Alon Gratch

Ha a szerelmes gondolkodna...

Ismétlődő hibák a párkapcsolatban

Scannelte és javította nemiki 2009. január

Park Könyvkiadó

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Alon Gratch: If Lőve Could Think

Using Your Mind To Guide Your Heart
Harmony Books, Random House, New York, 2005

Fordította
Farkas Eszter

A fejezetkezdő idézetek
Ovidius: Átváltozások című művéből valók

(Budapest, Magyar Helikon, 1975,

Devecseri Gábor fordítása).

A szerző megjegyzése:

A könyvben szereplő páciensek nevét,

azonosításra alkalmas jegyeit megváltoztattam.

Az élő vagy elhunyt személyekkel, megtörtént

eseményekkel való bármilyen hasonlóság ezért
csupán a véletlen műve lehet.

Copyright C 2005 by Alon Gratch Hungarian translation C 2007 Farkas Eszter

ISSN 0865-0705

Magyar kiadás C 2008 Park Könyvkiadó, Budapest

Felelős szerkesztő Szalay Marianne
Szerkesztette Lukács Laura
A borítót tervezte Barka Ferenc
Műszaki szerkesztő Szabados Erzsébet
Szedés és tördelés Köböl Vera

Ilanának, Jordannek és Michele-nek,

mert rengeteget tanultam tőlük arról,
hogy mi a szeretet
Bevezetés

Ha elromlik a szerelem

Az életben minden átváltozás, növényekben, állatokban, és így tovább fölfelé, beleértve magát az
emberi fajt is.

GOETHE

"Ha elromlik a szerelem, semmi se megy", mondja a régi sláger, és ugyanezt állítják a pácienseim, ha
szóban nem is, de tüneteik és viselkedészavaraik nyelvén mindenképp. Ha oda a szerelem, oda a lélek
- elménk pedig csúf tréfákat űz velünk. Depresszió, szorongás, pánikroham, szexuális problémák,
stressz, alkoholizmus és drogfüggőség, mind-mind a szerelemmel való párbeszédünk zavarairól
árulkodik. Túlzó egyszerűsítésnek tűnhet, de igaz: szerelmi kudarcaink alkotják a legbonyolultabb
fejlődés-lélektani irányzatok elméleti alapját. Ezért döntöttem úgy, hogy megtanulom, megtanítom -
és most megírom - a választ a hatvannégymillió dolláros kérdésre, ami úgy szól, mitől romlik el a
szerelem, és - ha egyáltalán lehetséges - hogyan javíthatjuk meg.

A szerelmi kudarc viselkedésmintáit ma már mindenki ismeri. De hogy a sablonos végkifejlet mélyén
milyen problémák rejtőznek, és mit kell tenni ellenük, az még mindig zavarba ejt. Könyvemet azoknak
írtam, akik ilyen alapmintákkal küszködnek. Ha szakítást fontolgat vagy már szakított, és nem akarja
még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát; ha folyamatosan randevúzgat, mégsem találja meg az igazit;
esetleg újra olyan személlyel lépett tartós kapcsolatba, aki nem a megfelelő partner; ha azon
töpreng, érdemes-e tovább tervezgetni az esküvőt; esetleg úgy érzi, szerelem nélküli házasság foglya;
vagy csak egyszerűen lenyűgözi a szerelem misztériuma, és a legbátrabb kutatók - pácienseim -
drámai és megindító útját követve szeretné megfejteni a titkot - akkor önnek szól ez a könyv.

Az évek során, míg a szerelem problémájával viaskodó pácienseimnek segítettem, rájöttem arra,
hogy a párkapcsolatok egy-egy viselkedési alapmintája nem pusztán egy bizonyos, jól körülírható
viselkedés ismételgetését jelenti. Amennyiben például ön állandóan elérhetetlen férfiakba habarodik
bele, nem valószínű, hogy valamennyien egyféleképpen elérhetetlenek. Lehet, hogy az egyik
kapcsolata távszerelem volt, a másikban a férfi képtelennek bizonyult az elköteleződésre, a
harmadikban nős, esetleg titkon biszexuális férfival hozta össze a sors. Mi több, ha valóban ez az ön
mintája, alighanem többször is megpróbált kitörni belőle, például úgy, hogy egy ön számára kevésbé
vonzó, de személye iránt rendkívüli érdeklődést mutató emberrel találkozgatott. Más szóval, a
mintába az is belefért, hogy ön az egyenlet másik oldalán tartózkodjék.

A párkapcsolatok különféle mintái átfedik egymást, kölcsönhatásban vannak, és ez - mint hamarosan

látni fogjuk - nem csupán mellékes körülmény zűrös személyközi viszonyainkban. Inkább annak a
következménye, hogy romantikus viselkedésmintáink közös lélektani őstől származnak, és ha el
akarunk jutni a valódi szerelemhez, ezt meg kell értenünk. Bár úgy hisszük, a szerelemnek tisztának
kellene lennie, mégsem lehet az, mert az sem tiszta, aki adja, az sem, aki kapja. A szerelem mellett
mindig ott a gyűlölet, vagy - elfogadhatóbb kifejezéssel - a harag és a kiábrándultság, éppen azért,
mert annyira fontos nekünk. Ahhoz, hogy szerethessünk, sebezhetővé kell válnunk, ám a
sebezhetőség gyűlölködővé tesz - meggyűlöljük azt, aki miatt sebezhetőnek "kell" éreznünk
magunkat. Ezért mondjuk, hogy "szerelembe esünk", ahelyett hogy "szerelembe állnánk", ezért
ismétlik dalok, versek, regények és filmek egyazon téma - a nehéz, nem kívánt szerelem - variációit:
"...a szerelem sötét verem, beleestem, benne vagyok, nem láthatok, nem hallhatok".

Stephen Mitchell Can Lőve Last? (Létezik tartós szerelem?) című könyvében üstökön ragadta ezt az
ambivalenciát. Az önnön halandóságával küszködő emberiség nietzschei metaforáját tovább
bontogatva Mitchell tengerparton épített homokvárhoz hasonlítja a romantikus szerelmet. Teljes
erőbedobást, szenvedélyt igényel az építkezés, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg róla, hogy
várunkat bármikor elmoshatja a dagály. Ezt a lelkiállapotot persze igen nehéz fenntartani, vagyis
többnyire úgy birkózunk meg vele - írja Mitchell -, hogy izgalmas, ám bizonytalan homokvárunkat
"kővárra" és "légvárra" osztjuk. Szilárd, ám unalmas tartós kapcsolatunkat vagy házasságunkat jelenti
a kővár, romantikus önkívületben töltött, szexuális újdonságokkal teli, rövid viszonyokról szőtt
álomképeinket jelenti a légvár. Igaz, egyik sem tesz boldoggá, de mindkettő megvéd a szerelemmel
járó bizonytalanságtól, kockázattól és sebezhetőségtől. A "kővárban" talán túlsúlyba kerül a realitás,
és nincs benne túl sok fantázia, de legalább biztonságot nyújt a kiszámíthatósága, az ereje. A
"légvárban" túlsúlyba kerülhet a fantázia, és talán kevés benne a realitás, ugyanakkor itt sincs sok
vesztenivalónk - az illúzióinkon kívül. Könyvemben arra vállalkozom, hogy bebizonyítsam: ez a
kettősség magyarázza minden szerelmi kudarcunkat. Mert miközben megpróbálunk kitérni a valóság
- a szerelem elidegeníthetetlen ambivalenciája - elől, és megcélozzuk a tökéletes szerelmet, végső
soron tarthatatlan ábrándvilágba menekülünk.

AZ AMBIVALENCIA RÖVID TÖRTÉNETE (MELLHÁBORÚ)

A pszichoanalízis történetének egyik legvitatottabb kérdése az, hogy a szerelemmel kapcsolatos

ambivalenciánk vajon két vagy három személy lelki egymásra hatásából ered-e. Freud elmélete
szerint akkor kezdődik a baj, amikor az apa mint harmadik fél megjelenik a viszonylag harmonikus
anya-gyerek kapcsolatban. Amikor az apa - történeti szempontból évekkel az anya után - belép a
gyermek személyközi világába, a gyermek versengeni kezd az azonos nemű szülővel az ellenkező
nemű szülő szeretetéért. Ebben az ödipuszi drámában a versenytársa bosszújától tartó gyermek nem
tehet mást, mindkét szülőjére megneheztel, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta. Itt kezdődik a
szerelem és a gyűlölet összefonódása.

A modernebb elméletek úgy tartják, ennél sokkal korábban kezdődik a baj: már az anya-gyermek
páros eddig kegyelmi állapotnak vélt időszakában. Szerintük a gyermek sem tapasztalatilag, sem
érzelmileg nem tudja elfogadni, hogy az őt tápláló, gondozó anya ugyanaz a teremtés, aki olykor
magára hagyja. Ezért a csecsemő gondolatban - a pszichoanalízis jelképes szavaival - "jó mellre" és
"rossz mellre" osztja az anyát. Erre érzelmileg azért van szüksége, hogy a tökéletlen, távol lévő anya
iránti haragja ne rombolja le az eszményi, adakozó anya iránt érzett szeretetét. Más szóval, a
szerelem tárgyát övező ambivalencia már a kezdet kezdetén megjelenik, de olyan félelmetes a gyerek
számára, hogy létezését tagadnia kell.

Napjainkban egyetértenek a pszichoanalízis teoretikusai abban, hogy aki elsődleges fontosságot

tulajdonít a korai anya-gyermek kapcsolatnak, az ne hajítsa teljesen a sutba Freudot. Az ödipális és
preödipális elméletek ugyanis nagyszerűen kiegészítik egymást, és együttesen hatásos
fejlődéselméleti magyarázattal szolgálnak a szerelem problematikájára. Életünk kezdetét alapvetően
meghatározza a bizonytalanság és a függőség - rendszerint az anyától, aki azonban sosem tökéletes;
amikor pedig tudatunkban megjelenik a második szülő, az elkerülhetetlen versengés tovább
súlyosbítja ambivalenciánkat. És akkor még nem szóltunk a testvérekről és más élőlényekről, akikre
szükségünk van, és akiket ugyancsak szeretünk, mégis azt kívánjuk, bárcsak eltűnnének érzelmi
radarunk képernyőjéről. S a tetejébe amint kimerészkedik a gyerek a családi otthonból,
elkerülhetetlen veszteségek, csalódások és sérülések kísérik végig az életét - és betonba öntik,
megszilárdítják ambivalens, szeretve gyűlölő kapcsolatait.
Emlékezzen vissza, gyermekként milyen kapcsolata volt a szüleivel? Érezte, hogy szeretik?
Valószínűleg. Szerette őket? Biztosan. Hát azt érezte-e, hogy mérlegre teszik, volt-e csalódott, érezte-
e, hogy elárulták? Haragudott-e rájuk, vagy örült-e, amikor elköltözhetett? Érzett-e olyasmit, hogy az
egyik szülőtől túl kevés, a másiktól netán túl sok szeretetet kap? Ha az utolsó három kérdésre azt
feleli, "soha", akkor azokra a pácienseimre hasonlít, akik első beszélgetésünkkor védekező állásba
helyezkednek, és azt bizonygatják, hogy az ő szüleiknél csodálatosabb lény még nem élt a világon.
Ilyenkor nagyot sóhajtok magamban, és arra gondolok, na, szép kis munka vár itt még rám.
Lényegében az a helyzet, hogy szüleinkhez fűződő korai, eredendően ambivalens érzelmekkel járó
kapcsolatunk - azért eredendően ambivalens, mert szülőnek lenni képtelen feladat - szó szerint
otthagyja fiatal, fejlődő agyunkon a lenyomatát, melyet később akarva-akaratlan "ráerőltetünk"
felnőtt kapcsolatainkra.

Így tehát az ambivalencia nemcsak állandó kísérőjelenség, hanem az emberi létezés szerves része.
Mégis annyira félünk tőle, hogy inkább akarunk hinni a tiszta szerelem illúziójában, mint hogy
elfogadjuk az általa kínált sokarcú valóságot. Valahányszor megemlítem pácienseimnek az
ambivalencia elméletét, mindig szeretnének bővebben hallani róla. Ösztönösen értik a jelentőségét,
furdalja őket a kíváncsiság. Csakhogy gyakran összekeverik a "kétértékű, kettős, kétféle" értelmű
ambivalenciát a "homályos", "bizonytalan", "kétértelmű" jelentésű ambiguitással - talán annyira
félnek az ambivalenciától, hogy örülnek, ha a gondolataikban némi bizonytalan kétértelműség lengi
körül ezt a fogalmat. Pedig nem kellene félni tőle: a szerelemben nem az ambivalencia jelent gondot,
hanem az, ahogyan foglalkozunk, vagy éppen nem foglalkozunk vele. Van tehát más választásunk is,
nem csak az eszményített szerelem. Ha másképp gondolunk a szerelemre, vagy egyszerűen csak
gondolkodunk, amikor szerelmesek vagyunk, megtanuljuk kezelni ambivalens érzelmeinket, ahelyett
hogy megtagadnánk őket.

ÁTVÁLTOZÁS A SZERELEMBEN

Mint a lélektanban mindig, a problémánál - legalábbis elméletben - sokkal egyszerűbb a megoldás. A

probléma bonyolultsága - esetünkben a kudarcra ítélt szerelmi viselkedésminta - elhomályosítja a
megoldás egyszerűségét. Ha jobban belegondol az ember, ambivalens viszonyulásunk csak akkor
probléma, ha azzal a hátsó gondolattal tekintünk a szerelemre, hogy kapnunk kell tőle valamit.
Például azért nem kérem meg a barátnőm kezét, mert nem tartom elég értelmesnek - félek, hogy
majd nem tudok számomra eléggé izgalmasan társalogni vele. Vagy ha nem elég vonzó, nem izgat fel
annyira, és nem lesz olyan jó a szex. Vagy ha a barátom nem elég közlékeny, nem tudja kellőképpen
viszonozni az érzelmeimet. Ha pedig túl sokat dolgozik, sosem lesz mellettem. Ha viszont nem keres
jól, nem tudja megadni nekem azt az életszínvonalat, amihez hozzászoktam. Ha nem szeret utazni,
sosem mehetek el vele nyaralni, mondjuk, a Riviérára.

A szerelem ilyen típusú megközelítésében - márpedig kultúránkban alighanem ez áll az első helyen -
az számít, hogy mit várhatok el én a partneremtől. Érzelmi éhségem mértékétől függően még az is
lehet, hogy nem létezik olyan ember, aki képes kielégíteni az igényeimet. Mégis, ebben a modellben -
és a dolgok természete szerint - a másik félen múlik, hogy szerelembe esünk-e: mindegy, hogy
karmával vagy lélektani dolgokkal magyarázzuk, igazából meg vagyunk győződve róla, hogy akkor
esünk szerelembe, amikor "az igazit" hozza utunkba a sors. És még akkor is ebben reménykedünk, ha
tényleges tapasztalatunk épp az ellenkezőjét bizonyítja, mivel: (1) folyton a nem megfelelő
emberekbe szeretünk bele; aki (2) pedig az "egyetlenre", az "igazira" vár, örökös várólistára jut.

Holott az az igazság, hogy a szerelemre való képességünk nem a másikon, hanem saját magunkon
múlik, mert a szerelem elsősorban adni, és nem kapni akar. Egy romantikus kapcsolatban a szerelem
ilyetén meghatározása hatalmas próbatételnek tűnhet. "És ki törődik az én igényeimmel?" -
kérdezzük legtöbben a szerelmünktől. "Mit kapok én ettől a kapcsolattól?" - kérdezzük magunktól.
Különös, hogy a többi szeretetkapcsolatban könnyebb a helyzet. A szülők például nem szűnnek meg
szeretni a gyereküket akkor sem, ha nem talpraesett, ha csúnyácska, ha unalmas, vagy éppenséggel
valamely szenvedély rabja lesz. A szeretővel ellentétben nem hagyják el a gyermeküket, mert
"megunták", "kinőtték" vagy "kiszerettek" belőle.

Nekünk, szülőknek munka és felelősség a szeretet. Ennek a kapcsolatnak kifejezetten az a célja, hogy
adjon, nem várunk érte cserébe semmit, legalábbis tudatosan nem. Éppen ezért a jó szülőnek nem
okoz gondot, hogy szeresse a gyermekét, még ha ambivalens érzelmekkel is viszonyul gyermeke
hibáihoz. Az önzetlen, jutalmat nem váró szeretet eszméje természetesen sokkal több, mint munka
vagy kötelesség. Valószínűleg belénk van programozva, hiszen az evolúció során mindig azon múlt
fajunk fennmaradása, hogy képesek voltunk gondozni utódainkat, akik - a többi faj kicsinyeivel
ellentétben - jóval a születésük után is tökéletesen gyámoltalanok, és teljes mértékben a szüleikre
vannak utalva.

Akár szülők vagyunk, akár nem, mindnyájunkban ott rejlik az adni tudás képessége, és amikor először
szerelmesek leszünk, boldogan és feltétel nélkül tör elő belőlünk a nagylelkűség. Ám hamarosan
eszünkbe jutnak a saját igényeink, és elfelejtjük, hogy eleinte nem vártunk viszonzást. Miért? Később
miért nem térünk vissza a szerelem kezdeti felfogásához? Miért nem fogalmazzuk újra a szerelmet -
adni kell, nem kapni, te ostoba!? Szerintem ennek az az oka, hogy sokan a felnőtt kapcsolataikban
keresik azt a szeretetet, amiből gyermekkorukban nem kaptak eleget. Érzelmileg ki vagyunk
semmizve, hiányérzetünk van, ezért érezzük úgy, hacsak szerepünk vagy kötelességünk nem
parancsol mást, hogy nincs mit adnunk, marad tehát a szerelem "adj, adj, adj" típusú modellje.

Ahhoz, hogy szabadon adhassunk másoknak, először persze magunknak kell adni. Lényeges, döntő
különbség van a magunknak adni és a másoknál keresni kifejezés között. Hasonló filozófiát fogalmaz
meg ez a bölcsesség: "Ne azt kérdezd, hogy mások mit tehetnek érted, inkább azt, hogy te mit
tehetsz magadért." De figyelem! Adni - legalábbis abban az értelemben, ahogy én használom - nem
annyit tesz, hogy anyagi javakkal és külső eredményekkel gazdagítom magam. Inkább az érzelmi és
intellektuális erőforrások fejlesztését jelenti. Befektetünk saját fejlődésünkbe, hogy végre
megtaláljuk magunkban az önelfogadáshoz szükséges bátorságot és a kiteljesedés iránti vágyat.

Erre törekszik a pszichoterápia. Véleményem szerint a terápia nem az ember megváltoztatását

szorgalmazza, épp ellenkezőleg, a kiteljesedését segíti elő - mégpedig úgy, hogy ismeretlen arcának
felfedésére készteti. Ez az önismeret-fejlesztő utazás természetesen nem a pszichoterápia kizárólagos
joga. Bármilyen emberi törekvésben rátalálhatunk egyéni hangunkra. Nyilvánvaló példa rá a
művészet bármely formája. Rajzolás, írás, fényképezés közben nem tehetünk mást, saját víziónkat,
egyéni és egyedi tudatunkat vetítjük rá a képre.

A pszichoterápiában a beteg a művész. Akárcsak Orfeusz a görög mitológiában - aki bánatos dalával
meggyőzte Hádészt, hogy engedje vissza hozzá és az élők közé halott feleségét -, a beteg is
leereszkedik az elvesztett szerelem alvilágába - saját tudattalanjába -, ahol küszködve, szavakkal és
nem verbális közléssel, saját egyéni kifejezésmódjával megszólaltatja személyes fájdalmát. A
művészekhez hasonlóan neki is szüksége van alkotói indíttatásra és technikára. A beteg esetében a
közlési vágy jelenti az alkotói indíttatást - például el akarja mesélni egy álmát, vagy azt, hogyan
veszekedett a barátnőjével, vitatkozott a főnökével, vagy miféle szexuális tapasztalatot szerzett, és
így tovább. A technika pedig nem más, mint az a döntése, hogy mit oszt meg, milyen szavakkal,
mikor, milyen stílusban. A terápiában, akárcsak a művészetben, indíttatás és technika, vágy és
fegyelem, érzelem és megismerés párbeszédéből rajzolódik ki a személyes látásmód. A terápia során
itt lehet rálelni a szerelmi probléma megoldására is.
E könyv olvasása közben meggyőződhetnek arról, hogy pácienseim is e párbeszéd segítségével adtak
maguknak saját, egyéni hangot, ez ébresztett bennük igényt rá. Szintén látni fogjuk, hogy éppen
ennek az eredménynek köszönhetően tudtak végül megszabadulni a biztos szerelmi kudarchoz
vezető viselkedési mintáktól. Önzőnek tűnhet, mégis ez az egyénileg elért eredmény teszi lehetővé,
hogy hátat fordítsunk az "adj, adj, adj" illuzórikus szerelmi követelőzésnek, belássuk, hogy nincs mit
várni tőle, és hinni kezdjünk a valóságban, vagyis abban, hogy legjobb átadni magunkat a másiknak.

Miközben arra bátorítom olvasómat, jusson el a szerelemnek erre a szintjére, térképet kínálok mellé,
amivel odatalálhat. A szerelmi balsiker alapmintáinak elemzése közben újra és újra ismertetem azt a
három alapvető lépést, amit meg kell tennie. Módszerem hosszú évek terápiás gyakorlata során
kristályosodott ki, és lényege az, hogy saját pszichés alkatunkat megismerve megtisztíthatjuk
elménket a figyelemelterelést célzó taktikai önbecsapástól, és így fogékonyabbá válhatunk a
szerelemre. Az első lépésben felismerjük, milyen párkapcsolati viselkedésminta lehet a miénk, és már
az elején, az ismerkedés és udvarlás szakaszában piros zászlócskákkal jelöljük ki a veszélyes pontokat,
nehogy a minta rácsússzon a már előre sejthető sínre. A második lépésben szembenézünk a minta
alapjául szolgáló ambivalenciával - pontosan tudnunk kell, hogy nekünk mivel szemben vannak
ambivalens érzelmeink. A harmadik lépésben elfogadjuk - és ezzel eloszlatjuk - ezt az ambivalenciát.

A könyv valamennyi fejezetében megismétlődik a fenti három lépés, a tárgyalt viselkedésminta

típusának és az egyéni körülményeknek megfelelő variációkban. Az egyes lépésekben bemutatott
példák és javaslatok többsége ugyanakkor a tárgyalt viselkedésminták bármelyikében megállja a
helyét. A lépések elemzése közben nemcsak azt szemléltetem, hogyan bontakozik ki a megoldás
pszichoterápia közben, hanem azt is, hogy ugyane lépéseket hogyan lehet alkalmazni a rendelő falain
kívül, az egyén életében.

Hamarosan látni fogjuk, ez a három lépés nem pusztán technikai eljárások összessége, inkább
gyakorlati alkalmazása azoknak a lélektani előfeltételeknek, amelyek nélkül nincs szerelem. A
mitológiában gyakran pillangóként ábrázolják a szeretett személy lelkét, hiszen mindkettő
átváltozáson esik át, mely átváltozást a végtelenül bölcs régi görögök az elme állandó állapotának
tartották. A harmadik lépésben pedig nem elfogjuk, és gombostűre tűzzük a másik lelket, hanem a
magunkéval foglalkozunk. Át kell változtatnunk a lelkünket, méghozzá magunknak adva, nem pedig
másoktól várva, hogy nekünk adjanak. Látszólag ellentmondás, mégis, amikor ezt tesszük, általa
másoknak is tudunk adni, ez pedig nem más, mint a szerelem lényege.

Remélem, míg végigkalauzolom önöket e három lépésen, érzelmileg ugyanolyan meggyőzőnek

találják majd pácienseim történeteit, mint én találtam, és könnyen önmagukra tudják vonatkoztatni
azok lényegét, így közvetve okulnak az ő sikereikből és kudarcaikból. Miközben a pácienseimmel
végzett munkát ismertetem, időről időre lelassítom vagy megállítom a folyamatot. Bemutatom,
miként alkalmazhatják gondolkodásmódomat és terápiás módszeremet a párkapcsolat és az udvarlás
mozzanataiban.

Magam, kollégáim és gyakornokaim tapasztalataiból ítélve úgy látom, a nagyvárosi terapeuták

praxisának legalább a felét szerelemmel bajlódó betegek töltik meg. Éppúgy vannak köztük
egyedülállók, akik meghitt viszonyra vágynak, mint házas vagy más párkapcsolatban élő páciensek,
akik azért jutottak válságba, mert a szerelem nem olyan lett, mint amilyennek képzelték. A statisztika
természetesen csak azokkal számol, akik tisztán látják, hogy a szerelemben gyökerezik a gondjuk. Ha
hozzávesszük azokat, akik szorongásos, depresszív és pszichoszomatikus betegségekben szenvednek -
ezek a tünetek ugyanis általában, bár nem minden esetben azért alakulnak ki, mert a beteg,
tudattalanul ugyan, de szerelmi problémáit próbálja megoldani velük -, akkor meg merem
kockáztatni azt a kijelentést, hogy a pszichoterápiára járó betegek túlnyomó többsége szerelmi
bajaira vár orvoslást.
A szerelem keresése azonban, mondanom sem kell, túlmutat a terápiás színtér határain, nem
véletlen, hogy az önsegítő kézikönyvek nagy többsége párkapcsolatokkal foglalkozik. Noha akad
köztük tagadhatatlanul hasznos, sőt fontos munka, a legtöbb nem képes megvilágítani a szerelem
problémáját. Nem is csoda: a szerelem problémája magával a szerelemmel egyidős! A gyorssegéllyel
kecsegtető könyvek többsége ott téved, hogy túl hamar túl sokat ígér, és nem segít az olvasónak
abban, hogy a tartós megoldás érdekében dolgozzon szerelmi problémáján. Túl sok tippet, taktikus
tanácsot ad a viselkedés terén, ám nem támogatja meg mindezt elegendő érzelmi-stratégiai
megfontolással.

E hamis ígéretek ellenére egyre több húszas évei végén, harmincas évei elején járó ember érkezik úgy
a terápiára, hogy már tudja, valami nem stimmel a szerelmi életével. Ezek a betegek meg vannak
győződve róla, hogy párkapcsolataik történetében egy-egy olyan alapvető viselkedési minta lép
mindig működésbe, amely képes sorra meghiúsítani, hogy elkötelezett párkapcsolatot építsenek, és
tisztában vannak azzal is, hogy már csak néhány évük maradt a probléma orvoslására. Tapasztalataim
szerint egyre kevesebben hiszik, hogy három hónapon belül "meggyógyulhatnak". Saját
generációmban, a negyvenesek körében is változást tapasztalok. Az innen-onnan hallott
történetekből úgy tetszik, egyre több válságba került házaspár kéri házassági tanácsadó segítségét,
mielőtt a különélés vagy a válás mellett döntene. Ez a jelenség véleményem szerint azt a felismerést
tükrözi, hogy a partner cseréje nem oldja meg az ambivalens szerelem mélyen gyökerező
problémáját.

Az 1960-as és 70-es évek szabadságot, őszinteséget, kötöttségektől mentes beteljesülést ígértek, a

80-as évek vonzó, bár legalább ennyire csalóka gyógyírt ajánlottak ezekre a meghiúsult ígéretekre, a
90-es években pedig tanúi lehettünk annak, hogy ismét felbukkan a kötelesség, a felelősség és a
hosszú távú tervezés fogalma azzal az elképzeléssel együtt, hogy a szerelemért meg kell dolgozni.
Hiszem, hogy az új évezredben végre olyan egyensúlyi helyzetbe kerültünk, hogy egyesítsük a 20.
század első felére jellemző szerelmi fegyelmet és a rendet a második ötven év szerelmi szabadságával
és izgalmával. Pontosan ezt ajánlom: a párkapcsolatok kiegyensúlyozott megközelítését.

Könyvem New York-i praxisomból merít, s míg eseteim közt tallózunk, számtalan olyan példa adódik
majd, ahol ősrégi dinamikával küszködik valaki - egy merőben új világban. Mint látni fogjuk, ez sokuk
számára nemcsak régi, balsikerű párkapcsolatmintákkal, hanem az új környezettel való küszködést is
jelent, jóllehet ez utóbbi, ellentmondásos módon, csak arra jó, hogy megerősítse a szerencsétlen
viselkedésmodelleket. Ez a könyv mégsem technológiaellenes. Nem is szellemiségellenes. Az
információ és a new age forradalmai csak részei az emberi tájképnek, kortárs ízzel fűszerezik egy ősi
probléma új vizsgálatát.

Viszonylag új a nyugati civilizáció azon elképzelése, hogy a romantikus szerelem beteljesülése a

házasság és a család (mindössze egy-kétszáz éves, hiszen korábban gazdasági vagy politikai
intézmény volt a házasság), az ambivalenciától mentes, tökéletes, romantikus szerelem keresése
azonban egyetemes, ősi törekvés. Állításom bemutatása közben úgy próbálom megértetni az egyes
párkapcsolati viselkedésminták lényegét, hogy a görög mitológia klasszikus történeteivel vetem össze
őket.

A görög Orfeusz, a dal atyja nem tudott belenyugodni felesége, Eurüdiké halálába. Gyásza annyira
gyötörte, hogy egy nap asszonya keresésére indult Hádész birodalmába, az alvilágba. Bánatos éneke
olyan szívbe markoló és varázslatos volt, hogy végül elnyerte az alvilág urának engedélyét:
megkereshette és magával vihette feleségét, fel, az élők világába. Hádész azonban feltételhez kötötte
Eurüdiké szabadon bocsátását a holtak birodalmából: Orfeusznak meg kellett ígérnie, hogy nem néz
hátra mindaddig, amíg Eurüdiké az alvilágon át követi őt, hanem csak akkor néz rá, ha feljutottak az
élők világába. Orfeusz természetesen visszanézett - szerelme kívánta így -, és ezzel örökre elveszítette
a feleségét. És ez lett a végzete. Mivel senki mással nem volt hajlandó "randevúzni", nők egy csapata
- csupa olyan, aki tőle mellőzve érezte magát - végül megtámadta. Testét darabokra szaggatták,
levágott fejét folyóba dobták. Míg vitte tovább a sodrás, azt kiáltozta a fej: "Eurüdiké! Eurüdiké!", és
a folyó két partja visszhangozta Eurüdiké nevét.

Ez a történet egyebek mellett a szerelem átalakító erejét hirdeti - az erőt, amely egyszerre gyógyít és
pusztít. Milyen jó lenne átszerkeszteni a történetet, például kivágni a második részt. Vagy
megváltoztatni a befejezést, még egy esélyt adva Orfeusznak a szerelemre. Nos, én ezzel
próbálkozom pácienseimnél, és ezt kínálom önnek is: adjon még egy esélyt a szerelemnek. Igaz,
bármennyi esélyünk is legyen, az emberi elmén nem könnyű kiigazodni, ha szerelemről van szó.
Mégis jó hírem van: ha meg akarjuk tudni, mit kell tennünk, hogy még egy utolsó esélyt kapjunk,
semmi akadálya - fogalmi síkon legalábbis nincs benne semmi rejtélyes. Ugyanakkor mellékvágányra
terelődünk, mert kényszeresen ismételgetjük azt, amit már tudunk, miközben félünk a
spontaneitástól és az újtól. Az első randevúzgatás fázisában például képesek vagyunk taktikai
megfontolások kedvéért letérni a stratégiailag fontos ösvényről. "Hívjam én, vagy várjak, míg
jelentkezik?", töprengünk ilyenkor, vagy: "Adjak nagyobb szabadságot neki, vagy mondjam meg, mit
gondolok, amikor így elhúzódik tőlem?" Holott az ilyen jellegű kérdésekkel elveszünk az interakció
részleteiben, miközben szem elől tévesztjük az összképet, pedig e nagyobb képet szemlélve, legbelül
igenis tudjuk, lesz-e valami a kapcsolatból. Legbelül mindig tudjuk, ha kudarcra ítélt kapcsolat
csapdájába estünk, miközben leleményes machinációk sorával tagadjuk a tényt, s ezzel tartjuk ideig-
óráig életben a kapcsolatot.

A szerelem átváltoztatásához nemcsak az szükséges, hogy kitárjuk szívünket a szerelem okozta

fájdalomnak, hanem az is, hogy tisztán lássuk, miféle illúziókba, ábrándokba ringatott. Tulajdon
érzelmeink jobb megismerése olyasmi, mint amikor a festő véletlenül egy formátlan festékpacát ejt a
vászonra, és rájön, hogy művészit alkotott - ám ez sem jöhet létre a cselekvés szándéka és a festék
fizikai tulajdonságai nélkül. Más szóval, az érzés önmagában nem elég; szükség van a gondolatra is.
Éreznünk kell, gondolkodnunk kell, és gondolkodnunk kell az érzéseinken. Igen, a szerelemnek
gondolkodnia is kell.

A MEGHIÚSULT SZERELEM VISELKEDÉSMINTÁI

Mielőtt bárki nekiállna, hogy meghatározza saját viselkedésmintáit, szeretném egyenként tömören
összefoglalni a párkapcsolatokban leggyakrabban előfordulókat. Az egyszerűség kedvéért hét
kategóriába vagy típusba csoportosítottam őket. Érdekes, hogy ezek a viselkedésminták ugyanúgy ott
lehetnek már az ismerkedés első szakaszában, akár a legelső randevún is, mint a tartós
kapcsolatokban, sőt az életre szóló házasságokban. És mint mindjárt kiderül, csak akkor kárhoztatnak
minket kudarcra e sémák, ha mindenáron mást akarunk látni ott, ahol voltaképpen fantáziát,
költészetet, tündérmesét, a valóság romantikus képét kellene látnunk, de mi csak azért is ráfogjuk,
hogy ez valóság. Bizonyos mértékben mindegyik viselkedéstípust tekinthetnénk a szerelmi kapcsolat
kreatív részének is. Ugyanakkor megismétlem: mindegyik viselkedésminta képes megfertőzni a
pszichénket, és így tönkretenni azt a képességünket, hogy meghitt kapcsolatot építsünk ki vagy
tartsunk fenn.

Az első viselkedésmintát önimádó, nárcisztikus szerelemnek hívom. Azért is célszerű ezzel kezdeni,
mert helyénvaló a népi bölcsesség, mely szerint az önszeretet előfeltétele annak, hogy másokat
szeretni tudjunk, tehát önszeretettel kezdődik minden szerelem. Tagadhatatlan, hogy rendszerint
azért az érzésért keressük a szerelmet, amit bennünk kelt - elevennek, értékesnek érezzük magunkat,
és mámorosan tekintünk az életre, a saját életünkre. Tehát míg a szerelmi kapcsolat
elidegeníthetetlen része egy adag egészséges nárcizmus, a nárcisztikus szerelemben önálló életre kél
a különlegesség érzése iránti vágy. Míg a szerelem megköveteli, hogy eszményítsük a partnerünket,
és ne nagyon törődjünk a hiányosságaival, a nárcisztikus szerelemben az idealizálás és a másik ember
valódi énje között áthidalhatatlan szakadék tátong.

A pár, amelyik ezt a mintát követi, szinte virul abban a tudatban, hogy kapcsolatuk a szerelem
abszolút, legkülönlegesebb megnyilvánulása. Minden mozdulatuk minden percben arról árulkodik,
hogy mennyire szeretik egymást. Ha ilyen kapcsolatba sodródunk, cselekedeteinket és tárgyainkat,
főként pedig partnerünket olyan esztétikai, intellektuális vagy érzelmi kiválósággal ruházzuk fel, hogy
mindenki más eltörpül mellette. Hosszú távú kapcsolatban gyakran kiderül, hogy a kölcsönös
eszményítés a felszín alatt titkos nehezteléseket, szexuális problémákat, netán házasságon kívüli
viszonyt rejt, mint afféle Pandora szelencéje. Az ismerkedési szakaszban az ilyen mértékű idealizálás
csak átmeneti, és gyakran az ellenkezőjébe, lebecsülésbe fordul át. E minta tárgyalásánál fontos
szempont lesz a "mézeshetekre", vagyis a kapcsolat elejére jellemző (és remélhetőleg később is
megmaradó) egészséges, sőt szükséges eszményítés és a fent említett, jóval problematikusabb
eszményítés megkülönböztetése. Egyelőre csak annyit jegyzek meg, hogy míg az előbbitől csupán
jobbnak érezzük magunkat, addig az utóbbi nem más, mint teljes körű, ámbár tudattalan kísérlet
önérzetünk helyreállítására.

A második viselkedésmintának, amely a virtuális szerelmet jellemzi, elengedhetetlen kelléke a

szerelmeseket elválasztó földrajzi távolság; ilyen például a távszerelem, az időszakos vagy az online
párkapcsolat. Fizikailag megvalósíthatatlan, hogy a felek rendszeresen együtt legyenek. Mivel nem
fakítja meg a kapcsolatot a mindennapi valóság, az efféle romantikus helyzetek lényegében a másik
fél és a viszony tökéletességének a látszatát táplálják. Abban a pillanatban, amikor le akarjuk hozni a
földre ezt a "virtuális" szerelmet, összeomlik a látszatvilág, csak fájó vágyakozás és nyugtalanító
bizonytalanság marad utána, a kétség, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e a szerelemre.

A harmadik típus az egyoldalú szerelem: ilyenkor annál jobban sóvárgunk a másik után, minél
elérhetetlenebb. Ha olyan személybe vagyunk szerelmesek, aki nem viszonozza az érzelmeinket, azzal
áltatjuk magunkat, hogy a viszontszerelem igenis boldogságot és beteljesülést hozna nekünk. Pedig
az az igazság, hogy gyakran éppen akkor veszítjük el az érdeklődésünket, ha viszonozzák a
szerelmünket. Ráadásul, mint látni fogjuk, az elérhetetlen szerelmek kergetésének másik oldala is
van, mégpedig az, amikor mi válunk elérhetetlenné, és utánunk futnak mások, ami voltaképpen
egyazon sémának, az egyoldalú szerelem sémájának eleme és része.

A tiltott szerelemben éppen a kapcsolatot akadályozó kockázat, sőt a kapcsolat veszélyessége a

legnagyobb vonzerő. Egyetemi tanár és hallgatója egymásba bolondul. Elvált nő beleszeret nagyfia
főiskolai diáktársába. Férjes asszony teniszedzőjébe vagy pszichológusába lesz szerelmes. Ilyen
helyzetekben azt hisszük, ha túlélhetnénk vagy elháríthatnánk az akadályt, beteljesülne a szerelmünk,
holott az esetek többségében éppen a tiltott elem táplálja a szenvedélyt. Vagyis ha elhárul az
akadály, általában magától elhal a szerelem, mert az egyik fél, esetleg mindkettő ráun a másikra, vagy
másik tilos körülmény kelt benne új érdeklődést.

A sikertelen szerelmi minták ötödik típusát, a szexközpontú szerelmet úgy lehetne meghatározni -
szemben az erőteljes szexuális összetevővel is bíró szerelemmel -, mint szerelem nélküli szexualitást;
a kapcsolat szinte kizárólag a szexuális vágyon alapul. Ez lehet tudatos, például ha a pár minden
egyebet mellőzve pusztán egymás testének felfedezésével van elfoglalva, és lehet tudattalan, amikor
mindkét vagy csak az egyik fél azzal áltatja magát, hogy szerelmes - inkább férfiakra jellemző, ők
ugyanis gyakran összetévesztik a vágyat a szerelemmel. A kapcsolat mindkét esetben szétesik, amint
az egyik vagy mindkét fél "ráeszmél", hogy nem csak teste van, és pszichéje vagy lelke legalább
annyira valóságos, sőt ugyanannyi figyelmet érdemel, mint nemi szervei és érzékei.

A szerelmi háromszögben élő vagy képzeletbeli harmadik személyt viszünk a kapcsolatba. Például ha
feleségnek vagy anyának szeretjük a házastársunkat, de szexuális partnerként a szeretőnket
szeretjük. Vagy ha járunk valakivel, de titkon a bátyjára hajtunk. Vagy ha szeretjük ugyan a férjünket,
mégis minden hétvégét inkább az anyánkkal töltünk. A háromszög harmadik szereplője nem mindig
személy - lehet dolog vagy tevékenység is. Lehet, hogy elköteleztük magunkat a barátnőnk mellett,
hétvégén mégis síelünk vagy iszunk a haverokkal. Előfordulhat, hogy bár szeretjük a barátnőnket,
szívesebben töltjük a szabadidőnket különféle internetes honlapok előtt. Ha kenyértörésre kerül a
sor, többnyire a betolakodó harmadikat hajítják félre, de mielőtt ez megtörténne, sérül az elsődleges
kapcsolat is. Megesik, hogy mind az elsődleges, mind a "mellékes" kapcsolat tönkremegy, máskor
pedig éppen az elsődleges kapcsolat nem bírja a versenyt. Ám ilyenkor, akárcsak a tiltott
szerelemben, valószínűleg igen hamar rájövünk, hogy ami oly erősen vonzott a versenytársban,
igazából csak illúzió volt.

Végül, a kétnemű - androgin - szerelemben tudattalanul azt szeretnénk, ha a partnerünk érzelmileg

nemet változtatna. "A férfiak bunkók", "a nők érzelgősek" - mondjuk, miközben megpróbáljuk
átalakítani a párunkat. Ha férfi, nőiesebbnek, ha nő, férfiasabbnak szeretnénk látni - ami biztos
katasztrófa. Előfordulhat, hogy olyanra esik a választásunk, aki jobban hasonlít a saját nemünkhöz.
Posztfeminista világunkban gyakori, hogy a kapcsolatban inkább a nő a rámenős, a férfi pedig az
érzékeny, érzelmes típus. Ha élesen különválnak ezek a szerepek, bajba kerül a kapcsolat, mert a férfi
előbb-utóbb megelégeli, hogy a nő érzéketlen kiképző őrmestert alakít, a nő viszont lenézi a férfit,
akibe bárki beletörölheti a lábát. Valamennyien ismerünk embereket - talán mi is közéjük tartozunk -,
akik egyazon ismétlődő viselkedési minta fogságában vergődnek, de fontos megjegyezni, hogy ha e
sémák nem szélsőségesen nyilvánulnak meg, akkor csupán a szerelem különböző aspektusainak
tekintendők. Bizonyos mértékig minden kapcsolatban megtalálhatók ezek a minták, és mint
említettem, még a legártalmasabb típus sem fordul elő vegytisztán. Vegyünk szemügyre egy példát:
Betsy a harmincas évei elején járt, és számos félresikerült szerelmi kapcsolaton volt túl, amikor
felkeresett. Első komoly szerelme, még egyetemista korában, egy nála alig idősebb segédorvos volt. A
világot jelentette a számára ez a lendületes, idealista, küldetéstudattal megáldott, érzékeny férfi, aki
kész filozófiát dolgozott ki az orvos-beteg kapcsolatról vagy a fejlődő országokban végzett önkéntes
munkáról, miközben mindig valamilyen "fontos" kutatási programban is részt vett. Az első néhány
évben Betsy már pusztán attól különlegesnek érezte magát, hogy mellette lehet, és támogathatja, a
férfi pedig érezte, hogy szeretik, törődnek vele. Idővel azonban egyre terhesebbnek érezte a lány
társaságát - nemcsak a kutatómunkában hátráltatta, hanem megfosztotta őt izgalmasabb, ragyogóbb
nők társaságától is. Ez természetesen rosszulesett Betsynek, de szerette a férfit, nem tudta elképzelni
az életét nélküle. Az orvos végül szakított vele, Betsy pedig megesküdött, hogy soha többé nem esik a
nárcisztikus szerelem csapdájába. Ő persze másképp nevezte, de mint a terápia világosan
megmutatta, erről volt szó, csakúgy, mint két korábbi, bár rövidebb kapcsolatában - amire szintén ez
az évekkel későbbi terápia döbbentette rá.

Akkor azonban annyira megszenvedte a szakítást, hogy úgy döntött, egy ideig nem kér a komoly
kapcsolatokból. Huszonévesen futólag járt egy-két fiúval, míg egy bárban meg nem ismerkedett
Bobbal, aki iránt erős szexuális vonzalom ébredt benne. Bob jóképű, fiatalos joghallgató volt, és
hasonlóképp vonzódott Betsyhez, így nemsokára tomboló erotikus viszonnyá alakult a kapcsolatuk,
méghozzá azzal a nyílt és világos elhatározással, hogy csak szórakoznak, de egyikük sem akarja
elkötelezni magát. Mindig kedvesek, aranyosak voltak egymáshoz, de hetente csak egyszer-kétszer
találkoztak, az öröm, a mulatság kedvéért. Bob javaslatára számos szexuális fantáziájukat átültették a
gyakorlatba: például orvos-nővért játszottak; máskor Betsy esdekelve kérte, hogy szeretkezzenek,
Bob pedig úgy tett, mint aki csak nagy sokára enged a kérésnek. Bár Betsy is élvezte a játékot, sőt
vágyott az efféle élményekre, egy idő után mégis úgy érezte, kihasználják, és kezdte megint rosszul
érezni magát a bőrében.

Ekkor történt, hogy a szobatársát meglátogatta kaliforniai barátja, Eric. Átbeszélgették az éjszakát,
párkapcsolatokról, szerelmekről, a Bobbal kialakult helyzetről társalogtak. A férfi sokkal mélyebb és
minden tekintetben sokrétűbb személyiség volt Bobnál, nem csoda, hogy Betsy vonzódni kezdett
hozzá. Hamarosan szakított Bobbal, míg Erickel e-mailen és telefonon ápolta, mélyítette a
kapcsolatot. Amikor egy hosszú hétvégén elutazott hozzá Los Angelesbe, alaposan kibeszélgették
magukat, végül pedig ágyba bújtak. Viszonyuk rohamtempóban érett távolsági kapcsolattá, amely
már egy éve tartott, amikor először vetődött fel közöttük az elkötelezettség kérdése. Eric a
szórakoztatóiparban dolgozott, és gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tartotta, hogy elköltözzön Los
Angelesből. Betsy viszont még épp csak munkába állt - első munkahely New Yorkban, friss egyetemi
diplomával -, ezért kész volt fontolóra venni, hogy Los Angelesbe költözik, ha Eric komolyan gondolja.
Ám amint Eric meghallotta, hogy Betsy "őérte" költözne el, hirtelen túl súlyosnak érezte a
felelősséget. "Nem vagyok kész rá" - jelentette ki, amit ismétlődő vitákkal, kétségekkel, sértődéssel,
kiábrándultsággal és haraggal terhes újabb év követett távszerelem formájában. "Csodálatos vagy -
mondta végül Eric Betsynek -, és bár szeretném elkötelezni magam melletted, egyszerűen képtelen
vagyok rá." Szakítottak, és Betsy újra összeomlott.

Ebben az esetben hősünk egyszerre három viselkedésmintával viaskodott. A nárcisztikus szerelem

legyőzése érdekében engedett a szexközpontú szerelem mámorító, múló gyönyöreinek; egy
tartalmasabb viszony keresése közben elbódította a virtuális szerelem ígérete. Betsy azt hitte,
minden kapcsolatában valami újat próbál ki, ami bizonyos értelemben igaz is volt - minden
kapcsolatának voltak jellegzetes, megkülönböztető vonásai. De szinte ösztönösen érezzük, mert
magától értetődően megmutatkozik, hogy esetében az új mindig a régebbi egyik változatát
jelentette. Betsy egy paradox módon másnak látszó, ám mindig azonos csapdába esett bele: éppen a
három kapcsolat nyilvánvaló különbsége tette lehetővé, hogy ismételten - és ugyanúgy - kudarcot
valljon. De nem csak a csalódása ismétlődött meg. Tüzetesebb vizsgálat után látható, hogy a három
párkapcsolati séma között ok-okozati összefüggés van. Egyetlen döntő és egyetemes probléma, az
ambivalencia állt mindegyik hátterében.

Ha megvizsgáljuk a meghiúsult szerelem imént leírt viselkedésmintáit, szembetűnik, hogy hasonló

mechanizmus vezérli valamennyit: nem akarunk sebezhetővé válni, vagyis megkíséreljük elkerülni,
hogy szerelmünk tárgya iránt gyűlöletet, haragot, megbántottságot kelljen éreznünk. A nárcisztikus
szerelemben a kölcsönös eszményítés a felszínen ideig-óráig elkerülhetővé teszi az ambivalenciát,
mivel az a cél, hogy ne vegyünk tudomást a másik hibáiról, és ne foglalkozzunk azzal, hogy ezek a
hibák milyen érzéseket váltanak ki belőlünk. A virtuális szerelemben a jól bevált megszépítő távolság
közömbösíti az ambivalens érzelmek negatív csoportját - az utálatot és más kellemetlen érzéseket. Az
ilyen kapcsolatban tiszta marad a szerelmünk, hiszen így vagy úgy, de fizikailag nincs jelen a másik. Az
egyoldalú szerelemben én érkezem, ő búcsúzik - tehát az elérhetetlen utáni vágyódással kerülöm ki
az ambivalenciát. Ha véletlenül mégis meghódítom, már nem is érdekel tovább, ami azt jelenti, hogy
továbbra sem kell szembenéznem ambivalens érzelmekkel - ezúttal csak negatív érzéseket táplálok
iránta. A tiltott szerelem esetében pedig külső tényezőkre vagy emberekre vetítem a negatív
érzéseket, akik ellenzik a szerelmünket, illetve megakadályozzák a beteljesülését.

A szexközpontú szerelemben úgy hasítjuk ketté a bennünk lakó ambivalenciát, hogy partnerünk
testét csodáljuk a lelke helyett. Szerelmi háromszög esetében pedig eredeti partnerünk és a
kapcsolatba bevitt másik személy vagy tevékenység között osztjuk meg ambivalenciánkat. Nem
akarunk megbékélni partnerünk hibáival, ezért egy harmadik felet keresünk, akiben nincsenek meg,
helyesebben, akinek más hibái vannak. Vagy ahelyett, hogy tennénk valamit unalomba fulladt
házasságunk ellen, kényszeresen külső tevékenységet keresünk:

iszunk, vásárolunk, netezünk. A kétnemű szerelemben azzal igyekszünk kitérni az ambivalencia elől,
hogy úgy teszünk, mintha nem lenne lélektani különbség a nemek között, és a párunk tökéletesen
illene hozzánk; ha nem így van, úgy teszünk, mintha meg lehetne változtatni. Vagy másikat
választunk, aki nőiesebb (férfiasabb), csak hogy megszabaduljunk a férfiakkal (vagy nőkkel)
kapcsolatos vegyes, ambivalens érzelmeinktől.
Könnyű belátni, miért áltatjuk magunkat ilyen sokféleképpen csak azért, hogy elkerüljük az
ambivalens érzelmeket - ép ésszel ugyan ki szeretne haragot, rosszallást, megvetést vagy undort
érezni a partnere iránt? Sokkal nehezebb viszont a következő kérdésre válaszolni: Valóban az lenne a
végzetünk, hogy minden szerelmi kapcsolatunkban ambivalens érzelmeinkkel küszködjünk? És ha így
van, lehet-e más választásunk, mint az önámító szerelem? És ha lehet, mi az? Csak úgy adhatunk
választ ezekre a kérdésekre, ha mélyebbre ereszkedünk a sikertelen szerelmi viselkedés
alapmintáiba, és a szerelem elnyerése érdekében minden esetben alkalmazzuk háromlépéses
módszeremet.

Első fejezet
NÁRCISZTIKUS SZERELEM

Narkisszosz és Ekhó

Miként tegyük tönkre a szerelmet azzal, hogy önbecsülésünk növelésére használjuk?

Nem hallott kellemesebbet Echo még, amit újrázhat;

hát szól: "Egyesüljünk".

OVIDIUS

Ki ne ismerné a gyönyörű ifjú, Narkisszosz történetét, aki a vízbe nézve beleszeretett önnön
tükörképébe? Kevesebben ismerik kedvesének, Ekhónak az esetét; a fiatal nimfát azzal verték meg az
istenek, hogy csak ismételgetni tudja, ám sohase kezdeményezhesse a beszédet. Egyszer Ekhó -
akinek szívét szerelmese önmagába zuhanása sem ingatta meg - épp akkor lepte meg Narkisszoszt,
amikor az szerelmet vallott önmagának, és ezt hallva persze megismételte Narkisszosz szavait.
Kívülről nézve kölcsönös szerelmi vallomásnak vélhetnénk ezt a jelenetet. Ám Narkisszosz valójában
saját tükörképéhez beszélt, Ekhó pedig csupán a tükröző vízfelszín audiováltozata volt. Még ennél is
érdekesebb, hogy mind Narkisszosz, mind Ekhó bedőlt a tükörpalotának: onnan, ahol a nimfa állt,
nem láthatta a tükörképet, ezért azt hitte, Narkisszosz hozzá beszél, míg az ifjú - aki saját képmását
bámulta csak - azt hitte, tükörképe szól hozzá Ekhó hangján, hiszen a képmás ajka a szerelemnek
ugyanazon szavait formálta, mint ő maga.

Nem lehet véletlen, hogy Narkisszoszt jobban ismeri az utókor, mint Ekhót. Hiszen Narkisszosz mindig
rivaldafényben akart lenni. De ha meggondoljuk, Ekhó sem ismeretlen a számunkra. A feministák
szemében ő testesíti meg a hagyományos feleséget, aki rendíthetetlen támasza a férfinak, mindig
mögötte áll. A vulgárpszichológia szerint Ekhó függőségben él, ám egyúttal ő teremt lehetőséget
társának a kibontakozásra - önfeláldozó házastárs, aki gondoskodik önző partneréről, és öntudatlanul
részt vállal önpusztító buzgólkodásában. (Narkisszosz éhen halt, mert nem tudott megválni a
tükörképétől.) Kevesebben ismerik föl ugyanakkor, hogy bár Ekhó, akárcsak modern változatai,
Narkisszosz ellentétének tetszik, minden ízében legalább olyan nárcisztikus, mint ő. A mi
kultúránkban hagyományosan arra nevelték a nőket, hogy támogassák, tiszteljék a férjüket, sőt
engedelmeskedjenek neki.

Önbecsülésük nem a külvilágban elért, saját eredményüktől függött, hanem attól, hogy milyen
eredményesen tudják másoknak a gondját viselni. A gyermeknevelésre biológiailag amúgy is eleve
alkalmasabbak a nők, mint a férfiak. De még társadalmi fejlődésünk jelenlegi fokán is sok olyan nő
akad, aki attól érzi jól magát, hogy képes előmozdítani mások jó közérzetét. Más szóval, az az önös
érdeke, hogy önzetlen legyen. Az ilyen nő nárcizmusa lényegében azt a szükségletét jelenti, hogy
szükség legyen rá - és nem számít, hogy a másiknak valóban szüksége van-e rá. Az ő nárcizmusát
tehát nehezebb észrevenni, pedig az éppen olyan markáns, mint a férfié.

A nárcisztikus szerelemben általában a nárcizmus fenti, nemi alapon nyugvó formáit követi a pár
dinamikája. Míg a férfi felhőkarcolókat épít a nagyvilágban, a nő tapsikol, és azzal támogatja ura
erőfeszítéseit, hogy rendben tartja az otthont, és boldogan omlik a karjaiba. Az ismerkedési
szakaszban ugyanezek a feltételek érvényesek: vagyis a férfi a tehetséges, az okos, a fontos szereplő -
jogász, bankár, építész, színész, orvos, művész -, akinek munkája, hivatása vagy időbeosztása előnyt
élvez a nőével szemben, bármi legyen a nő munkája, karrierje vagy a többi - bizonyára önző - igénye.
Talán nyugtalanító megállapítás manapság, mégis igaz: sok nő, aki jelentős teljesítményt ér el, azért
érzi rosszul magát - vagyis azért rossz az önbecsülése -, mert partnerének vagy gyermekének nincs rá
szüksége, vagy mert társaságban nem tartják megnyerőnek.

A fenti - nemek szerint eltérő - dinamika mégsem annyira kötött és merev, mint gondolnánk, és mint
látni fogjuk, felcserélődhet. Ráadásul a többség - férfiak és nők egyaránt - egyik kapcsolatában Ekhót,
a másikban Narkisszoszt játszik, valamiféle szerelmi logikát követve, míg végül megállapodik valahol a
kettő között.

ELSŐ LÉPÉS:
SAJÁT VISELKEDÉSMINTÁNK FELISMERÉSE

A "beteges" nárcizmust általában a korlátlan önszeretet egyik válfajának tekintjük, az igazság

azonban majdnem az ellenkezője. A nárcisztikus ember tudtán kívül alacsony önértékelésben vagy
önutálatban szenved, és úgy akar szert tenni jobb közérzetre, hogy felnagyított eredményeivel,
erejével, szépségével kérkedik. Aki viszont tudatosan utálja magát vagy szenved kisebbrendűségi
érzésben, az még inkább és legalább ugyanannyira nárcisztikus is, hiszen önközpontúságában
gátlástalanul mindig azt keresi, amitől különbnek érezheti magát. Sokkal helyesebb tehát
önközpontúságnak felfogni a nárcizmust, olyasminek, ami önbecsülésünk helyreállítására irányuló
erőfeszítésünk terméke. Ugyancsak meg kell értenünk, hogy a nárcizmus nem egyszerűen beteges
állapot, hanem a lélektani fejlődés szükséges és potenciálisan pozitív megjelenési formája. Amikor a
magas önértékelés vágya arra ösztönöz, hogy eredményesek legyünk vagy megkedveltessük
magunkat, akkor a fejlődést szolgálja. Szélsőséges formában, bizonyos körülmények között valóban
csüggesztő problémává válik.

A nárcizmus ugyancsak fontos pozitív és negatív szerepet játszik akkor, amikor az ember szerelembe
esik. Önbecsülésünk kisgyermekkorunkban, a szeretettség élményéből bontakozik ki, így amikor
szerelmesek leszünk, azonnal működésbe lép önmagunk értékelése. Ha viszonozzák a szerelmünket,
értékesnek érezzük magunkat; ha nem, értéktelennek. És mert jó közérzetünk fenntartása
szempontjából döntő jelentősége van a nagy önbecsülésnek, a cél érdekében különféle nárcisztikus
védekező mechanizmusokat vetünk be. A legfőbb és a szerelembe esés élménye szempontjából
leglényegesebb közülük az eszményítés fegyvere. A szerelem kibontakozásakor bőkezűen ontjuk
érzelmeinket: idealizáljuk partnerünket. Ez az eszménykép teszi lehetővé, hogy képesek legyünk
semmibe venni a hibáit, s azt képzeljük, végre ráakadtunk lelki társunkra, akiben megbízhatunk, mert
nem fog elárulni, elhagyni minket. Gyakran alig ismerjük azt, akibe beleszeretünk, viselkedésünknek
nincs is valóságalapja, ami igazolná a helyességét. Mégis értékesnek, életerősnek, különlegesnek
érezzük magunkat - pedig a végtelen emberóceánban valószínűleg továbbra is hétköznapiak,
észrevétlenek és többé-kevésbé jelentéktelenek maradunk. Egyszóval az eszményítés különösen jót
tesz a közérzetünknek: közvetlenül, ha minket eszményítenek, vagy közvetett módon, ha mi
eszményítünk valakit, akinek visszfényében sütkérezhetünk.
Olykor a tartós, többé-kevésbé "egészséges" kapcsolatokban szintén megtaláljuk ezt az eszményítést
- főként a kapcsolat elején, még a "mézeshetek" hangulatában, amikor magába a szerelembe is
szerelmesek vagyunk. Idővel azonban, amikor már jobban ismerjük a másikat, átalakul az
eszménykép. Hol felhígul, hol meg feldúsul, hat rá a valóság - partnerünk szelleme, teste,
együttlétünk története és megannyi eseménye. A tartós szerelemhez feltétlenül meg kell hogy
maradjon a korai eszményítés egy morzsája, de a szerelem kezdetére jellemző mély és nagymértékű
eszményítés végső soron összeegyeztethetetlen egy hosszú, meghitt viszonnyal. Mégpedig azért,
mert amíg nem mutatjuk meg kevésbé vonzó tulajdonságainkat a másiknak, és ő nem veszi
tudomásul őket, addig nem ismerhet meg, következésképpen csak felületesen szerethet minket.
Éppen ez a nárcisztikus szerelem lényege. A nárcisztikus szerelem forgatókönyve szerint ugyanis a
legjobb esetben is valamibe szeretünk bele, emberünk egy aspektusába, csak azt látjuk, és semmi
sem tántoríthat el attól a meggyőződéstől, hogy az az egy jelenti az egész személyiséget, így
valójában sosem ismerjük meg a partnerünket, és később talán keserűen kell rádöbbennünk, hogy
életének titkolt, elhallgatott tartományai vannak.

Egyik páciensem vonzó, értelmes nő a húszas évei végén; amikor elmondta, miért keresett föl,
töredékesnek találtam az elbeszélését, úgy éreztem, nincs magva, lényege, és az elbeszélőnek nincs
önbizalma. Elmondta, hogy gyermekkorában az anyja volt a mindene, az apja viszont nem állt
mellette - a szó szoros értelmében sem, a szülei ugyanis elváltak, érzelmileg pedig azért nem, mert
mint mondta, az apja "egy senki" volt. Szűkszavú, zárkózott embernek írta le az apját, aki ugyanakkor
gyermeteg és naiv is tudott lenni, olykor buta vicceket mesélt, vagy összevissza motyogott
mindenfélét. Kész "csődtömeg volt" - mondta páciensem, aki úgy emlékezett, gyerekkora jelentős
részében kizárólag munkanélkülinek látta az apját. Ám ez kevéssé érdekelte: "Mivel lényegében nem
volt kapcsolatunk - magyarázta -, nem éreztem iránta sem jót, sem rosszat." Igen ám, hívtam fel rá a
figyelmét többször is, csakhogy az apjával való kapcsolat legkritikusabb vonása természetesen éppen
e kapcsolat hiánya volt! Más szóval:

lehetetlen, hogy az embernek ne legyen kapcsolata - legalább képzeletben - valamelyik szülőjével.

Keveset mondok, ha azt állítom, hogy a szülő hiánya állandóan ott van az ember fejében - és minden
intim kapcsolatában. Ennél a betegemnél eszményített, nárcisztikus férfiakkal való kapcsolatok
sorozatával hívta fel magára a figyelmet ez a hiány.

Mint a helyében sokan tették volna, páciensem tudatosan és következetesen olyan férfiakat
választott, akik egészen mások voltak, mint az apja: képzett, okos, szenvedélyes, érzékeny, figyelmes
férfiak, akik meghallgatták, vagyis olyanokat, akik tökéletesnek látszottak, és akiket - az apjával
ellentétben - könnyűszerrel idealizálhatott. De nemcsak az a baj, hogy nincs tökéletes ember, hanem
az is, hogy aki annak látszik, még kevésbé tökéletes, mint mi, többiek. Páciensem egyik szerelme
például egy fiatal ügyvéd volt, aki állami irodában dolgozott, és jogsegélyező feladatkört látott el. A
magabiztos, eszes fiatalember (e tulajdonságok elvárhatók egy ügyvédtől) lelkesedett a munkájáért,
szívvel-lélekkel tette a dolgát, melynek részeként szegénynegyedek lakóinak is gyakran nyújtott
ügyvédi segítséget. Jóképű, vonzó férfi volt ráadásul, valami egyéni, kisfiús bájjal. És melegszívű,
figyelmes ember, aki szívesen beszélget családi ügyekről, a párkapcsolat kérdéseiről. Végül pedig,
szeretett szórakozni, mindig készen állt az utazásra vagy éppen a társasági életre.

Kapcsolatuk kezdetén éjszakába nyúló, meghitt beszélgetéseket folytattak, nappal pedig hosszan
csüngtek a telefonon. Gyakori szexuális együttléteiket a kíváncsiság, a kölcsönös felfedezés öröme
jellemezte, miközben mindketten számtalanszor kijelentették, hogy kapcsolatuk minden eddigitől
különbözik. Egy hónap elteltével gyakorlatilag összeköltöztek, noha Kevin néha visszament a régi
lakásába. Néhány hónap múlva mégis pedzegetni kezdte, hogy szeretné egyedül kipihenni sok
feszültséggel járó, fárasztó munkáját, és "több térre van szüksége". Páciensem ésszerűnek tartotta
ezt a felvetést, így megállapodtak abban, hogy hétköznap esténként kevesebb időt töltenek együtt.
Ennek megfelelően szexuális együttléteik megritkultak, és előfordult, hogy Kevinnek nem volt
erekciója. De még olyankor is kettőjük kapcsolatáról, az aggodalmairól beszélt, és hangsúlyozta,
mennyire szeretné, ha kettőjük dolga jól alakulna. "Semmi köze hozzád - mondta. - Ez az én
problémám." Még tovább ment, s kifejtette, hogy térigénye alighanem reakció: őt olyan anya
nevelte, aki túlzó féltésével és babusgatásával szinte agyonnyomta, elszívta előle a levegőt. És
érdekelte, hogyan érez páciensem ezzel kapcsolatban, s ugye nem veszi ezt az egészet magára.

