, a sípos kioldalgott a barlangból, a
bejáratot, amely akkora volt, mint egy istállóé, bezárta a városi
pandúr, aztán falat húztak elébe céhbeli kőművesek, aztán a fal
elé fuvarszám homokot hordtak a parasztok, aztán az egészet
irgalmatlanul megszórták a papok szenteltvízzel. Azt mondják,
alig hallatszott kiáltozás a barlangból. Utóbb híre járt, hogy
egyetlen patkány kiszabadult volna.
Nagyon siratták a hegyomlásba veszett gyerekeket. De a sípos
megkapta a bérét, csengő ezüstben. A város pedig egykettőre
szintén gazdagodott: egy legendával. A krónika feljegyezte a
napot és a mélyértelmű „kivunulás” szót. Mindazóta hamis és
álnok a hamelni rege. Megbosszulja még magát ez, patkányka,
biztosan megbosszulja…
Egyre jobban félnek a gyerekek.
Hajukat vörösre,
arcukat zöldre festik, vagy
hullafehérre:
rémeiket riogatják.
Sikolyuk néma, nem nekünk szól.

Velem vénülő régi barátom

– néha látom az utcán, integetünk,
amúgy fuvolás, aki mindig tud
újabb kádenciát – húszéves fia
már többször is eltűnt hazulról,
most pedig végleg.

Az írás vagy más szerint nevelt fiak

hamar eltűnnek.
Egynek se kell már jó atya halálos ágyon,
atyai áldás és terhes örökség.
Amit kínálunk, avítt, csak minket hat meg.
Életünk nem cikk.
Táv gyalogolni – mint mi csináltuk –
nekik nincs idejük.
Amit mi egymást biztatva elviseltünk,
nekik elviselhetetlen.
Ha buzgón életigenlünk,
vissza se vágnak, ki se röhögnek:
a falnak beszélünk.

Mondd, cimbora, honnan az,

hogy olyan szívósan kétkedünk?
Mióta törtetünk cél felé céltalanul?
És lehetünk, holott értelme nincs?

Féltem a fiaimat. Magamat is.

Hiszen a mindent megértő anyák
 se tudják már,
mitévők legyenek.

Viszi a víz. Nem: iránya van, halad, és már nemcsak keletnek és

szél ellen is halad a roncs, a valahai Dora vitorlás bárka, később
parti vizeket járó Ilsebill motoros, legutóbb „Új Ilsebill”
kutatóhajó, mert Hela-félsziget magasságában befordul,
megkerüli a félszigetet, amelyet elöntött volt a víz, de azóta újra
fölemelkedett mint homokturzás, és újra öböl mögötte a padi víz,
s ebben az öbölben délnek hajózik a roncs, ha ugyan roncs
hajózhat; a kikötő, a gátak, a rakpartok felé siklik, Gdańsk felé,
ahol megmaradtak, állnak a hajdani hanzaváros, Danzig tornyai,
messzire ellátszanak, ellátszik a Város, amely ellenállhatatlanul
magához szív mindenkit, mindent, hiszen különben hogy
csalogathatna minduntalan újra engem is maga felé, és hogyan
egy tehetetlen hajóroncsot.
Félsebességgel halad. Űrkabinomból látom. Alattam
meg-megcsillan a Keleti-tenger. Amit kényszerpályámon
keringve odalenn meglátok, a Nílus deltája vagy a Bengáli-öböl
vagy a Nagy és Kis Szunda-szigetcsoportok, az mind csak
ködben derengő, semmitmondó folt, de amint északról
közeledem, és kirajzolódik Svédország partja, máris úgy tárul
elém odalenn a Balti-tenger, a tengerem, mint egy éles rajzú,
áttekinthető pocsolya. Gotland, Bornholm, az összes sziget eltűnt
ugyan, de Schonen fölött már felismerek mezőgazdasági
alakulatokat, megművelt földeket.
Műszerem optikájával közelíteni tudom a roncsot, közelről
látom, hogy már nem sodródik, hanem irányt tart. Nyár van.
Beljebb a szárazföld felé ezen a tájon is napraforgótáblák és más
szántóföldi termények jelzik, hogy van élet, érik a vetés. Már
elfog a kísértés, már kiáltoznék: Föld! Jelentkezz, Föld! Válaszolj,
Föld! – de hát tudom, hogy nincs, aki visszaszóljon, hogy: Itt
Roger! – vagy: Mi van, Charly? Válaszolni csak a Patkánynő tud,
ő lát el új hírekkel, ő az, aki jobban tudja, amit én lefelé lesve
gyanítok, csupa izgalmasat szimatol, sőt, hall is…
Figyelj, mondta: pöfög a diesel. Hegyezd a füled: egy hajó
motorja kotyog. Örüljél, úrfi, legénysége van az Ilsebillednek.
Különben ugyan hogy kotyoghatna. Ha nem a nőid, valaki más,
nyilván. Hiszen úgy szétment, hogy ajaj. Most meg kotyog és
kotyog. A jó öreg diesel. És milyen prímán kotyog, figyeled?!
Ilyen izgatottnak még nem láttam. Hol a hajógyári szigeten,
hol a Hosszú hídon futkosott ide-oda, hol a sólyán, a kikötőben a
falak tetején, aztán leszökött egy vas kötélbakra, hadrikált,
félbehagyta a mondatokat. Úrfi, pajtikám! – kiáltozta. Mintha
talán. Fagyban, jégben, sötétségben is mintha. És porviharban is,
abban a rohadt mennyei sugárzásban is, amit jóformán mi sem.
És mégis, mert aznap? Hihetetlen. Talán néhány példány. Figyeld
csak, hogy mi mekkora várakozással. Mennyire bízva. Persze
szorongva is…
A kötélbakon nem ő egymaga: seregestül lepték el a kikötőt a
patkányok. Az összes toronydarun, a Lenin Hajógyár csúszdáin,
a máskor elkerült kénraktár silóinak a tetején, a szárazdokkok
acélteknőinek felső peremén patkányok nyüzsögtek. Ahonnan
csak látni lehetett: a púpon, ahol a Mottlauba torkollik a Visztula
holtága, a Mottlau mindkét partján. A neufahrwasseri részen,
amit azelőtt Novy Portnak hívtak, s lakónegyedestül iszap
borította el Wrzeszczig, de azóta már meg van művelve, már
zöldövezet a kikötő körül, főleg napraforgó terem rajta: onnan a
rakpartokig csupa patkány, mindenütt kíváncsi, izgatott
patkányok egymás hegyén-hátán, gubancban, fürtben.
És amikor a száznyolcvan lóerős motor kattogása már
nemcsak sejdített vagy áhított hang volt, hanem az én álmomban
is nesz, de egyetlen, mert különben micsoda csend, a rengeteg
patkány meg se moccant, de amikor hírré vált a vélekedés, hogy a
hajdani kutatóhajó vasteknője nem a transzóceáni, hanem a régi,
történelmi kikötő felé tart, ahol a Záróra óta összesen csak két
kirándulóhajó állt a Hosszú hídhoz kötve, két valaha fehér hajó,
és amikor tényleg beúszott a hajóroncs, kattogva-kotyogva,
kopár fedélzetén semmi mozgás, és parthoz állt a második
világháborúban elpusztult, a két háború közötti korban újjáépült
gabonahombárok romjai előtt, annak rendje-módja szerint
kikötött a Hosszú híddal szemben, és a patkánytömegen
végigfutott a hír, hogy akik érkeztek, kikötöttek a
Hombárszigetnél, a volt Spichlerze-rakparton, aminek lengyelül
hívták, hogy kivetették a köteleket, akkor meglódultak az
újvárosi sólyák és rakpartok felől, Neufahrwasser és az
iszapturzások felől a patkányok, seregestül rohantak az ó- és
szabadvárosi szűk utcákon át a Mottlau-kikötőbe, annyian, hogy
amikorra tényleg kötélen pihent a roncs, a tömeg eltorlaszolta a
Kenyérsütők utcájára szolgáló Asszony kaput, a Zöld kaput, a
Szentlélek kaput, a rakparton végestelen-végig patkányáradat
hömpölygött, a Mottlaura néző gótikus házak összes ablaka
dugig volt patkánnyal, és patkányfürtök csüngtek a házak
meredek tetején.
Patkány patkány hátán a csupa rozsda kirándulóhajókon.
Minden körömnyi helyen, ahonnan csak valamit is látni,
patkányok. A Darus torony üszkös romján patkány és patkány. A
szélesre terpeszkedő Zöld kapu szobordíszeit ellepve patkány.
Csak a hombárszigeti rakpartról húzódott el az imént még sűrű
patkánysereg, amikor a roncs a parthoz simult. Onnan
félrehúzódott mind, mintha teret akarna nyitni annak, ami
történni készül.
Nevezd tiszteletnek vagy félelemnek, mindegy: illő távolságba
kellett húzódni. Tudtuk mi ugyan, hogy majd bekövetkezik
valami, de nem tudtuk, minek a képében jön el.
Összeimádkoztunk mi látomásokat, de hát túl sokat, s egyik
szétoszlatta a másikat. Fohászkodtunk mi ugyan – elégszer láttál
minket ájtatos gyülekezetben, hallottál énekelni –,
visszahívogattuk a humán világot, minden könyörgésünkbe
belefoglaltuk a Vénasszonyt és az összetöppedt kisded fiát, de
nem tudtuk, milyen alakban támad fel majd az ember, még az
árnyékát sem sejtettük.
Nem csoda, hogy annyi sok volt a spekuláció. Vajon milyen
lesz az ember? Akkora, amekkorának ismertük? Vagy képtelen
méretűre nőtt óriás? Egyszemű lesz, vagy négy szemmel fog
négyfelé lesni? Azokat a kék-fehér, emberforma törpikéket,
azokat a humán kor végén tömegével gyártott játékemberkéket
mi tetszetősen összecsoportosítgattuk ugyan a székesegyházunk
főoltárán, de azért bíztunk benne, hogy az ember nem manónyi
lesz, ha visszatér. Várakozásunk bizonytalan maradt. Pedig
tudnunk kellett volna, vagy elképzelhettük volna, milyen jövőt
határoztak meg az előzmények. Tesztelt minket, hosszasan
kísérletezett velünk az ember, mérgeket és ellenmérgeket próbált
ki rajtunk a humán kutatás szolgálatában, a korszak vége felé
már nagyra becsült is, díjakkal halmozott el, tehát tudhattuk, mit
talált ki végül, amikor az emberi faj minőségi fejlesztésére – így
határozták meg a kutatási program tárgyát –, javítására
törekedett. De az eredményétől, mondhatni a színre lépő
jelenségtől, pedig lelkendezve vártuk, bizony megijedtünk.
Amikor a roncs rendben a parthoz simult, még körülraktuk a
vascölöpöket napraforgóval, szép kövér répával, nagy
kukoricacsövekkel, megkopasztott gerlével, seregéllyel, persze
szaporán, hogy gyorsan eltűnhessünk, mielőtt ők megjelennek.
Azt mondtam-e már, hogy a Mária-templomban és más
templomok tornyában falkaszám összekapaszkodott
patkányoknak sikerült meghúzniuk a harangokat? Száz, annál is
több jókora, kövér patkány csimpaszkodott minden kötélre. Nos,
amikor az érkezők megjelentek, mi pedig mozdulatlanná
merevülve lestük őket, úgy szóltak a harangok, mint valaha a
humán korban.
Aztán láttam, amint feljöttek a hajó orrából, egyenes tartással
kiléptek a fedélzetre, lépdeltek, megálltak. Láttam, ahogy
álltukban a lábukat váltogatták. Akkorák lehettek, mint egy
hároméves kisfiú. Mindkét nembelit láttam, patkányszőrt rajtuk
csak itt-ott, a tagjaik aránya emberi volt, patkányfarkat még
csökevényeset se láttam, vékony nyakukon viszont túlméretezett
patkányfej ült.
A Patkánynő a Zöld kapu tetőpárkányzatán ült, ferdén
átellenben. A jövevények, mondta, eleinte úgy viselkedtek,
mintha észre se vettek volna még. A harangok zúgtak. A
jövevények a tagjaikat lazítgatták, járkáltak a fedélzeten,
nyújtózkodtak, derekukat tornáztatták. Csak aztán integettek a
túlsó part felé, a háztetők, toronytetők és kaputornyok felé is a
magasba, hanyagul, mint aki csak úgy odaszól, hogy helló,
mizujs. Mi addig még fészkelődtünk, hogy jobban lássunk, de
ettől kővé dermedtünk. Hidd el, uram: egyetlen farok meg nem
moccant. Csak bajszok rezzentek. Megrémültünk volna? De hát
csalódottság is rezzent, és néhol nevethetnék nyikkant, lappangó
kedv, hogy máris kinevessék az épp megérkezetteket. De a
megrettent csend volt általános. A harangszó hála istennek lassan
elült.
Én inkább derűsen nézdegéltem, amit a Patkánynő mutatott.
Nevettem álmomban. A hajas patkányemberek vagy szőrös
emberpatkányok – előbb öten, aztán heten, végül tizenketten –
cölöpre vetették, meghúzták az „Új Ilsebill” teknőroncsának
köteleit, ketten-hárman partra ugrottak közben, meglátták, mi jót
készítettek oda nekik bőségesen a patkányok, s nemigen
körülményeskedtek, hanem mind nekiestek a répának,
tengerinek, napraforgónak, és tányérostul-csutkástul befalták.
Gerléhez és seregélyhez nem nyúltak. Undorodhattak a nyers
hústól, mert a tolluk fosztott dögöket berugdosták a Mottlauba.
Addigra az utolsó harang is elnémult. A patkánysereg
megmozdult. Visszahúzódott a házakból, tetőkről,
kaputornyokról és Hosszú híd rakpartjáról, a Darus kapu
romjánál lehúzódott a kirándulóhajókról. Nesztelenül húzódott
el, amiből én csalódottságra következtettem. Talán a
Mária-templomba gyűlnek, gondoltam, elmélyüléseik
színhelyére.
Később, amikor már mást álmodni volt kedvem, így folytatta a
Patkánynő, meg se jelenve a képen: És az emberi tudománynak
ezért a nevetséges termékéért kaptunk mi – nyilván emlékszel,
uram – Nobel-díjat! A géntechnológia területén nyújtott
teljesítményeinkért, mint mondták. És mi sült ki belőle?
Patkányember vagy emberpatkány, mint látjuk. Az eljövendő
lény! Reményeink torzszülötte.
Eleinte jövevényeknek hívtuk őket. Egy ideig manipuláknak,
röviden puláknak. Aztán eszünkbe jutott annak a két mélyen
tisztelt úrnak a neve, aki a humán korszak vége felé fölfedezte a
DNS-struktúrát, szétvagdosva a sejtmagot, szemléletessé tette a
génláncokat: Watson és Crick volt a két úr, és attól fogva
watsoncricknek hívtuk a jövevényeket. Vemhességük hosszabb
ideig tartott – tizennyolc hétig –, egyszerre csak keveset fialtak –
négy-öt kölyket –, így aztán lassabban szaporodtak, mint mi. A
tizenkettőből egyébként, aki partra szállt, öt watsoncrick volt
nőstény és vemhes. El kellett volna pusztítanunk őket, azonnal el
kellett volna pusztítanunk.

Matzerath urunknak beszámoltam a patkányember

partraszállásáról, s ő azt állítja, hogy a kisfiútermet kielégítő, és
hogy a minta általában sikerült produktum. Az asztalomon
rengeteg a posta, de Travemündéből semmi hír. Újabban
újraálmodom ezt-azt, és álmokat variálok. Olyasmit is, hogy a
boszorkánynak a gonosz mostoha odanyújt egy ollót, és a
boszorkány, nyissz, lenyisszenti Raponcka rengeteg haját; meg
olyasmit is, amit a Patkánynő vetít elém minduntalan kéretlenül:
hogy legelőször a haja lobban lángra az öt asszonynak –
Damroka fürtjei! –, aztán lobbannak el mindenestül hamuvá.
Azaz nem, mert inkább úgy történik ez, hogy az öt asszony
megfakul, egyre csak fakul, végül nem marad belőlük más, mint
néhány színfolt pergő mészhabarcson, amit Malskat festő
gyökérkefével lesikál, most Matzerath urunk megrendelésére,
majd biztos ecsetvonásokkal megfest öt nőt, csak épp mind az öt
Hansi Knoteck filmszínésznőre hasonlít, és egy se, egy cseppet se
az én Damrokámra.
Travemündéből még most se jön képeslap. A Harmadik
műsorban tovább folyik az élet, és a jézuskapatkányom alatt
ígéretemhez híven pontosan hetente cserélem az almot. A
hamelni ünnepségek lezajlanak, különös esemény nincs. Az
uppsalai hírt viszont, amely szerint az óegyiptomi múmiákból
kivont, klónozott örökletes szubsztancia szaporodni kezd,
álmomban folytatom, amennyiben ókori külleműeknek látom az
épp partra szállt watsoncrickeket: szoborszerűen állnak vagy
lépdelnek, mint I. Ramszesz korában, válluk szögletes, kezük,
lábuk, köldökük stilizált, és mintha még a patkányfejük is onnan
a Nílus-deltából volna eredeztetendő.
Ez nem kell Matzerath urunknak. Neki svéd jellegű
partraszállók kellenek. Akkor viszont egyetért velem, amikor a
tizenkét főnyi csoportból négynek vagy ötnek különös figyelmet
szentelek, mert ezek ékszert hordanak. Alig szánják el magukat
az első kikötői sétára, máris ezüstfüggőket látok rajtuk,
nyakláncokat is, elefántcsontból, felfűzött ónixkövekből és
aranylemezekből.
De hiszen az, kiáltok fel álmomban, az a filigrán ezüstöv, amit
utoljára Damroka tengerészzsákjában láttam mindenféle kacat
közt: most nem is szorítja annak a mindenórás terhesnek a hasát.
Azt a korall-láncocskát meg, ami az egyik svéddé manipulált
fejűnek a nyakában piroslik, az oceanológának ajándékoztam
volt valaha, amikor még jóban voltunk – de hát ezt ő már
biztosan elfelejtette. A kormányosnő ékszeres dobozkájából is
látok egy-két olyan darabot, amelyet mindig viselt, sosem unt
meg, pedig a kettőnk dolgának hamar vége lett. Fülbevalók! Az
egyik nőstény patkányembernek, az egyik szintén terhesnek
csüngő fityegős fülbevalója van: de hiszen csak tudnám, kinek
adtam, mikor adtam azt a drága holmit – az árára még
emlékszem – születésnapjára vagy karácsonyra vagy anyák
napjára…
Amire az álombéli Patkánynő megjegyzi: A világ is elmúlhat,
de a te nőügyeid el nem múlnak. De csak figyeld meg, apuci,
hogy ami gyűrűt te ószeresektől némi alkudozás után
összevásároltál, és mindig nagylelkűen elajándékoztál, azt most
hímnemű pulák viselik, furcsamód a hüvelykujjukon.
Aztán megint a boszorkány nyúl az ollóért, és Raponcka
kopaszra nyírva sírdogál. Aztán látom, hogy Malskat már megint
fönn tevékenykedik az állvány tetején, stílustörés nem aggasztja,
óegyiptomi merevséget parancsol gótikus freskóra, és most épp
az önarcképét sikeríti a falra gyors ecsetvonásokkal: fiatal, egy
kicsit bohócos a képe, két már teljesen készre festett idősebb úr
közé szorulva áll,
az urak arcához jól illenek az egyiptomias vonások. Aztán azt
álmodom, hogy meghozzák a postát, egy bélyegen travemündei
pecsét. Aztán Matzerath urunkat látom, amint épp szerződést köt
a Grimmekkel. Aztán tizenkettőt kakukkol a falióra. És
harangzúgás közepette még egyszer partra szállnak a
watsoncrickek…
A tizenegyedik fejezet,
amelyben a jövevények megtelepülnek,
a vadrózsaálomnak borzasztó vége szakad, Hamelnban meglepő
módon hármas ikrek születnek, a lübecki képhamisításperben a
bíróság ítéletet hirdet, a Hombársziget szűknek bizonyul,
Matzerath urunk megint mindent eleve tud, a watsoncrickek
rendet teremtenek, és mert a posta jó hírt hoz, muzsika vigasztal.

Álmaink elszállnak. Mindketten

éberen ügyelünk,
farkasszemet nézünk
végkimerültig.

Embert álmodtam,
mondta álmomban a Patkány,
s biztattam, s végül elhitte,
hogy ő álmodik engem, s azt mondta:
álmodom őt, s azt hiszi, ő álmodik engem.
Így lessük egymást tükrökben,
és vallatjuk, faggatjuk.

Vagy harmadik típusú

álom volnánk, ő
meg én, és egy harmadik
álmodik minket?

