MetaGalaktika 4.

01 Frederic Brown : Harmagedón

02 Stanislaw Lem : Ismétlés
03 Damon Knight : Anachron
04 Kir Bulicsov : Az Ananda templom felszentelése
05 Viktor Kolupajev : Táborkert
06 Henrich Altov : Kiscsacsi és axioma
07 Vonda N. McIntyre : Köd, Fű és Homok
08 Ivan Jefremov : A hegyi szellemek tava
09 Carol Emshwiller : A vadászrobot
10 Isaac Asimov : A két évszázados ember
11 A. Bertram Chandler : Hosszú zuhanás
12 Mihail Puhov : Rakétastoppal
13 Theodore Sturgeon : Butélia Drogéria
14 Sergio Turone : Kozmikus kompromisszum
15 Michel Demuth : A Bumm-Bumm madár vágtája
16 A. Zsityinszkij : A Brumm hatás
17 Sinicsi Hosi : Három történet
18 Ilja Varsavszkij : Riasztó szimptómák nincsenek
19 Karen A. Szimonjan : Hívogató, hívogató világ...
20 Herbert W. Franke : Menedék
21 Vjacseszlav Ribakov : A nagy szárazföld
22 Salimov : Találkozás a régi energiatelepen
23 Philip K. Dick : A betolakodó
24 A. E. van Vogt : Fekete torpedóromboló
25 Donald A. Wollheim : Utánzó
26 L. Sprague de Camp : A harcosok népe
27 Dmitrij Bilenkin : A bizonytalanság elve
28 Brian W. Aldiss : Szegény kis harcos
29 Jean:Pierre Andrevon : ...Mégis belopózik
30 Richard Cowper : Ki őrzi az őrzőket?
31 Kurt Vonnegut Jr. : A következő lépés
32 Arthur C. Clarke : A mentés
33 John Brunner : Az utolsó magányos ember
34 Michael Moorcock : Íme az ember
35 Utószó
 Frederic Brown - Harmagedón

Az összes lehetséges hely közül éppen Cincinnatiben történt. Nem mintha valami baj lenne
Cincinnativel, hacsak az nem, hogy nem a világegyetem középpontja, de még Ohio államé sem.
Cincinnati egy kedves, öreg város, és a maga módján páratlan, azt azonban még a Kereskedelmi
Kamarájában is elismerték, hogy kozmikus jelentősége nincs. Kizárólag a véletlennek köszönhető,
hogy a Nagy Gerber - micsoda név! - fellépése Cincinnatiben és a helyzet megváltozása egybeesett.
Természetesen ha a történetnek híre ment volna, Cincinnati a világ leghíresebb városa lenne, és a
kis Herbie-t modern Szent Györgyként üdvözölnék. Ünnepeltebb lenne, mint egy csodagyerek. A
Bijou Színház akkori nézői közül azonban senki sem emlékszik a történtekre. Még a kis Herbie
Westerman sem, bár az övé volt az ominózus vízipisztoly.
Nem is gondolt a zsebében lévő vízipisztolyra, amikor a nézőtéren ült, és a bűvészt bámulta a
rivaldákon túl. A vízipisztoly új volt, a színházba jövet vették, amikor a szüleit rávette, hogy
tegyenek egy kis kitérőt a Vine utcai bazárba. Abban a pillanatban Herbie-t sokkal jobban érdekelte
az, ami a színpadon történt.
Arcán a szakértő elismerése tükröződött. A tenyér-kézhát trükk nem volt titok Herbie számára.
Maga is meg tudta csinálni. Igaz, hogy neki a bűvészkészletéhez tartozó minikártyát kellett
használnia, az éppen megfelelt az ő kilencéves kezének. Az is igaz, hogy bárki, aki figyelt, láthatta,
amint a kártyák a bűvész tenyeréből a kézfejére repülnek, miközben a kezét megfordítja. De ez csak
részletkérdés.
Herbie azzal is tisztában volt, hogy egyszerre hét kártyát tenyérből kézfejre forgatni nagy
erőkifejtést és ügyességet kíván az újjaktól. És a nagy Gerber éppen ezt csinálta. A kártyák
forgatását semmiféle zörej sem árulta el. Herbie elismerően bólintott. Aztán eszébe jutott, mi
következik.
Gyengéden oldalba lökte a mamáját, és így szólt:
- Mami, kérdezd meg a papát, nincs-e nála egy felesleges zsebkendő?
A szeme sarkából látta, hogy az anyja elfordítja a fejét. Szempillantásnyi idő sem telt el, és
Herbie már nem volt a helyén, a széksorok között iszkolt lefelé. Érezte, a megtévesztés jól sikerült,
az időzítés tökéletes volt.
Az előadásnak ez volt az a pillanata, amikor a Nagy Gerber megkérdezi: nem jönne-e egy kisfiú
a közönség soraiból a színpadra. Most is ezt kérdezte.
Herbie Westerman azonban megelőzte. Már javában úton volt, még mielőtt a bűvész feltette a
kérdést. Az előző előadáson csak tizediknek ért a nézőtérről a színpadra vezető lépcsőhöz. Most
azonban résen volt, és a szülői ellenkezés lehetőségét is kizárta. Lehet, hogy az édesanyja engedte
volna, de az is lehet, hogy nem Okosabbnak tűnt rávenni, hogy másfelé nézzen. Ilyen ügyekben a
szülőkben nem lehet megbízni! Néha nagyon furcsa ötletei vannak.
- Lennél szíves fellépni a színpadra?
Mire a kérdés elhangzott, Herbie Iába már a lépcső alsó fokán dobbant. Hallotta maga mögött a
többi láb csalódott topogását, miközben felfelé ment, a rivaldákon keresztül.
Egy trükk következett három galambbal. Herbie tudta az előző előadásból, hogy ehhez szükség
van egy néző közreműködésére. Ez volt talán az egyetlen olyan trükk, amelynek a nyitjára nem
tudott rájönni. Tudta, hogy kell lennie egy titkos rekesznek a dobozban, de hogy hol, arról fogalma
sem volt. De ezúttal ő fogja tartani a dobozt. Ha ilyen közelről sem tudja ellesni a trükköt, akkor
jobban teszi; ha visszatér a bélyeggyűjtéshez.
Cinkosan a bűvészre mosolygott. Nem mintha ő, Herbie, ki akarná adni a bűvészt. Maga is az
volt, és tudta, hogy a bűvészek olyanok, mint a szabadkőművesek: soha egyikük sem árulná el a
másik titkát.
Mégis megborzongott, és a mosoly lehervadt az arcáról, amint elkapta a bűvész tekintetét. A
Nagy Gerber ilyen közelről jóval idősebbnek látszott, mint a rivaldák túlsó oldaláról. Valahogy
egészen más volt. Jóval magasabb, például.
Mindenesetre már ott volt a doboz a galambtrükkhöz. Gerber állandó segédje hozta egy tálcán.
Herbie elfordította a tekintetét a bűvészről, és ettől mindjárt jobban érezte magát. Eszébe jutott,
hogy tulajdonképpen miért is van ő a színpadon. A segéd bebicegett. Herbie lehajtotta a fejét, hogy
megpillanthassa a tálca alját. Biztos, ami biztos. De nem látott semmit.
Gerber felvette a dobozt. A segéd elbicegett, Herbie gyanakodva követte a tekintetével. Vajon
igazi a bicegés, vagy csak megtévesztés?
A doboz szétterült, laposan, mint egy palacsinta. A négy oldala az aljához simult, a fedele pedig
az egyik oldalához. Kicsi rézfogantyúk voltak rajta. Herbie gyorsan hátralépett, hogy láthassa a
doboz hátulját, amíg az elejét a közönségnek mutatták. Igen, ekkor meglátta. Egy háromszög alakú
rekesz a fedőlap egyik oldalán, tükörborítással, olyan szögben összeállítva, hogy láthatatlan legyen.
Régi trükk. Herbie kissé csalódottnak érezte magát.
A bűvész felállította a dobozt, a tükör rejtette rekesz belülre került. Kissé oldalra fordult.
- Nos, kedves fiatalember…

Ami Tibetben történt, az nem az egyetlen tényező, csupán az utolsó láncszem. A tibeti időjárás
rendkívüli volt azon a héten. Nagyon is rendkívüli. Szörnyű meleg volt. Több hó esett áldozatul
ennek a melegnek, mint amennyi hosszú évek során, emberemlékezet óta elolvadt. A patakok
megduzzadtak, kiszélesedtek, és vadul rohantak.
A patakok mentén néhány imamalom sebesebben pörgött, mint valaha. Mások alámerültek, és
végleg megálltak, A papok a térdig érő, hideg vízben keményen dolgoztak, hogy a parthoz közelebb
vigyék a malmokat, ahol a rohanó ár újból meg tudja hajtani őket.
Volt egy kicsi, nagyon régi malom, ami megállás nélkül forgott, senki sem tudta, mióta. Olyan
régen ott volt, hogy egyetlen élő láma sem emlékezett arra, mi volt az imatáblájára írva, és hogy
milyen imádság volt az.
A rohanó ár már elérte a malom tengelyét, amikor Klarath láma utánanyúlt, hogy biztonságba
helyezze. De túl későn! Lába megcsúszott az iszapban, és esés közben keze fejével taszított egyet a
keréken. Kötelékeiből elszabadulva, a malom tovasodródott az árral. A patak fenekén gurult, egyre
mélyebb és mélyebb vizek felé.
Amíg gurult, minden rendben volt.
A láma felállt, megborzongva a hirtelen fürdőtől, és a többi forgó kerék után nézett. "Ugyan mit
számít egy kis malom!" gondolta. Nem tudta, hogy most, amikor az összes többi láncszem
elszakadt, egyes-egyedül ez a kis malmocska állt a Föld és Harmagedón között.
Wangur UI imamalma pedig csak gurult és gurult, mindaddig, amíg egy mérfölddel lejjebb
sziklapadnak nem ütközött és meg nem állt. Ez volt az a pillanat.

- Nos, kedves fiatalember…

Herbie Westerman - most ismét Cincinnatiben vagyunk - felnézett, és azon tűnődött, hogy a
bűvész miért állt meg a mondat közepén. Látta, hogy a nagy Gerber arca eltorzul, mintha hirtelen
sokk érte volna. Nem mozdult, nem változott, de mégis valahogy egészen más lett.
A bűvész azután csendben kuncogni kezdett. Nevetése sátáni kacaj volt. Aki hallotta, nem
kételkedhetett banne, hogy ki ő. Nem is kételkedett senki. A közönség, minden egyes néző tudta
abban a borzalmas pillanatban, hogy ki áll előtte. Tudták, még a leghitetlenebbek is, minden
kétséget kizáróan.
Senki sem mozdult, senki sem beszélt, ijedt sóhaj sem hallatszott. Vannak dolgok, amelyek
felette állnak a félelemnek. Csak a bizonytalanság okoz félelmet, és a Bijou Színházat akkor az
iszonyú bizonyosság töltötte be.
A nevetés erősödött. Egyre hangosabban visszhangzott a galéria távoli, poros sarkaiból. Semmi
sem mozdult, még egy légy sem a mennyezeten. A Sátán megszólalt:
- Köszönöm szíves figyelmüket, amit egy szegény bűvésznek szenteltek. - Gúnyosan, mélyen
meghajolt. - Az előadásnak vége. - Elvigyorodott. - Minden előadásnak vége van.
A színház valahogy elsötétedett, bár még valamennyi lámpa égett. A halotti csendben úgy tűnt,
hogy szárnyak suhognak, bőrszárnyak, mintha láthatatlan lények gyülekeznének.
Sötétvörös sugarak jelentek meg, és a színpadon álló, magas alak fejéből és mindkét vállából kis
lángocskák csaptak ki. Csupasz lángocskák.
Lángok voltak másutt is. Ott lobogtak a proszcéniumpáholyok, a rivaldák mentén. Egyikük az
összehajtott doboz tetejéből ugrott ki, amit a kis Herbie Westerman még mindig a kezében tartott.
Herbie eldobta a dobozt.
Említettem már, hogy Herbie Westerman tagja volt az Önkéntes
Tűzoltótestületnek? Így a következő mozdulata csupán reflexmozdulat volt. Egy kilencéves
kisfiú nem sokat tudhat a Harmagedón-féle dolgokról. Bár Herbie Westermannak tudnia kellett
volna, hogy azt a tüzet vízzel kioltani nem lehet. De - ahogy ezt már említettem - reflexmozdulat
volt. Előrántotta a zsebéből az új vízípisztolyt, és a galambtrükkhöz használt dobozba spriccelt vele.
És a tűz kialudt, a vízsugár egy része visszafröccsent, és benedvesítette az éppen másfelé néző Nagy
Gerber nadrágszárát.
Hirtelen rövid, sistergő hang hallatszott. A lámpák újra ragyogni kezdtek, az összes többi láng, és
kihunyt, a szárnyak suhogása elült, és egy másféle zajnak adta át a helyét: a közönség
zsibongásának.
A bűvész szeme csukva volt. Hangja különösen erőltetettnek tűnt, amint azt mondta:
- Azért annyi hatalmam még maradt. Közületek senki sem fog emlékezni a történtekre.
Azután lassan megfordult, és felvette a leejtett dobozt. Odanyújtotta Herbie Westermannak. -
Óvatosabbnak kell lenned, fiam! - mondta. - Most így tartsd!
Pálcájával gyengéden megütötte a doboz tetejét. A fedél kinyílt, és három fehér galamb repült ki
a dobozból. Szárnyaik suhogása nem emlékeztetett bőrszárnyakra.

Herbie Westerman apja lejött a lépcsőn, és jelentőségteljes mozdulattal leakasztotta a

borotvaszíját a konyhafalon lévő kampóról.
Westermanné - aki éppen a levest kavarta a tűzhelynél - felnézett.
- Te Henry! - mondta. - Tényleg azzal akarod megbüntetni? Csak azért, mert hazafelé jövet egy
kis vizet spriccelt ki a kocsi ablakán?
Férje bőszen rázta a fejét.
- Nem azért, Marge! Hát nem emlékszel, hogy a vízipisztolyt útban a város felé vettük neki, és
hogy azóta nem volt vízcsap közelében? Mit gondolsz, hol töltötte meg?
Nem várta meg a választ.
- Amikor megálltunk a templomnál, hogy Ryan atyával a fiú konfirmációjáról beszéljünk, akkor
töltötte meg a csirkefogó. A keresztelőkútból. Szentelt vizet használt a vízipisztolyba!
Döngő léptekkel megindult a lépcsőn a szíjjal a kezében. Ütemes csattanások és fájdalmas
jajgatás hangjai hallatszottak a lépcső felől. Herbie, aki megmentette a világot, elnyerte méltó
jutalmát.

Csobán Eszter forditása

 Stanis³aw Lem - Ismétlés

Történt, hogy Szarmata Hipolip király udvarába két hittérítő érkezett az igaz hit igéit hirdetni.
Hipolip más volt, mint a többi király. Az egész Galaktikában nem lehet találni még egy olyan
gondolkodó uralkodót, mint ő. Már pendelyes korában úgy vágott az esze, mint a borotva, és
szabadelvű csasztuskákat szerkesztett, a tudósokra pedig annyira hallgatott, hogy amikor meg
akarták koronázni, az ablakon át menekült a trónteremből, és csak annak az érvnek engedett, hogy
más még rosszabb lenne. Azt tartotta, hogy nem az a jó hatalom, amelyet magasztalnak vagy
átkoznak, hanem az, amelyet észre sem vesz senki. Az experimentális filozófia híve volt, amely azt
hirdeti, hogy az az igaz, amit csinálni lehet, nem pedig az, amit csak mondani. Bátran odaállhatott
hát a két hittérítő atya Hipolip elé. Örömmel vegyes szörnyülködésük nem ismert határt, amikor
megértették, hogy a király nemhogy Istenről, de semmiféle vallásról még csak nem is hallott.
Tudták, hogy in partibus infidelium fogják Isten igéjét hirdetni, de hogy ennyire?! Hipolip
gondolkodása a hit kérdéseiben fehér lap volt, így a tiszteletreméltó misszionáriusok szinte
toporzékoltak a türelmetlenségtől, úgy buzogott bennük a hittérítő kedv. Azonnal tájékoztatták is a
mindenható Teremtő létezéséről, aki hat nap alatt alkotta meg a világot, hogy a, hetediken
pihenhessen, beszéltek az azt megelőző káoszról, amely lebegett a vizek felett, az ősszülőkről,
kiűzetésükről a Paradicsomból és a Megváltó eljöveteléről, a szeretetről és az irgalomról - a király
pedig magával vitte őket az audienciateremből a magánlakosztályába, és otromba kérdésekkel
gyötörte őket, mégis megértő türelemmel válaszolgattak neki, látva, hogy ezek nem eretnekségből,
hanem tudatlanságból fakadnak. Elképedve a tényektől, amelyekkel először volt alkalma
megismerkedni, többször elismételtette magának a világ teremtésének történetét, mert egyszerűen
megrészegedett újszerűségétől. Egyre azon faggatózott, az atyák egészen bizonyosak-e abban, hogy
Isten azért teremtette a világot, hogy benépesítse. Nem lehetséges-e, hogy valami távolabbi célja
volt a teremtéssel, és az isteni építmény lakói mintegy titokban, mellékesen keltek ki benne?
Valóban külön gondot fordított-e rájuk az Isten, amikor munkához látott? Az atyák pedig türtőztetve
a határtalan, de ugyanakkor ártatlan naivitás kiváltotta megbotránkozásukat, kezeskedtek róla, hogy
Isten a teremtményei számára alkotta a világot, és volt olyan kegyes, hogy semmit sem tartott szem
előtt boldogságukon kívül. A Teremtőnek a teremtményei iránt táplált forró érzelmeinek
megismerése óriási hatással volt Hipolipra. Csak a Sátánnal kapcsolatban vetődtek fel bizonyos
nehézségek, mert a király meglehetősen kevéssé konvencionálisan viselkedett a megtérített
szerepében. Nem azon csodálkozott, hogy az Úr megtűri a Sátánt, hanem azon, hogy az egyház
irtózik tőle. - Ugyanez a helyzet vele is, mint a csatornázással - mondta -; kellemetlen, de
nélkülözhetetlen. Hogyha nem volna a Sátán, az Istennek magának kellene a poklot is szemmel
tartania, ami nehezen volna összeegyeztethető végtelen jóságával. Mindig kényelmesebb delegálni
valakit az ilyen rázós ügyekhez. Mert így, ahogy most van, a pokol nélkül mozdulni sem lehet,
ahhoz elejétől kezdve másképp kellett volna tervezni a világot. Tehát az egyház hivatalból el kell
hogy ismerje a Sátán nélkülözhetetlenségét. - De végül valahogy mégiscsak sikerült az atyáknak
leküzdeniük a király ellenvetéseit és helyes vágányra terelni gondolkodását, így Hipolip a tanítás
huszonkilencedik napján felvette az új hitet, és még sírva is fakadt meghatottságában. A hittérítők
pedig, akik szintén elérzékenyültek, díszkötéses Szentírást ajándékoztak neki, áldást osztottak, és
útra keltek újabb akadályok felé. A király három hétre bezárkózott lakosztályába, tanácsadóit sem
hívta össze, audienciát sem tartott, mindössze egyszer küldetett asztalosért, mert leszakadt alatta a
könyvtári létra egyik foka. Mígnem egy reggel kiment a kertbe, más szemmel nézve a legkisebb
fűszálra is, mint Isten teremtményére, majd visszatérve a palotába, azonnal elküldette magát a
királyi ontológust a híres omnigenerikus tervezőkért, Trurlért és Klapanciuszért, hogy jelenjenek
meg előtte - de íziben!
Meg is jelentek mindketten, lihegve, mert igencsak sürgette őket a tiszteletreméltó követ,
meghajoltak a trón előtt, és várták uruk szavát, mialatt Klapanciusz oldalba bökte Trurlot,
emlékeztetve, hogy mit vert a fejébe indulás előtt - hogy ne mondjon semmi bolondot, hanem
minden szót háromszor gondoljon végig, mielőtt kimondja. De legjobb, ha csendben ül. Ő,
Klapanciusz, majd magára vállalja az egész kihallgatást.
- Üdvözöllek benneteket, kedveseim, és köszönöm a gyors megjelenést - mondta Hipolip, hellyel
kínálva őket. - Buzgón figyeljetek, mert nagy dolgok foglalkoztatják elmémet, és megvalósításuk
tőletek függ! Nemrégiben felkeresett két csillagközi utazó, akiktől azt hallottam, hogy a Kozmosz
nem gazdátlan jószág, hanem van alkotója. Az Isten az: mint biztosítottak róla, egy szerfelett
szimpatikus egyén, akiben feltétel nélkül hiszek, és ezt nektek is melegen ajánlom. Holnap
rendeletet bocsátok ki, amelynek értelmében minden alattvalóm megkapja kazetta-kiadásban a
Szentírást, de titeket nem ebben az ügyben hívattalak. Már tudom, hogy a világ nem bennünk van,
és nem is tőlünk származik, hanem alkotója személyesen rendezte be a szintén általa teremtett
lények számára lakóhelyül. Így Isten elvégezte a maga dolgát, hát úgy vélem, hogy nekem is meg
kell tennem a magamét. A jövevények, akiknek hálás vagyok, hogy megtérítettek, hevesen rá
akartak beszélni, hogy először törődjek a saját üdvözülésemmel, amit udvariasan végighallgattam,
mert neveletlenség lett volna félbeszakítani őket, de nekem is megvan a magamhoz való eszem.
Nem olyan fából faragtak, hogy mindenekelőtt magamra gondoljak. Sokkal fontosabb nálam a
közérdek! Ennek akarom tehát szentelni mostantól fogva hátralévő napjaimat. Tisztelt Trurl uram,
ismerem De lmpossibilitate Felicitationis Satiandae Entium Sapientium című munkádat, de nem
hatott meg különösebben, mert arra gondoltam: mi dolgunk a világon? Hát az utolsó, amit
elismertem volna, mielőtt Istenben kezdtem hinni, a világmindenség tökéletessége. De azt
gondoltam magamban, hogy ha mindez magától melegedett fel, alakult ki és fejlődött, akkor nem
lehet panaszt tenni senkinél az esetleges hiányosságokért, ugyanígy a lét üzemzavaraira sincs
megoldás. Most azonban, hogy már hiszek, nem gondolkodhatom így tovább! Alapjukban változtak
meg a dolgok. Elhiszem, kételkedés nélkül, hogy a Teremtő végtelenül szeretetreméltó, hogy
határtalanul kegyes hozzánk, hogy a legjobban akarta, lévén maga a tökéletesség - de nem hiszem,
hogy nem lehetett volna mindezt jobban megcsinálni!
- Királyi felséged tudomására hozta ezt lelkiatyáinak is? - kérdezte Klapanciusz diplomatikus
tartózkodással.
- Hogyan? Nem. Először is mert nem akartam megsérteni őket, aztán meg mert nem láttam
értelmét tárgyalni velük erről a témáról. Ők a teológiai kérdésekben voltak szakértők, és nem a
technológiaiakban, én pedig a létnek csak erről az oldaláról beszélek. Nem mondtam nekik semmit,
annál is kevésbé, hogy nem szándékozom terméketlen kritizálásba merülni, hanem mint a kísérleti
filozófia szószólója akarok nekiveselkedni a dolognak. Bevallom, kezdetben az is eszembe jutott,
hogy kijavítom a teremtményeket, mert sem anyagukban nem nagyon megfelelőek, sem
működésükben, nem is említve az átlagos intelligenciaszintet, de azonnal eszembe jutott a te
tanulmányod, Trurl uram. Te nem érintetted a világot, csak egyes lakóit akartad megjavítani:
bocsáss meg, tisztelt uram, de ezzel a feje tetejére állítottad a dolgot! A lakáshoz szabni a lakókat -
ki hallott még ilyet? A feladat fordított! Alternatív létet akarok kialakítani.
- Királyom neokozmikus beruházó kíván lenni, minket pedig felfogad generálkivitelezőnek?
- Pontosan megéltettél, Klapanciusz uram. Tudom, hogy egy új világot készíteni nem ugyanaz,
mint például egy új rostát, de nem ijedek meg az objektív nehézségektől. Ha az Univerzum
megteremtése ugyanolyan könnyű volna, mint például egy köcsögöt korongolni, bele sem fognék,
és titeket sem fárasztanálak vele.
- Bocsáss meg, királyi felség - szólt Klapanciusz -, de nem világos előttem, hogy istenhivő
létedre miért akarsz olyan világot szerkeszteni, amely ellentétes hited dogmáival. - Miért lenne
ellentétes? - csodálkozott Hipolip. - Csak más, de nem ellentétes. Ellentmondást látsz
elképzelésemben?
- Igen, így van.
- Tévedsz, és ezt azonnal bebizonyítom neked. Hiszel repülő készülékek létezésében? - Hiszek
bennük, mert léteznek, uram.
- És az algebrában hiszel?
- Az is létezik. Hiszek benne. Hiszen létezésükről meggyőződhetek kézzelfoghatóan,
ténylegesen!
- Ej, ej - mosolyodott el a király -, látom, hogy be akarsz húzni a csőbe, de abból nem eszel!
Hiszel te olyanban is, amit nem tapasztaltál, és soha nem is fogsz tapasztalni. Például az olyan nagy
számok létezésében, ameddig biztosan soha nem számolsz el, vagy napokéban, amelyeket soha nem
fogsz látni. Nem igaz?
- Valóban így van.
- Na, látod. Vajon attól, hogy ezekben hiszel, már nem tudnál tervezni egy a megszokottól eltérő
repülőgépet vagy kiagyalni egy új algebrát? Vajon a meglévő algebra lehetetlenné teszi számodra
egy másik kigondolását?
- Nem, uram. De magad mondod, hogy Isten a teremtményei iránti szeretetből hozta létre a
világot. Tehát ha egy másikat konstruálsz, azzal visszautasítod Isten szeretetét.
- Nego consequentiam! Szó sincs róla. Tegyük fel, hogy apád épített neked egy házat.
Vajon ha egy másikat akarsz mellé építeni, ebből az következik, hogy nem tiszteled többé apádat,
vagy lenézed szeretetét? Ez fából vaskarika! Nem látom az összefüggést építési szándékom és a
Legfőbb Lény szeretete között. Sikerült meggyőznöm téged?
- Hiszen visszautasítod az ajándékot, ami pedig teljesen hited szerint való. Nem így van?
- Már miért utasítanám vissza? Azt mondtam talán, hogy ki akarok vonulni ebből a világból?
Csak bizonyos kísérletet akarok elvégezni, ennyi az egész. Azonkívül ne felejtsd el, hogy én is a
teremtés része vagyok, magamról pedig nem szándékozom lemondani.
Klapanciusz némán meghajolt, de látva, hogy Trurl kinyitja a száját, óvatlanul bokán rúgta. A
király, aki ezt nem vette észre, így szólt:
- Térjünk az irányelvekre! Még trónörökös koromban arra tanítottak tanáraim, hogy a világ
önmagában létező, és mi is, bár annak részeiként, szintén önmagunkban létezők vagyunk. Nincs
szándékában gondoskodni rólunk, de nem is árt nekünk, mert nem értünk van. Mint az éléskamra,
az sem az egerek számára készült, ha profitálnak is belőle. De ha egyszer nem nekik szánták, nem
csoda, hogy a polcok túl magasak, hogy a tejesköcsögbe bele lehet fulladni, és hogy a sarkokba
mérgező anyagot szórtak.
- És mi van az egérfogóval, királyi felség? - Trurl nem tudta megállni. Hipolip elmosolyodott.
- Az ördögre gondolsz? Az, Trurl uram, olyan szélsőség, amely nélkül nem lehet boldogulni! Az
ördög az Isten művében az, ami a regulátor a gőzgépben: szétrobbanna nélküle! Nem véled?
Bizonyos magasabb szempontból a plusz együttműködik a mínusszal, és addig egyenletes a
működés, amíg az ellentétes impulzusok egyensúlyban vannak. De talán majd később vagy más
alkalommal elbeszélgetünk erről. Engem meggyőztek, hogy van Valaki, aki határtalanul jó, aki
kozmikus szállásokat alkotott számunkra, gondoskodva arról, hogy azok a legmegfelelőbben
szolgálják lakóikat. Isten művében minden a teremtményekért van, így minden úgy áll, mintha
ráöntötték volna, minden precízen kimért, mert célszerű, és ha valami nyom, szorít, kínoz, sőt még
az ember bőrét is lenyúzza: ez is az isteni jóindulat megjelenési formája, csak az együgyű
teremtmény nem ismeri fel ezt azonnal benne. A teológusok segítenek neki: az anyagba zárt lét
didaktikus szegregátor, vagyis rosta, amely elválasztja a magot a pelyvától. Mivel egyenesen
rajongok a tudományért, a világnak ez az egyetemre emlékeztető elrendezése, ahol még szelektáló
vizsgák is vannak, felettébb megragadott. Mégis alig távoztak el a jó atyák, aggodalommal vettem
észre, hogy nemcsak ezt a világot, hanem általában akármelyiket is a Mindenható ajándékáriak
lehet tekinteni. Képzeljetek el egy olyan világot, ahol minden fáj! Aki ott elgondol egy betűt, jajgat,
aki az egész ábécét, már csaknem haldoklik. Még ha Istenre gondol is, mintha szíjat hasítanának a
hátából. Hát csak vonítsanak, míg a nap is beleremeg, és a forróságtól lemállik a bőr az oldalukról!
Na és? Vajon nem lehet-e dicsőíteni egy ilyen világot is, mondván, hogy ez a fájdalom jótékony
hatású, mert a mennyország felé ösztökél, és alkalmasint ráébreszt a pokol kellemetlenségére, tehát
elriaszt a bűntől? És egyáltalán el lehet képzelni olyan iszonyatos világot, hogy azt már senki se
nevezhesse a Teremtő végtelen jósága következményének? Ha maga a pokol volna is, még mindig
azt lehet mondani, hogy ez csak makett, az igazi pokol valahol másutt van, és az még sokkal
rosszabb. Bizonyítsd be, kérlek, hogy nem így van! Tehát látjátok, hogy minden világra rá lehet
húzni a teodiceát, és azt hirdetni, hogy aki hisz Istenben még akkor is, ha beleszakad, az szolgál rá
legbiztosabban az örök világosságra. Azok a dicséretek, amelyek mindenre ráillenek, nem sokat
érnek…
 - Királyom erről is beszélt lelkiatyáinak?
- Nem figyelsz királyi szavamra, uram! Amit elmondtam, az a tiszteletreméltó atyák távozása
után jutott eszembe. Úgy vélem, hogy a mi világunk nem az egyetlen. Bizonyos adatokat az írásban
is lehet találni erről. Vegyük akár csak az utolsó ítéletet! Utolsó, tehát utána már semmi érdekes,
semmi radikálisan új nem következik. Hogyan, a végelszámolás után az Úr nem lett volna képes
már soha többé semmire sem vállalkozni? Ez hihetetlen! Az igazi alkotó nem elégszik meg egyetlen
művel. Természetesen a félresikerült világok komoly dilemmát jelentenek számára. Kár megtartani
őket, de megsemmisíteni sem lehet, mert tulajdonképpen milyen alapon tehetné? Úgy tűnk, hogy
eleinte próbálkozott bizonyos javítgatásokkal, úgynevezett csodákkal, de aztán felhagyott ezzel is…
- Királyi felség hallott az eretnekségről és a tévtanokról?
- Micsoda kérdéseket szegezel nekem?! Azt hinné az ember, hogy máris a püspöki törvényszék
előtt állok! Hogyne, hallottam már hitehagyásokról, de azok mindig a Teremtő iránti
ellenérzésekből fakadtak, én pedig, éppen ellenkezőleg, a segítségére akarok lenni.
- Uram - mondta a torkát köszörülve Klapanciusz -, felettébb kényes, sőt egyenesen rázós
teológiai szövegmagyarázatba bonyolódtunk. Félek, hogy királyom nem azokat hívta szakértőnek,
akiket kellett volna…
- Tévedsz. Hiszen nem leszek hitehagyó, se megreformálni nem akarom. Nem az aposztázia a
célom, hanem a genezis.
- De… - kezdte Trurl, de Klapanciusz a lábára lépett, és meghajolt a király előtt, mondván:
- Tehát jól van! Milyen univerzumot óhajt királyi felséged?
- Ezt jól meg kell hányni-vetni! A teológusok szerint Isten két korlátot állított fel a maga
művében. Az egyiket a teremtményeken kívül, a másikat - bennük, magukban. Isten mindent hall,
de nem válaszol. Régebben tán társalgott még, de valahogy felhagyott vele. Így aztán a közvetlen
összeköttetés Istennel egyoldalú. A másik akadálynak finomabb nyitja van. Isten olyan mérnök, aki
a többi mérnököt már a tervezőasztalon úgy korlátozta, hogy ne tudjanak vele alkotóan
együttműködni. Az atyák beszéltek erről nekem, és én ezt a korlátozást annyira furcsállottam, hogy
megpróbáltam meggyőzni őket a tarthatatlanságáról, de ők csak fújták a magukét. Hiszen ennek az
együttműködésnek nem kellene aljas indokból fakadnia. Az új gyógyszer feltalálója nem azért
dolgozik, hogy háttérbe szorítsa a meglévő gyógyszer feltalálóját, hanem hogy hatékonyabban
küzdje le a szenvedést. Miért kellene az új világ tervezőjének a már kész világ tervezője ellen törni?
A misszionáriusok szerint Isten mindenkit, aki be akar vele együtt szállni az alkotói szorítóba, azzal
gyanúsít, hogy alaptalan követelésekkel lép fel. Hogy nem a gyarló világról van szó, hanem az égi
trónról - én azonban úgy vélem, hogy Isten messze szerényebb és éppen ezért sokkal
rokonszenvesebb személy, mint a teológusok szeretnék. Mint köztudott, a mű többet mond az
alkotóról, mint méltatói. Hogyha figyelmesen megnézzük a világot, láthatjuk, hogy felettébb
diszkréten, egyenesen névtelenül alkották meg. Nem lehetett volna-e minden fűszálon elhelyezni a
cégjelzést? Nem körlevél-közhelyekre, nem kommentárokra gondolok (hiszen a Szentírás
kommentár a teremtéshez), hanem sajátos jelekre, amelyek közvetlenül hitelesítik Isten szerzői
mivoltának autentikusságát. Megpróbáltam elfogadtatni velük, hogy Isten szerénysége az oka a
Kozmosz névtelenségének, ami a teológusoknak állandó fejfájást okoz. Isten oly remekül titkolja
szerzőségét, mintha egyáltalán nem is létezne - már hogy lehetne ez véletlen? Elrejtőzött, mert el
akart rejtőzni! Ez tetszik nekem! Az ilyen diszkréciót meg tudom érteni! De lehurrogtak. Szerintük
Isten a világgal a szeretet iskolapéldáját adja nekünk, és azért rejtőzött el, hogy teljes szabadságot
élvezhessünk. Amíg a kertész a láthatáron van, senki sem kapaszkodik az almafára. Na, de azt, aki
mégis él ezzel a szabadsággal, úgy elviszi az ördög, mint annak a rendje! Ez szerintem nagyon
vitatható pedagógiai elv. Úgy adni, hogy azért el ne vehessék - mit ér? És ha nem alávalóságból
veszik el, hanem csak magukkal sodorják? Ha nem úgy szabadok, mint az elemek, hanem mint a
felbolydult darazsak, amelyek összevissza repkednek, mert ilyen a természetük? Ezt kérdeztem az
atyáktól, ők meg ráfelelték, hogy aki ilyen kérdéseket tesz fel, az örültséget vagy bűnt követ el, az
tökfilkó vagy gonosztevő, ami pedig az Úristent illeti, az mindent jobban tud. Lehetséges. Tegyük
fel. Az Úristent nem bolygatom, de tőletek nem fogadok el hasonló mentséget. Ezt megmondom
előre, hogy félreértés ne essék. Teljhatalmat adok nektek, alkossatok bátran, de nem akárhogyan!
Tisztességes kivitelezést kérek, állandó és nem elhibázott optimizációval… remélem, értitek, mire
gondolok. Hibás optimizátor a Sátán mint regulátor-lázító, mert először maga bujtogat a rosszra,
aztán meg az örvénybe taszít. Kérném elkerülni az ilyen extremitásokat.
- Ha összegezzük királyi felséged szavait, a következő kikötések állnak fenn - mondta
Klapanciusz. - Míg Isten elzárta az összeköttetést, mi megnyitjuk. Míg ő autoritatív centralista volt,
addig most demokratikusan decentralizált alkotásra van szükség. A demokrácia pedig egyenlőséget
jelent. Univerzumunk minden lakója kedvére teremthet majd magának olyan világokat, amilyet
csak jólesik neki. Így van?
- Isten őrizz! - kiáltott fel Hipolip. - Egyáltalán nem így van! Hogyan is kezdhetném a
demokratikus teremtést azzal, hogy szigorú parancsokat adok nektek? Nem volna ez contradictio in
adiecto? Csodálkozom rajtad, Klapanciusz uram, hogy ilyet feltételezel rólam! Egyébként nem
hiszem, hogy Isten mindenáron meg akarna gátolni bennünket a világteremtésben, mert ha így
lenne, bele sem tudtam volna fogni. Nem sürgős azonban a kapcsolatteremtés sem, először csak
népesítsétek be nekem ezt az új világot, aztán majd meglátjuk, érdemes-e ott szóba állni valakivel.
Nincs két egyforma lélek, uraim, mint ahogy nincs két egyforma fűszál sem a világon, és ti, akik
ezeket a fűszálakat teremtitek, jól tudjátok ezt. Nem művészet szabad utat engedni magunkhoz
bármely elfuserált lénynek, hogy reklamálhasson vagy követelőzhessen. Nem elfuserálni őket - ez a
művészet!
- Akkor most már nem tudom - dadogott Klapanciusz. - Királyi felséged teljes tervezői
szabadságot ad nekünk? Tökéletesen saját belátásunk szerint rendezzük be a létet? Ehem,
mondhatni… már megbocsásson felséged, akkor ez duumviratus lesz, és nem triumviratus, ha
egyszer nekünk kell csinálni mindent, a felséges úrnak pedig semmit.
- Már megint félreértesz! Hogyhogy semmit? - nevetett a király. - Hiszen én fogom eldönteni,
hogy sikerült-e nektek a teremtés! Egyébként még nem fejeztem be. Nem akarok részletekbe
bocsátkozni, de én a ti helyetekben különböző prototípusokat próbálnék ki, aztán a legjobb
megoldásokat egy csokorba kötném, de ez már a ti dolgotok. Először is azt kívánom: vezessétek be
az igazságosság elvét az időt illetően! Megfordíthatatlansága, mondjuk meg nyíltan, kész botrány!
Ha valami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Akinek a felebarátja tönkretette a
mulandó életét, az rekompenzációképpen elnyeri az örök világosságot. De a holnapi kolbász nem
fojthatja el a tegnapi éhséget, legyen bár végtelenül hosszú. Nem ilyen aritmetikát akarok, ahol a
végeredmény úgy jön ki, hogy a majdani tökéletesség fájdalomdíja kompenzálja azt, ami elromlott.
Az idő visszafordíthatatlansága - a lét legfőbb illojalitása! Hiszen köztudomású, hogy élete
kezdetén mindenki sokat árt magának bárdolatlanságával, majd a maga kárán okulva, mire a végére
ér, már valóban tudja, hová, merre, meddig, de akkor általában már késő. Az isteni másvilág
amolyan utolsó kiszolgálóállomás, ahol már semmi sem változik meg, itt már csak szelektálásról
lehet szó: az angyalok közé vagy a pokolba. Na de én nem fogadom el, hogy a rossz az idő
könyörtelen természetének kényszerű következménye legyen! Változtassátok meg az időt, azt
mondom nektek. Aki egyszer kudarcot vallott, érvényteleníthesse ezt, ha pedig az első ismétlésre
nem sikerül neki, akkor a huszadik vagy a századik után vagy megunja, vagy kijavítja, amit
elrontott.
- Igen! Anizotróp univerzumot kell csinálni! - kiáltott fel Trurl, aki nem tudott tovább hallgatni. -
Anizotróp világot, visszafordítható idővel, amely különleges kontinuumpontoknak nevezett
speciális helyekkel rendelkezik.
- Az még minek? - érdeklődött a király.
- Mert ily módon függetleníthető az idő feletti hatalom a technika mindenkori fejlettségi fokától -
magyarázta Trurl, ragyogva a büszkeségtől, hogy ezt ő találta ki. - Ez ugyanolyan egyetemes
sajátossága lesz ennek a világnak, mint a miénknek az általános gravitáció! És mit jelent az
"egyetemes"? Demokratikust!
- Értem. Ez nem hangzik rosszul. Mikor mutatjátok meg a prototípust?
- Alkalmasint két héten belül, uram. Igaz? Mi a véleményed? - pillantott Trurl a kollégájára.
Klapanciúsznak nem volt ínyére ez a hirtelen elhatározás, de már elege volt az audienciából,
tehát csak rábólintott.
 Visszatérőben ádázul veszekedtek. Késhegyre menő vitáik voltak munka közben is, de a
terminust betartották. A megbeszélt napon megjelentek a királyi udvarban, egy kis készülékekkel és
műszerekkel megrakott kétkerekűt húzva maguk után. A legtetején ládák álltak, amelyeket kábelek
kapcsoltak össze. A király azonnal odafutott hozzájuk, és az audiencia-teremben az aranyozott
díszek, megfakult zászlók és dinasztikus címerek között a padlóra állították a készülékeket.
Klapanciusz csavargatta a gombokat, Trurl pedig egyre csak mondta, mint akit felhúztak:
- Ebben a nagyobb dobozban van a telep, a kisebben pedig a világ! Éppen olyan, amilyennek
előre lefestettem felséges uramnak: anizotróp, különleges pontokkal, amelyekben meg lehet
változtatni az idő folyását, és ezek a pontok egyenlően és általánosan hozzáférhetőek bárki
számára… Úgy gondoltuk, uram, hogy elkészítünk néhány személyt, akik a jövőben a következő
univerzumok kipróbálására is szolgálhatnak nekünk… Szabad akaratuk van, mindegyik azt csinál,
amit akar, nem irányítjuk őket, nem korlátozzuk őket semmiben, hogy támaszkodni lehessen
viselkedésük autentikus voltára. Természetesen a próbafigurák közül egyik sem lehet ideálisan
ugyanaz minden világban, mert az ontológia radikális átalakítana megzavarja a fiziológiát is, de
biztosítja az invarianciát mint a változatlan értékű lényeg megőrzését, mert ellenkező esetben
lehetetlen volna a lét lényegének összehasonlítása ezekben a világokban…
- És hogy lehet oda benézni? - tudakolta a király, Klapanciusz buzgó sürgés-forgását nézve és
folyton zavarva őt ebben, mert a Iába minduntalan beleakadt az összekuszálódott vezetékekbe.
- Egyelőre ideiglenes megoldást alkalmazunk. Belehelyezzük az egzisztoszkópba a
pszeudokristályt, a lézerjel fokozatosan felerősíti a kimenetig, na és akkor már a megszokott
módon, vetítővel, hova is…? talán erre a falra…
- Mehet! - mondta Klapanciusz, felállva.
Trurl a markában szorongatta a rosszul érintkező vezetéket, meri nem volt kéznél
szigetelőszalag, és így kezdődött a vetítés. Az alabástrom lapok az oszlopok között először
rózsaszínűvé váltak, majd megjelent rajtuk a kép, kissé elmosódott volt, és remegett a, de hamar
kiélesedett. És láttáit, hogy valami földesúr, bizonyos Marlipont, keresetes hadjáratba indulva, a
lelkére köti feleségének, hogy maradjon hű hozzá, de alaptermészetnél fogva bizalmatlan lévén,
bezárja a vár sarokbástyájába, és a megvasalt ajtó elé még úgy megbízható szolgát is ültet, karddal a
kezében. A nagyobb biztonság kedvéért megparancsolta, hogy a szolgát bilincseljék oda a lábánál
fogva a falhoz az erkély alatt, hogy el ne mehessen őrhelyéről. A kulcsot páncélja keblébe rejtette,
és a szolga könyörgését, hogy legalább egy hordó malátasört hagyjanak ott neki, meg sem hallva,
lóra pattant, és elvágtatott a sereg porfellege nyomában. Még el sem ült a porfelhő, amikor a
szomszédja, Kurgfi Madorján, aki szabadelvű lévén, nem vonult hadba, elkezdett felfelé kúszni a
repkényen a bástyára, amelyben Marlipontné, a csinos Orsolya, mohát font, mert a len elfogyott, és
nem küldhetett újért, fogságban lévén.
Körülbelül a második emelet magasságában a kövek között gyengén megkapaszkodott repkény
leszakadt, és a szabadelvű Madorjánnal együtt a köves udvarra zuhant, a pórul járt amorózó pedig
eltörte mindkét lábát. Nagy nehezen, de mégis sietve, jajgatva a fájdalomtól és ocsmányul
káromkodva, elvonszolta magát az árokig, ahol hű szolgái várták lovakkal, és megparancsolta
nekik, hogy fektessék a hintóba, és inukszakadtából vágtassanak vele Forgattyús Pattogárhoz, az
öreghez, akinek gondjaira volt bízva a helybéli időgép. Megérkezve, először könyörgéssel próbálta
rábeszélni a szerencsétlenül járt lovag az öreget, hogy forgassa vissza a kart, amikor pedig az nem
állt kötélnek, Marlipont parancsával takarózva - Madorján a piszkos zsámolyra tett egy dukátokkal
degeszre tömött zsákot, amit erre az eshetőségre kuporgatott össze. Ettől Forgattyús elvakult, és így
Madorján, akit szolgái támogattak kétfelől, bemehetett a tető alá, amely az időgépet fedte. Ott
meredeztek előtte a karok. Visszatekerte őket, és azonnal összeforrt a Iába, mert a megforgatott
fogaskerék a peches hétfőt az utolsó előtti vasárnappá változtatta. Egy kis előremenetet kapcsolt, de
nem túl hirtelen, abból a meggondolásból, hogy a repkény rendesen fejlődhessék, tehát az időt
gyorsítva, kitekintgetett az ablakon, esik-e az eső, mert az felettébb előnyösen hat a növények
gyökérrendszerére.
Hat perc alatt körültekintően kivárt jó két hetet, aztán a normális haladásra kapcsolta az időt, és
lóhalálában repült a toronyhoz. A megerősödött repkény tökéletesen belemélyedt apró gyökereivel a
kövek réseibe, az ablakban nem mutatkozott senki, így Madorján neki a dús levelű indáknak, és már
mászott is felfelé. Átlendült a párkányon. Orsolya éppen fésülködött az ezüst toalettasztal előtt,
elkapta hátulról, és átölelte. Az kicsit kérette magát, de nem vitte túlzásba. Alighogy ölelésben
fonódtak össze, a kőlépcsőn a férj erős lépései hangzottak fel, aki váratlanul visszatért, mert
elfelejtette volt megkérni a feleségét, hogy kössön fel neki egy vállszalagot, ami a hadiszerencsét
van hivatva biztosítani - ha már mindenki másnak van ilyen szalagja. Madorjánnak nem sikerült
eljutnia az ablakig, amikor a talpig felfegyverzett férj belépett, és olyan fürge volt, hogy amint
meghajolt az ajtóban, hogy be ne üsse homlokát a szemöldökfába, már nagy csörömpöléssel ki is
húzta kardját a hüvelyéből. A fegyvertelen Madorján a hátát mutatta neki, a repkénybe
kapaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, ereszkedett lefelé. Orsolya hitvese ordítva, mint egy
bivaly, nagy nehezen, szörnyű csikorgással áthajolt páncélba bújtatott mellével az ablakpárkányon,
és vágni, nyesni, szabdalni kezdte a repkényindákat. Azok azonnal engedtek, és Madorján zuhant,
mint a kő. Röptében még volt annyi lélekjelenléte a vitéz, ámbár peches széptevőnek, hogy
torkaszakadtából odakiáltson Orsolyának: legközelebb neki magának jusson eszébe az a vállszalag.
Most rosszabbul járt Madorján, mert röptében megfordult a gyámpilléreken, és a feje csattant az
udvar kövén, amitől agysérülést szenvedett. Még lélegzett, tehát a szolgák ismét felhajították az
előrelátóan készenlétbe helyezett hintába, és először vágtatva, majd ügetésben elrobogtak vele az
öreg Pattogárhoz. Míg Marlipont ledübörgött a bástya lépcsőin, mint valami elszabadult malomkő,
és ordítozva robbant ki az udvarra, hogy "Lovat! Országomat egy lóért!", Madorján az időgépnél
bénult jobb kezével megtekerte a megfelelő kart, méghozzá olyan kétségbeesetten, hogy áprilisról
januárra szállt vissza. Hideg volt ahhoz, hogy a fűtetlen időgépteremben várja meg a keresztes
hadjáratot, tehát adott egy kis előremenetet, éppen március idusára, és ismét neki a repkénynek.
Talán Orsolya meghallotta, mit kiabált a bástyáról a fejére eső amorózó, vagy talán Marlipont
mondott le ezúttal a vállszalagról - elég az hozzá, hogy amikor Madorján megállt aranyhajú kedvese
előtt, olyan csend volt a lépcsőn, mintha már az öreg szolga is felfordult volna az éhségtől.
Madorján volt olyan óvatos, és rátolta a reteszt, mielőtt átfogta szerelmese vállát. Szenvedélyesen és
hevesen szerették egymást ott a bástyában, nem hallották a kuvikokat, de még a vihart sem -
éjféltájt kezdett villámlani a távolban. Madorjánt a hajnalpír ébresztette, szó nélkül átvetette lábát az
ablakpárkányon, lesiklott a repkényen az udvarra, nyeregbe pattant, és az időgéphez vágtatott.
Csalán körös-körül, mint az erdő, s belsejében csend honolt, de Madorján óvatos volt, be sem
gombolt nadrágját tartva, négykézláb kúszott oda a kapuhoz, jobbra-balra tekingetve közben, és ezt
nagyon helyesen tette, mert a füle mellett dördült el egy muskéta, amit nem tudni, ki állított fel
időközben. Csak ezután rúgta be az ajtót, és irány az időgép! A hajnalt az előző nap alkonyatává
változtatta, középre állította a kart, és lázas sürgés-forgásba kezdett.
Hurkot kötött a fényesre koptatott karra, és az asztal lapja alatt a szarufára, a szarufáról a tetőn
lévő lyukon át a tetőgerincre, a tetőgerincről az eresz alá vezette a kötelet, ott pedig hozzákötötte a
másik végét egy üres vödörhöz, a vödröt a lyukas ereszcsatorna alá lógatta, összekapart egy kis
szemetet, behintette vele a karhoz vezető zsineget, a markába köpött, nyeregbe vetette magát, és
vágtatott vissza a bástyához.
A nézők közül a királyi felség csodálkozott ezen a legjobban.
- Mire jó ez? Mennyivel volna rosszabb a következő nappal és éjszaka?
- Gondold csak meg, kegyelmes uram, hogy hozzá van szokva a visszafordítható időhöz, mint ott
mindenki! - magyarázta magától értetődően Trurl. - Tehát tudja, hogy visszatérni a kedves
pillanatok megismétléséhez semmibe sem kerül, ellenben a ki nem próbált jövő ismeretlen bajokat
rejthet magában!
- De mit akar azzal a vödörrel?
- Emlékezett, hogy hajnaltájt esett! Ha ismét, tehát még egyszer szakad az eső, a vödör megtelik,
megrántja a zsineget, az pedig a kart, aminek következtében minden magától megismétlődik…
- Látszik, hogy ez mindennapos dolog számára! - szólt közbe Klapanciusz. - Elrejtette a
zsineget! Hogyha valaki arra járna is, talán nem veszi észre…
Ezalatt a szerelmi éj ismét a vége felé járt, lógott az eső Iába, amikor patkódobogás és
fegyvercsörgés verte fel álmukból a szerelmeseket. Madorján mezítláb az ablakhoz ugrott, és látja
ám, hogy baj van: lent egy csapat fegyveres, Marlipont hat sógora, akiknek szemmel kellett
tartaniuk a birtokot és Orsolyát, és azért érkeztek most ide, mert a hírfokuk kétszáz versztányira,
tehát már a szomszédos időgép hatósugarában van. Mit lehet itt tenni? Alighanem semmi egyebet,
mint eltűnni, mintha puskából lőtték volna ki…
Kiugrott a rémült Orsolya mellől, marokra kapta az erős indákat, és már ereszkedett is lefelé,
mígnem felordított fájdalmában. Nézi, hát nem éjszaka van, hanem fényes nappal, ő pedig nem fönt
van, hanem lent a sziklákon, törött lábbal, és fölötte Marlipont rikoltozik talpig vasban:
- Te csirkefogó, te orcátlan áruló! Azt hitted, hogy túljársz az eszemen, ámde nekem is csak
olyan messze van az időgép, mint neked, te parázna! Na várj csak, majd megcirógatlak én mindjárt!
- Intésére a szolgái egy vashordót hoznak, felállítják, kinyitják, belülről az egész szögekkel van
kiverve - jaj, de borzasztó! Madorján jól ismeri ezt a szerszámot! Esengve lesi, esik-e már az eső -
az első cseppek hullanak, még éppen csak szemerkél… Már nyakon csípték, taszigálják befelé, a
borotvaéles szögek közé, mindjárt összekattintják… de… Dörgés csattan, és ömlik, mintha dézsából
öntenék.
- Nem tesz semmit! Ne tanakodjatok, semmirekellők! Fürgébben, ne piszmogjatok, becsukni,
rázárni! - vezényel Marlipont, és fogai villognak a sisakrostély rácsán át. "Felhőszakadás! Csak ép
legyen a zsineg!" Madorján gyengeséget színlelt, ájuldozott, a darabontok karjába roskadt,
veszkölődtek vele, az első szúrós hegyeket már érezte a vállával, felordított - és teljes hosszában
elvágódott.
Sötétség és csend. Az eső szemerkél. Megtapogatta az oldalát: ép. A lába: egyenesebb nem is
lehetne. "Ha nem lett volna a vödör - gondolta -, már én sem lennék. Balga ez a Marlipont! Nem
volt kíváncsi, miféle zsineg az, honnan van, semmi! Köszönöm neked. Uram, hogy nem adtál neki
észt!… Most mit tegyek? Hol vagyok? Ott az árok. A fal. A bástya. Orsolya? Most nem mehetek
őhozzá! Marlipont eszeveszett haragjában bizonyára az időgéphez ment, tehát utána, míg oda nem
ér!"
Madorján inaszakadtából rohant, de csakhamar észrevette, hogy valamiképpen egyre lassabban
halad. Mi ez?! Valahogy egyre kisebbek a lépései. Mindenható Isten - a Iába megrövidült! Kereste a
bajuszt az orra alatt - nyoma sincs! Semmi kétség, Marlipont már az időgépnél van, és nem egy
hetet, nem egy évet teker vissza, hanem vagy tízet hogy megkeresse, és mint tejfelesszájú tacskót
tegye el láb alól…
Hát így állunk? Mit tegyen? Bemenni a faluba, beleolvadni a mezítlábas gyerekseregbe, elég
hitvány egy helyzet, vagy tettessen némát, hülyét? És akkor talán nem ismeri fel, nem pécézi ki a
féltékeny férj? Már öreg volt, így most harminc felé járhat! Mégis futott tovább, folyvást az időgép
irányába, mígnem tűzvész fényét pillantotta meg. A falu égett. Még utánaszámolt az ujjain - hány
éves lehet most Orsolya vagy inkább Orsika? Tizenkettő? Akkor még az apjánál, Handabandszky
őrgrófnál varrogatja a kis krinolinokat a babáinak… Micsoda tűzvész! Csak az időgép nehogy…!
Már a kertek alatt járt. Ég Pattogár háza is, a parasztok meg kihajtották a jószágot a mezőre. Jaj,
nem jószág, fegyveres harcosok azok, a csőcselék lerángatja a cipőjüket! Rabolnak, mint ez a
harctéren szokás. Ott fekszenek sorjában. Ki a csoda az? Marlipont színeit viselik, ott meg maga
Marlipont tör ki a tűzből, fegyvertelenül, ló nélkül, sisak nélkül, futtában csörömpölnek rajta a
vasak, mert mögötte ott jön lovon a sógora és a másik is, karddal a kezében! Ez igen… nyilván
szemet vetettek a birtokra, és gondoskodás helyett fegyverrel támadtak rá! De csak az ostoba
korrigálja ily módon magának Fortunát, nem Kronosz lovagja…
Madorján száradó parasztgatyákat, rékliket húzott le a kerítésről, meglocsolta éket egy vödörhól,
a fejére tette a csöpögő rongyokat, és a már szintén lángoló időgéphez rohant. Megpörkölődött a
szemöldöke, perzselt a hőség, az ajtó meg mintha belülről be volna támasztva - nem enged!
Beugrott a kertbe - a gyerekek mindig fürgébben mozdulnak a felnőtteknél -, az alsó elesett övéből
kihúzta a pisztolyt - van puskapor a serpenyőben? Van! Odaugrott a kis ablakhoz, erről az oldalról a
deszkák csak füstöltek, most kaptak beléjük az első lángocskák, lábujjhegyre állt, benézett, ott
fekszik Forgattyús átvágott torokkal, lábával az ajtónak, ezért nem engedett…
Nem volt más megoldás. Megcélozta a fogantyú lángoló markolatát! "Csak nehogy túl nagy
erővel érje a lövés, mert annyira visszatekeredik, hogy eltűnök, és nem leszek a világon, ó, hogy az
ördög vinné el!" Ahogy ezt végiggondolta, már lőtt is. A dörrenést már nem hallotta. Hanyatt
feküdt, és a szürke felhők borította mérhetetlen eget szemlélte. A szél susogott, csend volt, és sehol
egy lélek. Félt megmozdulni. Ha csecsszopó vagyok, akkor hogyan jutok el a karig? Ez volt az első
gondolata. Hozzáért az arcához. Tejfölösszájú vagyok, de fogaim azért vannak. Ez is valami. De
vajon nem tejfogak? Nem tudta megszámolni a zápfogait a nyelvével.
- Saperlipopette! - próbálta kimondani hangosan. Sikerült - tehát nem csecsszopó! Talpra ugrott,
és futás az időgéphez! Most az volt a fontos, nem saját maga, azt sem tudta, nyolc- vagy tizennégy
éves-e! Hogy elérje a kart, fel kellett másznia egy zsámolyra (mégiscsak volt ereje annak a
golyónak!), két kézzel megragadta, de ez kevésnek bizonyult, egész testével nekiveselkedett - és
felkiáltott meglepetésében, mert a feje lágyát beleverte a mennyezetbe, minthogy nem ugrott le
időben a zsámolyról, és hirtelen megnőtt… Először a dudort tapogatta meg a fején" aztán az ajkát:
nincs alkalmasabb időmérő a borostánál! Jól van, már serked a bajsza!
Az éjszaka közepén állította meg az időt. "Bár lehetne negyedszázaddal visszamenni, amikor
Marlipont és sógorai még ki sem látszanak a földből, jaj, de csodálatos volna! De akkor nemcsak
hogy csecsszopó lennék, de egyenesen eltűnnék, mintha sosem lettem volna a világon. Jaj, de kár,
saját kezűleg rángatnám ki őket a bölcsőből! De túlságosan előre sietnem sem szabad, mert Orsolya
is öregszik, és nem tudni, nem áll-e ott valaki a jövőben az időgépnél karddal a kezében,
vagdalkozásra készen - megesett már ilyen!"
Nem tudta, mit tegyen, és akkor valaki döngetni kezdte az ajtót. Az be volt támasztva egy
deszkával, ezért mély hangon kiáltott az övéinek, hogy hozzák gyorsan a faltörő kost! Madorján
tehát gyorsan visszatekerte az időt egy héttel, és már senki sem volt ott. "Ura vagyok az időnek, de
nem mozdulhatok innen egy lépésre sem, szép kis uralkodás ez! Törököt fogtam, nem enged…
Napjaim végezetéig börtönöm legyen az időgép, vagy átlendüljek a plusquamperfectumból a
futurumba? Impossibile est! Így itt egykettőre éhen veszek!"… De már megint babrálja valaki a
reteszt kívülről, és suttogás hallatszik: - Engedj be, kedvesem, én vagyok az, Orsolya!
Az óvatos Madorján hozzákötött egy zsineget a karhoz, és úgy lesett ki a résen. Ha nem ő az,
meghúzom, mielőtt rám lőhetne a deszkán át, de még ha úgy is esne a dolog, hullaként eldőlve
megrántom a zsineget, ezzel visszatekerem vele a kart, és feltámadok! Minden megtörténhet.
Nemegyszer, ha az ember bajban van, és ott áll a kart magához kötözve, míg az idő repül visszafelé:
a Iába alatt, a sarkokban, a falak mentén vonagló holttestek jelennek meg, felélednek a fordított
agóniában, körmükkel kaparják a véres palánkot, és elszállnak, mint a füst: amikor így állt ott
egyszer, két haláltusájában összeakaszkodott alak kiszakadt az időből, és úgy oldalba vágta, hogy
kis híján elengedte a kart. Nem, ez igazán Orsolya! Beengedte, és az a mellére vetette magát: -
Ments meg! Csinálj valamit, hogy ő ne legyen, hogy meg se szülessen, nézd, hogy ver engem! -
Megmutatta a kék foltokat a vállán, a sebhelyeket… Először is egy falás ételt akart hozatni
magának, akár csak árpalepényt, vagy megtenné egy kis gomolyatúró is… alig tette ki a lábát,
erősödő dobogás, majd hirtelen megállított hátasló horkanása hallatszott - hát már megint? Majd
megveszett, amikor megismerte Marlipont hangját, a menekülő Orsolya üldözőinek élén, így hát
visszatekerte az időt egy évvel - kénytelen volt rá! Már megint nyelheti az éhkoppot. Addig-addig
manőverezett, míg teljesen bekerítették - mert már ott tanyáznak a sógorok is, Marlipont is
gyülevész hadával és maga az őrgróf és a koldusok és királyi besúgók és a várgarnizon tisztjei (a
csicskások ágyúkat görgetnek!) és útonállók, hatalmas néptömeg az időgép körül, öregeket
toboroznak, felfegyverzik őket, de ugyanakkor, ellenkező esetre is számítva, kis tökmagokat
soroznak be, megtanítják őket a muskétákkal bánni, hogy így mindkét időoldalról csapdába csalják
a szerencsétlen Madorjánt! Az öregeket hátrafelé nem kerülheti el, a taknyosokat előre. És
kiabálnak: "Be van kend kerítve, becsületszóra, lovagi becsületére jöjjön ki!", mert attól tartanak,
hogy kétségbeesésében elkövet valamit a karral - és ez bizony megeshet. Lényegében a következő
választás előtt állt: a rabság (már azon vitatkoztak, hogy a városi börtönbe kerüljön-e vagy az
őrgróféba, Marlipont tömlöcébe vagy a sógorokhoz) vagy a nemlét, a gyalázat vagy a becsületes
halál. Orsolya vitéz, de sorsüldözött kedvese a legszörnyűbb, legfennköltebb kiutat választotta.
Teljes hátramenetet adott, előbb azonban odakötözte a kart egy zsineggel a gerendához a sarokban:
"Elpusztulok, de az idő tovább száguld visszafelé, mindenkit magammal viszek a nemlétbe!"
 Gyorsabban tűnt el, mint egy kis ködgomolyag a viharban, és vele a többiek is. Csak amikor a
legrégibb századokban szétmállott a zsineg, a kar akkor tért vissza a középhelyzetbe. De már őserdő
nőtt az időgép körül, egy szempillantás alatt áthatolhatatlan rengeteg keletkezett, bölények
lökdösték a gerendákat, teltek a hónapok, egy a csordájától elvert, bozontos orrszarvú bömbölve
csörtetett be, kidöntve a korhadt ajtót, és eltűnt, mint a kámfor, amikor szararával megdöfte a kart -
a tölgyrengeteg helyén, ritkásan, a nedvesebb részeken rododendronok és nyitvatermő páfrányok
nőttek, ez már a karbonkorszak volt: emberi településnek nyoma sincs, maga az időgép sem áll már,
sehol semmi, egyedül egy különleges pont, amely felett szivárványszínűen remeg és hullámzik a
levegő…
Trurl kikapcsolta a vetítőt, huzigálta a vezetékeket, a király pedig egy szó nélkül leült a trónjára,
de látszott rajta, hogy nincs túlságosan elragadtatva a vetítéstől. Klapanciusz a torkát köszörülte.
- Nem akarom untatni királyi felségedet, ezért három szóban összefoglalom az egészet. A
folyamat, amit a királyi felség látott, tipikus. A bonyodalom jelentéktelen volt, de akár ilyen, akár
olyan, mindig hasonló véget ér. Az ellenfelek tevékenysége mindig a lehető legrövidebb sugárra
korlátozódik a különleges pont mint centrum körül - ez az a hely, ahonnan irányítani lehet az idők
futását. Ha az egyes időgépek hatósugarát nagyra vesszük, és így kevesebb lesz belőlük a planétán,
akkor kevés lesz a harci középpont is. Ha a hatósugár kicsi, és bőségesen elegendő centrum van,
akkor ennek megfelelően az összeütközési gyújtópont is több. De a dolgok tényegén mindez nem
változtat. Meg lehet oldani azt is, hogy az időgép kezelőjét ne érintse az okozott változás. De ez
sem hoz semmi újat. Mert akkor az a személy, aki utolsóként marad az időgépnél, arra kényszerül,
hogy a régmúltba meneküljön; mivel pedig az idő feletti hatalom kérdése nem lehet közömbös
egyetlen ember számára sem, a konfliktus logikája arra kényszeríti, hogy teljesen ember nélküli
korszakba lépjen vissza. Ezzel kilép a történelemből, és többé nem vesz részt az időgépért folytatott
harcokban. Ha a bolygón csak egyetlen különleges pont található, egyetlen nagyhatalom jön létre,
amely azt kézben tartja, és állandó harcban áll a decentralizáló mozgalmakkal, ugyanakkor
belviszályok is folynak az idő kormánylapátjáért. A legbölcsebb egyének azt tanácsolják, hogy
senkitől sem hozzáférhető különleges pontokat készítsünk, például azáltal, hogy robbantgatásokkal
a földkéreg mélyébe szorítjuk azokat. De ha a különleges pontok helyett az időhatalom fogalmát
vezetjük be, kalandozások, rablóhadjáratok indulnak, megjelenik az időgyarmatosítás és az
időgengszterizmus, kísérletek az időhatalmi technika monopolizálására, mert amit egyesek
felfedeztek, azt előbb-utóbb mások is meg tudják ismételni. Ha pedig az újkort vesszük kiindulási
alapul, időháborúhoz vezet. A stratégia lényege abban áll, hogy be kell keríteni az ellenséget a jövő
felől, és a fejlődés mélyére kell taszítani - a múltba -, vagyis ismét regresszió kezdődik. Akinek a
kezében van az idő, azé a hatalom, tehát harc folyik érte, fokozva az új támadó és védelmi
technikák kifejlesztését az idődimenzióban…
- Amint látom, a megfordítható idő inkább csak új bajok forrása, mintsem hogy előnyös lenne -
mondta Hipolip komoran. - Nem tudtok segíteni ezen?
- Próbálkoztunk az időben való mozgás korlátozásával akcelerációs szelepek és más biztosítékok
segítségével, uram - felelte Trurl -, de akkor az érdekeltek elsődleges célja ezeknek a korlátoknak a
megszüntetése.
- No, jól van. És ha a civilizációt a szellemi kultúra magas etikai, liberális, humanitárius és
pluralista szintjére emelnénk?
- Ilyet fél kézzel be tudunk programozni, felséges úr - mondta Klapanciusz. - Abban a
meggyőződésben nem tettük ezt, hogy ez sem hoz semmi újat, de ha felségednek ez a kívánsága,
kérjük, nézze meg… Trurl?
Az gyakorlottan sorra nyomkodta a billentyűket, áthelyezett néhány csatlakozódugót, elcsavarta
az áramerősítő gombját, és felsóhajtott:
- Kész.
- Melyik lesz?
- Az idő mint az állandó gravitációs változások függvénye.
A fénysugár az alabástrom lapokra vetődött. Trurl megélesítette a képet. Madorian az asztal fölé
hajolt.
 - Ő az? - kérdezte, a pillanatfelvétel-sorozatot szemlélve.
- Igen.
A tábornok gépiesen megigazította a hajtókáját.
- Ursula Morribond. Nem ismered meg?
- Nem. Akkor tízéves volt.
- Jegyezd meg, hogy ő nem ad át neked semmi technikai részletet. Csak információt kell kapnod
tőié, hogy van-e már nekik krondájuk vagy nincs, és hogy a hadműveleti készültség állapotában
van-e.
- Tudni fogja? Bizonyos ön ebben?
- Igen. Nem szószátyár, de a felesége előtt nincs titka. Mindent megtesz, csak hogy megtarthassa.
Majdnem harminc év a korkülönbség!
- A nő szereti?
- Nem hiszem. Inkább imponál neki. Ugyanarról a vidékről származol, ahonnan ő, ez jó.
Gyermekkori emlékek. Ne siesd el! Azt javaslom, légy tartózkodó! Ez a férfivarázs titka. De tudod
te magad is.
Madorian hallgatott. Figyelmes arca a műtéti felület fölé hajló sebészére emlékeztetett.
- Ma van a bevetés?
- Ma, minden óra drága.
- Nekünk van hadműveleti krondánk?
A tábornok ingerülten krákogott.
- Ezt nem mondhatom meg neked, magad is tudod jól. Egyelőre tart az egyensúly: ők nem
tudják, hogy nekünk van-e, mi pedig, hogy nekik van-e. Ha elkapnának…
- Kitapossák a belem, hogy megmondjam!
- Meg kell értened.
Madorian felegyenesedett, már emlékezetébe véste a nő arcát a fényképeken.
- Kész vagyok.
- El ne feledkezz a pohárról! Nem is válaszolt.
Már nem hallotta a tábornok szavait. A fémtölcsérek az asztal zöld posztójára vetítették a
fénycsövek fényét. Az ajtó kivágódott, mintha belerúgtak volna, a szárnysegéd rohant be egy
papírszalaggal a kezében, egyenruhájának zakóját gombolgatva.
- Tábornok, készültség Hassy és Doepping körül! Minden út lezárva.
- Azonnal. Madorian, ön már tud mindent. Igen?
- Igen.
- Sok sikert!
A felvonó megállt. A pázsit félrehúzódott, majd visszatért helyére. A nedves levelek illatába
ingerlő, de nem kellemetlen szag vegyült - nitrogén. Bemelegítik az első fokozatot - gondolta. A
lámpák a távolabb állók kezében kiemelték a homályból az álcázóhálót.
- Anakolut?
- Avocado.
- Kövessen!
Ment a sötétben a köpcös tiszt után, aki hajadonfélt volt. A helikopter fekete árnyéka mint
hatalmas száj tátongott a homályban.
- Hosszú az út? - Hét perc.
Az éjszakai madár bőgve röppent fel a magasba, aztán landolt, a légcsavar még forgott, de már
álltak, a láthatatlan fűszálak lengedeztek a mechanikus száltól, és csiklandozták a lábát.
- A rakétához.
- A rakétához, igenis. Semmit sem Iátok. Megvakultam.
- Odavezetem önt kézen fogva. - (Női hang!) - Ebben van a szmoking. Kérem, öltözzék át. Aztán
bújjon bele ebbe a burokba!
- A lábamat is dugjam bele?
- Igen. A zokni és a lakkcipő ebben a tokban van.
- Mezítláb kell ugranom?
 - Nem mezítláb. Ebben a zokniban. Aztán összetekeri az ejtőernyővel együtt. Megjegyezte?
- Igen.
Eleresztette ezt a kicsi, erős női kezet. Átöltözött a sötétben. Arany lapocska. Cigarettatárca?
Nem, öngyújtó. Fénycsík villan.
- Madorian!
- Jelen.
- Készen van?
- Készen.
- A rakétához, utánam!
- Igenis, a rakétához.
Egy éles fénysugár világította meg az ezüstös színű alumínium lépcsőt. Teteje homályba veszett.
Mintha gyalog kéne felmennie a csillagokig. Nyitott csapófedél. Hanyatt feküdt. A fénylő műanyag
burok, amit magára húzott, zizegett. Hozzátapadt a ruhájához s kezéhez.
- Harminc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat, huszonöt, huszonnégy,
huszonhárom, huszonkettő, huszonegy, húsz. Figyelem! Húsz a zéróig tizenhat, tizenöt, tizennégy,
tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, figyelem: hét másodperc múlva start! Négy, három, kettő, egy,
zéró!
Mivel várta a dübörgést, ami a magasba emelte, úgy találta, hogy túl gyenge. A hólyagként
fénylő műanyag szétlapult rajta, mintha élne. A fene egye meg, eltakarja a száját, no! Nagy nehezen
félrehúzta a hártyás anyagot, kapkodta a levegőt.
- Figyelem, utas! Negyvenöt másodperc a ballisztikus csúcsig. Számoljak már?
- Nem. Tíztől kérem.
- Értettem! Figyelem, utas! Ballasztikus apogeum. Négy felhőréteg, cirrosztrátusz és
cirrokumulusz. Az utolsó alatt a láthatóság hatszáz. Vörösre bekapcsolom az ejektort. Az utas
ejtőernyője?
- Rendben van. Köszönöm.
- Figyelem, utas! Második ballasztikus ág, első felhőréteg, cirrosztrátusz. Második felhőréteg. A
hőmérséklet mínusz negyvennégy. Lent plusz tizennyolc. Figyelem, tizenöt az ugrásig! Célra tartás,
zéró a százra, oldalelhajlás normán belül, a szél NN2 hat méter per szekundum, láthatás hatszáz; jó.
Figyelem! Sok sikert! Ugrás!
- Viszontlátásra! - mondta, érezve a szó groteszk voltát, amit egy olyan embernek mondott, akit
sohasem látott, és nem is fog látni.
Kizuhant a homályba, a levegőt a nagy sebességtől szinte keménynek érezte. A levegő fütyült a
feje körül, 8 meg bukfencezett. Egyszer csak könnyű ütést érzett, fejjel felfelé fordult, mintha valaki
egy láthatatlan horoggal akarta volna kifogni a sötétségből. Felnézett - az ajtóernyő elérhetetlen
volt.
Szép munka.
Zuhant, nem is tudva, milyen gyorsan. Valami feltűnt a távolban a Iába alatt. Milyen világos! Az
ördögbe! Csak ne valami kis tó legyen t Egy az ezerhez az esélye, de mit lehet tudni… Halk, tompa
neszt hallott, ahogy Iába elérte a hullámzó felszínt. Gabonatábla volt. Elmerült benne, ráborult az
ejtőernyő. Lekuporodva kikapcsolta a tartószíjakat, és elkezdte összegöngyölni a mohaszerű, furcsa
anyagot, amely tapintásra a pókhálóhoz hasonlított. Göngyölte, göngyölte - ez volt a
legfáradságosabb dolog. Legalább fél órába telt. Egyelőre a kronogamban volt. Felvegye már a
lakkcipőt, vagy még ne?
Jobb lesz minél előbb. A műanyag visszaveri a fényt.
Elkezdte tépkedni a burkot, mintha ki akarná csomagolni saját magát. Éjszakai emlék. Ajándék.
Lakkcipő, zsebkendő, zsebkés, névjegyek.
Hol van a pohár?
A szíve dobolni kezdett, de az ujjai már megtalálták. Nem láthatta, az egész égboltot felhők
borították. De megrázta, és hallotta a csobogást. Vermut volt benne. Nem szakította le róla a
hermetizáló hártyát. Majd lesz még rá idő, megbotolhat, kiöntheti. A poharat zsebre tette, az
összehajtogatott ejtőernyőt begyömöszölte a tokba, beletette a vastag ugrózoknit, a széttépett
műanyag burkot is. Állítólag semmi sem fog tőle meggyulladni. És ha mégis? Nem volna jobb
kimászni ebből a gabonatáblából?
Az utasítás jobban tudja.
Megtalálta a tok megvastagított fenekén a fogantyút, beledugta az ujját, megrántotta, mintha
sörkonzervet nyitna, a tokot az esésekor letarolt helyre dobta a gabona közé, és várt.
Semmi, csak egy kis füst. Sem láng, sem szikra, sem fény. Talán csütörtököt mondott? Vaktában
odanyúlt, és csaknem felkiáltott, mert már nem volt ott a degeszre tömött tok, tele szövettel,
zsineggel - hanem csak egy kupac meleg, de nem égető maradvány, olyan, mint egy elszenesedett
papírcsomó.
Szép munka.
Megigazgatta magán a szmokingot, a csokornyakkendőt, és kiment az útra. Az út szélén haladt,
elég gyorsan, de nem túlságosan, nehogy megizzadjon. Fa, de milyen? Hárs? Ez még valószínűleg
nem az. Kőris. Biztosan? Nem látni. A kápolna a negyedik mögött kell hogy legyen. Mérföldkő.
Megvan!
A kápolna fehérre meszelt fala szinte világított az éjszakában. Tapogatózva kereste meg az ajtót.
Könnyen kinyílt. Vajon nem túl könnyen-e? És ha nincs elsötétítve az ablak? Leállította a kőpadlóra
az öngyújtót, meggyújtotta. Tiszta, fehér fény töltötte be a zárt teret, csillogott a kis oltár elszürkült
aranyozásán, az ablakon, amely kívülről valami sötét anyaggal volt beragasztva. Figyelmesen
megnézte magát az üvegtáblában, forgolódva, sorban ellenőrizve a szmoking vállát, ujjait,
hajtókáját, nem tapadt-e hozzá valahol a műanyag fóliából egy darabka. Megigazította a kendőt a
zsebében, lábujjhegyre emelkedett, mint egy színész fellépés előtt, és ahogy nyugodtan lélegzett,
enyhe gyertyaszagot érzett, mintha nemrégen még égett volna. Eloltotta az öngyújtót, ismét
sötétben volt, kiment, óvatosan lépkedve a kőlépcső fokain, és körülnézett. Sehol egy lélek. A
felhők körvonalai helyenként fehérlettek, de a hold fénye nem tudott áttörni közöttük, igencsak
sötét volt. Már kimérten lépkedve az aszfalton, nyelve hegyével hozzáért a bölcsességfoga
koronájához. Kíváncsi volna rá, mi lehet benne. Természetesen nem kronda, de még csak nem is a
robbanószerkezete. De méreg sem lehet, egy pillanatra látta, mit tett a "fogász" a csipesszel a
korona aranyüregébe, mielőtt teletöltötte cementtel. Egy borsószemnél kisebb rögöt, olyat, mint a
gyerekek számára cukormázzal bevont gyógyszerek. Adó? De nerci volt mikrofonja. Semmi. Miért
nem adtak mérget? Nyilván nem lehet rá szükség.
A távolban egy facsoport mögül előbukkant a ház, ki volt világítva, zajos volt, zene szállt ki a
sötét parkba. A gyepen ott remegett az ablakok fénye. Az emeleten valódi gyertyák,
kandeláberekben. Számolta a kerítés oszlopait, a tizenegyediknél lassított, megállt egy fa odavetődő
árnyékában, ujjaival megérintette a rácsot, az rugószerűen szétnyílt, könnyedén átlépte az alsó
párkányt, amely nem húzódott félre, átugrotta a sövényt, és már a kertben is volt. Árnyéktól
árnyékig lopózott, míg a kiszáradt szökőkútnál előhúzta zsebéből a poharat, körmével felfeszítette a
fóliát, amellyel le volt ragasztva, letépte róla, összegyűrte, és a szájába tette, hogy lenyelje egy
korty vermuttal. Így, ezzel az aperitifespohárkával a kezében ment lassan az ösvény közepén a ház
irányába, minden sietség nélkül, mint rövid sétáról visszatérő vendég, aki felhevült a táncban, és
enyhülést keresett. Megtörölte zsebkendőjével az orrát, egyik kezéből a másikba téve át a poharat,
azoknak az árnyékai közt, akik az ajtó két oldalán álltak, nem látta az arcukat, csak az őt követő
felületes pillantásukat érezte.
A fény szinte kék volt az első lépcsőkön, a többín melegsárga, a zene keringőt játszott. "Simán
megy minden - gondolta. - Vajon nem túl simán?" A teremben tömeg volt. Nem vette észre azonnal
a nőt. Már csak két lépésre állt tőle, férfiaktól körülvéve, akik rendszalagokat viseltek a
hajtókájukon, amikor a terem másik végében csörömpölés hallatszott, valaki elesett, egy libériás
lakáj, de olyan lendülettel, hogy a poharakkal teli tálca kiesett a kezéből, fehér és vörös bort
fröcskölve szerteszét. Micsoda balkezes fickó! Ursula környezete mintegy parancsszóra arra
fordította a fejét. Csak Madorian nézett őrá. A nőt meglepte ez a pillantás, bár alig kapta el.
- Nem ismer meg engem, ugye? - Nem.
Letagadta, hogy visszautasíthassa. Hogy félbeszakítsa. Nyugodtan elmosolyodott. - És a fekete
pónira emlékszik? A fehér csillaggal. És a fiúra, aki megijesztette a léggömbjével?
 Felvonta a szemöldökét. - Ön az?
- Igen.
Nem kellett bemutatkozniuk, ha már egyszer gyermekkori pajtások voltak. Csak egyszer táncolt
vele. Később inkább távol tartotta magát tőle. Jóval egy óra után kimentek a parkba. Egy olyan
ajtón szöktek ki, amelyet csak a nő ismert. Ahogy a fasorok közt sétáltak, hol itt, hol ott pillantott
meg a fák árnyékában álldogáló embereket. De mennyit! Amikor átlépett a kerítésen, nem is vette
őket észre. Különös.
Ursula ránézett. Arca fehérlett a holdfényben, amely áttörte a felhőket az éjszaka második
felében - úgy, ahogy az lenni szokott.
- Nem ismertem meg önt. De mégis emlékeztet engem valakire. Nem arra a fiúra. Valaki másra.
Talán egy felnőttre?
- Az ön férjére - felelte flegmatikusan. - Amikor huszonhat éves volt. Ismernie kell fényképről…
azokból az időkből.
Felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg. Ön honnan tudja ezt? Elmosolyodott.
- Hivatalból. Sajtó. Pillanatnyilag… haditudósító vagyok. De civil múlttal. Nem figyelt a
szavaira,
- Ön ugyanarról a vidékről való, mint én. Ez elgondolkodtató.
- Miért?
- Valahogy… nem is örülök neki. Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Szinte félek.
- Tőlem?
Őszinte volt, naiv, meglepett.
- Dehogy, ugyan már! De ez mintha… mintha a sors keze volna. Az ön hasonlósága és az, hogy
ismertük egymást mint gyermekek.
- Mi különös van ebben?
- Nem tudom önnek megmagyarázni. Olyan ez, mint valami előjel. Erre az éjszakára. Mintha ez
jelentene valamit.
- Ön babonás?
- Menjünk vissza! Hűvösödik.
- Sosem szabad megfutamodni.
- Mit mond már megint?
- Nem kell elfutni a sorsunk elől. Ez úgyis lehetetlen.
- Ha ön tudhatná.
- Hol van a pónija?
- És az ön léggömbje?
- Ott, ahol mi is leszünk száz év múlva. Minden elbomlik az idővel. Nincs hatékonyabb
bomlasztó erő.
- Úgy beszél, mintha öregek lennénk.
- Az idő az öregek gyilkosa. De mindannyiunk számára megfoghatatlan.
- Úgy véli?
- Tudom. - És ha…? - Tessék?
- Nem, semmi.
- Akart valamit mondani.
- Csak úgy hiszi.
- Nem csak hiszem, hanem azt is tudom, mi volt az.
- Ejha!
- Egy szó.
- Melyik?
- Kronda.
Megrezzent. Őszintén megrémült.
- Mit…?
- Kérem, ne féljen. Mi ketten vagyunk azok az outsiderek, akik tudják ezt az ön férjén és
Forgatius doktor szakemberein kívül. A Neggeneu-központbelieken kívül.
- Mit tud ön? És honnan?!
- Ugyanazt, amit ön.
- Lehetetlen! Az titok.
- Ezért nem mondtam volna ki ezt a szót senki előtt, önön kívül. Tudtam, hogy ön is ismeri.
- Hogy tudhatta azt? Ön… sokat kockáztat. Tud róla?
- Semmit sem kockáztatok, mert az én információim is vannak annyira legálisak, mint az önéi.
Azzal a különbséggel, hogy én tudom, ön kitől hallotta, de ön nem tudja, hogy én honnan tudom.
- Ez nem előny az ön számára. Ön honnan tudja? - És azt is mondjam meg, hogy ön honnan…?
- Vajon azt is tudja… mikor.
- Ne tréfáljon!
- Ne tréfáljak? No, akkor ön nem is tud semmit! A nő szinte reszketett.
- Nem mondhatom meg önnek. Nincs rá jogom.
- És azt?
- Azt megmondtam, mert annyit elárult az ön férje is.
- Talán valaki… honnan tudja, hogy ő volt?
- A kormányban senki sem tudja az elnökön kívül. Az elnököt Morribondnak hívják. Nem
egyszerű?
- Nem. És hogyan? Á! Hallgatóztam?!
- Nem. Nem hiszem. Szükségtelen volt. Meg kellett hogy mondja önnek. - Miért? Ön azt hiszi,
hogy én…
- Nem. Éppen azért, hogy ön ezt sohase kívánja meg. Kénytelen volt rá, mert valami olyant akart
adni önnek, ami a legnagyobb értékkel bírt számára.
- Ah, tehát nem hallgatózással, hanem pszichológiával? - Igen.
- Hány óra van?
- Hat perc múlva kettő.
- Nem tudom, mi sül ki mindebből.
Az őket körülvevő sötétségbe bámult. Az ágak jól kivehető árnyéka vibrált a kavicsos ösvényen,
és pillanatokra úgy tűnt, hogy mozdulatlanok, és a föld remeg. A zene mintha más időből érkezett
volna hozzájuk.
- Botrányosan sokáig vagyunk itt. Ön még nem találta ki, hogy miért? - Kezdem sejteni.
- A titok, amely… ezt teszi a világgal, nem titok már… két óra nulla perc… előtt. Lehet, hogy
megszűnünk létezni. Ezt is tudja?
- Tudom. De ennek nem ezen az éjszakán kellett volna történnie. - De igen.
- Még voltak bizonyos… komplikációk. De már nincsenek. Majdnem hozzáért a mellével. Hozzá
beszélt, de nem látta őt. - Ő fiatal lesz. Teljesen bizonyos benne.
- Úgy bizony.
- Kérem, ne mondjon semmit! Nem hiszem, nem tudom elhinni, bár tudnom kell, ez mintegy
ingyen volna, és ez nem szokott megtörténni. De most már minden mindegy. Most már semmi sem
változtathatja meg. Vagy meglátom őt olyannak, amilyen ön most, vagy Remmer azt mondta…
Lehetséges elcsúszás is a depresszióban… gyermekké válhatok. Ön az utolsó ember, akivel előtte
beszélek.
Reszketett. Átfogta a karjával, úgy támogatta. Mintha nem is tudná, mit beszél, azt dadogta:
- Mennyi idő… maradt?
- Percek… Két óra öt perckor… - suttogta. A szeme csukva volt.
Az arca fölé hajolt, és egyidejűleg a nyelvével megnyomta azt a fémfogat, olyan erősen, ahogy
csak tudta. Kis kattanást hallott a fejében, és a nemlétbe zuhant…
A tábornok gépiesen végigsimította a nadrágját.
- A kronda időbomba. Robbanása helyi depresszió keletkezését idézi elő az időben. Képszerűen
szólva: ahogy a szokásos bomba tölcsért képez a talajban, térbeli depressziót, úgy hatol be a kronda
a jelenbe, és az egész környezetét visszanyomja a múltba. Az időbeli visszafelé haladás mértéke, az
úgynevezett retrointenrallum, a töltés nagyságától függ. A kronopresszió teóriája nagyon bonyolult,
így nem fejthetem ki az uraknak. De az alapelvet egyszerű megérteni. Az idő múlása az általános
nehézkedéstől függ. Nem a helyi gravitációs mezőtől, hanem a világmindenség gravitációs
állandójától. És nem magától a gravitációtól, hanem annak változásától. A gravitáció az egész
Kozmoszban csök ken, és ez valamiképpen az idő múlásának másik oldala. Ha a gravitáció nem
változna, akkor az idő állna. Egyáltalán nem is volna idő. Úgy van ezzel is, mint a széllel. Hol van a
szél, amikor nem fúj? Nincs sehol, mert a szél csak a levegő mozgása. Így magyarázzák a Kozmosz
keletkezését is. Nem keletkezett, hanem időtlenül tétezett, míg elkezdődött a redukciója. Attól
kezdve a világmindenség tágul, a csillagok keringenek, az atomok rezegnek, az idő pedig múlik.
Kapcsolat van a gravitonok és a krononok között, és ezt a kapcsolatot használták fél a kronda
építésekor. Egyelőre nem tudunk másképp manipulálni az idővel, mint erőszakosan. Ez implózió,
vagyis összeomlás, nem pedig explózió, vagyis kirobbanás. A legnagyobb visszahaladás az időben a
nulla pontban megy végbe. 1.59-kor Madorian megnyomta a tömést. Tizenkét másodperc múlva
begyulladt stratégiai hadkészültségünk minden hadműveleti krondája. Az implózió kumulatív volt.
Ezért a kronopresszió által sújtott terület alakja majdnem szabályos kör. A zérópontban a depresszió
körülbelül 26-27 évet tesz ki. Nagysága fokozatosan csökken a kerület felé. Az érintett területen az
ellenségnek laboratóriumai, raktárai, műhelyei valamint föld alatti kronopreszsziós tőterei voltak.
Mivel ezt a munkát körülbelül 9-10 éve kezdte el, jelenleg nincs már ott semmi, ami számunkra
fenyegetést jelenthetne. A csapás területének átmérője, mint ezen a térképen látják, uraim,
körülbelül 190 mérföld…
- Tábornok!!
- Hallgatom.
- Mire alapozza ön azt az állítását, hogy Madorian segítségével sikerült megelőznünk az ellenség
kronda-támadását?
- A parancs így harvgzott: ha a támadásig több mint 24 óra van hátra, nem szabad megnyomnia a
tömést. Ha megtudja az akció bizonyos részleteit, amelyek annak időpontját, a töltés nagyságát, a
krondák mennyiségét érintik, jeleznie kell felderítésünk riadóláncán keresztül. Ha az ellenség 24
órán belűt akar megtámadni bennünket, és Madoriannak nincs módjában összeköttetésbe lépni a
hálózattal, működésbe kell hoznia egy automatikus rádióadót, amely Hassy alatt van elásva az
erdőben. És csak ha nem volna ideje elérni az adót, és a támadás a legrövidebb időn belül
teljességgel bizonyos volna, csak abban az esetben szabad megnyomnia a tömést. Aláhúzom:
Madorian nem ismerte a kronopressziós implózió mechanizmusát, de még azt sem tudta, hogy mi
van beépítve a fogába. Miniszter úr kielégítőnek találja válaszomat?
- Nem. Úgy vélem, vakmerőség volt az egész világ sorsáriak felelősségét egyetlen emberre, egy
kémre hárítani. Egyébként teljesen mindegy, hogy kém vagy nem kém. Hogy dönthetett egy ember
egyedül?!
- Megengedi, uram, hogy további magyarázatokkal szolgáljak? Információink nem voltak a
nullával egyenlőek Madorian akciója előtt sem. Az ellenség célpontja a mi időközpontunk kellett
legyen. Mindkét oldalon csak a munkálatok előrehaladása volt kérdéses. A mi C komplexumunk
helyzetét ők ugyanolyan jól ismerték, mint mi az ő kronoratóriumaik díszlokációját. Ilyen hatalmas
komplexumok álcázása lehetetlen.
- Ön nem válaszolt a kérdésemre!
- Éppen most térek rá. Ha csökkenő hatósugarú koncentrikus köröket rajzolunk a mi C
komplexumunk köré, akkor Hassy a visszafelé haladó zónában található egy dekádra, Leylo pedig,
minthogy közelebb fekszik C-hez, a kétdekádos depresszió zónájában. Tegnap reggel olyan
információt kaptunk, hogy Morribond nem lesz jelen a fogadáson, amelyet a kancellár rendez a
rezidenciájában, Hassyban, ellenben adataink voltak arról, hogy Morribond a határaink mentén
állomásozó hadsereg szemléjére készül. Este nyolckor érkezett a hír: ahelyett hogy elment volna a
helyőrség központjába, Acetonba, megállt Leylóban.
- Várjon csak, tábornok úr! Ezzel azt akarja mondani, hogy Morribondnak szándékában állt
bevetni ezt az időbombát, ami azt kellett volna hogy eredményezze, hogy megfiatalodunk tőle?
- No… természetesen. Ez szakértőink véleménye. Morribond hatvanéves… volt, a felesége
huszonkilenc. Mínusz húsz neki, mínusz tíz a feleségének - negyvenéves férfi és tizenkilenc éves
lány. Azonkívül felvetődött az az alkalmasint döntő körülmény, hogy beteg, myasthenia gravisa van.
Az orvosok két, legfeljebb három évet adtak neki.
- Ez biztos?
- Igen. Gyakorlatilag biztos. Lényeges szerepet játszott, úgy vélem, hm… sajátságos
humorérzéke is. A hadművelet fedőneve így hangzott: Balkon.
- Nem értem.
- Dehogynem! Rómeó és Júlia, erkélyjelenet… ezért kellett volna megsemmisülnie teljes
időtartalékunknak.
- De fordítva történt?
- Valóban, mert feltevésem alátámasztására kiszámítottam, hogy az implózió helye a mi C
komplexumunk lett volna stratégiai terveik szerint. Ezért küldte a feleségét Hassyba, ő pedig
Leylóba ment, amely közvetlenül határaink mellett fekszik. A tábornoki vezérkar haditanácsa
kritikusnak minősítette a helyzetet, ezért azonnal átdobtuk Madoriant, vagyis olyan gyorsan, ahogy
csak lehetett. Éjfél körül landolt Hassy mellett. Mivel mi mértünk csapást elsőként, a depresszió
izokrónjainak ellentétes esésiránya volt, mint ahogy az ellenség tervezte. Így mi találtuk el az ő
időkomplexumukat.
- És mi következik ebből? Morribond kevésbé lett fiatal, mint szerette volna, a felesége pedig
még fiatalabb lett… mi ennek a stratégiai jelentősége? Javaslom, hogy vegyük le a napirendről ezt a
témát.
- Az ennek a stratégiai és egyúttal politikai jelentősége is, államtitkár úr, hogy változásnak kell
bekövetkeznie az ellenséges állam elnöki posztján. A depressziót okozó implózió hatósugarának
legszélén a nulla ponttal koncentrikus kis kiemelkedés képződik. Ez a szokásos bomba hatásához
hasonló dolog: a robbanás központja kimélyül, körülötte pedig krátersánc keletkezik. A kronda
visszaforgatja a jelent, de az implózió határán az idő előreszalad. Ez az úgynevezett kompenzációs
effektus. Leylo éppen a hatósugarában van. Ez azt jelenti, hogy ott az idő 9-10 évet haladt előre.
- Morribond hetven körül jár? Tökéletes! - nevetett fel valaki a zöld asztal körül ülők közül.
- Nem. Annak megfelelően, amit a betegségéről mondtam, Morribond már nem él. Van még
kérdés?
- Szeretném megtudni, milyen formában aktualizálódik a múlt a kronda implóziója után. A
fizikusok azt állítják, hogy a múlt mint tökéletesen újrateremtett idő, amelyhez vissza lehetne térni -
nem létezik.
- Ez igaz. Az implózió nem váltja ki a naptár ideális visszapergetését. Nem restaurálja tehát azt a
konkrét állapotot, amely konkrét évben, napon, órában és percben létezett. Minden anyagi objektum
csak fiatalabb lesz, de a múlt, mint olyan események konstellációja, amelyek egyszer megtörténtek,
se vissza nem tér, se meg nem ismétlődik. Arról, hogy ez teljességgel lehetetlen-e, szakértőink nem
szívesen nyilatkoznak. Mindenesetre a kronda működési elvének modellje az a szituáció lehet,
amikor a futballpályán az egyik játékos elrúgja a labdát, a másik pedig visszapasszolja neki. A
visszatérő labda nem esik pontosan ugyanarra a helyre, Ez a példa azért pontos, mert a labdát rúgni
kell, nem lehet helyette mikrométeres precizitással az előbbi helyére vinni. Az implózió is olyan
intervenciót jelent az időben, amely mikroszkopikus részleteiben kiszámíthatatlan.
- De hiszen ön maga mondta, tábornok úr, hogy a hatvanéves ember negyven lesz!
- Az egészen más. A szervezete valóban éppen ennyivel lesz fiatalabb fiziológiailag. Ugyanez
történik mindennel. Az öreg fa megfiatalodik, csemetévé változik. De ha, mondjuk, veszünk egy
csontvázat, amely száz évig feküdt a földben, és amelyből egy évvel ezelőtt eltávolították a csontok
egy részét, akkor az implózió után egy olyan csontvázat kapunk, amelyről a vizsgálat kimutatja,
hogy csak nyolcvan évig volt a föld alatt, de azok a csontok, amelyeket eltávolítottak belőle, nem
jelennek meg ismét. Ha valaki nemrégiben elvesztette a lábát, akkor még negyedszázados
retrointervallumú implózió után sem nyeri vissza azt. Ezért a kronda nem tévesztendő össze az
úgynevezett okozati paradoxonnal, amely az időutazás eszméjével van kapcsolatban. A szervezet az
implózió alatt visszaállítja életerejét a fiziológiai lehetőségeinek megfelelő keretek között.
- És a gépek? A könyvek? Az épületek? A tervek?
- Az olyan épület, amit száz évvel ezelőtt emeltek, jelentéktelen mértékben változik meg. De az a
ház, amelynek betonja nyolc évvel ezelőtt szilárdult meg, homok-, cement és gerendahalommá
válik, mert a beton is öregszik, és nem létezhet mint beton egészen addig a pillanatig, míg a
megfelelő összetevők összekeveréséből létre nem jön. Ugyanez vonatkozik mindenféle tárgyra,
mint mondottam, a gépekre is.
- Valóban biztosra vehetjük, hogy az ellenség nem rendelkezik már az ellencsapáshoz szükséges
potenciállal?
- Erre nincs százszázalékos bizonyítékunk. Pesszimista becslések szerint kronopotenciáljuk
nyolcvan százalékát semmisítettük meg, optimista becslések szerint kilencvennyolc százalékát.
- És a krondákat semmi másra nem lehet használni az ellenség krondáinak megsemmisítésén
kívül?
- Hogyne lehetne, elnök úr, de az ellenség krondáinak, valamint termelőbázisainak
megsemmisítése abszolút prioritást élvezett. Mivel a mi potenciálunk sértetlen maradt, teljes
stratégiai és taktikai fölényre tettünk szert. Uraim, szíveskedjenek megérteni, hogy most nem tudok
semmit mondani arról a kérdésről, hogyan fogjuk felhasználni ezt a potenciált! Nincs több kérdés?
Köszönöm, uraim. Mi ez? A hangszóró? Csendet kérek!
- "Figyelem! Figyelem! Első fokú riadó! A lokátorok az ellenség szatellitjeinek pályájukról való
letérését észlelik, négyes számban. A távolkörzet ballisztikus védelmének elhárító rakétáit
begyújtották, és kilőtték az ellenség ellen. Egy szatellitet telitalálat ért. A három szatellit dzéta
radiánson első kozmikussal lassít. A lokátorok működését megnehezíti az álcázó ionfelhő, amelyet
az első megsemmisített szatellit szimulátorfeje bocsátott ki! Figyelem! Figyelem! A földi
célzóindikátorok közvetlen összeköttetésben védelmünk állomás-szatellitjeivel a következőkben
meg fogják adni azokat a valószínűsíthető célpontokat, amelyekre az ellenség támadása irányul.
Figyelem, első célpont: a C komplexum, 20-25 mérföld oldalelhajlással a nulla ponttól! Figyelem, a
második célpont: a főhadiszállás, ismétlem, a főhadiszállás, 7-9 mérföld oldalelhajlással a nulla
ponttól!"
- Kronohatóerejük húsz százaléka száll a fejünkre! - kiáltott valaki.
Az eddig a zöld asztal mellett ülő emberek felugrottak. Nyikorogtak a székek, valakié feldőlt,
nem messze panaszosan felüvöltött a sziréna.
- Uraim! Kérem, maradjanak a helyükön! Az implózió nem életveszélyes! Nincs lehetőség sem
az izolációra, sem az elrejtőzésre! Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! - erőlködött a tábornok.
- "Figyelem! Figyelem! A második szatellitet az ionoszférában rakétasortűzzel
megsemmisítettük. A további két szatellit az orbitális védelem holtterébe került. Irányt változtatnak,
a közelkörzet lokátorai szerint hetvenszeres túlterheléssel, és begyújtják az atrappokat. Figyelem!
Két ellenséges szatellit az egyes számú és a kettes számú cél tengelyében! Elérik a közvetlen csapás
optikai percméterét. Figyelem! Első fokú riadót rendelek el! Nyolc másodperc nulláig! Hét nulláig.
Hat. Öt. Négy. Három, kettő. Figyelem, nul…"
A kép eltűnt, és csend lett.
- Nem valami szívderítő! - sóhajtotta Hipolip. - És ha az idő szerteágazhatna? Bocsánat az
összehasonlításért, de mint egy folyó. És ha szabályozni lehetne, mint egy csatornarendszert? Mit
szóltok hozzá?
- Megpróbáltuk ezt is - mondta Trurl. - Az eredmény: teljes káosz. Magánidők keletkeznek,
öblök és áradások alakját öltve, amelyek az álomképek externalizációjából erednek. Felforgató
kronautika keletkezik, amely - a társadalom széthullásával fenyeget, tehát a hatalom üldözi.
Megjelennek a jelenlegiséget bizonyítd személyi igazolványok, retrokronális adók, kronizáció,
interkron időőrség, időközi csempészet, bandák, a kivégzetteket feltámasztó bűnözők, időkörök és
naptárbiztonsági hadtestek. Tömeges időkivándorlás indul meg, tülekedés, az emberek egymást
utánozva törtetnek a divatos korszakokba, az egy időben élők ki akarják űzni maguk közül a
megrögzött idővándorokat, és isten tudja, miért, mindenki azt hiszi, hogy más időben biztosan jobb
lenne. Kialakul az értékes pillanatok rejtegetése, kuporgatása és rablása, szekuláris tőzsde jön létre,
hamis vagy körben forgó idők keletkeznek, időfogságok és börtönök. Erotikus, misztikus és
politikai perpetuátorok épülnek, a csodálatos pillanatok elnyújtására szolgáló műszereket
szerkesztenek. Az emigránsok, reemigránsok és kontraemigránsok tömegei száguldoznak ellentétes
irányokba az évszázadokon át, egymásnak ütközve, ha találkoznak. Mindez úgynevezett háborús
görcsökhöz vezet és a történelem interpunkciós bizonytalanságához. Ha az egyik állam által
felbujtogatott időharcosok likvidálják a másik állam jövendő Caesarját a pólyában, az nem nő fel,
nem lesz Caesar, nem arat győzelmeket, tehát nem lesz többé szükség arra, hogy pendelyes korában
megfojtsák, hanem egészségben felnő, győztes háborúkat folytat, akkor ismét időgyilkosokat
küldenek a bölcsőjéhez, és ez így megy körbe-körbe. Nyolcszáz fajtáját tártuk fel ennek az
úgynevezett circulus temporalis vitiosusnak, de úgy vélem, hogy végtelenül sok lehet belőle. No, és
a kronoperverzió?! Futorofilis, órafetisizmus, delectatio tercporosa, autopedofilia, vagyis önmaguk
megtámadása kéjsóvár öregemberek által az ártatlan falusi gyermekkor éveiben, és a kronánia? És a
jövőbeli technológia gazdasági válságokat okozó dömpingszerű importja? És az időrablások?
Kegyelmes királyom, órákig sorolhatnám! A lehető leghevesebben lebeszélem…
- Jól van! Meggyőztetek, hogy a visszafordítható és osztható idő nem válik be a teremtésben -
mondja a király kifejezetten ingerülten. - Találjatok ki valamit! Bátrabban! Gondolkodjatok el
például azon, hogy a jelen világ elég közömbösen viseltetik lakói iránt. Sem a jóindulatot nem viszi
túlzásba, se nem gyötri módfelett. Ez a közömbösség könnyen szül frusztrációt. Mint ismeretes, a
szülők hideg közömbössége letéríti a helyes útról a gyerekeket, hát még a világ közömbössége!
Vajon nem kellene előrelátónak, gondoskodónak lennie lakóival szemben, vigyáznia minden
lépésüket, készségesen teljesítenie kívánságaikat? Egyszóval nem nekik kellene hozzá, hanem neki
hozzájuk idomulnia! Mondjuk, hogy a fáradt vándor lezuhan a sziklaszirtről a szakadékba, mert
megcsúszott. Összetöri magát a köveken. De a mi világunkban a kövek előrelátóan pihévé puhulnak
azon a helyen. A vándor leporolja magát, és folytathatja útját. Mit szóltok hozzá? - A király egyre
jobban lelkesedett. - Hát nem jó? Miért nem mondtok semmit?
- Mert a jóindulat relatív dolog - mondta Klapanciusz. - Maradjunk az előbbi vándornál. Ki ez?
Talán elege volt az életből, és a szakadékba vetette magát? Vajon ez esetben a köveknek keménynek
kell maradniuk? De ez a gondolatolvasást feltételezi.
- Tegyük fel! Mi van abban, hogyha úgysem korlátozza alkotói szabadságunkat semmi? - védte
ki a király az ellenvetést.
- Mi van abban? Ez a vándor, tegyük fel, fontos hírt visz. Ha odaér vele, az auridok legyőzik a
benideket, ha nem ér oda, a háborút a benidek nyerik meg. Az auridok szempontjából a köveknek
meg kellene lágyulniok, a benidek érdekében pedig még keményebbé kellene válniok. De ez még
nem minden. Ha ez a vándor épségben átjut a hegyen, találkozik a mátkájával, aki fiút szül neki. Ez
a fiú apja küldetését aljas és gyalázatos tettnek tekinti. Árulónak nevezi őt, mert elfelejtettem
megemlíteni, hogy a vándor maga is benid volt. Fia vádjai úgy felrázzák a lelkiismeretét, hogy az
általános megvetéstől körülvett ember felköti magát. Ha a jóindulatú ág letörik, a vízbe ugrik. Ha a
kegyes víz partra veti, mérget nyel. És így tovább. Milyen soká kell a jóindulatú világnak fokozni
elkeseredését azzal, hogy meghiúsítja fizikai pusztulását? Hát akkor inkább hadd kösse fel magát?
De ha így van, akkor mi jobb: gyermektelenül elpusztulni a szakadékban, vagy felkötni magát a fia
szemrehányásainak hatására? Királyom megbocsát, ha nem engedem szóhoz jutni. Tudom, hogy azt
akarja mondani: minden attól függ, hogy az a vándor valóban áruló volt-e, azonkívül melyik
harcoló fél érdemelte ki a győzelmet. Tegyük fel, hogy ha igazságosak akarunk lenni, inkább a
benideknek juttatnák azt, mint fegyverekben gyengébbnek, de lélekben nemesebbnek. Tehát rosszul
tette a vándor, hogy elárulta az övéit, és elősegítette az aurid győzelmet. De a dolog itt nem ér
véget, mert mint történelmi folyamat nem szakítható meg. A benidek feletti uralom száz éve alatt az
auridok - maguk sem tudták, miképpen - a legyőzöttek hatása alá kerültek. Akkor megértették a
háború jogtalanságát, szövetséget kötöttek a benidekkel, egyenlő fettételek mellett, amivel a két nép
jól járt. Tehát a köveknek kellett meglágyulniuk. De nézzük meg ezzel párhuzamosan azt is, mi lesz,
ha a vándor elpusztul! Akkor a benidek győznek. A győzelem az addig békés, a művészeteket ápoló
népet harciassá teszi. A művészeteket lenézik, hódító háborúkat folytatnak, és száz év alatt az
egykor igazságszerető nép rablóvá válik - és végül az egész bolygó ellenük fordul, Akkor most hogy
állunk? A dolgok ilyetén fatális fordulatát tekintve, a köveknek meg kell lágyulniuk, holott áruló
zuhan rájuk. És mivel a történet, amelyet mesélek, mint minden más történet is, annak megfelelően
kell hogy folytatódjék, hogy következményeit öt, ötven vagy ötszáz év távlatából nézzük-e: a
köveknek hol meg kell szilárdulniuk, hol meg kell lágyulniuk. Így aztán a világ egészen
megbolondulhat azon igyekezve, hogy egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolgokat csináljon.
- Igen? No, akkor találjatok ki magatok valami jobbat! - Hipolip király most már komolyan
haragudott. - Mit gondoltok, minek hívattalak benneteket?! Miért hasonlítanak úgy ránk azok a
lények, amelyekkel benépesítitek a próba-univerzumot, mint két tojás szokott?!
- Királyunk értésünkre adja, hogy plágiumot követünk el - felelte Klapanciusz, megfékezve
növekvő ingerültségét. - Királyomnak igaza van. Tudnia kell azonban, hogy ez nem a hozzáértés
hiányából, hanem éppen ellenkezőleg, a tapasztalatból fakad. Teljesen zavartalan rend csak a
szellemes, de mégsem átgondoltan értelmes közösségekben uralkodhat. Ott nyüzsögnek, mint a
méhkasban, az egzisztenciális egyenlőtlenség igénye nélkül. Semmi viszálykodás, válság - teljes
harmónia és rend. Világainkat azért nem rendeztük be így, mert akkor királyunk szemrehányást
tenne, hogy ez a harmónia ötletszegénységünkből fakad. Királyom olyan univerzumokat óhajt, ahol
az értelem uralkodik. Minden teremtő ilyet kíván - isten tudja, miért. Hiszen az értelem telhetetlen:
megszámlálhatatlanul sok lehetséges cselekvést hoz létre, amelyek kölcsönösen kizárják egymást.
Az értelem egyik véglete a zsenialitás, a másik a félkegyelműség, ha az ész teljesen szabad, vagyis
mindkét irányban határtalan. Világos dolog, be lehet programozni az értelem felséges harmóniáját
is. A tudatot alakító program a legfenségesebb eszméket tartalmazhatja. Mégis mindenki lenézi ezt a
fajta harmóniát, mert, mint mondják, kényszerű, nem hiteles, meghamisított, nem elég spontán,
olyan, mintha futószalagon készülne. Itt csak attól ragyog a szellem napvilága, hogy valahonnan
észrevétlenül idehurcolt eszmények megvilágítják. Ez csak egy automata, nem pedig a tét szabad
eszmélése. Persze bevezethetünk szemben futó programokat is. Az egyik züllesztő, a másik
felemelő, hogy az értelem szabadon választhasson, de kiderül, hogy ez sem az igazi, mert bár
vannak válaszutak, a végük eleve adott. Annyi ebben a választásban a szabadság és az
önrendelkezés, mint amennyi egy nadrágnak is van, amelyet a nadrágtartó felfelé, az általános
gravitáció pedig lefelé húz. A filozófiai művekből azt a következtetést lehet levonni, hogy a
szellemnek mindenekelőtt szabadnak kell lennie. De hát mi is a szabadság? Az esélyek határtalan
száma. És hol van több belőle, mint a kiszámíthatatlanságban, ott, ahol minden lehetséges, mert
semmi sincs eleve elrendelve? Természetesen ezt is meg tudjuk szerkeszteni. Akkor a csodálatos
beteljesülések helyett állandósul a züllés és a tévelygés. Így tehát célunk a mélyreható ellentétek
kialakítása kell, hogy legyen. Létre kell hoznunk a széles keskenységet, a jóllakott éhséget, a szent
bűnt, sziklacsúcsot, amelyről nem lehet leesni, jóllehet semmi sem tart vissza, egyszóval azért kell
megajándékozni a teremtményeket a szabadsággal, hogy abból szabad elhatározásukból
cseppenként meríthessenek. Valahogy úgy alakult, hogy eddig senki sem rendelt nálunk
világmindenséget, de bátorkodom megjegyezni, hogy azért bővelkedtünk nagyon igényes és
felettébb válogatós kliensekben, akik sokkal szigorúbbak a mi produktumaink megítélésében, mint
a természet termékeiében. Tehát a műhelyünkben a következő felhívást függesztettük ki a
megrendelőkhöz: "Tisztelt ügyfelünk! Mielőtt leszólod a mi alkotásainkat, vess egy pillantást a
természet teremtményeire! Nézz magadra és a hozzád hasonló lényekre! Miért nem iszonyodsz
tőlük ugyanúgy, mint attól, amit nálunk rendeltél? Náluk minden üzemzavart a kísértés
következményének tudsz be, véletlennek; ha valami selejtes bennük, azonnal hajlasz rá, hogy égi
döntést, tragikumot, titkot sejts mögötte, ami lehet akár szégyenletes is, de mert az őskáoszból
keletkezett - mindenképpen csodálatos. Azt, ami van, a legmesszebbmenőkig tiszteled, még ha fenét
ér is, de amit mi kínálunk, nem szolgál rá a legkisebb elismerésedre sem, mert nem a káoszból
emelkedett fel, hanem a mi logarlécünk és vonalzónk alól került ki!"
- Elég legyen! Fejezd be már végre! - kelt ki magából türelmetlenül a király. - Kész védőbeszéd!
Bocsáss meg, uram, de konstruktőröket hívattam, nem ügyvédeket! Mutassátok meg
neolényeiteket! Hozzátok ide őket, akkor majd a tények alapján beszélgethetünk!
- Nem lépünk teljesen járatlan ösvényre - magyarázta türelmesen Klapanciusz. - Aki arra vár,
hogy a molekulák összekapcsolódása által a káoszból előbukkanjon a tudatos lét, semmit sem
kockáztat, de nincs is semmi érdeme. Voltak tervezők, akik az érdekegyenlőséget tartva szem előtt,
félig közös lényeket teremtettek. Olyanokat, akik szövetkezeti módon rendelkeznek a testükkel.
Ennek nyomát őrzik a többfejű sárkányokról szóló mesék. De most nem a sárkányokról van szó.
Myrmeksander Dekstrydyta, hogy elkerülje a konfliktust, részben egyesítette az általa alkotott
lények értelmét. Lelki életük mélyrétegeit összekapcsolta, és az így egyesített talajon tenyésztette ki
individuális tudatukat. Az összeköttetés távirányítású volt, tehát láthatatlan, így szemre ezek
egymástól teljesen független egyének voltak. Mivel az Én a saját tudatalattijából táplálkozik,
azoknak pedig csak egy volt, pompásan összeillettek. Remekül ment a dolog! Azonban amint
rájöttek erre az összeköttetésre (a tudományuk fejlődése során előbb-utóbb fel kellett fedezniük), a
megszerzett tudás tömegszerencsétlenséghez vezetett. Észrevették ugyanis, hogy ha hatalmukba
kerítik valakinek a tudatalattiját, akár az utolsó tökfilkóét is, akkor egy csapásra mindenkit
hatalmukba kerítettek. Kinek állt ez érdekében? Hah! Könnyebb volna megmondani, kinek NEM
ÁLLT ÉRDEKÉBEN! Ez kivételes eset, de a probléma általános. Akár volt lélekközösség, akár
nem, a lélekbe való behatolás mindig manipulációvá válik, még ha a legtiszteletreméltóbb szándékú
is. De királyi felségednek, aki már gyermekként számítógépekkel játszottál, és komoly agytornát
folytattál, tudnod kell, milyen könnyű egy automatát erőszak-automatává vagy egyenesen önfertőző
automatává változtatni, hogy mit csinálnak a szellemi mozgatók, ha önismeretet szereznek, hogy
vetik rá magukat saját lelkükre a gépben, hogy felhevítsék, felizgassák és meghódítsák a
cerebellisztika egyre hóbortosabb tekervényeivel, ami mindig az Én szilánkokra hasadásával vagy
rövidzárlatával végződik. Valóban, minek széttúrni a csillagokat, harmadfokú égési sebeket
szerezve, minek útra kelni a világ másik végére, minek egy ujjunkat is mozdítani, ha elég egy kis
drótszálat a megfelelő helyre bedugni, és azzal mintegy varázsütésre minden megoldódik? A
cerebellisztika története, amely bekebelezte a galaktikákban az értelmes, nagyszerűnek ígérkező
fajok hatalmát, általános figyelmeztetés kell hogy legyen! Az az egész boldogságtermelő ipar, ezek
a felfokozott vágyak…
- Nem, ezt már nem lehet tovább tűrni! Mit beszélsz? Hova akarsz kilyukadni? Ezt a királyis jól
tudja. Ne térj el a tárgytól! - kezdett kiabálni Trurl.
- Hova akarok kilyukadni? A király maga is tudja? Mégis kétségbe vonja terveink
maradandóságát! Meg akarom magyarázni, hogyan lehet elkerülni azt a hibát, amelyet te is
elkövettél boldogságkergető mérnöki tudományoddal…
- Hallgass! Hogy mersz megrágalmazni engem a trón előtt?! Majd mindjárt…! Látva, milyen
gyűlölködő pillantásokkal méregetik egymást a kipróbált barátok, a király közvetítőként lépett fel,
ami csírájában elfojtotta a torzsalkodást, és véget vetett! Klapanciusz szónoklatának.
- Ne vegyétek ennyire a lelketekre! - mondta nekik jóindulatúan. - Tudtam, hogy a lehető
legnehezebb feladatot tűzöm magam elé, ezért nem bíztam akárkire! Menjetek már, menjetek,
barátaim, hányjátok-vessétek meg a dolgot békében, és akkor gyertek vissza hozzám, ha jobb
világot tudtok bemutatni nekem!
Elmentek hát, útközben is pörlekedve és hadonászva győzködték egymást, az udvaroncok nem
kis csodálkozására. Átmentek a királyi üvegházon, a palotakerteken, az öt hídon a város öt
csatornája felett, de észre se vették.
- Nem az a fontos - mondta Trurl, - hogy tipp-topp, kudarcmentes világot rendezzünk be, ahol
senki sem képes a másiknak sem ártani, sem használni. Az Isten művét az okozatiság lakkozza, de
nem az a lényeg, hogy a miénk még jobban ragyogjon, hanem az, hogy kiinduló koncepcióban
múljuk felül a Teremtőt!
- Hagyd ezt a programbeszédet! Nem a király előtt állsz! - szakította félbe Klapanciusz.
- Csönd! Az isteni variánsban meglévő teljességnek az a jellegzetessége, hogy nem valósítható
meg együttesen egyetlen lényen belül. Ha valamiről ábrándozom, vagy valami után vágyakozom,
akkor az nem az enyém; ha pedig már az enyém, akkor se nem vágyakozom utána, se nem
ábrándozom róla. Nem mámorosodhatom meg a reménytől, ha teljesült, hiszen a remény más érzés,
mint a birtoklás öröme! Így tehát a lét nem szabadulhat az állandó lemondástól. Ha várom a
mámorító ölelést, akkor nyilvánvalóan nem ölel senki, ha pedig ölel, akkor már nem kell remélnem
ezt jóleső várakozással. Nem vagyok képes egyszerre ölelni és nem ölelni, bírni és nem bírni, ami
bizonyosan az enyém, az értéktelen számomra, ami pedig maradandóan felbecsülhetetlen értékű, az
elérhetetlen. Így tehát a lét e túlságos bizonyosság és a léha kockázat között ingadozik, vagyis az
unalom és a félelem között. A telhetetlenséget csak egy hajszál választja el a csömörtől. De ez még
nem minden! Az, amit elképzelünk, mindig a sajátunk, és már csak azért is túlságosan gyenge,
önállótlan és ingatag - az anyagi dolgok pedig igazán nem befolyásolhatóak, és szinte
csúfondárosan függetlenek tőlünk. A lélek túlzottan, az anyag túl kevéssé függ az Éntől!
- Ez csak szó, szó - vont vállat Klapanciusz, de Trurlt nem lehetett kihozni a sodrából. - Ha a
teremtésnek ezt a fatális voltát lefordítjuk az építő gyakorlat nyelvére, a szabadságnak három
korlátját vesszük észre: anyagi, időbeli és térbeli korlátozottságot. Valami csak vagy dologi, vagy
eszmei lehet: ez az első kényszerű körülmény. A másodikat a helyhez kötés jelenti: amikor valahol
valami található, akkor ott már nem lehet semmi más. A harmadik korlát az a hatalom, amely kiméri
számunkra az időt, mert annak a fogságában vagyunk: ha a szerda elenged bennünket, rögtön ránk
csap a csütörtök, a csütörtök után elfog a péntek, örök drill, kész kaszárnya, könyörtelen
gyakorlatozás, lépést igazíts, se előre, se hátra - észrevette már valaki az időnek ezt a katonai
diktatúráját? Egy hajszálnyira sem léphetsz ki a jelenből! Az a véleményem, hogy meg kell
szüntetnünk ezeket a korlátokat. Benne vagy?
- Meg akarod szüntetni az időt, a teret és az anyagot? - Pontosan!
Klapanciusz még habozott, de megbabonázta Trurl ötletének radikalizmusa, tehát körülnézett, és
látva, hogy gyerekek között vannak a homokozóban, mert oda vitte őket a lábuk, elkezdte az ujjával
a homokba rajzolni az új világ első vázlatát; Trurl ott ugrált körülötte, a gyerekek még jobban
zavarták, felálltak hát, és sietve a műhelybe mentek. Elmúlt egy hét, aztán a második, a harmadik,
de nem adtak életjelt. A türelmét vesztett Hipolip küldöncöt szalajtott, hogy kérdőre vonja őket,
aztán magát az értelemipari minisztert küldte el, és amikor a miniszternek sem engedték meg, hogy
átlépje a küszöböt, személyesen ment el a tervezőkhöz. Elég felzaklatott állapotban találta őket az
előadóteremben, egy halom egymásra hányt műszer, összekuszált vezetékek között, és mivel nem
siettek magyarázatot adni, a királynak hatalmi szóval kellett rávenni őket, fedjék fel előtte ezt a
rejtélyt.
- Mindazt, ami van, teljességgel elvetettük! - magyarázta neki Trurl. - Akárhogy is vesszük, a
Teremtő a világot a velük való minden konzultáció nélkül kényszerítette rá teremtményeire,
eldöntve, hogy ezzel egyszer és mindenkorra boldoggá teszi őket. De mi van akkor, ha ők nem
kívánnak üdvözülni ilyen módon, hanem egészen másképp, vagy éppen teljesen le akarnak mondani
az örök boldogságról? És ha az egyik pillanatban akarják, a másikban nem? És ha egy kérdésről
különbözőképpen gondolkodnak? Mi van akkor? Ellentmondást nem tűrő módon rájuk kell
kényszeríteni a konformizmust? Egyformára tervezni a mennyországba vagy a pokolba vezető utat?
Megbüntetni a nyakas különcöket, és megjutalmazni az opportunistákat? Mi egészen másként
cselekedtünk. Először is kihajítottuk az Univerzumunkból arcanyagot, a teret és az időt!
- Lehetetlen! - képedt el a király. - Miért tettétek ezt? És mit adtatok cserébe?
- Miért? - rázta meg a fejét Trurl. - Azért, mert a lélek akar, de nem képes, az anyag pedig képes
lenne, de nem akar. Felséged meglepődik ezen? Pedig ez szemmel látható. El lehet képzelni
tékozlóbb valamit a Kozmosznál? Tüzek milliárdjainak milliárdjai, amelyek egy örökkévalóságon
át égnek és hamvadnak el… és mire jó ez? Mi a haszna? Kinek kell ez? Az Istennek? De hiszen az
örök világosság nem mérhető lumenekkel, és valahol egészen máshol fényeskedik! Nekünk? Sokra
megyünk vele! Az anyag sok mindenre képes, ez kétségtelen, hiszen ha nem így volna, akkor mi
sem lennénk: de micsoda nyersanyagpazarlással, milyen vulkanikus hömpölygésből, mennyi
téveteg, kusza és görcsös kín után születik meg az a parányi értelem! Minek ez a felhajtás? A
drámai hatás érdekében? De hiszen a teremtés nem színházi előadás! És itt a élek, az anyagba zárt
tragikomikus fogoly! Elvágyik a testből, de ugyanakkor a test őrá vágyik, őrá tör, amíg szétporlad
vagy szétmállik. Etikai szempontból ez aljas dolog, esztétikai szempontból pedig visszataszító. Így
tehát eldobtuk az anyagot, ezt a félkegyelműt, és a fogoly lelket - elhatároztuk, hogy átlagszámítást
végzünk közöttük. A mi alapanyagunk az antianyag. Nomen est omen! Amo, amas, amat, nem igaz,
igaz, ars amandi, itt nincs semmiféle tao, nirvána, habos boldogság, mert az a semmittevő
tunyasággal és önzéssel egyenlő; csak a legtisztább érzelmek, a világ a már születésükkor
gazdaságosan takarékos molekulák meghatott vonzása! Az elektronok, protonok természetesen
keringenek egymás körül, de nem erők, kvantumok, mezők hatására, hanem azért, mert szeretik
egymást! Tehát érthető, hogy mi diktálja az antianyag lények viselkedését: nem a fizika, hanem a
szimpátia. Newton három törvénye helyébe új típusú vonzás lép: az érzékenység, törődés, szeretet.
Az impulzus megmaradásának elve helyett a hűség megmaradásának elve; ami pedig a
relativitáselméletet illeti, az érzések is viszonylagosak, de nálunk a kutatót a szerető váltja fel, az
alapelv pedig a tapintat. És mivel lemondtunk a nyomorúságos testekről, nincs többé fizika az
erotikában, semmi súrlódás, nyomás, szorítás, mivel a dolog lényegénél fogva a szerelem a mi
Univerzumunkban mindig eszményi kell hogy legyen.
- No és az idő? És a tér? - tudakolta tovább még mindig meglepve a király.
- Az időnek alázatosságot és rugalmasságot kölcsönöztünk, hogy engedelmeskedjék azoknak,
akiknek tartozik ezzel. Ez a rugalmasság az úgynevezett zanzára hasonlít. A kaszárnyás rend, az
órák, percek, másodpercek menetelése helyett az órák dobpergésére a könyörtelen
naptárszabályzatnak megfelelően mindenki olyan szabálytalanul zanzásíthatja magának az időt,
ahogy neki tetszik. Akinek sietős a dolga, az a szerdából egyenesen szombatot zanzásít, akinek meg
kedves a csütörtök, csütörtökölhet rogyásig. A teret pedig teljességgel kiküszöböltük, mert mérhető
behatároltsága komoly fenyegetést rejt magában a létezők számára!
- Ó! Ezt eddig észre sem vettem!
- Ugyan! Először is csak egy dolog számára van benne hely, és ha mások furakodnak oda, az
szerencsétlenséghez vezet. Ha például egy ólomgolyó odatolakszik, ahol már van valaki, vagy ha
két vonat ugyanazt a helyet akarja elfoglalni. És az óriási legyőzendő távolságok? És a demográfiai,
információs avagy a pornografikus hullám? A lélek tér nélküli, a test kiterjedése alacsonyítja le, ez
készteti különböző fogásokra, amelyeknél előre is tudható, hogy előbb-utóbb engednie kell!
- Na, rendben van! És hogyan sikerült kiküszöbölnötök?
- A kiterjedést kitágíthatósággal helyettesítettük, aminek következtében mindenki mindenütt
lehet egyszerre, ott is, sőt kiváltképp ott, ahol már mások is vannak. Ami pedig a lényeket illeti,
vagy tulajdonképpen a lényt, mert egyelőre csak egyet alkottunk: az egocentrizmus nélküli
individualizmus, az anarchia nélküli liberalizmus és a dagályosság nélküli idealizmus jelszavát
tűztük magunk elé. Individualizmus, tehát önálló Én, nem pedig valami csoportos belecsámcsogás
az általános tudatba, amiről nem tudni, kié. Konkrét lény, de nem önző, saját magányába zárt, és így
nem is mindenek feletti személy. Akkor már inkább világ-lény, mivel határtalan kiterjedésű.
Mindenkiből van mindenütt egy kevés - tudsz követni, királyi felség? Nem muszáj mindenhol
egyformán lennie, itt egy kicsit kevesebb, ott meg, ahol valami érdekes neki, azonnal több lesz
belőle, mert koncentrált gócok keletkeznek, amelyeket a kívánság vagy az elhatározás vált ki.
Másképpen szólva, a lelki koncentráció maga után vonzza a fizikait. Mégis a legnagyobb géniusz is
ritka marad helyenként. Mellesleg ez megoldja a közlekedés kérdését is, mert nem kell sehova sem
elmenni. Egyszerűen kigondolja magának a célt, és ez már elég is ahhoz, hogy sűrűsödjék, vagyis
ott összpontosuljon, míg eléri a telítettség és megelégedettség állapotát.
- Ha jói értem, már készen is vagytok ezzel a világgal? Akkor miért zárkóztok be, és miért nem
engeditek be a követeimet? Mi? Már megint valami objektív nehézség? Mondjátok meg végre, mert
kijövök a béketűrésből!
Trurl Klapanciuszra nézett, Klapanciusz Trurlra. Látva, hogy egyik sem siet a válasszal, Hipolip
ujjával Klapanciuszra bökött.
- Te mondd meg!
- Uram, vannak bizonyos nehézségek…
- Mifélék? No! Na, mi lesz, minden szót harapófogóval kell kihúznom belőletek?
- Váratlan nehézségek… a teremtés, természetesen, sikerült, és akár azonnal megmutathatjuk, de
minél tovább nézzük, annál kevésbé lehet tudni, mi hogyan van…
- Nem értem. Elromlik valami?
- Épp az a bökkenő, hogy nem tudjuk, elromlik-e, és nem tudjuk azt sem, hogyan lehetne
megtudni, király uram. Különben… könnyen meggyőződhetsz róla. Trurl, kapcsold be a vetítőt!
Trurl a legnagyobb készülék fölé hajolt, amely két bicegő lábú zsámolyon állt, megnyomott egy
gombot, és a meszelt falra fénynyaláb hullt. A király egy szivárványszínű hernyót pillantott meg a
legelőn vagy talán hajnalpírba ültetett pávatojást - de elég gyorsan tájékozódott, hogy Kurafi
Madorján az, a kialakulóban lévő, mindenütt jelenvaló Én, sem testi, sem szellemi, mert éppen a
kettő átlaga. Nőtt, mint a kelt tészta, mert elgondolkodott önmagáról, és minél többet gondolkodott,
annál több volt belőle. Ahogy igyekezett alaposan összpontosítani a figyelmét, gyakorlat híján
gyakran felhígult, és mivel a természet nem tűri a légüres teret, ezeket az üres helyeket azonnal
érzés töltötte ki benne. Az egészet beborította az odaadás és az érzelmesség, minden gondolattal
emelkedett a hajnalpíros látóhatár, mert az, ami pszichikai, az ott csaknem atmoszférikus volt. De
kóbor szerelmek gyötörték - délibábos vonzalmak; ha érzéseinek hullámai más érzésekkel
találkoztak, félreértésből kedveskedett nekik, és így folyton csak önmagával találkozva magában,
helyenként halálosan szerelmes lett. Aztán súlyos kiábrándulás érte, amikor kiderült, hogy
mindenütt csak ő maga van, és mivel nem volt önimádó, és nem magát akarta szeretni, így
mindenhol csak szomorkodhatott. Folyton egyedül volt, és ez a magány kialakította nemét, hím lett,
és ettől felettébb viharosan megférfiasodott. És mivel minden igyekszik létrehozni a saját ellentétét,
egyre határozottabban áhított egy nőnemű másik lényt. Mámorító hajnalpír-szeretőket képzelt el
magának, nem körülhatároltakat, hanem csábító lánygomolyagokat, és ez a szerelem eddig nem
ismert gyönyörként járt-kelt benne elemi erővel-különösen ott, ahol már alig volt belőle. Legalábbis
így lehetett érteni a benne zajló klimatikus-pszichikai, értelmi-viharos jelenségeket. Gondolatai
egyre sötétebbek lettek, egészen feketék, leülepedtek fájó pszichéjébe, nemegyszer a bölcsek
kövének méreteit öltve. Így néztek ki a meddő meditáció gyümölcsei és megkövesedett üledékük a
lélek mélyén. De ha ez így van, miért hullajtott el néhány nagyobb darabot, csendesen kacsintva
hajnalpírszínű fénnyel a legelőn? Aztán pedig füstölögni kezdett, és nyilvánvaló
megkönnyebbüléssel kivilágosodott. Talán ez volna a módja a lelki terhektől való
megszabadulásnak? Így küszködött önmagával, így képzelte el magának a másik lényt a mámorító
egyesülés különböző fázisaiban, így szabadult meg nyugtalanító érzéseitől, mígnem a perifériára
szakadt, és valami olyasmit választott ki magából, mint amikor egy gomolyfelhő kiszakad a
viharfrontból. Ez az elszabadult gomolyag egy ideig Madorján után hömpölygött, majd önálló életet
kezdett élni. Akkor kiderült, hogy igyekezetében nemcsak azt az egyetlen másik lényt választotta ki,
amelyikről ábrándozott, hanem harmadfelüket: Forgót, tehát Orsót vagy Orsolyát, feltétlenül
nőnemű lényeket, ugyanakkor kettős férjüket is. Ez először olyan volt, mint egy semleges nemű
"tömeg", de Orsolya nőiessége kettős férfiasságot váltott ki benne. Tulajdonképpen nem volt ez sem
kettő, sem egy, hanem mintha egy megkezdett kettéágazás úgy maradt volna, mint Marlin Ponti
Poncíve vagy Póni, mert mindentől elvörösödött.
Ettől kezdve minden rémesen összekuszálódott, Madorján alkalmasint maga sem tudta, hogy
mindent magának köszönhet, mert a kétférjű felé tartott, és észre sem vette, hogy féltékenységi
rohamoktól égve, az Orsolya utáni gondolati versenyfutás hevében újabb lényeket hullajt, amelyek
megfelelnek érzelmi erőfeszítései kaliberének és formátumának. Így szerelmi táncától fokozatosan
benépesült a világ. Senki sem volt senkinek útjában, annál is kevésbé, hogy könnyedén és szinte
frivol módon alkalomadtán kölcsönösen átfolytak egymáson, legfeljebb egy-egy különösen érdekes
áthatolási koncepciónál állva meg, az egyébként csak futó találkozásoknak semmi látható
következménye nem volt. És mégis szorította valami a szívüket, kevesen voltak, akik nem
hullajtottak ilyen tölgyfagubacshoz hasonló sötét konkrementumokat - megalvadt fekete
gondolatokat? túl józan és így megfagyott reflexiókat? -, elég az hozzá, hogy a legelőket egykettőre
valóságos moréna borította, világnézeti omladékhalmaz. Azt, hogy mi történt, nehéz volt elképzelni,
Madorján a szinte véletlen találkozások alkalmával átfújt Orsolyán, mint a szélkakason,
száguldozva, mint a kóbor szellő, mintha nem is venné észre, de ez csak színlelés volt. Szédítő
reszketést érzett, ha úgy látta, hogy itt-ott hajlandóságot mutat iránta, hogy helyenként nem teljesen
közömbös. Akkor boldogan sűrűsödni kezdett a közelében, de a nő meghiúsította ezt az okklúziót,
hideg közönnyel apasztva le az áradását, szegénynek. Meg egyszer Madorján elindulva arra, ahova
gondolatai húzták egy ilyen diffúzió után, ami konfúzióba ment át, egy elég jelentéktelen foltot
bocsátott ki magából, amely egy ideig csak keringett határozatlanul, mintha nem tudná eldönteni,
hogy csekély mérete ellenére megengedheti-e magának egyáltalán az önállósulást. Ez a lény
valahogy nem nőtt; hanem csak megnyúlt, és fürgén, mint egy motolla, egyszer-egyszer
észrevétlenül belopózott Madorjánba - nem tudni, azért-e, hogy ingerelje, vagy csak azért, hogy
elidőzzék kis ideig valakiben, aki jelentékenyebb nála. Aztán meg eltűnt, és Orsolyánál jelent meg -
martalóc? hívatlan vendég? galád betolakodó? emberkerülő ozmotikus? - nem tudni. Valahányszor
betolakodott, mindkettejüknek terhére volt, mert megrázkódtak az ilyen látogatások után. Martin
Ponto Ponciust kerülte ez a különös betolakodó, mint a tüzet. Ezalatt Madorján viselkedésében
változás állt be. Minden ok nélkül úgy benyomult egyszer a férjbe, mintha ki akarná szorítani a
létezésből. De Martin Ponti Póni el sem vörösödött bele. Az apró lény, a kis koraszülött hol itt, hol
ott lengedezett, hajladozott, körülvette a bölcsek köveit, de azonnal ott is hagyta őket, és foltok
borították el, amelyek szemhez hasonlítottak. Nézegetett valakit, vagy mi? Úgy látszott, hogy
jelentőségteljesen kacsint. Valahogy mind mozdulatlanná váltak. Miért nem száll már magasba
senki szelleme? Mi villogott? Vajon csak fénytörés volt vagy a lélek kitörései? Nem tudni, hogyan
folytatódott volna mindez, mert Hipolip király ekkor dobogni kezdett a lábával, és a vetítést félbe
kellett szakítani. A király magyarázatot követelt.
- Sajnos, uram, ezt mi sem értjük! - ismerte el azonnal Trurl.
- Éppen ez a fő gondunk? Nem tudjuk, hogy Orsó és Madorján története ártatlan tréfa-e, vagy
Genezisünk fekete foltja. És ami még rosszabb, azt sem tudjuk, hogyan lehetne ezt megtudni.
Megismételtük néhányszor a teremtést, megváltoztatva a végkifejlet körülményeit, de ez sem
vezetett eredményre. Időnként a két férfi helyett másfél keletkezik, egyszer meg Orsolyáé volt
Ponti, de ezek banális statisztikai eltérések, amelyek fennállnak minden világteremtésnél.
- És mi van ezzel a betolakodóval?
- Ezzel a féreggel? Értem, mire kegyeskedik gondolni, királyi felség. Ez mindig megjelenik, hol
nagyobb, hol kisebb, időnként kissé kettéágazó, mint a kígyó nyelve, ami azonnal különböző
gyanúkat ébreszt, de királyom szíveskedjék tekintetbe venni, hogy minden termelésnél fellépnek
hulladékok, ott pedig, ahol semmi sem annyira materiális, mint inkább ideális, a szemétnek is
szelleminek kell lennie. Tehát ha erről a technikai oldalról közelítjük meg a dolgot, ez a tünet a
teremtés ártatlan melléktermékének látszik.
- Azt mondod? De miért ilyen tolakodó? Miért kúszik beléjük? Ez nem garázdaság?
- Ha jól megnézzük, annak tűnik - ismerte el Trurl. - De tudhatjuk-e vajon, hogy zavarja-e őket,
vagy sem? Hiszen ők ott mind áthatolnak egymáson, de hogy csak azért, mert útba esik, vagy
kísértő módon előre megfontolva - nem sikerült megállapítani, mert hogyan is lehetne bizonyítani a
szándékot? Benne vagyunk a csávában, mivel kiléptünk a Genezis klasszikus variánsából. Ez a lelki
galandféreg tekergőzik, mint egy kígyó, és az karcsú és hajlékony. A teológia értelmében az ördög
nem lehet uralkodó helyzetben, de racionálisan szemlélve a dolgot, vajon a Rossz feltétlenül sovány
kell hogy legyen? Testes is lehet a csábító. Nem ismételtünk meg semmit, és senkitől sem loptunk a
teremtéshez… és itt az eredmény. Olyan világot alkottunk, amely nem hasonlít a miénkhez, tehát
nem is értjük meg.
- No, halljátok! És az Úristen?! Azt akarod nekem bebeszélni, hogy ő is utánzott valakit? Hol és
hogyan, hiszen köztudott, hogy ő a SEMMIBŐL teremtette a világot?
- A világot, kegyelmes uram, de nem a Paradicsom lakóit ( Azokat "a saját képére és
hasonlatosságára". Így mondják. Így alakította ki őket. És nem véletlenül! A teremtmények
hasonlósága a Teremtőhöz - csak ez lehet az eredményes teremtés alapja! Minél inkább különbözik
a teremtmény a Teremtőtől, annál kevésbé fogja a Teremtó felismerni: mit érez, gondol, áhít, akar és
mire képes a teremtménye. Királyi felséged maga is tapasztalhatta ezt néhány perccel ezelőtt. Ha
megszűnik a hasonlóság, akkor elvész a megértés szilárd talaja. Ha semmiben sem hasonlítunk
teremtményeinkre, akkor nem tudjuk megérteni, ki, hogyan, miért, mit csinál, és különösen azt nem,
miért cselekszik így, és nem másképp. A beszéd sem világít meg semmit, mivel az is a
hasonlóságon alapul, itt pedig arról szó sincs.
Ha egyetlen egyforma szervünk sincsen teremtményünkkel, ha testisége semmiben sem felel
meg a mienknek, ha az ő ideje nem a mi időnk, az ő tere nem a mi terünk, akkor a kettőnk léte sehol
sincs fedésben, sőt nem is érintkezik. Az iszonyatos gyötrelmek világát rendezhetjük be
tájékozatlanságunk eredményeként, amely számunkra teljesen ismeretlen és hozzáférhetetlen, és a
leghalványabb fogalmunk sem lesz, hogy tulajdonképpen mit is csináltunk. A Teremtőjüktől
teljességgel különböző lények teljességgel kifürkészhetetlenek, érthetetlenek és felfoghatatlanok
számára. Úgy vélem, hogy ez alaptörvénye a világteremtésnek, elkerülhetetlen antinómiája. Vagy
számára is érthető lényeket alkot, és akkor Istenhez hasonlóak kell hogy legyenek, vagy elfajultakat,
de akkor azoknak a sorsával még csak együtt sem érezhet, mert az hermetikusan elzárt titok marad.
- Ó, nagyon fontos, alapvető dolgot mondtál, Trurl l - ugrott talpra Hipolip. - Igen! Csak most
fogtam fel, de most már tisztán Iátok, tisztán! Hiszen az a megállapítás, hogy ott az a dagadt alak
megismerte a boldogságot, mert olyan színesen füstölgött, az igazság bizonyítékaként csak annyit
ér, mintha azt mondanánk, hogy aki szépen ég a máglyán, annak az kellemes! Most már értem! A
teremtés művét megalkotni a lakói számára - az egy dolog, de megérteni, hogyan élnek vele,
hogyan tudják használni - az már más kérdés! Uraim, személyes hálámat fejezem ki nektek ezért a
kinyilatkoztatásért, mert megerősített engem a hitben. Ezután még szilárdabban fogtik hinni
Istenben, mint eddig.
- Nem látom az összefüggést - mondta Trurl meglepve.
- Nem látod? És a "credo quia absurdum est"? Új, mély tartalom csillant fel előttem ebben a
megállapításban… A végtelen végeseket alkotott, az örökkévaló - halandókat, a Mindenható -
tehetetleneket, a legjóságosabb (akinek ugyan a legkisebb fáradságába sem kerül az erényes élet) -
élvhajhász nyomorultakat… hogy nem kellett kiábrándulnia saját viselkedéséből? A "saját képére és
hasonlatosságára" szabta meg az elvárást, nem volt képes miniatürizálni a teremtmény méreteihez!
Az örök tüzet akarta szikránként - a saját fényességét! Innen ered látszólagos különcsége, az
úgynevezett isteni furcsaság, az a benyomás, hogy bogaras, zsémbes, csodabogár, heves és
perlekedő; még a haláluk után is tárgyalásokra, elszámolásokra és ítéletekre citálja teremtményeit
Jozafát völgyébe…
Ah, most megértettem, mi gyötörte úgy az atyákat, alighanem Augustinust a legkínzóbban: ezt a
nemcsak hogy az egészséges gondolkodás, de a szív számára is felfoghatatlan, már-már csúfondáros
kifürkészhetetlenséget nem tudták megérteni, titkolták ragaszkodásukat a dogmákhoz, lemondtak az
önálló gondolkodásról, nem tudták, hogy a Teremtés technikájában, nem pedig etikájában jelenlévő
antinómia nyilvánult itt meg. Igen, nyilvánvalóan. Most már minden kétkedés nélkül hiszek benne,
és együtt érzek vele - fejezte be nyugodtan a király.
Klapanciusz nem is hallotta őt. Mintha kérődzene valamin, révetegen mosolygott a váratlanul
eszébe ötlött gondolaton. Úgy állt fel a világról, amelyen eddig ült, mintha nem akarna röppenni.
- Legfenségesebb uram! - mondta ünnepélyesen határozott hangon. - Bizonyos, teljesen új
gondolatra jutottam. Nem szoktam dicsekedni, de már meg kell, hogy mondtam: ez az ötlet, no hát
hiába is: egyszerűen zseniális. Már tudom, mit kell csinálni, hogy tökéletességre törő világot
alkossunk; olyat, amelynek lakói mindig megtalálják és meg tudják őrizni boldogságukat, és
emellett nem fognak semmiben (de igazán semmiben!) sem hasonlítani arra, aki teremtette őket.
- Nocsak! Hogyan?! - kiáltott fel egyszerre Trurl és Hipolip.
De Klapanciusz megmakacsolta magát. Kijelentette, hogy negyednapra elkészíti az új világot, és
kísérletileg mutatja be csalhatatlanságát. Hiába nógatta az uralkodó, és hiába döhüngött Trurl.
Annak az embernek a titokzatos mosolyával és elnéző közömbösségével, aki már rászolgált az örök
dicsőségre, és aki semmibe veszi irigyei gúnyolódását, kezdte el Klapanciusz összeszedni a padlóról
a szerszámokat. Akkor Trurl kijelentette, hogy mossa kezeit a teremtés következő aktusát illetően,
hogy elköltözik, és a saját szakállára folytatja a kísérletezést más irányban. Az uralkodó találkozót
beszélt meg velük az udvar audiencia-termében a következő szerdára, és ebben maradtak.
Mindketten pontosan megjelentek: Trurl üres kézzel, Klapanciusz egy kétkerekűt húzva, amely
csikorgott a készülékek súlya alatt. Azonnal hozzálátott a bemutatóhoz.
- Királyom, sikerült - mondta. - Hogy minden világos legyen, Genezisem bemutatása előtt
néhány bevezető szót kell szólnom… Az én… öö… Trurl kolléga a teremtés antinómiáját a
klasszikus variánsban a következőképpen fogalmazta meg: minél kevésbé hasonlít a Teremtő a
teremtményekhez, annál nehezebb kiismernie magát a sorsukban. Ha a hasonlóság mértéke nullára
csökken, a Teremtő már semmit sem tud teremtményei tulajdonságairól. Innen az úgyszólván
leküzdhetetlen dilemma: vagy hozzád hasonló teremtményeket alkotsz, de minél jobban
hasonlítanak, annál több korlát áll a teremtő előtt, aki így elveszíti cselekvési szabadságát - vagy
amennyivel szabadabban cselekszik, annál jobban kicsúsznak ellenőrzése alól a teremtmények
lényegüket és egzisztenciájukat tekintve. Ami engem illet, én megszüntettem ezt a dilemmát a
klasszikustól eltérő művemmel. Nem egy világot alkottam, hanem világok potenciális sokaságát.
Nem univerzumot, hanem poliverzumot hívtam életre ebben a ládában. Magam sem tudom, mi van
most benne a lényeimmel, de az én tájékozatlanságom semmit sem jelent számukra, mivel sokfelé
fordítható létben helyeztem el őket, amelyet teljesen más létekre cserélhetnek. Akinek nem felel
meg az éppen aktuális világa, aki torkig van vele, akihez nem kegyes a sors, az a visszafordítóhoz
szalad, és az egy csapásra egészen új életpályára tereli. Így tehát minden adott lét a keresztútig tart,
ahol átszállóhely van számtalan más, könnyen elérhető léthez. Mivel teremtményeim maguk
válogatnak a létek között, akár a vadkörték közt, mivel felpróbálják magukra, mint egy sapkát, a
saját kedvük szerint cselekedve, nem pedig az én akaratomra - ez a világ végső jellemzőiben
állandóan lakói szavazásának van alávetve. Mint teremtő a legnagyobb szabadságot adtam nekik.
Nem választok helyettük, nem adok nekik semmi tanácsot, instrukciót, sem parancsolatokat
bokorból vagy más helyről, semmit sem kényszerítek rájuk, semmit sem tiltok meg, mintha jobban
tudnám náluk maguknál, mi a boldogság számukra, mi emeli fel és mi taszítja le őket. Tévedhetnek,
de egyetlen tévedés sem lesz végzetes, mert az idő haladásának megváltoztatása helyrehozhatja.
Tehát világom nem didaktikus, önkényeskedő, iskolás, bíróságszerű, nem kategorikusan egyszer s
mindenkorra, minden konzultáció és vita nélkül készült. Ez nem javítóvilág büntetésekkel és
jutalmakkal, ha olyat készítenék, magamnak tartanám fenn a jogot a kegyelemre kivételes
alkalmakra. Nem zabola-lét ez, amelyet én tudnék egyedül olykor megváltoztatni csodálatos
személyes beavatkozással. Mivel ez a világ folyton át fog alakulni, és a lények addig cserélődnek,
amíg akár csak egyetlen is közülük elégedetlen azzal, ami van, addig vándorolnak a megfordítókkal
mindenfelé, míg elérik azt a stádiumot, amivel mindenki elégedett. Akkor senki sem akar majd
változást, és beköszönt az örök harmónia. Így tehát az én világom nem a Paradicsomban startol,
hogy a pokol felé bukjon, hanem éppen fordítva, kínban születik, és a mennyország felé tart. Nem
avatkozom bele a világom ügyeibe! Ez minden, uram.
- Aha! - mondta Hipolip, aki szinte egészen felderült Klapanciusz előszavát hallgatva. - Ó! Ez
igen! Valóban… Kérem! No, no… Úgy tűnik nekem, világcsináló uram, hogy telibe találtál! Azt
mondod, hogy választásokat rendeztél, igaz? Ötjellemzőjű demokratikus szavazást: egyenlőt,
általánosat, szabadot, titkosat és ráadásul visszafordíthatót… ez az, ami számomra a legteljesebb
egyenlősdinek látszik! És azt mondod, hogy nem tudsz megérteni semmit indítékaikból,
cselekedeteikből, igaz? Az igazat megvallva, ez azért kicsit kár…
- Éppen ez az! - emelte fel az ujját vádolón Klapanciusz. - "Egy kicsit kár", igaz? Kár, hogy nem
lehet beképzeltnek lenni, beleszólni mindenbe, okoskodni, követelni, korholni, cirógatni,
végrehajtani, szarvakat letörni, kénsavval leönteni… és nem lehet hízelegni sem magunknak a
teremtmények szája által. Biztosan meg lehet érteni egyet s mást az ilyen dobozolt világból is, mint
az enyém, de az az esetleges tudás semmire sem kötelez, valamiféle magánvélemény marad, a
Teremtő votum separatuma a Genezis margóján…
- No, hát akkor mutasd meg nekünk ezt a világot, mutasd meg, kedves uram! - sóhajtott a király,
és kényelmesebben helyezkedett el, amikor Klapanciusz az igencsak mogorván hallgató Trurl
mellett az alabástrom falra vetítette a fénysugarat.
Ismét megpillantották a hajnalpíros Madorjánt, lelki gyötrelmeit és csalódásait, amelyek a
kétnemű együttes világra jöttével értek véget - Orsolya semmit sem változott, a férje ellenben most
másfélnek bizonyult, minthogy az előzőnél kevesebb antianyag maradt a számára, és mint
megkésve odatolakodott Martin Daponti kelt életre. És minthogy ezt már látták egyszer, a dolog
némiképp érthetőnek, helyenként világosnak tűnt számukra. Mindenki ott volt egy kicsit mindenütt,
mindenki másokkal összekeveredve látszott, szabad akarata szerint vett részt a fivéri és nővéri
lelkekben, a felszíni feszültségből és a jó modorból fakadó mértéktartással téve látogatásokat
felebarátai belsejében. - Talán azért, mert meg akarta mutatni az artikulált beszéd hiábavalóságát (a
megértésben) - Klapanciusz bekapcsolta a hangot, és az eddig néma világ sokhangú zajjal szólalt
meg. Azonnal meghallották a zanzásítás visszhangjait is. Martin, a férj, a legragyogóbb pillanatban
elterpeszkedett Orsolyában, átgázolva gondolatain. Aztán valami elromlott közöttük, Poponcius
messzire húzódott, borúsnak látszott, Madorján pedig elkezdett benyomulni a helyére. Orsolya nem
engedte áthatolni magán, mintha csak impregnálva volna.
 - Adj nekem akár csak egyetlen zanzát is! Zanzásodjunk! Felhőt csinálunk! Felhősödj be magad!
Kérem, ne avatkozzék belém! Én hajnalpírosan sűrűsödő ozmotikusom! Kolostorba küldjük
Popákot! Ön elfeledkezik magáról! - hallatszott érthetetlen összevisszaságban. - Mi az, inkább a
másfelest akarod? Magamba zárlak, megháromszorozlak! - Nem mindig volt világos, ki miről,
milyen értelemben kiabál. A moréna között a bölcsek kövének törmelékhalmaiból itt-ott elég
ügyesen befedett átkelőhelyek emelkedtek ki. Orsolya átvonult a háborgó Madorján előtt a
legközelebbi felé tartva, ahol egy váltókezelő őrködött: áthatolhatatlan volt, mert hályog borította,
igazi tejfelesszájú. A gondolatváltásig jutottak.
- Engedj behatolni, engedj feloldódni, ha csak egy zanzára is, mert megveszek! - Talán segítséget
kért a tejfelesszájútól? - Kíméld meg az emlékemet… szükségem van rá! A gyötrő beszivárgásra!
Vond ki magad, mert kiürítlek! Ne bomolj, ne helénáskodj már, no!
Ebben a kavarodásban Orsolyának sikerült már a váltókezelőn át az időgép karjához
diffundálnia, de ugyanakkor Madorján magából kikelve körülvette az ő leülepedett részét,
belevetette magát (útközben magával sodorva a tejfölösszájút), és elkezdte zanzásítani:
- Itt világozzunk, itt!!!
De aztán Martin tört feléjük, alábbhagyott a ligatúra - a férj, oldalán az önállósodott Popontival,
behatolt Madorjánba, felduzzasztották, rés keletkezett, Orsolya kinyomult rajta, és elkezdett
változni. Pillanatonként átalakult: évásodott, mariolizálódott, Ludmillázott - az valami betegség
vagy kiütésféle lehet? Bizonyos közeli hasonlóság következtében meghelénásodott, de inkább
Helenda lett, mint Heléna - talán zavarába vagy sietségében… Ezalatt az átkelőhely felett Martin és
Poponcius Madorjánnal verekedett zselészerű örvényléssel, kölcsönösen felkavarva egymást a
váltókezelővel, aki hiába igyekezett koncentrálni, a többiek gondolataitól megtámadva.
- Pukkadj meg, másra vadászó diffúzió! - egyesülnek egy férjjé.
- Pukkadj meg te! Itasson át benneteket a ragacsos zsibbadás, de nem is, majd én itatlak át vele
benneteket! - feleli a szerető, aki lemaradt, pedig már majdnem odaért.
- Te bomlasztó! Te mindenütt egy! Takarodj!
Madorján egy szempillantás alatt kigondolta magát a tartózkodó alól, és már Orsolyánál volt,
egészen megtöltötte, igaz, Helenda alakjában. A férj erre egyszerre kétfelé furakodott, mintha szét
akarna szakadni: a felesége felé és a visszafordító felé.
- Átváltok, hogy Mador felszívódjék! Vajon Orsó változatlan marad? Segíts gyorsan, Habarék!
Amaz elhalványodott, és szemcséssé vált.
- A kiglancolt drasztikus! Vagy nullás, vagy transzfinális! Újjáalakítom a kompromisszumot.
Nem lesz itt semmiféle zanza!
- Világosabban! Ki? Scibant??
- He? Talán a te negyeded, talán Pontié. De lehet, hogy mindketten összetömörödtök. Én nem
próféta vagyok, hanem szerencsejátékos!
- A zanzába a szerencséddel! Hogy sötétülnél el! Átváltok
Marlin elérte a visszafordítót, Poponti is vele, húzzák. Eltűnt minden, semmivé vált, de egy
szempillantáson belül ismét ott voltak - csak éppen nem mind ugyanazok, mert már más volt az
ontológia. Ponciusnak nyoma sincs, Madorján már nem Madorján Kador, mintha ilyennek indukálta
volna Orsolya, aki maga nem változott - legalábbis első szempillantásra. Az átváltás általános
pánikot okozott. Aki csak élt, elrejtőzött akárkiben vagy azért, hogy eltűnjék vagy magzati reflexből
- nem tudni. Mindenki azt akarta, hogy éppen középen legyen. Orsolya is ezt akarta. Elindult
valakinek a homályos része felé, de éppen egy olyan elhagyatott érdeklődési pontra talált, hogy
őbelőle itt szinte nem is volt, tehát keresztül-kasul átvilágított, és célt tévesztve a morénára jutott.
Még remegett, amikor - micsoda állhatatos érzések - Marlin fele-fele arányban összekavarodott
Kadorral, aztán ketten együtt vele is. El akart tűnni innen, lerázni őket magáról, félrehúzódni ebből
a kavarodásból, mert itt már senki sem ismerte fel a saját gondolatait, és ahogy a magukét
vonszolták, megesett, hogy vele húzták másokét is ebben a pszichikai felfordulásban. Orsolya
fátyolszerű alakban megszökött, azok meg alig tudták kibogozni magukat, telve idegen érzésekkel,
és a visszafordító felé indultak. Ezúttal Marlin váltott a másik létbe. A kaotikus zsivajból arra
lehetett következtetni, hogy most már senki sem ért semmit. Olyan füst volt, mintha száz elfojtott
tűz parázslana. Úgy tűnik, hogy mindenki jelen volt most is mindenhol, mint azelőtt, és egyszerre
kiengedték magukból a jövőt: vagyis a még nem végleges szándékokat, terveket, ezek annál
bőségesebben sugároztak szét, minél kétségbeesettebben igyekeztek összegyűjteni őket. De lehet,
hogy ez csak a gondolatok externalizációjának formája volt - vagy végül (mint később Trurl
gondolta) pánpszichikus hamisításig jutottak, és az az állítólagos füst fonákjára fordított szellemi
limlom volt.
Látják, hogy Kador szétfreccsen mindenfelé, a világnézeti moréna is megváltozik, egész a
horizont szélén egy gondolatnyaláb húzódik, az egész világ erősen átszellemült, de ridegebbé is
vált.
A férj sem férj már, de erősen törleszkedik Orsolyához. Coriolis, Maupertuis ereje centrifugális
erő vagy szédület - nem lehet tudni. Ráadásul mindennek eltűnt a neme. Mihez lehet itt kezdeni,
hiszen így eltűnt a konfliktusok értelme, s a szex már csak emlék, nem is szex, hanem ex. A férj
nem vette ezt észre, mert az erős indulat elvakította, bele akarta vetni magát Urafi Kaporjánba,
kiabálva, hogy "Majd én megmutatom neked, milyen az etruszk élet!" - de elkomorult, amikor
meglátta, hogy ez már nem a szerelmes hím: az ontológia megfosztotta Madort a nemétől! Ekkor a
tejfelesszájú keresztezte az útját, aki a visszafordítóhoz igyekezett, és teljes hátramenetet adott,
hogy visszahozzon valami előző állapotot, de vagy rossz zanzába talált, vagy kicsúszott a kezéből a
fogantyú. Jajgatott minden koordináta, a kontinuum úgy nyögött, mintha az anyját vesztette volna
el, a bölcsek kövének törmeléke záporként hullott, és felragyogott egy új világ - de még milyen!!
A férj kifejezetten nőies lett, mintha a nőnemből maradt volna még egy kicsi a mélyben. A
váltókezelő benne van a csávában, sanyarú a sorsa, mert hajnalkaként hajtott ki az átkelőhely
tetejére, és szivárványszínű virágként élt ott - mintha Szent Iván-éj volna! -, de hol van Orsolya?
Valami erősen kiemelkedő felületet látni, tömlők, hullámzó domborulatok, szalagocskák mint
megannyi hajcsavaró az égbolt háttere előtt - ez volna ő?… A férj behatol a szomszédjába, ahol egy
atelektáziás gomba fecseg fél lábon állva, és egyszerre százfelől az erőfeszítéstől remegő hajadonok
törik magukat az ontológiáért…
A király már percek óta azt követelte, hogy álljanak meg, azonnal hagyják abba. Klapanciusz
nem szívesen fogadott szót, morogva kapcsolta ki a készüléket, mondván, hogy meg lehetett volna
várni még néhány átlényegülést, ennek végül desztillálódnia kell, ki kell tisztulnia, csak a
tapasztalatlanságuk miatt nem értik, mert szokatlan, ez a buzgólkodásának eredménye, de meg sem
hallották. A király bedugta a jogart a zsebébe, a ruhaujjával tisztítgatta az országalmát, Trurl pedig
négykézlábra ereszkedve körüljárta a világládát, hol egyik, hol másik szemét hunyorítva próbált
belesni a belsejébe a réseken át, megkopogtatta a fenekét, aztán határozott mozdulattal felállt, és azt
mondta a térdét porolva:
- Na, igen. A klasszikus antinómiát kikerülve, a tisztelt kolléga belemászott a nem klasszikusba.
Az ontológia ötjellemzőjű választása, igaz? Nevetséges dolog! Ők itt ebben a ládában semmit sem
választhatnak maguknak, hanem csak vaktában vergődnek, mint a halak a serpenyőben, a
szerencsétlenek. Találmány persze ez is: változtatható nyavalyatörés, grand mal avagy ontolepsia
progressiva, az egzisztenciális kínok új fajtája - na, mert mit is csinálnak ott azok! A kolerából a
pestisbe menekülnek, a pestisből a bélpoklosságba, de állíthatjuk-e, hogy aki az egyik fertőzésből a
másikba menekül, fokozatosan közeledik az ideális állapothoz?
Ekkor Klapanciusz kiabálni kezdett, sőt megfeledkezve az uralkodó jelenlétéről, rugdosni kezdte
Trurlt, aki leült a világra, és lábát lóbálva provokatívan mosolygott. Talán kocsmai jelenetté fajult
volna a dolog, ha Hipolip nem avatkozik bele, figyelmeztetve őket, hogy akárhogy is vesszük,
mégiscsak teremtésről van szó. Lehiggadva egy kicsit, Klapanciusz elkezdte gyorsan és okosan
magyarázni, miért kell a létalternatívák halmazának áttekinthetetlennek lenni a teremtmények
számára: a létek nem cipők, hogy fel lehessen próbálni őket előzetes szelekció céljából. Minden
átkelésben van kockázat, ez elkerülhetetlen, mint fejlődésünk ára. Az ő, Klapanciusz variációjában
ezek a költségek kisebbek, mint a klasszikus megoldásnál - felkészült rá, hogy ezt számlákkal
bizonyítsa. A preszelekció csak fikció, mert aki átugrik egyik létből a másikba, az nemcsak a
környezetét változtatja meg, hanem saját magát is - és a metamorfózis eredménye nem látható
előre! A kockázat elkerülhetetlen, a próbák időt igényelnek - de mi ez a néhány perc az
örökkévalósággal szemben! Az ideális állapot beköszönthet egy órára vagy kétszáz évre - ez igaz,
de más kiút nincs. És csak beszélt, egyre hosszabb terminusokat használva, hivatkozott a lélek
topológiájára és a belemagyarázások vagy magyarázatok geometriájára, kifejtette az endoszkopikus
ontográfia elemeit, ismertette az emocionális élet klimatizációjának és különösen magaslatainak és
mélységeinek vagy lelki zuhanásainak alapjait - annyit beszélt, hogy belerekedt, a királynak pedig
megfájdult a feje. Ekkor Trurl felállt a világról, amelyen ült, és ruhája kebléből egy kis cédulát
húzva elő, azt mondta:
- Én sem henyéltem az utóbbi napokban, uram. Előterjeszthetem munkám eredményét!
- Várj csak! - mondta a király. - Az egyik tanácsadóm tegnap felfedezte, hogy ha a világ nekünk
jobban sikerülne, mint az Úristennek, ez azt jelentené, hogy ő a Csúcs, mert bebizonyosodna, hogy
megadta nekünk, a teremtményeinek a határtalan alkotói teljhatalmat. Ha ellenben NEM
SIKERÜLNE, az azt jelentené, hogy nem adta meg nekünk ezt a hatalmat, mert nem akarta. Ergo:
ha győzünk, éppen akkor vesztünk, ha pedig vesztünk, éppen akkor nyerünk! Csak az Istennek, nem
pedig magunknak a kontójára győzhetünk. Ellenben ha vesztünk, tehetetlenségünket bizonyítjuk, és
ezt csak tőle kaphattuk, úgyhogy azzal vádolhatjuk, hogy diszkrimináció áldozatai vagyunk! Mit
tudtok erre mondani?
- Ez csak szofisztika - mondta Trurl, és papírját a király orra alá dugta. Szerette volna minél
előbb teljesen bemártani Klapanciuszt az uralkodónál, így annyira elfeledkezett magáról, hogy
rángatni kezdte palástja hermelin szegélyénél fogva. - Ide nézz, királyi felség! Itt az általam
megszövegezett végérvényes bizonyíték, hogy világot teremteni LEHETETLEN!!
- Hee?? - lepődött meg az uralkodó. - Jól hallom? Bebizonyítottad, hogy nem lehet?…
- Igen, uram, semmi csalás nincs benne. Tehát kár a gőzért. Itt a bizonyíték!
A király nagyot nézett.
- Hogyan… hiszen… és ez… mindez…? - tárta szét a karját. - Hiszen a világ létezik…
- Eh - rándított a vállán Trurl. - Az olyan is, az a világ… én a tökéletesről beszéltem…

Simándi Klára fordítása

 Damon Knight - Anachon

A holttestet sohasem találták meg. És ennél az egy oknál fogva nem is volt megtalálni való
holttest.
Ez nyakatekert logikának hangzik - és bizonyos értelemben az is -, holott semmiféle
paradoxonról nincs szó. Az eset nagyon is rendjén való és megmagyarázható, még ha csakis egy
Castellaréval eshetett meg.
Fura egy pár volt a két Castellare testvér. Egy skót-angol asszony és egy bevándorló olasz
fiaiként Angliában látták meg a napvilágot, Európában nevelkedtek, a világ minden táján föltalálták,
de sehol sem érezték otthon magukat.
Életük delén azonban megállapodott ember vált belőlük. A nápolyi part közelében éltek Ischia
szigetén, bevándorlóként, akár az apjuk, egy palotában (quattrocento, nagyon szép, a falakon málló
Cupidók, patkányok serege, sem központi fűtés, sem szomszédok).
Nem jártak sehová; ügynökeiken és ügyvédeiken kívül hozzájuk sem járt senki. Egyikük sem
nősült meg. Úgy harmincéves koruk táján apró és tartósabb örömöknek szentelt belső világ kedvéért
lemondtak az emberek világáról. Mindkét testvér műkedvelő volt, fanatikus és megszállott amatőr a
szó igazi értelmében.
Más korból származtak ide.
Peter szenvedélye a műgyűjtés volt. Irgalmatlanul, sőt mondhatnánk, hogy ádázul gyűjtött, mint
ahogy némely férfiak a nagyvadra mennek. Ízlése kaotikus volt, a szerzeményei-festmények,
szobrok, zománc-, porcelán, üveg- és kristályedények, fémtárgyak megtöltötték a kastély hatalmas
termeit, sőt még a pincébe is jutott belőlük. Ötvenéves korára köpcös kis emberkévé vált, apró,
gunyoros szemekkel és gondozatlan, vöröses kecskeszakállkával.
Harold Castellare, Peter tehetséges bátyja, tudós volt. Műkedvelő tudós. A XIX. század
gyermeke, mint ahogy Peter még ennél is korábbi időből ragadt itt. A modern tudomány nagyrészt
csapatmunka és izzadságos robot - mindkettő elfogadhatatlan egy Castellare számára. Harold
elméje azonban a maga módján ugyanolyan átható és eredeti volt, mint egy Newtoné vagy egy
Frankliné. Elismerésreméltó munkát végzett a fizika és az elektronika területén, sőt ügyvédei
szorgalmazására néhány fölfedezését szabadalmaztatta is. Az ezekből befolyó jövedelmét, ha éppen
nem költötte el műszerekre és fölszerelésekre, az öccsének adta, aki köszönet és harag nélkül
elfogadta azt.
Harold ötvenhárom éves korára cingár és aszott, fakó és foltos öregúrrá töppedt, vértelen arcán
búskomorság ült; orra alatt gondosan nyírt őszes-vöröses bajusz díszelgett szöges ellentéte és
kiegészítője öccse kecskeszakállának.
Az egyik májusi reggelen Haroldot baleset érte.
Goodyear egy darab gumit ejtett a forró kályhára; Arkhimedész fürdőt vett; Curie a fiókban
felejtett egy darab uránércet egy fényképezőlemezen. Harold Castellare türelmesen pepecselt egy
készülékkel, amely csak az áramot falta, de egy meglehetősen különös koronakisülésen kívül eddig
még semmit sem produkált, egyszer azonban Harold hatalmasat tüsszentett, és véletlenül ráejtett
egy közönséges rúdmágnest két töltött kimenő csatlakozóra. A készülék fölött jókora, homályos
buborék jelent meg.
Harold, miközben fölegyenesedett ösztönös görnyedtségéből, leírhatatlan döbbenettel meredt rá.
Eközben a homályosság hirtelen eloszlott a buborékból, és rajta keresztül tisztán kivette a
mozaikpadló egy darabját, amely mintha egyméternyire a valódi padló fölött lebegett volna. Jól
látszott egy faragott fapadnak a vége is, rajta egy különös alakú, apró, húros hangszer hevert.
Harold buzgón káromkodott magában, izgatottan lejegyzett valamit, aztán kísérletezni kezdett. A
buborékot óvatosan megvizsgálta elektroszkóppal, mágnessel, Geiger-számlálóval. Semmi. Letépett
a jegyzetfüzetéből egy apró papírdarabkát, és a gömb fölé ejtette. A papír eltűnt, nem tudni, hová.
Harold megragadott egy méterrudat, és vigyázva a buborék felé tolta. Mintha semmi sem lett
volna ott, a méterrúd könnyedén beléje hatolt, és áthaladt rajta. Amikor a húros hangszerhez ért, az
hangosan megpendült. Harold tovább tolta előre. A hangszer lecsúszott a padról, és tompa
huppanással és csörrenéssel a padlóra zuhant.
Harold rámeredt, és egyszerre felismerte fájdalmasan ismerős formáját.
Hanyagul félredobta a méterrudat, kinyújtotta a karját, és kiemelte a buborékból a törékeny
szerszámot. Az keményen és hűvösen simult az ujjai közé. A fényes lakkon átcsillant a faanyag
színe. Mintha tegnap került volna ki a mester kezéből.
Peter gyűjteményében volt egy szinte a megszólalásig hasonló hangszer: egy XVII. századból
való viola d'amore, csak a konzerválószer különböztette meg ettől.
Harold leguggolt, és vízszintes irányban átnézett a buborékon. Vagy tizenhat méterre odébb
arany- és rozsdaszínű tapéta rejtette a falat, csupán középen szakította meg egy díszes ajtó. Ez
lassan föltárult, és barnás fény villant.
Aztán a gömb újból elhomályosodott. Kezéből eltűnt a viola d'amore. Csak a méterrúd, amelyet a
gömb belsejében ejtett a földre, hevert a Iába mellett.

- Ide nézz! - mondta Harold egyszerűen.

Peter kissé fölvonta a szemöldökét.
- Mi ez, valami újfajta televízió?
- Dehogyis! Nézd csak!
A viola d'amore ugyanott hevert a padon, mint előzőleg. Harold benyúlt a gömbbe, és kiemelte
onnan.
- Add csak ide! - mondta Peter döbbent hangon. Kézbe vette, és megsimogatta a simára csiszolt
fát. Bátyjára meredt: - Az Úristen és minden szentjei! - kiáltott föl. - Időutazás! Harold
türelmetlenül horkantott.
- Kedves Peter öcsém, az "idő" önmagában értelmetlen szó, akárcsak a "tér"!
- Jó, jó, de mégis időutazás!
- Ha úgy tetszik, akkor az.
- Híres ember lesz belőled!
- Szerintem is.
Peter a kezében levő hangszerre pillantott.
- Szeretném ezt megtartani, ha nincs ellenedre. - Boldog lennék, csakhogy nem teheted.
És még be sem fejezte, amikor a buborék elhomályosodott, a viola d'amore pedig elillant, akár a
füst.
- Nos, látod, miért nem lehet?
- Miféle boszorkányság ez?
- Visszamegy… Később majd meglátod. Egyszer már volt a kezemben ez a szerszám, és ugyanez
történt. Amikor a gömb megint átlátszóvá vált, a viola ugyanott volt, mint korábban.
- És hogy magyarázod mindezt? Harold némi habozás után válaszolt:
- Sehogy. Amíg el nem végzem a megfelelő számításokat… - Ami némi idődbe telik. De addig
is, a laikusok nyelvén… Harold arcára kiült a lefordítás erőfeszítése.
- Nos hát, nagy vonalakban… azt mondhatnám, hogy az események konzerválódnak. Két vagy
három évszázaddal ezelőtt…
- Három. Nézd meg a hangréseket!
- Nos, hát három évszázaddal ezelőtt, a napnak ugyanebben az órájában, valaki volt ebben a
szobában. Ha a viola eltűnik, az illető ezt észrevette volna. Ez azt jelentené, hogy változás
következik be a már rögzült eseményekben, ezért hát ez nem történhetik meg. Ugyanezen oknál
fogva feltételezem, hogy nem láthatunk be a gömbbe, vagy - a töltőtollával próbálkozott - úgy,
ahogy gondoltam, nem tudunk benyúlni sem és megérinteni az ott levő dolgokat, mivelhogy ez
szintén változást idézne elő. És minden, amit akkor teszünk bele a gömbbe, amíg az átlátszó, kijön
onnan, mihelyt átlátszatlanná válik. Vagyis, hogy durván fejezzem ki magam: nem változtathatjuk
meg a múltat.
- Nekem azonban úgy tűnik, mintha megváltoztattuk volna. Mégpedig most, amikor kivetted
onnan a violát, még ha nem is vette ezt akkor észre senki.
- Tessék, ez a nehézsége annak - mondta Harold -, amikor a nyelv segítségével akarjuk pontosan
kifejezni a közlendőinket. Ha még nem felejtetted volna e! a magasabb matematikát… Egyszóval
leszögezhetjük - nem feledve el természetesen, hogy mindaz, amit mondok, hazugság, mivelhogy
angolul mondom -, hogy egy esemény, amely nem gyakorol befolyást más eseményekre, az nem
esemény. Más szóval…
- Mivelhogy senki sem látta, hogy kivetted, közömbös, hogy kivetted-e avagy sem. Fölöttébb
veszedelmes állítás ez, Harold; volt idő, amikor ezért máglyán égettek volna el! - Meglehet. De más
módon is megfogalmazhatjuk, helyesebben végtelen sok módon, amelyek csak látszólag
különböznek egymástál. Ha valaki, mondjuk, Isten, az alatt, amíg én itt beszélgetek veled, zéró
időtartamot véve, eltávolítaná a Holdat, és helyette egy pontosan ugyanolyan tömegű albedójú stb.
holdat tenne oda cementből és gipszből, semmi különbséget nem vennénk észre az általunk érzékelt
világegyetemben, ennél fogva nem is állíthatjuk bizonyosan, hogy ez nem következett be. Hadd
tegyem hozzá: teljesen közömbös számunkra, hogy bekövetkezett-e vagy sem.
- "Ha nem látom, nincs is."
- Úgy van. A filozófia egyik alapvető és ennek természetes folyományaként értelmetlen
problémája. Kivéve - tette hozzá - ebben az egy megnyilvánulásában.
A zavaros gömbre meredt.
- Megbocsátasz, ugye, Peter? Még dolgoznom kell rajta.
- Van már elképzelésed, mikor hozod nyilvánosságra?
- Haladéktalanul. Vagyis egy-két héten belül.
- De vársz addig, ugye, amíg megbeszéljük a dolgot? Mert volna egy ötletem ezzel kapcsolatban.
Harold éles pillantást vetett rá.
- Üzleti?
- Mondjuk.
- Nem! - tiltakozott Harold. - Ez nem olyan dolog, Peter, amit ha akar, az ember szabadalmaztat,
ha akar, véka alá rejt.
- Persze. A vacsoránál látjuk egymást, igaz?
- Azt hiszem. Ha elfeledkeznék róla, kopogtass, az ajtómon, jó?
- Jó. Viszlát.
- Viszlát.
Vacsoránál Peternek csak két kérdése volt.
- Megtaláltad a módját annak, hogy mondjuk, a tizenhetedik század helyett a tizennyolcadikba
vagy hétfő helyett keddre menj vissza a szerkezeteddel?
- Ami azt illeti, igen. Bámulatos! Szerencse, hogy beépítettem egy reosztátot, mert az áramot
nem mertem volna kikapcsolni. Az áramerősség változtatásával változik az idő is. Eljutottam volna,
azt hiszem, a múlt hétszerdájáig, legalábbis a köpenyem a munkaasztalon hevert, ahol emlékezetem
szerint szerda délután hagytam ott. Különös érzés volt, Peter, hiszen ugyanaz a köpeny volt rajtam
is! Aztán a gömb elhomályosodott, és természetesen a köpeny is eltűnt. Bizonyára én magam jöttem
be a szobába.
- És a jövő?
- Igen! Még egy furcsaság: A közeljövőbe több időpontra is előre irányítottam a gépet, és bár ő
maga mindig ott volt a helyén, semmit sem változott, pedig én elterveztem vele egy-két dolgot.
Lehet, hogy ez is az események megőrződésének tulajdonítható, bár én más véleményen vagyok.
Még előbbre lépve az időben, homályos foltok, üres térségek tűnnek elő; semmi olyasmit nem
látok, ami láthatóan ne létezne már most is. Itt azonban, a legközelebbi néhány napban, semmi sincs
meg belőlük.
Olyan érzésem van, mintha távoznék valahová. De hová?

Harold hirtelen távozása éjfél és reggel között következett be. Úgy látszik, saját maga, minden
segítség nélkül csomagolta össze a kézitáskáját, és többé nem látta senki. A távozása persze nagyon
is rendkívüli volt, maga a mód azonban egyáltalán nem volt különös. Harold mindig is megvetette,
ahogy ő mondotta, az "inas zsarnokságát". Mindenki tudta róla, hogy fölöttébb független ember
volt.
 Másnap Peter csinált néhány jelentéktelen kísérletet az időgömbbel. A XVI. századból
előhalászott egy velencei kristályból készült illatszeres fiolát; a XVIII-ikból egy paliszanderfából
faragott feszületet; a XIX-ikből pedig, amikor a palota egy osztrák hercegnek és olasz szeretőjének
szolgált kéjlakul, De Sade La Nouvelle Justine-jének egy kézzel illusztrált és különös módon,
emberbőrbe kötött példányát.
Természetesen perceken vagy órákon belül mindez elenyészett, kivéve az illatszeres üvegcsét.
Peternek ez némileg szöget ütött a fejébe. Megjelent ugyan vagy fél tucat homályos folt a gömbben
a fiola közvetlen jövőjében, és igazság szerint el kellett volna tűnnie, de nem tűnt el. Talán mert a
fal tövében, a padlón akadt rá, egy jókora patkánylyuk közelében?
Ha valamilyen tárgynak hirtelen nyoma veszett, mélázott magában, vajon azért történt, mert
begurult egy patkánylyukba, vagy valamilyen időhalász csípte föl, amikor erre módja adódott?
Azt meg sem próbálta, hogy a jövőbe bekukkantson. Délután fölhívta telefonon nápolyi
ügyvédjeit, és új végrendeletről intézkedett. Vagyonát, beleszámítva az ischiai birtok ráeső részét is,
az olasz kormányra hagyta, két föltétellel:
1. Amennyiben Harold Castellare is hasonlóan rendelkezik a ráeső részről, és
2. Ha az olasz kormány múzeumot nyit a kastélyban Peter gyűjteményéből, s a birtok
jövedelméből fedezi a múzeum fenntartását és az újabb beszerzéseket.
Elő rokonaira - két skóciai unokatestvérére - egy-egy shillinget hagyományozott. Addig nem
csinált semmit, amíg az irományt eléje nem hozták, és tanúk jelenlétében alá nem írta. Csak akkor
vett bátorságot magának, hogy a saját jövőjébe pillantson.
Harold azt mondotta volt, hogy az események megőrződnek, s Peter nagyon jól megértette, hogy
ez ugyanúgy vonatkozik a jelen és a jövő, mint a múlt eseményire. De vajon csak egyféleképpen
lehet a jövőt rögzíteni? Létezhet-e az eredmény az ok bekövetkezte előtt?
A Castellare család jelmondata az volt: Audentes fortuna javat, amibe Peter még tizennégy éves
korában beszúrta azt a szót, hogy prudentesque - vagyis: "A szerencse kedvez a merésznek és a
bölcsnek."
Másnap: semmi változás; a szoba pontosan ugyanolyan, mint a mostani, maga az időgömb is
szinte alig látszik. Harmadnap: homályos köd. A negyedik nap, az ötödik nap…
A homály eltartott egészen addig az időpontig, amelyet Peter a reosztát karjának állása alapján
úgy ítélt meg, hogy tíz év múlva lesz a jövőben. Ekkor a szoba helyén egy kiállítási vitrinekkel teli,
hosszú márványcsarnok tűnt föl.
Peter fanyarul elmosolyodott. Ha Harold vagy, nyilván láthatod ott a jövőben Petert a
műhelyedben dolgozni. És ha Peter vagy, ugyanolyan nyilvánvaló, hogy nem tudod eldönteni, vajon
ez a terem, amelyet a jövőben látsz, a te kezed nyomán vált-e ilyenné, vagy a te halálod után, úgy
nyolc-kilenc év múlva létesült múzeum része-e…
Nem, nyolc év is elég kevés, de még ebben sem tehetett biztos. Hiszen legalább hét esztendő kell
hozzá, hogy Haroldot törvényesen holttá nyilvánítsák…
Peter lassan csavarni kezdte előre a finom beállítógombot. Egy villanás, egy másik, egy egész
sorozat. Gyorsabban előre! A villogás szürkeséggé olvadt össze; a vitrinekben egymás után tűntek el
a tárgyak, és újabbak jelentek meg helyettük; a márvány megsötétült, majd kivilágosodott,
megsötétült és kivilágosodott, megsötétedett, és úgy maradt. Peter megítélése szerint az ötszáz
évvel ezutáni termet látja maga előtt. Minden szabad felületet vastag porréteg fed; az egyik
sarokban hanyagul odasöpört szemét és valamilyen kis állatnak a teteme hever.
A gömb elhomályosodott.
Amikor kitisztult, a porban kacskaringós lábnyomcsapás látszott, és két vitrinben nem volt
semmi.
A szétálló, háromujjú lábnyomok hossza volt vagy háromnegyed méter.
Pillanatnyi tűnődés után Peter átment a munkaasztal másik oldalára, lehajolt, és onnan nézett át a
gömbön. A négy magas ablak közül a legközelebbiben, mintegy keretbe foglalva, a képes
levelezőlapok banalitására emlékeztető kép tűnt a szemébe: a nap ezüstözte öböl, a város
perspektivikus íve, hátterében a halványan füstölgő Vezúvval. A színekkel azonban valami nem volt
rendjén, még így a távolság ködén keresztül is.
 Peter elment a látcsövéért.
Hát persze, az egész város kizöldült! A város helyét valami buja tenyészet foglalta el. A zöld
lombok mögött itt-ott elővillant egy-egy szürkésfehér folt, ami ugyanúgy lehetett szikla, mint
épületrom. Semmi mozgás nem látszott. A kikötőben egyetlen hajó sem mozdult.
A tűzhányó oldalán azonban föltűnt valami furcsaság. Mint valami óriási százlábú - a támasztó
dúcok voltak a lábai -: rozsdás-narancsszínű cső kapaszkodott föl a lejtőn, és hirtelen, minden ok
nélkül véget ért a csúcs közvetlen közelében.
Azalatt, amíg Peter nézte, lassan kékké változott.

Egy nappal előbbre: most már az összes vitrint kirabolták; szemmel láthatóan üres volt az egész
múzeum.
Tegyük föl, hogy öt évszázad múlva a világot vagy legalábbis Campania tartományt "valamik"
lerohanták, eközben az emberiséget elpusztították vagy elűzték, a hódítók pedig érdeklődést
mutatnak a múzeum kincsei iránt, és ennek megfelelően eltávolítják őket. Eltávolítják, de hová? és
miért?
Peter elismerte, hogy erre a kérdésre lehet vagy ezerféle válasz, s ezek közül
kilencszázkilencvenkilenc olyan, hogy ő a vesztes. A megmaradó egyetlen: lemenni a pince
biztonságába.
Peter saját kezűleg eszkábált egy védőburkot a munkaasztal fölé, hogy a szerkezetet meg a
gömböt elrejtse. A szokatlan munka kis híján két napjába került. Ekkor munkásokat hívott, és a
belső fal közelében lyukat vágatott a padlóba, fölszereltetett egy emelőszerkezetet, és az időgömböt
árammal ellátó vezetéket egészen a biztosító dobozig elszereltette a falról, így legalább harminc
méter hosszú, szabadon lógó kábelt nyert. Ezután a munkások eloldozták a munkaasztalt a padlótól,
görgőket szereltek a lábaira, leengedték a pincébe, és eltávoztak.
Peter eltávolította a védőburkot. A gömbbe nézett. Kincs!
Kisebb-nagyobb ládák egymásra halmozva, ameddig csak a szeme ellát.
Nem remegő, tömpe ujjakkal előbbre csavarta a reosztátot. Ködös villanás, még egy, majd
folyamatos villódzás, mihelyt gyorsabban forgatta a finom kapcsoló gombját - aztán vége: az
időgömb hatósugara végéhez ért.
Peter úgy becsülte, hogy kétszáz évig - úgy i. sz. 2700 és 2900 között - senki sem teszi be a lábát
a pincébe. Kétszáz év "elszámolhatatlan idő".
A reosztáttal visszakereste ennek a zavartalan időszaknak a kezdetét. Leemelt egy kisebb ládát,
és fölfeszítette.
Sakkfigurák, aranyberakásos elefántcsont, firenzei, XIV. század. Csodás! Újabb láda az átelleni
halomból.
Tang-figurák, lovak és emberek, huszonöt és negyven centiméter magasak. Felbecsülhetetlen
érték!

Tomaso azt mondta, hogy a ládák éghetetlenek. Lement a konyhába, hogy próbát tegyen, és
igaza volt. A láda darabkáit még csak ki sem kezdte a tűzhely lobogó tüze. Az egyiket kihalászta a
piszkavassal: még a gyalulatlan deszka pihevékony szálkáit sem kapta meg a láng.
Ennek megvan a különös magyarázata. Amikor eljön a ládák visszatérésének az ideje, a közben
előadódó hányattatásoknak nem lesz hatásuk rájuk; egyszerűen összeállnak megint, mint Thor
kecskéi. Az égés azonban más ügy; az égés energiát szabadítana föl, amelyet nem lehetne
visszaszármaztatni.
Ezzel mindenesetre magyarázatot nyert az egyik paradoxon. De volt még egy másik is, amely
nem hagyta nyugodni Peter rendszerető elméjét. Ha ezek a tárgyak, amelyeket ő jó hétszáz évvel a
jövőben kézbe vett ott a pincében, részévé válnak annak a gyűjteménynek, amelyet ő a múzeumra
hagyott, s amelyet az megőrzött, és majdan elraktározott a pincében, hogy ő ott rájuk akadjon, nos,
ezek a tárgyak honnan az ördögből származnak egyáltalán?
Nem hagyott nyugtot neki ez a gondolat. Peteit megtanította rá az élet, mint ahogy a bátyját a
fizika, hogy sosem kap az ember valamit semmiért.
 Ráadásul ez a rejtély csak egyike volt a sok meghökkentő talánynak, és nem is a legnagyobb. Ott
van például az időgömb makacs átlátszatlansága, valahányszor a közvetlen jövőt akarja kifürkészni.
Akárhányszor próbálkozott is vele, az eredmény változatlanul ugyanaz: ködös homály mindaddig,
amíg hirtelen elő nem bukkan a márványfolyosó.
Az még csak érthető, hogy a gömb semmit sem mutat abból az időből, amikor ő a pincében fog
tartózkodni, ez azonban a nap huszonnégy órájából nem tesz ki többet öt vagy hat óránál. Aztán az
is föltételezhető, hogy semmi olyan változást nem mutat meg, amit ő fog végrehajtani, hiszen az
előrelátás módot adna neki arra, hogy módosítson a cselekedetein. Ezért gondosan kitakarította a
pince egyik szögletét, egy spanyolfallal elrekesztette a pince többi részétől, és megfogadta - amit be
is tartott -, hogy egy hétig nem csinál semmit az eltakarított térséggel, és nem mozdítja el a
spanyolfalat. Ekkor újból próbálkozott: az eredmény ugyanaz, mint korábban.
Csak egyetlen magyarázatot tudott elképzelni: hogy valamikor az elkövetkező tíz év folyamán
valami olyasmi történik, amit ő, ha módja lenne rá, megakadályozna, és a kulcs ott rejtőzik abban az
őrjítő, töretlen homályban.
Annyi bizonyos, hogy olyasminek kell történnie, amit ő meg tudna akadályozni, ha tudná, mi
az… sőt, hogy mikor következik be.
Ez az esemény minden valószínűség szerint az ő saját halála. Éppen ezért Peter föl fogadott
magának kilenc testőrt, akik fölváltva hármasával vigyáznak rá, mivelhogy egyetlen emberben sem
lehet megbízni, ketten összeesküdhetnek ellene, három emberben viszont némi ráfordítással föl
lehet szítani az egymás elleni, kölcsönös bizalmatlanságot. Ezenkívül alapos orvosi vizsgálatnak
vetette alá magát, minden ajtóra és ablakra új zárat rakatott, és megtett minden óvintézkedést, amire
csak találékonyságából tellett. Miután mindezt elvégezte, a legközelebbi tíz esztendő ugyanolyan
ködös maradt, mint addig.
Peter nagyjából számított is erre. Még egyszer sorra vette az óvintézkedéseit, és minekutána
semmi rést nem talált bennük, megnyugodott. Megtett mindent, ami tőle tellett; vagy túléli a
válságot, vagy nem, így is, úgy is konzerválódnak az események; az időgömb nem figyelmeztetheti
őt előre.
Más ember örömét megrontotta volna a bűntudat és a félelem: Peterét azonban csak jobban
fölesigázta. Ha korábban kereste a magányt, akkor most remeteségbe vonult; elveszettnek tartott
minden órát, amelyet nem a munkájának szentelt. A délelőttöket azzal töltötte, hogy a pincében
kicsomagolta a szerzeményeit, délutánonként és esténként pedig osztályozta, katalogizálta,
vizsgálgatta és - a szó nem túl arás rá - kapzsi tekintettel bámulta őket. Három hét telt el ily módon,
mire a kábel hatósugarán belül kiürültek a polcok, kivéve azokat a ládákat, amelyek túlságosan
terjedelmesek voltak ahhoz, hogy elférjenek a gömbben. Ezeket Peter hősies lemondással
érintetlenül hagyta.
És még így is csak századrészét kaparintotta meg ónnak a mérhetetlen kincstárnak. Horgok
segítségével talán három-négy méterrel ki tudta volna terjeszteni a vadászterületét, csakhogy így azt
is kockáztatta volna, hogy a kincsei megsérülnek; de különben is ezzel nem oldotta volna meg,
legfeljebb elodázta volna a problémát. Nem maradt más hátra, mint hogy maga menjen át a
gömbön, és amíg odaát van, kibontsa a ládáit.

Peter dühödt makacssággal egyébre sem gondolt a nap hátralevő részében. Ami őt illeti, semmi
kétség nem fért hozzá, hogy az eredmény bőven megéri az esetleges kockázatot; a kérdés csak az,
hogyan mérje föl a kockázatot, és ha lehet, hogyan csökkentse azt.
Először is: határozott szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy átmerészkedjék azon a légies
gömbön. Érezte, ha eszével nem is tudta megmagyarázni, hogy itt a krízis órája. Aztán meg: a józan
esze azt súgta, ne tegye. Szorongásának két forrása is volt. Az egyik
Harold bátyjának krétafehér arca, pillanatokkal az előtt, hogy összecsapott fölötte a víz; a másik
az a rémkép, amelyet a galéria porában látott hatalmas, csámpás lábnyomok szítottak föl a
fantáziájában. Peter akarata ellenére gyakran kapta magát azon, hogy próbálta elképzelni azoknak a
nyomoknak a gazdáit, mígnem olyannyira valóságos alakot öltöttek, hogy megesküdött volna rá:
valóban ott vannak a szeme előtt!
 Toronymagas szörnyeket látott maga előtt, tarajos kígyófejjel és nagy, merev szemekkel;
peckesen, fejükkel bólogatva jártak föl és alá, mint valami fantasztikus szárnyasok a
baromfiudvarról.
Ám vegyük csak sorra ezeket az íntő jeleket! Először: lehetetlen, hogy Harold halála valaha is
kellemetlenségbe sodorhatná. Élt benne a bizonyosság, hogy nem voltak tanúi, a csapást egy
kádarabbal mérte rá; ugyancsak kő volt a nehezék is, amely a fenékre süllyesztette a holttestet, a
kötelet pedig ott találta a parton. Másodszor: azok a háromujjú micsodák legyenek bár olyan
rémisztőek, mint a világ minden mumusa együttvéve, ez mit sem számít, hiszen sohasem
találkozhat velük.
A szorongása azonban mégsem akart csillapodni. Érezte, addig nem nyugszik, amíg meg nem
leli a mentőkötelet. És amikor meglelte, azon csodálkozott, hogy ez eddig nem jutott az eszébe.
Az időgömböt arra az időpontra fogja beállítani, amely közvetlenül megelőzi a homályos
szakaszok között fellépő egyik szünetet. Ezzel bebiztosítja magát mindenféle baleset, váratlan
betegség és egyéb előre nem látható véletlen ellen. Egyúttal nem kell tartania attól az egyáltalán
nem képzelt, hanem nagyon is valós veszélytő) sem, hogy az a gépezet, amely az időgömböt
gerjeszti, elromolhat, amíg ő odaát tartózkodik. Ugyanis az események megőrzése nem a gömb
működésének volt a következménye, hanem olyan körülmény, amely korlátozta annak működését.
Bármi történjék is, lehetetlen volt számára, hogy ugyanabban a téridőben tartózkodjék, amelyet már
elfoglalt valamely múlt- vagy jövőbéli megfigyelő; ennélfogva akkor, amikor a szörny belép a
pincébe, Peter már nem lesz ott.
Persze nem szabad megfeledkezni az illatszeres üvegcséről. Minden szabály alól akad kivétel;
Peter azonban úgy vélte, hogy ez esetben nem érvényes ez a példa. Egy illatszeres fiola begurulhat a
patkánylyukba, egy ember nem.
Óvatosan visszacsavarta a reosztátot az utolsó szürke villanásig, majd az előbbinél is
óvatosabban a következőig. Megítélése szerint a kettő közötti szünet lehetett úgy egyórányi -
kiváló!
Pulzusa egy kissé gyors volt, az agya azonban nyugodtan és szenvtelenül működött. Fejét
bedugta a gömbbe, és elővigyázatosan szaglászott. Az áporodott levegőnek volt valami halványan
kellemetlen illata, de azért élvezhető volt.
Az egyik ládát lépcsőül használva, fölkapaszkodott a munkaasztal tetejére. Egy másik ládát is a
gömb mellé cipelt, és úgy állította föl, hogy a teteje egy síkba essék annak az egyenlítőjével. És hét
és fél évszázadnyival a jövőben ott állt egy harmadik láda is a padlón, közvetlenül a gömb alatt.
Peter belépett a gömbbe, és könnyedén leugrott, a lábát behajlítva, hogy kivédje a zuhanást.
Amikor fölegyenesedett, mintha a munkaasztal közepén vájt jókora kerek lyukban állt volna; álla
éppen csak hogy fölötte volt a gömb tetejének.
Leguggolt, a fejét áthúzta a nyíláson, és lelépett a ládáról.
A jövő pincéjében állott. A gömb ott lebegett és ragyogott mögötte a levegőben, a középpontja
valamivel magasabban volt a fejénél. Árnyéka fekete ékekként olvadt bele körös-körül a sötétségbe.
Peter szíve veszettül kalapált. Úgy érezte, hogy nem kap levegőt, és az az ostoba gondolat
kínozta, hogy miért nem visel búvársisakot a fején. A csönd: akár a kiáltást megelőző hallgatás.
A folyosókon azonban százával sorakoztak a kincsesládák.
Peter munkához látott. Nehéz, pontosságot igénylő munka volt fölnyitni a ládákat, eltávolítani a
tartalmukat és újból leszögezni őket úgy, hogy ne mozduljanak el, ám ez volt az ár, amit a
mentőkötélért fizetnie kellett. Bizonyos értelemben minden láda egy mikrokozmosz, mint maga a
pince: egy darab elszámolatlan idő. Ötven perc múlva azonban mindez a pincére nézve
megváltozik, amikor tarajos fejek fognak végigbólogatni ezeken a folyosókon; a ládák belsejére
vonatkozóan viszont, Peter legjobb tudomása szerint, örökkön-örökké megmarad a mostani állapot.
Az első ládában csipkefinom áttört porcelán volt, a másodikban shakudo kardmarkolat; a
harmadikban csodálatos, IV. századi görög réz dombormű, amely mindenben fölveszi a versenyt a
sírisi bronzokkal.
Peternek szinte fizikai erőfeszítésbe tellett, hogy letegye kezéből a bronzot, de nagy nehezen
rászánta magát: ott állt a ládaemelvényén a jövőben, miközben a feje kinyúlt a gömb fölé a jelenbe,
mint ahogy - megint ez az abszurd gondolat! - a búvár feje kibukkan a tengerből, és óvatosan
lehelyezte kincsét a többi mellé a munkaasztalra.
Aztán ismét le, a törékeny csöndbe és félhomályba. A következő ládák túl nagynak bizonyultak,
a mögöttük levőkben nem volt bizonyos. Peter követte az árnyékát a folyosón végig. Kis híján húsz
perce maradt: elég egy ládára, ha gondosan megválasztja, és még marad is bőségesen.
A sor végénél jobb kéz felől megpillantott egy ajtót. Nehéz, szegecsekkel kivert ajtó, egyetlen
vas lépcsőfok. Peter idejében itt semmilyen ajtó nem volt; az egész épület beosztását
megváltoztathatták. Hirtelen világos lett a dolog! Ha nem így lenne, ha akár egyetlen csempe vagy
szemöldökfa is megmaradt volna a palotából olyannak, amilyennek ő ismerte, akkor a gömb
sohasem mutatta volna meg neki, vagy engedte volna be ebbe az adott itt és mostba, ebbe a - hogy
is mondta csak Harold! - tér-idő csomópontba.
Mert ha az ember megláthatná valamely most tétező dologról, hogy milyen lesz a jövőben, akkor
megváltoztathatná azt a jelenben: belevéshetné a nevét, kettétörhetné, ledönthetné, ami nyilvánvaló
képtelenség, ennélfogva…
Ennélfogva amikor a gömbbe nézett, az első tíz esztendőnek szükségszerűen homályba kellett
vesznie, nem azért, mert valami kellemetlen dolog fog történni vele, hanem mert a régi palota utolsó
nyomai még nem tűntek el azalatt.
Semmiféle válságról nincs szó.
De várjunk csak egy percet! Harold képes volt bepillantani a közeljövőbe is… Hát persze:
Haroldnak meg kellett halnia.
Az ajtó előtti félhomályban észrevett egy sokat ígérő ládahalmot. Az út odáig nem volt sima: a
padlón egy kupacban összegyűlt szemetet talált, ami valószínűleg azokra a bizonyos lényekre
engedett következtetni. Peter elővigyázatosan előrelépett - ám mégsem volt eléggé elővigyázatos.

Harold Castellarét egy másik baleset is érte, méghozzá ha úgy vesszük, szerencsés kimenetelű
baleset. Az ütés elkábította, a kopott kötéldarab lecsúszott a kövekről, és ő, ha kapálózik, talán
elmerül, ám ehelyett tehetetlenül lebegett a vízben. Egy halászhajó, amely kis híján elgázolta, a
fedélzetére vette. Az agyrázkódás, a sokk, a hideg víz, a léghiány következtében több mint
háromnegyed részben halott volt. De egy órával később, amikor az egyik nápolyi kórházba került,
még mindig pislákolt benne az élet.
Természetesen nem volt nála semmiféle irat vagy ismertetőjel a ruháján, ami alapján
azonosíthatták volna, és a megmenekülése utáni egy hétig semmiképpen sem tudott számot adni
magáról. A második héten sem, bár már javulóban volt, nem tudták szavát venni, míg a harmadik
hét végén, miután látta, hogy felgyógyulása ellenére sem akarják kiengedni, úgy tett, mint aki
visszanyeri az emlékezetét, kitalált magának egy teljesen fiktív személyazonosságot, erre aztán
kiírták a kórházból.
Hogy ezt és összes ezutáni cselekedetét megértsük, elég, ha emlékeztetünk rá, hogy Harold
ereiben Castellare-vér csörgedezett. Hogy ne keltsen fölösleges nyugtalanságot Peterben, nem nyúlt
nápolyi bankszámlájához, ehelyett egy ismerősénél, aki nem tett föl kíváncsi kérdéseket, beváltott
egy négy héttel visszadatált csekket. Az így szerzett pénz egy részéből kifizette a kórházi ápolás
költségeit, és megjutalmazta a megmentőit. Egy másik részéből új ruhákat vett magának, és négy
napot töltött egy félreeső szállodában, hogy újból megtanuljon járni és öltözködni. A maradékon az
utolsó napon vásárolt egy diszkréten apró revolvert és egy doboz töltényt.
Fölszállt az Ischiába menő utolsó hajóra, és tizenegy óra előtt néhány perccel megállt a saját
kapuja előtt. Az este hűvös volt, és a nagy szalonban vidáman lobogott a tűz.
- Remélem, Signor Peter jól van - nyújtotta oda a kabátját a szolgának.
- Igen. Kitűnően érzi magát, és nagyon el van foglalva a gyűjteményével.
- Hol van? Szeretnék szót váltani vele.
- A pincében, Signor Harold. Csakhogy…
- Csakhogy?
- Signor Peter senkit sem fogad, amikor a pincében tartózkodik. Szigorú parancsot adott, hogy
senki se zavarja őt, Signor Harold, amikor a pincében van.
 - Ugyan! - mondta Harold. - Biztos vagyok benne, hogy engem fogadni fog.

Látszatra egy medvecsapdára hasonlított, attól eltekintve, hogy két félkör alakú pofa helyett
négy, rövid és hegyes foggal ellátott cikkely csapódott rajta össze, elviselhetetlen fájdalmat okozva.
Minden egyes cikkely egy-egy vékony karon nyugodott, és ravaszul úgy volt megszerkesztve,
hogy elég volt a négy pöcök közül egyre rálépni, az ördöngös szerkezet nyomban összecsapódott.
Az egyes karok rugói jóval meghaladták Peter izomerejét. Az egész szerkezet lánccal volt
odaerősítve egy a betonpadlóba ágyazott vaskapocshoz; a lánc minden irányban mintegy huszonöt
centiméternyi mozgást engedélyezett Peternek. Ha csak le nem rágom a saját lábam, gondolta Peter
elkeseredetten, más nem segíthet.
A talány az volt: mit keresett itt ez a dolog? Biztos, hogy most is voltak patkányok a pincében,
mint az ő idejében, de nagyobb állatok? Elképzelhető, hogy ezek a háromujjú micsodák ekkora
gépezettel fognának patkányt?
Az elfelejtett találmányokat, cikáztak Peter gondolatai, rendszerint újból föltalálják. Ha ő,
mondjuk, élete során eltitkolja az időgömböt, s ez nem éli őt túl, akkor is akadhat egy másik
időhalász a távoli jövőben, ha nem is itt, de a világ többi kincstáraiban. Ez magyarázatot nyújthat
erre a vas állkapcsú rémségre. Sőt magyarázatot nyújthat az egész pincére, erre az igazi
embercsapdára, ha nem lenne értelmetlenség az egész, ugyanis a csapdának csak addig lehetne
lakója, amíg a csapda fölállítója nem jön ide ellenőrizni azt. Az események meg a bölcs időutazók
élete megőrződnek.
És ő már majdnem negyven perce itt van a pincében. Még húsz perc, huszonöt, legfeljebb
harminc, amikor azok a valamik idejönnek, és a jövetelükkel őt kiszabadítják. Kezében volt a
mentőkötél, és egyedül ez a tudat tette képessé rá, hogy elviselje a fájdalmat, amely pillanatnyilag
betöltötte a világegyetemét. Akárcsak a fogorvosnál a procain előtti régi rossz időkben: akármilyen
kínkeserves volt is időnként, de az ember tudta, hogy egyszer vége szakad.
Lélegzetét visszafojtva, tekintetét az ajtóra szögezte. Egy távoli dörej, még egy, aztán egy
furcsán kellemetlen csikorgás, és újból csend.
De hallotta őket. Tudta, hogy ott vannak. Már nem tarthat sokáig.

Három férfi, két zömök és egy sovány, kártyázott a pincébe vezető lépcsőt rejtő zárt ajtó előtti
folyosón. Lassan föltápászkodtak.
- Ki az? - kérdezte a legalacsonyabb.
Tomaso szicíliai szózuhataggal árasztotta el; a férfi arca elsötétült, de azért tiszteletteljesen nézett
Haroldra.
- Most le fogok menni az öcsémhez - jelentette ki Harold.
- Nem, uram - szögezte le a legalacsonyabb határozottan.
- Arcátlanság! - förmedt rá Harold.
- Igenis, uram.
Harold összevonta a szemöldökét.
- Nem engedsz le?
- Nem, uram.
- Akkor menj, és mondd meg az öcsémnek, hogy itt vagyok!
A legalacsonyabb bocsánatkérő hangon, de határozottan kijelentette, hogy ez ellen is szigorú
parancsai vannak; Harold nagyon meglepődött volna, ha mást hall a szájából. - Akkor legalább azt
meg tudod mondani, mikorra várható, hogy előjön?
- Nemsokára, uram. Egy óra, két óra múlva.
- Mit csináljunk? - mondta Harold bosszúsan, és félig hátat fordított. Aztán megtorpant. - Még
valamit - mondta, és közben elővette a revolverét: - Emeljétek föl a kezeteket, álljatok a fal mellé!
Az első kettő vonakodva engedelmeskedett. A harmadik, a sovány, a kabátzsebéből tüzelt, mint a
gengszterek az amerikai filmekben.
Harold meglepetten tapasztalta, hogy egyáltalán nem volt éles a fájdalom; inkább arra
hasonlított, mintha valaki oldalba vágta volna egy métabottal. A visszhang vég nélkül ide-oda ugrált
a falakról. Kezében megrándult a revolver, amint meghúzta a ravaszt, de nem tudta volna
megmondani, hogy eltalált-e valakii. Minden mintha lassított filmen játszódott volna, mégis
meglepő volt, milyen nehezen tudott megállni a lábán. Zuhanás közben látta, hogy a két köpcös
keze félig a kabátzsebében van, a sovány szélesre tátja a száját, Tomaso szeme tágra mered. Majd
meglódult feléje a fal, és ő úszni kezdett mellette, különösen ügyelve arra, hogy el ne ejtse a
revolvert.
Alighogy túljutott a folyosó első fordulóján, újabb dörrenés hallatszott mögötte. Vakolat-
szökőkút csapott a szemébe; nehézkesen futni kezdett, a háta mögött zavaros kiáltozás támadt.
Gondolkodás nélkül a laboratóriumot választotta ki céljául; választása ösztönös volt, minden
ésszerű magyarázat nélküli. Mindenesetre már a csarnok közepén rájött, hogy nem fog eljutni oda.
Megfordult, és a folyosó kijáratára sandított; valami homályos foltot látott moccanni, és rálőtt. A
folt eltűnt. Újból magfordult, és botorkálni kezdett egy karosszék felé, amely a legközelebbi
menedéket ígérte, két lépést tett, ekkor valami hátba vágta a lapockái között. Megroggyanó
térdekkel még egy lépést tett, és a fal másodszor is, de enyhébben, a testéhez csapódott. A kandalló
mellett függő drapériába kapaszkodva, összerogyott.

Amikor a három őr, név szerint Enrico, Alberto és Luca, óvatosan előbújt a folyosóból, és Harold
holttestéhez lopakodott, ezt már akkorra elborították a lángok - mintha egy viking feküdne ott
rögtönzött halotti leplében: a drapéria kifakult lovai, lovasai és sólymai vonagolva-pattogva
lobbantak életre. Egy perc múlva tétova lánggyűrű lopakodott feléjük a szőnyegen.
És bár a szolgák ott termettek a konyhából tűzoltó készülékekkel és vödör vizekkel, és bár a
tűzoltókat is kihívták, minden hasztalan volt. Öt percen belül az egész szobát elárasztották a lángok;
tíz percen belül a szétpattogó ablakokon és leomló falakon keresztül a tűz átterjedt az első emeletre.
Húsz perc múlva a lyukon keresztül, amelyet Peter csináltatott a laboratórium padlóján, nagy csomó
lángoló gerenda zuhant alá a pincébe, s miután a lángok teljesen megsemmisítették az
időgömbmasinát, és röviddel ezután - mint később a hatóságok sietve megállapították - a hőség
elérte azt a fokot, hogy minden azonosítható nyom nélkül elemésszen egy emberi testet. És ennél az
egy oknál fogva nem is akadtak Peter holttestének a nyomára.
Alighogy újból megszólaltak a hangok, Peter észrevette, hogy az időgömb fénye vörhenyessé
fakul, majd kialszik, mint az elfújt gyertyaláng.
A sötétségben hallotta, hogy nyílik az ajtó.