Jóllehet Kevin visszavonulót fújt, páciensem továbbra is egészen különleges embernek tartotta.
Olyannak, aki felelősséggel néz szembe a problémáival, aki a barátnője érzéseit is messzemenően
figyelembe veszi, s mi több, férfi létére meglepően közlékeny. Így páciensem, bár folyamatosan
hiányzott neki Kevin társasága - sőt, amikor együtt voltak, ő akkor is állandóan attól félt, hogy
szerelmese talán szívesebben lenne máshol -, "elhatározta", nem lesz követelőző, inkább segít neki,
hogy minden szükségletét kielégítse. Ha közös programot terveztek, figyelmesen megkérdezte,
biztosan nincs-e akkor Kevinnek más, fontosabb dolga. Máskor vacsorát vitt neki, majd magára
hagyta, vagy hétvégén csak annyi időt töltött vele, amíg elkísérte ügyes-bajos dolgait intézni. Az
együtt töltött éjszakákon pedig minden szexuális kérését teljesítette. Meg akarta könnyíteni neki az
együtt töltött időt, amelynek ő maga minden pillanatát őszintén élvezte. "Olyan jól értesült, és
mindenben azonnal meglátja a lényeget - jellemezte Kevint páciensem. - Annyi ajtót tárt ki előttem,
értelmileg és érzelmileg egyaránt, hogy elképzelni is nehéz, miért is nem vagyok már vele."

Csakhogy Kevin eszményítése, és páciensem azon erőfeszítése, hogy negatív érzéseit elnyomva
pozitív legyen, visszafelé sült el, amikor úgy másfél év múlva a férfi hirtelen szakított vele,
bizonygatva, hogy egész idő alatt ambivalens érzések közt vergődött, míg be nem látta, hogy
tisztességtelenül járna el, ha fenntartaná a kapcsolatot, holott nem képes elkötelezni magát.
Páciensem megsemmisült. Miért mondta akkor, hogy "helyre akarja hozni", meg hogy "az ő
problémája", vagy hogy ő, a nő "olyan különleges" - kérdezte páciensem, magyarázatot követelve.
"Miért akarod, hogy beszéljek róla? Nem szeretném megsérteni az érzéseidet!" - válaszolta a férfi. De
amikor páciensem tovább faggatta, hebegett-habogott, elpirult, majd tétován magyarázni kezdte,
hogy néhány hét elteltével "elvesztette" szexuális érdeklődését páciensem iránt, és más nőkről
kellett fantáziálnia, hogy teljesíteni tudjon; és ez igenis az ő problémája, mert korábban is előfordult
vele, és valóban helyre akarta hozni, várta, hogy visszatérjenek az érzései, de nem így történt.
"Sajnálom" - mondta, és tenyerébe rejtette eltorzult arcát. Páciensem sem azelőtt, sem később nem
látta tőle a szégyen és a tehetetlenség e szánalmas gesztusát.

Hónapokba telt, míg páciensem kiheverte, hogy így visszautasították és kisemmizték, de még több
időre volt szüksége ahhoz, hogy teljes valójában lássa Kevint. Amikor ez sikerült neki, megértette,
hogy Kevin valószínűleg tényleg különleges személyisége mögött egy tétova, függőségre
kárhoztatott, küszködő gyerek bújik meg, akinek igazából csak a szája jár, de cselekedni nem tud.
Rájött, hogy a férfi önmagukban tiszteletet érdemlő eszményeit - például azt, hogy pocsék fizetésért
a jogsegélyszolgálatnál dolgozik, és ott is a legesélytelenebbeket védi - nem igazi szenvedély ösztönzi,
hanem a felnőtté válástól, a "való világtól" való félelem.

Bárki is az "igazi" Kevin - és lehet, hogy nem is létezik ilyen -, szerelmes páciensem csak egy
darabkáját látta a mozaikképnek: azt, amelynek köszönhetően beleszerethetett egy rendkívüli
emberbe, majd e rendkívüliség folytán, a kapcsolat puszta létéből következően, magát is
rendkívülinek érezhette. Ez a nárcisztikus szerelem jellegzetessége: azért tagadjuk le a másikkal
kapcsolatos ambivalens érzéseinket, hogy ne kelljen tudomást venni saját önbecsülésünk hiányáról.
Ebben az esetben világos, hogy páciensem rossz önértékelése az apjához való viszonyban gyökerezik:
gyermekként úgy élte meg, hogy ő nem méltó az apja jelenlétére. Mivel azonban sosem tudatosult
benne, milyen hatással van rá az apa szülői alkalmatlansága és fizikai hiánya - miközben törekedett
elkerülni minden férfit, aki a legcsekélyebb mértékben is alkalmatlannak látszott valamely szerepre -,
végül tökéletesnek mutatkozó férfiak mellett kötött ki, akik pedig - s ez nem ellentmondás, hanem
törvényszerűség! - valójában teljes erőbedobással leplezték mély gyökerű és sokféle
alkalmatlanságukat. Idővel mindig megkopott, megrepedezett a ragyogó máz, és kiderült, túl jók ezek
a férfiak, egyik kapcsolat sem lehet igaz. A sors fintora, hogy ugyanezek a férfiak végül páciensem
apjához nagyon hasonlóan viselkedtek, hiszen vagy ellökték maguktól a nőt, vagy megutáltatták vele
magukat.

Miután szakított Kevinnel, a terápia során azon dolgozott páciensem, hogy megértse a viszonyok e
dinamikáját. Értelme kezdte már felfogni, de még egy kapcsolatába került, hogy érzelmileg is rájöjjön
a lényegre. Háromlépcsős megközelítésemben előbb gondolkodni kell, csak azután érezni; ám nem
szabad erőltetni a sorrendet, hiszen nemcsak az értelmünkkel, hanem az érzelmeinkkel is meg kell
tapasztalnunk az egyes szakaszokat. Ebben az esetben az első lépés - a minta felismerése és ennek
érzelmi tudatosítása - csak egy másik, egyéves kapcsolat után érkezett el; páciensem ekkor olyan
embert választott - hiszen nem akarta még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát -, akinek
becsületességéhez és őszinteségéhez nem fért kétség, rejtett, titkolt problémáknak nyoma sem
látszott. Páciensem ezúttal őszinteségéért magasztalta a férfit, rendkívül ritka, kifinomult
tulajdonságnak tekintette ezt az erényt. Vagyis most egy jellemvonás eszményítésével - ami
feltehetően szükséges, ám korántsem kielégítő feltétele egy jó kapcsolatnak - akart ismét valami
rendkívüli dolog részese lenni. Mint várható volt, a kezdeti rajongás múltán unatkozni kezdett a férfi
mellett. Csak a szakítás után döbbent rá, hogy valójában előző viszonyának nárcisztikus vonatkozását
ismételte meg.

Érzelmileg akkor tette meg az első lépést, amikor megértettem vele, hogy mindkét kapcsolata egy
önámító, bár érthető szükségletén alapult: menekülni akart az önbizalom hiánya, az ebből eredő
érzések elől, mindennek a hátterében pedig az apjával való rendezetlen kapcsolata állt. "Tükörbe kell
néznem - mondta -, és el kell fogadnom, hogy nem én vagyok a legszebb nő New Yorkban, hogy nem
érzem jól magam a bőrömben, és nincs az a férfi, aki éreztetni tudná velem azt, amit az apám
elmulasztott: hogy én vagyok a legbecsesebb dolog a világon." Megesküdött, hogy soha többé nem
lép be egyetlen kapcsolatba sem azért, hogy egy férfi mellett becsesnek érezhesse magát.

ESZMÉNYÍTÉS ÉS LEBECSÜLÉS

Bizonyos kapcsolatokban, vagy olykor már a kezdet kezdetén, a valóság keményen szembeszegül
szerelmesünket eszményítő hajlandóságunkkal. Ilyen esetben szinte törvényszerű, hogy az
eszményítés az ellenkezőjébe, lebecsülésbe csapjon át. Egyik páciensem, okos, befelé forduló fiatal
építész, egy bulin ismerte meg Joant, későbbi barátnőjét. "Nem kimondottan az esetem -
magyarázta. - Alacsony, egyáltalán nem az a csinos, szexis teremtés, akire hajtani szoktam.
Szemüveget viselt, ráadásul idősebb is nálam, akkor 38 körül járt. Mégis, egyszerűen magával
ragadott: Strauss Négy utolsó énekéről beszélgetett valakivel. Ismeri? Ez a legszebb, minden ízében
spirituális zene, amit valaha is komponáltak; Strauss nem sokkal a halála előtt írta, élet és halál, ez az
egyetlen témája. Egyik kedvencem, így persze azonnal közösséget éreztem Joannal. Csatlakoztam a
beszélgetéshez, majd később, amikor a többiek elmentek, Joan kijelentette, hogy Tibetbe megy. Ezek
voltak az első, csak nekem szánt szavai, képzelje! Hát nem hihetetlen? Én ugyanis épp azt terveztem,
hogy Tibetbe utazom, tanultam is tibeti művészetet. Azután filozófiáról beszélgettünk (kiderült, hogy
filozófiát tanít), és megtudtam, hogy a mindene Spinoza, aki kedvenc filozófusom volt az egyetemen!
Nem csoda, hogy máris hihetetlenül kötődtünk egymáshoz; átbeszélgettük az éjszakát, és a
következő két hétben együtt töltöttünk majdnem minden estét. Joan azt is remekül megértette, mire
törekszem szakmailag, hogyan szeretném egyesíteni a spiritualitást és a tervezést."

Páciensem rendkívül fegyelmezett, rendezett, hagyománytisztelő, felső középosztálybeli családban

nőtt fel, egyetlen gyermekként. Szülei mindketten nagy cégeknek dolgoztak, törekedtek mindig
helyesen cselekedni, kemény munkával szilárd, anyagilag biztos jövőt teremtettek a családjuknak.
Mint Von Trapp kapitánynak A muzsika hangjában, az ő szüleinek sem volt türelmük a
bolondozáshoz, a kreativitáshoz, a kíváncsisághoz vagy épp a játékossághoz. Még a szórakoztató
dolgokat is "helyesen" kellett végrehajtani. A művészi próbálkozások, köztük a zongoraóra, nem az
önkifejezést, hanem a rendet és az ismétlést szolgálta. Minden rendetlenséget - ha egyáltalán volt
olyan - azonnal el kellett takarítani. Páciensem gyermekkorában - és ne feledjék, gyermekkorában
mindenki bolondos művész - észrevétlennek, hitványnak, elnyomottnak érezte magát. Ebből
következik, hogy tizenévesként, majd felnőttként arra kényszerült, hogy a családon kívül kutassa az
önkifejezési formákat, szó szerint és elvont értelemben egyaránt: az írás, a zene, a spiritualitás terén,
és általában minden olyan szubjektív téren, amely ismeretlen volt a szülei és tilalmas az ő számára.

Amikor megismerkedett Joannal, igazolva érezte magát, íme egy nála idősebb, okosabb ember, aki a
konvenciók megkérdőjelezésére és spirituális jelentések kutatására tette fel az életét, és ugyanazokat
a dolgokat szereti, mint ő. Az első két hétben fel is térképezték egymást és a hasonlóságokat,
áhítatos csendben Strausst hallgattak, megvitatták Spinoza istenségfogalmát, és szexuális önkívületté
változtatták a valóságot. Ekkor azonban Joant váratlanul elbocsátották. Amikor páciensem megtudta
ezt, felháborodott, és teljes mellszélességgel Joan mellé állt, de ahogy tovább boncolgatták a dolgot,
rájött, nem véletlenül történt így. Joan próbaidejét töltötte a főiskolán, s mint kiderült, azért nem
véglegesítették, mert sorozatosan elmulasztotta megírni tudományos dolgozatait, és nem jelent meg
a szemináriumokon, amelyeket neki kellett volna megtartania.

"Hát, úgy néz ki, nem áll a helyzet magaslatán - gondolta először páciensem. - Vajon milyen hatással
lesz ez a kapcsolatunkra?" Majd: "Szép dolog a filozófia is, meg a zene is, de valamiből meg kell élni.
Az ember vállaljon felelősséget, és jelöljön ki fontossági sorrendet." Nem akarta megbántani Joant,
nem mondta ki nyíltan, mit gondol, barátnőjét pedig sokkal jobban érdekelték a filozofikus
beszélgetések, mint az, hogy lesz-e állása. Ez persze még jobban megijesztette páciensemet, hisz
gyanítani kezdte, hogy új barátnője egyszerűen nem a földön jár. "Igen jó feje van - mondta -, de be
kell vallanom (és nem tudom, hogy nem vettem előbb észre), csodabogárnak tartom. Ráadásul elég
csúnya is, amit végképp nem értek, mármint hogy ezt miért is nem vettem észre előbb." És
páciensem nemsokára véget vetett a kapcsolatnak.

Nos, azért nem vette észre korábban ezeket a dolgokat, mert még a szerelmet és a gyűlöletet
elválasztó mezsgyénél is keskenyebb az, amelyik az eszményítés és a lebecsülés között húzódik. Mind
az eszményítésnek, mind a lebecsülésnek lényege, hogy eltagadjuk egy személy jellemének bizonyos
oldalait; jobb önértékelésünkért folytatott küzdelmünk része ez a tagadás. Páciensemnél akkor "ütött
be" az eszményítés, amikor Joan teljes mértékben igazolta személyiségének elhanyagolt oldalát, azt,
amit a szülei nem akartak látni a gyerekben, amit nem értékeltek. Joan mellett bolondos, ábrándos,
kreatív gyermek volt - az ünnepelt fajtából, inkább lángész, mint gyermek -, az, akit a szülei teljes
mértékben elutasítottak.

Ám abban a percben, amikor ez a kép összeütközésbe került a valósággal, páciensem "átbillent"

szülei nézőpontjába, ahonnan szánalmas különcködésnek hat a játék, a szellemiség és a
szubjektivitás. Nem lepődtem meg, hiszen betegem spirituális és művészi érdeklődése őszinte volt
ugyan, de elméjében mindez tudattalanul összekapcsolódott a rossz önértékeléssel. Míg tudatosan
lázadt szülei konvencionális merevsége ellen, és sokkal kreatívabb pályára tért, tudat alatt továbbra is
őket tekintette etalonnak, hozzájuk igazította az elfogadhatóság mércéjét. E mérce szerint - amely,
bármennyire tagadta, már gyermekkorában belső mércéje lett - nem a filozófia, hanem az eltökélt
gyakorlatiasság, a fegyelem, a siker és a pénz a fontos. És ez a nézőpont akkor nyert létjogosultságot,
amikor a valóság megfosztotta Joant a tökéletesség látszatától, vagyis többé nem volt alkalmas arra,
hogy mellette a páciensem jól érezze magát. Ebben a rövid kapcsolatban tehát először az
eszményített gyermek, majd az erőskezű szülő szerepében próbálhatta ki magát betegem. Ennek
megfelelően Joan is átalakult, legalábbis az ő fejében: értékeket érvényesítő, erőskezű szülőből
gyenge, élhetetlen gyerekké változott. Más szóval, páciensem sosem látott többet Joan
személyiségéből, mint a számára nyújtott lélektani funkciót, önmaga kivetített, szimbolikus
képmásának bizonyos aspektusait. Ez a nárcisztikus szerelem jellegzetessége: partnerünkre azt a fő
érzelmi feladatot osztjuk, hogy belső világunkban valamilyen szerepet játsszon. Szerepe - bizonyára
kitalálták - nem más, mint önbecsülésünk megemelése. Így nem véletlen, hogy páciensem
lényegében mindkét esetben, akár eszményítette, akár lebecsülte a barátnőjét, elégedett volt
önmagával; először, mert azonosult vele, másodszor, mert elkülönült tőle. Fogalmazhatnánk úgy is,
hogy míg Joan "jó tükör" volt, melyben azt látta, amit önmagában szeretett, addig lángolt a szerelme,
de amint "rossz tükör" lett, és az utáltat verte vissza, kiábrándult belőle.

NARKISSZOSSZAL ÉS EKHÓVAL VIASKODVA

Mivel a szerelemhez mindig hozzátartozik az eszményítés, és mivel a szerelem alanyi élménye a

nárcisztikus szerelemben sem különbözik lényegesen a "valóságos" szerelemtől - Freud egyszer rövid,
pszichotikus epizódhoz hasonlította a szerelmet, Shakespeare holdkórosokat, szerelmeseket,
bolondokat vett egy kalap alá -, rendkívül nehéz korán, azaz még időben azonosítani a nárcisztikus
szerelem ismérveit. Így aztán valóban küzdelmes lehet az első lépésig eljutva tetten érni magunkat,
amint, mondjuk, nem a másik, tökéletlen emberi lénnyel való kapcsolat érdekében idealizáljuk őt -
vagy idealizál ő minket -, hanem csak azért, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Mégis van
segítség, léteznek figyelmeztető jelek, és nem csak maga a minta ismétlődik - igaz, semmi sem
bizonyítja jobban, bár csak utólag, hogy a rajongás, az eszményítés nem állja ki sem az idő, sem a
valóság próbáját.

Olykor igaz a közhely, például az, amelyik az életútja feléhez ért férfi válságáról beszél, és nem
feledkezik el arról, hogy az ilyen férfiban többnyire föllángol a fiatal nők iránti olthatatlan vágy.
Találkozom a praxisomban negyvenes, ötvenes férfiakkal, akik képtelenek megbékülni a korlátaikkal -
ebben az életkorban rendszerint már elértük a plafont munka, egészség és szexualitás tekintetében -,
ezért gyorsan beleszeretnek egy fiatal nőbe, aki ifjúságot, életerőt, reményt és talán egy kis
halhatatlanságot képvisel. Nemcsak azért, mert sokkal vonzóbb, hanem mert a fiatalsága miatt
hajlamos eszményíteni is az idősebb férfit, ami legalábbis pillanatnyilag átsegíti őt a holtponton, és
így jobb véleménye lesz önmagáról.

A közhely fordítottja az lehet, amikor fiatal nő szeret bele tekintélyes vagy gazdag férfiba, majd
meggyőzi magát, hogy az illető "erős személyiség", s ő ahhoz vonzódik. Ilyenkor a nő többnyire nem
is a szerelem jelének tekinti az ékszert, az ajándékot és a kényeztetést, hanem saját értéke
bizonyítékának. A jó megjelenés vagy a fényűző életmód nem azt érezteti vele, hogy szeretik, hanem
azt, hogy nagy becsben tartják. Több mint valószínű, hogy az ilyen szerepre alkalmas nő
gyermekkorában jelentéktelennek érezte magát, és csak bizonyos feltételek mellett kapott
szeretetet. Általános elvként elmondhatjuk, ha a partnerünk valamilyen módon megvéd magunk
ellen, vagyis ha van benne valami, ami szerteoszlatja magunkkal kapcsolatos kényelmetlen
érzéseinket, akkor alighanem nárcisztikus szerelemről van szó.

De hát nem éppen az a szerelem lényege, kérdezik magukban máris, hogy értékesnek érezzük
magunkat, elteljünk életkedvvel és boldogsággal? Erre két válaszom is van. Az első az, hogy a mérték
dönt. Más szóval: mint a meghiúsult szerelmek viselkedésmintáit ismertetve említettem, inkább
mennyiségi, mint minőségi különbség van a nárcisztikus és a jó öreg, egyszerű szerelem között. Tehát
minél nagyobb eltérést találunk régi és új szerelmes önmagunk között, annál valószínűbb, hogy belső,
nárcisztikus céljainkra használjuk a másik embert. Másodszor, a valóságos szerelemben a másikkal
való kapcsolatunk miatt érezzük értékesnek magunkat, nem az életünkben esetleg megjelenő
külsőségek miatt. A nárcisztikus szerelemben viszont nem tudjuk egész biztosan, hogy akkor is
partnerünkkel akarnánk-e maradni, ha hirtelen elveszítené a vagyonát, a hatalmát, esetleg
megbetegedne vagy megöregedne.
Az ismerkedés fázisában elmondhatjuk, ha önt, és/vagy azt, akivel jár, jobban foglalkoztatják a
valóságról alkotott elképzelések vagy gondolatok, mint maga a valóság, akkor előfordulhat, hogy
fogékonyabb(ak) a nárcisztikus szerelemre. Aki például szigorú esztétikai mércét alkalmaz emberekre,
sőt tárgyakra is, az valószínűleg hajlamosabb a lényeg helyett külsőségekbe beleszeretni. Ez nem
jelenti azt, hogy a megjelenés a mi társadalmunkban nem fontos, vagy nem játszik főszerepet a
szexuális vonzalomban - dehogynem, minek is tagadnánk? Csakhogy sem a szerelembe esésnek, sem
a szerelem megmaradásának nem sarkalatos eleme. Hasonlóképpen, aki azért szeret egy tekintélyes
főnök beosztottjaként dolgozni, mert az elismerést jelent, és nem azért, mert jó vele együttműködni,
vagy nem a zene kedvéért jár az Operába, hanem mert az elegáns dolog, az valószínűleg nem a
valóságba, hanem a másik emberről alkotott elképzelésébe fog beleszeretni. Megismétlem, ez nem
jelenti azt, hogy nem szeretünk jó benyomást kelteni másokban. Ki ne örülne annak, ha ismer egy
hírességet, fellép a tévében, vagy "menő" munkája van? Remélhetőleg azonban többet csináljuk azt,
amit mi szeretünk és értékelünk, mint ami másoknak tetszik. Ha általában nem így van, vagy olyan
személlyel járunk, akire ez nem igaz, akkor lehet, hogy fogékonyabbak vagyunk a nárcisztikus
szerelemre.

Nárcisztikus szerelemre utaló jel, ha a partnerünk iránti érzéseink mások véleményének hatására
változnak. Ha tehát szülei vagy nagyra tartott barátja szívből kedveli az új udvarlóját, és ön ettől még
nagyobb szerelemre lobban, akkor nincs kizárva, hogy többet nyom a latban a róla alkotott kép, mint
a férfi maga. Ez akkor is igaz, ha érzései az ellenkező irányba változnak, vagyis ha mások negatív
visszajelzéseinek hatására kezdi kevésbé szeretni a barátját. Ez esetben ugyancsak mások
véleményére reagál - lázadással vagy épp fordítva -, nem pedig tulajdon érzései alapján.

Míg a köztünk élő Narkisszoszok a fentiekből magukra ismerhetnek, mert őket is képekkel és
eszményekkel terhes megszállottság irányítja, addig az inkább Ekhóhoz hasonlító személyiség különös
módon csak partnerét képes felismerni a fenti jellemzés alapján. Honnan tudjuk hát meg, hajlamosak
vagyunk-e nárcisztikus szerelemre? A költő, Rilke, talán a hagyományosabb férfinézőpontot
képviselve úgy fogalmazott, hogy a magasabb rendű szerelem hasonló ahhoz a szeretethez, ami
abból áll, hogy "két magány határolja, óvja és köszönti egymást."

Ekhónak ebbe biztosan beletörik a bicskája, mert neki azt jelentené a magány, hogy egyedül marad
csekélyke önbecsülésével, ő tehát csak eszményített szerelme társaságában lehet boldog. Tehát ha
ön azok közé tartozik, akik számára tűrhetetlen a magány - vagyis saját gondolatvilága vagy
életmenete nem nagyon érdekli -, hajlamos lehet a nárcisztikus szerelemre. Még pontosabban, ha
nem bír elszakadni a partnerétől - sem fizikailag, sem érzelmileg, hiszen képtelen elterelni róla a
gondolatait -, akkor meglehet, hogy ön nárcisztikus szerelemben szenved.

A fentiekből ugyancsak következik, hogy ha ön jobbára adakozó, bátorító személyiség, aki nem szeret
a középpontban lenni, és örül, ha másokról gondoskodhat, akkor természetesen önt is fenyegeti a
nárcisztikus szerelem. Minél markánsabb lesz ez a viselkedése, és minél jobban élvezi partnere a
rivaldafényt, annál nagyobb a veszély. Bár sokféle nárcisztikus férfi létezik, leginkább a két
leggyakoribb típustól óvakodjék:

az egyik kizárólag és minden más rovására csak a karrierjével, vagyonával és férfias játékok
halmozásával van elfoglalva, a másikból pedig árad a csábító, gyermeki báj, a túlzó idealizmus vagy az
érzékiség, és még az idegenek szeretetére is olthatatlanul vágyik.

Számos sajátos válfaja létezik a nárcisztikus nőnek is. Az utóbbi három évtizedben végbement
társadalmi változások ellenére még mindig virulnak a női nárcizmus hagyományos formái. A már leírt,
gyakori Ekhó-típuson kívül a nők többsége - akárcsak a férfiaké - megjelenése javításával igyekszik
megemelni az önbecsülését. Így az a férfi, aki szeretné elkerülni a nárcisztikus szerelmet, óvakodjék a
szélsőséges esztétikai elveket hangoztató nőktől, azoktól, akik mindig úgy öltözködnek, mint egy
próbababa, és múzeumnak rendezik be az otthonukat. Férfiaknak és nőknek egyaránt tanácsos résen
lenni, ha olyan potenciális partnert hoz útjukba a sors, aki valamilyen "különleges", netán szokatlan
képességgel vagy tehetséggel bír, de ez nem valódi tehetség (mint például a művészi, matematikai
vagy mérnöki), hanem inkább valami ritka, transzcendentális szellemiség, esetleg természet-feletti
képesség. És mert nagy utat jártunk be a múlt század során, ne feledjük: a "férfi" és a "női" nárcizmus
sem csak egyik vagy másik nem kizárólagos előjoga. A fenti "típusokat" csupán útmutatónak szántam,
melyeket saját, remélhetőleg gyarapodó önbecsülésének fényében mindenki maga vizsgálhat meg.
Egyedül, önmagában egyik sem képvisel nárcisztikus, főleg nem kórosan nárcisztikus személyiséget.
Magától értetődik, hogy semmi nyugtalanító nincs abban, ha valaki szenvedélyesen szereti a
munkáját, a szépséget, a másokról való gondoskodást vagy a spiritualitást.

A nárcisztikus szerelem jele lehet az is, ha élesen szétválik az élet és a kapcsolat. Partnere csodálatos
helyekre viszi önt - étterembe, színházba, nyaralni -, de nem mutatja be a barátait, és nem akarja,
hogy ön megismerkedjen a családjával. Vagy szívesen találkozik az ön barátaival, de azok nem
értenek szót vele, ezért ön elhidegül tőlük, netán el is veszíti őket. Megeshet, hogy ön az új szerelem
hatására úgy viselkedik, mint egy tizenéves - pedig feltehetően kinőtt már abból a korból -, vagyis
elhanyagolja egyéb kötelezettségeit, csak a szerelmesével elkövethető "vad őrültségek" tudják tűzbe
hozni. Én gyanakszom a szerelem hatására bekövetkező hirtelen, gyökeres változásokra is - ha
például valaki az eszményi barát vagy barátnő hatására egyszerre csak szenvedélyesen megszereti a
képzőművészetet, a zenét, a fizikát, az írást, a bort, a marihuánát vagy bármi mást, amihez tegnap
még nem sok köze volt. Természetesen nem akarom azt mondani, hogy ne tanuljunk partnerünktől,
vagy ne legyen ránk hatással. Csak a hirtelen, kaméleonszerű (bár gyakran őszintének érzett)
változásokról beszélek.

Végül, mint láttuk, azért is nehéz időben fölismerni a nárcisztikus szerelmet, mert még a minta
ismételgetése mellett is minden újabb kapcsolatban különféle megközelítésekből eszményíthetjük
partnerünk bizonyos vonásait. Csak látszólag ellentmondás, hogy néha szándékosan, és éppen azért
tesszük ezt, hogy elkerüljük az ismétlést. Vagyis miután csalódtunk udvarlónkban, aki a befektetési
banknál dolgozott, és akit erélyességéért, magabiztosságáért, becsvágyáért eszményítettünk, most
egy szociális munkással kezdünk járni, akit érzékenységéért, őszinteségéért idealizálunk, no meg
azért, mert mindig mellettünk áll. A túlzó idealizálás következménye mindkét esetben az lehet, hogy
a végén úgy érezzük, "nem olyan, amilyennek gondoltam". Éppen ez a nárcisztikus szerelem nyitja: ha
először vonz, majd taszít valami, és ugyanannak az ellentéte is, akkor nem a másikban kell keresnünk
a hibát, hanem saját felfogásunkban. Általánosítva elmondható, hogy az első lépés lényege egy
felismerés: fel kell ismerni, hogy nem a valóságban, hanem a valóságról alkotott képünkben van a
probléma. Ahelyett, hogy először jó, majd rossz tükörnek használnánk a másik embert, forduljunk
inkább tudatunk jelképes tükre felé, és mondjuk magunknak:

"Tükröm, tükröm, mondd meg bátran, nem én vagyok a legszebb a világon."

MÁSODIK LÉPÉS:
AMBIVALENS ÉRZELMEINK ELFOGADÁSA

A görög mítosz szívbe markoló pillanata, amikor Narkisszosz újra és újra megkísérli megölelni,
megcsókolni epekedése tárgyát, ám szorongva látja, hogy amint szerelme viszonozná a
gyengédséget, nyomban elnyeli a víz. A hús-vér nárcisztikus szerelem összefüggésében ez a
szorongás nemcsak a szerelem elkerülhetetlen elmúlása, hanem a tükör elvesztése miatt is gyötör,
hiszen eddig azért kapaszkodtunk a tükörbe, hogy hizlaljuk kissé az önbecsülésünket. Ha véget ér a
kapcsolat - vagy tartós viszony mellett csillapodik a lázas eszményítés -, nemcsak rosszul érezzük
magunkat a bőrünkben, hanem össze is zavarodunk, mert már magunk sem tudjuk, mit is akarunk mi
egy kapcsolattól. A pillanat rendkívül fájdalmas, mégsem nevezhető rossznak. Épp ellenkezőleg, ha
megfelelően kezeljük, kezdete lehet a második lépésnek, amelynek során azt a kérdést tesszük fel
magunknak, hogy önbecsülésünk gyógyításán kívül mit várunk a másik embertől és kettőnk
szerelmétől. Tudjuk, a tökéletesség nem elérhető - csak egy hamis tükör ígérhet ilyet -, így hát a
következőképpen módosíthatjuk a kérdést:

milyen emberi hibával tudunk együtt élni? A válaszhoz persze magunkat is jobban meg kell
ismernünk - vagyis egy többé-kevésbé tárgyilagos lélektani tükörre van szükségünk.

Pszichoterápia híján - mert nem mindig, főleg pedig nem mindenkinek szükséges - csak úgy tehetünk
szert ilyen önismeretre, ha élményekre és kapcsolatokra éhesen elmerülünk az életben, majd
elgondolkozunk a tapasztaltakon. Így tett egyik páciensem is, amikor összehasonlította két különböző
típusú kapcsolatban szerzett élményeit. Joelnek hívták, erősen intellektuális beállítottságú, fiatal
számítógép-programozó volt. Először többnyire olyan nőkbe szeretett bele, akik őszintének,
kedvesnek és alkalmazkodónak mutatkoztak; ezeket a tulajdonságokat perdöntőnek ítélte egy tartós
kapcsolatban. Csakhogy néhány hónap elteltével ezek a vonások "együgyűséggé", "butasággá" és
"műveletlenséggé" egyszerűsödtek, ami azért volt baj, mert páciensem őszinte örömét lelte az
értelmes beszélgetésben, és fölöttébb érdekelte az irodalom, a történelem és a politika. Szakított hát
a "virágáruslányokkal", mert így nevezte el őket, és most a velük ellentétes típust kereste, azaz - a
The New York Times divatrovatának egyik cikkétől kölcsönözve a kifejezést - "őrült tyúkokkal" kezdett
járni. Ezek a művelt, szexi, elragadó nők, mint sejthetik, néhány hónap elteltével "akadékoskodóvá",
"barátságtalanná" és "labilissá" váltak. Vagyis ugyancsak alkalmatlanok lettek.

Természetesen több kapcsolat és sokféle átmeneti, még alakulófélben lévő helyzet kellett hozzá,
hogy Joel meg én kiszemelgessük szerelmi élete bonyolult interakcióiból az alábbi két -
leegyszerűsítően általánosító, mindamellett igencsak valóságos - nőtípust. Miután megtettük, arra
kértem Joelt, jellemezze magát e típusok segítségével. Nem lepődtem meg, amikor azt felelte, nem a
virágáruslányokkal, hanem inkább az őrült tyúkokkal érez rokonságot. Ekkor emlékeztettem
gyermekkora egyik epizódjára. Kisfiú volt még, a szomszéd gyerekek örökös áldozata: a nagyobb fiúk
kihasználták, különféle feladatokkal bízták meg, ő pedig annyira áhította, hogy megkedveljék és
bevegyék a csapatba, hogy szívesen megtett bármit. Egyszer még arra is rá tudták venni, hogy
meztelenül táncoljon nekik a hóban. Később, tizenévesen és fiatal felnőttként is állandóan
kihasználták: akkor a bátyja kért tőle kölcsön, de sosem fizette vissza a tartozását.

Megjegyzésemre emlékek és képzettársítások áradatával válaszolt, rendkívüli gyorsasággal

leleplezve, hogy a világ dolgaiban jártas, kifinomult spekulatív gondolkodó álarca mögött kedves,
egyszerű, bizakodó - mondhatni, naiv - személyiség lakik. Mivel szégyellte alaptermészetét,
beállítottságát, az évek múlásával inkább "eltakarta", kétkedő, kritikus, túlfejlett intellektusának adva
át a játékteret. Személyiségének mégis meghatározó - jóllehet megtagadott - vonása maradt az
egyszerűség, öntudatlanul ezt kereste a virágáruslányokban. Természetes, hogy amikor ezek a lányok
a maga szégyellni való, kedves naivitását juttatták az eszébe, el kellett távolodnia tőlük. Átesett a ló
túlsó oldalára, de amikor - mint várható volt - átverték az "őrült tyúkok", ismét bonyodalommentes,
édes, egyszerű szerelemre vágyakozott.

Ezt a történeti-lélektani tükröt állítottam elébe - mi tagadás, hosszú időn keresztül, többször meg
kellett ismételnem -, míg Joel végül meg tudta tenni az első lépést. Elfogadta személyiségének addig
megtagadott aspektusát, és beépítette intellektuálisabb stílusába. Belátta, hogy a tetszeni vágyó,
naiv kisfiú még mindig erősen él benne, így többé nem kellett olyan nőket keresnie, akik ezeket a
gyermeki vonásokat hordozzák, vagy vele akár tudattalanul összeütközve kifejlesztik magukban -
persze mindig Joel saját, belső igényének kielégítésére. És többé olyan nők ismeretségét sem kellett
keresnie, akiknek nagyvilági kifinomultsága segít elmenekülni a benne lakó kisfiú elől.
Miután belátta, hogy semmi értelme tükörnek használnia a nőket, hozzákezdhetett a második lépés
feldolgozásához, vagyis ambivalens érzéseinek elfogadásához, és feltehette magának azt a kérdést,
hogy igazából milyen nőt, milyen kapcsolatot szeretne. Ez a munka persze nem csupán elmélet;
üldögélve és töprengve nem oldható meg a feladat. Annál inkább előrevisz a cselekvéssel és
tapasztalással egybekötött megismerés. Vagyis ha Joel új ismeretséget kötött, már nem akart
félelmetes intellektus lenni, s így a másik fél sem ragaszkodott hozzá, hogy a cuki kis nő, vagy
ellenkezőleg, az értelmiségi vetélytárs szerepét játssza. Joel rábízta magát egyszerű szerelmi
ösztönére és intellektuális érdeklődésére, és hagyta, hogy e kettő együtt irányítsa viselkedését, adja
szájába a szavakat. Ez az új harmónia mindjárt harmonikusabb nőket hozott az útjába. Minél jobban
el tudta fogadni korábban megtagadott egyszerű, kedves énjét, annál biztosabban érezte, hogy a
virágáruslánytól az őrült tyúkig vezető pályán - csak most fedezte fel, milyen népes a középmezőny a
két véglet között - inkább az utóbbi csoportba tartozó nő társaságát kívánja. Fontosnak tartotta, hogy
őszinte és kedves legyen, de ugyanilyen fontos volt, hogy szellemesen tudjon társalogni a
partnerével.

Így történt, hogy egy izgalmas, vállalkozó szellemű nőt vett feleségül, akinek egész embert kívánó
mestersége volt:

az újságírás. Nem volt könnyű dolguk, mert Joel röviddel az eljegyzés után, amikor kirobbant a nagy
internetbotrány, elvesztette az állását. Hosszú hónapokat töltött munka nélkül, ami alaposan
megtépázta az önbecsülését, különösen ha munkaügyi helyzetét összevetette a menyasszonyáéval.
De nem takargatta nyakatekert magyarázatokkal vagy fellengzős filozófiai eszmefuttatásokkal,
mennyire sérülékennyé teszi az új helyzet. Becsületesen, nyíltan küzdött, de a nehéz időszak a
menyasszonyt is próbára tette. Ő azonban - céltudatos, becsvágyó személyisége ellenére - teljes
szívvel, kedvesen és türelmesen tudott a vőlegénye mellé állni. Továbbra is Joel és kettőjük
kapcsolata maradt a legfontosabb a számára, így át tudták vészelni a vihart.

MÉLY VÍZBEN

Az előbbi eset jól mutatja, hogy a nárcisztikus szerelem legyőzésének második lépésében valami
lényegeset, alapvetőt kell megtudnunk magunkról, hogy ennek birtokában jól döntsünk a
párválasztásban. E tekintetben életem legmegrázóbb tapasztalatát egy olyan páciensem mellett
szereztem, aki nemi hovatartozásának zavara miatt keresett fel. Ez a huszonéves, mutatás, értelmes
nő mind szexuálisan, mind érzelmileg vonzódott nőkhöz és férfiakhoz egyaránt. Azonban - egyetlen,
még egyetemistaként megélt heteroszexuális kapcsolat kivételével - egyik nemmel sem létesített
szerelmi viszonyt. Már terápiára járt, amikor megismerkedett egy férfival. Jó, nyílt kapcsolatot
alakítottak ki meghitt beszélgetésekkel, szórakozással, élénk, izgalmas nemi élettel. Egy év múltán a
házasság is szóba került, de míg a páciensem készen állt rá, hogy elkötelezze magát, a barátja azt
mondta, néhány évre még szüksége van, addig a karrierjét szeretné építgetni.

Ekkor páciensem kételkedni kezdett benne, hogy a barátja valóban komoly partner, ettől pedig egyre
jobban elhatalmasodott rajta a pánik. Rögeszmésen félt, hogy ha összeházasodnak, olyanná válik a
barátja, amilyen az apja volt - márpedig az apja megcsalta az anyját, majd elhagyta a családot.
Faggatni kezdte a férfit, hogy milyen szexuális képzelgései vannak, érdeklik-e más nők, s miért
vonakodik a végleges döntéstől. Ugyanakkor erősködött, hogy a férfi - komoly szándékát
bizonyítandó - költözzön össze vele vagy jegyezze el. A barátja eleinte ellenállt, de világosan látszott
rajta, hogy szereti a nőt, és egyre inkább hajlik afelé, hogy elkötelezze magát mellette. Így is történt:

hamarosan javasolta - és egyáltalán nem úgy, nem olyan kelletlenül, mintha ultimátumnak engedne -,
költözzenek össze.
Ám ez csak fokozta páciensem szorongását. Kétségbeesésében átkutatta a barátja holmiját, és talált
egy régi barátnőről készült aktfotót. Ez volt az utolsó csepp a pohárban - most már biztosra vette,
hogy a férfi meg fogja csalni. Nem költözik össze vele, jelentette be, sőt azt fontolgatja, hogy
odébbáll. Ekkoriban kezdett vonzódni az egyik kolléganőjéhez. A férfi ellenkezett, tiltakozott, de
bárhogy fájt, tudomásul kellett vennie, hogy felbomlik a kapcsolatuk.

Ebben az időszakban, az egyik terápiás ülésén gyürkőzött neki páciensem az első lépésnek.
Semmiféle tény nem mutatja, jegyeztem meg először, hogy a barátja olyan lenne, mint az apja volt.
Félelme, vádaskodása - érveltem tovább - kivetítés volt: ő akart szabadulni a kapcsolatból éppen
akkor, amikor a barátja szeretett volna összeköltözni vele; ő hasonlít az apjához, mert amikor hirtelen
más iránt kezdett érdeklődni, és nem tudta elkötelezni magát, lényegében az apjával azonosult.

Az első lépés részeként, vagyis a belátás talaján páciensem újabb ecsetvonásokkal gazdagította
fájdalmas önarcképét: én vagyok az, aki évekig nem tudott párkapcsolatot teremteni; én hagyom el,
én bántom meg azt az embert, aki szeret; én kételkedem még saját nemi irányultságomban is, ezért
magam sem tudom, mit akarok.

Bármennyire fájt a szakítás páciensemnek és a barátjának, elkerülhetetlennek látszott: nem

kötelezhetjük el magunkat olyasmi mellett, amelyről azt sem tudjuk, akarjuk-e egyáltalán. És itt kerül
sor a második lépésre. Amint páciensem beszüntette a kivetítést, amint belátta, hogy ő lépett ki a
kapcsolatból, mindjárt rádöbbent, hogy tisztán kell látnia saját szexualitása vonatkozásában. Ez
viszont azzal a következménnyel járt, hogy rájött, valójában egy nővel szeretne együtt élni. Ami nem
egyszerű elvi következtetés volt, a szakítás után ugyanis hamarosan összejött a kolléganőjével, és
kapcsolatuk nemcsak hosszú távúnak, hanem elkötelezettnek is bizonyult. Ebből látszik, hogy e
lépések egyáltalán nem különülnek el annyira egymástól, ahogy fejtegetéseim alapján gondolni
lehetne.

Mondanom sem kell, hogy az itt felvillantott történet távolról sem adja vissza azt a nagy utat, amit
páciensem megtett, mind szexuális, mind interperszonális téren, és hogy a terápiája egészében
sokkal bonyolultabb volt. Mindazonáltal példánk nemcsak az első és a második lépés közötti átmenet
pillanatát, hanem a "mély vízbe ugrás" gyakorlati valóságát is jól szemlélteti. Nem tanácsos a
vízparton üldögélni; mindenkinek azt ajánlom, inkább próbálkozzon új viselkedésmintákkal,
változatos párkapcsolatokkal. Talán sebeket szerez, talán ön oszt majd másoknak sebeket, mégis csak
így döbbenhet rá, hogy tulajdonképpen mit akar.

Vigyázzon: ne essen abba a csapdába, hogy új kapcsolattal próbálkozik, még mielőtt a régiben
megpróbálkozott volna valami újjal. Amikor alábbhagy a kezdeti, kölcsönös eszményítés, sok fiatal
pár jön terápiára, hogy kiderüljön, vajon jót tesz-e majd nekik, ha összeházasodnak. Gyakran azért
nem látnak tisztán, mert kezdeti kölcsönös vonzalmuk, akárcsak a rá következő kétségek, nárcisztikus
kivetítéseken alapulnak. Csak akkor láthatunk messzebbre kivetített képeinknél, ha túl tudunk jutni
mind az eszményítés, mind a lebecsülés fázisán, és ha a tényleges, valós partnerrel megélt
tapasztalatunk alapján döntjük el, vajon tényleg ő kell-e nekünk.

HARMADIK LÉPÉS:
AZ AMBIVALENCIA ELOSZLATÁSA

"Elmondok magának néhány dolgot, felvázolom a hátteret" - kezdte a csinos, harmincas évei vége
felé járó Janet, aki válságba jutott házassága miatt keresett fel.

Házasságom a második komoly kapcsolat az életemben. Az első, amelyik mostanában állandóan az

eszembe jut, még az egyetemen történt. Egy kisvárosban nőttem fel, Jersey déli részén, majd New
Yorkba költöztem, hogy egyetemre járjak. Mindketten angol szakosok voltunk, de ő sokkal
komolyabban vette, verseket, novellákat írt, író akart lenni. Azt hiszem, valóban tehetséges volt,
ráadásul hihetetlenül ábrándos és jóképű. Kifinomult. A belvárosban - a Sohóban - nőtt fel. Az apja
ismert művész volt. Szóval ő volt az első férfi az életemben, akivel lefeküdtem; hihetetlenül érzéki és
gyengéd volt hozzám. Teljesen levett a lábamról, én meg valósággal eszményítettem. Négy évig
voltunk együtt, rengeteget tanultam tőle művészetről, irodalomról, a New York-i életről. Nagyon
boldog voltam majdnem egész idő alatt - nem tudom, egyáltalán voltam-e ennél boldogabb valaha is,
bár ma már kétlem, hogy kapcsolatunknak sok köze lett volna a valósághoz. Csodáltam őt, s valahogy
már attól különlegesnek éreztem magam, hogy egy ilyen nagyszerű embernek én kellek. De akár
valóságos volt, akár nem, sosem felejtem el azt az éjszakát, amikor felszálltunk a Staten Island-i
kompra, csak úgy, a kirándulás kedvéért. Álltunk a kompon, előttünk Manhattan sziluettje, a víz, a
csillagok, és én valami áradó szerelmet éreztem, azt, hogy szeretem, hogy szeretnek, és
megfogadtam, hogy sosem felejtem el ezt a pillanatot.

Amikor ide ért, elmosolyodtam, és felidéztem neki a New Yorker egyik karikatúráját, amelyen New
York festői, vízparti látképe látható, az előtérben aprócska pár, a kép alatt szöveg: "Egész New
Yorkból egyedül téged szeretlek, Claudia." Janet is mosolygott, mert megértette, hogy első
kapcsolatában a szerelembe volt szerelmes, és az egész szerelmet elejétől a végéig átitatta a
romantikus nárcizmus önkívülete. "És hogyan alakult aztán a kapcsolat?" - kérdeztem.

Körülötte forgott minden - művészi törekvései, karrierje, és miután elvégeztük az egyetemet, az

álláskeresési küzdelmei. Nem zavart, mert nagyon szerettem, és az egyetem után össze is költöztünk.
Én tartottam el mindkettőnket, míg ő egy novellásköteten dolgozott, épp mostanában láttam, hogy
végre sikerült is kiadnia. Csakhogy ebben az időszakban egy sokkal "vagányabb" belvárosi társasággal
is együtt lófrált, akikkel én viszont nem jöttem ki. Így ő klubokba járt velük, én meg otthon maradtam
vagy a barátaimmal találkoztam. Egyszer aztán bevallotta, hogy lefeküdt egy nővel, akit egy ilyen
klubban ismert meg. Szakítottunk, nagyon sokáig össze voltam törve.

Azért gondolkozom ezen a kapcsolaton mostanában, mert éppen ez a fajta szerelem, ez az intenzitás
hiányzik a házasságomból. Különös, hogy néhány hete, teljesen váratlanul, e-mailt kaptam Jeremytől
- tőle -, amelyben azt írta, hogy jó lenne újra találkozni. Így aztán, részben kíváncsiságból,
beleegyeztem, hogy vele ebédelek, kíváncsi voltam, mit érzek iránta most. Ez lett életem egyik
legunalmasabb ebédje. Tulajdonképpen ugyanaz volt, aki régen: elmesélte, mint küszködik az írással,
miféle könyveket olvas, milyen éjszakai bárokba vagy vacsorákra jár. Kizárólag magával volt
elfoglalva, és ami a legfurcsább, nem találtam benne semmi vonzót. Egyedül élt, nem voltak gyerekei.
És persze kopaszodott.

Szörnyen megdöbbentett, hogy ezt a férfit, akitől úgy el voltam ragadtatva, aki igazán hatott rám,
most annyira unalmasnak, üresnek találtam, hogy az sem érdekelt, találkozunk-e még valaha. És most
rátérek a házasságomra. Daviddel tíz éve vagyunk házasok, két gyerekünk van, egy fiú meg egy lány.
Amikor Jeremyvel felbomlott a kapcsolatom, tudatosan józan gondolkodású, megbízható férfit
kerestem, de csak sokára találtam rá, mert igazából továbbra is az izgalmas, belvárosi müvésztípusok
érdekeltek. De David már a legelejétől egészen más volt. Egymásba szerettünk, az biztos, de sokkal
nyugodtabb, talán érettebb szerelemmel. Ezúttal inkább én álltam a középpontban, David odaadóan
csodált. Újra megkedveltette velem a testemet, azt mondta, én vagyok a legszebb nő, akit életében
látott. Akkoriban kapta meg az első rendes állását, és kijelentette, hogy családot akar alapítani velem.
Mindig mellettem állt, én meg tudtam, hogy részben ezért járok vele. Jeremy és még néhány
költőtípus után végre rájöttem, hogy valóságos embert akarok, és azt, hogy a változatosság kedvéért
most én legyek felmagasztalva.

Összeházasodtunk, megszülettek a gyerekek. David jól keresett, én pedig félállásban dolgoztam, hogy
inkább az anyaságra összpontosítsak, ami mellesleg nagyszerű dolog. Csakhogy egyre sablonosabbá
válik a kapcsolatunk, mintha üzleti vagy inkább testvéri viszony lenne, és nekem nagyon hiányzik
belőle a romantika. Nem veszekszünk sokat, David jó apa, megrakja a mosogatógépet, villanykörtét
cserél. De nincs benne spiritusz vagy lendület, vagy tudom is én, mi. Talán depressziós, nem tudom.
Úgy érzem, inkább szemlélődni szeret, s mintha tőlem várná, hogy szórakoztassam. Passzív, nincs sok
mondani- vagy megosztanivalója. Sokban mégis hasonlítunk, van már közös múltunk, és biztos, hogy
nem akarok elválni tőle. De nem hinném, hogy vele maradtam volna, ha nincsenek a gyerekek. Azt
hiszem, nincs elég szerelem a kapcsolatunkban.

Janet komolysága, szomorúsága és aggodalma ellenére megint elmosolyodtam, mert újra eszembe
jutott egy karikatúra a New Yorkerből, amelyen az egyik házastárs így szól a másikhoz:

"Jó, lehet, hogy a kémiának annyi, de még ott a régészet." Természetesen azért hoztam föl ezeket a
vicceket a páciensemnek, hogy lássa, egyetemes, nem pedig beteges jelenség a szerelemmel való
küszködés, és az első kapcsolatát végigkísérő idealizálás problémája sem kizárólag az övé. Az asszony
egyéni útját, amely Ekhótól Narkisszosz szerepéig vezetett, tulajdonképpen sokan ismerik. És ha
terápiás nézőpontból szemléljük az utazását, világos, hogy mire hozzám került, már megbirkózott az
első és második lépéssel, sőt talán túl is jutott rajtuk: rájött, hogy első kapcsolata nagyrészt
eszményítésen és tükrözésen alapult (első lépés), így már inkább egy megbízható, kitartó, "józan"
partnerre vágyik (második lépés). Csakhogy míg leszámolt a kivetítés, az eltagadás, a menekülés
tényével, és így végül el tudta kötelezni magát egy tartós kapcsolatban, most szembe találta magát a
legijesztőbb ellenséggel: saját ambivalens érzelmeivel. A házassága azért volt boldogtalan, mert
mélységes ambivalenciával viszonyult a férjéhez - szerette az általa nyújtott biztonságot, kitartást,
hétköznapiságot, de utálta a férfi passzivitását és tompaságát. Itt következik a harmadik lépés, az
ambivalencia feloldása.

A harmadik lépéssel túljutunk azon az igényünkön, hogy nárcisztikus módon érezzük jól magunkat a
bőrünkben, és megtanuljuk valós személyiségéért, például azokért a tulajdonságaiért is szeretni
partnerünket, amelyekben különbözik tőlünk. A cél érdekében ki kell iktatni nárcizmusunkat,
amelynek paradox módon épp az a feltétele, hogy előbb megadjuk magunkat neki. Megmagyarázom.
Janet első kapcsolatát és a második java részét rendkívüli mértékben megterhelte önnön nárcizmusa
- az a szükséglete, hogy elégedett legyen magával. Önbecsülése többnyire és majdnem teljesen a
kapcsolataitól függött - Jeremy, David, gyerekek. A kapcsolatain kívül azonban nem tett semmit az
önbecsüléséért. Felmérések szerint ez ma is sok nőnek okoz gondot, mert míg a férfiak önbecsülése
inkább a teljesítőképességüktől függ (munkában és szexuálisan), a nők önbizalmát a sikeres kapcsolat
(és a fizikai megjelenés) alapozza meg.

Janet a terápián hamar szembenézett azzal a ténnyel, hogy tehetséges nő létére sosem próbálta
kiaknázni szellemi képességeit. Rajongott a nyelvért és az irodalomért, ami főként abban nyilvánult
meg, hogy fiatalon ilyen érdeklődésű férfiakért rajongott. Saját érdeklődését azonban nem elégítette
ki, mintha passzívan a partnereitől - most a férjétől - várna ösztönzést. Amikor fölismerte ezt,
elhatározta, hogy ismét beiratkozik az egyetemre, és diplomát szerez összehasonlító
irodalomtudományból. Nem tudta ugyan, hogy ez hová fog vezetni, de ahogy tanulni kezdett, új
lendületet, dinamikát kapott a házassága is. Kevesebb időt töltött Daviddel, így kevésbé ért rá
bírálgatni. Örült, lelkesedett, és szívesen beszélgetett a férjével arról, amit ő csinál, ahelyett, hogy
Davidét hallgatta volna. Ezért ismét értékelni kezdte a férfi "passzivitását", hiszen jólesett neki, hogy
olyan odaadó figyelemmel tudja hallgatni őt. Ezúttal nemcsak azt élvezte, hogy ő van a
középpontban, és a férje csodálja, mint régen, hanem valóban élvezte is az irodalmat, amelyről
beszélt. Beleélte magát, de figyelmesen meghallgatta David véleményét is, és kellemes felfedezéssel
tapasztalta, hogy a férfi nézőpontja és gondolatai egészen eltérnek az övéitől. Hirtelen örülni tudott a
valódi Davidnek - mert a férfi meghallgatta, kérdéseket tett fel, és más, egyéni szemszögből
gazdagította a beszélgetést. És minél jobban örült ennek Janet, annál választékosabb lett David, annál
jobban meg tudta fogalmazni a gondolatait.
Végül, Janet elhatározásával párhuzamosan - mert nem akart lemaradni mögötte, vagy talán
ösztönzést kapott tőle - Davidnek az az ötlete támadt, hogy saját "önző" érdeklődésének is több időt
szentelhetne. Úgy érezte, hogy leült egy kicsit a pályája, és jobban rá is ért, mivel a felesége
kevesebbet volt otthon, belefogott hát egy cikksorozatba egy folyóirat számára, amelyet
emberierőforrás-osztályvezetőként szerzett tapasztalatai alapján írt. Ezúttal nem hallgatott, ő akart
többet beszélni - a cikkeiről -, ami teljesen áthangolta, kiegyensúlyozottabbá, egyenrangúvá tette a
párkapcsolatot.

Amint tehát Janet eldöntötte, hogy megadja nárcizmusának a magáét, már nem kellett Davidre
hagyatkoznia. Ezáltal jobban el tudta fogadni, sőt meg is kedvelte a hibáit (a férfi "passzivitását",
"tompaságát"). David pedig érezte, hogy Janet elfogadja, és szereti, ezért ki bírt lépni kényelmi
zónájából, több ösztönösséget, következésképpen fejlődést engedélyezett magának. Így Janet sokkal
egységesebb személyiség lett - nem volt sem Ekhó, sem Narkisszosz, inkább egy kicsit mindkettő -,
akárcsak David. Egyszóval, Janet "megszerezte saját életét", aztán meg- vagy visszaszerezte a férjét.

A következő recepttel bonthatjuk összetevőire a harmadik lépést: 1. élje az életét, ne foglalkozzon

annyit a partnerével; 2. azt értékelje, amit a partnere nyújtani tud, ne azzal törődjön, amire nem
képes; 3. vegye észre, ha fejlődik, rendszerint önnel együtt. A következő fejezetek során részletesen
bemutatom azokat a sajátos módszereket, melyekkel meglépheti a harmadik lépést a
párkapcsolatában. Előbb azonban lássuk, hogyan oldjunk meg hasonló helyzeteket, amikor még csak
ismerkedünk, járunk, találkozgatunk.

Egy hónapok óta együtt járó pár azért keresett föl, mert a nő megelégelte barátja állandó
szemrehányásait: a férfi azt kifogásolta, hogy társaságban nem beszél a barátnője. "Zavar, hogy
amikor például a barátainkkal vagyunk, mindig csak hallgat - magyarázta. - Szerintem ettől mindenki
feszengeni kezd, és csak töri a fejét, hogy ugyan mi baja lehet." A nőt láthatóan felkavarta a bírálat.
"Egyik barátom sem mondta soha, hogy kényelmetlenül érzi magát velem" - szúrt vissza dühösen. Az
adok-kapok arra utalt, hogy inkább a férfit idegesítette a hallgatás, nem másokat, őt foglalkoztatta a
gondolat, hogy a nőnek valami baja lehet. Én pedig gyanút fogtam, hogy talán csak egyszerűen lenézi
a barátnőjét.

Első lépésben tehát az ő érzéseit derítettem ki a hallgatással és a némasággal kapcsolatban.

Meglepődtem, amikor kiderült, hogy a férfi gyerekkorában dadogott, és hogy ne csúfolják, elbújt:
némaságba, magányba menekült. És bár tökéletesen elmúlt a dadogása, az önbecsülése nem épült
fel teljesen, ezért kellett volna, hogy társalogjon a barátnője, és a hallgatásával ne emlékeztesse őt
gyerekkori fájdalmára. Miután megtaláltuk ezt a kapcsolatot, páciensem továbblépett a második
szakaszba, ahol felismerte, hogy valójában nem egy bőbeszédű, közlékeny barátnőre van szüksége,
akit a barátai is értékelnek, hanem éppen egy olyan türelmes, becsületes és felelősségteljes
támaszra, amilyen a barátnője. Tehát nem várta el többé tőle, hogy szerepeljen, s így jutott el a
harmadik lépéshez, amelynek során ő maga aktívan igyekezett helyreállítani az önbecsülését, és így
észrevette, hogy bár társaságban leginkább hallgat a barátnője, utólag mindig van néhány eredeti
megjegyzése. Most sokkal jobban érdekelték barátnője megfigyelései, mint a hallgatása, mert a nő
saját mércéje szerint látta és értékelte a viselkedését.

A fenti esetekből kiderül, hogy a harmadik lépést, lényegéből adódóan, csak működő kapcsolatban
lehet igazán alkalmazni. Ennek ellenére akkor is tehetünk egyet-mást az előkészítésére, ha még nem
épült fel a kapcsolat. A nárcisztikus szerelemnél az a legfontosabb, hogy valami olyan tevékenységnek
szenteljük magunkat, amelyben kitűnhetünk. Ez a valami lehet a munka vagy akármilyen nagyobb,
személyes - de nem személy és személy kapcsolatát feltételező - elfoglaltság. Tőzsde, kertészkedés,
lakberendezés, jótékonyság - lelje örömét, merüljön el bennük. Ha kapcsolatában nem annyira
Narkisszosz, hanem inkább Ekhó szerepét játssza, vagy ha a munkája elsősorban a megélhetést
szolgálja, és nemigen szerez önnek örömet, akkor keressen magának valami igazán önző
tevékenységet - például fessen, írjon, vagy jógázzon. Bármit, az a fő, hogy saját magáért csinálja. Ha
inkább Narkisszoszra hasonlít, akkor is tanácsos valami önző foglalatosságot keresnie, mégpedig
olyat, amiért azért lelkesedik, mert élvezi, nem pedig azért, mert jól mutat vagy másoknak imponál.

MÁSODIK FEJEZET

Virtuális szerelem

PÜGMALION ÉS GALATEIA

Mire jó a távszerelem és az internetes párkapcsolat?

Tapogatja: ha emberi test-e Vagy csak ivor; s hogy ivor, nem vallja be mégse magának.

OVIDIUS

Az eredeti Pügmalión a görög mitológiában ünnepelt szobrász, aki kiábrándult a nőkből, mert csalárd
szajhának tartotta valamennyit. Mégis kétségbeesetten vágyott megvetése tárgyára, bizonyosan
szerette volna megosztani az ágyát valakivel. Alkotói tehetsége legjavát mozgósítva ekkor egy
minden élő nőnél szebb szobrot faragott. És végül persze beleszeretett saját teremtményébe.

Elnevezte Galateiának, virágokkal, kavicsokkal, madarakkal, ruhákkal halmozta el. Beszélt hozzá,
ölelte, csókolta. És képzeljék, mit csinált még! Az ágyába vitte. Nem tudjuk, pontosan mi történt
ezután, ám annyi biztos, hogy az immár fülig szerelmes Pügmalión Vénuszhoz imádkozott, s kérte,
adjon neki olyan feleséget, mint az elefántcsont leány. Egyik éjszaka, amint a szobor mellét
simogatta, meglágyult az elefántcsont, "rugalmassá vált a tenyér alatt". Pügmalión megcsókolta a
szobor száját, és érezte, hogy átmelegszenek a szoborajkak. Ezután Galateia elpirult, kinyitotta a
szemét, és... hamarosan áldott nászt ültek.

Bárcsak utánozná az élet a mítoszt! Igaz, utánozza, de csak egy bizonyos mértékben. Mert a szerelem
még a leghétköznapibb körülmények között is kreatív, varázslatos, és lényegében egyedülálló
jelenség. Az előző fejezetekben láthattuk, hogy amikor szerelmesek vagyunk, egészen különlegesnek
gondoljuk a másik embert, ugyanakkor a róla alkotott képünk olyan lesz, hogy elhihessük: pontosan
azt fogjuk kapni tőle, amire szükségünk van. Ebben az értelemben szerelembe esni annyi, mint
elnézni azokat a hibákat, amelyekre egyébként igencsak érzékenyek vagyunk. Hosszú orr, csapott
homlok, vastag comb, nagy orrlyuk, hatalmas egó, kicsi mell, sovány bankszámla - mind mellékes, ha
szerelmesek vagyunk. "Nem valami okos", "Kissé unalmas", "Lehetne csinosabb is", esetleg "Nem
elég becsvágyó", magyarázkodnak pácienseim, amikor egymás jobb megismerése közben rájönnek,
hogy nem ő az igazi. Már nem hajlandók elnézni a másik fogyatékosságait. De míg szerelmesek,
nemcsak figyelmen kívül hagyják az efféle fogyatékosságokat, hanem felnagyítanak, előbányásznak,
sőt megalkotnak olyan pozitív tulajdonságokat, vonásokat, amelyek kizárólag az ő szemükben
léteznek.

Végletes formájában ez a Pügmalión-szindróma a virtuális szerelem központi jellegzetessége. Saját

alkotásunkba, egy előre gyártott konstrukcióba vagyunk szerelmesek, melynek kevés köze van ahhoz
a valóságos személyhez, akivel járunk. Sajnálatos, de ezt nem fedezzük fel idejekorán, mert
öntudatlanul olyan személyt és helyzetet választunk, amely elhomályosítja a valóságot. A virtuális
szerelemben többnyire távolsági kapcsolatot jelent "a személy és a helyzet" megválasztása. Én New
Yorkban élek, ő Bostonban. Akkor ismerkedtünk össze, amikor Cambridge-ben meglátogattam egyik
régi osztálytársamat, és azonnal egymásra találtunk: csodálatos beszélgetések, páratlanul jó szex.
Ettől kezdve minden hétvégén meglátogattam, és ő is meg-meglátogat engem. Soha nem unjuk meg
egymást, a hétvége mindig csupa szórakozás és mulatság. A kapcsolat komolyra fordul, s ekkor
fölvetődik, mi legyen a következő lépés. Ki költözzék, melyikük hagyja ott a munkáját, vagy először
csak próbáljuk ki egymást? Ki fizesse a költözködést? És ha egyikünk munkanélküli lesz, el tudja-e
tartani a másik? Előbb házasodjunk össze? No és az autista bátyja? Nem félek-e, hogy ilyesmi
kerülhet a gyerekeim génállományába? A nő: mi lesz, ha az anyád minden szombaton megjelenik,
hogy kitakarítson, és tiszta inget hozzon neked? És ami mindennél fontosabb:

mi lesz, ha a munkámat, családomat és barátaimat hátrahagyva New Yorkba költözöm, és te hat

hónap múlva meggondolod magad? "Igen - mondom, vagy legalábbis gondolom -, és mi lesz akkor,
ha megneheztelek rád, amiért túlságosan rám szorulsz? Vagy ha te kezdesz neheztelni énrám, mert
túl sokat kértem, azt, hogy mindent feladva költözz hozzám?"

