STEVEN SPRUILL: LÉLEKVESZTŐ

Vakok Elektronikus Könyvtára

Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003.

Dr. Roland Lancaster zseniális agysebész - viszont aljas

ember. Miközben azon dolgozik, hogy megfejtse a látás
mechanizmusát, hogy gyógyítani tudja a vakságot -
tisztességtelen szándékkal közeledik legáldozatosabb
fiatal munkatársnőjéhez, dr. Suzannah Lordhoz. A doktornő
visszautasítja közeledését, ezért rövid úton ki is teszi
a kutatócsoportból.
Suzannah általános sebész lesz, találkozik egy kedves
páciensével, Andrew Dugan festővel, akinek az agyába
épített mikrochip adta vissza a látását. Legnagyobb
meglepetésére a férfi arra kéri: távolítsa el ezt az
"átkozott valamit" a fejéből. A doktornő gondolkodóba
esik: küszöbön áll a mikrolapka engedélyezése, amikor
ezrek fejébe építhetik be, s eddig senkitől nem hallotta,
hogy valami baj lenne vele...
Steven Spruill könyve igazi szenzáció, hiszen orvosilag
teljességgel hihető tényeken nyugszik, és azért, mert
rendkívül ügyesen csomagolja az erkölcsi dilemmát, meddig
áldás, mikortól átok az orvosi beavatkozás, és mit szabad
egy orvosnak megtenni.

Ajánlom ezt a könyvet John Anthony Spruillnak, a

legremekebb bátynak, akit a hátán hordozott a föld.

1. Országos Közegészségügyi Intézet, 1988. július 13.

Dr. Suzannah Lord már alig bírta nyitva tartani a szemét,

de azért csak figyelte a majmot. Az eső monotonon dobolt
a laboratórium tetején, a nehéz, párás levegő szinte
ráült a nő szemhéjára. A majom képe hirtelen
elmosódott...

Suzannah valami surrogásszerű hangot hallott a háta

mögül. Egy szempillantás alatt visszanyerte éberségét és
a labor vége felé pillantott. Iratszekrények, tele régi
kísérletek dokumentációjával, sorakoztak a félhomályban.
A doktornő szíve hevesen vert, szinte surrogott a vér az
ereiben. Gondolatban felidézte magának a hallott hangot -
lopakodó volt, nesztelen, mintha egy cipő talpa súrlódott
volna a padlóhoz. De senkit nem látott. Valószínű, hogy a
szél lehetett, amely hirtelen végigsöpörte az
esőcseppeket a tetőn.

Suzannah visszafordult a majom felé, de megmaradt benne a

különös érzés, hogy valaki van a helyiségben. Sebaj,
gondolta, ettől legalább nem alszik el. De már érezte,
hogy ismét a hatalmába keríti az ólmos fáradtság.
Megdörzsölte a szemét és megpaskolta az arcát. Az ajtó
fölé szerelt óra negyed egy után két percet mutatott.
Eszerint már harminchat órája ügyeletben volt. Mégsem
normális, hogy ennyire kimerültnek érzi magát, gondolta,
hiszen előző nap reggel még sikerült is a napi munkája
megkezdése előtt három órát aludnia. Nyilván az utolsó
műtét lehet az oka, amit a washingtoni Memorialban
végeztek - hat kemény órán át asszisztált Sidnek...

Suzannah fölállt, meglóbálta a karját és néhányat

dobbantott, de közben nem vette le szemét a majomról.
Seymour mozdulatlanul ült a székében, szemét elrejtette a
fejére szerelt ikertévé. Vajon ő is szundikál? Az orvosnő
a számítógép melletti elektroencephalographra pillantott.
Seymour agya cakkozott zöld hullámokat rajzolt a
képernyőre, másodpercenként tíz ciklust. Ez jó - Seymour
fenn van és figyel, végzi a feladatát. Megnyugtató volt
ilyen higgadtnak látni az állatot, de akkor is rajta kell
tartania a szemét. Ha bedühödik, akkor elég egyetlen
hirtelen fejmozdulat és kiszakíthatja a fejébe épített
implantátumot, s akkor aztán harcolhat majd az életéért.

Suzannah kávét töltött magának a termoszból. Erős volt és

keserű. Pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Kiitta a
kávét és körülnézett a laborban. Hogy el ne aludjon,
nekiállt rendet csinálni az egyik pultra helyezett
kapcsolótábla előtt.

Eközben enyhén megizzadt a homloka. Lehetett vagy

huszonhat, huszonnyolc fok meleg idebent. Biztosan megint
tönkrement a légkondicionáló. Igazában azonban jólesett
neki ez a nyirkos meleg. Egy hét után a légkondicionált
kórházban szinte már arról is elfeledkezett, hogy odakint
nyár van. Mióta is, hogy sikerült egyetlen napot Ocean
Cityben töltenie a nővérével és az unokaöccsével? Két
hete volt, és mégis úgy érezte, hogy legalább két hónapja
lehetett. Suzannah elmosolyodott. Annyi minden történik
az emberrel, ha nem alszik.

Suzannah elővette a fényképet a tárcájából. Nem rossz,

ahhoz képest, hogy egy utcai automata fülkében készült. A
nyolcéves J. D. ugyanolyan szép gyerek volt, mint
ugyanennyi idős korában a kisfiú mamája. Juli folyton azt
mondta, hogy a gyerek az apjára hasonlít, Wesleyre, de ez
nem volt igaz. Ahogy a képet nézte, Suzannah szinte
érezte a járda forróságát, a sült krumpli olajos, csodás
illatát. Csodás egy nap volt - Wesley, akivel mindig
nehéz volt kijönni, üzleti úton volt, csak ő, a nővére és
a kisfiú voltak együtt a tengerparton. Eszébe jutott,
milyen nehezen fértek be a fiúcskával a szűk fülkébe,
mert J. D. ragaszkodott hozzá, hogy mindketten rajta
legyenek a képen. Az egyik felvételen a fiú
"megszarvazta", érezte ugyan a kezét a haján, de nem
szólt, mert nem akarta elrontani a gyerek kedvét.

Ahogy a saját vonásaira pillantott a képen, Suzannah

valami furcsa elégedettséget érzett. Nem mindig volt
elégedett az arcával, de most valahogy igen. Állának
vonala és pofacsontja aszketikus jelleget kölcsönzött
arcának, de az összbenyomás nem volt kellemetlen.
Apródosra nyírt sötét hajának a napon vöröses fénye lett.
Semmi nyoma sem volt a sebészsapkának, amely olykor
órákig leszorította egy-egy nap. Mosolya, amely máskor
annyira visszafogott volt, most felszabadultnak és
nyíltnak tűnt. Tetszettek neki az átható pillantású barna
szemek is; s a körülöttük megjelenő apró szeplők, amelyek
egyórás napozás után azonnal előjöttek. Nem volt ugyan
olyan szép, mint Juli, de a képen látható arc elég kedves
volt, egy idegsebész arca.

Suzannah óvatosan visszatette a helyére a képet.

Vigyázott rá, mert ez bizonyította számára, hogy létezik
odakint is élet - van családja és olyan emberek, akiket
szeret. Még néhány év és neki is lesz ilyen, nemcsak
néhány értékes nap az évből, hanem annyi, amennyit csak
akar. De előbb még egy-két dolgot meg kell tanuljon.

Suzannah gondolatai visszakalandoztak az előző délutáni

műtétre, arra a szörnyű pillanatra, amikor Sid
kimetszette a beteg agyából az aneurizmát. A nő arca
összerándult, ujjai megfeszültek, keze már szinte
zsibbadt, olyan kétségbeesetten próbálta kiszivattyúzni a
feltépett érből előtörő vért, a beteg közben sokkos
állapotba került, a szíve elkezdett fibrillálni. Sid
azonban rendíthetetlenül nyugodt maradt. Ha nem így lett
volna, ha nem kotorászik az érfogóval addig a vérben,
amíg el nem szorítja az eret, akkor a páciens most nem a
lábadozóban fekszik, hanem a hullakamrában.

Én gyorsabban elzártam volna azt az eret, gondolta

Suzannah, aztán elgondolkodott. Honnan tudja ezt ilyen
biztosan, amikor eddig mindig csak asszisztált Sidnek?
Nemcsak aneurizmaműtéteknél, hanem a jóval könnyebb
gerincműtéteknél is. A férfi már harmadik éve volt
gyakorló orvos, de vajon mikor fogja rábízni az első
nehezebb operációt? Most már mindent tud a koponya
meglékeléséről, a vérelszívásról és a seb bezárásáról.

Talán beszélnem kéne dr. Lancasterrel a dologról,

gondolta, de aztán rájött, hogy ez nem a legjobb ötlet.
Nem kerülheti meg Sidet, nem mehet egyből az idegsebészet
vezetőjéhez. Némelyik gyakorlóorvos éreztette is vele,
hogy azért kapta ezt a laboros munkát, mert nő. Mike
Fachet, dr. Lancaster laboros adjunktusa már régen itt
dolgozott, és minden jel arra utalt, hogy korábban a
laboros státusokban gyakorlottabb orvosok ültek. Suzannah
dühös lett, ha arra gondolt, hogy vannak, akik azt
hiszik, hogy érdemtelenül kapta meg ezt az állást. Ha egy
nő alacsonyabb rendű a társaság szemében, akkor hogy
lehet az, hogy két év óta ő az első rezidens orvosa
Lancasternek?

Ő igenis áldozatos, kemény munkával érdemelte ki ezt a

posztot. Akármilyen műtétet el tudnék végezni, gondolta.
Én azon kevés fiatal orvos közé tartozom, akinek dr.
Lancasternek nem kell külön elmagyaráznia mindent
részletesen. Nem esem soha kétségbe, amikor a docens
eláraszt az arteriogramokkal és a myelogramokkal - pedig
olykor okom lenne rá. Olykor extra ügyeletet is vállalok,
hogy a váltó kollégám nyugodtan alhasson egy kicsit
tovább. És meg van szervezve az életem. Dr. Lancaster
bízhat abban, hogy időben megjelenek - ha a laborban van
munkám. Olykor még akkor is, amikor szabadnapos lennék.

Mindenért keményen megdolgoztam, gondolta Suzannah.

Újból beszélnem kell erről Siddel, döntötte el végül. El

kell érnem, hogy aneurizma- és tumorműtétet is rám
bízzon. A férfi orvosok gátlástalanul ordítoznak
egymással, ha a szükségét érzik. Én is tudok kiabálni, ha
kell. Ha így sem érek el eredményt, akkor megmondom
Sidnek, hogy beszélek dr. Lancasterrel, és el is
kísérhet, ha akar.

Hirtelen mintha mozgást látott volna a szeme sarkából.

Megmerevedett és körülnézett ismét a helyiségben. Megint

csak az iratszekrények vonzották a tekintetét a
félhomályban. Különösen két, iratokkal teli dobozhalom,
amelyek majdnem a mennyezetig értek. Lelki szemeivel
látta, amint belopódzik valaki az ajtón és elbújik a két
dobozhalom között. Felnyögött a szorongó érzéstől. Most,
hogy már elképzelte, nem tud továbbra is nyugodtan háttal
ülni ezeknek a dobozoknak, míg meg nem nézi. Odaosont és
bekukkantott a két halom közé. Régi papírok szaga és a
poré, más semmi. Nem bújt meg ott senki.

A háta mögül hallotta, hogy Seymour összecsattogtatja a

fogait. Suzannah karja libabőrös lett. A majmok akkor
csinálnak ilyet, ha izgatottak. Vajon Seymour is hallott
valamit? Ismét hosszan körülkémlelt a laboratóriumban.
Ugyanolyan üresnek tűnt, mint az előbb. Fülelt és átkozta
az esőt, hogy miatta nem hall semmit. Lassan elindult
Seymour felé, miközben vigyázott, nehogy rálépjen a
kábelekre, amelyek a majom agyát összekötötték a
számítógéppel. Látta, hogy az állat megszorítja a szék
karfáját, miközben kissé előredől. Ezt mindig akkor
csinálta, ha valami különösen lebilincselte a fejére
szerelt tévében. Seymour nyilván semmit sem hallott.

Suzannah megkönnyebbült, kicsit bután érezte magát. A

labor ajtaja amúgy is zárva volt. Az Intézetnek remek a
biztonsági szolgálata. Miért kéne félnie? Nyilván a
koffein feszítette túl az idegeit. Nem is csoda, hisz
egész nap hol kávét, hol meg kólát dönt magába
pohárszámra.

Megütötte az orrát Seymour erős szaga, ami nem volt ennek

ellenére kellemetlen. Addig kéne megcsinálnia a
vizsgálatot, amíg fenn van. Ellenőrizte az állat karján a
karfához rögzítő szíjakat. Rápillantott a majom
sisakjának tetején lévő nyílásra, megvizsgálta a
leborotvált részt, ahol Mike Fachettel együtt annak
idején behelyezték az agyszondát. Nyomát sem látta
gyulladásnak vagy fertőzésnek a seben. Hátralépett és
megnézte az állat pulzusát és vérnyomását rögzítő
monitort. A pulzus kissé szaporább, de a vérnyomás
rendben. Seymour súlya normális, ujjai nyugodtak, semmi
jele a stresszállapotnak. Bundája csillogott a
fluoreszcens lámpák fényében. Nikki nyilván megint szépen
kikefélgette, hogy az isten áldja meg a kezét. Suzannah
megcsóválta a fejét: egy makákó saját háziorvossal.
Valahogy nem így képzelte, amikor elkezdte az egyetemet.

Ugyanakkor ez adta meg számára a kiugrás nagy

lehetőségét.

Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a majom hátát, de

nem ért hozzá. Amikor ennyire elmerül a fejére szerelt
minitévé műsorában, akkor csak megrémítené, ha hozáérne.

Vajon mit néz az állat, ami ennyire leköti?

Suzannah odalépett a számítógéphez és bekapcsolta a

kontrolltévét. A képernyőn őserdei jelenetet lehetett
látni, a kamera a hatalmas, liánokkal benőtt fák között
pásztázott. A távolban egy barnás vizű folyó. Suzannah
meglepetten bámulta a képernyőt. Nyilván ez az új anyag,
amelyről dr. Lancaster nemrég beszélt. Rábeszélte ugyanis
az egyik farmakológus kutatócsoportot, hogy vigyenek
magukkal kamerát is az őserdőbe az Amazonas mellé. Már
vissza is jöttek volna? Nem csoda, hogy ennyire feszülten
figyel az állat. Heteken át mást sem látott, mint almák,
banánok és forgó kockák furcsa, merev, háromdimenziós
képeit. Olyan lehet ez az állatnak, mint neki volt a
tengerparti kirándulás.

Ahogy a monitort nézte, Suzannah úgy érezte, szeretné

ugyanazt a "vizuálsztereót" látni, amit a majom. Egy
dolog mindenféle tárgyak háromdimenziós képét nézni és
egészen más egy őserdei képet, ami teljesen valósághű.

Ez a szalag aztán jól megdolgoztathatja a komputert.

Suzannah kételyekkel teli reményt érzett. Eddigi

olvasmányai alapján úgy érezte, hogy dr. Lancaster hibát
követ el, hogy ilyen komplex képeket mutat a majmoknak. A
legtöbb eddigi kutató még háromdimenziós képet sem
alkalmazott.

Természetesen ezek a kutatók a hagyományos módon csak

információkat gyűjtöttek lépésről lépésre, meg sem
próbálták egyszerre megfejteni az agy látási kódjait. Még
mindig csak egyszerű elektródákkal dolgoztak, azokkal
figyelték, hogyan reagálnak a szemhez viszonylag közel
lévő sejtek, holott itt az agy épp csak kezdte
feldolgozni a látott képet. Lancaster azonban
multielektródát használt, amelyet mélyen beépített az
agyba, hogy megvizsgálja, miként működik az agykéreg
látóközpontja a két agyfélteke között.

És most megint továbblépett egyöles lépéssel.

Suzannah csodálta ezt a merészséget. Az egyelektródás

módszerrel további ötven vagy száz év kéne, míg
feltérképezik a majom látórendszerét. Ehhez képest
gyerekjáték lenne a Sixtusi kápolna freskójának
ecsetvonásonkénti elemzése is. Roland Lancaster azonban
nem volt ilyen türelmes ember. Mindent vagy semmit, ez
volt a jelszava. Rá jellemző vehemens arroganciájával az
egész problémát egyszerre vette vizsgálat alá. Borzasztó
akadályok tornyosodtak előtte. Ezeket egyenként zúzta
ízzé-porrá. Először is ki kellett dolgozza, miként
mutathatna a majmoknak háromdimenziós mozgóképeket az
álló, kétdimenziósok helyett. Nem várható el egy
komputertől; hogy megfejtse a látás mechanizmusát, ha
olyan képeket mutatunk az agynak, amelyek nem
aktivizálják azt a milliónyi agysejtet, amelyek a
mélységet és a mozgást érzékelik. Lancaster ekkor hallott
valamit a még csak kísérleti fázisban lévő technológiáról
amit "virtuális valóságnak" neveztek el és azonnal ezt
kezdte alkalmazni, hogy megoldja a problémáját.

De nem állt meg a háromdimenziós képnél. A legmerészebb

lépés az volt, hogy az egyszerű, forgó tárgyaktól azonnal
a bonyolult dzsungeljelenetre ugrott át. A számítógép még
azt sem fejtette meg, mi zajlik le Seymour agyában egy
alma láttán. Dr. Lancaster ahelyett, hogy lassította
volna a kísérletet, még egy lapáttal rátett. Abból indult
ki, hogy a számítógép számára nemhogy túl bonyolult lett
volna az alma képe, hanem éppen túl egyszerű - túl kevés
agysejt reagál a láttán, ezért a komputer nem tudja
feltérképezni a látás mechanizmusát.

Ez az új film rettenetes mennyiségű adattal árasztja el a

CM5 számítógépet. Ez az egzotikus CM5-ös "összekötött
gép" a lehető legjobb a rendszermechanizmusok
felismerésére. Hatvannégyezer központi processzor-
egységből állt - ezek önmagukban felérnek egy-egy
számítógéppel - ezek párhuzamosan és nem sorban vannak
kötve, ahogyan az emberi agy sejtjei is feldolgozzák az
információkat. Ebben a pillanatban a CM5-ös igyekszik
elemezni azt a milliónyi impulzust, amely Seymour agyában
támad, miközben a majom a dzsungel képét figyeli. A
komputert úgy programozták, hogy rendszereket találjon
ebben a neuroelektromos áradatban és kapcsolja össze
ezeket a képekkel, amelyeket Seymour éppen látott.

Hetek teltek el eddig, de a számítógép nem jutott

semmire.

De ha mégis bejön Lancaster ötlete, akkor épp most van

itt ennek az ideje.

Hirtelen elszorult Suzannah szíve. Elképzelte, mi

történik, ha a CM5-ös megfejti a kódot. Ez lesz a
legnagyobb áttörés a tudomány történetében! Ha egy
számítógép ismeri a látást kódját, akkor ki lehet
fejleszteni egy szerkezetet, ami az agyba építve
rekonstruálhatja a megromlott szemű ember agya számára a
látott képet. Milyen csodálatos is lenne! Rhetinopathiás
cukorbetegek, zöldhályogtól szenvedők, rövidlátók
milliói, akik gyakorlatilag vaknak tekinthetők, láthatnak
újra! Roland Lancaster lesz az idegsebészet Jonas Salkja.
Ő pedig, mint a kísérletező orvoscsoport tagja, szintén
sokat nyerne a dolgon. Megnyílna előtte minden ajtó -
olyan ajtók is, amelyek eddig soha nem nyíltak meg nők
előtt! Ha megszerzi a szakvizsgáját, akkor a legkomolyabb
esetekkel is nyugodtan foglalkozhatna. Meglehet az is,
hogy az Országos Közegészségügyi Intézet támogatná az
önálló kísérleteit - akármik is lennének azok. Mondjuk az
epilepszia műtéti kezelésével kapcsolatban. Vagy mondjuk
az Alzheimer-kór gyógyításával.

Suzannah most vette csak észre, hogy mosolyog magában.

Örült, hogy senki nem látta, mert egy rezidens, az
orvostudomány rabszolgája nem szabad, hogy ennyire
izgalomba jöjjön hajnali egykor harminchat órás ügyelet
után.

Suzannah belekotort az orvosi táskájába és kivette a

walkmanjét, s fejére illesztette a fülhallgatót. Elindult
egy Keith Jarett-kazetta, jól felhangosította, nehogy
ismét erőt vegyen rajta az álmosság. Jarett ritmusai
mindig feldobták. Miközben Seymourt nézte, a széke
karfáján ujjaival verte a ritmust. Én vagyok a világ
legszerencsésebb embere, gondolta.

Hirtelen egy kéz érintette a vállát és finoman

megszorította. Suzannah felsikoltott és fölpattant, de a
kéz finoman visszanyomta a helyére. Valaki levette a
fejéről a fülhallgatót.

- Bocsásson meg - hallotta a háta mögött a mély

férfihangot.
- Dr. Lancaster!

Suzannah hátrapördült a székkel, érezte, hogy kalapál a

szíve.

- Megijesztett! - mondta.
- Ne haragudjon.

A nő várta, míg főnöke leveszi a válláról a kezét és

engedi fölállni, de a férfinak esze ágában sem volt. Nagy
kéz volt ez, egy öt láb hét hüvelyk magas férfi keze,
ujjai erősek, megedzette őket a hosszú évek
sebészmunkája. Haja vörös volt, diszkréten őszült,
frissen borotváltnak tűnt, pedig már elmúlt éjfél. Fehér
inge makulátlan volt. Mosoly bujkált az arcán a
megszokott patrícius szigor helyett.

- Pedig azt hiszem, jó nagy zajt csináltam - mondta a

férfi. - De maga nyilván fölcsavarta a hangerőt. Félt,
hogy elalszik?
- Igen, uram. - A férfi tenyere melegítette a vállát. A
nő kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Mintha csak észrevette volna, a férfi levette a válláról

a kezét és a füléhez emelte a hallgatót. Megvetően
felhúzta a szemöldökét, s a nőnek eszébe jutott, hogy
nemrég micsoda előadást rögtönzött a "modern muzsikáról".

- Miért jött be ilyen késő éjszaka? - kérdezte Suzannah.

A szíve most is erősen kalapált. Dühös volt magára, hogy
az előbb sikított. Egy férfi orvos biztosan nem
sikoltozik.
- Az Adams Kórházban volt egy műtétem - magyarázta a
férfi. - Lőtt seb, de nem találtam meg a golyót. A
látóideg mellett ment el. Hosszabb ideig tartott, mint
gondoltam volna. Nem volt értelme visszahajtani Fairfax
megyében, amikor öt órán belül úgyis átveszem az
ügyeletet. Úgy gondoltam, benézek, megnézem, mit
csinálnak kettesben a majommal.

Suzannah-nak hízelgett a dolog.

Ugyanakkor feszengett is. Csak nem őt akarja ellenőrizni?

Dr. Lancaster egy pillantást vetett a majomra, majd ismét

a nőn állapodott meg a tekintete.

- Láthatóan nagyon élvezi az új műsort - szólalt meg a

nő.
- Mint mindegyik. De maga feszültnek látszik, dr. Lord.

Suzannah most vette csak észre, hogy még mindig fölhúzza

a vállát. Zavartan leengedte. Dr. Lancaster megint a háta
mögé lépett.

- De majd segítünk a dolgon - mondta és ismét a nő

vállára tette a kezét, finoman megszorította, aztán
lassan masszírozni kezdte, miközben ujjai egyre közelebb
jutottak a nyakához.

Jólesett a nőnek, de a szétmasszírozott görcsök megint

megfeszültek, ahogy a férfi ujjai odébb mentek. Hirtelen
megérezte a férfi illatát, orgonaillatú hajszesz,
gondolta. Suzannah megpróbált valamit mondani.

- Drogosok lövöldöztek?
- Nem, családi dráma - mondta a férfi. - Egy férfi
lepuffantotta a sógorát. Itt ment be a golyó. - Finoman
megérintette a nő fejét, aztán ujjai elkalandoztak. -
Tudja, hogy magának milyen gyönyörű haja van?
- Köszönöm. - Érezte, hogy a férfi orrával beletúr a
nyakába és mély lélegzetet vesz. Mintha jégpáncél ült
volna ki a bőrére.
- Maga nagyon szép nő - mondta Lancaster. - Ha igaz,
ilyen szép gyakorló orvosom még sohasem volt. -
Felkuncogott.

Suzannah-nak hirtelen rossz előérzete támadt. A férfi

kollégák célozgatásait csak most értette meg - azért
kapta meg az állást, mert csinos. Valóban így volt?
Megtetszett Lancasternek? Hogyhogy ezt eddig nem vette
észre? Agya pörgött, megpróbálta felidézni, voltak-e
ilyesmire utaló jelek, amiket nem vett észre vagy nem
tulajdonított nekik jelentőséget. Mintha valóban sokszor
nézte volna a nagyviziteken, de ugyanezt tette a férfi
orvosokkal is. Korábban is a vállára tette a kezét, de
valahogy mindig atyáskodva. Vagy csak ő gondolta így,
mert nem akart jelentőséget tulajdonítani a dolognak?

Suzannah-nak összerándult a gyomra. Meg kell állítania a

férfit, mielőtt kicsúsznak a dolgok a kezéből.

De nem szabad nagyon egyértelműnek sem lennie.

- Kér kávét? - Megpróbált lehajolni a termoszért, hogy

kibújjon a férfi keze közül, de az nem eresztette.
- Ne küzdjön ellene, Suzannah - mondta.

A nő szíve elszorult.

- Én nem is... Dr. Lancaster...

- Ha csak magára nézek - mondta a férfi - mindig arra
gondolok, milyen érzés lenne, ha megcsókolnám, vagy ha
megérinteném a csodás melleit. - Megint lehajolt és
orrával megcirógatta a nő fülcimpáját.

A nőt elfogta a pánik. Kihúzta magát a férfi kezei közül

és feléje fordult.

- Ezt... nem szabad - mondta.

A férfi sejtelmesen elmosolyodott.

- Már miért ne volna szabad. Mi a baj, Suzannah? Előbb

egy kis romantikát szeretne? Hogy vigyem el vacsorázni,
színházba vagy a tengerhez kirándulni? Én is szeretném,
de ezt valóban nem engedhetem meg magamnak - még akkor
sem, ha volna rá időm. De bonyolultabb életet
választottunk magunknak. Nincs meg az a luxus, hogy
másokra fecséreljük az időnket. Csak úgy ismerjük
egymást, ahogyan megadatott a számunkra. Maga felnéz rám
különben nem hozzám jelentkezett volna gyakorlatra. És én
is el vagyok magától bűvölve - kezdettől el voltam,
különben nem kapta volna meg az állást.
Suzannah kiérezte az enyhe nyomatékot az utolsó szavak
hangsúlyán. Jeges rémület fogta el.

- Megőrülök magáért, de ezt nyilván tudja. Melyik férfi

ne lenne? Egyedül álló nő...
- Magának viszont felesége van.

A férfi enyhén elvörösödött.

- Marthát hagyjuk ki ebből.

- Hogy tehetnénk? A maga felesége...
- És?
- Nem akarom veszélyeztetni a házasságukat...
- Nem tetszem magának? - A férfi elmosolyodott; senki sem
mondhatta, hogy ne lett volna vonzó férfi.

Suzannah nagyot nyelt, kétségbeesetten kereste a kiutat

ebből a kutyaszorítóból. Ha csak egyetlen rossz szót
szól, elveszíthet mindent.

- Természetesen vonzónak találom uram...

A férfi elmosolyodott.

- Most eltekinthetünk az "uram"-tól. Nevezzen inkább

Rolandnak.
- Szerintem jobb lenne, ha...
- Szeretkezni akarok magával, Suzannah. Majd meglátja,
milyen jó vagyok az ágyban. Az élet olyan rövid. Most van
szükségem magára, most akarom magát. És maga is kíván,
akár tud erről, akár nem.

Már korábban is itt volt, gondolta a nő és elborzadt.

Hallottam a hangokat. Beosont ide és nézett...

Roland Lancaster kinyújtotta a kezét. A nő félretolta,

miközben az a furcsa érzése támadt, mintha idegen embert
látna maga előtt. Ez nem dr. Roland Lancaster. Ez egy
gonosztevő. Az egész csak egy rossz álom. Megrázta a
fejét, de Lancaster még most is ott állt előtte, sőt
közelebb lépett.
Megint eltolta a karját.

A férfinak elkomorodott az arca.

- Suzannah, mondjam még egyszer? Maga azért van itt, mert

én így akartam. Akkor vetek véget ennek, amikor csak
akarom, és ugyanolyan egyszerűen, ahogyan elkezdtem. Egy
percig mérlegelje, legyen szíves, a helyzetét.

Suzannah döbbent arccal meredt rá, képtelen volt

elfordítani a fejét.

- Nos, úgy tesz, ahogyan mondom?

- Kérem...

A férfi nekitámadt, megragadta a vállát, magához rántotta

és ajkát az ajkához szorította. A nő megmerevedett, magán
érezte a férfi fogait, miközben imádkozott, hogy hagyja
már végre abba. A férfi azonban nem zavartatta a
passzivitása, a blúza alá nyúlt, megragadta a mellét. A
nő ellökte magától. A férfi megbotlott a nő székében és
fenékkel a földre esett.

Jóságos isten, villant át Suzannah fején. Előrelépett,

hogy felsegítse a férfit. A férfi nem fogadta el a
segítséget, egyedül állt föl és dühösen rámeredt.

- Kérem, dr. Lancaster, maga kimerült, mindössze erről

van szó. Maga ilyet nem tenne. Ne is beszéljünk róla.
Felejtsük el a dolgot...
- Igen? - A férfi hangja hideg volt, mint a jég.
Megigazította a zakóját és elindult az ajtó felé,
kulcsával kinyitotta, aztán hosszan a nőre meredt. - Ne
feledje, amit mondtam, dr. Lord. Amikor csak akarom.

Kilépett és csendesen bezárta az ajtót maga mögött.

Suzannah megtántorodott, bele kellett kapaszkodjon a

széke támlájába, s így is csak nehezen ült le. Fázott,
úgy érezte magát, mintha az egészet kívülről látta volna
mint egy moziban. Mit tettem? - kérdezte magától.
Csináltam esetleg valamit, ami felbátorította?
Meglepte, amikor érezte, hogy végiggördülnek az arcán a
könnyek. Remegő kézzel törölte le őket.

Amikor csak akarom.

Vajon mit lép az orvos? Már holnap kirúgja a státusából?

Suzannah érezte, hogy felfordul a gyomra. Kezét a szájára

szorítva dőlt előre, így várta, hogy enyhüljön a
hányingere. Elmegyek innen, gondolta. Másféle munka is
létezik.

Aztán ráébredt, hogy ez nem is olyan egyszerű - hisz

sehova se veszik föl dr. Lancaster ajánlása nélkül.
Megint elfogta a pánik. Lehet, hogy nem lehet belőle
idegsebész? Ez felfoghatatlan volt a számára. Eddigi
életének felét azzal töltötte, hogy erre készült. Nem
fogja tudni elviselni, hogy ne lehessen az. Istenem, ne
engedd, hogy ezt tegye velem!

Amikor kiegyenesedett, mélyeket lélegzett. Nyugalom,

biztatta magát. Nem fogja holnap megtenni, de lehet, hogy
a jövő héten sem. Ha a főorvos valóban erre készül, akkor
kivárja, míg nem lehet a ma este történteket az
elbocsátással összefüggésbe hozni. Vár, míg hibázom, hogy
igazolja a kinyírásomat.

De az is lehet, hogy lehiggad közben. Ha a következő

néhány héten nem történik semmi, akkor lehet, hogy el is
felejti az egészet...

Én pedig még keményebben dolgozom, és vigyázok, hogy ne

hibázzak...

Suzannah hallotta, hogy Seymour megint a fogát

csattogtatja; ez a hang most tele volt dühvel.

2. Georgetown, 1993. január 14.

Suzannah a tömeg peremére húzódott, pezsgőjét szopogatta

és nagyon hiányzott neki Jay. Itt kellett volna legyen
vele ezen a kiállításmegnyitón, hogy átölelje a derekát
és száraz texasi humorával megkritizálja a divatos
büfécsodákat, miközben feszítene szmokingjában.

Hagyd abba, feddte magát Suzannah. Nem te magad

bátorítottad, hogy látogassa meg a családját? Hát persze,
hogy jó lenne, ha itt lenne, de a kiállítás így is remek
lesz. Andrew Dugan megint kiállít! Ez már önmagában is
fantasztikus!

Elindult a galéria magas, boltíves ablakai felé. Az

üvegtáblák úgy csillogtak, mint valami hatalmas ékkő, a
sarkaikban ott csillogott a jég. Lent, a P Streeten
csikorgott a hó a kocsik kerekei alatt, mintegy
ellenpontozva az előtérben uralkodó trópusi hőséget.

Igazában még örült is annak, hogy Jay Texasba utazott.

Jót fog tenni neki a szüleivel való találkozás, gondolta.
Szabályosan belebolondult a könyve írásába. Ha most
néhány napig nem kell ezzel foglalkozzék, akkor
elmúlhatnak a terméketlen pillanatok.

Talán még azt is meg fogja engedni, hogy segítsek. Valami

nagyon zavarta a férfit ebben a könyvében. Ha nem
játszaná azt, hogy minden a legnagyobb rendben van és
beszélne a gondjairól, akkor együtt biztosan meg lehetne
oldani őket.

Suzannah egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát.

Mennyi ideje is járnak együtt? Több mint öt hónapja. Az
első néhányban úgy tűnt, hogy napról napra közelebb
kerülnek egymáshoz. De aztán a kapcsolatuk valahogy
monotonabbá vált. Igaz nagyon kellemes volt ez a
monotónia. De már két hónapja nem változott semmi,
körülbelül azóta, hogy Jay kivette az alkotószabadságát a
Postnál. A könyv kettejük közé férkőzött.

De én ezt nem hagyom, gondolta a nő. Határozottan

elfordult az ablaktól és kezdte figyelni a gyülekező
meghívottakat. A helyiség gyorsan telt. Elsősorban
georgetowni előkelői, legalábbis látszatra - karcsú
kozmopolita asszonyok méregdrága ruhákban, jól fésült
férfiak szmokingban, mint akiknek nem okoz gondot, hogyan
mozogjanak benne. Ott az a magas férfi a sarokban, a múlt
héten ismerkedtek össze, ki is ő? Valami államtitkár-
helyettes. Aztán ott van az elegáns Cokie Roberts a
csodálatos humorú férjével, Steve-vel. Ismeri vajon Jay
őket? Nyilván. Egyszer talán majd bemutatja őt nekik.

Miközben a tömeget figyelte, Suzannah hálásan gondolt a

nővérére, aki még az ajtóban elkapta és leparancsolta
róla a gyapjúkosztümöt. Jobb választás volt Juli fekete,
gyöngyökkel kivarrt nyakú ruhája. Egyértelmű, hogy ez a
művészetkedvelő társaság még csütörtök este is estélyit
ölt egy ilyen alkalomra.

- Előételt, hölgyem? - kérdezte a vörös kabátos pincér és

odakínálta elé a tálcán sorakozó szendvics- és
gyümölcsfalatkákat.
- Nem, köszönöm - hárította el Suzannah. Nem tudott volna
enni az izgalomtól, tele volt várakozással. A kedvenc
festője állít ki - aki évekkel ezelőtt gyakorlatilag
teljesen megvakult! Olyan csodás alkalom ez, mintha
valaki előbányászta volna Beethoven tizedik szimfóniáját
vagy egy ismeretlen Hemingway-kéziratot. Azonnal látni
szerette volna a képeket, nem törődve a tömeggel, a
széles szárnyú ajtókkal, amelyek egyelőre elzárták az
utat a kiállítóterembe. Vajon milyen hatással volt a
beépített receptor Dugan látására?

Roland Lancaster mesterséges receptora.

Hirtelen felrémlett Suzannah előtt Lancaster arrogáns

atyai mosolya. Érezte, hogy megfeszül az álla. Még ha
nehéz is lesz, de ma este nem szabad Lancasterre
gondolnia.

Minden erejével ismét Duganra terelte a gondolatait.

Megpróbálta felidézni Dugan műtét előtti képeit, amelyek
minden szépségük ellenére már magukon hordozták a
jeleket, hogy a festőnek rohamosan romlik a látása. Egyre
határozottabban fekete keretbe záródtak a színtömbök,
mintha azzal akarta volna kompenzálni Dugan a
látáshibáját, hogy markáns kontúrt rajzolt minden alak
köré. Milyen szörnyű dolog lehetett ez, tapasztalni, hogy
napról napra rosszabbul lát, hogy egyre mélyebben
belesüllyed a formáktól mentes szín- és fényfoltok
világába.

Most vajon milyenek a képei, hogy ismét tökéletesen lát?

- Helló, dokinő!

Suzannah megfordult és meglepve látta maga előtt Sharon

Harradot és a férjét, Jeffet. Az asszony selyeminget
viselt gyöngyökkel hímzett mintával - ahogyan egy ilyen
modern művészeti bemutatón illik. Fekete
selyemszoknyájára színes foltmintákat varrtak, amelyek
tökéletesen összhangban voltak hollófekete hajával.

- Szia, dokinő - szólalt meg nevetve Suzannah. - Milyen

csinos vagy. Szia, Jeff.
- Suzannah, de örülök, hogy látlak, De hol hagytad Jayt?
- Elutazott a szüleihez Texasba. Most valószínűleg
marhasültet töm magába lazításképpen.

Sharon gurgulázva fölnevetett. Olyan boldognak, olyan

kiegyensúlyozottnak látszik, gondolta Suzannah. Nehéz
volt elhinni, hogy néhány évvel ezelőtt ez a nő feszült
volt, mintha a belső démonaival kellett volna naponta
megvívnia a küzdelmét. Sharon ritkán beszélt a múltjáról,
de az nyilvánvalónak tűnt, hogy elképesztő szegénységben
nőtt fel. Amikor két éve összeismerkedtek, Sharon már
három évet letöltött a gyakorlóéveiből a pszichiátrián és
épp akkor készült hozzámenni Jeffhez. Suzannah emlékezett
rá, milyen távolba révedő volt olykor-olykor lány
tekintete. Ez mára teljesen elmúlt. Jeff minden nő álma
volt, kisfiúsan csinos és a szülei is igen tehetősek
voltak. Sharon Oleg Cassini-ruhájából arra lehetett
következtetni, hogy visszafizette egyetemista
tartozásait. És ami ennél is fontosabb: sugárzóan
boldognak látszott.

- Alig várjuk már, hogy elolvashassuk Jay könyvét az

Öböl-háborúról - mondta Jeff.
Ő nincs annyira feldobva attól, hogy megírja, gondolta
Suzannah. Mondani viszont ezt mondta:

- Nem is tudtam, hogy kedvelitek Andrew Dugant.

- A szüleimnek van két képük tőle, a Canterbury és a
Tűnődés. Sharonnal kíváncsiak vagyunk, vajon
megváltoztatta-e a stílusát a műtét.
- Mint mindenki. Én már középiskolás korom óta szerelmes
vagyok a képeibe.
- Csak a képeibe? - kérdezte hamiskásan Sharon és
megcsillant zöld szeme.

Suzannah érezte, hogy elvörösödik.

- Szerintem ő ma Amerika legnagyobb élő festője.

- Ezt nem tudom, de az biztos, hogy a legjóképűbb.
- Hölgyeim, hölgyeim!

Sharon felkacagott.

- Csak locsolj egy kis jeges vizet az arcunkba, Jeff, és

mindjárt magunkhoz térünk.
- Érdekesen időzítették ezt a kiállítást - jegyezte meg
Jeff. - A látást segítő mikrochippel kapcsolatos
kísérletek a végéhez érkeztek, és ha jól tudom, az
Élelmiszeripari és Gyógyszerészeti Intézet napokon belül
kiadja az engedélyt, hogy általánosan bevezethessék.

Sharon megköszörülte a torkát. Jeff a feleségére

pillantott, de aztán zavartalanul folytatta:

- Dugan a legnevesebb kísérleti alany. Ha jobbak lettek a

képei, akkor ettől a Roland Lancaster a mennybe...

Sharon finoman a férje bordái közé bokszolt. Nem lehetett

olyan finom, mint látszott, mert Jeff felszisszent.
Sharon nem mesélte el a férjének, hogy érez Suzannah
Lancaster iránt, jött rá az orvosnő, és boldog volt, hogy
nem kellett csalódnia a barátnőjében. A legtöbb nő - még
ha pszichiáter is - szeret pletykálni.

Jeff szemrehányó pillantást lövellt felesége felé, de

mielőtt megszólalhatott volna, valaki odaszólt neki.
Kurtán kimentette magát és távozott. Sharon
bocsánatkérően nézett utána. Suzannah megszorította
barátnője kezét.

Majdnem felhívtalak ma - mondta Sharon. - Egy pasas

érdeklődött utánad. Érzékeltette, hogy a CIA-nek
dolgozik. Ismersz valakit a CIA-nél?

Suzannah elgondolkodott.

- Nem hinném. Juli ismer néhány ügynököt, hisz

tengerészeti felderítő, de soha nem mutatott be nekem
egyetlen CIA-st sem, ha jól emlékszem.
- Akiről szó van, az egy ötvenes, alacsony, nagyon ősz és
nagyon sápadt pali volt.
- Ettől sem esik le a tantusz.
- Fura - jegyezte meg Sharon. - A fickó tudta, hogy a
kórházban dolgoztál, és azt akarta tudni, ismerlek-e.
Amikor azt mondtam, hogy igen, akkor elkezdett finoman
rólad beszélni.

Suzannah megrázta a fejét döbbenetében.

- És miért akart nálam jelentkezni?

- Ez nem egészen világos. Nagyon fáradtnak látszott, de
tagadta, hogy alvászavarai lennének. Először arról
beszélt, mindenféléket képzelődik, aztán végül kertelés
nélkül kijelentette, hogy azon gondolkodik, hogy végez
magával. Amikor aztán elkezdtem erről faggatni, akkor
egyszer csak az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt.
Egy jó percig kémlelte az utcát. Amikor pedig megjelent a
váróban egy rendőr, az emberem exkuzálta magát és kiment
a vécére. Ekkor láttam utoljára.
- Úgy hangzik, mintha menekülne valami elől. Nincsenek
nálad olykor-olykor bűnözők, akiket azért hoznak oda,
mert mindenfélét összehazudnak, hogy bolondnak tettessék
magukat?
- Dehogynem, de ez a pasas a CIA-nél van.
- Talán nem is igaz.
- Lehet. De annyira felizgatott a dolog, hogy megnézzem a
társadalombiztosítási számát. A szám előtt ott áll a FEP
rövidítés, tehát hacsak nem lopta a kártyáját valahol,
akkor szövetségi embernek kell lennie, valami
alkalmazottnak.

Suzannah nem tudta, erre mit mondjon. Furcsa volt az

egész és kissé zavaró. Miért érdeklődött vajon ez az
ember utána?

Hirtelen megérezte, hogy meglódul a tömeg, megfordult és

látta, hogy éppen ebben a pillanatban nyitják ki a
galéria ajtaját. Végre! - gondolta.

- Ó! - kiáltott fel Sharon. - Meg kell keressem Jeffet.

Nem jössz velünk?
- Nem, menjetek csak. Később találkozunk.

Sharon bólintott és elsietett. Suzannah kiitta a maradék

pezsgőt és odaadta a poharát egy pincérnek, aztán a
tömeggel együtt belépett ő is a kiállítóterembe.

Az első pillantástól elállt a lélegzete. Mindegyik kép

külön falon lógott fényárban úszva, s csak a
megvilágítatlan sarkok sötétsége választotta el őket
egymástól. Nagyon drámai a csomagolás! - állapította meg
magában.

De miért csak négy képet állított ki? Enyhe

csalódottságot érzett. Négy éve volt már a műtét. Többre
számított - legalább kétszer ennyi képre.

De végül is a minőség számít, nem a mennyiség.

Odafurakodott az első képhez. Csodás festmény volt. A

középpontja olyan sűrű volt, mint egy fekete lyuk. Ezt a
pontot vette körül egy örvénylő fénykavalkád - sárgák,
fehérek... Suzannah a gyomrában érezte a hihetetlen
erejét, ahogy a látvány bombázza a szivárványhártyáját.

Odalépett a következő képhez. Ez már nyugodtabb hangulatú

volt. Egy szürreális sivatagot ábrázolt, amely egy távoli
horizont felé húzódik. Egy fantasztikus lény, emberszerű
ugyan, de furán torz fejjel futott rajta előredőlve a kép
enyészpontja felé. A fej enyhén ijesztő volt, mintha egy
pörölycápa feje lett volna, de volt valami vidám
játékosság benne, mint egy Miro-képen.

Mágnesként vonzották Suzannah-t a képek a falak mentén.

Most már nem érdekelte a tömeg. A ragyogó színek, a
részletező realista ábrázolás, a játékos káosz
meghatotta, érezte, hogy amit lát, az egy művész
újjászületése. Az az apró mikrochip a művész agyában
nemcsak átértelmezte a szemből érkező hamis jeleket,
hanem visszaadta a művésznek magát az életet. Nem volt
értő kritikus, de a képek nagy hatással voltak rá.

Elfordult a fényben úszó falaktól. A tömegben

megpillantotta Jeffet és Sharont, ahogy kéz a kézben
álltak az egyik kép előtt. A látványuk meghatotta, s
ismét Jay jutott az eszébe. A férfi nem volt különösebben
művészetkedvelő de biztos volt benne, hogy ezek a képek
megindították volna.

Suzannah levett egy másik pohár pezsgőt egy arra elhaladó

pincér tálcájáról. Miközben kortyolgatta, szellemileg
felkészítette magát a következő körre.

Ekkor pillantotta meg Andrew Dugant az egyik falnak

támaszkodva.

Úgy érezte, egy ütemnyire kihagyott a szíve. A férfi

teljesen feketébe volt öltözve, magas volt, széles vállú,
egyszóval jóvágású. Negyvenes éveinek közepe felé
járhatott, de jóval fiatalabbnak nézett ki. Fekete haja
szabályos sörénnyé nőtt. Istenem, a szeme - hogy
megváltozott!

Suzannah-nak eszébe jutott az a szemüveg, amelyet négy

éve, a műtét előtt viselt. Olyan vastag volt az üvege,
mint egy nagyítónak, ami mögött apró pöttyé zsugorodott a
szeme. Szemüveg nélkül ugyanolyan döbbenetes szemei
voltak, mint Pirce Bosnannek, a színésznek.

Suzannah érdeklődve nézte a festőt, aki pillanatnyilag

szórakozottan bólogatott az előtte elvonuló csodálók
tömegeinek. Lehet, hogy csak képzelődik, gondolta
Suzannah, de mintha a férfi azt akarná hogy valaki
kimentse onnét. Végül is többször találkoztak mielőtt,
Lancaster beültette volna a mikrolapkát az agyába. A
férfi talán nem fog emlékezni rá. Hogy menjen oda hozzá,
a huszadik század egyik legjelentősebb alkotójához?

Suzannah már-már elfordult amikor észrevette, hogy a

férfi meglátja. Hirtelen kiegyenesedett, mintha most
ébredt volna föl. Egy laza mozdulattal félretolta a hozzá
beszélő férfit és elindult a nő felé, miközben a
meglepett férfi csodálkozva pillantott utána.

- Dr. Lord - szólalt meg Dugan és a kezét nyújtotta.

Nagy, meleg keze volt. A nő egy kissé megborzongott. Ez a

kéz festette ezeket a csodálatos képeket. Szeretett volna
valami eredetit mondani.

- Meglep, hogy emlékszik rám.

- Hogy emlékszem-e? A magáé volt az egyik első arc,
amelyet a műtét után megpillantottam. Én ezt sohasem
fogom elfelejteni.

A férfi szemei, azok a csodálatos szemek, mélyen a

tekintetébe fúródtak. A nő csak most vette észre, hogy a
férfi nem beszél hozzá, csak nézi, valami furcsa,
intenzív módon. Ismét megborzongott, hisz tudta, hogy a
festő szemei most is ugyanolyan rosszak voltak, mint a
műtét előtt. Nem a szeme, hanem az agya változott meg.

Suzannah érezte, hogy egyre zavaróbb ez a hallgatás.

Mondj valamit!

- Fantasztikusak a képei. - Hízelgek, mondta magában

megvetően. Ennél okosabb dolgot is kisüthettem volna.
- Igen, azt hiszem, igaza van. És köszönöm - mondta
kurtán a férfi. - Nagyon örülök, hogy tetszenek magának.
- Egyszerűen lenyűgözőek. A második, az a...
- Ah, drága Andrew, hát itt van - Egy alacsony, hatvan
körüli nő, tűzvörös Oscar de la Renta-ruhában vonult oda
hozzájuk és megfogta Andrew könyökét. Melegen Suzannah-ra
mosolygott, de érződött ezen, hogy inkább a kíváncsiság
vezérli. Ráncos arcáról lerítt a pajzánság.
- Dr. Lord - szólalt meg Andrew - engedje meg, hogy
bemutassam az ügynökömet, Grace Gorchakovát.
- Örvendek - szólalt meg Suzannah.
- Részemről a szerencse - mondta Grace - hogy
megismerkedhetek egy ilyen szép fiatal asszonnyal. És
orvos? Le vagyok nyűgözve. Milyen nemes hivatás, nem úgy,
mint a mienk, nem igaz, Andrew?

Suzannah elmosolyodott, fogalma sem volt, mit mondjon

erre. Azonnal szimpatikusnak találta Grace-t, aki Miss
Szabóra emlékeztette, valamikori zongoratanárnőjére. Miss
Szabó ott járkált a hátuk mögött és ceruzájának végével
kopogtatta ki a ritmust a tanítványai feje tetején. Ha az
ember nem készült, akkor nagyon keményen leszúrta őket
mégis mindenki szerette, gondolta Suzannah.

Grace Andrew-hoz fordult.

- Figyelj, hudózsnyik... Bocsásson meg, dr. Lord, de itt

van néhány mocskosul gazdag New York-i, akik hiába
titkolják, de nagyon szeretnék megvenni Andrew képeit. Ha
egy pillanatra odajönne velem hozzájuk, akkor odalennének
az örömtől, én meg elmehetnék egy hónapra Párizsba, ahol
úgy élhetnék, mint egy cárnő a jutalékomból. Tudja őt egy
pillanatig nélkülözni, hölgyem?
- Természetesen - felelte Suzannah.
- Egy perc és megyek - mondta Andrew.
- Aha! - csillant föl Grace tekintete. - Tehát komolyak a
szándékaid a hölggyel. Kiváló! De ő itt lesz egy perc
múlva is még, legfeljebb hatvan másodperccel lesz
öregebb, de ugyanolyan szép marad. Na gyere! - Megfogta a
férfi karját és elcipelte.