Baranyi Gyula fordítása

 Kir Bulicsov - Az Ananda templom felszentelése

Az oly tágas állomásunk - a folyosócsövek, a laboratóriumok és fűtőanyag-raktárak gömbjei, a

drótok és gravitációs szintek szövedéke -, nos, az állomásunk az érkező űrhajó utasának a lokátor
ernyőjén csak egy zöld szikrának tűnik. De én három hét alatt még nem is voltam az összes
laboratóriumban, még nem ismerem az állomás valamennyi lakóját.
- Nem alszik, professzor?
Megismertem Szilvia Ho hangját.
- Nem. Gondolkodom. Eloltottam a villanyt, így könnyebben tudok gondolkodni.
- Valóban lehet csak gondolkodni? Én például járkálok és gondolkodom, eszem és gondolkodom,
beszélgetek és gondolkodom.
- Korábban én sem vettem észre, hogy gondolkodom-e avagy sem. És csak most, a hetedik X-et
taposva jöttem rá, a gondolkodás megér annyit, hogy önálló folyamattá emeljük ki.
- Ön tréfál, professzor! Csak egy pillanatra ugrottam be. A kapitány kérte, emlékeztessem, hogy
fél óra múlva bekapcsoljuk a képernyőt.
- Köszönöm. Megyek.
Felültem az ágyon, és alig tudtam elkapni a kapaszkodót. Reggeltől súlytalanság volt. A
képernyőkísérletek előtt abbamaradt a forgás: az állomást mikronpontossággal irányították. Nem
szeretem a súlytalanságot. Csak néhány perc gyermeki csodálkozást nyújt testünk lehetőségei felett.
Azután gyorsan megunjuk, elfáraszt, könnyű hányingert okoz, és zavar az alvásban.
- Nem alszik, professzor?
- Nem. Te vagy az, Tajk?
- Nem felejtette el, hogy fél óra múlva bekapcsoljuk a képernyőt?
- Megyek, megyek.
Előkotortam az ágy alól a mágnestalpú bakancsokat. Túl könnyen csúsznak a padlón, és jelentős
erőfeszítést kívánnak, hogy megemeljük. A régóta itt lakók a gyorskorcsolyázókra hasonlítanak. Én
meg egy újoncra emlékeztetek, aki először lépett a jégre.
- Professzor, nem alszik?
- Köszönöm. Emlékszem. Tudom, hogy fél óra múlva bekapcsoljuk a képernyőt. - Erre jártam, és
gondoltam, figyelmeztetem. Ma az ön napja lesz, professzor. Egy percig üldögéltem, hallgattam az
állomást átjáró könnyű zajokat és suttogásokat.
Ezek a hangok, bármennyire gyengének tűnnek is, csodálatos tanúbizonyságai az életnek,
kontrasztjai a tér reménytelen ürességének. Éppen megcsendült egy fazék a konyhában, egy robot
nyikorgott, a légkondicionáló belsejében sziszegett a levegő, szúnyoghangon válaszolt neki az
egyik laboratóriumi műszer, megnyikkant a kismacska… Tudomásom szerint nyolc kismacska van.
Lehet, hogy több. Felborzolt szőrrel röpülnek ki az ajtó mögül, elúsznak a szemünk előtt, és
megpróbálnak körmeikkel valami biztosban megkapaszkodni.
- Megjött, professzor? Ma az ön napja lesz.
Ez egy orosz fizikus. A fizikusok a maguk részéről mindent megtettek, most már csak
várakozniuk és izgulniuk kell vetünk együtt.
- Ez a mi közös napunk - válaszolom. - És mindenekelőtt Szilvia napja.
Szilvia a képernyővel átellenes, legtávolabbi falnál ül, hegyes térdein egy jegyzetfüzet. Hálásan
és félénken mosolyog rám. Ne félj, egérkém, senki nem kerget ki! Ma valóban a mi napunk jött el.
Szilviával mi vagyunk az egyetlen szakemberek, akiknek működni fog a képernyő. A többiek
megtervezték, kiszámították, összeszerelték, belőtték, és ismét csak belőtték. Mi nézni fogjuk.
Szilvia antropológus. Én történész vagyok.
- Meleg van, professzor? - kérdezte Tajk.
Tajk az irányítópult nyitott panelja előtt guggolt.
- Legalább a szellőzőablakot nyisd ki! - mondta az orosz fizikus.
- Az űrbe.
- Megfázol - mondta a kapitány.
 - Ma az ön napja jött el, professzor. Ha a fizikusok nem csaptak be minket.
A kapitány helyet foglalt közvetlenül a képernyő előtt, ami nagy volt, elfoglalta az egész falat,
fekete, és ettől feneketlenül mély.
Az orosz fizikus előszedett a zsebéből egy miniatűr sakk-készletet, de nem tudta megtartani, a
doboz szétnyílt, és a kis figurák legyezőként, mint a kánya elél menekülő verebek, szétszóródtak a
laboratóriumban.
- Tizenöt perc - mondta Richard Tempest.
Körben mindenki nyugodt volt, lehet, hogy túlságosan is nyugodt. Hangtalanul,
gyorskorcsolyázóként érkeztek be a technikusok a laboratóriumba, varázsoltak a pultnál, halkan,
röviden és legnagyobbrészt érthetetlenül váltottak szót. A laboratórium lassacskán megtelt nézőkkel.
Szűken lettünk. Valaki a fiatalok közül levette a cipőjét, és helyet foglalt a falon, a plafon alatt a
kapaszkodón lógva.
- Üljön ide, közelebb! - mondta a kapitány. - De hol van Szilvia?
Paraszvati átadta a helyét. Tenyeremmel a karfát szorongatva, magabiztosabban éreztem magam.
- Én azért mégsem hiszem - mondta Szilvia, Tajkra pillantva.
Tajk a mikrofonhoz hajolt, valamilyen számokat diktált a hajóhídnak.
Tajk kiegyenesedett, végigpillantott rajtunk, mint a hadvezér az ütközet előtt, ránézett a
képernyőre és azt mondta:
- Fényt.
- Legyen világosság! - suttogta a fizikus, akinek nem sikerült összeszednie a sakkfigurákat.
A laboratóriumi lámpák elhomályosultak, a különböző szintű indikátorok fényesebben
világítottak a pulton.
- Kezdjétek! - mondták a hajóhídról.
A képernyő sötét ellipszisén fényes felhő jelent meg, a mélységében keletkezett, világosodni
kezdett, és közeledett, a szélei felé tágult, és zöld szikrák rohantak rajta. Így ment egy percen
keresztül, azután a képernyő hirtelen világoskékké változott, az alsó részén vörös és fehér foltok
látszottak, mintha a benne születő kép nem a fókuszban állna.
- Alakul - mondta Paraszvati. - Sokkal jobb, mint tegnap.
- Még hogy jobb! - mondta csalódottan valaki a nézők közül. - Ah! - mondta Szilvia.
Valami varázsló letépte a leplet a képernyőről, élesre állította a képet, és szemünk előtt feltűnt a
megszokott földi táj, annyira valós és plasztikus, mintha a képernyő ablak lenne a szomszéd
világba, amit forró nap önt el, por és friss szél itat át. A széles kék sáv éggé változott. Az okkersárga
homokon házak rajzolódtak ki, mély kerékvágások a keskeny úton és ritkán álló pálmák.
- Minden rendben van - mondta Tajk. - Helyben vagyunk.
- Helyes? - kérdezte a kapitány. - Egy pillanat! - mondtam.
Dél volt. Vékony porréteg kavargott a föld fölött, amit feltúrtak és összetapostak a bivalyok.
Bambuszállványokkal körülfonva és nádgyékénnyel lefedve magasodott egy épülő ház. Logikus
középpontja volt az általunk megfigyelt jelenetnek. Nagyszámú, sárga téglával megrakott ökör- és
bivalyfogat tartott feléje. Hajlékony bambusznádon egyensúlyozva mászott fel az állványokra
csaknem mezítelen emberek serege. Legfelül a kőművesek dolgoztak. A képernyő bal oldalán egy
veranda látszott, melynek oszlopait finom faragással díszítették. Előtte két harcos szunyókált,
lándzsával a kezében…
- Nos, mi van, professzor?
A laboratóriumban mindenki a válaszomat várta.
- Pagan - mondtam. - A tizenegyedik század vége.
- Hurrá! - mondta valaki halkan.
- Sikerült? - kérdezte a hangszóró. A hajóhíd ügyeletese izgult.
- Hurrá! - válaszolt neki a fizikus.
- Milyen ügyesek vagyunk!
- Dobjuk fel a professzort! - javasolta a furfangos Tajk.
- Nem rajtam múlott. Ezt a képet még tíz másik tudósnak is megmutathatták volna, és ők
ugyanezt mondanák.
 - De a professzor mondta elsőként!
Lazításra volt szükségük. Inkább engem dobáljanak, mint Szilviát. Csak arra törekedtem, hogy
ne ütközzek bele valamilyen műszerbe, bár erre sem volt szükség: lassan és méltóságteljesen
röpültem, mint egy léggömb. A kínzóim szintén elszabadultak a padlótól, és utánam röpültek,
amitől a laboratórium félhomályában, a távoli világ napjától megvilágítva, egy sok karú, sok fejű
szörny lebegett. És ne adja az Isten azoknak az embereknek a képernyő túloldalán, hogy
bepillantsanak hozzánk! Meghaltak volna a félelemtől.
- Nézzék! - mondta Szilvia, akinek sikerült elbújnia a sarokban és elkerülni az általános
örömujjongást. - Nézzék: ember!
Ráncos, aszott öregember egy agyagkorsót vitt, melléhez szorítva. Olyan közel ment, és annyira
élesen látszott, hogy minden ráncát meg lehetett számolni az arcán. És még érthetetlennek is tűnt,
hogy ő nem lát minket. Megállt egy pillanatra, felénk fordította a tejét, sóhajtott, és folytatta útját.
És a pillantása azonnal megszakította a felszabadult vidámságot. Az emberek leereszkedtek, mint az
őszi levelek.
- Azt akarta mondani nekünk: "Mit leskelődtök?" - csak nem tudja, milyen nyelven beszélhet
velünk.
- Kár, hogy nem hangos film.
- A professzor meg tudná érteni, hogy miről beszélnek?
- Nehezen. Csaknem ezer év telt el azóta.
- Micsoda megoldókészség!
- Professzor, meséljen róluk!
- Nem fog unalmasnak tűnni?
- Soha!
- Meséljen, professzor!
- Nem is tudom, hol kezdjem - mondtam. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Annál
is inkább, mivel sehogy sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valójában bitorló vagyok,
kalandor. Ma nem a történelem a legfontosabb. Az a fontos, hogy az embereknek végre sikerült
betekinteniük a múltjukba.
Sötét felhőként vételi zavarok szaladtak végig a képernyőn, a föld megingott. - Növeld a
teljesítményt! - mondta a kapitány Tajknak.
- Már megy el - mondta Tajk.
- Még három-négy perc, nem több.
- Meséljen, professzor!
- Ez egy hatalmas állam volt. Birtokai a Himalájától és a dél-kínai hegyektől a Bengál öbölig
húzódtak. Kétszázötven évig állt fenn, fővárosa Pagan volt. A beállványozott épület: Ananda
temploma, Pagan egyik legelső gigantikus temploma, amit Csan-zitta császár alatt emeltek. Ez a
templom, csakúgy, mint a többi templom és pagoda sokasága, összesen mintegy ötezer, Burma
közepén, az Irrawaddy folyó partján emelkedik.
- És ma is áll?
- Ma is.
A korsós öreg megint elhaladt a képernyőn. Nehezére esett a cipelés, és melege volt. Ahogy
ránéztem, megértettem, hogy a teremben is nagy a hőség. Hirtelen elhalványult a képernyő. Az
utolsó, amit láttunk, hogy az öreghez odaszaladt egy leány, és elvette a korsót. Fekete villámok
firkálták össze az ősi várost, és nem lehetett már látni a lány arcát.
Felgyulladtak a lapos plafon mesterséges, holt fényei.
- A szeánsznak vége - mondta a kapitány karosszékéből felemelkedve.
- Lehet, hogy nem is volt semmi? Csak úgy tűnt nekünk? - kérdezte Paraszvati.
- Mindent felvettünk - mondta Tajk
- Akár most is le lehet vetíteni a filmet.
Az embereknek nem volt kedvük szétszéledni. Valóban hasonlított egy moziteremhez, ahol
éppen most mutattak be egy hihetetlenül tehetséges, különös és meglepő filmet. - Tajk, közöld a
hajóhíddal, hogy kezdjék el a pörgést! Reggelig.
 A kapitány segített eljutnom az ajtóig. - Ez nagyszerű! - mondtam neki.
- És ön, professzor, nem akart ideutazni. - Ön tud erről?
- Igen.
- Konzervatív vagyok. Nehéz elhinni a kronoszkópiát.
Én valóban nem akartam elrepülni az állomásra. Próbáltam meggyőzni a rektort, hogy válasszon
ki valaki fiatalabbat, kevésbé elfoglaltat, aki könnyebben kimozdul. "Jól van mondtam neki. -
Tegyük fal, hogy a kronoszkópiának van valami alapja! Tegyük fel azt is, hogy megfelelő feltételek
mellett meg lehet találni a térben azt a pontot, amelynek saját ideje ezer év késésben van a földihez
képest. Tegyük fel azt is, hogy ebből a pontból pillantást lehet vetni a Földre! De mit fogunk látni
ilyen távolságból?" A rektor türelmes és udvarias volt. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt is, amikor
Burma történelméből vizsgázott nálam. Mindig volt benne egy bizonyos udvarias elnézés
beszélgető partnerével szemben, legyen az akár a tanára, akár az egyik beosztott professzora. "Nem
- felelte -, önnek nincs igaza, professzor. Ugyanilyen alapon azt is mondhatjuk, hogy a gőzmozdony
nem indul el, mert nincsenek eléfogva a lovak. Senki nem fektette volna bele évek erőfeszítését az
állomás felszerelésébe, ha a kronoszkópia ábránd lenne. Ha a fizikusok úgy tartják, hogy az állomás
képernyője bepillantást enged a tizenegyedik századi Burmába, akkor így is lesz…" A rektor
végigsimította a feje búbján nem létező haját, és szemrehányóan nézett rám: megélt ennyi évet, és
kételkedik a tudomány mindenhatóságában! Azután más hangon, kedélyeskedve azt mondta:
"Különben is szeretnénk Burma legjobb történészét látni az állomáson. Ön, professzor, Burma
történetének legjobb ismerője, ezt nemcsak mint rektor mondom, hanem mint az ön tanítványa. És
ha önnek drága az egyetem presztízse…" Itt elcsuklott a hangja, és felajánlott nekem egy pohár
hideg narancslevet. Kiittam, és arra gondoltam: miért is ne? Hiszen a Holdnál messzebb még
sohasem jutottam el.
Az állomás először zöld szikraként tűnt elő a lokátor képernyőjén, majd lassan csövek, gömbök
és drótok szövevényévé nőtt, ismeretlen, főképp fiatal, könnyedén öltözött emberek kézfogásával és
hőséggel fogadott. Az állomáson olyan volt, mint Rangoonban májusi estéken, amikor párás a
közeli monszunfellegektől, fülledt attól, hogy a nap sugarai eltévedve a tamarindusz levelei között,
melegítik a kék levegőt.
- A melegítőberendezések vacakolnak - mondta Tajk, egy fiatal ember, akinek hosszú szempillái
árnyékot vetettek kiugró járomcsontjába. - Tegnap mindősze nyolc fok meleg volt. De tűrjük.
A kapitány elvezetett a kajüthöz.
- Jó, hogy eljött - mondta. - Tehát nem dolgozunk hiába. - Miért?
- Ön elfoglalt ember. És mivel ott tudta hagyni összes ügyét, hogy eljöjjön közénk, tehát a
kronoszkópia megéri, hogy komolyan foglalkozzanak vele.
A kapitány tréfált, ő hitt a kronoszkópban, hitt abban, hogy a képernyő működni fog, és szerette
volna, ha rám is átragad a hitük.
Azóta eltelt három hét és személyemben a képernyő hívei (nem hivők itt nem voltak)
szenvedélyes neofitára leltek. Ez alatt a három hét alatt a képernyő háromszor kivilágosodott,
sokszínű felhőkkel telt meg, pillanatokig tartó, érthetetlen képekkel ajándékozott meg, de nem
többel. És végül megláttuk Pagant.
A fedélzeti idő szerint hét órakor összegyűltünk a laboratóriumban. Egy szeánsz naponta.
Huszonhét perc és néhány másodperc. Azután a kép kiúszott a sugárból…
Az első feltevésem, hogy a faragott oszlopos veranda Csan-zitta császár palotájának része,
fényesen beigazolódott már másnap, a mikor a szeánsz közepén a távolba a gomolyogni kezdett a
por, és a porfelhőből lovasok röpültek ki, és ugratták lovaikat a lépcsők előtt. Az őrök kihúzták
magukat, felemelték a dárdákat. A verandához egy rézzel kivert agyarú elefánt közeledett. A hátán
arany ernyő alatt egy széles arcvonású, még nem öreg ember ült. Megismertem. A szobor alapján,
amit annyiszor láttam az Ananda-templom félhomályos központi termében. A művésznek igaza
volt, amikor a császárt éppen ilyennek ábrázolta. Semmi kétségem nem maradt afelől, hogy a
császár anyja, ahogy a krónikákban feljegyezték, indiai volt.
- Ez az - mondtam akkor. - Igazam volt. A krónikáknak éppen a részleteiben kell hinnünk, amiket
nem lehet megmagyarázni későbbi politikai meggondolásokkal.
 - Ki ez? - kérdezte Tajk.
- Csan-zitta császár! - csodálkoztam. - Hiszen látszik!
- Professzor, maga óriási! - mondta a kapitány. - Magától értetődik, hogy Csan-zitta császárt
mindannyian gyermekkorunk óta ismerjük.
A császárt elmaradhatatlanul követte a főpap, akinek személye szintén jól ismert a krónikákból,
Sin Arahan, ráncos, jóságos öreg. Az öreg nem követte a palotába a császárt, hanem valamilyen
fontos tanácsokat kezdett osztogatni az Ananda építészének, még árkádokat is rajzolt a porba a
sétabotjával.
Még aznap láttuk, hogy a felügyelők bambuszpálcával verték a valamiben bűnösnek talált
munkásokat. A látvány szörnyű volt, úgy tűnt, hogy az emberek sikolya századokon és milliárd
kilométereken keresztül behatol a laboratóriumba. Két perc múlva az egész állomás tudott a
történtekről, a termet megtöltötték a fizikusok, elektrotechnikusok, szerelők, és a történtek
értékelése annyira éles volt, hogy szégyellni kezdtem magam a középkori Burmáért, és valószínűleg
ezért mondtam, amikor kihunyt a képernyő:
- Magától értetődik, ha megmutatnánk a keresztes hadjáratokat vagy Rettegett Iván
katonanemeseit, önök közül senki nem háborodna fel.
- Ne keseredjék el, professzor! - válaszolt nekem mindenki helyett a kapitány. - Volt ennél már
rosszabb is. Ehhez nem is kell ezer évet visszamenni a múltba. De nekünk éppen Burmát sikerült
meglátnunk. És nem tudunk bemenni a képernyőbe és elkapni a felügyelőt a kezénél fogva.
A következő nap a homokon, ott, ahol végrehajtották a testi fenyítést, vérfoltok látszottak. A
szeánsz végére feltámadt a szél, és befedte porral.
Távoli őseim élete nehéz, piszkos és kegyetlen volt. A krónikák és legendák arany évszázada
nem állta a próbát. És annál inkább csodálatosnak tetszett Ananda temploma, ami tökéletes,
könnyed, nemes és a pagani állam dicsőségét hirdetendő volt. Büszkén emelkedett a kisemberek
szenvedése fölé, és azok emlékművévé vált, hirdetve, hogy nemhiába töltötték a földön kijelölt
éveiket.
A vízhordó öregnek, akit első nap láttunk, volt egy lánya. Azt a lányt mindenki ismerte az
állomáson, és a nyugtalan fizikusok, akik azért jöttek, hogy lássák, fogadásokat kötöttek,
megjelenik-e ma vagy sem.
Az öreg lánya (de lehet, hogy unokája) alacsony termetű, vékony és hajlékony volt, mint a patak
nádja. Fekete haját kontyba fogta össze a tarkóján, és apró, fehér virágokkal ékesítette. A bőre
tikfaszínű volt, szemei a tengerszemre hasonlítottak. Ne vádoljanak romantikus túlzásokkal: éppen
ilyennek láttam, éppen ilyen hasonlatok jutottak eszembe, amikor először megpillantottam. És ha
én, az öregember, ilyen emelkedett stílusban szólok a lányról, akkor a fiatalokról nem is érdemes
beszélni. Csak Szilvia volt elégedetlen. Tajkot nézte. De Tajk a pagani lányt nézte.
Egyszer véletlenül meghallottam Szilvia Ho beszélgetését Tajkkal.
- Mindaz, amit látunk, egy előadásra hasonlít - mondta Szilvia.
- Érzed ezt, Tajk?
- Azt akarod mondani, hogy mindez kitalálás?
- Majdnem. Ez nincs.
- De ők valóságosak. És nem tudjuk, hogy mi történik velük holnap.
- Nem, tudjuk. A professzor tudja. Ezek az emberek csaknem ezer esztendővel ezelőtt meghaltak.
Csak a templom maradt.
- Nem, ők valóságosak. Innen az állomásról élőnek látjuk őket. - Meghaltak ezer évvel ezelőtt.
- Nézd, hogy mosolyog!
- Ő soha nem lát meg téged.
- Azonban én látom őt.
- De a lány meghalt ezer évvel ezelőtt! Nem lehet beleszeretni egy nem létező emberbe!
- Mi ez a hülyeség, Szilvia? Miből gondolod, hogy beleszerettem? - Különben nem védenéd!
- Nem védem.
- Szeretnéd, ha ma létezne.
- Szeretném.
 - Örült!…
Egy fotelban ültem, észrevétlenül. Elmosolyodtam, amikor Szilvia elszaladt a folyosón, melléhez
szorítva a pagani kor lakóinak rajzaival és fényképeivel teli dossziét. Tajk visszatért a pulthoz, és
kotorászni kezdett az áramkörökben, miközben valami szomorút fütyült. Egy olyan emberhez
hasonlított, aki beleszeretett Nofretetébe, a távoli múlt kőben megörökített gyönyörű pillanatába.
Három nap múlva új esemény történt, ami izgalomba hozta az egész állomást, mivel az állomás
szívére vett minden eseményt, ami Paganban történt. Khmer küldöttek érkeztek. Valószínűleg a
Burma történelmében járatlan személynek nehéz megérteni izgalmamat, amikor khmerekre
ismertem a hosszú úttól fáradt, hosszú hajú, gazdagon öltözött emberekben. Lemásztak a térdre
ereszkedett elefántokról, sarkukkal végigkarcolva a ráncos, szürke tomport, a szolgák széttárták
fölöttük az arany ernyőket, az előkelőség és hatalom jelét. Igen, ezek khmerek voltak, akiknek
birodalmával határos volt Pagan. És lehetséges, hogy éppen most, holnap, holnapután, megoldódik
a történészek régi vitája, fizetett-e Pagan Angkornak adót, vagy igaz lenne Dhammajan Jazavin
krónikája, aki azt állította, hogy a khmerek elismerték Pagan hatalmát.
A követek bevonultak a palota mélyébe. Mögöttük vitték az ajándékokkal teli dobozokat, bételt
csészében, gyümölcsöstálcákat. A palotát elfogta a kapkodás, körbefogták a kíváncsiskodók
tömegei, és az emelkedő porfelhőn keresztül meg lehetett látni, hogy a munkások sietve leszedik az
állványokat és gyékényeket az Ananda-templomról: látható volt, hogy szeretnék megmutatni a
magas rangú vendégeknek.
Éjjel altatót kellett bevennem. Nem jött álom a szememre. Az idő megállt. A követek bármikor
elutazhattak, és elkerülhették a megfigyelésemet. És rejtve maradnak előttem és a történelem előtt
azok a csak számomra érthető részletek, amelyek alapján tévedés nélkül meg lehet határozni a
burmanok és khmerek - az ősi ellenségek és nagyszerű építők - közötti valódi viszonyokat.
…És újra kivilágosodott a képernyő. A kíváncsiak még mindig a palota előtt tülekedtek, és nem
kevesen voltak. Következésképpen, mondtam magamnak, és kicsit könnyebb lett a szívem,
következésképpen a követek még nem utaztak el.
A kúttól teli korsóval jött az ismerős lány. Letette a korsót a veranda lépcsőjére, és elbeszélgetett
valamiről az őrrel. Az erkölcsök Paganban egyszerűek voltak, az őr nem kergette el a lányt. Élénken
beszélgetett vele valamiről.
Azután csatlakozott hozzájuk az erdei barátok kék tógájában levő szerzetes, átnézett a korláton a
palota belsejébe, és a második őr kiáltott neki valami vidámat. Valaki, egy kövér és olajos bőrű
ember az udvari cselédségből, kijött a verandára, felemelte a korsót, és ivott belőle.
Tajk elfeledkezett a pultról. A lányt nézte. Észrevétlenül a másik irányba néztem, ahol Szilvia ült.
Szilvia úgy tett, mintha a jegyzeteibe merülne.
Az egyik khmer követ lassan és méltóságteljesen, mint egy rossz színházból való ripacs,
megjelent a képernyő szélénél, és megállt a korlátnál, szórakozottan nézte a fehér templomot.
Mögötte, botjával alig kopogva, követte Sin Arahan, a főpap. Valamit kérdezett a khmertől, és a
mellettem ülő fizikus kitalálta kérdését:
- Nos, hogy tetszik a templomunk?
A khmer válaszolt.
A fizikus megint fordított:
- Nem rossz templom. Nálunk jobbak vannak.
Tajk a lányt nézte. A lány a khmert. Az egy idegen, elérhetetlen világ egzotikus képviselője volt
számára. A khmer láthatólag megérezte tekintetét, Sin Arahanhoz fordulva elmosolyodott, és
valamit mondott. A fizikus azonnal lefordította:
- A lányok itt nálatok jobbak, mint a templomok.
Hátul valaki kuncogni kezdett. Tajk elkomorodott. Sin Arahan bólintott, és ő is a lányra nézett. A
lány elbizonytalanodott, és néhány lépést hátralépett. Az őrök elnevették magukat. A khmer szintén.
Valamire rá akarta beszélni Arahant, gyűrűvel ékesített ujjával a lányra mutatva, de a főpap
udvariasan mosolygott, és láthatólag nem a megfelelő választ adta.
"Add nekem őt", követeli a magas rangú vendég - mondta a fizikus. - Hallgass! - szakította félbe
Szilvia.
 - Valóban, hallgass! - támogatta Paraszvati. - Mit fogunk nélküle csinálni? - Hiszen a khmer öreg
- mondta Szilvia.
Tajk nem hallotta őket. A képernyőt bámulta. Később elmondta, hogy egész idő alatt küzdött a
kikapcsolás vágyával, mintha ez bármit is megváltoztatott volna, megszakította volna az események
láncát. De ezt már csak később mondta.
A khmer nyilvánvalóan elégedetlenül távozott. Azt mondtam:
- Teljesen világos, hogy Pagan nem volt a khmerek vazallusa. Különben Sin Arahan nem mert
volna ellentmondani a követnek. Nagy diplomata volt. Természetesen, ha a khmer valóban a lány
odaajándékozását követelte.
- Jó lenne, ha rendben lenne minden… - mondta Paraszvati.
És igaza volt, hogy kételkedett. Sin Arahan egy percig álldogált a verandán, elgondolkodott,
kicsit hintáztatva testét, szemét a ráncok hálójába rejtette. Úgy tűnt, senkit nem lát maga körül. De
amikor a lány odalopakodott a teraszhoz, hogy elvegye a korsót, Sin Arahan hirtelen magához tért,
kiáltott az őröknek, megfordult, és gyorsan eltűnt a verandáról. Az őrök két oldalról körbefogták a
megdermedt lányt, az egyikük hátba lökte a dárda hegyével. Az engedelmesen elindult előttük a
téren keresztül, és a bámészkodók tömege hallgatagon szétnyílt előtte. A szeánsznak vége volt.
Ez alkalommal senki nem hagyta el a laboratóriumot. Amikor kigyulladt a villany, észrevettem,
hogy mindenki engem néz, mintha meg tudnám magyarázni a történteket, és főként hogy meg
tudom őket győzni arról, a lánnyal semmi baj nem történik. És én azt mondtam:
- A jobbik esetben Sin Arahan megparancsolta, hogy a lányt tüntessék el a khmer szeme elől.
Lehet, hogy ismeri az apját, lehet, hogy megsajnálta.
- És a rosszabbikban?
- A rosszabbikban? Nem tudom. Rosszabb variáns mindig több van, mint jó. Lehetséges, a főpap
mégis úgy döntött, hogy meglepetést készít a khmernek, és az ajándékot elutazása előtt nyújtja át
neki. Lehet, hogy a lány valamivel megsértette a khmert, és megbüntetik…
- De hiszen semmit sem mondott!
- Oly keveset tudunk azon idők szokásairól Tajk estebejött a kajütömbe.
- Megőrülök, professzor! - mondta.
- Miben lehetek a segítségedre? - kérdeztem. - Próbáld megérteni, hogy ez illúzió, csodálatos
módon megmaradt dokumentumfilm - és mi vagyunk az első nézői.
- Ezt lehetetlen elhinni! Szerettem volna kikapcsolni a képernyőt. Az volt az érzésem, hogy
akkor el tudott volna szaladni. A sötétben.
Tajk elment ellenőrizni a berendezéseket, megbizonyosodni, hogy holnap a szeánszot nem
zavarja meg véletlen műszaki hiba. De azon a napon semmi különös nem történt. Igaz, láttuk az
öreget. A porban hevert a palota lépcsőinél, könyörgött az érőknek, hogy engedjék be a palotába, de
ez alkalommal szigorúak és hallgatagok voltak. Tehát a lányt még mindig veszély fenyegette. A
templomról az utolsó állványokat szedték le és fényesítették. A talapzatánál egy kicsi, mély gödröt
ástak, a palotától a főbejáratig gyékényeket fektettek le, és a rövid, görbe kardokkal felszerelt
katonák szétkergették a kíváncsiskodókat, hogy ne lépjenek rá az utacskára.
A fő eseményeket holnapra tették át.
Érdekes teremtmény az ember. Még két nappal ezelőtt csak egy probléma izgatott: milyenek
Pagan és Angkor kölcsönkapcsolatai. Melyik volt a másik alárendeltje. Ez fontos kérdés volt Burma
történelme szempontjából, de rajtam kívül nem nagyon érdekelt senkit. Az utolsó szeánsz napján
viszont, azon a napon, melyre az Ananda-templom felszentelése, ez az ünnepi esemény esett,
különösen ünnepi a külföldi vendégek jelenléte miatt, elfeledkeztem az alárendeltekről,
vazallusokról és császárokról. Mint az állomás összes többi lakója, én is a lány sorsáért aggódtam,
akinek a fényképei minden második kajütöt díszítettek az állomáson, és akinek az újból megjelenő
mosolyáért készek voltunk bármilyen meggondolatlanságra. És képtelenek voltunk
meggondolatlanságot elkövetni.
- Állj rá! - mondja a mikrofonba Tajk. - Világosság. Szeánsz. - Ráálltam - válaszol a hajóhíd.
A fény elalszik a teremben. A képernyőn a tér. A tér tele van emberekkel. Csak a templomhoz
vezető gyékényekből álló utacska szabad. Oldalain két sorban katonák állnak. A templom közelében
a tömeg színes foltokra esik szét. Kék tógában állnak az árék, az erdei barátok. Fehér öltözékben a
brahmánok. Narancsban és sárgában az igazi buddhisták, Sin Arahan követői. A por áttör a szorosan
álló nézők között, és a képet könnyű ködbe burkolja.
Az ünnepélyes menet levonul a verandáról. Elsőként Sin Arahan lép rá az utacskára, akit a
szerzetesek karon fogva vezetnek. Mögötte tizenkét arany ernyő alatt Csan-zitta császár. Azután a
miniszterek, a hivatalnokok, Kambodzsa követei, Arakan követei, Ceylon követei…
A technikusok maximális nagyítást adnak, és úgy tűnik, hogy a képernyő széle befelé mozdul el,
a templom nő, és mi követjük a császárt a templomhoz, ami ma csodálatos és vészjósló. Senki, még
én, a vén bolond sem tudom, hogy mi történhet. Várunk.
Várunk, amíg a császár leküzdi a templomig hátralevő távolságot. Nézem az órámat. Tíz perc
maradt a szeánsz végéig. Az, ami lesz, gondolom gyáván, legyen azután, amikor elmegyünk innen.
És ekkor megértem, hogy félek valamitől, amit még magamnak sem merek beismerni, és amiről
senki sem tudhat, létezik egy legenda. Sok krónikában olvasható. És sok tudós hisz benne. A
templom felszentelésének napján a talapzatnál ástak egy gödröt, amelybe elföldelték a császárság
legszebb leányát.
És látom, ahogy a császár és az egész menet megáll a frissen ásott gödörnél. A sírnál. És azt
mondom:
- Igen.
- Micsoda? - kérdezte Tajk. - Mi leszi - Tévedhetek.
- Mi lesz, professzor?
Beszélek nekik a legendáról. Nem tudom befejezni, amikor a tömeg szétválik, és a sárga tógájú
szerzetesek előhozzák a derékig meztelen, kisírt szemű, szebb, mint valaha leányt. Nézem az
órámat. Négy perc maradt a szeánszból. Érne véget minél gyorsabban! Már semmit sem tudunk
megváltoztatni. Tajk zavar a figyelésben. Közvetlenül a képernyő előtt áll, mintha örökre szeretné
emlékezetébe vésni ezt a percet, mintha emlékezetébe szeretné vésni a leányt vivő szerzetesek arcát
és bosszút állni rajtuk, mintha szeretné emlékezetébe vésni a hóhérnak, egy nagydarab, sötét arcú
embernek a képét, aki késsel a kezében a leány elé megy, és várja, félig Sin Arahan felé fordulva, a
jelet.
- Tajk, menj odébb! - mondja valaki a hátam mögül. Tajk nem hallja. Sin Arahan megbiccenti a
fejét.
Olyan közel vagyunk a templom előtt álló emberekhez, hogy úgy tűnik, halljuk lélegzetüket és a
lány megszakadt nyögését, aki megbabonázva nézi a fénylő kést. Mindjárt felkiált…
- Jaj! - hallatszik egy kiáltás.
Megfordulunk. Mind. Az ajtóban Szilvia áll. Elkésett. Valószínűleg nem akart jönni, de nem bírta
ki a magányt. Szilvia kezével befogja a száját, és a képernyőt nézi. Mi is odanézünk. De késő.
Elszalasztottuk a pillanatot.
Elmulasztottuk a pillanatot, amelyben Tajk megközelítette a képernyőt, és teljesen eltűnt benne.
Tajk nincs a teremben.
Tajk Paganban van. Valószínűtlen, megmagyarázhatatlan módon ezerévnyire és milliárd
kilométernyire került tőlünk, a szerzetesek, főurak, katonák, kék árák és fehér brahmánok
tömegébe.
A kiáltástól tágra nyitott szájak… A hóhér keze, amely megmerevedett a levegőben… A leboruló
szerzetesek… Tajk már a leány mellett van. Ellöki a tanácstalan hóhért, karjába kapja a lányt, aki
láthatólag eszméletlenül lóg a karján.
Egy pillanatra Tajk megdermed.
Csak a szemei élnek. A pupillája villog, keresi a menekülés útját. Már megértette, hogy hozzánk
nem térhet vissza, hogy egyedül van a távoli múltban.
Így maradt meg emlékezetemben: magas, széles vállú, kreolbőrű fiatalember, ezüstös, testhez
simuló kezeslábasban és bokáig érő puha, piros bakancsban. A mellén aranyspirál: az Idő Szolgálat
jele. Szélesen szétterpesztett lábakkal áll, és a karjában tartott leány súlytalannak tűnik.
A filmkocka mozdulatlan. Csak a por száll lassan a forró levegőben. És ekkor a mozdulatlanság
erőteljes mozdulattal megszakad.
 Tajk a gyékényen felénk fut, de előtte nincs a képernyő. Előtte a poros tér, a mögött pedig az
Irrawaddy szakadéka. Tajk eltűnik a képernyő alsó szélénél, a magukhoz térő katonák, szerzetesek,
hivatalnokok utánavetik magukat… A képernyő elhomályosul, fekete sávok váltakoznak rajta, és
kialszik.
Ennyi az egész. Többet nem láttuk Tajkot. Lehet, hogy összetörték magukat, amikor leugrottak a
szikláról. Lehet, hogy utolérték és megölték őket. Vagy a lányt megölték, őt meg eladták
rabszolgának. Lehet, hogy sikerült elmenekülniük és elbújni a csini dombok között. Lehetséges…
Többet nem sikerült normálisan behozni Pagant. Valami elromlott a kapcsolatrendszerben, és
néhány hónapi munkára van szükség, mielőtt helyreáll.
Szilviával együtt elrepültünk az első űrhajóval. A fizikusok maradtak. Vitatkoznak, és tovább
fognak vitatkozni a szokatlan jelenség okairól, amit képletek segítségével próbálnak
megmagyarázni. Én ehhez nem értek, öreg történész vagyok, a konzervatív kutatási módszerek
híve.
Az asztalomon egy lány fényképe van, akinek a szeme olyan, mint két tengerszem.

Barta Gábor fordítása

 Viktor Kolupajev - Táborkert

Bizonyára még sokan emlékeznek rá, a Táborkertben valaha nem voltak aszfaltozott sétautak és
színes padok. Ott sétálhattál, ahol kedved tartotta, leülhettél, ahol eszedbe jutott: egyenest a fűre a
fenyőfák tövében vagy lábad lógatva a magas partszegélyre. Az egyetlen lépcsőt, mely levezetett a
folyóhoz, éveken keresztül nem javították meg. Már szinte összeomlott, s veszélyesebb volt rajta
leereszkedni, mint egyszerűen leugrani a meredélyen.
Ez a meredek lejtő a Táborkertben kanyarogva követte a folyópartot, itt-ott mélyen belevágott a
kertbe, másutt pedig kinyúlt egészen a vízpartig. Ezeken a kiszögelléseken mindig fiúk és leányok
álltak. A Táborkertet egyetlen, mintegy a sugárutat folytató sétány szelte át. Vagy százötven méter
hosszan húzódott, egészen a meredélyig. A helybeliek ide kísérték vendégeiket, hogy a magasból
megnézzék a kanyargó folyót és a folyón túli mezőket.
A városban szerették a Táborkertet. A fenyők nyírfával s alacsony nyárfákkal keveredtek benne.
De találhattál topolyafát és cirbolyafenyőt is. S itt, még ha sokan voltak is, akkor is csend honolt,
talán a folyó felől lengedező szél vitte magával a zajokat a városba?
A Táborkertben, eltérően a városi parktól, nem voltak mutatványosok és szórakozóhelyek.
Csupán az egyetlen sétány legelején állt egy kvaszoshordó, de az is csak nyáron volt ott.
Közvetlen a meredély peremén, egy kissé távolabb a fáktól, egy roskadozó kunyhó állt. Az
ablakai aprók voltak, a teteje folt hátán folt, a felágaskodó zsindelydarabokat téglával szorították le.
A kunyhó már talán vagy száz esztendeje állhatott itt, s kéményét minden különösebb erőlködés
nélkül bárki kézzel elérhette. Egy öregember s két házőrző kutyája élt a házikóban; az öreg gyakran
kijárt, s elüldögélt a kispadon. A kutyák némán és közömbösen vizsgálgatták a mellettük az
ösvényen, a meredély mentén elhaladókat, előfordult, hogy egyiket-másikat néhány száz méteren át
követték, majd visszatértek a helyükre.
A félig összedőlt házikó sarkán egy deszkadarab díszelgett, rajta a felirat: Belépti díj: 5 kopejka.
A deszkadarab nyilván egy lukat fedett be. Az öregember egyre csak cigarettázott, és senkivel nem
elegyedett szóba, meg sem kísérelte. Az öreg körül az ösvény csikkekkel volt teleszórva, az arra
jövők cipőik sarkával beletaposták a cigarettavégeket a földbe.
A séta a Táborkertben elmaradhatatlan szokásommá lett. Hiányosnak, haszontalanul
elkótyavetyéltnek tűnt számomra minden nap, amikor nem barangoltam a meredek partszegélyen
vagy a kert sűrűjében.
Gyakran láttam errefelé egy szürke szoknyás, rövid ujjú fehér blúzt viselő fiatal lányt.
Rendszerint fiúk s lányok nagy csapatával járt ide. Végigszaladtak a fasoron a végállomástól a
meredek partig, tíz percig álldogáltak ott, egy kicsit vitatkoztak valamin, majd elcsendesedtek. A
csoport fokozatosan szétoszlott, ritkult. Volt, aki a kert bejáratához indult, mások elszéledtek,
amerre a lábuk vitte őket. A fiatal lány magára maradt. Oly közel állt a meredélyhez, hogy féltem,
egy hevesebb szélroham lesodorja.
Húszéves voltam, s tudtam: nem tűnhet el előlem. Rátaláltam volna, akármi történjék is. De nem
léptem hozzá, féltem megriasztani töprengésében, megzavarni hangulatát. A lány mozdulatlanul állt,
a szél haját lobogtatta. Egyszer csak hirtelen megfordult, felém tekintett. Egy szemvillanásnyi ideig
tartott az egész. Majd elfutott. Elfutott végig az egyetlen fasoron a buszvégállomásig.
S én ott maradtam a Táborkértben, magányosan bolyongtam; azon töprengtem, másnap odalépek
hozzá. De eljött a következő nap, és mégsem mentem oda hozzá…
- Adj rágyújtanom! - szólalt meg egyszer az öreg, amikor házikója mellett elmentem.
Feléje nyújtottam egy csomag cigarettát. Kivett belőle egyet, majd meggondolta magát, s még
egyet vett.
A léckerítésre könyökölve én is rágyújtottam. Hallgattunk. Én azért, mert nem tudtam, mit
mondjak. Ő - nyilván megszokásból. A cigarettám tövig égett; lehajítottam a meredélyen, s már
azon voltam, hogy elmegyek, amikor ügyetlenül megfordultam, s vállammal beleakadtam a
deszkadarabba, melyen a felirat állt: Belépti díj: 5 kopejka. A deszkalap leszakadt, s a földre esett.
Zavarba jöttem, felkaptam, s vissza akartam erősíteni a falra. Az öregember óvatosan, de
határozottan kihúzta kezemből. Odaadtam. Az öreg felvett egy a közelben heverő tégladarabot, s a
lemezt visszaszögezte a helyére. A deszkadarab nem takart semmiféle lyukat.
- Mit jelent ez? - faggattam.
- Fizess öt kopejkát, s beléphetsz! - mordult vissza az öreg.
Vagy úgy, tehát hirdetés volt ez! Látszott, már régen elvesztette minden reményét, hogy
kunyhójába valaki is belép. A reklámhoz pedig szemmel láthatóan vajmi keveset konyított.
Végigtapogattam a zsebem, azonban öt kopejkát nem találtam.
- No, akkor adj még egy cigarettát - mondta -, s aztán bejöhetsz, ha kedved tartja. Adtam neki
egy újabb cigarettát, s megkérdeztem:
- Aztán mi van ott?
- Bármi, amit kívánsz! - mordult ismét, majd visszaült a kispadra, és nagyot szívott a
cigarettájából. Többé nem törődött velem.
Átugrottam a kerítésen, odaléptem a megvetemedett ajtóhoz, nagy nehezen kinyitottam, s
lementem a falépcsőkön. Az ajtó becsapódott, de nem zárult be. A kunyhóban félhomály uralkodott.
Csak a két kis ablakon meg az ajtó résén hatolt be fény. A szoba közepén egy kemence állt, a
sarokban kopott, szakadt bőrrel leterített priccs, az ajtó mellett hevenyészve összeeszkábált asztal s
egy hordó, vízzel. Semmi különös és titokzatos. Körbejártam a kemencét. Még egy ajtóra
bukkantam mögötte. "Nyilván ott lesz valami" - gondoltam, s belöktem. Ott sem volt semmi.
Kijutottam a szabadba. Mindent úgy találtam, ahogy egy perccel korábban. Csak a napot takarta el
egy nem tudni, honnan előkerült felhő, meg az öreg szívott most már hosszú szopókás cigarettát.
- Mi itt a látványosság? - kérdeztem.
- Menj, csak menj! - felelte az öreg. - Csak minél előbb gyere vissza
A meredek parton ismét ott állt az a lány. Most valami feltartóztathatatlanul vonzott hozzá. Ő
váratlanul, türelmetlenül megfordult, s intett felém. Majd sóbálvánnyá lettem a boldogságtól! Tehát
ő is felfigyelt rám! Hozzáléptem. Nem a megszokott ruha volt rajta, valami egészen más.
- Segítsél Olkának visszamászni - kérte, s lemutatott.
Hét év körüli kislány kapaszkodott felfelé a meredélyen, óvatosan, vigyázva, hogy ne verjem fel
a port, elébe ereszkedtem. A kislány kezét nyújtotta, szerencsésen feljutottunk.
- Egyedül is felmásztam volna - jelentette ki a kislány.
- Persze. Hiszen olyan ügyes vagy.
- Hűvösebb lett. Ideje hazamenni - szólt a nagyobbik lány.
Elindultak.
"Nővérek talán?" - töprengtem.
- Te nem jössz? - fordult egyszer csak vissza a lány.
- Én?
- Ne időzz sokáig! - kérlelt.
Már éppen indulni akartam utánuk, amikor valaki rám kiáltott. Az öreg kiabált s integetett.
- Mindjárt! - kiáltottam utánuk, s az öreghez futottam. - Na? Mi történt? - Gyere be, mert még
vizet is kell hoznom - mondta, s az ajtó felé lökött. Ismét beléptem a házikóba. Mint néhány perccel
korábban, most is meg kerültem a kemencét, s megálltam a kissé nyitva hagyott ajtó mellett. A
résen ferde fénysugár tört be. Gépiesen meglöktem az ajtót, s ugyanoda kerültem, ahonnan
kiléptem. De erre nem is gondoltam, mert rohantam, hogy megnézzem, hová ment a két nővér. Ők
azonban már eltűntek. Rettentő bosszúság fogott el
- Miért hívott ide?! - támadtam rá az öregre.
- Szép lány - mondta válasz helyett.
- De még mennyire!
- Szereted őt. - Nem kérdezte, állította.
- Szeretem.
- Szeresd is. Csak ne feledd: amíg szereted, fiatal marad! Olyan, mint ma volt. Nélküle is tudtam,
hogy mindig fiatal marad. Milyen is lehetne?
- Adj még egy cigarettát! - kérte újból az öreg. Megkínáltam még eggyel, s megkérdeztem:
- Mégis, mi a különleges ebben a kunyhóban? S minek a két ajtó?
 - Fiam, itt csak egy ajtó van - válaszolta az öreg. - Csupán egy, azon jöttél ki, amelyiken beléptél.
Való igaz, csupán egy ajtó volt. Csak most vettem észre. Pedig a kunyhóban egyenest
előrementem, s csupán a kemencét kerültem ki. Nocsak! Akkor mi ez? Kifordított tér? Itt? De
minek?
Meg is kérdeztem az öreget:
- Mire szolgál ez?
- Hogy meglássad, ami ott lesz.
- De hiszen a hely egy és ugyanaz. Mit nézhetnék itt?
- A hely ugyan azonos, de az idő különböző.
- Mi köze ehhez az időnek?
- Van köze. Kinek segítettél felkapaszkodni a meredélyen?
- Egy kislánynak. Olja a neve.
- Nos, éppen ez az, Olja… A kislányod volt. Az idősebbik pedig - a feleséged.
- No, még mit nem! - jöttem zavarba.
Az öreg hirtelen elhallgatott, köhécselni kezdett. Nekem viszont eszembe jutott, hogy amikor
kiléptem az ajtón, az égbolton egy kis felhőcske úszott, jóllehet sem most, sem előtte egyetlen felhő
nem borította az eget! Na és a ruha, az is más volt a nagyobbik lányon. S úgy hívott, mint aki nem
kételkedik benne, hogy odajövök.
- Lehetne még egyszer?
- Miért ne! Ahányszor akarod. Csak fizess öt kopejkát! Jobb azonban, ha adsz még egy
cigarettát. Csak gondold meg, érdemes-el
- Miérti
- Csak úgy… Annyifélék jártak már itt…
- És maga, maga is be szokott menni ?
- Igen, de mindig csak az egyik ajtón. Mert ha kilépsz a másikon, vajon visszatérsz-e? Különben
is mi szükségem erre?
"Persze - gondoltam. - Annyira öreg, lehet, hogy vissza sem tud térni." Én nem féltem ettől. De
vajon most ott lesz-e az a fiatal lány?
- Ha akarod, persze hogy ott lesz - mondta az öreg.
Megkockáztattam. Odaadtam neki az egész csomag cigarettát, s beléptem az ajtón. Amikor
kiléptem, éreztem, semmi nincs a hátam mögött. A kis ház eltűnt. Csupán aszfaltozott sétautak
voltak, s hófehér épülettömbök nyújtóztak a meredek part fölé. Végigpillantottam magamon.
Minden más volt rajtam. S úgy tűnt, én magam is alacsonyabb lettem, vállaim viszont szélesebbek.
A szívemen hirtelen fájdalom futott végig, mintha egy betegség küldte volna el figyelmeztető jelét.
A meredek parton ott állt ő. Ő és még egy másiklány. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak a
fiatalabb magasabb volt. Mindketten integettek felém.
- Miért jársz mindig oda? - kérdezte ő. - Hiszen mer annyi esztendő elmúlt, hogy a kis házikót
lebontották! Te pedig még mindig oda jársz.
Nagyon hasonlítottak-egymásra. Mindkettőjüknek kissé pisze orra, keletiesen vágott szeme s
fekete haja volt. Úgy tűnt, koruk is azonos. Így is hívták őket: a nővérek. Most már emlékeztem rá.
Mégis csak emlékeztem valamire, de az nagyon kevés volt.
- Apa, mi történt veled? - kérdezte a lányom.
- Semmi, Olja. Szomorú vagyok. Az idő rohan… Alighogy beléptem s kiléptem egy ajtón,
majdnem húsz esztendő eltelt. Egy szempillantás alatt.
- Ugyan, apa! Hiszen még egészen fiatal vagy.
- Igaz, egyáltalán nem változtál - felelte az idősebbik. - Olyan vagy, amilyen voltál. Talán
ismered a fiatalság titkát?
Rápillantottam. Nem! Ő az, aki egyáltalán nem változott. Ugyanígy megmaradt tizennyolc
évesnek. Igaza volt az öregembernek. Mindig fiatal marad. És én? Mire emlékszem ebből a
szemvillanás alatt elsuhant húsz esztendőből? Mit tudok róla? Csak annyit, hogy szeretem. Húsz
esztendő! Hiszen még azt sem tudom, milyen virágokat szeret, milyen illatokat, könyveket. Szinte
semmit nem tudok róla, egy dolgot kivéve: hogy szeretem.
 Kézen fogtak, s elindultunk a Táborkert takaros, aszfaltozott sétaútján, el a pavilonok és
körhinták, a mutatványosok és a virágágyak mellett. Már nem a régi Táborkert volt ez. Csak a
szerelmespárok jártak változatlanul, egymást átölelve, s csókolóztak, azt remélve, hogy senki nem
látja őket. Vagy csupán nem törődtek senkivel? Egyszerre úgy szerettem volna abban a régi
Táborkertben felébredni, ahol először megláttam őt…
Az öreg háza már nem állt. Még egy pillanatra sem térhettem vissza a múltba. - Tudjátok, mit? -
kérdeztem feleségemtől s lányomtól. - Meséljétek csak el, hogyan is éltünk ez alatt a húsz év alatt!
… Valahogy elfeledtem… Egyre csak az a nap van előttem.
S a Táborkertben, mint korábban, mint mindig, néma csönd honolt. Bizonyára a folyó felől
lengedező szellő vitte magával a zajokat a városba?

Földeák Iván fordítása

 Henrich Altov - Kiscsacsi és axioma

Öreg Szürke Csacsi, Füles néven közismert,

az erdőnek egy árnyékos sarkában állt,
lógatva a fejét, és mindenfélére gondolt.

A. A. Milne: Micimackó - Karinthy Frigyes fordítása

Amiről beszélni szeretnék, egy kis cikkel kezdődött, amit az UNESCO-Kurír számára írtam.
Alaposan megkínlódtam ezzel a cikkel, nem volt nagyon nyerő a téma. De hát mit is lehet
mondani - három oldalon! - a gépek múltjáról, jelenéről és jövőjéről?
Két hétig egyszerűen nem tudtam, hogyan fogjak hozzá a cikkhez, azután találtam egy érdekes
módszert: az összes gép teljesítményét átszámoltam emberi erőre, a minket kiszolgáló feltételes
rabszolgákra. Egy kilowatt tíz erős rabszolgát helyettesit, vagyis az egész egyszerű számtan.
Elővettem a XVIII. század végének szánalmas számait - alig különböztek a nullától -, és
végigkövettem sorsukat: kínosan lassú, csaknem észrevétlen növekedés egy évszázadon keresztül,
azután emelkedés, ami egyre meredekebbé és meredekebbé vált, csaknem függőleges szárnyalás a
második világháború után (minden emberre a feltételes rabszolgák tucatjai és százai jutottak), és
végül az idei év, amikorra mindegyikünk gazdagabbá vált egy római szenátornál.
Az Egy rabszolgatartó elmélkedéseit (így neveztem el a cikket) elküldtem, de valami homályos
elégedetlenségérzés nem hagyott nyugodni. Nem akart elmúlni, feldühödtem, és ismét átlapoztam
az összes számot.
Nincs élesebb érzés, mint az, amit a felfedezéshez közeledve érzel. Valószínűleg ezt azoktól a
nagyon régi elődeinktől örököltük, akik az őserdő káoszában meg tudták érezni a szokatlant és
villámgyorsan ráhangolni minden ideget, a még meg nem erősödött agy minden sejtjét az alig
megkülönböztethető léptek ütemére.
Most már mindent el tudok magyarázni néhány szóban, mintha nem lett volna a hosszú és
időnként reménytelennek tűnő kutatás.
A gép élete, bármely gépé, nagyon megrövidülő, átlagosan három-négy év. A gép képes lenne
nyolcszor vagy tízszer több ideig élni, de a tudomány új, tökéletesebb elveket tár fel: le kell
cserélnünk egész technikánkat.
A felfedezések közötti intervallumok csökkennek, és elkerülhetetlenül beköszönt az az idő,
amikor évente, majd óránként, percenként fogjuk lecserélni a gépeket (hangsúlyozom: az összes
gépet, az egész hatalmas technikai világot). Különben mit kezdhetnénk a felfedezések erőteljesen
növekvő lavinájával?
Történhetett volna úgy is, hogy nem találom meg a választ erre a kérdésre. Az lett volna a
legvalószínűbb, hogy nem találom meg. Vannak kérdések, amelyek azzal a gonosz tulajdonsággal
rendelkeznek, hogy sokkal korábban jelennek meg, mintsem hogy válaszolni lehetne rájuk.
Azonban egyszer a Voproszi Filoszofii (A filozófia kérdései) című, havonta megjelenő folyóirat
egyik számát lapozgatva, felkeltette figyelmemet egy kis cikk, amely a szerkesztők
megjegyzéseivel és magyarázataival volt sűrűn tele. A cikkben a hosszú távú prognóziskészítés
elveiről volt szó. A szerző azt fejtegette, hogy lehetőség van analóg gépeken már ma megoldani
olyan feladatokat, amelyekhez hasonlóval én is találkoztam. Az első pillanatban nem maga a cikk
döbbentett meg, hanem az aláírás. A cikket Antenna írta; nem láttam őt tizennégy éve, az iskolai
idők óta.

Az osztályunkban ő volt a legmagasabb, de Antennának nem a termete miatt nevezték el. A

zsebében állandóan egy csomó rádióalkatrészt hordott, és minden szabad percében rádióvevőket
rakott össze. Valahogy gépiesen csinálta ezt. Képes volt mozit nézni vagy a villamoson utazni, a
kezei eközben maguktól dolgoztak: valamit kikerestek a zsebéből, valamit valamivel
összekapcsoltak, áttekertek, odaerősítettek - és hirtelen ezek a különböző színű drótokon lógó
apróságok életre keltek, elkezdtek sziszegni, fütyülni, majd a tömény zajon áthatolt a bemondó
hangja. Antenna valamit kicserélt, tekergetett: a zaj halkult, eltűnt, és áttetsző, tiszta zene szólalt
meg.
Nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy Antennának ne lett volna elegendő anyaga.
Bele tudott építeni a dologba bármilyen tárgyat. Egyszer összerakott egy rádiót két rádiólámpából,
egy köteg drótból, a töltőtollamból és egy öreg biciklimpumpából.
Antenna az Urálból érkezett. A nyolcadik osztályban tanultunk akkor, és az első időkben
elkunyeráltuk a rádióit. Odaadta őket, egy percig sem sajnálta. Általában Antenna jó srác, így
tartotta mindenki, csak ő maga, úgy tűnt, keseredett el időnként, amiért valami mindig rádiók
formálására készteti. Ó maga mondta így: "formálni". Nem lehetett fociznia: a legválságosabb
pillanatokban hirtelen talált valamilyen vezetékdarabot, és elkezdte nézegetni. Még a kapuba sem
lehetett beállítani, mivel egyből elkezdett matatni az alkatrészeivel, és rossz dolog, amikor a
kapusnak foglalt a keze. Egy üres, beépítetlen telken, az építkezés mögött játszottunk, és Antenna
általában a táskákra vigyázott. A füvön ült, figyelte a játékot, és a soron következő rádiót szerelte
össze.
A rádiók jobban működtek, mint a gyáriak, bár a külsejük nem volt valami szép. Antenna
valamiért nem kedvelte a tokokat és a dobozokat, ezért a rádiói nyitottak voltak. A töltelék a
vezetékeken lógott, mint a karácsonyfadíszek füzére. De ha Antennának adtak egy tokot, nem
vitatkozott, hanem egyből munkához látott. Az elején egy egész sor járt Antenna után, de később
megszoktuk. És azt csinált, amit akart: összeszerel valamilyen bonyolult áramkört, szétszedi, és
kezdi összeszerelni a következőt…
Csak egy évig tanult velünk; a családja azután elköltözött valahová az Altaj vidékére. Ezt az
egész évet Antennával egy padban töltöttem; szerettem figyelni, ahogy dolgozik. Éppen akkortájt
gondolkodtam el komolyan a jövőmről. Most, különösen ilyen felületes elbeszélésben, ez naivan
hangzik: "elgondolkoztam a jövőmről". De így volt. Nem akartam lemaradni, volt egy csomó okom
rá, így a kémiát választottam, ami iránt Antenna teljesen közömbös volt. A kémiához szükség volt
fizikára, a fizikához matematikára, a matematikában pedig egyszer belebotlottam a szociológia
matematikai alapjaiba.
Az emberről szóló tudomány: így határozom meg a szociológiát. Élő számok óceánja hol
felcsapó mennydörgéshullámok, amelyek előtt a szökőár semmi, hol széthullik milliárd cseppre,
amelyek felveszik világunk csodálatos színeit. Semmilyen más tudomány nem tükröz annyira
teljesen mindent, ami emberi: a történelmet, a tündöklést, a bukást, az észt, a butaságot, a bánatot, a
boldogságot, a munkát, az erkölcsöket, a bűnözést, a hőstetteket…

Minden nehézség nélkül megtaláltam Antennát: a telefonkönyvből. Korábban nem jutott

eszembe, hogy Moszkvában van, és minden olyan egyszerű: felveszem a kagylót, felhívom,
megbeszélek egy találkozót.

Az Arktika nevű fagylalt-kávéházban ülünk a nagy ablak mellett, amely mögött a

reklámfényektől lila hópelyhek szállingóznak hangtalanul. A terem csaknem üres, a távolabbi
sarokban a pincérnők sietség nélkül isszák teájukat.
- Érdekes - mondja ernyedten Antenna. - Amit a gépekről mondtál, nagyon érdekes. No de…
Elfelejtettem megkérdezni: nem láttad Ada Polozovát? Érdekes lenne megtudni, hogy van…
Mit tegyünk? Minden törvényszerű. Ada jobban kell hogy érdekelje Antennát, mint
elmélkedéseim a gépekről.
Egyszer eltörtem az órámat. Totálisan eltörtem, az órás nem fogadta el. Antenna segített ki: az
óra tokjába egy elem nélküli rádiót szerelt be, és ráhangolta a Majakra (zenét és híreket sugárzó
moszkvai adóállomás - világítótornyot jelent a neve). A rádióból tudtam meg a pontos időt; ez nem
valami kényelmes, de eredeti.
 És akkor elkövettem egy hibát. Megmutattam ezt az órát Adónak. Vívással foglalkozott, nagyon
büszke volt erre, azt mondta, a vívás jellemformáló. Kétségkívül formálja. Talán fölösen is. Levette
kis óráját, és odaütötte az ablakpárkányhoz: hatásosan és pontosan. Nem emlékszem, milyen
márkájú volt ez az órácska. Kicsi volt és ovális. Úgy tűnik, Cseppecskének hiufák. "Nem kell sietni
- mondta nagylelkűen Ada -, néhány napig kibírom óra nélkül, de szeretném, ha a rádió két
hullámsávon működne."
Antennának ebben az évben nem volt téli szünete. Még az újévet sem ünnepelte. Amikor szünet
után megjelent, Ada azt mondta, hogy kissé vad és elgondolkozó a kinézete, mint Robert
Rozsgyesztvenszkij költőnek. De a Cseppecskét Antenna teljes rendben hozta vissza. Két
hullámsávval. Az óra is működött.
…- Leveleztünk - meséli Antenna. - Csaknem fél évig. Azt írta, hogy állatszelidítő-nő akar lenni.
Miért? Ment volna neki, nemde?
Ada végeredményben teljes joggal válhatott volna állatszelídítő-nővé. De stewardess lett belőle.
Hosszú utak: Moszkva-Delhi, Moszkva-Róma, Moszkva-Tokió… A Himalájában pusztult el. Igen,
természetesen az első szériából való Cseppecskéje volt. Nagyon kis óra, egy megdermedt
borostyáncsepphez hasonló.
Antenna az ujját az asztal kék műanyag borításán vezeti, az elolvadt fagylaltból akkurátus
nyolcasokat rajzol.
- Hát így történt - mondja végül Antenna. - Himalája… Messze van.
Na, nem is olyan messze. Ezekben az években sok helyen megfordultam: korunkban mi az a
távolság? Milánó és Szófia: szociológiai kongresszusok. Colombo: nemzetközi szimpózium.
Ottawa: konferencia az elektronikus számítógépek alkalmazásáról a szociológiában. Párizs és
London: vita-találkozók a nyugati szociológusokkal. Turistautak: Egyiptom, Lengyelország, Kuba,
Bulgária. A nemzetközi szociológiai évben Nyugat Szibériában és Mongóliában dolgoztam.
Antenna elképedt. Az egyiptomi piramisokról kérdez, és én mesélek, de gondolataim makacsul
visszatérnek Adóhoz. Miért? Ez értelmetlen, szükségtelen. Ezekre a gondolatokra régen kimondtam
a tabut. Mindjárt kikapcsolom. Fogom és kikapcsolom. Piramisok? Tehát a piramisok. A távolból
becsapottnak érzed magad: valami sokkal hatalmasabbat vártál. De ahogy egyre közelebb érsz, a
piramisok nőnek, fel, a magasba emelkednek, egészen az égbe: nyomasztó benyomóst kelt.
Antenna figyelmesen hallgat, majd azt mondja:
- De azért különös, hogy ott hagytad a kémiát, és szociológiával kezdtél foglalkozni! Egyáltalán
nem különös. Ebben a világban általában minden törvényszerű. Az anyai nagymamám hamisítatlan
cigányasszony volt. Ilyen az örökségem: törekvés a jövő előrelátására. Így a szociológiával nem
véletlenül kezdtem foglalkozni.
Antenna bizalmatlanul mosolyog. Jól van, meg tudom magyarázni másképpen is:
- Ha létezne kétdimenziós világ, az ottani lakosok legalább fél szemmel nagyon szeretnének
bepillantani a harmadik dimenzióba. Mi van ott? Hogy van ott?… A mi háromdimenziós
világunkban tágasabb. Ahogy a költő írja: van hol szabadon elengednünk magunk. De találkozunk
emberekkel, akiknek mindenáron ki kell dugniuk az orrukat a jövőbe. Egyszerűen fogni és kidugni.
Mi van ott? Hogy van ott?…
Antenna szívesen beleegyezett:
- Ez igaz. Nagyon jó lenne belenézni a jövőbe…
Már két órája ülünk ebben a hűtőszekrényben (legalább csönd van), és sehogy sem tudok
kibékülni azzal, hogy Antenna nem csinált karriert (tudományos karrierre gondolok, és jó,
becsületes értelmet tulajdonítok ennek a szónak). Antenna volt a legtehetségesebb az
osztályunkban. Van úgy, hogy az ember még gyermekkorában válik kimagasló zenésszé; Antenna
rendelkezett ilyen világosan kifejezett "elektronikus" tehetséggel. És most, a találkozás első
perceitől fogva éreztem, hogy Antenna csodálatos tehetsége nem tűnt el. De Antenna közönséges
mérnökként dolgozik egy játékgyárban. Ez normális lenne, ezerszer is normális, ha nem Antenna
tehetsége, abszolút, rendkívüli tehetsége…
Külsőleg Antenna keveset változott: hosszú, vékony, gyerekesen szögletes és szemérmes.
A televízióról beszél. Némely tényt már én is ismerek. De Antenna előadásában egészen
másképp hangzik. Ő úgy viszonyul a vevőkészülékekhez, mint élőlényekhez; sajnálja őket: egyre
kevesebbet és kevesebbet élnek.
Negyed évszázadig létezett a fekete-fehér televíziózás, azután megjelent a színes TV, és több
százmillió teljesen működőképes készüléket kidobtak a szemétbe. Felváltotta őket félmilliárd színes
televízió. Ezek a masszív, jó minőségű dobozok tizenöt vagy húsz évig működhettek volna. De
mindössze négy év telt-el, és reménytelenül elavultak: elkezdődött a "sztereo"-korszak. Az üzemek
több mint egymilliárd sztereót bocsátottak ki. Ma a sztereót viszik, mint a cukrot. De egy vagy két
év múlva a szemétre kerülnek: okvetlenül megjelenik valami új.
- Az a kérdés, ki kinek dolgozik? - Antennát meglepi ez a gondolat, ajkát mozgatva suttog: -
Pontosan. Végül is ez az élet értelméről szóló kérdés. A gépek túl gyorsan elavulnak, mi dolgozunk,
hogy újakat építsünk, és azok még gyorsabban elavulnak… És ezt senki nem veszi észre, az
emberiségnek van elég más gondja is.
Van. De mikor nem volt elég gond? A törvényszerűség még nem üti ki a szemünket, erről van
szó. Majd előjön valamikor a XXI. században, és akkor dönteni kell: állandóan változtatni a
technikát, mindennap változtatni, sajnálkozás nélkül kidobni az új gépek milliárdjait csak azért,
mert erkölcsileg elavultak, vagy megbékélni azzal, hogy a tudomány mind jobban és jobban
eltávolodik a technikától, a termeléstől, az élettől. Akkor meg minek a tudomány? Megismerés a
megismerési folyamat kedvéért?
- A technikát át kell építeni - mondja minden különösebb meggyőződés nélkül Antenna. -
Képesnek kell lennie az állandó átalakításokra. Te hogyan gondolod? Szeretném tudni, hogy építsük
át a hatalmas nagyolvasztókat, Martin-kemencéket, konvertereket, ha például feltalálják a fém
közvetlen, ércből történő kinyerésének módszerét? Mindent meg kell változtatni: az utolsó csavarig!
Egyszerűbb és hasznosabb újra építeni.
- Különös! - mondja Antenna, és kinéz az ablakon.
Az üveg mögött felvillannak és kihunynak a gépkocsireflektorok sárga fényei. Pont, vonás,
pont…
- Különös… Annyi éve nem láttuk egymást… Az a cikk, amit olvastál, régen elavult. Ott csak
feltételezések vannak. Tudod, egy évvel ezelőtt megformáltam a prognóziskészítő gépet…

Elég jól el tudom képzelni a nehézségeket, amelyek a gépi prognóziskészítéssel kapcsolatosak.

Bárki más mondhatná, hogy egy ilyen gép már létezik, viccnek tekinteném. De Antennának nehéz
nem hinni.
Megyek teáért könyörögni, mert ennél a hűtő cégnél a tea törvényen kívüli. Úgy tűnik, a lányok
Antennát valamilyen kiemelkedő sportolónak hiszik. Bekapcsolják a lemezjátszót, az asztalunkon
pedig megjelenik a forró tea és a házisütemény.
Ilyen süteményt Antennánál ettem, amikor születésnapja volt. Az osztály egy mikroszkópot
ajándékozott neki. Nem egészen újat (a bizományiban vettük), de nagyon tekintélyest, három
objektívvel a revolverfejen. Antenna rendkívül elégedett volt a mikroszkóppal, és egyre azon
igyekezett, hogy megmagyarázza nekünk, a vevőkészülékek és az ellenőrző-mérő szerkezetek
méretei a nullához kell hogy tartsanak. Senki nem figyelt rá, táncoltunk.
Tavaszra nagyon kis vevőkészülékeket kezdett összeszerelni, a srácok mikrobás rádióknak
nevezték el. A készülékek nem voltak nagyobbak, mint egy mákszem, és csak Moszkvát fogták.
Amikor betette őket egy gyufásdobozba, és kinyitva rezonálásra hangolta be, a hangjukat elég
hangosra sikerült állítani.
Egyszer Antenna behozott egy gyufásdobozt, ami tele volt millimikroba nagyságú
készülékekkel, és mi kiügyeskedtük, hogy szétszóródjanak. Valamennyien ott meresztettük utánuk a
szemünket, lökdöstük Antennát. Amikor a doboz leesett, a szél felkapta a rádiócskákat, s ezek
rögtön elrepültek. Mintha valaki pitypangra fújt volna rá. Odarohantunk az ablakhoz, hogy
becsukjuk. Az első pillanatban nem is fogtuk fel, hogy a vevőkészülékek tovább működnek, és a
hangjuk valamiért egyre erősebbé válik… Hatalmas volt a botrány.
…a prognózisokat rendszerint kedvező görbékre számítják ki. - Antenna az asztalon egy vonalat
rajzol, amely fokozatosan emelkedik. - A fejlődés viszont egész másképpen megy: görbe vonal,
szakadás, még meredekebb szakasz, ami valami elvileg újnak felel meg, majd megint szakadás, és a
görbe megint meredekebben megy. Arról van szó, hogy a jövőbe látó gépnek… no, te is tudod, hogy
messze előre kell látnia. Az összes szakadáson túl, egyenesen ide! - A görbe legmagasabb pontjára
mutat. - A gép nélkül az embernek gigantikus mennyiségű információt kellene feldolgoznia, és le
kellene győznie egy sor megszokott elképzelést. Emlékszel, hogyan írta le Edgar Poe a léghajózás
jövőjét? Hatalmas, kétezer személyes léggömb… Nagyon jellemző hiba. Akaratlanul is
mennyiségileg jövendölünk: megnöveljük azt, ami már létezik. Pedig az új minőséget kell előre
látni. Tudni kell, hogy mikor jelenik meg, és mit ad. Egyetértesz?
Azt válaszolom, hogy igen, egyetértek, és megkérdezem, hogy miért dolgozik a játékgyárban.
- Beszélj: mi történt?
- Semmi. Semmi különös. Aspirantúrán tanultam. Aztán elmentem. A gyárban pedig… mit
mondjak, a gyárban jó. A munka érdekes. És aztán rengeteg különféle alkatrész van ott -
megélénkül -, elvehetem, ami kell.
Világos. Ez az ellenállni képtelen ember megkapta a zsibvásárét, és boldog. Átveszem Antennát
a laboratóriumomba. Természetesen! Hogy nem jutott előbb eszembe!
- Tehát otthon dolgozol?
- Így még kényelmesebb is. Senki sem vonja el a figyelmemet.
Bőbeszédűen leírja az otthoni feltételek között végzett munka előnyeit. Nem tudom, kire vagyok
mérgesebb, Antennára-e vagy pedig azokra a számomra ismeretlen emberekre, akik kötelesek fettek
volna észrevenni a tehetségét.
- A jövőbe látó gép összeszerelése otthon! Huszadik század! Micsoda vadember!
- De hiszen nem nagyon bonyolult! Hát az algoritmus kidolgozása valóban nehéz volt, de a
gép… Az első gép általában mindig egyszerű. A bonyodalmak később kezdődnek. Tudod, az első
rádióteleszkópot a Harvardon egy ács kalapálta össze deszkákból, és mindössze négyszáz dollárba
került. Az első számítógépeket Márklin-játékokból rakták össze… De ez nem fontos. Olyan
összevissza beszélünk, hogy a legfontosabbat még nem mondtam. Tudod, a következő történt: a
gépen egy más feladatot, egy egészen más feladatot oldottam meg. De a válasz, úgy tűnik, megfelel
a te feladatodnak is…
- Milyen feladatot tűztél magad elé?
- Tudod, a gépem nem nagy, beszorítottam egyetlen szobába… Kezdettől fogva az engem
érdeklő kérdést számon tartva kellett formálnom a gépet. A memóriaelemek nagy
befogadóképességűek, bioblokkosak, a legjobbak a létezők közül. De ennek ellenére tizenhat
négyzetméteren sokat nem tudsz elhelyezni. Innen ered a szűk specializáció: a gép csak egy
kérdésre van tervezve. Nyáron kezdtem el szétszedni…
- Stop! Milyen kérdést adtál fel a gépnek?
- Tudod - Antenna vonogatja a vállát, bele-belenéz a szemembe -, sokáig válogattam,… ne
gondold, hogy ez fantáziálás! A csomóponti kérdést kerestem…
- Konkrétan?
- A visszatérés problémáját. Űrrepülés a csillagokba. De te ezt tudod. A visszatérés klasszikus
problémája: az űrhajón eltelt öt vagy tíz év, a Földön pedig száz vagy kétszáz. Visszatérve az
emberek egy idegen világba kerülnek. Nehéz, talán lehetetlen ebben a világban élniük. És aztán
olyan felfedezésekkel térnek vissza, amiket a Földön már régen megcsináltak nélkülük. A repülések
elvesztik értelmüket.
- A visszatérés klasszikus problémája… Tegyük fel. De miért kell ezzel magányosan
foglalkozni?
- De mit csináljon itt egy közösség? Mit tenne egy intézet? - Szerveznek ebből a témából
konferenciákat…
- Nem, te valamit összekeversz: voltak konferenciák az intersztelláris kapcsolatokról. De az
intersztelláris távolságokra történő repüléseket megvalósíthatatlannak tartják. Gyakorlatilag
megvalósíthatatlannak. De mit beszélünk! Nincs egyetlen intézet, egyetlen laboratórium, egyetlen
csoport sem, amely kifejezetten ezzel a témával foglalkozna. De hogyan is foglalkozzanak vele?
Először valamilyen alapvető ötleteket kell kitalálni. Megtalálni, fejleszteni, bebizonyítani, hogy ez
nem lázálom.
- Dolgozhatsz egy más problémán, a szabadidődben pedig…
- Nem! - Antenna tiltakozva felemeli a kezét. - Nem szabad eltérni a tárgytól, teljes erővel kell
gondolkozni.

Az autóbuszban, a párás ablaküvegen Antenna lerajzol egy sémát, ezen magyarázza gépének
felépítését. Az üveg mögött a hótól tompított éjszakai tüzek villognak, és ezektől a tüzektől,
mozgásuktól a séma kiterjedtnek, működőnek, élőnek tűnik.
Most már nem kételkedem a gépben. Más az, ami nem érthető: ha a gépet összeállította, ha
működik, akkor miért van körülötte ilyen csönd?
- Hogyan? - csodálkozik Antenna. - Érthető, hogy csöndnek kell lennie. Képzeld el magadnak a
század elejét! Az aviatika első lépéseit teszi. Az esetlen gépek végre-valahára felemelkednek a
levegőbe… Képzeld el, általános ujjongás közepette száz, sőt kétszáz méterre is felröpülnek. És
ekkor megjelenik egy hozzám hasonló bácsika, és elkezdi magyarázni, hogy negyven vagy ötven év
múlva a légcsavaros repülőgépek elavulnak, beköszönt a lökhajtásos repülés korszaka. Kit érdekelt
volna akkor egy ilyen közlés?…
Hirtelen elhallgat, majd megkérdezi, miközben oldalt néz: - Ada lökhajtásos gépeken röpült?
Általában igen, lökhajtásosokon. De ott, a Himaláján, egy helikopter tört össze. Új útvonalat
próbáltak ki.
Ez a busz alig haladt. Nemcsak erkölcsileg avult már el.
- De miért kezdtél el jövőbe látó gépet építeni? - kérdezem.
- Egyszerűen egyszer elgondolkoztam: érdekes, milyen is lesz a huszonegyedik század? Hiszen
ez érdekes; te magad mondtad, hogy néha az embernek kedve van kidugni az orrát a negyedik
dimenzióba.
Hát ez az! Egy szép napon Antenna, akit örökké elfoglal az elektronikája, körülnézett, és
csodálkozva vette észre, hogy körülötte egy egész világ van, amely - hatalmas felfedezés! - még
saját múlttal és jövővel is rendelkezik… A múlt természetesen komor: a polgártársak nem voltak
képesek szuper-vevőoszcillátoros rádiókat csinálni. Azonban előttünk áll a nagy jövő. Mindent
alárendelnek a rádiónak: rádiócsillagászat, rádiókémia, rádióbiológia, sőt lehet, hogy
rádiómatematika?… És Antenna kiválasztotta a legegyszerűbb módot, hogy meglássa azt a
rádióvilágot: megépített egy jövőbe látó gépet.
- Nem, egyáltalán nem így van!
Többen felénk néztek: Antenna nagyon energikusan hadonászott hosszú karjaival. - Nem… Meg
akartam tudni, mit fognak csinálni az emberek. Itt rengeteg probléma van, de végső soron
egyetlenegyre vezethetők vissza. Ahogy a délkörök metszik egymást a sarkokon. Arról van szó…
- Lenni vagy nem lenni. Tudom. Csöndesebben
Kisfiú, lelkes kisfiú. Van benne logika, hogy a játékgyárba került.
- Hallgass meg! Vagy csak a Naprendszer által határolt világ elérhető számunkra, és akkor ezt a
világot kell tökéletesíteni, vagy lehetséges a csillagokba való repülés, és akkor végtelen térség
nyílik az emberi tevékenység előtt.
- Finoman szólva, a kérdés nem túl aktuális. Hogy úgy mondjam, nem életbe vágó. - Miért? Az
emberiség egész történelme: a világunk határainak kiszélesítésére irányuló folyamat. Megtanultunk
hajókat gyártani: meghódítottuk az óceánokat. Feltaláltuk a repülőgépeket: meghódítottuk a levegőt.
Létrehoztuk a rakétákat: megkezdődött a Naprendszer meghódítása… És ha tovább nincs út? De
hiszen ezt tudni kell…

Valóban, végső soron Antennának igaza van: világunk csak fejlődésben létezhet. Ha valamilyen
határok között bezárul, akkor a degenerálódás elkerülhetetlen. Wells korától kezdve erről a témáról
egy halom regényt írtak. De még jaj, de messze van a Naprendszer határa! Ezer más probléma van
előttünk: feszültek, halaszthatatlanok…
Mellesleg, ki tudja. A délkörök az Egyenlítőn párhuzamosak egymással: nem is sejtik
valószínűleg a sarkok létezését, és azt gondolják, hogy valahol a végtelenben találkoznak. Nagyon
is lehetséges, hogy a visszatérés problémája jóval korábban válik aktuálissá, mint azt mi gondoljuk.
Honnan vettem, hogy Antenna sikertelen ember? Úgy tűnik, hogy megtalálta a tehetségének
megfelelő feladatot: erről van szó.
- Ott kellett hagyni az aspirantúrát - meséli Antenna. - A vezetőm kijelentette, hogy a
huszonegyedik század, a csillaghajók és az ehhez hasonlók azok gyerekjátékok, a témának pedig
reálisnak kell lennie. Jól van, beadtam egy kérvényt: "Kérem, engedjenek el a játékgyárba." Azután
pedig eldöntöttem, hogy valóban egy ilyen gyárba kell mennem.
- És akkor - mondom egy krónikás fakó hangján - akkor elkezdődött az elektronikus játékok
korszaka…
- Nem, mi köze van ennek az elektronikához?! - szakít félbe Antenna. Ő jó fiú, szét akarja
oszlatni tévedéseimet. - Az elektronikus játékok: azok semmiségek, érted, semmiségek! A mai
technika utánzása. A jó játékoknak viszont az évszázadok múlva megjelenő gépek prototípusának
kell tenniük.
Megvetően felkacagok. Antenna most már ég a vágytól, hogy elvezessen valameddig. - De
hiszen ez törvényszerűség! Emlékezz vissza akár Héron labdájára! Játékszer. Talán a giroszkóp nem
volt játékszer, búgócsiga? Vagy az első robotok? Hiszen ezek bájos mechanikai játékok voltak. Nem
így van? Értsd meg végre: a gép majdnem mindig először játék formájában jelenik meg. A
játékrepülők korábban repültek föl, mint a valódiak. Ha ma a huszonegyedik század gépeivel
akarok foglalkozni, akkor játékokat kell csinálnom.
- Félek, hogy ezek bonyolult játékok lesznek.
- Nem, lényegében egy jó játék mindig egyszerű. Ezért él sokáig. Mondjuk, a kaleidoszkóp: hisz
olyan egyszerű!
Az autóbusz megáll, a kijárathoz tolakszunk. A gyerekjátékok mint a jövő technikájának
prototípusai. Nono… Kezdem megérteni, hogy Antenna miért nem maradt meg az aspirantúrában.
Az olvadó hótól nedves utcán megyünk, Antenna bosszúsan csapkodja az arcába hulló
hópelyheket, és a játékokról beszél. Valahol messze zene szól. Ütemesen szállingóznak a
hópelyhek, röpülnek, eltűnnek a sötétben. Éppen így - zeneszóra - röpültek a millimikroba nagyságú
rádiók, amikor Antennát meglöktük, és a doboz leesett.
Ez a nagyszünetben történt, mindenki az ablakokhoz rohant, hogy becsukja, Antenna pedig
odament a táblához, és képleteket kezdett felírni. Azután kijelentette, hogy végünk van, mert a
helyiség rezonanciára van hangolva. Még meg is magyarázta a megoldás menetét, hogy ne
kételkedjünk. Senki nem kételkedett, kiválóan lehetett hallani az operazenét. Rimszkij-Korszakon:
Mese a láthatatlan Kitezs városáról és Fevrónia szűz leányról. Haza akartam szaladni a porszívóért,
de már késő volt, a szünet véget ért. A földrajztanárnak (aki különös hiszékenységével tűnt ki)
bejelentettük, hogy ez a szemben levő ház hangszórója. Az óra felét kibírtuk. "Valami furcsa
történik - mondta végül is a földrajztanár. - A bal kabátujjam felől jön a zene. Ha a kabátujjamat a
fülemhez közelítem, a zene érezhetően felerősödik…" A vívás fenomális állhatatosságot fejleszt ki:
Ada teljesen nyugodtan azt válaszolta, hogy rá kell fújni a kabátujjra, és a hang eltűnik. A hang
mintegy elszáll, mondta. De a földrajztanár elgondolkozva már Antennát nézegette, és a
továbbiakban minden úgy történt, ahogy szokott: Antenna felállt, és bűntudatosan pislogva
becsületes kék szemével, beismert mindent.
Ezt a Mesét jól megjegyeztem. Van ott egy rész, Vszevolod fejedelmi kíséretének kórusa, a
Felkelt éjfélkor… kezdetű, ez remekül rezonált…
Nyáron, már azután, hogy Antenna elutazott, néhányszor bementem az iskolába. Az
osztályunkban tataroztak. Festettek, mázoltak. De amikor az utcán nem nagyon zajongtak, és a
folyosón senki sem beszélgetett, hallani lehetett, hogyan működnek a tavasszal szétszórt rádiócskák.
Valahol még megmaradtak! A hang nagyon halk volt, és ezért titokzatos: suttogva beszélt egy nő, és
vészterhesen játszott a távoli zene.

A jövőbe látó gép egész tisztességesen néz ki. Az üvegszálas műanyagból készített sima zöld
panel a padlótól a plafonig ér, és egy vékony átjárót hagy az ablakig. A gép tölteléke ott van a panel
mögött, magán a panelen csak a védőlap van két tucat szokásos ellenőrző műszerrel és a standard
akusztikus blokkal a Brjanszk nevű elektronikus analizátorból.
- Nyáron egyet-mást szétszedtem - mondja Antenna -, most nem működik, de a megoldást
feljegyeztem magnóra, lejátszhatjuk.
- Megoldás… Figyelj, mindenféle feltételes nulla-átvitel nélküli, valódi megoldást.
- Igen. Kiváló ötletet adott, teljesen váratlant. Természetesen ez csak ötlet, de…
- És miért kellett szétszedni?
- Nos… Csak a végeredményt tudta megjósolni.
Ah, milyen rossz gép! Csak a végeredményt jósolja meg. Mindenesetre Antenna barbár.
- Megmondta, hogy mit, de nem mondta meg, hogy hogyan - magyarázza igyekvően Antenna. -
Azután az energia… Töméntelen energiát fogyasztott, erre ment el a fél fizetésem.
A gépben csaknem negyven köbméter volt. Antenna csodálatosan sok mindent tudott belerakni.
Úgy tartják, hogy egy ilyen gépet ötven év múlva fognak megépíteni, nem hamarabb. Eszembe
jutnak Conan-Doyle szavai: "Mellesleg senki sem érti annak a kornak az igazi jelentőségét,
amelyben él. A régi mesterek kocsmákat és Szent Sebestyéneket festettek, amikor Kolumbusz a
szemük láttára felfedezte az Újvilágot."
- És miért ne jönnél át a laboratóriumomba?
Antenna nem szeret és nem tud visszautasítani, és most nem olyan egyszerű neki nemet
mondani.
- Ne haragudj… Nálad nekem ilyen gépekkel kellene foglalkoznom… Nem, értsél meg jól, és ne
sértődj meg! A gép: lefutott dolog; ötletet adott, és most megyek tovább.
Lényegében a gépet teljesen szét lehet szedni, már nincs is rá szükség. Csak a visszatérés
problémájával akarok foglalkozni…
- Tudod, kit láttam nemrég a híradóban? - kérdezi Antenna. Valószínűleg úgy tűnik neki, hogy
finoman más vágányra tereli a beszélgetést. - Arhipicset. Igen. Nagyszerű dolgokat művel… Okos
srác, ugye?
Ez is újdonság: tudtam, hogy Arhipics sokra viszi. Nagy művész a mi Arhipicsünk. Egész
életében a nagy szervezőt játssza. Istenem, milyen lelkesítő beszédeket mondott az iskolai
társadalmi munkákon!
- Gyerünk! - Antenna a kabátujjamnál fogva rángat. - Megtanítalak kávét főzni. Tudod, ezen a
területen korszakalkotó felfedezést tettem: a kávét nagy frekvenciájú árammal kell főzni…
Most már tudom, hogy néz ki annak az embernek a lakhelye, aki a visszatérés klasszikus
problémájával foglalkozik. Az egyik szoba a jövőbe látó gépé, a másikat átalakította valami
olyanná, ami átmenetet képez a műhely és a laboratórium között.
Antenna a konyhában lakik. Tulajdonképpen nincs itt semmi konyhai. A konyhát átalakította egy
kis szobává: pamlag, karosszék, apró asztal. A falakon hat hatalmas, színes felvétel: hajnalpír, felhő,
szivárvány, megint felhő…
A felhők szépek. De Antenna élete nehéz, ez nyilvánvaló. Ötödét keresi annak, amit kereshetne,
és kétszer annyit dolgozik, mint kellene. Mellesleg minden álszenteskedés nélkül mondhatom: még
csak nem is erről van szó. A legnehezebb Antenna helyzetében: megőrizni a munkája
szükségességébe vetett hitét. Hiszen szörnyű tragédia lenne így dolgozni vagy harminc évet és
azután látni, hogy mindez délibáb.
Nehezen tudok elképzelni egy ilyen életformát. Antenna például hazajön a gyárból, és nekilát a
visszatérés klasszikus problémájának a megoldásához. A problémát megoldhatatlannak tartják. Nap
nap után, év év után: a tudomány világán kívül. Senki nem mélyed bele az ő munkájába. Senki sem
mondhatja meg: helyesek-e az elképzelései vagy sem. Senkivel sem tud vitatkozni és eszmét
cserélni, mivel az intersztelláris űrrepülés szakemberéi csak a következő évszázadban jelennek meg.
Nem hinném, hogy tudnék így dolgoznia
De felvetődik bennem egy különös gondolat. Miért nem tudok? Hol, mikor váltak el útjaink?
Kandidátusi disszertáció, jó minőségű tudományos munkák, majdnem kész doktori disszertáció:
megtettem mindent, amit tudtam. Minden rendben van. Az ördög vinné el, akkor miért irigylem
Antennát? Butaság, az "irigylem" egyáltalán nem jó szó, rossz mellékíze van! Egyszerűen
megjelent egy különös gondolat. Valóban megtettem, amit tudtam. Ó viszont a lehetetlent csinálja.
Az utak ott válnak el, ahol az egyik elérhető célt választ, a másik minden ellenében - legyen az
logika, pokol, ördög - a lehetetlen felé megy.
Így van vagy nem?
Nem mehet mindenki a lehetetlen felé. De tulajdonképpen miért? Lehetséges, hogy ebben áll a
nagy forradalmak pátosza, amelyek mindenkit, mindenkit, mindenkit a lehetetten megostromlására
vezetnek? Meg kell gondolni! Igen, Antenna tehetséges, ez így van. De a lényeg más: Antenna
rátette a kezét a lehetetlenre…
A felvételek a falon viszont jók. Mint az ablakok, a szédítően mély égbe nyílnak. - Az égen
dolgozom - mondja Antenna. - Tudod, ez egy egész játék-komplexum lesz… Nos, hogy ne rosszabb
eget csináljunk, mint a valódi. És a felhők egyelőre nem sikerülnek. Optikával nemrégen kezdtem
foglalkozni, ravasz mechanika van ott. A felhők vattaszerűnek sikerülnek: szürkék, unalmasak…
Tehát a felhők egyelőre nem sikerülnek. De mi sikerül?
- Mi sikerül? - kérdez vissza Antenna, és egyből megfeledkezik a nagy frekvenciájú kávéról. -
Mindjárt meglátod. Megmutatom neked a szivárványt, ez érdekes…
Azon a napon, amikor Adóval elmentünk a Művész moziba, azután pedig kivártuk az eső végét a
metróban, és megcsókoltam Adát, szivárvány volt. Az egyetlen szivárvány, amit egész életemre
megjegyeztem. Más szivárványokra úgy általában emlékszem, hasonlítanak egymásra, de az
egészen különleges volt. Vajon elmondtam Antennának?… Nem, egyszerű egybeesés. Ez a
kilencedik osztályban történt, amikor Antenna elutazott. No igen, csaknem egy évvel az elutazása
után.
Antenna a lámpát a sarokba, a földre állítja. Azután elmegy a szoba közepére, zsebéből egy
ezüstös hengert vesz elő, erősen felrázza, mintha a hőmérőt rázná le.
Egy tömör, átlátszó szalagra hasonlító, vérvörös ív villan föl. Az ív gyorsan mélységet kap,
légiessé válik. Belső széle zöldül, szétterjed, és csaknem egyidőben megjelenik a harmadik szín, a
lila.
Ez varázslat, lehetetlen varázslat!… Nagyszerű, sokszínű szivárvány lángol előttem.
A szobában levő valamennyi tárgy elveszti a kontúrjait, valahová visszahúzódik. Eltűnnek,
egyszerűen nem léteznek. Csak ez a szivárvány valóságos: nedves, áthatóan tiszta, a legtisztább
színekből kovácsolták.
Már-már eltűnik. Megremeg a legkisebb légmozgástól. Villódznak és lélegzenek a finom színek.
A távolodó vihar zaja, a villámok vészterhes riadalma a látóhatár fölött, a nap visszfénye a tajtékos
esőtócsákban játszik benne.
Kinyújtom a kezem. - Nem szabad! - kiált Antenna. A szivárvány egy pillanatra vakító mézsárga
lánggal felgyullad, és azonnal eltűnik.
- Nem szabad hozzányúlni - mondja Antenna bűntudattal. - Ha nem nyúlnak hozzá, sokáig tart,
tizenöt-húsz percig. Volt még sarki fényem is, de elvitte a szomszéd kisfiú.
A szoba, ahol a kávét csináljuk, alaposan tele van zsúfolva. A könyvespolcok a két fal hosszában
húzódnak (a polcokon felváltva könyvek és játékok). Nagy kiterjedésű elektronikus számítóláda;
egy vedlett, foltos kandúr alszik rajta. Szerszámokkal teli gyalupad. Egy asztal, valami félig
összeszerelt elektronikus oszloppal.
A könyvek között turkálok. Káosz. Csak egy polcon van rend: itt vannak a visszatérés
problémájával foglalkozó könyvek. Leveszek találomra egy precízen moaréba bekötött
könyvecskét, és kinyitom ott, ahová a könyvjelző be van téve.
"A világűrutazás összes terveit - kivéve a Naprendszeren belüli utazásokat - csak szemétládába
érdemes dobni."
Ohó, milyen energikus! Parcell könyve, a Radioasztronómia és kapcsolat a kozmikus téren
keresztül Jól van, vegyünk valami mást!
"Nem lehet kikerülni ezeket a nehézségeket, és nincs semmi remény leküzdésükre…"
Ez Horner monográfiája az intersztelláris űrrepülésekről. Mi van még? Fantasztikus regény.
"A hatalmas időszakadás miatt elvész maguknak a repüléseknek az értelme: az űrhajós és a
bolygó kapcsolat nélküli, egymás számára nem gyümölcsöző életet kezdenek élni…" - Üdítő
olvasmány. Miért gyűjtöd ezeket?
 - Miért? - csodálkozik Antenna. - Tudni kell, hogy mit gondolnak a többiek… Gondolnak!
Engem az ilyen regényekben az idegesít, hogy ott éppen nem gondolkoznak. A szerző sokáig
bizonygatja, hogy A. akadémikus milyen szuperzseniális, B. professzor pedig szuperbölcs, azután
elkezdenek beszélgetni: és milyen naiv motyogás ez!
- Itt megvannak a sajátos nehézségek - mondja Antenna. - Edgar Poe kortársa hihetett a kétezer
személyes léggömbben, és nem hitt volna a repülőgépben. El sem kezdte volna ezt olvasni:
bonyolult, érthetetlen, fárasztó. Látod, micsoda trükk!… A naiv ötletek művészileg meggyőzőbbek,
könnyebb hinni bennük. Vedd például a mi beszélgetésünket! Valószínűleg a kívülállónak
unalmasnak tűnnék. Éppen azért, mert komolyan ki szeretnénk dugni az orrunkat a jövőbe.
Lehetséges. Sokkal szórakoztatóbb, ha Antenna tucatnyi robotot csinál, azok fellázadnak, mi
pedig tüzelni kezdünk rájuk. És itt okvetlenül megjelennek az űrjövevények. És kiderül, hogy éppen
ők vették át a hatalmat a robotok fölött. És Antennáról kiderül, hogy nem Antenna, hanem egy
ember a jövőből, aki időgépen érkezett hozzánk, hogy figyelmeztessen az alattomos jövevényekre.
Hát ez pompás fesz!
Gépiesen vizsgálgatom a könyveket. Hoyle könyve: A fekete felhő.
"Kevés érdekes dolgot lehet kitalálni például a gépekről. Nyilvánvaló, hogy a gépek és a
különböző műszerek az idő múlásával egyre bonyolultabbak és tökéletesebbek lesznek. Semmi
meglepő nincs ebben."
Nem tudom, hogy mi köze van ennek az intersztelláris űrrepülésekhez. De Hoyle-nak
végeredményben igaza van. Sajnos ez axióma: a gépek fejlődésében semmi rendkívül meglepő nem
várható. Változnak a motorok, javul az automatika, a szintetikus anyagok fokozatosan kiszorítják a
fémeket… Mi lesz még? És különben is: mi az a meglepő? Ha például minden gép folyékonnyá
válna, akkor…
- Ott kutass! - Antenna a legfelső polcra mutat. - Nézd meg Szerjozsa könyvét, megkapta érte a
doktori fokozatot! Semmit nem lehet megérteni: latin és ilyesmik. A sebészet új csillaga… Ott van a
te két könyved is.
Antenna mindössze egy évet tanult velünk, de csaknem mindenkire emlékszik; ezt nem vártam.
Tehát "Szerjozsa doktorból" valódi doktor lett. Nagyon jó! Kerületünk kóbor kutyáinak
gyógyítója és jótevője…
Nem olyan egyszerű eljutni a legfelső polcig, egészen a plafon alatt van. Fellépek a párkányra, és
meglátom a mikroszkópot. Egészen a sarokban áll, a könyvek mögött. A jó, öreg mikroszkóp, amit
tizennégy éve ajándékoztunk Antennának.
Akkor, amikor szétszórtuk a rádiócskákat, és emiatt félbeszakadt az óra, az igazgatóhelyettes
mennydörgő beszédet tartott. Említés történt benne a négyes magaviselet-osztályzatokról, és
lefestette komor jövőnk elég meggyőző képét. Befejezésül az igazgatóhelyettes megtiltotta
Antennának, hogy kis rádiókat csináljon. "Felszerelünk neked egy hermetikus zugot a műhelyben -
mondta. - Ott azt csinálsz, amit akarsz. Speciális berendezés nélkül csak nagy rádiók összeszerelését
engedélyezem. Könyvszekrény nagyságút, nem kisebbet."
Ettől az időtől Antenna furcsán kezdett nézni a könyvszekrényekre. Az autóbuszokra és
trolibuszokra szintén furcsán, Egyszer pedig láttam, milyen furcsán mered egy magas épületre a
Felkelés terén.
Egyszer, amikor mentünk haza az iskolából, Antenna azt mondta:
- Tudod, ki lehet alakítani egy olyan nagy rádiót, hogy ugyanakkor a legkisebbnek is bizonyul.
Azt hittem, Antenna feltalálta a felfújható rádiót. Valóban, az igazgatóhelyettes megjelenésekor
miért ne növelhetnénk a rádió méreteit? Megérkeztünk Antennáékhoz, és itt kiderült, hogy nem
felfújható rádiókról van szó. Antenna kiszedte a zsebéből az alkatrészkacatokat, húsz percig
bajlódott, majd kijelentette:
- Most egy háromlámpás rádió belsejében ülsz. Tedd le a könyvet, hiszen ez olyan pillanat…!
Nagyorr elégedett volt önmagával, ez pedig ritkán fordult elő.
- Íme, a lakás a doboz helyett. Két szoba, konyha és a fürdőszoba. Minden nagyon egyszerű. Ha
vannak lámpák és vezetékek, bármilyen tárgyból össze lehet szedni az áramkört. Látod a virágtartó
edényeket? Az ellenállások helyeit vannak…
 És megértettem, hogy Antenna nem viccet. A rádió valóban nagy, helyet pedig nem foglal el.
Igaz, a hangja kicsit recsegős volt. Antenna ide-oda szaladt a szobákban, drótokat huzigált, kiszedte
az élelmiszert a jégszekrényből, ami szintén az áramkörbe tartozott…
Nem álltunk neki leckét csinálni, hanem elindultunk csavarogni a városban, és Antenna
különféle rádiókat talált ki. Először azt latolgatta, hogy sikerül-e az iskola épületét rádióvá
változtatni. Azonban itt nehézségek keletkeztek a tetővel kapcsolatban. Antenna azt mondta, hogy
nem abból az anyagból készült, és különben is jobb minél nagyobb tárgyakat felhasználni. A
metróhoz mentünk, hogy kiválasszuk a megfelelő lakótelepet. De útközben Antenna kijelentette,
hogy semmi sem fog sikerülni: a közlekedéstől és egyáltalán a villanyvezetékektől egy csomó zavar
lesz. Egy kicsit üldögéltünk egy kertben, és Antenna, hogy elszórakoztassa magát, csinált egy rádiót
négy nyírfából, két padból és a virágágyásból.
- Ez mindenesetre nagyobb, mint egy könyvszekrény - mondta. - És különben is csekélység, az
első esőig ha kibírja. Vagy reggelig. Reggel harmat lesz. Hallgassuk meg a sporthíreket…

Antenna egy kis sámlin ül a folyosó végén, a fogas alatt. Egy mikrozongorához hasonló valami
van a kezében: fekete, lapos doboz, kis, fehér billentyűkkel. A folyosó túlsó végében, a földön,
csészealj hamuszürke porral. A porból három rövid rézvezeték áll ki. A küszöbön egy vékony,
összekarmolt kandúr áll, várakozóan a tányérra pillantva.
- A vadállatok távolsági etetése? - kérdezem.
- Igen, vadaké - válaszol gépiesen Antenna. Igyekvően nyomja a billentyűket: mint a kezdő
zongorista, amikor skálázik.
A szürke por a tányéron mocorog, felmászik a drótokon, amelyek azonnal egy csomós gyökérre
emlékeztetnek… A gyökerek gyorsan összenőnek, valamilyen alakot alkotnak. Még egy pillanat, a
por örvényleni kezd és megdermed.
A tányéron egy medvebocs áll.
A szobrocskát a kezembe veszem, kemény, érdes a felülete. A szobrocska belseje üres, ezt érezni
a súlyából.
- Tedd le, ez még nem minden…
Leteszem a medvebocsot a tányérra. Antenna megnyomja a billentyűt, és a medvebocs
szétszóródik: ismét a szürke por kis halma és három rövid rézdrót.
- Most pedig egy szamár lesz belőle - jelenti be ünnepélyesen Antenna. - Vagyis nem szamár,
hanem olyan kiscsacsi.
Megjelenik a kiscsacsi. Egész jól hasonlít.
- Egyelőre csak két programja van - sóhajt Antenna. - Voltaképpen ez egy egész széria lesz:
Micimackó, Nyuszi, Malacka, Tigris és a többiek. Egyelőre Fülest bocsátjuk ki… Képes járni is.
Igaz, nem valami fényesen jár.
A szürke csacsi mulatságosan dülöngélve, lassan megy nem hajlítható lábain. Hangtalanul
megközelíti őt a macska. Egyik kezemmel sikerül ellöknöm a macskát, a másikkal felkapom a
csacsit.
Úgy tűnik, kitalálom, hogyan működik. A szürke por valószínűleg valamilyen ferromágneses
ötvözet. A mágneses tér a por részecskéit arra kényszeríti, hogy meghatározott rendben
helyezkedjenek el, egybepréseli, és szilárd alak keletkezik.
- Majdnem így - erősíti meg Antenna. - Most furcsa, hogy miért nem találták ezt ki hamarabb…
Tudod, Popov első rádiójában volt egy koherer. Na, egy ilyen üvegcső vasporral. A rádióhullámok
hatására a vasreszelék összetapadt. Kiderül, hogy az elvet már a múlt században ismerték.
- Érdekes játék…
- Játék? - Értetlenül néz rám. - De hiszen így lehet cserélni a gépeket. - Így? No nem!
Közérthetően elmagyarázom: a modern gép, például a gépkocsi, rengeteg különböző anyagból
áll. Többek között nem mágnesesekből is.
Antenna azonnal visszavonul.
- Csak úgy gondoltam… Tudod, lehetséges, hogy a gépek azért bonyolultak, mert rengeteg
különböző anyagból állnak?… De különben nem vitatkozom.
 Figyelmesen megnézem a csacsit. Szilárdan megcsinálták. Nehéz elhinni, hogy tud járni.
De hiszen ez egy jó ötlet!
A szürke porból és elektromágneses térből készített gép rendkívül egyszerű fesz. Nincs szüksége
például csavarkapcsolásra, nem kellenek csuklók: a tér hatására a fém azonnal változtathatja a
formáját… Változó fém: erről van szó.
- A Művészeti Tanács nem fogadta el a medvebocsot - mondja Antenna. - Azt mondták, hogy ez
formalizmus. Úgymond, miért szürke a medvebocs. De mit válaszolhattam volna? A továbbiakban,
alkalmazva ezt a módszert, lehet barna és fekete medvéket is formálni, de egyelőre csak ilyeneket.
Hiszen a szivárvány is ugyanezen az elven alapszik… Kétségtelenül, ez jó ötlet!
Elég bonyolult mechanizmusra lenne szükség, hogy a csacsi járni tudjon. De itt semmi sincs! A
mágneses tér egy századmásodpercre eltűnik, a por kezd széthullani, de újbál létrejön a tér,
visszafogja a port, és az megszilárdul: már más helyzetben. Mint a két szomszédos filmkockán: a
csacsi megtette egy lépésnek a részét…
Létrehoztuk a legbonyolultabb technikát, civilizációnk több millió lehetséges műszerrel, géppel,
berendezéssel gazdagodott. Úgy tűnt, hogy a gépekkel nem történhet semmi váratlan. Egyre
bonyolultabbá és tökéletesebbé válnak, és semmi több! Butaság! Kocsmákat és Szent Sebestyéneket
festünk, és valaki eközben új világot tár fel…
Változó világ, nemcsak a gépekről van szó. Az egész világ! Minden képes lesz benne az állandó
változásra: a házak, hidak, városok, hajók, repülőgépek…
- Az üzemben összeraktunk egy tisztességes berendezést - folytatja Antenna. - Nem
távirányításosat, ott erre nincs szükség. És gyártjuk. A Gyermekvilág áruházban, a kirakatban pont
ilyen csacsi van… Na, a kávé is készen van már. Idehozom a magnetofont, meghallgatod a gép
válaszát.
Isszuk a nagy frekvenciás árammal készített kávét. Nem jobb az átlagosnál. De Antenna nyíltan
büszke rá, és én dicsérem: kiváló kávé, teljesen különleges kávé, valószínűleg még nem ittam
ilyet…
- Mekkora hálózati feszültség van nálatok? - kérdezi Antenna. - Okvetlenül csinálok neked egy
ilyen kávéfőzőt.
- Feszültség…
A fenébe a kávéfőzővel! Itt fénylett a szivárvány. Belülről ragyogott, és egészen élő volt. Nem
kérdezem meg, hogyan csinálta. Varázslat. Szomorú varázslat. Ez a szivárvány felidézi bennem azt
a régit, bár egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.
Azon a napon Adával a Művész mozi nappali előadására mentünk, hogy ellenőrizzük Ada ötletét
a telepátiáról. Az ötlet teljesen valószerűnek tűnt. A kísérletek, mondta Ada, egyetlen emberen
történtek, ezért az eredmény bizonytalan. Ötszázon vagy ezren kell kipróbálni, hogy a gyenge
hatások összegződjenek. Természetesen a kísérlet során az embereknek egyszerre kell ugyanarra
gondolniuk. A Művészben egy svéd krimi ment, ez nagyon szerencsés volt: a bűnöző hirtelen
beugrott a vasúti kupéba, rálőtt a nyomozóra, és a terem "szinkronban és ugyanabban a fázisban"
megdermedt a rémülettől. A sarokban ültünk, senki nem figyelt ránk. Ada befogta kezével a fülét, és
behunyta a szemét. Telepatikusan el akarta kapni ezt az ellenőrző pillanatot. A vásznon száguldott a
vonat, a nyomozó a vagonokban járkált, én Adát néztem, az arcán villództak az árnyékok…
A kísérlet akkor nem sikerült. Ada megelégelte, hogy be kell fognia a fülét, és azt mondta, nem
kell az elejétől fogva így ülni, elegendő elkészülni, amikor közeleg a pillanat. A filmet csak
elbeszélésekből ismertük, és természetesen elmulasztottuk az ellenőrző pillanatot.
Azután a metróba rejtőztünk az eső elől. Találomra utazgattunk a különböző vonalakon, és
állandóan a beszállókat figyeltük, próbáltuk kitalálni az arcuk és öltözékük alapján, hogy elállt-e az
eső. Hiszen vannak esők, melyek sokáig esnek. De ez véget ért egy-másfél óra múlva. Kiszálltunk
az Izmajlovo állomáson, és rögtön megláttuk a szivárványt. A még nedves sugárút fölött függött,
egy gigantikus bolthajtásos hídra emlékeztetett. A híd alatt zajtalanul csúsztak el a nedves
gépkocsioszlopok. Ada azt mondta, hogy a szivárványt csak könnyedén felvázolták tompa fényű
akvarellfestékkel. Egyetértettem vele, bár a szivárvány nagyon fényes volt. Különösen a felső része.
És csak az aljánál, ahol a boltív a távoli házak tetőire támaszkodott, ott valóban puhák voltak a
színek, a könnyű füstfelhőcskéktől tompítottak.

Az intersztelláris repüléseket elsősorban energetikai szempontból tartották

megvalósíthatatlannak. Több millió tonna annihilálódó üzemanyagra van szükség, hogy az egy-két
űrhajóssal repülő apró kapszulát közel fénysebességig felgyorsítsák. Az üzemanyag tárolásához
(még meg kell tanulni az előállítását!) speciális berendezésekre van szükség, amelyeknek nem kicsi
a tömegük, következésképpen további üzemanyag-felhasználást tesznek szükségessé. És hogy
felgyorsítsuk ezt a pótüzemanyagot, ismét újabb üzemanyagra van szükség…
A gép nem oldotta meg a probléma ezen részét. Antenna abból indult ki, hogy az űrhajó
folyamatosan fog energiát kapni a Földről.
Az intersztelláris űrrepülések "energetikai tilalma" akkor keletkezett, amikor a lézertechnika még
gyermekcipőben járt. Mellesleg már akkor is beszéltek a lézerek alkalmazásáról az űrhajóval való
kapcsolattartásnál. Magától értetődik, hogy nem könnyű eljutni az információs kapcsolattól az
energetikaiig. Itt sajátos nehézségekkel találkozhatunk, amelyek azonban elvben leküzdhetők. A
kvantumoptika fejlődésével növekedni fog a lézerek teljesítményátadási kapacitása. Azonkívül az
űrhajó gyorsításához vagy fékezéséhez csak magának az űrhajónak, a kolosszális üzemanyag-
tartalékok nélkül - nem is kell olyan sok energia. "Ezt a variációt választottam, az
energiamegmaradás törvénye iránti tiszteletből" - mondta Antenna. Nos, ezzel egyetérthetünk.
De megmarad a legfontosabb: a visszatérés klasszikus problémája. Az idő különbözőképpen
múlik a Földön és az űrhajón; ezt el kell fogadni vagy vitába szállni a relativitáselmélettel. A gép
nem szállt vitába. Most már értem, hogy nem is volt képes vitázni, mivel erre nem volt felkészülve.
Íme, a válasz, leírtam a magnószalagról.
"Űrhajó: a Földről kapott információ alapján a repülés közben átépítés. Cél: az űrhajó
visszatérése a Földre megöregedés nélkül. Személyzet: állandó kapcsolat a Földdel, hipnopédia
segítségével a Föld életéről szóló minél szélesebb körű információ elsajátítása, új szakmák
megtanulása. Speciális adások, amelyek elősegítik az új kor befogadását."
Antenna ezt az ötletet a következő példával magyarázta:
Tegyük fel, hogy három karavella indul el világ körüli útra, ami eltart néhány évig. Tegyük fel
ugyanígy, hogy a parton eközben évszázadok telnek el. A háromárbocosok kijutnak az óceánra, és
egy vagy két hónap múlva galambpostával megkapják a tökéletesített vitorlafelszeretések műszaki
rajzait. Menet közben elkezdődik az új vitorlák készítése. További három hónap múlva a
galambposta (az út végére felváltja a rádió) elhozza a navigációs műszerek leírását, amelyeket a
hajók távozása után találtak fel. A tengerészek szempontjából az idő a parton gyorsan múlik: mind
gyakrabban és gyakrabban érkeznek közlemények az új felfedezésekről és találmányokról. Kikötve
valamelyik szigeten, a tengerjárók nekilátnak a hajók átalakításának. És már nincsenek
háromárbocosok: a szigettől két brigg, kétárbocos hajó távozik. Az őrségben éppen nem levő
tengerészek tanulmányozzák az első, még esetlen gőzhajtóművek rajzait, és a fedélzetmesterek
feltúrják birodalmukat, fontolgatva, miből lehet hajókereket csinálni…
A háromárbocosokra alkalmazva ez a gondolatkísérlet fantasztikusnak tűnik. Más dolog az
űrhajók, amelyek tartják a kapcsolatot a Földdel, információs és energetikai hidakkal kapcsolódnak
hozzá. Nem baj, ha nem atomjáró tér vissza a hazai partokra, hanem csak gőzmeghajtású
háromárbocos. Mindegy: azok az emberek, akik megépítették ezt a hajtóművet, közelebb lesznek az
atomkorhoz, mint ahhoz a korhoz, amelyben elkezdték útjukat.
Úgy gondolom, hogy az átépítési együttható igen magas lehet. Ha csak a hajóról lenne szó, az
együttható közel lenne az egyhez. Bonyolultabb a helyzet az emberekkel. Magellőn legénysége
valószínűleg elsajátította volna a gőztechnikát, de hogyan fogadták volna el ezek az egyház
dogmáiban hivő emberek a vallás nélküli világot?
De hát a modern ember sokkal jobban fel van készítve a lehetséges változásokra.
Gyermekkorunktól fogva hozzászokunk a változó világban való élethez. Még inkább jellemzőnek
kell lennie ennek a XXI. század csillagjáróira.
De még így is ez titáni munka lesz: így repülni a csillagokhoz.
Eszembe jut a naiv fantasztikum. Az automaták vezetik az űrhajót. A személyzet békésen alszik
az anabiózisos kádakban: múljék gyorsabban az idő… Lassan folynak az üres évek… Kétezer
személyes léggömb! Minden másképpen lesz.
Mindennapi munka lendületes tempóban, hogy ne maradjanak el a földi időtől, hogy elsajátítsák
és alkalmazzák az új ismereteket. Ezért tett említést a gép a hipnopédiáról: az új ismeretek
maximuma kell minimális idő alatt. Talán nem is hipnopédia lesz ez. Természetesen nem
hipnopédia: elvileg új, még fel nem fedezett tanulási eszközökre lesz szükség. És nemcsak tanulási
módszerekre, de egyáltalán olyan eszközökre, amelyekkel elsajátítható a Földről kapott különböző
információ. Ezeknek az eszközöknek létre kell hozniuk az űrhajósok számára a "jelenlét effektusát",
minél teljesebben összekötni őket a változó Földdel.
Csodálatos repülés lesz! Most még elképzelni is nehéz.
Egyik év telik a másik után a hajó átépítésével. A kutató-berendezések átépítése. A pihenés rövid
órái. A "tévéálom" (ma még nincs rá megfelelő kifejezés) szeánszai, amikor az ember néhány perc
alatt átél egy földi hetet eseményeivel, benyomásaival, új ismereteivel…
Az idegen bolygókon összeszedett anyagok nem fognak holt teherként feküdni: az állandóan
megújuló ismeretek biztosítják a kutatások táncreakcióját.
És amikor egy ilyen űrhajó visszatér a Földre, a személyzet felfedezései nem bizonyulnak
elavultnak. Az új idők színvonalán lesznek.

- Látod - Antenna a csacsi bal hátsó patáján levő pecsétet mutatja -, 2908-as áruféleség, ára
harminckét kopejka. Természetesen Fülesnek csüggedt kinézetűnek kell lennie, de a Művészeti
Tanács ezt fölöslegesnek tartotta.
- Gyere át hozzám! Nálunk nincs Művészeti Tanács. Komolyan mondom: gyere át a
laboratóriumomba
- Ne-em. Mit kéne ott csinálnom?
- Akár a változó gépeket is! Először veszel valamilyen egyszerű gépet, és…
- Nem! Én a visszatérés problémájával akarok foglalkozni. A változó szerkezetek csak része
ennek a problémának.
- Mindegy. Elég volt a kontárkodásból!
Próbálom meggyőzni Antennát. Érvet érvre halmozok. És nem egyből, mennyire nem egyből
születik meg a gondolat: hiszen ez kegyetlenség! Számomra az egész vitánk csak logikai párbaj,
Antenna viszont életpozícióit védi. Hogyhogy nem gondoltam egyből erre! Az Antennához hasonló
emberek életét nem az ellenségek, hanem a jóakarók teszik tönkre. Azt akarják, hogy minden
normális, megszokott, ahogy illik, olyan legyen. Micsoda butaság megmenteni Antennát attól, ami
kivételessé teszi az életét!
- Kérlek, ne sértődj meg - mondja Antenna. - Mindent megmagyarázok.
- Na jó, magyarázd.
- Nézd! Itt van a tudomány frontja, megy előre - Antenna fogja a kávéscsészéket, és mutatja,
hogyan történik mindez. - Lehet haladni ezzel a fronttal. De lehet deszantot végrehajtani és valahol
messze-messze kiszállni.
- És régen… kiszálltál?
- Nem. Hat éve.
- És meddig kell várni, amíg a front utolér? Antenna értetlenül néz rám.
- Nem tudom… Milyen jelentősége van ennek?
Semmit sem válaszolok. Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy azt mondjam: "Messze szálltál ki,
barátom. Túl messze a mai tudomány frontjától. Valószínűleg egy egész életnyi távolságra."
Antenna sajátosan értelmezi hallgatásomat, és azt mondja, hogy természetesen még nagyon
keveset csinált.
- Lényegében ez csak az ötlet kezdete - mondja. - A probléma teljes megoldása még nagyon
messze van. Mint az egyszerű sztroboszkóptól a laterna magicáig. Apropó, még egy példa: a mozi is
egy játékkal kezdődött, hiszen a sztroboszkóp szintén gyerekjáték volt!
Holnapután Prágába repülök. Miért jutott eszembe? Ja igen, a Laterna Magica. Igen, a
szimpozionon sok a munka, de a Laternát valószínűleg még egyszer megnézem. Felidézem a
szimpozion programját: igen, a harmadik napon lehet időt szakítani a Laterna számára. Antenna
természetesen nem látta a Laternát, nem is kell kérdezni.
- Nem fejeztem be - folytatja Antenna. - Tehát a Művészeti Tanácsban kérdeznek: "Ez az ön
Fülese soha nem volt vidám?" Azt válaszolom: "Volt. Egyszer azt gondolta, hogy Malackának
fűrészpor van a fejében, és az is nyilvánvalóan tévedésből került oda. attól a gondolattól felvidult."
Ők pedig azt mondják nekem…

Nem olyan könnyű megtalálni a csacsit. A kirakat mélyén van. Szürke, szerény csacsi, nem lehet
egy napon említeni a fényesre lakkozott autókkal és a fényes műanyag hajókkal.
Játék. Kár, hogy Antenna nem jön át a laboratóriumomba. A magányos kutatók ideje a
tudományban lejárt.
Különben miért is?
Első közelítésben teljes mértékben helyes gondolat, nem kell ad abszurdum vinni. Igen, a
magányos kutatók ideje lejárt: abban az értelemben, hogy Antenna nem tudta volna megalkotni a
gépét, ha nem használja fel más emberek munkáját és gondolatait. A gépi memória kapacitásának
növelésén több tucat intézet dolgozott, létrehozták a bioblokkokat, amiket Antenna felhasznált a
gépében. Azonban a távoli problémák kiválasztása és a megoldásuk kutatása az esetek többségében
magányosan történik. Antennának igaza van: itt egyszerűen még nincs mit csinálnia egy egész
kollektívának. Ez távoli felderítés és nincs értelme (lehetetlen is) egy egész hadsereggel elvégezni
ezt.
Nem, az ilyen magányos kutatók ideje nem járt le!
Minél gyorsabban támad a tudomány, annál fontosabb számára a felderítés. De még a
legtökéletesebben szervezett tudomány esetén sem lesz könnyű dolga a felderítésnek. Felkutat tíz
különböző utat, a tudomány azután kiválaszt egy legjobbat… Egy felderítőt zseninek kiáltanak ki,
kilencet pecheseknek. Ez nem igazságos, de mennyire nem igazságos! Rossz lenne a tudománynak
ezen pechesek nélkül, akik odaadják életüket, hogy a támadó hadsereg ismerje azokat az utakat,
melyeken nem szabad menni. Mellesleg a tizediket sem tartják túl szerencsésnek: megelőzte a
korát, nem ismerték el…
Nem baj, felderítés! Menj előre, a többi nem fontos!
A csacsit igazságtalanul állították olyan messzire. Egész jó, huncut képe van. Valamikor ez a
játék megváltoztatja a világot.
Üdv, felderítés! Menj előre, a többi nem fontos!
… Éjjel három óra van, már húsz perce állok itt, a kívülállónak ez furcsának tűnhet. És mivel
ebben a világban minden törvényszerű, megjelenik egy rendőr. Fiatal és udvarias. Jóságosan néz
rám és a kirakatra.
Őrült nap. Ma messzire bedugtam az orrom a negyedik dimenzióba. Sok minden még nem
világos előttem, de kezdem megérteni a lényeget. A gépek halhatatlanok lesznek, Gépek a szó
legtágabb értelmezésében: a leghatalmasabb mérnöki létesítményektől a csecsebecsékig. A technika
általunk létrehozott egész világa. Széthullik hamuvá, porrá és rögtön újjászületik: értelmesebben,
erősebben, szebben. Az építészet, amely megkövült zene volt, élő zenévé változik. A változó világ
végtelenül tágasabb, fényesebb lesz. És ami különösen fontos: az ember ebben a világban
megszűnik függni a gyorsan avuló dolgok sokaságától.
- Látja a csacsit? - kérdezem a rendőrt. - Ott azt a kicsi szürke csacsit… 2908-as áruféleség. Ára:
harminckét kopejka. Nagy jövő áll előtte.
- A csacsiknál ez előfordul - egyezik bele a rendőr. - Néha nagyon nagy jövő áll előttük.
Okos ez a fiú. Tisztázom, hogy nem a szamarakról van szó. A szürke csacsi semmiféle
meghatározó viszonyban nincsen velük. Egyszerűen egy tudományos felfedezés testesül meg benne.
- A felfedezésekről valahogy kényelmesebb nappal elmélkedni - jegyzi meg óvatosan a rendőr.
Ez aztán már tévedés! A nappal túlságosan konkrét. Nappal kényelmesebb megfigyeléseket
végezni, kísérletezni, számolni. Éjjel általános törvényszerűségeket keresni, következtetéseket
levonni. Nos, ez egy jó gondolat! Nappal világosan látják az önöket körülvevő tárgyak sokaságát, a
tekintet nem mélyed el a távolban, a látóhatáron, a lényegben, néhány tucat méter behatárolja. Éjjel
másképpen van: a sötétség eltakarja a közönségest, a megszokottat, és a tekintet akadály nélkül
hatolhat előre. A látóhatár elveszti éles körvonalait, és eltűnik az ég feneketlen mélységében. És már
nem a szobánk falai, nem a, két-három közeli épület homlokzata, hanem maga a csillagos ég válik
világunk határává…
Itt az ideje menni. Talán változtassam át a csacsit mackóvá? A zsebemben itt van a billentyűs
doboz. Nem, nem kell. Nem fogom elkeseríteni ezt a szimpatikus fiút. Elbúcsúzom, és elindulok
lefelé, a Gorkij utca irányába. Lágy, nagy pelyhű hó esik.
A kirakatban, a mutatós játékok között ott maradt a jelentéktelen, szürke csacsi, aki előtt nagy
jövő áll.

Barta Gábor fordítása

 Vonda N. McIntyre - Köd, Fű és Homok

A kisfiú riadtan feküdt ott. Kígyó gyöngéden megérintette forró homlokát. A lány háta mögött
három felnőtt szorongott, bizalmatlanul lesték minden mozdulatát, de aggodalmukról nem
árulkodott más, csak összehúzott szemük. Féltek Kígyótól, de féltek attól is, hogy elveszíthetik
egyetlen gyermeküket. A sátor homályában gyéren pislákoló lámpafény nem adott megnyugvást
nekik.
A gyermek ránézett sötét szemével, amelyben már a pupilla sem látszott, oly kábán, hogy Kígyó
is komolyan aggódott az életéért. Megcirógatta a kisfiú haját. Hosszú szálú, seszínű haja volt -
meglepő kontrasztban sötét bőrével -, száraz, összevissza csimbókokban csüngött a fejéről. Ha
Kígyó néhány hónappal ezelőtt vetődik ide ezek közé az emberek közé, ő észrevette volna, hogy a
gyermeket megtámadta a kór.
- Adják ide a táskámat, legyenek szívesek - kérte őket Kígyó.
A szülők összerezzentek a lány halk hangjára. Talán valami harsány perszóna rikácsolására
számítottak, vagy olajos fényű kígyó baljós sziszegésére. Kígyó most szólalt meg első ízben, amióta
megérkezett. Egy hete, amikor eljöttek hozzá, és tisztes távolból figyelve, csak egymás közt
susmorogtak a foglalkozásáról és fiatalságáról, Kígyó szótlanul figyelte hármójukat: amikor végre
elszánták magukat, hogy a segítségét kérjék, némán bólintott. Talán azt hitték, hogy néma.
A széke hajú, fiatalabb férfi fölemelte Kígyó bőrtáskáját. Messzire tartotta a testétől, előrehajolt,
hogy odanyújtsa neki, és kitágult orrlyukakkal, zihálva beszívta a száraz sivatagi levegőben terjengő
pézsmaillatot. Kígyónak ismerős volt kínos zavara - korábban sűrűn találkozott hasonló
viselkedéssel a jelenlétében.
Amikor Kígyó kinyújtotta a kezét, a fiatalember hátraugrott, és elejtette a táskát. Kígyó
előrelendült, és sikerült a levegőben elkapnia, óvatosan a nemezpadlóra tette, és szemrehányóan a
fiatalemberre pillantott. A másik férj és a felesége előreléptek, s megérintették a kezükkel, hogy
enyhítsék a rémületét. - Egyszer már megmarta egy kígyó - mondta a sötét hajú, formás asszony. -
Kis híján belehalt. - A hanghordozása nem bocsánatkérő volt, inkább magyarázkodó.
- Sajnálom - mondta a fiatalember. - Az a… - Kígyó felé mutogatott; minden izében reszketett, s
látszott, hogy minden erejével igyekszik úrrá lenni iszonyatos rémületén. Kígyó odapillantott a
vállára, ahol ösztönösen megérzett valami aprócska terhet és mozgolódást. Parányi kígyócska, talán
olyan vastag, mint egy gyermekujj, csusszant oda a nyaka tövébe, keskeny fejecskéjével a lány
rövidre nyírt, fekete fürtjei körül matatott. Hasított nyelvecskéjével komótosan ízlelgette a levegőt,
ki, be, le és föl, kóstolgatta a szagokat. - Ó, csak Fű az - mondta Kígyó. - Ne féljenek, nem árthat
maguknak! - Talán ha nagyobb lenne, akkor ijesztőnek hatna; halványzöld színe volt, de a szája
szögletét vörös pikkelyek borították, mintha épp az imént lakomázott volna, mint ahogy az emlősök
falnak, marcangolva a húst. Pedig valójában aranyos kis kígyó volt.
A gyermek nyöszörgött. Aztán magába fojtotta a fájdalmas hangot; talán azt mondták neki, hogy
Kígyót is ingerli a sírás. A lány csak sajnálatot érzett, hogy népe még ezt az egyszerű féleleműző
megkönnyebbülést is megtagadja magától. Elfordult a felnőttektől, és bár szánta őket, amiért fémek
tőle, tudta, hogy kárba veszett fáradság lenne meggyőzni őket oktalanságukról.
- Semmi baj - mondta a kisfiúnak. - Fű puha, száraz és sima, és ha itt hagynám melletted, hogy
vigyázzon rád, még a halál se merne a közeledbe férkőzni. - Fű letekeredett a lány keskeny, piszkos
tenyerébe, s Kígyó odanyújtotta a gyermeknek. - Gyöngéden. - A kisfiú kinyújtotta a kezét, és ujja
hegyével megérintette az olajosan fénylő pikkelyeket. Kígyó érezte, hogy mekkora erőfeszítést
okoz neki még ez a parányi mozdulat is, de a kisfiú már majdnem mosolygott.
- Mi a neved?
A gyermek gyorsan a szüleire pillantott, akik vonakodva bár, de bólintottak.
- Stavin - suttogta a fiúcska. Nem volt benne sem erő, sem szusz a beszédhez.
- Engem Kígyónak hívnak, Stavin, és holnap reggel egész rövid időre fájdalmat fogok okozni
neked. Hirtelen, erős fájdalom lesz, és a tested napokig sajogni fog még utána, de aztán jobban
leszel.
 A kisfiú komolyan nézte. Kígyó látta, hogy bár értette, és félt attól, ami majd történni fog, mégis
könnyebben viselte, mintha hazudott volna neki. A fájdalom nyilván egyre fokozódott, amióta
nyilvánvalóvá vált a betegsége, de úgy látszik, a többiek csak vigasztalták, s titkon azt remélték,
hogy a betegség majd magától elmúlik, vagy gyorsan végez vele.
Kígyó odatette Füvet a kisfiú párnájára, és közelebb húzta a táskáját. A zár egyetlen érintésre
felpattant. A felnőttek még mindig rettegve nézték; nem volt sem idejük, sem okuk, hogy bizalom
ébredjen bennük. Az asszony már elég idős volt ahhoz, hogy ne essék többé teherbe, és Kígyó látta
a szemükön, rejtett simogatásaikból, aggodalmukból, hogy nagyon szerették ezt a gyermeküket.
Ebben az országban nem is fordulhattak volna máshoz, mint Kígyóhoz.
Éjszaka volt már, a levegő lehűlt. Homok lassan, lustán elődugta a fejét a táskából, ki-be
húzogatta a nyelvét, szagolt, ízlelt, kereste a testek melegét.
- Csak nem…?! - Az idősebb férjnek mély, bölcs volt a hangja, de rémült, és Homok azonnal
megérezte a félelmét. Hátrafeszítette támadóállásba a testét, és halkan megrázta a csörgéit. Kígyó
megszólalt, és kinyújtotta a karját. A csörgőkígyó elernyedt, és a lány karcsú csuklója köré
tekeredve, fekete és vörösesbarna karkötőkké szelídült. - Nem mondta a lány. - A maguk gyermekén
Homok már nem tud segíteni. Tudom, hogy nem könnyű, de próbáljanak nyugton maradni.
Magukat halálra rémíti, amit csinálok, de ennél többet nem tehetek.
Ködöt fel kellett bosszantania, hogy előcsalogassa. Kígyó az ujjával dobolt a táskán, végül
kétszer meg is bökdöste a hüllőt. Aztán megérezte az egymáson csúszó pikkelyek vibrálását, és az
albino kobra váratlanul ott termett a sátorban. Gyorsan siklott kifelé a táskából, mégse látszott sehol
a vége. Hátraperdült és fölegyenesedett. Sziszegve tört elő belőle a levegő. A feje több mint egy
méterrel lebegett a padló fölött. Megvillantotta széles kámzsáját. A felnőttek levegő után kapkodtak
a háta mögött, mintha fizikai rosszullét környékezné őket a Köd kámzsája hátulján felsejlő
gyönyörű barna minta láttán. Kígyó oda se hederített rájuk, és a hatalmas kobra figyelmét szavaival
magára vonva, így szólt hozzá:
- Ó, te! Ádáz teremtés. Feküdj, eljött az idő, hogy megszolgáld a vacsorádat! Szólj ehhez a
gyermekhez, és érintsd meg őt! Stavinnek hívják.
Köd lassan leengedte a kámzsáját, és engedte, hogy Kígyó hozzáérjen. A lány keményen
megmarkolta a feje alatt, és úgy fordította, hogy Stavinre nézzen. A kobra ezüstös szemében sárgán
csillant a lámpa fénye.
- Stavin - mondta Kígyó -, Köd most csak megismerkedi veled. Ígérem, hogy ezúttal nem fog
bántani.
Stavin mégis egész testében reszketett, amikor Köd a melléhez ért. Kígyó egy pillanatra sem
lazított a szorításon, de engedte, hogy a hüllő teste végigcsússzék a fiúcskán. A négyszer olyan
hosszú volt, mint amilyen magas a kisfiú. Szabályos, fehér hurkokba tekeredett Stavin felpuffadt
hasán, nyújtózkodott, a fejét mindenáron a kisfiú arca felé nyújtogatta, ellenszegült Kígyó
szorításának. Kőd szemének mereven éber pillantása találkozott a kisfiú rémült tekintetével. Kígyó
még egy kicsit közelebb engedte.
Köd kilökte a nyelvét, hogy megízlelje a gyermeket.
A fiatalabb férj rövid, elfojtott, rémült hangot hallatott. Stavin összerezzent a kiáltásra, és Köd
visszahúzódott, kitátotta a pofáját, amelyből elővillantak méregfogai; hallatszott, ahogy a levegő
átpréselődik a torkán. Kígyó leült törökülésbe, és végre levegőt mert venni ő is. Máskor, más
helyen, néha engedte, hogy a rokonok ott maradjanak, amíg elvégzi a dolgát.
- Menjenek most ki, kérem - mondta halkan. - Életveszélyes fölingerelni Ködöt.
- De én nem…
- Sajnálom. Várjanak odakint.
Talán a fiatalabb férj, talán még az asszony is arra készült, hogy előhozakodjék az átlátszó
kifogásokkal, és feltegye a fölösleges kérdéseket, de az öreg kézen fogta és kivezette őket a
sátorból.
- Szükségem van egy kisebb állatra - szólt utána Kígyó, ahogy az öreg fellibbentette a bejárati
ponyvát. - Élve kell, és fontos, hogy bundája tegyen.
- Majd csak akad - felelte az öreg, és a három szülő kilépett a tündöklő éjszakába. Kígyó az
ölébe vette Ködöt, és ringatta, babusgatta. A kobra a lány keskeny csuklója köré tekeredett, és
beszívta a teste melegét. Az éhségtől nyugtalanabbul viselkedett, mint egyébként, márpedig most
éhes volt, akárcsak Kígyó. A fekete homoksivatagon átkeltükben vizet még csak találtak, de a lány
csapdái rendre üresen maradtak. Java nyár volt, forró a levegő, és a bundás rágcsálók, Homok és
Köd kedvenc ínyencfalatjai, visszahúzódtak odvaikba. Ha a kígyóknak nem jutott zsákmány, Kígyó
is böjtölt.
Sajnálkozva látta, hogy Stavin most jobban fél.
- Tudod, muszáj voltam kiküldeni a szüleidet - mondta neki. - De hamarosan visszajöhetnek.
A fiúcska szeme elhomályosult, de azért visszatartotta a sírást.
- Azt mondták, hogy mindenben fogadjak szót neked.
- Sírj csak nyugodtan, ha tudsz - mondta Kígyó. - Nem kell szégyenkezned miatta. De Stavin
láthatóan nem értette meg, Kígyó meg nem erőltette; tudta, hogy népe úgy igyekszik úrrá lenni ezen
a barátságtalan földön, hogy megtagadja magától a sírás és a gyász, a nevetés könnyebbségét. Nem
adták át magukat a bánatnak, s csak apró örömöket engedélyeztek maguknak - de életben maradtak.
Köd elnyugodott, már-már a búskomorságig. Kígyó lefejtette a csuklójáról, és odatette a priccsre,
Stavin mellé. Amikor a kobra megmoccant, Kígyó irányította a fejét, és érezte, hogy a támadóizmok
ismét megfeszülnek.
- Hozzád fog érni a nyelvével - mondta Stavinnek. - Lehet, hogy csiklandozni fog, de nem bánt.
Ő a nyelvével szagol, ahogy te az orroddal.
- A nyelvével?
Kígyó mosolyogva bólintott, és Köd nyelve kicsapódott, megcirógatta Stavin arcát. A kisfiú nem
rezzent össze, csak figyelt - gyermeki kíváncsisága rövid időre fölülkerekedett a fájdalmán.
Tökéletes nyugalomban feküdt ott, miközben Köd hosszú nyelve végigszántott az arcán, szemén,
száján.
- Most ízlelgeti a betegségedet - mondta Kígyó.
Köd most elfáradt ellenszegülni a keze szorításának, és visszahúzta a fejét. A lány
hátraereszkedett a sarkára, és elengedte a kobrát, az meg fölkúszott a karján, és kényelembe
helyezkedett a vállán.
- Aludj el, Stavin - mondta Kígyó. - Bízz bennem, és ne félj a reggeltől!
A kisfiú néhány pillanatig kutatva az arcába bámult, igazmondása bizonyítékát kereste a lány
világos szemében.
- Fű vigyázni fog rám?
.A lány megdöbbent a kérdésen vagy inkább a kérdés mögött megbúvó beletörődésen.
Kisimította a kisfiú haját a homlokából, és a könnyeit nyelve rámosolygott.
- Hát persze. - Fölkapta Füvet. - Vigyázz e gyermekre, és őrködj fölötte! - A kígyócska
nyugodtan hevert a tenyerében, a szeme feketén csillogott. A lány gyöngéden Stavin párnájára tette.
- És most aludj!
Stavin lehunyta a szemét, és mintha elillant volna belőle az élet. A változás oly hirtelen volt,
hogy Kígyó kinyújtotta a kezét, meg akarta érinteni a homlokát, aztán látta, hogy lélegzik, lassan,
nehezen. Kígyó egy takarót terített rá, és felállt. A hirtelen mozdulattól megszédült; megtántorodott,
aztán összeszedte magát. Köd teste megfeszült a vállán.
A lánynak égett a szeme, túl tisztán látta a körvonalakat, mint aki lázas. A képzelt hang, amit
hallani vélt, most közelebb került. Erőt vett magán, leküzdötte éhségét és a kimerültséget, lassan
lehajolt, és fölvette a bőrtáskát. Köd nyelve az arcán motozott.
Félrelökte a bejárati ponyvát, és valósággal föllélegzett, hogy odakint még mindig éjszaka volt.
A hőséget elég jól tűrte, de a nap vakító fényessége átjárta, szinte kiégette a bensőjét. Alighanem
telihold volt; a felhők egybefüggő függönyt vontak föléje, de úgy szórták a tejszerű fényt, hogy az
égbolt szürkének tetszett. A sátrak mögött alaktalan árnyékot vetettek a bokrok. Itt, nem messze a
sivatag szélétől, elég víz volt ahhoz a földben, hogy néhány csenevész cserje megvesse a gyökerét,
menedéket és táplálékot kínálva mindenfajta élőlénynek. A fekete homok, amely vakítóan szikrázott
a nappali fényben, éjszaka olyan volt, akárha vastag koromréteg borítaná a talajt. Kígyó kilépett a
sátorból, és a puhaság látomása szertefoszlott; csizmája talpa megcsikordult az éles
homokszemcséken.
Stavin családja ott szorongott a sátrak sötét sziluettje között, azon a homokos folton, amelyről
kiirtották, leégették a bozótot. Szótlanul nézték Kígyót, a szemükben remény, de az arcuk
kifejezéstelen. Csatlakozott hozzájuk egy asszony, talán valamivel fiatalabb, mint Stavin anyja.
Laza lepel borította a testét, mint a többiekét, de őrajta ott ékeskedett még az az egyetlen dísz is,
amin kívül mást Kígyó sohasem látott ezeken az embereken: a főnöki karika, amely keskeny
bőrcsíkon lógott a nyakából. Ő és az idősebb férj közeli rokonok lehettek a hasonlóságból ítélve:
markáns, széles arc, előreugró járomcsont, a férfi fehér hajú, az asszony feketéből korán őszbe
forduló, s a szemük egyformán sötétbarna, ami a legalkalmasabb a túlélésre ezen a napon. A lábuk
között a földön apró, fekete állatka vonaglott meg, néha-néha egy háló gúzsába gabalyodva, s nagy
ritkán élesen, de gyönge hangon fölsikoltott.
- Stavin elaludt - szólalt meg Kígyó. - Most ne zavarják, de legyenek ott mellette, ha majd
felébred.
Az asszony és a fiatalabb férj nyomban felpattant, és besietett a sátorba, de az öreg megállt a
lány előtt.
- Tud segíteni rajta?
- Remélem, hogy tudunk. A daganat elég előrehaladott állapotban van, de úgy tűnik, elég tömör.
- Távolról hallotta a saját hangját, kissé kongón, mintha hazudna. - Köd reggelre kész lesz. - Érezte,
hogy elkelne az öregnek még egy kis biztatás, de semmi sem jutott az eszébe.
- A húgom beszélni akar magával - mondta az öreg, és egyedül hagyta őket, be sem mutatva
egymásnak a két nőt, még annyi fáradságot sem vett, hogy legalább közölje, ez a magas asszony a
csoport vezetője. Kígyó hátrapillantott, de a ponyva becsapódott az öreg mögött. A lányra
valósággal rázuhant saját kimerültsége, és most fordult élő első ízben, hogy a válla köré tekeredő
Ködöt nehéznek érezte.
- Jól van?
Kígyó megfordult. Az asszony természetes eleganciával közeledett feléje, amin csak
előrehaladott állapota rontott valamelyest. Kígyónak föl kellett pillantania, hogy a tekintete
találkozzék az asszonyéval. Hajszálvékony, finom barázdák szegélyezték a szeme sarkát, mintha
titkon nevetne olykor. Elmosolyodott, de aggodalom ült az arcán.
- Nagyon fáradtnak látszik. Nem akarja, hogy valakivel ágyat készíttessek magának?
- Most nem - felelte Kígyó. - Még nem. Majd akkor alszom, ha végeztem.
A főnöknő kutatva nézte az arcát, és Kígyó rokonságot érzett vele, valahol a közös felelősségben.
- Azt hiszem, értem magát. De talán szüksége van még valami másra? Esetleg segítségre az
előkészületekhez?
Kígyó úgy érezte, mintha minden egyes kérdés bonyolult feladat elé állítaná. A kérdések
visszhangozva forogtak fáradt agyában, esze körülményesen megvizsgálta és ízekre szedte őket,
hogy végre felfogja az értelmüket.
- A pónimnak enni kéne adni, meg vizet…
- Már megkapta.
- És szükségem lesz valakire, aki segít Ködöt tartani. Egy erős férfira. De fontosabb, hogy ne
féljen.
- Magam is segítenék - bólintott a főnöknő, és ismét elmosolyodott, éppen csak egy kicsit. - De
mostanában egy kissé nehezebben mozgok. Majd inkább keresek valakit. - Köszönöm.
Újból elkomorulva, az idősebb asszony megbiccentette a fejét, és lassan elindult az egyik kisebb
sátorcsoport felé. Kígyó nézte, ahogy megy, és csodálta a kecsességét. Parányinak, éretlennek és
tisztátalannak érezte magát hozzá képest:
Homok most letekeredett a csuklójáról. Már előre elképzelve a pikkelyek csusszanását a bőrén, a
lány elkapta a hüllőt, még mielőtt a földre dobhatta volna magát. Homok fölemelte a teste elülső
részéter lány kezéből. A nyelvét öltögette, és egyre a kis állat felé pislogott, megérezvén a testéből
áramló meleget, a félelmét.
- Tudom, hogy éhes vagy - mondta neki Kígyó -, de ez az állatka nem tenéked rendeltetett. -
Azzal visszadugta Homokot a bőrtáskába, leemelte Ködöt a válláról, és hagyta, hogy az is
összetekeredjék a saját sötét rekeszében.
Az állatka fölsikoltott, és ismét kétségbeesetten kapálózni kezdett, amikor Kígyó szétfolyó
árnyéka rávetődött. A lány lehajolt és fölemelte. Megsimogatta, és a gyors hullámokban felharsanó
réműit síkoly előbb egyre halkult, egyre ritkult, aztán végképp elcsitult. Aztán már csak ott lapult
némán a kezében, kimerülten zihált, és sárga szemével a lányt nézte. Hosszú hátsó lábai és széles,
csúcsos fülei voltak, az orrocskája meg-megrándult a kígyószagra. Puha, fekete bundáját rézsútos
barázdák szabdalták: a háló zsinórnégyzeteinek a lenyomatai.
- Sajnálom, hogy el kell vennem az életedet - mondta neki Kígyó. - De azzal örökre vége lesz a
félelemnek, és nem okozok fájdalmat.
Szorosabbra zárta a kezét az állatka testén, és ahogy simogatta, megfogta a gerincét közvetlenül
a koponyája alatt. Egyetlen gyors rántás. Az állat mintha vergődött volna, csak egy pillanatig, de
már nem élt. Görcsösen vonaglott; a lábát felhúzta a törzséhez, a lábujjai begörbültek és reszkettek.
Még most is mintha a lányt nézte volna. Kígyó kiszabadította a hálóból.
Aztán előhúzott egy parányi fiolát az övtáskájából, szétfeszítette az állat összeszorított
állkapcsát, és a fiola zavaros tartalmából egyetlen cseppet hullajtott a szájába. Hamar kinyitotta
megint a bőrtáskát, és Ködöt szólongatta. A kobra lassan siklott elő, a kámzsája még behúzva, le az
éles szemcséjű homokba. Tejszerű pikkelyein megcsillant a gyér fény. Megérezte az állatot,
odafolyt hozzá, megérintette a nyelvével. Egy pillanatra megijedt a lány, hátha nem kell neki a
döghús, de az állat teste még meleg volt, időnként meg-megrándult reflexszerűen, és a kobrát
mardosta az éhség.
- Itt van neked egy kis csemege - mondta Kígyó a kobrának (a magány szoktatta rá, hogy
beszélgessen vele). - Hogy felkeltse az étvágyadat.
Köd még egyszer megszagolta a zsákmányt, aztán lecsapott, méregfogait mélyen a testébe vájta,
újból belemart, teljesen kiürítve a méregzacskóit. Akkor elengedte, jobb fogást keresett, és
nekilátott, hogy a pofáját az áldozat köré feszítse. Amikor Köd megpihent, és emészteni kezdte
szegényes vacsoráját, Kígyó odaült melléje, rátette a kezét, és várt. Lépéseket hallott a háta mögül a
durva homokon.
- Engem küldtek, hogy segítsek magának.
Fiatal férfi volt a jövevény, bár fekete hajába már néhány ősz szál vegyült. Magasabb volt
Kígyónál, és nem is rosszvágású. Az ő szeme is sötét, és arca éles vonásait tovább keményítette
hátrafésült, kontyba kötött haja. Közömbös kifejezés ült az arcán.
- Fél?
- Mindent úgy teszek, ahogy mondja.
Bár a testét elrejtette a lepel, hosszú, finom keze erőt sejtetett. - Akkor tartsa erősen, és ne
hagyja, hogy meglepje magát!
Köd aprókat rándult a kábítószer hatására, amit a lány az állatka szájába cseppentett. A kobra
szeme üresen meredt a semmibe.
- Ha megmar…!
- Fogja meg, gyorsan!
A fiatalember a kígyó felé nyúlt, de túl soká tétovázott. Köd nagyot rándult, a farka kivágódott,
mint az ostor vége, és arcon találta a fiatalembert. Az hátratántorodott, legalább annyira a
meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Kígyó közben szorosan fogta Ködöt az állkapcsa alatt, és minden
erejével igyekezett lefogni a teste többi részét is. Köd ugyan nem volt óriáskígyó, de a teste
sikamlós, erős és villámgyors. Összevissza csapkodva, sziszegve engedte ki a levegőt a torkán.
Belemart volna élőbe-élettelenbe, ha eléri. Ahogy Kígyó birkózott vele, sikerült hozzáférnie a
méregmirigyeihez, és kiszorította belőlük az utolsó csepp mérget is. A méregcseppek ott csüngtek
egy pillanatig Köd méregfogain, úgy verték vissza a tényt, akár a gyöngyszemek; aztán a hüllő
vonagló testének ereje kiröpítette őket a sötétbe. A lány csak birkózott tovább a kobrával, most az
egyszer segítőtársat lelvén a homokban, amelyen Köd sehogyan sem talált fogást. A lány érezte,
hogy a fiatalember a háta mögött most Köd teste és farka után kap. A küzdelemnek hirtelen vége
szakadt, és Köd ott feküdt ernyedten a kezükben.
- Bocsánatot kérek…
 - Tartsa! - mondta Kígyó. - Előttünk az egész éjszaka.
Amikor Köd ismét vonaglani kezdett, a fiatalember keményen fogta, és ezúttal valóban ért
valamit a segítsége. Csak most jutott hozzá Kígyó, hogy válaszoljon a kérdésére.
- Ha mérget termel, és utána megmarja magát, alighanem belehal. A marása még most is elég
lenne ahhoz, hogy megbetegedjék tőle. De ha nem csinál semmi ostobaságot, és a kígyó mégis
maráshoz jut, engem fog megmarni.
- Akkor hasznát venné az unokahúgomnak, ha belehalna vagy haldokolna.
- Félreért. Köd engem nem tud megölni. - Azzal kinyújtotta a kezét, és a férfi tisztán láthatta a
számtalan fehér heget, a hosszúkás és pontszerű sebhelyek nyomát. Hitetlenül bámulta őket, aztán
hosszan a lány szemébe nézett, majd elfordította a tekintetét.
A cakkos szélű lyuk a felhők között, amelyen át a földre szóródott a fény, lassan nyugat felé
haladt az égen; úgy babusgatták a kobrát, akár egy kisdedet. Kígyó azon kapta magát, hogy el-
elszendereg, de Köd egyszer csak megmozdította fejét, kábán ellene szegülve a szorításnak, és a
lány hirtelen magához tért.
- Nem szabad elaludnom - mondta a fiatalembernek. - Beszéljen hozzám. Hogy hívják?
Mint korábban Stavin, most a fiatal férfi is elbizonytalanodott. Mintha megijedt volna a lánytól
vagy valami ismeretlentől.
- Az enyéim azt tartják - mondta -, hogy nem bölcs dolog elárulni a nevünket idegeneknek.
- Ha maguk mind azt hiszik, hogy boszorkány vagyok, kár volt a segítségemet kérniük. Nem
ismerek semmilyen bűbájt, és nincs is rá szükségem.
- Ez nem babona - mondta a férfi. - Vagy nem úgy, ahogy maga gondolja. Mi nem félünk attól,
hogy megbabonáznak.
- Nem ismerhetem meg minden nép szokásait ezen a földön, ezért hát tartom magam a
sajátjaimhoz. Én meg úgy szoktam meg, hogy a nevükön szólítsam azokat, akikkel együtt
dolgozom. - Kígyó figyelte a fiatalembert, és a gyér fényben igyekezett megfejteni az
arckifejezését.
- Csak a családtagjaink tudják a nevünket, és azok, akikkel házasságot szándékozunk kötni.
Kígyó eltöprengett ezen a szokáson, és arra gondolt, hogy ezzel ő bizony nem sokra menne.
- Más senki? Soha?
- Hát… néha még egy-egy barát tudja az ember nevét.
- Aha - mondta a lány. - Értem. Én meg még mindig idegen vagyok, sőt ki tudja, talán ellenség.
- A barátom tudhatja a nevem - ismételte a fiatalember. - Igazán nem akartam megbántani, de azt
hiszem, most maga ért félre engem. Az ismerős még nem barát. Mi igen nagyra tartjuk a barátságot.
- Ezen a vidéken az embernek hamar el kell tudni döntenie, hogy valakit hiuhal-e a barátjának.
- Ritkán kötünk barátságokat. Az ilyesmi nagy elkötelezettséggel jár. - Egész félelmetesen
hangzik.
Ezen egy pillanatig elgondolkozott.
- Talán inkább a barátság elárulása az, amitől félünk - mondta végül. - Mert az nagyon fájdalmas.
- Magát már elárulták?
A férfi keményen pillantott rá, mintha jelezni akarná, hogy túllépte az illendőség határait.
- Még nem - mondta, és a hangja kemény volt, akár a pillantása. - Barát még nem. Nincs senki,
akit barátomnak hívnék.
Kígyó nem számított erre a válaszra. - Ez bizony szomorú - mondta, aztán elhallgatott, és azon
tűnődött, vajon mi taszíthatja, vajon mi választhatja el ennyire egymástól ezeket az embereket,
összehasonlítva saját kényszerű magányát az ő választott remeteségükkel.
- Szólítson Kígyónak - mondta végül -, ha képes kiejteni a száján. Ez még nem kötelezi semmire.
A fiatalember mintha szólni akart volna; talán az jutott megint az eszébe, hogy megsértette a
lányt, talán a szokásaikat akarta tovább védelmezni. De Köd fickándozni kezdett a kezük között, és
tartaniuk kellett erősen, nehogy kárt tegyen magában. A kobra elég karcsú volt a hosszához képest,
de azért erős, és a mostani rángásai minden előzőnél hevesebbek voltak. Vadul tekergett Kígyó
szorításában, és kis híján kiszabadította magát. Megpróbálta fölfújni kámzsáját, de a lány túl
szorosan fogta. Kitátotta a száját, és sziszegett, de a méregfogakból nem cseppent több méreg.
 A farkát most a fiatalember dereka köré csavarta. A férfi elkezdte ráncigálni, és közben
körbefordult, hogy kiszabaduljon a bilincsből.
- Köd nem óriáskígyó - mondta Kígyó. - Nem tud ártani magának. Hagyja békében . . De
elkésett; Köd hirtelen elernyedt, és a fiatalember elveszítette az egyensúlyát.
A kobra kiszabadította magát, és a farkával csíkokat vájt a homokba. Kígyó egyedül birkózott
vele, miközben a fiatalember megpróbált újból belekapaszkodni, de a hüllő a lány köré fonta a
testét, a saját fogását használva támaszkodópontként. Megpróbálta kirántani a fejét Kígyó kezéből.
A lány lenyomta mindkét kezét a homokba; Köd föléje magasodott, dühödten kitátotta a pofáját,
vadul sziszegett. A fiatalember előrelendült, és nyakon csípte a kobrát, éppen a kámzsája tövénél.
Köd feléje kapott, de Kígyónak, az ördög tudja, hogyan, sikerült visszafognia. Aztán egyesült erővel
megfosztották Ködöt az előnyös fogástól Kígyó derekán, és végre ismét a kezükben volt a
kezdeményezés. Kígyó feltápászkodott, de Köd váratlanul teljesen elernyedt, és szinte mereven
feküdt ott kettőjük között. Mindkettőjükről dőlt a verejték; a fiatalember halottsápadt volt, hiába
barnította le a nap, és még Kígyó is minden ízében reszketett.
- Most egy kicsit pihenhetünk - mondta Kígyó. A férfira nézett, és észrevett az arcán egy sötét
vonalat, ahol korábban Köd farokcsapása érte. Odanyúlt és megérintette.
- Meg fog dagadni - mondta a lány. - De nem vérzik.
- Ha igaz lenne, hogy a kígyók a farkukkal marnak, maga egyszerre tartaná a méregfogukat meg
a fullánkjukat, nekem meg nem sok hasznomat látná.
- Ma éjjel inkább olyan valakire van szükségem, aki ébren tart, akár segít Ködöt tartani, akár
nem.
A kobrával való huzakodás adrenalint termelt, de most már alig érződött a hatása, és a lányt a
kimerültség és az éhség újabb, az előzőeknél erősebb hulláma öntötte el.
- Kígyó…?
- Tessék.
- Csak ízlelgettem a nevét. - A fiatalember röviden, félszegen elmosolyodott.
- Elég jól ejti.
- Mennyi idő alatt kelt át a sivatagon?
- Nem volt nagyon hosszú az út… Iszonyú hosszú volt. Hat nap.
- Miből tartotta fenn magát?
- Víz van. Éjszaka mentünk, kivéve tegnap, mert sehol sem volt árnyék.
- Maga cipelte az egész élelmet?
- Valamicskét. - Vállat vont. Azt kívánta, bárcsak ne beszélne az ételről.
- Mi van odaát?
- Homok, mint itt, bozót, mint itt, kicsit több víz. Néhány tucat ember, kereskedők, az állomás,
ahol felnőttem, és ahol kiképeztek. Még messzebb egy nagy hegy, aminek egy város van a
belsejében.
- Szeretnék látni egy várost. Egyszer majd. - Szóval át lehet kelni a sivatagon.
A férfi nem felelt, de Kígyóban még élénken éltek otthona elhagyásának emlékei, és el tudta
képzelni, mi foroghat a férfi fejében.
A következő vonaglás sokkal hamarabb kezdődött, mint ahogy Kígyó számított rá. A
hevességéből némi fogalmat alkothatott magának Stavin állapotáról, s azt kívánta, bárcsak reggel
volna már. Ha muszáj elveszítenie, akkor hadd legyen minél előbb túl rajta, hogy meggyászolhassa,
és megpróbálja elfelejteni. A kobra minden bizonnyal halálra zúzta volna magát a homokon, ha
Kígyó és a fiatalember le nem fogják. De most hirtelen megmerevedett, a pofája becsukva, villás
nyelve élettelenül himbálózott. Megállt a lélegzete.
- Tartsa! - mondta Kígyó. - Tartsa a fejét! Gyorsan, itt fogja meg, és ha kiszakítaná magát, fusson
el! Fogja már! Ne féljen, most nincs olyan állapotban, hogy megint megcsapja magát, hacsak
véletlenül nem!
A férfi most csak egy pillanatig tétovázott, aztán megmarkolta Ködöt a feje alatt. Kígyó a mély
homokban csúszkálva elszaladt onnan a sátrak környékéről, arrébb, ahol már nem irtották ki a
bozótot. Száraz, tüskés ágakat szaggatott, amelyek feltépték sebhelyes kezét: A csenevész bokrok
tövében mintegy mellékesen egymásba tekeredett szarvasviperákra lett figyelmes; undorítóak
voltak, ahogy alaktalanul egymásba folytak. Sziszegtek feléje; Kígyó ügyet sem vetett rájuk. Végre
talált egy keskeny, üreges ágat, azzal elindult visszafelé. A keze vérzett a mély karcolásoktól.
Letérdelt Köd elé, kifeszítette a kobra pofáját; és a nyelvcsonkja melletti légcsövön át mélyen
ledugta az ágat a torkába. Közelebb hajolt, szájába vette a csövecskét, és gyöngéden belefújt Köd
tüdejébe.
Mindent tisztán érzékelt maga körül: a fiatalember kezét, ahogy tartja a kígyó fejét, úgy, ahogy
kérte; a lélegzetvételét, ahogy először elakad a meglepetéstől, aztán zihálva nekiiramodik; a Köd
méregfogaiból szivárgó folyadék émelyítő szagát; saját kábaságát, amit a kimerültségének
tulajdonított, és amin úrrá lett, mert muszáj volt, mert így akarta.
Kígyó csak fújta a levegőt a csőbe, szünetet tartott, aztán kezdte elölről, mindaddig, amíg Köd
átvette a ritmust, és végül már segítség nélkül is tartotta.
- Azt hiszem, ettől magához tér - mondta, és visszaült a sarkára. - Nagyon remélem. Keze fejével
végigsimított a homlokán. A mozdulattól belényilallt a fájdalom: elkapta a kezét, iszonyú kín hatolt
a csontjaiba, felkúszott a karján, föl a vállába, a mellébe, megbénította a szívét. Megingott, az
egyensúlyát veszítve. Oldalra dőlt, próbált megtámaszkodni, de túl lassú volt a mozdulat; szédülés
és hányinger kerülgette, aztán a föld mégis magához húzta, elmerült a fájdalomban, és sötétség
borult rá, ahol már nem volt miben megkapaszkodnia.
- Kígyó, elengedhetem? - A lánynak úgy rémlett, mintha valaki másnak szólna a kérdés, de
ugyanakkor tudta, hogy nincs ott senki más, aki válaszolhatna rá, senki, akit úgy hívnak, mint őt.
Egy kezet érzett, gyöngéden simított végig az övén; szerette volna viszonozni a szorítást, de túl
fáradt volt. Inkább aludni kívánt, félrelökte a simító kezet. De a kéz föltámasztotta a fejét, száraz
bőrt érintett a szájához, és vizet öntött a torkába. Kígyó köhögött, fulladozott, és kiköpte az egészei.
Aztán föltámaszkodott a könyökére. Ahogy lassan tisztult a látása, érezte, hogy reszket. Úgy
érezte magát, mint amikor először marta meg kígyó, annak idején, amikor még nem fejlődött ki
teljesen az immunitása. A fiatalember ott térdelt föléje hajolva, a vizestömlő a kezében. A háta
mögött Köd lassan a sötétség felé kúszott. Kígyó egycsapósra megfeledkezett a lüktető fájdalomról.
- Köd! - Kétségbeesetten a földre csapott.
A fiatalember összerezzent, ijedten hátrafordult; a kobra fölegyenesedett, a feje egy magasságban
Kígyó szemével, a kámzsáját kifeszítette, dühösen himbálózott, éberen, marásra készen. Hullámzó
fehér vonal volt a fekete háttérben. Kígyó minden erejét megfeszítette, hogy talpra álljon, úgy
érezte, mintha egy vadidegen testtel kínlódna. Kis híján ismét felbukott, de végül sikerült
kiegyenesednie.
- Most nem mehetsz vadászni - mondta. - Előbb el kell végezned a dolgodat, Oldalra nyújtotta a
jobb kezét, csalétkül Ködnek, ha mégis lecsap. A kezét mardosta a fájdalom. A lány nem attól félt,
hogy Köd megmarja, hanem hogy kórba vész a kobra mérge.
- Gyere ide - mondta. - Gyere, és csillapítsd a haragod. - Észrevette, hogy az ujjai közül vér
szivárog, és a kisfiú iránt érzett aggodalma fokozódott.
- Hát megmartál, gonosz teremtés?
De valami nem volt rendjén: a szörnyű fájdalom. Köd marósa csak zsongította volna, az új
szérum legfeljebb csípte volna a sebet…
- Nem ő volt - hallotta a háta mögül a fiatalember suttogását.
Most viszont lecsapott Köd. De a hosszú gyakorlásban kialakult reflexek lassan visszatértek.
Kígyó félrekapta a jobb kezét, és a ballal nyakon csípte a kobrát, amikor visszahúzta a fejét. Köd
megvonaglott, aztán elengedte magát.
- Te galád bestia! - mondta Kígyó. - Szégyelld magad!
Odafordult a kobrához, és hagyta, hadd kússzon föl a karján, föl a vállára, ahol megnyugodva
elhelyezkedett, akár valami láthatatlan körgallér, s a farka uszályként lecsüngött a lány háta mögé.
- Hát mégse mart meg?
- Nem - mondta a férfi. Tartózkodó, halk-beszéde most még csöndesebb volt a tisztelettel vegyes
iszonyattól. - Haldokolnia kéne. Görcsbe csavarodva kéne agonizálnia, bíborszínűre dagadt karral.
Amikor az imént visszajött… - A lány kezére mutatott. Alighanem egy vipera marta meg.
 Kígyónak eszébe jutottak a bokor aljában egymásba tekeredett hüllők, és odanyúlt véresre mart
kezéhez. Letörölte a vért, és a tüskék szaggatta sebhelyek között észrevett egy kígyómarástól
származó iker pontocskát. A seb környéke enyhén duzzadt volt.
- Ki kény tisztítani - mondta. - Szégyellem az ügyetlenségemet. - Nem volt már annyira égető a
fájdalom, zsongító hullámokban árasztotta el a karját. Kígyó ott állt, a fiatalemberre pillantott, aztán
körbe a lassan színét váltó tájra; fáradt szeme erőlködve próbált alkalmazkodni a lenyugvó hold és a
még be nem köszöntött pirkadat halovány fényéhez.
- Derekasan vigyázott Ködre - mondta a fiatalembernek. - Köszönöm magának.
A férfi lehajtotta a fejét, kis híján bókolt Kígyó előtt. Aztán fölállt, és közelebb lépett a lányhoz.
Kígyó gyöngéden Köd nyakára tette a kezét, nehogy megriadjon.
- Megtiszteltetésnek venném - szólalt meg a férfi -, ha Arevinnek szólítana.
- Örömmel.
Kígyó letérdelt, és átcsurgatta a keze közt Köd síkos testét, ahogy a kobra lassan visszakúszott a
rekeszébe. Nem kell már soká várnia, hajnalban, ha Köd végképp magához tér, mehetnek
Stavinhez.
Köd fehér farkának a csücske is eltűnt a rekeszben. Kígyó ráhajtotta a ládika fedelét, és aztán fel
akart állni, de nem volt erő a lábában. Az új mérget még nem küzdötte le teljesen a szervezete. A
seb körül vörös és lágy volt a hús, de a vérzés nem akart csillapodni. Maradt hát ott, ahol volt,
magába roskadtan, a kezét bámulta, az agya lassan őrölt, fontolgatva, hogy mit kell tennie, ez
egyszer saját magáért.
- Hadd segítsem föl. Kérem.
A férfi megfogta a vállát, és lábra segítette.
- Sajnálom - mondta Kígyó. - De annyira rám férne egy kis pihenés…
- Adja a kezét, hadd mossam meg - mondta Arevin. - Aztán alhatna egy keveset. Szól, hogy
mikor ébresszem föl…
- Nem szabad aludnom még. - Összeszedte magát, kiegyenesedett, rövid, izzadt tincseit
félresimította a homlokából. - Nincs már semmi bajom. Van egy kis vize?
Arevin meglazította köntöse külső szárnyát. Az alatt lágyékkötőt és egy bőrövet viselt, amelyről
számos bőrflaska és övtáska csüggött. Inas, arányos volt a teste, a Iába hosszú és izmos. A bőre egy
árnyalattal világosabb volt itt, mint napbarnította arcán. Előhúzta a vizeskulacsát, és Kígyó kezéért
nyúlt.
- Ne, Arevin. Ha csak a legkisebb karcolás van a kezén, és a méreg belejut, megfertőzheti.
Újra leült, és a langyos vízzel alaposan leöblögette a kezét. A víz rózsaszín csöppekben hullott a
földre, és eltűnt, még csak egy nedves folt sem maradt a nyomában. A seb még mindig vérzett, de
most már csak egy kicsit sajgott. A méreg hatása majdnem teljesen elmúlt.
- Nem értem - mondta Arevin -, nem értem, hogyan élhette túl. A húgomat is megmarta egy
homoki vipera. - Szeretett volna közömbös maradni, de a hangja elárulta. Semmit sem tehettünk
érte, még a fájdalmát sem tudtuk enyhíteni.
Kígyó visszaadta a kulacsát, és az övtáskájából kenőcsöt vett elő, amit bedörzsölt a lassan
bezáruló sebhelyekbe.
- Ez is hozzátartozik a kiképzésünkhöz - mondta aztán. - Nagyon sokfajta kígyóval dolgozunk,
ezért jó, ha minél többnek a mérgével szemben ellenállóvá válunk. - Vállat vont. - Az eljárás
szörnyen hosszadalmas és meglehetősen fájdalmas. - Összeszorította az öklét; a kenőcs vékony
rétegben tapadt a sebre, Kígyó végre ismét önmaga volt. Odahajolt Arevinhez, és ismét megérintette
felhorzsolt arcát. - Igen… - A férfi sebére is rákent egy keveset a balzsamból. - Ez majd segít
meggyógyítani.
- Ha már aludni nem tud - mondta Arevin -, miért nem pihen legalább?
- Igaza van. Megpróbálok egy keveset pihenni.
Kígyó odahúzódott szorosan Arevin mellé, nekitámaszkodott, és együtt nézték, ahogy a nap
fokozatosan aranyszínűre, lángolóra, borostyánszínűre gyújtja a felhőket. Kígyót jóleső érzéssel
töltötte el egy másik emberi lény fizikai érintése, bár kielégülést nem érzett. Máskor, máshol talán
megtehetné a következő lépést, de nem itt, és nem most.
 Amikor a tündöklő napkorong alsó karimája is a horizont fölé emelkedett, Kígyó felállt, és
előcsalogatta Ködöt a ládikóból. A kobra lassan, elgyöngülten kecmergett elő, és azonnal felkúszott
Kígyó vállára. A lány fölkapta a bőrtáskát, aztán Arevinnel elindultak a sátrak kis csoportja felé.
Stavin szülei már várták, már ott lestek rá a sátor bejáratánál. Szorosan, védekezően egymáshoz
simuló, néma csoportot alkottak. Egy pillanatra Kígyónak felötlött, hogy talán el akarják küldeni.
Aztán, szánakozva, a félelemtől forró gombóccal a torkában, megkérdezte, hogy Stavin meghalt-e.
Azok hárman csak a fejüket rázták, és hagyták, hogy belépjen a sátorba.
Stavin ugyanúgy feküdt ott, álomba merülten, mint amikor az este elvált tőle. A hátában érezte a
felnőttek bámuló pillantását, az orrát megcsapta félelmük szaga. Köd kiöltötte a nyelvét, és
láthatóan nyugtalanította a homályos veszélyérzet.
- Tudom, hogy szeretnének itt maradni - szólalt meg Kígyó. - Tudom, hogy segítenének, ha
tudnának, de itt másnak nincs dolga, csak nekem. Legyenek szívesek, várjanak odakint.
Azok hárman előbb egymásra néztek, aztán Arevinre, és a lány azt hitte, tiltakozni fognak. Kígyó
legszívesebben belezuhant volna a csöndbe, aludni, aludni…
- Gyertek, sógorok! - mondta Arevin. - Mindnyájan az ő kezében vagyunk. Félrecsapta a
sátorponyvát, és kivezette őket. Kígyó csak egy pillantással köszönte meg neki, és a férfi mintha
mosolygott volna. Kígyó Stavinhez fordult, és odatérdelt mellé.
- Stavin… - A lány megérintette a kisfiú homlokát; valósággal tüzelt. Észrevette, hogy a keze
ismét reszket. A gyönge érintéstől a fiúcska fölébredt. - Itt az idő - mondta neki Kígyó.
A kisfiú hunyorgott, lassan magához tért gyermeki álmából, észrevette a lányt, megismerte. Nem
látszott ijedtnek. Ennek őrült Kígyó; de valami más nyugtalanította.
- Fájni fog? - Most faj?
A kisfiú tétovázott, oldalra pillantott, aztán vissza a lányra. - Igen.
- Lehet, hogy egy kicsit jobban fog fájni. Remélem, hogy nem. Kész vagy? - Fű itt maradhat?
- Hát persze - felelte Kígyó.
És hirtelen rájött, mi nyugtalanítja.
- Rögtön visszajövök. - A hangja annyira elváltozott, a torka úgy összeszorult, hogy hiába volt
minden, megijesztette a kisfiút. Kiment a sátorból, lassan, nyugodtan, minden erővel uralkodva
magán. Odakint a szülők arcáról leolvashatta, hogy mitől félnek.
- Hová fett Fű?
Arevin, aki háttal állt neki, összerezzent a hangjára. A fiatalabb férj elharapott, sajnálkozó hangot
hallatott, és nem állta tovább a tekintetét.
- Úgy féltünk - mondta az öreg. - Úgy féltünk, hogy megmarja a gyereket.
- Nekem jutott eszembe. Én voltam. Az a dög fölkúszott az arcára, kilátszottak a méregfogai… -
Az asszony a fiatalabb férj vállára tette a kezét, s akkor elhallgatott.
- Hová lett Fű?! - Kígyó sikoltani szeretett volna; nem sikoltott. Odahoztak neki egy apró, nyitott
dobozt. Kígyó elvette és belenézett.
Belül ott feküdt Fű, majdnem kettébe vágva, a testéből szivárogtak a belsőségek, félig az
oldalára fordult, és ahogy a lány föléje hajolt, és nézte remegve, a kígyócska egyet rándult, kiöltötte
a nyelvecskéjét, aztán behúzta. Kígyóból föltört valami sóhaj, túl mélyen a torkából, hogy kiáltássá
erősödjék. Szerette volna hinni, hogy ezek már csak reflexmozgások, de azért fölemelte Füvet,
amilyen gyöngéden csak tudta. Lehajolt, és az ajkával megérintette a lágy, zöld pikkelyeket a feje
mögött. Heves, váratlan mozdulattal beleharapott a koponyája tövénél. Fű vére hűvösen, sósan
csordult a szájába. Ha még élt, Kígyó most egy csapásra véget vetett a kínjának.
A szülőkre pillantott, aztán Arevinre; mindnyájan halotthalványak voltak, de a lány nem érzett
rokonszenvet irántuk, nem érdekelte sem félelmük, sem bánatuk.
- Egy ilyen csöppnyi teremtés! - suttogta. - Ilyen parányi lény, aki legföljebb örömet okozott,
álmot. - Még nézte őket egy pillanatig, aztán a sátor felé fordult.
- Várjon… - Hallotta, hogy az öreg utánaindul. Megérintette a lány vállát; Kígyó lerázta magáról
a kezét. - Bármit megadunk magának, amit csak kíván - mondta az öreg -, csak a gyereket ne
bántsa!
- Tán azt képzelik, megölöm Stavint a maguk ostobasága miatt?! - pördült meg a sarkán Kígyó,
tombolva a dühtől.
Az öreg mintha arra készült volna, hogy erőszakkal visszatartsa. Kígyó teljes erőhól a gyomrába
döfte a vállát, aztán eltűnt a ponyva mögött. Odabent fellökte a táskát. A hirtelen felriasztott Homok
dühösen kúszott elő a táskából, és gyűrűkbe csavarodott a földön. Amikor Kígyó nyomában
megjelent a fiatalabb férj az asszonnyal, Homok sziszegni kezdett, és olyan hevesen rázta a
csörgőit, hogy Kígyó nem emlékezett hasonlóra. De még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy
hátrapillantson. Behúzta a fejét, és a gallérjába törölte a könnyeit, hogy Stavin ne lássa. Odatérdelt a
kisfiú mellé.
- Mi történt? - Stavin önkéntelenül is figyelmes lett a szóváltásra és rohangálásra odakint a sátor
előtt.
- Semmi, Stavin - mondta Kígyó. - Tudod, hogy a sivatag másik oldaláról jöttünk? - Nem -
válaszolt a kisfiú elcsodálkozva.
- Tudod, nagyon nagy volt a hőség, és nem volt mit ennünk. Fű most vadászik. Szörnyen éhes
volt már. Megbocsátasz neki, és nem bánod, ha elkezdjük nélküle? Én itt leszek végig veled.
Olyan kimerültnek látszott a kisfiú; csalódott volt, de nem futotta erejéből ellenkezésre.
- Jó, kezdjük. - A hangja csikorgott, mint az ujjak közt átpergetett homok.
Kígyó lefejtette Ködöt a válláról, és kitakarta Stavin vézna kis testét. A tumor ott terpeszkedett a
bordái alatt, eltorzította a testét, nyomta létfontosságú szerveit, elszívta előle a táplálékot, és
megmérgezte a vérét a hulladékaival. A kobra fejét a kezében tartva, Kígyó hagyta, hadd
hullámozzon végig a kisfiún, hadd ízlelgesse. Erősen kellett tartania, nehogy belémarjon; az
izgalom felingerelte. Amikor Homok ismét megrázta a csörgőit, a vibráló hangtól megfeszült a
teste. Kígyó simogatta, babusgatta; a kobrába lassan visszatértek a belénevelt és generációkon át
öröklött reflexek, legyőzve természetes ösztöneit. Köd megdermedt, amikor a nyelve hozzáért a
daganat fölötti bőrhöz, és ekkor Kígyó elengedte őt.
A kobra feje hátralendült, és lecsapott és mart, ahogy a kobrák marnak, méregfogait egy
pillanatra a daganatba mélyesztette, aztán visszahúzódott, hogy nyomban újra lecsapjon, jobb fogást
keresve, ezúttal hosszabban, valósággal csemegézve a zsákmányon. Stavin fölkiáltott, de nem
mozdult Kígyó keze között.
Köd méregmirigyei teljes tartalmát belépumpálta a gyermekbe, aztán elengedte. Fölágaskodott,
körbetekintett, leengedte kámzsáját, és nyílegyenes vonalban átsiklott a padlót borító gyékényeken,
vissza sötét rekeszébe.
- Kész vagyunk, Stavin. - Most meg fogok halni?
- Nem - felelte Kígyó. - Még nem. Még sok-sok évig nem halsz meg, remélem. Egy fiolát vett
elő az övéből, amiben valami por volt. - Nyisd ki a szád! - A kisfiú szót fogadott, és Kígyó rászórta
a port a nyelvére. - Ez majd enyhíti a fájdalmat. - Aztán gyolcsdarabot terített a két apró,
gombostűfejnyi sebhelyre, vigyázva, hogy a vért ne törölje le vele.
Elfordult a gyerektől. - Kígyó! Elmész?
- Nem megyek úgy el, hogy el ne köszönnék tőled. Ígérem.
A kisfiú visszahanyatlott, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az orvosság a hatalmába kerítse.
Homok még mindig ott heverészett gyűrűkbe csavarodva a sötét gyékényen. Kígyó megütögette a
padlót, hogy odahívja magához. Homok odakúszott hozzá, és kedvetlenül tűrte, hogy visszarakják a
táskába. Kígyó becsukta a táskát, felemelte - az még így is olyan könnyűnek tűnt, mintha üres
volna. Odakintről zajokat hallott. Stavin szülei és még néhányan, akik a segítségükre jöttek,
félrehúzták a sátorponyvát, és bekukucskáltak, husángokat tartva maguk elé.
Kígyó letette a bőrtáskát.
- Kész vagyok.
Amazok beléptek. Arevin is ott volt velük; ő volt az egyetlen, aki fegyvertelenül jött.
- Kígyó… - A hangjából szomorúság, szánalom, zavar érződött, és Kígyó nem tudta, vajon mit
gondol a férfi.
Arevin hátrapillantott. Stavin anyja ott jött közvetlenül a nyomában. A férfi megmarkolta a
vállát.
- Nélküle meghalt volna a fiad! Bármi történjék, nélküle biztosan meghalt volna!
 - Nem igaz - rázta le az asszony Arevin kezét -, tatán életben maradt volna! Talán elmúlt volna a
baj. Mi… - Nem tudott többet mondani, hogy rejtse a könnyeit.
Kígyó homályosan érezte, hogy az emberek lassan körülveszik. Arevin lépett egyet feléje,
megállt, és a lány megértette, azt akarja, hogy védje magát.
- Tudnak maguk egyáltalán sírni? - kérdezte. - Van maguk közt egy is, aki elsirasson engem és a
nyomorúságomat vagy ezeket és a bűnüket vagy egy vétlen apróságot és hiábavaló kínját? -
Könnyek gördültek végig az arcán.
Nem értették egy szavát se, csak ingerelte őket, hogy sír. Hátrahúzódtak, látszott, hogy még
mindig félnek a lánytól, de lassan összeszedték magukat. Kígyónak most már fölösleges volt
magára erőltetnie a nyugalmat, amellyel a gyereket becsapta.
- Ó, ti ostobák! - Megbicsaklott a hangja. - Stavin…
A bejárat felől hirtelen beömlött a fény a sátorba
- Engedjetek utat! - A Kígyó előtt tolongó emberek félreálltak, hogy utat nyissanak főnöknőjük
előtt. Az asszony Kígyó elé lépett, és rá se hederített a bőrtáskára, amelyhez kis híján hozzáért a
lába.
- Életben marad Stavin? - A hangja nyugodt volt, hűvös és halk.
- Nem tudom biztosan - felelte Kígyó -, de úgy érzem, hogy igen.
- Hagyjatok magunkra! - Az emberek előbb fogták föl Kígyó szavait, mint a vezetőjükét;
egymást keresték a pillantásaikkal, leeresztették a husángjaikat, aztán, egyik a másik után, lassan
kisomfordáltak a sátorból. Arevin maradt. Kígyó érezte, hogy a veszély táplálta ereje lassan
elhagyja. Megroggyant a térde. A bőrtáska fölé hajolt, és arcát a kezébe temette. Az idősebb nő
odatérdelt melléje, mielőtt Kígyó egyáltalán észrevette vagy megakadályozhatta volna.
- Köszönöm - mondta. - Köszönöm. Borzasztóan sajnálom, hogy… - Kígyó válla köré fonta a
karját, odahúzta magához, és Arevin is odatérdelt melléjük, és ő is átölelte Kígyót. A lány megint
remegni kezdett, és ők ketten csak fogták gyöngéden, amíg kisírta magát
Később aludt valamit, kimerülten, egyedül Stavinnel a sátorban, álmában fogva a kisfiú kezét.
Az emberek előzőleg apró vadakat ejtettek Homoknak és Ködnek. Őt meg elhalmozták
élelmiszerekkel és annyi vízzel, hogy megfürödhessék, bár ez utóbbitól alighanem kimerültek a
készleteik.
Amikor fölébredt, Arevin ott aludt a közelben, a köntösét kioldotta a hőségben, a mellén és hasán
verejtékcsöppek csillogtak. Komor arckifejezése alvás közben megenyhült; most inkább
kimerültnek és sebezhetőnek látszott. Kígyó már azon volt, hogy felkeltse, de megtorpant, megrázta
a fejét, és Stavin felé fordult.
Megérintette a daganatot, és látta, hogy oldódni, zsugorodni kezdett, már haldoklott, amint Köd
elváltoztatott mérge egyre jobban kifejtette a hatását. Kígyó úgy érezte, hogy szomorúsága mélyén
megcsillan egy kis öröm. Kisimította Stavin kese haját az arcából.
- Többé nem hazudnék neked, kicsim - suttogta -, de nemsokára el kell mennem. Nem
maradhatok itt. - Még három nap alvásra volt szüksége, hogy kiheverje a homoki vipera marását, de
majd valahol máshol alszik. - Stavin?
- Már nem is fáj - mondta a kisfiú vontatottan, félálomban. - Örülök neki.
- Köszönöm…
- Isten veled, Stavin. Fogsz majd emlékezni rá, hogy felébredtél, és én itt maradiam, hogy
elbúcsúzzam tőled?
- Viszontlátásra - mondta a kisfiú ismét megrebbenve. - Viszontlátásra, Kígyó. Viszontlátásra,
Fű. - Lehunyta a szemét.
Kígyó felkapta a táskát, és Arevinre bámult. A férfi nem mozdult. Kígyó hálás volt neki, de azért
sajnálta, hogy így válnak el. Kilépett a sátorból.
A hajnal már hosszú, zavaros árnyékokat vetett; a tábor forró volt és néma. Kígyó meglelte
tigriscsíkos póniját, ott állt kikötve, bőségesen ellátva enni- és innivalóval. Új, telitöltött
vizestömlők dagadtak a nyereg mellett a földön, és a kápán keresztbe vetve néhány sivatagi köntös
hevert, jóllehet Kígyó visszautasított mindenféle fizetséget. A tigris-póni rányihogott. A lány
megvakargatta csíkos füle tövét, nyerget vetett rá, és felcsatolta a tetejébe a cókmókját. Kötőféken
vezetve maga mögött az állatot, elindult nyugatnak, arra, amerről jött.
- Kígyó…
Mélyen beszívta a levegőt, aztán hátrafordult Arevin felé. A férfi szemben állt a nappal; a
fényétől pirospozsgás volt a bőre és skarlátszínű a köntöse. A haja laza tincsekben omlott le egészen
a válláig, lágyítva az arcvonásait.
- Már mennie kell? - Igen.
- Azt reméltem, addig nem megy el… szóval, hogy marad még egy ideig… - Ha a dolgok
másképp alakulnak, talán maradtam volna.
- Úgy meg voltak ijedve!
- Megmondtam nekik, hogy Fű nem tud ártani nekik, de meglátták a méregfogait, és nem tudták,
hogy csak álmot adhat, és könnyebbé teheti a halált.
- Nem tud megbocsátani nekik?
- Nem tudom elviselni, hogy bűnre kényszerültek. Mert ami történt, az én hibám, Arevin. Nerci
értettem őket, csak amikor már késő volt.
- Hiszen éppen maga mondta: nem ismerhet minden szokást, minden félelmet.
- Nyomorék vagyok - mondta a lány - Fű nélkül; ha nem tudok meggyógyítani valakit, semmit
sem tehetek. Haza kell mennem, a mestereim elé állni és reménykedni, hogy elnézőek lesznek
ostobaságommal. Nem sokan érdemelték ki azt a nevet, amellyel én büszkélkedhetem - és most
csalódást okozok nekik.
- Hadd menjek magával
Kígyó is ezt akarta; el is bizonytalanodott, és átkozta magát a pillanatnyi gyengeségért. - Lehet,
hogy elveszik tőlem Ködöt és Homokot, engem pedig száműznek, és akkor magára is ez a sors vár.
Maradjon itt, Arevin!
- Nekem nem számítana.
- De igen! Rövidesen meggyűlölnénk egymást. Én nem ismerem magát, maga sem ismer engem.
Nyugalomra és időre van szükségünk, hogy jól megértsük egymást.
A fiatalember odalépett hozzá, köréje fonta a karját, és úgy álltak ott egy pillanatig,
összeölelkezve. Amikor fölemelte az arcát, könnyek peregtek róla.
- Kérem, jöjjön el újra! - mondta. - Bármi történjék, jöjjön el újra!
- Majd igyekszem - mondta Kígyó. - Jövő tavasszal, amikor eláll a szél, várjon rám. A rá
következő tavasszal, ha addig nem jöttem, felejtsen el. Bárhol is legyek, ha élek még, én el fogom
felejteni magát.
- Várni fogom - mondta Arevin, és látszott, mást nem is akar ígérni Kígyó fölvette a pónija
kantárszárát, és elindult, neki a sivatagnak.

Gömöri Péter fordítása

 Ivan Jefremov - A hegyi szellemek tava

Néhány évvel ezelőtt kutatási célú útvonalon bejártam a Központi Altaj egyes részeit, a
Lisztvjaga hegygerincet, a Katuny felső folyása bal parti területén. Célom akkor az arany volt. Bár
nem találtam értékes lelőhelyet, de nagy gyönyörűségemre szolgált az Altaj csodálatos
természetvilága.
Munkahelyem közelében nem volt semmi figyelemre méltó. A Lisztvjaga viszonylag alacsony
hegygerinc, örök hó - "a nagy fehérség" hiányzik róla, vagyis nincs meg a gleccserek, hegyi tavak,
fenyegető csúcsok csillogó változatossága és mindaz a magashegységi szépség, ami elbűvöl és
megigéz a magasabb gerinceken. Azonban a sziklás hátukat a bozontos tajga fölé emelő masszív
hegyhátak komor vonzereje, az alattuk tengeri hullámokként torlódó hegyek kárpótoltak az elég
unalmas ottlétért a patakok széles, mocsaras völgyében, ahol az idő nagy részében folytattam a
munkám.
Szeretem az északi természet hallgatag komorságát, a szegényes színek egyhangúságát,
szeretem, valószínűleg az ősállapotú magányért és vadságért, és nem cserélem el a dél festői
fényességéért, ami tolakodóan törekszik a lelkekbe. A szabadság, a természet iránti honvágy
perceiben, ami előfordul minden expedíciós tudósnál, aki megelégeli a nagyvárosi életet, szemem
előtt szürke sziklák, ólomszínű tenger, tetejüktől megfosztott, hatalmas vörösfenyők és a zöld
fenyőerdők komor mélységei tűnnek fel…
Egyszóval elégedett voltam az engem körülvevő egyhangú képpel, és élvezettel végeztem
feladatomat. Azonban volt még egy megbízatásom: megvizsgálni a Katuny középső folyásánál, egy
Csemal nevű nagy falu közelében levő remek azbesztlelőhelyet. Akkor az Altajon át a legrövidebb
út a legmagasabb hegygerinc, a Katuny mellett, a Felső-Katuny völgyeiben vezetett. Elérkezve
Ujmon faluig, át kellett kelnem az ugyancsak magas Trektyinszkij hrebeten, és Ondugajon keresztül
ismét ki kellett jutnom a Katuny völgyébe. Bár utam sietős volt, és ez hosszú, mindennapos
menetelésre kényszerített, csak ezen az úton éreztem az Altaj természetének valódi varázsát.
Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor kis karavánommal együtt a tajgában jegenye-,
cirbolya- és vörösfenyőből álló sűrű erdőben - vezető hosszú út után leereszkedtünk a Katuny
völgyébe. Az árterület látszólagos simasága erősen akadályozott minket: a lovak hasra estek a
szürkésbarnán cuppogó sárban, amit növényréteg fedett be. Minden tíz métert nagy erőfeszítéssel
küzdöttünk le. De nem engedtem, hogy a karaván éjszakázzék, úgy döntöttem, még ma át kell jutni
a Katuny jobb partjára.
A hold korán felkelt a hegyek fölött, és nehézség nélkül lehetett továbbhaladni. A gyors folyó
egyenletes zaja köszöntött minket, mikor megérkeztünk a Katuny partjára. A holdfényben a Katuny
nagyon szélesnek tűnt. Amikor azonban kísérőnk beügetett almásszürke lován a zúgó, homályos
vízbe, és a többiek elindultak utána, kiderült, hogy a víz csak térdmasságig ér, így könnyen
átkeltünk a másik partra. Elhagyva a nagy kövekkel beszórt árteret, ismét a mocsárba jutottunk,
amit a szibériaiak "karagajnyik"-nak neveznek. A puha mohaszőnyegen karcsú fenyők voltak
szétszórva, mindenütt magas buckák emelkedtek, amelyeken zizegett és magasba nyúlt a kemény
sás. Egy ilyen helyen a lovak kénytelenek lettek volna egész éjjel "újságot olvasni", vagyis táplálék
nélkül maradni, ezért úgy döntöttem, hogy továbbmegyünk.
A kezdődő emelkedő azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy száraz helyre jutunk. Az ösvény
megbújt a fenyőerdő komor sötétségében, a lovak Iába meg eltűnt a puha mohaszőnyegben. Így
haladtunk másfél órán keresztül, amíg az erdő ritkulni nem kezdett; megjelentek a jegenyefenyők,
cirbolyafenyők, a moha csaknem eltűnt, de az emelkedőnek nem volt vége, sőt egyre meredekebbé
vált. Akárhogy is próbáltuk tártani magunkat, a nappali nehézségek után még két óra emelkedő
nagyon nehéznek bizonyult. Ezért mindenki örvendeni kezdett, amikor a lovak patkói
megcsendültek, szikrát pattintva a kövekből, és feltűnt a hegynyúlvány csaknem lapos teteje.
Találtunk itt füvet a lovaknak és a sátrak felveréséhez szükséges száraz helyet. Egy pillanat alatt
levettük az állatokról a terhet, felvertük a sátrakat a hatalmas cirbolyafenyők alá, és az egyvödörnyi
tea lenyelésének és a pipa elszívásának megszokott procedúrája után mély álomba merültünk.
 Az éles fényre ébredtem, és gyorsan kimásztam a sátorból. A friss szél lobogtatta az egyenesen a
sátor bejáratánál levő sötétzöld cirbolyafenyőágakat. Balra, két fa között, széles, világos folt
látszott. Mint fekete keretben, négy éles, fehér csúcs halvány kontúrja derengett benne a rózsaszín,
tiszta fényben. A levegő valószerűtlenül áttetsző volt. A hegyek meredek lejtőit elöntötte a piros szín
világos árnyalatainak valamennyi elképzelhető kombinációja. Egy kicsit lejjebb, egy világoskék
gleccser domború felületén hatalmas, rézsútos kék árnyéksávok sötétlettek. Ez a kék alap még
jobban felerősítette a hegyóriások légies könnyedségét, úgy tűnt, hogy ezek saját fényüket
sugározzák, a közöttük látható ég pedig a tiszta arany tengere.
Eltelt néhány perc. A nap magasabbra emelkedett, az arany bíbor árnyalatot nyert, a csúcsok
elvesztették rózsaszín árnyalatukat, amit tiszta kék váltott fel, a gleccser ezüstösen csillogott.
Csengtek a kolompok, a fák alatt a munkások egymást szólongatták, és kergették a lovakat, hogy
felszerszámozzák őket, becsomagolják és átkötözzék a málhát, én meg egyre csak gyönyörködtem a
fény varázslatának győzelmében. A tajgai ösvények zárt szemhatára után, a sziklás tundrák vad
szigorúsága után ennek az átlátszó villogásnak és a könnyű változatos nap játékának új világa volt
ez.
Amint látják, első szerelmem az altaji magashegységi fehér csúcsok iránt váratlanul és erősen
támadt föl. Ez a szerelem nem hordozott magában későbbi csalódásokat, és mindig új élményekkel
ajándékozott meg. Nem vállalkozom arra, hogy leírjam azokat az érzéseket, amelyek a világoskék
jég ragyogásától, a hegyi tavak kék vagy smaragdszínű vizének nem mindennapi áttetszőségétől
ébrednek. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a havas hegyek látványa kiváltotta bennem a
természet szépségének fokozott megértését. A fény, az árnyék és a színek csaknem zenei
váltakozása a harmónia gyönyörét hirdette a világnak. És én, a teljesen földi ember, másképp
hangolódtam érzelmileg a hegyi világban, és felfedezésemet, amelyről most szólok, kétségkívül
bizonyos mértékben éppen ennek a magas rendű érzelmi fűtöttségnek köszönhetem.
Elhagyva az útvonal magashegyvidéki részét, ismét leereszkedtem a Katuny völgyébe, majd az
Ujmoni sztyeppére: ez egy sík katlan, kiváló táplálékkal a lovaknak. A továbbiakban a
Terektyinszkij hrebet fehér csúcsai nem tettek lehetővé számomra érdekes geológiai
megfigyeléseket. Elértük az Ondugajt, elküldtem segítőtársamat Bijszkbe a gyűjteménnyel és a
felszereléssel. A csemali azbesztlelőhelyek megtekintését csomag nélkül is végre tudtam hajtani. A
kísérővel friss lovakon gyorsan elértük a Katunyt, és megálltunk pihenni Kajancsa településen.
Az illatos, mézes tea különösen finom volt, és sokáig üldögéltünk a kertben, a tisztára gyalult,
fehér asztalka mellett. Kísérőm, egy mogorva és hallgatag ojrot, rézzel kivert pipáját szopogatta.
Kikérdeztem a házigazdát a Csemalig vezető további út nevezetességeiről. A házigazda, egy fiatal,
nyílt, lesült arcú tanító, szívesen kielégítette kíváncsiságomat.
- Még valamit, mérnök elvtárs - mondta. - Csemaltól nem messze talál egy falucskát. Ott él egy
művész, a mi híres Csoroszovunk, valószínűleg hallott róla. Az öregúr kétségkívül harapós, de ha
belopja magát a szívébe, akkor mindent megmutat, szép képe pedig rengeteg van.
Eszembe jutottak a Tomszkban és Bijszkben látott Csoroszov-képek, különösen A Katuny
koronája és az Altaj-Kán. Megtekinteni Csoroszov nagyszámú munkáját a saját műtermében és
szerezni valamilyen vázlatot; nem lett volna rossz befejezése az Altajjal való ismerkedésemnek.

A következő nap közepén jobbra megláttam az említett széles hasadékot. A világossárga farosttól
fénylő néhány új ház a magaslaton terült el, a vörösfenyők lábánál. Minden az utolsó szögig
egyezett a kajancsai tanító leírásával, és magabiztosan irányítottam lovamat Csoroszov festőművész
házához.
Arra számítottam, hogy egy zsémbes öregembert fogok látni, és meglepődtem, amikor a
lépcsőtornácon egy energikus, szikár, borotvált, gyors és pontos mozgású ember jelent meg. Csak
alaposan megnézve sárgás, mongolos arcát, vettem észre, hogy tüskés haja és kemény szálú bajsza
erősen őszül. Éles ráncok barázdálták kiugró pofacsontú, beesett orcáját és domború, magas
homlokát. Szívélyesen fogadott, de nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel, ezért némileg zavartan
követtem őt.
Csoroszov barátságosabb lett, valószínűleg az Altaj szépségétől hevített lelkesedésem
őszinteségének hatására. Szűkszavú elbeszélései az Altaj némely különösen figyelemreméltó
helyéről világosan emlékezetembe vésődtek - megfigyelőképessége igen éles volt.
A műterem - egy tágas, tapétázatlan szoba, nagy ablakokkal - elfoglalta a ház felét. Egy csomó
vázlat és kis kép közül kivált egy, ami valahogy magához vonzott. Csoroszov magyarázata szerint
ez a Deni-Dernek (a Hegyi Szellemek Tavának) saját maga részére megfestett változata - maga a
nagy kép valamelyik szibériai múzeumban van.
Leírom ezt a kis vásznat részletesebben, mivel fontos szerepe van a későbbiek megértésében.
A kép fénylett az esti nap sugaraiban sűrű színeivel. A középső részét elfoglaló tó kékesszürke
felülete hideget és hallgatag nyugalmat áraszt. Az előtérben, a sima parton levő köveknél, ahol zöld
fűtakaró váltakozik tiszta hóval, egy cirbolyafenyő törzse fekszik. Egy nagy, kék jégdarab simul oda
a parthoz, egészen a kidőlt fa gyökereinél. Kis jégdarabok és nagy, szürke kövek vetnek hol zöldes,
hol szürkéskék árnyékot a tó felületére. Két alacsony, széltől tépázott cirbolyafenyő emeli fel sűrű
ágait, mintha az ég felé tartanák karjukat. A háttérben egyenesen a tóba zuhannak bele a lilás és
fakó színű, sziklás szélű, fogazott hegyek havas meredélyei. A kép középpontjában a jéggel borított
hegynyúlvány világoskék csonthóból töltést képez a tóban, fölötte pedig szörnyű magasan egy
háromoldalú gyémántgúla emelkedik, amitől balra a rózsaszín felhők szalagja lebeg. A völgy teknő
alakú, lefolyástalan völgy - bal széle szabályos kúppá egészíti ki a hegyet, ami csaknem teljes
egészében hóköpenybe van öltözve. Csak a ritka, fakó sávok jelzik a sziklás meredélyeket. A hegy
széles alapokon nyugszik, kőfokai hatalmas lépcsőként ereszkednek le a tó túlsó végéhez…
Az egész képből az a fénylő tisztaságú idegenség és hideg áradt, ami elbűvölt engem a Katuny
gerincén át tartó utamon. Sokáig álltam, néztem az altaji fehér csúcsok igazi arcát, és meg voltam
lepve a nép finom megfigyelőképességétől, amikor a tavat Deni-Dernek, a Hegyi Szellemek
Tavának nevezte el.
- Hol talált egy ilyen tavat? - kérdeztem. - És létezik-e valójában?
- A tó tétezik, és meg kell mondanom, hogy a valóságban még sokkal szebb. Az én érdemem
annyi, hogy helyesen fejeztem ki a benyomás lényegét - válaszolta Csoroszov. Ezt a lényeget nem
olcsón kaptam… De megtalálni ezt a tavat sem könnyű, bár természetesen lehetséges. De önnek
minek? Talán a térképre akarja bejelölnie Ismerem magukat!
- Mindössze szeretnék ott lenni ezen a csodálatos helyen. Hiszen egy ilyen meglátsz, és többé a
haláltól sem félsz.
A művész kíváncsian nézett rám.
- Ez nagyon őszintén hangzott: "Többé a haláltól sem félsz." Valószínűleg nem tudja, hogy
milyen legendák kapcsolódnak az ojrotoknál ehhez a tóhoz.
- Biztosan érdekesek, ha ilyen költőien nevezték el a tavat. Csoroszov tekintete átsiklott a képre.
- Semmi különöset nem vett észre?
- Észrevettem. Itt, a bal sarokban, ahol a hegy kúp alakú - mondtam. - Csak… elnézést, de itt a
színek egészen lehetetlennek tűntek.
- Nézze meg még egyszer, figyelmesebben!
Ismét nézni kezdtem, és olyan volt a festő munkájának finomsága, hogy minél tovább néztem,
mintha annál több részlet úszott volna fel a kép mélyéből. A kúp alakú hegység lábainál egy
zöldesfehér felhő emelkedett, és gyenge fénnyel sugárzott. Ennek a fénynek a tükröződése és a
csillogó havak fényének összekeveredése a vízen hosszú árnyékcsíkokat adott, nem tudni, miért,
piros árnyalatban. Ugyanilyen, csak sokkal sűrűbb, egészen a vérszín tónusáig vörös foltok
látszottak a sziklák szakadékainak törésfelületén. Azokon a helyeken viszont, ahol a hegygerinc
fehér falai mögül áttörtek a nap egyenes sugarai, a jegek és kövek fölött hatalmas emberi alakokra
emlékeztető hosszú, kékeszöld füst- vagy páraoszlopok emelkedtek, vészjósló és fantasztikus
látszatot adva ezzel a tájnak.
- Nem értem - mutattam a kékeszöld oszlopokra.
- Ne is próbálja megérteni - mosolyodott el keserűen. - Maga jól ismeri és szereti a természetet,
de nem hisz neki.
- De maga hogyan magyarázza ezeket a vörös tüzeket a sziklákon, a kékeszöld oszlopokat,
fénylő fellegeket?
 - A magyarázat egyszerű: a hegyi szellemek - válaszolt nyugodtan a festő. Feléje fordultam, de a
gúnynak még az árnyékát sem láttam zárkózott arcán.
- Nem tréfálok - folytatta ugyanazon a hangon. - Azt gondolja, hogy a tó a nevét csak földöntúli
szépségéért kapta? A szépség önmagáért beszél, de a híre rossz. Megfestettem a képet, de az irhámat
alig tudtam megmenteni. 1909-ben voltam ott, és 13-ig betegeskedtem…
Megkértem a festőt, hogy meséljen a tóval kapcsolatos legendákról, beültünk a sarokba, egy
széles díványra, amely durva, sárgáskék mongol szőnyeggel volt leterítve. Innen látható volt a kép.
- Ennek a helynek a szépsége - kezdte Csoroszov - régtől fogva vonzotta az embert, de
valamilyen érthetetlen erők elpusztították az embereket, akik a tóhoz jöttek. A tó végzetes hatását
magamon is éreztem, de erről majd később. Érdekes, hogy a tó meleg, nyári napokon a legszebb, és
éppen ilyen napokon jelentkezik leginkább pusztító ereje. Amint az emberek meglátták a vérvörös
tüzeket a sziklákon, a kékeszöld, átlátszó oszlopok villogását, különös érzések kerítették őket
hatalmukba. A környező hegycsúcsok szörnyű súllyal nehezedtek a fejükre, a szemükben pedig
elkezdődött a fénysugarak megállíthatatlan tánca. Az embereket valami a kerek, kúp alakú hegyhez
vonzotta, ahol a hegyi szellemek kékeszöld kísértetei rémlettek nekik, amint a zöldesen fénylő
felhők körül táncolnak. De amint elérték ezt a helyet, minden eltűnt, csak a meztelen sziklák
figyeltek komoran. Fulladozva, lábukat alig vonszolva, erejük hirtelen elvesztésétől
megnyomorodott lélekkel hagyták el a szerencsétlenek ezt a végzetes helyet, de általában az úton
utolérte őket a halál. Csak néhány erős vadász jutott el, valószerűtlen szenvedések után, a
legközelebbi jurtáig. Közülük egyesek meghaltak, mások sokáig betegeskedtek, örökre elveszítvén
korábbi erejüket és bátorságukat. Attól kezdve elterjedt a rossz hír a Deni-Derről és az emberek
csaknem teljesen leszoktak arról, hogy odamenjenek. Ott nincs se állat, se madár, a bal parton
pedig, ahol gyülekeznek a szellemek, semmi sem nő, még fű sem. Még gyermekkoromban
hallottam ezt a legendát, és régóta vonzott, hogy meglátogassam a hegyi szellemek birtokát. Húsz
évvel ezelőtt eltöltöttem ott két napot teljes magányban. Az első napon semmi különöset nem
vettem észre, és sokáig dolgoztam, vázlatokat festettem. Azonban az égen sűrű felhők vonultak,
változtatván megvilágítottságukat, és nekem nem sikerült elkapnom a hegyi levegő átlátszóságát.
Elhatároztam, hogy még egy napot maradok, az erdőben fogok éjszakázni, félversztányira a tótól.
Estére furcsa égést éreztem a számban, ami állandó nyálazásra késztetett, és könnyű hányingerem
támadt. Általában jól viseltem a magaslati tartózkodást, és csodálkoztam, hogy ez alkalommal a
ritka levegő miért hat így rám.
A következő nap csodálatos reggele remek időt ígért. Nehéz fejjel elvánszorogtam a tóhoz,
nagyfokú gyengeséget éreztem, de hamarosan elmerültem a munkában, és mindenről
megfeledkeztem. A nap rendesen sütött, amikor befejeztem a vázlat kidolgozását, ami a
későbbiekben a képnek az alapjául szolgált, arrébb toltam a festőállványt, hogy egy utolsó pillantást
vessek a tóra.
Nagyon elfáradtam, a kezem remegett, időnként forgott velem a világ, és el-elkapott a hányinger.
És ekkor megláttam a tó szellemeit. A víz átlátszó felszíne fölött egy alacsony felhő árnyéka úszott
el. A napsugarak, amelyek rézsútosan hatoltak át a tavon, mintha fényesebbek lettek volna egy
pillanatnyi napfogyatkozás után. A távolodó fény- és árnyhatáron hirtelen észrevettem néhány
átlátszó, kékeszöld színű oszlopot, amelyek hatalmas, köpenyes emberi alakokra hasonlítottak. Hol
egy helyben álldogáltak, hol gyorsan változtatták a helyüket, hol meg eltűntek a levegőben.
Nyomasztó félelem érzésével néztem a soha nem tapasztalt látványt.
Még néhány percig folytatódott a kísértetek zajtalan mozgása, azután a sziklákon felvillantak a
vérvörös színű visszfények és fellobbanások. Fent pedig ott függött a halványzöld fénnyel világító,
gomba alakú felhő…
Hirtelen megéreztem, hogy az erő elönti tagjaimat, a látásom élessé vált, a távoli sziklák mintha
elindultak volna felém, megkülönböztettem meredek lejtőik valamennyi részletét. Megragadtam az
ecsetet, vad energiával kikerestem a festékeket, gyors ecsetvonásokkal igyekeztem megörökíteni a
rendkívüli képet.
Könnyű szellő futott végig a tó fölött, és egy pillanat alatt eltűntek a felhők is, a kékeszöld
kísértetek is. Csak a piros tüzek fénylettek komoran a sziklákon, megtörve a vízen a sziklákról
ideverődő árnyékokban. A fellángolás, ami elkapott, alábbhagyott, még elesettebb lettem hirtelen,
az életerő szinte elfolyt a palettát és ecsetet tartó ujjaim hegyéből. Valami rossznak az előérzete
sietésre késztetett. Becsuktam a vázlatfüzetet, és összeszedtem a holmimat, éreztem, hogy valami
furcsa súly zuhan a mellemre és a fejemre…
A tó fölött fújó szél megélénkült. Az átlátszó kék tükör elhomályosodott. A felhők elfedték a
hegyek csúcsait, és a környezet éles színei gyorsan elhalványultak. A tó átszellemült és tiszta
szépségét bánatos komorság váltotta fel, a kísértetek helyén levő piros felvillanások kihunytak, és
csak a sötét sziklák feketéllettek ott a hófoltok között. A nehéz lélegzet füttyszerűen szakadt ki
mellemből, amikor erőm elvesztésével és nyomasztó súllyal küzdve, hátat fordítottam a tónak.
Mintegy zavaros álomban tettem meg az utat, addig a helyig, ahol kísérőim a megbeszélés szerint
vártak, azok, akik megtagadták a felmenetelt a Deni-Derre. A hegyek imbolyogtak előttem, a
hányás a teljes gyengeség állapotába juttatott. Időnként elestem, és sokáig feküdtem, nem volt erőm
felkelni. Nem emlékszem, hogyan jutottam el kísérőimhez, de ez mindegy is. A legfontosabb, hogy
a hátamra kötött dobozt a vázlatokkal célba juttattam.
A kísérők a távolból észrevették, hogy mi történik velem. Elvittek a táborig, és a hátamra
fektettek, fejem alá egy összehajtogatott iszákot tettek. "El fogsz pusztulni, Csorosz" jegyezte meg a
szenvtelen megfigyelő hangsúlyával a legidősebb kísérő. Amint látja, nem haltam meg, de sokáig
nagyon rosszul éreztem magam. A gyengeség és az eltompult látás zavartak az életemben és a
munkámban. A nagy Deni-Der-képet csak egy évvel később festettem meg, ezen meg állandóan
dolgoztam egy kicsit, amikor lábra álltam. Amint látja, a Deni-Der-tóról és az azt benépesítő
szellemekről szóló igazságot nem olcsón kaptam.
Csoroszov elhallgatott. A sűrű rácsozatú, nagy ablakon keresztül látszott a szürkületbe merült
völgy. Az elbeszélés maximálisan felkeltette az érdeklődésemet, és nem volt semmi alapom, hogy
ne higgyek a festőnek, ugyanakkor nem találtam semmiféle magyarázatát a csodálatos
jelenségeknek, amiket megörökített alkotása színeiben. Átmentünk az ebédlőbe. A világos "villám"-
lámpa az asztal fölött szétkergette a furcsa elbeszélés keltette irrealitás árnyát. Nem álltam meg, és
megkérdeztem, hogyan lehet megtalálni a Hegyi Szellemek Tavát abban az esetben, ha még egyszer
lehetőségem lesz meglátogatni azokat a helyeket.
- Aha, megfogta önt ez a tó! - mosolyodott e! Csoroszov. - Ám legyen, látogasson el oda, ha nem
fél. Írja!
Elővettem a táskámból a jegyzetfüzetemet és egy ceruzát.
- Ez a hely a hegy keleti végében van. Ez egy mély szurdok a csujai és katunyi fehér csúcsok
között. Negyven kilométerre az Aguton fölfelé, a torkolattól számítva, a folyástól jobbra indul a
Juneur folyócska. Ezt a helyet észre lehet venni, mert az Argut itt kanyarodik el, a Juneur torkolata
széles, sík helyre jut ki. A torkolatától elmegy az Arguton fölfelé, a bal parton, számolja így: hat
kilométert, és itt, a menetirány szerint jobbra egy kis forrást, vagy ha jobban tetszik, egy folyócskát
talál. Maga a folyó nem nagy, de a völgy nagyon széles, és mélyen benyúlik a Katunyi-hegyhátba.
Ebben a völgyben kell továbbmennie. A hely száraz, a vörösfenyők nagyok, terebélyesek. Már
magasra feljut, amikor egy nagy, kanyargós zuhogót talál, egy kis vízesés hull belőle, és a vögy
jobbra fordul. A völgy alja egészen sík, széles, éles, és rajta láncként öt tó, egyik a másiktól hol
félversztányira, hol versztányira. Az utolsó, ahonnan nem lehet továbbmenni, a Deni-Der. Ennyi az
egész. Csak figyelje, hogy a szurdokot el ne vétse, mert ott sok a völgy és a tó… Igen, eszembe
jutott egy jó ismertetőjel! A forrás torkolatánál, amikor ráfordul az Argutról, egy kis mocsár húzódik
a szélén, balra állt egy hatalmas, száraz vörösfenyő, ágak nélkül, kettős csúccsal, mint az ördög
vasvillája. Ha még megvan, erről megismeri.
Feljegyeztem Csoroszov útmutatását, nem sejtve annak jelentőségét, ami a későbbiekben derül
ki.
Reggel átnéztem Csoroszov munkáit, de egyiket sem lehetett összehasonlítani a Deni-Derrel.
Értettem a kép nagy értékét, ezért még csak utalni sem mertem a megszerzésének lehetőségére,
rendkívül szerény pénzeszközeim következtében. Megvettem két hófödte hegy vázlatát, és
ajándékba kaptam egy kis tollrajzot, melyen kedvenc vörösfenyőim voltak ábrázolva a fa jellegének
mélységes ismeretével.
 Búcsúzóul Csoroszov azt mondta:
- Látom, hogyan nézegeti a Deni-Dert, de ezt nem tudom önnek ajándékozni. Ajándékozok
önnek egy vázlatot, amit a tavon készítettem. Csak - egy kicsit elhallgatott ezt már csak azután,
hogy meghalok, most nehéz megválnom tőle. No de ne keseredjék el, ez hamarosan bekövetkezik…
elküldik önnek-fűzte hozzá a festő komolyan, zavarba hozó szenvtelenséggel.
Hosszú életet kívánva Csoroszovnak, magamnak pedig mielőbbi találkozást vele, felültem a
lovamra, de a sors, mint kiderült, örökre elválasztott minket.
Sokára jutottam el az Altajra. Négy év telt el megfeszített munkával, az ötödikben pedig
ideiglenesen kikészültem. A kíméletlen reuma - a tajgalakók szakmai betegsége - fél évre ledöntött
a lábamról, azután pedig legyöngült szívemmel kellett vesződnöm.
Elfáradván a kényszerű semmittevéstől és unalomtól, megszöktem a déli üdülőhelyről a komor,
de kedves Leningrádba. A főnökség javaslatára a Közép-Ázsiában levő Szefidkan
higanylelőhelyeivel kezdtem foglalkozni. Turkesztán napos szárazságában reméltem kiűzni a belém
bújt nyavalyát, hogy visszatérhessek Észak szomorú vadságához, ami örökre leigázott. Ez a
vonzalmam ellenállhatatlan volt, és nehezen tudtam legyőzni a Szibéria iránti mély nosztalgiám
rohamait.
Az egyik meleg tavaszi estén, amikor a mikroszkópom előtt ültem otthon, egy küldeményt
hoztak, ami inkább elkeserített, mint megörvendeztetett. Sima cirbolyadeszkákból készített lapos
dobozban a Deni-Der vázlat feküdt annak a jeleként, hogy Csoroszov festőművész befejezte
munkás életét. Elegendő volt ismét meglátnom a Hegyi Szellemek Tavát, hogy megrohanjanak az
emlékek.
A Deni-Der távoli és elérhetetlen szépsége vészterhes szomorúsággal töltött el. Munkával
igyekeztem elkergetni a bánatot, ezért új szefidkani érckőzetcsiszolatot helyeztem a mikroszkóp alá.
A megszokott mozdulattal engedtem le a mikroszkópcsövet a fogasléces csavarral, beállítottam a
fókusztávolságot a mikrométerrel, és elmélyedtem a higanyérc kristályosodási sorrendjének
tanulmányozásában. A csiszolat - lecsiszolt kőzetlemez csaknem tiszta cinnabaritnak bizonyult, s
tanulmányozásával a dolog akadozott. A színek finom árnyalatai, visszaverődve a csiszolatról
elrejtőztek az elektromos fényben. Az opakilluminátort (ez egy speciális szerkezet a
mikroszkópban, mellyel az ásványokat megfigyelhetjük a visszavert fényben) felcseréltem a ferde
megvilágításhoz való Silverman-félével, és bekapcsoltam a nappali fény lámpáját: ez egy ragyogó
ötlet, helyettesíti a napot a mikroszkóp szűk világában…
A Hegyi Szellemek Tava továbbra is ott függött lelki szemeim előtt, és először nem is
csodálkoztam, amikor a mikroszkópban megláttam a vérvörös ragyogást a kékes acél háttéren, ami
annyira meglepett engem annak idején a festő képén. Egy másodperccel később jutott el a
tudatomig, hogy nem a képet nézem, hanem a higanyérc belső reflexeit figyelem meg.
Megfordítottam a mikroszkóp asztalkáját, és a vérvörös ragyogás elhalványult, kialudt, vagy átment
mélyebb barnásvörös árnyalatba, míg az ásvány felületének nagyobb része továbbra is hideg
acélfénnyel ragyogott. Izgatottan a még meg sem született felfedezés előérzetétől, a nappali fényt
kibocsátó megvilágító szerkezet sugarát a Hegyi Szellemek Taváról festett vázlatra irányítottam, és
a kúp alakú hegy lábánál levő sziklákon megpillantottam ugyanazokat a színeket, mint amelyeket
éppen most láttam a mikroszkóp alatt.
Gyorsan előkaptam a színtáblázatokat, és rögtön kiderült, hogy a színek a képletekkel…
Mellesleg minek kellene itt leírnom magukat a képleteket? Csak annyit mondok, hogy a
fémérceket és fémeket tanulmányozó tudomány, a mineralográfia számára létrehozták az összes
elképzelhető szín legfinomabb árnyalatainak színtáblázatát, amiből összesen mintegy hétszáz van.
Minden árnyalatnak saját jele van, az árnyalatok összege adja az ásvány képletét. Így hát kiderült,
hogy Csoroszov színei, amelyekkel a hegyi szellemek tartózkodási helyét ábrázolta, ezen táblázatok
szerint tökéletesen egybevágnak a cinnabarit árnyalatai, különböző megvilágítási feltételek, beesési
szögek és a fény további bonyolult játéka esetén, amit a tudományban a fényhullámok
interferenciájának neveznek. A Deni-Der-tó rejtélye hirtelen világossá vált előttem. Csak nem
értettem, hogy hasonló ötlet miért nem született meg bennem már régen, az Altaj hegységében.
Telefonon taxit rendeltem, és hamarosan megérkeztem egy kerítéshez, amely mögött egy kémiai
laboratórium nagy ablakai fénylettek. Ismerősöm - vegyész- és kohómérnök - még itt volt.
- Á, a szibériai medve! - üdvözölt. - Minek köszönhetem a látogatást? Ismét egy sürgős elemzés?
- Nem, Dmitrij Mihajlovics, felvilágosításért jöttem önhöz. Milyen különlegességeiről tud a
higanynak?
- Ó, a higany! Ez a fém olyan rendkívüli, hogy egy vastag könyvet lehetne róla írni! De mi kell,
mondja világosabban!
- Tehát: a higany háromszázhetven fokon forr, de hány fokon párolog?
- Mindig, kedves mérnököm, kivéve a nagyon erős hideget.
- Tehát illó?
- A fajsúlyához képest rendkívül illó. Jegyezze meg: húsz fokon egy köbméter higanypárával teli
levegőben tizenöt század gramm van, száz fokon pedig már csaknem két és fél gramm.
- Még egy kérdés: a higanypára magától világit-e vagy nem, és ha igen, milyen színnel?
- Magától nem világít, de néha, nagy koncentráció esetén átmenő fényben kékeszöld árnyalatú.
Elektromos töltés esetén, ritka levegőben zöldesfehéren világít.
- Minden világos. Nagyon köszönöm!
Öt perc múlva becsöngettem az orvosom ajtaján. A jóságos öreg izgatott arccal maga jött ki az
előszobába, amikor megismerte a hangomat.
- Mi történt? Már megint a szíve rakoncátlankodik?
- Nem, minden rendben. Csak egy percre jöttem. Mondja, mik a fő szimptómái a higanygőzös
mérgezésnek?
- Hm-m, általában a higanynál: nyálelválasztás, hányinger, ami a párákat illeti, mindjárt
megnézem… Jöjjön be!
- Nem, nem, csak egy percre jöttem. Nézze meg gyorsabban, drága Pavel Nyikolajevics!
Az öreg bement a dolgozószobájába, és egy perc múlva visszatért, kezében egy nyitott könyvvel.
- No, nézzük, higanygőzök: a vérnyomás csökkenése, a pszichikum erős gerjedelme, szapora,
szaggatott lélegzés, azután pedig a szívbénulásos halál.
- Hát ez nagyszerű! - szaladt ki a számon. - Mi nagyszerű? Egy ilyen haláll
De én csak felnevettem, gyerekesen örülve a doktor értetlenségének, és lerohantam a lépcsőn.
Most már tudtam, hogy gondolataim egész menete vitán felül helyes.
Hazatérve felhívtam a főosztályvezetőmet, és közöltem vele, hogy munkánk érdekében azonnal
el kell utaznom az Altajba. Megkértem, hogy engedje el velem Kraszulint, egy fiatal végzőst,
akinek fizikai erejére és jó fejére nagy szükségem volt még mindig beteges állapotomban.

Május közepén már akadály nélkül el lehetett érni a tavat. Éppen ebben az időben indultam el a
Csujai országút mentén fekvő Inyja településről Kraszulinnal és két tapasztalt tajgai munkással.
Emlékeztem a néhai festő útmutatásaira az előttünk álló útról, és a legfontosabb, hogy az
oldalzsebben ott feküdt az öreg, gyűrött jegyzetfüzet az útvonallal, amit Csoroszov szavai alapján
írtam le.
Amikor kis csapatom este sátrat vert a völgy torkolatánál fekvő száraz dombháton, a villára
hasonlító száraz vörösfenyővel szemben, nem minden izgalom nélkül éreztem, hogy holnap
bebizonyosodik feltevéscím helyessége, vagy még valószínűtlenebbet találtam ki, mint az ojrot
festő mesés szellemei. Kraszulin átvette izgatottságomat, és odaült mellém a kis halomra, ahonnan
elgondolkozva szemléltem az agancs formájú vörösfenyőt.
- Vlagyimir Jevgenyjevics - kezdte halkan -, emlékszik, megígérte, hogy elmeséli utazásunk
célját, amikor elérünk a hegyekbe.
- Remélem, hogy nem később, mint holnap, felfedezünk egy hatalmas higanylelőhelyet, ami
részben ásványi. Holnap meglátjuk, igazam van-e vagy sem. Tudja, hogy a higany általában a
lelőhelyeken szétszórtan található, kis koncentrációban. Gazdag higanytartalommal rendelkező
nagy lelőhelyet csak egyet ismernek a világon, ez pedig…
-…Almadén Spanyolországban - súgott Kraszulin.
- Igen, már sok évszázada Almadén látja el a fél világot higannyal. Egyszer egy csöppnyi kis
tavat találtak tiszta higanyból. Így hát azt remélem, hogy valami hasonlóra bukkanunk. Az, hogy itt
a sziklák csaknem teljes mértékben cinnabaritból állnak, erről meg vagyok győződve, csak ha…
- De, Vlagyimir Jevgenyjevics, ha feltárunk egy ilyen lelőhelyet, ez fordulat lesz a
higanygazdaságban!
- Természetesen, fiam! A higany fontos fém az elektrotechnika és az orvostudomány számára.
Most pedig: aludni, aludni! Holnap még sötétben fogunk kelni. Úgy tűnik, borús nap lesz, nekünk
pedig ez kell.
- Miért ilyen fontos a borús nap? - kérdezte Kraszulin.
- Mert nem akarom sem magamat, sem a többieket megmérgezni. A higanygőzökkel nem jó
viccelni. Ezt bizonyítja már az is, hogy ennek a lelőhelynek a feltárása évszázadokra elmaradt,
éppen a higanygőzök pusztító tulajdonságai miatt. Holnap megütközünk a Deni-Der hegyi
szellemeivel, azután majd meglátjuk…
Az áttetsző rózsaszín köd befedte a hegyhátat. A völgy besötétedett. Csak a fehér csúcsok hegyes
tetői fénylettek sokáig a számunkra láthatatlan napsugaraktól. Azután kialudtak. A füstszínű
sötétség elfedte a hegyeket. A felhőkkel borított ég alól csillagok villantak. Még mindig a tűznél
üldögéltem, de végül is legyőztem izgatottságomat, és lefeküdtem aludni.
A következő nap eseményeire nem tudni miért, csak elmosódón emlékszem.
Élesen az emlékezetembe vésődött a széles, teljesen sík aljú völgy a harmadik és a negyedik tó
között. A völgy közepén sima, zöld mohaszőnyeggel fedett mocsár terült el, egyetlen fa nélkül, de a
szélein hatalmas cirbolyafenyők magasodtak. Ágaiktól megfosztva az egyik oldalon, a cirbolyák a
Hegyi Szellemek Tava felé nyújtották hatalmas ágaikat - mint komor zászlók magas oszlopokon. Az
alacsony, sötét felhők gyorsan elsuhantak a cirbolyák fölött, mintha sietnének a titokzatos tóhoz.
A negyedik tó kicsi és kerek volt. A kékesszürke vízből, ami porosan-ködösen fodrozódott,
rengeteg hegyes kő állt ki. Átkelve rajtuk a cirbolyafenyők sűrűjébe kerültünk, aztán még tíz perc,
és a Hegyi Szellemek Tavának partján álltam. A szomorúság füstszíne burkolta be a tavat és a
hegylánc havas lejtőit. Ennek ellenére azonnal megismertem benne a hegyi szellem templomát, ami
néhány évvel ezelőtt Csoroszov műtermében elbűvölte képzeletemet.
Eljutni az acélszínben játszó sziklákig a kúp alakú hegy lábánál: nehéz feladatnak bizonyult. De
minden nehézséget azonnal elfelejtettünk, amikor a geológiai kalapács csengve leverte a szikla
éléről az első nehéz cinnabaritdarabot. A sziklák innen már ferde lépcsőfokokkal ereszkedtek egy
kis bemélyedésig, amely fölött könnyű köd lebegett. A mélyedést zavaros, forró víz töltötte meg. A
mély hasadékok körül gőzölgő források fakadtak, és köddel vonták be a bemélyedés szélét.
Megbíztam Kraszulint, hogy végezze el az érclelőhely szemmértékes felmérését, én pedig az
egyik munkással elindultam a ködfátylon keresztül a hegy talpához.
- Mi az ott, főnök elvtárs? - kérdezte hirtelen a munkás.
Odapillantottam a jelzett irányba. Kőfallal félig eltakarva, ragyogott bágyadt és fenyegető
csillogással a higanytavacska: életre kelt álmom. A tavacska felülete domborúnak tűnt. Leírhatatlan
izgalommal hajoltam rugalmas felszíne fölé, és bedugtam a kezem az elillanó és nehezen megnyíló
folyadékba, és a néhány ezer tonna folyékony fémre gondoltam: ajándékomra a hazának.
A kiáltásomra odaérkező Kraszulin megmerevedett a néma lelkesedéstől. Azonban csitítani
kellett az örömöt és sietésre biztatni kísérőinket, hogy mielőbb elvégezzék a szükséges munkát.
Fejünk már nehéz volt, a szánk égett: a kezdődő mérgezés baljós jelei. Elkattintottam jobbra és
balra a fényképezőgépet, az egyik munkás megtöltött néhány kulacsot a tóból mert higannyal.
Kraszulin és a másik munkás gyorsan lemérték az érckőzet kijáratait és a tavacska méreteit. Úgy
tűnt, hogy minden villámgyorsan készen lett, ennek ellenére visszafelé lassan mentünk, ernyedten,
harcolva az erősödő levertség és félelem érzésével. Amíg mi nagy nehezen megkerültük a tavat a
bal parton, a felhők felszakadtak, és szemünk előtt felszikrázott a csiszolt gyémánt hegycsúcs. A
ferde napsugarak áttörtek a távoli szoros kapuján keresztül, az egész Deni-Der-völgy megtelt
szikrázó, áttetsző fénnyel. Megfordultam, és megpillantottam a kékeszöld kísérteteket, akik az
általunk nemrég elhagyott helyen fel-felvillantak. Szerencsére a part fokozatosan kiegyenesedett, és
hamarosan elértük a lovainkat.
- Rajta, gyerekek! - kiáltottam, megfordítva a lovamat.
Még aznap leereszkedtünk a völgyben a második tóig. A beálló szürkületben az érkezésünkre
kinyújtott cirbolyafenyőágak mintha fenyegetőztek volna, meg akartak állítani minket.
Éjjel nem valami fényesen éreztük magunkat, de azért minden jól végződött.
Nem maradt sok elmesélnivaló. A varázsos tó adott és ad most a Szovjetuniónak olyan
mennyiségű higanyt, ami kielégíti sokoldalú iparunk minden igényét.
Én pedig mindörökre megőriztem hálás emlékezetemben az igazságszerető festőt, a hegyi
szellemek félelem nélküli kutatóját.

Barta Gábor fordítása

 Carol Emshwiller - A vadászrobot

Érzékelte Ruthie McAlister gyors szívverését, éppúgy; mint bármely állatét. Ruthie tenyere
nyirkos volt, ezt is érzékelte, mint ahogy a ki- és belégzését is. Hallotta, hogy idegesen kuncog.
Ruthie a férjét nézte, Joe-t, amint az irányítóegysége fölé hajol annak a valaminek, ami érzékelte
a szívdobogást - annak a szürkészöld dolognak, amelyet vadászkutyának, kopónak vagy néha
egyszerűen csak dögnek hívtak.
- Te - mondta Ruthie -, nem lesz zűr, ugye?
Joe épp egy csavart szedett le a hüvelykujja körmével, aztán kihúzta alóla a hozzá csatlakozó
drótot.
- Adj egy hullámcsatot! - mondta. Ruthie hátranyúlt a hajába.
- Úgy értem, nem veszélyes, ugye? - A, nem.
- Nemcsak erre az izére gondolok. - Ruthie fejével a szürkészöld tárgy felé bökött. Arra
gondolok, tudom, hogy értesz az ilyen dolgokhoz, mint ahogy a múltkor is ki tudtad szedni a sört az
automatából, meg a szentségit, tényleg évekig nem fizettünk a tévéért se! Szóval tudom, hogy értesz
az ilyesmihez, de nem fognak rájönni, amikor visszahozzuk, és idejönnek ellenőrizni?
- Nézd, ezek a kölcsönzősök itt vidéki gyerekek, meg különben is vissza tudom tenni, és senki
nem vesz észre semmit.
A szürkészöld dolog a négy lábán kuporgott, így Joe föléje tudott hajolni, és a valami érezte,
hogy Ruthie szívverése lelassul, majdnem a normálig szintre, hallotta a sóhajtását. - Nagyon jól
tudsz ezzel bánni, mi, Joe? - Ruthie megtörölte nyirkos kezét kekiszínű ingében. - Ez a súlybeállító,
ugye? - kérdezte Joe-t, miközben figyelte, ahogy a felső tárcsát tekeri.
Joe bólintott.
- Hétszáz kilogramm - mondta lassan. - Ó, tényleg ekkora lenne?
- Még nagyobb. - És most a valami érezte, hogy Joe szívverése és légzése meggyorsul.
Tegnapelőtt értek földet az öntapadó sátorral, a felfújható ágyakkal, az automata
kempingtűzhellyel, a felfújható zsebasztallal, a minitévével, négy variálható vadászkosztümmel
(minden napra jut egy) és a két összecsukható, változtatható tűzerejű puskával.
Ezenkívül volt még velük rovarstop, kígyóriasztó, napvédő, és ott volt velük a szürkészöld
vadász, amelyet a gondnok leplombált, és beállított három madárra, kétszarvasra és egy fekete
medvére. Most csak a medvét akarták. Joe McAlister leszedte a plombát, kioldotta a
programvezérlőt, és átállította a tárcsát barnamedvére, hétszáz kilogrammra
- Nem érdekel! - mondta. - Nekem kell ez a medve.
- Gondolod, hogy holnap még ott lesz?
Joe megpaskolta az egyik hosszú, csuklós lábat. - Ha nincs, ez a jó öreg kutya majd megtalálja
nekünk.
Másnap az idő hűvös volt és tiszta, Joe nagy és mély lélegzeteket vett, és megveregette kezdődő
pocakját. - Na, öregfiú - mondta. - Eljött a nagy zsákmány napja, valami igazi nagy zsákmányé, ami
megér egy jó vadászatot.
Nézte, ahogy a rózsaszínű felkelő nap kirajzolódik az égen. Ruthie pedig közben bekapcsolta a
tűzhelyet, és elővette a toalett-táskáját. Napvédőt tett az arcára, aztán bekente magát a
barnítókrémmel. Szemhéját feketére festette, a száját pedig sötétpirosra. Kinyitotta a tűzhelyet, és
kivett két összehajtható tányért, amelyeken sült szalonna volt tojással.
Ültek az automatikusan felfújódó székekben, az automatikusan felfújódó asztalnál. Joe azt
mondta, hogy semmi sem tud annyira étvágyat csinálni, mint az északi levegő, Ruthie pedig azt
mondta rá, lefogadja, hogy azok ott a városban már teljesen eltikkadtak. Aztán kuncogva nevetett.
Joe hátradőlt a székében, és a kávéját szürcsölte.
- Szarvast lőni, az olyan, mint lelőni egy tehenet - mondta. - Nincs benne küzdelem Még ha ez a
jó kis kopó noszogatja is őket, egyszerűen csak meg akarnak lépni. De ez a medve más lesz. Persze
a medvék is félénkek, de a mi kutyuskánk tudja, mit kell tennie ilyenkor.
- Azt mondják, a nagyobbakból már alig maradt.
 - Igen, de eggyel több vagy kevesebb már nem számít. Gondolj a bőrére és a fejére, ami teljesen
odaillik a nappaliba! Azt hiszem, akárki bejön, megcsodálja.
- Nem illik a függönyökhöz - mondta a felesége.
- Tán azt fogom csinálni, hogy összepakolom a bőrt, és valahol itt hagyom fönt, amíg az öreg
gondnok leellenőriz minket. Aztán úgy pár nap múlva visszajövök érte
- Helyes.
Ruthie végzett a kávéval, és bekente magát rovarstoppal.
- Hát akkor, azt hiszem, ideje indulni.
Összecsukott puskájukat az övükre akasztották. Zsebre tették a dehidrált, önfelmelegedő ebédet.
Vállukra vették a hűtőbetétes kulacsot. Mindketten egy egységcsomagit vittek, amelyben asztal,
szék és napernyő volt, aztán Joe felerősítette a kis mikrofont, amely a vadászt irányította. A vállára
illeszkedett, úgy, hogy ha oldalra fordította a fajét, bele tudott beszélni.
- Hát akkor, kiskutyám - mondta, miközben a vállát begörbítette, a fejét pedig oldalra fordította -,
gyerünk, kispajtás! Vissza arra a helyre, ahol tegnap megláttuk! Onnan szimatot vehetsz.
A vadászrobot előttük futott. Gyorsabban haladt, mint bármi, amire vadásznia kellett. Három
kilométer, négy - Joe és Ruthie mesze lemaradtak. Követték a rádiójeleket, amelyet visszaküldött
feléjük, beszélgetve mentek, és segítettek egymásnak a hepehupás terepen.
Tizenegy óra körül Joe megállt, levette vörös vadászsapkáját, és megtörölte kopaszodó fejét a
New York-i Vadászfelszerelésekben vásárolt trapperkendővel. Ekkor kapta meg a jelzést:
- Észlelem, észlelem, észlelem…
Joe a mikrofon fölé hajolt.
- Ragadj rá, pajtikám! Milyen mesze vagy? Próbáld errefelé hajtani, ha tudod! A feleségéhez
fordult. - Lássuk csak… körülbelül négy kilométer… szakítunk egy félórás az ebédre. Lehet, hogy
néhány órán belül ott leszünk. Na, milyen, kicsikém?
- Klassz - mondta Ruthie.
A nagy medve a sziklákon ült a patak mellett. Mellső mancsai szinte a könyökéig vizesek voltak.
Három letépett halfej hevert mellette. Csak a legjobb részeket ette meg, mert jó halász volt, és most
éppen nézte a tiszta, hideg vizet, hogy kihalásszon egy újabb pisztrángot, amely megpihen fölfelé
tartó útján. Nem a szag miatt fordult meg. Kifinomult szimata volt, de a vadászrobotot arra
építették, hogy ne adjon szagot. Az elszáradt zuzmó ropogása késztette arra, hogy felnézzen.
Csendben állt, a hang irányába fordulva, kis szemeit összehúzta, de csak akkor látta meg a valamit,
amikor az megmozdult.
Bár volt vagy háromnegyed tonna, mégis - akár a madár, a nyúl vagy a kígyó - a medve elkerülte
azokat a dolgokat, amelyek nagyok és ismeretlenek. Visszafordult, és rátért arra az útra, amelyen
mindig járni szokott, arra az ösvényre, amely a dörgölődzőfájához, majd hazavezetett. Gyorsan és
hangtalanul mozgott, de a valami követte.
Visszatért újra a patakhoz, és a dologgal ellentétes irányban lefelé kezdett gázolni, de az még
mindig követte; nem volt szüksége a szagra. Ha a vadászrobot meglátta a zsákmányát, többé már
nem veszítette el.
Szívverés normális, légzés normális - ezt fogta fel. - A súly majdnem hétszáz kilo gramm. A
medve kijött a patakmederből, és halk morgásokkal visszafordult. Felegyenesedett a hátsó lábaira,
és teljes nagyságában megmutatkozott. Kétembernyi magasságával ott állt, és figyelmeztető jelzést
adott.
A vadászrobot húszméternyire várakozott. A medve egy teljes percig nézte, aztán visszahuppant
négy lábára, és újra délnek fordult. Félénk volt, és nem akart bajt.
Joe és Ruthie továbbra is északnak tartott lassú, nyugodt iramban egészen ebédidőig. Akkor
megálltak ebédelni ugyanannál a pataknál, ahol az előbb a medve gázolt, csak egy kicsit lejjebb. A
patak hideg vizéből használtak dehidrált ebédjükhöz, amely hagymás rostélyosból, krumplipüréből
és fejes salátából állt, amely kinyílt a vízben, mint a japán papírrózsák. Kávétablettáik is voltak,
amelyek melegítőanyagot is tartalmaztak, és úgy sisteregtek a vízben, mint a pezsgőpor, amíg a víz
forró, sűrű kávévá nem változott.
A medve nem állt meg enni. A dél semmit sem jelentett neki. Most már sokkal céltudatosabban
mozgott, közben hátra-hátranézett, kis szemeit összehúzva.
A vadászrobot érzékelte, hogy a szív gyorsabban ver, a légzés nehezedik, az iram nő. Az irány
többnyire dél.
Joe és Ruthie követték a jelzést, amíg az hirtelen megváltozott. Gyorsabban jött, ami azt
jelentette, hogy közel vannak. Megálltak, és szétnyitották a puskájukat.
- Igyunk előbb egy kávét! - mondta Ruthie.
- Oké, drágám! - Joe kibontotta a székeket, mire azok felfújódtak a kívánt méretre. - Jó pihenni
egyet, így majd jobban élvezzük a harcot.
Ruthie odanyújtott Joe-nak egy csésze sistergő kávét.
- Ne felejtsd el, hogy azt akarod, a dög piszkálja meg egy kicsit!
- Aha. Anélkül a medve sem ér többet egy szarvasnál. Jó, hogy mondod. - Joe megfordult, és
halkan beleszólt a kis mikrofonba.
A vadászrobot lassan csökkentette a távolságot. Tizenöt méter, tíz, öt. A medve hallotta és
megfordult. Újra felágaskodott majdnem kétembernyi magasságába, és a figyelmeztető jelzését
üvöltötte, hogy közölje a valamivel, vonuljon vissza. Joe és Ruthie megborzongtak, és nem néztek
egymásra. Nem is annyira a fülükkel, mint inkább a csontjaikban érzékelték, egy olyan ösztön
szólalt meg bennük, amelyet már elfelejtettek. Joe megrázta a vállát, hogy elhessegesse magától az
érzést, amelyet a hang keltett benne.
- Úgy látom, a kutyuli már rajta van.
- Jó kutya - mondta Ruthie. - Kapd el, kispajtás!
A vadászrobot karjának pengéi sebeket ejtettek, de csak veszélytelen helyeken - vágásokat a
vállon és a fej mögötti súlyos izomkötegen, szúrásokat a combon. Mindig elkerülték a vénákat és az
artériákat. A medve hatalmas mancsával a valami felé sújtott. Karmai végigsiklottak a testen, de a
fémen egy karcolást sem ejtettek. Az ütés tízméternyire eltávolította a valamit, de mindig újra
visszajött. Az izmok, karmok és fogak semmit sem számítottak neki. Úgy készttették, hogy kibírjon
még sokkal többet is, mint amit egy medve tenni képes, és a beléje táplált ismeretekkel tudta,
hogyan kell egy medvét a végsőkig feldühíteni. A medve szája habzott, és nyál csurgott végig az
állán, ahogy hatalmas fejét ide-oda ingatta. Ragacsosan folyt szét a pofáján, és sötét, nedves
patakokat alkotott a mellén. Most csak a saját dühe volt valóságos számára, és újra meg újra kitört
belőle a tehetetlenség ordítása.
Kétszáz méterrel arrébb Joe azt mondta: - Ez aztán a jó kis üvöltés!
- Meghiszem azt! Ha egy hang jelent valamit, akkor ez úgy hangzik, hogy készen áll egy igazi
küzdelemre.
Mindketten felálltak, összehajtogatták a székeket és a csészéket, végignézték a puskacsöveket,
hogy egyenesek-e.
- Állítsd be közepes tűzerőre! Nem sietjük el.
A medve közelébe értek, és egy megfelelő helyet kerestek egy magaslaton. Joe beleszólt a
mikrofonjába a robotnak:
- Állj meg ott, kutyuskám, és lassan gyere errefelé, hogy fedezz minket! - Majd odakiáltott a
medvének: - Hé, bundás! Erre, erre!
A szürkészöld dolog visszafelé jött, és a medve meglátta az új ellenséget, kettő volt belőle. Nem
habozott, kész volt arra, hogy bármit megtámadjon, ami mozog. Már csak két méterre volt, amikor
kis puskáik elkattantak. A lövés ereje ledöntötte a medvét, kábultan lejjebb gurult. Megfordult, hogy
újra támadjon, és nekirontott hatalmas mancsaival és fogaival. Joe puskája újra elsült. A medve
megtántorodott, de jött tovább. Joe hátrább lépett, és a puska tárcsáját rángatta, hogy növelje a
tűzerőt. Belebotlott a mögötte álló Ruthie-ba, és mindketten elestek. Joe-ból a rémület sikolya tört
elő: - Kapd el!
A vadászrobot gyorsan mozgott. Éles elülső karja úgy érte a medvét, mint egy horogütés, az
állkapcsa alatt az agyába hatolt. Ott feküdt, most valahogy kisebbnek látszott, és mégis nagynak,
megtépázott bundája csatakos volt a vértől. A bolhák még éltek rajta, a legyek pedig már jöttek. Joe
és Ruthie lihegve nézték.
- Nem kellett volna mögém állnod - mondta Joe, amint levegőhöz jutott. - Tovább is tarthatott
volna, ha elálltál volna az útból.
- Te mondtad - válaszolt Ruthie -, te mondtad, hogy maradjak szorosan mögötted. - De nem
ennyire.
Ruthie megszívta az orrát.
- Mindegy - mondta -, de hogy fogod leszedni róla a bundáját? - Hm.
- Nem hinném, hogy ez a molyette vacak jó szőnyeg lenne. Tiszta kosz, és biztos tele van
bacilusokkal.
Joe körbeséltálta a medvét, és a lábával oldalra fordította a fejét. - Hát randa egy munka lesz, az
biztos, ezt megnyúzni. Könyékig a vérben meg a belekben.
- Egyáltalán nem hittem, hogy ilyen lesz - mondta Ruthie. - Miért nem hagyod a fenébe az
egészet? Megvolt a szórakozásod, nem?
Joe állt, és a medve fejét nézte. Figyelte, hogy egy légy rászáll a szemére, és lefelé sétál az egyik
nedves orrlyuk irányába.
- Gyerünk márt - Ruthie fogta a kis csomagját. - Idejében vissza akarok érni, hogy még
megfürödhessek vacsora előtt.
- Oké.
Joe a mikrofon fölé hajolt.
- Gyerünk, kutyám, öreg vadász! Jól csináltad!