A távkapcsolatokban érthető okból rendkívül nagy súllyal esnek latba az ilyen jellegű kérdések, és
csak akkor tudjuk meg az igazságot, ha meghozzuk a nagy döntést. Meg kell hagyni, a nagy döntés
akár sikerrel is járhat, de csak ha mindkét fél szélnek ereszti a kétségeit, elkötelezi magát, és
történjék bármi, kitart a másik mellett. És ez a "ha" igen komoly dolog, mert napjainkban a legtöbb
fiatal gyakorlatilag még a kötelezettségvállalás előtt empirikus bizonyítékot szeretne, hogy "sikerülni
fog". Ugyancsak szerencsétlen tény, hogy a legtöbb távkapcsolat - sportnyelven szólva - bunda.
Vagyis a valóság azért üt vissza oly csúnyán és ádáz dühvel, mert titokban, nem bevallva, de
mindvégig tudjuk, hogy közös hétvégéink - bármilyen gyönyörűek és keserédesek - csak kitalációk.
Nem is az a legnagyobb baj, hogy figyelmen kívül hagytuk a földrajzi távolságot, hanem inkább az,
hogy épp a távolság jóvoltából hárítottuk, hessegettük el a másikra vonatkozó ambivalens
érzéseinket. Arra használtuk a távolságot, hogy viszonyunkat ne zavarhassa meg az ő függősége és az
én zárkózottságom, az ő hibás génjei és az én kapcsolatom az anyámmal, és így tovább.

Ahogy a nagy döntés közeledik, egyre fenyegetőbb méreteket öltenek ezek a hiányosságok. Tényleg
olyan nő kell nekem, akinek nincs saját élete? Hiszen mi másért akarna mindent eldobni értem? A nő:
miért költözzem el egy önző, elkényeztetett férfi kedvéért? Vagyis hiába törekedtünk a tökéletes
kapcsolatra - a románc tudatos spontaneitásával, ám egy tervrajz tudattalan pontosságával faragva
műremekbe a hétvégéinket -, most lassan, de biztosan közelít az igazság pillanata, harag, vádaskodás
és elutasítás lopózik be - vagy valósággal beront - a kapcsolatba. Sajnos még ez sem a teljes igazság.
Ha az egyik véglet a Pügmalión-szindróma, gyakran megeshet, hogy átcsap a másik végletbe, a
Frankenstein-szindrómába. Úgy végezhetjük, mint Frankenstein Mary Shelley könyvében:

az általunk teremtett szörnyeteg ellenünk támad. Könnyen meglehet például, hogy a nő nem is
nyafka, tehetetlen és kiszolgáltatott teremtés! Az igazsághoz mégis többnyire az áll a legközelebb,
hogy ambivalens érzelmeink vannak szerelmesünkkel szemben, és ezt, ha tudattalanul is, sosem
akartuk őszintén beismerni.

Vagyis időben kezelje Pügmalión-szindrómáját az, aki nem kér a Frankenstein-szindrómából. Ezt a
korai kezelést mindig megkísérlem - sok páciensem küszködik a távszerelem csapdáival. De mint az
előző fejezet is tanúsítja, nem mindig könnyű az elején orvosolni a bajt.

ELSŐ LÉPÉS:
SAJÁT VISELKEDÉSMINTÁNK FELISMERÉSE

A szerelemben, akárcsak tőzsdézés vagy kertészkedés közben, szerencsésnek tekintheti magát, aki
csak kétszer esik ugyanabba a hibába. Életveszélyes kombináció munkálkodik itt: egyfelől nagyon
fontos, hogy rátaláljunk a szerelemre, másfelől mégis a végtelenségig tudjuk áltatni magunkat az
érzéseinkkel kapcsolatban. Más szóval, a hibáink álcázva jelentkeznek, ezért míg tisztába nem jövünk
a működésükkel - ami egyben a saját működésünk -, arra vagyunk kárhoztatva, hogy ismételten
elkövessük őket. A terápia olyan, mint az élet:

mielőtt új lapot nyithatnánk, a "már megint mibe keveredtem?" végtelenül bosszantó, sőt lesújtó
élményét kell átélnünk, méghozzá nem is egyszer.

Egyik páciensem, Julie, energikus, jó eszű ügyvéd, egy nagy ügyvédi iroda társtulajdonosa,
magabiztos volt, és jól ki tudta fejezni magát. Harmincegyedik születésnapja után keresett föl, amikor
már nem hihette tovább, hogy pusztán a balszerencse tartja távol tőle az igazit. Tudta ugyan, hogy
valamit rosszul csinál, csak nem jött rá, mit. Szerencsére nem sokkal azután, hogy dolgozni kezdtünk,
Los Angelesbe kellett utaznia, és közben megismerkedett egy Jeff nevű férfival. Azonnal megtetszett
neki, mert - mint mondta - imponált "nyugodt, nyitott és érdeklődő életszemlélete". Fokozta a
helyzet izgalmát, hogy Jeff éppen állást akart változtatni, és úgy tervezte, néhány hónap múlva New
Yorkba költözik.

Hónapokon át telefonon és e-mailen érintkeztek egymással. Aztán együtt töltöttek néhány hétvégét.
Amikor a második Los Angeles-i hétvége után Julie megjelent nálam, már csak egy hajszál választotta
el attól, hogy fülig szerelmes legyen. "Érzelmileg nagylelkű, és nagyon fogékony. Okos, de nincs
benne semmi agresszivitás" - mondta Jeffről. "Ráadásul nem munkamániás - ami jót tesz nekem" -
fűzte hozzá. Attól kezdve Julie minden péntek este Los Angelesbe repült, és Jeffel töltötte a hétvégét,
míg néhány hónap múlva a férfi New Yorkba nem költözött. Julie vibrált az izgalomtól, és nemsokára
már az eljegyzést és a házasságkötést tervezgették. Egyedül az nem tetszett neki, hogy a férfi New
York-i állása nem volt túl fényes, és a lakása sem. Julie feltételezte, hogy ha Jeff beilleszkedett, majd
továbblép. De amikor szóba hozta ezt, kiderült, hogy a férfi meg van elégedve a helyzetével. Jeff
kijelentette, hogy őszintén kedveli a munkáját, és a közeljövőben nem kívánja otthagyni az állását. A
lakásában sem talált kivetnivalót. Már csak azért sem, mert a szabad ideje java részét házon kívül
töltötte, mivel sokkal jobban szerette a nyüzsgést, mint Julie.

Elérkezett az idő, hogy megtervezzék a nyári szabadságot. Julie Párizsba és Rómába kívánkozott,
múzeumokat, romokat, várost nézni, jókat borozni és enni, Jeffet viszont egyedül a tengerpart
érdekelte. Egyre többet panaszolta, hogy a nő túl sokat dolgozik, nem foglalkozik szellemi dolgokkal,
viszont túlpörgeti magát. Ennek megfelelően Julie egyre passzívabbnak, lomhábbnak látta Jeffet,
akiben egy tökkelütött, gyermeteg személyiség lakik. Ahogy a kapcsolatokban gyakran előfordul, az
eleinte vonzó "nyugodt, nyitott életszemlélet" most már taszította. A dinamika teljes gőzzel
működött, így mindössze három hónappal azután, hogy Jeff New Yorkba költözött, Julie "kiszeretett"
belőle.

Julie készségesen elismerte: részben az okozta a problémát, hogy távszerelemként kezdődött a

kapcsolat. "Tüzetesebb vizsgálódás után - gúnyolta saját jogászi beszédmódját - kiderült, hogy a
gyanúsított egyszerűen más, mint akinek megismertem. És amikor Los Angelesben meglátogattam,
olyan volt kicsit, mintha szabadságon lettem volna, így jobban fel tudtam venni azt a laza kaliforniai
beállítottságot, mint egyébként tudnám." Önelemzése birtokában, törekedve a jól megtanult lecke
józan, gyakorlatias alkalmazására, Julie megfogadta, hogy "nincs több távkapcsolat", "nincs több
kedves, szelíd, passzív férfi", és új élményekre készen, tiszta fejjel nézett a jövőbe.

Munkája, egyháza és barátai révén összejött ugyan egy-két szerencsétlen próbálkozás, végül azonban
Julie rákapott az internetes randevúszolgálatokra. És lám, meg is ismerkedett egy férfival, aki
mindössze háromsaroknyira lakott tőle, és első online beszélgetésük alkalmával úgy mutatkozott be,
mint aki "komolyan veszi az életet, és nem csinál hülyeségeket". Fiatal tőzsdeügynök volt, dolgos és
törekvő. És persze szívesen nyaralna Párizsban és Rómában, mondta. "A tengerpart kész unalom - ott
csak elpuhul az ember." Amikor Julie a legutóbbi kapcsolatáról mesélt neki, új ismerőse neki adott
igazat. Ekkortájt Julie éppen egy per tárgyalására készült, ami egy ügyvéd számára leginkább egy
végeérhetetlen és zsúfolt vizsgaidőszakhoz hasonlít. Átdolgozta az estéket, a hétvégéket, és örökké
fáradt volt. Mégis egyre nőtt az érdeklődése a férfi iránt, így mindig szakított néhány percet egy e-
mailre, egy kis csevegésre. A férfinak is sok dolga volt, de kijelentette, hogy mielőbb szeretné
meghívni valahová. Julie igent mondott, de várni akart még, nemcsak mert hamarosan befejeződik a
per, hanem azért is, mert úgy érezte, nagy valószínűséggel komolyabb kapcsolat lesz a dologból, és
nem akarta ismét elhamarkodni, így hát körülbelül egy hónapon át csupán elektronikusan találkoztak,
csak aztán került sor a személyes megismerkedésre.

Az első találkozás nagyon jól sikerült, mindketten úgy érezték, erősen vonzódnak a másikhoz. Ám
most a férfi került éles helyzetbe, hetekig túlórázni kényszerült. Három hét telt el a második
randevúig, három, egyre szenvedélyesebb éjszakai csevegéssel, e-szerelemmel teli hét. Végre Jim is
fellélegezhetett, rendszeressé váltak a találkozások. Remekül megértették egymást, érdeklődési
körük, értékrendjük sokban egyezett. Julie azonban néha túlontúl erélyesnek találta Jimet -
mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Kezdetben engedett, mert úgy érezte, hogy egy
erős férfi egyúttal "gondoskodik" is róla. De néhány hónap múlva már ellenszegült, egyre gyakoribbá
váltak a viták: mit nézzenek meg, melyik étterembe menjenek, meglátogassák-e a családjukat, mikor,
és ki kérjen előbb bocsánatot, hogyan és mikor szerelmeskedjenek, és így tovább. "Szeretném
helyrehozni, mert szívből szeretem - mondta Julie, amikor erről a dinamikáról beszélgettünk. -
Mindketten erős egyéniségek vagyunk, alighanem a vezetésért harcolunk.

De Jim nem így gondolta. Julie a következő alkalommal sírva érkezett. "Szakított - zokogta. -
Parancsolgatónak és erőszakosnak nevezett, kijelentette, hogy nem fogja az élete hátralévő részét
hatalmi harccal tölteni, és nem hisz abban, hogy egy kapcsolaton >dolgozni< lehet." A terápia egy
részét a veszteség meggyászolására fordítottuk, de a mindig gyakorlatias Julie gyorsan továbblépett,
tudni akarta, hol rontotta el, és pontosan mit kell tennie legközelebb. Beszélgetés közben két
következtetésre jutottam. Az egyik az, hogy előző kapcsolata visszahatásaként Julie olyan tábornok
szerepében harcolt, aki még az előző háború csatáját vívja, így csakis veszíthetett. A korábbi
kapcsolat felbomlásakor megesküdött, hogy örökre szakít a "puhányokkal". Így persze egy zsarnok
mellett kötött ki. (Ez azt is bizonyítja, hogy az életben sok az átfedés a meghiúsult szerelem sémái
között; puhányokról és zsarnokokról bővebben szól a Kétnemű szerelem című fejezet.)

Második következtetésemet így fogalmaztam meg: "Megint távkapcsolatba bonyolódott." "Micsoda?

- nézett rám megrökönyödve. - Lehet, hogy maga dilisebb, mint én! Jim csak egy sarokra lakik tőlem!"
"Tudom - válaszoltam -, annyira nem rossz a memóriám. De az első egy-két hónapban csak az
interneten érintkeztek, emlékszik? Akkor szeretett bele, éppúgy, mint a Los Angeles-i barátjába, és
ugyanúgy, mint Pügmalión" - folytattam, majd elmagyaráztam neki, hogy rendszeres fizikai kontaktus
híján milyen könnyű belehabarodni saját elmeszüleményünkbe. "Nem hiszem el, hogy megint
ugyanazt csináltam!" - kiáltott fel Julie a "már megint" pillanathoz közelítve. Azért "közelítve", mert
sok máshoz hasonlóan Julie-nak is rajta kellett kapnia magát ahhoz, hogy megértse a helyzetét. Így az
ő "már megint" pillanata csak hónapokkal később következett be, amikor kísértést érzett, de végül
mégis elhárította egy európai férfi közeledését, aki egyéves amerikai kiküldetését töltötte...

Míg utólag könnyű belátni, hogy Julie mindkét kapcsolatának a Pügmalión-szindróma volt a közös
nevezője, nehéz, sőt szinte lehetetlen már az ismeretség kezdetén felismerni ezt. Mégpedig azért,
mert első ránézésre nagyon különbözik egymástól a két eset. Az egyikben "passzív", a másikban
"agresszív" volt a férfi; az elsőt Julie hagyta ott, a második viszont őt "dobta".

MÁSODIK LÉPÉS:
AMBIVALENS ÉRZELMEINK ELFOGADÁSA
A második lépés először és elsősorban abból áll, hogy tudomásul vesszük és elfogadjuk a Pügmalión-
szindróma mögötti ambivalenciát. Miután a virtuális találkozásról lehullott az álca, Julie kénytelen-
kelletlen elismerte, hogy ambivalens érzelmeket táplált barátai iránt. Ambivalensen viszonyult első
barátjához: szerette laza nyitottságát, de utálta passzivitását, és ambivalensen viszonyult a
másodikhoz is: szerette parancsnoki erélyét, de utálta agresszivitását, hiszen folyamatosan küzdött is
ellene. Miután felismerte ezt, el kellett döntenie, milyen férfival szeretne együtt élni. Bár a férfiak
világa nem csak puhányokból és zsarnokokból áll, van abban valami, hogy "a helyes fiúk futnak be
utoljára". Más szóval, az a férfi, aki agresszíven a külső "sikernek" szenteli magát, valószínűleg
kevésbé érzékeny, és kevésbé lesz támasza a nőnek, aki pedig szívesen beszélget emberi
kapcsolatokról, és boldogan foglalkozik a gyerekeivel, az nem lesz túl rámenős a karrier mezején.
Mint mindenkinek, persze Julie-nak is egyszerre kellett volna minden. Miért is ne? Igen ám, de az idő
rohant, és ő nem várhatott tovább Mr. Tökéletesre. Sőt, azt a különös nézetet kezdte dédelgetni,
hogy Mr. Tökéletes nem is létezik. De hogy válasszon az ember két egyaránt vonzó (vagy taszító)
lehetőség közül? Egyetlen megoldás van: előbb igazán jól meg kell ismernie önmagát. Sokaknak ez
több terápiát jelent, másoknak viszont csak azt, hogy megválaszolnak egy kérdést:

Mit tartok fontosabbnak? Julie esetében a következőképpen bontottuk ki a kérdést: "Az a fontosabb,
hogy nyílt, támaszt nyújtó férfival éljek együtt, vagy az, hogy parancsnoki hajlamú, sikeres férfi legyen
az illető?" Én így fogalmaztam: "Mitől lenne boldogtalanabb? Attól, hogy a férjét passzívnak és
gyengének kell tartania, vagy attól, hogy munkamániás a férje, aki fütyül a maga érzéseire?" Mivel
tulajdon apja az utóbbi típusba tartozott, Julie-nak könnyű volt az első mellett döntenie, legalábbis
elméletben. Azt hihetnénk, nem más ez, mint szerelmi kompromisszum, netán megállapodott
belenyugvás. A harmadik lépésből azonban kiderül, hogy egyáltalán nem erre gondolok.

HARMADIK LÉPÉS:
AZ AMBIVALENCIA ELOSZLATÁSA

"Fogd ki a szelet a vitorlájából" - mondják az üzleti életben, ami azt jelenti, hogy ha az ember a
lovaskocsi-üzletben érdekelt, és valaki feltalál egy ló nélküli, motorizált kocsit, akkor ne igyekezzünk
meggyőzni az embereket, hogy rossz dolog az autó, hanem kezdjünk inkább autót gyártani. Így végül
gazdagabbak leszünk, mint az elején. Egyszerűnek látszik, pedig nem az, és nemcsak azért, mert az
ember nem tudja, hogyan kell autót gyártani, hanem azért is, mert ösztönösen azt szeretné, ha a
saját terméke venne részt a versenyben. És a cégek valóban erre az ösztönre alapozva épülnek föl - ez
határozza meg helyüket a világban. Romantikusabb hasonlattal élve és emberi kapcsolatokra vetítve
a fenti üzleti eljárást, gyakran úgy viselkedünk, mint a hullámlovas, aki nem úgy akarja legyőzni a
hullámot, hogy meglovagolja, hanem úgy, hogy keresztülvág rajta.

Miután Julie eldöntötte, hogy ha minden kötél szakad, inkább egy "szelídebb", mint egy "erélyesebb"
férfival élne, szembe kellett néznie választása várható következményeivel, vagyis azzal, hogy a férfi
"szelídsége" ellenérzést is ki fog váltani belőle. Amikor beleszeretett egy szelídebb természetű
férfiba, és eljegyezték egymást, először persze küzdött a nagy szelídség ellen. Akárcsak első barátját,
most a vőlegényét is "bátorítani" próbálta, hogy legyen kezdeményezőbb, rámenősebb, törtetőbb. És
harcolt, hogy megszerettesse vele azokat a dolgokat, amelyeket ő szeret. Harcnak ugyan nem volt
nagy harc, mert a férfi, támogató természetéből fakadóan, igyekezett a kedvében járni. Sőt, annyira
igyekezett, hogy agresszívebb viselkedéssel próbálkozott, hogy... kevésbé járjon a kedvében. Ami
persze kudarcba fulladt, mert minél inkább elfogadta a nő javaslatait, annál gyengébbnek tűnt a
szemében. Egyébként is tökéletes kudarcra volt ítélve, hiszen lehetetlen egy másik embert
megváltoztatni. Még magunkat is nehéz!

A harmadik lépésben tehát - az ambivalencia eloszlatásával - Julie-nak úgy kellett elfogadnia a

vőlegényét, ahogy van. Főként azt a tényt kellett feldolgoznia, hogy a férfi munkával kapcsolatos
becsvágya nem eget verő. De bármennyire igyekezett, ez egy darabig nem sikerült neki. Nem sikerült,
mert úgy érezte, ha "elfogadja a férfi korlátait", akkor önmaga ellenében, egyedül érte tesz valamit.
Csak akkor tört meg a jég, amikor fel- és visszaidézte - milyen gyorsan felejt az ember! -, hogy
eredetileg azért választotta éppen őt, mert szelidségre vágyott. Csak akkor mondott le arról, hogy
megváltoztassa a vőlegényét, és csak akkor kezdte önmagát megváltoztatni, amikor rájött, hogy a
férfi az ő beteljesületlen részét, azt a szelíd, érzelmes, érzékeny lányt képviseli, akit ő maga sosem
engedett érvényesülni, mert kétségbeesetten vágyott nagy hatalmú édesapja elismerésére.

Julie-nak azonban még őszinte elhatározása ellenére is nehezére esett a változás. Először is, nem
állhatta vőlegénye néhány szórakozását, például nem szeretett lófrálni, strandolni, videót
kölcsönözni. Mert őbenne tombolt a tettvágy: előadásokra, moziba, múzeumba akart járni. "Fogja ki
a szelet a vitorlájából" - javasoltam ekkor, sejtve, hogy az üzleti metafora tetszeni fog a Julie lelkében
lakó, még mindig konokul ellenálló apafigurának. Ugyancsak elmagyaráztam neki úgynevezett
Démoszthenész-törvényem lényegét.

Démoszthenész az ókori görögök legnagyobb szónoka volt. De nem annak indult. Gyermekkorában
alig tudott beszélni, ugyanis beszédhibával született. Hogyan lett belőle nagyszerű szónok?
Logopédus nem volt, így a gyermek Démoszthenész önmagát gyógyította meg: a tenger hullámainak
harsogásában, szájában kavicsokkal gyakorolt. Ahelyett, hogy a legkisebb ellenállás felé indulva
próbálta volna elkerülni a nehézséget, az ellenkezőjét tette - még jobban megnehezítette a saját
dolgát, így lett úrrá rajta.

A fóbiák kezelésének viselkedéstani (inger-válasz törvényszerűségeire alapozott) modelljei között

létezett egy hasonló:

implóziós terápiának hívták. Ha például félt valaki a repüléstől, kényszerítették, hogy viharos időben
négyüléses kisgépre szálljon, vagy hasonló hatásnak tették ki. Csekély előkészítés után, maximálisan
rászabadították a szorongást keltő ingert a fóbiás betegre. Ám épp a fóbiások a megmondhatói, hogy
ez a kezelésforma eleve kudarcra van ítélve. A betegek többsége ugyanis túl erős szorongást él át.
Julie-nál mégis sikerrel járt ez a módszer, mert a strandolás vagy a lófrálás aligha tekinthető
szorongást keltő ingernek; egyszerűen csak nem szerette. Vagyis hitte, hogy nem szereti, míg bele
nem kóstolt.

Hogyan kóstolt bele? Lényegében úgy, hogy miközben egyre jobban önmaga lett, megváltozott.
Amikor először kísérte el a vőlegényét a tengerpartra, magával vitte az irodáját - vezeték nélküli
internetkapcsolattal bíró laptopját, aktákat, folyó megbízásait -, és nyaralás közben is dolgozott,
ráadásul remekül érezte magát. Vagyis kitalálta, hogyan fordíthatja a maga javára a helyzetet. Idővel
persze a szellő, a homok és a hullámok zaja eltérítette azoktól az izgalmas jogi aktáktól. Érdekes,
minél szívesebben lófrált Julie, annál többször akart a vőlegénye csinálni valamit. És minél inkább
megengedte magának Julie azt a lágyságot, amely nagyon hiányzott az életéből, annál gyakrabban
engedte a vőlegénye előtörni addig rejtőző agresszivitását. Így hát azáltal, hogy maguknak adtak,
mindketten adtak a másiknak is. A különbözőségük pedig nem távolította el őket egymástól, hanem
végül a kívánatos, bár gyakran csalóka középúton találták magukat.

Julie természetesen nem követte mindenben és egészen a Démoszthenész-elvet. Nem henyélni ment
a partra, nem kívánta teljesen átadni magát a napnak, a homoknak, a víznek. Gyanítom, hogy e
tekintetben inkább Julie-ra, mint Démoszthenészre hasonlítunk. Többnyire szökni próbálunk a
korlátaink elől, nem pedig magunkhoz ölelni őket, ezért aztán a többség csak akkor veszi hasznát a
Démoszthenész-elvnek a szerelem keresésében, amikor már kezd egy kicsit késő lenni. Ifjúkorunkban
távoli szerelmekről álmodozunk, miközben visszautasítjuk álmaink szerelmét, aki pedig többnyire már
a hátsó ajtón kopogtat. Bizonyára ezért óvatoskodott a nőkkel Pügmalión, hiszen először egy
szoborral próbálkozott... Csakhogy nem tanácsos túl sokáig várni ambivalens szerelmi érzéseink
rendezésével, mert normális körülmények között az elefántcsont nem szokott hús-vér testté változni.

Remélem, már világos, hogy háromlépéses megközelítésem nem is olyan egyszerű, és nem olyan
lineáris, amilyennek látszik. A lépések átfedik egymást, alkalmazásuk során néha kettőt lépünk előre,
egyet hátra. De minél tudatosabban lépkedünk, annál jobban haladunk előre. Van, aki küzdelmes
hegymászásként éli meg a három lépést. Akár a rab, akinek elengedik az életfogytiglani, de ő mégis
visszatér a börtönbe, mert képtelen elviselni a szabadságot, mert régi, önsorsrontó kapcsolatai
visszahúzzák, és máris visszaesik. Ahogy a bevezetésben írtam, a fő visszahúzó erő az ambivalenciától
való félelem. De szólni kell más, fontos okról is, így a legfontosabbról, amit a pszichoanalízis ismétlési
kényszernek nevez.

Eszerint tudattalanul, kényszeresen ismételjük meg azt, amit elszenvedtünk, hogy kiismerjük a titkait,
és végül mi uralkodjunk rajta. Az a nő tehát, akinek érzelmileg vagy fizikailag elérhetetlen volt az apja
- nem ritka manapság -, tudattalanul olyan férfiba fog beleszeretni, aki egy másik városban lakik. Meg
kell ismételnie az élményt, hogy egy távoli férfi után sóvárog, ezúttal annak reményében, hogy immár
felnőttként módjában áll megváltoztatni a kapcsolat kimenetelét.

Ugyancsak bizonyított tény, hogy az ismétlési kényszer mellett - egyes tudósok szerint helyette -
gyerekkori szeretetélményeink is szerepet játszanak: agyunkban fiziológiai nyomokat hagynak,
amelyek idővel perceptuális úttá, vagyis a hasonló viselkedésminták könnyen járható,
"alapértelmezett" pályájává alakulnak át. És végül a szokás, a jártasság és a változást kísérő félelem
ugyancsak hatalmas emberi ösztönző lehet. Ez magyarázza, miért olyan nehéz egyeseknek még a
pszichoterápián is a háromlépéses megoldás.

Sokan azonban úgy ismételgetik ezeket a viselkedésmintákat, hogy ha gátolja is őket a minta, nem
esnek szükségszerűen a minta fogságába. Ebben az esetben viszonylag egyszerű, önelemző
folyamatként, terápia nélkül lehet alkalmazni a három lépést. Az a kérdés, honnan tudjuk, melyik
"kategóriába" tartozunk - és milyen erős az ismétlési kényszer. Önelemzéssel könnyű a válasz. Egy 32
éves páciensem találkozott egy másik állambeli férfival, akivel egyszer már járt egyetemista korában.
Egy hónap múlva úgy döntött, odaköltözik hozzá, és a felesége lesz. Fél év múlva megtartották az
esküvőt, és tíz év múlva még mindig házasok voltak, két gyerekkel. Most vegyünk egy másik esetet.
Egy hasonló korú nő megismerkedett egy férfival, aki másoddiplomát akart szerezni. A nő azt
javasolta, jelentkezzen egy michigani intézménybe, ő maga ugyanis azt tervezte, hogy a következő
tanévre megpályáz egy ottani egyetemi állást. A férfi jelentkezett is, de a nő végül nem követte: az
egy éven át tartó távszerelem meggyőzte arról, hogy a férfi nem hozzá való. Még évekig kitartott
sikertelen szerelmi sémái mellett, mire terápiára került.

Ez persze csak utólagos összevetés. De vajon volt-e mindkét nőnek módja arra, hogy időben eldöntse,
mielőtt teljesen belebonyolódna a távolsági kapcsolatba, hogy a virtuális, meghiúsuló szerelem
sémájában toporog-e, vagy mégis tartós kapcsolattá fog átalakulni a távszerelem? Nem tudni
biztosan, de véleményem szerint már az ismerkedés legelején ez igenis sejthető.

Következzék néhány forgatókönyv, pácienseim valós élethelyzeteire alapozva; mindegyikben

felhívom a figyelmet azokra a jelekre, pirosan villogó vészlámpákra, amelyek már menet közben
önsorsrontó végkifejletet jósolnak. E forgatókönyvek valamennyi virtuális ismerkedési helyzetre
általánosíthatók, mégsem árt az óvatosság. Bizonyos önsegítő könyvek is javasolnak "ismerkedési
szabályokat", amelyek a hagyományos józan észre hagyatkoznak, s ezért nem általános érvényűek. Az
élet azonban annál gazdagabb, minél inkább saját megérzésére, ítélőképességére, tapasztalatára
hallgat az ember, vagy saját érzelmi-kommunikációs szabályokat alakít ki. Másrészt igaz, hogy nincs
értelme újra feltalálni a kereket, bizonyos mértékben tehát igenis okulhatunk mások tapasztalatából.
Az a fő, hogy ön ne szabálynak, hanem útmutatásnak tekintse az itt következő forgatókönyveket és
vészjelzéseket.

A VIRTUÁLIS SZERELEM FORGATÓKÖNYVEI

Szerelem költözés előtt

Ön három hónap múlva New Yorkba megy, egyetemre fog járni, ám ekkor megismerkedik egy
csodálatos férfival. Mindketten tudják ugyan, hogy ön elköltözik, a távozása előtti hétig mégsem
beszélnek róla, milyen könnyelműség volt belebonyolódni ebbe a kapcsolatba. Elhatározzák, hogy a
férfi egy hónap múlva meglátogatja önt. Végül nem tud jönni, de ön meglátogatja. Nagyszerűen érzik
magukat együtt, és a következő fél évben ön még kétszer elutazik hozzá. Hetente többször beszélnek
telefonon, és amikor ön felveti a kérdést, hogy "mi lesz velünk?", ő így válaszol: "Nem tudom. Bárcsak
ki tudnék találni valamit; talán valamikor majd New Yorkba költözhetek." Ám önnek egyre inkább az
az érzése, hogy szerelmese nem szívesen beszél erről, ezért egyre kínosabbnak tartja újra
megpendíteni a témát. Amikor mégis megteszi, a férfi azt mondja: "Fogalmam sincs, mit mondjak.
Inkább ne beszéljünk róla annyit."

Vészjelzések

* Már a kezdet kezdetén nem ismerik el a kapcsolat nehézségeit, ami arra utal, hogy vagy nem veszik
egymást komolyan, és/vagy nem akarnak szembenézni a valósággal.

* A férfi nem látogatja meg New Yorkban, ahogy eltervezték, ami azt jelzi, hogy a kapcsolat nem
elsődleges.

* Mindig ön utazik hozzá, vagyis feltehetően nincs szó kölcsönösségről.

* Barátja tétova és bizonytalan a kapcsolat legfontosabb kérdésében - "talán valamikor majd New
Yorkba költözhetek" -, vagyis neki így, alkalmi jelleggel is elfogadható az alaphelyzet.

* Nem akar "a kapcsolatról" beszélni, önnek pedig kínos lenne erőltetni a témát.

Más lenne a helyzet, ha mindketten elismerték volna, "őrültség" volt egymásba habarodni, hiszen
tudták, hogy ön nemsokára elköltözik; ha a férfi tartja a szavát, és meglátogatja, ha időnként ő is
utazik, ezzel létrejön a kölcsönösség, és bizonyítja az elkötelezettségét; ha konkrét terve van, és
fokozatosan felkészül a költözködésre (szemben a tervezés teljes hiányával vagy egy esetleges
elhamarkodott felmondással, majd költözködéssel); ha ő is beszélni akar kapcsolatuk táv-szerelmi
jellegéről, ami azt sejtetné, hogy ugyanannyira szeretné valóságossá tenni virtuális kapcsolatukat,
mint ön.

Hang (e-mail) a múltból

Harmincnegyedik születésnapján e-mailt kap valakitől, aki egyetemista korában három hétig a
szerelme volt. Akkoriban egy közös barátjukat látogatta meg a fiatalember, aztán egy évre elhagyta
az országot mint cserediák. Nagyon megtetszettek egymásnak, erősen vonzódtak egymáshoz. A fiú
kérte, hogy utazzon vele, de ön nem hagyhatta ott az egyetemet. Körülbelül fél évig szerelmes
leveleket írogattak egymásnak, aztán amikor ön járni kezdett valakivel, megírta neki, és megszakadt a
kapcsolatuk. Most, tizenöt év múlva, a férfi megkeresi önt a Google segítségével, megtalálja az e-mail
címét, és javasolja, hogy találkozzanak; üzleti ügyben nemsokára a városba látogat. Azt írja, nős, két
kisgyereke van, de sosem felejtette el azt a három hetet, amit együtt töltöttek. Ön nagy hatással volt
az életére, írja, segített neki, hogy megértse a szerelmet és önmagát, s hogy soha nem szeretett úgy
senkit azóta sem.

Vészjelzések

* A régi ismeretség javarészt távolsági kapcsolat volt, a férfi újra valamiféle távolsági viszonyt
kezdeményez.

* Igen, ön valóban kedvelte őt az egyetemen, de úgy érzi, egyikük sem ismerte igazán a másikat, sőt
saját akkori énjét sem érzi ismerősnek, furcsa tehát, hogy ennek ellenére olyan mély benyomást tett
a fiatalemberre. . A férfi a családjával éli meg az egyik valóságot, de képzeletben egy másik
valóságban él.

Online szerelem

Férfiak és nők millióival együtt ön is az interneten próbálja megtalálni az igazit. Felfigyel egy férfi
profiljára, akinek látszólag mindene tökéletes - életrajza, kora, humorérzéke, fényképe. Csak az a
bökkenő (fokozatosan ébred tudatára), hogy online partnere még sokáig szeretné folytatni az e-
mailezést, csevegést, telefonálást. Ismeretségük három hónapja alatt csaknem mindennap
társalognak, apránként kitárulkoznak, bensőséges viszonyba kerülnek. Amikor ön javasolja, hogy
találkozzanak, ő kitér, noha minden esetben komoly indokkal hozakodik elő (egyszer túlórázik, a
következő héten el kell utaznia, aztán a szüleit látogatja meg), de mindig biztosítja, hogy óriási
lehetőséget lát a kapcsolatban, és alig várja a találkozást.

Azt hinné az ember, nincs itt semmi baj. De mint említettem, ha szerelemről van szó, tagadási
képességünk határtalan. Vagyis - helyben vagyunk.

Vészjelzések

* Igenis számít a mennyiség. Túl régóta tart, inkább a virtuálishoz való ragaszkodást bizonyítja, nem
pedig azt, hogy a virtuális kapun keresztül a valóságba akar belépni új ismerőse. De ne kérdezze,
mennyi a sok - fogalmam sincs róla. De azt tudom, hogy egyszerre csak érezni fogja, hogy sok.

* Úgy alakult ki a meghitt viszony és az egymástól való függőség, hogy még nem is találkoztak
személyesen.

Csaknem egy teljes, romantikus hetet töltenek Mexikóban, utána pedig ön meghívja a férfit, mert
szeretné bemutatni a barátainak. Ő azt mondja, még nincs rá felkészülve. Ön megzavarodik. Pedig
olyan jól érzi magát vele! Unszolja még egy kicsit. De a férfi azt feleli, hogy nem, még nem áll készen
arra, hogy tagja legyen az ön társaságának.

Kemény lecke: tökéletesen viszonozták az ön érzelmeit, így valóságosnak mutatkozott a szerelmi

mágia. Mégis akadtak elgondolkodtató jelek...
Vészjelzések

* Hirtelen fellobbanó, romantikus szerelemből hoztak meg vagy legalábbis terveztek el életre szóló
döntéseket, amilyen a másik városba költözés vagy mostohagyerekek vállalása.

* A nagy dolgok (földrajzi távolság, gyerekek) nem jelentenek akadályt, egy kisebb (megismerkedni az
ön barátaival) mégis áthághatatlan akadályt állít.

* Csodálatos szerelem, de túl gyors, túl sok és túl könnyű.

Nem zörög a haraszt

Ön bejelentkezett egy internetes párkereső szolgálathoz, és most a postájában válogat. Minden

válaszul kapott e-mailt unalmasnak, érdektelennek talál. Amelyik nem az, ott a fénykép csúnya. Csak
egy kelti fel a kíváncsiságát: szokatlan, mulatságos, szkeptikus, mintha valódi egyéniség lenne
mögötte. Válaszol neki, több e-mailt váltanak. Megtudja, hogy az illető építész, egyedülálló, és a
szüleinél lakik egy külvárosi negyedben, alig félórányira öntől. Ön megkérdezi, miért lakik a szüleinél,
és hogyan alakultak korábbi párkapcsolatai. A férfi mulatságosan reagál, de nem ad értékelhető
választ. Elárulja azért, hogy "szervi kisebbrendűségben" szenved, majd hosszú e-mailt szentel
változatos, szórakoztató külföldi élményeinek, kalandjainak. Később néhány e-mailjére egyáltalán
nem válaszol. Utána újabb hosszú e-mail érkezik tőle: ezúttal egyetemi barátnőjéről ír, és elbeszéli,
hogy még jártak, amikor a lány öngyilkos lett. Utána afelől érdeklődik, akar-e vele vacsorázni, esetleg
ebédelni vagy reggelizni.

Vészjelzések

* Nem bánom, tartsanak óvatos, vaskalapos, unalmas, akadékoskodó embernek, aki a

kockázatmentes, ám örömtelen élet mellett kardoskodik, mégis ki merem jelenteni, hogy a fent
szereplő férfiú reakciói nemcsak rendhagyó, hanem veszélyes személyiséget sejtetnek: a
köntörfalazás, a részleges őszinteség és a következetlenség nem éppen ideális kapcsolatépítő
elemek.

* Tény, hogy a közeg félrevezető lehet - az e-mailnek botfüle van, és a szöveg zene nélkül talán
egészen mást mond -, vagyis e különcség négyszemközt talán nem is lenne olyan feltűnő. Ennek
ellenére - szándékosan eredetieskedő információmorzsáinak ismeretében - joggal tesszük fel a
kérdést, hogy valóságos kapcsolatra alkalmas jelölt-e. Mert ha párkapcsolatról van szó, tíz esetből
kilencben igaz, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.

Múltunk: az egyiké és a másiké

Ön harmincegy éves, egyedülálló nő, még sosem volt valamirevaló, komoly kapcsolata. Ha megtetszik
önnek egy férfi, szorong a társaságában, ha ön tetszik meg valakinek, bírálón nézi vagy bezárkózik. Az
interneten megismerkedik valakivel, aki másfél órányira lakik öntől; néhány e-mailt váltanak.
Vasárnap a férfi a városba jön, hogy együtt villásreggelizzenek, majd a parkban töltsék a délutánt.
Kisfiúsan vonzó, okos, érzékeny, őszinte. Ráadásul tökéletes úriember. Amikor közeledik a búcsú
pillanata, kijelenti, hogy ön nagyon tetszik neki, és szeretné, ha újra találkoznának. Ön azt feleli, hogy
hasonlóan érez. Igazából el sem akarja hinni, milyen csodás. Talán megtalálta végre a lelki társát,
tűnődik, és arra gondol: "Mindjárt beleszeretek!" A férfi még jobban megnyílik, és elmondja, hogy
noha ő is tartós kapcsolatot keres, kissé tétovázik, mert minden korábbi kísérlete érdektelenségbe
fulladt, vagyis kiábrándult a barátnőiből, hiába szerette őket, hiába töltött rengeteg időt azzal, hogy
megpróbálja helyrehozni a kapcsolatot.

Vészjelzések

* Az ön múltja: nem véletlen, hogy harmincegy éves koráig nem voltak komoly kapcsolatai. Valami
visszatartja, ezért nem valószínű, hogy ilyen egyszerűen talál rá igazi lelki társára.

* Az ő múltja: nyilvánvaló, az a baj vele, amiről maga is beszél; sokszor jó ötlet meghallgatni, sőt akár
készpénznek venni, amit a másik mond.

* Szinte hallom tiltakozó szavait: "Rendben van, én gátlásos vagyok, ő meg néhányszor elszúrta,
vagyis nem lesz egyszerű, de hát fejlődik, változik az ember, miért tételezi fel mindjárt, hogy nem
jutunk dűlőre egymással?" Igaza van, megpróbálhatja. Talán a kapcsolat távszerelmi jellege a ludas
abban, hogy ilyen gyorsan szerelembe esett - tudat alatt biztos benne, hogy egyelőre nem kell teljes
erőbedobással vállalnia. Ami őt illeti, ugyanezen okból jó darabig ő sem fog kiábrándulni önből. Tehát
amíg a kapcsolat dacolni látszik a múltjával (és a férfiéval), csak még inkább megszilárdul, és majd
csak egy-két év múlva döbben rá igazi természetére, amikor talán megkísérli a virtuális világból
átköltöztetni a kapcsolatot a valóságba.

A múltunkat nem "győzhetjük le" és nem dacolhatunk vele: kényszeresen megismételjük.

Szabadulhatunk az ismételgetéstől, de csak akkor, ha hajlandók vagyunk okulni belőle. Ilyen
értelemben nemcsak a nemzetek, hanem az egyén életére is vonatkozik a mondás: "Csak azt bünteti
ismétléssel a múlt, aki felejteni akar." Tárgyunkra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nemcsak virtuális
szerelmi múltunkat, hanem valamennyi párkapcsolati viselkedésmintánkat fel kell ismernünk, hiszen
a meghiúsult szerelem hét viselkedésmintája összefonódik egymással.

A fenti forgatókönyvek mindegyike az első lépést - a minta felismerését - illusztrálja: ilyenkor jövünk
rá, hogy már megint kísért az ismétlés. Sokszor azzal az okfejtéssel tartunk fenn egy beteg
kapcsolatot, hogy jobb a semminél, és közben nyitottak maradhatunk új ismeretségekre. Csakhogy
nem csak az időnket múlatjuk ezzel. Ha leragadunk, akaratlanul is megszilárdítjuk viselkedésünkben,
érzelmeinkben, sőt még biokémiánkban is ezeket a mintákat, mert a mintákat vezérlő, már létező
idegsejtkapcsolatok megerősítést nyernek. Bár mélyen, legbelül tudjuk, hogy "árt" nekünk, mégis
nehéz véget vetni neki: részben azért, mert ha őszintén rászánjuk magunkat az első lépésre, egy
darabig talán teljesen magunkra maradunk, vagy ha mégsem, akkor azonnal felül kell vizsgálnunk azt,
amit talán már az első pillanattól elhibázottnak érzünk.

Pontosan ezért van szükség a második lépésre, ambivalens érzelmeink elfogadására. Mielőtt
továbbutaznánk a szerelmi viselkedésformák új, felderítetlen tájaira, jobban meg kell ismernünk saját
érzelmi igényeinket. Az előbbiekben láttuk, hogy egyik páciensemnek, Julie-nak - miután megtette az
első lépést, és kirekesztette életéből a virtuális kapcsolatokat - sikerült kiderítenie, mi a legfontosabb
számára egy férfiban. Idézzük föl: páciensem azért tehetett így, mert tudatosította magában a
választott férfi iránti ambivalens érzéseit, és elgondolkodott a családja, pontosabban az apjához való
viszonya szerepéről is. Ez a lényeg, méghozzá olyan lényeg, mely terápia nélkül is megvalósítható. Ha
tehát ön eltökélte - tegyük föl: jó néhány virtuális kapcsolattal a háta mögött -, hogy a jövőben nem
kér belőle, ne elégedjen meg ennyivel. Gondolkozzon el minden régi kapcsolatán, családi, szerelmi
viszonyain, legjobb barátain, ismerősein.

Milyen jellemvonások, milyen tulajdonságok miatt vonzódott a szeretett személyekhez? Mert okosak
voltak, vagy mert kedvesek? Kreatívak vagy őszinték? Becsvágyók vagy jó megjelenésűek? Vagy mert
volt bennük kezdeményezőkészség, esetleg önelemzésre való hajlam? Netán az öntudatosságuk vagy
éppenséggel a türelmük tetszett? Empátiájuk vagy humorérzékük? De hasznos, ha a negatív
jellemvonásokat sem hagyja figyelmen kívül: sorolja fel azokat a tulajdonságokat, melyek a legjobban
sértették vagy zavarták (például indulatosság kontra "lábtörlőalázat"; kiszámíthatatlanság kontra
tömény unalom; nyűgös követelőzés kontra elutasító gőg).

E vonások a valóságban nem zárják ki egymást, azért rendeztem őket párba; így két egyformán vonzó
(vagy taszító) tulajdonság közül kell választanunk annak érdekében, hogy kiderüljön, mit is helyezünk
a legmagasabb polcra. Ezt a módszert néhány lélektani teszt is alkalmazza, hogy elkerülhetővé váljék
a szociálpszichológiában "társadalmi kívánatosságnak" nevezett effektus - személyiségtesztekben
ugyanis hajlamosak vagyunk hazudni, hogy "jónak" tüntessük fel magunkat. Mivel elméletben a fenti
párok mindkét tagja egyformán kívánatos lehet, a válaszadó rákényszerül, hogy gondolkodjék, és
válasszon, ha pedig döntött, válasza tényleg a valódi énjéről fog árulkodni. Az elméleti téren
meghozott döntés persze nem mindig felel meg a valóságnak. Gondolhatja például azt, hogy a
párkapcsolatban intellektuális kihívásra van szüksége, de a gyakorlatban rájöhet, hogy sokkal többet
ér az érzelmi támasz. Éppen ezért fontos, hogy valódi, hús-vér emberek tulajdonságait vegye
lajstromba, olyanokét, akik sokat jelentettek önnek.

Ez a kényszerválasztásos gyakorlat nemcsak személyisége lényegével ismerteti meg, hanem arra is

felkészíti, hogy a fontos jellemvonások mindig ellentétpárjukkal együtt, sarkítva jelentkeznek. Ha
olyan társat keres, akinek remek feje és remek teste van, akkor valószínűleg nagyon hosszan kell
keresnie, a remek tulajdonságok ugyanis, különösen párosával, statisztikailag igen ritkák; ráadásul a
jó eszűek azért jó eszűek, mert fejlődésük egy pontján el kellett távolodniuk a testiségtől, a jó testűek
pedig nagy ívben kerülték az eszeseket, és a jó testükre koncentráltak. Ugyanilyen alapon a rámenős,
ambiciózus férfiaktól valószínűleg kevesebb együttérzés, bátorítás és érzékenység várható, míg a
szőke bombázók között - a durva közhelyet erősítve - kevesebb matematikatanár akad.

Senki sem tökéletes, ki kell derítenünk tehát, hogy mit akarunk valójában. Ám akinek a virtuális
szerelem az elsődleges szerelmi sémája, az jól teszi, ha a második lépésben nemcsak a szerelme
tárgyára, hanem magára a szerelemre vonatkozó ambivalens érzéseit is alaposan megvizsgálja.
Valószínűleg rá fog jönni: nemcsak azért menekült a virtuális szerelembe, hogy ne kelljen
szembenéznie potenciális kedvesei tökéletlenségével, hanem a túlzott közelségtől és az intimitástól is
irtózott. Tegye föl magának a kérdést: mennyi teret és távolságot igényel, mennyit tűr meg egy
kapcsolatban? Ha magának való típus - szívesen olvas, utazik egyedül, alkalmi ismerősökkel is sokszor
beéri -, akkor valószínűleg jól fogja érezni magát egy "párhuzamos" kapcsolatban, ahol ön is, partnere
is sokat utazik, vagy sosem költöznek össze. Vagy épp ellenkezőleg: ha állandó, napi együttlétre van
szüksége, és nagy becsben tartja a közösen meghozott döntéseket, akkor önnek "kommunális"
kapcsolat való, olyan, amely alig hagy időt saját magára.

Az ideális megoldás valahol középúton, a két modell között található, de aki ismételten virtuális
szerelembe esik, nehezen talál oda. A távolsági kapcsolat erősítheti a különélés örömét vagy éppen
az együttlét utáni vágyódást, így gátolja annak felismerését, hogy magunk sem tudjuk, hol állunk
valójában. A második lépésben tehát célszerű azt eldönteni, ki-ki mennyi intimitásra tart igényt. Aki
leszámolt virtuális kapcsolataival, könnyebben eligazodik e próbálkozás közben. Akinek nincs senkije,
persze magányosnak érezheti magát, és ez zavarhatja az értékítéletét. De a saját igények
tisztázásában is segít, ha az ember felhasználja más - nem szerelmi - jellegű kapcsolatainak
tapasztalatait. Milyen barátságokat szokott kötni, milyen a viszonya a testvéreivel, szüleivel? Naponta
vagy rendszeres időközönként beszél velük, folyamatosan részt vesz az életükben, vagy csak hébe-
hóba?

A második lépés önelemző munkája - a folyamat időtartama teljesen egyéni: néhány naptól néhány
évig is tarthat - annyi önismeretet ad, amennyivel már nekifoghatunk a harmadik lépésnek. Mivel
azonban a harmadik szakaszban mindenkinek saját ambivalens érzelmeit és partnere "korlátait" kell
elfogadnia, elengedhetetlen az élő kapcsolat. Láttuk, Julie úgy tette meg ezt a lépést, hogy
elsajátította a Démoszthenész-elv logikáját. Először "meg akarta változtatni" a partnerét, hátha
"javított" partnerének nem lesznek az ő számára zavaró korlátai, ám ez visszaütött: csak még
korlátoltabbnak látta partnerét. Ekkor kitalálta, hogyan tudná mégis elfogadni ezeket a korlátokat -
nem jótékonysági alapon, és nem is a jólelkű szociális munkás vagy a pszichológus szemszögéből,
hanem saját, önző módján. Úgy, hogy neki magának is haszna legyen belőle.

JÓ A ROSSZBAN

Mint az előző fejezetben láttuk, amikor "éljük az életünket", vagyis nem a partnerünk életére
összpontosítunk, jótékonyan csökken érzelmeink ambivalenciája. Akinek mégis inkább a partnerére
kell összpontosítania, legyen lelkiismeretes. Ne tegyen úgy, mint az az osztályvezető, aki
alkalmazottja teljesítményét értékelve a pozitívumok oszlopában bekarikázza az "alaposságot", a
gyengeségek között viszont megjelöli a "nem látja a fától az erdőt" minősítést - hiszen az
osztályvezetőnek is észre kellene vennie az árukapcsolást, azazhogy beosztottja nem tudna ennyire
alapos lenni, ha az erdőre figyelne a fák helyett.

Ha mindenáron "értékelnie" kell a partnerét, készítsen listát zavaró, rossz tulajdonságairól, majd
jelölje meg, mi a jó a rosszban. Például ha - a nők többségéhez hasonlóan - önt is bosszantja párja
higgadtsága és szófukarsága, gondoljon arra, hogy ugyanez a bosszantó ember milyen logikusan
gondolkozik, és milyen nyugodt tud lenni. Talán éppen ez a kiegyensúlyozottság fogta meg benne -
saját magával vagy éppen édesapjával szemben. Talán ön az, aki túlságosan érzelmes - könnyen
megsértődik, hamar dühbe gurul -, ő azonban nem borul ki olyan könnyen. Akkor is megőrzi a
hidegvérét, ha ön az egészsége, munkája vagy egyik rokona miatt aggódik. Ezek a jó oldalai partnere
érzéketlenségének.

Ha összpontosít a jóra a rosszban, közelebb kerülhet ahhoz, hogy a maga valóságában lássa a
partnerét, de másfelől veszély fenyegetheti a kapcsolatot. Ha egymás elfogadása közben mindkét fél
általánosít - például "érzéketlennek" bélyegzi a párját, míg önmagát "érzelmesnek" -, akkor
ellenpólusnak tekintik egymást; vagyis kevés közöset, ellenben sok kivetnivalót találnak egymásban.
Ön talán meghitt beszélgetésekre vágyik, társa meg arra, hogy elolvassa a pénzügyi rovatot. Vagy
lehet, hogy ön az, aki mindig szórakozna, vendégségbe menne és költekezne, ő viszont otthon ül,
tévézik - és takarékoskodik. Vagy ön a vásárlás megszállottja, ő meg a filozófiáé. Ismerős, ugye?

Ha ilyen éles, sarkított ellentétek feszülnek, ez aligha orvosolható szimpla engedményekkel, bármit
mond is a hétköznapi bölcsesség (vagyis nem elég, ha azt mondjuk: "Rendben van, most megnézem
veled azt az ostoba akciófilmet, ha legközelebb megnézel velem egy romantikus vígjátékot"). Inkább
próbálja meg egyesíteni magában a sarkos ellentéteket. A gyakorlatban ez azt jelenti, nem elég
felfedezni és felidézni partnere hibáinak jó oldalát, hanem élni is tudni kell vele. Például ha
"érzelemmentes" vagy "szűkszavú" barátja említést tesz egy munkahelyi nehézségről vagy
problémáról, akkor ne azt kérdezze tőle: "És most hogy érzed magad?", mert erre távirati stílusban,
elutasítón vagy alig, természetesen érzelmek nélkül fog válaszolni, hanem próbáljon meg az ő
szabályai szerint játszani. Tekintse megoldandó problémának a helyzetet: kérdezze meg, mi a
stratégiája a probléma kezelésére, mik a távlati céljai, a rövid távú taktikája, milyen cselekvési
lehetőségeket lát, milyen források állnak a rendelkezésére.

Ha logikusan, észérvekkel közelíti meg a barátját, lehet, hogy ő könnyebben felfedezi a saját érzéseit.
Mégpedig azért, mert ön nem ijeszti el őt a maga érzelmeivel. Elsősorban attól olyan higgadt és
mértéktartó mindig, mert valami miatt fél az érzelmektől - talán szélsőségesen érzelmes anya áll a
háttérben, egy érzelmileg fojtogató gyermekkor, de az is lehet, hogy gyengeségnek tartja kimutatni
őket. Tehát minél érzelmesebb ön, annál inkább beszorítja őt a "gondolkodó, érzelemmentes"
sarokba. Ezzel szemben ha igyekszik többet gondolkodni és kevesebbet érezni, a férfi érzelmei
maguktól törhetnek elő - hiszen léteznek.

A módszer - a rosszban meglátni a jót, és felhasználni - nem a manipulációt vagy a partner

megváltoztatását szolgálja. Ezek csak esetleges melléktermékek. Az a cél, hogy saját változásunkat
ösztönözzük - nézzük a jó oldalt, próbáljunk tanulni belőle, utánozzuk, tegyük a magunkévá. Ezáltal
sokkal kiegyensúlyozottabb lesz a személyiségünk, ami párhuzamos változást idézhet elő a
partnerünkben. Ha ön nem szórja a pénzt, ő sem fog állandóan takarékoskodni; ha szívesebben
marad otthon, ő többször menne szórakozni; ha érdeklődni kezd a politika iránt, érdekelni kezdi,
hogy ön kibékült-e már a nővérével...

Összegezve: a harmadik lépés arra jó, hogy megállapítsa, milyen pozitív oldalai lehetnek partnere
azon negatív vonásainak, amelyeket eddig kibírhatatlannak tartott. Ez segít olyannak elfogadni őt,
amilyen, eltanulni és alkalmazni e jó vonatkozásokat, ami meghozza az eredményt: neki magának is
kevesebb rossz tulajdonsága lesz. Paradoxonnak látszik, de azzal, hogy elfogadja az ő korlátait, végső
soron neki segít meghaladni őket, ez pedig tovább csökkenti az ön érzéseinek ambivalenciáját. Még
visszatérek erre a módszerre - több gyakorlati javaslattal -, amikor az Egyoldalú szerelem című
fejezetben a harmadik lépést ismertetem.

VIRTUÁLIS SZERELEM ÉS TARTÓS KAPCSOLAT

Tartós kapcsolatban és házasságban valószínűleg jobban tudatosulnak az ambivalens érzelmek.

Annak ugyanis, hogy kitartsunk valaki mellett, előfeltétele az ambivalens érzésekkel szembeni
tűrőképesség. Ezért hallhatjuk gyakran házasságban élő barátainkat, amint különféle nevetséges,
merev vagy bosszantó személyiségjegyekkel ugratják egymást. Néha csak jóindulatú csipkelődésről
van szó, sokszor azonban keserűséget, boldogtalanságot tükröz egy-egy ilyen megjegyzés, amiért
kénytelen a megszólaló együtt élni egy feloldatlan ambivalens érzéssel. Ilyen helyzetben megrekedni
boldogtalan állapot, és a házasság intézménye nem kis részben ennek köszönheti rossz hírnevét. Az e
típusba tartozó házasságba vagy tartós kapcsolatba óriási változást hozhat a "jó a rosszban" technika
folyamatos és szorgalmas alkalmazása.

Lássunk egy átlagos, negyven-egynéhány éves New York-i házaspárt, erős virtuális szerelmi beütéssel
a kapcsolatukban. A férfi sikeres bankár, munkájának 25-50 százalékát utazás teszi ki. A nő
háziasszony és anya. A férj elsősorban a karrierjével, a nő a gyerekekkel törődik, háztartást vezet,
teniszezni jár, önkéntes munkát végez. A férfi szívesen golfozik és síel, ha csak lehet, üzleti útjain is
így tesz, vagy ha a hétvégén otthon van, a barátaival hódol kedvenc sportjainak. Életmódjuk
fokozatosan, hosszú évek alatt alakult ki, a házaspár mindig átmenetinek tartotta. "Nem leszek képes
örökké így hajtani - mondogatta a férj. - Ha megkerestem annyi pénzt, amennyiből kényelmesen
élhetünk, visszavonulok, vagy keresek valami nyugisabbat." A feleség elfogadta ezt: "Egy-két ilyen
évbe még nem halok bele." De az egy évből öt lett, az ötből tíz, és az elfogadás nyugtalansággá,
haraggá, végül keserű beletörődéssé változott. Az asszony már évek óta csak panaszkodik a
családnak, a barátoknak, mindenkinek: "Soha nincs itthon"; "Legalább a hétvégét itthon tölthetné";
"Már megint nem volt ott a fiunk koncertjén"; "Egy perce sincs a gyerekekre." A férj pedig azt
panaszolja barátainak és munkatársainak, hogy mindig nyaggatja az asszony, hétvégén nem mehet
sehová, és ha elutazik, naponta hússzor fel kell hívnia, és így tovább.

Ha azonban a feleség elfogadja, hogy életmódjuk nem véletlen, hanem ő maga is ezt választotta, és
választja folyamatosan mindennap, akkor nemsokára felfedezi, mi a jó abban, hogy a férje menekül a
családi meghittségből. Hiszen a férfi független, nem szól bele, hogyan vezeti ő a háztartást, és nem
várja el tőle, hogy mindennap vacsorát főzzön neki. Mivel ő maradt magára otthon, és egészen idáig
csak kritizálta a férjét örökös távolléte miatt, most eljött az ideje, hogy tanuljon tőle. Legyen önállóbb
- tanuljon újra valamit, kössön új, mély barátságokat, utazzon el akár Ázsiába, egyedül. Ha ezt az utat
követi, egyre kevésbé fog igényt tartani a férje idejére, energiájára, a meghittebb kapcsolatra. A
férjének viszont jobban fog hiányozni, ő vágyik majd több meghitt percre, s ez előbb-utóbb rávezeti,
hogy ennek megfelelően alakítsa át a munkaidejét, életmódját. A pár dinamikája áthangolódik, ennek
következtében "párhuzamos" házasság alakul ki, melyben mind a férj, mind a feleség elfogadja - sőt a
magáévá teszi - a kapcsolatukban meglévő bizonyos fokú virtuális szerelmet. Az ilyen kapcsolatban
ideális lehet, ha kevesebb lesz a meghittség. Ám ha családot akar, nem hagyhatja figyelmen kívül,
hogy ez a megoldás nem kedvez a gyerekeknek, ami bonyolíthatja a helyzetet. Ugyancsak kérdéses,
hogy képes-e átvészelni az ilyen típusú kapcsolat a munkanélküliséggel, az egészség megromlásával
és a nyugdíjazással járó változást. Kibírja-e az ilyen pár a napi együttlétet, ha úgy hozzák a
körülmények? Természetesen nem jósolhatjuk meg, de pácienseimmel szerzett tapasztalatom azt
sugallja, sok függ attól, hogy a pár életmódja milyen mértékben tükrözi az egyik vagy mindkét fél
mélyen rögzült, lelki struktúráját. Ha ön például sikeres zongoraművész, pályájának része az állandó
utazás és koncertezés, akkor nincs kizárva, hogy már eredetileg is azért tudta ennek a karriernek
szentelni magát, mert lélektanilag nem kívánta vagy nem tudta kezelni a meghitt családi élet napi
teendőit. Ez esetben a külső hatásra bekövetkező életmódváltozás, ami esetleg megköveteli, hogy
ideje javát otthon, a partnerével töltse, valóban veszélybe sodorhatja a kapcsolatot.

Ezzel szemben ha ön öt éve egy nagy cég középvezetője, s ekkor megkapja élete nagy lehetőségét,
ám az előléptetés következtében munkaideje felét utazással kell töltenie, ezért vívódik, hiszen nem
akar ilyen sokat távol lenni a családjától, majd tengernyi gyötrődés után mégis vállalja, nos, akkor
valószínűleg másról van szó. Igaz, az új munkakörben leginkább utazással tölti majd az elkövetkező tíz
évet, a házassága pedig egyre virtuálisabbá válik, egy olyan munkakörváltozás, amely megengedné,
hogy a lakóhelyén maradjon, valószínűleg nem veszélyeztetné ugyanennyire a belső békéjét. Éspedig
azért, mert munkaválasztása nem a párkapcsolat terét alakítani vágyó, mély, lelki szükséglet, hanem
inkább külső körülmény hatására történt.

A valóságban természetesen semmi sem ilyen egyértelmű. Egyik páciensem például, egy színész,
kétlaki lett: New Yorkban a Broadwayn játszott, Los Angelesben pedig tévézett. Vajon a két part
közötti ingázással járó munka vonzotta, vagy a szereplés, amelyhez szükséges rosszként tartozott
hozzá az utazás? Jó ideig elemeztük ezt a kérdést, majd úgy döntöttünk, hogy mind a kettő.
Mindazonáltal korán jelét adta, hogy igen nagy szüksége van személyes térre: amikor az első ülésen
megkérdeztem, milyen gyakran találkozik másfél éve megismert barátjával, hanyagul azt felelte:
"Tulajdonképpen csak kétszer találkoztunk az elmúlt évben" - és válasza sem önellentmondásról, sem
nyilvánvaló boldogtalanságról nem árulkodott.

Míg a meghittség és a magány iránti igény közötti konfliktus olyan vén, mint a szerelem maga,
korunkban látszólag jobbak a feltételei a tartós távolsági kapcsolatnak, mint valaha. Kedvenc példám
az a páciensem, akinek a története bizonyítja, hogy sosem késő megváltoztatni balsikerű szerelmi
viselkedésmintánkat. Páciensem, Elizabeth, 52 éves korában keresett fel, súlyos depressziós
állapotban, amelyet esetében nem biológiai ok, nem is valamely elszenvedett megcsalatás vagy
veszteség, hanem egy illúzió halála váltott ki.

Elisabeth Észak-Wisconsin egyik vidéki kisvárosában nőtt fel. Szüleinek kis fűszerüzlete volt, és a
család - így Elisabeth, két nővére és anyai nagyanyja is - egy apró, két hálószobás lakásban lakott a
bolt felett. E körülmények és a család korlátokat nem ismerő, szabad szájú stílusa - a gyerekek szeme
láttára, füle hallatára tárgyalták és gyakorolták a szexet; az anya nagy hangon kibeszélte lányait a
vevőkkel, hogy csak néhány példát említsek - miatt kezdett a kislány Elisabeth arról fantáziálni, hogy
megszökik. Tizenévesen utazásokról álmodozott, végül a főiskolán eldöntötte, hogy légi utaskísérő
lesz. A csinos, eszes és kalandvágyó lánynak nem volt nehéz dolga. Néhány év múlva főállású légi
utaskísérő lett egy nagyobb légitársaság New York-Párizs vonalán.
Így a munkahelyén, a repülőgépen találkozott Jean-Paullal, későbbi férjével. Jean-Paul francia
bankárként nemzetközi ügyekkel foglalkozott, és éppen üzleti útról tért haza; beszédbe elegyedtek,
amiből gyorsan flört lett. "Egyik dologból következett a másik": hétvégén, vagy ha szabadnapos volt,
Elisabeth találkozott Jean-Paullal. Néhány hónap múlva rájött, hogy nős férfival van dolga. Ám mivel
Jean-Paul boldogtalan házasságban élt, és szerelmes volt Elisabethbe, hamarosan elvált, és feleségül
vette őt.

Egy ideig Párizsban "éltek" - még mindig hétvégén vagy Elisabeth szabadnapjain. Amikor eldöntötték,
hogy gyerekük lesz, Elisabeth azt akarta, hogy a gyerek amerikaiként nőjön fel, ezért úgy döntöttek,
hogy áttelepülnek New Yorkba. Most a férfin volt az ingázás sora, aminek eleget is tett a következő
húsz évben, miközben felneveltek két gyereket, és élték tevékeny, de kiegyensúlyozott életüket.
Mindketten imádtak síelni, utazni, társaságba járni, amikor pedig Elisabeth úgy érezte, főállású anya
kell a gyerekeknek, felmondott, és New Yorkban maradt a gyerekei mellett, élvezte a szülői lét
próbatételeit. Mivel Jean-Paul jól jövedelmező állása megkövetelte, hogy a férfi Párizsban maradjon,
és mert Elisabeth nem akarta Európába költöztetni a gyerekeket, úgy döntöttek, hogy fenntartják a
párhuzamos életformát.

Elisabeth pályaválasztását nyilvánvalóan az a vágya befolyásolta, hogy szabaduljon a családjától. De

kihatott a párválasztására is. Olyan férfit választott, aki másik országban, egy másik nővel élt. Vagyis
úgy akarta semlegesíteni gyermekkori fuldoklását a sűrű családi közegben, hogy hárította a túlzott
meghittséget. Ezt ugyan soha nem fogalmazta meg magának, de tudta, hogy életmódja megfelel
neki, és általában elégedett volt. Néha persze előfordult az évek során, hogy bántotta a férje
távolléte, s hogy többnyire nincs ott, ahol kellene, nem lehet elérni telefonon, sőt egyik barátnője
látta is egy másik nő társaságában. De nem akart veszekedést, ezért inkább elfogadta Jean-Paul
magyarázatát, és nem emésztette magát.