Andrew azonban visszalépett Suzannah-hoz és közel hajolt.

- Most nem beszélhetek - mondta - de találkoznom kell

magával. - Körbepillantott, a tekintete most majdnem
rémülten csillogott. - Ha van türelme itt maradni egészen
a végéig, akkor utána megihatnánk valahol egy kávét.
Suzannah bizonytalankodott. Hízelgett is neki a dolog, de
meg is lepte.

- Kérem - esdekelt a férfi. - Tudom, hogy furcsának

tűnik, de valóban nagyon fontos, hogy beszéljek magával.
Már próbáltam Lancasterrel, de ő nem akart nekem segíteni
- még csak meg sem hallgat.

Suzannah megmerevedett.

- A beépített receptorról beszél? - kérdezte.

- Igen - válaszolta majdnem dühösen a férfi. - Arról az
átkozott mikrochipről. Azt akarom, hogy vegye ki ezt a
francot az agyamból.

Suzannah döbbenten meredt rá, az agya sebesen pörgött.

- Hogy vegyem ki magából? Maga tréfál.

- Sajnos nem.

A nő érezte, hogy összeszorul a mellkasa, s alig kap

levegőt. Hogy lehet ez? Andrew Dugan megpróbálja őt
visszarángatni az időben, olyan helyre, ahová soha többé
nem merészkedhet.

- Maga még nem tudja - szólalt meg végre. - Nem tudom

kivenni magából a lapkát. Én ugyanis... már nem vagyok
idegsebész.

3.

A meleg galéria után odakint úgy érezte magát Suzannah,

mintha egy jeges vizű medencébe ugrott volna. Jeges szél
fújt a P Streeten, a hó úgy vágódott az arcába, mint
ezernyi apró tű. Felhajtotta a gallérját és nekifeszült a
szélnek.

- A kávéház itt van a szomszéd háztömbben - mondta Andrew

bocsánatkérően.
- Semmi gond - felelte Suzannah elgémberedett ajkakkal.
- Ez nyilván valami sarkvidéki front. - Andrew mintha
élvezte volna a szelet, arcát belefeszítette, nagykabátja
úgy lobogott a szélben, mint egy hajóskapitányé, aki a
taton járkál.
- Még egy-két ilyen nap és az emberek korcsolyával
közlekednek a Potomac jegén - jegyezte meg Suzannah.
Hirtelen úgy érezte, hogy valami képtelen dolog történik
vele. Itt megyek az eszményképemmel, gondolta. Igazában
nagyon izgatottnak kéne lennem. És mégis csak arra a
mikrolapkára tudok gondolni. Mi lehet olyan szörnyű vele,
ha Dugan inkább a vakságot választja helyette?

- Na, itt is vagyunk - szólalt meg Andrew.

A kávéház szinte olyan volt, mint egy gőzfürdő. Suzannah

felszabadultan csukta be az ajtót. Beleszagolt a
levegőben terjengő kávéillatba. A helyiségben a sötét
tölgyfa padlón fél tucat, kockás terítővel letakart
asztal állt. Egyiknél sem ült vendég ezen a kései órán. A
pult mögött egy bő pulóveres asszony a számlákat
rendezgette. Az egyetlen ehető holmi egy sajttortaszelet
volt, amely üvegbura alatt állt a pulton. Andrew egy
sarokasztalhoz vezette Suzannah-t. Ő ült le arccal a
bejáratnak.

- Először is köszönöm, hogy végigvárta a megnyitót -

szólalt meg.
- Még akkor sem mondhattam volna nemet, ha akartam volna.
Amikor megemlítette a mikrolapkát...

Andrew óvatosságból felemelte a kezét, mert közeledett

hozzájuk a pulóveres asszony, tollát a felírótömbön
nyugtatva.

Suzannah szólalt meg először.

- Én csak egy kávét kérek - tej nélkül.

- Én is ugyanezt - mondta Andrew.

Megvárta, míg elmegy a nő, aztán előrehajolt, arcvonásai

megfeszültek, kiült rájuk a meglepetés.

- Hogyhogy már nem idegsebész? Ez érthetetlen...

- Hosszú történet, Mr. Dugan.
- Kérem, szólítson csak Andrew-nak.

Suzannah valami kellemeset érzett a gyomra tájékán. A

férfi olyan jóképű volt, csodálatos szemekkel, sűrű
hajával. Suzannah azon vette észre magát, hogy azon
fantáziál, vajon milyen lehet, amikor a férfi karjai a
derekára kapcsolódnak és szájuk összeforr.

A férfi félszegen a nőre mosolyodott.

- Hosszú történet? Vajh miért van az az érzésem, hogy

kerülni akarja az egyenes választ?
- Nézze, Andrew, a lényeges kérdés az, hogy amikor
beültették magába a mikrochipet, az elektródák
összekapcsolódtak, inkább összeolvadtak az idegsejtekkel.
Amikor ki próbáltuk szedni őket a majmok agyából, akkor a
legtöbbjük megvakult. Ha maga mondjuk nem is vakulna meg,
visszakapná ugyanazt a romlott látását, amilyen a műtét
előtt volt. Emlékezzék vissza, hogy a lapka nem csupán
értelmezi az agykéreg látóközpontja számára a jeleket,
mert az agykéreg ezt már megteszi. A mikrolapka lényege
éppen az, hogy az egyébként gyenge jeleket felerősíti az
agykéreg látóközpontja számára.
- És az nem megoldható, hogy az elemet vegyék ki egyedül?
- Nem. Hogy megfelelően kicsi legyen a beépítmény, az
elemet gyakorlatilag beleépítették.
- Akkor vegyék ki az egészet, és nem érdekel, milyen
kockázattal jár.

A nő kétségbeesetten rázta meg a fejét.

- Még ha orvosi szempontból tökéletesen helyes is lenne,

hogy kivegyük, én akkor sem tudnám megcsinálni a műtétet.
- Ne vicceljen. Idegsebész-gyakornok volt - meddig is,
két évig? Maga asszisztált, amikor beépítették ezt az
akármit az agyamba. És mint általános sebész, joga van
operálni...
- De nem agyat.

Andrew hátradőlt, szomorú és meglepett arccal nézett a

nőre.
- Mi történt, dr. Lord?
- Suzannah. Úgy döntöttem, hogy az általános sebészet
felé orientálódom.

A férfi várakozóan hallgatott. Amikor a nő nem szólalt

meg, kérdően húzta föl a szemöldökét.

- Ennyi? Ez lenne az a hosszú történet?

Suzannah hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó;

érezte a nyakán a hideget. Andrew azonnal odapillantott.
A férfi összeszűkülő szeme láttán Suzannah arra gondolt,
vajon nem szándékosan ült-e oda, hogy szemmel tarthassa
az ajtót. A nő válla fölött átpillantó Andrew egy
sötétkék kabátos férfit látott, aki a fal melletti
nyilvános telefonhoz lépett. Bedobott egy érmét és
beszélni kezdett. Olyan halkan, hogy nem lehetett érteni,
miről beszél. Lassan a nő felé fordult, majd ismét
vissza. Suzannah a szeme sarkából látta, hogy Andrew még
mindig a férfit nézi.
- Ismeri?
- Nem. - Andrew ismét a nőre figyelt. Suzannah úgy
érezte, mintha simogatnák, úgy nézett rá a férfi, mint
aki utat akar találni az agyához. Nagyon izgalmas érzés
volt...
- Ugye Lancaster volt az oka? - kérdezte Andrew. - Ő volt
az, aki elvette a kedvét?

A szavak, amelyek ennyire közel voltak az igazsághoz,

megdöbbentették Suzannah-t. Ujjain érezte, hogy kiöntött
egy kevés kávét. Miközben a kezét törölgette, megtalálta
ismét a hangját.

- Volt egy komoly vitánk - mondta.

- Mit tett magával, Suzannah?
- Hagyjuk, jó?
- Igaza van. Semmi közöm hozzá. - A férfi lenézett a
kávéjára, majd megint a nő háta mögé pillantott. A
szemével követett valamit, talán a telefonáló férfi
távozását. Amikor megint a nőre nézett, ezt mondta: -
Csak azért kérdeztem, mert magán látszott, hogy imádja a
munkáját. Egyszerűen nem hittem el, hogy valami is el
tudja tántorítani tőle.

Suzannah keményen küzdött a rátörő emlékek ellen, de

hiába. Eszébe jutott az éjszaka, amikor Lancaster
erőszakoskodott vele. Aztán napokig rettegett. És nem
sokkal később a CM5-ös számítógép megfejtette a látás
kódját.

Hirtelen nem lett olyan könnyű Lancasternek

megszabadulnia tőle. Hónapokba tellett volna betanítani
egy újabb rezidenst. És Lancaster türelmetlen volt.
Napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, Suzannah
félelme egyre jobban alábbhagyott. A látássegítő
receptorral kapcsolatos munka őrült tempót vett.
Lancaster kegyetlenül hajszolta magát, Suzannah-t és
másik asszisztensét, Mike Fachetet. Soha nem közeledett
még egyszer a nőhöz. Hideg volt és kimért. A nőt ez
jobban megnyugtatta, mint a matató kezei. Engedélyezte
Lancaster azt is Suzannah-nak, hogy a három másik
kórházban végzett munkája rovására több időt töltsön a
laborban. Csak annyit mondott bizonytalanul, hogy majd
később pótolja az elhanyagolt területeken végzett
munkáját; esetleg kiterjeszti egy évvel a gyakorlóidőt,
ha szükséges lesz.

Meghosszabbítom a szerződését. Micsoda ígéret! Írásba

kellett volna adatnom vele, gondolta keserűen Suzannah
most is, mint ahogy azóta oly sokszor. Nyolc hónappal
azután, hogy a gép megfejtette a látás agyi kódját,
Lancaster megszerezte az Országos Élelmiszeripari és
Gyógyszerészeti Intézet engedélyét, hogy önkéntes alapon
elvégezzék az első kísérleteket embereken is. Andrew
Dugan benne volt ebben az ötven önkéntesben. A következő
három héten át napi három műtétet végeztek el.

Amikor végeztek az utolsóval, Roland Lancaster

elbocsátotta Suzannah-t.

Soha nem fogja elfelejteni a férfi hideg mosolyát és a

halálos szavakat:

- Maga elhanyagolta a kórházi munkáját, ami a lényege az

idegsebészi hivatásnak. Úgy ítélem meg, hogy hiányzik
magából a tehetség és az elhivatottság, hogy idegsebész
válhasson magából. Így aztán jó lelkiismerettel nem is
ajánlhatom, hogy másik idegsebészprogramhoz csatlakozzék.
- Elhallgatott, nézte a nőt, aki pontosan tudta, hogy
élvezi a nyomorúságát. - Természetesen az általános
sebészet sokkal kevesebbet követel meg az embertől -
folytatta a férfi. - Bizonyos vagyok benne, hogy találunk
egy magának megfelelő programot.

Az orvosbizottság ezt persze úgy értékelte, mint valami

kegyet, de nem volt annak szánva. Lancaster beleültette
őt egy mentőcsónakba, csak épp ivóvizet felejtett el adni
neki. És nem volt hova fellebbeznie ez ellen az ítélet
ellen: az életét az idegsebészet nélkül kell leélnie.

Suzannah érezte az ujjaiban a fájdalmat, s csak aztán

jött rá, hogy a csésze fülét markolja halálos erővel. Nem
kis erőfeszítésébe került eleresztenie a csészét.

- Nagyon jó sebész vagyok - mondta Dugannek. - És

tökéletesen elégedett. Az agy csak egyetlen szerv - épp
az, amelyikről a legkevesebbet tudjuk. Meglehet, hogy az
történt, hogy nem akartam leélni úgy az életemet, hogy
megpróbálom meglátni, mi van a Hold örökké sötét oldalán.
- A Hold sötét oldalán. - Andrew hátravetette a fejét,
mintha ízlelgette volna a szavakat. - Mondja, Suzannah,
festett maga valaha?

A nő megdöbbent. Erre vajon hogy jöhetett Dugan rá? Ha

most beismeri, akkor biztos látni akarja a képeit.
Elképzelte, hogy egyedül van a férfival és megmutatja
neki azt a vásznat, amelyiken éppen dolgozik. A gondolat
egyszerre vonzotta és elborzasztotta. A kép szörnyű volt.
Soha nem szabad Andrew-nak látnia.

De ez az egész csak a fantázia játéka.

- Andrew, miért akarja, hogy kivegyék a mikrolapkát?

A férfi hátradőlt, nagyot fújt.

- Ja igen, a mikrolapka. Amikor beszéltem róla, akkor még
nem tudtam, hogy maga nem tud segíteni. Ha tudtam volna,
soha fel sem hozom. Talán jobb is, ha hagyjuk az egészet.

Suzannah hitetlenkedve nézett rá.

- Miért? Ilyen egyszerűen nem hagyhatjuk annyiban ezt a

kérdést. A magam jelentéktelen módján segítettem
Lancasternek beültetni. Ha magának nem jó ez, akkor ki
vele. A tesztek időszakának mindjárt vége. Hetek múlva
születik meg a döntés és mindenki az engedélyezésre
számít. Néhány hónap múlva nemcsak magáról és
negyvenkilenc társáról lesz szó, hanem ezernyi emberről,
akik ott tolonganak majd, hogy visszaadják nekik a
látásukat.
- Nem gondolja, hogy ezt is számításba vettem? Sok
mindent nem ért...
- Akkor rajta, mondja!

Andrew-nak hirtelen elborult a tekintete.

- Ugye tetszettek ma este a képeim?

- Maga is tudja, hogy tetszettek.
- És mi van akkor, ha bevallom, hogy a kiállított képek
közül az utolsót több mint egy éve fejeztem be?

A nő meglepődött, érezte, hogy fokozódik a zavara.

- És miért nem akkor rendezte meg a kiállítást?

- Mert egy sorozatot terveztem. Még kettőnek el kellett
volna készülnie, de nem tudtam megfesteni őket... Nem
voltam képes rá. - Hirtelen nagyon éles lett a hangja.
- Miért?

Andrew kiegyenesedett. Hirtelen nem a nőre nézett, hanem

mögéje. Szeme kitágult, pupillája összeszűkült, holott
nem változott meg a világítás ereje a helyiségben. A nő
megrémült. Mi lehet ez, valami transzállapot? Egy
epilepsziás roham előjele? Átnyúlt az asztalon és finoman
megrázta a férfi vállát. A festő pislogni kezdett.

- Mi baj, Andrew?
A férfi fölállt.

- Ne haragudjon, most mennem kell.

Suzannah meglepetten nézett rá.

- Hogy? Miért?
- Az a férfi, aki az előbb bejött telefonálni... Ott volt
ma este a megnyitón, de nem jött oda hozzám. Ismerősnek
tűnt, de nem tudtam hova tenni, most már emlékszem rá.
Egy... egy kicsit meghízott és bajuszt növesztett, de
tudom, hogy magándetektív. Azt hiszem, az exem bérelte
fel a válás előtt, mert megpróbált egy kis sarat
hajigálni rám... - Andrew arca elkomorult. - Nem szép
történet. Bocsásson meg, de utána kell mennem, meg kell
tudnom, miben sántikál.

Suzannah is fölállt.

- Andrew, be kellene fejeznünk ezt a dolgot a

mikrolapkával.
- Majd később. - A férfi nem nézett rá, hanem kifelé
bámult a kávéház ablakán. - Nézze, bocsásson meg, de
mennem kell. Majd felhívom.

Mielőtt a nő akármit is mondhatott volna, odadobott egy

tízdollárost az asztalra és kisietett. Suzannah csak
bámult utána, kényelmetlenül érezte magát, és nem is
tudta, miért. A férfinak olyan rosszul állt a hazugság.
Miért érdekelné, hogy bejött telefonálni az exneje
magándetektívje? Ha meg érdekli, akkor miért nem hívja
fel egyszerűen, hogy megkérdezze? Egy magándetektív száma
benne van a telefonkönyvben.

Ez nem egy magándetektív volt, gondolta Suzannah. Hanem

valaki más, valaki, akitől Andrew valamilyen okból fél.

Vajon összefügg-e a dolog a mikrolapkával?

A kíváncsi és csalódott Suzannah magára vette a kabátját

és távozott a kávézóból.
4.

Suzannah kifizette a taxist és vacogva felfutott a háza

lépcsőjén. Amikor becsukta maga mögött az ajtót és
elfordította a biztonsági zárat, egyfajta biztonságérzet
fogta el, s csak ekkor vette észre, mennyire ideges is
volt. Csak állt a meleg sötétben és hallgatta a hűtő
ismerős zümmögését a ház hátulja felől.

Oké, gondolta magában, ha az a pasas nem a valamikori

Mrs. Dugan magánzsaruja volt, akkor kicsoda? És miért
figyeli Andrew-t?

Hirtelen leesett neki, hogy teljes a sötétség; Suzannah

csalódottan konstatálta, hogy a nővére lefeküdt. Szerette
volna, ha ébren találja Julit. Na mindegy, gondolta,
nekem is le kell feküdnöm. Aludni és valami szépet
álmodni: mondjuk Andrew Dugan elvisz vacsorázni. Martinit
iszunk és művészetről beszélgetünk, vagy trópusi túrákról
- egy szót sem Roland Lancasterről vagy a mikrolapkáról.

És mikor Jay hazajön, gondolta tovább, akkor az egészet

elraktározom a kellemes élmények közé.

Kibújt a kabátjából, lábujjhegyen keresztülosont a

nappalin a lépcső lábánál lévő szekrényig. A nyitott
üvegajtón keresztül látta, hogy parázslik a tűz a
kandallóban, és vöröses árnyat vet a falra. Amikor
beakasztotta a kabátot, hirtelen észrevette, hogy valami
nem stimmel ezen az árnyékon. Hátralépett, karja
libabőrös lett a rémülettől...

- Juliii!...
- Mi van? - Juli fölpattant a heverőről és szemét
dörzsölte.

Suzannah megnyugodva lépett előre.

- De megijesztettél!
- Még hogy én? Te legalább ébren voltál.
Suzannah hirtelen nagy melegséget érzett a szívében a
nővére iránt. Meg akarta várni ébren. Suzannah a
villanykapcsolót kereste a kezével.

- Ne, várj! - mondta Juli. - Most már lehet. - Behunyt

szemmel szoktatta magát a fényhez, aztán felült és
megigazította magán a fürdőköpenyt. Suzannah csodálkozva
nézett rá. Már elmúlt éjfél, Julit éppen most verte ki az
ágyból, a nő mégis azonnal visszanyerte tartását. Jól
állt neki a leanderszínű Christian Dior selyem hálóing.
Még az az ostobanyuszi formájú papucs is, amivel nyilván
nem nyerte volna el elöljárói elismerését a
haditengerészetnél. Suzannah hirtelen elszomorodott. Az
elegáns ruha, amit viselt, Julié volt, aki különleges
alkalomra vette magának, de ez az alkalom soha nem jött
el. Juli makulátlan egyenruhájában dolgozott a
Pentagonban, este ritkán ment el otthonról, inkább a
fiával, a kis J. D. -vel foglalkozott. Mintha Juli el is
felejtette volna, milyen vonzó nő. Ha kontaktlencsét
hordana a szemüveg helyett, ha lefésülné örökké kontyba
tekert szőke haját, hibátlan arcbőrére egy kis sminket
tenne, Juli olyan csodásan nézne ki, hogy akár
levezethetné az esti tévéhíradót is.

Juli föltette a szemüvegét és letérdelt a kandalló elé.

- Segíts megfordítani ezt a hasábot, hogy hadd éledjen

fel a tűz.

Amikor már lángolt a fahasáb, akkor ismét leoltotta a

villanyt. A szobát eltöltötte a fenyő illata.

- Ahh, így már sokkal jobb.

Suzannah leült melléje és lerúgta a cipőjét. Kinyújtotta

a lábát a tűz felé, élvezte a meleget.

- Na, hogy ment? - kérdezte Juli.

- Nagyon érdekes este volt - felelte Suzannah. - A képek
egyszerűen csodálatosak voltak. És...
- Hagyjuk a képeket. Találkoztál Andrew-val?
- Elvitt utána megkávézni.
- Na, mars innen! - Juli tágra ny1lt szemekkel nézett a
húgára, aztán kinyújtotta a tenyerét. Suzannah a
tenyerével megütötte.
- És hol voltatok?
- Egy kis kávézóban, nem messze a galériától. Nem
figyeltem a nevét.
- Én sem néztem volna. Láttam a Postban egy fényképet
Duganról. Igazán helyes fickó.

Suzannah fölmordult.

- Hogy lehet azt mondani Amerika egyes számú festőjéről,

hogy "helyes fickó"?
- Te hogy neveznéd?
- Egy csodának!

Juli felnevetett, aztán elkomolyodott.

- Csak óvatosan, Suzannah. Az ilyen jóképű férfiakkal

csak baj van.

Az arca elkomorult és Suzannah pontosan tudta, hogy

Wesley jutott az eszébe. Három éve váltak el, de még most
sem tudta túltenni magát a dolgon. Wesley egy
semmirekellő, hűtlen patkány volt, gondolta Suzannah,
jobb, hogy elment. Megérintette a nővére kezét.

Juli elmosolyodott ismét.

- Csak odasétáltál hozzá, azt mondtad neki, hogy helló és

már el is vitt? Ő is csodálatosnak láthatott téged.
- Nem így történt.
- Ne viccelj, Suze, mi lett a betonkemény sebészeti
önbizalmadból?
- Csak a szikém kellett neki. Arra kért, hogy vegyem ki
belőle a receptort.

A hitetlenkedés kiült Juli arcára.

- Te viccelsz. Ez azt jelentené...

- Pontosan.
- De miért?
- Fogalmam sincs. Amikor kérdezősködni kezdtem,
otthagyott. - Suzannah elmesélte a kék kabátos ember
epizódját és azt, hogy Andrew milyen sietve távozott.
- Fura. - Juli följebb nyomta az orrán a szemüveget,
aztán elgondolkodva a tűzbe bámul. Felvette a hivatalos
arcát: az Admiralitás Hírszerzésének első lordja így kezd
hozzá egy probléma megoldásához. - Leég mindjárt a tűz -
szólalt meg. - Teszek egy hasábot a tűzre, aztán
újravesszük az egészet.

Juli kiment az udvarra. Hirtelen elöntötte a fáradtság

Suzannah-t, hátradőlt a puha párnákon. Sheba, J. D.
macskája sétált be a helyiségbe és fölugrott a heverőre.
Suzannah szórakozottan megsimogatta. Andrew vonzónak
talált, gondolta. Láttam a szemében. Ha nem lenne Jay...

De volt. Andrew jóvágású, híres és középiskolás kora óta

az eszményképe, ugyanakkor - a mai éjszaka ellenére -
csak a képzeletében élt. Jay Mallarnee viszont maga volt
a valóság, a kapcsolatuk szilárd volt és izgató, minden
szempontból.

Ami pedig a jóvágásúságot illeti, a szőke texasinak sem

kellett elbujdokolnia.

Csendesen becsukódott az ajtó és rövidesen Juli is

besietett. Ledobta a hasábokat, aztán odasietett a hátsó
ablakhoz és elhúzta a függönyt.

Suzannah felült.

- Mi baj van?
- Van egy férfi a Sydecki-házban. Egy pillanatra láttam
felvillanni a zseblámpát az egyik emeleti szobában. A
pasason sötét ruha van.

Suzannah hirtelen kellemetlenül érezte magát.

- Ne viccelj, Juli.
- Nem viccelek. - Juli visszafordult az ablakból.
- Talán Mr. Sydecki az.
- Ő a múlt hónapban Floridába költözött, ahogy nyugdíjba
ment, már nem emlékszel? Időnként kijönnek a vevőjelöltek
az ingatlanügynökkel, de nem éjjel egykor, és nem
sötétben - tessék, most megint láttam.

Sheba leugrott a heverőről aztán egy szemrehányó "miau"-t

megeresztve kiment. Suzannah enyhén idegesen odament az
ablakhoz és ő is kinézett.

- Te most figyeld az ablakokat - mondta Juli. - Én

telefonálok a rendőröknek.

Miközben Juli telefonált a konyhából, Suzannah a Sydecki-

házat figyelte, amely nem egészen húsz méterre tőlük
sötétlett a szomszédban. Három ablakot vett ki a
sötétben, kettőn elhúzták a függönyt. De így sem látott
odabent senkit. Juli visszajött.

- Azt mondják a rendőrök, hogy egy megfigyelőt helyeztek

oda, aki megpróbál elkapni egy betörőt. Valaki jelentett
egy gyanús kocsit, amely többször lelassított a Sydecki-
ház előtt. Arlington Forest déli részén állítólag több
betörés is volt, így aztán kiküldtek egy megfigyelőt.
- Akkor egy zsaru az, akit láttál.
- Ők legalábbis így mondják.

Suzannah elhúzta a függönyt megint és Juli felé fordult.

- Mintha kételkednél benne.

- Egy megfigyelő drága dolog. Nem logikus, hogy
kiküldjenek egyet csupán azért, mert valaki gyanús kocsit
látott a ház előtt. Ilyenkor időről időre el szokott
húzni a ház előtt egy járőrkocsi.

Suzannah ismét ott ült a dívány szélén, ezúttal azonban

megugrott a vére adrenalinszintje.

- Akkor mi folyik itt?

- Nyilván nagyobb vadra mennek.
- Itt?

Juli bólintott.
- Hiába hisszük, hogy egy kisvárosban élünk, Arlington
Forest hatpercnyire van a Fort Myertől, nyolcra a
Pentagontól és tizenkettőre a Fehér Háztól. Sok
államhivatalnok és katona lakik errefelé ebben a csendes
negyedben és biztos lehetsz benne, hogy nem én dolgozom
egyedül szigorúan titkos beosztásban.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Lehet, hogy egy kémet figyelnek.
- Kémet? Ne hülyéskedj, Juli, vége a hidegháborúnak.
- És? Idefigyelj, Suzannah. Ne beszélj róla senkinek, de
a múlt hónapban az FBI csendben letartóztatott egy
kódfejtő szakértőt, aki a szomszédos folyosón dolgozott.
Valaki leadta róla a fülest, erre lehallgatták a
telefonját, követték, megfigyelték a házát. Rajtakapták,
hogy kiadja a kódot. Szerencsére a Mosszadnak - az
izraeli hírszerzésnek. De ezzel az erővel lehetett volna
Irak is vagy Szíria a háta mögött. A hidegháborúnak
valóban vége, de ez csak annyit jelent, hogy nehezebb
kiderítenünk, milyen veszélyek leselkednek ránk.
- Ez szép, de miért hazudnak a zsaruk?
- Hogy fedezzék az FBI-t. Ha bekvártélyozza magát az FBI
valahol, akkor szólnak a rendőröknek, akik fedezik őket.
- Én mindig azt hittem, hogy a CIA nyomoz a kémek után.

Juli türelmesen elmosolyodott.

- Csak külföldön. Szigorúan tilos nekik az Államok

területén ténykedniük. Miért, mi baj?
- Semmi. - Suzannah bizonytalankodott, hirtelen eszébe
jutott Sharon Harrad, aki arról a furcsa szivarról
beszélt, aki állítólag a CIA-nek dolgozott. Ez az ember
utána érdeklődött, aztán meglépett, amikor meglátott egy
rendőrt. - Csak egy furcsa véletlen.
- Mondd el - biztatta Juli.

Suzannah megtette.

- Sharonnak az volt az érzése, hogy a fickó szimulál,

hogy így vetesse föl magát az osztályra.
- Engem viszont az érdekel - szólalt meg Juli - hogy
miért érdeklődött utánad.
- Fogalmam sincs. Én nem ismerek egyetlen CIA-st sem.
Biztos, hogy összetévesztettek valakivel.
- Lehet - mondta Juli - de azért furcsa. Nagyon furcsa.
Lehet, hogy menekül. Ha az FBI a nyomában van és tudják,
hogy utánad érdeklődött, akkor nyilván emiatt plántáltak
megfigyelőket a Sydecki-házba.
- Ez elég abszurdnak látszik.
- Én ennél abszurdabb dolgokkal találkozom nap mint nap -
jelentette ki Juli komoly arccal. A komoly hangsúly csak
növelte Suzannah izgalmát. Odalépett az ablakhoz és
megint kikukkantott a függöny mögül. A felső ablakokból
remekül be lehetett látni hozzájuk. Nem látta ugyan, hogy
egy férfi figyelte volna őket, de érezte, hogy ott van és
figyel.

- Ide figyelj - szólalt meg Juli. - Nem akarlak

megijeszteni. Még ha valóban az FBI figyeli is ezt a
pasit, ez nem jelenti azt, hogy a fickó bántani akarna
téged. Valószínűbb, hogy egy ártalmatlan figura, aki ha
megjelenik itt, akkor szépen lekapcsolják.
- Kicsodát kapcsolnak le?

Suzannah megfordult és látta, hogy J. D. ott áll a szoba

ajtajában. Szőke haját teljesen elfeküdte. Vékonynak és
sérülékenynek tűnt a tűz fényében. Olyan magas volt,
ahogy egy tizenhárom éves kamaszhoz illik, de nagyobb
volt a keze meg a lába, és sokkal törékenyebbnek látszott
a társainál. Suzannah odament hozzá és átölelte.

- Kicsodát kapcsolnak le? - ismételte meg a fiú.

Suzannah Julira pillantott.

- Hát te miért nem alszol, barátom? - kérdezte Juli, mint

aki támadásba lendül.
- Hallottam, hogy beszélgettek.
- Már befejeztük, egyébként is elmúlt egy óra. Nem akarok
majd reggel könyörögni, hogy méltóztass fölkelni.
- Elmúlt volna egy óra? - J. D. előhúzott egy női karórát
és ránézett. - Eszerint még csak tizenkét óra hatvanöt
van.

Suzannah csak most vette észre, hogy az övé az óra.

- Te kis gonosztevő! Akkor loptad le a kezemről, amikor
átöleltelek.

J. D. mosolyogva adta vissza neki az óráját.

- Ezt meg hol tanultad? - kérdezte rosszallóan Juli.

- Az iskolai színielőadáshoz kellett - magyarázta a fiú.
- Mondtam, hogy én leszek Fagin a Twist Oliverben. Ő egy
zsebtolvaj, és hitelesen kell eljátszani. Suze néni
segített nekem gyakorolni, hogy ne kelljen tényleg a
zsebből órát lopnom az előadáson.

Juli Suzannah-hoz fordult.

- És te honnét tudsz zsebtolvajkodni?

- Sehonnan - felelte Suzannah és kissé szégyelte magát. -
Egyszerűen rájöttünk, hogy kell csinálni.
- Két fiatalkorú bűnözővel kell éljek - mondta Juli
színlelt kétségbeeséssel. - Most pedig mars vissza az
ágyba, J. D.!

Juli úgy kergette föl a fiát a lépcsőn, hogy közben a

fenekébe csípett. A fiú visítva védekezett. Suzannah
elszomorodott. Milyen gyorsan felnőtt ez a fiú. Még egy
év és inkább olyan lesz a hangja, mint egy férfinak, nem
mint egy fiúnak. A fejét csóválva kapcsolta vissza az
óráját. Ilyen kézzel remek sebész lenne belőle. Talán még
nála is jobb - amikor már hetek óta gyakoroltak, csak az
esetek ötven százalékában vette észre, mikor vette le a
kezéről az órát a fiú.

Lehajolt a kandallóhoz és ráhajította a maradék fát. A

sötétben tapogatózva ment le az alsó szintre a szobájába.
Ott megállt az ágya fölé kirakott repró előtt. Andrew
Dugan, circa 1987 - az egyik utolsó vásznának
reprodukciója, mielőtt annyira megromlott volna a látása,
hogy többé nem tudott ecsetet venni a kezébe. A kaotikus
színek úgy kavarogtak a szeme előtt, mintha ő sem látott
volna tisztán.

Fáradt volt. Le kell feküdnie.

Vajon miért akarja kivetetni a mikrolapkát?

Felfoghatatlan. Olyan, mintha valaki a saját szemét

akarná kikaparni.

A gondolattól megborzongott.

Egy férfi figyeli Andrew-t, gondolta Suzannah, most pedig

- talán - egy férfi őt is figyeli a Sydecki-házból. Miért
érdeklődött utána ez a CIA-s?

Suzannah megpróbált ellazulni. Talán semmi sincs.

Csinálja csak az a férfi - legyen FBI-os, zsaru, akárki -
az ő dolga.

Levetkőzött és ágyba bújt, keze egy pillanatra megpihent

a villanykapcsolón, hogy még egy utolsó pillantást
vethessen a reprodukcióra.

Majd reggel, gondolta. Majd reggel kiderítek mindent.

Leoltotta a villanyt.

Álmában egy magas, csinos férfit látott, aki egy távoli

ablakból figyelte őt - üres szemüregeiből.

5.

Suzannah elhallgattatta a csipogó vekkert. Kényszerítenie

kellett magát, hogy kimásszon az ágyból. Apró
lélegzeteket véve az órára pillantott: hajnali öt volt.
Elégedett volt magával. Öt nap egymás után. Lekapcsolta
az éjjeliszekrényen álló két másik vekkert is. Egy éve
telt le a gyakorló ideje és már elég volt egy
ébresztőóra, hogy felkeljen. Furcsállotta, hogy alig
négyórás alvással kihúzza...

Andrew mered rá üres szemüregeivel.

Végigfutott a hátán a hideg, ahogy eszébe jutott a

rémálma. Egy pillanatig ült az ágya szélén, azt próbálta
eldönteni, kocogjon-e ma reggel. Már jó pár napot
kihagyott a hideg idő miatt. Egy további nem fog
megártani, határozta el. A zuhanyt addig tekerte, amíg
gőz nem csapott fel a bőréről és az előző éjszakára
gondolt - Andrew furcsa és megdöbbentő kérésére. Két
lehetőség lehet, gondolta: valami baj van a
mikrolapkával, vagy valami baj van Andrew-val... az
agyával.

Úgy beszélt a mikrochipről, mint "átkozott francról."

Még zuhany alatt megcsapta az orrát a kávé. Törülközőbe

bugyolálta magát és lábujjhegyen kiment a sötét konyhába
és kikapcsolta az előre beprogramozott kávéfőzőt.
Megtöltötte a csuprát kávéval, aztán egyujjnyit
elszopogatott, amíg visszament a szobájába.

Újból szemügyre vette az ágya fölött lógó reprodukciót.

Ez a mikrolapka beépítése előtti utolsó képe Dugannek. Az
eredetije a Hirschhorn Galériában van. Mindenhonnét
idesereglettek az emberek, hogy láthassák. A rendes
körülmények között igen visszafogottan fogalmazó New
Yorker azt írta róla, hogy "lenyűgöző alkotása egy valódi
zseninek". Örvénylő sárga uralta a kép közepét, vad, de
megszervezett energiát sugallva. Az évek során sok
mindent belelátott már Suzannah a képbe, most azonban úgy
gondolta, hogy egy pőrére vetkőztetett szellemet lát -
egy neurokémiai tájfunt az ihlet pillanatában. Lehet,
hogy ez egy önarckép. Andrew Dugan, miközben elolvadt
körülötte a külvilág, lefestette saját magát, ahogyan még
látott - a szeme nélkül.

Azt mondta tegnap, hogy képtelen egy éve festeni. Hiába

csalódott, de azt megérthette, hogy a lapka nélkül soha
nem is lenne erre reménye. Vincent Van Gogh levágta a
saját fülét. Mennyivel mélyebb lehet Andrew Dugan
fájdalma, ha ki akarja kaparni a saját szemét?

Suzannah ledobta magáról a törülközőt, aztán lehajolt

érte és az akasztóra rakta. Kezdem aránytalanul
felnagyítani a dolgot, gondolta.

Suzannah felöltözött, miközben arra gondolt, milyen

szörnyű lehet egy művésznek a gondolat, hogy képtelen
festeni. Vagy egy írónak - mint Jaynek mostanában - ha
képtelen írni. Hála az égnek, a sebészet nem
alkotóművészet. Olyan nap soha nem lesz, hogy nem fog
tudni műteni.

Jay hétfőn jön haza. Ez még három nap. A gépe négy körül
érkezik. Suzannah remélte, hogy egyenesen érte megy majd
a reptérről. Nyilván akkor is rendelni fog, de szemmel
tarthatja a férfit az üvegablakon keresztül. Eszébe
jutottak azok a más alkalmak, amikor látta a dzsipjével
beállni a parkolóba. Mindig úgy állította le a kocsit,
hogy hajszálnyira hozzáért a lökhárítója a szemközti
kocsiéhoz. Cowboycsizmás lába előbukkan az ajtó mögül.
Aztán kibújik a nagydarab férfi is, szűk farmerben és
viseltes repülős dzsekijében, hozzá a kedvenc Orioles
baseball sapkában. Így lépdelt keresztül a parkolón...

Elképesztő energiák működnek benne - különösen az utóbbi

időben. Pedig depressziósnak kellett volna lennie a
könyve miatt - és aki depressziós, annak meglátszik ez a
tartásán is. De Jay soha nem mutatott ilyesmit. Úgy jön
majd vissza Texasból, hogy tele lesz sztorikkal meg
viccekkel. Suzannah szerette a férfi hangját. Meleg és
energikus, egy kicsit hangosan beszél, mert nincs jó
hallása, de soha nem visít. Majd újból rá kell beszélnie,
hogy viseljen hallókészüléket. - Még csak harmincegy
vagyok - fog majd a férfi panaszkodni, mintha ennek
valami köze lenne a dologhoz. Suzannah megcsóválta a
fejét. Vagy örökletes volt ez a hallásromlás vagy túl
sokat lövöldözött kölyökkorában. Akármi is legyen, nem
tehet semmit, ha Jay nem akarja - ahogyan az Öböl-háborús
könyvével is. Nagyon makacs tud lenni néha, gondolta.
Olyan lehangoló érzés pedig, hogy szereti a férfit,
segíteni akar neki, de nem tud.

Suzannah hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Elmegyünk

Joe Theismann éttermébe, gondolta. Nagyon szereti Jay a
csapolt sörüket. Fogjuk egymás kezét, miközben
beszélgetünk.

Ki tudja, az is előfordulhat, hogy úgy jön vissza, hogy

azonnal nekiül a könyvnek.

Suzannah ismét fölment a konyhába, csendben ténykedett a

sötétben, nem akarta felébreszteni Julit és J. D. -t.
Megevett egy joghurtot kiflivel, miközben a nappaliban
állt az ablaknál. A Sydecki-ház sötét ablaka türelmesen
állta a nézését. Nem látott senkit az ablak mögött, de
most is benne volt az a furcsa érzés, hogy valaki van
odafönt. De legalább az sem látja őt, hisz le van oltva
a villany.

- Hacsak nem használ infrafényes távcsövet.

Suzannah megborzongott a gondolattól, hogy ott áll a

hideg, zöld fényben, amelyet normális szem nem érzékel.
Lehet, hogy most is nézi és közben mosolyog rajta, ahogy
itt áll tehetetlenül. Összehúzta a függönyt. Ideje, hogy
összeszedje magát. Egy órán belül megkezdi a
thyroidectomiát Mr. Delancyn, belevág a torkába, és nem
akarta, hogy a legkisebb mértékben is remegjen a keze.

Suzannah kilépett az előkészítőbe, ahová éppen akkor

tolták be az utolsó előjegyzett páciensét.

- Hogy van, Mrs. Cardenas?

- Köszönöm jól, doktornő. - Mrs. Cardenast láthatóan
megnyugtatta, hogy a sebésze felkészült rá és várja.

Suzannah is boldog volt. Előző két páciensének jóindulatú

volt a tumora, így Mrs. Cardenasnak nem kellett sokat
várakoznia, és nem lett egyre idegesebb. Minden a terv
szerint, simán ment. Finoman megszorította Mrs. Cardenas
kezét.

- Csak gondoljon arra, hogy amire fölébred, elmúlik az

émelygő érzés is, nem fog fájni a gyomra.

Mrs. Cardenas elmosolyodott.

- Már alig várom.

- Remek. Az aneszteziológus most bead önnek egy
injekciót, és amint elalszik, én kiveszem az epeköveit.
Aztán majd ha felébred, megnézem. Csak engedje el magát
és bízzon mindent ránk.
- Igen.

Mire Suzannah végzett a bemosakodás hosszú rituáléjával,

Mrs. Cardenas már ott aludt bent a 4-es műtőben, a hasa
letakarva, a műtendő terület narancsszínűre festve
Betadine-nel. Suzannah üdvözölte Earlt, az asszisztáló
sebészt, Mary Jót és Friedát, a két nővért, majd gyorsan
körbepillantott. Minden rendben volt. Frieda odaállította
a tv-monitort, ahol a legjobban szerette, jobb kéz felől,
közel a beteg lábához. A szívmonitor magában morgott,
áradt belőle a határozott bip-bip hang. Suzannah
feltartotta a kezét, hogy Mary Jo rá tudja húzni a
kesztyűt, aztán megfordult és a nővér rákötötte a maszkot
is.

- Hogy van Johnny? - érdeklődött Suzannah.

- Sokkal jobban. Nem szakadt be a dobhártyája, már újból
iskolába jár.
- Ez jó hír. - Suzannah odaintett Jane Donellynek, az
aneszteziológusnak, akit félig eltakart a lecsüngő
vászon. - Felkészültünk a kőgyűjtő expedícióra?
- Ja, még szép.

Suzannah kinyújtotta a kezét, mire Mary Jo a kezébe

nyomta a trocart. Ő belenyomta a borotvaéles műszer
hegyét Mrs. Cardenas köldöke alá. Addig nyomta előre a
tűt, míg nem érezte, hogy a hegye áthatol a hashártyán és
bejut a hasüregbe. Egy apró golyónyi vér serkent elő a tű
mellett. Suzannah visszahúzta a tűt, csak a műanyag
hengert hagyta a sebben, hogy ezen keresztül
behatolhassanak a beteg hasüregébe. Intett Mary Jónak,
hogy felitathatja a vért.

- Töltsük fel - szólt oda Suzannah Earlnek. Megvárta, míg

a kollégája bevezette a csövet a nyíláson keresztül, és
feltölti Mrs. Cardenas hasüregét széndioxiddal. Ahogy a
férfi visszahúzta a csövet, Suzannah megtapogatta a
hasat, hogy lássa, jól működik-e a szelep, nem szökik-e
valahol a gáz. Ezután eresztette be a nyíláson keresztül
a laparoszkópot. Tekintete a monitorra irányult, amelyen
feltűnt Mrs. Cardenas hasürege belülről, ahogy a
laparoszkóp fehér fénye megvilágította.

Suzannah érezte, hogy elmúlik benne a feszültség.

Kíváncsian eresztette egyre lejjebb a szkópot a rózsaszín
falú vékonybélbe, miközben úgy érezte magát, mint egy
búvár, amely egy elbűvölő korallszirtet fedez fel.
Megjelent az uterus is, amely úgy hevert a húgyhólyagon,
mint egy rózsaszín hal a homokos tengerfenéken. Minden
rendben volt. Továbbhatolt a kamerával és megnézte a
petefészkeket, amelyek normálisnak tűntek. A vörös
féregnyúlvány úgy nézett ki, mint egy szép cseppkő.
Normális volt a mérete, semmi jelét nem mutatta
gyulladásnak. Végignézte a beleket is, esetleges tumort
keresett. Mrs. Cardenas családi anamnézisében nem
szerepelt, hogy valakinek béldaganata lett volna, de az
embernek mindent ellenőriznie kell. Minden rendben
lévőnek látszott.

Suzannah-nak eszébe jutott, hogy valamikor milyen csúnya

műtét volt egy ilyen. Hat évvel ezelőtt, amikor első
gyakorló évét töltötte az általános sebészeten, az
epekőműtétet jószerével tapintás után végezték. Eszébe
jutott az is, hogy vágta át a hasfalat Rick Thiel, a
gyakorló orvosok vezetője. Akkora nyílásra volt szükség,
hogy beférjen a keze. Aztán vakon kotorászni kezdett a
hasüregben. A műtét után a betegnek erős
fájdalomcsillapítót kellett rendelni, és legalább egy-két
hetet a kórházban töltött lábadozás címén. Most tisztán
látott minden egyes szervet, az ereket. A beteg holnap
már haza is mehet, a vágásra elég rátenni egy sebtapaszt.
A laparoszkóp valóban a tudomány csodája.

Bár nem olyan csodás, mint a mikrochip.

Suzannah kiverte a fejéből a gondolatot, figyelmét a

lépre összpontosította. Nem talált rajta semmi
rendellenest. Megnézte a gyomorfalat. Minden rendben.
Lassan a máj felé közeledett, aztán megpillantotta az
epét is a jókora jobb oldali lebeny alatt. Megfelelő
szögbe állította a kicsiny kamerát. Az epének olyan kék
volt a színe, mint egy vörösbegy tojásának. Látta, hogy a
felületén varrosodás látható, ami nyilván a kövek
következménye.

Suzannah megnyugodott. Mrs. Cardenas valóban jobban fogja

magát érezni a következő hetekben? Hónapokban? Elmúlnak a
fájdalmak, elmúlik az örökös hányinger.

- Kérem, tartsa ezt meg így, Earl - és átadta a szkóp

végét az asszisztáló kollégának. Mary Jo már előkészített
három újabb trocart. Suzannah gyorsan beszúrta őket a
köldöktől jobbra a hasfalba. Mary Jo ekkor a kezébe adta
a tűvégű fogót. Suzannah benyomta az egyik nyílásba és
miközben a monitort nézte, elcsípte az epe csúcsát.
Ezután a másik két nyíláson keresztül behatolt egy
ollóval és a katéterezőzsinórral. Elkülönítette az epét a
peritoneumtól, amely az epét a májhoz kapcsolta, aztán a
zsinórral elkötötte az epét. A fogóval elhúzta a májtól.
Most már csak az artéria és az epevezeték volt az
útjában. Kihúzta a zsinórt és a nyíláson behatolt egy
keskeny katéterrel és kiszívta az epét egy üvegcsészébe,
amelyet Mary Jo tartott a katéter végéhez. Kézbe vette az
epehólyagot, érezte, hogy több nagy kő is van benne.

- Earl, nem kell egy kis kavics a kocsifelhajtójára?

- Az enyém most lett eligazgatva - felelte az orvos. -
Felőlem megtarthatja.

Frieda odatartott egy rozsdamentes acéltálat és Suzannah

belepottyantotta az epehólyagot.

Egy pillanatig vacillált, hogy keressen-e még követ az

epevezetékben. Ez azonban húsz-harminc perc késlekedést
jelentene, mert meg kéne festeni az epevezetéket és meg
kéne a beteget röntgenezni. Ez azt jelenti, hogy ennyivel
tovább kell altatni Mrs. Cardenast, ami kockázatos, lévén
az asszony negyvenkilenc éves és meglehetősen túlsúlyos.

Nem kell cholangiogram, döntötte el Suzannah.

Ha tévedek, a beteg besárgul.

De nem tévedek.
Kihúzta a laparoszkópot a sebből és kieresztette a
széndioxidot a hasüregből.

- Ennyi - közölte. - Be akarja zárni a sebet?

Earl bólintott.

- Meg kell dolgoznom a húsz százalékomért.

Suzannah a váróban találkozott Mr. Cardenasszal és

megnyugtatta, hogy a felesége rendbe jön. Az orvosi
szobában ledobta magát a fotelba. A ruhája átizzadt, a
haja a sapka alatt odatapadt a fejbőréhez. Le kell
zuhanyozzon. Jó napja volt - öt műtétet végzett.

Kivétel nélkül rutinműtéteket.

Mr. Delancy strúmája, két jóindulatú emlődaganat, egy

diverticulectomia és ez az epekőműtét, amit az előbb
fejezett be. Mindet álmában is el tudná végezni.

A Hold látható felén tevékenykedett.

Na, ne hülyéskedj, mondta magának. Azért nem mindig csak

rutin ez. Olykor nem jóindulatú az a melldaganat, és
keményen meg kell küzdjön az asszony életéért. Vagy ha a
baleseti felvételesek riasztják és vissza kell varrja
valakinek a karját, vagy vissza kell tennie a
belszerveket a testbe. Ez nem rutin. Elég lett volna
egyetlen rossz mozdulat a laryngális ideg felé, hogy Mr.
Clancy elveszítse egy életre a hangját. Az emberek
meghalnak. Semmit nem lehet adottnak venni. És sok ember
él - sőt, jobban él - épp az ember munkája
következményeként. Ez mindenkit ki kell elégítsen.

Suzannah nem értette, miért gondol egyáltalán erre. Évek

óta nem tette föl magának ezeket a kérdéseket. Tény, hogy
az előző hónapok, miután Lancaster elküldte, pokoliak
voltak. De beleásta magát az általános sebészetbe és
megtalálta benne a szépséget. Nem engedhette meg magának,
hogy az egész újrakezdődjék csak azért, mert előző
éjszaka felbukkant Andrew Dugan. Ki kell verje a fejéből
a mikrolapkát - és persze Andrew-t is - örökké.

És ha tényleg valami baj van azzal a chippel?

Suzannah észrevette, hogy az ujjbegyeit dörzsölgeti a

hüvelykujjával. Érezte, hogy enyhén verejtékezik. Eszébe
jutott az öt évvel ezelőtti pillanat, amikor egy nyitott
koponya felett állt, hogy először érjen egy élő ember
agyvelejéhez.

Dühösen hátralökte a széket és elindult a zuhanyozóba. A

fenébe azzal a chippel! Sem ez, sem pedig az ezt
kifejlesztő ember nem az ő problémája már.

Öt órakor Suzannah kikísérte utolsó betegét, Mr. Cliftet,

és szólt a titkárnőjének, hogy hazamehet. Már maga is
indult volna, amikor megpillantotta Roland Lancaster
arisztokratikus arcát az egyik képeslap címoldalán.
Összeszorult a gyomra. Mi ez? A legújabb Newsweek.
Fölkapta a lapot és a szemétbe hajította. De mégsem
hagyhatja ott, Marjory ki fogja venni onnét.

Suzannah kivette a lapot a szemétből, megpróbált nem a

szalagcímre nézni, de érezte, hogy az vonzza a
tekintetét.

DR. LANCASTER, A VAKOK GYÓGYÍTÓJA.

Suzannah fölmordult. Visszavitte a lapot az irodájába.

Kint már majdnem besötétedett. Lehúzta a rolót.

Leporolta a virágai levelét.

Felhúzta a rolót és lepillantott a parkolóba.

Oké, Lancaster briliáns elme.

Ugyanakkor a nemes vonások mögött egy gonosz féreg bújik

meg.

Nem akarom gyűlölni ezt az embert. Nem akarok semmit

érezni iránta. Még csak gondolni sem akarok rá. De most
akármit csinálok, mindenről ő jut eszembe.