Kugler Gyöngyi forditása

 Isaac Asimov - A két évszázados ember

A Robotika Három Törvénye:

1. Robot nem bántalmazhat emberi lényt, vagy nem engedheti, hogy tétlensége miatt az
bántalmat szenvedjen.
2. A robotnak engedelmeskednie kell az emberi lénytől kapott parancsnak, kivéve ha az
összeütközésbe kerül az Első Törvénnyel
3. A robotnak meg kell védenie saját létét egészen addig, amíg ez nem kerül
összeütközésbe az Első vagy a Második Törvénnyel.

I.

Andrew Martin megköszönte és leült. Nem látszott rajta, hogy a végső döntéshez érkezett, pedig
az előtt állt.
Tulajdonképpen semmi sem látszott rajta, mert arcán zavartalan üresség tükröződött, a szemét
leszámítva, ahol az ember mintha szomorúságot vélt volna felfedezni. Frissen és gondosan
borotváltnak tűnt. Ruházata határozottan ódivatú, de elegáns volt, és színeit a bársonyvörös
határozta meg.
Szemben vele az íróasztal mögött ült a sebész, és a névtábla az asztalon egy sor azonosító betűt
és számot tartalmazott, amelyek Andrew-t nem érdekelték. Elég lesz, ha doktornak szólítja.
- Mikor lehet elvégezni az operációt, doktor? - kérdezte.
Az orvos halkan beszélt, hangjában azzal az elidegeníthetetlen tisztelettel, amit a robotok
használnak az emberi lényekkel szemben.
- Nem vagyok benne biztos, uram, hogy értem-e, hogyan, vagy kin lehetne egy ilyen operációt
elvégezni.
Arcán tiszteletteljes meg nem alkuvás tükröződhetett volna, ha egy ilyen bronzzal futtatott
acélrobot, mint ő, képes lett volna hasonló arckifejezésre vagy egyáltalán bármilyen arckifejezésre,
Andrew Martin a robot jobb kezét tanulmányozta, amellyel vágni szokott, ahogy tökéletes
nyugalomban feküdt az íróasztalon. Ujjai hosszúak voltak, és művészien szép ívekben hajlottak,
olyan kecsesen és tökéletesen, hogy az ember elképzelte, ahogy a sebészkés hozzájuk illeszkedik, és
ideiglenesen eggyé válik velük.
Munkájában nem volt bizonytalanság, habozás vagy megingás. Ez természetesen a
specializálódás eredménye volt, a specializálódásé, amelyet annyira hevesen kívánt az emberiség,
hogy már csak nagyon kevés robotot láttak el önálló aggyal. Egy sebésznek természetesen ilyennek
kellett lennie. Ennek a robotnak, bár önálló aggyal rendelkezett, képességei annyira korlátozottak
voltak, hogy nem ismerte fel Andrew-t - valószínűleg sohasem hallott róla.
- Gondoltál-e már arra, hogy szeretnél ember lenni? - kérdezte Andrew.
Az orvos egy pillanatig tétovázott, mintha a kérdésnek nem lenne helye kijelölt pozitronpályáin.
- De én robot vagyok, uram.
- Jobb lenne embernek lenni?
- Jobb lenne, uram, jobb sebésznek lenni. És nem lehetnék az, ha ember lennék, hanem csak
akkor, ha fejlettebb robot lennék. Örülnék, ha fejlettebb robot lehetnék.
- Nem sértő számodra, hogy parancsolhatok neked? Hogy felállathatlak, leültethetlek, jobbra-
balra mozgathatlak csupán azzal, hogy megparancsolom?
- Nekem öröm, hogy szolgálatára lehetek, uram. Ha az ön parancsai ellentmondásba kerülnének
a működésemmel, akár önre, akár egy másik emberi lényre vonatkozóan, akkor nem
engedelmeskednék önnek. Egyébként az engedelmesség nekem élvezet… De kin kellene
végrehajtanom ezt az operációt?
- Rajtam - mondta Andrew.
- De ez lehetetlen. Ez nyilvánvalóan egy romboló operáció. - Nem számít - mondta Andrew
nyugodtan.
 - Nem végezhetek rombolást.
- Emberi lényen nem - mondta Andrew. - De én is robot vagyok.

II.

Andrew sokkal inkább robotnak látszott akkor, amikor elkészítették. Akkor külsőleg is épp
annyira robot volt, mint bármelyik társa, amely valaha is létezett - hibátlanul formatervezett és
célszerű.
Jól bevált abban a házban, ahová vitték abban az időben, amikor a robotok a háztartásban, sőt az
egész bolygón még ritkaságszámba mentek.
Négyen laktak a házban: Uram, Asszonyom, Kisasszonyom és Kiskisasszonyom. Természetesen
tudta a nevüket, de sosem használta. Az urat Gerald Martinnak hívták. A saját sorozatszáma NDR…
valami volt, elfelejtette a számokat. Hosszú idő telt el, de ha emlékezni akart volna rájuk, akkor
nem tudta volna elfelejteni őket. Nem akart emlékezni.
Kiskisasszonyom szólította először Andrew-nak, mert nem tudta kimondani a számokat, és a
többiek követték ebben.
Kiskisasszonyom. Kilencven évet ért meg, és már hosszú ideje halott. Egyszer megpróbálta
asszonyomnak szólítani, de ő nem engedte meg. Kiskisasszonyom maradt halála napjáig.
Andrew-t háziinasnak, lakájnak és szobalánynak szánták. Ezek a napok a kísérletezés napjai
voltak a számára - és az összes többi robot számára is, kivéve azokat, amelyek a Földön kívüli ipari
és kutató űrállomásokon dolgoztak.
Martinék élvezték a jelenlétét, és a fele időben mentesült a munka alól, mert Kisasszonyom és
Kiskisasszonyom inkább játszottak vele.
Kisasszonyom jött rá először, hogy ezt hogyan lehet elérni. Azt mondta:
- Azt parancsoljuk, hogy játssz velünk, és neked teljesítened kell a parancsot.
- Sajnálom, Kisasszonyom, de egy felsőbb parancs Uramtól elsőbbséget élvez.
- De a papa csak azt mondta, reméli, hogy nem feledkezel meg a takarításról. Ez aligha vehető
parancsnak. Én parancsolom neked!
Nem bánta. Kisasszonyom szerette őt és Kiskisasszonyom még jobban is, mint
Asszonyom, és Andrew is szerette őket. Legalábbis ahogy hatottak rá, az olyan volt, amit egy
emberi lény esetében szeretetnek neveznénk. Andrew úgy gondolt erre, mint a szeretetre, mert nem
tudott rá más szót.
Kiskisasszonyom volt az, akinek Andrew egy nyakláncot faragott fából. Ő parancsolta neki,
hogy csináljon. Kisasszonyom egy elefántcsont nyakláncot kapott a születésnapjára, és
Kiskisasszonyom boldogtalan volt emiatt. Neki csak egy fadarabja volt, és azt odaadta Andrew-nak
egy kis konyhai késsel együtt.
Ő gyorsan megcsinálta, és Kiskisasszonyom azt mondta: - Nagyon szép, Andrew! Megmutatom
a papának. Uram nem akarta elhinni.
- Hol szerezted ezt, Mandy?
- Mandynek hívta Kiskisasszonyomat. Amikor Kiskisasszonyom meggyőzte arról, hogy igazat
mond, Uram Andrew-hoz fordult:
- Te csináltad ezt, Andrew?
- Igen, Uram.
- Te is tervezted?
- Igen, Uram.
- Miről másoltad a formáját?
- Ez egy geometriai alakzat, Uram, amely illik a fa mintázatához.
Másnap Uram hozott neki egy másik fadarabot, egy nagyobbat és egy elektromos kést. - Csinálj
ebből valamit, Andrew! Bármit, amit akarsz.
Andrew szót fogadott, Uram pedig figyelte, majd hosszasan szemlélte az eredményt. Ezután
Andrew már nem szolgált fel az asztalnál. Ehelyett azt parancsolták neki, hogy bútortervezésről
szóló könyveket olvasson, és megtanult szekrényeket és íróasztalokat csinálni.
 Uram azt mondta:
- Ezek bámulatos dolgok, Andrew.
- Szeretem csinálni őket.
- Szereted?
- Az agyhullámaim valahogy könnyebben áramlanak tőle. Hallottam Öntől, hogy a szeretni szót
használja, és ahogyan ön használja, az egybevág azzal, ahogy én érzek. Szeretem csinálni őket,
Uram.
Gerald Martin elvitte Andrew-t az USA Robotok és Gépemberek Rt. helyi hivatalába. Mint a
helyi törvényhozó testület tagja könnyen bejutott a vezető robotpszichológushoz. Robottulajdonos
is csak minta törvényhozó testület tagja lehetett azokban a kezdeti időkben, amikor a robotok még
ritkaságszámba mentek. Andrew akkor mindezekből még semmit sem értett, de az elkövetkező
években nagyobb tapasztalattal jobban át tudta tekinteni az akkori dolgokat, és megfelelő
megvilágításba tudta helyezni őket.
Merton Mansky, a robotpszichológus, növekvő rosszallással hallgatta Gerald Martin
elbeszélését, és közben többször sikerült ujjait megállítani azon a ponton, amin túl menthetetlenül
dobolni kezdtek volna az asztalon. Grimaszokat vágott, a homlokát ráncolta, és úgy nézett ki, mint
aki fiatalabb annál, mint amennyinek látszik.
- A robotika nem egzakt tudomány, Mr. Martin - mondta. - Nem tudom önnek részletesen
elmagyarázni, de a matematikai műveletek, amelyek a pozitronpályák működését vezérlik, messze
bonyolultabbak annál, hogy a megközelítésnél pontosabb eredményt hozzanak. Mivel mindent a
Három Törvényre építünk, ezek kizárólagossá válnak. Természetesen kicseréljük a robotját…
- Szó sem lehet róla! Ő nem hibás ebben. Tökéletesen teljesíti az előírt feladatokat. Ugyanakkor
viszont különleges stílusú fafaragásokat készít, és kétszer ugyanazt soha. Műalkotásokat állít elő.
Mansky zavartnak látszott.
- Különös. Mi természetesen szabvány pályákat próbálunk létrehozni… Valóban van
alkotótehetsége, úgy gondolja?
- Győződjék meg róla a saját szemével!
Uram elővett egy kis fagolyót, amelyen egy játszótéri jelenetvolt, ahol a kisfiúk és kislányok
szinte túl kicsik voltak ahhoz, hogy faragva lehessenek, mégis olyan tökéletesen arányosan és
természetesen voltak elosztva a fa szemcséi között, hogy azok is faragásnak tűntek.
- Ezt ő csinálta? - kérdezte Mansky. Fejcsóválással adta vissza. - A sors húzása. Valami eltérés az
áramkörökben.
- Meg tudnák újra csinálni?
- Valószínűleg nem. Még soha nem jelentettek hasonlót.
- Helyes. Egyáltalán nem bánom, hogy Andrew az egyetlen.
- Azt gyanítom, hogy a Társaság szeretné visszakérni az ön robotját tanulmányozás céljából.
Uram hirtelen ingerült lett:
- Erről szó sem lehet! Ne is gondoljon rá! - Andrew-hoz fordult. - Most menjünk haza!
- Ahogy óhajtja, Uram.

III.

Kisasszonyom randevúkra járt, és nem sok időt töltött a házban. Kiskisasszonyom - bár már nem
volt éppen kicsi - töltötte most be Andrew látókörét. Ő sohasem feledkezett meg arról, hogy a
legelső fafaragást Andrew neki csinálta. Egy ezüstláncon hordta a nyakában. Ő tiltakozott először
az ellen, hogy Uram elosztogassa az elkészült tárgyakat. - De papa, ha valaki akar belőlük, akkor
fizessen érte!
- Nem illik hozzád a kapzsiság - mondta Uram. - Nem miattunk, papa. A művész miatt.
Andrew azelőtt még sohasem hallotta ezt a szót, és amikor egy percre ráért, kikereste a
szótárban. Aztán újabb látogatás következett, ezúttal Uram ügyvédjéhez.
- Mi a véleményed erről, John? - kérdezte Uram.
Az ügyvédet John Feingoldnak hívták. Fehér haja volt és pocakja, a kontaktlencséje a szélén
élénkzölddel volt befuttatva. Ránézett a kis plakettre, amit Uram adott oda neki. - Gyönyörű. De
már tudom az újságot. Ezt a te robotod csinálta. Akit magaddal hoztál. - Igen, ezeket Andrew
csinálja. Ugye, Andrew?
- Igen, Uram.
- Mennyit adnál ezért, John? - kérdezte Uram.
- Nem tudnám megmondani. Nem gyűjtöm az effélét.
- Elhinnéd, hogy kétszázötven dollárt ajánlottak nekem ezért a kis holmiért? Andrew csinált
olyan székeket, amelyeket ötszáz dollárért adtunk el. Kétszázezer dollár van a bankban Andrew
termékeiből.
- Te jó ég, gazdaggá tesz téged, Gerald!
- Félig-meddig, mert a pénz másik fele Andrew Martin folyószámláján van. - A robotén?
- így van, és én tudni szeretném, hogy ez törvényes-e.
- Törvényes? - Feingold széke megreccsent, ahogy hátradőlt. - Ilyenre még nem volt példa,
Gerald. Hogyan írta alá a robotod a szükséges papírokat?
- Alá tudja írni a nevét, és én bevittem az aláírását. Ót magát nem vittem be a bankba. Kelt még
valamit csinálni a továbbiakban?
- Hm. - Feingold szemei, egy pillanatra befelé fordultak. Aztán azt mondta: - Nos, köthetünk egy
megbízási szerződést a pénzügyeinek intézésére. Ez elszigeteli és meg védi az ellenséges világtól.
Sőt, többet mondok, a tanácsom az, hogy ne csinálj semmit. Egyelőre senki sem fog beléd kötni. Ha
bárkinek ellenvéleménye van, hadd legyen ő az, aki pert indít.
- És vállalod az ügyet, ha a pert megindították?
- Mint megbízott ügyvéd természetesen igen.
- Mennyiért?
- Mint ez - Feingold rámutatott a plakettra.
- Áll az alku - mondta Uram.
Feingold halkan nevetett, ahogy a robothoz fordult: - Andrew, örülsz, hogy van pénzed?
- Igen, uram.
- Mit fogsz vele csinálni?
- Kifizetek olyan dolgokat, amiket különben Uramnak kellene kifizetnie. Ezzel csökkennének a
kiadásai.

IV.

És adódtak ilyenek. A javítások sok pénzbe kerültek, a karbantartás még inkább. Az évek
múlásával új és új robotmodelleket bocsátottak ki, és Uramnak gondja volt rá, hogy Andrew
rendelkezzék az új példányok összes előnyös tulajdonságával, míg végül a fémbeli tökéletesség
eszményképe lett. Andrew viselt minden költséget. Ragaszkodott ehhez.
Csak a pozitron pályái maradtak érintetlenek. Ehhez Uram ragaszkodott.
- Az újak nem olyan jók, mint te vagy, Andrew - mondta. - Az új robotok nem érnek semmit. A
Társaság megtanulta, hogyan lehet a pályákat precízebbé tenni, gondosan ügyelnek arra, hogy a
dolgok a szokásos mederben folyjanak. Az új robotok nem térnek le a megszokott vágányról. Azt
teszik, amire tervezték őket, mindig a kitaposott ösvényen járnak. Téged jobban szeretlek.
- Köszönöm, Uram.
- És ez a te érdemed, Andrew, ne felejtsd el! Biztos vagyok benne, hogy Mansky megszüntetné a
szabványpályákat, ha közelebbről megvizsgálna téged. Nem szerette a kiszámíthatatlan dolgokat…
Tudod, hányszor kért el, hogy tanulmányozhasson? Kilencszer! Sosem adtalak oda, és most, hogy
nyugdíjba ment, talán lesz egy kis nyugtunk.
Uram haja megritkult és deresedett, az arca táskás lett, Andrew viszont még jobban nézett ki,
mint amikor a családhoz került.
Asszonyom elutazott egy művésztelepre valahova Európába, Kisasszonyom pedig költő volt
New Yorkban. Néha írtak, de nem túl gyakran. Kiskisasszonyom férjhez ment, és nem messze
lakott. Azt mondta, nem akarja elhagyni Andrew-t, és amikor a gyereke, Kisuram megszületett,
hagyta, hogy Andrew etesse a cumisüvegből.
Amikor megszületett az unokája, Andrew úgy érezte, Uramnak most már van valakije, azok
helyett, akik elmentek. És így most már nem lenne igazságtalan előhozakodni a kérésével.
- Uram, nagyon kedves öntől, hogy megengedte arra költenem a pénzem, amire akarom.
- A te pénzed volt, Andrew.
- De csak azért, mivel ön önkéntesen lemondott róla, Uram. Nem hiszem, hogy a törvény
meggátolta volna abban, hogy mindet megtartsa.
- A törvény nem tud rávenni, hogy rosszat tegyek, Andrew.
- A kiadások és az adó ellenére, Uram, majdnem hatszázezer dollárom van.
- Tudom, Andrew.
- Önnek akarom adni, Uram.
- Nem fogadom el.
- Cserébe valamiért, amit ön adhat nekem.
- Ó! És mi az, Andrew?
- A szabadságom, Uram.
- A te…?
- Meg akarom vásárolni a szabadságomat, Uram.

V.

Egyáltalán nem volt könnyű. Uram elvörösödött, azt mondta, hogy "az Isten szereimére", sarkon
fordult, és eltávozott. Kiskisasszonyom bírta jobb belátásra, erőszakosan és ellentmondást nem
tűrően - ráadásul Andrew szeme láttára. Harminc év óta senkit sem zavart, hogy Andrew előtt
beszél, akár róla volt szó, akár nem. Hiszen csak egy robot. Kiskisasszonyom azt mondta:
- Papa, miért veszed ezt személyes sértésnek? Ő akkor is itt lesz. Akkor is hűséges lesz. Ezen
nem tud változtatni. Ez bele van építve. Amit akar, az csak játék a szavakkal. Azt akarja, hogy
szabadnak nevezzék. Ez olyan szörnyű? Nem érdemli meg? Istenem, hisz kettesben már évek óta
erről beszélünk!
- Szóval már évek óta erről beszéltek?
- Igen, és ő újra meg újra elhalasztotta, mert félt, hogy megbántana téged. Én vettem rá, hogy
álljon elő vele.
- Nem tudja, mi a szabadság. Robot.
- Papa, te nem ismered őt! Mindent elolvasott a könyvtárban. Nem tudom, mit érez belül, de én
azt sem tudom, hogy te mit érzel belül. Amikor beszélsz vele, láthatod, hogy ugyanúgy reagál az
elvont dolgokra, mint te vagy én, és mi más számit? Ha valakinek a reakciói olyanok, mint a
sajátod, mit kérhetsz még számon?
- A törvény nem fogadja el ezt az érvelést! - mondta Uram dühösen.
- Figyelj ide, te! - Andrew-hoz fordult, szándékosan éles hangon. - Nem szabadíthatlak fel
másként, csak törvényesen, és ha ez a bíróságra kerül, nemcsak a szabadságodat nem kapod meg, de
tudomást szereznek a pénzedről is. Azt fogják mondani neked, hogy egy robotnak nincs joga pénzt
keresni. Megéri ez az üres fecsegés, hogy elveszítsd a pénzed?
- A szabadságnak nincs ára, Uram - mondta Andrew. - Még a szabadság lehetősége is megéri a
pénzt.

VI.

A bíróság valószínűleg ugyanazt az elvet vallotta, hogy a szabadságnak nincs ára, és hogy egy
robot akármekkora árért sem vásárolhatja meg a szabadságát. Az egyszerű állítás, amely a
szabadság ellenzőit képviselő helyi ügyész szájából hangzott el, így szólt: A "szabadság" szónak
nincs értelme, ha egy robotra alkalmazzák. Csak emberi lény lehet szabad. - Jó néhányszor
elmondta ezt, amikor csak szerét tehette, lassan beszélt, és kezét ide-oda mozgatta maga előtt az
asztalon, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavaknak.
 Kiskisasszonyom engedélyt kért, hogy Andrew nevében beszélhessen. A teljes nevén szólították,
amit még Andrew soha nem hallott kiejteni:
- Amanda Laura Martin Charney tegye meg tanúvallomását! Kiskisasszonyom azt mondta:
- Köszönöm, tisztelt bíráság. Nem vagyok jogász, és nem tudom, hogyan kell a dolgokat
megfelelően szavakba önteni, de remélem, hogy a tartalomra figyelnek, és nem törődnek a
szavakkal… Értsük meg, mit jelent Andrew esetében szabadnak lenni. Bizonyos értelemben most is
szabad. Már legalább húsz éve nem ad neki a Martin családból senki olyasmire parancsot, amit saját
magától ne tenne meg. De ha úgy akarjuk, adhatunk neki parancsot bármire, olyan durva hangon,
ahogy tetszik, mert ő gép, és a mi tulajdonunk. De miért tennénk így, amikor olyan régóta szolgál
minket, és annyi pénzt keresett nekünk? Már nem tartozik nekünk semmivel. Mi vagyunk
lekötelezve neki. Még ha törvényesen nem is engedik meg, hogy önkéntes szolgálatba helyezzük, ő
úgyis tovább szolgálna minket önként. Felszabadítása csak ügyes szófacsarás, de neki sokat
jelentene. Neki mindent jelentene, nekünk pedig semmibe sem kerülne.
A bírán egy pillanatra látszott, hogy igyekszik elfojtani a mosolygását.
- Értem az érvelését, Mrs. Charney. A helyzet az, hogy nincs kötelező törvény erre nézve, és
precedens sincs rá. Létezik viszont egy kimondatlan feltevés, miszerint csak emberi lény élvezheti a
szabadságot. Megfogalmazhatunk egy új törvényt, amely alapja lehet egy új tárgyalásnak egy
felsőbb bíróságon, de nem szállhatok szembe ezzel az előbb említett feltevéssel. Hadd szóljak a
robothoz… Andrew!
- Parancsoljon, bíró úr!
Ez volt az első alkalom, hogy Andrew bírósági tárgyaláson beszélt, és a bíróság egy pillanatig
döbbentnek látszott a hang emberi árnyalata miatt. A bíró azt kérdezte:
- Miért akarsz szabad lenni, Andrew? Milyen értelemben számit ez neked? - Ön szeretne
rabszolga lenni, bíró úr?
- De te nem vagy rabszolga. Te egy tökéletesen jó robot vagy, egy robotzseni, ahogy értésemre
adták, aki képes olyan művészi önkifejezésre, amely utolérhetetlen. Mit tehetnél még, ha szabad
lennél?
- Talán nem többet, mint amennyit most, uram, de nagyobb örömmel. Elhangzott ebben a
teremben, hogy csak emberi lény lehet szabad. Számomra úgy tűnik, hogy csak az lehet szabad, aki
vágyik a szabadságra. Én vágyom a szabadságra.
És ez volt az, ami végül meggyőzte a bírót. Döntését így fogalmazta meg: Nincs jogunk
megtagadni a szabadságot bármely lénytől, aki elég fejlett aggyal rendelkezik ahhoz, hogy felfogja
annak lényegét, és kívánja ezt az állapotot.
Ezt végül a világbíróság is megerősítette.

VII.

Uram továbbra is elégedetlen volt, és érdes hangjától Andrew úgy érezte magát, mintha
rövidzárlatolták volna.
Uram azt mondta:
- Nekem nem kell a nyavalyás pénzed, Andrew. Csak azért fogadom el, mert máskülönben nem
éreznéd magad szabadnak. Mostantól kezdve megválogathatod a munkádat, és úgy végezheted,
ahogy tetszik. Nem fogok neked parancsokat osztogatni, kivéve ezt az egyet: hogy tégy, amit
akarsz. De még mindig felelős vagyok érted, ez része a bírósági döntésnek. Remélem, értesz.
- Ne légy ingerlékeny, papa! - szólt közbe Kiskisasszonyom. - A felelősség nem nagy érv. Tudod,
hogy semmit nem kell tenned. A Három Törvény még midig működik. - Akkor meg ő hogy lehet
szabad?
- Az embereket nem kötik meg a saját törvényeik, Uram? - kérdezte Andrew.
- Nem áll szándékomban vitatkozni veled. - Elment, és attól kezdve Andrew csak ritkán látta.
Kiskisasszonyom gyakran meglátogatta Andrew-t a kis házban, amit neki vásároltak és rendeztek
be. Természetesen nem volt benne konyha és fürdőszoba. Csak kétszobás volt, egyik volt a
könyvtár, a másik pedig félig műhely, félig raktár. Andrew sok meg rendelést vett fel, és mint
szabad robot többet dolgozott, mint addig bármikor, amíg a házat ki nem fizették, és az épületet
hivatalosan a nevére nem írták.
Az egyik nap Kisuram jött át. Vagyis George. Kisuram ragaszkodott ehhez a megszólításhoz a
bírósági döntés óta.
- Egy szabad robot nem szólít senkit Kisuramnak - mondta akkor George. - Én Andrewnak
szólítalak. Neked George-nak kell hívnod engem.
Úgy hangzott, mint egy parancs, így Andrew George-nak szólította, de Kiskisasszony csak
Kiskisasszonyom maradt.
Azon a napon, amikor George egyedül érkezett, azért jött, hogy bejelentse: Uram haldoklik,
Kiskisasszonyom az ágya mellett volt, de ő Andrew-t is látni akarta.
- Andrew - a hangja elég erősen csengett, bár mozdulni nem nagyon tudott. Erőlködött, hogy
megemelje a kezét.
- Andrew - mondta -, Andrew… Ne segíts, George! Csak haldoklom, nem vagyok nyomorék…
Andrew, örülök, hogy szabad vagy. Csak ezt akartam neked mondani.
Andrew nem tudta, mit mondjon. Még soha nem állt haldokló ágya mellett, de tudta, hogy
embereknél ez a működés megszűnése. Egy nem önkéntes és megfordíthatatlan szerelés, és Andrew
nem tudta, hogy mit mondjon, ami odaillő lenne. Csak állni tudott teljes némaságban, teljes
mozdulatlanságban.
Amikor vége volt, Kiskisasszonyom így szólt hozzá:
- Lehet, hogy nem látszott hozzád barátságosnak az utolsó időkben, Andrew, de tudod, öreg volt,
és sértette őt, hogy szabad akarsz lenni.
És ekkor Andrew megtalálta a szavakat:
- Kiskisasszonyom! Soha nem lettem volna szabad nélküle.

VIII.

Csak Uram halála után kezdett el Andrew ruhát viselni. Egy öreg nadrággal kezdte, amit George
adott neki.
George megházasodott, és ügyvédként dolgozott. Belépett Feingold irodájába. Az öreg Feingold
már régóta halott volt, de a lánya nem adta fel a céget, és végül az iroda neve Feingold és Martin
lett. Akkor is az maradt, amikor a lánya visszavonult, és a helyét nem vette át újabb Feingold.
Éppen akkor csatolták a Martín nevet az irodához, amikor Andrew először öltött ruhát. George
megpróbált nem mosolyogni, amikor Andrew először felvette a nadrágot, de Andrew számára a
mosoly jól kivehetően ott volt az arcán.
George megmutatta neki, hogyan kell manipulálni a merev holmival, hogy szétnyíljon, hogyan
kell alsóteste köré tekerni, és összezárni. George bemutatta a saját nadrágján, de Andrew teljesen
tisztában volt vele, hogy időbe telik majd, amíg elsajátítja ezt az íves mozdulatot.
- Miért akarsz nadrágot, Andrew? - kérdezte George. - A tested olyan gyönyörűen formatervezett,
hogy szégyen befedni, különösen, hogy nem kell törődnöd sem a hőmérséklettel, sem a
szeméremmel. És a nadrág nem simul rendesen a fémre.
- Az emberi test nem gyönyörűen formatervezett, George? Mégis befeditek magatokat.
- A hőmérséklet miatt, a higiénia miatt, a védelem miatt, a dekorativitás miatt. Egyik sem
vonatkozik rád.
- Csupasznak érzem magam ruha nélkül. Egészen másnak érzem magam.
- Másnak! Andrew, már több millió robot van a Földön. Ezen a területen a legutolsó számlálás
szerint majdnem ugyanannyi robot van, mint ember.
- Tudom, George. Olyan robotok vannak, amelyek minden elképzelhető munkát elvégeznek.
- Egy sem hord ruhát.
- De egy sem szabad, George.
Andrew fokról fokra kibővítette a ruhatárát. Gátlásai voltak George mosolya és az emberek
bámuló pillantásai miatt, akik a megrendeléseket hozták.
Bár szabad volt, de gondosan kidolgozott program volt beleépítve, ami az ember iránti
viselkedését szabályozta, és így csak nagyon kis lépésekkel mert előrehaladni. A nyílt nemtetszés
hónapokra visszavetette volna.
Nem mindenki fogadta el Andrew-t mint szabad robotot. Ő képtelen volt ezért neheztelni, de a
gondolatáramában volt némi zavar, amikor erre gondolt.
Mindenekelőtt igyekezett, hogy ne hordjon ruhát - vagy csak nagyon keveset, amikor úgy
gondolta, hogy Kiskisasszonyom látogatóba jön hozzá. Kiskisasszony már öreg volt, és gyakran
tartózkodott meleg éghajlatú vidékeken, de amikor visszatért, az első dolga az volt, hogy Andrew-t
meglátogassa.
Kiskisasszonyom egyik visszatérésekor George bánatosan azt mondta Andrewnak:
- Anyám gúnyolódik velem, Andrew. Jövőre be akarok kerülni a törvényhozó testületbe. "Akár a
nagyapját látnám", azt mondja.
- Akár a nagyapját… - Andrew itt bizonytalanul megállt.
- Ez azt jelenti, hogy én, az unoka, ugyanolyan leszek, mint a nagyapám, aki hajdanán szintén a
törvényhozó testületben volt.
- Jó lenne, ha Uram még mindig… - Andrew itt szünetet tartott, mert nem akarta azt mondani,
hogy "működőképes lenne". Ez nem látszott megfelelőnek.
- Élne - fejezte be George. - Igen, hébe-hóba nekem is eszembe jut a vén csirkefogó.
Ez olyan beszélgetés volt, amelyen Andrew sokszor elgondolkodott. Észrevette a saját beszédbeli
hiányosságait, amikor George-dzsal beszélt. A nyelv valahogy megváltozott, amióta őt legyártották
a vele született szótárral együtt.
George kollokviális stílust használt, Uram és Kiskisasszonyom pedig nem. Miért kellett Uramat
csirkefogónak neveznie, amikor ez a szó nyilvánvalóan nem illett hozzá? A könyveiben sem találta
meg a magyarázatot. Régiek voltak, és főleg a fafaragással, a művészettel és a bútortervezéssel
foglalkoztak. Egyik sem szólt a nyelvről vagy emberi dolgokról. Ez látszott a megfelelő pillanatnak
arra, hogy megfelelő könyvek után nézzen, és mint szabad robot, úgy érezte, nem szabad
megkérdeznie George-ot. Bemegy a városba, és használja a könyvtárat. Ez hősies elhatározás volt,
és úgy érezte, hogy az elektromos potenciálja megnő, ezért egy új ellenállást kellett betennie.
Teljes ruházatot öltött, beleértve egy fából készült váll-láncot. Jobban szeretett volna csillogó
műanyagot, de George azt mondta, hogy a fa sokkal jobban illik hozzá, és a lakkozott cédrus sokkal
értékesebb is.
Körülbelül harminc métert tett meg a háztól, amikor a megnövekvő ellenállás megállásra
késztette. Kivette az ellenállástekercset az áramkörből, és amikor ez sem segített, visszatért az
otthonába, és egy szelet papírra szépen ráírta: Elmentem a könyvtárba a papírt pedig jól látható
helyre, a munkaasztalára tette.

IX.

Andrew sohasem jutott el egészen a könyvtárig. Tanulmányozta a térképet. Ismerte az útvonalat,

de a valóságbeli megjelenését nem. A valóságos tereptárgyak nem hasonlítottak a térkép
szimbólumaira, és így tanácstalan volt. Végül azt gondolta, hogy nem jó irányba halad, mert minden
ismeretlennek tűnt.
Elhaladt már egy mezei robot mellett, de amikor elhatározta, hogy megkérdezi az utat, egy sem
volt a láthatárón. Egy jármű ment el mellette, de nem állt meg. Bizonytalanul álldogállt, ami az ő
esetében azt jelentette, hogy nyugodt mozdulatlanságban, és akkor két emberi lény közeledett felé a
mezőn át. Feléjük fordult, azok pedig útirányt változtattak, hogy találkozzanak vele. Egy perccel
azelőtt még hangosan beszéltek, hallotta a hangjukat, most hallgattak. Külsejükről Andrew-nak a
bizonytalanság fogalma jutott eszébe. Fiatalok voltak, de nem nagyon fiatalok. Talán húszévesek?
Andrew soha nem tudta felmérni az emberek korát.
- Megmondanák nekem, hogyan jutok el a városi könyvtárba, uraim?
Egyikük, a magasabb, akinek a termetét emeletes kalapja még tovább növelte, szinte a
groteszkségig, azt mondta, nem Andrew-nak, hanem a másiknak: - Egy robot.
A másiknak krumpliorra volt és vastag szemhéja. Azt mondta, megint csak nem Andrew-vak,
hanem az elsőnek: - Ruhában.
A magas csettintett az ujjával.
- Ez a szabad robot. Van egy robot Martinéknél, ami senkinek sem a tulajdona. Különben miért
hordana ruhát?
- Kérdezzük meg! - mondta az, amelyiknek az orra volt. - Te vagy a Martin robot? - kérdezte a
magas.
- Andrew Martin vagyok, uram.
- Jó. Vesd le a ruhád. A robotok nem viselnek ruhát. A másikhoz fordult: - Undorító. Nézz rá!
Andrew nem tudta eldönteni, mit tegyen. Már olyan régóta nem hallott parancsot ebben a
hangnemben, hogy a Második Törvény áramkörei egy pillanatra beragadtak. A magas megismételte:
- Vesd le a ruhád! Parancsolom!
Andrew lassan vetkőzni kezdett.
- Csak dobd le a földre! - így a magas.
A krumpliorr így szólt: - Ha senkié sem, akkor akár a miénk is lehet.
- Végül is ki szól bele, akármit is csinálunk? - mondta a magas. - Nem teszünk kárt
magánvagyonban… Állj fejre! - Ez Andrew-vak volt címezve.
- A fej nem arra van, hogy… - kezdte Andrew.
- Ez parancs. Ha nem tudod, hogy kell, akkor is próbáld meg.
Andrew újra nem tudta, mit tegyen, aztán előrehajolt, hogy letegye a fejét a földre. Megpróbálta
felemelni a lábát, és tompán a földre zuhant.
- Csak feküdj ott! - mondta a magas. Majd a másikhoz fordult:
- Szétszedhetjük. Szedtél már szét robotot? - Hagyni fogja?
- Hogy tudná megakadályozni?
Nem volt rá semmilyen mód, hogy Andrew megakadályozza, ha elég szigorú hangnemben
megparancsolják neki, hogy ne álljon ellen. Az engedelmességre vonatkozó Második Törvény
fölényben volt a Harmadik Törvénnyel szemben, amely az önmegóvást írta elő. Semmiképp sem
tudná megvédeni magát anélkül, hogy bántalmazná őket, és ez az Első Törvény megszegésével
lenne egyenlő. Ennél a gondolatnál minden mozgó alkatrésze egy kissé összébb húzódott, és ő
reszketett, ahogy ott feküdt a földön.
A magas odament hozzá, és belerúgott.
- Nagyon nehéz. Azt hiszem, szerszámokra lenne szükségünk.
- Megparancsolhatnánk neki, hogy szedje szét magát - mondta a krumpliorr. - Vicces lenne
nézni, ahogy próbálkozik.
- Igen - mondta a magas elgondolkodva. - De vigyük le az útról! Erre jöhet valaki… De már túl
késő volt. Valaki valóban arra ment, és George volt az a valaki. Andrew jól láthatta őt onnan, ahol
feküdt, amint felhágott az út felénél levő kis dombra. Szeretett volna valahogy jelt adni neki, de a
legutolsó parancs az volt: Csak feküdj ott!
George most már futott, és kifulladva ért oda. A két fiatalember egy kissé hátrább tépett, és
várták, hogy mi lesz.
George aggódva kérdezte:
- Valami baj történt, Andrew? - Jól vagyok, George.
- Akkor állj fel… Mi történt a ruháddal? - Magáé a robot, öreg?
- Ez a robot senkinek sem áll a tulajdonában! - fordult meg élesen George. - Mi folyik itt?
- Udvariasan megkértük, hogy vesse le a ruháját. Mi köze hozzá, ha nem a magáé? - Mit
csináltak veled, Andrew? - kérdezte George.
- Az volt a szándékuk, hogy valamilyen módon szétszerelnek. El akartak vinni egy csendes
helyre, és megparancsolni, hogy szedjem szét magam.
George rájuk nézett, és remegett az arca. A két fiatal férfi nem hátrált meg, Mosolyogtak.
- Mit akar csinálni, dagadtkőm? Nekünk jön? - kérdezte a magas könnyedén.
- Nem kényszerülök rá - mondta George. - Ez a robot már több mint hetven éve a családunkban
van. Ismer minket, és többre becsül bárki másnál. Meg fogom neki mondani, hogy az életemre
törnek, és meg akarnak gyilkolni. Megkérem, hogy védjen meg. Engem fog választani. Tudják,
hogy mi fog történni magukkal, ha támad?
A két férfi lassan hátrálni kezdett, nyugtalanul körülpillantva. George határozott hangon azt
mondta:
- Andrew, veszélyben vagyok, mindjárt rám támad ez a két ember. Indulj el feléjük! Andrew így
tett, és a két férfi nem várt tovább. Gyors futásnak eredtek.
- Jól van, Andrew, hagyd abba - mondta George. Kimerültnek látszott. Messze túl volt már azon
a koron, hogy verekedni kezdjen egy fiatalemberrel, nemhogy még kettővel.
- Nem bánthattam volna őket, George - mondta Andrew. - Láttam, hogy nem támadnak magára.
- Nem azt parancsoltam, hogy támadj rájuk, csak azt, hogy indulj el feléjük. A saját ijedtségük
megtette a többit.
- Hogy félhetnek egy robottól?
- Ez az emberiség egyik betegsége, amely még gyógyíthatatlan. Ne törődj vele. De mi az ördögöt
csinálsz itt, Andrew? Már azon voltam, hogy visszafordulok, és helikoptert bérelek, amikor
megtaláltalak. Hogy vetted a fejedbe, hogy elmész a könyvtárba? Hoztam volna neked bármilyen
könyvei, amire csak szükséged van.
- De én… - kezdte Andrew.
- Szabad robot vagy. Igen, igen. Rendben van. Mit akartál a könyvtárban?
- Szeretnék többet tudni az emberi lényekről, a világról, mindenről. És a robotokról is. Meg
akarom írni a robotok történetét.
- Jól van, akkor most menjünk haza… És előbb szedd fel a ruháidat. Andrew, több millió könyv
van már a robotikáról, és mindegyikben benne van a tudomány története is. A világ egyre telítettebb
lesz nemcsak robotokkal, hanem a robotokra vonatkozó információval is.
Andrew megrázta a fejét - ezt az emberi mozdulatot nemrég kezdte el használni. - Nem a
robotika történetét, George. A robotok történetét akarom megírni, ahogy egy robot látja. El akarom
mondani, mit gondolnak a robotok arról, ami azóta történt, hogy a legelsők működni és dolgozni
kezdtek a Földön.
George felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt.

X.

Kiskisasszonyom most töltötte be a nyolcvanharmadik évét, de nem volt semmi a világon,

amihez energiája vagy elszántsága ne lett volna. A botját többet használta hadonászásra, mint
amennyit támogatta magát vele.
Dühödt felháborodással hallgatta végig a történetet.
- George, ez rettenetes! Kik voltak azok a gazemberek?
- Nem tudom. És mit változtat ez a dolgon? Végül is nem okoztak kárt.
- De könnyen okozhattak volna. Te jogász vagy, George, és ha gazdag vagy, ezt csakis Andrew
tehetségének köszönheted. Amit ő keresett, az a pénz volt az alapja mindenünknek, amink van. Ő
biztosítja a folyamatosságot a család számára, és nem fogom hagyni, hogy úgy bánjanak vele, mint
valami felhúzható játékszerrel.
- Mit kell tennem, anyám? - kérdezte George.
- Azt mondtam, jogász vagy. Nem érted? Állíts össze egy törvényjavaslatot, vedd rá a helyi
bíróságot, hogy lépjen fel a robotok jogaiért, vedd rá a törvényhozó testületet, hogy szavazza meg a
törvényjavaslatot, és vidd az egész ügyet a világbíróság elé, ha kell. Résen leszek, George, és nem
tűrök semmiféle mismásolást!
Komolyan gondolta mindezeket, és ami egy félelmetes öreg hölgy megnyugtatására kezdődött el,
bonyolult üggyé fejlődött annyi törvényes vonatkozással, hogy végül széles körű érdeklődésre
tarthatott számot. Mint a Feingold és Martin cég idősebb társtulajdonosa, George írta elő a
stratégiát, de a tényleges munkát fiatalabb társaira hagyta, annak is nagy részét fiára, Paulra, aki
szintén a társulás tagja volt, és aki hűségesen beszámolt a nagyanyjának szinte minden nap. Az
viszont Andrew-val beszélte meg a dolgokat naponta.
Andrew-t teljesen magával ragadta az ügy. Így könyvét a robotokról újra elhalasztotta, ahogy
elmélyült a hivatalos vitákban, sőt, mi több, néha nagyon félénk javaslatokat is tett.
- George egyszer azt mondta nekem, hogy az emberi lények mindig féllek a robotoktól. Amíg
fennállnak, a bíróságok és törvényhozó testületek nem valószínű, hogy kiállnának a robotok mellett.
Nem kellene valamit tenni a közvélemény megváltoztatásáért?
Így amíg Paul a bíróságon volt, George a közvélemény platformján harcolt. Ez megadta neki azt
az előnyt, hogy kötetlenebbül érezhette magát, és sokszor odáig is elment, hogy az újabban divatos
lezser ruhákat hordta, amiket drapériáknak hívott.
- Csak ne vetkőzz le nyilvánosan a színpadon, papa! - mondta neki Paul. - Megpróbálom -
mondta George csüggedten.
Egyszer felszólalt a holo-újság szerkesztőinek évi kongresszusán, és ezt mondta: - Ha a Második
Törvény segítségével korlátlan engedelmességet követelhetünk bármelyik robottól minden
tekintetben, kivéve egy emberi lény bántalmazását, akkor bármelyik emberi lénynek, bármelyik
emberi lénynek félelmetes hatalma van bármely robot fölött, bármely robot fölött. Ez annál is
inkább így van, mivel a Második Törvény hatálytalanítja a Harmadik Törvényt, tehát bármelyik
emberi lény felhasználhatja az engedelmesség törvényét az önmegóvás törvénye ellen.
Egy ember megparancsolhatja bármelyik robotnak, hogy rongálja meg magát, sőt még azt is,
hogy rombolja szét magát - okkal vagy ok nélkül. Igazságos ez? Bánnánk így egy állattal? Még egy
élettelen tárgynak, aki jó szolgálatot tesz nekünk, még neki is joga van a megbecsülésünkre. És a
robotok nem oktalan állatok. Elég jól tudnak ahhoz gondolkodni, hogy képesek legyenek beszélni
hozzánk, vitatkozni velünk, tréfálkozni velünk. Bánhatunk-e úgy velük mint barátainkkal,
dolgozhatunk-e velük együtt akkor, ha közben nem juttatunk nekik e barátság gyümölcséből, a
közös munka eredményéből?
Ha egy embernek joga van egy robotnak bármilyen parancsot adni, ami nem foglalja magába
emberi lény bántalmazását, akkor lehetne benne annyi tisztességtudás, hogy soha nem ad egy
robotnak olyan parancsot, ami egy másik robot bántalmazására vonatkozik, kivéve ha az ember
biztonsága ezt elengedhetetlenül megköveteli. A nagy hatalommal nagy felelősség jár együtt, és ha
a robotoknak van Három Törvényük az ember védelmére, túl sok-e azt kérni, hogy az embereknek
is legyen egy vagy két törvényük a robotok védelmére?
Andrew-nak igaza volt. A közvéleménnyel vívott csata kimenetele adta a kulcsot a bírósághoz és
a törvényhozáshoz, és végül megszavaztak egy törvényt, amely szerint bizonyos körülmények
között tilos volt a robotokat bántalmazó parancsot adni. Ezt a végtelenségig enyhítették, és a
törvény megszegéséért kirótt büntetés teljesen jelentéktelen volt, de az elvet mégis lefektették. A
világbíróság döntésének utolsó paragrafusa Kiskisasszonyom halála napján született meg.
Ez nem véletlen egybeesés volt. Kiskisasszonyom kétségbeesetten kapaszkodott az életbe az
utolsó viták alatt, és csak akkor adott magának engedélyt a távozásra, amikor a győzelem híre
megérkezett. Utolsó mosolya Andrew-é volt. Utolsó szavai ezek voltak: - Jó vagy hozzánk, Andrew.
Úgy halt meg, hogy Andrew kezét fogta, miközben a fia és annak családja tisztes távolságban
álltak mindkettőjüktől.

XI.

Andrew türelmesen várt, amíg a robotportás bement a belső irodába. A portás használhatta volna
a holo-telefont is, de láthatólag elférfiatlanodott (vagy elrobottalanodott?) attól, hogy egy másik
robottal kell foglalkoznia, nem pedig emberi lénnyel.
Andrew azzal töltötte az időt, hogy ezt a dolgot forgatta a fejében. Lehet-e azt a szót, hogy
"robottalan" a "férfiatlan" analógiájára használni, vagy a "férfiatlan" már metaforikus terminussá
vált, és elszakadt eredeti jelentésétől, hogy robotokra vagy például nőkre is lehessen használni?
Ilyen és hasonló problémák jöttek elő állandóan, ahogy a robotokról szóló könyvén dolgozott. A
komplex dolgokat kifejező mondatok megalkotásának fortélya növelte a szókincsét. Időnként bejött
valaki a szobába, és megbámulta, de ő nem próbálta elkerülni a pillantásokat. Mindenkire
nyugodtan ránézett, azok viszont igyekeztek elkerülni a pillantását. Paul Martin végre kijött.
Meglepettnek látszott, illetve látszott volna, ha Andrew biztosan le tudta volna olvasni az
arckifejezését. Paul újabban festette az arcát a legújabb divat szerint, amely ezt mindkét nem
számára előírta. Bár a festék élesebbé és határozottabbá tette szelíd arcvonásait, Andrew-nak nem
tetszett. Azt vette észre, hogy ha valamit kifogásolt az embereken, nem érzi kényelmetlenül magát,
amíg ezt szavakkal is ki nem fejezi. Még le is írhatta a nemtetszését. Biztos volt benne, hogy azelőtt
ez nem így volt.
- Gyere be, Andrew! - mondta Paul. - Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, de valami fontosat
be kellett fejeznem. Gyere be! Mondtad már, hogy akarsz velem beszélni, de nem tudtam, hogy itt a
városban.
- Ha nem érsz rá, Paul, szívesen várok tovább.
Paul rápillantott a falon levő korong villódzó fényeire, ami óraként szolgált.
- Tudok egy kis időt szakítani. Egyedül jöttél?
- Béreltem egy automatobilt.
- Valami baj van? - kérdezte Paul, hangjában némi aggodalommal.
- Nem érhet semmilyen baj. A jogaimat megvédik.
Paul most még aggodalmasabbnak tűnt:
- Andrew, elmagyaráztam neked, hogy a törvényt lehetetlen alkalmazni, legalábbis az esetek
nagy részében.… Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy ruhát viselj, végül bajba kerülsz, úgy, mint az első
alkalommal.
- És az utolsó alkalommal. Sajnálom, Paul, ha fok.
- Hát akkor nézzük ezt egy másik oldalról! Te tulajdonkeppen egy elő legenda vagy, Andrew, és
többféle szempontból is túl értékes ahhoz, hogy jogod legyen kockázatot vállalni… Hol tart a
könyv?
- Már a vége felé járok. A kiadónak nagyon tetszik. - Helyes.
- Nem tudom, hogy a könyv mint könyv tetszik-e neki. Azt hiszem, bízik benne, hogy sok
példányt fog eladni belőle, mert egy robot írta, és ezért elégedett.
- Ő is csak ember.
- Én nem vagyok csalódott. Adja el, amilyen ürüggyel csalt akarja, mert ez pénzt hoz, és
szükségem van a pénzre.
- Nagyanya hagyott neked…
- Kiskisasszonyom nagylelkű volt, és biztos vagyok abban, hogy a továbbiakban is számíthatok a
család segítségére. De számítok a könyv honoráriumára, hogy átsegítsen a következő lépésen.
- Mi a következő lépés?
- Találkozni szeretnék az USA Robotok és Gépemberek Rt. elnökével. Már próbáltam elérni, de
még nem sikerült. A Társaság nem működött együtt velem a könyv megírásában, így gondolhatod,
hogy nem lepeit meg a dolog.
Paul elmosolyodott.
- Az együttműködés a legutolsó dolog, amit elvárhatsz tőlük. Nem működtek együtt velünk a
robotok jogaiért vívott nagy küzdelemben sem. Épp ellenkezőleg, és megértheted, hogy miért. Adj a
robotoknak jogokat, és az emberek esetleg nem akarják megvenni őket.
- Mindazonáltal - mondta Andrew -, ha felhívod őket, megbeszélhetsz számomra egy találkozót.
- Semmivel sem vagyok népszerűbb náluk, mint te, Andrew.
- De talán célozhatsz rá, hogy ha találkoznak velem, megelőzhetnek egy hadjáratot, amelyet a
Feingold és Martin indít a robotok jogainak megerősítéséért.
- Nem lenne ez hazugság, Andrew?
- De igen, Paul, és én nem tudok hazudni. Ezért kell neked telefonálnod.
- Szóval te nem tudsz hazudni, de engem rá tudsz venni, hogy hazudjak. Egyre inkább kezdesz
emberre hasonlítani, Andrew.

XII.

Nem volt könnyű elintézni, még Paul befolyásával sem. De végül is sikerült nyélbe ütni, és
amikor végre sikerült, Harley Smythe-Robertson - aki anyai ágon a Társaság alapítóinak
leszármazottja volt, és ennek jelzésére fensőbbséges modort öltött magára szembetűnően
boldogtalannak látszott. A nyugdíj felé közeledett, és elnöki működésének teljes idejét a robotok
jogainak ügye foglalta le. Szürke haján vékony ragtapasz volt a feje búbján, arca nem volt
kikészítve, és időről időre rövid, ellenséges pillantásokat vetett Andrew-ra.
Andrew így szólt:
- Uram, körülbelül egy évszázada Merton Mansky, aki ennél a vállalatnál volt, azt mondta
nekem, hogy a matematikai műveletek, amelyek a pozitronpályák működését vezérlik, jóval
bonyolultabbak annál, hogy a megközelítésnél pontosabb eredményt hozzanak, és ezért a saját
képességeim nem voltak teljesen előre láthatóak.
- Az egy évszázaddal ezelőtt volt. - Smythe-Robertson egy pillanatra megállt, majd jégbe hűtött
hangon hozzátette: - Uram. Ez már nincs így. A robotjaink nagy pontossággal készülnek, és
precízen be vannak állítva a munkájuk végzésére.
- Igen - mondta Paul, aki szintén eljött, hogy, ahogy ő kifejezte, megbizonyosodjék róla, betartja-
e a Társaság a játékszabályokat. - Igen, és ez azzal az eredménnyel jár, hogy a titkáromat külön kell
szabályozni minden olyan esetben, ahol a dolgok a legkisebb mértékben is eltérnek a megszokottól.
- Sokkal inkább elégedetlen lenne vele, ha improvizálni kezdene - mondta Smythe-Robertson.
- Akkor már nem gyártanak olyan robotokat, mint én, akik rugalmasak, és tovább alakulhatnak -
mondta Andrew.
- Már nem.
- A kutatás, amit a könyvemmel kapcsolatban végeztem, azt mutatja, hogy jelenleg én vagyok a
legidősebb robot, aki még aktívan működik.
- A legidősebb most… és mindörökké - mondta Smythe-Robertson. - A legidősebb, amely valaha
is létezni fog. Huszonöt év elteltével ma már egy robotot sem használnak tovább. Begyűjtik őket, és
új modellekre cseréljük ki.
- A jelenleg előállított robotok közül nem használható egyik sem huszonöt éven túl - mondta Paul
vidáman. - Andrew egészen kivételes ebből a szempontból.
Andrew tovább folytatta a megkezdett gondolatot:
- Mint a legidősebb robot a világon, és a legrugalmasabb, nem vagyok-e elég szokatlan jelenség
ahhoz, hogy a Társaság különleges elbánásban részesítsen?
- Egyáltalán nem - mondta Smythe-Robertson fagyosan. - Az ön rendkívülisége nagy
megrázkódtatás a Társaság számára. Ha bérbe lenne adva, és nem eladták volna valamilyen
balszerencse folytán, akkor már rég kicseréltük volna.
- Hát éppen erről van szó - mondta Andrew. - Szabad robot vagyok, és a magam tulajdona. Ezért
eljöttem ide, és kérem, hogy cseréljenek ki. Ezt nem tehetik meg a tulajdonos hozzájárulása nélkül.
Manapság a hozzájárulást úgy kényszerítik ki, hogy ez a bérbe vevés feltétele. Az én időmben ez
nem így volt.
Smythe-Robertson döbbenten és zavartan bámult, és egy percig csend volt. Andrew azon vette
észre magát, hogy a falon levő hologramot bámulja. Susan Calvin halotti maszkja volt, akit minden
robotikus védőszentjeként ismertek. Már majdnem két évszázada halott volt, de könyvének írása
közben Andrew annyira megismerte, hogy félig arról is meg tudta magát győzni, hogy még életében
találkozott vele. Smythe-Robertson megszólalt:
- Hogyan cserélhetném ki magát saját magának? Ha mint robotot cserélem ki, hogyan adhatnám
át az új robotot önnek mint tulajdonosnak, amikor a kicserélés folyamatában ön megszűnik létezni?
- mondta gonosz mosollyal.
- Ez egyáltalán nem nehéz - szólt közbe Paul. - Andrew személyiségének helye a pozitronagya,
és ez az egyetlen rész, amit nem lehet kicserélni anélkül, hogy új robotot ne hoznánk létre. A
pozitronagy tehát Andrew, a tulajdonos. A robottest minden egyéb részét ki lehet cserélni a robot
személyiségének érintése nélkül, és ezek az egyéb részek az agy tulajdonában állnak. Andrew, hogy
úgy mondjam, az agyát egy új robottesttel szeretné ellátni.
- Így van - mondta Andrew nagy nyugalommal. Smythe-Robertsonhoz fordult: - Maguk
androidokat is gyártottak, ugye? Olyan robotokat, amelyek külsőleg teljesen embernek látszanak
egészen a bőrük felépítéséig.
 - Igen, gyártottunk. Tökéletesek voltak, szintetikus, erezett bőrükkel és inaikkal. Tulajdonképpen
nem volt bennük fém, az agyukat kivéve, és mégis majdnem olyan szilárdak voltak, mint a
fémrobotok. Ha súlyukat is figyelembe vesszük, akkor még szilárdabbak is voltak.
Paul érdeklődve figyelt.
- Ezt nem is tudtam. Mennyi van belőlük a piacon?
- Egy sincs - mondta Smythe-Robertson. - Sokkal drágábbak voltak, mint a fém modellek, és a
piackutatás az" mutatta, hogy nem lesznek kelendőek. Túlságosan is embernek látszottak.
Andrew így szólt:
- De feltételezem, hogy a Társaság megtartotta a kivitelezési terveket. És mivel így van, az a
kérésem, hogy cseréljenek ki egy organikus robotra, egy androidra.
Paul csodálkozva nézett. - Atyaúristen! - mondta. Smythe-Robertson még fagyosabb lett: - Ez
teljességgel lehetetlen!
- Miért lehetetlen? - kérdezte Andrew.
- Természetesen bármilyen ésszerű árat megadok.
- Nem gyártunk androidokat.
- Úgy döntöttek, hogy nem gyártanak androidokat - vetette gyorsan közbe Paul. - Ez nem azonos
azzal, hogy nem tudnak gyártani.
- Az androidok gyártása ellenkezik a közérdekkel. - Nincs törvény, ami tiltaná - mondta Paul.
- Mindegy, nem gyártjuk őket, és nem is fogjuk. Paul megköszörülte a torkát.
- Mr. Smythe-Robertson - mondta -, Andrew szabad robot, aki a robotok jogait grarantáló
törvény védelme alatt áll. Ön tudatában van ennek, gondolom?
- Túlságosan is.
- Ez a robot mint szabad robot úgy döntött, hogy ruhát fog viselni. Ez azzal jár, hogy gyakran
megalázzák tapintatlan emberek a törvény ellenére, amely megtiltja a robotok megalázását. Nehéz
megtorolni a kisebb sértéseket, ha a megtorlás nem esik egybe azok szándékával, akik jó és rossz
fölött döntenek.
- Az USA Robotok ezt már a kezdetektől fogva megértette. Az ön apjának az irodája sajnos nem.
- Apám már meghalt. De amit itt latok, az egy nyilvános sértés nyilvánvaló céllal. - Miről beszél?
- kérdezte Smythe-Robertson.
- Az ügyfelem, Andrew Martin, aki ezen a ponton vált ügyfelemmé, szabad-robot, akinek joga
van azt kérni az USA Robotok és Gépemberek Rt.-től, hogy cseréljék ki, amely joggal a Társaság
mindenkit felruház, aki több mint huszonöt éve használ egy robotot. Sőt, valójában a Társaság maga
ragaszkodik ehhez a cseréhez. - Paul mosolygott, és most már teljesen nyugodt volt. Folytatta: -
Ügyfelem pozitronagya tulajdonosa ügyfelem testének, amely határozottan több, mint huszonöt
éves. A pozitronagy a test kicserélését követeli, és felajánl bármekkora ésszerű árat egy
androidtestért mint cseretárgyért. Ha megtagadják a kérését, az ügyfelemet sérelem éri, és mi pert
indítunk. Bár a közvélemény általában nem támogatná egy robot követelését hasonló esetben, mégis
szabad legyen emlékeztetnem önt arra, hogy az USA Robotok nem örvend széles körű
népszerűségnek a nyilvánosság előtt. Még azok is gyanakvóak a Társasággal szemben, akik a
legtöbb hasznot húzzák a robotokból. Ez azokból az időkből maradhatott vissza, amikor a
robotoktól nagyon sokan féltek. De lehet, hogy ez csak afféle neheztelés az USA Robotok hatalma,
gazdasága és világmonopóliuma miatt. Bármi legyen is az oka, az ellenérzés megvan, és azt hiszem,
nem szeretne végigcsinálni egy pert, különösen mivel az ügyfelem gazdag, ezenkívül még sok száz
évig fog élni, és így nem lesz rá semmi oka, hogy abbahagyja a harcot, akár örökké tartson is.
Smythe-Robertson fokozatosan elvörösödött. - Ön kényszeríteni akar engem, hogy…?!
- Én nem kényszerítem önt semmire - mondta Paul. - Ha megtagadja a hozzájárulást ügyfelem
ésszerű kéréséhez, ezt mindenképpen megteheti, és mi szó nélkül távozunk. De pert indítunk, és
majd meglátja, hogy végül veszíteni fog.
- Hát… - mondta Smythe-Robertson, és itt megállt.
- Úgy látom, hogy hozzá fog járulni. Lehet, hogy habozik, de végül így fog dönteni. Szeretném
felhívni a figyelmét még egy dologra. Ha az ügyfelem pozitronagyában az organikus testbe való
áthelyezése során bármilyen sérülés következne be, nem fogok addig megnyugodni, amíg a
Társaságnak még az írmagját is ki nem irtottam. Ha szükséges, megteszek minden elképzelhető
lépést, hogy a közvéleményt ellene hangoljam, ha ügyfelem platina-irídium agyának csak egyetlen
pályája is megkarcolódik. Andrew-hoz fordult.
- Egyetértesz mindezzel, Andrew?
Andrew egy teljes percig hallgatott. Ez az egész felér a hazugsággal való egyetértéssel,
zsarolással, egy emberi lény zaklatásával és megalázásával. De testi bántalmazásról nincs szó,
mondta magának. Nincs szó testi bántalmazásról. Végül sikerült kinyögnie egy halk igent.

XIII.

Olyan érzés volt, mintha újraalkották volna. Napokig, majd hetekig, végül hónapokig Andrew
nem találta magát azonosnak önmagával, és a legegyszerűbb cselekvések is csak növelték a
bizonytalanságát. Paul őrjöngött:
- Megrongáltak téged, Andrew! Meg kell indítanunk a pert! Andrew nagyon lassan beszélt:
- Nem szabad. Sohasem sikerülne bizonyítani a r…r…r…
- Rosszindulatot?
- Igen. Különben is javulok és erősödöm. Csak ez a v… v… v…
- Vacogás?
- Változás. Amiatt van.
Andrew érezte belülről az agyát. Erre senki más nem volt képes. Tudta, hogy jól van, és azokban
a hónapokban, amikor agyának és testének koordinálását próbálgatta, órákat töltött el a tükör előtt.
Azért nem eléggé emberi. Az arc merev volt, túl merev, a mozdulatok pedig túlságosan kimértek.
Hiányzott belőlük az ember könnyed ruganyossága, de talán az idő meghozza majd azt is. Legalább
ruhát hordhatott, nem ütött már el tőle nevetségesen a hozzátartozó fémarc. Végül azt mondta:
- Megint dolgozni fogok. Paul nevetett és így szólt:
- Ez azt jelenti, hogy jól vagy. Mit fogsz csinálni? Újabb könyvet írsz?
- Nem - mondta Andrew teljes komolysággal. - Túl sokáig élek ahhoz, hogy egyfajta
tevékenység magához láncoljon. Volt idő, amikor elsősorban művész voltam, és még visszatérhetek
hozzá. Volt idő, amikor elsősorban történész voltam, és még ahhoz is visszatérhetek. De most
robotbiológus akarok lenni.
- Talán robotpszichológus, nem?
- Nem. Az a pozitronagy tanulmányozását jelentené, és ebben a percben nem vágyom rá. Egy
robotbiológus, én azt hiszem, a test működésével foglalkozna, amely az agyhoz kapcsolódik.
- Az nem a robotikus lenne?
- A robotikus fémtesttel foglalkozik. Én egy organikus, emberszerű testet tanulmányoznék,
amelyikből nekem van az egyetlen, ha jól tudom.
- Egyre szűkíted a kutatási területedet - mondta Paul elgondolkodva. Mint művész bármilyen
koncepciót magadénak vallhattál, mint történész főleg robotokkal foglalkoztál, mint robotbiológus
pedig csak önmagaddal foglalkozol majd.
Andrew bólintott. - Úgy tűnik, igen.
Andrew-nak elölről kellat mindent kezdenie, mert semmit sem tudott a biológiáról és szinte
semmit a természettudományokról. Megszokott látvány lett a könyvtárakban, ahol órákig ült az
elektromos katalógusoknál, és ruhájában éppolyan volt, mint bárki más. Azok a kevesek, akik
tudták, hogy robot, nem kerültek az útjába.
Egy szobát épített a házához, ahol laboratóriumot rendezett be, és a könyvtárát is tovább
gyarapította.
Évek teltek el, és Paul egy napon meglátogatta.
- Kár, hogy már nem dolgozol a robotok történetén - mondta. - Úgy hallom, az USA Robotok
radikálisan új útra tért.
Paul megöregedett, és megromlott szemeit fotooptikus cellákkal helyettesítették. Így közelebb
került Andrew-hoz.
- Mit csinálnak? - kérdezte Andrew.
 - Központi komputereket gyártanak, gigantikus pozitronagyakat, amelyek mikrohullám
segítségével bárhonnan érintkezésbe tudnak lépni számos robottal, tizenkettőtől egészen ezerig. A
robotoknak külön nincsen agyuk. Ők a gigantikus agy végtagjai, és a kettő fizikailag teljesen el van
különítve.
- Így hatékonyabbak?
- Az USA Robotok szerint igen. Smythe-Robertson megalkotta az új irányvonalat, mielőtt
meghalt, és az a gyanúm, hogy ez a te hatásodra történt. Az USA Robotok elhatározta, hogy nem
fognak olyan robotokat gyártani, akik olyan problémát okozhatnak, mint te, és ezért elkülönítik az
agyat és a testet. Az agynak nem lesz teste, amit ki akarna cserélni, a testnek pedig nem lesz agya,
hogy bármit is kívánhasson. - Bámulatos - folytatta Paul -, hogy mekkora hatást gyakoroltál a
robotok történetére! A művészi érzéked volt az, amely felbátorította az USA Robotokat, hogy
sokkal precízebb és specializáltabb robotokat állítson elő, a szabadságod hozta meg a robotok
jogainak lefektetését, ragaszkodásod az androidtesthez késztette őket arra, hogy kitalálják az agy és
test elkülönítését.
- Azt hiszem - mondta Andrew -, a végén a Társaság egyetlen hatalmas agyat fog előállítani,
amely több billió robottestet fog irányítani. Mindent egy lapra tesznek fel. Veszélyes dolog.
Egyáltalán nem a legmegnyugtatóbb megoldás.
- Azt hiszem, igazad van - mondta Paul -, de nem hiszem, hogy ez száz éven belül megtörténne,
és én nem fogom megérni. Ami azt illeti, lehet, hogy már a jövő évet sem érem meg.
- Paul! - mondta Andrew aggodalmas hangon. Paul megvonta a vállát.
- Mi halandók vagyunk, Andrew. Nem olyanok, mint te. Nem sokat számít, de szükségessé teszi,
hogy valamiről felvilágosítsalak. Én vagyok az utolsó a Martinok közül. Vannak rokonok, akik a
dédnagynéném leszármazottai, de ők nem számítanak. Azt a pénzt, amit személyesen kezelek,
letétbe helyezem a nevedre, és amennyire bárki is előre láthatja a jövőt, anyagilag biztonságban
leszel.
- Erre nincs szükség - mondta Andrew elfúló hangon. Az idő múlásával sem tudta megszokni a
Martinok halálát.
- Ezen ne vitatkozzunk - mondta Paul. - Ennek így kell lennie. Most min dolgozol? - Egy olyan
rendszer megtervezésén dolgozom, amelynek segítségével az androidok - vagyis én - szénhidrátok
elégetéséből nyerhetik az energiát, nem pedig atomokból. Paul felvonta a szemöldökét.
- Tehát lélegezni és enni fognak? - Igen.
- Mióta kutatsz ebben az irányban?
- Már régóta, és azt hiszem, kitaláltam egy megfelelő égéskamrát a katalizált és irányított bomlás
számára.
- De miért, Andrew? Az atomcella összehasonlíthatatlanul jobb. - Bizonyos értelemben talán
igen, de az atomcella embertelen.

XIV.

Időbe telt, de Andrew-nak volt ideje. Mindenekelőtt addig nem akart semmit csinálni, amíg Paul
békésen el nem szenderedik.
Uram dédunokájának halálával Andrew sokkal inkább úgy érezte, hogy ki van vetve egy
ellenséges világba, és ezért még jobban eltökélte magát, hogy továbbhalad az úton, amelyet már
régen kiválasztott.
De mégsem volt egyedül. Ha egy ember meghalt is, a Feingold és Martin továbbra is létezett,
mert egy iroda ugyanúgy nem hal meg, mint egy robot. Az irodának megvolt a saját profilja, és
ehhez igazodott a maga lélektelen módján. A letétbe helyezett pénzzel, amit az iroda biztosított
számára, Andrew továbbra is gazdag volt. És cserébe a busás évi díjazásért a Feingold és Martin
iroda komolyan foglalkozott az új égéskamra törvényes lehetőségeivel.
Amikor eljött az ideje, hogy Andrew meglátogassa az USA Robotok és Gépembereket, egyedül
tette meg az utat. Egyszer Urammal volt ott, és egyszer Paullal. Ezúttal, harmadszor, egyedül ment,
és szakasztott olyan volt, mint egy ember. Az USA Robotok megváltozott. A gyártó üzemet
hatalmas űrállomásra helyezték át, mint ahogy ez történt egyre több és több iparvállalattal. Sok
robot távozott velük. A Föld olyanná vált, mint valami telephely, stabilizálódott egybillió lakosával
és talán nem több mint harmincszázaléknyi, saját aggyal ellátott robotpopulációval.
A kutatás igazgatója Alvin Magdescu volt, haja és arcbőre sötét, állán kis szakáll. Semmit sem
viselt a dereka fölött, csak a mellszíjat, amelyet az akkori divat írt elő. Andrew-t teljesen befedték a
néhány évtizeddel ezelőtti divat szerint készült ruhadarabok. Magdescu azt mondta:
- Ismerem önt, természetesen, és örülök, hogy találkoztunk. Ön a legismertebb termékünk, és
kár, hogy az öreg Smythe-Robertson annyira maga ellen volt. Jó üzletet köthettünk volna.
- Még mindig köthetnek - mondta Andrew.
- Nem, nem hiszem. Túl vagyunk már azokon az időkön. Már több mint egy évszázada vannak a
robotjaink a Földön, de minden megváltozik. Elmennek az űrbe, és akik itt maradnak, azoknak már
nem lesz saját agyuk.
- De itt vagyok én, és én a Földön maradok.
- Igaz, de már egyre kevésbé látszik robotnak. Mi az új kérése?
- Hogy még kevésbé legyek robot. Mivel organikus vagyok, szervesenergia-forrást szeretnék. Itt
vannak a tervek…
Magdescu nem futott át gyorsan rajtuk. Lehet, hogy először az volt a szándéka, de ahogy nézte
őket, a figyelme nőttön nőtt, míg végül belemélyedt a papírok tanulmányozásába. Egy ponton azt
mondta:
- Szemmel láthatólag nagyon elmés szerkezet. Ki találta ki ezt az egészet? - Én - mondta
Andrew.
Magdescu élesen felpillantott rá, majd azt mondta: - Ez az ön testének teljes átalakítását jelenti,
egy kísérleti jellegű átalakítást, mivelhogy ilyennel még soha nem próbálkoztak. Nem javaslom.
Maradjon csak olyan, amilyen most.
Andrew arca csak korlátozott mértékben tudott arckifejezést ölteni, de a hangjából határozottan
türelmetlenség csengett ki:
- Doktor Magdescu, ön nem érti teljes egészében. Nincs másválasztása, mint hogy hozzájáruljon
a kérésemhez. Ha egy ilyen rendszer beépíthető a testembe, akkor az az emberi testbe is beépíthető.
Már szó volt arról a törekvésről, hogy az emberi életet mesterséges szervek beépítésével
meghosszabbítsák. Erre nincsenek jobb megoldások, mint amiket eddig terveztem, illetve ezután
tervezni fogok. Történetesen én tartom kézben a szabadalmakat a Feingold és Martin iroda által.
Képesek vagyunk rá, hogy önálló üzleti vállalkozásba fogjunk abból a célból, hogy kifejlesszük
azokat a mesterséges szervrendszereket, amelyek segítségével el tudjuk látni az embereket a
robotokéhoz hasonló tulajdonságokkal. Ez pedig az ön üzletét fogja rontani. Ha viszont
megoperálnak, és beleegyeznek, hogy hasonló körülmények között a jövőben is megteszik, akkor
engedélyt kapnak rá, hogy felhasználják a szabadalmakat, és ellenőrizzék mind a robotok
gyártásának technológiáját, mind a mesterséges szervek beépítését az emberi testbe. A szabadalom
átvételének jogát természetesen csak az első sikeresen végrehajtott operáció után kapják meg, és
miután elég idő eltelt ahhoz, hogy kiderüljön, valóban sikeres volt-e.
Andrew alig érezte az Első Törvény hatását, miközben egy emberi lénynek ilyen szigorú
feltételeket szabott ki. Megtanulta belátni, hogy ami az első pillanatban kegyetlenségpék látszik, az
hosszú távon kedvesség is lehet.
Magdescu döbbentnek látszott.
- Nem én vagyok hivatott arra, hogy egy ilyen dolgot eldöntsek. Ehhez a Társaság döntése kell,
és ez időbe telik.
- Elfogadható ideig várhatok - mondta Andrew. - De csak egy elfogadható ideig. És elégedetten
gondolt arra, hogy Paul sem csinálhatta volna jobban.

XV .

Elfogadható időbe telt, és az operáció sikeres volt. Magdescu azt mondta:

- Nagyon az operáció ellen voltam, de nem amiatt, amire gondol. Egyáltalán nem lettem volna
ellene a kísérletnek, ha azt valaki máson hajtják végre. Nem akartam az ön pozitronagyát
kockázatnak kitenni. Most, hogy pozitronpályáit összekapcsolták a szimulált idegpályákkal, már
nehéz lenne az agyat megmenteni, ha a test tönkremenne.
- Minden bizalmam az USA Robotok szakembereinek ügyességébe helyeztem mondta Andrew. -
És most már tudok enni.
- Felszívhat olívaolajat. Ez azt jelenti, hogy időnként ki kell tisztítani az égéskamrát, ahogy ezt
már elmondtam önnek. Elég kellemetlen művelet, azt hiszem.
- Talán az, ha én nem akarnék még tovább menni. Nem lehetetlen az öntisztulás sem.
Tulajdonképpen már dolgozom egy olyan elgondoláson, amely szilárd élelemre épül, amely
valószínűleg elégethetetlen részeket is tartalmaz - úgynevezett salakanyagot, amit el kell távolítani.
- Akkor ki kell alakítania egy végbélnyílást. - A megfelelőjét.
- És még mit, Andrew? - Minden egyebet.
- Nemi szervet is?
- Ha beleillik az elképzelésembe. A testem egy üres papírlap, amelyre rajzolni akarok egy…
Magdescu várta, hogy a mondat befejeződjék, és amikor már látszott, hogy nem lesz vége, ő
maga fejezte be:
- Egy embert?
- Meglátjuk - mondta Andrew.
- Ez szerény kis ambíció, Andrew. Ön sokkal tökéletesebb az embernél. Attól a perctől kezdve,
hogy a szerves létmódot választotta, lefelé halad a lejtőn.
- Az agyam nem szenvedett kárt.
- Nem. Erről biztosíthatom. De ez az egész új áttörés a mesterséges szervekkel, amit az ön
szabadalma tett lehetővé, az ön neve alatt vált közismertté. Úgy ismerik önt, mint az egésznek a
feltalálóját. Miért kell a testével újabb játékokba fogni?
Andrew nem válaszolt.
Jöttek a megtisztelő felkérések. Andrew tagja lett számos ismert társaságnak, amelyek közül az
egyik annak az új tudományágnak szentelte működését, amelyet ő alapított meg, és
robotbiológiának nevezett, bár a köztudatba proteziológia néven került be.
Megalkotásának százötvenedik évfordulóján díszvacsorát adtak a tiszteletére az USA
Robotoknál. Ha Andrew ebben iróniát látott is, a véleményét megtartotta magának. Alvin Magdescu
visszatért a nyugállományból, hogy elnökölhessék a vacsorán. Kilencvennégy éves volt, és még élt,
mert beépíttetett magának olyan mesterséges szerveket, amelyek többek között a máj és vese
funkcióját látták el. A vacsora akkor érte el a tetőpontját, amikor Magdescu egy rövid és érzelmes
beszéd után felemelte a poharát, hogy felköszöntse "a másfél évszázados robot"-ot. Andrew
újraterveztette arcának izomzatát, és már érzelmek egész sorát tudta mutatni, de az ünneplések
során végig ünnepélyesen passzívnak mutatkozott. Nem szeretett másfél évszázados robot lenni.

XVI.

A proteziológia volt az, amely végül is elvitte Andrew-t a Földről. A másfél százados robot
megünneplését követő évtizedekben a Hold - gravitációját kivéve - minden szempontból hasonlóbb
lett a Földhöz, mint maga a Föld, és felszín alatti városaiban meglehetősen sűrű volt a lakosság.
A mesterséges szervrendszerek megszerkesztésénél itt figyelembe kellett venni a kisebb
gravitációt, és Andrew öt évet töltött a Holdon, miközben a helyi szakemberekkel együtt megfelelő
módosításokon dolgozott. Amikor nem volt munkában, kóborolt a robotok között, akik azzal az
alázattal közeledtek feléje, amely a robotok sajátja az emberrel szemben. Majd visszatért a Földre,
amely viszont egyhangú és csendes volt, és elment a Feingold és Martinhoz, hogy bejelentse a
visszajövetelét.
Simon DeLong, az iroda ekkori vezetője csodálkozott. - Értesültünk róla, hogy visszajön,
Andrew - (majdnem azt mondta: Mr. Martin) - de nem vártuk a jövő hétnél előbb. - Türelmetlen
lettem - mondta Andrew ridegen. Alig várta, hogy a tárgyra térhessen.
- A Holdon egy húsz főből álló kutatócsoportot vezettem. Parancsokat adtam, amelyeket senki
sem kérdőjelezett meg. A Holdon élő robotok úgy engedelmeskedtek nekem, mint emberi lénynek.
Miért nem vagyok akkor emberi lény?
Gyanakvás jelent meg DeLong szemében.
- De kedves Andrew, éppen az imént magyarázta el, hogy a robotok és az emberek is emberi
lénynek tekintik. Akkor ön de facto emberi lény.
- De facto emberi lénynek lenni nem elég. Nemcsak azt akarom, hogy annak tekintsenek, hanem
hogy törvényesen is azzá nyilvánítsanak. Emberi lény akarok lenni de jure. - Ez egy más kérdés -
mondta DeLong. - Akkor eljutunk az emberi előítéletekhez és ahhoz a kétségtelen tényhez, hogy ön
nem ember.
- Milyen értelemben nem vagyok az? - kérdezte Andrew? - Emberi formám van és emberszabású
szerveim. A szerveim tulajdonképpen megfelelnek egy mesterséges szervekkel ellátott ember
szerveinek. A művészetben, irodalomban és tudományban gyarapítottam az emberi kultúrát
annyival, mint bármely ma élő emberi lény. Mi egyebet kérhetnek még számon tőlem?
- Én magam nem kérnék ennél többet. A probléma az, hogy a világbíróság döntése kell ahhoz,
hogy önt emberré nyilvánítsa. Őszintén szólva alig hiszem, hogy ezt megennék.
- A törvényhozó testületből kivel beszélhetnék?
- Talán a Tudományos és Technikai Bizottság elnökével. - Meg tudna nekem beszélni egy
találkozót?
- Önnek aligha van szüksége közvetítőre. Az ön helyzetében…
- Nem. Maga szervezze meg. - Andrew-nak meg sem fordult a fejében, hogy nyílt parancsot ad
egy emberi lénynek. Hozzászokott ehhez a Holdon. - Értésükre akarom hozni, hogy a Feingold és
Martin iroda a végsőkig támogat ebben.
- Nos, akkor…
- A végsőkig, Simon. A százhetvenhárom év alatt, amit eddig leéltem, sok mindenben segítettem
az iroda előbbre jutását. Le voltam kötelezve egyes tagjainak a múltban. Most már nem vagyok.
Éppen ellenkezőleg, és most behajtom a tartozást.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - mondta DeLong.

XVII.

A Tudományos és Technikai Bizottság elnöke a kelet-ázsiai területről került ki és nő volt. Úgy

hívták, hogy Chee Li-Hsing, és áttetsző öltözékben (amely csak azt takarta el, amit befedni
szándékozott) úgy festett, mint akit műanyagba csomagoltak. Azt mondta:
- Együttérzek azzal a vágyával, hogy teljes emberi jogokat követel. Voltak olyan időszakok a
történelemben, amikor az emberiség egyes rétegei a teljes emberi jogokért harcoltak. Viszont
milyen jogokat akarhatna ön, amelyekkel nem rendelkezik?
- Olyan egyszerű dolgot, mint a jogomat az élethez. Egy robotot bármikor szétszedhetnek.
- Egy embert bármikor kivégezhetnek.
- A kivégzés csak az ezt megelőző ítélkezés után következhet be. Az én szétszedésemhez nincs
szükség tárgyalásra. Csak egy hatalommal rendelkező ember szava kell, hogy végem legyen.
Ezenkívül… Ezenkívül… - Andrew kétségbeesetten igyekezett, hogy ne könyörögjön, de gondosan
megtervezett arckifejezése és hangszíne elárulta. - Az az igazság, hogy ember akarok lenni. Már hat
emberi generáció óta.
Li-Hsing felnézett rá melegen együttérző tekintettel.
- A törvényhozó testület kiadhat egy törvényt, ami azzá nyilvánítja… kibocsáthatnának egy olyan
törvényt is, amely egy kőszobrot nyilvánít emberré. Hogy valóban megteszi-e, annak körülbelül
annyi a valószínűsége az első esetben, mint a másodikban. A képviselőház tagjai ugyanúgy
emberek, mint a lakosság többi része, és a gyanú még mindig elevenen él a robotokkal szemben.
- Még most is?
- Igen. Mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy maga megszolgálta az árát, hogy ember
lehessen, de akkor még mindig itt van a félelem, hogy nem kívánatos példát statuálunk.
- Miféle példát? Én vagyok az egyetlen szabad robot, a saját fajtámból az egyetlen, és soha nem
is lesz másik. Megkérdezheti az USA Robotokat.
- A soha az hosszú idő, Andrew… vagy ha jobban tetszik, Mr. Martin… mivelhogy én
személyesen örömmel elismerem, hogy ember. Majd meg fogja látni, hogy a kongresszusban ülők
többsége nem akar ilyen példát statuálni, akkor sem, ha ennek nem lenne semmilyen jelentősége.
Mr. Martin, az együttérzésem a magáé, de nem mondhatom azt, hogy reménykedjék. Valójában… -
Visszaült, és a homlokán ráncok jelentek meg. - Valójában, ha a vita túl hevessé válik, keletkezhet
egy olyan hangulat mind a tör vényhozáson kívül, mind azon belül, amely arra a bizonyos
szétszedésre irányul. Ha megszabadulnak magától, ez a probléma legegyszerűbb megoldását
jelentheti. Ezt fontolja meg, mielőtt elindítja az akciót!
- Senkinek nem fog eszébe jutni a proteziológia technológiája, amely szinte teljesen az én
érdemem?
- Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de nem fog. Vagy ha igen, akkor maga ellen fordítják. Azt
mondják majd, csakis saját magáért csinálta. Azt fogják mondani, hogy egy hadjárat része volt,
hogy robotizálják az embereket, vagy emberesítsék a robotokat, mindkét esetben gonosz és bűnös
dolog. Maga még soha nem volt áldozata politikai gyűlöletkampánynak, Mr. Martin, és azt mondom
magának, hogy olyan rágalmazások céltáblája lesz, amelyeknek sem maga, sem én nem adnánk
hitelt, viszont lennének olyan emberek, akik mindent elhinnének. Mr. Martin, óvjuk meg az életét! -
Li-Hsing felállt, és Andrew ülő alakja mellett kicsinek és szinte gyereknek látszott.
- Ha úgy döntök, hogy küzdeni fogok emberré válásomért, ön mellettem fog állni? kérdezte
Andrew.
Li-Hsing gondolkodott, majd azt mondta:
- Amennyire tehetem, igen. Ha egy ilyen állásfoglalás bármikor is a politikai karrieremet
fenyegeti, tehet, hogy elhagyom magát, mivel ez nem az az ügy, amellyel abszolút mértékben
egyetértenék. Megpróbálok őszinte lenni magához.
- Köszönöm, és nem kérek ennél többet. Az a szándékom, hogy végigharcolom, bármik legyenek
is a következmények, és csak addig kérem a segítségét, ameddig nyújtani tudja.

XVIII.

Nem volt nyílt küzdelem. A Feingold és Martin türelemre intett, és Andrew dühösen azt
mormogta, hogy abból végtelen készlete van. A Feingold és Martin aztán megindította a hadjáratot,
leszűkítve és behatárolva a harc célját. Megfogalmaztak egy törvényjavaslatot, amely szerint nem
kell megfizetni az adósságot az olyan személynek, aki mesterséges szívvel rendelkezik, azon az
alapon, hogy a robotszerv megszünteti emberi mivoltát, és megfosztja őt az alkotmányos emberi
jogoktól.
Ügyesen és kitartóan küzdöttek, és minden egyes lépésnél veszítettek, de úgy, hogy a döntés
olyan széles körűvé vált, amennyire csak lehetett, majd különböző fellebbezésekkel a világbíróság
elé vitték.
Mindez évekbe telt, és sok millió dollárba került.
Amikor a végső döntés megszületett, DeLong győzelmi ünnepet tartott a nyilvános veszteség
fölött. Andrew természetesen jelen volt ebből az alkalomból.
- Két dolgot értünk el, Andrew - mondta DeLong -, és mindkettő fontos. Először is: rögzítették
azt a tényt, hogy az emberi testbe beültetett akárhány mesterséges szerv sem szünteti meg az ember
ember mivoltát. Másodszor: elköteleztük a közvéleményt ebben a kérdésben olyannyira, hogy az
ember fogalmát tágan értelmezzék, mivelhogy nincsen olyan létező emberi lény, aki ne számítana a
mesterséges szervekre, hogy azok életben tartsák majd.
- És gondolja, hogy a törvényhozó testület most már elismer engem embernek? - kérdezte
Andrew.
DeLong kissé kényelmetlenül érezte magát.
- Ami azt illeti, nem lehetek optimista. Marad még egy szerv, amelyet a világbíróság az ember
állapot feltételeként határozott meg. Az emberi lényeknek organikus, sejtekből álló agyuk van, a
robotoknak pedig platina-irridium pozitronagyuk, ha van agyuk egyáltalán, és önnek minden
kétséget kizáróan pozitronagya van… Ne, Andrew, ne nézzen így! Nincs még birtokunkban az a
tudás, hogy mesterséges struktúrákban meg tudjuk ismételni a sejtekből álló agy működését akkora
pontossággal, hogy a világbíróság ne emeljen kifogást. Ezt még ön sem tudná megcsinálni.
- Akkor mit kellene tennünk?
- Természetesen meg kell próbálnunk. A kongresszusban Li-Hsing mellettünk áll, és rajta kívül
már egyre többen. Az elnök kétségtelenül a többséggel tart majd ebben a kérdésben.
- Többségben vagyunk?
- Nem állunk messze tőle. Többségbe kerülhetünk, ha a közvélemény az ember tágabb
értelmezésének óhaját önre is kiterjeszti. Ez kis eshetőség, beismerem, de ha nem akarja feladni,
akkor megjátszhatjuk.
- Nem akarom feladni.

XIX.

Li-Hsing határozottan öregebb lett, amióta Andrew először találkozott vele. Áttetsző ruhája már
a múlté volt. Haja most rövidre volt nyírva, ruházata pedig csőhálózatra hasonlított. Andrew - egy
bizonyos határon belül - még mindig ragaszkodott ahhoz az öltözködési stílushoz, amely akkor volt
divatban, amikor több mint száz éve ruhát kezdett viselni.
- Elmentünk, ameddig lehetett, Andrew - mondta Li-Hsing. - Még egyszer megpróbáljuk a
kongresszusi szünet után, de őszintén szólva biztos a vereség, és az egészet fel kell adni. Az összes
eddigi erőfeszítésem csak vereséget hozott nekem az elkövetkező kongresszusi hadjáratban.
- Tudom - mondta Andrew -, és ez kétségbe ejt. Ön egyszer azt mondta, hogy el fog hagyni
engem, ha idáig jut. Miért nem tette meg?
- Az ember néha meggondolja magát. A maga elhagyása magasabb ár lett volna annál, mint amit
az újraválasztásomért hajlandó lennék fizetni. Különben is már több mint negyed százada vagyok a
kongresszusban. Elég volt.
- Nincsen rá valami mód, hogy az emberek megváltoztassák a nézeteiket?
- Már megváltoztatták annyira, amennyire ésszerű volt. A többséget nem lehet megszabadítani
ellenséges érzületeiktől.
- Az ellenséges érzület nem elfogadható indok arra, hogy így vagy úgy szavazzanak. - Tudom,
Andrew, de nem is hivatkoznak ellenséges érzületeikre, amikor szavaznak. Andrew óvatosan azt
mondta:
- Tehát minden az agyra vezethető vissza, de meghagyhatjuk-e ezt azon a szinten, hogy agysejtek
kontra pozitronok? Nincs-e valami mód, hogy kikényszerítsünk egy funkcionális meghatározást?
Muszáj azt mondanunk, hogy az agy ebből és ebből áll? Nem mondhatjuk azt, hogy az agy valami,
bármi, amely képes egy bizonyos szintű gondolkodásra?
- Ez nem fog menni - mondta Li-Hsing. - A maga agya ember által készült, az emberi agy pedig
nem. A maga agya megkonstruált, az emberé pedig természetes úton fejlődött ki. Bármelyik emberi
lény számára, aki fenn akarja tartani a választóvonalat saját maga és egy robot között, ezek az
eltérések egy olyan falat alkotnak, amely egy kilométer magas, és egy kilométer vastag.
- Ha az ellenszenvünk mélyére hatolhatnánk, a legmélyére…
- Miután ennyi évet megélt - mondta szomorúan Li-Hsing -, még mindig meg akarja érteni az
embert. Szegény Andrew, ne haragudjék, de a robot az magában, aki ilyen irányban vezérli!
- Nem tudom - mondta Andrew. - Ha rá tudnám venni magam…

REPRÍZ

Ha rá tudná venni magát…

Már régóta tudta, hogy az egész ide torkollhat, és végül itt volt a sebésznél. Talált egyet, aki elég
ügyes az elkövetkező munkára, és ez robotsebész volt; mert embert nem lehetett megbízni vele,
akár szándékát, akár képességeit tekintve. Az orvos nem végezhette volna el az operációt emberi
lényen, így Andrew - miután elodázta a döntés pillanatát a beállt zavart tükröző kérdezgetés-
sorozattal - a mérleg egyik serpenyőjébe tette az Első Törvényt azzal, hogy azt mondta: - Én is
robot vagyok. - Aztán olyan határozottan, ahogy megtanulta a szavakat az emberekhez címezni az
utóbbi évtizedekben, azt mondta: Parancsolom, hogy hajtsd végre rajtam az operációt!
Az Első Törvény hiányában egy olyan parancs, amit olyan határozottan adott ki valaki, aki
annyira emberhez hasonlít, kellően mozgásba hozta a Második Törvényt ahhoz, hogy kitartson arra
a napra.

XX.

Andrew biztos volt benne, hogy a gyengeség érzése csak képzelődés. Felgyógyult az operáció
után. Ennek ellenére amennyire csak tudott, a falhoz támaszkodott. Ha leülne, az leleplezné.
Li-Hsing azt mondta:
- A döntő szavazás a héten zajlik le, Andrew. Tovább már nem tudtam halasztani, és veszítenünk
kell… És vége lesz, Andrew.
- Hálás vagyok önnek, hogy ilyen ügyesen elhalasztotta. Ez adott nekem annyi időt, amennyire
szükségem volt, és én megtettem a szükséges lépést.
- Miről van szó? - kérdezte Li-Hsing nem titkolt aggodalommal.
- Nem mondhattam meg önnek vagy a Feingold és Martin embereinek. Biztos voltam benne,
hogy megakadályoznának. Figyeljen ide! Ha az agy dönti el ezt a kérdést, akkor a legnagyobb
különbség nem a hathatatlanságban van? Ki törődik valójában azzal, hogy az agy milyen, miből
épül fel, vagy hogyan jött létre? Ami egyedül számít, az az, hogy az agysejtek elpusztulnak, el kell
pusztulniuk. Még ha a testben minden szervet megtartanak vagy kicserélnek is, az agysejteknek,
amelyeket nem lehet kicserélni anélkül, hogy ezzel megváltoztatnánk, és ezzel megsemmisítenénk a
személyiséget, végül el kell pusztulniuk. Az én pozitronpályáim már majdnem két évszázada
megvannak. Nem ez-e az alapvető választóvonal? Az emberek el tudnak viselni egy halhatatlan
robotot, mert nem számít, hogy egy gép meddig tart. De nem tudnak elviselni egy halhatatlan
emberi lényt, mert a saját halandóságuk csak addig viselhető el, ameddig univerzális. És ezért nem
nyilvánítanak emberré.
- Mit akar mindezzel mondani, Andrew? - kérdezte Li-Hsing.
- Megszüntettem ezt a problémát. Évtizedekkel ezelőtt a pozitronagyamat organikus idegekhez
kapcsolták. Nos, egy végső operáció megváltoztatta a köztük levő kapcsolatot oly módon, hogy
pályáimban a potenciál lassan, egészen lassan csökken.
Li-Hsing szépen ráncolt arcán egy pillanatig semmiféle kifejezés nem látszott. Aztán ajka
megkeményedett.
- Úgy érti, elintézte, hogy meghaljon, Andrew? Az nem lehet. Az felrúgná a Harmadik Törvényt.
- Nem - mondta Andrew. - Választottam a testem halála és a vágyaim halála között. Hogy a
testem éljen azon az áron, amely felér az igazi halállal, ez az, ami felrúgná a Harmadik Törvényt.
Li-Hsing megragadta Andrew karját, mintha meg akarná rázni. Aztán mégsem tette.
- Andrew, ez így nem lesz jó. Csinálja vissza az egészet t
- Nem lehet. Már túl sok a rombolás. Egy évem van, hogy éljek, körülbelül. Meg fogom érni a
megalkotásom kétszázadik évfordulóját. Elég gyenge voltam ahhoz, hogy gondoskodjam erről.
- Hogyan érhetné ez meg?! Andrew, maga megőrült!
- Ha ezáltal ember lehetek, akkor megérte. Ha nem, akkor véget vet a küzdelemnek, és akkor is
megérte.
Li-Hsing valami olyat tett, amin maga is meglepődött. Csendesen sírni kezdett.

XXI .

Különös volt, ahogy ez az utolsó tette megragadta az emberek képzeletét. Mindaz, amit addig
tett, nem hatott rájuk. De végül még a halált is elfogadta, hogy ember lehessen, és az áldozat túl
nagy volt ahhoz, hogy vissza lehessen utasítani. Az utolsó ünnepség időpontját szándékosan a
kétszázadik évfordulóra tették. A világelnöknek kellett aláírnia a törvényjavaslatot és ezzel
törvényerőre emelni. Az egész ünnepélyt közvetítette a Földtelevíziós hálózata, és az adást
kisugározták a Holdállamba, sőt még a Mars-kolóniára is.
Andrew tolószékben ült. Még tudott járni, de csak botladozva. Az egész emberiség figyelő szeme
előtt a világelnök így beszélt:
- Ötven évvel ezelőtt önt mint másfél évszázados robotot ünnepeltük. Mólt mint két évszázados
embert köszöntjük önt, Mr. Martin.
És Andrew mosolyogva nyújtotta a kezét, hogy kezet rázzon a világelnökkel.

XXII.

Andrew gondolatai lassan halványultak, ahogy feküdt az ágyban. Kétségbeesetten kapaszkodott

beléjük. Ember! Ember volt! Azt akarta, hogy ez legyen az utolsó gondolata. Ezzel akart
megsemmisülni - meghalni.
Még utoljára kinyitotta a szemét, és egy utolsó pillanatra felismerte Li-Hsinget, aki ünnepélyes
csendben állt. Mások is voltak ott, de azok csak árnyak voltak, felismerhetetlen foltok. Csak Li-
Hsing emelkedett ki a leereszkedő szürkeségből. Andrew lassan, centiméterről centiméterre felé
nyújtotta a kezét, és nagyon halványan és elmosódottan érezte, hogy ő megfogja. Lassan tovatűnt a
szeme elől, ahogy utolsó gondolatai elperegtek. De mielőtt még teljesen eltűnt volna, egy utolsó
szökevény gondolat érkezett, és egy pillanatig ott időzött, mielőtt minden megállt.
- Kiskisasszonyom - suttogta, halkabban annál, hogy bárki is meghallhassa.

Kugler Gyöngyi fordítása

 A. Bertram Chandler - Hosszú zuhanás

- Kezdi már érezni a hajót, kapitány? - kérdezte a bárónő.

Grimes, egy korty teával a szájában, nem tudott rögtön válaszolni. Kapkodva lenyelte a szinte
perzselő folyadékot, és zavarba jött a tisztán kivehető, gurgulázó hangtól. Túl nagy csörömpöléssel
tette vissza a törékeny csészét a tányérkára.
- Talán - jegyezte meg óvatosan - a hajó kezd érezni engem… - Észrevette, hogy a bárónő még a
szokásosnál is fagyosabb pillantással méregeti, és sietve hozzátette: - Méltóságos asszonyom.
- De hiszen bizonyára egy olyan tapasztalt űrhajósnak, mint ön, egy hajó mégiscsak egy hajó -
mondta a báróné.
"Tudod te nagyon is jól, hogy ez nem!" gondolta méltatlankodva Grimes.
Először is egy normális hajó nem készül aranyból - bár ez az értékes fém, ha az elektrai
kohászok átrendezik a molekulaszerkezetét, felülmúlja az összes ötvözetet, melyeket a hajóépítők
általában felhasználnak. Egy normális hajó nincs olyan fokig automatizálva, mint a Távoli Utazó.
Egy normális hajónak nincs saját feje - bár űrhajósok sok-sok nemzedéke, előttük pedig a pilóták és
tengerészek félig-meddig hitték, hogy van. Egy normális hajónak, ha már itt tartunk, nem olyan
ember a kapitánya, aki a Csillagközi Szövetségi Felügyelő Szolgálat hosszú, fenyítő karja elől
menekül, mint az ex-parancsnok Grimes, a CSSZFSZ Felfedezés nevű hajójának volt kapitánya.
Egy normális hajó nem hivalkodik olyan tulajdonosi lakosztállyal, mely úgy van kidekorálva és
bútorozva, ahogy az egy jómódú és előkelő hölgy szalonjának is becsületére válnék a XVIII.
századi Franciaországban…
Michelle, Estang bárónője, nem egyszerűen jómódú, hanem dúsgazdag volt; mint a
pénzarisztokrácia tagja, mely az El boradón rendezkedett be, aligha lehetett volna más. Ürjachtja, a
Távoli Utazó, az ő megrendelésére készült az elektrai Ürhajózási és Elektronikai Művek
műhelyeiben, ahol különleges űrjárművek építésével foglalkoztak. A báróvó eredetileg egyáltalán
nem akart legénységet alkalmazni; a pilóta-számítógépet úgy programozták, hogy szinte minden
elképzelhető űrhajózási feladattal meg tudjon birkózni. De a londoni Lloyd Társaság nem volt
hajlandó biztosítást kötni rá, csak ha egy képzett, hús-vér kapitány is szerepel a nyilvántartásban.
Billinger kapitány töltötte be először ezt a szerepet, ő szíves-örömest hagyta ott posztját, mikor a
hajó Botany Bay-ben vesztegelt. Grimes, aki szeretett volna elszabadulni a bolygóról, mert forró lett
a talaj a Iába alatt, ekkor váltotta fel.
Itt volt tehát, ült egy kacskaringós lábú széken a bárónő budoárjában, és szürcsölte az ízléséhez
képest túlságosan is gyenge teát. Olyan egyenruhában feszített, amit utált, csupa bíbor volt meg
arany, és sokkal inkább illett volna egy Strauss-operettbe, mint egy űrhajóra - de az alkalmazás
feltételei közé tartozott, hogy munkaadója libériáját köteles viselni. A legjobban mégis az
keserítette, hogy kapitányi tisztsége csak névleges volt. Először is a bárónő túlságosan sokat tudott.
Ahogy Billinger keresetlen szavakkal megfogalmazta, mindenbe beleüti a csöcsét. Aztán meg
magának a hajónak is volt agya - igazi agya, még ha szervetlen is - és egyénisége. Ez az egyéniség
határozottan nőnemű volt, és… bestia. Billinger Öreglánynak nevezte. A becenév illet rá. Miután
felszálltak Botany Bay-ből, a hajó megállapította a saját röppályáját Farhaven felé, mely egyike volt
a nemrégiben újra felfedezett Elveszett Kolóniáknak, és a bárónő ide igyekezett, hogy anyagot
gyűjtsön a doktori disszertációjához.
És minek kell neki, ennek a tipikus El Doradó-i, vagyonos tyúknak a doktorátus? Grimes ezen
tűnődött, miközben szemügyre vette a teáscsésze aranyozott pereme fölött. Elég látványos jelenség
volt doktori cím nélkül is. Lustán elnyújtózott a kereveten, szokása szerint valami fátyolszerű
köntösbe burkolva, mely többet engedett látni, mint amennyit elrejtett. Sötét gesztenyeszín haja
koszorúként övezte fejét, a fonatból jókora gyémántok csillantak elő. Modellje lehetett volna egy
dekadens arisztokrata portréjának a hosszú emberi történelem szinte bármely korszakából.
Bármilyen dekadens látványt nyújtott is, Grimes pontosan tudta, hogy az El Dorado uralkodói
erőszakosak, könyörtelenek, és a végletekig önzők.
Mereven nézte Grimest óriási, ibolyakék szemével, és kijelentette: - Úgy döntöttünk, hogy
magára bízzuk a leszállást.
Grimes, amilyen ingerülten csak merte, azt felelte:
- Biztos vagyok benne, hogy a hajó egyedül is egész jól elboldogul.
- De maga azért kapja a fizetését, hadd tegyem hozzá, nem is akármilyet, hogy dolgozzék,
Grimes kapitány. Ezen a Farhavenen nincs rádió, nincs űrrepülési szolgálat. A Faügyelő
Szolgálatnál parancsnokkéni eltöltött évei nyilván beprogramozták a maga agyát, hogy megfeleljen
az ilyen helyzeteknek. A hajó agya nincs kellőképpen programozva ebben a tekintetben. -
Összeráncolta a szemöldökét. - Mint tudja, már felhívtam az elektrai építők figyelmét a
programozás efféle hiányosságaira. Szerencsére a garancia még nem járt le.
Az aranyrobot telitöltötte a csészéjét egy arany teáskannából, tejszínt tett hozzá egy
aranykancsóból, cukrot egy arany cukortartóból. Grimes nem kért több teát.
Megszólalt: - Elnézését kérem, méltóságos asszonyom. Mivel nekem kell végrehajtanom a
leszállási, szeretném még egyszer átnézni az Epsilon Pavonis és a Kutató feljegyzéseit…
- Távozhat, kapitány - mondta a bárónő.
Grimes felállt a székről, mereven meghajolt, és felment a korántsem kényelmetlen lakosztályába.

Ült a játékmester előtt nappali kabinjában, és nézte a képeket az ernyőn, a táblázatokat,

adatfelsorolásokat. Mint már korábban is, mikor megtudta a Távoli Utazó úticélját, megpróbálta
beleélni magát Lentigan, az Epsilon Pavonis kapitányának helyzetébe, aki mint a Csillagközi
Szállítási Bizottság utazója először tévedt erre a bolygóra. Az Epsilon Pavonis letért a pályájáról,
mert elromlott a Mannschenn-hajtóműve. Lentigan számára a Farhaven csupán egy kapóra jövő
bolygó volt, ahol leteheti a hajóját és elvégezheti a szükséges javításokat és újraszabályozást. Meg
volt lepve, hogy emberek lakták, a rég elvesztett Kalandorvezér legénységének és utasainak
leszármazottai. Felfedezését jelentette. Aztán kiküldték a Kutatót, hogy szabályos vizsgálatot
végezzen. Kapitánya, Belton parancsnok, szerencsétlenül járt. És mivel a Farhaven sem
kereskedelmileg, sem stratégiailag nem volt jelentős egyetlen űrhajózó nép számára sem, hagyták a
lakosait, hadd főjenek a saját levükben.
Grimes gondolatai elkalandoztak: vajon hogyan fogadják majd - ha egyáltalán fogadják! - a
bárónőt, őt meg az Öreglányt?

Grimes a parancsnoki székben ült a Távoli Utazó vezérlőtermében. A bárónő abba a székbe
telepedett, mely egy normális hajón a másodparancsnoké lett volna. Az űrhajósnők szabvány
egyenruháját viselte - fehér sortot és inget, de rangjelzés nélkül. Nem volt szüksége a rang díszeire;
a célszerű öltözékben nem volt többé dekadens arisztokrata, de ha lehet, még arisztokratikusabb
látványt nyújtott.
A jacht nem volt robotszondákkal felszerelve - olyan égbekiáltó mulasztás, mely, mint a bárónő
mondta, sokba fog még kerülni annak a cégnek az Elektrán. Voltak viszont jelzőrakéták, melyekre
nagy szükség volt, ha olyan bolygókra szállt le az ember, ahol nem volt űrkikötő; egy füstcsóva is
jobb a semminél, ha nincs űrrepülés-irányító szolgálat, hogy jelentse a szélirányt és sebességet - és
legalább olyan jó, mint egy egyszerű szélzsák.
A Távoli Utazó egyenletesen ereszkedett a Farhaven légkörében. Ragyogó napsütés vette körül,
bár odalent a terep még mindig sötét volt. Grimes meghagyta az Öreglánynak, hogy közvetlenül
napkelte után akar földet érni - ez elemi szabály volt a Felügyelő Szolgálatnál. Egy felkelő égitest
szinte vízszintes sugarai kihozzák a felszín legapróbb egyenetlenségeit is, és ha az ember egy
idegen világban landol, még az egész nap rendelkezésére áll a leszállás után, hogy elvégezze az első
megfigyeléseket, és letelepedjen.
Grimes már a Farhaven körül végzett előzetes keringés során kiválasztotta a leszállás helyét -
egy fátlan síkságot, közel az egyik nagy folyó torkolatához, melyet a térképek szerint Jordannak
hívtak. Az Epszilon Pavonis itt szállt le. A Kutató ugyancsak. Egy kicsit feljebb a folyó mentén volt
a település, melyet Lentigan kapitány kisvárosnak, Belton parancsnok pedig nagy falunak nevezett.
Sem Lentigan, sem Belton nem említette, hogy a lakosuk ellenségesek volnának: mindkettejüknek a
saját legénységükkel gyűlt meg a baja. Az anyag, amit Grimes eddig látott, nem volt valami
részletes, de képzeletből ki tudta tölteni a hézagokat. Neki is megvolt a maga baja a legénységével
Botany Ban-ben.
Az Öreglány szakította félbe a gondolatait. Azt mondta fémes, de mégis nőies hangján, mely
mintha mindenhonnan és sehonnan szólt volna egyszerre:
- Úgy gondolom, ideje kilőnöm az első jelzőrakétát, kapitány. - Lődd ki tetszés szerint! -
utasította Grimes.
Egy normális hajón egy botcsinálta humorista azt súghatta volna: "Kinek a tetszése szerint?"
Nézte a képernyőn, amint a tüzes füstnyíl lefelé lövell. A csóvája alig rezzent. - Ideális
körülmények, kapitány - jegyezte meg a bárónő.
- Valóban úgy látszik, méltóságos asszonyom - hagyta rá Grimes.
De a saját, a legnagyobb mértékben személyes nézőpontjából a körülmények messze nem voltak
ideálisak. Hosszú éveken át úgy tekintette a pipáját, mint a leszállás nélkülözhetetlen kellékét - és
ezekben a hosszú években tökéletes egyeduralkodó volt a saját vezérlő termében. De a bárónő nem
dohányzott, és jelenlétében nem is tűrte a dohányzást.
Hagyta, hogy a figyelme elkalandozzék egy kicsit a műszerekről, és szemügyre vette a
megvilágított féltekének azt a részét, mely a kémlelőablakon keresztül látszott. A Farhaven
vadregényesen szép világ volt, de a folyók mentén elterülő termékeny sávoktól eltekintve - meddő
szépség. Keletre, a keskenytengeren túl, óriási, csipkés hegycsúcsok emelkedtek hósapkával a
tetejükön, és nyugatra hasonló ormok szikráztak már a felkelő nap első sugaraiban. Hacsak nem
rendelkezik komoly ásványi kincsekkel, ez a bolygó nemigen jó egyébnek, mint üdülőhelynek -
márpedig mindenhonnan túl messze van ahhoz, hogy felkeltse azoknak a hajózási társaságoknak az
érdeklődését, amelyek turizmussal foglalkoznak.
Az Öreglány megszólalt:
- Úgy gondolom, kapitány, célszerű volna több figyelmet szentelnie a műszereinek. Végül is csak
némi vonakodás után egyeztem bele, hogy ön irányítsa a leszállást.
Grimes érezte, hogy elálló fülei lángba borulnak, amint hevesen elvörösödött. Azt mondta
magában. Bárcsak öt percre elkaphatnám azt a gazembert az Elektrán, aki ezt a rézagyú némbert
programozta!" Látta a képernyőn, hogy a jelzőrakéta becsapódott, és villódzó füstje egyenesen
felfelé száll. De már oszladozott, nem tart sokáig.
Kiadta az utasítást: - Másodikat kilőni.
Az Öreglány azt mondta: - Semmi szükség rá.
- Másodikat kilőni! - reccsent rá Grimes. Kelletlenül hozzátette: - Hirtelen szél támadhat,
különösen napkelte után, különösen egy ilyen vidéken.
- Másodikat kilőni - nyugtázta mogorván az Öreglány, mikor a második rakéta lefelé suhant, és
éppen akkor csapódott be, mikor az első kihunyt.
És volt szél, nyugtázta Grimes öntelt elégedettséggel, együtt támadt a hajnallal. A villódzó
füstoszlop megingott, aztán a tenger felé szállt. Grimes oldallökést adott, és a csillogó rakétafejet a
hátsó képernyő középpontjában tartotta.
A nap felkelt a hajó alatt elterülő tájhoz képest, felhágott a keletre eső hegylánc csipkés
peremére. A síkságon, amely felé a Távoli Utazó ereszkedett, ragyogó színek lángoltak fel -
kékeszöld, arany és vörös foltokkal, fehér kiszögellések, melyekből hosszú, éles körvonalú, fekete
árnyékok indultak. "Görgetegkövek…" gondolta Grimes, és felerősítette a nagyítást a képernyőn.
Igen, görgetegkövek, azok a sárga és piros foltok pedig a talajhoz tapadó virágtelepek lehetnek,
mivel nem vetnek árnyékot. A második rakéta, mely még mindig füstölt, majdnem pontosan az
egyik vörös folt közepén volt; itt biztosan nincs olyan egyenetlenség, ami aggodalomra adhatna
okot.
A hajó egyenletesen ereszkedett. Grimesnak sűrűn módosítania kellet az
oldallökésszabályozókon; a szél ingadozott, nekilódult, megfordult, el-elcsitult. Csökkentette az
ereszkedés ütemét, míg a Távoli Utazó szinte csak lebegett.
- Nem vagyok üvegből, tudja - jegyezte meg az Öreglány csak úgy mellesleg.
- Reméltem, hogy még valamikor dél előtt sikerül leszállnunk - mondta a bárónő. Grimes
megpróbált nem odafigyelni rájuk. "Ez a rohadt szél! - gondolta. - Miért nem bírja elszánni végre
magát, hogy merről fújjon?"
Végre lent volt - és a hajó váratlanul és megmagyarázhatatlanul oldalra billent, teljes tizenöt
fokkal a függőlegeshez képest. Ott megállt - majd lassan és kimérten kiegyenesedett, sokkalta
lassabban, mint ahogy kellett volna azzal az oldalnyomással, amit Grimes ráadott. A helyzet nem
volt igazán veszélyes, csak kényelmetlen, és Grimes számára meglehetősen kínos. Mindig büszke
volt a hajókezelő tudományára, és életében először fordult elő vele, hogy így elfuserált egy
leszállást.
Mikor elcsitult a csörömpölés és nyikorgás, a bárónő jeges gúnnyal megkérdezte: - Szükség volt
erre, kapitány?
Mielőtt még kiötölhetett volna valami választ, az Öreglány megszólalt:
- Grimes kapitány túlontúl óvatos volt. Én gyorsan jöttem volna le, ahelyett hogy hagyjam, hogy
úgy játsszon velem a szél, mint egy luftballonnal. Egyenesen zuhantam volna, és az utolsó
pillanatban adtam volna egy függőleges lökést.
"Te meg, te öntöttvas, aranyozott bestia - gondolta Grimes -, szándékosan elszúrtad a
leszállásomat!"
- Talán mostantól fogva, kapitány - szólt a bárónő -, tanácsos lesz hagyni a hajót, hogy maga
intézze a fel- és leszállásait.
Az, ahogy mondta, nem hagyott semmi "talánt" a dologban.
Az Öreglány elvégezte a lakhatóságra vonatkozó rutinvizsgálatokat. Az Epsilon Pavonis és a
Kutató kapitányainak jelentése szerint a levegő jobb volt, mint egyszerűen belégzésre alkalmas, a
víz iható, és felhasználható mosásra és hajózásra, teljes mértékben hiányoznak az olyan
mikroorganizmusok, melyek akár enyhe kellemetlenséget okozhatnak az embereknek, nem hogy
betegséget vagy halált. Az óvatosság azonban nélkülözhetetlen. A bacilusok és vírusok mutáción
mehetnek keresztül - és a Farhavenen a Kalandorvezér leszállása után új és komoly rés nyílt az
ökológiában, az eredeti telepesek és leszármazottak teste, mely szinte kihívás volt. A végső
próbákkal azonban várni kellett, míg nem találnak egy telepest, akit meg lehet vizsgálni.
Az Öreglány megszólalt:
- Most már kiszállhatnak. De azt tanácsolom… Grimes közbevágott:
- Úgy látszik, elfelejted, hogy valamikor a Felügyelő Szolgálat kapitánya voltam. Az idegen
bolygókon való leszállás a szakmámhoz tartozik.
- Ön már nincs a Felügyelő Szolgálatnál, kapitány-emlékeztette az Öreglány. A bárónő kajánul
elmosolyodott.
- Gondolom, akár Grimes kapitány széles körű tapasztalataira is hagyatkozhatunk. Nyilván
sokkal jobban ért egzotikus területek felderítéséhez, mint ahhoz, hogy finoman letegyen egy hajót. -
Levette a szemét Grimesról. - Öreglány, légy szíves, készítsd elő a kompot! A földről fogunk
beszállni. Ja, és kísérőnek készíts elő hat univerzális robotot! Felfegyverkezve.
- Úgy értsem, méltóságos asszonyom - kérdezte Grimes kimérten -, hogy átveszi a
parancsnokságot a felderítő osztag felett?
- Magától értetődik, kapitány. Hadd emlékeztessem rá, hogy az ön parancsnoki tisztsége, már
amennyire annak lehet nevezni, egy árva milliméterrel sem terjed túl ennek a hajónak a falán!
Grimes nem szólt semmit. Mogorván nézte, amint a bárónő kicsatolja magát a székből, és
elhagyja a vezérlőtermet. Kioldotta a biztonsági övét, maga is felállt, és lement a saját lakrészébe,
mely közvetlenül a vezérlőterem alatt helyezkedett el a tat irányában. Mire odaért, látta, hogy a
robot-légikisasszony már ki is készített egy durva, kekiszínű zsávoly egyenruhát, arany és bíbor
váll-lapokkal, aranysujtásos sapkával, egy pár csizmát meg egy pisztolytáskákkal ellátott övet.
Ellenőrizte a fegyvereket. Az egyik egy lövedékes Minetti pisztoly volt - egyébként a kedvenc
kézifegyvere -, a másik egy kézi lézer. Ez a kettő megteszi. Lassan átöltözött. Mielőtt elkészült
volna, megszólalt a túlontúl ismerős hang a játékmester hangszórójából a nappali kabinjában:
- Grimes kapitány, a méltóságos asszony már várja!
Felcsatolta az övet, kiment a központi aknához, és leereszkedett a liften a hátsó légzsiliphez.
Lesétált az aranypallón a kékeszöld fűre. A komp már ott állt, egy karcsú, csillogóra fényezett
aranytorpedó. A bárónő is ott volt, khakiingben és térdnadrágban, magas szárú csizmában, és úgy
nézett ki, mint a Fehér Vadásznő valami ősrégi kalandfilmben. Ott voltak az univerzális robotok,
egyenes vonalban sorakoztak, és a semmibe meredtek. A tökéletesen arányos fémtestüket körülfogó
övről válogatott kézifegyverek függtek.
- Csak magára vártunk - mondta a bárónő. - Most, hogy itt van, volna olyan szíves útnak indítani
a társaságot?
- Azt hittem, méltóságos asszonyom, hogy azt mondta, ön lesz a parancsnok - emlékeztette
Grimes.
- Én vagyok a parancsnok, de nem azért tartom magát, hogy a lábát lógázza - közölte a bárónő.
Grimes elvörösödött dühében. - Parancs? - kérdezte.
- Vigye a kompot a településhez, amelyet az Epsilon Pavonis és a Kutató emelt! Aztán, mikor
Grimes nem mozdult azonnal: - Mit áll ott, mint a sóbálvány? Csináljon már valamit!
Grimes a kísérő robotokhoz fordult, és megpróbálta elképzelni, hogy a Felügyelő Szolgálat
közlegényei. - Beszállás! - parancsolta keményen.
Az automaták egy ütemre megfordultak, libasorban a komp légzsilipjéhez vonultak, és
felmásztak a hajótestbe.
A bárónőhöz fordult.
- Csak ön után, méltóságos asszonyom.
Követte a bárónőt a kompba. Az leült a másodpilóta székébe a vezérlőfülkében. A robotok már
hátul álltak a főkabinban.
Még a széke felé igyekezett, mikor a légzsilip ajtajai bezárultak. Látta, hogy a bárónő nem nyúlt
az előtte levő műszerfalhoz. Felsóhajtott. Ez megint az Öreglány műve, hogy megmutassa neki, ki
is az igazi parancsnok.
Becsatolta magát a székbe. Még be sem fejezte, mikor a hajó hangja megszólalt az adó-vevőből:
- Ha elkészült, folytassa, Grimes kapitány!
Az inerciális hajtómű már járt, üresben. Függőleges lökésre kapcsolt, és felemelkedett. A folyó
előttük volt: a ragyogó napsütésben csillogó aranyszalagként kanyargott a kékeszöld, füves
síkságon. Mindent együttvéve, mostanában egy kicsit túl sok az arany az életében, gondolta. Addig
repült, míg pontosan a széles folyam fölé nem ért, aztán balra fordult, és tovább haladt a szárazföld
irányában körülbelül tizenöt méter magasan. Előtte ott magasodott a távoli hegylánc, csillogó
csúcsai élesen kirajzolódtak a tiszta égbolton.
A bárónő nem volt beszédes kedvében. Grimes sem. Arra gondolt, hogy ha azok igazi
tengerészek volnának ott hátul, elég zsivajt csinálnának mindannyiuk helyett.
A repülésre fordította minden figyelmét. A folyó partja most magasabb lett, sziklás és meredek,
zöld, arany és bíbor kitüremkedésekkel, ahol a virágzó bokrok megkapaszkodtak a repedésekben és
hasadékokban. Azon gondolkozott, vajon felemelje-e a kompot a sziklák fölé, de aztán letett róla.
Ha már itt van, legalább élvezze a kilátást. Más egyebet úgysem igen lehetett élvezni.
A kanyon mélyebb, keskenyebb és kanyargósabb lett. És aztán, miután Grimes átvitte a kompot
egy majdnem derékszögű kanyaron, kiszélesedett. Maga a folyómeder továbbra is viszonylag
keskeny maradt, de mintha egy gyöngyszem lenne felfűzve rá, tojásdad völgy vette körül, dúsan
burjánzó növényzettel, s meredek vörös sziklák töretlen fala határolta, kivéve ott, ahol a folyó be- és
kilépett rajta.
Olyan volt, amilyennek a két beszámoló leírta. A falu nem. Teljesen kihaltnak látszott, a házak
düledeztek, többségüket szemlátomást valami rég múlt tűzvész emésztette el. Bokrok és facsemeték
ágaskodtak az elszenesedett romok között.
Grimes lebegésre állította a vezérlést, elővette a távcsövet a tokjából, hogy szemügyre vegye a
siralmas települést. Kevés ház volt földszintesnél magasabb. Építőanyaguk sár és agyag, durva
gerendavázzal megerősítve. Az ablakokban nem volt üveg, de némelyikükből mocskos
rongycafatok, egykori redőnyök vagy függönyök maradványai lebbentek elő ernyedten a levegő
enyhe rezdülésére.
A bárónő megtalálta a saját távcsövét, azon keresztül nézte. Halkan megszólalt:
- Egy igazi Elveszett Kolónia… És későn jöttünk, hogy túlélőket találjunk… Egy hang - az a
hang! - hallatszott az adó-vevőből:
 - Engedelmével, méltóságos asszonyom, hadd tanácsoljam, hogy tekintsék meg a jelenlegi
helyzetükhöz képest északra eső sziklafalat!
Az Öreglány, gondolta Grimes, most is figyel. A komp nyilván kívül-belül el van látva az
érzékelőivel, és minden egyes robot se több, se kevesebb, mint az ő meghosszabbítása. Elfordította
a kompot a rövidebb tengelye körül, hogy elősegítse a megfigyelést. A báró nővel együtt a
félelmetes, vörös sziklafalat fürkészték. Sötét üregek törték meg a felszínét. Barlangnyílások?
Mintha mozgást vett volna észre némelyikükben. Állatok? És aztán egy emberi alak bukkant elő az
egyik résből, és a keskeny párkányon a szomszédos barlang szájához ment. Meztelen volt. Nő volt,
nem túl öreg, de nem is túl fiatal, hosszú, gubancos hajjal, mely talán egy alapos mosás után szőke
lehetett volna. A legbámulatosabb az volt, hogy szemlátomást ügyet se vetett az idegen repülő
gépezetre, mely dübörgő motorzúgásával felverte a völgy csendjét. Bár a komp belsejében csend
volt - építői nem takarékoskodtak a hangszigeteléssel, hogy megóvják előkelő tulajdonosa érzékeny
dobhártyáját -, az inerciális hajtómű robaja odakint, amint újra meg újra visszaverődött a
sziklafalakról, nyilván fülsiketítő volt.
Aztán mégiscsak megfordult, hogy szemügyre vegye a zajos betolakodót. A viselkedése
valahogy azt a benyomást keltette, hogy nem nagyon érdekli a dolog, és szeretné, ha a lármás tárgy
eltávozna. Grimes alaposan szemügyre vette a távcsövén keresztül. Az arca, mely csinos lehetett
volna, ha megmossák és kikészítik egy kicsit, olyan volt, mint egy alvajáróé. A bőre sápadt a
piszokréteg alatt. Ez furcsa volt. Az olyan emberek, akik rendszeresen meztelenül járnak, mint az
arkádiai természetimádók, kivétel nélkül barnára vannak sülve.
Elfordult, és lassan bement a barlangba.
Három gyerek - két kislány és egy fiú - jött ki egy másik párkányra. Éppolyan ápolatlanok
voltak, mint az asszony, és ugyanolyan közönyösek. Egy keskeny ösvényen lemásztak a szikla
lábához, és lassan odamentek az egyik alacsony cserjéhez. Körülállták, valamit mogyorót? bogyót?
- szedegettek az ágairól, és a szájukba tömték.
A bárónő megszólalt, és szinte úgy beszélt Grimeshoz, mintha az embertársa volna: - Mint tudja,
a disszertációm címe: Társadalmi fejlődés az Elveszett Kolóniákon. De ez visszafejlődés.
Úrhajózástól a sárkunyhókig… Sárkunyhóktól a barlangokig…
- A barlangok - mondta Grimes - adott esetben felülmúlhatják a sárkunyhókat. Kisebb
ráfordítás…
- Valóban? - A bárónő hangja ismét jeges volt. - Tegyen le bennünket, legyen szíves! Közel a
gyerekekhez, de ne olyan közel, hogy megijesszük őket.
Ha meg akarnának ijedni, gondolta Grimes, már megijedtek volna. Bizonyára látniuk kell a
kompot, hallaniuk kell a hangját. Körülbelül tíz méterre szállt le a mocskos porontyoktól. Nem
néztek fel a foglalatosságukból, bármi is volt az.
A légzsilip ajtaja kinyílt, és automatikusan kinyúlt az apró létra. A bárónő felállt az üléséről.
Grimes kinyújtotta a karját, hogy visszatartsa. Az mérgesen leseperte magáról. Grimes megszólalt:
- Várjon, méltóságos asszonyom! A robotoknak kell előbb kiszállni, hogy eloltsák a tüzet, ha
van.
- Ha van - ismételte a bárónő gúnyosan.
Félretolta Grimest, és leugrott a légzsilipből a földre. Grimes követte. A robotok kitódultak az
emberek nyomában. Grimes megállt, hogy áttekintse a helyzetet, mindkét pisztoly a kezében, a
Minetti a jobban, a lézer a balban. Felbámult a sziklafalra, a barlangsorokra. Semmi jel nem
mutatott ellenséges mozgolódásra. A bárónő szó nélkül, gúnyosan megmosolyogta. Grimes
visszadugta a fegyvereket a tokjukba.
- Biztos benne - kérdezte a bárónő -, hogy nem akarja lelőni ezeket a gyerekeket?
Grimes nem válaszolt, és követte a bárónét, aki lassan elindult a bokrot körülvevő kis
vademberek felé. Az U-robotok utánuk. A gyerekek ügyet se vetettek az okvetetlenkedőkre,
egykedvűen szedték tovább a bogyókat - ha ugyan bogyók voltak -, és a szájukba tömték.
Visszataszító lurkók voltak - véznák, piszkosak, a térdük és a könyökük csupa heg, a hajuk
hosszú, koszos, gubancos. És büdösek voltak, olyan savanykás szag áradt belőlük, hogy Grimes
igyekezett inkább a száján, mint az orrán át levegőt szívni. Látta, hogy a bárónő orrcimpája
összerándul. A saját orrát úgy érezte, mintha légmentesen záródd ajtó volna egy hajótestet átfúró
torpedótalálat utáni pillanatban.
A bogyókra nézett, melyek oly bőségesen teremtek a bokron. Bogyók? Hosszúkás, élénkvörös
bogyók? De a bogyók nem szoktak bőviben lenni vonagló lábaknak és tekergőző csápoknak. A
bogyók nem rángatóznak, mikor éhes szájakba teszik őket. A falatozók buzgón rágtak, miközben
híg, vörös váladék csurgott retkes állukra.
Semmivel sem rosszabb, mint osztrigát enni, gondolta Grimes, hogy észérvekkel próbálja
megelőzni a feltörő hányingert.
- Gyerekek - szólalt meg a bárónő tiszta, kissé túl nyájas hangon. Azok ügyet se vetettek rá.
- Gyerekek! - ismételte hangosabban, kevésbé nyájasan. Ügyet se vetettek rá.
A bárónő Grimesra nézett. Az arckifejezése azt mondta: Csináljon már valamit! Kinyújtotta a
kezét, hogy megfogja a kisfiú vállát. Vigyázott, ne markolja meg olyan erősen, hogy fájjon. Ez nem
esett nehezére; a saját bőre viszolygott ennek a zsíros, elszíneződött bórfelületnek az érintésétől.
Sikerült szembefordítani a fiút magával és a bárónővel. Aztán tanácstalanul töprengett, hogy mit is
mondjon. A "Vigyél a vezéretekhez!" valahogy alkalmatlannak tűnt.
- Kérlek, vigyél minket a szüleidhez - mondta a bárónő.
A fiú tovább rágott és nyelt, aztán kiköpött egy csomó összerágott kitint, melyből itt-ott még
kiálltak a pikkelyek és szőrszálak. Grimes jobb csizmájának az orrán kötött ki. Undorodva elrúgta.
- Vigyél a szüleidhez! - ismételte a bárónő.
- Mi?
- A szüleidhez. - Lassan, türelmesen. - Az anyádhoz. Az apádhoz.
- Mamma. Pappa. Nincs fenn.
- Azt mondja - készségeskedett Grimes -, hogy az anyja és az apja alszik.
- Ön rendkívüli éleselméjűséggel fején találta a szöget, kapitány. De persze maga a
kapcsolatteremtés nagy szakértője, nemde? Akkor, ha szabad kérdeznem, miért nem jutott eszébe
magával hozni színes csecsebecséket, gyöngyöket és tükröket meg effélét, ajándékul ezeknek a
vademberi szinten tengődőknek?
- Kötve hiszem, hogy elviselnék a saját tükörképük látványát, méltóságos asszonyom mondta
Grimes.
- Nagyon-nagyon szellemes. De én nem udvari bolondnak szerződtettem magát. Lassú
mozdulattal lecsatolta az óráját a bal csuklójáról. Gyönyörű darab volt, inkább ékszer, mint műszer -
bár fantasztikusan pontos volt, és abban a rendkívül valószínűtlen esetben, ha a Távoli Utazó összes
kronométere felmondja a szolgálatot, akár navigációs célokra is használni lehetett volna.
Aranypántja csipkefinom lánc volt, vékony tokja gyémántokkal kirakva, melyek vakítóan szikráztak
a napfényben. Csábítóan meglengette a fiú szeme előtt. Az nem törődött vele. Kirántotta magát
Grimes markából, levett egy újabb fertelmes lárvát a bokorról, és nyitott szájába tömte.
De az egyik kislányt jobban érdekelte a dolog. Megfordult, és hirtelen a csillogó tárgy után
kapott. A bárónő gyorsabb volt nála, és a magasba rántotta, ahol az nem érte el.
- Adde! - visította a rút gyermek. - Csecse! Csecse! Adde!
- Vigyél… minket… - tagolta a bárónő lassan és óvatosan - mammához… pappához…
- Adde! Adde! Adde
A bárónő megismételte kérését. Úgy látszott, sikerül megértetnie magát. A kislány összeráncolta
a homlokát, majd lassan és komótosan összegyűjtött egy marokra valót a rángatózó, vörös
rémségekből a bokor ágairól. Aztán kelletlenül elindult a sziklafal felé. Gyakran megállt, hogy
hátranézzen. Szaporán őrlő állkapcsával meg az ajkai közül szivárgó undorító lével nem volt valami
kellemes látvány.
Elért a sziklafal lábához. Egy átlós párkány vezetett rajta felfelé, alig egy méter széles,
természetes feljáró. A kislány megállt, visszanézett Grimesra és a bárónőre, a menetelő robotokra.
Kételyre emlékeztető kifejezés villant éles vonású arcán. A bárónő meglóbálta az órát, és az
csábítóan megcsillant a napsütésben. A kislány intett, hogy kövessék, és elindult felfelé az
ösvényen.
A bárónő utána, majdnem olyan biztos léptekkel, mint kalauza. Grimes követte a bárónőt. A
párkány keskeny volt, a felszíne egyenetlen. Nem volt mise fogódzni, és lehangoltan vette
tudomásul, hogy helyenként valósággal kifelé kell hajolni mászás közben, egy meredek szakadék
fölé. A robotok elindultak Grimes nyomában. Éles reccs hallatszott, amikor egy szikladarab letört az
ösvény pereméről, majd a legördülő törmelék kopogása.
A bárónő felkiáltott:
- Robotok! Lent várjatok meg bennünket! - Aztán odaszólt Grimesnak: - Gondolhatta volna,
kapitány, hogy az ő súlyuk sok ennek a párkánynak!
Kapaszkodtak felfelé - a serdületlen kislány, a bárónő, Grimes. Keresztülevickéltek a természetes
ösvény egy nehéz pontján, ahol egy többé-kevésbé vízszintes párkány keresztezte. Szerencsére a
sziklafalat itt repedések szabdalták, és volt hol megvetni kezet és lábat.
Kapaszkodtak. Egyszer Grimes megállt, hogy visszanézzen lefelé - a csillogó aranykompra és az
ugyancsak ragyogó robotokra. Tudta, hogy túlzás, de olyannak látta őket, mintha hangyák volnának
egy fűre ejtett ceruza mellett. Végül is nincsenek olyan magasan a talaj szintjéhez képest - csak
annyira, hogy biztosan a nyakát szegje, ha el találná véteni a lépést, és lezuhanna.
Ettől fogva előreszegezte a tekintetét - a bárónő formás farára, amint az izzadságfoltos
khakibricseszben mozgott, meg a meztelen kislány vézna hátsójára. Egyik látvány sem volt
különösebben erotikus.
Kapaszkodtak tovább, átkeltek egy újabb vízszintes kereszteződésen, majd végül letértek az átlós
ösvényről egy harmadikra. Éppolyan keskeny volt, mint a természetadta feljáró.
Balra előttük nyílt az egyik barlang szája. A kislány besurrant rajta; a bárónő követte. Alig
kétméternyire a bejárattól szinte derékszögű kanyar következett. A bárónő megkérdezte: .
- Hozott magával zseblámpát? - Aztán: - Persze dehogy. Ahhoz némi előrelátásra lett volna
szükség a maga részéről.
Grimes nem szólt egy szót sem, előhúzta a lézerpisztolyt a tokjából, és a hüvelykjével a
legszélesebb nyalábra állította a kapcsolót. Megteszi majd lámpának, bár energiapocsékolással jár,
és nem teljesen veszélytelen.
De nem volt rá szükség, bár eltartott egy darabig, míg a szeme hozzászokott a homályos
megvilágításhoz a kinti ragyogó napsütés után. Volt fény idebent - sápadt, kísérteties, hideg. A
szemérmetlen bujasággal dagadozó gombák tömegéből áradt, melyek a barlang alacsony
boltozatához tapadtak, és duzzadt fürtökben nőttek a sziklás falakon. A lány tovább vezette őket,
sovány teste sápadtan foszforeszkált. És más testek is voltak a barlangban, elterülve a köves talajon,
férfiak és nők, meztelenül, álomba merülve…
"Vagy holtan…" gondolta Grimes.
Nem, nem holtan. Egyikük, egy idétlenül hájas nő, mocorogni kezdett, halkan felnyöszörgött,
kinyújtotta kövér karját a gomba egyik közeli telepe felé. Letört egy nagy darabot, a szájába tömte,
undorítóan csámcsogott, és zajosan lenyelte. Kéjesen felsóhajtott, majd visszapuffant fekvő
helyzetébe. Hortyogott.
Egyéb hangok is hallatszottak - böfögés, rövid csörgedezés, loccsanás. És volt más is… a bűz.
Grimes belelépett valamibe. Tudta, mi az, anélkül hogy látta volna. A látás nem az egyetlen érzék.
A lány csak vezette őket a bűzhödt barlangban. Felnőttek, kamaszok, gyerekek, csecsemők
maradtak el mellettük, mind a saját mocskában elterülve. Végül egy párhoz értek, a végtagjaik a
testi szerelem ijesztő paródiájába kulcsolódva.
- Mamma! Pappa! - rikoltotta a kislány diadalmasan. - Adde!
A bárónő odanyújtotta neki az órát. Már nem volt az a vonzó játékszer, mint amikor először
felkínálták. Ebben a világításban mintha matt ólomból fabrikálták volna, meg homályos
üveggyöngyökből.
A kislány elvette, rábámult, aztán elhajította.
- Nemcsecse! - sipította. - Nemcsecse!
Letépett egy darabol a csillogó gombából a falon, a szájába tömte. Vinnyogva rágta, aztán
leereszkedett a sziklapadlóra a szülei mellé.
- Az órám - szólt a bárónő Grimesnak. - Keresse meg! - Majd meglehetősen sokára hozzátette: -
Kérem.
 Grimes óvatosan bánt a lézerpisztollyal, felfelé irányította a sugarát, miközben abba az irányba
nézett, ahonnan a csörrenés hallatszott, mikor az óra leesett. Látta, hogy ott csillog a sziklafal
mellett. Odament, felvette. Valami mocskos tócsába esett.
A bárónő azt mondta:
- Nem nyúlok hozzá, míg nem sterilizálják. Tegye a zsebébe! És most megpróbálná felébreszteni
ezeket az embereket?
Grimes zsebre vágta az órát, visszatette a lézerpisztolyt a tokjába. Leguggolt az alvó pár mellé.
Összeszedte magát, és megérintette a tisztátalan bőrt a férfi vállán. Bizonytalanul megveregette,
aztán még egyszer.
- Nem azt mondtam, hogy simogassa, hanem hogy ébressze fel! - mondta a bárónő. - Rázza meg!
Grimes megrázta az alvót, kissé durvábban, mint szándékozta. A férfi lecsusszant a nő fekvő
testéről, és az oldalára esett. Összerándult, akár egy alvó kutya, ha rosszat álmodik. A tompa szem
felnyílt, kikukucskált a hosszú, gubancos haj közül. A szakállal körülvett száj szétnyílt.
- Menjinnét. Menjinnét.
- Hosszú utat tettünk meg, hogy találkozzunk magával… - mondta a bárónő.
- Sakkor? - kérdezte a férfi az érdeklődés legkisebb jele nélkül. - Sakkor? - Félig ülő helyzetbe
tápászkodott, letört egy darabot a mindenütt jelenlevő gombából a szomszédos falról, és a szájához
vitte.
- Tartsa vissza! - parancsolta a bárónő.
Grimes jobb kézzel elkapta a másik vékony csuklóját, és erőszakkal leszorította. A férfi erőtlenül
tiltakozott.
- Estang bárónője vagyok - jelentette ki a lady.
"És akkor?" - gondolta Grimes.
- Sakkor? - kérdezte a férfi. Aztán Grimeshoz fordult. - Eressz. Eressz el, gazber!
Grimes megszólalt:
- Nem sokat fogunk megtudni ezektől. A bárónő megkérdezte:
- Ennyire ért hozzá? Nehezen tudom elhinni, hogy bármihez is értene.
A férfi szabad keze felfelé lendült, az ujjai Grimes szeme felé kaptak. Grimes elengedte a másik
csuklóját, és mindkét kézzel az arcát védelmezte. A barlanglakó nyomban felhagyott a támadással,
és a szájába gyömöszölte a maréknyi gombát, majd rágás nélkül lenyelte. Azon nyomban
öntudatlanságba zuhant.
- Na tessék, ezt jól megcsinálta! - mordult rá a bárónő. - Nem csináltam semmit - mondta
Grimes.
- Éppen az a baj! - mondta. Újra rámordult, most szavak nélkül. Aztán: - Hát jó. Itt hagyjuk ezt
a… disznóólat, és majd visszajövünk, ha jobban fel leszünk készülve. Maga vegyen mintát a
gombából, hogy vegyelemezni lehessen a hajó fedélzetén, és elő lehessen állítani valami hatásos
ellenszert. Vigyázzon, meg ne érintse a puszta kezével!
Grimes beleszúrt a legközelebbi telep egyik dudorába a Minettijének a csövével. Rühellte, hogy
ilyesmire kell használnia egy becses fegyvert, de ez volt az egyetlen szerszáma. Előhúzta a
zsebkendőjét a zsebéből, kivette belőle a bárónő óráját, és óvatosan letette a földre. Gondosan
becsomagolta a zsebkendőbe a gombamintát, és vigyázott, hogy legalább három réteg anyag legyen
közte és a saját bőre között. Levette a sapkáját, és beletette a hevenyészett csomagot.
Követte munkaadóját a szabad levegőre.

Miután leértek a sziklafal tövébe, Grimes utasította az egyik robotot, hogy gyűjtsön példányokat
a vörös lárvákból az egyik bokorról, és vegyen mintát a levelekből is, amelyekkel táplálkoznak.
Aztán az egész társaság visszaszállt a kompba. Grimes egyenesen vitte föl a gépet, miközben
működtek az automata filmfelvevők. A képek érdekesek és értékesek lesznek - a kihalt falu, az
elmosódott, szögletes körvonalak a környező területen, melyek az egykor művelt földeket sejttették,
a sziklafal a sötét barlangnyílásokkal. Emberek nem látszanak majd ezeken a filmeken; a gyerekek,
akik a bokrokról falatoztak, már bementek.
A visszaút a Távoli Utazóhoz gyors volt és zökkenőmentes. Grimes mocskosnak érezte magát -
az is volt, és semmire sem vágyott jobban, mint egy hosszú, forró zuhanyra meg hogy tiszta ruhát
váltson. És a bárónő? Bármit érzett Grimes, ő is nyilván ugyanazt érezte, tízszeresen, százszorosan.
A robotok, akiknek a piszkos munkát kellett volna végezniük, éppolyan csillogóan makulátlanok
voltak, mint mikor elhagyták a jachtot.
A feljáró mellett ereszkedtek le. A bárónő pattant ki elsőnek a kompból, és már fent járt a pallón,
mikor Grimes szinte még ki se csatolta az övét. Mire a fedélzetre ért, a bárónőnek nyoma sem volt.
Csak a levetett ruháját találta egy kis halomban a légzsilip padlóján. Az Öreglány megszólalt:
- Azt javaslom, kapitány, vetkőzzék le, mielőtt bejön a hajóba…
Visszamorogta:
- Szobatiszta voltam legalább harminc évvel azelőtt, hogy téged programoztak. Levetkőzött, és a
bárónő holmijára dobta a saját elpiszkolódott egyenruháját. Savanyúan azt gondolta: "És ennél
közelebb úgysem férkőzöm ehhez a nőszemélyhez…" Mindazonáltal nem bánta, hogy
megszabadult a ruhájától - határozottan szaga volt. Meztelenül a liftfülkéhez ment, és az felvitte a
lakosztályába. A robot légikisasszony, egy a szó szoros értelmében aranyat érő leányzó, ott várta.
Már megeresztette a vizet a fürdőszobában, és levette apró uniformisát, hogy maga is odaálljon vele
a forró víz alá, beszappanozza és ledörzsölje. Egy külső szemlélő számára, aki nem tudja, hogy a
tökéletesen megformált nőalak csupán gép, roppant erotikusnak tűnhetett volna a látvány. Grimes
azon tűnődött, vajon a bárónő hátát ki mossa meg - az inasa vagy a szobalánya? Bármelyik volt is,
remélte, hogy erős kefét használ…
Megkérdezte a saját szobalányát:
- Nem félsz, hogy megrozsdásodsz?
Az humortalanul felelte:
- Az arany nem korrodeál. - Elzárta a vizet. - Most már steril. "Az is vagyok, már ami téged illet"
gondolta Grimes.
Néhány másodpercig állt a meleg légáramban, aztán tisztán és szárazon belépett e hálófülkéjébe.
Undorral nézett az arany-bíbor libériára, ami az ágyon hevert. Kelletlenül felöltötte. Éppen az utolsó
gombot gombolta, amikor az Öreglány hangja megszólalt:
- Ön most csatlakozik a bárónőhöz a szalonjában, kapitány.
Grimes megtömte a pipáját, és rágyújtott. Nagy szüksége volt egy kis dohányfüstre.
Az Öreglány azt mondta:
- A méltóságos asszony várja önt. Grimes kéjesen teleszívta a tüdejét.
Az Öreglány megismételte:
- A méltóságos asszony várja önt.
Grimes úgy döntött, hogy még három szippantást engedélyez magának.
Az Öreglány újra megszólalt:
- A méltóságos asszony várja önt. Grimes azt felelte:
- Három a magyar igazság.
Az Öreglány kijelentette:
- Amit én mondok, az mindig igazság.
Grimes egy hamutartóba tette a pipáját. A szobalány előkapott egy kis aranyporlasztót, és illatos
permettel szórta be.
Grimes azt mondta:
- Most úgy bűzlök, mint egy utcalány szobája.
Az Öreglány rávágta:
- Mindenesetre nem bűzlik úgy, mint egy szemétégető telep. Grimes felsóhajtott, és kilépett a
lakosztályból.
A bárónő hidegen fogadta:
- Elég soká tartott, míg ideért, kapitány. Nyilván nem állta meg, hogy ne áldozzon annak az
undorító szenvedélyének. Foglaljon helyet!
Grimes óvatosan leereszkedett az egyik törékenynek látszó székre. - Gondoltam, megnézzük újra
azt a filmet az orgiáról.
- A filmet az orgiáról, méltóságos asszonyom? Nem is tudtam, hogy orgia volt.
 Az Öreglány hangja a bárónő játékmesteréből hallatszott, egy készülékből, mely igyekezett úgy
kinézni, ahogy egy trivé kinézett volna, ha ilyesfajta eszközök dívtak volna a XIV. Lajos francia
udvarában.
- Mint az összes felvétel, mely ezen a bolygón, illetve erről a bolygóról készült, a jelen anyag is a
Felügyelő Szolgálat lindisfarne-i archívumából származik. Minősítése szerint csak a Felügyelő
Szolgálat századosai és annál magasabb rangúak tekinthetik meg. Ön, Grimes kapitány, csak
parancsnoki rangban vonult vissza a Felügyelő Szolgálattól.
- Ne kicsinyeskedjünk! - mondta a bárónő nagyvonalúan. - Bár Grimes kapitány csak civil
hajóparancsnok, tiszteletbeli címe kijár neki. Kérem a filmet.
A játékmester képernyője megelevenedett fények és színek ragyogtak fel rajta. Ott volt a falu,
amit az imént meglátogattak - de élő településként, nem pedig mint omladozó kísértettanya. Ott
voltak az emberek - meglehetősen tiszták, tarka ruhákban. Ott voltak az űrhajósok és űrhajósnők a
felügyelő hajóról. És zene szólt - apró dobok állhatatos lüktetése és zörgése, furulyák sikolya. Volt
valami furcsa benne, valami dallam és ritmus, ami nem illett ezekhez a körülményekhez. Grimes
egyszerre csak felismerte a Moody and Sanky dallamát. Halkan énekelni kezdett az ismerős, de
enyhén eltorzított melódiára.

Összegyűlünk a folyónál,
A gyönyörű, gyönyörű folyónál…

- Muszáj, kapitány? - kérdezte fagyosan a bárónő. Elhallgatott.

Egész komoly kis ünnepség lehetett, gondolta. Valamiféle állatok teste sült a nagy, nyitott tüzek
felett. Disznók? És azokkal vajon mi lett? Nagy cserépkorsókban valamiféle pálinkát adtak kézről
kézre. Óriási tálcákon alaktalan darabokban feltornyozva… valami, valami, ami még a tűz rőtes
fényében is halványkék ragyogást árasztott. És a zene… Egy másik ismerős himnusz dallama…
Grimesnak eszébe jutott a szöveg:

Égi Kenyér, Égi Kenyér,

Étess, míg csak jóllakok…

A mulatság kezdett elfajulni - nem abban az értelemben, hogy összetűzésekre került volna sor,
hanem annyiban, hogy a résztvevők kezdték levetkőzni gátlásaikat a ruházatukkal együtt.
Hamarosan orgiává alakult. Grimes igazán nem volt szemérmes - de émelygő undorral figyelte,
amint három gyerek, akik nemigen lehettek idősebbek nyolc-kilenc évesnél, két kislány és egy fiú,
egy kövér, meztelen, hanyatt fekvő hajóst cirógat.
Aztán színre lépett Belton parancsnok. Grimes távolról ismerte. Ennyi év után még mindig csak
parancsnok volt, egy harmadosztályú Felügyelő Szolgálat-támaszpont főnöke a Pogg's Landingen,
egy sivár, jelentéktelen bolygón a Shaula szektorban. Egy mogorva, elkeseredett ember… Ahogy a
játékmester képernyőjét nézte, Grimes arra gondolt, milyen keveset változott Belton ez alatt a több
mint három évtized alatt.
Belton nemcsak mogorvának és elkeseredettnek látszott, hanem jogosan dühödtnek is. Mögötte
egypár korvettkapitány és egy tengerészparancsnok állt, mindannyian igyekeztek erényes külsőt
ölteni. Mögöttük tizenkét gyalogos teljes harci készültségben.
Belton irtózva kitért egy kövérkés, meztelen lány elől, aki egyik kezében egy korsó pálinkával, a
másikban egy tálca gombával megpróbálta kísértésbe vinni. Valami parancsot vakkantott. A tisztjei
és a tengerészek tüzet nyitottak a kábítópisztolyokkal. A duhajkodók közül akik még talpon voltak,
rángatózva összeestek. Grimes látta, hogy egy szerencsétlen nő belebukik az egyik tűzrakásba.
Nézte, amint a gyalogosok a várakozó kompok felé vonszolják öntudatlan társaikat, mit sem
törődve vele, hogy közben milyen sérülések érik őket. Végül dulakodás támadt maga a felvevőgép
körül is. Fellökték, és ide-oda rugdosták - de még felvett egy képsort, amint súlyos csizmák elterült,
meztelen testeken tipornak.
És azzal vége volt.
 - Nos? - kérdezte a bárónő, és felvonta finom ívű szemöldökét.
- Megesik az ilyesmi - mondta Grimes. - Végül is, méltóságos asszonyom, egy űrhajó nem
vasárnapi iskola.
- De a kolónia az kellett volna hogy legyen - közölte a bárónő. - Bizonyára tud róla, hogy a
Csillagrév kolónia alapítói mind egy vallásos szekta, az Igazi Hívek tagjai voltak. És az Igazi Hívek
híresek voltak a puritanizmusukról.
- De egyúttal űrhajósok is voltak, méltóságos asszonyom, és az űrhajósok általában
agnosztikusok.
- Nem mindig. Az például rögzített tény, hogy a Kalandorvezér parancsnoka az Igazi Hívek tagja
volt. A tisztjeinek többsége ugyancsak.
- A hit megváltozhat vagy ki is veszhet a nemzedékek során - mondta Grimes. Ekkor az Öreglány
hangja szólalt meg a játékmesterből:
- Elkészült a minták vegyelemzése, méltóságos asszonyom. Ami az őshonos ízeltlábú lárva
állapotát illeti, természetesen fehérjét tartalmaz. Aminosavakat. Sókat. Nagy mennyiségű cukrot.
Véleményem szerint a gyerekek ezen a bolygón úgy tekintik ezeket a lárvákat, mint szerencsésebb
világokban élő társaik a cukorkát… Namármost a gomba. Kielégíti Csillagrév lakóinak
mindennemű táplálkozási igényét. Egymagában tökéletesen ki egyensúlyozott étrend. Az ürülék
elemzése, mely az ön és Grimes kapitány csizmájához tapadt, azt mutatja, hogy donorai kitűnő testi
egészségnek örvendtek…
- Testi egészségnek… - vetette közbe a bárónő.
- Igen, méltóságos asszonyom. A gomba elemzése kimutatja, hogy egyetlen tényezőtől eltekintve
tökéletes taplálék…
Egy képlet jelent meg a képernyőn.

C2H5OH… (C2H5)O2…

- Alkohol - szólalt meg Grimes. - Vannak, akik szerint éppen ennek a jelenléte tenné a táplálékot
igazán tökéletessé.
- A szerves értelem működése némelykor felfoghatatlan számomra - ismerte el az Öreglány. - De,
hogy folytassam: egyéb, igen bonyolult molekulák is jelen vannak, de amennyire meg tudom
állapítani, nem mérgezőek…
- És semmiféle jel nem mutatott betegségre az ürülékben? - kérdezte a bárónő. Nincs jele a máj,
vese vagy más szervek károsodásának?
- Nincs, méltóságos asszonyom. - Itatóspapír - mondta Grimes.
- Itatóspapír? - kérdezte a bárónő.
- Űrhajóskifejezés, méltóságos asszonyom. Azt jelenti, hogy ha az ember sok szilárd táplálékot
fogyaszt - lehetőleg nehezet és zsírosat - a szesz mellé, akkor nincs káros mellékhatása. Ez a
gomba, úgy látszik, a saját itatóspapírja…
- Lehet - ismerte el a bárónő. - Vannak, akik a Paradicsomnak tekintenék ezt a bolygót: örökös
alkoholmámor, kellemetlen következmények nélkül.
- Csecsemők is voltak abban a barlangban - jutott eszébe Grimesnak. - Na és?
- A csecsemőknek meg is kell születniük valahogy.
- Már megint fején találta a szöget. De tudom, mire akar kilyukadni, és azt hiszem, tudom rá a
megoldást. Mielőtt a telepesek visszavonultak a falujukból a barlangokba, nyilván voltak köztük
orvosok és bábák. És ezek az orvosok és bábák nyilván még most is működnek.
- Azok közt a körülmények közt? - kérdezte elborzadva Grimes.
- Azok közt a körülmények közt - felelte a bárónő. - Ne feledje, kapitány, az emberi fajnak jóval
korábban is sikerült nemcsak fennmaradnia, de szaporodnia is, mielőtt a világon lettek volna az
olyasmik, mint a makulátlanul tiszta kórházi szülőszobák, melyek majd szétpukkannak a
tudományos szupermütyüröktől, jóval korábban annál, mint hogy évente újabb és újabb
csodagyógyszerek jelentek meg. És talán azok az orvosok és bábák továbbadják tudományukat a
következő generációknak - és ebben az esetben a kolóniának jó esélye van a fennmaradásra. Lehet,
hogy nem adják tovább - de a kolónia még ebben az esetben is fennmaradhat. Mindazonáltal -
folytatta - rá kell jönnöm ennek a különös visszafejlődésnek az okára. Kell, hogy legyenek
valamiféle feljegyzések a faluban.
- Nincsenek feljegyzések - szólalt meg az Öreglány. - Visszaküldtem az univerzális robotokat,
hogy alaposan kutassák át a települést, méltóságos asszonyom. Bizonyosnak látszik, hogy az
okmányokat a tűz martalékául esett egyik házban őrizték. Nincsenek feljegyzések.
- De valami fennmaradhatott - mondta lassan a bárónő - a barlangokban élők emlékeiben. Meg
kell próbálnom kieszelni valami csábítást, jutalmat… Valamiféle fizetséget… Mi venné vajon rá
ezeket az embereket, hogy beszéljenek?
"Azzal a szép órával nem ment valami sokra!" gondolta Grimes.
- Az órám! - mondta hirtelen a bárónő. - Megtisztítottad, Öreglány? Nem kellett megjavítani?
- Az órája, méltóságos asszonyom?
- Igen. Az órám. Ajándékba kaptam gróf… Egyébként mindegy. A kapitány a zsebében hozta
vissza. Beleesett egy halom… trágyába.
- Nem volt óra Grimes kapitány egyik zsebében sem, méltóságos asszonyom. Grimesnak akkor
jutott eszébe. Az a vacak a zsebkendőjébe volt csavarva. Aztán kivette belőle, hogy
becsomagolhassa a zsebkendővel a gombából vett mintát. Nyilván otthagyta a barlangban…
Ezt meg is mondta. Hozzátette:
- Ha holnap reggel visszamegyünk, megkeresem.
Eddig a bárónő majdnemhogy barátságos volt. Most megvető dühvel nézett rá. Rámordult:
- Visszamegy a barlangba, és megkeresi, most azonnal!

Grimes felment a lakosztályába, hogy munkaruhát öltsön, még a bárónőről sem tételezte fel,
hogy azt akarja, hogy ebben a bíbor meg arany flancban matasson abban a bűzös barlangban. Mikor
kilépeti a hajóból, már majdnem lement a nap. A komp a palló végénél várta. Nem voltak
univerzális robotok, hogy elkísérjék. Grimes feltételezte, hogy az Öreglány magától értetődőleg ad
mellé néhányat. Nem adott, de Grimes elhatározta, hogy azért sem csinál ügyet belőle.
Beszállt a kompba. Még le sem ült a pilótaszékbe, mikor a komp felszállt. Az Öreglány ismeri az
utat, gondolta. Örült, hogy ő az egyetlen utas. Megtömte a pipáját, és rágyújtott. A több-kevesebb
füst (inkább kevesebb, mint több) megnyugtatóan hatott rá. A háborgására ráfért egy kis nyugtatás.
Lehet, hogy csak egy alkalmazott, de azért mégiscsak hajóparancsnok, kapitány. Hogy csak úgy
parancsolgassanak neki a saját hajója fedélzetén, az mégiscsak sok! És az egész egy játékszer miatt,
akármilyen drága legyen is, egy csicsás mütyür miatt, amit a bárónő könnyű szívvel odaadott volna
a visszataszító kis patkánynak.
A komp ismerte a járást. Immár harmadszorra tette meg az utat a jacht és a völgy között. Nem
volt saját külön agya, de ha nem az Öreglány járulékaként működött, rendelkezett memóriával,
mely legalább olyan intelligens volt, mint egy átlagos rovar.
Egyenesen a faluhoz repült, miközben Grimes ült, és a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt
füstölgött. Mikor földet ért, már sűrű sötétség lapult a sziklák árnyékában.
- Világítsd be az ösvényt! - parancsolta Grimes.
Mikor lecsatolta az övét, az ablakon keresztül látta, hogy a sziklafa! hirtelen felragyog a komp
fényszóróinak sugaraiban, s a legerősebb egyenesen az egyik barlangnyílásra irányul. Szóval oda
kell eljutnia. Keresztülment az apró légzsilipen, és leugrott a nedves fűre. A sziklafalhoz ment,
elérte a természetes feljáró alját. Egy pillanatra megtorpant. Veszélyes mutatvány volt - egy
gyakorlatlan hegymászó számára - még nappal, még társaságban is. De azt kénytelen volt elismerni,
hogy a világítás hiányára nem panaszkodhat.
Lassan és óvatosan igyekezett fölfelé, szorosan a sziklafalhoz tapadva. Volt egy-két rázós
pillanat, mikor átkelt a különösen nehéz részeken. De azért kitartóan haladt előre, bár jócskán
megizzadt, mire a barlang szájához ért. Most hozott magával zseblámpát. Bekapcsolta, és belépett a
természetes alagútba.
Vajon ezek az emberek, gondolta viszolyogva, minden idejüket alvással töltik? Úgy látszott.
Alvással, evéssel, közösüléssel. De hát egyes földi vallások Paradicsomai nagyon is hasonlítottak
erre - habár egy olyan szekta Paradicsoma, mint az Igazi Híveké, bizonyára nem…
A lámpa fényes sugara megcsillant a szemérmetlen pózokban elterülő meztelen testeken, a
gombák kinövésein, melyek szinte koralltelepekre hasonlítottak - vagy csupasz agytekervényekre.
Ezek fényesebben csillogtak, amikor a lámpa sugara rájuk vetült.
Óvatosan tapogatózva, az alvók között mélyebbre hatolt a barlangba. Azt figyelte, mikor
csillannak meg a drágakövek, a fényes fém. Nem vette észre a vékony kart, mely egy látszólag
szendergő testből feléje nyúlt, a hosszú ujjú kezet, mely a bokájára kulcsolódott. Teljes hosszában
elvágódott. A lámpa kirepült a kezéből, felvillant, ahogy a sziklapadlóhoz ütődött, és kialudt. Az
arca valami puha, pépes anyagba süppedi. A szája nyitva volt, éppen kiáltani akart, és a félig-
meddig folyékony masszából jócskán jutott bele. Felfordult a gyomra - aztán rájött, hogy a
kényszerű falat nem az, aminek először hitte.
"A gomba!" - döbbent rá.
Jóízű volt.
Több volt, mint egyszerűen jóízű.
Húsos volt, édes, fűszeres, és, mint megállapította, meglehetősen nagy alkoholtartalmú. Az még
nem árthat, gondolta, ha még egy pár pillanatig élvezi a kellemes ízt, mielőtt kiköpi. Végül is,
okoskodott magában, ez tudományos kutatás, vagy mi a szösz? És az Öreglány is megállapította,
hogy elsőrendű táplálék. - Próbaképpen rágott egyet. Kásás állaga ellenére a gomba húsának volt
szerkezete, rostok és csomók voltak benne, melyek elpattantak a fogai közt, és fűszeres olajokat
bocsátottak ki magukból, melyeknek az íze olyan volt az eredetihez képest, mint a nemes burgundié
egy közönséges lőréhez.
Mielőtt észbe kapott volna, mit csinál, lenyelte.
A második falat gombát inkább önként, mint sem.
Érezte a súlyt a hátán, a hosszú hajat, mely a fejére borul. Bágyadtan próbált megfordulni, végül
sikerült a rengeteg (úgy tűnt) csupasz kar és láb ellenére, melyek fogva tartották.
Felpillantott az arcra, mely lenézett az övére.
"A mindenit - gondolta -, hiszen ez a nő gyönyörű!" Felismerte.
Az a nő volt, akit a bárónővel láttak egy pillanatra felbukkanni a barlangból. Akkor az egész
testét beborító mocsok tette rá az egyetlen benyomást. Most nem érzékelte rajta a piszkot, a
gubancokat a hajában. Nem volt egyéb, mint egy kívánatos nő, egy kapható nő. Tudta, hogy az is
úgy tekint rá, mint egy kívánatos, egy kapható férfira. A hosszú hetek után a Távoli Utazón,
összezárva egy vonzó nőszeméllyel, akit nézhet, de nem szabad megérintenie, a kísértés erős volt,
túl erős.
A nő szájon csókolta.
A lehelete édes volt és fűszeres, mámorító.
Nő volt, ő pedig férfi, és amint megszabadult a testét szorító ruhától, egyek voltak. A feszültséget
oldó robbanás bekövetkezett.
A nő rádőlt, beborította, a mellbimbója súrolta az arcát. Lassan, nagyon lassan legördült róla.
Homályosan érzékelte, hogy a nő keze a szófához ér. Egy darab gombát tartott benne. Elfogadta
tőle, megrágta és lenyelte. Még jobb volt, mint az első kóstolásra. Álomba zuhant.

Álmodott.
Gyermek volt.
Egyike volt a Kalandorvezér életben maradt utasainak, akik megtették a hosszú utat délre az
északi mágneses pólustól. Emlékezett a kusza menetoszlopra, a férfiakra, nőkre és gyerekekre, akik
az összetört hajóról származó készleteket cipelték - élelmet, a kincset érő terrai vetőmagokat
tartalmazó zsákokat, a lepecsételt tartályokat a háziállatok megtermékenyített petéivel, a hordozható
darabokra szétszerelt inkubátort, a nap-energiagenerátor alkatrészeit.
Egyike volt a Kalandorvezér utasainak, akik túlélték a vándorlást a zuhanás után, akik
megtalálták a völgyet, akik feltörték a földeket, és elvetették a magokat, akik felszerelték az
inkubátort. Bár csak gyerek volt, ő is átélte az idősebbek félelmeit, amint a becses élelmiszerkészlet
egyre csappant, a tudatot, hogy a szigorúan megszabott fejadagok ellenére nem fog kitartani az
aratásig, addig, míg az inkubátorok előállítják az eljövendő húsállatok őseit.
Emlékezett a sorshúzás napjára.
Ott álltak a vesztesek - három fiatalember, egy középkorú nő és egy másik, aki szinte még
kislány volt -, rémülten, de valahogy mégis büszkén, miközben újra sorsot húztak, hogy ki legyen a
kivégző és a mészáros. Dühödt vita kerekedett - egyes nők, elkésve, amellett kardoskodtak, hogy a
szülőképes korú nőket ki kellett volna hagyni az első sorshúzásból. Miközben a vita folyt, egy
másik fiú - a középkorú asszony gyereke leszaladt a barlangokból, ahová azért mászott fel, hogy ne
kelljen végignéznie, míg az anyját lemészárolják. Egy ölre való gombát hozott.
- Étel! - kiáltozta. - Étel! Megkóstoltam, és jó!
Akkor mindannyian hálaadó himnuszt énekeltek, hálából, hogy megmenekültek attól, ami
bármilyen szükségszerű, mégis iszonyatos bűn lett volna.

Égi Kenyér, Égi Kenyér,

Étess, míg csak jóllakok, jóllakok,
Étess, míg csak jóllakok…

Ekkor felébredt, lassan merült fel a meleg, mély álomból Azt tette, amit kellett, enyhített a beleit
és hólyagját feszítő nyomáson. Homályosan eltűnődött, vajon minek vették az emberek valaha is a
fáradságot, hogy bonyolult egészségügyi berendezéseket eszkábáljanak. A gombának szüksége van
az ő anyagcseréjének melléktermékére. Neki szüksége van a gombára. Olyan egyszerű.
Kinyúlt, és újabb marékkal tépett a mámorító anyagból. A nő - vagy egy másik nő ott volt vele.
Még evett, miközben közösültek.
Elaludt.

Álmodott.
Ő volt a Lelkész, a település vezére.
Utánanézett az ünnep előkészületeinek, és minden rendben volt. Bőséges tartalék állt
rendelkezésre az erős pálinkából, melyet gabonából erjesztettek és főztek - az utolsó aratás jó volt,
több termett, mint ami az élelmezéshez szükséges volt. Disznókat vágtak, és feldíszítették őket,
készen a sütésre. Hatalmas kosarakban gombát hoztak le a barlangokból. Mióta felfedezték, hogy
emberi ürüléken tenyészik, elszaporodott, és átterjedt az eredeti barlangból az egész föld alatti
járatrendszerre. Talán meg is változott. Úgy tűnt, hogy évről évre javul az íze. Először - mintha
emlékezett volna rá - majdnem ízetlen volt, bár laktató és tápláló.
De most…
A vendégek a hajóról, akik csattogva érkeztek az éjszakai égen át zajos repülő hajóikon,
leereszkedtek a faluban. Remélte, hogy nem lesz velük ugyanolyan baj, mint a másik hajó, az a
furcsa nevű, az Epsilon Pavonis vendégeivel. Persze nem maguk a vendégek okozták a bajt; a
kapitányuk tehetett róla. De ez a kapitány, mint hallotta, az Igazi Hívek közé tartozik. Mindennek
rendben kell lennie.
Minden rendben volt.
A szeretetünnep, a zene, a tánc, a régi, ismerős himnuszok zenéje… És a szeretet…
És a manna is, az Igazi Hívek bölcs és jóságos Istenének ajándéka, jobb volt, mint valaha. Mi
szükség van tulajdonképpen a gabonapálinkára, a disznósültre?

Égi Kenyér, Égi Kenyér

Étess, míg csak jóllakok…

Lassan sétálgatott a mulatozók között, és jóindulatúan figyelte saját népe és a csillaghajó

embereinek testi együttlétét.…Jó volt. Minden jó volt. Váltott néhány szót a Fel ügyelő Szolgálat
altisztjével, aki kötelességtudóan kezelte a felszerelését, és hangosfilmen rögzítette az ünnepet.
Kicsit eltűnődött rajta, vajon miért derült a tiszt, mikor ő azt mondta, hogy mennyire fognak örülni
majd a képeknek és a zenének, ha bemutatják az Igazi Hívek imaházaiban a Földön és más
bolygókon. A csoportra nézett, amelyre a kamera irányult - egy kövér, meztelen űrhajósra, amint
három gyerek cirógatja. Bájos jelenet volt.
De honnan ez az erős déjá vu érzés?
Mitől a hirtelen, zsigerekbe markoló undor?
Hallotta a távoli robajt a csendes, meleg levegőben, egyre hangosabban és hangosabban. Újabb
gépek - minek is hívják őket? kompoknak? - az űrhajóról, gondolta. Talán maga a kapitány, Belton
parancsnok jön. Örülni fog, ha látja, hogy hitsorsosai ezen a távoli világon milyen jól megőrizték a
hitüket…
Aztán az álom lidércnyomássá változott. Sikolyok és ordítozás.
Dulakodás. Felfegyverzett férfiak, akik válogatás nélkül tüzeltek, saját társaikra és a telepesekre
egyaránt.
Szembekerülése egy magas, szikár, merev, egyenruhás férfival. (Újra a déjá vu felvillanása.)
A keserű, dühödt szavak.
- Igazi Híveknek nevezitek magatokat? Azt hittem, vallásos istentiszteletre hívták meg az
embereimet. És egy undorító orgiát találok…
- De mi Igazi Hívek vagyunk. Megváltásban részesültünk. Isten maga küldte el az ő mannáját,
hogy megmentsen bennünket minden bűn leghalálosabbikának elkövetésétől. Íme, ízleld! Egyél és
higgy!
Ám egy kéz durván lecsapott, kiütötte a felkínált mannát a markából, és Belton azt kiáltotta:
- Vidd előlem ezt az undorító mocskot!
Látta, amint a pisztoly csöve ráirányul, látta az energia villanását, mely öntudatlanságba
taszította.

Lassan félig-meddig öntudatra ébredt. Ott volt egy nő. Ott volt még a manna. Újra elaludt.

Álmodott.
Azt álmodta, hogy vakító, éles fény hatol át csukott szemhéján, és valami kemény böködi a
bordáit.
Kinyitotta a szemét, és rögtön újra becsukta, mielőtt megvakul.
Egy hang, egy valahonnan ismerős női hang azt mondta: - Grimes kapitány, Grimes kapitány!
Ébredjen, az istenfáját! - És aztán, suttogva: - Ó, ha látná magát! Motyogott: - Menjinnét!
Menjinnét!
- Grimes kapitány! John! - Egy kéz ért a vállához, megrázta. Újra kinyitotta a szemét. A hang
tulajdonosa letette a lámpáját a földre, úgyhogy most már látta a visszaverődő fényben. Nő volt.
Gyönyörű nő - de az volt mindegyik ebben az elvarázsolt barlangban. A nő azt mondta:
- Ki kell hogy vigyem innét.
"Miért? - tűnődött. - Miért?"
A nő átkarolta meztelen vállát, és megpróbálta felemelni. Ő is átkarolta a vállát, lehúzta
magához. Az viaskodott, térdével ágyékon rúgta. Elengedte, és a nő felállt, elhátrált tőle.
Homályosan érzékelte, hogy az ing elszakadt a nő felsőtestén. A fájdalom ellenére, amit okozott
neki, felébredt benne a vágy, kinyúlt a nő feltáruló melle felé. Az még egyet lépett hátra.
Kívánta, de felkelni és utánamenni túl nagy fáradság lett volna. De azt motyogta:
- Nemenj… nemenj… Kívánlak… mindig is kívántalak…
A nő arca furcsán csillogott. Ködösen látta, hogy sír.
A nő azt mondta:
- Ne itt. Ne most. Szedje össze magát! Jöjjön vissza a hajóra…
Azt felelte - a szavak most könnyedebben formálódtak:
- Én… gyűlölöm a hajókat… Az Igazi Hívek… mind gyűlölik… a hajókat… Maradj… itt…
Légy… boldog…
A nő arca és hangja megkeményedett:
- Ha kell, erőszakkal is kiviszem innét!
Egyre kevésbé érdekelte a beszélgetés. Bágyadtan kinyúlt a mindenütt jelenlevő mannáért, rágott
és nyelt.
Azt motyogta:
- Ki… kéne… próbálnia… Emberré… tenné…
De már ott se volt.
Nem bánta.
A barlang közösségi életének melege körülölelte.
Ott voltak a nők.
És mindig ott volt a manna.
Elaludt.

Álmodott.
Egyike volt a tömegnek, akikhez a lelkész a szavait intézte.
- El kell szakítanunk minden kötelékünket a Földdel! - hallotta. - Mi vagyunk az igazi, a valóban
Igazi Hívek. Hát nem maga Isten mentett meg bennünket a haláltól és a halálos bűntől? De ezek a
földlakók, akik betörtek a mi Paradicsomunkba, akik letértek az igaz útról, nem hajlandók elhinni…
Hát gyújtsuk fel a házakat, népem! Pusztítsunk el mindent, ami a hitetlen Földhöz köt bennünket,
még nyájainkat és termőföldjeinket is! Isten mannája az egyetlen, amire szükségünk van, amire
valaha szükségünk lesz!
És valaki más - Grimes tudta, hogy a közösség egyik orvosa az - újra meg újra azt kiáltotta
valamiféle extázisban:
- Szent szimbiózis! Szent szimbiózis!
Ropogó tűz és visítd disznók és az éneklő emberek hangja…

Égi Kenyér, Égi Kenyér,

Étess, míg csak jóllakok…

Újra az a túl éles fény és újra a vállát rázó kéz…

- Ébredj, John! Ébredj
- Menj innét… - John! Nézz rám!
Kinyitotta a szemét.
A nő letette a lámpáját egy párkányra, és a fénye teljesen bevilágította az alakját. Meztelen volt.
Lágyan azt mondta:
- Kívánsz engem. Megkapsz, de nem itt, ezek közt a korcsok között, ebben a mocsokban. -
Lassan megfordult, és azt mondta: - Kövess…
Majdnem közönyösen figyelte, amint a nő fénylő teste elsuhan előle. Mielőtt elérte volna a
barlang száját, visszazuhant az álomba.
Hosszú vagy rövid idő telt el - nem tudhatta -, mikor felébredt. Néhány falat manna után addig
keresgélt, míg talált egy nőt.
És újra elaludt. És álmodott.

Enyhén megváltoztak az álmok.

Folytatódtak, mini eddig, a telepesek fejéből származó emlékek, akik hosszú ideig szimbiózisban
éltek a gombával, de most más emlékek is közéjük furakodtak - rövid villanások, először
kivehetetlenek, majd egyre tisztábbak és hosszabbarc. Ismerős nők arca és teste bukkant fel - Jane
Pentecost, Maggie Lazenby, Ellen Russell, Una Freeman, Maya…
A nők…
És a hajók.
Béges-rég olvasott és réges-rég elfeledett verssorok suhantak át az agyán:

A messzi égbolt várja

Űrhajósok hadát…
 Az első parancsnoksága alatt álló, Szitakötő nevű kis futárhajónak vezérlőfülkéjében ült,
uralkodóként végre, ha birodalma (mások számára) jelentéktelen volt is. Ujjainak érintésére a
műszerfalon az apró hajó engedelmesen felemelkedett a lindisfarnai támaszpont betonjáról.

…Vigyázz! Készenlét! Szabadesés!

Alattunk tovatűnnek a fények…

És az álomba egyre hangosabban és hangosabban beszűrődött egy űrhajó inerciális

hajtóművének szaggatott dübörgése.
Felébredt. Lekanyarított egy marék mannát egy közeli kinövésről. Rágott, nyelt.
Valahogy nem volt ugyanolyan, mint azelőtt; valami kesernyés, avas mellékíz érződött rajta.
Könnyített magán, ott, ahol feküdt, addig kúszott a fekvő testek között, míg talált egy készséges nőt.
"Mint egy nagy, kövér csiga" - futott át az agyán.
(De milyen egy csiga? Az biztos, hogy nem hasonlít erre a gyönyörű teremtésre…) Mikor
végzett vele - és az ővele - újra álomba mélyedt, bár a gépi lárma, mely valahonnan a barlangon
kívülről hallatszott, egyfolytában zavarta.

Élénkebben álmodott, mint eddig.

Éppen leszállt a Felfedezéssel a Botany Bay-i Paddington Pályára. Tisztjeivel és a gyalogosokkal
a sarkában, lefelé lépdelt a pallón az élénkzöld fűre. A halványkék ég hátterében látta a magas
zászlórudakat, rajtuk a lobogó zászlók, sötétkék alapon az ezüst csillagok keresztjével a szélükön, a
felső mezőben az egymásra helyezett piros, fehér és kék keresztekkel.
Zenekar játszott.
Velük énekelte az ismerős dallamot.

Perdül Matilda, perdül Matilda,

Perdülj, Matilda, velem…

Felébredt. Még mindig hallatszott a szaggatott dübörgés, valahonnan kívülről - de a zene,

rettentően felerősítve, szinte elnyomta a gépi zörejt.

Felpattan a betyár, bele a posványba,

"Nem kapsz el élve!", kiált…

És mi ez az undorító posvány, amibe ő, Grimes, belemerült? Vajon az ő szelleme hírt fog-e adni
magáról, ha már ő nem lesz? Vajon az ő emlékei az űr mélységeiről és a csillagok útjait bejáró
hajókról fennmaradnak-e, hogy kísértsék ezeket az ocsmány álmodókat? Vajon az a becsületes
nemzeti dal felváltja-e az Igazi Hívek himnuszainak álszent kegyességét?
"Manna" - gondolta undorodva, és belerúgott az egyik halványan csillogó dudorba. Nagyot
toccsant meztelen Iába alatt, és émelyítő volt a bűze. Megfékezhetetlen, görcsös hányinger fogta el.
Kimerülve és összetörten a barlang bejárata felé botladozott, s a zene úgy csalogatta, mintha egy
volna a hamelni patkányfogó patkányai közül. Átbukdácsolt az alvó testeken. Egy nő megragadta a
bokáját. Lenézett rá. Nem tudhatta biztosan, de mintha ugyanaz lett volna, aki első bukását okozta.
Majdnem felemelte a másik lábát, hogy beletiporjon az álmosan mosolygó arcba, de az utolsó
pillanatban elállt tőle.
Ez a nő az, ami, mint ahogy ő maga is az, ami - és ő is éppen elég boldogan merült el a
mocsokban…
Lehajolt, és két kézzel, szinte gyöngéden lefejtette magáról az ujjakat.
Tovább támolygott, végül ki a párkányra. A napsütés először elvakította. És aztán megpillantotta,
amint ott lebegett a völgy fölött, a gyönyörű, a csillogó arany Távoli Utazót. Belőle harsogott a
zene. Hirtelen elhallgatott, és helyette az Öreglány felerősített hangja szólalt meg:
- Odaküldöm magáért a kompot, Grimes kapitány. Olyan közel megy majd a sziklához,
amennyire csak lehet. A robotok majd besegítik.
Ott várt, meztelenül, mocskosan és szégyenkezve, míg a hajó érte jött.
Grimes - tisztán, felöltözve, szőrtelenítve, de még mindig összetörten - a bárónő szalonjában ült,
és a történteket mesélte. Az némán hallgatta, akárcsak a mindenütt jelenlevő Öreglány.
Mikor befejezte, az Öreglány megszólalt:
- További elemzésnek kell alávetnem a gombamintákat. A kábítószer-élvezet embereknél és más
értelmes lényeknél természetesen nem szokatlan, de az eset szimbiotikus aspektusa izgat.
- Az álmok - suttogta Grimes. - Az álmok… Valószínűleg átéltem az Elveszett Kolónia egész
történetét…
- Évek óta - mondta az Öreglány - a telepesek testének anyagcseretermékei táplálták a gombát,
és mikor meghaltak, maguk a testek is azt táplálták. Valamiképpen, hogy hogyan, arra még rá kell
jönnünk, telepesekké vált. Hogy is szól a régi közmondás: Az ember az, amit megeszik? Talán
bizonyos élőlényeknél valóban így van. És a szimbiózis több volt, sokkal több, mint egyszerűen
testi - és azáltal, hogy evett a gombából, egy időre maga is belépett ebbe a szimbiotikus
kapcsolatba.
- Nagyon érdekes - jegyezte meg Grimes. - Nagyon érdekes. De neked tudnod kellett, mi
történik, ha azt nem is, hogy miért. Robotokat kellett volna küldened, hogy erőszakkal kicibáljanak
onnan.
- A parancsnoki döntések nem tartoznak a hatáskörömbe - felelte sunyin az Öreg lány. - A
méltóságos asszony ugyan indítványozott egy erőszakos mentőakciót, de lebeszéltem róla. Ez
kifejezetten emberi ügy volt, amit az embereknek maguknak kell megoldaniuk - és különösen egy
olyan embernek, mint maga, saját magának kell megoldania. Nagyon is jól tudom, Grimes kapitány,
mennyire gyűlöli a robotokat. Ha automaták szabadították volna ki, örök életére elkeserítette volna.
- Rövid, majdnem emberi kuncogás hallatszott. - El kell ismernem azonban, hogy miután a
méltóságos asszonynak nem sikerült visszacsábítania magát egy nagyon is emberi csalétekkel, némi
hasznát vettem az ön sajátos pszichológiájával kapcsolatos ismereteimnek - a szakmai hiúságának, a
meglehetősen gyermeteg nacionalizmusának…
Grimes nem vett tudomást az utolsó mondatról. A bárónőhöz fordult.
- Szóval nem álom volt - mormolta - amikor ön…?
A bárónő fagyosan végigmérte.
- Nem álom volt - közölte. - És nem fogom elfelejteni, hogyan ajánlkoztam fel magának, és
hogyan lett ez az ajánlat… semmibe véve. Volt idő, amikor azt hittem, hogy valami - nem hosszú
távú, de kölcsönösen kielégítő - kialakulhat köztünk. De ennek vége. Kettőnk viszonya az marad,
ami volt, mióta csak szerződtettem: a munkaadó és az alkalmazott viszonya.
Grimesban fokozódó elevenséggel felidéződött az emlék, hogyan tárulkozott fel előtte, hogyan
próbálta csábítani.
Megszólalt: - Sajnálom. De hiszen annak a… mannának a hatása alatt álltam… A bárónő azt
felelte:
- ln vino veritas, Grimes kapitány. És ami súlyosbítja a dolgot, az a tudat, hogy a gép
motorjainak berregése, egy ausztrál birkatolvajról szóló népdal elcsépelt dallama sikerrel járt ott,
ahol én kudarcot vallottam.
Grimes válaszolni próbált: - De… A bárónő azt mondta: - Távozhat.
"Bárcsak ez a Lótuszföldje higiénikusabb lenne egy kicsit - gondolta Grimes -, talán még vissza
is térnék!"
De tudta, hogy nem fog soha.

Veres Júlia fordítása

 Mihail Puhov - Rakétastoppal

Jurij Voroncov berepülő űrpilótát a tízszeres túlterhelés továbbra is belepréselte a kőkeménnyé

merevedett karosszékbe, az égbolt hideg és fekete maradt előtte, megfosztva a csillagoktól,
amelyeknek halovány fénye elveszett a parányinak tűnő, sugaraival az irányító képernyőbe dermedt
Napban, igen, a Nap így lebegett ott, mozdulatlanul, változatlan messzeségben, s ha mindem úgy
ment volna, ahogy elbírták, az űrhajó jelenlegi sebességével már régen belecsapódik, vagy elsuhan
mellette, elcsúszva a kromoszféra szegélyén, s már a Naprendszer túloldali határán lett volna. Nem,
már a rendszert is elhagyva, a hideg és üres térben haladna, a csillagossá vált égbolt felé irányozva
röptét, s a Nap a háta mögött már közönséges csillag lenne.
A Nap azonban nem közeledett. Annak ellenére, hogy Jurij Voroncov hihetetlen gyorsasággal
vezette az űrhajót, a távolság közte és a Nap között változatlan maradt, mintha a Nap is
felszerelkezett volna foton-hajtóművel, s együtt szökött volna el bolygóival, ugyanazt a programot
követve, mint Voroncov űrhajója. Nemcsak a Nap, nemcsak a Naprendszer, de a csillagok, még a
legközelebbiek is a helyükön maradtak; ez pedig annyit jelentett, hogy az egész világmindenség
tízszeres gyorsulással távolodik Jurij Voroncovtól, belezuhan valami téren kívüli lyukba. S ő
képtelen volt utolérni, nem fokozhatta az amúgy is maximális gyorsulást, mivel létezett egy határ,
melyet veszélyes volt átlépni.
Pedig nem így kezdődött, minden úgy indust, ahogy meghatározták, s amikor Jurij Voroncov
berepülő űrpilóta kilépett a külső meteorövezetből, s hazafelé fordította rakétáját, nem várt
semmiféle meglepetést, hiszen a repülés befejezéséhez közeledett - a programot maradéktalanul
teljesítette.
Minden beigazolódott, - az összes előzetes elméleti és gyakorlati eredmény. A kísérletek
bebizonyították, hogy az új csillagűrhajó irányító- és életfenntartó rendszere kifogástalan,
energetikai tartalékai kimeríthetetlenek, a meteorit-védőrendszer biztosítja a fénynél gyorsabb,
veszélytelen repülést még az olyan nehéz körzetekben is, mint az aszteroidok övezete vagy a külső
üstököszóna, hogy a vonóerő könnyen szabályozható, a hajtóművek gyorsan elérik az üzemi
teljesítményt, az egész rendszernek nagy jövője van, s az űrhajó már jelenlegi formájában is
alkalmas csillagexpedícióra.
Sajnos, erről egyelőre csupán egy ember tudott - a berepülő pilóta, Jurij Voroncov. Miután
elhagyta a külső üstököszónát, arra számított, hamarosan a Földre juttatja a fedélzeti ellenőrző
műszerek mágneses szalagjaira rögzített információt, hadd örüljenek az űrhajó tervezői
alkotásuknak.
Különben ő maga is szívesen pihent volna a Földön, távol az égi térségektől, mert nem is olyan
nagy gyönyörűség a fénynél sebesebben száguldozni a Naprendszer határán, ahol semmi különös
nem történhet. Változás nélkül a legjelentéktelenebb manőverig minden szigorúan a program szerint
történik, s ha mégis bekövetkezik valami váratlan dolog, akkor ez mindig RENDKÍVÜLI
ESEMÉNY.
És Iám, itt a nem várt esemény - most, amikor néhány óra maradt hátra a hajráig; a cél egyszer
csak távolodni kezd. Akaratod ellenére egy vad fogócska részese leszel, s a történtekből csupán
annyit értesz, hogy mindez teljesen megmagyarázhatatlan.
Magyarázatot nem találsz, bármennyire is töröd a fejed, s nem keresheted az okát a televíziós
rendszer meghibásodásában, mert olyasmi, hogy az elromlott tévékészülék azt kezdi közvetíteni,
ami nincs, és sohasem volt, még kevésbé valószínű, mint az, hogy a világmindenség váratlanul a
pokol fenekére süllyed.
Csupán a gondolatod marad, hogy mindez egyszerű hallucináció.
- Most már kikapcsolhatja a hajtóművet - szólalt meg egy hang Jurij Voroncov háta mögül. - A
hajtóműre nem lesz többé szüksége. Megtette a magáét.
Lám, így igazolódnak a feltételezések. Csupán sajnálhatjuk az orvosokat, akik nem elég
gondosan vizsgálták ki Jurij Voroncovot a felelősségteljes út előtt.
- Ezt nem tehetem - szólalt meg nyugodtan Jurij Voroncov. - A Nap még jobban eltávolodik, s
akkor már végképp nem érem utol.
- Nem - tiltakozott a hang -, sehová nem távolodik el
A hang kétségkívül létezett, valahonnan a pilótaszék támlája mögül jött elő. Jurij Voroncov
azonban nem pillantott hátra. Ránehezedett a tízszeres gyorsulás túlsúlya, s még a nyelvét is
nehezen tudta forgatni. Azonkívül Jurij Voroncovot a biztonsági övek bonyolult rendszere kötötte
gúzsba, melyek kioldásához még a súlytalanság állapotában is legalább egy órára volt szükség. De
ha ez nincs is, hátrafordulnia akkor sem lett volna érdemes. Nem volt üres hely a pilótaszék mögött.
Az ülés háttámlája egybefolyt, s tömör tömböt képzett a kabin hátsó falával.
- Kérem, ne izguljon - folytatta a hang. - Semmin ne csodálkozzék, s ne szövögessen
meggondolatlan feltételezéseket. Ez megvédi a súlyos lelki megrázkódtatástól.
A hangot jól beszabályozták, udvarias és korrekt volt. Valaha Jurij Voroncov többször is hallott
efféle hangokat; nem maradt más hátra, mint hogy emlékezzék, hol hallotta őket. Minden
összezavarodott előtte, s elöntötte a keserű sértődöttség.
Jurij Voroncovot egészen egyszerűen becsapták. Sehová nem repült, semmiféle csillagűrhajót
nem próbált ki, s nem bújócskázott a Nappal. Ehelyett néhány hónapig ült egy közönséges
manipulátorban egy közönséges űrállomáson, s az egész repülőút hamisítvány volt, manipuláció,
becsapás. Pusztán valakinek kedve kerekedett kutatni a váratlan esemény hatásának tényezőjét az
emberi pszichikumra. Valakinek szüksége volt rá. Ennek a bizonyos, jól beszabályozott hangú
illetőnek. A kísérlet véget ért, az illető az anyagát összegyűjtötte. Igaz, Jurij Voroncov berepülő
pilótának ettől egy csöppet sem lett könnyebb.
Vitathatatlan, hogy szükség van ilyen kísérletekre. Azonban miért kellett fél évre elszakítani
munkájától a Föld egyik legjobb berepülő pilótáját? Valóban csupán azért, hogy megvizsgálják a
váratlan esemény hatását nem általában az emberi pszichikumra, hanem egy bizonyos valaki, Jurij
Voroncov berepülő pilóta pszichikumára? Nagyszerű, de végül is mit igazoltak kísérletük
eredményével? Csupán annyit, hogy Jurij Voroncov berepülő pilóta kész bármilyen váratlan
eseményre. Ez azonban eddig is mindenki előtt világos volt.
Igaz, nem is olyan rég, talán nem éppen Jurij Voroncov, a híres berepülő pilóta, panaszkodott az
orvosokra, hogy nem elég gondosan vizsgálták ki a start előtt? Vagyis miért ítélsz el másokat, ha te
magad vagy bűnös mindenben? A hajtóművet pedig valóban érdemes kikapcsolni. Bár ugyan miféle
hajtómű ez? - bizonyára egy gyakorlócentrifuga áttétele.
Jurij Voroncov megnyomott egy gombot, s a túlterhelés enyhülni kezdett. Az engedelmes jelzés
végigfutott a vezetékeken a szerencsétlen centrifuga engedelmes reléjéhez, s az kikapcsolt,
működésbe léptek a mágneses fékek, s a forgás lelassult, itt pedig, a gyakorlókabinban, ezt úgy
érzékelte, mintha a nyomás csökkenne. S teljesen eltűnne.
- Nemsokára át kell szállnom - szólalt meg a hang a háta mögött -, s el kell hogy váljak magától.
- Nagyon fogok örülni - mondta Jurij Voroncov.
- Megértem lelkiállapotát. Éppen ezért csak azután hagyom magára, ha már mindent
megmagyaráztam.
- Miért?
- Kötelességemnek tartom ezt.
- Ne törje magát! - jelentette ki Jurij Voroncov. - Így is minden világos. - Legalább azt el kell
magyaráznom, hogyan juthat innen ki.
- Ne törje magát - ismételte Jurij Voroncov.
- Magamtól is meglelem a kijáratot.
- Hát akkor hogyan jut ki ebből a helyzetből?
- Ugyanúgy, ahogy ön - felelte Jurij Voroncov. - Az ajtón át.
Háta mögött nevetés csendült.
- Végre rájöttem - mondta az ismeretlen. - Rájöttem, hogy semmit nem ért, jóllehet az
ellenkezőjét bizonygatja. Nézzen a képernyőkre
Jurij Voroncov engedelmeskedett, s beszélgetésük során először pillantott a televíziós
képernyőkre.
Megváltozott a kép. Hasonlított a korábbira, azonban egyes csillagok elmozdultak, s a
csillagképek rajzolata is egy kissé más volt. A nagybetűs Nap nem látszott a képernyőn, helyette
jobb felől egyszerre kettő - világoskék és fényes - ragyogott. Úgy látszik, ez az egyik közeli
bolygórendszer égboltja volt.
- Kitűnő a technikája - jegyezte meg Jurij Voroncov. - Honnan ez a kép?
- A Szíriusz csillagrendszeré.
- Nos, az adás minősége nem rossz - értékelte Voroncov. - Csupán a színek egy kissé
természetellenesek.
- Kevés az időm - hallatszott türelmetlenül a háta mögül -, azonban meg kell értetnem önnel,
hogy a Szíriusz csillagrendszerben vagyunk, s ön az emberiség történetében először hajtott végre
csillagközi űrutazást.
A legmeglepőbb az, hogy Jurij Voroncov ezt azonnal s feltétel nélkül elhitte. Nem kételkedhetett
ezekben a szavakban, s minden ismét megváltozott körülötte, újból űrhajója kabinjában volt, együtt
egy idegen, magasan fejlett civilizáció nem tudni, hogyan odakerült képviselőjével.
Most mondani kellene valamit, mert nem szabad elszalasztani egy ilyen alkalmat, azonban Jurij
Voroncov fejében minden összekavarodott, s ezért azt a kérdést tette fel elsőként, amelyik éppen
eszébe jutott:
- Átszállásról beszélt. Hová szándékozik átszállni?
- Egy utamba kerülő rakétára - válaszolta az idegen civilizáció képviselője.
- Hová?
- Mindent megmagyarázok, csak ne szakítson félbe! Most a Szíriusz csillagrendszerében
vagyunk, negyed óra múlva azonban át kell ülnöm egy utunkba eső rakétára, amely elvisz a
Procionig, ahol még egy átszállást hajthatok végre egy a Tejútrendszer középpontjába tartó hajóra.
Negyedóra alatt el kell magyaráznom, hogyan lehet eljutni az önök rendszeréig.
Jurij Voroncov már néhányszor megelőzte az emberiséget. Az ő kezén ment keresztül a modern
bolygóközi űrhajók nagy része, ő jutott túl elsőként a fénysebességen, elsőként ült a fotonrakéta
irányítópultjához. Igaz, mindez az ő munkája volt. Most pedig ő az első ember, aki értelmes idegen
lénnyel találkozott. F téren nem volt szakember, s aligha hasznosíthatott ebből bármit az emberek
számára. Azonban nem volt joga elszalasztani az alkalmat.
- Látja azt a fényes csillagot a bal oldali képernyőn? Ez a maguk Napja. Elvileg egyenest arra is
vehette volna az irányt, s repülhetett volna maximális teljesítménnyel, különösen ha siet. A
nehézség itt abban van, hogy az útvonalon húzódik néhány meteoritmező, s ezeket ki kell kerülnie.
Mindjárt elmagyarázom, hogyan csinálja.
- Hagyjuk a meteoritokat! - szólt közbe Jurij Voroncov. - Valahogy majd csak elboldogulok
velük. Inkább azt mondja el, hogyan került a hajómra!
Háta mögött a magasan fejlett civilizáció képviselője elnevette magát.
- Ugyanúgy, ahogy ön - mondta. - Az ajtón keresztül.
- És hol van a saját űrhajója?
- Olyan nekem nincs.
- Akkor hogyan jutott el a Naprendszerig?
- Űrhajóstoppal.
- Nem értem, mit jelent ez! - értetlenkedett Jurij Voroncov.
- Annyit jelent, hogy egy expedíció útvonala közel húzódott rendszerükhöz, s ezzel az
expedícióval érkeztem.
- Világos - mondta Jurij Voroncov. - Önt itt hagyták, hogy tanulmányozza a Naprendszert, az
expedíció pedig továbbhaladt.
- Valahogy így.
- S azután mi történt az expedícióval?
- Miért gondolja, hogy történt vele valami?
- Hiszen nem tértek vissza önért!
- Na és!
- De ön az expedíció résztvevője volt. Nem hagyhatták itt a sors kényére-kedvére! - Miből
gondolja, hogy az expedíció résztvevője voltam? Egyszerűen elhoztak idáig. Mi közük hozzám?
 - Rendben - hagyta rá Jurij Voroncov. - Akkor az, aki önt hozzánk küldte, miért nem jelölt ki
önnek egy külön rakétát?
- Senki nem küldött engem. - Akkor miért jött el hozzánk?
Az idegen civilizáció képviselője tétovázott a válasszal.
- Nagyon bonyolult kérdést tett fel. Hogy megértse, tudnia kell, milyen szerepet játszik a
turizmus népem életében. Mi született vándorok vagyunk, akik nem élhetünk más bolygók szépsége
nélkül. Önöknek, Föld-lakóknak, ugyancsak kedvükre van az utazgatás, nálunk ez a vágy azonban
jóval erősebb. Önök általában beérik saját bolygójuk felületével, az űrturizmust önöknél nem űzik.
Mi viszont nélküle nem tudunk meglenni, a környezetváltozás nélküli életnek számunkra nincs
értelme. Konkrétan: önökhöz meglehetősen önkényesen kiválasztott útitervem vitt el. Azonban
elégedett vagyok - az önök Naprendszerében annyi gyönyörű vidék van!… A Szaturnusz gyűrűje, a
Plutó jeges pusztaságai, a Merkur fémfolyói… S maga a Föld is micsoda szép!
- Tehát így - nyögte ki Jurij Voroncov. Eddig egy kissé másképp képzelte el más magasan fejlett
civilizációk értelmes tevékenységét. Egy pillanatra felrémlett előtte az alábbi kép; - sötét éjjel s egy
lámpa, melyet körülzsonganak a visszatükröződő fényben csillogó, buta éjszakai pillangók. Minden
akaraterejét összeszedve, elhessegette a látomást. Nem érdemes sűrűbbre keverni a színeket.
- Tehát így - ismételte. - Azért jött a Naprendszerbe, hogy gyönyörködjék a mi szép tájainkban?
Azonban mindeddig nem értem: hogyan szándékozott visszatérni?
- Úgy érti, hogyan folytatom az utat? - Legyen úgy.
- Rakétastoppal.
- Vagy úgy! - kiáltott fel Jurij Voroncov. A látomás ismét megjelent előtte. - Tehát az én rakétám
is egy ilyen útba eső jármű az ön számára?
A magasan fejlett civilizáció képviselője zavarba jött.
- Szigorúan véve: nem. Értsen meg azonban, nem volt más választásom! A következő rakéta
legjobb esetben néhány év múlva halad át ezen a szektoron, én viszont nem várhatok annyit.
Belepusztulnék a helyváltoztatás hiányába.
- Vagy úgy! - ismételte Jurij Voroncov. - És hogyan tudott rávenni, hogy éppen errefelé repüljek?
- Ilyen célból van egy külön segítőeszközöm. Berendezés, mellyel hamis jeleket juttatok
fedélzeti rendszerébe. Csak ne haragudjék rám! Egész idő alatt a Nap látszólagos képét kergette,
valójában a Szíriusz felé repült. Ne értsen félre! Természetesen ez egy végső megoldás, azonban
számomra nem volt más kiút.
- Világos - mondta Jurij Voroncov.
Úgy érezte, hogy becsapták, de most egészen más okból. Korábban egészen másképp képzelte el
a találkozást egy másik civilizáció képviselőjével. "Éjszakai pillangók - gondolta -, ezek ők.
Pillangók. Egynapos lepkék."
- S gyakran folyamodik az effajta végső megoldáshoz?
- Nem, rendszerint nincs rá szükség. Helyesen összeállított útvonal esetén alig kell várakoznom.
- Minden világos - állapította meg Jurij Voroncov. - Azonban mégis miért nincs saját
csillagűrhajójuk?
- Tudja, minden civilizációnak megvan a maga útja. Mi nem a helyváltoztatás eszközeinek
létrehozását szolgáló utat jártuk, hanem különböző segédmódszereket dolgoztunk ki. Képesek
vagyunk láthatatlanná, súlytalanná válni, nincs szükségünk élelemre s levegőre, közvetlenül a
csillagoktól kapjuk az energiát, vannak kiváló fordítógépeink, olyan készülékek, amilyet az adott
esetben is használtam. Vegye még ehhez, hogy a világmindenségben nagyon sok bolygórendszer
van, s majd mindegyiknek megvan a maga civilizációja, s majd mindegyik civilizáció előbb vagy
utóbb feltalálja a csillagűrhajót. (tétje meg hát, minek ezután nekünk rakéta? Véleményem szerint a
rakéta szükségtelen luxus.
- S hogyan viselkednek önökkel a többiek? Azok, akiknek űrhajóin utazgatnak? - Szerintem
rendesen. Hiszen nem zavarjuk őket.
- Még akkor sem, ha beleavatkoznak a rakéta irányításába?
- No, ez ritkán fordul elő. Azután meg - mi is érdekeljük őket. Majd mindegyik civilizáció
valami oknál fogva céljának tartja a kapcsolatfelvételt egy másik, értelmes civilizációval. Mi
magunk szolgálunk ezzel a lehetőséggel, s a kapcsolatfenntartás velünk nem okoz semmiféle
nehézséget. Azonkívül néha információval szolgálunk más bolygókról és a többi. Például ön az
emberiség történelmében először hajtott végre csillagközi űrrepülést.
- A lényegi munka rovására - jegyezte meg Jurij Voroncov. - S kinek van ebből haszna?
- Ön téved! Végre kellett hajtaniuk a csillagűrhajó próbaútját. A csillagközi űrutazás reális
viszonyai között tették ezt meg. Ez mindenkinek nyereség, s elsősorban az űrhajó megalkotóinak.
És ön! Pillantson csak körül, milyen szép itt! Nézze csak, hogy játszadoznak a Szíriusz napjainak
sugarai! Hiszen még nem is volt a negyedik bolygón.
- Talán nem először jár itt?
- Azért is sietek. Öt perc múlva indul egy rakéta a Procionra, az utána következő pedig csak
néhány év múlva lesz. Nem ülhetek ennyi ideig egy ismerős naprendszerben.
- Akkor nem is tartóztatom - mondta Jurij Voroncov.
- Adhatok magának információt bármely naprendszerről. Még van néhány percem. - Talán
vigyem még egy darabon?
- Köszönöm, de nem szükséges. Egy perc múlva a Procionra tartó rakéta áthalad azon a ponton,
ahol most tartózkodunk. Még egyszer ajánlom, hogy látogasson el a negyedik bolygóra. Csodás
szépségű erdők vannak arrafelé! Isten önnel!
A kabinban csend lett.
"Lám, hát elrepül a Procionra! - gondolta Jurij Voroncov. - Rakétastoppal, a különböző
segédeszközök teljes tárházával."
Most pedig be kell fogni az irányító képernyő középpontjába ezt a csodálatos szépségű csillagot,
s a lehetséges értékig fel kell gyorsulni, mert sietnie kell, a meteoritmezőket pedig nem feltétlenül
kell kikerülnie.
Hiszen Jurij Voroncovnak szintén vannak segédeszközei - egy kifogástalanul működő
vezérlőpult és meteorvédelem, melyet a Naprendszer külső üstököszónájában próbált ki.

Földeák Iván fordítása

 Theodore Sturgeon - Butélia Drogéria

Korábban sohasem láttam a helyet, bár a háztömb túlsó végén, a saroktól nem messze lakom. A
címét is megadhatom, ha kéred. A Butélia Drogéria a Tizedik sugárúton van a Huszadik és
Huszonegyedik utca között. New Yorkban. Ha odamész és keresed, megtalálod. Talán még a
fáradságot is megéri.
De jobban teszed, ha nem mész oda.
Butélia Drogéria. Jól megjártam vele! Egy kis üzlet, vasrúdon lengő, idő tépázta cégérrel, amely
gyászosan nyikorgott a késő őszi szélben. Amikor elsétáltam mellette, a zsebemben lapuló
jegygyűrűre gondoltam, és arra, hogyan kaptam vissza az imént Adrey-tól. Eszem ágában sem volt
drogériákkal foglalkozni. Az járt a fejemben, hogy Adrey a semmirekellőnél finomabb jelzőt is
használhatott volna rám. Az az elegánsan fogalmazott megjegyzése is, miszerint én egy "született
pszichopata" vagyok, inkább hangzatos volt, semmint találó. Bizonyára olvasta valahol, azzal a
meglehetősen elcsépelt klisével együtt, hogy: "Akkor sem mennék hozzád feleségül, ha te lennél az
utolsó férfi a világon!"
"Butélia Drogéria! - morogtam magamban. Aztán megálltam, és azon tűnődtem, hogy honnan
ötlöttek az agyamba ezek a különös ritmusú szavak. A cégéren olvastam őket az előbb, és
akaratlanul is megragadtak bennem. - Vajon mi lehet az a Butélia Drogéria? kérdeztem magamtól,
és a választ is azonnal megadtam. - Tudja a bánat! Kússz csak vissza, és nézd meg!"
Úgy is tettem. A Tizedik utca keleti oldalán slattyogva, azt találgattam, hogy vajon miféle ember
vezethet egy ilyen üzletet, és mivel kereskedhet? Kérdésem második felére a kirakatban levő tábla
adta meg a választ, amelyen ez állt:

BUTÉLIÁK NAGY VÁLASZTÉKBAN!

Volt ott egy másik sor is, kisebb betűkkel. Kabátom ujjával megdörzsöltem a mocskos üveget, és
így végül el tudtam olvasni:

KÜLÖNFÉLE TÖLTÉSSEL!

Vagyis:

BUTÉLIÁK NAGY VÁLASZTÉKBAN!

KÜLÖNFÉLE TÖLTÉSSEL!

Erre bementem. Néha nagyon kellemes dolgokat árulnak palackokban, és akkori

lelkiállapotomban nem jött volna rosszul egy kis lélekmelegítő.
- Csukd be! - süvöltötte egy hang, amikor beléptem az ajtón.
A hang egy testszínű labdából jött, amely mélyen a pult mögött lebegett. Áthajoltam a pulton, és
láttam, hogy nem labda, hanem egy tar koponya. A hozzá tartozó öregember a pult szélébe
kapaszkodott. Cingár teste akár egy buborék lebegett az ajtónyílás keltette huzatban. Kissé
meglepte, hogy sarkammal berúgtam az ajtót. Nyomban orra esett, majd mosolyogva
feltápászkodott.
- De jó, hogy újra látlak! - recsegte.
Talán még a hangszálai is porosak voltak, hiszen az üzletben minden csupa por volt. Miután az
ajtó becsapódott, úgy éreztem, hogy egy hatalmas, poros koponyában vagyok, amelynek éppen
most csukódott le a szeme. Fény ugyan volt elég, de nem lámpafény, nem is nappali világosság.
Csak valami derengés, mintha sápadt arcok világítottak volna. Nem mondhatnám, hogy nagyon
élveztem.
- Hogy érted azt, hogy újra? - kérdeztem ingerülten. - Hiszen soha nem láttál még! - Láttalak,
amikor bejöttél, aztán elestem, majd felkeltem. És most újra látlak - okoskodott somolyogva. - Mit
pharahancsoholsz?
- Mi van? - kérdeztem vissza, aztán rájöttem, hogy azt kérdezi, mit parancsolok. Ja, vagy úgy! -
mondtam. - Láttam a cégéredet. Van olyan palackod, amelyiket szívesen meghúznék?
- Milyet akarsz? - Mid van?
Váratlanul egy dallamos versikébe kezdett, még ma is emlékszem. minden sorára.

Két dolcsi az ár, s szerencse vár

Csinos kis sanszot rejt a palack.
Nem több a flaska, örömmel rakva,
S repül karodba Myrna Loy.

Az öreg kancsó, alig egy korsó.

Idd, és többé már nem ázol el.
Kapható üvegcse, kacajjal telítve,
Benne gyógyír és ügetőtipp.

Van itt sok fiola, koboldok otthona.

S távoli tengerek szörnyei,
A csodás balzsam segít; ha baj van,
Pánsípok adnak életerőt.

Egyszarvú szarvának megőrölt porával

Jó állásra s hű társra lelsz.
Gazdagok asztala terítve számodra,
Fillérekért - szép és gazdag lehetsz!