Ha majd a szavak kimerülnek legvégül,

meglátjuk, mi létezik tényleg,
s nemcsak emberi lehetőség.
A szemük kék. Apránként látni kezdem, milyenek. Van
árnyékuk, vannak tulajdonságaik, ezek némelyike furcsa.
Ha imént azt mondtuk, hogy fejüktől és némi helyenkénti
szőrzettől eltekintve emberi jellegűek, és két lábon,
fölegyenesedve járnak, akkor most bővítsük ezt. Bundaszerű
hajuk szőke, ennélfogva feltűnően nagy patkányfejükhöz is illik a
szemük, azaz a fehér szőrű és piros szemű laboratóriumi
patkányokat olyan jellegzetesen átalakították a beültetett svéd
gének, hogy a bevándorlók skandináv eredetét kétségbe vonni
vagy egzotikus vonások feltételezésével bonyolítani most már
értelmetlen volna: ezeket kétségtelenül az uppsalai egyetemnek
az a külső intézete tenyésztette ki – miközben géntechnikusai
bostoni, bombayi és tbiliszi kollégáikkal is leveleztek –, ahol már
igen korán bőséges állományú sejtmagbankot létesítettek. A
tudomány világviszonylatban egyeztette a munkát. A
harangzúgással ünnepelt partraszállást tehát úgy kell felfogni,
mint a humán történelem folytatását. A Nagy Bumm okozta
hézag viszonylag rövid idő alatt áthidalhatónak bizonyult – egy
újabb invázióval. Valaha gótokkal megrakott hajók jöttek, a
Visztula-torkolat táján gótok vetették meg a lábukat, majd
rövidesen, meglehetősen kelletlen tanyázás után, továbbvonultak
délnek, a népvándorlásból nekik jutott dolgukat elvégzendő:
hozzájuk hasonlóan a Gotland fővárosában szabadon
eresztetteket is olyan erőnek kell látni, amely – ez máris világos –
történelmet fog alakítani.
Ki mondta ezt? A Patkánynő mondta álmomban? Vagy én
mondtam el valamit, amit más sugallt? Vagy ő mondott olyasmit,
amire én biztattam? Vagy egyszerre mondtunk el álmomban
ketten valami egybehangzót, a Patkánynő meg én?
A manipulák megjelenése, jellegzetes szőkesége és
kékszeműsége mind a kettőnket meglepett, attól függetlenül,
hogy a Patkánynő áhítozva várta volt a jövevények
megérkezését, én viszont tartottam tőle. Meghökkenésünket
eleinte avval vezettük le, hogy nevettünk a jövevényeken: Hát
nem mulatságosak, nem röhejesek? A karjuk akár két fogantyú.
A peckes járásuk, a megfeszített térdük. És ahogy a hímek
eltakarják a nemiszervüket, amikor pisálnak, a nőstények pedig
leguggolnak. És hogy milyen bonyolultan nyájaskodnak
egymással, és milyen szertartásosak a mozdulataik. Fura
fityfirittyek, annyi szent!
Partraszállásuktól fogva megfigyeltük a honfoglalásukat.
Patkányrajok nem háborgatták őket. A Hombárszigetet foglalták
el, a Mottlau két ága közti, azaz a történelmi részt; a szabad jogú
városba és az alsóvárosba vezető hidakon húgy- és
ürüléknyomokat helyeztek el, vagyis patkány módra megjelölték
a szálláshelyüket, és általában úgy viselkedtek, mintha
szabadságlevél birtokában tennék, amit tesznek.
Valahogy így érvényesíthette a maga szállásjogát valaha a
Német Lovagrend is, mondta a Patkánynő, mondtam én. A
jövevények olyan aggálytalanul vették birtokba a
Hombárszigetet, hogy az őshonos patkánynemzetségek nemcsak
tűrték ezt, hanem tisztelettel, illő távolságból szemlélték is, mint
egy erőhatalom működését. Ismerkedés sehol, erők játékos
összemérése sehol. A kezdeti harangkongatás után már hódoló
tiszteletnyilvánítás sem. Legföljebb a hidakon találkozott ez
azzal, lesett egymásra: idegenkedve lesett.
Várunk, figyelünk. Napról napra látjuk őket, és egyelőre nem
tudunk rajtuk eligazodni. De abban egyetértünk a Patkánynővel,
hogy a svédezett patkányembereken – szerinte következetesen:
emberpatkányokon – valamiféle nyugalmasan magabiztos,
tunya, esetleg korlátolt erőszakosság látszik, amelyet egyelőre
nem kell működtetniük, mert aki figyel, eleve elhiszi róluk, hogy
szükség esetén készek gyorsan és megfontoltan, mindig az
indítéknak megfelelően, mértéket sohasem tévesztve cselekedni.
Hatalom testesül meg bennük, de fékevesztett erőszakosság nem.
Vérükben lehet valamilyen egykedvű fegyelem. Feltűnés nélkül
igazodnak a maguk rendjéhez, felvigyázókra nincs szükség – éles
foggal oda-odacsapókra patkányok közt sajnos van.
A Patkánynő azt mondja, én pedig egyetértek vele: a
jövevények megjelenésében volt valami nevetséges, de ez elmúlt,
és azóta megszépültek, meghökkentően szépek. Nem messziről,
hanem közelről, ha a hidakon vesszük szemügyre őket, mind
nagyon is egyéniek, nem azonos klónegyedek, és egytől egyig
szépek, és mind másképpen szép. A szemük kékje sokféle, ezé
halvány, azé vizes, amazé tejkék, másé acélkék, és van, akié az a
sötét, hirtelenül elfeketülni képes kék, amelyről a humán korban
azt mondták, hogy a hősies pillantás kékje. És a változatok közt
minduntalan felsugárzó égszínkék, az a megható kékszeműség.
Figyeljük őket a Patkánynővel ketten, ahogy bejárják a
Hombárszigetet: szőkék, mint a mezők, mint a zsemlye,
aranyszőkék és rőtszőkék, járásuk nyugalmas, lépteik téresek.
Hol a köztes háború romjai előtt állnak tűnődve, hol nyilván
sejtelmük sincs róla, hogy valaha az Adebargasséval
párhuzamosan és a Münchengasse hosszában terült el az utolsó
gettó. Ehhez a históriához nincs közük.
Nincs, amit tisztázniuk kellene magukkal. Nullateherre
programozva és mindennemű bűntől menten léptek színre. Ezt
irigyen figyeljük.
Azért esetlenek is. Egy kicsit karikalábúak. Nem mind
simaszőrű. Némelyiknek göndör a szőre a hátán, a felkarján,
végig a combján. Még az ujj- és lábujjpereceiken is világos szőr
göndörödik. Amúgy igenis emberi a kezük-lábuk, ember módra
fognak meg tárgyat, tesznek-vesznek, állnak a lábukon.
Amelyiknek sima a fején a szőrzet, az hosszúra növeszti és
elválasztja. Halványkék vagy mélykék svéd szemük pillája
szintén szőke.
Mindez szerintem szép. A Patkánynő szerint viszont a
patkányvonásokon kívül a házi sertés némely vonása is
felfedezhető. Amikor hiányolja a hosszú farkat, fölfedezem, hogy
a patkányemberek gerinctövén, far fölött világosan látható egy
bár csenevész, de félreismerhetetlen gyűrűs farkinca. A
Patkánynő megállapításában nincs gúny, úgy tetszik, mintha
szerinte alkalmasabb volna az a manipuláció, amely emberi
géneket sertés- és patkánygénekkel párosít, mint egy olyan
program, amely beéri patkány- és emberi génekkel.
A mulatságos farkinca kétségtelen bizonyíték. Miután a
Patkánynő többször céloz rá, lehetetlen nem törődnöm vele. Én
mégis másképp magyarázom az elcsökevényesedett és
meggöndörödött patkányfarkakat. Nem vagyok hajlandó
malacfaroknak minősíteni őket, változatlanul ragaszkodom
ahhoz, hogy az új fajta patkányember vagy emberpatkány. Ennyi
jellegbővítmény elég. A humán jellegnek csak a patkányossága
érzékelhető szerintem, és csak az nyilvánuljon meg. Amióta
régről megszokott képünkben már nem létezünk, lehetségesek
lettünk újfélének kitalált változatban, de állítom, hogy csakis a
patkány képes magasabb szintre emelni, megjavítani az embert.
Csakis ez a génlánc múlta felül a természeteset. Csakis ilyen
úton-módon sikerült a teremtés művét folytatni. Sertési
többletről nem szeretnék beszélni, ezt értsd meg, Patkánynő.
A jövevények párosan élnek. Érezhető némi, nem túlzott
feminin fölény. A nőstény patkányember nem éri be avval, hogy
kölykeit nevelje. Megszoptatja hármas vagy négyes ikreit, aztán
elsétál, tűnődve őgyeleg, közben a hím emberpatkány őrzi az
ivadékot. Nyilván sikerült még végül megteremteniük a nemi
egyenjogúságot. Ami a humán korban lehetetlen volt, és
asztalnál, ágyban örökös civakodást okozott, amit – bármekkora
volt a szeretet – nem sikerült megoldani, az most természetes
életforma, fesztelen, eszményien harmonikus, legföljebb kicsit
egyhangú. Mohón keresek a jövevények hétköznapjaiban némi
feszültséget, kezdődő meghasonlást, de még csak meg se zörren
semmi, egyetlen szikra sem sercen, meggyőzően unalmas az élet.
 Alig szálltak partra, máris szaporodni kezdtek. Olyan hamar
nem lesz ugyan sokaság belőlük, mint az őslakos
patkánynépességből lett, de már a második nemzedék is párzik,
már nagycsalád a svédezett manipuláké, és hamarosan
nemzetséggé nő. Megszámoltuk a Patkánynővel, hányan vannak:
száznál több kékszemű tanyázik és gyarapszik a
Hombárszigeten. Két nagy, ötemeletes, a köztes háború után
újjáépített gerendaszerkezetes ház gyermek- és ifjúsági otthon
lett, és a padlásig van lakókkal. Élelmezési gond még nincs, mert
a helybeli patkánynemzetségek minden hombárt megraktak
készletekkel: van csöves kukorica, ömlesztett rozs, halomszám
lencse és napraforgómag.
A Patkánynő, akit szerintem én álmodom, ebben a tekintetben
kissé aggodalmas, és én, akit – szerinte – ő álmodik, szintén
aggódom. Egyszer minden éléskamra kiürül. Lesz ez még gond
valamikor.
A Patkánynő azon is sopánkodik, hogy mulasztás történt: Ki
kellett volna irtani őket, amint partra szálltak. Megtehettük
volna: összesen csak tizenketten voltak. Bagatell ügy lett volna
ripsz-ropsz elintézni őket.
Elvileg igazat adok neki, sőt, valószínűleg éppen én
követeltem a manipulák haladéktalan eliminálását, mivel
aggódtam a Danzig térségében honos patkánynemzetségekért. És
abban kétségtelenül egyetértünk, hogy a békesség csalóka. A
Hombársziget hamarosan túlnépesedik. A kékszeműeknek már a
negyedik nemzedéke válik nemileg éretté. A tárházakban
szintről szintre apad lefelé a napraforgókészlet. A hajdani
Raiffeisen-raktárban – amely árpával volt tele – láthatólag már
nincs semmi. A két Mottlau-ág vizén egyre több lerágott
kukoricacsutka úszik. Igaz ugyan, hogy egyetlen patkánycsalád
sem szűkösködik, mert az utóbbi években bőséges terméseket
takarítottak be, de az aggodalom makacs: mi lesz, ha már
mindent fölettek? Hova legyenek, ha túlszaporodnak, és
bekövetkezik az éhség?
Ha itt-ott összeverődnek, a látvány még békés. Ha esténként
csoportosan álldogálnak egy sarkon, vagy karonfogva
őgyelegnek föl-alá, ártalmatlan népnek látszanak, amely csakis
önmagával és önmaga elsokasításával törődik, többnyire szelíd
hímek, parancsolóbb viselkedésű nőstények buzgólkodásával.
Szép rendben tanyáznak a Hombárszigeten; úgy látszik, mintha
elég volna nekik az a terület. Ha a kicsinyeik játék közben
kiszaladnak valamelyik hídra, és átugrálnak a határjeleken, ha
elkalandoznak a Zöld kapu vagy a Kantaművesek tornya vagy az
alsóváros felé, ahol az iszapturzásokon túl az oroszaink
éldegélnek, akkor szigorúan hazafüttyentik őket.
Az ivadék engedelmes. Már surjánkorban megtanulnak
ebben-abban kézfeltartással megegyezni. Semmit hebehurgyán el
nem hamarkodnak, és gondjuk van a jószomszédi barátságra.
Vérükben van a semlegesség. Kellemesen skandináv a
magatartásuk, mintha némi szociáldemokrata jelleget is beléjük
épített volna a géntechnika. Ezt magunk megnyugtatására
állapítjuk meg.
A Hosszúpiacon, a városháza vagy az Artus-udvar előtt még
sohase mutatkozott watsoncrick. Nem kíváncsiskodnak, elég
nekik a maguk háza tája. Miközben minket aggaszt az ő jövőjük
meg a miénk, őket mintha semmi sem aggasztaná: öntudatos
nyugalomban élnek. Hogy a készletek apadnak, hogy a hely
fenyegetően szűkül, avval nem törődnek a manipulák, ők csak
gyarapítják, gyarapítják a szőke kékszeműeket. Szépségük
mérete már fenyegető: minden padláslyukból szőkeség villan ki,
hol szöghajú, hol fürtös.
Még örülünk vonzó szépségüknek, de újabban feltűnő, hogy a
kifejlett pulák összesereglenek és rendgyakorlatoznak. Átlesünk
a Mottlaun a Patkánynővel, s látjuk őket oszlopba meg ékbe
sorakozni. Feszes derékkal menetelni, lépést tartva. Uramisten!
Menetelni! Kétszer balra kanyarodnak, menet közben jobbra át,
helybenjárás, vezényszóra állj, állnak, mint a cövek, vezényszóra
fővetés, aztán újra menet. A csendes víz felett áthallszanak a
vezényszavak, ketten halljuk őket. Hangzásuk öblös, és azt is
mondhatni, hogy kedélyes, engem ez a beszéd Matzerath
urunknak arra a zacskónyi apró ajándékára emlékeztet, amit a
szegény kis kasub gyerekek örömére importált volt Lengyelbe,
azok a törpök hadrikálhattak így, és most mintha a
watsoncrickek szájából hallanék olyanokat, mint: Törpmenet
jobbra! Kettős rendekbe törpedj! Irány egyenest, törpölj!
Törp-kett-hár-négy, törp-kett-hár-négy, törp…

Jönnek! A mézeskalács-házikóba gyűlt nép a gonosz mostoha

varázstükre előtt tolong, és a képernyőn olyasmiket lát, mint még
soha: föld alatti járműtelepek betonkapui nyílnak meg hirtelen, és
hernyótalpasok gördülnek a felszínre: lengő markolókarok
vannak rajtuk, elöl földig leeresztett terelőlemezek, vaspeckek,
ütközők, az oldalukon lengő ormányok, szivornyák, amelyek
miatt mesebeli sárkányokra emlékeztetnek, és úgy is hívják őket
– miután páncélosokat vadállatokról szokás elnevezni –, hogy
rendőrsárkány.
A rendőrsárkányok épp az autópályáról gyalulnak le minden
zöld gazt, lapulevelet, s közelednek, közelednek. (Matzerath
urunknak az az óhaja, hogy ezeket a különleges járműveket,
amelyeket eddig csak Indiában és Dél-Amerikában alkalmaztak,
kiterjedt slumök elgyalulása céljából, most pedig oly céllal vetnek
be, hogy mindenkit elkergessenek, aki még mindig Grimmék
mesekormányát élteti, szereljük fel lángszórókkal is. Én
ellentmondok, ilyen régimódi fegyvereknek nem vagyok híve, de
számolnom kell avval, hogy végül erősebbek lesznek nálam
Oskar igen korai élményei, hiszen mélységesen hatott rá annak
idején a lángszórók bevetése a Lengyel Postáért vívott harcba.)
 A meseházikóban kitör a pánik. Csőrszakáll király birodalmát
félti. A jó tündérek zokognak, a lidércek a földön vergődnek
kínjukban. Jorinde, Joringel kővé dermed. Raponcka rengeteg
hajába bugyolászkodik, mintha fázna. A hölgy homlokáról
rémülten kútba ugrik a béka, hogy félelemtől fogvacogva bújjon
elő Békakirály képében. A kezenincs kislány két keze elfödi a két
szemét, hogy semmi borzasztót ne lásson. Piroska nagyanyja
pedig mindenkinek, akit érdekel, olyan szavakat olvas fel a
Grimm-szótárból, amelyeknek bal- a tövük: baljós, balság,
balsors, balvégzet… De olyanokat is, mint: bátor, becses,
becsület…
Ellenállni először csak Rübezahl kész, kezében a furkó. Aztán
a bátor szabócska és a rettenetlen ólomkatona is jelentkezik.
Aztán a törpék sürgetésére egy sor cselédboszorka telepisil egy
sor hirtelenében összehordott üveget, amelyeket a törpék
bedugaszolnak. A kislány két lecsapott keze műszaki fogásokat
gyakorol.
Szélről Hófehérke és Piroska győzködik a
kancellárgyerekekkel, hogy nekik jobb lesz elillanni: „Ti menjetek
haza, gyerekek, amíg még mehettek!” Jancsi és Juliska azonban
nem hajlandó: „Mi közétek tartozunk!”
A varázstükrön közben már látható, hogy a rendőrsárkányok
letértek az autópályáról. Az erdőnek tartanak, nekirohannak,
tarolják, a faruk alól aprófa, mohacafat, darált gyökér röpköd. A
legelső rendőrsárkány tornyában a csókkal keltegető királyfi ül,
épp az irányt mutatja a szükségállapoti kormány
kancellártábornokának. Közben csókokat szór abba az irányba,
ahol Csipkerózsikája szunnyad tüskés csipkebokrokba rejtve.
A mézeskalács-házikóban változatlanul utálja mindenki a
királyfit, amiért megszökött és áruló lett. Raponcka pirul. A
boszorkány, Merlin varázsló és a lidércek átkokkal és
varázsigékkel próbálják a rendőrsárkányokat feltartóztatni. De a
bűvös szavak vagy csak szikrát csiholnak a sárkányokból, s
lepattannak róluk, vagy csak megváltoztatnak rajtuk ezt-azt: a
különleges járműveknek sárkányfoguk nő, vérben forgó szemük
támad, vaspöckük és terelőlemezük közül tüzes, kétágú nyelvük
búvik elő, ami folytán a fegyverzetük mégiscsak kiegészül a
Matzerath urunk óhajtotta lángszóróval.
Az egyetlen, akit semmi meg nem rendít, a királyfi. Szédülten
és szinte eszét vesztve szórja az iránycsókokat. Az oszlop aztán
kiér az erdei tisztásra, amelynek közepén kőszoborba faragva
állnak a Grimmek, a menet végén plexipajzsos és rostélysisakos
különleges alakulatot szállít az utolsó sárkány.
A mesebeliek rémülten látják a varázstükörben, hogy az egyik
rendőrsárkány faltörő vasbunkót tol ki, nekifut az emlékmű
talapzatának, még egyszer nekifut, harmadik nekifutásra ledönti
a kőbe faragott Grimmeket. A Grimmek diribdarabra törnek,
mire a többi rendőrsárkány beletapossa őket a földbe, még a két
kedves, jól ismert, most már csupa csorba fejüket is.
A házikóban mintha a célszerű erőszak láttán a mesebeliek
mind szintén a földbe szeretnének süllyedni a Grimmekkel
együtt. A jó tündérek és a lidércek együtt kiáltoznak: „Jaj az
emberfia népnek, mert nem tudja, mit művel!”
A csókkal költögető királyfi, aki eleinte döbbenten nézte a
pusztítást, aztán szemére húzta a sapkáját, most újabb irányba
mutat. Hanem a rendőrsárkányok nem törődnek a királyfival,
nagyon is más irányba fordulnak, az erő nem a vadrózsasövény
mögötti Csipkerózsika-álom ellen fordíttatik: másért kell előbb
ízibe megfizetni: a sárkányoszlop beljebb-beljebb fúrja magát az
eleven erdőbe.
„Jaj nekem!” – kiált fel Hófehérke. „Mindjárt vége az én
mesémnek!”
Jorinde és Joringel jajong: „Utolsót búsulunk, nem lesz többé,
aki búsuljon!”
Piroska igazán buta: „Hátha csak látogatóba jönnek?!”
 Raponcka okos: „Szegények lesznek az emberek, ha elvesznek
a mesék.”
„Ugyan már, legyint erre Bicebóca, mióta nem kellünk mi már
nekik.”
A jajgató feliratokat túlkiabálja Rübezahl (Matzerath urunk is
panaszos hanggal gyarapította őket: – Aggódom: nagyon
gyászos a mese vége! -): „Utánam!”, kiáltja az óriás, és a furkóját
lengetve ellenállásra buzdítja a mesenépet.
Amire mindenki ki a házikóból. A gonosz mostoha hóna alá
kapja egyetlen kincsét, a varázstükröt, amelyben utoljára még a
mindenen átgázoló rendőrsárkányok látszottak. Odakinn
eloldják a láncról a farkast. A lidércek az összes elvarázsolt
hollóról, hattyúról, őzről leveszik az átkot, mire egy galerire való
szakadt királyfi topog, nyújtózkodik zavartan a helyükben, aztán
falkába húzódik, és ijedten pislog is, dacos pofát is vág.
A törpék kiosztják a boszorkánypisivel töltött palackokat.
Csőrszakáll királynak nem jut eszébe tehetetlenebb butaság, mint
hogy tábornokká léptesse elő a rettenetlen ólomkatonát. A farkas
behúzza a farkát, szeretné, ha inkább láncra kötnék. A Békakirály
elillanna a kút fenekére, de ilyen gyávaságot a hölgye sem tűr, a
boszorkány sem. Az egyre közeledő rettentő erő csörömpölését
leghamarabb a kezenincs kislány hallja meg: bedugja a két fülét.
Jancsi kézen fogja Juliskát.
És most kitörnek a fák közül, hat sárkány, széles láncba
fejlődve. Kinyúlnak a markolók, a vascövekek, fújnak az
oldaltömlők. Faltörő tömbök lengnek, terelőlemezek gyalulnak.
Lemez és cövek közt tüzes, kétágú nyelvek. Iszonyú szemek
forogva vérben. A rendőrsárkányok mögött járműről szállt a
különleges osztag, pajzsok és rostélyok mögött biztosítja a
legyalult terepet. Az egyik páncéltoronyból hülyén vigyorog és
integet a csókkal költögető királyfi a harcra kész, de hát
reménytelen mesebelieknek. Még csókot is dobál, amíg a
parancsnok le nem nyomja a fejét a sárkány belsejébe. Más
sárkányok kémlelőnyílásaiban püspökök osztogatnak áldást az
eleve elrendelt eseményekre. (Nekem úgy tetszik, mintha
Matzerath urunk ugyanúgy, mint kora ifjúsága óta, együtt futna
az ellenséggel, ha nem is szövetkezik vele: nagyipari górék közt
vélem látni, illetőleg látom is.) „Vesszenek a mesék!” – hirdeti a
kancellártábornok jelszava.
A hét törpe, a manók és más földlakó hüvelykmanók dobálják
a molotovkoktél-boszorkánypisis palackokat. Mind robban
ugyan, de az összes rendőrsárkány – most már rémpofájúra is ki
van pingálva – folytatja a frontális rohamot. Legelöl a tüzes,
kétágú nyelvek sziszegnek.
Az első, akit beletaposnak a földbe, Rübezahl óriás –
furkójával állt a sárkányok elé –, aztán a rettenetlen ólomkatona
következik, aztán az összes törpe, manó, gyökérmanó – ők későn
iparkodnak földbe fúrni magukat –, aztán az összes szakadt
galerikirályfi kerül sorra, aki imént még hattyú, holló vagy őz
volt. A farkas végre nekidühödik, támad, de visszapattan,
darabokra szabdalódik. A jó tündérek és a lidércek, Csőrszakáll
király, a vacogó Békakirály, vele együtt a hölgye és a boszorkány,
az összes cselédboszorka, Hófehérke, a gonosz mostoha, Piroska,
Jorinde, Joringel, Bicebóca és Holle anyó, végül az erdei
zsiványok és a bátor szabócska mind egy sorsra jutnak,
lekaszabolják őket, vagy elkapják, mint a repülő bőröndöt és a
seprűn lovagló boszorkákat, a markolók és a szippantó tömlők, a
kétágú nyelvek; beszippantják, összetörik, hamuvá perzselik,
azaz – alkalmatos szóval élve – eliminálják. A sárkányok fara
hátul kiköpdösi, amit elöl elkapott.
Merlin varázslót felnyársalja a vascövek. Raponcka hosszú
haja rátekerődik az egyik rendőrsárkány hernyótalpára. A
kezenincs kislányt tűz emészti el, két keze még kémlőnyílást föd
be, csavart próbál meglazítani, de végül a sárkánypofájú erőszak
győz. Nagyanyó, amíg őt is el nem kapja és szét nem szabdalja a
dübörgő erőszak, csengő hangon szórja felé a szavakat a
Grimm-szótárból. „Kegyelem!, olvassa, kegyes, kegyelmes,
kegyetlen…” A sárkányokat semmi fel nem tartóztatja.
A mézeskalács-házikót szinte csak mellékesen rombolják le. És
szanaszét, eltaposva, repedten, kettéhasadva, darabokra törve a
varázstükör, Bicebóca lába, a törpék sipkái, a farkas fölrepedt
hasáról a cipzár és Piroska sapkája. A kislány két szétnyomorított
keze, Hófehérke üvegkoporsójának a cserepei, a szétszaggatott
Nagyszótár, csak cafat az összes kötete…
Jaj, milyen szomorú ez, milyen keserves! (És ha ő nem áll át az
ellenséghez, neki is ilyen szomorú vége lett volna, mondja
Matzerath urunk.)
Túlélő mindössze kettő: Jancsi és Juliska. Még jókor elszaladni,
ahhoz mind a kettő ért. Űzik őket a rendőrsárkányok, ők kézen
fogva szaladnak az eleven erdőn át, be a halott erdőbe, futnak,
míg oda nem érnek a burjánzó vadrózsabozóthoz, amelynek
mélyén még tart a mindent megülő Csipkerózsika-álom.
Jancsi és Juliska megbúvik a kidőlt fák között. A csókkal
költögető királyfi a többi rendőrsárkány tornyából pislogó
kancellártábornoknak, püspöknek és ipargóréknak integet, hogy
most merre. A két gyerek végignézi a búvóhelyéről, hogyan
kaszabolja szét, hengerli le, gyalulja el a tüskés bozótot klasszikus
szövetségben – tőke, egyház, hadsereg – az uralkodó érdek,
hogyan tisztítja meg a terepet: és akkor ott a romos vártorony,
benn szunnyad Csipkerózsika, és körben az álomba dermedt
kancellár és dermedt kísérete.
Most (miközben Matzerath urunk az egyik oldalsó csapóajtón
keresztül eloldalog, s majd megint megjátssza az ártatlan kisfiút)
a parancsnoki rendőrsárkány egyik markolókarja megfogja a
csókkal költögető királyfit, kiemeli a páncéltoronyból, fölemeli,
magasra, még feljebb, a tetőtlen toronyrom kicsi szobájáig, ahol a
királyfi tüstént és vakon Rózsikájára veti magát, csókolja,
észvesztve csókdossa, még soha így nem csókdosta, ilyen
kétségbeesetten és buzgó reménységgel, mintha volna mit
remélnie, egy hosszútávcsókkal felkelti álmából, karjára emeli, a
markolón függve lebeg a felcsókolt Csipkerózsikával, a markoló
gémje oldalt kilendíti őket a toronyból, és ekkor megjelenik a
képen az álmából ocsúdó kancellár, majd sorban az álmából
ocsúdó kíséret.
Lám, ez a mese még mindig beválik. A kancellár tüstént harap
egyet a nagy szelet vajkrémtortából, amelyet azóta tartott a
kezében, mióta Csipkerózsika-álomba merült. Szakértők és
miniszterek még épp csak felocsúdtak, máris részletkérdéseken
kezdenek vitatkozni szokás szerint. A rendőrök szempillantás
alatt előreszegzik a géppisztolyokat, biztosítják a terepet. Az
újságírók tovább írják a megkezdett mondatokat. Kamerákban
máris méterszám surrog a film. Mindenki tudja a dolgát. Teszi,
ahogy szokta. Minden úgy folyik tovább, mintha semmi se
történt volna, zavartalan rendben zajlik, ahogy zajlott.
A kancellár szája még tele az utolsó tortafalattal, amikor
elkiáltja magát: „Gyerekek! Drága gyermekeim! Minden jóra
fordult, a lidérces álomnak vége. Gyertek vissza! Apátok és
anyátok kér: gyertek haza, ahol minden ép és olyan, mint volt.”
Ekkor Jancsi és Juliska otthagyja búvóhelyét, és ismét világgá
szalad. (Ez a tényleg lehetséges mozzanat ismét Matzerath
urunknak az egyéb eseményektől független óhaja, és én
egyetértek vele.) A parancsnoki rendőrsárkány markolója közben
messzire elhajítja a csókkal keltegető királyfit és Csipkerózsikáját,
nem a kancellár intésére, mert az most azt hiszi, most már csak
szépen kormánykodhatik tovább, mintha se tábornokok, se
főpapok, se nagyiparosok nem léteznének, a királyfi viszont
Rózsikástul holtra zúzza magát. Holtukban is csókolóznak még,
amikor a sárkány átdübörög rajtuk, és Jancsi, Juliska nyomába
lódul, földbe taposná és felfalná a kancellárgyerekeket, de azok
hol járnak már, köd előttük, köd utánuk…

Hát ezt, ezt nem akartuk,

 mondják a döbbent döbbentek, s akinek
mondják, szintén meg van döbbenve mind:
a statisztika döbbenetcsúcsot jelez,
a tévénézettség sem volt ekkora még.