Képtelen volt ellenállni a dolognak, leült és elkezdte

olvasni a Newsweek cikkét. "Az 1980-as évek végétől
kezdve - írta a lap - az agykéreg külsejére épített
érzékelők visszaadták a hallását több majdnem teljesen
süket betegnek. Most ugyanezt az elvet alkalmazva, de egy
sokkal merészebb ugrással dr. Roland Lancaster behatolt
az agy belsejébe a vakok érdekében. Ő egy általa
szerényen "mikrochipnek" nevezett apró számítógépet
felhasználva visszaadta ötven ember látását. Ez az ötven
ember volt az, akik önként vállakoztak a kísérletre,
amely most közeledik a végéhez. Az elmúlt nyolc hónap
során az Országos Élelmiszeripari és gyógyszerészeti
Intézet kimerítően megvizsgálta ennek az ötven embernek a
klinikai eredményeit." Suzannah-nak eszébe jutott Jacob
Fiore, az első kísérleti alany. A lánya maculáris
degenerációban szenvedett, egy olyan betegségben,
amelyben a szivárványhártya sőlyos elfajulása miatt
eltorzulnak az vizuális jelek, amelyeknek az agyba
kellene jutniuk. Jacob bátran vállalkozott arra, hogy
felnyissák a koponyáját, hogy belehelyezzenek egy
úgynevezett transzducert, miközben órákon át nézte az
apró ikertévét, hogy az agyához kapcsolt CM5-ös
számítógép, amely ugyanezeket a képeket látta, eközben
letapogassa az agyi elektromos hullámait. A gép, amely a
majomkísérletek során gyorsan "tanult", visoznylag rövid
idő alatt megtalálta a keresett mikroelektromos mintákat.
A laborban mindenki ünnepelt. Fantasztikus eredmény volt
ez! De még nem érték el a kitűzött célt. Most meg kellett
fordítaniuk a sorrendet, és vissza kellett ezeket a
mintákat a lánya, Trícia agyába vinni, s ki kellett
deríteni, a lány valójában látja-e ezeket.

Hihetetlen pillanat volt ez, az első kísérlet!

- Ó! - kiáltott fel Trícia és szeméhez kapta a kezét. -

Tűzijáték!

Suzannah-nak még most is elszorult a szíve, amikor erre

gondolt. Mindenki tudta, mit táplált a gép a lány agyába.
Szó sem volt tűzijátékról.

Lancaster már-már lekapcsolta a gépet, amikor a

meglepetéstől tátva maradt Trícia szája.

- A tengerpart! - kiáltott fel. - Látom a sirályokat.

Kitört az örömünnep a laboratóriumban.

Suzannah csak most vette észre, hogy önkéntelenül

mosolyog. Sok kellemes emléket ki kellett vernie a
fejéből azért, hogy Lancastert elfeledhesse. De még
hátravolt a kritikus lépés: a számítógépnek meg kell
tanulnia, milyen jelek jutnak az agyába gyenge szemén
keresztül, hogy ezeket az információkat kiegészítve ki
tudja tisztítani a valóságos képet.

Eleinte Trícia nem látott jobban a komputer segítségével,

mint nélküle. Néhány hét elteltével mindenki kezdett
ideges lenni. Végül azonban a gép egy szempillantás alatt
legyőzte az utolsó akadályokat is. Suzannah úgy
emlékezett vissza a pillanatra, mintha ma lett volna:
Trícia üres tekintettel néz körül a laborban. Hirtelen
felderült az arca, amikor az apjára nézett, aki ott állt
mellette. Megcirógatta a férfi arcát.

- Megvágtad magad borotválkozás közben - mondta.

A mosolya volt a legszebb, amit Suzannah valaha látott.

Én is ott voltam, gondolta. Lancaster ezt soha nem veheti

el tőlem.

Újból a kezébe vette a lapot, átfutotta a cikket, a vége

felé ezen a bekezdésen akadt meg a szeme: "A dolog
iróniája az - írta a szerző - hogy Lancaster minden
zsenialitása ellenére képtelen volt megfejteni a vizuális
kódot. Nem ő, hanem a számítógép fejtette meg helyette.
Tény, hogy ez a kód több milliárdnyi információból épül
fel - ennyit egy ember képtelen felfogni. Éppen ez teszi
dr. Lancaster eredményét még fantasztikusabbá. Kikerülte
a megértés fázisait, azonnal eljutott az eredményhez.
Valamikor régen az orvosok rájöttek, hogy bizonyos
rózsafélék levelét rágva enyhül a fájdalom. De csak most,
évekkel később tudjuk valójában, miként is hat az
aszpirin. Valamikor nyilván a tudósok rá fognak jönni,
hogyan hat az agyra az apró mikrolapka. De szerencsére
ötven ember már lát, és ezrek fognak látni rövidesen - az
emberiségnek nincs ideje kivárni, míg megérti a dolgot. A
Gyógyszerészeti Intézet munkatársai szokásukhoz híven nem
beszélnek arról, hogy mi lesz a várható döntésük. De dr.
Lancaster szerint a legutóbbi kontrollvizsgálatok során
egyik páciens sem panaszkodott az ötven közül semmilyen
járulékos problémára, így véleménye szerint nem lesz
akadálya a chip engedélyezésének."

Egy sem az ötven közül? Suzannah meghökkent.

Nem azt mondta Andrew, hogy elment Lancasterhez, aki

megtagadta tőle a segítséget?

Suzannah zavartan tette le a lapot. Ha Andrew valóban

panaszkodott a lapkára, akkor viszont Lancaster hazudott
az újságírónak.

Ezt csak egyféle módon lehet kideríteni. Meg kell

kérdezni Lancastert.

Suzannah-nak megint összeszorult a gyomra. Megint ott

állni Lancaster szobájában, belenézni a gonosz pofájába,
és úgy beszélni vele, mintha nem ő tette volna tönkre az
életét?

Hozzávágta a falhoz a Newsweeket, aztán megszédült, meg

kellett kapaszkodjon a széke támlájába. Nem, gondolta,
erre képtelen vagyok.

Valamit mégis tennem kell. Mert vagy Andrew Dugan, vagy

Roland Lancaster hazudik.

Beszélni kell Andrew-val.

Suzannah egyszerre jobban érezte magát. Igen, azonnal föl

is hívj a Andrew-t, és ha lehetséges, még mára megbeszél
vele egy randevút.

Mielőtt még Jay vissza nem érkezik.

És ezzel mindennek vége is lesz.

6.

John Stockwell egyre elkeseredettebben kínlódott a

zárral. Igazolványkártyája könnyen becsúszott az
ajtónyílásba, de hiába próbálkozott, a zár nyelve
ellenállt. Az sem segített, hogy az ujjai elgémberedtek a
hidegben.

Kitartás, mindjárt sikerül...

Az igazolvány kiesett a kezéből és a hóba hullott.

Káromkodva vette föl, miközben megsajdult meszes válla.
Már öreg vagyok ehhez, gondolta. És soha nem vett részt
ilyen akciókban. Valószínű, hogy mindent rosszul csinál.
Nyilván van valami trükkje, hogy lehet egy zárat kinyitni
hitelkártyával.

Stockwell hangokat hallott az épület sarka felől, mintha

megcsikordult volna valami kitört üveg - valaki jött a
fasor felől. Megdermedt a félelemtől. Csak nem rátalál
Grayburn?

Újból megcsikordult az üvegcserép, mire Stockwellnek egy

mondat jutott eszébe, amit egy John Wayne-filmben
hallott: "Ha látta is őket, akkor biztosan nem apacsok."
Fojtogatta a nevetés. Nem, gondolta, ezek nem lehetnek
Grayburn emberei. Megint berakta az ajtó és a félfa közé
a kártyát és dühösen megfeszítette a zárat. Egy busz
viharzott végig a fasoron, bömbölése elnyelte a halkabb
hangokat. A kipufogógáz kaparta a torkát. Valaki mégis
rálépett arra az üvegre. Veszélyes egy környék ez! Be
kell jutnia, hogy eltűnjön szem elől...

Tessék!

A zár nyelve visszaugrott és felpattant az ajtó, gyorsan

beslisszant és becsukta maga után az ajtót, rátolta a
reteszt. Alig egy másodperccel később valaki lenyomta a
kilincset. Stockwell hallotta a fojtott káromkodást és
megnyugodott. Most már biztos, hogy nem Grayburn emberei
voltak.

Hallotta, hogy odakint lassan elhalnak a lépések a hóban.

Megnyugodva fordult meg és egy apró csarnokban találta
magát. A padozat cementből volt, néhány helyen
repedésekkel. A vizelet és az édeskés gyógyszerszag
keveredése kórházra emlékeztette. Csupasz körték vetettek
gyér fényt az üres helyiségre. Nem valami szuper hely, de
legalább száraz és meleg. Hülye módja a víkend
eltöltésének.

Stockwell a hátát a falnak vetve leguggolt, aztán leült a

padlóra és kinyújtotta a lábát. Atyavilág, micsoda nap -
és egy lépéssel sem jutott közelebb dr. Lordhoz. Mintha
minden lépéséről tudtak volna. De hogyan?

Archer Montrosstól, nyilván. Ez az ember minden

lépésemről tud, gondolta keserűen Stockwell. Archer az
élő bizonyíték arra, hogy helyesen döntöttem. Milyen
lennék most, ha engedem, hogy az agyamba ültessék azt a
mikrochipet?

Stockwell homlokán kiütött a verejték. Inkább bujkál,

semmint hogy olyan legyen, mint Archer. De jobban kellett
volna terveznie. Tudnia kellett volna, ha egyszer a
közelébe férkőznek, akkor nem engedik csak úgy elsétálni.
Meg kellett volna őket állítania.

Csakhogy Archer mindenről tudott.

Stockwellnek megcsikordult a foga, amikor eszébe jutott,

milyen közel volt a halálhoz akkor, amikor
visszautasította őket. Ha nem figyeli a saját házát,
akkor még akkor elkapják. Soha nem fogja elfelejteni azt
a rettegést, amit akkor érzett, amikor látta Grayburn
embereit bemenni a saját házába.

Addig még voltak kételyei. Hihetetlen volt számára, hogy

a főnökei ilyesmire vetemednek.

Sebaj, gondolta. Meg kell próbálja elérni dr. Lordot. A

nő nevével a Lancasternek szóló engedélyen találkozott. Ő
is részt vett a mikrochip előállításában. Tudni fogja
miről beszélek és hisz majd nekem. Ő nincs ezeknek az
oldalán... legalábbis remélem.

Stockwell számba vette a lehetőségeket. Megpróbálkozzon

dr. Lorddal kapcsolatot teremteni a pszichiáter
barátnőjén keresztül? Kizárt. A rendőrök percekkel utána
befutottak. Lehet, hogy más miatt jöttek, de nem
kockáztathatott.

Az is majdnem biztos, hogy Suzannah Lord telefonját

lehallgatják. Ha megpróbálná fölhívni, azonnal
szétkapcsolják - és már tudják is, honnét hívta.

Az is kétségtelen, hogy figyelik a nő házát. Egy

fiatalabb, merészebb és fürgébb fickónak lennének éjszaka
esélyei, még ha nem is túl reményteliek.

Stockwellt elfogta a keserűség.

Talán a nő barátján keresztül kaphatna segítséget. Jay

Mallarnee-val azonban az volt a baj, hogy vezető riporter
a Washington Postnál. Az ilyen pasasok kíváncsiak, nem
lehet őket leállítani, ha sztorit gyanítanak valamiben.
És ez a sztori mindnyájuk végét jelentené - a szó szoros
értelmében.

Stockwell behunyta a szemét, úgy gondolkodott:

eljuttasson egy üzenetet dr. Lordnak a fiúján keresztül,
amit a nő megért, de a férfi nem? A Lancaster-kísérlet
során - Nem, nem szabad említeni sem Lancastert. Már ez
izgatná Mallarnee fantáziáját. Visszaélnek a
kísérleteivel... Ez sem sokkal jobb.

Stockwell idegesen összeszorította a kezét. Akármit is

tesz, sietnie kell. Csupán az a tény, hogy megpróbálja
fölvenni vele a kapcsolatot, veszélybe sodorhatja a nőt.
Próbálja meg újra a Pentagont?

Kizárt, soha nem jutna be...

Valaki ököllel verte meg az ajtót. Stockwell hevesen

dobogó szívvel állt föl. Újra dörömböltek.

- Na ne, Tatum, engess be. Elhagytam azt a kibaszott

kulcsot.

Stockwell nem mozdult, nekifeszült a falnak. Menj már

innen, imádkozott idegesen.

- Na, miért nem engedi be?

Stockwell a folyosó felé pillantott. Egy nagydarab fekete

férfi állt farmerben és bőrdzsekiben ott és látható
nyugalommal őt szemlélte.
- Nem hiszem, hogy szabadna itt ilyesmiben döntenem -
jegyezte meg Stockwell, és maga is meglepődött, milyen
hűvösen fogalmazott.

A fekete elmosolyodott.

- Ebben igaza van, tényleg nem.

- Na ne hülyülj, Tatum. Ha nem engedsz be, elviszem a
zsozsóm Dzsalalhoz - kiabálta a hang kintről.

Stockwell Tatumot nézte, aki az ajkához emelte a

mutatóujját.

- Jól van, ezt megjegyzem magamnak! - Az ajtó megremegett

az utolsó ütéstől.

Csend lett. Stockwell mozdulatlanul állt, várta, mit tesz

Tatum.
- Nos, most télakol vagy micsoda? - kérdezte végül Tatum.
- Maradjunk a micsodánál.

Tatum megint elmosolyodott és közelebb lépett

Stockwellhez.
- Nem bánnám, ha egy kicsit bőbeszédűbb lenne.

Tatum mögül egy fej kandikált elő a fal mellől, olyan

alacsonyról, hogy Stockwell azt hitte, egy törpét lát.
Csak aztán vette észre, hogy a férfi ül.

- Mi van? - kérdezte egy álmos hang.

- Semmi - felelte Tatum. - Minden szuper.

Kábosok, gondolta Stockwell. Egy kábszerestanyára

kerültem.

- Most mennyi? - kérdezte Tatumtól.

- Mi mennyi?
- Tudja azt maga.
- Szeretném látni a papírját, kis öreg sápadtarcú.

Stockwell tiltakozott.

- Nem vagyok zsaru.

- Akkor honnan gyütt? Mámorlandból?
- A hírszerzéstől.

Tatum felnevetett.

- Kezd tetszeni nekem. Van humorérzéke és nem fél tőlem.

Dehogynem, gondolta Stockwell, de nem szólt semmit.

Odaadta az igazolványát Tatumnak, aki megnézte,
megforgatta a kezében.

- Igazi - mondta végül a fekete elgondolkozva.

- Az.
- Nos, mit csinál itt, Stockwell? Maga nem foglalkozik
drogosokkal.
- Maga nagyon jól informált.
- Arra céloz, hogy tanult ember vagyok? - Tatum a szemébe
nézett. - Néhányan tanult emberek vagyunk, tudja. Nekem
speciel történészdiplomám van a Harvardról. Sajnos
azonban nem kapok állást.
- Így aztán egy kábszerestanyát üzemeltet. Maga nagyon
emberbarát egy narkónepper. - Stockwell ismét meglepődött
saját magán. - Nem itt kéne most lennie, hanem otthon a
tévé előtt - jóféle bort szürcsölgetve.

Tatum sértetten nézett rá.

- Igen, valóban egy narkóstanyát tartok fenn, de nem

vagyok nepper. Csak arra figyelek, hogy a testvéreim
biztonságban legyenek, hogy senki ne háborgassa őket, és
ha valami baj lenne, akkor időben kórházba kerüljenek.

Stockwell meglepve bámulta a nagy embert, nem tudta,

higgyen-e neki. Őszintének tűnt a hangja.

- Szóval maga szamaritánus?

- Fizetnek érte. Egy húszas fejenként a szolgálataimért.
- Én is megfizetem. - Stockwell előhúzta a pénztárcáját
és a húszasok közül elővett egyet. Amikor Tatumra
pillantott, látta, hogy megkeményednek a vonásai.
- És mi akadályozza meg, kicsi fehér öregember, hogy ne
adja nekem az összeset?

Stockwell a zsebébe nyúlt és előhúzta a pisztolyát.

- Ez megfelel?

Tatum mosolyogva emelte az égnek a szemét.

- Egy huszonkettes? Ez még a dzsekimet sem lövi át.

- Ne akarja, hogy kipróbáljam.

Tatum a zsebébe nyúlt, de megmerevedett, amikor Stockwell

a homlokához tartotta a pisztolyt.

- Láthatóan elfelejtett dzsekit venni a fejére. Tegye

csak nyugodtan a földre, ami a zsebében van.
Tatum felsóhajtott, és lassú mozdulatokkal lerakott a
padlóra egy kis automata pisztolyt. Amikor
fölegyenesedett, megszólalt:

- De nem fogja molesztálni a klienseimet?

- Nem, csak kell egy hely, ahol leülhetek gondolkodni egy
órácskát. A pénzem is szívesen odaadnám, de szükségem
lesz rá. - A szemét Tatumon tartva odahúzta magához a
pisztolyt, kipattintotta a tárat, aztán zsebre tette az
egészet. A pisztolya csövével intett, hogy Tatum üljön
le.

Tatum leült hátát a falnak vetette. Vidáman

elmosolyodott.

- Magának kötélből vannak az idegei.

- Tanulékony vagyok - felelte Stockwell.
- Mit keres itt egy vaníliafagyi, mint maga, a
Tizennegyedik utcában, a kurvák, stricik és narkósok
között, alig néhány háztömbnyire a Fehér Háztól?

Stockwell nem tudta, mit mondjon.

- A maga fajtája után kémkedik? Azt hiszem, ezt szabad

maguknak.
- Nem szabad.
- Az istennek sem fogom kiszedni magából, mi?
- Nem lehet elmagyarázni ilyen rövid idő alatt.

Tatum megrázta a fejét.

- Tudtam, hogy le kellett volna doktoráljak.

Stockwell megpróbált mosolyogni, de nem ment.

- Veszélybe sodornám, ha beszélnék.

Tatum komoly tekintettel pillantott rá.

- Már ne vegye zokon, de nem úgy néz ki, mint aki

hozzászokott a veszélyhez. Úgy értem, egészen jól
rögtönöz, de azért...
- Most már bratyizik is?

Tatum megvonta a vállát.

- Bocs. - Megcsóválta a fejét. - Hadd kérdezzek magától

valamit.
- Csak rajta.
- Alkalmaznak maguk olyan fickót, akinek
történészdiplomája van a Harvardról?
- Persze.
- Gondolom, nem támogatna, ha jelentkeznék, már csak
amiatt, hogy az előbb majdnem lepuffantottam.
- Ezt hogy érti? Nálam van a pisztoly.
- De nincs kibiztosítva. Nem tudott volna lőni, öregem.

Stockwell a pisztolyára pillantott és megszégyenülten

konstatálta, hogy Tatumnak igaza van. Zsebre vágta a
pisztolyt. Tatum nem mozdult. Csak szomorúan csóválta a
fejét.

- Azt mondják, hogy a különböző színű embereknek többet

kéne beszélgetniük - szólalt meg végül. - Csak nem az
ilyen helyzetekre gondoltak?

Stockwell elmosolyodott.

- Lehet - felelte. - Ha tudom, beajánlom magát a céghez.

Tatum fölkapta a fejét.

- Hogyhogy ha tudja?
- Pillanatnyilag egy kis kutyaszorítóban vagyok.
- Nem kis ügy.

Ebben a pillanatban belelőttek a zárba és belépett

Grayburn két embere. Stockwell érezte, hogy az első golyó
a lábába fúródik és miközben a pisztolya után nyúlt,
eszébe jutott, hogy előbb ki kell biztosítsa.

7.

Suzannah roppantul élvezte a pillanatot, amikor a

teremfőnök alátolta a széket s leült Andrew-val szemben
az intim sarokasztal mellé. A gyertyafény csillogva
verődött vissza a borospoharakról.

Andrew háta mögött tágas ablak nyílt a Q Street barna

téglás épületeire; Andrew-val vacsorázom - gondolta
izgatottan.
Ez remek, csak ne felejtsd el, miért jöttél.

Suzannah nem tudta, bölcsen tette-e, hogy hagyta, hogy

Andrew vacsorameghívássá alakítsa át a találkozójukat.
Izgalmasnak izgalmas, hízelgő, de ugyanakkor megnehezíti
a dolgát, hogy szóba hozza a mikrochipet.

- Na, hogy tetszik? - kérdezte Andrew.

- Nagyon. De nem kellett volna...
- Én így akartam. És szintén nagyon. - A férfi mintha
maga is megdöbbent volna, hogy hagyta az utolsó három
szót kicsúszni a száján. Tekintete elkalandozott, a többi
vacsoravendéget nézte. A nő dobogó szívvel figyelte. És
szintén nagyon. Én is tetszem neki.

Suzannah kifújta a levegőt, aztán belekortyolt a borba,

miközben a pohár pereme felett Andrew-t nézte. Olyan szép
ez a férfi, gondolta, hogy nem tudom levenni róla a
szemem. Andrew hátradőlt a kényelmes széken, karját a
karfán nyugtatta. Fekete selyemgarbót viselt és Armani-
zakót, a szél összekuszálta fekete haját, de nem fésülte
meg, miután beléptek. A nőnek tetszett, hogy ennyire nem
hiú a férfi. Lassan arra is rájött, hogy Andrew nem
egyszerűen nézelődik, hanem a helyiséget és a bennülőket
egy művész szemével tanulmányozza, kitérve minden apró
részletre.

- Mindig szerettem ezt a helyet - mondta Andrew

elgondolkodva. - Látszik rajta, hogy eredetileg magánház
volt. Sőt ugyanaz az építész tervezte, aki a
Harmincnegyedik utcai házamat. Elbűvölnek ezek a régi
házak. Ezek a hajlított ívek, a csodásan megfaragott
kövek... Mintha megleptem volna.
- Pedig nem meglepő, amit mond. Egyik-másik festményén
észrevehetők a barokk vonások - még az absztrakt
expresszionista darabokon is.

A férfi fölkapta a fejét, úgy nézett a nőre.

- Tényleg?
- Például a Hyperion sötét részein az ecsetvonások. Vagy
az Engine Joe széleinek kidolgozása.

Andrew ráemelte a mutatóujját.

- Ezt biztosan nem olvasta egyik kritikában sem.

Megleptem, gondolta a nő, és hirtelen örömöt érzett.

- Nagyon durva voltam magához - mondta a férfi - a

megnyitó után. Remélem, már megbocsátott.
- Láttam, hogy ideges volt. Sikerült utolérnie... ezt a
detektívet?
- Sajnos nem. - A férfi előredőlt és a nő blézerére
hímzett kis címet tanulmányozta. - Tetszik a kabátja.
Rengetegféle vöröset hordanak manapság, de ez tiszta
szín, nincs benne sem sárga, sem kékes árnyalat. Nagyon
szép.
- Köszönöm. - Hagyd ezt a témát, mondta magának. Semmi
közöd ahhoz a detektívhez. Csak a mikrolapka az érdekes.

Megérkezett a pincér. Suzannah Andrew noszogatására

Chassagne-Montrachet-t rendelt, örült neki, hogy a bort
pohárral is kihozzák. Andrew egy Jim Beamet kért, minden
nélkül.

Amikor elment a pincér, a nő érezte, hogy megfeszülnek a

vállizmai. Úgy ültek együtt, hogy nem törődtek a
világgal, nehezen szánta rá magát, hogy előhozakodjék a
témával, de tisztáznia kellett a dolgot.

- Andrew, azért akartam magával találkozni, mert

szeretnék a mikrochipről beszélgetni.
- Ez természetes.
- Csütörtök éjjel nem sikerült.
- Nem.
- Még ha nem is vállalkozhatom a lapka eltávolítására,
nem hagyhatom a dolgot annyiban. Az egyértelmű, hogy maga
jól lát. Van valami baj ezzel a chippel - ami veszélyes
az egészségre?
- Suzannah, jobb lett volna, ha fel sem hozom magának a
témát.
- Komolyan gondolta, amikor azt kérte, hogy vegyem ki?
A férfi vacillált.

- Úgy... úgy hiszem, igen rossz hangulatban voltam akkor

este. Mint említettem, egy ideje képtelen vagyok festeni.
Persze ez teljesen az én fejemtől függ.

A pincér időközben meghozta az italokat. Suzannah a hűs

bort kortyolgatta, élvezte a száraz, enyhén körtére
emlékeztető ízt.

- Roland Lancaster azt mondta a Newsweeknek, hogy az

ötven kísérleti alany közül senki sem panaszkodott neki.
Maga meg azt mondta, hogy megtagadta magától a
segítséget.
- Maga mindent hall vagy elolvas?
- Hazudott volna Lancaster az újságírónak?
- Biztos vagyok benne, hogy az ő szempontjából az igazat
mondta.
- Én ezt nem értem. Vagy valami baj van ezzel a chippel,
vagy...
- Vagy valami baj van velem, igen. Lancaster szerint a
baj bennem van.
- Tehát csütörtökön csak rossz kedve volt?

Andrew felvonta a szemöldökét.

- Valahogy nagyon levert voltam. Valamibe bele akartam

kapaszkodni.

A nő megpróbált a férfi arcáról olvasni:

- Most sem látszik valami elégedettnek - jegyezte meg a

nő.
- Maga is mindent észrevesz.

Andrew mintha mondani akart volna még valamit. Ehelyett

fölkapta a whiskyt és ledöntötte az egészet. Egy
pillanatra könnybe lábadtak a szemei. Mielőtt Suzannah
folytatni tudta volna, megjelent a pincér. Csak ekkor
vette észre, hogy bele se pillantott az étlapba. Gyorsan
belekukkantott, kért egy gyömbéres grape-fruitot,
tokhalfilét szőlővel, és egy ratatouille-t. Andrew rövid
gondolkodás után egy avokádókörtét kért ecetes
dressinggel, krumplis omlettet és egy tál Vichy módra
párolt sárgarépát.

- Csak nem vegetáriánus? - kérdezte Suzannah a férfit.

- Ó, dehogy, csak amikor eszem.

A nő felnevetett, s most érezte először nyugodtnak magát

az este. Nagy kő gördült le a szívéről. Andrew végre
megmondta, hogy nincs semmi baj a mikrolapkával. És miért
ne hinnék neki, gondolta, miért ne élvezhetném ezt az
estét? Lesz miről mesélnem Julinek.

- Suzannah, maga férjnél van?

A nő meglepődött, mintha csak a férfi a gondolataiban

olvasott volna.

- Nem.
- Barátai vannak?
- Mondjunk egyes számot - felelte a nő. - A barátom a
Postnál újságíró - Jay Mallarnee. Nyilván látta a tévében
az Öböl-háború alatt. Néhányszor a CNN is csinált vele
interjút.
- Hogyne, Mallarnee. - Andrew bólintott. - A fickó a
baseballsapkában, aki úgy beszél, mintha semmi sem
történt volna, holott röpködtek a Scudok a háta mögött, a
kamera meg úgy remegett az operatőr kezében, mint a
nyárfalevél.
- Ő volt az. Az operatőr ordított is vele adás után. Ő
elrohant volna fedezékbe, de nem tehette, mert Jay ott
állt rendületlenül.
- Bátor fickó - jegyezte meg Andrew elismerően.
- Az - és egy kicsit nagyot hall.

Andrew fölnevetett.

- És maga? Miért akart orvos lenni? A szülei is azok?

- Nem, apa meg anya nagyon szegény családból való, ők nem
jártak egyetemre. De mindketten roppant nagy tisztelettel
beszélnek a diplomás emberekről. Másrészt az a
véleményük, hogy az embernek szolgálni kell a hazáját -
az emberiséget. Így lett a nővérem tengerésztiszt, én meg
orvos.

Andrew érdeklődve húzta fel a szemöldökét.

- A nővére is ilyen bátor nő?

- Hogy érti azt, hogy "is"?
- Na, ne vicceljen, Suzannah. Maga sebész, aki belevág az
emberek húsába. Sokszor csak másodperceken múlik, hogy
nem hal meg valaki. Vagy egyetlen rossz mozdulat és kész.
Maga szerint ehhez nem kell bátorság?

Suzannah elgondolkodott.

- Én nem gondoltam még így a dologra... Ez a munkám és

kész.
- Mikor kicsi volt - szólalt meg Andrew mosolyogva -
szeretett menni táborba, ugye?
- Hát persze. Ki nem?
- Azért vannak kivételek. De maga az egész nyarat ott
töltötte.
- Nagyon jó volt.
- Maga volt az, aki elsőnek vágtatott bele a vízbe, még
ha hideg is volt.

Suzannah elmosolyodott.

- Rendszerint így volt.

- A vidámparkban pedig mindig az első sorban ült a
hullámvasúton.
- Hát persze. Maga hová ült volna?
- És könyörgött a papájának, hogy engedje oda a volánhoz,
már tizenkét évesen.
- Ó, már korábban.
- Amikor elmentek a Grand Canyonba kirándulni, akkor maga
odaállt a szakadék széléhez.

Suzannah nevetett.

- Persze, persze.
- Nézze, én nem akarom zavarba hozni. Azt hiszem, igaza
is volt. Említette, hogy van egy nővére. Fiútestvére
nincs?
- Nem, csak négyen voltunk, apám, anyám meg mi. Amikor
kicsi voltam, apa nagymamája is velünk élt egy darabig.
Thomson dédmama cseroki volt, Délen éltek, apám is ott
nőtt fel. Nagyon jól emlékszem az öregasszonyra. Barna
volt, nagyon barna. Kedvesen tudott mosolyogni és igen
pici volt az orra. Egyszerre négy vagy öt szoknyát
hordott, tubákolt és fantasztikus meséket tudott. A
lánykori neve Mary Kansas volt. Látta és megtapasztalta a
népe szenvedését, mégsem gyűlölte a fehéreket - különben
most nem beszélgetnénk egy asztalnál.

Andrew el volt bűvölve. Egy másodpercre mintha

elkalandozott volna a tekintete, a nő megsejtette, hogy a
meséje megindította a férfi fantáziáját. Hirtelen
izgalmat látott Andrew tekintetében, ami azután el is
enyészett.

- Nem - morogta.
- Mi van, Andrew?

A férfi tekintete feléje fordult.

- Ahogy megemlítette a dédnagyanyját, hirtelen egy

festményötletem támadt. De nem tudnám megcsinálni.

A nő hirtelen megérezte a férfiban a düh és a szomorúság

sajátos keveredését. Legszívesebben megsimogatta volna a
férfi görcsösen összekulcsolt kezeit.

- Honnan tudja, ha meg sem próbálja?

Andrew kinyitotta a száját, de aztán mégsem mondott

semmit, csak feszengve nézett a nőre.

- Nézze - szólalt meg zavartan Suzannah - én úgysem

tudok semmit a festészetről.

Andrew elmosolyodott.

- Éppen ellenkezőleg, én úgy sejtem.

A pincér megérkezett az előételekkel. Suzannah
bekanalazta a grape-fruitdarabokat, Andrew pedig az
avokádóját tologatta kedvetlenül a tányérján.

- Mikor döntötte el, hogy festeni fog? - kérdezte

Suzannah.
- Nem kellett eldöntenem. Azóta rajzolok, hogy ceruzát
vettem a kezembe. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor
először festettem. Az első festményeim szörnyűek voltak.
Nem tudtam kivitelezni, amit elgondoltam. A színek
összefutottak, minden sötét lett. Baromi elkedvetlenítő
volt.

A férfi mégsem látszott kedvetlennek. Láthatóan feldobta

az emlékezés. Aztán elkomorult az arca.

Nem kellett volna felhoznom a festést, gondolta Suzannah.

Megpróbálta másra terelni a szót.

- Beszéljünk inkább a maga képeiről - előzte meg Andrew.

Suzannah döbbenten tette vissza a tányérra az utolsó

kanál grape-fruitot.

- Miből gondolja, hogy festek?

- Csak sejtem. Az ecsetkezeléssel kapcsolatos megjegyzése
meglehetősen pontos volt.
- Jól sejtette. De nem hiszem, hogy amit én csinálok, azt
festményeknek lehetne nevezni.

A férfi előrehajolt.

- Miért?
- Mert szörnyűek. Nincs tehetségem.
- Mi köze ennek ehhez?

A kérdés megdöbbentette a nőt. Válaszon törte a fejét.

- Miért tartja szörnyűnek a képeit? - kérdezte Andrew.

- Nem tudom kihozni a képből azt, amit elterveztem. Érzem
a megfelelő színt, az ecsetvonást, de soha nem úgy
sikerül. Valahol belül érzem, hogy megvan bennem az
ösztönös tudás. Sajnos viszont hogy nem vagyok eléggé
ügyes. Még csak azt sem tudom, miért kínlódom a dologgal
egyáltalán. Baromian dühít...

Andrew szokatlanul kedvesen rámosolygott.

- Talán azért kínlódik, mert élvezi, hogy dühíti.

A pincér meghozta a főfogást. A hal csodálatos volt,

paprikakörettel és szósszal. A ratatouille olyan volt,
amilyennek lennie kell egy jó levesnek, a padlizsán és a
cukkini puha volt, de nem főzték szét.

Amikor Andrew beledugta a villáját az omlettbe,

elmesélte, hogy kezdődött a karrierje. A The New York
Times kritikusa a képeit "minden tartalmat nélkülöző,
összezagyvált stílusú, elmismásolt mázolmányok"-nak
nevezte. Először Andrew dühösen akart visszavágni, de
aztán rájött, hogy valahol a fickónak igaza van. Írt a
Timesnak és igazat adott a kritikusnak. Amikor megjelent
a levél, a gyűjtők megrohanták a galériát és megvették a
képeit. Ettől viszont a kritikus gőzölt be, mert azt
hitte, hogy Andrew gonoszul visszaélt a jól csengő
nevével. Most már a legjobb barátságban vannak, és a
kritikus régóta bocsánatot kért az inszinuációért.

Suzannah örült, hogy Andrew pillanatról pillanatra

láthatóan nyugodtabb lett. Édesség gyanánt megosztoztak
egy citromos szuflén. Már a Hennesseynél tartottak,
amikor a férfi megszólalt:

- Szeretnék magával megint találkozni.

Suzannah érezte, hogy felgyorsul a pulzusa.

- Nagyon hízelgő ajánlat, de nem hiszem, hogy a legjobb

ötlet lenne.
- Mr. Mallarnee miatt?
- Nagyon komolyan vesszük egymást.
- Szerencsés egy férfi. Maga egy csodálatos nő. De mi
lenne, ha hivatalos keretek között tartanánk a dolgot?
- Hivatalos keretek között?
- Mindketten festünk. Tudok egy jó művészeti boltot a
Tizenhatodik utcában. Vannak kitűnő könyveik az
alapokról. Egyszer odavinném magát és bemutatnám a
tulajnak.
- Tetszik az ötlet - mondta Suzannah.
- Remek. - A férfi átnyúlt az asztalon és megfogta a nő
kezét. Ebben a pillanatban megszólalt Suzannah csipogója.
Felnevettek.
- Bocsásson meg - mondta Suzannah. Kivette a csipogót a
táskájából és látta a George Washington Egyetem Klinikája
számát a kijelzőn.

Andrew megmutatta neki, hol a telefon. A nő beütögette a

számokat, aztán türelmesen várt, míg fel nem vették.

- Felvétel, Roberta beszél. - Valami a f0ldre esett a

háttérben.
- Itt dr. Lord.
- Ó, igen. Behoztak egy pácienst több lőtt sebbel, köztük
egy szív- és egy fejsérüléssel. Dr. Simon itt van ugyan,
de épp egy agyműtétet csinál. Be tudna jönni?
- Georgetownban vagyok. Be tudok menni, de ha volna
valaki közelebb...
- De nincs. A mentősök meg azt mondták, hogy az áldozat a
maga nevét emlegette, mielőtt el nem vesztette az
eszméletét.
- Miért? Ki az áldozat?
- Férfi, ötven körüli, ennyit tudok csak róla. Ne
haragudjon.
- Amilyen gyorsan csak tudok, odamegyek.

Suzannah futva elköszönt Andrew-tól és kirohant a

kocsijához. A motor nehezen indult el a hidegben, de
aztán életre kelt. Enyhe izgalmat érzett a nő:
fejsérülést kell ellátnia - tehát megint belenyúl az
agyba.

De vajon egy barátja az áldozat? Végiggondolta, milyen

ötvenes férfiakat ismer. A legtöbbjük orvoskolléga.

Egy mentőautó mögött fordult a mentőbejárathoz. A mentő

ajtaja nyitva volt, a motor alapjáraton ment. A
lengőajtón át vérnyomok vezettek az épületbe. Suzannah
kipattant a kocsiból és berohant. Roberta jött elé.
Suzannah ledobta a kabátját és a blézerét, és már
tartotta is a kezét, hogy a nő ráhúzza a műtőskesztyűt.
Roberta rákötötte a maszkot is.

- Bekötöttünk neki két infúziót és kapott már egy ampulla

bicarbonátot.

Suzannah csak biccentett és futva követte a nővért a

műtőbe. Egy kis csoport vette körül a betegszállító
kocsit - néhány nővér, két gyakorló orvos, akik közül
Suzannah azonnal megismerte az egyiket, Rudy Strattont.
Őt szólította meg, mire a férfi hálás arccal hátralépett,
Suzannah pedig odalépett a helyére a beteg mellé. A férfi
félmeztelenül feküdt a kocsin, ingét, zakóját levágták
róla. A vér a betegszállító kocsi mindkét végén lassan
csordogált a padlóra. Suzannah két mellkasi sebet látott,
az egyik nagyon közel a szívhez. Tudta, hogy a csordogáló
vér azt jelenti, hogy a golyó a háton keresztül távozott.
A pantalló szétvágott szára alatt egy láblövés is volt,
de ez a seb okozta pillanatnyilag a legkevesebb
problémát.

A bal szem felett egy kis lyukból szintén folyt a vér, a

férfi ősz haja véres volt.

Suzannah nem ismerte meg a férfit.

A fejlövés vagy veszélyes vagy sem; egy bizonyos, hogy a

szívet kell előbb ellátnia.

- Adjanak neki még egy infúziót - utasította a nővéreket

Suzannah. - Száz milligramm Decadronnal. Mennyi a
vérnyomása?
- Kilencven per ötven - felelte az egyik nővér.
- Mennyit adtak már neki? Mennyi vért?
- Négy egységet kapott.
- Akkor még jöhet.

Suzannah a szívmonitorra pillantott, meglátta a rezgő

jelet: enyhén fibrillál a beteg szíve.

- Isuprelt - mondta. Roberta a kezébe adta a felszívott

fecskendőt, rajta a hosszú tűvel. Suzannah az injekciót
egyenesen a szívbe adta be, miközben figyelte a monitort.
A fibrilláció néhány másodpercig csökkent, aztán megint
felerősödött.
- Felvágom a mellkast - közölte a doktornő. - Kezdjük.

Az egyik nővér a kezébe nyomta a szikét, amivel Suzannah

mélyen a beteg mellkasába vágott, majd az egyik gyakorló
orvos két kampóval széthúzta a bordákat. A szív ott vert
a szemük előtt, miközben minden ütemre nagy adag vért
lövellt a sebbe.

- Tűt kérek - közölte Suzannah. Közben az aorta sérülését

tanulmányozta, de közben már az agyműtétre gondolt. -
Készítsék elő a csontfűrészt is.
- Nincs szívműködés - jelentette be Rudy, aki az altatást
végezte.

Suzannah érezte, hogy belezsibbad a fejbőre. Ledobta a

tűt és elkezdte masszírozni a szívet. Az izmok görcsösen
összerándultak néha.

- Defibrillátort! - Ráhelyezte az elektródákat a csupasz

szívre.
- Kétszázra - mondta. - Álljanak hátrébb.

Mindenki hátrébb lépett az asztaltól.

- Rajta!

A szív megrándult a feszültségtől, de aztán megállt.

- Újra!

A szív megint összerándult, de aztán megállt. Suzannah

látta, hogy tiszta folyadék buggyan elő a feltépett
érből.

Most már tiszta plazma folyik az erekből. A férfi halott

volt.

Ő is hátralépett, miközben enyhén elszorult a torka.

- Ennyi - jelentette ki. - Exitált.

Mindenki abbahagyta a serénykedést és a doktornőre

nézett.

- Mindent megtettünk - közölte velük. - Már nem lehetett

raj ta segíteni.

Elfordult és letépte kezéről a kesztyűt, szája elől a

maszkot.

Hirtelen erős hányingert érzett. Gyűlölte, amikor meghalt

a keze alatt egy beteg. Különösen ilyen értelmetlenül.
Eszébe jutott, hogy a férfi vele akart beszélni.
Odafordult Robertához:

- Most már tudjuk, hogy kicsoda?

- Nem volt nála semmilyen igazolvány. De az a fickó, aki
behozta, azt mondta, hogy... John Stockwellnek hívják,
pontosabban hívták. - Roberta bizonytalankodva mondta a
nevet.
- Mi van?
- A pasas szerint Mr. Stockwell a CIA-nek dolgozott.
- Hol ez az ember? Szeretnék vele beszélni.

Roberta a váró felé fordult.

- Egy nagydarab fekete fickó, aki... már nincs itt.

Suzannah csalódottságot érzett.

- Mondott valami mást is?

Roberta a mennyezet felé fordította a szemeit.

- Nézzük csak, azt mondta, hogy épp Stockwell-lel

beszélgettek, amikor két símaszkos fickó rájuk törte az
ajtót és lőni kezdett. Stockwell viszonozta a tüzet, meg
is sebesítette az egyiket. A fekete szerint az egész
olyan gyorsan lezajlott, hogy szinte mozdulni sem tudott.
Az épségben maradt fegyveres kivette Stockwell zsebéből a
tárcáját és az igazolványait, aztán kivonszolta a társát.
Nézze, doktornő, ne haragudjon, hogy iderángattam. Ha
tudtam volna, hogy ilyen reménytelen a helyzet...
- Helyesen cselekedett - jegyezte meg Suzannah.

Roberta biccentett.

- Köszönöm. Majd Rudy kiállítja a halotti bizonyítványt.

Ó, már itt is vannak a rendőrök.
- Tudná tartani egy percig a frontot? - kérdezte
Suzannah. - Telefonálnom kell.
- Hát persze - Roberta gyors léptekkel a rendőrök elé
ment.

Suzannah fölemelte a kagylót és beütögette Sharon Harrad

számát. Miközben kicsengett a készülék, Suzannah
lepillantott a cipőjére. Apró vércseppek hullottak rá, de
már meg is barnultak.

- Tessék.
- Sharon? Itt Suzannah.
- Hogy vagy, kölyök?
- Voltam már rosszabbul is. Ide figyelj, volna egy
kérdésem. Aki a múltkor engem keresett, annak a fickónak
emlékszel a nevére?

Sharon bizonytalankodott.

- Mi történt?
- Épp most próbáltam megmenteni az életét - de meghalt.
Négy golyóval pumpálták tele.
- Értem - jegyezte meg Sharon színtelen hangon.
- Aki felkeresett, John Stockwell néven mutatkozott be?
- Igen - felelte Sharon - most, hogy mondod.

Suzannah nagyot sóhajtott.

- Mi folyik itt? - kérdezte aggodalmaskodva Sharon. -

Suzannah, csak nem bajban vagy?
- Nem tudom. De remélem, nem.

8.

Archer Montross remekül érezte magát, miközben átvágott a

friss havon az ügynökség pszichiátriai osztálya felé
vasárnap reggel. Élvezte a ködöt - ahogy az arca bal
oldalát hűsítette. Nem bánta, hogy az elmosódott képek
arra emlékeztették, milyen volt az élete, mielőtt
megkapta a mikrochipet.

Igazában persze Suzannah miatt érezte ilyen remekül

magát. Holott inkább aggódnia kellett volna, milyen
gondokat okozhat a nő. Mégis kellemes gondolatok
kavarogtak benne, amikor a nő fekete szemére, selymes
fehér bőrére gondolt...

Elég legyen. Lesz még erre bőven ideje. Most tiszta kell
legyen a feje. Néhány pillanat múlva találkozik Suzannah
régi kollégájával, dr. Michael Fachettel, akit operálás
közben fog megnézni. Közben választ tud adni a kérdésre:
Képes-e Fachet szakmai fejlődésre sebészként?
Lényegbevágó, hogy egyre több "szakértői" operáció
sikerüljön. A negyvenszázalékos ráta nem siker. Kevesen
vannak, akikből olyan szakértő lehet, amilyenre az
ügynökségnek szüksége van. Ha nem sikerült egy operáció,
akkor igen értékes embereket veszítettek el örökre.
Fachet nem volt hajlandó egy már beépített mikrolapka
eltávolítására, ugyanis állította, hogy a delikvens
bizonyosan megvakul.

Archer már előre örült annak, hogy mit fog tenni. Ő

pszichológusnak tanult, nem orvosnak. Annyira értett a
mikrolapkaműtéthez, amennyire egy intelligens laikus.
Most mégis ő dönt majd a nagy hatalmú dr. Fachet
jövőjéről. Ugyanis a döntés, hogy a sebész marad-e vagy
megy, nem annyira szakmai, mint inkább pszichológiai és
személyiségbeli alapokon múlik.

Ezeket más ember nem veszi észre, gondolta Archer, de én

igen. És nyitva tartom a szemem...
Jeges szél tépett bele a ködbe. Archer elment a
pszichiátriai osztály mellett és a fenyőerdő felé indult.
A fű bevizezte a nadrágja felhajtóját. Kár, hogy nem
lehetett ide járdát építeni. A járda viszont járókelőket
feltételez, és felhívja a figyelmet a fák közé rejtett
kis épületre.

Archer elkomorodott, amikor eszébe jutott, milyen közel

került a szakértői program ahhoz, hogy nyilvánosságra
kerüljön a titka. Ha John Stockwell kapcsolatba került
volna Suzannah-val vagy kiadja a sztorit a Pentagonnak...

De szerencsére nem tudta. Grayburn emberei remek munkát

végeztek. A jó öreg John egész ügyesen bánt a
huszankettessel ahhoz képest, hogy egy kis aktakukac
volt. Oda is került Suzannah elé, de már mesélni nem
tudott. Ha konzultáltak volna velem, mielőtt megpróbálják
rávenni a jelentkezésre, gandolta Archer, én
figyelmeztettem volna őket a kockázatra. Még egyszer nem
szabad elkövetnie ezt a hibát.

A Hármas számú Állomást rejtő fák előbukkantak a ködből.

Archer ment a kanyargó örvényen, élvezte a ginre
emlékeztető illatot, amely a tobozokból áradt felé. A
feje fölött megszólalt egy madár. Fölkapta a fejét és
addig fókuszálta a tekintetét, amíg tisztán nem látta
maga előtt a madár finoman metszett csőrét és tollait.
Közben odaért a kerítéshez. Egy táblán ez állt: Hármas
számú Kutatóállomás, USA Halászati Főfelügyelet,
Toxikológiai Laboratórium. Életveszély! Mérgező vegyi
anyagok. Idegeneknek belépni szigorúan tilos! Archernek
tetszett a tábla. Tökéletesen unalmas és érdektelen. Ki
tenné kockára az életét azért, hogy megnézzen néhány
döglött halat?

Az őr kilépett az árnyékból. Arcát vörösre csípte a

hideg, gallérját felhajtotta, felhőszerű lehelete
összekeveredett a köddel. Kezét combopisztolyának
markolatán tartotta. Mindegyik őr szerelmes volt a
combóba. A csúcstechnika legújabb terméke ugyanis, két
impregnált tűt lőtt ki. Az egyik, amelyet "taser"-nek
neveztek, azonnal megbénította az áldozatot. A másik
hagyományos nyugtatóba áztatott tű volt, amelyet
Verseddel kezeltek; a szer még azelőtt kiütötte a
betolakodót, mielőtt magához térhetett volna a taser
okozta sokkos állapotból. A Versed átmeneti amnéziát is
okoz, a lassan magához térő áldozat képtelen
visszaemlékezni arra, mi történt húsz perccel azelőtt,
hogy belélőtték volna a tűt. Így aztán ha a betolakodó
őrbe botlik, aki lebénítja, még csak arra sem fog
emlékezni, hogy bejutott-e a létesítménybe vagy sem.

- Jó hideg van, igaz, Lefty? - kérdezte Archer.

- Jó reggelt, Mr. Montross! - Lefty leengedte a kezét a
pisztoly agyáról és idegesen Archerre mosolygott.

Aki fázik, annak nemigen van humora. Archerben ott

bujkált a kisördög, hogy ne közölje az őrrel a napi
jelszót. Egyébként is hülyeség az egész. Van-e még egy
ember a kerek világon, aki hat láb magas, olyan
robusztus, mint egy súlyemelő és a fél arca megégett?
Hogy valaki megtévessze az őrt, annak össze kéne égetnie
az arcát. De ki tenne ilyet azért, hogy bejusson egy
halászati kutatóállomásra?

Archer úgy döntött, kegyesen viselkedik. Bemondta a

jelszót.

Lefty a csuklójára pillantott, ahová valószínű, minden

előírás ellenére, felírta a jelszót.

- Rendben, Mr. Montross - mondta. - Jó napot kívánok!

Az őr ezzel visszasietett a bódéjába. Egy másodperccel

később a kapu félresiklott. Archer végigment a zúzott
kővel borított úton az épülethez, amelynek ajtaját egy
plasztikkártyával nyitotta ki. Odabent a meleg levegőben
fertőtlenítőszer és padlóviasz szaga keveredett. Archer
kigombolta a kabátját, amikor becsukódott mögötte az
ajtó, egy keskeny folyosón odaballagott az ajtóhoz, amely
a műtőt körülvevő balkonhoz vezetett. A helyiségben
rettenetesen meleg volt. Kibújt a kabátjából, inge
mandzsettájával megtapogatta összeégett arcfelét és leült
az első sorba. David Mahoudot már előkészítették a
műtéthez abban a speciális székben, amelyet az
idegsebészek használnak agyműtétnél. Rákötötték a már
működő szívmonitorra és villogott annak a tévének a
képernyője is, amely majd a mikrolapka behelyezését
segíti. Egy férfi ápoló segítette föl dr. Michael
Fachetre a kesztyűt. A sebész fölpillantott a balkonra,
arca a maszk alatt kifejezéstelennek tűnt.

- Maga mit csinál itt? - kérdezte Archert.

Archer érezte, hogy az agya fókuszál.

- Csak nem zavarom, doktor? - nem törődött a válasszal,

de azért enyhe élvezettel töltötte el, hogy bosszantja a
sebészt.
- Nagyon kényes ez a műtét - mondta Fachet. - Nem akarom,
hogy akármi is elvonja a figyelmem. Attól félek, arra
kell kérjem, távozzék.
- Csendben maradok, doktor. Észre sem veszi, hogy itt
vagyok.
- Nagyon sajnálom, ez teljességgel kizárt.

Archer még jobban élvezte a dolgot. Hátradőlt a székben

és széttárta a kezét.