- Azonnal hagyd abba! - förmedtem rá. - Csak nem akarod elhitetni velem, hogy sárkányvért,
boszorkánytejet és ehhez hasonló kotyvalékokat árulsz?
Bólogatni kezdett, és valószínűtlen arcán széles mosoly terült el. - Csodaszerek, mi? - folytattam,
ő pedig csak egyre bólogatott.
Egy ideig csendben méregettem.
- Szóval azt állítod, ép ésszel és ítélőképességed teljes birtokában, hogy ma, a huszadik
században, ebben a városban, fényes nappal ilyen vacakokat árulsz, és ráadásul elvárod tőlem,
tőlem, a felvilágosult entellektüeltől…?!
- Ostoba vagy, és dagályosan fogalmazol - mondta tárgyilagosan.
Megvetően végigmértem, és az ajtógomb után nyúltam. Megfagytam. Úgy, ahogy mondom,
megfagytam. Mert amikor megfordultam, hogy kimenjek, az öreg előkapott egy ódivatú
parfümszórót, és gyors egymásutánban megnyomkodva, jó adag permetet spriccelt rám. Hiszitek
vagy sem, moccanni sem tudtam! De káromkodni igen, és hozzá is láttam alaposan.
A boltos átlendült a pult felett, és odaszaladt hozzám. A pult mögött egy dobozon állhatott, mert
most láttam csak, hogy alig hatvan centi. Megragadta a zakóm hátulját, felkúszott a hátamon, aztán
lecsúszott az ajtó felé nyúló karomon. Végül leült a csuklómra, lóbálni kezdte a lábát, és nevetve
nézett fel rám. Amennyire érzékelni tudtam, teljesen súlytalan volt.
Amikor kifogytam a szitkokból - büszkén mondhatom, hogy szitkozódás közben sohasem
szoktam ismétlésekbe bocsátkozni -, az öreg megszólalt:
- Nos hát, öntelt és ellenszenves barátom, bizonyít ez neked valamit? A Gorgók hajából származó
olajpárlatot hintettem rád. És ha nem adok ellenszert, akkor így maradsz az idők végezetéig.
- Szabadíts ki - kiabáltam -, mert különben akkorát csapok rád, hogy a talpadon csurog ki az
agyvelőd!
Kuncogott egyet.
Újra megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. Úgy éreztem, hogy a bőröm hámrétege magas
széntartalmú acélból van. Folytattam a szitkozódást, de végül kétségbeesetten elhallgattam.
 - Túl sokra tartod magad - mondta a Butélia Drogéria tulajdonosa. - Gondolj csak bele! Ami
engem illet, még a kirakatüveg tisztítására sem fogadnálak fel. Azt remélted, hogy feleségül vehetsz
egy lányt, aki már hozzászokott bizonyos kényelemhez, és megsértődtél, mert dobott téged. Na és
miért dobott? Mert képtelen vagy állást szerezni. Hasznavehetetlen alak vagy. Semmirekellő, úgy
bizony! És még van képed másokat a pokolba küldeni! Nos, ha én volnék a te helyedben, akkor
udvariasan kérném, hogy szabadítsanak ki, és aztán körülnéznék az üzletben, hogy szíveskedne-e
valaki eladni nekem egy üveg valamit, ami segíthet rajtam.
Én viszont soha nem kérek bocsánatot senkitől, és soha nem visszakozom. Továbbá nem adok
közönséges kereskedők üres fecsegésére. Ez azonban rendhagyó helyzet volt. Még soha nem
merevítettek szoborrá, és soha nem dörgöltek ennyi kellemetlen igazságot az orrom alá. Így most
beadtam a derekamat.
- Oké, oké, szabadíts ki! Még veszek is valamit.
- Ez még mindig elég barátságtalanul hangzik - szólt a kis öreg nyájasan, miközben körínyedén a
földre huppant, készenlétben tartva a parfümszórót. - Úgy kell mondani, hogy "kérlek, légy szíves".
A pult mögé ment, és egy darab papírral tért vissza. A papíron levő port felszippantatta velem.
Azon nyomban izzadni kezdtem, végtagjaim merevsége olyan gyorsan szűnt meg, hogy majdnem
elestem. Hanyatt vágódtam volna, ha az öregúr nem kap el, és nem vezet óvatosan egy székhez.
De amikor az erő kezdett visszatérni sokk érte izmaimba, az villant át az agyamon, hogy jó lenne
kinyúvasztani ezt a ráncos kis töpörtyűt, amiért majmot csinált belőlem. Ám egy különös érzés nem
engedte, hogy megtegyem. Különös volt, mert eddig soha nem éreztem még. Tudtam, hogy ha
egyszer kijutok innen, azonnal osztozni fogok az öreggel rólam alkotott lesújtó véleményében.
Az öregúr nem zavartatta magát. Kezét dörzsölgetve a polcai felé fordult.
- Lássuk csak… vajon mi használna a legtöbbet neked? Hm. Siker? Az számodra elérhetetlen.
Pénz? Nem tudnád, hogyan költsd el. Egy jó állás? Egyre sem vagy alkalmas. - Sajnálkozó
tekintettel nézett rám, és a fejét csóválta. - Nehéz eset vagy… Ajjaj! - Bizseregni kezdett a
tenyerem.
- Egy tökéletes élettárs? Nem, nem! Túl ostoba vagy ahhoz, hogy felismerd a tökéletest, és túl
öntelt, hogy értékelni tudd. Nem hiszem, hogy találok neked… Várj! Lekapkodott négy-öt üvegcsét
és fiolát a mögötte levő polcról, és eltűnt az üzlet egyik sötét zugában. Közvetlenül ezután lázas
tevékenykedés hangjait hallottam. Porcelán edények koccantak, valamit apróra törtek, megkeverték,
és aztán a mozsártörő vad csörömpölése hallatszott, ahogy sebesen a mozsár falának verődött. Majd
csobogó hang, mintha kevergetés közben folyadékot öntöttek volna valamilyen száraz anyagra. És
végül, néma csend után, tölcséren keresztül üvegbe töltött folyadék zubogása. A boltos megjelent,
diadalmasan szorongatva egy címke nélküli, körülbelül egydecis üveget.
- Ez majd segít!
- Miben?
- Hát meggyógyítani téged!
- Meggyógyítani? - Önhittségem, ami Adrey szerint a legszembetűnőbb jellemvonásom, újra erőt
vett rajtam, még mialatt az öregúr odabenn kotyvasztott. - Hogyhogy meggyógyítani? Nincs nekem
semmi bajom!
- Hát ide figyelj, fiacskám! - mondta kissé türelmetlenül. - Biztos, hogy van valami bajod.
Boldog vagy talán, vagy voltál valaha is boldog? Ugye, nem? Soha. Hát ennek akarok én most
véget vetni. Pontosabban: megadom a kezdő lökést. Mint minden gyógykezelésnél, most is szükség
lesz a beteg közreműködésére. Nagyon is rosszul vagy, fiatal barátom! A te betegséged a
legsúlyosabb változata annak, amit a szakmában az ego retrogresszív metempszichózisának
neveznek. Születésedtől kezdve alkalmatlan vagy bármiféle munkára. Kifejezetten szociofág. Nem
kedvellek. Senki sem kedvel.
Egy kicsit úgy éreztem magam, mint akibe a villám csapott, csak hebegni tudtam.
- É-é-és most mit akarsz tenni?
Felém nyújtotta az üveget.
- Menj haza! Zárkózz be egy szobába, minél kisebbe, annál jobb! Hajtsd fel az üveg tartalmát!
Aztán várd meg a fejleményeket! Ez minden.
 - De mit tesz ez velem?
- Veled semmit, de érted annál többet. Rajtad múlik, hogy mennyit. De jól jegyezd meg, amit
most mondok! Mindaddig, amíg a magad javára fordítod, boldogulni fogsz. De ha csak egyszer is
öndicsőítésre, dicsekvésre vagy bosszúállásra használod fel, nagyon meglakolsz érte. Ne felejtsd
szavamat!
- De mégis mi ez?
- Egy képességet adok el neked, mert neked pillanatnyilag egy sincs. Ha majd rájössz, hogy
miben áll ez a képesség, tőled függ majd, hogy hogyan használod fel. Most pedig menj! Továbbra
sem kedvellek.
- Mivel tartozom? - motyogtam teljesen leforrázva.
- Az ár benne van az üvegben. Csak akkor kell megfizetned érte, ha eltérsz az utasításaimtól.
Most pedig vagy elmész azonnal, vagy kinyitok egy dzsinnesüveget. Természetesen nem a London
Dryra gondolok.
- Megyek már - mondtam. Láttam, hogy a pult egyik végén egy ötvenliteres ballonban gomolyog
valami, és ez egy csöppet sem tetszett. - Viszlát!
- Vihiszláhát!
Kiléptem az utcára, és elindultam a Tizedik sugárúton, majd keletnek fordultam, a Huszadik
utcába. Hátra se néztem. Sok szempontból jó lett volna, ha akkor visszanézek, mert tény, hogy
valami nem volt rendben a Butélia Drogéria körül.
Csak akkor csillapodtam le, amikor hazaértem. Lehajtottam egy csésze erős feketét, és mindjárt
jobban éreztem magam. Végül is szkeptikusan fogtam fel a dolgot, még nevetni is tudtam volna
rajta. Bár hangosan azért mégsem. Megvető pillantással méregettem az üveget, az pedig mintha
visszanézett volna rám. Vágtam egy grimaszt, és felhajítottam a polcra, a régi kalapok közé. Aztán
leültem lazítani. Imádok lazítani. Felrakom a lábam az ajtókilincsre, aztán addig csúszom lefelé a
karosszékben, míg végül már a lapockámon ülök, és ahogy a régi mondásban van: "Néha ülök és
gondolkozom, néha meg csak ülök." Az elsőt nem nehéz megcsinálni. Minden gyakorlott
semmittevőnek át kell esnie ezen a fázison, hogy az utóbbit, a sokkal áldásosabb állapotot elérje.
Hosszú évek gyakorlatára van szükség, hogy valaki képes legyen "csak ülni". Én már régóta tudok.
Éppen belemerültem az áldott semmittevésbe, amikor hirtelen zavarni kezdett valami.
Megpróbáltam nem venni tudomást róla. Emberfeletti erővel küzdöttem a kíváncsiság ellen, de a
zavaró érzés nem múlt el. Enyhe nyomást éreztem a könyökömnél, ami a szék karfáján feküdt.
Abban a kínos helyzetben találtam magam, hogy koncentrálnom kell arra, mi van ott, egyúttal
éreztem azt is, hogy a koncentrálás az a tevékenység, amelyhez a legkevésbé van kedvem. Végül
rászántam magam, mély sóhajjal kinyitottam a szemem, és megnéztem, mi az.
Az üveg volt.
Néhányat pislogtam, aztán újra odanéztem, de akkor is ott volt. Még mindig nyitva volt az ajtaja
a faliszekrénynek, ahol hagytam, én pedig közvetlenül alatta ültem. Biztosan leesett a polcról! A
padlónál lejjebb nem eshet a nyavalyás, gondoltam, és a könyökömmel lelöktem a szék karfájáról.
Visszapattant. Hajszálpontosan vissza ugyanarra a helyre, ahonnan leesett, a karosszék karfájára,
a könyököm mellé. Meglepetésemben hirtelen mozdulattal újra letaszítottam. Ezúttal akkorát
löktem rajta, hogy a falnak vágódott, majd a kis asztal alsó lapjára pattant, onnan pedig vissza a
szék karfájára, most már szorosan a vállam mellé. Az ide-oda pattogástól a dugó kiesett az üvegből,
és az ölembe gurult. Ott ültem, orromban a palackból áradó édes-keserű illattal, megrémülten és
értetlenül.
Megragadtam az üveget, és beleszagoltam. Valahol már éreztem ezt az illatot, de hol? Megvan!
Friscóban, a kínai lebujokban használnak. ilyen szagosítót a lányok. A folyadék sötét színű volt,
füstös fekete. Óvatosan belekóstoltam. Nem volt rossz ízű. Ha nem volt benne alkohol, akkor az a
drogériás öregúr pompás alkoholpótlót talált. A második kortynál már ízlett, a harmadikat
határozottan élveztem, és negyedik már nem is volt, mert az üveg teljesen kiürült. Addigra már az is
eszembe jutott, mi a neve annak a különös illatú, fekete fűnek, ami alapanyagul szolgálhatott hozzá.
Kohl. A Távol-Keleten ennek a segítségével idézik meg a természetfeletti lényeket. Ostoba babona!
A kellemes és melengető folyadék, amit az előbb lenyeltem, hirtelen pezsegni kezdett a
gyomromban. Aztán mintha szétáradt volna a tagjaimban. Megpróbáltam felállni, de nem bírtam.
Úgy tűnt, a szoba szétesik, és a darabjai rám hullanak. Többre nem emlékszem.
Soha ne ébredj fel úgy, ahogy én ébredtem! Saját érdekedben légy óvatos, ha hasonló ügybe
keveredsz! Soha ne kelljen úgy magadhoz térned egy borgőzös álomból, hogy körülnézel magad
körül, és lebegő, úszkáló, röpködő, kúszó-mászó dolgokat látsz vértől csöpögő, felpuffadt,
hártyaszerű teremtményeket. Emberi testek darabjait és nyúlós foszlányait. Iszonyatos volt! Az
orromtól néhány centire egy emberi kéz lebegett. Ijedt zihálásom elsodorta előlem, a felkavart
levegőben ujjai mozogtak. Valami eres és bütykös ugrott elő a székem alól, és tovagurult a padlón.
Halk kattanást hallottam. A hang irányába fordultam. Fogukat csikorgató állkapcsok csoportja volt
az, melyekhez emberi arc nem tartozott. Azt hiszem, összeroppantam, és sírtam egy kicsit. Aztán
újra elvesztettem az eszméletem.
Amikor ismét felébredtem - jó néhány óra eltelhetett közben, mivel világos nappal volt, és az
óráim mind megálltak -, sokkal jobban éreztem magam. Még; mindig volt körülöttem néhány
iszonytató dolog, de valahogyan már nem zavartak annyira. Szentül hittem, hogy meghibbantam, és
ha egyszer így van, akkor minek izgassam magam? Az ördög tudja, de az is lehet, hogy az üvegben
volt valami, ami lecsillapított. Kíváncsi és felcsigázott voltam, semmi több. Körülnéztem, és
majdhogynem el voltam ragadtatva.
A falak színe zöldre változott. A szürkésbarna tapéta olyan szép lett, hogy elállt a lélegzetem.
Mintha moha fedte volna, de olyan csodálatos, amilyet emberi szem még nem látott. A dús
mohaszőnyeg alig észlelhető, de állandó mozgásban volt, nem a légáramlattól, hanem a
növekedéstől. Elbűvölten odatéptem, hogy megnézzem közelebbről is. Tényleg növekedett! Spóra,
tömlő, gyökér és aztán újra spóra - fantasztikus gyorsaságban követték egymást! De ez a csodának
csak egy része volt, hiszen azt a káprázatos zöld színt is csak varázslat hozhatta létre. Kinyújtottam
a kezem, hogy megtapogassam, de csak a tapétát értem. Amikor azonban az ujjaimat összezártam a
tenyeremen, éreztem, hogy milyen lágy, akár egy nyaláb napsugár vagy mint a puha sötétség, amely
átölel a koromfekete éjszakában. Érzete örömmámorral töltött el, soha nem voltam még annyira
boldog, mint abban a pillanatban.
A lambériákon fehér kalapú gombák nőttek, a padlót pedig fű borította. A faliszekrény
fémszegélyét virágzó szőlőindák szövevénye nőtte be, virágszirmaik hihetetlen színekben
pompáztak. Úgy éreztem, eddig vak voltam és süket is, hiszen most hallottam először életemben a
skarlátszínű, apró bogarak zümmögését a levelek között és a szakadatlan növekedés zsongó
hangjait. Új és csodálatos világ vett körül, olyan törékeny, hogy a mozdulataim nyomán támadt
légmozgás letépte a virágok szirmait. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy valódi legyen. Elragadtatva
forogtam körbe-körbe, szaladtam faltól Balig, benéztem a bútorok alá, belelapoztam régi
könyveimbe, és mindenütt újabb és egyre gyönyörködtetőbb dolgokat találtam. Éppen a földön
hasalva figyeltem az ágy rugói között fészkelő, gyémántcsillogású gyíkcsaládot, amikor először
meghallottam a zokogást. Felálltam és körülnéztem. A sarokban áttetsző lányalak kuporgott. Fiatal
volt ás kétségbeesett. Egyáltalán nem illett a szobámba, ahol mindenből az öröm sugárzott. Hátát a
falnak támasztotta. Vékony lábait maga alá húzta. Az egyik kezében egy rongyos játék elefántot
szorongatott a lábánál fogva, a másikkal pedig a könnyeit törölgette. Hosszú, fekete haja lágyan az
arcába omlott.
Megszólaltam: - Mi a baj, gyermek? - Nem tudom elviselni, ha egy gyerek ilyen keservesen sír.
Hirtelen abbahagyta a zokogást, kirázta a haját a szeméből, és felnézett, de nem rám, hanem
mellém. Nagy, könnyel teli, violakék szemei tele voltak félelemmel, a bőre színe barnába hajlott.
- Ó! - sikoltott fel. Újra megkérdeztem:
- Mi baj van? Miért sírsz?
Védekezően a mellére szorította az elefántot, és pityeregve megkérdezte: - Hol… hol vagy?
- Itt, közvetlenül előtted, gyermekem - válaszoltam meglepetten. - Te nem látsz engem?
- Nem - suttogta. - Talán egy angyal vagy? Felnevettem.
- Dehogyis! - Közelebb léptem, és a vállára akartam tenni a kezem, de a kezem továbbhaladt, át
a kislányon. Ő pedig összerezzent és elhúzódott, hangtalan kiáltás hagyta el a torkát.
- Sajnálom, nem akartam - mondtam gyorsan. - Biztos, hogy nem látsz engem? Mert én látlak
téged.
Újra megrázta a fejét.
- Biztosan szellem vagy - mondta.
- Na ne mondd! És akkor te mi vagy?
- Ginny vagyok. Nekem itt kell lennem, és nincs, aki játsszék velem. - Legörbült a szája, és félő
volt, hogy újra könnyekben tör ki.
- Honnan jöttél ide? - kérdeztem.
- Anyával együtt jöttem - mondta. - Sok hasonló bérházban laktunk már, mielőtt idejöttünk. Anya
irodaházakban takarított. Ez az a hely, ahol nagyon megbetegedtem. Sokáig feküdtem betegen.
Aztán egy napon felkeltem az ágyból, és idejöttem, de amikor visszanéztem, láttam, hogy még
mindig az ágyban vagyok. Nagyon mulatságos volt. Aztán emberek jöttek, és "engem", aki az
ágyon voltam, egy hordágyfélére tettek, és elvittek. Nemsokára a mama is elment, de előtte sokáig
sírt. Hiába szóltam hozzá, nem hallotta. Soha többé nem jött vissza, nekem pedig itt kell maradnom.
- Miért?
- Csak. Nem tudom, miért. Csak kell. - És mit csinálsz itt?
- Csak úgy vagyok, és különféle dolgokra gondolok. Egyszer egy néni lakott itt, akinek volt egy
kislánya, olyan, mint én. Sokat játszottunk együtt, amíg egy napon a néni meg nem látta. Szörnyű
jelenetet csinált. Azt mondta a kislányra, hogy megszállott. A kislány egyre csak hívogatott:
"Ginny! Ginny! Mondd meg a mamának, hogy tényleg itt vagy!" Én megpróbáltam, de a néni nem
látott engem. Rémülten felkapta a kislányt, és sírt. Nagyon megsajnáltam. Ideszaladtam és elbújtam.
Gondolom, a kislány egy idő múlva elfelejtett. Aztán elköltöztek - fejezte be szívfacsaró
tárgyilagossággal.
Megrendített. - És mi lesz belőled, Ginny?
- Fogalmam sincs - mondta, és remegett a hangja. - Gondolom, itt maradok, és megvárom, amíg
anya visszajön. Régen itt vagyok, talán már megérdemlem.
- Hogyhogy?
Lesütötte a szemét, mini aki bűnösnek érzi magát.
- Amikor beteg voltam, annyira rosszul éreztem magam, hogy nem bírtam tovább az ágyban
maradni. Idő előtt felkeltem, pedig még nem lett volna szabad. Ez az, amiért most bűnhődnöm kell.
de anya visszajön, majd meglátod!
- Biztos, hogy visszajön - motyogtam, és a szívem elszorult. - Fel a fejjel, kislány! Ha szükséged
van valakire, akihez beszélhetsz, csak szólj, és én bármikor szívesen beszélgetek veled, ha itt
vagyok.
Elmosolyodott, és ezt jó volt látni. Micsoda kegyetlen sors egy gyermeknek! Felkaptam a
kalapomat, és elrohantam.
Kint is ugyanolyannak láttam a dolgokat, mint a szobában. Az egész lépcsőház, még a poros
szőnyegek is ragyogó levélköntösben pompáztak. Sötét se volt, hiszen minden levélből halvány és
sajátos fény sugárzott. Időnként azonban kevésbé gyönyörködtető dolgokat is láttam. Az egyik ilyen
valami a harmadik emeleti fordulóban rohangászott ide-oda, és vihorászott. Nehezen tudtam
kivenni, de úgy tűnt, hogy Hordófejű Brogan az, a részeges ír csavargó, aki egy kikötői rablást
követően körülbelül egy éve költözött vissza ide, de csak azért, hogy nemsokára véletlenül
agyonlője magát a saját fegyverével. Semmi szánalmat sem éreztem iránta.
Lenn a földszinten a legalsó lépcsőn két fiatal ült. A lány a fiú vállára hajtotta a fejét, a fiú pedig
átölelte őt. Láttam a korlátot rajtuk keresztül. Megálltam hallgatózni. A hangjuk erőtlenül csengett,
mintha nagyon távolról jött volna.
- Csak egy megoldás van - mondta a fiú.
- Ne beszélj így, Tommy! - válaszolta a lány.
- Mi mást tehetnénk? Már három éve szeretlek, és még mindig nem házasodhatunk össze. Se
pénzünk, se reményünk - semmink sincs. Sue, ha megtesszük, tudom, hogy örökre együtt
maradunk. Soha többé nem válunk el.
Hosszú szünet után a lány megszólalt:
- Rendben van, Tommy, szerezz egy revolvert! - Még közelebb bújt a fiúhoz. - De Tommy, biztos
vagy benne, hogy mindig így együtt maradunk?
- Biztos - suttogta a fiú, és megcsókolta. - Így együtt.
Hosszan hallgattak, egyikük se mozdult. Hirtelen megint abban a pózban voltak, amelyben az
első pillanatban megláttam őket.
- Csak: egy megoldás van - mondta a fiú.
- Ne beszélj így, Tommy! - válaszolta a lány.
- Mi mást tehetnénk? Három éve szeretlek… - És ez így ment tovább, újra és újra. Pocsékul
éreztem magam. Továbbmentem, ki az utcára.
Kezdett már derengeni bennem, hogy mi is történt. Az öregúr "képességnek" nevezte. Mert
hiszen nem őrültem meg, igaz? Legalábbis nem éreztem őrültnek magam. Az a pár korty az üvegből
egy új világra nyitotta rá a szemem. Hogy milyen volt ez a világ?
Szellemek népesítették be. Igen, itt voltak mind - a meséskönyvek szellemei, a közönséges
kísértetek és a szegény, elátkozott lelkek - a sokszor megírt, természetfeletti világ tartozékai,
amelyekről sokat hallottunk, és amelyeknek létét fennhangon tagadjuk, de titokban mégis sokat
foglalkoztatnak minket. Na jó. De mi közöm nekem mindehhez?
Ahogy a napok múltak, fokozatosan megszoktam új és különös világomat, ugyanakkor egyre
többet foglalkoztatott egy gondolat. Vettem, jobban mondva kaptam egy képességet. Láthatom a
szellemek világának minden részét, még a burjánzó növényzetet is. Fák, madarak, gombák és
virágok - ez eddig tökéletesen érthető. A szellemek világa olyan, mint a mi világunk, természetes
tehát, hogy van benne növényzet és hasonlók. És láthatom a szellemeket is, bár ők nem láthatnak
engem.
Oké. De mi hasznom nekem ebből? Nem beszélhetek és nem is írhatok róla, mert nem hinnék el.
És különben is, ha jól tudom, ez egyedül az én kiváltságom, akkor pedig miért avassak be másokat
is? És egyáltalán mibe?
Nem, ha nem kapok valahonnan valami segítséget, semmi reményem arra, hogy valaha is
rájöjjek. Aztán, körülbelül hat nappal azután, hogy megittam az italt, amely felnyitotta a szememet,
eszembe jutott az egyetlen hely, ahol segítséget kaphatok.
A Butélia Drogéria!
Éppen a Hatodik sugárúton keresgéltem valamit, ami Ginny kedvére való. Egyetlen ajándékomat
sem tudta megérinteni, de szeretett mindent, amit nézegetni tudott - képeskönyveket és hasonlókat.
Egyszer vettem neki egy könyvet, amelyben vonatok fényképei voltak, kezdve az öreg "De Witt
Clinton"-tól. Megkérdeztem, hogy melyiket látta már közülük, és így rájöttem, hogy mióta lehet a
szobámban. Majdnem tizennyolc éve. Keresgélés közben jutott eszembe az üzlet, és nyomban a
Tizedik sugárúton lévő Butélia Drogéria felé vettem az utamat. Az öregúr biztosan segíteni fog!
A Kilencedik sugárút sarkán Happy Sam Healybe és Fred Bellew-ba botlottam. Fred jó haver
volt, de Sammel nem tudtam kijönni. Nagy karimájú kalapokat hordott, és széles fazonú zakókban
járt. A haját brillantírozta - szóval egy ficsúr volt. Siettem, és nem volt kedvem beszélgetni senkivel,
de Sam elkapta a karomat.
- Lassabban, fazonom, lassabban! Régóta nem láttuk már a képedet! Hova igyekszel ilyen
sebesen?
- A Tizedikre megyek, hogy beajánljalak téged egy szépfiúhoz. Sam arcáról nyomban eltűnt a
vigyor, de Fred közénk lépett.
- Miért nem hagyjátok békén egymást, srácok? - kérdezte nyugodtan. Csak Freden múlott, hogy
Sam és én nem folytattuk a piszkálódást, amibe már kezdtünk belejönni. - Emberi lényekhez én
mindig kulturáltan szoktam beszélni, de Sam nem tartozik közéjük.
- Ne fűtsd magad, haver! Már úgyis készítjük neked valakivel a hideg zuhanyt. Attól majd
lehűlsz.
- Ha tudnád, mit beszélsz, akkor most adnék az agyadnak - vágtam vissza. Fred most már
erőteljesebben lépett közbe:
- Majd később találkozunk, Sam! - mondta, engem pedig nagy nehezen elvonszolt onnan.
Sam néhány percig bámult utánunk, aztán zsebre vágta a kezét, megvonta a vállát, és
egykedvűen továbbment.
 - Miért kell neked mindig közbelépni, amikor éppen meg akarom simogatni egy kicsit? -
mondtam szemrehányóan.
- Csillapodj már, te ló! - Ez a töpszli csak Adrey miatt akar összebalhézni veled. Ha megvered,
azonnal bepanaszol Adrey-nál, és akkor Adrey tényleg ki fog dobni. - Már megtette. És akkor mi
van?
Rám sandított.
- Ez a te dolgod. - Arckifejezésemet látva, még azt is gyorsan hozzátette: - Rendben, ne mondj
semmit! Nem tartozik rám. Egyébként mi újság?
Egy ideig szótlanul ballagtam mellette. Fred jó fej, akinek gyakorlatilag bármit el lehet mondani.
- Munkát keresek, Fred - szólaltam meg végül. Bólintott.
- Sejtettem. És mit akarsz csinálni? Bárki más kiröhögött volna.
- Szóval én…
"Az ördögbe is - gondoltam -, elmondom neki! Ha azt fogja hinni, hogy becsavarodtam, azt
úgyis csak nekem mondja meg." Szalmasárga haja, keret nélküli szemüvege és a rengeteg olvasástól
meghajlott háta láttán Fredtől nem sokat várt az ember. Pedig jólelkű fiú volt.
- Éppen lefelé sétáltam a Tizediken… - kezdtem.
Mire ahhoz a részhez értem, hogy megláttam a szobámban a kislány szellemét, elértünk a
Tizedik sugárútra, a Huszadik utcánál délnek fordultunk. Nemigen figyeltem, merre járunk. Az
igazat megvallva, emiatt történhetett, ami történt.
Éppen ki akartam rukkolni a kérdéssel, amely nem hagyott nyugodni: "Mit kezdjek új
képességemmel?", amikor Fred felkiáltott:
- Hol is van az a te Drogériád 7
- A Tizenkilencedik és a Huszadik között - mondta. - Te jó ég, már a Tizennyolcadikban
vagyunk! Elmentünk mellette!
Fred vigyorgott, és hátraarcot csinált. Elindultunk visszafelé a sugárúton, most már jobbra-balra
nézegetve, de a Butélia Drogériának nyomát sem találtuk. Most láttam először kétkedést Fred nyílt
tekintetében.
- Ugye, nem versz át, fiú?
- Hidd el… - kezdtem magyarázkodni.
Hirtelen megláttam egy húszast a járdán. Lehajoltam, hogy felvegyem, és még hallottam, hogy
Fred felkiált:
- Megvan! Gyere!
- Tudtam, hogy ebben a háztömbben kell lennie! - mondtam, és Fred felé fordultam, pontosabban
arra, ahol Fred az előbb állt. Egy csupasz fallal találtam szembe magam. Az egész utcában egy
teremtett lelket sem lehetett látni. Az üzletnek és Erednek semmi nyoma!
Hosszú percekig csak álltam, és értetlenül bámultam a falat. Aztán végigmentem a Huszadikon,
és visszajöttem a Huszonegyediken. Majd újra megtettem ugyanezt az utat. Az üzletnek és Erednek
nyoma veszett!
A saroknál az utca végén lihegve megálltam. Mit csinálhatott ez a pasas? Beugrott egy erre hajtó
kocsiba, vagy elnyelte a föld vagy talán az üzlet? De hol van itt üzlet? Ezt jól megcsinálta! Még
egyszer körbejártam, de eredménytelenül. Így hát hazafelé vettem az utam. Alig tettem néhány
lépést, amikor szaladó léptek zaját hallottam. Fred futott utánam lélekszakadva, és vállon ragadott.
Egyszerre kiáltottuk:
- Hát te hol voltál?
- Miért kellett szó nélkül eltűnnöd? - kérdeztem. - Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg én
felvettem a pénzt a járdáról, te legalább száz métert rohantál az első sarokig, hogy észrevétlenül
leléphess.
- A franc se lépett le! - mondta Bellew. Ennyire mérgesnek még sohasem láttam. - Megláttam a
Drogériát, és bementem. Azt hittem, hogy közvetlenül utánam jössz. Megfordultam, és láttam, hogy
kint állsz, és az üzletet bámulod, mintha nem akarnád elhinni, hogy ott van. Aztán elmentél. Közben
az öregúr az üzletben megpróbált egykét dolgot rám tukmálni. Leintettem, és téged figyeltelek.
Kiáltottam neked, de te rám se hederítettél. Aztán azt mondtam az öregúrnak, hogy várjon egy
kicsit, mindjárt visszajövök a barátommal együtt. Hátradőlve nevetett, úgy, hogy a könnye is
kicsordult. A kezével intett, hogy menjek. Na gyere, fiú, menjünk vissza! Az öregnek tényleg
vannak jó dongai. Szavamra mondom, veszek valamit!
- Jó, jó - mondtam -, de Fred, esküszöm, hogy nem láttam az üzletet! Menjünk, vezess oda!
Lehet, hogy tényleg becsavarodtam.
- Nagyon úgy fest! - válaszolta Fred.
Így hát visszamentünk, de az üzletet nem találtuk. Eltűnt. Ezen aztán jól összebalhéztunk. Fred
azt mondta, hogy elsősorban én hazudok, én pedig azt akartam tudni, hogy miért adta be nekem azt
a mesét, hogy látta az üzletet. Ő azt állította, hogy én akarok belőle hülyét csinálni. Aztán egyre
keményebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és püfölni kezdtük egymást. Amikor leütöttem, a
szemüvege, amit korábban a zsebébe dugott, eltörött. Elvesztettem egy jó barátot, és még csak
választ sem kaptam a kérdésemre. Mit kezdjek a "képességemmel"?
Egy délután éppen nagyban társalogtunk Ginnyvel, amikor egy térdtől lefelé hiánytalan emberi
láb lebegett közénk. Én rémülten hátrahőköltem, de Ginny egyik kezével finoman arrébb tolta. Az
érintéstől kissé meggörbült, és a résnyire nyitott ablak fele úszott. Elérte a nyílást, és átszivárgott
rajta, mint a pipafüst. Odakinn visszanyerte előbbi formáját, nekidöccent az üvegnek, és
tovalebegett.
- Teremtőm! - szaladt ki a számon. - Hát ez mi volt?! Ginny elnevette magát.
- Semmi különös, csak egy azok közül a Dolgok közül, amelyek állandóan itt úszkálnak.
Megijesztett téged? Valamikor én is féltem tőlük, de már olyan sokat láttam belőlük, hogy nem
zavarnak, kivéve ha túl közel jönnek.
- De az ég szerelmére, mik ezek a gusztustalan dolgok?! - Részek - válaszolta Ginny gyermeki
egyszerűséggel.
- Minek a részei?
- Embereknek, te buta! Azt hiszem, hogy ez egy olyasféle játék, mint a fogócska. Tudod, ha
valaki megsérül, és valamijét elveszti, mondjuk, az ujját vagy a fülét vagy valami hasonlót, akkor
annak a valaminek a belseje… Ugye, érted, mire gondolok? Az, amije én vagyok annak az
"énemnek", akit kivittek innen. Szóval a belseje visszamegy oda, ahol az ember, akihez tartozott,
utoljára lakott. Aztán oda, ahol azelőtt lakott és így tovább. Persze ez nem megy gyorsan. Aztán
amikor az egész emberrel történik valami, akkor annak a "belseje" indul el, hogy megkeresse a
hozzátartozó részeket. Darabonként szedi össze őket. Nézd! - Áttetsző hüvelyk- és mutatóujjával a
levegőbe nyúlt, és kihalászott egy kis hártyaszerű valamit. Közelebb hajoltam, és alaposan
megnéztem. Összezsugorodott, ráncos, félig áttetsző bőrdarab volt.
- Valaki bizonyára megvágta az ujját, amikor itt lakott - mondta Ginny tárgyilagosan. - Ha majd
valami történik vele, érted, ugye, akkor vissza fog jönni érte, erre a helyre.
- Te jó ég! - mondtam. Ez mindenkivel így van?
- Nem tudom. Vannak emberek, mint például én, akiknek ott kell maradniuk, ahol vannak. De én
azt hiszem, hogy ha nem csináltál semmi olyat, ami miatt ott kel! maradnod, ahol éppen vagy, akkor
körbe járhatsz, és összeszedheted, amit elvesztettél.
Szegény Ginny! Amikor én ennyi idős voltam, mint ő, sokkal kellemesebb dolgok
foglalkoztattak.
Már jó néhány napja megfigyeltem, hogy egy szürke szellem lebeg fel s alá a háztömb körül. De
mindig csak az utcán, sohasem jött be. Sokszor hallottam panaszos nyöszörgését. Kicsi jámbor
emberke volt - legalábbis amíg élt -, a köcsögkalapot és keményített inget viselő fajtából. Nem vett
tudomást rólam - igaz, a többi szellem sem, hiszen láthatatlan voltam a számukra. Olyan gyakran
láttam, hogy nemsokára már hiányérzetem támadt, ha egy időre eltűnt. Elhatároztam, hogy ha
legközelebb találkozunk, megszólítom.
Egy reggel kiléptem a házból, és egy pár percig ott ácsorogtam a bejárati lépcső előtt. Hirtelen
észrevettem, hogy a régóta figyelt szellem karcsú kis alakja közeledik felém, átnyomulva új,
természetfeletti világom lakói között. Az arcáról bánat sugárzott, a szemei szomorúak és beesettek
voltak. Fecskefarkú kabátja és csíkos mellénye makulátlan. Mögé léptem, és rászóltam: - Hé!
Megrettent, és biztos vagyok benne, hogy el is szaladt volna, ha tudja, merről jött a hang.
 - Rá se ránts, öreg! - mondtam. - Nem akarlak bántani.
- Ki vagy te?
- Akkor se tudnád, ha megmondanám - válaszoltam.
- Hagyd abba a fogvacogtatást, és mesélj nekem valamit magadról!
Áttetsző arcát megtörölgette egy áttetsző zsebkendővel, aztán egy arany fogpiszkálóval kezdett
babrálni.
- Szavamra mondom - motyogta -, évek óta nem szólt hozzám senki egy szót sem. Így talán
érthető, hogy ennyire zavarban vagyok.
- Érthető - mondtam. - De ne is törődj vele! Észrevettem, hogy az utóbbi időben gyakran járkálsz
errefelé. Kíváncsi lettem. Keresel valakit?
- Nem - válaszolta. - Most, hogy alkalma volt a saját bajáról beszélni, többé már nem félt a
semmiből jövő titokzatos hangtól, amely megszólította. - Az otthonomat keresem.
- Hm. Régóta?
- Ó, igen. - Az arcán fájdalmas grimasz jelent meg. - Sok-sok évvel ezelőtt egy reggel munkába
indultam. Amikor kiszálltam a kompból a Battery megállónál, megálltam egy pillanatra, hogy
megnézzem, hogyan halad az új magasvasút építése. Váratlanul nagy robaj hallatszott, és… Jaj,
istenem! Iszonytató volt! A következő pillanatban már távolabb álltam, és egy emberre meredtem,
aki pontosan úgy nézett ki, mint én! Egy hatalmas gerenda zuhant le, és… Jaj nekem! - Újból
megtörölgette az arcát. - Azóta csak keresek és keresek. De senkit sem találok, aki meg tudná
mondani, hogy hol laktam. És egyáltalán nem értem, hogy mit keresnek körülöttem ezek az úszkáló
dolgok. Sohasem gondoltam, hogy megérem a napot, amikor fű nő a külső Broadway-n. Ez
rettenetes! Rettenetes! - Sírva fakadt.
Nagyon megsajnáltam. Azonnal rájöttem, hogy miről van szó. Olyan erős sokk érbe, hogy még a
szelleme is emlékezetkiesésben szenvedett. Szegény fickó! Ha nem gyógyul ki belőle, soha nem
talál nyugtot. A dolog kezdett érdekelni. Lehetséges, hogy az amnézia bevált gyógymódjai
szellemek esetében is hatékonyak? És ha igen, mi történik majd vele?
- Azt mondtad, hogy a kompból szálltál ki?
- Igen.
- Akkor pedig a szigeten kellett laknod… A Staten-szigeten, odaát, az öblön túl.
- Gondolod? - Zavartan és reménykedve bámult át rajtam.
- Persze…
- Mi lenne, ha átvinnélek oda? Ott talán megtalálnánk a házadat.
- Jaj, de nagyszerű lenne! Csakhogy… mit fog szólni a feleségem? Elvigyorodtam.
- Biztosan tudni akarja majd, hogy merre jártál. De azért boldog lesz, hogy visszakap téged.
Gyere, menjünk!
Megmutattam neki, hogy merre repüljön a földalatti felé, én pedig utánaügettem. A járókelők
különös pillantásokkal méregettek, hiszen jártomban a kezemet előrenyújtottam, és a csupasz
tevegöbe beszéltem. De nem sokat törődtem velük. A kísérőm azonban annál nagyobb zavarban
volt, mert az ő világának lakói hangosan visongtak és kacarásztak, amikor meglátták őt az
enyémhez hasonló pozitúrában. Az emberek közül egyedül én voltam láthatatlan a számukra. A kis
köcsögkalapos szellemnek egyre pirosabb lett a feje a szégyenkezéstől, már attól féltem, lángra
lobban.
Lementünk a metróhoz. Láttam rajta, hogy ilyet még nem látott. A Déli kompnál szálltunk ki. A
New York-i metróhálózat rendkívül kellemetlen hely olyan ember számára, aki az én
"képességemmel" rendelkezik. Itt gyülekezik minden, ami szereti a sötétben bujkálást, és rettentő
sok elhagyott emberi testrészt lehet látni. Elhatároztam, hogy attól kezdve csak busszal utazom.
Nem kellett sokat várnunk a kompra. A szürke kis szellem borzasztóan élvezte az átkelést.
Rengeteg kérdést tett fel a kikötőben lévő hajókkal és zászlókkal kapcsolatban, megcsodálta a
vitorlásokat. A Szabadság-szobor láttán hitetlenkedve csettintgetett a nyelvével. Amikor utoljára
látta, még nem volt ennyire patinás, eredetileg aranyló fényében pompázott. Ebből arra
következtettem, hogy valamikor az 1970-es években járt itt utoljára, tehát legalább hatvan év óta
keresi az otthonát!
 Kikötöttünk a szigeten, és ott már hagytam, menjen, amerre az ösztöne viszi. A Fort Hill
emelkedőjének lábánál hirtelen megszólalt:
- John Quiggnek hívnak. A Negyedik sugárúton, a 45-ös szám alatt lakom.
Embert még nem láttam ennyire örülni, mint amennyire ő örült ennek a felfedezésnek. Ettől
kezdve már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Balra fordult, aztán jobbra és ismét balra, két
háztömbbel odébb pedig újra jobbra. Ő nem vette észre, de én igen, hogy az utca neve most már Tél
sugárút. Homályosan rémlett, hogy az utcákat ebben a negyedben régen számmal jelölték. Sugárzó
arccal ügetett fel a domboldalon, aztán hirtelen megállt, és bizonytalanul oldalra fordult. - Mondd
csak, itt vagy még?
- Még igen - válaszoltam.
- Most már minden rendben van. El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked a
segítségért. Tehetek érted valamit?
- Nem hinném - válaszoltam némi gondolkodás után. - Te egészen más korban éltél. Minden
megváltozott azóta.
Arcán megrendült kifejezéssel rám nézett, pontosabban a sarkon lévő új villára, és bólintott. -
Azt hiszem, tudom már, hogy mi történt velem - mondta csendesen. - De talán jól van ez így…
Hagytam végrendeletet, és a gyerekek is nagyok voltak már. - Felsóhajtott. - De ha nem találkozom
veled, akkor még most is a Manhattan környékén kószálok. Lássuk csak… Gyere velem! Hirtelen
futásnak eredt. Én pedig követtem, amilyen gyorsan csak tudtam.
Fenn a domb tetején egy idétlen kupolával díszített, zsindelytetős ház állt, faláról teljesen
lekopott a festék. Piszkos volt és roskatag, láttára az öreg szellem arca fájdalmasan eltorzult.
Nagyot nyelt, és belépett az udvarra a sövény között. A ház mögé került. Keresgélt a magas fűben,
és végül rátalált egy mélyre süppedt kőre.
- Ez az - mondta. - Görgesd el a követ, és ásd fel a helyét! A végrendeletemben nem tettem
említést róla, csak arról a csekély összegről, ami a széf folyamatos bérlésének költségeit fedezi.
Nos, a bérelt fiók kulcsát és a meghatalmazást megtalálod a kő alatt. Eldugtam egy éjszaka a
feleségem elől - kuncogott fel -, és többé már nem volt alkalmam szólni róla neki. Azt csinálsz vele,
amit akarsz. - Behúzott nyakkal indult a ház felé. Az oldalajtóhoz baktatott, amit egy szélroham a
kellő pillanatban tárt ki előtte. Füleltem egy ideig. A kirobbanó szóáradat hallatán elmosolyodtam.
Az öreg Quigg alaposan megkapta a magáét a feleségétől, aki közel hatvan éven keresztül ült
odabenn, és várt rá.
Ha Ginny teóriája helyes volt, akkor nem hagyhatta el ezt a helyet mindaddig, amíg újra teljes
nem fett. És a férje nélkül hogy fett volna teljes? Ez a gondolatmenet megnyugtatott. Biztos, hogy
ők most már egyenesbe jönnek!
Találtam egy vasrudat a kocsifeljáró mellett, és megpróbáltam a kő körül fellazítani a földet.
Eltartott egy darabig, és közben az ujjamat is megsértettem, amire a követ el tudtam mozdítani a
helyéről. Átkutattam az alatta levő földdarabot, és találtam is egy vízhatlan selyemből készült
erszényt. Az erszényben egy kulcs volt és az egyik New York-i bankhoz címzett levél, amely
bemutatóját felhatalmazza a kulcs használatára. Hangosan hahotáztam. Na nézd csak, a jámbor kis
öreg! Dugipénze van! Ilyen tartalékkal a háta mögött az ember persze könnyen ugrál. Ó, az a vén
csirkefogó! Soha nem fogom megtudni, hogy miféle vaj volt a fején, de esküdni mernék rá, hogy nő
volt a dologban. Még a végrendeletébe is belevette! Na mindegy, lássuk csak azt a pénzt!
Nem volt nehéz megtalálni a bankot. Valamivel nehezebb volt bejutni a páncélterembe, mert
eltartott egy darabig, mire a fiókbérlésre vonatkozó feljegyzést megtalálták a régi iratok között. De
végül kibonthattam a piros szalaggal átkötött csomagot, és nyolcezer, kis címletekben lévő dollár
boldog tulajdonosa lettem. Egy bankjegy sem volt hamis.
Attól kezdve meglehetősen jól ment a sorom. Hogy mit csináltam? Hát először is
felruházkodtam, aztán megpróbáltam egyenesbe hozni a dolgaimat. Klubokba jártam, és
összeismerkedtem egy csomó emberrel. Minél több embert ismertem meg, annál világosabban
láttam, hogy mennyire rajonganak a természetfeletti dolgokért. Ezzel persze nem azt akarom
mondani, hogy hisznek a fekete mágiában vagy a boszorkányokban és hasonlókban. De hitemre,
ezer ember közül legfeljebb egy akad, aki tényleg fittyet hány a másvilágnak! Mindenesetre a
kérdésemre megkaptam a válaszi. Két rongyért vettem egy elegáns rendelőt, tele drapériákkal és
sejtelmes, rejtett fényekkel. Telefont is szereltettem bele, és az ajtóra egy szerény kis táblát tettem:
Lelki tanácsadás. És elmondhatom, hogy az üzlet nem ment rosszul.
Klienseim többnyire a felső tízezerből kerültek ki, hiszen én is jómódú lettem.
Az esetek többségében nem volt nehéz az elhunyt hozzátartozókkal kapcsolatba lépni - mert
hogy ez volt a leggyakoribb kívánságuk. A legtöbb szellem majd megőrül azért, hogy valamilyen
módon kapcsolatot teremtsen ezzel a világgal. Ezért van az, hogy szinte bárkiből lehet jó médium,
ha igazán akarja. A közönséges szellemekkel pofonegyszerű felvenni a kapcsolatot. Persze vannak
olyanok is, amelyek elérhetetlenek. Ha az ember tisztességes életet él, és úgy távozik az élők
sorából, hogy semmit sem hagy rendezetlenül, akkor a szelleme tisztán távozik. De hogy hová, azt
sohasem tudtam meg. Csak annyit tudtam, hogy velük nem lehet kapcsolatba lépni. Az emberek
döntő többségének azonban a halála után ott kell maradnia, ahol éppen van, hogy a dolgait rendbe
hozza. Jó tetteket kell végrehajtaniuk, ki kell engesztelniük mindazokat, akiket megbántottak,
tisztára kell mosni a lelkiismeretüket. Azt hiszem, hogy ez a szerencse forrása. Hiszen semmit sem
adnak ingyen.
Ha valami szerencse ér, akkor azt egy olyan valaki szellemének köszönheted, aki életében
elkövetett valamit ellened vagy az apád vagy a nagyapád, esetleg egyik ősöd ellen. Hosszú távon
minden kiegyenlítődik, de addig a szegény elátkozott lelkek csak bolyonganak közöttünk, és
igyekeznek minden rosszat jóvátenni. Mi pedig hajszoljuk a szerencsét, nem tudva, hogy szellemek
tucatjai lesik a kedvező alkalmat, hogy segíthessenek nekünk, ha hagyjuk. És ha hagyjuk, egyúttal
lehetővé tesszük számukra, hogy jóvá tegyék azokat a bűneiket, melyeket földi életükben
elkövettek, és aztán elköltözhessenek arra a helyre - bárhol is legyen az -, ahol a megtisztult
szellemek vannak. Legközelebb ha pácba kerülsz, menj el egy magányos helyre, és tárd ki az elméd
a szellemek hada előtt. Ha meg tudsz szabadulni önteltségedtől és alaptalan önbizalmadtól, ők
jelentkezni fognak, és megsúgják, mit kell tenned.
Jó néhány szellemet alkalmaztam a rendelőmben megbízatásaim teljesítésére. A néhai
megrögzött gyilkos, a Félszemű Rachuba tudta a leggyorsabban előkeríteni a keresett ősöket, és
köztük volt professzor Grafe is, a társadalomtudományok rókaképű doktora, aki sikkasztott egy
jótékonysági alapból, és menekülés közben a Hudsonbe esett. Pillanatok alatt ki tudta bogozni a
legtekervényesebb családfákat is, és bámulatos pontossággal meg tudta határozni az eltávozott
rokon szellemének hollétét. Ez a páros nyújtotta nekem a legtöbb segítséget a rendelések alatt. És
bár minden egyes alkalommal, amikor szolgálatot tettek valamelyik páciensemnek, közelebb
kerültek a szabadságukhoz, mindkettő mögött olyan bűnnel teli étet állt, hogy még évekig
számíthattam a segítségükre.
De ne higgye senki, hogy meg voltam elégedve a helyzetemmel! Nevezetesen azzal, hogy dől
hozzám a pénz, anélkül hogy megdolgoznék érte. Egyáltalán nem. Nem is én lettem volna én, ha
nem csinálok valami hülyeséget. Miért is kellett nekem az elmúlt hónapok eseményein rágódnom?
Miért kellett Adrey miatt izgatnom magam? Miért feküdtem éjszakákon át álmatlanul, Happy
Samre és a szemtelenségeire gondolva? Nem elégített ki az a tudat, hogy Adrey-nak nem volt igaza,
amikor azt mondta, hogy soha semmire sem fogom vinni. És nem boldogított az a gondolat sem,
hogy Sam egy kis furgon sofőrjeként heti tizennyolc dollárt keres. Nem. Nekem muszáj volt
felvágnom előttük!
Még arra is emlékeztem, amit a kis ember mondott a Butélia Drogériában arról, hogy mi
történik, ha a "képességemet" hencegésre vagy bosszúállásra használom. De ez sem térített el a
szándékomtól. Meggyőződésem volt, hogy minden és mindenki a hatalmamban van. Teli voltam
önbizalommal, hiszen bármikor elküldhettem az egyik szellememet, és megtudhattam bárkiről,
hogy mit csinált például három órával azelőtt. A professzor árnyékával az oldalamnál bármilyen
nagyképű állítást meg tudtam cáfolni, és a cáfolatot frappáns és logikus érvekkel alá is tudtam
támasztani. Senki sem tudott fölém kerekedni. Bárkit képes voltam meggyőzni, leszerelni vagy
kijátszani. Nyeregben éreztem magam. Egyre csak arra gondoltam, hogy mi hasznom nekem
mindebből, ha a srácok odaát a West Side-on mit sem tudnak róla. Szerettem volna látni, hogyan
sárgul el az irigységtől az a félnótás Happy Sam, amikor látja, hogy nyolcezer dolláros
sportkocsiban hajtok végig a Broadway-n. Az a gondolat sem hagyott nyugodni, hogy egy Adrey-
féle libára pazaroltam az időmet és a könnyeimet. Kisebbségi érzés dolgozott bennem. Hülye
voltamé) és hülyeséget is csináltam. Átmentem a West Side-ra.
Hűvös, téli éjszaka volt. Sok fáradságomba került, amíg magamat és a kocsit annyira
kiglancoltam, hogy az emberek szeme megakadjon rajtunk. Jobb lett volna, ha ehelyett a fejemben
csinálok rendet.
A Casey-féle játékteremhez hajtottam, vigyázva, nehogy a kelleténél gyorsabban hajtsak, és
megállás előtt csikorogjanak a fékek, és figyelmeztetően felbőgjön a huszonnégy hengeres motor.
Nem siettem kiszállni a kocsiból. Hátradőltem, és rágyújtottam egy féldolláros szivarra. Aztán
hátralöktem a kalapomat, és megérintettem egy gombot. A dallamkürt majd egy percig egy divatos
slágert harsogott. Aztán kinéztem a játékterem felé. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy nem
kellett volna idejönnöm, ha ilyen fogadtatásra találok. És attól kezdve csak az járt az eszemben,
hogy hogyan lépjek le onnan.
Két alak állt hanyag testtartással a játékterem kivilágított bejáratánál. A játékterem egy olyan
jelentéktelen kis utcában volt, ahová még lámpákat sem tettek, a világítást egyedül az öreg kaszinó
fényei szolgáltatták. Alaposabban odanézve, az egyik sötét alakban Happy Samre, a másikban Fred
Bellew-re ismertem. Csak bámultak kifelé, nem mozdultak, nem szóltak egy szót sem. Amikor
odakiáltottam nekik, hogy "Szevasztok, srácok, emlékeztek még rám?", észrevettem, hogy a
világító ajtótál jobbra és balra a sötét falak mentén ott állnak a többiek is - mind, az egész banda. Ez
mellbe vágott. Túl tökéletes volt a rendezés. Csöppet se tetszett a dolog.
- Szia - mondta Fred csendesen. Feltűnősködésem nem tetszett neki. Természetesen a többieknek
sem, de Fred nemtetszése az ízléstelenségemnek szólt, míg a többiek egyszerűen csak dühösek
voltak. Kikászálódtam a kocsiból, és hagytam, hogy megbámulják pompás szerelésemet. Ekkor
éreztem először, milyen olcsó játékot játszom.
Sam krákogott egyet, és tisztán, érthetően azt mondta:
- Csinibaba!
Valaki felröhögött, és az épület melletti homályban valaki fejhangon huhogott. Odamentem
közvetlenül Sam elé, és rávigyorogtam, bár nem sok kedvem volt hozzá. - Rég láttalak, már
majdnem elfelejtettem, hogy milyen kis nyomott figura vagy. Hogy megy a sorod?
- Megvagyok - mondta, és tárriadóan hozzátette: - Még mindig munkával keresem a kenyeremet.
A moraj, amely végighullámzott a körülállókon, azt sugallta, a leghelyesebb lenne, ha
visszaülnék csillogó, új kocsimba, és elhúznám a csíkot. De én maradtam.
- Sok eszed van! - motyogtam magamnak halkan.
Akkor jöttem rá, hogy a fiúk biztosan sokat ittak már. Nyakig benne voltam a pácban. Sam
zsebre vágta a kezét, és felülről nézett le rám. Ő volt az egyetlen alacsony ember, aki ezt meg tudta
csinálni velem. Kínos csend után megszólalt:
- Jobb, ha eltűnsz a csillogó tragacsoddal, pubi. Errefelé jobban kedvelik azokat a fickókat, akik
keményen dolgoznak. Még azt se bánjuk, ha valakinek halomban áll a pénze, ha azzal szerezte,
hogy jobb vagy okosabb másoknál. A mázli és az ügyeskedés nálunk nem sokat nyom a latban.
Szóval tűnj el
Tanácstalanul néztem körül. Csak azt kaptam, amit megérdemeltem. Mégis mit reméltem? Azt
vártam talán, hogy ezek a fiúk körülvesznek, és a kezemet rázogatva gratulálnak a szerencsémhez?
Hiányérzetem volt, és amikor rájöttem, hogy mitől van, szíven ütött. Fred Bellew csak állt ott, egy
szót sem szólt. A jó öreg békítő ezúttal nem állt közénk. Többé már nem igyekezett
megakadályozni, hogy összekapjak Sammel. Még életemben nem éreztem magam ennyire egyedül!
Alig mozdultak, mégis hirtelen körülöttem volt az egész társaság. Ha most gyorsan eszembe nem
jut valami, akkor kinyírnak! És ha ezek a pasasok nekiláttak kinyírni valakit, akkor az megemlegeti.
- Mély lélegzetet vettem.
- Sam, tőled én nem akarok semmit. Tanácsokat sem, érted?
- Pedig kapsz! - csattant fel. - Te és a híres szeánszaid! Hallottuk híredet! Potom ötven dollárért
átverni özvegyasszonyokat azzal, hogy beszélhetnek megboldogult férjükkel és az összes
felmenőikkel. A híres pszihiáter! Rajta, üssétek!
 Ekkor támadt egy mentő ötletem.
- Szóval azt mondod, szélhámoskodom! Na, figyelj rám, te nehézfejű ír! Le merem fogadni,
hogy tudok neked mutatni egy olyan kísértetet, akitől égnek áll a hajad, ha egyáltalán el mersz jönni
velem!
- Fogadni akarsz? Nevetséges! Halljátok ezt, fiúk? - Hahotázva felém fordult, és a szája sarkából
lökte oda a szavakat: - Te akartad! Gyere, te pénzeszsák, fogadjunk! Fred lesz a tanú. Adsz a koszos
dollárjaidból tízet egy ellenében? Fred, fogd ezt a tízest!
- Húszat is megadok! - mondtam hisztérikusan. - Olyan helyre viszlek, ahol olyan gonosz és
félelmetes szellemmel találkozhatsz, amilyenről még nem is hallottál.
Az egész banda nevetett. Sam is nevetett velük együtt, de nem próbált visszakozni. A fogadás a
banda minden egyes tagja számára szent dolog volt. Sam fogadott velem. megszabta a feltételeket,
és tartotta magát hozzájuk. Én csak bólintottam, és két százas bankót tettem Fred Bellew kezébe.
Fred és Sam bemásztak a kocsiba. Amikor elindultunk, Sam kihajolt és integetett.
- Viszlát a pokolban, fiúk! - kiáltotta. - Felhajtok magamnak egy szellemet, aztán majd kiderül,
hogy ő ijeszt-e halálra engem, vagy pedig én őt!
Egyfolytában dudáltam, hogy ne hallja a járdáról utánunk kiáltott megjegyzéseket. Nagy nehezen
kijutottam az utcából. Ráfordultam a főútra, és kifelé hajtottam a városból. - Merre? - kérdezte Fred
egy kis idő múlva.
- Csak ide a közelbe - mondtam, de fogalmam sem volt róla, hová megyünk.
"Kell hogy legyen valahol errefelé egy olyan hely, ahol találok egy vérbeli kísértetet - gondoltam
-, amitől Sam észre tér, és kibékít a fiúkkal." Kinyitottam egy rekeszt a műszerfalon, és kiengedtem
Ike-t. Ike egy apró kis démon volt, aki véletlenül beszorult két fémlemez közé, amikor a kocsit
összeszerelték. Így nem szabadulhatott ki addig, amíg az autót szét nem szedik.
- Figyelj csak, Ike! - suttogtam. Felnézett, a rekeszben lévő égő fénye vörösen tükröződött apró
csillogó szemeiben. - Légy szíves, fütyülj a professzorért! Én nem akarok kiáltani, mert ez a két
fickó hátul meghallaná. De téged nem hallanak.
- Rendben, főnök! - mondta. Ujjait a szájához emelte, és vérfagyasztót füttyentett. Ez volt a
professzor megszokott hívójele. Az öreg nyomban megjelent a kocsi előtt, tett egy kört, és
becsúszott mellém az ablakon keresztül, amit már előre kinyitottam egy résnyire.
- Istenem! - lihegte. - Hogy hívhattál egy ilyen rettenetes sebességgel haladó helyszínre? Alig
tudtalak utolérni.
- Ugyan már, professzor - suttogtam -, egy rakétát is utol tudnál érni, ha akarnád! Figyelj, van itt
hátul egy fickó, aki szeretne megijedni egy szellemtől. Ismersz valakit a közelben?
A professzor feltette a csíptetőjét.
- Persze. Emlékszel még, hogy mit meséltem Wolfmeyerről?
- Igen, ő tényleg félelmetes lehet.
- Kiválóan meg fog felelni a célnak. De azt ne kérd, hogy én is veletek menjek! Egyikünk sem
érintkezik Wolfmeyerrel. És az ég szerelmére, te is légy óvatos!
- Biztos boldogulok vele. Hol is lakik?
Részletesen elmagyarázta, hogy merre kell menni, és jóéjszakát kívánt, majd elpárolgott. Egy
kicsit meglepődtem, mert a professzor gyakran elkísért, és még soha nem utasított vissza egyetlen
olyan alkalmat sem, amikor módja nyílt valami újat látni. Megvontam a vállam, és hajtottam
tovább. Mi mást tehettem volna?
Kiértem a városból, és nemsokára elértem az öreg tanyához. Ebben akasztotta fel magát a
pennsylvaniai hollandus, Wolfmeyer. Világéletében rossz ember volt. És szellemként is ugyanolyan
maradt. Nem igyekezett jóvá tenni az elkövetett bűneit, fittyet hányt a szellemvilág törvényeinek.
Nagyon jól tudta, hogy mindaddig, amíg nem tesz elegendő jót tengernyi bűne ellensúlyozására, ott
kell maradnia, ahol van. Úgy tűnt, hogy ez őt egyáltalán nem izgatja. Elvadult és valóban nagyon
gonosz kísértetté vált.
Nyolc ember halt meg azon a tanyán, amióta az öregember lemállott a saját maga hurkolta
kötélről. Hárman közülük a tanyát bérelték, három hobó volt, kettő pedig pszichológus.
Valamennyien felakasztották magukat. Szóval ez volt Wolfmeyer módszere. Azt hiszem, élvezetet
talált a kísértésben. Mindenesetre nagyon alaposan csinálta.
Én nem akartam, hogy Happy Samnek tényleg baja essék. Csak móresra akartam tanítani. Sajnos
másképpen sült el a dolog.
Nem sokkal éjfél előtt értünk oda. Útközben nem sokat beszéltünk, csak én számoltam be
Wolfmeyerről Frednek és Samnek, és azt is részletesen elmondtam, hogy mit várhatnak tőle. Jókat
nevettek azon, amit mondtam, így végül befogtam a számat, és csendben vezettem tovább.
Legközelebb Fred szólalt meg, és tisztázta a fogadás megnyerésének feltételeit. Ahhoz, hogy
nyerjen, Samnek hajnalig a házban kell maradnia. Nem szabad segítségért kiáltania vagy elhagynia
az épületet. Magával kell vinnie egy darab kötelet, aminek az egyik végére hurkot köt, a másikat
pedig Wolfmeyer gerendájára erősíti. Ez az a nagy tölgyfa gerenda volt, amelyikre az öreg és a
többi nyolc felakasztotta magát. Ezt a feltételt én találtam ki azért, hogy Wolfmeyert még jobban
ösztökéljem a kísértésre. Úgy volt, hogy én bemegyek Sammel együtt, és rajta tartom a szemem, ha
a dolog kezd komolyra fordulni, Fred pedig a háztól ötvenméternyire vár a kocsiban.
Leálltam a kocsival, nem messze a háztól, ahogy megbeszéltük. Sam és én kiszálltunk. Sam a
vállára vetve hozta a vontatókötelemet, amelynek az egyik vége már hurokra volt kötve. Fred most
már egészen másképp látta a dolgot, az arca halálosan komoly volt.
- Nem tetszik ez nekem - mondta, végignézve a ház felé vezető ösvényen. A ház messze esett a
főúttól, baljóslatúan gubbasztott az éjszakai sötétben.
- Na, Sam? - kérdeztem. - Ha akarsz, most is fizethetsz, és akkor lezártnak tekintjük az ügyet.
Sam követte Fred pillantását. Tény, hogy a ház hátborzongató látványt nyújtott. Biztos, hogy
Samre is hatott. Egy pillanatig elgondolkozott. Aztán megrántotta vállát, és elvigyorodott.
- Egy frászt - mondta -, csak nem képzeled, hogy megrémülök egy rozzant, elhagyatott háztól?
Nem tudtam nem értékelni a bátorságát. Fred váratlanul közbeszólt:
- Sam, lehet, hogy mindaz igaz, amit mond. Egyszer mutatott nekem valamit a Tizedik
sugárúton. Egy kis üzletet. Valami nem stimmelt körülötte. Ezen össze is balhéztunk egy kicsit, és
sokáig dühös voltam, de el tudom képzelni, hogy itt is tud valami hasonlót produkálni.
A figyelmeztetés Samet csak még makacsabbá tette, bár az arcán látszott, hogy érti, mire gondol
Fred.
- Na, gyere, pubikám! - mondta, és megindult az ösvényen.
A házba úgy jutottunk be, hogy felmásztunk a pince rézsútos csapóajtaján a földszinti ablak
pereméig. Elővettem egy elemlámpát, és azzal világítottam meg a gerendához vezető utat. A ház
mintha örömét lelte volna abban, hogy lépteink zaját szűnni nem akaró kísérteties suttogássá
formálja, amely szobáról szobára vándorolt. A hírhedt gerenda alatt, a poros padlón sötét foltok
látszottak.
Segítettem Samnek felerősíteni a kötelet, aztán eloltottam az elemlámpát. Samnek nem lehetett
valami kellemes érzés, de engem nem zavart, mert tudtam, hogy meglátom a kísértetet, még mielőtt
rám támadhatna, és különben is engem nem látnak a szellemek. Számomra a falakat, a padlót és a
mennyezetet bevilágították a szellemvilág mindenütt jelenlevő növényzetéből áradó foszforeszkáló,
ezerszínű fények. Szerettem volna, ha Sam látja, milyen mohón tenyészik a túlvilági penész a
gerenda alatt lévő foltokon. Mert az igazán hátborzongató volt.
Sam már szaporábban kapkodta a levegőt, de tudtam, hogy a sötétség és a csend önmagában nem
elég ahhoz, hogy beadja a derekát. Ahhoz egyedül kellett maradnia és fogadnia egy látogatót.
- Pá, gyermekem - mondtam, és megveregettem a vállát. Megfordultam, és kimentem a szobából.
Hangosan becsaptam a bejárati ajtót magam mögött, aztán halkan visszalopództam. Kétségtelen,
hogy ennél elhagyatottabb helyet még életemben nem láttam. Még a kísértetek is kerülték, kivéve
természetesen Wolfmeyert. Csak a csodálatos növényzet volt ott, amit egyedül én láthattam, és a
csönd, amit csupán Sam zihálása tört meg. Tíz perc sem kellett, hogy világosan lássam, Happy
Sambe több bátorság szorult, mint amennyit valaha is feltételeztem róla. Őt meg kellett ijeszteni,
mert csak úgy magától, minden különösebb ok nélkül, nem ijedt meg.
Lekuporodtam a szomszéd szobában a fal mellé, és kényelembe helyeztem magam. Biztos
voltam benne, hogy Wolfmeyer nemsokára megjelenik. Őszintén reméltem, hogy közbe tudok lépni,
mielőtt még veszélyessé válik az ügy. Semmi értelme, hogy elfajuljon a dolog, hiszen csak egy
okoskodó alakot akarok alaposan megleckéztetni. Ez a tudat megnyugtató érzéssel töltött el, és így
nagyon váratlanul ért, ami történt.
Már régóta néztem a szemben lévő ajtó irányába, amikor rájöttem, hogy jó néhány perce halvány
derengést látok. Minél tovább néztem, annál erősebb lett a fény, erősödött, és lágyan vibrálni
kezdett. Zöldes színben játszott, a penészes, rothadásnak indult dolgok zöld színében. Furcsa bűz
kísérte, mintha egy olyan, régóta halott embernek a szaga lenne, hogy valójában nem is
emlékeztetett szagra. Elmondhatatlanul iszonyú volt. Be kell vallanom, hogy én is halálra rémültem.
Természetesen félelmem csak addig tartott, amíg sérthetetlenségem tudata vissza nem tért. Még
jobban összekuporodtam, és közelebb húzódtam a falhoz. Vártam.
És akkor belépett Wolfmeyer.
Egy nagyon-nagyon öreg ember szelleme volt. Lebegő, áttetsző köntöst viselt, és csupasz karjait,
amelyek erősek és izmosak voltak, maga elé tartotta. Bozontos hajjal és szakállal övezett feje
összeroncsolt nyakon reszketett. Ahogy áthaladt a szobán, minden egyes lépésnél újra és újra
megingott a feje. Szemei vörösen fénylettek, sötétzöld lángok bujkáltak bennük. Szemfogai sárga,
törött végű agyarként meredeztek, és még rémisztőbbé tették alattomos vigyorát. A zöld fény
glóriaként övezte meg-megbicsakló fejét. Gonosz és undorító jelenség volt.
Elment mellettem, nem vett rólam tudomást, és megállt az ajtónál, amely mögött Sam várt a
kötélnél. Közvetlenül az ajtó előtt állt, karjait előrenyújtotta, fejének ingása lassan megszűnt.
Bebámult Samre, majd hirtelen kinyitotta a száját, és felüvöltött. Halk, de mégis vérfagyasztó volt
ez a hang, lehetett volna távoli kutyavonyítás is, és bár nem láttam be a másik szobába, mégis biztos
voltam benne, hogy hallatára Sam felkapja a fejét, és a kísértet arcába mered. Wolfmeyer még
feljebb emelte a karjait, kissé megtántorodott, majd belépett a szobába.
Kiragadtam magam a torkomat szorongató félelem karmai közül, és feltápászkodtam. Ha nem
lépek gyorsan közbe…
Lábujjhegyen az ajtóhoz siettem. Megálltam egy pillanatra, és láttam, hogy Wolfmeyer
összevissza hadonászik a két karjával a feje felett, mozdulataitól köntöse lebegni kezd, és az egész
alakja zöld fényben lüktet. Azt is láttam, hogy Sam ott áll tágra nyílt szemmel, aztán hátrálni kezd, a
kötél felé. Kezével a nyakát fogta, a szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Feje megbillent, a nyaka
hátrahajlott, eltorzult arccal nézett a mennyezetre, miközben egyre csak hátrált a szellemtől,
egyenesen az előkészített hurok felé. Ez volt az a pillanat, amikor áthajoltam Wolfmeyer válla
fölött, és közvetlenül a fülébe kiáltottam: - HUH
Alig tudtam megállni, hogy fel ne nevessek, hiszen Wolfmeyer felsikoltott, ugrott vagy három
métert, és körül se nézve, kirohant a szobából, olyan sebesen, mint a szélvész. Soha nem láttam még
kísértetet ennyire megijedni.
Ugyanakkor Happy Sam kiegyenesedett, az arca elsimult, és nagy zökkenéssel lehuppant a
földre, a hurok alá. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem esett baja. Ott ült, arca úszott a hideg
verejtékben, kezét a térde között tartva, a lábát bámulta.
- Remélem ennyi elég volt! - mondtam diadalmasan, és odamentem hozzá. - Fizess, te nyavalyás,
még akkor is, ha egy hétig éhezel utána!
Nem mozdult. Arra gondoltam, hogy még mindig a sokk hatása alatt van.
- Gyere! - mondtam. - Szedd össze magad, ember! Nem láttál még eleget? Az öreg rémség
bármelyik pillanatban visszajöhet. Állj már fel
Nem mozdult. - Sam!
Továbbra sem mozdult.
- Sam! - ragadtam meg a vállát. Oldalra dőlt, és úgy maradt. Halott volt.
Néhány pillanatig se szólni, se mozdulni nem tudtam. Aztán, még mindig előtte térdelve,
kétségbeesetten felkiáltottam:
- Sam, Sam, ezt jól megcsináltad!
Nem sokkal azután lassan felálltam, és elindultam az ajtó felé. Alig tettem néhány lépést, máris
megálltam. Valami történik velem! Megdörzsöltem a szememet a kezem fejével. Igen, egyre
sötétebb lett! A szellemvilág szőlőleveleinek és virágainak foszforeszkáló fényei egyre
halványodtak.
 Ez korábban nem fordult elő!
"Nem tesz semmit! - mondtam magamban elkeseredetten. - Most előfordul és kész. Ki kell
jutnom innen!"
Értitek már, hogy mi történt? A kotyvalék, az az átkozott kotyvalék a Butélia Drogériából!
Elmúlt a hatása! Amikor Sam meghalt, pontosan akkor. Tehát ezzel kellett megfizetnem az üvegért!
Ennek kellett történnie, mert bosszúállásra használtam fel. Már alig volt fény, aztán teljesen
kihunyt. Miért látom azt az ajtót? Mi az a halványzöld fény, ami megvilágítja a poros ajtófélfát?
Wolfmeyer. Ki kell jutnom innen!
Többé már nem láthattam a szellemeket, de a szellemek most már láttak engem. Futni kezdtem.
Átrohantam a sötét szobán, és a túlsó falba ütköztem. Visszatántorodtam. Vérző ujjaimmal az
arcomhoz kaptam. Újra futni kezdtem, és újra egy falba ütköztem. Hol a másik ajtó? Futottam, és
újra meg újra csak falakba ütköztem. Felsikoltottam, és tovább rohantam. Átestem Sam hulláján. A
fejem a hurokba került, a kötél a nyakamra tekeredett, és a nyakcsigolyám hangos roppanással
eltört. Fél percig kapálództam, aztán himbálózni kezdtem.
Tökéletesen halott voltam. Wolfmeyer pedig csak nevetett és nevetett.
Fred talált meg minket reggel. A testünket kocsiba rakta, és elvitte. Nekem pedig itt kell
maradnom és kísértenem ebben az átkozott házban. Nekem és Wolfmeyernek.

Csoban Eszter fordítása

 Sergio Turone - Kozmikus kompromisszum

A lilaakáclugas árnyékában elfogyasztott ebéd után Coatta jelentőségteljes mosollyal nézett rám,
de hogy mit akar a tudtomra hozni, arról sejtelmem sem volt.
- Mutatok neked valamit - mondta.
- Vigyázz, Bruno! - suttogta a felesége, miközben megkezdte leszedni az asztalt. Majd észbe
kapott, visszahelyezte a gyümölcsöstálat az asztalra, és hozzám fordult, nehogy udvariatlanságnak
tűnjék a figyelmeztetése: Igazán nem maga miatt szóltam, tudom, hogy maga nem fog minket
beárulni, de Bruno túl sokat jártatja a száját kényes dolgokról, aztán egyszer majd bajba keveredik.
Coatta rám kacsintott, és felállt az asztaltól.
- Gyere - mondta.
A tanya háta mögé kerültünk. A rét enyhén lejtett, és a szélén magas cserjék emelkedtek. Bruno
bemászott az elvadult mogyoróbokrok közé, intett, hogy hajoljak le, és kövessem én is, és
hamarosan egy megművelt tisztásra jutottunk, amely sem az útról, sem a rétről nem volt látható.
Fél hektár szőlő - mondta Coatta.
Kényelmetlenül éreztem magam, én a magam részéről a nyugalmat kedvelem, és nem szeretem,
az illegális dolgokat. De nem akartam a minta állampolgár tudálékos nagyképűségét sem magamra
ölteni. Végül is tétován megkérdeztem:
- Azt hiszed, hogy eltitkolhatod ezt a hatóságok elől? Megvonta a vállát.
- Ugyan ki jönne ide ellenőrizni?
Nemigen értek a földműveléshez, de még egy hozzá nem értő számára is látható volt, hogy ezt a
szőlőt nemrég telepítették.
Hirtelen kétség fogott el: - Mire kell ez neked?
Coatta nagyot nevetve félbeszakított:
- Mint támadófegyver? Ugyan már! Úgy nézek én ki, mint egy összeesküvő? Egyszerűen egy kis
jó bort szeretnék termelni, csak úgy, saját magamnak, hogy megigyam, esetleg párolok egy kis
konyakot is. Hallottál már róla, nem?
Valami régi történelmi szövegben olvastam már ilyesmiről. Coatta szeretett volna minden egyes
vesszőt egyenként megmutatni, aggódó büszkeséggel hívta fel a figyelmemet a friss hajtásokra, de
én tudtára adtam, hogy nem szívesen időzök ott. Visszabújtunk a mogyorócserje-kerítésen, és
visszatértünk a lugashoz, a ház elé. Nagyon kínosan éreztem magam.
A falócán most két tizennyolc év körüli fiú üldögélt. Az egyiket ismertem, Gino volt, Coatta fia,
a másik pedig egy iskolatársa.
- Hogyhogy már itthon vagytok, hiszen délután is szokott tanítás lenni? - kérdezte Gino anyja.
- Ma nincs tanítás, tüntettünk. Coatta papa megcsóválta a fejét.
- Minden ürügy jó, csak lóghassatok; most éppen ki ellen tüntettetek?
- De Dominicis-ügy. Szolidaritás.
- Ez a De Dominicis nem az az őrült tanár, akit sértő fajelmélete miatt csuktak le? - kérdeztem.
- Azért csukták le, mert kitartott egy tudományos elmélet mellett. Ez a hatalmi elnyomás tipikus
esete - mondta a Coatta fiú.
Mérhetetlenül idegesítenek azok az ifjoncok, akik sémákban beszélnek, és azt hiszik, hogy ők
találták fel a forradalmat. Hallgatással fejeztem ki a nemtetszésemet. Coatta asszony szólalt meg
békítően, hogy helyreállítsa az előbbi nyugodt hangulatot:
- És ki ez a De Dominicis? Már jó néhány napja hallom a nevét a hangújságokban, de bevallom,
nem sokat tudok róla.
A két fiú és Bruno egyszerre kezdtek el beszélni. Megint a mama lépett közbe okosan:
- Nem, ti ketten megint vitatkozni fogtok - mondta a férjének és a fiának -, hallgassuk meg
inkább Giovannit, ő látszik köztetek a leghiggadtabbnak!
A diák a maga módján összefoglalta a fanatikus professzor ügyét:
- De Dominicis a bölcsészettudományi kar régi történelemtanszékének professzora. Néhány
hónapja publikált egy könyvet, amelyben azt állítja, hogy az elmúlt évezredekben a makrobikus
civilizáció létrejötte előtt a Földön az emberi faj volt az uralkodó.
- Vagyis a mienk? - mondta elsápadva Coattáné. - És a makrobák?
- A makrobák - folytatta a diák - nem létezik. Jobban mondva olyan végtelenül kicsik voltak,
hogy csak speciális tudományos műszerek segítségével lehetett látni őket, és az akkori időkben a
mikroba nevet viselték.
- És hogyan nőhettek meg ilyen Iónagyságára? - kérdezte Coatta papa.
- Ennek a kérdésnek a kapcsán De Dominicis tézise rendkívül érdekes. Még ha meg is tudom
érteni - nevette el magát Giovanni -, hogy a makrobikus rend vezetői nem tudják megemészteni. -
Rövid hatásszünetet tartott, hogy kiélvezze a kiselőadása nyomán támadt általános érdeklődést,
majd folytatta: - Meghatározatlan számú évezreddel ezelőtt, még az Egyetemes Járvány előtt, a
Földön elterjedt egy jelenség, amit szennyeződésnek neveztek. De Dominicis erről szóló részletes
magyarázattal szolgál, de ezt most nehéz lenne röviden összegeznem. Csak annyit mondanék róla,
hogy a primitív ipari technológiára jellemző egyes termelői folyamatok révén olyan kigőzölgések
keletkeztek, amelyek a környezetben változásokat idéztek elő, és ezek a változások különböző
módon hatottak az élő organizmusokra.
- Például? - kérdeztem, mivel akaratom ellenére magával ragadott az abszurditásoknak ez a
zagyvaléka.
- Például - folytatta a diák - De Dominicis azt állítja, hogy nekünk, embereknek, annak idején
másmilyen volt az arcunk, a két szemünk és a szájunk között egy háromszög alakú kiemelkedés
volt, két szimmetrikusan elhelyezkedő lyukkal.
- Hihetetlen! És mire volt az jó?
- Természetesen egy ötödik érzék érzékelésére.
- De hiszen mindenki tudja, hogy a négy érzék az négy! - mondtam, leplezetlen iróniával
hangsúlyozva ezt a banális igazságot.
- Pedig úgy tűnik, hogy akkoriban öt volt. De Dominicis professzor olyan paleohumán
dokumentumokat talált, amelyekből szerinte azt a következtetést lehet levonni, hogy az akkori
embereknek kellemes élményben volt részük, ha például egy virágot tartottak az elé a két
szimmetrikus lyuk elé.
Giovanni letépett az akáclugasból egy szál virágot, és mosolyogva rázta az arca előtt, mintegy
szkeptikus kételyét fejezve ki arról az elméletről, amelyet annyi átéléssel adott elő.
- És a makrobák - kérdezte Coattáné, ösztönös óvatossággal lehalkítva a hangját -, hogy mondtad
azt a jelenséget… a szennyeződés következtében nőttek volna így meg? - Igen, de nemcsak amiatt,
állítólag létezett egy ezzel összefüggő másik ok is; úgy tűnik, hogy a mi távoli őseink különböző
olyan betegségeknek voltak kitéve, amelyeket az emberi szervezetbe behatoló mikrobák okoztak.
Őseink orvosságokat találtak fel védekezésül, de a mikrobák hozzászoktak ezekhez, sőt még
nagyobb erőre kaptak általuk. Ez az alkalmazkodási képességük, valamint a környezeti feltételek
megváltozása okozta feltehetőleg, számos generáció elmúltával, a gigantizmus jelenségét, vagyis
azt, hogy a mikrobákból kifejlődtek a jelenlegi makrobák. Ezen a ponton - fejezte be a diák - De
Dominicis tudományos elmélete egy feltételezésbe torkollik, és ezzel próbálja magyarázni a mai
valóságot: eszerint az ex-mikrobák, miután nagyokká és hatalmasokká váltak, aláásták a korábbi
emberi társadalmat, és megalakították az Absztinencia elvein alapuló jelenlegi bakterikus
civilizációt.
Ez a vallási terminus ilyen szemérmetlen, felforgató beszéd zárszavaként káromlásnak hatott.
Coattáné is észrevette, hányta is magára az Erjedés jelét, és azt mondta:
- Szerintem jól tették, hogy börtönbe csukták.
Csatlakoztam hozzá:
- Az Absztinencia a mi hitünk, és nem szabad gúnyt űzni belőle
- De Dominicis professzor - kezdte újra Giovanni - nagyon érdekes elméletet állított fel az
Absztinencia-vallás eredetéről.
- Az Absztinencia-vallásnak - vetettem ellene - transzcendens eredete van, és erről képtelenség
elméleteket fabrikálni anélkül, hogy meg ne sértenék a Bacilusság és az Emberiség vallásos
érzelmeit.
 Giovanni visszakozott:
- Senkit sem szeretnék megbántani az érzelmeiben! - Gyerünk, beszélj már! - noszogatta Gino.
- De Dominicis felfedezte, hogy amikor a makrobák még mikrobák voltak, az alkohol veszélyes
szer volt ellenük, mivel megakadályozta a szerves anyagok erjedését. Tudott tény, hogy a makrobák
a szennyben szaporodnák; bizonyos adatok arra utalnak, hogy a premakrobikus civilizációban az
emberek negatív jelentést tulajdonítottak a szenny szónak.
Felháborodtam:
- De hát maguk itt káromolnak!
- Elnézést, megpróbálom kevésbé éles szavakkal kifejezni magam - mondta a diák. Az alkohol,
tiszteletlenség ne essék szólván, tisztaságot teremtett, és ezzel megakadályozta a mikrobák
szaporodását, és megakadályozta vagy legalábbis gátolta volna a makrobák szaporodását is, ha az
első makroba papok nem találtak volna védelmet egy olyan vallásban, amely az alkohol dogmatikus
elutasításán alapszik. Természetesen szükséges volt, hogy ez a vallás a meghódított fajok között,
elsősorban az emberek között is elterjedjen.
- Ezért lett halálos bűn alkoholos italokat inni - fűzte hozzá Gino. - De a lelkünk megmentéséről
közvetlenül a Törvény gondoskodik, megtiltva a szőlőtermesztést.
- Gino, mi ez a tiszteletlenség?! - mondta az anyja.
Ha az illegális szólőre való közvetett utalás meg is zavarta Coattát, a fiú szemtelen beszéde
megfelelő alkalmat nyújtott, hogy témát változtathasson.
- Lehetséges - zsörtölődött -, hogy az iskolában mindig csak a tisztaságról és hasonló
disznóságokról fecsegtek?
Csak azért idéztem fel szinte már szőrszálhasogató pontossággal a Coatta-házban tett aznapi
látogatásom és a beszélgetésünk részleteit, hogy megmagyarázzam, hogyan és miért érlelődött meg
bennem az a meggyőződés, amely később meghatározta a Bűz téri merénylet nyomozása során
tanúsított viselkedésemet.
A tragédia és a Coatta-házban tett látogatásom napja között több mint egy év telt el, de rögtön
eszembe jutottak az illegális szőlő és a felforgató beszédek keserű és kínos emlékképei. A Bűz téri
merénylet, mint emlékezéses, a felháborodás feszült légkörét teremtette meg az országban. A
helyiségben tartózkodó ártatlan makrobák tömege, a máig is ismeretlen tettes által irányított
félelmetes erejű alkoholsugár, a sérült makrobák jajkiáltásai, a súlyos égési sérültek lassú agóniája,
ennek a szörnyű bűnténynek a momentumai mindenkit kétségbe ejtettek.
Maradhatott-e büntetlen egy ilyen kegyetlen és gyáva gaztett?? A merénylőknek (mert hiszen
senki sem hitt egy magányos őrült elkövető lehetőségében) sikerült minden nyomot eltüntetniük
maguk mögött. A nyomozók sötétben tapogatództak. Sajnos minden kétséget kizáróan emberek
voltak a tettesek. Feltehetően a De Dominicishoz hasonló, felelőtlen áltudósok propagandájától
ágfertőzött emberek. A nyomozást ebben az irányban indították el. Ennek a súlyos esetnek politikai
következményei is voltak. És bár ember vagyok, a kétlábúak között fellelhető fanatikus
kisebbséggel való bármilyen közösségnek még a látszatát is kerülni akarom; én azt tartom, hogy a
most leköszönt kormány, egy rosszul értelmezett demokrácia nevében túl engedékeny volt az
emberiség kérdésében. A Bűz téri eseményeket követő jogos felháborodás, ha Isten is úgy akarja,
utat nyithat az olyan politikai megoldások előtt, amelyek a nép társadalmi rendet követelő
igényének leginkább megfelelnek.
A hangújságokban széles teret kaptak a folyamatban levő nyomozás hírei. Megoldatlan volt az a
kérdés, hogy honnan szerezhették be a merénylők az alkoholt? A Métely című újságban olvastam
egy cikket, ami igen megdöbbentett: arról a nyomozási akcióról számolt be, amelynek az volt a
feladata, hogy kiderítse, léteznek-e illegális szőlőültetvények; az eredmények alapján a hatóságok
kizártnak tartották, hogy a Földön akár csak egy négyzetméternyi megművelt szőlő is legyen.
Lehetséges lenne, hogy Bruno Coatta fél hektárja ilyen gondos kutatások ellenére is titokban
maradt volna? Ha a nyomozás ezen a ponton elakad, nem kötelességem-e tudatni a hatóságokkal,
amit tudok? Bevallom, nem könnyen szántam rá magam erre a döntésre. Ezt csak azok miatt a
firkászok miatt teszem hozzá, akik úgy festettek le engem, mint egy beképzelt alakot, aki
megittasult a koronatanú-szereptől. Pedig mennyit töprengtem, mielőtt elmentem volna a
Makrobikus Rendőrségre. És amikor a politikai csoport tisztviselői előtt megtettem a
tanúvallomásomat, óvakodtam attól, hogy bármiféle következtetést vonjak le Coatta lehetséges
felelősségéről a merénylettel kapcsolatban. Csak arra szorítkoztam, hogy elmondjam, mit láttam és
hallottam aznap a tanyájukon.
Rögtön megértették, hogy én egy komoly, megbízható tanú vagyok, és bevittek magához a
Rendőrfőnökhöz. A Rendőrfőnök épp egy pohárka hullabólét iszogatott. Alaposan megnézett hat
átható szemével, a hetediket lehunyva tartotta, talán hogy jobban élvezhesse az ital zamatát. Nem
kínálom meg - intett, udvariasan az üvegre mutatva -, tudom, hogy a kétlábúak szervezete ezt nem
bírja.
És én boldog voltam, hogy végre bebizonyíthatom az ellenkezőjét: mindig is az volt a
meggyőződésem, hogy csak egy ósdi előítélet tiltja meg nekünk, embereknek, hogy ihassunk belőle.
Ez pedig (látszott a fekete címkéről) kiváló minőség volt, rohadt hulla tiszta párlata. Évekig
edzettem magam, hogy meg tudjam inni, mert gyűlölöm azt az alsóbbrendűségi helyzetet, amelybe
mi, emberek, kerülünk, ha makrobikus szokásokkal találjuk szembe magunkat. Így elfogadtam a
felém nyújtott poharai, és egy nagyot kortyoltam a hullabóléból. Az volt a benyomásom, hogy a
Rendőrfőnök kellemesen meglepődött.
A tanúvallomásom jegyzőkönyve ott feküdt előtte. Megdicsérte az elmondott tények pontos
szabatosságát, és gratulált állampolgári jóérzésemhez.
- Öröm számunkra, ha időnként azt láthatjuk, hogy a kétlábú közösség tagjai között is akadnak
igazi honpolgárok.
Aztán, meglepetésemre, a földi fajok eredetéről tett egy történelmi jellegű eszmefuttatást. A
Rendőrfőnök széles látókörű, nagy műveltségű makroba.
- De Dominicis elmélete hóbortos - mondta -, de nem hiányoznak belőle a szuggesztív elemek.
Nála komolyabb tudósok is elfogadták azt az elméletet, hogy a prehistorikus korszakban a
bolygónkon a környezeti feltételekben változás ment végbe. És miért ne gondolhatnánk, hogy a
primitív korokban a Föld a jelenleginél kedvezőbb feltételeket biztosított az emberi élet számára 7
Megint töltött magának egy kis italt, udvariasan odanyújtotta felém is az üveget, de ezúttal
kitértem a kínálás elől.
- Még az a feltételezés is, miszerint maguknak, kétlábúaknak, az elmúlt évezredekben volt egy, a
későbbiek folyamán elvesztett ötödik érzékük is, amit szaglásnak neveztek, elfogadhatónak látszik
számomra - tette hozzá -, ám De Dominicis a továbbiakban olcsó fantáziálgatásokba vész - és itt a
hangja élesebbé vált -, amikor is azt a nevetséges és, engedelmével, igazságtalan teóriát vallja,
miszerint a makrobikus faj ősi generációi végtelenül kicsi méretűek voltak, és az emberi faj volt az
uralkodó.
Csatlakozni akartam ezeknek a badarságoknak a tarthatatlanságához, és kerestem a megfelelő
mondatot, amellyel kifejezhetném a véleményemet, de a Rendőrfőnök nem hagyott rá időt.
- Az egész általunk ismert történelem - folytatta - azt bizonyítja, hogy a civilizáció a makrobikus
kultúra évezredeken át kifejtett munkásságának eredménye, és az emberi közösségek mindig csak
alárendelt szerepet játszottak. De ugyanaz a történelem - jegyezte meg, most már mind a hét szemét
rám függesztve - azt is tanúsítja, hogy minden korban voltak olyan emberek, akik illően elismerték
a makrobikus felsőbbrendűséget, felsorakoztak mögénk a polgári rend védelmében, és harcoltak a
kétlábú kisebbség egyes szektorainak meg-megújuló felforgató tevékenysége ellen. A társadalmi
együttélés szolgálatában szerzett érdemek, a tisztánlátó becsületesség - fejezte be a Rendőrfőnök,
külön hangsúlyozva minden egyes szót - mindig elnyerték méltó jutalmukat.
Kis szünetet tartott, majd megkérdezte:
- Ön hivő?
- Igen - feleltem meggyőződéssel -, az Absztinencia-vallás mély hitében nevelkedtem. Mielőtt
elbúcsúztam volna, a Rendőrfőnök annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a per folyamán
is ugyanazt a világos következetességet fogom tanúsítani, mint a rendőrség előtt tett
vallomásomban, és a bíróság elé terjesztem mindazokat az odaillő adatokat, amelyek alapján
elítélhetik a Coatta bandát (rajtaütésszerűen már mindannyiukat letartóztatták).
A nyomozás folyt tovább, hogy kiderítsék, hogyan és milyen segítséggel használták fel a Coatták
saját termelésű alkoholjukat a Bűz téri borzalmas merényletben. A nyomozók tüzetesen utánajártak
minden apró nyomnak, és az összegyűjtött adatok birtokában letartóztatták a Coatta fiú egy másik
iskolatársát is, egy bizonyos Valgannát, akiről kiderült, hogy gyakran járt a Bűz térre flipperezni. A
kör lassan bezárult.
A per előtt azonban a nyomozás egy olyan zavaró adat birtokába jutott, amely majdnem
helytelenül befolyásolta a közvéleményt. Egy fiatal makroba, aki valószínűleg többet ivott a
kelleténél, szennygőzös állapotában meggondolatlan kijelentésekre ragadtatta magát, abban a
presszóban, ahol a Vírus Rend tagjai szoktak találkozni egymással. Én egy egyszerű kétlábú
vagyok, nem konyítok a politikához, de amennyire tudom, ebben a szervezetben tömörülnek azok a
lelkes makrobák, akik egy rendezettebb társadalomért és egy szigorúbb fegyelmen alapuló
társadalmi rendért harcolnék. A Coatta fiú azt mondta, hogy a Vírus Rend, tagjai szélsőséges
fanatikusok, akik a földi együttélés problémáját a kétlábú közösségek teljes megsemmisítésével
akarják megoldani, de a Coatták - mint ahogy azt én is igazán tanúsíthatom - forrófejűek, és nem
kell komolyan venni a véleményüket.
Azon az estén, állítólag, meglehetősen heves vita robbant ki a Vírus Rend tagjai között. Tudjuk,
milyen szertelenek ezek a mai fiatalok. Az egyik jelenlevő makrobát opportunizmussal vádolták a
társai, mire ő felháborodottan kikérte magának, és valami olyasmit mondott a Bűz téri merénylettel
kapcsolatban, hogy neki is része volt benne. Azzal dicsekedett, hogy a makrobikus politikai élet
néhány vezető személyiségével áll kapcsolatban, és utasításokat kapott tőlük arra nézve, hogy
hogyan importáljon illegálisan alkoholt a Vénuszról. Sőt, jelentette ki végül, ő volt a híres halálos
erejű alkoholsugár irányítója, és az egészet a makrobikus civilizáció győzelmének érdekében tette.
Sajnos, a makroba hencegő lódításait meghallotta egy kétlábú is, aki mindenfelé elmesélte ezeket
a hazugságokat, és állította, hogy azt is látta, amint az dicsekvőn egy pénzköteggel teli, vaskos
tárcával hadonászott. Megkezdődtek a képtelennél képtelenebb találgatások. Az emberi kisebbség
szélsőséges köreiben az a feltevés kapott szárnyra, hogy egy nagyszabású makrobikus összeesküvés
áll a háttérben, annak érdekében, hogy a szörnyű merénylet felelősségét a kétlábúakra háríthassák,
és így ürügyet szolgáltassanak megtorló intézkedések és egy hatalmi jellegű politikai fordulat
igazolásához. Az őrületbe hajló pszichózis elterjedése azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy hamis
vágányra tereli a nyomozás menetét; de szerencsére aznap reggel, amikor a nyomozók kimentek a
fültanúhoz, hogy kihallgassák, holtan találták a lakásában. Egy hiperpisztoly végzett vele. A
fegyvert is megtalálták egy dobozban. Nyilvánvaló öngyilkosság volt. Véletlen egybeesés folytán
még aznap este a fantáziadús makrobát is, aki fiatalkori vagányságból holmi hős rendcsinálónak
adta ki magát, holtan találták: a pincéjében rejtegetett demizson véletlenül eltört, és a kifolyó
alkohol megégette. Miután megszűntek azok az elemek, amelyek keresztezhették a nyomozást, a
rendőrség, végre biztos úton haladva, összegyűjthette a terhelő bizonyítékokat a Coatta banda ellen.
A perben természetesen én voltam a koronatanú. A lugasban elköltött ebéd alatt végighallgatott
makrobaellenes beszélgetés az én tömör összefoglalásomban nagy feltűnést keltett a teremben. Új
részletek is felszínre jöttek. Amikor a bíró megkérdezte, láttam-e Bruno Coattát, amint a saját
illegális szőlőjéből készített párlatból ívott, azt válaszoltam, hogy nem, és ez döntő érv volt a
védelem számára, ugyanis a gyanúsított azt hajtogatta, azért termesztett szőlőt, hogy konyakot
készítsen belőle, saját fogyasztásra.
Felesleges most itt elbeszélnem, hogy milyen örömmel fogadta a közvélemény az ítéletet.
Komoly csapás volt ez a kétlábúak felforgató csoportjai ellen is. A makrobikus társadalmi rend
megerősödve került ki a merényletből; az Absztinens Demokraták Országos Kongresszusa sürgette
egy olyan közbizalomnak örvendő kormány létrehozását, amely képes "a demokratikus elveket
összhangba hozni - amint ezt a záródokumentum leszögezte - egy fegyelmezetten termelő, rendezett
társadalom igényével",
Bár elégedettséggel töltött el az a tudat, hogy teljesítettem a kötelességemet, a keserűségek sem
kerültek el. A kétlábúak ezrei, akiket a SEVESO-i táborba deportáltak, ahol tudvalevőleg a
levegőszennyezettség halálos mértékű az emberi szervezet számára, ellenem fordultak, azzal
vádolnak, hogy a tanúskodásommal elárultam a fajtámat. De mi ez a szűkkeblű faji sovinizmus? Én
egyetemesnek érzem magam.
 Elismerésben is volt részem. Épp tegnap hívott meg a Rendőrfőnök a fregenei villájába, ahol
saját strandja is van. A szürkésvörös tenger partján a langyos napon sütkérezve, egy üveg jégbe
hűtött hullabálé társaságában barátságosan elbeszélgettünk mindenféléről: a terrorizmusról, a
gazdasági helyzetről, a politikai kilátásokról. A. Rendőrfőnökről senki sem mondhatná, hogy
reakciós. Természetesen az az állás, amit betölt, arra kötelezi, hogy pártatlan legyen, de azt hiszem,
hogy a szíve mélyén az absztinens baloldalhoz vonzódik; ha hallanák, milyen nyitottsággal beszél
például egy olyan lehetséges kozmikus kompromisszumról, amely megteremtené az egyensúlyi
politikát a bakterikus és az emberi civilizáció baráti szövetsége talaján.
Időtlen idők óta kétlábúnak tilos a tengerben fürödni, de tegnap a Rendőrfőnök úr nagylelkűen
feloldott e tilalom alól; együtt úsztunk, és bár ő sokkal gyorsabban tudott kallózni huszonöt
tapadókorongos lábával, azt hiszem, én sem vallottam szégyent. Felejthetetlen volt ez az együtt
töltött délelőtt, még ha nem is értettem meg egész pontosan, amit a Rendőrfőnök mondott, amikor
tengervíztől csöpögve kimásztam a partra:
- Barátom, néhány nap múlva ennek a fürdőzésnek köszönhetően ön igazán kitűnő párlattal tud
majd szolgálni egy üveg hullabólé előállításához, fekete címkéshez persze.

Óvári Katalin fordítása

 Michel Demuth - A bumm-bumm madár vágtája

"Rengeteg feltevés látott napvilágot a Moll bolygó lakóinak

énekbeszédéről, amely e planéta egyik legfestőibb
jellegzetessége, éppúgy, mint ahogyan a különös rádiórejtjel,
amelyet a Canope Birodalom előtt több évtizeden át nagy
becsben tartottak, és amely a furcsa című
A Bumm-Bumm madár vágtája zenemű csendjein, módosításain
és ritmusváltozásain alapult. Még magának s Bum-Bumm
madárnak a létezése is eléggé bizonytalan. Meglehet, hogy a
számos háború, amelybe a Moll bolygó belekeveredett, egy
olyan faj kiveszését okozta, amelynek csupán a neve maradt
fenn…"
GALAXIÁLESEK

Próba vágta

A Bumm-Bumm madár alig emlékeztetett némelyik földi óriásmadárra. Úgy tíz méter
távolságról, ellenfényben, amikor a Wize éppen a Moll bolygó láthatárára bukott, holmi idegen
összetéveszthette egy aránytalanul nagy fejű struccal.
A Moll bolygó uralkodójának, a Bumm-Bumm madárnak azonban a legcsekélyebb közös vonása
sem volt a földi szárnyasokkal.
Néhány hónapos korában csaknem elérte a kétméteres magasságot. Két hosszú lábát egyfajta,
rendkívül ellenálló kitin borította, a láb ruganyos úszóhártyás talpban végződött, amelyben a
legkeményebb talaj sem tudott kárt tenni, és amely lehetővé tette a járást az Egyenlítő körül húzódó
nagy mocsarak dágványában.
A két láb terebélyes, hasas, csaknem gömb alakú testet tartott, amelyet rövid, vakító fehér szőrzet
borított. A láb elülső részén, a tojónyílás környékén, előbukkant a halvány rózsaszín bőr.
A Bumm-Bumm madár kerekded testének hátsó felét élénkvörös faroktoll-legyező jelezte. Ha az
ember jobban megnézte, kiderült, hogy ezek a "tollak" valójában membránlemezek, amelyeket a
madár bonyolult változatokban tud mozgatni, e változatok célja hosszú ideig talány maradt, egészen
addig, amíg… Na de ez már Kellus Bergre tartozik.
A Bumm-Bumm madár nyaka hosszú és rendkívül vékony volt, finom, áttetsző pikkely borította,
amely hónapokon át lázba hozta a földi ichtiológusokat, mígnem valamelyikük rájött, hogy a
pikkelyek valójában élősdiek, de azért független életet élnek.
A kiugró pofacsontú, irdatlan nagy fejet ugyanolyan fehér és sima szőrzet fedte, mint a testet. A
szem nyolcszögletű volt, öt, blendére emlékeztető szemhéj védte. A csőr hosszú, rendkívül hegyes
volt, és ugyanolyan vörös, mint a membrántollak. Apró fogak tömkelege sorakozott benne, akár egy
kezet is összeroppanthatott velük a madár. Néhány ember bízvást tanúsíthatja…
A Bumm-Bumm madárnak nem volt szárnya.
……………………………………………………………………………………………………
………………
A Bumm-Bumm madár és Kellus Berg ornitológus élete folyása szinte párhuzamosán haladt,
mielőtt találkoztak volna…
……………………………………………………………………………………………………
………………
A Bumm-Bumm madár még nem töltötte be az egy évet, két méter ötven centi volt, amikor
elhagyta szülőkörzetét, és nekivágott a hatalmas trópusi sivatagnak, hogy fészekkörzetet keressen.
Amennyire az idő-tér ösvényeiben meg tudjuk állapítani az egybeeséseket, körülbelül
ugyanekkor hagyta el Kellus Berg a Földet, egyedül utazott a Nagy Sarki Egyetemre, a Négy Mars-
vidék Szövetségének fővarosába.
2150-et írtak, Berg húszéves volt. Apja a marsbéli hadsereg Támadó Skadronja volt, a Mars
2129-ben ostromolta a Földet, az első transzponáló háború során. Anyja európai, közelebbről dél-
olaszországi asszony volt. Rá tudta venni Carel Berget, hogy leszerelése és a megszálló sereg
távozása után a Földön maradjanak.
Kellus azonban az új világok tudományos kutatócsoportjaiban akart dolgozni, és 2150-ben a
Mars még némiképp a csillagközi terek és főleg a Transzponálók ura volt. Egy szép júniusi napon
tehát Kellus jelentkezett a Bretagne-i parton horgonyzó Atlanti
Nagy Transzponálón, és fél perc múlva már ott is volt a Sarki Egyetemi Állomáson.
A Bumm-Bumm madárnak egy teljes hétre volt szüksége ahhoz, hogy átkeljen a hatalmas
sivatagon, amelyet az emberek később Por-Hányónak neveztek el. Nyakának élő pikkelyei
megvédték (ez volt a szerepük) a tigrisvarangyok harapásától, amelyek a foszfátos homokban éltek,
és úgy pattantak fel, mint megannyi gumilabda, ijesztő, méregfogakkal ellátott állkapcsukat
csattogtatva.
A sivatag túlsó felén rettentő magas hegylánc húzódott, a Bumm-Bumm madár azt hitte, ott
pusztul. A hegy másik oldalán, a lejtón azonban sose látott erdős-mezős vidéket talált. Még három
napon át folytatta útját, azután megállapodott az erdős domboknál, nem messze egy kis, pezsgő vizű
folyótól - bizonyos volt benne, hogy elérte a fészekkörzete közepét.
Kellus Berg eközben berendezkedett új életében, és nagy műgonddal osztályozta a Nagy
Egyetem lehetséges barátait és ellenségeit.
Háromévi alapfokú tanulmányok alapján már ki is tudta választani a neki tetsző tudományágat.
Körülbelül ugyanennyi hónapra és napra volt szüksége a Bumm-Bumm madárnak ahhoz, hogy
kijelölje fészekkörzete határait. A körzet végül is 300 négyzetkilométerre terjedt ki (az emberek
gondosan lemérték, amikor kiszálltak itt), középen a csillogópezsgő, hideg, halban bővelkedő vizű
folyó szelte át, amely elbűvölte a Bumm-Bumm madarat.
Huszonnégy éves korában Kellus Berg beiratkozott az Egyetem ornitológia szakára. A következő
évben a Naprendszeren kívüli kutatást bízták rá.
A Hobarth-egyezmény éppen ebben az évben adta vissza a (nagyon meggyengült) földi hatalmak
jogait és kiváltságait. A Transzponálót vegyes igazgatóságra bízták, amelynek pártatlannak kellett
lennie. A marsbéli haderők kiürítették a Holdat, és 500 000 kilométerre a Földtől, az "Atgrid
Függöny" magasságáig vonultak vissza. Ekkor az anyabolygón különféle zavargások törtek ki, és
Kellus családja hamarosan utánament a Marsra. Kellus huszonnyolc éves korában megkapta a
diplomáját, évfolyamtársai közt a második helyen végzett. Ami lehetővé tette, hogy tíz különböző
világ közül választhatja ki első tudományos kiküldetése színhelyét.
Ugyanebben az évben érkezett a Wize-rendszerbe a Hertzprung hajó. A dicsőséges Szövetséget
képviselte és fenekében két Transzponáló alkatrészei halmozódtak.
A Bumm-Bumm madár még nem töltötte be a harminc évet, ami neki a kamaszkort jelentette,
rendkívül kíváncsian figyelte a dombok felett elsuhanó, a folyó felett repkedő nagy fémgömböt,
amely a fészekkörzet kellős közepén szállt le. A Bumm-Bumm madár nem volt bosszúálló
természetű (néhány éven át az emberek egyáltalán nem így gondolták), és nyugodtan figyelte, amint
a rengeteg idegen alak kiszáll a hajóból, akik aztán a folyó túlpartján furcsa építményeket kezdtek
emelni. A helyzet azonban hamarosan rendkívül kellemetlenné vált, mégpedig akkor, amikor több
teremtmény letelepedett a fészekkörzet területén, ekkor ugyanis a Bumm-Bumm madár hasas
testének hátsó felét tűrhetetlen viszketegség csiklandozta. A viszketés végül valódi szenvedéssé
fajult. A Bumm-Bumm madár életében először érzett félelmet meg haragot.
Kellus Berg nem volt túlzottan bátor természetű. A felajánlott tíz világ közül a
legbiztonságosabbat, a legkönnyebbet; a legközelebbit választotta, azt, amelyiket már csaknem egy
évszázada elfoglaltak az emberek: a Szíriusz hatodik bolygóját, az Aphroditét.
Kellust balsejtelmek gyötörték, amikor elhagyta a szüleit meg az Egyetemet, ami meglepte.
Az Aphroditén töltött öt év igazolta balsejtelmeit.
Ennyi időtartamban határozta meg a Szövetség az első kiküldetést. Azonkívül a kiküldetés
időtartama fordított arányban állt a kockázattal.
 Ott tartózkodása végén Kellus Berg utálta, gyűlölte az őserdő minden fáját, Gregory, a főváros
minden bárját, minden lányt, minden bárfiút. Olykor veszedelmes vágya támadt rá, hogy felgyújtsa
a telep helyiségeit meg azokat a ketreceket, amelyekben több mint ezerfajta különleges tollazatú,
megrázóan trillázó madarat gyűjtöttek össze.
Az Aphrodité valóságos Afrika volt, a kalmárok, a haszonlesők, a bártöltelékek és játékosok egy
évszázada özönlöttek ide, a Szövetség szigorú törvényei ellenére. Kellus fuldoklott ebben a
pártfogói által "könnyűnek" ítélt környezetben.
Visszatért a Marsra, megtudta, hogy a szülei nemrég költöztek el a távoli Tukán Bergson nevű
bolygójára. Kérte, hogy nevezzék ki a Bergsonra, de visszautasították, mert abban a világban
egyetlen szárnyasfaj sem élt. Hivatalosan kiküldték a Kartácsra, egy fehér törpe hetedik bolygójára,
egy Szabad Kutató a különös Micsoda-Bazár nevet adta a fehér törpének, egyébként ezt a kutatót
ugyanebben a naprendszerben ilyenfajta keresztnevek fémjelezték még: Helyben-Vagyunk,
Neglizsé, Ánizslikőr meg Csinibaba.
Ugyanez idő tájt a Moll pionírjai meg a Bumm-Bumm madár sok frontos előcsatározásokban
ütköztek meg. A Bumm-Bumm madár felváltva érzett kínzó fájdalmat, illetve örömet az emberek
tőszomszédságában. Az emberek a legkülönbözőbb szerszámokkal forgolódtak körülötte, miközben
a folyóparton felépített Transzponáló szabályos időközökben tonnaszámra ontotta a felszerelést.
Amikor a Bumm-Bumm madárra rájött a jól ismert viszketegség, nem tudott többé úrrá lenni dühén.
Ez pedig a legváratlanabb formákban nyilvánult meg. A támaszpont igazgatója már háromszor kért
engedélyt a legfőbb hatóságtól, hogy elpusztíthassa a féktelen szárnyast, ám egyszer sem kapta
meg.
Eközben Kellus Berg a Kartács sáros völgyeiben cserkészett, sose látott és nem túlzottan
étvágygerjesztő madarakra vadászva. A távoli támaszpont gyűjtőtáborra emlékeztető légkörében,
amellyel a Transzponálók vezetősége vajmi keveset törődött, az esős napok szörnyű viharokkal
váltakoztak.
Kellus végre odahagyta a Kartácsot, szabadságra ment a Marsra, és nagy nehezen kijárta a
kivételes engedélyt, hogy meglátogathassa a szüleit a Bergsonon. Rendkívül hosszú volt a több
Transzponálóval megtett út, amelynek során olyan helyeken kellett átszállnia, amelyeken a
berendezés roppant kezdetleges volt, és számítani lehetett az üzemzavarra. Ami azt jelenti, hogy
valaki akár el is tűnhetett az űrben.
Így aztán Kellus futó élményeket szerezhetett az Eisenstein II-ről (szédítő fák a sötét ég alatt), a
Lancelot-ról (süvöltő szél a hófehér óceánon), a Kék Füstről (távoli vulkán, a háborgó talaj
mennydörgése), a Demberg V-ről (zöld gomolygások egy eszeveszett színű vidéken) meg a Hué-
Thongról (bazári Kína a húsevő és vonagló növényekből álló erdő szélén), azután két napig
feltartóztatták a Jhamali Részecskék Világában a súlyos politikai zavargások miatt. Végül is csupán
két hét szabadsága maradt, amikor végre testet öltött a Bergsonon, ezen a különböző jellegű,
megszámlálhatatlan félszigettel teleszórt óceáni bolygón. Az első (európai) támaszpontot az
Egyenlítő környékén rendezték be, így Kellus két csodás napot töltött a fehér fövenyen szülei ifjú
szomszédnőjének, Natasának a társaságában, akit szabadsága utolsó napján feleségül vett. Együtt
utaztak vissza a Marsra.
A Bumm-Bumm madár szintén elég nagy útra szánta el magát a Moll egyenlítői mocsarai felé,
ott akarta letenni élete első tojását. Tudta, hogy ez az esemény egyenes következménye azoknak a
titokzatos érzéseknek, amelyek a sürgő-forgó idegenek láttán fogták el. Volt köztük igazán
kellemes, sőt némelyik valósággal gyönyört szerzett neki. Ilyenkor egy időre megszabadult a többi
érzéstől: viszketés, fájdalom, elviselhetetlen fülzúgás.
Kellus Berg meg a felesége 2165-ben szállt ki a Zöldszőlőn. Ez volt Kellus új állomáshelye és
egyben a mézeshetek eszményi helyszíne. A Zöldszőlőn, a kékesfehér, Dialphire nevű nap
tizenhatodik bolygóján, egy tucatnyi kontinens volt, közülük a legmérsékeltebb hatalmas tavakban
meg halvány tobozos erdőkben bővelkedett, az erdőkön méltóságos folyók hömpölyögtek át,
visszatükrözték a citromsárga eget, amelyen olykor mintha parányi és kedves madárrajok
sustorogtak volna.
Kellusnak meg a feleségének sikerült a Zöldszőlőn maradnia, egészen addig, amíg első
gyermekük be nem töltötte negyedik évét.
A Bumm-Bumm madár csaknem ugyanebben az időben utolsó csodálatos és nyugalmas napjait
töltötte a Nagy Mocsárban. Megismerte a tojásrakás gyönyörét, és megcsodálhatta az arany pettyes
fehér tojás szabályos gömbjét. Azután valamilyen ősi ösztön visszahívta a fészekkörzetbe, noha
egyre több lett ott az ember, és egyre több viszketegséget okozott neki.
Kellus meg szeretett Natasája, no meg az ifjú Carel kénytelen-kelletlen elhagyta a Zöldszőlőt, és
újra visszatért a Naprendszerbe.
Ez 2170-ben történt. A Mars-szövetségben polgárháború dúlt, továbbá akkoriban észlelték annak
a betegségnek az első tüneteit, amelyet később Ádám-kórnak neveztek el, és amely betegség a
naprendszerek férfilakosságának kétharmadát kipusztította.
Kellus megtudta, hova fog kerülni, a Moll név a legcsekélyebb lelkesedést sem keltette benne.
A Berg család a Ceylon Transzponálóval indult, átutazott az Álvaron, a Canope X-en meg a
hetyke Tündéren, amely már követelte a függetlenségét.
A Bumm-Bumm madár ezalatt tűrhetetlen viszketegséget érzett hasas teste hátsó felén, ezért
aztán súlyos megtorlásokat foganatosított a Moll támaszpontja ellen. Tönkretette azokat a
veteményeskerteket, amelyeket a botanikusok rajongva gondoztak, és belecsinált a folyóba, mert
kileste, hogy a nők olykor szeretnek fürdőzni benne.
Ez volt a riasztó helyzet, amikor Kellus Berg, a felesége meg a fia testet öltött a helyi
Transzponálón.

Start

Winnifred Chafiro, a Moll Szövetségi Támaszpontjának igazgatója meglepetten ráncolta a

szemöldökét, amint megpillantotta az egy méter nyolcvanöt magas, fekete, göndör sörényű, alig
őszülő, keménykötésű fickót. A fickó arca eléles és nyílt volt. Világos tekintetében egy csepp
bizalmatlanság tükröződött. Chafiro ezt tiszteletnek és félelemnek vélte, és mivel abban a hitben élt,
hogy áltálában mindenki tart tőle, nagyon rokonszenvesnek találta Kellust. Natasát gyerekszámba
vette, olyan kecses és kicsi volt. Megfoghatatlan előkelőség és határozottság sugárzott róla, mi
tagadás, mély benyomást tett az igazgatóra. Chafiro odáig ment jóindulatában, hogy előjött vaskos
íróasztala mögül, és megpaskolta a kis Carel pofiját, aki bizalmatlan tekintettel méregette.
- Kiváló jellemzést kaptam magáról, Berg - mondta. - Azonkívül olvastam a Kartács
szárnyasairól szóló értekezését, és… - habozott, mert csupán sebtében futotta át Berg eléggé száraz
munkáját, és nem mert részletes véleményt kockáztatni.
- Szórakoztató munka volt - jelentette ki kedvesen Berg, ki akarván menteni az igazgatót szorult
helyzetéből. - A Kartács nem túlzottan kellemes világ, valamivel agyon kellett ütni az időt… -
Mosolygott és várt.
Chafiro a fejét csóválta. Hirtelen eszébe jutottak kellemetlenségei, a Moll viszontagságai, a
Bumm-Bumm madár. Alig tudta rászánni magát, hogy megmondja Kellusnak: legfontosabb
munkája a párját ritkító madár tanulmányozása lesz, amelyet az entomológusok nemrég sóztak rá az
ornitológusokra.
Chafiro még eltöprengett egy kis ideg. Abban a pillanatban, amikor már-már belefogott kínos
magyarázkodásaiba, irtóztatódörej reszkettette meg a levegőt. Minden tekintet a hatalmas,
napsütötte udvarra néző ablakra szegeződött. Különös hang hallatszott: Bumm! Bumm!
Olyan volt, mint valami páratlanul mély hangzású dob pergése. Vagy talán nagybőgő
brummogása. De éppúgy lehetett erős vulkanikus kitörés előjele vagy valamilyen nehéz fegyver
dörrenése…
- BUMM! BUMM!
Az udvaron magas alak ment át két keskeny lábon, porfelhőt hagyva maga után. Újabb
csörömpölés hallatszott, utána kiáltozás. Csengő szólalt meg.
- Bocsánat - mondta halkan Chafiro, akinek homloka izzadságtól csillogott.
Eddig mereven állt, most elindult, és egy házi videotelefon képernyője felé fordult. A hívó fél
lihegett, káromkodott, nagy nehezen eldadogta a mondókáját. Amikor az igazgató felemelte a fejét,
a tekintete tele volt mélységes szomorúsággal. Visszaült.
- Az az érzésem, Berg úr, hogy nem fogja tudni igazán értékelni e vidék kellemes éghajlatát.
Érkezése éppen meglehetősen drámai eseményekkel esik egybe, és az a helyzet… - Elakadt, nem
talált szavakat. Végül felállt, megkerülte az íróasztalát, és együttérző mozdulattal vállon veregette
Kellust. A mozdulat felettébb nyugtalanította az ornitológust.
- Bizonyos vagyok benne - folytatta nagy kínban az igazgató -, hogy ön kihúz bennünket a
csávából. Sajnos - sóhajtott fel -, nem ez az ördögi madár az egyetlen gondunk… De hát
mindenkinek megvan a maga baja…
És kikísérte Kellust.

Másnap Kellus Berg kiment a támaszpont nagy udvarára, és minden épületet végignézett, azután
a tekintete a dombok halvány rajzolatára siklott. Hunyorgott. A Wize éppen felfelé indult az égen,
de fehér fénye máris vakító volt. De azért nem sütött nagyon melegen, mert a Mollnak ezen a
vidékén épphogy beköszöntött a tavasz. A könnyű szellőnek még kissé jeges mellékíze volt.
- Kellus!
A férfi hátrafordult, és a feleségére mosolygott.
- Csak nem akarsz mindjárt azzal a nagy madárral foglalkozni! Azt mondta az igazgató, hogy
előbb tanulmányozd az irattartót, és nézd meg a filmeket…
A férfi szép lassan felemelte a kezét, ami nála ellentmondást nem tűrő jele volt annak, hogy
csendet kér.
- Izgat - mondta. - Nem tudom, de…
A fejét csóválta. Talán megérezte, milyen kötelékek fűzik majd hosszú éveken át a Bumm-
Bumm madárhoz. És elindult a dombok felé, felesége megbocsátó tekintettel követte, az ablakok
mögött összeverődött új kollégái izgatottan lesték.
A reggel derűs volt, az ég halványkék. A folyó csillogott-villogott, és a rét szélén a dombok
valószerűtlennek látszottak.
"Tetszik nekem ez a vidék - tűnődött Kellus -, nem éppen a Zöldszőlő, de… ha az állatok
megnyugodnának…"
Megállít a vízparton, és ekkor pillantotta meg a Bumm-Bumm madarat. Emez a fehér virággal
teleszórt rét közepén aludt. Ahol Kellus állt, onnan csak elképesztő fejét meg hosszú, vörös csőrét
látta. De nem tévedhetett, valóban itt hevert előtte a bűnös, aki annyi fejfájást okozott Chafirónak.
Fúrta a kíváncsiság az ornitológus oldalát, így hát leült a folyóparton, és várta, mii méltóztatik
tenni a madár. Kis idő múltán Kellus színes kavicsokat szedett, és a vízbe dobálta őket. Lelke
mélyén azt remélte, hogy felébreszti a nagy madarat. De nem sikerült.
A hatalmas fehér fej továbbra is mozdulatlan, a szem zárva maradt. A merev csőr fenyegető
fegyverre emlékeztetett.
Végül Berg bekapcsolta a nyakában lógó hordozható rádióját, és a feleségét hívta: - Ha van egy
kis időd, kedves… ide tudnál jönni? - És mivel ismerte (vagy ismerni vélte) jellemét, hozzátette: -
Semmi kockázat sincs. Nálam van a fényvető, és hivatkozhatom a jogos önvédelemre…
Ebben a szent pillanatban a Bumm-Bumm madár hirtelen felpattant - ez később fontos nyom volt
Kellusnak.
A Bumm-Bumm madár ekkor a negyvenkettedik évéhez közeledett, és még kétszázadnyi élet
volt előtte. Elérte az öt méter magasságot, mostantól fogva már nem fog nőni. Kerekded teste vakító
fehéren ragyogott a napfényben, hosszú, egyenes Iába olyan volt, mint két földbe szúrt karó. Kellus
felé fordította a fejét, és csőrét haragos Bumm! Bumm!-ra nyitotta. Ahol az ornitológus állt, onnan
sikerült megpillantania a csőr mélyén elhelyezkedő membránt. Azután a Bumm-Bumm madár
sarkon fordult, és felettébb sértő módon a hátsó felét mutatta neki, vörös áltollbokrétáját mozgatva.
- Jól van, jól van, öregem - motyogta Kellus. - Én türelmes leszek.
Felállt, elindult a folyóparton ahhoz a gázlóhoz, amelyre Chafiro hívta fel a figyelmét. Levetette
a szandálját, felhajtotta a nadrágja buggyos szárát, és a hideg vízben dideregve átment a túlsó partra.
A világos fűvel és fehér virággal benőtt rét az erdős dombokig nyúlt. Kellus épp csak egy
pillantásra méltatta a pillangófák lila levélzetét, amely a vidék legszebb ékessége volt. E békés
tájban csupán a Bumm-Bumm madár izgatta.
Alig tíz méterre volt a madártól, a hatalmas test lenyűgözte Kellust, ő azonban egy cseppet sem
félt, miközben lassú léptekkel közeledett hozzá. Jól megnézte magának a test méretét, a lábat borító
sima anyagot, a sokszögű szemet, amelyben megsokszorozódott a nap. A csőr újra nagyra tágult, és
a madár dühösen ismételte meg a maga Bumm-Bumm!-ját.
Kellus elmosolyodott, és azt mondta:
- Esküszöm, olyan vagy, mint aki lenyelt egy dobot!
Ebben a pillanatban az adó megsercent a mellén, Kellus a felesége hangját hallotta: - Kellus!
Hiszen megölhet!
A férfi a fejét csóválta.
- Mióta hatástalan a fényvető egy nagy tyúk ellen? - kérdezte, miközben hátrafordult, és
megpillantotta a folyó felé igyekvő Natasa karcsú alakját. - Nem óhajtok az ornitológia vértanúja
lenni… El tudod képzelni, mekkora rántottát csinálhatnánk a tojásából, kedves?
- Kérdezd meg tőle inkább, hogy szereti-e a vagdalt húst?
Kellus elnevette magát, és továbbment. Végül három-négy méterre a madártól megállt, kezét
óvatosan a fegyvere markolatára helyezte. Új érzés kerítette a hatalmába. Nem félelem volt, inkább
feszült kíváncsiság, amelybe némi… igen, némi rokonszenv vegyült. A Bumm-Bumm madár
valósággal ránehezedett, és Kellus tisztában volt vele, hogy ilyen közelről nem tud hatásosan
védekezni, ha a helyzet veszélyessé válna. De mondhatni, Kellust megbabonázták. Sohasem látott
ilyen hatalmas madarat, sem ilyen komikusat. A Bumm-Bumm madárban volt valami groteszk,
valami furcsa, ami mélységesen megrendítette az ornitológust. Gyerekkora óta nem látott rajzfilmet,
de a kedves és színes, mulatságos és élénk emlék megmaradt benne.
- Bumm! Bumm! - kiáltotta újra a különös madár. Ez a "Bumm! Bumm" azonban más,
érezhetően más volt, mint az eddigiek.
Kellus felemelte a fejét, és szép lassan körbejárta új barátját. Megállt a vörös tollbokréta alatt, és
figyelte a tollak bonyolult mozgását. Arra gondolt, hogy valamilyen radar lehet, és később ez lett a
második nyom.
- Ide hallgass, öregem - szólalt meg újra a fej alá érve -, nem azért vagyok itt, hogy
kellemetlenkedjem neked! Feleslegesen Bumm! Bumm!-ozol velem. Nem ijedek meg tőle.
Különbet is láttam már ennél… Nem ajánlom, hogy feldúld az irodámat, különben egyenként tépem
ki a farktollaidat, akármire használod is őket. Az igazgató lefestett nekem, és nem túlzottan hízelgő
színekben. Szóval rajtad áll, hogy növeld azt a csekély megbecsülést, amelyet személyed iránt
érzek.
- Bumm! - kiáltotta a madár, ezúttal egyetlenegyszer és csaknem barátságosan. Kellus
elgondolkozott, több mondanivalója nem akadt. A felesége felé fordult, aki nyugtalanul figyelte a
túlsó partról, ő pedig intett neki, hogy megnyugtassa.
Első alkalomra ennyi is elég, így hát Kellus visszaindult.
Fokozatosan vette fel azt a szokást, hogy beszél az idegen madarakhoz, hiszen annyi éven át élt
egyedül az Aphroditén meg a Kartácson, és Kellus megőrizte ezt a szokását, noha már mellette volt
Natasa meg a gyerek.
Átkelt a folyón, és éppen a felesége mellé ért, amikor a Bumm-Bumm madár egy helyben
táncolni kezdett, közben vadul rázta a fejét. Elöntötte a pulykaméreg, skarlátpiros áltollai görcsösen
vonaglottak.
Kellus megdermedt, még a jeges vízben állt, a nadrágját meg a szandálját fogta. - Kellus!
Támadni fog!
A férfit hirtelen nyugtalanság fogta el, a partra ugrott, sebtében felhúzta a szandálját, és
megragadta Natasa karját. .
- Gyere! Jobb lesz, ha most visszamegyünk a támaszpontra!
A Bumm-Bumm madár toporzékolt. Nehéz fejét félrehajtotta, vörös csőrét fenyegetően
kinyújtotta.
Ők meg futni kezdtek a támaszpont kapuja felé, Kellus megpillantotta Chafirót, aki széles
mozdulatokkal hadonászott nekik. Az őrtorony tetején a fényágyút tüzelőállásba helyezték, célba
véve a dühöngő madarat.
Ők azonban a kapuhoz értek, mielőtt a Bumm-Bumm madár átkelt volna a folyón. - Magasságos
Isten, Berg úr! - kiáltotta Chafiro. - Magának csak ennyit ér az élete?! Kellus kifújta magát.
Hátranézett, és elmosolyodott, amint megpillantotta a Bumm
Bumm hatalmas alakját, a madár most mintha a talajt kaparta volna két lábával. Vajon miért lett
olyan bosszús a madár, minden figyelmeztetés nélkül?
"Talán valami hibát követtem el? - töprengett Kellus. - De mit? És miért nem támadott?"
Az igazgató csak mondta a magáét, egyik fenyegetése a másik figyelmeztetést érte. - Jöjjön! -
mondta végül. - Éppen most kaptam meg a hírszalagot a Marsról, és közvetítjük a
Felderítőinknek… Nyugtalanító a helyzet az anyabolygón. - Vállat vont és felsóhajtott. -
Mindenkinek megvan a maga gondja… Próbálja meg beérni annyival, amennyi magának van,
kedves Berg úr!
Miközben a bőbeszédű igazgató nyomában a közös terem felé trappoltak, Kellus a szemöldökét
ráncolta. Egy apró részlet nem hagyta nyugton, noha nem is tudta pontosan meghatározni, mi az.
Később majd ez tesz a harmadik nyom, egyelőre azonban még minden összekuszálódott benne.

- Segítsenek nekem fel idézni a történteket! - mondta Kellus másnap három kollégájának és
beosztottjának. - Világosabban kell látnom. A Bumm-Bumm madár rendkívül fontos a Moll
jövőjére nézve…
Elhallgatott, mert sejtelme sem volt róla, hogy miért mondta ezt. Semmiféle bizonyítéka nem
volt rá, hogy a madár fontosabb volna, mint a Moll többi gondja. Ráadásul a marsbéli polgárháború
következményei sokkal súlyosabbak voltak. Mindennek tetejében az európaiak meg az ázsiaiak
leszálltak a Moll antipódusain, a Séminole-szigeteken, és bizony ezzel a szomszédsággal számolni
kell.
- Persze - mondta Jubbard Dozzi, ez a furcsa, hatalmas szemű fekete emberke. A Bumm-Bumm
madár nagyon fontos… Rengeteg kellemetlenséget okoz mindenkinek. De nem ez az egyetlen
gond… - Elhallgatott, munkatársai biztatására várt. - Néhány állat késlelteti a munkálatokat.
Azokról a rovarokról nerci is beszélve, amelyek olyan háromnapos Iázat sóznak az ember nyakába,
hogy attól koldul…
Kellus felemelte a kezét.
- Ezek szerint a Moll maga a pokol? - kérdezte. - Pedig elég vonzó bolygó… Én jártam a
Kartácson, nekem elhihetik…
Dozzi vállat vont.
- De hiszen éppen ez a rejtélyes! A Moll valóságos paradicsom lehetne. A Warington-sivatagon
meg az egyenlítői nagy mocsarakon kívül minden vidék lakható. A légkör egészséges, az éghajlat
nem nagyon szeszélyes… Csak mintha az állatvilág időnként megkergülne. A Bumm-Bumm madár
éppúgy viselkedik, mint a többiek.
- Melyek azok a többiek, pontosan? - kérdezte Kellus.
- Például a molli vakondok - mondta Warkov, a jókedvű, szőke ódás, akinek a keze a markológép
lapátjára emlékeztetett. - Meg a táncoló pókok.
- Azután a vörös lódarazsak - tette hozzá Gallela, aki a Merkur Övben született, és olyan volt,
mint egy ványadt múmia. - Néha még engem is sikerül megcsípniük… Ami egy álló hétre
megbénít.
- Na és a kopogóbogarak! - tódította Dozzi. - Azok a legrosszabbak… Rövid időre elkeseredett
csend állt be. Azután Kellus elszántan megkérdezte:
- Ez minden? Azt akarom ezzel mondani: csupán ezek a fajok okoznak kellemetlenséget?
Dozzi bólintott.
- Úgy van, Berg úr. Csak ezek a fajok. Kellus felemelte a kezét.
- Mindent újra kell kezdeni - motyogta alig érthetően. A mágneses táblához ment, fogta a
műszertollat. - Felírom: vakondok, darazsak…
- Pókok! - tette hozzá Warkov.
- Meg a kopogóbogarak - egészítette ki Dozzi.
 - Megfeledkeznek a Bumm-Bummról… Vele együtt öt ellenségünk van a Mollon. Ami persze
nem az egész állatvilág…
Dozzi fintorgott.
- Na de mi ornitológusok vagyunk, Berg úr! A Bumm-Bumm is elég fejfájást okoz nekünk, nem
hogy még…
- Tudom… De először mindig az általános képet kell kialakítani. A Bumm-Bumm a legnehezebb
eset. Végül is a darazsak meg a pókok ellen védekezni lehet… Mondja csak, Dozzi, mik azok a
kopogóbogarak?
- Parányi, csillogó bogárfajta, minden nyíláson bejut, a bőrbe fúródik… Csupa pattanás lesz tőle
az ember.
- Ühüm - hümmögött Kellus a fejét csóválva. - Feltételezem, hogy minden rovarirtó csődöt
mondott, igaz?
- Úgy van. Meg aztán, tudja, az ökológiai egyensúly. Kellus bólintott.
- Természetesen. Az igazgató elmondta, mi a helyzet. A Mollt kellemes és lakható bolygóként
tartják nyilván, mégsem (ehet betelepíteni, amíg ezek a barátságtalan állatfajok megtámadják az
embert.
- A kockázat azonban nem elég nagy ahhoz, hogy kivételt tegyünk az Agresszió Szabálya alól -
jegyezte meg szomorúan Dozzi. - Egy szó, mint száz, vagy megszokjuk, vagy megszökünk…
- Megtaláljuk a megoldást - jelentette ki magabiztosan Kellus. - Sok ilyen világ volt, mint a
Moll, a betelepítés elején…
- De nem egészen olyan, mint a Moll - vetette ellen Warkov. - Itt nem állandó a veszély, érti?
Tegnap a Bumm-Bumm kárt tett a radartoronyban, tönkretette a botanikusok melegháznak nagy
részét. De semmi sem bizonyítja, hogy ma támadni fog.
- Van olyan nap - mondta mosolyogva Dozzi -, hogy az ember akár meg is csiklandozhatná az
áltollait. Például a Felderítők Órájakor mintha csoda történne. Olyan szelíd, hogy akár az ember
kezéből enne…
- Mi az a Felderítők Órája?
- Az?… rádióműsor a mi kiváló Felderítőinknek, akik magányosan bolyonganak a kihalt
vidékeken. Chafiro vesszőparipája… Mindenki szívesen hallgatja, de nem hinném, hogy nekem
örömem telne benne a Warington-sivatag kellős közepén, ha valamilyen érzelgős dalt
duruzsolnának a fülembe…
Ez lett később Kellus szemében a negyedik nyom.
Délután Dozzival együtt kiment a rétre, a Bumm-Bumm madarat azonban sehol sem látták.
- Talán valahol a dombokon kószál - vélte Dozzi. - Nagyon szereti a pillangófákat. Irtó nagy a
birodalma.
- Tudom. És mi a kellős közepére tolakodtunk be.
- Gondolja, hogy ez bosszantja annyira? Egyébként ez mit sem változtatna a gondunkon. Az öreg
Chafiro a világegyetem minden aranyáért sem költöztetné át a támaszpontot. Tudja, amolyan vérbeli
telepes. Mit gondol, megkeressük a Bumm-Bummot?
Kellus bólintott, a lilás dombhajlatok felé indultak.
- Talán ide kellene rendelnünk valamelyik önműködő gömböt - kockáztatta meg Dozzi. - Hátha a
mi kedvencünk több kilométerre van ide…
Az adó a dzsekije hajtókájára volt tűzve, bemondta hatszámjegyű azonossági számát, azután
kérte, hogy küldjenek egy gömböt.
Ebben a pillanatban mindenütt megrepedezett a talaj körülöttük, közben különös, nyugtalanító
zajt hallottak, egyfajta hátborzongató csikorgást, mintha ezernyi fog hasogatná a talajt.
- Gyorsan! - kiáltotta el magát Dozzi, és megragadta Kellus karját.
Visszafordultak és futottak. A támaszpont felett felbukkant a gömb, és feléjük indult. De a talaj
hirtelen mintha kicsúszott volna a lábuk alól. Mindenfelől hasadékok nyíltak meg, és a föld
csóvákban szóródott a fűre. A csikorgás egyre hangosabb lett. A rét úgy recsegett-ropogott, mint a
kiszáradt folyó medre.
- Balra! Jobbra! - üvöltötte Dozzi.
 A gömb közeledett feléjük. Az ég forogni látszott, és Kellus egy szempillantás alatt rádöbbent,
hogy valójában a talaj roppant össze.
A gömb már csak három méterre volt tőlük, áttetsző teste csillogott a napfényben. Ők azonban
üvöltve elestek, Kellus már nem is látott; kétségbeesetten markolászta a fűcsomókat.

- Az Agresszió Törvényét 2120-ban iktatták törvénybe, Berg. Nem tudjuk bebizonyítani, hogy
némelyik faj barátságtalan megnyilvánulásai valóban veszélyeztetik a támaszpontot. Chafiro Kellus
ágya mellett ült, de úgy látszott, sokkal jobban sajnálja önmagát, mint az ornitológust.
- Én nem is azt kérem, hogy megbontsa a Moll ökológiai egyensúlyát - jelentette ki Kellus -, a
világért se. - Felült, és az igazgatóval szemben ülő Natasára mosolygott. Azt azonban mégis meg
kell jegyeznem, hogy Dozzit meg engem megölhettek volna a vakondok. Elevenen akartak
eltemetni bennünket. Semmi kétség. És ha a gömb nem érkezik meg… Intézkednünk kell… Ki kell
találnunk, mi a teendő!
- Hogy mi a teendő? - Chafiro felhúzta a szemöldökét. - De hiszen a támaszpont tíz éve
működik, Berg. Gondolja, hogy nem tettük volna meg?
- Éppen erről van szó. Tíz év nagyon rövid idő egy világ feltérképezésében. Szeretném felhívni a
figyelmét egy alaptételre: "Tudd meg, kit zavarsz!" Tegnap azt mondta nekem Warkov, hogy a
Bumm-Bumm madár nem mindig barátságtalan, hogy olykor nagyon is társas lénynek mutatkozik.
Mi a véleménye? Vajon ugyanez a helyzet a vakondokkal, a darazsakkal, a pókokkal meg a
kopogóbogarakkal?
Chafiro bólintott.
- Többé-kevésbé igen. Vannak nyugodt időszakok, ilyenkor mintha minden a legnagyobb
rendben menne, azután egyszercsak… - Végtelenül fáradtan, lemondóan legyintett.
Kellus feszülten töprengett.
- A legfontosabb az óvatosság - motyogta, csak úgy a bajsza alatt. - Talán még sok időre van
szükségünk… - Chafiróra nézett. - Azt hiszem, még egyszer alaposan átböngészem a Bumm-
Bumm-dossziét. Azután… néhány kísérletet teszek.
- Gondolja, hogy valamilyen módon zavarjuk ezeket a bestiákat?
- Természetesen. Rengeteg példa van rá, hogy az idegen világokban allergiásak az emberekre…
Sőt, még a Földön is…
Chafirót Warkov meg Gallela váltotta fel a betegágy mellett, és több mint tíz órát töltöttek ott.
Együtt rágták át magukat a Bumm-Bumm madár egész irattartóján, háromdimenziós rajzokat,
grafikonokat, térképeket vetítettek. Majdnem egész éjszaka feltevéseket agyaltak ki, aprólékosan
kidolgozták, azután megcáfolták őket.
Azután Warkov meg Gallela kimerülten ment vissza a szobájába. Kellus a párnájához
támaszkodva maradt. Az üvegajtó mögött három pirinyó, kékes színű hold bukkant fel. Fényük
mintha zúzmarával szórta volna be a békés tájat.
Kellus felidézte magában első találkozását a Bumm-Bumm madárral, az esemény minden egyes
részletét sorra vette. És szép csendben felködlött az első nyom. A madár akkor pattant fel, amikor
Kellus odahívta a feleségét. Vajon a hangja miatt? Pedig nem beszélt hangosan. Azután közeledett a
madárhoz… Az áltollak… Megszámlálhatatlan tartószalagjaikon forogtak, imbolyogtak. Mint a
radarok. Igen, a radart idézték. Vagy az antennát… Mindenesetre itt van a kutya elásva.
Azután viszont miért sértődött meg a Bumm-Bumm? - töprengett Kellus. Vajon mit követett el?
… - Rámeredt a csillaggal teleszórt égen kirajzolódó és az éjszaka vége felé suhanó három világos
korongocskára. Talán nem is ő okozta a Bumm-Bumm haragját? Hiszen annyi más körülmény
közrejátszhatott!
A madár reagál a beszédre. Hacsak…?
A madár esetleg telepata, mint a Vénusz elefókái. Vagy ott volt az Égentúli Szent Lea bolygó
csodálatos esete.
Elaludt, és újra átélte a délutáni balesetet. Több tonnányi nedves földben kapálózott, miközben a
Moll vakondjai a kezét harapdálták.
Mire felébredt, a négy nyom homályosan ugyan, de kezdett egységes egésszé összeállni.
 Az orvos bejött és megvizsgálta, hetykén kijelentette, hogy holnapután felkelhet.
- Mindenesetre - jegyezte meg, mielőtt kiment - még mindig jobb megsebesülni a Mollon, mint
épkézláb a Marson lenni…
- Ilyen súlyos a helyzet, doktor úr?
- A falangisták elfoglalták a Sarkvidék felét.
A tragikus hangon közölt hír után az orvos elhagyta a szobát. Kellus azon töprengett egy
pillanatig, milyen is a falangisták pártállása. De nem jött rá. Túlságosan sok időt töltött a távoli
világokban, így aztán a Szövetség gondjai nem érdekelték igazán.
Ekkor rontott be Warkov, akár a forgószél.
- Ezt látnia kellett volna, Berg! A Bumm-Bumm megtámadta a Transzponálót! Mint aki
megkergült…
Kellus szomorúan csóválta a fejét. Azután hirtelen megkérdezte: - Warkov… Ugye, megérkezett
a hírszalag?
Kollégája meglepődött.
- Hát persze, egyébként nem valami rózsásak a hírek. - Mondja, Chafiro sugároztatja őket a
Felderítőknek? Warkov bólintott.
Ez az ötödik és utolsó nyom egy csapásra megszilárdította a Kellus fejében kialakult eléggé
ingatag építményt. Fel akart kelni, de fájdalmas fintor ült ki az arcára.
- A fene enné meg! Ide figyeljen, Warkov, azonnal hívja ide Gallelát! Azt hiszem, van valami
komoly ötletem!

A két kolléga elképedten meredt Kellusra.

- Na de… - szólalt meg halkan Warkov. - Ahhoz az kéne… Kellus hallgatásra intette.
- Maguk is nagyon jól tudják, hogy egy idegen lényt bármilyen megnyilvánulásunk
befolyásolhat. Készségesen elismerem, hogy először tapasztalunk ilyesmit, de szerintem egyáltalán
nem lehetetlen, hogy ezt a Bumm-Bummot bosszantják a rádióadásaink.
- Miből gondolja? - kérdezte Gallela.
- Abból a szoros kapcsolatból, amely… hogy úgy mondjam, a Bumm-Bumm rohami meg a rádió
használata közt fennáll. Bizonyos vagyok benne…
- Ez csupán feltevés. Mint az összes többi, amelyet az éjszaka fontolgattunk. De nincs rá
bizonyíték. Azonkívül ehhez az kéne, hogy a Bumm-Bummnak valamilyen vevőkészüléke legyen. -
Warkov elmosolyodott. - Bocsásson meg, de rendkívül mulatságosnak tartotta
Kellus elkomorodott. De megértette munkatársai hitetlenségét. Végül is csupán az ösztöne
vezette a Bumm-Bumm-kérdés ilyenforma megoldásához. Az ösztön - gondolta magában -, meg a
körülmények vizsgálata! Kinyújtotta a kezét:
- Ide hallgasson, Warkov… Maga beszélt nekem a Felderítők Órájáról, igaz?
Az óriás bólintott.
- Itt az egyik bizonyíték. Maga, személyesen maga mondta nekem, hogy a Bumm-Bumm
szokatlanul nyugodt, amíg ez az adás megy.
- Ha az elmélete helytálló, éppenhogy dühösnek kellene lennie… - Warkov elharapta a szót,
hirtelen rádöbbent, mire gondol a főnöke. Mosolyogva csóválta a fejét: - Na ne… Csak nem azt
akarja állítani, hogy…?
- De igen, Warkov. Úgy látszik, a Bumm-Bumm szereti a zenét. Ami rengeteg kutatómunkát ad
nekünk. Elképesztő munka vár ránk.
- És a vevőkészülék? - kérdezte Gallela. - Még mindig nem mondta meg, hol van… - Adja csak
ide az idegrendszervázlatot… - Kellus kinyújtotta a kezét, és rámutatott arra a sűrű hálóra, amely a
madár hátsófelén, az áltollak alatt helyezkedett el. - Nem vagyok sem lángész, sem jós - folytatta -,
de én mindjárt gondoltam, hogy az áltollakban fogjuk megtalálni a megoldást. Ide nézzenek!… Ezt
a részt V-plexusnak nevezte el, igaz, Warkov?
Warkov unottan vállat vont.
- Úgy van… Az alakjából kiindulva. - És a szerepe? Meghatározta?
- A Bumm-Bumm különféle szerveinek alig 10%-át határoztuk meg. Nagyon jól tudja, hogy ez a
madár csupa kuszaság. Bumm-Bumm bonyolultabb, mint az emberi lény.
- Tessék, itt a vevőkészüléke - jelentette ki Kellus. - A V-plexus. Teljésen le fogjuk szerelni…
- De hiszen nagyon jól tudja, hogy nem nyúlhatunk a madárhoz!… Jó, ha egy tucat maradt ebből
a fajtából a Mollon.
- A háromdirres képmásokra gondoltam, Warkov.
- És mit tehetünk még ezenkívül? - kérdezte Gallela.
- Muzsikát közvetítünk a Bumm-Bummnak. Akkor majd meglátjuk, ránk tojik-e vagy nekünk?…

Első futam

Harmadnap Kellus felkelt - első útja az igazgatóhoz vezetett.

Az zavartan bámult az ornitológusra, miután emez előadta a kérését.
- Egy szó, mint száz, egy félórára ki akarja sajátítani a támaszpont adóját a Madártani Osztály
részére?
- Pontosan így van - helyeselt Kellus.
Ebben a pillanatban Warkov meg Gallela jelentkezett.
- Beckman biológust éppen most támadta meg a Bumm-Bumm! - jelentette Warkov. Háromszor
belevágott a csőrével, szegény fiú a betegszobában van.
Chafiro dühösen az íróasztalára csapott.
- Ide figyeljen, Berg, nyársra húzatom a maga ördögi bestiáját! Bánom is én, ha rám olvassák az
Agresszió Törvényét! - Kedvetlenül legyintett. - Egyébként a Szövetségnek e pillanatban kisebb
gondja is nagyobb annál, hogy…
Megnyomta a televideó gombját.
- Könyörgök! - kérlelte Kellus. - Ne kövesse el ezt a hibát! Azt hiszem, a kezemben van a rejtély
kulcsa.
Chafiro a fejét rázta, részben belenyugodva a dologba, részben pedig azért, hogy jegezz a hívott
félnek: a beszélgetés elmarad. Karba fonta a kezét, és úgy nézett Kellusra, mintha életében először
látná.
- Maga három napja van itt, Berg úr… Nagyra becsülöm, mert ilyen szívvel-lélekkel dolgozik…
- Itt felemelte a hangját. - De azt csak nem akarja velem elhitetni, hogy máris megoldotta a kérdést,
holott az elődei…?
- Bocsánatot kérek, de a Bumm-Bummot csak mostanában bízták rá a Madártani Osztályra.
Egyébként ha kicsit közelebbről szemügyre vesszük, semmi madárszerűt nem találunk rajta… De
biztosíthatom, hogy néhány nap vagy talán néhány óra múlva semmiféle veszélyt nem fog jelenteni.
Chafiro felsóhajtott.
- Sőt - folytatta Kellus -, úgy vélem, ha az elméletem igazolódik, minden gondunk megoldódik…
És minden okom megvan rá, hogy higgyek benne.
Papírlapot vett elő a dzsekijéből, és átnyújtotta Chafironak, aki átfutotta az első sorokat, és a
szemöldökét ráncolva kérdezte:
- A fenébe is, Berg! Azt akarja, hogy…?
- Hogy déltől kezdve fél órán át adják le az egészet. Nagyon fontos… Chafiro letette a lapot.
- Most az egyszer belemegyek. De ismerje el, mégiscsak furcsa, hogy Dvorak is benne van…
- Egyáltalán nem. Az a műsor, amit összeállítottam magának, csupán annak a kivonata, amit az
utóbbi két napon sugároztak.
Az ornitológus és két munkatársa felállt, indulni készült.
- De mi az összefüggés? - kérdezte Chafiro, akit mintha az összes lakott világ összes gondja
aggasztott volna. - A Bumm-Bumm zenebolond lett?
- Úgy bizony - hagyta helyben Kellus. - Úgy bizony…
- Én tudom, mit gondot Chafiro - jelentette ki Warkov.
- Én is - tette hozzá Kellus. - Azt hiszi, hogy a Bumm-Bumm kupán csípett a csőrével, ő maga
pedig éppen azon fáradozik, hogy hazatelepíttessen…
- És ha nem sikerül? Ha a Bumm-Bumm dührohamot kap a zenei adás közben? - Az lehetetlen,
érti? Lehetetlen. - Tovább indult. - A következőt fogjuk csinálni. Dozzi már egészséges. Magával
együtt, Warkov, felszáll egy gömbbe. Gallela meg én lent maradunk. 11 óra harminc körül rádión
keresztül veszekedni fogunk. Mindegy, miről beszélünk… Az a fontos, hogy csörögjünk, mint a
szarkák. Déli tizenkettő előtt abbahagyjuk.
- Abban az időben - vélte Warkov - a Bumm-Bumm dühöngeni fog, ha magának van igaza.
- Pontosan úgy van. És a zeneszóra le kell csillapodnia. És le fog csillapodni.

A Bumm-Bumm madár a maga ötméteres magasságában egy pillangófa ágai közt állt, és
bosszúsan kapkodta a fejét. Már gyenge viszketést érzett, és tudta, hogy néhány pillanat múlva az
érzés elviselhetetlen kínná válik. Megint gyűlölet és bánat kerítette hatalmába. Ezek az ügyetlen
idegenek, akik néha olyan kedvesek voltak, olykor szörnyetegekké váltak. Még mindig nem tudtak
kapcsolatot teremteni vele, beérték annyival, hogy fészek-körzetét vad kiáltozással meg
hívójelekkel, árasztották el. A viszketés rohamosan nőtt, egyre hevesebb lett, és a madár ijesztő
"Bumm! Bumm!"-ban tört ki. Ott hagyta a kellemes, lilás árnyat adó pillangófákat, és kilépett a
vakító fénybe, csőrével az idegen épületek felé csapkodott. Észrevette a repülő tárgyat meg a két
alakot, aki bizonytalan járással közeledett a réten, és támadni készült.
- Vigyázat! - kiáltotta Kellus. - Itt a bizonyítékunk!
Futásnak eredt a folyó felé, Gallela a nyomában.
- Érzéstelenítő injekciót vágok a tolla közé! - szólt le Warkov a gömbből.
- Ne! Akkor kénytelenek lennénk… újra… újrakezdeni! - lihegte futás közben Kellus.
Hátrapillantott, és látta, hogy az óriás madár már csak néhány méterre van.
- Énekeljen, Warkov! Vagy fütyüljön…
A folyóba vetették magukat, és kétségbeesetten úsztak a part felé. Kellus csak a túlsó partra érve
hallotta Warkov meg Dozzi kórusát, megpróbálták felismerhetővé tenni az Az én bolygóbabámat,
egy tíz évvel ezelőtti slágert. Hátrafordult.
A Bumm-Bumm madár megszakította dühödt rohamát. E pillanatban mozdulatlanul állt, mintha
felséges teste eltorzult tükörképét nézegetné a csillogó folyóban.
Azután Warkov meg Dozzi elhallgatott.
- Folytassák ! - üvöltötte Kellus. - Gyorsan!
Bumm-Bumm valóban újra izgatott lett, kinyitotta a csórét, kivillant félelmetes fogazata.
Warkov meg Dozzi belekapott a Bíbor fövenybe, azután Dozzi szólóban fütyülte a Teliföld című
balladát, amely több tucatnyi legénységet ríkatott meg.
- Hé… Mi van?
Kellus lassan körbefordult, de senkit sem látott a közelben. Felismerté Chafiro hangját. Az
igazgató nyilván ráállt a frekvenciájukra, kíváncsiságból vagy nyugtalanságból.
- Semmi - felelte Kellus. - Csak egy apró kísérlet… Chafiro nem felelt.
Dozzi kimerülten zengte el a Teliföld utolsó, ünnepélyes akkordját, Kellus rögtön rázendített
régi-régi kedvenc számára, a Tennessee Waltzra. Néhány perccel később Gallela egy pattogó, gyors
dalra gyújtott, ez azonban kockázatosnak bizonyult és Gallela Kellus intésére abba is hagyta.
Bumm-Bumm valóban nem díjazta a nótát. Áltollai forogni és minden irányban mozogni kezdtek,
és a madár megint kinyitotta a csőrét, két hatalmas lábával a talajt döngette.
- Dél van - szólalt meg Kellus. - Kezdjék a műsort, igazgató úr!
És frekvenciát váltottak, az Újvilág-szimfónia egyik tételét hallgatták.

A Bumm-Bumm madárnak ritkán volt része ennél kéjesebb érzésben. Mintha a viszketegség meg
a fájdalom soha nem is létezett volna. Kimondhatatlan zsongás járta át egész lényét, kéjes
hullámok, amelyek teste hátsó felén keletkeztek, és elzsibbasztották a lábát.
Mozdulatlanul állt a folyóparton, mély hálát érzett az idegenek iránt, akik ily módon váltották
meg vétkeiket.
Hasas teste úgy tükröződött a tiszta vízben a nap megsokszorozódott képe mellett, mint valami
kövér fehér felhő. Bumm-Bumm kinyitotta vörös csőrét, és gyengédségtől ellágyult Bumm!
Bumm!-ot hallatott.
 Célegyenes

- Mit csinál a bestiája? - kérdezte Chafiro.

- Minden rendben van. Igazam volt - felelte vígan Kellus. - Kérem, folytassák… Érthetetlen
dünnyögés volt a válasz.
Dvorakot Fulnyikov Második etűd elektronikus nagybőgőre című műve követte.
Kellus különleges okból választotta ezt a zenét. Hiszen az elektronikus nagybőgő olykor a madár
furcsa rikoltását idézte, ezt a súlyos, belső robbanásra emlékeztető hangot… Kellus kíváncsian várta
a hatást. És nem kellett soká várnia…
A gyönyörűséget hirtelen valami új, kegyetlen, rémületes érzés váltotta fel, a Bumm-Bumm
madárnak elég sok idejébe tellett, amíg azonosította. Méltatlankodás és harag volt.
Saját rikoltásának groteszk utánzatát észlelte. Amióta ő Bumm-Bumm madár, most először
fordult elő, hogy gúnyolódnak vele. Azt a hangot utánozták, amellyel ő annyi mindent ki tudott
fejezni, eget verő kedvességet is, haragot is…
A Bumm-Bumm nem bírta tovább.
Átgázolt a folyón, Iába két hatalmas hajtórúddá vált, amely a támaszpont bejárata felé vitte.
Sohasem támadott még ilyen gyorsan, a meglepett őröknek nem volt idejük bekapcsolni a
különleges védőberendezést.
A Bumm-Bumm madár behatolt a nagy udvarba, és mindjárt azzal kezdte, hogy tönkrezúzott egy
gyümölcs- és zöldségszállítmányt; amely éppen most érkezett a Transzponálón. Chafiro rémülten
nézte az irodájából az óriás szárnyast, amely miszlikbe aprította a salátaféléket, szanaszét szórta a
burgonyát (micsoda kincs!), és pürévé tapicskolta a tököt. Azután már semmit sem látott, mert az
óriás madár egyetlen mozdulattal megfordult, és varázslatos sugallatának engedelmeskedve
egyenesen az igazgató nyugalmas kis irodáját vette célba. Chafiro éppen alámerült a videotelefon
nagy képernyője mögött.
Így aztán a támaszpont személyzetének most az egyszer alkalma nyílott rá, hogy közelképben
lássa sápadt arcú igazgatóját, aki segítségért kiáltott.
Azután fülrepesztő zaj hallatszott: a Bumm-Bumm madár eltüntette az iroda ajtaját, és
megpróbálta bedugni hosszú nyakát.
Ebben a pillanatban véget ért Fulnyikov Második etűd elektronikus nagybőgőre című művének
második tétele.
Kellus meg Gallela egymásra nézett. Mind a ketten csupa sárosak voltak. Néhány
centiméternyire attól a helytől, ahol hasra vágódtak, világosan kirajzolódott a madár egyik lábának
nyoma.
A gömb leszállt, Warkov meg Dozzi kiugrott belőle, sápadtan, dermedten. - Megsebesültek?
Meg…?
Warkov elharapta a szót. A támaszpont felé nézett, a szeme tágra nyílt. - Magasságos Isten! -
nyögte Gallela. - Ilyenkor…
Úgy látszott, mintha porfelhő kerekedne a bejárat előtt. Sebesen terjedt, egyre nagyobb lett.
Kellus figyelmesebben megnézte, és a mozgó felhő közepén furcsa, fémes csillogást fedezett fel.
Azután beharapta az ajkát, Warkov pedig rémülten hebegte:
- A kopogóbogarak…
Moccanni sem mertek, kétségbe voltak esve. Nem tehettek semmit. A Moll újra fellázadt az
emberek ellen.
Azután minden abbamaradt, mintegy varázsütésre. A felhő fellebbent a támaszpont felől, és
néhány méternyi magasban eloszlott. A Bumm-Bumm magas alakja újra felbukkant, és a négy
ornitológus felé lódult.
- Gyerünk… Fütyüljünk! - mondta Kellus. - Rajta!
A Vénuszi Wilhelminát kezdték gyilkolni, miközben a Bumm-Bumm ünnepélyesen és
diadalmasan, három méterre tőlük, felvetett fejjel elvonult. Mindenféle gyümölcshéj díszítette a
nyakát, az oldalára fröccsent lébe ragadt magvak mint valami barbár gyöngyök csillogtak rajta.
 Átgázolt a folyón, és tovasuhant a réten, Kellus egy ideig követte tekintetével. Azután kollégáira
nézett, megrázta a fejét, és azt mondta:
- Véssék az agyukba: nincs többé elektronikus nagybőgő!

- Nos, uram - szólalt meg Chafiro baljósan -, feltételezem, hogy elégedett…

A molli Szövetségi Támaszpont tiszteletreméltó igazgatója az ágyat nyomta. Arcát valóságos
színorgia ékítette, a leghaloványabb rózsaszín haragos lilába váltott rajta. Maguk a pattanások
fehérek voltak, mintha kigyöngyözték volna a bőrét. A legparányibb felületet sem kímélték, Kellus
feltételezte, hogy a szájában is vannak. A homlokán levő kék folt gondolta magában - bizonyára
Bumm-Bumm támadásának nyoma, és nem a kopogóbogaraktól származik.
- Bocsásson meg - felelte szelíden az ornitológus -, de meg kell vallanom, hogy nagyon elégedett
vagyok…
Chafiro állkapcsa úgy mozgott, mint a zúzógép. Arca valósággal elfeketedett, és ekkor a csípések
apró fényfoltokra hasonlítottak, ragyogóan mutattak.
- Más kísérleteket is… óhajt folytatni, Berg úr?
A csikorgó szavak több tucatnyi fenyegetést meg törvénycikkelyt, gyors leváltást és ítéletet
lepleztek.
- Hát… - habozott Kellus -, az első kérdést már megoldottuk, igazgató úr… De… - Hallgatom…
Kellus megadóan legyintett.
- Még sok minden tisztázatlan, noha van, amire számítottam… A kopogóbogarak támadására
gondolok.
- Azok mindig is támadnak - jelentette ki Chafiro, mélabúsan végignézve kisebb-nagyobb
közökben kipettyezett alkarját.
- De ezúttal nyilvánvaló volt az összhang. - Miféle összhang?
- Bumm-Bumm meg a rovarok támadása közt. Chafiro a szemöldökét ráncolta.
- Ide figyeljen, Berg - tagolta -, azon töprengek, hogy mint zsenit vagy mint szerencsétlen,
hóbortos bolondot küldték-e ide? Maga mindig így járt el?
- A Moll előtt sohasem volt dolgom semmiféle Bumm-Bumm madárral.
- Miből gondolja, hogy összefüggés van e közt az ördögi strucc, meg a…?
- Mindent elmondok magának, amit csak gondolok - felelte Kellus. - Akkor talán tökéletes
egyetértésben dolgozhatunk, nem?…
Amikor az ornitológus végre abbahagyta fejtegetéseit, néhány pillanatnyi súlyos csend
nehezedett rájuk.
Chafiro kábultnak látszott. Egy percig a mennyezetre meredt, azután kinézett az ablakon,
amelyen két zöld szegélyű felhő közül besütött a Moll napja, végül köhögni kezdett. A torkában is
voltak csípések.
- Egy szó, mint száz - szólalt meg végre -, maga két lábon járó rádiókészüléknek tekinti a
Bumm-Bummot.
- Többé-kevésbé igen. Csakhogy multi-hullámú. Elképesztően nagy számú frekvenciát tud
fogni…
- De hiszen ez valami eszelős dolog, Berg! Hogy egy madár rádióval a hátsó felében sétálgasson!
… Ismerje el, ha ilyen jelentést küldünk…!
Kellus vállat vont.
- Semmi sem eszelős, ha naprendszeren kívüli élet tanulmányozásáról van szó… Az emberek
bizonyára még sok olyan jelenséggel találkoznak, amelyet nem biztos, hogy meg tudnak érteni…
Bár az ön hasonlata kissé… alpári, pontosan arról van szó, hogy Bumm-Bumm testében tökéletes
vevőkészülék van.
- Már az is elég abszurd, hogy adó, Berg! De maga vevőkészülékről beszél, ez már több a soknál
Kellus az állát vakargatta, és elmosolyodott.
- Pedig én már teljesen logikusnak látom. És azt hiszem, hamarosan megtalálom a végső
megoldást… Azt akarom ezzel mondani, hogy a Moll-kérdés megoldását.
- Nem lesz az egy kicsit sok?
 - Ide figyeljen… Dozzi meg én majdnem elpusztultunk a vakondok miatt, amelyek el akartak
temetni bennünket. A kopogóbogarak pedig abban a pillanatban rontottak rá a támaszpontra, amikor
Bumm-Bumm a legdühösebb volt! Nem elég világos?
- Egyáltalán nem… Csak szerencsétlen véletlen volt. Már csak azért is szerencsétlen, mert újabb
feltevéssel gazdagította magát, Berg!
- Azt azért ismerje el, hogy az első feltevésem igazolódott. Bumm-Bumm veszi a mi
multifrekvenciás rádióadásainkat. A beszédünket, a híreinket nem tudja elviselni. Ezzel szemben
némelyik muzsika élvezetet szerez neki, és ilyenkor nagyon barátságos. Rengeteg munkával el
tudjuk érni, hogy a barátunk, és ki tudja, talán az ember munkatársa lesz. Felhívom a figyelmét a
Nagy Göncöl csomboraira. Miért ne lenne helytálló a második feltevésem? Nagyon is valószínű,
hogy Bumm-Bumm a befolyása alatt tartja azt a négy másikfajta lényt, amelyik olykor megtámad
bennünket.
- Úgy látom, kellemetlen napoknak nézünk elébe - nyögte Chafiro fintorogva. De Kellus azt
olvasta ki a tekintetéből, hogy a csatát megnyerte.

Második futam

Reggel óta borult volt az ég, finom, szürke cseppekben kopogott az eső a támaszponton,
elárasztotta a mályvaszínű dombokat, és felduzzasztotta a folyó vizét.
Kellus a sáros, zöld-szürke tájat nézte, meg az épületeket, amelyeket egyszerre szomorúnak és
irtó ócskának talált, radartornyukkal együtt, távolabb pedig ott állt a Transzponáló csillogó
szerkezete.
- Bizonyos vagyok benne, hogy megszeret bennünket… - motyogta. - Csak rajtunk múlik, hogy
ne okozzunk neki fájdalmat…
- Mit mondtál? - kérdezte Natasa, aki éppen belépett, az udvaron játszó, bőrig ázott Carelt hozta
vissza.
Kellus nem felelt. Valamire rámutatott, és felkiáltott: - Nézd! Ott van…
Bumm-Bumm hatalmas, megszokott alakja éppen felbukkant az esőben. Az óriás szárnyas az ég
felé emelte csőrét, lassan ingatta a fejét. Mintha az esőcseppeket figyelte volna.
- Mi van a rádióban?
Egyszerre gyors és lágy muzsika hallatszott a Natasa medálkészülékéből. - A Zöldszőlő felhői -
felelte az asszony mélabús mosollyal.
- Úgy látom, tetszik neki. Írd fel valahová, drágám.
- Kimerítő listát akarsz összeállítani a zenei ízléséről?
- Ugyan, dehogyis… Megpróbálok valamilyen összképet kialakítani. Elég, ha összeállítom a
kategóriákat… Hacsak ő maga meg nem mondja.
- Néha aggódom érted.
- Nincs miért. Ha Bumm-Bumm érintkezésbe tud lépni a vakondokkal, a darazsakkal vagy a
táncoló pókokkal, velem vagy bárki mással is megteheti…
- Nem gondolod, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha elköltöztetnénk a támaszpontot, és békén
hagynánk ezt a zenerajongó óriás struccot?
- Tudod jól, hogy ez lehetetlen… A Mollt előbb-utóbb elözönlik az emberek. Az európaiak vagy
az ázsiaiak meg fogják tenni azt, amit mi nem merünk. Történelmi törvényszerűség… Az ember
semmit sem tud megoldani, ha megfutamodik a kérdés elől.

Másnap Kellus hajnalban kelt és a folyó felé indult. Semmiféle pontos tervet nem dolgozott ki,
egyszerűen csak meg akarta látogatni a madarat. De alig ért a rétre, rémülten állt meg. Bumm-
Bumm éppen elhagyta a dombokat, és Kellus látta, amint a magas test a rét végében forgolódik. És
volt még valami… Lüktetett a levegő.
"Helyben vagyunk - gondolta magában -, kezdődik elölről az egész!"
Visszament a gázlón, és amikor a partra tette a lábát, érezte, hogy remeg a talaj. Ugyanakkor úgy
érezte, mintha ragacsos szálak súrolnák az arcát. Eszébe jutott Gallela beszámolója, és a támaszpont
felé iramodott.
A táncoló pókok azonban mindig csoportosan támadtak. Úgy tetszett, mintha a szálak maguktól
keletkeznének, egyszer csak olyan sűrű lett a háló, hogy Kellus nem tudott tovább menni. Lihegve
megállt, hívta a támaszpontot:
- Chafiro… Hall engem? Nem kapott választ.
- Chafíro! Azonnal állíttassa le az adást! Itt Kellus Berg. Hall engem? Még mindig semmi válasz.
Sikerült elkapnia fényvetője markolatát, a hatásfokot a legkisebbre állította, és beszórta a
környéket. A megpörkölődött fűből forró fuvallat szállt fel. A szálak összezsugorodtak, és különös,
csípős szagot árasztva eltűntek. Kellus ekkor látta meg a táncoló pókokat. Valósággal lebegtek a
levegőben, hat-nyolc méter magasan. A testük lapos és áttetsző volt, a lábuk inkább csápra
emlékeztetett. Lassú, vészjósló táncot lejtettek lábaikkal, Kellus nem várta meg, hogyan folytatják.
"Az ördögbe az Agresszió Törvényével! - gondolta. - Senki sem vetheti a szememre…" És a
különös pókfélékre lőtt, amelyek úgy kaptak lángra, mint megannyi papírzsacskó. Azután
továbbfutott a támaszpont felé.
Amint bejutott a kapun, felmérte a veszélyt. Az udvar felett is pókok lebegtek, az ablakok mellett
viszont enyhén csillogó felhőket fedezett fel: kopogóbogarak!
- Chafiro! Feleljen!
A főbejárat felé rohant, közben frekvenciát váltott. - Natasa! Mi történt?
Csupán halk parazitazúgást hallott. A küszöbön még egyszer megállt, fegyverét használta egy
kopogóbogár-felhő ellen. Néhány csípést érzett a csuklóján meg a fején, fájdalmában eltorzult az
arca.
Berontott az épületbe.
Benn is voltak kopogóbogarak. Meg néhány pók, a testük csillogott a félhomályban. Kellus az
önműködő feljáróhoz ért, amely azonnal elindult az első emeletre. Megint frekvenciát váltott, ekkor
végre hallotta az adást:
…e pillanatban már teljesen a Mars urai. Néhány lázadó csoport azonban még ellenáll a
Délvidéken. A kormány ünnepélyesen felhívja e mozgalom vezetőit, hogy azonnal hagyjanak fel
tevékenységükkel, és hogy…"
Ennyi elég volt. A marsbéli hírek bizonyára fontosak, de Chafiro súlyos hibát követett el azzal,
hogy közvetítette őket a Felderítőknek. Bumm-Bumm dühös lehetett… Igaz is, vajon hol lehet?
Kellus elhessegette a kérdést, az adóterembe vezető főfolyosóra ugrott. De csaknem azonnal
megállt, mert négy maszkot viselő férfiba ütközött, akik rovarirtó szert permeteztek, és akik
nyögtek fájdalmukban. Kellus látta, hogy vörös kezüket eltorzították a hólyagok meg a csípések.
- Hagyják abba! - kiáltott rájuk. - Nem érnek vele semmit! Nem várta meg a válaszukat, futott a
folyosó végére.
A közvetítőteremben csak két technikus maradt. Egyikük a földre kuporodva, fojtott hangon
jajgatott, dühödten vakarta a hátát, a másik pedig a falnak támaszkodva egy marék híranyagot
forgatott ide-oda.
- Zárják el, ostobák! - üvöltött Kellus.
De mire odaért, már szép lassan forgott a szalag az olvasófej előtt. Vaktában több gombot
nyomott le egyszerre. Az olvasófej lámpája kialudt, a szalag megállt.
Néhány másodperc múltán különféle zajok hallatszottak.
A Moll hős pionírjai előbújtak a szekrényekből meg azokból a zugokból, ahová elrejtőztek. Ajtók
csapódtak ki, és csípésektől dagadt vagy félelemtől sápadt arcok bukkantak elő.
Szép lassan minden újjáéledt, közben a kopogóbogarak eltűntek odakinn, a táncoló pókok pedig
abbahagyva mérges balettjukat, felszívódtak a Wize első sugaraiban. - Az istenit - szitkozódott
Kellus -, pedig Chafirónak eszébe juthatott volna, hogy milyen katasztrófát válthat ki a dolog!
Elhallgatott. Az udvarból kiáltások hallatszottak. Az ablakhoz ment, kinyitotta, kihajolt. Abban a
pillanatban ijesztő robaj hallatszott, és a nyugati torony felett kék szikracsóva csapott fel. Azután
gomolygó füst szállt fel, újabb robaj - mintha szállító űrhajó zuhant volna a támaszpontra.
A közvetítőteremben vörös lámpa pislogott…
- A Transzponáló riadólámpája! - kiáltotta egy technikus, akinek arcát eltorzították a hólyagok.
 - Bumm-Bumm! - üvöltötte Kellus.
Ahogy csak a Iába bírta, futott a folyosóra, és Chafiro keresésére indult. Már értette, miért nem
mutatkozott Bumm-Bumm a támaszpont területén. A Moll nebántsvirága ezúttal a legkényesebb
ponton támadott. A marsbéli hírek teljesen kihozták a sodrából. "A fene egye meg a Szövit! -
gondolta Kellus. - Ezek csak kellemetlenséget tudnak okozni nekünk."
Chafiro, a boldogtalan, éppen a betegszobából jött, immár másodvirágzású hólyagokkal.
Megszólalni is csak nagy nehezen tudott.
- Ezt a szalagot nem kellett volna feltenni! - toporzékolt Kellus. - Főbenjáró hiba volt!
Az igazgató dühösen és bánatosan pislogott.
- Összeomlott a Transzponáló - folytatta Kellus. - Bumm-Bummnak segítettek a vakondok.
Bizonyára hetekbe telik majd, mire mindent helyre tudunk állítani…
- A Szövetség… - szólalt nagy üggyel-bajjal Chafiro.
- A Szövetség semmit sem tehet értünk. Vajon egyáltalán létezik még? Inkább figyeljen rám!
Most legalább láthatta, hogy minden szempontból igazam volt…

Kellus csak másnap kapta meg Chafiro jóváhagyását. Délben az egész támaszponton, különös
tekintettel az adó technikusaira, kiadták az igazgató új utasításait. Délután a Moll nagy kontinensén
magányosan élő 182 Szövetségi Felderítő már a Visszatért az én vénuszi babám dallamára, hárfa- és
neolant-kísérettel hallhatta a rádióban elduruzsolt híreket.

Hirtelen kitavaszodott, a Wize úgy csillogott a folyó vizén, mintha minden örvénybe
belopakodott volna. A dombokon a pillangófák rózsaszínbe öltöztek, az égen lustán és sápadtan
vonultak a nagy vándormadarak.
Bumm-Bumrn a maga öt méterével sétálgatott a káprázatos virágokkal teleszórt zsenge fűben,
gyakran felbukkant a támaszpont közelében.
A balesetek gyakorlatilag megszűntek. Chafiro nagy meglepetésére a támaszpont emberei meg a
Felderítők gyorsan hozzászoktak, hogy dalolva adják elő rádióközleményeiket. Az első napokban
nevetségesnek tartott szabály valóságos játék lett.
- A becsület azt diktálná - mondta egy napon Kellus -, hogy értesítsük a szomszédainkat…
- Az európaiakat? - csúfolódott Warkov. - Csak tudják meg, hol lakik az Úristen! - Különös
telepítési alapelv, Warkov! Egy szép napon európaiak, ázsiaiak és óceániaiak egyformán alkotják
majd a Moll lakosságát. Úgy érzem, hogy a Szövetség nem lesz többé az, ami eddig volt… A többi
támaszpontnak éppúgy lehetnek kellemetlenségei, mint nekünk. Beszélek Chafiróval.
Kellus megint csatát nyert.
- Mégsem vagyok elégedett - mondta Natasának még aznap este. - Van itt még egy csomó dolog,
ami nyugtalanít, sót aggaszt…
Az asszony a férje hajába túrt.
- Tudod, mit mondok én neked? Rád kellene bízni a támaszpont igazgatását… Kellus bosszúsan
legyintett.
- Nem erről van szó… Megállapítottuk, hogy Bumm-Bumm élő adó-vevő készülék, amely négy
különböző fajt tart a befolyása alatt. Sikerült békességet teremtenünk azzal, hogy módosítottuk
rádióbeszélgetéseink hangját. Mostanában Warkovval, Gallelával meg Dozzival napokon át a madár
áltollaival foglalkoztunk. Azt hiszem, kincset érne az embernek, ha megismerhetnénk… De hát…
Elhallgatott, gondjaiba merült. Azután felállt, a támaszpontra köszöntő lila alkonyt figyelte. A
folyó túlpartján a jól ismert alak táncolt két lábán.
…egy csomó dolog - motyogta Kellus. A felesége mellé lépett. - Bumm-Bumm még mindig
csupa rejtély. Meg a vakondok is meg a darazsak meg…
- Miért ne? Hiszen te magad mondtad nemegyszer, hogy a csillagok még sok millió meglepetést
tartogatnak az embernek meg a tudományának. Te elvégezted a munkádat, minden rendben van.
Egy napon a Moll lakott és boldog bolygó lesz. És ezt neked köszönhetik az emberek. Néha még az
is eszembe jut, hogy itt maradhatnánk. Most már megengedheted magadnak, hogy szabadon élj,
nem gondolod?
 Kellus a feleségére nézett és mosolygott.
- De igen. Nekem is eszembe jutott… De Bumm-Bumm izgat. - Tekintete újra a sötétedő vidékre
siklott. Az égen már csillagsávok tünedeztek elő. A holdak még nem keltek fel, de a Canope arany
fáklyája már ott tükröződött az épületek homlokzatán.
- Valami nem stimmel - folytatta Kellus. - És nemcsak én érzem így, Dozzi is célzott rá
valamelyik nap. Az ember azt hinné… azt hinné, hogy Bumm-Bumm, a pókok, a darazsak meg a
kopogóbogarak külön csoportot alkotnak…
- De hiszen a Földön is volt ilyesmire példa, nem? Ausztráliában másfélék voltak az állatok, nem
olyanok, mint amilyenek bárhol másutt éltek.
A férfi a fejét csóválta.
- De azok idegenek voltak. Többször is bebizonyították. És Bumm-Bumm is idegen ebben a
világban. Nem ide való. Éppen azon töprengek, hogy vajon valóban állat-e? Natasa a szemöldökét
ráncolta.
- Micsoda? Azt akarná mondani, hogy gép is lehet?
- Nem éppen gép, az nem. De a földi genetikusok több mint százötven évvel ezelőtt izgalmas
kísérleteket végeztek. Androidákat hoztak létre, amelyek értelmesen viselkedtek, és amelyek a
maguk szakterületén felülmúlhatatlanok voltak.
- Bumm-Bumm androida lenne?
- Nagyon is lehetséges. Már együtt dolgozunk a többi csoport munkatársaival. - És beszéltél
nekik a feltevésedről?
- Még nem… De holnap beszélek. Akkor zavartalanabbul folytathatjuk a munkát. A Bumm-
Bumm V-plexusa izgatja a biológusokat. Egyszerűbb formában a vakondoknál meg a darazsaknál is
megvan. A kopogóbogarakkal meg a pókokkal más a helyzet…
- Tudom - mondta gyengéden Natasa. - Az X alakú mirigy, igaz? - Úgy van. Majd elmesélem,
mire jutunk - mosolygott rá a férő.

Másnap este felvillanyozva tért haza.

- Senki sem nevetett ki-lelkendezett. - Győztem… Nemcsak hogy mindannyian együtt
dolgozunk, de még az elektronikus meg a vegyész srácok is velünk töltik az idejüket. Tudod, mit
akarunk megpróbálni?
Az asszony a fejét csóválta, kicsit megrémítette a férje csillogó szeme.
- Különleges adót szerkesztünk - mondta. - Olyan szerkezetet próbálunk csinálni, amelynek
segítségével beszélhetünk Bumm-Bummal.
- Nem gondolod, hogy túl messzire mentek? Komolyan gondoljátok, hogy Bumm-Bumm
felsőbbrendű lény, akivel ugyanügy lehet beszélni, mint az emberrel?
- Nem egészen, de majdnem. Igazság szerint Gesraud, a vezető biológus úgy véli, hogy Bumm-
Bumm "kapcsolható androida". Vagyis meghatározott stimulációkra válaszolnia kell.
Natasa vállat vont.
- Jó, elismerem, hogy szereti az andalító muzsikát. És dühbe gurul, ha pofázunk az éterben. De
hol van ez még attól, hogy…?
Kellus dühös lett, nem felelt.
Két nappal később rekkenő hőség volt, de "Berg meg a bandája" - ahogyan Chafiro nevezte őket
- rá se rántott: megtalálta a megoldást.

Finis

- És beszél? - kérdezte a kis Carel.

Kellus elnevette magát, és Bumm-Bummra mutatott, a madár mozdulatlanul állt a rét közepén, a
támaszpont személyzetének több mint a fele ott állt mellette.
- Inkább énekel - felelte Kellus. - Csak az a baj, hogy gyakran vált hullámhosszt, és nagyon kell
ügyelni, ha követni akarjuk…
- És mit mesél?
 - Csacskaságokat… Olyasmit, ami nem túlzottan fontos. Még néhány lépést tettek.
A rövid molli tavaszt kiszorította a nyár. Kék legyek cikáztak a délutáni Wize forró sugaraiban. A
pillangófák lángvörösbe váltottak, a folyóban két örvény közt mikroszkopikus nagyságú halak raja
csillant meg.
- Valójában nem nagyon értjük Bumm-Bumm beszédét - magyarázta Kellus a feleségének. - De
egyvalamiben bizonyosak vagyunk: tudja, hogy hallgatjuk. Nagyon értelmes androida. Ha sikerül
megértetnünk vele magunkat, hasznos szövetséges lesz. - Akkor hát már semmi sem izgat?
Ránézett az asszonyra, és elmosolyodott, évek múltán és naprendszernyi távolságokkal maga
mögött, újra felfedezte az örök nőt meg változatlan gondjait.
- Dehogynem - felelte. - Ami nagyon is természetes. Szeretném tudni, kik alkották Bumm-
Bummot meg a darazsakat, a táncoló pókokat meg a kopogóbogarakat… Szeretném tudni, vajon
kipusztultak-e, vagy valahol várakoznak ránk. De főleg azt szeretném tudni, mire való Bumm-
Bumm…
Odaértek a támaszpont tagjaihoz, nők-férfiak körben állva fecserésztek. Bumm-Bumm
mozdulatlanul, mint valami óriási karikatúraszobor szegezte csőrét a bonyolult készüléknek,
amelyet Dozzi két napja keresztelt el "bumm-bummozó"-nak.
- Berg - szólította meg Kellust Chafiro sugárzó mosollyal -, maga lesz a jövendő Moll atyja.
Nem tudom, ki hagyta itt nekünk ezt az ajándékot, de ez a fránya madár még nagy szolgálatokat
tehet nekünk.
- Éppen azon töprengtem - helyeselt Kellus -, hogy vajon azért csinálták-e, hogy szolgálatokat
tegyen valakinek… Vagy valami másért.
- Bumm-Bumm! - rikkantott Bumm-Bumm, mintha megértette volna, amit Kellus mondott.

A nyár elrohant, a fű elsárgult. A folyó vékony csermellyé zsugorodott. A pillangófák szomorkás

bokrokká vedlettek. A csaknem fehér égen a Wize csupán forró szikra volt. A megjavított
Transzponáló ontotta az anyagot a támaszpont kibővítéséhez. Jelezték az első "civilek" érkezését.
A Marson az új Szövetségi kormány békés és gyenge volt. Néhány világ követelte a
függetlenségét, ami azonban csupán félénk próbálkozás volt, alig sejtette a bekövetkező óriási
felfordulást.

- Behoztam - jelentette Kellus, amint Chafiro irodájába lépett.

- Mit?
Az ornitológus vaskos, fekete kötésű könyvet tett az igazgató elé.
- Itt a Bumm-Bumm teljes irattartója. Vagyis azoké az ismeretlen eredetű androidáké, amelyeket
a Wize naprendszer Moll nevű bolygóján fedeztek fel a Négy Mars-vidék Szövetségének diadalmas
kutatói.
Chafiro dörmögött valamit, mosolyogva tapogatta a dossziét, azután fintorogva mondta:
- Magánál sose tudja az ember, Berg, hogy igazán vége.
- Teljes joggal… - bólintott Kellus, és; leült. Az arca pihent volt, fiatalabbnak látszott, bár göndör
hajában több lett az ősz tincs.
Chafiro felsóhajtott.
- Mit forgat a fejében, Berg. Zeneszerzőt akar csinálni a muzsikás struccából, vagy jelöltetni
akarja a választásokon?
- Ha már zeneszerzőről van szó, én vagyok az - mondta Kellus. - Bocsásson meg a
szerénytelenségemért! - Ezzel papírköteget húzott elő a dzsekije zsebéből. - Ez az irattartó lesz
annak a folytatása, amelyiket az imént átadtam magának.
- És mi lesz a témája?
- Továbbra is Bumm-Bumm. Pontosabban szólva, Bumm-Bumm szerepe. - Kellus karba tette a
kezét, és az igazgató szeme közé nézett. - Mi a véleménye, Chafiro, vajon milyen célból
szerkeszthettek egy ilyen androidát?
- Fogalmam sincs róla… És rosszul teszi, ha ezzel foglalkozik. Bumm-Bummot meg ezeket a
rémséges rovarokat idegenek csinálták, Berg, olyan lények, akiket valószínűleg sohasem
ismerhetünk meg. - Chafiro felállt, kijött az íróasztala mögül, és testvériesen Kellus vállára tette a
kezét. - Higgye el nekem, így is minden rendben van. A Mollt be fogják telepíteni, Bumm-Bumm
afféle érdekesség, látványosság lesz majd. Egyébként benyújtottam a Szövetségnek a
zászlótervezetet, a maga átkozott struccának alakját javasoltam rá, halványkék mezőben.
Kellus mosolygott.
- De tudnunk kell! - makacskodott. - Némelyik világban különös romok vannak, és a
Naprendszeren kívüli régészek megpróbálják kideríteni, milyen civilizáció hagyta hátra őket. A
Vialle-rendszer Pfuj-Holdján olyasmit fedeztek fel…
- Tudom! Tudom! Bumm-Bumm azonban androida, éppúgy, mint a vakondok meg a többi
istencsapása… Úgy szaporodik és viselkedik, mint az élőlények, még akkor is, ha olyan, mint
egy… játékszer.
Kellus felpattant. - Mit mondott?
- Én? Hogy Bumm-Bummnak semmiféle…
- Dehogyis! Azt mondta, játék, olyan, mint egy játékszer! - Úristen, Berg, csak nem azt
akarja…?!
Kellus azonban már az udvaron volt.

A "bumm-bummozó" készen állt, Kellus az olvasófej elé helyezte a szalagot. Azután felállt,
felemelte a kezét.
- Jó néhány éjszakai munkámba került, a feleségem a megmondhatója. Nem azért mondom, hogy
hencegjek, csak azért, hogy mindenki megértse: komoly kísérletről van szó. Erre a szalagra egyfajta
zeneművet rögzítettem. Sohasem voltam művészember, sohasem voltam tisztában a zene
alapszabályaival. Minden adatot felhasználtam azonban, amit a Bumm-Bumm madárról az utóbbi
hónapok alatt összeszedtünk. - Az áriás madár felé fordult. A sokszögű szemben csillogott a
napfény, a hosszú nyak szelíden lebegett a hallgatóság felett. - Alapjában véve a zene, amelyet le
fogunk játszani, ezeknek a különféle műveknek a szintézise, amelyekről tudjuk, hogy mély hatást
gyakorolnak Bumm-Bummra. Semmiféle eddig ismert darabra nem hasonlít, mégis vagy éppen
ezért ez a zene talán emlékeztet arra a nyelvre, amelyet azok használtak, akik hajdan Bumm-
Bummot meg a többi androidát készítették.
Elhallgatott, Warkov elindította a szalagot, közben Dozzi meg a rádiótechnikus a készülékre
ügyelt.
Ekkor meglepő muzsika hangzott fel. A ritmusa elég élénk, gyors volt. Különös változású
futamok, szünetek meg felzendülések váltakoztak benne. Nem volt túlzottan kellemes, de azért
sugallt valamilyen jelentést, talán rohanást, talán harci viadalt idézett
És a Bumm-Bumm madár mintha felélénkült volna tőle. A nézőközönség óvatosan hátrált. A két
hatalmas lábat görcsős remegés fogta el. Chafiro nyugtalanul nézett Kellusra. Az ornitológus
azonban megnyugtatta mosolyával.
Bumm-Bumm hirtelen ide-oda kezdett futkosni. A maga módján igazodott a zene üteméhez, és
több percen át széltében-hosszában végigcikázott a réten, a fába úgy mozgott, mint a rugó, vörös
csőrét, mint valami gerelyt, előreszegezte. Áltollai mozdulatlanok voltak, azután hirtelen
hátracsapta őket. Ekkor a muzsika ritmusa felgyorsult, és Bumm-Bumm elindult. Mint egy
elképesztő élő gép, egy pillanat alatt a rét szélére ért, és a száraz leveleket magasra szórva eltűnt a
dombok közt.
- Tessék! - kiáltotta vidáman Kellus. - Zenére jár…
Minden tekintet rászegeződött.
- Nyugodjanak meg - folytatta -, vissza fog jönni! - Nagyon hiányozna nekünk. De azt hiszem,
nagyjából elértük, amit akartunk. A szó szoros értelmében zenére jár. - Még hogy jár? - ámuldozott
Chafiro. - Úgy fut, mint akinek ég a tolla.
- Hát persze - lelkendezett Kellus, közben leült a "bumm-bummozó" dobozára. - Sokat
töprengtem rajta, vajon mi lehet a Bumm-Bumm szerepe, hogy mit vártak tőle a… mondjuk, hogy a
szerkesztői. Tanulmányoztam a morfológiáját, újra meg újra végiggondoltam, és arra a
következtetésre jutottam, hogy ekkora lábakkal…
 - Versenyfutó - döbbent rá Chafiro. - Versenymadár… Kellus helyeslően bólintott.
- Az ismeretlen faj nagyon fejlett lehetett, ha ilyen értelmes androidát tudott alkotni - mert
értelmes -, pusztán azért, hogy versenyállatot csináljon belőle…
Ebben a pillanatban Bumm-Bumm újra felbukkant, vágtájában porcsíkot hagyott maga mögött.
Átugratott a folyón, a nézősereg előtt elsuhant, mint a nyíl, azután megint eltávolodott, lábával úgy
dübörgött a talajon, mint két mesebeli hajtórúddal.
- Fantasztikus! - csodálkozott Chafiro. Odament Kellushoz, és mosolyogva mondta neki; - Na
de… mi lehet a többiek szerepe? A vörös darazsaké, a pókoké meg a… Kellus széttárta a karját.
- Az már a kollégáimra, a többi szakemberre tartozik. Nagyon jól tudja, Chafiro, hogy utálom a
felesleges gondokat.

Közelgett az ősz, amikor a Transzponáló ontani kezdte a civil csoportokat, a Moll pionírjelöltjeit,
akik meglepetten, tágra nyílt szemmel nézték, amint a komoly képű technikusok dudorásznak
körülöttük.
- Ezek mind bolondok - jelentette ki egy kövér asszonyság, a Vénusz-lakókra jellemző rekedtes
hangon. - Vagy pedig ferde szokásaik vannak…
Chafiro meg Kellus az egyik új torony teraszáról figyelte a békés elözönlést.
- Egy szép napon - jelentette ki Chafiro - a Moll atyjának tekintik majd magát, amikor ez a világ
már független lesz, mert minden világnak ez lesz a sorsa. Úgy fogják emlegetni: az az ember fejtette
meg a Bumm-Bumm madár meg a fosszilis androidák titkát…
- Meglehet - helyeselt Kellus. - Hacsak nem mint zseniális zeneszerzőt, akinek főműve: A
Bumm-Bumm madár vágtája - számtalan különféle hangszerre, hat tételben: próbavágta, start, első
futam, célegyenes, második futam és finis…
Ebben a szent pillanatban a Bumm-Bumm madár szédületes sebességgel haladt el a támaszpont
mellett, és büszkeségtől mennydörgő Bumm-Bumm!-ot rikoltott.

Szoboszlai Margit fordítása

 Alekszander Zsityinszkij - A brumm hatás

1. Levelet írok

Általában nem hiszek a csodákban. Még az iskolában leszoktattak róluk. A tudományban hiszek,
s a nagyszerű jövőben. Ez kissé érthetőbb. Azonban csodák néha mégis történnek, s feltétlenül
tudomásul kell vennünk őket.
Röviden: egyszer felfedeztem az íróasztalomon a főnök leveiét. A főnök szeret levelezni velem.
Pontosabban, csak ő ír, én pedig olvasom. Gyakran késő estig benn marad a laboratóriumban, s
ekkor jutnak eszébe a gondolatok. Reggelente én tanulmányozom őket. Például ilyenformán:
"Petya! Gondolkozzék rajta, nem magyarázhatjuk-e az infravörös téren jelentkező anomáliákat
zónaközi szóródással." Vagy valami ehhez hasonlót.
Rendszerint nem sietek válaszolni ezekre a levelekre. Az ördög tudja - lehet, hogy zagyvaság az
egész? A főnök maga is gyakran mondja ezt. Pontosabban üvölti, mikor lerohan a laboratóriumba:
"Az egész tegnapi dolog zagyvaság, állati ostobaság!" Miért állati, nem tudom. Közönséges emberi
ostobaság, amilyenből sok van. S közülük sem a legrosszabb.
Ezúttal azonban ez valami új dolog volt. Egy boríték feküdt az asztalon, meglehetősen
nagyvonalúan volt címezve, ibolyaszín tintával. Az intézetünk címe volt rajta, s a címzett neve
helyén ez állt: "a legfőbb főnöknek". Se több, se kevesebb.
A levélhez gemkapoccsal egy papírdarabot tűztek, rajta hivatali rangsor szerint az utasítások:
"Pimenovnak. Kivizsgálni." A rektor aláírása.
"Turcsinnak. Ellenőrizni." Aláírás: Pimenov.
"Zsoldadzénak. Választ egy héten belül." Aláírás: Turcsin.
"Barszovnak. Semmit nem értek. A bolondját járatják!" Aláírás: Zsoldadze.
"P. Verluhinnak. Petya, az isten szerelmére, nézze meg ezt a zagyvaságot, s válaszoljon rá." A
főnök aláírása.
Verluhin - ez én vagyok. Alattam az intézeti ranglétrán már csak a papírkosár található. Ezért
nem írtam újabb utasítást, hanem elővettem a levelet. A levél felkeltette érdeklődésemet.
Ugyanazzal az ibolyaszínű tintával hat oldalon közölték benne, hogy a levél szerzője elektromos
áramra talált a kovácsolt vasban. Zárójelben pontosította: "egy patkóban". Felmelegítette egy
gyertya felett, s így keletkezett az áram. Mindkét irányba folyt. Mi több, elég nagy. Feltöltötte vele
motorkerékpárja akkumulátorát, s fél évig kerekezett így. Azt írta, ez megerősíti a Brumm-teóriát. A
szerző kérte a kísérlet megismétlését s választ a találmányi jog bejelentésére.
Alul a cím. Felső-Petuski falu, Jaroszlavli terület. Vaszilij Fomics Szmirnijnek.
Csak egy dolgot nem értettem. Honnan ismerik Felső-Petuskiban a Brumm-elméletet? Nekem
fogalmam sem volt róla.
Elővettem a tankönyvet. Nincs benne Brumm-elmélet. Fellapoztam a fizikai lexikont. A "B"
betűnél Max Born után következett ez a bizonyos Hans Friedrich Brumm, aki, mint kiderült,
kétszázhúsz esztendővel ezelőtt költözött el e világból. Valamit feltalált cellájában, mivelhogy
szerzetes volt. Mi több, úgy tűnik, alkimista. Később mindezt természetesen megcáfolták, s
elméletét leírták. Hát Vaszilij Fomics ezt akarja megingatni. Én így értettem.
Akkor ez pofon egyszerű! Rögtön asztalhoz ültem, s írni kezdtem:
"Tisztelt Szmirnij elvtárs! Mivel Maxwell, Herz és számos szovjet tudós munkájának
eredményeképp a Brumm-elméletet mint tudománytalant megcáfolták, javaslatát nem fogadhatjuk
el. Kísérleteibe bizonyára hiba csúszott."
Tehát "ez nem tehetséges, mert sohasem lehet lehetséges". Ügyesen elintéztem, s egyúttal újból
megbélyegeztem, Brummot. Nincs hely számára a mi utcánkban! Azután elkészítettem az aláírásod
sorát, a beosztás és tudományos fokozatok feltüntetésével. Tekintélyesre sikerült. Az intézet rektora,
levelező tag, tudományos helyettes, professzor stb. S legalul szerényen: P. N. Verluhin tudományos
segédmunkatárs. Elvittem a levelet a gépírónőnek, s a végzett munkával megelégedve leültem az író
asztalomhoz. Amikor megjött a főnök, röviden beszámoltam Brummról, s a főnök elmosolyodott.
Mellesleg ő is először hallott Brummról, ezt a tekintetéből éreztem.
Ha tudta volna, milyen fordulatot vesz a dolog Brumm-mal, nem mosolygott volna.
Beállított Liszockij. Liszockijt szép reményekre jogosító fiatalemberként tartják nálunk számon.
Állandóan a disszertációját írja. Már vagy tíz éve. Amikor diák voltam, már akkor mondogatták,
hogy írja. Ha végre megírja, ez valami megrázóan nagy esemény lesz. Akár Tolsztoj Háború és
békéje. A tanszéki üléseken mindig a nehézségekre hivatkozik. Ezért tisztelik. Mindenkinek
imponál, hogy már tíz esztendeje igyekszik leküzdeni a nehézségeket, s még nem unta meg.
Liszockijnak fantasztikus a szaglása. Ha a laboratóriumban valahol születésnapot ünnepelnek,
mindig beállít, hogy elkérje az integráltáblázatot. Minek neki az integrálszámítás, nem tudni.
Természetesen megkínálják, mi mást tehetnének. Iszik a száraz borból, felhörpinti a kávét,
befalatozza a süteményt, fogja a táblázatot, s elnézést kérve távozik. Biztos vagyok benne, hogy
ezúttal sem véletlenül állított be. Valami azt súgta neki, nézzen be ide.
- Mi újság az infravörös területen? - kérdezte Liszockij.
Jól tudom, neki teljesen mindegy, hogy infravörös vagy ibolyántúli. Ez csak álca.
A főnök morgott neki valamit Brummról. Természetesen gúnyosan. Liszockij is elnevette magát,
fecsegett valamit a telepátiáról, azonban távozóban, nem tudni, miért, magával vitte a fizikai
lexikont. Azt mondta, szeretné emlékezetében felfrissíteni a termodinamika második törvényét.
Nyitván hazudott. Valamiért nem hiszek neki.
A laboráns kislány, Nelja meghozta a cégjelzéses papírra legépelt levelet, mi aláírtuk a főnökkel,
s felküldtük. A levél hivatalos iratként szép csöndben útnak indult Felső-Petuskiba.
A levelet elküldtük, s elfeledkeztünk róla. Minden ment a maga útján. Szasa Ríbakov megjött az
előadásról, s odatapadt oszcillográfjához. A másik asszisztens, Gena a szilárd testekből számoltatta
be hallgatóit, én pedig, hogy az élet érdekesebb legyen, puskákkal segítettem a vizsgázókat. Gena
elégedetten ült, hogy csoportja ilyen derekasan elsajátította a tananyagot. Egyre csak bólogatott, a
nyaka is belefáradt.
A munkanap vége felé Brumm valamilyen okból ismét előkerült. Kiderült, Szasa ismeri a
Brumm-hatást. No, ebben nincs semmi csodálatos, Szasa általában mindent tud. Felnézett
oszcillográfjából, megtörölte szemüvegét, s ezt mondta:
- Még lesz vele gondod elég. Agyafúrt egy elmélet. - Még mit nem! - vágtam rá, - Régen
eltemették,
Szasa hümmögött, s szemüvege nélkül valahová a messzeségbe bámult, bizonyára a tizenhetedik
századba, Köln városába, ahol Hans Friedrich Brumm élt. Arca ettől már-már egy szent kifejezését
öltötte. Egyébként a rövidlátóknál ez mindig így van, ha leveszik a szemüvegüket.

2. Lefolytatom a kísérletet

Három hét múlva a Brumm-eset új szakaszába lépett. A főnök komoran jött be, s sokáig
rakosgatta asztalán a papírokat. Már arra gondoltam, hogy újból kimaradt a lakásépítő
szövetkezetből. De nem így történt.
- Nos, az a helyzet, Pjotr Nyikolajevics… - szólalt meg a főnök.
Ez még kevésbé tetszett. Rendszerint kevésbé hivatalos velem.
A főnök elővett aktatáskájából egy dossziét, s kihúzott belőle egy papírlapot. Rögtön felismertem
az ismerős ibolyaszín tintát. S a postai boríték is ugyanolyan volt: "Üdvözöljük a nőnap
alkalmából!" Mellesleg szeptemberben jártunk. A levélhez ezúttal egy újságkivágás is volt tűzve.
Az intézeti utasításokról már nem is szólva. Csak éppen a hangnemük volt erőteljesebb.
A főnök némán elém rakta mindezt, s rágyújtott. Éreztem, lassan megy fel benne a pumpa. Akár
egy kazánban. Aztán felpattant, s öklével az asztalra csapott, amitől az ibolyaszín betűk
félreszálltak.
- Elképesztő! - üvöltötte. - Népbutítás! Nem kívánok alkímiával foglalkozni!
- Semmiség az egész, Viktor Ignatyevics - nyugtatgattam. - Ez is hasznos. Csak ne idegeskedjen,
mindent elrendezek.
 - Kérem magát, Petya - fordult felém a főnök -, valahogy finomabban válaszoljon. Ígérjen neki
valamit.
- Posztumusz dicsőségét - ajánlottam.
- Semmi esetre sem! - rémüldözött a főnök. - Talán ígérhetne neki valamilyen műszert?
Ampermérőt, például… Ó, istenem! - S a főnök idegesen rohangálni kezdett fel s alá a
laboratóriumban. Mindig mindent a szívére vesz. Így bizony nem húzza sokáig.
Az újságbeli levélben rámutattak arra, hogy megengedhetetlen a munkásak leveleinek a
lebecsülése. Kiderült, nekünk magunknak kellett volna ellenőrizni a Brumm-hatást, s nem valami
Maxwellre hivatkozni…
- Brumm-brumm-brumm - dúdolta a főnök indulóritmusban.
- Itt Engelst idézi - jegyeztem meg, miután megismerkedtem Vaszilij Fomicsnak a
szerkesztőségbe küldött levelével.
- Brumm-brumm-brumm - dünnyögte még hangosabban a főnök.
Félretettem a munkámat, s hozzáláttam Vaszilij Fomics kísérletéhez. Először is gyertyát kellett
szereznem. Gena azt tanácsolta, vegyek a boltban, Szasa Ribakov azt, hogy a templomban. A
templom közelebb volt intézetünkhöz, mint az üzlet, ezért oda indultam.
A templomok igen különös nyitvatartás szerint működnek. Néha egész nap zárva vannak, máskor
még éjjel is van istentisztelet. Szerencsém volt. A templom működött. A bejáratnál egy öregasszony
gyertyát árult. A gyertyák vékonyak voltak, akár a makaróni, és drágák. Vettem belőlük ötöt, s az
öregasszony megáldott. Nyilván megtetszhettem neki,
A patkóval rosszabb volt a helyzet. Egyszerűen fogalmam sem volt, hol lehet a városban
beszerezni jó minőségű patkót. Felhívtam a tudakozót. Ott lehordtak, rám szóltak, hogy ne
pimaszkodjak. Akkor a fémmegmunkáló műhelyben rendeltem egy patkót. Fegya bácsi, az
üvegfúvónk emlékezetből leskiccelte a tervrajzát. Ó falun született. Annak rendje és módja szerint
megrajzoltam a patkót három metszetben, s megadtam axonometrikus képét is. Mindent, ahogy
illik. Megrendeltem s vártam. Három napig futkostam a műhelybe, érdeklődtem a megrendelés
után. Végül a patkó elkészült.
- Mi az, egylábú a lovad? - kérdezte a lakatos.
- A többi lába műláb - feleltem.
- Kanca vagy csődör?
- Inkább csődör.
- Kár érte - jegyezte meg a lakatos.
A patkót felvittem a tanszékre, s hozzáláttam a kísérlet előkészítéséhez. Nagyon sokan
összefutottak, hogy megnézzék. A főnök, hogy ne izgassa magát, átment a könyvtárba. Éreztem,
nem bízik teljesen az eredményben. Liszockij körülöttem bóklászott, s a patkó kapcsán
szellemeskedett. A kísérlet vázlatát azonban figyelmesen megnézte. Ezt vele született kíváncsisága
számlájára írtam.
Felerősítettem a patkót a műszerállványra, hozzáforrasztottam a vezetékeket, rájuk kapcsoltam
az ampermérőt, s meggyújtottam a gyertyát. Az egész egyházi esküvőre emlékeztetett. A gyertyával
a kezemben én voltam a vőlegény. A menyasszony helyén Liszockij állt.
- El kellene énekelni a halleluját - javasolta Ribakov.
A gyertyát a patkóhoz közelítettem, s melegíteni kezdtem. A műszer mutatója megrezdült, s egy
beosztásnyit elmozdult.
- Termoelektrikus áram - állapította meg Liszockij.
Ezt én is tudom. S Brummnak se híre, se hamva. A patkót a legkülönbözőbb helyeken melegítve
elhasználtam három gyertyát. A patkó elvesztette korábbi csillogását, bekormozódott, s szánalmas
külsőt mutatott. Mintha egy agyonhasznált patkó lett volna.
- Túró az egész - mondta Szasa Ribakov, s visszatért műszereihez.
- Az is kel! hogy legyen - hallatszott hátunk mögül a főnök hangja. Észrevétlen jött oda, s
figyelte a kísérletet.
- Adjatok egy forrasztólámpát - mondta Liszockij. - Ne zavard a kísérletet! - mordult rá a főnök.
- Ide a forrasztólámpát! - üvöltötte Liszockij.
 Odaadták neki, s vagy tíz másodpercig fehéren izzóra hevítette a patkót. A vezetékek leolvadtak
róla, az eredmény pedig nem változott.
- Nem jó a patkó - jelentette ki Liszockij. - Utánzat, de nem patkó. Igazi patkóra van szükség,
egy lóról. Patáról, ahogy mondják!
- Elég! - szakította félbe a főnök. - Petya, írjon egy udvarias levelet. Mellékelje a kísérlet
vázlatát. Ígérjen neki egy ampermérőt! Ne feledje a végére odaírni, hogy "tisztelettel". Ez kész bűn!
… Egy hetet fecsérelni valami Brummra. S mi lesz, ha ez a Fomics kijelenti, hogy a Földnek perec
alakja van? Ezt is ellenőrizni fogjuk? Igen?!
- Várjon csak - mondta rejtélyesen Ribakov -, ezek még csak morzsák…
Liszockij elkunyerálta a patkót, s elvitte magával laboratóriumába. Azt mondta, szerencsét hoz.
Végül így is lett, de jóval később.
Ismét levelet írtam Felső-Petuskiba. Fomicsot kollégának neveztem, egy rakás szakkifejezést
használtam, s elméleti magyarázatot is adtam képletekkel. Még a Schrödinger egyenletet is
odaírtam, jóllehet semmi köze nem volt az egészhez. Ezt azért tettem, hogy tovább tartson, míg
eligazodik. Éreztem, hogy hosszasan elhúzódó harcra kell számítanom.
A főnök is érezte ezt.
- Petya, nézzen utána alaposan ennek a Brummnak - mondta. - Készüljön fel minden
eshetőségre.
Másnap átmentem a közkönyvtár kézirat- és régikiadvány-tárába, s leültem az eredeti kézirat
mellé. Brumm latinul írt. Ezzel még úgy-ahogy elboldogultam. Az elmélet megalapozása nála
azonban egy kissé misztikus volt. Például komolyan állította, hogy az elektromos áram az ördög
egyik létformája. S a szent tűz az, mely úgymond arra kényszeríti az ördögöt, hogy futkosson a
vezetékben, s szikrákat keltsen. Arról, hogy az ördög miképp képes akkumulátorokat feltölteni,
Brumm nem írt.
S az egész szöveg végig ebben a stílusban.
Csak egy értekezést olvastam el a tizennégyből, ám Vaszilij Fomics már megtette a következő
lépést.

3. Útra készülök

Szmirnij ezúttal a közvéleményt mozgósította. A közvélemény általában könnyen mozgósítható.

Mondhatjuk azt is, hogy csak erre vár.
A közvéleményt a legkülönbözőbb módokon lehet mozgósítani. Vaszilij Fomics a kollektív levél
útját választotta. Fogalmam sincs, hogy szerzett Felső-Petuskiban ennyi aláírást. Talán beutazott a
járási központba. Mindenesetre legalább ötvenen megesküdtek rá, hogy Szmirnij elvtárs oldalkocsis
motorkerékpárját hat hónapig használta s elég gyakran. Mi több, az akkumulátort a patkóval csak
egyszer töltötte fel. Mindenki látta. Honnan vette a patkót, azt is megjelölte. A kovácsműhelyben
szedte föl.
- No Iám. Nem a templomban, hanem a kovácsműhelyben - mondta Ribakov. - Hiszen a gyertyát
vettem a templomban s nem a patkót - védekeztem.
- Az mindegy - jegyezte meg melankolikusan Szasa.
Véleményem szerint Ribakov célul tűzte ki, hogy módszeresen a főnök idegállapotára fog törni.
Nem sikerül neki!
A főnök bánatosan nézett rám, miközben a levelet olvastam. Érett benne a gondolat. Távolról
kezdte.
- Petya, maga még fiatal ember - mondta nyájasan. - Erősek az idegei. Utazzon Petuskiba.
Különben ez a Fomics beállít a motorkerékpárján. Akkor nem kezeskedem magamért. És én
családos ember vagyok.
Én pedig elindultam, hogy elintézzem a kiküldetést. A főnökség ügy írta alá, hogy oda se nézett,
a könyvelőségen azonban nyugtalankodni kezdtek.
- Hol van ez a Petuski-pampuski? - kérdezte a főkönyvelő. - S minek kell odautaznod? Csak nem
gombát szedni?
Türelmesen megmagyaráztam, hogy Felső-Pampuskiban nemzetközi szimpózium lesz. Vagy,
pfuj! Nem Pampuskiban, hanem Petuskiban. Napirend: tranzisztoros fejőgépek, tojásbegyűjtés
elektromágneses módszerrel és a patkó alkalmazása mint generátoré. A patkót illetően nem
hazudtam.
- Aztán pálinkát még nem főznek arrafelé tranzisztorokkal? - tréfálódzott a főkönyvelő.
- A következő ötéves tervbe vették fel - vicceltem.
- Utazz! - hagyta jóvá a főkönyvelő. - Külföldiek lesznek 7 - Három autóbusznyi - feleltem.
A főkönyvelő elégedett volt velem. Én is. Miután megkaptam az előleget, mentem, hogy
megtudjam, hogyan juthatok el Petuskiig.
Kiderült, a legjobb, ha lovon megyek, mert a lónak teljesen mindegy, hol közlekedik.
Repülőjáratok Petuskiba nincsenek, vonatok nem jártak, hajók nem indultak. Komolyan
nyugtalankodni kezdtem a külföldiek miatt. Hogyan jutnak el oda?
Végül egy öregember a pályaudvaron mindent töviről hegyire elmagyarázott. Vonattal kell menni
a járási központig, utána autóbusszal. Ha felférsz, mondta az öreg. Utána pedig motorossal egy
folyón. Ha jár, tette hozzá az öreg.
- S ha nem jár? - kérdeztem.
- Akkor gyalogosan - felelte. - Nincs onnét messze. Úgy huszonöt verszta. Megköszöntem az
öregnek az útbaigazítást, s mentem gumicsizmát venni. S vattakabátot.
A tanszéken elutazásom nagy vihart kavart. Zúdultak rám a kérések, hogy hozzak szárított
gombát. Szasa Ribakov pedig felajánlotta lékhorgászatra alkalmas botját.
- Hiszen még nem fagyott be a folyó - jegyeztem meg.
- Ki tudja - mondta ismét csak rejtélyesen Ribakov. - A kísérletek elhúzódhatnak. Nelja, a
laboráns még el is sírta magát, amikor búcsúzkodni kezdtem. Az az érzésem, hogy szeret. Ezt le kell
ellenőrizni, amikor megérkezem, határoztam el. Befutott Fegya bácsi egy csomaggal. Kérte, hogy
útközben vigyem be hozzájuk, a falujába unokaöccseihez. A csomagban szárított gyümölcs volt és
egy Muszlim Magomajev-lemez.
Tisztáztam Fegya bácsinál, hogy hová valósi. - A tulaj kormányzóságba - felelte.
- Fegya bácsi, tisztában vagy a földrajzzal? - kérdeztem.
- Nem - vágta rá büszkén. - Csak Európát ismerem. A háború alatt végigjártam. Errefelé azonban
egy kicsit már elfelejtettem a térképet… Mi az, tán nem esik útba?
Külön elszaladtam a térképért, s megmutattam Fegya bácsinak, hol van Felső-Petuski. - Nézd a!
- sértődött meg Fegya, bácsi. - Akkor is mindegy. Add oda valakinek Muszlim Magomajevet,
bizonyára ott is ismerik.
Tudományos útiholmim Brumm értekezéseinek jegyzeteiből és egy pirométerből állt, utóbbit a
nagyobb tekintély kedvéért vittem magammal. A pirométer olyan szerkezet, mellyel magas
hőmérsékleteket lehet mérni. S nem túl nagy méretű.
Aztán táviratot küldtem Fomicsnak. "Kiküldetésben megérkezik a Brumm-hatást ellenőrző
bizottság képviselője. Készítse elő a készüléket."
A pályaudvarra senki nem kísért el. Még a feleségem se. A vonat éjjel három órakor indult.
Nagyon megfelelő azoknak, akik titokban s örökre távoznak valahonnan. Rájöttem, miért ilyen
későn indítják ezt a vonatot. Vagy korán, nem is tudom. Arról van ugyanis szó, hogy ez a vonat
korántsem a Leningrád-Moszkva útvonalon közlekedő Vörös nyíl. Közel sem az. Nappali vagy esti
indulása szomorú gondolatokat ébreszthetett volna bárkiben. Különösen városunk vendégeiben. A
vonat külleméről beszélek.
Végigsétáltam a peronon a szerelvény mentén, s eszembe jutottak feleségem búcsúszavai. Ezt
mondta:
- Petyka, keményen kell tartanod magad.
- Ezt a tudományos álláspontomra érted? - kérdeztem. - Nem, ami az ivást illeti. Hiszen ott
mindenki iszik!
- Ez mendemonda - mondtam. - Nem ihat mindenki. A gyerekek nem isznak. Az öregasszonyok
sem. Különben is, van arrafelé egy élenjáró kolhoz.
 - Ha iszol, bőségesen falatozz mellé szalonnát - óvott feleségem. - Azt mondják, ez segít.

4. Utazom

Reggel érkeztem a járási központba, s kiléptem a pályaudvar előtti térre, akár Kolumbusz
Amerika földjére. Földszintes város fogadott. Az utcákon tyúkok kószáltak csibéikkel. Amikor
váratlanul elment egy gépkocsi, hosszasan szaladtak a hűtőrácsa előtt, nem tudván, merre vegyék
útjukat, majd besurrantak az árokba.
Megállapítottam, hogy három óra múlva lesz autóbusz, s kis kirándulásra indultam. Eljutottam a
folyóig. Meglehetősen széles folyó volt. A fából ácsolt kikötőhídon egy szakállas, sapkás öregember
állt. Bizonyára a csónakos. Vagy a révész.
- Mi ez a folyó, öregapám? - kérdeztem. Meggondolatlanul szögeztem neki. - A Volga
anyácskánk - felelte szemrehányón az öreg.
- Nem ismertem rá - morogtam elvörösödve.
- Sokáig ültél? - kérdezte az öreg bőröndömre s vattakabátomra pillantva. - Hol ültem? -
értetlenkedtem.
- Tudjuk, hol - mondta az öreg hunyorogva.
- Három évet - mondtam, hogy ne csalódjon várakozásában. - Miért?
- Elsüllyesztettem a kolhoz traktorát.
- Előfordul - nyugtázta az öreg. - Aztán kihúzták?
- Nem - feleltem. - Nagyon mély a víz. A Fekete-tengeren volt. - S most merre visz utad? -
kérdezte a kíváncsi öreg.
- Felső-Petuskiba.
- Add át üdvözletemet Vaszka Szmirnijnek. Mondd, hogy Tyimofej üzeni. A berendezés
hibátlanul működik.
Kiderült, Fomics híres személyiség volt. Erről meggyőződtem amikor eljutottam a tanácsházig.
Ott állt a dicsőségtábla. Jobb felső sarkában Szmirnij elvtárs fényképe díszelgett. A táblán az állt,
hogy élenjáró gépkezelő s feltaláló. No, ez nem lepett meg.
A tanács épültével szemben, a kultúrotthon falán is függött egy tabló. Csak éppen a tartalma volt
más: "Akik járásunkra szégyent hoznak". Ugyanott, a jobb felső sarokban ismét megláttam Fomics
arcképét. Pontosan ugyanazt. Bizonyára ugyanarról a negatívról készült. Itt az állt, hogy Szmirnij
elvtárs pálinkafőző készülékek előállításával foglalkozik. Táblabeli szomszédjai egytől egyig
közönséges alkoholisták voltak. Gyakorlatilag az ő áldozatai.
Mint látják, különböző szervezetek akasztották ki a tablókat. S nem túlságosan összhangban.
Fomics a fényképről nagyon is jóindulatúan tekintett ránk. Külseje alapján úgy ötvenéves lehetett.
Hajviselete egy kis hajnövesztő ültetvényre emlékeztetett.
Borzasztóan szerettem volna megismerkedni egy ilyen sokoldalú emberrel, és rohantam az
autóbuszhoz. Az öreg, aki a beszállás körülményeire figyelmeztetett, jól ismerte a helyi
viszonyokat. Senki nem utazott üres kézzel, csomag nélkül, Mindenki cipelt valamit.
Motorkerékpár-kerekeket, mosógépet, kanárit ketrecben, két tévékészüléket és egy öntözőcsövet.
A busz begördült a megállóba. A vezető kidugta fejét az ablakon, s elkiáltotta magát: - Aztán
nehogy felborítsátok a kocsit!
Azonban már senki nem hallgatott rá. Két férfi a mosógépet maga elé szegezve, egyre nagyobb
sebességre kapcsolva, az ajtóhoz rohant. Futás közben a vízkiöntő gumicsöve valamibe beleakadt, s
ezért nem találtak be a busz ajtaján. Az autóbusz oldalán nagy horpadás keletkezett.
- Mindjárt kiszállok - ígérgette a vezető.
Az utasok némán lökdösték egymást, mintha iszapban próbálnának úszni. Mellemhez
szorítottam a pirométert, s odanyomtam egy hátizsákhoz, amit egy asszonyság cipelt előttem a
hátán.
- Lassan a testtel! Étkészlet van benne! - üvöltött fel az asszony. S mindenki egyszerre kiabálni
kezdett, hogy kinek mi van a zsákjában. Nem tudni, miért, az összes holmi kivétel nélkül törékeny
volt.
- Óvatosan! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - A pirométer fel van húzva! A rázkódástól
felrobban! - Lengetni kezdtem kezemben a műszert.
Körülöttem egy pillanat alatt légüres tér keletkezett. Felléptem a buszra, és leültem. A többiek
folytatták megpróbáltatásaikat. A sofőr végül megunta, s a busz elindult. A mosógépet ekkorra csak
félig sikerült felpréselni a járműre, a gumicsőnek pedig csak egy kis darabját. A gumicső
lecsavarodott, s akár egy korbács, kígyózott az úton. A mosógép egyik tulajdonosa az autóbusz
mellett futott, s egyre igyekezett, hogy begyömöszölje a kocsi belsejébe, de nem sok sikerrel.
Vagy negyven kilométeren keresztül még folyt a szitkozódás, azután az utasok megnyugodtak.
Tisztelettel néztek a pirométeremre, s azt fülelték, nem ketyeg-e benne valami. Végül egy hídnál
leszálltam a buszról.
A híd mellett kikötő volt. A kikötőben a hajót várták. Ahogy mondták, már tegnap óta várták.
Szilárd meggyőződésük, hogy a motoros hajó végül mégis megérkezik, lelket öntött belém.
A motoros valóban befutott. Csak éppen másnap reggel. Az éjszakát tábortűz mellett töltöttük.
Jó, hogy a várakozók között turisták is voltak. Felverték sátraikat, s ragyogóan aludtunk. Reggel
még konzervhússal is megetettek.
Megkérdeztem, nincs-e a várakozók között valaki Petuskiból.
- Melyik Petuskiból? - pontosította egy kerékpáros fiatal lány, az, aki este a tábortűznél
népdalokat énekelt. - Sok Petuski van errefelé. Alsó-Petuski, Felső-Petuski, Görbe-Petuski, Fényes-
Petuski.
Megmondtam, hogy a Felsőből. S hozzátettem, hogy Szmirnij elvtárshoz tartok.
- Vaszja bácsihoz? - örvendezett a fiatal lány. Azután gyanakvóan rám tekintett, s megkérdezte,
nem véletlenül a rendősségtől vagyok-e. Megnyugtattam, hogy nem. A lány még gyanakvóbban
nézett rám, s érdeklődött, talán pálinkafőző készülékért jöttem.
- Már nem készíti őket. Ezekkel a készülékekkel elvonják a tudománytól. Fegyelmezetlen
mifelénk a nép! - mondta.
Mint tapasztalhattam, Fomics tudományos hőstettei elég jól ismertek. A leányzó közölte, hogy
Szmirnij televíziós képcsőből valamilyen műszert barkácsolt. Besugározta velük a kolhoz
teheneinek a tőgyét. A fejéseredmények ugrásszerűen megnőttek. Vagyis intellektuális érdeklődése
sokoldalú volt.
Vagy két órát úsztunk a motoroson a különféle Petuskik és egyéb lakott települések mellett. A
természet érintetlen szépségű. A levegő éterien tiszta. A helyi lakosok zordak, hozzászoktak a
nehézségekhez. Növénytermesztők és állattenyésztők, falusi értelmiség.
Korábban volt egy ilyen fogalom - "város és falu szövetsége". Nos, ezt a szövetséget most én
valósítottam meg. Megkértek, hogy részletesen magyarázzam el, mi az a pirométer. Belelendültem,
s észrevétlen áttértem az elemi részecskékre. Azután a lézerről, a koherens sugárzásról és
egyebekről meséltem.
- És mondd, fiam, ezzel a lézerrel lehet szénát kaszálni? - kérdezte az egyik asszony. - Elvileg
igen - feleltem. - Azonban nem érdemes. Olyan lenne, mintha fényképezőgéppel vernénk szöget a
falba.
Tehát mire eljutottunk Felső-Petuskiba, az utasok már konyítottak valamit a fizikához. Nem
tudom, hogy ezt miképp emésztették meg. Nyilván a maguk módján. S ami engem illet, nekem is
lett némi elképzelésem szántásról, vetésről, fejésről és egyéb dolgokról.
Végül a motoros, melynek orrán egy gépkocsi külső lógott, Felső-Petuski vendégszerető
kikötőjéhez vágódott.

5. Ismerkedem Fomiccsal

- Hol a falu? - kérdeztem a kerékpáros lánytól, aki kísérőnek ajánlkozott.

- Hát itt van - mutatott körbe. A domboldalon öt ház volt teljesen rendszertelenül szétszórva.
Ösvény vezetett lefelé a folyóhoz. Ugattak a kutyák. Énekeltek a kakasok. Röviden, nem úgy nézett
ki, mint a világ tudományos központja.
- Íme, Vaszja bácsi háza - intett a leányzó.
A ház kéményén valamilyen szerkezet volt vastag drótból. - Mágneses csapda - mondta a fiatal
lány.
- Világos - morogtam. Ha ez a Fomics a kemencéjében plazmát állít elő, akkor felhagyok a
fizikával. Így gondoltam én.
Odaléptem az épülethez, s kopogtam az ablakon. A kopogásra a függöny mögül előbukkant egy
fej. Rögtön ráismertem. Rosszabb ugyan, mint a dicsőségtáblán, viszont teljes életnagyságban.
Vaszilij Fomics rémülten rám nézett, s tagadóan csóválta a fejét.
- Fontos ügyben jöttem! - kiáltottam.
- Eredj a pokolba - hallatszott tompán az ablakkeret mögül. - Nincs készülékem! - Brumm
ügyében jöttem! - kiáltottam.
- Brumm? - Fomics vörhenyes szemöldöke felreppent, akár egy kismadár. Eltűnt az ablakból, s
egy perc múlva ajtót nyitott. Beléptem a pitvarba.
- Nem hazudsz? - kérdezte Fomics. - Akkor gyere be.
Fomics kötött mackóruhában volt. Kezében edényfogót tartott. A fogó villás ágai közé mindkét
oldalon domború lencse volt szorítva. Tehát már nem edényfogóként, hanem fizikai műszerként
szolgált.
Fomics nagyon kellemesen raccsolt egyes szavak kiejtésekor. Néha egyáltalán nem lehetett
kivenni, mit mond. Ez azonban főként sajátos szakkifejezései miatt volt így. Azok néha ugyanis
eltértek az általánosan elfogadottaktól.
- Nincs nyugtom a zugszeszfőzőktől - panaszkodott. - Pénzt nem fogadok el. Csak békén
hagynának! Azt mondják, legalább valami hasznuk van a tudományból. Hát te honnan jöttél?
Megmagyaráztam. Fomics komolyan meglepődött. Különösen azon, hogy a patkó nem adott
áramot. Bevezetett a szobába, mely laboratóriumunkra emlékeztetett. Vezetékek és vasak
tömkelege. Az asztalon petróleumlámpa. Üvegburáján egyik ívével a bura belsejébe nyúló patkó
lógott. A patkótól vezeték húzódott a rádióig. Fomics felgyújtotta a petróleumlámpát, s bekapcsolta
a rádiót. A készülék működni kezdett.
- Közvetlen áramátalakítós. Hordozható áramforrás - magyarázta Szmirnij.
Ekkor az ablakon kopogtatott a levélkihordó lány. Elhozta Fomicsnak az általam feladott
táviratot. Ha tudtam volna, magammal hozom, hogy ne szenvedjen útközben. Fomics figyelmesen
tanulmányozta a táviratot.
- Kiküldetésben megérkezik képviselőnk - mondta jelentőségteljesen. - Ez is Brumm ügyében.
- Hiszen ez én vagyok - hoztam értésére. - Honnan ismeri Brummot?
- Múltba nyúló történet - kezdte regényesen Fomics. - Régebben házakat bontottam le. Külön
raktam a gerendákat, külön a téglákat. Az új építkezésekhez. S egyszer egy padláson megtaláltam az
értekezést. Egy kukkot sem éhtettem, de éhdekes! Mennyire éhdekes!
- Érdekes - értettem vele egyet. - Meglehetősen ritka nagy zagyvaság.
- Zagyvaság vagy nem, mégis van valami igaz magja - sértődött meg Brumm miatt Fomics. Azt
akarta mondani, hogy leásott eddig a magig.
- És a Belzebub? - kérdeztem.
- Nem Belzebub, hanem az ördög - igazított ki Fomics. - Akárhogy is nevezed, a lényeg nem
változik. Érti? Elektron vagy ördög - nincs különbség. A lényeg, hogy működjön.
- No, ezt majd ellenőrizzük - mondtam.
- Aludni kell a dologra egyet - fűzte hozzá Fomics.
Lefekvéshez készülődtünk. Megjött Fomics felesége. Nagyon életvidám asszony. Fomicsot
Vaszjutának nevezte, s a fizikát szerette, akár a házimacskát. Szívélyesen megetettek. Lefekvés előtt
Fomics egy ideig a teleszkópba bámult, feljegyzéseket készített. Szerintem későn született. Neki
nagyon megfelelő lett volna a reneszánsz kora. Kérem, a Reneszánszt ne keverjék össze
Rocinantéval. Jóllehet a tudomány e lovagjának ugyancsak jó lett volna egy Rocinante. Nagyon
szerettem volna megkérdezni, nem ír-e Fomics verseket. Vagy szobrászkodik-e? Azonban nem
kérdeztem meg,
 Éjjel megjelent álmomban Hans Friedrich Brumm. Vattakabátban állított be tanszékünkre,
melyet fekete szerzetesi csuhájára öltött fel. Kezében egy sürgős táviratot tartott. Megmutattam neki
a patkót, s Brumm borzasztó kacagásban tört ki. "Éhdekes! Mennyire éhdekes!" - kiáltozta.
Azután Brumm latinra tért át, s hosszasan magyarázott valamit. Ebből csak az alábbi szállóigét
értettem meg: "Quod licet Jovi, non licet bovi." Ami annyit jelent: "Amit szabad Jupiternek, nem
szabad az ökörnek." Valamikor rajongtam a szállóigékért. Csak az nem világos, kit értett Brumm
ökrön.

6. Együtt kísérletezünk

Amikor felébredtem, Fomicsot nem találtam a házban. Félóra múlva érkezett meg, kezében
vödör, melybe egy képcsövet szerelt. 43 centiméter átmérőjűt. Nyilván Fomics éppen most végezte
el a tehenek reggeli besugárzását.
A körülményekből ítélve nagyon korán kelhetett fel. Ezt a pirométerből állapítottam meg. A
pirométert a legkisebb csavarig szétszedte. Alkatrészei gondosan szét voltak rakva egy tiszta ruhán.
Fomics gyermeki módszert alkalmazott a környező világ megismerésében. Gyermekkoromban én is
szétszereltem a játékokat, hogy megnézzem, mi van bennük.
- A pirométerre szüksége lesz? - kérdezte Fomics az alkatrészekre mutatva. "Nézd csak, tudja a
nevét" - csodálkoztam.
- Igen - feleltem -, szükség lesz rá. - Mindjárt összerakom - ígérte.
S valóban, alig egy negyedóra leforgása alatt összerakta a pirométert. Egyetlen alkatrész sem
maradt ki. Menetközben egyet s mást modernizált, aminek eredményeképp kijelentése szerint a
pirométert most már mikroszkópként lehetett használni.
- Van még valami magánál? - kérdezte reménykedve. - Nincs - válaszoltam. - Legközelebb
többet hozok.
- Ó, ha lenne egy Wilson-kamrám! - sóhajtott fel ábrándozva Fomics. - Én akkor… Mint
beszélgetésünkből kiderült, Fomics nem volt intrikus. Tudományos intézetekbe küldött leveleinek
egyszerű a magyarázata. A földijei Fomicsot nem becsülték munkáiért. Magától értetődően a
pálinkafőző készülékek kivételével. Azt is mondhatjuk, nem hittek eredményeiben. Ekkor
elhatározta, szabadalmaztatja őket, hogy így erősítse tekintélyét, s egyúttal megvédje magát a
zaklatásoktól.
- Szeheld csak a thaktoht, mondogatják! - panaszkodott.
Nagy nehezen értettem csak meg, hogy a traktorok karbantartásáról beszél.
- De ha nem éhdekes nekem a thaktohok szehelése. Most nálam a plazma van soron.
Megreggeliztünk s hozzáláttunk a kísérletekhez. Érdekes, hogy teán kívül semmit nem ittunk. Sem
tegnap, sem ma. Később kiderült, Fomics általában nem iszik. Még az is eszembe jutott: az
alkoholizmus elleni harcban kötelezővé kellene tenni a fizikaoktatást.
Melegítettük a patkót. Gyertyával. Petróleumlámpával. Ujjunkkal. Hihetetlenül erős áramot
adott. A rádió működött. Villanyborotvám is működött a patkótól! Ha ezt elmondom a tanszéken,
megölnek!
Hipnózis kizárva. Varázslás szintén. Nem maradt más, mint hogy fejet hajtsunk a tények előtt.
- S te még azt mondod - zagyvaság! - kiáltott fel örvendezve Fomics.
- A természet egységes - erősítgettem. - Nem lehet, hogy Petuskiban más törvények érvényesek,
mint a városban.
- Miért ne! Miért ne! - táncolt a patkó körül Fomics. - Nos, bizonyára ez az, amiben tévedsz.
Még egyszer ellenőriztem a kapcsolási rajzot, lejegyeztem a mutatókat, megmértem a
hőmérsékletet, s kimentem a mezőre töprengeni. Hely erre, hála isten, volt elegendő.
Végiggondolhattam az egész fizikát Newton első törvényétől Fomics legutóbbi felfedezéséig.
Hát ez meg hogyan lehetséges? Kijártam az iskolát, egyetemet, aspirantúrára készülök.
Kiharcoltam magamnak a fizikán belül egy területet, amiről úgy érzem, én tudok a legtöbbet.
Egészen kicsi területet. Kisebb talán nincs is. Itt pedig valaki csupán lelkesedéssel globális kutatást
végez. S disszertációra álmában sem gondol. Érdekes, amit csinál, ez minden. Akkor felteszem a
kérdést, ki foglalkozik közülünk valójában fizikával?
Úgy látszik, Vaszilij Fomics az, aki fizikával foglalkozik. Én pedig a valóság bizonyos morzsáit
kutatom, amelyből senkinek se haszna, se kára. A bizmut anizotróp vegyületeinek optikai
sajátosságai. No, tegyük fel, megvédem a disszertációmat. Fomics motorkerékpárját pedig egy
patkó hajtja. Rádióját működteti. Borotváját üzemelteti. S nemsokára plazmát állít elő a
kemencéjében.
S mi van, ha sarlatán? Felidéztem Fomics tekintetét, amint a gyertyával bűvészkedett. Nem, nem
sarlatán. A sarlatánok szemében nem ég ekkora hit.
Semmi nem jutott eszembe, s fázni kezdtem a mezőn. Megjött az este. Beköszöntöttek a
talajmenta fagyok. Azt hiszem, így mondják a falusiak. A fű elszáradt. Ahogy eszembe jutottak ezek
a szavak, kedvem támadt falura költözni. Miért ne? Fomics asszisztense leszek. Szerzünk egy
Wilson-kamrát, s nekilátunk az elemi részecskék kutatásának. Tehenet veszek. Motorkerékpárt.
Egyszerre könnyebb lett a lelkem s mégis szomorúbb, mert sehová nem utazom. Egész életemben
méricskélni fogok s cikkeket írni A szilárd testek fizikája című értesítőbe. S a cikkeket rajtam és a
főnökömön kívül még tizenhét ember érti csak. Az egész földön együttvéve.
Elkedvetlenedtem s visszatértem Fomicshoz. Megitatott frissen fejt tejjel, éjszakára pedig jót
beszélgettünk a kozmikus sugárzásról és a tér-idő összefüggésrőf. Ezekről a témákról régóta nem
beszélgettem kívülállóval. S Fomics abszolút kívülálló volt. Néhányszor zavarba hozott. Kiderült, a
tér-idő összefüggésben még sok a megoldatlan kérdés.
- Vaszjuta, aludj már! - kérte Fomicsot felesége a kemencéről.
- Megállj csak! Felkavarta a lelkem ez az Einstein. Hogyan lehet, hogy előtte nem jutott
eszembe?
- Egyszerűen előtted élt - nyugattani meg Fomicsot. - Na és - értett egyet. - Akkor is bosszantó!
Még sokáig forgolódott, azután elaludt. Kinéztem az ablakon, s láttam a hold zöldes fényétől
megvilágított szántóföldet. Minden egyes rög árnyékot vetett. A szántóföldön fejét lógatva egy
kutya futott át. Vagy farkas. Anyámhoz szerettem volna bújni. Vagy a feleségemhez.
A távolság erősen hat az idegrendszerre.

7. Utazunk vissza

- Készülődjön, Vaszilij Fomics! - jelentettem be reggel. - Csomagolja össze a berendezését.