Megrendítő! – kiáltják kórusok

más megrendült kórusok felé.
Számszerű tény, hogy többségileg
mélyen meg vagyunk rendülve.
Aztán máris a visszanyert szilárdságról
és a veszteségekről van szó,
amelyek elszomorítók bár, no de tények.

Az új többség újra megveti lábát,

s egykönnyen megadni nem fogja magát.
Hírmagyarázók ajánlják ugyan, hogy azért
tanúsítsunk megdöbbenést, legalább
este, ha lement a Híradó.

Jézuskapatkányomnak megígértem, hogy a gyerekek dolgát nem

hagyom abba az elillanásukkal, hanem más, lehetőleg felemelő
befejezést találok ki számukra, hiszen Matzerath urunk is
szerencsés fordulatot ajánlott néhány tömör jelszóval – Reményre
kapni! Csodát sohase kizárni! –, amikor nemrég szokásunk
szerint egymást gyötörtük. Patkánykám mégsem érdeklődik, ül a
ketrecében, és csak a bajusza csücske látszik. Semmi se vonzza,
sem egyházi hangverseny, sem az Elba és a Saale mai vízállása,
az Esti krónika végképp nem, sőt, a közoktató Iskolarádió sem,
pedig az máskor biztosan számíthat az érdeklődésére: hiába
kotyog neki, patkánykám nem figyel föl, a létünket naponta
visszaigazoló Harmadik műsor sem ér semmit.
Hát akkor megpróbálkozom Hamelnnal. Figyelj, patkányka:
ott most már hetek óta egymást érik az ünnepségek. Ünnepi
szónoklatok hangzanak el, tárlat nyílt meg, ahol csupa
patkánytéma látható. Magam is küldtem néhány grafikát, mert
rólad is, az álmaimról is eszembe jutott ez-az: patkánycsapat,
amely két lábon járni tanul, odút ásó, menekülő, imádkozó
patkányok. Futó patkány, háttérben Danzig-Gdańsk soktornyú
városa. Meg a patkányember vagy az emberpatkány. Széles
ecsetkezeléssel készült tusrajzok, szibériai szénnel készült
szénrajzok, rézkarcok is, hegyes szerszámmal metszve, lemezbe
vájva, nagyon finoman vonalkázva…
Pedig szívesebben mesélnék arról, hogy igazában mi is történt
Hamelnban most hétszáz éve. De hát Hamelnban hallani se akar
senki dédelgetett patkányokkal érző gótikus punkokról. A
szomorú valóság nem illik az ünnepi műsorba. Árthatna a
vendéglátó- és szállodaiparnak. Mai punkoknak is támadhatna
esetleg olyan ötlete, hogy mindenfelől nekivágnak rózsaszínre
vagy méregzöldre festett patkányaikkal, a Weser partján
megemlékezni gótikus elődeikről: ricsajozhatnának, láncokat
csörgetve és hullafehérre mázolt arcukkal meghökkenthetnék a
polgárokat. És akkor újra káosz uralkodhatna el Hamelnban. És
újra rendet kellene követelni, rendet kellene teremteni.
Jöhetnének Hannoverből, Kasselból az osztagok, könnygázzal és
vízágyúval. Minden rendőr pajzzsal és sisakrostéllyal, mint a
középkorban. Botot szegezz! Városszerte csaták. Ki a fenének kell
az ilyesmi. Még félresiklana a hétszázadik évforduló ünnepi
rendje, és még világgá kürtölhetnék a lapok mindenféle harsány
főcímmel: „Hamelni Fesztivál: punkok felléptével!” S a többi.
Ez a történet bizony nem illik a műsorba. Túl nyersen mondja
el az igazat. És mindennek a tetejébe az történt, hogy a
százharminc gótikus punk, akit aztán befalaztak és betemettek a
Kálvária-hegybe, legjobban Lambert Rike első tanácsúr legkisebb
lányát meg a patkányát szerette; csendes és zárkózott kislány volt
az, tizenhat éves, nevéről Julis, a haja kétfelől fonatban, a kezét a
gazdag Hornemule vízimolnár fiának ígérték, különben szőke
volt, mint a búzamező, igen szépen tudott imádkozni, hosszasan
könyörögni, amíg meg nem szerette, mint akkor már jó néhány
lány és fiú, a patkányokat, általában is, de főleg egy patkányt
szeretett meg, abba belehabarodott. És azt mondják, hogy ez a
Julis, az első tanácsúr legkisebbik lánya Jancsinak hívta volna a
patkányát, és ki tudja, össze nem bújt-e vele, de sőt egyfolytában
paráználkodtak volna.
Mi az, hogy mondják és volna! Összebújt, lefeküdt, csinálta
egyfolytában.
Addig hamvas volt a puncikája. Elhessentett ő a fejéből
minden tolakodó, csak ujjnyi hosszú gondolatot is, a világból
elvágyakozó imádsággal. A gazdag vízimolnár fia se mehetett
hozzá közelebb, mint amennyire a hang elhallatszik. És még
szentmisén se volt szabad csak egy-egy pillantást váltani, de nem
ám evvel-avval egymást csiklándni.
Bezzeg szabad volt a patkánynak: Eleinte csak játékból
engedte odabujkálni Julis, aztán egyre többet, egyre többet volt
szabad Patkányjancsinak, aztán mindent szabad volt és
egyfolytában. Amitől aztán fogant az első tanácsúr lánya, és
szokatlanul rövid idő múlva hármas ikreket szült, aprókákat
ugyan, de igencsak olyanformákat, mint Hamelnban lenni
szoktak a csecsemők, elöl-hátul embernyi emberkéket, csak az a
gyönyörű kis fejük volt patkányfejecske.
Nagy volt az öröm a százharminc gótikus punk csapatában. És
mert a székeskáptalani sekrestyés fia, Hinner nevezetű, tudta, hol
a kulcs, sötét éjjel bejutottak a sekrestye felől a
Bonifác-templomba, onnan le a kripta mélyére, ahol
megkeresztelték a három fiacskát a napkeleti bölcsek nevére, s
azontúl úgy hívták, hogy Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Srácok,
kiscsajok áhítatosan körülállták a gránit keresztelőmedencét,
göncükön-condrájukon egyetlen fityegő csengettyű meg nem
csörrenhetett. A borzas hajukban vagy a rongyaik alatt a csupasz
hasukon lapuló patkányok se mukkantak. Amit keresztelőkor el
kell mondani, azt a Hinner gyerek mondta el, a káptalani
sekrestyés fia. A többi ájtatosan mormolta az alacsony boltozat
alatt: Credo in unum Deum…
Aztán reggelig viháncoltak a Weser-parton. Hanem a városi
népnek nem kellett a gótikus punkok boldogsága. Olyan
fogalmakkal, mint „nukleinsav” meg „génlánc”, akkoriban senki
sem élt. Állatforma emberke és emberforma állat csak mesében,
mesés ábrázolatokon vagy – elég baj – boszorkányszombatkor
létezhetett, de nem ám Hamelnban, fényes nappal.
Botránysutyorgástól sűrű lett a szűk utcákban a levegő. Szürke-
és fehércsuhások poklot prédikáltak minden szószékről. Az alja
céhek hamarosan zúgni kezdtek a tanácsúri patríciusok ellen. És
amikor már nemcsak a cserzővargák meg a zsákhordók, hanem a
molnárok és a kalácsosok is lármásan morgolódtak, lázongás
fenyegetett.
A városi pandúrok aztán mentek is elsikkasztani a fiatal anya
újforma kisdedeit, hanem a százharminc punk körülállta a
csudaszép kölyköcskéket, s igen fenyegetőleg. És azt is
megmondta, hogy ha erőszakosság lesz, akkor fel lesz gyújtva az
összes vízimalom, a káptalan tizedcsűrje, a Thytor előtt az összes
gabonahombár.
Végül személyesen Rike első tanácsúr cselekedett,
amennyiben legkisebbik lánya gyalázata miatt, és mert az összes
tanácsúr, a káptalani sekrestyés és a Hanza ispánja mind
szorongatta, messze földről, Winsen an der Luhe városából
felfogadott egy sípost, aki egészen különleges hangmester
hírében állt. Ez, miután írásba adták, hogy színezüstben kapja
meg a bérét, ha mesterkedése sikerrel jár, eljött, és mindenféle
hangú sípjával-flótájával megkedveltette magát a százharminc
gyerek körében. Amikor csak mondták, fújta a talpalávalót, és
újféle táncokra is megtanította őket. Hamarosan kiismerte a
búvóhelyeket és menedékeket, köztük a Kálvária-hegy tágas
barlangját is, ahova Julis, az ifjú anya Patkányjancsijával és
három különös fiacskájával együtt elhúzódott volt a városi
pandúrok bilincse és némely durva molnárlegény bunkója elől.
Aztán János-napkor dudaszóval kicsalogatta ez a sípos – mert
azt is tudta, hogyan kell a dudát fújni – a többi
százhuszonkilencet a városból, olyan nesszel, hogy majd nagy
dáridót rendeznek a kedvességes Julis anya, a Jancsija meg a
három kisded tiszteletére. Dűlőutakon és réteken át, bozótos és
mogyorófás sűrűn keresztül elvitte őket a barlangba, ünnepelni,
sört inni, lángost, füstölt szalonnát falatozni, lépesmézet enni.
Gondoltak persze a magukkal hurcolt patkányokra is. Azok a
sajt héját és a napraforgómagot szerették. Éjfélig és hajnalig járták
aztán a táncot százharmincan toprongyosok, csengettyűsök.
Kezüket-lábukat kificamítva viháncoltak, a posztós Amelung fiai,
a kalácsos Stencke lányai, Scadelaur lovag Jörg fia, céhmesterek
és serfőzök gyerekei. Legvadabbul középen Julis meg a Jancsija.
Ugróst, dübögőst és kerengőst. Nagyon szerette akkoriban a
táncot az egész nép. A táncolok úgy el voltak végül egymással,
hogy hajnaltájt nem is érezték híját a síposnak. Az tudniillik,
amikor legnagyobb volt a hejehuja, és más lánykák is befogadták
a patkányukat, elszelelt.
Mondják, hogy egy nagy fa tetejéről meglengette volna a tollas
sipkáját, amire aztán megtörtént, ami már elő volt készítve. A
barlangot – mint tudjuk – befalazták, a száját betemették és
szenteltvízzel meghintették, aminél fogva százharminchárom
hamelni gyermek – mert annyi a három fiacskával, Gáspárral,
Menyhérttel, Boldizsárral együtt – az 1284-ik esztendő június
26-án eltűnt a Kálvária-hegy gyomrában, és többé senki se látta.
Egyébként – mondtam a patkánykámnak, aki míg meséltem,
kibújt az óljából, és égnek meresztette a bajszát – ugyanabban az
időben festették ki, nem ugyan a műtörténészek szerint, hanem
Malskat festő előélete szerint, a lübecki Mária-templom belsejét.
A főhajón és a szentélyen kívül az ablakmélyedéseket és
boltívsüvegeket is. Akkor keletkeztek az ablakfülkék mókás,
mesés ábrázolatai. Az egyiken szamár és tyúk, de a szamár cérnát
fűz be, a kotlós tojásaiból pedig biztosan főbűnök kelnek majd ki.
Másutt két rák sakkozik. Rókafejű barát prédikál kecskének és
juhnak. És ugyan miért hajt szorgalmasan rokkát a szarvas? A
felső hármas osztatokban és a meseablakok csúcsívei közt
röpködő madarak alighanem galambok. Az egyik
ablakmélyedésben viszont egy medalionba foglalt Szűzanya-fej
fölött egy ugyanakkora medalionban egy hosszú és sima farkú
állat látható, amelynek szakállas emberfeje van, s ez olyan
egyértelmű, hogy nincs mit töprengeni rajta: olyan hatást
bizonyít, amelyet Hameln gyakorolt a lübecki szentély és főhajó
mesterének műhelyére.
Annyi biztos, hogy a vöröstégla-gótika főtemplomának freskói
rettentő korról tettek tanúbizonyságot. És amikor pontosan
hatszáznyolcvan évvel később ismét munkához látott az állvány
tetején egy festő, eszébe jutottak a csodák és sejtelmek, a
vitustáncok és haláltáncok, az összes megjósolt csapás és
szörnyűség. Mondják, hogy nem sokkal utóbb jött, patkányok
hátán, a döghalál, és amit szorongva sejtett a nép, azt halál
verítéket izzadva láthatta szemtől szembe…

A lübecki képhamisítási per, amelyet Lothar Malskat

önfeljelentése indított meg, jó két évig elhúzódott, és mindig
olyankor aratott közönségsikert, ha a vádlott, a keletporosz lépett
színre, egyébként viszont kevés, ami a lübecki törvényszék
tárgyalásán kisült, s ha elolvasom a vádiratot, vagy átrostálom a
jegyzőkönyveket, a java üres beszéd, mert Malskat és a
munkaadója, Fey, megkapták ugyan büntetésüket, az előbbi
tizennyolc hónapi, az utóbbi kétévi börtönt, de a tulajdonképpeni
csalók feddhetetlenek maradtak a bíróság szemében, tehát azóta
is és mindmáig szabadon ólálkodnak, ügyeskednek, forgatják a
szemüket, hazudoznak és szenteskednek. Az államférfiúi
csaliképfestőket szintén nem fogták perbe soha. Büntetlen
megúszták, és amikor aggkori gyöngeségben elhunytak, az
egyiket égig magasztalták, a másikat úgy temették el, hogy volt
is, nem is, aki még emlékezett rá.
Aminél fogva az ötvenes éveknek az a műfogása, amelynek
eredménye rövidítve NSZK–NDK-nak nevezhető, még mindig
eredeti alkotásnak minősül, amivel szemben Malskat művének
jelentős részét, a szentély hét boltívmezejébe festett huszonegy
szentet, mindenestül Malskat alkotását, súrolókefével lesikálták.
Mivel az így műmentessé tett felületeket elmulasztották a
képrombolók módját követve protestáns fehérre meszelni, a
malskati mű meggyalázásáról máig árulkodnak sötétebb,
maszatos és ótvaros foltok.
De bár hagyták volna meg Malskat képeit, végtére ő igazat
sikerített freskókká, és a soha be nem vallott telivér csalást, az
államférfiak csinálmányait szüntették volna meg. Ő, aki bíró elé
vágta a vallomását, rács mögé került, az a két nagy hamisító
pedig háborítatlanul játszhatta a maga fondor államosdi játékát,
viszonozhatott hazugsággal hazugságot, fizethetett hamis
pénzért hamis pénzzel, és iparkodott mihamarabb – miközben
Malskat gótikus képeit elpusztították – hadosztályszám állítani
katonát, ismét német katonát egymással szemközt, lőtávolságba,
és ez mára, mint aggastyáni örökség egyre több katona, egyre
pontosabb célpontterv és egyre hadgyakorlatiasabb törekvés,
hogy végképp vége legyen mindennek.
Rajtunk már nem segít semmilyen Iskolarádió, patkányka. Mit
érünk az Esti krónikával, ha esetleges akármikkel túlfecsegi
elmúlt rémségek és gonosztettek visszhangjait? A műsorok
kölcsönösen kioltják egymást. Semmi meg ne maradjon, ne fájjon.
Emlékezetünk már hézagos: De hiszen akkor történt valami,
hiszen történt valami, történt valami…
Már csak nyomok. Amikor a lübecki egyházi tanács
utasítására a szentélyben lemosták, bár inkább elmázolták a
huszonegy szentet, épp az idő tájt, amikor egymás ellen
szerződtek a katonai szövetségek, a főművön kívül számos olyan
kis részlet is veszendőbe ment, amelyet hol jókedvében, hol
gótikus múltjához hűen rejtett ruharedőkbe, font egy oszlopfő
díszítésébe, vagy rejtett alá, futólag odapingált, vagy a
mészvakolatba karcolt a festő.
Nyilvánvalóan korabeli dolgok: a negyedik mezőben egy
szent csőrös orrú lábbelije mellett tüskekarcnyomok, egy térkép,
amelyen Rügen, a felirat szerint „Rugia” és a Peene-torkolat
között egy kereszt fontos, mert mellette ott az elsüllyedt város
vakolatba karcolt neve, így: „Winneta”. És a hatodik boltsüveg
középső csúcsdíszében egy miniatúra: három hegyes pofájú,
állatfejű emberke furulyázik az ornamentika indázatába fogva; ez
nagyon is természetesen simulna bele a felfelé futó díszbe, ha
nem volna szélről a vakolatba karcolva, mintegy magyarázatul:
„Tewrtenek az Ianos es Pal zenntek napian Hamelen Varasaban.”
Jól látni, hogy három kisfiú furulyázik. A tercett pucéron ül.
Habozás nélkül állítom, hogy a fiúcskák feje kicsi patkányfej, bár
ez a kései és – bevallom – életlen felvételeken alapuló felfedezés
ne váljék a lübecki képhamisítási per valamiféle utólag feltárt
bizonyítékává, annál is kevésbé, mert Malskatot jogerősen
elítélték volt, s ő jó hangulatban leülte büntetését.
Néhány hónapot még el is engedtek belőle. Postát halomszám
kapott. Ködös korban csillogott a hírneve. Vázlatkönyvet és
színes krétát vitt magával a börtönbe, de amit papírra vetett, az
semmitmondó. Elmúlt korok retteneteinek nem született többé
tanújele. Nem csillant semmin gótikus visszfény. Azóta minden
elévült.