- Én meg attól félek, ez a döntés nem az ön

kompetenciájába tartozik.

A sebész szeme dühösen villogott.

- Ez az én műtőm, és én mondom meg, ki lehet idebent és

ki nem. Ha ragaszkodik ahhoz, hogy marad, akkor nincs
operáció.
- Arra kényszerít, hogy másik sebészt keressünk?

Az orvos élesen felnevetett.

- Nincs rajtam kívül más.

- Maga is tudja, hogy ez nem egészen igaz.

Dr. Fachet egy percig csak bámult rá, aztán a műtőasztal

felé fordult.
- Nekem mindegy, maradjon. De felesleges stressznek tesz
ki. Úgy fair, hogy ezt is figyelembe vegye, amikor a
jelentését írja.
- Egyszerűen felejtse el, hogy itt vagyok - mondta Archer
kedvesen - és vigyázzon nagyon Davidre, oké?

Archer előrehajolt és karját a balkon korlátjára

fektette. David Mahoud a különleges székben ült, fejét a
fejtartóhoz rögzítették. Archer fölfelé tartott
hüvelykujjával küldött neki valamelyes biztatást, mire
Mahoud álmosan visszamosolygott. Archer még a magasból is
jól látta, hogy Mahoud izzad. A műtéti helyet az ápoló
már előzőleg leborotválta, s bekente fertőtlenítő
Betadine-nal. Az aneszteziológus ott ült Mahoud mellett,
mivel már elérzéstelenítette a fejbőrt, egyelőre nem volt
más teendője. Mahoudot nyugtatókkal leszedálták,
amennyire lehet valakit, aki pontosan tisztában van vele,
hogy meg fogják fúrni a koponyáját és a fejében
kotorásznak.

Dr. Fachet a monitorra pillantott.

- Húzzák odébb ezt a lámpát - csattant föl, mire zümmögve

odébb mozdult a lámpa, hogy ne csillojon be a monitor.

Kék markertollával dr. Fachet kört rajzolt a koponyára,

bejelölte a vágás helyét. Ezután ugyanezen a vonalon egy
szikével haladt keresztül, s a nyomában kiserkent a vér.
Az asszisztens elszívóval eltűntette a nyomokat. Archer
élvezettel figyelt. Olvasott már arról a féltve őrzött
rítusról, ahogyan egy műtétnek nekikezdenek. Maga is
megtapasztalta már saját magán. De ez lesz az első
alkalom, hogy látni is fogja.

Dr. Fachet ezután a kezébe vett egy rozsdamentes

acélfúrót és egy ponton Mahoud koponyájához illesztette
és belefúrt. Archer érezte, hogy a tarkóján libabőrös
lesz a nyaka...

Ahogy óvatosan haladt előre a fúró, úgy pottyantak le a

padlóra a felpöndörödő csontdarabok, mint borbélynál a
levágott tincsek. Archer ismét megborzongott, emlékezett
arra a négy évvel ezelőtti napra, bár akkor alig törődött
a dologgal, annyira leszedálták. Arra azonban pontosan
emlékezett, hogy akkor ettől a hangtól kegyetlenül
viszketni kezdett az orra.

Dr. Fachet négy lyukat fúrt a koponyába, ezután egy

kicsiny korongfűrésszel összekötötte a lyukakat. A fűrész
úgy zümmögött, mint egy rovar. Égett csont szaga
csapódott Archer orrába. Dr. Fachet végül egy csipesszel
megfogta a körbevágott csontdarabot és kiemelte, majd egy
tálba tette. Amikor elkészül, akkor majd visszahelyezi a
lyukra.

Az elszívó megint működni kezdett, eltüntette a vért.

Archer előredőlt és megpillantotta a rózsaszín agyburkot,

a dura matert. Megérintette a csodás érzés: az erektől
szabdalt membrán alatt ott volt az agy. Az agy, amelyet
most örökre megváltoztatnak.

Feltéve, ha dr. Fachetnek sikerül.

A dolog aggasztotta Archert. Mahoud több mint egyszerűen

ígéretes figura, kiváló Baath-párt szakértő, aki maga is
sok évet élt Irakban. Legalább olyan jól értett Irakhoz,
mint amennyire John Stockwell. Sőt jobb volt, mert
Stockwellel ellentétben azonnal megértette, milyen
lehetőség adatik meg neki. Ha dr. Fachet elszúrja
Mahoudot, akkor az komoly veszteséget jelent.

A sebész a szikéjével X alakú vágást ejtett a dura

materen, majd kihajtotta a háromszög alakú szövetet és
egy-egy csipesszel rögzítette őket. Most pontosan
belelátott David Mahoud két agyféltekéje közé. Archer
látta, hogy az orvos egy pillantást vet a képernyőre.
Ettől világos lett számára, mi az a gurgulázó hang, amit
eddig hallott: Mahoud vére, ahogy ütemesen átfolyik az
ereken. Attól, hogy Mahoud ül, nagyobb lett a kockázata
annak, hogy levegő kerülhet a véráramba.

Az asszisztens most egy öthüvelykes, több párhuzamos

fémszalagból álló eszközt adott dr. Fachet kezébe. Az
orvos ezzel óvatosan behatolt a két agyfélteke közé,
kitágította a csatornát a corpus callosum felé. Ezután
egy drótszerű eszközzel beleengedte a mikrolapkát a
csatornába. Archer előrébb hajolt, hogy jobban lásson.
Ahogy a szonda lejjebb ereszkedett, a monitoron lassan
feltűnt a corpus callosum, amelyen keresztül a két
agyfélteke kapcsolatban áll egymással. Ha véletlenül
átvágnák ezt a szervet, a két agyfélteke között a szó
szoros értelmében megszűnik a kommunikáció. Ennek a
szervnek a végében van az a terület, ahol a vizuális
jelek vándorolnak a két félteke között. Erre a
kereszteződésre kell ráhelyezni a mikrolapkát - a
homloklebenyen túlságosan nagy a látóközpont, semhogy egy
apró chippel át lehessen érni. A két szem közötti
jelcsere két másik helyen is létrejön - szerencsére.

Archer nem tudta, miért választotta a corpus callosumot

Lancaster. Miért nem az X alakú optikai chiasmust? Ez
ugyanis pontosan a szem mögött helyezkedik el és minden
vizuális jel áthalad rajta. A corpus callosumon ugyan
kevesebb információ áramlik keresztül, viszont ezek az
információk sokkal rendezettebbek, az agy már értelmezte
őket. Lancaster tisztában volt azzal, hogy ezen a
választáson múlik a chip sikere vagy bukása. Nagyon
egyszerű volt Lancaster érvelése - nevezetesen: könnyebb
azonosítani egy kirakós játék képét, ha látunk belőle
néhány teljesen összerakott részletet, mintha az ember a
halomba hordott elemeket nézné.

Archer megcsóválta a fejét. A zsenialitás mindig utólag

lesz nagyon egyszerű. Most, hogy a corpus callosumra
pillantott, Archert elfogta a rémült csodálkozás.
Lancaster döntése sokkal több volt, mint egyszerű
rögtönzés. Ha összekötik a mikrolapkával ezt az
idegpályákkal zsúfolt szervet, akkor sokkal több dolog
történik ott, mint vizuális információk egyszerű cseréje.

Archer figyelte, ahogy dr. Fachet közelebb hajol a

monitorhoz és Mahoud agyának képét nézi.

- David, most arra kérem, csukja be a szemét, és tartsa

úgy, amíg nem szólok. Egy perc és mindenféle villogó
fényeket fog látni. Amint meglátja ezt, azonnal szóljon.
- Igen - felelte Mahoud.

Dr. Fachet válla összegörnyedt. Ez volt a műtét

legnehezebb része, amellyel a világon csak három ember
tud sikerrel megbirkózni. Egy milliméter eltérés
akármelyik irányba, a mikrolapka ugyan javítja a látást,
de a kívánatos mellékhatás elmarad. Archer hirtelen
beleképzelte magát Mahoud bőrébe. Neki nem volt szüksége
a mikrochipre, hogy lásson. Ha dr. Fachetnek nem sikerül,
akkor Mahoud visszamegy a normális életbe, és lesz
továbbra is egy egyszerű Irak-szakértő. Mahoud azonban
ambíciózus ember volt, és Archer tudta, hogy nagyon is el
lenne keseredve.

A "szakértői program" vezetője pedig még csalódottabb

lenne.

- Fényeket látok - szólalt meg Mahoud. - Vöröses

narancsszínű fényeket!
- Villognak vagy állandóak?
- Mozdulatlanok.

Dr. Fachet kicsit mozdított a szondán, miközben szemét

nem vette le a monitorröl. Archer észrevette, hogy
átizzadt a sebész sapkája.

- És most?
- Most is mozdulatlanok - felelte Mahoud. - De valahogy
kékebbek.
- Jó. És nem lát sávokat?
- De igen.
- Nézze, David, mondjon meg mindent, amit lát - azonnal
közölje és semmit se hagyjon ki!
- Bocs, doki. Értem... ezek függőleges sávok.

Dr. Fachet most csak épphogy elmozdította a szondát.

- Most a sávok lassan egymásba hajolnak - közölte Mahoud.

- Most már vízszintesen fekszenek és villognak.
Kobaltkékek! Hoppá! Most megint vörösek - nem, kékek.
Dr. Fachet láthatóan megenyhült.

- Jól van. Most lazítson, de ne nyissa ki a szemét.

- Most egy folyót látok. Nem is, egy vonatot. Hihetetlen!
- Remek! - Dr. Fachet rendkívül óvatosan megnyomta a
szondája végén a kiengedő gombot.

Archer látta a monitoron, ahogy az apró lapka kiszabadul

a szonda végéről és belesüllyed az idegkötegek közé, mint
egy pók a hálójába.

Megborzongott. Olyan törékeny ez a chip. Micsoda munka

lehetett ilyen kicsire elkészíteni! De ez lényeges volt.
Még ha a fertőzés nem is okozott problémát, az ember nem
közlekedhet mindenféle drótokkal a fején, amivel egy
külső számítógéphez kötik. Az elem alkotja a lapka
tömegének túlnyomó részét, és ez a rész aggasztotta
Archert. Mi lesz, ha kimerül? Megvakulok, gondolta.

Elveszíti a különleges képességeit.

Archer lerázta magáról a rettegést, mint kutya a vizet.

Most teljesen irracionálisan viselkedett. A látáshoz
olyan csekély elektromosságra van szükség, hogy a lapka
legalább száz évig képes működni. Ha már rég a sírban
leszek, az agyam még mindig működik.

Dr. Fachet kihúzta a csövet Mahoud agyából.

Visszaillesztette az agyhártya felhajtott részeit,
összevarrta őket, aztán visszahelyezte a kifűrészelt
csontot is, végül ráhajtotta a bőrt a nyílásra.

- Végeztünk, David - mondta.

Mahoud torkából álmos hang tört elő. Az asszisztens

kilazította a fejrögzítő szíjait és levette róla. Az
aneszteziológus unottan fölállt és kiment a helyiségből.
Dr. Fachet megfordult és támadóan nézett Archerre.

- Nos?
- Nos micsoda, doktor? - kérdezte vissza Archer
ártatlanul.
- Mi a véleménye? Látta, amit látni akart?

Még nem, gondolta Archer. De látni fogom.

- Köszönöm, dr. Fachet. Nagyon tanulságos volt.

Dr. Fachet megfordult, lerángatta a kezéről a

műtőskesztyűt és kicsörtetett a műtőből. Archer nézett
utána, elengedte magát, pihent, míg a műtőssegéd kitolta
Mahoudot a helyiségből. A műtőlámpa fénye kialudt.
Műszerek csörömpöltek, üveg csörrent - a segéd rendbe
szedte a műtőt. Aztán ez a segéd is távozott, mielőtt
lejjebb csavarta a világítást.

Archer csak ült a sötétben és várt. Nem látta maga előtt

Fachet jövőjét. Órákba, de akár napokba is beletelhet,
amíg megjelenik előtte a kép.

Csak ült a kényelmesen kárpitozott fotelban és hallgatta

az elszívót, amely kiszippantotta a baktériumokkal teli
levegőt a helyiségből.

Gondolatai visszatértek Suzannah-hoz. Enyhe szexuális

vágyat érzett. Mit csinált a galériában, kedves Suzannah?
Megkérte Andrew magát arra, hogy kivegye az agyából a
lapkát?

Esetleg bele is szeretett a festőbe?

A gondolattól megkeseredett Archer szája íze. Suzannah

már az egyetemen felnézeti a művészre. Már amennyiben így
lehet nevezni valakit, akinek a képei rendszerint nem
emlékeztetnek semmire. Archer gonoszul elmosolyodott. Még
mindig féltékeny a nőre, holott az még azt sem tudta,
hogy egyáltalán szerelmes beléje.

Nem számított, hogy valódi érzelmek ezek vagy a

mikrolapka tette. Csak annyit kell tennie, hogy rossz
véleményt ad Fachetről, és abban a pillanatban nagyobb
szükség lesz Suzannah-ra, mint valaha. És akkor elkapják
ezt a gyönyörű pillangót.
Milyen lesz majd az a pillanat, amikor összetalálkoznak?
Mint mindig, a nő most is nyilván bele fog nézni a
szemébe. Még mindig megjátssza, hogy nem érez semmi
taszítót benne?

Jó lesz megint a nő közelében lenni, beszívni a parfümje

illatát, hallani a hangját. Archernek eszébe jutott,
hogyan érintette meg lopva a nőt - ahogy kollegálisan
megveregette a vállát. Felidézte a bőrének tapintását,
meleg volt és rugalmas - de jó lesz megint megérinteni.

Talán nem is csak megérinteni fogja.

Ha visszautasítja a szakértői program főnökének ajánlatát

- és biztosan ezt fogja tenni - akkor rábízzák majd a
lányt, a régi barátra, hogy ő beszélje rá. És én rá is
beszélem, gondolta Archer mély meggyőződéssel. Kerül,
amibe kerül. Mert ahhoz a lány túlságosan szép és
túlságosan fiatal, hogy meghaljon.

9.

Suzannah ott várakozott az Elkülönítő acélajtaja előtt,

míg Sharon Harrad ki nem jött. Egy megtermett fiatal
ápoló követte a barátnőjét. Suzannah még a felvételes
rendelőből ismerte, amelynek nem voltak önálló
elmeápolói, így aztán a pszichiátriáról kellett mindig
őket hívni, ha netán szükség volt rájuk.

- Helló, Curtis - üdvözölte a férfit.

- Üdv, dr. Lord. - Curtis zavartan elmosolyodott.
- Suzannah, de jó, hogy látlak! - így Sharon. Egy
mozdulattal búcsút intett Curtisnek, aki slusszkulcsát
csörgetve vágott keresztül az előtéren.
- Hál istennek, vége mára - mondta Sharon és a párnázott
acélajtóra pillantott.
- Nehéz beteg? - érdeklődött Suzannah.
- A pasas megharapta a szobatársát - felelte Sharon.

Suzannah megeresztett egy grimaszt.

- Randa ügy.
- Nekem mondod? Be kellett adjak egymillió-kétszázezer
egység penicillint az egyik legkeményebb tűfóbiásunknak.
- És miért harapta meg?
- Miért is? Nézzük csak, a hosszabb válasz-változatban
benne van a vécére szoktatás, az Ödipusz-komplexus vagy a
rossz beidegződés problémája, ahogy tetszik és a melyik
iskolának vagy a híve. A rövidebb változat lényege az,
hogy a pasas hosszú ideje csak úgy tett, mintha bevenné a
gyógyszereit. Élvezi, hogy vadulhat - tette hozzá Sharon
elgondolkodva. - Én is inkább ezt választanám, mint a
Haldolt.
- Amit H-vitaminnak hívtok.

Sharon felsóhajtott.

- Hát igen. Az általam legkevésbé kedvelt vitamin. De mi

a választék? Mondtam is Drakula grófnak, hogy ha nem
veszi be a gyógyszert, akkor marad az elkülönítőben, ahol
senkit nem tud megharapni. Erre azt mondja: "Jól
hangzik." Ma még lehet, hogy így is gondolja. Bízom
benne, hogy holnap már önként jelentkezik a gyógyszerért,
hogy kiengedjem. Gyűlölöm bezárni az embereket. Néha azt
kívánom, bárcsak sebésznek mentem volna.
- Csak néha?

Sharon enyhén elmosolyodott.

- Nem viccelek. Ti, metélők, láttok egy tumort,

kimetszitek; egy lyukat, azt szépen összevarrjátok.
- Tegnap este - szólt közbe Suzannah - megpróbáltam
bestoppolni egy pasast, akin négy lyuk volt. A bélelt
doboz, amibe kerül, valamivel szűkösebb, mint az
Elkülönítő, és reménye sincs, hogy egyszer kijöjjön
onnét.

Sharon megérintette a karját.

- Tudom. Kemény dolog.

- Bocs, eszem ágában sem volt összehasonlítani a
munkánkat. Csak utálom, ha a kezeim közt halnak meg, még
ha nincs is sok remény. - Suzannah csak most vette észre,
hogy úgy beszél, hogy közben összeszorítja a fogát.
Idegesen legyintett.
- Akarsz róla beszélni? - Sharon a folyosó végén lévő
irodája felé biccentett.
- Igen, azt hiszem. De nem úgy, ahogy gondolod. Tudsz
valamit mondani nekem John Stockwellről?
- Azt hiszem, nem túl sokat. De ha lejössz a felvételre,
akkor előbányászom neked a kartonját. De még az anamnézis
felvétele közben meglógott.
- Köszi, ez is sokat segítene. - Suzannah az órájára
pillantott. - Van rá esély, hogy most meg tudjuk
csinálni? Jay egy órán belül megérkezik és remélem, hogy
el tudok addig szabadulni innét.

Sharon elmosolyodott.

- Ah, a vasárnapi románc. Vonzóbb, mint a pszichiátria a

hét bármely napján.

Suzannah fogta Jay kezét és hátrafelé korcsolyázott. A

férfi tökéletesen egy ütemben ment vele, hullámzott a
válla, miközben a szemébe nézett. A nő hallgatta, ahogy
surrog a korcsolyájuk a jégen, tetszett neki ez a hang -
krcs, srcs, krcs. A hideg szél a tarkójába vágott.
Érezte a hó illatát, ahogy a hideg pelyhek a forró
arcának csapódnak. Jay feje mögött látta a jégpálya
szélén álló tömeget, még messzebb pedig a washingtoni
épületeket. Remekül érezte magát, hogy ismét mozog annyi
kihagyott kocogás után. Belélegezte a friss, hideg
levegőt, jobban érezte magát, mint napok óta bármikor -
pontosabban azóta, hogy Jay elutazott Texasba.

- Nagyon jól csinálod - jegyezte meg Jay. - Az ember azt

hinné, hogy északon nőttél föl.
- Michigan tele van tavakkal, télen pedig mindenki
korcsolyázik. Én valamikor nagyon szerettem. Ha feljön a
hold, a jég olyan, mint a higany. Ahogy suhan rajta az
ember... hihetetlenül szabadnak érzi magát. Nagyon
örülök, hogy egy nappal korábban jöttél vissza.
- Már belefáradtam, hogy Tallulah-val kell aludjak.

Suzannah fölhúzta a szemöldökét.

- Hogy mondod?
- Az apám ír szetteréről van szó. Folyton mellém feküdt
az ágyba, és reggel pedig borzasztó büdös a pofája.
- Bárcsak a többi nő is ugyanilyen vonzó lenne számodra.
Tehát remekül érezted magad?

A férfi elmosolyodott.

- Nagyon jó volt otthon lenni. Legközelebb neked is el

kell jönnöd. Már mindenki nagyon vár.
- Én is szeretnék. - Suzannah szeretettel gondolt Jay
apjára, Dickre, a tiszteletre méltó austini ügyvédre, aki
őszebb és súlyosabb, mint a fia, de ugyanolyan erős
felépítésű, és anyjára, Joanra, a kifinomult és
szeretetre méltó texasi nőre, aki nemrég még egy
osztályra való virgonc gyereket tartott kordában az
iskolában. Joan és Dick azért röpültek keletre
Hálaadásra, hogy vele megismerkedjenek. Amikor elutaztak,
Jay anyja ezt mondta a fiának: - Ha nem veszed el ezt a
lányt, akkor én fogadom örökbe.

- Amiről a vacsoránál beszéltünk - jegyezte meg Jay -

azt megnézhetem a Postnál, hátha tudnak valamit erről a
Stockwell pasasról.
- Ez jó lenne.
- Engem nem érdekelne annyira. Szerintem az lesz, ahogyan
a zsaruk mondták - lement a Tizennegyedik utcába, hogy
kikapjon egy kurvát és véletlenül lelőtték egy betörés
során.
- De miért érdeklődött Sharonnál rólam néhány napja?

Jay finoman megfordította a nőt, most ő korcsolyázott

hátrafelé.

- Lehet, hogy ott lófrált a felvételi szoba körül, és

valahogy megtetszettél neki. Szerintem ez is
elképzelhető.
- De miért lófrált arrafelé?
- Ide figyelj, Suze, már sok hírszerző pasival
beszélgettem. A legtöbbjük igen jó eszű öreg szivar.
Néhányuk azonban olyan ostoba, mint egy barom, mint egy
lebéklyózott bika. Rengeteg a stressz a melójukban.
Stockwell már nyilván sokszor járt felétek, megpróbálta
fölvetetni magát valahogy, hogy rendbe rakják az idegeit.
Te elég sokszor megfordulsz arrafelé, hogy megismerjen.
Nekem nagyon tetszel ebben a remek kis rövid szoknyában.
Eszméletlen gusztusosak a lábaid.
- Nyilván azért, mert a hideg miatt négy harisnyanadrágot
húztam magamra.
- Akarsz bemenni?

Ahogy a férfi megkérdezte ezt, azonnal kellemes

forróságot keltett Suzannah alhasában.

- Hozzád?

A férfi nem válaszolt azonnal.

- Mit szólnál a Hay-Adams Hotelhez? Csak néhány tömbnyire

van innen.
- Egy hotelbe menjünk?
- Nem egy hotelbe, hanem a hotelbe! Ez a legszuperebb
egész Washingtonban. Remek lesz. Felküldetünk egy Dom
Perignont a szobaszolgálattal meg egy kis csokit.

A nő kihallotta a férfi hangjából a könyörgést, és

megértette, miért nem akarja látni egyelőre a lakását.
Nem akar egy szobában lenni az üresen bólogató
szövegszerkesztő vádlóan néző képernyőjével. Suzannah nem
örült a dolognak különösebben, de nem volt olyan a
helyzet, hogy elkezdjen erről vitatkozni.

- Oké - mondta végül.

Egy félórával később benn ült a hatalmas süllyesztett

kádban és hallgatta, hogy énekelget Jay a hálószobában. A
hely pontosan olyan volt, ahogyan Jay leírta, süppedős
szőnyegek, XIV. Lajos korabeli karszékek, minden az
amerikai arisztokrácia igényei szerint.

Suzannah-nak minden tetszett, de nem tudott nem arra

gondolni, hogy Jay esetleg más nőket is hozott már ide.
Na és? - gondolta magában és elhessegette magától a
féltékenység gondolatát. Ez már történelem. Most mi
vagyunk.

És egyébként is, nem te voltál egy idegen férfival

vacsorázni tegnap este egy elegáns georgetowni
étteremben? Ugye ezt elfelejtetted említeni Jaynek, nem
igaz?

Jay bejött a fürdőszobába, csak a farmere volt rajta.

Mellkasa izmos volt és barna.

- Bekapcsoltad a pezsgőfürdőt - mondta panaszosan. -

Pedig melléd akartam bújni.
- Na, tessék, még van hely - mondta a nő és megpaskolta
maga mellett a vizet.
- Hogy utána liliomillatban ússzon mindenem? Nem, köszi,
hölgyem.
- Akkor legalább a hátam mosd meg!

Suzannah előrehajolt, Jay pedig letérdelt melléje a

kádhoz. Finom kezekkel köröket rajzolt a szivaccsal a
hátára, végigmasszírozta a gerincét. A nő érezte, hogy
kellemes melegség árad szét benne. A kádban elnyúlva
felnézett a férfira.

- Már megint front van? - kérdezte a férfi, miközben

megvillantak azok a csodálatos apró szeplők az arcán.
Olyan csodálatos kékek voltak a szemei, mint a texasi
égbolt.

A nő bólintott, miközben a férfi kezeit nézte, amelyek

eltűntek a habok alatt, aztán megtalálták a mellét,
finoman megszorították, mellbimbóit megcirógatták.
Érezte, hogy a kezek végigcsúsznak a bordáin, le a
hasára. Odabent egyre fokozódott benne a melegség. A nő
felsóhajtott, amikor a kéz még lejjebb kúszott. A férfi
arca már az ő arcához ért.

- Szeretlek, dr. Suzannah Lord.

- Óóóó! - válaszolta a nől aki már képtelen volt
gondolkodni. - Ó, Jay, óóóó...!
A férfi izmos karjai a térdei és a válla alá kúsztak,
kiemelték a kádból. Miközben a nappali felé vitte, Jay
lekapott egy törülközőt az akasztóról. A nő mosolyogva
figyelte, ahogy a férfi fél kézzel elteríti a törülközőt
a földön, majd leteszi rá. Jay is lefeküdt, Suzannah az
oldalára heveredett, megtalálta a férfi cipzárját, és
izgatottan tapasztalta a robusztus duzzanatot alatta.
Lassan lehúzta a cipzárt, aztán Jay kibújt a nadrágjából,
miközben finoman megcsókolta. A nő megtalálta a férfi
nyelvét, amely enyhén sós volt. A férfi föléje
hengeredett, teste sikamlós lett a habtól. Könnyedén a
nőbe hatolt, miközben a hátát a karjában tartotta.
Finoman megcsókolta a mellbimbóját, amitől érzéki
hullámok árasztották el Suzannah-t. A nő beletúrt a férfi
sűrű hajába, ráfonódott a szájára, miközben a férfi előbb
lassan, aztán egyre gyorsabban mozogni kezdett.

A melegség szétáradt benne, miközben a férfi csodálatos

keménysége egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt beléje.

- Ó, Jay! Ó, Istenem, Jay...!

Távolról hallotta, hogy a férfi hosszan felnyög a

gyönyörtől.

Jay szorosan tartotta a karjában, miközben a nyakát

csókolgatta. A szeretkezés melege összemosódott a
habfürdő selymességével. Érezte, hogy a férfi végigtörli
a frottírtörülközővel, aztán finom mozdulattal az ágyba
emeli, majd mellébújik, s lassan a szoba eltűnt az egyre
nagyobb sötétségben. A férfi karjaiban zuhant álomba.

Egy pillanatra felébredt Suzannah az éjszaka, mintha egy

taxi dudáját hallotta volna. Hirtelen nem tudta, hol van,
de aztán az eszébe jutott. A hálószoba magas ablakain át
beszűrődtek a főváros éjszakai fényei. Hallotta, hogy Jay
egyenletesen szuszog mellette. Megsimogatta a mellkasát,
ujjaival beletúrt mellszőrzetébe. Csodálatosan boldognak
érezte magát...

És csak épp egy kicsit kényelmetlenül.

A mikrochip jutott eszébe.

Mi van, ha Andrew nem mondott tegnap este igazat,

gondolta. Vajon valóban azt hiszi-e, hogy minden gondját
a mikrolapka okozza?

Elment Lancasterhez is - de mégsem beszélt semmit a

találkozásról.

Vajon más is volt Lancasternél hasonló panaszokkal?

Suzannah nem akart belemélyedni a dologba. De az agya
perverz módon szinte elébe tálalta, mit kell tennie.
Felhívhatná az egyik önként vállalkozót, és
megkérdezhetné tőle, hogy van. Ha semmi gond, akkor
minden oké; egyszer s mindenkorra ejtheti a dolgot.

Ha nem... nos, majd meglátja, ezzel mit kell tennie.

Suzannah elégedetten zuhant vissza az álomba, de előbb

szorosan odabújt Jayhez...

Nem tudott Suzannah egészen hétfő estig telefonálni. A

sebészeti ügyelet reggeltől volt, aztán egy hívás a
baleseti sebről: egy egyetemista a Katolikus Egyetemről
kiesett a hálószoba ablakán. Gerinctörés, tüdővérzés,
tizenkét ablakos bordatörés, illetve egy csúnya lábtörés,
amikhez ortopéd sebészkollégát kellett riasztani. Későn
keveredett a magánrendelésére, ugyanis egy laborleletet
megkapott még indulás előtt, amelyben megerősítették,
hogy a szövetminták alapján mellrákról van szó. Újabb
órát kellett egy zokogó fiatalasszonnyal töltsön, akinek
igazán nem kellett volna ilyen fiatalon szembenéznie
ezzel a rémületes fejleménnyel.

Hét körül ért haza. Juli megvárta a vacsorával, a kedvenc

olasz ételével, a pasta primaverával. J. D. kedvesen
panaszkodott, hogy eddig kellett éheznie. Hogy fog így ő
nagyra nőni, ha az anyja és a nénje csak növénnyel meg
tésztával eteti?

Vacsora után Suzannah felhívta Jay-t, aki vissza akart

menni a Hay-Adamsbe aznap is. A nő nevetve ajánlotta,
hogy inkább írja a könyvét - aztán majd később hívja
vissza megint.

Tudta, hogy le kell mennie az ő lakrészébe, hogy

megkeresse az önkéntesek neveit, hogy el kell kezdjen
telefonálni, de valahogy nem akaródzott neki. Inkább azt
figyelte, ahogy Juli és a fia elmerülnek egy új
komputeres játékban.

Rajta, ess már túl rajta, biztatta magát.

Lent a hálószobájában elkezdte átnézni a legalsó fiókot,

amelyben a kórtörténeteket tartotta. Az 1988-as és 1989-
es kartonok között kell lennie az önkéntesekének is.
Mindenki belekerült akkor ebbe a sajátos magánnaplóba -
akinek tumora volt vagy valami olyan jellegzetessége,
amit nem akart elfelejteni.

Suzannah lassan átlapozta az 1988-as feljegyzéseit, de

lassult a tempó, ahogy közeledett az ominózus július 13-
a, amikor Lancaster éjszaka visszaosont a laborba.
Hirtelen megfájdult Suzannah gyomra. Nem írt aznapról
semmit, s az üres lap még jobban nyomasztotta, mint a
szavak tették volna.

Nyomorult, arrogáns állat! Meggondoltad valaha, mit

tettél?

Suzannah fölállt és vett egy mély lélegzetet.

Amikor leült, félretolta a feljegyzéseit és kézbe vette a

listát megint. Hét név, ami kezdetnek megteszi. Kezdett
telefonálni. Lori Fischbeint érte el először. Lori
rendben volt, mindenre tökéletesen emlékezett. Nem,
problémája nincs a műtét óta. Tökéletesen lát.

Hasonló beszélgetést folytatott Brandon Tate-tel.

Sherri De Longgal.

Mike Anzeloni nem volt otthon.

Suzannah a fennmaradó nevekre nézett, és lelohadt a
lelkesedése. Miért is csinálja ezt egyáltalán?

Mert Andrew Dugan azt akarta, hogy valaki vegye ki az

agyából azt a nyomorult szerkezetet. Ugyanazt a dolgot,
amit heteken belül több ezer ember agyába fognak
beleültetni.

Suzannah a következő számot tárcsázta, Trícia Fiore-ét.

Trícia tanárnő volt, ő kapta meg először a mikrochipet.

- Igen.

A hang mély volt és nyugodt.

- Trícia?
- Igen, kivel beszélek?

Suzannah-t kényelmetlenül érte ez a kimért hang.

- Suzannah Lord beszél, aki négy évvel ezelőtt dr.

Lancaster egyik asszisztense volt.

Hosszú csend támadt a kagylóban.

- Trícia?
- Igen, emlékszem magára. Mit óhajt?

A gyorsan elhadart szavak ellenére Trícia hangja most is

furcsán nyugodt volt. Vajon be van kábítózva? - gondolta
Suzannah. De nem csúsznak össze a szavai.

- Utólagos kontrollképpen felhívom az annak idején önként

jelentkező kísérleti alanyainkat...
- Pedig én azt hallottam, hogy abbahagyta az egészet és
ma már nem is idegsebészkedik...
- Így van - felelte Suzannah bizonytalanul, mert úgy
érezte, ezzel végleg elszállt az együttműködés reménye.
De ez valóban Trícia lenne? Mi baja lehet?
- Az a lényeg, hogy maga nem segíthet rajtam - mondta a
nő.
Suzannah-nak megsajdult a gyomra.

- Segíteni magán? Miért, valami baj van?

- Mindennel baj van. Nem kellett volna vállalnom a
műtétet. Inkább vakultam volna meg. Igaz, akkor nem
dolgozhattam volna a gyerekekkel. És dr. Lancaster nem
segít, sőt. Már figyeltet is.

Suzannah érezte, ahogy libabőrös lesz a fejbőre.

- Trícia, szeretnék magával személyesen is beszélni.

Átmehetek magához?
- Nem számít semmit. - Nem volt semmi sértettség a
hangban, ami pedig illett volna a tartalomhoz. - Ezek meg
akarnak engem ölni - folytatta passzív hangon. - Meg
fogok halni. És ezt tisztán látom.
- Maradjon, ahol van! - kiáltotta Suzannah. - Ott vagyok
húsz percen belül. Trícia! Trícia, hall engem?
- Köszönöm, hogy felhívott, dr. Lord.

A vonal szaggatott hangon sípolt. Suzannah fölszaladt az

emeletre, rettegett Trícia miatt, Triciától, s most úgy
érezte, hogy ez a húsz perc maga az örökkévalóság.

10.

Suzannah a 911-es segélyhívó számot tárcsázta és bemondta

Trícia címét. A diszpécser közölte, hogy minden egységet
egy tűzesethez vezényeltek, de azonnal küld valakit,
amint tud. Suzannah már-már azt kiabálta, hogy ez sokkal
fontosabb.

De ez nem igaz.

Végül is Triciát nem fenyegeti ebben a pillanatban semmi.

Csak egy megérzés az egész, a hangjából áradó ijesztő
komorság miatt.

Suzannah fölkapta az orvosi táskáját, a kocsija kulcsait

és felszaladt. Juli és J. D. még mindig a számítógépen
játszottak.
- Az egyik betegem bajban van - mondta Suzannah. - A
mentők mind egy tűzesetnél vannak.

Juli fölállt.

- Szükséged van segítségre?

- Jó lenne, de mi lesz J. D. -vel?
- Átviszem Joe-hoz és Clairhez.
- Hé - csattant föl J. D. - Vigyetek engem is magatokkal!
- Most nem - felelte Juli.
- Jézusom, tudok vigyázni magamra. Nem vagyok már gyerek!
- Suze, légy szíves, vidd át "nagypapát" Joe-ékhoz, én
addig előhozom a Porschét.

Suzannah tiltakozni akart, hogy mehetnek az ő kocsijával

is, de rájött, hogy jobb most a Porsche. Gyorsan oda kell
érniük - nagyon gyorsan - és az ő öreg Chevyje lehet,
hogy el sem indulna ilyen hidegben. Miközben átfutottak a
fiúval az utca másik oldalára, belebújt a kabátja egyik
ujjába. A jeges szél az arcába csapott. Hallotta a
Porsche motorjának torokhangját, ahogy kifordult a
járdára. A másik kabátujjal csak addigra birkózott meg,
mire visszaért a kocsihoz. Beült és bemondta a címet
kitépett noteszlapjáról.

A Porsche csikorgó gumikkal ugrott meg. Suzannah

imádkozott, hogy az 50-es útnál zöld legyen a lámpa.
Igen, az... oh nem, most váltott sárgára! A kerekek
megint csikorogtak, ahogy Juli fékezett a
kereszteződésben. Amikor kint voltak a sztrádán, Suzannah
szinte kényszerítette magát, hogy nyugodtan hátradőljön
az ülésben. Most már nincs egyéb teendője, mint remélni,
hogy tévedett Triciával kapcsolatban; ha mégsem, akkor
hinni, hogy időben érkeznek.

- Ez a nő - Trícia Fiore-nak hívják - igazában nem is a

betegem - magyarázta Julinek. - Őnála építettük be
először a chipet négy éve. Ez a kocsi nem tud gyorsabban
menni?

Juli egy pillantás erejéig feléje fordult, aztán

beletaposott a gázba. Suzannah érezte, ahogy belefeszíti
a sebesség az ülésbe. A tölgyek, amelyek az 50-es út
házai előtt sorakoztak, szinte összefolytak, ahogy
elszáguldottak mellettük. Julinek nem okozott gondot a
gyér forgalomban való manőverezés hetvenöt mérfölddel.
Csak akkor lassított, amikor ráfordultak a 7-es útra, de
aztán ismét felgyorsított.

- És mi történt? - kérdezte Juli. - Trícia gyógyszert

vett be?
- Még nem.
- De ezzel fenyegetőzött?
- Hát, nem egészen pontosan...

Juli meglepetten nézett a húgára, igaz, csak egy

pillanatra.

- Akkor miből gondolod, hogy Trícia bajban van?

- Nem stimmelt a hangja ahhoz, amit mondott. Vagy
rémültebben vagy depressziósabban kellett volna
beszéljen. Ha van érzelem a hangban, akkor azt jelenti,
hogy az ember még küzd. De ha egyáltalán nincs érzelem,
amikor pedig lennie kéne, az nagyon rossz jel.
- Honnan tudod, hogy nem csak egy hideg fejű narkós, aki
meg van győződve róla, hogy a kezében tartja a dolgot?
- Éppen ez az, valóban tudja, mit kell csinálnia. Nem
csak a helyzetet ellenőrzi, tudja a megoldást is. Ez
pedig az, hogy végeznie kell magával.
- Honnan veszed?
- Nem tudom megmagyarázni. De nem is megérzés.
Kihallottam valamit a hangjából, amitől beindult a
tudatalattim, egyszerűen tudtam, hogy erre készül. Tavaly
volt egy halálos szakaszban lévő májrákos betegem,
bizonyos Mr. Widner. Egyszer beszéltem vele telefonon,
neki volt ilyen roppant megbékélt hangja. Aznap éjjel
kiment a garázsba, ráhúzta a porszívó csövét a
kipufogójára és betette a végét a kocsiba. Aztán beült és
elindította a motort. Másnap reggel holtan találták a
volán mögött, s a keze még mindig rajta volt a kormányon.
Lehet, hogy tévedek Triciával kapcsolatban, és remélem,
hogy tévedek - de nem hiszem.
- Én nem hiszek ebben - felelte Juli. - És egyébként is
hihetetlen, hogy a húgom kedvéért nyolcvan mérfölddel
száguldozom az éjszakában.

Juli feltolta a homlokára a szemüvegét és előrehajolt;

megmarkolta a Porsche kormányát. A kocsi beszáguldott
Falls Churchbe, a boltok és az éttermek neonreklámjai
összemosódtak. Suzannah-nak elakadt a lélegzete, amikor
Juli keresztülment egy piroson. Fékcsikorgás hallatszott,
vad tülkölés, aztán Suzannah meghallotta a sziréna
hangját is. Hátrafordulva látta, hogy egy fekete-fehérre
festett, Fairfax megyei rendőrkocsi megy utánuk és
lassan, de biztosan közeledik hozzájuk.

- Lerázzam őket?
- Ne, fékezz le, majd én elintézem.

Juli felnevetett.

- Elintézed? Még nem ismered ezeket a fickókat, ezek nem

olyan udvariasak, mint az arlingtoni zsaruk. Már az is
mázli lesz, ha nem rángatnak be minket egyből az
őrszobára.
- Na, állj már meg.
- Oké, te akartad.

Juli fékezett, majd leállt egy kivilágítatlan vasüzlet

előtt.

- Várjunk - javasolta Juli. - Majd ők idejönnek.

Suzannah kibányászta a táskájából a kórházi igazolványát.

Amikor hátrafordult, látta, hogy a rendőrök ott ülnek a
kocsijukban.

- Mire várnak ezek? - kérdezte dühösen.

Ekkor az egyik rendőr kiszállt és őrjítő lassúsággal

elindult feléjük, miközben kezét revolvere markolatán
tartotta. Suzannah nem bírta tovább, kiugrott a kocsiból,
de érezte, hogy Juli utánakap a kabátujjának.

A rendőr erre előhúzta a pisztolyát és a fegyvert két

marokra fogva kissé berogyasztotta a térdeit.
- Maradjon, ahol van!

Suzannah megrémült.

- Orvos vagyok - kiáltotta vissza és feltartotta az

igazolványát, s maga is elcsodálkozott, milyen nyugodt a
hangja.

A rendőr nem moccant, csak nézett rá.

- Sürgős esethez hívtak - magyarázta Suzannah. -

Odamegyek magához és megmutatom az igazolványomat; aztán
megkérem, biztosítsák számunkra az utat.

A rendőr felegyenesedett, aztán épp csak egy aprót

biccentett a fejével. A nő odasietett hozzá, megmutatta
neki az igazolványt. A rendőr csak nézte vörös arccal,
állkapcsában ugrált az izom.

- Miféle sürgős esetről beszél?

- Egy öngyilkossági kísérletről. Ha a beteg bevette a
tablettákat már, akkor sietnünk kell.
- Maga pszichiáter?
- Nem, sebész.

A rendőr a homlokát ráncolta.

- Ez azért valamivel jobb.

Juli kérdése villant hirtelen át a nő agyán. Mi lesz

akkor, ha beesnek Trícia lakásába, mire Trícia
megkérdezi: "Csak nincs valami baj, rendőr urak?"

- Már így is kicsúsztunk az időből - sürgette a rendőrt

Suzannah.
- Igaz, de maguk nem ötvenöttel mentek, hanem
kilencvennel. Ha kiderül, hogy nincs semmi öngyilkosság,
akkor az lesz a maguk temetése.

Suzannah bemondta a címet, aztán gyorsan bepattant a

Porschéba, miközben a járőrkocsi lassan elhúzott
mellettük és szirénázott. Néhány perccel később
behajtottak a West Falls Churchbe. Suzannah előrehajolt, a
házak számozását figyelte. Trícia háza jellegzetes keleti
parti udvarház volt, jóval beljebb az utcától. Suzannah
megragadta az orvosi táskát és futva vágott keresztül a
füvön. Az ablaküvegen halvány fény szűrődött át. Két nagy
azálea állt az ajtó mellett, csupasz ágai úgy meredtek az
ég felé, mint csupasz idegvégződések. Suzannah
bedörömbölt, miközben azt hajtogatta, bárcsak tényleg az
én temetésemről lenne szó.

Semmi mozgás odabent.

Érezte, hogy ott állnak mögötte a rendőrök.

- Törjék be! - mondta.

A rendőr, amelyik a pisztolyát az előbb Suzannah-ra

fogta, most bizonytalanul a társára, egy kissé elhízott
fickóra pillantott.

- Mit szólsz?
- Mit szólnék? - Aztán megköszörülte a torkát. - Oké,
Jase, hallottad, mit mondott a hölgy. Törjük be.

Akit Jase-nek szólítottak, nekivetette a hátát a

nagydarab rendőrének, aki behúzta a lábát és csizmás
talpával közvetlenül a zár fölé rúgott. A zár kiszakadt,
az ajtó felpattant. Suzannah berohant, előbb a nappaliba,
aztán a konyhába.

Trícia sehol.

Suzannah megtalálta a hálószobát a ház hátsó traktusában,

a helyiségben sötét volt, az ágy bevetve. A fürdőszobában
sem égett a villany. Felkattintotta és már előre
rettegett attól, hogy ott találja Triciát a véres
fürdővízben ülve.

A kád üres volt, a törülközők tiszták és szárazak.

Amikor megfordult, Suzannah a nagydarab rendőrbe

ütközött.

- Menjünk a pincébe - mondta és az ajtót kereste, amit

aztán a konyha végében meg is talált. A lámpa itt égett.
Rossz előérzetekkel telten lépett be a vakolatlan
helyiségbe.

Enyhe dohszag, a plafonon mindenféle csövek és

vezetékek... Trícia teste, amely még mindig forgott egy
kicsit, ott himbálódzott az egyik csövön a sarokban,
alatta a felfordult kisszék.

Egy másodpercig Suzannah mozdulni sem tudott a

döbbenettől. Öt éve Trícia meglehetősen teltkarcsú volt.
Most csontbőr sovány. Rózsaszín hálóinget viselt. A
zsinór abszurdan vastag volt, akár egy tonnát megtartott
volna. Suzannah odarohant Triciához és megragadta a
csuklóját. Még meleg volt... de pulzust már nem észlelt.

Felállította a kisszéket és fölállt rá. Közben

lábdobogást hallott a lépcsőn.

- Ne nyúljon hozzá, doktornő!

Megfordult és meglátta a két rendőrt, akik borzadt arccal

nézték a himbálódzó testet. Juli is megjelent mögöttük.

- Ugyan már - kiáltotta Suzannah. - Le kell őt szednünk

innen.

A nagydarab rendőrnek leesett az álla.

- Van pulzusa?
- Nincs, de csinálhatunk neki.
- Ha halott, akkor nem szabad hozzányúlnunk,
tönkretesszük a bizonyítékot...
- Az istenit, jöjjenek már ide. - Suzannah megemelte a
törékeny testet. - Vegyék le a hurkot - parancsolta.

A rendőrök magukhoz tértek döbbenetükből és odasiettek

segíteni. Juli halálsápadtan vette le Trícia nyakáról a
hurkot. Suzannah Trícia fejét tartotta, miközben a
rendőrök a testet a padlóra fektették. A doktornő kikapta
a fecskendőt a táskájából és rátette az intrakardiális
tűt. Vajon mekkora lehet Trícia súlya? Úgy negyvenöt
kiló. Suzannah Epinephrine-t szívott föl a fecskendőbe,
miközben bízott benne, hogy Trícia nyakcsigolyája
épségben maradt, s a gégefője sem roncsolódott össze.

Miután kinyomta a légbuborékot a fecskendőből, Suzannah

egyenesen Trícia szívébe döfte a tűt. Érezte, hogy valami
dühödt erő tölti el. Kivette az endotracheális csövet a
táskájából és letépte róla a pecsétet. Aztán ráült
Triciára és elkezdte a mellkasát nyomogatni.

Megpróbálta a csövet bevezetni Trícia torkába, ám a nő

megdagadt nyelve ezt nem engedte. Suzannah egy
nyelvlapoccal lelapította, így könnyen becsúszott a cső,
miközben meghallotta a szirénákat odakintről. Valamelyest
csökkent a feszültség a vállában.

- Menj ki eléjük - mondta Julinek. - Mondd meg, hogy a

beteg aszfixiás - hozzanak defibrillátort.

Trícia teste megrezzent, amikor a rendőr megnyomta a

mellkasát. A cső elakadt, nem akart továbbmenni. Suzannah
türelmetlenül próbálkozott tovább. Vajon beleütközött a
nyelőcsőbe? De az is lehet, hogy a gégefő roncsolódott el
nagyon. A csúnya bevágásra pillantott, amely kezdett
ismét kitelni. Ez biztató jel, gondolta. A cső hirtelen
lecsúszott, szabaddá téve Trícia légútjait. Suzannah
lehajolt és belefújt. A rendőr hagyta, aztán újra
elkezdte a mellkast nyomogatni. Kialakult köztük a
megfelelő ütem - a férfi öt nyomása után ő fújt. Lépteket
hallottak a lépcső felől. Suzannah fölállt, hogy
odaférhessenek a mentők. Egyikük oxigénpalackhoz kötötte
a lélegeztetőcsövet. Suzannah megfogta Trícia csuklóját,
a pulzusát kereste. A véna enyhén megsimogatta az ujja
hegyét. Érezte, hogy eltölti a remény. Gyerünk, gyerünk!
Egy pillanatig nem érzett semmit, aztán elkezdődött a
gyenge, de határozott ritmus.

- Érzem a pulzusát - kiáltotta.

Trícia teste megrándult.

- Lélegzik - jelentette ki az egyik mentős. Ránevetett

Suzannah-ra és fölfelé tartotta a hüvelykujját. A Jase
nevű rendőr fölállt, ő is nevetett. Suzannah a vállán
érezte a nővére karját. Elvesztette az egyensúlyát,
nekitántorodott a nővérének. Hirtelen elhomályosodott a
szoba, aztán megint tisztán látott. Megölelte Julit és
vad öröm töltötte el.

- Megmentetted! - mondta Juli. - Ideje mennünk, hugi.

- Tudom - felelte Suzannah, miközben hirtelen elpárolgott
az öröme - csak az a probléma, hogy Trícia tényleg meg
akarta ölni magát.

Vagy így történt, vagy valaki azt akarta, hogy annak

nézzen ki.

11.

Suzannah ott állt Trícia Fiore ágya mellett másnap

reggel, és megpróbált némi optimizmust erőltetni magára.
Trícia nem volt teljesen kómában. Ez reményteli. Viszont
nem is tér magához. Ami viszont egyáltalán nem reményteli
helyzet. Egy apró mozdulat, egy megránduló szemhéj bizony
nagyon jó lenne.

Suzannah az eszméletlen Trícia arcát tanulmányozta.

Mindkét szeme kékesfekete volt. A kötél helye ijesztő,
bíborszínű nyomot hagyott a nyakán. Suzannah az EEG-re
nézett és próbálta megérteni a dolgot. A hullámvonalak
szerint Trícia agyában jelentős tevékenység zajlott. A
vér toxikológiai értéke szintén biztatónak tűnt. Trícia
mégis mozdulatlanul hevert. Suzannah visszahelyezte az
EEG-kiírást a lázlapra. Tudta, hogy ott áll mögötte Ed
Gaspard. Örült, hogy Edre bízták az esetet. Az Adamsben ő
volt a legjobb neurológus.

- Nos, mi a véleménye? - kérdezte Ed.

Suzannah feltartotta az ujját, jelezve, hogy Ed várjon.

Odament az ágy fejrészéhez és odahajolt Trícia arcához.
Látta, hogy Trícia szemei mozognak, mintha a nő egy
dühödt teniszpartit nézett volna.

- Trícia! - szólt rá élesen Suzannah.

Nem kapott választ, a nő nem reagált. Fölemelte Trícia

erőtlen kezét.

- Trícia! Suzannah Lord vagyok. Ha hall, szorítsa meg a

kezem. Rajta, szorítsa meg.

A nő keze bénán hevert az övében.

A háta mögött Ed megköszörülte a torkát.

Suzannah egy ideig még nézte Trícia szemeit. A dühödt

mozgás hirtelen abbamaradt. Suzannah megdermedt. Intett
Ednek, hogy menjenek ki a szobából.

A hallban a férfi megkérdezte:

- Maga szerint hall minket?

- Nem kizárt.
- Azt hiszem, ez a kezdete egy hosszú vegetatív
állapotnak.
- Maga a neurológus - jegyezte meg Suzannah.
- Az biztos, de nem Lancasternél gyakoroltam.
- Én is csak részben - javította ki Suzannah, aztán maga
is elcsodálkozott, miért ragaszkodott ehhez egyáltalán.