Utazunk Leningrádba.
- Mi az, amit ott látnom kéne? - óvatoskodott Fomics.
- Magát nem látták még ott - mondtam.
- S nem is fognak. Még mit nem!
- Megajándékozzuk egy oszcillográffal - ígértem.
- Oszcillográf? - Fomics ábrándozva hunyorgott, még haja tüskéi is felborzolódtak. - Nem, akkor
sem utazom. Ki fogja a teheneket besugározni? Az elnök nem enged el. Elmentem a szomszéd
faluba a kolhozelnökhöz. Ott volt az iroda. Az elnök egy csöppet sem csodálkozott látogatásomon.
Mint tapasztaltam, Fomics kapcsán sokan látogatták. Különös, hogy még megőrizte iránta
jóindulatát.
- Nagyszerű koponya! - mondta. - Ez egy. Nem iszik. Kettő… Igaz, néha galibát okoz.
Mindenféle haszontalanságokat talál ki. De a besugárzást megcsinálta - remek fickót Ez a plazma
viszont, hát kinek van rá szüksége?
Az elnök szavaiból ítélve, Fomics nagyszerű koponyáját bérbe is adták. A szomszéd kolhoznak.
Fomics ésszerűsítési javaslatokat tett, azok pedig pénzt utaltak a kolhoznak. Egyszóval úgy, ahogy
tanszékünk szerződéses munkákat végez a különböző intézményeknek.
- Rendben, meggyőzött! - egyezett bele az elnök, amikor a Nobel-díjra céloztam. - Ha meglesz a
díj, felépítjük a tehénistállót.
- Ebből a díjból akár egy elefántházat is építhetnek - tettem hozzá. - Minek nekünk elefántok? -
értetlenkedett az elnök.
- Kakasok helyett. Tanítsák meg őket kukorékolni.
Az elnök érdeklődéssel nézett rám. Rájöttem, hogy viccem rosszul sült el. Ez gyakran előfordul
nálam. Elhatároztam, tüstént helyrehozom a dolgot.
- Különben az elefántokat Indiában mint munkaerőt hasznosítják.
- Egész termésünk rámenne a tartásukra! - mondta az elnök, aki gyakorlatiasan közelített a
dologhoz. - Mibe kerül egy elefánt?
- Nehéz beszerezni őket. Mind importbeli - nyugtattam meg az elnököt. Érdeklődése rögtön
lelohadt az elefántok iránt, s különböző okmányokat állított ki, hogy Fomics elutazhasson.
Legvégül megkért, hogy Fomics tanítsa meg Kolkát a tehenek besugárzására. Ezt megígértem.
Egy nap kellett a pakolásra. A kovácsműhelyben összeszedtünk egy zsák patkót. Meglehetősen
súlyos volt a zsák. Magunkkal vittük Fomics berendezését, hogy megőrizzük a kísérlet
érintetlenségét. Útnak indultunk.
Fomics felesége szárított gombát adott, s hozzátette: - Aztán tartsd magad ott, Vaszjuta.
S a továbbiakban ugyanolyan beszélgetés zajlott le közöttük, mint köztem s a feleségem között.
Csak éppen a tudományos szempontokról beszélgettek.
Amikor megérkeztünk a járási központba, Fomics összehúzta magát. Fejét lehorgasztva lépdelt.
Elhaladtunk a kultúrház mellett. A tablón "Akik járásunkra szégyent hoznak", Fomics képe már
nem volt ott. Ahogy egyébként a dicsőségtábláról is hiányzott. A fényképek kölcsönösen eltűntek,
mint amikor egy részecske találkozik egy antirészecskével. Nálunk ezt úgy mondják - kioltották
egymást. Fomics most mosolyodott el először. Nem tudni, melyik tábláról való lekerülésének örült
jobban.
Reggel érkeztünk meg, s Fomicsot tüstént becipeltem az intézetbe. Egyre a fejét forgatta, s
hasához szorította a patkókkal teli zsákot. Kétszer rántottam ki a közlekedési eszközök kereke alól.
Ő engem egyszer. Ez azonban véletlen volt.
A tanszék folyosóján lépdeltünk, s mögöttünk nőtt a kíváncsiskodók sora. A laboratórium
bejáratánál már egy üstökös csóvájára emlékeztetett. A magja én és Fomics voltunk. Belöktem
Fomicsot a laboratóriumba, majd magam is beléptem, s akár egy fogadáson, bejelentettem:
- Ismerkedjenek meg, Vaszilij Fomics Szmirnij.
A főnök éppen egy hallgatónőnek tartott konzultációt. Háttal ült felénk. A diáklány
arckifejezéséből is rájöttem, mi történik a főnökkel. A hallgatónő pupillája szélesre nyílt, s ezt
habogta:
- Viktor Ignatyevics, majd később bejövök…
A főnök lassan megfordult. Mégiscsak erős akaratú ember. Szasa Ribakov levette s megtörölte a
szemüvegét. Némajelenet játszódott le, akár a Revizorban. Majd Fomics megszólalt:
- Emlékszik rám? Én írtam magának Brummról. - Emlékszünk - felelte a főnök. - Nagyon is jól.

8. Nyüzsgünk Fomiccsal (1.)

A nézőközönség helyet foglalt, akár egy stadionban, s megkezdődött a főnök és Fomics

párviadala. Először a főnök kezdte. Ribakov asszisztált neki. Én voltam a döntőbíró. Egyébként
fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Így mondják.
A főnök zsebkendőjével megfogta a patkót, s felerősítette az állványra. Ráforrasztották a
vezetékeket s a többi. Felmelegítették. Eredmény természetesen semmi.
- Lám - mondta a főnök.
- Ez maga szerint - így Fomics. - Kérek egy gyertyát.
Fomics az irányítópulthoz lépett, s egy pillanat alatt lett áram. Egyelőre döntetlen. Az eredmény:
1:1.
Valahonnan előkerült Liszockij. Odalépett Fomicshoz, s gyengéden átölelte. Fomics rémülten
visszahőkölt.
- Aj-jaj-jaj - szólalt meg Liszockij. - Nem szégyenlik magukat, elvtársak? Nem illik így fogadni a
vendéget. Hát hol az a híres leningrádi vendégszeretet?
- Én nem iszom - jegyezte meg halkan Fomics.
- Pjotr Nyikolajevics, az elvtársat elhelyezték a szállodában? - kérdezett engem Liszockij.
- Hiszen nem Párizsból, hanem Petuskiból jött - válaszoltam. - Próbálj meg szobát szerezni neki.
- Én vállalom - ajánlkozott Liszockij.
- Ugyan, majd a pályaudvaron - szerénykedett Fomics.
A patkó pedig tovább adta az áramot. A laboránsok közül valaki észrevétlen rákötött egy
villanylámpát. Az természetesen kigyúlt. A főnök leroskadt egy székre, s megtörölte a homlokát,
ugyanazzal a zsebkendővel, mellyel a patkót megfogta. Szasa Ribakov lemérte a feszültséget, s
bejelentette:
- Kettőszázhúsz volt… Van százhuszonhét voltos patkó is?
- Miért ne? Van - mondta Fomics.
- Elég - nyögte alig hallhatóan a főnök.
- Vaszilij Fomics - szólalt meg Liszockij. - Mi most elszállásoljuk magát, pihenjen, holnap pedig
folytatjuk a vizsgálatot.
- Ugyan mit kell itt vizsgálni? - csodálkozott Fomics.
- Jelentkezhetnek mellékhatások - válaszolt kitérően Liszockij. - Azonkívül elméletileg is meg
kell alapozni,
- Ezt már megtette Brumm - mondtam. - A lényeg Belzebubban van. Vagy az ördögben.
Ekkor Liszockij félrevonta Fomicsot, akinek még volt arra ideje, hogy segítségkérő pillantást
vessen rám, de hiába. Meg kellett írnom a jelentést a kiküldetésemről. A laboratóriumból eltűntek az
érdeklődők. A lámpa tovább égett.
- Petya, vigye innen ezt a bűvészmutatványt - utasított a főnök fáradtan. - Semmit nem tehetünk,
a berendezés működik - tártam szét karomat.
- Ha! - kiállott ki szögletéből Ribakov.
A főnök felugrott, s egy vasládába hajította a villanykörtét, ahol az szerencsésen eldurrant. Mi
több, a főnököt megrázta a patkóból áradó áram. Ez jó érv volt. A főnök azonban nem értette.
Ahogy mondják, teljesen kivetkőzött magából.
- Petya - kezdte fenyegetően. - Ezt a Fomicset többet nem akarom látni. S a patkókat sem. Tegye
meg nekem ezt a szívességet. Egy hétre felmentem a munkától. Vigye e! őt az Ermitázsba, mutassa
meg neki Kulibin tojását. Vigye cirkuszba, körhintára, uszodába. Ahová akarja!
- És a Brumm-hatás? - kérdeztem.
- Felejtse el ezt a szót! - kiáltotta a főnök. Tekintete a patkóra esett, felüvöltött s odaugrott hozzá.
Soha nem gondoltam, hogy ilyen erős. Egy szempillantás alatt kiegyenesítette a patkót, s beledobta
ugyanabba a ládába. Utána repült a gyertya. A főnök elővett egy tablettát, és a nyelve alá dugta.
Arra gondoltam, ha most meghal, én leszek a bűnös és nem Brumrn. Ezért kihátráltam a
laboratóriumból.

9. Nyüzsgünk Fomiccsal (2.)

Másnap volt Fomics jutalomjátéka Liszockij laboratóriumában. Liszockij korán reggel beszaladt
a tanszékre, amire már régen volt példa. Egy zsák patkót lóbált a kezében. Bizonyára mégis
elkunyerálta. Ismét jó passzban van. A körülményekből ítélve ez a jó passz elég kellett hogy legyen
neki a harmadik évezredig.
- Pjotr Nyikolajevics - fordult Liszockij hozzám. - Elhelyeztem Szmirnijt a Leningrád szállóban.
Menjen el érte, nemsokára itt lesz a tudósító.
- Miféle tudósító? - kérdeztem. - Az újságtól - felelte Liszockij.
Vállat vontam, de elmentem Fomicsért. Fomics már vágyott utánam. Majdhogynem megcsókolt.
A szálló különálló, politúrozott finn bútorral berendezett szobájában úgy nézett ki, mint egy erdei
manó celofánban. Az egész falat beborító tükör előtt ült, és a szemöldökét fésülgette.
Eredménytelenül. S közben saját tükörképével beszélgetett.
 - Mi van, Vaszka, menő lettél? - mondta Fomics. - Mi a fene űzött, te ostoba, a városba? Mi a
csudának neked ezek a vizsgálatok? Aha, nem felelsz!
Fomics szünetet tartott, hogy tükörképe valóban kissé hallgasson. Majd felemelte a kárpitozott
karosszék alatt heverő csizmáját, s megrázta.
- Tegye-tutya alak vagy, Vaszka! Mulya!
- Ne essen kétségbe, Vaszilij Fomics - szólaltam meg.
- Nem esem én. Ezt meg honnan vetted? - kérdezte Fomics.
Úgy láttam, Fomics végül nem szánta rá magát, hogy az ágyban aludjon, hanem a karosszékben
töltötte az éjszakát. Az ágy érintetlen volt. Lejöttünk a szőnyeggel borított lépcsőkön, miközben az
emeleti ügyeletes csodálkozva bámult Fomicsra. Bizonyára rég látott már egyszerű földi
halandókat.
Megérkeztünk a tanszékre, ahol már ott senyvedt a tudósító. Meglepően tudós ember volt. Vég
nélkül szórta a tudományos szakkifejezéseket. Liszockij mellette sétált a folyosón, s valamit
duruzsolt a fülébe a patkókról.
- S fám, megjött a mi őstehetségünk! - kiáltott fel Liszockij.
A tudósító előhúzta noteszét, s merően nézte Fomicsot, aki elfintorodott, mintha citromba
harapott volna.
- Érdeklődést keltően kezdjük - jelentette ki a tudósító, s a boldogságtól elnevette magát. Örült
ötletének. - Először a patkó története. Az egyiptomi fáraóktól a keresztes hadjáratokon át
napjainkig. A patkó már-már idejét múlja. Mondhatni az utolsókat rúgja. S ekkor egyszer csak…
Újjászületés! Igen, pontosan ez lesz a cikk címe!
A tudósítót sürgősen meg kellett állítani, mert Fomics teljesen elfehéredett. Bizonyára elkapta a
nosztalgiaroham. Elrohantam a szobámba, s onnan felhívtam Liszockijt. A tudósítót kértem a
telefonhoz.
- Tessék - vette át a kagylót az újságíró.
- A rádiótól beszélek - hazudtam. - Sürgősen szükségünk van az adásba egy anyagra. Tudósítás
egy tudományos laboratóriumból. Két gépelt oldalnyi. Hangsúlyozza Szmirnij elvtárs
találmányának népgazdasági jelentőségét.
- Mikorra? - kérdezte a tudósító. - Egy óra múlva.
- Vettem! - felelte. - Telefonba diktálom. Száma?
Bemondtam nénikém telefonját. Egyedülálló nyugdíjas. Érdekes lesz végighallgatnia. Azután
felhívtam nénikém, s megkértem, vegyen föl számomra egy telefonüzenetet.
Amikor visszatértem Liszockij laboratóriumába, ott már teljes erővel folyt a kísérlet. Fomics
bágyadt volt, talán ezért is áradt a patkóból kevesebb áram, mint tegnap. A villanykörte gyöngén
világított. A tudósító azonban már rótta a sorokat a találmány népgazdasági jelentőségéről.
Gyorsabban végzett, mint Fomics, és tüstént mindent elhadart nénikémnek. Az egyiptomi
fáraókkal kezdve. Átszellemült arcán ihlet ragyogott. Ezután rohant a szerkesztőségbe.
- Be kell szólni a tévébe - jelentette ki Liszockij.
- Szóljatok - hagytam jóvá. - Mi addig elmegyünk az Ermitázsba. Ez az ember még sohasem volt
ott.
A főnök útmutatását követve megmutattam Fomicsnak az Ermitázsban Kulibin tojását. Sajnos ott
helyben nem szedhette szét. Ezért Fomics ácsorgott egy ideig a múzeumi vitrin előtt, majd
elmentünk megnézni a képeket. Fomicsra megrázó hatással volt Picasso. Hosszú ideig állt,
szemlélgette egyik kompozícióját, aztán megszólalt:
- Hol árusítják itt a vonatjegyeket?
Elmenőben félve pillantgatott vissza a képre, mintha az, akár egy kutya, utána szaladhatott volna.
A kegyelemdöfést Matisse adta meg neki. Úgy lépett ki a múzeumbál, mint akit a víz alá nyomtak.
Cirkuszba már nem akart menni.
- Menjünk, Petya, igyunk egyet - javasolta.
Borzasztóan sajnáltam Fomicsot. Visszakísértem a szállodába. A szállóban volt bár. Fomics leült
a pulthoz egy lányos kinézésű fiatalember mellé. A mixer odanyújtott neki egy koktélt szívószállal.
Fomics a jégdarabokkal együtt lehajtotta a pohár tartalmát, majd melankolikusan rágcsálni kezdte a
szalmaszálat.
- Semmi íze - jegyezte meg. - De azért ital mellé megteszi.
Körülötte idegen nyelveken zsibongtak. Fomics elanyátlanodott, s tekintetét csizmája orrára
szegezte. Egyre valamin járt az esze. Egy turistacsoport szerette volna magát lefényképezni vele. Á
la russe. Fomics lemászott a kerek ülőkéről, kesernyésen legyintett egyet, s elindult valahová. Két,
fényes nadrágot viselő külföldi fiatal lány, leginkább éhező Mars-lakókra emlékeztettek, utána
rohant. Kézen ragadták Fomicsot, aki azonban valamit mondott nekik. Bármennyire különös, a
leányzók megértették. Majd kiesett a szemük a szemüvegük mögül. Visszatértek övéikhez, és
sokáig sugdolództak valamiről.
Fomics pedig a hallban téblábolt, akár egy vak a táncparketten. A paszományos portás már ki
akarta vezetni, de ekkor közbeavatkoztam. Átöleltem Fomics vállát, s gyengéden szobájába
vezettem. Ott már nem bírta tovább, s zokogásban tört ki. Adtam neki egy trioxazint, amit az utóbbi
időben kezdtem magamnál tartani. Pontosabban a Brumm-ügy kezdetétől fogva. Talán azt hiszik, én
könnyen elviselem? Tévednek.
Lefektettem Fomicsot. Elaludt, s közben egész testében össze-összerezzent. Lábujjhegyen
távoztam, s figyelmeztettem a folyosóügyeletest, hogy legyen gondja rá.

10. Fellépünk

Reggel benéztem Liszockijhoz. Csak úgy forrt benne az alkotói vágy. Laboratóriuma falán már
ott függött a patkós berendezés vázlata tussal kihúzva. A laboránsok a patkó szárait fényesítették.
- Megbeszéltem - közölte velem fogai között Liszockij. - Ma televíziós felvétel lesz. Menj
Szmirnijért, és sehová ne engedd. Tizennégy órakor kezdődik a felvétel. Elszomorodtam. Érdekes,
mikor hagyják majd, hogy a tudománnyal foglalkozzak?
Másrészt Fomics nélkülem elvész. Már hozzám szokott. Hisz nekem.
Ismét elmentem hozzá, s ebédig sétáltunk. Igyekeztem nyugodt helyeket választani. A Nyári kert,
a Tauriai Palota kertje, a Szuvorov Múzeum. Fomics a felismerhetetlenségig melankolikus volt.
Végül sikerült elvonnom figyelmét, s elvittem a stúdióba.
Az előtérben már ott rohangált a magát parádéba vágott Liszockij. A rendező ránézett Fomics
csizmájára, s hümmögött.
- Felöltöztetni! - kiáltott hátra a vállán keresztül.
Fomicsot megragadták, s elcipelték valahová. Ellenkezett szegény, s úgy nézett rám, hogy
árulónak éreztem magam. Ezért utána kullogtam.
Két határozott fellépésű fiatal leányzó elvezette Fomicsot a ruhatárba. Vele nem is álltak szóba.
Ez nem tartozott munkaköri kötelességeik körébe. Egymás között beszélgettek.
- Frakk nem állna jól neki - mondta az egyik. - Túl hétköznapi az arca.
- Talán zubbonyban jobb lesz? - kérdezte töprengve a másik. - Mintha nyugállományú
katonatiszt lenne.
- Akkor már jobb gimnasztyorkában - szólt közbe Fomics. - S gázálarcban - tettem hozzá a háta
mögül.
A leányzók megfordultak, s úgy néztek rám, mint egy idiótára.
- Kötött kabátot és pantallót rá! - ötlötte ki az első. - Jól áll majd neki. Kényszerítették Fomicsot,
hogy magára erőltessen egy fehér pulóvert s csíkos nadrágot. Akár Dean Reed. A csizmáját lakk
félcipőre cserélték. Fomics remekül nézett ki. Haját oldalt fésülték. Pont olyan lett, mint egy
sztepptáncos.
- Ó, fitos orrúak! - kiáltott fel, s megpróbált egyszerre belecsípni mindkét leányzóba. S közben
odakacsintott nekem. A leányzók csak nagy erőfeszítések árán őrizték meg hideg gőgjüket.
Megértettem Fomicsot.
- Engem is be kell öltöztetni - szólaltam meg. - A rendező azt mondta, valamilyen középkori
öltözékbe.
A leányzók elhitték. Mindenhez hozzászoktak már. Fomiccsal alig tudtuk visszatartani, hogy az
egész stúdiót beharsogva el ne kacagjuk magunkat, Kacagni azonban tilos volt. Mellettünk folyt az
adás.
Egy fekete színű, zsabós kötött inget választottam. Olyan lettem, mint Rómeó. A lányok
meglepően komolyak voltak. Minden erejükből igyekeztek.
Amikor a rendezőhöz vezettek, az majdnem elsírta magát. Úgy érzem, mindkét leányzó kiharcolt
magának egy alapos fegyelmit. Ismét átöltöztettek valami semleges ruhába. Beléptünk a stúdióba, s
elkezdtük a próbálást. Liszockij vezette az adást. Annyira ki cifrázta a patkók esetét, hogy az
operatőr képtelen volt felvenni minket. Belebújt a kamerába, s némán röhögött. Meglepő, hogy
Fomics jobb kedvre derült. Ez volt a képére írva: "ha már veszni kell, akkor legalább szépen".
A felületes próba után tüstént elkezdték a felvételt. Az operatőr már kinevette magát, s szomorú
képet vágott. Nyilván unta már, hogy nap mint nap ostobaságokat vesz fel. Megértettem.
Amikor Fomicsra került a sor, felállt, odalépett az előkészített berendezéshez, s begyújtotta a
gyertyát. Fontoskodó képpel. Aztán melegíteni kezdte a patkót. A patkóhoz egy ventillátort kötöttek.
- Figyeljék meg, az áram most eljut a villanymotorhoz, és a ventillátor lapátja forogni kezd -
jelentette ki Liszockij bele egyenest a tévékamerába.
A ventillátor nem reagált szavaira.
- Egy kis türelem - tette hozzá Liszockij még mindig mosolyogva.
Fomics ujjával gondosan eloltotta a gyertyát, visszaült a helyére, s az alábbi titokzatos kijelentést
tette:
- A tudomány töméntelen rejtélyre képes.
- Állj! - kiáltott be a rendező a mikrofonba. Egy perc múlva már rohant be a stúdióba. - Miért
nincs hatás? - kérdezte.
- Hiányzik a kurázsi.
- Miféle kurázsi? - kérdezte Liszockij elfehéredve.
Fomics ekkor kitört. Megmutatta, hogy kemény fickó. Tudomásunkra hozta, mit gondol az
egészről. Boldog voltam.
- Mindenki szabad - jelentette be a rendező. - A tudomány töméntelen rejtélyre képes. Zseniális!
Egyedül Liszockij nem nevetett. Összeszedte papírlapjait, s kisurrant a stúdióból. Mi pedig
Fomiccsal ismét átöltöztünk s elindultunk, hogy megvegyük a vonatjegyet.

11. Elkísérem Fomicsot

Fomiccsal otthon üldögéltünk nálunk, s teáztunk. Fomics előadta, hogyan értelmezi az életet. És
a fizikát. Én előadtam a sajátomat. Érdekes volt egymással beizélgetnünk.
- Tudod - kezdte Fomics -, mi nekünk a legfontosabb? Nem az, hogy meglepjük az embereket. S
pénzre sincs szükségünk. A lényeg az, hogy szívvel-lélekkel akard, s akkor képes leszel valamire. S
csak szívvel-lélekkel lehet. Ha lélek nélkül csinálod - minden hiába.
- S az objektív, érzékszerveink útján adott valóság? - kérdeztem. Az anyagra céloztam. Mert én,
mint már említettem, materialista vagyok.
- Adott valóság? - csodálkozott Fomics. - S ki által adott? Ha…? - Hát csak adott és kész -
feleltem.
- Ejnye! - fenyegetett meg ujjával Fomics. - Valaki által csak adott?
- Mi az, Vaszilij Fomics, csak nem vagy hivő? - szegeztem neki egyenest a kérdést. - Hivő
vagyok - válaszolta Fomics. - A tudományban hiszek. A lélekben.
- Ez nem egy és ugyanaz - jegyeztem meg.
- Nálatok nem, pedig általában igen. Lám, valamikor Einsteinről meséltél. Én pedig azt
gondolom, oly erősen hitt az általa kitalált elméletben, hogy az valósággá lett. Ha azonban pénzért
vagy valami másért tette volna, szó se lenne semmiféle relativitásról.
- Más fedezte volna fel - vetettem közbe.
- És ki más? No lehet, hogy én fedeztem volna fel. Vagy te - osztotta rám a kegyet Fomics. - Ez a
Liszockij azonban semmiképp. Még ha akkora is lenne a feje, mint egy silótorony.
 Élénken magam elé képzeltem Liszockijt egy silótoronnyal a vállán. Hatásos kép volt. - Vagy
vegyük Brummot - folytatta Fomics. - Derék férfi volt. Nem tőrt tévészereplésre.
Teáztunk, s útra készítettük Fomicsot. Voltaképp túl sok összekészíteni való nem volt. Az egész
berendezés Liszockíjnál maradt. Csak egy oszcillográf volt, amit mi ajándékoztunk Fomicsnak.
Ahogy megígértem.
Végighajtottunk az éjszakai városon. Fomics elmerengett. Elhatároztam, hogy felrázom.
- Liszockij pedig nem várt ilyen fiaskót - szólaltam meg.
- Fityiszkó - mondta Fomics. Nem tudtam, tréfál vagy nem. - Lepereg róla - jegyeztem meg.
- Éppen ez az - sóhajtott Fomics. - No, az úristen majd megbocsát neki. A peronon átöleltük
egymást. Fomics derék fickó volt. Megsajnált.
- Gyere velem, Petya - ajánlotta. - Itt elveszel. Istenemre, elveszel. - És a család? - kérdeztem.
- És a tudomány? - kérdezett vissza Fomics. - Ha szeret, utánad jön.
Az utóbbiak feleségemre vonatkoztak.
A mozdony füttyentett, felzúgott, a kerekek mozgásba lendültek, s magukkal vitték Fomicsot
Felső-Petuskiba. Amíg a peronon álltam, az utolsó kocsi piros fénye még sokáig ott lebegett a
messzeségben.

12. Levelet kapok

- Gratulálok - üdvözölt a főnök másnap reggel. - Nyilván nagy teher esett le a válláról?
Nem így éreztem. Egyre magam előtt láttam Fomics önzetlen tekintetét.
- Jól van, Petya - mondta a főnök. - Játszadoztunk a patkókkal - elég volt. Gondolni kell a
disszertációra.
Eszem ágában sem volt a disszertációra gondolni. Arra szerettem volna gondolni, hogyan futnak
az elektronok a kristályrácson, hogyan ütköznek össze egymással, kacsintanak egymásnak, s futnak
tovább, kéz a kézben, elektromos áramot képezve. Szerettem volna megérteni szándékukat, a
lelkükbe pillantani, ahogy Fomics mondta volna. Megértettem, ha nem Iátok a lelkükbe, nem lesz
tudós belőlem.
Brummot majdnem végleg leírtuk. Csupán Liszockij vette fel fegyvertárába, s lóhalálában
beszúrta disszertációjába. Az összes patkót elhasználta, de minden eredmény nélkül. Megpróbált
közeledni hozzám, érdeklődött; volt-e Fomicsnak valamiféle titka.
- Volt - mondtam. - Önzetlen odaadás a tudomány iránt.
Liszockij megsértődött, és többé nem nyaggatott. Mindazonáltal tartott néhány előadást
Brummról különböző szervezetekben, sőt valakivel még szerződést is kötött.
Én pedig nyugodtan végiggondoltam kísérletemet az anizotrópia területén. Egész télen
töprengtem. Néztem, hogyan hull a hó. Hallgattam, ahogy a szél fúj. S ez alaposan a segítségemre
volt. Tavaszra rájöttem. Már tudtam, mi történik, amikor mindent összeszedek, s bekapcsolom a
készülékeket. Másképp nem is történhet. Persze, ez nem a Brumm-hatás, de mégis valami.
Másképp kezdtek velem bánni. Nem cibáltak be mindenféle helyettesítésre. Tisztelni kezdtek
talán?
Még Ribakov is így szólt egyszer:
- Hallod-e, Petya, hiszen te kezdesz feltörni. Honnan vette?
Végre beköszöntött a tavasz, s elkészült a kísérlet vázlata. Amikor mindent bekapcsoltam, s a
mintaanyagot befogtam a berendezésbe, a műszerek mutatói csendes táncba kezdtek, s ott álltak
meg, ahol akartam.
Azért, mert nagyon akartam.
Észre se vettem, hogy hátam mögött kis tömeg gyűlt össze. Mindnyájan némán álltak, mint
akkor, Fomics kísérleténél. S nem mind hittek az eredményben.
- Meglepő - mondta a főnök.
- Misztika! - kiáltott fel Liszockij. - Fomics II.
- Mellesleg Fomics - kapott a szón a főnök. - Ismét írt nekünk.
 - Hahaha! - kacagott Liszockij, s távozott. Nyilván felidegesítette magát.
- Nem nekünk írt, csak nekem - mondtam, s felbontottam a levelet. Ez állt benne: "Szervusz,
Pjotr Nyikolajevics! Sietek megosztani veled örömöm… Megindult a plazma. Egész télen
nyűglődtem vele. Megindult a kedves! Tegnap befűtöttem a kemencét nyírfahasábokkal, egy kis
szenet tettem hozzá, s kiugrottam a tornácra. Látom a kémény fölött a mágneses csapdában - kék
gömb! Ott lebeg a gazember, akár egy csillag vagy bolygó, s finoman rebeg. Majd étsírtam magam
az örömtől. Sokáig lebegett. Gyúrtam egy hógolyót, s belévágtam. Erre szétrobbant. Az ég
szikrákkal lett tele. Akár a Győzelem Napján a tűzijáték. Írd meg, hogyan haladnak kutatásaid. S
utazz hozzánk nyaralni. Megvizsgáljuk az anizotrópiád. A mielőbbi viszontlátásig. Maradok a te
Vaszilij Szmirnijed."
Én is majdnem sírva fakadtam, amikor magam elé képzeltem, ahogy majdnem elsírta magát
Fomics.

13. Írom a disszertációmat

A végén mégiscsak meg kellett írnom disszertációmat. S a disszertációban rá kellett mutatnom,

hogyan született meg ez a tudományban meglepő eredmény. Asztalhoz ültem, s becsülettel leírtam.
Vagyis, az igazat megvallva, a részleteket egy kissé ki is színeztem. Hogy érdekesebb legyen
olvasni is a disszertációt.
Minden a maga helyén volt. Hogyan kaptam meg Fomics levelét, hogyan utaztam Petuskiba,
hogyan tértem vissza, mi lett az egészből. Így állt össze a disszertáció első fejezete. A Bevezetés a
probléma történetébe címet adtam neki.
A főnök egy ültő helyében végigolvasta Bevezetésemet, akár egy detektívtörténetet. Még soha
nem láttam, hogy ekkora érdeklődéssel olvasott volna tudományos munkát. S közben kacagott,
zsebkendőjével homlokát törölgette. Azzal a bizonyos kendővel, amelyről már volt szó.
A főnök elolvasta, hátradőlt székén, s arca elkomolyodott. - Petya, ez meg mi? - kérdezte a
disszertációra mutatva.
- Disszertáció. Az első fejezet - magyaráztam. - Hisz oda van írva. - Petya, látott maga valaha is
disszertációt? - kérdezte.
- Láttam - feleltem. - Mind unalmasak. Az enyém nem.
- De még mennyire! - kiáltott fel a főnök. - Nem is sejtettem, hogy a fantáziája, akár egy ötéves
gyereké. Honnan szedte ezt össze? Patkók, plazma a kemencében… Hiszen ebből semmi sem igaz!
- Hát Fomics? - kérdeztem.
- No, Fomics igaz - egyezett bele a főnök. - De hiszen nem állított elő plazmát a kemencében! S
egyébként is semmi eget rengető eredményt nem ért el.
Ekkor megjegyeztem, hogy nem ez a lényeg. Számomra a lényeg az ügyszeretet. Kifejtettem,
hogy a tudományt érdeklődéssel kell művelni. S szívvel-lélekkel. Azonkívül tiszta kézzel.
Körülbelül úgy, ahogy Fomics teszi.
- Mindez nagyszerű - jelentette ki a főnök. - Ez azonban nem disszertáció. A tudósok nevetni
fognak.
- Hadd nevessenek! - hagytam rá. - Ez talán rossz?
- A disszertáció szempontjából igen. Adjon neki más címet.
Más címet is adtam. A disszertációba pedig bele sem kezdtem, mert mint kiderült, nincs
tehetségem a disszertációkhoz.

Földeák Iván fordítása

 Sinicsi Hosi - Három történet

A rosszindulatú bolygó

A hírek, amelyek arról tudósítottak, hogy a Galaktikus Járőrszolgálat véletlenül fölfedezte a Jiff
bolygót, fölkeltették a Föld lakóinak érdeklődését. A Járőrszolgálat, miközben elhaladt mellette,
csak észlelte a bolygót, de azt jelentette, hogy- bár nem nagyon nagy-tengerek és folyók, hegyek és
völgyek, erdők és síkságok váltakoznak rajta.
Lakatlan bolygónak látszott. A Jiff név nem helyi elnevezése volt. Arról a galaktikus járőrről
kapta a nevét, aki fölfedezte.
A Földön, mindenesetre, az emberek repestek a boldogságtól. Remek gyarmat és üdülőhely
válhatott belőle a Föld számára, amely biztosan haladt a túlnépesedés felé. Helyzeténél fogva pedig
ideális bázis lehetett a világűr további meghódításához. Ráadásul bizonyos volt, hogy nagyon
gazdag lehet értékes nyersanyagokban is, így azután megszervezték, és egy űrhajóban útnak
indították az Első Űrállomásépítő Expedíciót. Az expedíció azt a feladatot kapta, hogy mérje fel a
Jiff földrajzi helyzetét, építsen ideiglenes légikikötőt, és emeljen egy távközlő tornyot. Arra
számítottak, hogy a későbbiek során az emberek nagy számban fogfék fölkeresni a bolygót. A
szükséges felszeretésekről kellett legelőször gondoskodni.
A rendkívül hozzáártó legénységet és gazdag készleteket szállító űrhajó megtette hosszú útját az
űrben, és végül leszállt a Jiffen. A legénység kiabált örömében, amikor megpillantotta a tájat.
- Csodálatos bolygó! Arrafelé gyönyörű virágok nyílnak, a mezőn túl pedig nyugalmas erdő
zöldell!
- Azon túl zöld hegyeket látok! És az a legnagyszerűbb, hogy nyoma sincs sehol teremtett
léleknek sem! A Földhöz képest, amely dugig van emberekkel, olyan ez a hely, mint a Paradicsom!
Egymásnak kiabáltak örömükben. A kapitány azonban, aki nem feledkezett meg a küldetésükről,
parancsot adott:
- Hát akkor lássunk mindjárt munkához! Rakodjátok ki a készleteket az űrhajóból!
- Igenis! - A legénység nekilátott, hogy teljesítse a parancsot, de azután újra és újra szimatolva
abbahagyta a kirakodást. Valahonnét pompás illat áradt. Ételszag érződött a levegőben.
- Bizonyára képzelődöm. Valami remek illatot érzek.
- Én is érzem. Úgy tetszik, mintha abból az irányból jönne.
Valamennyien abbahagyták a munkát, és keresgélni kezdtek. Hamarosan megtalálták az illat
forrását.
Egy fehér terítő feküdt a földön. Jó néhány hatalmas ezüsttál volt rajta. A tálak, persze, alaposan
meg voltak rakva. Fényűző lakoma volt feltornyozva rajtuk húsból, halból és friss zöldségből.
A legkitűnőbb ételek voltak feltálalva, amelyekkel csak ritkán találkozhat az ember még a Föld
legragyogóbb éttermeiben is, ráadásul hatalmas mennyiségben. Teli borospoharak álltak minden
egyes tál mellett. Ennek a sok ételnek és italnak az illata töltötte be az orrukat.
De hogyan lehetséges ilyesmi ezen a feltehetőleg lakatlan bolygón? - Vigyázzatok! - kiáltott a
kapitány a legénység után, akik egészen közei merészkedtek, anélkül hogy észrevették volna. -
Valami itt nincs rendjén! Állítsatok őrt!
Szigorú parancs volt, a legénység mégis alig tudott engedelmeskedni neki. Amióta elhagyták a
Földet, a nagyon egyhangú űrételeken kívül, amelyeket már nagyon megelégeltek, semmi mást nem
kaptak. A megszokott körülmények között, önuralmuk révén, átérezve küldetésük nagyságát,
rendszerint beérték vele.
Így azonban, hogy a valódi ételek ott kellették magukat a szemük előtt, nehéz volt ellenállni a
kísértésnek. A csodálatos táj körülöttük még csak növelte az étvágyukat. Végezetül a legénység
egyik tagja nem tudta megállni, akarata ellenére közelebb lépett, és az étel felé nyújtotta a kezét.
Ebben a szempillantásban az ételeknek és italoknak hűlt helye támadt. Csupasz fű feküdt előttük.
Még az ételszag is elillant. Megfordultak, és egymásra bámultak.
- Úgy látszik, hallucináció volt az egész. Az agyunk belefáradt a hosszú űrutazásba, és
érzékcsalódást okozott.
- Azért az az étel nagyon ízletesnek látszott. A hallucináció nagyon beleivódott a szemembe és az
orromba! Még mindig csurog a nyálam, és korog a gyomrom!
A kapitány újabb parancsot adott:
- Felejtsétek el a látomást, és lássatok munkához! Felelősséggel tartozunk azért, hogy
elvégezzük!
De valahányszor csak munkához láttak, mindannyiszor feltűntek az ételek. És ha megpróbálták
úgy végezni a munkát, hogy szétszóródtak, valamennyiük mellett megjelent az étel. Csábította őket
leírhatatlanul étvágygerjesztő külseje és illata. Bár tudták, hogy pusztán érzékcsalódás,
mindannyiszor utána nyúltak. Ebben a pillanatban azonban az étel eltűnt, ők pedig keserű
nevetéssel tértek magukhoz, mindaddig, amíg újra meg nem jelent.
Maguk az érzékcsalódások közvetlenül nem okoztak veszélyt, csakhogy lehetetlen volt
elvégezniök bármilyen munkát is. És ahogy teltek-múltak a napok, a legénység ahelyett, hogy
hozzászokott volna, egyre ingerlékenyebbé vált.
Egyesek álmatlanságban szenvedtek, mások képtelenek voltak lenyelni az űréteteket, és
megbetegedtek a hiányos táplálkozástól. Megint mások bolyongani kezdtek mindenfelé, úgy
kergették a fantomételt. Az építkezés semmit sem haladt.
Végül a kapitány elhatározta, hogy visszatérnek a Földre. Az űrhajó neurotizált legénységgel
érkezett vissza.
Így azután az első expedíció kudarcba fulladt. A tervről azonban, hogy űrállomást építsenek, nem
lehetett lemondani. De még ha új legénységet indítanak is útnak, minden bizonnyal ugyanez
történik velük.
Találkozókat tartottak, és haditerveket kovácsoltak, míg végül felbocsátották a második űrhajót.
Elsőrangú szakácsokat és kitűnő ételt-italt vitt magával. Az űrhajót különlegesen nagyra építették,
hogy el tudja szállítani mindezt, de hát ez elkerülhetetlen volt. Más megoldást nem találtak. Ahhoz,
hogy a legénység tagjait megkíméljék az ennivaló látomásától, és állhatatossá tegyék őket, olyan
ételeket kellett föltálalni eléjük, amelyek állják a versenyt.
Ilyen előkészületek után szállt le a második űrhajó a Jiffen. A szakácsok mindjárt be is mutatták
a tudományukat, már csak azért is, hogy megünnepeljék az érkezést. Finom borokat szolgáltak fel,
és mindenki elégedett volt. Még az se fogja elvonni a figyelmüket, ha történetesen hallucinációjuk
támad.
Csakhogy, éppen ekkor, gyönyörű ének hangzott fel. A daltól megremegett az emberek szíve.
Mindenki a hang irányába nézett, és egy csodaszép fiatal nőt pillantott meg. Csábos, karcsú alakja
átsejlett áttetsző ruháján. Szemében szenvedély lángolt, és éneklés közben mosoly játszadozott az
ajkán.
A legénység egyik tagja, ügyet se vetve a kapitány parancsára, odarohant hozzá, és magához
ölelte a lányt. Azazhogy csak akarta, mert abban a szempillantásban eltűnt.
Ettől kezdve csodaszép nők látomása jelent meg mindenütt. Amint a férfiak megpróbálták
megérinteni őket, azonnal eltűntek, de mihelyt másra figyeltek, a látomás újra felbukkant.
Ellenőrizhetetlen hallucináció volt.
Csak próbáljon meg elszállítani valami nyersanyagot, az ember máris feltűnik, csak próbáljon
meg összeszerelni valamit, azonnal ott terem. A legénységnek be kellett hunynia a szemét, nehogy
elvonja a figyelmét, de hogy lehet behunyt szemmel dolgozni? De még ha behunyták is a szemüket,
az énekszó elért a fülükig, de még ha a fülüket bedugták is, a nők olyan illatot árasztottak, hogy
elbódultak tőle.
A szerelési munka nem haladt, és a legénység tagjai megint egymás után váltak neurotikussá.
Sokkal rosszabb volt a helyzet, mint az első expedíción. A kapitány űrhajóra rakta őket, és visszatért
velük a Földre.
A harmadik hajót még nagyobbra építették. A szakácsokon és élelmiszereken kívül válogatottan
szép nőket vitt magával. Szörnyű nagy pocsékolás volt, de egy bázis létrehozása a Jiffen minden
áldozatot megért.
Tikéletesen fölkészülten és bizakodva indultak útnak, de megérkezésük után valami teljesen
váratlan dolog történt.
Új látomások tűntek fel. Ékszerek, nercbundák, csodálatos ruhák, márkás kozmetikumok. A
legénység tagjai közömbösek maradtak, nem így a nők. Panaszkodtak, morogtak, zokogtak.
Szokás szerint a látomás azonnal eltűnt, amint megpróbálták megérinteni. Mihelyt azonban
lemondtak róla, újból megjelent. A nők rettenetesen kínlódtak tőle. Panaszkodtak, hogy vissza
akarnak térni a Földre, és hisztérikussá váltak. A legénység tagjainak azzal kellett foglalkozniuk,
hogy megnyugtassák és megvigasztalják a nőket, és nem jutottak hozzá a munkához.
Így azután a harmadik űrhajó is dolgavégezetlenül tért vissza a Földre. Az n-edik űrhajót
gigantikusra építették. Nemcsak ennivalót és gyönyörű nőket vitt magával, hanem mindenféle
luxusholmit, játékot, mindenből persze a legkitűnőbb fajtát. Sportkocsikat és motorcsónakokat,
nagy halom játékfilmet, a golffelszereléstől kezdve a rulettig mindent.
Most azután bizonyára képesek lesznek ellenállni minden hallucinációnak! Ebben a biztos
meggyőződésben landoltak a Jiffen.
Nem volt többé semmiféle hallucináció. Valamennyi eltűnt. Eltűnt az ételek, gyönyörű nők,
ékszerek látomása. Ezzel együtt azonban eltűnt egy sokkal nagyobb látomás is.
A tengerek és a folyók, a hegyek, erdők és síkságok mind-mind eltűntek. Sehol egy csöpp víz,
sehol egy bimbózó virág! Csak szürke kövek monoton látványa mindenütt. Analizálták a sziklát, de
nem tartalmazott semmiféle hasznos ásványi anyagot.

Lorschy Katalin fordítása

Az ajándék

A szoba sarkában álló ezüstszínű szerkezet időről időre ketyegő hangot hallatott, mintha
magában dörmögne. Vagy talán halkan kuncogott, mintha csak valami mulatságos dolog jutott
volna eszébe.
- Idegeimre megy ez az átkozott masina! - gondolta Mr. Rahm, miközben a díványon feküdt. Ez
a bizonyos masina semmi bajt nem okozott Mr. Rahmnak. Épp ellenkezőleg, nagyon is hasznos
szerepet játszott Rahmék életében. Nélkülözhetetlen eszköz volt minden háztartás fenntartásához,
beleértve Mr. Rahmét is.
Mr. Rahm mégsem volt képes megszeretni. Nem tudta legyőzni azt az érzését, hogy a szerkezet
és felesége alkotta szövetség tökéletesen uralkodik rajta.
- Régimódi lennék talán? - aggályoskodott néha.
Ez a masina teljesen nélkülözhetetlen volt a korszerű családi életben. A lányok már az iskolában
megtanulták kezelni, és amikor férjhez mentek, magukkal vitték új otthonukba. A gép gyártója
réges-rég rendszeresítette, hogy minden lány, aki ilyen masinát vásárol, egy esküvői ruhát kap
ajándékba. Mr. Rahm éppen akkor fordította el undorral a tekintetét a gépről, amikor felesége
hazaérkezett az áruházból, ahol vásárolni volt.
- Szia! Vettem néhány apróságot - mondta az asszony mosolyogva. A nők akkor látszanak a
legboldogabbnak, amikor vásárolni mennek. És ez a masina csak fokozta az örömüket.
- Mit vettél? - kérdezte még mindig a díványon fekve Mr. Rahm.
- Pipereholmit, fagyasztott húst, tonikot és egy kis édességet-válaszolt az asszony. - Nézd csak
ezeket a prémiumszelvényeket! - terítette elé a szelvényeket, mint egy leosztásnyi kártyát. Minden
gyártónak más és más színű szelvénye volt. Azután táncos léptekkel odament a géphez, és
gyakorlott mozdulattal egymás után bedobta a szelvényeket a masina különböző nyílásain.
Mihelyst a gép munkát kapott, szorgalmasan ketyegni kezdett. Az volt a feladata, hogy
szétválogassa, osztályozza és számon tartsa a szelvényeket, amelyeket a különböző cégek
bocsátottak ki.
- Már csak öt szelvény kell az M Mélyhűtött Húsoktól, és meglesz a száz. Már nem sok
hiányzik! - szólalt meg a gép csengő-bongó hangon, amelyhez reklámdalok szolgáltatták a
kísérőzenét.
- Milyen nagyszerű! E nélkül a gép nélkül rengeteget vesztenénk! - jegyezte meg boldogan Mrs.
Rahm, miközben valamennyi szelvényt betáplálta a szerkentyűbe. Dallamos harangszó hallatszott.
- Nézd csak! 100 M pipereszelvényünk van! Mit kapunk érte? Megnyomott néhány gombot,
mire a gép rögtön válaszolt:
- Egy elektromos ruhaszárítót… Egy csodálatos vázát… Egy négynapos utazást…
- Ruhaszárítónk már van - töprengett az asszony. - Mit szólnál egy jó kis utazáshoz? Régóta nem
utaztunk már sehova. Úgyis kissé levert vagy az utóbbi időben. Miért nem veszünk ki néhány nap
szabadságot, és utazunk el valahová?
- Inkább egy koporsót vennék magamnak - dörmögte Mr. Rahm az orra alatt, nehogy a felesége
meghallja.
- Mit kérjünk? Mit szólnál ahhoz a vadászpuskához, amelyikről a napokban beszéltél? Vagy
kérjünk inkább egy sziámi macskát? Ugye milyen csodálatos, hogy mindent megkaphatunk ingyen?
És mindez ennek a gépnek köszönhető, amely vigyáz rá, hogy egyetlen szelvény se vesszen kárba!
Ő szerezte nekünk azt a heverőt, amelyen most is fekszel, meg minden mást ebben a házban,
mégpedig ingyen. Micsoda nagyszerű találmány! - Elővette a zsebkendőjét, és szeretettel
leporolgatta a gépet.
Mr. Rahm meg se moccant a heverőn, és újra lehunyta a szemét. Eltelt egy kis idő, azután
hirtelen kinyitotta a szemét. Tekintetében elszántság csillogott. Fölült.
- Van valami, amit szeretnék - mondta határozottan. - Éspedig?
- Hemingway összes művei. - Az mi?
- Könyvek! Sok évvel ezelőtt olvastam, és most szeretném újraolvasni őket!
- Jól van, várj egy picit! Mindjárt megkérdezem a gépet.
Mrs. Rahm megnyomott egy sor gombot. Mr. Rahmnak fogalma se volt róla, melyik gomb mit
jelent. A szerkezet túlságosan bonyolult volt a számára, ezért a feleségére kellett hagyatkoznia. A
gép ketyegni kezdett, azután pedig közölte:
- Azt a tételt a Z Édesipari Társaság adja ajándékba. Mindössze öt doboz Z csokoládét vagy
három doboz Z kakaót kell venni, és máris megkaphatják.
- Hallod? Már nem sok hiányzik!
- De én most rögtön el akarom olvasni őket! - makacskodott Mr. Rahm. - Jól van, jól van. Akkor
még egyszer elmegyek az ábécébe. Egy kis kakaót mindig fel tudunk használni. - Készülődni
kezdett, hogy újra elmenjen.
- Maradj! Nehogy miattam fáradj! - üvöltötte Mr. Rahm. - Újra akarom olvasni Hemingwayt, de
nem édességekért akarom jutalmul kapni a könyveit. Én magam veszem meg őket.
- Ne beszélj butaságokat! Bízd csak rám a vásárlást! Ez a rendszer remekül működik, úgyhogy
venned se kell a fáradságot, hogy elmenj vásárolni ilyesmit! Különben is, tudod, nincsenek
könyvesboltok! Folyóiratokat vagy újságokat az ábécékben is lehet kapni, könyvet azonban úgyis
csak ajándékba adnak.
- Fogd be a szád! - üvöltött rá a feleségére, miközben felöltözött. - Látni se bírom a te drágalátos
gépezetedet! Nevetséges, hogy az ember ne vehessen magának könyveket, hacsak nem ajándékba
kapja valami ételért vagy ócskaságért cserébe! Ha egyszer léteznek könyvek ajándékba, akkor
valahol ki is adják őket. Biztosan tudom, hogy pénzért meg lehet venni őket. Nem nyugszom addig,
amíg meg nem próbálom! - Gyorsan átlapozta a telefonkönyvet.
- Milyen önfejű! - hallotta a felesége hangját, miközben kilépett az ajtón.
- Nézd csak! - szólt a feleségéhez, miután visszajött, és elérakta a csomagot, amelyet a hóna alatt
hozott. Remek hangulatban volt. A csomag Hemingway összes műveit tartalmazta.
- Szóval, végül is megkaptad, amire vágytál.
- Bizony, meg! Nagyszerűen érzem magam. Csapást mértem egy olyan világra, amely tele van
ámítással!
- Nehezen tudtad megszerezni őket?
- Igen. A férfi zavartan nézett rám, és azt mondta: "Mint ön is tudja a tévéből, ingyen
megkaphatja ezeket a könyveket, ha vannak szelvényei." Úgy nézett rám, mintha legszívesebben
megkérdezné tőlem, mi talán nem szoktunk édességet enni.
- Mit válaszoltál neki?
- Azt mondtam, hogy tisztában vagyok vele, de meg akarom venni őket, nem pedig ajándékba
kapni. Amikor az idős ember meghallotta ezt, rendkívül boldog volt. Odáig ment, hogy meg is
jegyezte: "Nem tudtam, hogy akadhat még olyan ember, mint ön. Odaajándékozom önnek."
- Nagyszerű!
- Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy fizessek érte. Az öregember bocsánatkérően nézett rám,
és azt mondta, hogy az édesipari társasággal kötött szerződésük értelmében, ha nem ajándékba
adják a könyveket, akkor rendkívül sokba kell kerülniük. De a pénz nem jelentett akadályt, úgyhogy
megvettem őket.
A felesége meglepetésében talpra ugrott, amikor megmondta az árat.
- Micsoda hülyeség, hogy ennyi pénzt kiadtál értük!
- Nem tehetek róla. Megtettem, amit akartam. Vedd úgy, hogy ez a hobbim! Mindennek ellenére
nagyszerűen érzem magam! Az az öregember még a címemet is elkérte. Valószínűleg nagyon meg
volt hatva. Hát akkor most leülök olvasni.
Mr. Rahm nevetett magában, és olyan jól érezte magái, mint nagyon régóta sohasem. Ekkor
megszólalt a csengő. A felesége ment ajtót nyitni.
- Ki az?
- Ön az az ügyfelünk, aki az előbb megvette Hemingway összes műveit?
- Igen. Miért kérdezi?
- A kiadó utasított bennünket, hogy szállítsuk ide ezt az ajándékot. A szállítóautóra mutatott,
amelyen díszesen csomagolt desszertesdobozok tornyosultak.

Lorschy Katalin fordítása

Finombeállítás

A robot visszaérkezett a Robotközpontból, ahová finombeállításra küldték. Az előszobában

meghajolt N, a tulajdonosa előtt, és közölte:
- Megérkeztem. Tessék, itt van a finombeállítást tanúsító jótállás. - Rendben van. Csak dolgozz
továbbra is úgy, mint eddig!
N három hónappal ezelőtt vette a robotot. A kezelési útmutató, amelyet a robothoz mellékeltek, a
teljesítményre vonatkozóan azt a különöse fontos megjegyzést tartalmazta, hogy háromhónapos
használat után a robotot okvetlenül el kell küldeni finombeállításra a Robotközpontba. N ezt az
utasítást követte.
Nem tudta, miért van a robotnak szüksége finombeállításra, de nem volt különösebb ellenvetése.
Nagyon érzékeny szerkezet működik benne, úgyhogy nem árthatott neki. Feltehetőleg valamit
javíthattak rajta, miután elküldte.
Azonnal utasítást adott a robotnak:
- Hé, készíts teát! Azután csinálj borsodót! Valami édességet kívánok. - Hmm - válaszolt a robot.
Valahogy határozatlan volt a hangja. És meg se moccant.
- Hé, mi baj van? - kérdezte N. - Teát és sodót rendeltem.
- Hmm. - A robot még mindig mozdulatlan maradt. Mi baja lehet? Eddig mindig azonnal ugrott,
mihelyt utasítást adott neki, és rögtön végre is hajtotta a feladatát.
- Finombeállítást végeznek rajta vagy mi a csuda, aztán meg nem működik! Talán berozsdásodott
egy kicsit a finombeállítás után? - töprengett N a lehetőségeken, azután megpróbálta még egyszer: -
Hé, teát és sodót kérek!
- Szolgálatára uram. - Ezúttal a robot határozott választ adott, gyorsan és hibátlanul elkészítette
és felszolgálta a teát és a borsodót, ahogy megparancsolták neki, éppen úgy, mint azelőtt.
N megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy látszik, mégsem romlott el. N, mialatt megette a sodót,
újabb utasítást adott:
- Egy idő óta kedvem lenne festegetni. Készíts mindent össze, vásznat, festéket, ecseteket…
- Hmm. - A robot újra csak valami határozatlan választ dünnyögött, és nem mozdult. N
megkönnyebbülése, hogy a robot megint normálisan működik, rövid életűnek bizonyult. Szemmel
láthatólag valami nincs rendben.
Megismételte az utasítást, de a robot nem mozdult. Mérgében N-nek már el is ment a kedve a
festéstől. Próbáljon belerúgni egy nagyot? Felötlött benne, de másképp határozott. Az az első
teendő, hogy pontosan megállapítsa, mi lehet ennek a furcsa jelenségnek az oka. Igazán nehéz lenne
így használni. Ez lenne a "finombeállítás"? Semmi értelme sincs panaszkodni a robotnak.
Betelefonált a Robotközpontba.
- Halló!… N vagyok - mutatkozott be, és megadta a robot számát. Kapcsolták azt a személyt,
akire az ügy tartozik.
- Miben lehetek a szolgálatára?
- Majd mindjárt megmondom, hogy miben lehet! - üvöltött N a telefonba. - Amióta a robotom
visszaérkezett a maguk finombeállításáról, olyan lassú, mint a csiga. Egy figyelmetlen robotot
kaptam vissza! Nem követtek el valami hibát? Jobban tennék, ha újra beállítanák, hogy végre jó
legyen!
Kártyák surrogó hangja hallatszott a telefonban. A tisztviselő valószínűleg ellenőrizte az N
robotjára vonatkozó nyilvántartást. Hamarosan hallani lehetett a választ.
- A mi feljegyzéseink szerint rendben van úgy, ahogy van. Ellenőriztem a kártyáját, az ön
robotját helyesen állították be. Nem történt semmi hiba. A Központ által kiállított jótállás
tökéletesen megbízható.
- Mit ért azon, hogy nem történt semmi hiba? Meg se moccan, még akkor se, ha újra és újra
utasítást adok neki.
- Pontosan így is kell lennie. Kérem, gondolja végig, hogyan használta ezelőtt!
- Hogyan használtam?
A tisztviselő tanácsára N megpróbálta felidézni, hogyan is használta azelőtt a robotot.
Átrendeztette vele a szobákat. Átrakatta az asztalt, a székeket és a zongorát. - Tedd ide… Nem, jobb
lesz, ha oda rakod… - Ide-oda rakatta vele a különböző dolgokat. Kitapétáztatta a szobát. Azután
úgy határozott, hogy az új tapéta túlságosan rikító, és megint kicseréltette. Egyszer a kertet hozatta
rendbe. N azt gondolta, hogy nagyszerűen nézne ki a kert, ha teli lenne rózsával, ezért rózsatöveket
ültettetett bele.
Egy hét múlva azonban meggondolta magát, kihúzatta a robottal a töveket, és egy mesterséges
tavat csináltatott a helyükön. Szökőkutat állíttatott, és aranyhalakat telepíttetett a tóba. Hát így állt a
dolog.
- Most, hogy szóba hozta - válaszolt N a tisztviselőnek a telefonba -, úgy látszik, egy kicsit
szeszélyesen használtam.
- Pontosan így van. Robotjaink egy speciális rögzítő berendezést tartalmaznak. Ez följegyzi,
valahányszor arra utasítják őket, hogy semmisítsék meg annak a munkának az eredményét, amelyet
előzőleg elvégeztek. - Tényleg? Így készítik őket?
- Úgy találtuk, hogy az ön esetében ez a szám rendkívül magas. Azaz őszintén szólva, hogy ön
szeszélyes, megfontolatlan, és gyakran megváltoztatja az elhatározását. Ez rendkívül nagy pazarlás,
úgyhogy olyan finombeállítást végeztünk a robotján, hogy alkalmazkodjék az ön jelleméhez.
- Szóval ezért nem kezd azonnal munkához, még ha utasítást adok is neki!
- Pontosan így van! Úgy állítottuk be, hogy ne mozduljon, amikor az első utasítást kapja. Csak a
harmadik ismétlés után kezd dolgozni. Ha ön háromszor kér tőle valamit, az azt jelenti, hogy
eltökélte magát valamire, és hogy ez az a munka, amelyet kifejezetten akar. Ennek a
finombeállításnak köszönhetően a fölösleges munka és az olyan munka mennyisége, amelyet
elkészülte után mindjárt föl kell számolni, jelentősen csökkenni fog.
- Szóval, háromszor meg kell ismételnem minden utasításomat, igaz? - Igen. Ez ráadásul meg
fog előzni minden olyan előre nem látható szituációt is, amelyet a megfontolatlanul kiadott
utasítások okozhatnak.
 Amit a tisztviselő mondott, tökéletesen igaz volt. N mégis elégedetlen maradt. Egy kis
gondolkodás után azt mondta:
- Értem. Világos. Bizonyára így a legjobb. De azért ez így kényelmetlen. Ráadásul
veszélyhelyzetben az a robot, amely meg se moccan mindaddig, amíg háromszor utasítást nem kap,
teljeser, használhatatlan. Nem lehetne mégis tenni valamit?
- Egy mód van arra, hogy, mint azelőtt, a robot azonnal mozduljon, mihelyt utasítást kap.
- Kérem, árulja el, hogy mi az!
- Önnek rövid időre be kell vonulnia az Emberi Lények Finombeállító Központjába. Ott majd
kigyógyítják meggondolatlanságából, és finombeállítást végeznek a jellemén, hogy körültekintőbb
legyen. Akkor elhozza nekünk a jótállásukat, mi pedig azonnal teljesítjük a kívánságát.

Lorschy Katalin fordítása

 Ilja Varsavszkij - Riasztó szimptómák nincsenek

1.

- Nem tetszik a veséje - mondta Kreps.

Le Rois a képernyőre pillantott.
- Olyan, mint minden vese. Volt rosszabb. Mellesleg úgy tűnik, regenerált. Mit csináltak vele a
múltkor?
- Mindjárt ellenőrzöm. - Kreps az automata klaviatúráján bepötyögte a kódot. Le Rois eldobta
magát a fotelben, és valamit dörmögött a fogain keresztül.
- Mit mondott? - kérdezett vissza Kreps. - Hat óra. Ideje megszüntetni a narkózist. - Mit fogunk
csinálni a vesével?
- Megkapta az információt?
- Megkaptam. Itt van. A vesemedence teljes helyreállítása.
- Adja ide.
Kreps ismerte a főnöke modorát, aki nem szokott sietni a válasszal, ezért türelmesen várt.
Le Rois félrerakta a felvételt, és elégedetlenül összeráncolta a homlokát. - Regenerálni kell.
Egyúttal állítsa össze a genetikai javítás programját. - Azt gondolja, hogy…
- Feltétlenül. Különben ötven év alatt nem került volna ilyen állapotba.
Kreps leült a lyukasztó elé. Le Rois hallgatott, ceruzájával az asztal sarkán kopogott. - A kádban
a hőmérséklet háromtized fokkal megemelkedett - mondta a nővér.
- Adjon erős hűtést… - mondta akadozva Le Rois. - Várjon egy kicsit… Mi van a programjával,
Kreps?
- Az ellenőrző változat a gépben van. Az egyezés kilencvenhárom százalékos.
- Jól van, kockáztassuk meg. Mélyhűtés húsz percig. Megértett? Húsz percig mélyhűtés. A
gradiens: fél fok percenként.
- Megértettem - válaszolta a nővér.
- Nem szeretek az öröklődéssel vesződni - mondta Le Rois. - Soha nem tudhatjuk, mivel
végződik az egész.
Kreps a főnökéhez fordult.
- Szerintem egyáltalán mindez förtelmes. Különösen az emlékezet invertálása. Soha nem
egyeznék bele.
- Önnek nem is ajánlja fel senki.
- Na még csak az hiányzik! Létrehozta a halhatatlanok kasztját, és úgy táncol, ahogy ők
fütyülnek.
Le Rois fáradtan lehunyta a szemét.
- Maga rejtély számomra, Kreps. Időnként egyszerűen félek magától. - Mi van bennem olyan
félelmetes?
- A korlátoltsága.
- Köszönöm szépen…
- Mínusz hat - mondta a nővér.
- Elég. Kapcsoljon át a regenerációra.
Lila fényfoltok villantak fel a műtő plafonján.
- A visszacsatolást a program ellenőrző változatának mátrixmemóriájára kapcsolja. - Jó -
válaszolt Kreps.
- Öröklött hajlam - morogta Le Rois. - Nem szeretek ilyen dolgokkal vesződni.
- Én sem - mondta Kreps. - Egyáltalán ez az egész nincs ínyemre. Kinek kell ez? - Mondja,
Kreps, ismer olyan kifejezést, hogy a létért való küzdelem?
- Ismerek. Tanultam gyermekkoromban.
- Az egyáltalán nem az, amire én gondoltam - vágott közbe Le Rois. - Én a homo sapiensnek
nevezett egész biológiai faj létért való küzdelméről beszélek.
 - És ehhez kell évszázados szörnyeket helyreállítani? - Azért mennyire nehéz felfogású, Kreps!
Hány éves? - Harminc.
- És hány éve dolgozik fiziológusként? - Öt.
- És addig?
Kreps megvonta a vállát. - Éppúgy tudja, mint én. - Tanult?
- Tanultam.
- Tehát, huszonöt év: füstbe ment. De hiszen ahhoz, hogy valaki legyen magából, matematikussá,
kibernetikussá, biokémikussá, biofizikussá kell válnia, röviden, el kell végeznie még négy
egyetemet. Számítsa ki, hány éves lesz akkor. És mennyi időre van szükség annak elsajátításához,
amit szerényen tapasztalatnak hívnak, ami lényegében az élet által ellenőrzött valódi tudományos
gondolkodás képessége?
Kreps arcát vörös foltok borították el. - Tehát úgy gondolja…
- Semmit nem gondolok. Mint asszisztens teljesen megfelel nekem, de egy asszisztens
önmagában semmit sem ér. A tudományban irányítókra van szükség, végrehajtókat mindig találunk.
A helyzet pedig bonyolódik. Minél tovább, annál több probléma lesz, égető problémák, amelyek
nem tűrnek halasztást, problémák, amelyektől talán az emberi faj léte függ. Az élet pedig nem vár.
Mindig siettet: dolgozz, dolgozz, a következő évben dolgozz többet, intenzívebben,
produktívabban, különben tespedés, különben degradáció, a degradáció pedig a halál.
- Fél, hogy elveszíti a versenyt? - kérdezte Kreps. Gúnyos mosoly jelent meg Le Rois vékony
ajkán.
- Csak nem gondolja, Kreps, hogy izgat engem, melyik társadalmi rendszer győzedelmeskedik a
világban? Tudom az értékemet. Bármelyikük megfizeti, akinél hajlandó vagyok dolgozni.
- Zsoldos tudós?
- Miért ne? És mint minden becsületes zsoldos, hűséges vagyok azokhoz a zászlókhoz, amelyek
alatt harcolok.
- Akkor beszéljen csak Donorrag sorsáról, ne pedig az egész emberiségről. Hiszen tudja, hogy
Donorrag határain túl a módszerének nincsenek követői. És egyúttal ismerje el, hogy…
- Elég, Kreps! Nem akarom hallani az unalomig ismételt szentenciákat. Inkább mondja meg,
miért van az, hogy amikor helyreállítjuk az ember szívizmát, regeneráljuk a máját, megfiatalítjuk a
szervezetét, mindenki lelkesedik: ez emberies, ez humánus, ez az értelem hatalmas győzelme a
természet erői felett! De ha csak egy kicsit mélyebbre hatolunk, akkor az önhöz hasonló figurák
pánikot keltenek: ah! a tudósnak invertálták az emlékezetét, ah! istenkáromló műtétek, ah!… Ne
felejtse el, hogy a kísérleteink egy rakás pénzbe kerülnek. Valóban munkaképes tudósokat kell
kiengednünk innen, nem pedig agyalágyult, megfiatalított öregeket.
- Jól van - mondta Kreps -, lehet, hogy igaza van. Nem olyan félelmetes az ördög… - Különösen,
ha egy angyal agyát adhatjuk neki - mosolyodott el kesernyésen Le Rois. Megszólalt a timer
csengője.
- Húsz perc - mondta szenvtelenül a nővér. Kreps odament a géphez.
- Az ellenőrző program mátrixmemóriájában nullák vannak.
- Kiváló! Kapcsolja ki a generátorokat. Emelje a hőmérsékletet: percenként egy fokot. Itt az ideje
a narkózis megszüntetésének.

2.

Kellemesen hűti a testet a regeneráló oldat, halkan dalolnak a transzformátorok, forrón lüktet a
vér, ózonillat terjeng, puhán elomlik a lámpák matt fénye.
A környező világ erőszakosan hatol be az ébredő testbe: a nagyszerű, megszokott és örökké új
világ. Clarence felemelte a fejét. Két fekete alak, hosszú, sarkig érő antiszeptikus köpenyben a kád
fölé hajolva állt.
- Nos, hogy van, Clarence? - kérdezte Le Rois. Clarence nyújtózkodott.
- Csodálatosan! Mintha újjászülettem volna. - Így is van - morogta Kreps.
 Le Rois elmosolyodott.
- Nagyon szeretne ugrálni?
- Az ördög tudja, milyen erők öntöttek el! Kész vagyok hegyeket elhordani.
- Erre még ráér. - Le Rois arca komollyá vált. - Most pedig a zuhany alá és az invertálásra.

…Ki mondta, hogy az egészséges ember nem érzi saját testét? Butaság! Nincs nagyobb élvezet,
mint érzékelni saját szívverésünket, a gyomorszáj remegését, a levegő lágy simítását a trocheusokon
minden belélegzésnél. Ugyanolyan élvezet visszaverni a fiatal, rugalmas bőr minden sejtjével a
zuhanyból folyó vizet, és könnyedén prüszkölni, mint az üresben járó motor, egy olyan motor,
amelyben hatalmas kihasználatlan teljesítmény feszül. Az ördög vigye el, milyen nagyszerű
mindez! Mindenesetre ötven év alatt a technika valószínűtlenül nagyot ugrott előre. Tán össze lehet
hasonlítani a korábbi regenerációt ezzel? Akkor voltaképpen egyszerűen összefoltozták őt, most
pedig… Ó, de jó! Amit Elzával csináltak, az egyszerűen csoda! Csak kár, hogy elzárkózott az
inverzió elől. A nők mindig a múltjukkal együtt élnek, őrzik emlékeiket, mint az ajándékokat. Miért
kell magukkal hordozniuk ezt a ballasztot? Az egész élet a jövőben van. A halhatatlanok kasztja,
nem rossz gondolat! Érdekes, mi lesz az inverzió után? Őszintén megmondva, az agy már az utóbbi
időben nem valami fényesen működött, ebben az évben egyetlen cikk sem született. Száz év: az
nem tréfa. Nem baj, most majd meggyőződnek, hogy mire képes az öreg Clarence. Kiváló gondolat:
megjelenni Elzánál a hetvenötödik házassági évfordulónkon, nemcsak fizikailag, de szellemileg is
megújulva…
- Elég, Clarence. Le Rois várja magát az invertáló teremben, öltözzön! - Kreps odanyújtott
Clarence-nek egy frottírköntöst.

3.

Előre-hátra, előre-hátra lüktet az áram a rezgőkörben, adott a ritmus, adott a ritmus, adott a
ritmus…
Az elektronok árama leszakad az izzó szál felületéről, és rohan a vákuumban felgyorsulva az
elektromos térben. Stop! A hálózatra negatív potenciált kapcsolnak. Elképzelhetetlenül kis
időintervallum után ismét az anódhoz törekszik a türelmetlen raj. Adott a ritmus, ami a
kvarckristályban meghallhatatlan, a szúnyogzümmögésnél sok tucatszor halkabb hangrezgéseket
kelt.
Az ultrahang néma hullámai az ezüstvezetéken szaladnak, és a fémkullancs belemar a bőrbe,
áthatol a koponyán. Tovább, tovább, a szentélybe, a természet legnagyobb csodájába, amit agynak
hívnak.
Itt van a titokzatos szürke massza, a világ tükre, a bánat és öröm, a remények és csalódások, a
szárnyalások és bukások, a zseniális meglátások és hibák befogadója.
A fotelban fekvő ember kinéz az ablakon. A tükröző üveg visszaveri a képernyőt, amelyen
agyának gigantikus képe látható. Látja a mikroszkopikus elektródák fénylő útvonalát és Le Rois
kezét a pulton. Egy tudós nyugodt, magabiztos keze. Tovább, tovább, parancsolja ez a kéz, még öt
milliméter. Óvatosan! Itt ér van, jobb kikerülni!
Clarence-nek elzsibbadt a Iába. Megmozdul, hogy változtasson a helyzetén.
- Nyugalom, Clarence! - Le Rois hangja fojtott. - Még néhány percig próbáljon nem mozogni.
Remélem, nem érez semmi kellemetlent.
- Nem. - Milyen érzetekről lehet szó, amikor tudja, hogy ez a szürke massza, minden fájdalmak
elemzője, meg van fosztva az érzékeléstől.
- Mindjárt elkezdjük - mondja Le Rois. - Az utolsó elektróda.
Most kezdődik a legfontosabb. A kétszáz elektródát rákapcsolták a megoldó berendezésre. Ettől
kezdve az ember és a gép egységes egészet alkot.
- Feszültséget! - parancsolja Le Rois. - Feküdjön úgy, Clarence, ahogy a legkényelmesebb.
Az emlékezet invertálása. Ehhez a gépnek végig kell tapogatnia az emberi agy minden zugát,
kibontakoztatni a végtelen sorban előjövő emlékeket, értelmezni a tudatalattit és eldönteni, mit
tüntessen el örökre, és mit hagyjon meg. A raktárak megtisztítása a régi lomtól.
Felvillan egy zöld lámpa a pulton. Áramot ad az agykéregre.
…A kisfiú tanácstalanul áll a széttört lekvárosüveg előtt. A sűrű, barna folyadék végigfolyik a
szőnyegen…
Stop! Most az érzékeléskomplexum szét lesz bontva az összetevőire, és a program ellenőrzi
ezeket. Mi van ott? Félelem, tanácstalanság, a környező világ mulandóságáról alkotott első
elképzelés. Eltüntetni. Alig hallhatóan csattan a relé. Az agyba áramimpulzust ad, és az
idegingerület megszűnik cirkálni ebben az agyrészben. Az agykapacitás megnövekedett a fontosabb
dolgok befogadására.
…Az iskolások csoportja kiszalad az utcára. Valamiről suttognak. A középpontban egy vörös,
kócos hajú és elálló fülű langaléta. Milyen nehéz azt mutatni, hogy egyáltalán nem félsz ettől a
csőcseléktől! A lábad mintha vattából lenne. A torokhoz közeledő hányinger. Futni akarsz. Egyre
közelebb jönnek. Rosszindulatú hallgatás és egy vicsorgó pofa elálló fülekkel. Két lépés maradt. A
langaléta üt…
Eltüntetni! Csattanás, csattanás, csattanás…
…Folyópart, táncoló úszó a vízen. Sötét árnyék. A láb egy félretaposott bakancsban. Bedobott
horgászbotok, a folyás irányában úsznak. Vörös köd a szem előtt. Ökölcsapás a gyűlölt pofába, a
második, a harmadik. Legyőzött, nyögő ellenség, szétkent vér az arcon…
Az elemzés millimásodpercekig tart. Meghagyni: az erejébe vetett bizonyosság, a győzelem
öröme nem kevésbé kell a tudósnak, mint a bokszolónak a szorítóban.
…A tűz visszfénye a fenyők csúcsán. Bortól és fiatalságtól égő arcok. Tűzcsóva repül ki a
tábortűzből, amikor ágakat dobnak rá. A tűz ropogása és egy dal: "A szerelem csillaga a
horizonton." Elza arca. "Menjünk, Clarence. Csöndre vágyom." A száraz levelek susogása a talpuk
alatt. Egy fehér ruha a fatörzzsel a háttérben. "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és
megcsókol engem?" A moha keserű szaga hajnalban. Reggeli a kis városszéli étteremben. Forró tej
ropogós cipóval. "Ez most már mindörökké így lesz, igaz, kedves?"
Felvillannak és kialszanak a lámpák a pulton. Egy nő iránt érzett szerelem: az jó. Serkenti a
képzeletet. A többit eltüntetni. Túl sok idegkapcsolatot foglal el ez a butaság. Csattanás, csattanás…
Minden leszűkült egy fénykép méretére a családi albumban: fehér ruha a fatörzzsel a háttérben.
"Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?"
A láthatatlan sugár rohan az elektronikus kommutátor memóriablokkjaiban, kiszagolja az emberi
lélek minden titkát. Mi van még ott? Feszültséget adni a harminckettedik elektródagárra.
Meghagyni, eltüntetni, meghagyni, eltüntetni, eltüntetni, eltüntetni, csattanás, csattanás, csattanás…
…Az első előadás. Elza által gondosan kivasalt fekete öltöny. Elrejtett veszélyérzet a kék
szemekben. "Kéz- és lábtörést, drága." Az előadóterem padsorai. A diákok figyelmes, csúfondáros
arca. Rekedt, először csaknem szaggatott hang. Bevezetés a komplex változós függvénytanba. Egy
fiatalember tátott szája az első sorban. Fokozatosan elhalkuló zúgás. A kréta koppanása a táblán.
Örömteli bizonyosság, hogy az előadás jól halad. Taps, a kollégák gratulációi. Milyen régen volt ez!
Hetven éve. Szeptember huszadikán…
Csattanás, csattanás… Csak a dátum és az előadás rövid vázlata maradt meg. Tovább, tovább.
"…Nézd: ez a fiunk. Ugye, hasonlít rád?" Egy csokor rózsa az ágy fejénél. A hídnál levő
üzletben vásárolta ezeket a rózsákat. A szőke elárusítónő maga válogatta őket. "A nők szeretik a
szép virágokat, biztos vagyok benne, hogy tetszenek majd neki."
Csattanás, csattanás… El az emlékezetet elfoglaló, szükségtelen visszaemlékezésekkel. A
matematikus agyának szabadnak kell lennie a szentimentális butaságoktól.
… Elza átható, vadállati kiállása. Részvéttáviratok, telefonhívások, a riporterek hada a lépcsőn.
"Az egész világ büszke az ön fiának hőstettére." Az újságok első oldalán: egy az űrhajó lépcsőjénél
álló, zsákszerű kezeslábasba bújt fiatalember fekete keretbe foglalt fényképe. Elcsendesedett tömeg
a templomban. A lelkész ösztövér alakja. "Örök dicsőség a kozmosz meghódítóinak"…
Felvillannak és kialszanak a lámpák a pulton. A töltések rohannak a memória késleltető
vonalaiban, a logikai kapcsolatok blokkjai maximálisan leterheltek. Újra és újra egybeveti a gép a
kapott eredményt a programmal, és ismét logikai elemzés következik.
- Na, mi történt ott? - Le Rois pillantása a pultra irányul. Úgy tűnik, a gép nem tudja elvégezni a
kiválasztást.
- Végre, hál' isten! - Le Rois megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor meghallja a relé csattanását. -
Kreps, holnap ellenőrizze a mágneses felvételek alapján, hogy mit zavartak össze a programmal.
Csattanás, csattanás, csattanás… "Örök dicsőség a kozmosz meghódítóinak." Csattanás… Az
emlékezet egy újabb része szabad.
Egymillió elemzés percenként. Események és dátumok, az ismerősök arca, az elolvasott
könyvek, mozifilmek részletei, ízlések és szokások, fizikai állandók, tenzorok, operátorok, képletek,
képletek, képletek. Mindezt rendbe kell hozni, kiválogatni, a szükségtelent kikapcsolni. Csattanás,
csattanás… A matematikus agyának hatalmas szakmai emlékezettel kell rendelkeznie. Biztosítani
kell a szükséges kapacitást minimum ötven évre. Ki tudja, mi lesz ott? Ki az egész ballaszttal!
Csattanás, csattanás…
Táncolnak a görbék az oszcillográfok képernyőin. Le Rois nem egészen elégedett. Úgy tűnik, itt
abba kell hagyni, az agy elfáradt.
- Elég! - vezényel Krepsnek. - Hívja ki az ápolókat, vigyék a kórterembe.
Kreps megnyomja a csengőt. Amíg az ápolók az érzéketlen testtel bajlódnak, kikapcsolja a
berendezést.
- Kész?
- Kész - válaszolja Le Rois. - Elfáradtam, mint az Atyaúristen a teremtés hatodik napján. Kicsit
ki kell kapcsolódni. Gyerünk, Kreps, menjünk el valamelyik kabaréba. Önnek sem árt egy kis
felüdülés egy ilyen munka után.

4.

Egy, kettő, három! Bal, bal! Egy, kettő, három! Kiváló dolog a járás! Belégzés, szünet, kilégzés,
szünet. Kopp, kepp, kopp, bal pitvar, jobb kamra, jobb pitvar, bal kamra. Egy, kettő, három! Bal,
bal!
Clarence könnyed, széles léptekkel halad az utcán. Nézi az óráját. Most, ahogy megegyeztek, az
egyetemre megy. Rövid időre, csak Levy előadására. Azután haza, Elzához. Belégzés, szünet,
kilégzés, szünet. Micsoda változatossága az illatoknak, árnyalatoknak, formáknak! A megújult agy
mohón issza be a környező világot. A forró vér lüktet az artériákban, szétszalad az erek
labirintusában, majd újból visszatér saját köreibe. Kopp, kopp, kopp… Kis kör, nagy kör, jobb
pitvar, bal kamra, bal pitvar, jobb kamra, kopp, kopp, kopp… Belégzés, szünet, kilégzés, szünet.
Stop! Clarence megdöbben. Zöld levélzettel a háttérben bíborszínű szirmok, amelyek soha nem
érzett aromát árasztanak. Térdre ereszkedik, és mint egy állat, megszaglássza a bokrot.
A szembejövő lány arcán gúny és akaratlan elragadtatás. Nagyon szép ez a virágok előtt térdeplő
ember.
- Ön elvesztett valamit? - kérdezi mosolyogva.
- Nem, csak egyszerűen emlékezetembe akarom vésni ezt az illatot. Ön nem tudja, hogy hívják
ezeket a… - Teringettét! Elfelejtette a nevét. - Ezeket… a növényeket? - Virágokat - javítja ki a
lány. - Egyszerű vörös rózsák. Valóban még soha nem látott ilyet?
- Nem, még nem láttam. Köszönöm. Most már megjegyzem: vörös rózsák. Lábra áll, és óvatosan
megsimogatva a szirmokat, továbbmegy.
Egy, kettő, három! Bal, bal!
A lány csodálkozva néz a nyomába. Különc, milyen kár. Ami azt illeti, leheteti volna kicsit
szívélyesebb.
"Rózsa, vörös rózsa" - ismételgeti útközben.
Clarence kitárja az előadóterem ajtaját. Ma gyakorlatot tartanak itt. A szigorú mopszlihoz
hasonló Levy az egyenletekkel teleírt tábla előtt áll. Megfordul, és a krétát tartó kezével int
Clarence-nek. Minden tekintet Clarence felé fordul. Az ajtóban diákok tolonganak. Természetesen
nem Levy kedvéért jöttek ide. A nap hőse: Clarence, a halhatatlanok kasztjának képviselője.
- Kérem, bocsássanak meg a késésért - mondja, miközben leül a helyére. - Kérem, folytassa.
Gyors pillantással felméri a táblát. Úgy, úgy. Úgy tűnik, az öreg a Langren-tétel bizonyításához
fogott hozzá. Érdekes.
Levy átmegy a második táblához.
Clarence nem veszi észre a reá irányuló tekinteteket. Valamit kiszámol fejben. Feszült ebben a
percben, mint a versenyló a start előtt.
"Megvan! Különben várjunk, nem szabad elsietni, még egyszer ellenőrizni kell. Így, kiváló!"
- Elég! Levy értetlenül fordul meg.
- Mondott valamit, Clarence?
Clarence ajkán vakító, kíméletlen mosoly.
- Azt mondtam: elég. A második tagban: ki nem fejtett határozatlanság van. Parciális
differenciálokban megoldva, az ön egyenlete azonossággá alakul át.
Odamegy a táblához, hanyagul letöröl mindent, amit Levy írt föl, felír néhány sort, és széles
mozdulattal aláhúzza az eredményt.
Levy arca a sütőből későn kivett sült almára kezd hasonlítani. Néhány percig a táblát nézi.
- Köszönöm, Clarence… Meggondolom, hogy mit lehet itt csinálni. Clarence beviszi a
megsemmisítő ütést. Feszült csönd az előadóteremben.
- A legjobb, amit tehet, hogy nem fog olyan munkába, ami meghaladja az erejét. Knock out.
…Ismét az utcán megy. Egy, kettő, három. Bal, bal. Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. A
legyőzött, nyögő ellenség szétmázolja a vért az arcán. Sült alma, amit későn vettek ki a sütőből. Az
erejébe vetett bizonyosság, a győzelem öröme nem kevésbé kell a tudósnak, mint a bokszolónak a
szorítóban.
Egy, kettő, három! Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Egy, kettő, három! Bal, bal!

5.

- Olaf!
Az ajtóban a ragyogó, fényesen mosolygó Elza. Milyen remekül néz ki, ifjú Aphrodité, aki a
regenerációs fürdő oldatában született.
Fehér ruha a fatörzzsel a háttérben. "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol
engem?"
- Szervusz, drága. - Ez egyáltalán nem olyan csók, amelyet a házastársak gyémántlakodalmukon
váltanak egymással.
- No, mutasd magad. Remekül nézel ki. Nem kéne nekem testőröket alkalmazni, hogy
megvédjenek a diáklányoktól?
- Butaság! Ilyen feleségem van… - Engedj el, elrontod a frizurámat.
Végigjárja a szobákat, átnézi a könyveket a szekrényben, megvizsgálja Elza asztalán a
csecsebecséket, kíváncsian nézegeti a bútort, a falakat. Mindez olyad ismerős, ugyanakkor
ismeretlen. Mintha álmában látta volna.
- Új szenvedély? - kérdezi, és egy, a rakéta lépcsőjénél álló, zsákszerű kezeslábasba bújt
fiatalember fényképére néz.
Elza szemében az elszörnyedés látszik. - Olaf! Mit beszélsz?!
Clarence megvonja: a vállát.
- Nem vagyok azok közül való, akik féltékenyek a feleségükre ismerőseik miatt, de gondold
meg… bárki előtt furcsának tűnhet az a szokás, hogy a lovagjaid fényképét kiakasztod az ágyad
fölé. És miért nézel így rám?
- Mert ez… mert ez Henry… a fiunk… Istenem! Te valóban nem emlékszel semmire?! -
Mindenre kiválóan emlékszem, de nekünk soha nem volt gyerekünk. Ha azt akarod, hogy a fénykép
itt lógjon, kitalálhatnál valami elmésebbet.
- Ó, istenem!!
 - Nem kell ez, kedves. - Clarence zokogó felesége fölé hajol. - Jól van, hadd lógjon, ha neked ez
így tetszik.
- Menj el! Az ég szerelmére, menj el, Olaf. Hadd legyek egyedül, nagyon kérlek, menj el!
- Rendben. A dolgozószobámban leszek. Ha megnyugszol, szóljál…
…Események és dátumok, az ismerősök arca, az elolvasott könyvek, a mozifilmek részletei,
fizikai állandók, tenzorok, operátorok, képletek; képletek, képletek. Fehér ruha a fatörzzsel a
háttérben, "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?" Vörös rózsák, Langren
tétele, sült alma, amit túl későn vettek ki a sütőből, a győzelem öröme… Nem, határozottan nem
érti, mi jutott hirtelen Elza eszébe…

Ünnepien megterített asztal. Egy patinás borosüveg mellett az esküvői torta. Két krémgalamb a
csőrében tartja a 75-ös számot.
- Nézd, mit készítettem. Ez a bor szintén 75 éves.
Hál' isten, Elza, úgy látszik, megnyugodott. De miért hetvenöt?
- Nagyon kedves, bár nem teljesen pontos. Én nem hetvenöt éves vagyok, hanem száz, és
amennyire emlékszem, te is.
Megint ez a különös, zaklatott tekintet.
Levág egy nagy szelet tortát, és bort önt a poharakba. - A halhatatlanságra!
Koccintanak. - Szeretném - mondja Clarence a tortát majszolva -, ha ebben az évben alávetnéd
magad az inverziónak. Túl van terhelve az agyad. Ezért találsz ki sosem volt eseményeket, kevered
a dátumokat, fölöslegesen idegeskedsz. Akarod, hogy holnap fölhívjam Le Rois-t? Ez egy egyszerű
műtét.
- Olaf - Elza szeme könyörög, vár, utasít -, ma augusztus huszonharmadika van, tényleg nem
emlékszel, hogy mi történt hetvenöt évvel ezelőtt ezen a napon?
… Események és dátumok, az ismerősök arca, tenzorok, operátorok, képletek, képletek,
képletek…
- Augusztus huszonharmadika? Úgy tűnik, ezen a napon tettem le az utolsó vizsgámat. Hát
persze! Vizsga Elgartnál, három kérdés volt, az első…
- Hagyd abba!!!
Elza kiszalad a szobából, a zsebkendőjét a szeméhez szorítva.
"Igen… - Clarence port töltött magának. - Szegény Elza! Akármibe kerül is, el kell vinni őt
holnap Le Rois-hoz."
Amikor Clarence bement a hálószobába, Elza már ágyban volt.
- Nyugodj meg, kedves. Igazán, ezek miatt nem volt érdemes sírni. - Átölelte a felesége remegő
vállát.
- Ó, Olaf! Mit tettek veled? Egészen idegen vagy, nem valódi! Miért egyeztél ebbe bele?! Hiszen
mindent, mindent elfelejtettél!
- Egyszerűen túlerőltetted magad. Nem kellett volna elutasítani az inverziót. Túl van terhelve az
agyad, hisz száz év az nem tréfadolog.
- Félek tőled, amikor ilyen vagy…
"Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?"

6.

A baj vészjósló lehelete megmérgezte a rózsák illatát, összezavarta az egyenletek takaros rendjét.
A baj behatolt az álomba, halkan lépdelve puha mancsain. Egészen közel volt. Clarence behunyt
szemmel rátette kezét felesége vállára.

- Elza!
Megpróbálta kinyitni az asszony szemhéját, leheletével felmelegíteni a szobor élettelen arcát, a
megcsontosodott ujjak közül kiszedni a kis üvegcsét.
 - Elza!
Senki nem tud életre kelteni egy követ. Clarence felkapta a telefonkagylót.
- Morfiummérgezés - mondta az orvos, miközben felvette a kabátját. - A halál körülbelül három
órája állt be. Az igazolást letettem a telefonkönyvre. Itt van az asztalkán.
Ugyanoda felírtam a temetkezési vállalat telefonszámát. A rendőrséget magam értesítem. Az
öngyilkosság ténye kétségen kívül áll. Gondolom, nem fogják önt zavarni.
- Elza! - Térden állt az ágynál, tenyerével a hideg, fehér homlokot simogatta. - Bocsáss meg
nekem, Elza! Istenem, milyen hülye voltam! Eladni a lelkemet! Miért? Hogy számítógéppé
válhassak, és lehetőségem legyen kigúnyolni ezt az ostoba Levyt! Sült alma, amit túl későn vettek
ki a sütőből. A győzelem öröme, Langren tétele, tenzorok, operátorok, képletek, képletek,
képletek… Ezt az ostobát…
Clarence felült az ágyra, kinyújtotta a kezét, és az asztalkáról elvett egy fehér lapot. Tizenkét
órakor megszólalt a telefon.
Clarence felvette a hallgatót.
- Halló.
Még mindig az ágyon ült, a telefonasztalkánál.
- Halló, Clarence! Itt Le Rois beszél. Hogy töltötte az éjszakát?
- Hogyan töltöttem az éjszakát? - kérdezte szórakozottan Clarence, miközben a hátoldalán
matematikai szimbólumokkal teleírt halotti értesítőt forgatta. - Kiválóan töltöttem az éjszakát.
- Közérzet?
- Remek! - Az egyenletek egyenes sorai nem fértek el az értesítőn, betöltötték a
telefonkönyvecskéből kitépett jegyzetlapokat. Néhány áthúzott és gyűrött lap hevert a takarón és a
párnán, a megboldogult fejénél. - Figyeljen ide, Le Rois, hívjon fel két óra múlva, nagyon elfoglalt
vagyok. Úgy tűnik, sikerült megtalálnom a Langren-tétel bizonyítását.
- Sok sikert!
Le Rois elmosolyodott és letette a kagylót.
- No, mi van? - kérdezte Kreps.
- Minden rendben. Az operáció pompásan sikerült. Riasztó szimptómák nincsenek.

Barta Gábor fordítása

 Karen A. Szimonjan - Hívogató, hívogató világ…

I.

Az ajtó kitárult.
Zaj, csikorgás nélkül. Ösztönösen odafordult, s meglátta váltótársát, aki félszegen állt az ajtóban,
s őt nézte.
Üdvözlés helyett értetlenül megkérdezte: - Most már nőket is küldenek?
A fiatal lány zavarodottan biccentett.
- Mit áll ott? Lépjen be - hívta a férfi. S amikor a fiatal lány belépett, hozzátette: - Üljön le. - A
lány leült az átlátszó fal előtt álló karosszékbe. - Jól utazott?
- Igen. Köszönöm - felelte a lány. Majd felállt, s így szólt: - A nevem… - Üljön, üljön csak! -
szakította félbe a férfi, s karját összefűzte mellén. Ebben a szobában az emberek nem ismerkednek.
Az emberek itt háromévenként találkoznak, ahogy mi most, és utána elválnak. - A lánnyal szemben
állt, az áttetsző fal mögött elterülő kékes, itt-ott erdő borította völgy peremén. A fák fejük tetejére
állított polipokra emlékeztettek, a narancsszínű ég felé nyújtogatták sima, nagyon hosszú és ideges
csápjaikat. - Most veszi át az állomást, vagy azután, hogy egy kicsit pihent? - kérdezte a férfi.
- Mindegy. Mindketten hallgattak.
A csendben hallatszott, amint halkan és szégyenfősen, szaggatottan zümmögtek a kvarcórák.
A hallgatás fokozatosan elviselhetetlenné, idegesítővé vált. S hogy teli torokból el ne kiáltsa
magát, a lány fojtott hangon megjegyezte.
- Micsoda különös bolygó.
- Egy csöppet sem - tiltakozott a férfi. - A legközönségesebb bolygó. Semmi rendkívüli nincs itt.
Látja a fákat? - Félrehúzódott, hogy a lány láthassa a fákat a völgyben. - Egy-két hét múlva a
leghétköznapibbnál is megszokottabbak lesznek. Az egyetlen különös ezen a bolygón: a fák,
azonban csak kezdetben… Később megszokja őket. Minden annyira megszokott lesz, hogy bele
lehet bolondulni.
- S maga már belebolondult? - kérdezte a lány.
- Nem is gondoltam rá. Az ember a bánatba, magányba, léte értelmetlenségébe bolondul bele
vagy abba, hogy elfeledkeztek róla. Itt azonban szó sincs bánatról, mert feszített a munka. Egész
nap. Ha ellustulsz, s valamit elfelejtesz, a gépek és robotok a bolygót szitává luggatják. S rólam sem
feledkeztek el. Hiszen valahol várnak rám. S csalogatnak. Mindig. Hívnak nap mint nap, minden
órában… E percben is hívnak. S én sietek - ismerte be egy kissé zavarodottan.
- Rögtön átveszem az állomást, s akkor nem késik el - mondta a lány. Bizonyára nagyon erős a
honvágya.
- Mi után?
- A Föld, a Mars után… Melyik bolygóról való?
- A Kecskeszarv-151-ről. Ott születtem s nőttem fel. A Földön még nem jártam.
- Mindegy - jelentette ki hanyagul a lány. - A lakott bolygók nem különböznek a Földtől. Lehet,
hogy száz év múlva ez sem fog különbözni tőle. Ugyanolyan világ lesz. Az igazat megvallva, már
én is unom egy kicsit. Azt gondoltam, hogy itt minden rendkívüli lesz. Maga azonban azt állítja,
hogy nincs semmi különös, s én hiszek magának. S egy kissé irigyelem…
- Miért?
- Nemsokára otthon lesz.
- Ne irigyeljen. Nem térek haza.
- Tehát, marad? - kérdezte értetlenül a lány. - Van már utasítás arról, hogy ketten fogunk ügyelni?
- Nincs. - A férfi végre elmosolyodott. Leült a lánnyal szemben, s tenyerével átfogta a térdét. -
Oda indulok. - Ujjával az esti égbolt egy ragyogó pontjára mutatott.
- Fényes csillag.
- Nagyon fényes - felelte, s lassan himbálódzott a karosszékben. - Egyre ragyog és hív.
Türelmetlenül vártam a váltást, hogy átadhassam az állomást, s odarepülhessek.
 - A Kecskeszarv-151 után nem vágyódik?
- Nem tudom. Hogy is mondjam?… Bizonyára vágyódtam. - Egy darabig hallgatott, majd alig
hallhatóan csendesen folytatta: - Azonban hívnak engem… Érti?
A lány biccentett, s hogy eloszlassa az őt hatalmába kerítő furcsa érzést, hangosan így szólt:
- Talán mégiscsak jobb, ha rögtön átveszem az állomást. Különben valóban elkésik. Mikor akar
indulni?
- Amint átadtam az állomást - mondta. - Ez pedig egy óráig sem tart.

II.

Másnap ugyanabban a szobában találkoztak. A lány, aki már átvette az ügyeletet, egy csöppet
sem csodálkozott: tudta, hogy a férfi még nem utazott el.
- Jó reggelt - köszöntötte a férfi a lányt.
- Jó napot - válaszolta a lány. - Igaza lett: már hozzászoktam a fákhoz a völgyben.
- Nagyon kedves hozzám - mondta a férfi. - Azonban pontosan tudom, hogy csak egy-két hét
múlva szokja meg őket.
- Még nem utazott el - mondta a lány. - S én egész éjjel nem tudtam elaludni. Percről percre
vártam, hogy űrhajója hajtóműveinek üvöltése megsüketít. Mellesleg az indítóállástól idehallatszik
a hajtóművek zúgása?
- Igen, de nagyon gyöngén. - Mi a neve?
A férfi ismét összevonta a mellén a karját.
- Tegnap már mondtam, hogy ebben a szobában az emberek nem ismerkednek. Egy régi és egy
új ügyeletes háromévente találkozik itt, s búcsúzik is nyomban egymástól. Én nem ismerem az
elődöm nevét, ő nem tudta meg az enyémet…
- Miért?
- Mert fölösleges - mondta a férfi.
- Miért lenne fölösleges? - csodálkozott a lány. - Hiszen emberibb módon is találkozhatunk és
elválhatunk.
- Természetesen lehet - válaszolta a férfi. - Ez azonban nehéz mind a távozónak, mind a
maradónak. Ezen az eldugott bolygón véletlenül kereszteződik két, eddig a világmindenség
különböző szögleteiben élő ember útja. Kereszteződik, hogy még aznap ismét szétváljon. S ezek
ketten egész életökben többé sohasem találkoznak. Érti, találkoznak, majd elválnak, hogy többé már
sohase találkozzanak. Ha viszont ismerik egymás nevét… Akkor várni fogják, hogy találkozzanak.
Mert már nem egy névtelen valaki az illető. Hogyan magyarázzam meg magának?… A név már
valami több. Majd ha három évet eltölt itt az ügyeleten, saját magán is megérzi, s képtelen lesz
megmagyarázni utódjának, mit jelent, amikor hosszú magány után találkozol egy emberrel…
- Nem hiszem, hogy a név zavart okozhat…
- Bizonyára nem. Mi szükség azonban arra, hogy "valaki", akivel többé már sohasem találkozol a
gigászi világmindenségben, egy bizonyos, nevet viselő személy legyen.
- Maga tegnap nagyon sietett - mondta a lány.
A férfi nem válaszolt.
A csöndben ismét hallatszott a kvarcórák halk, szaggatott zümmögése. Ez a peremvidéki bolygó
volt a határ, melynél a világűr meghódítása egyelőre megállapodott. Ezerszámra voltak ilyen
bolygók a hódítás határvonalán. S mindegyikőjük mezsgye volt a már megismert és a még
ismeretlen világ között. Száz vagy még több esztendő alatt a magányos ügyeletesek által ellenőrzött
gépek és robotok átformálják a bolygót, létrehozzák azt a szükséges környezetet, amely nélkül
lehetetlen az emberek betelepítése. Majd a világűr legkülönbözőbb szögleteiből emberek érkeznek,
s megteremtik a kolóniákat. Kár, hogy eddig egyetlen bolygón sem találtak értelmes lényekre. S
máig a világűrben csupán a számtalan kapcsolatszál húzódik, melyet valaha a Földön élő emberek
alakítottak ki.
- Véleménye szerint most hány ember él az egész világűrben? - kérdezte váratlanul a férfi.
- Bizonyára néhány százmilliárd - felelte a lány.
 - Úgy emlékszem, a huszadik században csak a Földön éltek az emberek, s mindössze
hárommilliárdnyian voltak.
- Most a huszonnyolcadik században járunk - mondta a lány, és hozzátette: - Még sokáig marad?
Már nem hívják?
- Most a huszonnyolcadik században járunk - helyeselt a férfi. - S az emberek, különösképp a
lányok egy csöppet sem változtak.

III.

A csillag makacs volt.

Egyre csak hívta, hívogatta.
S a férfi képtelen volt elfojtani ezt a makacs hívást.
Amikor néhány nap múlva ismét elindult a szobához, ahol az emberek sohasem ismerkednek,
már tudta, hogy amint elhagyja ezt a szobát, ez az isten háta mögötti bolygó emlékké válik, álommá
vagy gyermekkorában hallott mesévé, melyet az ember újból és újból hallani szeretne, azonban
nincs meg már a mesemondó, ha pedig mondják még a mesét, a szív összeszorul, mert az egész
történet elvesztette egykori varázsát.
- Hamarosan útra kelek - jelentette be a férfi. A lány rápillantott, és nem válaszolt.
- Hamarosan útra kelek - ismételte meg.
- Mi pedig elválunk - jegyezte meg nagyon halkan a lány. - Emberi sorsok találkoznak s válnak
szét véletlenül ezen a bolygón. Igaz?
- Találkozunk még.
- Annyi világ létezik - folytatta a lány. - S oly hatalmas a világűr…
- Húszéves voltam, amikor iderepültem - jelentette ki a férfi. - És maca most hány éves?
- Én is húsz vagyok.
- Tudja, ezen a bolygón csak a húszévesek útjai kereszteződnek. Ezen a hétköznapi bolygón…
Különös, ugye?
- Igen.
- Amikor bekerülnek a hétköznapi életbe, egyszer csak valóban furcsa világok kezdik hívogatni
őket. S ők oda igyekeznek, ahol minden szokatlan. S ha már igyekeznek, találkoznak is ott, ahol
valóban minden rendkívüli a világűr, a nap, a bolygó… Feltétlenül találkozni fognak.
- Miért hívogatnak ezek a különös világok? - kérdezte a lány. - S miért hallják az emberek ezt a
hívást?
- Nem tudom. Azonban mindig így volt… Becsületszóra. Hallották ezt az argonauták,
Kolumbusz, hallotta Amundsen… - Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - A nevem Ádám.
- Az enyém: Lilit - szólt a lány. - Biztos vagy benne, hogy találkozunk? - S te tudod, hány ember
él a világon?
A lány zavarba jött.
- Csak két ember létezik a világon. Én és te. S mindössze egy csillag van, a legfurcsább világ az
egész világűrben.

Földeák Iván fordítása

 Herbert W. Franke - Menedék

Már három éve utaztunk.

Milyen elkeseredetten hagytuk ott a Földet! Menekülés a naprendszerből… Hősöknek képzeltük
magunkat. Csak később jöttek a kételyek: hiszen senki sem tartóztatott fel bennünket. Valószínűleg
örültek, hogy megszabadultak tőlünk!
Természetesen, csalódottak voltunk. Forradalmunk elbukott, mielőtt még valójában elkezdődött
volna. A sportolók és diákok, akikkel felvettük a kapcsolatot, egyszerűen cserbenhagytak minket.
Vagy talán kezdettől fogva nem is gondolták komolyan.
Annak idején nem esett nehezünkre elválni a Földtől. Amit hátrahagytunk, nem volt fontos.
Megvetettük az embereket, kik saját akaratuk egyetlen felvillantása nélkül vetették alá magukat a
Világkormány rendelkezéseinek. Kár volt síkraszállni értük.
Három év nagy idő. Három év a szűk helyiségekben, néhány lakócellában, a kommunikációs
központban, a sport- és tréningkabinban. Eltekintve természetesen a géptermektől, de hói ott mi
keresnivalója volna az embernek?
Az átkutatott területek messze mögöttünk maradtak. Még senki sem bolyongott erre, a
Naprendszer e félreeső spirálkarjában. Hatalmas távolságokat tettünk meg. És mégis, alig változott
a csillagok mintázata az éjfekete égen. Mert ez volt minden, amit az ablakokon való kipillantás
kínálhatott.
Hatan voltunk. Boyd, a pszichológus és szociológus, telve kezdeményezőkészséggel, lelkesíti
minden új eszme. Misa, a kibernetikus és technikus, meggondolt, csaknem lassú, de félelmetesen
kitartó, ha a kitűzött cél elérése függ ettől. Nuru, orvostanhallgató, az Afro-olimpia többszörös
tízpróbabajnoka, tömör energiacsomó, agresszív, kibékíthetetlen, semmiféle kompromisszumra nem
hajlandó. Ingrid, aki képes a világ összes asszonyát zendülésre bírni, politológus és pedagógus, igen
magas intelligenciával, s mester a demagógia művészetében. Naomi, nyelvszakos egyetemi
hallgató, hírközlő központunk vezetője, erőteljes kifejezőkészséggel, érzékeny, igazi egyensúlyt
tartó elem egy individualista rendszerben. És végül én, André, a jogtudományok kandidátusa. A
magam jó és rossz tulajdonságairól nem beszélek.
Mikor az áttörés izgalmas napjai mögöttünk voltak, s lassanként megnyugodtunk, azt reméltük,
olyan helyzet alakul ki, amilyet a Földön kívántunk magunknak: különböző jellemek aktív
együttműködése. Olyanoké, akik különbözőek ugyan képességeikben, kedvteléseikben,
kifejezésmódjukban, de egyek az akaratban, hogy legyőzzék azt a testi és szellemi stagnálást, mely
az emberiség megbénulásával fenyeget. A kreatív társadalom, ez volt a célunk, s együttélésünknek
kellett volna az iskolapéldát szolgáltatnia, úgy képzeltük.
Kezdetben mindenki lelkesen egyetértett. Sorshúzással hétről hétre meghatároztuk mindenki
vitapartnerét - három kétszemélyes csoportra oszlottunk, s a párok próbálkoztak a magunk elé
állított problémák megoldásával. Mindezek között legfontosabb lett volna egy jövőbeli társadalom
modelljének kifejlesztése. Csak ma jut eszembe, milyen értelmetlen volt ez az aktivitás, hiszen nem
terveztük, hogy valaha is visszatérünk a Földre. Mégis, minél tovább haladtunk e munkában előre,
annál nagyobb elégtételünkre szolgált, hogy sikerült az emberiséget megbetegítő érzékeny pontokat
megtalálnunk. Ezek után érthetetlen volt, mások miért nem látták át: az egységes válságkormány
visszafordíthatatlanul elvezet a fejlődés pusztulásához. Az egyetlen kiút a lakott területek független
vidékekre való felosztása, olyanokra, melyek a gazdasági versenyben szemben állnak egymással. A
vetélkedést fizikai és lélektani téren egyaránt be kell vezetni. Általános, kötelező sportszolgálatot
terveztünk minden ember számára 18 és 32 év között. Határozottan javasoltuk mesterséges
problémák fölvetését ott, ahol a természetesek már kiküszöbölődtek. Célul tűztük ki az adatbankok
részleges elpusztítását, hogy a tudományt minden szakterületén, egymástól függetlenül újra
kidolgozhassák.
Mindezzel egyelőre épp elég dolgunk akadt. Vitáink élénkek voltak, az eredményeket
komputerrel feljegyeztettük, rendszereztettük, és programmá állíttattuk össze.
 Testi teljesítőképességünk fenntartásáról is gondoskodtunk. Természetesen sajnáltuk, hogy nem
állnak rendelkezésünkre nagyobb sportlétesítmények - akadályfutó-pályák, játékterek -, nem is
szólva evezőspályákról vagy rakétaautóutakról. Mindezek ellenére elégséges alkalom nyílt edzésre
meg a teljesítmények fokozására. Versenyt futottunk a futószalagokon, gumifalra dobáltuk
golyóinkat, ugrottunk egy-egy fokozott nehézségi erővel ellátott térben. Labdajátékok tekintetében
különleges módon jártunk el: szondákat helyeztünk halántékunkra és izomgócainkra, a felvett
feszültségeket számítógépbe tápláltuk, s így képernyőn figyelhettük meg azt a játékhelyzetet,
melyet gondolatban kialakítottunk.
Csak hónapok múltán figyeltünk fel a kijózanodás jeleire. Néhány konkrét alkalom is adódott:
Misa, aki időről időre ellenőrizte az automatikát, rendkívül nagy vízfogyasztást állapított meg.
Bármennyire jól voltunk is ellátva - energiával éppúgy, mint élelmiszerrel vagy gyógyszerrel -, a
vizet újra és újra fel kellett használnunk, s a berendezés kapacitása korlátozott volt. Nem annyira,
hogy szükséget szenvedjünk - mindegyikünknek kijutott a napi fürdő -, de természetesen arra már
nem tellett, hogy órákig zuhanyozni vagy locsolkodni lehessen. És valaki mégis pazarolt, mert mind
gyakrabban fordult elő, hogy egyikünk-másikunk bosszúsan jött vissza a fürdőszobából, mivel a
vizet már előtte elhasználták.
Még meghökkentőbb volt egy másik megállapítás. Ugyancsak Misa közölte, hogy
valamelyikünk minden olyan gyakorlatot, melyet kabinjában nehézség nélkül elvégezhetett volna,
csak gondolatban teljesít. Biztos, hogy nem volt főbenjáró vétekről szó. Hiszen nálunk nem léteztek
előírások, ellenőrzések, s eszünkbe sem jutott volna ilyen mellékes dolgok miatt saját alapelveinktől
eltérni. Mégis, mint ahogy azt végül vonakodva beismertük, csalódottak voltunk. Ámbár senki sem
érdeklődött nyíltan az iránt, ki hágja át a hallgatólagos megállapodásokat, de titokban mindenki
vagy erre, vagy arra gyanakodott, s így közösségünkbe diszharmónia vegyült. Lassanként a
szociológiai modellek iránti érdeklődés is lelohadt. A Nap már régen csak egy csillag volt a többiek
sorában, s talán a Földtől való eltávolodás okozta, hogy politikai helyzete oly kevéssé fontosnak
tűnt. A brain-storming üléseknél, ahol mindenki azt mond, ami éppen eszébe jut, anélkül hogy ezért
bárki is megkritizálhatná, most először hangzott el nyíltan: végeredményben miért érdekel még
minket egyáltalán a Föld? S ettől kezdve beszélgetéseinkben sokkal több szó esett a jövőnkről, mint
a múltunkról vagy arról, hogy életünk hová fejlődhetett volna.
Amikor elmenekültünk a Földről, egyáltalán nem lebegett előttünk határozott cél.
Egyetlen gondolatunk csak az volt, hogy biztonságba helyezhessük magunkat a
világegészségügyi szervek elől, akik valószínűleg pszichológiai újraszabályozás céljából klinikai
kezelést írtak volna elő.
Csúfos futásunk előtt ritkán jutott eszembe a gondolat, hogy forradalmunk meghiúsulhat.
Természetesen, előkészítettük a menekülés útját - ezt már régi forradalmakról és felkelésekről szóló
írások tanulmányozása közben megtanultuk -, de hallgatólagosan feltételeztük, hogy a lakott vidék
valamely bolygóján fogunk kikötni, ott illegalitásba megyünk, és tovább dolgozunk feladatainkon.
Ezek az elgondolások később illúziónak bizonyultak. A Szuper-V hajók belépése egy bolygó
nehézségi erőterébe nem történhetnek gravitációs zavarok nélkül, érkezésünket azonnal
regisztrálták volna. Akkor aztán nagy hirtelen elhatároztuk, hogy behatolunk az ismeretlen űrbe,
keresünk egy bolygót, mely elviselhető életfeltételeket biztosít, és ott újra kezdjük.
Elég soká tartott, míg letettünk erről a romantikus elképzelésről. Misa volt az első, ki
tévedésünket belátta, s szóba hozta egyik ülésünkön, mely már rég nem volt egy témára irányított,
hanem többé-kevésbé kötetlen beszélgetéssé alakult.
- Utánaszámoltattam - mondta. - Ha nem akarunk rövid időn belül a primitívség állapotába
visszazülleni, csatlakoznunk kell egy már fennálló társadalmi rendszerhez. Akármeddig is vitáztunk
még, a tény tény maradt. Technikai eszközeink körülbelül egy év alatt kimerülnek, s akkor
kőkésekkel és ököllel kellene újrakezdenünk.
Az OZMA-terv első, még sikertelen kísérlete óta, már többször sikerült földön kívüli értelemmel
rádiókapcsolatba kerülni. Nagy csoport tudós analizálta akkor a földönkívüliekkel történő
információcsere lehetséges következményeit - s utána megtiltottak minden további kommunikációt.
Az elképzelhető legnagyobb fokú átalakulástól tartottak az emberi történelemben, és a hivatalos
álláspont szerint ezt semmiképpen nem volt szabad megkockáztatni. Társaságunkat a döntés
természetesen kevéssé zavarta, sőt a találkozás nem emberi intelligens lényekkel olyan
meghökkentő lehetőségnek látszott, mely kizökkenthet minket a régi kerékvágásból.
Így láttuk annak idején a dolgokat - a Föld biztos távolságából s védelmében. Amikor azonban
most felbukkant az ötlet, kikötni egy olyan bolygón, ahol ismeretlen értelmes lények élnek,
mégiscsak elkezdtünk habozni.
Sajnos, nem volt más választásunk. Mindjobban közeledett az a pillanat, mikor az
energiatartalékok kimerülnek, az élelmiszerkészletet feléljük, s a víz fokozatosan eltűnik, elapad.
Így lett a céltalan menekülésből a cél keresése. Tervszerűen tapogattuk végig valamennyi
hullámhosszat a sztenderd-jelzések egész sorával, melyeket az információelmélet tudósai mint
kapcsolatfelvételre különösen alkalmas mintákat dolgoztak ki. Hódítókból így lettünk emigránsok.
Amit mi kerestünk, az már nem új otthon volt, hanem csak menedék…
A megérkezés nem volt olyan zökkenőmentes, mint ahogy reméltük. Kijelöltek részünkre egy
leszállóhelyet, de mi ezt nem vettük igénybe, hanem kerestünk magunknak másik megfelelőt. Hogy
miért? Bár semmiféle okunk nem volt a gyanakvásra, mégis úgy nőtt bizalmatlanságunk az idegen
lények iránt, ahogy közeledtünk bolygójukhoz. Szégyelltük ezt az érzést. Épp elég hosszú ideig
harcoltunk a Földön azok ellen az archaikus megnyilvánulások ellen, melyek mindent
megpróbálnak elvetni, ami eltér a megszokottól. A csúnyának, a betegnek, az idegenszerűnek, az
érthetetlennek elhárítása… Boszorkányperek és fajgyűlölet, diszkrimináció és gettók,
kényszerkezelés és újraszabályozás… Emberi indítékaink mégis oly mélyen gyökereztek bennünk,
hogy semmit sem tehettünk ellene. Most, mikor e kérdések már nem teoretikusak voltak, hanem
maga a bénító valóság, ugyanúgy viselkedtünk, mint a nemzedékek hosszú sora tette előttünk:
bizalmatlanul, bizonytalanul, telve félelemmel…
A balszerencse, mely bennünket ért, tulajdonképpen inkább ostoba volt, mint veszélyes.
A tat lángcsóvája, melyre ráereszkedtünk, ugyanis megolvasztotta a talajt, s mire földet értünk,
néhány métert belesüllyedtünk a nyúlós kásába. Három napig, míg a massza kihűlt és megszilárdult,
mozdulni sem tudtunk. Mikor aztán végre kiszállhattunk, nem volt létrára szükségünk, mert a
leszállótalapzat a fúvókákkal együtt mélyen ült egy szürkésfehér, üvegszerű anyagban, mely éppen
az alsó kijáratig ért.
Mint mondtam, mindez nem jelentett közvetlen veszélyt, s a következmény is irreleváns volt.
Nem tudtuk ugyanis elképzelni, milyen módon lehetne a járművet újra startra kész állapotba hozni.
No persze, elég kínos ügy, hogy a magunk választotta leszállóhelyen így beragadtunk. Órákig
bámultunk kifelé az ablakokon, hogy keltó időben észlelhessük, ha valami vagy valaki közeledne
kikötőhelyünk felé. De semmi sem mozdult.
Körös-körül bizarr, hegyi tájék. Szürke völgyek és síkok fölött fehér szirtek csillogtak a
napfényben, mintha csak jégből lennének. Növényzetnek semmi nyoma, építmények, utak vagy
más technikai berendezések sehol… Mindezek fölött zöldeskék égbolt, olyan gázburok jeleként,
mely a mélyebb rétegekben a földihez hasonló. Leszállás közben, mikor már meglehetősen közel
lebegtünk a talajhoz, észrevettünk két völgyvonulatot, melyekben a hegyvidék sivatagos
egyhangúságát megszakította néhány kör alakú vagy ovális barnásrózsaszínűen csillámló felület,
melyeket sugárszerű kiágazások kötöttek össze… Egy ilyen terület közvetlen közelében kellett
volna leszállnunk. Most azonban alacsony domblánc választott el minket tőle…
Röviddel a leszállás után rádióbeszélgetést folytattunk. Megkérdezték tőlünk, miért nem a
megadott helyen ereszkedtünk le. Navigációs hibáról magyarázkodtunk, és közben szégyelltük
magunkat a hazugság miatt.
Menedéket ígértek nekünk. Korlátlan tartózkodási engedélyt a bolygón, szabad mozgást,
szintetikus élelmiszerek előállításához szükséges vegyi alapanyagokat és vizet. Feltételeket is
szabtak. Tilos volt a létesítmények rendszeréhez akár változtatás, akár rongálás céljából
hozzányúlni. Semmiféle érzelem nem hatotta át ezeket a közleményeket. Nem tudhattuk meg,
számíthatunk-e barátságukra. Szívesen látnak-e bennünket vagy sem? Megértik-e a bolygó lakói,
miért jöttünk ide? Figyelnek-e bennünket?
A harmadik nap estéjén a kijárati nyílás mellett álltunk, a robotkocsinkat lestük, mely a talaj
hőmérsékletét és szilárdságát ellenőrizte. A lánctalpak még mindig süppedő nyomokat hagytak a
kásában.
Misa az automatarendszer mérőműszereit vizsgálta. - A levegő belélegezhető, a hőmérséklet 15
°C.
- A nappalok és éjszakák hossza hozzávetőlegesen hasonló a földihez - fűzte hozzá Ingrid. -
Mihelyt a talaj megszilárdul, kimehetünk.
- Ha légpárnás járművet használnánk, akár már most indulhatnánk - mondta Nuru. Elegem van
az ücsörgésből!
- Ráérünk - ellenkezett Misa. - Tudod, mennyi időnk van?
- Holnap kimegyünk! - határozott Boyd. Bár elvben nem létezett nálunk vezető vagy irányító,
úgy látszott, Boyd lassan beleéli magát ebbe a szerepkörbe. Persze, nem tudhatom, meddig fogja ezt
Ingrid vagy Nuru eltűrni. Nekem teljesen mindegy…
De még a legközelebbi reggelen sem indulhattunk mindjárt, Nuru legnagyobb mérgére, aki a
legszívesebben egyedül is nekivágott volna. Misa szót emelt, hogy mindenekelőtt a talajt kell
tüzetesen átvizsgálni - pl. mikroorganizmusok meg betegségkeltő csírák után kutatva.
- Az a meglepetés a leszálláskor éppen elég volt nekem! - szögezte le, s mikor a kérdést
szavazásra bocsátottuk, kiderült, a többség egyetért vele.
A levegő teljesen csírátlannak bizonyult, mi sem állt tehát útjába belélegzésének. A nehézségi erő
észrevehetően csekélyebb volt, mint a földi, sőt még annál is alacsonyabb, mint amit űrhajónkban
mesterségesen alkalmazunk és fenntartunk. Mindezek a körülmények nem jelentettek túlzottan nagy
meglepetést, hiszen már előre csak olyan bolygókat vettünk számításba, ahol segédeszközök nélkül
is lehetséges volt fennmaradnunk. Nagyobb talányt jelentett a talaj összetétele, mert kémiailag
egyáltalán nem hasonlított sem a Földre, sem az eddig megismert bolygókra. Nagyjából egy szén-
és szilíciumtartalmú ásványból állt. Szilárdsága nem valami nagy, olvadáspontja pedig feltűnően
alacsony.
De hát a talajösszetétel számunkra igazán közömbös lehetett.
- Mire való mindez? - dohogott Boyd. - Nem vagyunk természettudósok! Misa végül is engedett.
- Jó. Nekem sincsenek aggályaim. Menjünk!
Sorsot húztunk. Misának és Naominak kellett a hajóban maradnia. Ha nem is számítottunk
meglepetésekre, elővigyázatlanok sem akartunk lenni. Mi, többiek beültünk a légpárnásba, s
mérsékelt sebességgel megközelítettük a dombvonulatot. Bár éppen eleget disputáltunk arról,
hogyan kellene viselkedni idegenekkel szemben, elgondolásaink elég gyatrák voltak. Egyetlen
segédeszközünk, mellyel felszereltük magunkat, egy kis fordítógép volt, melybe azt a nyelvtant és
szókincset tápláltuk be, melyet a rádióadásokból kiszűrhettünk. Kérdezgettük egymást, vajon
vigyünk-e fegyvert is, de a szavazás eredményeképpen végül otthon hagytuk. Titkolni igyekeztük
ugyan, de nyugtalanok voltunk. Valamennyien először kerültünk ilyen helyzetbe. Olyan
teremtményekkel fogunk találkozni, akikről semmit sem tudunk, sem külsejükről, sem
magatartásukról, sem szándékaikról. Helyzetünk hasonlított az ősemberekéhez, kik egy idegen
település felé közelednek, s nem tudják, hogy kannibálokkal vagy istenekkel hozza-e össze őket
sorsuk. Sohasem hittem volna, hogy a bizonytalanság ennyire nyomasztó lehet.
Ilyen szituációban aligha tudunk valamiféle tervet kovácsolni. Hogyan viselkedjünk? Milyen
óvatossági intézkedéseket foganatosíthatnánk?
- Nem adjuk magunkat teljesen a kezükbe? - kérdezte Boyd, meggondoltabban, mint az általában
szokása.
- Nem tehetünk mást, tetszik, vagy nem tetszik… - felelte Ingrid.
- Most mindenesetre elválik, elég ruganyosak vagyunk-e, hogy előre nem látható eseményekhez
igazodjunk-jelentettem ki, de persze korántsem voltam olyan magabiztos, mint amilyennek
tettettem magam.
Csaknem két órába tellett, míg a dombvonulat gerincét elértük. Tágas völgy terült el előttünk,
alja elegyengetve, s ott álltak azok a létesítmények, melyekben mi az idegenek lakóházait sejtettük.
Barátságos látvány tárult elénk. Az épületeket színes gyűrű övezte, melyben a kék és zöld
árnyalatok uralkodtak, közbehintett vörös, sárga meg lila pettyekkel. Nem volt okunk a további
késlekedésre, ezért újra mozgásba lendültünk.
A völgybe vezető utat sokkal gyorsabban megtettük, mint a felfelé vezetőt. Légpárnásunk
szánkóként siklott lefelé. Minél jobban közeledtünk a településhez, annál otthonosabbá, bájosabbá
vált az összkép. Az épületek közvetlen környéke nem volt más, mint gyűrű formájú kert vagy park.
Moha- és páfrányszerű növényeket láttunk, melyek, mint zöld párnák, befészkelték magukat a fehér
és szürke sziklák minden mélyedésébe. Hosszú száron pillangós virágok bólongattak, a lágy szellő
könnyedén ringatta őket. Fölöttük állatok (vagy növények?) lebegtek, alakjuk úszkáló tengeri
lényekre emlékeztetett, a tintahalak és medúzák törékeny testére, mindez azonban pompásan
mintázva, csillag formájú szimmetriával, sötétebb szélekkel s belsejükben lángoló színekkel. Utak
is vezettek a kerteken át, mindenesetre túl keskenyek a mi légpárnásunk számára. Persze,
áthajthattunk volna a növényeken is, de ez nem történhetett károkozás nélkül, márpedig ezt
mindenáron el akartuk kerülni.
Nuru szelíden letette járművünket a szikla egy mélyedésébe, s mi kiszálltunk. Szorongó
érzéseink elpárologtak, jókedvűek voltunk, telve feszült várakozással. Ezek az idegenek bizonyára
olyan lények, kiknek érzékük van szépség és harmónia iránt. Ugyan miért akarnának rosszat?
- Hé! Ez meg mi? - Ingrid volt, aki megszakította békés szemlélődésünket. Felfelé mutatott.
Négy vagy öt méterrel felettünk, fej nagyságú, szürkésbarna pókok lebegtek, nyilvánvalóan gyors
forgásban, ahogy arra az elmosódott felszíni szerkezetből következtetni lehetett. Annyira kirívóan
különböztek az állati és növényi alakoktól, oly kevéssé illettek erre a helyre, hogy fenyegetést
éreztünk áradni belőlük. Mikor felfedeztük őket, néhány másodpercig még a fejünk felett lebegtek,
aztán ferde ívben felfelé szállva, eltűntek szemünk elől.
Mi meg ott maradtunk állva, vitatkozva a furcsa képződményekről. Boyd állatoknak vélte őket, s
szerinte nem kell törődnünk velük. Nuru úgy gondolta, ezek fegyverek, s azt tanácsolta,
tiltakozzunk az idegeneknél. Ingrid megfigyelőszondákat gyanított bennük, elvégre az ittlakók
óvatossága is indokolható.
Kisvártatva gyalog folytattuk utunkat. A furcsa képződmények megjelenése óta már nem voltunk
olyan elfogulatlanok, mint azelőtt. Hátra-hátranézegettünk, különösen akkor, mikor később, a házak
közelében, embermagasságú bokrok között törtünk át, melyek a kilátást ugyancsak akadályozták.
Váratlanul egy épület előtt álltunk, mindössze néhány lépésnyire.
- Nézzétek csak! - többen is felkiáltottak egyszerre, aztán mindnyájan csak bámultunk. Az épület
falai átlátszóak voltak. A túloldalon alakok tolongtak, kinézegetve ránk. Amennyire a sötétes
falakon át kivehettük, emberek álltak ott vagy legalábbis emberhez hasonló lények. Magatartásuk
ugyan csodálkozást árult el, de semmiképpen sem volt fenyegető. Néhány lépéssel közelebb
léptünk, s láttuk, barátságos arccal néznek. Többen integettek nekünk.
- Vártak minket? - kérdezte Ingrid. Boyd megvonta a vállát.
- Gyertek!
Ajtót kerestünk. Pár méterrel odébb, oldalt nyílott egy bejárat. Nem volt bezárva. Óvatosan
odamentünk. Nuru volt az első, aki bemerészkedett, egy-két lépést tett előre, majd megfordult, s
intett nekünk. Követtük…
Itt, az épület belsejében világos volt, csaknem olyan világos, mint kinn. A mennyezet ugyanabból
a vöröses, áttetsző anyagból készült, mint a falak. Csupán a padló volt átlátszatlan, egyfajta
egyenlőtlen, feketésbarna csempéből készítve.
És aztán… Szemben álltunk az épület lakóival. Kis termetű fajta volt, de kétségkívül emberi.
Kissé egzotikus külsővel, bőrük világosbarna, hajuk fakószőke vagy egészen fehér. Középen
elválasztva fésülték, s az asszonyok homlokszalaggal fogták össze. Laza ruházatot, szoknyákat,
kendőket viseltek. Valamennyi mezítlábas. A mellettem álló Ingrid óvatosan meglökött és azt
suttogta:
- Csak négy lábujjuk van!
Ezt észrevéve, kezükre pillantottam. Azon is csak négy ujjuk volt. Íme, az egyetlen alapvető
különbség - legalábbis külsőleg.
Kissé habozva, így álltunk szemben egymással, s nekem úgy tűnt, ez a találkozás a Másokból
egyáltalán nem váltott ki olyan csodálkozást, mint belőlünk, emberekből. Mikor aztán még egy
kissé közelebb léptünk, bal karjukat a magasba lendítették, megmutatták tenyerüket, melyen feketén
csillogó lapocskák feküdtek. Üdvözlet ez? Vagy ismertetőjel? Mi is üdvözlésre emeltük kezünket.
Egy férfi lépett elő, és valamit mondott… Beszédje kellemesen csengett, csaknem éneklő hangon,
sok magánhangzóval, ebből azonban természetesen egy szót sem értettünk. Boyd elővette
hordozható adó-vevőjét, s megteremtette az összeköttetést azzal a kis fordítógéppel, melyet a
légpárnásban hagytunk. Néhány szót szólt, üdvözletet, köszönetet a szívélyes fogadtatásért…
Másodpercek töredéke után meg is érkezett a hangos fordítás, azon a frekvenciamodulációs alapon,
ahogy mi rádiókapcsolataink során az adásokat vettük. Mindjárt kiderült, az a nyelv nem azonos
ezzel, amit ezek az "emberek" beszélnek. Az értetlenség arcukról is felénk sugárzott.
Boyd végrehajtott még néhány kísérletet. Változtatta a fordítási kódot, de hamarosan
megállapítottuk, ezen az úton nem érhetünk el eredményt, beszélőtársaink nyelvjárásához még csak
hasonlót sem tudtunk a gépből kicsikarni.
Furcsa módon, az idegenek lassacskán egymás után elfordultak tőlünk, ránk mosolyogtak, aztán
egyenként eltűntek a zilált épületegyüttesben, melynek zavarosan áttetsző falai megnehezítették a
tájékozódást. Hamarosan ismét egyedül álltunk ott, kissé tanácstalanul, sőt a nekünk szentelt gyér
érdeklődés miatt csaknem sértődötten.
- Valahogyan meg kellene magunkat értetni! - szólt Boyd. - Megpróbálom minél több beszéd
felvételét, egy szótár és nyelvtan alapjaként. Talán az volna a legjobb, ha te, Nuru velem maradnál,
a többiek időközben szétnézhetnének. Aztán egy óra múlva itt találkozhatunk.
Mindnyájan beleegyeztünk. Miközben Boyd és Nuru olyan bennszülötteket kerestek, akiket a
legkönnyebben vonhatnának be a beszélgetésbe, mi visszamentünk a folyosóra, hogy az épület
többi részét kifürkésszük. Ismét csak Ingrid volt az, aki figyelemre méltó felfedezést tett. Ugyanis
oldalt lépett, hogy utat adjon egy együtt közeledő párocskának, s eközben megérintette a falat.
Azazhogy meg kellett volna érintenie, de…
- Gyertek ide! - kiáltott nekünk. Ott állt a falnál, s keresztüldugta rajta a karját. Szabadon
mozgathatta kezét a falban, sőt egyik lábát is kinyújtotta, s az is akadálytalanul áthatolt.
Mind a négyen kipróbáltuk. Mindössze gyenge ellenállást éreztünk, annyit, mint egy híg
folyadékban, és könnyű bizsergést, de ez nem jelentett akadályt. Ha éppen úgy akartuk, keresztül is
mehettünk a falon, s Nuru volt az, aki ezt elsőként meg is tette. Ha ilyen, kívánságunk támad,
átvághattunk volna az egész épületen, egyszerűen a falakon keresztül.
De még figyelemreméltóbb volt az, hogy eljárásunk a legkisebb csodálkozást sem váltotta ki a
lakókból. Ők is átmehetnének a falakon? Akkor miért nem teszik? Valamiféle megállapodásról van
szó, melyet önként követnek?
Rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy egyelőre úgy mozgunk, mintha a fal számunkra
áthatolhatatlan akadályt jelentene. Talán valamiféle jelzésmódra használják a falakat, s ezzel
bizonyos meghatározott helyiségrészeket választanak el, így, ha nem is mutatkozott semmi jele
annak, hogy a furcsa épület lakóit kihozhatnánk a sodrukból, provokálni nem akartuk őket.
Az épület berendezése egyáltalán nem bizonyult rejtélyesnek. Akadtak ülőalkalmatosságok,
székek, karosszékek, heverők… Akadtak alacsony asztalok s itt-ott elszórtan nyitott polcok. A lakók
legnagyobb része láthatóan az édes semmittevésnek adta át magát, néhányan az ablaknál ültek,
kifelé nézelődtek, valóban szép volt a kilátás. Innen a kertek előteréből a világos hegyek fenséges
látványt nyújtottak, hűvös, de nem visszataszító látványt… Alig néhány ember hagyta el az épületet,
hogy a növények között sétálgasson, de egy sem ment túl a beültetett területen.
Voltak, akik játéktáblák körül ültek vagy hevertek, bábukat tologatva ide-oda, különböző
alakzatokba rendezve őket. Bejutottunk egy nagyobb terembe is, ahol sokan gyűltek össze, s egy
lengő labdát ütögettek egymásnak. Mindenesetre, izgalmat sehol sem tapasztaltunk. Az is bizonyos,
hogy hiába kutattunk olyan helyiségek után, mint amilyeneket mi napi szükségleteinkre használunk.
Nem volt itt konyha, de ebédlő, fürdő vagy toaletthelyiség sem. Ezenfelül senkit sem láttunk, aki
akár csak gondolt volna is a munkára.
Lassanként elmúlt az idő, a visszaútra is gondolnunk kellett. Hirtelen mozgolódást vettünk észre,
mely fokozatosan valamennyi lényt hatalmába kerítette. Felálltak játékasztalaik mellől, visszaléptek
az ablakoktól, s fürgén visszavonultak a helyiségek egy bizonyos részébe. És akkor egyszerre csak
sötét lett… Ha nem lettünk volna már útban a kijárat felé, menthetetlenül eltévedünk. Így azonban
előretapogatózhattunk, hiszen a falak nem gátoltak, bár mindig újabb és újabb bútordaraboknak
ütköztünk. Aztán váratlanul ott álltunk a kertben. Kint nappali világosság volt, bár a nap már
lenyugodott, de az égen, alig néhány száz méter magasságban éles fényű világító test függött. És
innen már azt is láttuk, mi okozta a házban a hirtelen elsötétedést: a falak váltak átlátszatlanná.
Kisvártatva Boyd és Nuru is a szabadba jutottak a falon át.
Legfőbb ideje volt, hogy mi is befejezzük a napot. Visszamentünk a légpárnáshoz, mely
sértetlenül állt azon a helyen, ahol hagytuk. Beszálltunk, s visszatértünk az űrhajóhoz. Másnap kora
reggel nekiindultunk. Nem tudtunk egy véleményre jutni a látottak jelentőségével kapcsolatban.
Voltak, akik ezeket az embereket boldog álmodozók társaságának vélték, kiknek élete békésen,
nyilvánvalóan szabályozott keretek között telik el, ha úgy akarjuk, ezt a társadalmi fejlődés ideális
végállapotának tekinthetjük. Mások úgy ítélték meg őket, mint bamba csordát, mely passzívan éli le
napjait, tehát problémamentes lét ugyan, de feladatok és célok nélkül. Abban azonban mindnyájan
megegyeztünk, hogy végleges ítéletet még nem mondhatunk, s hogy pillanatnyilag legfontosabb a
szóbeli kapcsolat felvétele. A tegnapi kiértékelés még semmiféle használható eredményt nem
hozott. Boyd égett a vágytól, hogy munkáját folytathassa. Misára nagy hatással volt az átjárható fal
megmagyarázhatatlan tulajdonsága, magával is hozott egy mérőrobotot, hogy segítségével
megfejthesse a rejtvényt. Engem leginkább a hirtelen beálló sötétség döbbentett meg. Boyd ugyan
azt állította, hogy ennek semmiféle különös jelentősége nincs, mindössze jelzés az éjszakai
nyugalom megkezdésére, de én úgy sejtettem, hogy ezzel a titkot még egyáltalán nem oldottuk meg.
Mivel semmiféle berendezést nem találtunk, mely a táplálkozást vagy a testápolást szolgálta volna,
e műveleteknek éjszaka kellett megtörténnie. Alaposabban meg akartam vizsgálni azokat a cellákat,
melyekben a lények eltűntek.
Akárcsak az előző napon, most is a létesítmények szélén álltunk meg. Négyen voltunk, Boyd,
Misa, Naomi és én, Nuru és Ingrid maradtak otthon.
Mikor beléptünk az épületbe, néhány lakó barátságos könnyedséggel intett felénk, mintha csak
régi ismerősök volnánk, kiknek látogatása sem örömet, sem bosszúságot nem jelent. Hozzáláttunk
munkánkhoz, anélkül hogy ebben bárki is megzavart volna bennünket. Az emberek éppen csak ránk
pillantottak, ha valahová beléptünk, aztán rögtön folytatták elfoglaltságukat, melyet e három szóban
foglalhatunk össze: játék, álmodozás, semmittevés.
Boyd "áldozatra" lelt, egy lánykára, aki késznek mutatkozott elcsevegni vele. Mint a földi
gyermekekkel játszott játéknál, Boyd különböző tárgyakra mutatott, Mara pedig megmondta a
hozzátartozó szót. Bizony, épp elég soká tartott, míg felfogta, mit kell tennie.
Mindez vidáman, könnyedén történt. Mara figyelemreméltóan csinos lány volt. Valójában más,
sokkal nehezebben kiejthető névre hallgatott, Boyd nevezte el Marának a Walt Surakoff ismert
regényében szereplő Mars-lányka után. A rárótt egyszerű feladat láthatóan nagy összpontosítást
igényelt tőle. Roppantul igyekezett, orcái egészen kipirultak, lélegzete meggyorsult. Boyd a kézi
mikrofonnal szorosan mellette maradt, látszott, ő is nagy kedvvel végzi a munkát. Egyszerre,
hirtelen elhatározással a zsebébe nyúlt, s Marának nyújtott egy vitamintablettát. Mivel úgy látszott,
a lány még csak nem is sejti, mit kezdjen vele, néhány továbbit szétosztott köztünk, s mi
megmutattuk, hogyan kell a szájba helyezni és szopogatni. Némi habozás után utánzott minket…
aztán az utálat minden látható jelével kiköpte.
- Légy óvatosabb! - tanácsolta Misa. - Nem ismerjük az emésztőrendszerüket. Aligha volt
elképzelhető, hogy ezeknek a lényeknek merőben más anyagcseréjük lenne, annyira emberiek
voltak. De ha figyelembe vesszük, hogy ez mégiscsak idegen világ, ismeretlen növényekkel és
állatokkal, akkor az is kézenfekvő, hogy eltéréseknek kell mutatkoznia a táp- és hatóanyagok
kémiai szerkezetében. Sőt elgondolásomban még tovább is mentem. Ha ugyanis meggondoljuk,
milyen ügyetlen mozdulattal helyezte Mara a tablettát szájába, aztán utána az undort és
elképedést… Azt kellett gondolnom, mintha az édességeket egyáltalán nem ismerné, sőt mintha
sejtelme sem volna evésről, ivásról.
Az ötlet természetesen egy kissé messzire vezetett, s nem kellett az éppen megtörtént
eseményből kötelezően következnie, azonban látszólag igazolta a tény, hogy sehol sem találtunk
élelmiszert. De akkor végeredményben mit esznek? És hogyan? Mi módon fedezik
folyadékszükségletüket? Hiszen nyilvánvalóan hús-vér emberek! Mara ajkai is nedvesek voltak,
lélegzete meleg, haja fénylő… Nem, ezek nem robotok vagy bábuk! Vajon véletlenül közeledtem-e
valamit az igazsághoz?
Misa üzembe helyezte mérőműszereit, ezzel egy időre elfoglalta magát. Naomi meg én felfedező
útra indultunk az épület belsejében. Megpróbáltam vezetni őt, hiszen Naomi első ízben volt itt, de
jómagam is egyre-másra olyan berendezéseket vettem észre, melyek, úgy látszik, tegnap elkerülték
figyelmemet. (Így például voltak olyan helyiségek, melyekben a tánc egy fajtáját űzték. A táncosok
lassú léptekkel mozogtak, majd megálltak, változtatták a figurákat… Néhány néző gyűlt össze
körülöttük, közülük időnként egy-egy a táncosok közé állt, míg egyik-másik táncos kilépett a
gyűrűbe, hogy nézőként figyeljen tovább. Egy másik teremben szerfelett különös képződmény
mozgott. Színesen megvilágított szökőkútra emlékeztetett, mely folyton változó zuhatagokat dob fel
és terít szét. De nem volt szökőkút, sőt ami felszökött, sem volt víz… Valamilyen előttem
ismeretlen diffúz anyagnak kellett lennie, talán folyadéknak, esetleg nehéz gáznak. Talán olyasmi
volt, ami hasonló a falak anyagához. El is határoztam, figyelmeztetem erre Misát. Nos, itt is
összegyűltek néhányan, a változó színek és formák bámulatába merülve.
Engem azonban jobban vonzott a lakóépület hátsó része, ahol valószínűleg hálóhelyiségek
voltak. Természetesen, egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy valóban hálóhelyiségekről van-e
szó. Ki mondhatta meg, hogy ezek a lények ugyanúgy alszanak-e, mint mi? Az is igaz, hogy semmi
sem szólt ez ellen. Spártaian berendezett kis cellákat találtam, alig 50 cm széles, egyszerű
fekhelyekkel, melyeket szivacsszerű műanyag burkolt. Minden más berendezés jóformán teljesen
hiányzott. Legfeljebb egy kendő hevert a földön vagy egy-egy mértani idom, oktaéder, dodekaéder,
oktatófilmjeink kristálymodelljeihez hasonló. Hogy ezt mire használhatták, nem tudtam
megállapítani.
Délelőtt 11 óra körül járt az idő. Naomi és én céltalanul kóvályogtunk a helyiségekben, mikor
ismét, mint tegnap este, mintha fuvallat futott volna át az épületen. Az emberek eltolták
játéktábláikat, hátrább léptek az ablaktól, felálltak, abbahagyták táncaikat, időtöltésüket… Ugyanezt
láttuk már tegnap is, röviddel azelőtt, hogy a falak átlátszatlanokká váltak. Megragadtam Naomi
karját, nehogy elveszítsem, ha hirtelen beáll a sötétség, s ez helyesnek is bizonyult. Szinte
megfigyelni sem lehetett, annyira pillanatok alatt merít végbe. A falak gyenge rózsaszínje sötét
tintabarnává változott… Leszállt az éj.
A jelenség nem volt annyira meglepő, mint egy nappal ezelőtt, az útirányt pedig megjegyeztem
magamnak. Húztam magam után Naomit, közben igyekeztem elkerülni, hogy túl gyakran ütődjem a
székekhez és heverőkhöz, mialatt sorban átvergődtem a falak egymásutánján. Mindig tudtam, mikor
hatolunk át egyen: a gyenge ellenállás és az elektromos feszültségingadozáshoz hasonló bizsergés
tájékoztatott.
Hamarosan rendben összegyülekeztünk az épület előtt. A bolygó sárgásan fénylő napja magasan
állt az égen, idekint nappal volt, s mint mindig, derült idő. Eddig még egyetlen esős nap sem
adódott, sőt felhőt sem láttunk. Ez alkalommal már nem ijedtünk meg: mindössze bosszankodtunk
munkánk megzavarása miatt.
- Éppen most jutottam odáig Marával, hogy végre megérteni Látszott, mit akarok - mérgelődött
Boyd. - S most egyszerűen elfutott előlem.
- Talán déli pihenőt tartanak? - kérdezte Misa.
- Azt hiszem, nem kell sokáig várnunk - szóltam közbe. - Mikor tegnap délután ideérkeztünk,
mindenütt normálisan folyt az élet.
- Na szép! Azért mi is tarthatnánk pihenőt - zárta le a vitát Boyd.
Csöndesen visszasétáltunk járművünkhöz, elővettük élelmiszercsomagunkat, s letelepedtünk a
fehér sziklákra. A völgyet néztük. Feszültségünk elmúlt, kissé fáradtnak éreztük magunkat, s mikor
evés után szemeimet lehunyva hátradőltem, egy pillanat alatt elaludtam.
Boyd kiáltása riasztott fel. Mire felnéztem, a fal sötétbarna színe eltűnt. Rózsaszínű és átlátszó
volt, mint azelőtt. Folytathattuk a munkát.
A nap további része nem hozott már lényeges eseményt. Mikor aztán este összeültünk az
űrhajóban, hogy megbeszéljük az eredményeket, megállapíthattuk, hogy semmivel sem lettünk
okosabbak. Boydot és Nurut ugyancsak ingerültté tette, hogy nyelvtanulmányaik alig havadnak
előre.
- Szókincsük roppant korlátozott. Ritkán lehet rávenni őket, hogy kerek mondatokban
beszéljenek. El fog még egy ideig tartani, míg társaloghatunk velük.
- Még mindig megvan a lehetőségünk, hogy rádión érintkezzünk a bolygólakókkal szólt Naomi.
- Az is roppant különös, hogy rádión más nyelvet használnak, mint egyébként - állapította meg
Misa.
- Már abban is kezdek kételkedni, hogy ugyanazokról az élőlényekről van szó! - csattant fel
Nuru. - Azok, akikkel rádión léptünk kapcsolatba, hűvös mérlegelők, kurta, pontos, célszerű
kifejezésmóddal, viselkedésük pedig józan és óvatos.
- Ezt ki mesélte neked? - kérdezte Ingrid. - Néhány rádiómondatból aligha lehet a beszélő
gondolkodásmódját kikövetkeztetni.
- Már miért ne? - ellenkezett Boyd. - Az ellentmondások túl feltűnőek. Az épület lakói egyáltalán
nem keltik azt a benyomást, hogy ismereteik és kitartásuk lehetővé teszi az űr más részéből
hozzájuk érkezőkkel a kapcsolatteremtést. Ezek túl naivak. Naivak és ostobák.
Ingrid megrázta a fejét.
- De eddig csak kis részét ismertük meg énnek a világnak. Itt talán a népesség egy szellemileg
visszamaradott rétege él. A mértékadó egyének valószínűleg másutt vannak. - Ezért kellene rádión
át tudakozódnunk a viszonyokról - tanácsolta Misa, de elutasították.
Mindenki, velem együtt azon a véleményen volt, várjunk még kissé, hiszen semmi sem indokolja
a sietséget.
Másnap én maradtam Naomival az űrhajóban, mialatt a többiek mindennapos kirándulásukra
indultak, mely lassan már szokássá rögződött. Értelmes elfoglaltságot keresve, megpróbáltam
munkarobotok segítségével a hajó körüli talajt fellazítani. Még ha nem is akartam bevallani
magamnak, kellemetlen érzéssel töltött el, hogy foglyok vagyunk ezen a bolygón. Az anyag
rendkívül szívósnak bizonyult, ellenállt minden mechanikus hatásnak, így lézert kellett
alkalmaznom, hogy valamennyire előrejussak. Estig legfeljebb egyméteres réteget távolítottam el.
Űrhajónk még mindig szilárdan ült.
Mikor aztán a többiek visszatértek, nem hittem a szememnek. Boyd magával hozta Marát! Kissé
bizonytalanul, de nem félénken lépett az űrhajóba. Kíváncsian körülnézett, ám felfokozott
érdeklődést nem mutatott.
- Mi az ördög jutott eszetekbe? - Nem rejtettem véka alá, hogy tettüket kockázatosnak tartom.
- Itt van rá szükségünk, ha belátható időn belül meg akarjuk értetni magunkat. Így közvetlen a
nagy számítógéppel tudok dolgozni - adta meg Boyd a felvilágosítást.
- Önként jött? - firtatta Naomi. - Vagy erőszakot…
- Ugyan, dehogy! - vágta el Boyd. Megfogta Mara kezét, s a kommunikációs helyiségbe vezette.
- Ne zavarjatok!
- Szavaztunk. Nuru és Boyd az elhozatat mellett volt, mi Ingriddel ellene - mesélte Misa, szinte
mentegetőzve.
- Itt marad éjszakára? - kérdeztem.
- Most már igen. Van elég helyünk, elalhat itt, holnap visszavisszük.
Mara jöttével valamiféle zavar keletkezett egységes csoportunkban. Nagyon jól emlékeztem a
rádión át kapott tilalomra: sem változtatást, sem kárt nem okozhatunk sehol. Még szkeptikusabb
lettem, mikor Misa később bevallotta, Mara a park területét már nem szabad akaratából hagyta el.
Boyd és Nuru szelíd erőszakkal vitték őt a légpárnásba. Azt láttam, hogy Ingrid sem úszik éppen a
boldogságban. Bár vele kapcsolatban az volt az érzésem, hogy rosszkedve tárgyilagos mérlegelések
eredménye. Az utóbbi időben Boyddal volt szorosabb kapcsolata, s most nem tudta túltenni magát
azon, hogy Mara nagyon csinos lány.
Boyd késő éjszakáig dolgozott Marával, s igen kimerült, mire befejezte végre a munkát. Közben
mi egy heverőt állítottunk a raktárhelyiségbe, ezt szántuk a lány éjszakai pihenőhelyéül. Szűk volt a
kis raktár, de ő úgyis hozzászokott a keskeny cellához. Jóformán azonnal elaludt, így mi is
lepihentünk, Boyd kivételével, aki meg akarta várni a komputer első eredményeit.
Mikor másnap reggel felébredtünk, Naomi azonnal megnézte Marát, majd ijedten felkiáltott.
Odarohantunk és megrémültünk. A lány sápadtan, mozdulatlanul, behunyt szemekkel feküdt a
heverőn. Alig lélegzett. Nuru megtapintotta pulzusát, felemelte szemhéját.
- Még él - állapította meg. - De aggasztó állapotban van. Légzése akadozó, pulzusa
kitapinthatatlan, bár ennek nem biztos, hogy van jelentősége, hiszen nem tudjuk, ereik lefutása
hasonló-e a mienkhez.
- A legsürgősebben vissza kell vinnünk! - jelentette ki Misa.
Kicipeltük a légpárnásba, és nekivágtunk. Mikor odaértünk, Ingrid felfelé mutatott. Ott lebegett
megint az öt pókszerű test, mint ahogy azt első látogatásunkkor megfigyeltük. Ez egyszer nem
reagáltak arra, hogy észrevettük őket, továbbra is felettünk lebegtek.
Áthurcoltuk Marát a parkon, be, az épületbe, s mivel ott nem állapíthattuk meg, melyik az ő
cellája, lefektettük az elsőbe, mely utunkba akadt. Nem is tudom, vártuk-e, hogy történjék valami…
Mindenesetre, nem történt semmi. Mara mozdulatlanul feküdt, mi körülálltuk, a lakótársak közül
pedig senki sem törődött sem Marával, sem velünk.
- Hát ennyire bárgyúak! - tört ki Boyd. - Úgy látszik, sem vonzalmat, sem aggodalmat nem
ismernek. El sem tudom képzelni, hogy ezek volnának a bolygó urai!
Megfordult. - Kimegyek a fordítógépért - jelentette ki.
Késs délelőtt, pontosan ugyanakkor, mint az előző napon, a falak átlátszatlanokká váltak. Ez
alkalommal azonban hoztunk magunkkal lámpákat, tudni akartuk, mi történik a cellájukat felkereső
emberekkel. A következőket tapasztattuk: egyszer csak egy fedélféle borult az ágyra, teljesen
körülzárva a fekvőt. Az, ami így kialakult, ugyancsak hasonlított egy koporsóhoz. Aztán lökés
hullámzott át a tartókon, s az alkotmány a talajba süllyedve, eltűnt szemünk elől. A padló
összezárult; a cella üresen állt.
Nem sok kedvet éreztünk lámpafénynél a belső helyiségekben kóborolni. Elhagytuk az épületet,
visszamentünk járművünkhöz.
- Gondolom, bizonyosfajta regenerációról lehet szó - vélte Ingrid. - Abban reménykedem, hogy
Mara nem szenvedett jóvátehetetlen károsodást. Kínos lenne, ha kárt okoznánk valamelyiküknek.
- Ez minden, ami izgat? - támadt rá Naomi, akit először láttam igazán felháborodottnak. - Hogy
ezek az emberek intelligensek-e vagy ostobák, az teljesen mindegy. Nincs jogunk kísérleti
nyulakként kezelni őket!
- Ugyan, ugyan, ez túlzás! - csitította Boyd, bár láthatóan nem érezte túlságosan jól magát a
bőrében.
Mikor az épület, körülbelül egy órával később, átlátszóságát visszanyerte, ugyancsak
igyekeztünk befelé. Gyorsan átkutattuk a helyiségeket, Marát keresve. Mindnyájunknak nagy kő
esett le a szívéről, ahogy Nuru hangja keresztülsüvített a termeken:
- Itt van, él, egészséges!
Valóban, még virulóbban festett, mint annak előtte. Ránk nevetett, úgy látszik, megismert
bennünket. Aztán odalépett Boydhoz, felemelte a kezét, benne feküdt a sötét fémlapocska, mely úgy
látszik, minden ittlakó birtokában volt. Boyd a lány keze után nyúlt, ujjait rákulcsolta, még ritkán
láttuk ilyen megindultnak.
- Nagyon örülök, hogy ismét egészséges vagy - szólt. - Remélem, jól megértjük majd egymást,
ha már képesek leszünk beszélgetni.
Csak most eresztette el a lány kezét. Hátrafordult és előhúzta a kommunikátort. - Próbáljuk csak
meg. Megértesz engem, Mara?
A kézi mikrofonba beszélt, s a kommunikátor fordította át a mondatot a bennszülöttek gutturális
nyelvére.
Mara először nem reagált. Boyd megismételte a kérdést.
A lány még mindig habozott. De aztán látszott rajta, hogy felfogott valamit. Néhány szót szólt, s
a fordítógép fordított.
- Megértelek.
- Látjátok! - kiáltott fel Boyd. - Hát ennyire már eljutottunk!
 Mindnyájan örültünk. Nemsokára megoldhatjuk a bolygó titkát. Egymás szavába vágtunk.
- Kérdezd meg, hogyan táplálkoznak!
- Kérdezd: vannak-e elöljáróik vagy vezetőik! - Kérdd meg, hány éves!
- Miért nem látunk gyermekeket meg öreg embereket? - Összeköttetésben állnak-e más
településsel?
- Tudja-e, ki volt velünk rádiókapcsolatban?
Boyd teljesítette kívánságainkat, Mara pedig megpróbált válaszolni. Az eredmény azonban
soványka volt. Legtöbbször hosszasan gondolkodott, aztán csak annyit felelt: - Nem tudom…
Gyakran megrázta a fejét szomorúan. Hamarosan elfáradt, el is veszítette kedvét a játékhoz.
Boyd másokhoz fordult, s itt-ott talált is néhányat, aki kész volt együttműködni. Azonban ezeknek
az embereknek egyáltalán nem volt kitartásuk, hamarosan feladták, és mindenekfelett meglepően
gyér érdeklődést tanúsítottak. Senkinek sem jutott eszébe valamit is kérdezni tőlünk, kik vagyunk,
honnan jöttünk…
Így aztán újabb zsákmányunk, melyről este az űrhajóban beszélgethettünk, jóformán semmit sem
ért. Ezek a teremtmények egyáltalán nem tudták, honnan származnak, egyetlen gondolatuk sem volt
a jövőjükről. Az életkor fogalma ismeretlen volt előttük, azt sem tudták, léteznek-e gyermekek vagy
aggastyánok. Nem emlékeztek rá, hogy azt a keveset, amit mégis tudnak, kitől tanulták, és még csak
nem is hallottak születésről vagy halálról. Úgy éltek településükön, hogy semmiféle kapcsolatuk
nem volt más csoportokkal. Éjszakánként regeneráción estek át, késő délelőtt egy órácskát
"dolgozniuk" kellett, ez volt minden kötelességük. Hogy a "munkaidő" alatt mi történik velük, arról
fogalmuk sem volt. Körülöttük ilyenkor minden elsötétült, bizonyos idő eltelte után újra
felébredtek, kicsit kimerülten, kissé elcsigázottan… Boldognak érezték magukat, senki sem gondolt
helyzetük megváltoztatására, senkinek sem voltak különleges kívánságai vagy problémái.
Természetesen a számunkra feltűnő részletek után is megpróbáltunk érdeklődni. Például a falak
különleges tulajdonságáról. Fizikai vagy kémiai dolgokról azonban semmit sem tudtak, soha nem
gondolkodtak ilyesmin, egyszerűen természetesnek tekintették. A kis fémplakettek jelentőségéről
sem tudtak mit mondani. Csak annyit, hogy fel kell mutatni, ha jön az "ellenőrzés". De milyen
ellenőrzés? Nem kaptunk megnyugtató választ. Éppúgy lehetett külső látogatás, mint ahogy
történhetett megfigyelőszondákkal vagy valamiféle jelzések útján. Kértük, hadd vizsgálhassunk
meg egy ilyen fémlemezkét közelebbről, de ekkor határozott visszautasításban részesültünk.
Mit jelentsen mindez? Véleményünk ugyancsak megoszlott. Nuru kifejtette, elnyomott
társadalmi osztállyal találkoztunk, melyet valahol a háttérben meghúzódó egyének
kizsákmányolnak, s Boyd is csatlakozott ehhez a felfogáshoz. Én nem hittem kizsákmányolásban.
Ezek a lények maradéktalanul boldognak látszottak. Most már biztosra vettük, hogy az egyetlen
órai "munka" minden, amit követelnek tőlük. Ingrid amellett kardoskodott, hogy nem a munkaidő
hossza a döntő, hanem az, hogy a teljesítmény önkéntes-e vagy sem. Itt pedig elég furcsa a helyzet.
Ezeket az embereket kényszerítik valamiféle pszichikai manipuláció útján. Misának az volt a
véleménye, hogy a mi információink még nem elégségesek a tényállás megítélésére. Végtére, olyan
emberekről is lehet szó, akik már sok nemzedékkel ezelőtt minden problémájukat megoldották,
világukat pedig úgy rendezték be, hogy egészséges, gondtalan életet élhessenek, egyben lemondva a
további előrehaladásról. Kérdés: nem fogja-e egyszer minden faj ezt a fejlődési fokot elérni. A
szélsőséges feltételezést a többiek kereken visszautasították. Mindenki csak a folytonos
változásban, megújulásban látta az értelmes létet.
Nuru még radikálisabb ítéletet mondott.
- Biztos, még nagyon keveset tudunk ennek a népnek történetéről, de amit tudunk, az
elégségesnek látszik. Nem vitás, emberszerű lényekkel találkoztunk, akik méltatlan életet élnek.
Meg kell kísérelnünk figyelmeztetni őket erre az állapotra. Fel kell őket rázni és arra bírni, végre
tegyenek valamit.
- Úgy festenek, mint az emberek - kiáltott Misa -, de fogalmunk sincs róla, tényleg azok-e. Nem
ésszerű, hogy mindazt, amit a Földön értékesnek ítéltünk, minden további nélkül ráerőltessük egy
idegen társadalomra.
- Ne felejtsétek, számunkra minden beavatkozás tilos! - figyelmeztetett Naomi. - Végül is, ezen a
bolygón menedéket biztosítottak nekünk, akárki is adta meg ezt az engedélyt.
- Úgy véled tehát, vendégek vagyunk, s az itteni életkörülményekhez semmi közünk? - ugrott fel
ingerülten Boyd. - Én mindenesetre azt vallom, vannak olyan értékek, melyek minden helyen és
minden időben köteleznek. Nem azért menekültünk el a Földről, hogy másutt meg rohadt
kompromisszumokat kössünk!
Alaposan eltértek a vélemények. Végtére abban állapodtunk meg, hogy szükségünk van még
pontosabb elemzésre, mielőtt bármit határoznánk.
Mikor másnap felkerestük a települést, teendőink tekintetében már nem voltunk olyan
egységesek, mint az első időkben. Ingrid és Nuru a fordítógép segítségével megpróbálták az épület
lakóit helyzetükre figyelmeztetni. Beszéltek szabadságról, manipulációkról, az intelligens lények
nagy feladatairól, az értékek újrarendezéséről, új tájékozódásról, forradalomról… Egyáltalán nem
volt az az érzésem, hogy bárki is megértette volna őket. Persze, néhány ember mindig megállt
körös-körül, nem viselkedtek azonban másképp, mint azok, akik a táncosokat nézték, vagy az
ablakból kifelé bámultak. Egy ideig hallgattak, nagy sötét szemeikkel nézték Ingridet és Nurut,
anélkül hogy bármiféle érzelem tükröződött volna rajtuk, aztán, minden látható ok nélkül, szépen
odébbálltak. Boyd ezalatt Mara körül fáradozott, kereste a közvetlen gondolatcsere módozatait, rá
akarta venni a lánykát, tanuljon meg néhány kifejezést nyelvünkből. Boyd eközben az idegen
nyelvet igyekezett elsajátítani. Igaz, ő sem tudott sok eredményt felmutatni, mégis Mara
érdeklődőbb, kitartóbb volt a többinél, az intelligencia némi jeleivel. Azazhogy lehetett ez akár
valami egészen más is… Ha földi lány lett volna, arra gondolhatnék, hogy Boyd érdekli őt, bár erről
is nehéz határozottan nyilatkozni. Van itt egyáltalán olyasmi, mint szerelem és szex? A férfiak és
nők teljesen semlegesen viselkedtek, sehol sem mutatkozott a nemek polarizációja, sehol sem
tapasztaltunk olyasmit, mint szimpátia, összetartozás, kapcsolat… Persze, erre vonatkozóan is
tettünk fel kérdéseket, de nem értettek bennünket.
Este Boyd ismét magával vitte Marát az űrhajóba. Meg sem kérdezett senkit, ellenvetéseinkre
pedig igen türelmetlenül reagált.
- Nekem teljesen mindegy, átlépünk-e tilalmakat vagy sem. Egyszerűen kötelességünk a
részletekbe menő tájékozódás. Tudni akarom, ezek a lények olyan emberek-e, mint mi, s ha nem,
mennyiben mások. Vérpróbát kell venni, röntgenfelvételeket készíteni, elektrokardiogramot
felvenni…
- És ha megint kollapszusba kerül? - faggatta Ingrid.
- Azt hiszem, az érrendszeren át táplálják őket. Ide nézz! - Boyd megragadta Mara egyik karját,
kifordította, hogy a könyökhajlatot látni lehessen. - Ezek a kékes helyek, megkockáztatom,
injekcióstűtől származnak. Cukoroldatot adok be neki, s meglátjátok, holnapra kutya baja!
Nem szívesen egyeztünk bele, de Boydnak úgyis az volt a véleménye, hogy saját felelősségére
cselekedhet, mi nem parancsolunk neki.
Mire visszaérkeztünk, Misa, aki Naomival otthon maradt, furcsa méréseredményekkel lepett meg
bennünket. Próbafúrást végzett, s megállapította, hogy a szén- és szilíciumréteg legfeljebb húsz
méter vastag. Hogy ez alatt mi van, azt nem lehet tisztázni, a visszhangos mélységmérő nem ad
határozott felvilágosítást. A gravitációs mérés is megmagyarázhatatlan eredményt hozott. Úgy
látszik, a bolygó tömegének jelentős része a középpontban koncentrálódik. Nem lehetett
hirtelenében megállapítani, mit jelentsenek ezek az adatok, ezért félretettük őket. Most mindenkit
jobban érdekelt Mara. Bár ellene voltunk a Boyd által tervezett orvosi kísérleteknek, ez nem
jelentette azt, hogy eredményeit ne tartottuk volna fontosnak.
Mara szemmel láthatóan bízott Boydban, mert ameddig mellette volt, mindent hagyott magával
tenni. A vizsgálat azt mutatta, ezek a lények nem különböznek alapvetően az emberektől.
Csontrendszerük, kis különbségektől eltekintve, azonos volt. Az EKG és EEG görbéi is hasonlóan
alakultak, mint egy átlagembernél. Csupán a vérből és izombál vett mintáknál mutatta a
fehérjeállomány eltérése a földön kívüli származást.
Ahogy azt Boyd előre elhatározta, cukoroldatot injektált a lányba, s Mara örömünkre másnap
reggel relatíve vidám volt, bár szemei körül sötét karikák mutatkoztak, és kissé nehézkesen
mozgott. Ezt az állapotot azonban semmiképpen sem lehetett összehasonlítani azzal a teljes
kollapszussal, mely őt az űrhajón tett első látogatásakor érte. Boyd ezért úgy határozott, hogy
otthon marad, mert még néhány kísérletet tervez Marával. Erre a többiek is úgy döntöttek, hogy
ezen a napon lemondanak a település meglátogatásáról.
Mikor azt fontolgattam, milyen elfoglaltságot keressek, észrevettem a lány fémlapocskáját,
melyet Boyd az elektrokardiogram felvételénél lecsatolt róla. Most megnézhettem alaposan.
Fémesen csillogott, mégsem látszott fémnek, inkább műanyagnak tippeltem, A felület egyik oldalán
jól felismerhető, finom struktúra, szabályos minta, ritkán ismétlődő jelekből, joggal
feltételezhettem, hogy bizonyos fajta igazolványt tartok kezemben.
Ekkor különös ötletem támadt. Órámra pillantottam, délelőtt 10 felé járt az idő. A többieknek
csak annyit mondtam, két óra múlva visszatérek. Aztán kimentem, beültem a légpárnásba, s a
dombokon át leszaladtam a településre.
Mindent változatlanul találtam. Éppoly sokat, azaz keveset törődtek velem, mint az előző
napokban. Egy különbségre azonban mindjárt felfigyeltem, mihelyt erősebben értem a falhoz.
Áthatolhatatlan volt! Lehet, hogy a lemezke okozza? A csuklómra kötöttem én is, ahogy a többiek.
Nos, mikor letettem, s ismét a falhoz léptem, valóban ugyanúgy keresztülnyúlhattam rajta, mint
annak előtte. Tehát a plakett szerepe az is, hogy áthatolhatatlanná tegye a falat! Újra magamra
csatoltam, s lassan a cellákhoz ballagtam. Órám tanúsága szerint közeledik 11 óra, az első
elsötétülés ideje.
Beléptem egy szobácskába. Úgy sejtettem, nincsenek egyedi különbségek, nincs magántulajdon.
Ezek szerint mindegy, melyiket választom. Hiszen egynek üresen kellett maradnia, mivel Mara az
űrhajóban tartózkodott. Lefeküdtem a heverőre.
Pontosan, mint mindennap, ráborult az éj az épületre. Súroló hangot hallottam magam mellett és
fejem fölött, aztán könnyed lökés futott át fekhelyemen. Éreztem, hogy lefelé haladok.
Körös-körül teljes sötétség. Halk zümmögés töltötte meg a levegőt, de mindennek ellenére nem
támadt olyan érzésem, hogy nagy teremben volnék. Tapogatózva kinyújtottam kezemet, ujjaimmal
rácsszerű valamihez értem, mely minden oldalról körülvett. Hirtelen világosság támadt. Tárgyakat
pillantottam meg, mozgást észleltem… Azonban az volt a benyomásom, a világosság nem kívülről
jön. Olyasmi volt inkább, mint egy vízió derengőfénye. S akkor érzéseim hirtelen sodróak lettek,
erőteljesek, mindent átfogók. Most már nemcsak fénylátást tapasztaltam, de zajokat, feszültségeket,
érzéseket…
Szédültem, s bár tisztában voltam azzal, hogy még mindig a különös hatások rabja vagyok,
teljesen elvesztettem egyéniségem tudatát. Már csak passzív csomag voltam, mely színes és hangos
hullámok hátán sodródik tova… Így tartott egy ideig, aztán váratlanul mindez megszűnt, üresség
jött, üres örvény… aztán agyamba követelés érkezett, kényszer a feleletre, kényszer a reakcióra…
És áramlottak tovább a formák, hangok, érzelmek, de most már én produkáltam mindezt, egy
imaginárius térben, melyet gondolatban építettem…
Igénybevételem annyira erős volt, hogy képtelen voltam gondolkodni mellette, s mikor
befejeződött, kiürültnek, kiégettnek éreztem magam, s csak a történtek első fázisára emlékeztem
pontosan vissza… Hogy később még mi minden ért, azt nem tudtam. Valahogy hasonló módon
folytatódott, akcióval és reakcióval, kérdésekkel és felelettel. Én voltam, aki reagált, én voltam, aki
felelt. De - minek? Mindez mit jelentsen? Nem tudom…
Újra cellabeli fekhelyemen találtam magam. Eltelt néhány perc, míg támolyogva fel tudtam állni.
Mikorra összeszedtem magam, a többiek, akik valószínűleg ugyanazon a folyamaton estek át, mint
én, már régen szétszóródtak a termekben, szórakoztak, táncoltak, képeket nézegettek, játszottak a
legédesebb semmittevésben.
Egyelőre éppen elegem volt! Visszatértem bázisunkra. Először mindenesetre pihentem egyet,
aztán értekezletet kürtöltem össze, s előadtam élményeimet. A visszhang egyáltalán nem volt olyan
élénk, mint reméltem. Boyd kifejtette, hogy feltétlenül a kizsákmányolás valamiféle módjáról van
szó, mert elbeszélésemben annak igazolását látta, hogy a teljesítmény nem önkéntes, hanem
kikényszerített. Máskülönben mindnyájan láttuk, Mara fontosabb a számára. A lány ott ült
közöttünk - bár nyilvánvalóan nem értette, miről beszélgetünk - megelégedetten, vidáman. Boyd
ismét cukoroldatot adott neki, s csaknem bizonyos volt, hogy ez megfelelő táplálék számára. Aztán
a zuhanyozóba vezette, s némi habozás után nagyon is tetszett neki a víz csobogása, bár a zuhany és
a fürdő nyilván újdonság volt számára.
- Azt hiszem, jelentős lépéssel jutottunk előbbre! - lelkesedett Boyd. - Most már tudjuk, a bolygó
lakosai rokonai az embereknek. Nem hiszem, hogy az inaktivitás, az érdeklődés hiánya
alaptermészetük lenne. Bizonyára mesterségesen kábulatban tartják őket. Ez ellen tennünk kell
valamit! A kormánynak, vagy a vezetőségnek - már akárhogy nevezzük is - bizonyára nincs az ellen
kifogása, ha a bennszülöttekkel foglalkozunk.
Misa habozva szólásra emelkedett.
- Miért beszéltek mindig elnyomásról?
- Mi mást mondhatnánk? - torkollta le Boyd. - A körülmények messzemenően megegyeznek a
földiekkel. A népességet határozott céllal alacsony értelmi szinten tartják, így nincs lehetősége az
uralkodó osztály önkénye ellen fellépni.
- Nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez esetben jó példa-e a Föld - ellenkezett Misa. - Talán
olyan szociológiai helyzetet látunk, amilyenre a Földön sohasem volt példa. Valamit, ami
számunkra egészen új s így elképzelhetetlen.
- Milyen más viszony állhatna fenn emberi lakosság és póklények között, ha nem az uralkodók
és elnyomottak közötti? - kérdezte Ingrid.
Misa megvonta a vállát. Több érve nem volt, s így, mint egyetlen elfogadható, maradt az
uralkodókról és elnyomottakról kialakított feltevés.
- De hát mit tegyünk? - töprengett Naomi.
- Protestálhatnánk egy rádióbeszédben a nép elnyomása ellen - emelte fel a kezét Ingrid.
- Azt hiszed, volna értelme? - Legalább megpróbálnánk!
- Sokkal fontosabb lenne együttműködni a lakossággal valamilyen célszerű akcióban. - Boyd a
mellette ülő Mara vállára tette kezét. - Hiszek benne, hogy könnyen kimozdítanánk az embereket
passzivitásukból. Nézzétek Marát! Máris mennyit fejlődött az egyénisége!
Vegyes érzelmekkel hallgattam a vitát, s láttam, Misa is csatlakozik kétkedésemhez.
- Nem egészen értem… - szólt csendesen. - Mi itt menedéket kértünk. Később nyilván más
mindenfélét is kell kérnünk, élelmet, vizet, energiát. Sehol sem látják szívesen az emigránsok
politikai kezdeményezéseit.
- Itt az ideje, hogy félretegyük a hasonló meggondolásokat - szögezte le Nuru. - Ha ellenkezés
mutatkozna, még mindig tárgyalhatunk. Mindennél fontosabb azonban a nép szabadságát
visszaszerezni. Ha magunk mögött tudhatjuk a tömegeket, a kormányzat óvakodni fog attól, hogy
rosszul bánjon velünk.
Így aztán, Misa és az én ellenszavazatommal, Naomi tartózkodása mellett, akcióprogramot
határoztak el. Először is meg akarták kísérelni felvilágosító előadásokkal - ezen emberek értelmi
szintjéhez mért beszédekkel - aktivizálni a lakosságot. Az első elérendő cél: tagadják meg a napi
egyórai "munka" elvégzését. Mivel a plakettek a pszichikai és fizikai elnyomásban valamiféle
szerepet játszhattak, rá szerettük volna venni őket, hogy tegyék le azokat. Ezek után szabadon
mozoghatnának az egész épületben, hozzánk hasonlóan, sőt úgy sejtettük, szellemi
mozgékonyságuk is megnövekedne.
Másnap nekiindultunk terveink megvalósításának. Az eredmény: szemmel látható kudarc. A
felhívások és esküdözések mit sem értek. Egyre kevesebb ember volt kész meghallgatni bennünket,
pedig már egészen jól beszéltük a nyelvet. Ha megpróbáltunk vitát provokálni, mindig azt a választ
kaptuk, ők boldogok, megelégedettek, fölösleges ezen bármit is változtatni.
Eltelt egy hét. Be kellett ismernünk, hogy nem értünk el semmit.
- Energikusabban kell eljárni - tanácsolta Boyd. - Legjobb lesz, ha egyelőre elvesszük a
lemezkéiket. Nem hiszem, hogy komolyan védekeznének.
- Nem fognak károsodni? Lehet, hogy életfontosságú feladata van a plaketteknek. - Mara még
mindig egészséges - ellenkezett Boyd. - A változás használt neki. A rendszerüktől valószínűleg
úgysem tudjuk azonnal megszabadítani őket, így aztán áttételesen kell cselekednünk. Rá kell
vennünk a népet, hatoljanak be az alsó helyiségekbe, tisztázzák, mi történik ott valójában. Ebben
majd segítségükre leszünk. Én különben azt hiszem, orvosi ellátásukat végzik ott, s enélkül tartósan
nem is élhetnek. Örökké nem lehet cukros vízen élni! Ki kell erőszakolni, hogy hozzájussunk az
élelmiszerekhez, gyógyszerekhez, melyeket aztán bárki megkaphat. Egy olyan rendszer, mely
mindezeket a fogyasztók kívánságára való tekintet nélkül osztja széjjel, egyenesen lealacsonyító.
Képtelen voltam kínos érzéseimtől megszabadulni, mikor másnap ismét behatoltunk a
helyiségekbe, s az emberek lemezkéit szelíd erőszakkal levettük csuklóikról. Mikor végre
megértették, mi a tervünk, megpróbáltak elszaladni, elrejtőzni, de ez sem sokat segített rajtuk.
Rövidesen minden plakett a birtokunkba került.
Boyd persze tisztában volt eljárásunk kínosságával, s anélkül hogy erre bárki is kérte volna,
megpróbálta megmagyarázni, hogy a népet kényszeríteni kell a boldogságra, ha ő maga semmit
nem akar tenni érte. Később bizonyára hálásak lesznek…
Mindenesetre, most először észleltük tevékenységünk eredményeit. Az emberek meghallgattak,
megpróbálták követni érvelésünket, úgy látszott, mintha más szemmel tekintenének saját világukra.
Nuru különösen nagy eredménynek könyvelte el, hogy csoportjában verekedés tört ki, s még
néhány bútort is megrongáltak.
Most már nem volt nehéz a bennszülötteket "munkájuktól" visszatartani. Nyilván életükben
először értették meg, hogy az kellemetlen helyzetekkel, fáradtsággal jár együtt. Számoltunk ugyan a
kormányzat valamiféle ellenintézkedésével, de nem történt semmi.
Egyre bizonyosabbá vált, hogy nem sikerült a társadalmi állapotokat úgy megváltoztatnunk,
hogy eredményeinket kielégíthetőnek tekinthettük volna. Vitáink közben kiderült, mi magunk sem
vagyunk tisztában az ide alkalmas társadalmi formákkal, de Ingrid nézete szerint nem is ez a
feladatunk. Mindenkinek magának kell megfelelő rendszert találnia.
- Erre sosem lesznek képesek, ha a régi környezetükben maradnak - kockáztatta meg Boyd. - Itt
nincs megfelelő indíték valamilyen kezdeményezésre.
- Mi következik ebből? - kiáltott fel Ingrid, majd így folytatta: - Meg kell semmisítenünk az
épülettömböt, a környezetet, mely minden új gondolatot pusztulással fenyeget. Utat kell nyitnunk az
élelmiszerek forrásához, a nyersanyagokat, a termelőeszközöket kezünkbe kell kaparintani.
- Ha ezt megtesszük - kiáltott Misa -, megszegjük a kormányzattal kötött megállapodást. Mint
nemkívánatos személyeket, kiutasítanak bennünket.
- Azt hiszed, van ehhez hatalmuk? - mosolyodott el Ingrid. - Feltételezed, hogy ezek a lények a
technikai fejlődés oly magas fokán állnak, hogy tehetnek valamit ellenünk? Biztos vagyok benne,
hogy a hatalom tényleges birtokosai intelligensebbek, mint a nép azon része, akikkel eddig
találkoztunk, de lényeges különbségre ne számíts.
Most először vezetett vitánk áthidalhatatlan ellentétekhez. Boyd és Ingrid azt a felfogást
képviselték, hogy a régi rendet teljesen szét kell rombolni, másképp nem lehet új társadalom
megszületését kezdeményezni. Ezúttal azonban minden rábeszélőképességük elégtelennek
bizonyult, a többséget nem tudták megszerezni. Mindhárman, sőt Nuru is, ellentmondtunk. Még ha
vitapartnereink véleményében éreztük is az igazság magvát, egyszerűen lehetetlennek tartottuk,
hogy olyan idegen lényeket, kik egy más testi és szellemi rendszerhez tartoznak, melyet még
korántsem sikerült áttekinteni, életben tudjunk tartani, utánpótlási forrásaiktól elvágva.
Boyd azonban mégis talált egy utat, melyen akaratát mindezek ellenére keresztülerőszakolja.
Mikor másnap légpárnásunkkal átszeltük a dombok gerincét, rettenetes kép fogadott bennünket. A
rózsaszínűen csillogó épület helyett egy rakás hamu hevert a völgyben, a vidám színekben pompázó
park különös ellentéteként. Az összeroskadt épületrészek még parázslottak, füstoszlopok
emelkedtek a levegőbe. Az anyag elvesztette áttetszőségét, átkerült a sötétbarna, átlátszatlan
állapotba. Lakókat semerre sem láttunk.
- Eldőlt a vita! - kiáltott Boyd, győzelmes hangsúllyal. - Hát ezt hogy csináltad? - kérdeztem.
- Semmit sem csináltam, csak gyufát adtam nekik. Mióta szellemileg tevékenyebbé váltak,
érdekli őket a környezet, s készek a kockáztatásra. A tüzet valószínűleg nem ismerték, de bizonyára
nagyon érdekelte őket.
Úgy bámultunk Boydra, mintha most látnánk először. Még Ingrid is elképedt, holott tegnap még
józanul és tárgyilagosan mérlegelte a pusztítás lehetőségét. De most megrázta a különbség teória és
praxis között. Sőt maga Boyd sem volt olyan határozott, mint amilyennek tettette magát.
 És most, mintegy tudatalatti jelzés kényszerére, mindnyájan Mara felé fordultunk, aki utánunk
jött, s egy kissé hátrább állt. Mozdulatlan arccal nézett le a völgybe. Vagy nem ismerte fel, mi
történt, vagy képtelen volt felfogni…
Lementünk, keresztül a virágzó ültetvényen, a romhalmazig. Egyes helyeken beroskadt a talaj, le
lehetett pillantani a mélybe. Huzalokat láttunk, csővezetékeket, rácsokkal körülvett készülékeket,
közöttük mindenütt üres térség, sötétség, feneketlen mélység. Misa ledobott egy darabka
faltörmeléket. Hallgatóztunk, mikor ér talajt… de semmi!
- A bolygó belseje üres - szólt Misa. - A gravitációs mérések alapján ezt már tudhattam volna, de
nem mertem elhinni.
- Azt jelenti mindez, hogy mesterséges égitesten állunk? Misa csak a vállát vonogatta.
- Sok jel mutat erre. A kéreg műanyag. Szem elől rejtve, lenn vannak az élethez szükséges
gépezetek és létesítmények, a gravitációról pedig valamilyen szupernehéz anyag gondoskodik a
bolygó középpontjában. Szóval ez valószínűleg egy mesterséges paradicsom.
- Na de hová lettek a lakosok?
- Nagyon jó, hogy már nincsenek itt - vélte Misa. - Gondolom, biztonságban vannak. Kis ideig
turkáltunk még a romok között, aztán feladtuk. Mivel itt már mit sem tehettünk, megfordultunk,
visszaballagtunk a légpárnáshoz. Mara velünk jött - elvégre, hol hagyhattuk volna? Mikor a
dombok gerince fölött átsuhantunk, még egy utolsó pillantást vetettünk a pusztulásra. Azt hiszem,
szégyelltük magunkat.
Néhány perc múlva megérkeztünk hajónk kikötőhelyére. Már messziről feltűnt, valami
megváltozott. Űrhajónk változtatta meg helyzetét, a tat és a leszállóállványzat szabadon állt a
bolygó talaján, néhány méterre régi beragadásunk helyétől. Közelebb érve, sötét pontot vettünk
észre az űrhajó alján, egy emberi alakot. Mikor pedig kiszálltunk a járműből, megállapíthattuk, egy
13-14 éves fiú ül ott.
Közeledtünkre az ifjú, aki addig egy sziklán üldögélt, felállt s elénk jött.
- Ki vagy? - kérdezte tőle Boyd.
A fiú elmosolyodott.
- Nevem mellékes. Engem küldtek, hogy rövid megbeszélést folytassak veletek. Készek vagytok
erre?
- Miért ne? - felelt Boyd, egyben javasolta, hogy menjünk talán az űrhajóba, de az ifjú megrázta
fejét.
- Nem tart sokáig… Úgy látjuk, a biztonsági faktort túl magasra állítottuk, s ez a lakóépület
szétrombolásához vezetett. Még nem tudjuk, hogyan történt, de majd tisztázzuk. Az viszont biztos,
hogy a továbbiakban ellenőrizetlen kommunikációt nem engedhetünk meg. Ti menedéket kértetek,
mi pedig időt akartunk nektek adni a döntéshez.
- Milyen döntéshez? - csodálkozott Ingrid.
- Hogy eldöntsétek, a lakosság aktív vagy passzív részéhez óhajtotok-e csatlakozni. Észrevette,
hogy nem értjük, mit akar mondani. Megint mosolygott, de ebben már a lekicsinylés halvány
árnyalatát figyeltem meg, bár lehet, túlzottan érzékenykedtem.
- Ez a bolygó - magyarázta - a népesség azon részének rezervátuma, akik genetikailag
meghatározott alakban, békésen akarnak élni. Ez az alak nem sokban különbözik a ti
genotípusotoktól, nem hiszem, hogy az ide való besorolás nagyobb nehézségekkel járna. A lakosság
másik része azt határozta, hogy aktívan vesz részt minden előforduló feladat megoldásában. Ide
értendő a passzív népesség ellátása is, mert ezek intenzív gondozás nélkül nem életképesek. Éjszaka
végezzük a fizikai regenerációt, a tápanyagok bevitelét a szervezetbe, az emésztés ellenőrzését,
egyéb, életfontosságú anyagok kiegészítését és még sok mást. Pszichikai regenerációra naponta
kétszer kerül sor, egyszer délelőtt, egyszer délután. Megvizsgáljuk az agy kiértékelő munkájának
egyensúlyát, az érzékek intenzitását s így tovább. Tizennégy éves koráig mindenki az eredeti
bioformájában növekszik, s minden, amit addig tanul, a végleges életforma megválasztására
vonatkozó szabad elhatározását szolgálja.
Néhány másodperc szünetet tartott, mintegy gondolkodási időt adva, aztán megkérdezte:
- Nos, mi az elhatározástok? Misa habozva megszólalt:
 - Az a másik életforma… az… - nem fejezte be a mondatot, csak felfelé mutatott a levegőbe,
ahol három póklény mozdulatlanul függött a térben.
A fiú bólintott.
- Igen, ezek kyborgok, elkülönített agyak, akik elektromágneses hullámok segítségével
kapcsolódnak egy manipulátor-rendszerhez meg a központi egységhez. Ebben az alakban fizikailag
is, pszichikailag is egy hatalmas rendszer tagjai. Ez az a forma, mely a világ dolgaiba való
beavatkozásnál a legjobban megfelel. Csupán rajtatok múlik, hová akartok tartozni. Gondtalan,
boldog életet élni, örök ifjúságban vagy mérhetetlen, szabad tevékenységgel megtöltött létet,
természetesen alávetve annak a felelősségnek, amelyet minden döntés és elhatározás jelent.
Most már lassacskán felfogtuk a lehetőségeket, melyeket itt felkínáltak nekünk, de egyik sem
felelt meg annak, amit mi életcélnak tűztünk magunk elé.
A fiú adott időt a tanácskozásra. Visszavonultunk űrhajónkba, Marát kinn hagytuk. Nem volt
szükségünk hosszú megbeszélésre, elhatározásunk készen állt. Emberek akarunk maradni, ahogy
eddig is azok voltunk. Olyan lények, akik talán a fejlődés alacsonyabb fokán állnak, mint ennek a
bolygónak lakói, kiknek lehetőségeik korlátozottak, külső és belső veszélyek fenyegetik őket… de
mégis testük és tudatuk egyensúlyban van, a fejlődés egy olyan állomásán, melyet nincs
szándékukban erőszakkal megelőzni.
Elhagytuk a hajót, még néhány kérdést tettünk fel. Nem voltak nehézségeink. Készséggel
segítettek, hajlandók voltak vízzel, ételemmel, energiával ellátni csoportunkat. Gyors búcsút
vettünk. Mara arckifejezése még mindig teljesen üres volt. De a valószínűleg az utolsó napokban
bekövetkezett változásokat mi is észrevettük rajta. Szeme sarkában ráncok jelentek meg, hajában
szürke tincsek. Zsebembe nyúltam, elővettem Mara lemezkéjét. Megfogtam kezét, felkötöttem rá a
szalagot, melyre a sötét korongocska fel volt erősítve.
Beemeltük a légpárnást a raktártérbe, s magunk is beszálltunk. Mire kitekintettünk az ablakon,
Mara és a fiú már eltűntek.
Negyedóra múlva egy automata teherrepülőgép leszállította ellátmányunkat. Berakodtunk, és
hamarosan startra készen álltunk. Két évbe is beletelik, míg a legkülső lakott övezeteket elérjük.
Bőven van időnk helyzetünk alapos átgondolására.
Néhány perc múlva a bolygó már csak fehér golyó volt messze mögöttünk, s nemsokára elmerült
annak az éjsötét szakadéknak fenekére, mely minket a Földtől elválasztott.

Weinbrenner Rudolf fordítása

 Vjacseszlav Ribakov - A nagy szárazföld

Az összes csillag pontosan olyan lesz,

akár a régi nyikorgó kerekes kutak.
S mindegyik megkínál vizével…
Saint-Exupéry

Lassan köszöntött be az este - a Szola áttetsző és csöndes, a naplemente mézszínű ragyogásával

teli estéje. A háromszáz méterre a lábaink alatt hullámzó zavaros, ibolyaszín tenger felületén vakító
visszfények gyúltak ki. Hunyorogva néztem a Miu hatalmas korongjára, mely az alig domborodó,
fortyogó látóhatár fölött lebegett, s semmire nem gondoltam. Eljött a pihenés - furcsa, fölösleges és
üres. Holnap elrepülünk. Holnap. Álltam a diszpécserszoba falánál, s nézelődtem.
A hátam mögött szinte hangtalanul kinyílt az ajtó. Vártam egy másodpercet, majd megkérdeztem
- Nos?
Nehézkes, öreges lépések közeledtek az asztal felé, kis szünet után megszólalt egy halálosan
fáradt hang:
- Küldjenek még egy kávét a diszpécserszobába… Megfordultam.
Már ott terpeszkedett a karosszékben - hatalmasan, görnyedt háttal, arcbőre petyhüdt, barnás.
Remegő keze várakozón nyúlt az asztal fölé.
- Kérsz? - kérdezte, rám sem pillantva. - Egyelőre nem.
Tompa szikra sercent az asztalon, s a nagy, illatosan gőzölgő csésze megjelent ott, ahol várták. A
kéz azonban nem mozdult érte.
Igen, gondoltam. Abban reménykedett, hogy tévedtem. Akkor minden egyszerűbb lenne. Három
hete, szolai tartózkodásom első napján, amikor elmondtam neki a történtek lényegét, reménykedett,
hogy tévedtem. Az ellenőrzéssel egyszerre, ahogy nőtt igazam bizonyossága, egyre mélyebbre
rejtette ezt a reményt, igyekezett elfojtani, nem törődni vele, azonban végül nem tudta legyűrni…
Az asztalon egy hanyagul odavetett fémkazetta hevert. A fémbevonatú szalag vége
legombolyodott, az asztalon végighúzódva lecsüngött, s alig érezhetően, komótosan himbálózott, és
ütemesen csillogott az esti fényben.
- Nos? - kérdeztem ismét.
Mintha álmából ébredt volna. Bizonytalan kézzel kitapogatta a csészét, tenyerébe fogta, ajkához
emelte, hangosan fújta, hörpintett belőle.
- Így igaz - mondta azután.
Semmit nem éreztem. Remény már nem volt. Amikor elkezdte az ellenőrzést, nyugtalan voltam,
szerettem volna, ha hibát talál, azonban nem talált. Figyelemmel kísértem munkáját - az enyémet
ismételte meg. S most már végképp kihunyt minden bennem.
- A lehetséges biolizáció ideje… a mutagén táplálás tényezőjének… a világmindenség
életkorának figyelembevételével - mondta lassan.
Elfordultam. A Miu korongja megnőtt, vörös lett, a felhők vékony pengéi három részre
szabdalták, s ezek a foszlányok, a katasztrófa szilánkjai, a világ maradványai lassan omlottak bele a
lángoló tengerbe.
Nevetséges, gondoltam. Úgy két évszázada a Földön otthonra leit emberiség biztos volt benne,
hogy nincs egyedül. Elég volt létrehozni a téren kívüli kommunikációs eszközöket, hogy az
ellenkezőjéről győződjenek meg, megértsék nemcsak az értelem, de általában az élet kivételes,
egyedülálló, sőt talán patologikus voltát…
- Delta t egyenlő negyvenhét-ötven millió év - mondtam. Megcsóválta fejét.
- Nálam hatvan… Vállat vontam.
- Mellesleg ez nem fontos, persze, már mindegy… igen. - A védőfelhő megsemmisítésének idejét
beszámítottad? - N-e-em. Nem volt rá időm, csak ezzel… És te?
- Az erőforrások azonos feszültsége esetén - legalább ötven év - mondtam.
 - A kilövellésen való áthaladáshoz szükséges idő fele. Ennek már nincs értelme. Elhallgattunk.
Igen, gondoltam, harminc éve szereltük fel a védőrendszert. Az emberiség többre nem volt képes, ez
a maximális erőfeszítés és a maximális tempó, s csak azért voltunk rá képesek, mert hittünk…
Időben elkészült. Időben felszereltük a védőrendszert, három hónappal korábban, mint ahogy a
Szola találkozik a Mag kilövellésével, s most huszonhét milliárd ember szilárdan meg van róla
győződve, hogy megmentettük ezt a bolygót. S önmagunkat. Utódainkat, akik végre nem maradnak
magányosak.
- Különös - szólalt meg váratlanul. - Valahogy üresnek érzem magam. Oda a mozgatórugó, a
tengely vagy… S nem értem, mi történik most. Tudod, bizonyára mindenki ezt fogja érezni.
- Bizonyára - értettem egyet vele. - S ez a legszörnyűbb. - Úgy véled?
- Igen. Egy ilyen tragédia után mindig beköszönt a közöny időszaka, s ha hagyjuk, hogy
elhúzódjon - ez mindennél rosszabb.
- Mindig mindent tudsz előre. Elnevettem magam.
Gyermekkorunk óta barátok voltunk. Ezért repült éppen ő most ide. Ez íratlan hagyománnyá lett,
ha az ellenőr hibázott, baklövést követett el, vagy egyszerűen nem értett valamit, a barátját küldték,
hogy ellenőrizze. Egy kívülálló elnéző lehetett volna vele, a barátja azonban ezzel nem alázhatta
meg.
Öklét arcához szorítva lassan csóválta fejét.
- A por százezer asztroegységnyire szóródott szét- mondta. - Nem tudjuk összeszedni. - Ne
kínozd magad - mondtam. - Hiszen nem ültem ölbe tett kézzel, amíg te ellenőrizted.
- Próbáltad kitapogatni? - Először pillantott rám. Bólintottam.
- És?
Megvontam a vállam.
- Talán valamilyen mesterséges sugárforrást vigyünk be kívülről a felhő belsejébe? javasolta
tehetetlenül és ötletszerűen.
- A rendkívüli intézkedések rendkívüli energiát követelnek - feleltem. - Erre is gondoltam. S arra
is, hogy a bolygót kivisszük a védőpajzsra, ahogy a szétporlasztásra szánt objektumokat
odavontattuk a pajzshoz, most azonban a Miuval a Sárkányölőt is el kell húznunk, teljes
rendszerével, hiszen nem foszthatjuk meg a bolygót a csillagjától. Elképzelhetünk végtelen
mennyiségű gravigenerátort, melyeket statikus pályára állítunk a felhőn belül, s magukhoz vonzzák
a port. Elképzelhetünk egy erőburkot a Szola körül, melyben kevés ráfordítással fenntartjuk az
energetikai status quót a pajzs határain túlra való szállításkor és viszont, azonban egy ilyen burok
maga annyi energiát fog elhasználni, mely négy kék csillag energiájával egyenlő, arról már nem is
beszélve, hogy a kilövellés besugárzásához fel kell nyitni, s akkor ki helyettesíti a Szola napját? Ezt
is mi? S végül elképzelhetjük azt is, hogy megpróbáljuk átirányítani a kilövellés kisugárzását az
általunk kialakított védőpajzson át a Szolára célzott téren kívüli csatornákon keresztül.
- De, ez már…
- Elvileg mindez lehetséges, kiszámítottam. Azonban megvalósításakor, amellett hogy a terv
kidolgozásához hosszú évekre van szükség, s még ha a terv kidolgozása sikeresnek bizonyul is, a
Galaktikának ebben a szögletében akkora energiatartalékra lesz szükségünk, mely a duplája annak,
mellyel ma az emberiség rendelkezik. Magunk elé képzelhetjük gravigenerátorok hatalmas láncát,
melyek az egész fronton eltérítik a kilövés útját, arra késztetik, hogy megkerülje a felhőt, majd a
második ugyanilyen láncot, mely visszairányítja azt a Szolára. Felfedek egy titkot: amikor ez
eszembe jutott, úgy gondoltam, megleltem a megoldást, mert a kilövellést a bolygó után
irányíthatjuk, s előbb vagy utóbb utoléri azt, de hiszen a kilövellés már beleütközött a védőpajzsba,
s kihuny benne… Amint látod, széles a választék.
Szomorúan bólintott. Hatalmas, elmosódó árnyéka a távolabbi falon szintén bólintott, s volt
valami elbűvölő, ördögi és zavaros a kárpit, a tartalék védőfal számlapjain és skáláin akadálytalanul
és könnyedén felkúszó árnykép ritmikus, szétfolyó himbálódzásában.
- Ettől a választástól nem lesz könnyebb a dolgod - mondta. Elmosolyodtam.
- Micsoda ostobaság… Harminc esztendőn keresztül erőnket megfeszítve pusztítani azt, amiről
évszázadok óta ábrándoztunk.
 Nem válaszoltam. Ugyan mit válaszolhattam volna?
Lelkem tátongó üressége nem csökkent s nem nőtt, létezett; a világ elvesztette színeit és melegét,
minden hiábavaló volt. Aludni szerettem volna, átadni magam a sodrásnak, mely minket magával
ragadt, magunkra maradtakat a világmindenségen át, egyik pusztaságból a másikba, végtelenül,
reménytelenül és értelmetlenül… Már nem éreztem fájdalmat. A fájdalom a harc kísérőjelensége, s
eltűnik egy szempillantás alatt, ha felismerjük tehetetlenségünket, s helyére a semmi lép. A tátongó
üresség.
- Volt valami közted… és e között a fiatal lány… az ő leánya között? - kérdezte váratlanul
óvatosan.
- Nem.
- Már elnézést, hogy megkérdezem, ennek természetesen semmi köze a dologhoz, de mégis.
- Úgy érzem viszont, hogy szerettem volna, ha lett volna valami. - Tudod… Éreztem. Egyszer
csak valami olyan… És a lány? Vállat vontam.
- Ide figyelj, akartam valamit kérdezni… Te azóta is egymagad élsz? - Mi köze ennek az
egészhez? Egymagam, egymagam, nyugodj meg. - Nyughass. Ne bolondozz.
- Rendben - vártam egy kicsit, majd egyszerre kitört belőlem: - Hisz én valahogy… egyre csak
vártam. Hogy visszatér…
Hallgatott, bizalmatlanul nézett rám a diszpécserszoba mélyéből, narancsszínű és lapos volt a
távolodó csillag utolsó fénysugaraiban.
- És te… hogyan adtad elő itt?…
- Hát így - feleltem. - Előfordul ez is. Egyszer csak csodálkozva veszed észre, hogy már nem
várod. Elég volt!
Éppen ellenőrző körutam végeztével tértem haza Bungaran-Besaarba, a hidrokibernetikai
ültetvényekre, s a házam üres volt. Ősszel történt. A veranda üvegéhez egy juharlevél tapadt, a
szürke égboltból lassan permetezett a meleg eső, s halkan duruzsolt a tetőn, a fűszálakon, a földet és
a terasz lépcsőfokait elborító faleveleken, a folyó felől áttetsző köd szivárgott. A gravirepülővel
közvetlen a juharfa mellett landoltam, mely már majdnem csupasz s bánatos volt, kérge
megfeketedett a sok nedvességtől; felhajtottam a kabintetőt, s a fűszeres illatú, nyirkos levegővel
együtt a kabinba betört az otthon megismételhetetlen, édes érzése - a helyé, ahol kizárólagosan
önmagadra van szükség, mindig, még ha fáradt s ingerült vagy is - és nem a kiváló beosztottra, a
tehetséges felügyelőre, nem az érdekes beszélgetőpartnerre, nem a Tanács mellett működő
Alapkutatások Bizottsága Ellenőrzési Osztályának befolyásos személyére, nem mint megbízható
társra - hanem mint emberre. Egyszerűen. Mindenestül. Lehúztam kesztyűmet, arcom a simogató
eső alá tartottam, a kesztyűt az ülésre hajítottam, leugrottam az engedelmes földre, beléptem a
pitvarba, hangosan kopogtam, hogy legyen ideje felébredni, hogy megértse, én jövök, s úgy tegyen,
mintha aludna, s felkészüljön a találkozásra. Az ősz, kedvenc évszakunk. Hét év telt el azóta. Nem
tudom, most hol van, kivel él… Egy szót sem szólt. Van ez így. - Vagy öt esztendő telt el? -
kérdezte.
- Igen - feleltem fáradtan.
- Vasakaratú ember vagy. Mondd, milyen ostoba ez az élet! Öt évben egyszer találkozol
barátoddal s akkor is azért, hogy megtudd, van-e köze egy ember halálához. Kapkodás. Rohanunk,
rohanunk, s minél többet rohanunk, annál többet veszőünk. Hiszen a három hét alatt egy szót sem
váltottunk másról, mint… erről az egészről.
Végül is nem tudom, honnan szerzett akkor tudomást szerencsétlenségemről. Váratlanul állított
be, annak a szörnyű napnak az estéjén. Akkortájt a Plutón dolgozott. Félbehagyta munkáját, s
tizenöt perccel a Fomaulhautra való indulás előtt belépett a menetrend szerinti rakétajárat
parancsnoki fülkéjébe, s így szólt: "Egy embernek szüksége van rám." A járatot elhalasztották, a
háromezer utas elhagyta a kabinokat, először használták fel a fénysebességnél gyorsabb
hajtóműveket naprendszeren belüli utazásra. Egy embernek szüksége van rám… Ez a mondat nem
szerepel sem törvényben, sem szabályban, de azóta, hogy mágikus erejűvé vált, az emberek nem
mernek még hasonló kijelentést sem tenni, mert erősebb minden törvénynél és szabálynál.
S vajon szükségem volt-e nekem rá? Borzasztóan ingerelt, állandóan ott téblábolt mellettem, azt
követelte, hogy mutassam meg neki az összes helyet, ahol gombát, erdei bogyókat lehet gyűjteni és
a jó horgászhelyeket; esküdözött, hogy minden nyáron ellátogat hozzám. S csak egy héttel később,
amikor tekintetemmel kísértem meredeken a felhők közé emelkedő gravirepülőgépe egyre
kisebbedő pontját, akkor értettem még, mennyit segített.
- Nem baj - mondtam s elmosolyodtam. - Még van időnk.
- Ide figyelj… mindig szerettem volna megkérdezni. A professzor ezt akkor követte el, amikor
ti… rögtön utána?…
- Nem. Hát nem meséltem el? Megmutattam neki a számításokat, s elmagyaráztam, hogyan
értelmezem én a folyamatot. Együtt ellenőriztünk mindent, s nem talált hibát. Őt, szóval…
megrázta a dolog - igen, azonban nem annyira. Még néhány órát töltöttem vele, s… normálisan
viselkedett.
- Tehát nem jött rá roham?
- Nem tört rá roham. Nagyon nyugodt, fegyelmezett ember volt. S rendkívül felelős személy.
- Úgy vélte, ő a bűnös.
- Bizonyára. Ők itt már régen megérthették volna, ha nincs a szemellenzős elmélete, mely
mindent elfojtott. Hiszen végű! is az ő statisztikájukat használtam, mindent ők tartottak a kezükben,
képtelenek voltak azonban továbblépni. Az iskola feje, a biolizációs elmélet megteremtője, a terv
tudományos vezetője. Elsőként írta alá a zárójelentést s a javaslatot a Tanácsnak, hogy feltétlenül
meg kell menteni a Szolét.
- És a lánya?
- Kicsoda? - kérdeztem, s rögtön megértettem. - Aha… Habozott.
- A lánya is úgy véli, hogy bűnös? - Nem.
- Azt gondolja, hogy te vagy az? - Nem.
- Beszéltél vele utána?
Ismét kiáltást hallottam. Mintha valaki valóban kiáltott volna. Mint akkor, másfél hónapja.
Annyira váragyian volt. Az uszodából tartottunk haza. Elkísértem. Az apjához igyekezett. Oda sem
értem a lifthez, amikor a dolgozószobából meghallottam ezt a kiáltást. Odarohantam, rögtön
megértettem, s átkoztam magam azért, hogy erre nem gondoltam, pedig lehetett, lehetett gyanítani,
meg lehetett volna előzni, megtehettük volna, hogy a professzort nem hagyjuk egyedül. Rohantam,
a folyosó mintás falai elsuhantak mellettem, s áradt velem szemben a kiáltás sűrű folyama,
belesüppedtem, elsüllyedtem, fuldokoltam benne, azonban a ferdén himbálódzó ajtó, mintha
álmomban történne mindez, nem került közelebb hozzám.
Szétnyitottam öklömet. Ujjaim fehérek voltak, körmöm alatt a hús kék.
- Te magad fogod jelenteni a Tanácsnak? - kérdezte.
Rögtön iderepült, amint a bioközpont főnökének öngyilkosságáról szóló jelentésem a Földre ért.
A Tanács azért küldte, hogy ellenőrizze. Ellenőrizzen engem.
A Tanácsban még nem tudnak mindent. Semmit sem tudnak.
- Ha te megerősíted - feleltem. - Érkezésed pillanatától formailag nem vagyok teljhatalmú
megbízott.
- Ugyan, hagyd már…
A lebukó nap tompa és elmosódó púpja kihunyt, a színek változni kezdtek. Az arany és a tűz
eltűnt a vízről, csak itt-ott csillogtak opálos visszfények a hullámokon. Üres égbolt borult ránk.
- El sem tudom képzelni, hogyan hozzák ezt a közvélemény tudomására - mormogta. Harminc
esztendő… S az emberek. Hiszen itt emberek pusztultak el!
Idősebbik fia itt pusztult el az Építkezésen. Csak tegnapelőtt tudtam ezt meg. Véletlenül kibökte,
s maga is megrémült.
Az Építkezésen több mint száz ember vesztette életét. Az ilyen rohammunka sohasem megy
áldozatok nélkül. Nagyon siettünk… S időben elvégeztük.
- Hogyan tovább?… - nyögte ki fájdalmasan. - Mi lesz? Miért éljünk most?… Mindenki felteszi
a kérdést. El sem tudom képzelni… Ki fog ezután hinni a Tanácsnak? Hihetnek-e majd a
tudománynak, sőt egymásnak? Mi fog most bennünket, mindnyájunkat éltetni?…
Vállat vontam.
 - Talán léteznek még eddig figyelembe nem vett tényezők, melyek ismét fokozzák a biolizáció
valószínűségét? - kérdezte. - Talán még mindig nem tudunk mindenről?
- Lehetséges.
- Tudod, a Tanács hosszabb időtartamú expedíciót tervez a Magellőn-felhőkhöz. Erről még nem
fecsegnek, de szép csendben készülődnek rá. Most… ez után… az előkészület felgyorsul,
hatékonyabb lesz, igaz? Lehet hogy találnak ott valamit? Végül is a Galaktika olyan kicsi…
- Lehetséges.
Hallgatott. A hátamon éreztem figyelmes, fürkésző tekintetét. - Te… odarepülhetnél… a lánya
állomására, hogy…
- Mielőtt kiválasztjuk az expedíció célját, elemezni kellene, milyen típusú tejútrendszer biztosítja
jellegzetességeinél fogva a legnagyobb tömegű biogén kilövellést-szakítottam félbe. - Arrafelé kell
a kutatást irányítani, világos?
- Világos - felelte lassan. - Jóval többet értek, mint ahogy szeretnéd, te vén róka. Igaza van.
Ötven múltam, életem egyharmada a hátam mögött. S… nem is erről van szó. Tenyeremmel
megdörzsöltem arcom.
- Semmit nem zúztunk széjjel - hallottam a hangját. Ismét felé fordultam, láttam, amint ujjait
széttárva nehéz, napbarnította kezét arcához emelte s mereven szemlélte. - Semmit Ha nem hozzuk
létre a védőpajzsot, talán létrejött vonta az étet? Nem. Nagyon valószínűnek tűnt, de ez minden.
Hiszen bizonyosan semmit sem tudunk, akkor miért fáj ennyire? Na? - Felemelte tekintetét, s akár
egy gyermek, a szemembe tekintett - miért érzünk ekkora ürességet és fájdalmat? Hiszen voltaképp
semmi nem változott, a legjobb esetben is csak félmillió év múlva láttuk volna meg a sikerünket…
Nem értem… nem értem…
Fájdalmas és nehéz volt ránézni. Amikor valaki ilyen állapotban van, azonnal segíteni kell rajta -
de hogyan? Hogyan segítsenek? Oly kínzó a tehetetlenség.
- Mondd, honnan sejtetted? Hiszen az ő adataikkal operáltál!
- Az segített, hogy egy korábbi ellenőrzés a hidro-kibernetikával függött össze - feleltem. -
Rokon eset, akkor a mutagén tényezőkből volt több a kelleténél, most viszont… Nem is kellett
folytatnom.
Mutagén ösztönzés… Sehogy sem fért a biokémikusok fejébe, hogy még a legkedvezőbb
feltételek mellett sem keletkezhet egyetlen naprendszerben sem élet magától. Az antik mítoszok
igazabbnak bizonyultak a bolygó az Égbolt, nem a Nap, hanem éppen hogy az egész Ég, az Úr
asszonya volt. Az intuíció segített ott, ahol több mint kétezer esztendőn keresztül csődöt mondott a
tudomány fejlődése.
Az égbolt mély, sötétkék lett, gyorsan terjedt rajta a sötétség, s csupán az óceán felett pislákolt
egy kevés riadt narancssárgás pír. Az óceán… Százmillió éveket várt. Kavarta, gazdagította,
átszűrte, besugározta vizét, készült a megtermékenyülés nagyszerű pillanatára…
A metszően kék végtelenben kigyúltak felettünk az első csillagok. Halott csillagok. Micsoda
kiábrándulás fogadta azokat, akik elsőként léptek ki a naprendszerből. A Kentaur Alfáján - semmi.
A Tau-Cetin semmi. Az Eridánon, a Hattyún, a Sárkányon, a Vitorláson - szintén semmi… Üresség.
Magány. Hogyan foghatta volna fel az értelem az elviselhetetlen magánynak azt az érzését, melyet
huszonhétmilliárd ember él át, azok, akik benépesítették nyolc csillagrendszer bolygóit, bejárták az
egész tejútrendszert, s meggyőződtek róla, hogy csak ők léteznek s rajtuk kívül senki. S ekkor
váratlanul előkerült a Szola. Emlékszem, ahogy kisgyermekként életem kockáztatva ugráltam a
tetőn az ünneplő, boldog tömeg felett, s azt sikítottam: "Szo-o-ola!" Negyvenkét esztendő telt el
azóta, hogy a Tanács bejelentette, találtak egy bolygót, melyen nemsokára megismétlődik az élet
keletkezésének nagy csodája. S nem baj, ha csak néhány évszázad múlva jön létre az első sejt, nem
baj, hogy még egyszerűbb vírusok sincsenek, él azonban már a remény, van célja, értelme létünknek
- dédelgetni, pesztrálni, gondozni a születő húgocskát. Gondoskodás… Jóság… Olyan jók vagyunk.
Negyvenkét esztendő telt el azóta.
A világ égszínkék sötétbe öltözött, semmivé lettek az utolsó meleg színárnyalatok. Hideg van…
Felpillantottam, s tüstént leszegtem tekintetemet - vakító viharok gyúltak ki felettünk, villámló,
kavargó egyveleg, melyet soha más szem, mint az emberé meg nem pillanthat. Gyermekkoromban
úgy szerettem bámulni a csillagokat. Úgy szerettem.
Csábítottak a lelkesítő ismeretlen messzeséggel, ez a messzeség azonban halottnak bizonyult, s
alighogy eléggé felnőtt lettem ahhoz, hogy megértsem az élet hiányának s a pusztaságnak fölöttünk
lebegő teljes borzalmát, többé már nem néztem az eget.
Az emberiséget harminc évig éltette az Építkezés. Elrepülhettél a Denebre, s a váróteremben
beszédbe elegyedve egy öregemberrel, aki átutazóban Betelhausba repült, megkérdezhetted: "Na,
hogy állnak ott? Odavitték a nyolcvanhatost?" S a kérdezett tüstént felelt volna: "Hogyan, hát nem
hallotta? Már beállították a kijelölt szektorba, s hozzákezdtek a porlasztáshoz!" S tekintetében
büszkeség és ifjúi várakozás ragyogott. Harminc esztendő. Olyan erősek vagyunk. S olyan
jóságosak. Oly bölcsek s mindentudók. Csak éppen a barátok hiányoznak. Lám, a természet elénk
veti a lehetőséget - a bolygát, mely arra készül, hogy az élet szülőanyja legyen.
S alig egy nappal később máris tudtunkra adja, az élet nem születhet meg, alig éledező magzatja
elpusztul az anyaméhben.
Olyan erősek vagyunk, s csak jót akarunk…
Kezdetben még nekünk is erőnket meghaladónak tűnt a feladat. Csak a hit, csak a magasztos cél
késztetett rá, hogy elkezdjük az Építkezést. Az emberiségnek szüksége van nagy célra. Íme, már
több mint száz esztendeje létezik a cél - életre lelni másutt. Az igazság legmagasztosabb kritériuma,
eszme, boldogság, milliárdok vágya - egy másik életre lelni. Magányosak vagyunk, számunkra
kilátástalanul üres a világmindenség, ahol mi vagyunk az egyedüli gazdák.
S amikor váratlanul előbukkant az élet apró csírája, az egész emberiség a megsemmisüléstől
fenyegetett magzat védelmére kelt.
A Miu Sárkányölő rendszere át kellett hogy vonuljon a tejútrendszer magjából kiinduló hatalmas
koncentrált korpuszkuláris kilövellésen. Az átvonulás alig valamivel több, mint százhét évig tartott
volna - a halott anyag szempontjából ez semmiség, azonban a bolygók biolizációs elméletének
megfelelően a sugárzás felégette volna a Szolán az élet első csíráit.
Ez lehetőségeink és erőforrásaink határát súroló feladat volt. Megvédeni, megmenteni - már nem
annyira az életet a Szolán, mint önmagunkat, reményünket, szeretetünket, melyet nincs kire
pazarolnunk, csak önmagunkra, s lám - most már végleg nincs kire… Ó, ha sikerült volna…
A szeretet, mely csak abban él, aki szeret, de nem menti meg azokat, nem melegíti fel azokat,
akik rajta kívül vannak, óhatatlanul elpusztul. Önmagát mérgezi meg. Lassan. Észrevétlen.
Feltétlenül és elkerülhetetlenül. Ezt jól tudtuk. A hiányzó szeretet üresebbé válik, mint bármi más a
világon. Nem engedhettük, hogy kihunyjon szeretetünk. A szemünk láttára foszlott semmivé
álmunk, s mi nekiláttunk, hogy megmentsük, mást nem tehettünk. Egyszerűen nem volt más
választásunk.
Az emberi értelem nem végtelen.
- S most mi lesz? - hallottam ismét.
- Be kell rakodni az anyagokat. A professzor testét… - megakadtam - szintén.
- Igen, no lám - mondta. - Majd elfeledtem… A lánya azt kérte, vigyük magunkkal. Az apjával
akar lenni… s ő maga akarja a Földön az ügyeket intézni.
- Találkoztál vele? - kérdeztem habozva.
- Napközben hívott.
Felhívta. Őt.
- Hadd repüljön ide - feleltem nyugodtan. - Találkoznod kell vele. Még indulás előtt.
Vállat vontam.
- Akkor elrepülök hozzá, s mindent megmagyarázok veled kapcsolatban. - Ne légy ostoba.
- Te magadért felelj, én pedig majd… igen. - Tégy, ahogy akarod.
Elhallgatott, ismét a szemembe pillantott, majd elfordult.
- Tudod - mondta tompán -, ebben a pillanatban, amikor minden összeomlott, végképp minden,
hisz látod… két nemzedék élete s létének értelme lett semmivé… semmi nem maradt… szeretném,
ha valami megmaradna. Érted?… Legalább valami kevéske. Valami csekélység, mindegy. Ez
nagyon fontos. Ezért gondolok egyre erre, te pedig nem érted… minden összefügg. S még ennek
érdekében sem teszel most semmit.
 - Teszek - mondtam. S elmosolyodtam.
Az emberiség harminc esztendeig boldog volt.
Becsaptuk önmagunkat. Minden fordítva sült el. Százhuszonhárom ember pusztult el, több mint
értelmetlenül. A cél a délibábnál is csalfább lett.
S eljött az én időm. A dögkeselyű ideje, aki megjelenik a tragédia színhelyén, s hideg
makacssággal kideríti, ki volt az, aki nem elég lelkiismeretesen akarta a jót, nem elég aktívan
ábrándozott, nem elég pallérozottan szeretett. Már a létem maga feltételezi a katasztrófákat.
Kívülálló vagyok. Tudok ábrándozni; mint a többiek, azonban a munkám ott kezdődik, ahol az álom
véget ér.
Megöltük álmunkat.
Amikor fél évvel ezelőtt iderepültem, még nem tudtuk ezt. Még itt sem. A bioközpont
munkatársai, akik a Szola óceánjában végbemenő folyamatokat kísérték figyelemmel, nem értették,
mi történik. A forrófejűek már kidolgozták a szolai evolúció meggyorsításának tervét, hogy ne
évmilliók, de évezredek múlva jelentkezzenek az első nagyobb állatok, azután az ember; a
bioközpont havi jelentéseiből is váratlanul a büszkeség hangja érződött ki, s az Ellenőrzési Osztály
elhatározta, hogy utánanéz a dolgoknak.
Minden fordítva történt. Az élet kialakulásának éppen ezen a kezdetleges szakaszán van szükség
a besugárzással történő serkentésre. Jó néhány bolygó - emlékezetből négyet tudnék megnevezni,
melyen felfedeztük az élet kialakulásához szükséges összes feltételt, s mégsem hozták létre az
életet, akkor érthetetlen okok miatt - eljutott a Szola állapotáig, azonban reménytelenül holtak
maradtak, mert a kellő pillanatban nem kaptak mutagén serkentést kívülről. Földünk annak idején
ezt minden bizonnyal megkapta. S most - micsoda szerencse! - megkaphatta a Szola is, ha nem
avatkoznak bele az emberek, akik csak jót akartak, s ennek a jónak, szeretetüknek nevében hallatlan
áldozatokra, tartalékaik és erőforrásaik iszonyatos megfeszítésére szánták el magukat.
És nem volt bűnös senki. Különös…
- Legszívesebben sírni szeretnék, becsületszóra, amikor arra gondolok, mennyi nehézséget kellett
ezért leküzdenünk - jelentette ki hirtelen.
Bólintottam.
- Ülj már le, mit ácsorogsz! Kérsz kávét?
Mosolyogva odaléptem az asztalhoz, s lábammal közelebb húztam a másik karosszéket.
- Egyelőre nem kérek.
Változatlan figyelemmel nézett, s arca váratlanul kétségbeesetten megremegett.
- Ugyan mit tehettünk volna? - kérdezte kínlódva. - Hát tehettünk volna valamit?… Emlékszel…
emlékszel, kihívtak az óráról, s elvittek, hogy nézzük az egyenes közvetítést a Tanácsból? Hogy
örültünk, hogy mindenki az Építkezés mellett szavazott s ellene senki.
- Mindenki örült.
- Lobogók, napfény, csupa ragyogás, kacagás… Micsoda ünnep volt! - Volt.
- S arra emlékszel, hogy ketten a másik csoportból megpróbáltak elszökni a Szolára?
Emlékeztem rá. Felderítettem számukra az űrhajók teherrekeszeinek felépítését, abban akartak a
Plutóig eljutni - megtehettem, mert bemehettem apámhoz az űrrepülőtérre. Jómagam is meg
akartam velük szökni, de egy nyílás, melynek automatikus zárószerkezetét a szokásos javításra
szétbontották, a technikusok hanyagsága folytán azonban mégis működött, rácsapódott a lábamra.
Széttörte a lábszárcsontomat. A fiúk vártak az űrkikötő kapujában, s amikor a mentőszolgálat
glidere szirénázva elszáguldott mellettük, kigördülve az út védett sávjára, sikerült a félig nyitott
ablakon keresztül kihajítani nekik egy papírgalacsint, a berendezés tervrajzával és a javítás alatt álló
nyílás megjelölésével, egy koponyával és lábszárcsontokkal jelöltem meg annak rendje és módja
szerint; ezeket még ott, a félhomályos folyosón, a hideg padlón hanyatt feküdve rajzoltam le.
- Emlékszem - mondtam.
- Valóban nem lehetett semmit tenni?
Semmit, gondoltam. Semmit. Ha az ember meg van győződve arról, hogy szeme láttára pusztul
el az álma, nem teheti, hogy ne próbálja menteni. Nem teheti, hogy ne segítsen. Képtelen rá - ezzel
mindent elmondtam. Ha képes lenne rá, akkor az üres világmindenségben nem száműzöttnek,
hanem gazdának érezné magát. S egyáltalán nem születnének problémák.
Nem volt választásunk. Nem tehettünk másképp.
- Semmit - mondtam.
- Igen - felelt rá, s akár a sírás után megnyugodó gyermek, mélyet sóhajtott. - Ez valahogy…
érted, nem fér a fejembe, van benne valami hamis, hogy harminc esztendeig minden erőnkből
gyilkoltuk, s úgy elintéztük, hogy nincs módszer, mely visszahozná. Két nemzedék nőtt fel ezen.
Nem, képtelen vagyok el képzelni. Mindennek vége lenne… akkor most mit tegyünk?
Mit tegyünk most, gondoltam. Mindnyájan hihetetlenül elfáradtunk. Mindent elkövettünk, amit
lehetett. Kifulladtunk. Örvendezve vártuk, mikor sarjad ki az elvetett mag. Én is. Régi berendezésen
voltunk kénytelenek dolgozni, állandóan korlátoztuk önmagunkat - az Építkezés mindent fölfalt…
- Szerintem világos ügy - mondtam. - Tizenöt óra maradt az indulásig. Feltétlenül be kell rakodni
az anyagokat, a berendezést, hogy ha ott kétségek merülnek fel, tüstént ellenőrizhessük
működőképességüket. Azonkívül ide kell szállítani a professzor lányát. Még mindig a tizennyolcas
szektor állomásán tartózkodik? Hiszen neked tudnod kell! szakadt ki belőlem.
- Én nem erre gondolok! - kiáltotta önuralmát elveszítve. Majd zavarba jött, arcát elfedte, s
homlokát az asztalon súlyosan heverő ökléhez szorította. - Hiszen nem erre gondolok - folytatta
tompán. - Rögtön idehozom a lányt, kigyógyítom, ez így igaz, azonban nem erre gondoltam…
hanem úgy általában, az egészre…
Az ember nem teheti, hogy ne segítsen. Még akkor sem, ha nem biztos benne, hogy segítsége
hasznos. Különben még a barlangban kihaltunk volna. Ez vérünkben van. Létformánk. Amíg
elevenen él bennünk az, ami emberi, segítségünket ajánljuk, ráerőltetjük, rákényszerítjük másokra.
A csillagokra is. Most oda repül a professzor lányához, magyarázkodni fog, elmondja, milyen derék
ember vagyok… Mert neki sincs más választása. A tehetetlen bölcsesség terméketlen. Kővé
dermeszti az embert, megfosztja a szív melegétől. Az, aki képes lemondani a segítségadásról, mert
fél, hogy segítségével kárt okoz: halott ember, egykor gerincét vesztette. Teljes biztonsággal soha
semmit nem tudsz, de amikor a számítógép téved a szerencsés megoldás lehetőségének
kiszámításakor, az ember számára nem marad választás.
- Ó, szóval mindenre! - mondtam, mintha csak most értettem volna meg. - Hát tessék… -
elmosolyodtam. - Egy kicsivel okosabbak leszünk. Ismét egy kevéssel okosabbak leszünk.
Felállt. Hatalmas, testes alakja még nagyobbnak s terjedelmesebbnek tűnt a diszpécserszobát
elárasztó kékes sötétségben.
- Okosabbak… - dünnyögte.
- Így igaz. De kinek kell most ez a bölcsesség? Igen…
Vállat vontam.
- Mindig jobb, ha egy kicsivel okosabbak vagyunk.
Sokáig nézett a szemembe, mintha nem bízna bennem. Majd megcsóválta a fejét.
- Én magam mondok el mindent a Tanácsban - jelentettem ki. - S igyekszem elérni, tegyék
lehetővé, hogy szót kapjak az össztelevíziós adásban. Még aznap. Így jobb és… szóval jobb.
Rögtön az esemény után. Különben pletykák terjednek el, s a legundorítóbb az, ha az emberek az
álmuk szertefoszlásáról mendemondákból értesülnek. Nincs semmi tisztább, mint az álom, s az
álom szertefoszlása is tiszta kell hogy legyen. - Tenyeremmel végigsimítottam arcomon. - Ezt
elérem. Te majd segítesz.
Lassan bólintott.
- Így igaz - erősítette meg. Jóváhagyóan kacsintottam neki, s ő válaszul elmosolyodott. Zavartan
toporgott.
- Tehát akkor elindulok - szólalt meg.
- Igen, már mondtad - válaszoltam. Odanyúltam a szelektor biokapcsolójához, s rendeltem: -
Kávét kérek.
- Dolgozni fogsz? - kérdezte.
- Igen, elüldögélek egy kicsit… Egyedül repülsz?
- De… - zavarba jött. - Hiszen te nem…
- Á! Nem, dehogy. Valamelyik technikusodra gondoltam. Az állomáson van néhány készülék,
ezeket le kell szerelni vagy legalább konzerválni. Egymagad el tudod végezni reggelig?
- Vagy úgy, erre gondolsz… Megcsinálom. Hiszen van ott a kiberszolgálatnak néhány robotja.
- No, akkor isten veled. Nem ment el.
- A professzor lánya nem bocsát meg neked, ha most nem sietsz a segítségére.
- Minden bizonnyal - feleltem. - De ha nem bocsát meg, ez azt jelenti, hogy nincs miért
nyugtalankodnom. Talán nincs igazam?
- Igazad van - értett egyet. - Te pokolfajzat, ravasz kópé, neked mindig igazad van, igazságod
azonban sem az ész, sem a szív igazsága. Ugyan miért? - kérdezte elkeseredetten. - Miért olyan
ostoba minden ebben az átkozott életben?
- Erre is tudok válaszolni - jelentettem ki.
- Akkor felelj.
- Azért, mert mindez itt - széles mozdulattal körbemutattam -, mindez jóval bonyolultabb,
mintsem hogy elférne itt benn. - Behajlított ujjammal megkopogtattam a homlokomat. - Köphetünk
persze az egészre, s vitethetjük magunkat az árral, akkor az élet egyszerre nagyon világos és
kellemes lesz. Megszűnik viszont emberi élet lenni, ez a lényeg. Megint megcsóválta a fejét.
- Még mindig ugyanolyan fontoskodó vagy - jegyezte meg szemrehányón. - Még mindig
ugyanolyan… Semmi nincs rád hatással.
Elnevettem magam, s kihörpintettem kávémat.
- Tudod… nem is erre gondoltam. Hibák voltak, vannak és lesznek, én azonban… Hiszen lásd
be, minél erősebbek és jobbak leszünk, annál jobban növekszenek hibáink. Ez bizonyára
törvényszerű. De valóban örökké e törvény hatalmában leszünk? - Hangja elakadt. - Okosabbakká,
erősebbekké, szebbekké válunk. Egyszer csak találkozunk másokkal, vagy mi magunk hozunk létre
egy új életet, mindez megvalósul, tudom, de vajon a hibák száma, tragikus következményeik is
mindig, mindig növekedni fognak… arányosan az álmaink humanizmusával és a megvalósításukra
felhasznált eszközök erejével.
Elhallgatott. Hallottam, hogy kapkodva s nagyokat sóhajtva szedi a levegőt.
- Nem tudom, úgy érted-e az egészet, ahogy én… Lehetséges, hogy száz, kétszáz, ezer esztendő
múlva az emberek, miközben olyan problémákat oldanak meg, melyek nagyságát s szépségét el sem
tudjuk képzelni, tévedni fognak, s ráadásul nem úgy, ahogy mi, hanem százszorta borzalmasabb
következményekkel? S lehetséges, hogy a kiábrándulást nem bírván elviselni, önkezükkel vetnek
majd véget életüknek? Kapcsolatok foszlanak semmivé, sorsok torzulnak el?
Szerettem volna válaszolni, ő azonban, félvén, hogy félbeszakítom, még gyorsabban, még
izgatottabban s kevésbé érthetően, szinte fuldokolva folytatta:
- Igen. Értem. Csak az nem vétkezik, aki nem csinál semmit, ez így igaz, azonban… Szörnyű
rágondolnom, hogy a világ válasza a hibánkra - mindig, mindig! - nem enyhülni, hanem szigorodni
fog! S azokon, akik nálunk jobbak, tisztábbak, becsületesebbek, derekabbak… - elfulladt, sietve
lélegzetet vett, s szinte nyögve folytatta: - akik nálunk sebezhetőbbek… a világ annyiszorta
fájdalmasabban végigver, amennyivel terveik becsületesebbek és nemesebbek. Csakugyan
tévedéseink, értetlenségünk miatt, mely, teljesen egyetértek vele, nem rosszindulatú; egyszerűen e
világunkra vonatkozó jelenlegi ismereteink határozzák meg. - Ügyetlenül megismételte széles
kézmozdulatomat. - Csillagok robbannak majd fel? Tejútrendszerek ütköznek össze? Elvesztettük a
tévedés jogát. Nem biztosíthatjuk be magunkat, mert természetünknél fogva nem tehetjük, hogy
lemondjunk az örökös előrehaladásról… Mi lesz akkor? Valóban nincs más út?
Bizonyára adhattam volna neki békítő választ: más utat egyelőre nem ismerünk. Ezeket a
kérdéseket nem hagyhatjuk érvényben. Eltaposnak, ha megpróbálsz válaszolni rájuk, ha egyre ott
hurcolod őket a lelkedben. Nem hagynak dolgozni. Lehetséges, hogy mindenben hibát látsz majd, s
ettől való félelmedben, akár egy béna, egyetlen mozdulatot sem tudsz majd tenni.
- Tézis, antitézis, szintézis - mondtam lassan. - Célzás, az eltérés meghatározása, pályakorrekció.
Nincs más út. Az abszolút hibátlan tevékenység éppolyan absztrakció, mint, tegyük fel, az abszolút
szilárd test. A közeledés hozzá, mint minden ideálhoz, akár a párhuzamosok találkozása. Dolgozni
kell… helyesbíteni, az ördögbe is, s nem egy helyben filozofálni. Minden lehetőséget kihasználni,
minden apróságból kipréselni minden lehetőséget, hogy egy picivel is okosabbak legyünk. Mert
csupán ez - csupán ez képes arra s nem az, hogy minden mondatunkhoz hozzáfűzzük a "valóban"
szót, hogy a tévedések arányát csökkentsük. Érted?
- Te… - nyögte ki. - Te…
Elhallgatott, s én sem szóltam egy szót sem. Mindent elmondtunk egymásnak. Elfordult, s
néhány másodperc múlva hallottam, amint nehéz léptekkel az ajtóhoz kullogott, majd alig hallható
sóhajtás jutott el hozzám, s meglepő nagy csend köszöntött be.
Odaléptem az ablakhoz. A tengert nem láttam, csak az eget. Végképp beköszöntött az éjszaka, s a
csillagos sötétség hátteréből halovány fényként villant elő a sebesen távolodó gravirepülőgép
homályos körvonala. Elrepült. Oda.
Csillagok végtelen, sűrű folyama lángolt az égen. Igyekeztem nem nézni fel, hogy ne lássam ezt
az idegen ünnepet - túl sok volt azonban a csillag. S túlságosan fényesek. Mégis felpillantottam. S
akár abban a rég múlt pillanatban, amikor rájöttem, hogy házam üres, összeszorult a torkom, s egy
másodpercre hatalmába kerített a kétségbeesés. Kitartottam mégis. Ismét kiálltam a próbát.
Kiálltam a próbát, azonban nem tudtam mivel válaszolni a kihívásra.
Egyszerre rájöttem. Megéreztem, s éppen ezért megértettem, hogy ez nem kihívás. S nem is düh.
Nem. A fagyosan ragyogó tejútrendszerek hatalmas tömbjeinek, a halott büszke és idegen anyag
végtelen fényévtrillióinak éppoly fájdalmas a magány, akár az embereknek. Végtelenül hatalmas
világ nézett rám, mely, amennyire tőle tellett, igyekezett eljutni hozzánk - s neki sem sikerült. Kérte,
várta a segítséget, mi azonban még túlontúl ostobák voltunk ahhoz, hogy segíthessünk. S a világ
tudta ezt. Várt. Én pedig semmi biztatót nem mondhattam neki a szerény és erőtlen, de mégis
egyedül igaz, egyedül lehetséges szavakon kívül.
Egy kicsivel okosabbak leszünk… Kimondtam hangosan. Semmi nem történt.
Nevetséges lett volna abban reménykedni, hogy valami egyszerre megváltozik. Évek, évek
munkája szükséges hozzá. S évek reménykedése, melyet nincs mivel igazolnunk. Nincs más út.
Egyszerre elbűvölően könnyűnek éreztem a szívem. Az asztalhoz léptem, hogy kérjek még egy
kávét, mert dolgoznom kellett, előttem állt még az éjszaka. Pontosan össze kellett vetni az ő és az
én számításaimat s megmagyarázni az összes eltérést, hogy senkiben ne maradhasson kétely. És
még valami - legalább hozzávetőlegesen kiszámítani, mennyire nő meg a spontán biolizáció esélye
a tejútrendszerekben a mag maximálisan lehetséges, egyelőre elméleti absztrakt aktivitása esetén.
Hogy a beismerésen s önigazoláson kívül legyen mit mondanom a Tanácsnak s az emberiségnek.
Sietnem kell. Ez a munka elegendő lesz reggelig, ha azonban nem tudora befejezni, valamit
összezavarok vagy tévedek, elhalasztom az indulást, s elölről kezdem.

