A karosi vezérsírok

1899 nyarán az egyik Karos-széli tanyán dolgozó földmûvesek gazdag lovas sírokra bukkantak a
munkájuk során. Az ide érkező szakemberek összesen tizenhárom sírt tártak fel, köztük azét a gazdag
férfiét, akinek fegyverövét a honfoglalás kori régiségek között azóta is egyedülálló, kiterjesztett szárnyú
sast ábrázoló ezüstveretek ékesítették. A töredékeiben is pompás leletanyagban tegezek, szablyák,
íjcsontok, veretes övek, veretekkel díszített tarsoly, arab dirhemek, valamint nagyszámú lószerszám,
köztük nők által használt kantárdíszek, ezüstberakásos kengyelek tanúskodtak hajdani tulajdonosaik
rangjáról, gazdagságáról.

Az 1900-as évek elején pedig egy a településtől északra húzódó dombon találtak gazdag leleteket, az
tehát már igen korán világossá vált a régészek és a történészek előtt, hogy a környéken valószínûleg
jelentős honfoglalás kori leleteket rejt a föld mélye. Azonban egészen az 1980-as évek közepéig várni
kellett az igazi áttörésig, amikor 1985-ben egy helyi lakos mélyszántás közben nyílhegyeket, vaskengyelt,
aranyozott ezüst övvereteket, női lószerszámhoz tartozó szíjvéget és ezüstpénzeket talált. A szántás
ugyan megroncsolta a sírok egy részét, de az ezt követő régészeti feltárás fontos eredményeket hozott a
magyar honfoglalás korának megismerésében. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy itt két egykorú temető
fekszik, és II. számú temető területén összesen 73 sír került elő, sőt a dombvonulat harmadik tagján
sikerült felfedezni az előzőekkel egykorú III. számú karosi temető 9 sírját is.

A három karosi temető igen szoros szálakkal kapcsolódik egymáshoz, a temetőkben ugyanis
túlnyomórészt erősen felfegyverzett, hátaslovukkal eltemetett férfiak sírjait tárták fel, akiknek egy része
még a Kárpátokon túli, keleti hazában születhetett, tehát részesei lehettek a honfoglalásnak. A 30
férfisírból 17-ben meg lehetett találni a magyarok egykor oly rettegett fegyverének, a visszacsapó íjnak,
16-ban pedig a nyílvesszőket rejtő tegezek maradványait. A temetők ezen kívül rendkívül gazdagok voltak
olyan tárgyakban, amelyek viselőjük rangját, a korabeli társadalomban elfoglalt helyét jelezték. Ilyen volt
például az aranyozott ezüst, vagy bronz veretekkel díszített fegyveröv, illetve az aranyozott ezüst
lemezzel díszített tarsolylemezek, amelyek igen ritka leletnek számítanak a Kárpát-medencében.

Feltehetőleg a sírok mindegyiket még a IX. század utolsó éveiben kezdték használni, az utolsókat pedig a
950-960-as években helyezték a földbe. Az bizonyosnak tűnik, hogy a temetőben mindenkinek meg volt a
maga kijelölt helye a társadalomban betöltött rangja, szerepe szerint. A férfi harcosok sírjainak túlsúlya
pedig már elég hamar azt sejtette a történészek számára, hogy e közösségek nem szerveződhettek
tisztán vérségi alapon. Ezt később alátámasztotta az is, hogy a női sírok döntõ többsége két rétegbe
sorolható: vagy előkelő nők temetkezési helyei, amelyek gazdag mellékletűek, vagy pedig szolgáké sokkal
szegényesebb tárgyi anyaggal. Tehát alig találtak köztük olyanokat, akik e két réteg között állnának, s a
közrendű harcosok mellé illenének. Ebbõl könnyen ki lehetett következtetni, hogy a Karoson élő
közösségek létük értelmét a harcosokban nyerték el.

A karosi ásatások eredményeként napjainkra mind erőteljesebb vonásokkal rajzolható fel a hipotézis, mely
szerint a Felső-Tisza vidékén a X. század elsõ felében olyan magas rangú férfiak éltek és temetkeztek,
akiket egymáshoz nagyon hasonló méltóságjelvényekkel, s azonos rítus szerint indítottak a túlvilági útra,
következésképp ezek a kiemelkedő rangú férfiak a fejedelem szolgálatában állottak, belsõ emberei,
kíséretének vezetői közé tartoztak. Közülük kerülhettek ki nemcsak a fejedelem tanácsadói, hanem a
kalandozó hadjáratok vezetői is. Az a jelenség pedig, hogy a sírjaik az országnak egy kis, jól
körülhatárolható területén csoportosultak, vélhetően azt jelenti, hogy itt, a Felső-Tisza vidékén volt a X.
század első felében a magyar nagyfejedelmek hatalmi központja.