Ő beszél. Vagy miközben velem álmodik, nem bánja, ha még

mindig zavartalanul azt hiszem, hogy én álmodom ővele, s hogy
elhallgassak, vette át a patkánynői szót?
 És ahol vagyok, az még mindig az űrhajó? Örökre ez a
kényszerpálya lesz nekem kiszabva? Ellipsziseket álmodnék, kis
pályamódosításokat kívánnék, csak úgy kiszállni volna jó, ha
nem volnék bekötve az ülésbe.
A Patkánynő a Mottlaura néző Asszony kapu mellett, a
csillagvizsgáló kupolájában ül. Ebből a régi toronyból, mondja,
ahol már Johannes Hevelius csillagász is ült a nagy kvadránsnál,
és őrködött a Hold fényváltozásai felett, jó a kilátás, innen
biztonságosan tekinthetünk ki mindenfelé, és vissza is
tekinthetünk: bizony, le kellett volna csapnunk, réges-rég.
Hamarosan késő lesz.
És láttam, amiről visszatekintve beszámolt: Amennyire
egységes volt a patkánynép a Bumm után – Csak egy fontos:
túlélni! –, annyira heves lett a vita a watsoncrickek betelepedése
után. Mária-templomi ájtatosságainkból oda lett az az
együgyűség, amelyből te, szeretett barátunk, azt gyanítottad,
hogy jámborságunk katolikus jámborság. Békességünket újra
megzavarta az oltár előtt, oltár mögött, pillérmagasban háborgó,
hálóboltozatig csapkodó türelmetlen protestantizmus, az a
humán huzakodás, hogy melyik az igazi út, az az általános
makacsság, orrfintorgatás, az a rémesen emberi vagy-vagy.
Akkora volt a viszály, hogy egymást széttépni lett volna
kedvünk. Vesszenek a pulák! – követelte az egyik párt: Még ma
kinyírni őket! Mire a másik fele: Még ne. Várjuk meg a végét. Ne
siessünk el semmit.
Pedig milyen bizakodva vártuk az ember visszatérését,
siránkozott. Mindegy, miféle lesz, mondtuk. Hiába éltük túl
tűrhetően a Bummot, és táplálkoztunk jól, sokasodtunk szépen,
hiányzott az ember. És ha azt a vénséges-vén, pillévé,
szállíthatóvá aszott vénasszonyt és a lábánál ülő zsugorfiacskáját
imádtuk, hát azt is azért tettük, mert az ember visszatérésére
áhítoztunk. Az ember tett minket jámborrá. Még azokat a
kék-fehér manókat is azért foglaltuk imáinkba, hogy segítsenek,
tanítsanak meg földet művelni. Azt mondtad, jó uram, hogy
gregorián hangzást érzel az énekeinkben: hát azok is csak a
Megváltót kérlelték, hogy jöjjön el, vessen véget a mi embertelen
magányunknak.
Teljesen egyedül nem voltunk, az éppenséggel igaz.
Megjelentek ilyen meg olyan állatok, egy részüktől undorodtunk,
például az elevenszülő döglegyektől, egy részük földművelő
munkánk közben szerzett zsákmány lett, mint a gerle, a veréb, a
pocok, de hogy emberformát teremtsen, az nem jutott a természet
eszébe. És amikor emezek megjöttek, jaj, uram, pedig remegve
lestük a hajójukat, látomásokban már régen megjelent: akkor,
uram, nagy volt a csalódás.
Ezt ne! – kiáltottuk első rémületünkben. Ilyen semmilyen
nekünk nem kell. Ez a fajzat hiába kék szemű, ez felemás. Ez a
nevetséges és borzasztó korcs, amelybe még a sertésből is
belekevertek valamicskét, ez nem felelhet meg nekünk, és még
sérti is azt az emberképet, amelyet mi mindvégig épségben
megőriztünk magunkban. Ilyenekért, ezért az emberi
kontármunkáért – és el kell ismerned, hogy az – aztán igazán
nem éltük túl a Bummot. Bezzeg ha téged álmodunk az
űrhajódban vagy magunk mellett, te pompás vagy, követendő
példa vagy.
Meglehet, folytatta a Patkánynő a csillagvizsgáló kupolájában,
az Asszony kapu mellett, ahonnan különösen jól látni az egész
Hombárszigetet, meglehet, hogy a mi pártunk elhamarkodottan
követelte, hogy: Likvidálni őket! Kiirtani őket! Meglehet, hogy mi
radikálisok elhirtelenkedve akartuk általános
megsemmisítés-óhajjá átváltani a magunk helyes felismerését.
Mert rögtön volt ellenvélemény: várjuk meg a végét. Figyeljük
őket. A viselkedésükből vonjunk le óvatos következtetéseket,
tapogassuk ki a gyengéiket.
 Volt, aki bízott és spekulált: hátha arrébbállnak. Hátha
elfajzanak a kölykeik. Talán csak tervselejtek a pulák, de ha ezt
meggondoljuk, éppenséggel emberi jellegűek.
Jó, legyen: figyelőket állítottunk, ide a régi csillagvizsgálóba,
szemközt a Hombársziget nyugati partjával, továbbá a Kantások
tornyába a lőrések mögé, ahonnan a keleti partot látni. Most már
hetek, hónapok óta váltja egymást az őrség, de sehol semmi: a
pulák se arrébb nem állnak, se el nem fajzanak. Láthatod: egyre
több és több a pula, mi meg csak egyre ádázabb vitákat
folytatunk. Városon rég két pártra szakadt a nép, most már
vidéken is. Felosztják a répa- és kukoricaföldeket, a
napraforgótáblákat. Újra táblásítják a tanyakörzeteket, fogukat
fenik a máséra. Huzakodnak a vetőmagon, végül ki-ki kevesebb
árpát, lencsét vet. Mind a két párt csak magának takarít be
termést. A Mária-templom egyszer az egyiké, másszor a másiké.
Nemrég ki lett mondva, hogy a Kenyérsütő és a Serfőző
utcától balra a Mottlau iránt futó összes utcában ezentúl csak mi
tanyázunk, az összes jobbra futó utca pedig az elővárosi sáncig a
békepártiaké legyen. A békepártiak a reményeiket szajkózzák
szakadatlanul: Hátha meg lehet velük férni tartósan is. Ha az
emberpatkányok megkapják, ami szükséges, alkalmazkodni
fognak hozzánk. Hiszen nincsenek meg nélkülünk. Azokból a
bőséges készletekből élnek, amelyeket jó évek gazdag
terméseiből mi gyűjtöttünk hombárokba fölös mennyiségben.
Adjuk oda nekik, ami a megélhetésükhöz kell. Mintha
járandóság, tized, adó, akármi volna. Csak éhezni ne kelljen
nekik, az a fontos. Az éhség fellázíthatja őket. Mi patkányok
tudhatjuk, mit jelent az éhség!
A Patkánynő keserűen, mintha évezredes tapasztalat sava
marná a torkát, fölnevetett: Jól figyelj erre, uram! Oktalan
kedélycsillapítók és békepártiak csak hajtogatják, hajtogatják a
magukét, mindig ugyanazt. Mi viszont világosan, nagyon is
világosan látjuk a helyzetet. A pulák majd egyre többet fognak
követelni. Végül majd ők osztják ki nekünk a maradékot.
Fejadagokat állapítanak meg. Mohók és kapzsik lesznek, és mi
valljuk majd kárát. Ebben aztán emberiek a pulák. Véget vetni
ennek! – kiáltozzuk, de nem teremtünk rendet, hanem egymás
közt marakszunk. Itt már tömegverekedések is voltak, a
Pamutfonó utcában, a Börtöntoronynál, a Fegyvertár mögött.
Vidéken még csak kisebb csetepaték fordultak elő.
Láttam aztán, ahogy tépték egymást, ahogy egymás torkát
harapták, megdöglésig. Nem kopott meg a patkányfogak éle. A
Patkánynő mindenhova elvitt, ahol a marakodás verekedéssé
fajult. A Hombársziget táját gondosan kerülték, nehogy a
manipulák észrevegyék a patkánypártok hadakozását, de a
belvárosban gátlástalanul egymásnak estek. Láttam szállító
csapatokat, amelyek a terményraktárrá átalakított Fegyvertárból
és a közeli színházból csöves kukoricát és napraforgótányérokat
hordtak ki, hogy a Pamutfonó utcán, a Hosszú utcán és a Zöld
kapun át tized fejében kitegyék a Hombárszigetre vezető hídra:
ezeket már a Fegyvertárnál megtámadta a Serfőző utcából
előrohanó patkánycsürhe, vad tusa kerekedett, végül csak
egy-két megtizedelt békepárti szállító csapatnak sikerült a hídig
verekednie magát. Kevés élelem jutott a manipuláknak.
Huszad sincs ez a tized! – kiáltottam fel.
A Patkánynő: Még az is sok!
Mire én: De szűkösködnek ám!
Az a jó! Ezek úgyis csak esznek és csesznek, csesznek és
esznek.
A Hombársziget túlnépesültnek látszott. A jövevények
időközben zavartalanul megszállták ugyan a szomszédos
szigetet is, a Zsúpgát felőlit a Mélyárok és a Mottlau között, és a
régi vízemelőben meg az Ónöntő udvarban is tanyát vertek,
mégis mindenfelé tele volt minden raktárablak és padláslyuk
kifejlett watsoncrickkel és pulakölyökkel. Nyüzsögtek a
rakpartokon és a Chmielnán, aminek a lengyelek hívták volt a
Komló utcát. Tolongtak a hidakon, főleg a Leningradska széles
felüljáróján, a valamikori Elővárosi sánc és a Szabadváros
határán. Mindenfelé megtorlódott a tömeg, most már csupa
aszott és csupa csont pula. Kezdeti skandinávos egykedvűségük,
az a svéd-szociáldemokrata fapofájuk eltűnt, egyre általánosabb
nyugtalanság, alig fékezhető agresszivitás váltotta fel. Hangok
hallatszottak át a vízen: addig inkább dünnyögő, pépes, törpölő,
egy kicsit rekedtes beszédük érdes lett, nyers szitkokkal és
fenyegetésekkel gyarapodott.
Aztán láttuk mind a ketten, hogy felsorakoznak. Nem
fegyverkeztek föl, holott pinceablakokból könnyűszerrel
törhettek volna ki vasakat, mondjuk, botnak: fegyvertelenül
alakítottak támadó éket, és futólépésben nekilódultak a hídnak,
majd a Zöld kapun át behatoltak a Hosszúpiacra. Az éket
menetoszlopok követték, a szőke, kékszemű pulák
patkányfejüket előreszegezve haladtak, mintha se jobbról, se
balról nem kellene számolniuk semmivel, mintha egyetlen akarat
parancsolna mindenkinek. Természetesen egyenrangúan együtt
meneteltek hím és nőstény watsoncrickek, ellenállásba nem
ütköztek, a Matzkau utcáig megszállták a Hosszúpiacot. Az ékes
patríciusházak kapupihenőire mindkét nembeli kettős őrséget
állítottak. Közönyösen, mintha efféle nem érdekelné őket, futni
hagyták a kiszemelt épületekben lakó patkánycsaládokat,
ugyanúgy a tengerisilóul szolgáló Artus-udvarból és a tornyos
városháza épületéből menekülőket; az utóbbival szintén
terményraktárt nyertek, a városháza pincéjébe napraforgómag és
cukorrépa volt betárolva. Tovább nem nyomultak a
watsoncrickek. Közvetlenül a városháza hosszúpiaci,
oroszlándíszes főlépcsője mellett eltorlaszolták az utcát azokkal a
betonedényekkel, amelyek a humán korban, amikor a belváros
csupa sétálóutca volt, virágtartókul szolgáltak. Végül vizelettel és
ürülékkel kijelölték az új határt.
 Aztán csend. Semmilyen élénk mozgás. Nyugalmasan, jól
belaktak. Később csoportokba verődtek a Neptun-kút körül,
egykedvűen és nordikusan tűnődve állongtak. Nekem úgy
tetszett, mintha azon tűnődtek volna, hogy milyen módon
lehetne újra csobogásra bírni a mutatós, izmos, meztelen,
háromágú szigonyát markoló bronzember csorgókútját.
Némelyik idétlenül utánozta a tengerek urának a testtartását.
Csak jól figyelj, mondta a Patkánynő, nem maradnak ezek
sokáig veszteg. Ezek nem érik be ennyivel. Ideig-óráig nyugtunk
lesz tőlük, amíg újra meg nem kölykeznek, és akkor a Hosszú
utca kerül sorra a kaputól a Tömlöctoronyig, aztán a
Lovaspályától a Horgonykovács utcáig terjedő terület. A
külvárost talán meghagyják nekünk. De a Mária-templom körül
az egész Szabadvárost el fogják lepni, az Óvárosi sáncig; nekünk
majd a Stare Miasto marad, ahogy a lengyelek hívták a Szent
Katalin körüli részt. Ott majd összehúzódhatunk, és majd
kucoroghatunk még a Kutykuruttyos és a Mészáros utca között,
az amúgy is zsúfolt Alsóvárosban, amíg onnan is ki nem
költöztetnek. Aztán pedig, fogadjunk, már csak falun lehet
megtűrt nép a patkány, majd túrhatja és túrhatja a földet a
Visztula-lapostól a kasub dombságig, majd dirigálja intéző,
kasznár, hogy bőven legyen mit zabálniuk a watsoncrickeknek.
Én aztán szótlanul elnéztem a Hombársziget és a Hosszúpiac
közti forgalmat, még derültem is ezen-azon, amit a
Raiffeisen-tárházakból az ékes patríciusházakba költözködő
nagycsaládok sokasága cipelt magával, például, szék- meg
asztalforma bútort. A pulák ilyen és egyéb emberszerűségeiről
aztán mintha el akarta volna terelni a figyelmemet a Patkánynő,
mert mást kezdett buzgón részletezni: Egyébként újabban megint
vándorol a magunkfajta patkány. Megint jöttek sokan
Oroszországból. És minap Indiából érkeztek meg az első
bevándorlók. Érdekes újságokat tudnak ezek mind. Hogy Kijev
és Odessza mint város már nem létezik ugyan, de ott is
felbukkantak emberpatkányok, gyalogszerrel is érkeztek, hajón
is. Ugyanilyen hír jött a Malabár-partról. És ha csak a fele igaz
annak, amit híreinek, akkor is hiba volna nem odafigyelni.
Legalább tudni jó, mi van másutt. Az indiai manipulák állítólag
olyanok, mint a mieink, csak még szárnyuk is van, képzeld el,
szárnyuk, mint az angyaloknak. Az oroszokról azt mondják,
hogy négy csöcsük van, és szaporábbak a mi svédjeinknél. De
hiszen csak tüstént kinyírtuk volna a magunkéit, sopánkodott a
Patkánynő, ahogy az orosz watsoncrickekkel, akik állítólag
Grúziából jöttek, a partraszállásuk után azonnal elbántak.
Odessza romjai közt kimúlásig kergették őket a mieink. A
kijeviek viszont felülkerekedtek. Hihetetlenül hangzik ugyan, de
állítólag az USA-ban tenyésztették ki őket, a humán kor legvégén
suttyomban beszivárogtatták, és akad köztük meglehetősen
izmos, fekete példány is.

Mindezt nem bánná Matzerath urunk videókivitelben. Ezért nem

zárható ki, hogy cége nemsokára felkészül a csodálatos módon
túlélő patkányemberre és annak fejlődésére prognosztikus
kazettakivitelben, ahogy Oskar is a legkisebb kasubiai részletig
előre tudta nagyanyja, Koljaiczek Anna százhetedik
születésnapja eseményeit, a születésnapot a Post Futurum cég
közben jöttével kivitelezte, és az egy zárójelenet kivételével az
ünneplő családnak bemutatta.
Tudja ő, hogyan lehet a jövőt fülön csípni. Ínyencül elcsemcseg
azon, ami még csak ezután jön. Megjeleníti a földerengőt, amiről
Bloch szól. Szüksége van viszont arra, hogy mindent, nemcsak
saját magát és a maga kifogástalanul vasalt kétességét, hanem
mindent, ami történt, történik, történni fog, históriai háttérbe
ágyazzon, így a patkányember közreműködését is a poszthumán
történelem folyamatában.
 Videófilmjében, amely – előzetes reklámja szerint – nagy
példányszámban fog megjelenni, el fogja árasztani a videópiacot,
az „Új Ilsebill” nem kerüli majd meg csak úgy hipp-hopp a
Hela-félszigetet, és tart a danzigi kikötő bejárata felé, hanem
nagyon is megvárja, míg azok a gótok, akik jó másfél ezer éve
sorshúzás alapján költözködtek ki hazulról, vándorútra
kelhetnek. A Visztula-toroktól a Fekete-tengerig nyomon követi
majd őket Matzerath urunk. Elkíséri a messzi Hispániába és
végig az olasz csizmán. És a váltogatott táborhelyeken majd
mindig patkányok végeznek nagytakarítást, különböző
csatatereken majd patkányok is közreműködnek.
Hasonlóképpen szükséges Gusztáv Adolf svéd király 1630.
június 26-i partraszállását, más nevén az „Éjfélkor jött
Oroszlán”-t is megjeleníteni, mintegy előkészítendő a
patkányember színre lépését. Mivel Matzerath urunk
következetesen csak nagyvonalú panorámákat tervez, és
ripsz-ropsz történeteknél jobban kedveli a szerteágazókat,
mintha valamivel fel kellene oldania ifjúi léte termet szerinti
kicsinységét, későbbi egzisztenciája púposságát, a Svékus
usedomi partraszállását is – ugyan ki számolja meg, hány volt a
hajó, hány a vitorla? – Döblin nagymester „Wallenstein” című
regényéből vett mondatzuhatagokkal kommentálja; a videofilm
kétfelé nyúl majd két kézzel, s egyik felől történelemdarabokat
tépdes a múltból, másfelől ellopja a történelemtől annak merész
elképzeléseit.
Gusztáv Adolf hajóin magától értetődőleg patkányok is
útitársai az átkelőknek. Fajtájuk szerint még fekete
házipatkányok ők, nem az Európa sorsát meghatározó szürke
vándorpatkányok. És magától értetődőleg a svéd és finn
parasztlegényekkel együtt patkányok is partra szállnak, hogy a
továbbiakban Nördlingenben és Lützenben, úgyszintén
Wittstockban és mindenütt, ahol meghosszabbítódik a háború,
jelentős formálói legyenek a történelemnek.
 A hamarosan kapható videofilm némely nézője talán
fölöslegesnek véli majd, hogy Rozsgyesztvenszkij tengernagy
balti flottáját is látja, amint a libaui kikötőben és a külső révben
horgonyoz, és ahogy a gyanúsan bűzlő hajót sürgősen elhagyják
a patkányok, a kazettaproducer azonban semmit sem akar
kihagyni. Ő, ugyebár, ilyen. Mindig ezt is még, meg ezt is. A
patkánytalanult haditeknőkön még bánatos dalokat is kell
énekelniük az orosz matrózoknak. De ilyen alapos,
megközelítőleg és pontosan keltezett történelmi előkészítés után
majd csak partra szállnak a manipuláltak. Vagy még most sem?
Muszáj az előzményt újabb előzménynek követnie? Hiányzik
még egy utolsó történelmi háttérrészlet?
Matzerath urunk nem óhajtotta önmagát megfosztani attól az
időszaktól, amely alatt az ő egzisztenciája törést szenvedett. Ezért
látni fogjuk a lángokban álló Danzigot. Menekülők
szekéroszlopait és a menekülést a tengeren. A túlterhelt hajókat,
útban a Balti-tenger nyugati kikötői felé, oly rendeltetéssel, hogy
civileket, pártfejeseket, sebesült vagy még ép katonákat
elmenekítsenek a közeledő szovjet haderő elől. A „Wilhelm
Gustloff”-ot fogjuk látni 1945. január 30-án, Stolpmündétől
tizenkét tengeri mérföldre haránt délnek, amint ötezer utassal, a
„Steuben”-t február 10-én, amint bő háromezer-ötszáz utassal
elsüllyed. A „Cap Arcona” háromszor fordul, huszonhétezer
ember állapítja meg magáról, hogy megmenekült, negyedszerre
lángokban áll a schleswig-holsteini part előtt a hajó, és a
neuengammei koncentrációs tábor öt és fél ezer foglyával a
fedélzetén elsüllyed. Tévirányították a brit bombázókat. Ez május
3-án történt, öt nappal a köztes háború vége előtt.
Ám a patkányok erre az epizódra is felfigyelnek. Egy sem
óhajtja a „Wilhelm Gustloff”-ot utolsó útján elkísérni. És alig
rakják meg a „Cap Arconá”-t kácettfoglyokkal, már látjuk is,
ahogy ezer vagy még több patkány – mint ez meg van írva róla –
elhagyja az elsüllyedésre kiszemelt hajót.
 Matzerath urunk semmit sem hagy ki. Mindent végigmutogat,
az utolsó kompig, uszályig, halászhajóig, fedélzetükön emberek
és patkányok – a „Dora” nevű teherbárkát is megmutatja. Majd
elébe nyúl az eseményeknek, útnak indítja az „Új Ilsebill”
kutatóhajót, evvel bevetíti a Nagy Bummot megelőző roppant
rövid szakaszt, így követi saját, mindent egyidejűnek felfogó
videódramaturgiáját.
Végre filmszerűen láthatjuk az öt asszonyt Visbyben, a
géntechnológiai kutatóintézet előtt. Halljuk az ordítozást, látjuk
az ablakok széthulló üvegcserepeit. Videómámoros szemünk
láttára ketrecek nyílnak meg. Együtt örvendezünk a kiszabadított
állatokkal. Eleinte úgy látszik, mintha a tüntetők kizárólag
normális állatokat engednének szabadon, de aki igazán figyel,
észreveszi, hogy ezeken kívül vagy egy tucat olyan is kiszabadul,
amely kísérletsorozatok jeleit viseli magán: ember és patkány,
patkány és ember génlánckapcsolatából lett, kifogástalan
watsoncrick, és ez a csapat tüstént megleli az utat a kikötőbe.
Matzerath urunk filmje – tárgyilagos címe egyébként „Előtte
és utána” – mindezt részletesen bemutatja: a patkányemberek –
valamennyien épp megütik termetre az egy métert – kijutnak a
rakpartra, egy pénzügyőri motoroson fegyveres őr áll, egy
kirándulóhajó alkalmatlannak látszik, tetszésüket végre az „Új
Ilsebill” nyeri meg, majd raktárbarakkokból élelmiszert lopnak,
megrakodva felszállnak a hajóra, ahol tárva-nyitva áll egy
fedélzeti nyílás, mire tizennyolcan vagy tizenkilencen
leereszkednek a hajóba, és a hajdani teherbárka vaslemez feneke
és a deszkapadló között menedéket találnak.
A filmbeli patkányemberek olyanok, mintha én álmodtam
volna meg őket. És amikor a következő képben megjön az ötfőnyi
asszonylegénység, úgy látom, hogy a kapitányt Matzerath urunk
is szépnek vélte. Damrokára hasonlít, és a többi négy szereplő is
ismerős. Látjuk, ahogy a hajó elköt és kifut.
 Innen kezdve egyenest halad a videócselekmény. Az „Új
Ilsebill” arra készül, amerre Gusztáv Adolf tartott: Usedom felé.
Amit viszont Gusztáv Adolf elmulasztott, az az asszonyok
ígéretes úticélja: a Vineta-horpadás fölött lehorgonyoznak, sor
kerül a parti őrség vizsgálatára, az NDK-közegek semmit sem
találnak. Bájos a filmnek az a jelenete, amelyben az öt asszony
kiöltözik, felékszerezi magát, a fedélzeten flangál, és kedvenc
szerepét játssza, királynő szeret lenni mind az öt.
Matzerath urunk itt persze ismét parttalanná válhatott volna
történelmi részleteivel, és ezt talán meg is kellett volna tennie. De
ahogy a beszélő Hal epizódját – amikor Damrokával beszélget és
tudatja, hogy közel a vég – egyszerűen elhagyta, ahogy a
medúzák megannyi kórusa, éneke sem kellett neki, ahogy semmi
sem, ami szerinte „irracionális”, tehát megengedhetetlen, úgy
sikkasztotta el az elsüllyedt város történetét is, hogy kitérők
nélkül jusson el a humán történelem végpontjához.
Lehetséges, hogy a beszélő Halat és a Hal látomásait úgy fogta
fel Oskar, hogy azok elterelik a figyelmet az ő létezéséről.
Lehetséges, hogy a medúzák éneke fájdalmasan, kínzón
emlékeztette gyermekkora üveggyilkos sikolyára. Feltehetőleg
gyanúsak voltak a bár apróka termetű, de túlzásig férfias
magatartású úrnak az öt nő uralkodhatnám tulajdonságai is. Nos,
ezt-azt mellőzött, elhagyott, elsikkasztott, kitagadott.
Feszültségfokozó eszközöket nem tűrt videófilmjében, és úgy
látta helyesnek, hogy a Nagy Bumm mint derült égből
villámcsapás következzék be.
Végzetszerűen, elháríthatatlanul. Senki sem akarta, senki sem
akadályozta meg. Vétkesség kérdése fel sem merül. Arra sincs
utalás, hogy patkányok babráltak volna valamit az
óriáskomputerekben. Minden a maga rendje szerint zajlik le.
Villámok és iszonyú fény végérvényesen elrendezett
jelenségeknek látszanak. Peenemünde, Stralsund felett és
távolabb is a más filmekből már jól ismert gombák gomolyognak
fel. Mindezt merő természeti jelenségnek hihetnénk, ha a
záróesemények felett nem zengene Matzerath urunk
trombitacsengésű arkangyalhangja.
Kiált: – Így végződik, ami mikor kezdődött, mióta folyik már.
Így teljesül, amit ember az embernek kölcsönösen megígért. Erre
a percre nevelte magát az emberiség. Így végződik, amit sohasem
lett volna szabad elkezdeni. Jaj, ész! Jaj, halhatatlanság! Semmi se
készült el, most mégis minden beteljesült.
Majd a hajó fedélzetén annak rendje-módja szerint
elgőzölögnek az asszonyok. Vinetájukat nem találták meg. Vajon
nem juthatott volna mégis Matzerath urunknak valamilyen
szelíd, biztosan elképzelhető más megoldás az eszébe, valami
vigasztaló? A drámai hatást még csak fokozta volna, ha még épp
a végjelenet előtt lepénylaposan elúszhat Vineta fölött a Hal,
kitáthatja csempe száját, és mind az öt asszonyt, élükön az én
Damrokámat magához szólíthatja a fedélzetről a mélybe. Víz
alatt ugyan, és minden poszthumán eseménytől távol új
történelmi kor kezdődhetett volna Feminal City megalapításával,
és ez enyhíthetett volna az előző kor végpercén. De nem.
Logikusan és szigorú következetességgel semmivé kellett válnia
ötük szépségének. Nem én akartam így, Oskar akarta.
Fájdalmasan hiányzik azóta az az öt asszony.
A roncs aztán reménytelenül sodródik kelet felé. Hanem a hajó
orrában mocorog a megmanipulált élet. A videofilm épp csak
bevillant néhány alakot a fekete hajótest tetején. Nekik is vannak
veszteségeik. Az új faj hat példánya, sőt, hét példánya kimúlt,
épp most dobják le őket a hajóról. Tizenketten maradtak meg.
Emberi végtagokat látni, patkányfejszerű fejeket. Négy vagy öt
példány, láthatólag nőnemű, matrózteendőket lát el, ügyesen
végzi a dolgát, a roncs beáll irányba. Aztán hirtelen mind a hajó
belsejébe menekül, mert porvihar kerekedik.
A világméretű lecsapódásoktól a watsoncrickek is félnek.
Bevágott képsorokból látható, hogy milyen rettenetes a helyzet
mindenütt. Nemcsak Moszkva és New York por és hamu,
nemcsak a Donyec-medence, a Pó-síkság és a Ruhr-vidék
felégetett föld: csak emlék Zürich is, Bombay is, Rio és Fokváros.
Hongkong! Hogy ez lett volna Hongkong?!
Nehéz lenne felsorolni, mi mindent söpör el, gyalul le a Föld
színéről előlegbe Matzerath úr videómestersége, vagy mit őriz
meg díszletnek olyan kivételes helyeken, ahol kíméletet
érdemeltek a műkincsek, mint például Firenzében, Kyotóban és –
ezt már tudjuk – Gdańskban. De képek hátterében, noha a film
világméretű nullaegyenleget von, noha tartós a sötétség és a fagy,
és a porviharok megállíthatatlanul száguldva oltanak ki minden
életet, mint egy árnyék, ott a hajóroncs, mindvégig, amíg a Napot
már nem sötétíti el felhő, és a porviharokat fel nem váltják friss
szelek. A fedélzeten néhány pulát látni, nyújtózkodnak.
Elismerem, hogy a matzerathi videóprodukciónak ez a része
hosszadalmas. Elvégre bőven láttunk filmszerű
katasztrófaértékeléseket a végkorszakban divatos filmekben. A
homo ludens újra csupa ötlet volt, bőségben előlegezte meg
távozását. A matzerathi alkotás azonban említett hibájával együtt
is különbözik az átlagos végkorszaki produkcióktól. Ahogy
előrenyúlva felmutatja az élet gondosan megtervezett folytatását,
távlatosságot bizonyít.
Meggyőző a film fináléja, amelynek mondanivalója a
poszthumán történelem átmenete a neohumánba: amit a
Patkánynő is jelzett álmomban, de csak aggodalmasan,
patkányszemlélettel, az a szépség a videofilmen nyilvánvaló. Sőt,
az a vonzerő, főleg a nőstény patkányembereké. A kamera sűrűn
közelít rőtes és búzakalászsárga szőrzetre, turkál benne, karokon,
combokon, melleken puha pihe látszik, vállakon sűrű, mint a
bunda, fartőben tincsek közé bújtatja a mulatságos farkincát, és
dehogy feledkezik meg a fejeket borító hajról. A hajuk simán
omlik patkányfejecskéjükről – jaj, az a fehér pillájú kék szemük –
a hátukra, de némelyiké fürtös, és ennek a filmileg felfésült
aranyfürtösségnek köszönhetően újabban érezni vélem az én
Damrokámat.
Lassan, kissé vonakodva, de azzá lesz, a fürtjei szépek. És a
nyakán már ott van Damroka borostyán nyaklánca. Hej, de
szeretném, kedves Matzerath uram, ha a watsoncrickek
diadalmaskodnának a hitvány patkányseregeken! És ez a
vágyam mintha már-már teljesülni kezdene, mintha óvatosan
bizakodhatnék…
Hiszen a Patkánynő is azt beszéli el, amit a videofilm már
előre, alapos helyismerettel tudatott: mióta harangzúgás
közepette partra szálltak, háztömbről háztömbre terjeszkednek,
birtokba veszik az elővárosi sánctól az óvárosi sáncig az egész
kulmi jogú szabad várost, mindvégig erőszaktól menten, csak
higgadtan éreztetett tekintélyükkel. A patkánynemzetségeket
nem irtják, csak a saját igényeiket kielégítve kijjebb szorítják.
Árpa-, tengeri-, napraforgókészletekből mintegy a
járandóságukat veszik el, nem részt követelnek belőlük. A
készletek központi betárolásában és elosztásában részt vesznek,
biztosítják a rendet, a tervszerűséget.
A Patkánynő elismeri, hogy az elosztás igazságos, noha egyre
késedelmesebb. A patkánysokaság továbbra is látogathatja a
Mária-templomot, továbbá a Szent Szűz-, Szent Brigitta-, Sanctae
Trinitatis- és Szent Miklós-templomokat. Ha törvényt hirdetnek
ki – öblös torokhangon, de kedvesen eltörpölve a szavak végét –
általában feltűnő, hogy milyen türelem nyilvánul meg
jogalkotásukban: a katolikusoktól megvonják a végső döntés
jogát, bármely patkány bármely hitet követhet. A liturgia ismét
többféle. A kizöldült iszapturzásokon belül rendezett városi élet
folyik, a falusi patkányok életében nincs változás, legfeljebb
alkalomszerűen kerül sor felügyeleti szemlékre. Kartuzy, Tczew
és Novy Staw – azelőtt Neuteich – községekben kihelyezett
részlegek tevékenykednek.
 Általában tűrhetően és békességben élnek tehát együtt a
svédezett manipulák és a kasub patkányok, valamint az újabb
bevándorlók – Afrikából érkeztek nemrég nagycsaládok –,
amivel a jövőt tekintve derűsen számol is Matzerath urunk, aki
egyrészt zsugornagyanyja lábánál ül zsugortörpe képében,
másrészt állandó katéterrel felszerelve folytatólag létezik.
Miután kizárólag nekem bemutatta „Előtte és utána” című
videófilmjét, így szólt: – Közelesen megünnepeljük a hatvanadik
születésnapomat: örvendenék, ha vendégeim között kedves nejét
is üdvözölhetném. Hozza el.