Mégis minden szétesett - huszonöt év házasság után -, amikor párizsi otthonukba érkezve Elisabeth
egy levelet talált. A levél a férjének szólt, és egy Simoné nevű nő írta - együttélésük kérdéseit
boncolgatta! Kiderült hát, hogy az elmúlt tizenkilenc évben Jean-Paul kettős életet élt. Párizs egyik
külvárosában volt egy másik háza, ahol hétfőtől péntekig egy másik nő "várta". Ahogy teltek az évek,
Jean-Paul rövidebb "üzleti" utakra (vagyis vakációra) is elvitte őt.

Jean-Paul nem tagadott, amikor Elisabeth szembesítette a tényekkel. Megmagyarázta a szempontjait,

és kijelentette, boldog lenne, ha minden maradna a régiben, de ha Elisabeth válni akar, nem lesz
szűkmarkú hozzá.

Elisabeth ekkor keresett meg. Úgy érezte, elárulták, elutasították és megalázták, de az a felfedezés
gyötörte a legjobban, hogy a férje nem az, akinek hitte. Természetesen tudta róla, hogy független,
még azt is megértette volna, ha üzleti útjain akad egy-két "alkalmi" kapcsolata. De egy ilyen léptékű
csalás - a kettős élet - csak azt jelentheti, hogy nem ismerte igazán a férjét, kapcsolatuk tehát puszta
illúzió volt. Visszagondolva természetesen már észreveszi az árulkodó jeleket, mindig vannak ilyenek,
de akkor szándékosan nem vett róluk tudomást, mert nem akart szembesülni az igazsággal. Mert
Jean-Pault illetően az volt az igazság, hogy nemcsak nagylelkű, életvidám és gyengéd férfi volt,
hanem becstelen, képmutató és ellenséges is.

A pár életmódja hosszú évekig megőrizte Elisabeth illúzióit a férjéről, most azonban igen ambivalens
érzések kavarogtak benne. "Maradjak férjnél vagy hagyjam el?" - kérdezte az első ülésen. Huszonöt
év óta először tudatosult benne, hogy igenis ambivalensen viszonyul a férjéhez és magához a
kapcsolathoz is. A három lépés terminológiájával szólva ennyi idő kellett hozzá, hogy eljusson az első
lépésig.
Természetesen válasz nélkül hagytam Elisabeth kérdését, neki pedig majdnem egy évre volt szüksége
ahhoz, hogy meghozza a döntést. Tudta ugyanis, hogy neki magának bizony remekül megfelelt a
párhuzamos életmód - az ő saját választása is -, és hogy egy követelőző, parancsolgató férjet nem
bírna elviselni. Ám amint mélyebbre ástunk a múltjába, kiderült, hogy menekülése a családtól annak
idején védekező jellegű és másodlagos természetű volt. Mint minden gyerek, igenis vágyott a
meghittségre, arra, hogy a szülei ismerjék és elfogadják. De mert náluk lekezelően és fullasztóan
nyilvánult meg a meghittség, az ellenkező végletbe esett.

Holott legbelül - éppen mert fiatalon nem elégítették ki az érzelmi szükségleteit - még a többieknél is
követelőzőbb volt. Amikor a terápián ezt felismerte, Elisabeth végre továbbléphetett, és a második
szakaszban eldönthette, hogy véget vet a virtuális házasságnak, és valódi meghittségben gazdag
kapcsolatokat keres.

A következő öt évben folytatódott Elisabeth terápiája, de minden erőfeszítése ellenére képtelen volt
rátalálni a megfelelő férfira. Sokat ismerkedett, de szinte kivétel nélkül érdektelennek tartott
mindenkit. Valóban, előző életmódjához viszonyítva elég lehangoló kilátás volt "utcabeli fiúkkal"
járni. Elisabeth mégis kérlelhetetlen maradt: nem kér többet Jean-Paulból. A terápia is használt,
megtanulta, hogyan legyen közvetlenebb és hitelesebb - legalább a terapeutájával. És ekkor úgy
döntött, hogy befejezi a terápiát, és megpróbálja egyedül alkalmazni a tanultakat.

Gyakran előfordul, hogy a páciens a terapeuta véleménye ellenére befejezettnek tekinti a terápiát,
így nem tudom meg, mi lett a történet "vége". Ezért mindig örömmel fogadom az ilyen
visszajelzéseket. Különösen örvendeztem az Elisabethtől kapott hírnek - a tartalma miatt. Jóval
később, tíz évvel azután kaptam tőle levelet, hogy Jean-Paultól elvált. A terápia befejezése után
közelebb költözött a lányához, aki egy minnesotai kisvárosban lakott a családjával. Elisabeth ott
találkozott egy elvált, hatvanas évei elején járó férfival, akit a lelki társának érzett. Érdekes, hogy a -
szintén külföldi: svéd - férfi tökéletes ellentéte volt Jean-Paulnak. Nyugdíjas gazdálkodóként afféle
"otthon ülő" típus volt, szoros kapcsolatot tartott fenn felnőtt gyermekeivel, és minden szabad idejét
Elisabethtel, valamint új, közös házuk építésével töltötte.

A kör bezárult. Elisabeth először a családja és a meghittség elől szökve kontinensek közt röpködött,
és virtuális házasságba menekült, végül mégis visszatért az amerikai Közép-Nyugatra, ahol új
életformája a gyerekkorára emlékeztette. Ezzel megtette a harmadik lépést. Már elfogadta -
korábban tagadott - összetartozási vágyát; képessé vált elfogadni és szeretni egy hasonló igényű
embert. Ugyanakkor nem bánta meg az előző kapcsolatát sem: jól tudta, hogy énje egy részét
jelentette az is. És ugyanígy tudta, hogy amikor majd nem eszményíti már az új férjét, vele szemben is
lesznek ambivalens érzései, és bizony megeshet, hogy néha azt kívánja, bárcsak második férje kicsit
jobban hasonlítana Jean-Paulra.

Harmadik fejezet
Egyoldalú szerelem

Erósz bosszúja

...rányomja a jobbját arra a törzsre,

s a kéreg alatt dobogó szivet érez.

OVIDIUS
Erósz (latinosan Ámor vagy Cupido), a szerelem pimasz, csintalan kisfiú istene úgy állt bosszút a rajta
gúnyolódó Apollónon, hogy nyilaival célba vette Apollónt és Daphnét; első nyilával szerelemre
lobbantotta Apollónt, második, tompa végű nyilával azonban elriasztotta Daphnét a szerelemtől, így
amikor Apollón, a zene és a költészet istene üldözőbe vette a gyönyörű nimfát, az természetesen
fejvesztve menekülni kezdett előle. Apollón hiába könyörgött, hízelgett, ígért eget-földet. Daphné
csak fokozta tovább az iramot. Hosszú üldözés után, amikor a nimfa látta, nincs menekvés, mert
Apollón előbb-utóbb úgyis utoléri, könyörögni kezdett isteni szüleinek, hogy testét, amely úgy
megigézte Apollónt, változtassák át, pusztítsák el. Kívánsága teljesült: tagjai érzéketlenné váltak,
elnehezültek, karjai ágakká, haja levéllé változott, keble köré finom kéreg "zárult". Abban a
pillanatban, amikor Daphné babérfa lett, Apollón utolérte. Vágyakozva, szerelmesen ölelte át, és még
érezte a kéreg alatt Daphné gyöngülő szívverését.

Az egyoldalú szerelem fájdalmát mindenki át tudja érezni, aki csalódott már. A szerelmi bánat még a
boldognak vélt szerelemhez is hozzátartozik, így ösztönösen hajlunk rá, hogy a vesztessel
azonosuljunk, és jobban sajnáljuk az elutasítottat, mint az elutasítót. Éppen ez az azonosulás állt
Goethe regénye, Az ifjú Werther szenvedései nyomán Európa-szerte fellépő, 19. századi öngyilkossági
hullám hátterében, a regény fiatalember hőse ugyanis viszonzatlan szerelmében öngyilkosságot
követ el.

De az egyoldalú szerelem fájdalmával való azonosulás és együttérzés - az egyoldalú kifejezést arra a

helyzetre használom, amikor valaki előszeretettel lobban lángra, vonzódik érzelmileg elérhetetlen
személyekhez - csak az érem egyik oldala. Érdemes eltűnődni azon is, hogy aki ismételten
elérhetetlen emberekbe szeret bele, miért lesz ő maga elérhetetlen azok számára, akik viszont iránta
érdeklődnének. Szinte meg sem tudom számolni azokat a pácienseimet, akik egyenesen a sorsot
okolták, amiért évek során át mindig érzelmeiket viszonozni képtelen emberekhez vonzódtak,
ugyanakkor ők maguk a hozzájuk vonzódó személyek érzéseit voltak képtelenek viszonozni. Ez Erósz
bosszújának egyetemes tapasztalata:

úgy próbáljuk feloldani szerelmi érzéseink ambivalenciáját, hogy végletesen vonzó és taszító
egyénekre osztjuk szerelmünk potenciális tárgyait. Így megőrizhetjük a tökéletes szépség, értelem,
lelkiség káprázatát, és kitarthatunk a tiszta szerelem illúziója mellett.

Csakhogy bármilyen általános jelenség Erósz bosszúja, személyes történetünk és jellemünk határozza
meg, hogy mekkora törést okoz a kapcsolatainkban. Egyik páciensem még kisgyerek volt, amikor az
apja elhagyta őket, anyja pedig néhány év múlva újra férjhez ment. A mostohaapa az első pillanattól
megkövetelte, hogy a kislány az apjának tekintse őt. Felnőtt nőként páciensem állandóan
elérhetetlen férfiakért lángolt - beleszeretett másnak a vőlegényébe, egy homoszexuális férfiba, vagy
olyanokba, akik egyszerűen fütyültek rá -, miközben folyton elhárította azok közeledését, akik
"ráakaszkodtak".

Bár a példa azt bizonyítja, hogy az ember egyéni élettörténete fontos szerepet játszik egy ismétlődő
szerelmi viselkedésminta kialakulásában - a fenti esetben páciensem tudattalanul sóvárgott
elérhetetlen apja után, míg a kéretlen apát el akarta taszítani -, nem ő az első, és nem is az utolsó, aki
"tökéletes, de elérhetetlen" kontra "elérhető, de nem elég jó" kategóriába osztályozza a férfiakat. A
férfiak (és a nők) többsége persze nem tökéletes, és nem is tökéletesen elfogadhatatlan. Ám aki
fogékony az egyoldalú szerelemre, ilyen szakadékot nyit, ezzel tartja fönn a tökéletes szerelem
illúzióját. Míg némelyeknek a fenti pácienshez hasonlóan terápia keretében kell orvosolniuk az
egyoldalú szerelmi viselkedésminta hátterében álló családi traumát, mások - terápián vagy a nélkül -
közvetlenebbül tudnak foglalkozni viszonzatlan ügyeikkel.

ELSŐ LÉPÉS:
SAJÁT VISELKEDÉSMINTÁNK FELISMERÉSE

Ebben a mintában olyan személyhez vonzódunk, aki fizikailag nem elérhetetlen - még az is
elképzelhető, hogy találkozgatnak -, ezért nehéz a kezdet kezdetén azonosítani a képletet. Ha sok
páciensemhez hasonlóan olyan személlyel van az embernek tartós kapcsolata, aki nem hajlandó
elkötelezni magát, akkor könnyű benne keresni a hibát, úgy okoskodva, hogy ő az, aki még nem kész
rá, ő retteg a végleges döntéstől. És ha sorozatosan elérhetetlen férfiak vagy nők vonzanak, nagy a
csábítás, hogy a szerencsétlen véletlenek áldozatának tekintsük magunkat. Ha pedig nem hiszünk a
szerencsében, viszont nagyvárosban élünk, ráfoghatjuk a statisztikára:

tudvalévő, hogy több az egyedülálló nő, mint a férfi. Végül a lélektani finomságokra fogékony egyén
érezheti azt is, hogy "valami nem stimmel" vele.

Sokkal célravezetőbb lenne, ha ilyen helyzetekben szerelmünk tárgyáról magunkra terelnénk a

figyelmet, és azt kutatnánk, mi magunk miképpen vagyunk elérhetetlenek. Ugyanis éppen annyi lelki
energiát fektetünk az elérhetetlen emberekbe, mint amennyi lelki energiával igyekszünk kitérni az
elérhető emberek elől. Más szóval: az első lépésben, ambivalens érzéseinket felismerve meg kell
értenünk és el kell fogadnunk, hogy Erósz rajtunk is kifogott!

Pszichoterápiára járó pácienseim többnyire hallani sem akarnak erről. Kezdve ott, hogy észre sem
veszik azoknak a közeledését és jelzéseit, akik nem nyerik el a tetszésüket. Másodszor, ha végre
elfogadják, hogy érdeklődnek irántuk is, mindenáron szerencsétlen baleknak akarják látni az
érdeklődőt, olyannak, aki csakis alábbvaló az elérhetetlen személyeknél. Erósz kétféle nyila, a
megosztottság akkor válik csak igazán veszélyessé, amikor kiderül, hogy valaki tudathasadásos
módon egyazon személyre vonatkoztatja. Lássuk egy ügyvédnő esetét, aki - hála képzettségének és
természetes hajlamainak - még bennem is kételyt ébresztett, és nehezen döntöttem el, valóban
viselkedési minta-e nála az elérhetetlen férfiak hajszolása. Részletes és logikus magyarázatát hallva
már-már kész voltam elfogadni, hogy kapcsolatait és az általa megtapasztalt különféle
élethelyzeteket sajátos körülmények alakították, ám ekkor "megbotlott", és előrebocsátotta, hogy
mintegy másfél évig tartó legfontosabb kapcsolatának története rendkívül lényeges tényekkel vethet
új fényt az egész kérdésre.

"Kezdetben ő üldözött, engem nem nagyon érdekelt. Néhányszor találkoztunk, még szeretkeztünk is,
de hamar lehűtöttem, mással kezdtem járni. Csakhogy amikor valóban nem keresett többet, én
kezdtem hívogatni őt. Egyszer aztán visszahívott, és újra találkoztunk, de most már teljesen fordított
volt a helyzet. Odavoltam érte, ő viszont nem annyira. Aztán úgy döntöttünk, ezentúl csak egymással
foglalkozunk, senki mással, de hamarosan rájöttem, nem ő az igazi, és ejtettem. Ekkor persze újra
üldözni kezdett..."

Tehát páciensem először közömbös volt, mert a másik nem volt az, majd nem volt közömbös, mert a
másik az volt. Vagyis ebben az esetben Erósz bosszújának mindkét oldala megtalálható, és ha
szomorú is, főként emiatt tartott ennyi ideig a kapcsolat. Szélsőségesebb annak a nőnek az esete, aki
két év elteltével azért bontotta fel az eljegyzését, mert úgy érezte, jegyese egészen rátelepszik.
Később kaliforniai szülővárosából New Yorkba költözött, ekkortájt került hozzám terápiára.

Egy éven át azt bizonygatta nekem, hogy egyáltalán nem vonzódik az elérhetetlen férfiakhoz, ám
ekkor egy közös baráttól megtudta, hogy korábbi jegyese - aki időközben megnősült - válni készül.
Páciensem ekkor a közös baráton keresztül volt jegyese tudomására hozta, hogy átgondolta a
kapcsolatukat, és szeretné, ha felhívná őt. Noha nem kapott felőle hírt, meg volt győződve róla, hogy
a férfi szívesen újrakezdené, és részben ezért is visszaköltözött Kaliforniába. A távozása előtti
beszélgetéseinken páciensem úgy okoskodott, hogy amikor évekkel ezelőtt felbontotta az eljegyzést,
még nem tudta elkötelezni magát, félt az igazi, bensőséges kapcsolattól, amit jegyese kínált neki. "De
most már képes vagyok rá - mondta -, és tudom, hogy még mindig gondol rám." Mindeközben nem
vette észre, mi minden játszik közre abban, hogy elfelejtse, milyen fojtogatónak, követelőzőnek
érezte akkor a férfi magatartását; pedig az idő múlása, a hatalmas földrajzi távolság, és a tény, hogy
nem kapott semmiféle választ, éppen ezt a felejtést könnyítette meg neki. Amikor elhagyta New
Yorkot, megígérte, hogy beszámol a Los Angeles-i fejleményekről. Azonban évekig semmit sem
hallottam felőle, míg nemrég meg nem tudtam, hogy férjhez ment... valaki máshoz.

És íme, még egy változat ugyanerre a témára: páciensem, egy 31 éves férfi ráébredt "szörnyű
hibájára", és ekkor fordult hozzám. Néhány évvel korábban ugyanis ultimátumot adott neki a
barátnője, akivel már tíz éve járt; ő azonban - ahelyett, hogy feleségül vette volna - véget vetett a
kapcsolatnak. A kapcsolatban, magyarázta, minden megvolt, ami kell: összeillőség, szenvedély,
kommunikáció. Csak ő még nem volt felkészülve rá. És azóta vagy olyan nőket hoz az útjába a sors,
akiktől nem tud izgalomba jönni, vagy olyanokat, akik tetszenének ugyan, de nem viszonozzák az
érdeklődését. Egy sokkal alaposabb beszélgetésből azonban kiderült, hogy az a régi, most már
eszményinek tetsző viszony is számtalan rossz periódust és több szakítást vészelt át, valahányszor a
barátnője vagy ő maga éppen úgy érezte, ki van ábrándulva a másikból.

Egy jlyen kapcsolatban lehetetlen megállapítani, mi vonz vagy taszít a másikban. Igaz, hogy mindig
őrá reagálunk, de az egyoldalú szerelmet mégis leginkább az elérhetetlenség pislákoló fénye élteti. A
gyakorlatban ez annyit tesz, hogy aki nemcsak vonzódik az elérhetetlen emberekhez, hanem már
kapcsolata is volt ilyennel, azt több mint valószínű, hogy Erósz "átka" sújtja.

Akinek nem volt még hasonló kapcsolata, az is megállapíthatja - tapasztalatának mennyiségi és

minőségi elemzése alapján -, hogy Erósz bosszújától szenved-e. A "mennyiségi" szempont azt jelenti,
hogy ha húszas évei végén jár, és már több kapcsolat vagy kapcsolatkísérlet áll a háta mögött, csupa
elérhetetlen személlyel, minden oka megvan az aggodalomra, írja össze, ki mindenki érdeklődött ön
iránt az elmúlt években, és próbáljon megbarátkozni a gondolattal, hogy markában tartja önt az
egyoldalú szerelem. Ha ugyanezt mondhatja magáról, de már a harmincas éveit tapossa, nem elég
csak aggódni - lapozza fel inkább a második lépést, amely ambivalens érzelmeit segít elfogadni. Ha
viszont nemrég töltötte be a húszat, semmi baj - hacsak az ösztönei nem súgják, hogy mégis.
Fogadják meg intelmemet: nem rossz ötlet energiát fordítani a korai felismerésre, mert a kudarcra
ítélt szerelmi viselkedésminták korrekciója hosszú időbe telhet, és ez - különösen nők esetében,
akiknek harmincas éveikben sürgetően ketyeg a biológiai órájuk - egyáltalán nem mindegy.

Ami a minőségi szempontot illeti: vegye észre, hogy ön kezdeményez, ön telefonál rá reménybeli
partnerére, ám ő nem hívja vissza. Vagy ön hívja fel, pedig a férfi ígérte meg, hogy telefonál, aztán
mégsem tette. Kapja rajta magát, hogy ha véletlenül összefut vele, ön javasol újabb randevút. És
gondolkozzon el, miért is nem hisz neki, ha azt mondja, nem akar semmit öntől. Ha a fentiek
bármelyikét többször is elkövette, lehet, hogy máris bajban van. Lehetséges, hogy akcióinak az erószi
megosztottság másik oldalához is köze van, de ezt sokkal bajosabb tetten érni. Íme egy példa.

Egyedülálló, harmincas férfi hónapok óta jár egy nővel. "Tényleg nagyon tetszik - mondja -, nem
akarom elszúrni." Majd megmagyarázza a félelmeit: mindig az szokott vele történni, hogy viszonylag
hamar kiábrándul, és kezdi kötelezettségnek, sőt tehernek érezni éppen aktuális kapcsolatát.
"Remélem, ebből mégis lesz valami, mert ez a lány nem szorul rám - független, és egyáltalán nem
bánja, ha mással is foglalkozom." Ám amikor legközelebb fölkeres, beszámol első veszekedésükről,
amit az robbantott ki, hogy noha megígérte, nem telefonált a barátnőjének. Aznap ő egy más
városban élő barátjával vacsorázott, de előzőleg megbeszélte a barátnőjével, hogy vacsora után
felhívja, és a nő esetleg csatlakozik hozzájuk egy italra. Mégis csak tizenegykor telefonált, maga sem
tudta megmondani, miért. A nő persze várta a hívását, és aznap estére nem szervezett programot;
fölvette a telefont, és dühében mindjárt jól le is tolta páciensemet. A férfi tehát, jóllehet saját
bevallása szerint értékelte a nő függetlenségét és azt, hogy nem támaszt vele szemben túlzott
igényeket, végül mégis maga idézte elő benne ezt az érzelmi igényt, amikor nem hívta fel a
megbeszélt időben. Mint előre látható, az immár követelődzővé lefokozott nőt kezdte
kötelezettségnek és tehernek érezni, az pedig csak még követelődzőbb lett ettől. Páciensem innentől
fogva arra törekedett, hogy mihamarabb felbontsa a kapcsolatot. Vagyis - szándéka, sőt tudta
ellenére - elérhetetlenné tette magát.

Egy másik páciensem - különösen csinos, kellemes nő - arról számolt be, hogy soha semmi nem
történik, ha járni kezd valakivel. Amikor közelebbről megvizsgáltuk, hogyan is viselkedik ő ilyenkor,
kiderült, hogy keményen "megdolgozik" az eredményért, vagyis azért, hogy valóban ne történjék
semmi. Egyik potenciális partnere például a második randevún egy korábbi kapcsolatáról beszélt.
Ebből páciensem arra következtetett, hogy a férfi súlyos málhaként "cipeli" a múltját, és "szüksége
van" arra, hogy meghallgassák. Mivel nem akart olyan kapcsolatot, amelyben a rászorultság diktál,
passzív maradt, ami persze még kiszolgáltatottabbá tette érzelmileg a férfit.

Így járhatott az a férfi is, akinek a harmadik randevún kicsúszott a száján, hogy "fél az érzelmektől",
mire új barátnője - páciensem - úgy okoskodott, hogy "ennek gondjai vannak", és úgy tett, mintha
meg sem hallotta volna a megjegyzést. Ezzel persze még égetőbbé tette a "gondot" a férfi, és
feltehetően a maga számára. Egyszer aztán, amikor egy másik férfi - aki nagyon tetszett neki - már az
első randevún megpróbálta megfogni a kezét, elhatározta, hogy hagyja, noha ő még nem tartott
volna ott. Úgy gondolta, "ezt is meg kell próbálni", de nem tette okosan. Olyasmiben engedett,
amihez nem volt igazán kedve, így épp az ellenkezője történt annak, amit várt tőle: előidézte a
szakítás vágyát, és megteremtette hozzá a feltételeket - végeredményben saját elérhetetlenségét. Ha
elhúzza a kezét vagy nemet mond, esetleg kiderül, hogy valóban követelőző-e a férfi, vagy csak egy
kicsit rámenős.

Ezek csupán hétköznapi apróságok, de ha tömegesen fordulnak elő, az egyoldalú szerelem

röppályájára állítják a kapcsolatot vagy az ismerkedés gyakorlatát. Az ilyen viselkedés elemzése és
leállítása a pszichoterápia egyik próbaköve. De terápia nélkül is végrehajtható, és végre is kell
hajtania annak, aki el van szánva arra, hogy megváltoztatja eredménytelen viselkedésmintáját. Ha
döntött, a következő mantra szellemében célszerű eltűnődnie kapcsolatain: "Amit érzek/gondolok/
mondok, csak egyik fele a dolognak; a másik felét azokban a következményekben találom meg,
amelyeket személyes viszonyaimban előidéznek tulajdon cselekedeteim." Ha tehát úgy gondolja,
szüksége van egy kapcsolatra, de olyan embert üldöz, aki láthatóan nem viszonozza az érdeklődését,
gondolja meg: minthogy üldözésével csak még inkább elriasztja az áhított személyt, lehet, hogy
valójában nem is akarja a kapcsolatot; lehet, hogy szeretné akarni, de nem akarja. És megfordítva:

ha azt hiszi, "esélyt ad" valakinek azzal, hogy kedve ellenére visszacsókolja, gondoljon arra is, mit érez
majd a csók után.

MÁSODIK LÉPÉS:
AMBIVALENS ÉRZELMEINK ELFOGADÁSA

Mint láttuk, és újra látni fogjuk a következő fejezetekben, a második lépésben azt kell pontosan
megtudnia, tulajdonképpen mit vár egy kapcsolattól és egy társtól - mi a legfontosabb. Ráadásul el
kell fogadnia a nyilvánvalót - bármilyen konokul tagadta idáig -, hogy csak azokkal az elérhető
személyekkel lehet kapcsolata, akiket idáig elutasított, sőt észre sem vett. Azonban még e jelöltek
vagy típusok közül is ki kell zárnunk azokat, akik tükörképszerűen csak azért vonzódtak önhöz, mert
számukra elérhetetlen volt. Így a "nem kívánatosak" száma, akik közül választania kell, kisebb, mint
gondolná. Még lehangolóbbá teszi a sivár képet, hogy minél idősebb - mondjuk, már a harmincas évei
végén, negyvenes évei elején jár -, annál kevesebb jelöltet talál majd mégis elfogadhatónak. Talán
gonosz ötlet a piacgazdasághoz hasonlítani a szerelmet, de ebben a tekintetben alighanem az az
igazság, hogy a kínálat javát a szerelemben is gyorsan elkapkodják. Vagyis egy bizonyos ponttól
kezdve minél tovább vár, annál kevésbé tökéletesek a lehetséges partnerek, így annál ambivalensebb
érzései támadnak, valahányszor új ismeretségbe kezd. Ez a csúnya piaci helyzet még kevésbé kedvez
a nőknek, mert kultúránkban az a bevett szokás, hogy a férfiak maguknál fiatalabb nőket vesznek
feleségül, ami tovább korlátozza a megfelelő férfiak számát. Ha a fenti kis elemzés olvastán szorongás
fogta el, motiválja e szorongás abban, hogy haladéktalanul lépjen. Ha feldühítette, talán még mindig
tagad.

Jó hír, hogy a piac farkastörvényei megértethetik a szerelem lényegét: tulajdonképpen úgyis a

fejünkben történik minden. Noha a szerelem képessége agyunk mélyének ősi, tehát illogikus
részében székel, mégis befolyásolható bizonyos körmönfont módszerekkel, hiszen folytonos
interakcióba lép agyunk fejlettebb, kognitív funkciókért felelős területeivel. A többi érzelemhez
hasonlóan a szerelmet sem lehet kikényszeríteni; de előidézhetjük, hogy ránk köszöntsön. Amikor
igent mondunk a szerelemre, kognitív szinten egy eljövendő, új típusú kapcsolat feltételeinek
megteremtésére vállalkozunk. Nem arról van szó, hogy nyakába ugrunk az első alkalmasnak tetsző
személynek, akibe belebotlunk, de ha már felkészültünk rá, hogy úgyis ambivalens érzéseink lesznek,
akkor már nem a menekülés, hanem a megtartás útját fogjuk keresni.

Elismerem, nem könnyű igent mondani a szerelemre, de ezt az igent bámulatosan egyszerű döntések
készíthetik elő. Figyeljék meg a következő példámat. Egy páciensem úgy érezte, hogy a barátnője
többet akar együtt lenni vele, mint amennyit ő, és ezt ki is kényszeríti. Egyszer beleegyezett, hogy
vele tart egy egyhetes hajóútra. Ahogy közeledett az indulás, egyre nyugtalanabbá lett, idegesítette,
és már előre nyomasztotta, hogy állandóan a lánnyal kell majd lennie. "Nem csodálkoznék, ha utána
szakítanánk" - mondta. De a visszatérése utáni első találkozásunkon egészen más nótát fújt.
"Csodálatos volt. Abban a pillanatban, amikor beláttam, hogy nincs menekvés, megnyugodtam, sőt
néhány nap múlva úgy éreztem, örökké együtt tudnék maradni vele."

Nos, ha ilyen könnyű lenne, minden ambivalens érzésekkel küszködő páciensemnek hajóutat
javasolnék, és... becsuknám a boltot. Páciensem végül nem kérte meg a barátnője kezét.
Hozzáállásának - igaz, csak átmeneti - változása azonban tanulságos volt, főleg azért, mert eredeti
meggyőződése ellenére történt.

Egy másik páciensem várandós felesége tudomására hozta, hogy kételyei vannak a házasságukkal
kapcsolatban. Felesége a pocakjára mutatva így felelt: "Késő bánat, most már csapdában vagy." Az
előbb elmesélt esethez hasonlóan a férfi itt is meggyőződése ellenére reagált - megkönnyebbüléssel.
A felesége megerősítette abban, amit úgyis tudott - hogy nem fogja elhagyni éppen most, amikor
gyereket vár -, el tudta fogadni ambivalens érzéseit, legalábbis pillanatnyilag. Végtére is mi haszna
kitartani az ambivalencia mellett, ha nem "hivatkozhatunk" rá? Valószínűleg ugyanez a hajtóerő
mozgatja azokat a párokat, akik a kapcsolat korai szakaszában, "véletlenül" gyereket várnak. Ha
nehezen kötelezik el magukat, a terhesség ürügy lesz a házasságkötésre, még akkor is, ha nem
"készültek fel" rá teljesen. Ami persze buktatókat rejthet a jövőben, hacsak a pár el nem fogadja a
példáim alapjául szolgáló lélektani vezérelvet.

Sokan azt hiszik, hogy majd akkor tudják elkötelezni magukat, ha eljön az "igazi" (vagyis valaki, akivel
szemben nincsenek ambivalens érzéseik), holott az az igazság, hogy csak az elköteleződés után lehet
feloldani az ambivalenciát. Mégpedig azért, mert amíg hiszünk a menekvés lehetőségében, semmi
nem késztet ambivalens érzéseink elfogadására. Ha alacsony a barátom, legközelebb majd magasabb
férfit keresek; ha visszahúzódó, akkor rámenősebbet; ha kicsit unalmas, izgalmasabbra cserélem; ha
sokat mérgelődik, szelídebb vérmérsékletűt választok; ha nem elég okos, akkor meg... értik, ugye?

Ezzel szemben ha úgy érzem, leragadtam e mellett a nem tökéletes ember mellett, akkor az a
dolgom, hogy elfogadjam a hibáit. Ezt az elvet - általánosítva - az élet nagy sorsfordulóinál is
alkalmazhatjuk. Míg sokan azért őrlődnek tétovázva egy fontos szakmai döntés vagy állásváltoztatás
előtt, mert hisznek jó és rossz döntésekben, ez gyakran hibás megközelítés. A-nehéz döntési helyzet
ugyanis éppen azt sejteti, hogy nincs helyes vagy helytelen lépés. Éppen ezért nem az a dolgunk,
hogy helyesen döntsünk, hanem hogy igazoljuk a döntésünk helyességét - a döntés után.

Figyelemre méltó, hogy ez az elv az előre elrendezett érdekházasságok viszonylagos sikerét is

megmagyarázza. Bár nem javaslom az efféle házasságot, azokban a társadalmakban, ahol ez működő
intézmény, legalább olyan jól, ha nem jobban állnak szerelmi téren az emberek, mint mi.
Csodálatosan ábrázolja ezt az Esküvő monszun idején című film, amelyben egy indiai lány őrlődik egy
elérhetetlen (nős) férfi iránti szenvedélyes szerelme és a családja által számára kiszemelt vőlegény
között.

Azt hiszi, szereti a nős férfit, ezért hátat fordít a felkínált házasságnak. Ám amikor végül mégis szakít a
szeretőjével, családja és kultúrája hatására "úszni kezd az árral". Találkozik a számára kijelölt
vőlegénnyel, és beleszeret.

Figyelemre méltó, hogy a házasságszerző szülők vagy közvetítők milyen körültekintően választják ki
az általuk alkalmasnak tartott jelöltet. Ismét megjegyzem, nem vagyok híve ennek az intézménynek,
de van mit tanulni belőle. Mielőtt a felek igent mondanának a szerelemre, igenis biztosak akarnak
lenni benne, hogy lényeges dolgokban illenek egymáshoz. Számomra azt jelenti ez, hogy két
személyiség bármely elképzelhető különbségét összeegyeztethetővé teszi az életfilozófia, az értékek
és az érzékenység hasonlósága. Ebben a tekintetben olyan ez a viszony, mint ami két közeli barát
között lehet. A hasonlóság nem garancia a szerelemre, de megteremti a szerelem feltételeit, és ha
felébreszteni nem is tudja, legalább sikeressé teszi a szerelmet, ha mégis beköszönt. Továbbá
feltehetően megóv attól, hogy a nem megfelelő emberrel essen az ember szerelembe, és rossz
házasságot kössön. A fentiek alapján a következőképpen kell finomítanunk döntéshozatali elvünket:
nem arról van szó, hogy ne létezne Megfelelő Személy és Nem Megfelelő Személy, hanem arról, hogy
nagyon sok Megfelelő Személy van, ám Tökéletes Személy egy sincs (viszont Nem Megfelelőből
rengeteg létezik).

Hogy még jobban kicsavarjam a tételemet - vagyis a tagadásával bizonyítsam: "minden a fejben
történik" -, úgy is igent mondhatunk a szerelemre, ha "tettetünk". Úgy teszünk, mintha nem
köteleztük volna el magunkat. Ahelyett, hogy csapdába esve mindenáron megoldást keresnénk
ambivalens érzéseinkre, tetteinkkel ugyan elkötelezzük magunkat a partnerünk mellett, de továbbra
is úgy érezzük, van kiút - így nem kell azonnal dönteni. Látszólag talán következetlenség így
gondolkozni, de legyenek türelemmel, és higgyék el: komoly filozófiai és lélektani elvek
érvényesülnek benne, amelyeket néhány páciensem meglehetős sikerrel alkalmazott.

Egyik páciensem akkor keresett fel, amikor már nem bírt magával egy szakítás után: a felszámolt
kapcsolat másik résztvevője egy olyan nő volt, aki sosem adta át magát egészen, mindig kissé
elérhetetlen maradt. A férfi egy repülőúton ismerte meg, sokáig járt utána, végül egy fél országgal
odébb költözött, csak hogy vele lehessen. De hiába éltek együtt, a nő nem ígérkezett oda neki, végül
szakított, amivel teljesen összetörte páciensemet. Valamivel később a férfi újabb kapcsolatba
bonyolódott, ám ezúttal ő volt az elérhetetlen fél; két év múlva ez a kapcsolata is véget ért. Ez utóbbi
helyzet egyébként sokkal jellemzőbb volt rá: belehabarodott valakibe, de idővel fojtogatni kezdte az
illető, ő pedig szabadulni igyekezett tőle.

Miután feltártuk egyoldalú szerelmi viselkedésmintáját, és belátta, hogy erószi megosztottsága

valójában az anyjával való viszonyának ismételgetése - gyermekként szorosan kötődött hozzá, de
később szinte teljesen leírta -, páciensem megelégelte ezt a mintát. Most már bele tudott szeretni
egy elérhető nőbe, és azt is fel tudta ismerni, hogy előbb-utóbb fojtogatni kezdi a nő jelenléte, és
ismét legszívesebben visszavonulót fújna. Ezért a következőt javasolta a barátnőjének: "Szeretném,
ha továbbra is találkoznánk, és ugyanúgy történne minden, mint eddig, de kérlek, ne nevezzük ezt
kapcsolatnak." Továbbra is együtt jártak, majd összeköltöztek anélkül, hogy a "kapcsolat" szót
kiejtették volna. Nem beszélték meg a közös élet rendjét, és azt sem, hogy milyen kötelezettséget
jelenthet az együttélés. Csak megtették. Utána abbahagyták a védekezést, és a nő teherbe esett.
Most sem beszéltek róla, bár pontosan tudták, mit jelent. Egyszerű esküvőjük volt, felhajtás nélkül,
nem annyira a maguk, inkább a család kedvéért.

Ön talán most tiltakozik, és butaságnak tartja az egészet. Mire jó, kérdezheti, ha egy pár nem beszéli
meg az ilyesmit? Páciensem mégis hatékonyan, sikerrel kezelte vele ambivalens érzéseit. A "tetteivel
szavazott", így a barátnőnek nem volt miért kétségbe vonni a szándékát. Ám azzal, hogy nem nevezte
néven a szándékait, sem növekvő eltökéltségét, páciensem megőrizte a látszatot, úgy tetszhetett,
hogy elhatározása csak az adott napra szól, s ő bármikor visszaléphet. És ha arra gondolunk, milyen
gyakori a válás, lényegében ez az igazság mindenféle elköteleződéssel. Vagyis akár ostoba, akár bölcs
dolog (netán mindkettő egyszerre) "tettetni", hogy átmeneti az elkötelezettség, sikerrel járhat.

A fenti esettől el kell választanunk azt a túlontúl ismerős helyzetet, melyben a hallgatás és a
kapcsolat előnyeinek kihasználása azt jelenti, hogy az egyik fél, általában a férfi, pillanatnyilag
elérhető ugyan, de nem akar nyilatkozni, míg a másik, általában a nő, cinkosságot vállal ezzel a
némasággal, mert nem akarja hallani az igazat. A férfi talán ebben a kapcsolattípusban is ugyanúgy az
ambivalens érzelmeit próbálja kezelni, mint páciensem. De - páciensemmel ellentétben - nem
tudatos a szándéka. Arra játszik, hogy ne kelljen döntenie, mégis nyertes lehessen.

Mivel a férfi egyik esetben sem beszél, lehetséges partnerük számára az a kérdés, miről ismerszik
meg, melyik melyik. Alapelv és jó tanács: arra kell figyelni, amit a partner tesz, nem pedig arra, amit
mond vagy nem mond. Ez rendkívül lényeges, főleg férfiak esetében. Többségük ugyanis még mindig
azt a tudatalatti bölcsességet vallja, hogy hallgatni arany, beszélni ezüst, és a tettek hangosabban
beszélnek a szavaknál.

A "tettetés" sokkal elterjedtebb formáját láttam annál a páciensemnél, aki egyoldalú szerelmi
sémáját felismerve új kapcsolatában néhány hónap alatt eljutott az eljegyzésig, majd a házasságig.
Évekig jól élt a férjével, ám azután egyre gyakoribbá váltak a veszekedések. Azt hányták egymás
szemére, hogy mi mindent nem kaptak meg a kapcsolattól, és egyre gyakoribbá, egyre hevesebbé
váltak a viták. Végül, amikor már mindketten elviselhetetlennek érezték a házasságot, eldöntötték,
hogy elválnak. De amint meghozták ezt a döntést, elszállt a haragjuk, élvezni kezdték egymás
társaságát, úgy ellazultak, annyit nevettek, mint kapcsolatuk boldogító, kezdeti szakaszában. Nem
volt többé jelentősége sem a férfi, sem a nő igényei felhánytorgatásának, és az érveknek - mintha
soha nem is léteztek volna. Páciensem és a férje tehát egyszerűen együtt maradtak.

Ez persze egy kis túlzás, mert addig, amíg nem beszélték meg a veszekedéseket, ki-ki a maga módján
igyekezett megfelelni a másik igényeinek. Csakhogy abban a pillanatban, amikor "úgy tettek, mintha"
elválnának - mintegy arra emlékeztetve magukat, hogy szabadon távozhatnak -, képessé váltak
együtt maradni. Ez az egyik gyakorlati funkciója a legjobb kapcsolatokban is gyakran előforduló,
"ostoba" veszekedéseknek - visszaadják az önállóság és a függetlenség érzését, hogy a felek továbbra
is együtt maradhassanak.

Vagyis ha igent mondunk a szerelemre, úgy is elkötelezhetjük magunkat, hogy azt színleljük,
csapdába estünk, de úgy is, hogy szabadnak tettetjük magunkat. Érdekes, de mindkét stratégiában
igazat "színlelünk": odaígérkezünk, és mégis szabadok maradunk. Csak ambivalens érzéseink kínjai
feledtetik vagy az egyiket, vagy a másikat - és ilyenkor tettetünk csak igazán. Tehát aki egy jobb
Megfelelő Személyről álmodva gyötrődik, annak jusson eszébe, hogy elkötelezte magát, és felejtse el,
hogy szabad; ha pedig a rabság rémképe kínozza, jusson eszébe, hogy igenis szabad, és felejtse el,
hogy el van kötelezve.
A virtuális szerelmi viselkedésmintához hasonlóan az erószi megosztottság is azt jelzi, hogy az ember
ellentmondásosan viszonyul a meghittséghez. Fontos, hogy ezt akkor se felejtsük el, ha már
elköteleztük magunkat. Például kössük ki bátran, hogy szükségünk van magányra, térre, az
elkülönülés lehetőségére, így később sem kell hosszú, kínos szerepeket végigjátszanunk. És a partnert
is hasonlóképp megilleti a tér. Tapasztalatom szerint sok nős férfi, aki titkos, házasságon kívüli életet
él, részben azért teszi, mert úgy érzi, irányítják, és túlságosan össze van zárva a feleségével. Igaz,
ugyanilyen eredménnyel járhat a túlzott elkülönülés is.

A kapcsolatok többségében az egyik partner krónikusan sok figyelmet követel, úgy érzi, a másikat
jobban érdekli a munkája, a futball, a barátai vagy a magány, míg emez szabadulni szeretne,
kényszerpályán érzi magát, és ezért bűntudattal küszködik. Ez a dinamika mindaddig érvényesül, míg
az egyik változást követel a másiktól. "Légy kevesebbet a barátaiddal, és többet velem" - mondja, de
ezzel csak azt éri el, hogy partnere kényszert érez, bűntudata lesz, és még inkább szabadulni akar.
Hasonlóképpen, a "Légy függetlenebb, törődj többet a saját dolgaiddal" kívánság csak megerősíti a
partnernek azt a meggyőződését, hogy nem akarnak vele lenni, így még inkább növeli a hiányérzetet.
Ezzel szemben ha mindkét fél tudatosítja magában az intimitással kapcsolatos konfliktusát - azaz
belátja, hogy mind együttlétre, mind magányra szüksége van -, megváltoztathatja magát, és egyben a
kapcsolatát is.

A "hiányérzettel" küszködő partner jól teszi, ha éli világát, és a saját dolgával törődik - a másik fél
hamarosan fel fogja fedezni, milyen nagy szüksége van rá. A "független" partner pedig akkor jár el
okosan, ha nem a kötelességét teljesíti kényszeresen, hanem próbál kedve szerint együtt lenni a
párjával, és csak azt teszi vele közösen, amit ő maga is igazán akar; meglátja, a párja örülni fog neki,
és kevésbé érzi majd magát elhanyagoltnak. Az ilyen típusú integráció és hatása a kapcsolatra elvezet
bennünket a harmadik lépéshez.

HARMADIK LÉPÉS:
AZ AMBIVALENCIA ELOSZLATÁSA

Mint az előző fejezetben láttuk, az ambivalencia eloszlatásához 1. meg kell keresni, mi a jó

partnerünk rossz tulajdonságaiban; 2. olyannak kell elfogadnunk őt, amilyen; 3. élni kell tudni a jó
oldal előnyeivel, aminek következtében lényegesen csökken partnerünk visszatetsző
tulajdonságainak jelentősége (lásd a Virtuális szerelem című fejezet Jó a rosszban részét). Most is
érvényes a harmadik lépés, és hogy kapcsolataiban segítségére legyen, megalkottam az úgynevezett
Színe-fonákja táblázatot (lásd a következő oldalakon). A táblázat bal oszlopában a leggyakoribb
negatív tulajdonságok szerepelnek, mellettük, középen - a "jó a rosszban" elve alapján - az e
vonásokkal többnyire együtt járó jó tulajdonságok, majd a jobb szélső oszlopban azok az előnyök,
amelyek a partner számára származhatnak belőle. Először fussa át az egész táblázatot; segítségével
kiderítheti, mi bosszantja vagy bosszantaná a legjobban a partnerében. Utána keresse meg azokat a
vonásokat, melyek leginkább bántják a párjában, ismerje meg pozitív oldalukat, és azt az előnyt,
melyet tartogathatnak. Ne feledkezzen meg róluk: valahányszor partnere személyiségének
fonákságai miatt bánkódik, idézze fel őket.

SZÍNE-FONÁKJA TÁBLÁZAT

Negatív jellemvonás
Jó oldal
Mit tartogat a partnernek?
1.
* Nem mutatja ki az érzéseit
* Logikus és higgadt
* Nem indulatos. Tisztán látja a gondokat. A partner kimutathatja a maga érzéseit.

2.
* Nem tud tervezni, határidők és részletek tekintetében megbízhatatlan, elfelejt, elveszít dolgokat
* Spontán, rugalmas, szeret szórakozni
* A partner tervez. Nem unatkozik. A másik fél ajándékokkal vagy ötletekkel lepi meg.

3.
* Tisztaságmániás, merev, kényszeres
* Jól szervezett és fegyelmezett. Ügyel a részletekre, gondos
* Ő törli le a port. A partnernek nem kell unalmas részletekkel bíbelődnie.

4.
* Rosszul öltözik
* Nem felvágós
* A partner akármit felvehet. Önmagát adhatja.

5.
* Kicsit unalmas
* Megbízható
* A partner mindig számíthat rá. És mindig érdekes maradhat az ő számára.

6.
* Befelé forduló, csendes, otthon ülő
* Jó közönség, körültekintő, türelmes
* A partnert meghallgatják. Ő lesz a társaság lelke. Ő döntheti el, kivel barátkoznak, hová mennek.

7.
* Örökké kritizál, követelőzik, könnyen dühbe gurul, indulatos
* Önkritikus, mindenben részt vesz, kifejezi az érzéseit, nem mélabús/depressziós
* Partnere nyíltan bírálhatja őt, kifejezheti a maga frusztrációit, egyből és leplezetlenül dühbe
gurulhat.

8.
* Nyughatatlan, állandóan új ingerekre, ösztönzésre vágyik, legszívesebben mindig politikáról
/üzletről / filozófiáról beszélne
* Művelt, érdekes, szórakoztató
* Partnerét is aktivitásra serkenti. A partner sokat tanul tőle.

9.
* Mindig híreket/ autóversenyt/focit néz a tévében
* Legalább nem a partnere arcába bámul
* A partner nyugodtan telefonálhat, olvashat, meglátogathatja az édesanyját.

10.
* Keveset keres
* Többet van otthon
* Több meghittség, nagyobb egyenlőség.
11.
* Munkamániás
* Mindent elintéz, jó családfenntartó
* Partnere jobban ráér, független, és több a pénz is.

12.
* Fizikailag nincs formában
* Gondolkodó ember
* Partnerének sem kell tökéletesnek lennie, vonzónak, erősnek érezheti magát, beszélgethet eszmei
dolgokról.

13.
* Nem elég művelt
* Józan, gyakorlatias, talán jó testű, sportos alkat
* Partnerének sem kell Nietzschét / tudományos folyóiratot/ gazdasági alapműveket olvasnia.

A táblázat után találja a harmadik lépés további teendőit. Ha a táblázatban rábukkant partnere
visszás tulajdonságára, olvassa el a hozzá tartozó sorszám szerinti - életből ellesett - történetet, majd
az ajánlott cselekvési tervet. Elég, ha a saját kapcsolatára is jellemző dolgokra összpontosít; a példák
és javaslatok segítenek megérteni, hogyan szüntetheti meg saját ambivalens érzéseit azáltal, hogy
megismeri, mi a jó partnere rossz tulajdonságaiban, ezáltal hogyan változtathatja meg a kapcsolat
dinamikáját.

FEDEZZE FÖL, MI A JÓ
PARTNERE ROSSZ TULAJDONSÁGAIBAN,
ÉS TANULJON BELŐLE

1. Nem mutatja ki az érzéseit. A nők legtöbbször ezt hányják férfi partnerük szemére. A férfiak
természetesen azzal vágnak vissza, hogy partnernőjük viszont túl érzelgős. Lehet, hogy mindketten
egyszerre mondanak igazat és tévednek. Azért van igazuk, mert - bármilyen meglepő - a férfi/nő
klisék a valóságon alapulnak, másfelől azért tévednek, mert mint az előbb láttuk, csak tovább élezzük
az ellentétet, ha párunkat bírálva meg is akarjuk változtatni őt. Ha tehát a párja nem mutatja ki az
érzéseit, semmi értelme nyaggatni, hogy beszélgessen többet. Inkább vegyen példát róla, legyen
higgadt, és gondolkodjék logikusan, mint ő. Ha például a kapcsolat valamelyik jellemzőjéről
vitatkoznak, tegye félre az érzelmeit, és próbálja logikusan felépíteni az érvelését, ne érzelmi, hanem
értelmi szinten bizonyítsa be neki, miért kell figyelembe vennie az ön álláspontját. Próbáljon partnere
bőrébe bújni, legyen olyan, mint ő, s amikor egy probléma "megoldásáról" beszél, használja a
stratégia, taktika, eszköz szavakat.

Ha az érzelmei vezetik, felébreszti partnerében az érzelmi sebezhetőségtől való félelmet. Partnere

valószínűleg "hisztérikusnak" vagy "neurotikusnak" fogja titulálni, és még jobban visszavonul az
érzéketlenség sáncai mögé. Ezzel szemben ha ön a megismerést, az értelmet képviseli, ő kevésbé érzi
veszélyben magát, több érzelmet enged meg magának. Egyre kevésbé bánja az ön "érzelgősségét", és
egyre inkább igyekszik hangot adni a saját érzelmeinek. Ha érzelmesebb a férje, ön kénytelen lesz
logikusabban és pontosabban megfogalmazni a helyzetre vonatkozó gondolatait. Így ön gondolatokat
visz az érzéseibe, ő pedig érzéseket a gondolataiba. Hamarosan nem fogja érzelmi süketnémának
tartani őt - és hurrá, saját ambivalens érzelmeivel sem küszködik többé.

2. Nem tud tervezni, határidők és részletek tekintetében megbízhatatlan, elfelejt, elveszít dolgokat.
Szintén gyakori panasz (főként) nők részéről, akik nem veszik észre, hogy lényegében ösztönzik
partnerük kifogásolt viselkedését, sőt talán épp ők maguk idézik elő. A legjobb hasonlat (és legjobb
konkrét példa) erre az anyósülésen okoskodó utas. Ha partnere túl gyorsan vezet, vagy eltéveszti a
kijáratot az autópályán, és ön állandóan utasítja, irányítja, korholja, csak azt az érzést mélyíti el
benne, hogy öntől függ, és nincs saját felelőssége. Inkább hagyni kell: viselje hibái következményeit.
Igaz, hogy partnere - kiterjesztve a hasonlatot - egy darabig gyorshajtási bírságokat gyűjt, eltéved,
zsákutcában köt ki, elkésik a megbeszéléseiről, és nem lesz otthon sem tej, sem háztartáspénz,
viszont hegyekben áll a szemét. De végül tanulni fog felelőtlensége következményeiből. Addig, amíg
ez bekövetkezik, irányítás helyett ön is tanuljon tőle lazítani. Hagyjon például az utolsó percre néhány
jelentéktelen ügyet, tegyen néhány ötletszerű, meggondolatlan javaslatot. Idővel helyrebillen a belső
egyensúlya, ennek következtében partnere felhagy a lazasággal, vagy végre nagyobb felelősséggel
kezeli az időbeosztását és a terveit. Tudom, nem könnyű, de ha sikerül végrehajtania, a haragja is
jobbára elszáll, ambivalens érzelmeivel együtt.

3. Tisztaságmániás, merev, kényszeres. A második típus szinte tökéletes ellentéte, vagyis aki a saját
térfelén akarja legyőzni, az legyen olyan kényszeres, pedáns és részletekbe vesző, amilyen csak tud.
Aki inkább ösztönös, ötletszerű ember, az akár tanulhat is párja aggályos pedantériájából. Így sokkal
szervezettebb, ezért hatékonyabb is lesz, és ezzel megakadályozza, hogy partnere rögeszmésen-
kényszeresen egyedül uralja a terepet. Minél alaposabban kiterjeszti az irányítást közös életük
részleteire, annál szabadabbnak, lazábbnak érzi magát ő. Ez persze több munkát kíván öntől, és
olykor veszekedést robbanthat ki, de jutalmul sokkal jobban érzik majd magukat egymással.

4. Rosszul öltözik. Meglepő, de ez a tulajdonság sok-sok boldogtalanságot okoz a párkapcsolatokban.

Általában azt jelzi, hogy az egyik fél tudattalanul csúnyának akar látszani, míg a másik túl sokat ad a
külső megjelenésre. A jobb egyensúly érdekében az előbbinek nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a
megjelenésére, míg az utóbbinak engednie kell a stílusérzékenységéből, hogy jobban
összpontosíthasson belső, intellektuális, spirituális dolgokra. Ha csak jelentéktelen gondot okoz a
kapcsolatban, akkor a felek kölcsönösen segíthetnek egymásnak - hogy az egyik elegánsabb, a másik
pedig elmélyültebb legyen -, amihez nem szükséges feltételezni, hogy bármelyikük is belső
egyensúlya megbomlásától szenvedne.

5. Kicsit unalmas. Sok egyedülálló páciensem retteg az ambivalencia e forrásától. Nem látják át, hogy
idővel mindenki kissé unalmassá válik, ezért félnek olyan személlyel járni, aki szellemileg nem pezsdíti
fel őket. Tartós kapcsolatokban persze komoly gond lehet ez, különösen ha az egyik fél békés
természetű, és nem a tudomány embere, míg a másik túlságosan elméleti típus, akinek elméje
szüntelenül újabb ötleteket és gondolatokat szül. Alapelv, hogy az unalmasabb fél ilyenkor fejlessze
az elméjét - nem a partnere kedvéért, hanem saját gyarapodása érdekében. Vagyis olvasson többet,
járjon olvasókörbe vagy végezzen el egy művészettörténet-tanfolyamot - merő szórakozásból.
Másfelől - ha partnerünk az, aki kissé unalmas - próbáljuk átvenni szilárdságát, megbízhatóságát,
elégedettségét. A kevésbé unalmas fél időnként tegyen lakatot a szájára (és a gondolataira),
fordítson hátat az álomvilágnak. Összpontosítson jobban élete pillanatnyi, konkrét, földhözragadt
vonatkozásaira. Javuló belső egyensúlya hozadékaként intellektusa már nem fogja annyira
megfélemlíteni a partnert, aki így nyugodtabban foglalkozhat saját intellektusa fejlesztésével.

6. Befelé forduló, csendes, otthon ülő. Olykor a kissé unalmas típus sajátossága. Ha partnere
szótlansága és emberkerülése annak ellenére bosszantja, hogy megértette: ezáltal öné lehet a
főszerep, akkor tanulja meg a csend - saját hallgatása - értékét. Nem nehéz (bár egy társaságkedvelő,
bőbeszédű embernek nehezebb lehet). Ha ön kevesebbet beszél, ő többet fog, ami különösen
társaságban nyilvánul majd meg. Visszafelé sülhet el azonban, ha nyaggatja, hogy beszéljen többet,
mert ez csak fokozza a teljesítménnyel kapcsolatos szorongását, ami a szótlanság elsődleges okozója.
Már attól is kiegyensúlyozottabbak lesznek mindketten, ha ön kevesebbet jár társaságba,
figyelmesebben hallgat, vagy legalább néha befogja a száját.
7. Örökké kritizál, követelőzik, könnyen dühbe gurul, indulatos. A robbanékony, mérges férfi és a
könnyező, megtört nő kettősét sajnos nagyon is jól ismeri minden házassági tanácsadó és
párkapcsolattal foglalkozó terapeuta. Ha férje vagy barátja mindent megkritizál és örökké mérges,
meg kell tanulnia tőle, hogyan legyen rámenős, sőt agresszív. Ha megsértődik, könnyezik vagy a
némaságával akarja megleckéztetni, még jobban felszítja a haragját - akkor is, ha végül kibékülnek.
Azért van ez így, mert az ön sebezhetősége mintegy feljogosítja partnerét az indulatosságra. A
könnyek, sőt a néma harag is azt üzeni neki, hogy meghallgatták, és elérte, amit akart, ezért
valószínűleg máskor is ugyanígy fog viselkedni. De ha agresszivitása az ön agresszivitásába ütközik,
ugyanabban a kellemetlen helyzetben találja magát, amibe önt sodorta, ezért kevesebb oka lesz a
megismétlésére. Tehát szóljon vissza agresszívan, kiabáljon, kötözködjön vele nyugodtan. Mondanom
sem kell, hogy tanácsom nem vonatkozik a testi erőszakkal terhelt kapcsolatokra. Igaz, hogy a
családon belüli erőszak némiképp emlékeztet a fent vázolt helyzetre, a fizikai összecsapás lehetősége
azonban nagyon veszélyessé teszi ennek a stratégiának az alkalmazását.

8. Nyughatatlan, állandóan új ingerekre, ösztönzésre vágyik, legszívesebben mindig a

politikáról/üzletről/filozófiáról beszélne. Az ötödik és hatodik típusnak sok tekintetben az
ellenkezője; szélsőséges esetekben - amilyen például a figyelemzavarral terhelt hiperaktív személyek
viselkedése - nem érvényesül az a lélektani alapelv sem, hogy jobb elfogadni partnerünk rossz
tulajdonságait, és meglátni bennük a jót. Ennek ellenére a hiperaktív személynek is javára válhat, ha
engedünk neki, megcsapoljuk kissé az energiáját, és osztozunk lelkesedésében, csatlakozva
valamilyen általa végzett tevékenységhez. Aki így jár el, maga is jobban szórakozik, és jobban fogja
becsülni a partnerét. Azonban nem mindegy, hogy a nyughatatlanság milyen mértékben függ örökölt
vérmérséklettől - partnere talán csak korlátozott mértékben képes reagálni az ön javuló belső
egyensúlyára.

9. Mindig híreket/autóversenyt/focit néz a tévében. Milyen bosszantó egy újabb közhellyel bajlódni!
Ám nevezhetjük akárhogy, a közhelyszerű nemi szerepek - ezekről részletesen a Kétnemű szerelem
című fejezetben beszélek - mind a mai napig sok kapcsolatban feloldatlan ambivalenciát okoznak. Aki
ilyen ambivalencia megszüntetésével próbálkozik, ne biztassa lányosabb viselkedésre a partnerét,
inkább maga igyekezzen fiúsabban viselkedni. Ha leül partnere mellé, és együtt nézik a
sportközvetítést, előbb-utóbb ő fogja kezdeményezni, hogy látogassák meg a családot vagy menjenek
vacsorázni a barátokkal - nem csupán viszonzásképpen, hanem mert neki is szüksége van rá, és ha az
egyik fél integráltabb személyiség, akkor a másik is az lesz. Aki képtelen rávenni magát, hogy
híreket/autóversenyt/focit nézzen, az tanuljon a partnerétől, és keressen magának valami (más)
elfoglaltságot. Ez is hozzásegítheti a partnert, hogy kölcsönös érdeklődésen alapuló, közös
tevékenységet kezdeményezzen.

10. Keveset keres. Aki a mi társadalmunkban azt mondja a partnerének - különösen ha férfi az illető -,
hogy keveset keres, súlyosan károsítja a párkapcsolatot. Akinek fontos a pénz, keresse meg maga,
vagy ne válasszon olyan társat, aki fütyül az anyagiakra. Ám ha olyan ember mellett tette le a garast,
aki keveset keres, és boldogan akar élni vele, akkor vállalnia kell az értékeit: szerény életmód, sok
családi együttlét, az élet egyszerű örömeinek élvezete - és félre kell dobnia a társadalmi helyzetét
érintő aggályait. Ha valóban kevésbé érdeklik az anyagiak, partnere fog jobban odafigyelni, hiszen
már nincs, aki aggódjon kettőjük helyett. Aki nem tudja - vagyis nem akarja - vállalni ezeket az
értékeket, menjen, és keressen sokat maga. Ha nem várja el többé, hogy partnere teremtse meg egy
bizonyos életforma anyagi feltételeit, akkor sem egyik, sem másik esetben nem becsüli le azért, hogy
ő valóban nem teszi meg ezt.

11. Munkamániás. Akinek munkamániás a barátja vagy a férje, valószínűleg azon töpreng, nem arról
van-e szó, hogy nem akar több időt tölteni vele - hacsak nem munkamániás ő maga is, mely esetben
önmagának is fel kell tennie ezt a kérdést. Véleményem szerint a munkamániás olyan ember, aki nem
értékeli, sőt elutasítja a meghittséget. Míg két munkamániás élhet párhuzamos életet úgy, hogy
nincsenek ambivalens érzéseik a párkapcsolat e vonatkozásával szemben, sokkal gyakoribb, hogy az
egyik felet boldogtalanná teszi a másik munkamániája. Ha illik önre a jellemzés, vigyázzon, mert a
panasz és a nyaggatás elől csak még inkább az irodába menekül majd a partnere. De ha tanul tőle, és
saját munkájában vagy tevékenységében az övéhez hasonló, célratörő lendületet, eltökéltséget
tanúsít, akkor lehet, hogy partnerének egyszer csak feltűnik az ön távolléte, és visszajön, újból
közeledni próbál. Figyelem, akárcsak az előbbi esetben, itt sem érdemes manipulálni, mert ez
nemcsak tisztességtelen, hanem átlátszó is: még a magáról tökéletesen megfeledkezett partner is
távolról megszimatolja az efféle mesterkedést. Őszintén törekednie kell rá, hogy önnek is
szükségletévé váljon a kemény munka, vagy valamilyen egyéb, lelkesítő tevékenységbe való
menekülés.

12. Fizikailag nincs formában. A testi vonzerő bizony sokat számít, amit azért nehéz beismerni, mert
nem akaródzik elfogadnunk, hogy ennyire felületesen gondolkodunk, és nem szeretnénk, ha a
testünk akadályozna minket. Nos, bármit is jelent önnek, hogy valaki fizikailag "jó formában van",
először próbáljon meg ön formába jönni. Mondanom sem kell, hogy nem várhatunk el olyasmit a
partnerünktől, amit magunktól sem várunk el, de sajnos nem így van - napnál világosabb ez olyan
férfiak esetében, akik tökéletes, mutatós nőt akarnak látni partnerükben, noha ők maguk szemmel
láthatóan komoly hiányosságokat mutatnak e tekintetben. De tegyük fel, hogy ön jó formában van,
és a partnere nem. Mi a teendő? Ne unszolja, hogy járjon edzeni vagy fogyókúrázzon, hanem inkább
tanulja el tőle, hogy engedékenyebben is tekinthet a saját testére. Legyen elnézőbb önnön
tökéletlenségei iránt, ne csak a sportos, edzett, vonzó külső érdekelje. A fitt test és a jó külső iránti
igénynek belülről kell jönnie, és lehet, hogy jelentkezik is ez az igény, ha ön nem katonai
alapkiképzésre, hanem a kikapcsolódásra és szórakozásra mutat példát.

13. Nem elég művelt. Egy szerelmi viszonyban eltérhet a felek intelligenciaszintje és tanulási stílusa -
az egyiknek a fogalomalkotás, a másiknak inkább a matematika az erőssége, az egyik intellektuális
beállítottságú, a másik kevésbé az. Akit zavar, hogy a partnere nem olyan szellemes, olvasott vagy
ékesszóló, mint ő, az lássa meg a jót ebben a hiányban: azt, hogy legyen ő maga józanabb, tanulja
meg értékelni az egyszerű dolgokat (minden egyetemes igazság végtelenül egyszerű), vagy fejlessze
személyisége, esetleg teste más részeit. Ne agyaljon annyit, hozza formába magát, vagy tanuljon meg
kedves lenni. Ezzel tetszetősebbé teszi intellektuális teljesítményét is, és biztosabb lehet benne, hogy
partnere megpróbál felzárkózni. Ha ilyen egyszerűen közeledik partneréhez, talán ő sem fog fegyvert
vagy válaszfalat látni az ön intellektusában, hanem inkább lehetőséget, mely megnyitja előtte a
gondolatok világát.

A fenti példákhoz hasonlóan itt is ugyanaz az alapelv: ha azért becsüli meg a partnerét, ami
lényegében ő, sokkal valószínűbb, hogy pozitív irányban befolyásolhatja saját egyénisége lényegével.