Ed a folyosó felé pillantott. Suzannah követte a

tekintetét: meglátott két nővért, akik hangosan
hahotáztak valami viccen. Egy botra támaszkodó, fején
kötést viselő férfi botorkált a folyosón üres
tekintettel. Suzannah hirtelen nagyon élesen érezte, mit
veszített. Ez lett volna az ő birodalma. Ezért dolgozott,
erre tanult, és nem az ő hibája, hogy...

Hagyd abba!

- Nem áltatom magam - mondta hangosan Suzannah. - Csak

arról van szó, hogy nem tudom, milyen hosszú időn
keresztül nem kapott levegőt. Az EEG szerint nem lehetett
több mint négy perc. Most már magától lélegzik, tehát
működik az agytörzs, hála annak, hogy ilyen kicsi a súlya
a nőnek.
- Maga szerint a mikrochip lenne a meghatározó tényező? -
érdeklődött Ed.
- Valahogy visszatartja attól, hogy magához térjen?
- Nem tudom, hogyan. - A kérdéstől Suzannah
kényelmetlenül érezte magát.

Egy hete még azt hitte, hogy mindent tud a lapkáról. Most
már látta, hogy tévedett.

- Feltételezhetjük, hogy depressziós volt - tette hozzá

Ed - különben nem tette volna ezt.

Ha egyáltalán ő tette, gondolta Suzannah. Mert ez a nagy

kérdés, amire nem kapnak soha választ, hacsak Trícia
magához nem tér. A rendőrség nem talált bizonyítékot
idegenkezűségre, de nyilván nem végeztek alapos
vizsgálatot. De miért is végeztek volna, amikor azt
hallják, hogy egy nő öngyilkossági kísérletet követett
el? Amikor Suzannah megemlítette a detektívnek, amit
Triciától hallott a telefonban - "Azt akarják, hogy
meghaljak" - a rendőr csak biccentett és feljegyezte a
noteszébe. Aztán megkérdezte, kik lehetnek vajon, akik
(többes számban!) meg akarnak ölni egy tanítónőt.
Suzannah-nak azt kellett mondania, hogy fogalma sincs.

De majd én kiderítem, gondolta Suzannah. Megnézte az

óráját. Tíz perc múlva tizenkettő. Ha ebédelni akar,
akkor most kell tegye, mert egytől kezd rendelni.

- Ed, rohannom kell.

- Köszönöm, hogy benézett - mondta a férfi. - Azt hiszem,
az a következő lépés, hogy fel kell hívni a
pszichiáterét.

Suzannah megtorpant és visszafordult.

- A pszichiáterét?
- Igen. Beszéltünk az iskolában néhány kollégájával.
Minden jel szerint Trícia az "idegei" miatt volt
betegszabadságon. A legjobb barátnője, aki a másodikban
tanít, azt mondja, hogy egy bizonyos dr. Munleyt
látogatott Fairfaxben.

Suzannah enyhe megnyugvást érzett.

Ha Trícia pszichiáterhez járt, akkor valóban lehetett

benne öngyilkos hajlam. Még ebéd előtt felhívhatja
Munleyt és találkozót kér tőle. A pszichiáterek gyakran
fogadják este a betegeiket. Jayjel vacsorázni mennek
hétkor, Munleyvel kis szerencsével tárgyalhat előtte.

- Viszlát - mondta Ednek. - Nagyon hálás lennék, ha

tájékoztatna a fejleményekről.
- Ez egyértelmű.

Már az irodájában volt Suzannah, amikor megnézte a

telefonkönyvben Munley számát. Már épp tárcsázta volna,
amikor Marjory szólt be hozzá.

- Dr. Lord, egy bizonyos Mr. Dugan keresi.

Adrew! Suzannah szíve nagyot ugrott.

- Kapcsolja be!
- Suzannah?
- Helló.
- Most már kvittek vagyunk?
- Hogyhogy? - kutatott Suzannah az emlékezetében. - Ja!
Hogy most én hagytam faképnél magát! Bocsásson meg...
- Szükségtelen bocsánatot kérnie. Remélem, megmentette
annak az embernek az életét.
- Nem.
- Nagyon sajnálom.

A férfi nem mondott semmi többet. Ez tetszett Suzannah-

nak.

- Előfordul ilyen is. Az ember hozzászokik, hogy ne

gondoljon rá túl sokat.
- Itt az ebéd ideje. Készítettem két szendvicset fekete
pumpernickel kenyérből és olasz fontina sajtból. És van
egy üveg eviani vizem. Megebédelhetnénk Bobnál.
- Bobnál?
- Annál a művészeti kellékkereskedőnél, akiről a vacsora
alatt beszéltem. Bob csak a beavatottaknak Bob, egyébként
Guy Robert Lyonnak hívják. - A férfi franciásan "guí Robert
Lion"-t mondott. - Öt perc útra van a kórháztól.
- És maga hol van?
- A kórház előcsarnokában.

Suzannah felnevetett.

- Miért nem jött fel?

- Elborzasztanak a kórházak. És utálom, ha
visszautasítanak. Innen egy szempillantás alatt egy
száguldó kocsi elé vetheti magát az ember.
- Ha így áll a dolog, akkor inkább magával megyek. De
egyre vissza kell jöjjek.
- Erre a szavamat adom. Induljon azonnal, jó? Itt vár a
taxi.
- Oké.

Majd megkérem Marjoryt, hogy hívj a fel dr. Munleyt,

gondolta Suzannah, miközben lerakta a kagylót. Most
azonnal. Jól mulatott a helyzeten, míg a kabátjába bújt.
Milyen biztos Andrew magában. De miért -is ne? Nyilván
hozzá van szokva, hogy rátapadnak a nők, szépséges
színésznők, gazdag társasági nők. Nálam ez teljesen
máshogy van. Én nem vagyok gazdag, és bizonyosan nem
vagyok színésznő.

Bob üzlete egy régi épületben volt a Tizenhatodik

utcában, tíz háztömbnyire csak a Fehér Háztól. Keskeny
helyiség volt és mély. A fehérre meszelt falak között egy
falépcső vezetett a könyvekkel zsúfolt félemeletre. A
vonzó illatok - régi papír, terpentin és bútorfény -
fokozódtak, ahogy felfelé mentek a lépcsőn Andrew-val.
Andrew két könyvespolcsor közé vezette, ahol aztán a
legnagyobb nyugalommal leült a padlóra. Egy pillanatnyi
bizonytalankodás után leült Suzannah is. Úgy tűnt, senki
sincs a félemeleten.
Andrew a kezébe nyomta a szendvicset. A férfi tetőtől
talpig úgy nézett ki, mint egy herceg, fekete garbójában
és szövetnadrágjában. Állán néhány napos borosta, amely
helyenként már őszült. Suzannah szerette a frissen
borotvált férfiakat, de valahogy Andrew nem tűnt számára
ápolatlannak. Haja tiszta volt, hátra volt fésülve, mint
egy fekete sisak. Fekete szemében csipetnyi szomorúság
bujkált, ami ellentétben állt a mosolyával.

- Örülök, hogy el tudott jönni - mondta.

- De vissza kell menjek egyre. Várnak a betegeim.
- Milyen kevés az idő - morogta a férfi.

Suzannah beleharapott a szendvicsbe.

Finom volt, a kenyér tömör és súlyos, a sajt puha és

aromás.

- Ez mesés - mondta. - Honnan veszi maga ezt?

- A sütőmből.
- Maga sütötte ezt a kenyeret? - kérdezte a nő
meglepetten.
- Nincs mit tennem. Hozzászoktam, mert ezen nőttem föl.
Az apám receptje és nem sütnek sehol ehhez foghatót.
Tessék. - Egy műanyag csészébe vizet töltött.
- Eviani - mondta a lány. - Igen nagy divat.
- Nyilván azt akarta mondani, hogy procc. Ha nem
szeretném ennyire, már rég leszoktam volna róla. - Andrew
a nőre emelte a szemét. - Remélem, nem vagyok a terhére.
- Ne nevettesse ki magát. Tizenkét éves korom óta a
csodálója vagyok.

A férfi felnyögött.

- Ne haragudjon.
- A legközelebb majd azt mondja, hogy akár az apja is
lehetnék.
- Ez nem igaz. Én harmincegy vagyok, maga meg negyvenöt.
- Suzannah érezte, hogy elvörösödik.

Kicsúszott a száján, hogy tudja, mennyi idős a férfi.

Most majd azt hiszi, hogy felkészült belőle, mint ahogy a
tinik fújják a rocksztárok életrajzi adatait. Andrew
ránézett.

- Miért jött el velem ma?

- Mert meg akarta mutatni nekem azt a könyvet.
- Csak ezért?
- Mert kedvelem magát.

Andrew megdörzsölte az orrnyergét, mint akinek a feje

fáj.

- Milyen kevés időnk van - ismételte meg.

Suzannah kiérezte a hangjából megint a szomorúságot.

- Hogy érti ezt?

A férfi megint ránézett, mintha a nő arcában lenne valami

létfontosságú kérdés megoldása.

- Nehéz ezt elmagyarázni. De azóta, hogy a galériában

találkoztunk, nem tudom magát kiverni a fejemből. Folyton
csak magán jár az eszem, az arcát látom, hallom a hangját
- ezt a magabiztos, élesen csengő hangot, amely tele van
élettel. Néhány napja volt csak az egész, de úgy érzem,
mintha évek óta így lenne.

Suzannah megszédült. Egy álom vált itt valóra. Izgatta és

furcsa módon lelkesítette a dolog. Egy álom nem válik
valóra, csak a való élet. Nem szólt egy szót sem; várt.

- Nem akarok maguk közé állni - magyarázta Andrew. - Csak

szeretnék találkozni magával, együtt lenni magával,
amennyit csak lehet.

Hihetetlen erővel hatottak a férfi szájából a szavak. Ez

nem egy mindennapi ember, hanem a huszadik század egyik
legnagyobb zsenije. Egy olyan férfi, akit eddig csak
messziről csodált. Most közel kerültek és a férfi akarja
őt. Érezte benne a vágyakozást, a sürgetést, és ez
hihetetlenül felizgatta. Ő is akarta a férfit, de...
Suzannah lesöpörte a tenyeréről a morzsákat, kiitta a
vizét és fölállt.

- Hol az a könyv, amit meg akart mutatni?

A férfi is fölállt, megfogta a nő kezét.

- Mennyi fájdalom van magában - mondta csendesen.

- Bennem?
- "Az ember hozzászokik, hogy ne gondoljon rá sokat." Úgy
emlékszem, ezt mondta.

Suzannah tökéletesen biztos volt benne, hogy nem a halott

betegről beszél, hanem Lancasterről és amit Lancester
tett vele. Mintha csak tudta volna a részleteket. Tudni
nem, de megérezni meg tudta, mintha beléje látott volna.
Elszorult Suzannah torka.

- Andrew...
- Ne mondjon semmit, maradjon ez így eltemetve. Én
megértem magát. Csak azt tudnám, hogyan csinálja. - A
férfi hangja tele volt a saját fájdalmával.
- A mikrochip - szólalt meg a nő - ez valami szörnyű
dolgot művel magával.

A férfi épp csak megbiccentette a fejét.

- Elmondaná, hogy mit?

- Nézze... Nem. Nem tehetem.
- De miért?

A férfi némán megrázta a fejét.

- Meg kell tanulnom vele élni. Tanítson meg rá.

Suzannah roppant kínosan érezte magát, mintha nagyon

sötét gondolatok szabadultak volna el benne.

- Nem tudom, mert nem vagyok pszichiáter, hanem csak egy

sebész. Csinálom, amit csinálok, nem gondolkodom rajta.
Ilyen vagyok. Nem tudom megtanítani.
- Maga nagyon szép. Tele fájdalommal, mégis élvezi az
életet, nevet, él.
Suzannah a legszívesebben elhúzta volna a kezét, de
képtelen volt rá.

- A kísérleti csoport egy másik tagjának is panaszai

voltak, ezt tudta?

Andrew álla megfeszült.

- Nem lep meg.

- Minden jel arra utal, hogy tegnap éjjel végezni akart
magával.

A férfi keze megfeszült.

- Suzannah...

A tekintete elveszett a távolban. Másodpercek teltek így

el. Suzannah kezdett megrémülni. Ugyanaz, mint akkor a
kávézóban. Vajon a mikrolapka az oka ennek a furcsa
epilepsziás rohamnak? De miért akarja Andrew ezt
eltitkolni előtte?

- Andrew! - szólalt meg élesen, mert még rémültebb lett.

A férfi tekintete hirtelen megint ráfókuszált.

- Észrevette, hogy valaki figyeli magát mostanában? -

kérdezte.
- Nem.
- Hogy emberek figyelik a házát?

A nő enyhén megdöbbent.

- Igen.
- Megfigyelőket telepítettek a mögöttünk lévő házba.
De...
- Soha nem lett volna szabad odamennem magához -
jelentette ki Andrew.
- Hogy érti ezt?
- Legyen nagyon óvatos - mondta a férfi.
- Andrew, miről beszél?
- Nem mondhatok többet. Van még remény, hogy még nem késő
és nem lesz semmi baja. De felejtse el azt a mikrochipet.
Egyszerűen verje ki a fejéből. És többé nem
találkozhatunk. Most elmegyek, a hátsó kijáraton. Várjon
néhány percig, aztán maga is menjen vissza a kórházba a
pácienseihez, akiknek szükségük van magára.
- Andrew...

A férfi a könyvespolc felé fordult és levett egy vékonyka

kötetet, melynek Fény és Árnyék volt a címe.

- Ez az a könyv - mondta. - Ez az én ajándékom magának.

Fény és Árnyék. Egyik sem lehetne a másik nélkül. Most
már mennem kell. - Egy pillanatig mélyen a nő szemébe
nézett, aztán magához húzta és finoman, épp egy
szempillantás erejéig szájon csókolta.

A nő figyelte, ahogy a férfi elment. Meg volt lepődve és

kicsit félt is. Most már biztos, hogy valami baj van
azzal a lapkával - gondolta. És Lancester is tudja. Vagy
tudnia kéne, ha meghallgatná az embert. De ő nem az az
ember, aki meghallgat akárkit - se Andrew-t, se Triciát,
se engem. Őt csak saját maga érdekli.

Suzannah hirtelen vad elhatározásra jutott. Te arrogáns

vadállat, gondolta. Valami baj van a világraszóló
találmányod körül, és te inkább ezreket hagysz szenvedni
ahelyett, hogy beismernéd, hogy tévedtél. De a sarkadban
vagyok, Roland, öregfiú. Most te leszel az, aki szenved.
Én pedig kiszögezem az irhád a falamra.

12.

Suzannah ott ült Joe Theismann éttermében, itta a kávét

és Jayt hallgatta, aki arról mesélt, hogy már az első nap
eltévedt a Pentagon pincéjében, amikor beosztották oda
őrszolgálatra. A kertre néző helyiségben kellemesen meleg
volt, a levegőben sült hús és sült krumpli illata szállt.
A falról csüngő páfrányok jótékonyan ellensúlyozták
azoknak a túláradóan férfias képeknek a hangulatát,
amelyek Joe-t és sporttársait ábrázolták. Suzannah Jay
háta mögött a bárpultra pillantott, ahol a megszokott
magányosok tolongtak: harmincas nők, legtöbbjük csillogó
lurex ruhában és erősen kisminkelve, és negyvenes férfiak,
akik idegesen szívták a cigarettájukat. A férfiak és a
nők folyvást feszülten pillantgattak egymásra. Suzannah
nagyon örült annak, hogy ő nincs egyedül, s nem kell
remények közt hánykódva várakoznia.

Jay befejezte a történetet, a nő tiszta szívből nevetett,

miközben arra gondolt, vajon kifogy-e valaha Jay a
történeteiből. Meglehet, ha egyszer majd megöregszenek,
akkor elkezdi majd ismételni magát. De Suzannah ezt sem
érezte kellemetlennek.

Suzannah magában mosolygott. Még egyikük sem említette

egyszer sem a házasságot, gondolta.

Jay rendelt még egy kávét, miközben a nő az órájára

pillantott. Már fél kilenc. A fenébe! Rövidesen mennie
kell, hogy ne késsen le a Trícia Fiore pszichiáterével
való találkozásról. Szeretett volna még beszélni arról
Jay-jel, hogy megy neki az írás, de valahogy nem találta
meg a megfelelő felvezető szöveget. Jobb is talán, ha nem
köntörfalaz.

- Nos, hogy haladsz a könyvvel?

A férfi arca elkomorult.

- Elég jól, elég jól.

A nő halvány reménysugarat látott.

- Jól haladsz az első fejezettel?

- Igen.
- Milyen hosszú lesz?
- Hát még igazában nem fejeztem be a piszkozatot, de azt
hiszem, kezd összeállni a dolog az agyamban.

Suzannah megpróbálta palástolni a csalódottságát. Ettől

tartott. Jay pontosan ezt mondta, mielőtt elutazott volna
Austinba. És ennek már négy hete. Borzasztóan zavarta,
hogy a férfi nem akar vele a dologról beszélni. Pedig
csak segíteni szeretett volna neki.

- Az első fejezetek a legnehezebbek - mondta.

- Ezt aztán te tudod a legjobban.
- Sőt igazában az első néhány mondat. Olvastam egy cikket
múlt vasárnap. Az írója azt mondja, hogy ő nem is ír
bevezető mondatokat, hanem csak amikor már elkészült a
fejezet.
- Érdekes.
- Én is így csinálnám - magyarázta a nő. - Ez a tökéletes
perfekcionizmus.

Jay elmosolyodott.

- Oké, ha valaki az, ha nem esik át a ló másik oldalára.

- Az angol alapművek - mondta a lány - tudod, mikre
gondolok.
- Persze.
- Igazában nem is olyan rossz ötlet. Le kell írni azokat
a részeket, amik az embernek az eszébe jutnak, aztán a
végén az egészet könyvvé kell rendezni.
- Suzannah - szólalt meg a férfi csendesen - tényleg
nagyon jó, hogy ennyire aggódsz miattam. De nem értheted
a dolgot, mert te magad nem jártál ott.
- Nem volt még vakbélgyulladásom sem, mégis vagy száz
embert kikúráltam belőle.
- Ez nem olyan, amit kivághatsz belőlem.

A nő a férfira nézett, a szeme telve szemrehányással.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. - A férfi

átnyúlt az asztalon és megfogta a nő kezét.
- Olyan rendes srác vagy - mondta. - Mindig olyan
szívesen segítesz. Viszont ha én akarok segíteni, akkor
mindig begubózol ettől. Ez fáj nekem, Jay.
- Én nem akarok begubózni - magyarázta a férfi. - Tudom,
hogy segíteni akarsz, de ez olyasmi, amivel nekem kell
megbirkóznom. - Jay felemelte a lány kezét és
megcsókolta.

Megpróbál vígasztalni, gondolta Suzannah, amiatt, hogy

nem tudom soha én vígasztalni. Andrew jutott az eszébe,
hogy mit mondott a könyvesboltban, amikor segítséget kért
tőle: "Meg kell tanulnom együtt élni vele. Próbáljon
megtanítani rá." Milyen erősen vonzotta a férfi
rászorultsága.

És én visszautasítottam, gondolta Suzannah telve

lelkifurdalással. Jaynek tartogatom az energiáim, neki
viszont nem kell...

Áthajolt az asztalon és futó csókot lehelt a férfi

ajkára.

- Mennem kell.

A férfi az órájára pillantott.

- Bárcsak maradnál. Valami fontos dologról van szó?

- Remélem, igen. Trícia kezelőorvosával kell beszélnem és
csak ilyenkor tud fogadni. Majd holnap fölhívlak.

Dr. Vincent Munley Suzannah kezét rázogatta.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, dr. Lord. Nagy

veszteség lett volna, ha Triciának sikerül a dolog. Nos,
amit tett a betegemért - az valóban hősies volt.

Suzannah-t kicsit zavarta a férfi lelkesedése, de azért

mosolygott

- Köszönöm, dr. Munley.

- Kérem, szólítson csak egyszerűen Vince-nek.
- Maga pedig engem Suzannah-nak.

A férfi fölkapta a fejét.

- És z-vel is írja?
- Hát persze!
- Ez kiváló!

Munley ötven körüli lehetett, teljesen kopasz volt és

kicsit már pocakos. Nagyon ápoltnak tűnt tweedzakójában
és gyapjúmellényében és -nadrágjában. Csokornyakkendőjét
tökéletes csomóra kötötte. A nő meghatározó benyomása
mind az orvosról, mind a rendelőről a kínos rend volt. A
fal mellett húzódó könyvespolcon is tökéletesen el voltak
rendezve a könyvek. Mindegyikük a gerincmagassága szerint
volt összeválogatva. Az ablakpárkányon sorakozó
virágcserepek is szintén a növények magassága szerint
lettek elrendezve.

Munley intett Suzannah-nak, hogy foglaljon helyet. Ő maga

odahúzott magának egy kisebb széket az ablaktól, ahol egy
pillanatig elidőzött és kipillantott az utcára. Az üveg-
acél épületekből ezernyi fény áradt az égbolt felé. Még
közelebb húzta a nőhöz a széket, azután fejcsóválva
leült.

- Ez már a huszadik század utolsó évtizede - mondta. - És

mit értünk el? Az írók arról írják a könyveiket, hogy
végezzünk magunkkal. Az orvosok pedig egyre tökéletesebb
formáját találják ki, hogy segítsék ebben az emberiséget.
A mi szakmánk az, hogy ez ellen küzdjünk, de attól
tartok, borzasztóan lemaradtunk. Még maguk, sebészek is
leköröznek minket.
- Én csak abban reménykedem, hogy Trícia Fiore boldog
lesz. - Suzannah folytatta: - Nagyon köszönöm, hogy szán
rám a drága idejéből. Mint említettem már telefonon is,
dr. Gaspard kérte ezt a találkozót számomra, hogy
informálódhassam Trícia Fiore állapotáról.

Munley határozottan bólintott, de látszott rajta, hogy

némileg zavarban van.

- Ed azért kéretett be, mert annak idején én is

idegsebész-gyakornok voltam - magyarázta a nő - mielőtt
az általános sebészetre nem nyergeltem át. Mindkettőnknek
az a véleménye, hogy Trícia esetében a pszichiátriának
legalább akkora a szerepe, mint az idegsebészetnek.

Suzannah tisztában volt vele, hogy most hízeleg a

férfinak, de úgy látta, ez a pasas az a típus, aki ezt
élvezettel is hallgatja.

- Értem, értem. - Munley mintha megnyugodott volna.

Őszinte érdeklődéssel meredt a nőre. - Előbb ideg- aztán
általános sebészet. - Amikor a nő nem mondott erre
semmit, folytatta: - És hol csinálta az idegsebészi
gyakorlatát?
- A Közegészségügyi Intézetben és a Washingtoni
Közkórházban.
- Véletlenül nem Roland Lancasternél?
- De igen. - Suzannah kezdett türelmetlen lenni. Trícia
Fiore-ról akart beszélni, nem magáról vagy Roland
Lancasterről. Munley egyszerűen kíváncsiskodik, nyugtatta
magát. Ez teljességgel természetes.

Munley egymásnak feszítette a hüvelykujjait és látható

tisztelettel nézett a nőre.

- Maga is dolgozott a chippel?

- Igen.
- Most már értem. Nem tudtam elképzelni, miért beszélt a
kísérlet előtt Triciával. Nyilván még a kísérleti műtét
idejéből ismerik egymást.
- Igen.
- Tartották a kapcsolatot?
- Nem olyan erősen, mint szerettem volna.

Munley méregette a nőt.

- Magát most is igazában a mikrochip érdekli? Maga

szerint köze lehet ahhoz, hogy Trícia öngyilkos akart
lenni?

Suzannah rájött, hogy óvatosnak kell lennie. Tökéletes

bevezetés volt ez ahhoz, hogy most tegye föl az őt
érdeklő kérdéseket. De fogalma sem volt, mennyire
diszkrét Munley. Azért jött hozzá, hogy kiderítse az
igazságot, s nem azért, hogy mindenféle pletykák
terjedjenek el a lapkáról.

- Fizikai okát nem látom, hogy ilyesmi történjék -

felelte. - Hacsak annyiban nem, hogy bele van építve az
agyba és egy komputer tudja csak, hogy miként működik.
Természetesen maga jobb helyzetben van, mint én, hogy
megítélje, van-e egyáltalán a lapkának hatása. Ő nem
érezte úgy, hogy gondokat okoz neki?

Munley csak legyintett.

- Óh, időről időre panaszkodott, de ezek fantáziálgatások

voltak. Szegény asszony. Paranoid skrizofréniája van,
tehát teljesen törvényszerű, ha a mikrochipet látja
minden panasza okozójának. A skizofréniások
kétségbeesetten akarják elhitetni, hogy a panaszaikért
valami külső tényező a felelős. Azt állítják, hogy
rádiójelekkel bombázzák a fejüket, vagy fóliával tekerik
be a bokájukat, nehogy sugárfertőzést kapjanak.
- Voltak Trícia skizofréniájának szokatlan
megnyilvánulásai?

Munley visszatolta egy kicsit a székét, hátradőlt és a

mennyezetre meredt. Suzannah-nak feltűnt, hogy a szék még
csak meg sem nyikordult. Elképzelte maga előtt, hogy a
férfi minden áldott nap letérdel és megolajozza, utána
természetesen megnézte, nem nőtte-e túl az egyik növény a
másikat.

- Nem jut semmi ilyesmi az eszembe - felelte Munley. -

Stresszhelyzetben volt az iskolában és dekompenzált lett,
elkezdett hangokat hallani meg ilyesmi. A vége felé
megjelent a depresszió is. Néhány hete kórházba is
kellett utalnom, itt Fairfaxben, mert öngyilkosságtól
tartottam.
- Fenyegetőzött vele?
- Nem, de nagyon le volt törve, ezért úgy gondoltam, ez a
leghelyesebb. Azonnal javult, így aztán nem volt okom
tovább benn tartani. Aztán... - Munley sokatmondóan a
nőre pillantott, majd széttárta a kezét. - Bárcsak még
benn tartottam volna...
- Dr. Munley, pontosabban Vince, sokat segítene, ha
láthatnám a beteg kartonját.
- Nem is lenne semmi gond - ha lenne ilyen kartonom.

Suzannah meglepetten nézett a férfira.

- Nincs kartonja? És hangszalag?

- Semmi. Magam is kissé paranoiás vagyok, ha le kéne
írnom a betegeim életét. Az ilyesmit bekérheti a bíróság,
és akkor az orvos-beteg kapcsolat bizalmassága el is
száll a semmibe. Nem. Valaha jegyzeteltem kissé, de azt
is feladtam. Nekem ugyan nehezebb, de a betegnek
biztonságosabb.

Suzannah a férfi íróasztala mögötti iratszekrényre

pillantott. Munley egy damasztterítővel borította le,
amelynek mértani középpontjában egy csokor geránium állt
vázában. Hirtelen elkapta a férfi pillantását és tudta,
hogy a férfi mire gondolt. De az nem szólt egy szót sem.

Miért nem hisz neki? Talán mert Munley annyira módszeres.

Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen módszeres ember hagyja,
hogy amit Trícia mond, hétről hétre a semmibe enyésszen.
Egy ilyen ember mindent nyilvántart, a lehető
legrészletesebben.

De ha így van, akkor miért hazudik neki Munley?

Egészen mostanáig Munley teljesen őszintének tűnt. Mi

lehet vajon Trícia kartonján, hogy a jó öreg Munley nem
akarja, hogy ő is lássa?

- Tehát maga szerint Triciának paranoid skizofréniája

van, amit csak súlyosbít egy erős depresszió is - mondta
Suzannah. - És nincs semmi rendkívüli abban, hogy
öngyilkos akart lenni.
- Nagyjából így lehet összefoglalni. Magam is benn voltam
Triciánál, és bízom benne, hogy dr. Gaspard és maga
szintén kezelésükbe veszik a szerencsétlent. Az Adams
Memorialnak remek a neurológiai osztálya.

Milyen udvariasan akar lepasszolni, gondolta Suzannah.

Mérlegelte a lehetőségeit, Trícia azt mondta: "Azt
akarják, hogy meghaljak." Paranoid fantáziálgatás vagy
valóság? Ha csak öt percig belepillanthatna abba a nem
létező kartonba, biztosan megkapná a választ. Most
erőszakoskodjék Munleyvel? Nem, ennek semmi értelme. Mire
menne vele? Látszólag Munley készséggel segíteni akar.
Suzannah fölállt.
- Köszönöm, hogy fogadott.
- Örülök, hogy segíthettem. Ha volna még kérdése, csak
hívjon föl nyugodtan. Természetesen benézek időnként
Triciához is. - A férfi kikísérte Suzannah-t az ajtóig,
miközben kezét finoman a hátán tartotta: -
Viszontlátásra, Suzannah.
- Viszontlátásra, Vince.

Suzannah dühösen és tehetetlenül hajtott haza Vincent

Munley rendelőjéből. Most már biztos volt abban, hogy
valami nincs rendben a mikrochippel, de képtelen volt ezt
be is bizonyítani. Trícia nem tud beszélni, a
pszichiátere készséggel beszélt, de nem mondott semmit.

Andrew Dugan meg nem akart beszélni.

Suzannah felidézte azt a furcsa találkozást a

könyvesboltban. Most már kezdett aggódni miatta. Milyen
kevés időnk van. És ezt Andrew kétszer is kimondta.
Láthatóan vívódott. Nem ismerte annyira, hogy képes
lehet-e öngyilkosságra, de nem zárhatja ki ezt a
lehetőséget sem. Különösen Trícia esete után nem. És nem
is zárta ki. A délután folyamán kétszer is felhívta a
férfi lakását, de senki nem vette föl a kagylót, s még
üzenetrögzítőt sem kötöttek a vonalra. Rossz érzése
támadt. Folyton csak azt képzelte, hogy Andrew ott hever
a padlón, golyó ütötte nyílás a homlokában, és kezétől
néhány centire ott a telefon, amely szüntelenül cseng.

Megsajdult a keze, amikor hirtelen ráeszmélt, hogy a

volánt szorongatja. Kényszerítenie kellett magát arra,
hogy lazítson.

Még egy dolgot megtehet: odamehet Andrew házához, most

azonnal. Bedörömböl az ajtón. Ha Andrew nem nyit ajtót,
akkor bekukucskálhat, nem ég-e a villany, nem szól-e a
lemezjátszó, nincs-e mozgás a házban. Megnézheti, nem
törték-e be valahol az ablakot, egyszóval valami gyanús
jelet találhat.

Suzannah áthajtott Arlington Foresten és ment tovább az

50-es úton Washington felé. Fort Myernél lekanyarodott az
útról és visszafordult Rosslyn felé. A Key Bridge úgy
ívelt át a Potomacon, mint egy kecses karkötő. A híd
másik oldala Georgetownban volt, itt Suzannah ráfordult
az M Streetre. A hideg ellenére a járdákon tolongtak az
emberek az éttermek, a dzsesszklubok és a színházak
között. Suzannah fölhajtott a dombra, az elegáns, fákkal
szegélyezett utcájú lakónegyedbe. Lassított, hogy lássa a
sötét utcán a házszámokat. Megérkezett a kőfaragással
díszített téglaépülethez, amelynek két oroszlán őrizte a
bejáratát.

Bentről nem szűrődött ki fény.

Suzannah a gondolataival viaskodva nézte a házat. A hely

olyan békésnek tűnt. Ha idáig eljöttem, gondolta, akkor
most már nem adhatom föl. Végigpillantott az utcán,
parkolóhelyet keresett. Természetesen nem volt egy
zsebkendőnyi sem. Kétszer megkerülte a tömböt, amikor
meglátta, hogy valaki egy kék Fordban ült Andrew házával
átellenben. Megállt a kocsi mellett, abban reménykedett,
hogy a férfi elindul és beállhat a helyére. A férfi
azonban csak feléje fordult, aztán elmélyedt valamiben.
Hirtelen duda harsant Suzannah háta mögül. Kénytelen volt
továbbhajtani. Végül négy utcával lejjebb talált egy
helyet, ahová beállhatott.

Miközben ment vissza a meredek utcán, elkezdett vacogni.

Fölsietett a lépcsőn a két kőoroszlán között és megállt a
nehéz tölgyajtó előtt. Mindkét ajtószárnyon sasfej volt a
kopogtató, a csőrből lógó rézkarika. Megdöngette az
ajtót, miközben egyre jobban fázott.

Senki sem nyitott ajtót. Újra kopogtatott. A ház továbbra

is sötét maradt, s nem hallott semmi neszt belülről.
Megfordult és látta, hogy a kék Fordból a férfi figyeli.
Amikor észrevette, hogy őt nézi, a férfi elfordította a
fejét.

Ezek figyelik a házat! -jött rá Suzannah.

Végigment a járdán, vigyázott, ne nézzen még egyszer a

férfira. Pörgött az agya, mint egy számítógép: Andrew
tőle kérdezte, figyelik-e a házát, erre kiderült, hogy az
övét figyelik. Azt jelenti, hogy Andrew odabent van?
Elképzelhető, de az is, hogy azért figyelik, hátha Andrew
visszajön.

Suzannah fölfelé ment egyutcányit, aztán befordult az

Andrew háza mögötti utcába és benézett hátulról a kertbe.
Ha Andrew odabent van, akkor lehet, hogy segítségre van
szüksége.

Be kell jutnom.

Felerősödött a szívverése. Furcsa izgalom fogta el. Ez

őrület, de úgy érezte, hogy meg kell tennie. Legalább
csinálnia kell valamit.

Felsétált az Andrew háza mögött álló ház

kocsifelhajtóján, amely egy fából épült garázshoz
vezetett. Ez a garázs olyan keskeny volt, hogy legfeljebb
csak egy T Ford férhetett be az ajtaján. A garázs mögött
fák sorakoztak, körömcipője bokáig süllyedt a hóba.
Hirtelen erős vizeletszagot érzett. Macskáé lehet vagy
kutyáé, magyarázta magának. Ember nem illett bele a
képbe.

A házhoz közeledve leguggolt egy bokor mögé. Ha elölről

figyelik a házat, akkor hátulról is nézheti valaki. A
foga vacogott. Ha valóban van itt valaki, az már
bizonyosan jéggé fagyott.

Odament a házhoz és megpróbálta kinyitni az egyik

pinceablakot. Meg sem moccant. Valószínűleg évek óta nem
nyitotta ki senki őket. Levette a sálját és a lábára
tekerte, aztán leült a hóba. Lábát lassan az üvegnek
feszítette. Az ablak előbb ellenállt, aztán az üveg
bezuhant a pincébe. Tompán hallotta az üvegcsörömpölést.

A sállal kitisztogatta a keretet a benn maradt

üvegszilánkoktól, aztán lábbal előre leereszkedett a
pincébe. Valami szilárd tárgyra érkezett, ami egy kicsit
megingott. Talán egy asztal lehetett. Koromsötét volt a
pincében. Tapogatózva mászott le az asztalról. A
félelemtől és az izgalomtól hevesen vert a szíve.
Sikerült, be mert törni!

Most már csak az kéne, hogy legalább a saját kezét lássa.

Hirtelen erős, suhogó hangot hallott, rémülten rándult

össze, de aztán rájött, hogy a cirkogejzír gyújtott be. A
lángok halványan megvilágították a helyiséget. A
félhomályban meglátta a felfelé vezető lépcsőt. Felért
egy apró konyhába, ahol szintén sötét volt, de nem
annyira, mint a pincében. Az utcai fények gyengén
beszűrődtek a házba. Végigment az ebédlőn, aztán elindult
fölfelé a központi lépcsőn.

A feje fölött megreccsent az egyik padlódeszka.

Suzannah megdermedt.

- Andrew? - kérdezte halkan. - Én vagyok az, Suzannah.

Nem kapott választ.

Fölnézett a lépcsőn a sötét emeletre. Árnyakat látott

kavarogni, mint amikor az ember alakzatokat lát, ha
behunyja a szemét. A csend mintha lélegzett volna.

Suzannah legyűrte félelmét és elindult tovább.

Bepillantott a hallba, benézett a könyvtárszobába és a
fürdőszobába. Sehol sem talált semmit. Az utolsó előtti
ajtó Andrew dolgozószobájára nyílott, az utca felől nem
látható helyiséget négy mennyezetlámpa világította meg
nappali fénnyel. Suzannah beszívta az olaj és a terpentin
szagát, és valami megrendülésfélét érzett. Itt festette
Andrew azokat a remekműveket, amelyeket annyira
szeretett. Mintha Gershwin zongorája vagy Steinbeck
írógépe előtt állt volna. A szoba közepén ott állt a
festőállvány, rajta a nagy vászon - amelyen nem volt
semmi.

Az utolsó szoba Andrew hálószobája volt. Vajon ott

fekszik-e odabent - sebesülten vagy holtan?
Elhatalmasodott benne a rémület, miközben lenyomta a
kilincset. Egy halvány fényű éjszakai lámpa fényében
megpillantotta a széles franciaágyat.

Andrew nem volt az ágyban.

Egy kinyitott bőrönd viszont rajta hevert.

Suzannah megnyugodva, de kíváncsian ült le az ágyra,

miközben kezét végighúzta a bőröndön. Drága bőrbőrönd
volt és teljesen üres. Mellette ott volt az ágyon egy
másik bőrönd lenyomata.

Az éjjeliszekrényen ott állt egy bekeretezett fénykép.

Suzannah odavitte a fényhez és szemügyre vette. A képen
egy vonzó, rövid fekete hajú nőt látott. A szeme szinte
agresszíven meredt a kamerába. A mosolya magabiztos volt.
A felső sarokba ezt írták: Örök szeretettel, Darcy.
Suzannah-nak eszébe jutott, hogy évékkel ezelőtt a Post
társasági rovatában olvasott Duganék válásáról.

Nem emlékezett a részletekre, de azt valahogy megérezte a

képre pillantva, hogy a nőnek nem volt könnyű leírni,
hogy "örök".

Suzannah azt is észrevette, hogy a keret mellett maszatos

volt az üveg, mintha Andrew sokszor a kezébe vette volna.
Most először érezte, hogy nem volt joga ide jönnie.

Óvatosan visszatette a képet a helyére. Egy kocsi hajtott

el az utcán a ház előtt, a reflektor fénye árnyakat
vetített a falra. Suzannah odament az ablakhoz, kissé
félrehúzta a függönyt és kinézett.

A Ford még mindig ott állt. A sofőr ott állt mellette és

a házat nézte.

Suzannah megdermedt. Csak nem akar bejönni? Idefent

csapdába kerülne. De az is lehet, hogy csak a lábait
nyújtja ki.

Megkockáztatott még egy pillantást.

A férfi átvágott az úttesten. Suzannah rémülten rohant
le. A hátsó ajtót épp csak résnyire nyitotta ki, úgy
csusszant ki az udvarra. Amikor kiért az Andrew háza
mögötti ház előtti utcára, futni kezdett.

Miközben hajtott kifelé Georgetownból, a visszapillantó

tükörben figyelte, nem követi-e egy kék Ford. De nem
látta. Végül teljesen elmúlt a félelme. Ahogy áthajtott a
folyón Virginiába, egészen megnyugodott. Akkor most
gondolkozzunk, mondta magának: egy ember figyeli Andrew
házát, mintha arra várna, hogy visszajöjjön. De ki az?
Ugyanazok az emberek, akik az ő házát figyelték?

Andrew azt mondta, "Most már nagyon óvatosnak kell

lennie." A Chevrolet remekül működő fűtése ellenére
Suzannah megborzongott.

13.
Jay Mallarnee tehetetlenül meredt szövegszerkesztője
képernyőjére, amely olyan volt számára, mint a Perzsa-
öböl a háború alatt: tele volt aknákkal és mindenféle
ismeretlen veszéllyel. A férfi undorodott magától. Amikor
visszajött Austinból, valóban azt hitte, hogy megtört a
varázs, hogy újra képes lesz írni.

Bár Suzannah múlt éjjel nem jött vele elő egyenesen, de

minden jel szerint tisztában volt azzal, hogy teljesen el
van akadva.

Fölemelte a kezét az öléből, kinyújtotta ökölbe szorított

kezét és megmozgatta az ujjait. Profi újságíró vagyok,
gondolta. Naponta leírok gond nélkül ezer szót. Most meg
itt ülök és egy álló nap nem voltam képes leírni egy
elfogadható mondatot.

Leírt egy újabb bekezdést a haditudósítók mindennapi

életéről. Szörnyűre sikeredett, lapos volt és minden szó
halott. Betűnként törölte ki a szöveget a képernyőről.

Fölállt a gép elől és a szobában járkált és megropogtatta

az ujjait. Arca megfeszült, mintha valaki a tarkójánál
fogva megragadta volna a fejbőrét. Érezte a saját
verejtéke szagát, hogy pólója nedvesen tapad a hátára a
januári hideg ellenére. Kinézett a 21. utcára, át a
University Hall szürke épületére. Egyetlen ablak mögött
látott valakit, egy férfit, aki az íróasztalánál a
jegyzeteiben keresgélt. Talán a George Washington Egyetem
egyik tanára, aki a holnapi előadására készül.

Jay arra gondolt, hogy megpróbálja megint fölhívni

Suzannah-t. A nőt egész nap nem tudta elérni - volt egy
súlyos autóbaleset, ami miatt el kellett halasztania az
összes aznapra betervezett műtétet. Nyolckor még mindig a
kórházban volt - egy sürgős vakbélműtétet kellett
elvégeznie. Milyen jó is az, amikor az embernek a munkája
a saját lábán vagy betegszállító kocsin érkezik meg a
munkahelyére, a műtőbe - és nem kell minden egyes szóért
közelharcot vívnia saját magával.

Jay az órájára pillantott. Már tíz óra, most már otthon

kell lennie.

De legalább egy elfogadható mondatot írnál le, mondta

magának. Aztán hívjad föl. Kibámult az ablakon. Legalább
ess túl az elején.

Ehelyett a könyv vége jutott az eszébe. Amikor bement egy

bérházba Kuwait Cityben egy csapat kuvaiti katonával. Ott
kellett találkozniuk az egyik kuvaiti ellenállóval, aki a
szövetségeseket információkkal látta el. Jay tökéletesen
emlékezett rá, mit érzett akkor: büszke volt, hogy ő az
egyik első amerikai újságíró, aki bevonulhat a városba,
ugyanakkor rettegett, hátha vannak még iraki katonák a
környéken. Nem sokkal korábban heves lövöldözés tört ki
valamivel odébb az utcán.

Az idegenlégiós sapkás kuvaiti őrmester odaintette

magához, miközben azt kiabálta:

- Nyugodtan jöhet, nincs probléma.

Befutott az épületbe. Még odabent is érezni lehetett a

város körül kavargó fekete füst, a lángoló olajkutak
szagát. A hosszú perzsaszőnyeget sáros bakancsnyomok
rútították el. Irakiak által otthagyott feliratok
éktelenkedtek a falakon. Egy öreg férfi bicegett feléjük
a sötét folyosó felől, gyorsan beszélt az őrmesterhez,
miközben a háta mögé mutogatott.

Az őrmester arca elkomorult.

- Mit mond? - érdeklődött Jay.

- Kínzás. Ott a folyosó végén lévő szobában. Az irakiak
megkínozták és megerőszakolták a kuvaiti nőket. Jöjjön.

Jay merev lábbal követte a katonákat a folyosón. Hirtelen

nagyon nem akaródzott neki ott lenni. Az őrmester
feltépte a mondott szoba ajtaját. Az emberei egymást
félrelöködve akartak bemenni a helyiségbe. Ezek az
emberek, akárcsak az ország olajkútjai, égtek a
bosszúvágytól, adrenalinszintjük felszökött, szemük vörös
volt a füsttől és a könnyektől.

Jay is behúzódott a helyiségbe a katonák nyomában. Az

egyik ember a padlón éktelenkedő vértócsára mutatott és
valamit kiabált arabul. Mindenütt ott voltak ezek a barna
foltok a padlón, a falon. A katona egyre hevesebben
kiabált vele.

- Azt mondja, írja meg ezt a sok vért - magyarázta az

őrmester.

Jay elővette a noteszét: Próbálom nem ideképzelni a

hullákat, amelyek már nincsenek itt - a tetemeket,
amelyekből ez a töméntelen vér származott.

A katona rávigyorgott aztán biccentett. Egy férfi lépett

be a helyiségbe, magas volt, fején a hagyományos kefija,
amelyet vörös homlokpánt, akal rögzített a homlokán. Arca
napégette volt, de a szemei, mint egy finn-nek,
égszínkékek, mintha Peter Toole-t látta volna az
Arábiai Lawrence című filmből. A kuwaiti őrmester
vigyázzba merevedett, Jay rájött, hogy ez az a férfi,
akivel kapcsolatba akartak lépni. A katonák is
hátraléptek, arcukról sugárzott a tisztelet. Jay magán
érezte a férfi jeges tekintetét.
- A nevem Mallarnee - mondta neki Jay. - A Washington
Post tudósítója vagyok. - Felkészült arra, hogy a férfi
tiltakozni fog a jelenléte miatt, biztosítani akarta,
hogy nem fog neveket említeni és a leírásból nem lehet
következtetni a helyszínre sem...

A férfi egy szót sem szólt.

Pedig mérget veszek rá, hogy beszél angolul, gondolta

Jay.

Ebben a pillanatban két kuvaiti rontott be a helyiségbe,

akik egy vézna arabot vonszoltak magukkal, egy terepszínű
katonai ruhába öltözött fiút...

És az emlékek itt hirtelen véget értek, mintha fekete

függöny ereszkedett volna az egészre. Jay ismét a
lakásában állt, nézett kifelé az ablakon az éjszakába.

- Nem - mondta. A hangok rekedten törtek föl a torkából.

Megszólalt a telefon, mire megmerevedett. Arcát

nekinyomta az ablak üvegének. A telefon még négyszer
csengett, aztán működni kezdett az üzenetrögzítő. A
hosszú síphang után Suzannah hangját hallotta:

- Jay, ha ott vagy, vedd fel légy szíves.

Jay odasietett a telefonhoz.

- Na végre!
- Jaj, de jó! - mondta és a nő hanja tele volt hálával. -
Arra gondoltam, hogy fölugranék.

Jay érezte, hogy kitisztul a feje.

- Persze. Gyere csak nyugodtan.

- Köszi, húsz perc alatt ott vagyok.

Jay letette a kagylót, aztán ott állt egy másodpercig,

azon gondolkodott, vajon mit hallhatott ki Suzannah
hangjából.

Mindegy, majd mindjárt kiderül.

Berohant a mosdóba, már nem volt ideje lezuhanyozni.

Lekapta magáról az átizzadt pólót, fejét a mosdó csapja
alá dugta, majd ráöntötte a sampont. Gyorsan bedörzsölte
és leöblítette, aztán megmosta kezét, arcát, hónalját,
miután lemosta magát, eszébe jutott, milyen rendetlenség
van a konyhában, hogy a nappali tele van újságokkal, hogy
van-e itthon bora, és hogy meg is kell borotválkozzék.

Megtörölte a haját, bedörzsölte borotvahabbal az arcát.

Miközben a szakállát húzta le, azon gondolkozott, milyen
inget vegyen föl.

Jujj, a fenébe!

Megvágta magát, lemosta az arcát, aztán egy falatnyi

vécépapírt rakott a sebre. Berohant a hálószobába és
gyorsan ráterítette a takarót az ágyra és behajigálta a
ruhákat a padlóról a szekrénybe.

Egy másik póló, ez lesz a legjobb. Magára húzta,

vigyázott, ne kócolja össze a haját. Az egy hete
összegyűlt újságokat a nappaliban az ágy alá dugta. A két
üres sörösüveget és a pizzásdobozt begyömöszölte a
szemetesvödörbe, a szennyes edényeket berakta a
mosogatógépbe, a morzsákat lesöpörte a padlóra. Végül
bekapott két Tic Tacot, hogy jobb lehelete legyen.

Suzannah valami miatt feszült; érezte rajta, amikor a

szállodában szeretkeztek, és ugyanezt érezte a tegnapi
vacsoránál is. Nemcsak miatta aggódik, hanem valami más
is foglalkoztatja. Felesleges erőltetni, csak akkor szól
majd, amikor segítséget kér - amire ritkán kerül sor.
Remélte, hogy most megteszi. Így legalább elfeledkezhet a
saját bajairól.

Nem felejtett el valamit? Valamit bizonyosan.

Odalépett a CD-hez és kiválasztott egy Charlie Byrd-

lemezt és benyomta a "play" gombot. Lágy gitárhang
töltötte meg a szobát, amikor megszólalt az ajtócsengő.

Odament az ajtóhoz, a gondolatok száguldottak a fejében.

A vécépapír! Óvatosan levette a sebről, apró golyót gyúrt
belőle, amit farmerjének zsebébe dugott, miközben
kinyitotta az ajtót.

A nő arca rózsaszínű volt a hidegtől. A szél kócos

sörénnyé változtatta sötétbarna haját. Szeméből, erős
álláról, telt ajkairól áradt a határozottság. A férfi
érezte a nő fürdőolajának illatát, a lágy pézsmaillatot.
A műszőrme gallér lenyomta a haját.

Jay lehajolt és szájon csókolta a nőt, aki egy pillanatra

megmerevedett, de aztán átadta magát. Amikor már egészen
kifulladtak, a férfi finoman hátratolta a nő fejét.

A nő megeresztett egy félmosolyt.

- Bejöhetek?
- Persze - felelte a férfi és bután érezte magát.
Lesegítette Suzannah-ról a kabátot. A nő leült a
bőrdíványra. Jay már-már melléje ült, amikor rájött, hogy
szeretné szemügyre venni a kedvesét. Így aztán a
nagyapjától örökölt hintaszékbe ült bele.
- Bocs, hogy ilyen későn zavarlak - kezdte a nő.
- Ne hülyéskedj már.

Suzannah a komputerre pillantott, amely még mindig be

volt kapcsolva.

- Remélem, nem zavartam meg a munkádat.

- Ideje már szünetet tartani. - A férfi elmosolyodott,
remélte, nem hazudott túl átlátszóan, aztán fölállt és
kikapcsolta a szövegszerkesztőt. Visszatért a
hintaszékbe. - Mit szólnál egy pohár borhoz? Vagy inkább
whiskyt kérsz kólával?
- Nem kösz, semmit. És te hogy haladsz?
- Elég szépen.
- Olyan rengeteg az anyag, amit össze kell rendezned.
Miért nem olvasod át a régi cikkeidet, és rendezed őket
időrend szerint...
- Minden jól fog menni, ne aggódj. - A férfi csak most
hallotta meg, milyen feszült hangon beszél. Gyorsan
elmosolyodott. - Viszont téged izgat valami.