Mintha nem létezne telefon, levelezőlap tudatta, hogy a hajó

befutott Travemündébe: „Levél megy.”
A levélben aztán számos kedves közlés, gondoskodás: a dupla
ágyra szánt horgolt terítőn kívül elkészült nekem egy pulóver.
Továbbá megtudom, hogy a hajóút tervszerűen zajlott le. Még az
NDK-belvizeken is különösebb nehézségek nélkül lehetett
közlekedni, bár Greifswaldban és Peenemündében nem
köthettek ki. „Unalmasan sok volt a konzerv. Esténként gyakran
hallgattunk a cappella kórusmuzsikát.”
Tudatja továbbá a levél, hogy a kutatási feladatnak nagyjából
megfeleltek. A medúzaállomány további növekedésétől tartani
kell ugyan, de arról, hogy a Keleti-tenger elmedúzásodik, nem
vagy még nem lehet szó. A folyamatos algásodás miatt viszont
változatlanul fennáll a veszélye, hogy némely területen felborul
az egyensúly: a sekélyesekben bűzlik a víz. „A medúzaszámlálást
a magam részéről végleg meguntam.”
A levelezőlap nyomában jött levélben még azt is olvasom,
hogy feszültségeket természetesen nem lehetett elkerülni a hajón.
„Előre megmondtam-, kicsi az a csónak!” Természetesen
előkerültek megint régi lemezek. Az útra visszagondolva
alighanem a kormányosnő viselkedése volt igazán idegesítő: még
olyankor is ő akarta a prímet fújni, ha csak köhécselt valaki. A
masiniszta elviselhető volt, bár egyszer csúnyán összekaptak –
„mert amikor Visbyben kiszálltunk, körülnézni a városban,
mindnyájunkat elcipelt moziba, valamilyen amerikai rémgiccset
játszottak, félig állat, félig ember szörnyekkel”. Az oceanológa
kiábrándító volt: „Azt csak a munkája érdekli.”
Ők hárman már Kielben kiszálltak, tudatja a levél. „Mert hogy
a kormányosnőnek tárgyalási határnapjai vannak a tartományi
törvényszéken: fontos, nagyon fontos ügyekben! A
masinisztának újabb adóellenőrzésre kell felkészülnie. Az
oceanológát természetesen sürgősen várják az Intézetben.
Borzasztó sürgős dolga támadt hirtelen mind a három hölgynek.
Csak az Öreglány tartott ki Travemündéig, ő végül még az
étkezőt meg a fedélzetet is felsikálta.”
Különös felhőképződményekről is szól a levél, és hogy esős ez
a nyár. A Vineta-horpadásról egy szó sincs benne. Arról igen,
hogy Møn klintjei és Rügen krétasziklái „szebbek, mint bárki
elképzelhetné”. Még matrózmurit is rendeztek: „Persze csak
magunkban. Elég vígan voltunk.” Aztán meglep ez: „De
akármilyen érdekes volt is a bajoktól eltekintve az út, az Ilsebillt
azért majd el kell adnom.” Többszöri tapasztalat bizonyítja,
olvasom, hogy nők még nem képesek egy kis hajón elviselni
egymást. „Nem tudom, mi az oka. Szakadatlanul pattogtak a
szikrák mind az ötünk közt. Időnként még az én idegeimet is
cincálta az a sok nő a fedélzeten.”
A levél végére rajzolt karikák csókokat jelentenek, ez
megmelenget. És még arról értesülök, hogy az én Damrokám
hamarosan és mindenestül vissza akar térni a muzsikához.

Nem Patkányt: egy fekete zongorát

álmodtam. Kaktusz, gaz burjánzott rajta,
s bár itt a zongora tiltva volt törvényileg,
Európába vágyott.
Álmodtam még, hogy került itt
egyetlen-egy pianista, egy nő,
akit vonzott a kaktusz, a burján
meg a többi satöbbi.

Nem pianinó volt az a hangszer:

egy fekete Bechstein. Most gaz közt
zongoristára vágyott,
konzervatóriumban neveltre.

A nő ollóval vagdosta a
billentyűsorról a burjánt,
és tépte a gizgazt
lenn a pedálról.

S játszott is álmomban: Bartókot,

presto, andante, presto valamit.
De újra kúsztak az indák, kaktuszok nőttek,
minden brazilzöld pokolba fúlt.

Mikor álmomban visszajött

az a Patkány, elmondtam ezt.
Kaktuszt csak képzeltél,
mondta, s a Bechstein se Bechstein:
orgona az. Sok közül megmaradt egy.

Aztán Bach szólt a Dómban: dalolt és zengett.

A templomhajóban patkánysereg,
de az orgona mellett a lány
hullámos haja a válláig ért.
A tizenkettedik fejezet,
amelyben egy hintó a múltba hajtat, két
öregúr valaha volt dolgokat emleget, egy másik Damroka is
fürtös, múzeumi tárgyak gyűjtetnek és patkányok hizlaltatnak, a
születésnapot szomorú hír búsítja meg, a Szolidaritás győz, de az
embernek nyoma se marad, és minden remény elenyész.

Csak kettő menekül meg: Jancsi és Juliska. Mindent, ami mese

volt, s lehetett volna jó vége, vagy rossz, földbe tapostak, péppé
vertek, felaprítottak, farukon kiköpdöstek, elgyalultak, és
semmivé tettek a sárkányforma szakjárművek. Utolsónak a
vadrózsalánykáját csókkal felkeltő, evvel a kancellárt és a
kíséretét is álmából felébresztő királyfit taposták bele úgy az
erdei földbe a felocsúdott Csipkerózsikával együtt, hogy nekünk,
akiknek moziban is, az életben is mindig felkopik az állunk,
egyebünk se maradt egy töredéknél, a csókos szája emlékénél.
Nem is csókol ezután senki sem úgy, ahogy ő. Hosszú álom se
száll a szemünkre. Már csak ébren történnek meg ezután velünk
az álmok.
Röhög a karhatalom: – Mind ki lett nyírva! – Egymás vállát
veregetik a zsernyákok.
Nem csoda, ha minden úgy halad tovább a maga útján, mint
eddig, azaz inkább rosszabbul halad, mert most már
reményevesztetten. De miközben a szakértők folytatólag
vitatkoznak, mintha csakis azt lehetne csinálniuk, miközben
miniszterek és górék üzleteket kötnek, ahogy szoktak,
mindenfelől biztonságban, mert újra csípőnek van szorítva az
összes géppisztoly, és miközben a tábornokok áldásban
részesülnek, mert a püspököknek sem jut semmi új az eszébe, a
kancellár pedig a tévé színe előtt, az újságírók örömére
harsányan „János fiam! Júliám!”-at kiáltoz, Jancsi és Juliska
elillan.
Matzerath urunk óhajtja így. Óhajával egyetértek. Valakinek
csak muszáj megmenekülnie. Végképp mesétlen maradni senki
sem akar.
Általában ezt hangoztatják, a sajtónak arra a kérdésére viszont,
hogy „Nagyon hiányzanak önnek a gyermekei?”, nem az apa- és
exkancellár, hanem a kancellártábornok válaszol: „Ezen a
veszteségen is túl fogjuk tenni magunkat.”
Jancsit és Juliskát senki sem üldözi, de még rémülten
nyargalnak a holt erdő facsontvázai közt. Egy pillantást se hátra,
csak el onnan, el, el…
A tévériporterek a dagadt gyárosok orra alá dugják a
mikrofonokat: „És mi lesz az erdővel?” A kérdésre az egyik
gyáros azt feleli: „Kivezetjük az állóeszköz-leltárból! Egyszerűen
elkönyveljük üzemi költségnek. Ahogy a mesék amortizálódtak,
úgy amortizálódik az erdő is.”
Ez a felirat hosszabb ideig megmarad, hogy Jancsi és Juliska
kézen fogva nyargalhasson az erdőben.
Feltett kérdésre a püspökök az összes eseményt, akár
szerencsés volt, akár szerencsétlen, Isten akaratának
tulajdonítják. „Az Úr adta, az Úr elvette”, mondja az egyik. Mire
a másik: „Bizonnyal így kellett lennie.”
Az interjúk előtt egy asszisztens benyúl a képbe a csapóval,
amelyen ez áll: „Nincs mese” – vagyis a tévériportnak ez lesz a
címe.
Utolsókul a minisztereket meg a szakértőket faggatják a
véleményük felől; ők egymás nyilatkozatába nyilatkoznak: „Új
szakvéleményezés kell!” – „Fecsegjenek csak: mi nem nyitunk
vitát az erdőről!” – „Nem az erdő hal ki, hanem a produktivitás!”
– „Gyermeteg dolgok ezek, gyermeteg dolgok!”
Jancsi és Juliska kézen fogva szalad, most kacag: amerre
elszaladnak a halott erdőben, hajtani, rügyezni kezdenek,
kizöldülnek a fák. Ahogy szökdécselnek, úgy változnak meg a
fákon a száraz ágak, de a két ugrabugráló, kacagó gyerek is.
Mintha hátrálva futna előre: ódivatúvá válik rajta a ruha.
Térdnadrág Jancsin, hosszú szoknya Juliskán, a lábukon fűzős
cipő, kötött harisnya, fejükön sapka, kicsi főkötő, hajfürtök és
fonatok lobognak, verdesnek. Ludwig Richter rajzolta ilyennek
őket, az erdő pedig úgy zöldell, amilyennek Moritz von Schwind
festette meg áhítattal: sötétek a fenyvesek, égnek nyúlnak a
bükkök, tölgyek és szilfák magasodnak fel az évszázados kevert
erdőben, amelynek sűrűjébe szénégető se hatol be.
Úgy szalad a két gyerek, mintha még volnának mesék, mintha
tüstént útjukat állhatná az egyszarvú, mintha közel járna a
boszorkány mindenütt, ahol mátyásmadár röppen fel, harkály
kopogtatja fa kérgét és bűvös körben áll a gomba. Bokrok közt
mocorog valami. Újra van hangyaboly. Vadgalamb csőrében
arany hajszál, mint valaha, amikor még volt remény, és
vadgalamb mutatja nekik az utat, árnyékban és szűrt fényben
gázolnak a harasztban, talpalnak mohán és tűlevélszőnyegen,
hiszen útjuk van valamerre.
És egy általútnál hintó áll az erdő közepén, négy szürke elébe
fogva, de Jancsi, Juliska nem lepődik meg. A bakon nem ül
kocsis, a szürkék szerszámán ezüst a veret, a hintó vár, mintha
kastélyából küldte volna elébük egy jóságos gróf.
A szürkék prüszkölnek. Szerszámuk csillog. Aztán kitárul a
hintó ajtaja, Jacob Grimm, Wilhelm Grimm örvend nyájasan a
viszontlátásnak, ugyanolyan biedermeier öltözékben, mint
Jancsié, Juliskáé: kürtőkalap van a Grimmek fején, ingük nyaka
fodros, kabátjuk bársony, zsebén és ujján zsinórszegély;
megsárgult metszetekről ilyennek ismerjük a két urat régről,
amikor még meséket gyűjtöttek Hessenben és egyebütt, és még
erdő volt az erdő.
(Matzerath urunk szerint sok mondanivaló már nincsen.) Én
azért megszólaltatom Wilhelm Grimmet: „Foglaljatok helyet
mellettünk, gyermekeim!” És nyájasan tessékelő legyen az is,
amit Jacob Grimm mond a felirat szerint: „Ebben a világban nincs
maradásunk. Itt mi már útban vagyunk.”
Erre Jancsi és Juliska illedelmesen bókolhatna, meghajolhatna,
és együtt felelhetne vissza: „Sejtettük mi, hogy nem vesztünk el
örökre.”
Beülnek a hintóba, és a hintó elindul, de nem kocsis hajtja a
szürkéket, hanem a szürkék a hintót, és nem is húzzák, hanem a
hintó fut hátrafelé, mögötte üget a négy szürke, így mennek a
múltba, amely csupa mulatság, mert mindenféle egyszerű néppel
találkoznak útközben.
A hepehupás út hamarosan kiér az erdőből, rétek és
búzamezők közt vezet ismét erdő felé, és bal szélén, jobb szélén
nép ballag, mind régies viseletben, ki rossz göncben, ki
mundérban, ki fáradtan lépdel, ki szaporán, ki nehéz terhet cipel:
öreg anyóka rőzsekötege alatt görnyed, méhész a méhkast viszi,
puttonyos asszony hátán puttony, paraszt markában borjú
kötőféke, ketten vándorolnak a mesterlegények, felbukkan a
libapásztorlány, a koldusgyerek, de ballag olyan is, akinek hátán
háza, kebelén kenyere, és bilincsben rab, akit katonák kísérnek
szigorúan.
Csak hát ahogy a hintó hátrafelé megyen az utasaival,
Jancsival, Juliskával és két megtalált Grimm-mel, úgy lépeget
hátrafelé mind, akivel találkoznak: mintha a rőzseköteg vinné az
anyókát, a méhkas a méhészt, a fazekas feleségét a megrakott
puttony, és mintha a borjú húzná a féken a parasztot. Hátrafele
vándorolva fújja a nótát a két mesterlegény. Az ól fele hajtják a
libák a szolgálót. Hátrafele nyúlkál alamizsnáért a koldusgyerek.
És a nincstelen vándorok és rabok és őrkatonák is abban bíznak,
hogy ha majd jó messzire vonszolták és hajtották már egymást
Egyszervoltország belsejébe, olyan világra lelhetnek, ahol több a
zsold, és lehull a bilincs, a lánc. Ennyi szépet ígér a múlt.
 Itt vége lehetne a „Grimmek erdeje” némafilmnek. Ha
azonban valaki úgy vélné, hogy a haldokló erdőről és a
mesevilág haláláról némán szóló film végének ez a visszájára
fordítása túlságosan ígéretes, hogy megszépíti a regény, hogy
nincs benne elég gonoszság, annak Matzerath urunk a
napilapokat ajánlja: azokat forgassa, olvassa, míg dühbe nem
gurul amiatt, hogy miket nyilatkoznak a kancellári szakértők.
Egy biztos: Jancsi és Juliska meséjének vége.