APRÓ BETŰS MEGJEGYZÉS

Szót kell ejteni egy fontos intelemről, amelynek ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy
eredményesen alkalmazzuk a partner rossz tulajdonságait - a jó oldalakkal együtt - elfogadó, azokból
okuló technikát. A módszer azon a feltételezésen alapul, hogy a párkapcsolat matematikai egyenletre
hasonlít a tekintetben, hogy ha megváltoztatjuk az egyik oldal értékét, akkor a másik is változik.
Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a párkapcsolat nem egzakt tudomány, ezért az analógia eleve
pontatlan; ameddig a feltevésünk helyes - és többnyire az -, a módszer alkalmazása komoly
kockázattal járhat. Az algebrában ha megváltozik az egyenlet egyik oldala, de a másik nem,
megszűnik az egyenlet. A lélektanban ez azt jelenti, hogy ha ön gazdagabb személyiséggé változik, de
a partnere nem követi, akkor kapcsolatuk - mely mindeddig ambivalensen ugyan, de működött -
valószínűleg véget ér. Vegyük egy páciensemnek az esetét: az asszony sikeres marketingigazgató, két
kisgyerek anyja volt. Férjét néhány évvel korábban kitették Wall Street-i munkahelyéről, és mivel
nem sikerült munkát találnia, végül úgy döntött, otthon marad a gyerekekkel. Bár páciensem
nagyszerűen élt, jól működött a kapcsolatuk is, remekül fejlődött a két gyerek, ő - mint a hasonló
helyzetben lévő nők általában - sokat vívódott. Szerette a munkáját, de utálta a túlórákat és a gyakori
üzleti utakat, melyek elszakították a gyerekeitől. A férje értett a gyerekekhez, egy idő múlva
páciensem mégis azon kapta magát, hogy egyre jobban lenézi, hiszen a férfi meg sem próbált munkát
keresni, és még neheztel is rá, amiért anyagilag rászorul.

Amikor a nagyobbik lányuk ötéves lett, páciensem úgy döntött, változtatni kell a helyzeten.
Cseréljenek "szerepet", javasolta a férjének, de ő csak olyan állást lett volna hajlandó elfogadni, mint
amilyenből elbocsátották, s ilyet keresni - többéves munkanélküliség után - eleve esélytelen
vállalkozás volt. A zsákutcába jutott, megbántott, depressziós asszony így került hozzám. A terápia
során belátta, hogy a férje nem fog megváltozni, így csak ő változhat meg. Pályamódosítást hajtott
végre: részmunkaidőben tanácsadói állást vállalt, így viszonylag rendes fizetés mellett sokkal többet
maradhatott otthon. Ám a férj nem volt hajlandó alkalmazkodni páciensem megváltozott
értékrendjéhez, és nem vállalt állást, így a változás azzal járt, hogy el kellett adniuk víkendházukat, le
kellett mondaniuk a költséges nyaralásokról, és általában véve szerényebben kellett élniük. Magam is
meglepődtem, hogy páciensem férje - kimondatlanul - úgy érezte, megilletné a korábbi életstílus,
noha ő maga anyagilag nem tett érte semmit. Mindenáron le akarta beszélni páciensemet, ő azonban
már döntött; elkeseredett harcuk végül különéléshez, majd váláshoz vezetett.

Vagyis páciensem, miközben egyensúlyra törekedett (bizonyos értelemben vissza akarta venni az
anya szerepét a családfenntartó helyett), változások egész sorát idézte elő, ami végül tönkretette a
házasságát. Könnyű lenne arra a következtetésre jutni, hogy a gyerekek és az anya szempontjából
negatív eredmény született, és az asszony jobban tette volna, ha bele sem kezd az egyenlet féloldalas
átalakításába. Lehet, hogy a gyerekek szempontjából ez igaz, ám a végkifejlet ellene szól, hiszen
nyilvánvaló, hogy zátonyra futott a párkapcsolat, és páciensemnek is jobb lesz a férje nélkül, egy
potenciális másik partnerrel. Bárhogy értékeljük a végeredményt, ez az eset arra figyelmeztet, hogy
komoly veszélybe sodorhatja a párkapcsolatot, ha csak az egyik fél változik.

A harmadik lépés előtt tehát érdemes mérlegelni a kockázatot. Bár végső soron az ösztöneinkre kell
hagyatkoznunk, ha tudni szeretnénk, van-e változási hajlandóság partnerünkben, bizonyos jelekből
tájékozódni lehet. Először is, minél merevebbek, rögzültebbek, sarkítottabbak a kapcsolatban játszott
szerepek, annál nagyobb a kockázat. A fent vázolt esetben az asszonynak igazi munkahelyi ambíciói
voltak, míg a férjét teljesen hidegen hagyta a karrier. Másodszor, ha túl nagy a szakadék a partnerek
értékrendje között - példánkban a férj sokkal jobban lelkesedett a nagyvilági életmód iránt, mint a
feleség -, akkor ugyancsak nagy a kockázat. Harmadszor, akkor is megnő a kockázat, ha az egyén
életében bekövetkező változás jelentős anyagi vagy földrajzi változással jár. Negyedszer, ha
szenvedélybetegség is szerepet játszik - példánkban a férj minden este ivott -, szintén magasabb a
kockázat. Tapasztalataim szerint a fentiek ellenére jóval kisebb a veszély, ha folyamatos, nyűt
párbeszéd folyik a partnerek között, és mindketten hisznek az elkötelezettség értékében.

A kockázat azonban kockázat marad, ezért sok pár megreked a második lépésnél. Ambivalens
érzéseik tudatában mérsékelten boldogtalanok, de nem akarják zátonyra futtatni a hajót. Nem
ingerlik az alvó oroszlánt, nem teszik próbára sem magukat, sem a párjukat, és nem oszlatják el az
ambivalenciát. Ezek a párok akár nyilvánosan is fölöttébb keserűen és élesen tudnak perlekedni, az
önkritika leghalványabb jele nélkül.

Negyedik fejezet
Szerelmi háromszög
Zeusz és Héra

Mire jó a szerelmi háromszög!

"Vagy" mondta "csalódom, vagy pedig épp csalnak."

OVIDIUS

ló történetében Zeusz csak akkor találkozhatott szerelmesével, lóval, amikor felesége, Juno (görögül:
Héra) aludt. Különleges védelemként még egy felhőt is borított földi találkahelyük fölé, hogy a magas
Olümposz hegyéről ne lehessen odalátni. Egy nap Juno délutáni szunyókálásából ébredve
elgyönyörködött a csodaszép, tiszta égboltban. Hirtelen szemet szúrt neki egy sűrű felhő odalent;
szokatlan ilyen szép időben. Gyanítván, hogy rosszban sántikál a férje, odasietett, hogy közelről is
megvizsgálja a felhőt. Zeusz megérezte a közelgő veszélyt, és hogy tettét leplezze, az utolsó
pillanatban üszővé változtatta lót. Juno jól tudta, hogy csak trükk az egész, és faggatni kezdte a férjét,
hogy került oda az a csodaszép, fehér üsző. Amikor Zeusz azt felelte, "egyszerűen itt termett", Juno
arra kérte - mivel biztos volt a szemfényvesztésben -, ajándékozza neki az üszőt. Zeusz vívódott -
egyfelől be akarta bizonyítani a hűségét a feleségének, ugyanakkor szerette az álruhás lót -,
bánatosan mégis úgy döntött, lemond az üszőről. Mondani sem kell, ezzel nem altatta el a felesége
gyanúját, aki Árgust, a százszemű óriást bízta meg a tehénke őrzésével, ló magányosan vergődött a
titkos csapdában, Zeusz pedig ugyancsak nehezen viselte szerelme vergődését. Végül messzi földre
száműzték lót, és csak akkor nyerte vissza valódi alakját, amikor Juno végre megbocsátott neki. Ekkor
világra hozta Zeusz fiát, aki később, egész élete folyamán harcolt azért - sikertelenül, akárcsak az
anyja -, hogy elismerjék.

A történet cselekménye egyetemes és időtlen, nem fér hozzá kétség. Gyakori vendég a terapeuták
rendelőjében. Csakhogy nagyszerűsége nem a cselekményének, inkább annak a bonyolult lélektani
dinamikának köszönhető, amely megnyilvánul benne. Nem ritkaság például, hogy éppen a viszony
takargatásának módja - felhő az egyébként tiszta égen - vezeti nyomra a partnert. A háttérben
rendszerint tudattalan önvád és a lelepleződés vágya működik, s ez megint csak azt igazolja, hogy a
viszony célja, legalábbis tudattalanul, a háromszög puszta léte - vagyis egy harmadik fél beemelése az
elsődleges kapcsolat dinamikájába. Mint hamarosan látni fogjuk, az elárult házastárs rendszerint
összejátszik ezzel, hiszen bizalmatlan faggatózása nem egyszerűen a ténymegállapítást szolgálja,
hanem inkább azt, hogy - szintén tudattalanul - beengedje a házasságba azt a bizonyos személyt, az
üszőt.

Mire jó a szerelmi háromszög a pároknak? Ön bizonyára sejti már a választ: arra, hogy ne kelljen
ambivalens érzelmeikkel foglalkozni. Mondjuk, a férj megtalálja szeretőjében azt, amit a feleségében
nem, a feleségében viszont azt, amiről tudja, hogy hiába keresné a szeretőjében. A feleség azzal
ámíthatja magát, minden nagyszerű lenne a viszony nélkül, azaz nem foglalkozik a teljes igazsággal,
vagyis azzal, hogy ki is az ő férje - elég annyi, hogy nyilvánvalóan olyan ember, aki képes hazudni neki,
megcsalni és elárulni őt. Sőt, a másik nővel való versengés vagy a férj elveszítésének réme miatt a nő
jobban kívánja, még értékesebbnek tartja a férjét, ami ugyancsak arra szolgál, hogy elnyomja a benne
munkáló ambivalenciát.

A harmadik fél beemelése - a háromszög - nem feltétlenül szexuális viszony. A szerelmi háromszög
harmadik csúcsa lehet jó barát, anyós, netán "szabadon választott" tevékenység, ami olyan sok
energiát emészt fel, hogy képes a felek közé állni. Az ilyen kívülről jött harmadik fél bűnbak, mely
nagyszerűen elvonja a pár figyelmét az egymás iránti ambivalens érzésekről.
ELSŐ LÉPÉS:
SAJÁT VISELKEDÉSMINTÁNK FELISMERÉSE

Fejlődéstörténeti oka van annak, hogy érzelmileg miért nem szabadulhatunk meg soha a
háromszögektől. Ahogy a bevezetésben láttuk, minden akkor kezdődik, amikor a tényleges
háromszögnek - apa, anya és én - még nyoma sincs az életünkben (persze nagyon is van). A csecsemő
gondolatban a gondozójával, rendszerint az anyjával való kétszemélyes kapcsolatát is háromszögesíti.
Ha megkapja tőle, amit akar, "jó anya", ha nem, "rossz anya" lesz belőle. Mivel a csecsemő képtelen
kognitív módon felfogni a bonyolult valóságot, és retteg, hogy a rossz legyőzi a jót, gondolatban
kettéosztja az anyját, és szó szerint két személyként tapasztalja meg. Ma úgy tartja a pszichoanalízis
elmélete, hogy ez a jelenség beépül lelki alkatunkba, és akármennyit növünk, fejlődünk, örökké
hajlamosak maradunk háromszögek alkotására. Ha nem kapjuk meg partnerünktől, amit akarunk,
"rossz szerető" lesz belőle, és átmenetileg egy másik, valódi vagy lehetséges személy ölti magára a "jó
szerető" köntösét.

Ráadásul a sok variáció és az új típusú család ellenére általában még mindig az egy anya, egy apa
képzetével lépünk a szerelem világába. Ebben a háromszögben a gyerek kénytelen az egyik szülő
figyelméért a másikkal vetélkedni. A freudi pszichológiában ez egy romantikus elemmel is gyarapodik:

a gyerek ugyanis haragot, bűntudatot és félelmet érez riválisa, fiúk esetében az apa, lányokéban az
anya iránt. A háromszög további "lehetőségeket" is kínál, hogy a gyerek jókra és rosszakra oszthassa
az embereket, vagy - a megosztottság enyhébb formájában - megtanulja, hogyan szerezhet meg
bizonyos dolgokat az anyjától, másokat az apjától. Egy lány például együttérzést kaphat az anyjától és
sporttanácsokat az apjától, vagy fordítva, esetleg a társasjátékok szeretetét az egyik szülőtől, az
olvasás szeretetét a másiktól.

A háromszögek fejlődéselméleti eredetének ismeretében könnyebb felmérni a szerelmi háromszögek

alkotásának egyetemes csábítását. A háromszögek két alapvető vonására, a megosztásra és a
versengésre is fényt derít. Az első azt jelenti, hogy kétfelé osztjuk szerelmünket, a második azt, hogy
egy harmadikkal versengünk partnerünk szerelméért. Míg bizonyos változók mellett pozitív lökést ad
a kapcsolatnak ez a két megközelítés, a szerelmi háromszög mintája esetében a maga módján
rombolhat is. És bár természetesen átfedi egymást, és az adott háromszögön belül általában
egyidejűleg létezik a kettő, a többség hajlamos vagy az egyiket, vagy a másikat részesíteni előnyben.
Nem arról van szó, hogy a megosztás és a versengés kölcsönösen kizárná egymást, mert mint látni
fogjuk, előfordul, hogy az egyik idézi elő a másikat. Aki tehát megelégelte az ismétlődést, vagy meg
szeretné akadályozni egy maga számára is gyötrő viselkedésminta kialakulását, annak első lépésben -
saját viselkedésmintája felismerésekor - meg kell tudnia állapítani, miféle háromszög alkotására a
leghajlamosabb.

A háromszögben játszott "megosztó" vagy "versengő" szerep a külső szemlélő számára - vagy később,
visszatekintve - tökéletesen egyértelmű. De az események sűrűjében rendszerint tagadunk. "Ez nem
én vagyok" - mondjuk magunknak, "nem hiszem el, hogy ezt teszem", vagy: "Nem hiszem el, hogy ez
velem történik." És általában figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy igazából nem szerelmünk tárgya
iránti érzéseink, hanem maga a háromszög táplálja szenvedélyünket.

"Nem gondoltam volna, hogy egyszer én is közéjük fogok tartozni" - jelentette ki 38 éves manhattani
fogorvos páciensem, Jeff, amikor először foglalt helyet a rendelőmben.

Tudja, én boldog házasságban éltem, vagy legalábbis így hittem, körülbelül tizenöt évig. Két
csodálatos gyerekem van, és Jenna, a feleségem a legjobb barátom is, amióta egymásba szerettünk,
közvetlenül az egyetem után. Amikor először találkoztam Ellennel, későbbi szeretőmmel - gyűlölöm
ezt a szót -, ő kezdett ki velem, én szinte föl se vettem. Ő látta el a szájhigiénés munkakört abban a
fogászati praxisban, melynek egyik társtulajdonosa vagyok, jóllehet már egy évvel korábban kilépett,
máshol talált magának munkát. És amikor először feküdtünk le egymással, azt mondtam magamnak,
csak szex volt, nem fordul elő még egyszer, és eltökéltem, hogy érzelmileg nem bonyolódom bele. De
fél év múlva már egyszerűen fülig szerelmes voltam belé. Állandóan őjárt az eszemben, mindig vele
akartam lenni. Ami persze azzal járt, hogy igyekeztem minél gyakrabban eljönni otthonról, hazudtam
Jennának, hogy hol vagyok, mit csinálok. Jenna már nem hozott tüzbe szexuálisan, el is képzeltem, mi
lenne, ha elhagynám; ez megrémített. Szörnyű bűntudat gyötört, rettegtem, mit érez majd Jenna, ha
megtudja, és törtem a fejem, vajon sejti-e már. Jenna nagyon jól ismer, és egyre többet
kérdezősködött, néhányszor tréfásan még azt is megkérdezte, nincs-e viszonyom. Természetesen
tagadtam. Ugyanakkor megígértem Ellennek, hogy együtt fogunk élni, noha nem tudtam elképzelni,
hogy elhagyom a feleségemet és a gyerekeimet.

Szóval a múlt héten, másfél év után végre megmondtam Jennának. Persze feldúlta a vallomás,
szomorú volt, dühös is, meg minden. Nem kárhoztatom érte - tökéletesen igaza van, felelőtlenül,
aljas módon cselekedtem, sosem lett volna szabad belekezdeni sem. De megtörtént. Amit Ellen iránt
érzek, az tény, nem tudok változtatni rajta. Fogalmam sincs, lehetséges-e, de Jenna meg én
szeretnénk megmenteni a házasságunkat, szeretnénk helyrehozni, ami elromlott. Felkerestük a
házassági tanácsadót, ott javasolták, hogy forduljak szakemberhez, ezért vagyok itt.

A következő alkalommal Jeff elmondta, hogy a felesége ragaszkodik hozzá - ő pedig beleegyezett -,
hogy szakítson Ellennel. De őszintén bevallotta, nem biztos benne, hogy képes lesz rá. "Meg fogom
próbálni, de az az igazság, hogy állandóan őrá gondolok, kétszer már a kezemben volt a telefon, hogy
felhívjam. Egyszer tárcsáztam is, de aztán letettem a kagylót." A következő alkalommal Jeff
határozottan depressziósnak látszott - az arca nyúzott, szeme alatt sötét táskák, töprengve,
szaggatottan beszélt. Egyik reggel a háza előtt megvárta Ellent, mesélte, és követte egészen a
munkahelyéig. "Nem beszéltem vele, de legalább látnom kellett - magyarázta. - Nem vett észre."

Egy hét múlva és három héttel a szakítás után súlyos depresszió jelei mutatkoztak Jeffen - nem evett,
nem aludt, úgy érezte, semminek, még a gyerekeinek sem tud örülni. A depresszió azt jelezte Jeff
számára, hogy Ellen iránti szerelme erősebb és valóságosabb, mint az a szándéka, hogy a feleségével
marad. Néhány hét múlva - miután tíz kilót fogyott, és már csak árnyéka volt önmagának - beszélt
Jennával és a gyerekekkel, majd elköltözött, és újra megkereste Ellent. A depressziója azonnal
megszűnt.

Ellennel egy ideig eleven és izgalmas volt a kapcsolata. De a valóság lassan megfakította a románcot.
Jeff anyagi helyzete megromlott, idejét meg kellett osztania a gyerekei - akikhez szívósan
ragaszkodott - és Ellen között. A tetejébe Ellen is szeretett volna gyereket, de Jeffnek nem akaródzott
második családot alapítani. Természetesen számítottak erre, amikor Jeff elhagyta a családját, de
annyira szerették egymást, hogy úgy gondolták, mindent legyőz a szerelem. Nem úgy lett.
Szaporodtak a viták, majd a veszekedések és a sértődések, végül kételkedni kezdtek közös
jövőjükben. És Jeff vonzódni kezdett valaki máshoz.

Ez volt az a pont a terápiában, amikor a háromszög fogalma derengeni kezdett Jeffnek. Eddig azt
hitte, azért bomlott fel a házassága, mert beleszeretett egy másik nőbe. De most már sokkal többet
tudtunk. Ahogy vissza-visszatértünk régi kapcsolatai elemzéséhez, hirtelen "eszébe jutott" valami,
amit korábban nem említett. Például az, hogy miután feleségül vette Jennát, hamarosan vonzódni
kezdett egy közös ismerőshöz. Sosem vitte dűlőre a dolgot, mégis eltartott egy ideig, és csak akkor
szűnt meg, amikor a nő elköltözött. Akkortájt kezdett gyarapodni a család, és ez amúgy is kimerítette
minden felesleges - vagy házasságon kívüli - energiáját. Ez a bejelentés nyilvánvalóvá tette
mindkettőnk számára, hogy Jeff a szerelmi háromszög viselkedésmintájával küszködik. Azt is
megállapítottuk, hogy "kedvenc háromszöge", vagyis alapértelmezett háromszögbeli szerepe a
megosztóé, vagyis azé a személyé, aki kétfelé osztja a szerelmét.
Jefftől eltérően sokan észre sem veszik, hogy hajlamosak a háromszögépítésre. Azt hiszik, egyszerűen
már megint beleszerettek valakibe. Így okoskodnak: az első házasságomat túl fiatalon kötöttem, nem
tudtam, mit akarok; a második feleségem nem kívánta a szexet; a harmadikat elsiettem, de azután
végre találkoztam az igazival - épp most hagyott el... Vagy azért nem veszik észre a háromszögezést,
mert csak egyszer fordult elő, és valamilyen külső körülménynek vagy a rossz időzítésnek
tulajdonítják: akkor találkoztak az igazival, amikor már házasok voltak.

Ha ismerős a helyzet, nevelje át magát, törődjön többet a belső, kevesebbet a külső világával.
Vizsgálódjon, mérlegeljen, történt-e olyasmi önnel, ami hajlamossá tette arra, hogy vonzódjon a
háromszöghelyzetekhez. Egyik páciensem, ötvenes évei elejét taposó férfi, bevallotta nekem, hogy
három házasságon kívüli kapcsolata volt. Az első 46 éves korában kezdődött, húsz, tökéletes
hűségben töltött év után. Bár akkor úgy érezte, megkopott a házassága, azzal is tisztában volt, hogy
éppen annyi idős, mint az apja, amikor fény derült egy válásba torkolló viszonyára, pontosan
harminckét évvel azelőtt - ráadásul ugyanabban a hónapban. Azért emlékezett rá ilyen pontosan,
mert közvetlenül szeptember 1-je után, az új tanév kezdetekor történt; mint mondta, akkor, 14
évesen úgy érezte, összeomlik körülötte a világ. De ha gyerekként ekkora traumát élt át, miért kellett
megismételnie, amit az apja tett, s amivel ugyanolyan válási traumát idézhet elő a saját
gyermekeiben?

A válasz akkor állt össze, amikor páciensem megmagyarázta, hogy noha mindig az apját hibáztatta
szülei válásáért - hisz neki volt viszonya -, felnőttként már világosan látja, hogy az anyja depressziós
volt és szótlan, tehát kelletlen és elérhetetlen. Más szóval, gyermekkorában nem tudatosult benne,
hogy igazából az anyjára haragszik és az apját szereti. Anyja elmondása alapján készpénznek vette azt
a forgatókönyvet, amely szerint apja volt a rossz és anyja a jó. Ám amikor évtizedek múlva
ugyanolyan élettelennek érezte a saját házasságát, mint az apja érezhette a magáét, viszonyt kezdett,
és e tettével közvetve kifejezésre juttatta, hogy megérti, szereti az apját, és azonosul vele.
Viszonyában ugyanakkor kifejeződött az anya iránti harag is, hiszen az ő egykedvűsége és
elérhetetlensége persze a serdülő fiúra is hatott. Más szóval, annyira elvakította a múltbeli trauma - s
ezt maga is érzékelte, amikor apjával egyidősen kezdett viszonyt -, hogy nem vette észre, milyen
traumát tartogat számára a jövő.

A szerelmet "megosztok" többsége, különösen a házasok és gyermekesek számára egy szerelmi

háromszög annyira fájdalmas és pusztító következményekkel jár, hogy egy ponton kénytelen-
kelletlen felismerik, és elhatározzák, hogy "soha többé". A viszonyt túlélő házasságok vagy tartós
kapcsolatok többsége ebbe a kategóriába tartozik. Csakhogy míg a "megosztok" egy szerelmi
háromszög után képesek olykor "csírájában elfojtani" a következőt, a "versengők" általában sokkal
nehezebben ismerik fel a viselkedésmintát a kezdet kezdetén. Annak ellenére, hogy a "versengők"
számára ugyanolyan pusztítóak a következmények, nekik könnyebb tagadni a szerepüket. Végtére is
nem a megcsalt házastárs kényszeríti házasságon kívüli viszonyra a partnerét, mondhatnák. Nem ő
kéri, hogy egy szerelmi háromszög része lehessen. A legrosszabb esetben is legfeljebb arról van szó,
hogy túlságosan bízik a párjában, hisz a hazugságainak, noha legbelül végig gyanította, hogy valami
nincs rendben. Igaz, a megcsalt félnek valóban nem kell felelősséget vállalnia a másik tetteiért.
Csakhogy ez nem a teljes igazság.

A "versengő" prototípusa - történetileg inkább nő, nem pedig férfi - elpanaszolja terapeutájának,
barátnőjének, anyjának vagy a szerelmi levelezőrovat vezetőjének, hogy a barátja állandóan kikezd
más nőkkel; hogy a férjét hidegen hagyja a szex, és örökké túlórázik; hogy a férje bevallotta, vonzódik
egy új, nőnemű "baráthoz", és sűrűn kívánja látni; hogy kinyitotta a férje e-mail fiókját, és bizalmas
levelekre bukkant benne egy másik nőtől; hogy gyakran hívott számot talált a férfi mobiltelefonján,
és amikor felhívta, női hang jelentkezett; hogy amikor rákérdezett, van-e viszonya, a férfi nemmel
válaszolt, majd témát váltott; azon gondolkodik, hogy magándetektívet fogad, hisz tudnia kell, csalja-
e a férje vagy sem...

Folytathatnánk a sort a végtelenségig, ám az eseteknek van egy közös eleme: mégpedig az, hogy az
egyik fél nem akarja elhinni, amit úgyis tud, és ami - legalábbis nekem, a terapeutának - nyilvánvaló,
vagyis hogy a párja belehabarodott valakibe. A tagadás részben arra szolgál, hogy késleltesse a
megcsalatás fájdalmát és következményeit. Ráadásul két lényeges szempontból is megkönnyíti, hogy
a "versengő" elkerülje ambivalens érzelmei elismerését. Először is, ha nem ismeri be, hogy viszonya
van a párjának, nem kell rosszat gondolnia róla, nem kell olyan embert látnia benne, aki hazudik,
kijátssza, manipulálja, elárulja. Másodszor, a hűtlenség gyanúja féltékenységet ébreszt, elutasítástól,
elhagyottságtól való félelmet, vagyis csupa olyan erőteljes érzést, amely a másik fél iránti szenvedélyt
bizonyítja, sőt táplálja. A háromszög általános vonása, hogy a "versengők" - az ugyanabba a
személybe szerelmes két nő vagy férfi - ragaszkodnak szerelmük tárgyához, és kétségbeesetten meg
akarják hódítani, mintha ő lenne a legértékesebb ember a Földön. Bárcsak az enyém lenne, egyedül
az enyém, akkor újra boldog lehetnék. Nem számít, hogy a viszony előtt talán nem voltam nagyon
boldog, talán éppen azért történt, ami történt. Érdekes, hogy míg a versengő tagadása elegendő
ahhoz, hogy ne kelljen szembenéznie a megcsalatással, ahhoz már nem elég, hogy arról is
meggyőzze, nem történt semmi. Ez a látszólagos ellentmondást tartalmazó egyensúly a tagadás
lényege, az a lélektani mechanizmus, mellyel a "versengő" fenntartja aktív szerepét a háromszögben.

Amikor a "versengő" kénytelen rádöbbenni, milyen szerepet játszott a háromszögben, megbomlik

belső egyensúlya. Mivel annyi minden forog kockán, ez néha hónapokba, évekbe is beletelik. Egyik
páciensem éveken át gyanította, hogy a férje belegabalyodott egy munkatársnőjébe. Sokáig
túlórázott, kerülte vele a szexet, hétvégén hosszú, "üzleti" telefonbeszélgetésekbe bonyolódott, és
köntörfalazott, ha az asszony magyarázatot kért tőle. Amikor ő kerek perec nekiszegezte a kérdést,
hogy van-e viszonya valakivel - háromszor is megismételte -, a férfi kurtán-furcsán annyit felelt, hogy
"nincs". Páciensem elfogadta a válaszait, és még magától sem kérdezte meg, vajon lehetséges-e,
hogy egy szerető férjet hidegen hagynak a kérdés mögött lappangó érzelmek, és megelégszik egy
szimpla "ninccsel. Nem fedezte fel az összefüggést a kurta válasz és a gyakori köntörfalazás között
sem. Csak akkor szűnt meg tagadni, amikor férje kint felejtett laptopján kinyitott egy gyanús e-mailt,
egy félreérthetetlen, erotikus töltésű szerelmes levelet, tele utalásokkal egy élő szexuális kapcsolatra.
Szakítás és válás lett belőle, páciensem így tudta meg - következtetések alapján -, hogy tízéves
házasságuk alatt a férjének két tartós kapcsolata is volt, s hogy ez mennyi tagadást tételezett fel - az
ő részéről.

Ahogy korábban említettem, a "megosztok" és a "versengők" nem zárják ki egymást kölcsönösen. Sőt
nem ritkaság, hogy egy "versengő" "megosztóvá" válik az elszenvedett árulás hatására. Egy
páciensem, húszas évei végén járó férfi teljesen összeomlott, amikor a barátnője bevallotta neki,
hogy megcsalta. Elment egy klubba, berúgott, és lefeküdt egy másik nővel. Annak ellenére, hogy a
barátnő "vallott", és bocsánatot kért, a férfi nem tudta megfékezni a haragját. "Bosszút állt" hát,
hogy a barátnője ugyanazt érezze, amit ő. Egy másik páciensem - csaknem ötvenéves nő -, akinek
elmondta a férje, hogy véget vetett két éve tartó viszonyának, kóros depresszióba esett. A férfi
végtelenül szánta-bánta, de hiába minden gyengédség, az asszony sokáig nem tudott túljutni rajta, s
azt fontolgatta, hogy felbontja a házasságot. Körülbelül egy év múlva egy bárban megismerkedett egy
férfival, e-mail címet cseréltek. Olykor megittak valamit együtt, és "egyik dologból következett a
másik". Páciensem - aki huszonvalahány éve volt férjnél, és mindig hűséges maradt - néhány hónap
leforgása alatt őrülten beleszeretett a férfiba. Előbb említett páciensemmel ellentétben ő - jóllehet
beismerte, férjének viszonya megkönnyítette neki, hogy lefeküdjön valaki mással - határozottan
tagadta a bosszú tényét. Idővel mégis belátta, hogy csak így tudta legyűrni a depressziót, hisz
tudattalanul fel akarta cserélni a férje és a maga szerepét a háromszögben, hogy ő kerüljön ki
győztesen.
A szerelmi háromszög helyzetéből fakadó bosszú egy másik változata játszódott le annál a
páciensemnél, aki észrevette, hogy a férfi, aki fél éve volt a barátja, hosszú, érzelmes
telefonbeszélgetéseket folytat régi barátnőjével. Amikor rákérdezett, a férfi vonakodva elismerte,
hogy igen, még mindig nem közömbös iránta. Páciensem nagyon kijött a sodrából, de a barátja
megnyugtatta, hogy vége az előző kapcsolatának, és őt választotta. A nő elfogadta ezt, a vihar
elcsitult. Néhány hét múlva azt mondta nekem, úgy döntött, nem árulja el a barátjának, hogy egyik
közeli haverja meg ő régen szeretők voltak. Tudatosan azzal érvelt, hogy a barátja birtokló
természetű, és ő nem akarja féltékennyé tenni. Tudattalanul azonban épp azt tette, amit állítólag el
szeretett volna kerülni: amikor találkoztak a volt szeretővel, vagy csak a nevét említették, barátja
megérezte a zavarát, és titkot sejtett. Pedig a valóságban a nőnek semmi titkolnivalója nem volt,
mert a rövid szerelem évekkel korábban játszódott le, és később tökéletes platói barátsággá alakult
át. Tudattalan bosszúja mégis háromszöget épített egy olyan harmadik személy bevonásával, aki nem
is jelentett veszélyt. Amikor a barátja féltékenykedni kezdett, végre belátta, hogy igazából sosem
gyógyult ki a féltékenységből, és azzal "kúrálta" magát, hogy megkóstoltatta a férfival saját
gyógyszerét.

A fenti eset többek között azt bizonyítja, hogy a háromszöghöz nem elengedhetetlen a szex vagy a
románc. Sok kapcsolatban egy jó barát körüli konfliktus képét ölti a szerelmi háromszög. Egy férfi úgy
érzi, kedvese túl sokat van együtt a legjobb barátnőjével, aki így valami módon kettőjük közé áll. Ha
van némi alapja annak, amit a férfi állít, akkor meglehet, hogy a nő olyan érzelmi szükségletek
kielégítésére használja a harmadik felet, melyeket a barát nem képes kielégíteni. Amiben persze
nincs semmi kivetnivaló, ha nem viszi túlzásba, például ha nem csak szexuális vagy informatív
párbeszédet folytat a barátjával, miközben minden érzelmi jellegű kommunikációt kizárólag a
barátnővel való kapcsolatba helyez át; vagy a barátnőre bízza párkapcsolatának titkait, olyan
érzésekről vallva, amelyeket a barátjának nem mondana el. Míg a saját felfogása szerint azért teszi
ezt a nő, mert nem eléggé kommunikatív a barátja, az én véleményem szerint inkább kapóra jön neki
a barátnő, amivel csak elmélyíti a problémát. Ahelyett, hogy szembenézne a partnere hibájával, két
emberben keresi a tökéletes partnert, és mielőtt észrevenné, kész a háromszög.

A fenti helyzet másik, talán legelterjedtebb változata az, amikor valaki az anyjával tárgyalja ki
partnere gyengeségeit. Miközben a párjával kapcsolatos ambivalens érzéseit próbálja kezelni,
szakadást idéz elő közte és tulajdon anyja között. Az efféle háromszög gyakran abból adódik, hogy az
illetőnek lélektanilag nem sikerült teljesen leválni a szüleiről - ezért nem fogadja el, hogy nem az
anyjával, hanem a partnerével való kapcsolata az elsődleges. A partner persze mondhatja, hogy nem
kíván a másik fél szüleivel találkozni, mely esetben - merő nemtörődömségből - mintegy jóváhagyja a
háromszöget. Gyakori, bár korántsem teljesen feltárt dinamika működik akkor is, amikor valaki lenézi
és indulattal kritizálja partnere szüleinek bizonyos személyes vonásait, mintha nem venné észre, hogy
partnere ugyané vonásokkal bír. Ilyenkor tudattalan kihelyezésről van szó, amely pontosan ezt a célt
szolgálja: az illető ugyanis nem akarja belátni, hogy partnerének olyan vonásai is vannak, amelyeket ő
nem szeret.

Mint említettem, a szerelmi háromszögben nem csak ember lehet a harmadik fél. Ha a barátja vagy a
férje alkoholista, előfordulhat, hogy az ivás és ön között osztja meg a szerelmét. Ön talán tagadja a
férje alkoholizmusát, viszont rossz néven veszi, hogy versengenie kell az ivócimborákkal vagy az
átlumpolt éjszakákkal - a férje figyelméért. Ha nyáron a férje minden hétvégén fut, télen pedig síelni
jár a barátaival, lehet, hogy egyszerűen nem akar szembenézni az unalmassá vált feleség
problémájával. Önnek pedig, miközben nyaggatja és gyötri a férjét, hogy legyen többet otthon,
mindössze annyi ebből a "haszna", hogy sóvárog utána, és szüksége lenne rá, holott ez talán eszébe
sem jutna, ha mindig együtt lennének.

Hasonló háromszög alakul ki, amikor az egyik fél - rendszerint a férfi - kedveli a pornográfiát. Nálam
egy fiatal pár vetette fel a témát, párterápián. A feleség kijelentette, hogy nem ellenzi a pornográfiát,
de kifogásolja, hogy a férje rengeteg időt tölt internetes pornóoldalakon, miközben fütyül a
karrierjére. "Csak azért akarok beszélni róla, hogy segítsek, hisz ő is beismeri, hogy néha nem tud
uralkodni ezen a szenvedélyen." Kedves, elfogulatlan nő volt, egy hasonlóképpen szeretetre méltó,
őszinte férjjel. Ám bármilyen őszinte kívánt lenni a feleség, csak némi szorongatás hatására ismerte
be, miért akar segíteni abban, hogy a férje uralkodni tudjon e szenvedélyén. Bevallotta, hogy
szorong, és rémülettel nézi, mennyire felizgatják más nők a férjét, és fél, tette hozzá a sírás szélén,
hogy ő talán nem elég jó neki. A férj kijelentette, hogy bűntudatot érez, amiért ennyire izgatja a
pornográfia, ezért nehezen tud beszélni róla. Más szóval, a felszín alatt mindketten a kapcsolat egy
változatának tekintették a férj szenvedélyét. Még visszatérek erre a témára - amikor a Szexközpontú
szerelem című fejezetben az ambivalencia szexualizációját tárgyalom.

ISMERKEDÉS HÁROMSZÖGEK NÉLKÜL

A háromszög néha csak háromszög - három ember, vagy két ember és egy tevékenység -, melyet
inkább a körülmények, mint a tudattalan szándék szerkesztett egybe. Ilyen helyzetben nincs
számottevő szerelmi háromszög, az ideiglenes háromszög szertefoszlik, és előbb-utóbb sikeres
kétszemélyes kapcsolattá alakul. Az esetek többségében azonban, ami háromszögként indul, előre
kijelöli a kapcsolat jövőbeni pályáját. Ezért - az első lépés részeként - már a kezdet kezdetén célszerű
felismerni a háromszögalkotás jeleit, így tudatosan ki lehet szállni a viselkedésmintából - mielőtt késő
lenne.

Figyelmeztető jelek - alakul a háromszög

* Ön megismerkedett egy férfival, aki elmondja, hogy hónapok óta jár valakivel, de nem hiszi, hogy
kapcsolata "szükségszerűen bárhová is vezetne", és szeretné, ha ezután is találkoznának. Ön úgy érzi,
remek az összhang, nagyszerűen szót ért vele, a férfi őszintesége csak megerősíti ezt az érzést. Kezd
kísértésbe esni.

* Találkozik egy elbűvölő, idősebb férfival, aki azonnal bevallja, hogy nős. Vége a házasságának,
állítja, a feleségével már nincs szexuális kapcsolata, és csak addig - egy-két évig - maradnak együtt,
amíg a srácok egyetemre nem mennek.

* Barátjának igen sűrűn üzleti útra kell utaznia, ezért ön csalódott és boldogtalan. Egyszer, amikor
ismét elutazik egy hétre, ön megismerkedik egy vonzó férfival a bárban. Fölteszi magának a kérdést:
"Miért éljek úgy, mint egy apáca, míg nincs itthon a barátom?", és flörtölni kezd azzal a hátsó
gondolattal, hogy vele tölti az éjszakát, sőt talán az egész hetet.

* Két hónapja járnak, a barátja esténként mindig füvet akar szívni. Hosszú hétvégéket tervez, amikor
a haverokkal majd Amszterdamba, Los Angelesbe vagy a New Orleans-i dzsesszfesztiválra megy.
"Bevallotta", hogy egyik éjjel, amikor túl sokat ivott, az ölében táncoltatott egy sztriptíztáncosnőt.
Külön-külön nem zavaró sem a fű, sem az ital vagy a táncosnő, de valami azt súgja, szinte zsigerileg,
hogy egészében nagyobb a baj, mint a részek összege.

* Jár valakivel, akit megfelelőnek talál, noha nincs tőle hasra esve. Aztán megismerkedik a férfi
testvérével, aki sokkal helyesebb, és innentől fogva önt nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy mi
lenne, ha szakítana a barátjával, és inkább a fivérével próbálkozna.

* Összefut valakivel, aki régebben közeledni próbált önhöz, de ön akkor kikosarazta. Az illető
elmondja, hogy van egy komoly kapcsolata. Ön hirtelen más fényben látja őt, megtetszik önnek:
mindent el is követ, hogy a férfi újra randevúra hívja.
* Terapeutája szerint ön haragszik az anyjára. Ön elmondja ezt az anyjának. Az anyja szerint a terápia
nem segít. A terapeuta szerint viszont az anyja akadályozza a terápiát.

Az utolsó pontból persze nem az következik, hogy meg kell szabadulnia a terapeutájától - vagy az
anyjától. Hanem az, hogy ez is háromszög, ön hozta létre, és jó lenne, ha megértené, miért. A
legvalószerűbb magyarázat az, hogy ön a személyén kívülre helyezi mind az anyja, mind a terapeutája
iránti ambivalens érzelmeit, és hagyja, hadd küzdjenek egymással ön helyett. Ezt a háromszöget úgy
számolhatja föl, ha nem használja fel a terapeutáját az anyja iránti haragja kifejezésére, és fordítva.
És már meg is érkeztünk a második lépéshez.

MÁSODIK LÉPÉS:
ÉRTSÜK MEG AMBIVALENS ÉRZELMEINKET

Két pont között az egyenes, és nem a háromszög a legrövidebb út. Vagyis a partnerünkkel folytatott
érzelmi párbeszéd - minden érzelmünk egymás iránt, akár jó, akár rossz - a kapcsolat része. Ha ön
"csúnya" dolgokat mond a barátjáról a barátnőjének, csupa olyasmit, amit a barátja elől elhallgat, és
a barátnő emiatt persze semmirekellőnek tartja őt, miközben ön bizonygatja, mennyire szereti, élni
sem tud nélküle - akkor ébresztő! Bajban van a kapcsolat! Általánosságban véve kijelenthetjük, hogy
a háromszög mindig bajt jelez. Ha sikerül tetten érnie "kedvenc háromszögét", és eldöntenie, szakít a
szerelmi háromszög viselkedésmintájával, csak annyit kell tennie, hogy összedönti, és egyenes
vonallá alakítja vissza. Vagyis megpróbálja elsődleges kapcsolatába átirányítani, és benne is tartani,
azaz elfogadni partnere iránti ambivalens érzelmeit.

Ahhoz, hogy bárki építő módon tehesse meg ezt, ismernie és értenie kell ambivalens viszonyulása
természetét. Tapasztalatom szerint az ambivalencia egyes típusai valósággal megágyaznak a szerelmi
háromszögeknek. Nem a háromszöget előidéző, tényleges okokról van szó, hanem inkább olyasmiről,
amit az egyén okként érezhet vagy élhet meg. Ne feledjük:

az ok sosem az ambivalencia sajátságos tartalma, hanem a vonakodásunk, hogy eltűrjük magát az

ambivalenciát. Ám ha jobban megismerjük az ambivalencia e szempontból sajátos típusait, tudni
fogjuk, mely érzéseket és gondolatokat kell megtartani a párkapcsolat keretein belül.

Első típus:
A szexuális érdeklődés hiánya vagy elvesztése

David, egy 36 éves ügyvéd tíz éve élt házasságban, amikor fölkeresett. Azért érezte szükségét a
terápiának, mert beleszeretett egyik fiatal munkatársnőjébe, aki a cégnél gyakornokoskodott. Nem
akarta felrúgni a házasságát, ezért úgy döntött, nem kezd viszonyt vele, noha a nő viszonozta az
érzéseit. Csakhogy David folyamatosan róla fantáziált, sok időt töltött a társaságában, sőt nem győzte
hangsúlyozni neki, hogy ők ketten igazából szeretik egymást. Egyszóval, a szerelmi háromszög
csapdájában vergődött. Megvizsgáltuk tehát viszonyát a feleségéhez, s ekkor kiderült, hogy az első
néhány év után az asszony egyre kevésbé érdekelte szexuálisan. A feleség vagy észre sem vette, vagy
nem ellenezte szexuális életük fokozatos sorvadását. Gyermekeik - a terápia idején hat-, illetve
négyévesek - világrajövetele tovább rontott a helyzeten, ami persze nem lepett meg. Az utóbbi
években szinte egyáltalán nem éltek nemi életet, David élettelennek, fásuknak érezte magát a
házasságban. Nyilvánvaló, hogy a munkatárs életre keltette elnyomott, szunnyadó szexualitását,
David újra élt, kívánt, és kívánatosnak érezte magát.
Néhány terápiás foglalkozás után David beszámolt rólam és munkatársa iránti érzéseiről a
feleségének. Az asszony kiborult, és követelte, hogy David szakítson meg minden kapcsolatot a másik
nővel. David eleinte azzal áltatta magát, hogy lehetnek "barátok", és neki úgy is megfelel, ha csak
olykor-olykor beszélgetnek. De néhány hét múlva ráébredt, erre nem képes, mert a nő iránti
sóvárgása lehetetlenné teszi a barátságot. Tehát megszakított vele minden kapcsolatot, és házassága
megmentésére összpontosította erejét. Így érkezett el a meglehetősen fájdalmas második lépéshez -
szembe kellett néznie azzal, hogy a felesége iránt immár elapadt minden szexuális vágya.

David tízéves volt, amikor a szülei elváltak. Rendhagyó módon az anya hagyta el a családot, sőt egy
időre másik államba költözött. Apja azzal intézte el, hogy "szerencsétlen eset, de a gyerekeknek meg
kell szokniuk". Így David ahelyett, hogy feldolgozhatta vagy meggyászolhatta volna a veszteséget,
átvette apja józan, földhözragadt stratégiáját, és "továbblépett". A terápia során föltártuk, hogy
David ugyan elfojtotta magában az anyja iránt érzett sértettséget és haragot, ám ez később más
formában újra megjelent a párkapcsolataiban. Mielőtt megnősült, két rövidebb kapcsolatban is
lepörgette a szerelmet és a szexuális vonzerő elapadását. A két eset dinamikája, akárcsak később a
házasságáé, ugyanúgy alakult: David közel került egy nőhöz, de félt is, hogy megsebzi őt ez a
kapcsolat, ugyanakkor dühítette is ez az eshetőség, vagyis inkább eltávolodott tőle, ami gyakorlatilag
a szexuális érdeklődés elvesztésével valósult meg.

David történetének megfejtése mellett igyekeztünk felmérni, miképpen csökkent a szexuális

érdeklődése éppen akkor, amikor a felesége már nem szexuális tárgy volt, hanem elsősorban anya,
aki több figyelmet szentelt a gyerekeknek, az otthonnak és a tulajdon anyjának, mint a férjének.
Miután ez is tudatosult benne, David megtette a második lépést, és a viselkedése megváltozott. Egy
nap hazament, és kitálalt: szerinte, jelentette ki, a felesége személyiségében az anyaság legyőzte a
szexualitást, és ő bizony haragszik, amiért az asszony nem szentelt neki elég figyelmet. Mint sejthető,
David felesége megsértődött, és megharagudott rá, ami számtalan további konfliktus okozója lett.
Ám így az alapkonfliktus házasságon belülre került, és nem rajta kívül, szerelmi háromszögben
bonyolódott tovább egy fiatal, szexi és korántsem anyaszerű harmadik szereplő közreműködésével.
És hogy mi lett a vége? Először is, amint David kimutatta, hogy haragszik a feleségére - érvelt,
duzzogott, nemegyszer dühbe gurult -, nyomban kívánni kezdte. Nem csoda, hiszen már nem kellett
tőle eltávolodnia ahhoz, hogy kifejezze a haragját. Másodszor, David felesége, noha benne is erősen
munkált a sértettség és a harag, igenis meghallotta, amit David mondott, és elhatározta, hogy nem
hagyja annyiban. Tornázni kezdett, vásárolt néhány izgalmasabb ruhadarabot, és bébiszittert hívott
szombat esténként. Mindez megerősítette David vonzalmát, életet lehelt szexuális életükbe, és
kizárta az újabb szerelmi háromszögek lehetőségét.

Második típus:
A szundításszindróma

Egy páciensem egyszer arról panaszkodott, hogy aki ellentmond a terapeutájának, az eleve vert
helyzetben van, mint a gyerek, aki nem akar délután aludni, és vitába száll az anyjával. "Szundíts
egyet" - mondta neki is az anyja. "Nem vagyok fáradt" - felelte ő ilyenkor. "De igen, édesem, csak
nem veszed észre." "Nem vagyok fáradt, anya!" - tiltakozott ő mérgesen, mire az anyja így válaszolt:
"Látod, hogy begurultál, ebből látszik, mennyire fáradt vagy!" Megítélésem szerint páciensem vitte
be ezt a dinamikát a kapcsolatunkba, ugyanis azáltal, hogy okot adott egy észrevételemre, rám
osztotta az anyja szerepét, majd elutasította az észrevételemet, miközben óvatlanul - vagy
tudattalanul - újabb bizonyítékot szolgáltatott észrevételem alátámasztására.

De páciensem nemcsak engem csalt lépre tudattalanul a szundításszindrómával, hanem a barátnőjét

is, megnyitva ezzel a teret a háromszögeknek. E közismert dinamikában a barátnő vagy feleség
vállalja a nyaggatást, a zsarnoki, erőszakos anya szerepét, míg a barát vagy férj a felelőtlen, passzív és
butácska kisfiút játssza. Egy férfi páciensem már kilenc éve élt házasságban, és éppen egy új szerelmi
viszonynak nézett elébe, amikor hozzám került terápiára. "Kilenc éve panaszkodik az asszony, hogy
mi mindent nem csinálok, hogy velem még beszélgetni se lehet, hogy mindent elfelejtek, viszont
örökké focimeccset nézek, összejárok a haverokkal, satöbbi, satöbbi. Valószínűleg igaza van egyben-
másban, de már forog a gyomrom tőle, és úgy érzem, kiöl belőlem minden szeretetet. És egyszerre
csak jön egy nő, aki kedves, aki mellett újra férfinak érzem magam, s nem tehetek róla, nekem így jó,
azt hiszem."

"Vagyis elmegy?" - kérdeztem. "Nem - mondta. - Nem áll szándékomban felbontani a házasságomat,
elhagyni a családomat. Csak úgy érzem, nem tudok védekezni az érzéseim ellen. És persze tudom,
meg kellene mondanom a feleségemnek, de nincs hozzá erőm, tisztára kiborulna, nem tudná, mihez
kezdjen a helyzettel."

Ez a férfi sosem akart szembeszállni a feleségével, így hajlamossá vált rá, hogy
háromszögviszonyokban élje ki a haragját.

Mondanom se kell, eszébe se jutott bevallani a feleségének a háromszöget, hiszen csak azt igazolná
vele, hogy az asszonynak végig igaza volt. És persze a másik nőről sem akart lemondani, hiszen
egyszerűen nem volt felkészülve arra, hogy "férfiként cselekedjen". Ez a páciensem így aztán
meghátrált a második lépésnél, és néhány találkozás után megszakította a kezelést. Vonakodása
azonban figyelmeztet rá, hogy ez a dinamika kockázatos, ám e kockázat igenis csökkenthető.

Aki a "gyermek" szerepét játssza egy ilyen típusú kapcsolatban, szundítson egyet, persze csak akkor,
ha fáradt (vagyis saját elhatározásából, felelősen cselekedjen); így ha partnere tovább nyaggatja,
joggal haragudhat meg rá. Aki viszont az "anyát" játssza, ne nyaggassa tovább a másikat, ne nógassa,
hogy feküdjön le, hanem engedje a maga kedve szerint cselekedni. Más szóval, ha azt kívánja, hogy
partnere férfiként viselkedjen, ne bánjon vele úgy, mint egy gyerekkel. És ne essen kétségbe, ha a
férfi megharagszik. Cserébe ő is lehet dühös a férfira. Aki nem akar szerelmi háromszöget, annak
tudnia kell a kapcsolaton belül megtűrni néhány konfliktust.

Harmadik típus:
Szakadék férfi és nő között

A feminizmus előtti hagyományos világban mind az ismerkedést, mind a párkapcsolatokat

közmegegyezésen alapuló, merev nemi szerepek alakították. A férfi a legrosszabb esetben hideg volt,
higgadt és módszeres; szerette a sportot, a kocsikat, a politikát, a pergős filmeket és a férfias
ivászatokat. A nő melegszívű volt, érzelmes és szeszélyes, ő a ruhákat, a romantikus vígjátékokat, a
könyveket szerette, és imádott pletykálkodni a barátnőivel. Ma is sok ilyen pár létezik, ugyanakkor
férfi és nő gyakran épp a hagyományossal ellentétes dinamika szerint egészíti ki egymást: a nő a
rámenős, irányító, cselekvésközpontú típus, míg a férfi az érzékeny, támogató, érzelme?. Ha
polarizálódnak ezek a különbségek, a férfi és nő között támadt új szakadék legalább akkora
képtelenség, mint a régi: a nő úgy érzi, partnere passzív és alázatos, afféle lábtörlő típus, míg a férfi
agresszív harcost vagy hideg hüllőt lát a nőben.

Logikus, de groteszk is, hogy a férfi-női szerepek szétválásának régi és új változata ugyanazt a kettős
problémát idézi elő, akár az ismerkedés, akár a megállapodás fázisában van a kapcsolat. Először is
olyan mély szakadék nyílik a felek érdekei között, hogy a folyamatos párbeszédnek nincs közös alapja.
Másodszor, állandósulnak a viták, a veszekedések, mert mindketten máshogy képzelik, mit és hogyan
kellene csinálni. Ez előkészíti a terepet az egyik fél számára ahhoz, hogy a kapcsolaton kívül keressen
valakit, aki jobban illik hozzá az adott nemi szerepek mentén. A hagyományos szereposztásban a nő
magányosnak, elidegenedettnek érezheti magát, így végül olyan szeretőt keres, aki inkább barátnőre
hasonlít - megértő, érzelmes, sebezhető. Az újabb, fordított képletben a férfi érezheti magát
férfiatlannak és gyengének, így ő olyan szeretőt keres, aki szelídebb, gondoskodóbb, odaadóbb.

Tapasztalatom szerint a romantikus kapcsolatok egyik komoly és egyetemes problémája a férfi és nő

közötti szakadék, amelyet részletesen tárgyaltam a "Ha a férfi beszélni tudna" című könyvemben. A
Kétnemű szerelem című fejezetben újra visszatérek rá, ezúttal az ambivalens érzelmek szemszögéből.

Negyedik típus:
A biszexuális partner

Érzelmileg minden férfi és nő biszexuális, s ezzel azt akarom mondani, hogy mindkettő számára
szükséges a férfi- és női vonások megfelelő egyensúlyát érzékelni a partnerében. Ám míg a férfi és nő
közötti szakadékból az következik, hogy az egyik fél a kapcsolaton kívül keresse a párjánál nőiesebb
nőt vagy férfiasabb férfit - mert túl férfiasnak tartja női partnerét vagy túl nőiesnek a férfit -, a
biszexuális partner a saját nemében fogja keresni ugyanazt. A biszexuális ember férfiakhoz és nőkhöz
egyaránt vonzódik, mindkettőre szüksége van. A szerelmi háromszög e fajtája nem olyan gyakori,
mint az eddig tárgyaltak, mégis többször fordul elő, mint gondolnánk. Olykor csak arról van szó, hogy
meleg férfiak vagy leszbikus nők saját szexualitásukat megtagadva heteroszexuális kapcsolatba
menekülnek, amely végül csődöt mond, mert az egyén homoszexuális érzései sokkal mélyebb,
hitelesebb rétegét alkotják identitásának. Máskor igazi a biszexualitás: a háromszög azért jön létre,
mert a biszexuális személynek mindkét nemre szüksége van.

A másik fél mindkét forgatókönyv szerint nem ok nélkül vesz részt a háromszögben; lehet, hogy ő
maga is biszexuális, de az is lehet, hogy nem. A háromszög megszüntetése érdekében mindkét
esetben az elsődleges partnerrel szembeni ambivalens érzéseket kell először kezelni. A biszexualitást
általában gyötrelmes dolognak tartják, hiszen az ember képtelen mindkét nemmel szerelmi
kapcsolatot fenntartani, holott úgy érzi, épp ez kell neki. Előnye viszont, hogy két egyformán csábító
lehetőség közül lehet választani.

Ötödik típus:
A megkövült partner

Némelyek azért keresnek új tárgyat szerelmüknek, mert elsődleges partnerük a szó mindkét
értelmében megkövült:

"megkövesedett" és "kővé vált ijedtében". A lélektanilag fejletlen partner például leragad egy
fiatalabb életkorra jellemző érzelmi szinten. Személyes érdeklődése, konfliktusai, motivációi igen
szegényesek. Az ilyen személyiség sokféleképp megnyilvánulhat: idetartozhat az, aki vég nélkül nézi a
tévét mindennap, vagy akinek szegényes a szóbeli kifejezőkészsége, vagy fizikailag tétlen, érzelmileg
felszínes - tompa vagy hisztérikus. Az ilyen ember annyira retteg a változástól, hogy fel se merül
benne, hogy ő is fejlődhet.

Egy átlagos emberélet alatt elkerülhetetlen, hogy változások, kihívások, sőt válságok adódjanak, így
tehát egy tartós párkapcsolatban létfontosságú a személyes fejlődés. A sikeres kapcsolatokban
mindkét fél szembenéz a kihívásokkal, és külön-külön, következésképpen együtt fejlődik. De ha
valamelyikük új dolgok iránt kezd érdeklődni, új barátokat szerez vagy új célt tűz maga elé a
munkahelyén, a másik viszont nem tud elszakadni a lélekölő napi teendőktől, akkor a házasságot
könnyen próbára teheti egy kívülről érkező harmadik. A szerelmét megosztó személyiség ezúttal is
akkor jár el jól, ha visszatér partneréhez, és inkább megpróbálja rábírni a fejlődésre - először úgy,
hogy szembesíti őt a maga ambivalens érzéseivel, és így lehetőséget ad mindkettejüknek a
megoldásra. A megkövült fél pedig követelje meg a házastársától, hogy fogadja el őt olyannak,
amilyen. Hiszen neki is sokkal könnyebb ítélkezéstől mentes, érzelmileg tápláló, bátorító közegben
fejlődni.

HÁROMSZÖG - ROMANTIKA NÉLKÜL

Mint láttuk, egy pár háromszöget alkothat baráttal, anyával, droggal, alkohollal, szerencsejátékkal,
sőt még a focival is - hogy csak néhányat említsek a jól ismert, minden romantikát nélkülöző
lehetőségek közül. Nem foglalkozhatunk valamennyi összetett lehetőséggel - a szerhasználat például
az önpusztítás jellegzetes dinamikáját is beviszi a képbe -, de a háromszög kiegyenesítésének alapelve
minden esetben ugyanaz. Bármilyen is a forgatókönyv, a megosztó személynek - például az
alkoholistának - el kell engednie figyelme külső tárgyát, és egész valóját vissza kell helyeznie a
kapcsolatba, ha ismét egyenes úton akar járni. Amikor abbahagyja az ivást, talán rádöbben, hogy
partnere depressziós, vagy valami más baja van, vagy éppenséggel ő maga a depressziós, ő szorong,
esetleg szexuális válságot él át. Ám ha lezárult a menekülőút a harmadik fél irányába, nincs mit tenni,
a kapcsolaton belül kell szembenéznie a nehéz kérdésekkel.

Eközben a másik fél - a versengő partner (mondjuk, a feleség) -, aki mindeddig sűrűn nehezményezte
társa függő vagy kényszeres tevékenységét, pedig talán éppen ő adott módot rá, hogy partnerének
ne kelljen ambivalens érzelmeivel foglalkoznia, most ugyanolyan embert próbáló, új dinamikába
csöppen. Szembe kell néznie ugyanis az igazsággal: partnere haragjával, azzal, hogy partnerének
igenis meggyűlt a baja a monogám vagy éppen heteroszexuális párkapcsolattal, hogy hazudozott,
vagy éppenséggel kettős életet élt. És mivel a férfi most sokkal inkább jelen van a kapcsolatban, mint
azelőtt, lehet, hogy a nőnek saját negatív érzéseivel is konfrontálódnia kell. Elképzelhető, hogy
szexuálisan sosem vonzódott igazán a férjéhez, esetleg kész csődtömeget, ellenszenves pasast lát
benne, aki ráadásul még alacsony is, és így tovább, de ő, a nő mindeddig csak az alkoholra
koncentrált, úgy gondolta, az minden baj forrása. Most azonban neki is ki kell fejeznie minden erre
vonatkozó érzését és gondolatát - a kapcsolaton belül.

Tiszta sor, hogy mind a romantikus, mind a romantikától mentes háromszögben új konfliktust és nagy
zűrzavart okozhat, amikor egyenes vonallá "döntik össze" a háromszöget. Egyes kapcsolatok, például
amelyek túl mereven ragaszkodnak a tarthatatlan, mégis megváltoztathatatlan status quó-hoz, nem
élik túl a kavarodást, de talán nem is baj. A túlélők viszont mindig annak köszönhetik
megmaradásukat, hogy a felek meg merik lépni a harmadik lépést.

HARMADIK LÉPÉS:
AZ AMBIVALENCIA ELOSZLATÁSA

Tolsztoj azt írta, a boldog családok hasonlóak egymáshoz, de minden boldogtalan család a maga
módján az. Ez párokra vonatkoztatva is megállja a helyét, ugyanakkor a boldog és a boldogtalan
kapcsolatokat néha korántsem egyszerű megkülönböztetni egymástól. A boldogtalan kapcsolat
védjegye, a feloldatlan ambivalencia és a boldog kapcsolatok eloszlatott ambivalenciája között
ugyanis nagyon vékony válaszfal húzódik.

Mégis annak, aki ki akar lépni a szerelmi háromszög csapdájából, el kell oszlatnia ambivalens
érzelmeit, mégpedig - a végsőkig feszítve a mértani hasonlatot - azon az egyenesen, amely
partneréhez köti. A harmadik lépésben az a feladat, hogy addig erősítsük, vastagítsuk ezt a bizonyos
vékony válaszfalat, amíg ki nem állja a kapcsolatot fenyegető harmadik fél támadását.
Annak megfelelően, amit korábban a rossz tulajdonságokat ellensúlyozó jókról és ezek elfogadásáról
írtam, ezúttal a megosztó és a versengő fél ugyanazzal a kihívással néz szembe, csak éppen külön-
külön:

Ha ön például olyan "megosztó", aki "elvesztette" szexuális érdeklődését a partnere iránt, és a

második lépésnek megfelelően szavakba is öntötte ezt - a szexuális távolságtartás helyett -, akkor
most váltson irányt, és arra összpontosítson, ami vonzza, ne pedig arra, ami taszítja a párjában. De ne
essen a művi dolgok csapdájába. Ha például erotikus fehérneműt vásárol neki, csak azt hangsúlyozza,
hogy nem őt kívánja. Törje a fejét inkább azon, hogy amikor a partnerével van, természetes úton mi
izgatja fel. Ha ön "versengő", aki már lemondott saját szexualitásáról és csáberejéről, de már nem
kapható arra, hogy lehetővé tegye partnere házasságon kívüli tevékenységét, most összpontosítson
újra testi, érzéki, szexuális dolgokra. De a saját kedvéért tegye, és béküljön ki a testével. Ha ön nem
tudott soha a sarkára állni, nem tudta megmondani a partnerének, hogy ne nyaggassa, korholja,
irányítsa tovább, és így végül kénytelen volt szerelemre (vágyra) gyűlni egy harmadik iránt, akkor
ideje felnőnie. Mondogassa magának, hogy "menni fog, menni fog, menni fog", amíg tényleg menni
nem fog. Ne viselkedjen úgy, mint egy csínytevésen kapott lurkó, aki büntetést érdemel, vagy
megpróbálja másra kenni a dolgot. Viselkedjen úgy, mint egy férfi, aki hibázott ugyan, de joga van
ahhoz, hogy férfiként kezeljék. Álljon a sarkára, ha a felesége leszólja, és ha olykor visszacsúszna a
gyerekkorába, térjen észre, és váljon felelős felnőtté. Ne higgye el, még ha sok nő hangoztatja is,
hogy a férje nem más, mint "gondoskodást igénylő gyermek", hanem inkább tegye föl magának a
kérdést, miért viseli gondját valakinek, aki tud gondoskodni magáról. Hiszen ön is azért nem kíméli a
haragjától, és azért olyan csalódott, azért nyaggatja, korholja, irányítja őt, mert tudja: a férje már
nem gyerek. Ha nem akarja, hogy férje a kisfiút játssza, akkor ön se vállalja az anyja szerepét.

Ha a háromszög hátterében sarkított férfi-nő ellentétek állnak, igyekezzen önmagában helyreállítani

az egyensúlyt, és ne partnere - nemi meghatározottságú - egyensúlyzavarára összpontosítson.
Bővebben lásd a Kétnemű szerelem című fejezetben.

Ha a háromszög azért keletkezett, mert érzése szerint "kinőtte" partnerét, gondoljon arra, hogy talán
nem is ismeri igazán. Ha a férje "kővé vált", talán csak arról van szó, hogy nem tudja kifejezni belső
tartalmait. Igyekezzen elfogadóbb, bátorítóbb személyiséggé válni, hogy mindketten jobban
megismerhessék ezt a belső világot. Ha ön "kövesedett meg", próbáljon fejlődni, mert életuntságával
csak szemet huny partnere háromszögkalandjai felett, sőt elősegíti őket.

Ami a romantikát nélkülöző háromszöget illeti, először is ismerjék be egymásnak a másik hibáival és
problémáival kapcsolatos ambivalens érzéseiket, majd mindketten szálljanak magukba, és
foglalkozzanak a saját dolgaikkal - és ne egymáséival. A függőséget és kényszeres cselekvést érintő
esetekben a szakmai segítség a legjobb megoldás.