Földeák Iván fordítása

 Salimov - Találkozás a régi energiatelepen

Még nem vagyok nagyon öreg, bár más időben talán ideje lenne nyugalomba vonulnom… Kisfiú
voltam, amikor itt, a völgyben, az első kutakat fúrták. A kész kutakat nehéz légszelepekkel elzárták,
mellette pedig bevertek a földbe egy gyalulatlan vörösfenyőből készült karót, s ráírták piros
festékkel egy furnírlemezre: "Vigyázat, forró víz!"
Ezeket a feliratokat kifakult fényképeken láttam apám albumában: egy kihalt völgy ritka
tajgával, a Kambalnij tűzhányó barnás-hamuszürke lejtői, fúrótornyok, a Kamcsatka földjébe
geológusok által belegyömöszölt csövek. Amikor a szelepeket kissé megnyitották, a csövek
szökőkútszerűen ontották magukból a forró vizet. A forró patakok az agyontaposott mohán
belefolytak a szürkén habzó Pauzsetkába.
Apám fiatal korában felderítette a természeti gőz pauzsetkai lelőhelyét, azután pedig felépítette
az első geotermál erőművet· ezen a földön. Eleinte egészen kicsiny volt, csupán néhány
konzervgyárat látott el árammal. Majd megnőtt… Emlékszem, a távolkeleti energetika óriásának
nevezték. Milyen régen volt ez? Régen és nemrégen… Csupán egy emberöltővel ezelőtt…
Mellesleg, mi is egy emberöltő? Ifjúságom napjaiban ez általában hetven évet jelentett. Most
pedig… Amikor betöltöttem a százhúszat, az orvosok nem engedték, hogy elutazzam Grönlandba.
De hát én az egész életemet a messzi Északnak és Antarktisznak szenteltem. S az ördög vinné el,
nem akartam megadni magam. Nem tudtam elképzelni magam munka nélkül. Mint a levegő, úgy
kellett nekem: igazi munka, kéz a kézben igaz emberekkel, zord szelek, jég és hosszú éjszakák az
északi fény szivárványával. Az ember kilép a meleg házikóból az éjszakába, és hallgatja a jég
csendjét. Ez a csend pedig különleges. Valami távoli, izgató cseng benne, mint az örökké megújuló
élet várakozása. Az ember issza a fagyos, forrástiszta, égetően hideg, éltető levegőt. Minden egyes
korty új erőt ad. Hát meglehet az ember enélkül?
Hát ezután azt javasolták, hogy jöjjek ide. A pauzsetkai rezervátum és a dél-kamcsatkai
természeti múzeum vezetője! Én, aki a Nagy-gátat építettem a Lénán és a Bering-hidat! A
rezervátum személyzete: a vezető meg tizennyolc robot, legtöbbjük régi konstrukciójú, egyesek már
nagyjavításra szorulnak. Hát így van ez… Mellesleg, a kamcsatkai rezervátum még a legjobb hely
volt azok közül, amelyeket a hozzám hasonló nyughatatlan veteránoknak ajánlottak. Persze
kiborultam, kiabáltam ott, a személyzeti osztályon, még ököllel is vertem valami elektronikus
koponyát, azután pedig elutaztam. Elmentem megnézni… Hogy és mint… Hisz negyven éve nem
voltam Kamcsatkán. Mégis érdekes: "a távolkeleti energetika óriása" volt, most pedig "rezervátum".
Repülőgéppel eljöttem ide, ebbe a völgybe, amelyre emlékeztem apám régi fényképeiből. Vagy
fél napig járkáltam a kiürült lakótelep hallgatag házai közt, a volt geotermál erőmű elcsendesedett
épületeiben. Majdnem egy évszázadon keresztül megvilágította és bemelegítette Kamcsatka jó felét.
A nap borongósra sikerült, borongós volt a lelkem is.
"Nem… mind a ketten feleslegessé váltunk - gondoltam. - Ez a gigászi erőmű, apám szülöttje. S
én magam… Miféle rezervátum ez! Ez temető… A történelem pusztája…És senkit sem érdeklünk.
Az élet örökre eltávozott innen. Persze, most már nem használják a vulkánok melegét, mint a
huszadik században. Mi volt akkor egy tűzhányó? Kályha, legjobb esetben egy gőzkazán. Most az
emberek ravaszabb dolgokat találtak ki. Meg a követelmények is mások, most egyszerre kilowattok
milliárdjaira van szükség. Egy tűzhányóból ennyit nem lehet kihozni. Ezért mélyebbre kellett
nyúlni, a kéreg alatti zónához. Harminc-negyven kilométer mély kutakat fúrnak. Ilyen kutakat pedig
bárhol lehet fúrni. Leeresztik a kutakba a termoelemeket, és megkapják az energiát.
Grönland északi részén, ahova "egészségi állapota miatt" nem engedtek, most négy ilyen kutat
fúrnak. Ez igen, ez munka! Százmilliárd kilowatt kapacitású erőmű épül ott. A világon a második,
az antarktiszi után. És szintén a jég megsemmisítésére szolgál. Itt pedig…

··Geotermál erőmű, amely vulkanikus származású természeti gőzzel működik. Ilyen erőművek
léteznek ma Olaszország, Izland, Új-Zéland tűzhányói mellett. Ezen erőművek kapacitása egyelőre
nem nagy. Nemrég hasonlót építettek Szovjetunióba is. Kamcsatkán.
 Undorral néztem körül. A központi transzformátorok melletti nagyfeszültségű vezeték póznája
elgörbült. Fent a szigetelő mellett valami kóbor madarak vertek fészket. A kerek diszpécserépületbe
vezető ajtó feletti üveget kiverte a szél. "Elsősorban ezt kell majd be üvegezni - jutott eszembe. -
Nehogy télen a hó belepje a diszpécserhelyiséget. Ott van az elektronikus agy, a precíziós
műszerek…"
De hát minek? Kinek van már szüksége erre az öreg elektronikus fejre és az elgörbült póznára?
Hisz a vezeték már nem vezet áramot. A madarak nyugodtan költhetik fiókáikat közvetlenül a
szigetelő mellett.
Múzeum! Mulatságos ötlet… Kinek a kedvéért? Fogadok az öreg pipámban, mióta a telepet
bezárták, és elment innen az utolsó megfigyelő, itt nem járt ember.
- Jó napot kívánok - hallatszott mögöttem egy vékony hang. - Vártuk magái. Sietősen
megfordultam. Egy tízévesforma kislány, világoskék overallban érdeklődéssel nézegetett. Nagyon
kedves, kerek arcocskája volt, a pofacsontja kiállt, széles orra, kissé ferde vágású barna szeme volt.
Kreolbőrű arcát élénk pirosság fedte, a napfény és a kamcsatkai szelek pecsétje. Bolyhos fehér
szőrmével szegélyezett kapucnija a vállán volt. Kissé vöröses göndör haját összeborzolta a szél.
- Szervusz - mondtam kissé bizonytalanul. - Először is, ki vagy, és honnan kerültél elő,
másodszor meg, ki várhat engem és miért?
- Kszanta vagyok az Ezüst Hattyú telepről. Várni pedig mindannyian vártuk.
- Igen? Érdekes… De mit csinálsz egyedül itt, a tajgában? És hol van ez a telepetek? - Lent van a
tengernél, innen hét kilométerre. Itt pedig egyáltalán nincs tajga, ez a volt vulkanikus erőmű, a
pauzsetkai geotermál erőmű. - A kislány huncutul rám hunyorított, és hozzátette: - Nem hallott
erről?
- Hallottam egyet-mást… Tehát te egyedül jöttél ide hét kilométer távolságból? - Egyáltalán nem
egyedül, hanem Bukával.
- Bukával? Nem látom… És kicsoda ő?
- Buka a barátom. Amerikai. Dédapám hozta őt az Aleut-szigetekről, amikor kicsi voltam. Akkor
Buka is még egészen csöpp volt. Egy kesztyűben elfért. Most pedig, ó-ó… Most, ha a hátsó lábára
áll, magasabb lesz magánál.
- Ja, most már értem… De hát ez nem szép tőle, egyedül hagyott téged ezen a kihalt helyen.
- Ó nem tehet róla. Megengedtem neki, hogy látogassa meg Fomát. Én ügyeletes vagyok ma itt.
- Ügyeletes? Hol tartod az ügyeletet?
- Itt, az erőművön. Az egész internátusunk vállalta felette a védnökséget, amíg maga megérkezik.
Hisz kell valaki, aki felügyel a robotokra. Mindent a legnagyobb rendben adunk át. Azután pedig
segíteni fogjuk.
- Hm… Tudod-e, Kszanta… De hát később még beszélünk erről… Nekem mindent át kell
gondolnom, mérlegelnem.
- Hát biztosan repülés közben már mindent átgondolt.
- Hát a repülés gyors volt. Petropavlovszkból csupán tíz perc az út. Inkább mondd meg, ez a
Foma állandóan itt él?
- Igen, ő itt a főőr, hogy ne jöjjenek a farkasok és a vaddisznók. - Érdekes! Itt még megmaradtak
a farkasok?
- Persze. Ott élnek, ni, a Kurili-tó mögött. Saját rezervátumuk van ott. De ide jártak, és
vonyítottak, és tönkretették a virágokat… Most Foma már nem engedi be őket.
- Hm… Figyelj ide, Kszanta, és miért nem nevezték ki Fomát ide vezetőnek? Nem is tudtam,
hogy ő állandóan itt él!
Kszanta figyelmesen rám nézett. Szemében valami kételyfélét láttam: talán tréfálok? Azonban
nagyon komolyan válaszolt:
- Gondolom, Fomának nincs ehhez elég ereje. Maga jobban megfelel. - Köszönöm. Mégis,
menjünk Fomához, beszéljünk vele.
- Menjünk. - Vékony hangon mondta Kszanta.
Egy keskeny, piros homokkal leszórt úton a telep belsejébe vezetett. Körülöttünk lángoló piros
szőnyegként égtek a virágok, Kamcsatka őszi virágai: őszirózsák, krizantémok, dáliák, szalviák. A
virágok sűrű tömege majdnem elérte Kszanta magasságát. A kislány magabiztosan vezetett engem
ezen az élő labirintuson keresztül. Megkerültünk egy épületet, még egyet, majd egy széles tisztást,
amely tele volt ültetve virágokkal. Fölöttünk pompázott az őszi tajga: sápadtzöld, majdnem átlátszó
vörösfenyők, óriási bozontos cédrusok, sárgás-narancsszínű nyírfák, aranyló topolyafák, lángoló
vörös rezgőnyárfák. Körülöttünk pedig az őszi virágok tomboló szőnyege, rendezett, homokkal
beszórt ösvények, a telep tarka házai.
Időnként a fák koronái szétváltak, s magasan, a sápadtan kék égben - délben a szél szétkergette a
felhőket - fénylettek a vezetékek szálai, amelyek magas csipkés póznákon lógtak. A szelíd
napfénysugarak áttörtek az őszi lombokon, felgyújtották a verandák zöld és rózsaszín üvegeit.
Csend volt. Csupán Kszanta lépései alatt susogtak alig hallhatóan a lehullott falevelek, Érezni
lehetett az őszi erdő illatát. Csodálatos illat volt: keveredett benne a kesernyés frissesség, a rothadó
levelek, gomba, tűlevelek és még valami megfoghatatlannak, de furcsán ismerősnek és izgatónak az
illata.
Csak mentünk és mentünk előre… Már az volt az érzésem, hogy nincs itt semmiféle Pauzsetka,
nincs a régi geotermál erőmű. Gyerekkorom féltve őrzött mesés erdejében vagyok. Egy kicsi erdei
tündér vezet engem valahová. Nem mindegy, hogy hová… Mindjárt találkozunk egy jóságos
varázslóval, s megkezdődnek a csodák…
Varázslóval nem találkoztunk, de a csodák tüstént megkezdődtek, mihelyt kiértünk Kszantával
egy kis térre, amely valószínűleg a telep közepén volt. A tér rózsaszín tufakockával volt kikövezve.
A kockák nem feküdtek szorosan egymás mellett, köztük mindenütt zöld moha bújt ki. Csodálatos
geometriai minta volt ez, amelyet az eleven zöld háló és a meleg rózsaszín kő kockái képeztek. A
tér közepén pirosas márvánnyal kirakott kerek medence volt. Azelőtt szökőkút volt itt, de most nem
működött, s a medence üres volt. A szökőkút mögött szürke gránitszobor magasodott: szikár, kissé
hajlott alak széles karimájú kalapban és magas csizmában, keskeny kecskeszakállas arc, bal
kezében geológiai kalapács. Mindjárt megismertem. Láttam ezt az embert a régi fényképeken. A
múlt században a "vulkanológia atyjának" nevezték. Ő alkotta ezt, a működő tűzhányókkal
foglalkozó tudományt. Persze kivívta a jogot, hogy itt álljon, a vulkanológusok lakótelepén, annak a
tűzhányónak a lábainál, amelyet ő állított az ember szolgálatába. De most… Hát nem a sors iróniája
ez: örökké állni az emberek által elhagyott településen? Mit mond a véletlen látogatónak a
polírozott gránitba vésett neve?
- Tudod-e, ki ez? - kérdeztem halkan Kszantától.
A kislány rám emelte csodálkozó szemét.
- Persze. Ez az én szépapám. Apa azt mondta, hogy ő - Kszanta rámutatott az emlékműre -
elsőnek kezdte tanulmányozni a kamcsatkai tűzhányókat. Rábeszélte a kortársait, hogy lakótelepet
és vulkanikus erőművet építsenek itt. Mindennap friss virágot hozunk az emlékműve talapzatához -
folytatta Kszanta. - Anyu azt mesélte, hogy a szépapa nagyon szerette a virágot…
- Tehát édesapád és édesanyád szintén itt laknak a tengerparton?
- Dehogyis! A tengermelléki településen csak gyerekek élnek, s persze nevelőink és tanítóink. Az
Ezüst Hattyú gyermektelepülés. Anyukám pedig Petropavlovszkban dolgozik. Geológus, ugyanúgy,
mint szépapám volt. Apukám is geológus. De most kiküldetésben van, ott. - S Kszanta ujjával
felfelé mutatott. - Este majd (ehet látni, megmutatom. A Holdon van. Tűzhányókat tanulmányoz.
Azt ígérte, hogy majd hoz nekem holdköveket.
- Igen? Te is biztos geológus akarsz lenni.
- Nem, én még nem döntöttem - mondta komolyan Kszanta. - Tudja, nagyon nehéz választani.
Minden olyan érdekesnek tűnik. Első osztályban Marával együtt, aki a legjobb barátnőm, űrhajós
kapitányok akartunk lenni. A másodikban Mara hirtelen elhatározta, hogy oceanológus lesz, hogy a
Csendes-óceán fenekén dolgozhasson. Én is ezt akartam… De azután megtudtuk, hogy ott örök
sötétség van, s meggondoltuk magunkat. Most Mara szeretne megtanulni szép zenét szerezni, én
pedig még gondolkodom… Lehet, hogy olyan állomáson fogok dolgozni, mint ez, csak egy
nagyobbon.
- Most már nem építenek ilyen állomásokat, kislány.
- Tudom. Az újakra gondoltam, amelyeket most építenek, például Grönlandban… "Úgy kell
neked" - mondtam gondolatban önmagamnak, és elharaptam a szót.
- De lehet, hogy elmegyek erdőket ültetni Afrika sivatagaiba - folytatta Kszanta -, vagy
vadállatokat fogok átnevelni, hogy okosak és jóságosak legyenek. Mint Foma…
- Hogyan, mint Foma?
- Hát Foma is… Majd meglátja. - Kszanta hirtelen tapsolni kezdett. - Nézze, nézze kiáltott fel -,
itt jönnek Bukóval együtt.
Hátrafordultam. A téren keresztül sietség nélkül felénk tartott egy óriási bozontos újfundlandi
kutya és egy nagy barnamedve. Az újfundlandi egyéves borjú nagyságú volt, fehér, csak széles,
nagy homlokú pofáján és masszív lábain virítottak vörös foltok. Rendkívül méltóságteljesen
közeledett, hangtalanul és lágyan lépkedve a rózsaszín kőkockákon. A medve, amely valamivel
kisebb volt a kutyánál, kacsázva kocogott mögötte, és fekete orrát lehorgasztotta egészen a földig.
Önkéntelenül hátratántorodtam, magammal húztam Kszantát is.
- Ne féljen - mondta a kislány, s óvatosan kiszabadította ujjait a kezemből. - Buka nem harap.
Fomát pedig átnevelték, amikor még kicsi medvebocs volt. Nagyon jóságos, és mindent megért…
Gyertek, ne féljetek - folytatta, a kutyához és a medvéhez fordulva, amelyek megálltak néhány
lépésnyire tőlünk. - Buka, köszönj a… - Kszanta rám nézett. Tekintetében kérdés és némi kétség
volt.
"Hogyan nevez meg? Csak nem apónak?… Ha nem nevez apónak, akkor itt maradok" -
gondoltam, neki pedig gyorsan ezt mondtam:
- Filippnek hívnak.
- Gyere, Buka, köszönj Filipp bácsinak.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Mégiscsak bácsi s nem apó…
De ebben a pillanatban az óriás Buka megközelített, könnyedén hátsó lábéra állt, a mellső lábát a
vállamra tette, s meleg érdes nyelvével megnyalta az orromat és az ajkamat. - Menj innen! -
önkéntelenül kiáltottam fel. Meghajolva az áriás kutya súlya alatt, könyökömmel sietősen
eltakartam magam széles, vigyorgó pofája elől. Buka mellékesen megnyalta a jobb fülemet, s
bizonyára úgy döntött, hogy eléggé kimutatta már baráti érzelmeit, mert megszabadított ölelésétől.
Kszanta lábánál ült le. Le nem vette rólam kerek borostyánszínű szemét, s közben erélyesen söpörte
farkával a tér tiszta rózsaszín köveit. Úgy látszik, most Foma következett. Kocogva közeledett,
hozzám kis sötét szemével pislogva és elfintorítva nedves fekete orrát.
- Kszanta - mondtam panaszos hangon. - Jól van, hogy Buka… De becsületszavamra, még
életemben nem csókolóztam medvével, még ha az át is van nevelve. Nem gondolod, hogy elég, ha
Fomával csak megszorítjuk egymás kezét?
- Rendben van - egyezett bele Kszanta. - Foma, adj pacsit Filipp bácsinak. És ne felejtsd el, hogy
mindenben szót kell fogadnod neki. Most ő a te fő főnököd.
Foma helyeslően morgott valamit, s Buka mellé telepedve, felém nyújtotta súlyos karmos
mancsát. Mély megelégedéssel szorítottam meg.
- Na, most már megismerkedtek - mondotta Kszanta. - Nagyon, nagyon örülök… Hogy vagy,
Foma 7 Milyen volt az éjszakai ügyelet?
- Uffff! - sóhajtotta Foma, és széles barna fejével a kislány világoskék overalljához dörgölődzött.
- Értem - bólintott Kszanta. - Megint bántottak a mókusok? Tudja, Filipp bácsi, valamit ki kell
majd találnia. A mókusok nem hagynak nyugtot szegény Fomának. Megdobálják a kifejtett
cédrustobozokkal. A tobozok megakadnak a bozontos szőrzetében, és nagyon zavarják. Nézze meg,
mennyi toboz van rajta.
- Be lehet fogni az egyik robotot. Az ki fogja fésülni Fomát, persze, ha megengedi. - Megengedi,
megengedi! - kiáltotta Kszanta. - Ugye, Foma?
- Uff! - morogta a medve, miközben ironikusan szemlélt engem.
- Na látja… Foma tudja, mi a hasznos számára. A mókusokat pedig még egyszer figyelmeztetni
kell. Nagyon szófogadatlanok. Egyesek még a fődiszpécserterembe is beszaladnak és mogyorót
dobálnak ott el.
- Na, ezt abba kell hagyniok - mondtam határozottan.
- Ez az - értett egyet Kszanta. - Tudom - tette hozzá -, Fomával most rendben lesznek…
 Utána négyesben elmentünk megnézni a geotermál erőművet. Kszanta megmutatta a különböző
mechanizmusokat, és megmagyarázta nekem rendeltetésüket. Foma bólintott súlyos barna fejével,
pislogott, időnként helyeslően morgott. Csak Buka viselkedett tartózkodóan. Hátul jött, leeresztve a
farkát, gyakran ásított, ilyenkor tágra nyitotta rózsaszín száját. Nyilvánvalóan unatkozott. Azt
hiszem, nem szerette a technikát.
Először a fúrókutakhoz mentünk. Amikor egyedül bolyongtam a városban, nem találtam meg.
Nem is csoda… Hisz a földből kiálló, nehéz szelepekkel ellátott csöveket kerestem, mint apám
fényképein. Most pedig a kutak szép átlátszó tornyok belsejében voltak. A tornyok üvegből és
fémből készültek, és Csipkerózsika kastélyára emlékeztettek. Minden toronyhoz homokkal beszórt,
virággal szegélyezett út vezetett.
Az átlátszó csúcsos tetők felett pedig csendesen susogtak a cédrusok. A cédrusokon családostul
ott laktak Foma ellenfelei, a kicsi, könnyelmű, vörös-szürke mókusok. Bennünket is megcéloztak a
tobozokkal. De nem találtak.
- 56 kút volt itt - mesélte Kszanta. - Egészen sekélyek, öt-hatszáz méteresek. A település szélén
van a legmélyebb kút, az két kilométeres. A kutakat a föld alatti gőzkazánig fúrták le. Persze ez nem
valódi gőzkazán, csupán a Kambalnij tűzhányó ősi lávája. A lávákban sok vízzel teli üreg volt. A
tűzhányó melegétől a víz megmelegedett, és gőzzé vált. A gőz a csöveken feljött, és forgatta az
erőmű turbináit. Ez az egyik ilyen kút. Most pedig az erőműbe megyünk…
- Várj, Kszanta - mondtam - És most ezek a kutak már egyáltalán nem adnak gőzt? - Adnak, de
keveset - válaszolta a kislány. - A gőz ereje csökkent, már nem tudja forgatni a turbinákat. Egyes
kutak még adnak forró vizet. Csöveken azt a mi településünkre vezették. Fürdünk benne, és
úszkálunk egy nagy beüvegezett medencében. Ezzel a vízzel fűtik az erőmű házait is. Télen meleg
van itt. És amikor jönnek a turisták és a síelő sportolók, nagyon vidám itt az élet. Itt élnek ezekben a
házakban, síelnek, felmennek a Kambalnij kráterjához, villamos szánon elmennek a Kurili-tóhoz.
Mi is gyakran elmegyünk oda. - Tehát itt sok ember fordul meg.
- Persze… Csak most, ősszel nincs itt vendég. Nyáron pedig meg télen, ó, rengeteg itt a nép!
Különböző internátusokból gyermekkirándulásokat szerveznek, megnézik a tűzhányókat, a Kurili-
tavat, a régi erőművet. Jönnek az energetikai egyetem diákjai, akik tanulmányozzák a technika
történetét, különböző tudósok, turisták, művészek, írók, még űrhajósok is, egy kicsit pihenni… Hisz
nagyon szép itt nálunk, nemde?
- Igen, persze…
Kszanta sokáig mesélt nekem a pauzsetkai geotermál erőmű történetéről, egy nagy, igazi munka
dicsőséges, közel évszázados történetéről, én pedig arra gondoltam, milyen csalóka az első
benyomás. Hisz a Kszantával való találkozás előtt, amíg egyedül bolyongtam csak egy elhagyott
tajgai települést, kivert ablakot és elgörbült póznát láttam, itt pedig folyik az élet, fontos és
szükséges… Persze, minden, ami körülöttünk van, már a történelem egy darabkája. De hát nem
segíti-e a történelem a jövő építését? A villamos energiát most gigászi termoelemekből kapjuk,
amelyeket mély kutakba eresztettünk le, megtanultuk szabályozni a tűzhányókat, ártatlan fáklyákká
változtattuk őket, amelyeket csupán a nagy ünnepek idején gyújtunk meg. Elérni mindezt segített
Pauzsetka is, ez az erőmű is, a Kambalnij tűzhányó hőenergiája, amely egy egész évszázadon
keresztül hűségesen szolgálta az embert.
"Csak akkor leszünk boldogok, ha tisztában leszünk a saját, még ha legszerényebb
szerepünkkel." A múlt század egyik legnagyszerűbb embere mondta ezt, a repülés úttörője,
fejlődésének hajnalán, költő és filozófus. Én százhúsz éves vagyok, de vágyom az emberi
boldogság még egy kis darabkájára. Miért ne próbáljam azt megtalálni itt? Úgy tűnik, hasznossá
tudok itt válni. Nem, egyszerűen meg vagyok győződve, hogy szükség van itt rám.
- Hát ez nem szép, Filipp bácsi - hallottam meg Kszanta hangját. - Már öt perce csendesen
szavalok magának egészen butácska verseket, maga pedig bólint, és azt mondja, hogy helyes. "Az
elefánt leborotválta a bajuszát" - maga azt mondta: "Persze", pedig az elefántnak nincs is bajusza…
Aztán, amikor elszavaltam, hogy "rakétával elrepültek Urániumra a rákok", maga azt válaszolta,
hogy "nagyszerű, ezt fogjuk csinálni"… - A hangja megbicsaklott. - Miért csinálja ezt, Filipp bácsi?
Nagy zavarba jöttem, széttártam a karom.
 - Bocsáss meg, Kszanta. Kicsit elgondolkodtam. Az öreg emberekkel előfordul…
- Maga egyáltalán nem öreg - mondotta Kszanta, de nem nézett rám. - Legfeljebb nyolcvanéves.
- Ó, kislány, ha most nyolcvan lehetnék! De nem erről van szó. Egy kérdést tennék fel neked.
Nagyon nehéz kérdést. Mondd meg, szerinted mi a legfontosabb az embernek? - Hát ez egészen
egyszerű - mosolyodott el Kszanta. - A legfontosabb az embernek, hogy boldog legyen. Ehhez
pedig csak az kell, hogy boldoggá tegyen másokat.
- Hm… Úgy tűnik, igazad van, ez valóban egyszerű… Sohasem gondoltam volna, hogy a
világon minden olyan egyszerű. És most mit csinálunk?
- Most ki kell engednünk a robotokat. Biztosan megunták, hogy kikapcsolva ülnek. Ideje, hogy
munkához lássanak.
Egy alacsony üvegházba léptünk, amely mintha virágok számára készült volna. Ott álltak sorban
a mulatságos, kis növésű "valakik", a robotok, egész csapat munkás. Feladatuk a rend fenntartása
volt a település és az erőmű területén.
Kszanta régi ismerősként üdvözölte valamennyit. Egymás után kapcsolta be őket, az egyiknek
megveregette fényes, nikkelezett vállát, a másiknak megsimogatta a csiszolt tojás alakú fejét, a
harmadiknak súgott valamit a hangfelvevőjébe. A bekapcsolt robotok mozogni kezdtek,
türelmetlenül topogtak kicsi lábukkal, nyújtogatták gereblyéhez hasonló mechanikus kezüket, és
sietve indultak - úgy látszik - jól ismert munkájukra.
Buka az üvegház bejáratánál ült, és kritikusan nézett mindegyik kisiető robotra, mintha
ellenőrizné, rendben van-e minden, kész-e a feladat végrehajtására.
- Te pedig, kicsike, menj és gyűjtsd össze a leveleket - mondotta Kszanta a soron következő
robotnak. - Sok van ott az utakon. Éjjel erős szél volt. Most mindennap egyre több lesz a lehullott
levél. Te pedig mész, és letörölöd a port a házakban - utasította a következőt. - Jól takaríts! Majd
Filipp bácsi azután ellenőrzi. Általában tudják ők, hogy mit csináljanak - mondotta felém fordulva
Kszanta. - Be vannak állítva… Csak azért beszélek velük, hogy vidámabbak legyenek. Unatkoznak
itt egyedül éjszakánként. Most pedig egészen kevés a munka. Amikor kevés a munka, unalmas az
élet, ugye, Filipp bácsi?
Bólintottam.
- Ó, megint náthás vagy, kiskölyök - fordult Kszanta a következő robothoz. - Tudja, Filipp bácsi,
ez a kicsike az összes csövet és csapot ellenőrzi. Őneki mindennap sok a dolga. Az egész városkát
körül kell szaladnia. Valószínűleg túlfárasztotta magát. Már néhány napja csöpög valami az orrából.
Látja…
- Valószínűleg az olajozás nincs rendben - mondtam. - Meg kell majd nézni. - Elengedjem? -
kérdezte Kszanta.
De a bekapcsolt robot, meg sem várva az engedélyt, kicsúszott a kezéből, és sietősen a kijárat
felé botorkált.
- Ezek pedig már nem tudnak dolgozni - mondta szomorúan a kislány, s rámutatott egy egész
csoport robotra, amely ott árválkodott a sarokban. - Nagyon öregecskék. Még a dédnagyapám
állította be őket. De tönkrement a beállításuk. Például ez itt, a legnagyobb, ha kiengedjük, szalad
egy kicsit, ugrál, aztán a hátára fekszik, és kalimpál a lábával. Pedig utakat tudott javítani, lepucolta
a falakról a régi festéket, és újat tett rá. S sok mindent tudott még… Most pedig a tanáraink közül
senki sem tudja megjavítani. A dédnagyapám tudná, de hát ő… - Kszanta sóhajtott egyet, s
elhallgatott.
- Tehát a dédnagyapád itt dolgozott?
- Igen, ő volt a rezervátum vezetője, mint most maga. De tavasszal az orvos elküldte őt
gyógykezelésre Moszkvába. S nagyapa nem jött többé vissza. Anyu azt mondta, hogy Moszkvából
újból elment az Aleut-szigetekre, de nem akarta megmondani, mikor jön vissza. S nem lehet vele
beszélni videofonon… Azt gondolom, hogy egyszerűen meghalt - fejezte be szomorúan Kszanta, és
lesütötte a szemét.
- Micsoda gondolataid vannak - válaszoltam. - Most az emberek sokáig élnek. A dédnagyapád
még visszajön. Elmúlik egy-két év, és visszajön. Majd meglátod…
- Nem tudom - suttogta Kszanta. - Hisz a felnőttek nem mindig mondanak igazat nekünk…
Pedig már nem vagyunk kicsik. Sok mindent jobban értünk, mint a felnőttek gondolják. Egy év
múlva én és az osztálytársaim elhagyjuk az Ezüst Hattyút. Messzi nyugatra visznek bennünket, a
Tiensan hegység lábához. Ott fogunk élni és továbbtanulni, amíg elvégezzük az általános iskolát.
Ide pedig a kicsik új csoportja jön.
- Tehát itt az Ezüst Hattyúban csak az első kör iskolája van?
- Igen. Az első négy osztály. Marával együtt most már a legfelső osztályban vagyunk. A második
kört Közép-Ázsiában járjuk.
- És nem sajnáltok megválni az Ezüst Hattyútól?
- Sajnáljuk, persze. De ahová megyünk, ott is nagyon érdekes lesz. Az ember nem maradhat
mindig egy helyben.
- Igazad van, Kszanta. Így vagyok én is… Dolgoztam az Antarktiszon, majd Grönlandon, most
pedig…
- Tudom - súgta a kislány. - A tanárnőnk mesélt nekünk magáról. És mi nagyon büszkék
vagyunk, hogy itt együtt leszünk. Elmondja nekünk, amit látott és tud? Ugye?
- Elmondom, ha érdekel titeket.
- Ó, nagyon is!
Puha léptek hallatszottak. Buka jött be sietség nélkül az üvegházikóba, óvatosan hozta a szájában
az előttem már ismerős taknyos robotot. A bőrgallérjánál fogva tartotta, s nyilvánvaló undort
fejezett ki egész lénye. A robot ernyedten mozgatta a lábát. Hosszú orrából két sugárban folyt az
átlátszó olaj. Buka letette a robotot a lábunknál, melléje ült, és hol ránk, hol a robotra nézett. A
robotra megrovóan pillantott.
- Ó-ó - szólt szomorúan Kszanta. - Ez is teljesen beteg. Buka csak azokat hozza, akik nem
tudnak dolgozni…
Valahonnan idebandukolt Foma, mellénk ült, és ő is a fekvő robotot kezdte nézni. A robot piros
szeme hol felizzott, hol elhalványult. Biztosan nagyon rosszul érezte magát.
A zsebemből szemüveget vettem elő, ósdi szarukeretben, amilyent ma már senki sem hord és a
pipámat. A szemüveget az orromra ültettem, a pipát illatos dohánnyal töltöttem meg, s rágyújtottam.
Néhányat pöfékeltem, majd felgyűrtem dzsekim ujját.
- Majd megnézzük, mi van vele - mondottam Kszantának. - Hozd ide a szerszámot, kis
segítőtársam. Mindjárt megtanítlak kigyógyítani a robotokat a náthából.
Kszanta nevetve elszaladt. Nevetése ezért kisharanghoz hasonlóan szólt. Tulajdonképpen minden
nagyon egyszerűnek bizonyult…
- Milyen jó dolog a munka - mondtam új barátaimnak.
Foma bólintott bozontos fejével, és megelégedéssel brummogott valamit. Buka nem válaszolt.
De tekintetéből megértettem, hogy ő is teljesen egyetért velem.
A robot pedig ott feküdt az üvegházikó padlóján, és reménykedve nézett minket.

Barta Gábor fordítása

 Philip K. Dick - A betolakodó

- Rövidesen kiveszek egypár nap szabadságot - szólalt meg Spence Olham reggeli közben. A
feleségére pillantott. - Azt hiszem, megérdemlek egy kis pihenést. Tíz év hosszú idő.
- És a kutatási témád?
- A háborút nélkülem is megnyerik. Tulajdonképpen nincs is olyan nagy veszélyben ez a mi
sárgolyónk - tette hozzá, és leült az asztalhoz. - A hírautomaták átformálják a jelentéseket, azt a
látszatot akarják kelteni, mintha az űrjárók már itt lennének a nyakunkon. Tudod, hogy szeretném a
szabadságot eltölteni? Elmehetnénk kempingezni a környékbeli hegyekbe, tudod, ahová akkor
mentünk. Emlékszel? Amikor engem összecsípett a mérges szömörce, te pedig majdnem ráléptél
egy fekete kígyóra.
- A Suttopi-erdőbe? - Mary kezdte leszedni a reggeli edényeket. - Az néhány hete leégett. Azt
hittem, tudsz róla. Váratlanul keletkezett, heves tűzvész volt.
Olham előregörnyedt.
- És még csak meg se próbálták felderíteni az okát? - Elhúzta a száját. - Senki nem törődik itt
már semmivel. Nem tudnak másra gondolni, csak a háborúra. - Összeszorította a száját, minden
eszébe jutott, az űrjárók, a háború, a tűrakéták.
- Hogy is gondolhatnánk akármi másra?
Olham bólintott, Marynek természetesen igaza van. A Kentaur Alfájának kis sötét rakétái olyan
könnyedén hagyják maguk mögött a földi hajókat, mint a tehetetlen teknőcöket. Egyenlőtlen
összecsapások ezek, és a rakéták egészen a Földig eljönnek.
Egészen ide, amíg a Westinghouse Laboratórium be nem mutatta a védgömböt. Először a Föld
nagyvárosait vették körül, végül magát az egész bolygót. Ez a védőburok nyújtott először valódi
védelmet, ez volt az első igazi válasz az űrjáróknak, a hírautomaták szavaival élve.
A háborút megnyerni viszont már valami egészen más. Minden egyes labor, minden egyes kutató
éjt nappallá téve azon munkálkodott, hogy valami hatékonyabbat találjon fel, olyan fegyvert, ami
alkalmas támadásra. Például az ő kutatási témája is. Ezen dolgozik nap mint nap, hosszú évek óta.
Felállt, elnyomta a cigarettáját.
- Mint a Damoklész kardja, mindig a fejünk felett lóg. Kezdek belefáradni. Nem kívánok mást,
csak egy jó hosszú vakációt. Bár, azt hiszem, ezzel mindenki így van.
Elővette a zakóját a szekrényből, és kiment az előtérbe. Bármelyik pillanatban jöhet a rakétaautó,
a sebes kis bogár, ami a kísérleti állomásra szállítja.
- Remélem, Nelson nem késik. - Az órájára pillantott. - Már majdnem hét óra.
- Itt a bogár - szólalt meg Mary a házak közé pillantva. A tetők mögött megcsillanó napfény
rávetődött a nehéz ólomlapokra. A telep csendes volt, még alig járkált egy-két ember. - Viszlát,
Spence. Próbálj nem túl sokáig maradni.
Olham kinyitotta a rakétaautó ajtaját, és becsúszott. Sóhajtva dőlt hátra az ülésen. Egy idősebb
férfi is jött Nelsonnal.
- Nos? - kérdezte Olham, amikor a bogár meglódult. - Van valami érdekes újság?
- A szokásos - felelte Nelson. - Néhány űrjáró hajó támadott, és egy újabb aszteroidot ürítettek ki
stratégiai okokból.
- Jó lesz, ha a kísérleteink végére érünk már. Lehet, hogy csak a hírautomaták kavarta
propaganda miatt, de az elmúlt hónapban belefáradtam az egészbe. Minden olyan kegyetlen és
komor, az élet teljesen elszíntelenedett.
- Úgy gondolja, hogy a háború hiábavaló? - kérdezte váratlanul az idősebb férfi. Hiszen maga is
szerves része.
- Peters őrnagy - mutatta be Nelson. Olham és Peters kezet fogtak. Olham alaposan megnézte az
idősebb férfit.
- Hogyhogy ilyen korán? - kérdezte. - Nem emlékszem, hogy már találkoztunk volna a telepen.
- Nem, én nem ott dolgozom, de egyet-mási azért tudok a maguk tevékenységéről. Az én
munkám egészen más természetű.
 Nelson és Peters egymásra pillantott. Olham észrevette, és a homlokát ráncolta. A bogár
fezgyorsult, sebesen száguldott el a kopár, élettelen területek fölött a kísérteti telep távolban
felködlő épületeinek tetői felé.
- Ön mivel foglalkozik? - kérdezte Olham. - Vagy nem szabad róla beszélnie?
- A kormány alkalmazásában állok - felelte Peters -, az FSA-nál, a biztonságiaknál.
- Aha - húzta fel Olham a szemöldökét. - Ellenséges beszivárgás fordult elő a körzetben?
- Ami azt illeti, önhöz jöttem, Mr. Olham.
Olham összezavarodott. Peters szavain töprengett, de nem értett semmit.
- Hozzám? Miért?
- Azért jöttem, hogy önt mint űrjáró kémet, letartóztassam. Ezért keltem fel ilyen korán ma
reggel. Ragadja meg, Nelson!
A pisztoly Olham bordáiba nyomódott. Nelson keze remegett a szabadjára engedett indulatoktól,
az arca falfehérré vált. Mélyet lélegzett, aztán nagyot fújt.
- Most öljük meg? - suttogta Petersnek. - Azt hiszem, most kellene megsemmisítenünk. Nem
várhatunk.
Olham a barátja arcába nézett. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Mindkét férfi
mereven, elszántan és rémülten meredt rá. Olham megszédült, fájt a feje, és forgott vele a világ.
- Nem értem - motyogta.
Ebben a pillanatban a rakétaautó eltávolodott a Földtől, felgyorsult, és száguldva indult meg az
űr irányába. Alattuk a kísérleti állomás egyre kisebbre zsugorodott, majd teljesen eltűnt. Olham
összeszorította a száját.
- Egy kicsit várhatunk - mondta Peters. - Előbb fel akarok tenni neki néhány kérdést. Olham
fásultan bámult maga elé, mialatt a bogár az űrben száguldott.
- A letartóztatás rendben lezajlott - jelentette Peters a videofonon keresztül. A képernyőn a
biztonsági főnök arcvonásai rajzolódtak ki. - Nagy kő esett le mindenki szívéről. Volt valami
komplikáció?
- Semmi. Gyanútlanul beszállt. Úgy látszik, a jelenlétemet nem találta túlságosan szokatlannak.
- Most hol járnak?
- Kifelé haladunk, éppen a védőburokhoz közeledünk. Maximális a sebességünk. A kritikus
szakaszon feltehetően túljutottunk. Örülök, hogy a hajtóművek jól működnek. Ha akkor valami
probléma adódott volna…
- Szeretném látni - szakította félbe a biztonsági főnök. Egyenesen odanézett, ahol Olham ölbe
ejtett kézzel, maga elé meredve ült.
- Szóval ez az.
Egy darabig figyelmesen nézte. Olham egy szót sem szólt. Végül a főnök biccentett Petersnek.
- Rendben van. Ennyi elég. - enyhe undor tükröződött az arcán. - Mindent láttam, amit akartam.
Sokáig emlékezetes marad, amit tett, Peters. Mindkettőjük számára készül már az elismerés.
- Arra nincs szükség - felelte Peters.
- Mekkora most a veszély? Még mindig nagy a lehetősége, hogy…?
- Valamennyi, de nem túl nagy. Tudomásom szerint szóbeli kulcsra jön működésbe. Bármi
történjék, vállalnunk kell a kockázatot.
- Értesítem a holdbázist az érkezésükről.
- Ne - rázta Peters a tejét. - Kinn akarok landolni, a bázison túl. Nem akarom veszélybe sodorni
őket.
- Ahogy jónak látja.
A főnök szeme megrebbent, amikor újra Olhamre pillantott. Aztán a kép eltűnt, a képernyő
elsötétedett.
Olham az ablakra nézett. Már túljutottak a védőburkon, a sebességük egyre fokozódott. Peters
sietett, alattuk, a padló alatt a dübörgő rakéták teljes erővel dolgoztak. Peters és Nelson őrülten
rohannak, rettegnek, tőle.
Mellette az ülésen Nelson nyugtalanul fészkelődött.
- Azt hiszem, most kellene - szólalt meg. - Mindent odaadnék, ha már túllennénk rajta.
 - Nyugalom. Még egy kicsit kormányozzon, hogy tudjak vele beszélni.
Olham mellé csúszott, és az arcába nézett. Kisvártatva kinyújtotta a kezét, és óvatosan
megérintette a karját és az arcát.
Olham nem szólalt meg. Ha Maryt értesíthetném, gondolta újra. Ha találnék valami módot, hogy
értesítsem. Körülnézett a bogárban. De hogyan? A videofonon? Nelson ült a kapcsolópultnál
pisztollyal a kezében. Megfogták, csapdába ejtették.
De miért?

- Ide figyeljen - szólalt meg Peters. - Néhány kérdést szeretnék feltenni. Azt ugye tudja, hová
megyünk? A Hold felé haladunk. Egy órán belül a Hold túlsó felén, a kopár oldalon landolunk.
Amint földet érünk, magát azonnal átadjuk egy ott várakozó különítménynek. A testét azonnal
megsemmisítik. Érti? - Az órájára nézett. - Két óra sem telik bele, és a tagjait szétszórják a Holdon.
Semmi nem marad magából.
Olham megpróbálta kitépni magát a letargiából. - Meg tudná nekem mondani…
- Természetesen meg fogom mondani - bólintott Peters. - Két nappal ezelőtt jelentést kaptunk,
hogy egy űrjáró tűrakéta átfúrta magát a védőburkon. Egy ember formájú kémrobotot bocsátott ki
azzal a feladattal, hogy egy kijelölt emberi lényt semmisítsen meg, és foglalja el a helyét.
Peters nyugodtan nézett Olhamre.
- A robotban egy U-bomba van. Az ügynökünk nem tudta megmondani, mi hozza működésbe a
bombát, de úgy véli, szóbeli kód, egy bizonyos szócsoport. A robot annak a személynek az életét
éli, akit megölt, folytatja a megszokott tevékenységét, a munkáját, a társadalmi életét. Úgy
konstruálták meg, hogy arra a személyre hasonlítson. A különbséget senki nem veheti észre.
Olham arca halotthalványra vált.
- Az a személy, akit a robotnak meg kellett személyesítenie, Spance Olham volt, az egyik
kutatóintézetünk magas beosztású munkatársa. Mivel ez a bizonyos kutatási téma döntő szakaszába
lépett, egy két lábon járó bomba, amelyik a kutatóintézet középpontja felé közeledik…
Olham a saját kezét vizsgálta.
- De hiszen én Olham vagyok!
- Ha egyszer a robot megtalálta és megölte Olhamet, már gyerekjáték volt az életébe
behelyezkednie. Minden valószínűség szerint nyolc nappal ezelőtt indították el a rakétából. A
behelyezkedést pedig feltehetően a múlt hét végén hajtotta végre, amikor Olham rövid sétát tett a
hegyekben.
- De Olham én vagyok.
Nelsonhoz fordult, aki az irányítópultnál ült.
- Nem ismersz meg? Húsz éve ismersz. Nem emlékszel, hogy együtt jártunk egyetemre?
Olham felállt.
- Egyetemre jártunk. Egy szobában laktunk. Elindult Nelson felé.
- Ne közelíts! - vicsorgott rá Nelson.
- Ide hallgass! Emlékszel, amikor másodévesek voltunk? Arra a lányra? Hogy is hívták?
A homlokát dörzsölte.
- Az a fekete hajú, akivel Tednél találkoztunk.
- Hagyd abba! - Nelson eszeveszetten rázta a pisztolyát. - Egy szót se akarok többet hallani! Te
ölted meg! Te… gép.
Olham Nelsonra nézett.
- Tévedsz. Nem tudom, mi történhetett, de a robot nem jutott el hozzám. Valami bizonyára
elromlott. Talán összetört a rakéta.
Petershez fordult.
- Én Olham vagyok. Tudom. Semmiféle behelyezkedés nem történt. Ugyanaz vagyok, aki
mindig is voltam. - Megérintette magát, végighúzta a kezét a testén. - Kell hogy legyen valami mód
a bizonyításra. Vigyenek vissza a Földre. Egy röntgenvizsgálat, egy idegorvosi vizsgálat vagy
valami ilyesmi be fogja bizonyítani. Vagy talán megtaláljuk az összetört tűrakétát.
Sem Peters, sem Nelson nem szólt.
 - Én Olham vagyok-kezdte újra. - Tudom, hogy az vagyok. Csak bebizonyítani nem tudom.
- A robot - folytatta Peters - nincs tudatában, hogy ő nem az igazi Spence Olham, testben és
lélekben Olhammé válik. Mesterséges memóriaberendezést is kapott, megtévesztő emlékekkel.
Olyan a külseje, olyanok az emlékei, olyanok a gondolatai és az érdeklődése, mint Olhamé, és a
munkáját is képes ellátni. De egy különbség van. A robot belsejében elhelyeztek egy U-bombát,
amelyik az indítómondat hatására felrobban. - Peters kicsit odébb húzódott. - Ez az egyetlen
különbség. Ezért visszük a Holdra. Ott szétszerelik, és kiemelik a bombát. Lehetséges, hogy
felrobban, de az nem számít, ott az sem számit.
Olham lassan leült.
- Hamarosan megérkezünk - jegyezte meg Nelson.

Olham hátradőlt, hevesen törte a fejét, miközben a bogár csendesen ereszkedett lefelé. Alattuk
terült el a Hold kráterekkel szaggatott felszíne, ez a végeláthatatlan romhalmaz. Mit tehetne? Mi
menthetné meg?
- Készüljön - szólt rá Peters.
Néhány perc, és meghal. Alattuk lenn észrevett egy kis pontot. Talán valamiféle épület, az
épületben emberek, a megsemmisítő osztag, akik rá várnak, hogy darabokra szaggassák. Fel fogják
fiasítani, kitépik a karját és a lábát, teljesen szétszedik. És amikor nem találják a bombát, majd
csodálkoznak, akkor majd megtudják, de akkor már késő lesz.
Olham körülpillantott a szűk kabinban. Nelson még mindig a pisztolyt szorongatta. Ott tehát
semmi esély. Ha el tudna jutni egy orvoshoz, ha megvizsgáltathatná magát, az lenne az egyetlen
lehetőség. Mary tudna neki segíteni. Nevesen törte a fejét, az agya szinte zakatolt. Már csak néhány
perc, alig maradt valami kis ideje. Ha kapcsolatba léphetne Maryvel, ha valahogy értesíthetné.
- Nyugalom - szólalt meg Peters. A hajó lassan ereszkedett lefelé, aztán kissé megbillent a Hold
egyenetlen felszínén. Senki nem szólt.
- Ide figyeljenek - kezdte Olham rekedten. - Be tudom bizonyítani, hogy én vagyok Spence
Olham. Hívjanak orvost. Hozzák ide…
- Ott a különítmény - mutatott ki Nelson. - Jönnek. - Nyugtalanul nézett Olhamre. Remélem,
nem jön közbe semmi.
- Mielőtt munkához látnak, mi elmegyünk - jegyezte meg Peters. - Egy perc, és már itt se
vagyunk.
Belebújt a nyomáskiegyenlítő öltönybe. Amikor készen állt, elvette a pisztolyt Nelsontól.
- Most majd én vigyázok rá.
Nelson síelve, ügyetlenül bújt bele a szkafanderbe.
- És ő? - mutatott Olhamre. - Neki is kell?
- Nem - rázta meg Peters a fejét. - A robotoknak nincs szükségük oxigénre.
A csoport már majdnem elérte a hajót. Várakozón megálltak. Peters intett nekik.
- Gyerünk! - Peters jelzett, és az emberek, a szkafanderekben mereven mozgó, groteszk figurák
óvatosan megindultak feléjük.
- Ha kinyitja az ajtót - szólalt meg Olham -, akkor meghalok. Ez gyilkosság. - Nyissa ki! -
kiáltotta Nelson, és a kilincs felé nyúlt.
Olham követte a szemével. Látta, hogyan fonódnak az ujjai a fémhengerre. Egy pillanat, az ajtó
kivágódik, és a levegő megszökik. Ő meghal, ezek meg majd rájönnek a tévedésükre. Talán majd
egyszer, ha nem tesz háború, az emberek nem lesznek ilyenek, nem fognak valakit csak azért
gyorsan megölni, mert félnek. Mindenki fél, és a csoportos félelem miatt az egyes embert mindenki
kész feláldozni.
Megölik, mert nem tudják kivárni, hogy megbizonyosodjanak a bűnösségéről. Nincs rá idő.
Nelsonra nézett. Évekig a barátja volt. Együtt jártak iskolába. Nelson volt az esküvői tanúja. És
most Nelson fogja megölni. Pedig nem gonosz, az egész nem az ő hibája. Ilyen idők járják.
Ugyanilyen lehetett a nagy járványok idején. Ha valakin felfedeztek egy pöttyöt, valószínűleg azt is
megölték, semmi habozás, semmi bizonyítás, megölték a puszta gyanú alapján. Veszélyes időkben
ez soha nem volt másképp.
 Nem hibáztathatta őket. De neki élnie kell. Az ő élete túl értékes ahhoz, hogy feláldozzák.
Gyorsan járt az agya. Mit tehetne? Lehet egyáltalán valamit tenni? Körülnézett.
- Rajta! - kiáltotta Nelson.
- Igazad volt - szólalt meg Olham. A saját hangja önmagát is meglepte. A kétségbeesés ereje bírta
szóra. - Nekem nincs szükségem levegőre. Nyisd ki az ajtót!
A két férfi megállt, furcsa rémülettel meredtek rá.
- Rajta! Nyisd ki! Teljesen mindegy.
Olham a zakójába csúsztatta a kezét.
- Kíváncsi vagyok, milyen messzire tudtok futni.
- Futni?
- Tizenöt másodpercetek van, ennyit élhettek még.
A zakójában elfordította az ujjait, a karja hirtelen megmerevedett. Megnyugodva kissé el is
mosolyodott.
- Ami az indítómondatot illeti, tévedtek. Még tizennégy másodperc.
Két rémült arc meredt rá a szkafanderek sisakja mögül. Aztán meglódultak, rohantak,
felszakították az ajtót. A levegő sivítva szökött ki az űrbe. Peters és Nelson kirohant a rakétaautóból.
Olham utánuk indult, megragadta és berántotta az ajtót. Az automatikus nyomásrendszer őrülten
kattogott, újra termelte a levegőt. Olham hirtelen megrázkódva engedte ki a beszívott levegőt.
Még egy pillanat…
Kinn a két férfi elérte a csoportot. Az emberek szétugrottak, minden irányba szanaszét futottak, a
földre vetették magukat. Olham elhelyezkedett a kapcsolópultnál, és beállította a műszereket.
Amikor a hajó a levegőbe emelkedett, lenn az emberek tátott szájjal tápászkodtak fel.
- Sajnálom - mormogta Olham -, de nekem vissza kell jutnom a Földre. Visszairányította a
rakétát oda, ahonnan jöttek.
Éjszaka volt. A rakéta körül tücskök ciripeltek, ez volt az egyetlen hang az éjszaka hűvös, hideg
sötétjében. Olham a videofonra hajolt. Lassan kezdett a kép formát ölteni, minden további nélkül
bejött a hívás. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Mary - kezdte Olham. A nő rámeredt, majd levegő után kapkodott. - Spence! Hol vagy? Mi
történt?
- Nem mondhatom el. Ide hallgass, gyorsan kell beszélnem. Bármelyik pillanatban bonthatják a
kapcsolatot. Menj a kísérleti telepre, és hívd el Dr. Chamberlaint. Ha őt nem tudod elérni, akkor
szerezz egy akármilyen orvost. Vidd haza és tartsd ott. Felszerelést is vigyen, röntgent,
fluoroszkópot, mindent.
- De…
- Tedd, amit mondok. Álljon készen egy óra múlva. - Olham a képernyő felé hajolt. Minden
rendben? Egyedül vagy?
- Egyedül?
- Van ott nálad valaki? Valaki… Nelson vagy más összeköttetésbe lépett veled? - Nem. Én ezt
nem értem.
- Jól van. Egy óra múlva otthon vagyok. És senkinek ne mondj semmit. Valamilyen ürüggyel
hívd oda Chamberlaint. Mondd, hogy súlyos beteg vagy.
Megszüntette a kapcsolatot, és az órájára nézett. Egy perccel később elhagyta a rakétát, és
kilépett a sötétségbe. Négyszáz métert kellett megtennie.
Gyalog indult neki.

Csak egyetlen ablakban látott fényt, a dolgozószobában. A kerítésre térdelve figyelte. Semmi
hang, semmi mozgás. Feltartotta az óráját, és a csillagok fényénél nézegette. Majdnem egy óra telt
el.
Egy sugárhajtású kocsi közeledett az utcában, de nem állt meg.
Olham a ház felé nézett. Az orvosnak már meg kellett volna érkeznie, Maryvel együtt benn
kellene várakoznia. Hirtelen egy gondolat hasított belé. Vajon ki tudott-e Mary jutni a házból? Talán
elkapták. Lehet, hogy most csapdába sétál.
 De mi egyebet tehetne?
Orvosi leletekkel és felvételekkel van némi reménye a bizonyításra. Ha megvizsgálnák, ha
sikerülne életben maradnia, amíg meg tudják vizsgálni…
Így be tudná bizonyítani. Valószínűleg ez az egyetlen mód. Egyetlen reménye benn van a
házban. Dr. Chamberlain köztiszteletben álló személy, a kutatócsoport állandó orvosa. Ő meg tudná
mondani, az ő szavának lenne súlya ebben az ügyben. 6 tények segítségével le tudná győzni a
hisztériájukat, az őrültségüket.
Őrültség, erről van szó. Ha legalább várnának, nem hamarkodnák el, rászánnák a megfelelő időt.
De ezek nem tudnak várni. Meg kell halnia, azonnal, bizonyíték nélkül, mindenféle tárgyalás vagy
vizsgálat nélkül. A legegyszerűbb vizsgálat elegendő lenne, de ezeknek még a legegyszerűbb
vizsgálatra sincs idejük. Csak a veszélyre tudnak gondolni. Semmi másra, csak a veszélyre.
Felállt és elindult a ház felé. Felment a bejárati ajtóig, ott megállt és hallgatózott. Még mindig
semmi hang. A házban tökéletes csend volt.
Túl nagy csend.
Kinn állt az ajtó előtt, mozdulatlanul. Benn megpróbálnak teljes csendben maradni. Miért? A ház
kicsi, az ajtó túlsó oldalán, alig egy-két méterre biztosan ott áll Mary és Dr. Chamberlain. Mégsem
hall semmit, egyetlen hangot, egyetlen pisszenést sem. Az ajtóra nézett. Ugyanaz az ajtó, amit
ezerszer nyitott ki és csukott be, minden reggel és minden este.
Rátette a kilincsre a kezét. Aztán hirtelen kinyújtotta, és a kilincs helyett a csengőhöz nyúlt.
Valahol beljebb a házban szólalt meg. Olham elmosolyodott. Mozgást hallott. Mary nyitotta ki az
ajtót. Amint az arcába pillantott, tudta.
Rohant, bevetette magát a bokrok közé. Egy biztonsági tiszt félretolta Maryt, és lőtt. A golyó a
bokrok közé vágódott. Olham a ház fala mellett kúszott hátra, felugrott, és eszeveszetten rohant bele
a sötétségbe. Fényszóró villant, a fénycsóva körülötte keringett.
Átrohant az úton, és átmászott egy kerítésen. Leugrott, és átvágott a ház mögött, az udvaron. A
biztonsági tisztek futva követték, futás közben egymásnak kiáltoztak. Olham levegő után kapkodott,
a melle zihált.
Mary arca - azonnal rájött. A szétnyílt ajkak, a rémült, szerencsétlen szem. Mi lett volna, ha
egyenesen bemegy, belöki az ajtót, és belép. Lehallgatták a hívását, és abban a percben indultak,
amikor ő befejezte a beszélgetést. Talán Mary el is hitte, amit meséltek neki. Nem kétséges, Mary is
azt hiszi, hogy ő robot.

Olham megállás nélkül futott. A tiszteket lerázta, fokozatosan lemaradoztak mögötte. Nyilván
nem jó futók. Felkapaszkodott egy dombra, s a másik oldalon leereszkedett. Egy perc, és újra eléri a
rakétát. De most hová? Lassított, megállt. Már látta is a rakétát, kirajzolódtak a körvonalai, ott van,
ahol hagyta. A települést maga mögött hagyta, a vadon szélén járt, a lakott terület, az erdő és a
pusztaság határán. Átvágott egy kopár mezőn, és belépett a fák közé.
Amint közelebb ért a rakétához, kinyílt az ajtaja.
Peters lépett ki rajta, a kiáramló fényben látszottak a körvonalai. A kezében egy vaskos, Boris
típusú revolvert tartott. Olham megdermedve megállt. Peters fürkészve meresztette szemét a
sötétségbe.
- Tudom, hogy itt van valahol - kiáltotta. - Jöjjön ide, Olham, mindenhol ott vannak a
biztonságiak.
Olham nem moccant.
- Ide hallgasson, Olham. Úgyis hamarosan elkapjuk. Látom, még mindig nem hiszi, hogy maga
robot. Ahogy a nővel beszélt, az is azt mutatja, hogy még mindig a mesterséges memóriája által
keltett illúziókban él. De maga igenis robot. Robot, és a belsejében ott a bomba. Az indítómondat
bármelyik pillanatban elhangozhat, maga is kimondhatja, kimondhatja valaki más is, akárki. Ha ez
bekövetkezik, a bomba több kilométeres körzetben mindent elpusztít, a kísérleti telep, a nő és mi
mindnyájan elpusztulunk.
Olham nem felelt. Hallgatózott. Az erdőben óvatosan lopakodva férfiak közeledtek feléje.
- Ha nem jön elő magától, akkor elfogjuk. Csak idő kérdése. Most már nem tervezzük a Holdra
szállítását. Amint elkapjuk, megsemmisítjük, még azt a kockázatot is vállalnunk kell, hogy a bomba
felrobban. Minden fellelhető biztonsági tisztet a körzetbe rendeltem. Az egész megyét átfésülik,
centiméterről centiméterre. Nincs hová mennie. Az erdőt fegyveres kordonnal zártuk körül. Nincs
több ideje, mint hat óra, addigra minden négyzetcentimétert átfésülünk.
Olham megmozdult. Peters folytatta, ő egyáltalán nem látta Olhamet, túl sötét volt ahhoz, hogy
bárkit is meglássanak. De Petersnek igaza volt. Nincs hová mennie. A település határán túl, az erdő
szélén járt. Ideig-óráig el tud rejtőzni, de a végén elkapják. Csak idő kérdése.
Óvatosan lépkedve haladt előre az erdőben. Kilométerről kilométerre minden darab földet
felmérnek, letarolnak, átkutatnak, megvizsgálnak, tanulmányoznak. A kordon állandóan közeledik,
egyre kisebb és kisebb helyre szorítja.
Mi maradt hát számára? A rakétát, a menekülés egyetlen reményét elvesztette. Elfoglalták az
otthonát, a felesége is velük tart, azt hiszi, semmi kétség, hogy az igazi Olhamet megölték. A keze
ökölbe szorult. Valahol csak lennie kell annak az átkozott tűrakétának az összetört robottal. Valahol,
innen nem messze zuhant le az a rakéta, lezuhant, és darabokra tört.
És benne fekszik az összetört robot.
Halvány reménysugár éledezett benne. És mi lenne, ha megtalálná a maradványokat? Ha meg
tudná nekik mutatni a roncsot, a rakéta maradványait, a robotot…
De hol? Hol találhatná meg?
Gondolatokba merülve lépkedett tovább. Valahol, talán nem is túl messze. A hajónak a kísérleti
telep közelében kellett földet érni, úgy tervezhették, hogy onnan a robot gyalog megy tovább.
Felment a domboldalra, és körülnézett. Lezuhant és összeégett roncs. Létezik egyáltalán valami,
ami eligazítja, valami jel? Olvasott vagy hallott valamit? Valahol a közelben, ami gyalog
megközelíthető. Valami vad vidék, elhagyott hely, ahol senki nem jár.
Hirtelen elmosolyodott. Összetört és kiégett.
A Suttoni-erdő. Meggyorsította a lépteit.
Közben megvirradt. A tépett fákon át besütött a nap a tisztás végén kuporgó Olhamre. Időnként
felnézett, hallgatózott. Már közel jártak, alig néhány percnyire. Olham mosolygott.
Lenn, a Suttopi-erdő összeégett faroncsai között és a tisztáson szerteszét összecsavarodott
roncsok hevertek. Sötéten csillantak meg a napfényben. Elég könnyen rátalált. A Suttopi-erdőt jól
ismerte, fiatal korában sokat kirándult ezen a tájón. Tudta, hol fogja megtalálni a roncsot. Errefelé
csak egyetlen váratlanul kiugró csúcs van.
Az olyan leereszkedő rakéta, amelyik nem ismeri a vidéket, aligha tudja kikerülni. Guggolva
nézte a rakétát, illetve a roncsait.
Felegyenesedett. Hallotta, hogy már egészen közel vannak, csoportosan jöttek, halkan
beszélgetve. Olham megmerevedett. Minden azon múlik, ki látja meg elsőnek. Ha Nelson, akkor
semmi esélye, Nelson azonnal tüzelne. Akkor meghal, mielőtt meglátják a rakétát. De ha marad
ideje kiáltani, ha egy percig fel tudja őket tartóztatni, az neki már elég. Ha meglátják a rakétát,
akkor ő megmenekül.
De ha először lőnek…
Megreccsent egy elszenesedett faég. Feltűnt egy bizonytalanul lépegető alak. Olham mély
lélegzetet vett. Csak néhány másodperc maradt, talán az élete utolsó másodpercei. Felemelte a
karját, és összehúzott szemmel nézett előre.
Peters volt. - Peters!
Olham a karját rázta. Peters célzásra emelte a pisztolyát.
- Ne lőjön! - A hangja remegett. - Várjon egy percig! Nézzen le a tisztásra itt mögöttem
- Megvan! - ordította Peters. A leégett erdőből előrohanó biztonsági tisztek körülvették Olhamet.
- Ne lőjenek! Nézzenek oda! A rakéta, a tűrakéta. Az űrjáróké. Odanézzenek! Peters
elbizonytalanodott, a pisztoly megbillent a kezében.
- Itt van lenn! - kiáltotta Olham gyorsan. - Tudtam, hogy itt találom a leégett erdőben. Most ugye
hisznek nekem? Meg fogják találni a robot roncsait. Ugye megnézik?
- Valami van ott lenn - mondta az egyik férfi idegesen. - Lőjék le! - szólalt meg egy hang. Nelson
volt.
 - Várjanak! - csattant Peters hangja. - Én vagyok a parancsnok. Senki ne lőjön! Hátha igazat
mond.
- Lőjék le! - ismételte meg Nelson. - Megölte Olhamet. Mindnyájunkat megölhet bármelyik
pillanatban. Ha a bomba felrobban…
- Pofa be!
Peters a lejtő felé indult. Lenézett.
- Oda nézzenek! - Magához intett két embert. - Menjenek oda le, és nézzék meg, mi az.
Az emberek keresztülrohantak a tisztáson, le a domboldalon. Lehajoltak, és a roncsok között
kotorásztak.
- Mi az? - kiáltott le Peters.
Olham visszafojtotta a lélegzetét. Halványan mosolygott. Ott kell lennie. Neki ugyan nem
maradt ideje megnézni, de ott kell lennie. Hirtelen elfogta a kétely. És ha a robot túlélte, és el tudott
menni? Vagy esetleg tökéletesen megsemmisült, porrá égett a tűzben?
Megnedvesítette az ajkát. Kiverte a homlokát a veríték. Nelson mereven, még mindig falfehér
arccal meredt rá. A mellkasa zihált.
- Öljük meg! - mondta. - Mielőtt ő öl meg minket. A két férfi kiegyenesedett.
- Mit találtak? - kérdezte Peters. Rezzenéstelenül tartotta a kezében a pisztolyt. - Van ott valami?
- Úgy látszik. Egy tűrakéta, és valami hever mellette.
- Megnézem.
Peters hosszú léptekkel ment el Olham mellett. Olham figyelte, hogy megy le az emberekhez. A
többiek követték, ők is meg akarták nézni azt a valamit.
- Ez valami testféle - állapította meg Peters.
- Nézzék!
Olham csatlakozott hozzájuk. Körbeállva bámulták.

Groteszk, összegörnyedt és megcsavarodott figura hevert a földön. Emberi lény is lehetett, talán
csak az volt a furcsa, hogy olyan különösen görnyedt össze és csavarodott ki, a végtagjai pedig
szétvetve hevertek. A szája kinyílt, a szeme üvegesen meredt a semmibe.
- Mint egy lejárt gép - mormogta Peters. Olham egy hajszálnyit elmosolyodott.
- Nos? - kérdezte. Peters ránézett.
- Nem tudom elhinni. Maga egyfolytában az igazat mondta.
- Nem jutott el hozzám a robot. - Előhúzott egy cigarettát, és rágyújtott. - Elpusztult, amikor a
rakéta lezuhant. Maguk mind túlságosan el voltak foglalva a háborúval, azon nem törték a fejüket,
miért borul váratlanul lángba egy mindentől távol eső erdő. Most már tudják.
Olham csak állt, szívta a cigarettáját, és nézte az embereket. A groteszk figurát elhúzták a rakéta
mellől. A test merev volt, a karok és a lábak úgyszintén.
- Most meg fogják találni a bombát - jegyezte meg Olham. A férfiak a földre fektették a tetemet.
Peters lehajolt.
- Azt hiszem, látom a sarkát.
Kinyújtotta a kezét, megérintette a tetemet. Felnyitották a mellkasát. A tátongó nyílásban valami
fémesen csillant. Az emberek hangtalanul meredtek a fémre.
- Ha ez életben marad, valamennyiünket elpusztít-szögezte le Peters. - Ez a fémdoboz ott.
Senki nem szólt.
- Azt hiszem, sokkal tartozunk magának - mondta Peters Olhamnek. - Szörnyű lidércnyomás
lehetett a maga számára… - Peters nem fejezte be a mondatot.
Olham elnyomta a cigarettáját.
- Én természetesen tudtam, hogy a robot nem jutott el hozzám, csak nem állt módomban
bebizonyítani. Előfordul, hogy valamit nem lehet azonnal bebizonyítani. Csak ez volt a baj. Nem
állt módomban bebizonyítani, hogy én saját magam vagyok.
- Nem szeretne szabadságra menni? - kérdezte Peters. - Azt hiszem, el tehetne intézni most egy
hónap szabadságot. Kipihenhetné magát, megnyugodna.
- Azt hiszem, most egyszerűen csak haza szeretnék menni. - Rendben van, ahogy akarja.
 Nelson a földön heverő test mellé guggolt. Kezét a mellkasban látszó, fémes csillogású tárgy felé
nyújtotta.
- Ne nyúljon hozzá! - figyelmeztette Olham. - Még mindig felrobbanhat. Jobb, ha ezt a
tűzszerészekre bízzuk.
Nelson nem felelt. Hirtelen mozdulattal benyúlt a tetem mellkasába, megmarkolta és kirántotta a
rémtárgyat.
- Mit csinálsz? - kiáltott rá Olham.
Nelson felegyenesedett. A kezében tartotta a fémtárgyat. Az arcán halálos rémület tükröződött. A
fémtárgy egy kés volt, egy űrjáró tűkés, és vér borította.
- Ez ölte meg - suttogta. - Ezzel ölték meg a barátomat. - Olhamre nézett. - Te ölted meg, ezzel,
aztán itt hagytad a rakéta mellett.
Olham remegett, a fogai vacogtak. A késről a tetemre siklott a tekintete.
- Ez nem lehet Olham. - Az agya vadul zakatolt, minden forgott körülötte. - Tévedtem volna?
Lihegve folytatta:
- De ha ez Olham, akkor én vagyok a…
Nem tudta befejezni a mondatot, csak a feléig jutott. A robbanás fénye még a Kentaur Alfáján is
látszott.

Gyepes Judit fordítása

 A. E. van Vogt - Fekete torpedóromboló

Coeurl egyre előbbre ólálkodott. A fekete, holdtalan és csaknem csillagtalan éjszaka vonakodva
adta át a helyét egy félelmetes, vöröses pirkadatnak, amely balról kúszott mind közelebb.
Homályos, tompa fény, amely nem hozta magával a melegség ígéretét, semmi biztatót. Hideg, szórt
fény, s a táj, amelyet lassan feltárt, lidércnyomásos.
Fekete, szaggatott sziklák és fekete, élettelen lapály bontakozott ki körülötte, amikor végül egy
halványvörös nap bukkant fel a groteszk láthatár felett. Coeurl ekkor hirtelen ráébredt, hogy
ismerős terepen halad.
Megtorpant. A feszültség végiglobbant az idegein. Izmai hevesen, kitartóan préselődtek a
csontjaihoz. Nagy mellső végtagjai - kétszer olyan hosszúak, mint a hátsók - borzongó rángással
megrándultak, úgyhogy borotvaéles karmai ívesen meghajlottak. A vállából sarjadó csápok
abbahagyták kígyózó hullámzásukat, és aggályos riadókészültségben megfeszültek.
Végképp döbbenten forgatta nagy macskafejét egyik oldalról a másikra, míg a fülét alkotó kis,
szőrszerű kacsok izgatottan rezegtek, fürkészve minden kóbor szellőt, minden lüktetést az éterben.
De nem volt válasz, bonyolult idegrendszerén nem futott át egyetlen gyors bizsergés sem, a
leghalványabb jelzés sem vallott az elengedhetetlen id jelenlétére. Coeurl reménytelenül
lekuporodott, egy irdatlan nagy macskaszerű figura körvonalai rajzolódtak ki sötéten a halvány,
vöröses láthatár előtt, mint egy fekete sziklán nyugvó fekete tigris torz rajzolata egy
árnyékvilágban.
Tudta, hogy ez a nap eljön egyszer. A zaklatott keresés sok-sok évszázada alatt ez a nap egyre
közelebbről, egyre feketébben és ijesztőbben derengett felé - ez az elkerülhetetlen óra, amikor
vissza kell térnie oda, ahol megkezdte a rendszeres vadászatot ebben az id-teremtményektől
csaknem üres világban.
Az igazság végtelen, ütemes fájdalomként, hullámokban csapódott neki annak a helynek, ahol az
énje székelt. Amikor elindult útjára, volt még néhány id-teremtmény, száz négyzetmérföldenként ha
egy, amelyeket irgalom nélkül ki lehetett irtani. Coeurl ebben az utolsó órában nagyon jól tudta,
hogy egyet sem mulasztott el. Nem maradt több megenni való id-teremtmény. A sok százezer
négyzetmérföldnyi területen, amelyet a kegyetlen hódítás jogán a magáévá tett - amíg egyetlen
szomszédos coeurl sem merte kétségbe vonni uralmát -, nem maradt egyetlen id sem annak az
egyébként halhatatlan motornak a táplálására, ami az ő teste volt.
Négyzetlábról négyzetlábra végigaraszolt rajta, és most felismerte közvetlenül előtte a
sziklatorlaszt és jobb oldalán a különös, kanyargó alagutat képező fekete sziklahidat. Ebben az
alagútban hevert napokig, és várta, hogy az együgyű, kígyószerű id-teremtmény előjöjjön
sziklaodújából, és sütkérezzék a napon - ez volt az első áldozata, miután felismerte a szervezett irtás
feltétlen szükségességét.
Megnyalta a száját, mert kárörvendőn átfutott az agyán annak a pillanatnak az emléke, amikor
nyáladzó állkapcsai pompás, ínycsiklandozó falatokra tépték áldozatát. De egy id nélküli
világegyetem rémülete kitörölte tudatából ezt az édes emlékképet, a halál bizonyosságát hagyva
maga után.
Hallhatóan megmordult, kihívó, ördögi hangot hallatott, amely megreszkettette a levegőt, ide-
oda csapódott a sziklafalak között, és idegein végigszáguldva őt magát is megborzongatta - élni
akarásának ösztönös és pokoli kifejeződése volt ez a hang.
És ekkor - egyszer csak - megjelent.
A távolban egy pici, fényes pont tűnt fel, amely hosszú, lejtős utat leírva, óriási fémgömbbé nőtt.
A csillogó gömb elsistergett Coeurl felett, miközben sebessége gyors ütemben láthatóan csökkent.
Jobbra, a hegyek fekete vonulata fölött száguldott tova, majd egy másodpercig csaknem
mozdulatlanul lebegett, azután leereszkedve eltűnt a szem elől.
Coeurl most kitört riadt mozdulatlanságából. A tigris sebességével lesiklott a sziklák között.
Kerek, fekete szeme égett a rettenetes vágytól, amely kibírhatatlan fájdalomként hasított belé. Fején
a fülkacsok olyan hatalmas mennyiségű id üzenetétől reszkettek, hogy egész teste émelyegni
kezdett az elviselhetetlen éhség gyötrelmétől.
A kis vörös nap karmazsin labda volt a bíborfekete égbolton, amikor felkúszott egy sziklatömb
tetejére, és annak árnyékából az alatta elterülő város szétmorzsolódott, gigantikus romjaira nézett.
Az ezüstös gömb, nagy méretei ellenére, furcsamód alig tűnt fel a romok meseszerű tengerében. De
valami féken tartott elevenség, dinamikus nyugalom volt körülötte, aminek nyomán egy perc múlva
annyira kiemelkedett, hogy az egész előteret szinte betöltötte. Sziklarepesztő, nagy tömegű fém
valami, egy teknőben nyugodott, amelyet saját maga csinált a súlyával a halott metropolis peremén
hirtelen kezdődő kietlen, ellenszegülő lapályon.
Coeurl a különös, kétlábú teremtményekre szegezte a szemét, akik kis csoportokban álltak az
űrhajó alján ásítozó, ragyogóan kivilágított nyílás körül. Torka megvastagodott a sürgető vágytól, és
agyát elsötétítette az első vad ösztönzés, hogy felugorjon, és egy eszeveszett rohammal szétzúzza
ezeket a satnya, tehetetlennek látszó teremtményeket, amelyeknek a teste bocsátotta ki az id-
rezgéseket.
Ködös emlékképek állították meg őrült rohanásában, amikor még mindig csak villamosság áradt
végig az izmain. Emlékképek, amelyek a gyengeség maró áradatával félelmet hoztak rá, amely
végigömlött az idegein, megmérgezve erőtartalékait. Most meglátta, hogy a teremtmények
voltaképpeni testükön csillogó, átlátszó anyagból való dolgokat viseltek, amelyek különös, tűző
villanásokkal fénylettek a nap sugaraiban.
Hirtelen más emlékképek jöttek. Homályos időkről, amikor az odalent elterülő város eleven,
lüktető szíve volt egy dicső korszaknak, amely egyetlen évszázad alatt eltűnt a lángot lövellő
fegyverek előtt, amelyek kezelői jól tudták, hogy a túlélők számára az id-ellátás egyre szűkösebbé
válik.
E fegyverek emléke torpantotta meg, ott kushadt az értelmét elhomályosító rettenet hullámától
elborítva. Látta magát, amint fémgolyók összezúzzák, és szikkasztó lángok megperzselik.
Fontolgatni kezdte e teremtmények jelenlétének okát. Először úgy okoskodott, hogy ez egy más
csillagról érkezett tudományos expedíció. A régi időkben a coeurlök gondoltak az űrutazásra, de a
szerencsétlenség túlságosan gyorsan beköszöntött, s így a gondolatból sohasem lett valóság.
A tudós kutatást jelent, nem pusztítást. A tudósok cselekedeteiket tekintve bolondok.
Meggyőződése vakmerővé tette, és kilépett a szabadba. Látta, hogy a teremtmények észreveszik.
Megfordultak és rábámultak. Egyikük, a csoportban a legkisebb, egy hüvelyből kihúzott valami
csillogó fémrudat, és az egyik kezébe vette. Coeurl továbbszökellt, miközben velejéig megrázta a
mozdulat, de a visszaforduláshoz már késő volt.
Hal Morton parancsnok meghallotta a kis Gregory Kent, a vegyész nevetését. Az a zavart, félig
gyöngyöző kaccantás volt, amellyel minden esetben belső bizonytalanságát árulta el. Látta, amint
Kent kézbe veszi a hosszúkás metalit fegyvert.
- Olyan nagy ez a valami, hogy nem kockáztatok - mondotta Kent.
Morton parancsnok mély hangú kuncogása végig visszhangzott a kommunikátorokon. - Ez -
dörmögte végül - az egyik oka, amiért itt vagy ezzel az expedícióval, Kent; az, hogy soha semmit
nem bízol a jó szerencsére.
Kuncogása csöndbe enyészett. Ahogy figyelte a szörnyet, amint közeledett feléjük a fekete
kősivatagon át, előreindult, és kicsivel a többi előtt állt meg. Hatalmas termete ott magasodott az
átlátszó metalit öltönyben. Az emberek megjegyzései a rádiókommunikátoron keresztül a fülében
dobogtak:
- Nem szívesen találkoznék ezzel a csöppséggel sötét éjszaka egy sikátorban.
- Ne hülyéskedj. A vak is látja, hogy ez értelmes teremtmény. Talán az uralkodó faj egy tagja.
- Olyan, mint egy nagy macska, ha eltekintünk a vállából kinyúló csápjaitól és a szörnyűséges
elülső végtagjaitól.
- Fizikai fejlettsége - közölte egy hang, amelyben Morton Siedelnek, a pszichológusnak a hangját
ismerte fel - a környezethez való állatias, nem pedig intellektuális alkalmazkodásra vall. Másfelől
viszont az a mód, ahogy közeledik hozzánk, nem állati cselekvés, hanem egy olyan teremtményé,
aki a mi lehetséges identitásunk mentális tudatával rendelkezik. Nézzétek csak, milyen merevek a
mozdulatai, ez az óvatosság jele, ami arra vall, hogy fél, és tudatában van a fegyvereinknek.
Szeretném jól megfigyelni csápjainak végződését. Ha azok kézszerű függelékekben végződnek,
amelyek képesek tárgyakat megragadni, akkor óhatatlanul arra kellene következtetnünk, hogy e
város lakóinak a leszármazottja. Nagy segítség volna, ha sikerülne kommunikációt létesítenünk
vele, noha a külseje után ítélve emlékezet nélküli, kezdetleges lénnyé fejlődött vissza.
Amikor Coeurl tízlábnyira megközelítette a legelöl álló teremtményt, megállt. Az id érzete olyan
átható volt, hogy agya a teljes zűrzavar legszélére sodródott. Úgy érezte, mintha végtagjai alvadt
folyadékban fürdenének, látása elhomályosult, amint vágyának merő érzékisége átcikázott a lényén.
Az emberek - annak az apró termetűnek a kivételével, akinek kezében ott csillogott a fémrúd -
közelebb léptek. Coeurl látta, hogy nyíltan és kíváncsian fürkészik őt a szemükkel. Ajkuk mozgott,
és hangjuk monoton, semmitmondó ritmusban verdeste hallókacsait. Ugyanakkor egy sokkal
magasabb frekvenciájú rezgést is érzékelt - a saját kommunikációs szintje -, csakhogy ez afféle
gépszerű csattogás volt, amely összerázta az agyát. Jól látható erőfeszítéssel, hogy barátságosnak
tűnjék, fülkacsaiból sugározni kezdte a nevét, miközben az egyik hajlékony csápjával önmagára
mutatott.
Gourlay, a kommunikációs főnök, a maga vontatott módján megszólalt:
- A rádiómban egyfajta statikus állapot állt be, amikor ide-oda mozgatta azokat a szőrszálakat,
Morton. Gondolod, hogy…
- Nagyon úgy fest - válaszolt a parancsnok a befejezetlen kérdésre. - Ez azt jelenti, hogy dolgod
akadt, Gourlay. Ha rádióhullámok útján beszél, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a rezgéseikből
valamilyen televíziós képet tudsz előállítani, vagy hogy meg tudod tanítani a morzejelekre.
- Igen - állapította meg Siedel -, igazam volt. A csápok mindegyike hét erős ujjban végződik.
Feltéve, hogy az idegrendszere eléggé összetett, ezek az ujjak kellő gyakorlással bármilyen gépet
működtetni képesek.
- Azt hiszem - mondotta Morton -, jól tennénk, ha bemennénk és megebédelnénk. Délután sok a
dolgunk. Az anyagosok felállíthatják gépeiket, és megkezdhetik az adatgyűjtést a bolygó
fémtartalékairól és így tovább. A többiek óvatosan hozzákezdhetnek a kutatómunkához. Szeretnék
adatokat kapni ennek a fajnak az építészetéről, tudományos fejlettségéről és kiváltképpen arról,
hogy mi okozta a civilizáció hajótörését. A Földön egyik civilizáció morzsolódott szét a másik után,
de az előző poraiból mindig új civilizáció sarjadt. Itt miért nem következett ez be? Van kérdése
valakinek?
- Igen. Mi legyen a cicussal? Nézzétek csak, be akar jönni hozzánk.
Morton parancsnok összeráncolta a homlokát, aminek következtében még jobban
kihangsúlyozódott arcának kozmikusan mélytengeri sápadtsága.
- Szeretném, ha bebocsáthatnánk magunkhoz, anélkül azonban, hogy erőszakkal foglyul
ejtenénk. Mit gondolsz, Kent?
- Úgy gondolom, előbb el kellene döntenünk, hogy állatról vagy észlényről van-e szó, és ennek
megfelelően neveznénk el. Én amellett vagyok, hogy észlénynek tekintsük. Ami pedig a
bebocsátását illeti… - a kis vegyész határozottan rázta tagadóan a fejét - ez lehetetlen. Itt a légkör
huszonnyolc százalékban klórból áll. A mi oxigénünk merő dinamit volna a tüdejének.
A parancsnok kuncogott:
- Láthatólag ő ezt nem hiszi. - Figyelte, amint a macskaszerű szörny az első két ember nyomában
átlépett a nagy bejáraton. Az emberek félve húzódtak el tőle, azután kérdőn Mortonra néztek.
Morton intett. - Oké. Nyissátok ki a második zsilipet, és hagyjátok, hadd szippantson egyet az
oxigénből. Az majd kigyógyítja a bajából.
Egy perc múlva csodálkozva káromkodott:
- A hétszentségit, észre sem veszi a különbséget! Ez azt jelenti, hogy nincs tüdeje, vagy hogy
nem klórt használ a tüdeje. Engedjétek be! Fogadjunk, hogy be tud menni! Smith, ez valóságos
kincstár egy biológus számára. Ha óvatosak vagyunk, nem lesz veszélyes. Mindig tudunk majd
bánni vele. De micsoda egy anyagcsere!
Smith, ez a magas, vékony, csontos fickó a hosszú, gyászos arcával, furcsán erélyes hangjával
így szólt:
 - Eddigi útjainkon az életnek mindössze két magasabb formájával találkoztunk. Az egyik a
klóron, a másik az oxigénen alapult - ez a két elem tartja fenn az égést. Bonyolult szervezetek soha
nem alkalmazkodhatnak természetes módon mindkét gázhoz, erre kész vagyok feltenni a
szaktekintélyemet. Az első gondolatom az, hogy az életnek egy rendkívül fejlett formája van itt. Ez
a faj már réges-rég felfedezett olyan biológiai igazságokat, amelyeket mi csak most kezdünk
gyanítani. Morton, ha mód van rá, ne engedjük eltávozni ezt a teremtményt.
- Ha ismérvnek tekintjük azt a nagy igyekezetet, ahogy mindenáron be akart jutni nevetett
Morton parancsnok -, akkor az okoz majd nehézséget nekünk, hogy megszabaduljunk tőle.
A parancsnok Coeurllel és a két emberrel együtt belépett a zsilipbe. Az automata gépezet
zümmögött, és pár perc múlva egy sor felvonó előtt álltak, amelyek felvezettek a
lakóhelyiségekhez.
- Ez is feljön? - az egyik ember hüvelykujjával a szörny felé pöccintett. - Inkább egyedül küldjük
fel, ha hajlandó belépni.
Coeurl nem ellenkezett, míg csak azt nem hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte, és a zárt
ketrec sebesen meg nem indult felfelé. Vadul vicsorogva megfordult, miközben agyában örvénylő
zűrzavartámadt. Egyetlen ugrással az ajtónak vetette magát. A fém meghajlott, amint nekicsapódott,
és a kétségbeesett fájdalom megőrjítette. Most nem volt más, mint egy csapdába ejtett áltat. A
mancsaival zúzni kezdte a fémet, amely úgy hajlott, akár a bádog. Vastag csápjaival nagy
fémrudakat lazított ki a helyükből. A gépezet visító hangokat hallatott, a korlátlan erő borzalmas
rángásokkal húzta tovább a ketrecet a lefelé repülő és a külső falakat végigkarcoló fémdarabok
ellenére. És aztán a ketrec megállt, Coeurl pedig kiszakította a helyéből, ami az ajtóból még
megmaradt, és vadul kicsörtetett a folyosóra.
Ott várt, amíg Morton meg az emberei felérkeztek kivont fegyvereikkel.
- Ostobák vagyunk - szólt Morton. - Meg kellett volna mutatni neki, hogy miképpen működik az
ajtó. Azt hitte, rászedtük.
Intett a szörnynek, és amikor körülményesen kinyitotta és becsukta az ajtót, hogy bemutassa,
hogyan működik, látta, hogy szénfekete szeméből eltűnik a vad tekintet. Coeurl azzal vetett véget a
leckének, hogy beügetett jobbra tőle egy nagy helyiségbe.
Lefeküdt a szőnyegpadlóra, és leküzdötte idegei és izmai villanyos feszességét. Őrjöngő düh
kerítette hatalmába önmaga ellen, amiért megijedt. Tüzelő agyának úgy tűnt, hogy elvesztette azt az
előnyt, amit az jelentett volna, ha szelíd és ártalmatlan teremtménynek látszik. Ereje bizonyosan
megdöbbentette és rémülettel töltötte el őket.
Mindez azt jelentette, hogy nagyobb veszélynek van kitéve feladata végrehajtása során. Mert
most már tudta, mit kelt tennie: mindenkit megölni az űrhajón és a gépet visszavinni az ő világukba,
ahol korlátlan mennyiségű id található.
Coeurl rezzenetlen szemmel feküdt, és figyelte a két embert, akik az óriási, öreg épület
fémkapujából távolították el a törmeléket. Egész testét fájdalom gyötörte sejtjeinek id-éhségétől. A
sóvárgás végighasított vonagló izmain, és mint valami élőlény lüktetett az agyában. Minden
idegszála remegett, úgy szeretett volna a város felé távozó emberek után eredni. Látta, hogy
egyikük - egyedül ment.
Múltak a lassú percek, és ő még mindig fékezte magát, még mindig ott feküdt, és tisztában volt
vele, hogy az emberek tudják: figyeli őket. Egy harmadik ember irányításával egy fémből való
gépet görgettek az űrhajóból a félig nyitott nagy kaput eltorlaszoló sziklatömbhöz. Ádáz tekintetét
ujjaik egyetlen mozdulata sem kerülte el, és amikor nyilvánvalóvá vált számára a gépezet
egyszerűsége, elhatalmasodott rajta a megvetés.
Tudta, végül is mit várhat, amikor a láng izzó kegyetlenséggel fellobbant, és falánkan belekapott
odalent a kemény sziklába. De annak ellenére, hogy előre tudta, szándékosan felugrott, és
vicsorogva morgott, mintha rettegne, amikor a fehér izzás tovább repesztette a sziklát. A
hallókacsok felfogták az emberek nevetését, színlelt félelme feletti különös örömüket.
Szabaddá vált a kapu, és Morton odajött és bement a harmadik emberrel. Ez utóbbi a fejét rázta.
- Romhalmaz az egész. De a lényeget értem. Nyilvánvaló, hogy atomenergiát használtak, ám…
ám kerék formában, úgy látom. Ez sajátságos fejlemény. A mi tudományunk a kerékmentes gépet
köszönheti az atomenergiának. Nem lehetetlen, hogy itt tovább jutottak a fejlődésben, a
kerékmechanika egy új típusáig. Remélem, a könyvtáraik jobb állapotban maradtak meg, mint ez az
épület, különben soha nem fogjuk megtudni. Ugyan mi történhetett egy civilizációval, hogy így
eltűnt, mint ez itt?
A kommunikátorokon egy harmadik hang csendült meg:
- Itt Siedel. Hallottam a kérdésedet, Pennons. Lélektani és társadalomtudományi szempontból
egyetlen oka lehet annak, ha egy térség lakatlanná válik: az élelemhiány.
- De a tudományuk olyan fejlett, miért nem fejlesztették ki az űrhajózást, és mentek el máshová
élelemért?
- Kérdezd meg Gunlie Lestert - vetette közbe Morton. - Még leszállásunk előtt hallottam, hogy
valamilyen elméletet fejtett ki.
A csillagász az első hívásra válaszolt.
- Az adataimat még ellenőriznem kell, de ez az elhagyott világ az egyetlen bolygó, amely e
nyomorúságos vörös nap körül kering. Nincs semmi más. Nincs hold, sem kisbolygó. És a
legközelebbi naprendszer kilencszáz fényévnyire van.
E világ uralkodó fajának olyan irtózatos nagy lehetett a problémája, hogy egyszerre kellett volna
megoldaniuk nemcsak a bolygóközi, hanem a csillagközi űrutazás problémáját is. Ha meggondolod,
hogy milyen lassú volt a mi előrehaladásunk, előbb a Hold, aztán a Vénusz, minden egyes siker a
következőhöz vezetett, és évszázadok után a legközelebbi csillagokig; s mindezek után az
antigyorsítóig, amely lehetővé tette a galaxisközi utazásokat. Ha mindezt meggondolod, állítom,
hogy bármely faj számára lehetetlen volna gyakorlati tapasztalat nélkül ilyen gépek létrehozása. És
minthogy a legközelebbi csillag ilyen messze van, nem volt, ami ösztönözte volna őket a
gyakorlathoz szükséges űrkalandozásra.
Coeurl fürgén átügetett egy másik csoporthoz. De most, maró éhségétől és a teremtmények iránt
érzett mélységes megvetés őrületétől hajtva, nem törődött vele, hogy mit csinálnak amazok.
Múltbeli ismereteinek a látvány által életre keltett emlékképei egyre dagadó és élénkülő áradatban
hömpölyögtek a tudatába.
Mint egy ideges dinamó, egyik csoporttól a másikhoz rohangált, izgatottan, borzalmas éhségétől
betegen. Egy kis kocsi gördült feléje és állt meg vele szemben, s felzümmögött egy félelmetes
kamera, amint felvételt készített róla. Egy kis sziklahát felett egy óriási teleszkóp ágaskodott az ég
felé. A közelben egy dezintegrátor fúrta perzselő tüzét egyenesen lefelé egy lyukba, egyre
mélyebbre és mélyebbre.
Coeurl tudatában összekeveredtek a félig odafigyelve látott dolgok, és egyre jobban közeledett a
pillanat, amikor már nem tudja tovább türtőztetni kínzó cselekvési vágyát. Agyát szétfeszítette az
ellenállhatatlan türelmetlenség, teste izzott az őrjítő vágytól, hogy utána eredjen annak az
embernek, aki egyedül vágott neki a városnak.
Nem bírta tovább. Zöld hab homályosította el a száját, amitől megőrült. Látta, hogy ebben a
pillanatban senki nem nézi. Mintha puskából lőtték volna ki, úgy iramodott neki. Nagy, surranó
ugrásokkal lebbent tova, árnyékként a sziklák árnyékai között. Egy pillanat alatt elfedte előle az
egyenetlen terep az űrhaját és a kétlábú lényeket.
Coeurl elfelejtette a hajót, mindent elfelejtett, kivéve a célját, mintha egy varázserejű,
emlékképeket letörlő kefe tisztára törölte volna az agyát. Tág köröket írt le, azután berontott a
városba, elhagyott utcákon száguldott végig, mint aki ismerős a helyszínen, az időmarta, roskatag
falak tátongó nyílásain, a málladozó épületek hosszú folyosóin át rövidített. Amikor hallókacsai
felfogták az id rezgéseit, futását kúszó lopakodássá lassította.
Hirtelen megállt, és kilesett a szanaszét heverő sziklák közül. Valaha ablak lehetett, ami előtt az
ember állt, és zseblámpája erős fénysugarával bevilágított a homályos helyiségbe. A zseblámpa
fénye kialudt. A férfi, tagbaszakadt, erős fickó, gyors, óvatos léptekkel, mint aki résen van,
továbbment. Coeurlnek nem tetszett ez az éberség. Bajt jelzett neki; villámszerű reagálást jelentett a
veszélyre.
Coeurl várt, amíg az ember egy sarok mögött eltűnt, azután nesztelen léptekkel kilépett a sziklák
mögül. Most futásnak eredt, a gyalogló embernél iszonyatosan gyorsabban, mert terve világosan
kirajzolódott az agyában. Akár egy látomás, végigsiklott a következő utcán, egy hosszú házsor
mellett. Villámgyorsan befordult az első sarkon, azután a hasát a földön vonszolva, bekúszott az
épület és egy hatalmas törmelékhalom közé, a csarnoki sötétségbe. Előtte az utat elzárta a szilárd
vonalat alkotó laza kőzúzalék, amely szűk üvegnyakban végződő völggyé tette az utat. Az
üvegnyak nyílása éppen Coeurl alatt volt.
Hallókacsai felfogták a fütyülés logaritmikus frekvenciájú hullámait. A hang végiglüktetett az
egész lényén, és agyát hirtelen rémület ragadta meg jeges ujjaival. Talán fegyvere van az embernek.
És mi van, ha rám süti atomfegyverét - egyetlen lövést csak -, mielőtt a gyilkos düh görcsbe rántja
izmaimat?
Kis kőzápor özönlött tova mellette, azután a férfi alatta volt. Coeurl előrenyúlt, és egyetlen
végzetes ütést mért az űrruha csillogó, átlátszó fejrészére. Hasadó fém hangja hallatszott, és ömlött
a vér. Az ember összecsukódott, mintha testének egyik része belefúródott volna a másikba. Egy
pillanatig csodálatosképpen a csontjai meg az izmai közös erővel lábon tartották, azután
űrpáncélzatának fémes csörrenésével összecsuklott.
A félelem teljesen elpárolgott, Coeurl kiugrott rejtekhelyéről, örjöngő sietséggel darabokra zúzta
a fémet és benne a testet. Az űrruhából darabonként kitépett nagy fémcsonkok elborították körülötte
a talajt. Repedtek a csontok, ropogott a hús.
Csak egyszerűen rá kellett hangolódni az id rezgésszámára és létrehozni azt a heves vegyi
bomlást, amely kiszabadította az idet az összezúzott csontból. Coeurl felfedezte, hogy az id főleg a
csontban van.
Újjáéledt, csaknem újjászületett. Több itt a táplálék, mint amennyiben az egész elmúlt
esztendőben része volt.
Három perc alatt elkészült, és Coeurl úgy eliszkolt onnan, mint aki borzalmas veszély elől
menekül. Óvatosan az ellenkező oldal felől közelítette most meg a csillogó gömböt, nem abból az
irányból, amelyben eltávozott onnan. Az emberek mind el voltak foglalva a munkájukkal.
Nesztelenül surranva Coeurl észrevétlenül odasiklott egy csoport emberhez.

Morton a cafatokra tépett hús, fém és a vér borzalmára szegezte szemét a Iába körül a sziklán, és
torka úgy elszorult, hogy nem tudott beszélni. Hallotta, hogy Kent felmordul:
- Kellett neki egyedül menni, a fene egye meg! - A kis vegyész hangja elcsuklott, és Mortonnak
eszébe jutott, hogy Kent meg Jarvey évek óta olyan elválaszthatatlan cimborák voltak, amilyen csak
két férfi tud lenni.
- Az egészben a legrosszabb - borzongott az emberek egyike -, hogy értelmetlen gyilkosságnak
tűnik. Teste szét van szórva, mint megannyi laposra vert kocsonyadarab, de úgy látszik, hogy
mindene megvan. Fogadni mernék, hogy ha mindent, ami itt van, megmérnénk, kitenné a földi
nehézségen a százhetvenöt fontot. Az itteni nehézségen ez mintegy százhetven font volna.
Smith szólt közbe, gyászos arcán szomorúság ült:
- A gyilkos megtámadta Jarveyt, azután felfedezte, hogy húsa idegen, ehetetlen. Akárcsak a mi
nagy macskánk. Az sem enné meg mindent, amit elébe teszünk… - Szavait hirtelen, bizarr csend
követte. Azután halkan így folytatta: - Igaz is, mi van a teremtményünkkel? Ő elég nagy és elég
erős ahhoz, hogy saját kis mancsaival ezt megtehesse. Morton összevonta szemöldökét.
- Jó gondolat. Végtére is ő az egyetlen élőlény, akit láttunk. Természetesen a puszta gyanú
alapján nem végezhetjük ki…
- Azonkívül - mondta az emberek egyike - én mindig rajta tartottam a szemem. Mielőtt Morton
megszólalhatott volna, Siedel, a pszichológus sietve rákérdezett: - Bizonyos vagy ebben?
Az ember habozott.
- Meglehet, hogy néhány percig nem néztem. Olyan sokat járkált itt körbe, mindent megnézett.
- Pontosan - mondta Siedel elégedetten. Mortonhoz fordult. - Látja, parancsnok, nekem is az volt
a benyomásom, hogy mindig itt volt, és mégis, ha visszagondolok, hézagokat találok. Voltak
pillanatok, talán éppenséggel hosszú percek, amikor nem láttam egyáltalán.
Morton elgondolkodó arccal állt, amikor Kent vadul kitört:
- Én azt mondom, ne vállaljunk kockázatot, öljük meg gyanú alapján a bestiát, mielőtt több kárt
okozhat.
Morton csendesen megszólalt: - Korita, te Cranessyvel meg Van Horne-nal már körülnéztél itt.
Gondolod, hogy a cicusunk e bolygó uralkodó osztályának a leszármazottja? A magas japán régész
az eget nézte, mintha összeszedné gondolatait.
- Morton parancsnok - szólalt meg végül tiszteletteljesen -, van itt valami titok. Vessetek csak
mindannyian egy tekintetet erre a fenséges láthatárra. Nézzétek az architektúra csaknem gótikus
körvonalait. Annak ellenére, hogy ezek az emberek létrehoztak egy nagyvárost, röghöz kötöttek
voltak. Az épületek nem egyszerűen díszesek. Önmaguk is díszek. Megvan itt a dór oszlop, az
egyiptomi piramis, a gótikus katedrális egyenértékűje, s mindez úgy nőtt ki a földből, egy fényes
jövő zálogaként. Ha ezt a magányos, elhagyott világot anyaföldnek tekinthetjük, akkor a faj
szívében meleg, átszellemített helye volt a földnek.
Erre vallanak a kanyargó utcák is. Gépeik azt mutatják, hogy matematikusok voltak, de
mindenekelőtt művészek, és így nem hozták létre a módfelett mesterkélt világvárosok mértani
tervezésű belvárosait. A házak, épületek és sétányok kanyargó és nem matematikai elrendezése azt
sugallja, hogy itt igazi művészi önfeledtség és mélyreható vidámság uralkodott, az erő, egy belső
bizonyosságban való isteni hit érzése. Ez nem hanyatló, kiöregedett civilizáció, hanem fiatal és
életerős, magabiztos, céltudatos kultúra.
És itt véget ért. Hirtelen, mintha ezen a ponton a kultúrának meglett volna a maga tours-i csatája,
és megkezdődött az összeomlás, mint az ősi mohamedán civilizáció esetében. Vagy mintha a
civilizáció évszázadokat ugrott volna át, és belépett a versengő államok időszakába. A kínai
civilizációban i. e. 480-tól 230-ig terjedt ez az időszak, amelynek a végén a Csín-állammal
kezdődött a kínai birodalom. Egyiptom ezt a fázist i. e. 1780 és 1580 között élte át, amikor is a
második évszázad volt a megemlíthetetlen "Hyksos"-időszak. A klasszikus rómaiak ezt
Chaeroneától - 338 - és a rettegés tetőpontján Gracchitól - 133 Actiumig - i. e. 31. - élték át. A
nyugat-európai amerikaiakat ez az időszak pusztította el a tizenkilencedik és a huszadik
évszázadban, és a modern történészek egyetértenek abban, hogy névlegesen mi ötven esztendővel
ezelőtt léptünk be ugyanebbe a szakaszba; bár mi természetesen megoldottuk a problémát.
Joggal kérdezhetné, parancsnok, hogy mindennek mi köze a kérdéséhez. A válaszom: nem
tudunk arról, hogy egy kultúra hirtelen lépne be a versengő államok periódusába. Ez mindig lassú
fejlődés eredménye volt, és az első lépés mindannak kíméletlen megkérdőjelezése, amit valamikor
szentnek tartottak. A belső bizonyosságok megszűnnek létezni, eltüntetik őket a tudományos és
analitikus gondolkodás kegyetlen megpróbáltatásai. A kétkedő lesz a létezés legmagasabb típusa.
Én azt mondom, hogy ez a kultúra a legvirágzóbb korszakában hirtelen ért véget. Egy ilyen
katasztrófa szociológiai következményei az erkölcsök hirtelen eltűnése, a visszatérés a csaknem
állatias bűnözéshez, amelyet nem mérsékel semmiféle eszmeiség, a halál iránti megkérgesedett
közömbösség. Ha ez a… ez a cicus egy ilyen faj leszármazottja, akkor ennek ravasz teremtménynek
kell Lennie, éjszakai tolvajnak, hidegvérű gyilkosnak, aki valamilyen haszonért a saját fivérének a
torkát is elvágná.
- Ez elég! - harsant fel Kent éles hangja. - Parancsnok, én kész vagyok eljátszani az ítélet-
végrehajtó szerepét.
Smith élesen közbevágott:
- Hallod-e, Morton, eszedbe ne jusson már most megölni ezt a macskát, még ha bűnös is. Egy
valóságos biológiai kincstárról van szó.
Kent meg Smith mérgesen nézték egymást. Morton elgondolkodva vonta össze szemöldökét,
azután így szólt:
- Korita, hajlok rá, hogy kiindulási alapként elfogadjam elméletedet, de van egy kérdésem: vajon
a cicus a mi korunk előtti időszakból való? Azaz mi a kultúránk magasan civilizált szakaszába
lépünk, míg ő a saját kultúrája legéleterősebb időszakában hirtelen múlt nélkülivé vált. Ám
lehetséges-e, hogy az ő kultúrája egy későbbi kultúra ezen a bolygón, mint a mienk abban a
galaktikaméretű rendszerben, amelyet mi civilizáltunk?
- Pontosan így van. Az ő civilizációja e világ tizedik civilizációjának a közepe lehet, míg a mienk
a Földről eredő nyolcadiknak a vége, s mind a tíz természetesen az előtte lévőnek a romjaira épült.
 - Ebben az esetben a cicus mit se tud arról a kétkedésről, ami számunkra lehetővé tette, hogy
ilyen bizonyosan megállapítsuk bűnöző és gyilkos mivoltát?
- Nem, ez az ő szemében szó szerinti varázslat volna. Morton sötéten mosolygott.
- Akkor azt hiszem, teljesítjük kívánságodat, Smith, cicust életben hagyjuk; és ha lesznek halálos
áldozatok, most, hogy ismerjük őt, ez csak égbekiáltó gondatlanság következménye lehet.
Természetesen megvan a kockázata annak, hogy tévedünk. Siedelhez hasonlóan nekem is az a
benyomásom, hogy mindig szem előtt volt. De nem hagyhatjuk szegény Jarveyt itt, úgy, ahogy van.
Koporsóba tesszük és eltemetjük.
- Szó sincs róla! - vakkantott közbe Kent, fülig elvörösödve. - Bocsánatot kérek, parancsnok,
nem így gondoltam. Állítom, hogy a cicus akart valamit ettől a testtől. Úgy tűnik, mintha minden itt
volna, de kell hiányoznia valaminek. Meg akarom tudni, hogy mi hiányzik, és ezt a gyilkosságot
úgy akarom rábizonyítani, hogy a kétség árnyéka se férhessen a vádhoz.

Késő éjszaka volt, amikor Morton felnézett a könyvből, és látta Kentet, amint kilépett odalent a
laboratóriumokból kivezető ajtón.
Kent egy nagy, Lapos tálat vitt a kezében; fáradt szeme Morton felé villant, és elcsigázott, de
mégis érdes hangon így szólt:
- Most figyelj!
Coeurl felé indult, aki elterpeszkedve feküdt a nagy szőnyegen, alvást színlelve. Morton rászólt:
- Állj meg, Kent. Bármikor máskor nem szólnék bele abba, hogy mit csinálsz, de most betegnek
látszol, agyondolgoztad magad. Mi van a kezedben?
Kent megfordult, és Morton látta, hogy első benyomása pusztán villanásnyi képet adott az
igazságról. A kis vegyész szürke szeme alatt fekete táskák voltak, s aszkétaarcának beesett orcái
közül két lázas tekintetű szem bámult rá.
- Megtaláltam a hiányzó elemet - mondotta Kent. - A foszfor az. Egy négyzetmilliméternyi
foszfor sem maradt Jarvey csontjaiban. Az utolsó molekuláig mindet kiszivattyúzták belőle - hogy
milyen szupervegyészeti eljárással, azt nem tudom. Vannak módszerek, amelyekkel a foszfort
kivonhatjuk az emberi testből. Például egy ilyen gyors módszer volt az, ami azzal a munkással
történt, aki segített megépíteni ezt az űrhaját. Emlékezz csak vissza, tizenöt tonna olvadt metalitba
esett bele, legalábbis a rokonai ezt állították, de a vállalat addig nem volt hajlandó kártérítést fizetni,
amíg elemzéssel meg nem állapították, hogy a metalit nagy százalékban tartalmaz foszfort…
- Miféle élelem van abban a tálban? - száli közbe valaki. Az emberek félretették a folyóiratokat
és a könyveket, és érdeklődéssel néztek oda.
- Szerves foszfor van a tálban. Megérzi majd az illatát vagy azt, amit az illat helyett használ…
- Azt hiszem, rezgéseket fog fel a dolgokról - vetette közbe lustán Gourlay. - Olykor, amikor
mozgatja azokat a kacsokat, világos a vétel a rádiómon. Azután ismét elmaradnak a reakciók,
mintha feljebb vagy lejjebb mozogna a hullámhosszskálán. Alighanem tetszés szerint ellenőrzi a
rezgéseket.
Kent szemlátomást türelmetlenül várta, hogy Gourlay befejezze, azután folytatta: - Jól van hát,
ha elkapja a foszfor rezgését, és állat módra reagál rá, akkor… nos, akkor eldönthetjük, hogy mi az,
amit a reagálásával bebizonyítottunk. Mehetek, Morton?
- A terved három tévedést tartalmaz - mondotta Morton. - Egyfelől úgy tűnik, hogy te abból
indulsz ki: a cicus csak állat, másodszor alighanem megfeledkezel róla, hogy esetleg nem volt éhes
Jarveyra, végül úgy tűnik, azt hiszed, hogy nem fog gyanakodni. De tedd csak le a tálat. A reagálása
elárulhat egy és mást nekünk.
Coeurl rezzenetlenül nézett fekete szemével, amikor az ember letette előtte a tálat. Hallókacsai
azonnal felfogták a tál tartalmából eredő id-rezgéseket, de még csak egy pillantásra se méltatta a
tátat.
A kétlábú lényben felismerte, hogy ez az, aki reggel fegyvert szegezett rá. Veszély! Egy
morranással lábra szökött. Az egyik tekeredő csáp végén lévő ujjszerű függelékekkel megragadta a
tálat, és tartalmát Kent arcába vágta, aki nagyot kiáltva visszahőkölt.
Coeurl heves mozdulattal oldalra hajította a tálat, és az átkozódó ember derekát elkapta az egyik
hajókötél vastagságú csápjával. A Kent övéről lógó fegyverrel nem törődött. Érzékelte, hogy az csak
vibrációs fegyver, noha atomtöltetű, de nem dezintegrátor. A legközelebbi pamlagra taszította a
rugdalózó Kentet- és felszisszent a rémülettől, amikor eszébe jutott, hogy le kellett volna
fegyvereznie ezt az embert.
Nem mintha veszélyes lenne a fegyvere - ám amikor az ember őrjöngve egyik kezével letörölte
arcáról a kását, másik kezével a fegyvere után nyúlt, Coeurl visszakushadt, aztán lassan ráemelték a
fegyvert, és zömök fejére kilőttek egy fehér lángsugarat.
Hallókacsai zümmögtek, ahogy hatástalanították a vibrációs fegyver erőfeszítéseit. Kerek, fekete
szeme beszűkült, amikor elkapta a metalitfegyverük után nyúló emberek mozdulatát. Morton hangja
ostorcsapásként harsant bele a csöndbe:
- Állj! Kent elhallgattatta fegyverét, és Coeurl a dühtől remegve lekuporodott. Mérges volt erre
az emberre, aki arra késztette, hogy eláruljon valamit az erejéből.
- Kent-szólt hűvösen Morton -, te nem az a típusú ember vagy, aki könnyen elveszti a fejét.
Szándékosan megpróbáltad megölni a cicát, pedig tudtad, hogy az itt lévők többsége életben akarja
őt tartani. Ismered a törvényeinket: ha valaki ellenzi a döntésemet, azt azonnal meg kell mondania.
Ha a többség ellene szavaz, a döntésem érvényét veszti. Ebben az esetben csak te ellenezted,
következésképp cselekedeted, amellyel saját kezedbe vetted a törvényt, nagyon is elítélendő, és
automatikusan megfoszt téged egy évre a szavazati jogodtól.
Kent bosszúsan meredt körös-körül az arcokra.
- Koritának igaza volt, amikor azt mondta, hogy a mi korunk magasan civilizált kor volt. Most
hanyatlóban van. - Nyers hangjában szenvedély lobogott. - Istenem, egyetlen ember sincs itt, aki
felismerné a helyzet borzalmas voltát? Jarvey halott, még csak néhány órája, és ez a teremtmény,
akiről mindannyian tudjuk, hogy bűnös, ott fekszik megláncolatlanul, és tervezi a következő
gyilkosságát, az áldozat pedig itt van közöttünk. Milyen emberfajta vagyunk mi - őrültek,
cinikusok, vérszívók -, vagy civilizációnk annyira át van itatva a méltányossággal, hogy
rokonszenvvel tudunk gondolni egy gyilkosra?
Tűnődő szemmel nézte Coeurlt.
- Igazad volt, Morton, ez nem állat. Ez ördög, a legmélyebb poklából ennek az elfeledett
bolygónak, amely magányosan kering egy halódó nap körül.
- Ne beszélj rólunk ilyen melodrámai hangvétellel - mondotta Morton. - Ami engem illet,
elemzésed téves. Nem vagyunk vérszopók vagy cinikusak, egyszerűen tudósok vagyunk, és ezt a
cicát itt tanulmányozni akarjuk. Most, hogy gyanakszunk rá, kétségbe vonjuk, hogy képes volna
bármelyikünket is kelepcébe csalni. Egynek száz ellen semmi esélye sincs. - Körülnézett. -
Mindannyiunk nevében beszélek?
- Az én nevemben nem, parancsnok! - Smith volt, aki beszélt, és amikor Morton csodálkozva
ránézett, így folytatta: - A nagy izgalomban és a pillanatnyi zűrzavarban úgy látszik, senki nem
vette észre, hogy amikor Kent elsütötte vibrációs fegyverét, annak sugara egyenesen ennek a
teremtménynek a macskafejét találta el - és nem sebezte meg.
Morton csodálkozó szeme Smithről Coeurlra fordult, azután újra vissza Smithre.
- Biztos vagy benne, hogy eltalálta? Amint mondtad, minden olyan gyorsan történt amikor
láttam, hogy a cica nem sebesült meg, egyszerűen azt gondoltam, hogy Kent nem találta el.
- Az arcán találta el - mondta Smith határozottan. - Egy vibrációs fegyver persze még egy embert
sem tud úgy egyszerűen megölni, de megsebesíteni igen. A cicán azonban semmi nyoma sincs a
sérülésnek, egy szőrszála sem perzselődött meg.
- Talán a bőre jól szigetel mindenféle hő ellen.
- Meglehet. De tekintettel bizonytalankodásunkra, azt hiszem, ketrecbe kellene zárnunk a cicát.
Amíg Morton gondolataiba merülve vonta össze szemöldökét, Kent megszólalt:
- Okosan beszélsz, Smith.
Morton Kenthez fordult.
- Akkor hát meg volnál elégedve, ha ketrecbe tennénk? Kent gondolkodott, aztán így szólt:
- Igen. Ha négyhüvelyknyi mikroacél nem képes ellenállni neki, akkor helyesebb, ha neki adjuk
az egész hajót.
 Amikor az emberek kimentek a folyosóra, Coeurl utánuk ment. Tanulékonyan ügetett Morton
után, amikor az félreérthetetlen mozdulattal tessékelte át egy ajtón, amelyet eddig még nem látott.
Egy négyszögletes, szilárd fémszobában találta magát. Az ajtó fémes csengéssel csukódott be
mögötte; amikor a villanyzár bekattant, megérezte az áram folyását.
Amikor felismerte, hogy kelepcébe került, a gyűlölettől arca eltorzult, ajkai megnyíltak, de más
külső reakció nem volt látható rajta. Eszébe jutott, hogy hosszú utat tett meg azóta, hogy néhány
órával ezelőtt még kezdetleges lény volt, aki egy felvonó fülkéjében eszét vesztette a félelemtől.
Most, miután képességeinek ezernyi emlékképe feléledt az agyában, tízezer, ősidők óta használaton
kívüli fortély ismét részévé lett a lényének.
Egy percig csöndben ült azokon a rövid, súlyos combokon, amelyekben a teste végződött, s
hallókacsai fürkészték a környezetét. Végül megvetően izzó szemekkel lefeküdt. A hülyék! A
nyomorult hülyék!
Egy órával később lehet, hogy motozni hallott valakit - Smith volt - odafent. Felülről rezgések
árasztották el, és egy pillanatra megijedt. A puszta rémülettől talpra ugrott, de utána felismerte, hogy
a rezgések egyszerű vibrációk voltak, nem atomrobbanások. Valaki felvételeket készített testének
belsejéről.
Újra lekuporodott, ám hallókacsai remegtek, és megvetéssel gondolta: az ostoba hülyék meg
lesznek lepve, ha megpróbálják előhívni ezeket a képeket.
Egy idő múlva az ember eltávozott, és most hosszú ideig valahol messze dolgozó emberek zaja
hallatszott. Azután lassan ez is elhalt.
Coeurl várakozóan feküdt, miközben érezte, hogy az űrhajóra rátelepszik a csend. Hajdanán, a
halhatatlanság hajnala előtt a coeurlök is aludtak éjszaka, és ennek emléke előző nap feltámadt
benne, amikor látta, hogy az emberek egynémelyeke szundít. Végül két pár vég nélkül lépegető láb
rezgése volt az egyetlen emberi eredetű frekvencia, amely a hallókacsaiban lüktetett.
Feszülten figyelt a két őrre. Az egyik lassan elsétált a fogda ajtaja előtt, azután mintegy
harminclábnyival mögötte jött a második. Coeurl érzékelte a két ember éberségét; tudta, hogy amíg
külön-külön járkálnak, nem lepheti meg egyiket sem. Azaz kétszeresen óvatosnak kell lennie!
Tizenöt perc múlva jöttek újra. Abban a pillanatban, hogy továbbmentek, az ő rezgéseikről
érzékelőit sokkal magasabb frekvenciára kapcsolta. Az atommotorok lüktető hevessége duruzsolni
kezdte lágy melódiáit az agyának. A villamos dinamók a tiszta erő tompított énekét zümmögték.
Érezte a helyiség falában és az ajtó villanyzárjában a drótokban keringő áram suttogását.
Megfeszített mozdulatlanságba kényszerítette reszkető testét, miközben érzékei próbáltak
ráhangolódni erre a sziszegő energiaviharra. Egyszer csak hallókacsai összhangban rezegtek -
elkapta e fodrozódó erőhullám hirtelen metsző vijjogássá dagadását.
Fém fémen való éles kattanása hallatszott. Coeurl egyetlen csápjának gyenge érintésével
kinyitotta az ajtót, és kisiklott a tompa fényben csillogó folyosóra. Egy rövid pillanatra megvetést
érzett, parázsló felsőbbrendűséget, amikor ezekre a féleszű teremtményekre gondolt, akik arra
vetemedtek, hogy összemérjék eszüket egy coeurllel. És ebben a pillanatban hirtelen más
coeurlökre gondolt. Egy különös, ujjongó faji érzület áradt el a lényében; az irgalmatlan versengés
évszázadainak ösztönös gyűlölete vonakodva átadta a helyét a büszkeségnek, amit afelett érzett,
hogy a világegyetem jövendő urainak atyafiságába tartozik.
Hirtelen úgy érezte, hogy lebéklyózza a korlátozottsága, az, hogy szüksége van más coeurlökre,
az, hogy egyedül van - egyedül száz ellen, amikor pedig az egész örökkévalóság a tét; maga a
csillagos világegyetem bátorította telhetetlen, ágaskodó nagyravágyását. Ha csődöt mond, soha
többé nem lesz még egy ilyen esélye, hogy felélessze a rég elkorhadt gépezetet, és megkísérelje
megfejteni az űrutazás titkát.
Megfeszített talpakon tappogott végig a társalgón a következő folyosóra, és megérkezett az első
hálószoba ajtajához. Félig nyitva állt. Az összehangolt izmok egyetlen gyors moccanása, az egyik
csáp gyors ostorcsapása, amely megragadta és elroppantotta egy alvó ember ellenállást nem tanúsító
torkát, és az élettelen fej őrült módjára elgurult, a test rángott egyet.
Hét hálószoba, hét halott ember. A gyilkolás e hetedik megízlelése volt az, amelyik hirtelen
fellobbantotta szenvedélyét, a tiszta és korlátokat nem ismerő ölni-vágyást, amelyik visszahozta
ezredéves szokását, hogy mindent elpusztít, ami a mindennél értékesebb idet tartalmazza.
Már a tizenkettedik ember vonaglott át a halálba, amikor Coeurl hirtelen léptek zajára ébredt a
gyilkolás érzéki öröméből.
A zaj nem közelről jött - ez volt, ami a rémület hullámait kergette örvénylőn agyának hirtelen
támadt zűrzavarába.
Az őrök közeledtek, lassú léptekkel, a folyosón a felé a szoba felé, ahol őt fogva tartották. Egy
pillanat, és az első ember meglátja a nyitott ajtót - és leadja a vészjelzést.
Coeurl értelmének végső foszlányaiba kapaszkodott. Eszeveszett sebesen, mit sem törődve a
véletlen hangokkal, végigrohant a folyosón, amelyről a hálószobák nyíltak, át a társalgón, és ki a
következő folyosóra, remegve a félelemtől, hogy bekövetkezik a borzalom, és az arcába vág az
atomláng.
A két ember együtt volt, egymás mellett álltak. Egyetlen pillanatig Coeurl alig tudta elhinni
rettentő nagy szerencséjét. Amikor a második látta, hogy társa megáll a nyitott ajtó előtt, mint az
őrült odarohant. Bénultan néztek fel a karmok és csápok, a vad macskafej és a gyűlölettel teli
szemek lázálmába.
Az első ember a fegyvere után nyúlt, de a másik a sorsát látva valósággal megdermedt, és
felüvöltött, az irtózat éles sikolya végigáradt a folyosókon - és különös csattanásban végződött,
amint Coeurl a két holttestet egyetlen ellenállhatatlan mozdulattal végigröpítette a folyosón. Nem
akarta, hogy börtönéhez közel találjanak rá a két tetemre. Ez volt egyetlen reménye.
Minden idege és izma remegett, mert tudatában volt, milyen irtózatos hibát követett el, s
képtelen volt összefüggően gondolkodni; beugrott a börtönébe. Az ajtó puhán becsukódott mögötte.
A villamos zár ismét áram alá került.
Amikor meghallotta a siető léptek zaját, és felfogta az izgatott hangok rezgéseit, feszülten
lekuporodott, és alvást színlelt. Észrevette, amikor valaki aktiválta a fogda audioszkópját, és
benézett. Még néhány pillanat, és felfedezik a többi holttestet is.
- Siedelnek vége! - szólt Morton dermedten. - Mihez kezdünk Siedel nélkül! És Breckenridge!
És Coulter és… Borzalmas!
Kezébe temette arcát, de csak egy pillanatra. Bőszülten felnézett, súlyos állkapcsát előrenyomta,
ahogy a köréje gyűltek szigorú arcába nézett.
- Ha van valakinek akár csak egy ötletcsírája, ki vele! - Űrtéboly!
- Gondoltam erre, de ötven éve nem fordult elő, hogy valaki megőrült volna. Egger doktor
természetesen mindenkit meg fog vizsgálni, most éppen e feltevés szem előtt tartásával a
holttesteket nézi meg.
Épp hogy befejezte szavait, amikor meglátta, hogy az ajtón belép az orvos. Az emberek
félreálltak, hogy helyet adjanak neki.
- Hallottam a szavait, parancsnok - mondta Dr. Eggert -, és azt hiszem, már most
megállapíthatom, hogy az űrtéboly elméletét kiiktathatjuk. Ezeknek az embereknek a torkát
kocsonyává préselték. Nincs ember, aki ilyen óriási erőt képes volna kifejteni valamilyen gép
használata nélkül.
Morton látta, hogy az orvos szemét a folyosóra függeszti, és sóhajtva megrázta a fejét. -
Hasztalan gyanakszik a cicára, doktor. A börtönében van, és fel-le járkál. Nyilvánvalóan hallotta a
lármát és… Ember! Semmiképp sem gyanakodhat rá. Ezt a cellát úgy építettük, hogy szó szerint
bármit fogva tarthasson - négy hüvelyk mikroacél -, és egyetlen karcolás sincs az ajtaján. Kent, még
te sem mondhatod, hogy öljük meg gyanú alapján, mert a leghalványabb gyanú sem merülhet fel,
hacsak nem egy új tudománnyal állunk itt szemben, amely túlmegy mindenen, amit csak el tudunk
képzelni…
- Ellenkezőleg - jelentette ki kereken Smith -, minden bizonyíték a birtokunkban van, amire
szükségünk lehet. Kipróbáltam rajta a telefluort, tudod, azt a berendezést, amely a cella tetején van,
és megpróbáltam felvételeket készíteni. A képek használhatatlanok. A cica felugrott, amikor
bekapcsoltam a telefluort, mintha megérezte volna a rezgéseket.
- Hallottátok, amit Gourlay mondott? Ez a vadállat nyilvánvalóan képes bármilyen hullámhosszú
rezgéseket felfogni és kibocsátani. A mód, ahogy Kent fegyverének erején úrrá lett,
megdönthetetlen bizonyítéka annak a különös képességének, hogy közömbösíteni tudja az energiát.
- Az ördögbe is, miről beszéltek? - nyögött fel az egyik ember. - Ha le tudja győzni az energiát,
és ki tudja azt magából bocsátani mindenféle rezgésszámon, semmi nem akadályozhatja meg, hogy
mindannyiunkat megöljön.
- Ami azt bizonyítja - vetette közbe Morton -, hogy nem legyőzhetetlen, hiszen ha az volna, már
rég megtette volna.
Határozott léptekkel megindult a börtöncellát ellenőrző gépezet felé.
- Csak nem nyitod ki az ajtót?! - hápogott Kent, és a fegyvere után nyúlt.
- Nem, de ha megnyomom ezt a gombot, áram folyik át a padlón, és megüti azt, aki vagy ami
benn tartózkodik. Ezt eddig még soha nem kellett felhasználnunk, ezért talán megfeledkeztetek róla.
Erőteljesen megnyomta a kapcsolót. Kék láng lobbant a fémből, és a feje felett egyetlen
csattanással felrobbant a biztosítéktábla.
Morton összevonta a szemöldökét.
- Ez furcsa. Ezeknek a biztosítékoknak nem lett volna szabad kiégniük! Most már nem is tudunk
benézni hozzá. Ez tönkretette az audiókat is.
Smith megszólalt:
- Ha képes volt annyira befolyásolni a villanyzárat, hogy az ajtó kinyílt, akkor talán számolva
minden lehetséges veszéllyel, akkor is közbelépett, amikor működésbe helyezted azt a kapcsolót.
- Ez legalább bizonyítja, hogy az energiánkkal sebezhető! - mosolygott komoran Morton. -
Hiszen ártalmatlanná tette. Az a fontos, hogy négyhüvelyknyi lehető legszilárdabb fémfal mögött
van. A legrosszabb esetben kinyithatjuk az ajtót, és sugárvetővel megölhetjük. Előbb azonban
kíséreljük meg használatba venni a telefluor energiakábelt…
Elhallgatott, mert a cella belsejéből valamilyen nyugtalanság hallatszott. Egy nehéz test tompa
dobbanással a falnak ütődött.
- Megtudta, hogy mire készülünk! - morrant Smith Mortonhoz fordulva. - Fogadni mernék, hogy
odabent egy nagyon beteg cica van. Nagy marha volt, hogy visszament a cellába, és ezt most már ő
is tudja!
A feszültség enyhült; az emberek idegesen mosolyogtak, még olyan is volt, aki halkan és
kedvetlenül bár, de elnevette magát a szörny legyőzetéséről Smith által felvázolt kép hatására.
- Csak azt szeretném tudni - mondotta Pennons, a mérnök -, hogy a telefluor métertárcsája miért
ugrott meg, és miért reszket a mutató teljes erővel, amióta a cica azt a zajt okozta? Itt van pont az
orrom alatt, és a tárcsa akkorát ugrott, mint egy ház!
A cellán belül és kívül is csönd volt, azután Morton így szólt:
- Talán azt jelenti, hogy kijön. Mindenki menjen hátra, és tartsa lövésre készen a fegyverét. A
cicus bolond volt, amikor azt hitte, meghódíthat száz embert, de ő a legeslegfélelmetesebb
teremtmény az egész galaktikában. Lehet, hogy inkább kijön az ajtón, semmint hogy meghaljon,
mint egy patkány a patkányfogóban. És elég erőszakos ahhoz, hogy egynémelyikünket magával
ragadjon, ha nem vagyunk eléggé óvatosak.
Az emberek visszahúzódva lassan egybetömörültek, valaki megszólalt: - Furcsa! Azt hiszem, a
felvonót hallottam.
- A felvonót?! - kiáltott Morton. - Ember, biztos vagy benne?
- Egy pillanatig hallottam, ez biztos! - Az ember, az űrhajó legénységének egy tagja habozva
hozzátette:
- Mindannyian csoszogtunk…
- Végy magadhoz valakit, és menj, nézd meg. Bárki is az, aki vette magának a bátorságot, hogy
elfusson, hozd vissza…
Egy rángás volt, egy iszonyatos lökés, és az űrhajó gigászi teste megdőlt alattuk. Morton olyan
erővel vágódott a padlóhoz, hogy egy pillanatra eszméletét vesztette. Amikor magához tért, látta,
hogy a többiek mind körülötte hevernek. Felüvöltött:
- Ki a csuda indította el azokat a motorokat?!
A gyötrő gyorsulás folytatódott, alig tudta a legközelebbi audioszkóphoz vonszolni magát,
ujjaival ügyetlenül keresgélte és megnyomta a gépterem számát. Elbődült, amikor meglátta a
képernyőre beúszó képet.
- A cica! Ő van a gépteremben, és felfelé haladunk, egyenesen ki az űrbe! A képernyőről közben
elment a kép, és semmit nem látott többet.

Morton támolygott elsőnek a társalgón keresztül abba a raktárhelyiségbe, ahol az űrruhákat

tartották. Miután csaknem vakon tapogatózva belebújt a saját ruhájába, azonnal megszűntek a
testkínzó gyorsulás hatásai, és vitt űrruhákat a félig eszméletlenül a padlón fetrengő embereknek is.
Néhány perc múlva már többen segítettek neki, és hamarosan mindenki metalitba volt öltözve,
félsebességre kapcsolt gyorsulás elleni motorokkal.
Akkor azután Morton volt az első, aki benézett a cellába, kinyitotta az ajtaját, és hallgatva
megállt, míg a többi köré gyülekezett, és bámulta a falban ásító hatalmas lyukat. Félelmetes volt a
csipkézett széleivel és a borzalmasan elhajlott fémmel, és egy másik folyosóra nyílt.
- Megesküdnék rá - hebegte Pennons -, hogy ez lehetetlen. A gépműhelyek tíztonnás kalapácsa
egyetlen ütéssel csak meghajlítani volt képes a négyhüvelykes mikrót, márpedig mi csak egy
puffanást hallottunk. Ezt a munkát egy atomüzemű dezintegrátor legfeljebb egy perc alatt tudná
elvégezni. Morton, ez egy szuperlény.
Morton látta, hogy Smith a törést vizsgálja a falban. A biológus feltekintett.
- Legalább Breckenridge ne volna halott! Ezt csak egy kohász tudná megmagyarázni. Ide
nézzetek!
A törött fém éléhez nyúlt. Elmorzsolódott az ujjai között, és finom por alakjában záporozott alá a
padlóra. Morton vette észre elsőnek, hogy egy kis halom fémtörmelék és por volt ott.
- A fején találtad a szöget - bólintott Morton. - Ezt a csodát nem az erő végezte itt el. A szörny
csupán a különleges képességét használta, és a fémet összetartó elektronikus feszültséget
közömbösítette. Ez megmagyarázza a telefluor energiakábelre gyakorolt szívóhatást is, amelyet
Pennons észlelt. A szörny teste energia-átalakító közegként hasznosította az áramot, áttörte a falat,
lerohant a folyosón a felvonóaknáig és úgy le a gépterembe.
- Ugyanakkor, parancsnok - mondotta nyugodtan Kent -, szembekerültünk egy szuperlénnyel, aki
ellenőrzése alá vonta az űrhajót, teljesen a hatalmában tartja a géptermet és annak csaknem
határtalan energiáját, és birtokában van a legjobb gépműhelyeknek.
Morton érzékelte a csendet, míg a többi a vegyész szavait fontolgatta. Arcukra súlyosan
rátelepedett a tapintható szorongás, a fokozódó felismerés jutott rajtuk kifejezésre, hogy végzetes
helyzet állt elő életükben, a létezés maga forog kockán vagy talán még ennél is több. Morton adott
hangot a fejekben rejlő gondolatnak:
- Tegyük fel, hogy ő lesz a győztes. Nem ismer irgalmat, és valószínűleg úgy érzi, hogy keze
ügyébe került a galaxis feletti hatalom.
- Kent téved - vakkantott közbe a főnavigátor. - A szörny nem taríja hatalmában a géptermet. A
vezérlőszoba még mindig a mienk, és ez biztosítja részünkre a legfőbb ellenőrzést valamennyi gép
felett. Meglehet, hogy ti nem ismeritek a mechanikai berendezéseinket, de ha ő végső soron ki is
kapcsolhat ugyan minket, mi már most működésen kívül helyezhetünk a gépteremben minden
kapcsolót. Parancsnok, mién nem kapcsolod ki az áramot, ahelyett hogy űrruhába bújtatnál minket?
Legalábbis hozzáigazíthattad volna a hajót a gyorsuláshoz.
- Két okból - felelt Morton. - Egyénileg nagyobb biztonságian vagyunk űrruhánk erőterében.
Másrészt nem engedhetjük meg magunknak, hogy tejvesztett intézkedések kedvéért lemondjunk az
előnyeinkről.
- Előnyeinkről? Miféle más előnyeink vannak?
- Tudunk róla egy és mást - válaszolt Monton. - És most rögtön leszünk egy próbát. Pennons,
állíts öt-öt embert a gépterembe vezető mind a négy folyosóra. Vegyetek magatokhoz
atomdezintegrátort, és tüzeljetek vele a nagy ajtókon át. Megfigyeltem, hogy az ajtók mind zárva
vannak. Bezárta magát a gépterembe.
- Selenski, te menj fel a vezérlőszobába, és a hajtóművek kivételével mindent állíts le. Kapcsold
át őket a főkapcsolóra, és valamennyit egyszerre állítsd le. Egy dologra azonban ügyelj: a gyorsulás
maradjon maximális. Nem szabad a hajó gyorsulását csökkenteni. M egértetted?
 - Igenis, uram! - tisztelgett a pilóta.
- És ha a gépek bármelyike is újra megindulna, a kommunikátoron át azonnal kérek jelentést. -
Az emberek felé fordult. - Én vezetem a főbejárati osztagot. Kent, te vezeted a második, Smith a
harmadik és Pennons a negyedik bejárat osztagát. Azonnal megtudjuk, hogy korlátlan tudással van-
e dolgunk, vagy egy olyan teremtménnyel, amelynek a tudása hozzánk hasonlóan korlátozott.
Fogadni mernék, hogy az utóbbi eshetőség áll fenn.
A vég nélküli gyaloglás üres érzése kerítette hatalmába Mortont, ezt a valóságos óriást átlátszó
űrvértezetében, amint a gépterem szintjének főfolyosóján, ebben a csillogó fémcsőben haladt. A
józan ész azt súgta neki, hogy a teremtmény már megmutatta, hogy agyaglábú, mégis az érzés, hogy
legyőzhetetlen lénnyel van dolguk, megmaradt.
A kommunikátorba beszélt:
- Semmi értelme, hogy a közelébe lopakodva próbáljunk rajtaütni. Valószínűleg még azt is
meghallja, ha egy gombostű leesik. Helyezzük hát lőállásba az atomágyúkat. Rövid ideje
tartózkodik a gépteremben ahhoz, hogy bármit is tehessen.
Miként mondottam, ez nagyrészt próbatámadás. Soha nem bocsátanánk meg magunknak, ha nem
kísérelnénk most meg legyőzni őt, mielőtt ideje volna hozzá, hogy felkészüljön ellenünk. De
függetlenül attól a lehetőségtől, hogy most azonnal elpusztíthatjuk, van egy elgondolásom.
Nagyjából a következőkről van szó: minthogy az ajtók úgy készültek, hogy a véletlen
atomrobbanásoknak is ellenálljanak, tizenöt percig fog tartani, amíg az atomdezintegrátorok
szétzúzzák őket. Ez alatt az idő alatt áram nélkül lesz a szörny. Igaz, a hajtóművek dolgoznak, de ez
merő atomenergia. Az elgondolásom az, hogy ezzel az energiával mit sem tud kezdeni, és pár perc
múlva látni fogjátok, mire gondolok - legalábbis remélem. Hangja hirtelen metszővé vált:
- Kész, Selenski? - Igenis, kész.
- Akkor vágd el a főkapcsolót.
A folyosó - és Morton tudta: az egész űrhajó - hirtelen sötétségbe merült. Morton felkattantotta
űrruhájának vakító fényszóróját, a többi ugyanezt tette, arcuk sápadt volt, és feszült kifejezés ült
rajtuk.
- Tűz! - kiáltott Morton a kommunikátorba.
A hordozható atomágyúk búgni kezdtek, mire tiszta alomláng lövellt ki belőlük, és zúdult a
keményfém ajtókra. Az első olvadt csepp ímmel-ámmal kezdett gurulni, de nem lefelé, hanem
felfelé az ajtón. A második csepp már normálisabb volt: némi tétovázás után lefelé indult el. A
harmadik oldalt gördült - itt minden erő tisztán érvényesült, mert nem volt gravitáció. Egymást
követték a cseppek, mígnem tucatnyi patakocska csergedezett nyugodtan, noha egyenlőtlenül
minden irányban - a pokoli, sziporkázó tűz patakjai, csillogók, mint a mesebeli drágakövek, a
hirtelen meggyötört és a fájdalomtól tébolyultan, vakon rohanó atomok tündöklő őrjöngésétől
eleven patakok.
A percek lassú savként mardosták az időt. Végül Morton rekedten kérdezte:
- Mi van, Selenski?
- Még semmi, parancsnok. Morton félig suttogva szólt:
- De kell hogy csináljon valamit. Nem lehet, hogy csak üljön benn és várjon, mint egy sarokba
szorított patkány. Selenski?
- Semmi, parancsnok.
Hét perc, nyolc perc, aztán tizenkettő.
- Parancsnok! - Selenski izgatott hangja volt. - Működésbe hozta a villamos dinamót. Morton
mély lélegzetet vett, és hallotta, hogy az egyik embere így szól:
- Ez különös. Nem tudunk mélyebbre hatolni. Főnök, nézzen csak ide.
Morton odanézett. A kis sziporkázó patakok merevvé fagytak. A dezintegrátorok ereje csődöt
mondott a hirtelen sebezhetetlenné vált fémmel szemben.
Morton nagyot sóhajtott.
- A kísérletet befejezzük - mondta aztán. - Két-két ember maradjon őrségben a folyosókon, a
többi jöjjön fel a vezérlőhelyiségbe.
Néhány perc múlva leült a terjedelmes vezérlőpult előtt.
 - Ami engem illet, a kísérletet sikeresnek tartom. Megtudtuk, hogy a gépterem valamennyi gépe
közül a szörny számára a legfontosabb az áramfejlesztő berendezés. Amíg mi az ajtóknál voltunk,
bizonyosan a rettegéstől őrjöngve dolgozott.
- Természetesen könnyű megmondani, hogy mit csinált - közölte Pennons. - Amint áram
birtokába került, a végsőkig fokozta vele az ajtó elektronikus feszültségét.
- Ez a fontos - kapcsolódott be Smith is. - Ami a saját képességeit illeti, csak rezgésekkel
dolgozik, és az energiának kívülről kell jönnie. Az atomenergiával annak tiszta formájában, nem
rezgés lévén, ő is csak úgy tud bánni, mint mi.
Kent szólalt meg, hangja komor volt:
- Szerintem az a döntő, hogy be tudta fagyasztani a működésünket. Mi a hasznunk belőle, ha
tudjuk, hogy ezt a rezgések feletti ellenőrzésével cselekedte? Ha atomdezintegrátorainkkal nem
tudunk keresztülhatolni azokon az ajtókon, akkor végünk van. Morton a fejét rázta.
- Végünk nincs, de valamilyen tervet ki kell dolgoznunk. Ám először megindítom ezeket a
gépeket. Nehezebb lesz neki működés közben ellenőrzése alá venni őket.
Egyetlen rántással üzemállásba helyezte a főkapcsolót. Zümmögés hallatszott, amikor több
tucatnyi gép teljes sebességre kapcsolva működni kezdett száz lábbal lejjebb, a gépteremben. A
zümmögés a lüktető áram egyenletes rezgésévé tompult.
Három óra múlva Morton fel-alá járkált a társalgóban összegyűlt emberek előtt. Sötét haja
fésületlen volt, erőteljes arcának űrsápadtsága inkább kihangsúlyozta, mint leplezte előreugró
állának agresszivitását. Amikor megszólalt, már-már élessé fent, mély hangon beszélt:
- Meg akarok bizonyosodni afelől, hogy terveink tökéletesen össze vannak hangolva, ezért
egymás után minden szakemberünket megkérem, hogy mondja el a maga szerepét együttes
akciónkban, amelynek célja, hogy felülkerekedjünk ezen a teremtményen. Pennons kezdi
Pennons fürgén felugrott. Nem nagy ember, gondolta Morton, mégis nagynak látszik, talán
tekintélye miatt. Ez az ember ismerte a gépeket és a gépek történetét. Morton fültanúja volt, amikor
végigkísérte egy gép fejlődésének útját az egyszerű játéktól egészen a rendkívül bonyolult, modern
berendezésig. Száz bolygón tanulmányozta a gépek fejlődését, és nem létezett a mechanikában
olyan alapvető megállapítás, amelyet ne ismert volna. Csaknem hátborzongató volt hallani
Pennonst, aki ezer óra hosszat tudott volna beszélni úgy, hogy csak éppen érinti a tárgyát, amint
képtelen rövidséggel így szólt:
- A vezérlőhelyiségben üzembe helyeztünk egy kapcsolót, amelyik minden gépet ütemesen
elindít és leállít. A relé másodpercenként százszor fog működni, s a következmény különböző
lefutású rezgések előállítása lesz. Nem lehetetlen, hogy a gépek egyike-másika felrobban, annak az
elvnek alapján, hogy a katonák ütemre menetelve mennek át egy hídon, hiszen kétségtelenül
hallottátok már ezt a régi történetet, bár véleményem szerint nem áll fenn annak tényleges veszélye,
hogy ez a szilárd fém eltörjön. Fő célunk egyszerűen az, hogy interferáljunk a teremtmény
interferenciájával, és áttörjük az ajtókat.
- Gourlay következik! - csattant most Morton hangja.
Gourlay lustán felemelkedett. Álmosnak látszott, mintha ez az egész dolog kissé untatná, de
Morton tudta, hogy Gourlay örül neki, ha az emberek lustának gondolják, egy semmire sem jó,
lomha fickónak, aki a napjait szunyókálással tölti, és az éjszakáit is végigalussza. Kommunikációs
főmérnök volt a címe, de szakismerete mindenfajta rezgésre kiterjedt, és talán Kenté kivételével
valószínűleg az ő esze forgott a leggyorsabban az űrhajón. Vontatott hangon beszélni kezdett, és -
Morton észrevette - hangjának magabiztossága csillapító hatással volt az emberekre - az aggódó
arcok kisimultak, az emberek kényelmesebben hátradűltek.
- Ha egyszer benn vagyunk - mondotta Gourlay -, olyan tiszta erővel működő vibrációs ernyőket
szerelünk fel, amelyeknek csaknem mindent meg kell állítaniuk, amit működésbe helyezett. Ezek a
reflexió elvén működnek, úgyhogy minden, amit kibocsát, vissza lesz verve hozzá. Továbbá
bőségesen rendelkezünk tartalék villamos energiával, amelyet hordozható vörösréz
harangszigetelőkből fogunk belétáplálni. Kell hogy véges legyen árammanipuláló képessége a
szigetelt idegeivel.
- Selenski! - szólt Morton.
 A főpilóta már állt, mintha várta volna Morton felszólítását.
Ez aztán a férfi, gondolta Morton. Idegeinek megvolt az a sziklaszerű szilárdsága, ami a legfőbb
követelmény egy nagy űrhajó mozgásának főirányítójánál, ez a sziklaszilárdság azonban mintha
dinamiton nyugodnék, amely tulajdonosának akaratából bármely pillanatban felrobbanhat. Nem
volt nagy tudású, de az ingerekre olyan gyorsan "reagált", hogy mindig úgy tűnt, mintha előre látta
volna a dolgokat.
- Az a benyomásom a tervről, hogy annak összegezőnek kell lennie. Éppen, amikor a
teremtmény úgy gondolja, hogy nem bírja tovább, történik valami más, ami szaporítja bajait, és
zűrzavarát fokozza. Amikor a felfordulás eléri tetőpontját, a terv szerint akkor bekapcsolom az
antiakcelerátorokat. A parancsnok Gunlie Lesterrel együtt úgy gondolja, hogy ezeknek a
teremtményeknek fogalmuk sincs az antiakcelerációról. Ez a csillagközi utazás tudományának tiszta
és egyszerű fejleménye, semmilyen más módon nem fejleszthető ki. Azt hisszük, hogy amikor a
teremtmény érezni fogja az antiakceleráció első hatásait - mindannyian emlékszünk a
reményvesztett elesettség érzésére az első hónapban -, nem tudja, mitévő legyen.
- Korita következik.
- Ha szavaim bátorítóak - mondotta a régész -, ez csak azért van, mert elméletem szerint a szörny
a civilizációk korai szakaszai bűnözőinek jellegzetességeit hordja magán, amit bonyolultabbá tesz
egy látszólagos visszatérés a kezdetekhez. Smith felvetette, hogy tudományos ismeretei rejtélyesek,
és csak azt jelenthetik, hogy a meglátogatott halott város egyik tényleges fakójával, nem pedig a
lakók leszármazottjával van dolgunk. Ez voltaképpen halhatatlanságot feltételezne ellenségünkről,
egy olyan eshetőséget, amit igazol, hogy be tud lélegezni oxigént is meg klórt is, avagy egyiket se -
de ez sem számít. Civilizációjának egy bizonyos korszakából való, és olyan mélyre süllyedt, hogy
gondolatai legnagyobbrészt e korból való emlékek.
Hihetetlen testi képességei ellenére az első napon a felvonóban elvesztette a fejét, amíg vissza
nem emlékezett. Olyan helyzetbe hozta magát, hogy kénytelen volt felfedni a rezgésekkel
kapcsolatos különleges képességeit. Néhány órával ezelőtt elügyetlenkedte a dolgát ezzel a
tömeggyilkossággal. Mindent egybevéve, amit tudunk róla, az a primitív, önző gondolkodás
alacsonyrendű ravaszkodása, amelynek alig van - ha egyáltalán van - fogalma arról a hatalmas
szervezetről, amellyel szemben áll.
- Ő olyan, mint a hajdani germán katona, aki felsőbbrendűnek érezte magát az idősebb római
tudóssal szemben, ám az utóbbi egy hatalmas civilizációnak része volt, amely az akkori idők
germánjait félelemmel vegyes tisztelettel töltötte el.
Mondhatná valaki, hogy érveimet cáfolja Róma kifosztása a germánok által a későbbi években.
A modern történészek azonban egyetértenek abban, hogy ez a "kifosztás" inkább afféle történeti
baleset volt, semmint a szó igazi értelmében vett történelem. A "tengeri népek" mozgalma, amely i.
E.1400-tól kezdve támadta az egyiptomi civilizációt, csak a krétai szigetbirodalom ellen ért el
sikereket, a líbiai és a föníciai partok ellen a vikingek hajórajai kíséretében végrehajtott
nagyszabású expedíciók kudarcot vallottak, akárcsak a hunok hadjáratai a kínai birodalom ellen.
Rómát mindenképpen elhagyták volna. Az ősi, dicső Szamarra a tizedik században már kihalt volt,
Asoka nagyszerű fővárosa. Pataliputra hatalmas és teljesen elnéptelenedett házisivatag volt, amikor
Hszinan-tang kínai utazó meglátogatta i. sz. 635 körül.
Vagyis egy primitív lénnyel állunk szemben, s ez a primitív lény most messze kint van az űrben,
teljesen kiragadva természetes környezetéből. Én mondom, vágjunk neki, és győzni fogunk.
Amikor Korita befejezte, az emberek egyike kedvetlenül dörmögte:
- Beszélhetsz nekem Róma kifosztásáról mint balesetről és erről a fickóról, hogy ez egy primitív
lény, de a tények tények maradnak. Nekem úgy tűnik, mintha Róma újabb eleste küszöbön volna, és
nem primitív lény lesz, aki ezt végrehajtja. Ennek a fickónak van annyi gógyija, amennyi ehhez
kell.
Morton komor mosollyal nézett az emberre, a legénység egyik tagjára. - Eljött az ideje, hogy
erről megbizonyosodjunk!

A gigászi gépműhely vakító ragyogásában, mint egy rabszolga dolgozott Coeurl. Csaknem kész
volt a negyven láb hosszú, szivar alakú űrhajó. Az erőfeszítéstől fújtatva befejezte a hajtóművek
vesződséges felszerelését, és szünetet tartott, hogy felülvizsgálja a járművét. A külső falon lévő
egyetlen nyíláson át látni lehetett a szánalmasan kicsi belső teret. A gépeken és a saját céljaira
szolgáló szűk térségen kívül a szó szoros értelmében semmire sem volt hely.
Mint az őrült kezdett újra dolgozni, amikor az emberek közeledését hallotta meg a gépek
égzengésében bekövetkezett hirtelen változást - egy ütemesen ki-kihagyó zümmögést, ezt a
fülsiketítő, éles hangot, amely jobban gyötri az idegeket, mint az addigi mély hangú, kitartó
dübörgés. Az atomdezintegrátorok hirtelen ismét tüzelni kezdtek a masszív külső ajtókra.
Felvette velük a harcot, de egy pillanatra sem tágított munkájától. Hatalmas testének minden
izomszála megfeszült, amint hordta a súlyos szerszám-, gép- és műszerrakományokat
szükségűrhajójának aljába. Nem volt ideje rá, hogy a helyükre szerelje a dolgokat, semmire sem
volt ideje, semmire…
Késő, késő, dobolt a fejében a gondolat. Az elcsigázottság különös érzése vett erőt rajta, hosszú
és életerős létezése alatt először. Egy utolsó, gyötrő erőfeszítéssel belökte az óriási fémlemezt az
űrhajó tátongó nyílásába - és egy rettenetes pillanatig úgy állt ott, bizonytalanul egyensúlyozva a
terhet.
Tudta, hogy az ajtók áttörnek. A tüzüket egy pontra összpontosító féltucatnyi dezintegrátor ha
lassan is, de feltartóztathatatlanul felemészti a még megmaradt hüvelykeket. Nagyot lélegezve
elengedte agyával az ajtókat, és agyvelejének minden grammjával a yardnyi vastag külső falra
összpontosított, amerre űrhajójának tompa hegye mutatott.
Rezgett a teste az elektromos dinamóból kiáradó villanyáramtól, amely a hallókacsain keresztül
az ellenállást kifejtő falba folyt. Egész benseje tüzelni kezdett, és tudta, hogy veszélyesen közel
került a halálos terheléshez.
És mégis ott állt, a rettenetes kíntól borzongva, keményen összeszorított csápjaival tartva a
felerősítetlen fémlemezt. Tömzsi feje félelmetes elragadtatással meredt a rettenetes kemény fal felé.
Hallotta, amint a gépterem egyik ajtaja betörik. Emberek kiabáltak, az atomágyúk
előregördültek, pusztító erejük nem csökkent. Coeurl hallotta, ahogy a gépterem padlója tiltakozóan
felszisszent, amikor az atomenergia-sugarak mindent darabokra téptek, ami útjukba került. A gépek
közelebb gördültek, mögöttük óvatos léptek hallatszottak. Egy perc múlva a gyenge ajtóknál
lesznek, amelyek a géptermet a műhelytől elválasztják.
Coeurl hirtelen elégedettséget érzett. A gyűlölettől vicsorogva, a bosszú izzásával vad szemében
beugrott kis járművébe, és helyére húzta a fémlemezt, mintha szádfedő volna.
Hallókacsai zümmögtek, amint a környező fém peremét meglágyította. A lemez egy pillanat alatt
egybeforrott az űrhajó testével, varrat és szegecs nélküli részévé vált az egésznek, amely szilárd,
átlátszatlan fém volt, kivéve két átlátszó területet, egyik elöl, másik hátul.
Csápjával csaknem érzéki gyöngédséggel ölelte át a hajtóművet. Törékeny gépe nekilódult,
egyenesen a műhely nagy külső falának. A negyven láb hosszú jármű orra a falhoz ért - és a fal
csillogó porzuhatagokká mállott szét.
Coeurl alig érezte, hogy lassult a mozgás, azután a gép orrát az űr hidege felé fordította, majd
csavart csinált vele, és elindult visszafelé abba az irányba, amerről ezekben az órákban a nagy
űrhajó jött.
A gigászi gömb alsó részén ásító csipkézett lyukban űrvértbe öltözött emberek álltak. Az
emberek és a nagy hajó egyre kisebb lett. Azután az emberek elmentek, és már csak az űrhajó volt
ott, ezernyi elmosódó hajóablakának sziporkázó fényében. A gömb hihetetlenül összezsugorodott,
már túlságosan kicsi ahhoz, hogy az ablakokat külön látni lehessen.
Csaknem egyenesen előtte egy kicsi, halvány, vöröses labdát látott Coeurl - felismerte, hogy a
saját napja. Teljes sebességgel felé tartott. Barlangok vannak ott, ahol majd elrejtőzik, és más
coeurlökkel együtt titokban építenek egy olyan űrhajót, amellyel biztonságban felkereshetnek más
bolygókat - most, hogy már tudja, miképp megy ez.
A gyorsulás gyötrelmétől fájt a teste, de egy pillanatra sem mert felhagyni vele. Még mindig
félig rémületben hátrapillantott. A gömb még ott volt, pici fényfolt az űr irdatlan feketeségében.
Hirtelen hunyorgott egyet és kialudt.
 Egy rövid pillanatra olyan üres, ijesztő benyomása volt, hogy mielőtt eltűnt, megmoccant. De
nem látott semmit. Azt kellett hinnie, hogy kikapcsolták a világítást, és most alattomos módon utána
erednek a sötétben. Aggódva és bizonytalanul kitekintett az elülső ablakon át. A döbbenettől még a
lélegzete is elállt. A halvány, vörös nap, amely felé repült, ahelyett hogy növekedett volna, kisebb
lett. És a következő öt percben szemlátomást egyre összébb ment, előbb kis halványvörös ponttá
vált az égen, azután eltűnt, akárcsak az űrhajó. Elöntötte a félelem, amely vakon áradt el egész
lényén. Nem tudta, mi történik, s ez fagyasztó rémülettel töltötte el. Percekig tébolyultan meredt ki
az űrbe, valamilyen tájékozódási pontot keresve, de csak a messzi csillagok fénylettek,
rezzenéstelen pontok a mérhetetlen messziség bársony háttere előtt.
Mi az! Az egyik pont nőni kezdett. Coeurl minden izma és idegszála megfeszült, amikor látta,
hogy a pontból petty lesz, majd kerek fénygömb - vörös. A gömb egyre nagyobb lett. Hirtelen a
vörös fény pislákolni kezdett, és átalakult fehérré - és ott volt előtte az űrhajó nagy gömbje, ablakai
mind kivilágítva, ugyanaz a hajó, amely néhány perce a szeme láttára enyészett el mögötte. Ebben a
pillanatban történt valami Coeurllel. Agya forogni kezdett, mint egy lendkerék, gyorsabban, egyre
gyorsabban, mind összefüggéstelenebbül. Hirtelen a kerék széthullott milliónyi fájó szilánkra.
Szeme majdnem kiugrott az üregéből, amint meg tébolyodott állatként dühöngeni kezdett szűk
helyén.
Csápjaival megragadta a kincset érő műszereket, és eszelősen a falhoz vágta őket, mancsaival
őrjöngve csapkodni kezdte saját hajójának falát. Végül villanásnyi időre észhez tért, és ekkor tudta,
hogy képtelen védekezni az atomágyúk tüzével szemben.
Egyszerű dolog volt létrehozni azt az erőszakos felbomlást, amely szabaddá tette létfontosságú
szerveiben az id minden cseppjét. Halva találták egy kis foszforpocsolyában. - Szegény cicuska -
mondta Morton. - Ugyan mit gondolhatott, amikor meglátott bennünket maga előtt, miután saját
napja eltűnt. Minthogy az antiakcelerátorokról mit se tudott, nem sejthette, hogy hirtelen meg
tudunk állni az űrben, míg neki több mint három órába telt volna a lassítás, és közben mind
messzebbre került volna onnan, ahová menni akart. Nem tudhatta, hogy a megállásunk révén
másodpercenként több millió mérföldes sebességgel suhantunk el mellette. Természetesen azzal,
hogy elhagyta a hajónkat, minden esélyét elvesztette. Alighanem úgy látta, hogy az egész világ
fejtetőre állt.
- Csak semmi rokonszenv - hallotta maga mögött Kentet. - Az a dolgunk, hogy minden macskát
megöljünk ezen a nyomorult bolygón.
Korita lágy, suttogó hangon mondta:
- Mi sem egyszerűbb, hiszen ezek még primitívek. Csak le kell ülnünk, és jönni fognak, ravaszul
arra számítva, hogy rászedhetnek.
Smith felhorkant:
- Fiúk, tőletek rosszul lesz az ember! Ez a cica olyan feladat elé állított minket, amilyennel még
soha nem kellett megbirkóznunk. Hajszálon múlt, hogy le nem győzött bennünket.
Morton mosolygott, amikor Korita szelíd hangon így felelt:
- Pontosan így igaz, kedves Smith, kivéve, hogy a típusának biológiai impulzusai szerint reagált.
Veresége már előrevetette árnyékát, amikor csalhatatlan elemzéssel megállapítottuk, hogy
civilizációja meghatározott korszakának bűnözője ő.
- A történelem, igen tisztelt Mr. Smith, a történelem ismerete volt az, ami legyőzte - mondotta a
japán régész, visszatérve fajának ősi udvariasságához.

Elek István fordítása

 Donald A. Wollheim - Utánzó

Az egész világ felét ötszáz esztendeje, hogy felfedezték. Kétszáz éve, hogy felfedezték az utolsó
kontinenst. Száz évre tekinthet vissza a kémia és a fizika tudománya. A repülés negyvenéves. Az
atomtudomány most születik.
És még azt hisszük, hogy sokat tudunk.
Keveset tudunk, vagy inkább semmit. A legegyszerűbb dolgokat sem ismerjük. De ha
föltárulnak, az sokkoló hatású lesz.
Titkokat hajkurászunk a Csendes-óceán szigetein és a fagyos észak jégtáblái közt, miközben az
orrunk előtt, vállunkat érintve suhan el mellettünk az ismeretlen. A természet furcsasága az, hogy
ami a leginkább szemünk előtt van, az a legrejtettebb.
Mindig is tudtam a fekete ruhás emberről. Már gyermekkoromtól az utcánkban lakott, és a
különcségei olyan megszokottak voltak, hogy csak az alkalmi látogatók döbbentek meg rajtuk. Itt, a
világ legnagyobb városának szívében, New Yorkban a különcség, a furcsaság zavartalanul
burjánozhat.
Mi, gyerekek, nagyon jól szórakoztunk a fekete ruháson, valahányszor kiderült, hogy mennyire
fél a nőktől.
Izgatottan lestük, és alig vártunk egy-egy ilyen pillanatot, aztán igyekeztünk feldühíteni őt. De ő
keresztülnézett rajtunk, és hamarosan mi is, csakúgy mint szüleink, belemerültünk a
közömbösségbe.
Naponta mindössze kétszer láttuk. Egyszer kora reggel, amint kilépett a sötét folyosóról az
utcára, hogy munkába menjen, és egyszer éjjel, amikor hazatért. Mindig bokáig érő sötét köpenyt
viselt és széles karimájú fekete kalapot, ami mögé jól elrejtette arcát. Olyan volt, mint egy
hosszadalmas sóhaj egy isten háta mögötti ódon városban. De senkinek sem ártott, és senkit se
méltatott figyelemre.
Senkit - kivéve talán a nőket.
Ha egy nő az útjába került, földbe gyökerezett lábbal, halálsápadtan megtorpant. Láthattuk,
ahogyan becsukott szemmel vár, hogy a nő eltűnjön. Utána kinyitotta kerek, kékesen fénylő szemét,
és folytatta útját, mintha mi sem történt volna.
Sohasem láttuk nővel beszélni. Valami zöldségfélét vásárolt be, talán egyszer egy héten,
Antoniótól - de csak akkor, ha az eladó egyedül volt a boltban. Antonio mondta, hogy ez sose
beszél, csak rábök a kívánt árura, aztán köpenye alá dugva a becsomagolt zöldséget, távozik.
Antonio nem szerette őt, de baja se igen volt vele.
Úgy gondolom, senkinek se lehetett baja vele.
Mi megszoktuk. Az utcán nőttünk fel; így láthattuk időnként, amint hazatér és eltűnik a sötét
folyosón, amely a házba vezetett, ahol lakott.
Soha nem volt látogatója, soha nem beszélt senkivel. Egyszer fémből eszkábált a szobájában
magának valamit.
Egyszer, évekkel ezelőtt felhurcolt magához egy csomó fémlécet, vasból vagy ónból, és a
szobájából napokon át kopácsolás és csattogás hallatszott ki. De ezt is abbahagyta, más nem történt
vele.
Azt, hogy hol dolgozik, nem tudtam, és azóta se tudom. Volt pénze, hiszen híres volt arról, hogy
milyen pontosan fizeti a lakbért a házfelügyelőnek.
Szóval, a nagyvárosok lakói nem törődnek egymással, és csak akkor tudnak meg valamit a
szomszédjukról, ha már mindennek vége. Vagy ha valami nagyon furcsa dolog történik.
Felnőttem, kollégiumba jártam, tanultam.
Végül munkába álltam mint múzeumi segédgondnok. Napjaim bogarak szortírozásával, kitömött
állatok és preparált növények és száz meg száz, a világ minden részéről való rovarok
osztályozásával telt el.
Úgy tanultam, hogy a természet tele van furcsaságokkal. Erre igazán a múzeumi munka közben
lehet csak rájönni. Itt lehet felmérni, hogy a természet micsoda művésze az álcázásnak. Vannak
hosszúkás rovarok, amelyek pont úgy néznek ki, mint egy faág vagy egy falevél. Éppen úgy.
A természet ebben furcsa és tökéletes. Közép-Amerikában él egy éjjeti lepke, amely éppolyan,
mint egy darázs. Van egy hamis szőrfullánkja, ami úgy fúródik és csavarodik, mint a darazsaké. A
színe is ugyanaz, csakhogy a teste lágy és nem páncélozott, mint a darázsé, viszont úgy fénylik,
mintha páncélozott lenne. Nappal repül, mint a darazsak, nem éjjel, mint a többi éjjeli lepke.
Mozgása is olyan, mint a darázsé. Tudjuk, mennyire védtelen, és csak úgy képes életben maradni,
hogy azt színleli, fullánkja éppoly halálos, mint a darázsé.
Tanultam a hangyaosztagokról és furcsa utánzóikról.
A hangyák serege száz-, ezerfős oszlopokban halad. Hömpölygő áradatban özönlenek, métereken
át, és mindent fölfalnak, ami útjukba kerül. Az egész dzsungelt rettegésben tartják. Darazsak,
méhek, kígyók, a többi hangyák, gyíkok, bogarak - még az ember is menekül, mert különben
felfalják.
De a sereg soraiban egy csomó más lény is utazik - lény, mert nem hangyákról van szó -, akiket
szintén fölfalna ez a sereg, ha kiderülne, hogy nem közülük valók. Ám ez nem derülhet ki, mert
ezek a lények álcázva vannak. Egy részük hangya külsejű bogár. Ezek hamis ismertetőjeleket
viselnek, mint például a hangyák tora, és éppoly gyorsan futnak, mint a hangyák. A hosszuk mint
három hangyáé! Olyan gyorsan haladnak, hogy egyetlen másodpercre sem maradnak el az igazi
hangyáktól.
Ezek a gyenge férgek úgy néznek ki, mint a páncélozott bogarak. Veszélyes állatokra
hasonlítanak. A gyilkos állatoknak és ügyes harcosoknak nincs ellenségük a csoportjukon belül.
Szóval, a gyenge vendégek rejtőzni próbálnak köztük - utánzással.
És mindenek közt a legnagyobb gyilkos, a legnagyobb vadász az ember. Az egész természet
legyőzhetetlennek tartja az embert. Puskájának dörrenése, csapdájának ravaszsága, karjának ereje és
ügyessége mindenek fölé helyezi.
Másként bánik-e a természet az emberrel, mint a hangyahaddal vagy a darazsakkal?
Az történt egyszer, hogy a témánál maradjak, hogy virradatkor szerencsémre épp kint voltam az
utcán, amikor is a házfelügyelő kirohant az utcára, segítségért kiáltozva. Én egész éjszaka az új
kiállítási tárgyak összeállításán dolgoztam.
A szolgálatos rendőr, a házfelügyelő és jómagam láthattuk csak azt a tárgyat, amit a házfelügyelő
a fekete köpenyes idegen két szobájának egyikében talált.
Elmondta a házfelügyelő - amíg a rendőrrel nekivágtunk a keskeny, rozoga lépcsőnek -, hogy
egy tompa puffanás és egy éles kiáltás ébresztette föl, ami a különös ember szobája felől érkezett.
Kiszaladt a folyosóra hallgatózni.
Mire felértünk, már csend volt. Gyenge fény szivárgott ki az ajtó alól. A rendőr bekopogott, de
válasz nem érkezett. Fülét az ajtóra szorította, és így tettem én is. Halk zizegést hallottunk -
egyenletes, lassú zizegést, mint mikor papirost zörget a szél.
A zsaru újra kopogott, de most se jött válasz.
Aztán, együtt, nyomni kezdtük az ajtót. Két nekirugaszkodás után a korhadt zár engedett.
Berontottunk.
A szoba piszkos volt, a padló tele papírhulladékkal, egy kevés ürülékkel és szeméttel. A szoba
bútorozatlan volt, ez meglepett.
A sarokban egy kb. négy négyzetlábnyi fémből készült láda állt. A szűkös ládát csavarok és
kötelek tartották össze. Födele, ami a tetejéről lehullott, valamilyen pecsétviasszal lehetett
odarögzítve.
A fekete köpenyes idegen a szoba közepén feküdt - holtan.
Most is rajta volt a köpeny. Nagy, idétlen kalapja ott hevert, nem messze tőle. A halk zizegés a
doboz belsejéből szólt.
Az idegen felé fordultunk, a köpenyét levettük. Percekig nem láttunk semmit, és fokozatosan -
szörnyűség - jöttünk rá, hogy valami nincs rendjén.
Barna haja rövid és göndör volt. Egész hosszában mereven feküdt. Nyitott szemei
kifejezéstelenek voltak. Először vettem észre, hogy nincs szemöldöke, csak valami nyílegyenes
vonal a szeme fölött.
 Aztán észrevettem, hogy orra sincs. De ezt eddig sohase vette észre senki. Az arca szokatlanul
foltos volt. Az orra helyén csak sötét árnyék volt, ami orra hasonlított, ha az ember csak egy
pillanatig látta.
Akár egy ügyes festő munkája, egy festményen.
A szája szokványos volt, és kissé elnyílt - de teljesen fogatlan. A feje egy vékony nyakon ült.
Az öltönye - nem öltöny volt. A teste volt. Hozzátartozott.
Amit mi kabátnak gondoltunk, az egy óriási, fekete szárny fedele volt, amilyen a bogaraknak
van. A torja olyan, mint a rovaroké, csak a szárny fedele takarta el, és észre se lehetett venni, ha
köpenyét felöltötte. A teste lent kigömbölyödött, hogy aztán két hosszú lábban vékonyodjon el. A
karjai a "kabát" végéből bújtak elő. Volt néhány apró másodkarja is, ezeket szorosan összefonta a
mellkasán. Ide egy mély, kerek lyuk fúródott, frissnek látszódott. És még mindig szivárgott belőle
valami vizenyős váladék.
A házmester makogva menekült. A rendőr sápadt volt, de ott maradt a kötelességteljesítés
mezején. Hallottam, amint motyog, és szaporán kapkodja a levegőt.
A horpadt tor - “a has” - nagyon hosszú és rovarszerű volt. Összegyűrődött, mint egy összetört
repülőgéptörzs.
Egy nőnemű darázshoz hasonlítottam, amely épp megtojt - ehhez volt fogható a megüresedett
tor.
Az értelem elveti, s csak utólag átgondolva fogja fel a borzalmat és a homályos iszonyatot. A
látvány egy higgadt elme számára is sokkoló hatású volt.
Még mindig zizegés hangja jött a ládából. Szóltam a sápadt zsarunak, majd odamentünk és
megálltunk előtte. A rendőr leütötte botjával a viaszpecsétet. Lerántottuk a fölemelt fedelet.
Hullámokban tört ránk a mérgező pára. Visszatántorodtunk, amikor hirtelen repülő tárgyakat lőtt
ki az óriási fémláda. Az ablak nyitva volt, és egyenesen kirepültek a hajnalba.
Tucatnyian lehettek, talán két-három inch hosszúak, és széles bogárszárnyakon elrepültek.
Olyanok voltak, mint valami apró emberkék, különös, fekete ruhás repülő teremtmények,
kifejezéstelen arccal és vizenyős, kék szemekkel. És repültek átlátszó szárnyaikon, melyek a fekete
ruha alól nőttek ki. Megbabonázva vagy inkább elbűvölve rohantam az ablakhoz. A borzalomnak
nyoma veszett. A szörnyűség után, amit átéltem, most megpróbáltam egymáshoz illeszteni a
történteket. Az egész tökéletesen meglepetésszerű volt.
Tudunk hangyahadakról és utánzóikról, most úgy tűnik, hogy mi is ilyenfajta hadsereg vagyunk.
Tudunk gyenge rovarokról, de soha nem gondoltunk arra, hogy valaki egy őrültnek álcázhatná
magát, nem állatnak, hanem a legfejlettebb állatnak - embernek.
Később a vasláda mélyén csontokra bukkantunk. De azonosíthatatlanok voltak. Lehet, hogy nem
elég türelmesen próbálkoztunk. Talán emberi csontok voltak…
Feltételezem, hogy a fekete ruhás idegen nem félt annyira a nőktől, hogy elpusztítsa őket. A nők
jobban szemügyre veszik a férfiakat, mint egy férfi. A nők hamarabb érzékelik az embertelenséget
vagy a csalást. Valami ösztönös női féltékenységről lehet szó. Az idegen férfinak álcázta magát, de
biztosan nőnemű volt. A ládában a kicsinyei voltak.
De egyebet is láttam, amikor az ablakhoz rohantam, és a legjobban ez lepett meg. A rendőr nem
láthatta. Senki se látta rajtam kívül, és én is csupán egy pillanatig láttam.
A természet minden zugban követhet el tévedést. A fejlődés során létrejöhetnek sehová sem illő,
szerencsétlen teremtmények.
Mikor az ablakhoz léptem, a kicsiny utódok fellege a bíborszínű égbe emelkedett. Virradt, s az
első napsugarak elborították a háztetőket. Megilletődötten néztem a négyemeletes bérház ablakából
az alacsonyabb házak tetejére. Kémények, tűzfalak és üres szárítókötelek gyógyítgatták iszonyatos
élményemet.
És akkor megpillantottam, nem egész harminclábnyira egy kéményt. Zömök volt, vörös téglából
készült, a végén két fekete, füstölgő csővel. Hirtelen úgy láttam, hogy megmozdul. És azt láttam,
hogy a vörös tégla vedleni kezd és a fekete cső kifehéredik.
Két nagy, álmélkodó szemet láttam az égen,
Egy hatalmas, lapos szárnyú valami repült ki a kéményből, és a repülő felhőraj után eredt.
Addig néztem, míg eltűnt minden a messzeségben.

Lukácsy Katalin fordítása

 L. Sprague de Camp - A harcosok népe

Nagyon komolyak voltak azok a fiatalemberek, akik összegyűltek Tadeusz Lechon professzor
szobájában, hogy méregerős teát igyanak, és földbe tapostassák a javaslataikat. A tudat, hogy a
háború véget ért, és nekik személy szerint semmi bajuk nem történt, enyhe félelmük a jövőtől és a
sértődöttség, hogy idegen faj fogja őket kormányozni mindez nem sok teret hagyott az elsőévesekre
különben jellemző hevességnek és makacsságnak. Azt hitték, valami történni fog velük.
- Bármi legyen is velük - mondta Tadeusz Lechon -, biztos vagyok benne, hogy nem gyávák. -
Fejével megközelítette a teát, amelynek olyan színe volt, mint egy elhasznált bakancsnak.
Megrezzentek aranylemezekkel borított nagy fülbevalói. Zajosan szürcsölt, miközben Frederick
Merriant figyelte.
Fred Merrian, a homokszín hajú, mókusfogú másodéves hálásnak, ugyanakkor dacosnak tűnt.
Civil ruhát viselt. Baldwin Dowling, a nőhallgatók álma pedig vadonatúj US-hadsereg egyenruhát.
Az egyenruha azért volt olyan új, mert mire Dowling odaért Los Angelesbe, az egységéhez, a
háborúnak már vége is szakadt, és azt mondták neki, ingyen utazhat haza, bármilyen szabadon
kiválasztott járművön. A következő géppel már vissza is repült Philadelphiába.
Lechon folytatta:
- A legtöbb gondolkodó fiatalemberre jellemző az a meggyőződés, hogy az emberi problémáknak
kell legyen megoldása. A problémák jellegéből következik, hogy egyikről sem lehet bebizonyítani,
hogy nincs megoldása, ahogy pl. Abel bebizonyította, hogy az ötödfokú egyenletek algebrai úton
nem megoldhatók, így aztán ezek a fiatalemberek cserélgetik az eszméket, kipróbálnak az
adrenalizmustól az anarchokommunizmuson át az új paganizmusig mindent. Ez a maga esetében az
ellenállásnélküliség volt. Talán jó is, hogy így van…
- De… - vágott közbe Fred Merrian.
Lechon egy legyintéssel intézte el a várható heves érveket.
- Ezt már mind megbeszéltük. Egyik nap majd megunja a centaurik hatalmát, és belép
valamilyen más mozgalomba, melynek ugyanilyen gyakorlatiatlanok a célkitűzései. A mi centaurink
az egyetemen szimatol, lehet, hogy minket is meglátogat. Javaslom, hogy Baldwin mondja el, mit
tudott meg róluk.
- Igen, milyenek? - kérdezte Merrian.
- Nagyon hasonlítanak a többi emberre - mondta Baldwin Dowling. - Meglehetősen termetesek.
Azt hiszem, a gyarmatosok, akik kivándoroltak a Proxima Centaurira, igencsak hosszúak lehettek. A
modoruk azonban furcsa, mintha rugóra járnának. Egy hozóval sem lehet összehaverkodni.
Arthur Hsi ostobán mosolygott. Valódi neve Hsi A-tsz volt, és távolról sem volt ostoba. - A fél
világot körbeutaztam, hogy olyan helyen tanulhassak, ahol nincsenek hozók; de úgy látszik, nem
jutottam elég messzire.
Dowling megkérdezte:
- Vannak valamilyen híreid Kínából?
- A hozók nagyon buzgólkodnak, hogy mindent olyan hatékonnyá és megvesztegethetetlenné
tegyenek, mint amilyenek ők maguk. Lehet, hogy a világ legnagyabb harcosai, de nem ismerik
Kínát. Apám azt írja…
- Pszt! - sziszegte Lechon. Nagy vörös arca éber volt. Aztán elengedte magát.
- Azt hittem, itt a centaurink. - Kellemetlen csend volt a válasz, senkinek sem volt kedve tovább
fecsegni, még ha nem is jelent meg a szuperember. Végül Lechon folytatta
- Mindenki, akivel csak beszélek, azt mondja, a háború egészen lehetetlen volt. De ha
megtanulták volna a történelemleckéjüket, uraim, tudnák, hogy nem volt újdonság. A magyarok
1241-ben nem is álmodtak arról, hogy a tatároknak hadosztályszervezetük és jól kiépített
jelzésrendszerük lehet. Így aztán elsöpörték őket. A mi kormányunknak sem jutott eszébe, hogy a
centauriknak oxidáló sugaruk lehet meg 15 em-es páncéllal borított repülőgépeik. Így aztán
elsöpörtek minket. Követnek? A dallam mindig más, de a hangjegyek nagyon hasonlítanak
egymáshoz.
 Újra elhallgatott, fülelt. Gyors lépések közeledtek. Valaki kopogott. A történelemprofesszor
kiszólt, hogy szabad. Belépett a centauri.
- A nevem - mondta fémes hangon - Juggins. - Harmincéves lehetett, szögletes állal, kiálló
pofacsonttal, Elálló füllel. A centaurik különös, szilvaszín egyenruháját viselte. Azoknak a kemény
úttörőknek volt az utódja, akik gyarmatosították a Proxima Centauri bolygát, három nemzedéken át
harcoltak a kegyetlen természet és a még kegyetlenebb bennszülöttek ellen, és végül, vagy ötven
évvel ezelőtt - visszatértek a Földre. Odaadták nekik Ausztráliát, és a tudományuk ezt az eddig
szinte leghaszontalanabb földrészt a világ legtermékenyebb területévé tette. Szörnyű élményeik a
másik bolygón többé és kevesebbé is tették őket az embereknél. Most ők uralkodtak a földön.
- Jó napot, Mr. Jug - kezdte Dowling, de a centauri a szavába vágott:
- Ha egy centaurihoz beszélünk, nem használjuk a "mister" szót. Juggins a nevem.
- Foglaljon helyet - kínálta Lechon.
- Igen. - A hozó összehajtotta hosszú lábát, leült, és várta, hogy valaki megszólaljon. Végül
Dowling rászánta magát, és megkérdezte:
- És hogy tetszik önnek Philly?
- Philadelphiát érti?
- Hát persze.
- Akkor legyen szíves ezt is mondani. Egyáltalán nem tetszik. Piszkos, korrupt és csöppet sem
hatékony. De ezen majd segítünk. Jól teszik, ha együttműködnek velünk. A mi vezetésünk alatt
sokkal egészségesebbé válik az élet, mint azelőtt bármikor.
Dowlingot, bár a város szülötte volt, nem jellemezte túlzott lokálpatriotizmus, ez a nyerseség
azonban megdöbbentette. Valami olyat morgott:
- Ti ugyan nem kesztyűs kézzel dolgoztok, hapsikáim.
- Azt hiszem, értem ezt a jasszos kifejezést. Minket arra tanítottak, hogy igazat mondjunk. - Ezt
úgy mondta, mintha az igazság kimondása valami igen kellemetlen foglalatosság lenne.
- Remélem, a vízvezetékkel is fognak valamit kezdeni. Mikor ma reggel kinyitottam a csapot,
mielőtt megindult volna a víz, egy élő angolna, egy tizenkettes gumi és kb. egy köbméter klórgáz
jött ki belőle.
A hozó hidegen bámult rá.
- Fiatalember, ez megengedhetetlen túlzás. Egy gumi nem férne át a vízcsöveken.
- Viccsel - mondta Lechon szerencsétlenül. Az érzelmek ütközése okozta feszültség kihozta
lengyeles akcentusát.
Juggins most rábámult.
- Értem. Ugye ezt nevezik önök viccesnek? Nagyon mulatságos. - Rágyújt? - kínálta Dowling.
- Mi soha nem használjuk ezt a mocskos gyomot. Egészségtelen. - Hát akkor egy csésze teát -
sóhajtotta Lechon.
- Hm. Ez is ajzószer.
- Ó, ezt igazán nem mondanám, Juggins. Tartalmaz ugyan koffeint, ami stimulál, de a legtöbb
táplálék tartalmaz valami ilyesmit.
- Hát jó, de gyengén kérem. És cukor nélkül.
Hsi kitöltötte a teát, és nagyon forró vízzel hígította. A hozó gyanakodva kavargatta. Felnézett, és
megszólalt:
- Azt akarom, hogy maguk és mindenki az egyetemen, úgy nézzenek rám, mint atyjukra. Semmi
értelme, hogy ellenségeskedjenek, hisz a viszonyokat úgysem tudják megváltoztatni. Ha
együttműködnek… huhh!
Döbbenten bámulta a kanalát. A kanál alsó része teljesen elolvadt, és tócsába gyűlt össze a csésze
alján.
- Túl erősen keverte - mondta Hsi.
- Én… - kezdte Juggins. Sorra végignézte őket. Aztán óvatosan letette a csészéjét, a kistányérra
helyezte a kanál el nem olvadt felét, felállt, és kivonult.
Lechon vörös homlokát törölgette.
- Ez szörnyű volt, Arthur. Nem szabad viccelnie vele. Mindnyájunkat lelövethetett volna.
 Hsiből kitört a régóta visszafojtott kuncogás.
- Lehet. De hát itt volt nálam ez a Wood-féle fémből készült kanál, és nem tudtam kihagyni.
- Igazi? - kérdezte Merrian.
- Igen - felelte Dowling. Sokan hitték, hogy a hozók robotok vagy valami ilyesmi, de igazi
emberek, a szokásos módon szaporodnak meg minden. - Azt hiszem, ők az újfajta emberek.
- Nem - mondta Lechon. - Tessék csak a történelmet tanulmányozni, uraim. A harcosok népe. Ez
a legújabb példa arra, mit érhetünk el alapos képzéssel és fegyelemmel. A maguk idejében ugyanezt
tették a spártaiak és az oszmán-törökök is. A mi centaurink jobban hasonlít egy spártai nemeshez,
mint egy török janicsárhoz. Likurgosz Juggins barátunkat azonnal elismerné vérbeli spártainak…
Folytatta. A három alsóéves figyelmesen hallgatta. Merrian elmerült lelke mélységeibe.
Elítélhető az erőszak, ha ilyen teremtések ellen alkalmazzák?
Dowling és Hsi, akik nem voltak elmélyült idealisták, azon elmélkedtek, hogyan alakítsák
személyes terveiket. Dowling azt remélte, hogy mire befejezi tanulmányait, még mindig lesz helyi
philadelphiai politikai élet, amelybe bekapcsolódhat, hozók ide vagy oda. Hiszen közvetítőkre is
szükség lesz a szuperemberek és alattvalóik között.
Hsi arra a finom kis állásra gondolt a Sino-American Transport Co.-nál, ahova apja beügyeskedi
majd, ha befejezte a főiskolát. Ha lehet, akkor kemény munkával és családi összeköttetésekkel eljut
majd az igazgatóságig, és néhány nagy üzlet, amire már most készül… Persze mindenütt ott lesznek
a feltételezetten megvesztegethetetlen hozók… de ez a megvesztegethetetlenség egyelőre csak
feltételezett, gondolta.

Az osztálytalálkozók, akárcsak az esküvők vagy a temetések, összehoznak egy csomó embert,

akik rendes körülmények között még csak a túloldalra sem mennének át azért, hogy egymással
találkozhassanak. Így aztán amikor a kilencben végzettek találkozóján véget ért a hivatalos
program, Hsi, Dowling és Merrian egymás mellé sodródtak, és elmentek egy vendéglőbe, hogy
elmondják, mi minden is történt velük.
Baldwin Dowling meghízott egy kicsit, de még megvolt hullámos fekete haja és ragyogó
mosolya. Feleséget és egy gyermeket szerzett. Arthur Hsi alig változott, de a feleség mellé hat
gyerekre tett szert. Fred Merrian elvesztette homokszőke haja nagy részét, két feleség és két válás
volt mögötte, vékonynak és lázasnak tűnt.
Hsi épp most érkezett haza Ausztráliából, és lelkesedett.
- Csodálatos egy hely. Minden óramű pontossággal működik. Nincs borravalózás és vesztegetés.
Se öröm. Minden hozó valahogy katona, még azok is, akik liftkezelőként vagy kutyaeledel-árusként
dolgoznak.
Fred Merrian úgy nézett ki, mint aki vitatkozni akar.
- Azt akarod mondani, hogy rokonszenvezel velük? - vágta oda. Hsi ostobán szórakozottnak
tetszett.
- Ezt nem mondanám, Fred. De hát együtt kell velük élnünk. A Sino-American Transport
Company óriási szervezet, és a Csendes-óceán mentén mindenütt vannak leányvállalatai, szállodák,
légitársaságok, bálnafeldolgozók és ilyesmik. Így hát együtt kell velük működnünk. Te mit csináltál
az elmúlt tíz évben?
Merrian keserűen nézett rá.
- Az írásaimból próbálok megélni. De nem írok olyasmit, amit az olcsó magazinok
megvennének, így hát… - megvonta a vállát.
- És te, Baldwin? Mintha azt hallottam volna, politikus lettél.
- Igen, ez így is van - felelte Dowling. - Én vagyok Philadelphia város hivatalos közvetítője. Ha
az egyik, izé, báránykám valami zűrbe keveredik a hozókkal, igyekszem kihúzni belőle.
- Úgy nézel ki, mint akinek jól megy.
- Hát nem jártam rosszul. - Baldwin mosolya szinte már vigyor volt. - Olyan, mintha amolyan
néptribunusféle lennék, ahogy Lechon professzor megmagyarázta.
- Lechon? - kérdezte Hsi. - Még mindig ott dolgozik?
- Igen, és még mindig az ősi parthusiak szerelmi életét magyarázza. - Észrevette, hogy néz
Merrian, és hozzátette: - Fred biztosan azt hiszi, gonosz renegát vagyok. De ahogy te is mondtad, a
hozók itt vannak, és ki kell jönnünk velük. Egyébként találkoztam egy fickóval, aki ismer téged.
Cass Young azt mondta, majdnem belebolondult a kínai üzleti módszereidbe.
- Mi nem tetszett neki?
- Csak az, hogy sohase azt gondolod pontosan, alpit mondasz, és ha ez valakinek nem tetszik,
adod a sértődöttet. És a hogy is mondja… ő úgy hívta, hogy a keleti tenyér szárazsága. Mondd,
emlékszel a hozónkra, Jugginsra? A Pennsylvania egyetem első igazgatójára? Még mindig ott van,
de most az egész metropoliszi körzet vezetője.
- Tényleg? - felelt Hsi. - Különben elmondta neked Mr. Young, hogy miről tárgyaltunk?
- Nem.
- Veled is akarok erről beszélni. - Hsi kérdőn nézett Fred Merrianra. Merrian megnézte az óráját,
és kelletlenül elbúcsúzott.
- Nagy kár - mondta Dowling. - A legrendesebb és legtisztességesebb pali, akit csak ismerek. De
csöppet sem gyakorlatias. - Lehalkította a hangját. - Esküdni mernék, hogy részt vett valamilyen
hozóellenes megmozdulásban.
- Ez megmagyarázná, miért néz úgy ki, mint az éhes farkas - tette hozzá Hsi. - Te tudsz valamit
ezekről a mozgalmakról?
- Sok mindent tudok, amiről nem beszélek. De mi ez az üzlet, amire gondoltál?
- Üzletről egy szót sem szóltam. - Hsi felkuncogott. - De tudom, Baldwin, hogy téged nem
tehetlek lóvá. Ismered a Morehouse-tervet?
- A csőposta egyesítésének tervét? Igen.
- Azt viszont talán nem tudod, hogy a Philadelphia-Baltimore-cső a Sino-American ellenőrzése
alatt áll. És nyilvánvaló, hogy a Miami és Boston közötti cső nem egyesíthető a Philadelphia-
Baltimore szakasz megkerülésével. Mi azonban egyelőre nem akarjuk eladni a részvényeinket.
- Hát?
- Ha részvénycserét lehetne létrehozni - jó barátaink rendelkeznek az új Boston-Miami Társaság
részvényeinek 45 %-ával -, és így jelentős beleszólásunk lenne az új társaság ügyeibe.
- Más szóval, részvénytöbbséget akartok?
- Ezt nem mondanám. De jelentős befolyást. Dowling nevetett.
- Ne akard bemesélni nekem, hogy ezek a jó barátok nem a Sino-American bábjai. Az új társaság
részvényeinek hányada kell? Hat százalék?
- Hét és még valami jobban nézne ki.
- Értelek. De tudod, mi itt hogy intézzük a dolgokat. A hozóknak mindenben benne van a kezük.
Ha nyersz, elmarják, ha vesztesz, a te bajod. És az életeddel játszol, ha valamelyiket el akarod
hallgattatni. De talán sikerül Jugginsszal elérnem valamit.
Hsi nevetett.
- Szóval itt még mindig megvesztegethetetlenek, mi? Mennyit kaptatok meg az "egészségesebb
életből", amit ígértek?
- Hát - mondta Dowling bizonytalanul - azért valamennyire kitakarítottak. - Megépült már az új
vízvezetékrendszer?
- Nem, de volt róla szó…
Bumm! Messze a Schuykill felett sárga lángcsóva csapott fel az éjszakai égre. Gyorsan követte a
többi robbanás. Tört üveg csörömpölt. Hsi és Dowling megragadták az asztalt. Dowling azt
motyogta:
- Az örültek!
- Forradalom? - kérdezte Hsi.
- Ők azt hiszik. - Kivehető volt a halk tüzelés.
Az ajtóban megjelent két kemény kinézetű egyenruhás férfi. Dowling azt mormogta: - Kopók. -
Nem kellett leírnia ezeket a rendőröket, akiknek minden erénye abból állt, hogy bátrak voltak és
hűségesek uraikhoz, a harcosok népéhez.
Nem tehettek mást, mint ültek és hallgattak. Mikor a zaj elcsitult, Dowling odament az egyik
hekushoz, és halkan megszólította. A hekus azt válaszolta:
 - Nem ismertem meg, Mr. Dowling. Gondolom, ön nyugodtan elmehet, és magával viheti a
barátját is.
Amint a két férfi elhagyta az éttermet, Hsi érezte, hogy a többiek ellenségesen méregetik őket.
Odakinn Dowling fanyarul elmosolyodott.
- Mindenki csak akkor szereti a privilégiumokat, ha ő a kedvezményezett. Gyalog megyünk.
- De a kocsid - mondta Hsi, aki csöppet sem volt sportos.
- Itthagyom. Ha kocsin mennénk, a rendőrök előbb lőnének, és csak utána kezdenének
kérdezősködni. Ha bárkit látunk, felemeljük a kezünket, és lassan megyünk tovább. Északkeleten
vöröslött az ég. Az oxidálók sok Észak-Philadelphiai házat felgyújtottak…

Hsi és Dowling az utóbbi lakásán töltötték a következő napot. Semmilyen hírt nem kaptak. Edna
Dowling a régi kínai művészetről faggatta Hsit. Hsi ostobán mosolygott. - De Mrs. Dowling, én
igazán semmit nem tudok a művészetről, hiszen üzletember vagyok.
A következő reggelen megérkezett az újság. Arról számolt be, hogy sikertelen lázadások voltak
Philadelphiában, New Yorkban, Detroitban, St. Louisban…

Baldwin Dowlingot bevezették Juggins irodájába. A centauri keveset változott, csak a haja
kezdett idő előtt őszülni.
- Hello, Juggins - mondta. Aztán beszippantotta a levegőt. És még egyszer. Félreismerhetetlen
dohányszagot érzett.
Dowling vádlóan nézett Jugginsra, aki visszanézett, először értetlenül, aztán kezdte magát
kényelmetlenül érezni.
- Mi van? - ugatta. Dowling elmosolyodott.
- Nyugalom, Juggins. Én nem fogom… - Szíveskedjék a saját dolgaival törődni
- Mitől ilyen mérges? Hisz én egy szót sem szóltam. És éppen az a szándékom, hogy a saját
dolgaimmal törődjem. Épp azért jöttem ide. - Elmondta, milyen részvénycserét javasolt Hsi. A
lehető legkedvezőbben magyarázta, de Jugginst nem sikerült lóvá tennie.
Juggins elgondolkozva nézegette a díszes tolltartót, amely megtörte irodája spártai
egyszerűségét. Aztán megszólalt:
- A terv lehet, hogy megbízható. De ha a feletteseim hallanának róla, hm… nagyon is merev
véleményt alakítanának ki. - Csend. - Igyekszem tisztességes lenni. Nem voltam mindig tisztességes
a philadelphiaiakhoz?
- Természetesen, Juggins. És nem gondolja maga is, itt az ideje, hogy kifejezzük a hálánkat?
- Minket, centaurikat természetesen nem vezérelnek anyagi megfontolások.
- Természetesen nem. Maguk teljesen megvesztegethetetlenek. De engem boldoggá tenne, ha
kifejezhetném hálámat. Tudja, én nem vagyok olyan önzetlen szuperember, mint maguk.
- Mire gondolt?
Dowling megmondta. Juggins mélyet lélegzett, az ajkát csücsörítette, és komoran bólintott. Nem
pillantott fel a tolltartóról.
- Egyébként - mondta Dowling -, miután ezt már elintéztük, tehetne nekem egy apró szívességet.
Azt hiszem, a legutóbbi lázongások után elfogták egyik régi osztálytársamat, Frederick Merriant is.
- Mi van vele?
- Mik a centaurik tervei a lázadókkal?
- A vezetőket lelőjük, a többieket megvakítjuk. Nem hiszem, hogy ez a Merrian a vezetők közé
tartozott - akkor ismerős lenne a neve.
- A régi barátság kedvéért… Nem tudna valamit tenni Merrianért?
- Bensőséges barátja? - Juggins élesen nézett Dowlingra.
- Nem, mióta befejeztük a főiskolát, csak véletlenül szoktunk találkozni. Jót akar, de időnként
őrült dolgokba fog.
- Nem tudom, mit tehetek. Nem helyezhetem szabadlábra.
- Erre nincs is szükség: Állítson ki halotti bizonyítványt. Mondja, hogy természetes halállal múlt
ki. Aztán tegye a helyére a Lancaster börtönigazgatóság egyik közönséges rabját - ott úgyis
állandóan pusztulnak.
- Majd meglátom.
Amikor Dowling felvette Hsit, mosolya már a kérdés elhangzása előtt mindent elárult.
- Százezret ajánlottam neki, és vita nélkül elfogadta. Hsi fütyült.
- Tízszer ennyit is szívesen fizettem volna! Ez a bozó még nem ismeri a saját értékét.
- Talán ez az első komoly kenőpénz, amit elfogadott.
- Tényleg? Mi mindenesetre nem fogjuk elárulni, mennyit kaphatott volna, úgyis elég hamar
rájön majd magától is.

Fred Merrian becsoszogott a látogatói szobába. Levertnek tűnt, de felvidult egy kissé, amint
Dowlingot, Hsit és Dr. Lechont meglátta.
Leült. Csodálkozva nézett körül.
- Hogyhogy az őr kiment? Ez különben nem szokásuk. Dowling vigyorgott.
- Jobb neki, ha nem hallja, mit beszélünk. - Elmagyarázta, hogy Marriant hamis néven a
Lancaster-gazdaságba akarják juttatni.
- Szóval, akkor… megmarad a szemem világa… ó! - Fred, tessék kézbe venni magad…
Megnyugtatták a teljesen kimerült írót. Végre megszólalt:
- Még mindig nem értem, miért fulladt kudarcba a felkelés. Fogalmatok sincs, menynyire
óvatosak voltunk. Mindenre gondoltunk.
Dowling válaszolt:
- Azt hiszem, egyszerűen nem voltatok elég erősek. Amíg a hozóknak jól felfegyverzett,
nagyszámú rendőrkopóegységeik vannak… - megvonta a vállát.
- Úgy érted, reménytelen?
- Ugyan, ugyan. Ahogy ismerlek Fred, ebbe nehezen fogsz beletörődni. - Sohasem fogok
beletörődni. Kell lennie valamilyen megoldásnak.
- Attól tartok, nincs.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos - szóit közbe Lechon. - Persze nem fegyveres felkelésre
gondolok. A mai bonyolult fegyverekkel a civilek keveset tudnak kezdeni. Ez olyan, mintha,
mintha… puszta kézzel akarnánk egy villanyfűrészt megállítani De van más lehetőség is.
- Micsoda 7 - kérdezte a három fiatalabb férfi egyszerre.
- Tanulmányozzák a történelmet, uraim, tanulmányozzák a történelmet. - És ez volt minden, amit
ki tudtak belőle szedni.

- Nem aggódom - mondta Juggins. - Megbízhatunk egymásban, - Hátradőlt, és megszívta a

szivarját. Felköhögött, és ismét megszólalt: - A fene egye meg, mindig elfelejtem, hogy ezeket nem
szabad leszívni, - A fülbevaló-viselés amerikai divatját is követte.
Dowling mosolygott.
- Úgy érti, bíznunk kell egymásban?
- Igen, így is lehetne mondani. Most mi a javaslata? Arthur Hsi fejtette ki a dolgot.
- Ismeri az Atlantic City-tervet, amit a Sino-American társaság támogat? Mi készek vagyunk
nekikezdeni.
- Igen.
- Hát először is, ott van a Műemlékvédelmi Társaság, amelyik tiltakozik. Azt mondják, a
modernizálással tönkretennénk Atlantic Cityt. Azt mondják, szentségtörés lenne lebontani a
Traymore szállót, ami már háromszáz éve áll.
Juggins meglengette a szivarját.
- Lelövethetem a Társaság néhány tagját, majd akkor elhallgatnak.
- Ó, azt ne - mondta Hsi döbbenten. - Ez csak mindenféle bajt okozna, az emberek bojkottálnák a
tervet.
- Hát akkor, mit akar, mit csináljak?
- Hát, ha a kormány bontana le néhány ilyen régi romot…
- Ez pénzbe kerülne.
 - A társaság talán megtalálná a módját, hogy kivegye a részét a költségekből. Juggins még
mindig a homlokát ráncolta.
- Főnökömnek, MacWhirtle centaurinak bele kell egyeznie. Azt hiszem, gyanakszik rám.
Dowling közbevágott: - MacWhirtle nős?
- Igen, de a felesége Ausztráliában van. Miért?
- Csak támadt egy ötletem. Folytasd, Arthur. - Hsi pedig folytatta:
- Aztán ott van a fejlesztési társaság finanszírozásának kérdése. Azt gondoltuk, hogy kiadnánk
Palamennyi törzsrészvényt és nem kumulatív osztalékjogú elsőbbségi részvényt. A Sino-American
az előbbiek többségét venné meg, a közönség meg a másik fajtát. Maga meg MacWhirtle szintén a
törzsrészvényekből vehetnének, még a piacra dobás előtt.
Juggins újra a homlokát ráncolta.
- Úgy emlékszem, van valami rendelkezés a nem kumulatív elsőbbségi részvények ellen, bár
sosem értettem, miért.
Hsi megmagyarázta:
- Ezt a részvényt nem neveznénk nem kumulatívnak, valami fantázianevet adnánk neki, ami
ugyanazt jelenti. Az ember eladja a nem kumulatív részvényeket a közönségnek, és megtartja a
törzsrészvényeket. Egy év múlva az ember azt mondja az elsőbbségi részvényeseknek, a helyzet
nagyon rossz, sem a törzs-, sem pedig a többi részvényre nem tud osztalékot fizetni. A következő
évben pádig, hogy most már jobb a helyzet. Az elsőbbségi részvényesek megkapják a maguk
szabályszerű hét százalékát, de csak arra az évre. Mi pedig megkapjuk a törzsrészvények osztalékát
és a törzsrészvények tavaly ki nem fizetett osztalékát és az elsőbbségi részvények hétszázalékos
osztalékát, amit az előző évben nem fizettünk ki. Csodálatos.
- Igen, értem - mondta Juggins -, most már értem, miért tiltja ezt a törvény, de gondolom, a
modern pénzügyi életben szükség van ilyen fogásokra.
- Teljességgel - válaszolt Dowling.
- Igyekszem tisztességesen viselkedni. Néhány centauri roppant merev, több kárt okoznak, mint
hasznot.
- Természetesen - válaszolt Dowling. - Gondolja, találkozhatnánk MacWhirtle-lel? Már úgy
értem, társaságban.

Dowling tárcsázott a csuklótelefonján.

- Helen? Itt Baldwin… Igen, igen, maga az öreg politikai varázsló. Szabad vagy a jövő
hétvégén?… Nem, nem egy buliról van szó… New Yorkban… Tudod, vinnék neked egy bozót,
hogy kicsit illegesd előtte a habtestedet… Igen, igazi nagyfiú. De ugye érted, hogy a teljes
diszkréció… Nem, én nem és kész! Már mondtam neked, hogy nagyon meg vagyok elégedve azzal
az asszonnyal… az az igazság, hogy szeretem. Ez üzlet. Rendben. Szombaton látjuk egymást.

MacWhirtle centauri olyan volt, mint Juggins öregebb és kisebb kiadása. Bár modora még
sokban emlékeztetett a meg nem fertőzött bozók merevségére, világos volt, hogy valamilyen
nyomás alatt van.
- Üljön le! - ugatta. Dowling leült. MacWhirtle előrehajolt.
- Ha jól értettem, maga meg az a kínai, Hsi… készek arra, hogy Atlantic City Városfejlesztési
Társaság részvényeket adjanak el nekem olcsóbban, mint a piac…
- Igen. Erről jut eszembe, barátom, Osborne visszakaphatná titkári állását? - Miért? Mit tud maga
Osbornról?
- Kirúgták, mert a mondat végéről lehagyta a ragot. Ha a részvények ára a piac… A hozó
pulykavörös lett.
- Azt teszem, amit… maga szemtelen…
A mondatot dühében nem tudta befejezni, Dowling meg gondolatban bokán rugdosta magát,
hogy megszegte az aranyszabályt, és tréfálni akart egy hozóval.
MacWhirtle végre megnyugodott annyira, hogy részletesebben érdeklődjék a részvényekről.
Dowling tovább mayarázott.
 MacWhirtle mereven nézte a körmeit. Alig hallhatóan szólalt meg:
- Persze erőszakot is alkalmazhatnék, de meggyűlölne… - Észrevette hogy Dowling figyeli, és
felordított:
- Ki innen! Nem akarom, hogy az emberek magánéletem…
Dowling bosszankodva ugyan, de el nem bátortalanítva állt fel, hogy távozzék. MacWhirtle
rákiabált:
- Üljön le, maga ostoba szamár! Nem gondoltam komolyan. Elismerem, hogy szükségem van a
pénzre. Szóval azt mondta…
Dowling a szállodából, ahol MacWhirtle-lel találkozott, gyalog ment a Penn állomásra. Négy óra
múlt, a nap vagy éj egyetlen olyan órája, amikor New York utcái elhagyatottak. A MacWhirtle
mutatta tárgyalókészség nem állt összhangban azzal a pénzügyi ártatlansággal, ami az igazi hozókat
jellemzi.
A Nyugati 35. utca sarkán egy csoport férfi állt. Megismerte a kopók egyenruháját. Az egyik
rendőr meglátta, elővette a pisztolyát, és tüzelt. Dowling beugrott egy pincelejáratba, és onnan
kiabált fel:
- Mi az isten bajuk van maguknak?
A sötétben motyogás hallatszott. Egy mély hang szól bele a világba:
- Az első nyitott ablakba belelövünk. Mind feküdjenek vissza. - Aztán megjelent a hang forrása
is, kövér testet vonszolt maga után.
A kopó Dowling arcába világított, és felkiáltott:
- Kutya legyek, ha ez nem Mr. Dowling, Philadelphia mediátora! Jöjjön elő, Mr. Dowling.
Sajnálom, hogy az egyik fiú idegességében magára lőtt. Tudja, az egyik hozó nagyon is beszívott,
és épp rajta segítettünk. Hát persze hogy nem akartuk, hogy ilyen állapotban lássa őket bárki is!
- Ha el is talált volna, azt még jobban sajnálná - morgott Dowling. Követte a kopót a sarokig. Hát
igen, három nagyon is beteg bozót látott, és a sűrű alkoholbűz a betegség jellegéről is tájékoztatta.
Egy másik kopó ezt morogta:
- Szóval ezek a szuperemberek, akik sose mulatnak, mi? Ejnye-bejnye.
Az időjárásnak kitett gránit elporlad, de ehhez idő kell. Dowling, miközben segített Hsi hálóját
szövögetni, rádöbbent, hogy kezd pocakosodni. Volt, aki még mindig "nagy jövőjű fiatalember"-
ként emlegette, de anélkül, hogy a fiatalt túlságosan hangsúlyozta volna. A lánya már középiskolás
volt. Egyáltalán nem örült, látván, hogy gyönyörű lesz. El kell majd rejtenie a hozók elől, akikkel
állandó kapcsolatban állt.
Hsi panaszkodott:
- Ha még egypár bozót bele kell vennünk ebbe az űrkikötő üzletbe, a Sino-American legjobb, ha
eladja amerikai érdekeltségeit, és visszamegy Kínába.
Dowling vigyorgott.
- De hát oda juttattuk őket, ahova akartuk, nem?
- Iiigen. Úgy követik a javaslatainkat, mint… mint a báránykák. De… Dowling csuklóján
felcsörgött a telefon. Juggins szólt bele rekedt hangon.
- Dowling! Szörnyű dolog történt! MacWhirtle épp most lőtte le Szolovjovot!
- Megölte? - Igen.
Dowling füttyentett. Szolovjov egész Észak-Amerika adminisztrátora volt. Juggins folytatta
- Azon a lányon veszekedtek, tudja, azon a Helen Kistleren, akit maga mutatott be tavaly
MacWhirtle-nek. A lányon veszekedtek.
- Most mi lesz?
- Nem tudom, de hogy egész Ausztrália a nyakunkra jön, az biztos. Felügyelőket fognak küldeni.
Csak a jóisten tudja, mi mindent csinálnak majd.
- Ugyan - nyugtatgatta Dowling. - Csak az a fontos, hogy mind összetartsunk. Szóljon a
többieknek is.

A nyakukra is jött egész Ausztrália. A Közép-atlanti Államokat egy héten belül elárasztották a
merev, komor, arrogáns hozó felügyelők. A mindennapi emberek, akik megszokták, és lassan
kevésbé gyűlölték uraikat, újra megkeményedtek, mikor látták, hogy az újságjaik teli vannak
drasztikus rendeletekkel, melyeknek az a célja, hogy "megszigorítsák a hihetetlenül laza észak-
amerikai erkölcsöket". "Részegítő italok abszolút prohibíciója." "Egyetlen férjezett nő se dolgozzék
fizetett állásban." "Tilos a dohányzás nyilvános helyeken, ami vonatkozik az utcákra, szállókra,
vendéglőkre… "
Baldwin Dowling elment Juggins munkahelyére. Philadelphia adminisztrátorának most már
hatalmas irodája volt, olyan szőnyegekkel, amikbe szinte bokáig süllyed az ember. Juggins és öt
másik helyi bozó a felügyelő, egy apró, zsémbes emberke előtt álltak.
- A többieket is hívassák ide - szűrte a fogai közül a szavakat az emberke, aki nyilvánvalóan azt
hitte, hogy Dowling is centauri. A felügyelő folytatta a szónoklatát:
- És itt találom önöket, a vesztegetés és romlottság mocsarába süllyedve! Tea! Kávé! Dohány!
Ital! Nők! Megvesztegetés! És maguk még centaurinak mondják magukat? Rohadt, mocskos
szibarita vázak! Most pedig velem jönnek. Különgépen megyünk Ausztráliába, ahol bíróság elé
állnak. Annyi korrupció és erkölcstelenség van a rovásukon, hogy ennyiért egy egész földrészt is fel
lehetne kötni. Ne is törődjenek a csomagolással. Koporsón kívül másra úgysem lesz szükségük.
Indulás!
Az ajtóhoz ment, és felrántotta. A hat kábult kinézetű bozó libasorban megindult kifelé.
Gyermekkoruk szörnyű fegyelme még nem tűnt el.
Dowling Juggins szemébe nézett, aki tompán visszabámult rá. Dowling megszólalt: - És hagyják,
hogy ezt megússza?
- Hogy érti?
- Hiszen maga nagyobb nála.
Lassan megértette. Juggins szembefordult apró termetű kínzójával. A többi hozó is megállt és
ránézett.
- Mi lesz? - kiáltotta az emberke. Úgy tűnt, egy pillanatra sem fordult meg a fejében a gondolat,
hogy esetleg nem engedelmeskednek a parancsainak.
A hat másik elindult feléje. Először csodálkozott, aztán hitetlenkedett, feldühödött, és végül
megijedt. A zsebéhez kapott. Elárasztotta a bozók hulláma. Egyetlen pisztolylövés hallatszott, aztán
a bozók szétváltak. A felügyelőnek ellőtték a fél fejét.
- És most? - lihegte Juggins. - Mit csinálnak, ha ezt is meghallják? Hová mehetünk? Mi az?
"Az" a dühös tömeg hangja volt, amely elárasztotta az utcát, és azon egyetlen okból, hogy dühös
volt, eltiport mindent, ami az útjába került.
A bozók lerohantak, Dowling meg utánuk.
Az épület bejáratánál egy tucat kopó állt tétlenül. A tömeg nem közeledett hozzájuk, bár a
fegyverét egyik sem vette elő.
- Miért nem lőnek?! - kiáltott rá az egyik hozó a rendőrök parancsnokára. A kopó tüntetően
ásított.
- Azért, hapsikám, mert minket ugyanúgy zavar, hogy nem dohányozhatunk nyilvános helyen,
mint őket. - És ezzel hátat fordított a centaurinak.
A tömegnek csak ennyi bátorításra volt szüksége. Mire azonban a kapuhoz értek, a hozók már
nem voltak ott. Úgy rohantak a hátsó kijárathoz, hogy csak úgy surrogott körülöttük a levegő.
Baldwin Dowling a tömeget óvatosan kikerülve, tárcsázott a csuklótelefonján.
- Hello, Arthur. Juggins és a barátai megölték a felügyelőt, és megléptek. Úgy látszik, sikerült
kitörniük. Megpróbálom elérni New Yorkot, hátha ott is sikerül balhét keverni. Itt minden a feje
tetején áll. Próbáld megtudni, Kínában mi a helyzet. Meg kell szerveznem Philly önálló kormányát.
Hitted volna ezt, hapsikám?!
Dowling a New York-i hívásból megtudta, hogy ott is összecsődült a tömeg - pontosabban három
tömeg is -, és a centaurik vagy elmenekültek, vagy meglincselték őket. Vezetőjük, New York új
adminisztrátora hullarészeg volt, és így a döntő pillanatban nem tudott utasításokat adni… Sem a
New York-i, sem a philadelphiai tömeget nem vezették nemes motívumok, nem akartak mindent
feláldozni a szabadságukért. Azért lázadtak fel, mert megtiltották nyilvános helyen a dohányzást.
 Az a négy ember, aki annyi évvel ezelőtt a philadelphiai Pennsylvania egyetemen összegyűlt
Lechon professzor szobájában, most ismét itt volt. Fred Merrian napsütötte és izmos lett, meg egy
kicsit szomorkás. A kezelés, amit a Lancaster táborban kapott, majdnem megölte, de végül is
megedzette. Ő szólalt meg:
- A legutóbbi rádióhírek szerint a Második Helyőrségi Hadtest Oroszországon át vonul vissza.
- Eegen - mondta Dowling. - Mikor idevezényelték őket ellenünké Európából, Európa is
fellázadt.
- Hát nem csodálatos? - kérdezte Merrian. - Az egész világ sokkal jobb és tisztességesebb fesz,
ha egyszer megszabadultunk tőlük. - Az órájára nézett. - Rohannom kell. Minden régi ismerősöm
belém akar csípni, hogy lássa, tényleg én vagyok-e.
Mikor elment, Tadeusz Lechon, aki mostanra egészen megöregedett, megszólalt: - Nem akartam
újra kiábrándítani. Tudjátok, milyen. Ez a világ nem lesz jobb és tisztességesebb. Ugyanolyan lesz,
mint eddig, és a hozzátok hasonló gazemberek fogják irányítani.
- Ha megszabadulunk tőlük. Még mindig ők az urak Ausztráliában és Dél-Ázsia legnagyobb
részén. Úgy látom, ez a háború évekig fog tartani. És ha a hozóktól megszabadulunk, akkor sok
országban a kopók veszik át az uralmat, ami nem lesz sokkal jobb. Arthur Hsi megkérdezte:
- Miért omlott ilyen könnyen össze az egész? Hiszen a múlt hónapban, mikor kezdődött, egy
géppuskával szét lehetett volna kergetni az egész tömeget.
- A hozóknak nem volt elég bátorságuk - válaszolt Dowling -, a kopóknak meg nem volt kedvük.
Így hát senki sem vette kézbe a géppuskát. De azért tényleg különös. Lechon professzor, miért
győztek le minket húsz éve, és miért győztük le most mi őket, mikor ők legalább olyan erősek, mint
voltak, mi pedig sokkal gyengébbek lettünk.
Lechon elmosolyodott.
- Tanulmányozzák a történelmet, uraim. Emlékeznek, ugyanez történt a spártaiakkal, mikor
Epaminondasz legyőzte őket. Miért? Ók is harcos nép voltak. És mint ilyenek, alkalmatlanok arra,
hogy civilizált emberek között éljenek. A civilizált emberek többé-kevésbé mindig korruptok. A
harcos népre a merev fegyelem és az embertelenül magasrendű viselkedési norma jellemző. Amíg
egymás között maradnak, legyőzhetetlenek. De ha civilizált emberekkel kerülnek kapcsolatba,
megfertőződnek.
Ha egy népet ismeretlen betegség támad meg, az áldozatok száma óriási, hiszen nem immunisak.
Mi, mivel eleve korruptak vagyunk egy kissé, egyben immunisak is vagyunk a korrupcióval
szemben, éppen úgy, mintha valamilyen kórokozók terjesztette betegség lenne. A centauriknak nem
volt meg ez a védettségük, mikor a kísértéssel szembekerültek, éppen a miénknél magasabb erkölcsi
színvonaluk miatt estek sokkal mélyebbre.
Ugyanez történt a spártaiakkal is. Mikor a kormányuk felszólította őket, hogy induljanak harcba,
és védjék meg a világ feletti uralmukat, a legtöbben túlságosan el voltak foglalva a civilizált
emberektől való harácsolással ahhoz, hogy engedelmeskedjenek. A centauri kormányzat így ott állt
a világ leghatalmasabb katonai gépezetével, de csak a töredékével azoknak, akikre a megindításhoz
szükség lett volna. És a behívottak közül sokat elrothasztott a sok kicsapongás, vagy megbízhatatlan
kopók voltak, akiknek uraik iránti hűsége megvetéssé változott.
Arisztotelész mondott erről valamit a Politikájában. Ha jól emlékszem, az idézet valahogy így
szólt:
"A katonai államok rendszerint csak addig maradhatnak fönn, amíg háborút viselnek, és ahogy
győzelmeik sorának vége szakad, összeomlanak. Békében acéljuk megrozsdásodik; a felelős pedig
a társadalmi rendszer, mely nem tanítja meg katonáit, mit kezdjenek az életükkel, ha nincsenek
szolgálatban."
Ez persze nem hozza vissza azokat, akiket a centaurik megöltek, és nem adja vissza a
megvakítottak szeme világát. Arisztotelész kijelentése, még ha igaz is, nem ok az elégedettségre.
Kemény időknek nézünk elébe.
A hozzám hasonló történész számára viszont érdekes, hosszabb távon. És valami módon
megnyugtat, hogy fajtám hibái, bármilyen elitélendők legyenek is, valamilyen védettséget
biztosítanak.
 Tanulmányozzák a történelmet, uraim. A dallam mindig más, de a hangjegyek, mint egyszer
megjegyeztem, mindig azonosak.