Hej, patkányom, kicsi patkány: mi egyéb marad nekünk a

Harmadik műsoron kívül? Hol mutatkozik még remény? Ki
társaságában mondhatom álmomban: Még vagyunk! Még
létezünk! Mi azt, mi akarjuk, mi majd…
Malskat, igen, ő megvan. Megannyi elmúlt jelenbe belefáradva
a Deepenmoor egyik lápszigetén éldegél, közel Lübeckhez és az
államok közti halálbiztonságos határhoz, amelyen innen is, túl is
más-más Németországot játszanak ketten. Ő, a tisztességes csaló,
túlélte mindvégig következetesen hamisító kortársait, polcra
bizony nem vergődött, ellenben mindenki megadja neki a
tisztességet, miközben a vén róka és a hegyes szakállú szász még
mindig fekszi a gyomrunk.
És ha azt bizonygatom, patkányka, hogy nem Malskat az
egyetlen, mert változatlanul megvan Matzerath urunk is, gyártja
a piacon sikeres videókazettákat, akkor hidd el nekem, aki
szintén megvagyok még, és csak hébe-hóba gubbasztok az
űrhajómban, hidd el, hogy ez így van. Ni, hoztam neked
sajtmorzsát, mert azt szereted. Megsimogatlak, dünnyögdélek
neked, kicserélem alattad az almot, mindevvel létemet
bizonyítom. És Damroka is meglett, néha bekukkant hozzánk a
bádogbögre kávéjával, és valameddig hallgatja az
eszmecserénket.
 Egyetlen nézet van még cáfolatlan: hogy mindez csak
érzékcsalódás és visszfény. Azaz: már nem létezünk, csak a
valóban és kizárólagosan létező patkányseregek álmában látszik
úgy, mintha sürögnénk-forognánk, mert a patkányok újra meg
újra kitalálnak minket, akik pedig csak voltunk valaha: kell nekik
az ember, maradandó elképzelésnek. Meggyőződésből álmodnak
meg engem, téged, a nyitott ketrecedet, a sajtmorzsát és
Malskatot a Deepenmoor egyik szigetén, nemkülönben
Damrokát, aki bekukkant, a médiákban tobzódó Matzerath urat
és a Harmadik műsort, amelynek bátor előadói szerint minden
tovább folyik, érdemes élni, a nagy hallgatóságnak szánt
Iskolarádiót hallgatni szintén. Kerül bizakodásra ok, ha csak
szemernyi is. Ésszel és lemondással és a dolgok átfogó
újragondolása segítségével minden veszély elhárítható. Csak
akarni kell. Ha az van, jövő is terveződik. És mi mindent hallani:
a maradék erdőt majd bevonják védőréteggel, a nagyvárosi
agglomerációkat üvegboltozattal borítják be, ami által
garantáltan megoldható a légfrissítés, az éhínség géntechnikai
módszerrel megszüntethető, hamarosan lesznek olyan eszközök,
amelyek segélyével az ember tartós időre béketűrővé tehető,
lassanként rugalmasabbá válik az idő is, gyorsíthatóvá vagy
visszahívhatóvá, a Harmadik műsor szerint csak az szükséges,
hogy akarjunk akarni, és mielőbb újragondoljunk mindent.
Így folytatódik tovább az életünk az egyetlen valóságos lény, a
patkány álmában, miközben a patkányok történelme fejlődik. A
watsoncrickek hatalma egyre nagyobb, mondja a Patkánynő.
Amit Matzerath urunk videófilmje távlatilag vetített elénk, az jól
szervezetten megvalósult: Danzig-Gdańsk térségében
kifejlesztettek egy beszolgáltatási rendszert, amely az
emberpatkányok bőséges élelemellátását biztosítja, egyben az
összes földművelő patkánynemzetség falusi birtokjogát.
Bárhogy szabályoztassanak is a hatalmi viszonyok, birtok és
tulajdon nélkül láthatólag nem lehet meglenni: ez a felismerés
immár poszthumán helyzetben is érvényesül. Lehetséges volna,
hogy mi, akiket patkányok álmodnak meg, konstruktívan hatni
kezdünk a patkányemberre, akikről álmodunk? Hiszen Istent is
szakállas férfinak ábrázoltuk valaha minden képén, és annak
képében tisztelte mindenki.
Növekszik. Jézuskapatkányom szemlátomást növekszik.
Ámulok ezen. Pedig ismeretes, hogy a közönséges
vándorpatkány, úgyszintén a laboratóriumi patkány a maga
három év élete folyamán szakadatlanul növekszik.
Aggodalommal figyelem ezt a növekedést. Lehet, hogy egy nap
nem lesz többé patkányom, kimúlik, megmerevedve fekszik
majd a hátán. Mit fogok karácsonyra kérni, ha ez a patkánykám
oda lesz, és csak Malskat marad az elévült ügyével, Matzerath
urunk a videópiacon, hébe-hóba Damroka, rajtuk kívül csak én,
összes álmomból felébredve, hallgatva, hallgatva a Harmadik
műsort?
A Patkánynő azt állítja, hogy a watsoncrickeknek sikerült
újból bevezetni a vizet a Neptun-kút csorgóiba, és rendbe hozni a
Mária-templom nagy orgonáját; Matzerath urunk pedig alig ért
haza Lengyelből, piacra akarja dobni a nagyanyja százhetedik
születésnapját megelőlegező, előre gyártott videókazettát.
A Mária-templom orgonája a köztes háború vége felé kiégett,
de a humán kor utolsó éveiben újjáépítették a síprendszert, elébe
pedig a János-templom orgonájának épen maradt homlokfalát
állították.
Matzerath urunk most többrészes filmet tervez, amelynek
témája az Adenauer–Malskat–Ulbricht hármas lenne.
Munkacíme „Hamisítók munkában” vagy „Hamis ötvenesek”
lehetne.
A Patkánynő szerint a patkánysokaság szívesen hallgatja
azokat az orgonahangversenyeket, amiket a watsoncrikkek neki
rendeznek minden vasárnap.
 Matzerath urunk, amint hallom, nemrég meglátogatta
deepenmoori szigetén Malskat festőt. Természetesen a
Mercedesszel ment, a kormánynál a pilótája. Amikor látta, hogy a
lápszigetre nem vezet híd, elkiáltotta a régi csónakhívó „Hej,
vigyél!”-t. Malskat átevezett a púpos emberkéért. A pilóta ott
maradt a Mercedesnél.
A mindentudó Harmadik műsorban most Bach következik:
F-dúr toccata és fúga. A watsoncrickek Buxtehudét is alaposan
ismerik, mondja a Patkánynő. El ne hallgassam, hogy a
lápszigeten miről esett szó a két öregedő úr között.
Egyikük fel-alá járkált a szűk szobában, beérni látszott néhány
lépésnyi nekifutással, beszédes volt, két kézzel hadonászott, a
másik csak hallgatta, ócska kötött sapkája most is a fején, mint
mindig, félig fülére húzva. Az egyik azt mondta: –
Tulajdonképpen az erdőpusztulást kellene gyártásba adnom, de
a maga esete fontosabb. – A másik hallgatott.
– Az egészet, a szentélyfreskók megsemmisítését és a
Grimmek erdejét összefüggésben és egységben kell látni –
mondta a fel-alá járkáló púpos emberke. A kötött sapkás festő
nagy ritkán hullajtott el egy-egy szót, leginkább szakmai részletre
vonatkozóan.
Közbe-közbe a gyermekkorukra is emlékeztek mind a ketten,
talán azért, hogy távlatot és nekifutni szükséges teret nyerjenek.
Megállapították, hogy Danzig felejthetetlen, Königsberg
felejthetetlen. – Mindent eldöntött az – mondta az egyik –, hogy
szegény édesanyám egy fehérpirosra lakkozott bádogdobot vett
nekem a harmadik születésnapomra, amire én úgy döntöttem,
hogy nem növök tovább. – A másik: – Már gyerekkoromban
sokat festegettem. Apám régiségboltjában voltak több száz éves
táblaképek, azoknak a stílusára törekedtem. – Aztán békén
hagyták az ifjúságukat, néhány mondattal elintézték a háborút,
az utána volt kódis, feketepiacos világot, bár, mondták,
mulatságos volt az az idő, és máris mintha hazaértek volna az
ötvenes évekbe.
– Volt az az amerikai sláger, biztosan emlékszik rá, kedves
Malskat – mondta az egyik –, egy The Platters nevű kvartett adta
elő számtalanszor, „The Great Pretender” volt a címe: no, az
akkor mindkét német államnak lehetett volna nemzeti himnusza,
persze többes számba átírva.
– We are the Great Pretenders – dudorászta, mire a másik az
ötvenes évek egy farsangi sikerszámát javasolta, amelynek a
szövege ismét azt kérdezte, hogy ki fogja majd a végén a cehhet
kifizetni.
– Filmünk – mondta Matzerath úr –, amely ki fogja használni
az új médiumot, a videó folyamatos áttűnéstechnikáját, főleg
csalásról és ámításról mit sem tudó fiatalok szemét nyithatja majd
fel képi meggyőző erővel, hadd ismerjék meg végre a nagy
ámítások korszakát.
– Ami engem illet – mondta Malskat –, én öntevékenyen
lerántottam a leplet arról a kevésről, amennyi részem a nagy
hamisításban volt. Hirtelen elment a kedvem az egésztől.
Matzerath urunk, most már hosszabb előadásra készen,
belefojtotta a szót Malskat festőbe: – A felkészüléssel, az állások
megépítésével kezdjük, a negyvenes évek végén, vagyis például
szolgáló helyszíneket váltogatva megmutatjuk, hogyan
növekszik a lübecki Mária-templomban a nagy állványzat,
hogyan készülnek itt is, amott is az államiság kikiáltására, itt
esetleg a Parlamenti Tanács buzgólkodásával, ott esetleg Pankow
és Karlshorst közt zajló lelkes forgalommal, hogy aztán három
síkon is meginduljon az össznémet hamisítás, amelyről
amerikaiak, oroszok és művészettörténészek egyaránt kezdettől
fogva tudják, hogy merő látszatot produkál, sehogy se akarják
viszont megérteni, hogy mennyire hitelessé és valósággá válik
minden csalás, ha jó sokáig tart. A Mária-templomban csak pergő
festékpor beszél régi freskókról, tehát jöjjön a keletporosz festő,
és teremtsen elő a semmiből, azaz nem onnan, hanem a művész
kincsesbányájából, gyermekkora óta gyarapított vagyonából
gótikus oszlopszenteket, csekély órabérért. Hasonló vágyálmok
szintén teljesülnek: itt rajnaiklerikális, ott szász-porosz stílusúak.
Az államférfiak, az indián küllemű egyik és a bidermanküllemű
másik, bizony sokáig vártak a nagy-nagy lehetőségre,
amekkorához illő felületet még sohase biztosítottak a teljes
gótikus díszletraktárral rendelkező festőnek. És hipp-hopp: az
állam-csaliképek neve máris köztársaság, a freskóké a Lübecki
Csoda. Igaz ugyan, hogy emitt is, amott is, a szentélyboltozatból
is kivésetnek horogkeresztek, igaz, hogy itt is, ott is olyan
tananyagokat kanalaznak, amelyekben itt olyan sűrű a
demokrácia, ott olyan sűrű a kommunizmus, hogy végül
megtúrósodnak a tejlevesek, és közben új homlokzatok mögött
még visszhangzik a tegnapi ordítozás, szorgosan befalazott
pincékből hullák bűzlenek fel, némely lübecki csuhásnak nehéz
szarbarna küllemmel új módi ártatlanná válnia, kedvessé az Úr
színe előtt. De a csalás sikerült! Tegnap még megbocsátásért
könyörgő legyőzöttek mára már győztes hatalmak fészkében,
ki-ki a maga hatalmáéban fűtőzik. Ugyan kinek van vaj a fején?!
Máris újra beszámíthatók katonailag. Építs! Építs!, harsogja
mind, és: Haladunkfejlődünkgazdagszunk! Történelmi
tartozásról úgy beszélnek, mint pénztári tartozásról és törlesztési
részletekről. Az egyik hamarosan kevésbé szegény, mint a saját
kivérzett győztes hatalma, szilárdan hiszi a másik, hogy holnapra
gazdagabb lesz győztes szomszédainál, és még a lübecki
Mária-templom freskóiból is több, sokkal több kerekedik ki, mint
amennyi valaha volt bennük. Itt nem gatyáznak a gótikával, itt
gatyába rázzák a gótikát. Amerre látsz, döbbenten áll, esik hasra,
hull meghatottan térdre mindenki a mindent átfogó látszatmű
előtt. És ámul a világ, hogy milyen hamar fordítható át egy
vereség az ellenkezőjévé. Feltámadtál romjaidból!, éneklik.
Valakik lettünk újra!, kiáltozzák, és egymás hátát veregetik. Ezt
csinálja utánunk akárki. Tegnap még az aljának a legalja, de ma?
Hát, igen, odaát elvitt az eső egy szomorú munkásfelkelést, ideát
hamar elült az inkább csak dünnyögdélő, mint harsogó tiltakozás
az újrafegyverzés ellen. Botrány, kínos helyzet elég akadt, de az
másutt is van. Csak derék gyereknek kell lenni, és a Főgyőztesek
kedvencének, az állványzatra fölereszteni senkit sem szabad, jó
sokat kell beszélni az első német munkás-paraszt államról, a mi
szabadságelvű-demokratikus alkotmányunkról és az északnémet
gótika stílust meghatározó erejéről, és máris hitelesíttetik
mindenfelé a szélhámosság. Miként Bonnban, Pankowban,
Lübeckben történt vala, utóbbi helyen úgy, hogy a hétszázadik
évforduló ünnepségén még Adenauer fő-főhamisító is lépre ment
a csaliképeknek, hacsak az nem történt, hogy a vén kancellár
megorrontotta a csalást, a módját viszont csodálta. „Jól kitalálták
ezt!”, mondta volna, s hogy katolikusán csippentett volna is a
szemével…
Matzerath urunk elhallgatott. Apró léptekkel méregette
Malskat alacsony mennyezetű szobáját. Egy-két kurta
megjegyzést fűzött még a „Hamis ötvenesek” című
videóprodukcióhoz: meg kell jeleníteni, mondta, annak az időnek
a divatját és ízlését is. A kötelező amorf dohányzóasztalokon és
ásítóan üres, lepedőnyi absztrakt festményeken kívül a
Messerschmitt miniautó és néhány Borgward hintó is
beletartozik a képbe, hozzá két hadsereg tisztes növekedése.
Merüljön a dalban szakadatlanul tengerbe a leáldozó Nap,
futballozzon Fritz Walter, és legyenek köztünk mindenütt
hivatalban és méltóságban gyilkosok. – Az ám! – kiáltott fel. – A
színfalak mögött szakadatlanul ketyegnie kell majd a bűntények
megállíthatatlan óraművének. És mondja, kedves Malskat: maga
állítólag az oszlopfejezetek ornamentikájába, itt-ott a szentjei
ruhájának a redőzetébe is elrejtett patkányokat, egyet-egyet vagy
párosával…
 Malskat tagadta ezt. Egy sor mesebeli állatot kétségtelenül
festett, mondta, a schleswigi kerengőben látható pulykák az ő
keze munkája, de patkány még álmában sem jutott eszébe soha.
Tűnődés pora ülepedett kettőjük közé. Főleg Matzerath
urunknak eshetett jól a múlt felé felgombolyítania az életet,
állomásról állomásra. Végül levette aranykeretes szemüvegét,
körülhordozta kék, minden csodán átlátó pillantását, hirtelen
ötlettel meghívta a festőt hamarosan esedékes születésnapjára, s
azt mondta: – Meg kellett volna hagynia csalásnak a csalást,
kedves Malskat barátom. – Amire a festő: – Igaza lehet. De hát én
már ilyen becsületes fajta vagyok.

Mint a misének ámenig,

mindennek megszabott rendje van, végveszedelmünk is
rendhez igazodott izgalmas művekben, moziban,
azért lett hiteles legenda, mint az a
hamelni eset: annak ugyanúgy megvolt a
megszabott rendje.

A gyerekek is, ugye. amikor patkányostul

a Kálvária-hegybe temetve ültek, s az idő
valahogy megállt, suttogva
biztatták egymást: Nincs semmi baj,
majd keresnek, meglelnek, rendbe jön minden.

A hamelni polgárok is, miután gyereket, patkányt

befalaztak, s a falra
rátúrták a hegyet, kimondták, hogy elveszett
gyereket meg kell keresni, s keresték
százharminc gyermeküket, mondván:
Majd rendbe jön minden.

Csak egy gyerek mondta patkányának a hegyben:

Senki se talál ránk. mert senki se keres.
 S hogy így volt, annak is megvolt a megszabott rendje.

Mintha fehér rajzlapra rajzolnám: a haja hullámos, az alkata

egyre emberibb annak a Patkánynőnek, akivel álmodom. Ha
futólag megemlíti, hogy az újsvéd watsoncrickek uralma szelíd
Danzigban-Gdańskban, hogy megvan rendőri eszközök nélkül is,
akkor a maga ügyében beszél. Álmaimban sem éjjel, sem nappal
nem a csupasz farkú Patkánynő futkároz, nem is a karácsonyra
kapott patkányom: szép fürtjeivel nagyon is emlékeztet ez a
patkányos nő Damrokára, aki tulajdonképpen oda veszett, más
nőkkel együtt, egy kutatóhajón, de aztán, mert egy képeslapot
álmodtam, s azon azt az ígéretet, hogy levél megy, egyszer csak
újra itt volt: itthon.
A haja mindig más, csupa szeszély. Drágám, mondja
Damroka, nem tudnád annyival beérni, hogy már csak álomban
létezz, csak az én egyetlen álmomban, és ezentúl semmiért se
kelljen felelned, mert az én álmomon kívül nem létezel?
Kellemes az ő öntudatos álmában létezni. Rendre megmutat
mindent. A fölegyenesedve lépdelő új svédeket Danzig kulmi
jogú szabad városának szűk utcáin. Párosan sétálnak a Hosszú
utca kapujától a Hosszúpiacig és vissza, terelgetik az
apróságaikat – a gyermekkorú patkányember tényleg helyes,
öröm nézni. Normális patkánynak nyoma sincs. Közönséges
patkány csak akkor jelenik meg a képen, ha intézők indulnak
vidékre, s bejárják a Visztula-torkolat síkságát, Kasubiát.
A watsonkrickek barátságosan és nagy figyelemmel
felügyelnek a patkányközségek földművelő munkájára. Számos
tanácsot adnak, és sokat tudnak. A legfőbb termék még mindig
az árpa, a tengeri, és nagy dombhátakon sárgállik a napraforgó.
Tányérjai mögött most is csőszködnek fiatal patkányok,
vadásznak a gerlékre, verebekre, egyéb dézsmálókra.
Óvatosan járunk el, mondják az új svédek. Hiszen
manipulálatlan patkányok voltak, akik nemcsak magukról
gondoskodtak, hanem minket is elláttak, és akik végezhettek
volna velünk, amikor alig voltunk néhányan, és le voltunk
gyengülve. Mégis befogadtak. Amikor megérkeztünk, zúgtak a
harangok. Az ember javított változatának ítéltek a
manipulálatlanok. Bizony, drágám, nem a te visszatértedet
áhították: azért könyörögtek imádkozva és énekelve, hogy mi
eljöjjünk. Te mindenféle miséket emlegettél nekem, a magad
észjárása szerint katolikusnak mondtad a patkányseregek
ájtatosságait. Ez szamárság és babona. Mi megújítottuk,
úgyszólván megreformáltuk a gyülekezeteik rendjét.
Aztán láttam is, mi minden változott meg a
Mária-templomban: a múmia Koljaiczek Anna, lábánál a
parányira aszott Oskar, nemkülönben az összes kegytárgy,
aranypénz és hupikék törp, szemüveg tokostul, papírvágó kés,
műfogsor, vasbetűkből Szolidaritás, lengyel állami kitüntetés,
Oskar összes gyűrűje eltűnt. Mindenütt hideg szigor és
protestáns kopárság. Az oltárszolgálatot két hímnemű újsvéd
látta el, olyan mereven és körülményeskedő gonddal, mintha
egymást ellenőrizte volna közben. A szószékről viszont ő szólt az
egybegyűlt patkánysokasághoz, az én fürtös hajú szépem:
kizárólag munkáról és erőfeszítésről beszélt sokféle
fogalmazásban.
Oltár is, igehirdetés is komor ünnepélyességet sugallt, leverőt,
nyomasztót, amely nem tűrte, hogy a patkányok
felágaskodjanak: meglapulniuk volt illő. Az énekükből sem
hallatszott ki még nyoma sem a gregoriánnak. Strófákba szedett
könyörgéseket énekeltek: Erős várunk… véltem hallani, vagy: Ne
csüggedj, kis sereg… De a jól ismert énekek szövege teljesen
pépes, törpépes volt, minden harmadik szó a watsonkrickek
hadrikálása. Nekem kedvem lett együtt énekelni a tömeggel.
Ez a második hangzóváltás, barátom, mondta a manipulált
Damroka változatlan ejtéssel, az r-et persze úgy görgetve, ahogy
Nyugat-Pomerániában görgetik ősidők óta. Az orgonánál leltem
rá, amelynek újsvéd méretre csökkentették a pultját, manuáljai
picikék lettek a boltozatig nyújtózó organasípokhoz képest.
Damroka úgy játszott épp kézzel-lábbal egy prelúdiumot, ahogy
más lélegzik: életműködése volt az orgonálás, a hárombetűs
varázsképlet, a DNS ezt is lehetővé tette.
Jézus, én örömöm, ezt variálta, közben mesélt: Azt a
hátborzongató múmiát meg a mumifikálódott gnómját különben
nem szórtuk ki. Mind a kettőt megtalálod az orgonakarzat
leghátsó sarkában: most már alig törődik velük bárki. Tudod,
hogy mi erőszak nélkül is megvagyunk. A lassú, fájdalommentes
átmeneteket kedveljük. Minket okos megértés vezet a
cselekvésben, ezért korántsem tiltottuk meg a két múmia
tiszteletét: tűrjük, bizonyos napokon még támogatjuk is. Például
a Nagy Bummra emlékezve. Azt minden évben megünnepeljük,
ahogy a partraszállásunk napját is, és olyankor kitesszük a
múmiákat, az egész patkánynép imádhatja őket. Az ember testi
valóságának ez az utolsó maradványa most már persze elrettentő
hatású is, aminek tudatára ébredni hasznos. Lássátok őket,
mondom, ismétlem sokszor, ha prédikálok: Soha többé meg ne
ismétlődjék, ami történt. Lássátok mind, mit művelt végül az
ember. Legyen a mi számunkra intő szó ez a két múmia, egyben
figyelmeztetés is. Lássátok mind, milyen iszonyatosak!
Engem is más belátásra iparkodott bírni a fürtös hajú ember
patkánynő. Két kézzel, két lábbal orgonált tovább, miközben
magyarázott: Mi azáltal válunk valóban emberivé, hogy
becsüljük magunkban azt, ami patkányi. És mert tudatosan
számolunk emberi részünkkel, jelentőssé vált bennünk az, ami a
patkánytól való. Eredetileg ember műve vagyunk ugyan, de
felülmúljuk azokat, akik megteremtettek, bár részvéttel
emlékezünk rájuk. Az ember belebukott az emberségébe, nekünk
viszont patkányságunk is van, aminek köszönhetően miénk a
jövő.
 Abbahagyta az orgonálást, felém fordította patkányképét, de
két vállára omló gyönyörű haját is, és így folytatta: Egy okkal
több, hogy részvéttel ugyan, de magunkat elhatárolva is figyeljük
a patkánytömeget, amely csoportokba gyűlik, és azt a pályáján
kerengő utolsó mesterséges holdat imádja, amelybe te vagy
mindörökre bezárva, édesem, te, akit hányszor érzek magamhoz
közel álmomban. Halljuk mi az érvelésedet. Ismerjük a
panaszaidat meg azt, amit követelsz. Az ordítozásod –
Jelentkezz, Föld! Válaszolj, Föld! – hébe-hóba arra csábít, hogy
egyet mulassunk rajtad. Tudunk arról a te betokosodott
álmodról, amely szerint változatlanul léteznek emberek,
tevékenyek és tele a fejük ötlettel. Az indulatodat, azt is
megértjük, hogyne. A késő bánatodat szintén. Ha a Damrokádat
gyászolod, meghatódom.
Úgy éreztem, mintha dús hajába bújtathattam volna az arcom,
vele ezt az én nagy magányomat is, csak az zavart, hogy
harsányan kacag. S így folytatta, még mindig az orgona padkáján
ülve, de két keze az ölében: Néha persze megmosolyogjuk azt a
konok erősködésedet, hogy csakis a humán férfiasságod és a te
sivár nőügyeid nevezhetők valóságnak, amivel szemben én, a
szeretőd, ugye, és az összes svédezett-manipulált, sőt, a
gondunkra bízott patkánynép is csak az álmaid terméke, más
álmokkal felcserélhető.
Egyszerre megszigorodott: Ennek vége legyen! Mellébeszélést
mi nem tűrünk. Még megeshet, hogy elfelejtünk téged, hogy már
nem derülünk rajtad, másról álmodunk, esetleg emlős
dongókról. Remélem, érted, mire célzok.
Pattogtunk. Azok a te hülye dongóid egyáltalán nem
léteznek!, vágtam oda.
Amire ő: Majd te nem fogsz létezni maholnap!
Alább adtam: Jól van, jól van, Damroka. Ne fenyegess.
Morcos maradt: Csak figyelmeztetlek, kedves barátom. Jó, ha
tudod, milyen kútba eshetsz, ha én…
 Közben regisztereket kapcsolt be, aztán az orgona dübörgése
elnyomta azt, amit még mondott. Én halkan, talán nagyon halkan
válaszoltam, ámbár ő úgy is meghallotta: Azt ne tedd, kérlek. Én
még mindig szépnek látlak. Sőt: testi valóságodban látlak
álmomban, úgy is mondhatnám, hogy szőröstül-bőröstül.
Tényleg: behálóztál és beléd estem, pedig egy kicsit aprók
lettetek, ti pulák. De ezt megszokom, alkalmazkodom a tényhez.
Még ez a patkányos képed se hűt le. Egy kicsit közelebb volna jó,
még közelebb egymáshoz, hogy egymásé, csak ez a pad ne volna
ilyen kicsi, és te ne volnál olyan szűk...
Túlordítottam Bachot vagy Buxtehudét, a harsogó tuttit: Igenis
kellesz, kellesz, már csak te kellesz! Soha még így nem szerettem.
Urad, bohócod, mennyei vőlegényed, mindened akarok lenni.
Úgy szeretlek, hogy megennélek, meg én, szőröstül-bőröstül
felfalnálak… Csak azt a kevéske, koldus valóságomat hagyd már
meg nekem, drágám. Az az enyém. Arról le nem mondok, vedd
tudomásul! Mórikálhatod, patkánykodhatod magad, akkor se. És
amint felébredek, benyomom a gombot, és a Harmadik műsor
nekem fog igazat adni. A Harmadik műsornál mindig kéznél egy
jó tanács, a Harmadik műsor mindig megvigasztal, és az
értelemre számít. Megmondja előre, mit határoznak holnap
Brüsszelben. Az jóval biztat, ha csak mákszemnyi jóval is:
hosszas tárgyalások kezdődnek meg hamarosan, közli. És azért
alakulgat megint itt-ott valami. A hitelkamatokat csökkentik. A
pápának sorozatban van útiterve. A nyári olcsó vásártól
megfrissül a gazdasági élet. És Matzerath urunk a
születésnapjára készül, most tölti be a hatvanat, nagy vendégség
lesz nála, nagyon kedvesen meghívott minket, téged is,
Damroka. Csak ne hallgatnál olyan közönyösen, mintha mindez
– pápa, Brüsszel, olcsó vásár – csak képzelődés volna, merő
fikció…
Az orgona elnémult. Visszhangtalan csend. Félelem fogott el.
Tapogatóztam, de sem a picike orgonistapad nem volt sehol, se
Damroka. Akkor hallottam újra a hangját, amikor már ismét az
űrkabinomban ültem beszíjazva. A monitoron az arca, de
gyötrelemesen messze. Hiszen csak néhány időpontot szerettem
volna… dadogtam, nem különösebben távoli időpontokat…
A görgetett r-jei. A nyugatpomerán ízű beszéde: Csak
rragozod, rragozod a rrögeszméidet. Pedig lassacskán rájöhetnél,
hogy ti meg a Harmadik műsorotok már csak álmunkban
léteztek. Vagy – ha szeretünk is – még pontosabban fogalmazva:
amíg bennünk meg a gondunkra bízott patkányseregben megvan
a hajlandóság, hogy emlékezzünk rátok, ti istenképű
önpusztítók, addig létezik emberi nyüzsgés, te is létezel, amolyan
egyre gyengülő reflex képében. Egyébként bánt, hogy az
emlékezetünk már kihagy, valamikor éles képek elhalványulnak.
Küzdünk ez ellen, nem tétlenkedünk. Múzeumokat fogunk
létesíteni, először az Artus-udvarban, később a városháza
épületében is, ismeretterjesztő elrendezésben ki fogjuk állítani a
humán kori leleteket. Még mindig sok tárgy kerül elő a
szemétből. Pincékből, alagsori folyosókról meg máshonnan is,
mutatós darabok vannak a leletek közt: írógép, telefon, egy
filmfelvevő, egy ép Volkswagen, tartalék alkatrész és szerszám,
sőt, egy tűrhető állapotú Bechtstein-zongora. Az a vénséges
vénasszony meg az a vakarcs se porosodjon majd az orgona
karzatán, hanem lelje meg végre a maga nyugalmas helyét a
múzeumban. Az pedig világos, hogy Danzig-Gdańsk épületeinek
a megóvásáért mindent meg fogunk tenni, ahogy előttünk is
mindent megtettek a patkányok. Bizonyisten nagy gond az, nagy
munka.
Némi udvarlás, hízelgés és mérhetetlen időveszteség árán
utóbb újra kicsatolhattam a hevedereket, közelebb mehettem,
Damroka felügyelete alatt megtekinthettem a kései humán
történeti múzeumot. Patkánycsoportokat láttam, amelyeket
tanult watsoncrickek vezettek fel a csigalépcsőkön, végig a
városháza termein. Mindenütt meggyőző rend. Minden a helyén.
És mennyi látnivaló!
Nézd csak meg, biztatott az a drága nő, akinek leomló fürtjei
alól most ki-kivillant Damroka borostyán nyaklánca, s talán
ünneplő kedvében csatolta fel. Nézd csak meg, mi minden
maradt ránk a ti időtökből.
Volt ott egy fogorvosi szék, mellette a hozzá tartozó műszerek.
Egy ódivatú szatócsmérleg mellett egy személyi számítógép. Sok
művészi tárgy, közte gótikus is. És ami bámulatos:
porcelántárgyak! De könnyű- és nehézfegyverek is. Légvédelmi
rakéták! Szomszédságukban játékszergyűjtemény, vonzó
elrendezésben, a tárgyak közé rakva egy-egy törp, másutt
egy-egy törpcsapat: a baltás törp, a kaszás aratók, a
szabadidő-törpök, kezükben teniszütő, a játékautó-forgalmat
tárcsával irányító rendőrtörp, az ácsorgó, a gyümölcskofa, egy
szakszerűen felépített pici modellvasút pályaudvarán várakozó
utastörpök, csupa kedves, régi-régi apróság. Láttam
konyhafelszerelést: mixert és kenyérpirítót; láttam
rendőrfelszerelést: botot, bilincset, sisakot, sisakon rostélyt.
Történelmi események néhány tárgyemlékét is láttam humán
korszakokból, leginkább német–lengyel vonatkozásút: rendjelek
és érmek között a vasból kovácsolt Solidarność-jelszót is,
amelynek n-betűjéből még kinyúlt a fehér-piros zászlócska.
És hát azt is még, azt is. Amit nem kívántam látni – Ezt nézd
csak!, biztatott a kísérőm, nézd meg jól –: gyerekkorom egy
emlékét, azt a kácettet a Padi víz és a tenger között, amelynek
Stutthof volt a neve, és egy volt az ezerhatszáznál is több tábor
közül. Takaros modellként állt a múzeumban, nem hiányzott
egyetlen kemence, egyetlen barakk sem: a humán történelem
emléke.
Visszafelé jövet egy földgömböt láttam, a múzeumlátogató
patkányok szívesen megtapogatták és megforgatták volna, de a
tárgyhoz nyúlni tilos volt. Nagy tolongást észleltem a hangszer-
és könyvgyűjtemény körül, sok, bár igencsak szakadt könyv
között szép számmal akadt lengyel főmű, a Pan Tadeusz, a
Ferdydurke. Aztán a barátomat meg a nagyanyját kerestem
mindenfelé. A Vörös tanácsteremben, ahol valaha az Adógaras
kép függött, leltem meg végre Koljaiczek Anna és kisunokája
múmiáját. Végre békességben. Oskar a nagyanyja lábánál, félig
elbújva a foszladozó szoknya redői közt. De valami hiányzott.
Sugdosni kezdtem a szép fürtű Kedves fülébe, aki szerintem
az én Damrokám, és ő elmosolyodott, igen, mosolygott és
rábólintott arra, hogy egy tűrhetően ép bádogdobot, amelyet
lehetetlen lett volna meg nem látnom a játékgyűjteményben,
költöztessenek át a tanácsterembe. Ezt két újsvéd múzeumőr el is
végezte aztán. Oskar megkapta azt, amije hiányzott. Damrokám
felkacagott: Hogy mondták az ilyet valaha? Rendnek muszáj
lenni!
Utóbb máshova szorulva, pontosabban az űrkabinomba zárva
csak a hangját hallottam, manipulált szépségét nem láttam a
monitoron: Láthatod, mondta, megvan bennünk az igyekezet.
Számos tárgy a városból kerül elő, számosat, például kasub
fazekasmunkák cserepeit vidékről hoztak. Nem akarjuk, hogy az
emberről alkotott kép teljesen elhalványuljon. A
patkánytömegeknek valósággal feladatává tesszük, hogy
emlékezzenek az emberi nagyságra és dölyfre, amivel
kapcsolatban elismerem, hogy az emberpatkány, vagy a te
szóhasználatod szerint patkányember itt-ott kénytelen
rendeletileg is eljárni. A múzeumlátogatás kötelező. A mag- és
tápkészleteket mi osztjuk el, ennélfogva nem gond a
rendeleteinknek érvényt szereznünk. A falusi, földművelő
patkánynépességnek parcellatulajdont engedélyeztünk, amivel
nem megkötöttük, hanem megnyertük magunknak, és aminek az
lett a következménye, hogy már az egész föld fel van parcellázva,
a folyótorkolatoktól a dombságokig. A nagycsaládok saját
csapataikkal beszállítják a termést, mert minden készletet
központilag tárolunk. Áttekintésre kizárólag a városból van mód.
Az elosztás itt történik. És mi elvégezzük az elosztást.
Rendszerünkben, amelynek jelszava a tűrhető hiány, senki se
kénytelen éhezni…
Elhallgatott. Saját szavai gondolkodóba ejtették. Némi
hallgatás után, amit én arra használtam ki, hogy más
valóságokkal játszadozzam el – jövőbeli események, egy
születésnapi vendégség időpontjaira figyelmeztessek –,
töprengve folytatta: Ez a fejlődés nem éppen aggálytalan.
Veszélyek mutatkoznak, a népesség visszaeshet a túlságosan is
ismert humán magatartásba, például annak folytán, hogy sikerült
tüzet csiholnunk: ennek következménye lesz – tudod, mi –, sőt,
már van is. Mi emberpatkányok párolva, főve, sütve fogyasztjuk
a kukoricát, nemkülönben a patkányparasztság
vadászzsákmányát, amelyet az utóbbi időben hiánytalanul be
kell gyűjtenünk, mert szinte csillapíthatatlanul kívánjuk a sült
húst. Kétségtelen, hogy a patkánynépesség megfelel a
követelményeknek, de a beszolgáltatás elégtelen, egyre
elégtelenebb. A húshiányt tervgazdálkodással próbáljuk
enyhíteni, de erőfeszítéseinknek csak lassan mutatkozik
eredménye.
Amivel folytatta, az felülmúlta a gyanúmat. Némely
körzetben, mondta, főleg a termékeny hordaléklapályon
mértéktelenül elszaporodott a népesség, ezért ritkítását kellett
elhatároznunk, szelektálás módszerével, ami egyelőre a
Visztula-torkolat körzetében folyik, ahol Oroszországból és
Indiából bevándorolt törzsek élnek, de később kiterjeszkedünk a
kasub szárazföldi terület felé, ahol német törzsekkel keveredett
őshonosok gazdálkodnak kisbirtokrendszerben. Némely zárt
körzetben különösen egészséges növendékpatkányokra
koncentrálunk…
Úgy van! Kitaláltad! Ahol valaha kikötöttünk, és még mindig
ott áll a hajóroncs, ünnepnapokon megtekinthető: az úgynevezett
Hombárszigeten hizlaldánk van, ahol válogatott
növendékpatkányokat különleges minőségű magvakkal és
táppal nevelünk, amíg el nem érik a vágási súlyt. Miután sikerült
az átlagosnál nagyobb súlyú étkezési patkányokat előállítani,
hamarosan akkor is jól el leszünk látva rostélyossal, ha nem lesz
elég, mint ahogy az aratás idejétől eltekintve nem elég a
vadgalamb. Tulajdonképpen már most sincs hiány, amióta nagy
lacikonyhákat létesítettünk. Valahol mindig rotyog, sül valami.
Elégedettek lehetnénk már, beérhetnénk ennyivel. Mióta néhány
éve különösen bő az árpatermés, megkezdődött a sörfőzés is,
ámbár az újsvéd tanácsban sokáig folyt a vita, hogy helyes-e ez az
újítás. A Fegyvertár közben, az Asszonyok utcájában néhány
kapuban és a városháza pincéjében mérnek sört. Természetesen
mértékkel és ellenőrzötten. Tömegvedelések engedélyhez
vannak kötve, és felügyelők jelenlétében rendezhetők meg.
Sajnos, amikor nemrég a Nagy Bumm évfordulóját – a
hetvenötödiket – ünnepeltük, a mieink olyan látvánnyal
szolgáltak a megjelent patkányküldöttségnek, hogy tényleg csak
azt mondhatom, undorító volt, amit műveltek: falkában
tántorogtak a Hosszúpiacon, teleokádták a Neptun-kutat...
Mindez aggasztó, kedvesem, mondta Damroka, most megint
mellettem, az orgonánál ülve a parányi padkán. Játszani kezdett
egy prelúdiumot. Szomorúan hangzott: mintha passió lett volna.
Jajjaj, Damroka!