JOBB KÉSŐN, MINT SOHA:

AZ ELSŐ LÉPÉSTŐL A HARMADIKIG - HARMINCÖT ÉV ALATT

Annak szemléltetésére, hogy milyen szívós tud lenni a háromszögszerelem, és hogy miként építhetjük
be a három lépést a való életbe, no meg talán azért is, hogy bátorítsam önt, nézzen szembe mielőbb
saját viselkedésmintájával, most röviden gondolkozzunk el annak a páciensemnek az esetén, aki 61
évesen, huszonnyolc évi házasság után jött terápiára. Arthur egy nagy cég vezető jogtanácsosaként
dolgozott New Yorkban, és roppant sikeres volt. A magas, jóképű, messzemenően gyakorlatias és
mindig elragadó férfi egy előkelő keleti parti főiskola klasszika-filológia professzornőjét vette
feleségül. Három gyereket neveltek föl, mindhárom egyetemet végzett, önálló karriert építgető, saját
életét élő ember volt már ekkor. Arthur imádott utazni, a felesége remekül főzött, és nagyszerűen
társalgott. Mindig pompásan érezték magukat együtt. Ennek ellenére rendszeres időközönként
elhomályosította tevékeny, vidám és látszólag kényelmes életüket Arthur megmagyarázhatatlan
rosszkedve, felesége kényszeres munkamániája vagy akkor még tizenéves gyerekeik egy-egy
kínosabb akciója.

Akkor omlott össze minden, amikor páciensem hatvanadik születésnapját ünnepelték pazar
nagyvonalúsággal egy előkelő New York-i étteremben. Ezen a fogadáson kezdett Arthur gyanakodni a
feleségére és egyik üzlettársára. Amikor eloltották a villanyt, majd a születésnapi tortán felgyúltak a
gyertyák, úgy érezte, a felesége kissé túl közvetlenül viselkedik azzal a férfival. Emlékképek tolultak
föl a múltból, s Arthurnak eszébe jutott, mi történt, amikor tizenöt évvel azelőtt felesége első
tudományos munkájának a megjelenését ünnepelték. Arthur lánya, aki akkor 12 éves volt, odament
az apjához, és azt mondta: "Anya csókolózik egy bácsival a fürdőszobában." Arthur sokat ivott, s azzal
hessegette el a gyereket, hogy bizonyára félreértett egy gratuláló ölelést.

A hatvanadik születésnapja után azonban egyre erősödött a gyanúja. Megpróbálta kérdőre vonni az
asszonyt, de ő éreztette vele, hogy a feltételezés nemcsak nevetséges, hanem értelmetlen is. Arthur
mégsem bírt szabadulni az aggályaitól, így került hozzám. Az első néhány alkalommal csak hallgattam
őt, próbáltam rájönni, mi lehetett képzelődés, mi igaz. Már a puszta hallgatásomból is annyi erőt
merített, hogy eldöntötte, megkísérli még egyszer szóra bírni a feleségét. Nem akarta elsietni, adott
időt magának, hogy megtervezze az építő módon föltehető kérdést. És ekkor valamelyik munkatársa
véletlenül megemlítette, hogy az üzlettárs, akire Arthur gyanakodott, épp az imént telefonált a
kaliforniai Santa Barbarából - onnan, ahol Arthur felesége éppen egy háromnapos egyetemi
konferencián vett részt! Ennyi egybeesés még Arthurnak is sok volt - pedig ő mestere volt a
tagadásnak, ahogy apránként, de annál biztosabban magam is rájöttem. Felhívta tehát a szállodát,
ahol Santa Barbarában megszállt a felesége, de nem őt, hanem az üzlettársát kérte. Így derült ki,
hogy nemcsak ugyanabban a szállodában, hanem ugyanazon az emeleten is laktak...

Néhány nap múlva, amikor a feleség (és az üzlettárs) visszaérkezett Kaliforniából, Arthur az asszony
szemébe vágta friss értesüléseit. A nő megtört, és bevallotta, hogy az utóbbi másfél évben viszonya
volt a férfival. Arthur döbbenettel hallgatta; elkeseredett volt és dühös. Ennek ellenére hajlandó volt
megbocsátani, és elfelejteni az egészet, ha a nő nem találkozik többé a szeretőjével, amit az meg is
ígért.

Sajnos az Arthur által alkalmazott hárító-tagadó mechanizmus csak megsérült, de nem roskadt össze,
legalábbis még néhány hónapig; ekkor azonban Arthur rájött, hogy a felesége továbbra is találkozik
az üzlettárssal. Újra felelősségre vonta, de ezúttal választás elé is állította az asszonyt. Arthur ekkor
ért az első lépés csúcspontjához: szembesült saját tagadásával, elismerte, hogy mindig is sejtett
valamit, de sosem gondolt bele, nehogy foglalkoznia kelljen a következményekkel, és belátta, hogy
csaknem egész házasságát szerelmi háromszögekbe bebetonozva élte meg. És valóban, később
kiderült, hogy feleségének két másik tartós kapcsolata is volt, egyik a konzulensével, amikor
fiatalasszonyként a doktoriját írta, a másik pedig egy egyedülálló családi baráttal, akit Arthur mindig
melegnek hitt. Az asszony kapcsolatai évekig tartottak, fejlődési fázisaik egybeestek Arthur szakaszos
rosszkedvével és/vagy a gyerekek nehézségeivel. Arthur mindkét esetben észrevette, hogy
"szokatlanul szoros" kapcsolat fűzi a feleségét a szóban forgó férfiakhoz, de valahogy kimagyarázta
magának, hogy tovább tagadhasson.

Megszűnt a háromszög, megszűnt a párkapcsolat, legalábbis abban a formában, ahogy korábban

létezett. Arthur felesége döntött: otthagyta a férjét, és az üzlettárshoz költözött. Arthur szinte
összeroppant ennyi árulás súlya alatt, csak hosszú terápiás hónapok múltán kezdtek behegedni a
sebei. Közben nekivágtunk a második lépésnek, vagyis feltettük a központi kérdést: miért tagadta
Arthur ilyen erősen - vagyis inkább gyengén, de sokáig - a felesége viszonyait, amelyek lényegében az
orra előtt zajlottak?
Hangosan és érthetően akkor kaptuk meg a választ, amikor Arthur bevallotta, hogy az évek során ő is
"félrelépett" egyszer-kétszer. Egyik üzleti útján egy jogtanácsossal, a munkahelyén pedig az egyik
titkárnővel. "De sosem tartott soká, csak egy kis etyepetye volt, vagy ilyesmi, a komoly kapcsolatig
sosem jutottam el, és meg sem fordult a fejemben, hogy kételkedjek a házasságunkban, vagy
elhagyjam a feleségem" - magyarázkodott. Egy ideig még erősködött, hogy noha ő is helytelenül járt
el, amit tett, az egyáltalán nem egyenértékű a felesége által elkövetett érzelmi árulással, arról nem is
beszélve, hogy az asszony végül másvalakit választott.

Nem túlzottan érdekel az erkölcsi összehasonlítás, mondtam Arthurnak. Inkább arra lennék kíváncsi,
vajon saját háromszögügyei miatt tagadta-e a felesége félrelépéseit, mire ő beismerte, hogy részben
tényleg szexuális kalandjai, azaz a belőlük fakadó bűntudat miatt nem vonta kérdőre az asszonyt
korábban. "Egyszerűen úgy éreztem, nem akarok foglalkozni vele - valahogy olyan rondának tűnt az
egész, meg lényegtelennek. Ma már tudom, a szívem mélyén úgy éreztem, nem vonhatom kérdőre a
hűtlensége miatt úgy, hogy én nem mondom el, amit viszont én tettem." Ezen a ponton Arthur éles,
jogon edzett esze felfogta, hogy az erkölcsi méricskélésre alapozott érvelés sántít, mert bár az ő
félrelépései valóban enyhébbek voltak, mégis ezek miatt hunyt szemet a felesége súlyosabb
hűtlenkedése felett.

Múltak a hónapok, Arthur terápiája folytatódott, és ekkor felbukkant a színen egy másik nő, egy
fiatalabb, elvált színésznő. Az új kapcsolat új színt vitt Arthur életébe. Először is értelmiségi
feleségével ellentétben új barátnője előadóművész volt. Nem "agyalt" annyit, és sokkal érzékibb volt
nála. Arthur jóval merészebb szexuális életet élt, mint a házasságában, ráadásul a nő intellektuálisan
felnézett rá, nem úgy, mint a felesége. Bár a kapcsolatuk egyre erősödött, és nyílt, szeretetteljes,
meghitt viszonnyá fejlődött, Arthur még mindig sokat gondolt a házasságára. Összehasonlította a két
kapcsolatot, és ráébredt, milyen gyakran érezte, hogy a felesége intellektuálisan nem tartja őt
egyenrangúnak. Mindig valamiféle felsőbbséges "én sokkal komolyabb ember vagyok" hangulat
lengte körül az asszonyt, s talán némileg le is nézte Arthur hivatását, mint száraz, költőietlen
ténykedést, ami tőle nagyon távol áll.

Segítségemmel Arthur lassanként belátta, hogy mindig olyan nőkkel lépett házasságon kívüli
kapcsolatba, akiket magánál "kevesebbre" tartott, így, tudattalanul 1. férfiasabbnak érezhette magát,
és 2. kifejezhette haragját az őt érzelmileg kasztráló feleség iránt. Más szóval, nem akart fájdalmas,
haragos érzéseket vinni a házasságába, ezért egy harmadik fél segítségével időnként szexuálisan
"exportálta" őket. E felfedezések birtokában Arthur tovább dolgozott a második lépésen, ekkor még
főleg csak gondolatban. Ez persze azt sugallta, hogy sosem engedte el egészen a feleségét, és
bizonyos értelemben még mindig létezik a háromszög, amennyiben pedig a felesége is gondol rá,
kész a négyszög...

Bámulatos, de pontosan ez volt a helyzet. Arthur már éppen össze akart költözni a barátnőjével,
amikor felhívta a felesége. Kiderült, hogy időközben ő is terápiába kezdett, eljutott a maga második
lépéséhez, és felismerte, hogy házasságon kívüli ügyei egy tiltott gyerekkori szexuális élményt -
igazából zaklatást, amelyben a bátyjáé volt a főszerep - játszottak újra. Mindezt a Central Parkban egy
hosszú, délutáni séta közben beszélték meg; Arthur is felfedte szexuális titkait, kettőjük kapcsolatára
vonatkozó újsütetű meglátásaival együtt. Mire leszállt a nap, mindketten tudták, hogy koránt sincs
vége mindennek köztük. Eldöntötték, hogy szakítanak a szeretőjükkel, eljárnak házassági
tanácsadásra, és tovább dolgoznak a kapcsolatukon. Így is történt. A következő fél évben a párterápia
segítségével mindenről szó esett, amiről huszonnyolc éven át hallgattak: haragról, szexről,
bűntudatról, bizonytalanságról. Minden lapot kiterítettek.

Együtt láttak neki a második lépés munkájának, újfajta kommunikációs szabályok szerint, és ebben -
több mint harminc év óta először - viták, veszekedések, lehangoló zsákutcák és fájdalmas
rádöbbenések is helyet kaptak. Hiányoztak viszont az érthetetlen hangulatingadozások, a titkok és
hazugságok, eloszlott a bűntudat, a tagadás, a hárítás. Sőt amikor alábbhagytak a viták, határtalan
örömmel tapasztalták, milyen gazdag meghittséget ad nekik az együttműködés, önmaguk és a másik
teljesebb elfogadása. Még sosem láttam ekkora átalakulást: az első lépéstől a másodikig teljesen
megváltozott a kapcsolatuk.

A harmadik lépés, talán az addigi változás mértéke miatt, már nem volt ilyen látványos. Miután
Arthur összeköltözött a feleségével, egyéni terápián folytatták a munkát, és új meglátásaikkal el
tudták fogadni partnerük zavaró tulajdonságainak jó vetületét. Arthur például, amikor ismételten
felesége szemére vetette intellektuális arroganciáját, rájött, hogy haragját részben saját intellektuális
bizonytalansága, s nem feltétlenül az asszony arroganciája okozza. A bizonytalanság
megszüntetéséhez felesége világából merített: beiratkozott egy internetes James Joyce-kurzusra,
amelyet egészen különleges esszével - az Ifjúkori önarcképről - zárt le, s ezt több fontos irodalmi
magazinnak is megküldte. Rákapott az írásra: filozofikus elbeszélésekben ötvözte irodalmi
érdeklődését, és azt az igényét, hogy a gondolkodás természetét jobban megértse.

Arthur felesége ezzel egyidejűleg már jobban értette, miért érezte szükségét, hogy lebecsülje a férje
eszét, és miért kereste másnál az izgalmas szexet. Ennek eredményeként szemlátomást tudott
tanulni Arthur sokkal józanabb, gyakorlatiasabb megközelítéséből, még a szexben is. Így képessé vált
arra, hogy elsődleges kapcsolatában nagyobb szexuális biztonságot leljen, és többet kísérletezzen. Ez
a fajta egyéni, mégis kölcsönös munka csökkentette a veszekedések gyakoriságát és hevességét.
Ugyanakkor fokozta egymás elfogadásának és az összetartozásnak az érzését, eleve kirekesztve a
kapcsolatból a szerelmi háromszög rémét.

Rendkívüli élmény volt figyelemmel kísérni, ahogy ez a házaspár - több évtizednyi közös élet után -
gyakorlatilag újraalkotta magát. Szerelmi háromszögekkel, csalással és tagadással teli útjuk végén
szép új dinamikára találtak az őszinte szembenézésben, így ha megkésve is, de végül megérkeztek a
kommunikáció oly finomhangolású rétegeibe, ahol a negatív érzések nemcsak kifejezést nyernek, de
be is épülnek a kapcsolatba.

Ötödik fejezet
Tiltott szerelem

DÜRAMOSZ ÉS THISZBÉ

Mitől olyan édes a tiltott szerelem?

"Jaj", szóltak, "te irigy fal, mért állsz két szerető közt?".

OVIDIUS

Shakespeare Rómeó és Júliájának alapkonfliktusát Püramosz és Thiszbé történetéig lehet

visszavezetni. A görög mitológia szerint a két fiatal két szomszéd házban lakott, szüleik azonban
ellenezték a szerelmüket. Ám, mint Ovidius írja, "rejtegetik tüzüket, s lobog az csak még
hevesebben", és "mit meg nem sejtesz, szerelem?" A két szerelmes módot talált a beszélgetésre - a
fal repedésén át. Majd ahogy vágyuk és elkeseredettségük egyre nőtt, a fiatalok elhatározták, hogy
szerelmük akadályaival dacolva elszöknek hazulról. Eltervezték, hogy éjszaka az eperfa alatt
találkoznak, az események tragikus láncolata azonban meghiúsította a tervüket.

Az ebben a fejezetben tárgyalt tiltott szerelem kevésbé tragikus példákkal szolgál, de közös bennük,
hogy szintén nem teljesedhetnek be. Valahányszor a szerelmesek megkísérlik napvilágra hozni titkos
kapcsolatukat, ők maguk nem, de szerelmük belehal. Valóban tragikus következményekkel járhat
persze az a szomorú igazság, hogy aki sokat markol, mint ők, az keveset fog, és aki a szabadságot
keresi, könnyen rabságban végzi. Történetileg úgy is felfoghatjuk, hogy a tiltott szerelem egyszerűen
szembeszáll a viselkedés társadalmilag meghatározott normáival. Igaz, hogy a tegnap tiltott szerelmei
- ahogy a nyugati civilizáció szélesen tör előre egy társadalmilag liberálisabb pályán - ma már
többnyire nem tilosak. Mások, például a más emberfajtához tartozók közötti ismerkedés Észak-
Amerikában, nem kifejezetten tilosak - bizonyos kulturális határeseteket kivéve -, de hallgatólagosan
ma is rosszallást váltanak ki.

Ám bármennyire liberálisak vagyunk is, nem hessegethetjük el azt az érzést, hogy a romantikus
szerelem lényegéből adódóan könnyen tartalmazhat valamely tiltott elemet. Szélsőséges eseteit - a
tanárnőét, aki 13 éves diákjától esik teherbe, majd az ismétlődő figyelmeztetések, jogi lépések, sőt a
börtön ellenére sem szakít a fiúval - megszellőzteti időnként a média. A kevésbé szélsőséges esetek -
így például az egyetemista és a professzor, a nős férfi és a bébiszitter - természetesen sokkal
általánosabbak. A fentiekből világosan látható, hogy a tiltott szerelem és a korábban tárgyalt
viselkedésminták, például a szerelmi háromszög között átfedések vannak. Az ilyen szerelem tiltott
vonatkozása és párkapcsolatokban játszott sajátságos szerepe mégis külön fejezetet érdemel.

Az, hogy a szerelem lényegi része a tilalom, aligha jelent újdonságot a pszichoterapeutának. A
freudizmus szerint az első erotikus szerelmi tárgynál - az ellentétes nemű szülőnél - kezdődik minden,
aki veszélyesen kívül esik a játékterületen. Természetesen nem kell freudistának lenni, hogy belássuk,
mekkora veszélyt jelenthet a családon belüli szerelem. Kétségtelen, hogy szülők és gyerekeik
beleszeretnek egymásba, ám életbe lép az a csaknem egyetemes figyelmeztetés, amely ebben az
összefüggésben különválasztja a szexualitást és a szerelmet. De nincs-e elválaszthatatlanul közel
egymáshoz ez a kettő a természetben, nem ébresztik-e föl egymást, és nem arra törekszenek-e, hogy
összefonódjanak? Bármilyen visszatetsző, elméletben igenis természetes, hogy serdülő fivérek és
nővérek vonzódjanak egymáshoz. És általánosságban az is valószínű, hogy a meghitt családi élet
szexuális érzéseket kelt a családtagokban. Az az igazság, hogy igenis létezik a vérfertőzés, és éppen
ezért szigorú tabu.

Ám hiába az iskolai szexuális nevelés és a haladó szellemű családi környezet, ahol a szexualitást a
felnőtt élet "szép és egészséges" részének tartják, a legtöbb családban egyáltalán nem illik beszélni
meztelenségről, vágyról vagy szexről, ezeket látni, hallani sem szabad. A modern társadalom minden
színterén megtalálható szexuális utalások ugyanakkor még tovább csigázzák a gyerek kíváncsiságát,
képzeletét. Más szóval, nem kell pszichológusnak lennünk, hogy belássuk: kultúránkban azzal az
elképzeléssel nőnek fel a gyerekek, hogy a nemi élet izgalmas és csodálatos, ugyanakkor tilos -
legalábbis nekik.

ELSŐ LÉPÉS:
SAJÁT VISELKEDÉSMINTÁNK FELISMERÉSE

Kim 33 évesen döbbent rá, hogy valami baj van a párkapcsolataival, ekkor keresett fel. Volt egy négy
évig tartó viszonya, amelyet megindítóan és könnyezve őszinte, érett, szeretetteljes, egyszerűen
csodálatos kapcsolatnak ábrázolt. De véget ért, és azóta, vagyis három éve nem találkozott senkivel,
aki olyan izgalmas, szeretetre méltó és készséges lett volna, mint ő. Volt néhány rövid életű
kapcsolata, de hiányzott belőlük az a közelség, amit Christopherrel élt át, ezért nem is lett belőlük
semmi. Amikor megkérdeztem, miért nem tudtak Christopherrel dűlőre jutni, újra sírva fakadt, és azt
válaszolta: "Nem volt zsidó."

Kim nem gyakorolta a vallását, de hagyománytisztelő, konzervatív zsidó közösségben nőtt fel, és
mindig zsidó férfihoz akart feleségül menni. Christopherrel 26 éves korában ismerkedett meg, és nem
számított arra, hogy komolyra fordul az ismeretség. Ám ahogy erősödött, elmélyült a vonzalmuk, be
kellett vallania Christophernek - és magának is -, hogy sosem mehet hozzá feleségül. Egy darabig még
reménykedett, hátha áttér a fiú, ám Christopher, aki templomba járó, bár nem minden tekintetben
szigorúan vallásos katolikus volt, kijelentette, hogy erre aligha kerülhet sor.

Ezért néhány hónap után elhatározták, hogy nem találkoznak többet. Csakhogy mindketten majdnem
belepusztultak, továbbra is hívogatták egymást, a telefonok pedig közös ebédeket, majd vacsorákat
eredményeztek... és így tovább. Hamarosan ismét jártak; Kim elmondása szerint csupa szomorúság
és szenvedély volt ez a szerelem, amelyet mégis eszményinek nevezett. Igaz, mindvégig tudták, hogy
"valamikor" szakítaniuk kell. Kim nemcsak zsidó férjet akart, hanem attól is tartott, hogy szeretett
édesanyja "belehal", ha ő egy keresztény férfihoz megy feleségül.

Kim úgy értékelte a helyzetet, hogy az érzékeny, szelíd és kedves természetű Christopher megérti az
ő családi hátterét, és nem akarja erőltetni a döntést. "Nagyon szerettük egymást, nagyon boldogok
voltunk, és nem akartunk szakítani. Kétszer is újra megpróbáltuk, de mindig sírva váltunk el,
képtelenségnek éreztük, amit nem bírunk ki, így aztán néhány nap vagy hét múlva megint együtt
voltunk."

Amikor Kim a huszonkilencedik évébe lépett, az édesanyja bemutatta neki egyik barátnője fiát, egy
zsidó könyvelőt, aki azonnal kijelentette, hogy újra találkozni akar vele. Kim beszámolt róla
Christophernek, a férfi pedig kétségbeesetten vonta le a következtetést, hogy Kim bizonyára szívesen
feleségül menne hozzá. Maga Kim sem gondolta másként, ezért újra szakítottak, és Kim járni kezdett
a könyvelővel. Néhány hónappal később azonban belátta, hogy nem érez iránta semmit. Szakított
vele, és megpróbálta újra felvenni a kapcsolatot Christopherrel. De nem találta őt; hamarosan
megtudta, hogy a fiatalember elhagyta az országot, világ körüli útra indult. Kim döbbent fájdalommal
kezdte felismerni, hogy életének ez a fejezete véget ért. De csak akkor értette meg egészen a
kapcsolatot, csak akkor tudta végképp elengedni, amikor a terápián újra föltépte a sebet. Korábban
ugyanis azt gondolta, hogy ha Christopher nem lenne keresztény, akkor összeházasodtak volna, és
azóta is boldogan élnének együtt. Néhány terápiás foglalkozás után azonban rádöbbent, hogy össze
se jöttek volna - legalábbis nem ilyen hosszú időre -, ha Christopher nem lenne keresztény. Szerelmük
tiltott eleme édesítette meg, szította fel és mélyítette el a szenvedélyt, de ezt az elemet Kim életének
egy tiltott momentuma is "táplálta".

Még kislány volt, amikor az apja meghalt, Kim anyja pedig sosem ment újra férjhez. Egyetlen gyermek
lévén, Kim nagyon közel állt az édesanyjához, úgy érezte, minden törődést és szeretetet megkap tőle
- olyannyira, hogy apára talán nincs is szüksége. A terápián aztán gyorsan átlátta, hogy az anyjához
való szoros kötődés miatt lett már egészen korán jó magaviseletű, illemtudó, érett, felelősségteljes
fiatal lány belőle. Határtalan csodálatot, hálát érzett az anyja iránt, és le volt neki kötelezve, amiért
ilyen remek szülői munkát végzett, és teljesen egyedül fölnevelte őt. Tizenévesen persze már
érdekelték a fiúk, de lényegében nem járt senkivel, kerülte őket - olyan szoros kapocs fűzte az
anyjához, hogy nem is vágyott házon kívüli szórakozásra. "Valahogy úgy képzeltem, kiborulna, ha
megtudná, hogy járok valakivel, hiszen ő olyan magányos, és özvegy." Minél jobban feltártuk Kim és
az anyja kapcsolatát, annál inkább úgy festett, hogy különösen szoros kötődésük oka az elég gyakori
anya-gyerek szerepcserében keresendő:

Kim tudattalanul anyja érzelmi szükségleteit elégítette ki.

A szerepcseréből adódóan Kim még tizenévesen is sikerrel fojtotta el magában a magány érzését,
holott nem ritka, hogy a személyes önrendelkezés vágya a serdülőknél lázadás és szembeszegülés
formájában jelentkezik. De nem Kimnél. A nyílt lázadás túlzott bűntudatot ébresztett volna benne.
Tehát jó kislány maradt mindaddig, míg el bírta fojtani sóvárgását az önállóság és a saját élet után.
Amikor aztán 26 évesen végre megpróbálta érzelmi függőségét anyjáról egy férfira, Christopherre
áthelyezni, ezt sem vihette végbe "nyíltan", egy természetes fejlődési folyamat állomásaként.
Tudattalanul választott tiltott, esélytelen partnert, vagyis olyat, aki úgysem vehette el az anyjától.
Ebből a szempontból Christopher helyett bárki - egy átlagos, független férfi - megfelelt volna. De
azzal, hogy olyan embert választott szerelme tárgyául, aki nemcsak neki tilos, de akit - és ez talán
még fontosabb - az anyja is elutasít, végre fellázadhatott.

Az anyjával való viszony összegabalyodott hálójából csak úgy szabadulhatott, ha áthágja a

szabályokat - esetében azokat a kulturális-vallási szabályokat, amelyek szerint nevelkedett.

Lázadása persze nem volt teljes és alapos, hiszen nem mert az anyjával - és az önmagában élő
anyával - szembeszegülve feleségül menni egy gojhoz. Ezt túl veszélyesnek tartotta. Inkább az
történt, hogy a még mindig benne élő kamasz lány összeszedte megtagadott, elnyomott érzelmi
igényeit, és átirányította máshová: tiltott szerelmet kísérő, szívet tépő vágyakozás, titkos izgalom lett
belőle. Felfedezte Christophert, és benne a férfit, de nyilván ugyanígy szította szenvedélyét a hiányzó
apa tudattalan keresése. Mindenekelőtt azonban anyja ellen irányuló, tudattalan, kamaszos lázadása
sarkallta arra, hogy Christophert, a szabadságot és az önállóságot válassza.

Érdekes, hogy bár Kim történetében sajátos körülmények is közrejátszanak, a tiltott szerelem
csaknem ellenállhatatlan parancsában máskor is mindig fellelhető a kamaszos lázadás eleme.
Mégpedig azért, mert serdülőkorban köszönt be a felnőtt nemiség, és az a fenyegető távlat, hogy
egyúttal magunk mögött hagyjuk a gyermekkort és a szüleinket, noha még nem készültünk fel rá
teljesen. A szülők (és általában a társadalom) éppen ezért rettegnek a kamaszkori szexualitástól. Ők
azt látják meg benne, hogy a serdülő ki akar törni a szülői felügyelet szorításából. Tehát aki
páciensemhez, Kimhez hasonlóan tiltott szerelmi kapcsolatba bocsátkozik, annak az első lépés, a
minta felismerése során azt is be kell látnia, hogy sokkal inkább saját - tudatos vagy tudattalan -
lázadása táplálja a szenvedélyt, és kevésbé mindaz, amit partnere iránt valóban érez.

A társadalmi konvenciók elleni lázadás persze nem szükségszerűen rossz. A melegeknek vajon el kell-
e fogadniuk a szerelmük tárgyára vonatkozó vallási vagy társadalmi tiltásokat? Természetesen nem.
Aki fehér nő létére fekete férfival jár, vajon tiltott szerelemnek tekintené-e saját kapcsolatát, ha a
családja és a társadalom egyaránt helyeselné? Természetesen ismét nem a válasz. És mi van, ha egy
fiatal nő idősebb férfival jár? Itt is nemmel válaszolok, noha példáimban minden attól függ,
érzelmileg és intellektuálisan ki-ki hogyan viszonyul a társadalmi konvenciókhoz. Aki önálló
gondolkodású személyként nyíltan vállalja a lázadást és a szerelmet, annál nyilván nem beszélhetünk
többé tiltott szerelemről. Aki viszont független akar maradni, de közben - mint egy igazi kamasz -
szörnyen élvezi az összeesküvő szerepét, s hogy titokban megszegheti a szabályokat, az talán még
mindig a tiltott szerelem bűvöletében él.

Mint Kim példája bizonyítja, tiltott szerelemben rögös út vezet az első lépéshez. Először is, általában
rendkívül mély és gazdag érzések jellemzik az ilyen kapcsolatot. A társadalmi normák megszegői
fölött sietősen pálcát törő kívülállók többnyire nem is ismerik fel ezt a gazdagságot. Ám mint az
irodalomkedvelők tanúsíthatják, akit valaha is betessékelt a tiltott szerelem belső világába egy
regényíró, az rendszerint meghatódva azonosul, együtt érez a szereplőkkel. Ha a Rómeó és Júliát
olvassuk vagy nézzük, nem kiáltunk fel méltatlankodva: "Ó, ezek a tinédzserek!" Katarzis
tekintetében én egy operában találtam meg a kedvencemet. Bármit gondol is az ember a vérfertőző
testvérszerelemről - tekintsünk el attól, hogy amikor valóban előfordul, milyen borzasztó lélektani
sérüléseket tud okozni -, Wagner zeneileg úgy ábrázolja ezt a szerelmet A walkürben, hogy a
hallgatót mindenestül a szerelmesek oldalára állítja. Siegmund és Sieglinde híres szerelmi kettőse "Te
vagy a Május, / kit vágyva vártam / míg zordonan dúlt a tél" a leggyengédebb, legharmonikusabb,
legszenvedélyesebb zene, melyet valaha komponáltak.
KAMASZ SZÍV VAGY IGAZ SZERELEM?

Ilyen mélyen érzett Kim is Christopher iránt, ezért tartott négy évig, míg szakítani tudott vele.
Amellett, hogy hátat kell fordítanunk az efféle mély és igenis szép érzelmeknek, tovább nehezíti az
első lépés megtételét, hogy teljes mértékben külsőnek és objektívnek tekintjük az akadályt (például a
nem megfelelő vallást, nemet, életkort, társadalmi helyzetet), holott célszerűbb lenne beismerni,
hogy minden akadály részben saját teremtményünk: a világról alkotott képünk hívja életre őket, és
az, hogy félünk vállalni, törvényesíteni a szerelmet. (Ez a megközelítés fontos kérdést vet fel sok -
főleg fiatal - meleg férfi és nő vonatkozásában, akik úgy érzik, azért kell titkolniuk a szerelmüket, mert
valós veszélynek vannak kitéve, s így megvédhetik magukat és a partnerüket a társadalmi kivetettség,
a megkülönböztetés, sőt az erőszak ellen. Vitatható, bár talán megvalósítható cél, hogy a melegek
ebben a helyzetben törekedjenek legalább szűk baráti körben színt vallani. Egy többé-kevésbé
elfogadó környezetben vagy alcsoportban)

De miként ismerhetjük fel, hogy "kamasz szív" vezérel-e minket, amit ki kell nőni, vagy igaz szerelem,
amelyet boldogan üdvözölhetünk? Akárcsak a boldogtalan szerelem többi viselkedésmintájánál, itt is
igaz, hogy olykor csak "belülről lehet legyőzni az ellenfelet". Más szóval, csak úgy tudunk válaszolni,
ha előbb elutasítunk minden külső akadályt, és a maga teljességében vállaljuk a szerelmet. Ha erre
meghal a szerelem, akkor csak a lázadása táplálta. Aki úgy dönt, nem teszi próbára, hanem folytatja a
kapcsolatot, holott tudja, hogy az mindig elfogadhatatlan lesz valamelyikük számára, az nyilvánvalóan
elkötelezi magát a tiltott szerelem mintája mellett. Ugyanez a helyzet akkor is, ha azért titkolja a
kapcsolatát, hogy elkerülje a társadalom vagy a családja helytelenítését. Ez a logika megkönnyíti
annak megállapítását, milyen helyzeteket kerüljön el, kikkel ne ismerkedjen az, aki távol akarja
tartani magától a tiltott szerelmet - legalábbis elméletben. Aki például tudja, hogy úgysem házasodik
a vallásán kívül, az ne szórakozzon a vallásán kívül. Aki tudja, hogy semmiképpen nem akar nős
férfival (vagy kollégával, főnökkel) viszonyba kezdeni, az ne fogadja el, ha ilyenek invitálják egy-egy
italra.

A fenti példákat olyan általános érvényű egyenletté alakíthatjuk, amely minden lehetséges
forgatókönyvre illik: aki tudja, hogy semmi esetre sem szegné meg X szabályt (a sajátját), az ne
próbálja megkerülni azzal, hogy Y-nal találkozgat, hiszen X eleve megtiltja, hogy elkötelezze magát
neki.

Ez a formula természetesen azt feltételezi, hogy az ember "tudja", mit nem tenne meg "soha" - de
van-e, aki képes rá? Mégis, minél jobban ismeri magát valaki, annál biztosabban el tudja kerülni a
tilos személyeket. Ha pedig nem biztos benne, hogy egy bizonyos személy tilos-e, az alábbi hipotézis
segíthet eldönteni. Tegyük fel, hogy ön már házastársa a kérdéses személynek, és gyermekeik is
vannak, majd képzelje el, milyen lenne a viszonya saját, eredeti családjával, az ő családjával, saját
barátaival és az ő barátaival. Ezt a gyakorlatot bármikor, korára és eddigi életútjára való tekintet
nélkül elvégezheti, még akkor is, ha esze ágában sincs megnősülni vagy férjhez menni. Az a lényeg,
hogy kiderüljön, milyen nyilvános elkötelezettséget képes ön vállalni. Ugyanazt a forgatókönyvet
választja-e, függetlenül attól, hogy az életében talán felfedhetik a titkukat, esetleg egy valamivel
elfogadóbb közösségbe költözhetnek át. Noha ez rendkívül küzdelmes lehet - meleg pácienseim
számára valóban hosszú évekig tartott a küzdelem -, mégis érdemes fontolóra venni. Ha nem merik
vállalni - és ez is érthető döntés -, akarva-akaratlanul is törvényen kívülinek fogják érezni magukat, ez
pedig azzal jár, hogy kapcsolatukat minden erőfeszítésük ellenére megfertőzi a tiltott szerelem
dinamikája.

fontos szerepet betöltő személyek helyeslően vagy elítélően reagálnak rá? Ha igennel válaszol,
meglehet, hogy belső értékrendje szerint nem is tilos a választottja.
Végül van még egy eshetőség: amikor a tudatlanságon és előítéleteken nyugvó "belső értékek" felett
győzedelmeskedik a szerelem, vagyis a szerelmes, miután megismerte partnerét, és ráeszmélt, hogy
vele akar élni, képes megtagadni azokat a társadalmi normákat, amelyek eleinte tilossá tették a
szeretett személyt. Különleges eshetőség ez, fontos kivétel a fenti, általános szabály alól. Mint
mondtam, olykor csak akkor ismerjük meg viselkedésmintáinkat, ha mélyebbre merülünk bennük.

MÁSODIK LÉPÉS:
AMBIVALENS ÉRZELMEINK ELFOGADÁSA

Ha az ember visszagondol egyetemista éveire vagy huszonéves korára, talán fel tudja idézni azt a
pillanatot, amikor hirtelen rádöbbent, hogy megszűnt a szülői ellenőrzés, és e felügyelet hiányában
meg kell teremtenie saját, belső ellenőrét. Van, akinek akkor jön el ez a pillanat, amikor először kell
takarékoskodnia, vagy először mond nemet ott, ahol korábban a szülei tették volna ugyanezt. Ez a
pillanat a szabadság jelképe. Nem megszabadulást jelent, nem a szülői ellenőrzés megszűnését
például, és kísérő tünetét, a lázadásba való menekülést, hanem inkább a valamihez szükséges
szabadságot, például a választás szabadságát, amely ugyanakkor teljes egészében az önellenőrző
képesség függvénye.

Ez a második lépés, ambivalens érzelmeink elfogadásának lényege; döntünk, és vállaljuk a

következményeket. Aki felismerte önmagában a tiltott szerelem viselkedésmintáját, annak innentől
fogva érzékelnie kell a határt, és fel kell húznia azt a belső falat, amely megvédi a tilostól. NE MENJ
ODA, mondja az írás a falon, de már nem a szülei és általában a társadalom révén, hanem a "tilos"
belső, egyéni definíciója szerint. A fal által kijelölt "nem tilos" vagy elfogadható terület talán kisebb,
talán nagyobb lesz a korábban bebarangolt vidéknél. Lehet, hogy most kizárja a nős férfiakkal
folytatott viszonyt, de megengedi ugyanezt a más rasszhoz tartozókkal. Ez a belső fal nem egyszerű
szabálygyűjtemény, inkább fejlődő lélektani szerkezet, melynek az a feladata, hogy elnyomja, sőt
bizonyos mértékben helyettesítse a bennünk lakó kamaszt. Mint sejthető, ez az új funkció az
ambivalencia birodalmának kellős közepébe repít. Lássunk egy példát.

Egyik páciensem vallásos, ortodox zsidóként fogott neki a terápiának, ami tökéletesen megfelelt a
neveltetésének. Amikor hozzám került, húszas évei második felében járt, és éppen túl volt egy
szakításon; a hosszú, tartós kapcsolatban egy hasonló gondolkodású, tökéletesen kóser nő volt a
partnere, ám ő úgy vélte, még nincs felkészülve a nősülésre. Ez volt az első komoly kapcsolata, úgy
érezte hát, nem állapodhat meg, amíg nem szerez több tapasztalatot. Igen ám, de innentől fogva
csaknem kizárólag tilos helyzetekben kezdeményezett. Először egy olyan nővel járt, akivel családi
okokból nem lett volna szabad járnia, jóllehet az idevonatkozó bibliai előírás több mint homályos. Egy
ideig úgy igyekezett kifogni ezen, hogy kizárta a nemi érintkezést, ami persze csak még kívánatosabbá
tette a lányt. Végül miután megtanácskozta a rabbival, úgy okoskodott, hogy nem engedelmeskedik a
szabálynak, mivel csak szélsőségesen ortodox zsidók tartják be. Beteljesült a kapcsolat. De valamivel
később páciensem ráunt, és kilépett belőle.

Ezután egy darabig nem járt senkivel, ugyanakkor szenvedélyes, erősen erotikus töltésű viszonyba
bonyolódott egy nővel, aki nem vágyott "kapcsolatra". Megállapodtak, hogy szigorúan alkalmi
együttléteik semmi kötelezettséggel nem járnak. Ezzel az így kiüresített kapcsolattal párhuzamosan
megváltozott páciensem vallásos orientációja. Noha továbbra is a judaizmussal azonosult, megingott
a hite, már kipát sem hordott. Ugyanakkor továbbra is tiltottnak érezte a viszonyát, amelyben egy
tökéletesen tárgyiasított partner állt a másik oldalon: gondolatban - bár a nő beleegyezésével - nem
emberi lénynek, hanem szexuális játékszernek tekintette őt. Így küszködött bűntudatával egy teljes
éven keresztül, majd szakított.
Évekig próbálkozott ezután, de nem talált senkit eléggé izgalmasnak. Majd azon kapta magát, hogy
fiatalabb, nem zsidó nőkhöz vonzódik, őket üldözi. Ennél a pontnál mindketten megállapítottuk, hogy
hiába tágította folyamatosan a számára elfogadható területet, még mindig a falon túl keresgélt. Bár
ekkor már nem gyakorolta a vallását, egyértelmű volt, hogy csakis zsidó nőt vehet feleségül. De akkor
miért hajkurászta azokat, akik szóba sem jöhettek? A harmincas évei derekán sem állt még készen
arra, hogy megállapodjon? Dehogynem. Csakhogy azok a nők, akiket "feleségjelöltnek" tekintett
(húszas-harmincas éveikben járó zsidó értelmiségiek), nem vonzották eléggé. Vagy az igényeiket
találta túl nagynak, vagy úgy érezte, uralkodni, netán anyáskodni szeretnének felette.

Leegyszerűsítve - és talán figyelmen kívül hagyva más, lényeges megfontolásokat -, a számára

elérhető nők az anyjára emlékeztették páciensemet, vagyis olyan nőalakra, aki a széltől is óvja a
gyermekét (követelőző, és uralni akarja), és akitől ő mindig szeretett volna megszabadulni.
Páciensem a tiltott szerelem hajszolásával tehát ambivalens érzelmei megkerülésére törekedett,
amelynek az volt a lényege, hogy a gondoskodó, felelősségteljes, érett - az ő szemében is értékes
tulajdonságokkal rendelkező - nőket aszexuálisnak, követelőzőnek és irányításra hajlamosnak
tartotta.

Miután sikerült feltárnunk ezt, páciensem megtette az első lépést, és nemet mondott kamasz
énjének. Ezután már sikerrel tudott kapcsolatot építeni egy vele körülbelül egykorú, és
meghatározása szerint teljesen kóser zsidó nővel. A terápia kezdete óta most először volt olyan társa,
akit egyenlőnek tekintett, szeretett és tisztelt, akivel nyílt párbeszédet folytatott, és akinek a
kultúrája, az érzékenysége, a fogékonysága összeillett az övével. Ez rendkívüli örömmel töltötte el,
ugyanakkor nagy kihívás is volt a számára, mert mint mondta, új barátnője valósággal csüng rajta.
Zavarta, hogy a nő több időt akar vele tölteni, többször akar telefonon csevegni, többet szeretne "a
kapcsolatukról beszélgetni", mint ő, ráadásul szexuálisan sem tud olyan izgalmas lenni, mint egyik-
másik korábbi barátnője. Végül azért bukott el a kapcsolat, mert egyik partner sem volt képes
meghaladni ezt a dinamikát. De páciensem legalább megtapasztalta a második lépést, amely
lehetővé tette neki, hogy életében először olyan kapcsolatban küzdjön ambivalens érzéseivel, melyet
saját maga húzta határai szerint is elfogadhatónak tartott.

EGY ÁGYBAN AZ ELLENSÉGGEL

Következő, valamivel sikeresebb példám egy fekete és meleg páciensemet mutatja be, aki tartós
kapcsolatot tartott fenn egy fehér férfival. Viszonyuk nem a homoszexualitása miatt volt tiltott a
páciensem számára, hanem azért, mert az ő társadalmi környezetében elfogadhatatlannak számított
egy fehér partner. Páciensem ugyanis a fekete gettóban nőtt fel, ez adta társadalmi hátterét és
szoros baráti kötelékeit, s épp e barátok jelentős része érezte úgy, hogy páciensem "elárulta őket",
amikor "ágyba bújt az ellenséggel". Páciensem vagy vitába szállt velük, vagy jobbnak látta a kapcsolat
jelentőségét lekicsinyelve eltitkolni, mennyire el van kötelezve mellette. Ez persze feszültséget
okozott közte és a barátai között, ugyanakkor lélektani "előnnyel" járt: páciensemnek nem kellett
szembenéznie saját bizonytalanságával, hogy jól választott-e. Ha ugyanis ambivalens érzésekkel vagy
kételyekkel küszködünk, könnyebb másokkal szemben, nekik ellentmondva állást foglalni. Vagyis
mivel páciensem barátai páciensem negatív érzéseit "táplálták", azaz képviselték, ő természetes
indíttatásból vette védelmébe az ellenfelet, fehér barátját, és érvelt mellette. Az a tény, hogy a
közvélekedés tilosnak tartotta a kapcsolatot, csak olaj volt a tűzre; mint gyakran megesik, ettől csak
még inkább föllángol a szenvedély. E dinamika jóvoltából páciensem nyugodtan elfeledkezhetett
ambivalens érzéseiről.

Egy idő után mégis úgy döntött, nem fog tovább tiltott szerelemben élni. Neki azt jelentette a
második lépés, hogy teljes mellszélességgel vállalja a kapcsolatot, és nyílt állásfoglalásra kényszerítse
a barátait. Elhatározta, hogy összeköltözik a barátjával, és hamarosan ki is vettek egy lakást egy
jómódú negyedben; maga is számított rá, hogy ezért még több kritikával illetik majd a barátai.
Csakhogy a nyilvános vállalással önmaga szemében is eltörölte a kapcsolat törvénytelen jellegét, a
barátokat pedig valósággal rákényszerítette, hogy foglalkozzanak vele. Kijelentette, hogy szeretné, ha
barátai támogatnák, de a bigott gettószellemből nem kér, így még jobban lefokozta a kapcsolat
tilalmas jellegét. Legjobb barátai többnyire elfogadták a kapcsolatot, néhányan azonban nem: ezek a
barátságok tehát véget értek.

Most, hogy páciensem már nem egy tiltott viszonynak élt, kénytelen volt ambivalens érzéseivel
foglalkozni. Már nem kellett sem rejtőzködnie, sem harcolnia az ellentáborral, így nem maradt más,
mint némi szomorúsággal fölismerni, hogy bizony ő is veszített valamit, hiszen a partnere sosem fogja
igazán megérteni, milyen volt feketeként felnőni a város szívében, a gettóban, vagy hogy mit jelent
feketének lenni az állandó, jóllehet kifinomult eszközökkel adagolt faji megkülönböztetés világában.
Nem véletlen hát, hogy megsokasodtak a konfliktusai a párkapcsolatban. Dühödt szóváltás robbant ki
például közte és partnere között, amikor páciensem úgy vélekedett, érzése szerint a bőrszíne miatt
nem léptetik olyan gyorsan előre a vállalatnál, mint a többieket. Barátja szinte ösztönösen rávágta,
hogy nem hiszi, bizonyára nem a bőrszín a lassú előmenetel oka, páciensem pedig elgondolkodott,
nem régi barátainak volt-e mégis igazuk. De kitartott: ambivalens érzéseivel küszködve vállalta a
konfliktusokat.

Általánosságban elmondható, hogy amikor a második lépésben nemet mondunk magunknak, le kell
nyelnünk a veszteséget is: vagy a - lázadó, felforgató szabadságnak definiálható - kamaszkort
veszítjük el, vagy azáltal veszítünk, hogy partnerünk valamely lényeges tekintetben nagyon
különbözik tőlünk. Megjegyzem, a veszteség e második típusa bizonyos mértékben minden
elkötelezett kapcsolatra jellemző.

HARMADIK LÉPÉS:
AZ AMBIVALENCIA ELOSZLATÁSA

Aki sétált már jómódú amerikai külvárosban, tudhatja, hogy a nagy műgonddal nyírt előkertek
egyikéből egyszer csak rekedt vakkantással ránk köszön egy ápolt kutya. Szalad felénk a gyepen,
vágyakozva, sóvárogva jelzi, milyen szívesen játszana, ám hirtelen megtorpan, mintha láthatatlan
kerítés állná az útját, bár buzgón ugat tovább. A kutyát valóban megállítja egy úgynevezett
láthatatlan korlát: a nyakörvébe épített szerkentyű kis áramütéssel figyelmezteti, ha megpróbálja
átlépni a birtok határát.

Épp így van a legtöbb kapcsolatban is: az egyik vagy mindkét felet köti a kapcsolat vagy a házasság
láthatatlan korlátja. Nem annyira szabad akaratból, inkább a következményektől tartva sosem vagy
alig kószálnak el, ezért látszólag védettséget élveznek a tiltott szerelem ellen. Igen ám, de akárcsak az
idegenekkel játszani vágyó kutya esetében, a következményektől való félelem csak arra jó, hogy
megszilárdítsa és fokozza a tiltott vágyat. Ezek a kapcsolatok tehát bizonyos értelemben
megrekednek a második lépésnél. Már nem vagyunk kamaszok, saját magunk építette börtönben
élünk.

A harmadik lépésnek, vagyis az ambivalencia eloszlatásának lényege, hogy kitörjünk ebből a

kutyaszerű, társadalmi szerződésen alapuló dinamikából. Ha a második lépésben azért mondtunk
nemet a tiltott szerelemre, mert meggyőződésünk szerint valóban tilos, a harmadik lépésben azért
mondunk igent a kapcsolatunkra, mert megértjük, hogy a tiltott szerelem alapjában véve nem is tilos.
Annak fogadjuk el a kapcsolatunkat, ami és amilyen, nem akarjuk többé átugrani a nem annyira
láthatatlan, mint nem létező kerítést. Nehéz ügy, elismerem. De alapfeltétele a boldog, monogám
kapcsolatnak.
Egyik páciensem, Donald, valóban hitt az elkötelezettség és a monogámia eszményében, és soha nem
került volna terápiára, ha nem rendíti meg a hitét egy válság. A csaknem húsz éve nős Donaldnak
négy gyermeke volt. Azért keresett föl, mert beleszeretett egy Alice nevű nőbe, aki brókerként
dolgozott az ingatlanüzletében. Szépen, tisztelettel beszélt róla és saját érzelmeiről, és többször is
hangsúlyozta, hogy barátok tudtak maradni. A nő sem volt szabad, és bár beismerték egymás iránti
vonzalmukat, szexuális téren megtartóztatták magukat. Donald mégis pánikba esett: úgy érezte, ha a
nő hajlandó lenne elhagyni a férjét, a kedvéért ő is elhagyná a feleségét és a családját.

A pánik ráébresztette ugyan, hogy segítségre van szüksége, mégsem lehetett egykettőre kigyógyítani
a bajából. Először is, végtelenül feldobta a szerelem, elevennek, céltudatosnak érezte magát.
Reggelente izgatottan érkezett az irodába, alig várta a hosszú ebédeket és olykor a délutáni sétát a
városban Alice-szal. Ez idő alatt egyikük se hozta szóba a közös jövőt. Ez már önmagában hihetetlen
izgalmat és feszültséget keltett Donaldban: mindennap reménykedve és rettegve érkezett az irodába,
várta, előhozza-e Alice a témát, bejelenti-e, hogy elhagyja a férjét érte, miatta. Ez a keserédes
gyötrelem, megtetézve titkolózással, hazudozással - Donaldnak ki kellett találnia valamit, hogy
eltitkolja a felesége elől, merre jár munkaidőben - nem más, mint a tiltott szerelem egyik
legfontosabb sajátossága.

Egy idő múlva azzal a megállapítással szembesítettem Donaldot, hogy a szabadság utáni vágy és
ennek eltitkolása a felsőbb hatalom elől - mert szemmel láthatólag felsőbb hatalommá emelte a
feleségét - a kamaszos lázadás jellegzetessége. Donald nem örült neki, hiszen felelősségteljes, érett
személyiségnek tartotta magát. De tudta, hogy ez az igazság, elfogadta, ezáltal megérkezett az első
lépéshez. Viselkedésében úgy tükröződött ez, hogy végre megtörte a csöndet, és szóba hozta a jövőt.
Tudta, hogy ezzel véget vet a vágyait tápláló lélektani feszültségnek, mégis megkérdezte,
foglalkozott-e Alice azzal a gondolattal, hogy elválik. Alice azt felelte, hogy mindennap gondol rá, de
el sem tudja képzelni, hogy elválna. Donald roppantul megkönnyebbült, mert azonnal ráeszmélt,
hogy ha arra kerülne a sor, ő sem lenne képes elhagyni a családját. Természetesen nem tehette
próbára magát, hiszen Alice eleve nemet mondott. Másfelől - és ez ritka dolog - testileg soha nem
teljesült be a viszony.

Donald ezután a tiltott szerelem titkosságát számolta föl. Bevallotta a feleségének, Elenának, hogy
"gyengéd érzelmeket táplál" egy munkatársnője iránt, Alice-nak pedig azt javasolta, hogy legyenek
csak barátok, és legfeljebb havonta-kéthavonta beszélgessenek hosszabban. Elena bölcsen azt felelte,
hogy neki kell megoldania ezt, Alice pedig, szintén bölcsen, elfogadta Donald döntését. Érdekes,
mindhárman egyetértettek abban, helytelen lenne, ha Donald felmondana Alicenek - ami módjában
állt -, noha így kevésbé fájt volna, legalábbis Donaldnak és Elenának. E műveletek, amelyek
korántsem olyan egyszerűen és simán zajlottak, mint beszámolóm sejteti, megfordíthatatlan
folyamatot indítottak el, amely elválasztotta Donaldot tiltott szerelmétől. Kezdetben csupán a
munkakapcsolatot csökkentette a minimálisra, de ahogy érzelmeik hevessége idővel alábbhagyott, a
beszélgetésről is leszoktak. Alice végül állást változtatott, és végképp eltűnt Donald életéből.

De Donald kínjai nem értek véget. Nemcsak Elena bizalmát kellett visszaszereznie, és begyógyítania
felesége sebeit, hanem házasságának azon problémáival is szembe kellett néznie, amelyek
fogékonnyá tették a tiltott szerelemre. Lám, megint ugyanoda lyukadtunk ki: ambivalens érzéseink
elől nincs menekvés. Ami Donaldot illeti, igaz, hogy nagyon ragaszkodott a feleségéhez, de zavarta,
hogy az asszony fizikailag nincs túl jó formában, nincs munkája, sem kedvenc időtöltése, és
szemlátomást nem olyan erős, nem is olyan független, mint más nők. A második lépésben tehát el
kellett fogadnia mindezt. Segítségemmel sikerült is neki, miután 1. egy ideig mindennap azt
ismételgette, hogy "nincs más megoldás, nincs más út", természetesen emlékezetébe idézve, hogy
felnőttként, nem pedig a benne lakó kamasz sugalmazására döntött úgy, hogy nem bontja föl a
házasságot; és miután 2. feltárta magában, miért zavarják annyira Elena bizonyos hibái.
A második pontból természetesen a gyerekkorába vezetett az út. Feltártuk, hogy Donald szavaival
élve egy "érzelmileg gyenge" anya áll a háttérben, aki sosem szokta meg igazán a nagyvárosi életet,
ugyanis Michigan északi részén, vidéki környezetben nőtt fel. Így aztán számtalan dologtól
szorongott, nem vezetett, nem úszott, nem mozgott. És meglehetősen sértődékeny volt. Végül
túlságosan rászorult másokra, és mindig hiányérzete volt, amit nemcsak a férje, hanem elsőszülött
gyermeke és egyetlen fia is megsínylett. E fokozott női figyelem középpontjában állt tehát Donald,
ezért nem szenvedhette, ha a felesége a legkevésbé is emlékezteti az anyjára. Elena kissé túlsúlyos
volt, amitől még anyásabbnak tűnt, s ez tovább rontott a helyzeten. Miután azonban Donald oda
irányította vissza ambivalens érzéseit, ahová eleve tartoztak - az anyjához -, könnyebben el tudta
fogadni, hogy tökéletlen házasságban él, és nem kellett ismét tiltott szerelemhez folyamodnia.

Az elfogadható, tűrhető házasság gondolatára az embernek önkéntelenül is Freud jut az eszébe. A

pszichoterápia vagy a pszichoanalízis célja éppen az, vallotta Freud, hogy az ideges tüneteket
hétköznapi boldogtalansággá változtassa. Megértem, ha valaki megvetéssel vagy undorral utasítja el
ezt a felfogást, mondván, egy "tűrhető házasság" egyszerűen kevés. Sőt ha csak ennyit érne az egész,
Donaldot egyenesen oda vethette volna vissza a terápia, ahonnan indult, vagyis a mindennapok
házastársi gyötrelmei elől ismét házasságon kívüli szerelembe menekült volna. Az ambivalencia
elfogadása nem is volt elég Donald számára. Tovább kellett foglalkoznia vele. A múltban azért nem
tette ezt, mert nem akarta megsérteni a felesége érzelmeit, a fenntartásait tehát sosem öntötte
szavakba. Most azonban, miután nem vágyakozott más nők után, megengedte magának, hogy átélje
és meg is fogalmazza, mit érez ez iránt a nő iránt, különös tekintettel a testsúlyára és a másoktól való
függőségére.

Elenának természetesen nem esett jól hallani ezt, főként nem sokkal a férje árulása után, ugyanakkor
belátta, hogy ezáltal módja nyílik szembenézni önmagával. Felelhette volna, hogy "Ez a te problémád,
én szeretek ilyen lenni, nem érdekel a véleményed", és minden joga meglett volna hozzá. De nem ezt
érezte. Az az igazság, hogy nagyon bántotta a kövérsége, és elégedetlen volt önmagával, mert nem
volt saját életfeladata. Megsértődött, és haraggal reagált ugyan, de elismerte, hogy Donald jogosan
érzi, amit érez, majd tornázni kezdett, és munka után nézett. Úgy belelendült, hogy megjött a kedve a
tanuláshoz is: kisdoktorit szerzett oktatásügyből, és sikeres internetes nevelési tanácsadó lett belőle.

Donald úgy kezelte ambivalens érzéseit - mindegy, jogosan-e vagy sem -, hogy hangot adott
csalódottságának, sőt haragjának. Ez a stratégia kockázatos lehet, de tény, hogy sok tartós kapcsolat
azért reked meg a krónikus boldogtalanságban, mert a partnerek félnek a konfliktustól.
Intellektuálisan talán elfogadják a másik hibáit, hiszen képesek nemet mondani a külső csábításnak,
de elutasítják a teljes őszinteséget, ezt a kínos intimitást, és nem merülnek bele a konfliktusokba,
holott ha így tennének, a túlsó parton úgy bukkanhatnának a felszínre, hogy érzelmileg már
elfogadták partnerüket. És ezzel elérkeztünk a nem freudi pszichoanalitika egyik lényegi
megállapításához a tiltott szerelemről: mivel félünk haragudni szeretetünk vagy szerelmünk
"tárgyára" (eredetileg anya vagy más gondviselő), hiszen a harag elpusztíthatja a szeretetet, nem
fejezzük ki nyíltan érzelmeinket, hanem a felforgató lázadás eszközét választjuk. A tiltott szerelemben
öngerjesztővé válik ez a választás, hiszen végül még jobban megneheztelünk elsődleges
partnerünkre: nem elég, hogy útjába áll új szerelmünknek, de még bűntudatot is kelt bennünk. Ezért
még jobban el kell fojtanunk a haragunkat. Tiltott partnerünket ugyanakkor a körülmények
ártalmatlan áldozatának tekintjük, így elérjük lélektani célunkat, elkülönítjük a szerelmet a haragtól,
és még jobban eltávolodunk a tartós meghittségtől, vagyis a párkapcsolat igazi céljától.

A negatív érzések remélhetőleg javító szándékú nyüt megfogalmazása tehát a sikeres kapcsolat
szükséges, de korántsem elégséges feltétele, és ezzel el is jutottunk Donald terápiájának második
lépéséhez. Páciensemnek meg kellett értenie, hogy nem a házassága vagy a kapcsolata tartja fogva,
hanem saját lelki története. Donald 13 éves volt, amikor az apja elhagyta a családot, így hirtelen arra
kényszerült, hogy ő legyen a "családfő". Nemcsak feldúlt, zaklatott anyját kellett érzelmileg
támogatnia, hanem a két húga felnevelésében is segédkezett. Ő ellenőrizte a lányok leckéjét, és
vigyázott rájuk, hogy az anyja hetente néhány este munkába mehessen, mert kellett a pénz. Donald
öntudatos, felelősségteljes tizenéves volt, bizonyos tekintetben még tetszett is neki az új szerep.
Ugyanakkor persze zokon vette, és elhatározta, hogy ő sem anyagilag, sem érzelmileg nem fog a
szülei hibájába esni.

Elszántan dolgozott, és takarékoskodott a középiskolai, majd egyetemi évei alatt. Kereskedelmi

iskolát végzett, aztán saját irodát nyitott: ingatlanközvetítőként később is szép sikerrel dolgozott.
Rendkívüli módon vágyott a szilárd, kiegyensúlyozott családi életre, ezért közvetlenül a diplomája
megszerzése után feleségül vette évfolyamtársnőjét, Elenát. Történetének terápiás boncolgatása
közben nyilvánvalóvá vált, hogy Donald problémáját éppen a siker okozta: minden célját túl korán
érte el. Más szóval, idő előtt zárta le a kamaszkorát. Minthogy már fiatalon is állandóságra,
biztonságra törekedett, nem volt alkalma kutatni, játszani, kísérletezni. Nem csoda, ha idősebb fejjel
úgy érezte - tárgyilagosan nézve sem egészen alaptalanul -, hogy végérvényesen azon döntéseinek
foglyává vált, amelyeket fiatal felnőttként hozott.

Donald eredeti válsága abból az ellentétből nőtt ki, amely fiatalkori elhatározása (nem követi el a
szülei hibáját) és azon igénye között feszült, hogy szabaduljon a házassága szorításából. Most
azonban belátta, hogy a válság csupán egy nagyobb probléma része. A házasságával nem tudott mit
kezdeni - kiiktatta a válás lehetőségét -, ezért úgy döntött, hogy a nagyobb problémával foglalkozik.
Megteremtette családjának az anyagi biztonságot, így most már megengedhette magának, hogy
mindenféle hobbival foglalkozzon, sőt pályamódosításon törje a fejét. Ettől kezdve inkább különböző
érdeklődési területek és munkalehetőségek felkutatása és játékos számbavétele, semmint házassági
problémák alkották Donald terápiájának gerincét.

Sok-sok ötlet és változtatás mérlegelése után oda lyukadt ki, hogy szerencsés lenne felcserélnie az
üzleti életet a politikával, amely mindig is szenvedélyesen vonzotta. Beválasztották a városi
vezetésbe, ahol szociálpolitikai és egészségügyi kérdésekre összpontosíthatta a figyelmét. Nemcsak
azért volt boldog, mert szerette az új munkáját, hanem mert önmagára is büszke lehetett: végre
tudta hajtani ezt a változást. Életében először szabadnak érezte magát - nem hajtották már a régi
célok, megszabadult a bizonytalanság félelmétől is. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a
szabadságélmény majdnem teljesen eltörölte a feleségével szembeni kritikus, elítélő érzéseit. Elena
pedig úgy érezte, most jobban elfogadja a férje, így több önbizalommal, öntudatosabban, önállóbban
reagált - vagyis úgy, ahogy Donald mindig is szerette volna.

Hatodik fejezet
Szexközpontú szerelem

Zeusz és Európa

Miért temetkezünk a szexbe?

Nem fér össze nagyon, de nem is lakozik soha együtt méltóság s szerelem..

OVIDIUS

z, az istenek királya gyakran visszaélt hatalmával, ha buja indíttatásból nők után koslatott. Türosz
királyának lányát, Európát megkívánva bika alakját öltötte magára, és a rafinált, játékos csábítás után
szó szerint levette a lábáról a gyanútlan leányzót. Majd hátán áldozatával átvágtatott az óceánon, és
egy új földre vitte, melyet egyenesen Európáról neveztek el. Ott visszanyerte rendes alakját,
megmagyarázta a nőrablás okait, és megszerezte a lány beleegyezését a szerelmi egyesüléshez. Az
aktus után Zeusz visszatért biztonságos otthonába a feleségéhez, Európát pedig magára hagyta,
boldoguljon az idegen földön, ahogy tud.

Ez a történet a nyers, erőteljes és gátlástalan hím nemiségről szól, amelyet természetesen a

legkevésbé sem isteni bika jelképez. A nő, jegyezzük meg, közel sem annyira passzív, mint első
pillantásra tűnik; hamarosan vissza is térünk a női szexualitás és a szexközpontú szerelem viszonyára.
Engem ebben a mítoszban pillanatnyilag az érdekel, hogy Zeusznak, a hatalmas főistennek, aki
számtalan úton-módon megkaphatta volna Európát, miért volt szüksége arra, hogy méltóságát rejtve,
a megtestesült hímállatiság bőrébe bújva hódítsa meg őt. Az átváltozás jelentőségének értékeléséhez
nem kell sokáig keresgélnünk, elég, ha mai kultúránk valamely nevezetes ikonjára, mondjuk az
Egyesült Államok elnökére gondolunk, aki azért, hogy egy fiatal gyakornokot megszerezzen, és
szigorúan szexuális párbeszédbe elegyedjen vele, átmenetileg levetette az elnöki tisztesség, a
felsőbbrendű intellektus és a nép iránti elkötelezettség köpönyegét.

Könnyű másokat elítélni, ám ha nagyon igyekszünk, magunkban is megtalálhatjuk e viselkedés

nyomait. A szexualitás megosztja a személyiséget - ebből a szempontból nem számít, kiéljük-e vagy
sem -, és ez mindnyájunkra jellemző. Aki nem Bili Clintont, az Jimmy Cartert követi: ő csak
gondolatban vetkezett, és bár igaz, hogy szexuális tevékenység és szexuális fantázia között elég nagy
lélektani, sőt gyakorlati különbség van, mindkettő egyformán kényszeres és megrögzött lehet. És
mindkettő megajándékozhat a szerelem részegítő illúziójával.

ELSŐ LÉPÉS:
SAJÁT VISELKEDÉSMINTÁNK FELISMERÉSE

Aaron akkor jött el hozzám, amikor a felesége két év házasság után szétszaggatta a ruháit, és kidobta
őt a lakásból, mert rájött, hogy a férje felvitt az otthonukba egy másik nőt, és lefeküdt vele. Aaron
beismerte a tényt, mondván, hogy hónapok óta szerelmes abba a nőbe, s bár próbált ellenállni az
érzésnek, végül nem bírta tovább. Fontos neki Anne, a felesége, magyarázta Aaron, tiszteli őt, de a
másik nőt, Judyt érzi valódi lelki társának. Anne "kínosan tökéletes" - hű barát, jó háziasszony, és
bizonyára nagyszerű anya is lesz belőle -, Judy viszont sokkal jobban hasonlít rá, amolyan "városi
típus", akárcsak ő, Aaron. Fekete bőrruhát hord, csábítóan táncol, és bölcsebben ítéli meg az élet
dolgait.