Suzannah egy pillanatig a férfit nézte, ajka megfeszült.

Jay felállt és odaült melléje, megfogta a kezét. Hideg
volt, mint aki legalább egy órát a hidegben töltött és
nem csak fölszaladt a fűtött kocsiból. Ahogy ott ült
mellette, érezte, milyen hevesen ver a szíve.

- Na, meséld el szépen, mi bajod van, Suze.

A nő mély lélegzetet vett.

- Azt hiszem, valami baj van a mikrochippel, amit Roland

Lancasternek esze ágában sincs beismerni.

Jay érezte, hogy összpontosít a figyelme.

- Lancasterről van szó?

- Igen. - Valami a lány hangjában azonban figyelmeztette
arra, hogy nem Lancasterről akar beszélni. Mint ahogy
sohasem akart róla beszélni. Egyetlenegyszer elmesélte
neki, hogy járt az orvossal, de aztán mindig kitért, ha a
férfi fel akarta a témát hozni. - Nem csak Lancasterről
van szó.

A férfi egyre növekvő nyugtalansággal hallgatta, ahogy a

nő elmesélte, mi történt Andrew Dugannel és Trícia Fiore-
ral, meg azt is, hogy figyelik Andrew házát. Jay aggódni
kezdett a lányért. De érezte, hogy bekattannak a régi
reflexek, ahogy megérezte a sztorit a beszámolóban.

- Akárhányszor csak megpróbálok valami konkrét választ

kapni, azonnal falba ütközöm - magyarázta Suzannah. -
Jay, Andrew fűtése is működik, de egy bőrönd hevert az
ágyán...
- Várj csak - szólalt meg döbbenten a férfi. - Te benn
voltál Dugan házában? Hogyhogy, ha nincs otthon?
- Betörtem.
A francba, gondolta Jay. Ebben a nőben acél van. Olyanok
az idegei, hogy képes volna lepuffantani egy csörgőkígyót
a csizmájáról - feltéve, ha hagyná, hogy megtanítsam
lőni. - Fel kellett volna hívjál.
- Nem úgy mentem oda, hogy betörök. Úgy alakult...
- Azt meghiszem.
- Az a lényeg, hogy minden jel szerint Andrew gyorsan
összepakolt és távozott. Akárki is volt odakint, Andrew
félt tőle. Azt hiszem, többről van szó, mint csupán a
mikrolapkáról.
- Azt hiszem, igazad van.

A nő a férfi felé fordult és megfogta a kezét. Mondani

akart valamit, de elbizonytalanodott. Egy árnyalatnyival
vörösebb lett az arca.

- Úgy képzelem, hogy újságíróként nemegyszer, hogy is

mondjam, kreatív ötletekre van szükséged, hogy hozzájuss
a sztoridhoz. Olvastam egyszer a Postban, hogy egy
újságíró betört a nyomdai raktárba, hogy hozzájusson
megjelenés előtt valami emlékirathoz. Nixoné volt vagy
Reagané, nem tudom...
- Suzannah, légy szíves, ne kerülgesd már a forró kását!
Mire akarsz kilyukadni?
- Meggyőződésem, hogy Trícia Fiore pszichiátere hazudott,
amikor azt mondta, hogy nem vezet jegyzeteket.
- És azt akarod, hogy segítsek neked betörni az
irodájába?
- Pontosan.

Jay elvigyorodott.

- Hát akkor mire várunk?

14.
Suzannah-t az ájulás környékezte, miközben figyelte Jayt,
ahogy dr. Munley hivatali helyiségének ajtaját próbálta
feltörni. A nő idegesen forgatta a fejét a folyosó
mindkét vége felé. Még mindig senki. A tompa
mennyezetvilágítás, a minden hangot elnyelő süppedős
szőnyeg álmossá és békéssé varázsolta az épületet. De
bármelyik pillanatban felbukkanhat az éjszakai őr.
- Nem tudsz sietni? - kérdezte suttogva Suzannah.
- Dehogynem - felelte Jay szintén suttogva - de ha
sietek, akkor hogy jutunk be?

Suzannah majdnem hangosan felnevetett. Valamelyest

enyhült benne a feszültség. Szeretettel nézett Jayre.
Vajon mi lenne vele nélküle?

- Meg is vagyok - jelentette ki Jay.

Zsebre tette a szerszámait és a hitelkártyáit és

egyhüvelyknyire megnyitotta az ajtót.

- Még mindig be akarsz menni?

- Hogyne - mondta. - De ha te nem...

Jay kinyitotta az ajtót. A nő előrement, megkönnyebbült,

hogy nem kell kint lennie a folyosón. Az egyik asztalon
álló lámpa tompa fénnyel világította meg a székek sorát a
váróban. A magazinok pontosan az asztalok sarkához voltak
illesztve. A nő elképzelte, ahogy Vince Munley minden
este eligazítja őket. Hirtelen bánta már, hogy erre
vetemedett. Attól eltekintve, hogy Munley nem mondott
neki semmit, szeretetre méltó fickónak nézett ki.

Erre ő betör a rendelőjébe. "Igen, bíró úr, betörtem dr.

Munley rendelőjébe, de tényleg nem okozott semmi örömet."

Jay lehajolt és megvizsgálta Munley rendelőjének zárját.

- A fenébe, hugikám - morogta. - Ez aztán furcsa.

- Micsoda?
- Ez a zár már bonyolultabb, mint a kinti. Belül pedig
sokkal egyszerűbb zárakat szoktak fölszerelni.
- Neked mekkora tapasztalatod van az ilyesmiben?
- Mielőtt válaszolnék, előbb tisztázzuk, hogy muszáj
neked vallomást tenni ellenem a bíróság előtt?
- Jay...
- Bocs. Rossz vicc volt.
- Ki tudod nyitni?
- Azt hiszem.
Jay letérdelt a zár elé. A teste mozdulatlan volt, csak
az ujjai mozogtak. Milyen finom mozdulattal nyúlt a
zárhoz. Suzannah nem volt meglepve. Érezte már ezeket a
kezeket a maga bőrén is.

Jay belökte Munley rendelője ajtaját.

- Bravó! - bukott ki Suzannah-ból.

Belépett a férfi után a helyiségbe. Jay ráhajtotta a

zárat, amikor odabent voltak. A nőt megint megdöbbentette
a kínosan elrendezett könyvespolc látványa.

Na, gyerünk, Munley, mondta magában. Persze, hogy vezetsz

te feljegyzéseket a betegeidről, mindketten jól tudjuk.

Egyenesen az iratszekrényhez ment és felhajtotta róla a

terítőt.

- Nagyon vigyáznunk kell - magyarázta. - A barátunk

roppant kínos a rendre. Ha nem rakunk mindent vissza a
helyére, rájön, hogy itt voltunk.

Jay csak biccentett. A szekrény zárja nem hátráltatta még

egy percig sem. Kihúzta a felső fiókot és félre lépett.
Ledőlt Munley pácienseknek fenntartott heverőjére és a
tarkója alá tette a kezét. Suzannah belepillantott a
fiókba. Három borítékot talált, nem lehet csak ennyi a
betegek kartotékja. Számlákat talált bennük,
elszámolásokat, szakfolyóiratokból kivágott cikkeket és
egy készlet Rorschach-teszthez használatos kártyát.

Akkor nézzük az alsó fiókot. Suzannah reménykedve

kihúzta.

Ez tele volt kuponokkal.

Több száz kuponnal. A régi papiros szaga szinte áradt a

fiókból. Belekotort a papírok közé, nem tudta, sírjon-e
vagy nevessen. Az egyikért tíz centtel kevesebbért
lehetett müzlit kapni. Ez már 1987-ben lejárt. A másikért
egy centtel kevesebbért lehetett pezsgőport kapni.
Pezsgőpor? Már akkor kiment a divatból, amikor ő meg sem
született.

Suzannah körülnézett a helyiségben. Más nem emlékeztette

irattartóra. Megnézhetik kifelé menet a titkárnő
íróasztala mögött, de nem valószínű, hogy Munley ott
tartsa a bizalmas iratait. Na, ennyit a megérzéseimről,
gondolta keserűen Suzannah.

- Attól félek, hogy a semmiért törtünk be ide - mondta.

Még egyszer beletúrt a kuponok közé, amikor a keze valami

másba ütközött. Olyan volt, mint egy hitelkártya, azzal a
különbséggel, hogy erre nem volt semmi ráírva. Az alsó
sarokban egy mágnesezett fémszál húzódott. Eláradt benne
a jókedv.

- Nézd, mit találtam.

Jay elvette tőle a kártyát.

- Már láttam ilyet valahol. - Megforgatta a kezében,

miközben a homlokát ráncolva gondolkodott. Suzannah egy
halk kattanást hallott a váró felől. Megrémült.

- Hallottad te is? - kérdezte suttogva.

Jay bólintott, miközben az ajtóra meredt.

Valaki nyilván bejött a folyosóról, gondolta Suzannah. Az

éjjeliőr? Körbepillantott, hová tudnának elbújni. Jay
visszazárta a fiókot és leeresztette a terítőt. Suzannah-
t a pánik kerülgette. Csak az íróasztal mögött tudnának
elbújni. Le is ereszkedett, és maga mellé húzta Jayt is,
de tisztában volt vele, hogy nem mennek ezzel semmire, ha
az éjjeliőr nem csak bekukkant.

Másodpercek teltek el így. Az éjjeliőr csak nem

kukkantott be. Suzannah idegei a pattanásig feszültek.
Legszívesebben feltépte volna az ajtót és kirohan,
csakhogy legyen már túl az egészen. Mintha megérezte
volna ezt, Jay átölelte a vállát.

Kaparászás hallatszott a zár felől. Suzannah rájött, hogy

ez nem az éjjeliőr. Valaki ki akarta nyitni az ajtót -
valaki más is!

- Épp most jöttem rá, mi is ez a bigyusz - suttogta Jay.

- Csitt, ne beszélj!

A férf fölállt és odament a könyvespolchoz és tekintete

megakadt egy villanykapcsoló szerkezeten a falon.

Egyre erősebben hallatszott a kaparászás. Ha az az ember

ugyanolyan ügyes, mint Jay, akkor másodperceken belül
bejut. Suzannah szája kiszáradt. Inkább az éjjeliőrrel
nézne farkasszemet, mint egy másik betörővel, akinek
vélhetően fegyvere van, és ugyanolyan rémült, mint ők.
Felállt és odament Jayhez. A férfi a kapcsolótáblán
kotorászott az ujjaival, aztán kinyitotta. Belül egy
fémlapot pillantott meg, rajta egy nyílással. Jay
becsúsztatta a műanyag kártyát.

A könyvespolc hangtalanul félrecsúszott egyméternyit.

Suzannah döbbenten meredt a feltáruló apró helyiségre.

Belülről puha fény vibrált. A helyiség belső falán életre
kelt egy tévémonitor.

Valaki megmozgatta a kilincset.

Suzannah leoltotta a villanyt az irodában és Jay után

sietett a rejtekhelyre. Jay elfordította a kártyát, mire
a polc visszacsúszott az eredeti helyére. Pontosan akkor
zárult rájuk a rejtekajtó, amikor kinyílt az iroda
ajtaja.

Suzannah szíve megdobbant. Egy hajszál híján múlott!

Jay magához húzta és a képernyőre mutatott. Egy magas

férfit látott, aki a fejére egy nejlonharisnyát húzott.
Egyenesen Munley iratszekrényéhez ment és felemelte rajta
a terítőt, pontosan úgy, ahogy ők tették az előbb.
Suzannah rémülettel vegyes csodálkozással figyelte, mi
történik. A harisnya ijesztővé tette a férfi
arckifejezését. Az öltöny, a fehér ing és a nyakkendő
nemhogy javította volna, inkább rontotta az összhatást. A
férfi kinyitotta az iratszekrényt. Gyors mozdulatokkal
belekotort mindkét fiókba. A kuponok láttán
fölegyenesedett, de a nejlon alatt nem lehetett kivenni
az arckifejezését.

Egy pillanattal később, mint egy robot, lassan

körülnézett a helyiségben. Egy pillanatra egyenesen a
kamerába bámult - egyenesen bele a nő arcába.

A rettegés ellenére Suzannah izgatott volt. Egyértelmű,

hogy a maszkos betolakodó is Trícia anyagát keresi.

A férfi ezután megcsóválta a fejét és kicsusszant az

ajtón, amelyet óvatosan behúzott maga után.

Ki lehetett ez? - gondolta Suzannah. Ha Trícia anyaga

érdekelte, akkor ez csak a chip miatt lehet. Ez pedig azt
jelenti, hogy jó irányban tapogatózunk.

- Szerencsére - szólalt meg Jay - minden jel szerint a

kamera nincs képmagnóhoz csatlakoztatva. Különben a jó
öreg Munley doki élvezhetné a házimoziját. Nem véletlen,
hogy kiépítette ezt a kis búvóhelyet, csak nem tudni
miért.

Suzannah ekkor pillantott meg egy iratszekrényt a

sarokban, a kinti hasonmását.

- Én sem - felelte. - Hacsak nem tart itt bent valami

borzasztó fontos dolgot.

Jay odament és kinyitotta a felső fiókot. Suzannah

visszatartotta a lélegzetét. A férfi arcán furcsa grimasz
jelent meg, amikor bekukkantott.

- Mi az? - kérdezte Suzannah.

A férfi kiemelt egy fekete bugyit és ujjain lóbálta.

Aztán előkerült egy fűző is, egy harisnyatartó, egy
jókora melltartó, mind fekete. A melltartóból kiesett a
két tömés a padlóra. Jay olyan arccal nézett a lányra,
hogy kibuggyant belőle a nevetés. Jay ezután kihúzott egy
lángvörös parókát és egy férfi méretű magas sarkú cipőt
is.

- Nem hiszek a szememnek. Minden jel szerint nemcsak a

kupongyűjtés doktor Munley titkos szenvedélye.

Suzannah megpróbált komoly arcot vágni.

- Nincs ebben semmi vicces.

- Nem is nevetséges - bólintott Jay komoly arccal. - Ez
kész röhej!
- Inkább szomorú. Bárcsak ne láttuk volna...
- Bárcsak ne indulna meg ettől az agyam - mondta Jay. -
Lehet, hogy nem is Munleyé. Lehet, hogy egy páciense adta
neki őket.
- Én is pontosan így képzelem.
- Tedd vissza őket a fiókba.

Jay óvatos mozdulatokkal visszapakolta a

transzvesztitaöltözetet a fiókba.

- Most már rettegek kinyitni a másik fiókot.

- Azért csak nyisd ki, jó?

A férfi úgy is tett. A fiók tele volt irattartó

dossziékkal.

Suzannah odatérdelt a fiók elé és átnyálazta őket.

Természetesen ábécérendben voltak. Győzelmesen húzta elő
Trícia Fiore dossziéját. Nem volt valami vaskos. Elkezdte
olvasni a kiírt kézírást.

Munley feljegyzései szerint Trícia Fiore négy hónapja

jelent meg nála. Arra panaszkodott, hogy víziói vannak.
Suzannah érezte, hogy megborzong. Ez is a skizofrénia
jele, de még elsőéves pszichiátriai gyakorlatában
hallotta, hogy a vizuális hallucináció sokkal ritkább,
mint a hangok hallucinálása. Bizonyos drogok elősegítik a
vizionálást, de Trícia Fiore, a lelkes tanítónő, nem
valószínű, hogy saját magán LSD-vel vagy PCP-vel
kísérletezzék.

Suzannah gyorsan átfutotta Munley diagnosztikai

jegyzeteit, hogy biztos legyen benne, hogy véletlenül sem
drogról van szó. Munley lelkiismeretesen végigment a
szükséges lépéseken, és arra a következtetésre jutott,
hogy Trícia vagy skizofrén, vagy agydaganata van. Aztán
kizárta a tumort is egy tomográfvizsgálattal. Ezután
Haldolt rendelt Triciának és megkezdte vele a terápiát.

Érdekes. Sharon Harradtól tudta, hogy a legtöbb

pszichiáter nem hitte, hogy a hagyományos terápia segít a
skizofrénián. Vajon nem voltak Munleynek kételyei a
diagnózisával kapcsolatban?

Suzannah ezután elkezdte a terápia során készült

jegyzeteket olvasni. Az első pillanattól kezdve Trícia
határozottan állította, hogy a vízióit a mikrochipnek
köszönheti, amit a látóközpontjába építettek négy éve
Roland Lancasterék. Elismerte, hogy a lapka megjavította
a látását és az első három és fél évben nem is okozott
semmiféle panaszokat. Nemcsak azért örült ennek, mert
könnyebbé lett a munkája, hanem mert most láthatta
először tisztán a tanítványai arcát. Be tudott
kapcsolódni a szünetekben a játékaikba. Nem kellett többé
a fejfájástól szenvednie, hogy kijavítsa a dolgozataikat.
Trícia Fiore boldog nő volt.

Négy hónappal ezelőtt Trícia épp lefekvéshez készült a

fogát mosta, amikor "olyan tisztán, mint egy moziban" az
egyik tanítványát pillantotta meg, Larry Washingtont,
akit két idősebb fiú vert. A fiúk addig nem nyugodtak,
míg Larry nem mozdult. Trícia tisztán látta, ahogy a
járdán fekszik, szemei csukva és vér csordogál az
orrából.

Megdöbbentette a látvány. Néhány óra elteltével sikerült

meggyőznie magát, hogy ami történt, annak a fáradtság az
oka. Túl sokat dolgozott, ennyi az egész.
Másnap reggel az üres osztályteremben ült, bejött az
igazgatóhelyettes és közölte, hogy Larry Washington
kórházban van. Két idősebb fiú kirabolta a nyílt utcán.
Triciát megrázta a hír. Az igazgatóhelyettes, látva ezt,
helyettes tanárt állított Trícia helyére. Trícia azonnal
bement a kórházba. Larrynek annyira bedagadtak a szeméi,
hogy nem tudta kinyitni őket. Orra eltörött.

Miközben a fiú kezét fogta, azon gondolkodott, hogy: ezt

én láttam! Majdnem megőrült a gondolattól. Tudta, hogy
senki sem hinne neki. Így aztán megpróbálta a dolgot
kiverni a fejéből. De aztán újabb és újabb "víziók"
jöttek. Trícia elismerte, hogy ezek csak néhány
lényegtelen részletben különböztek attól, ahogy a dolog
később a valóságban megtörtént. Azt állította, hogy a
víziók a fontos részleteikben pontosan lezajlottak. Tehát
nem lehet őrült. A dolgot csak a mikrolapkával tudta
magyarázni. Így aztán elment dr. Lancasterhez, aki
beépítette a szerkezetet az agyába. A találkozás sokáig
nyomasztotta. Többször visszatért rá, milyen hideg volt
hozzá az orvos. Még azt is állította az orvosról, hogy
egyszer nyíltan meg is fenyegette.

Suzannah keze dühösen ökölbe szorult.

Munley ezt írta: "Beszéltem dr. Lancasterrel, és úgy

látom, hogy bánásmódja a páciensemmel példás volt. Azt
állította, hogy mindent elkövetett, hogy eloszlassa
Trícia félelmeit, elmagyarázta neki, hogy nincs
neurológiai alapja a panaszainak, és azt is közölte vele,
hogy mások nem jelentkeztek hasonló szimptómákkal. Dr.
Lancester tökéletesen egyetértett velem abban, hogy Miss
Fiore pszichózisban szenved, amelynek nincs kapcsolata
(hacsak pszichoszomatikusan nem) a mikrolapkával. Erre a
pszichózisra az a jellemző, hogy összekeverednek az
idősíkok. Az események, amelyekről Miss Fiore azt
állítja, hogy látta őket, természetesen már korábban
lejátszódtak. Így aztán összezavarodott időérzéke miatt
gondolja, hogy profetikus látomásai vannak. Ilyesmi
nemritkán előfordul a skizofrénekkel. Mint ahogy az a
visszatérő víziója sem, hogy emberek figyelik - ami
klasszikus paranoid tünet. A beteg elismerte, hogy nincs
bizonyítéka arra nézve, hogy valóban megfigyelés alatt
tartanák.
Hozzá kell tegyem, hogy dr. Lancester bizonyos
szempontból jogosan aggódik Miss Fiore vádjai miatt.
Ugyanis ha köztudottá válnának a lapkával kapcsolatos
kényszerképzetei, az nagyon megnehezítené azoknak az
embereknek a sorsát, akiknek egyetlen reménye, hogy a
mikrochip visszaadja a látásukat. Biztosítottam dr.
Lancastert, hogy mindent megteszek Miss Fiore
pszichózisának bizalmas kezelése érdekében."

Suzannah becsukta a dossziét. Hát ezért tagadta le Munley

előtte a jegyzeteit. Roland Lancaster a szárnyai alá
vette. El tudta képzelni a jelenetet. A nagy ember - a
neurológia Jonas Salkja, a bizonyos Nobel-díj-jelölt - a
bizalmába fogadja a jelentéktelen kis pszichiátert.
"Tökéletesen egyetértek a diagnózisával, dr. Munley.
Trícia Fiore nyilván paranoid skizofrén, akinek torzult
az időérzéke. Nagyon jó diagnozis. Boldog vagyok, hogy az
ön kezében van. Tudom, hogy megbízhatok önben."

Suzannah keserű szájízzel nyitotta ki megint a dossziét.

De már nem volt idő, hogy alaposabban átnézze megint;
ideje volt menniük. Trícia egyre idegesebb volt a későbbi
kezelések alatt. Állította, hogy rendesen szedi a
gyógyszert, de azt mondta, nem használ. Munley megemelte
a dózist, de nem járt eredménnvel. Végül Trícia egyre
határozottabban állította, hogy figyelik, így aztán a
pszichiáter kórházba utalta. Két hét után minden
szimptóma eltűnt, ami felbátorította Munleyt.

A szerencsétlen megjátszotta, hogy jól van, hogy becsapja

Munley-t, gondolta Suzannah. Tudta, hogy csak így engedik
ki a bolondokházából.

Az utolsó bejegyzés szerint Trícia háromnapos elbocsátót

kapott a kórházból - ez alá Munley utóbb csak annyit írt:
"Öngyilkossági kísérlet, 12/22. Adams Mem. Kórh."

Hirtelen milyen titokzatossá vált Munley. Öngyilkosság,

ez a legnagyobb bukás.
Suzannah ismét becsukta a dossziét. Kavarogtak benne a
gondolatok. A lapkát azért tervezték, hogy javítsa a
látást, nem pedig arra, hogy vizionáljanak tőle.

Elképzelhető, hogy mindkettőt egyszerre csinálja?

Őrült ötletnek tűnt, de tudunk-e eleget a a mikrochipről?

Úgy működik, ahogy megtervezték. Ez a csodálatos tény

elhalványít egy másikat: hogy miként működik, annak a
titka be van építve magába a chipbe és a nagy CM5-ös
komputerbe, amely életet adott neki. És az a titok túl
bonyolult ahhoz, hogy az emberi elme megértse.

Hirtelen nagyon sikamlósnak érezte Suzannah a dossziét,

ekkor vette észre, hogy izzad a keze. Visszatette a
dossziét a helyére és betolta a fiókot.

- Nos? - érdeklődött Jay. - Szerinted öngyilkos akart

lenni vagy valaki meg akarta ölni?
- Nem tudom - felelte Suzannah, és érezte, hogy
elhatalmasodik benne a félelem. - Egyvalamit tudok: ha
igaz, amit Trícia Munley-nek mondott, akkor a lapka
elpusztítja, mint ahogyan elpusztítja Andrew Dugant is.
El kell érnünk azt, hogy Roland Lancaster
csúcsteljesítménye ne kerülhessen bele még egy ember
agyába!

15.
Trícia Fiore szemei mozdulatlanok voltak a szemhéja
alatt. Suzannah tudta, hogy most nem álmodik, de valahogy
nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Trícia meghal.
Három napja már, hogy nem tér magához, holott ép a
légzése és majdnem teljesen normális az EEG-je.

Suzannah ellenőrizte a táplálócsövet, tehetetlennek

érezte magát, nem tudta, mit csináljon. Kisimította a
verejtékben ázó tincset Trícia homlokából. Vajon milyen
titkokat rejthet a szerencsétlen kómás agya? Vajon
valóban képes Trícia meglátni a dolgokat, mielőtt
megtörténnének? Hihetetlennek tűnt.
A tegnap olvasott dosszié szerint a skizofrénia miatt
vizionál. Akkor viszont miért nem hatott rá a Haldol?

Nincs tudós, aki vitatná, hogy nincsenek víziók. A PCP és

az LSD például hallucinogén. Az álmok is egyfajta víziók.
Ilyen a képzelet is, amikor az ember a "lelki szemeivel"
lát valamit. De hisz a képzelet szónak is a "kép" a
töve.

Suzannah megdörzsölte a homlokát. A gondolatai

felgyorsultak, amint a jegyek kezdtek összefüggő képpé
összeállni. A tudattalan is képes képeket létrehozni. Az
a kérdés, hogy vajon ezeknek a képzelt képeknek az
impulzusai hasonlóak-e a normális látáséihoz, és ez
téveszti-e meg a mikrolapkát? A neuroanatómusok tudják,
hogy a látóközpont az agykérgen van, de azt nem tudja
senki, hogy az agy mely részén - vagy részein - képződnek
a "tudattalan tudat" képei. A mikrolapka nem az agykéreg
központjába lett beépítve. Mélyen beleépítették a corpus
callosumba, a két agyfélteke közötti neuronhídba. Lehet,
hogy a lapkát véletlenül olyan helyre rakták, ahol
nemcsak a látóközpont képeit, hanem a tudattalan képeit
is felveszi Trícia agya? Ha igen, akkor ugyanolyan érzéki
képeket készít belőle, mint amilyenek a valóságban is
elvonulnak Trícia megromlott szeme előtt. Trícia ily
módon képes, a szó szoros értelmében, belelátni a saját
tudattalanjába.

És mit mutat meg neki a tudattalanja? A jövőt.

De hogy lehet ez? A tudattalan agynak állítólag

szervezetlennek és irracionálisnak kell lennie. Hogy
képződhetnek hát bármiről összefüggő képek, nemhogy a
jövőről?

Suzannah agya szélsebesen kalkulált. Ha jó úton halad,

akkor ennek elképesztőek a következményei. Lenézett
Trícia arcára, és megszédült attól; hová vitték a
gondolatai.

- Ah, Suzannah.
Megfordult és Gaspard doktorral találta szemközt magát,
aki ott állt az ajtóban. A legnagyobb erőfeszítéssel
megpróbált rá figyelni.

- Én úgy tudom, hogy a dalban azt éneklik, hogy "Ó,

Suzannah..." - A férfi elmosolyodott, és odaintette a nőt
az ajtóhoz. - Örülök, hogy megint itt van. Van valami
briliáns ötlete a számomra?

Mit mondhatna neki? Abban, hogy a mikrolapka valahogy

felelős a dolgokért, óráról órára bizonyosabb volt. De
amíg nem értette meg, mi zajlik, nem tudott kezelési
módot javasolni.

- Attól félek, nincs - mondta Ednek.

Ed az ágyban fekvő mozdulatlan testre nézett.

- Szegény nő. Igen közel volt az apjához, de az két éve

szívrohamban meghalt. Egyetlen ember látogatta meg csak
azóta, egy másik tanár az iskolából. Ő azt mondta, hogy
Trícia volt a legjobb tanár a Swanson középiskolában.
Mindegyik kölyök rajongott érte, és ő is rajongott értük.
Miután meghalt az apja, ők lettek a családja.

Ed arckifejezése nem árulta el az érzelmeit. Megpróbál

kemény lenni magával, gondolta Suzannah. Nagyon
veszélyes, ha egy orvoson elhatalmasodik a szomorúság.

- Meddig tudja bent tartani? - érdeklődött Suzannah.

- Még két napig, hacsak nem mutat változást az állapota.
Akkor át kell raknunk a kómások közé valahová.

Suzannah alig bírta megállni, hogy föl ne sikoltson.

- Szerencsére nagyon jó a biztosítása - folytatta Ed.

Bedugta a fejét a Trícia melletti ágy függönye mögé.
Halkan megkoccant a lázlap, mielőtt kijött volna. -
Rohannom kell. Később majd találkozunk.

Suzannah figyelte, hogyan fut el Ed, és érezte, hogy neki

is sürgősen lépnie kell. Meg kell találja ennek a kirakós
játéknak a hiányzó darabjait - és minél gyorsabban,
mielőtt a Szövetségi Élelmiszeripari és
Gyógyszerellenőrzési Hivatal megengedi, hogy emberek
ezreibe építsék bele a chipet.

Beszélnem kell Roland Lancasterrel, gondolta.

Még a gondolatába is beleborzadt. Trícia és Andrew már

mindketten beszéltek vele, és nem jártak semmiféle
eredménnyel. Miből gondolja, hogy neki sikerül? Már nem
vagyok a protezsáltja, gondolta, hanem csak egy orvos. És
remélem, hogy hallgatni fog egy orvosra. Meg kell
próbáljam.

Bement a nővérszobába és fölemelte az orvosi telefont.

- Dr. Lancaster rendelője, parancsoljon - hallotta a

vonal másik végén.
- Dr. Beverly Crusher vagyok - mondta Suzannah. -
Szeretnék dr. Lancasterrel beszélni egyik hozzá
átszállított betegemről.
- Tartsa a vonalat, dr. Crusher.

Suzannah gyomra remegett. Ujjai elfehéredtek, olyan

erővel markolta a kagylót. Érezte, hogy összeszorulnak a
fogai.

- Dr. Crusher? - A férfi hangja pont olyan volt, ahogyan

emlékezett rá - sima és behízelgő.
- Nem, dr. Lancaster, itt dr. Lord. Beszélnem kell
magával. - Figyelte, van-e valami bizonytalanság a vonal
másik végén.
- Ez vicc? - kérdezte a férfi mereven.
- Hajlandó lett volna beszélni velem, ha a saját nevemen
mutatkozom be?
- El sem tudom képzelni, miről kéne beszélnünk egymással.
- Kezdetnek megteszi kettő az ötven kísérleti alany
közül, akik minden jel szerint szenvednek a mikrochip
okozta mellékhatásoktól.
- Honnan beszél? - csattant fel az orvos.
- Itt vagyok az Adams Memorial neurológiaosztályának
nővérszobájában.
- Az isten szerelmére, ne beszéljen felelőtlen
sületlenségeket mások előtt. Maga teljesen meghibbant.
- Még ma látni akarom.
- Lehetetlen.

Suzannah kihallotta a férfi hangjából az ijedtséget, és

élvezte.

- Pontosabban - mondta - húsz percen belül akarok magával

találkozni az irodájában.
- Most vezetem a nagyvizitet.
- Ugyan már - mondta türelmesen Suzannah - maga ott lesz
az irodájában. Biztos vagyok benne, hogy az egyik
alorvosa lecelebrálja maga helyett a vizitet.

A nő letette a kagylót, mielőtt Lancaster bármit

mondhatott volna. A kezére pillanott. Remegett. Gyorsan
fehér köpenyének zsebébe tette.

Gyűlölöm, gondolta magában. Nagyon gyűlölöm.

De nem szabad, hogy ez számítson. Túlságosan is fontos

dologról van szó.

Roland Lancaster irodája ugyanolyan volt, mint ahogy

emlékezett rá, annyi változás történt csak, hogy a négy
év előtti Newsweek-címlapot is bekeretezték és kikerült a
falra a többi oklevél és fénykép közé. Egy kicsit
megőszült az orvos, de ugyanolyan szikár volt és fitt,
mint annak idején.

Már az feldühítette a nőt, hogy meglátta a férfit.

Érezte, hogy úgy szabadul el benne a düh, mint egy
lavina.

Az idegsebész épp csak addig mosolygott, amíg a

titkárnője ki nem ment a szobából. Aztán előrehajolt,
öklét az asztal lapjára támasztotta és dühösen a nőre
meredt. Suzannah-nak eszébe jutott, mennyire tisztelte
valamikor ezt az embert, hogy csüngött a szavain,
mennyire meg volt hatva a legkisebb dicséretétől és
milyen szörnyű érzés volt, amikor a férfi valami miatt
elégedetlen volt vele. Sokkal rosszabb volt újra
találkozni vele, mint elképzelte.

- Nem én akartam magával találkozni - mondta a férfi. -

Essünk gyorsan túl rajta.

Még hogy nem ő akart velem találkozni! Suzannah-ban

fellángolt a düh...

Nem, nyugodtnak kell maradnia, szigorúan tárgyszerűnek

kell lennie.

- Andrew Dugan azt mondja, hogy itt járt magánál és

megkérte, vegye ki az agyából a chipet.
- Én megtagadtam, igen. Semmi kedvem nem volt megvakítani
azt az embert.
- Megmondta magának, miért akarja kivetetni?

Lancaster rámeredt.

- Amit mondott, az szígorúan csak rá és rám tartozik.

- Mert vizionál, nem igaz?
- Nevetséges.
- És ezek a víziók valóra válnak.

Lancaster lassan megcsóválta a fejét, miközben továbbra

sem vette le a nőről a tekintetét.

- Hogy juthat ilyen ostobaság az eszébe? - kérdezte. -

Most látom, milyen igazam volt, amikor kirúgtam magát.

Suzannah lassan mély lélegzetet vett. A nyomorult!

- A múlt érdektelen - mondta. - Akkor is a végére akarok

járni ennek. Nem fogom megengedni, hogy öngyilkosságba
hajszolja a betegeit.
- Ez abszurdum - csattant föl Lancaster. - Miből
gondolja, hogy maga kompetensebb ebben a dologban, mint a
Gyógyszerengedélyezési Hivatal?
- Vélhetően meggyőzte saját magát, hogy semmi probléma.
De ha nem mond el mindent nekik, akkor ők sem tudnak
érdemben dönteni. De legalább megkérhetné azokat az
aktakukacokat, hogy halasszák el a döntésüket valameddig.

Lancaster elsápadt.

- Halasszák el? Magának fogalma sincs, mi forog kockán,

nem igaz? Ha elhalasztódik az engedélyezés, akkor hiába
minden titoktartás, valamilyen firkász előjön a
fantasztikus sztorival, hogy mondjuk a chip megőrjíti a
betegeket. Tisztára őrültség, de lehetetlenség lesz utána
újra normális irányba vinni a dolgot. Több ezer embertől
tagadnánk meg a látást, csak azért, mert valaki rémeket
látott.
- Ami Trícia Fiore-val és Andrew Dugannel történik, az
őket bizony nagyon zavarja, és meg vagyok róla győződve,
hogy ők nem őrültek.

Lancaster a nőre meredt.

- Maga ezt nem mondja komolyan, Suzannah...

- Magának dr. Lord vagyok.
- Ha maga nem látja, hogy ezek őrültek, doktor Lord,
akkor maga egy idióta, akinek újra kéne járnia a
pszichiátriát.

Suzannah érezte, hogy dühbe gurul.

Roppant erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon a hangján.

- Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen velem - mondta

nyugodtan.

Lancaster elvörösödött.

- Úgy beszélek magával, ahogy akarok, maga buta kurva!

- Nem azért vett annak idején maga mellé, mert idióta
vagy buta lettem volna, vagy, mint mondja, kurva. Ha amit
mondok magának, nem állja meg a helyét, akkor győzzön meg
tudományos érvekkel és logikával. Ha nem tud, akkor
hallgasson engem végig.

Lancasternek láthatóan nagy erőfeszítésébe tellett, hogy

uralkodjék magán. Leült az íróasztala mögé és intett
Suzannah-nak is, hogy foglaljon helyet. Ő azonban állva
maradt, úgy nézett le a férfira.

- Annyit maga is beláthat - kezdte a férfi - hogy Andrew

és Trícia nyilván már az elején neurotikus lehetett, és a
hisztéria csak most hatalmasodott el teljesen rajtuk.
Tökéletesebben meg kellett volna előtte vizsgálnunk őket,
ennyi az egész. Egy pszichoszomatikus panaszokkal teli
egyén az évek folyamán úgy gondolhatja, hogy az agyába
épített eszköz a felelős minden képzelődéséért. Évtizedek
óta tudjuk, hogy milyen irracionális pszichoszomatikus
reakciókat váltanak ki a művégtagok, a szívbe épített
pacemaker vagy akármi. Már a kezdet kezdetén tisztában
voltunk ennek a kockázatával, mielőtt a kísérletbe
kezdtünk volna.
- Igen, mindegyik beteget alaposan kivizsgáltuk. De
egyikük sem, sem Trícia, sem Andrew Dugan nem mutatott
semmiféle pszichológiai problémát.
- Egy ilyen vizsgálat nem tökéletes. Andrew Dugan művész.
És mindannyian tudjuk, hogy egy művész hajlik a
neurózisra...
- Ez nem igaz. Bebizonyították, hogy...
- Engem nem érdekel. Még ha általában nem is igaz, akkor
sincs elfogadhatóbb magyarázat Trícia és Andrew esetére.
Ide figyeljen, megszigorítottam a biztonsági előírásokat,
mielőtt a Gyógyszerengedélyezési Hivatalhoz benyújtottam
az anyagot. Ebben le van szögezve, hogy minden egyes
beteget előzőleg meg kell szűrni, van-e, volt-e
elmebetegsége vagy neurózisa. Ez nyilván kielégítő
magának is, nem?
- Trícia Fiore látta, hogy az egyik tanítványát két
nagyobb fiú ki fogja fosztani és összeverni.
- Nonszensz. Nyilván azt látta, hogy előző nap cukkolták
a játszótéren, és ez aggasztotta. De az aggodalom nem
ugyanaz, mint a jövőbe látni. Az isten szerelmére, a jövő
még nem történt meg. Senki sem láthat valamit, ami nem
létezik.
- Mégis állandóan látjuk a jövőt - mondta Suzannah.

Lancaster az égnek emelte a szemét.

- Az esetek felében az általunk látott "jövő" nem jön be

- magyarázta Suzannah - de akkor is látjuk, ha
megtörténik az, amit reméltünk. Mi más a vizualizálás,
mint a látás egy specifikus formája? Még akkor is
megtörténik az ilyesmi, amikor nem is akarjuk. Beugrik
egy kép az ember agyába, megérez valamit.
- Megérez valamit? Legyen már észnél!
- Észnél vagyok én, amennyire észnél lehetek anélkül,
hogy figyelmen kívül hagynék bizonyos tényeket. Bizonyos
értelemben a különbség Trícia, Andrew és miköztünk nagy,
egy más értelemben csak fokozat kérdése. Volt egy
megérzésem, hogy Trícia öngyilkos akar lenni, így aztán
időben odaértem és megmentettem az életét. Egy nappal
később ugyanezt éreztem Andrew-val kapcsolatban, de
tévedtem. Andrew-nak és Triciának megérzései vannak -
amiket ők még ráadásul a szemük előtt látnak is - és ők
nem tévednek. Ebbe bele lehet őrülni. Én nem tudom, hogy
történik ez, de van rá bizonyítékom...
- Bizonyítéka? Semmije sincs.
- Dr. Lancaster, maga rákötött egy apró komputert -
chipet - egy nagyobb számítógépre, az emberi agyra. A kis
komputer értelmezi a vizuális jeleket. Fogalmunk sincs,
hogy működik a nagy komputer, és még kevésbé, hogy mire
képes. De kezd úgy kinézni, hogy a kis komputerrel együtt
úgy működik, amire egyáltalán nem számítottunk.
- Negyvennyolc embernek egyáltalán nincs semmi problémája
- szólalt meg Lancaster.
- Biztos ebben? Trícia és Andrew különösen, szokatlanul
érzékeny emberek. Lehet, hogy ők csak az elsők, akiknél
ezek a dolgok megjelentek...
- Még hogy érzékeny emberek! - horkant föl Lancaster.
- Végighallgat vagy menjek a Gyógyszerellenőrzési
Hivatalhoz egyenesen?

Lancaster rámeredt.

- Maga bosszút akar állni. Az egész erről szól, nem igaz?

- Nem.
- Értem. Maga immunis az emberi érzelmekre, maga képtelen
lenne a bosszúra.
- Mit akarnék megbosszulni magán? - kérdezte Suzannah. -
Ártott maga nekem akárhogy is? - Lancaster egy pillanatig
a nő szemébe nézett, aztán lassan elfordította a fejét.
Suzannah érezte, hogy mindjárt kibuggyannak a szeméből a
düh könnyei. Vadul igyekezett visszatartani őket.

Hirtelen Lancaster nagyon fáradtnak tűnt.

- Ha megpróbál nekem kellemetlenséget okozni - mondta -

akkor én magának még nagyobbat okozok, ezt higgye el.
Maga őszintén hisz abban, hogy adnak a maga szavára az
enyémmel szemben? Ki maga végül is? Egy ismeretlen kis
általános sebész, aki amiatt keserű, hogy nem lehetett
belőle idegsebész.

Suzannah rettenetes erőfeszítéssel lett úrrá a dühén.

- Maga nagyon jól tudja, miért nem lehettem az. Mondja,

dr. Lancaster, amikor letámadt engem, akkor nem érzett
egy csipetnyi undort sem maga iránt?

Lancaster hidegen rámosolyodott:

- Maga megőrült. Még csak vonzónak sem találom, soha nem

is találtam. Nyilván maga fantáziált rólam, hogy
valamivel megmagyarázza magának a dolgot. Ha le akartam
volna magával feküdni, amit persze nem akartam, akkor
maga dalolva bújt volna mellém az ágyba.
- Micsoda szemét alak maga! Azt hiszi, hogy a
zsenialitása mindenre feloldozást ad?

Lancaster fölnézett a falra a bekeretezett diplomákra, a

Newsweek címlapjára.

- Ha maga nekitámad Roland Lancasternek, és megpróbálja

megakadályozni, hogy több ezer ember visszakapja a
látását, akkor garantálom, hogy veszteni fog. Most pedig
takarodjék!

Suzannah érezte, hogy körbefordul vele a szoba, aztán

megint meglátta Lancaster arcát.

- Trícia Fiore azt mondta, hogy fél, hogy valaki meg

akarja ölni. Kitől félt, dr. Lancaster? Ki figyelteti
Andrew Dugan házát? Miért tűnt el a festő?
Lancaster kurtán felnevetett.

- Csípje meg magát, hölgyem. Nem is vette észre, hogy már

huhog?

Suzannah odament az ajtóhoz és visszafordult.

- Nem az a lényeg, hogy huhogok-e vagy sem - mondta. -

Hanem az, hogy igazat mondok-e. - Ahogy behúzta maga után
az ajtót, látta, ahogy a férfi arcán éppen átsuhan a
kétely árnyéka.

Ennyi épp elég volt.

16.
Archer Montross az USA Halászati Hivatalának Hármas Számú
Telepén lévő irodájának ablakában állt, a fenyők
tűleveleit nézegette. A hóval belepett ágak tetszettek
neki. Miután egy életen át hunyorogva nézett mindenre,
ami két méternél messzebb volt, most örömmel nézte a húsz
méterre lévő fák leveleit és élvezte az ablaka üvegére
fagyott jégvirágok bonyolult mintázatát.

Archer Suzannah-ra gondolt, akivel három csodálatos évet

töltött együtt a Georgetowni Egyetemen. Csupán barátok
voltak, a lány viszont a legszebb nő volt, aki valaha
minimális figyelemben részesítette. Ez persze nem tette
sokkal könnyebbé a férfi életét, amikor azt kellett
látnia, hogy a lány más fiúkkal jár. Amikor idegen fiúval
látta kéz a kézben, mindig valami rettentő égő fájdalmat
érzett a gyomra mélyén. Nem mindegyik fiú volt jóképű, de
mindegyik jobban nézett ki, mint ő. Az autóbalesete
előtt, amikor összeégett az arca, ő maga is jóképű volt
valaha.

Archer megtapogatta az arcát. Most már valamivel

elfogadhatóbb volt, hogy a Cég kifizette neki a
bőrátültetést. De még így sem lett jó igazán.

Suzannah igazában soha nem járt egyik egyetemista

társával sem. De valahogy kegyetlen dolog volt éltetni
benne a reményt, holott nem is volt igazában remény.
Georgetowni két utolsó évük alatt különösen közel
kerültek Suzannah-val egymáshoz.

De nem elég közel.

És most nézz meg minket, Suzannah! Se neked, se nekem

nincs senkink, nem igaz?

Az ablak és az erdő fái hirtelen megremegtek és Archer

igazában megpillantotta Suzannah-t. Vízióm van, gondolta.
Néhány másodpercen keresztül a lány képe az ablakon
lebegett, látta mögötte a tűleveleket. Hirtelen ugyanaz a
jól ismert borzongás futott végig rajta, ahogy a vízió
küzdött a valósággal; néhány másodperc és az erdő
elenyészett.

Suzannah kint állt a fagyott mezőn. Hófoltok borították a

barna tájat. A távolban Archer csupasz fák ágait látta.
Az ég szürke volt. Suzannah hosszú kabátot viselt és
fehér sálat. Volt vele valaki - egy magas, karcsú férfi,
szőke hajjal. Archer rájött, hogy a Cég által készített
képeken látta már: ez a lány barátja, Jay Mallarnee, a
Post újságírója.

Archernek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Meg kellett

kapaszkodjon az ablakpárkányban, amelyről tudta, hogy ott
kell lennie, bár ő maga nem látta. A párkány belevágott a
kezébe, miközben a szemét Suzannah-ra függesztette. A
lány és Mallarnee valamit néztek, de ez kívül esett
Archer víziójának keretén.

Archer feszült figyelemmel nézte őket, ahogy ezek ketten

átvágtak a földön. Inkább sétálgattak, mint határozott
céllal mentek valahova.

- Meg kell találnunk Andrew-t - mondta Suzannah. - Ő a

kulcsfigura ebben a dologban. Trícia eszméletlen még
mindig, csak Amdrew segítségével érhetjük el, hogy ne
adják meg az implantátumra az engedélyt. El kell érnünk,
hogy elmondja, mi történt vele...
A helyszín a szereplőkkel együtt hirtelen elenyészett a
semmibe. Archer pislogott, hirtelen elvakította az
ablakon bejövő erős fény. A kezébe mélyen belevágódott a
párkány. Elrántotta onnét, miközben mélyeket lélegzett.
Beleült a székébe, miközben a mélyvörös vágást
masszírozta a tenyerén. Várt, míg rendbe jön a légzése, s
amikor megnyugodott, fölvette a telefont.

- Titkárság, tessék - mondta a női hang.

- Angie, itt Archer Montross. Mr. Pederson bent van?
- Igen. - A nőnek több fokkal hűvösebb lett a hangja,
ahogy megismerte a férfiét. Archer most jött csak rá,
hogy a nő soha nem szólítja a nevén, mintha bepiszkolná
vele a száját. Angie nem kedvelte őt, vagy talán félt
tőle - a termetétől, összeégett arcától. Vagy talán azt
hitte, hogy átlát a ruháján.

Ostoba nőszemély.

- Azonnal beszélni szeretnék Mr. Pedersonnal - mondta

Archer.
- Egy perc türelmét kérem.

Archer csücsörített az ajkával, mintha csókot lehelne a

kagylóba.

- Mr. Pederson most tudja fogadni.

- Nagyszerű, köszönöm. Azonnal ott vagyok.

Archer elsietett a komputeres helyiséges és a rejtjelezők

irodái mellett abba a helyiségbe, amelyet a Hármas Számú
Telep fenntartott a Cég igazgatóhelyettese számára.
Üdvözölte Angie-t, aki visszaköszönt neki, de ismét csak
nem volt hajlandó kimondani a nevét. Odabenn a sötét
irodában George Pederson felállt az íróasztal mögül,
aztán intett Archernek, hogy üljön le az egyik krómozott
székbe, amelyet Archer gyűlölt. Túlságosan mély volt, és
idétlenül érezte magát benne fölhúzott térdeivel. Ahol
ült, úgy nézett ki, mintha az igazgatóhelyettes
elméretezett feje az íróasztalának szélén egyensúlyozna,
szemüvege lecsúszott az orrára, ősz hajával teljesen
olyan volt, mint Óz, a nagy varázsló.
- Hogy van, Archer?
- Köszönöm.
- Tetszik az új irodája?
- Igen, köszönöm. Kedvelem a kilátást az ablakból.

A fej biccentett a sejtelmesen megvilágító asztali lámpa

mellől. Miért él Pederson nappal is sötétségben? A
központban lévő irodája még ennél is nagyobb volt, de azt
is ugyanilyen sötéten szerette. Majd egy nap megtudom,
gondolta Archer. Minél többet látom, annál többet tudok
meg róla.

- Nos? - szólalt meg Pederson.

- Épp most láttam dr. Lordot - mondta Archer. - Azt
vizionáltam, hogy Andrew Dugant keresi. Egyértelmű, hogy
nem adta fel a dolgot azzal sem, hogy elment a házába. És
most már társa is van, a barátja.

Pederson a homlokát ráncolta.

- A francba!
- Igen, a Post riportere. Láttam, hogy valahol vidéken
voltak - magyarázta Archer. - Egy mezőn, ahol a távolban
fák álltak.
- Nem lehettek valami városi parkban?
- A földet felszántották, bár nem mostanában.

Pederson biccentett. Archer hallotta, hogy serceg a tolla

a papíron, ahogyan jegyzeteket készít.

- Virginia volt, netán Maryland?

- Sajnálom.
- De valahol létezik ez a táj a maga gondolataiban, nem
igaz?

Archer megvonta a vállát.

- A tényleges helyszín benne lehet az agyamban - a

kivetítődést egyelőre nem tudtam tudatosan azonosítani,
lehet, hogy nem raktam össze minden apró információt.
- Hát, jó lenne, ha sikerülne...
- Én is ezt szeretném, de maga most gondolatokról beszél,
holott nyilván a látásról van szó. Már nem vagyok
hírelemző, George. Tisztában vagyok azzal is, hogy
évekkel ezelőtt annak vettek föl, de ez azelőtt volt,
hogy vízióim lettek volna.
- Elemzésben sem volt rossz, sőt egészen jó volt.
- Köszönöm. De most már a víziók számítanak csak.
Dolgozzanak a hírelemzői azon, hol bujkálhat Dugan. Ők is
vannak olyan jók ebben, mint én.

Pederson fölsóhajtott.

- Talán majd a legközelebbi víziójában megpillantja őt

is.
- Talán, ezt nem tudom ellenőrizni.
- Nem. - Pederson érdeklődve nézett Archerre. - Nem tudom
elképzelni, honnét tudja, hogy Andrew Dugant keresi a nő.

Archer elnyomott egy türelmetlen mosolyt.

- A saját szememmel láttam őket.

- Igen, igen - felelte Pederson - de ezek a víziók
részben attól függnek, mit tud a komputer. Maga valamikor
jól ismerte dr. Lordot, nem igaz? De az nem tegnap volt.
- Még most is jól ismerem. Az emberek nem változnak olyan
nagyon.

Pederson biccentett:

- Ez meglehetősen cinikusan hangzik egy végzett

pszichológus szájából, de azt hiszem, igaza van, Archer
barátom.