Embert állattól, azt mondják, egyetlen

különös képesség határol el:
az ember szeret.
Nem testvért: azt nála különbül szeret
az állat. Szerelemre
gondolnak. Hogy Trisztán és Izolda
vagy bármely hozzájuk hasonló pár
még hattyúk közt is
 képtelen feltevés,
és hogy a bálnákról keveset tudunk,
de biztos, hogy Fausttal és Margittal
két ekkora emlős
se tudná, mit kezdjen.
És a szarvas csak bőg, de Salamon éneket
énekel.
És mit ér két szerelmes majom Veronában?
S pacsirta, rigó se, csak ember, csak ő
szeret télen is, fagyban és tébolyig,
döglésig, halálon túl.
S mint tudjuk, két szerelmes ember
akár felfalná egymást. Ez így van,
édesem: fel foglak falni.
Csak előbb fogd a gitárod, játsszál,
én pedig sütök magunknak
rablóhúst nyárson.

Nagyon kérlek, fogadjuk el a meghívást. Még meghívót is

nyomatott, nézd meg, egy kicsit bárgyúk ugyan ezek a
Sütterlin-gót betűk. Nem lesz nagy felhajtás, csak legszűkebb
baráti köre lesz jelen. Téged külön megemlít, ráírta a meghívóra:
„És kérem, hozza el a kedves Damrokát is.” Öltözék tetszés és
kedv szerint. Szíves válasz kéretik. (Malskat állítólag lemondta.
Kár.)
Korán érkeztünk. Még csak néhány vendég. Köztük az ő ízlése
szerinti hosszú lábú hölgyek, az a fajta, aki mindig mintha
ápolónő volna civilben: csupa bágyasztó gondoskodás. Őt még
csak vártuk. Damroka aranysárgában. Ami ajándékot én ötlöttem
ki az ünnepeltnek: a Lengyelországban illegálisan, lengyelül
megjelent emlékezéseit, két kötetben, hitvány papíron.
Könyvritkaság. (A legális kiadás csak mostanában jelent meg,
igen hamar elkapkodták.)
 Az üzemből csak néhány úr, a cégvezető, a terjesztési osztály
hölgyei, két japán üzletbarát és valahány jó nevű filmes,
többé-kevésbé lekötelezettje az ünnepeknek, köztük egy
szmokingos és hegymászócipős örökifjú, aki őserdőkben,
homoksivatagokban vagy – mint valaha Luis Trenker – képtelen
hegycsúcsokon szereti szabadjára engedni lángelméjét. Egy
sajátosan egyedi professzor még és egy borostás arcú költő,
egyfolytában komor tekintetű, pedig az a gyermekded jelenség,
akivel jött, valamelyest emlékeztetett Maria Truszczinskire, aki
fiatal lány korában, mielőtt Matzerathné lett belőle, fagolyókból
fűzött nyakláncot szeretett hordani. Az igazi Maria aztán valódi
gyöngysorral a nyakában jelent meg, feszes kosztümben,
fiatalkori másával nem foglalkozott, annál többet Kurtchennal,
kissé hájas fiával, aki a hidegtálakat célozta meg tüstént.
Az ünnepekre még mindig csak vártunk. Damrokát diszkréten
megismertettem az időközben nagyjából teljes számú
vendégsereggel. A professzort már ismerte. – Az a főpincér –
mondtam –, aki olyan rémesen édes pezsgőt kínál körbe, a
sofőrje, Bruno, ő mindennek alkalmas.
Szeptember eleje. Odakinn vénasszonyok nyara. A verandára
nyíló ablakokon át alkonyati, szűrt napfény. Damrokának nem
tetszett a hegymászócipős lángelme: – Csak saját magát hordozza
körül. – A laza csoportokban álldogáló vendégeket a professzor
hangja fogta össze, amelynek erejét jóval nagyobb közönségre
méretezte. A még mindig késlekedő házigazdára utalva saját
alapvető dolgozatát említette, a kívülálló szerepéről. Az egyik
filmes, aki nem különösebben régen egy saját produkciójában
sikeresen ábrázolta az ünnepelt ifjúkorát, bólintott: pontosan ezt,
Oskar példaszerű kívülállását kívánta ő is felmutatni.
Ekkor lépett a színre Matzerath urunk. Nem a szárnyas ajtón
át, amerről vártuk, hanem egy jóformán tapétaajtónak nevezhető
hátsón. A vendégek kissé megkésve vették észre, és akkor
megtapsolták.
 Zavartnak látszott. Nem csatlakozott egyik csoporthoz sem.
Alul-fölül skótkockás volt. A szemüvegét mintha pára futotta
volna be. Idegesen körbejáratta a tekintetét, engem nem vett
tudomásul, még Damrokát sem, némelyeket alighanem hiányolt,
Malskat távolmaradását biztosan fájlalta, aztán hirtelen
fegyelmezetten kihúzta magát, és legelsőnek Mariát üdvözölte,
akinek le kellett hajolnia, hogy megcsókolhassa az arcát, s ez
most is, mint mindig, kínos volt Oskar időközben matrónává lett
ifjúkori szerelme számára. A Kurt gyerek a szoba túlsó felén
füstölt lazacos falatkákat, ropogós pörcöt csipegetett a tálakról.
Aztán már vendégei gyűrűjében Matzerath urunk.
Jókívánságok zuhogtak, fogadta őket. (Avval a filmessel, aki a
professzor tanácsát megfogadva kívülállónak értelmezte volt,
szívélyesebb szavakat váltott, mint velem, akinek az állandó
katéterét köszönheti.)
És az a rengeteg ajándék! Egy hosszú asztalon csomagocskák,
csomagok, még nagy csomagok is. Ő azt is, ami nem volt
papírban, dobozban, csak futólag vette tudomásul, ámbár az
emlékiratai lengyel kiadásának mintha megörült volna: – Sokára
ugyan, de mégis – mondta.
Amikor bemutattam neki Damrokát, aki nálam is magasabb,
kopasz fejét hátraszegve, szeme sarkából föllesett rá, és az arcán
megjelent az a mosoly, amelytől a címzettjét hirtelen hőség is önti
el, de ugyanakkor megborzong is.
– Értem – mondta, egy szóval se mondott többet. Aztán újra
körülfogták.
A születésnap kezdetéről még sokat lehetne elmondani.
Például: a hamarosan megnyílt büfé tálait Maria csemegeosztálya
szállította, jutányos áron. Vagy: Miután a teraszra nyíló ajtó
kitárult, a japánok buzgón csinálták a csoportképeket, középen
az ünnepelttel, az egyik felvételen mi ketten fogtuk közre Oskart
Damrokával. Vagy: a Kurt gyerek az adósságait részletezte
erőszakosan Matzerath urunknak, közben „édes
egykomám”-nak szólította. Vagy: Nyárutó, alkonyat, szúnyog
nincs. Aranyló vigasság… De sürget az idő, árnyat kell vetnem
arra az ünnepségre, pedig úgy látszott, mindvégig fesztelen lesz,
csak itt-ott egy kicsit mesterkélt.
A hírt Bruno hozta ezüsttálcán, távirat képében. Más
táviratokban és expressz jókívánságokat addig az ajándékok
mellé rakott halomba, ezt viszont átadta a címzettnek.
Különleges híreket Bruno vontatottan, mintegy ellenállást
leküzdve szokott közölni, talán az ő stílusa parancsolt apránként
hallgatást a születésnapi társaságra: utánam az a filmes figyelt
fel, aki valameddig közel állt Oskar mikéntjéhez, majd a
professzor, végül mindenki megérezte, hogy idegen rendező
keze nyúlhatott bele a játékba.
Említettem-e már, hogy Matzerath urunk leveszi a
szemüvegét, ha olvas? Kissé eltartotta magától, kisujját
kimerevítve. Elolvasta a táviratot, tökéletesen ura volt mindenen
átható tekintete kékségének, egy kis kézmozdulattal odaintette a
Kurt gyereket: – Fiam – mondta, majd: – A dédanyád volt – s
megkérte, hogy olvassa fel a táviratot.
Matarniából jött, az azonos nevű egyházközség lelkészétől,
szövege Koljaiczek Anna elhalálozását adta tudtul. A
megboldogult, tudatta, bibliai életkorban hunyt el. Kurtchen
elégtelenül felelt meg feladatának, dadogott, szótagolt.
„Gyászában osztozunk”, volt a szöveg vége.
Bruno sejthette, milyen módon képes Matzerath urunk
nagyanyja halálát tudomásul venni: olyan gonddal töltött bort
mindenki poharába, hogy amikor Oskar megszólalt, és poharát
mindannyiunkkal együtt Koljaiczek Anna emlékezetére óhajtotta
üríteni, óhajának azonnal megfelelhettünk. Majd mindennemű
részvétnyilvánítás mellőzését kérte, sőt azt, hogy vendégei
ünnepeljenek tovább, noha elborult kedvvel, de mindenképpen a
megboldogult szellemében.
 A vendégek tehát maradtak, csak a Kurt gyerek ment el.
Csoportok alakultak, halkan beszélgettek. Amikor Matzerath
urunk engedelmet kért, hogy leülhessen, Maria odaállt mellé. A
kis alak szinte elveszett az ormótlan fotelban, lakkcipős lába
arasznyira volt a padlótól. – Látod – mondta Damroka –, kezét
fogja Maria. – Nem volt futó a mozdulat. Amíg Oskar a fotelban
ült, Maria ott állt mellette.
Nem tudom, ki kérte még rajtam kívül a professzort, hogy
szóljon néhány, az alkalomhoz illő szót, valószínűleg a filmes és a
költő is; a professzor aztán rögtönzött, mégis olyan átfogóan
beszélt, mintha Koljaiczek Annáról megemlékezve a világot és
annak állapotát kívánná értelmezni. – Mindnyájan tudjuk, mit
testesített meg – mondta, s máris folytatta avval, amit
mindnyájan tudtunk: – A rettenetes, sőt, barbár történelem egy
évszázadán át és még tovább kitartani és tűrni képes erőt.
Kétségtelen, hogy a kornak a peremén élt, elszenvedte a kort.
Unokája volt inkább az, aki beavatkozott, tevőlegesen,
kétségtelenül hibázva is. De ha nincs ő, aki mindvégig
megmaradt ott, ahol kezdettől fogva élt, azon a kasubi földön,
amely, mint ma már tudjuk, a világot jelenti, akkor a mi
kívülállónk és roppant kétes hősünk sehonnai lett volna,
elveszett ember.
Folytatólag Oskar harmincadik születésnapját idézte fel a
professzor, és avval a könnyedséggel, amely legrejtettebb
részleteket is ismerő beavatottak sajátja, megjegyezte: –
Akkoriban azt hitte, hogy kivonhatja magát körünkből. – Majd
úgy minősítette Matzerath urunk későbbi egzisztenciáját, mint
amely tipikus volt az ötvenes években, saját magával és
személyes kívülállásával is foglalkozott, és röviden, bár kritikus
felhangoktól nem éppen menten megemlítette a matzerathi
videógyártást: – Barátunknak, ugyebár, szenvedélye a
tömegkommunikáció! – Egy mellékmondata engem illetett, egy
gavalléros bók Mariának szólt, majd emeltebb hangon így fejezte
be: – De most ismét egészen a miénk Oskar!
Így aztán mégis vidáman folyt tovább a születésnapi
ünnepség. A szónokot számosan üdvözölték. Ha Damroka nem
kezd vele kora barokk egyházi zenéről beszélgetni, s nem
bonyolódnak bele a dologba, végül még a professzor lett volna a
nap ünnepeltje. Damroka aztán áttért balti-tengeri útjára,
egyetlen állomását sem hagyta ki: Møns Klint, Visby, a
Greifswaldi Belvíz… – De medúzákból – mondta – most már
elegem van. – Egy idő múlva a vendégek közé keveredett Oskar
is, valameddig még kézen fogva Mariával.
Mellékesen értesültem, hogy a „Grimmek erdejé”-nek
forgatására egyelőre nem számíthatunk. Ezt a „Post Futurum”
cégvezetője közölte velem. Talán megvigasztal, mondta, hogy
hamarosan sorra kerül a Malskat-ügy. Matzerath úrnak
meggyőződése, hogy a jövő kulcsát az ötvenes évek üledéke alatt
kell megkeresni.
A filmesek soron következő munkáikról beszéltek. A költő
arca, nem tudni, mi okból, elsötétült. Maria elment, tőlem el se
búcsúzott. Én vitába bocsátkoztam a lángelmével, ostoba módon.
Még szerencse, hogy a professzor és vele együtt Damroka
jókedvű maradt. Még a költőt is rábírták egy borostás mosolyra.
Matzerath urunk pedig nyájasan tapsolva figyelmet kért.
Mintegy az ünnepi együttlét szép lezárásául bejelentette, hogy
bemutat egy produkciót, amely „mindenképpen magánjellegű”,
de, mint mondta, „a szomorú hír folytán” most már általános
érdeklődésre tarthat számot. És megnézhettük azt a „Post
Futurum” videót, amelynek eseménysora időközben a múlté lett.
Bruno összehúzta a függönyöket, hogy az alkonyati napfény ne
zavarjon, székeket rendezett laza sorokba, középre tolt egy nagy
képernyős készüléket, még egyszer megtöltötte mindenki
poharát, majd behelyezte a recorderbe a kazettát, amelynek címe:
„A tiszteletre méltó Koljaiczek-Bronski Anna százhetedik
születésnapja”.
Ezt a falusi ünnepet volt jó látnunk, ha ugyanis Oskar a saját
hatvanadik születésnapja városi ünnepléséről készített volna
futurovideót, akkor most arról kellene beszámolnom, hogy
milyen pontosan megsejt mindent, minden részletet is: Maria
hidegtálait, az összes lazacos és libamellszeletes szendvicset
szám szerint, az összes vendéget, a költő borostás képét, az én
Damrokám aranysárga ruháját, a szmokinghoz felvett
hegymászócipőt, végül a táviratot ezüsttálcán, a Kurt gyereket,
ahogy szótagol, a professzort, ahogy megszólalásra biztatják,
aztán világméretben előad, termetre szintén kicsi és skótkockás –
mindez, mint mondom, meg lett volna sejtve, iderántva a
jövőből, produkcióba adva, benne lett volna Maria keze is, ahogy
az ő apró kezén nyugszik, de Oskar kímélt minket, és a saját
születésnapját Koljaiczek Anna tisztaszobájában zárta le.
Amikor Damrokával és az utolsó vendégekkel már a
gardróbban szorongtunk, Matzerath urunk még egyszer
visszahívott. – Beszéljünk a valóságról! – mondta. – Megszámolta
maga tisztességesen, egytől ötig, hány ujjuk van azoknak a
watsoncrickeknek? Ezt tegye meg, legyen szíves, sürgősen!
A legelső alkalommal megszámoltam. Akárcsak az összes
törpnek, amit Oskar a kasub gyerekek számára vitt magával
Lengyelbe, hadd legyenek azok is boldogok, az összes újsvédnek,
ha álmomban közelről látom őket, az én fürtöshajúmnak is, aki az
orgonánál ül, a hüvelykujján kívül három-három ujja van
egy-egy kezén. Mégis ugyanolyan ügyes, mint a törpök, sokat
láttam addig tenni-venni okosan, ügyesen, amíg minden humán
vacaknak újra eszébe jutott, hogy mire való: anyáskulcsnak,
kalapácsnak, keréknek és körzőnek. A beszédük pedig nemcsak
akkor hangzott törpöszmének, ha parancsszavakat kiáltottak:
amint a fülemet hegyeztem, minden harmadik szó elején, végén,
közepén törpent egy törpissz. Ha jóllaktak, akkor
betörpentyöltek, és skandináv eredetükhöz képest meglehetősen
törpönty volt a beszédük.
Matzerath urunk szerint a gotlandi génmanipulátoroknak
gyerekes öröme tellett abban, hogy agyrém-tenyészetükbe ne
csak négyujjú kezeket programozzanak, hanem avval a
plasztikzsargonnal is beoltsák, amelynek mélységes
infantilizmusát a késő humán kutatók is pontosan ismerték
minden életkorra vonatkoztatva. Még az is feltehető, hogy ebben
a lingvisztikai adalékban az uppsalai egyetem célja nyilvánul
meg, hiszen a végpatkányt köznyelvileg is egyeztetni akarták a
végemberrel.
Valóban nem állíthatjuk, hogy a watsoncrickek magatartása
partraszállásuk és megtelepedésük idején, hombárszigeti
korszakukban nem volt mértéktartó, kiegyenlítő, mintegy
szociáldemokratikus. Szavazásaik és gazdasági vitáik végtelenbe
nyúltak. És olyan fogalmakat lehetett hallani, mint törpszociális
törprend és törpökrácia. A patkánysokaság pedig a fülét
hegyezte, illő távolban ugyan, de mohó tanulékonysággal. Nem
meglepő tehát, hogy a második hangzóváltás időszakában az ő
nyelvük is felvett hupitörpizmusokat, amire tekintettel
Matzerath urunk, akitől gyermekkora óta, pedig hol voltak még
akkor a törpök, nem idegen a törpszellem, a poszthumán
fejlődésről tervezett videófilmjébe olyan feliratokat akar
beilleszteni, mint például: Törpiség győz végül, s a világ
megbékül!
Amit sajnos nem tett meg a világ. Már megint félresikerült
minden. Mondtam is az Iskolarádió után az
ajándékpatkányomnak: Látod, most már nyárson sült hízott
patkányt zabálnak az újsvédek. Ez a dolgok rendje. Túl sok
bennük az ember. Akivel álmodom, az a Patkánynő se akar már
olyan lenni, mint a közönséges vándorpatkány, hanem olyan
fürtös hajú, mint Damroka.
 Vagy bennem a hiba, nekem nem kellettél már álmomban,
kicsi patkány, hanem, gondoltam, ha már patkány kell, akkor
manipulált legyen? Akár ezt álmodtam, akár mást: ezeké a
puláké nem lehet a jövő. Ezeket kinyírni! Bújj elő, te patkány, és
mondd, hogy ezekkel még elbírtok. Ezek már maguk nyírják
magukat, mi majd csak besegítünk. Nagyon emberire sikerültek
ezek.
Nem bújt ki az óljából, csak amikor a mai elbai és saalei
vízállást mondta be a Harmadik műsor. Nyújtózkodott, szokása
szerint figyelmesen rezgette a bajszát, valameddig megült az
etető és a cuclisüveg között, és csak akkor húzódott vissza
félhomályos óljába, amikor a déli Világpolitika elkezdődött:
Nicaragua és se vége, se hossza.
Mennyire felnőtt ez a patkány, pedig még mindig nő.
Véleményünk egyezik: ezekből a watsoncrickekből elég.
Matzerath urunk videófilmje tulajdonképpen az
emberpatkánynak akarta a jövőt biztosítani, de amikor
hatvanadik születésnapja után hamarosan ismét találkoztunk, és
utoljára nyilatkoztatta ki nézeteit, aggályos volt.
– Tudja – mondta, lazán oldalra nyújtva álltában az egyik lábát
–, az én életemet gyerekkoromtól fogva médiák határozták meg.
Nagyobb erőt tulajdonítottam egy bádogvacaknak, mint
amennyi volt benne: szánalmasan belebuktam a dologba. A
hangomat, amely kétségtelenül metsző volt, mindenféle
erőszakos cselekményért tették felelőssé, nem is vállalom mind,
de hát ezt a védő médiumomat nagyon nehéz időkben
elvesztettem. Amikor megint javulni kezdett a helyzet, és a hamis
ötvenesek avval biztattak, hogy még jobb és még jobb lesz,
nekem vissza kellett térnem, mert a hangom, ugye, végképp oda
lett, a gyerekkorom bádogvacakjához. Újra megszólaltattam egy
elavult hangszert, múltat idéztem rajta, és evvel sikerült is telt
házakat csinálnom, amíg mindenki rá nem unt a múltra. Aztán
úgy-ahogy éltem csak, kamatokból és az emlékeimből, már arra
gondoltam, hogy abbahagyom az egészet, aztán lássuk, mit tud
utoljára a mindig lehetséges nyomdafesték, de akkor új médiák
mutatkoztak számomra. Főleg a videókazettát szeretem: meghitt
műfaj. Magánhasználatra való. Szóval, fölfedeztem azt a piaci
igényt, amelyet én elégíthetek ki; középszerűnél kissé
igényesebb, felvilágosító szexet gyártottam, később viszont,
amikor az emberi történelem vége egyre közeledett és előre
tekintve megközelíthetővé vált, megtaláltam a képességeimhez
illő tevékenységi területet. Visszapillantás már csak egy van
hátra, amellyel magamnak és Malskat festőnek tartozom, aztán a
mi elmúlásunkat és a poszthumán történelem korát fogom
dokumentálni és a jövőből megjeleníteni, az „Új Ilsebill” útra
kelése kapcsán. Persze nem bántam volna, ha az új svédekben
erősebb a patkányösztön, és kevesebb az emberi értelem. A
fejlődés az összes jel szerint rövid folyamat lesz. Az újsvéd
uralom alatt élő patkánynépeken nyugtalanság lett úrrá. Sajnos
minden törvényszerűen fog lezajlani. Hogy prognózist
kockáztassak meg, ugyanakkor az én nemrég elhunyt
nagyanyám szavával is éljek: Semmi se nem marad az egész
mindenségbül.