Miután Aaron elhagyta Anne-t, egy ideig egészen különleges, mély kapcsolatként élte meg a
viszonyát Judyval. Teljesen nyíltan, őszintén viselkedtek, napokat beszélgettek át, kirándultak, és
elképesztően jó volt a szex. Kicsit gyanakodtam, amikor Aaron órákig tartó, többszörös orgazmusok
sorozatának írta le szeretkezéseiket, melyek minden esetben a tökéletes eggyé olvadás és a tökéletes
kimerültség kegyelmi állapotában kulmináltak, egyébként kedvenc szexuális fantáziájának is
megfelelően, ebben ugyanis ő fejjel hatol a nő testébe, és ott úszkál. Először azonban irigységem
jelének tekintettem, és félreértelmeztem gyanakvásomat...

Ám gyorsan visszatért a gyanúm, amikor Aaron elmesélte néhány korábbi szexuális élményét. Egyszer
például az Empire State Building felvonójában közösült egy nővel, két emelet közt megállítva a liftet;
máskor a Grand Canyonban, alig egy méterre a szakadék szélétől. Amikor erről beszélgettünk, Aaron
kapcsolata már romlani kezdett Judyval, "lelki társával". Judy pedig - sorozatos veszekedések,
vádaskodások és félreértések után - úgy döntött, visszamegy a férjéhez, akit néhány hónappal azelőtt
hagyott ott, hogy megismerte Aaront. Aaron összeomlott, ugyanakkor meg is könnyebbült, és
nemsokára már új barátnővel járt. Néhány találkozás után Aaron - némi önkritikával - már csak
"ágyaspajtásként" emlegette. Kedd délutánonként találkoztak, szeretkeztek, csavarogtak egy kicsit,
majd mindegyik ment a maga dolgára. Néhány hónap múlva egy terápiás foglalkozáson Aaron futólag
megemlítette, hogy nem szólt a herpeszéről az "ágyaspajtásnak", és most úgy fest, a nő elkapta tőle.

Ezen a ponton már csak a vak (esetemben a süket) nem ismerte volna fel a szexközpontú szerelem
viselkedésmintáját. Igen, Aaron "szerette a nőket", és jóllehet azt hitte, szerelmes Judyba, nála
leginkább csak a szexualitás köntösében jelentkezett a szerelem. Aaron terápiája során már
feltérképeztünk valamennyit ebből a területből, most azonban kerek perec kijelentettem, hogy
szerintem szexuális kényszercselekvésben szenved, népszerű szóval szexfüggő. Aaron, mint általában
a szenvedélybetegek, először vitába szállt velem. Csak akkor fogadta el érvényesnek a diagnózisomat,
és egyezett bele, hogy részt vesz egy önsegítő csoport munkájában, amikor ismételten rámutattam az
összefüggésekre. A csoporthoz csatlakozva hamar belátta függőségét, és átfogó rendszert dolgozott
ki, amelyre támaszkodva a "józan" szexuális viselkedés felé terelheti saját magát. És noha a csoport
fogalmai szerint a szexuális józanság nem jelentett többet, mint hogy csak elkötelezett kapcsolaton
belül élnek nemi életet, Aaron még messzebbre ment. Elhatározta, hogy leszokik az önkielégítésről,
pedig ezt nem kívánta meg tőle a csoport. Elhatározása, valamint állandó napi küzdelme a fájdalmas
erekciókkal, melyet csak a heves ima csillapított, függőségének mértékéről árulkodott.

Aaron két évig maradt a saját mércéje szerint józan, és ezalatt csak egyszer csókolózott valakivel,
akivel komolyabban kezdett járni. Ebből a kapcsolatból nem lett semmi, de Aaron nemsokára
beleszeretett egy másik nőbe. A komolynak, elkötelezettnek induló kapcsolat azonban fokozatosan
puszta szexszé alakult át.

Vagyis Aaron első lépése, viselkedésmintájának felismerése körülbelül két évig tartott! Ez azt a
sajnálatos és tagadhatatlan tényt bizonyítja, hogy a kognitív vagy intellektuális belátás önmagában
nem töri meg a viselkedési mintát. Az értelmi belátást érzelmi beismerésnek, majd az ismétlés és
gyakorlás folyamatának kell követnie. Aaron hosszas küzdelme az első lépéssel világosan
megmutatja, milyen erőteljesen formálhatja a nemi öröm az emberi magatartást.

Amikor Nancy Reagan a "Csak mondj nemet" szlogennel belekezdett drogellenes kampányába,
orvosok és a drogfüggők egy emberként űztek csúfot ebből az együgyűségből. Hányszor hallottuk
már ezt az egyszerű mondatot, melyet fényévek választanak el a függőség poklától és a
kétségbeeséstől! Mégis az a csúfondáros igazság, hogy ezen kívül nem tehetünk semmi mást, csak azt
tehetjük, hogy nemet mondunk a függőségnek, még akkor is, ha ez politikai álláspontnak kevés.
Aaron nem egyszeri, józan döntést hozott, neki egy folyamatról kellett döntenie - de neki is döntenie
kellett. Hozzá kell tennem, hogy a drogfüggőséggel ellentétben a szexfüggőség nem külső anyagtól
való, fiziológiai függés, így legyőzése is könnyebbnek látszik. Lélektanilag azonban minden
tekintetben azonos függőséget okoz. Akárcsak a kábítószer, a szex is nagyon hatásos orvosság a
depresszió, a magány, az alacsony önértékelés és az egzisztenciális űr ellen. Az úgynevezett
szexfüggők családi háttere gyakran féktelen alkoholizmust, drog- és egyéb, kényszeres függőséget
mutat, ez pedig orvosilag is valószínűsíti a függésre való általános genetikai hajlamot.

Mindazonáltal kijelenthetjük, hogy a szexközpontú szerelem bűvöletében élők többsége tökéletesen

képes arra, hogy nemet mondjon. Ha kizárjuk a nemi bűncselekmények elkövetőit - akik külön
kategóriát alkotnak, náluk ugyanis többek között társadalomellenes személyiséggel kapcsolódik össze
a szexuális kényszeresség -, akkor kiderül, hogy Aaron esete bár nem ritka, valószínűleg az egészséges
szexualitás megnyilvánulása és a szexközpontú szerelem között húzható egyenes legvége felé
helyezkedik el. Ez annyit tesz, hogy sok férfi és nő küszködik a szexközpontú szerelem
viselkedésmintájával anélkül, hogy szexfüggő lenne.

Jó példa erre egy női páciensem esete. A férfi, akivel járt, és akibe már-már bele is szeretett, egyszer
csak kijelentette, hogy még nem képes kizárólag vele járni, más nőkre is igénye van. Páciensem
azonnal szakított, és fájdalmas megbántottságát orvosolandó beült egy bárba, ahol kiadósan flörtölt,
majd csókolózott egy másik férfival. Amikor a barátja egy hónap múlva visszatért hozzá, és azt
mondta, immár készen áll a komoly kapcsolatra, páciensem megbocsátott neki, majd eljegyezték
egymást. Akkor bevallotta neki a kis kalandot. A vőlegénynek igazából semmi kifogása nem lehetett
ellene, az eset mégis veszélybe sodorhatta a kapcsolatot, hiszen mindkettőjüknek el kellett
gondolkoznia, vajon páciensem alkatilag nem hajlamos-e rá, hogy érzelmi sérüléseit szexuális
pótcselekvésekkel próbálja gyógyítani. A kapcsolat válságát elkerülendő páciensem megtette az első
lépést. Ráeszmélt, hogy igenis hajlamos rá, és eltökélte, hogy nem lép többé a szexközpontú
szerelem ösvényére. Megosztotta ezt a felismerését és elhatározását a vőlegényével (ami nem volt
könnyű), s ez segített a férfinak átbillenni a holtponton.

Napjainkban mindegyre változnak, és egyre jobban dacolnak a hagyományos meghatározással a nemi

szerepek, mégis egyre inkább megközelíti és átfedi egymást férfiak és nők szexuális magatartása.
Ennek ellenére tagadhatatlan - mint a Ha a férfi beszélni tudna című könyvemben kifejtettem -, hogy
sok, ha nem a legtöbb férfi és nő más-más módon tapasztalja meg a szexualitást. Evolúciós
szempontból nézve tény, hogy a nőstényekkel ellentétben a hímek pusztán azzal is elősegíthetik
szaporodási feladatuk teljesítését, ha egyszerűen többet szexelnek. Egy nő hiába is akarná máshogy,
egyszerre csak egy terhességet hordhat ki. Kulturális szempontból pedig a társadalom szinte magától
értetődően elvár némi szexuális rendetlenkedést a fiúktól, míg a lányoktól ilyesmit nem tűr el.
Biológiai szempontból közismertek a hormonális eredetű különbségek. Egy férfinál például rövidebb
idő alatt és kevesebb közvetlen ingerléssel váltható ki a szükséges nemi izgalom. Ez fiatalabb korban,
kevesebb tapasztalat esetén különösen igaz; márpedig ekkor és így alakítják ki a férfiak, vagyis
valójában fiúk, a mentális tartalmak szexualizálásának szokásait. Más szóval, a fiúk szexuális
reakcióinak egyszerűsége valószínűsíti - az evolúció, a kultúra és a hormonok szolgáltatta nyomós
érvek mellett -, hogy ha érzelmi konfliktus elől menekülnek, vagy megpróbálnak megbirkózni vele,
akkor ők szívesen jutalmazzák magukat a nemi izgalom és az orgazmus keresésével.

A nőket viszont arra szocializálják, bizonyos mértékben még "biológiailag" is, hogy közvetlenebbül
tárják fel és fejezzék ki az érzelmeiket, ugyanakkor együtt sodródjanak a hím "áramlattal". Ez persze
változófélben van, de ha a hatalom vagy a vezetés területét nézzük, a nők többsége még ma is
hajlamos engedni vagy megadni magát a férfiaknak. Természetesen van némi igazság abban, hogy
"minden férfi mögött egy nő áll", vagyis feltehetően nagyobb a nemek egyenlősége, mint amennyi
látszik belőle. Hasonlóképpen, látszólag ugyan a férfiak irányítják a szexuális programot - többet
kezdeményeznek, és sokszor szó szerint, de átvitt értelemben is ők vannak felül -, mégis gyakran a
nőknél van a megtagadás és a kezdeményezés eszköze. Ám a nő még így is nehezen tud nemet
mondani. És ugyancsak tartalmaz némi igazságot az az ellentmondásosan vicces szentencia, amely
szerint a férfi azért beszél, hogy ágyba vigye a nőt, a nő pedig azért fekszik le vele, hogy beszélhessen.
"Ellentmondásosnak" tartom, mert a férfi számára beszéd a szex, a nő számára pedig szex, vagy
legalábbis szexuális jellegű a beszéd, ami annyit tesz, hogy a végén minden jóra fordul, mert végső
soron mindnyájan ugyanazt akarjuk: szerelmet és meghittséget.

De mint sejthető, a szexközpontú szerelemben sokkal szélsőségesebbé válnak, tehát

szembeszökőbbek lesznek ezek a nemi különbségek. Nem véletlen például, hogy Aaron önsegítő
csoportja kizárólag férfiakból állt. Ezek a férfiak ugyanakkor szexfüggők, de nem maszturbációfüggők
voltak, vagyis majdnem mindig volt partnerük, aki feltehetően nem szex-, hanem inkább
szerelemfüggő lehetett (mint bizonyos tekintetben mindannyian). Más szóval, a szexközpontúság
prédájává váló nők többnyire más klinikai képet mutatnak, mint férfi partnerük. Először is, a nők
gyakran tagadják a tényt, hogy a férfit, akivel járnak (tudatosan vagy tudattalanul), csak a szex
érdekli. Vagy bedőlnek neki, vagy bemesélik maguknak, hogy "ebből kapcsolat lehet". Tapasztalatom
szerint még azok a nők is, akik tudatosan vállalják a "bolondozást", a futó szexuális kapcsolatot,
utólag úgy érzik, hogy kihasználták őket. A férfiak pedig gyakran megbánják, hogy kihasználták a nőt,
s még akkor is bűntudatuk van, ha a nő egyértelműen szabad akaratából cselekedett. Nem igazságos,
még csak nem is logikus, mégis gyakran ez a helyzet.
Ezek a nemi különbségek kellemetlenül megnehezítik az első lépést. Ha ugyanis nemet akar mondani
a szexközpontú szerelemre, mind a férfinak, mind a nőnek nyomolvasónak kell lennie, hogy olvasni
tudjon a jelekből. Bár mindkét nemnek meg kell tanulnia, miről ismerheti fel egyfelől a szexuális
kényszerességet, másfelől pedig a "szerelemfüggést" és a tagadást, a nőnek valószínűleg sokkal
fontosabb, hogy észre tudja venni az előbbit a partnerében, az utóbbit pedig magában. Megfordítva
ugyanez vonatkozik a férfiakra.

Az alábbi árulkodó jeleket áttekintve gyorsan rájöhet bárki, melyik vonatkozik rá, melyik másokra. Az
egyszerűség kedvéért mégis a női olvasó szemszögéből állítottam össze a tüneteket, mert ő a
szexközpontú szerelemben is hajlamosabb a hagyományos női szerepet játszani. Természetesen sok
kivétel akadhat mind nők, mind férfiak között, és ha ön közéjük tartozik, kérem, nézze el jó szándékú
elfogultságomat, és irányítsa úgy a vészjelzéseket, hogy saját helyzetének megfelelően villogjanak.

A szexuális kényszeresség árulkodó jelei

* A barátja csak akkor és ott találkozik önnel, amikor és ahol szexelni lehet. Ez gyakran úgy
jelentkezik, hogy nem akar az ön családjával, barátaival megismerkedni, nem szeret étterembe,
parkba, kávézókba járni.

* Sima modorú, kellemesen társalgó férfival jár. Az illető túláradóan kedves, agyondicséri önt. Szinte
túl tökéletes, idegességnek, bizonytalanságnak semmi jelét nem mutatja. Gyorsan nyomul, rámenős,
tehetséges nőcsábász benyomását kelti.

* Ön úgy érzi, kényszerítik, esetleg manipulálják a szexre. Mintha a partnerének sosem jutna eszébe
azt mondani, hogy "igazán kívánom, de várok, ha kell", hanem inkább azt sugallná, hogy "vagy
azonnal lefekszel velem, vagy odébbállok".

* A barátja általában mellébeszél, ha arról kérdezi, mi mindent csinált, és ön egyszer rajtakapja, hogy
hazudik. Más, nem szexszel kapcsolatos oka is lehet ennek, de nézzen utána, nincs-e összefüggésben
más furcsaságokkal (például nőgyógyászától megtudja, hogy szemölcs vagy herpesz nőtt a
hüvelyében, holott évek óta senki mással nem él nemi életet). Jó ideje nem védekeznek, és a férfi
csak ekkor vallja be, hogy herpesze van.

* Egy internetes társkeresőn talál valakit, és e-mailt váltanak. Ön megadja a telefonszámát, a férfi
felhívja. Beszélgetnek, majd új ismerőse telefonszexre csábítja. A barátja vagy a férje "imádja",
különösen az ágyban. Eszményíti a testét, a szépségét, de ön úgy érzi, a személyére egyáltalán nem
kíváncsi.

* A barátja vagy a férje mindig ugyanúgy, vagy mindig ugyanolyan pozícióban akar szeretkezni, és ez
kellemetlen önnek. Például körmönfont szerepjátékokat kell végigjátszania, mondjuk azt, hogy ön a
titkárnője, s csak utána képes ejakulálni. Vagy mindenáron egy harmadik személy bevonásával
kívánja felélénkíteni a szexuális életüket. Ez más, mintha mindketten kísérletezni szeretnének közös
fantáziaképek, szerepjáték, sőt akár egy harmadik segítségével. Rájön, hogy a férfi, akivel jár, videóra
vette a szeretkezésüket. A barátja vagy a férje nem akar lefeküdni önnel. Ez jelentheti azt is, hogy
titkos szexuális életet él (a valóságban vagy képzeletben).

* A barátja vagy a férje csak önt elégíti ki. Neki nincs erekciója, és nem is akarja, hogy ön felizgassa
(lásd, mint fent).
* A barátja elmeséli, hogy nudista bárokban sztriptíztáncosnőkkel szórakozik. Amikor ön hangot ad a
nemtetszésének, azt feleli, ez az ön problémája.

* A férfi, akivel jár, elmeséli, hogy megcsalta egy-két korábbi barátnőjét. Mégpedig őszinte megbánás
nélkül, komolytalanul kezelve a kérdést. Például ilyesmit mond: "Igaz, hogy megcsaltam egyiket-
másikat, és ez persze nem volt helyes, de ők is elég messze jártak a tökéletestől."

* A férfi, akivel jár, mintegy mellékesen megemlíti, hogy szexfüggő - nem utal arra, hogy bármikor is
önsegítő programban vett volna részt. (Ez magától értetődőnek tűnhet, de a szerelmet hajszoló
szerelemfüggők gyakran letagadják a nyilvánvalót.)

Folytathatnánk a listát a végtelenségig, de a tisztánlátáshoz vélhetően ennyi is elég.

A szerelemfüggés és -tagadás árulkodó jelei

* Megismerkedik egy elragadó férfival egy bárban, aki utána föl akarja vinni magához. Nincs sok
kedve hozzá - fáradt, másnap állásinterjúra megy -, de a férfi szívós, nem tágít, így ön végül beadja a
derekát, majd megindokolja magának:

muszáj ismerkednie, ha valaha még férjhez akar menni.

* Egyik barátja barátjától megtudja, hogy az a klassz srác, akivel egy ideje jár, csak "az eszét játssza".
Egy munkatársa szerint, aki véletlenül szintén ismeri, új barátja keményen iszik, és egyszer
megpróbált egy tekintélyes összeget kölcsönkérni tőle, holott csak felszínesen ismerték egymást.
Magától a férfitól pedig megtudja, hogy nemrég szakított egy lánnyal, aki komoly kapcsolatot
szeretett volna, de ő még nem volt felkészülve rá. Ön mégis így okoskodik:

"Mindenféle szóbeszéd miatt nem adhatom ki az útját, különben sem lehet tudni, mi lesz egy
kapcsolatból - lehet, hogy az utolsó barátnője egyszerűen nem illett hozzá."

* Megismerkedik valakivel egy internetes társkeresőn keresztül, az illető néhány e-mail után megadja
a telefonszámát. Ön fel is hívja, jót beszélgetnek, úgy érzi, lehet belőle valami. A beszélgetés vége
felé a férfi megjegyzi, hogy ő "szereti a kemény szexet". Kényelmetlen érzés támad önben, de azt
gondolja: "Hisz csak őszinte, és nyílt." Vagy:

"Biztos csak férfiasabbnak, rámenősebbnek akar látszani - miért ne? Szeretem az erős férfiakat."

* Néhány futó kaland után - a férfiak néhány éjszakát töltöttek önnel, majd leléptek - ön
megesküszik, hogy legközelebb sokkal lassabb tempót kényszerít magára. Ám amikor másodszor
találkozik egy férfival, aki tudja, mit kell mondani - például ilyeneket: "Nem veszem félvállról a
szexet" -, ismét az ágyban találja magát.

* Szexről és pornográfiáról beszélgetnek, mire a barátja félvállról odaveti: "Alighanem magam is

szexfüggő vagyok." Noha ön eleinte nagyon furcsállja ezt a megjegyzést, mégis inkább tréfának veszi,
elhessegeti, nem tér vissza rá.

* A barátja olyan dolgokra kéri szeretkezés közben, amelyektől ön elképed és viszolyog, mégis
hajlandó belemenni. Úgy okoskodik, hogy most valami különlegeset tesz a kedvéért.

* Csodálatos, szenvedélyes nemi életet él a barátjával, s emellett mély, filozofikus beszélgetéseket

folytatnak az élet értelméről. Csakhogy a férfi nem akar találkozni az ön barátaival, és kijelenti, hogy
még nem kívánja elkötelezni magát. Mellesleg elhinti, hogy naponta órákat tölt internetes
pornóoldalakon. Ön elmeséli mindezt a legjobb barátnőjének - aki valamikor munkatársa volt a
barátjának -, ő pedig emlékezetébe idézi, hogy már az első randevúnál figyelmeztette:

ettől a férfitól ne várjon komoly kapcsolatot. Önnek most eszébe jut, hogy akkor úgy vélte,
barátnőjéből csak a féltékenység beszél. Kezdi sejteni, hogy a barátnőnek már akkor is igaza lehetett,
mégis úgy dönt, ad még egy kis időt a kapcsolatnak.

* Összeveszett a barátjával, néhány napig nem is beszéltek egymással. A férfi felhívja, bocsánatot kér,
kibékülnek. Később az egyik barátja visszamondja önnek, hogy a veszekedés utáni napokban látta egy
belvárosi klubban, egy másik lánnyal táncolt. Ön rákérdez. A férfi előbb köntörfalaz, aztán bevallja,
hogy lefeküdt azzal a lánnyal. Könnyek közt, töredelmesen kéri, hogy bocsásson meg neki. Ön
megsajnálja, és azt mondja magában: "Istenem, ilyenek a férfiak."

Ezt a felsorolást is folytathatnánk a végtelenségig, de lényegében mindegyik eset csak változat

ugyanarra a témára. Vagyis ha valaki rajtakapja magát, hogy udvarlója, barátja vagy férje szexuális
magatartását azért racionalizálja, magyarázza, elemzi, hogy önmagával elfogadtassa vagy szemet
hunyjon fölötte, akkor ideje nemet mondani. A nem persze több mint puszta ellenkezés, vita vagy
veszekedés - a hárítás, a tagadás szolgálatában is állhat. Egyik női páciensem például minden
hónapban egy ismeretlen, közel százdolláros tételt talált az otthoni telefonszámla-összesítőjén, míg
végül ki nem nyomozta, hogy a szám egy telefonszex-szolgáltatáshoz tartozik. Amikor kitálalt a
férjének, azt a választ kapta, hogy csak egy új üzleti ötlethez gyűjt adatokat. "Nem hiszem - kiabált a
nő. - Hogy tudsz ekkorát hazudni? Hülyének nézel?" Hatalmas veszekedés kerekedett belőle,
páciensem napokig szóba sem állt a férjével. Majd fokozatosan megenyhültek egymás iránt,
elfelejtették az egészet. Néhány hónapig szünetelt a telefonszex, majd visszatértek a díjtételek,
ezúttal sűrűbben. Tanulság: nemet mondani nem szóval, hanem tettekkel kell.

MÁSODIK LÉPÉS:
AMBIVALENS ÉRZELMEINK ELFOGADÁSA

Freud mindenben szexuális jelképet látott, de híres megjegyzésével magának is ellentmond: "Egy
szivar néha csak szivar." Freud nyomán megállapíthatjuk, hogy egy pénisz néha csak szivar, ami
annyit tesz, hogy a szex végeredményben nem is szex, hanem inkább psziché vagy lélek. És bár a
férfiak a nőknél hajlamosabbak érzelmi válságaikat szexuális tettekben levezetni, a szexuális
küzdőteret mindkét nem szívesen használja nem szexuális ügyei megoldására. Vagyis ha búcsút
akarunk inteni az olyan kapcsolatnak, melyben a szex jelenti a szerelmet, és olyat szeretnénk,
amelyben a szerelem erősebb a szexnél, akkor először meg kell fosztanunk érzelmi válságainkat a
szexuális töltetüktől.

Egy húszas évei végén járó pár olyan "szexuális problémával" keresett fel, amely már-már tönkretette
egyébként gazdag, elkötelezett kapcsolatukat. A nő elmondta, hogy a barátja nem akar lefeküdni
vele, és ezt különféle indokokkal magyarázza. A barát - egy végtelenül rokonszenves férfi, barátnője
szerint is a legkedvesebb, legelőzékenyebb ember, akivel valaha találkozott - beismerte a tényt, de
azt mondta, fogalma sincs, mi baj lehet vele. Ám miután eldöntöttük, hogy egyéni terápián ásunk le a
probléma gyökeréig, bevallotta nekem, hogy mégis tudja. Döbbenten hallgattam ennek a szelíd,
nyájas embernek a szájából, hogy ő csak akkor jut izgalmi állapotba, ha arról fantáziál, hogy
megerőszakol vagy lepuffant nőket. Szörnyen érzi magát ezektől a képzelgésektől, mondta, hisz soha
meg sem fordult a fejében, hogy a valóságban ilyet tegyen, és különben is tudja, csak
fantáziaszülemény az egész. Beletörődött hát, hogy önkielégítés közben "használnia" kell a
fantáziáját, de nem akarta ugyanezt tenni, ha a barátnőjével szerelmeskedik, akit annyira szeret.
Ezért inkább kerülte a szexet, amikor csak lehetett.
Noha páciensem szexuális problémája nyilvánvalóan ártott a szerelmi életének, a terápia föltárta,
hogy inkább érzelmi és személyközi jellegű a baj, nem pedig szexuális. Rövidre fogva:

gyerekkorában fizikailag bántalmazta és megalázta páciensemet az anyja. Örökös félelemben,

bosszúszomjas képzelgések közepette nőtt fel, melyek kamaszkorában a női nem iránti szexuális
vágyához csatolódtak. Mintha meg akarta volna fordítani anyjához fűződő kapcsolatának
erőegyensúlyát - szexuális fantáziaképeiben szabadjára engedte a haragját, és ő irányított (Robert
Stoller pszichiáter ezt a folyamatot nevezi "győzelemmé változtatott traumának"). Természetesen az
sem véletlen, hogy páciensem tudatos viselkedése a végtelenségig figyelmes és szeretetteli volt.
Gyerekként túlságosan megrettent saját haragjától, ezért az ellenségességnek és az agresszivitásnak
még a nyomát is eltávolította az emberekkel való tudatos interakciójából. Más megfogalmazásban:
anyja mellett szerzett tapasztalata miatt haragudott a nőkre, amit csak egy érzelmileg leválasztott
csatornán - a szexuális fantáziák csatornáján - tudott kiélni.

Páciensem terápiája tehát fantáziái "deszexualizálásából" állt, vagyis ahhoz kapott segítséget, hogy
szabadon engedje a nőkre, végső soron pedig az anyjára irányuló haragját. Ha sikerül, már nem lesz
többé az a kellemes, szeretetteli személyiség, aki volt, hiszen ezután könnyebben felbosszantja,
felmérgesíti a barátnője vagy az anyja. Másfelől viszont nem kell erőszakos képzelgésekben kiélnie a
haragját, s ennek köszönhetően talán helyreáll a nemi élete. Míg tehát korábban nyoma sem volt
ambivalens érzéseknek a szerelmi kapcsolatában - természetesen a nemi élet megmagyarázhatatlan
elutasításán kívül -, ezután szembeszökő lesz érzelmeinek ambivalenciája. Sok idejébe telik, és sokat
kell dolgoznia hozzá, hogy a harmadik lépés, az ambivalencia eloszlatásának elvei szerint tökéletesen
semlegesíthesse az erőszakos fantáziát. A második lépés, az ambivalens érzelmek elfogadásának
lényege azonban páciensemnek az a fontos felismerése, hogy képzelgése kapcsolati töltetű, és nem
szexuális.

Lehet, hogy szélsőséges a fenti példa, de alapelvének kevésbé erőszakos változatai - ahol a szex vagy
a szexuális képzelgés veszi át és fejezi ki szerelmünk tárgya iránti elfogadhatatlan, agresszív
érzéseinket - meglehetősen gyakoriak. Tény, hogy mind tartós kapcsolatokban, mind még nem
állandósult helyzetekben gyakran előfordul, hogy az egyik vagy mindkét partner előállítja a Freud
által madonna/szajha komplexusnak nevezett jelenség valamilyen változatát. Ambivalens érzéseinket
ilyenkor szexuális úton kezeljük: szeretjük, tiszteljük elsődleges partnerünket, de szexuális
fantáziánkban (vagy tényleges nemi kapcsolatunkban) egy másik, kevésbé tisztelt partner szerepel.
Az előbbivel "szerelmeskedünk", az utóbbival "dugunk". Az egyikkel előjáték után közösülünk, a
másiktól viszont orális, anális és mindenféle egyéb szexet kapunk, olyat, ami nekünk talán
izgalmasabb, de neki megalázóbb. Így óvjuk elsődleges kapcsolatunkat saját agresszivitásunktól.
Pontosabban úgy teszünk, mintha óvnánk, miközben szexualitásunk jellegében valójában ambivalens
érzéseink fejeződnek ki: elsődleges partnerünk alig vagy egyáltalán nem izgat fel, más csatornát
keresünk tehát szexuális energiánknak, sőt olykor még úgynevezett cserefantáziákra is szükségünk
lehet, hogy szexuálisan teljesíteni tudjunk nála.

Sokan kérdezik, vajon "oké"-e (normális, egészséges stb.) az, hogy másról fantáziálnak, miközben
szeretkeznek a partnerükkel. Számomra ez nem jó vagy rossz kérdése, inkább az érdekel, ki-ki hogyan
fejezi ki érzései ambivalenciáját - ez esetben szexuálisan. Ha a képzelgő nem szól partnerének az
efféle cserefantáziákról, márpedig ez az általános gyakorlat, akkor valószínűleg bűntudata van,
amiből arra lehet következtetni, hogy neki nem oké. Lélektani szempontból nem lényeges, hogy
rosszat tesz-e, de az igen, hogy hárítja ambivalens érzéseit. Tudattalanul elrejti a szexualitás
legmélyére, ettől érzi végül azt, hogy szexuális természetű a baj - a sajátja vagy a partneréé.

A második lépésben tehát az lesz a dolga, hogy a kényelmetlen vagy rejtett szexuális vágyakat és
preferenciákat - sajátját és/vagy partneréét - lefordítsa az érzelmi és az interperszonális párbeszéd
nyelvére. Olykor szükség lehet egy tapasztalt terapeuta segítségére, de gyakran egyedül is
elvégezheti bárki.

Sok nő fantáziál például arról, hogy egy hatalmas termetű férfi megerőszakolja, vagy csak erőszak
nélkül, de hatalmába keríti a testét, és közösülésre kényszeríti. Ez a fantázia az összefüggéseiből
kiragadva is könnyen elemezhető. Magyarázhatjuk úgy, hogy a képzelgő szeretné, ha egy hatalmas
férfi irányítaná nem szexuális interakcióit, sőt védelmezné őt. Okosabb azonban, ha megpróbáljuk
összefüggésbe hozni ezt a kívánságot az élet valós eseményeivel. A klinikai tapasztalat azt bizonyítja,
hogy azoknál az agresszív, irányító hajlamú nőknél gyakori az ilyen fantázia, akik nehezen engedik át
az irányítást az intim kapcsolatokban. Kedves, érzékeny, passzív férfiakkal ismerkednek, járnak és
házasodnak, hogy náluk maradjon a gyeplő, de később nem bánnák, ha erősebb vagy agresszívabb
lenne a partnerük, hogy végre ellazulhassanak, és védve érezhessék magukat. Kívánságuk azonban
nem egyeztethető össze sem partnerük személyiségével, sem saját, uralkodni vágyó jellemükkel.
Végül szexuális fantáziákban vagy szerepjátékban fejeződik ki.

A szexuális fantáziálás és a szerepjáték különösen izgató lehet, de gyakran érzelmi sivárság vagy
tudathasadás kíséri. Mondjuk, valakit felizgat, ha képzeletben kikötik kezét-lábát vagy
megerőszakolják; ám ettől még nem érzi magát sem tehetetlennek, sem áldozatnak. Hisz az egész
jelenetet ő találta ki, önmaga fölajzására. Fantáziája tartalmában megnyilvánulnak a "negatív"
érzelmek, de tudatosan még nem éli át őket. De mint láttuk, a tartalom mellett néha megjelenik a
fantázia miatti bűntudat, s ez szintén arra vall, hogy a képzelgő "rossz" vagy negatív érzéseket táplál a
másik személy iránt.

A szexualitásban valószínűleg leggyakrabban kifejeződő problematikus indulatok az agresszió és a

dominancia (vagy ellentétük, a fentiek szerint) - de aligha az egyedüliek. Minden zűrös érzés utat talál
a hálószobába. Egy sikeres pénzügyi igazgató a Wall Streetről beleszeretett egy küszködő
művésznőbe, aki kétségkívül okos, gyönyörű és vonzó nő volt. Ugyanakkor sok szempontból
hihetetlenül fárasztó. Először is gyakran felhívta emberünket a munkahelyén, hogy menjen segíteni
neki, hol ebben, hol abban. Másodszor, nem lévén se pénze, se betegbiztosítása, egyre gyakrabban -
válsághelyzetben, vagy ha megszorult - igénybe vette a férfi támogatását. Végül igen nagy és
különleges szexuális elvárásai voltak, többek között ragaszkodott hozzá, hogy a szerelmeskedés egész
ideje alatt mélyen egymás szemébe nézzenek. Páciensem szerette, és szinte mindig zokszó nélkül a
nő rendelkezésére állt, részben azért, mert a játék őt is felizgatta. Mégis éppen ebből lett a baj,
amikor a nő egyszer kíváncsi lett, és megkérdezte, hogy mire gondol szeretkezés közben. Mint
rendesen, a férfi most is a kedvében akart járni, elmondta hát, hogy vámpírnak képzeli a nőt, aki az ő
nyakát szívja, míg ki nem ürül a teste. A barátnő szörnyülködve kiugrott az ágyból: "Szóval azt
gondolod rólam, hogy kiszívom belőled az életet? Hogy kihasznállak? Nem ismered a szerelmet!" -
fakadt ki dühösen.

Így kezdett összeomlani a kapcsolat. Páciensem ugyanis ráébredt, hogy a nő helyesen értelmezte
szexuális fantáziálását: annyira vonzódott hozzá, hogy maga előtt is letagadta, úgy érzi, barátnője
teljesen kiszipolyozza. Amikor azonban a barátnője "lefordította" a szexuális fantáziaképet, ő
rádöbbent a valóságra, s onnan kezdve saját szükségleteit is érvényesíteni próbálta a kapcsolatban.
Ám míg ambivalens érzései elfogadásával és kezelésével küszködött, a barátnő tovább követelt
(például azt, hogy ne legyenek szexuális fantáziái), majd hamarosan dobta őt. Páciensem ezután
eszmélt rá, hogy szenvedélyében kizárólag a szexközpontú szerelem nyilvánult meg. A barátnőnek
még abban is igaza volt, hogy ő alig-alig ismeri a szerelmet - ami persze nem jelenti azt, hogy a nő
igen.

Érdekes, ennek az alapvetően heteroszexuális páciensemnek egy másik "szívós" fantáziája is volt:
ebben ő szívta más férfiak spermáját. Amikor többet foglalkoztunk ezzel az orális szexfantáziával,
kiderült, képzeletben "spermautánpótlásra" szorult, hogy szexuálisan helyt tudjon állni a nőknél.
Nem szexuális nyelven ez azt jelenthette, hogy mivel kiszipolyozta egy nő, neki férfiak támogatására
lett volna szüksége. Némi kutakodás után azt találtam, hogy pontosan ezt az értelmezést támasztja
alá egy gyermekkori élménye is. Páciensem anyja a gyermekére rátelepedő, túlságosan is oltalmazni
vágyó anya volt. Ha megölelte a fiát, ő mindig úgy érezte, anyja "elvesz" tőle, nem pedig "ad" valamit.
Elkívánkozott az asszony fullasztó közelségéből, apjánál keresett volna erőt és támaszt. Ám az apa
passzív, magának való ember volt, és mindig üzleti útra ment. Páciensem szexuális fantáziáiból tehát -
némi egyszerűsítéssel - az olvasható ki, hogy túl sokat kapott az anyjából és túl keveset az apjából.

Aki tehát meg akarja érteni önmaga és partnere szexuális preferenciáit - mert ez alapfeltétele a
szexközpontú szerelem legyőzésének -, az igyekezzen kideríteni, összefüggésbe hozhatók-e ezek más,
nem szexuális konfliktusokkal. Ha nő létére a magánál fiatalabb, fiús férfiakhoz vonzódik, tegye fel
magának a kérdést, vajon nem fél-e a kiegyensúlyozott, egyenlőségen alapuló kapcsolattól. Vizsgálja
meg, nincs-e túl sok "bólogatójános" a környezetében, s van-e oka félni a "valódi" férfiaktól.
Próbáljon visszaemlékezni, nem volt-e erőszakos természetű az apja vagy a fivére, s ha igen, nem
terjeszti-e ki észrevételét minden hímnemű lényre, kivéve a szelíd, zsenge fiatalembereket. Lehet,
hogy ön fél a férfiaktól, sőt talán "gyűlöli" őket, de csak úgy tudja kifejezni ezt, hogy szexuálisan a
"férfiatlan" típusokhoz vonzódik.

Aki nem jut el az orgazmusig, szintén vizsgálja meg, vajon más téren hajlandó-e befogadni, átélni az
örömöt. Olyan nagyra értékeli az önállóságot, hogy senkit sem enged magához? Mindig irányítania
kell, mert tudja: a sérülékeny embert kihasználják? Csak akkor tud kikapcsolni, ha iszik? Tolakodónak
tartja az érzelmileg adakozó embereket? Azt hiszi, aki elfogad, azt kényszeríteni lehet? Durva szülő
mellett nőtt fel? Netán a barátját, férjét érzi durvának, hatalmaskodónak?

Ha a barátja vagy férje impotenciával küzd, próbálja kideríteni, vajon az élet más területein is
alkalmatlannak érzi-e magát: kedvezőtlenül alakul a karrierje? Vagy úgy érzi, valami módon ön fosztja
meg a férfiasságától? Az impotencia természetesen sok mindent jelezhet (talán a teljesítmény miatti
szorongás bénítja meg, talán viszonya van, és bűntudattal küszködik, lehet, hogy titokban meleg
stb.). Egy biztos: a biológiai eredetű erekciós zavar kivételével az impotencia mindig ambivalenciát
képvisel, azt a kívánságot jelzi, hogy ne kelljen valahol ott lenni vagy ne kelljen teljesíteni. Ezért érzik
úgy a nők, mintha rájuk vetne rossz fényt az impotencia. "Nem vagyok elég vonzó", mondják, vagy
"biztosan rosszul csinálok valamit". Pedig semmi köze a nőhöz: csupán azt mutatja, hogyan kezeli
ambivalens érzéseit a férfi - a szexualitásban. Ugyanakkor - hisz mindig kettőn áll a vásár - óvatlanul
és tudattalanul a nő is szerepet játszik ebben a forgatókönyvben. Lehet például, hogy a férfi
mostanában nem dolgozik olyan jól, mint a nő, aki ezért a korábbinál kevésbé becsüli; vagy talán túl
könnyen ítélkezik a nő, ezzel megfélemlíti a férfit, aki esetleg szexuális visszavonulással adja értésére
a véleményét. Szexuális "kommunikációja" tudatos szinten természetesen csak megerősíti az
alkalmatlanság érzését. Ugyanakkor tudattalanul felszabadító az a felismerés, hogy legalább a nő
elvárásainak nem kell eleget tennie.

Végül, ha ön úgy látja, a barátja állandóan fiatal lányokat fixíroz, tegye fel a kérdést: vajon a barátja
az élet más területein sem akar felnőni? Rumlis legénylakásban él, füvet szív, és minden szabad idejét
rockkoncerteken tölti? Csak részmunkaidőben dolgozik, nem gondol a jövőjére? Viszolyog felnőttként
cselekedni, mint aki fantáziavilágban él? A fiatal nők iránti érdeklődését nem tudja megváltoztatni, de
ha ezt még nem ítéli szexuális problémának, segíthet neki a "felnőtté válásban", ami végül a szexuális
érdeklődésére is jótékony hatással lehet. Utolsó megjegyzésem valószínűleg valamennyi fentebb
vázolt forgatókönyvre érvényes. Úgy hangzik, hogy a szexuális viselkedés nem szexuális jelentésének
beismerése önmagában és automatikusan nem változtatja meg a viselkedést. A cél nem is a
változtatás, hanem az elfogadás. Aki megérti, hogy például az impotencia (vagy bármilyen más
szexuális tünet) partnere ambivalenciáját jelzi, az már el tudja fogadni, és megpróbálhat segíteni neki
annak a bizonyos nem szexuális ambivalenciának a feloldásában. Hasonlóképpen, aki megérti, hogy
saját ambivalens érzései miatt szereti kizárólag a fiús férfiakat (de bármi más szexuális tünet szóba
jöhet), az már el is tudja fogadni, úgyhogy máris nekiláthat nem szexuális ambivalenciája
kezelésének. Aki nem tudja elfogadni e szexuális magatartásformákat, az visszatér az első lépéshez,
és felbontja a kapcsolatot. Ám ha elfogadja, készen áll a harmadikra, ahol természetesen további
munka vár rá.

HARMADIK LÉPÉS:
AZ AMBIVALENCIA ELOSZLATÁSA

A szexualitással kifejezett ambivalencia eloszlatása nehéz, de nem lehetetlen. Azért nehéz, mert a
szexuális felajzottság, a csúcspont és az oldódás óriási ösztönzés, és egyben a magatartás jutalma, így
ismételten megerősítést ad a nemi preferenciáknak, ízlésnek, beállítódásnak. Bármi legyen nemi
ízlésünk kialakulásának elsődleges oka - elnyomott ambivalencia, tényszerűen szerepet játszó
genetikai vagy biológiai tényezők -, a könnyen megszerezhető és alapvetően fizikai jellegű jutalom
folyamatosan megerősíti ezt az ízlést, különösen az önkielégítésnél használt fantáziálás esetében.
Éppen ezért aki megpróbálja felszámolni a szexközpontú szerelmet, ne a már létező hajlamai
elfojtására összpontosítson, hanem a repertoárt bővítse. Vegyünk egy csöppet sem ritka esetet: egy
férfit csak az orális szex izgat fel, csak így lesz magömlése. A második lépés tudatossága akkor vezeti
el őt a harmadik lépéshez, amikor felismeri, azért van szüksége egy nő "szolgálataira", mert az
egyenjogú szerelem ambivalens érzéseket ébreszt benne. Ám a harmadik lépésben nem az orális
közösülés szenvedélyét kell kiirtania, hanem inkább ki kell terjesztenie az érdeklődését más,
egyenlőbb viszonyokat tükröző szexuális tevékenységekre.

A szexközpontú szerelem fajtáira általában a repetitív, rugalmatlan nemi magatartás a jellemző. A

szexfüggő rögeszmésen ragaszkodik egyetlen dologhoz - hódítás, orális szex, új szex, ifjúság,
önkielégítés, kikötözés, félelem a behatolástól, törekvés a másik kielégítésére stb. -, így szexuális
szokásai merevvé, korlátozottá válnak. Ezért nem tudja más szexuális tevékenységfajtával, intimebb
formákkal gazdagítani a kapcsolatot, így tehát, mint a meghiúsuló szerelem többi
viselkedésmintájában, itt is az integráció lesz a harmadik lépés feladata. Nemcsak arra kell törekedni,
hogy a szexfüggő el tudja fogadni ambivalens érzéseit, hanem arra is, hogy viszonylagos harmóniát
teremtsen hadakozó, tusakodó szerelmi érzései és a szeretett személyek között. Ami a szexközpontú
szerelem esetében először és elsősorban a nemi ellentétek dinamikájának legyőzését jelenti.
Megmagyarázom.

Egyik páciensem - harmincas évei végén járó, gyönyörű, férjes asszony - beleszeretett az
egyházközség lelkipásztorába, akivel hamarosan viszonya lett. A nő múltját kutatva megtudtam, hogy
kilenc- és tizenegy éves kora között szexuális kapcsolata volt a bátyjával. A négy évvel idősebb fiú
nem követett el rajta fizikai erőszakot, de megpróbálta. Addig hízelgett neki és addig fenyegette, míg
képtelen volt nemet mondani, és bár tudta, hogy rosszat tesz, hagyta magát. Később, tizenévesként
sok fiúja volt, korán kezdte a nemi életet, és nem válogatott a partnerekben. Fiatal nőként gyakran
olyan férfiaktól várt elismerést vagy szerelmet, akik csak szexet akartak tőle, és néhány alkalom után
faképnél hagyták.

A férje - általános iskolai angoltanár - egészen más volt, ezért is ment hozzá. Gyengédebb, nyájasabb
volt, és nem érdekelte annyira a szex, mint a többieket. És szívből szerette páciensemet. Ő ugyan
kevésbé vonzódott hozzá, de viszontszerette, a kapcsolatuk jó volt. Házasságban töltött hosszú évek
után, két kislány anyjaként azonban váratlanul beleszeretett a templomban szolgáló idősebb
lelkipásztorba, akit az egész közösség szeretett és tisztelt.

Beteljesült a viszony, páciensemet egészen átjárta a szerelem és a szellemiség érzése. Néhány

hónapos terápia után mindent bevallott a férjének, és elköltözött otthonról. De hiába akart a lelkész
mellett lenni, annak egyházi pozíciója miatt titkolniuk kellett a kapcsolatot, néhány hónap múlva
pedig ráébredtünk - páciensem és én -, hogy a spirituális szerelem maszkja alatt elsősorban testi,
érzéki, erotikus viszonyt folytatnak a lelkésszel. Semmi kivetnivalót nem találna erotikus érzéseiben
és élményeiben, mondta az asszony, ha elő nem bújt volna valahonnan az a régi érzése, hogy
kihasználja egy férfi. Nyersen fogalmazott: "Azt hittem, Istennel szerelmeskedem, pedig csak egy
selyemfiúval dugok."

Ezzel megtette az első lépést: szakított, és visszaköltözött a férjéhez, aki boldogan megbocsátott neki,
azzal a feltétellel, hogy megpróbálja feldolgozni a nyitva maradt kérdéseket.

A terápián sor került rá, páciensem eljutott hát a második lépéshez, és belátta, hogy a lelkésszel való
viszonyában, akárcsak a házassága előttiekben, bátyjával folytatott vérfertőző kapcsolatát játszotta el
újra. Titokban és szégyenkezve olyat tett, amiről tudta, hogy rossz, miközben szerelmet és elismerést
próbált kicsikarni valakitől, aki szexuálisan kihasználta. Vajon miért? Azért, mert az évek múlásával
megtanulta szeretni és kívánni azt, amit eleinte ráerőltettek, így ugyanis tevőlegesen ismételhette
meg, amit gyermekkorában passzívan kellett elszenvednie. Aki újra meg újra megismétli ugyanazt a
forgatókönyvet - mondja a tudattalan logikája -, végül győztesen kerül ki, és megkapja a szükséges
szeretetet. Ezzel a felismeréssel egyidejűleg páciensem ráébredt a férfiakkal szembeni ambivalens
érzéseire: a férje kedves volt neki, de szexuálisan kevésbé vonzotta és izgatta, míg a lelkészt vonzó,
izgalmas személynek látta, de olyannak, aki kihasználja, és elveszi tőle, amit akar. Meglehet, e
tulajdonságok tényszerűen is megvoltak a férfiban, de így is szépen "beleillettek" páciensem
ambivalens férfiképébe.

Miután tehát visszament a férjéhez, páciensem nekilátott a harmadik lépésnek. Nehéz munka volt:
össze kellett hasonlítania családi nemi életét és a lelkipásztorral, valamint korábbi partnereivel
folytatott szexuális viszonyát. Az összehasonlítás végletes eredményt hozott. A férjével finom,
gyengéd, összebújós volt a szex, néha csak előjáték csúcspont nélkül, mert a férfinak merevedési
gondjai voltak, páciensem pedig nem mindig jött izgalomba. A többiekkel túlfűtött, őrült és kemény,
csúcspontján sokszoros orgazmussal, sőt fizikai fájdalommal. A férjével biztonságos, nyugodt maradt
a szerelem; a többiekkel kockázatos és szégyenteljes lett. Az ellentét egyértelműen utalt a gyerekkori
szexuális megaláztatásra: ahhoz, hogy páciensem túljusson rajta, meg kellett ismételnie a bátyjához
fűződő szexuális traumát, másrészt gondoskodnia kellett a biztonságáról, amelyet az aszexuális,
vagyis kevésbé szexuális, melegszívű, jóindulatú apafigurában, a férjében talált meg. Igaz, hogy a
lelkipásztor és a többi szeretője nem a fivére volt, és a férje sem az apja. Mindkettő torzkép, és ő
maga mindkettő mellett a gyámoltalan kislány szerepét játszotta - ami persze ugyancsak torzítás volt.
A harmadik lépésben tehát az volt a dolga, hogy integrálja elsődleges kapcsolatába ezt a hasadást.
Vagyis meg kellett őriznie a házastársi szex gyengéd, szeretetteljes jellegét, de hozzá kellett tennie
valamennyit a házasságon kívüli szex durva nyerseségéből.

Ez csak úgy ment, ha ragaszkodik mindkét véglethez. Tudta, hogy képtelen lemondani a férjéről, és
most megmondtam neki, hogy a "lelkészéről" - legalábbis az általa képviselt szenvedélyről - sem kell
teljesen lemondania. Az arany középút az elkötelezett házastársi kapcsolatban keresendő. Nem volt
könnyű, páciensem ugyanis már nem csupán szexuális tárgy kívánt lenni - ez az érzés amúgy is a
lelkész ágyához tartozott. Végül mégis kísérletezni kezdtek, a férje meg ő. Eleinte nehezen ment,
mert a férfi egyáltalán nem tudta szexuális tárgynak tekinteni őt - házasságuk erre kondicionálta, és
így diktálta saját dinamikája is: taszította a nőkkel való erőszakoskodás, így ha páciensem nyíltabban,
"szemléletesebben" fejezte ki a kívánságait, a férfi pánikba esett, és megszűnt az erekciója. A sok
kísérletezés mégis eredményt hozott. Fokozatosan, próbálkozások és kudarcok, még több kísérlet és
gyakorlás után egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy integrálják nemi életükbe a szerelmeskedés és a
"dugás" ellentétét. Végül megállapodtak valahol a kettő között.

Az emberi szexualitás általában akkor hasad szélsőséges végletekre, ha a háttérben - a

gyermekkorban - szexuális visszaélés vagy természetellenes nemi ösztönzés emléke munkál. A
gyermekként elszenvedett szexuális visszaélésre ez a páciensem túlfűtött szexualitással válaszolt. A
gyermekkori szexuális zaklatás más áldozatai teljesen elutasítják a nemi életet. Ám mint minden
ellentétpár - jin és jang -, ez a két reakció is feltételezi, kiegészíti egymást, ezért átcsaphat egymásba.
Az a nő, aki sok szexszel reagál, azért akarja megismételni az élményt, hogy megmásítsa a múltat, és
másként érezzen, ha felidézi. De az is meg akarja másítani a múltat, aki teljesen elutasítja a szexet. Az
előbbi végül arra juthat, hogy rossz dolog a szex, ezért hátat fordít neki, vagyis olyan lesz, mint az
utóbbi; emez pedig úgy érezheti, annyira hiányzik neki a szerelem, hogy az elsőhöz hasonlóan kezd
viselkedni. Egyik véglet sem jó - csak a kettő egyesítése vihet előre.

A szexuális ellentétek dinamikájának ismeretében nem nehéz fölfedezni a szexközpontú szerelem

egyik nagy paradoxonát: a szex hiánya sok esetben épp a szexközpontú szerelem ismertetőjele. Az
előbbiekben már találkoztunk olyan férfival, aki azért tartózkodott a szextől, mert rettenetesen
zavarták a saját szexuális fantáziái, de láttunk szexfüggőt is, aki teljes nemi absztinenciát vállalt.
Ugyancsak valószínű, hogy sok férfi, aki önmegtartóztatást követelő hivatást választ, igazából saját,
rendkívül heves szexualitásától fél.

Ez a dinamika azonban nem korlátozódik a szexuális visszaélés és trauma területére. Hol nyilvánvaló
módon, hol ravasz, titkos cselekkel, de átszövi egész szexuális életünket. Már érintettem a férfiakat
leggyakrabban sújtó csapást, az impotenciát, és hogy a szex hiánya itt csak látszólag szexuális
probléma. Most nézzünk egy vele rokon, ugyancsak elterjedt férfibajt, egyúttal azt is illusztrálva, hogy
miként tegyük meg a harmadik lépést - a szexközpontú szerelemtől távolodva.

George harmincas éveiben járó belgyógyász, agglegény volt. "Végre" rátalált egy nőre, akit szeretett,
és szívesen feleségül vett volna. Azért keresett fel, hogy megoldjon egy bosszantó, régóta fennálló
szexuális problémát. "Biztos kitalálta - mondta -, hogy merevedési zavarról van szó; kamaszkorom óta
gyötör, vissza-visszatér. Eddig nem nagyon zavart, mert nem voltak valami komolyak a kapcsolataim,
és tudtam kompenzálni." "Most is megtehetném - folytatta -, de inkább kigyógyulnék belőle, ezért
akarom kezeltetni. Évekkel ezelőtt egy urológus megállapította, hogy a kelleténél kevesebb vér
áramlik a péniszembe, ezért injekciókat javasolt a merevedés elősegítésére. Hallani sem akartam
róla, inkább Viagrát szedtem. Segíteni segít, de a fantáziámra is szükségem van, hogy ejakulálni
tudjak."

Páciensem maga is orvos volt, talán ezért jutott eszembe vallomása közben a doktori aranyszabály,
mely szerint nem a páciensre, hanem a tünetekre kell figyelni. Ám a pszichológus szobájában maga a
páciens a tünet, tehát míg hallgattam, nem tudtam nem észrevenni, hogy az impotenciájáról kiállított
öndiagnózisa nem illik össze azzal, amit a kompenzálás képességéről és a fantáziálás
szükségességéről állított. Tehát megkérdeztem, mit ért ezen.

Megtudtam, hogy George impotenciája időszakos, és a helyzettől függ. Képes volt erekcióra, ha
maszturbált vagy más elégítette ki, de erekciója olykor megszűnt, amint behatolt a partnerébe.
Hasonló volt a helyzet az ejakulációval: egyes fantáziaképek kiváltották, mások nem, de a
legnehezebben közösüléskor sikerült. Ez napnál világosabban bizonyította, hogy nem fiziológiai,
hanem lélektani probléma okozza a bajt. Technikailag nem is annyira impotenciáról volt szó, hanem
inkább részleges, helyzet által gátolt orgazmusról. "Részleges", hiszen George mégis el-eljutott a
gyönyörig, és "helyzetfüggő", mert a helyzettől, vagyis a képzelgések természetétől függött a siker.

Jegyezzük meg, hogy még mielőtt betette volna a lábát a rendelőmbe, George már saját erejéből
megtette az első lépést: szexuális problémája ellenére megkérte barátnője kezét, vagyis hatékonyan
nemet mondott korábbi gyakorlatának, ami a tökéletes szexuális inger folytonos keresését jelentette.
Készen állt, hogy nehézségei nem szexuális vonatkozásait feltárva haladéktalanul megtegye a
második lépést. Viszonylag könnyű munka volt, mert azok a fantáziaképek, amelyek izgalomba
hozták, és amelyek felidézésével sikeresen maszturbált (vagy amelyek a valót felcserélő
képzelgésként képessé tették rá, hogy közösüléskor ejakuláljon), mind egy tőről fakadtak. Egyszer azt
képzelte, hogy a házvezetőnőjével fekszik le, máskor azt, hogy egy fogatlan szajhával, vagy épp az
egyik fiatal ápolónővel a rendelőjéből. Minden képzelgése az orális vagy anális szex körül forgott,
műpéniszek, öklözés, durva szavak szerepeltek benne. Vagyis mindnek a kemény szex volt a témája, a
partner pedig valamely nála alacsonyabb rendű nő. Barátnőivel azonban - olyan partnerekkel, akiket
nemcsak egyenrangúnak, hanem jobbnak is képzelt magánál - gyengéden, figyelmesen
szerelmeskedett. Új barátnője, egy kiváló politikai újságíró, intellektuálisan már-már
elbátortalanította. Vagyis két végletből tevődött össze a szexualitása: gyengéd szerelem az egyik
oldalon, agresszív tárgyiasítás a másikon. Az egyiket a szeretett nőkkel gyakorolta, a másikat azokkal,
akikre sóvárgott. De mert tudta, hogy a vágy nem tart örökké, az utóbbiakat száműzte a képzeletébe.
Sajnos ez nem orvosolta a bajt - mint láttuk, a madonna/szajha komplexus elég gyakori. Az ellentétek
ugyanis folyamatosan és kölcsönösen megerősítik azt a feltételezést, hogy összeférhetetlenek
egymással; dinamikájuk szavatolja, hogy az elsődleges kapcsolatban unalmas lesz az ember nemi
élete, vagy el is lehetetlenül. Világos, hogy George egyik végletről sem akart lemondani, és
szétválasztás helyett inkább integrálni szerette volna őket a kapcsolataiba. Ugyanakkor félt, hogy
tárgyiasított nőkbe nem tud majd szerelmes lenni, ezért mégis elválasztotta a madonnát a szajhától,
és csak azokat a nőket tárgyiasította, akiket nem tisztelt.

A terápiás beszélgetések során George belátta, hogy ezek az ellentétek nem ellenségek. Annak
érdekében, hogy tisztelettel tudjon közeledni a barátnőjéhez, ugyanakkor szexuális vágyai tárgyát is
lássa benne, hajlandó volt mindkettőt a magáénak tekinteni. De hiába értette meg az értelmével,
nehéz volt magával vinnie az ágyba azt, amit megértett - először is azért, mert a szexuális ízlésen
tényleg nehéz változtatni, másodszor, mert a barátnője elbátortalanította, és George úgy érezte, nem
tud vele beszélni róla.

Ekkor került sor a harmadik lépésre. George agresszivitása nemhogy a hálószobáig, de még a
nappaliig sem jutott el. Innen kezdtük tehát: először ahhoz kapott segítséget, hogy merjen a sarkára
állni, ha a barátnője leereszkedő hangot üt meg, vagy kigúnyolja, mert nem tart lépést az
eseményekkel, netán rosszul fejezi ki magát. George kezdte megfogalmazni az ellenvéleményeit, és
kikérte magának, ha a nő kritizálta a gondolkodásmódját, észjárását. A barátnője eleinte meg volt
döbbenve, és az összecsapásokat kísérő veszekedések mindkettőjüket boldogtalanná tették. Aztán
megritkultak a bírálatok: a barátnő ugyanis egyre jobban tisztelte George-ot. A férfi pedig úgy ítélte
meg, hogy valószínűleg frissen meglelt agresszivitását is el tudná viselni a nő.

Immár magabiztosabb, határozottabb személyiség birtokában, elhatározta, hogy beavatja barátnőjét

szexuális képzelgéseibe, és elmondja neki, hogy szeretné integrálni őket a kapcsolatukba. A nő
először kijött a sodrából - tartott a hímagresszivitástól, és nagyon is megfelelt neki az egyhangú, de
gyengéd szerelmeskedés. Mégis hajlandó volt egy kicsit kísérletezni, így George-nak több izgalom
jutott, miközben csökkentek a gátlásai. Nemi életük aszerint alakult, ahogy maga a kapcsolat: az
eleinte tagadott ambivalencia előbb konfliktusokban nyilvánult meg, majd mindinkább integrálódott.

A párok nemi életét a valóban hosszan tartó kapcsolatokban és házasságokban állandó prés alatt
tartja a megszokás, a fáradtság, a kiábrándító hétköznapi bizalmasság, a munkahelyi stressz és a
gyerekek. Ám a nemi ellentétek belső, lélektani konfliktusa még nagyobb kihívást jelent. Noha egy
harmincéves házasságban valószínűleg csak szabályt erősítő kivétel, ha valaki teljes egységről és
"csudajó" szexről beszél, jobb törekedni rá, mint lemondani róla. A szexuális formában kifejezett
ambivalencia eloszlatása ugyanis folyamatos munka. Az egység gondolata mégsem merő kitaláció.
Lényegét Freud egyik legmélyrehatóbb megfigyelése adja: eszerint minden félelem mögött van egy
vágy. Aki tehát fél agresszivitást vinni a szexualitásába, holott szeretne, az a saját vágyától fél. Ám ha
beismeri ezt, nagyot léphet előre, és remélheti, hogy egyszer olyan nemi élete lesz, amelyben jól
megfér egymással vágy és félelem.
Gyakorlati megfogalmazásban úgy hangzik ugyanez, hogy ha kicsit a saját ellentétünkké változunk,
jobbá tehetjük szexuális életünket: aki passzív, kezdeményezzen többet; aki szexuálisan többet
igényel, kísérelje meg visszafogni magát; aki csak "szerelmeskedni" szeret, kísérletezzen "dugással" -
és megfordítva. Mint láttuk, gyakran a nem szexuális arénában kell először harcba szállni. És ezzel
elérkeztünk a meghiúsult szerelem utolsó viselkedésmintájához, melyben örök - és jobbára nem
szexuális - próbatétel az ellentétek dinamikája.

Hetedik fejezet
KÉTNEMŰ SZERELEM

Hermafroditosz és Szalmakisz

Az önsorsrontó utálat

Így az erős, szívós ölelés eggyé teszi őket, nincs már két testük, de azért kettős az alakjuk, nem fiu az,
sem nő: mindkettő s mégsem e kettő.

OVIDIUS

"Honnan olyan hírhedt, mért van, hogy a Szalmakisz árja emberi testeket elgyöngít, lágyít, ahogy éri:
halljátok." Ovidius ezekkel a szavakkal kezdi Hermafroditosz és Szalmakisz történetét. Hermafroditosz
csinos ifjú volt, s onnan kapta a nevét, hogy apjára, Hermészre és anyjára, Aphroditéra egyaránt
hasonlított. Szalmakisz kéjsóvár vízi nimfa volt. Arról szól a történet, hogy Szalmakisz becsalja
Hermafroditoszt a tóba, majd megpróbálja elcsábítani. Kígyóként fonódik a testére, miközben így
fohászkodik az istenekhez: "minket semmi idő egymástól el ne szakasszon!" Az istenek meghallgatják,
és eggyé olvad a két test, egyfejű, egytörzsű, férfi is, nő is.

Bámulatos, mennyire időszerű ez az ókori mítosz manapság a férfi-nő kapcsolat tekintetében. A

legújabb kor nagy nőmozgalmai hatására ma olyan célok elérésére bátorítják a nőket, amelyeket
elérni azelőtt férfiúi kiváltság volt, a férfiaktól pedig elvárják, hogy már-már a hagyományos női
szerepnek megfelelően érzékenyebbek, esendőbbek legyenek. Nem túlzás hát azt állítani, hogy
mindannyian hermafroditák vagyunk.

A nőmozgalom előtt szigorúan szabott nemi szerepek szerint folyt a csatározás a nemek
háborújában. A házasságok válságát gyakran épp az okozta, hogy a sematikus férfi-női megosztottság
büntetővonala mentén végképp elsodródott egymástól férj és feleség. A férfi végletesen logikus és
érzéketlen volt, csak az akciófilm, a szex, az autó, a sport érdekelte. A nő pedig érzelgős és érzékeny,
romantikus vígjátékok, szappanoperák, könyvek fogyasztója, mellesleg pletykafészek. Az ilyen
összetételű párok a terapeuta szobájában tagadták a másik nemmel szembeni ambivalens érzéseiket,
ám követelték, hogy párjuk változtasson nemi beállítottságú viselkedésén. "Légy érzékenyebb, ne
kelljen azt hinnem, hogy minden férfi ostoba" - mondta a nő. "Legyél kevésbé érzelgős, ne kelljen azt
hinnem, hogy minden nő hisztérika" - mondta a férfi.

Ilyen házaspár természetesen ma is akad bőven, de egyre több olyan párral találkoznak a terapeuták,
amely ugyané férfi-női dimenziónak megfelelően polarizálódott, csak megfordítva. Az elméletileg
eszményi hermafrodita pár (eszményi, hisz mindkettőnek a legjobb jut mindkettőből) férfi tagja
érzékeny és nyílt, a nő pedig erős és magabiztos. Ebben a kapcsolatban a férfi azért szeret bele a
nőbe, mert kemény, független egyéniségnek tartja, akit tisztelhet, a nő pedig azért szeret bele a
férfiba, mert az érzelmi támaszt nyújt, és beszélget vele. Ha ez a pár mégis a terapeuta szobájában
köt ki, akkor egyikük sem mérte fel pontosan, mit akar. "Mondja meg neki, hogy legyen sokkal
nőiesebb" - kérleli a férfi a terapeutát. "Mondja meg neki, hogy legyen férfi" - utasítja az asszony.

Akár a hagyományos, akár a modernebb - fordított - nemi szerepek érvényesülnek, a problémás

párok egyetlen reménye a középút lehet. Hogy rátalálnak-e, leginkább attól függ, képesek-e elfogadni
partnerük nemével szembeni ambivalens érzéseiket. De ne fogjuk a kocsit a lovak elé: a polarizálódás
nem kizárólag a házaspárok, hanem legalább annyira - vagy még inkább - az egyedülálló férfiak és nők
problémája. Tapasztalatom szerint sok egyedülálló férfi és nő éppen azért nem találja az igazit, mert
képtelen elfogadni, hogy ambivalens érzéseket táplál a másik nemmel szemben. Erről ritkán esik szó,
mert félünk, hogy amit mondunk, "politikailag nem korrekt". Egyedülálló értelmiségi nők gyakran
panaszolják, hogy a férfiak nem tudnak mit kezdeni az ő sikereikkel. "A férfiak a kevésbé sikeres,
kevésbé értelmes, alapvetően alázatos nőket szeretik - mondják a terapeutának -, szóval én meg
vagyok lőve." És a terapeuta, jóllehet úgy véli, hogy a nők is választhatnak agresszív pályát, azon
kapja magát, hogy helyesel a páciensének. Pedig alázat és engedékenység nem ugyanaz.