Archernek az jutott hirtelen eszébe, vajon milyen arcot

vágna Pederson, ha ő is "lebarátomozná".

- Egy pillanatra hagyjuk most a víziókat. Annak alapján,

amit valóban tud a nőről - mondta Pederson - meg tudja
jósolni, hogy továbbra sem adja fel?
- Szerintem bizonyos. De nem felejtkezhetem meg a
víziókról. Mint tegnap is említettem magának, láttam azt
is, ahogy Lancasterrel tárgyalt.
- Ez még önmagában nem bizonyítja, hogy...
- Azt tervezi, hogy megtalálja Andrew Dugant és
fölhasználja, ne vezethessük be hivatalosan is a
mikrochipet. A mai látomásom ezt egyértelművé teszi.

Pederson arca grimaszba rándult.

- Így vagy úgy - folytatta Archer - a nő rövidesen fog

annyit tudni, hogy ellenünk fordulhasson. Feltéve, ha nem
vesszük rá, hogy álljon közénk.

Pedersan fölállt és odalépett Archer mellé, majd maga is

leült a szomszédos csővázas fotelbe, amit eddig még soha
nem tett. A megmozdulás riasztotta Archert. Pederson
átölelte a térdeit és oldalról pillantott Archerre.

- Maga biztos ebben?

- George, maga Andrew Dugant keresi. Ha volna magának egy
vérebe, amelyik megszimatolná Dugan ingének szagát és
elindulna egy mezőn át, maga menne a kutya után, nem
igaz?
- Arra mérget vehet.
- Nekem Suzannah ez az ing. Csak most nem egy kutya
orráról van szó, hanem egy "szakértőről", a maga legjobb
szakértőjéről, Archer Montrossról. Én pedig azt mondom
magának, hogy látom, hogy Suzannah Andrew Dugant keresi.
- Megtalálja?
- Ezt még nem láttam. De ha megtalálja, akkor a nő
ellenünk fordul, ehhez nem kell "szakértőnek" lenni, hogy
erre rájöjjön. Be kell vonnunk. Különösen most, hogy van
esély rá, hogy őt is használni tudjuk.

Pederson komor arccal bólintott.

- Bocsásson meg, Archer. Nem akartam, hogy azt érezze,

hogy kételkednék magában. Azt hiszem, ez amolyan reflex.
Én magam is egy vén véreb vagyok. Ezt a munkát csinálom
már huszonhét éve. Ez alatt az idő alatt elsősorban
elemzők jelentéseit hallgattam, akik megmondták, mire
számíthatok. Ők pedig folyton a seggüket védték -
folyton, Archer. Ha most itt lenne az egyikük, aki
mondjuk dr. Lordot tanulmányozta egy életen át, akkor
megmondaná, hogy a nő valószínűleg mit fog lépni. És ez
bizony nem sokat ér, Archer. Az ilyen adat még csak nem
is adat. Olyan vaskos jelentések, mint egy regény, amit
egy elemző öt oldalon meg tud fogalmazni, ha a
lehetőségeket veszi számításba. Maga mindig biztos a
dolgában, és én ezt szeretem, Archer. El sem tudja
képzelni, mennyire szeretem ezt. Különösen azóta, amióta
mindig igaza van.

Ellenséges érzelmei ellenére Archernek jólesett a

dicséret. Az öreg tud bánni az emberekkel, nem vitás.

- Bárcsak tudnánk, hogyan csinálja - mondta Pederson

elgondolkodva.

Archer megvonta a vállát.

- Én nem csinálok semmit. Egyszerűen látok és kész.

- Mint Dániel próféta Babilonban - folytatta Pederson
ugyanúgy elgondolkodva. - Mene, mene tekel, ufárszin.
"Megmérettél és könnyűnek találtattál." És Nabukodonozor
valóban megőrült, kiment a legelőre és hét évig füvet
legelt, mint a marhák.

Archer bólintott, miközben azon törte a fejét, hogy ez

vicc volt-e. Fogalma sem volt, mire akart Pederson
kilyukadni. Babilon - nem a Bibliában volt ez? Archer
majdnem elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy George
Pederson olykor a Bibliát olvasgatja. De amit mondott,
annak a vége nem tetszett neki: még hogy megőrül...
Pederson sohasem mondott semmit ok nélkül, a dolgok
értelme rétegenként épült egymásra. Csak nem ez a
nyomorult Fachet próbálta meg őt bemószerolni
Pedersonnál, hogy mentálisan labilisnak gondolja? Fachet
nyilván így próbálja megvédeni a maga seggét, gondolta
Archer, hacsak én nem írok egy rosszindulatú jelentést
Fachetről. Az agyammal semmi baj, gondolta Archer, de a
félelemérzet beleette magát a gyomrába.

- Tehát az a véleménye, hogy szervezzük be a nőt? -

kérdezte Pederson és Archerre nézett.
- Igen.
Pederson bólintott.

- Igen, talán ezt tesszük majd.

- Nem, uram, nem ezt.

Pederson a homlokát ráncolta.

- Ezt hogy érti, Archer?

Archer megmerevedett. Most már nincs számára visszaút.

- Miután elmegyek innét - mondta - maga behívatja Mr.

Degast és Mr. Holert. Megbeszélik, hogy hagyják, hadd
keresse csak dr. Lord Dugant, miközben még jobban
megfigyelésük alatt tartják a nőt. Úgy vélik majd, hogy a
férfi kedveli a nőt és nem bánja, ha ő találja meg. Azt
hiszik majd, hogy ott lesznek időben.

Pederson csak nézett Archerre, miközben meg sem moccant.

Archer örömmel konstatálta, hogy nem fél Pedersontól, még

most sem tart tőle.

- Veszélyes játék ez, George. Nézze, maga most elemzi ezt

a helyzetet. Gondolkodik rajta, mérlegeli az
alternatívákat, a lehetőségeket. Maga okos ember, nagyon
is az, de az elemzés már divatjamúlt dolog, ahogy épp az
előbb mondta. George, én láttam, hogy az a nő ellenünk
akar fordulni.
- Helyes, de azt nem látta, hogy mikor, nem igaz?
- Még nem, de ezt fogja tenni.
- Ha mi ezt megengedjük neki - felelte Pederson. - Én úgy
látom, hogy helyes kis színjáték folyik itt, egy-két
napig el kell munkálkodnunk, míg felléphetünk ellene.
Andrew Dugan ugyanis előlünk bujkál, nem a nő elől. A
nőnek tehát nagyobb az esélye arra, hogy megtalálja, és
ezt nekünk ki kell használnunk.

Archer érezte, hogy cserbenhagyja a türelme.

- George, mit akar, mit mondjak magának? Hogy a terve

ésszerűnek tűnik? Igen, annak. Nem is hiszem, hogy volna
vele baj. Az agyamnak egy olyan részével van most
dolgunk, ami százszor okosabb, mint az az Archer
Montross, akivel most beszélget. Ez az agyrész soha nem
felejt el semmit, amit egyszer látott vagy hallott, ez a
legtávolabbi információkat is összehozza egymással, ami
meghaladja az emberi agy képességeit. Ehhez az
agyrészemhez pedig a vízióimon keresztül vezet az út. Ha
tetszik, akár ki is hagyhatja dr. Lordot, de ezt ne
feledje el. Amint megjelenik a vízióimban a Washington
Post szalagcíme, hogy az agyba épített lapka segítségével
a jövőbe láthatunk, akkor már késő lesz.
- Oké, Archer. - Pederson felállt és visszament a
helyére, az íróasztal mögé. - Akkor nagyon rövid pórázra
vesszük a nőt. Egy rossz mozdulás a rossz irányba, és
azonnal lecsapunk rá.

Archer felsóhajtott.

- Maga dönt.
- Egyébként mióta vizionál rólam és a találkozóimról? -
Pederson hangja szándékosan közömbös volt.

Archer érezte, hogy felgyorsul a szívverése.

- Most volt először. De biztos vagyok benne, hogy

számított erre.

Pederson bólintott.

- Tudtam, hogy felizgatja majd, de azért mondtam el, mert

nem lehet mást tenni, ha azt akarják, hogy mindenről
idejében értesüljön. Én mindig mindent megmondok magának,
George. Persze ha nem akarja hallani, ami személyesen
magát érinti, akkor...
- Nem, helyesen tette, amit tett. Kicsit valóban
idegesítő, de jobb, ha az ember tudja.

Archer bólintott. Most vette csak észre, hogy Pederson

még most is áll. A megbeszélésnek ezennel vége. Archer
hátralökte a székét és fölállt. Amikor kiment, a hátában
érezte Pederson tekintetét. Miközben visszament az
irodájába, mérlegelte, mit tett, de úgy döntött, hogy
igaza volt. Sikerült beépítenie egy új elemet Pederson
hangjába - a félelmet. Pedersonnak nem tetszett, hogy a
vérebe ugyanúgy szaglászik utána, mint az áldozata után.
Ha Pederson tart tőle, ebből hasznot is húzhat, de
veszélyes is lehet. De ha veszélyes lehet, akkor azt ő
nagy valószínűséggel előre meglátja majd - talán még
azelőtt, hogy Pederson elképzelné. S akkor ő megteszi a
szükséges lépéseket.

Egy nap talán majd beleül Pederson székébe is - abba is,

amelyik a központban van.

Archernek bizsergő érzése támadt, alig vette észre, hogy

félreállnak előtte az emberek, akik nem akarták, hogy
hozzájuk érjen. Rövidesen Suzannah-val lesz. Azután, amit
Pedersonnak mondott, nem fog soká erre várakozni. Nem
beszélve arról, gondolta Archer, már láttam ezt. Meg fog
történni. Suzannah és én együtt leszünk. Az okos és szép
Suzannah, aki soha nem nézett rám, soha nem pillantott a
sérüléseim mögé, az igazi lényemre.

Archer érezte, hogy sebhelyes arcán végigfut egy mosoly.

Az egyetemen ő volt Suzannah nagy haverja. A lány sose
nézett rá úgy, mint egy férfira. Be kell bizonyítsa a
nőnek, hogy hús-vér férfi.

És be is fogja bizonyítani, függetlenül attól, hogy a nő

akarja-e ezt vagy sem.

nn
17.
Suzannah idegesen ült le az Élelmiszeripari és
Gyógyszerengedélyezési Intézet képviselőjének, dr.
Theodore Salternek az irodájában. Borzasztóan fontos volt
ez a megbeszélés. Valóban felkészült rá teljesen? A
legjobb az lenne, ha el tudná érni, hogy valamivel később
vezessék be a mikrolapkát, de ha el tudja érni, hogy az
Intézetben meghallgassák Triciát és Andrew-t, illetve
róluk dr. Lancastert, az már kezdetnek nem rossz.

Szemügyre vette dr. Saltert. Hatvan körüli, testes férfi

volt, a magas vérnyomásúak jellegzetes vörös arcával.
Vastag szemüvege lecsúszott az orrán, amit ujjával
folyton vissza kellett tolnia az orrnyergére. Suzannah
arra gondolt, milyen jó lenne most egy tökéletes látású
fiatalember az íróasztal másik oldalán.

És valaki, akinek több hatalma van.

Salter csupán egy csoportvezető volt, aki az Intézet

személyzeti részlegét vezette, ő foglalkozott Lancaster
kísérleteivel is. Kétségtelen, volt ugyan valami
tekintélye, de Suzannah nem bánta volna, ha inkább
valamelyik tényleges vezetővel tud tárgyalni. De végül is
ez sem rossz kezdetnek.

- Köszönöm, hogy fogadott - mondta a nő.

- Nem okozott gondot. - A férfi fölpattant és
megigazította a reluxát az ablakán.

Suzannah a férfi felé fordult, szeretett volna a szemébe

nézni. Látta, hogy az ég beszürkült, míg Salter az
ablaktalan várószobában megvárakoztatta. Az intézeti
parkoló ostorlámpái most kezdtek hunyorogva kigyulladni.
Nemsokára besötétedik. Salternek nyilván rövidesen véget
ér a munkaideje. Suzannah érezte, hogy sietnie kell.
Bárcsak végre befejezné ezt a rituális tevést-vevést,
gondolta.

- Mint tudja - szólalt meg Suzannah - a Lancaster-féle

mikrolapka miatt kerestem fel önt.
- Igen. - Salter ismét leült, de elnézett a nő mellett,
ki az ablakon.
- Dr. Lancaster asszisztense voltam négy éve, amikor a
kísérleti alanyokba építettük a chipet...
- Igen, ezt tudom.

Kezdte a nőt zavarni a férfi ingerültsége, de erőt vett a

türelmetlenségén.

- Azért jöttem el, mert aggasztanak bizonyos

mellékhatások - mondta. - Beszéltem két kísérleti
alanyunkkal is. Mindkettőjük beszámolt a panaszairól dr.
Lancasternek. Ezek a panaszok annyira súlyosak, hogy arra
kérték a főorvos urat, hogy távolítsa el a lapkát, még
akkor is, ha ez azt jelenti: visszatérnek az orvosi
értelembe vett vaksága. A mellékhatás...
- Nézze, dr. Lord - szólalt meg Salter - tisztában van
maga azzal, hogy az orvosokat felkereső betegek három-
négy százaléka érzelmi problémáktól szenved?
- Nem ismerem ezt az adatot, de logikusnak tűnik.
- Örülök, hogy ez a véleménye. Ez a két kísérleti alany
ötvenből mindössze négy százalékot jelent.
- De ezeket az embereket alaposan kivizsgálták.
- Már amennyire ezt meg lehet tenni - bólintott Salter -
ám vannak határok. Ne feledje el, hogy ezek a betegek
évek óta alig láttak - és hogy miféle érzelmi terheléssel
járhat ez.

Suzannah komoran jött rá, mi is történhetett.

- Lancaster felhívta magát és ő beszélt erről.

- Igen, beszéltem dr. Lancasterrel.
- Mikor?

Válasz helyett Salter előhúzott egy dossziét.

- Trícia Fiore és Andrew Dugan. Mindkettő azt állítja,

hogy zavaró víziói vannak a jövőről. Dr. Lancaster
mindkettőt pszichiáterhez küldte, ahogy az illik. Eközben
mindkét páciens látása tökéletes maradt. - Salter
visszanyomta az orrnyergére a szemüvegét és tekintetét
most először a nőre emelte. - Kíváncsi vagyok, dr. Lord,
milyen alapon ad hitelt annak, hogy valaki képes a jövőbe
látni?
- Magam is nagyon kíváncsi vagyok erre. Még elő sem adtam
a bizonyítékaimat, de maga már eldöntötte magában a
dolgot. Talán célszerűbb lenne, ha az egyik főnökével
tárgyalhatnék.
- Miféle bizonyítékról beszél maga? Próbáltam kapcsolatot
keresni Miss Fiore-ral, de kiderült, hogy kómás
állapotban fekszik az öngyilkossági kísérlete
következtében. Andrew Dugan nem veszi fel a telefont. Van
magának magnóra mondott vallomása akármelyikőjüktől?
- Nincs.
- Mert az az igazság, hogy semmilyen bizonyíték nincs,
nem igaz?

Suzannah viszonozta a férfi nézését.

Láttam Trícia terápiás naplóját, gondolta. Igaz, ezt nem

mondhatom meg neki.

- Nem értem a hozzáállását, dr. Salter. Ez nem egy

bíróság. Az önök Intézete köteles kimerítően megvizsgálni
minden bevezetés előtt lévő radikálisan új eszközt.
- Pontosan ezt tesszük, legyen nyugodt.
- Valóban? Akkor miért nem akarja legalább végighallgatni
a beszámolómat? Magam is orvos vagyok, aki részt vettem a
lapka létrehozásában.

Salter hátradőlt és a nőre mosolyodott.

- Igen. De aztán kihajították a teamból, nem igaz?

Suzannah érezte, hogy a vér az arcába fut.

- Dr. Lancasterrel nézeteltérésünk támadt.

- Mivel kapcsolatban, dr. Lord?
- Nem hinném, hogy ez ide tartozik.
- Nem igaz, hogy maga megpróbálta őt elcsábítani, de
visszautasításra talált, ezután pedig azzal akarta
zsarolni, hogy szexuálisan zaklatta önt?
- Nem, ez nem igaz - felelte Suzannah dühösen.
Fölpattant. - Dr. Lancaster mondta ezt magának?

Hát persze, hogy ő, gondolta magában. Ez egy hihetetlen

görény. A nő nem tudott megszólalni mérgében.
Lancasternek joga van odatelefonálni az Élelmiszeripari
és Gyógyszerengedélyezési Intézetbe, előadnia a maga
verzióját Triciáról és Andrew-ról, de ehhez semmiképp
nincs joga.

És megint ezt tette velem! Salter gunyoros arcára

pillantott és mélységes mély kétségbeesést érzett. Meg
kell próbálnom, gondolta.
- Az a meggyőződésem, hogy a lapka az idegi impulzusokat
is képes érzékelni, amelyek nem a szemből származnak -
mondta. - Azokat az impulzusokat, amelyek az agy
képalkotó részeiből származnak.

Salter fölállt és az órájára pillantott.

- Kivizsgáltuk ennek a lehetőségét is, de nem találtunk

rá bizonyítékot. És ha nem haragszik, akkor...
- De haragszom. Elfogadták egy olyan ember megalapozatlan
állításait, aki mindent elveszíthet egy olyan orvoséval
szemben, akinek viszont semmi haszna nem származik az
egészből, a betegei biztonságán kívül. Én ezt nem tudom
elfogadni.
- Hogy nem származik haszna? Én úgy vélem, hogy Anita
Hillnek sem származott a hírnéven és a bosszún kívül.
Szégyellje magát, dr. Lord. Megpróbál a sárba rántani egy
jó embert megalapozatlan vádakkal. Nos, nekem sem időm,
sem türelmem ehhez. Én azt javaslom magának, hogy
alaposan fontolja meg, mielőtt megpróbál előjönni ezekkel
a nevetséges vádakkal máshol. Már amennyiben egyáltalán
érdekli magát azoknak az embereknek a sorsa, akik hasznot
húzhatnak dr. Lancaster lapkájából.
- Nem lehetne elhalasztani a mikrochip bevezetését, míg
ezt közelebbről is kivizsgálják?
- Volt szerencsém, dr. Lord.

18.

Suzannah ott találta magát a parkolóban és fogalma sem

volt, hogy jutott le oda. Átvágott a tágas téren, szinte
beledőlt a jeges szélbe. A metsző hideg ellenére lángolt
az arca. Lancaster, te rohadt disznó! Bevágta magát a
Chervolet-jába és becsapta az ajtót. Beindította a motort
és bekapcsolta a fűtést, majd csikorgó kerekekkel
kihajtott a parkolóból. Legszívesebben sikítani lett
volna kedve. Mélyeket lélegzett, megpróbálta összeszedni
magát.

Már sötét volt. Az órájára pillantott: fél hat.

Háromnegyed óra múlva falteniszmeccse van Julivel. Alig
van arra ideje, hogy Rockville-ből a Pentagon tiszti
sporttelepére érjen. Egyáltalán nem volt kedve
falteniszezni...

De nem. Most pontosan erre van szüksége. Napok óta

elhanyagolta a futást, szüksége van a testmozgásra. Addig
ütni a labdát, amíg szét nem robban.

Suzannah besorolt a gyérülő csúcsforgalomba, és

megpróbált óvatosan vezetni, indexelni minden sávváltás
előtt, betartani a követési távolságot. A szélvédő még
most is fagyott volt a leheletétől. A lába viszketett, a
legszívesebben beletaposott volna a gázba. Nem igaz, hogy
megpróbálta őt elcsábítani, aztán meg megfenyegette, hogy
szexuálisan zaklatja?

Amikor belépett a fallabdapályára, Juli már ott

melegített. Suzannah gyorsan átöltözött és lerohant,
kezének, lábának minden izma vágyott a mozgásra.

- Helló! - köszönt, amikor belépett a pályára.

- Suze - mondta a nővére, amikor kinyújtott tenyerébe
csapott - remélem, ma nagyobb szerencséd lesz.
- Ó, hogyne - felelte Suzannah. - Biztos az lesz.

Minden dühét az első szervába adta. Túlságosan magasra

sikeredett, és elzúgott mellette a labda, Juli könnyedén
leüthette. Egy pillanatig azt látta, hogy Juli arra
számít, hogy lecsapjon a falról lepattanó labdára.
Suzannah megpróbált arra koncentrálni, nehogy a nővére ki
tudja az ütéseit számítani. Jobb sarok, mondta magának,
és nem mozdult az utolsó pillanatig, amikor Juli a
padlóhoz közel a jobb sarokba ütötte a labdát. Suzannah
időben elérte és gyilkos erővel visszaütötte.

- Mázlista! - kiáltotta oda neki Juli.

- Egy frászt! Taktika - vigyorgott vadul Suzannah.

Juli mögött a plexiüveg fal mögött megállt két fickó,

rövidre nyírt hajjal, tengerészeti pólóban és őket
figyelte. A Pentagon klubja nem volt ugyan procc hely, de
volt egy előnye a magánklubokkal szemben: rengeteg jóképű
fiatal tisztet lehetett itt látni. Az egyik tengerész
odaintett Suzannah-nak. Suzannah biccentett és
visszafordult, hogy szerváljon, megpróbálta kideríteni,
hová küldje a labdát.

Suzannah hirtelen ráébredt, hogy a nővére még mindig vár

a szervára. Nekiütötte a labdát a falnak. Egy pillanattal
később látta, hogy Juli nem érte el, és magában dühösen
morogva megy az elgurult labda után.

- Ez nem is igaz - kiáltotta oda neki Suzannah. - Adtam

neked egy ászt.
- Úgy van, kezdőkém.

Suzannah nyerte a következő két szervát is. Juli olyan

dühösen ugrott az egyik labdája után, hogy a szemüvege
lerepült és végigszánkázott a padlón.

- Ma nem tudok a gondolataidban olvasni - panaszkodott,

miközben lehajolt a szemüvegért. - Tényleg teljesen
megkeversz a szerváiddal.
- Pedig nem is gondolkodom előre.

Még a szerváimra sem gondolok, tette hozzá magában.

Szégyellje magát, dr. Lord, megpróbál sárba rántani egy
jó embert a megalapozatlan vádaskodásaival.

Dühödten a labda után ugrott és sikerült is visszanyernie

a szerválás jogát Julitól. Juli is vadul küzdött, de nem
jutott semmire. Ma nem.

- Ez volt a negyedik tenyeresed egyfolytában - mondta

neki Juli.
- Tényleg? - kérdezett vissza Suzannah meglepetten.

Juli mosolyogva tette csípőre a kezét.

- Na ne hülyéskedj! Hogy próbáljam kideríteni, milyen a

stratégiád, amikor egyáltalán nincs is?

Suzannah elvette a nővérétől a labdát.

- Az a stratégiám - felelte - hogy nincs stratégiám.

Egyébként hogy állunk?
- Tizenöt hétre vezetsz.
- Valóban? - Suzannah őszintén megdöbbent. Szinte sohasem
verte meg Julit. Még ma sem - egyelőre.

Juli gonoszul elmosolyodott, aztán végighúzta a

mutatóujját a nyakán.

Suzannah visszanevetett rá. Most ugyan nem, nővérkém.

Elképzelte magában, hogy Juli Roland Lancaster. Aztán
fölpillantott és végignézett a többi üres pályán.

- Hol vannak a többiek? - kérdezte a nővérét.

- Ők nem olyan őrültek, mint mi.
- Hogyhogy?
- Ma nincs meleg víz - felelte Juli.

Suzannah megállt.

- Nincs meleg víz? Ez nem lehet igaz!

- Miért? Nem mondtam volna?
- Te szadista!

Juli fölnevetett és beütögette a számkódját az

öltözőszekrénybe.

- Ott volt kiírva a bejáratnál, nyilván nem vetted észre.

Egyébként jót fog tenni neked a hideg zuhany.

Suzannah bement a nővérével a zuhanyozóba és óvatosan

kinyitotta a csapot. Olyan volt a víz, mint a jég;
valószínű, hogy egyenesen a Potomacból szivattyúzzák ide,
gondolta. Kiabálva táncolt a vízsugár alatt, miközben
lemosta magáról a verejtéket. Juli eközben sztoikus
nyugalommal állt a másik zuhany alatt, úgy szappanozta
magát, mintha a trópusokon egy vízesés alatt állna. Jól
látszott minden izma. Erősnek látszott és egészségesnek,
nem volt rajta egy deka felesleges zsír sem. Suzannah
büszke volt arra, hogy sikerült megvernie.

Kiugrott a zuhany alól Juli előtt. Letörölközött,

miközben azon gondolkodott, mi legyen a következő lépése.
Túl korán ment el a Gyógyszerengedélyezési Intézetbe, de
csak logikával volt felfegyverkezve, bizonyítéka nem
volt. Most bizonyítékra van szüksége. És Andrew Dugan
pontosan az! Ő az egyetlen, aki alá tudja támasztani azt,
amit mondani akar. Mindvégig Andrew volt számára a
bizonyíték. A férfi bizonytalansága azonban zavarba
ejtette. Holott ha valaki, akkor ő szenvedett igazán az
agyába épített szerkezettől, mégsem akarta riasztani a
közvéleményt. Andrew egy felelősségteljes ember. Nem
érezte ezt a kötelességének? Csak annyit kéne tennie,
hogy elmegy a Posthoz vagy a Newsweekhez és megtorpedózza
a mikrolapkát, és ezzel megóvja az emberek ezreit a
szenvedéstől, ami rájuk várna. Miért nem tette meg?

Juli lépett be a zuhanyból, gyorsan letörölközött.

- Ez jólesett.
- Hazudós!

Juli felnevetett. Leakasztotta az egyenruháját a

szekrényből, belelépett a bugyijába. Aztán ahelyett, hogy
az egyenruhájába bújt volna, leült a padra és a húgára
nézett.

- Mi volt ez?
- Hogyhogy mi volt?
- Ez nem az én hugikám volt, akivel ma játszottam, hanem
egy küzdőgép. Mitől voltál ilyen dühös?

Suzannah elmesélte a látogatását Lancasternél, elmondta a

félelmeit, amiket Andrew és Trícia esete támasztott alá:
hogy veszélyes lehet az implantátum. Azt persze kihagyta,
hogy betört Andrew házába és Munley rendelőjébe.

- A fene ütött Lancasterbe? - kérdezte Juli. - Menj

egyenesen a Gyógyszerellenőrzési Intézetbe.
- Jártam ott is ma délután, bár ne tettem volna.
- Miért ne?
- Mert nem volt bizonyítékom. Trícia még mindig
eszméletlen. Nem kéne annak lennie, de az. Andrew pedig,
csak a jó Isten tudja, hol bujkál. És sohasem említette,
miért akarja, hogy kivegyék a fejéből a lapkát. De ha
mondta volna is, a Gyógyszerengedélyezésnél nyilván a
saját szájából akarják a sztorit hallani, a saját
orvosaikkal kivizsgáltatni. Bizonyítékra volna szükségem,
mert az Intézetben bármelyik nap meghozhatják a döntést
és engedélyezik a chipet. Igaz, utána is le lehet
állítani a dolgot, de ahogy én Lancastert ismerem,
azonnal elkezd műteni. Meg kell találjam Andrew Dugant.
- Komolyan gondolod a dolgot, nem igaz?
- Nem látom, hogy lenne más választásom.

Juli biccentett. Fölállt és belebújt az egyenruhájába.

- Tudok valahogy segíteni?

- Talán. A Haditengerészeti Hírszerzésnek vannak
kapcsolatai más titkosszolgálatokkal, nem igaz?
- Bizonyos mértékben. Miért?
- Emlékezz vissza, hogy azt hittük, hogy a Sydecki-házban
a szövetségiek tartottak megfigyelőszolgálatot. Valaki
aznap este bejött Andrew után - de az is lehet, hogy én
is érdekeltem. Odamentem... szóval jártam Andrew házánál,
és egy fickó egy ódivatú kék Fordból a házát figyelte.
- Ez érdekes - jegyezte meg Juli. - A CIA-nek egész
flottányi van ebből a kék kocsiból. De csak nagyon
különleges helyzetben szabad a CIA-nek itthon valakiket
megfigyelnie. Szóval azt mondod, hogy valamelyik
titkosszolgálatot izgatja a mikrochip?

Suzannah Triciára gondolt, aki pontosan látta, mi fog

történni a jövőben.

- Igen, azt hiszem.

- Miért?
- Bonyolult. Most nincs egy kis időd?

Juli megrázta a fejét.

- Vissza kell mennem, hogy lássam, a titkárnőm össze

tudta-e állítani a grafikonjaimat és a táblázataimat egy
jelentéssé. Ma kell az admirálisomhoz menjek
jelentéstételre este nyolcra. Ezek az admirálisok
utálják, ha az ember otthon is akar néha lenni.
- Oké, akkor majd elmesélem a dolgot, amikor lesz egy kis
időnk. De utána tudsz nézni néhány dolognak? Tudnak-e a
kollégáid a Lancaster-ügyről?

Juli hosszan a húgára nézett.

- Amit tudok, megteszem.

- Kösz - és hálás vagyok, hogy meghallgattál. - Suzannah
gyorsan magához ölelte a nővérét.

Juli megkötötte a nyakkendőjét.

- Az unokaöcsédet ma este cirkuszba kellett volna vigyem

- mondta hirtelen. - J. D. nagyon csalódott lesz.
- Majd elviszem én.

Juli felderült.

- Tényleg? Ez nagyszerű lenne. Már annyira várta.

Fölhívom és megmondom neki. - Egy pillanatra
elgondolkodott. - Valami zavarja az utóbbi időben, de nem
tudom kiszedni belonle. Talán neked elmondaná.
- Megpróbálok beszélni vele. - Suzannah-t megnyugtatta a
tudat, hogy elfeledkezhet Lancasterről - még ha csak ma
estére is. Nekem is van magánéletem, nekem is vannak
szeretteim, akikkel nem töltök elég időt. Talán Jay is el
tud velünk jönni.
- Hát, rohannom kell - mondta Juli.
- Akkor addig is...

Suzannah utánaintett. Most vette csak észre, hogy még

mindig a törülközőbe burkolva áll. Jobb lesz mozogni.

Miközben öltözködött, csakhamar tudatosult benne, hogy

rajta kívül senki sincs az öltözőben. Próbálta
elhessegetni az aggodalmát, a Pentagon Klub igen
biztonságos hely. A tagok mind a hadügyben dolgoznak,
vagy családtagok. Mindig volt egy civil alkalmazott a
bejáratnál, aki ellenőrizte a belépő mágneskártyáit.

Itt biztonságban vagyok, gondolta Suzannah. Begombolta a

blúzát és belelépett a szoknyájába.
A következő öltözőszekrénysor mögül hirtelen neszt
hallott, mintha megcsikordult volna egy gumitalp a
padlón.

Libabőrös lett a tarkója.

- Ki az? - kérdezte hangosan.

Nem kapott választ.

- Van ott valaki?

Újból hallotta a hangot, de most jóval távolabbról.

Gyorsan begombolta a szoknyáját és futva elindult az
ellenkező irányba. Amikor befordult a szekrények sarkán,
látta, hogy a sor végén eltűnik egy férficipő sarka.
Végigfutott rajta a rémület. A szíve vadul kalapált.
Mezítláb futott két szekrénysornyit, aztán megállt és
fülelt. Hallotta a férfi lépteit. Megindult a saját
szekrénysora felé, miközben ide-oda forgatta a fejét,
készen arra, hogy bármelyik pillanatban a szekrény mögé
ugorjon.

Ekkor egy férfi lépett elő a szekrénysor végéről.

Meglátta nejlonharisnyás fejét, a pisztolyát. Miközben
hátraugrott, hallotta, ahogy a hangtompítós fegyver
elsült. A golyó sivítva süvített végig a szekrények
között.

Suzannah felsikoltott. Végigfutott a szekrénysora

mellett, fülelt a férfi lépteire. Ha a férfi feléje fut,
akkor beugrik egy másik sor mögé és úgy fut a kijárathoz.
De a férfi nem ment utána, hanem közel maradt a
kijárathoz. Kipillantott a szekrények mögül és látta,
hogy a férfi őt keresi. Épp idejében rántotta vissza a
fejét, ahogy a férfi rásütötte a pisztolyát. A golyó
lepattant a csempézett falról. Most megindult feléje a
férfi. Suzannah megint felsikított és rohant az ajtó
felé. Tudta, hogy nem ér el odáig, a férfi megint lőtt.
Suzannah beugrott egy újabb öltözőszekrénysor mögé és
minden erejével nekifeszült a szekrényeknek. A sor
megbillent, de aztán visszatért a helyére. Megint
nekifeszítette magát és az egészet a férfira döntötte. A
férfi átkozódott.

Suzannah a kijárat felé vetette magát. Újabb tompa

puffanást hallott, az ajtófélfáról forgács röppent
feléje, ahogy átfutott az ajtón. Suzannah rémülten rohant
le a lépcsőn a pályákhoz. Egyik cipőjét elejtette, s
miközben utánakapott, elbotlott a lépcsőn. Épp egy
tengerész lábához zuhant.

- Segítség! - kiáltotta neki.

A tengerész épp a kezét nyújtotta feléje, amikor a nő

háta mögé pillantott és észrevette a harisnyamaszkos
férfit, aki épp a nőre célzott. A tengerész a nő elé
ugrott. A támadó megfordult és rohanni kezdett az
ellenkező irányba. A tengerész már ment volna utána,
amikor Suzannah elgáncsolta. A férfi megfordult és
meglepett arccal nézett rá.

- Fegyvere van - mondta Suzannah bocsánatképpen. - Akkor

álljunk csak föl, ha már eltűnt. - Suzannah ekkor
köhögést hallott a háta mögül, s csak most esett le neki
a tantusz, hogy ott fekszik a padlón, a szoknyája a
nyakában és egy haditengerész tornanadrágjába
kapaszkodik. Fölállt és elvörösödött.

A másik tengerész csak ennyit mondott:

- És ha arra gondolok, hogy elleneztem, hogy nőket

közelharcban is bevessenek...

A Pentagon házi rendőrsége mindent elkövetett, hogy

meggyőző legyen. Egy őrmesternő helyezte kényelembe egy
tábornok irodájában. Az arlingtoni rendőrség egy nyomozót
küldött, aki felvette a vallomását, míg a társa két
egyenruhás rendőr társaságában összeszedegette a
bizonyítékokat az öltözőben. A detektív még jobban meg
akarta nyugtatni. Azt mondta neki, hogy egy
exhibicionista járja rendszeresen a női öltözőket a
kondicionálótermek környékén. A férfi mindig maszkot húz
az arcára, és kábé akkora, mint ez, aki most rálőtt.
Rendszeresen akkor támadt rá a nőkre, amikor nem volt a
közelben senki, és mindig a tűzlépcső felé távozott,
amerre ez az ember is menekült.

Egy eltérés volt csak. Ez az exhibicionista a többiekhez

hasonlóan nem hordott fegyvert magánál, nemhogy rálőtt
volna valakire. De valahogy mindig el kell kezdeni a
dolgot.

- Ne aggódjék - mondta a detektív. - A pasas még csak azt

sem tudja, kicsoda maga. Most, hogy erőszakhoz
folyamodott, a főnök két osztagot is az ügyre állít.
Sejtjük, hogy kicsoda a fickó. Egy kis extra
erőbedobással elkapjuk.

Suzannah kétségbeesetten akart hinni a nyomozónak.

A Pentagon-rendőrök lekísérték a parkolóhoz, megvárták,

míg elmegy. Egyenesen Jay lakásához hajtott. Ott akarta
tölteni az éjszakát a férfi karjaiban. Másnap majd
felhívja a rendőrséget, elkapták-e a támadót...

J. D! - jutott hirtelen az eszébe. Amilyen őrült vagyok,

teljesen kiment a srác a fejemből. Megígértem Julinek,
hogy elviszem a cirkuszba. Joe-nál és Claire-nél vár és
már így is késésben vagyok.

Arra gondolt, hogy odatelefonál és kimenti magát, de nem

akart csalódást okozni a gyereknek. És meg is kell mondja
neki, miért nem megy. Ettől pedig biztosan megrémül és
rémálmai lesznek.

Elviszem a cirkuszba, gondolta, aztán majd utána megyek

el Jayhez.

Mire odaért a pótszülőhöz, a keze már nyugodtan markolta

a volánt és örült is annak, hogy nem mondta le a dolgot.
Ha J. D. miatt nyugalmat erőltet magára, akkor a gyerek
mellett talán valóban meg is nyugszik.

Háromnegyed órával később már ott ültek a George Mason

Egyetem nagytermében, ahol a középső körben egy medve
táncolt. A gyerek átszellemült arcára pillantva minden
kételye elszállt, hogy a helyes megoldást választotta.
Olyan kedves volt, amikor Joe-éknál fogadta, és azonnal
megbocsátott a késésért. Olyan jó gyerek!

- Jézusom - mondta J. D. és felnézett rá. - Hogy tudják

erre rávenni a medvét?
- Talán medvecukrot adhatnak neki.
- Nem arra gondoltam, hanem hogy hogyan tudja a maci
tartani a ritmust?
- Nézd a férfit - mondta Suzannah. - Apró kézjelekkel
irányít. A medve erre ugrál. Ezt a módszert az oroszok
találták ki.

J. D. egy oldalpillantást vetett feléje.

- Miket nem tudsz?!

- Mindig szerettem a medvéket, mindent elolvastam róluk.
Egyébként megint vannak jegesmedvék az állatkertben.
- Honnan tudod?
- Olvastam a Smithsonianben egy cikket. Emlékszel, hogy
át kellett építeni a medvebarlangot, mert nagyon
odasütött nekik a nap?

J. D. bólintott.

- Nos, végeztek az átépítéssel. A cikkben sok kép volt az

építkezésről. A múlt héten pedig megjöttek a medvék is.
Megnézzük majd őket?
- Elég hideg van, hogy állatkertbe menjünk - mondta
kétkedve J. D.
- Csak nem fázol? - Suzannah a nővérére gondolt, aki ott
állt a hideg zuhany alatt. A fia biztos nem tűrné olyan
katonásan.

A gyerek előredőlve figyelte a medvét. Suzannah arra

gondolt, ami az öltözőben történt. Most, hogy tömeg vette
körül, már nem félt annyira a fegyverestől. A nyomozónak
valószínűleg igaza van. Ez egy exhibicionista lehetett,
aki valami miatt megvadult.

Egyébként milyen egyszerű lenne valakinek felbérelni egy

bérgyilkost. Tökéletesen el lehetne hitetni, hogy
teljesen véletlenül lett ő az áldozat.

Lancaster lehetett?

Nyilván dühös rá, hogy elment a Gyógyszerengedélyezési

Intézetbe. De soha nem tudná elképzelni róla, hogy ezért
a halálát akarja.

Az az ember jutott az eszébe, aki betört utánuk dr.

Munleyhez, aztán a kék Ford Andrew háza előtt. Juli
szerint a CIA használ ilyen kocsikat. De miért akarna egy
CIA-ügynök végezni egy ártatlan amerikai állampolgárral?
Itt valami nem stimmel. Miért akarnának végezni vele egy
nyilvános helyen? Miért nem slisszannak be a házába és
végeznek vele az ágyában, alvás közben?

Mert valaki figyeli a házat és a gyilkos ezzel tisztában

van.

Hirtelen megint teljesen libabőrös lett a tarkója.

- Nézd csak, Suzie néni!

A gyerek a kötéltáncosokat mutatta neki, akik gúlában

álltak egymás nyakában a vékony kötélen fent a nagyterem
kupolájában. Suzannah elnézte az unterman izmos lábait,
az alattuk tátongó mélységet. Milyen sok a hasonlóság
közöttünk, gondolta.

Hazafelé a kocsiban a gyerek az elsuhanó tájat nézte.

Csendesebb volt, mint szokott, amiről Suzannah-nak eszébe
jutott, hogy Juli szerint valami problémája van.

- Mi újság az iskolában?
- Semmi különös.

Aha, gondolta Suzannah.

- Semmi különös? Azt hittem, szeretsz odajárni.

- Szeretek is. - A fiú feléje fordult. - Az osztály
elnökét kirúgták.
- Kirúgták? - Suzannah meglepetten nézett a fiúra. - Ez
elég váratlan fordulat, hát még egy magániskolában. Mit
csinált?
- Drogozott - felelte J. D.
- A csudába.
- Aha.
- Barátok voltatok?
- Nem igazán. - J. D. megint kifelé nézett az ablakon.

Suzannah megpróbálta kihúzni belőle, mi zavarja.

- Szerinted túl keményen büntették meg?

- Azt kapta, amit megérdemelt.

Na, még egyszer.

- Tehát ki lesz akkor most az elnök?

J. D. hosszan nézett rá.

- Úgy gondoltam, hogy én is elindulnék.

- Hát ez remek lenne!
- Az hát, de mi van akkor, ha elvesztem? - A fiú hangja
komikusan elcsuklott az utolsó szónál. Bár nem látta az
arcát a sötétben, Suzannah tudta, hogy elvörösödik.
- Ez kemény lenne - mondta a fiúnak.
- A másik srác, aki indul - Gregory - nagydarab fickó,
röhögnek mindig, ha dumál. Én meg egy törpe vagyok, ha
nem vetted volna észre.
- Egy okos törpe, akinek igen jó a humora.

J. D. felmordult, de Suzannah érezte, hogy mosolyog.

- Nem muszáj azonos véleményen lennünk.

- Nézd, J. D., szerinted a lányok csak a nagydarab
pasikat szeretik? Nem igaz. Mint ahogy a srácok sem.
- Gregory igen jóképű. Vörös a haja. Lola Munson szerint
tisztára olyan, mint Van Clinburn.
- Na és? Te meg mint Robert Redford.
- Na hiszen!
- Igaz, a hajad egy kicsit kócosabb.
J. D. egy fésűt halászott elő a zsebéből - illetve
halászott volna, mert csak keresgélt, csak keresgélt.
Aztán vádló arccal fordult Suzannah-hoz. - Suzie néni, te
loptad el a fésűmet?

A nő nevetve vette elő a kabátja zsebéből a fésűt.

A fiú is mosolygott.

- Én semmit nem éreztem. Mikor vetted el?

- Kifelé jövet a tömegben.
- Büszke vagyok rád.
- Kösz... Szerintem te nyered a választást.
- Igen, de mi van, ha vesztek? - Most nem volt semmi
nyoma érzelemnek a fiú hangjában.

Suzannah-nak hirtelen Trícia jutott az eszébe.

- Mi lenne, ha előre látnád a dolgot? Meglátnád a jövőt;

tudnád, hogy megnyered a választást?
- Baromi jó lenne.
- Tényleg?

J. D. feléje fordult.

- Hát persze. Már attól rosszul vagyok, ha csak eszembe

jut a dolog. Így akkor nem kéne annyira izgulnom, hogy
egy izompacsirta megver.

Suzannah zavartan nézett a fiúra.

- Gondold csak el, J. D. Tegyük föl, hogy nem viccelek,

és amit látsz, az valóra válik. Előre látod, hogy három
nap múlva számolják a szavazatokat és bejelentik, hogy te
nyertél. Aztán eljön a nagy nap, és tényleg így is lesz:
Te csak ülsz és figyelsz. Hogy éreznéd magad?
- Baromi nyugodtan.
- Honnan volna az izgalom?

J. D. megint kinézett az ablakon.

- Értem, mire akarsz kilyukadni, Sue néni. De tényleg, én

meg akarom nyerni azt a választást.

És ekkor, amikor kihallotta az unokaöccse hangjából a

vágyakozást - hogy látni szeretné a jövőt - Suzannah
hirtelen megértette, miért is nem ment azonnal Andrew
Dugan az újságokhoz. Érezte, ahogy elfogja a rémület. Meg
kell találnia a férfit, gondolta. Andrew, merre vagy?

19.

Andrew Dugan az üres vásznat nézte és arra gondolt,

bárcsak ne tudná, mit akar festeni. Ehelyett minden
részlet ott volt tisztán előtte: a pontosan elhelyezett
zöldek, a drappból a sugárzó sárgába átmenő fény, a
háttér barnája, a sárga ív, ami a horizontot jelenti. A
kép középpontjában pedig ott a szem, amely most már
minden képén megjelent. Egy szemhéj nélküli szem, amely
nem tud sem aludni, de még pislogni sem.

Undor fogta el, elfordult. Hirtelen megérezte a bőrén a

helyiség hűvösét, a petróleumfőző füstjét, ami leginkább
a romlott margarin szagára emlékeztette. Odalépett az
ablakhoz. Az ég szürke volt, kövér felhők úsztak rajta. A
helyiségbe eső fény gyengén megvilágított egy foltnyit a
padlón, ami alig volt világosabb, mint a környezet
szürkéje.

Mindegy. Úgysem tudna festeni.

Mi is van ma? Szombat. Már négy napja eljött otthonról.

Hirtelen úgy érezte, fel kéne adni a bujkálást, vissza
kéne mennie a városba és felhívni Suzannah-t...

De nem szabad ezt tennie. Andrew-nak elszorult a torka.

Csak háromszor találkozott a nővel, és borzasztó
fájdalmat érzett, hogy nem lehet negyedik találkozás. De
ki kell bírja valahogy, épp a nő érdekében. Amikor a
festékkereskedőnél jártak, akkor is látta, hogy követik.
Olyan emberek, akik ugyanolyanok, mint ő. Akik látnak -
és akik tudják, hogy ő is lát. Lehet, hogy Lancaster
árulta el őt nekik, de azt egyelőre nem látta még, hogy
Lancaster is közéjük tartozna. Ha pedig elkapnak,
gondolta Andrew, akkor két választásom van: vagy
csatlakozom hozzájuk, vagy meghalok. Ha Suzannah-ról
kiderül, hogy kapcsolatban vagyunk, őt is követni fogják.

Andrew rájött, hogy most nem vizionál, hanem egyszerűen

fél. Nem számít. A logika még mindig érvényes, és ez a
logika azt diktálja, hogy ezek titokban tartsák a chip
mellékhatását. Suzannah már észrevette, hogy figyelik.
Nyilván csak elővigyázatosságból, hisz ő is benne volt a
chipkidolgozó csoportban. De ha látták, hogy együtt
voltunk, feltételezhetik, hogy elárultam neki valamit a
mellékhatásról, és akkor bizony nagy veszélyben van.
Nincs mit tennie, meg kell keményítenie a szívét, el kell
felejtse Suzannah-t, nem szabad vágyódnia utána.

Andrew hallotta, hogy egy kocsi halad el a birtok déli

határa mellett. Rossz érzéssel lépett el az ablaktól,
addig hátrált, amíg nem látta a kerítést jó
hetvenméternyire. Egy kék Ford lassított lépésnyi
sebességre a kerítés mellett. Andrew izgalma fokozódott.
Épp ilyen kocsikat használnak a szövetségi ügynökök.

A Ford ezután gázt adott és továbbment, aztán eltűnt a

farm nyugati oldala mellett. Fekete füst jelezte az
útját. Andrew megnyugodva vett mély lélegzetet. Egy
tisztességes titkos ügynök nem jár ilyen vén
csotrogánnyal, hiszen bármikor kihozhat a cég garázsából
egy vadonatújat. Nyugalom, Andrew - vigasztalta magát.
Még nem fedezték fel ezt a búvóhelyet.

Ismét megborzongott. Újabb pulóvert vett elő a

táskájából. Kedve lett volna nevetni, amikor
megpillantotta a táska tartalmát. Fogkefe, szappan,
törülköző - mit gondolt, hova megy? Hiába, nincs nagy
gyakorlata a menekülésben. Számításba kellett volna
vennie, hogy nem fog működni a vízvezeték egy vén farmon,
amely már négy éve gazdátlanul állt. Nagyon le is volt
szegény robbanva, építészetileg pedig semmi vonzót nem
kínált, ami megragadhatta volna a washingtoni yuppik
fantáziáját, hogy hétvégi házzá alakítsák. Ez az ő
szerencséje.
Andrew az ablakpárkányon álló eviani vizes palackra
pillantott és megint csak nevetni támadt kedve. Hát igen.
Nagyot húzott a vízből, aztán eszébe jutott, hogy annak
idején Everett barátja ott feküdt ennél az ablaknál az
ágyban. Everett, aki sokat mesélt a feleségéről, az
életéről. Mennyit nevettünk itt hármasban Myrával, vele,
gondolta Andrew, bár mindegyikünk tudta, hogy Everett
haldoklik. Soha nem kerültünk volna ilyen közel
egymáshoz, ha nem vagyok akkor épp válófélben, és nem
menekülök el otthonról a bajok elől. Hogy velük lehettem,
nem volt olyan elviselhetetlen Darcy elvesztése.

Eszébe jutott, milyen vadul mart bele az ingébe Darcy,

amikor épp az Engine Joe-t festette. A felesége még egy
maroknyit a mellszőrzetéből is kitépett, ami tényleg
nagyon fájt.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - kiabálta.

Azt felelte erre, hogy igen, de ő maga sem volt biztos

benne. A feleségének talán igaza volt. Figyelni akart rá,
hallgatta is, amit mond, illetve reagált is a lényegre,
de gondolatban ezer mérfölddel odébb kalandozott, a
festmény izgatta. A nő tudta ezt, meg is értette, még ha
nem is bírta ezt elviselni.

Perverz módon éppen ezek a festmények voltak a

legkedvesebb emlékei, mert ezeket akkor még nem látta
előre. Csörtetett körbe-körbe a műtermében, az ecsetet
rágva és olyan dühödten túrta a haját, mintha ki akarná
szálanként tépni. Néha hetekig nem jutott semmire.
Érezte, hogy az az átkozott kép ott bujkál a
tudattalanjában, ott izzanak a színek és formák, amik
azonnal elhalványultak, amint a vászonra festette őket.
Akkor is hullafáradtan zuhant ilyenkor az ágyba, ha nem
festett egy ecsetvonásnyit sem. Meg volt győződve róla,
hogy kiégett, hogy sohasem fog festeni megint. Aztán
eljött a reggel és kezdődött minden elölről. És amikor
sikerült megragadnia az igazit, akkor büszkén járkált a
műteremben órákon keresztül, és Istennek érezte magát.

Akkor nem tudta, ma már viszont igen - és túl későn jött

rá - hogy éppen ezt a hetekig tartó kínlódást szerette a
festésben. Ezeket a hosszú szafárikat a tudatalattijában,
árnyakra vadászva.

Andrew hirtelen rájött, hogy megint a festőállvány előtt

áll. Felemelte az ecsetet és belemártotta a sziénai
vörösbe, megkeverte egy kis okkerrel, aztán egy vonásnyit
húzott a vászon aljára.

Tökéletes vonal volt.

Megint elfordult, ismét elfogta a kétségbeesés. Vége

ennek a vadászatnak. Most olyan festeni, mintha hordóba
zsúfolt halakra kéne halásznia - ehhez nem kell
erőfeszítés és nincs értelme sem.