Nem a werderi tájon kezdődik, hanem Kasubiában. A kukorica-

és árpatáblák széléről eltűnnek a kettesével járó pulák. Elnyelik
őket a napraforgó-termelési rendszerük hatalmas táblái.
Váratlanul megrohanják őket a patkányok, egyre több patkány,
és vége a munkafelügyelői tevékenységüknek. Gyerekjátéknak
tetszik az egész. Amolyan rabló-pandúrnak. Rég sorát lehetett
volna már keríteni ennek. Aki tegnap még
kukoricaszár-parázson sült vágópatkány lehetett volna, most
manipulált húst rág le manipulált csontról.
Nem jó, nem így történik. Mielőtt Kasubiában, aztán a werderi
tájon elkezdődik a dolog, van egy esemény. Eltűnik az a
vasbetűkből kovácsolt szó, amely végül a városházi múzeumban
lett kiállítási tárgy. Az új svédek észlelik ugyan a kovácsoltvas
tárgy hiányát, de a lopást nem ítélik jelentősnek – hébe-hóba mást
is elloptak már, például néhány törpöt –, és ez hiba: nagyon
biztosak a hatalmukban, lebecsülik a vasbetűs szó értelmét és a
humán múltba visszanyúló jelentését. Alig tulajdonítják el a
tettesek a vasszót, máris hatni kezd a föld alatt, és fokozatosan
összeomlik minden, amit a watsoncrickek a maguk rendszerének
biztosítására létrehoztak.
A felügyelők helyére természetesen újak érkeznek. De őket is
elnyelik a gabonatermő táblák, ők is eltűnnek, csak csontvázaik
kerülnek elő utóbb. A csöveskukorica-, napraforgótányér-, árpa-
és lencseszállítmányok késnek, feltartóztatják őket, egyre
ritkábban érkeznek meg a városi központi raktárakba, a Nagy
Malomba, a Hotel Heveliusba, a Fegyvertárba, a Városi
Színházba és a Lenin Hajógyár kantinjába, végül egészen
elmaradnak. Büntető különítmények vagy a puszta semmit
járják, vagy félrevezetve bolyongnak a Visztula árterén, a kasub
dombhátak földjein, erejük elforgácsolódik, kimerülten és
megtizedelve térnek haza. Kartuzy és Novy Staw kitelepült
őrhelyei, nemkülönben az a megerősített partközeli romterület,
amelynek valamikor Oliva volt a neve, veszélyeztetett pontokká
válnak, majd tarthatatlanokká, ezért az új svédek
visszahúzódnak az iszapturzások zöldövezete mögé, a városba.
A hagelsbergi kazamatákat kiürítik. Aztán feladják a
Püspökhegyet.
Csak ekkor kezdenek komolyan nyomozni, keresik az eltűnt
múzeumi tárgyat. Minden sekrestye, a hajógyári étkezde összes
pincéje gyanús. Az ellopott szó hol itt, hol ott bukkan fel hír
szerint, hogy hamarosan újra eltűnjön. A nyomozás sikertelen.
Csak a rémhír egyre több. A Hombárszigeten, ahova az összes
növendékpatkány-hizlaldát koncentrálták, szűk helyen és
zsúfoltságban razziákra kerül sor, a szót nem találják meg, ezzel
szemben zavargások törnek ki, ezért elrettentés céljából tömeges
patkányvágásokat kell elrendelni. A szó a Lenin Hajógyár
területén sem lelhető fel, eredménytelenül keresik azokban a
templomokban is – például a Szent Brigitta-templomban –,
amelyek hír szerint titkos patkánygyűlések helyszínei. Közben a
levegőben feszültség, mindenfelé suttogás. A kiátkozott,
kimondhatatlan szót betiltják. Négy szótagos formájában is,
törpencsen is tilos továbbadni. Mivel ittas állapotban számosan
ordítozzák mégis, az árpabeszolgáltatás pedig teljesen megszűnt,
azonnali hatállyal tilos mindennemű serfőzés.
A Fegyvertár, a malom, a toronyszálló meg a többi
élelemraktár előtt gyámoltalanul áll kettős sorokban az újsvéd
őrség, még nem sejtette meg, hogy a gabona- és magkészlet
alulról apad el, pincemélyi aknákon át elszippantja valamilyen
félelmes szívóerő. A sokemeletes terményhegyek
megvédhetetlenül elcsorognak. Amikor a nagy testű fogyasztási
tenyészpatkányok is fellázadnak, és előbb a hízótápraktárt, majd
az egész Hombárszigetet, végül az Ónöntőt birtokba veszik, s
ilyenformán a központi húsraktár újsvéd intézőségének kezén
nem marad csak csont és szőke bőr, kezdődik az éhezés, ínséggel
küszködnek az emberpatkányok.
Látom, ahogy elbizonytalanodnak, szorongás lesz úrrá rajtuk.
Nyoma sincs a skandináv nyugalomnak és a gotlandi
merészségnek. Behúzódnak a szabadvárosi és óvárosi utcák
házaiba. Nem járnak-kelnek az utcákon, az Asszonyok utcáján, a
Hosszúpiacon, ahogy azelőtt: sétálni veszélyes. A régi és új házak
csatornarendszere még járható, és a sok patkány ezen át, felszálló
vezetékeken keresztülnyomakodva beszivárog, egymás
nyomában nyomakszik a házakba: az újsvédeket most már
belülről is veszély fenyegeti, helyzetük tarthatatlanná válik.
Végső menedéknek a Mária-templom marad. Minden ház lakói
megkapják a kiürítési felhívást.
 Látom, ahogy menetoszlopokban ugyan, de kapkodó
sietséggel távoznak a Fás- és Szénpiacról. Kiürítik a
Tömlöctornyot, a városházát és a Hosszúpiacot. Az Erszényesek
utcáján át menekülnek a Kutya utca lakói. Fontsövényről és a
hajdani Lengyel Posta környékéről kis csapatokban futnak a
Mottlau felé, át a Halpiacon, a Hosszú hídon, a Szentlélek kapun.
A kapukban megtorlódik, tülekszik a sokaság. A rend
megbomlik, mindenki a Mária-templom felé törtet, ahol
alighanem mind – végül mintegy húszezer – éhen vész majd,
hacsak csoda nem történik. De a tágas templomcsarnok sem ígér
mentséget vagy éppenséggel csodát, mert bármerre kémlel bárki,
csak újabb veszélyt vesz észre: minden boltív, minden pillér a
csúcsáig, a zárókövekig csupa fiatal patkány, fürtökben csüngnek
a falakon a patkányok, és várnak, várnak, türelmesen.
Csak üggyel-bajjal küzdhető le a már-már kitörő pánik. A
watsoncrickek már nemcsak éhesek, már valamilyen kór fertőzi
meg őket rendre. Mintha egymással tusakodnának bennük a
gének. Láthatólag egyre nagyobb erővel tör ki belőlük az emberi
jelleg. Elég a legkisebb ok, és máris egymás torkának esnek.
Megfojtják egymást. A főhajóban hullahegy nő. A szentélyből
hamarosan vissza kell húzódniuk, már a karzatról is, az orgona
mellől, amely imént még szólt, zenével vigasztalt, utoljára egy
passacagliával. Aki még él, még megmaradt, attól félve, hogy
minden kijáratnál elállják a menekülés útját, az északi kapuhoz
gyűl. Százan lehetnek, és napról napra fogynak. Fölfalnák
egymást, de képtelenek rá, undorodnak egymás húsától. Végül a
maradék – öt újsvéd, azaz, ha jól számolom, kilenc, tizenkettő –
összeszedi a bátorságát, és kitör a holtak házából.
Az asszonyok utcáján menekülnek. Kapupihenők közt
bukdácsolnak végig, mindegyiken patkányok ülnek.
Párkányzatokon, faragott kapuzatok tetején, minden ablakban
patkány patkány hátán. A maradék tizenkettőt nem támadják
meg, még sincs már, csak kilenc, már csak nyolc. Az Asszony
kapun át heten érnek ki a Hosszú hídra. Öten törekszenek a Zöld
kapun át a Hombársziget hídja felé, egyikük az én csont és bőr
Damrokám, ki is jutnak, át a Mottlau túlsó partjára, legelöl
Damroka, de mire a hajójukra törekednének, az „Új Ilsebill”
fedélzetén is patkányok nyüzsögnek.
Nem kellett volna eleve számolni ezzel? És ugyan hogy
készítettek volna fel új útra egy hajóroncsot, amely sokáig csak
látványosság volt, turistacsoportok szokták megtekinteni? És ha
megindult volna a nyersolaj motor, ugyan hova menekülhetett
volna, aki még megmaradt?
A fedélzetet, középütt és a hajó orrában a lejáratokat
növendék, korábban ízletesnek mondott fogyasztási patkányok
tartják megszállva. Három svédmanipulált még megfeszíti a
derekát. Meginog, egymást támogatja. Megindító látvány, ahogy
bágyadt mozdulattal felszólítják a tenyészpatkányokat, hogy
távozzanak a roncsról. Búzakalászszőke szőrzetük megfakult,
sárszínű, csimbókos, a méregzöld növendékpatkányok viszont
megszürkültek, megbarnultak, már-már feketék: mióta kitört a
felkelés, egyre jobban megsötétült a színük. A patkánynép tehát
mintegy visszafordult fejlődésében a felé a változata felé,
amelynek Rattus rattus vagy fekete házipatkány volt a neve a
humán korban, és amely – szóbeszéd szerint – valaha ráhozta az
emberiségre a pestist.
Amikor utolsónak Damrokám is lerogy – térdre, haja ázottan
lóg –, és ráborul a többire, mind az ötüket tüstént feketén
elborítják a patkányok. Még van, aki meg-megráng. De nem
hallok nyöszörgést, nem hallok jajgatást. Talán harangzúgást
hallok, ámbár halkabbat, sokkal halkabbat, mint amikor partra
szálltak a watsoncrickek.

Bízhatok újra, álmodtam végül.

Hátha maradt még mohó zabákból
egy tálon egy morzsa, s közelíthet
valami, nem eszme, egy kósza
véletlen inkább, nem állják útját,
s kitör egy járványos,
gyógyító életvész.

Bízhatok újra, álmodtam még:

lesz télire alma, Mártonra lúd,
lesz nyáron földieper,
fiaink kopaszodni kezdenek lassan,
lányaink őszülni, lapokat írnak az unokák,
előleg dől, tejel a pénz, mintha ismét
korlátlan volna a hitel.

Bízhatok újra, álmodtam végül,

s már kerestem jóval biztató érvet,
indokot, magamat meggyőző szót.
Új a remény, mondtam, kicsi, de jó,
tétova még, de majd izmosodik,
csalóka még, de majd kegyes lesz hozzánk:
utolsó reményünk piheg
a karomban.

Bízhatok újra, álmodtam még,

s hogy ezentúl mindenki bízni fog, nem zár
kulcsra kaput, asztalon hagyja slusszkulcsát.
Nem is ért álmomban csalódás.
Kenyerét mindenki megosztja.
Csak a vígasság más, mint ahogy reméltem:
visítva röhög rajtunk a rengeteg patkány,
mióta eljátsztuk mind,
amiben bízhattunk még.
Aztán láttad-e azt a vasbetűs szót? És kibetűzted-e? Ott állt
négyszótagszólamúan a hajóroncson, és amikor letakarítottuk a
fedélzetet, olvashatóvá vált.
Megint itt van, és megint kacag. Fekete kölyökpatkány most a
Patkánynőm, egy abból a fajtából, amelyet a Visztula-torkolatban
választottak ki tenyésztésre, és koncentráltak hizlaldákba. Újra
mi vagyunk az urak! – mondja. Őbelőlük egy se maradt,
hírmondó se. Csak mi létezünk, láthatod, és ezentúl nem lesz
más, csak mi.
Látom, hogyan lesznek egyre többen. Ember már nincs, elég a
hely a Földön. A tengerben ismét sokasodik a hal. A Városon túl
sűrű a zöld erdő. A tágas égen madarak cikáznak. Új, valaha
képzeletben sem volt állatfajok jelennek meg, most már köztük a
négycsöcsű dongólégy is. Ős Danzig azonban romba hull. Dús
homlokzatokról mállik a faragvány. Tornyok meghasadnak,
ledőlnek. Gótikus oromfalak inognak, berogynak. Minden
elhanyatlik, minden tégla, minden templom, a Mária-templom
megadja magát.
A történet lezárva, mondja a Patkánynő: Így aztán
megszabadultunk az ember legrettentőbb gondolatától.
Elpusztult, amit utoljára még kiagyalt volt. Annak a vasból
kovácsolt szónak az értelmét mi valósítottuk meg, nem az ember.
Ami élni fog, annak nincs hozzá köze.
Ahogy szoktam, ellenkeztem. Hiszen megtörténhet, te
patkány, figyelj rám, hogy valamilyen végső reménybe…
Lám csak, terólad meg, abban az örökké körbe-körbe
űrhajódban, teljesen megfeledkeztünk. Nos, van új terved, új
határidőd?
Miért is ne, mondja. Ha már nincs ember, hát
reménykedhessen csak, bízhasson és bízhasson, hadd legyen min
jót mulatni, ha alkalmilag embert álmodunk…
 A többi hahotába fúl, a hahota világméretű vidámsággá
dagad. Számtalan alomban és fészekben kölykek és kölykek, és
mind rajtam vihog.
Még akkor is megvan a remény, makacskodom, hogy nem ti,
álombéli patkányok, hanem mi, létező…
Álmodni sem tudsz létezőbbet nálunk, patkányoknál.
De kell hogy…
Semmi se kell hogy, most már semmi.
De én azt akarom, én újból…
Ugyan mit akarsz?
Csak feltéve, hogy mi emberek még léteznénk…
Jó, tegyük fel.
…de most már majd egymásért és békességben is, hallod, mit
mondok, és szeretve egymást, és szelíden, hiszen szelídek
vagyunk a természetünk szerint…
Milyen szép álom, mondta a Patkánynő, azzal eltűnt.
 Világkönyvtár sorozat

JURIJ TRIFONOV
ELTŰNÉS

A hatvanas évek végétől 1981-ben bekövetkezett haláláig

viaskodott Jurij Trifonov e regény anyagával, gyermekkorának
meghatározó élményével, apja, rokonai, ismerősei tragikus
eltűnésével, a harmincas évek fojtogató atmoszférájának
felidézésével. Az Eltűnés a maga torzó voltában is az életmű
csúcsa, s nemcsak azért, mert a korábbi jeles művek, a
Máglyafény, a Ház a rakparton, Az öreg, a Hely és idő, valamint
számos novella motívumainak ez a forrásvidéke, hanem mert a
személyi kultusz időszakáról, a terror tombolásáról aligha
született ennél megrendítőbb olvasmány.
A fojtogató légkörben, ahol az ismerősök, családtagok, barátok
eltűnése mindennapos, kell a regény kisiskolás hősének
eligazodnia a világ dolgaiban, itt kell rádöbbennie, hogy többféle
igazság létezhet, hogy a becstelenség és árulás diadalt arathat.
Trifonov vallomása a gyerekfővel átélt megpróbáltatásokról
nemcsak izgalmas korrajz, hanem, mint minden jelentős irodalmi
mű, máig érvényes tanulságokkal szolgál. (Fordította: Szabó
Mária)
 Sikerkönyvek

ERICH MARIA REMARQUE

ÉJSZAKA LISSZABONBAN

1942, Lisszabon, a hitlerizmus elől menekülők utolsó menedéke.

Innen próbálnak eljutni rendőrök, nyomozók gyűrűjén át a
biztonságba: Amerikába. A történet éjszakáján két német
emigráns férfi beszélget. Egyikük vágyálma, hogy meneküljön,
de nincs se vízuma, se hajójegye. A másiknak mindkettő megvan
– és odaajándékozza társának. Cserébe csak azt kéri, hogy
hallgassa meg élete történetét: a szerelem, a menekülés, a halál
drámáját… (Fordította: Szíjgyártó László)
 Sikerkönyvek

NORMAN MAILER
A HÓHÉR DALA (I—II.)

Az utóbbi évtized talán legnagyobb bestsellere volt ez a

magyarul először 1984-ben megjelent könyv. Dreiser „Amerikai
tragédiá”-ja óta nem volt olyan mű, amely ilyen kegyetlen
következetességgel ábrázolt volna egy szörnyű világot. Mailer
egy gátlástalan újságíró hatezer oldalnyi dokumentum-, riport-
és interjúanyagát vette kézbe, és addig rendezte, írta tovább egy
gyilkosság, egy tárgyalás és egy kivégzés történetét, amíg az
dokumentum és társadalomábrázoló körkép mesteri ötvözete
nem lett. (Fordította: Szíjgyártó László)
 A védőborító Tóth Péter grafikájának
felhasználásával készült

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Jovánovics Miklós
Pécsi Szikra Nyomda, 87-2520, Pécs, 1988
Felelős szerkesztő Fekete Éva • Műszaki vezető
Sebestyén Lajos • A védőborító sorozattervét
Dános Judit készítette • Tipográfus Romhányi
Katalin • Kiadványszám 8362 • Megjelent 27,9
(A/5) ív terjedelemben, Liberta betűtípusból
szedve
MA 5477
ISBN 963 14 1299 7
ISSN 0324-7929
 Günter Grass 1927-ben
született Danzigban (Gdańsk).
1944-től katona, 1946-ban
szabadult amerikai fogságból.
Ezután képzőművészeti
tanulmányokat folytatott,
szobrásznak készült. Irodalmi
pályafutása 1955-ben indult,
amikor részt vett a Gruppe 47
évi ülésén, majd két
verseskötetet publikált.
1956–60 között Párizsban, azóta Nyugat-Berlinben él. 1959-ben
lett világszerte ismert A bádogdob című regényével.

Főbb művei:
Macska és egér. Kisregény. Fordította: Sárközy Elga, 1968,
Európa Kiadó.
Vallató. Válogatott versek. Fordította: Boldog Balázs, Eörsi
István stb. 1969, Európa Kiadó.
A bádogdob. Fordította: Szíjgyártó László, 1973, Magvető Kiadó.
Vesztfál csevely. Fordította: Márton László, 1987, Helikon
Kiadó.
A Hal. Fordította: Bor Ambrus, 1988, Európa Kiadó.