Damokos Katalin fordítása

 Dmitrij Bilenkin - A bizonytalanság elve

"A múltvas való mozgáskor vagy a tér

egy bizonyos pontjára jutunk,
vagy a kiválasztott korba.
Mindkettőt egyszerre
megvalósítani elvileg lehetetlen."
(A temporalika alapjai, 2023)

Lába gyakran meg-megcsúszott, s ez nyugtalanította Berget. Micsoda bosszúság! A megszokás,

hogy cipőjéről magától lecsúszik a sár, gyanúsan nehézkessé tette durva, egy kaptafára készült
csizmájában, amikor talpára ragacsos agyaggombóc tapadt. Pedig itt, a felázott úton ez gyakran
előfordult. Apró körülmény, melyre nem számítottak. Hány ilyen baklövésre derül majd fény?
Mellesleg az út kihalt volt.
Később az agyagot homok váltotta fel, s Berg megkönnyebbülten sóhajtott fel. A lejtőn rövid
időre megállt. Magányos tölgy hullatta itt lassan a földre ereszkedő leveleit. A termést már
betakarították, a földek szürkés ködbe vesztek a messzeségben, s az égbolt, akár a mező, tompa
fényben világított s könnyezett. Messze elöl, amerre az út vezetett, homályosan az ég felé nyúlt egy
falusi templom tornya. Az eső függönye időnként elrejtette.
Az irányzók nem tévedtek, a hely az volt. S az időz Melyik századba vetette a temporális
bizonytalanság elvez A hetedikbe, tizenhetedikbe? Úgy tűnt, választ erre csupán a városban
kaphatott.
Csak most, a nedves homokon lépdelve érezte Berg a különbséget annak a századnak a levegője
között, ahonnan jött s a között, ahová került. A huszadik század embere az itteni légkör tisztaságával
könnyen megmagyarázta volna a különbséget. Berget azonban zavarba hozta, mert már rég
elmúltak azok az esztendők, amikor észak-Amerika gyárainak füstje szennyezte be a Hawaii
szigetek egét. Mégis miről van szó? Talán annak a kornak a levegőjén, ahonnan Berg érkezett, a
technoszféra kitörölhetetlen nyomot hagyott embriógépeivel, oxidánjával és műanyagaival?
Nyilván így igaz. Itt, ebben a században valami szembetűnően hiányzott az erdők, a föld és a füvek
illatából. Valami, ami…
"A századok égboltjai nem ismétlődnek, akár az általunk leélt napok…" - jutottak eszébe Siera
sorai.
A századok égboltjai nem ismétlődnek…
Nem volt miért sietnie, mivel sötétedéskor kellett a városba belépnie. Az öltözéke természetesen
pontos másolata egy vándor mesteremberének, a baja az, hogy nem felelhetett meg annak a
századnak, melyben magához tért. Igaz, a középkori vándor rézművesek öltözékét nem befolyásolta
túlságosan a divat hullámzása, s ami a fő, ő mindenkinek idegen országból érkezett vándor volt,
vagyis olyan valaki, akinek joga van a szokatlan öltözékre. S mégis, nem volt értelme kockáztatnia.
Végül is ez az ember első és reménykedjünk, hogy utolsó kirándulása a múltba. Ha nem lennének
ugyanis a különleges körülmények… Különös és fonák helyzet: olyan világba érkezett, mely már
évszázadok óta halott. Nemsokára meglátja igen-igen távoli elődeit, akiknek már a csontjai is
elporladtak. Most viszont itt sétálnak az utcákon, ülnek a kocsmákban, szeretnek, veszekednek,
nevetnek.
Fura, érthetetlen, de tény. Ha azonban jól belegondolunk, a múltnak a jövő sokkal irreálisabb,
mint a jövőnek a múlt. Azért, mert a múlt már megtörtént. A jövő viszont - semmi, szakadék, fehér
homály. Bármelyik vele szembejövő számára ő, Berg egy nem létező világ képviselője. Vicces… A
karjára pillantott. Semmi különös, erős, bütykös kéz. Akaratlanul is fújt egyet, mert eszébe jutott a
tudósok tanácsa, ahol megvitatták a középkori bőrkeményedések előállításának módszerét.
"Agyrém of szürke ló" - ahogy Genka Borozgyin szerette mondogatni.
Az út egy faluhoz vezetett, Berg azonban kiválasztott egy keskeny, félreeső ösvényt, mely az
erdőn áthaladva megkerülte a települést. Nem azért, mert félt az idő előtti kérdezősködéstől és
találkozásoktól. Egyszerűen azért, mert a faluban kérhették volna a rézműves segítségét, ilyen
kitérő azonban nem szerepelt terveiben. Az erdő, melyen Berg áthaladt, alig emlékeztetett
századának tisztán gondozott erdőségeire. Vadak, vihar döntötte fák, sűrű vadon s alig kivehető s el
nem ágazó ösvényke. Sehol egy lélek, minden a kihaltságot bizonyította, azt, hogy kevés az emberi
erő, a települések szigorúan zártak. Forgalmas országút - keskeny, sáros földcsík, melyen az utolsó
szekér még az eső előtt haladt el. Az ösvény pedig akár egy vadcsapás, jóllehet itt a falu a közelben.
Úgy látszik, mégis a korai középkorba került. Vajon nem túlságosan koraiba?
A félhomályos vízmosás mögött fenyves kezdődött, jobbról a fák közül kivillant a templom,
majd a növények újból betakartak mindent. A közelben varjúcsapat károgott. Eső permetezett a
sötétedő égboltból. A fenyőfák gyökerei között galócák piroslottak. Nemsokára fűvel benőtt
földhányások kerültek útjába s szürke, időtől roskadó keresztek. Temető… Egyik-másik kereszt
feliratát ki is tudta silabizálni. Tekintete közömbösen vette tudomásul az időpontokat, az
evangélisták félig letörlődött kinyilatkoztatásait, a bánat és gyász szavait. Szíve egyszerre
fülsiketítő dübörgésbe kezdett: a bokrok között egy új kereszt fehérlett, rajta a felírás: "Berg".
A sírhant annyira friss volt, hogy az agyag még nem vált rajta sikamlóssá. Berget elfogta a
remegés: meg fogják ölni ebben a korban, elássák és…
Alig tudta lecsillapítani mellkasából kiugrani készülő szívét. Micsoda ostobaság! Hiszen akit
eltemettek, az hatott, ő viszont, Berg él! S különben sincs ebben semmi rejtélyes. Egyszerű
egybeesés - nagyon elterjedt családnév, MacPhersonok a skótok vagy tucatnyi nemzedékében
előfordultak. Lehet, hogy a Bergek családfája legalább ilyen ősi, s valakit erre vetett a sorsa. Ez
pedig annyit jelent… Annyit jelent, hogy van esélye rá, hogy találkozzék vele… Persze, talán nem
sejtette ezt előre.
Sietős léptekkel eltávozott a sírtól, s megcsóválta a fejét. Egyszerű matematika, ennyi az egész.
Mindenkinek két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője van, s a tizedízbeni nagyszülők száma
ezernél is több, ami pedig a még távolabbi múltat illeti… Még ha számításba vesszük a távoli
rokonok összeházasodását, akkor is valószínű, hogy bármely európai település lakóinak nagyobbik
fele közvetlen rokoni kapcsolatban van vele, a XXI. század Bergjével. Julius Caesart egészen
rokoni szívélyességgel üdvözölhetné. Mégiscsak borzasztó dolog a genetika.
Berg bármennyire is nyugtatgatta magát, a találkozás kellemetlen nyomot hagyott benne.
Igyekezett gyorsabban átjutni a temetőn. Rágondolni is szörnyű; majd minden huszadik (tizedik,
hetedik?), itt elföldelt ember távoli rokona volt. Bergen végigfutott a hideg, amikor arra gondolt,
hogy külseje, jelleme s léte is ennyire bizonytalan fonaltól függ. Ha pedig ugyanebben a
középkorban valaki nem találkozik valakivel, vagy összevesznek, mi több, abban a városban, ahová
tart, akkor lehetséges, hogy ő, Berg sem lenne most a világon! Vagy más színű lenne a szeme, más a
vérmérséklete, más a sorsa…
Nos, ezért nem sikerült eddig egyetlen embernek sem megfordulnia a múltban.
Berg csak akkor nyugodott meg, amikor az ösvényen ismét kiért a dombok között kanyargó s a
távolba vesző országútra.
Szellő támadt. Az útkanyar mögül zavaros keskeny folyócska tűnt elő, mocskos híd vezetett át
rajta egy igénytelen várkapuhoz. Berg megtorpant, sietve falnézett a város lőrésekkel fogazott
falaira. Megvan! Körvonalai alapján rögtön felismerte a fényképekről ismerős Kövér Leányzót.
Tehát szerencséje volt, körülbelül abba a korba került, amelyikbe kellett, mert a tizedik században
ezt a tornyot még nem építették fel, a tizennegyedikben pedig már le is rombolták Berklevszkij
herceg lovagjai. Tehát öltözéke is nagyjából megfelelt a kor stílusának, nem keli átöltöznie a bokrok
mögött.
Előhúzta általvetőjéből tartalék ruháját, leöntötte egy különleges folyadékkal, mely izét és színét
tekintve borra emlékeztetett, s meggyőződvén, hogy a szövet ronggyá foszlott, a hídhoz indult.
Amint rálépett a hídra, agya kitisztult, józan és hideg lett, megszabadult az oda nem illő
gondolatoktól. S mégis néha arra gondolt, elég csak megráznia fejét…
De nem, amikor átlépdelt a hídon, az elébe rohanó kutyák tagadhatatlanul valóban létező ebek
voltak. Egy egész falka zúdult elő belőlük - mocskosak, rühesek, bozontosak. A földhöz kushadva
fojtott, rekedt ugatásba kezdtek.
"No lám, ez itt a bökkenő! - gondolta a botját keményebben szorító Berg. - Hiszen fogalmam
sincs róla, hogyan kell hogy viselkedjék egy középkori vándor, ha találkozik ezekkel a… S vajon
mit akarhatnak?"
Amikor előrelépett, a kutyák hátráltak. Acsarkodásukat ideges és értetlen vonítás váltotta fel,
melyből gyűlölet és félelem csendült ki. Berg hirtelen észbe kapott. Hát persze! Ruhája, lábbelije
megőrizte annak a századnak a szagát, melyben készítették - az e századnak idegen műanyagok
illatát!
Berg tisztelettel nézett a kutyákra, s utána már rájuk sem hederítve, a kapuhoz indult. Eljött a
legnehezebb perc, mely eldöntötte, megbízható-e álöltözéke.
Azonban semmi sem történt. Egy arc kinézett a rácsos kisablak mögül, s tüstént el is tűnt; az
őrszobából csontkockák kopogása hallatszott - az őrnek szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy
egy koldus kedvéért félbeszakítsa a hazárdjátékot.
"Úgy látszik, békeidőben érkeztem" - állapította meg Berg.
Az embereknek megtiltották az utazást a múltba, azonban semmi sem gátolta, hogy
fényképfelvételek készítése vagy rejtett megfigyelés céljából az ottani felhők alá kronovizorokat
juttassanak. Igaz, a bizonytalansági elv következtében általában találomra küldözgették őket.
Amikor néhány esztendős távlatról volt szó, alkalmazásuk nem járt lényeges eltéréssel, azonban
időben kissé távolodva végképp megjósolhatatlan eredményekhez vezetett. Sehogy sem tudták
például eljuttatni az automatát a kressai csatatérre. Természetesen megtehették volna, hogy a
készüléket pontosan arra az időre állítják be, amikor az ütközet lezajlott, ebben az esetben viszont a
berendezés mindenhová került volna, csak éppen nem a kis falu, Kressa fölé. Megtehették volna az
ellenkezőjét, a készüléket pontosan az ütközet helye fölé irányítják, ekkor azonban senki nem tudta
volna megjósolni, hány évszázaddal vagy évezreddel térnek el az esemény időpontjától.
Mellesleg, ennek nem volt döntő jelentősége, mivel egy történész számára bármely kor érdekes.
Az automatákat többnyire a tér egy bizonyos pontjára irányították, minek következtében a
megfigyelések időbeli sorrendje nem volt elég folyamatos. Azonban ez is több volt a semminél.
Minden rendben ment, amíg be nem következett ez a baleset. A "gomolyfelhő" típusú készülék nem
reagált a visszatérési parancsra. Semmi borzasztó nem történt, a készüléket egy viharfelhőhöz
irányították, amelyben a szüntelen villámlásokhoz még egy felvillanás csatlakozott. Azonban ezúttal
a készülék robbanószerkezete is rosszul működött. A nem lineáris antigravitátor kristályblokkja,
noha a szolgálatot felmondta, egészben maradt. S ráadásul egy város közelében.
Tehát a tizenegyedik századba került egy huszonegyedik századbeli szerkezet, s nagyon is
lehetséges, hogy emberi kezekbe jutott. Magától értetődik, hogy a megolvadt "kő" nem válthatott ki
semmiféle gyanút. A kristály azonban sértetlenül átvészelheti a háborúkat, tűzvészeket és
viszályokat, s ha eljut a huszadik századba, ott természetesen felfedezik mesterséges voltát. Korát
megelőző félelmetes, veszélyes, a történelem menetét megváltoztató felfedezés - még csak ez
hiányzott!
A szűk városi utcák nem voltak különösebb hatással Bergre - alaposan kitanulmányozta
külsejüket. Viszont a bűz… Szemét, tóürülék és még valami ennél is szörnyűbb bűz terjengett.
"Lassabban - utasította magát Berg. - Ezer éve az emberek járása nem volt ennyire lendületes."
.Reverendáját magasra emelve, pap lépdelt át egy pocsolyán. Ismét felvonított egy Berg lába alá
került kutya. "Vigyen el a…!" - gondolta titokban. Az alkony sűrűsödött, Berg megjelenése mégsem
maradt észrevétlen: a ritkán előforduló járókelők rendre megfordultak utána. S nem valamiféle
különleges okból: a város túlságosan szűk és zárt világ volt. A szomszédos Zorn - már egy másik
királyság, s az a bizonyos Brabant pedig egyenest a világ másik végét jelentette. Egy távolról jött
utazó itt esemény, még ha jelentéktelen is. Ostobaság! Lényegtelen, születnek-e róla később
pletykák, ha az utána maradt nyom megkülönböztethetetlen a többitől. Még ha ez a nyom egy
rablóé is.
Csak sikerrel járna! Remény azonban nem sok volt. Lényegében minden kizárólag a szerencsétől
függött. Neki már amúgy is szerencséje volt, hogy elsőre jutott el a többé-kevésbé megfelelő korba.
Megfelelőbe? Ha ez csak a tizenegyedik század eleje, akkor vissza kell térnie - az antigravitátornak
itt még se híre, se hamva. Akkor hány új próbálkozásra lesz szükség? Kettő, három, egy tucat, lehet
talán, hogy ezernyi, hogy legalább a tizenkettedik századba jusson - hiszen a bizonytalanság elve a
próbálkozásokat szerencsejátékhoz tette hasonlatossá, ahol a több száz nyeretlen között rejtőzött a
nyerő sorsjegy (még szerencse, hogy az utazás a múltba csupán az első néhány tízezer év távlatába
volt lehetséges). De még a század keretein belüli pontos találat sem garantálta a sikert. Ha az
antigravitátor nem lesz a városban, tegyük fel, a tizenkettedik században, ez azt is jelentheti, hogy a
baleset után lezuhant, s elmerült egy ingoványban. S azt is, hogy az antigravitátort megtalálták,
azonban eladták egy vándorló ócskásnak. Nos, ekkor előkerítése olyan feladat lenne, amilyennel
nyomozók álmukban sem találkoztak - próbáld meg kideríteni, a középkori Európa mely pontján
található a keresett tárgy!
Berg akaratlan is elmosolyodott. Nem azért választották őt, mert a legjelesebb szakértő, vagy
különösen talpraesett ember volt, hanem mert, bármilyen furcsa is, rendkívül szerencsés ember volt.
Többségünknél a sikerek kudarcokkal váltakoznak. Előfordulnak azonban meglepő kivételek.
Vannak, akik valósággal vonzzák magukhoz a bajt, ahogy a magas fák a villámokat, mások éppen
ellenkezőleg, képesek azt elriasztani - ez a körülmény időtlen időktől fogva ismert, azonban
igazából föl nem derített. Hírneves szerencséje egyelőre igazolódott.
A járókelők öltözékéből ítélve most vagy a tizenkettedik század végén, vagy a tizenharmadik
század elején járhatott. Ezt pontosítania kellett, s Berg első dolga az volt, hogy betérjen a
templomtérre. Ha a székesegyház előtt szentek szobrai állnak, ez annyit jelent, hogy már
beköszöntött a tizenharmadik század. Ha nem…
Voltak szobrok, azonban még arra sem volt idejük, hogy amint az lenni szokott, megfeketedjenek
a kortól. Tehát attól a pillanattól kezdve, hogy az antigravitátor lezuhant, az ő jelentkezéséig
százötven esztendő telt el. Oly hosszú idő, mely megnehezíti a sikeres kutatást. S mégis meglepően
sikeres célba érés volt ez!
Berg a tér kellős közepére állt. Körbepillantott. Minden komor volt. Sötét, egymáshoz búvó
homlokzatok, a szomszédos utcából lónyerítés hallatszott, a szürkületben elmosódó járókelők, az
idegen beszéd és öltözet szomorúsággal töltötték el. Városlakók néma csoportja vonult át a téren. El
kellett haladniuk Berg mellett, aki hirtelen rádöbbent, ebben a pillanatban a legártatlanabb szemtől
szembeni találkozást sem tudná elviselni.
Igyekezett kerülni a feltűnést, s besurrant a templom tárva-nyitva álló kapuján.
Benn tisztaság volt, ünnepélyes hangulat és világosság. E század fogalmai szerint vakító fény,
jóllehet a templom az elektromosság korában komor barlangnak tűnt volna. Berget azonban már
egy kissé áthatotta a középkor, s érezte a templomi ünnepélyesség s a falain túli világ közötti
kontrasztot. Ragyogó fényt árasztva égtek a gyertyák. Zúgott az orgona, a boltívek elmosódó
félhomályában aranyos csillogás tört elő, melyből a levegőben valósággal úszó szentek üdvözült
arca tekintett le rá. S minél tovább nézelődött, annál nyugodtabb s ezzel együtt érthetetlenebb lett
lelkében minden. Megpróbált ironikusan elmosolyodni, azonban az irónia nem sikerült. Imádkozók
ütemes fejmozdulatai, gyertyák rebegése, lágyan úszó hangok - látszólag sötét révület. A ritmus,
színek, hang hipnózisa s semmi több! Nem, nemcsak ennyi, Berg szétválaszthatta, felfoghatta, s
külön-külön elemezhette e hatás mindegyik összetevőjét, így együtt az egész azonban több volt,
mint hipnózis. Itt, a sötét középkorban most mindez az érzelmek levezetését szolgálta. Az emberek
átélhették önmaguk, a többiek s valami, a templomban jelen levő titok egységének illúzióját, ami
szemmel tartotta s óvta őket, büntetett és dicsért, megvilágosított és nyomasztott, felmagasztosított
és megbékített. Az érzelmek merőben más, ijesztően nyugtalanító felhangolása, részint érthető, de
magától eltaszító szellemvilág.
Berg habozva lépett ki az épületből. Tüstént megcsapta a fagyos szél. Köpönyegét szorosabbra
fonva befordult a sarkon, s majdnem összeütközött egy meggyötört, rongyos alakkal, aki alig állt a
lábán - részeg volt vagy talán beteg?
- Hé, hallgass meg…
Berg nem fordult vissza, jóllehet valami megmozdult benne, hogy segítsen a szerencsétlenen.
Azonban a jól nevelt reflexszerű együttérzésnek nem volt itt helye, mi több, veszélyes volt.
- Hé, hallgass meg, hallgass meg - dünnyögte az illető monoton hangon, mintha a falhoz
beszélne. Bizonyára egyszerű koldus.
Merre menjen? Teljesen mindegy. Táskájának, övének tartalma, öltözéke, a rézgyűrű az ujján,
csak külsejükben idézték régmúlt idők tárgyait. Ugyan ki gyanakodna egy közönséges kovakőre?
Vagy egy csillámlemezre? A kovakő azonban infravörös lámpa volt, a csillámlemez pedig láthatóvá
tette a láthatatlan fényt. A gyűrű még ennél is fontosabb szereppel bírt. Műszerként szolgált,
meghatározta az antigravitátor lelőhelyét. Jelenleg a gyűrű hideg volt. Ha az antigravitátor
százméteres sugarú körön belül lesz, melegedni kezd. Akár a gyermekjátékban: "Hideg, hideg…
Meleg, forró!"
Fegyver nem volt Bergnél. Semmiféle. A számítások szerint még a legváratlanabb helyzetben
sem változtathatta meg semmiképp a történelmet. Kivéve… Ha csodát tesz, mert az ebben a korban,
amikor mindenki hitt a csodákban, nem váltott volna ki nagy megdöbbenést. Az összefüggések
bárminő lazulása idővel megszűnik, csupán megszakadásuk veszélyes. Ilyen, előre nem látott
következményekkel járó szakadás lehetett volna egy akaratlan, önvédelmi célt szolgáló gyilkosság
is. Ezért még az apróságok esetében is óvatosnak kellett lennie, mert az elmélet csupán elmélet
marad, de ki ellenőrizte volna a gyakorlatban? S ki kockáztatta volna, hogy ellenőrizze?
A szél szemlátomást elűzte a felhőket. A naplemente fénycsíkja néhány percre kivilágosodott,
visszfénye azonban nem tudott betörni a szűk utcácskákba, ahol a házak úgy bújtak össze, mint
vihar idején a bárányok a nyájban.
Az idő hidegre fordult. Berg gépiesen a zsebébe akarta dugni a kezét, s csodálkozott, hogy nem
találja. Tessék, még egy baklövés! Kevésbé figyelt önmagára, s egy olyan mozdulatot tett, mely
elképzelhetetlen a tizenharmadik században, azon egyszerű oknál fogva, hogy akkoriban nem
ismerték a zsebet!
Ujja meleget érzett. Berg hitetlenkedve megtorpant. Hát csak úgy, ilyen gyorsan? Rohangálni
kezdett a szűk utcácskákon, s valahányszor a gyűrű kihűlt, megrémült. Végül egy kissé
megnyugodott, s útját egyre szűkebbre fogva, addig körözött, amíg rá nem jött, hogy az
antigravitátortól csupán az egyik ház fala választja el.
Az utca fölé nyúló emeleti rész két apró ablakában halovány fény pislákolt - a házban még nem
tértek nyugovóra. Ez nem fontos. Lényegileg most már semmi sem fontos. A megelégedettség
csendes öröme ragadta magával Berget. Kész, nemsokára vége. Egyszerre kedves lett a város
cseréptetőivel, a szívélyes régmúlt, minden, minden! Berg megjegyezte magának a házat, azt, hogy
miképp közelítheti meg, megvizsgálta az ajtót. Errefelé korán hajtják álomra a fejüket az emberek,
kellemes és hasznos lesz egy órácska egy kiskocsmában, figyeli majd egy kicsit az életet. Később
visszatér, "akár egy éjszakai tolvaj", és elvégzi dolgát, azután isten veled, középkor! Árnyként
érkezett, így is távozik, csupán a kutyák gyanították meg benne az idegent. A huszonegyedik
századbeli orvos majd bírálóan mustrálja összesározott csizmáját, telefröcskölt köpönyegét, s így
szól: "Hát te, barátocskám, bizony alaposan… Talán még egy pestist is összeszedtél?"
Csak minél előbb véget érne az egész…
A közelben talált egy kocsmát. Csodálkozására senki sem figyelt fel rá. Mindenki egy pad köré
tódult, melyen kajla fülű, zavarában pironkodó, új bőrnadrágot viselő fiatalember ült. A lóca alatt
nem tudni, miért, tócsa éktelenkedett. Röpködtek a korsók, záporoztak a Berg számára érthetetlen
szellemességek; fülledt és bűzös volt a levegő, a hatalmas tűzhely boltíve alatt nagy fürtökben
lógott a korom, a tűz fénye végigsuhant a kihevült arcokon, vörösesen csillogott az izzadt orcákon, s
eltűnt a hahotázó torkokban.
Senki sem figyelt Bergre, amikor helyet foglalt a sarokban. Csak a tömegből kibukkanó tulaj,
negyven év körüli, görnyedt hátú, lapított orrú férfi érdeklődött, mit kíván a vendég. - Vacsorát -
jelentette ki röviden Berg.
- Messziről jött? - kérdezte a kocsmáros, megérezve az idegenes kiejtést. - Brabantból.
- Igen, igen…
A gazda apró meghajlások közepette távozott. Berg értetlen tekintettei követte, de tüstént
megfeledkezett róla, mert a nevetés és a beszélgetés váratlanul elcsendesült.
A hátak közötti résen át megfigyelhette, mi történik a körön belül. A lócán üldögélő ifjúhoz
illedelmesen közeledett egy vastag tokájú, kövér férfi. Megérintette a fiatalember vállát, s az
összerezzent, mint akit áramütés ért. A tömegen izgatom futott végig.
Az ifjú felemelkedett, s Berg csodálkozására vele együtt emelkedett magasba a pad is.
Felegyenesedve, az ifjú lassan megfordult, s a pad is vele fordult, amíg mindenki megszemlélte,
hogy erősen odatapadt nadrágjához. Lelkes üvöltés tört ki.
Berg egyszerre mindent megértett. Hogy nem jött rá azonnal, hiszen ez a serfőzők mesterré
avatása! A jelöltnek sört kell főznie, egy korsónyit kell kiöntenie a simára gyalult lócára, majd
beleülni vadonatúj nadrágban, s ha a sör jelesen sikerült, a nadrág odaragad a lócához. Tehát a
városban mostantól egy mesterrel több van.
Volt egyfajta gyermeki közvetlenség az ezt követő mulatozásban. Az elviselhetetlenül kemény
húst rágva (ez nem szintetikus eledel!), Berg valami irigységfélét érzett. Bizonyára képtelen lett
volna ilyen harsányan hahotázni, hátba csapkodni a legényt, bor- és sörfolyamokat lezúdítani a
torkán, átrágni magát a hatalmas darab húsokon, böfögni, csizmájával dobogni, s keresetlenül átadni
magát a perc hangulatának. Magához hívta a kocsmárost, fizetett és távozott.
Az égbolt észrevehetően megtisztult a felhőktől. Ahol a hold függött, a tetők girbegurba vonala
felett az ég csíkja tejfehéren világított. Lenn az utcán viszont vaksötét volt. Alig tett azonban Berg
tíz lépést, elöl fáklyák fénye villant.
Hátrapillantott. A háta mögül ugyancsak rebegő világosság közeledett Visszfényébe… fegyverek
csillogtak. Éjjeli őrjárat!
Na és?
Az imbolygó fény a sötétben borostás arcokat világított meg, futásban kifulladt, hangosan ziháló
szájakat, pengék és sisakok acélját. Berg utat adva, a falhoz simult. S ekkor egyszerre több kopja
feszült mellének.
- Torkának, torkának a kést! - csendült fel egy örömteli, tomboló hang, s egy nagydarab test
Bergre zuhant.
- Mit vétettem? - kiáltotta fuldokolva. - Brabantból jöttem, én…
Epés hahota volt rá a válasz.
- Kötözd meg szorosabban! Azt hiszed, ha átöltözöl, nem ismerünk meg, Berg?
Berg?
Káromkodva, lökdösve, fokhagyma- és pálinkaszagot árasztva magukkal hurcolták. A helyiség,
ahová végül belökték, alacsony mennyezetű, boltíves szoba volt. Két-három alig kivehető gobelin
takarta a rideg kőfalakat. A lángoló kandallótól balra háromágú gyertyatartó füstölgött, jobbra az
asztal mellett karosszék állt, melyben egy deres fejű, püspöki talárt viselő öregember ült, annyira
aszott és ráncos bőrű, hogy a tömör kereszt valósággal összepréselte mellét. Az öreg lassan Berg
felé fordította tejét. Hallatszott az őrség fáklyáinak sercegése.
- Közelebb, közelebb vezessétek. - A püspök hangja zizegett, akár egy szélfújta papírlap.
- Nem az vagyok, akinek gondolnak - mondta hangosan Berg. - Tévedés, sohasem voltam
városukban, én…
- Tudom! - Az öregember gyöngén a szék karfájára csapott. - Tudom, hogy arcátlan vagy a
hazudozásban… Pimasz, arcátlan és istenkáromló. Azt remélted, azt hiszem a halálodról keltett
szóbeszédet? Térdre kellene most esned s rimánkodnod… kivégzés nem élvezet, elismered?
A püspök előrehajolt. Nyaka megnyúlt, akár egy megkopasztott lúdé, hátul egy őr náthásan
szipogott.
Berg a maga számára is váratlanul, eltüsszentette magát. A püspök eltátotta a száját.
Megrebbentek a fáklya fényétől a falra rajzolt árnyak, s mindenki döbbent némaságba dermedt.
Képtelenség, panoptikum, melyhez nem volt, nem lehetett köze. Berg tovább mosolygott.
- A hintára! - A püspök feje megrezzent. - Még holnap!
- S mi legyen a lánnyal? - kérdezte sietve valaki a háta mögül. Öt is
- Őt is! Még előbb! S előtte, a szemed előtt, Berg! Még nem reszketsz. Lassú tűzön fog sülni
bűnös viszonyban fogant kölykével… Gondolj, gondolj a megbánásra.
A püspök erőtlenül visszazuhant a karosszékbe, akár egy hulla, csak tekintete lángolt. Berg
megvetően vállat vont.
Elvezették a cellába, s bilincsbe verték. Csörrent a zár, s a lépések dobogása elhalt a lépcsőkön.
 Berg egy ideig mozdulatlanul hevert. Az, hogy van egy itteni hasonmása, természetesen meglepő
egybeesés, most azonban semmi értelme nem volt, hogy a valószínűségelméleten töprengjen.
Lehetséges, hogy ez az a bizonyos Berg, akinek a sírhantját… Nem fontos! Az előtte ismeretlen
tizenharmadik századbeli Berg valami komoly dolgot művelt, ellenségei csapdát állítottak neki,
melybe a huszonegyedik század szülötte esett. Micsoda helyzet! Bizonyára a kocsmáros jelentette
fel… Ez sem lényeges. Mivel is rémisztgették? Aha, a hintával…
Berg összerezzent az undortól és haragtól. Az elítéltet egy lengő kar végéhez kötözik, s hol
beleengedik a tűzbe, hol felemelik, hogy pihenjen - nos, ez a hinta. Az ember lassú megperzselése.
Gazemberek, eltompult szadisták, aljasok! De ő majd megmutatja nekik… Fognak még
reverendájukat lobogtatva ugrálni előtte… Nem a várt legyecske akadt a hálójukba. Érdekes lesz
látni, holnap milyen képet vágnak majd…
A hold mind gyakrabban kukucskált ki a felhők mögül, az ablakrács megnyúlt árnyékát vetve a
padlóra. Berg megcsördítette láncait, s diadalmasan elmosolyodott. Ügyetlen vastag láncszemek
silány fémből, satnya rács a széles ablaknyílásban - ezek a foglárok nem is sejtik, miféle ember a
huszonegyedik század szülötte, s mire képes.
- Nincs kedvemre ez a szálló - jelentette ki kihívóan Berg. - Nyirkos, hideg… Különben,
ismereteim kiegészítésére épp hogy megteszi…
Lefeküdt, lehunyta szemét. Edzett teste magától is tudta, mit kell tennie. Sötét hullám borította el
tudatát. Most agyának s testének összes sejtje egy, szervezete minden energiáját összpontosító
ritmusnak engedelmeskedett.
Berg megfeszítette izmait. A láncok recsegve törtek szét. - Hát úgy - mondta Berg.
Mindaz, ami az őrült feszültség pillanatában korábban, véletlenül a millióból egynek sikerült,
régóta közkinccsé lett, s az új kor bármely szülötte képes volt felgerjeszteni magában a rejtett
energiatartalékot, mely százszorosára tágította "normális" fizikai lehetőségei korlátalt.
Berg kivárta a koncentrációt elkerülhetetlenül követő elgyengülést, felállt, lerázta magáról a
láncok maradványait, s ugyanazzal az erőfeszítéssel kifordította helyéből az ablakrácsot.
Most legalább félóra pihenésre volt szüksége. Ha berohan a külső őrség, Berg képtelen
ellenállást tanúsítani, annál is inkább, mert kopják, kardok s más szúróeszközök ellen nem volt
védelme. Azonban senki nem őrködött sem az ablak alatt, sem az ajtó mögött - mi szükség rá, ha a
láncok szilárdak, a rács pedig megbízható?
Cellája a toronyban volt. A nagy darab kövekből emelt göröngyös falon könnyűnek ígérkezett a
leereszkedés. Berg kivárta, amíg elbújik a hold, s kimászott az ablakon. Nyugodt, biztos
mozdulatokkal ereszkedett lefelé, ahogy egy alpinistától elvárhatják.
Sem most, sem korábban nem érezte magát az idegen idő ostoba törvényei és véletlenjei
foglyának. A rémület pillanata, amikor a váratlan helyzettől megijedt, s csapdában érezte magát,
elmúlt, s a szökés után újból saját korához tartozóak érezte magát, büszkének, függetlennek és
erősnek.
Közvetlen a cella alatt Berg felfedezte az alsó cella ablakát. Kissé oldalt kellett másznia. Amikor
feje a vasráccsal egy magasságba került, kövek csúsztak ki lába alól. Berg mozdulatlanságba
dermedt, belekapaszkodott a rácsba s ekkor, bosszúságára előbújt a hold.
Krétafehér fényében a rács mögött megmozdult egy árnyék. Remegő ujjak kapaszkodtak Berg
kezébe.
- Eljöttél, hát eljöttél, tudtam, hittem benne, kedves, kedves…
Berg majdnem felkiáltott a rémülettől. Homályosan világított előtte egy női, majdhogynem
kislányos arc. A vasrudakon keresztül hozzátapadt, szipogott és mosolygott, s hangjában akkora
boldogság volt, hogy majd megszakadt Berg szíve.
Vagy úgy, ő hát annak a másik Bergnek a menyasszonya, a csalétek, az áldozat, akit reggel meg
kell hogy égessenek
- A legjobb, legbátrabb, legkedvesebb, az én, az én Bergem… Ments meg, mentsd meg mielőbb a
gyermekünket!
- A mi gyermekünket?! Hát persze, természetesen… - Berg úgy érezte, szakadékba zuhan. El kell
taszítania magától a fiatal teremtést, hogy ne változtassa meg a történelmet. A lány a kezét
csókolgatta.
- Csitt - suttogta Berg.
Maga felé rántotta a vasrudakat. Nem lévén keresztpántokkal megerősítve, könnyen kijöttek
fészkükből. Kihúzta a lányt az ablaknyíláson. Apácaruha volt rajta. "Vagy úgy…" - gondolta
értetlenül Berg. Szenvtelen volt, akár egy automata. Kiválasztott lenn egy helyet, jól megnézte,
leugrott, széttárta karját, s elkapta a leugró lányt.
- Kicsinyünk viharosan kezdi az életét - mondta a lány, alig fújva ki magát. - Menjünk - javasolta
Berg.
Eltűntek az alvó utcák sötétjében.
Bergnek most már volt ideje, hogy gondolkodjon, azonban képtelen volt rá. Különben is, minek?
Ez a fiatal teremtés gyermekével a máglyán kellett volna hogy végezze, most azonban nem halnak
meg, utódaik évszázadokon keresztül fognak élni, ami korábban nem volt.
A legszívesebben végzett volna a fiatal lánnyal és önmagával.
A városfalhoz értek. Ferdén közelített felé egy épület ablaktalan és ajtótlan homlokzaja, a ház és
a fal között sötétség borította pusztaság húzódott.
- Maradj itt - parancsolta Berg a lánynak.
Azt várta, hogy a lány csodálkozni, panaszkodni fog, megrémül, az azonban csak bólintott,
jóllehet érezte, hogy remeg.
- Igyekezni fogok, hogy ne féljek… - mondta.
- Hamarosan visszatérek - mormolta Berg.
Maga sem tudta, miért, megszorította a lány kezét. Az egy pillanatra hozzásimult, azonban
tüstént félrehúzódott.
- Ha kell, menjél. Akkor azt mondtad nekem, hogy minden rendben lesz, s semmitől nem kell
félnem. S én nem félek. Ugye… közöttünk semmi nem fog megváltozni, amikor visszatérsz?
- Semmi, semmi…
Semmi nem változik meg?! Berg még azzal sem volt nagyon tisztában, hová és miért fut. Valami
azonban irányította őt, oly pontosan, akár egy robotpilóta, s akkor tért magához, amikor a gyűrű
melege átfogta ujját. A ház úgy magaslott föléje, akár egy szikla. Berg visszanyerte önuralmát.
Kitapogatta a kulcslyukat. A táskáját elvették tőle, amikor lefogták, övének csatja azonban
helyettesítette a szerszámot. Egy kis vesződés után kinyitotta az ajtót, s mint egy monoklit, a
szemére illesztett egy darab csillámlemezt. Tenyerének melege életre keltette a "kovakő" lámpát.
Előszoba, ajtó, lépcső… Berg kört írt le kezével a levegőben, s a gyűrű a lépcső felé mutatott. A
roskatag lépcsőfokok nem sok bizalmat ébresztettek benne, ezért lehúzta lábbelijét Nem izgult,
mintha egész életében középkori városlakók lakásait kutatgatta volna át. Agylépcső egy folyosóhoz
vezetett. A házat meleg, kemencefüst és korhadt fa szaga töltötte be. Csönd volt, akár egy
veremben, csak egy egér kaparászott valahol…
A megnyikorduló ajtó mögött egy múzeumra emlékeztető szoba tárult étéje. Fóliánsok a
polcokon, kitömött vadállatok és madarak, homokórák, kövületek, viaszdarabok, cserépedények,
kupák, pergamen kötegek - mindez összevissza hevert, állt, függött, s szerteszét volt hányva az
asztalokon. A fénysugár addig siklott, míg meg nem állapodott a kandalló bekormozott kürtőjén.
Berg majdnem eltüsszentette magága felkavarodó portól. A kürtő alatt tégelyek és fogók között
megtalálta az antigravitátor alaktalanná olvadt kristályát. Szemmel láthatóan savpróbának is
alávetették. Hát persze! Méretéhez képest túlságosan súlyos, gyanúsan súlyos. Berg a kristályt a
ruhája öblébe dugta, leereszkedett a lépcsőn, felhúzta lábbelijét, kilépett, és becsukta az ajtót.
Küldetésében az bizonyult a legkönnyebbnek, amit a legnehezebbnek hitt.
Most már hidegvérűen fontolgatta helyzetét. Végül is kije neki ez a fiatal leányzó? Mi késztette
rá, hogy beleavatkozzék egy olyan ügybe, amelyhez nem volt köze? Együttérzés? Igen,
természetesen. Talán előtte és utána nem pusztultak el elegen máglyán? Sorsuk sajnálatot keltett, de
az absztrakt, hűvösen józan sajnálat volt. S erre a fiatal lányra nem gondolt, amíg nem pillantotta
meg, jóllehet tudta, hogy létezik. Akkor viszont mi zavarja most?
Ha logikusan gondolkodik, akkor egyáltalán nem létezik, akár maga ez a század, mely már
reményeivel és keserűségeivel együtt régen elporladt. Létezik azonban a jövő. Az a század, ahonnan
érkezett, s amelyiknek tettével kárt okozhat.
Most viszont, ebben a percben, ezen a sötét utcán a jövő is csupán absztrakció! Nem absztrakció
viszont ez a hiszékeny fiatal teremtés, akit ő, miután mindent mérlegelt, és logikusan megfontolt, el
kell hogy áruljon.
Berg összehúzta a szemét, s egy percig a fájdalomtól és tehetetlenségtől nyögve állt. Akkor ki a
bűnös abban, hogy a mentő és óvó ösztön reflexszerűen működésbe lépett benne?! Az őt felnevelő
társadalom.
Szánalmas kibúvó.
Ugyan miért szánalmas? S miért kibúvó?
Amikor az értelem, mely a jövőbeli erkölcsös cselekedet irányát szándékozik meghatározni,
túlságosan sokáig időz az ellentmondásos fogalmaknál, maguk a fogalmak kezdik elveszteni
világosságukat, mivel mélységeiben minden fogalom ugyanolyan kimeríthetetlen és sötét, mint az
őt életre hívó mindennapos valóság. A gondolat elvész, a döntés kicsúszik kezünkből, minden
összezavarodott és hamis. Így öli meg gyakran a töprengés az elhatározást.
Berg erőlködve megrázta fejét. Az antigravitátor súlya emlékeztette legfőbb kötelességére.
Lehetetlen egyszerre megszabni az elektron sebességét és térbeli elhelyezkedését. Lehetetlen
egyszerre a megadott időpontba és a tér megadott pontjába jutni. Azonban az életben is
elkerülhetetlen a választás, s valaminek az elérése egy másik dologról való lemondást von maga
után. Vajon nem jelenti-e ez azt, hogy az erkölcs mélyén ugyanaz az alapelv rejtőzik, mint a
természet mélyén?
Bergben erre a gondolatra minden összezavarodott. Miért, miért kell a történelemnek rossz
irányban megváltoznia tette miatt? Miből következik ez? Ha a tett helyes és derék, akkor épp az
ellenkezője kell hogy legyen, különben hogyan lehetünk meg a jelenben a bizonyosság nélkül, hogy
az általunk ma elkövetett jó megszépíti a holnapi napot? Hogyan élhetünk, cselekedhetünk e nélkül
a bizonyosság nélkül? Hogyan építhetjük nélküle a jövőt? Ha pedig így van…
- Lám, visszatértem - mondta Berg.
A lány elfojtott sikollyal ugró a nyakába. Berg megfogta a vállát.
- Kevés az időnk. Próbálj visszaemlékezni, nem maradt-e itt valahol olyan ház, ahol te… ahol
kivárhatjuk a végét? ("Ahol ott hagyhatnálak, hogy várd az igazi Berget. Ha még él…")
- Hiszen tudod, hogy nincs! ("Vége, nincs kompromisszum…") Te, te… megváltoztál,
kedvesem… ("De még mennyire! Különös, hogy a szerető szív rögtön nem vette észre a cserét…")
Valamit nem úgy csináltam? Nem azt mondtam?
- Nem, nem!
- Hát akkor… Nem egészén értettem, amikor arról beszéltél, hogy szerelmünk különleges, ilyen
nem volt és nem is lesz, most azonban… Még csak meg sem csókoltál! Berg engedelmeskedett. S
miközben a lányt csókolta, rájött, mindig szeretné csókolni, egész életén át, a lány közel áll
szívéhez, s mindentől függetlenül az első perctől kezdve kedves számára, minden más pedig
becsapás, amivel megpróbálta elhatárolni magát a villámként belényilalló szerelemtől, melyben
nem hitt, s mely utolérte őt.
Ragyogó jókedvében váratlanul olyannyira egyszerűnek találta a megoldást, hogy meglepődött,
miért nem jutott rögtön eszébe. A kronoszkáf mindkettőjüket elszállítja! A leány a múltban kellett
hogy meghaljon, a múlt számára meg is fog halni, hogy élhessen a jövőben.
Hát az, a másik Berg? A pokolba vele, ha nem tudta szerelmét megmenteni! Elnevette magát.
- Mi történt, kedvesem?
- Semmi. Így igaz: a mi szerelmünk különleges, ilyen nem volt s nem is lesz. Megmenekülünk,
ha képes leszel egész éjjel gyalogolni.
- Talán először történik ez velünk? - De…
- A pici okos teremtés. Egyáltalán nem zavar, látod, még észre sem lehet venni. Ha mellettem
vagy, annyit gyalogfok, amennyit szükséges.
Meggyőződése átragadt Bergre is. Kibontotta vékony szálakból font övét, hurkot vetett a fal
kiszögellésére, a kötél alá helyezte köpönyegét, hogy ne vágjon, átkötötte a leányt, s félóra múlva
már szabadok voltak.
 Berg teli tüdőből szívta az erdei levegőt, mely már nem tűnt idegennek számára, a köpenyébe
burkolódzott fiatal lány mellette lépdelt, belékarolt, érezte válla melegét, s kábító gyöngédség fogta
el iránta. A lombok mintás árnyai, ezüst és fekete foltjai végigsuhantak a lányon. Vagy talán
fordítva, ő úszott a leterített súlytalan szőnyegen.
A rebegő holdfényben jól látta a lány arcát, azonban mégsem tudta megmondani, szép-e. Talán
van ennek jelentősége? Semmiféle. Akár a lány múltjának, a világnak, ahonnan kiragadta. Még azt
is sejtette, hogyan fogadja szerelme majd a jövőt. Mint egy mesét, paradicsomot, ahová kedvese
vezette. Ugyanazzal a hiszékeny közvetlenséggel és állhatatossággal, mellyel saját sorsát fogadta,
azonban bizonyára nem lesz könnyű meggyőzni őt, hogy élnek, s nem a mennyországba kerültek.
Fogalma sem volt, miért kell mindennek így történnie s nem másképp, azonban meg volt győződve,
hogy végül minden így lesz majd.
A fáradtság váratlan tört rájuk. Berg egyszerre azt érezte, hogy az elsuhanó árnyak gátolják
lépteit, hurokként fonják körül a lábát. Vagy kétszer elvágódott. Ez megrémisztette. Az éjszaka
megpróbáltatásai után rá kellett hogy törjön a kimerültség, csak az idegfeszültség tartotta benne a
lelket, csak nem fog félúton összeesni?
Akaraterejét megfeszítve sikerült megszabadulni a lábára rátekeredő huroktól. Lába viszont
mintha függetlenítette volna magát testétől, már alig érezte őket. Kezét viszont annál jobban húzta
az antigravitátor! Már nem kilogrammokat, de tonnákat nyomott! Lába kivételével mindene
elnehezedett, feje, keze, a leány leste, amikor rá támaszkodott, s ez Berg kavargó gondolatainak
előre nem látott lökést adott, s arra késztette, hogy lehűtse érzelmeit.
- Hány kiló vagy? - kérdezte. - Én? Én… én… nem értem…
- Bocsáss meg… Csak úgy, semmiség az egész…
A lány természetesen nem sejtette, sőt bizonyára nem is értette, mit kérdezett tőle. Ostobaság lett
volna feltételezni, hogy a tizenharmadik században a fiatal lányok orvosi mérleggel ellenőrzik
súlyukat. Berg szégyellni kezdte magát kérdése miatt. A saját súlyát tudta pontosan, a lányét akkor
becsülte meg, amikor a falon másztak lefelé, s a karjára vette. Akkor a kételynek még az árnyéka
sem merült fel, hogy a kronoszkáf teherbíró képessége nem lesz elegendő kettejüknek. "Csak
semmi pánik - nyugtatgatta Berg magát. - Még csak ez hiányzott!"
- Üljünk le - javasolta, jóllehet a pihenő tervezett ideje még nem jött el.
Leültek s abból, ahogy a lány lassan a leterített köpenyre csusszant, ahogy szeme rebbenéstelenül
rátekintett, megértette, kitartása erőltetett volt, határtalanul elfáradt, még nálánál is jobban, s
meghal, mielőtt ennek tudatára ébredne. Berg majdnem felnyögött, s hirtelen azt érezte, a várt erő
költözött belé, pontosabban dühöt érzett, s ez lépett az erő helyébe.
- Menjünk - mondta. Érezte, a hosszas pihenő csak kárukra lesz, egymagában egyikőjük sem
menekülhet, együtt azonban mégiscsak sikerülni fog, mert egymásból merítenek erőt.
Lépdeltek tovább, s némán is értették egymást, az éjszaka pedig határtalanul hosszúra nyúlt, mert
határtalanul megfeszítették erejüket. A hajnal azonban mégis beköszöntött. Derűsnek ígérkezett, s
Berg felbátorodott, még az a gondolata is támadt, hogy egykor majd úgy emlékszik vissza erre az
éjszakára, mint a szerencséjére.
Felkapaszkodtak a kis dombra, ahol a tölgy ugyanolyan engedelmesen hullatta leveleit. Berg
nem tudni, miért, arra gondolt, ez a tölgy talán végig tudja élni az őket elválasztó évszázadokat, s
azt kívánta, maradjon életben egészen addig, amikor ismét eljönnek már öregedő lombkoronája alá.
A fű szürke volt a bőséges harmattól. Már nem sok maradt hátra addig a helyig, ahol
görgelékkőnek álcázva hevert a kronoszkáf. Elérték az erdő szélét, s Berg úgy döntött, ismét
pihenhetnek. A lány leereszkedett a földre, s Berg úgy érezte, hogy a börtön, a rettegés és szökés
után a lány testében alig maradt élet, s már teljesen érzéketlen. De nem így volt. A lány
megmozdult, Bergre meredt, s valamit észrevehetett a férfin, mert úgy tett, mintha fel akarna
egyenesedni s rendbe szedni zilált haját.
S Berg a makacsul, erejét megfeszítve lépdelő lányt már nem olyannak látta, mint amilyen -
elkínzottnak, szeme alatt fekete karikákkal, egyhangú apácaöltözékben-, hanem olyannak, amilyen
valóban lehetett: látta maga előtt fehér ruhában, tánc közben. Annyira hiteles volt a látomás, hogy
összerezzent; egy sudár lány fehérben, s oly hevesen rebegett, akár a tűz a szélben. Akár a
huszonegyedik század boldog, semmitől vissza nem riadó szülötte. "Hát igen - gondolta s érezte,
lélegzete elakadt. - Hát igen… Talán olyan nagy a szakadék a századaink között?"
Töprengéséből valami távoli, a hajnali csendben tompán s ütemesen terjedő zaj térítette
magához. Hallgatózott, s szíve fájdalmasan összeszorult - lódobogást hallott. A lány szintén
meghallotta s abból, ahogy még jobban megfeszítette erejét, arca még sápadtabb lett, Berg
megértette, ő is sejti, mi ez a hang.
Karon ragadta, futni kezdtek, szerelmének azonban már nem volt ereje erre. - Képtelen vagyok
gyorsabban… Menj, menekülj egyedül…
Berg karjába kapta a lányt, s egy csöppet sem csodálkozott azon, hogy képes rá.
A dombtetőn hátrafordult. Vagy tíz lovas lehetett, s másfél kilométerre voltak tőle. Előttük
kutyák loholtak. .
Még odaérhetett előttük a kronoszkáfhoz. Futott. Semmit sem érzett, csupán szúró fájdalmat
tüdejében, semmit nem látott, csak elsuhanó fekete csíkokat; minden erejét arra összpontosította,
hogy az elsuhanó árnyak között felismerje az általa megjegyzett bokrot, a kis halmot, a követ.
S dolgozni kezdett benne a büszkeség, lám ők, a huszonegyedik század emberei mégiscsak
képesek a technika segítsége nélkül is a lehetetlenre.
Alig ismert rá a tisztásra, ahol a kronoszkáfot hagyta. A dobogás közeledett, a lovasokat azonban
még nem látta. Azt hitte, majd szétszakad tüdeje. A lány testét már többé nem érezte, pontosabban a
sajátjának érezte, mely súlyos volt, erejét meghaladta, s nem engedelmeskedett neki.
Alighogy hozzáért, a "szikla" kinyílt. A kutyák ugatása már betört a tisztásra, vicsorgó pofáik ott
villogtak a bokrok között.
Berg a lányt az ülésbe nyomta - ehhez le kellett oldania nyakára fonódó kezét -, s maga is mellé
mászott. A becsapódó ajtó elvágta a kutyaugatást. Berg megnyomta a visszatérés gombját.
A hajtómű felzúgott - s elhallgatott. Nem tudván mit tesz, Berg megrántotta a hátramenet karját.
A kronoszkáf megrándult… Majd ismét leállt.
Az antigravitátor súlya volt az a többlet, amit Berg nem vett számításba.
Mintha mindazt, ami ezután történt, nem is ő, hanem valaki más tette volna. Berg a lány térdére
hajította az antigravitátort, aki úgy látszott, szeretett volna valamit mondani… vagy kiáltani… A
visszatérő automatikát a XXI. századra állította, megnyomta az indítógombot, kiugrott, s becsapta
maga után az ajtót. Esés közben még látta, amint a kronoszkáf a semmibe vész.
Egy ideig ott feküdt, arccal a földre borulva, s nem értette, miért késlekednek a kutyák. A fülében
tompán vert az ér, talán ezért is nem hallotta az ebek csaholását.
Nem, nem ezért. Lassan kinyitotta a szemét. Mi… mi ez? Vakítóan sütött a déli nap, daloltak a
madarak, tavasz és nem ősz vette körül.
Vagy úgy! Imbolyogva felállt, mint aki részeg. Emlékezete automatikusan felidézte az
események sorrendjét.
Amikor még ketten voltak, megpróbálta mozgásba hozni a kronoszkáfot, s gépiesen
hátramenetbe kapcsolta. A gép egy pillanatra működésbe lépett, visszavitte őket az időben… Ez
pedig azt jelentette…
Azt jelentette, hogy a tizenharmadik században nem létezett egy másik Berg. Ó maga volt az. A
kronoszkáf megmozdulása túlságosan jelentéktelen volt ahhoz, hogy meghatározatlan távoli időbe
röpítse, a megérkezése előtt néhány évvel tért magához.
Berg bánatosan nézett körül a ragyogó világban, mely most már az övé lett. Visszajuttatta az
antigravitátort, megmentette a lányt, s közben nem sértette meg a történelem menetét, magát
azonban elpusztította. Értelmetlen dolog lenne abban reménykedni, hogy valakinek majd sikerül a
kronoszkáfot a tér ugyanazon pontjába, ugyanabba az időpontba eljuttatni, ahol ő tartózkodik. Nem,
a jövőjét, ó jaj, tudja előre. Életének hátramaradt részét kénytelen a tizenharmadik században
eltölteni, ez a század az ő százada lesz, benne fog élni, találkozik majd a lánnyal, akit szeret (már
megszeretett!), magára vonja a püspök gyűlöletét, s elpusztul néhány nappal azelőtt, ahogy a lányt
megmenti. Egyszerű, az elméletből következő időhurok, amikor az "után" megelőzi az "előtte"-t.
Még nyoma sincs a sírnak, ahová eltemetik, azonban saját jövőjéből saját múltjába visszatérve már
tudja, milyen lesz a sír a szerény falusi temetőben.
 Úgy tűnik, nem sok van már hátra életéből.
S mégis, még a szerencsétlenségben is szerencséje volt, mert ez az élet emberhez méltó lesz.
Harcba kezd s győzni fog. Még van ideje rá, hogy belészeressen, s őt is szeressék. Lesz ideje, hogy
boldogsággal ajándékozza meg azt, aki már gondolni sem mer a boldogságra. Lesz ideje apává
lenni. S ez nem is olyan kevés bármely század emberének!

Földeák Iván fordítása

 Brian W. Aldiss - Szegény kis harcos

Claude Ford nagyon pontosan tudta, hogyan vadásztak brontoszauruszra. Az ember gyorsan
előrekúszik a fűzfák közt az iszapban, az arcpakolásszerű löttyben, a primitív, futballpályaszínű
zöld és barna virágok között. Onnan alaposan szemügyre veszi a sás között heverő lényt, ami
legalább olyan kecses, mint egy zsák homok.
Ott feküdt a brontoszaurusz, hagyta, hogy a föld vonzása magához húzza a langyos,
pelenkameleg mocsárba, hatalmas, ürgelyukszerű orrlikai mintegy fél méterre a fű fölé emelkedtek,
és körbeforogva, szörcsögve újabb húsos sástömegek után szaglászott. Gyönyörű volt, az iszony
elérte benne végső határát, kiteljesedett, aztán eltűnt a saját alfelén. A szemében annyi elevenség
csillogott, mint az egyhetes hulla nagylábujjában, trágyaszagú lehelete és az otromba fülcimpákból
kikandikáló szőrpamacsok különösen azoknak a figyelmére érdemesek, akik egyébként hajlamosak
szeretettel szólni az anyatermészet tevékenységéről.
De te, kis emlős, a szembenéző ujjaiddal és az önműködő, 65-ös félautomata, kétcsövű,
digitálisan irányított, teleszkópos, rozsdamentes, magas hatásfokú puskáddal, amelyet egyébként
védtelen mancsodban szorongatsz, elsurransz az egykor volt fűzfák alatt, mert ami téged leginkább
vonz, az az őshüllő búvóhelye. Az olyan hatásos szagot áraszt, mint a zongora mély akkordjai.
Ehhez képest az elefánt bőre olyan, mint a gyűrött vécépapír, szürke, mint a viking tengerek és
bután mély, mint a katedrálisok alapzata. Miféle csontig hatold érintkezés lenne képes ennek a
húsnak a lázát csökkenteni? Innen láthatod: kis barna tetvek élnek a szürke falakon és árkokban,
derűsek, mint a kísértetek és kegyetlenek, mint a rákok. Ha csak egyetlenegy is rád ugrana, szinte
biztosan szétroppantaná a nyakadat. És ha az egyik parazita egy percre megáll, és a lábát a
brontoszaurusz csigolyájába böki, láthatod, hogy az is cipeli a maga élősködőit. Mindegyik legalább
akkora, mint egy homár, láthatod, most már közel vagy, jaj, annyira közel, hogy már hallod is a
fenevad primitív szívének zakatolását, ahogy a véna csodálatosan együttműködik az aortával.
Már nem figyelsz a jóslatokra, az előjelekre sem figyelsz, túljutottál azon is, most már ölni
indulsz, vagy te, vagy ő, a babonaság napja lejárt, mostantól kezdve csak a te kis remegő idegeid, ez
az izzadságtól fénylő bőrpáncél alatt kibogozhatatlanul összegabalyodott, reszkető izomköteg adja
meg a választ minden fohászodra.
Már lőhetnél. Csak még megvárod, amíg az az apró kis gőzlapát fej újra megpihen, hogy
bekebelezze a kiszemelt sásadagját, de aztán egy kimondhatatlanul vulgáris fejbe puffantással
megmutathatod az egész közömbös jura-világnak, hogy most a fejlődés hatlövetű revolvercsövével
néz farkasszemet. Te tudod, miért vársz, még akkor is tudod, ha úgy teszel, mintha nem tudnád, a jó
öreg féregtudat dolgozik benned, ami olyan véget nem érő, mint egy baseball-lövés, és olyan hosszú
életű, mint egy teknőc. Átjár minden érzékszerven, a kígyónál is rettenetesebb, át az érzelmeken, és
azt mondja: ez itt holt biztos találat, ó, brit gentleman; át az értelmen, és azt suttogja: az unalom, ez
a megszelídíthetetlen sárkány soha nem tér vissza, ha a feladat elvégeztetett; végül az idegeken, és
gúnyosan mosolyogva szól: amikor megszűnik az adrenalintermelés, elkezdődik a hányás. A mester
csalfán erőlteti rád látásmódját: de hisz ez a látvány gyönyörű.
Hagyjuk ezt a szegény öreg, agyonkoptatott szót: szépség, szentséges anyám, mi ez, úti
beszámoló, vagy azon már túl vagyunk? A gigantikus méretű lénynek a hátán egy egész tucatra való
- és hadd hangsúlyozzam, uraim: egész tucatra való - tiritarka tollazatú madár üldögél, olyan
pompázatos a színorgia, amilyet az ember a híres, nevezetes szépségű Copacabana Reachen várna.
Azért olyan teltek, mert azt eszik, ami a gazdagok asztaláról lepottyan. Nézzék ezt az aranyos
jelenetet! Nézzék a brontoszaurusz felemeli a farkát… Ó, de aranyos, több kötegre való takarmány
bukik el a túlfelén. Ez aztán a gyönyörű, kérem, a fogyasztótól egyenesen a fogyasztóhoz. A
madarak most összekapnak rajta. Hé, te ott, van elég, mindenkinek jut és te különben is elég
gömbölyű vagy már… Most pedig nincs más teendő, mint visszaugrálni a jó öreg fartőre, és várni a
következő eresztést. A nap hamarosan lebukik a nyugati oldalon, tehát: "isten veled, terülj, terülj
asztalkám… "
 Nem, te most az időt húzod, az egész életed ebből áll. Lődd le a fenevadat, vess véget a
rettegésnek! Most összeszeded minden bátorságodat, vállhoz emeled a puskát, és hunyorogva
szemléled a látványt. Iszonyú a dörrenés, majdnem elájulsz. Rettegve nézel körül. A szörnyeteg
még mindig rágcsál, nagy megkönnyebbüléssel annyi szelet ereszt ki magából, hogy az még a vén
tengerész megrekedt hajóját is mozgásba hozná.
Most feldühödve (vagy ez valami titokzatosabb érzés?) kirontasz a bokrok közül, és szembenézel
vele. Ez a védtelenség jellemző rád, ilyen kutyaszorítókba szokott téged sodorni a saját magad és a
mások iránt érzett figyelmesség. Figyelmesség? Vagy megint valami titokzatosabb? Miért kellene
zavarosnak lenned csak azért, mert a civilizáció, ahonnan jössz, zavaros? De ezzel a témával majd
később foglalkozunk, ha egyáltalán létezik később; a két, alig kőhajításnyi távolságról rád meredő
vízilószempár ezt mintha megkérdőjelezné. Ne csak az állkapcsoddal, ó, szörny, hanem a hatalmas
patáiddal, és ha neked megfelel, óriási hemperedéssel! Legyen a halál hősi ének, mély értelmű,
Beowulf-sors.
Negyed mérföldről hallatszik, ahogy egy tucat féktelen, szürke víziló ugrál ki az ősi mocsárból,
és a következő pillanatban lecsapni készül egy hatalmas farok, véget nem érő, mint a vasárnapok, és
sűrű, mint a szombat éjszaka. Félrekapod a fejed, ahogy ilyenkor célszerű. Elsiklik feletted. A
fenevad amúgy is célt tévesztett volna, mert mozgásának összehangoltsága nem jobb, mint a tiéd
lenne, ha egy szemüveges makit a Woolworth toronyházzal kellene nyakon csapnod. Ezután a lény
láthatóan úgy érzi, megtette a kötelességét. Elfeledkezik rólad. Te pedig csak reménykedsz, bárcsak
ugyanilyen könnyen el tudnál feledkezni önmagadról, végső soron ezért kellett ilyen messzire
eljönnöd. Hagyjon mindent maga mögött, ez állt a prospektusban, ez számodra, Claude Ford magad
mögött hagyását jelenti, Claude Fordét, a farmérét, aki olyan fölösleges, akár a neve, és meg van
áldva egy Maud nevű, rémületes feleséggel. Maud és Claude Ford, akik sem önmagukhoz, sem
egymáshoz nem tudtak alkalmazkodni, sem a világhoz, amelybe beleszülettek. Ez volt a legfőbb ok,
amiért ide visszajött óriásgyíkokra vadászni - az ember elég ostoba, és elhiszi, hogy százötvenmillió
év ide vagy oda egy hajszálnyit is befolyásolja az agytekervényeiben kevergő összevissza
gondolatokat.
Megpróbálsz gátat vetni ostoba, érzelgős gondolataidnak, noha tulajdonképpen azok ifjúságod
napjai óta soha nem szűntek meg. Uramisten, ha a kamaszkor nem létezne, nem lenne érdemes
kitalálni! Egy csöppet megnyugtat, mikor újra ránézel ennek a zsarnok növényevőnek az irdatlan
tömegére, akinek a közelébe az összekeveredett élet- és halálvágy vonzott, telítve mindazokkal az
érzelmekkel, amelyekre csak az emberi nemiség) képes. Ezúttal a mumus valódi, Claude, éppen
úgy, ahogy akartad, most csakugyan szembe kell nézned vele, mielőtt megfordul, és ő néz szembe
veled. Így hát újra felemeled a jó öreg stukkert, és vársz, amíg célba tudod venni a sebezhető
pontját.
A tiritarka madársereg táncol, illeg-billeg, a tetvek, mint a kutyák, szétugrálnak, a láp felnyög,
amikor a brontoszaurusz megfordul, és koponyája lassan besüpped a sás közé, az epezölden csillogó
vízbe, a tápláléka közé, hogy belőle is táplálék legyen. Te mindezt figyeled. Ilyen zaklatott még
soha életedben nem voltál. Vártál erre a katarzisra, azt remélted, ez kiszedi majd belőled az utolsó
csepp jeges rémületet. Jól van, ismételgeted magadnak őrült módjára, a millió dolláros
huszonkettedik századi nevettetésed semmit se ér, jól van, jól van. És ahogy ezt már ki tudja
hányadszor ismételgeted, az ostoba fej ismét kiemelkedik a vízből, mint egy eltévelyedett expressz,
és feléd néz.
Feléd nézve legel. Látod, ahogy a rágó mozdulatokat végző állkapocs, a hatalmas, tompa,
betonoszlopszerű őrlőfogak fel-le járnak, és tódul ki a posványos víz az alaktalan szájon, a szájtalan
alaktalanságon, elárasztja a földet, és csapkodja a lábadat. Nád és gyökerek, szárak és hajtások,
levelek és iszap mind egymás után látható abban a kérődző pofában, lökdösődve, összevissza
keveredve, ide-oda dobálva halak, apró rákok, békák sorsa mindnek megpecsételtetett abban az
iszonyú sárban, bélsár lesz mind, mind. És miközben folyik a bugy-bugy-bugyogás, a nyálkás
szemek újra rád merednek.
Ezek a lények kétszáz évig is elélnek - a prospektus állítása szerint, ez a fenevad is nyilván
megpróbált kétszáz évig elélni, a szeme sok-sok évről árulkodik, évtizedeken át hevert tohonya
gondolattalanságban, míg csak ez a fejbe kólintás fel nem rázta. Számodra olyan ez, mintha egy
zavaros, ködös tóba néznél, fizikai megrázkódtatást okoz. Célba veszed a tükörképedet, és
meghúzod a ravaszt. Bum-bum, óriásit dördülnek a tojás nagyságú dumdum golyók.
A több évszázados tompa és szent fény habozás nélkül kialszik. Ezek a klastromok most már
ítéletnapig zárra maradnak. A tükörképed örökre összezavarodik bennük, és elfutja a vér. Az
elhomályosodó üvegtáblák hunyorgó hártyái, mint egy holttestet borító mocskos lepedők, lassan
lefelé siklanak. Az állkapcsok lassan tovább rágnak még, miközben a fej lesüllyed. A hideg hüllővér
lassan, mint a fogpaszta kúszik lefelé a ráncos pofán. Minden lassú, hátborzongató középső jura
korszakbéli lassúságú, mint a vízcsöpögés, és te már tudod, hogy ha te lennél a teremtés ura, a
lassan múló időnél valami kevésbé vérfagyasztó közegbe helyeznéd bele a dolgokat.
Sebaj! Ürítsétek poharaitokat, urak, Claude Ford legyilkolt egy ártatlan teremtményt. Éljen
Claude, a zord!
Figyeled, ahogy a fej a földet éri, aztán a nevetségesen hosszú nyak is lehanyatlik, és az
állkapcsok örökre összezárulnak. Figyelsz, és várod, hogy még valami történjék, de nem történik
semmi. Soha nem is fog. Itt állhatnál, és százötven millió évig figyelhetnél, Lord Claude, itt már
soha többé nem történik semmi. A brontoszaurusz hatalmas tetemét az élősködők gondosan tisztára
rágják, aztán fokozatosan belesüpped az iszapba, a saját súlya egyre mélyebbre húzza, és a jó öreg
Hódító Tenger olyan flegmával kebelezi be, ahogy a hamiskártyás söpri be a nyereményét. Majd
iszap és üledék rakódik a hatalmas sírdombra, és évszázadokon át mossa a lassú eső. A jó öreg
brontoszaurusz nyugvóhelyét talán egy féltucatszor megmozgatják, de óvatosan, nehogy
megzavarják, bár addigra már az üledékes kövek vastagon beburkolják. Végül, amikor már különb
sírbolttal dicsekedhet, mint akármelyik indiai fejedelem, a Föld erői a magasba emelik a vállukon,
és a még mindig alvó brontoszaurusz messze fenn a Csendes-óceán felett, a Sziklás-hegy egyik
csúcsában fog nyugodni. De mindez neked, Claude, a Kard, mit sem számít; ha egyszer az állat
koponyájában az élet törpe férge kimúlt, a többi már nem a te dolgod.
Most nem érzel semmit, csak kicsit zavarban vagy. Drámai csapkodást és bömbölést vártál, de
azért örülsz is, hogy nem látszott rajta a szenvedés. Szentimentális vagy, mint minden kegyetlen
ember, és kényes, mint minden szentimentális. Hónod alá gyömöszölöd a puskát, és körüljárod a
dinoszauruszt, szemrevételezed a győzelmedet.
Körülsettenkeded az otromba patákat, a has betegesen fehér tömbjét, elmész a kloáka csillogó és
ah, milyen gondolatébresztő barlangja mellett, végül megállsz a dimbes-dombos far és farok táján.
A csalódottságod most olyan megfoghatóan nyilvánvaló és egyértelmű, mint egy névjegykártya: az
óriás feleakkora sincs, mint hitted. Például még feleakkora sincs, mint a Maud és jómagad
tudatodban hordozott képe. Szegény kis harcos, a tudomány soha semmi olyasmit nem fog
létrehozni, ami elég hatalmas ahhoz, hogy olyan titáni halált haljon, amekkorát te másik világbeli
szánalmasan hú-de-félelmetes lényed sötét mélységei óhajtoznak.
Nincs már más hátra, vissza kell sompolyognod az időgépedhez, pedig a zsigereidben érzed a
csalódottságot. Látod, a tarka fekáliafogyasztó madársereg már felismerte a dolgok valódi állását,
szép sorjában nyitogatják összecsukott szárnyaikat, és a láp fölött bánatosan más gazdák felé
repülnek. Ők észreveszik, amikor valami jó elromlik, nem várják meg, amíg a keselyűk zavarják el
őket; ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Hátat fordítasz te is.
Hátat fordítasz, de megállsz. Nincs más hátra, vissza kell térned, csakhogy 2181 nemcsak az
otthoni évszám, az Maud is. Az bizony, Claude. Az egész iszonyú, reménytelen, véget nem érő
próbálkozás a szuperbonyolult környezethez való alkalmazkodásra, örök próbálkozás, hogy egyik
fogaskerekévé válj. Menekülésed A jurakor grandiózus egyszerűségébe, hogy megint a prospektust
idézzük, csak részleges menekülés volt, most véget ért.
Szóval megállsz. Hirtelen valami csattan a hátadon, és arccal a finom iszapba lök. Amikor a rák
karmai a nyakadba és a torkodba mélyednek, kapálódzol és visítasz. Megpróbálod felemelni a
puskát, de nem sikerül. Rémületedben a hátadra fordulsz. A következő pillanatban a rákszerű lény
már a mellednek esik. Tépnéd a páncélját, de a rák csak vigyorog, és lecsipkedi az ujjaidat. Amikor
a brontoszauruszt megölted, elfelejtetted, hogy az élősködői le fognak mászni róla, és egy ilyen kis
féreg számára, amilyen te vagy, azok sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga a gazda.
 Mindent megpróbálsz, legalább három percig kapálódzol. Addigra már egész sereg élősködő
mászik rád. Gondosan tisztára rágják a csontvázadat. Ott fenn a Sziklás-hegyen jó lesz, nem fogsz
érezni semmit.

Gyepes Judit fordítása

 Jean-Pierre Andrevon - …Mégis belopózik

Te mindig tudtad az igazat. Jóval azelőtt, hogy én felfogtam, jóval azelőtt, hogy az engem
gyerekkorom óta védő racionalizmus vastag páncélja repedezni kezdett volna a hihetetlen folyamat
lassú, de bizonyos kibontakozásának nyomása alatt; önmagadban, törékeny és ideges testedben,
légies és könnyű agyadban érezted, hogy valami visszavonhatatlan és óriási dolog történik. A Nagy
Nyári Eső harmadik napján kimentél az erkélyre, halvány tekinteted hosszan a nedves mértani
betontájon révedezett, karod az ég felé nyújtottad, tenyered a rendíthetetlen langyos permet alá
tartottad, fiatal, háromszög alakú arcodat a beborult ég felé fordítottad, és kitartóan, mozdulatlanul
álltál az esőben, nyugodtan és mosolygón az esőben, teljesen átadtad magad neki, rövid hajad a
homlokodra tapadt, csuromvizes pulóvered törékeny testedhez simult, mezítelen lábujjaid játékosan
tocsogtak az erkély betonján. Azt mondtam:
- Gyere be, Élise, megfázol…
Halkan nevettél, az esőcseppek végigcsorogtak az orrodon, mint örömkönnyek, apró, szabályos,
fehér fogsorod egy pillanatra megcsillant a vízben, azt felelted:
- Ugyan, dehogy. Ez az eső ját tesz. Tisztára mos, tisztára mos bennünket. Gyere! Kicsit
szélesebbre tártam az üvegajtót, és kimentem, melléd álltam az erkélyen, egy pillanatra, épp csak
egy pillanatra, a kedvedért. Végignéztem az új körutak házain, amelyeknek körvonalai egyformák
és mégis különbözőek voltak, belesimultak az esős láthatárba, és mielőtt visszamentem volna a
nappali szoba száraz nyugalmába, bizonyára megeresztettem valamilyen ostoba tréfát, amiért
annyira erősködtél.
A Nagy Nyári Eső egész júliusban nem szűnt. Augusztus első hetében néhány pihenőnapot adott
nekünk, de azután hamarosan újra megeredt, makacsabb, rendíthetetlenebb, melegebb volt, mint
valaha, és úgy ment át a szeptember hónapba, mintha soha többé nem akarna elállni. Abban az
évben feláldoztam a szabadságomat, mert a C. E. R. N. E. a mikrozsugorított poliészter újfajta
összetételének kutatásán dolgozott görcsösen, a hajóiparban akarták hasznosítani (következésképp a
vállalat egy vagyont kereshet rajta), Sorensen ragaszkodott hozzá, hogy mellette maradjak ezekben
a stratégiailag feszült időkben. Egyúttal Élise szabadsága is áldozatul esett, mert nem akart egyedül
a Grande Motte-ra utazni, ahol nekünk is volt egy kis lakásunk azokban a furcsa piramisokban,
amelyek akkoriban már ellepték a partvidéket Palavas meg Grau du Roi közt. Élise azt mondta:
- Ugyan, dehogyis, Jean-Pierre, hidd el, nagyon jól érzem itt magam. Amíg te dolgozol, én
sétálok az esőben, nézem, ahogyan nő a zsenge, ázott fű…
- Zsenge, ázott fű?
Megrázta csuromvizes fejét, ujjával elsimította a halántékára tapadt hajtincset. Világosbarna
szeme mosolygott mély üregében. Megismételte:
- Hát persze, Jean-Pierre, ez az eső a világ újjászületését jelenti. Minden mocsok, minden
benzingőz, minden por, minden kátrány, amit a civilizációnk felhalmozott, eltűnik, lemossa,
eltakarítja az eső. A betontömbök közt, a kő repedéseiben zsenge fű nő…
Azt mondtam neki, végeredményben, ez a természet bosszúja, a természet visszalopózik…
Étise azt felelte:
- Igen, meg akarja büntetni az embereket, az eső a helyreállt egyensúly hírnöke, amelyben mi
már nem leszünk.
Megpróbáltam meggyőzni arról, hogy a légkört kissé felmelegítette a sok feltörő széngáz, és
ettől van ez a nagy esőzés, és hogy egyik napról a másikra abba fog maradni, de nem figyelt rám.
Visszament az erkélyre, fejét a szürke ég öblös kupolájára emelte, amely mint valami sok millió ágú
toll, könnyedén a város betontetőire nehezedett. Felsóhajtottam, visszamentem az újságjaimhoz, a
whiskymhez. A lapok másról sem beszéltek, mint az esőről, valóságos istenadománya volt az
uborkaszezonban, a szerkesztők megpróbálták ügyesen adagolni cikkeikben a jóságos optimizmus
meg a világvége-jóslatok hangját, csalóka cinkosságot szerettek volna teremteni az olvasóval, de
azért arra is vigyáztak, hogy az áruba bocsátható izgalmat fenntartsák. A lapok hasábjain, a
rádióadásokban mozgósították a tudósok és népszerűsítő írók nagyágyúit és derékhadát, Jacques
Bergier valóságos örömünnepet ült, mondván - már aki meg akarta hallgatni és el akarta olvasni -,
hogy ő megjósolta az eseményeket a Varázslók hajnala II. kötetében. Én meg csak dolgoztam, ki se
dugtam az orrom a poliésztermolekuláim közül. A szeptember elseje nem hozott jelentős változást.
Időnként apró katasztrófák következtek be, hirtelen feldagasztva az Eső krónikáját. Valahol áttört
egy fontos gát, néhány falut elsodort az ár, másutt hegyoldalak indultak el és csúsztak tova
sárfolyammá alakulva. Helyenként akadt egy-egy tucat halott, ritkábban néhány száz; semmi igazán
jelentős, semmi igazán vészes. Étise olykor a hátam mögül rápillantott a Paris-Match képeire,
elolvasta a France-Soir vastag betűs címeit. Feléje fordultam, elhessegettem a cigarettám füstjét,
amely kékes ködként szállt arca felé, és megkérdeztem: még mindig isteni bosszúszándékot Iát-e
ezekben az apró földtani zavarokban. A fejét csóválta, és azt mondta:
- Nem isteni bosszúról van szó, egyszerűen csak a természetről. És még csak nem is kitervelt
bosszúról, a természetnek nincs erkölcsi érzéke, sem pedig tudata… Egyszerűen újjá akar születni.
A fű, amelyet túlságosan hosszú ideig a betonba fojtottak, mindenütt újra szabadon nőhet, a
lelombozott, letarolt fák újra kihajtanak. Minden fa erdővé terebélyesedik, és minden erdőben
ezernyi állat él majd szabadon.
Megkérdeztem: - És mi lesz az emberrel? Mire azt felelte:
- Az ember túlságosan sok kárt okozott. Nem érdemli meg, hogy helyet kapjon az új világban.
Vállat vontam, vihogtam. - Mulatságos! Komolyan válaszolt:
- Nem, Jean-Pierre, egyáltalán nem mulatságos. Így van és kész. Tudod jól, hogy nincs
gyerekünk. És a legtöbb barátnőmnek szintén nincs. Ez valami jel lehet…
Erre nem tudtam mit mondani. Igaz volt: Élise-nek nem lehetett gyereke. Több orvost felkeresett,
olykor már-már reménykedett, de elvetélt, karcsú, törékeny testében sosem volt annyi erő, hogy
táplálja és életben tartsa azt a néhány magzatot, amely valamilyen csoda folytán megfogant benne,
szűk csípője szorításában, pici, lapos hasában. Nyolc éve voltunk házasok, semmilyen áron sem
akart új élet serkedni benne. Összehajtottam az újságomat, megráztam a poharamban felmelegedett
whiskyt, Étise után mentem az erkélyre, mindig ott húzódott meg, sose unt bele, a beton alig
észrevehető repedése közt parányi, zsenge zöld hajtásokat mutatott, amelyek az éjszaka fél centit
nőttek. Világos, meleg fényű, élénk szeme választ fürkészett, de én nem tudtam megadni neki,
sokatmondó cinkos kacsintást várt tőlem, én azonban nem voltam hajlandó ilyesmire.
Szeptember közepén Sorensen két hét szabadságot adott. Hat napot Párizsban töltöttem egyedül,
a nemzetközi Műanyagkongresszuson, amelyet nem mulaszthattam el.
Hazaérve a szerelőnél kellett hagynom a kocsimat, mert útközben néhányszor baj volt vele.
Fanton úr azt mondta, azt sem tudja, hol áll a feje, de a következő hét közepére igyekszik megnézni.
Mivel úgyis szabadságon voltam, kihasználtam az alkalmat, több gyalogos sétát tettem Élise-zel a
szűnni nem akaró esőben. Bejártuk a város környékét, ődöngtünk a város tükröződő utcáin, Élise-
zel együtt meglepetten figyeltem a zöld csápokat, amelyek mindenünnen előbukkantak, a legsimább
falakból, a betonból, a cementből, a kátrányból, a kőből. Borostyán, vadszőlő, moha, zuzmó,
parányi gomba, nevenincs fű serkent, nőtt a rosszul összeillesztett téglák közt, csírázott ki a
betonrepedésekben, és bontotta meg a város szigorú mértani szabályosságát. Azoknak a házaknak a
homlokzatai, amelyeket mindig csupasznak és fehérnek ismertem, most ezernyi zöld lábacska
nyálas nyomait viselték; a város szélén épülő házak építkezésein, amelyeket mind abbahagytak,
mert a talaj olyan ingatag lett, mint a tőzegláp, páfrányok meg sűrű magas füvek hada kelt rohamra
a félbehagyott falak ellen. A folyó vize szürkén, sárosan, megsűrűsödve az elhordott földtől, az
elsodort homoktól, a kitépett növényzettől, az utca szintjétől alig egy méterre estromolta gátja
otromba sárga köveit. Lenyűgözött a folyó is meg ennek a sugárzó, ragyogó, győzedelmes zöld
burjánzásnak a látványa is, amely átütött a felette futó csermelyeken, noha a víz megpróbálta maga
alá gyűrni, és amely bámulatos biztonsággal ment neki a város külső falainak, az északi üzemeknek,
a keleti alvóvárosoknak, a déli villanegyednek, a nyugati Atomközpont négyszögletű
épülettömbjének. Arra gondoltam, hogy végül is semmi más nem történt, mint hogy az idén
különösen esős az ősz, semmi ok rá, hogy elveszítsük a fejünket, hogy világvége-elméleteket
gyártsunk. Azt mondtam Élise-nek:
- Az idén szokatlanul esős az ősz, semmi más nem történt…
 Nem felelt, csak az ég felé fordította az arcát, behunyta a szemét a langyos zuhany alatt, mintha
eggyé akarna válni az esővel, vagy fel akarna olvadni benne. Így telt el a szeptember, októberben
újra kezdődött az egyhangú oda-vissza út a hivatal meg a lakás közt, újra kezdődtek a számokkal
meg elvont grafikonokkal teli papírok előtt eltöltött zsarnoki napok, a komor és zsibbatag esték a
televízió sápadt tekintete előtt. A C. E. R. N. E. alkalmazottait valamilyen lázas fuvallat csapta meg,
a kocsik rendszeresen elromlottak, az autoklávok befulladtak, kihagytak, köhögték, egyre gyakoribb
lett az áramhiba. Az ok mindig ugyanaz volt, a burjánzó moha spórái, amelyek az isten tudja,
honnan jöttek, az esővízzel együtt mindenhová beférkőztek, minden gép minden nyílásába, minden
vezetékbe, minden érbe, minden emésztő-, fűtő-, energetikai járatba belopakodtak, és mindent
eldugaszoltak.
- A miatt az átkozott moha miatt van! - mondta Fanton úr, amikor visszaadta a kocsimat. -
Mindent ellepett. Darabokra kellett szednem és alkatrészenként lemaratni!
A szerelő úgy beszélt, mint valami orvos. És valóban betegségről volt szó, amely orvosolható, de
visszamaradó; november közepén a kocsimat újra megbénította az a hiba, amelyet immár zöld
ráknak neveztek. Már nem is próbáltam megjavíttatni. Gyalog jártam, vagy kihasználtam
valamelyik munkatársam járművét, amely még egy kis haladékot kapott, mert a tömegközlekedési
eszközöket természetesen szintén utolérte a betegség. Az északi félteke gazdasági élete lassan, de
biztosan akadozott, nyikorgott, berágódott. Hadat üzentünk a zöld ráknak. A német I. G. Farben,
több holland társaság és főként az Egyesült Államok-, ahol a dél-ázsiai háború révén rendkívül
fejlett volt a növényirtóvegyszer-kutatás, rengeteg féle kakodilsavas nátrium-, isopropylaminát-
meg brómsavalapú termékkel árasztották el a világot, vízhatlan hordóban meg fellőhető tartályban
szállították a közösségeknek, továbbá kis zsebpermet formájában, mindegyikre több nyelven ráírták
nagy, rikító fekete betűkkel: ÉLETVESZÉLYES; a címkék a termék összetételétől függően vidám
zöld, sárga, kék vagy piros színben pompáztak. A C. E. R. N. E. is megalakította a maga
mohaellenes csoportját, amely hősiesen harcolt. Persze rengeteg mérgezéses eset volt, gyakran
halálos is, de elmondhatom, hogy egy hónap múltán a zöld rák elleni csatát megnyertük. Az ország,
Európa, a világ mintha új életre kelt volna. Azt mondtam Élise-nek:
- Látod, azért mégsem olyan szörnyű a helyzet…
Titokzatos, semmitmondó mosoly volt csupán a felelet; úgy vettem észre, Élise arca még
sápadtabb lett. Megszokott mozdulattal elsimította homlokáról rövid hajfürtjét, a mozdulattól indián
blúzának ujja felcsúszott a karján, láttam hihetetlenül vékony, áttetsző, törékeny csuklóját, amelyet
díszes karkötő övezett, iszonyúan nehéznek tetszett ezen a törékeny karon. Végül azt felelte:
- Ez csak egy kis csata volt, Jean-Pierre. Az igazi háború még ezután jön, és el fogjuk veszíteni.
Újra kiült arcára szomorú mosolya, lehúzta lilás ajkát. Kétségbeesetten mentem ki az erkélyre,
azt hiszem, majdnem elsírtam magam. A közelgő téli éjszakát csupán néhány fel-felcsapó, majd pár
roham után elülő görcsös széllökés zavarta időnként, már nem esett - vagy szinte nem esett.
Beszívtam a nedves, friss levegőt, tisztább volt, mint valaha, belemarkoltam az erkélyen végigfutó
borostyánba, amelyet nem volt szívem megnyesni. A leveleket simának és keménynek éreztem,
valamennyinek a hajlatában volt néhány csepp jéghideg víz. Bementem, a kezem csuromvizes lett.
Pedig való igaz, hogy megnyertünk egy csatát, amelyet furcsa fegyvernyugvás követett. A Nagy
Nyári Eső, amint túljutottunk az októberen, Nagy Esővé vedlett, november második felében
megtorpant, már nem is Eső volt, hanem csak eső, és egyre ritkábban. December közepén, noha az
évszakhoz képest szokatlanul meleg volt, a nedvességi érték helyreállt. Mind a víz-, mind pedig a
mohafronton - talán végleges - fegyverszünet jött létre. A tél szokatlanul enyhe és békés volt.
Franciaországban 5000 méter magasság alatt sehol sem havazott. Karácsonykor mégis elmentünk
egy kicsit sízni egy zsúfolt helyre a svájci Alpokba. Ott-tartózkodásunk alatt Mise azt mondta, úgy
érzi, terhes. Rávettem, hogy pihenjen, egyen, végleg űzze ki a fejéből ezt a sok lidércet, nagyon
fontos volt neki, nekünk, hogy ezt az esetleges terhességet ki tudja hordani.
Hazautaztunk, visszatértem a televíziómhoz, az újságaimhoz, a munkámhoz, amely újra
hétköznapi rendben ment. Persze, az élet továbbra sem volt fenékig tejfel, most a déli féltekére
került sor, most azt gyötörte az eső. Na de az olyan messze van! Dél-Amerika, Dél-Afrika,
Ausztrália csupán színes folt a térképen, újságcím, olykor néhány képsor a televízióban. Nem
nálunk történt. Nem tesz semmit, majd elmúlik, mint ahogyan itt is elmúlt. De azért a földrészek
közt mindenütt tombolt a víz, az óceán, mint valami potrohos, agyonzabált szörny, sohasem
nyugodott, dühödten nyaldosta a sziklás gátakat meg a homokos teraszokat, rajtuk töltötte ki
alattomos haragját.
Február 17-én egyik barátom telefonált, elmondta, hogy mivel a partvidéket iszonyú szökőár
sújtotta, a talaj lesüllyedt a Grande Motte összes épülete tönkrement. Neki is volt lakása az egyik
piramisban, s úgy határozott, hogy a következő hétvégén odamegy, a helyszínen méri fel a károkat;
javasolta, hogy kísérjem el, belementem.
Lélegzetelállító és elkeserítő látvány fogadott bennünket, amelynek vad szépségét azért értékelni
tudtam; a Vaccarés-tó egybeolvadt a tengerrel, Aigues-Mortes utcáin egy méter magasan állt a víz.
Az eredeti partvidéket meg sem tudtuk közelíteni, mivel a tengerpart körülbelül húsz kilométerrel
hátrább húzódott, ezért aztán nem láthattuk, mi maradt a talán teljesen eltűnt betonpiramis-
szövevényekből, amelyeket alig tíz év alatt építettek fel, mint valami játéképítőt, és amelyeket alig
egy nap alatt elsöpört a föld színéről az elemek gyerekes dühe. Csupán az ólmos tenger felszíne
látszott, amely nyugodt volt ugyan, de tompán mormogott az ég tükrében. A levegő meg a víz
határvonalát nem is láttuk pontosan, a kétdimenziós táj folytonosságának választóvonalát
valamilyen ködös, sötét, hullámzó, fortyogó víz mosta el, amely úgy pangott a sima láthatáron,
hogy valójában nem is osztotta ketté. Hazatértünk.
Élise-t nem találtam otthon. Az ágyon cédula hevert, rajta kerekded, szabályos betűkkel pár sor,
az üzenet olvastán rohantam utána, a Szent Anna klinikára, ahol békésen várt, a párna, amelynek
támaszkodott, éppolyan fehér volt, mint lágy arca. Reménye megint elszállt, keskeny vércsíkban
kifolyt belőle. Nem volt mit mondanunk egymásnak, ezt az újabb csapást mérlegelnünk sem kellett.
Bejártam az irodába. Étise nagyon elgyengült, nem járt ki. Február végén újra kezdődött az esőzés,
a szünet után új erőre kapva, időközben mérhetetlenül felduzzasztva az ólmos eget. Március első
hetében már újra örökös egyhangúsággal koppantak az esőcseppek, már megint nem esőzésről volt
szó, hanem Esőről. Egyik nap Étise az esti edényt mosta el, kihívott a konyhába, megmutatta, hogy
a lefolyón nem megy le a mosogatóban lévő fehér hab, a folyók már ezt a csekély szennyeződést
sem hajlandók befogadni. Az Esővel együtt újra megjelent a moha is.
Újabb hadjáratot indítottak ellene, azúttal azonban a mohfélék a legvadabb növényirtóknak is
ellenálltak. Mutációt emlegettek. Étise azt mondta:
- Ugyan miért harcolnak az elkerülhetetlen ellen? Miért nem hajlandók megérteni azt, ami
nyilvánvaló?
Csak csóválta kicsiny fejét, amelyen csupán barna szeme élt, mégpedig önálló életet, teljesen
függetlenül az öblös, puha fotelbe süppedt testének letargikus lététől. Olykor arra gondoltam, hogy
maga Étise is növénnyé változott, arra gondoltam, megőrült, hogy az ő alkatával képtelen túlélni
azokat az eseményeket, amelyeket át kell élnünk (amelyek azért sokkal kevésbé rémisztőek, mint a
háború), arra gondoltam, hogy a szemem láttára fog meghalni, és nem feleltem.
Pedig valóban háborúról volt szó, a víz meg a mohfélék elleni háborúról, amelyet az ember
visszavonhatatlanul elveszített. A kocsik meg a gépek befulladtak, megfojtotta őket a mohák, a
zuzmók, az algák megállíthatatlan elszaporodása; mindent ragacsos és szívós, sápadt növénytakaró
borított be, a gazdasági gépezet megint akadozott, elháríthatatlanul kezdett berozsdásodni. A
nehézipar megpróbált gőgösen egyedül fennmaradni a viharban, mint a civilizáció szigete a
fogyasztói társadalom bukásában, erőfeszítése azonban csupán utóvédharc volt. A moha ellen
lángszórót vetettek be, ez azonban költséges, veszedelmes, egy szó mint száz, nevetséges volt:
hiába tisztítottak meg egy négyzetméternyi területet, egy óra múltán húsz négyzetmétert lepett el az
áthatolhatatlanul sűrű növényháló. Egy napot a cementgyárban kellett töltenem, egy magas kémény
a szemem láttára robbant fel, mivel a nyílása bedugult, a kemencék pedig makacsul tovább forogtak
a falak közt. A téglák süvöltve repültek az esőcsíkozta égre, körülöttem csapódtak be, eszembe sem
jutott, hogy legalább egyetlen lépést hátráljak. Az utcákon a csatornák mindenütt sötét, undorító
sarat okádtak, a folyó húsz centi híján kilépett a partjai közül, és szakadatlanul hordta a kitépett
fákat, a kérődzők tetemeit, az elsodort kocsikat. És a nedves, szinte erőszakmentes kataklizma
közepette, e lassan terjedő rothadás közepette, a víz alatt lévő utcák ragacsos díszletében
alacsonyabb rendű társaink, az állatok, hordákba verődtek: ázott, loncsos szőrű egerek meg
patkányok hemzsegtek a talajon, a méltóságteljes hollók esőtől elnehezült szárnnyal vergődtek a
mohakámeával kirakott homlokzatok közt, hosszú, fekete csőrükkel kopogtak a kivilágított
ablakokon, mintha jelezni akarnák az ostromolt embereknek: ideje kijönni, ideje még egyszer
utoljára az utca sötét szakadékában szembenézni az igazsággal. Azt is hallottuk, hogy a környéken
farkascsordák kóborolnak, hogy a mindennap egyre jobban terjedő mocsarakból óriás
szalamandrafajták bukkannak elő… De hát mi mindent össze nem hordtak azokban a napokban,
amikor minden szétmállott?
Március végén kezdett nehézségekbe ütközni az ennivaló beszerzése. Áprilisban nagy méretű
sztrájkok kezdődtek. Ki ellen sztrájkoltak? Ki ellen? Akkor, amikor már senki sem tehetett az
égvilágon semmit… akkor, amikor a mohától megfulladt gyárakban már sehol egyetlen gép sem
működött? A helyzet ésszerű elemzése teljesen hiábavaló lett volna. A vad sztrájkok minden
bizonnyal azt az elgépiesedett társadalmat akarták kétségbeesetten és gyökeresen - és milyen
elkésve - elutasítani, amelyről homályosan sejtettük, hogy saját maga nyitotta meg azt a rést,
amelyen az elnyomott természeti elemek most bezúdultak. És miközben a rádió meg a tévé
nyugalomra, bátorságra, rendre, méltóságra intett, az elárasztott utcákon gyárosokat meg rendőröket
öltek, gépeket törtek össze, kocsikat borítottak fel, a megváltoztatandó világ szemmel látható jeleire
támadtak, de ez a világ nem várta be az Ember lázadását, ő maga indult el a visszaúton.
Nem működik a rádió meg a tévé. Április 12-én végleg kikapcsolták az áramot.
Két hete ki sem tettem a lábam a lakásból. Bezárkóztam nedves otthonomba, behúzódtam
kagylóhéjamba, szántszándékkal visszavonultam az egyre növekvő zűrzavar elől, behunytam a
szemem, befogtam a fülem, a világegyetem érzékelését egyetlen gyújtópontra korlátoztam: Élise-re,
Élise-re, akit aggódó figyelmességgel kényeztettem, Élise-re, akinek hallgatását szüntelenül
fürkésztem, Élise-re, akivel kétségbeesetten szerelmeskedtem, akit a legnagyobb igyekezettel sem
tudtam felélénkíteni, felmelegíteni, akinek arcbőrére az élvezet nem csalt többé ráncot.
Élise azt mondta:
- Érzem, hogy az a sok ezer, sok millió év, amelyet az ember megpróbált eltörölni, óriás
léptekkel támad ránk. Itt a vég, Jean-Pierre, itt a vég és az újrakezdés. Elhallgatott, örökre. De nem
akartam elhinni, még nem, mint kerge pillangó ütköztem végleges némasága jeges lángjába, és még
mindig természetellenes okot kerestem a reményre, a reményre, hogy még bekövetkezhet a képtelen
megváltás. Amikor április 15-e éjszakáján valamilyen dörgésre, a falak remegésére ébredtem, és a
nappali ablakából láttam, amint nyugat felől rőt láng csap fel az égre, még mindig nem hittem, hogy
ez már a vég. Kimentem a lépcsőházba, a szomszédom már ott volt, bőröndöket cipelt, nyakában
zseblámpa lógott egy zsinegre kötve.
- Az Atomközpont robbant fel! - kiáltotta.
Az épület remegett, surrogott, csikorgott. A nedvesség roncsolta falakról gipsz hullt le. Az
Atomközpont! Földrengés! Sugárzás! Mindez súlyos volt, de megmagyarázható, ez még a dolgok
ésszerű rendjébe tartozott; csak menekülni, futni kell, el innen. Mint a forgószél berontottam,
felöltöztem, Élise-t is felöltöztettem, nem mozdult, már csak viaszfigura volt, még egy nagy barna-
zöld skótkockás pokrócba is bebugyoláltam. A szoba felesleges csillárja a szőnyegre zuhant. Egy
perc alatt az utcán voltunk, térdig érő vízben tapicskoltam. Magamhoz szorítottam Élise-t, karom
törékeny vállára nehezedett, bal kezemmel a takaró átnedvesedett szövetét markolásztam. A házak
sötét körvonalai kirajzolódtak a bíbor fényben, kiáltozó, rémült tömeg tolongott a bűzös vízben,
amelyben meghatározhatatlan zúzalék kavargott, egyre cifrább rémhírek terjedtek szájról szájra. A
Szitakötő reaktor robbant fel, az egész Atomközpont elsüllyedt, helyén óriási lyuk tátong, ahonnan
most lávafolyam lövell… A levegő kénes gőzöktől bűzlött, amelyek a víz színén gomolyogtak; az
esőbe most már apró lángcsóvák keveredtek, mint remegő szentjánosbogarak, mint hullócsillagok.
Magam előtt toltam Élise-t, dél felé, tolakodva szeltem a sáros vizet, amelyben láthatatlan és
rejtélyes állatok cikáztak, olykor éreztem, amint elsiklottak a bokám mellett, vagy éppen
beleharaptak apró, tűhegyes fogukkal. Végre kijutottunk a város rothadt betonhatárán. De vajon
pontosan hol? Semmit sem ismertem fel. A szomorú családi házak szép katonás rendje helyén
csupán mocsár cuppogott előttünk, amelyet olykor váratlanul felkavart valami, és amelyet felfutó,
fortyogva szétpukkanó buborékok lyuggattak át, és ahol olyan hosszú törzsű, gyér levélzetű fák
körvonalai rajzolódtak ki helyenként, amilyeneket soha életemben nem láttam, olyanok voltak, mint
holmi furcsa kihunyt kandeláberek a sötét márványon. E sáros felületen túl a süket éjszakában, ahol
föld, víz és ég összeolvadt, szabályos időközökben néma villámok hasították szét az űrt halvány
rózsaszín meg lila fényeikkel, egy-egy múló pillanatra megannyi olvadó vaspálcává változtatva az
eső csíkjait.
A földre zuhantam, a süppedékeny talajra. A lábam meg a fenekem könnyedén süllyedt a
félfolyékony oldatba, mögöttem az ég még mindig vöröslött, függőlegesen az őrjöngő városra.
Elgémberedett karomba vettem Élise-t, fejemet vékony nyakába fúrtam, nedves haja meg a
csuromvizes takaró közé. Hosszú ideig céltalan és gondolattalan várakozásba merevedtem, egy idő
múltán keleten sápadni kezdett az ég, fehér és lapos, zavaros fénytakarót terítve szét, amely a világ
végéig űzte a fákkal tűzdelt mocsár végtelen felületét.
Mindig kételkedtem, egészen eme őrült napig, egészen a fordulat órájáig, amikor is látnom
kellett, hogy az a világ, amelyet ismertem, szétmállik az évezredek sarában; sohasem akartam hinni,
soha, akkor sem, amikor már nyilvánvaló volt. Mindig védekeztem lépésről lépésre, konokul, vadul,
módszeres racionalizmusom páncéljába burkolózva. De te, Élise, te mindig tudtad az igazat, mindig
tudtad, hogy valami visszavonhatatlan és lélegzetelállító dolog történik. Kőkaromba,
borostyánkaromba, víz- és sárkaromba szorítottalak, és valójában csak ebben az utolsó és első
órában értettem meg, amikor e lehetetlen hajnal szűrt fényében a mocsár fortyogva kettévált és
felemelkedve agyagágyából, amelyekben évmilliókon át aludt, elénk magasodott a Tyrannosaurus
rex pompás alakja, ívelt hátát a langyos zápor alá tartotta, és fenyegetően csattogtatta az égre
irdatlan pofáját, amelyben három hosszú, sárga fogsor csillogott.

Szoboszlai Margit fordítása

 Richard Cowper - Ki őrzi az őrzőket?

Bár a hautaire-i kolostor több mint tizenkét százada uralja az Ix völgyét, a jurakori
mészkőhegységhez képest, amelyen emelkedik, mintha csak tegnap építették volna. Még a
környező hegyeken elszórt megalitok is több ezer évvel előbb keletkeztek, De ha földtörténeti
léptekkel mérve Hautaire újoncnak számít is, mint az emberi kultúrtörténet terméke, lenyűgözően
ősi. Az alapítását követő első két évszázadban ájtatos zarándokok kegyhelye volt, aztán kevésbé
kedvező körülmények között keresztes vitézek pihenőállomása. A XIII. században egyaránt látott
szűk és bő esztendőket is. Rossz idők jártak felette akkor is, amikor 1272-ben, egy hűvös
szeptemberi délutánon ősz szakállú, napbarnított férfi kapaszkodott felfelé a hangosan csobogó Ix
mellett kígyózó fehér úton, majd felérve, botjának vastagabb végévet megdöngette a kolostor
kapuját.
Az a hír járta, hogy a déli kikötőkben ismét pusztít a pestis, s ezért a szem, amely a rácson át a
magányos utast vizsgálta, tele volt gyanakvó óvatossággal. A felé kiáltott felszólításra válaszul az
utas felhorkant, ledobta köpenyét, úgyhogy láthatóvá vált viseltes bőrmellénye, s felemelte mindkét
karját. Jobbra-balra forogva megmutatta csupasz hónalját. Odabent halk tanácskozás kezdődött,
majd lánccsörgés hallatszott, s a vasretesz nyikorgása közepette nagy nehezen kinyílt a
tölgyfakeretbe vágott kis ajtó, és a férfi beléphetett az udvarba.
A szerzetes, aki beengedte, sietve újra becsukta a kaput.
- Az a hír járja, testvér, hogy ismét mindenfelé pusztít a pestis - magyarázta.
A férfi belebújt bőrzekéjébe, s ügyes ujjakkal ismét összekapcsolta a bőrhorgokat. - A
tudatlanság az egyetlen pestis ezen a vidéken - jegyezte meg ironikusan.
- Messziről jöttél, testvér?
- Elég messziről - dörmögte az utas.
- Délről?
A férfi átbújtatta karját oldalzsákjának vállszíja alatt, eligazította, aztán felkapta a botját. Nézte,
hogy akasztja vissza a kapus a nehéz vasláncot a reteszbe.
- Keletről - mondta.
A kapus a kikövezett udvaron át bevezette a vendéget egy kis szobába, amelyben nem volt más
bútor, csak egy kecskelábon álló nehéz faasztal. Ezen óriási bőrbe kötött regisztrum feküdt, kőből
készült tintatartó és egy lúdtoll. A barát összeráncolta homlokát, megnyalta az ajkát, s a tollat
óvatosan bemártotta a tintába.
Az utas alig láthatóan elmosolyodott.
- Ha megengeded, testvér - mormolta, s kezébe véve a tintával átitatott tollat, gyors, folyamatos
írással írni kezdte: Meister Sternwärts-Seher-ex-Cathay.
A szerzetes belenézeti a vendégkönyvbe, az ajka némán mozgott, hogy nehézkesen betűzni
kezdte a bejegyzést. Amikor a második szó közepére ért, sötét pír jelent meg nyakán, s elöntötte az
egész arcát.
- Mea culpa, Magister - mormolta.
- Szóval hallottál már Sternwärts mesterről, testvér? S vajon mit hallottál róla? Gyors, ösztönös
válaszként az egyszerű szerzetes keresztet rajzolt remegő ujjával a levegőbe.
A férfi felnevetett.
- Gyerünk, ájtatos bolond! - kiáltotta, s botjával ráhúzott a kapus fenekére. - Vezess Paulus
abbéhoz, különben szalamanderrá változtatlak.

A hétszáz év alatt, amely azóta telt el, hogy Sternw ärts mester felkapaszkodott a hosszú fehér
úton, s kihallgatást kért Paulus abbétól, meglepően keveset változott a kolostor délre nyíló
ablakaiból látható vidék képe. A távoli hegyek tenger felé húzódó nyúlványaira a bíborszínűre érett
felhőkből most is fátyolszerű zápor permetezett, s a magasban, az Ix völgye felett barna és fehér
sasok köröztek lustán abban a meleg légörvényben, amely mióta a hegyek sok millió évvel azelőtt
létrejöttek, forrásként szökött fel minden alkalommal, amikor kisütött a nap. Még az út, amelyen
Sternwärts felfele kapaszkodott, bár kikövezték, most is ugyanazt a nyomot követte, s ha a folyó
menti földek meg is növekedtek valamelyest, a sziklafalak jól kivehető körvonala évszázadokon át
ugyanaz maradt. Csak a harminc mérföldre északra fekvő, a magas hegyekben felépített vízi erőmű
rézsút lefele ereszkedő, magasfeszültségű vezetéket tartó oszlopai jelezték, hogy a XX. században
vagyunk.
Amikor Spindrift Hautaire könyvtárának ablakából kinézett a völgyre - s meglátta a hosszú lejtőn
felfele baktató aprócska, távoli figurát, akinek szőke haján úgy csillant meg a napsugár, mint egy
maroknyi aranyporon -, azon vette észre magát, hogy azokra a fehér sisakot viselő emberekre
gondol, akik zörgő masináikkal azért jöttek ide, hogy a hatalmas oszlopokat felépítsék. Eszébe
jutott, hogyan vitatkoztak a szerzetesek akkor erről a tapintatlan behatolásról, féltve magányukat,
megállapítva, hogy az élet sohasem lesz már olyan, mint azelőtt. Néhány rövid hónap alatt azonban
megszokták az új helyzetet, s Spindrift most már nem is emlékezett arra, milyen is volt a völgy az
oszlopok felépítése előtt. Ami azért volt furcsa, mert azt viszont világosan vissza tudta idézni,
hogyan pillantotta meg először Hautaire-t, ahol akkor még egészen biztosan nem voltak
magasfeszültségű vezetékek.
1923 májusában történt. A partról biciklizett fel, szegényes holmiját két, a csomagtartóra
akasztott fonott kosárba gyömöszölve. Előtte hat hónapig gyűjtötte az anyagot egy tervbe vett
doktori értekezéshez, amelyet a titokzatos Sternwärts mester életéről és munkásságáról készített, s
abban a nagyon is valószínűtlen véletlenben reménykedve, hogy a kolostor könyvtárában nyoma
maradt a mester esetleges látogatásának, írt egy levelet Hautaire apátjának. Megírta, oka van arra,
hogy azt higgye, Sternwärts ellátogatott Hautaire-ba, bár, mint bevallotta, ezt a hitét egyetlen
rejtélyes utalás támasztja alá, amelyre a mester egy 1274-ben, Baselben élő barátjának írt levelében
talált.
Spindrift érdeklődésére végül is egy bizonyos Rodrigo barát válaszolt, aki közölte, ő kezeli a
könyvtárat, s Ferrand apát épp ezért neki továbbította Spindrift úr levelét. Ez a levél őt már azért is
meglepte - folytatta -, mert mióta a kolostor könyvtárosa, soha senki sem mutatott érdeklődést
Sternwärts mester iránt, s legjobb tudomása szerint csak ketten, ő, Rodrigo barát és Ferrand apát
tudnak arról, hogy a mester életének utolsó éveit a XIII. században a kolostor megbecsült
vendégeként Hautaire-ban töltötte, s valószínűleg ugyanabban a könyvtárban dolgozott, ahol most
ez a levél íródik. Levele végén meleg szavakkal biztosította Spindriftet, hogy rendelkezésére áll
minden adat, amelyet az évek folyamán a mesterre vonatkozóan összegyűjtöttek:
Spindrift alig mert hinni a jó szerencséjében. Már az is fantasztikus véletlen volt, hogy az a
bizonyos levél Baselben a kezébe került, az egyetlen az egész levelezésből, amely elkerülte az
inkvizíció pusztító tüzét. Most felcsillant a remény, hogy a mester munkáiból, amelyekből eddig
csak az Illuminatum velős mondásait tartalmazó kötetet ismerték, valami más is napvilágra kerül.
Postafordultával válaszolt, s ebben félénken megpendítette, nem kaphatna-e engedélyt arra, hogy
ellátogasson a kolostorba, hogy ott része legyen abban a megtiszteltetésben, amit a Rodrigo baráttal
való beszélgetés jelent. Villámsebesen érkezett a válasz, s ebben hívták, legyen a kolostor világi
vendége, ameddig kedve tartja.
Ha azokban a rég múlt napokban megkérdezte volna valaki Spindriftet, miben hisz, biztos, hogy
a predesztináció tanát eszébe sem jutott volna említeni. Amikor a háború befejeződött, géhás
hadnagy volt, s leszerelés után, idejét nem vesztegetve, azonnal visszatért első szerelméhez, a
középkori filozófiához. Az esztelen vérontás, amelynek a hátsó vonalakból a tanúja volt, csak
megerősítette érdeklődését a korai keresztény filozófusok munkái, elsősorban az albigens eretnekek
bons hommes-jai iránt. Váratlan szellemi kinyilatkoztatás erejével hatott Spindriftre, hogy 1918
áprilisában Armentiéresban egy bombák által megrongált plébánia romos épületében véletlenül
rábukkant Sternwärts Illuminatumának egy kézírásos példányára. A mester gondolatai szívfájdító
közvetlenséggel szóltak hozzá a századok örvénylésén keresztül, úgyhogy akkor és ott elhatározta,
ha szerencséje van és túléli az általános pusztulást, egész életét annak fogja szentelni, hogy alakot,
formát adjon annak a lénynek, aki olyan megfoghatatlanul villódzott az Illuminatum mögött, mint a
mosoly a Gioconda ajkán.
Mégis mielőtt Rodrigo barát levelét megkapta volna, Spindriftnek be kellett vallania, arra
irányuló erőfeszítése, hogy a mester létezésére megcáfolhatatlan bizonyítékot leljen, mindössze egy
sovány "tényt" hozott napvilágra. Nyilvánvaló volt, hogy nemcsak soha senki sem hallott
Sternwärtsról, de még kíváncsiak sem voltak, élt-e egyáltalában. S ahogy egyik ajtó a másik után
csapódott be előtte, Spindrift arra a nyomasztó következtetésre jutott: a Weimari Köztársaság sok
mindenben hasonlít a sötét középkorhoz.
És mégis, annak ellenére, hogy egyik nyom a másik után vált semmivé, vagy tűnt el a középkori
mendemondák nyomasztó világában, Spindrift egyre jobban meg volt győződve nemcsak arról,
hogy Sternwärts valóban létezett, hanem arról is, hogy valamilyen különös okból éppen ő
rendeltetett arra, hogy ezt bebizonyítsa. Azt megelőző este, hogy nekiindult volna a Hautaire-be
vezető út utolsó szakaszának, háborúból megmaradt hálózsákjába burkolózva szinte akaratlanul
sorra vette a véletlenek különös láncolatát, amely egy bizonyos időben, egy bizonyos helyre vitte;
először, hogy megtalálta az Illuminatumot, aztán annak a rejtélyes utalásnak felfedezését, amely
Sternwärtset kapcsolatba hozta a Baseli Johannesszel, s végül ami a legfantasztikusabb volt, hogy
ráakadt Baselben arra a Johanneshez intézett döntő fontosságú tevéire, amelyet különben a
megátalkodott eretnek Servetius Mihály összegyűjtött beszédeit tartalmazó kötet borítójának
megerősítésére használtak fel. Minden döntő alkalommal mintha csak meglökte volna valaki, hogy
a helyes irányba induljon el.
- Öreg mester - mormolta hangosan. - Én kereslek téged, vagy te keresel engem? - A feje felett
egy felrobbant meteor gyémántvonalat rajzolt az ég csillagzúzmarás ablakára. Spindrift fanyarul
elmosolyodott, aztán nekikészült az alvásnak.
Másnap fáradtan pedálozott az alsó út egyik kanyarulatában, amikor, pontosan délben,
megpillantotta a távolban a kolostort. Megkönnyebbült sóhajjal szállt le a kerékpárról, zihálva
nekitámaszkodott a kormánynak, és megbámulta a völgyet. Ezt a látványt halála napjáig élesen,
tisztán megőrizte az emlékezetében.
A déli nap éles fényében, valaha vörös, most már halványsárgára fakult és a hőség ködfátyolában
szinte lebegő tetőcserepeivel, Hautaire félelmetes tömege ellenére különös módon anyagtalannak
tűnt. Mögötte, lépcsőzetesen emelkedve észak felé, a hegyek halványan és kéken rajzolódtak ki a
felhőtlen égen. Ahogy a kolostorra nézett, Spindriftnek az a különös érzése támadt, hogy az egész
építményt úgy rögzítették a sziklához, mintha valamilyen különös, kőből készült léghajó lenne.
Valahogy elfordult az épület, s a román kupolát tartó pilléreket mintha csak utólag ragasztották
volna hozzá. Hunyorgott, mire eltűnt a csalafinta látomás. A masszív építmény ismét az a szilárd,
egy tömbből való épület lett, amely több mint ezer éven át ellenállt az elemek támadásának.
Spindrift zsebkendőt vett elő, letörölte homlokáról a verítéket, aztán újra felszállt a biciklijére, s
nekiindult az út utolsó szakaszának.
Tizenöt perccel később, ahogy felfelé kerekezett a meredek úton, egy kis madárhoz hasonló
fakóbarna ruhába öltözött szerzetes bukkant elő az árnyas előcsarnokból, s kitárt karral sietett a
verítékező utas elé.
- Isten hozta, senor Spindrift! - kiáltotta. - Jó félórája várok már itt magára. Spindrift egy kicsit
kábult volt még a hosszú és tikkasztó utazástól, de afelől egész biztos volt, nem jelezte előre
pontosan, melyik napon fog érkezni, már csak azért sem, mert maga sem tudta, mennyi ideig tart az
út Svájcból idáig. Mosolygott, és megrázta a felé nyújtott kezet.
- Rodrigo testvér?
- Természetesen, természetesen - kuncogott a kis barát, s Spindrift biciklijére pillantva
megjegyezte: - Szóval mégis megjavították a kereket? .
Spindrift hunyorgott.
- Igen, persze… - mondta. - De hogy a csodába…
- Maga nagyon fáradt, elcsigázott lehet, senor! Jöjjön be, Hautaire-ban hűvös van. - S
megragadva Spindrift biciklijét, fürgén átgurította az udvaron, a bolthajtásos folyosón keresztül egy
kővel kirakott átjáróba, s ott nekitámasztotta a kerengő falának.
Spindrift, aki egy-két lépéssel mögötte haladt, kíváncsian nézett körül. Az elmúlt hat hónapban
sok egyházi létesítményben járt, de egyikben sem kerítette hatalmába a végtelen nyugalomnak az az
érzése, ami itt. A kerengő udvarának közepén tiszta víz csobogott egy kis mészkő tányérba. Ahogy a
víz túlcsordult a peremén, a vékony kis erecskék dallamosan bugyogtak az alatta lévő mély
medencébe. Spindrift lassan kisétált a tűző napra, s lenézett poros, izzadt arcának vízben hullámzó
képmására. Egy perc múlva megjelent e mellett Rodrigo barát mosolygó arca is.
- A víz a hegyoldalról érkezik egy forrásból - magyarázta a kis barát. - Ugyanazokon a
kővezetékeken érkezik ide, amelyeket még a rómaiak fektettek le. S azóta sem apadt el soha.
A medence árnyékos belső peremén fémkupa állt. A szerzetes felemelte, megtöltötte vízzel, s
Spindriftnek nyújtotta. Spindrift hálásan mosolygott, ajkához emelte az edényt, és ivott belőle. Úgy
tűnt neki, soha életében nem kóstolt még ilyen jóízű italt. Kiürítette a kupát, visszaadta a barátnak, s
közben észrevette, hogy társa mintegy jóváhagyóan megbiccentette a fejét. Spindrift gunyorosan
elmosolyodott. - Igen - sóhajtotta Rodrigo barát. - Megérkezett végre. Úgy, ahogy ő megjósolta.

Spindrift a kolostorban töltött első héten mindvégig annak a heves megrázkódtatásnak hatása
alatt volt, amely akkor érte, amikor betette lábát Hautaire-ba. Felelős ezért elsősorban Rodrigo barát
volt. A kis szerzetesnek sikerült valami nehezen meghatározható módon beplántálnia azt az egyre
erősödő meggyőződést, hogy a végéhez közeledik a kezéből minduntalan kisikló Sternwärts mester
utáni nyomozás, hogy mindaz, amit Spindrift keres, itt van elrejtve Hautaire-ban, eltemetve a
kolostor könyvtárának tölgyfa polcain, kőfülkéiben felhalmozott avítt kéziratok, ősnyomtatványok
között.
A könyvtáros, ígéretéhez híven, átadta Spindriftnek azokat az írásos dokumentumokat,
amelyeket az évek folyamán összegyűjtött, kezdve a regisztrum XIII. századi fakult bejegyzéseivel.
Együtt vizsgálták a kísérteties betűket.
- Cathayból… - tűnődött Spindrift. - Nem lehetett ez valamilyen tréfa? Rodrigo barát
elfintorította az arcát.
- Talán - mondta -, de az írás az vitathatatlanul a mesteré. Persze lehet, hogy egyszerűen félre
akarta vezetni a szerzeteseket.
- Valóban ez a véleménye?
- Nem - mondta a barát. - Bizonyos vagyok abban, hogy igaz, ami ide van írva. Sternwärts
mester akkor tért vissza arról a zarándokútról, amelyet Tyanai Apollonius nyomát követve megtett.
Tíz évig élt és kutatott Keleten. - Odasietett az egyik távolabb lévő állványhoz, leemelt egy bekötött
fóliánst, lefújta róla a port, levegő után kapkodva köhögött, aztán a könyvet Spindrift elé helyezte. -
Itt a bizonyíték - zihálta szégyenlős mosollyal. - Én magam fűztem össze az íveket harminc évvel
ezelőtt. Emlékszem, akkoriban azt gondoltam, lenyűgöző magyarázat lenne Philostratus Apollonius
élete című művéhez.
Spindrift kinyitotta a könyvet, és elolvasta a rövid, határozott vonásokkal odavetett bevezetést:
"Én, Peter Sternwärts, az ősi tudományok doktora, barátaim oltalmában, de az ellentől üldözőbe
vétetvén életem negyvenkilencedik évében ép elmém birtokában, egészségesen elindulék Würzburg
városából az ősi Buda irányába. Következzék itt igaz históriája mindama történéseknek, amit
átéltem vala, s amit a távoli Cathayban tapasztaltam volt. Mindeme dolgokat magam, enkezemmel
vetettem papírra a hautaire-i kolostor falai közt Urunk 1273-ik esztendejében."
Spindrift felnézett a könyvből, s boldogan felsóhajtott. Rodrigo barát bólintott.
- Tudom, barátom - mondta. - Semmit sem kell mondania. Most egyedül hagyom magukat.
De Spindrift eközben már fel is lapozta az első oldalt.

Rodrigo barát javaslatára azon az estén Spindrifttel együtt felsétáltak a kolostor felett húzódó
hegyoldalra. Lassan haladtak, mert Rodrigo barátnak körülbelül ötven lépésenként meg kellett
pihennie, hogy lélegzethez jusson. Spindrift ekkor vette észre, hogy a barátságos kis szerzetes
beteg. A könnyű, szívélyes mosoly alatt arcán már kirajzolódtak a megszokottá vált fájdalomvéste
vonások. Spindrift kíméletesen azt javasolta, álljanak meg, de Rodrigo barát hallani sem akart erről.
- Nem, nem, kedves Spindriftem - erősködött levegő után kapkodva -, meg kell mutatnom
valamit magának. Valamit, aminek igen nagy a jelentősége közös kutatásunk szempontjából.
Körülbelül húsz perc múlva elérték a kolostort hatalmas nyakláncként körülvevő, leomlott
menhirek egyikét. Ott aztán Rodrigo barát megállt, bocsánatkérően megütögette ziháló mellkasát.
 - Mondja, senor, őszintén - lihegte -, mi a véleménye Tyanai Apolloniusról? Spindrift olyan
mozdulattal tárta szét a karját, amely elutasító volt, ugyanakkor bocsánatkérő.
- Az igazat megvallva, nincs is róla véleményem - vallotta be. - Terméscetesen tudom, hogy
Philostratus különleges képességet tulajdonított neki.
- Apollonius magáról csak egyvalamit árult el - mondta Rodrigo barát. - De ez nagyon jelentős
dolog volt. Azt állította, hogy látja a jövőt.
- Igazán? - mondta Spindrift óvatosan.
- Jóslatainak különleges pontosságával magára haragította Néró császárt. Mivel Apollonius ezt is
előre látta, visszavonult Efezoszba, még mielőtt a szörnyeteg lecsaphatott volna rá.
Spindrift mosolygott.
- A jövőbe látás ezúttal valóban hasznos tulajdonságnak bizonyult.
- Igen is meg nem is - mondta Rodrigo barát, aki nem vett tudomást e szavak iróniájáról. -
Eljutott már a mester Biographiájában addig a részig, ahol a Praemonitionesről beszél?
- Valóban léteznék?
A kis szerzetes mondani akart valamit, de aztán szemmel láthatóan meggondolta magát.
- Nézze - mondta, és széles karmozdulattal körbemutatott. - Látja, hogy Hautaire éppen a kör
kellős közepén fekszik?
- Valóban - erősítette meg Spindrift. - Azt hiszem, ez nem lehet véletlen. - Nem?
- Neki is ez volt a véleménye - mosolygott Rodrigo barát. - A mester egy teljes évet töltött azzal,
hogy kijelölje ennek a körnek a radiánsait. Valahol megvan a vázlat is, amit erről készített.
- Miért foglalkozott ezzel?
- Hogy meghatározza az Apollonius által leírt összefüggést.
- Az elgondolásnak csak akkor van értelme, ha valaki kész arra, hogy elfogadja a jövőbe látás
lehetőségét.
- Aha… - mondta Spindrift óvatosan. - És megtalálta a mester, amit keresett? - Igen - felelte a
barát nyugodtan. - Ott. - És a kolostor felé mutatott.
- S ezután mi történt? - érdeklődött Spindrift kíváncsian.
Rodrigo barát beleharapott az ajkába, és összeráncolta a homlokát.
- Rábeszélte Paulus abbét, építtessen neki egy obszervatóriumot, egy oculust, ahogy ő nevezte.
- S mit akart megfigyelni onnan?
- Abban - javította ki Rodrigo barát halvány mosollyal. - Az oculusnak nem volt ablaka.
- Elképesztő - mondta Spindrift, s megrázta a fejét. - És ez az oculus még létezik?
- Igen.
- Szeretném látni… ha ez lehetséges…
- Esetleg… - mondta a szerzetes. - Persze meg kell szereznünk az abbé engedélyét. Én ugyan… -
de nem mondta tovább, mert olyan köhögés rázta meg, hogy az arca egészen elszürkült. Spindrift,
aki nagyon megijedt, tehetetlenségében gyengéden megütögette kísérője hátát. A kis szerzetes végül
újra normálisan lélegzett, és reszkető kézzel letörölt elkékült ajkáról egy csepp nyálat. Spindrift
rémülten látta, hogy zsebkendője eközben véres lett.
- Nem volna jobb, ha visszafordulnánk? - javasolta nyugtalanul.
Rodrigo barát engedelmesen bólintott, s még abba is beleegyezett, hogy Spindrift belekaroljon és
lesegítse őt az ösvényen. Körülbelül a félúton voltak, amikor újabb köhögőroham fogta el, és
amikor vége lett, még akkor is sápadtan kapkodott levegő után. Spindrift, aki most már valóban
megrémült, mindenképpen segítséget akart hozni a kolostorból, de ezt a barát megtiltotta. Amikor
már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy az utat folytassa, rekedten suttogta:
- Ígérem, beszélni fogok az abbéval az oculusról…
Spindrift nyugtatgatta, azt mondta, nem sürgős annyira a dolog, de Rodrigo barát makacsul rázta
a fejét.
- Még épp elegendő időnk van, de semennyivel sem több a kelleténél.

Három nappal később Rodrigo barát halott volt. Miután részt vett a barát emlékére celebrált
misén, Spindrift felment a könyvtárba, s hosszú ideig ült ott egyedül. Gyorsan alkonyodott, és a
misztrál fújni kezdett az Ix völgye felől. Spindrift hallotta a szél zúgását az oszlopok között, ahogy
az omladozó kőfal repedőseiben motozott. Rodrigóra gondolt, aki már keskeny, jeltelen sírjában
feküdt a hegyoldalban. A cél, amelyre törekszünk, bennünk magunkban van. Szerette volna tudni,
vajon miért választotta az abbé éppen ezt a sort az Illuminatumból a gyászmisén elmondott beszéde
vezérfonalául, s azt gyanította, a jelenlevők közül ő volt az egyetlen, aki tudta, honnan származik ez
az idézet. Valaki halkan kopogott a könyvtár ajtaján, majd egy fiatal novícius lépett be, kezében egy
kis fémbe foglalt ládikóval. Letette Spindrift elé az asztalra, aztán a zsebébe nyúlt, elővett egy
kulcsot, és a doboz mellé helyezte.
- A főnök atya úgy rendelkezett, hogy hozzam ezt el önnek, uram - mondta. - Rodrigo barát
cellájában volt. - Megbiccentette a fejét, megfordult, kiment, és halkan becsukta az ajtót maga
mögött.
Spindrift kezébe vette a kulcsot, és kíváncsian nézegette. Ilyet még sohasem látott, díszesen
megmunkált, kétágú kérdőjelre emlékeztetett. Fogalma sem volt arról, mikor és miből készttették.
Valamiféle ötvözet lehetett - talán ón -, s az idő nem hagyott rajta látható nyomot. Letette az
asztalra, s maga elé húzta a ládikát. Egy láb hosszú, kilenc hüvelyk széles s talán hat hüvelyk magas
lehetett. A tölgyfa fedél, amelyet dús ezüst berakással és rézgombokkal díszítettek, enyhén
domborodott. Spindrift felemelte a ládikót, és gyengéden megrázta. Hallotta, hogy valami ide-oda
csúszkál benne, s nekiütődik a doboz oldalának. Biztos volt abban, hogy a kulcs nyitja a ládikót, de
amikor meg akarta próbálni, nem találta a kulcslyukat, amelybe beilleszthette volna. Megvizsgálta a
ládikó alját is. A nyugati ablakokon beszivárgó gyengülő fénynél épp csak ki tudott venni egy ötágú
csillagot és a római számokkal bevésett évszámot, 1274-et.
A szíve sebesebben kezdett verni, átsietett a helyiség másik végébe, s elhozott onnan egy vas
gyertyatartót. Amikor a gyertyát meggyújtotta, a doboz mellé helyezte úgy, hogy a fény egyenesen a
doboz fedelére essék. Ekkor vette észre, hogy a díszítés egy helyen megegyezik a kulcs tollának
formájával. Gyengéden megnyomta ujjával az ezüst berakást, s érezte, hogy az alig érezhetően, de
enged a nyomásnak.
Újra felemelte a kulcsot, ráhelyezte a díszítésre, s aztán próbaképpen megnyomta. Halk kattanás
hallatszott, s érezte, hogy a fedél lassan megmozdul. Eddig visszafojtotta lélegzetét, most sóhajtott
egyet, kivette a kulcsot, s felemelte a fedelet… A ládikóban egy pergamenbe kötött könyv és egy
lúdtoll feküdt.
Spindrift beletörölte kezét a kabátja ujjába, dobogó szívvel belenyúlt a ládikóba, és kiemelte a
könyvet. A gyertya fénye rávetődött a könyv fedelére, ki tudta venni a fakult, barnásvörös betűket:
Praemonitiones, alatta pedig a sötétebb tintával írt cinikus kérdést: Quis custodiet ipsos, custodes?
Spindrift hunyorogva nézett a gyertyafénybe.
- Ki őrzi az őrzőket? - mormolta. - Valóban, kicsoda?
A szél panaszosan rázta a most már teljesen elsötétedett ablakokat, s a kolostor tornyában
megszólalt a vecsernyére szólító harang. Spindrift önkéntelenül hevesen megrázkódott, aztán
kinyitotta a könyvet.
Valaki, talán maga Peter Sternwärts, odatűzött az előzéklaphoz egy összehajtogatott pergament.
Spindrift ezt óvatosan széthajtotta, s elétárult egy első pillanatra érthetetlennek tűnő, éles
vonalakkal megrajzolt pókháló. De csak egy percig nézte, s máris motoszkálni kezdett benne,
mennyire hasonlít a kirajzolódó ábra a ládikó tetején levő díszítéshez és a bizarr, különös alakú
kulcshoz. De volt itt valami más is, valami, amit látott valahol, s most ott motoszkált az
emlékezetében. Aztán hirtelen rájött. Cornwallban Tintagael közelében látott ilyen egymásba
fonódó, megalitikus ábrát egy sziklafalba vésve: ugyanazok a megkettőzött spirálok, amelyeket
akkor, ifjonti képzelőerővel, óriások gránitba vésett ujjlenyomatának vélt. De akkor már
összekapcsolta ezt a gondosan kirajzolt labirintust az Hautaire-t körülvevő hegyoldalon elszórt
pogány menhirekkel. Lehet, hogy ez az a térkép, amelyet Rodrigo említett? A pergamenlapot
közelebb tartotta a reszkető gyertyafényhez, és azonnal észrevette, hogy a közepén lévő örvényt
apró köröcskék veszik körül. Minden ilyen kis köröcskéből finoman megrajzolt vonalak vezettek az
örvényen keresztül a középen lévő ponthoz.
Spindrift most már bizonyosra vette, hogy egy Hautaire-ről és környékéről készült titokzatos
térképet tart a kezében, de épp ott, ahol magának a kolostornak kellett volna lennie, parányi
betűkkel készült bejegyzés volt. Sajnos ez a pergamen kereszt alakú hajtásának középpontjába esett.
Spindrift összehúzta a szemét, s azt képzelte, el tud olvasni néhány szót: tempus és pons - vagy
inkább fons - s még egy, ami talán cave vagy carpe lehetett. "Idő", "híd" vagy talán "forrás"? És
még mi? "Óvakodj valamitől" vagy "ragadd meg"? Csalódottan rázta meg a fejét, és feladta a
reménytelen küzdelmet. Gondosan összehajtogatta a térképet, lapozott egyet, s olvasni kezdett.
Mire az utolsó oldalhoz ért, a gyertya már csak magába roskadó, csepegő csonk volt, és Spindrift
hasogató fejfájást érzett. Arcát kezébe temette, s várta, hogy a lüktetés csillapodjék a szemgolyója
mögött. Ha jól emlékezett, életében egyszer volt csak részeg, a huszonegyedik születésnapján. Nem
volt kellemes élmény. Élete legkellemetlenebb emlékei közé tartozott, hogy akkor az volt az érzése,
a világ kifordult a sarkából. S most mintha ugyanezt érezte volna, amint elméje ittasan tántorgott
egyik fogodzóponttól a másikig. Ez természetesen tréfa volt, gondosan kidolgozott, de értelmetlen
tréfa. Annak kellett lennie. S mégis attól félt, hogy szó sincs tréfáról, hogy amit kezében tart, az
valójában nem más, mint egy középkorban készült jóslat, az eseményeknek olyan hihetetlenül
pontos megjövendölése, hogy az csúfot űzött minden, az emberek által valaha létrehozott racionális
filozófiából. Aki elolvasta a Praemonitionest, Alice-hoz hasonlóan átlépett a tükrön keresztül egy
olyan világba, ahol a lehetetlen is lehetségessé vált. De hogyan? Az isten szerelmére, hogyan?
Spindrift levette kezét a szeméről, vaktában kinyitotta valahol a könyvet, és a pislákoló gyertya
maradék fényénél újra elolvasta, hogyan indul el majd nyugat felé 1492-ben a génuai hajós,
Christopher Colombus, megfogadva a bölcs Chang Heng tanácsait, pontosan azon a napon, amikor
majd a zsidókat kiűzik Spanyolországból. A következő évben visszatér, kincsekkel megrakodva
",olyan emberek kíséretében, akiket indiaiaknak fog nevezni, de akik egyáltalában nem azok".
Ennél a pontnál a gyertya még egy utolsót lobbant, aztán kialudt.

A következő nap Spindrift kihallgatást kért az apáttól. Magával vitte a faládikót és a titokzatos
kulcsot. A szemhéja vörös volt, a szeme véreres, és a sötét karikák alatta álmatlan éjszakáról
tanúskodtak.
Ferrand apát ötvenes évei elején járó, termetes férfi volt, a szemöldöke bozontos, a szeme ravasz,
a haja hamuszürke. Határozott magatartásában volt valami erősen katonás. A rend egyszerű barna
csuháját viselte, amit a többi szerzetestől csak a nyakán viselt rézkereszt különböztetett meg.
Mosolygott, amikor Spindrift belépett a szobájába, felállt az íróasztaltól, és kezét nyújtotta.
Spindrift egy pillanatra megzavarodott, aztán a bal karja alá szorította a ládikát, s megrázta a felé
nyújtott kezet.
- Miben lehetek szolgálatára M'sieur Spindrift?
Spindrift egy mély lélegzetet vett, mindkét kezével megfogta a ládikót, és az apát felé nyújtotta.
- Apát úr, én… - kezdte, de aztán elakadt. Az apát szája sarkában mosoly rajzolódott ki. - Igen…
- nógatta szelíden.
- Apát úr… - bökte ki Spindrift - tudja mi van ebben a ládikóban?
- Igen - felelte az apát. - Azt hiszem, tudom.
- Akkor mért küldte énhozzám?
- Rodrigo barát rendelkezett így. Ez volt egyik utolsó kívánsága.
- Ez a könyv természetesen hamisítvány, de hát ezt ön úgyis tudja.
- Azt gondolja?
- Természetesen.
- S miért olyan biztos ebben?
- Nem lehet más, mint hamisítvány, annak kell lennie! - kiáltotta Spindrift.
- De hát próféták mindig voltak, M'sieur Spindrift - válaszolta az apát szelíden. - S azok mindig
jövendöltek.
Spindrift elhárító mozdulatot tett.
- Nostradamusra gondol? Az ő bizonytalan kétértelműségei. Katasztrófákról szóló jövendölései,
amelyeket úgy lehet forgatni, magyarázni, hogy ráillik minden szerencsétlenségre. De ez…
Az apát bólintott.
 - Bocsásson meg, M'sieur, hogy megkérdem - mondta -, de tulajdonképpen mi hozta ide
Hautaire-be?
Spindrift maga elé helyezte a ládikót az íróasztalra, s mellé tette a kulcsot is. Eközben ráébredt
arra s most már nem is először, hogy nem könnyű válaszolni a kérdésre, amit Ferrand apát tett fel
neki.
- Azt hiszem, elsősorban Peter Sternwärts Illuminatuma - mondta. - Úgy éreztem, minden
tehetségeset meg kell tudnom e könyv szerzőjéről.
Úgy tűnt, az apát elgondolkozik ezen a válaszon, aztán szandálba bújtatott lábán megfordult, egy
faliszekrényhez ment, kivett belőle egy pergamenbe kötött könyvet, nagyon hasonlót ahhoz, amit
Spindrift visszatett a ládikóba. Amikor a faliszekrényt becsukta, az apát egy pillanatig állva maradt,
a könyvet ujjával ütögette. Végül Spindrift felé fordult.
- Ha jól értettem, ön tanulmányozta a Praemonitionest, M'sieur Spindrift. Spindrift igent
bólintott.
- Akkor talán vissza tud emlékezni arra, hogy a jóslatok a francia-porosz háborúval fejeződtek
be. Ha a memóriám nem csal, az utolsó bekezdés arról szól, hogy adta meg magát Bazaine Metzben
1870-ben, hogyan kapitulált Párizs 1871-ben, és végül, hogy hogyan írták alá a békeszerződést
ugyanabban az évben, Majna-Frankfurtban.
- Igen - mondta Spindrift. - Pontosan így van.
Az apát kinyitotta a kezében tartott könyvet, átlapozott néhány oldalt, elolvasott néhány sort,
aztán azt mondta:
- Maga szerint, M'sieur Spindrift, Európában nem fognak többet háborúzni?
- Biztos vagyok benne - felelte Spindrift. - A Népszövetség elfogadott egy törvényt, amely
szerint…
- 1939 szeptember elsején - szakította félbe az apát - Németország legázolta Lengyelországot.
Emiatt Franciaország és Anglia hadat üzen Németországnak.
- Lehetetlenség! - kiáltotta Spindrift. - A versailles-i békeszerződés határozottan megtiltja, hogy
Németország valaha is újra felfegyverkezzék!
Az apát visszalapozott a könyvben.
- 1924-ben; ez a jövő év, ugye? Lenin meghal, utódja pedig - fény felé tartotta a könyvet - Joszif
Visszárionovics, igen, azt hiszem, ez az… Sztálin lesz. Ezzel az úgynevezett Szovjetunióban addig
példátlan zsarnokság kezdődik, s ez 1953-ig tart majd. - Továbblapozott. - 1941-ben a német
csapatok behatolnak Oroszországba, és döntő vereséget szenvednek a szovjet hadseregtől. - Újra
lapozott egyet. - 1945 júliusában a civilizációt alapjaiban rázkódtatja meg az a robbanás, amelyet
egy amerikai sivatagban hajtanak végre. - Megvonta a vállát, s szinte megkönnyebbülve csukta be a
könyvet.
- Nem kívánhatja tőlem, hogy elhiggyem, ezek a fantasztikus jóslatok Peter Sternwärtstől
származnak? - tiltakozott Spindrift.
- Csak közvetve származnak tőle - felelte az apát. - Nélküle nem jöhettek volna létre. De persze
ezeket már nem ő írta le.
- Hát kicsoda?
- Az utolsó részt? Rodrigo barát. Spindrift levegő után kapkodott.
Az apát az asztalra tette a könyvet a ládika mellé, és kezébe vette a kulcsot.
- A halála előtt - mondta - Rodrigo barát tájékoztatott arról, hogy szeretné megtekinteni az
oculust. Így van?
- Szóval az oculus valóban létezik? - Ó igen, nagyon is. És itt a kulcsa. - Akkor szeretnék
odamenni.
- Rendben van, M'sieur - mondta az apát. - Én magam fokom odavezetni. De előbb szeretném
tudni, miért olyan biztos abban, hogy a Praemonitiones hamisítvány? Spindrift a ládikóra nézett. A
csigavonalú díszítés úgy pörgött a szeme előtt, mint egy szikrázó ezüst tűzkarika. Csak erőszakkal
tudta levenni róla a szemét.
- Mindig hittem a szabad akarat létezésében - mondta egyszerűen. - Ha elfogadnám a
Praemonitionest, azt jelentené, hogy megtagadom ezt a hitemet.
 - Csak erről van szó? - mondta az apát. - Azt hittem, észrevette, hogy az írás mintegy
ötvenévenként megváltozik. Csak kevéssé, de a tényt mégsem lehet figyelmen kívül hagyni.
- A világítás nem volt túl jó tegnap a könyvtárban - mondta Spindrift. - Nem vettem észre
különösebb változást.
Az apát mosolygott.
- Nézze meg jobban, M'sieur Spindrift - mondta -, most a nappali világosságban. Benyomta a
kulcsot a kulcslyukba, kivette a Praemonitionest a ládából, s átadta Spindriftnek.
Spindrift lapozgatott a könyvben, megállt, visszafele lapozott, aztán ismét előre, bólintott s
továbbment.
- Hát igen - mondta -, itt ebben az 1527-re vonatkozó bejegyzésben, "Károly császár csapatai
feldúlják a Szent Várost". Valóban van különbség. Mivel magyarázza ezt?
- Többen írták - mondta az apát. - De meg merem kockáztatni az állítást: mindnyájan ugyanazzal
a tollal.
Spindrift belenyúlt a ládikába, kivette a hegyesre vágott lúdtollat, és megvizsgálta. Amikor a
sárga nyelet megfogta, a toll, mintha saját akarattal rendelkeznék, alig észrevehetően megmozdult
az ujjai között. Sietve visszaejtette a dobozba, szégyenkezve saját gyerekessége felett.
- Ha jól értem, apát úr, ön szerint ezeket a jövendöléseket az elmúlt hét évszázad folyamán
többen vetették papírra.
- Úgy van. Úgy tűnik, hogy a jövőbe látás képessége általában ötven évre korlátozódik, bár néha,
például a híres Sternwärts esetében sokkal messzebbre terjedt. - Az apát mindezt olyan nyugodt,
tárgyilagos hangon mondta, hogy Spindrift határozottan meghökkentőnek találta. Bizonytalanul a
második könyv után nyúlt, amit az abbé az asztalra helyezett, de az mintha nem vette volna észre
Spindrift mozdulatát, abban a pillanatban rátette a kezét. - Ha készen van, M'sieur - mondta -, azt
javaslom, menjünk most fel az oculusba.
Spindrift bólintott.
Az apát szemmel látható elégedettséggel mosolygott. A két könyvet betette a ládikóba, s
rácsattintotta a fedelet. Aztán kezébe vette a kulcsot, leemelt egy falba vert szegről egy másik
kulcsköteget, intett Spindriftnek, hogy kövesse, majd átvezette a hűvös fehér folyosón, fel a kőből
készült lépcsőn, végig egy átjárón, amelyet át- meg átszőttek a kintről betűző napsugarak.
Megtettek még néhány fordulót, felmentek még egy lépcsősoron. Spindrift menetközben kinézett
egy ablakon, s megállapította, hogy már majdnem egy vonalban vannak a történelem előtti
kőemlékek alkotta körrel. Az apát meztelen talpa csattogott a bőrszandálban, s olyan hangot adott,
mintha egy borotvát élesítenének.
Végül egy kis tölgyfa ajtóhoz értek. Az apát megállt, kiválasztott a kulcskötegből egy kulcsot,
betette a zárba, és megfordította. A sarokvas megcsikordult, s az ajtó nyikorogva kinyílt.
- A rotunda kupolájába megyünk - magyarázta. - Az oculust valójában az északi falba építették
bele. Építészetileg mindenesetre érdekes megoldás.
Spindrift leszegte a fejét, bement az ajtón, s egy kis folyosó szűk kanyarulatában találta magát,
amelyet csak gyengén világított meg a kinti kőfalba vágott keskeny nyílásokon beáradó fény. A
kőpadlót por borította, a madarak és denevérek számos nemzedékének elhullatott ürülékével
keveredve vastag kéreggé állt össze. A padlózat mintegy tíz fokos szögben kanyargott felfelé, s
Spindrift úgy számolt, legalább egy teljes kört megtettek már, amikor az abbé azt mondta:
- Ecce oculus!
Ahogy Spindrift átnézett vezetőjének széles válla felett, egy második ajtót látott, olyan
keskenyet, amin egy ember csak a legnagyobb nehézségek között préselhette át magát. Az apát
behúzódott egy falmélyedésbe, s így lehetővé vált, hogy Spindrift elé kerüljön. Aztán átnyújtotta
neki a ládikó kulcsát.
- Majd meglátja, M'sieur, hogy a szokásos módon működik.
- Köszönöm - mondta Spindrift, átvette a kulcsot, s közelebb lépett az ajtóhoz. - Csak egy
embernek van hely odabent?
- Egynek is alig - mondta az apát. - Az ajtó kifelé nyílik.
Spindrift betette a kulcsot a zárba, és megfordította. A zár csikorogva, nehezen engedett, de aztán
a kulcs mégis megmozdult. Akkor a kulcsot kilincsnek használva - másik nem is volt -, az ajtót
lassan maga felé húzta. De rögtön vissza is hőkölt, s alig tudott elfojtani egy elképedt kiáltást.
Amikor az ajtó kinyílt, egy mészkő koporsó vált láthatóvá, amelynek nem volt fedele, egy csupasz
és üres koporsó, talpára állítva, cementtel az alapzatba rögzítve.
- Ez micsoda? - kérdezte.
Az apát kajánul mosolygott.
- Ez az ön oculusa, M'sieur.
Spindrift bizonytalanul méregette a koporsót.
- S ezt Sternwärts építette volna? - kérdezte kétkedő hangon.
- Biztos ő kezdeményezte, hogy felépítsék - mondta az apát. - Efelől nincs kétségem. Nézzen
ide… - s rámutatott a koporsó tetején lévő mészkő konzolba vésett betűkre. - Sternwärts hoc fecit.
Nem döntő bizonyíték, elismerem, de én elfogadom. - Ismét mosolygott. - Most, hogy eljutott idáig,
M'sieur Spindrift, nem volna kedve kipróbálni Spindrift rábámult a latin betűkre.
- Sternwärts építette - mormolta magában, s miközben kimondta ezeket a szavakat, már tudta, be
kell lépnie abba a kőkoporsóba, mert ha nem tenné meg, ezzel megtagadná annak az embernek
nemes és látnoki szellemét, aki az Illuminatumot papírra vetette. Vonakodását azonban nem tudta
elrejteni. Milyen szívesen mondta volna: Talán majd holnap vagy a jövő héten, ha önnek mindegy,
apát úr. De tudta, másodszor már nem adatik meg neki ez a lehetőség. Most vagy soha. Bólintott,
mélyet lélegzett, nyelt egyet, aztán határozottan előrelépett, és oldalvást belehelyezkedett a hideg
koporsóba.
Az apát csendesen rácsukta az ajtót, aztán lassan, elgondolkodva keresztet vetett rá.

Spindrift tulajdonképpen nem is tudta, mért jutott mostanában egyre gyakrabban eszébe Rodrigo
barát. Egyszer-kétszer az apátság temetőjébe is elment, hogy megkeresse a sírt, ahol a kis szerzetes
csontjai nyugszanak. Sokáig nézelődött, bizonytalanul járkált a domború sírhantok között, de rájött,
már nem emlékszik pontosan arra, hova temették el barátját. Sírkövet Hautaire-ben csak az apátok
sírjára állítottak, de ekkor már Ferrand abbé sírkövét is teljesen ellepte a zuzmó.
Spindrift talált egy száraz faágat, s ezzel kapargatni kezdte a feliratos mészkövet, de mire a két
évszámot, 1910-1937-et letisztogatta, azt vette észre, már nem is nagyon érdekli őt a dolog.
Utóvégre mi értelme lett volna? Az öregség meglepő következménye: semmi sem tűnik már olyan
sürgősnek, olyan fontosnak. Az éles szélek legömbölyödtek, a fekete és a fehér szürkévé silányul,
az ember figyelme az emlékezetben kergetőző jelentéktelen kis részletekkel bíbelődik, s elvész a
múlt virágzó vadrózsái között. Quis custodiet…?
Az öreg könyvtáros kiegyenesedett, eldobta a kezében tartott faágat, s dörzsölgetni kezdte sajgó
hátát. Eközben hirtelen eszébe jutott a levél. Egész nap magával hordozta, s az igazat megvallva,
ide a temetőbe is azért jött, hogy eldöntse, mit tegyen. Homályosan úgy érezte, Rodrigo és Ferrand
abbé szellemének közelsége segítségére lehet. Mindenesetre biztos akart lenni a dolgában.
Körülnézett, hogy lássa, hol lehetne kényelmesen elhelyezkedni, aztán nehézkesen leült úgy,
hogy hátát az abbé naptól átmelegedett sírkövének támasztotta. Gyapjúöltözékének zsebéből
előhalászta a szemüvegét és a levelet, aztán amikor mindent kedvére elrendezett, kivette a levelet a
borítékból, kinyitotta és fennhangon elkezdte olvasni.
Post Restante
Arles
1981. jún. 21. Bouches du Rhône

Kedves Uram!

Nemrég tértem vissza Európába Indiában, Burmában és Nepálban tett négyéves

tanulmányutamról, s egyik tanárom megismertetett Sternwärts mester Biographia Mysticájának Ön
által közzétett kitűnő kiadásával. Csodálatos kinyilatkoztatásként hatott rám ez a mű, és az
Illuminatummal együtt teljesen megváltoztatta az életről vallott felfogásomat. "A jól célzott dárda
azt találja el, aki elveszti. " ( III. XXIV.)!!!
 Mielőtt elhagynám Európát, hogy hazatérjek Chicagóba, szeretnék lehetőséget kapni arra, hogy
személyesen mondjak köszönetet Önnek, s ekkor talán lehetőség kínálkoznék arra is, hogy a
Mesterről és munkásságáról elbeszélgessünk.
Ha volna lehetőség kérésem teljesítésére - esetleg a jövő hónapban -, kérem, írjon nekem néhány
sort a fenti címre és én, amilyen gyorsan csak lehet, Hautaire-be jövök.
Tisztelettel
J. S. Harland

Spindrift befejezte az olvasást, felemelte a fejét, s hunyorogva a völgy felé pillantott. "Quis
custodiet?"-mormolta, s hirtelen meg hökkentő tisztasággal jutott eszébe, hogyan nyújtott neki
egyszer régen Rodrigo barát egy kupa jéghideg vizet, s hogy bólintott aztán felé jóváhagyóan. Ő
honnan tudta?
Észak felől az égen három fekete, lándzsa alakú repülőgép bukkant elő, végigszáguldott a völgy
fölött, megtöltve a motorok fülsiketítő robajával. Spindrift felsóhajtott, újra összehajtogatta s
ügyetlenül visszanyomkodta a borítékba a levelet. Aztán kinyújtotta a kezét, lecsípte a vadzsálya
levélkéjét, összemorzsolta két ujja között, s megszagolta. A repülőgépek akkor már mintegy ötven
mérföldre lehettek, olyan alacsonyan szálltak, hogy szinte súrolták a távolban csillogó tengert, de
átvonulásuk erőteljes visszhangja még ide-oda verődött az ősi korból származó hegyek között.
- Jól van - mormolta Spindrift. - Írni fogok ennek a fiatalembernek. Ex nihilo, nihil fit. De Mr.
Harland talán nem is semmi. Talán fontos a számomra. Talán éppen ő lesz az én utódom, ahogy én
Rodrigo barát utóda lettem, Rodrigo pedig Martin baráté. Mindig kerül örökös őr - szem a szem
számára. - Nyögött egyet, aztán felemelkedett a sírról, ahol eddig üldögélt, és a kolostor felé
csoszogott, egy kicsit bogaras, öreg világi barát, aki mentében hangosan motyog valamit.
A tisztviselő a postahivatalban fintorgott, amikor ránézett a felé nyújtott útlevélre, aztán olyan
kelletlenül adta át a levelet, mintha ezzel is ki akarná fejezni mélységesen elítélő véleményét a mai
fiatalokról.
A karcsú, erősen napbarnított, szőke, fakó kék inges farmeres lány megvizsgálta a levélen a
postabélyegzőt, és elégedetten felnevetett. Kisietett a napsütötte térre, leült egy alacsony kőfalra,
óvatosan letépett egy csíkot a boríték egyik végéről, s kivette belőle Spindrift levelét. Tengerkék
szeme fürgén pásztázta végig a géppel írott sorokat. "Remek! kiáltotta. - Hát nem nagyszerű?!"
Judy Harland, aki huszonkét éves korcban még mindig olyan fiús volt, hogy tizennyolc évesnek
látszott, egyszer valamilyen kérdőíven a foglalkozás számára fenntartott rovatba azt az egy szót írta;
"Rajongó." Nem kapta meg az állást, pedig nagyon is jól jellemezte magát. Váratlan ötlet hatására
írt Spindriftnek, amikor rájött, hogy az hautaire-i kolostort Arles-ból indulva, a parton biciklizve,
egy nap alatt könnyedén elérheti. Nem mintha a tájékoztatás, amit Spindriftnek adott, hamis lett
volna - nagyon is igaz volt -, kivéve egyetlen pontot: azt nem írta meg, hogy az elmúlt nyolc évben
Sternwärts mesteren kívül még számtalan bölcselő iránt érdeklődött, s úgy repkedett ide-oda ezek
elméletei között, mint egy megkergült kolibri a dél-amerikai jázminerdőben. Kipróbálta már a
Hatha jógát, rajongott Don Carlos. Tarot, a Zen buddhizmus és I Ching tanaiért. Mindegyik úgy
kerítette hatalmába, mint egy szenvedélyes szerelmes, háttérbe szorítva minden mást - egészen a
legközelebbi szerelemig. Az Illuminatum és a Biographia Mystica a legújabb szellemi szenvedélyt
jelentette számára.
Néhány Perzsiában és Afganisztánban szerzett kellemetlen tapasztalat ébresztette
elővigyázatosság diktálta, hogy levelét csak keresztnevének kezdőbetűjével írja alá. Ezeket is
sértetlenül heverte ki, mint ahogy minden egyében is átsegítette az, hogy a szíve mélyén
elpusztíthatatlan meggyőződés élt, kiválasztott ember, ismeretlen, de igen fontos feladat teljesítésére
jelölték ki. Annak, hogy egyelőre még fogalma sem volt arról, mi lesz ez a feladat - nem volt
jelentősége. A meggyőződés ereje, az számított. Nem tagadható, hogy Judy egyben-másban nagyon
is hasonlított Jeanne d'Arcra.
Egy kis ügyeskedés a haján az ollóval, egy elrejtett selyemkendő, amit a melle köré csavart,
egész elfogadható fiút varázsolt belőle. Egy barátságos kamionsofőr kocsijából már James Harland
mászott ki, aki kopott hátizsákját vállára vetve, madárként fütyörészve nekivágott az Hautaire-be
vezető kanyargós, poros útnak. Ugyanott állt meg, ahol hatvan éve Spindrift is, megpillantotta a
kolostort, s egy percig mozdulatlanul nézte. Egy barnafehér sast is látott, amely méltóságteljesen
emelkedett csigavonalban felfelé a meleg levegő kavarta láthatatlan tölcsérben, s ahogy ezt a
madarat figyelte, szinte ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megforduljon és visszamenjen.
Talán ha még mindig az I Ching hatása alatt áll, engedelmeskedik ennek az impulzusnak, de
Hautaire most már ugyanazt jelentette számára, mint amit a mesés Cathay jelentett valaha Peter
Sternwärtsnak - kihívást, amivel szembe kellett szállnia, amit le kellett győznie. Elhessegette
magától a rossz előérzetet, hüvelykujját még eltökéltebben akasztotta hátizsákjának vállszíjába, s
elindult felfele az úton.

Az öregkor élesebbé tette Spindrift látását. A könyvtár ablakából már akkor észrevette a
határozott kis figurát, amikor az még jó háromnegyed mérföld távolságra volt. Láttára mintha hideg
ujj érintette volna meg a szívét. Aranyhajú, mint az angyalok. Nem ő írta le ezeket a szavakat
valamikor régen, amikor utoljára járt a rotundában? Mikor is volt ez? Legalább ötven éve. Ennyit
táthat az ember a jövőből. Miért nem ment vissza oda soha többé? Félt valamitől? Vagy a valódi
vallásos hit hiányzott, ami erőt adhatott volna? Hiszen minden, amit "előre látott", később
bekövetkezett, pontosan úgy, ahogy ezt megjósolta. Az is, ami akkor még őrültségnek látszott.
Vakító fényű bombák, amelyek a pillanat törtrésze alatt elpusztítanak egy várost, ezüstruhába
öltözött emberek sétája a
Holdon, egy gyilkos golyója, amely megöli azt az elnököt, aki oda akarta küldeni őket, a
végnélküli háborúk, a megsemmisítő táborok borzalma, kínja, az emberi bestialitás. Fájdalom,
fájdalom, örökös fájdalom. Amíg aztán egyszerre úgy érezte, nem képes többet elviselni. Az utolsó
bejegyzése a Praemonitionesba körülbelül most kell bekövetkezzék. Azt jelenti ez, hogy nem
teljesítette szent kötelességét? Rendben van, nem teljesítette, de a Biographiát mégiscsak ő adta a
világnak, és ezt egyetlen elődje sem tette meg. És akkor még itt van az Exploratio Spiritualis - ezt a
csodát is ő fedezte fel, fordította le, állította össze. Egy nap talán ez is megjelenik majd. De ezt már
nem ő fogja közzé tenni. Viselje ezt a terhet már valaki más. Tudta már, mivel járna ez együtt. S ő
már megtette a magáét. De a hideg még most is ott volt a szívében, mint egy darab jég, amely nem
akar elolvadni. "Aranyhajú, mint az angyalok." Ezt mondogatta magában, s közben elfordult az
ablaktól, átcsoszogott a könyvtáron, s elindult a kapuhoz, hogy üdvözölje vendégét.

Gyerekkorában Judy gyakran képzelte azt, hogy az emberek életük folyamán hasonlatosakká
válnak a névhez, amit viselnek. Ez jutott eszébe, amikor Spindriftet· először megpillantotta. A haja
olyan fehér és finom volt, mint a könnyű hab egy vízduzzasztógát medencéjében, s a szeme is
nedvesen hunyorgott fémkeretes szemüvege mögött, ahogy megrázta Judy kezét.
- Maga nagyon fiatal, Mr. Harland - jegyezte meg. - Engem pedig biztos nagyon öregnek tart.
- S nem az? - kérdezte Judy abban a nyers modorban, amelyet egyesek elragadónak, mások
egyszerűen neveletlennek tartottak.
- Egyidős vagyok a századdal - válaszolta Spindrift mosolyogva. - Négyszer húsz, plusz egy…
szép kis idő, akárhogy számolja az ember.
- S itt töltötte az egész életét?
- Nagy részét itt töltöttem. 1923-ban jöttem először Hautaire-ba. - Úristen! Az apám született
abban az évben.
- Akkor az valóban annus mirabilis volt - mosolygott az öreg. - Jöjjön velem, Mr. Harland.
Szeretném én magam megmutatni Hautaire-t magának.
Átvezette őt a külső udvaron, le a kerengőkhöz, ahol színtelen őszi levelekhez hasonló
öltözékben néhány barát néma elmélkedésbe merülve járkált. Judy világos, élénk pillantása fel-alá
járt.
- Hé! - suttogta. - Ez aztán valami!
- Nem inna? - kérdezte Spindrift, akinek hirtelen eszébe jutott, hogyan érkezett ő a kolostorba, s
most bizonytalan remény fogta el, hogy ha megismétel mindent, ami akkor történt, kap valami

··A szó jelentése: tajték

útmutatást a jövőre vonatkozólag.
- Dehogynem - felelte Judy. - Nagyon köszönöm. - Lerázta válláról a hátizsákot, letette a földre a
kút mellé, miközben Spindrift rövidlátóan keresgélte a fémkupát.
- Majd én segítek - mondta a lány, s felkapva a kupát, belemerítette a medencébe, és egy jót
húzott belőle.
Spindrift megigazította a szemüvegét, és rábámult. Mint egy könnycsepp függött egy percig egy
csepp víz az erélyes állon, amit azonnal le is törölt a keze fejével.
- Pompás volt - közölte. - Igazán hűs. Spindrift bólintott és mosolygott.
- Ez a kút már a kolostor felépítése előtt is itt volt - mondta.
- Valóban? Akkor talán Sternwärts mester is ivott ebből a forrásból, mint én most. - Igen -
mondta Spindrift. - Több mint valószínű.
- Ez óriási - sóhajtotta Judy. - Igaz is, magammal hoztam a Biographia egy példányát s azt
szeretném, ha dedikálná nekem. Itt van a táskámban. Mindenhova magammal viszem
- Igazán? - mondta Spindrift, és örömében elpirult. - Ez valóban nagy megtiszteltetés a
számomra.
- A Biographia egyike a világ legnagyobb könyveinek - hajtogatta Judy makacsul. - Talán a
legislegnagyobb.
Spindrift ezt határozottan hízelgőnek találta.
- Szeretné megnézni talán az eredeti kéziratot is? - kérdezte szerényen.
- Hogy szeretném-e? Csak nem azt akarja mondani, hogy itt van most is a kolostorba a?
- A könyvtárban van.
- Hát akkor mire várunk? - sürgette a lány. - Úgy értem, ha az időpont alkalmas. - Mindjárt -
nyugtatgatta Spindrift. - Először a vendégszobákhoz megyünk, megmutatom a szállását. Onnan
pedig egyenesen a könyvtárba mehetünk.
Judy olyan lelkesedést tanúsított a mester iránt, amilyet az öregember csak kívánhatott. Amikor
kiteregette s átlapozta előtte a Biographia Mystica kéziratát, a lány sóhajtozott és fel-felkiáltott a
meglepetéstől, gyönyörűségtől.
- Ez éppolyan, mintha vele magával találkoznék, Spindrift - mondta végül. - Maga szinte
megeleveníti, ahogy beszél róla.
- De hiszen él, Harland! Nagy hiba részünkről, hogy azt feltételezzük, az élet egyenlő a fizikai
léttel. Az élan vital tovább él az emberi géniusz alkotásaiban. Ha az ember az Exploratio Spiritualist
tanulmányozza, bizonyosságot szerez erről.
- Mi az az Exploratio Spirituális, Mr. Spindrift?
- Egy nap, remélem, úgy fogják számon tartani, mint a szellem Biographia Mysticáját.
- Komolyan mondja?
- Igen, Harland. Jó okom van rá, hogy ezt mondjam. Judy kíváncsian pillantott rá.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy felfedezte Sternwärts mester egy újabb, eddig még
ismeretlen művét?
Spindrift nyomatékosan bólintott.
- De hát ez remek! - kiáltotta a lány, - Szenzációs! Megnézhetem?
- Félek, nem sokat mondana magának, Harland. A Spiritualist titkosírással írták. - S maga
megfejtette? Lefordította?
- Igen.
- Ó… - lehelte Judy.
- Huszonöt évig dolgoztam rajta - mondta Spindrift érezhető büszkeséggel a hangjában. - Ha
szabad így kifejeznem magam, ez lesz az én hattyúdalom.
- S mikor teszi közzé?
- Én… soha.
- Az isten szerelmére, miért nem?
- Túl nagy a felelősség.
- Hogy érti ezt?
Spindrift felemelte a fejét, s a könyvtár nyitott ablakán keresztül kinézett a távoli, láthatatlan
tengerre.
- A világ még nem elég érett ahhoz, hogy megértse a Spiritualist - mormolta. - Peter tudta ezt,
ezért írta le úgy, ahogy…
Judy összeráncolta a homlokát.
- Félek, még mindig nem értem önt, Spindrift. Miért ne tudnánk megérteni?
- Hát el tudnák fogadni az emberek bizonyított tényként a predesztinált világegyetemet?
- Miért ne?
Spindrift szinte kelletlenül vette le szemét a távoli horizontról, s a mellette álló lányra nézett.
- Maga el tudná fogadni, Harland?
- Az I Chinget mindenesetre elfogadom.
- De biztosan hisz azért a szabad akaratban?
- Igen, egy bizonyos pontig. Nekem például tanulmányoznom kell az I Chinget. De nem dönti el
helyettem, meg fogom-e ezt tenni valóban.
Spindrift úgy érezte, keresztúthoz jutott. De még most sem volt biztos abban, melyik irányba kell
fordulnia. Ujjával bizonytalanul tapogatózott a levegőben.
- Akkor mondja meg nekem, Harland - mondta -, persze csak elméletben, maga szerint mi
történnék, ha valakinek sikerülne meggyőznie az emberiséget arról, hogy az életben minden előre el
van rendelve?
Judy mosolygott.
- A legtöbb ember már úgyis hisz ebben. Asztrológia, Tarot, I Ching - akármelyiket választják,
hinni fogunk benne. A hiba, Mr. Spindrift, nem bennünk van, hanem a csillagainkban.
- Valóban? - mondta Spindrift. - Meg kell mondanom, elképeszt, hogy ezt hallom magától.
- Sok minden történt az elmúlt harminc évben. Ne felejtse, mi vagyunk a H-bomba után született
nemzedék. Látnunk kellett, hova vezetett bennünket az értelem. A szakadék széléig.
Spindrift bólintott.
- Igen, igen - mormolta. - Tudom. Én is láttam.
- Mit mond?
- A Pikadoh. Így nevezték. - Behunyta a szemét, és megborzongott. Aztán megragadta a lány
karját. - De azt képzelje el, hogy az ember előre tudja, mi fog történni, és mégis képtelen
megakadályozni. Mi van akkor, Harland?
- Hogy érti azt, hogy "tudja"?
- Pontosan úgy, ahogy mondom - erősködött Spindrift. - Ha az ember előre látja, mi fog történni?
- Komolyan beszél?
- Mindez benne van a Spiritualisban - mondta Spindrift. Elengedte a lányt, de ugyanakkor
mindkét kezével megragadta széke támláját. - Peter Sternwärts rájött arra, mit hozott magával
Tyanai Apollonius Keletről. De ennél is tovább ment. Kieszelte, hogy milyen módon lehet ezt a
tudást továbbadni a következő nemzedéknek. Látnoki képességét az utókorra hagyományozta.
Judy összehúzta a szemét.
- Várjon csak. Hadd gondoljam ezt végig-mondta lassan. - Azt akarja mondani, hogy Sternwärts
mester valóban látta a jövendőt?
- Igen - felelte Spindrift egyszerűen. - Micsoda? Mindent látott?
- Nem. Csak a robbanásokat látta a horizonton. A civilizáció kríziseit, a csomópontokat, ahogy ő
nevezte.
- És maga honnan tudja ezt?
- Sternwärts leírta - mondta Spindrift. - Egy könyvben, amelynek Praemonitiones a címe.
- Jézusom - mormolta Judy. - Maga biztosan tréfál velem.
- Sternwärts csak a XV. századig jósolta meg, mi fog történni, de mint már mondtam, látnoki
képességét az utókorra hagyta.
- És ez mit jelent, Spindrift? Spindrift nagyot sóhajtott.
- Várjon itt egy percet, Harland - mondta. - Megpróbálom megmutatni magának, hogy ez mit
jelent.
Egy perc múlva már hozta is a Praemonitiones első kötetét. Az előzékoldalra tűzött térképnél
nyitotta ki s kiterítette a lány előtt. Aztán határozott mozdulattal feltette a szemüvegét, s magyarázni
kezdte, hogy mi micsoda.
- Ezt a rajzot Peter Sternwärts készítette - mondta. - Efelől nem lehet kétség. Madártávlatból
ábrázolja a területet, ahol Hautaire fekszik. Ezek a pontok jelentik a neolitikus megalítok alkotta
kört, a menhirektől kiinduló egyenes vonalak pedig egy pontban találkoznak. Először azt
gondoltam, hogy ezek a spirálok itt a mágneses erőnek valami primitív ábrázolását jelentik, de most
már tudom, hogy tévedtem. Az biztos, hogy valamiféle erőteret jeleznek, mégpedig olyat, amelyet,
egész biztos vagyok benne, először az az ősi törzs fedezett fel, amely ezeket a kőemlékeket emelte.
Sternwärts rájött arra, hogy a menhirek valamiféle gyűjtőlencse szerepét töltik be, s hogy a
legnagyobb intenzitás éppen abban a pontban van, ahol az egyenesek metszőpontja egyensúlyba
kerül az erőtérrel, amit ő mare temporisnak - az idő tengerének - nevezett.
Judy bólintott.
- S ez mit jelent? - kérdezte.
- Arra a következtetésre jutott, hogy ezen a ponton fogja megtalálni, amit keres. Azóta már
számos olyan rajzot találtam az archívumban, amelyet az Angliában levő hasonló megalitokról
készített. S mindegyik rajz közepébe ugyanazt a szót írta be: oculus - latinul így mondják a szemet.
- Hé, hé… - mondta Judy. - Csak nem akarja azt mondani, hogy…
- De épp azt akarom - erősítgette Spindrift. - Rengeteg kísérletezés és tévedés után sikerült a
keresett pontot-ami valójában egy egészen kis terület - éppen itt, Hautaire-ben megtalálnia. Amikor
megtalálta, épített itt magának egy időobszervatóriumot, s aztán papírra vetette mindazt, amit látott.
A munka eredménye ott fekszik maga előtt. A Praemonitiones!
Judy lenézett a térképre.
- De ha ez így van, miért nem akadtak rá máshol is ilyen pontra? Például Stonehengeben,
Carnacban s a többi hasonló műemléknél?
Spindrift bólintott.
- Ez Peteit is megzavarta, de aztán rájött arra, hogy minden hasonló körkörös erőtérnek a
középpontja húsz méterrel a talaj fölött van. Ebből arra következtetett, hogy amikor ezeket
felépítették, a középpontban fatornyok voltak. Csak a látnok, aki valószínűleg egy magas rangú pap
volt, mehetett fel ebbe a toronyba. Itt, Hautaire-ben úgy hozta a véletlen, hogy a kolostor kupolája
éppen ennek a rég eltűnt toronynak a helyére került.
- Ezért jött éppen ide?
- Nem. Peter rájött arra, Tyanai Apollonius különös érdeklődést mutatott ez iránt a hely iránt. Az
időszámításunk előtti első évszázadban nyilvánvalóan volt itt egy pogány szentély és egy jóshely.
Judy lapozgatta az előtte fekvő könyvet anélkül, hogy beleolvasott volna.
- De hogy működik ez az egész? - kérdezte. - Mit csinál az ember ebben az oculusban? Belenéz
talán egy kristálygömbbe?
- Az ember lát - mondta Spindrift. - Az agyában jönnek létre a képek.
- Hogyan?
- Magam sem tudom. S megkockáztatom az állítást, hogy Peter sem tudta. Mégis ez történik.
- S az ember megválaszthatja, hogy mit akar látni?
- Régebben azt hittem, nem - mondta Spindrift. - De azóta megfejtettem az Exploratio
Spiritualist. S meg kellett változtatnom a véleményemet. Most biztos vagyok abban, Peter
Sternwärts azt a célt tűzte maga elé, hogy elérjen a lelki és szellemi koncentrációnak arra a fokára,
amikor már hatást is tud gyakorolni arra, amit Iát. Nemcsak látnok akart lenni, hanem a jövőnek
alakítója is.
Judy kimeresztette a szemét.
- Alakítója 7 - visszhangozta. - És sikerült ezt elérnie?
- Erre nem tudok felelni - mondta Spindrift. - De biztos van valami jelentősége annak, hogy
halála előtt elhagyta Hautaire-t.
- Hogy érti ezt?
- Hát… amikor elment innen, akkor már tudta, hogy véletlenek nincsenek, hogy minden el van
előre rendelve. Rá kellett jönnie arra, hogy a jövőt csak úgy lehet irányítani, ha az ember a jelenben
cselekszik. Ha sikerült volna neki követnie a szálakat a csomóponttól visszafelé, lehetővé vált
volna, hogy éppen ott lépjen közbe, azon a ponton, ahol a legkisebb beavatkozás is
megváltoztathatja a jövőt. De azt természetesen tudnia kell, hogy mindez csak feltevés részemről.
Judy bólintott.
- És ez a szellemi összpontosítás… vagy mit is mondott? Ez mit jelentett?
- Arra szolgált, hogy képessé tegye a jóst arra, hogy ő maga válassza meg a vízióját. Ha ez
sikerült neki, ha megpillantotta, milyen katasztrófa vár az emberekre a jövőben, ekkor lehetővé vált
számára, hogy ettől a ponttól visszafele tapogatózva az időben, rábukkanjon a junctura criticalisra, a
pillanatnak arra a töredékére, amelyben a katasztrófa megfogamzik.
- Igen, ezt értem. De mégis miféle koncentrációról van itt szó?
- Akármilyen nevetséges, Harland, ez sokban hasonlít ahhoz, amit bizonyos keleti vallások hivői
még ma is gyakorolnak.
- Mi ebben a nevetséges?
- A keleti bölcsek kinyilatkoztatott célja az, hogy elérjék az egyén, az én teljes megsemmisülését.
Amire Peter Sternwärts törekedett, úgy tűnik, ennek épp az ellenkezője - az emberi lény
kiteljesedése. Hasonlóvá akarta tenni az embert az istenhez. Saját magát újra meg újra
szobrászfélének képzelte, az emberiséget pedig agyagnak a kezében. Ez azt is megmagyarázza,
miért nevezi magát, végig az egész Exploratióban "alakítónak". S azt is, miért riadtam vissza a
felelősségtől, amit a könyv közrebocsátása jelent.
- De akkor nekem miért mondta el mindezt? - kérdezte Judy ravaszul. Spindrift levette a
szemüvegét, becsukta a szemét, s megdörzsölte a szemhéját.
- Nagyon öreg vagyok már, Harland - mondta végül. - Ötven évvel ezelőtt jártam utoljára az
oculusban, s az események lassan elérik azt a határt, ameddig én elláttam. Ferrand abbé negyven
évvel ezelőtt bekövetkezett, túlságosan korai halála óta egyedül én őrzöm az oculus titkát. Ha ebben
a pillanatban meghalnék, velem együtt semmisülne meg, s ez azt jelentené, hogy nem feleltem meg
a belém vetett bizalomnak. Más szóval, elárulnám azt az embert, aki minden személyes ismerősnél
többet jelentett számomra magát Peter Sternwärtst.
- De hát miért épp engem választott? - erősködött Judy. - Miért nem valamelyik szerzetest?
Spindrift felsóhajtott.
- Harland, magában van valami abból a rajongásból, amit én egész életemben éreztem Peter
Sternwärts iránt. De abban is bizonyos vagyok, hogy maga valamilyen megmagyarázhatatlan
módon szerepelt a látomásomban, amikor legutóbb az oculusban voltam,
- Igazán? Hogyan?
Spindrift lenézett a pergamenre, amelyre oly sokat áldozott életéből, aztán megrázta a fejét.
- Volt ott egy lány - mormolta maga elé. - Egy aranyhajú lány…
- Egy lány?
Az öregember most úgy bukkant elő a bensejében megbújó rémképek közül, ahogy egy vízzel
átitatott holttest emelkedik a felszínre. A szeme kitisztult.
- Igen, igen - mondta. - Egy lány. Tudja, Harland, az elmúlt években ez egyetlenegy szer sem
jutott eszembe. Egy lány, itt Hautaire-ben! - És nehézkesen kuncogni kezdett. Ó, istenem, istenem!
Ez igazán már a világ vége lenne.
Judyt akarata ellenére mélyen meghatotta az öregember nyilvánvaló megkönnyebbülése.
Ösztönösen kinyújtotta a kezét, s rátette Spindriftére.
- Nem tudom, mi lehetett az a látomás, Spindrift - mondta. - De ha segítségére lehetek
valamiben…
Spindrift szabad kezével szórakozottan megveregette a lányét.
- Ez nagyon kedves öntől, Harland - mormolta. - Igazán nagyon kedves…

Ugyanazon az estén a vacsoránál az apát fellépett a refektóriumban a pulpitusra, és kezét

felemelve csendet kért. A mormolás elhalkult, és a szerzetesek csodálkozva fordultak elöljárójuk
felé. Az egy hosszú percig csendesen nézett rájuk, aztán megszólalt:
- Testvéreim és tisztelt vendégeink. Itt, Hautaire-ben mi olyan életet élünk, amelynek alapelveit
több mint ezer évvel ezelőtt fektették le. Azt hiszem, ez igaz élet, s így el is nyeri az Úr tetszését. Az
a remény él bennem, hogy ezek az elvek, legalábbis a leglényegesebb vonásai, még ezer év múlva
is létezni fognak, éppúgy, mint ma, s hogy a spirituális igazság, amelyet alapítólevelünkben őrzünk,
vigasz forrása, bátorítás marad minden istent szerető ember számára, a remény szigete és egy kis
nyugalom a viharban hánykolódó világban.
Elhallgatott, mintha nem tudta volna, hogyan folytassa, s mindnyájan látták, hogy becsukja a
szemét, az ég felé fordítja az arcát hosszú, néma imádságot mormolva. Amikor ismét rájuk nézett, a
teremben szinte tapinthatóvá vált a csend.
- Barátaim, éppen most tudtam meg, hogy bizonyos európai hatalmak, Izraellel és az Egyesült
Államokkal együttműködve, ma délután fegyveres partraszállást hajtottak végre Szaúd-Arábia és
más olajtermelő államok területén.
Ijedt felkiáltások hangzottak, aztán mindenki susogni kezdett. Az apát felemelte a hangját, hogy
a zűrzavart túlkiabálja.
- Kijelentették, a támadást azért hajtják végre, hogy biztosítsák a maguk számára a nemzeti,
politikai és gazdasági fennmaradáshoz feltétlenül szükséges olajat. Az 1979-ben aláírt bagdadi
békeszerződésnek megfelelően a megtámadott államok azonnal fegyveres segítségért folyamodtak a
Szovjetunióhoz, s ezt követően a Szovjetunió és szövetségesei az inváziós csapatok azonnali és
teljes visszavonását követelték. Kijelentették, beláthatatlan következményei lennének, ha ezt a
követelést nem teljesítenék.
Megint elhallgatott, és komoran nézett rájuk.
- A kompletórium után én magam fogok misét bemutatni, isten segítségét kérve. A misét a nagy
kápolnában tartjuk. Magától értetődik, hogy ezen szívesen látjuk minden vendégünket. Dominus
vobiscum. - Keresztet vetett feléjük, lelépett a pulpitusról, és kisietett a teremből.
A nagy hangzavarban, amely azonnal kitört, amint az apát elhagyta a termet, Spindrift Judyhoz
fordult, és megragadta a karját.
- Velem kell jönnie, Harland - suttogta sürgetően. - Most azonnal.
Judy, aki még mindig az előbb hallottakon rágódott, megadóan bólintott, s követte az
öregembert, aki a refektóriumból a könyvtárba vezette. Ott kikereste az oculus és a kupola kulcsát,
aztán felsietett a lánnyal a lépcsőn, az elhagyott folyosókon át az ajtóhoz, amely most már több mint
fél évszázada zárva volt. Lázas türelmetlenség vett erőt rajta, s végig az úton motyogott magában
valamit. Judy egy szót sem értett ebből, de nemegyszer úgy tűnt neki, mintha ismét a különös szót
hallaná: Pikadoh. De nem tudta, mit jelent ez a szó.
Az átjáróban olyan sok hulladék gyűlt össze, hogy a kupolába vezető ajtót csak vállukat
nekivetve, együttes erővel tudták kinyitni. Aztán átpréselték magukat az ajtónyíláson, be e mögötte
levő kis üregbe, s ott Spindrift meggyújtotta a lámpát, amit magával hozott. Ennek bizonytalan
fényénél igyekeztek tovább az oculus felé.
Amikor odaértek, Spindrift átadta a kulcsot Judynak, s úgy tartotta a gyertyát, hogy lássa, mit
kell tennie. Egy perccel később az ajtó nyikorogva kinyílt, s láthatóvá vált a hét évszázaddal előbb
ide helyezett kőkoporsó.
Judy meglepetésében levegő után kapkodott.
- Azt akarja mondani, hogy be kell oda feküdnie?
- Magának kell, Harland - felelt Spindrift. - Kérem, igyekezzék. - De miért? - kérdezte Judy. - Mi
értelme lenne?
Spindrift megragadta a vállánál fogva, s majdnem sikerült is belöknie a koporsóba. - Hát nem
érti, Harland? - kiáltotta. - Magának kell bebizonyítania, hogy az utolsó látomásom téves volt!
Magának kell bebizonyítania, hogy tévedtem! - Életének huszonkét éve alatt Judynak több
szokatlan élményben volt része, mint legtöbb, nála háromszor idősebb társnőjének, de erre mégsem
volt felkészülve. Egyedül volt egy bolond nyolcvanéves öreggel. Aki, úgy látszik, elhatározta, hogy
begyömöszöli őt egy középkori kolostor falába épített kőkoporsóba. Biztosra vette, hogy ha ez
sikerül neki, ráfordítja a kulcsot az ajtóra, s otthagyja őt. Mégis éppen abban a pillanatban, amikor a
legnagyobb szükség lett volna fizikai erejére, érezhetően elgyengült. Karjában, amelyet nekifeszített
a falaknak, mintha nem lettek volna izmok, lába pedig úgy elgyengült, hogy nem tudta, nem
csuklik-e rögtön össze testének súlya alatt.
- A kulcs - mormolta. - Adja ide a kulcsot. Maga pedig menjen vissza ahhoz az ajtóhoz. Azonnal.
És ott várjon rám.
Spindrift karjának szorítása megenyhült. Judy hátralépett, és kikotorta a kulcsot a zárból. Aztán
már egy kicsit bátrabban fordult szembe az öreggel. A gyertya pislákoló fényénél könnyek nyomát
látta a vénséges vén arcon.
- Kérem, menjen, Spindrift úr - könyörgött. - Kérem.
- De ugye megteszi? - kérte őt az öreg. - Tudnom kell, Mr. Harland. - Igen - mondta a lány. -
Megteszem. A szavamat adom rá.
Az öreg néhány bizonytalan lépést tett hátrafelé, aztán megállt, s nem vette le a szemét a lányról.
- Akarja, hogy itt hagyjam a gyertyát magának? - Igen - mondta a lány. - Tegye le oda a földre.
Megvárta, míg Spindrift megtette, amit kért tőle, aztán lassan elkezdett hatvanig számolni. De
még harmincnál sem tartott, amikor a kupolát a magasban elhúzó harci repülők eget verő zaja rázta
meg. Judy hevesen megrázkódott, s anélkül hogy befejezte volna a számolást, megfordult, s két
hátrafelé tett lépéssel behelyezkedett a koporsóba, úgyhogy válla nekinyomódott a hideg kőnek.
- Kérlek, édes istenem - suttogta -, legyen minden úgy, ahogy…
Zuhanni kezdett, függőlegesen lefelé a föld belsejébe, mintha egy liftaknában lett volna. De a
gyertya, amely még mindig ugyanott állt, ahova az öregember helyezte, s lassú, egyenletes,
aranyfényű lánggal égett, elárulta, hogy a gyomra hamisan jelez. Mégis olyan erősen szédült, hogy
karját a koporsó belsejéhez préselte, hogy egyenesen tartsa magát. Savanyú nyál öntötte el a száját.
Mivel biztos volt abban, hogy rögtön elájul, nyelt egyet, s behunyta a szemét.
A gyertyaláng visszfényeként bíborvörös tűzgolyók úsztak át recehártyáján. Aztán fokozatosan
zöldre, majd sötétkékre változtak, majd ismét skarlátra, végül eltűnt minden a bársonyos sötétben. A
szemhéja becsukódott, mintha nehéz súlyokat helyeztek volna rá.
Hirtelen - minden előzetes figyelmeztetés nélkül - magasan egy város felett találta magát.
Azonnal megismerte, hiszen a gimnáziumban a környezetismereti órán tucatnyi írásbeli dolgozatot
irt róla, ez volt a szülővárosa. Az egész látomás különös álomszerű élességgel elevenedett meg. A
levegő hihetetlenül tiszta volt: sem füst, sem köd nem árnyékolta be az utcák világosan kirajzolódó
hálózatát. Észak felé a Michigan-tó ezüstöskéken csillogott az erős napsütésben, miközben a
háborítatlan víztükörre lassan gyülekező félelmes felhők szilvakék árnyéka vetődött. De az már
nem az a Chicago volt, amelyre emlékezett. Eltűnt az egész városközpont. A helyén szürke
kőtörmelék, amelynek szélén máris zöld növényzet burjánzott. Nem füstölögtek a gyárkémények,
az autópályákat nem lepték el a csillogó autósorok, tehervonatok sem kanyarogtak az egymást
keresztező iparvágányokon, minden halott volt, csendes, mint egy Holdon levő városban. Ez
valóban nekropolis volt, a halottak városa.
A látomás aztán elhalványodott, s a helyén egy másik jelent meg. Egy hatalmas síkságot látott,
amelyet széles folyó szelt át. De a végtelen, aranyos Duna menti búzaföldek eltűntek. A szél, amely
az égen hajó alakú felhőket kergetett, gyom és vadfű borította, szinte a tengerig húzódó, végtelen
táblák felett fújt. Sem ember, sem állat nem volt látható, egyetlen madár sem szállt a levegőben.
Amikor Spindrift körülbelül húsz perc múlva visszatért, Judy, mint egy kis mormota kucorgott a
szarkofág alján, fejét felhúzott térdén nyugtatta. Félve hajolt fölé, s kezét a vállára tette.
- Harland - súgta türelmetlenül. - Harland, jól van?
Nem kapott választ. Spindrift letérdelt, kezét a lány karja alá csúsztatta, s óriási erőfeszítéssel
kivonszolta a szarkofágból. A lány az ajtónak dőlt, aztán elterült mellette. Spindrift ügyetlenül
belenyúlt az ing kivágásába, hogy meggyőződjön róla, ver-e még a szíve, s így rájött, hogy ebben a
pillanatban hunyt ki benne a remény utolsó szikrája is.
Megütögette a halottsápadt arcot, s addig dörzsölgette a lány kezét, amíg a szempillája
megrebbent.
- Mi történt? - kérdezte Spindrift. - Mit látott?
A lány csodálkozva nyújtotta ki hideg kezét, megérintette a fölé hajló ráncos arcot.
- Szóval csak látomás volt, susogta. - Pedig olyan volt, mintha valóság lenne.
- Valóság lesz - mondta a férfi szomorúan. - Mindaz, amit látott, meg fog történni Eddig még
mindig így volt.
- De nem volt ott egy lélek sem - mondta a lány szomorúan. - Senki sem volt ott Mi történt az
emberekkel, Spindrift? Hova lettek az emberek?
- Jöjjön, kedvesem - sürgette őt a férfi, s gyengéden felsegítette. - Jöjjön velem.

A levegő még meleg volt és kábító a vadzsálya, levendula és rozmaring nyárt idéző illatától,
amikor az öregember és a lány egy szűk ösvényen felfele kapaszkodtak a hegyoldalon a gerinc felé,
ahol az ősi neolitok most is mint törött fogak rajzolódtak ki a sötétedő égboltra. Alattuk
barátságosan világítottak a kolostor ablakai, mögöttük aprócska alakok mozogtak ide-oda.
Aztán elérkeztek egy magaslatra, ahol a mészkő felszíne durva ülőalkalmatosságot formázott.
Spindrift óvatosan leült, lehúzta Judyt maga mellé, s kiterítette rá köntösének széles szárnyát.
Eközben érezte, a lány teste még mindig remeg, mint egy kristályharang, amelyet ha egyszer
megütnek, rezeg akkor is, amikor a hangja már nem hallható. Az elviselhetetlen, tehetetlen bánattól
elszorult a torka. Most már látta - de túl későn -, hogy mit kellett volna tennie, hogy visszaélt a
bizalommal, amellyel Rodrigo barát és Ferrand abbé megajándékozták. De azt is látta, valami
csendes józansággal, hogy valójában nem lett volna képes eleget tenni a rábízott feladatnak, mert az
emberiségbe vetett hit szikrája is kihunyt belőle 1917 véráztatta romjai között. Azóta nem hitt
abban, hogy az emberek természetüknél fogva jók, s még abban sem volt biztos, hogy a csodát,
amelyet Peter Sternwärts létrehozott, nem fogják-e alattomosan éppen a gonosz lélek szolgálatába
állítani.
Mégis, ha megteszi azt az egy lépést, ha közrebocsátja az Exploratio Spiritualist, s ezzel lehetővé
teszi, hogy az emberek előre lássák, mi lesz őrült pénzvágyuk, gőgös önteltségük, a hatalom iránti
atavisztikus gerjedelmük elkerülhetetlen következménye… Ki lehet biztos abban, hogy
Armageddont nem lehetett volna elkerülni, hogy Peter csodája nem lett volna képes átformálni az
emberi szellemet? Quis custodi et ipsos, custodes? De Istenen kívül ki lett volna képes erre?
Spindrift Istene pedig belefulladt Ypres sarába.
Végzetes mulasztásának gondolatára epe öntötte el az öregember száját. Kétségbeesetten kereste
a szavakat, hogy megvigasztalja a mellette kuporgó és még mindig remegő lányt. Hazugság kellett,
valami ártatlan kis hazugság.
- Eddig nem mondtam, de azt hiszem, magára vár a feladat, hogy közrebocsássa helyettem a
Spiritualist. Igen, most már emlékszem. Így volt ez az utolsó látomásomban mondta végül. - Látja,
mégis van remény.
De még be sem fejezte a mondatot, kelet felé a távolban megvilágosodott az égbolt, mintha nyári
villám csapott volna le. A karja akaratlanul is megfeszült a lány vállán. Judy megrezzent.
- Ó, Istenem - nyögte halkan. - Ó, Istenem, Istenem, Istenem. - Éles, fájdalmas zokogás rázta
meg a testét újra meg újra.
Egy második villámlás megvilágította az alacsonyan szállá felhőket, s aztán a föld fölé boruló
égbolt megvilágosodott. Heves harangszó hallatszott a kolostorból. A különös, kísérteties csendben
először vérvörös indához hasonló vonal jelent meg az égen, aztán hatalmas kékesfehér tűzgolyó.
Később pedig feltámadt az északi szél.

Mándi Éva fordítása

 Kurt Vonnegut Jr. - A következő lépés

Szerintem mi, aggastyánok, soha nem szokjuk meg teljesen a kétéltűséget - mármint a
kétéltűséget a szó újabb értelmében. Még mindig rajtakapom magam, hogy olyan dolgok miatt
szomorodom el, amelyek többé egyáltalán nem érdekesek.
Például nem tehetek róla, de időnként elszomorodom a munkám - vagyis a régi munkám - miatt.
Végül is harminc évem ment rá, hogy a semmiből teremtsek valamit, és most az egész berendezést
eszi a rozsda, vastagon ül rajta a mocsok. Tudom, ostobaság még mindig azon rágódni, hogy mi lesz
vele, de néha mégis kikölcsönzök egy testet a raktárból, visszamegyek jó öreg szülővároskámba,
hogy amennyire tudom, lepucoljam és beolajozzam.
Persze ez a berendezés is csak arra volt jó, hogy pénzt fialjon; isten tudja, mennyi jött össze.
Mindenesetre jóval több, mint ami megmaradt, mert egy-két habókos elkótyavetyélte, meg a szél is
szétszórta mindenfelé. A rámenősebbek egész rakást gyűjtöttek belőle, aztán elrejtették valahova.
Nem szívesen ismerem be, de úgy félmillió biztosan összejött, amit persze én is eldugdostam. Néha
elővettem, számolgattam, de hát mindez a múlté. Pillanatnyilag azt se tudom, hol van.
De ez semmi ahhoz képest, hogy a feleségem, Madge mennyit aggódik a régi házunk miatt.
Harminc év alatt, amíg én dolgoztam, ő a házba adott bele apait-anyait. Mire kiütést kaptunk a
folytonos gürcöléstől meg a ház dekorálásától, addigra minden valamirevaló ismerősünk kétéltű
lett. Madge havonta egyszer kölcsönvesz egy testet, kitakarítja a házat, pedig az már csak arra jó,
hogy a termeszek meg az egerek ne kapjanak tüdőgyulladást. Ha rajtam a sor, hogy emberi alakot
öltsek, és kiszolgáljak a raktárban, mindig rájövök, mennyivel nehezebben szokhatják meg a nők a
kétéltűséget.
Madge jóval gyakrabban ölt-testet, mint én, és ez általánosságban is érvényes a nőkre. Meg
akarunk felelni a követelményeknek, ezért háromszor annyi női testet tartunk raktáron, mint férfit.
Úgy látszik, egy nőnek egyszerűen szüksége van rá, hogy teste legyen, felöltöztesse és megnézhesse
magát a tükörben. Madge pedig - isten tartsa meg a jó szokását - szerintem addig nem nyugszik,
míg a föld összes raktárának valamennyi testét föl nem próbálta.
Madge szédületesen szeret öltözködni. Soha nem gúnyoltam érte, mert kimondottan jót tett neki.
Valljuk be a nyers és kendőzetlen igazságot: a régi Madge-től nemigen jött tűzbe az ember, de hát
ez volt, és Madge akkoriban sokat kesergett miatta. Nem tehetett róla szegénykém, más se tehet
róla, hogy milyen testtel születik, de én ennek ellenére imádtam.
Na, miután kitanultuk, hogyan lehetünk kétéltűek, megépítettük az itteni raktárakat, feltöltöttük
elegendő testtel, és megnyitottuk a nagyközönség számára, Madge begolyózott. Egy platinaszőke
testet vett kölcsön, amelyet valami burleszkkirálynő adományozott, és eleinte azt hittem, hogy soha
többet nem tudjuk kicsalogatni belőle. De mondom, az önbizalmával csodát tett.
Engem, mint a legtöbb férfit, nem különösebben érdekel, milyet kapok. Csakis erős, jóképű,
egészséges testek kerülnek raktárba, egyik éppolyan jó, mint a másik. Néha, a régi idők kedvéért,
együtt öltünk testet, és hagyom, hogy Madge válasszon nekem, ami a legjobban illik az övéhez. A
dologban az a mulatságos, hogy nekem mindig szőke, nyúlánk testet választ.
A régi testemről Madge ugyan azt állítja, hogy több mint harminc évig imádta, de az tömzsi volt,
fekete, és a vége felé el is hájasodott. Emberi dolog, nem tehetek róla, de rosszul esett, hogy miután
kiléptem belőle, ahelyett hogy raktárba tették volna, leselejtezték. Igazán jó, kényelmes és otthonos
kis test volt, persze nem túl fürge, nem is egy csiricsáré masina, de megbízható. Bár gyanítom, hogy
manapság nem ölik egymást az ilyen típusért. Ami azt illeti, én se ilyet szoktam kérni a raktárból.
A testekkel kapcsolatban az a legrosszabb emlékem, amikor Dr. Ellis Konigswasser bőrébe
kellett bújnom. Ez a test a Kétéltű Pionírok Társaságáé, és csak egyszer egy évben, Konigswasser
találmányának évfordulóján, a Pionírok napján veszik elő. Azt mondták, érezzem
megtiszteltetésnek, hogy épp engem szemeltek ki, és hogy én vezethetem a felvonulást. Én meg,
kötözni való bolond, hittem nekik.
De ha még egyszer bele akarnak tuszkolni, bizony isten megtáncoltatom őket. Na, miután
kikölcsönöztem azt a csotrogányt, mindjárt megértettem, hogy miért fedezte föl Konigswasser a test
nélküli életet. Ettől a vén masinától mindenki kifutna a világból. Fekélyek, fejfájás, lúdtalp - olyan
horgas orr, mint egy henteskampó, malacszem és kopott hajókofferre emlékeztető arcszín.
Esküszöm, hogy Konigswassernél aranyosabb emberrel még nem találkoztam, de amíg ennek a
testnek a rabja volt; valahogy senki nem került olyan közel hozzá, hogy ez kiderüljön.
Eleinte, amikor kezdtük megtartani a Pionírok napi felvonulásokat, próbáltuk rávenni
Konigswassert, hogy ő bújjon bele, és vezesse a menetet, Konigswasser azonban hallani se akart
róla, így hát évről évre valami szegény mamlaszt kell rávenni, hogy vállalja. Persze Konigswasser
is felvonul, de egy száznyolcvan centis cowboyba bújik és a hüvelyk- meg a mutatóujjával kétrét
hajlítja a söröskonzervdobozokat.
Konigswasser olyan, mint egy gyerek, abban a testben. Nem unja meg a söröskonzervek
hajlítgatását, nekünk pedig felvonulás után körbe kell állnunk, és úgy tennünk, mintha nagyon
tetszene a mutatvány.
Annak idején nemigen hajlítgatott ilyen dobozokat.
Konigswasser a Kétéltű kor nagy öregje, ezért senki se mondja a szemébe, de pokoli, hogy mit
művel a testekkel. Ha kivesz egyet, addig henceg vele, míg szét nem reped. Akkor aztán valaki
kénytelen sebésztestbe bújni, hogy összevarrja.
Ne értsenek félre, nem akarok tiszteletlenkedni Konigswasserrel. Sőt nagyon is tisztelek
mindenkit, aki így vagy úgy, gyerek tudott maradni, mert a nagy ötletek ilyen emberektől
származnak.
A Történelmi Társulatban van róla egy kép még a régi időkből: azon jól látszik, hogy
Konigswasser soha nem adott a külsőségekre, mint a többi felnőtt - kapott valami patkányfogószerű
testet a természettől, és kész: többet nem törődött vele.
A haja a gallérját is eltakarta, a nadrágja folyton lecsúszott, hogy a cipősarkával kikoptatta a
hajtóka fölött, a kabátbélése pedig alul kis girlandokban röpködött utána. Elfelejtett ebédelni,
hidegben, esőben se öltözött fel rendesen, és csak akkor vette észre, hogy beteg, ha már szinte
belehalt. Annak idején úgy hívtuk az ilyeneket, hogy szórakozottak. Most persze, visszanézve, azt
mondjuk, hogy kezdett kétéltű lenni.
Konigswasser matematikus volt; a fejével kereste a kenyerét. A teste, amely ezt a csodálatos
agyat hordozta, csak annyit ért neki, mint mondjuk egy ócskavasat szállító tehervagon. Ha néha
megbetegedett, és kénytelen volt odafigyelni magára, valahogy így morfondírozott:
"Az emberi testből egyedül az agy ér valamit. De vajon miért van bőrzacskóba zárva, mi szükség
vérre, szőrre, csontra, csövekre? Nem csoda, hogy nem jutunk egyről a kettőre, ha egy életre össze
vagyunk kötve ilyen parazitával, amit táplálni és védeni kell az időjárás viszontagságaitól és a
bacilusoktól. És végül így is, úgy is tönkremegy, akármennyit óvják, táplálják!
És egyáltalán - tűnődött tovább -, kinek van szüksége rá? Olyan csodálatos lenne a
sejtállományunk, hogy érdemes hatvan-nyolcvan kilónyit hurcolni belőle?
Nem az a világ baja - szögezte le Konigswasser -, hogy túl sokan vagyunk, hanem az, hogy túl
sok a test."
Egyszer elromlottak a fogai, ki kellett húzatni, de nem kapott jól illeszkedő műfogsort, akkor írta
naplójába: "Ha az élőlény képesnek bizonyult az evolúcióra, és ki tudott kecmeregni az óceánból
(amely pedig igazán kellemes lakóhely lehetett), akkor bizonyára képes még egy lépésre, ki tud
kecmeregni a testéből is (amely, ha meggondoljuk, igazán nem a legkellemesebb hely az élet
elviselésére)."
Nem nagyon bízott benne, hogy ezt megéri. De szerette volna. Egyszer éppen ezen gondolkozott,
és ingujjban megállt egy parkban az állatkertnél, hogy végignézze az oroszlánok etetését. Aztán,
hogy a vihar alábbhagyott, a szemerkélő esőben hazaindult, az egyik lagúna szélén is
elbámészkodott kicsit, amíg a tűzoltók oxigénlélegeztetővel életre pofoztak egy vízbe fúlt férfit.
A tanúk szerint az öregúr egyenesen belesétált a vízbe, és az arcizma se rándult, ahogy lassan
elmerült. Konigswasser szemügyre vette az áldozatot, és azt mondta, hogy ilyen külsővel ő is
öngyilkos lett volna. Újra elindult, és már csaknem hazaért, amikor rájött, hogy a saját teste feküdt a
lagúna partján.
Visszament, hogy újra elfoglalja, mire a tűzoltók megindították a légzést, aztán inkább a város,
mint a saját kedvéért, szépen hazasétáltatta. Betette az első faliszekrénybe, kibújt belőle, és
otthagyta.
Csak akkor vette elő, ha írni akart, lapozni, vagy meg kellett etetni, hogy elég energiája legyen a
legszükségesebb házimunkák elvégzésére. Egyébként mozdulatlanul ült a faliszekrényben, maga elé
bambult, viszont szinte semmi energiát nem fogyasztott. Épp a minap mesélte Konigswasser, hogy
körülbelül heti egy dollárjába került a test, mert csak akkor vette elő, ha valóban szükség volt rá.
De a legjobb az volt, hogy nem kellett többé aludnia, hiszen aludt helyette a test; nem kellett
többé félni, hogy megsérti, és nem kellett olyan dolgok után szaladgálnia, amikre csak a testének
volt szüksége. Ha nem érezte jól magát, egyszerűen kiszállt belőle; addig vissza se ment, amíg meg
nem gyógyult, és nem kellett egy vagyont költenie az egészségére.
Amikor kivette a szekrényből, a könyvét írta arról, hogy tud az ember megszabadulni a saját
testétől; a könyvet különösebb megjegyzés nélkül huszonhárom kiadó visszaküldte. A
huszonnegyedik kétmillió példányt adott el belőle, s a mű jobban megváltoztatta az ember életét,
mint a tűz, a számok, az ábécé, a mezőgazdaság vagy a kerék feltalálása. Amikor ezt mondta valaki
Konigswassernek, a feltaláló bosszúsan felhorkant, hogy ilyen talmi dicséretekkel csak tönkreteszik
a könyvet. Szerintem volt benne valami.
Ha az ember körülbelül két évig betartotta a könyv utasításait, utána akkor léphetett ki, amikor
akart. Először meg kellett érteni, hogy a test földi pályafutásunk parazitája, diktátora, aztán szét
kellett választani, hogy mit akar a test, és mit akarunk vagy nem akarunk mi magunk - pontosabban
a lelkünk. Ezek után már csak arra kellett koncentrálni, amit mi akarunk, és amennyire lehet,
elfelejteni, amit a test akar a puszta önfenntartáson túl; ezáltal megadtuk lelkünknek azt, ami
megilleti, vagyishogy önálló életre keltettük. Ezt tette Konigswasser is, anélkül hogy rájött volna,
míg csak a teste és a lelke szét nem vált a parkban: a lelke ugyanis az oroszlánok etetését akarta
megnézni, a teste pedig irányítás híján belegyalogolt a lagúnába.
Mihelyt önálló életre keltettük a lelkünket, következhetett a kettéválás végső trükkje: testünket
egy irányba elindítva, lelkünkkel hirtelen az ellenkező irányba kirepültünk. Ezt bizonyos okok miatt
egy helyben állva nem lehetett megtenni, csak menet közben.
Eleinte Madge is, én is sokat ügyetlenkedtünk, mint az első tengeri állatok, amelyek több millió
évvel ezelőtt partra vetődtek, és csak totyogtak, vergődtek, fulladoztak a sárban. De idővel egyre
ügyesebbek lettünk, mert a lélek természetesen sokkal gyorsabban alkalmazkodik.
Mindkettőnknek jó okunk volt rá, hogy szabadulni akartunk. Eleinte azok bolondultak a
felfedezésért, akiknél szorított a cipő. Madge beteg volt, és már nem sokáig bírta volna. Én meg úgy
éreztem, ha itt hagy, egyedül én se sokáig húzom. Így hát belevetettük magunkat a könyv
tanulmányozásába, és próbáltuk Madge-et kicsalogatni, mielőtt meghal. Én vele együtt
gyakoroltam, nehogy bármelyikünk is magára maradjon. Végül épp hogy megúsztuk - alig hat
héttel előbb sikerült, hogy Madge teste szétesett.
Ezért is vonulunk fel a Pionírok napi díszszemlén. Nem mindenki van ott, csak az első ötezer
kétéltű. Valljuk meg, tengeri malacok voltunk, de se így, se úgy nem volt vesztenivalónk, viszont
bebizonyítottuk a többieknek, milyen kellemes és biztonságos élet vár rájuk - az ördögbe is, jóval
biztonságosabb, mint hogy évről évre a testükre legyenek bízva.
Előbb-utóbb szinte mindenki jobbnak látta, ha megpróbálja. Eleinte csak néhány millióan
voltunk, aztán több mint egymilliárdan - láthatatlanul, anyagtalanul, elpusztíthatatlanul és
teringettét! - hűen elveinkhez, senkinek se ártottunk, semmitől se féltünk.
Test nélkül a Kétéltű Pionírok egy gombostű fején is elférnek. A Pionírok napján öt
négyzetkilométeres tér is kevés, több mint három tonna élelmet kell felzabálnunk, hogy erőt
gyűjtsünk a felvonuláshoz, egyesek meghűlnek, mások mindenféle nyavalyát szednek össze,
ráadásul folyton összezördülünk, mert egymás sarkára lépünk, féltékenykedni kezdünk, mert van,
akit a sor élére állítanak, mások belülre kerülnek, és az ördög tudja, még mi minden történik.
Nem nagyon rajongok a felvonulásokért. Ott van mindenki, és lehet, hogy a lelke jó, de a sok
összezsúfolódott test mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. A múlt évi Pionírok napján például
kánikula volt. Nem csoda, ha felforrt az agyunk, miután eltikkadva, étlen-szomjan raboskodtunk a
testünkben.
 Na, szó szót követett, és egyszer csak a felvonulás vezetője felhorkant, hogy ha még egyszer
elvétem a lépést, kiveri belőlem a szuflát. Mivel ő vezette a felvonulást, az évben ő kapta a legjobb
testet, a Konigswasser cowboyát kivéve, de azért mondtam neki, hogy esetleg én is szétlapítom azt
a hájas fejét. Erre ő előrelendült, én meg ott helyben lecövekeltem, meg se vártam, hogy kapcsolt-e.
Végül az én testemet is neki kellett bevonszolni a raktárba.
Egy perccel később már el is felejtettem, milyen dühös voltam rá. Leesett a tantusz, tudják, hogy
van ez. Csak egy szent képes rá, hogy egy-két percnél tovább rokonszenves is, okos is; sőt néhány
rövid rohamot kivéve, boldog is legyen az ember testében. Még nem találkoztam olyan kétéltűvel,
akivel ne lehetett volna könnyen kijönni, ne lett volna vidám és érdekes - amíg csak lelke volt. De
mihelyt testet öltött, iszonyú barátságtalan fickó lett belőle.
Attól kezdve, hogy elfoglaljuk a testünket, a kémia veszi át a hatalmat, mirigyek, amelyektől
könnyen begurul az ember, képes lenne ölre menni, éhes lesz vagy begőzöl, bolond, érzelmes vagy -
szóval többé nem tudja, mi történik vele a következő percben.
Ezért nem tudok haragudni az ellenségre, akik nem szívelik a kétéltűeket. Ezek soha nem jönnek
ki, nem is próbálják megtanulni. Azt se szeretik, hogy mások csinálják, és azt akarják, hogy mi is
menjünk vissza a testünkbe, és maradjunk ott.
Miután összekaptam a felvonulás vezetőjével, Madge felszívódott, és a női mellékhelyiség kellős
közepén hagyta a testét. Most, hogy megszabadultunk, olyanok lettünk, mint az eleven ördögök, el
is indultunk, hogy szemrevételezzük az ellenséget.
Általában nem szívesen megyek oda, csak hogy bámuljuk őket. Madge szereti nézni, mit
hordanak a nők. Éjjel-nappal egy testben járnak, ezért sokkal gyakrabban váltanak ruhát, hajszínt és
kozmetikai divatot, mint mi a raktáron levő nőkön.
A divatban nem sok örömet találok, viszont minden más, amit ellenséges területen látni vagy
hallani lehet, olyan unalmas, hogy attól egy gipszszobor is megindulna.
Az ellenség rendszerint az ódivatú szaporodásról fecseg, amelynél ügyetlenebb, nevetségesebb,
kényelmetlenebb módszert elképzelni se lehet, különösen ha összevetjük a kétéltűek eljárásával. Ha
nem erről beszélnek, akkor az ételről, vagyis a vegyszerfalatokról locsognak, amivel meg kell
tölteniük a bendőjüket. Vagy a félelemről, amit mi annak idején politikának hívtunk -
álláspolitikának, társadalompolitikának, kormánypolitikának.
Az ellenség persze gyűlöli, hogy mi akkor lessük meg őket, amikor akarjuk, ők viszont sose
láthatnak, kivéve ha testet öltünk. Úgy látszik, iszonyúan félnek tőlünk, bár ez éppolyan értelmetlen
dolog, mintha mondjuk a napfelkeltétől félnének. Azt se bánnánk, ha az egész világ az övék lenne,
csak a raktárakat hagyják meg. De nem, ezek folyton összedugják a fejüket, mintha attól kellene
tartaniuk, hogy bármelyik pillanatban nagy hujahóval megjelenünk és lecsapunk rájuk.
Fel is szereltek egy csomó masinát, amivel állítólag kétéltűek után kutatnak. Lyukas gombot se
ér, de úgy látszik, ettől boldogabbak - úgy tesznek, mintha valami hatalmas sereggel állnának
szemben, de uralkodnak magukon, csupa fontős meg nagyon ravasz dolgot eszelnek ki. Know-how
meg szakértelem - folyton egymás vállát veregetik, hogy milyen ravaszak, és ezzel szemben mi
milyen tökkelütöttek vagyunk. Ha ez a ravaszság fegyverkezést jelent, akkor meg kell adni, igazuk
van.

Ha jól sejtem, tulajdonképpen már javában folyik a háború. Mi ugyan el se kezdtük, csak a
felvonulási teret őrizzük, titokban tartjuk a raktárakat, és lelépünk, ha légiveszély van, ha fellőnek
egy rakétát vagy valami mást.
De ez csak olaj a tűzre, mert a légitámadás, a rakéta meg a többi rengeteg pénzbe kerül, és egy-
egy fellövés - amire egyébként semmi szükség - bizony szánalmasan kevés ellenszolgáltatás az
adófizetők pénzéért. Tudjuk, hogy hol, mikor és mire készülnek, így hát nem csoda, hogy soha nem
kerülünk az útjukba.
Ezek az agyafúrt hájfejűek persze nemcsak gondolkoznak, hanem a testükre is vigyázniuk kell,
ezért rendszenet csak a legnagyobb körültekintéssel megyek közéjük. Ezért is akartam eliszkolni,
amikor Madge meglátta a rét közepén álló raktárat. Rég nem beszéltünk senkivel, hogy mire készül
az ellenség, és a raktár valahogy borzasztó gyanúsnak látszott.
Madge-et a burleszkkirálynő optimistává tette, és azt mondta, hogy végre az ellenség agya is
megvilágosodott, nyilván ők is kétéltűvé akarnak válni.
Tényleg úgy látszott. Ott állt tárva-nyitva a degeszre tömött, csodálatos új raktár, olyan
ártatlanul, hogy jobbat elképzelni se lehet. Többször körberepültük, Madge egyre kisebb köröket írt
le, hogy jobban lássa, mi van a női konfekcióosztályon.
- Hagyjuk a pokolba - mondtam.
- Csak nézelődök - felelte Madge. - Abból nem lehet baj.
Amikor meglátta a középső kirakatot, azt is elfelejtette, hogy hol van és honnan jött. Esküszöm,
ilyet még én se láttam - egy száznyolcvan centi magas, valóságos istennő állt a kirakatban. Pedig
nem is az alakja volt a legcsodálatosabb, hanem a rézbőrű teste, a pezsgőszínű haja és a körme meg
az aranylamé estélyi. Mellette egy skarlátzsinórral és csillogó érmekkel díszített szőke óriás állt
tábornagyi egyenruhában.
Gondolom, egy légitámadás során emelték el az egyik eldugott raktárunkból, aztán kitömték,
befestették és felöltöztették őket.
- Madge, gyere vissza - mondtam.
A sartrőz hajú, rézbőrű nő megmozdult. Felüvöltött egy sziréna, és a rejtekhelyről katonák
rohantak elő, hogy megragadják Madge-et.
A raktár kétéltűek számára készített csapda volt!
A csalitest a bokájánál össze volt kötve, hogy ne lehessen lépni vele, pedig ha Madge ki akart
bújni belőle, el kellett volna indulnia valamerre.
A katonák diadalittas arccal elszállították első hadifoglyukat. Segíteni akartam, ezért a cifra
tábornagyba bújtam. Reménytelennek látszott a helyzet, mert a tábornagy is csali volt, az ő bokáját
is összekötözték. Madge után engem is elvonszoltak.
A parancsnokuk, egy fiatal, pimasz őrnagy, olyan büszke volt, hogy dzsiggelni kezdett az
útpadkán. Neki sikerült foglyul ejteni az első kétéltűt, és ez valóban nagy szám lehetett. Évek óta
háborúztak velünk, isten tudja, hány milliót költöttek ránk, és mi csak mostantól kezdtünk figyelni
rájuk.
Kiderült, hogy valami nagy tárgyalásunk lesz. Éjszakára börtönbe csuktak, és úgy összekötöztek,
hogy moccanni se tudtunk, másnap pedig bevezettek a tárgyalóterembe, ahol tévékamerák
szegeződtek ránk.
Pocsékul éreztük magunkat; nem is tudom, mióta nem töltöttünk ilyen hosszú időt testbe
gyömöszölve. A tárgyalás előtt, a börtönben többet törtük a fejünket, mint valaha, korgott a
gyomrunk, képtelenek voltunk kényelmesen elhelyezkedni a priccsen, bárhogy próbáltuk, és persze,
nyolc órai alvásra volt szükségünk.
Azzal vádoltak, hogy dezertáltunk - s ez az ellenség törvénykönyvei szerint a legsúlyosabb bűn.
Szerintük a kétéltűek gyáván megfutamodtak, cserbenhagyták a testüket, pedig az emberiség bátor
és fontos tetteket várt tőlük.
Reménytelennek látszott, hogy felmentenek. Ezt a tárgyalósdit is csak azért rendezték, hogy
végre "őszintén feltárhassák" a problémákat, vagyishogy mennyire igazuk van, míg ellenben
nekünk mennyire nincs igazunk. A terem dugig volt tömve katonai főmókusokkal, mindenki
borzasztó dühösen, bátran és fennkölten meresztgette a szemét.
- Mr. Kétéltű - szólalt meg az ügyész -, ön ugyebár emlékszik még azokra az időkre, amikor
minden ember egy testben, egy lélekben nézett szembe az élettel, dolgozott és harcolt azért, amiben
hitt?
- Emlékszem, hogy akkoriban folyton harcban álltunk egymással, bár senki se tudta, miért, és
hogy hogyan lehetne abbahagyni - feleltem udvariasan. - Egy kérdésben viszont mindenki
egyetértett: senki se szeretett harcolni.
- Mit mondana arról a katonáról, aki elszökött a tűzvonalból? - kötekedett tovább az ügyész.
- Azt, hogy piszkosul be volt gyulladva.
- Segített elveszíteni a csatát, nem igaz?
- Jé, tényleg.
 - Ez tagadhatatlan.
- De vajon nem ugyanezt tették-e a kétéltűek is, amikor cserbenhagyták az emberi fajt az élettel
vívott harcban?
- Nem tudom, erre gondol-e, de többnyire túléltük - válaszoltam.
Ez is igaz volt. Nem győztük le a halált, talán nem is akartuk, de az bizonyos, hogy elképesztően
kitoltuk az élet végső határát, különösen ha azt vesszük, hogy két lábon meddig húzhatja az ember.
- A kötelességüket hagyták cserben - csattant fel az ügyész.
- Maga is kirohanna egy égő házból!
- Hagyták, hogy a többiek egyedül folytassák a harcot!
- Ugyanazon a vészkijáraton távozhatnak, mint mi. Akkor másznak ki, amikor tetszik. Csak azt
kell világosan látniuk, hogy mit akar a testük és mit a lelkük, aztán arra koncentrálnak…
A bíró akkorákat csapott a kalapácsával, hogy azt hittem, mindjárt széthasad. Errefelé ugyanis
elégették Konigswasser könyvét - már amit megtaláltak -, és én most tévétanfolyamon ismertettem
a módszert, hogyan válhatnak meg a testüktől.
- Ha a kétéltűeken múlna - mondta az ügyész -, mindenki cserbenhagyná a kötelességét, azt se
bánnák, ha teljesen eltűnne a mi mércénk szerinti élet és fejlődés.
- De hiszen ez az - helyeseltem. - Pontosan erről van szó.
- Senki sem dolgozna többé azért, amiben hitt? - akadékoskodott az ügyész.
- Volt egy barátom még a régi időkben, aki tizenhét éven át gyárban dolgozott; lyukakat fúrt
ilyen kicsi, szögletes micsodákba, de soha nem tudta pontosan, hogy mire volt jó. A másik mazsolát
termelt egy üvegfúvó cégnek, bár senki se ette meg, az ismerősöm pedig képtelen volt rájönni, hogy
miért veszi meg a termést a cég. Az ilyen dolgoktól beteg leszek - persze csak most, hogy testem
van -, de a régi munkámnak még a gondolatától is kiütést kapok.
- Ezek szerint ön megveti az emberi fajt és mindazt, amit az emberiség csinál! - kiáltott az
ügyész.
- Dehogy, nagyon szeretem, jobban, mint valaha. Csak szerintem piszokság, hogy annyit kell
gürcölniük a testükért. Ha önök is átváltoznának, mindjárt megértenék, micsoda boldogság, ha nem
kell többé aggódni, hogy honnan teremtsék elő a következő ebédet, hogyan védjék magukat a téli
fagyoktól, vagy hogy mi lesz, ha elkopik a testük.
- Ez viszont minden ambíció, minden nagyság végét is jelenti, tisztelt uram!
- Ó, fogalmam sincs, mire gondol - feleltem. - Köztünk is szép számmal akadnak valóban nagy
emberek. Nagyok, függetlenül attól, hogy van vagy nincs testük. A kétéltűség megszünteti a
félelmet. - Egyenesen a legközelebb álló kamera lencséjébe néztem. - És ez a legcsodálatosabb
dolog, ami az emberrel valaha is történt.
Már dörrent is a bíró kalapácsa, a főmókusok pedig üvöltözni kezdtek. Az operatőrök
felordították a kamerájukat, és a legnagyobb górékat kivéve mindenkit kizavartak. Úgy látszik,
tényleg mondtam valamit. Gondolom, gyorsan bedobták a "műszaki hiba” táblát.
Miután úrrá lettek a fejetlenségen, a bíró közölte, hogy a tárgyalásnak vége, és Madge meg én
dezertálás miatt bűnösök vagyunk.
Nem volt vesztenivalóm, ezért visszapofáztam.
- Kezdem érteni magukat, szegény mókusok - kiáltottam. - Képtelenek félelem nélkül élni. Csak
egy dologhoz értenek: hogy lehet olyan páni félelmet kelteni magukban és másokban, hogy biztosan
elvégezzék a dolgukat. Szórakoztató lehet nézni a többieket, amint pattognak a félelemtől, nehogy
kapjanak valamit a fejükre, vagy elvegyenek tőlük valamit.
Erre már Madge is kinyitotta a pici száját.
- Csak úgy tudnak felelősségtudatot kicsikarni valakiből, ha halálra rémítik.
- A bíróság megsértése! - rikácsolta a bíró.
- Viszont csak úgy lehet megfélemlíteni őket, ha mindenki a saját bőrében marad tettem hozzá.
A katonák megragadtak, és kezdtek kivonszolni a tárgyalóteremből. - Hadüzenet! - kiáltottam.
Erre megálltak, és iszonyú csönd lett.
- Már rég háborúban állunk - mondta bátortalanul egy tábornok.
- Mi még nem - válaszoltam -, de ha ki nem oldoznak bennünket, mostantól harcolni fogunk. - A
tábornagyi egyenruha szenvedélyessé és lenyűgözővé tett.
- Nincs is fegyverük - mondta a bíró -, nem értenek semmihez. A kétéltűek test nélkül semmit se
érnek.
- Tízig számolok - közöltem -, ha addig nem eresztenek szabadon, a barátaim megszállják
magukat, és ez az egész piszkos banda kénytelen fesz felmasírozni a legközelebbi sziklára. Be
vannak kerítve. - Ez persze süket duma volt. Egy testben egyidejűleg csak egy ember fér el, de ezt
az ellenség nem tudhatta biztosan. - Egy! Kettő! Három!
A tábornok nagyokat nyelt, elfehéredett, és tétován intett.
- Eresszék el őket - mondta elhaló hangon.
A katonák - akik ugyancsak megrémültek - boldogan teljesítették a parancsot. Madge és én
szabadok voltunk.
Tettem néhány lépést, s lelkemmel másik irányba fordultam, és a következő pillanatban az
érmekkel, zsinórokkal felbokrétázott csodaszép tábornagy nagy robajjal lezuhant a Pépcsőn, mint
egy ingaóra.
Észrevettem, hogy Marige nincs velem. Még mindig a rézbőrű testben volt, és a pezsgőszínű
hajában meg a körmeiben gyönyörködött.
- Mi több - szólalt meg -, kárpótlásul a sok szenvedésért, követelem, hogy ezt a testet küldjék
New Yorkba, ahol legkésőbb hétfőig, kifogástalan állapotban akarom átvenni. - Igenis, asszonyom -
mondta a bíró.

Mire hazaértünk, a Pionírok napi felvonulás épp véget ért; a díszszemle vezetője a raktárnál
kibújt a testéből, és mentegetőzni kezdett, hogy így viselkedett velem.
- Eredj már, Herb - mondtam -, fölösleges mentegetőznöd. Nem is te voltál. Hanem akiben
felvonultál.
Amellett hogy nem kell félni, az is jó a kétéltűségben, hogy testet öltve bármilyen bolondságot
csinál az ember, utána megbocsátanak neki.
Persze mint mindennek, a kétéltűségnek is vannak hátrányai. Továbbra is dolgoznunk kell, fenn
kell tartani a raktárakat, élelmet kell szereznünk a közös testek táplálására. De hát mindez
semmiség, s az igazán komoly hátrányok se valóban komolyak, csak régimódi aggastyánok tartják
annak, akik képtelenek leszokni az egykori aggodalmaskodásról.
Mondom, az aggastyánok talán soha nem fogják megszokni a kétéltűséget. Mind gyakrabban én
is azon kapom magam, hogy búsongok, vajon mi lett a fizetővécémmel, amit harminc éven
keresztül építgettem.
Ám a fiatalokat már semmi sem köti a múlthoz. Még a raktár sorsával se úgy törődnek, mint mi,
öregek.
Gyanítom, hogy ez lesz a fejlődés következő állomása: végképp szakítunk a testtel, mint az első
kétéltűek, amelyek kimásztak a sárból a napfényre, és soha többet nem tértek vissza a tengerbe.

Benedek Mihály fordítása

 Arthur C. Clarke - A mentés

Ki a hibás? Alveron már három napja ezen töprengett, de választ nem kapott néma kérdésére. A
kevésbé civilizált, kevésbé érzékeny fajok egyedei nem gyötrődtek volna emiatt, bármelyikük
megelégedett volna azzal, hogy a sors csapásaiért senki sem felelős. Alveron és fajtája azonban a
világegyetem urai voltak a történelem hajnala óta, amióta a kezdetek homályába vesző ismeretlen
erők a kozmoszban felszámolták az idő korlátalt. Övék volt a tudás - és a végtelen tudással járó
végtelen felelősség. A galaxis irányításában elkövetett hibákért Alveron és népe volt a felelős. De
most nem egyszerűen hiba történt: bekövetkezett a történelem egyik legsúlyosabb katasztrófája.
A legénység még nem tudott semmit. Még legjobb barátja, a hajó kapitányának első helyettese,
Rugon is csak az igazság töredékét ismerte. De a világ, melynek sorsa megpecsételődött, már csak
alig egymilliárd mérföldre volt. Néhány órán belül leszállnak a harmadik bolygón.
Alveron újra elolvasta a bázisról kapott üzenetet, aztán, emberi szemmel nem is követhető
gyorsasággal, lenyomta az "Általános figyelem" feliratú gombot. A mérföldnyi hosszúságú, S9000
jelzésű felderítő hajón a különféle fajok egyedei félbehagyták tevékenységüket, s mindenki a
kapitányra figyelt.
- Tudom, csodálkoznak azon - kezdte Alveron -, miért rendeltük el, hogy hagyják abba a
felderítést, és miért gyorsulunk fel így, a térnek ezen a pontján. Talán akadnak is olyanok, akik
tudják, mit jelent ez a gyorsítás. Hajónk utolsó útja ez: a generátorok már hatvan órája maximális
terhelés alatt állnak. Nagyon szerencsések leszünk, ha saját erőnkből eljutunk a bázisra.
Olyan nap felé közeledünk, amely hamarosan novává alakul. Hét óra múlva bekövetkezik a
robbanás, egyórás tűréssel is mindössze négy óránk marad a felderítésre. A rendszer mind a tíz
bolygója megsemmisül… és a harmadikon élet van. Erről csupán néhány napja tudunk. Tragikus
küldetésünk lényege, hogy kapcsolatba lépjünk e halálraítélt civilizációval, s ha lehet, néhány tagját
megmentsük. Tudom, milyen keveset tehetünk egyetlen hajóval ilyen rövid idő alatt. De a robbanás
bekövetkezte előtt egyetlen más jármű sem érheti el őket.
Hosszú szünet következett, mialatt a hatalmas hajó némán, iszonyú sebességgel rohant az előtte
lévő világrendszer felé. Alveron tudta, mire gondolnak társai, és megpróbált választ adni ki nem
mondott kérdéseikre.
- Nyilván tudni szeretnék, hogyan fordulhat elő ilyen óriási katasztrófa, melynél nagyobbról
nincs is tudomásunk. Biztosíthatom önöket, a hiba nem a felderítésben van. Mint tudják, csaknem
tizenkétezer hajóból álló flottánk képes egymillió évenként egyszer átnézni mind a nyolcezer-millió
naprendszert. Ilyen rövid idő alatt a világok általában nem sokat változnak.
Nem egészen négyszázezer évvel ezelőtt az S5060 jelzésű felderítő hajó megvizsgálta a
bolygórendszert, amely felé közeledünk. Értelmes lényeket egyik bolygón sem talált, noha a
harmadikon gazdag állatvilág mutatkozott, s két másik bolygó korábban lakott volt. Elküldték a
szokásos jelentést: a rendszer rutinszerű vizsgálata hatszázezer év múlva lesz esedékes.
És most olyan jelek mutatkoznak, hogy az utolsó vizsgálat óta eltelt rövid idő alatt értelmes
lények jelentek meg a rendszerben. Rádióüzenetek érkeztek a Kulath bolygóra az X29.35, Y34.76
és a Z27.93-as rendszerben. A bemérések ide vezettek.
A Kulath kétszáz fényévnyire van innen, tehát a rádióhullámok két évszázada vannak úton. Tehát
az e rendszer egyik bolygóján kialakult civilizáció legalább ennyi idős… hiszen elektromágneses
hullámokat tud létrehozni és mindent, ami ezzel együtt jár.
A rendszert nyomban teleszkópos vizsgálat alá vettük, s akkor láttuk, hogy napjuk minden
kétséget kizáróan prenova állapotban van. A detonáció bármelyik pillanatban bekövetkezhet, már
akkor is bekövetkezhetett volna, amikor a fényhullámok a Kulath felé tartottak.
Egy egészen kis késéssel a Kulath II. bolygón szupersebességű felderítőket irányítottak erre a
rendszerre. Ezek jelezték, hogy a robbanás még nem következett be, de néhány órán belül
feltétlenül várható. Ha a Kulath csak egy fényévtöredékkel távolabb van ettől naptól, sohasem
tudjuk meg, hogy itt létezett egy civilizáció.
Kulath vezetősége azonnal kapcsolatba lépett a bázissal, én meg parancsot kaptam, hogy
haladéktalanul keressem fel e rendszert. Az a feladatunk, hogy e halálraítélt faj tagjai közül mentsük
meg, akiket tudunk, ha élnek még egyáltalán. Bízunk abban, hogy az a civilizáció, amely rádióval
már rendelkezik, védekezni is tud az eddig bekövetkezett hőmérséklet-emelkedés ellen.
Hajónk és két kísérője külön-külön vizsgálja meg a bolygó egy-egy részét. Torkalee parancsnok
viszi az Egyest, Orostron parancsnok a Kettest. Nem egészen négy óra áll rendelkezésükre ahhoz,
hogy felkutassák azt a világot. A kijelölt időpont végére vissza kell térniük a hajóra, amely - velük
vagy nélkülük - megkezdi az eltávolodást. A két parancsnoknak hamarosan részletes utasítást adok
az irányító teremben.
Nincs más közölnivalóm. Két óra múlva belépünk a légkörbe.