A férfiak igenis szeretik az értelmes, sikeres vagy csinos nők társaságát - az egójuknak hízeleg, ám
élvezik a jó párbeszédet, a szellemes társalgást is -, de valóban nem szeretik a velük versengő vagy
megfélemlítő magatartású nőket. A kétnemű szerelem szorításában vergődő egyedülálló nőknek az a
bajuk, hogy saját "maszkulin identitásuk" miatt nem akarják elfogadni udvarlóik férfias
magabiztosságát. Uralkodni akarnak, nem behódolni. Persze az ellenkezője ugyanilyen gyakori, hiszen
sok nő inkább passzívan hagyja magát vezetni, és nem lép fel egyenlő félként - a passzív nő férfi
partnerének viszont épp az lesz a nehéz, sőt lehetetlen, hogy megfeleljen az emberileg sebezhetetlen
férfieszmény igényének.

A férfiak sem fogynak ki a panaszból: a nők a sikeres, agresszív, de legalábbis náluk magasabb
férfiakat szeretik, mondják, úgyhogy ha valaki érzékeny, könnyen sebezhető férfinak született, annak
bizony nincs szerencséje. Pedig igazából a nők is egyenrangú partnerre vágynak: legyen érzelmileg
fogékony, de nem puhány. A női szemmel ideális férfi úgy beszél, mint egy nő, de úgy cselekszik, mint
egy férfi. Ám az egyedülálló - androgin, más szóval kétnemű szerelemmel küszködő - férfiak többsége
női identitású, ezért nem kér az érzékeny, fogékony partnerből; neki az kell, hogy a partnere
kezdeményezzen, vezessen, uralkodjon. Bizonyos tekintetben tehát olyan nőt keres, aki inkább férfira
hasonlít. Létezik persze egy fordított előjelű kétnemű forgatókönyv is a férfiak számára. A
hipermaszkulin egyedülálló férfi típusa tudniillik mindig a múltba réved: kedves, aranyos nőt keres,
aki rajong érte, és feltétel nélkül behódol neki.

Hogyan lehet hát levetkezni a merev, szélsőséges nemi szerepeket, akár hagyományosak, akár újak?
Természetesen csakis lépésről lépésre...

ELSŐ LÉPÉS:
SAJÁT VISELKEDÉSMINTÁNK FELISMERÉSE

Már tudjuk, hogy ha ki akarunk törni kudarcra ítélt szerelmi sémánk börtönéből, először fel kell
ismernünk, majd szőröstül-bőröstül el kell fogadnunk, amit általában könnyebb mondani, mint
megtenni. Egy harmincas évei végén járó pár például azért keresett fel, mert noha egy éve jártak, és
komolyan vették egymást, képtelenek voltak eldönteni, hogyan tovább. Már nem voltak egészen
fiatalok, és szerettek volna gyereket, úgy érezték hát, ideje vagy összeházasodni, vagy elköszönni
egymástól. A nő így tárta elém a problémát:

Őszintén, szívből szeretem, de úgy érzem, nagyon különbözők vagyunk. Én mindig teszek-veszek,
mehetnékem van, neki nincs. Ő a tengerparton szeret nyaralni, nekem az unalmas. Én a síelést, a
hegyeket, a túrázást, a kempingezést szeretem, szívesen utaznék Ázsiába vagy Ausztráliába. Ö inkább
lófrál. De nem csak arról van szó, hogyan töltsük a szabadságunkat. Én szeretek tervezgetni, ő
teljesen passzív. Sosem kezdeményez. Nekem fontos a karrierem, ő meg csak úgy elvan. Bánt, hogy a
munkahelyén sem elég rámenős, például hagyja, hogy a főnöke kiszúrjon vele. Amikor megismertük
egymást, tetszett, hogy érzékeny, és nem agresszív, de most jobban foglalkoztat, hogy mennyire
mások vagyunk.

A barát a következőket felelte:

Igaza van. Én is mélyen érzek iránta, és szeretném rendbe hozni a kapcsolatunkat, de nem biztos,
hogy sikerül. Ő állandóan rohan, mindig sietteti a dolgokat. És nem túl figyelmes. Mindig a
számítógépen lóg, vagy a munkájával foglalkozik. Én nem vagyok olyan becsvágyó, mint ő, lehet, hogy
nem tudok olyan életszínvonalat nyújtani neki, amilyet elvár, de engem kielégít a munkám. És nem
vagyok olyan kíváncsi azokra a helyekre. Ezen a vidéken nőttem fel, szeretek a családom közelében
élni. Az ő családja szét van szórva, és nem túl nagy benne az összetartás, ezért imád 6 annyira
utazgatni. A kapcsolatunk kezdetén tetszett, hogy rámenős és határozott, de ma már
érzéketlenségnek, sőt törtetésnek, vagy valami ilyesminek érzem. Még rosszabb, amióta néhány
hónappal ezelőtt kinevezték ügyvezetőnek - többet parancsolgat és agresszívebb.

A többséghez hasonlóan ez a pár is nehezen ismerte fel a kétnemű szerelem sémáját, aminek
számtalan oka volt. Először, mivel nemi azonosulásuk nem a kézenfekvő, hagyományos értelmezés
mentén alakult ki - a nő inkább férfi-, a férfi inkább nőidentitású volt -, nehézségeiket nem a nemi
különbségek, hanem egymás személyisége rovására írták. Így a még viszonylag friss kapcsolat
tapasztalatából azt a tanulságot vonták le, hogy egymást jobban megismerve rájöttek, nem illenek
össze. Másodszor, részben a változó körülményekre fogták a bajokat - a nőt az előléptetés "tette"
parancsolga tóvá vagy törtetővé -, és ez tovább mélyítette a válságot vagy ellentétet. Végül
"politikailag helytelennek", sőt talán maradinak érezték volna, ha nemi szerepekkel magyaráznak
ilyen fontos különbségeket.

Kétségtelenül volt némi igazság a pár értelmezésében - ahogy idegenkedésükben is, már ami a nemi
különbségek általánosítását illeti -, csakhogy tökéletesen átsiklottak egy lényeges tény felett,
azazhogy mindkettőjük nemi identitása igen lényeges szerepet játszik a kapcsolatban. Ezen a ponton
jöhet kapóra a körültekintő múltidézés - az első lépésben, terápián és egyedül egyaránt. Laura
élettörténetéből világosan kirajzolódott egy nemi eredetű magatartásminta. Páciensem először egy
"helyes", érzelmileg fogékony, támogató típusú férfival járt. De hamarosan ráébredt - vagy azt
képzelte -, hogy a férfi csüng rajta, esendő és unalmas. Úgy érezte, a barátjában nincs elég lendület,
nem arat sikereket, és hamarosan szakított is vele. Hibájából okulva ezután egy sokkal rámenősebb,
önállóbb, becsvágyóbb férfival próbálkozott. Ám ezúttal arra kellett ráébrednie - vagy csak képzelte -,
hogy a férfi nem bánik elég jól vele. Lehet, hogy anyagilag megbízható és tisztességes, gondolta, de
érzéketlen, önző és kukacoskodó is. Így hát vele is elkerülhetetlenné vált a szakítás (még ha kitart is
mellette, előbb-utóbb a férfi szakít vele).

Utolsó kapcsolata hosszabb ideje tartott, és komolyabb volt, mint a korábbiak, mégis szépen
beleillett az összképbe. Ez a kép, és számos létező változata, bizonyára sok nő számára ismerős.
Lehet, hogy a férfitípusok más sorrendben bukkannak föl, esetleg sorozatosan az egyik, majd
zsinórban a másik típus képviselőivel jár a páciensemhez hasonló nő. Ám a lényeg ugyanaz: a
modern, egyedülálló nő mint archetípus nézőpontjából puhányokra és zsarnokokra oszlik a férfivilág.
Aki meg van győződve róla - mint Laura, és a magatartásmintájában osztozó, egyébként intelligens,
éles szemű nők -, hogy valóban csak ez a kétféle férfi létezik, az garantáltan állandósítani fogja ezt a
mintát. Tárgyilagosan nézve el kell ismernünk, hogy van némi igazság ebben a meggyőződésben,
hiszen egyes férfiak valóban sokkal agresszívabbak, mint mások, a helyes srácok meg többnyire nem
elég rámenősek vagy törekvők. De kár nem észrevenni, hogy létezik egy kiegyensúlyozottabb
középmezőny, ahol sok sikeres és érzékeny férfi tartózkodik, viszonylagos egyetértésben. Páciensem,
Laura azonban azért nem láthatta ezt a középmezőnyt, mert maga sem tartozott oda.

Ezzel eljutunk a második lépéshez, amikor figyelmünket partnerünkről magunk felé fordítva
önvizsgálatot tartunk. De előbb ismerkedjünk meg azokkal az intő jelekkel, amelyek figyelmeztetnek,
hogy partnerünk hajlamos mereven azonosulni egy - akár hagyományos, akár modern - nemi
szereppel. E tudás birtokában úgy szabadulhatunk a kétnemű szerelem viselkedésmintájából, hogy
mélyebben még bele sem bonyolódtunk. A vészjeleket női szemszögből vázoltam fel, a kétnemű
szerelem logikája szerint azonban férfiak ugyanúgy érthetnek belőle. Ők tekintsék példának Laura
barátját: sok mai férfi osztozik a mintáján. Az ilyen férfi vagy magabiztos, sikeres, karrierközpontú
nővel jár, akit később túl agresszívnek talál, vagy pedig a szelíd, aranyos, támogató nőtípust keresi, de
előbb-utóbb úgy fogja látni, hogy barátnője nem elég önálló, rámenős vagy eszes. Vagyis
férfiszemszögből a nő az, aki puhány vagy zsarnok lehet.

A puhány és a zsarnok némely ismérve

* Nem ajánlja fel, hogy elviszi vacsorázni, nem hívja fel, hogy másodszor is találkozzanak, nincs ötlete,
javaslata, hogy mit kellene együtt csinálni. (Puhány)

* Nincs oda a munkájáért, nem túlzottan érdekli a jövője; adóhátraléka van, és ilyeneket mond:
"Fogalmam sincs, mi leszek, ha nagy leszek." (Puhány)

* Helyes, érzékeny, kiegyensúlyozott, elnézi és megérti mások hibáit. Ön szárnyakat kap, úgy érzi,
bármivel képes lenne megbirkózni, hiszen ő mindig ön mellett áll. Minél jobban unatkozik mellette,
neki annál inkább szüksége lesz önre. Viszonylag könnyen bevallja, hogy ön eléggé elbizonytalanítja.
(Puhány)

* Mindig dolgozik, akkor is, amikor együtt vannak (mobiltelefon, műholdas internet, laptop). Csak az
ágyban mutat érzelmeket, úgy beszél, mint egy gép, a politika, a sport, az üzlet szinte kizárólagos
beszédtémák. Véleménye szerint a nők idegbetegek vagy hisztérikusak. (Zsarnok)

* Mindenről van véleménye, imád vitatkozni, minden együttlét alkalmával szeretkezni akar, de kerüli,
hogy kettejük kapcsolatáról, az ön családi problémáiról vagy a munkájáról beszélgessenek. (Zsarnok)

* Már az első találkozás alkalmával kijelenti (vagy beírja az internetes társkereső saját profiljába),
hogy olyan nőt keres, aki elengedi a haverokkal focizni vagy síelni, nem hányja a szemére, ha sokat
iszik vagy meccset néz a tévében, jó anya lesz, és remekül főz. (Zsarnok)

* Felhívja az első találkozás után, meg is beszélik az új randevút, de egy sürgős munka miatt
lemondja, majd eltelik két hét, ő kétnaponta telefonál, és biztosítja önt, hogy amint engedi az ideje,
azonnal találkozni szeretne önnel. Úgy látszik, nemcsak fontos neki a munkája, de számára az a világ
közepe. (Zsarnok)

MÁSODIK LÉPÉS:
AMBIVALENS ÉRZÉSEINK ELFOGADÁSA

Felismertük és feltartóztattuk a kétnemű szerelem viselkedésmintáját - már tudjuk, hogy ilyenkor

barátunk vagy partnerünk bizonyos sematikus férfi- vagy női tulajdonságához vonzódunk,
kapcsolatunkat pedig a nemi munkamegosztás hagyományos vagy fordított képlete vezérli -,
irányítsuk hát figyelmünket nemi szerepével szigorúan azonosuló partnerünkről önmagunkra. A
második lépésben saját nemi identitásunkat kell megvizsgálnunk.

A harmincas évei vége felé járó Janice felbontotta hét éve tartó kapcsolatát, és elköltözött a
barátjától. A Wall Streeten dolgozott, egy befektetési bank kötvényosztályát vezette. Sikeres, kiváló
szakember, eszes, öntudatos személyiség benyomását keltette, amikor először járt nálam. Nagyon
kényelmes és kellemes volt a kapcsolata, magyarázta, hiszen nyugodtan építhette a karrierjét, és volt
mellette valaki, aki drukkolt neki, támogatta, tanácsokat adott.

Korábbi barátaimmal ellentétben őt nem zavarta, legalábbis eleinte, hogy nekem fontos a karrier,
hogy önálló véleményem van, szeretnék alkotni, létrehozni valamit, vagyont gyűjteni. Szerettem
benne, hogy nem versenyez velem, nem akar helyre tenni - higgye el, kapok eleget a pasiktól a
munkahelyemen -, és hogy meghallgat. Szóval kedves volt, tele csupa jó tulajdonsággal. Szívesen
gondoltam rá, hogy majd gyerekeink is lesznek, úgy hittem, és ma is hiszem, hogy remek apa válna
belőle. De az első néhány év után kezdtem túl kedvesnek érezni - ugye, érti? -, valahogy nyámnyila
volt, puhány. Az volt a benyomásom, hogy a munkahelyén csak agyonüti az időt, de a szabadnapjain
sem csinált semmit: otthon maradt, ivott, tévézett, füvezett. Szóvá tettem, mire ő kifogásolta, hogy
basáskodom, különben is karrierista vagyok, rossz az értékrendem, nálam minden a pénz körül forog,
engem nem érdekel sem a család, sem kettőnk kapcsolata.

Ez így ment egy ideig, és közben reménykedtem, hátha megváltozik, esetleg benő a feje lágya. Tavaly
aztán elmentünk néhányszor párterápiára, de attól csak még rosszabb lett. Én azt hajtogattam, hogy
szeretném, ha rámenősebb és önállóbb lenne, ő meg azt, hogy legyek jószívűbb, tudjak adni és
támogatni. De minél többször mondtam, hogy erősnek szeretném látni, annál jobban elgyengült,
mert csak a kedvemért csinálta az egészet. És minél többször kérte ő, hogy támogassam, annál
pipogyábbnak tetszett, tehát annál keményebb és kritikusabb lettem én!

Janice kapcsolata Lauráéhoz hasonlóan azt a közhelyes bölcsességet igazolta, hogy kívánni csak
óvatosan szabad. Érzékeny férfit akart, és egy puhány mellett kötött ki. Úgy is fogalmazhatnék, hogy
amit eleinte szeretett a barátjában, azt a végén megutálta. Ez a szimmetrikusan kiegyensúlyozatlan
helyzet - amikor egyik véglet átcsap a másikba - azt jelezte, hogy Janice egy minta foglya; és mert e
végletek egyértelműen a tipikusan férfi-női sajátosságokhoz kötődtek, a viselkedésminta
nyilvánvalóan nemi szerepekre épült. Janice maga is felismerte ezt, még a találkozásunk előtt, és
ösztönösen kikövetkeztette, hogy ha egyszerűen elhagyja a barátját, és egy sokkal agresszívabb,
"maszkulin" férfira cseréli, végül ugyanaz lesz a problémája, csak fordítva: erős férfira sóvárogva egy
zsarnokot fog ki. Janice ekkor tette meg az első lépést azzal, hogy párterápiára ment, és dolgozni
akart a kapcsolatán.

Ám mint sokan mások, ő és a barátja terápiával sem jutottak túl az első lépésen, főként mert
mindketten a másik megváltoztatásával akarták helyrebillenteni nemi szerepük egyensúlyát. De
most, hogy lezárult a régi kapcsolat, Janice kész volt megtenni a második lépést, mielőtt új
kapcsolatot kezd.

Ahogy saját nemi azonosulására irányította a reflektorfényt, eszébe jutott, hogy fiatal lányként
tudatosan elhatározta, nem lesz olyan, mint az anyja, aki mind anyagilag, mind érzelmileg teljesen ki
volt szolgáltatva a férjének. Janice már kislány korában is gyönge, elhanyagolt asszonyt látott az
anyjában, aki a házasság áldozata. Apját ellenben hatalmasnak, önállónak és rém szórakoztatónak
találta.

Ahogy teltek az évek, ismételten eltökélte, hogy független, önellátó és rámenős lesz, így inkább az
apjával, és nem az anyjával azonosult, legalábbis a felszínen. Felnőtt megnyilvánulásai valóban inkább
a hagyományos férfiviselkedésre emlékeztettek. Olyan lett, mint egy férfi: agresszív, tevékeny,
becsvágyó, nem éppen figyelmes, érzelmileg megfejthetetlen. Nem is bánta volna, csakhogy a
hasonló karakterű férfiak nem akartak egy versenytárssal járni. Legalább látszatra náluk kellett
maradnia a kormányrúdnak. Nem akarták engedelmesen követni Janice parancsait. Vagyis szerelmi
téren csak úgy boldogulhatott volna, ha átadja a kezdeményezést. És úgy, ha megengedi önmagának,
hogy passzív érzékenységgel fogadja a férfiak agresszív közeledését. Ám így épp ott jelölte volna a
saját helyét, ahol fogadalma szerint sosem állhatott - az anyja mellett.

Ezért kötött ki egy női identitású "puhány" mellett, aki nem kívánta tőle, hogy feladja a maga
férfiidentitását. Ám paradox módon épp ugyanazért vallott kudarcot puhány barátjával, amiért a
zsarnokokkal: nem bírta elviselni a "gyengeséget". Barátja esetében egy férfi gyengeségétől, a
zsarnokok esetében saját gyengeségétől kellett megszabadulnia. És a "gyengeség" mindkét esetben
az anyja gyengeségét jelentette. Nem bírta ki a zsarnokokkal, mert mellettük úgy érezte volna magát,
mint az anyja. A puhány mellett pedig azért nem bírta ki, mert ő volt olyan, mint az anyja. Tanulság:
mint mi, emberek mindannyian, Janice sem tudott leválni az anyjáról.

Hiába határolta el magát tudatosan már gyerekkorában az anyjától, ez nem sikerülhetett egészen;
minden áldott nap megtapasztalta, magába szívta anyja jelenlétét, azonosult vele. Fiatalabb
gyerekként, amikor elsősorban az anyja viselt rá gondot, mert az apja dolgozott vagy úton volt, még
inkább ez volt a helyzet. Vagyis míg a felszínen apjára hasonlított, legbelül olyan volt, mint az anyja -
éppen ezért rémült meg tőle. A puhánnyal tartó hétéves kapcsolat lélektani előnye éppen abban
rejlett, hogy Janice kivetíthette rá a teljes "puhány faktort", és továbbra is egészen másnak
képzelhette magát, mint amilyen az anyja. Mégis megfeneklett a kapcsolat, mert Janice nem bírta
elviselni, hogy a férfi az ő anyjára hasonlítson...

A második lépés tehát meghozta Janice-nek azt a felismerést, hogy agresszív, férfiidentitású külső
burka igazából egy puhányt rejteget. Ha úgy tetszik, elutasította az anyját mint modellt, így alakultak
ki ambivalens érzelmei a férfiakkal szemben. Saját "gyengeségétől" tartva nem tudta elviselni
"erejüket", vagyis a férfiasságukat. Nőiesebb férfit választott tehát, jóllehet előre látható volt -
legalábbis lélektani okoskodással -, hogy mi lesz a vége.

Miután végre belátta, hogy a "puhányokat és zsarnokokat" tartalmazó konstrukció javarészt önnön
rosszul egyesített női és férfioldalának kivetítése, Janice életében először mert arra összpontosítani,
hogy partnere nemi azonosulására való tekintet nélkül tetszik-e neki a férfi, akivel jár. Végül olyan
ember mellett kötött ki, aki inkább a "zsarnokok" tartományában szeretett időzni. Jó és tartós
kapcsolatukban sok vita és nyílt (de nem testi) agresszió volt. Ideálisnak azért nem mondható, mert
Janice így sem jutott el a harmadik lépésig, így nem integrálta ambivalens érzéseit. De legalább
boldogabb volt, mint bármelyik korábbi kapcsolatában.

Mielőtt rátérnénk a harmadik lépés integratív feladataira, tartsunk szünetet, és tekintsük át, miként
érhető tetten a vegyes vagy kétes nemi azonosság. Az "öndiagnózis" után jöhet a harmadik lépés.

Hogyan diagnosztizálja ellentmondásos nemi azonosulását?

* Lapozzon vissza néhány oldalt, és ellenőrizze, illenek-e önre a puhányokra és zsarnokokra jellemző
tulajdonságok. A merev, szélsőséges, nemi meghatározottságon alapuló viselkedésminták mind
férfiaknál, mind nőknél arra utalnak, hogy felborult a férfi-női értékek egyensúlya.

* Női olvasóm keresse emlékezetében a következő képleteket:

olyan anya mellett nőtt fel, akit valamely okból nem tudott tisztelni. Anyja túlságosan függött a
férjétől (az ön apjától) vagy rátelepedett önre. Érzelgős, hisztérikus volt, és rosszul kommunikált.
Vagy félénk volt, félt, fóbiák gyötörték. Esetleg szánalmas karikatúrája volt a nőiességnek.
Emlékezzen: nem rettegett-e folyton, hogy olyan lesz, mint az anyja? Nem döntött úgy, hogy
egyáltalán nem akar hozzá hasonlítani? Végül vizsgálja meg, hogy a felszínen inkább az apjára
hasonlít-e:

józan, agresszív, céltudatos, tárgyilagos, logikus személyiség-e, de persze bármi egyéb is lehet a közös
férfias vonás.

* Férfi olvasóm keresse a fenti képlet fordítottját. Olyan apa mellett nőtt fel, akivel ilyen-olyan okból
nem tudott azonosulni. Apja talán fizikailag vagy érzelmileg nem volt jelen; netán félelmetes,
basáskodó ember volt, és bántalmazta önt; esetleg passzív volt és zárkózott, átengedte az irányítást
az anyjának. Gondolkozzon: elutasította-e az apai modellt, inkább az anyai mintákat követve? Nem
inkább anyjához hasonlít érzékenység, igények, passzivitás vagy érzelmesség tekintetében?

Ha ismerős bármelyik fenti forgatókönyv, isten hozta a klubban - mely rengeteg tagot számlál
posztfeminista nemzedékünkben. Hisz tudvalévő, hogy a nemi szerepazonosság kérdése alapvető a
szerelemben, mégis az egyik legelhanyagoltabb lélektani probléma. Annak ellenére, hogy a
lélekbúvárok minden típusa - az egyetemi professzortól a lelki kuruzslókig - még mindig a férfi-női
polarizáció hagyományos formáiról beszél, és ontja a tanácsokat. Ám a probléma mai, inkább
kétnemű vagy fordított megnyilatkozásairól és arról, hogy mit kezdjünk velük, kevés szó esik.

HARMADIK LÉPÉS:

AZ AMBIVALENCIA ELOSZLATÁSA

Jó tudni, hogy a kétnemű szerelem problémájának megoldása karnyújtásnyira van tőlünk, a baj
gyökerénél. A harmadik lépésben mindössze annyi a teendő, hogy a mindenkiben megtalálható két
elemet - férfiasságot és nőiességet - addig rakosgassuk, rendezgessük, míg harmonikusabban nem
illeszkednek egymáshoz. Nem véletlen, hogy kultúránk gyakran kétnemű - androgin - kifejezésekkel
határozza meg a testi szépséget. Michelangelo Dávidja, de még inkább Donatello azonos című szobra
eleven, gyönyörű példája a tökéletes egységbe forrt férfi- és női formáknak. Legújabb kori
bálványaink között nem egy androgin férfi van, például Mick Jagger, David Bowie vagy Leonardo
DiCaprio, a kamaszkultúra csodált kétnemű hősei, hogy csak néhányat említsünk. Az
irodalomtörténet kétneműséget ünneplő leghíresebb művében Virginia Woolf így ábrázolja azt a
pillanatot, amikor hőse, Orlando, csodálatos módon férfiból nővé alakul: "A trombiták lármája
távolodott, majd egészen elhalt. Orlando, teljes meztelenségében, mozdulatlan maradt. Mióta a világ
áll, nem láttak ilyen szép halandót. Testi formái a férfierőt női bájjal egyesítették." Valóban sokak
eszményképe ez: testi vagy szexuális vonatkozásban. De lélektanilag egész biztos, hogy ez a döntő
többség eszményképe. Pszichoterápiára járó férfiak igen gyakran panaszolják, hogy képtelenek sírni,
nem tudnak érzelmileg sebezhető felületet mutatni. Ugyanakkor elégedetlenkednek, mert
barátnőjük vagy feleségük túl érzékeny. Terápiára járó nők gyakran elismerik, hogy könnyen
megsértődnek, másfelől panaszolják, hogy partnerük érzelmileg nulla. Vagyis mindkét nem szívesen
újraosztaná a férfi-női lapokat - magának és a másik nemnek egyaránt. Az e fejezetben tárgyalt
kétnemű szerelem - ez a mai, fordított változat - éppen ennek a sikertelen újraosztási kísérletnek az
eredménye.

Ez a kudarc némelyeket arra ösztönözne, hogy térjünk vissza az 1950-es évek nemi alapokon nyugvó,
kikeményített modorához. Ám ez, mint láttuk, egyazon probléma másik oldala, így hát még mindig az
a legjobb stratégia, ha integrált kétneműséget keresünk - mindkét nem számára. A taktikán azonban
változtatnunk kell. Míg a múltban a nők úgy próbálták korrigálni tarthatatlan vagy teljességgel
képtelen női önazonosságukat, hogy inkább alárendelték a sokkal dominánsabb férfi-
önazonosságnak, most mindkettő többé-kevésbé egyenlő részarányú integrációjára kell törekedniük.
Természetesen ugyanez az elv vonatkozik a férfiakra is.

Ha tehát ön erélyes, irányító, versengő, módszeres, A típusú nő, és teljesen hiányzik önből a feminin
lágyság, akkor keresse meg magában azt a szelíd, lágy, sebezhető nőt, akit elnyomott. Talán ön sem
tudott azonosulni szinte szánalmasan sérülékeny anyjával, esetleg férfiak között nőtt fel, és
elsajátította természetes agresszivitásukat, hogy védje önnön, zsigerileg női érzékenységét. Bárhogy
történt, ha meghittségben akar élni egy férfival, most kezet kell nyújtania annak, amit elfojtott. Az
elfojtás amúgy sem lehet soha tökéletes:

se szeri, se száma azoknak a cápaszerű nőknek, akik a magabiztosság, az üzleti furfang és a

versenyszellem minden elengedhetetlen kellékével fel vannak fegyverkezve, és férfiidentitásuk
burkában csak akkor élik át, fedezik fel szomorú női sebezhetőségüket, amikor csúfosan elbánik velük
egy remélt barát vagy férj, míg ők önmarcangolva, megalázkodva sóvárognak a szeretetre.

Ám ha ön szelíd, passzív, fogékony és ragaszkodó nő, akiben szikrányi agresszivitás sincs, akkor elő
kell ásnia természetes hímagresszivitását, amely biztos valahol odabenn lappang. Talán állandóan
utazott az apja, távoli figura maradt, akinek a karrier a legfontosabb; míg az anyja, ez a melegszívű
teremtés, mindig készen állt, ő nevelte, s ő teremtett otthont önnek - így férfioldalról nem is érhette
valódi befolyás. Vagy főleg nők közt, két nővére és aranyos, de passzív apja mellett cseperedett fel,
ezért nyomta el magában az agresszivitást, a férfiazonosulás minden lehetőségét. Bárhogy volt, ha
meg akarja érteni a férfiakat, kezet kell nyújtania a belsejében élő hímnek. Természetesen számtalan
más tényező is magyarázhatja, miért nem mer agresszív, rámenős vagy határozott lenni, de annyi
biztos, legalábbis valószínű, hogy megtapasztalta - és így be is építette - a férfias erőt, melynek
forrása lehetett az, apja, a bátyja, a nagyapja, de ugyanígy kultúrájának bármely más férfias
tényezője is. Tehát létezik, odabent van, csak ki kell engednie.

A CSELEKVŐ

Ellie egy fogyasztási cikkeket gyártó, nagy társaság szépreményű, harminc-egynéhány éves
ügyvezetője volt. Határozott tervvel, szándékkal érkezett hozzám, és valahogy így határozta meg a
céljait: "Húszas éveimet utazásra és karrierépítésre szántam, sikerrel. Most azonban tovább kell
lépnem életem következő szakaszába: férjhez megyek, családot alapítok." Becsületessége,
egyenessége és gyakorlatiassága ellenére volt valami enyhén bosszantó ebben a prezentációs stílusú
bemutatkozásban. Tudomásul vettem, de nem mutattam ki; arra kértem, meséljen a kapcsolatairól.

Ellie-t mindig fiatalabb, érzékeny férfiak érdekelték, köztük művészi hajlamúak, szellemi vagy
filozófiai beállítottságúak, de egyik sem ért fel hozzá rámenősség, tettvágy vagy ambíció dolgában.
Ellie minden esetben a személyiség valamely lágyabb, gyermetegebb vagy álmodozóbb vonása miatt
szeretett bele mindegyik férfiba, és annyira eszményítette azt az egyet, hogy a többi tulajdonság
egészen háttérbe szorult. Ám amikor az eszményítő hevület múlni kezdett, minden esetben hagyta,
hogy az ellentámadásba lendülő, elnyomott tulajdonságok felemésszék a szerelmet. Egyik partnere
azzal borította ki, hogy rém rosszul keresett, a másik túl sok marihuánát szívott, a harmadik pedig
nem is járt a földön, annyira nem volt "cselekvő" típus.

Ellie türelmetlenül várta, hogy eredménye legyen a terápiának, és mert a társaságnál megszokta,
hogy ütemterv szerint dolgozzon, tetszett neki a gondolat, hogy saját viselkedésmintájának
felismerése után mindjárt teendői is lesznek. Az első lépést tehát gyorsan megtettük. Mivel eddig
csak puhányokkal volt dolga, értettem már, mi bosszantott eleinte a bemutatkozásában. Ellie-nek
mindig a csúcson kellett lennie, onnan irányított, kezdeményezett és buzdított, így nekem mint
férfinak csak a puhány szerepe maradt. Nem alaptermészetem a pipogyaság - különösen nem
terapeutaként -, így kissé zavarba ejtett a stílusa. Megosztottam Ellie-vel ezt a felfedezésemet, és ez
mindjárt átkalauzolt minket a második lépéshez.

Ezen a terepen Ellie már nehezebben haladt, először is azért, mert valaki másra (rám) kellett bíznia a
terápiás folyamat irányítását, másodszor, mert szembe kellett néznie nagy félelmével: attól félt, hogy
olyan lesz, mint az anyja, vagyis védtelen, sérülékeny, gyenge akaratú nő. Anyja művész volt, de
sikertelen, és "semmit sem kezdett" az életével. Ellie szerint otthon ülő anyuka lett belőle, aki hol
odakozmált, hol félig főtt vacsorákat tálalt eléjük, összefüggéstelenül motyogott, és számos érzelmi
jelét adta szorongásának és elbizonytalanodásának.

Ellie azt is felismerte, hogy félelme mögött tulajdonképpen hasonlóság utáni vágy lappang - vágy,
hogy ne kelljen dirigálnia, hanem érzelgős, függő, gondoskodást igénylő nő lehessen, ezt a
természetes gyermekkori élményt ugyanis nem élhette át, mert nem volt erős, nyugalmat sugárzó
anyja -, és a felismerés erős szorongást váltott ki belőle. Hisz a karrierje szempontjából nagyszerűen
bevált a rámenősség, a becsvágy, vagyis a férfias identitás, ráadásul sosem látott mást maga körül.
Ugyanakkor tetszett is neki ez az elemzés, mert általa elméletben felismerte a problémát, és tudta,
hogy cselekedni fogunk, rendbe hozzuk. Persze épp ez volt a bökkenő, mert az ő esetében nem
cselekvést, rendezést jelentett a harmadik lépés, hanem az ellenkezőjét: puszta létezést és
elfogadást. Láttuk már, hogy a harmadik lépésben mindig integrálni kell. A kétnemű szerelem
esetében integrálni a bennünk lakó zsarnokot és puhányt. Ellie-nek fel kellett szabadítania magában
az elnyomott női sebezhetőséget - a gyűlölt, mégis létező anyai identifikációt. De hogyan? Először az
értelmével kellett belátnia, hogy aki nőiesebb - érzelmes, sebezhető, érzékeny, fogékony -, az nem
lesz automatikusan gyenge és szánalmas, mint az anyja. Persze más kérdés, hogy mit kell tennie, ha
nőiesebb akar lenni.

Ellie cselekvő ember volt, a harmadik lépés végrehajtásához tehát akciótervet készített,
meghatározta a nőiesebbé válás teendőit. Beszerkesztette napirendjébe, hogy mikor "dolgozik" az
érzésein, elvégzett egy "hogyan flörtöljünk" tanfolyamot, férfi-női grafikonokat szerkesztett,
megjelölte a "következő lépéseket", és rendszeres "visszacsatolási konzultációkat" ütemezett be a
barátaival, hogy ellenőrizze a haladását. Ebben persze az volt a paradoxon, hogy ezek a tettek nagyon
is "férfias" természetűek voltak. Ellie így védekezett tovább a semmittevés és a puszta létezés ellen,
azt ugyanis anyja számlájára írta: az anyai alkalmatlanság, értéktelenség és érzelmi önmagába
merülés mind helyet kapott benne.

Amikor ezt a tudomására hoztam, Ellie összeomlott. Kezdte már sejteni, hogy nem tarthatja mindig a
kezében a gyeplőt. Apránként elfogadta önnön korlátait, csalódottságát, tehetetlenségét, főként
pedig belátta, hogy képtelen irányítani a szerelmi életét és viszonyát a férfiakhoz. De nem tagadhatta
meg magát, tehát továbbra is konkrét megoldást keresett, és végül rá is lelt arra, amelyik változást
tudott hozni. Megállapította, hogy munkahelye, ez a "hierarchikus, hímdominanciájú" vállalat és a
hozzá tartozó szamárlétra csak személyiségének férfias azonosulását erősíti tovább, ezért kilépett, és
részmunkaidőben elment tanácsadónak. Így több ideje maradt tétlenkedni, merengeni az életén, és
az "érzéseivel foglalkozni". És persze ismerkedésre is több ideje jutott, és a nagy fordulat nem is
maradt el. Projektmenedzseri filozófiájából kilépve először gondolkozott el azon, hogy mi lesz, ha
sosem találja meg az igazit, és sosem lesz gyereke. Kétségbeesett, és teljes gőzzel, szívvel-lélekkel
vetette bele magát az ismerkedésbe. Ám életében először most nem ő üldözte a férfiakat, hanem
alkalmat adott arra, hogy ők üldözzék őt.

Az Ellie típusú nő az önsegítő irodalom kedvenc célpontja; valósággal elárasztják tanácsokkal. "Ne
hívja föl. Várja meg, míg ő telefonál" - íme, egy közismert taktikai bölcsesség. Pedig ez a taktika nem
eredményes, mert a külső viselkedésre vonatkozik; úgyis csak a "puhány" telefonálna, akit a bennünk
rejtőző zsarnok vonz. "Miért vár? - kérdezi egy másik könyv vagy másik terapeuta. - Hívja fel
azonnal!" Ez sem hoz eredményt, mert a "zsarnok" aligha kuksol odahaza a telefon mellett - éppen
olyan nőkkel szórakozik, akikkel zsarnokoskodni lehet. Vagyis az ilyen taktika mindaddig
eredménytelen marad, amíg a férfi-női tekintetben sokkal harmonikusabb partnerek fel nem keltik a
nő érdeklődését. Szerencsére Ellie-vel így történt. Amikor végre megismerkedett valakivel - szintén
tanácsadó ugyanabban az ágazatban -, átengedte neki a kezdeményezést, és hagyta, hadd diktálja a
férfi a tempót. Ugyanakkor nem zavarta, hogy új barátja nem tart előbbre a szamárlétrán, és talán
sosem fog rengeteget keresni. Nem volt tökéletes ember, de tudott kedves és határozott is lenni. Egy
éven belül összeházasodtak, két éven belül gyerekük született.

NYERD MEG, AMIT Ő ELVESZÍT

Mindenki tudja, hogy a házasság önmagában nem szavatolja a jó kapcsolatot. Ilyen szavatosság nem
létezik, de ha valaki állandóan foglalkozik a harmadik lépéssel, különös tekintettel arra, hogy a
kétnemű szerelem - hagyományos és modern formája - mindig és mindenhol megtalálható, akkor
hiszem, valamiféle garanciát mégiscsak kaphat, remélheti, hogy a házassága jó lesz. Láttuk, hogy
vesztésre áll, aki úgy próbálja gyógyítani a párkapcsolatát, hogy kéri, sőt követeli a partnerétől, hogy
változzon meg. Igencsak elmérgesíti a viszonyt, ha például a nő "kommunikációt" követel a férfitól,
vagyis azt, hogy legyen a barátnője, vagy ha a férfi elvárná a nőtől, hogy "ne kerítsen mindennek
akkora feneket", vagyis viselkedjen úgy, mint a cimborája.

Ne várja el a partnerétől, hogy dolgozzon a maga férfi-női megosztottságán, hanem foglalkozzon

inkább a sajátjával, és barátkozzon meg egy új stratégiával: nyerjen önmaga ellen. A Nyerd meg, amit
ő elveszít című, klasszikus befektetési kézikönyvet egy másik könyv ihlette, amelyet a teniszről írtak.
Ennek szerzője, Simon Ramo kifejti, hogy míg a hivatásos teniszjátékosok igazán megnyerik a játékot,
az amatőr játékok nyerteseit a vesztesek tettei határozzák meg, akik lényegében önmagukat győzik
le. Ezért a nem profi játékos csak úgy nyerhet, ha azért játszik, hogy ne veszítsen, vagyis ha nem az
ellenfelét, hanem önmagát győzi le.

A szerelem terén mindenki amatőr, ezért - teniszhasonlattal - ne is próbáljuk lecsapni a labdát,

inkább azzal törődjünk, hogy átmenjen a háló fölött. A siker feltétele, hogy igyekszünk abbahagyni
ellenfelünk - partnerünk - lépéseinek utólagos bírálgatását, és nem befolyásoljuk őt. Első lépésként
ne akarjon nőiességet (vagy férfiasságot) beleverni a férfiba, és fogadja el a férfiasságát (vagy
nőiességét) olyannak, amilyen. Így szabad kezet kap, hogy integrálja saját báját és erejét, érzelmeit és
gondolkodását, passzivitását és aktivitását. Csak az veszi észre, hogy partnere is párhuzamos pályán
halad, aki az integráció útját választja, bármilyen hosszú és lassú legyen is. Meg sem próbálja
befolyásolni partnerét, miközben valójában ezt teszi. Egyrészt példát mutat neki, másrészt
felszámolja a korábbi polarizáló dinamikát: ebben eddig ő foglalta el az összes nőies (vagy férfias)
területet, így partnerének csak az ellentétes terület maradt. Most, hogy már nem érzelmi nyomorék,
neki sem kell vállalnia a távolságtartó, higgadt gondolkodó szerepét. Vagy most, amikor már nem
törtető munkamániás, a férjének sem kell aggódnia a kapcsolatuk és a gyerekek sorsa miatt - így ő is
a saját karrierjére összpontosíthat.

Mint Ellie-nél láttuk, ha komolyan felborul az egyensúly, létfontosságú, hogy újra hitelesítsük férfi-női
identitásunkat. Túl kell jutnunk a második lépésben megfogalmazott "vagy-vagy" szemléleten -
eszerint még beletörődünk, hogy zsarnoki természetünk miatt együtt kell élnünk pipogya
partnerünkkel szemben táplált ambivalens érzéseinkkel (vagy fordítva). Ez nem elég: most már
magunkban és a partnerünkben is az egész, a legjobb, a minden kell - a zsarnok és a puhány
egyszerre. Azaz vagy olyat kell csinálnunk, ami új és ismeretlen, vagy ellenkezőleg: nem szabad
bizonyos unalomig ismételt dolgokat újra megtennünk. Nehéz gyakorlatiasan, nemi vonatkozású
közhelyek és egyéni változatok figyelembevétele nélkül fogalmazni. Hiszen ami az egyik embernek
férfias, az nőies lehet a másiknak, részben mert nemcsak a kérdéses tevékenységen múlik, hanem
azon is, ahogyan végezzük. Végezetül, noha mindenkiben vannak feminin és maszkulin vonások,
sosem valósíthatjuk meg a tökéletes egyensúlyt, ezért ne is törekedjünk rá. Bár lélektani
szempontból férfiak és nők jobban hasonlítanak, mint különböznek, a nemek közti lélektani
különbség, valamint a különbözőség szubjektív érzése mindig megmarad. Vagyis bármilyen nemes cél
az integráció, ne képzeljük, hogy egészen áthághatjuk nemünk korlátait.

Vegyünk sorra néhány lehetséges konkrét magatartást, ami az egyensúlyt szolgálja, amennyiben
részévé válik a belső nemi azonosulást integráló stratégiának. Először is valószínűleg a pszichoterápia
a lehető legjobb megoldás, mert lényegéből fakadóan integrál, és elősegít egy belső folyamatot,
valamint egy külső, magatartásbeli változást. Ha pszichoterápiára nincs mód, az "addig tettesd, míg
egyszer csak sikerül" jól bevált módszere szerint, tehát önrábeszéléssel megváltoztatjuk külső
magatartásunkat, és ezzel belső elmozdulást is előidézhetünk.

Az inkább férfiazonosulású nők mélyítsék el anyjukkal való kapcsolatukat. Paradox tanács, de akár
anyjuk néhány felszínesnek tartott sikeréből is tanulhatnak. Ha felidézzük, hogy ezek a nők
gyermekkorukban gyakran azért utasították el az anyjukat, mert nem tudták tisztelni őt, megszűnik a
paradoxon. Ha az ön anyja hajlamos az érzelgős rohamokra, maradi szellemű, hisztérikus vagy
követelőző, akkor érthető, hogy nem tudott - és most sem tud - olyan mély kapcsolatot kiépíteni
vele, amely elősegítené az egészséges női azonosulást. De lehet, hogy az évek során a fürdővízzel
együtt kiöntötte a gyereket is: az anyjának egészen biztosan vannak kiegyensúlyozó "feminin"
vonásai, még ha látszólag felszínesek is. Lehet, hogy ért az öltözködéshez, és nagyszerű ízlése van,
esetleg tehetségesen sminkel. Talán tudja, hogyan kell flörtölni; vagy kreatív, ért a lakberendezéshez,
netán van benne játékosság; meglehet, a hisztériája valóban mély érzelmeket jelez, amelyeket
könnyen ki tud fejezni. Ezek mentén megnyerheti magának az édesanyját - tartson vele például, ha
ruhát vagy ékszert vásárol. Az ötlet lényege, hogy idővel azonosulni kezd anyja bizonyos feminin
vonásaival, amelyektől annak idején irtózott.

Ugyancsak hasznára válhat, ha közelebbi ismeretséget köt más nőkkel, főleg olyanokkal, akiknek
harmonikusabb a nemi identitásuk. És a fentieket figyelembe véve tartózkodjon azoktól, akik
túlságosan emlékeztetik az anyjára, vagy azoktól, akik már teljesen lemondtak a férfiakról épp azáltal,
hogy lélektani tekintetben maguk is férfivá váltak. Végül próbálja olyasmivel elfoglalni magát - és
örülni neki -, ami évszázadok óta hagyományosan a nők dolga. Ilyen például a bevásárlás, a
sminkelés, a manikűr, a kötés, vagy ilyen az is, ha recepteket cserél, és beszélget a kapcsolatairól. Így
megtanulja értékelni, és vissza is szerezheti elvesztett vagy rejtőzködő női azonosulását. Ha rászánja
magát, járja az utat a maga tempója szerint, és igyekezzen olyan magatartásmintákat választani,
melyek nem az anyjának, a barátjának vagy a férjének felelnek meg, hanem önnek.

A férfiidentitású asszony alapstratégiája tehát az legyen, hogy pozitív női befolyást keres. Magától
értetődően ugyanez az elv vonatkozik a hagyományos, szuperhím férfira, akinek jót tenne némi női
hatás, hogy meglágyítsa agresszív külső páncélját, és előcsalogassa a benne is élő nőt (őt is anya
nevelte, őt is érte női befolyás). Persze fölöttébb valószínűtlen, hogy rákap a kötésre vagy
szenvedélyesen sminkel, de talán megtalálja a módját, hogy emberi kapcsolatokról beszélgessen,
főzzön, kertészkedjen, vagy egyéb, történetileg nőiesnek tartott tevékenységet végezzen. A
hagyományos, szuperfeminin nő hasonlóképpen tágíthatja látóhatárát, ha több pénzügyi, politikai
vagy sporttémájú írást olvas, és olyan konkrét, férfiszemléletű eredményekre alapozza az önérzetét,
amilyen a fizetésemelés, a garázsajtó megjavítása vagy az agresszív autóvezetői stílus (pontlevonás
nélkül). Végül, a kétnemű szerelem logikáját követve, a modernebb, női identitású férfi ugyancsak jól
tenné, ha ezt az utat követné, és felnőttként keresné meg azokat a pozitív férfihatásokat, amelyeket
gyermekként valószínűleg nélkülöznie kellett.

Tiziano híres reneszánsz festményén a nemek háborújának egyetemes pillanata van megörökítve:
Vénusz istennő megpróbálja visszatartani vadászatra induló kedvesét, Adoniszt. A vaskos, meztelen,
egészen földi nőnek ábrázolt Vénusz esdekelve kapaszkodik a tagbaszakadt, mégis kamaszos és
szemlátomást türelmetlen Adoniszba, akit három felajzott vadászkutya ráncigál. Meglepő, de a 20.
század óriási társadalmi változásai ellenére máig él és virul ez a hagyományos dinamika. Igaz, a férfiak
már nemigen járnak vadászni, míg a nők főznek, de az evolúciónak még évmilliókra lesz szüksége,
hogy átprogramozza a nemi azonosságot hordozó DNS-t. Ez a nemi azonosság olyan, amilyen; de
akkor is biológiai, lélektani örökségünk része. Tagadása szülte a kétnemű szerelem mai formáját,
amelyben a nemi szerepek felcserélődtek, de sem a nők, sem a férfiak nem lettek tőle boldogabbak.
Ám ha elfogadjuk kiindulópontnak, és nem tagadjuk, sokkal nagyobb biztonságban érezzük majd
magunkat elsődleges nemi identitásunkban, így sokkal nyíltabban fogadjuk a másik nem
kiegyensúlyozó hatását.

ZÁRSZÓ
Ha jó a szerelem

"Kezdek belejönni" - számolt be páciensem mosolyogva új kapcsolatáról. "Remélem" - feleltem.

"Talán nem is olyan nagy a baj, mint gondoltam - tettem hozzá magamban. - Néha talán egészen
egyszerű a szerelem." Lenyűgöző, harminc-egynéhány éves értelmiségi nő páciensem azonban két
hónap múlva már úgy ítélte meg, hogy nem az a férfi álmai hercege. Szakított hát vele, és megint
olyan kiábrándult és nyugtalan, orvosi kifejezéssel depressziós és szorongó lett, mint volt, amikor egy
évvel korábban felkeresett. Reménykedését, mely lényegében tagadás volt, csupán megrögzött, és
mindig meghiúsuló szerelmekhez vezető viselkedésmintája produkálta. Mint a legtöbb nagyszerű
ötlet, elméletben a szerelem is pofonegyszerű. A valóságban azonban meglehetősen bonyolult,
hiszen - ahogy ebben a könyvben igyekeztem bemutatni - sohasem ambivalenciamentes. Az
ambivalencia viszonylag egyszerű fogalom, ám ha megkíséreljük eltagadni, megbosszulja magát:
önáltató viselkedésmintákba kerget, amelyek egytől egyig meghiúsítják a szerelmet, és
átláthatatlanná bonyolítják az életet. Az egyszerűség kedvéért hét önálló fejezetbe csoportosítottam
ezeket a mintákat, és mindegyiket egy Ovidius-idézettel vezettem be, amely a görög mitológiából
merít. Az ókori mítoszok máig a maguk egyszerűségében és összetettségében tükrözik az életet.
Apollón és Daphné története például az egyoldalú szerelem fájdalmát ábrázolja gyönyörűen és
egyszerűen; amikor Apollón utoléri a nimfát, már csak elhaló szívverését érezheti, mert az üldözött
Daphné szinte a karjai közt változik babérfává. Ám van e történetnek egy tisztán érzékelhető
nárcisztikus felhangja is! Hallgassuk csak, mit mond Ovidius: "Lám, nem akartál lenni a nőmmé, fám
léssz hát ezután" - kiált fel Apollón, amikor elkapja a nimfát. Majd megtudjuk, hogy attól a naptól
kezdve viselnek Róma háborús hősei babérkoszorút győzelmük jelképeként. A valóságban sem
csupán egyoldalú, hanem nárcisztikus szerelem is az, ha elérhetetlen embereket üldözünk: nemcsak
azért sóvárgunk elérhetetlen emberek után, mert ambivalens érzéseinket így tartjuk távol, olyasmire
vágyva, amit nem kaphatunk meg, hanem azért is, mert a győzelem vagy az elfogadás reménye azzal
kecsegtet, hogy megnőhet az önbecsülésünk. Így függ össze tehát a meghiúsult szerelem hét
viselkedésmintája, és ezért azonos az orvoslásukat szolgáló, háromlépéses módszer menete.

Ahogy a terápia közben gyakran megesik - miközben megkísérlek "diagnosztizálni", majd "kikúrálni"
egy-egy párkapcsolatot -, könyvemben is alighanem a szerelem negatív, kissé torz képére helyezem a
hangsúlyt. Jacques Lacan francia pszichoanalitikus a következő költői, bár végletes és cinikus
következtetésre jut: "Szerelem az, amikor adunk valamit, amink nincs, valakinek, akit nem ismerünk."
Lacannak talán sikerült megragadnia a romantikus szerelem egyik vonását, optimistább
ellenpontként mégis hadd ajánljam figyelmükbe Rainer Maria Rilke költészetét. Egy ifjú költőhöz
intézett levelében Rilke azt írja, hogy a szeretet ember és ember közt talán a legnehezebb feladat,
"ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk".
Minthogy saját praxisomból szintén arra a következtetésre jutottam, hogy a szerelemben
valamennyien fiatalnak számítunk, különösen szeretem Rilke magyarázatát, főként mert
szenvedélyes, érzéki, romantikus költőtől származik:
"A szeretet nehéz. Szeretet... ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső,
legnagyobb próbatétel, vizsga, munka, amelyre minden más munka csak előkészület.

A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz, és így szeretni ... magasztos alkalom az egyes
számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé nőjön, világgá váljék, önálló, teljes világgá valaki más
kedvéért."

Úgy bizony, dolgoznunk kell - és még élvezni is fogjuk -, ha le akarjuk győzni Lacan borúsabb vízióját a
szerelemről. Egyik páciensem egyszer így fakadt ki: "Mindig csak munkáról, mintákról, védekezésről,
feladatokról beszélünk... De milyen a jó kapcsolat?" Valóban, nemcsak a pszichológusnak nehéz
leírnia az egészséges, érett szerelmet, minthogy munkája folytán többször találkozik a szerelem
kiúttalanságával, mint a gyönyöreivel, hanem a regényírónak is. A világirodalom remekműveiben,
kultúrától függetlenül, valósággal hemzsegnek a tragikus, gyötrelmes, sőt "kóros" szerelmi
történetek. Igaz, egy jó kapcsolat kevésbé drámai, mint egy viharos, és ebből a szempontból talán
kissé unalmas is. Páciensem mégis jól mondta, hogy üdvös lenne megmutatni egy derűsebb képet,
befejezésül tehát hadd soroljam fel azt a tíz (tulajdonképpen tizenkét) szempontot, amelyet a
megfelelő (elég jó) kapcsolat elengedhetetlen feltételének tartok. Bízom benne, hogy aki megteszi a
könyvemben ajánlott három lépést, és nem marad adós a harmadik lépés integráló feladataival, az
rátalál a tartós kapcsolatra, és abban az alábbi vonások többsége, de lehet, hogy mindegyike
fellelhető lesz:

* Bizonyos fokú kölcsönös eszményítés. Ha túl sok van belőle, a nárcisztikus szerelem területére
tévedtünk, ha túl kevés, akkor semmi különös nincs a kapcsolatunkban. A tartós kapcsolatban
előfordul, hogy hol erősödik, hol csökken az eszményítés, de mindig legyen belőle annyi, amennyitől
szükség esetén újra lángra lehet kapni.

* Mély azonosulás. Az a képességünk, hogy rokonságot érezzünk társunk élettörténetének valamely

döntő mozzanatával. Eredhet hasonló gyerekkori traumából, vagy előfordulhat, hogy hasonló családi
erőviszonyok közepette nőttünk fel, de előidézheti bármi, ami erős visszhangot kelt odabent, a másik
pszichéjében. Ettől érezzük úgy, hogy partnerünkben lelki társra akadtunk.

* Hasonlóságok és ellentétek egyensúlya a személyiségben. Az életfilozófia, az értékrend, az

érzékenység alapvető hasonlósága vagy összeegyeztethetősége létszükséglet, bár a túlzott
egyformaság unalmas. Nem ad lehetőséget arra, hogy megtanuljunk mást is szeretni magunkon kívül.
Az ellentétek vonzóak és hízelgőek lehetnek, ami nagyszerű a kapcsolat számára, de ha túl nagy és túl
sok, akkor polarizációhoz, disszonanciához, elidegenedéshez vezethet.

* A párbeszéd képessége. A pár életét befolyásoló fontos érzésekről, gondolatokról és döntésekről

való beszélgetés is a kommunikáció része. Döntő, hogy a felek tudjanak beszélgetni, de tudjanak
kellemesen fecsegni is olyan "külső témákról", mint a politika, a gasztronómia, a művészet, a sport,
vagy bármi más.

* Szex. Egy szerelmi kapcsolatban a szex körül forog a világ - ehhez tágabb értelemben a vonzalom, a
szeretet, az udvarlás dinamikája is hozzátartozik. A szex talán még a pénznél is nagyobb hajtóerő. Bár
a tartós kapcsolatban az idő múlásával lankad a nemi vágy és az izgalom, ritkulhatnak a
szeretkezések, romantikus szerelemről nem lehet beszélni a szexuális elem említése nélkül. A
szexualitás nélküli kapcsolat sok pár számára halálos ítélettel ér fel.

* Konfliktustürés, konfliktuskezelés. Nem mindig könnyű szerelmes, gyengéd, borzongató érzésekről

beszélni, ám még ennél is nehezebb hangot adni a negatív érzéseknek, amilyen a harag vagy a
csalódottság. Mégis, a közvetlen konfliktuskezelés képessége - amellyel kiszellőztetjük a negatív
érzéseket -, valamint a megoldás szándéka és mikéntje perdöntő a továbblépés szempontjából.

* Hallgatólagos és nyílt alapszabályok. A veszekedés elkerülhetetlen, ugyanakkor építő is lehet,

amennyiben elősegíti a változást, vagy megmutatja, ki és mit tart fontosabbnak, kinek miféle igényei
vannak. Különbségek, izgalmak, sérelmek, félreértések mindig adódhatnak. De még a legnehezebb
pillanatokban is működnie kell egy - hallgatólagos vagy megbeszélt - megállapodásnak, amely
definiálja a még megengedhető viselkedés határait. Ezek a határok páronként változnak, de általában
kizárják a durva beszédet, a házasságon kívüli szexet és a testi erőszakot.

* Érzelmek és indulatok kordában tartása. A két előző pontból következik, hogy mindkét félnek
rendelkeznie kell azzal az elemi képességgel, hogy fékezze az érzelmeit, és tartózkodjon az ösztönös
cselekvéstől. Ha az egyik fél megbotlik, és túljátssza a szerepét (például szexuálisan vagy haragjában),
a másiknak tudnia kell uralkodnia magán, hogy elejét vegye a helyzet elmérgesedésének.

* Az egyéni megújulás képessége. Egy igazán hosszú életű kapcsolatban elengedhetetlenül szükséges,
hogy a partnerekben meglegyen az egyéni fejlődéshez szükséges önzés és energia, nehogy partnerük
körül keringő műholdként végezzék. A megújulás minimálisra csökkenti az egészségtelen függőség
veszélyét, és lehetővé teszi, hogy időről időre újra kitaláljuk magunkat - így tehát létfontosságú
stratégia az élet megkerülhetetlen változásainak, válságainak és feszültségeinek kezelésére, melyek
még egy megfelelően jó kapcsolatban is kárt tehetnek.

* Közös alkotás, feladat, amely nagyobb nálunk. Általában azt értjük rajta, hogy az embernek
gyerekei vannak - de nem feltétlenül. Lényegében arról van szó, hogy egy "életre szóló" kapcsolatban
a párnak szüksége van valamilyen jelentős, közös tevékenységre, ami túlmutat rajtuk. Ez lehet
politikai ügy, közösségi munka vagy állatvédelem. Hiányában túl nagy "nárcisztikus nyomás" terheli
meg a kapcsolatot - a vég nélküli öröm és gyönyör nevében olyan sokat követelnek egymástól,
amennyit hosszú távon egyetlen kapcsolat sem bír el.

* Megingathatatlan belső hit az elkötelezettség értékében. Átsegít a nehéz időkön, és arra motivál,
hogy dolgozzunk a kapcsolaton. Mindkét félnek osztoznia kell ebben a hitben, mert nélküle semmi
nem akadályozza meg, hogy egy-két évenként jobb kapcsolat után nézzünk.

* És végül: a szerelemben, akárcsak az életben, sokat jelent egy kis lélektanilag érthetetlen varázslat
meg némi - nem verejtékes munkával szerzett -jó szerencse.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először és elsősorban mindenkori pácienseimnek kívánok köszönetet mondani, hiszen az ő

küzdelmeikből, sikereikből és kudarcaikból mind szakmailag, mind emberileg sokat tanultam.
Lehetetlen volna név szerint felsorolni minden barátot, szerelmet, kollégát, szakmai vezetőt és
gyakornokot, aki az évek során utamat keresztezve hozzájárult pszichológusi, írói fejlődésemhez.
Közvetve mindnyájan hatottak a könyvemben kifejtett gondolatok megfogalmazására.

Néhányuknak közvetlenül is adósa vagyok, vagy azért, mert jelentősen alakították a szerelemmel
kapcsolatos nézeteimet, vagy azért, mert bátorítottak, és támogattak, hogy írjak róluk. Feleségemnek
és kollégámnak, Michele Sacksnak azért, mert egyszerűen nagyszerű. Analitikusomnak, Betty
Hellmannek, kollégáimnak és barátaimnak, Brenda Bergernek és Ivan Bresginek, mert kiváló
vitapartnereim és nagylelkű támogatóim voltak.
Mély hálával tartozom ügynökömnek, Tracy Brownnak: bölcsessége, tapasztalata és támogatása
megfizethetetlen; akárcsak Kim Meisnernek, aki a Harmony Books szerkesztőjeként határtalan
lelkesedést, intelligenciát és tisztánlátást vitt e vállalkozásba; továbbá az alább felsoroltak
mindegyikének, mert nyájasan és szakszerűen fogadtak, s ugyanígy gondozták a kéziratomat: Dorthe
Binkert, Scherz Verlag; Christophe Guias, Editions Paxout; Paul Cristophe, Editora Campus és Thanos
Grammenos, Thymari.

Végül, de nem utolsósorban köszönöm szüleim, Haya és Avraham Gratch, valamint két bátyám,
Eliezer Gadot és Ariel Gratch, továbbá családjuk töretlen érdeklődését és biztatását.

Vége

Tartalom

Bevezetés:
HA ELROMLIK A SZERELEM
Az ambivalencia rövid története (mellháború)
Átváltozás a szerelemben
A meghiúsult szerelem viselkedésmintái

Első fejezet:
NÁRCISZTIKUS SZERELEM
Első lépés: saját viselkedésmintánk felismerése
Eszményítés és lebecsülés
Narkisszosszal és Ekhóval viaskodva
Második lépés: ambivalens érzelmeinkelfogadása
Mély vízben
Harmadik lépés: az ambivalencia eloszlatása

Második fejezet:
VIRTUÁLIS SZERELEM
Első lépés: saját viselkedésmintánk felismerése
Második lépés: ambivalens érzelmeink elfogadása
Harmadik lépés: az ambivalencia eloszlatása
. A virtuális szerelem forgatókönyvei
Jó a rosszban
Virtuális szerelem és tartós kapcsolat

Harmadik fejezet:
EGYOLDALÚ SZERELEM
Első lépés: saját viselkedésmintánk felismerése
Második lépés: ambivalens érzelmeink elfogadása
Harmadik lépés: az ambivalencia eloszlatása
Színe-fonákja táblázat
Fedezze föl, mi a jó partnere rossz tulajdonságaiban, és tanuljon belőle
Apró betűs megjegyzés

Negyedik fejezet:
SZERELMI HÁROMSZÖG
Első lépés: saját viselkedésmintánk felismerése
Ismerkedés háromszögek nélkül
Második lépés: értsük meg ambivalens érzelmeinket
Háromszög - romantika nélkül
Harmadik lépés: az ambivalencia eloszlatása
Jobb későn, mint soha: az első lépéstől a harmadikig - harmincöt év alatt

Ötödik fejezet:
TILTOTT SZERELEM
Első lépés: saját viselkedésmintánk felismerése
Kamasz szív vagy igaz szerelem?
Második lépés: ambivalens érzelmeink elfogadása
Egy ágyban az ellenséggel
Harmadik lépés: az ambivalencia eloszlatása

Hatodik fejezet:
SZEXKÖZPONTÚ SZERELEM
Első lépés: saját viselkedésmintánk felismerése
A szexuális kényszeresség árulkodó jelei
A szerelemfüggés és -tagadás árulkodó jelei
Második lépés: ambivalens érzelmeink elfogadása
Harmadik lépés: az ambivalencia eloszlatása

Hetedik fejezet:
KÉTNEMŰ SZERELEM
Első lépés: saját viselkedésmintánk felismerése
A puhány és a zsarnok némely ismérve
Második lépés: ambivalens érzéseink elfogadása
Hogyan diagnosztizálja ellentmondásos nemi azonosulását?
Harmadik lépés: az ambivalencia eloszlatása
A cselekvő
Nyerd meg, amit ő elveszít

ZÁRSZÓ:
HA JÓ A SZERELEM

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft. Printed in Hungary

Testbeszéd . Szó-beszéd . Hogyan szeress? . Segítség! A szüleim halandók Merj nemet mondani! .
Szíveddel figyelj . Korlátok és kételyek . Csak a baj van velük? Föl a fejjel! . Ha a férfi beszélni tudna... .
Kicsikről - nagyoknak 1-2. . Társas tánc Még hogy mindent tudnak? . A személyiség születése .
Rettenetes szülők

***

Fülszöveg:

ALON GRATCH
Ha a szerelmes gondolkodna...
Ismétlődő hibák a párkapcsolatban

Nem ritka, hogy párkapcsolatainkban kísértetiesen mindig ugyanazt a hibát követjük el. Miért nem
vagyunk képesek levonni korábbi kudarcainkból a tanulságokat? Alon Gratch klinikai pszichológus
gazdag tapasztalatára építve világos és közérthető módon vázolja fel a sikertelen szerelem hét
gyakori viselkedési mintáját: a nárcisztikus, a virtuális, az egyoldalú, a tiltott, a szexközpontú, a
kétnemű szerelmet és a szerelmi háromszöget. Ezeknek a mintáknak a gyökere közös: saját
ambivalenciánk (ellentétes érzelmeink). A tökéletes, az eszményi szerelmet keressük, ezért mindazt,
ami ebbe nem illik bele, elutasítjuk. Az ismétlődő mintákkal ösztönösen megakadályozzuk, hogy
szembesülnünk kelljen a társunk iránt érzett negatív érzéseinkkel, és képesek legyünk elfogadni: a
szerelemhez a harag, a kiábrándultság és a csalódottság érzése is hozzátartozik. A könyvben
ismertetett háromlépéses módszerrel azonban megtörhető a balul végződő kapcsolatok sorozata, s
miközben önmagunkat is jobban megismerjük, elérhetővé válik a harmonikus és boldogító szerelem.

ISBN 978-963-530-824-8