A valaha Föld néven ismert bolygón a tüzek lassan kialudtak: már nem maradt semmi éghető
anyag. A városok megszakította hatalmas erdőségek helyén izzó faszén füstje már csak kormozta az
eget. De hátra volt még az utolsó óra, amikor a sziklák is folyni kezdenek. A ködben halványan
látszottak a kontinensek körvonalai, de a közeledő hajó legénységének mindez semmit sem
jelentett. Térképeik és feljegyzéseik tucatnyi jégkorszak és több özönvíz előtti időből származtak.
Az S9000 elszállt a Jupiter mellett, és elég volt egy pillantás, hogy meggyőződjenek: nem létezhet
élet a nyomás alatt lévő hidrokarbonok félig gáznemű óceánjaiban, melyeket a nap abnormális hője
mérges kilövellésekre késztetett. Elkerülték a Marsot és a külső bolygókat, és Alveron arra gondolt,
a Földnél beljebb lévő bolygók minden bizonnyal ma megolvadtak. Félő, gondolta szomorúan,
hogy az ismeretlen faj tragédiája is beteljesedett már. A szíve mélyén úgy érezte, talán jobb is így. A
hajó csak néhány száz utast tud felvenni, és ezek kiválasztása erősen aggasztotta.
Rugon, kommunikációs parancsnok és kapitányhelyettes, megérkezett az irányítóterembe. Az
elmúlt árát azzal töltötte, hogy sugárzást próbált felfogni a Földről, de hiába, késtünk - jelentette ki
komoran. - Átnéztem a teljes spektrumot, de a mi saját állomásainkat és a Kulath néhány, kétszáz
éves adását kivéve az éter süket. Ebben a rendszerben már semmi sem sugárzik.
Odalépett a hatalmas ernyőhöz, de olyan kecses úszómozdulattal, amilyenre kétlábú sohasem
fenne képes. Alveron nem válaszolt, számított a rossz hírre.
Az irányítóterem egyik falát teljesen beborította a végtelen mélység benyomását keltő nagy
fekete téglalap, a hatalmas ernyő. Rugon három finom tapogatójával, melyek nehéz munkára
bizonyára alkalmatlanok lettek volna, de iszonyúan gyors mozdulatokra voltak képesek,
végigsiklott a kiválasztó gombokon, s az ernyőn ezernyi fény gyulladt ki. A csillagmező gyorsan
tovaúszott, amint Rugon a Napra állította a műszert.
Az ernyőt beborító hatalmas árnyékot a Földön senki sem ismerte volna fel. A Nap már nem
világított fehér fénnyel: valami kékeslila felhőtakaró borította félig-meddig, melyből hosszú
lángnyelvek lövelltek ki. Egy ponton hatalmas kitüremkedést figyelhettek meg, mely messze
kinyúlt a lobogó koronából. Mintha lángoló fa nyúlna ki a Nap felszínéből: félmillió mérföld magas
lángnyelv ágai másodpercenként százmérföldes sebességgel rohannak ki az űrbe.
- Azt hiszem - mondta Rugon -, elégedett lehetsz az asztronómusok számításaival. Végül is…
- Ó, teljesen biztosra megyünk - felelte Alveron magabiztosan. - Beszéltem a Kulath
Obszervatóriummal, akik szintén végeztek a mi berendezéseinken néhány további számítást. Az a
bizonyos egyórás tűrés a mi biztonságunk érdekében van: ezt azonban nem akarják teljes
nyíltsággal közölni velünk, nehogy tovább maradjunk itt.
A műszerfalra pillantott.
- A pilótának most kellett belépnie az atmoszférába. Kapcsold vissza a képernyőt a bolygóra,
kérlek. Ez az!
Hirtelen remegést éreztek a lábuk alatt, riasztók szólaltak meg, majd némultak el. Az ernyőn két
kis lövedék siklott a Föld felé. Néhány mérföldön át együtt haladtak, majd szétváltak, és az egyik
nyomban el is tűnt a bolygó árnyékában.
A hatalmas anyahajó többezerszeres tömege lassan ereszkedett le a viharban, mely már tépte,
szaggatta az ember elhagyatott városait.

Orostron apró hajója az éjszakai féltekén járt. Akárcsak Torkalee, ő is azt a feladatot kapta, hogy
fényképezze, jegyezze le és jelentse az anyahajónak a fejleményeket. Mutatványok vagy utasok
számára a kis hajón nem volt hely. Ha sikerül kapcsolatot teremteni a földiekkel, az S9000 azonnal
idejön. Fecsegésre nem lesz idő. Ha bármi nehézség támad, a mentést erőszakkal hajtják végre, és a
magyarázkodást későbbre halasztják.
Kísérteties fény pislákolt a felperzselt föld felett, a világ fele furcsa hajnali fényben derengett. Az
ernyőn azonban különvált a külső fény, és láthatóvá lett a puszta hő; mintha itt soha semmiféle élet
nem létezhetett volna. Ez a sziklás pusztaság nyilván véget ér egyszer. Orostron, ebben a sűrű
légkörben amennyire csak tudta, növelte sebességét.
A viharban röpülő jármű alatt a sziklasivatag lassan emelkedni kezdett az ég felé. Magas
hegylánc következett, csúcsai a füstös felhőkbe vesztek. Orostron a műszereket a horizont felé
irányította, és a képernyőn hirtelen fenyegető közelségben jelent meg a hegyvonulat. Máris felfelé
irányította a hajót. Civilizáció számára ennél kevésbé alkalmas helyet el sem tudott képzelni, és arra
gondolt, talán a legokosabb lenne elmenni innen. De maradt. Öt perc múlva meg is lett az
eredménye.
Több mérföldnyi mélységben csonka hegylánc terült el, a csúcsokat valami iszonyú erő
fűrészelhette le. A sziklákból kiemelkedve, a mesterséges fennsíkon bonyolult szerkezetű
fémrácsszerkezet állt, mely hatalmas gépezeteket tartott. Orostron megállította a gépet, majd spirál
alakban indult le, a hegy felé.
Felszállt a köd, s az ernyőn tiszta kép jelent meg. A rács tükrök tucatjait tartotta, melyek a
horizonttal 45 fokos szöget bezárva fordultak az ég felé. Az enyhén konkáv alakú tükrök
fókuszában bonyolult szerkezetek rejtőztek. Az elrendezés jól átgondolt célszerűséget sejtetett,
minden egyes tükör az ég egyazon pontjára - vagy azon túl - irányult. Orostron kapcsolatba lépett
társaival.
- Valami obszervatóriumfélének látszik - mondta. - Ti láttatok már ilyesmit?
A háromlábú, kacsokkal rendelkező Klarten, aki a Tejút egy gömbsugaráról származott, más
véleményen volt:
- Ez valami kommunikációs berendezés. Azok a reflektorok az elektromágneses sugarakat
gyűjtik össze. Száz másik világban láttam már hasonlót. Még az is lehet, hogy a Kulath ennek a
jelzéseit fogta… bár nem valószínű, hiszen azok a sugarak nem származhattak ilyen nagyméretű
tükrökből, ahhoz túlságosan vékonyak voltak.
- Ez megmagyarázná, miért nem talált Rugon sugárzást, mielőtt lejöttünk - tette hozzá Hansur
II., a Thargon bolygó ikerlényeinek egyike.
Orostron egyáltalán nem értett egyet velük.
- Ha ez rádióállomás, akkor nyilván interplanetáris kommunikáció céljából épült. Nézzétek csak,
hová irányulnak a tükrök! Nem hiszem, hogy az a faj, amelyik mindössze kétszáz éve ismeri a
rádiót, már kijuthatott az űrbe. Az én népemnek ez hatezer évbe került.
- Nekünk elég volt háromezer év - mondta Hansur II. szelíden, néhány másodperccel megelőzve
ikertestvérét. Mielőtt elkerülhetetlenül kirobbant volna a vita, Klarten izgatottan hadonászni kezdett
csápjaival. Mialatt a többiek beszéltek, ő beindította az automata monitort.
- Itt van! Hallgassátok csak!
Elfordított egy gombot, és a kis szobát érdes, nyafogó hang töltötte be; változó hangmagassággal
szólt, és bizonyos, nehezen meghatározható szabályszerűséget mutatott. A négy felderítő feszülten
figyelt, egy ideig, aztán Orostron megszólalt:
- Nem létezik, hogy ez beszéd! Egyetlen lény sem tudja ilyen gyorsan képezni a hangokat!
Hansur I. ugyanerre az álláspontra helyezkedett.
- Televíziós program lehet. Nem gondolod, Klarten? Klarten csatlakozott hozzá.
- Igen. És minden tükör egy-egy műsort közvetít. Vajon hol veszik? Ha nem tévedek, a rendszer
egyik bolygója áll a sugarak útjában. Ezt máris ellenőrizhetjük.
Orostron jelentette az S9000-nek, mit találtak. Rugon és Alveron izgalomba jöttek a hír hallatára,
és ellenőrizték a csillagászati adatokat.
Meglepő s egyben elcsüggesztő eredményt kaptak. A kilenc bolygó egyike sem állt az adás
irányában. Mintha a tükrök vakon merednének az űrbe.
 Csak egyetlen magyarázat volt, ezt Klarten mondta ki hangosan:
- Interplanetáris közvetítés. De az adót elhagyták, és a berendezések gazdátlanul maradtak. Ki
sem kapcsolták, és így arra fordulnak, amerre hagyták őket.
- Hamarosan megtudjuk - mondta Orostron. - Leszállok.
Lassan leereszkedett a tükrök síkjáig, majd elszállva mellettük megállt a hegy sziklaplatóján. Az
acélrácsozat alatt, nem egészen száz méterre fehér kőépület gubbasztott. Ablaka ugyan nem volt, de
a szemközti falon ajtókat találtak.
Orostron nézte, amint társai védőruhába bújnak, és szívesen velük tartott volna. De valakinek itt
kell maradnia, hogy kapcsolatot tartson az anyahajóval. Alveron utasítása volt ez, nagyon helyesen.
Sohasem lehet tudni, mi történik egy idegen világban, amelyre először teszik a lábukat…
Különösen ilyen körülmények között.
A három felderítő óvatosan elhagyta a légzsilipet, majd fokozatosan átvették a ruha
antigravitációs mezőjét. Aztán, fajukra jellemző, egymástól merőben különböző mozgással
elindultak az épület felé: elöl a Hansur ikrek, szorosan a nyomukban Klarten. Valami zavar
támadhatott a gravitációs kontrolljában, mert hirtelen, társai nagy derültségére, elesett. Orostron
látta, hogy a legközelebbi ajtónál megállnak… az ajtó lassan kinyílt, és a felderítők eltűntek a
szeme elől.
Orostron a tőle telhető legnagyobb türelemmel várakozott, míg dühöngött a vihar körülötte, és a
hajnalpírhoz hasonló fény mind erősebbé vált az égen. A megadott időpontokban kapcsolatba lépett
az anyahajóval, és Rugon röviden tudomásul vette jelentkezéseit. Kíváncsi volt, mire jutott Torkalee
a bolygó túloldalán, de a Nap interferenciája okozta zajban nem tudott kapcsolatot teremteni vele.
Klarten és a Hansurok hamarosan észrevették, hogy feltételezésük lényegében helyes volt. A
teljesen elhagyatott épület rádióadó volt. Egyetlen nagy teremből állt, amelyhez kisebb irodák
csatlakoztak. A nagyteremben elektromos berendezések hosszú sorát látták: a műszerfalakon fények
villogtak, a vákuumcsövekben tompa fény izzott.
De Klartent mindez cseppet sem bűvölte el. Az első rádiókészülékek, melyeket az ő népe
készített, ma már százmillió éves, megkövesedett leletek voltak. Az Ember, aki alig néhány
évszázada rendelkezik elektromos berendezésekkel, nem versenyezhet olyan fajjal, amely már a
Föld történetének félideje óta használja ezeket.
A csoport mégis rögzítette, amit a teremben látott. Egy probléma azonban megoldatlan maradt:
az elnéptelenedett állomás műsort ad, de honnan? A központi kapcsolótáblát hamar megtalálták.
Rengeteg műsort tudott egyszerre közvetíteni, de a forrást nem találták meg a lábuk alatt eltűnő
kábelerdőben. Az S9000-en Rugon megpróbálta elemezni a műsorokat, talán neki sikerül
megtalálnia a forrást. A kábeleket lehetetlenség volt követni meglehet, kontinenseken haladnak át.
A csoport nem vesztegette az időt az elárvult állomáson. Itt nem tudhattak meg semmit; az életet
keresték elsősorban és nem tudományos információkat. A kis hajó néhány percen belül
felemelkedett a fennsíkról, és elindult a hegyek mögött feltételezett alföldek felé. Már három óra
sem áll rendelkezésükre.
Alig tűnt el mögöttük a titokzatos tükörerdő, Orostronnak eszébe ötlött valami. Csak a képzelete
játszott vele várakozás közben, vagy a tükrök valóban elmozdultak valamicskét, mintha a Föld
forgását akarnák kiküszöbölni? Elhessegette a bizonytalan gondolatot, mint valami lényegtelen
apróságot. Nyilván csak annyit jelent, hogy a berendezés még mindig működik.
Tizenöt perc múlva felfedezték a várost. Egy, azóta kiszáradt folyó körül szélesen el terülő
metropolisz volt; a folyó ágya csúnya sebhelyként kanyargott a magas épületek között, a furcsán
oda nem illő hidak alatt.
Már a magasból is látszott, milyen elhagyatott a város. Alapos feltárásra azonban nem volt idő,
hiszen mindössze két és fél órájuk van. Orostron úgy döntött, a legközelebb nagy építmény mellett
leszáll. Logikusnak látszott, hogy néhány lény a legerősebb épületekben keres menedéket a tragédia
beteljesüléséig.
A legmélyebb barlangok - a föld szíve - a végső kataklizmában nem adnak menedéket. Még a
külső bolygók is - ha ugyan elérik ezeket a földi lények - csak néhány órás haladékot jelentenek,
csak annyit, amennyivel később ér oda a naprendszer irtózatos összeomlásának hulláma.
 Orostron nem tudhatta, hogy a várost nem napokkal vagy hetekkel, de már több mint egy
évszázaddal ezelőtt kiürítették. Mert az oly sok kultúrát átélt városok sorsa megpecsételődött,
amikor a helikopter vált az általános szállítóeszközzé. Néhány nemzedék alatt az emberek nagy
tömegei jöttek rá arra, hogy egy-két óra alatt a Föld bármelyik pontját elérhetik… tehát
visszaköltöztek az erdőkbe és a mezőkre, ahová mindig is vágyakoztak. Az új civilizáció olyan
gépekkel és energiaforrásokkal rendelkezett, amelyekről az elődök nem is álmodtak, de mert
alapvetően mezőgazdasági jellegű volt, fölöslegessé váltak az évszázadokig uralkodó acél és beton
épületmonstrumok. Egyes városok kutatási, irányítási vagy szórakoztató központokként tovább
funkcionáltak, másokat hagytak tönkremenni, mert lerombolásuk túl sok gonddal járt volna. Több
nemzedéken át alig változott valamicskét több nagyváros meg a régi egyetemi városok, ám azok,
amelyek a gőznek, a vasnak vagy a felszíni közlekedésnek köszönhették létüket, eltűntek azokkal az
iparágakkal együtt, amelyek táplálták őket.
Így, mialatt Orostron a segédhajóban várakozott, társai végtelen folyosókon és termeken
rohantak át, egyik képet a másik után készítve, mégsem tudtak meg semmit azokról a lényekről,
akik az épületeket használták. Könyvtárakat, fogadótermeket, tanácstermeket, irodákat jártak be, de
mind üres volt, vastagon beborítva porral. Ha nem látták volna a rádióadót a hegyen, a felfedezők
azt hihették volna, a Föld évszázadok óta élettelen.
A várakozás hosszú percei alatt Orostron megpróbálta elképzelni, hová tűnhettek e faj egyedei.
Talán öngyilkosságot követtek el, amikor rádöbbentek, hogy nincs menekvés, talán hatalmas
óvóhelyeket építettek a föld mélyén, és most milliószám lapulnak a Iába alatt, és várják a véget.
Már-már attól tartott, sohasem fogja megtudni.
Szinte megkönnyebbült, amikor végre kiadta a parancsot a visszatérésre. Hamarosan megtudja,
vajon Torkalee csoportja szerencsésebb volt-e. Már szívesen visszatért volna az anyahajóra, mert a
feszültség percről percre nőtt. Már régóta a fejében motoszkált a gondolat, nem követtek-e el valami
hibát a Kulath asztronómusai. Csak akkor kezdte jobban érezni magát, amikor már maga körül látta
az S9000 falait. Még jobban érzi majd magát, ha a hajó már kint lesz az űrben, és ez a baljós nap
kicsire zsugorodva tűnik el a hajó mögötti messzeségben.
Mihelyt társai a légzsilipen át beléptek a kis hajóba, Orostron beállította a műszereket az S9000
irányába. Aztán a barátaihoz fordult.
- Nos, mit találtatok? - kérdezte.
Klarten elővett egy vászontekercset, és kiterítette a padlón.
- Ilyenek voltak - mondta csendesen. - Kétlábúak, és mindössze két karjuk van. Úgy látszik,
fogyatékosságaik ellenére elég jól elboldogultak. Szemük is csak kettő, hacsak hátul nem hordtak
még. Szerencsések vagyunk, hogy ezt megtaláltuk, valószínűleg mást nem is hagytak hátra.
A régi olajfestmény figurái élettelenül meredtek a három figyelmes szemlélőre. A sors iróniája
folytán értéktelensége mentette meg a pusztulástól. Amikor a várost kiürítették, senki sem vette a
fáradságot, hogy Alderman John Richards (1909-1974) képeit elvigye. Másfél évszázadon át,
mialatt a városoktól távol olyan új civilizáció szárnyalt a magasba, amilyenekről a régiek álmodni
sem mertek, e kép csak gyűjtötte magán a port.
- Szinte ez minden - mondta Klarten. - A várost évekkel ezelőtt elhagyhatták. Expedíciónk,
sajnos, nem járt sikerrel. Ha vannak is élőlények ezen a világon, túlságosan jól elrejtőztek előlünk.
A parancsnok kénytelen volt egyetérteni vele.
- A feladatot szinte lehetetlen volt végrehajtani - mondta. - Ha nem órák, hanem hetek álltak
volna rendelkezésünkre, talán sikerrel járunk. Ahhoz képest, amit tudunk róluk, akár a tenger alatt is
építhettek óvóhelyet. Erre bizonyára nem gondolt senki.
A jelzőberendezésre pillantva módosított a pályán.
- Öt perc múlva ott leszünk. Úgy látom, Alveron meglehetősen gyorsan halad. Kíváncsi vagyok,
talált-e valamit Torkalee.
Az 59000 néhány mérföldnyi magasságban lebegett az izzó kontinens tengerpartja felett, amikor
Orostron visszatért. Már mindössze harminc percük maradt, tehát nem vesztegethették az idejüket.
Orostron ügyes manőverezése nyomán a kis hajó összekapcsolódott az anyahajával, és a csoport
hamarosan kilépett a légzsilipből.
 Néhányan vártak rájuk. Ez nem okozott meglepetést, de Orostron azonnal látta, barátait nemcsak
a kíváncsiság hozta ide. Mielőtt bárki egy szót is szólt volna, már tudta, valami baj van.
- Torkalee még nem tért vissza. Elvesztette a társait, meg kell mentenünk őket. Gyere az
irányítóterembe.
Torkalee már a kezdettől szerencsésebb volt, mint Orostron. Az alkonyvonalat követve elkerülte
a nap kibírhatatlan izzását, s végül egy beltengerhez érkezett. Szinte újszülött tenger volt, az ember
művei közül az egyik utolsó, e terület egy évszázaddal ezelőtt még sivatag volt. Néhány órán belül
újra sivatag lesz: a víz máris forrt, felszínéről gőzfelhők gomolyogtak az ég felé. De még ezen
keresztül is látták a tengerparti szép fehér várost.
A téren, ahol Torkalee leszállt, repülőgépek parkoltak szabályos sorokban. Elcsüggesztően
primitív, légcsavaros megoldásúak, de szép kivitelben készültek. Jelét sem látták életnek, bár az volt
a benyomásuk, hogy a város lakói nem lehetnek messze. Néhány ablakból fény szűrődött ki.
Torkalee három társa nyomban elhagyta a gépet. A csoport vezetője, rang és faj szerinti
elsőbbsége folytán T'sinadree volt, aki, Alveronhoz hasonlóan a Központi Napok egyik ősi
bolygóján született. Alarkane következett utána, a világegyetem egyik legfiatalabb fajának
képviselője, aki - furcsa módon - még büszke is volt erre. A sort a Palador rendszer egy különös
lénye zárta. Névtelen volt, mint fajának valamennyi tagja: saját személyazonossággal nem
rendelkezett, hiszen fajának egyszerűen egy mozgó, ugyanakkor függő darabja volt. Bár ő és társai -
a számtalan világ feltárása céljából már réges-régen szétszóródtak a világegyetemben, valamilyen
ismeretlen kapocs olyan kifürkészhetetlenül fűzte őket össze, mint az emberi testet a sejtek.
A paladori lény mindig többes számban beszélt magáról. Az ő nyelvükben nem volt, és nem is
lehetett szó arra, hogy "én".
A felderítők meghökkentek a kellemes külsejű épület hatalmas ajtói láttán - bár titkukat minden
földi gyermek ismerte. T'sinadree nem sokat töprengett rajtuk, hanem kapcsolatba lépett Torkalee-
vel. Aztán mindhárman arrébb húzódtak, míg parancsnokuknak sikerült a gépet a legjobb helyzetbe
hoznia. Hirtelen iszonyú fényességű láng lobbant fel, az erős acélváz, jóformán a láthatóság határán
- felvillant, majd kihunyt. Még izzottak a kövek, amikor a kíváncsi csapat, lámpákkal világítva,
belépett az épületbe.
Lámpákra azonban semmi szükség sem volt. A hatalmas termet fénycsövek világították meg a
mennyezetről. A terem kétoldalt hosszú folyosókra nyílt, elöl pedig széles lépcsősor vezetett az
emeletre.
T'sinadree egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán, mert egyik út olyan volt, mint a másik,
csoportját a közelebbi folyosóra irányította.
Mind erősebbé vált bennük a sejtelem, hogy az élet egészen közel van hozzájuk. Mintha
bármelyik pillanatban szembe találkozhatnának e világ lakóival. Ha ellenséges fogadtatásra lelnek -
ami nem lett volna csoda -, azonnal be kell vetniük a bénító készülékei.
Feszülten léptek az első szobába, s csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy csak gépek
vannak bent… több sorban álltak, némán és mozdulatlanul. A falak mentén több ezer fém
iratszekrény húzódott végeláthatatlan sorokban. A faliszekrényeken és a titokzatos gépeken kívül
semmi más nem volt a szobában.
Hármuk közül a leggyorsabb, Alarkane, már vizsgálta is a szekrényeket. Valamennyiben
ezerszám lapultak erős, vékony anyagok, rajtuk számtalan kerek és hosszúkás lyuk. A paladori
megnézte az egyik kártyát, Alarkane pedig lefényképezte a jelenetet; közeli képeket készített a
gépekről is. Aztán elhagyták a szobát. Az óriási terem, a világ egyik csodája, nekik semmit sem
jelentett. Élő szem nem látja többé a szinte emberi képességekkel rendelkező Hollerith-elemzőket
és az ötmilliárd lyukkártyát, melyen minden rajta volt, amit feljegyezhettek a Föld minden egyes
lakójáról: férfiról, nőről és gyermekről.
Nyilvánvaló volt, hogy a termet nemrégen még használták. A felderítők izgatottan siettek át a
következő terembe. A hatalmas könyvtár több mérföldes polcrendszerein könyvek milliói
sorakoztak. A felderítők nem sejthették, hogy itt lelhető fel valamennyi törvény, amit ember alkotott
és elfogadott és minden beszéd, amely valaha a tanácstermekben elhangzott.
T'sinadree éppen a következő lépésen gondolkodott, amikor Alarkane felhívta a figyelmét az
egyik polcra, mely a többitől eltérően, félig üres volt. Leni a földön könyvek hevertek szanaszét,
mintha eszeveszett sietségben verték volna le őket. A kép önmagáért beszélt. Nemrégen más lények
jártak itt. Bár a többiek nem látták, Alarkane éles szeme keréknyomokat fedezett fel a földön.
Lábnyomokat is látott, de mert nem ismerte ezeket a lényeket, nem tudhatta, merre igyekeztek.
Itt még erősebben érezték a lények közelségét, ám ez a közelség időbeli volt és nem térbeli.
Alarkane mondta ki mindnyájuk gondolatát:
- Ezek itt nyilván értékes könyvek, és valaki meg akarta menteni őket… talán az utolsó
pillanatban jutott eszébe. Vagyis kell lennie egy helynek, ahová menekültek… talán nincs is messze.
Esetleg találunk még nyomot, ami odavezet.
T'sinadree egyetértett vele, a paladori azonban kételkedett.
- Lehet, hogy így van - mondta. - De a menedékhely a bolygó bármelyik pontján lehet, nekünk
pedig mindössze két óránk maradt. Ne vesztegessük az időt, ha meg akarjuk menteni őket.
A csapat sietve indult tovább, csak annyi időre álltak meg, hogy néhány könyvet magukhoz
vegyenek. Talán hasznukat veszik a bázis tudósai… bár kétséges, hogy valaha is képesek lesznek
lefordítani a szövegüket. Hamarosan rájöttek, hogy a nagy épület jórészt kis szobákból áll; mindben
találtak olyasmit, ami arra utalt, hogy nemrég jártak ott. A legtöbb helyiségben rend volt, de egy-
kettőben óriási felfordulást láttak. Az egyik szoba különösen zavarba ejtette a felderítőket -
valamiféle iroda lehetett -, amit szinte teljesen tönkretettek. A földön papírok hevertek, a bútorokat
összetörték, s a kintről beszivárgó füst elhomályosította a szoba levegőjét.
T'sinadree szinte ijedten nézte.
- Csak nem került be ide valamilyen veszélyes állat! - nyúlkált idegesen a bénító szerkezet felé.
Alarkane nem válaszolt. Azt a különös hangot hallatta, amit faja "nevetésnek" hívott. Percek
teltek bele, míg meg tudta magyarázni, mi olyan mulatságos a számára.
- Nem hiszem, hogy állat követte ezt el - mondta. - A magyarázat nagyon egyszerű. Tegyük fel,
te dolgoztál ebben az irodában egész életedben… az évek során felgyűlt rengeteg irat! És egyszer
csak jön valaki, és azt mondja, többé nem jöhetsz ide, a munkád véget ért, ezt a helyet örökre el kell
hagynod. Sőt! Más sem teszi be a lábát ide utánad. Mindennek vége. Te hogyan mennél el innen,
T'sinadree?
A másik egy pillanatig elgondolkozott.
- Azt hiszem, rendet raknék, aztán elmennék. Úgy láttam, így történt a többi szobában is.
Alarkane újra elnevette magát.
- El is hiszem, hogy ezt tennéd! De vannak, akik másként viselkednek. Úgy érzem, kedvemre
való tény dolgozott ebben a szobában.
Szavait nem magyarázta meg, s a többiek még jó ideig törték a fejüket, mit is akart mondani, de
aztán feladták.
Megdöbbenve hallották, hogy Torkalee parancsot ad a visszatérésre. Sok információt gyűjtöttek,
de a világ eltűnt lakói nyomára egyik sem vezette őket. A kérdés végképp megoldhatatlannak
látszott. Az S9000 indulásáig mindössze negyven perc volt hátra.
A segédhajó felé félúton egy félkör alakú utat pillantottak meg, mely levezetett az épület
belsejébe. Építészeti stílusa merőben eltért magától az épülettől és mindattól, amit eddig láttak; a
szelíden lejtő felület pedig ellenállhatatlanul vonzotta e - számos lábbal rendelkező - lényeket, akik
ugyancsak belefáradtak már a kétlábúak által annyira kedvelt lépcsősorok megmászásába.
T'sinadree szenvedett tőlük a legjobban, hiszen rendes körülmények között tizenkét lábát használta,
de ha sietett, húszat - bár ezt a mutatványt még senki sem látta.
A csoport hirtelen megállt, a lefelé vezető folyosóra bámult, és mindhármukban ugyanaz a
gondolat képződött meg. Alagút, mely a Föld mélyébe vezet! És ahová vezet, ott talán megtalálnák
a Föld népét, és megmenthetnék néhányukat! Mert még mindig van idő arra, hogy szükség esetén
idehívják az anyahajót.
T'sinadree jelzett parancsnokának, és Torkalee azonnal a feje fölé tartotta a kis gépet. Lehet,
hogy a csapatnak már nem lesz ideje arra, hogy a folyosók labirintusán át, melyet a paladori elméje
oly pontosan lefényképezett, visszatérjen, de szükség esetén Torkalee fel tudná robbantani a fejük
felett lévő tucatnyi emeletet. De úgysem tart olyan sokáig, míg megnézik, mi van a folyosó végén.
 Csak fél percig tartott. Az alagút váratlanul egy furcsa, henger alakú teremben ért véget: a falak
mentén párnás ülések húzódtak. Kifelé is az az út vezetett, mint amelyen bejöttek, és időbe telt, míg
Alarkane rájött a szoba rendeltetésére. Milyen kár, gondolta, hogy sohasem lesz idejük kipróbálni.
Gondolataiból hirtelen T'sinadree kiáltása riasztotta fel. Alarkane megfordult, s látta, hogy a bejárat
némán bazárul.
Még a pánik első pillanataiban is azon kapta magát, hogy csodálattal adózik az építőknek, akik
így értettek az automatákhoz.
Elsőnek a paladori nyerte vissza a hangját. Egyik csápjával az ülések felé intett:
- Szerintünk a legokosabb lenne leülni - mondta. Palador sokszoros agya már elemezte a
helyzetet, s tudta, mi következik.
Nem kellett sokáig várakozniuk, a fejük fölött lévő rács mögül máris zümmögés hallatszott, s az
emberiség történelmében utoljára, bár élettelen, mégis emberi hang szólalt meg a Földön. A szavak
nem jelentettek semmit a felfedezőknek, bár sejtették, mi az üzenet.
- Kérem, válasszák ki az állomást, és foglaljanak helyet.
Ezzel egyidejűleg a fülke egyik fala kivilágosodott, s egy egyszerű térkép tűnt fel rajta, melyen
tucatnyi karikát kötött össze egy vonal. Minden kör mellett felirat s két, különböző színű gomb volt.
Alarkane kérdőn nézett a vezetőre.
- Ne nyúljatok hozzájuk - mondta T'sinadree. - Ha nem érintjük a gombokat, talán újra kinyílik
az ajtó.
Tévedett. Az automata metró tervezői feltételezték, hogy aki lejön ide, nyilván el akar jutni
valahová. Ha nem választ állomást, természetesen végig akar menni a vonalon. Újabb szünet
következett, mialatt a relék és thyratronok utasításra vártak. E harminc másodperc alatt a csoport
kinyithatta volna az ajtót, ha tudják, mit kell csinálniuk. De nem tudták, tehát az emberi észjárásra
beprogramozott gépek cselekedtek helyettük. A gyorsulást alig érezték, a puha kárpitozás a
fényűzést szolgálta, valójában nem volt szükség rá. Alig érezhető vibrálás mutatta csak, milyen
gyorsan haladnak a föld méhében, az út hosszáról azonban sejtelmük sem volt. És harminc perc
múlva az S9000 elhagyja a naprendszert.
Hosszú ideig csend volt a robogó járműben. T'sinadree és Alarkane gondolatai is száguldottak…
a paladoriéi is, csak másképpen. Az ő számára a halál nem jelentett semmit, mert egy egyed
megsemmisülése a csoportnak csak annyira volt fájdalmas, mint az embereknek a körömvágás. De,
ha nehezen is, azért felfogta, milyen helyzetbe került az egyéni intelligenciával rendelkező Alarkane
és T'sinadree, és szeretett volna segíteni rajtuk.
Alarkane kapcsolatba tudott lépni Torkalee-vel, bár a vétel gyenge volt, és gyorsan halkult a
hang. Pár szóval elmagyarázta a helyzetüket, és szinte még abban a pillanatban megjavult a vétel.
Torkalee a jármű pályájára állva fentről követte a földalattit ismeretlen úticélja felé. Most értesültek
csak, hogy majdnem ezer mérföldes sebességgel száguldanak, és Torkalee még egy meghökkentő
felvilágosítással is szolgált: ő már tudta, hogy a tenger felé tartanak. A szárazföld alatt még volt
némi reményük arra, hogy végül mégiscsak sikerül megállítaniuk a járművet, és akkor
kiszabadulhatnak. De az óceán alatt - semmiféle agyafúrt ötlet, sem az anyahajó gépei nem
szabadíthatják meg őket. Tökéletesebb csapdát ki sem találhattak volna.
T'sinadree figyelmesen tanulmányozta a fali térképet. A megfejtés könnyű volt, hiszen a köröket
összekötő vonalon apró fény kúszott végig. Már a fele utat megtette az első állomás irányában.
- Megnyomom az egyik gombot-szólalt meg végül T'sinadree. - Baj nem lehet belőle, és valamit
bizonyára megtudunk.
- Egyetértek. Melyik gombot próbálod ki?
- Csak kettő van; legfeljebb elsőre nem sikerül. Gondolom, az egyik indítja a gépet, a másik
megállítja.
Alarkane nem nagyon reménykedett.
- Gombnyomás nélkül indult - mondta. - Szerintem teljesen automatikus, innen egyáltalán nem
lehet szabályozni.
T'sinadree vitába szállt vele.
- A gombok nyilván kapcsolatban állnak az állomásokkal, különben semmi értelmük nem lenne.
Biztosan meg lehet állítani velük a földalattit. Csak kérdés, hogy melyik a jó gomb?
Jól gondolta. Bármelyik közbülső állomásnál meg lehetett állítani a járművet. Még csak tíz perce
utaztak, ha most kijuthatnának, semmi baj nem történne. Csak a balszerencséjükön múlt, hogy
T'sinadree a másik gombot nyomta meg.
A kis fény változatlan sebességgel kúszott át a kis körön. Torkalee ekkor közbeszólt a hajáról:
- Most haladtatok át egy városon, és közeledtek a tenger felé. Ezer mérföldön át nem lesz újabb
állomás.

Alveron már nem reménykedett abban, hogy életet talál a Földön. Az S9000 a bolygó felét már
berepülte, nem maradt egy helyben sokáig, és gyakorta leereszkedett, hogy felhívja magára a
figyelmet. Választ sehol sem kapott; a Föld teljesen kihaltnak látszott. Az életben maradottak
bizonyára olyan mélységekbe rejtőztek, hogy képtelenség segíteni rajtuk, holott nem kétséges,
milyen sors vár rájuk, gondolta Alveron.
A katasztrófa állásáról Rugon számolt be folyamatosan. A nagy hajó felhagyott hiábavaló
kutatásával, és visszarepült az óceán fölé, ahol Torkalee kis segédhajója még mindig követte a
földalatti útját.
Iszonyú látvány tárult a szemük elé. A Föld születése óta nem volt ilyen a tenger. Heggyé
tornyosult hullámok vágtattak a szélviharban, mely már elérte a több száz mérföldes sebességet. A
szárazföldtől ilyen távolságban is fákat, roncsokat, fémlemezeket és egyéb törmelékeket hurcolt
magával a szél, gyakorlatilag mindent, ami nem volt erősen a földhöz rögzítve. Repülőgép ebben a
viharban nem tudott volna a levegőben maradni. Az őrült hangzavart időnként elnyomta az eget-
földet rázó, egymásba csapó hullámok rettenetes robaja.
Súlyos földrengések szerencsére még nem alakultak ki. A fenti, iszonyú pusztulás ellenére a
mélyben még mindig hibátlanul működött a csodálatos mérnöki munka eredménye, a Világelnök
magán-földalattija. Működni is fog mindaddig, míg létezik a Föld, ami, az asztronómusok számítása
szerint, még legalább 15 perc, ha nem több, és hogy mennyivel több, azt Alveron is nagyon szerette
volna tudni. A csapdába esettek még csaknem egy órát utaznak a tenger alatt, míg újra szárazföld
alá nem érnek, addig semmi remény a megmentésükre.
Alveron utasításai pontosak voltak, bár soha, semmilyen körülmények között nem kockáztatta
volna meg, hogy veszélybe sodorja a rábízott óriásgépet. Ha ember lett volna, nehéz lett volna
számára a döntés, hogy sorsukra hagyja legénysége bajba jutott tagjait. De az embernél sokkalta
érzékenyebb faj egyedeként mindenek fölött ragaszkodott a szellemi értékek megőrzéséhez…
olyannyira, hogy népe hosszú idővel ezelőtt csakis azért vette át sok huzavona után a világegyetem
irányítását, hogy az igazság uralkodhassék a világegyetemben. Alveronnak a következő órákban
szüksége lesz minden emberfölötti képességére.
Eközben az óceán feneke alatt egymérföldes mélységben Alarkane és T'sinadree állandó
összeköttetésben álltak a külvilággal. 15 perc nem valami hosszú idő arra hogy valaki számot
vessen az életével. Még arra sem nagyon elég, hogy néhány búcsúüzenetet, melyek ezekben a
percekben mindennél fontosabbnak tűnnek, lediktálhassanak.
A paladori azonban mindvégig csendben volt, még csak nem is mozdult. A másik kettő, megadva
magát sorsának, saját ügyeivel foglalkozott, s őrá ügyet sem vetett. Meglepődtek, amikor váratlanul,
szenvtelen hangon megszólította őket:
- Úgy látjuk, várható pusztulásuk miatt intézik ügyeiket. Erre minden bizonnyal nincs szükség.
Alveron kapitány azt reméli, megmenthet bennünket, ha újra szárazföld alá érve meg tudjuk állítani
a földalattit.
Alarkane és T'sinadree úgy megdöbbentek, hogy egy pillanatig szólni sem tudtak. - Honnan
tudjátok? - kérdezte végre Alarkane meghökkenten.
Ostoba kérdés volt; mire kimondta, maga is rájött, hogy az S9000-en több paladori - ha ugyan
helyes ez a megfogalmazás - is maradt, s így társuk mindent tudott, ami az anyahajón történt. A
választ tehát meg sem várva, így folytatta:
- Alveron ezt nem teheti meg! Nem vállalhat ilyen kockázatot!
- Nincs ebben semmi kockázat - mondta a paladori. - Megmondjuk neki, mit tegyen. Roppant
egyszerű.
Alarkane és T'sinadree, akik rájöttek, mi történhetett, csodálattal néztek társukra. Válságos
időszakokban a paladoriak agya egyetlen hatalmas aggyá kapcsolódik össze, s ilyen pillanatokban a
világegyetem legerősebb intellektusává válnak. A kevésbé bonyolult problémákkal néhány száz
vagy ezer egység is képes megbirkózni, olykor-olykor több millióra is szükség van, s két ízben
kellett a több milliárdnyi paladori szellemi erejét egyesíteni ahhoz, hogy döntés szülessék az egész
faj létét fenyegető helyzetben. Palador intellektusa a világegyetem leghatalmasabb szellemi ereje
volt, s noha ritkán vették igénybe maradéktalanul, a tudat, hogy adott esetben rendelkezésre áll,
megnyugtató volt a többi faj számára. Alarkane azon tűnődött, vajon hány egység egyesült a
probléma megoldására. Arra is kíváncsi lett volna, hogyan figyelnek fel egy ilyen, viszonylag kis
ügyre.
Erre a kérdésre, persze, sohasem kap választ, bár magától is rájöhetett volna, ha tudja, hogy a
hűvösen elvont paladori elme szinte emberi hiúsággal bír. Alarkane valamikor írt egy könyvet arról,
hogy az intelligens fajok majdan - egyéni tudatukat feladva - egyetlen elmévé szövetkeznek a
világegyetemben. Ebben a könyvben azt állította, hogy Palador az első ilyen intellektus… és a
hatalmas, szétszórt elme nagy tetszéssel fogadta ezt az elméletét.
További kérdésekre már nem maradt idő, mert maga Alveron szólt bele a rádióba:
- Itt Alveron! Itt maradunk a bolygón, míg el nem érik a detonációs hullámok, úgyhogy van
esélyünk arra, hogy megmentsünk benneteket. Egy parti város felé haladtok, amit ezzel a
sebességgel 40 perc alatt értek el. Ha akkor sem tudtok megállni, felrobbantjuk az alagutat előttetek
és mögöttetek, ezzel elvágjuk az áramszolgáltatást. Akkor kiemelünk benneteket - a főmérnök
szerint öt perc alatt. Ezek szerint egy óra múlva biztonságban lesztek, hacsak a Nap korábban fel
nem robban.
- De ha ez bekövetkezik, ti is elpusztultok! Nem vállalhattok ekkora kockázatot!
- Emiatt ne aggódj, mi teljes biztonságban vagyunk. A Nap robbanása után még beletelik néhány
percbe, míg a detonációs hullámok elérik a maximumot. De ettől függetlenül, mi a bolygó sötét
oldalán vagyunk, egy nyolcezer mérföldes sziklaernyő védelmében. A robbanás első jelére azonnal
elhagyjuk a naprendszert, mégpedig mindvégig a bolygó árnyékában maradva. A lehető legnagyobb
gyorsulással még az árnyékban elérjük a fény sebességét, és a Nap akkor már nem árthat nekünk.
T'sinadree még mindig kétségekkel küszködött. Hirtelen újabb félelme támadt:
- Igen ám, de a bolygó árnyékában honnan tudják majd meg, hogy a robbanás bekövetkezett?
- A dolog roppant egyszerű - felelte Alveron. - A bolygó egyetlen holdja jól látszik innen.
Teleszkópon át figyeljük; ha hirtelen erősödik a fénye, hajtóműveink automatikusan
bekapcsolódnak, és kirepülünk ebből a naprendszerből.
Az elgondolás hibátlan volt. A mindig óvatos Alveron ezúttal sem bízott semmit a véletlenre. Jó
néhány perc eltelik addig, míg a felrobbanó Nap tüze megolvasztja a nyolcezer mérföld vastag
sziklatömböt. Ezalatt az S9000 bőven eléri a fénysebességet.
Még mérföldekre voltak a tengerparttól, amikor Alarkane megnyomta a másik gombot. Arra
számított, hogy nem történik semmi: az állomások között úgysem tudja megállítani a járművet.
Maga is meglepődött, amikor néhány perc múlva a rezgés lassan abbamaradt, és a földalatti megállt.
Az ajtók zajtalanul kinyíltak, de ők meg sem várva, míg teljesen szétnyílnak, már kint is voltak.
Már nem akartak kockáztatni. Hosszú alagutat láttak, mely emelkedő pályán tűnt el a távolban a
szemük elől. Már elindultak rajta, amikor Alveron hangja állította meg őket váratlanul:
- Maradjatok ott, ahol vagytok! Robbantunk!
Megremegett a föld, sziklák és törmelékek zúdultak alá. Újabb rázkódás után, mintegy száz
méterre előttük a folyosó eltűnt. A helyén egy óriási, függőleges üreg keletkezett.
A kis csoport gyorsan előretört, és megálltak az üreg szélén. A 300 méteres átmérőjű mélység
feneket még lámpáikkal sem tudták megvilágítani, a fejük felett sötét felhőket kergetett a viharos
szél. A Hold úgy ragyogott, hogy ember nem ismert volna rá. De a legcsodálatosabb az volt, hogy a
fejük felett a magasban ott lebegett az S9000, hatalmas fúrói, melyek e mély üreget vájták,
cseresznyepirosan izzottak.
Az anyahajóról most levált egy sötét árny, és zuhanni kezdett a föld felé. Torkalee jött a
barátaiért. Aztán Alveron köszöntötte őket az irányítóteremben; az ernyő felé mutatva csendesen
mondta:
- Nézzétek, alig maradt már időnk.
Lent a szárazföld lassan süllyedt a partot csapkodó, mérföldes hullámok alá. Az abnormálisan
ragyogó Hold fényében a Föld utoljára ezüstös síkságnak tűnt. Csillogó zuhatagokként ömlöttek a
vizek a távoli hegységek felé. A tenger egy rövid pillanatra diadalmaskodott, hogy aztán eltűnjék a
földdel együtt. Míg a csoport némán figyelte a lenti pusztulást, bekövetkezett egy sokkalta nagyobb
katasztrófa, melyhez csupán előjátékul szolgált a Föld megsemmisülése.
Mintha hirtelen hajnal pirkadt volna a holdfényes tájra; de nem volt ez valódi hajnal… a Hold
sütött úgy, mint egy második Nap. A baljós, különös fény mindössze fél percig világította meg a
kárhozatra ítélt bolygót. A hajó lámpái ekkor váratlanul felvillantak. Bekapcsolt a fő hajtómű.
Alveron ellenőrizte a jelzőberendezéseket. Amikor ismét az ernyőre nézett, már nem látta a Földet.
Amint az S9000 áthaladt a Persephone pályáján, a nagy teljesítményű túlfeszített generátorok
elcsendesedtek. Már nem volt rájuk szükség, a Nap többé nem árthatott nekik; bártehetetlenül
száguldottak át a csillagközi téren, tudták, hogy néhány napon belül segítséget kapnak.
Mindannyian érezték a helyzet fonákságát. Tegnap még ők akartak megmenteni egy immár nem
létező fajt. Alveron ismét azon tűnődött, vajon milyen lehetett az imént elpusztult világ. Hasztalan
próbálta elképzelni fénykorában, élettől nyüzsgő városaival. Akármilyen primitívek is lehettek a
lakói, talán mégis sokat adhattak volna a világegyetemnek. Ó, ha kapcsolatba léphettek volna velük!
Most már hiábavaló a sajnálkozás; a világ lakói nyilván már jóval az ő érkezésük előtt beásták
magukat bolygójuk vasszívébe. Kultúrájukkal együtt nyomtalanul eltűntek.
Alveron megkönnyebbült, amikor belépett Rugon, és megzavarta a gondolatait. A
kommunikációs parancsnok felszállásuk óta próbálta megfejteni az Orostron által fogott adást. A
probléma nem volt nehéz, de különleges berendezés és idő kellett a megoldásához.
- Nos, mit találtál? - kérdezte Alveron.
- Sok mindent - felelte a barátja. - Van itt valami rejtélyes dolog, amit nem értek. Rövid idő alatt
rájöttem, hogyan épültek az adók, és át is tudtam őket alakítani úgy, hogy a mi berendezéseinkre is
rákapcsolhatók legyenek. Úgy látszik, mindenfelé voltak felvevőik a bolygón, s így minden
érdekesebb helyet befoghattak. Még a városokban is találtam, magas épületek tetején. Az állandóan
körbeforgó felvevők körpanorámát vettek és adtak. Mintegy húsz helyszínt tudtunk azonosítani.
Ezenkívül másfajtaadások is voltak, valami, ami se nem kép, se nem hang. Talán tudományos
céljuk volt… lehetséges, hogy műszereket olvastak le. E programok egyszerre mentek különböző
frekvenciákon.
Márpedig ennek biztosan volt valami oka. Orostron még mindig úgy gondolja, hogy amikor
elmentek, nem kapcsolták ki a berendezéseket. De a programok más jellegűek, mint amilyeneket
rendes körülmények között egy ilyen állomás sugároz. Kétségtelenül interplanetáris adásról van
szó… Klartennek ebben igaza van. Ezek szerint a bolygó lakói kijutottak az űrbe… hiszen az utolsó
vizsgálatnál a többi bolygón nem találtak életet. Egyetértesz velem
Alveron feszült figyelemmel hallgatta.
- Igen, ez elég ésszerűen hangzik. De az is bizonyos, hogy az adás nem irányult egyik bolygó
felé sem. Magam ellenőriztem.
- Tudom - mondta Rugon. - Éppen arra vagyok kíváncsi, vajon miért küldtek ilyen hatalmas
reléállomással képet a csillagok közé egy olyan világról, amelyre a biztos pusztulás vár… olyan
képet, amely különösen érdekes a tudósok és az asztronómusok számára. És ezeket a panoráma-
felvevőket nagygonddal helyezték el. Meggyőződésem, hogy az adások irányultak valahová.
- Arra gondolsz, van egy külső bolygó, amit nem vettünk észre? - kérdezte. - Biztosíthatlak, hogy
a feltételezésed hibás. A sugár még csak nem is a naprendszer síkja felé irányult. De még ha így
lenne is… nézz csak ide.
Bekapcsolta, majd beállította az ernyőt. A tér bársonyos függönyén kékesfehér gömb függött,
mely láthatóan izzó gázok koncentrikus rétegeiből állt. Középpontjában vakító fehér fény - a
törpecsillaggá vált Nap.
- Talán nem is sejted, mekkora ez a gömb - mondta Alveron. - Nézd csak. - Kinagyította a képet,
mindaddig, míg az ernyőn már csak a nova központi része volt látható. A mag közeiében két apró
sűrűsödési pont jelent meg.
- Ez a rendszer két óriásbolygója. Még mindig van némi önállóságuk… de ezek több száz millió
mérföldre voltak a naptól. A nova még mindig tágul, holott máris kétszer akkora, mint a
naprendszer.
Rugon hallgatott, majd zsörtölődve megszólalt:
- Lehet, hogy igazad van. Az első feltételezésemet megdöntötted. De ezzel még nem nyugtattál
meg.
Néhány kört tett meg szótlanul, s ezalatt Alveron türelmesen várt. Ismerte barátja intuitív
képességét, mellyel olyan problémákat is meg tudott oldani, ahol a logika csődöt mondott.
Aztán Rugon lassan újra beszélni kezdett:
- És ahhoz mit szólsz - kérdezte -, ha feltételezem, hogy alapvetően lebecsültük ezt a népet?
Orostron egyszer már beleesett ebbe a hibába: azt hitte, nem jutottak ki az űrbe, hiszen csak kétszáz
éve ismerik a rádiót. Ezt Hansur II. mondta nekem. Nos, Orostron feltevése hibásnak bizonyult.
Talán mindnyájan tévedünk. Megnéztem az anyagot, amit Klarten hozott az adóról; őt nem hatotta
meg, amit talált, bár el kell ismerni, ilyen rövid idő alatt nagyszerű teljesítmény. Ezen az állomáson
olyan berendezések voltak, amelyek több ezer évvel idősebb kultúráknak is becsületére váltak
volna. Alveron, meg tudjuk nézni, hová irányult az adás?
Alveron egy teljes percig nem válaszolt. Tulajdonképpen várta ezt a kérdést, ám a válasz nem
volt könnyű. A fő hajtóművek teljesen kimerültek, már hozzájuk nyúlni sem volt érdemes. De amíg
energiájuk van, addig mindent meg lehet csinálni. Persze, sok rögtönzéssel, manőverezéssel járna,
mert a hajó még most sem vesztette el óriási kezdősebességét. Igen, meg lehet csinálni, és ez a
tevékeny szakasz nem is jönne rosszul most, hogy a küldetés kudarca miatt a csüggedés már kezdte
felütni fejét a legénység körében. A rossz hír, hogy a javítóhajó csak három hét múlva éri el őket,
még tovább rontotta a hangulatot.
A mérnökök, mint mindig, most is nagy hűhót csaptak, aztán természetesen pillanatok alatt
elvégezték azt a munkát, amit először mint lehetetlenségét hárítottak el maguktól. A hatalmas hajó
hosszú órák alatt szabadult meg attól a sebességtől, melyet a fő hajtóműtől szerzett percek alatt;
több millió mérföldes sugarú görbén változtatott pályát, s a csillagmező lassan elmozdult körülötte.
Három napig tartott a manőver, míg végül a hajó párhuzamosan haladt a Földről elinduló
sugárral. Kirepültek az ürességbe, mögöttük az izzó gömb, amely nemrégen még a Nap volt.
Csillagközi mértékkel mérve, jóformán egy helyben álltak.
Rugon órákon át figyelte a műszereket, s kutatófényeket küldött az űrbe. Annyi már bizonyos
volt, hogy sok fényévnyi távolságra semmi sincs előttük. Alveron időnként bejött hozzá, de ő
mindannyiszor csak ezt tudta jelenteni:
- Nincs jelentenivalóm. - Az esetek egyötöd részében fordult elő, hogy Rugont cserbenhagyta az
intuíciója, s már-már beletörődött abba, hogy most is ez történt.
Már egy hét is eltelt, amikor a tömegdetektorok mutatói enyhén remegni kezdtek a skálán. De
Rugon még nem szóit… még a parancsnoknak sem. Várt, míg bizonyosságot szerzett, aztán várt,
míg az ernyőn megjelent az első halvány kép. Aztán arra várt, hogy értelmezni tudja a kapott képet.
Amikor rájött, hogy a valóság túlszárnyalta legmerészebb elképzeléseit is, behívta társait az
irányítóterembe.
Az ernyőn megjelent az ismerős kép: a végtelen csillagmezők, napok és újabb napok a
világegyetem beláthatatlan határaiig. Az ernyő közepe táján alig érzékelhető csillagköd lebegett.
Rugon beállította a nagyítást. A csillagok kifutottak a képből, a kis csillagköd lassan betöltötte az
ernyőt… és egyáltalán nem csillagköd volt. A társaság felmorajlott a szemük elé táruló látványtól.
A végtelen térben hatalmas, háromdimenziós sorokban és oszlopokban ezernyi apró fényhasáb
mozgott sebesen, és az óriásrács mozgás közben is megtartotta rendezettségét. Mialatt Alveron és
társai a képet nézték, az alakzat kiúszott az ernyőről, és Rugonnak utána kellett állítani.
Hosszú csend következett, aztán Rugon megszólalt:
- Ez az a faj - mondta halkan -, amelyik csak kétszáz éve ismeri a rádiót… a faj, amelyről azt
hittük, bolygója mélyére mászott meghalni. A lehető legnagyobb nagyításban vizsgáltam meg a
képet.
Ekkora csapat még nem volt együtt az űrben. Mindegyik fény egy, a miénknél nagyobb hajó.
Természetesen nagyon primitívek… az ernyőn a rakéták hajtóművei láthatók. Igen, van merszük
rakétával nekivágni az űrnek! Értitek, mit jelent ez. Évszázadokba telik, míg eljutnak a legközelebbi
csillagig. Az egész faj annak tudatában vállalkozott az útra, hogy talán unokáik vagy azok unokái
megérkeznek.
Csak úgy érthetjük meg vállalkozásuk nagyságát, ha visszaemlékszünk, mennyi időbe telt
nekünk, míg meghódítottuk a világűrt, és aztán még mennyivel több idő kellett ahhoz, hogy elérjük
a legközelebbi csillagot. Vajon még a biztos pusztulás fenyegetettségében is képesek lettünk volna-e
ilyen teljesítményre ilyen rövid idő alatt? Ne feledjétek, ez a legifjabb civilizáció a
világegyetemben. Négyszázezer éve még nem is létezett. Vajon hová jutnak el egymillió év alatt?
Egy óra múlva Orostron elhagyta a sérült anyahajót, hogy kapcsolatot létesítsen az előttük
haladó hatalmas csapattal. Amint a kis torpedó eltűnt a csillagok között, Alveron felhívta barátai
figyelmét arra, hogy Rugont még gyakran fogják emlegetni a következő esztendők folyamán.
- Vajon milyenek lehetnek? - tűnődött. - Csupán ragyogó technokraták, akik nem ismerik a
művészetet és a filozófiát? Igencsak meglepődnek majd, ha Orostron utoléri őket - azt hiszem;
sérteni fogja a büszkeségüket. Különös, hogy minden faj azt hiszi, egyedül van a világegyetemben.
De majd hálásak lesznek nekünk, néhány évszázaddal megrövidítjük az utazásukat.
Alveron a Tejútra pillantott, amely ezüst páraként vonult végig az ernyőn. A Központi
Bolygóktól a Rim magányos napjaiig mindent átfogó csápjával a Tejút felé intett.
- Tudod - szólt oda Rugonnak -, tartok ettől a néptől. Mi lesz, ha nem tetszik nekik a mi kis
föderációnk? - Újra az ernyőt betöltő csillagfelhő felé intett, mely ragyogott a számtalan nap
fényében.
- Valami azt súgja nekem, nagyon elszánt lények lehetnek. Jó lesz, ha udvariasan bánunk velük.
Végül is, mindössze ezermilliószor vagyunk többen náluk.
Rugon nevetett a kapitány tréfáján.
Húsz év múlva ez a megjegyzés már nem volt olyan tréfás.

Nagy Erzsébet fordítása

 John Brunner - Az utolsó magányos ember

- Újabban már nem jár hozzánk, Mr. Hale - mondta Geraghty, miközben letette elém a poharat.
- Legalább másfél éve. De most a feleségem elutazott, és gondoltam, beugrom, mint a régi szép
időkben - mondtam. Végignéztem a hosszú bárpulton, a szemközti falnál lévő bokszokon, és
hozzátettem: - Úgy tűnik, hogy senki sem jár magához mostanában. Még sohasem láttam ilyen
üresnek ezt a helyet Így estefelé. Iszik valamit?
- Egy felest, ha megengedi, Mr. Hale. Nagyon köszönöm.
Geraghty levett egy üveget, és töltött magának. Azelőtt sohasem láttam, hogy sörnél erősebbet
ivott volna, azt is csak ritkán.
- Sok minden megváltozott - folytatta rövid hallgatás után. - Gondolom, maga is tudja, mitől.
Megráztam a fejem.
- A Kapcsolat, természetesen. Hiszen jóformán mindent megváltoztatott. Rámeredtem egy
percig, aztán felnevettem.
- Azt tudtam, hogy sokakat tönkretett, elsősorban az egyházakat. De sohasem hittem volna, hogy
magát is érinti.
- Pedig így van.
Felkapaszkodott egy székre a bárpult mögött. Ez is szokatlan volt azokhoz az időkhöz képest,
amikor még rendszeresen jártam ide. Másfél évvel ezelőtt nem lett volna alkalma, hogy akár
egyszer is leüljön egész este, és zárásig hullafáradtra talpalta volna magát.
- Én úgy látom, hogy a Kapcsolat az embereket bizonyos dolgokban óvatosabbakká, másokban
felelőtlenebbekké tette. Mindenesetre jórészt megszüntette az okokat, amelyek miatt az emberek
bárokba jártak és ittak. Tudja, hogy volt azelőtt. A bártulajdonos - hivatásánál fogva - valamiféle
panaszládának számított, olyan embernek, akivel meg lehet osztani a gondokat. A Kapcsolat
megjelenése után ez nem maradt sokáig így. Ismertem egy vajszívű tulajt, aki a Kapcsolat után is
ilyen maradt egy ideig. Telirakatta magát magányos pasasokkal és nőkkel itt. - Geraghty a fejére
mutatott.
- Foglalkozási ártalom - mondtam.
- Ámbár nem sokáig csinálta. Egy napon rádöbbent, hogy mi lesz akkor, ha ezek mind a fejében
maradnak. Így hát elment, és mindannyiukat töröltette. Aztán újrakezdte olyan emberekkel, akiket ő
maga választott ki, tehát úgy, ahogy azt bárki más is teszi. Ez idő tájt történt, hogy szinte mindenki
elmaradt. Az emberek többé már nem jönnek, és nem osztják meg a bajaikat. Már alig igénylik. És a
bárba járás másik legfontosabb oka, az ismerkedés lehetősége sem vonzza őket. Most, hogy az
emberek tudják: nem kell félniük a végső magányosságtól, nyugodtabbá és főleg önállóbbakká
váltak. Ami engem illet, én más üzlet után nézek. A bárok sorra mind bezárnak,
- Magából jó Kapcsolat-közvetítő lenne - javasoltam, csak félig tréfálva. Ő sem vette viccnek.
- Gondoltam már rá - mondta komolyan. - Talán éppen azt fogom csinálni. Talán igen.
Újból körbenéztem. Geraghty világosan megmagyarázta, most már értettem, hogyan történhetett.
Saját esetem, noha eddig nem jöttem rá, ugyanezt illusztrálta. Egy időben én is bártulajdonosokkal
osztottam meg a bajaimat, bárokba jártam, hogy elkerüljem a magányt. A Kapcsolat körülbelül
három éve jelent meg, és két éve futott fel úgy, hogy az égvilágon mindenki részt akart venni benne.
És néhány hónappal azután már én sem jártam többé ide, pedig korábban olyan voltam itt, mint egy
régi bútordarab. Az okáról nem gondolkodtam, annak tulajdonítottam, hogy megházasodtam,
családot alapítottam, és a pénzemet másra költöm,
Pedig nem ezért történt így. A bárba járás igénye szűnt meg bennem.
Régi divat szerint egy tükör lógott a bárpult mögötti falon, és ebben a tükörben láthattam
néhányat a bokszok közül. Mind üres volt, kivéve egyet. Ebben egy pár ült. A férfin nem volt
semmi érdekes, de a lányról - pontosabban asszonyról - nem tudtam levenni a szememet. Nem volt
túl fiatal, úgy negyven körül lehetett, de volt benne valami különös. Jó alakja is szembeötlött, de ez
a valami inkább az arcán tűnt fel. Karcsú volt, a szája életteli, a szeme pedig nevetős. Határozottan
élvezte, amiről beszélt. Jólesett nézni, ahogy élvezi. Nem vettem le róla a szememet, mialatt
Geraghty folytatta:
- Én azt gondolom, hogy a Kapcsolat az embereket óvatosabbakká és egyúttal felelőtlenebbé is
teszi. Óvatosabbak abban, ahogy egymással bánnak, mert ha nem viselkednek rendesen, a
Kapcsolatuk esetleg törölteti őket, és aztán mi lesz velük? És felelőtlenebbek saját magukkal, mert
többé már nem félnek a haláltól, Tudják, hogy a halál gyors, fájdalommentes; csak egy ködfátyol,
aztán megsemmisülés, aztán pedig visszatérés és beolvadás valaki másba. Nincs éles törés, nincs
végső állomás. Átvett már valakit, Mr. Hale?
- Tulajdonképpen, igen - mondtam. - Az apámat vettem át, körülbelül egy évvel ezelőtt.
- És rendben ment?
- Simán, mint a karikacsapás. Egy ideig zavart, mint egy viszketés, amit nem lehet megvakarni,
de az két-három hónap alatt elmúlt, és aztán apa teljesen elvegyült. Ennyi volt az egész.
Ezen elméláztam egy kicsit. Különösen azon a sajátos érzésen, hogy vissza tudok emlékezni
például arra, hogyan néztem ki a bölcsőmben kívülről és más hasonló dolgokra. De ez legalább
annyira volt kellemes, mint amennyire különös, és sohasem volt kétséges, kinek az emlékképei
jönnek elő. Mindazoknak az emlékképeknek, amelyek egy Kapcsolat valóra válásakor jöttek át, volt
egy meghatározhatatlan kisugárzásuk, amely megjelölte őket, és nem engedte, hogy keveredjenek
az átvevő agyában lévőkkel.
- És maga? - kérdeztem. Geraghty bólintott.
- Egy havert, akit a seregből ismertem. Néhány héttel ezelőtt karambolozott. Szegény fickó tíz
napig élt összetört gerinccel, és a poklok kínján ment keresztül. Nagyon rossz bőrben volt, amikor
átjött. A fájdalom - az borzalmas volt!
- Írnia kellene a képviselőnek. Fogadtassa el azt az új törvényt. Hallott már róla? - Melyikről?
- Amelyik törvényessé tenné az irgalomból ölést abban az esetben, ha az illetőnek van érvényes
Kapcsolata. Manapság már mindenkinek van, tehát miért ne?
Geraghty gondolkozni látszott.
- Igen, hallottam róla, és nem örültem neki. De amióta átvettem a barátomat és a vele történtek
emlékét - hát igen, azt hiszem, megváltozott a véleményem.
Egy ideig hallgattunk, arra gondolva, mennyi jót tett a világgal a Kapcsolat. Geraghty azt
mondta, hogy először nem örült az euthanasiatörvénynek, és igaz, ami igaz: kezdetben én sem és
mások sem voltak biztosak a Kapcsolatban. Aztán láttuk, mire képes, volt időnk elgondolkodni a
dolgon, és most már el sem tudom képzelni, hogy élhettem életem nagy részében nélküle.
Egyszerűen nem tudtam visszaképzelni magam abba a világba, amelyben ha az ember meghal,
akkor meg is szűnik. Ami rettenetes.
A Kapcsolat eltörölte ezt a borzalmas tényt. A halál olyan lett, mint egy átszállás. Az ember agya
elködösödik, esetleg, cl is sötétedik, de tudja, hogy visszatér, és valaki másnak a szemén át látja a
világot, azén, akivel korábban Kapcsolatot teremtett. Többé már nem ura az agyának, de a
Kapcsolatában - legyen az férfi vagy nő - tovább élnek majd az emlékei. Két vagy húrom hónapig
az ember keresi a helyét, megpróbál beilleszkedni új partnerébe, és azután lassanként
kiegyenlítődnek a szemléletbeli eltéréseik, és végül jön az összeolvadás, a bekattanás. Nincs
szakadás, sima, fájdalommentes folyamat ez, amely egy új életszakaszba visz, amelyben az ember
sem a régi önmaga, sem valaki más, hanem a kettő eredője.
A befogadónak - ahogy ezt már tapasztalatból tudtam - a legrosszabb esetben is csak kellemetlen
volt mindez, de ha valakit igazán kedvel az ember, akkor ennél sokkal többet is elvisel érte.
Miközben arra gondoltam, hogy milyen volt az élet a Kapcsolat előtt, észrevettem, hogy
borzongok. Rendeltem még egy italt: ezúttal egy dupla adagot. Hosszú ideje nem iszogattam ilyen
helyen.
Már nagyjából egy órája meséltem magamról Geraghtynak, és a harmadik vagy negyedik
pohárnál tartottam, amikor kinyílt az ajtó, és bejött egy ember. Középmagas volt, meglehetősen
hétköznapi jelenség, eléggé jól öltözött, és nem is néztem volna rá többet, ha nem olyan különös az
arckifejezése. Annyira dühösnek és nyomorultnak látszott, hogy nem hittem a szememnek.
Odament a bokszhoz, amelyben a férfi és a nő ült - az a nő, akit figyeltem -, és mereven megállt
velük szemközt. A vonzó mosoly egyszerre ráfagyott a nő arcára. A mellette levő férfi félig
felemelkedett, mint aki ugrásra készül.
- Nézze - mondta Geraghty halkan -, úgy tűnik, botrány készül. Már több mint egy éve nem volt
semmi balhé ebben a bárban, de azért még emlékszem, milyen az, amikor lóg valami a levegőben.
A szemét rajtuk tartva, felállt a székéről, és végigment a bárpult mentén. Így szükség esetén ki
tudott jönni az átjárón.
Körbefordultam a székemmel, és így elkaptam a beszélgetés foszlányait. Amennyire ki tudtam
venni, így hangzott:
- Mary, te töröltettél engem! - mondta a nyomorult képű fickó. - Igaz?
- Idehallgasson! - vágott közbe a másik férfi. - Az az ő dolga, hogy megteszi vagy sem.
- Fogja be a száját! - mondta az újonnan jött. - Tehát, Mary? Igen vagy nem?
- Igen, Mack, töröltettelek - mondta Mary. - Samnek ehhez semmi köze. Egyedül az én ötletem
volt - és a te hibád.
Nem láthattam Mack arcát, de a teste valahogy megfeszült, remegni kezdett, és kinyújtotta a
karját, úgy, mintha ki akarná emelni Maryt a székéből. Sam - gondolom a bokszbeli férfi neve volt
ez - megragadta a karját, és rákiáltott.
Ekkor lépett közbe Geraghty, és rájuk parancsolt, hogy hagyják abba azonnal. Vonakodva, de
megtették. Mary és Sam megitták az italukat, és elmentek. Mack, miután hosszan utánuk bámult,
odajött a pulthoz, és leült egy mellettem levő székre.
- Egy whiskyt - mondta. - Adjon egy üveggel. Szükségem lesz rá.
A hangja érdes volt és keserű. Rádöbbentem, hogy ilyen hangot már hónapok óta nem hallottam.
Lehet, hogy kíváncsinak látszottam, mindenesetre rám nézett, és észrevette, hogy figyelem.
Beszélni kezdett hozzám.
- Tudja, mi történt itt? Megvontam a vállam.
- Elhagyta a nője? - tippeltem.
- Annál sokkal rosszabb. És különben is, ez nem egy hűtlen asszony, hanem egy nőstény ördög.
Lehajtotta az első adag whiskyt, amit Geraghty eléje tett. Észrevettem, hogy Geraghty a pult
másik végéhez húzódott, és elkezdett poharakat mosni. Mintha nem volna szokása az emberek
bajára figyelni. Nem hibáztathatom érte, gondoltam.
- Pedig nem úgy nézett ki - mondtam találomra.
- Nem, persze. - Lehajtott még egy pohárral, aztán a kezében levő üres pohárra meredve ült egy
darabig.
- Gondolom, van Kapcsolata? - kérdezte végül. Elég ostoba kérdés volt, és a meglepetéstől
automatikusan válaszoltam:
- Természetes, hogy van!
- Nekem pedig nincs - mondta. - Most nincs. Többé már nincs. Átkozott nőszemély! Éreztem,
hogy végigfut a hátamon a hideg. Ha igazat mondott, akkor ez az ember egy élő kísértet.
Mindenkinek, akit ismertem, volt legalább egy Kapcsolata, nekem három is volt. A feleségemnek és
nekem természetesen egy kölcsönös, mint minden házaspárnak, és biztosítékul - ha esetleg együtt
halunk meg egy karambolban vagy valami hasonló balesetben - volt még egy a bátyámmal, Joe-val
is és egy sráccal, akit az egyetemről ismertem. Legalábbis majdnem biztos voltam benne, hogy vele
is van; nem hallottam róla már hónapok óta, lehetséges, hogy időközben töröltetett. Mindjárt az
eszembe is véstem, hogy fel kell majd keresnem a barátságunk felélesztésére.
Vizsgálgattam ezt a magányos fickót. Macknak hívták, hallottam, hogy így szólítják. Talán tíz
évvel lehetett idősebb nálam, körülbelül 45 éves volt. Elég idős ahhoz, hogy tucatnyi Kapcsolata
legyen. Nem volt rajta semmi szembetűnő rendellenesség, leszámítva azt az elmondhatatlanul
nyomorult tekintetet. De ha valóban nem volt Kapcsolata, hát akkor azon csodálkoztam, hogy a
tekintetéből csupán nyomorúság áradt és nem páni félelem.
- Tudta Mary, hogy ő volt a maga egyetlen Kapcsolata? - kérdeztem. - Igen. Persze. Ezért
töröltetett anélkül, hogy megmondta volna.
Mack újratöltötte a poharát, és felém nyújtotta az üveget. Vissza akartam utasítani, de ha senki
sem tartott volna a szegény ördöggel, akkor bizonyára egymaga megissza az egész üveggel, aztán
dülöngélve kitámolyog, és beesik az első autó alá. Szívből megsajnáltam. Mindenki így lett volna
vele.
- Hogyan jött rá?
- Ma este elment hazulról, és amikor felhívtam a lakását, valaki azt mondta, hogy Sammel
találkozik. Sam általában ide hozza őt. Itt is volt, és amikor rákérdeztem, bevallotta. Azt hiszem,
egyedül a tulaj közbelépésének köszönhető, hogy nem veszítettem el a fejemet, és nem csináltam
valami jóvátehetetlent.
- Hogy lehet az, hogy ő volt az egyetlen? - kérdeztem. - Nincsenek barátai vagy valami ilyesmi?
Ez aztán megnyitotta a zsilipeket.
A szegény fickó, akinek teljes neve Mack Wilson volt, árvaként nőtt fel egy nevelőotthonban,
amelyet utált. Tíz-egynéhány éves korában megszökött, aztán javítóintézetbe zárták egy
jelentéktelen lopásért vagy valami hasonlóért. Ezt is utálta, és amikorra elég idős lett ahhoz, hogy
maga keresse a kenyerét, már kiábrándult a világból. És bár mindent megtett azért, hogy egyenesbe
jöjjön, csak annyira jutott, hogy felismerte: nem tudja, hogyan kell. Hányattatott élete során
képtelen volt megtanulni, hogyan kell barátokat szerezni.
Miután elmondta az egésztörténetet, egyre inkább éreztem, mennyire szánalomra méltó. Amikor
összehasonlítottam az ő magányát a magam kényelmes helyzetével, szinte szégyelltem magam.
Lehet, hogy ebben a whiskynek is nagy része volt, de akkor ezt nem éreztem. Sírhatnékom támadt,
és ez nem is tűnt olyan ostobaságnak.
Tíz vagy fél tizenegy körül, amikor az üveg nagy része elfogyott, rácsapott a pultra, és
megpróbált lemászni a székéről. Ijesztően dülöngélt. Elkaptam, de félrelökött.
- Hazamegyek, gondolom - mondta reménytelenül. - Ha tudok. Ha nem gázol el egy szerencsés
XY, akit nem érdekel, hogy kit üt el, hiszen jól érzi magát, mert van egy csomó Kapcsolata.
Átkozottul igaza volt. És ez volt a baj.
- Nézze, nem gondolja, hogy előbb ki kellene józanodnia? - kérdeztem.
- Hogy a pokolba képzeli, hogy el tudok aludni, ha nem vagyok elázva? - vágott vissza. És
valószínűleg ebben is igaza volt. Aztán így folytatta:
- Gondolom, maga nem tudja, milyen az: feküdni az ágyon, a sötétbe meredve, egyetlen
Kapcsolat nélkül. Ettől az egész világ gyűlöletesnek, sötétnek és ellenségesnek tűnik. - Te jóságos
ég! - kiáltottam, mert ez valóban mellbe vágott.
Hirtelen egy reménysugár csillant meg a szemében.
- Nem, azt nem is merem remélni, az nem volna tisztességes. Maga teljesen idegen. Felejtse el!
- Micsodát? - unszoltam, mert a remény halvány jelét is jó volt látni azon az arcon. - Maga nem
csinálna Kapcsolatot velem, ugye? Csak hogy átvészeljem azt az időt, amíg beszélek valamelyik
barátommal. Ismerek néhány embert a munkahelyemen, akiket esetleg rávehetnék. Csak egypár
nap, ennyi az egész.
- Ilyenkor éjjel? - mondtam. Nem voltam biztos benne, hogy örülök az ötletnek, de lelkiismeret-
furdalásom lett volna, ha nem állok rá.
- Van egy éjjel is nyitva tartó Kapcsolat Szolgálat a La Guardia repülőtéren - mondta. - Azoknak,
akik biztosításképpen még egy újabb Kapcsolatot akarnak, mielőtt repülőre szállnak. Oda
elmehetnénk.
- Mindenesetre csak egyoldalúról lehet szó, nem kölcsönösről. Nincs huszonöt kidobnivaló
dollárom.
- Megteszi?
Úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének. Aztán elkapta a kezemet, szorongatta és hosszan
rázogatta. Majd kifizette a cehhet, és az ajtó felé tolt. Aztán egy taxiban találtam magam, és máris
úton voltunk a repülőtér felé, mielőtt még teljesen felfoghattam volna, mi is történt.
A repülőtéren az alkalmazott megpróbált rábeszélni minket, hogy kölcsönös Kapcsolatot
csináltassunk. Mack felajánlotta, hogy kifizeti, de ebben a kérdésben megmakacsoltam magam.
Nem szeretem azokat az embereket, akik újabb és újabb partnereket vesznek fel a Kapcsolataik
közé, annak ellenére, hogy a meglevők még igazán jó barátaik. Arra gondoltam, hogy ha valami
történne velem, és valaki más - tehát nem a feleségem vagy a bátyám, vagy a régi barátom - venne
át, akkor valószínűleg mind a hárman nagyon megbántódnának. Mivel még jó néhány igénylő
várakozott, hogy újabb Kapcsolatot vehessen fel, mielőtt Európába repül, az alkalmazott nem
unszolt minket sokáig.
Mindig csodálattal töltött el, hogy a Kapcsolat felvétele milyen egyszerű folyamat. Három perc
pepecselés a berendezéssel, egy-két perc, amíg a sisakokat pontosan ráillesz tik a fejünkre és csupán
néhány másodperc a szondázás elvégzéséhez. A szondázás alatt az agy emlékfoszlányoktól
zümmög, amelyek a semmiből bukkannak fel, és az öntudatba különálló mozaikképekként
villannak be. És kész.
Az alkalmazott átadta a szokványos igazolásokat és az öt évig érvényes jótállási papírt, amely
javasolja az ismételt szondázást a személyiség fejlődése vagy lakóhely-változtatás esetén.
Garantálja az azonnali átvitelt halál esetén, valamint a beállításból származó hibák kiküszöbölését,
választási lehetőséget biztosít több érvényes Kapcsolat esetén stb. És ezzel készen is voltunk.
Sohasem voltam képes felfogni, milyen elven működik a Kapcsolat. Tudtam, hogy a nyomtatott-
molekula elektronika megjelenése előtt - amely a komputerek információtároló képességét az
emberi agyéval egyenlővé, sőt még annál nagyobbá tette - nem volt kivitelezhető. Homályosan
sejtettem, hogy az eredeti cél a mechanikus telepátia megvalósítása volt, és csak a, későbbiekben
sikerült megtalálni az eszközöket, amelyekkel az agy egész tartalmát fel lehetett térképezni és
elektronikus tárolóba juttatni. Azt is tudtam, hogy a telepátiából nem lett semmi, viszont a
halhatatlanságból igen.
Laikus megfogalmazásban a következőkről van szó: korábban a halál közeledte olyan
megrázkódtatás volt a személyiségnek, amely menekülésre késztette. És meg is próbálta a
menekülést, de reménytelenül. Ha azonban a személyiséget nem sokkal a halál előtt bemutatják egy
másik agynak - és ez az, amit már meg tudnak csinálni -, akkor abban az agyban már elő van
készítve a hely, ahova a haldokló személyisége menekülhet. Ez volt az a pont, ahonnan már nem
tudtam követni a magyarázatokat. És ezzel gyakorlatilag mindenki így volt. Beszéltek még
valamiféle rezonanciáról is, miszerint a befogadó agya a halni készülő agyával valószínűleg azonos
rezgésszámot vesz fel, és ez nagyon is elképzelhető. Mindenesetre a Kapcsolat működik: minek
firtatni tovább?
Én később lettem készen, mint Mack; egyoldalút kértünk, és ezért őt csak szondázták, de az én
agyamba nyomtattak, ami valamivel lassabb. Amikor kijöttem, Mack éppen tisztázni próbált
valamit az alkalmazottal, aki nem mutatott érdeklődést. De Macket nem lehetett csak úgy leszerelni,
mindenképpen meg kellett kapnia a választ. Meg is kapta, éppen amikor kikászálódtam a sisak alól.
- Nem, nincs ismert hatása. Nem számít: józan vagy részeg, a folyamat mindenképpen lezajlik.
Ez a gondolat sohasem merült fel bennem korábban: vajon az alkohol csökkenti-e a
Kapcsolatfelvétel pontosságát?
Az alkoholról eszembe jutott, hogy jó sok whiskyt megittam. Hónapok óta először fordult elő,
hogy többet ittam néhány sörnél.
Egy kis ideig még határozottan emelkedett hangulatban voltam. Részben a szesztől, részben attól
a tudattól, hogy nekem köszönhető, hogy az utolsó magányos ember nem magányos többé.
Később már kezdett kihagyni az agyam. Azt hiszem, azért, mert Mack az utolsó üveget magával
hozta, és rávett, hogy koccintsunk az új barátságunkra vagy valami hasonlóra. Mindenesetre arra
még emlékszem, hogy taxit hívott, és bemondta a sofőrnek a címemet. Aztán már másnap reggel
volt, és ő ott aludt mellettem a gyerekszobában a kanapén, a csengő pedig eszeveszetten szólt.
Ezeket a részleteket természetesen csak egy kicsit később raktam össze. Amikor kinyitottam az
ajtót, Mary állt ott, az a nő, aki töröltette Macket az előzd napon.
Elég tartózkodóan jött be, de olyan elszánt arckifejezéssel, hogy azt másnapos állapotomban alig
tudtam elviselni. Azt mondta, üljek le, és magának is odahúzott egy széket. - Igaz, amit Mack
mondott nekem a telefonba? - kérdezte.
Elég bárgyún nézhettem rá. És bárgyúnak is éreztem magam.
- Igaz, hogy maga Kapcsolatot csinált vele? - folytatta türelmetlenül. - Felhívott hajnali kettőkor,
és elmondta az egész történetet. Először ki akartam vágni a telefont az ablakon, de aztán inkább
meghallgattam, és kiszedtem belőle a maga nevét és részben a címét is. A többit a telefonkönyvből
tudtam meg. Nem akarom, hogy Mack bárkire is ráragadjon. Senkire sem, érti?
 Akkorra már kezdtem kapiskálni, miről beszél. De nem volt túl sok mondanivalóm. Inkább
hagytam, hogy végigmondja a magáét.
- Egyszer olvastam egy történetet - mondta -, nem tudom, ki írta. Lehet, hogy maga is olvasta.
Egy emberről szólt, aki megmentett egy másikat a megfulladástól. A megmentett fickó pedig
nagyon hálás volt, ajándékokkal halmozta el, megpróbált a kedvében járni, egyetlen barátjának
nevezte, nem mozdult a sarkából, és beköltözött a lakásába. Így végül az az ember, aki
megmentette, nem bírta tovább. Megfogta és visszalökte a folyóba. Ez Mack Wilson. Ezért
töröltette Mack Wilsont mindenki, akit rászedett, hogy Kapcsolatot csináljon vele az elmúlt két
évben: Én három hónapig bírtam, és valószínűleg ez volt a rekord, amennyire én tudom.
Kattanás hallatszott, az ajtó kinyílt, és ott állt Mack ingben és gatyában, úgy, ahogy felébredt a
gyerekszobában Mary hangjára. Mary tért előbb magához.
- Látja, már megint kezdi
- Te! - kiáltotta Mack. - Nem volt elég, amit eddig csináltál? - Aztán hozzám fordult.
- Nem elég neki hogy töröltetett és itt hagyott egyetlen Kapcsolat nélkül. Most idejön, és
megpróbál rábeszélni téged is, hogy te is ezt tedd. Lehetséges, hogy valaki ennyire gyűlöljön?
Az utolsó szónál a hangja megbicsaklott, és láttam, hogy valódi könnyek csillognak a szemében.
Megpróbáltam összeszedni zavaros gondolataimat és mondani valamit.
- Nézze! - szóltam. - Amit tettem, azért tettem, mert úgy gondolom, senki sem lehet meg
Kapcsolat nélkül manapság. Csak azért tettem, hogy Mack átvészelhesse ezt a kis időt.
Főleg Maryhez beszéltem.
- Túl sokat ittam tegnap este, és Mack hozott haza. Ezért van itt még ma reggel is. Engem nem
érdekel, hogy ki ő és mit csinált, nekem vannak saját Kapcsolataim. Nem is tudom mit csinálnék, ha
nem lennének. Mindenesetre amíg Mack elrendezi a dolgát esetleg valakivel a munkahelyéről -,
addig kisegítem. Ez minden.
- Velem is épp így kezdődött - mondta Mary. - Aztán beköltözött a lakásomba. Elkezdett a
nyomomba járni az utcán, hogy biztos legyen benne, nem történik valami bajom. Ezt ő maga
mondta.
- Mi lett volna velem, ha történt volna? - tiltakozott Mack.
Éppen ekkor a pillantásom a faliórára esett és láttam, hogy majdnem dél van. Felugrottam - Te jó
ég! A feleségem meg a gyerekek négyre hazaérnek, és én megígértem, hogy kitakarítom a lakást,
amíg távol vannak.
- Segítek - ajánlkozott Mack. - Ennyivel tartozom is. Mary felállt. Lemondó pillantást vetett rám.
- Nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem!
Ebben igaza volt. Mack pedig nagyon segítőkésznek bizonyult. Ügyesebb volt a házimunkában,
mint sokan az általam ismert nők közül. S bár a munka egészen addig tartott, amíg a feleségem
hazaért a gyerekekkel, az eredmény tökéletes lett. Még a feleségemet is meglepte. Így - mivel már
esteledett - rábeszélte Macket, hogy vacsorázzon velünk. Mack elugrott sörért, és sörözgetés közben
elmesélte a feleségemnek, milyen helyzetbe jutott. Körülbelül kilenckor vagy fél tízkor azt mondta:
mennie kell, mert korán le akar feküdni, másnap dolgozni megy. És hazament.
Mindez nagyszerűnek tűnt az adott körülmények között. Nem gondoltam többé azzal, amit Mary
mondott. Egy csalódott nő keserűségének tudtam be, és sajnáltam érte. Amikor először láttam előző
este, nem látszott rajta ez a keserűség. Körülbelül három vagy négy nappal később értettem csak
meg őt. Akkoriban kezdődött egy új moziőrület a Kapcsolat előtti filmekért. Bár én éreztem, hogy
nem leszek elragadtatva attól, hogy végignézhetem: hogyan ölik egymást a katonák vagy a
gengszterek anélkül, hogy biztonságot adó Kapcsolattal rendelkeznének, a feleségem barátai
erősködtek, hogy nem szabad elszalasztani ezt a hátborzongató izgalmat.
Az egyetlen gondot a gyerekek jelentették. Természetesen nem vihettük magunkkal a tizenegy
hónapos ikreket. A régi pótmamánk már nem járt hozzánk, és amikor megpróbáltunk újat szerezni,
kiderült, hogy egyetlen jelentkező sincs.
Megpróbáltam rávenni a feleségemet, hogy menjen egyedül, de nem tetszett neki az ötlet. Az is
nyomott a latban, hogy észrevettem, már a tévében sem nézi a Kapcsolat előtti műsorokat.
Így azután elhatároztuk, hogy elvetjük az ötletet, bár tudtam, a feleségem csalódottnak érzi
magát. De csak addig volt az, amíg Mack nem telefonált. Amikor meghallotta, hogy mi a gondunk,
azonnal ajánlkozott, hogy ő majd vigyáz a gyerekekre.
Nagyszerű - gondoltuk. Úgy éreztük, szívesen teszi, megbízható, sőt még örül is annak, hogy
szívességet tehet. Így nyugodtan mentünk el. A gyerekek mélyen aludtak, amikor elindultunk.
Miután leállítottuk a kocsit, gyalog indultunk a mozi felé. Sötétedett és hűvös volt, így hát
siettünk, bár rengeteg időnk maradt még a második előadásig. A feleségem hirtelen hátranézett, és
gyökeret vert a Iába. Egy szorosan mögöttünk jövő férfi meg egy fiú neki is ütköztek. Elnézést
kértem tőlük, és amikor távolabb értünk, megkérdeztem: mi ütött belé.
- Úgy tűnt, Macket láttam utánunk jönni - mondta. - Furcsa. - Nagyon furcsa - hagytam rá. - Hol
láttad?
Végignéztem a sétányon, de túl sokan jártak arra, köztük sokan olyanok, akik Mackhez
hasonlítottak, vagy hasonlóan öltöztek. Ezt a feleségemnek is megmondtam, és ő elismerte, hogy
valószínűleg tévedett. De semmiképpen sem tudtam meggyőzni arról, hogy több mint valószínű:
tévedett.
Az út hátralevő részét egyfajta oldalazó döcögéssel tettük meg, mert a feleségem állandóan
hátranézegetett. Egy idő után méregbe jöttem, hirtelen úgy tűnt: rájöttem, miért csinálja.
Megkérdeztem tőle:
- Ugye igazából nem is vagy kíváncsi a filmre?
- Hogy érted? - mondta sértve. - Egész héten erre vártam.
- Nem tudom elhinni - vitatkoztam. - A tudatalattid játszik veled. Elhiteti, hogy Macket látod. Így
aztán jó ürügyet találsz arra, hogy a mozi helyett hazamenj. Ha csak a tisztelt barátaid miatt jöttél el,
akik erre rábeszéltek, és közben tudod, hogy nem fogod igazán élvezni, akkor inkább menjünk haza.
Láttam az arcán, hogy sok igazság van abban, amit mondtam. De azért a fejét rázta. - Ne légy
ostoba! - mondta. - Mack nagyon furcsállaná, ha most azonnal házamennénk. Nemde? Még azt
hinné: nem bízunk benne vagy valami hasonlót.
Így hát bementünk, és végigültük a nagyfilm első részét, amely állandóan arra emlékeztetett,
hogy milyen volt az élet - tulajdonképpen rosszabb a halálnál - pár évvel ezelőtt, azokban a letűnt
napokban, amikor a Kapcsolat még nem létezett.
Majd kigyulladtak a fények, és a szünetben a feleségemhez fordultam.
- Meg kell hagyni… - kezdtem, és hirtelen abbahagytam. Kimeredtek a szemeim. Ő volt,
pontosan a mellettünk levő páholyban. Tudtam, hogy ez Mack és nem csupán valaki, aki úgy néz ki,
mint ő. Abból is tudtam, hogy megpróbált behúzódni a gallérja mögé, hogy ne ismerjek rá.
Rámutattam. A feleségem krétafehér lett. Egyből felugrottunk. Mack meglátta, és szaladni kezdett
kifelé.
A háztömb közepénél kaptam el, megragadtam a karját, és magam felé fordítottam.
- Mit jelentsen ez? Ez a legnagyobb disznóság, amit velem szemben valaha is elkövettek!
Na bármi történt a gyerekekkel, akkor az maga a vég. Gyerekeknek nem lehet Kapcsolatuk, amíg
el nem érik az iskoláskort. És ez a legkorábbi időpont, amikor már lehet. Macknek még volt mersze
ahhoz, hogy vitába szálljon velem, hogy mentségeket találjon. Valami ilyesmit mondott:
- Sajnálom, de annyira aggódtam, hogy nem bírtam tovább. Mindent rendben hagytam, és csak
egy kis időre jöttem el és…
Ekkorra ért oda a felségem. Sohasem hittem volna, hogy annyi csúnya szót tud. Pedig tudott, és
használta is őket. Végül arcul ütötte Macket a táskájával, és a kocsihoz rohantunk.
Egész úton azt hajtogatta; hogy milyen őrültség volt összeszűrnöm a levet egy ilyen Mack-
félével. Én pedig azt hajtogattam - ami tökéletesen igaz is volt -, hogy csak egy szívességet tettem
neki, mert úgy gondoltam, hogy ma már senkinek sem szabad teljesen magára maradnia Kapcsolat
nélkül. Függetlenül attól, hogy mindez igaz volt vagy sem, nagyon hamisan csengett.
Életemben nem hallottam rémisztőbb hangot annál, ahogy a két gyerek bömbölt, amikor
beléptünk. De egyiküknek sem történt baja, csak éppen magányosak és szerencsétlenek voltak.
Megvigasztaltuk őket, és nagy hűhót csaptunk körülöttük, amíg le nem csendesedtek.
Amikor mi a megkönnyebbüléstől felsóhajtottunk, kinyílt a külső ajtó, és újra ott volt ő.
Természetesen hagytunk nála egy kulcsot, hogy távollétünkben - ha szükséges - le tudjon szaladni.
De más dolog néhány percre leugrani, és megint más követni minket a moziig és végigülni az egész
előadást.
Egyszerűen nem tudtam megszólalni, amikor láttam, hogy ő az. Így aztán meg tudott előzni
néhány szó erejéig.
- Kérlek… Meg kell értened! Csak azt akartam megtudni, hogy nem történt-e veled valami.
Gondold csak el, hogyha autóbaleset ér a moziba menet, és én nem tudok róla. Mi lenne akkor most
velem? Itt ültem és aggódtam. De aztán nem bírtam tovább. Semmi mást nem akartam, csupán
megbizonyosodni arról, hogy nem esett bajod. De amikor odaértem a mozihoz, akkor azért kezdtem
aggódni, hogy hazaérsz-e majd sértetlenül…
Még mindig nem tudtam szólni, mert iszonyúan mérges voltam. De hallgatni sem bírtam tovább.
Nekiugrottam és állon vágtam. Az ütéstől félig kihátrált a mögötte levő nyitott ajtón. Az ajtógombba
kellett megkapaszkodnia, hogy el ne essen. Az arca eltorzult, mint a mama kedvencének, ha túl
kemény játékba keveredik. Aztán rimánkodni kezdett:
- Ne dobj ki! - nyögte. - Te vagy az egyetlen barátom a világon.
- Barát! - kiáltottam. - Azok után, amit ma este tettél, akkor sem neveznélek barátomnak, ha te
lennél az utolsó ember a földön. Én szívességet tettem neked, és te pontosan úgy háláltad meg,
ahogy azt Mary megjósolta. Takarodj innen, és ne is próbálj visszajönni Reggel az lesz az első
dolgom, hogy elmegyek a legközelebbi Kapcsolat irodába, és töröltetlek.
- Ne! - sikoltotta. Sohasem hittem volna, hogy egy férfi így tud sikoltani. Mintha tüzes vas égette
volna meg.
- Ne! Nem teheted! Ez embertelenség! Ez…
Megragadtam és kicsavartam a kezéből a kulcsot. Bárhogy is próbált belém kapaszkodni és
rimánkodni, kilöktem, és az orra előtt becsaptam az ajtót.
Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Hánykolódtam és forogtam az ágyban, bámultam a
sötétbe. Félóra múlva hallottam, hogy a feleségem felül a másik ágyban.
- Mi a baj, drágám? - kérdezte.
- Nem tudom - feleltem. - Azt hiszem, egy kicsit szégyeniem, hogy úgy kidobtam Macket.
- Ostobaság! - mondta élesen. - Túlságosan jószívű vagy. Ez volt a leghelyesebb, amit tehettél.
Magányos vagy nem magányos: undorító, gonosz dolgot tett velünk. Itt hagyta egyedül az ikreket,
pedig megígérte, hogy nem teszi. Te nem ígértél semmit. Azt mondtad, hogy szívességet tettél neki.
Nem tudhattad, hogy milyen embernek bizonyul. Felejtsd el az egészet, és aludj! Reggel korán
felébresztlek, hogy munka előtt legyen időd elmenni egy Kapcsolat irodába.
Pontosan ebben a pillanatban - mintha hallgatózott volna - átvettem Macket. Sohasem leszek
képes leírni - még ha húsz emberöltőn át próbálkozom is - azt a ragacsos, alamuszi, nyöszörgő
diadalt, ami a fejében volt, amikor ez megtörtént. Nem tudom visszaadni, hogy milyen volt a
találkozásom azokkal a diadalittas "most aztán végképp túljártam az eszeden", és "te rosszul bántál
velem, most majd meglátod, hogy én milyen rosszul bánok veled" érzésekkel.
Azt hiszem, néhányszor felsikoltottam, amíg rájöttem, mi történt. Hát persze. Rávett, hogy
csináljak Kapcsolatot vele, úgy, ahogy korábban már sok más embert is rábírt. Csakhogy azok
időben rájöttek, kivel van dolguk, és töröltették, anélkül hogy erről szóltak volna neki. És mire
észrevette, már túl késő volt ahhoz, hogy megszegje az egyezséget, ahogy azt most velem tette.
Én megmondtam neki, hogy reggel töröltetem. Ez az, amit önkényes lépésnek neveznek, és
ebben ő nem tudott megakadályozni. De valószínűleg megérezte a hangomból, hogy nem tréfálok.
Megakadályozni nem volt lehetősége, de megelőzni igen. És ezt meg is tette. Szíven lőtte magát.
Még egy kis ideig reménykedtem. Küzdöttem a gonoszság ellen, ami befészkelte magát az
agyamba. A hétvégére elküldtem a feleségemet a gyerekekkel a szüleihez, és megpróbáltam egyedül
kivárni a végét. Egy ideig lekötött, hogy rájöttem, hány hazugságot mondott nekem Mack a
javítóintézetről, a börtönben töltött időről, és hogy megismerhettem leleplezetlen lopásait és az
olcsó trükköket, amelyekkel az általa barátjának nevezett embereket becsapta, és amelyek egyikét
velem is eljátszotta.
Aztán ez abbamaradt és éreztem, el kell mennem, hogy felhívjam az apósomat, és megtudjam:
megérkezett-e már a feleségem vagy sem. És megtudtam, hogy még nem, és tövig lerágtam a
körmöm. És felhívtam a régi barátomat, Hanket, aki azt mondta: "Hello, persze hogy megvan a
Kapcsolatunk, te öreg ilyen-olyan, és hogy vagy, és lehet, hogy felrepülök New Yorkba a jövő hét
végén…"
Megrémültem. Nem tudtam megállni. Azt hiszem, meg lehetett róla győződve, hogy
megőrültem, vagy legalábbis indokolatlanul goromba vagyok, amikor megpróbáltam lebeszélni
arról, hogy repülőgéppel menjen. Végül is kiadós veszekedésbe bonyolódtunk, amit ő fejezett be
azzal, hogy azt mondta: töröltetni fogja a Kapcsolatunkat, ha így beszélek egy régi jó barátommal.
Ekkor pánikba estem, és fel kellett hívnom Joe-t, a bátyámat, de ő nem volt otthon, elment
valahová víkendre. Az agyamnak az a fele, amelyik az enyém volt, azt súgta, hogy nincs miért
aggódnom. De Mack része azt szuggerálta, hogy bizonyára meghalt, és a régi barátom is el fog
hagyni, és nem is olyan sokára egyetlen Kapcsolatom sem lesz, és azután örökre halott leszek, és
hogy is volt az a film tegnap azokról az emberekről, akiket megöltek anélkül, hogy Kapcsolatuk lett
volna?
Így hát újra felhívtam az apósomat és igen, a feleségem meg az ikrek most már ott voltak, és
éppen készültek kimenni a tóra egy ismerős csónakjával. Bennem meghűlt a vér, és megpróbáltam
megmagyarázni, hogy ez túl veszélyes, és hogy nem engedem, hogy megyek és visszatartom őket
magam, ha kell…
És ez így ment tovább. Még sokáig eltartott, amíg Mack teljesen beilleszkedett. Csak abban
reménykedtem, hogy a bekattanás után jobb lesz. De rosszabb lett.
Rosszabb? Nem is tudom biztosan. Úgy érzem, hogy igaz, hogy eddig a legrémisztőbb
merészségeket követtem el - például egész nap távol voltam, elmentem dolgozni, és egyedül
hagytam a feleségemet otthon. Miért, bármi történhetett volna vele! És Hanket sem láttam hónapok
óta. És nem ellenőriztem Joe-t minden lehetséges alkalommal, hogyha esetleg meghal, akkor legyen
időm újabb Kapcsolatot találni helyette.
Most sokkal biztonságosabb. Van ez a fegyverem, és nem járok el dolgozni, és nem engedem,
hogy a feleségem akár egy percre is eltűnjön a szemem elől, és nagyon óvatosan hajtunk Joe-ékhoz,
hogy őt is rávegyem, hagyjon fel az ostobaságokkal, és amikor rábírom, akkor elmegyünk
Hankékhoz, és lebeszélem arról az iszonyúan kockázatos repülésről New Yorkba, és aztán talán
rendbe jönnek a dolgok.
Ami még mindig aggaszt, az az, hogy nekem is aludnom kell időnként, és mi lesz, ha
mindannyiukkal történik valami, amíg én alszom?

Láng Tamás fordítása

 Michael Moorcock - Íme az ember

Anyagi hatalma nincs, mint volt az isten-császároknak; a hívei pusztai emberek és

halászok. Ők istennek tartják, hisznek benne. Sándor hívei azt mondták:
"Legyőzhetetlen, tehát isten." Követői egyáltalán nem gondolkoztak; maguk sem
tudták, s megteremtették. S most a názáreti Jézus, ez a bolond vezeti őket.
Szólt is hozzájuk, a következőképpen: Bizony, én Karl Glogauer voltam, és most
Jézus vagyok, a Messiás, a Krisztus.
És ez így volt.

I.

Az időgépben, a tejszerű folyadékkal teli gömbben lebegeti a gumiruhába zárt utas, egy
gumicsővel a gép falához kapcsolt maszkon át véve a levegőt. Amikor földet ért, a gömb
megrepedt, a folyadék kiömlött a porba, amely azonnal beitta. Amint a folyadékszintje lezuhant,
Glogauer ösztönösen összegömbölyödött, és lesüllyedt a gömb belső burkolatának puha anyagáig.
Az egyedi mádon megszerkesztett, rejtjeles berendezések mozdulatlanok és némák voltak. A gömb
megmozdult, és döccent egyet, amint a folyadék utolsó cseppjei kifolytak az oldalán tátongó
repedésen át.
Glogauer egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd újra becsukta, a szája megfeszült, mintha
ásítana, nyelve ide-oda csapkodott a szájában, felnyögött, majd a nyögés üvöltésbe csapott át.
Hallotta magát. A Nyelv Hangja, gondolta. A tudatalatti nyelve. De maga se értette, amit
mondott.
Teste elgémberedett, reszketett. Útja az időben nem volt könnyű, még a sűrű folyadék sem védte
meg egészen, bár az életét kétségtelenül megóvta. Néhány bordája bizonyára eltörött. Fájdalmas
mozdulattal nyújtotta ki karját és lábát, és evickélni kezdett a síkos műanyagon a gép repedése felé.
Éles napfény vágott a szemébe, az égbolt csillogó acélhoz volt hasonló. A vakító napfény miatt
lehunyt szemmel félig áthúzta magát a repedésen. Elvesztette az eszméletét.

1949. karácsony tája. Kilencéves volt, két évre rá született, hogy apja Ausztriából Angliába
települt.
A gyerekek sikítozva nevettek a kavicsos udvaron. A játék elég komolyan kezdődött, és Karl
ebben a szellemben, ám a lelke mélyén nyugtalanul csatlakozott a játékhoz. Most sírt.
- Engedj le! Kérlek, Mervyn, hagyd abba!
Szétfeszített kezét-lábát a kerítés dróthálójához kötözték. A háló kidomborodott a súlya alatt, és
félő volt, hogy az egyik oszlop kidől. Mervyn Williams, a játék kitalálója, megrázta az oszlopot,
mire Karl himbálózni kezdett a hálón.
Hagyd abba!
Látta, hogy kiáltozása csak felbátorítja őket, összeszorította hát a fogát, és elhallgatott.
Elernyedt, mintha elvesztette volna az eszméletét; a könyvszíj, mellyel megkötözték, a csuklójába
vágott. Hallotta, hogy a gyerekek hangja elhalkul.
- Rosszul lett? - suttogta Molly Turner.
- Csak úgy tesz - felelte Williams bizonytalanul.
Érezte, hogy eloldozzák, ügyetlen ujjak babrálnak a csomókkal. Szándékosan elengedte magát,
térdre zuhant, lábát felhorzsolták a kavicsok, majd arccal előre végigvágódott a földön.
Távolról, mert szemfényvesztésével félig-meddig saját magát is becsapta, hallotta az aggodalmas
hangokat.
Williams megrázta.
- Kelj fel, Karl. Hagyd abba a hülyéskedést.
De ő mozdulatlanul, időérzékét kikapcsolva feküdt, míg a hangzavaron át meg nem hallotta Mr.
Matson hangját.
- Mit művelsz itt, Williams?
Csak játszottunk, uram, Jézust játszottunk. Karl volt Jézus. A kerítéshez kötöztük. Ő találta ki,
uram. Csak játék volt, uram.
Karl teste merev volt, mozdulatlanságra kényszerítette magát, s felszínesen vette a levegőt.
Ő nem olyan erős fiú, mint te, Williams. Neked kellett volna okosabbnak lenned. Sajnálom,
uram. Igazán sajnálom. - Williams hangja sírós volt.
Karl érezte, hogy felemelik; sikerült…

Vitték. A feje és az oldala annyira fájt, hogy egészen rosszul érezte magát. Nem tudhatta,
pontosan hova vitte az időgép, de ahogy félrefordította a fejét, látta a jobb oldalán haladó embert: az
öltözéke arra vallott, hogy legalábbis Közép-Keleten van.
Krisztus után a 29. esztendőben akart földet érni a Jeruzsálemen túli pusztaságban, Betlehem
közelében. Vajon most Jeruzsálembe tartanak vele?
Hordágyon feküdt, melyet láthatóan állatbőrökből készítettek; tehát mindenesetre a múltba
érkezett. Két férfi vitte vállon a hordágyat. Kétoldalt többen is lépkedtek. Izzadság és állati zsír
szagát érezte és még valamit, de azt a szagot nem ismerte. A távolban húzódó hegylánc felé mentek.
Összerándult, amint a hordágy megbillent, és oldalába ismét belehasított a fájdalom. Másodszor
is elájult.
Hangokra riadt. Első hallásra az arameus valamelyik változatát beszélték. Valószínűleg éjszaka
volt, mert áthatolhatatlan sötétség vette körül. Már nem mentek. Szalma volt alatta.
Megkönnyebbült. Elaludt.

Azokban a napokban pedig eljőve Keresztelő János, aki prédikál vala Júdea
pusztájában.
És ezt mondja vala: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.
Mert ez az, a kiről Ésaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában:
Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit.
Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala, és bőröv vala a dereka körül,
elesége pedig sáska és erdei méz.
Ekkor kiméne ő hozzá Jeruzsálem és az egész Júdea és a Jordánnak egész
környéke.
És megkeresztelkednek vala ő általa a Jordán vizében, vallást tevén az ő
bűneikről.
(Máté 3:1-6)

Megmosdatták. Érezte, hogy meztelen testén végigfut a hideg víz. Sikerült lehántaniuk róla a
védőruhát. Jobb oldali bordáit vastag gyapjúrétegek védték, melyeket bőrszalagokkal erősítettek a
testére.
Nagyon gyengének, forrónak érezte magát, de a fájdalma enyhült.
Valami házban volt - vagy talán barlangban, túl nagy volt a homály-, víztől tocsogó
szalmakupacon feküdt. Fölötte két ember agyagkorsókból egyfolytában hideg vízzel mosogatta.
Zord arcú, nagy szakállú férfiak voltak, pamutruhát viseltek.
Kíváncsi volt, vajon tud-e valamit mondani, amit megértenek. Az írott arameus nyelvet jól
ismerte, de voltak bizonyos kiejtésbeli nehézségei.
Megköszörülte a torkát:
- Hol… ez a… hely?
Összeráncolt szemöldökkel rázták a fejüket, és leengedték a vizeskorsóikat.
- Én… keresek… názáreti… Jézust…
- Názáreti. Jézus. - Az egyik férfi elismételte a szavait, de azok láthatóan semmit sem mondtak
neki. Vállat vont.
A másik azonban csak a názáreti szót ismételte, lassan ejtve ki, mintha annak valami különös
jelentése lenne a számára. Néhány szót mormogott társának, és elindult a szoba bejárata felé.
Karl Glogauer tovább próbálkozott, hátha az ottmaradt ember megért valamit. - Hány… éve… ül
Rómában… a római császár?
Mire kimondta, már rá is jött, hogy a kérdése homályos. Tudta, hogy Krisztust Tiberius
uralkodásának 15. esztendejében feszítették keresztre, ezért tette fel ezt a kérdést. Megpróbálta
egyszerűbben kifejezni magát.
- Hány esztendeje… uralkodik… Tiberius?
- Tiberius? - A férfi összeráncolta a homlokát.
Glogauer füle addigra már hozzászokott a kiejtéshez, és megpróbálta ügyesebben utánozni.
- Tiberius. A rómaiak császára. Hány esztendeje uralkodik? - Hány? - A férfi a fejét rázta. - Nem
tudom.
Glogauer legalább megértette.
- Hol van ez a hely? - kérdezte.
- A Machaeruson túli pusztaság - felelte a férfi. - Nem ismered?
Machaerus Jeruzsálemtől délkeletre fekszik, a Holt-tenger túlsó partján. Már nem volt kétsége
afelől, hogy a múltba érkezett, mégpedig Tiberius uralkodásának időszakában, hiszen a férfi elég
könnyen felismerte a nevet.
Ekkor tért vissza a társa s vele egy izmos, szőrös karú, hatalmas, domború mellkasú óriás. Egyik
kezében nagy botot tartott. Állatbőrök fedték hat lábnál jóval magasabb testét. Hosszú, fekete,
göndör haja volt, fekete, bozontos szakálla elfedte mellkasának felső részét. Lomhán mozgott, mint
valami állat, és nagy, szúrós barna szeme elgondolkodva pihent Glogaueren.
Mély hangon szólalt meg, de olyan gyorsan beszélt, hogy Glogauer nem tudta követni. Most
rajta volt a sor, hogy a fejét rázza. A nagy ember leguggolt melléje.
- Ki vagy te?
Glogauer habozott. Ilyen helyzetre nem készült fel. Szíriából jött utazónak akarta kiadni magát,
remélve, hogy a helyi kiejtés különbözősége magyarázatot ad arra, miért nem ismeri a nyelvet. Úgy
gondolta, legjobb lesz, ha ehhez a meséhez ragaszkodik, és bízik a szerencséjében.
- Északról jövök - mondta.
- Nem Egyiptomból? - kérdezte a nagy ember. Mintha remélte volna, hogy onnan jön. Glogauer
úgy döntött, legjobb, ha beleegyezik.
- Két esztendeje jöttem ki Egyiptomból - mondta. A nagy ember bólintott, láthatóan elégedetten.
- Tehát egyiptomi mágus vagy. Mi is így gondoltuk. És a neved Jézus, a názáreti. - Én keresem
Jézust, a názáretit - mondta Glogauer.
- Akkor mi a neved? - A férfi csalódottnak látszott.
Glogauer nem árulhatta el a saját nevét. Az túl különösnek hangzott volna nekik. Hirtelen
elhatározással apja keresztnevét adta meg:
- Emmánuel - mondta.
A férfi erre már elégedetten bólintott.
- Emmánuel.
Glogauer csak ekkor döbbent rá, hogy névválasztása ilyen körülmények között eléggé
szerencsétlen volt, mert Emmánuel a héber nyelvben annyit jelentett, hogy "Isten velünk van", ami
vallatója számára kétségtelenül misztikus jelentéssel bír.
- És mi a te neved? - kérdezte.
A férfi felegyenesedett, töprengve nézett le Glogauerre.
- Nem ismersz? Nem hallottál Jánosról, a Keresztelőről?
Glogauer megpróbált úrrá lenni meglepődésén, de Keresztelő János figyelmét nem kerülte el,
hogy neve ismerősen csengett. Bozontos fejével biccentett.
- Látom, ismersz. Jól van, mágus, most tehát döntenem kell, ugye? - Miről kell döntened? -
kérdezte Glogauer idegesen.
- Hogy vajon a jövendölések barátja lennél-e vagy pedig a hamis, akitől Adonáj óvott bennünket.
A rómaiak kiszolgáltatnak ellenségeim, Heródes fiainak a kezébe. - Miért?
- Tudnod kell, miért; a rómaiak ellep szólok, akik rabságba döntötték Júdeát, és a
törvénytelenségek ellen, melyeket Heródes művel, és megjövendölöm az időt, amidőn a
tisztességtelenek elpusztulnak, és Adonáj királysága újra helyreáll a Földön, amint azt a hajdani
próféták megmondották. Én szólok a néphez: "Készüljetek fel a napra, amikor kezünkbe vesszük a
kardot, hogy betöltsük Adonáj akaratát." A becstelenek tudják, hogy ama napon elpusztulnak, tehát
az életünkre törnek.
Szavai erejével ellentétben János hangja tárgyilagos volt. Viselkedésében, arcán nyoma sem volt
őrültségnek vagy fanatizmusnak. Úgy beszélt, mint a legtöbb anglikán lelkész, aki úgy olvassa a
szentbeszédet, hogy annak értelme már elhomályosult a számára.
Mindebből Karl Glogauer azt hámozta ki, hogy arra buzdítja az embereket, utasítsák el a
rómaiakat és bábjukat, Heródest, és hozzanak létre egy "tisztességes" uralkodó rendszert. Hogy e
tervnek "Adonáj" volt a szimbóluma (Jahve egyik kiejtett neve, ami annyit jelent, az Úr), azt a célt
szolgálta - amiről a huszadik századi tudósoknak volt némi sejtésük -, hogy a terv nagyobb súlyt
kapjon. Egy olyan világban, ahol politika és vallás még Nyugaton is kibogozhatatlanul
összefonódott, szükség van a terv természetfölötti eredetének biztosítására. Valóban, gondolta
Glogauer, János minden bizonnyal hisz abban, hogy terve Istentől ered, hiszen a Földközi-tenger
túloldalán élő görögök még egyre a sugallat eredetén vitatkoztak - vajon az ember fejében
keletkezett-e, vagy az istenek helyezték oda. Ezért nem lepte meg különösebben, hogy János
valamiféle egyiptomi varázslónak nézte. Megérkezésének körülményei rendkívül csodásnak
látszhattak, ugyanakkor elfogadhatónak is, különösen egy szekta, az esszénusok szemében, akik
sanyargatták magukat, koplaltak, és nyilván megszokott dolog volt számukra, hogy ebben a forró
pusztaságban látomásaik vannak. Most már semmi kétsége sem volt afelől, hogy ezek az emberek a
neurotikus esszénusok; mentálisan kiegyensúlyozatlan állapotuknak biztos jele volt a mosdás,
keresztelés és böjtölés rituáléja, társulva szinte beteges miszticizmusukkal, mely titkos nyelv és
hasonlók kialakításához vezetett. Glogauerben azonnal felébredt a nem létező pszichiáter, de
Glogauer, az ember, a szélsőséges racionalizmus és a között a vágy között hányódott, hogy ez a
miszticizmus a hatalmába kerítse.
- Meditálnom kell - mondta János, a barlang bejárata felé fordulva. - Imádkoznom kell. Te itt
maradsz, mindaddig, míg jelet nem kapok.
Gyors, nyújtott léptekkel elhagyta a barlangot.
Glogauer visszahanyatlott a nedves szalmára. Kétségtelenül mészkőbarlangban volt, és a barlang
levéltője meglepően nedvesnek tűnt. Forróság lehet odakint. Elálmosodott.

II.

Öt évvel azelőtt. Majdnem kétezer évnyire a jövőben. Monikával fekszik a forró, átizzadt
ágyban. Újabb kísérlete arra, hogy normális módon szeretkezzék, átváltozott kis aberrációkká,
melyek mintha minden másnál inkább kielégítették volna a nőt.
Az igazi gyönyör, és beteljesülés még hátra volt. Rendszerint verbálisan ment végbe Rendszerint
dühös vitában érte el a tetőfokot.
- Gondolom, megint elmondod, hogy most sem elégültél ki. - A sötét szobában a nő átvette a
férfi kezéből a meggyújtott cigarettát.
- Jól érzem magam - mondta a férfi.
Egy darabig csend volt, szívták a cigarettájukat.
Végül, noha tudta, mi lesz a vége, azon kapta magát, hogy beszél. - Vicces, nem? - kezdte.
Várt. Tudta, hogy egy kicsit várnia kell a válaszra. - Micsoda? - kérdezte végül a nő.
- Ez az egész. Az egész napodat azzal töltöd, hogy a szexuálisan neurotikusoknak segíts, hogy
normálissá váljanak. Éjszaka pedig azt csinálod, amit ők.
- Nem ugyanolyan mértékben. Tudod, hogy itt minden a mértéken múlik. - Hogy úgy mondjam.
Odafordította a fejét, és az ablakon át beszűrődő csillagfényben a nő arcára nézett. Komor arcú,
vörös hajú lány volt, a pszichiátriai gondozónők jellegzetesen nyugodt, hivatásszerűen csábító
hangján beszélt. Lágy volt ez a hang, mértéktartó és hamis Csak olykor-olykor, különösen
felizgatott állapotban árulkodott a hangja valódi karakteréről. Vonásai sohasem, még alvás közben
sem pihentek meg. Tekintete mindig gyanakvó volt, mozdulatai ritkán ösztönösek. Minden
porcikája védett volt, talán ezért talált oly kevés örömet a megszokott szeretkezésben.
- Mert képtelen vagy elengedni magad, nem? - kérdezte a férfi.
- Fogd be már a szád, Karl. Nézz csak magadra, ha egy rakás idegbajt akarsz lát… Mindketten
műkedvelő pszichiáterek voltak - a nő pszichiátriai gondozónő, a férfi csupán a szakkönyvek
olvasója, kontár, bár valaha, amikor még pszichiáternek készült, elvégzett egy évet. Mindketten
könnyedén használták a szakkifejezéseket. Boldogabbak voltak, ha valamit a nevén tudtak nevezni.
A férfi elgördült a nőtől, az éjjeliszekrényen kitapogatta a hamutartót, s közben futó pillantást
vetett az öltözőtükörben megjelenő tükörképére. Sápadt, komoly, mélabús zsidó könyvkereskedő, a
feje tele képzelgésekkel és határozatlan rögeszmékkel, a teste viszont érzésekkel. Ezekben a
vitákban mindig alulmaradt Monikával szemben. Verbális téren a nő volt az erősebb. Ez a fajta
szerepcsere gyakran még perverzebbnek tűnt a számára, mint a szeretkezésük, ahol rendszerint
legalább az övé volt a férfiszerep. Lényegében döbbent rá, ő a passzív, a mazochisztikus, a
határozatlan. Még gyakori dühbe gurulása is impotens. Monika tíz évvel idősebb, tíz évvel keserűbb
volt nála. Természetesen sokkal dinamikusabb egyéniség volt mint ő, de pszichiátriai
gondozónőként éppannyi kudarc érte. Rengeteget dolgozott, a felszínen egyre cinikusabbá vált, de
talán csak arról volt szó, hogy néhány látványos sikert remélt a pácienseitől. Az a baj, gondolta a
férfi, hogy túl sokat akarnak. A papok a gyóntatószékben minden bajra gyógyírt adnak; a
pszichiáterek gyógyítani próbálnak, és az esetek nagy részében kudarcot vallanak. De legalább
megpróbálják, gondolta, aztán eltűnődött azon, hogy ez, mindenesetre, érdem.
- Megnéztem magamat - mondta.
Elaludt? Odafordult. A lány nyugtalan szeme még nyitva volt, kinézett az ablakon. - Megnéztem
magamat - ismételte. - Ahogy Jung tette. "Hogyan segíthetnék azokon az embereken, ha én magam
is száműzött vagyok, és talán én is a neurózis morbus sacerétől szenvedek?" Jung ezt a kérdést tette
föl önmagának…
- A vén szenzációhajhász. Saját miszticizmusának vén racionalizálója. Nem csoda, hogy nem lett
belőled pszichiáter.
- Nem lettem volna jó. Annak semmi köze nem volt Junghoz…
- Ne hárítsd rám…
- Magad mondtad, hogy ugyanezt érzed… érzed, milyen értelmetlen…
- Nyilván egyheti megfeszített munka után mondtam. Adj egy másik cigit.
A férfi kivett két cigarettát az éjjeliszekrényen lévő dobozból, a szájába dugta, meggyújtotta, és
az egyiket odaadta a nőnek.
Szinte mellékesen vette észre, mint növekszik bennük a feszültség. A vita, mint mindig, erőtlen
volt, de nem a vitatkozás a lényeg, hanem a legfontosabb összefüggések kifejezése. A férfi azon
töprengett, vajon fontos-e ez is.
- Nem mondasz igazat. - Mire kimondta, rádöbbent, hogy most már nincs megállás, kezdetét
vette a szertartás.
- A gyakorlati igazságot mondom. Semmi nem kényszerít arra, hogy feladjam a munkámat. Nem
vágyom arra, hogy pályatévesztett ember legyek…
- Pályatévesztett? Sokkal melodramatikusabb vagy, mint én.
- Túl komoly vagy, Karl. Kicsit ki akarsz szabadulni magadból.
A férfi gúnyosan mosolygott.
- A helyedben én abbahagynám a munkámat, Monika. Nem vagy alkalmasabb rá, mint én
voltam.
A nő vállat vont.
- Kicsinyes alak vagy.
- Nem vagyok féltékeny rád, ha erre gondolsz. Sohasem fogod megérteni, mit keresek. A nő
mesterkélt, vékony hangon felkacagott.
- Modern ember, aki a lelket kutatja, mi? Modern ember, aki támaszt keres, mondhatnám. Ezt
pedig, akárhogyan is, de megszerzed.
 - Leromboljuk a mítoszokat, amelyek a világot forgatják.
- Most azt mondod: "És mit teszünk a helyükbe?" Banális vagy és ostoba, Karl. Soha semmit
nem néztél racionálisan - önmagadat sem.
- Hát aztán? Szerinted a mítosz lényegtelen. - A valóság a fontos, ami létrehozza.
- Jung tudta, hogy a mítosz is teremtheti a valóságot.
- Ami azt mutatja, hogy milyen zavaros fejű vén bolond volt.
A férfi kinyújtotta a lábát. Közben megérintette a nőét, és ettől visszahúzódott. Megvakarta a
fejét. A nő mozdulatlanul fekve szívta a cigarettáját, de most elmosolyodott. - Gyere - mondta. -
Halljunk néhány dajkamesét Krisztusról.
A férfi nem felelt. A nő odaadta neki a csikket, a férfi letette a hamutartóba. Az órájára nézett.
Hajnali két óra volt.
- Miért csináljuk ezt? - kérdezte.
- Mert kénytelenek vagyunk. - A nő kezét a férfi tarkója alá csúsztatta, és a fejét a mellére vonta.
- Mi mást csinálhatnánk?

Nekünk, protestánsoknak, előbb-utóbb szembe kell néznünk a kérdéssel: Képesek

vagyunk-e megérteni »Krisztus követését« abban az értelemben, hogy lemásoljuk
az életét, és, ha szabad így kifejeznem, majmoljuk a stigmáit; vagy mélyebb
értelemben, éljük-e saját életünket olyan igaz módon, ahogyan ő élte a magáét,
teljes jelentőségében? Nem könnyű olyan életet élni, amely Krisztus életét veszi
mintául, de elmondhatatlanul nehezebb olyan igaz módon élni, ahogyan Krisztus
élt. Bárki, aki ezt megpróbálná… félreértetik, kigúnyoltatik, megkínzattatik és
keresztre feszíttetik… Neurózis, amely egyenlő a személyiség felbomlásával.
(Jung: A modern ember lélekkeresése)

Keresztelő János egy hónapot távol töltött, és Glogauer együtt élt az esszénusokkal; amint a
bordái gyógyultak, meglepően könnyen beleszokott mindennapos életükbe. A település mészkőből
és vályogtéglából épült földszintes házak és a kis völgy mindkét oldalán húzódó barlangok
együtteséből állt. Az esszénusok közösen birtokolták a javakat, és noha sok esszénus szerzetesi
életet élt, ebben a szektában asszonyok is éltek. Pacifisták voltak, nem birtokoltak és nem
készítettek fegyvert - ez a szekta mégis megtűrte a harcias keresztelőket. Talán a rómaiak iránti
gyűlöletük kerekedett felül az elveiken. Talán nem voltak egészen biztosak János szándékában.
Bármi volt is az oka toleranciájuknak, Keresztelő Jánost gyakorlatilag a vezérüknek tekintették.
Az esszénusok élete napi háromszori rituális fürdőből, imából és munkából állt. A munka nem
volt megerőltető. Glogauer néha az eke mögött haladt, melyet a szekta másik két tagja húzott, néha
a domboldalakon legelésző kecskéket őrizte. Nyugodt, rendszeres élet volt, még egészségtélen
vonásai is annyira megszokhatóak voltak, hogy Glogauer egy idő után szinte tudomást sem vett
róluk.
A kecskéket őrizve hevert a dombtetőn, nézte a pusztaságot, amely nem sivatag, hanem köves,
bozótos síkság volt, s elegendő legelőt nyújtott a kecskéknek és a juhoknak. A bozótost itt-ott
alacsony bokros rész és néhány csenevész fa törte meg a folyó mentén, amely nyilván a Holt-tenger
felé haladt. Az egyenetlen vidék hol sárga, hol barna színű, körvonalaiban viharos, befagyott tónak
látszott. A Holt-tengeren túl fekszik Jeruzsálem. Nyilván még nem jött el az idő, hogy Krisztus
utoljára belépett a városba. Mielőtt ez bekövetkezik, Keresztelő Jánosnak meg kell halnia.
Az esszénusok életmódja, mert minden nagyon egyszerűen zajlott, elég kényelmes volt. Kapott
egy kecskebőr ágyékkötőt, egy botot, és noha éjjel-nappal figyelték, úgy tűnt, elfogadják, mint
afféle "külső" szektatagot.
Néha, mintegy véletlenszerűen érdeklődtek a szekere felől - hamarosan be akarták hozni az
időgépet a sivatagból -, ő olyankor azt felelte nekik, hogy az vitte őt Egyiptomból Szíriába és onnan
ide. Nyugodtan fogadták a csodát. Ahogyan gyanította, hozzászoktak már a csodákhoz.
Az esszénusok különösebb dolgokat is láttak már, mint az ő időgépe. Láttak embereket, akik a
vízen mentek, és láttak égből leszálló angyalokat, hallották Istent, és az Ő arkangyalai hangját
csakúgy, mint a Sátánt és kegyencei hangját. Mindezeket leírták pergamentekercsekre. Ezek csupán
a természetfölöttiről szóló feljegyzések voltak, mint ahogy egyéb tekercseik mindennapos életüket
és a szekta utazó tagjaitól származó híreket örökítették meg.
Állandóan Isten jelenlétében éltek, beszéltek Istenhez, és amikor már kellőképpen sanyargatták
testüket, eleget éheztek és eleget imádkoztak Júdea égő napja alatt, Isten válaszolt nekik.
Karl Glogauer hosszúra növesztette a haját, és hagyta, hogy a szakálla akadálytalanul nőjön.
Sanyargatta a testét, és éhezett, és imádkozott a nap alatt, ahogyan a többiek. De csak ritkán hallotta
Istent, és mindössze egy ízben gondolta, hogy látott egy tüzes szárnyú arkangyalt.
Át akarta élni az esszénusok hallucinációit, de csalódott; ugyanakkor meglepte, hogy olyan jól
érzi magát, noha ennyi, önszántából vállalt megpróbáltatást kell elviselnie. Mégis mintha
megnyugodott volna e férfiak és nők társaságában, akik kétségtelenül őrültek voltak. Talán, mert
őrültségük nem sokban különbözött a sajátjáétól, egy idő múlva már nem is csodálkozott rajta.
Egy este Keresztelő János visszatért, húsz-egynéhány leghívebb emberével átkelve a hegyeken.
Glogauer éppen a kecskéket terelte be éjszakára a barlangjukba. Megvárta, míg János közelebb ér.
A Keresztelő zord arca megenyhült, mikor Glogauert meglátta. Elmosolyodott, és római módra
megragadta a felső karját.
- Nos, Emmánuel, a barátunk vagy, ahogy éreztem. Téged Adonáj küldött, hogy beteljesítsd az Ő
akaratát. Hajnalban megkeresztelsz engem, hogy megmutassuk a népnek, Ő velünk van.
Glogauer fáradt volt. Nagyon keveset evett, és a nap nagy részét a tűző napon töltötte, a kecskék
mellett. Ásított, és nemigen tudott mit felelni. Ugyanakkor meg is könnyebbült. János nyilván
Jeruzsálemben járt, hogy utánanézzen, nem a rómaiak küldték-e kémkedni. Most megnyugodott, és
megbízik benne.
De azért aggodalommal töltötte el, hogy a Keresztelő hisz az ő hatalmában. - János - kezdte -, én
nem vagyok próféta…
A Keresztelő arca egy pillanatra elfelhősödött, aztán zavartan nevetni kezdett. - Ne szólj semmit.
Ma este egyél velem. Van erdei méz és sáska.
Glogauer még nem evett ilyesmit; ez volt az utazók legfontosabb tápláléka, akik nem vittek
magukkal felszerelést, hanem felélték a nappal szerzett eleséget. Voltak, akik egyenesen
ínyencfalatnak tartották.

Később, amikor már János házában volt, kipróbálta. A ház csak két szobából állt Az egyiket
étkezésre, a másikat hálóhelyül használták. A méz és a sáska túl édes volt, de üdítő változást
jelentett az árpa vagy a kecskehús után.
Keresztbe tett lábbal ült Keresztelő Jánossal szemközt, aki élvezettel evett. Leszállt az éj. Kintről
behallatszott az imádkozók mormolása, a nyöszörgés és a kiáltozás. Glogauer újabb sáskát mártott a
középen álló mézestálba.
- A rómaiak allén akarod vezetni Júdea népét? - kérdezte.
Keresztelő mintha zavarba jött volna a nyílt kérdéstől. Glogauer számára éppen ez volt a kérdés
lényege.
- Ha Adonáj úgy akarja - felelte, s nerc nézett föl, csak odébbtolta a mézestálat. A rómaiak
tudnak róla?
- Nem tudom, Emmánuel, de Heródes, a vérfertőző, bizonyára elmondta nekik, hogy én a
bűnösök ellen szólok.
- A rómaiak mégsem fognak el.
- Pilátus nem meri - azóta nem, hogy Tiberius császárnak elküldtük a petíciót.
- Petíciót?
- Igen. Azt, amit Heródes és a farizeusok aláírtak, amikor Pilátus, a helytartó fogadalmi pajzsokat
helyezett el a jeruzsálemi palotában, és meg akarta szentségteleníteni a Templomot. Tiberius
megfeddte Pilátust, és azóta, noha még mindig gyűlöli a zsidókat, a helytartó óvatosabban bánik
velünk.
- Mondd meg nekem, János, tudod-e, hány esztendeje uralkodik Tiberius Rómában? - Egészen
mostanáig nem volt alkalma újra feltenni ezt a kérdést.
 - Tizennégy esztendeje.
Krisztus után a 28. esztendő… tehát nem egészen egy esztendővel a keresztre feszítés előtt… és
az időgépe tönkrement.
Keresztelő János most fegyveres lázadást szít a megszálló rómaiak ellen, de ha hinni lehet az
evangéliumoknak, Heródes hamarosan lefejezteti. A lázadás ez idő tájt nyilván nem széles körű.
Még azok, akik azt állítják, hogy Jézus és tanítványainak Jeruzsálembe való belépése és a Templom
elfoglalása nyíltan a fegyveres lázadók tette volt, sem találtak hiteles adatokat arról, hogy János
hasonló lázadást vezetett volna.
Glogauer nagyon megkedvelte a Keresztelőt. A férfi határozottan hajthatatlan forradalmár volt,
aki évek óta lázadást tervezett a rómaiak ellen, és lassanként elegendő hívet gyűjtött maga köré,
hogy vállalkozását siker koronázhassa. Glogauert erősen emlékeztette a második világháború
ellenállási vezetőire. Az ő helyzetében ugyanúgy gondolkodott, és ugyanolyan elképzelései voltak a
valóságról, mint amazoknak. Tudta, hogy csupán egyetlen esélye van arra, hogy csapást mérjen a
helyőrségi csapatokra. Ha a felkelés elhúzódna, Róma időt nyer, és további csapatokat küld
Jeruzsálembe.
- Mit gondolsz, Adonáj mikor akarja megsemmisíteni a gonoszokat a te közvetítéseddel? -
kérdezte Glogauer tapintatosan.
János úgy nézett rá, mint akit mulattat valami. Elmosolyodott.
- Húsvétkor az emberek nyugtalanok, és a legkevésbé viselik el az idegeneket - mondta. -
Mennyi idő van hátra húsvétig?
- Néhány hónap.
- Hogyan segíthetnék nektek?
- Mágus vagy.
- Nem tudok csodát művelni.
János letörölte a szakálláról a mézet.
- Ezt nem hihetem, Emmánuel. Ahogy megérkeztél, az csoda volt. Az esszénusok nem tudták,
ördög vagy-e vagy Adonáj követe.
- Egyik sem vagyok.
- Miért zavarsz össze engem, Emmánuel? Tudom, hogy Adonáj követe vagy. Te vagy a jel, amit
az esszénusok vártak. A pillanat közel. Gyere velem. Mondd el a népnek, hogy te Adonáj hangján
szólsz. Tégy csodákat.
- Hanyatlóban van a hatalmad, ugye? - nézett Glogauer élesen Jánosra. - Szükséged van rám,
hogy újra reményt önts a lázadókba?
- Úgy beszélsz, mint egy római, híján minden elmésségnek. - János dühösen felállt. Mint az
esszénusok, nyilván ő is a kevésbé nyílt beszédet kedvelte. Ennek megvolt a gyakorlati oka, jött rá
Glogauer, hiszen János és emberei örökösen árulástól tartottak. Még a feljegyzéseik egy része is
titkosírással íródott, olymódon, hogy a teljesen ártalmatlannak tűnő szó vagy mondat esetleg
merőben más jelentést hordozott.
- Sajnálom, János. De mondd meg, ha igazam van - mondta szelíden.
- Nem vagy-e mágus, aki a semmiből érkeztél a szekereddel? - A Keresztelő legyintett, és
megvonta a vállát. - Az embereim láttak! Látták, hogy a levegőben egy csillogó dolog ölt alakot,
felreped, és te kibújsz belőle. Ez nem csodás dolog? Az öltözék, amit viseltél - földi ruha volt? A
szekér belsejében lévő talizmánok - vajon nem a hatalmas varázslatról vallanak? A próféta
megjövendölte, hogy egy mágus érkezik Egyiptomból, és a neve Emmánuel. Ez így áll Micah
Könyvében is! Mindezek közül tehát semmi sem igaz?
- A legtöbb az. De vannak magyarázatok… - Félbeszakította magát, mert nem jutott eszébe az
"ésszerű" szó legközelebbi megfelelője. - Én éppolyan közönséges ember vagyok, mint te. Nincs
hatalmam ahhoz, hogy csodát tegyek. Csupán ember vagyok!
János mogorván nézett rá.
- Vagyis nem akarsz segíteni nekünk?
- Hálás vagyok neked és az esszénusoknak. Szinte bizonyos, hogy megmentettétek az életemet.
Ha ezt visszafizethetném…
 János határozottan bólintott.
- Visszafizethetnéd, Emmánuel.
- Hogyan?
- Légy a nagy mágus, akire szükségem van. Hadd vigyelek azok elé, akik türelmetlenkednek, és
el akarnak fordulni Adonáj akaratától. Hadd mondjam el nekik, mi módon érkeztél közénk. Aztán
elmondhatod nekik, hogy mindez Adonáj akaratából történt, és fel kell készülniük, hogy azt
végrehajtsák.
János feszülten nézett rá.
- Megteszed, Emmánuel?
- A kedvedért, János. És cserébe elküldenéd az embereidet, hogy mielőbb hozzák ide a
szekeremet? Szeretném megnézni, hátha meg lehetne javítani.
- Megteszem.
Glogauer felderült. Nevetni kezdett. A Keresztelő enyhe elképedéssel nézett rá. Aztán ő is
nevetésben tört ki.
Glogauer egyre csak nevetett. A történelem nem fogja említeni, de ő fogja előkészíteni az utat -
Keresztelő Jánossal együtt - Krisztus számára.
Krisztus még nem született meg. Talán csak Glogauer tudta ezt, egy esztendővel a keresztre
feszítés előtt.

És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az

Atya egyszülöttjének dicsőségéi), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.
János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: Ez vala, a kiről mondám: Aki
utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál.
(János 1:14-15)

Amikor először találkozott Monikával, már akkor is volt egy hosszú vitájuk. Az apja halála után,
az örökségből megvásárolta a Great Russell Streeten, a British Museummal szemben lévő okkult
könyvkereskedést. Akkoriban mindenféle alkalmi munkát végzett, és nagyon rossz
kedélyállapotban volt. Ebben az időszakban Monika nagyon nagy segítségnek látszott, jóformán
kézen fogva vezette ki a szellemi sötétségből, ami elhatalmasodott rajta. Mindketten a Holland Park
közelében laktak, és 1962 nyarán majd minden vasárnap ott sétálgattak. Huszonkét évesen már
megégette Jung keresztény miszticizmusának különös parazsa. A nő, aki semmibe vette Jungot,
kezdettől fogva ócsárolta valamennyi eszméjét. De igazából sohasem tudta meggyőzni őt. Egy idő
után azonban sikerült összezavarnia. Legalább hat hónapba telt, amíg lefeküdtek egymással.

Kényelmetlen volt a forróság.

Egy kávéház ernyője alatt ültek, és figyelték a távoli krikettmérkőzést. A közelükben két lány és
egy fiú ült a füvön, és műanyag poharakból narancslevet iszogattak. Az egyik lány ölében gitár
hevert, letette a poharat, és játszani kezdett, közben magas, kedves hangon valami népdalt énekelt.
Glogauer megpróbált a szövegre figyelni. Mint diák, nagyon szerette a hagyományos népi zenét.
- A kereszténységnek vége - hörpintett egyet a teájából Monika. - A vallás haldoklik. Az Istent
1945-ben megölték.
- Még jöhet feltámadás - mondta a fiú.
- Reméljük, nem jön. A vallás a félelem teremtménye. A tudás lerombolja a félelmet A félelem
megszűntével a vallás nem élhet tovább.
- Azt hiszed, manapság nem létezik félelem? - Ez már nem ugyanaz, Karl.
- Soha nem gondolkoztál Krisztus eszméjén? - kérdezte a fiú, taktikát változtatva. - Hogy ez mit
jelenthet a keresztényeknek?
- A traktor eszméje éppannyit jelent a marxistáknak - válaszolta a nő. - De melyik volt előbb?
Krisztus eszméje vagy aktualitása?
A nő vállat vont.
- Az aktualitása, ha ez számít valamit. Jézus egyszerűen egy zsidó felforgató volt, aki lázadást
szervezett a rómaiak ellen. Büntetésképpen keresztre feszítették. Ez minden, amit tudunk, és amit
tudnunk kell.
- Egy nagy vallás nem kezdődhet ilyen egyszerűen.
- Ha az embereknek szükségük van rá, nagy vallást csinálnak a legvalószínűtlenebb kezdetekből.
- Az én véleményem az, Monika - kezével a nőre mutatott, az pedig könnyedén elhúzódott -,
hogy az eszme megelőzi Krisztus aktualitását.
- Ó, Karl, hagyd már abba. Jézus aktualitása megelőzte a kereszténység eszméjét. Egy pár sétált
el mellettük, s rápillantottak a vitázókra.
Monika észrevette, és elhallgatott. Felállt, mire a fiú is felállt, de a nő a fejét rázta, -
Hazamegyek, Karl. Te maradj. Pár nap múlva találkozunk.
A fiú utánanézett, amint a nő a széles ösvényen a park kapuja felé tartott.
Másnap, mikor hazaért a munkából, egy levelet talált. A nő rögtön az után írhatta, hogy elváltak,
és még aznap postára is adta.

Kedves Karl,
a beszélgetés bizonyára nem sok hatással van rád, ezt te is tudod. Mintha a hangszínre, a szavak
ritmusára figyelnél, anélkül hogy megpróbálnád követni, miről van szó. Kicsit olyan vagy, mint
valami érzékeny állat, amely nem érti, mit mondanak neki, azt azonban tudja, hogy a beszélő örül-e
vagy dühös és így tovább. Ezért írom most ezt a levelet neked - hogy megpróbáljam megértetni
veled az elképzelésemet. Ha együtt vagyunk, túlságosan érzelmi alapon reagálsz.
Ott követed el a hibát, hogy úgy tekinted a kereszténységet, mint ami néhány év leforgása alatt
alakult ki Jézus halálától az evangéliumok leírásáig. Holott a kereszténység nem volt új. Csak az
elnevezés volt új. A kereszténység mindössze egy szakasz volt a nyugati logika és a keleti
miszticizmus találkozásának egymást megtermékenyítő metamorfózisában. Figyeld csak meg, maga
a vallás hogyan alakult át a századok folyamán, mindig újraértelmezve önmagát, hogy megfeleljen
a változó koroknak. A kereszténység csak a régi mítoszok és filozófiák konglomerátumának egy új
elnevezése. Az evangéliumok nem tesznek mást, mint újra elmondják a napmítoszokat, és elferdítik
a görögök és a rómaiak egynémely eszméjét. A zsidó tudósok még a második században is úgy
nyilatkoztak róla, mint valami kusza összevisszaságról! Kimutatták az erős hasonlatosságot a
különféle napmítoszok és a Krisztus-mítosz között. A csodák nem történtek meg - csak később
találták ki őket, innen-onnan kölcsönözve.
Emlékszel a régi viktoriánusokra, akik szerint Platón valódi keresztény volt, mert előre
megsejtette a keresztény eszmét? Keresztény eszme! A kereszténység a Krisztus előtti évszázadok
elterjedt eszméinek volt a közvetítője. Keresztény volt-e Marcus Aurelius? Írásaiban első pillanatra
felismerhető a nyugati filozófia hagyománya. Ezért terjedt el a kereszténység Nyugaton és nem
Keleten! Az előítéleteid alapján teológusnak kellett volna lenned, nem pedig pszichiáternek.
Ugyanez vonatkozik Jung barátodra is.
Próbáld elűzni a fejedből ezeket a morbid értelmetlenségeket, és akkor a munkádat is sokkal
jobban tudod majd végezni.
A te
Monikád.

Összegyűrte a levelet, és eldobta. Még aznap, késő este, szívesen belenézett volna újra, de
ellenállt a kísértésnek.
János derékig állt a folyóban. Az esszénusok többsége a partról figyelte. Glogauer lenézett rá.
- Nem tudom, János. Ez nem nekem való. - Meg kell tenned - dörmögte a Keresztelő.
Glogauer reszketve lépett be a folyóba a Keresztelő mellé. Szédült. Remegve, mozdulatlanul állt.
Lába megcsúszott a folyómeder kövein, János kinyúlt utána, a karjánál fogva megragadta, hogy
megtámassza.
A felhőtlen égen épp a zeniten állt a nap, onnan tűzött le fedetlen fejére - Emmánuel! - kiáltotta
hírtelen János. - Adonáj szelleme köztetek van!
Glogauer még mindig nem tudott megszólalni. Bizonytalanul ingatta a fejét. Fájt a feje, és alig
látott. Mióta itt volt, először tört rá a migrén. Hányinger kerülgette. János hangja messziről jutott e!
hozzá.
Megbillent a vízben.
A Keresztelő felé estében úgy látta, mintha körülötte minden csillámlani kezdene. Érezte, hogy
János megragadja, és hallotta magát, amint kétségbeesetten azt mondja: - János, engem keresztelj
meg! - És akkor érezte, hogy a szája, a torka megtelik vízzel, és köhögés fogta el.
János kiáltott valamit. Bármit jelentettek is a szavak, mindkét partról felhangzott rá a válasz. Az
üvöltés felerősödött a fülében, s az értelme átalakult. Csapkodni kezdett a vízben, aztán érezte, hogy
felemelkedik a lábára.
Az esszénusok egy ütemre himbálták magukat, minden arc a fénylő nap felé fordult. Glogauer
okádni kezdett a vízbe, botladozott, majd János fájdalmasan megragadta a karjánál fogva, és
kivezette a partra.
A magukat himbáló esszénusok szájából különös, ritmikus mormogás hangzott fel, magasra
csapott, amikor az egyik oldalra lendültek, és leesett, amikor a másikra. Glogauer befogta a fülét,
amint János elengedte. Még mindig öklendezett, de már nem jött belőle semmi, és ez még rosszabb
volt.
Támolyogni kezdett, majdnem elvesztette az egyensúlyát, aztán futni kezdett, egyre csak a fülére
tapasztott kézzel; rohant a sziklás, bozótos vidéken, rohant az égbolton lüktető nap alatt, amely
egyre verte a fejét, de ő csak rohant.

János azonban visszatartja vala őt, mondván: Nékem kell általad

megkeresztelkednem, és te jősz én hozzám?
Jézus pedig felelvén, monda néki: Engedj most, mert így illik nékünk minden
igazságot betöltenünk. Ekkor engede néki.
És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijőve a vízből; és imé az egek
megnyilatkozónak néki, és ő látó az Istennek Lelkét alájőni mint egy galambot és
ő reá szállani.
És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én
gyönyörködöm.
( Máté: 3:14-17)

Tizenöt évesen jól tanult a gimnáziumban. Az újságokban olvasott a Dél-Londonban csatangoló,

Teddy Boy nevű bandáról, de az ál-edwardiánus ruhába öltözött fiatalokat ártalmatlanoknak és
meglehetősen ostobáknak tartotta.
Moziba ment a Brixton Hillre, és elhatározta, hogy hazagyalogol Streathambe, mert a buszpénzt
fagylaltra költötte. Ők is akkor jöttek ki a moziból. Észre sem vette, hogy mögötte jönnek lefelé a
dombon.
De váratlanul körülfogták. Sápadt, rosszarcú fiúk voltak, általában egy-két évvel idősebbek nála.
Rájött, hogy kettőjüket távolról ismeri a nagy városi iskolából, amely ugyanabban az utcában volt,
ahol a gimnázium. Ugyanarra a futballpályára jártak.
- Helló - mondta félénken.
- Helló, fiú - mondta a legidősebb Teddy Boy. Rágógumit rágott, egyik térdét hanyagul behajlítva
vigyorgott rá. - Hát, hová mész?
- Haza.
- Házá - ismételte, kiejtését utánozva a nagyfiú. - És ha odaérsz, mit csinálsz?
- Megyek aludni. - Karl megpróbált kikeveredni a gyűrűből, de nem engedték. Beszorították egy
üzlet ajtaja elé. Mögöttük a főúton egymás után zúgtak el az autók. Az utca ki volt világítva, égtek
az utcai lámpák és az üzletek neonjai. Járókelők is voltak, de senki sem állt meg. Karton lassan erőt
vett a pánik.
- Leckéd nincs? - kérdezte a vezér mellett álló fiú. Vörös hajú, szeplős gyerek volt, a szeme
hidegszürke.
- Meg akarsz verekedni egyikünkkel? - kérdezte egy másik. Ő volt az egyik, akit ismert.
 - Nem. Nem verekszem. Engedjetek el.
- Begyulladtál, fiú? - kérdezte a vezér vigyorogva. Feltűnő mozdulattal kihúzta a szájából a
rágógumit, aztán visszatette. Újra rágni kezdte.
- Nem. Miért akarnék verekedni veletek?
- Azt hiszed, ugye, fiú, hogy jobb vagy nálunk?
- Nem. - Elfogta a remegés. Könnyek szöktek a szemébe. - Persze hogy nem. - Persze hogy nem,
fiú.
Ismét előrelépett, de azok visszanyomták az ajtóhoz.
- Te vagy az a német nevű gyerek, igaz? - kérdezte a másik fiú, akit ismert. - Kloroform vagy
ilyesmi.
- Glogauer. Engedjetek el.
- Anyukád nem szereti, ha későn mész haza? - Ez inkább zsidó név, nem is német.
- Zsidó vagy, fiú?
- Olyan, mintha zsidó lenne.
- Zsidó vagy, fiú?
- Zsidófiú vagy, kisfiam?
- Zsidó vagy, fiú?
- Fogjátok be a szátokat! - sikoltotta Karl. Megpróbálta ellökni őket. Valamelyik belevágott a
gyomrába. Fájdalmában felnyögött. Egy másik ellökte, hogy megtántorodott. A járdán egyik
járókelő a másik után sietett el. Egy pillantást vetettek a csoportra, aztán továbbmentek. Egy férfi
megállt, de a felesége továbbhúzta. - Csak néhány gyerek bolondozik - mondta.
- Húzzuk le a nadrágját - mondta nevetve az egyik fiú. - Akkor majd meglátjuk. Karl szétlökte
őket, s ezúttal hagyták. Rohanni kezdett lefelé a dombról.
- Adjuk meg neki a kezdősebességet - hallotta maga mögött az egyik hangját. Csak rohant
tovább.
Hangos nevetéssel eredtek a nyomába.
Még nem érték utol, mire befordult az utcájukba. Elérte a házat, és végigrohant a ház mögött a
sötét kerten. Kinyitotta a hátsó ajtót. A mostohaanyja a konyhában volt.
- Mi van veled? - kérdezte.
Magas, sovány, ideges és hisztérikus nő volt. Sötét haja ápolatlanul lógott. Ő elment mellette,
egyenesen az ebédlőbe.
- Mi van veled, Karl? - kiáltott utána a mostohája. Átható magas hangja volt.
- Semmi - felelte.
Nem akart jelenetet.

Hideg volt, amikor felébredt. Szürkén jött a hajnal, és mindenfelé kopár vidéket látott maga
körül. Alig emlékezett valamire a tegnapi napból, talán csak arra, hogy sokáig futott.
A ruháján összegyűltek a harmatcseppek. Megnedvesítette az ajkát és megdörzsölte az arcát.
Most is, mint migrénes roham után mindig, gyengének és teljesen kimerültnek érezte magát.
Végignézve csupasz testén, észrevette, mennyire lesoványodott. Nyilván az esszénusokkal való
élete következtében.
Azon tűnődött, mitől rémült meg annyira, amikor János megkérte, hogy keresztelje meg.
Egyszerűen a tisztességről volt-e szó - valami tiltakozott benne az ellen, hogy az esszénusokat
abban a csalóka reményben hagyja, hogy ő valamiféle próféta lenne? A kérdésre nemigen tudott
válaszolni.
Csípője köré csavarta a kecskebőrt, és a jobb combja fölött szorosan megcsomózta. Arra gondolt,
jobban tenné, ha megpróbálna visszamenni a táborba, megkeresné Jánost és bocsánatot kérne tőle,
hátha jóvátehetné a sértést.
Már az időgép is ott volt. Marhabőrből font kötelek segítségével vonszolták oda. Ha találna egy
ügyes kovácsot vagy valakit, aki ért a fémmunkához, volna esélye arra, hogy meg tudják javítani.
Különben veszélyes lenne a visszaútja.
Nem tudta, vajon egyenesen vissza kellene-e mennie, vagy válasszon-e a valóságos keresztre
feszítéshez közelebbi időpontot. Elsősorban nem azért utazott vissza, hogy tanúja legyen a keresztre
feszítésnek, inkább azért, hogy megfigyelje Jeruzsálem hangulatát a húsvét ünnepe alatt, mikor
Jézus állítólag belépett a városba. Monika szerint Jézus fegyveres csapat élén megrohamozta a
várost. Azt mondta, minden ezt bizonyítja. A tények egy része valóban erre vallott, de ő nem
fogadta el a tényeket. Ennél többről volt szó, ebben biztos volt. Csak találkozna Jézussal! János
láthatóan sohasem hallott róla, bár elmondta Glogauernek, hogy egy jóslat szerint a Messiás
Názáretből fog jönni. Sok jóslat volt, és sok volt köztük az ellentmondás.
Elindult vissza, amerre az esszénusok táborát sejtette. Nem mehetett tőlük túl messzire.
Hamarosan látnia kell a dombokat, ahol a barlangjaik húzódnak.
A levegő már kezdett felforrósodni, a föld még sivárabbá vált. A levegő reszketett a szeme előtt.
Az ébredéskor érzett kimerültség egyre nőtt benne. A szája kiszáradt, fába elgyengült. Megéhezett,
és nem volt semmiféle ennivaló. Nyomát sem látta a domboknak, ahol az esszénusok táborának
kellett lennie.
Déli irányba, mintegy két mérföldre megpillantott egy dombot. Elhatározta, hogy arrafelé indul.
Onnan talán vezet valami út, s esetleg még települést is talál, ahol szerezhet magának ennivalót.
Lába fölverte a homokos talaj porát. Néhány csenevész bokor kapaszkodott a földbe, és meg-
megbotlott a kiálló kövekben.
Mire fáradságosan elindult a dombra, már tele volt zúzódásokkal, s itt-ott vérzett is. A dombtető
sokkal magasabban volt, mint gondolta, s a felfelé vezető út nagyon nehéznek bizonyult. Meg-
megcsúszott a legördülő köveken, arcra bukott, felhasadozott kezére, lábára támaszkodva próbálta
megtartani magát, nehogy leguruljon, megragadva az itt-ott növő fű- és zuzmócsomókat, átkarolva
a kiugró sziklákat, s közben a fájdalomtól és az elcsigázottságtól zsibbadt fejjel és testtel olykor-
olykor megpihent.
A melegben megizzadt. Félmeztelen, verítékes testére rátapadt a por, s tetőtől talpig vastagon
beborította. Cafatokban lógott róla a kecskebőr.
Forgott körülötte a világ, az égbolt mintha összeolvadt volna a földdel, a sárga sziklák a fehér
felhőkkel. Minden mozogni látszott.
Amikor elérte a csúcsot, levegő után kapkodva elterült. Minden valószínűtlenné vált körülötte.
Monika hangját hallotta, s mintha a szeme sarkából egy pillanatra meg is pillantotta volna.
"Ne légy melodramatikus, Karl… "
Ezt sokszor mondta. Hallotta a saját hangját, amint válaszol.
"Én nem a saját időmben születtem, Monika. Nincs helyem az értelem korában. Ez fog a végén
megölni: "
A nő hangja következett.
"A bűntudat, a félelem és a saját mazochizmusod. Nagyszerű pszichiáter lehettél volna, de
olyannyira engedtél minden neurózisodnak…"
- Fogd be a szád!
A hátára gördült. Tűzött a nap rongyokkal borított testére. - Fogd be a szád!
"Az egész keresztény szindróma, Karl A végén még megtért katolikus leszel, semmi kétség. Hol
van az állhatatosságod?"
- Fogd be a szád! Menj innen, Monika!
"A félelem elhomályosítja a gondolataidat. Te nem a lelket keresed, még csak nem is az élet
értelmét. Te vigaszt keresel. "
- Hagyj békén, Monika!
Mocskos kezével befogta a fülét. Haját és szakállát belepte a por. A testét mindenütt elborító
sebeken megalvadt a vér. Fönt a nap mintha egy ütemre vert volna a szívével. "Lefelé mész, Karl,
nem veszed észre? Lefelé. Szedd össze magad! Nem vagy teljesen képtelen az értelmes
gondolkodásra…"
- Ó, Monika! Fogd be a szád!
A hangja durva volt és nyers. Az égen néhány holló körözött a feje fölött. Hallotta, amint
visszaszólnak neki, az ő hangját utánozva.
"Az Isten 1945-ben meghalt… "
 - Most nem 1945 van… most Anno Domini 28-at írunk. Az Isten él
"Hogyan lehetsz kíváncsi olyan-nyilvánvalóan szinkretikus vallásra, mint a kereszténység-
rabbinusi zsidó vallás, sztoikus etika, görög misztériumkultusz, keleti rítus…"
- Ez nem számít!
"Neked nem, a jelenlegi elmeállapotodban." - Szükségem van Istenre!
"Erről van hát szó, igaz? Oké, Karl, faragd meg a saját keresztfádat. Csak fusson eszedbe, mi
lehettél volna, ha egyezségre jutsz magaddal…"
Glogauer nagy nehezen lábra állt, állt a dombtetőn, és sikoltozott. A hollók megriadtak. Leírtak
egy kört az égen, és elrepültek.
Az égbolt elsötétedett.

Akkor Jézus viteték a Lélektől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől.

És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezék.
(Máté 4:1-2)

IV.

A bolond bebotorkált a városba. Lába felkavarta körülötte a port, kutyák csaholták körül, ahogy
gépiesen, arcát a nap felé emelve lépkedett. Karja lecsüngött, ajka mozgott.
Az emberek számára, akik hallották, a szavak idegenül csengtek; de olyan hévvel és
meggyőződéssel szónokolt, mintha maga Isten tette volna szószólójává a vézna, mezítelen
teremtményt.
Az emberek azon tanakodtak, vajon honnan jött a bolond.

A fehér város nagyrészt két- és egyemeletes, kőből és vályogtéglából épült házakból állt;
közepén a piactér, szemben egy régi, egyszerű zsinagóga, előtte sötét ruhás emberek ültek és
beszélgettek. Virágzó, tiszta város volt, a római kereskedelem tette ilyen gazdaggá. Az utcákon
csupán egy-két koldus járt, azok is jól tápláltak. Az utcák követték a domb vonalát, amelyen a város
épült. Kanyargós, árnyas, békés utcák voltak: falusiasak. A levegőben mindenütt frissen Vágott fa
illata terjengett, ácsolás zaja hallatszott, mivel a város elsősorban ügyes ácsmestereiről volt híres.
Az Izraeli Alföld szélén feküdt, köze! a Damaszkusz és Egyiptom között haladó kereskedelmi
úthoz, és a kézművesek áruival megrakott kocsik folyamatosan hagyták el a várost, amelyet
Názáretnek hívtak.
A bolond útközben, bárkivel találkozott, a város felől tudakozódott, így ért el oda. Más
városokon is keresztülhaladt - a római út mentén Philadelphián, Gerasán, Pellán és Scythopolison -,
és idegenes kiejtésével egyre ugyanazt kérdezte:
- Merre fekszik Názáret?
Útközben néha enni adtak neki. Voltak, akik a sebei felél kérdezték, ő pedig rájuk tette a kezét, és
idegen nyelven szólt hozzájuk. Voltak, akik kővel dobálták meg, s akadtak, akik rossz irányba
küldték.
A római viadukton átkelt a Jordánon, és északnak fordult, Názáret felé.
Baj nélkül megtalálta a várost, de nagyon nehezére esett, hogy elinduljon feléje. Sok vért
veszített, és útja során nagyon keveset evett. Ment, amíg össze nem esett, és addig feküdt, míg
tovább nem tudott menni, vagy, ami nagy ritkán megesett, valaki rá nem talált, és meg nem kínálta
pár korty fanyar borral vagy kenyérrel, hogy életet öntsön beléje.
Egy ízben néhány római legionárius állította meg, és nyers kedvességgel megkérdezték, nincs-e
valaki rokona, akihez elvigyék. Tört arameus nyelven szóltak hozzá, és meglepődtek, amikor
idegenesen ejtett latin nyelven válaszolt, amely tisztább volt, mint amit ők használtak.
Megkérdezték, vajon rabbi-e vagy tudós. Azt felelte, hogy egyik sem. A légiós tiszt szárított
hússal és borral kínálta. Őrjárat volt, amely havonta egyszer végigment ezen az úton. Zömök,
cserzett arcú férfiak, arcuk kemény, tisztára borotvált. Foltos bőrszoknyát, mellvértet és szandált
viseltek, a fejükön vassisak, derekukon rövid hüvelyű kard volt. Most, hogy így körüllették, a
lemenő nap fényében sem látszottak elpuhultnak. A halkabb beszédű tiszt, aki éppolyan volt, mint a
többi, csak éppen a mellvértje készült fémből, és hosszú köpenyt viselt, megkérdezte a bolondtál,
hogy hívják.
A bolond egy pillanatra elhallgatott, hol kinyitotta, hol becsukta a száját, mintha nem emlékezne
a nevére.
- Karl - mondta végül tétován. Úgy hangzott, mint valami hirtelen jött ötlet. - Majdnem olyan,
mint egy római név - mondta az egyik katona.
- Városi ember vagy? - érdeklődött a tiszt.
De a bolond esze, persze, már elkalandozott. Magában motyogva el is fordult tőlük. Hirtelen
újból rájuk nézett, és azt kérdezte:
- Názáret?
- Arra - mutatta a tiszt az utat, amely a hegyek közé vezetett. - Zsidó vagy?
A kérdés mintha meghökkentette volna a bolondot. A katonák között utat törve magának,
futásnak eredt. Azok nevetve hagyták, hadd fusson. Ártatlan bolond volt.
Figyelték, hogyan rohan végig az úton.
- Bizonyára valamelyik prófétájuk - mondta a tiszt, s a lova felé ballagott. Tele van velük az
ország. Minden második ember, akivel összeakadnak, az istenük üzenetét terjeszti. Sok bajt nem
csinálnak, a vallás, úgy látszik, távol tartja tőlük a lázadás gondolatát. Hálásnak kellene lennünk,
gondolta a tiszt.
Az emberei még mindig nevettek. Elindultak az úton, éppen ellenkező irányba.

A bolond megérkezett hát Názáretbe, és ahogy betámolygott a piactérre, az emberek kíváncsian,

meglehetősen gyanakodva néztek rá. Vándorpróféta lehet, de az sincs kizárva, hogy megszállta az
ördög. Az ilyesmit gyakran nehéz eldönteni. Majd a rabbik megmondják.
Ahogy elhaladt az tusok bódéi előtt csoportosuló emberek között, azok egy pillanatra
elhallgattak. Az asszonyok jól táplált testük köré csavarták vastag gyapjúsáljukat, a férfiak
beburkolóztak pamutruhájukba, nehogy megérintse őket. Közönséges esetben beszámoltatták volna
arról, mit keres a városban, de pillantása olyan átható volt, és aszott teste ellenére arca annyi,
tiszteletet ébresztő vitalitást és lelkierőt árult el, ami önkéntelenül is távol tartotta őket.
Amikor a piactér közepére ért, megtorpant és körülnézett. Láthatóan csak most kezdte észrevenni
az embereket. Hunyorított, és megnyalta az ajkát.
Óvatos pillantást vetve rá, egy asszony haladt el mellette. A bolond halkan, körültekintően
formálva a szavakat, megszólította:
- Ez Názáret?
- Az - bólintott a nő, és meggyorsította a lépteit.
Egy férfi haladt át a téren. Piros és barna csíkos pamutruha volt rajta. Göndör, fekete haját piros,
kerek sapka fedte. Az arca kövérkés volt és vidám. A bolond elébe ment és megállította.
- Egy ácsmestert keresek.
- Názáretben sok az ácsmester. A város az ácsmestereiről híres. Én magam is az vagyok.
Segíthetek neked? - A férfi jóindulatúan, bátorítólag beszélt.
- Ismersz egy József nevű ácsmestert? Dávid leszármazottját. A felesége Mária, és több
gyermekük is van. Az egyiket Jézusnak hívják.
A derék ember arca tréfás ráncokba szaladt, majd megvakarta a tarkóját.
- Ó, ismerek Józsefet, nem is egyet. Abban az utcában is lakik egy szegény ördög mutatta a
kezével. - Annak a feleségét hívják Máriának. Próbáld meg ott. Nem kell sokat keresgélned. Azt az
embert keresd, aki sohasem nevet.
A bolond elnézett arra, amerre a férfi mutatott. Mihelyt meglátta az utcát, minden mást feledve
sietett arrafelé.
A szűk utcácskában még erősebb volt a frissen vágott fa illata. Sokáig járt a gyaluforgácsban.
Minden házból kalapács tompa puffanása, fűrész sivítása hallatszott. A legkülönbözőbb méretű
deszkák támaszkodtak a kerítéseknek, árnyékot vetve a házak falára, s köztük alig volt éppen csak
annyi hely, hogy be lehessen menni a házba. Sok ácsmester a háza kapuja előtt dolgozott. Tálakat
faragtak, egyszerű léceket készítettek, minden elképzelhető formába hajlítva a fát. Felpillantottak,
amint a bolond belépett az utcába, és közeledett egy öreg, bőrkötényes ács felé, aki épp egy
szobrocskát faragott a munkapadja mellett. Az ősz hajú férfi rövidlátó lehetett. Felnézett a bolondra.
- Mit akarsz?
- Egy József nevű ácsmestert keresek. Felesége is van - Mária. Az öreg, kezében a félig kész
szobrocskával, mutatta:
- Két házzal lejjebb, az utca másik oldalán.
A ház mellett, ahová a bolond érkezett, nagyon kevés deszka állt, és anyaguk is sokkal
silányabbnak látszott, mint azoké, amelyeket eddig látott. A bejárat közelében álló munkapad
féloldalt megvetemedett, és a férfi, aki föléje görnyedt, egy elformátlanodott széket javítgatott.
Amikor a bolond megérintette a vállát, felegyenesedett. Nyomorúságtól barázdált, táskás arc
tekintett rá. A szeme fáradt volt, ritkás szakállát idő előtti fehér csíkok tarkázták. Köhécselt, talán
meglepetésében, hogy megzavarták.
- Te vagy József?
- Nincs pénzem.
- Nem akarok semmit - csak néhány kérdésem van.
- József vagyok. Mire vagy kíváncsi?
- Van fiad?
- Több is, és lányaim is varinak.
- A feleségedet Máriának hívják? Dávid családjából való vagy.
A férfi türelmetlenül intett.
- Igen, bár amennyi örömöm bennük telt…
- Az egyik fiaddal szeretnék találkozni, Jézussal. Megmondanád nekem, hol van? - A
semmirekellő! Mit csinált már megint?
- Hol van?
József szemében valami ravasz fény csillant meg, ahogy a bolondra bámult. - Próféta vagy?
Azért jöttél, hogy meggyógyítsd a fiamat?
- Prófétaféle vagyok. Tudok jövendölni. József sóhajtva felállt.
- Megnézheted éppen. Gyere. - A kapun keresztül bevezette a bolondot a ház szűk udvarára. Tele
volt fadarabokkal, törött bútorokkal és szerszámokkal, korhadó gyaluforgáccsal tömött zsákokkal.
Beléptek a sötét házba. Az első szobában - a konyhában nyilván - nagy agyagtűzhely mellett egy
asszony állt. Magas volt és hájas. Hosszú, fekete haja zsíros csomókban lógott nagy csillogó
szemébe, amelyben érzékiség égett. Keresztülnézett a bolondon.
- Koldusok számára itt nincs étel - mordult fel. - Éppen eleget eszik ő is. - Fakanalával a sötét
sarokban gubbasztó kis alakra mutatott. Az asszony szavai nyomán az alak megmozdult.
- A mi Jézusunkat keresi - szólt József az asszonynak. - Talán azért jött, hogy könnyítsen a
terhünkön.
Az asszony végigmérte a bolondot, majd vállat vont. Vastag nyelvével megnyalta az ajkát. -
Jézus!
A sarokban az alak felállt.
- Tessék, ő az - mondta az asszony némi elégedettséggel.
A bolond összeráncolta a homlokát, sebesen megrázta a fejét. - Nem.
Az alak torz volt. A háta határozottan púpos, a bal szemére pedig bandzsított. Üres, ostoba
kifejezés ült az arcán. Nyálzott. A neve hallatán kuncogni kezdett. Egy lépést előrevonszolta magát.
- Jézus - mondta. Kásás hangon, bizonytalanul ejtette ki a szót. - Jézus.
- Csak ezt tudja mondani - mondta a nő megvetően. - Mindig is ilyen volt. - Isten büntetése -
mondta József keserűen.
- Mi baja van? - A bolond hangja megrendülést és kétségbeesést árult el.
- Mindig is ilyen volt. - Az asszony visszafordult a tűzhelyhez. - A tied lehet, ha akarod. Kívül-
belül megzápult. Már viselős voltam vele, amikor a szüleim hozzáadtak ehhez a félemberhez…
- Te, szégyentelen… - Józsefnek torkán akadt a szó, mikor a felesége egy pillantást vetett rá. A
bolondhoz fordult. - Mi dolgod van a mi fiunkkal?
- Beszélni akartam vele. Én…
- Ő nem jós… nem látnok… valaha azt hittük, hogy talán az. Még mindig jönnek hozzá
Názáretből, hogy gyógyítsa meg őket, vagy mondjon nekik jövendőt, de csak vihog rájuk, és
egyfolytában a saját nevét mondogatja…
- Biztosak vagytok… benne… hogy nincs valami… körülötte… amit nem vettetek észre?
- Biztosak! - horkant fel Mária gúnyosan. - Igazán nagy szükségünk van a pénzre. Ha lenne
valami varázsereje, tudnánk róla.
Jézus újra kuncogott, és besántikált egy másik szobába.
- Lehetetlen - motyogta a bolond. Megváltozott volna a történelem? Lehet, hogy egy másik
idődimenzióba került, ahol egyáltalán nem volt Krisztus?
József mintha észrevette volna a bolond szemében tükröződő gyötrelmet.
- Mi lelt? - kérdezte. - Mit látsz? Azt mondtad, megmondod a jövendőt. Elmondod hát, hogyan
boldogulunk?
- Nem most - szólt a próféta, és elfordult. - Nem most.
Kirohant a házból, végig az utcán, amely illatozott a gyalult tölgyfától, cédrustól és ciprustól.
Visszarohant a piactérre, ott megállt, s vadul körülnézett. Szemben meglátta a zsinagógát. Elindult
feléje.
A férfi, akivel korábban beszélt, most is ott volt a piactéren, főzőedényeket vásárolt a lányának,
esküvői ajándékul. Fejével a különös ember felé intett, aki éppen belépett a zsinagógába.
- Józsefnek, az ácsmesternek a rokona - mondta a mellette állónak. - Még az is lehet, hogy
próféta.
A bolond, a próféta, Karl Glogauer, az időutazó, az elvetélt neurotikus pszichiáter, az értelem
kutatója, a mazochista, a halálvágyó és messiáskomplexussal terhelt ember, az élő anakronizmus
levegő után kapkodva belépett a zsinagógába. Látta az embert, akit keresett. Látta Jézust, József és
Mária fiát. Látott valakit, akiről első pillantásra megállapíthatta, hogy született imbecilis.

- Minden embernek van messiáskomplexuma, Karl - mondta Monika.

Az emlékek kezdtek töredezettekké válni. Az idő és személyazonosságának érzékelése kezdett
összezavarodni.
- Abban az időben Galileában tucatnyi messiás volt. A történelem véletlene hozta, hogy az a
bizonyos Jézus lett az egyetlen, aki a mítoszt és a filozófiát közvetítette…
- Egészen biztos, hogy ennél többről van szó, Monika.
Az okkult könyvesbolt feletti szobában minden kedden összegyűlt a jungi vitakör csoportanalízis
és terápia céljából. Nem Glogauer szervezte a csoportot, de szíves örömest átengedte a helyiséget,
és maga is buzgón csatlakozott a csoporthoz. Nagy megnyugvást jelentett számára, hogy hetenként
egyszer beszélgethet ilyen gondolkodású emberekkel. Részben azért is vette meg az okkult
könyvkereskedést, hogy megismerkedhessék érdekes emberekkel, olyanokkal, mint azok, akik a
jungi vitakörbe eljártak.
Jung iránt érzett rajongásuk hozta őket össze, de mindenkinek megvolt a maga külön rögeszméje
is. Mrs. Rita Blen feltérképezte a repülő csészealjak útjait, bár azt nem lehetett tudni, ő vajon hisz-e
bennük vagy sem. Hugh Joyce hitt abban, hogy valamennyi jungi archetípus egyenes leszármazottja
az évezredekkel ezelőtt eltűnt atlanti fajnak. Alan Cheddar, a csoport legfiatalabb tagja az indiai
miszticizmus iránt érdeklődött, Sandra Peterson pedig, a szervező, nagy boszorkányspecialistának
számított. James Headingtont az idő izgatta. Ő volt a csoport büszkesége; Sir James Headingtonnak
hív tők, rengeteg találmánya volt a háború alatt, nagyon gazdag volt, rengeteg kitüntetést kapott,
amiért olyan sokban hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. A háború alatt nagy tiszteletet vívott
ki azzal, hogy nagy rögtönzőnek bizonyult, de később személye sok zavart keltett a
Hadügyminisztériumban. Hóbortos embernek tartották, és ami még ennél is rosszabb, mániáit
nyíltan bevallotta.
Sir James gyakran mesélt a csoport többi tagjának időgépéről. Azok viccelődtek vele. A
legtöbbjük szívesen eltúlozta saját tapasztalatait az egyes szakterületekkel összefüggésben.
 Egy keddi estén, miután mindenki elment, Headington elárulta Glogauernek, hogy a gép
elkészült.
- Nem tudom elhinni - mondta Glogauer őszintén. - Maga az első ember, akinek el pondom.
- Miért éppen én?
- Nem tudom. Kedvelem magát… meg a boltját. - Nem árulta el a kormánynak.
Headington kuncogott.
- Miért árultam volna el? Addig semmiképpen, amíg minden szempontból meg nem vizsgáltam.
Meg is érdemlik, amiért kiraktak a legelőre.
- Nem tudja, hogy működik-e?
- Biztos vagyok benne, hogy működik. Szeretné megnézni? - Egy időgép. - Glogauer enyhén
elmosolyodott.
- Jöjjön, nézze meg. - Miért én?
- Gondolom, érdekli. Tudom, hogy nem híve az ortodox tudományos nézőpontnak… Glogauer
szánalmat érzett iránta.
- Jöjjön - mondta Headington.
Másnap elutazott Banburybe. Még aznap elhagyta 1976-ot, és megérkezett az Anno Domini 28.
esztendőbe.

A hűvös és csendes zsinagógában átható tömjénillat lengett. A rabbik bevezették az udvarba. A

városlakókhoz hasonlóan ők sem tudtak vele mit kezdeni, de abban biztosak voltak, hogy nem az
ördög szállta meg. Szokásuk volt, hogy menedéket nyújtanak a vándorprófétáknak, akik akkortájt
már mindenütt felbukkantak Galileában, ámbár ez furcsább volt, mint a többiek. Az arca
mozdulatlan, teste merev, piszkos arcán könnyek csurogtak. Még sohasem láttak ennyi szenvedést
ember szemében.

- A tudomány meg tudja mondani, hogyan, de sohasem kérdezi, miért - mondta Monikának. -
Erre nem tud válaszolni.
- Kit érdekel ez? - vágott vissza a nő.
- Engem.
- Nos, erre nem fogsz választ kapni, igaz?

- Ülj le, fiam - mondta a rabbi. - Mit akarsz kérdezni tőlünk?

- Hol van Krisztus? - mondta. - Hol van Krisztus?
Nem értették a nyelvet, amit beszélt.
- Görög? - kérdezte az egyik, de a másik a fejét rázta.
Küriosz: Az Úr.
Adonáj: Az Úr.
Hol volt az Úr?
Homlokát ráncolva, bizonytalanul körülnézett. - Pihennem kell - mondta az ő nyelvükön.
- Honnan való vagy?
Nem tudta, mit válaszoljon.
- Ha-Olam Hab-Bah… - mormogta végül.
Azok egymásra néztek.
- Ha-Olam Hab-Bah - ismételték.
- Ha-Olam Hab-Bah; Ha-Olam Haz-Zeh. Az eljövendő világ és a jelen világ.
- Üzenetet hozol nekünk? - kérdezte az egyik rabbi. Hozzászoktak már a prófétákhoz, de ez más
volt. - Üzenetet?
- Nem tudom - felelte a próféta rekedten. - Pihennem kell. Éhes vagyok. - Gyere. Adunk enned,
és kapsz helyet, ahol alhatsz.
A bőséges ennivalóból csak keveset tudott enni, és a szalmával tömött matracos ágy túl puhának
bizonyult. Nem volt hozzászokva. Rosszul aludt, álmában kiabált. Kint a rabbik figyelték, de nem
sokat értettek abból, amit mond.
 Karl Glogauer hetekig élt a zsinagógában. A legszívesebben a könyvtárban időzött, a hosszú
tekercseket böngészve próbált választ kapni a dilemmájára. A Testamentumok szavai, melyeket sok
esetben tucatnyiféleképpen lehetett értelmezni, csak még jobban összezavarták. Semmit sem talált,
amit megragadhatott volna, semmit, amiből megtudhatta volna, mi romlott el.
A rabbik többnyire megtartották a távolságot. Szent emberként bántak vele. Büszkék voltak,
hogy az ő zsinagógájuk vendége. Meggyőződésük szerint ő is Isten választottja, és türelmesen
várták, hogy beszéljen hozzájuk.
A próféta azonban keveset beszélt, néhány szótöredéket motyogott maga elé az ő nyelvükön, és
olykor azon az érthetetlen nyelven, amelyet gyakran használt, még olyankor is, amikor egyenesen
hozzájuk szólt.
Názáretben az emberek szinte másról sem beszéltek, mint a zsinagóga titokzatos prófétájáról, a
rabbik azonban nem válaszoltak a kérdéseikre. Azt mondták az embereknek, hogy törődjenek a
maguk dolgával, és hogy vannak dolgok, amikről még korai lenne bármit is mondaniuk. Ily módon,
mint a papok általában, elhárították azokat a kérdéseket, amelyekre nem tudtak válaszolni, s
ugyanakkor több tudást sejtettek magunkról, mint amennyi valójában volt.
Aztán, egy szombaton, a próféta megjelent a zsinagóga nyilvános részében, és helyet foglalt a
többiekkel, akik eljöttek az istentiszteletre.
A férfi, aki a balján a tekercs szavait olvasta, felpillantott, s a szeme sarkából a prófétára lesett.
A próféta csendben ült, s valami távoli kifejezés ült az arcán.
A főrabbi bizonytalan tekintettel nézett rá, aztán jelzett, hogy a tekercset adják át a prófétának.
Végül egy fiú szánta rá magát nagy nehezen, és a tekercset a próféta kezébe tette.
A próféta hosszú ideig csak nézte a szavakat, aztán olvasni kezdte. Először maga sem értette, mit
olvas. Ézsaiás könyve volt.

Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az

evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam,
hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy
szabadon bocsássam a lesújtottakat,
Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.
És behajtván a könyvet, átadó a szolgának, és leüle.
És a zsinagógában mindenek szemei ő reá valónak függesztve.
(Lukács 4:18-20)

V.

Most ott mentek mögötte, ahogy Názáretből elindult a Galileai-tó felé. Azt a fehér vászonruhát
viselte, amit kapott, és bár az emberek azt gondolták, vezeti őket, valójában ők terelték maguk előtt.
- Ő a mi Messiásunk - mondták a kérdezősködőknek. És máris hírek keltek szárnyra a
csodatetteiről.
Amikor betegeket látott, szánta őket, és megpróbált mindent elkövetni, mert valamit vártak tőle.
Sok esetben tehetetlen volt, de másokon, akik nyilván pszichoszomatikus alapon voltak betegek,
tudott segíteni. Erősebb volt a hitük az ő hatalmában, mint saját betegségükben. Tehát
meggyógyította őket.
Kapernaumba érkezvén, legalább ötven ember kísérte végig az utcákon. Már tudták, hogy
valamilyen módon kapcsolatban áll Keresztelő Jánossal, aki köztiszteletben álló személy volt
Galileában, és sok fárizeus igaz prófétának ismerte el. Ennek az embernek azonban valamilyen
módon még nagyobb hatalma volt, mint Jánosnak. Nem volt szónok, mint a Keresztelő, de csodákat
tett.
Kapernaum városa hosszan nyúlt el Galilea kristálytava partján, s a házak között nagy
zöldségeskertek húzódtak. A fehér rakparton halászcsónakok és kereskedőhajók horgonyoztak,
melyek rendszeresen közlekedtek a tóparti városok között. Noha a tavat minden oldalról
közrefogták a zöld hegyek, maga Kapernaum sík területen, a hegyek védelmében épült. Békés város
volt, és mint a többi galileai várost, sok keresztény is lakta. Görög, római és egyiptomi kereskedők
járták az utcákat, sokuknak állandó otthonuk is volt itt. Jómódú kereskedők, kézművesek és
hajótulajdonosok lakták a várost, csakúgy, mint doktorok, ügyvédek, tudósok, mert Kapernaum a
három provincia, Galilea, Trachonitis és Syria határán épült, és viszonylagos kicsinysége ellenére a
kereskedők és utazók forgalmas csomópontja volt.
A különös, bolond próféta, lebegő vászonruhájában, nyomában a vegyes tömeggel, mely
főképpen szegényekből állt, de akadtak köztük egyben-másban kiváló emberek is, berontott
Kapernaumba. Híre terjedt, hogy ez az ember valóban megmondja a jövendőt, már megjósolta,
hogy Jánost elfogja Heródes Antipas, és valóban nem sokkal később Heródes Paraeában
bebörtönözte Keresztelőt. Jóslatai nemcsak afféle általánosságok voltak, bizonytalan, több értelmű
szavakkal zsúfoltak, mint más prófétáké. Olyan dolgokról beszélt, amelyek a közeljövőben fognak
bekövetkezni, és ezekről teljes részletességet beszámolt.
A nevét nem tudta senki. Egyszerűen ő volt a názáreti próféta vagy a nazarénus. Voltak, akik
szerint rokona, talán a fia volt egy názáreti ácsmesternek, de ezt az is magyarázhatta, hogy az "ács
fia" írott képe majdnem megegyezett a "mágus"-éval, és a zavar innen is származhatott. Itt-ott még
olyasmit is lehetett hallani, hogy Jézus a neve. Egyszer-kétszer ezen a néven szólították, de amikor
megkérdezték tőle, valóban ez-e a neve, tagadta, vagy a maca módján mindenféle választ
megtagadott.
Prédikációjában nyoma sem volt János hevességének. Szelíden beszélt, inkább bizonytalanul, és
gyakran elmosolyodott. Különös módon szólt Istenről is, és mintha Jánoshoz hasonlóan neki is köze
lenne az esszénusokhoz, mert, mint ők, a személyes vagyon felhalmozása ellen prédikált, és az
emberek testvériességéről beszélt.
De a csodák miatt figyelték annyira, miközben a kapernaumi kecses zsinagóga felé vezették.
Előtte egyetlen próféta se gyógyított betegeket, és tűnt ennyire megértőnek az emberek olyan bajai
iránt, amelyekről azok csak ritkán beszéltek. Nem is a szavai, inkább az együttérzése ragadta meg
őket.
Karl Glogauer, életében először megfeledkezett Karl Glogauerről. Életében először azt csinálta,
amire pszichiáterként mindig is vágyott.
De ez nem az ő élete volt. Életre keltett egy mítoszt… egy nemzedékkel korábban, mielőtt ez a
mítosz megszületett volna. Bezárt egyfajta pszichikai kört. Nem változtatta meg a történelmet, csak
több tartalmat adott a történelemnek
Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Jézus csak mítosz, semmi egyéb. Hatalmában állt
fizikailag valóságossá tenni Jézust, sokkal inkább, mint az eredetmítosz teremtményét.
Beszélt tehát a zsinagógában, és egy kedvesebb Istenről szólt, mint akiről eddig hallottak, és ahol
tudott, példázatokat is mondott.
És fokozatosan elhalványult benne az az érzés, hogy igazolnia kell a tetteit, és mindinkább
lényegtelennek érezte személyazonosságának tudatát; a helyébe egy másfajta személyazonosság
érzése lépett, s ennek mind több és több tartalmat adott az általa választott új szerep. Archetipikus
szerep volt. Jung tanítványához méltó szerep volt. Olyan szerep volt, amely túlment a puszta
utánzáson. Olyan szerep volt, amelyet most a legapróbb részletekig végig kellett játszania. Karl
Glogauer felfedezte a valóságot, amelyet keresett.

És a zsinagógában vala egy tisztátalan ördögi lélektől megszállt ember, a ki

fennhangon kiálta, Mondván: Ah, mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Jöttél, hogy
elveszíts minket? Ismerlek téged, ki vagy: az Istennek ama Szentje!
És megdorgáló őt Jézus, mondván: Némulj meg és menj ki ez emberből! És az
ördög azt a középre vetvén, kiméne belőle, és nem árta néki semmit. És támada
félelem mindenekben, és egymással szólnak és beszélnek vala; mondván: Mi
dolog ez, hogy nagy méltósággal és hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek
és kimennek?
 És elterjede a hír ő felőle a környék minden helyén.
(Lukács 4:33-37)

- Tömeghallucináció. Csodák, repülő csészealjak, szellemek, mind egyre megy mondta Monika.
- Nagyon valószínű - felelte ő. - De miért látták ezeket?
- Mert akarták.
- De miért akarták?
- Mert féltek.
- Gondolod, hogy ez elég hozzá?
- Nem elég?

Amikor először elhagyta Kapernaumot, még több ember szegődött a nyomába. A városban
maradásuk kezdett kényelmetlenné válni, mivel olyan tömegek lesték lélegzet-visszafojtva egyszerű
csodatetteit, hogy a város élete jóformán megbénult.
A városon túli mezőkön szólt hozzájuk. Intelligens, művelt emberekkel beszélt, akikben
önmagával azonos vonásokat fedezett fel. Voltak köztük halászhajó-tulajdonosok is - ilyen volt
Simon, Jakab és János. Aztán volt még egy doktor és egy köztisztviselő; mind először hallották őt
Kapernaumban.
- Tizenkettőnek kell lenni - mondta nekik egy napon. - Meg kell lennie az állatövnek. Nem
gondolta meg, mit beszél. Sok elgondolása különösnek tűnt. Sok minden, amiről beszélt, ismeretlen
volt nekik. Néhány farizeusnak az volt a véleménye, hogy káromolja az Istent.
Egy napon összetalálkozott egy emberrel, és felismerte benne az egyik esszénust a Machaerus
melletti kolóniából.
- János szeretne beszélni veled - mondta az esszénus. - János nem halt még meg? - kérdezte a
férfit.
- Börtönbe vetették Paraeában. Azt hiszem, Heródes nem meri megöletni. Megengedi neki, hogy
a falakon belül, a palota kertjében sétálgasson, hogy beszéljen a híveivel, de
János fél, hogy Heródesnek hamarosan megjön a bátorsága, és megkövezi, vagy lefejezteti.
Szüksége van a segítségedre.
- Hogyan segíthetnék rajta? Neki meg kell halnia. Nincs semmi reménye. Az esszénus értetlenül
bámult a próféta zavaros szemébe.
- Mester, hiszen senki más nem segíthet rajta!
- Mindent megtettem, amit csak kívánt tőlem - felelte a próféta. - Meggyógyítottam a betegeket,
és szóltam az emberek előtt.
- Nem tudtam arról, hogy ezt kívánta tőled. Most segítségre van szüksége, Mester. Te
megmentheted az életét.
A próféta félrevonta az esszénust.
- Az ő életét nem lehet megmenteni.
- De ha ez nem lehetséges, akkor a bűnösök boldogulnak, és sohasem jön el a Mennyek Országa
a földön…"
- Az ő életét nem lehet megmenteni. - Isten akaratából?
- Ha én Isten vagyok, akkor Isten akaratából.
Az esszénus reményét vesztve hátat fordított, és lassan távolodni kezdett.
Keresztelő Jánosnak meg kell halnia. Glogauer nem akarta a történelmet megváltoztatni, de meg
akarta erősíteni.
Hívei kíséretében bejárta Galileát. Kiválasztotta a tizenkét tanult embert, a többiek pedig, akik
vele tartottak, főleg szegény emberek voltak. Minden reményüket a meggazdagodásra, őbelé
vetették. Sokan közülük készek lettek volna Jánossal a rómaiak ellen indulni, de János börtönben
volt. Talán ez az ember elvezeti őket a lázadásig, amikor majd kifoszthatják Jeruzsálem, Jerikó és
Cezarea gazdag lakóit. Éhesen, fáradtan, égő szemmel követték a fehér ruhás férfit. Szükségük volt
a reményre, és úgy gondolták, joggal reménykednek. Már nagyobb csodákat is csinált a szemük
láttára.
 Egyszer egy csónakból prédikált nekik, és amint a sekély vízen át kilépkedett a partra, úgy látták,
mintha a vízen járna.
Az ősz Galileában vándorolva érte őket, s mindenfelől hallották a hírt, hogy Jánost lefejezték. A
Keresztelő halála után a kétségbeesett emberek újult reményekkel fordultak az új próféta felé, aki
ismerte őt.
Cezareában római őrök vezették ki őket a városból; hozzászoktak már a vademberekhez és
prófétáikhoz, akik az országban barangoltak.
Ahogy a próféta híre nőtt, úgy tiltották ki őket a többi városból is. Nemcsak a római, hanem a
zsidó fennhatóságú városok sem akarták eltűrni az új prófétát, ahogy eltűrték Jánost. A politikai
légkör változóban volt.
Egyre nehezebben találtak élelmet. Azt ették, amit találtak, s éheztek, mint az állatok.
Megtanította az embereket, hogyan kell evést mímelni, s közben elterelni figyelmüket az éhségről.
Karl Glogauer, a vajákos ember, a pszichiáter, a hipnotizőr, a Messiás.
Választott szerepébe vetett hite néha megingott, és követőit zavarba ejtette, mert ellentétbe került
önmagával. Már gyakran szólították názáreti Jézusnak. Többnyire nem utasította vissza ezt a
megszólítást, de olykor-olykor dühösen kiáltozott egy különös, torokhangú nevet:
- Karl Glogauer! Karl Glogauer!
És akkor azt mondták, hogy íme, Adonáj hangján szólalt meg.
- Ne nevezzetek így! - kiáltozta, és az emberek megzavarodtak, és magára hagyták, míg dühe
lecsillapodott.
Amikor megváltozott az idő, és beköszöntött a tél, visszatértek Kapernaumba, mely hívei
védőbástyájává vált.
Kapernaumban töltötte a telet, s ezalatt prófétált.
E próféciák közül több saját magára vonatkozott, és azok sorsára, akik melléje szegődtek.

Akkor megparancsoló tanítványainak, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Jézus

Krisztus.
Ettől fogva kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell
menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és
megöletni, és harmadnapon föltámadni.
(Máté 16:20-21 )

A nő lakásán nézték a televíziót. Monika almát evett. Meleg vasárnap este volt, úgy hat és hét
óra között. Monika, félig megevett almájával a képernyőre mutatott.
- Nézd ezt a dalom értelmetlenséget - mondta. - Ha őszinte akarsz lenni, nem mondhatod, hogy
ez bármit is jelent a számodra.
Vallásos program ment, az egyik hampsteadi templomból közvetítettek egy popoperát. Az opera
a keresztre feszítést dolgozta fel.
- Popzenészek a szószéken - mondta a nő. - Micsoda lecsúszás!
A férfi nem válaszolt. A műsor, maga sem tudta, miért, obszcénnak tűnt a számára. Nem tudott
vitatkozni a nővel.
- Az Isten teste már végképp rothadásnak indult - gúnyolódott a nő. - Fúj! Micsoda bűz!
- Akkor zárd le - mondta ő csendesen.
- Hogy is hívják ezt a zenekart? A Kukacok? - Nagyon vicces. Elzárom én, jó?
- Nem, nézni akarom. Mulatságos. - Ó, zárd már el
- Krisztus imitációja! - fújt a nő. - Hitvány karikatúra.
A Krisztust játszó néger énekes, aki fáradtan énekelt a banális kísérettel, most monoton hangon
elmotyogott valami üres versikét az emberek testvériességéről.
- Ha így beszélt, nem csoda, hogy fölszögezték - mondta Monika. A férfi előrehajolt, és
kikapcsolta a tévét.
- Én élveztem. - A nő gúnyos csalódottsággal beszélt. - Nagyon bájos hattyúdal volt. Később,
enyhe érzelmességgel, ami meglepte a férfit, azt mondta:
 - Te, őslény, te. Milyen kár. Lehettél volna John Wesley vagy Kálvin vagy ilyesmi. Manapság
nem lehetsz messiás, a te idődben ez nem megy. Senki sem figyel rád.

VI.

A próféta egy Simon nevű ember házában élt, bár jobban szerette Péternek hívni őt. Simon hálás
volt a prófétának, mert kigyógyította a feleségét betegségéből, amelytől már hosszabb ideje
szenvedett. Titokzatos betegség volt, de a próféta csaknem erőfeszítés nélkül meggyógyította.
Ez idő tájt rengeteg idegen élt Kapernaumban, sokan csak azért jöttek, hogy lássák a prófétát.
Simon figyelmeztette őt, hogy akadna köztük, akik a farizeusoknak vagy a rómaiaknak kémkednek.
A farizeusok alapjában véve nem voltak ellenszenvesek a prófétának, noha ők nem hittek a
csodákról szóló híreknek. Annak ellenére, hogy a politikai légkör megromlott, és a római
megszállók Pilátustól a tiszteken át le egészen a csapatokig minden pillanatban felkelés kitörésétől
tartottak, semmiféle jelét nem látták annak, hogy valóban készülődne valami.
Maga Pilátus kifejezetten remélte, hogy a baj bekövetkezik. Az bebizonyítaná Tiberiusnak, hogy
a császár túl szelíden bánt a zsidókkal, nem beszélve a fogadalmi pajzsokról. Pilátus igazolást
nyerne, s megnövekedne a zsidók fölötti hatalma. Most rossz viszonyban volt a provincia
valamennyi tetrarchájával - különösen az állhatatlan Heródes Antipasszal, aki valamikor az egyetlen
hívének látszott. A politika állapotától eltekintve otthoni helyzete is megnehezült, mert neurotikus
feleségének ismét lidércnyomásos álmai voltak, és sokkal több figyelmet követelt tőle, mint
amennyit ő nyújtani tudott neki.
Lehetőséget kellene találni, gondolta, hogy kiprovokálhasson valami incidenst, de nagyon
óvatosan, nehogy Tiberius értesüljön róla. Ez az új próféta gondoskodott egy gyújtópontról, de
mindeddig még semmit sem vétett sem a zsidók, sem a rómaiak törvényei ellen. Nincs törvény, ami
tiltaná bárkinek is, hogy messiásnak hirdesse magát, mint ahogy állítólag ő teszi, és semmi jele,
hogy a népet felkelésre lázítaná - inkább ellenkezőleg.
Szobája ablakán kinézve, ahonnan Jeruzsálem minaretjeit és templomtornyait lehetett látni,
Pilátus azokon a híreken gondolkozott, melyeket kémei jelentettek.
A rómaiak által szaturnáliának nevezett ünnepség után hamarosan a próféta és tanítványai
elhagyták Kapernaumot, és ismét elindultak az ország belseje felé.
Hogy a forróság elmúlt, kevesebb csodát tett, de jövendöléseit buzgón kívánták az emberek.
Figyelmeztette őket mindazokra a hibákra, amelyeket a jövőben vétenek majd és mindazokra a
bűnökre, amiket az ő nevében fognak elkövetni.
Bejárta Galileát majd Szamariát, s a jó római utakon Jeruzsálem felé közeledett.
Már közel jártak a húsvéthoz.
Jeruzsálemben a római tisztek a közeledő ünnepről beszélgettek. Ilyenkor voltak mindig a
legnagyobb zavargások. Húsvét ünnepe előtt mindig lázadások törtek ki, és valamiféle bajra most is
számíthattak.
Pilátus beszélt a farizeusokhoz, és kérte, működjenek vele együtt. Azok azt válaszolták, hogy
megteszik, ami tőlük telik, de ha az emberek bolondul viselkednek, arról nem tehetnek.
Pilátus mogorván bocsátottá el őket.
Kémei az ország minden részéből hozták a jelentéseket. Néhány az új prófétáról szólt, de
ezekből is kiderült, hogy ártalmatlan.
Pilátus magában arra gondolt, hogy most meg ugyan ártalmatlan, de ha a húsvét folyamán
Jeruzsálembe ér, már nem biztos, hogy olyan ártalmatlan lesz.

Húsvét ünnepe előtt két héttel a próféta megérkezett a Jeruzsálemhez közeli Betánia városába.
Néhány galileai követőjének voltak barátaik Betániában, és ezek a barátok nagy örömmel nyújtottak
menedéket annak az embernek, akinek a hírét elhozták már a Jeruzsálembe és a Nagy Templomba
tartó zarándokok.
Azért tértek be Betániába, mert a prófétát megijesztette híveinek nagy száma. - Túl sokan vannak
- mondta Simonnak. - Túl sokan, Péter.
Glogauer arca most már elgyötört volt. Szeme mélyen ült az üregében, szava megritkult.
Néha tétován körülnézett, mintha maga se tudná, hol van.
Betániai házához híre jött, hogy római kémek kérdezősködnek felőle. Úgy látszott, nem zavarja.
Ellenkezőleg, elgondolkodva bólintott, mint aki számított a hírre.
Egy ízben két hívével elindult, hogy benézzen Jeruzsálembe. A város sárga falai ragyogtak a
délutáni fényben. Mérföldekre látszottak a tornyok, magas épületek, sok közöttük vörös, kék és
sárga mozaikkal volt díszítve.
A próféta visszafordult Betánia felé.
- Mikor megyünk be Jeruzsálembe? - kérdezte egyik követője.
- Még nem-felelte Glogauer. Válla meggörnyedt, karját a mellén keresztbe fonta, mint aki fázik.
A jeruzsálemi húsvéti ünnep előtt két nappal a próféta elvezette embereit az Olajfák hegye és
Jeruzsálem egyik külvárosa, Bethfagé felé, amely a hegyoldalban állt.
- Hozzatok nekem egy szamarat… egy fiatal szamarat. Most be kell végeznem a jövendölést.
- Akkor mindenki megtudja, hogy te vagy a Messiás - mondta András. - Igen.
Glogauer felsóhajtott. Ismét félelem fogta el, de ezúttal nem fizikai félelem. A színész félelme
volt, aki a fináléra készül, a drámai csúcspontra, és nem tudja, jól fogja-e csinálni. Glogauer felső
ajkán hideg verejték ütött ki. Letörölte.
A szürkületben figyelmesen megnézte a körülötte állók arcát. Még mindig nem tudta biztosan
valamennyiük nevét. A nevük különösebben nem érdekelte, csak az, hányan vannak. Tízen voltak.
Kettő a szamárért ment.
Az Olajfák hegyének füves lejtőjén álltak, lenéztek Jeruzsálem és a Nagy Templom felé.
Könnyű, meleg szellő fújt.
- Júdás? - kérdette Glogauer kíváncsian. Volt egy, akit Júdásnak hívtak.
- Igen, Mester - válaszolta. Magas, jóképű fickó volt, göndör, vörös hajú és idegesen intelligens
tekintetű. Glogauer arra gondolt, bizonyára epilepsziás.
Elgondolkodva nézett Júdás Iskáriótesre.
- Megkérlek, hogy segíts nekem később - mondta -, majd amikor bemegyünk Jeruzsálembe.
- Hogyan, Mester?
- Üzenetet kell vinned a rómaiakhoz.
- A rómaiakhoz? - Iskáriótes zavartnak látszott. - Miért?
- Csakis a rómaiakhoz. A zsidókhoz nem lehet - ők azonnal megégetnének vagy lefejeznének.
Majd elmondom, ha eljött az idő.
Már besötétedett, és az égen, az Olajfák hegye fölött kigyulladtak a csillagok. Hűvös lett.
Glogauer reszketett.

Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te
királyod; igaz és szabadító ő; szegért és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak
vemhén.
(Zakariás 9:9)

- Osha'na! Osha'na! Osha'na! Osha'na!

Miközben Glogauer a szamárháton belovagolt a városba, kísérői előreszaladtak, útközben a
pálmaágakat hajigálva a földre. Az utca mindkét oldalán tömeg verődött össze akiket a hívek
értesítettek a jöveteléről.
Most arra vártak, hogy az új próféta bevégezze a hajdani próféták jövendölését, és sokan hitték,
hogy élükre áll a rómaiak elleni lázadásban. Most nyilván elmegy Pilátus házához, hogy
szembenézzen a prokurátorral.
- Osha'na! Osha'na!
Glogauer zavart tekintettel nézett körül. Kényelmetlen volt az ülés a szamár hátán, pedig a hívek
ráterítették a kabátjukat. Az állat sörényébe kapaszkodva ingott jobbra-balra.
Hallotta a kiáltozást, de nem értette tisztán.
 - Osha'na! Osha'na!
Elsőre úgy hangzott, mintha "hozsannát" kiáltanának, de aztán rájött, hogy arameus nyelven ez
annyit jelent, hogy "szabadíts meg bennünket".
- Szabadíts meg! Szabadíts meg!
Jánosnak az volt a terve, hogy a húsvét ünnepe idején fegyverei felkelést szervez. Sokan
szerettek volna részt venni a lázadásban,
Azt hitték, János helyett most ő lesz a vezér.
- Nem- mormogta, miközben végignézett a reménykedő arcokon. - Nem, én a Messiás vagyok.
Nem tudlak megszabadítani benneteket. Nem…
Az emberek a saját kiáltozásuktól nem hallották őt.
Karl Glogauer belépett Krisztusba. Krisztus belépett Jeruzsálembe. A történet a csúcsponthoz
közeledett.
- Osha'na!
Ez nem szerepelt a történetben. Nem segíthetett rajtuk.

Bizony, bizony mondom néktek: Aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad
be; a ki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mikor ezeket
mondja vala Jézus, igen nyugtalankodék lelkében, és bizonyságot tőn, és monda:
Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem.
A tanítványok ekkor egymásra tekintének bizonytalankodva, hogy kiről szól.
Egy pedig az ő tanítványai közül a Jézus kebelén nyugszik vala, a kit szeret vala
Jézus.
Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, a kiről szól?
Az pedig a Jézus kebelére hajolván, monda néki: Uram, ki az? Felele Jézus: Az, a
kinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes
Júdásnak, a Simon fiának.
És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: A mit
cselekszel, hamar cselekedjed.
(János 13:20-27)

Júdás Iskáriótes bizonytalan, töprengő arccal elhagyta a szobát, kiment az emberektől zsúfolt
utcára, és elindult a kormányzó palotája felé. Kétségtelen, a tervben azt a feladatot kapta, hogy
vezesse félre a rómaiakat, és elérje, hogy a nép felkeljen Jézus védelmében, de vakmerően
cselszövést gondolt ki. Az utcákon, a lökdösődő férfiak, asszonyok és gyermekek között feszült volt
a hangulat. A szokásosnál sokkal több római katona cirkált a városban.

Pilátus tömzsi ember volt. Arca elpuhult, tekintete kemény, kifejezéstelen. Megvetően nézett a
zsidóra.
- Nem fizetjük meg azokat az informátorokat, akiknek az információja hamisnak bizonyul -
mondta figyelmeztetően.
- elem akarok pénzt, uram - mondta Júdás megnyerő modorban, amit a rómaiak állítólag
elvárnak a zsidóktól. - Lojális alattvalója vagyok a császárnak.
- Ki ez a lázadó?
-. Názáreti Jézus, uram. Ma belépett a városba…
- Tudom. Láttam. De azt hallottam, hogy a békéről és a törvények tiszteletéről prédikál. - Hogy
megtévesszen, uram.
Pilátus felvonta a szemöldökét. Ez valószínűnek hangzott. Ez emlékeztetett arra a csalárdságra,
amelyet már kezdett megsejteni ennél a sima beszédű népnél.
- Van bizonyítékod?
- Az egyik hegytartója vagyok, uram. Bizonyítani fogom a bűnösségét.
Pilátus elbiggyesztette húsos ajkát. Nem engedhette meg magának, hogy most megsértse a
farizeusokat. Már így is elég gondot okoztak neki. Főleg Kajafás fog azon nyomban
"igazságtalanságot" kiáltani, ha letartóztatja azt az embert.
- Azt állítja, hogy ő a zsidók törvényes királya, ő Dávid leszármazottja - mondta Júdás,
elismételve, amit mestere betanított neki.
- Valóban? - Pilátus elgondolkodva nézett ki az ablakon. - Ami a farizeusokat illeti, uram…
- Mi van velük?
- A farizeusok nem bíznak benne. A legszívesebben holtan látnák. Ellenük beszél. Pilátus
bólintott. Elrejtette a szemét, miközben ezt az információt mérlegelte. Lehet, hogy a farizeusok
gyűlölik a bolondot, de a letartóztatásából nyomban politikai tőkét kovácsolnának.
- A farizeusok a letartóztatását akarják - folytatta Júdás. - Az emberek mind összecsődültek, hogy
meghallgassák a prófétát, és sokan a Templomban kiáltozták a nevét.
- Ez igai?
- Igaz, uram. Vagy féltucatnyian megtámadták a Templomban a pénzváltót, és megpróbálták
kirabolni. Amikor elfogták őket, azt mondták, hogy a nazarénus akaratát teljesítették.
- Nem fogathatom el - tűnődött hangosan Pilátus. Jeruzsálemben már így is veszélyes volt a
helyzet, de ha elfognák a "királyt", esetleg ők maguk idéznék elő a lázadást. Tiberius őt okolná és
nem a zsidókat. A farizeusokat meg kel( nyernie. Nekik kell őt elfogniuk. - Várj itt - mondta
Júdásnak. - Üzenetet küldök Kajafásnak.

És menének ama helyre, a melynek Gethsemáné a neve; és monda az ő

tanítványainak: Üljetek le itt, a míg imádkozom.
És maga mellé vevé Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni és gyötrődni;
És monda nékik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és
vigyázzatok.
( Márk 14:32-34)

Glogauer most meglátta a közelgő csőcseléket. Názáret óta először érzett fizikai gyengeséget és
kimerültséget.
Meg fogják ölni.
Meg kell halnia; ezt elfogadta, de félt a szenvedéstől, amely vár rá. Leült a domboldalon, és
nézte a közeledő fáklyákat.

- A mártírság eszméje csak néhány aszkéta fejében létezett- mondta Monika. - Egyébként morbid
mazochizmus volt, ami által könnyű volt elkerülni a felelősséget, arra volt jó, hogy ellenőrzés alatt
tartsák a népet…
- Ez nem olyan egyszerű…
- Ilyen egyszerű ez, Karl.

Most megmutathatja Monikának. Csak azt sajnálta, hogy valószínűleg sohasem foga megtudni.
Arra gondolt, leírhatna mindent, betehetné az időgépbe, és akkor reménykedhetne, hogy
megtalálják. Különös volt. A szokásos értelemben nem volt vallásos. Szabadgondolkodó volt. Nem
a meggyőződés vezette abban, hogy védelmezze a vallást Monika cinikus lekicsinylésével szemben;
inkább arról volt szó, hogy ő nem volt meggyőződve a tudomány mint a probléma megoldója
eszméjéről, amelyben Monika nagyon is hitt. Nem tudott osztozni vele ebben meggyőződésében, és
nem maradt más, mint a vallás, noha nem hitt a kereszténység Isten-elképzelésében. A
kereszténység misztériumaiban az isten titokzatos erőnek látszott, a többi nagy vallás pedig nem
szólt hozzá elég közvetlenül. Értelme azt súgta neki, hogy az Isten semmiféle testi formában nem
létezett. A tudatalattija pedig azt súgta, hogy a tudományba vetett hit nem elegendő.
- A tudomány alapvetően szemben áll a vallással - mondta egyszer Monika élesen. - Mindegy,
hány jezsuita gyűlik össze, hogy racionalizálják nézeteiket, akkor is tény, hogy a vallás nem
fogadhatja el a tudomány alapmagatartását, és a tudomány számára magától értetődik, hogy támadja
a vallás alapelveit. Az egyetlen terület, ahol nincs köztük különbség, és nincs szükség
háborúskodásra, az alapfeltevésben van. Az ember elfogadhatja vagy nem fogadhatja el, hogy
létezik egy természetfeletti, amit nevezhetünk Istennek. De mihelyt valaki védelmezni kezdi a saját
feltevését, megkezdődik a harc. - Te a szervezett vallásról beszélsz…
- Én a vallásról beszélek, amely szemben áll a hittel. Kinek van szüksége a vallás szertartására,
amikor itt van helyette a sokkal magasabb rendű tudományos szertartás? A vallás a tudás
elfogadható pótléka. De többé már nincs szükség pótlékokra, Karl. A tudomány szilárdabb alapot
kínál az eszmék és az etikák rendszerének felépítésére. Nincs szükségünk a mennyország
simogatására és a pokol ütlegeire, amikor a tudomány már képes felmutatni a cselekedetek
következményeit, és az emberek maguk is megítélhetik, hogy azok a cselekedetek jók voltak-e vagy
sem.
- Ezt nem tudom elfogadni.
- Ezért vagy te beteg. Én is beteg vagyok, de legalább látom, milyen az, ha valaki egészséges.
- Én csak a halál fenyegetéséi látom…

Mikor megegyeztek, Júdás arcon csókolta, és akkor körbefogták a Templom őrei meg a római
katonák. Némi zavarral küszködve mondta a rómaiaknak:
- Én vagyok a zsidók királya. - Aztán a farizeus szolgákhoz fordult. - Én vagyok a Messiás, aki
jöttem, hogy elpusztítsam az uraitokat.
Elfogták, és kezdetét vette a végső szertartás.

VII.

Zavaros próbálkozás volt, önkényes vegyítése a római és a zsidó törvénynek, amely végső soron
senkit sem elégített ki. A feladatot elvégezték Ponttus Pilátus és Kajafás többszöri megbeszélése
után, hogy törvényes rendszereiket a helyzet állásának megfelelően egymáshoz hajlítsák és
egyesítsék. Különböző okok miatt, de mindkettőnek szüksége volt bűnbakra, így hát az eredményt
elérték, és a bolondot bűnösnek nyilvánították, egyrészt a rómaiak elleni lázadásért, másrészt
eretnekség miatt.
A megegyezés különös vonása volt, hogy a tanúk valamennyien a hívei közül kerültek ki, mégis
buzgón kívánták az elítélését.
A farizeusok egyetértettek abban, hogy ez esetben a kivégzés római módja felel meg a legjobban
az időpontnak és a helyzetnek, ezért elhatározták, hogy keresztre feszítik. De tekintélyes emberről
lévén szó, szükség lesz néhány kipróbált római megalázó módszerre, hogy a zarándokok szemében
szánalmas és nevetséges figurává váljék. Pilátus biztosította a farizeusokat arról, hogy ő jelen lesz,
de ragaszkodott ahhoz, hogy aláírják az iratokat, s ezáltal beleegyezésüket adják az ő
cselekedetéhez.

A vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, a mi az őrház; és összehívák az

egész csapatot.
És bíborba öltözteték őt, és tövisből font koszorút tevének a fejére, És elkezdék őt
köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya!
És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala őt, és térdet hajtva tisztelik vala
őt.
Mikor pedig kicsúfolták őt, leveték róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba
öltözteték; és kivivék őt, hogy megfeszítsék.
(Márk 15:16-20)

A fájdalomtól és a megalázás szertartásától már elborult az agya, attól, hogy immár teljesen
átadta magát a szerepének.
Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy cipelje a súlyos fakeresztet, és csak ment a cirénei ember
mögött, akit a rómaiak toboroztak erre a célra, a Golgota felé.
Miközben a zsúfolt, néma utcákon tántorgott végig, azoknak a szeme láttára, akik azt hitték, ő
fogja vezetni őket a római urak ellen, a szeme megtelt könnyel, látása elhomályosult, s néha
letámolygott az útról. Ilyenkor az egyik római őr visszataszigálta.
- Túl érzelmes vagy, Karl. Miért nem hallgatsz a józan eszedre, és szeded össze magad…?
Emlékezett a szavakra, de azt már nehezen tudta volna megmondani, ki mondta, vagy kicsoda az
a Karl.
A domboldalra vezető út köves volt, néha megcsúszott, s eszébe jutott egy másik domb, amelyre
hosszú idővel ezelőtt felkapaszkodott. Úgy tűnt neki, hogy akkor még gyerek volt, de az emlékek
összekeveredtek, és nem tudta volna megmondani.
Nehezen, kapkodva szedte a levegőt. Alig érezte a fejét felsebző tövisek okozta fájdalmat, de az
egész teste a szívdobogásával egy ütemre lüktetett. Olyan volt, mint a dobolás. Este volt már. Most
nyugodott le a nap. Arcra bukott, fejét bevágta egy éles kőbe, épp, amikor felért a domb tetejére.
Elájult.

És vivék őt a Golgotha nevű helyre, a mely megmagyarázva annyi, mint: koponya

helye.
És mirhás bort adnak vala néki inni; de ő nem fogadá el.
( Márk 15:22-23)

Félrelökte a kupát. A katona vállat vont, és megfogta az egyik karját. A másik karját már fogta
egy másik katona.
Eszméletre térve, Glogauert heves remegés fogta el. Éles fájdalmat érzett, amint a kötelek
csuklóján és bokáján a húsába vágtak. Minden erejét megfeszítette.
A tenyerén valami hideget érzett. Noha csak kis részt takart a kézfeje közepén, mégis roppant
súlyosnak érezte. Olyan hangot hallott, ami szintén a szívdobogásával egy ütemre vert. Oldalt
fordította a fejét, és ránézett a kezére.
Amint a keresztfán feküdt, amely most párhuzamos volt a földdel, látta, hogy egy katona
kalapáccsal veri be a nagy vasszöget a kezébe. Figyelte, s azon tűnődött, vajon miért nem érez
fájdalmat. Most, hogy a szög elérte a fát, a katona magasabbról lendítette a kalapácsot. Kétszer
elvétette, és rávágott Glogauer ujjaira.
Glogauer a másik oldalára nézett, és látta, hogy a másik katona is szöget ver be. Ő is nagyon
sokszor elvéthette a szöget, mert ujjai véresek voltak és összezúzódtak.
Az első katona végzett a szög beverésével, és figyelmét most a lábára fordította. Glogauer érezte,
hogy a szög a húsába mélyed, és érezte a kalapácsütéseket.
Emelő segítségével kezdték a keresztet függőleges helyzetbe emelni. Glogauer észrevette, hogy
egyedül van. Aznap senki mást nem feszítettek keresztre.
Tisztán látta lent Jeruzsálem fényeit. Az égen még volt némi világosság. Hamarosan teljesen
besötétedik. Néhány bámészkodót is látott. Az egyik nő Monikára emlékeztette. Odaszólt:
- Monika?
De a hangja rekedt volt, csak suttogott. A nő nem nézett föl.
Úgy érezte, testét csak a szögek tartják. A bal kezébe szúró fájdalom hasított. Úgy látszik,
nagyon erősen vérzik.
Milyen különös, gondolta, hogy ő most itt lóg. Nyilván eredetileg ennél az eseménynél akart
jelen lenni. Sőt egészen biztos. Minden nagyszerűen ment.
Bal kezén egyre erősödött a fájdalom.
Lepillantott a római katonákra, akik a kereszt tövében kockáztak. Teljesen elmerültek a játékban.
Ebből a távolságból nem látta a kocka jeleit.
Felsóhajtott. Mellkasának mozgása nyomán még nagyobb fájdalmat érzett a kezein. Most már
igen erős fájdalmai voltak. Összerázkódott, és megpróbált, amennyire lehetett, a fának támaszkodni,
hogy enyhítsen kínjain.
A fájdalom egész testét átjárta. Összeszorította a fogát. Irtózatos volt. Zihálni kezdett, majd
kiáltozásba tört ki. Vonaglott.
Az égen már semmi fény nem volt. A holdat és a csillagokat súlyos fellegek takarták. Lentről
suttogást hallott.
- Vegyetek le! - kiáltotta. - Ó, kérlek, vegyetek le! Elborította a fájdalom. Előrebukott, de senki
nem oldozta el.
Aztán felemelte a fejét. A mozdulat újabb gyötrelmes kínt okozott, és újabb vonaglásra
kényszerítette a kereszten.
- Vegyetek le. Kérlek. Kérlek, hagyjátok abba!
Minden porcikája, izma, ina és csontja szinte elviselhetetlenül fájt.
Tudta, nem éri meg a másnapot, mint ahogy korábban hitte. Nem gondolta, hogy ez ennyi
szenvedéssel jár.

És kilenc órakor fennszóval kiálta Jézus, mondván: Elói! Elói! Lamma Sabaktáni?
a mi megmagyarázva annyi, mint: Én istenem, én Istenem! miért hagyál el
engemet?
(Márk 15:34)

Glogauer köhögött. Száraz, alig hallható hang volt ez. A kereszt tövében azért meghallották a
katonák, hiszen addigra már leszállt a csendes éjszaka.
- Furcsa - mondta az egyik. - Tegnap még imádták. Ma olyanok voltak, mintha akarták volna,
hogy végezzünk vele… még azok is, akik a legközelebb voltak hozzá.
- Boldog leszek - mondta erre egy másik -, ha egyszer kiszabadulok ebből az országból.

Ismét Monika hangját hallotta. "A gyengeség és a félelem juttatott ide, Karl. A mártíromság nem
más, mint önhittség. Ezt nem tudod belátni?"
Gyengeség és félelem.
Megint köhögött, mire visszatért a fájdalom, de már tompábban.
Közvetlenül mielőtt meghalt, megint beszélni kezdett, addig motyogva a szavakat, míg a
lélegzete ki nem fogyott:
- Hazugság. Hazugság. Hazugság.
Később, amikor néhány doktor szolgája - mert gazdáik azt hitték, vannak speciális sajátosságai -
ellopta a tetemet, híre kelt, hogy nem is halt meg. De a test addigra már a doktorok bonckamráiban
rothadt, és nem várt rá más, csak a megsemmisülés.

F. Nagy Piroska fordítása

 Utószó

Kongresszusunk meghívottjai szép számmal összegyűltek. Jöttek hajóval, repülőgéppel, vonattal,

autóval és néhányan nem tudni, mivel, mert egyszer csak hipp-hopp, itt voltak, mintha a falból
léptek volna elő vagy a terem félhomályos sarkában a levegőből.
Útlevelet, vízumot nem kért tőlük senki, a vámosok nem nyittatták ki a csomagjaikat, pedig volt
köztük, aki nyolc-tíz ország határát is átlépte, nem is beszélve azokról, akik távoli kontinensekről
indultak, hogy ezen az összejövetelen hazájukat képviseljék.
Jöttek, mert tudták hogy fontos kongresszus ez, a maga nemében első a bolygón, igazi
világkongresszus, nem olyan, amilyet az amerikaiak 1939 óta minden évben megrendeznek, és
minden ok nélkül "világkongresszusnak" neveznek, s amelyeken csak angolul lehet megszólalni.
Ezen az összejövetelen minden nyelv és minden ország egyenlő joggal vett részt, az örmény
ugyanúgy elmondhatta a magáét, mint az amerikai, a japán, a lengyel vagy az olasz. És a nyelvek
különbözősége nem volt akadály, a sokat emlegetett "nyelvi barikád" eltűnt, a beszélgetések nem
korlátozódtak a köszönésre vagy a koccintásokhoz mormolt jókívánságokra.
Válogatott csapat jött össze, csupa nagyfejű, csupa "very important person", a szakma grófjai és
hercegei, ha szabad a feudalizmus korából vett ranggal illetni őket, akik közül szerénységből vagy
világnézeti okok miatt számosan tiltakoznának a "méltóságos" vagy "kegyelmes" megszólítás ellen.
A hangulat remek. Alig kell egymásnak bemutatni a résztvevőket, mindenki mindenkit ismer már
korábbról, s ami még meglepőbb, mindenünnen a kölcsönös tisztelet, a megértés és elismerés
szavait hallja az ember.
A szigorú ítéletű s olykor túlzottan igényes Stanislaw Lem nagy megelégedéssel szemébe
mondja a bozontos szakállú Philip K. Dicknek, hogy a novellája igazán jó, mialatt egy másik
csoportban a kiadói tevékenységéről ismert Donald A. Wollheim szokatlan hévvel dicséri a
franciákat, az izgékony Jean-Pierre Andrevont és az "éjszakai leveleiről ismert, de azért sohasem
álmos Michel Demuth-öt.
Kik vannak még itt?
Henrich Altov tempós nyugalommal a feminizmusról társalog a szenvedélyesen nőpárti Vonda
McIntyre-rel, arra is ügyelve, hogy finom bókokat szőjön mondataiba; Isaac Asimov szerényen s
inkább hangosan gondolkodva arról beszél Kir Bulicsovnak és az öles termetű Dmitrij Bilenkinnek,
hogy talán módosítani fogja a robotika három törvényét, bizonyos szovjet eredményekre hivatkozik,
és azt is megemlíti, hogy szeretne egyszer szülővárosába, Petrovicsibe látogatni, s közben a szeme
ábrándosan fénylik.
A hajóskapitánynak öltözött ausztráliai Bertram A. Chandler pipájával a kezében egész
csoportnak meséli a Karolina- és a Palau-szigetek vizein esett veszélyes kalandjait. Hallgatói között
ott mosolyog a tréfára mindig hajlamos Mihail Puhov, a jobbnál jobb antológiákat szerkesztő,
társait keményen kritizáló Damon Knight és a költői szatírákat kedvelő, leningrádi Alekszandr
Zsityinszkij.
Tőlük kissé balra a törékeny termetű, éles eszű német, Herbert W. Franke, a kibernetikus és
elektronikus művészetről és irodalomról beszél a figyelmes, Japánból érkezett Sinicsi Hosinak, aki
szemlátomást élvezi a beszélgetést, hiszen ő maga is ért a témához, és ismeri partnere elméletét a
kiborgok felhasználásáról.
Az angolok sem húzódnak félre, régen elfelejtették az "előkelő elszigetelődés" elvét, Arthur C.
Clarke a Nagy Korallzátony szépségeit ecseteli az olasz kollégának, Sergio Turonénak, a
félelmetesen művelt Brian W. Aldiss az örmény Szimonjannal és az orosz Salimovval vitázik, de
most valószínűleg nem politikáról van szó, hanem a stílus és a forma fontosságáról s arról, hogy
hogyan is lehet a század prózairodalmának újításait felhasználni. Kurt Vonnegut mélázva s arcán
némi szkepszissel hallgatja a vitát, az inkább spanyolnak, mint amerikainak látszó Van Vogt
szívesen közbeszólna, és elmondaná elméletét arról, hogy mikor és hogyan lehet meglepni az
olvasót, de egyelőre udvariasan hallgat, még nem jött el az ő ideje.
John Brunner nyakában az atombomba betiltását követelő jelvénnyel azt magyarázza a
torzonborz Michael Moorcocknak, hogy a krisztusi tanok összeférhetnek a szociális törekvésekkel,
különösen ha a legfontosabbról, a jövőről van szó.
A sarokban egy kerek asztalnál három csöndes férfi üldögél. Nem isznak, nem dohányoznak, egy
szót sem szólnak. Nem hallgatnak oda, mégis értik a többieket, némák, és a szavuk mégis ott úszik
a levegőben, elkeveredik a zsongó beszédben. Halottak mind a hárman, az erőteljes Jefremov,
miniatürista Fredric Brown és a felejthetetlen Ilja Varsavszkij. És mégis itt vannak, eljöttek erre a
különös kongresszusra, amelynek nincsenek termei és asztalai, nincsenek tanácskozásai és vitái,
nincsenek előadói és felszólalói, csupán fehér oldalai és fekete betűi, mert ez a kongresszus - és
ezzel a hasonlatot be is kell fejeznünk - csak egy antológia, a Metagalaktika negyedik kötete.
És ez a kötet vakmerően arra vállalkozott, hogy felsorakoztatja a tudományos-fantasztikus
irodalom legjobbjait, legjobb íróit és legjobb elbeszéléseit a világ minden tájáról. Korábban
elmondtuk már, hogy nagy elszántság vagy elfogultság kell a "legjobb" szó leírásához,
kimondásához. Az Egyesült Államokban évente négy-öt antológia viseli a büszke címet: a világ
legjobb science fiction novellái. És tartalomjegyzékük közel sem azonos. A szerkesztői vélemények
és ízlések erősen eltérnek egymástól. Az olvasói véleményekről nem is beszélve.
Mi mégis reménykedünk kockázatos vállalkozásunk sikerében. Reméljük, hogy Olvasónk az
utolsó oldalak után elégedetten teszi le kötetünket. Reméljük, hogy észreveszi azt, amit a
legfontosabbnak tartottunk, a szerkesztés munkájával bíbelődve. Azt a furcsaságot ugyanis, hogy
sok nyelven szólaló sok egyéni hang hogyan olvad össze egyetlen kórussá. Más szavakkal ugyan,
de ugyanazt mondja könyvünkben Tokió és Moszkva, Róma és Berlin, New York és Párizs.
Bár megerősödne és szétterjedne az élet minden területén, a Föld minden táján ez a hang!

Kuczka Péter