Andrew nekivágta az ecsetet az ablaknak, ami egy foltot

hagyott az üvegen, mint egy csúnya seb.

Fölemelte a padlóról az ecsetet és megtisztogatta.

Lebontotta a festőállványt és az ecsetekkel és a
festékkel együtt visszatette a dobozába.

Kezébe vette a vizesüveget és szomorúan konstatálta,

milyen könnyű. Három üveggel hozott magával, azzal, hogy
kitartanak egy darabig. A sajt és a mogyoró még bőven
elég, de egy pohár híján végzett az eviani vízzel. Lehet,
hogy lehajít egy követ a kútba, hogy betörje a jeget és
fölhúz egy vödörrel. Ha nem, akkor ki kell menjen a
csűrbe, ki kell szabadítania a szalma alól a kocsiját és
elindulhat boltot keresni.

Ez azonban csak tovább halogatja az igazi döntést: hová

is menjen innen végleg? Furcsa, de ezt még nem
vizionálta, nem látta, mit fog majd tenni.

Ettől egy kicsit jobb kedve támadt. Lehet, hogy

elhalványul ez az átkozott adottság?

Nem. Mennyi ideig reménykedett ebben, hogy aztán annál

keserűbb legyen a csalódása? A reménykedés átok, mintha
ugyanazt a sebet tépné fel újra meg újra, s nem adna időt
neki, hogy behegedjen. Nem szabad reménykednie. Rövidesen
meg fogja látni, mit tesz. Nincs menekvés a fejében forgó
filmtekercs elől.

De addig is kiélvezheti a nem tudás áldásait. Ha elég

esze lenne, akkor most elindulna nyugatnak. Találhatna
egy helyet magának Phoenixben vagy Tulsában, betenné a
táskájában lévő pénzt egy bankba és új életet kezdhetne
új néven.

Ismét hatalmába ejtette a szomorúság. Bárcsak még egyszer

láthatná Suzannah-t, mielőtt elutazik! Nagyon óvatosnak
kell lennem, gondolta. Távolról követném, hisz nyilván
már őt is követik. Viszont bérelhetnék egy kocsit, mert
már ismerik az enyémet. Megvárhatnám egy bolt előtt vagy
egy mozinál, ahol odaslisszannék melléje, hogy még
egyszer lássam, utoljára...

És ekkor meglátta a lányt. Az öklét a szeméhez

szorította, hogy megakadályozza a látomást, persze
sikertelenül. Látta magát egy idegen ház fürdőszobájában,
s karjában tartotta Suzannah Lordot, átszellemülten
csókolóztak.

- Állj! - kiáltotta. - Hagyd abba, a szentségit! Nem

látni akarom az életemet, hanem élni!

De a film megállíthatatlanul pörgött tovább az agyában.

Suzannah Jay Mallernee mellett ült a Washington Post

székházának második emeletén, a mikrofilmolvasóban. Az
egyes készülékeket paravánok választották el egymástól,
mint egy egyetemi könyvtár olvasótermében. Bár szombat
délután volt, a legtöbb hely foglalt volt. Látta
Suzannah, hogy több fej kíváncsian forog a szomszédos
boxok felé. Kíváncsi volt, vajon beszélgetnek-e vagy
hallgatóznak. A hallgatózás benne volt ezeknek az
embereknek a vérében. Remélte, hogy Jay ügyes szimatoló
lesz ma.

Figyelte a férfit a mikrofilmolvasó előtt. Cowboyinge

megfeszült széles hátán, ahogy a szerkezet fölé hajolt.
Nyugodtnak látszott, nyilván jól érezte magát megszokott
elemében. Ahogy eszébe jutott az előző éjszaka, Suzannah-
t melegség öntötte el. Ahogy visszavitte J. D. -t Julihoz,
elhajtott Jayhez és ott töltötte a karjaiban az éjszakát.

Miközben a férfi az olvasó gombját csavargatta, az jutott

a nő eszébe, hogy ezzel valószínűleg veszélybe sodorja.
Itt ugyan biztonságban vannak, mert vannak elegen
körülöttük, de mi lesz azután.

Suzannah visszaemlékezett arra, miről beszélgettek J. D. -

vel előző este. "Nagyon szeretnék nyerni, Suze néni." Ha
kiderül, hogy a mikrolapka segítségével bizonyos emberek
képesek a jövőbe látni, vajon hányan éreznek majd úgy,
mint J. D.? Egyes emberek őszintén kíváncsiskodnak majd,
mások kevésbé őszinte indítékból. Minél többet gondolt a
dologra, annál inkább bizonyos volt benne, hogy éppen
ezért nem állt Andrew a nyilvánosság elé. A lapka
mellékhatása robbanóanyag, ugyanolyan labilis, mint a
nitroglicerin. Talán Andrew-nak már volt látomása is -
egy szörnyűséges prófécia arról, milyen lesz a világ,
amikor az emberek meg akarják szerezni a lapkát.

Suzannah megborzongott. Jay vállára hajolt.

- Tudok neked valahogy segíteni?

- Kösz, de a rendszer olyan bonyolult, hogy hosszabb
időbe telne, míg megtanítanálak rá, mint ha magam keresem
ki az adatokat. Egyébként miért nem mondtad, hogy ez a
Dugan ilyen jóképű?
- Miért, az?
- Na ne hülyéskedj! Épp most találtam róla egy fotót. Nem
is tudom, hogy szabad-e segítenem, hogy megtaláld.

Rámosolyodott a nőre, hogy lássa, csak viccel, de

Suzannah látta a szemében, hogy nem egészen. Ez zavarta.
Jay soha nem mutatta, hogy féltékeny lenne. Ez volt az
egyik oka annak, amiért szerette.

Nincs köztem és Andrew között semmi, gondolta magában.

De tudta, hogy ez sem egészen úgy van.

Ó, de vajon számít most ez? Igaz vagy nem, mindenképpen
meg kell találniuk.

Fölállt és elsétált a többi olvasó mögött, akik a Postnak

dolgoztak igen szorgalmasan valamin. Amikor megfordult,
látta, hogy Jay egy férfival és egy nővel beszélget.
Nyilvánvaló volt, hogy Jay ismerte őket. A nő mexikói
lehetett, igen csinos. A férfi idősebb volt, kopaszodott,
lerítt róla, hogy szerkesztőfajta. Valahonnan derengett
Suzannah-nak, hogy ismeri. Elkapta a beszélgetés néhány
darabkáját:

- ...visszajött?
- ...még kell vagy két hónap a könyvhöz...
- Hiányoztál...
- Furcsa, de így van.

Mindhárman nevettek, de Suzannah látta, hogy Jay feszült,

őt nézi, mintha aggasztaná, hogy esetleg odamegy
hozzájuk. Attól tartott nyilván, hogy elárulja, hogy nem
haladt semennyit az írással.

Megvárta, míg azok ketten elköszönnek, csak ezután ment

oda Jayhez.

- Nos?

A férfi visszaült a helyére és nagyot sóhajtott.

- Találtam néhány utalást az exnejére, Darcyra, a

válásukról, a legtöbbjét az Életmód rovatban. A jelek
szerint elég keményen összecsaptak a végén. A nő újra
férjhez ment - egy rocksztárhoz - és Angliába költözött.
Megpróbálhatjuk megtalálni a nőt, de nem hinném, hogy
jutnánk vele valamire.

Suzannah-nak eszébe jutott a férfi éjjeliszekrényén lévő

fénykép. Egy pillanat alatt elvetette a gondolatot, hogy
megkeressék a nőt, Andrew nem valószínű, hogy az exénél
bujkálna. Ha már semmi köze hozzá, miért menne oda hozzá.
Ha viszont még mindig szereti, akkor nyilván nem akarná
veszélybe sodorni.

- És a barátok?
- Találtam egy infót egy házaspárról, akiknél átmenetileg
meghúzta magát a pasi a válása előtt. Még az egyetemről
ismerte a fickót. Az antikvárius volt, aki Washington
közelében lakott egy farmon.
- Lakott?
- Igen, mert úgy gondoltam, hogy ez egészen jó nyom, így
aztán tovább nyomoztam és megtaláltam megint egy infót a
paliról - a halálozási hirdetések között. A szegény ördög
elpatkolt rákban. Nem hinném, hogy Andrew vele lenne -
legalábbis remélem.

Suzannah eleresztette a füle mellett az akasztófahumort.

- Hol van az a farm?

- A cikkben nem volt benne - csak annyi, hogy Virginiában
van, ötvenvalahány mérföldre. Azt gondolod, hogy Andrew a
fickó özvegyénél bujkál?
- Lehet - bólintott Suzannah. - Meg tudod találni a címet
valahogy?

Jay szemrehányóan pillantott rá.

- Ne viccelj, dokikám. Véletlenül épp egy nyomozó

riporterrel hozott össze a sors.

Suzannah felkacagott, aztán azt figyelte, ahogy Jay

visszarakja a helyére a filmtekercset, majd megnéz egy
másikat, amelyen a régió telefonszámai voltak. A
tekercsen 1965-ig visszamenően megvoltak a számok. Az
1987-esben Jay megtalálta Everett Cookot, akit Andrew
barátjaként említettek a cikkben. Jay a számot tárcsázta,
mire a központ jelentkezett és közölte, hogy a szám nem
él. Vélhetően Myra Cook elköltözött a férje halála után.
Egy gyors hívás a helyi ingatlanügynöknek, és ez
tisztázta is a dolgot. A farm lakatlan - és eladó. Nem
akarnak kijönni megnézni?

Jay közölte, hogy köszönik, nem.

- Tehát jelenleg üres - jegyezte meg Suzannah. - Érdekes.
Jay szkeptikusnak tűnt. - Szerintem vakra megyünk. Olyan
tuti a találat valószínűsége, mint egy konzervdobozra
kétszáz lépésről.
- Igaz, de ebben a házban Andrew már egyszer meghúzta
magát. Lehet, hogy most is odament. És mi másunk van?
- Ez igaz.

Suzannah próbálta úgy tartani a térképet, hogy az együtt

döccenjen a fejével.

- Bocs - szólt Jay, miközben kikerült egy akkora kátyút,

mint egy dinoszaurusz lábnyoma. - Épp most mentünk el
Hickory Corners mellett, nem igaz?
- De.
- Akkor még öt mérföld, aztán le balra.
- Igen.

A nő a férfira nézett.

- Ha ennyire ismerős az út, akkor minek kínlódjak?

- Hogy ne gondolj a tankcsapdaszerű kátyúkra.

Suzannah letette a térképet. Nem tudott nevetni, mert

szörnyen sietniük kellett. Ha ők megtalálták Jayjel a
régi farmot egy régi újságszámban, akkor ugyanezt
megtehetik a kék kocsis fickók is. Andrew Dugan híres
ember. Igaz, hogy a cikk néhány éve jelent meg, de hátha
valaki olvasta és emlékszik a dologra...

A nő kibámult az ablakon. A táj a hangulatát tükrözte. Az

ég szürke volt, mint az olvadt ólom, s csak a nap
udvarában vált valamelyest fehérebbé. A földön hófoltok,
mint megannyi sírkő. A horizonton fák, melyeknek csupasz
ágai úgy meredtek az égnek, mint egy óriás karjai.

Milyen remek festmény lenne, gondolta Suzannah.

Azon tűnődött, vajon Andrew lefestette-e a hangulatát,

amikor itt volt a válása előtt. A cikk nem tett erről
említést. De ha sikerült festenie, akkor nyilván még
jobban vonzza ide a hely most, hogy alkotásképtelen.
Legyél ott, Andrew! - gondolta, mintha szuggerálni
akarná.

- Nézz csak hátra - mondta Jay.

Egy fehér szedánt látott százméternyire mögöttük.

Hirtelen elfogta a szorongás.

- Minket követ?
- Ezt még korai lenne megmondani. Épp most vettem csak
észre a visszapillantó tükörben. Lehet, hogy semmi
gyanús. Majd kiderül, ha lefordultunk.

Miközben Suzannah a kocsit figyelte, az öltözőbeli férfi

jutott az eszébe, a hangtompítós pisztoly pöffenése és
ahogy a szilánkok szerteszét röpködtek az ajtófélfából. A
fehér kocsi egyre jobban lemaradt, majd végül egy kanyar
után el is tűnt. A nő mégis csak kissé nyugodott meg.

- Ha megint fölbukkan, akkor hagyjuk az egészet - mondta.

- Nem akarom, hogy te is célpont legyél.
- Lőttek énrám már néhány őrült szerkesztő rigolyájából.
Akkor most miattad ne csináljam?

A férfi hangja tényközlő volt, nyoma sem volt benne a

hencegésnek. A nő csak remélte, hogy Jay tisztában van a
veszéllyel.

Ő igazán egyértelműen beszélt. Mielőtt megkérte volna,

hogy segítsen neki, elmondta, mi történt a sportklubban.
Ekkor furcsa fény villant a férfi szemében. Olyan átható
tekintettel meredt a nőre, hogy az csak később jött rá,
hogy valójában a düh csillog benne. Valami perverz jó
érzés kerítette hatalmába, hogy ilyen sokat jelent a
férfinak. De azt végképp nem akarta, hogy emiatt a düh
miatt megölesse magát miatta.

- Lőttek rád az Öböl-háborúban? - kérdezte olyan

közömbösen a férfit, ahogy csak tudta. Soha nem beszéltek
erről azelőtt.
- Egyszer vagy kétszer. Szerencsére az irakiak baromian
rosszul lőnek. - Megfeszült az állkapcsa, amiből a nő
tudta, hogy a férfi nem akar erről beszélni. De talán
jobb lenne, ha mégis beszélne.
- Úgy sejtem, láttál embereket meghalni is.
- Igen.
- Nehéz dolog lehetett.
- Az volt.
- Lehet, hogy ezért vagy depressziós? - kérdezte a nő
kedvesen. - Ezért nem tudsz hozzáfogni a könyvhöz?

Jay a nőre pillantott.

- Miből gondolod, hogy depressziós vagyok?

- Azt hiszem, ezt nagyon nehezen vallja be egy férfi.
- Nekem nincs jogom ilyesmivel takarózni - és nem is
lehetek az. - Csendesen szólt, de a nő kiérezte a
hangjából a feszültséget, mintha egy hőhullám csapott
volna ki közöttük. - Láttam, ahogy a kurdok felmenekülnek
a megfagyott hegyre - mondta. - Minden holmijukat a
hátukon cipelték. Láttam öregeket - síitákat - akiknek
minden bordáját eltörték az irakiak. Láttam egész
tábornyi nőt, akiknek a férjüket elhurcolták. Láttam
ezeket a nőket, ahogy a szeretteik képét a magasba
tartották és zokogtak. Mi ez ahhoz képest, ha egy ember
képtelen leírni néhány sort?
- Értem. Csak azoknak van joga szenvedni, akik nálad
többet szenvedtek.
- Nem hagyhatnánk ezt abba?
- Ha akarod.
- Igen, hagyjuk ezt a témát.
- Rendben van. - Suzannah megint érezte a csalódottságot.
Most egészen közel jutott, de mégsem engedi Jay ennél
közelebb.
- Ha nekem nem engeded meg, hogy segítsek - kérdezte -
mi lenne, ha szólnék Sharon Harradnak?
- Suzannah! - Az utolsó szótagnál fenyegetően felcsapott
a férfi hangja. Előredőlt és lelassította a kocsit. -
Ott, nézd csak... nem ott kell lekanyarodnunk.
- Igen, ott. Balra.
- Még mindig ott van mögöttünk a kocsi?

A nő megfordult. Bosszantotta, hogy teljesen kiment a

kocsi a fejéből. Volt mögöttük egy kocsi a távolban, de
ennek más színe volt.

- Nem, már elment.

Jay elfordult a fákkal szegélyezett útra. Elhaladtak több

farmépület mellett is, de egyiknek sem stimmelt a száma.

Végül Jay megállt egy tisztás előtt, s leolvasta a számot

a rozsdás postaládáról.

- Ez lesz az.

A hókupacok között több volt a sár, mint a fű. A festék

lehámlott az épületről. Az alsó szint ablakai be voltak
deszkázva. A házhoz épített csűr megroggyant.

Jay ráfordult az útra. Suzannah közben figyelte, nem lát-

e keréknyomokat, de annyi avar volt az úton, hogy maga
sem volt biztos abban, mit lát.

20.

Suzannah kiszállt a dzsepből, még mindig félt, de

csodálkozott is, hogy vajon tényleg használnának egy
vörös sportkocsit arra, hogy feltűnés nélkül kövessék?

Jay a mutatóujját a szájára téve intett neki, hogy menjen

oda hozzá a csűr ajtajához. A nő egy résen át
hallgatózott. Az ötvenméternyire lévő út felől semmi sem
hallatszott. Enyhült benne a feszültség. Fázni kezdett.
Szorosabbra fogta magán a kabátot. Lehet ez rosszabb is -
az ütött-kopott csűr falán átfújt a szél.
- Gondolod, hogy már biztonságban vagyunk? - kérdezte.
- Várjunk még egy kicsit, meglátjuk - suttogta Jay.

Egy madár reppent ki a csűr teteje alól. A hang

megrémísztette Suzannah-t, de nem moccant - és emiatt
büszke volt magára. Most érezte csak meg a szalma
illatát. Több bálányit is szétvillázott valaki, a többi
rendben állt a helyén.
Jayre pillantott, aki szótlanul állt az ajtóban és hátát
az ajtónak vetette. Tekintete a távolba révedt, álla
megfeszült. Suzannah azon törte a fejét, vajon mire
gondolhat.

Jay arra gondolt, vajon Suzannah tudja-e, mekkora vihart

kavart benne útközben a kérdéseivel. Remélte, hogy nem,
különben tovább kérdezősködne. Igaz, hogy teljesen jó
szándékúan érdeklődött, de ő nem akar arra
visszaemlékezni, hogy öltek meg valakit, különösen nem
egy fiút. Soha nem fogja elfelejteni azt a rémületet
annak a szerencsétlen palesztin fiúnak az arcán, aki ott
vergődött annak a két marcona kuvaitinak a markában.
Bárcsak ne látták volna azok a katonák már előbb a vérrel
beszennyezett falakat, ne hallották volna, miket követtek
el az asszonyaikkal! És bárcsak ne lett volna ott az a
magas, kék szemű férfi arab ruhában...

Bárcsak megakadályozhattam volna mindent!

Amikor a fiúra nézett, Jay látta, milyen hideg

tekintettel szemlélte a profilját az a kefijás férfi, aki
még csak meg sem fordította a fejét, amikor a gyereket
behozták, mintha csak ezt várta volna. A két férfi, aki a
gyereket fogta, szót váltott az őrmesterrel arabul. Az
őrmester valamit odavakkantott a fiúnak.

- Mit mondtak? - érdeklődött Jay.

Az őrmester előhúzta a pisztolyát és odatartotta a fiú

homlokához.

- Ne csinálja! - kiáltotta Jay. - Ez még gyerek!

- Ez az ember egy palesztin kollaboráns. Ő informálta az
irakiakat.

A fiú lába megroggyant. Sírva lógott a két férfi

markában. Az őrmester kibiztosította a pisztolyt a
hüvelykujjával.

Jay megint felkiáltott.

- Ne tegye!
- Hadd beszéljek a fiúval - szólalt meg a kék szemű. Jay
fizikai megkönnyebbülést érzett, hogy a férfi levette
róla a tekintetét.

De izgatta is a dolog. Tehát ez az ember tényleg beszél

angolul. És mintha valami déli akcentust beszélne. Vajon
miért próbálta korábban eltitkolni?

A férfi megfogta a gyerek vállát és mondott neki valamit

megnyugtatóan. A fiú mély hangon, megadással felelt neki.
Néhány percig így beszélgettek. Ezután a kékszemű a
kuvaiti őrmesterhez fordult és kiadta a parancsot. Az
bólintott és a pisztolyát megint a gyerek halántékához
tartotta.

- Várjanak! - kiáltotta Jay döbbenten.

- A legjobb az lenne, ha nem ártaná magát bele - mondta
neki a kékszemű.

Most egészen texasinak tűnt a beszéde, mint akit

egyáltalán nem érdekelt, hogy Jay megtudja-e azt vagy
sem.

- Nem tudom kívülállóként nézni - felelte Jay. - Ez a

fiú...
- Ez az áruló -javította ki a kék szemű - férfivá avatta
magát a kuvaitiak vérével.
- Ezt maga honnét tudja?

A szörnyű kék szemek ismét rámeredtek.

- És mit tudhat erről maga?

Mielőtt Jay moccanni tudott volna, a kuvaiti őrmester

fejbe lőtte a fiút.

Suzannah hallotta, ahogy Jaynek elakad a lélegzete.

Közelebb lépett hozzá és karjára tette a kezét.
Belenyilallott az aggodalom.

- Jay? Mi a baj?
A férfi rápislogott, aztán mély lélegzetet vett, majd
ügyetlenül rámosolygott.

- Csak elméláztam.
- Megrémített az arckifejezésed.
- Ne haragudj.

Nem engedte el a férfi karját. Lassan visszatért a szín

is Jay arcába. Nem mélázott, gondolta Suzannah. Rémálma
volt, ébren.

Hirtelen megmoccant valami a szalma alatt, most viszont

Suzannah rémülten odébb ugrott. Megfordult, a szalmát
nézte, hátha ki tud venni valamit a félhomályban.

- Andrew? - kérdezte csendesen.

- Inkább egy patkány - felelte Jay.
- Jujj, ne!
- Nem érdekes, nézzük meg inkább a házat.

Suzannah a férfi felé fordult.

- Jay...

De az már kislisszant a csűr ajtaján. Ment utána. Majd

később beszélünk róla, gondolta.

A ház hátsó ajtaja erősen be volt deszkázva.

- Hátha találok valahol egy nyitható ablakot -jegyezte

meg Jay.
- Én megnézem a ház elejét.
- Légy óvatos - mondta a férfi. - Az a kocsi még mindig
itt körözhet a környéken.

Suzannah bólintott, aztán az út felé hallgatózott, majd

előresietett. A veranda lécei megroppantak alatta. A
bejárati ajtót itt nem deszkázták be, de egy nagy lakat
lógott rajta. Hirtelen motorbúgást hozott a szél.
Suzannah hasra vetette magát a verandán. A búgás
közeledett. Szinte beleolvadt a száraz deszkákba, érezte
a repedéseken keresztül a nyirkos föld szagát. A kocsi a
ház magasságában megállt. A motor üresben járt, olyan
volt a hangja, mint egy lihegő vadállaté. Suzannah
fölemelte a fejét és megpillantotta a kocsi tetejét.
Megdermedt.

Hol lehet Jay? Sikerült vajon idejében elbújnia?

A kocsi gázt adott, továbbgurult. Suzannah az ellenkező

irányba kúszott, aztán leugrott a verandáról és a ház
sarka mögül figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a ház mögött.
Ott lassan megint megállt, s a nő csak most értette meg,
hogy hátulról is figyelni tudják a házat. Jay, merre
vagy?

A kocsi ismét gyorsított, majd rövidesen eltűnt. Suzannah

nagyot lélegzett. Meleg helyzet volt. A ház mögé sietett,
látta, hogy Jay a pinceablakokat próbálgatja.

- Nem hinném, hogy észrevettek volna - mondta a férfinak.

- Valami eredmény?

A férfi megrángatta az ablakot, ami egy nyikordulással

engedett...

- Igen.

Leereszkedett az ablakon keresztül a pincébe. Olyan

ügyesen csinálta, mintha mindennapos gyakorlata lett
volna benne. A nő követte, miközben eszébe jutott az az
este, amikor betört Andrew házába. Gyorsan ő is
leereszkedett. Jay megfogta a combját és leemelte. Az
ablakon átszűrődő szürke fényben látta, hogy a padló
döngölt föld. Ennek a szaga keveredett a fűtőolajéval és
a rotható krumpliéval.

A konyhába érkeztek odafönt. Ősöreg linóleum kunkorodott

fölfelé a falak mentén. A lefolyó berozsdásodott. A sárga
tapétából régi cigaretták szagát érezték. Az egész
helyiség látványa valami levertséget okozott Suzannah-
ban. Elképzelte, hogy valaha emberek ültek itt a
konyhában, beszélgettek, nevettek, ahogy előhúzták a
sütőből a hálaadásnapi pulykát. A sütőt most belepte a
pókháló, a szekrényekben nem volt semmi...

Beleszimatolt a levegőbe.

- Mi az? - kérdezte Jay.

- Lenolaj, amit a festők használnak. Gyerünk. - Ismét
feléledt Suzannah-ban a remény és kisietett a konyhából.

Fölszaladt a lépcsőn, követte az orrát. Így jutott a

hálószobába, amelynek ablakából kilátott az útra.

A szoba üres volt, akárcsak az egész ház.

- Elment - jegyezte meg csalódottan.

Jay érdeklődő tekintettel figyelte.

- Sok közös vonás van benned és ebben a fickóban, nem

igaz?
- Hogy érted?
- Én sosem tudtam volna, hogy ez lenolaj, de te igen,
mert te is festesz.

Suzannah felnevetett.

- Én festek, ez tény, de ő a művész.

- Te is szeretnél az lenni, ha lenne tehetséged?

Meglepetten nézett a nő a férfira.

- Én boldog vagyok, hogy sebész lehetek. Persze, szeretem

a művészetet...
- Különösen Dugan cuccait.
- Cuccait?
- Bocs, a képeit.
- Jay...

A nő bizonytalanul elhallgatott. Vajon rosszallás volt a

férfi hangjában? Még ha az is volt, aligha van vitára
idejük. Jay csak szótlanul meredt rá. Kissé
kényelmetlenül érezte magát emiatt. Az ablak felé
fordult.

- Szerinted tehát itt járt - jelentette ki Jay.

- Igen. Emlékszel arra a széthajigált szalmára a csűrben?
Nyilván azzal fedte be a kocsiját.
Jay a homlokát ráncolta.

- Gondolhattam volna. Ez az átkozott könyv baromian

lelassít. - A mondat második felét mintha csak magának
mondta volna.

Suzannah ekkor megpillantott az ablakon egy foltot. Közel

hajolt, úgy vizsgálta meg.

- Ez okker - és sziénai vörös. Olajfesték.

- Az ablakra akart festeni? - kérdezte Jay
szarkasztikusan.
- Nem, az ablakhoz vágta az ecsetjét.

Hirtelen szánalmat érzett Andrew iránt, elképzelte a

jelenetet: az üres vásznat a szoba közepén, Andrew-t, aki
festeni akarna, de nem megy neki, mire kétségbeesésében
az ablakhoz vágja az ecsetet.

És csalódottan ment el innét.

Andrew, merre jársz?

Suzannah az ujjával szedte le a festékfoltot, és egy

helyet keresett, ahová beletörölhetné. Volt a szobában
egy kis szekrény. Amellé a falra kente az ujját.

- Mit csinálsz? - kérdezte Jay.

- Végül úgyis bejutnak ide azok az emberek a kocsiban -
felelte a nő. - Ha mi megtaláltuk azt a cikket abban a
régi Postban, akkor ők is - különösen, hogy mi már
elültettük bennük a gyanút.
- Szeretném tudni, hogy miért ment tovább - jegyezte meg
Jay.
- Azért jött ide, mert jó emlékei voltak innen. Szerintem
ezeket próbálta meg felidézni, de nem ment neki, így
aztán továbbment, nehogy a csalódása átírassa vele az
emlékeit.
- Az embereknek meg kéne próbálni nem a múltban élni -
mondta erre Jay. - El kell felejteni és tovább kell
menni.

Suzannah először azt hitte, hogy Jay Andrew-ről beszél,

de aztán rájött, hogy magának címezte a mondatott. Az
Öböl-háború aránytalanul sokat követelt tőle. Micsoda
szörnyűségeket láthatott - és láthat még ma is, ha
behunyt szemmel a plafon felé fordul a szövegszerkesztője
előtt. Aznap járt ott, amikor a szövetségesek
szétbombázták a Kuvaitból menekülő irakiakat az
országúton. Látta a megfeketedett holttesteket, járt
abban a tornateremben, ahol a plafonról két iskoláslány
tetemét ingatta a huzat. De még ennél is szörnyűbb
dolgokat, olyan szörnyűségeket, amelyekről beszélni sem
akart. Suzannah szívét elöntötte az együttérzés. Hiába
akar elmenekülni a múlt eseményei elől, képtelen kiadni
magából, sem szavakkal, sem máshogy, így aztán egyre
mélyebbre süllyed az emlékeibe.

Eközben pedig Andrew a jövőtől képtelen elszakadni, ami

ott pörög agyának képernyőjén.

Suzannah odament Jayhez és átölelte.

- Menjünk innen - mondta a férfi.

- Én is ezt mondom.

Odakint a nő elindult egyenesen a csűr felé.

- Van arra egy mező - mondta a férfi. - Nem látni oda az

útról. Nem akarsz egyet sétálni, hogy lejárjuk ezt a
kudarcot?

Suzannah nemet akart mondani, de elbizonytalanodott,

tisztán kihallotta a mondatból a kérést. A vörös
sportkocsi most nyilván másfelé jár. És volt valami, ami
Jay fejében járt. Felnézett az égre. Még egy ideig
világos lesz, gondolta.

- Nekem tetszik az ötlet - jegyezte meg végül.

A mezőt évek óta nem szánthatták, mert még most is
fagyott volt, holott nem volt olyan hideg. Suzannah
megvizsgálta a talajt a csizmája sárkával. Elég keménynek
találta, hogy ne süllyedjen bele. A szél enyhült
valamelyest, de a levegő hideg maradt. Jay ott baktatott
mellette cowboycsizmájában.

- Még hogy látni a jövőt - mondta. - Teljességgel

abszurdnak tűnik. Ha nem te mondtad volna, még most is
röhögnék a dolgon.
- Pedig ez nem nevetséges.
- Nem.

Suzannah meglátta a férfi tekintetét. A texasi nap már

nem éreztette a hatását, a férfi arca megint sápadt volt.
Odalépett elé és a karjára tette a kezét.

- Mire gondolsz?
- Semmire.
- Jay...

Futó mosolyt eresztett meg feléje, aztán megsimogatta a

kezét.

- Az jár az eszemben, hogy amikor Kuvaitban jártam,

milyen jó lett volna előre látnom a jövőt. De az sem
segített volna semmin.
- Mesélj.

Jay a távolba révedt.

- Együtt mentünk a kuvaiti ellenállás egyik vezetőjével

egy este. Furcsa fickó volt. Bejutottunk Kuvaitvárosba.
Számtalan szörnyűség történt arrafelé. Ő maga volt az
egyik ilyen szörnyűség.
- Jay, nézz rám.

A férfi feléje fordult, arca kemény volt, egy kicsit

kétségbeesett.

- Mesélj nekem erről az emberről.

- Magas volt, úgy öltözött, mint az arabok, barna volt a
bőre, de... döbbenetesen kékek voltak a szemei.
Tökéletesen beszélt angolul... - Jay megborzongott.
- Nem - mondta csendesen. - Nem tudok róla beszélni.

Suzannah hirtelen megrémült a férfitől. Hibázott, hogy

erőltette a dolgot. Ha most összeroppan, akkor mit tenne?
Ő csak egy sebész, és nem pszichiáter. És ha az is lenne,
Jay iránti érzései inkább hátráltatnák, mint segítenék.
Megszorította a férfi kezét.

- Rendben van, engedd el magad Nem kell erről beszélni.

A férfi mély lélegzetet vett, aztán kifújta:

- Ha visszamegyünk - folytatta a nő - akkor nagyon

szeretném, ha elmennél Sharon Harradhoz.
- Képtelen lennék.
- Miért nem?
- Nem vagyok az a fajta, aki lélekgyógyászhoz jár
kiönteni a lelkét. Különösen nem egy olyannak, akit
ismerek.
- Akkor keressünk olyat, akit nem ismersz.
- Hagyjuk ezt, Suzannah.

A nő megpróbált valami mást mondani. Ő elmenne egy

pszichiáterhez.

Vagy mégsem?

- Talán Andrew visszament a városba - mondta. -

Megnézhetjük még egyszer a házat.
- Biztos, hogy meg akarod találni? - kérdezte Jay.

Suzannah a férfira emelte a tekintetét.

- Igen, ha lehetséges. Tegnap este egyfolytában erről

beszéltünk.
- Igaz, de hátha találsz másfajta bizonyítékot.
- Például?

Jay tehetetlenül tárta szét a kezét.

- Fogalmam sincs.
- Miről van szó, Jay?
- Együtt vacsoráztatok, amíg távol voltam.

Suzannah meglepetésében elvörösödött.

- Igen, így volt.

- És mindenről beszéltél, csak erről egy szót sem
szóltál.

Jay hangja nem volt vádló de nem lehetett nem észrevenni

a célzatosságot. Meg akarta kérdezni tőle, honnan tudta
meg, de nem akarta, hogy úgy tűnjön, hogy
lelkiismeretfudalásában ellentámadásba megy át.

Hirtelen leesett neki a tantusz, honnan tudhatta meg. Az

a két ember, akivel Jay beszélt ma a Postnál - a kopasz,
aki ismerősnek is tűnt. Pontosan azért, mert az
étteremben látta. Mivel nem ismerte, nem figyelt föl rá.
Nyilván látták őt Andrew-val és emlékeztek rá, amikor
együtt volt Jayjel a szerkesztőségben. Nyilván ő
beszélhetett Jaynek a dologról. Az újságírók született
pletykálkodók.

- Nem beszéltem róla - felelte ehelyett - mert nem

tulajdonítottam neki fontosságot.
- És most mi a véleményed?
- Hogy te akarod fontosnak beállítani.
- Suzannah, én látom, hogy csodálod ezt a pasast, aki
jóképű, mint a hétszentség. Elmész vele egy procc
étterembe, de nem szólsz róla. Mire kéne gondolnom?
- Akármire is, de azonnal ki kellett volna tálalnod, nem
lesből lecsapni rám - felelte a nő sértetten.
- Nem akartam lesből támadni. Én azt mondogattam
magamban, hogy az egésznek semmi jelentősége. Tudtam,
hogy találkoztál vele, ami természetesen együtt járhat
egy vacsorameghívással is...
- Így van, az volt...
- De láttam az arcod, ahogy a farmon kerested a nyomait.
Mintha tudtad volna, hogy mi jár a fejében.
Suzannah tudta, hogy mondania kell valamit. De nem akart
hazudni Jaynek. Andrew valóban többet jelent a számára,
mint egyszerű tanú. Mit látott vajon Jay az arcomon?
gondolta. A kérdés egyszerre mulattatta és aggasztotta.

- Teljesen lényegtelen, hogy mit érzek Andrew iránt -

mondta végül.
- De nem nekem.
- Az a lényeg, hogy nincs más választásom, mint
felkutatni. Az pedig, hogy te amiatt aggódsz, hogy mit
érzek iránta, csak megnehezíti a dolgot, ami már így is
igen nehéz. Meg kell találni, mert ő a kulcsa az
egésznek. Trícia eszméletlen, így csak az ő segítségével
akadályozhatjuk meg a chip bevezetését. Rá kell vegyük,
hogy elmondja a történetét a Gyógyszerengedélyezési
Intézetben. Nos, segítesz nekem ebben vagy sem?
- Segítek - felelte Jay, de a hangja fáradtnak tűnt,
enerváltnak. Ez pedig a csontjáig hatolt. A férfi
elfordult tőle.
- Jay... rendben van. Valóban vonzónak találom Andrew-t
és felnézek rá. De szeretni téged szeretlek.

A férfi megállt és a földet nézte.

- Én meg téged szeretlek. És nem akarom, hogy akármi is

közénk álljon.

Magához szorította a férfit és megcsókolta.

- Ó, Jay, ezt én sem akarom.

21.

Miközben Jaytől hazafelé hajtott, Suzannah megpróbált nem

aggódni. Úgy tűnt, minden rendeződött, mire elköszöntek,
de vajon valóban így volt-e? Kint álltak a parkolóban a
férfi dzsipje és a nő Chevyje között. A férfi nem hívta
föl magához.

Már korábban megállapodtak ugyanis, hogy Suzannah otthon

tölti az éjszakát.
- Holnap hívj föl - mondta Jay.
- Fölhívlak. Szeretlek.

Megcsókolták egymást. Ez sem olyan volt, mint a

megszokott, hirtelen minden kikerült a fókuszból - vagy
talán nagyon is odakeveredett.

Az utcán akart megállni, de ott látta Juli Porschéját.

Igen, szombat van, gondolta, ma és a hét végén az enyém a
garázs. Kinyitotta a távirányítóval a garázsajtót és
behajtott. Majdcsak megoldjuk valahogy Jayjel, gondolta.
Most Andrew-t kell megtaláljam.

Lekapcsolta a reflektort, kiszállt, végigsietett a

kazánszobán, a tévés helyiségen, aztán fölment. Fent
égett ugyan valami hangulatvilágítás, de nem látta Juli
táskáját a megszokott helyén. Ott volt viszont egy
cédula:

Suze, Joe és Clazre elvitt minket moziba. Tizenegyre

visszajövünk.

Suzannah csalódott volt. Szeretett volna Julivel

beszélni, mit tudott meg, érdekli-e a chip valamelyik
titkosszolgálatot. Megnézte az óráját: még csak tíz óra
volt. Sheba vonult be a szobába, a farkát magasba tartva.
Suzannah fölvette a macskát és megcirógatta, szüksége
volt valamilyen kontaktusra. Levitte Shebát magához és
fölkattintotta a villanyt. A macska addig izgett-mozgott,
amíg le nem tette. A macska az ajtó felé futott, aztán
hirtelen megdermedt. Hegyezte a fülét és a kazánszoba
felé figyelt. Hirtelen fölborzolta a farkát és felrohant
a lépcsőn.

- Mi ütött beléd? - kérdezte Suzannah, aztán észrevette,

hogy a kazánszoba ajtaja résnyire nyitva van. Rossz
érzése támadt, hogy elfelejtette bezárni. Sőt igazán arra
sem emlékezett, hogy a garázsajtót becsukta-e.

Kisietett, hogy megnézze: a garázs ajtaja nyitva állt.

Fokozódott a rossz érzése. Máson járt az esze, amikor
hazatért. Máskor jobban kell vigyázzon.
Suzannah megnyomta az ajtózáró szerkezet gombját.
Becsukta a kazánszoba ajtaját is. A szobájában elhúzta a
függönyt és maximálisra tekerte a termosztát gombját.
Sokkal jobban érezte magát, hogy kizárta a külvilágot.

Leült a telefonhoz és Andrew számát tárcsázta. Tizenegy

kicsengést megvárt, aztán letette a kagylót.
Odament a könyvespolchoz és elővette Andrew nagyméretű
albumát, és újra végiglapozta az ismerős képeket. Megállt
a Solt című képnél. A sárga mező képe megnyugtatta. A
koncentrikus formák olyanok voltak, mintha a napfény
törne meg a könnyeken át. Hogyan tudta ezt megcsinálni?
Egy rossz vonal, egy éles ecsetvonás ott, ahol homályosra
volna szükség, és a kép összes energiája elszáll a
semmibe. Vajon a pillanat ihletétől vezetve azonnal a
vászonra festette Andrew a képet, vagy tervezett,
elemzett és kísérletezett előbb?

Hirtelen maga is nagyon szeretett volna festeni.

A sarokszekrényből elővette a miniállványt, műanyag

terítőt tett az asztalra, aztán elővette a képet is.
Meglepte, milyen száraz a tapintása. Már ilyen régen nem
dolgozott volna rajta? Hátralépett és kritikus szemmel
méregette a képet, amely egy almát ábrázolt egy tálban.

Szörnyű, gondolta.

Egy alma rendszerint piros, oké, de rengeteg más

színárnyalat is van benne. Ezeknek is rajta kell lennie a
képen, ha azt akarja, hogy az alma valóságosnak nézzen
ki.

Suzannah bíborvöröset és zöldet nyomott ki a palettára,

és élvezte a szagokat. Felkent egy kis vöröset, majd
zöldet, de a hatással elégedetlen volt.

Inkább a tálat pontosította, megpróbálta kerekebbnek

ábrázolni. Oldalról és kissé felülről nézve úgy nézett
ki, mint egy hanyatt fekvő félhold. A forma rendben is
volt, de nem tudta elkapni azt az arányt, ahogy a fény és
árnyék összeolvad a felületen.

Egy félórán át festett, de aztán kiment belőle az

izgalom. Ő még egy almát sem tud lefesteni, hogy
étvágygerjesztő legyen. Elrakta a holmikat és kiment
kezet mosni. Hüvelykujjáról kapargatta a vízsugár alatt a
piros foltot, remélte, nem kell terpentint használnia,
amikor egy cédulát vett észre a mosdó mellett:

Suzannah! Ne szóljon egy szót sem! Életbevágó, hogy néma

maradjon. Most itt állok a zuhanyozóban. Egy szót sem!
Andrew

Suzannah döbbenten meredt az írásra, szívverése

felgyorsult. Megtörölte a kezét és felgyújtotta a
villanyt a zuhanyozóban. Egy sötét árnyék állt a matt
plexiparaván mögött. Félrehúzta az ajtót és
megpillantotta Andrew-t, aki mutatóujját az ajkához
szorította.

Jóságos isten, gondolta Suzannah. Mindenütt, még a föld

alatt is őt keresem, erre itt van nálam. És én nem
mondhatok egy szót sem?

A férfi a lámpaernyőre mutatott Suzannah ágya mellett.

Még azelőtt megértette a lány, hogy mit akar, mielőtt
megfordult volna. Úgy van, meg is látta az apró
rézkorongot, amely ott volt a rézfoglalat felett. Mintha
a lámpához tartozott volna. A lány dühbe gurult. Poloskát
helyeztek el az ő szobájában!

Andrew vajon honnan tudta, hogy ott van?

A lány kinyújtotta a kezét a mikrofon után, de Andrew

elkapta a csuklóját és megrázta a fejét.

A férfi odament az asztalhoz és Suzannah képét figyelte

egy darabig. A nő arca égett a szégyentől. Inkább
meztelenül látta volna, semmint ezzel a szörnyű
mázolmánnyal. Nyilván ott állt a fürdőszobában, amíg
festett. Érezhette a festékszagot is. Suzannah emlékezett
rá, hogy valamit énekelgetett is közben. Falsul.
Andrew ezután a telefon felé biccentett.

Nyilván ezt is lehallgatják. Suzannah bólintott.

Andrew írt valamit egy cédulára és odaadta Suzannah-nak.

"Nyissa ki a zuhanyt!"

Kiment a fürdőszobába, miközben az agya hevesen járt.

Andrew itt van, a szobáját lehallgatják. A szomszéd
házban lévő emberre - emberekre gondolt, akik most is ott
ülnek a sötétben és nagyon örült, hogy elhúzta a
függönyt. Megnyitotta a csapot. Andrew megfogta a vállát
és odahúzta a nyitott zuhanyfülke ajtaja elé.

Suttogott valamit, de nem lehetett hallani a zuhany

hangjától. A nő közel hajolt a szájához.

- Egy percig beszélgethetünk - mondta a férfi - ha

csendben vagyunk.

Suzannah bólintott.

- Nagyon megijesztett.
- Bocsásson meg. Be kellett lopóznom. Még mindig figyelik
a házát.
- Látta őket?
- Bizonyos értelemben.

A nő megértette, hogy nyilván látomása volt a férfinak.

Eltöltötte valamiféle bizonytalanságérzet.

- Biztos lehet benne, hogy minden helyiség, még a garázs

is tele van mikrofonnal - mondta. - Kocsit béreltem. Kint
álltam az utcán és vártam, hogy hazaérjen. Nem lett volna
szabad nyitva hagynia a garázsajtót.
- Tudom - felelte suttogva a lány. - Egyébként magát
kerestem.

A férfi közelebb lépett hozzá és megfogta a könyökét.

Érezte a férfi illatát, valami kölni lehetett. A
sörényszerű fekete haj kissé felállt, mintha elektromosan
telítődött volna.

- Nem beszélgethetünk sokáig így - mondta. - Holnap

találkozhatnánk?

A lány elbizonytalanodott. Vajon megígéri, hogy beszélni

fog, és megint eltűnik? Nem. Sokat kockáztatott már azzal
is, hogy idejött. Suzannah ennek ellenére nem akart
várni. Most akart a férfival beszélni...

Eszébe jutott, hogy Juli és J. D. perceken belül itthon

lesz. Ha J. D. meglátja őket, bizonyosan mond valamit, és
a lehallgatók máris léphetnek. Még a zuhany melletti
beszélgetés is veszélyes lehet - veszélyesebb, mint
Andrew gondolja. Juli egy nap azzal jött haza, hogy a
Haditengerészeti Hírszerzés új játékszert állított
rendszerbe - a legújabb lehallgatószerkezetet. Hihetetlen
érzékeny egy jószág. A mikrofont egy komputerhez kötik,
ami le tudja tisztítani a külső zajokat - akárcsak a
mikrochip teszi.

Andrew megszorította a lány kezét, felvonta a

szemöldökét, még mindig várt a válaszra.

- Hol? - formázta a nő szája a szót.

- Valahol kint, ahol sok ember van.
- Mi lenne, ha az állatkertben? - érdeklődött Suzannah. -
Visszahozták a jegesmedvéket. Nyilván sokan akarják látni
őket.
- Oké, legyen ötkor.
- Miért olyan későn?
- Jobb lesz naplemente után.

Suzannah megborzongott.

- Rendben, de ne késsen. Az állatkert bezár, ha

sötétedik. - Érezte, ahogy a férfi keze finoman
megszorítja a könyökét, belenézett a fürkésző szembe.
- Jól van? - kérdezte Andrew.

A lány bólintott.
- Nem is tudtam, hogy elvitték a jegesmedvéket. - Andrew
szeme mintha mosolygott volna.
- Szeretem a medvéket.
- Nekem meg tetszett a festménye.

A nő elvörösödött.

- Nem igaz. Szörnyű!

- De maga küzd.

Suzannah elmosolyodott.

- Ebben, látja, igaza van.

Hirtelen elfátyolosodott a férfi szeme, odahajolt és

megcsókolta a nőt. Most nem csupán futó csókot váltottak,
hanem szenvedélyes, hosszú csók volt ez. Amikor
kibontakoztak egymásból, a nő mély lélegzetet vett, a
feje zúgott.

- Holnap - mondta a férfi.

- Csak legyen maga is ott - suttogta a lány.
- Ha nem kapnak el előbb. Már nagyon közel járhatnak
ehhez. Maga is veszélyben van. Legyen óvatos.
- Miért beszél többes számban?

Andrew tekintete a távolba révedt.

- "Szakértők"-nek nevezik magukat. Szerintem a CIA-nek

dolgoznak.

Suzannah döbbenten meredt a férfira, aki közben sarkon

fordult és kislisszant a szobából. Ekkor döbbent csak rá,
hogy zuhog mellette a víz. Elzárta a csapot.

A CIA.

Így logikusnak tűnik. Kinek fontosabb, hogy lássa a

jövőt, mint egy hírszerzőnek?

"Szakértők." Milyen csúnya így ez a szó. Akárkik is ezek,

meggyőződésük, hogy felsőbbrendűek.
Suzannah rémülete csak fokozódott, amikor a
harisnyamaszkos férfira gondolt a sportklubban, aztán a
meggyilkolt John Stockwell jutott az eszébe. Vajon valaki
eldöntötte már az Egyesült Államok kormányzatában, hogy
az ország érdeke úgy kívánja, hogy Andrew-nak és neki meg
kell halnia?

22.

Hajnali háromkor Archer Montross szokásos sétájára

indult. Elég volt kiszimatolnia az erkélyre, érezte,
ahogy a levegőnek magas a nedvességtartalma, hűvös van
ugyan, de nem fagy. Bevált tehát a meteorológusok
jóslata, hogy megtörik a sarki front előretörésének
lendülete. Magára terítette a kabátját és lesétált ötödik
emeleti lakosztályából. Vigyázva, ne ébressze föl a többi
lakót. Kisétált az utcára, elment a Prospect House
végéig, ahonnan végiglátott a Tizennegyedik utcán, rá a
városra.

Mint mindig, a nagyszerű panoráma meghatotta.

Százméternyire tőle az Iwo Jima-i emlékmű
bronztengerészei emelték magasba a zászlót. Mögöttük a
Haditengerészeti Emlékmű, aztán a kanyargó Potomac,
mögötte pedig a főváros. A távolban ott állt a
Washington-emlékmű, mögötte a Capitolium. Még ilyen későn
is látni lehetett néhány autót a Constitution Avenue-n.
De itt, az arlingtoni temető szomszédságában még minden
aludt. A normális emberek alszanak.

Archer szinte megrészegült a látványtól. A szeme előtt

terül el a világ leghatalmasabb országának fővárosa. Itt
születnek a döntések, amelyek embermilliók életét
határozzák meg. Megváltoztak Amerika ellenségei. Most már
nem óvatos orosz vagy kínai öregemberek jelentettek
veszélyt az országra, hanem a fanatikusok, a Husszeinek
és a Kadhafik, a véres kezükkel, a bűnös gondolataikkal,
nukleáris és vegyi arzenáljaikkal. Sokkal fontosabb volt,
mint bármikor eddig, hogy előre tudják, miben
sántikálnak, hol készülnek lecsapni. Amerikának új
fegyverre van szüksége, amit már meg is kapott.
Én vagyok az, gondolta Archer.

Mélyen beszívta a hűvös, nedves levegőt, és feje eltelt

büszkeséggel. Örült, hogy ébren lehet, hogy itt állhat a
csendes városban, míg a többi ember alszik.

Milyen furcsa emberré is vált. Voltak éjszakák, amikor

úgy érezte magát, mint egy vámpír, aki erős, de idegen és
magányos. Még a vámpíroknak is szükségük van alvásra.
Neki nem - már nem. Amikor elkezdődtek a látomások, nem
aludt többé - és persze nem is álmodott. A testét ez nem
zavarta. A relaxálás ugyanolyan jól bevált.

Archernek eszébe jutott, milyen kellemetlenül érezte

magát először, amikor elmaradtak az álmai. Elővette
egyetemi jegyzeteit, hátha magyarázatra lel bennük. Újra
kezébe vette Freudot és egyre jobban élvezte. Freud azt
hitte, hogy a megérzések és az álmok afféle ablakok,
amelyek véletlenül rányílnak a tudattalanra. És miket
mutatnak meg ezek az ablakok? Hogy a tudattalan nem
logikus vagy racionális. A megérzések nem jönnek be.
Álmainkban pedig arctalan alakok üldöznek minket egy
sötét mezőn, vagy hirtelen az iskolában találjuk magunkat
egy szál alsónadrágban és szorongunk, nehogy valaki ezt
észrevegye. Nem értem, mondja erre a tudatos agy. Ich
verstehe es nicht.

Freud és a nyomában mások is arra következtettek ebből,

hogy a tudattalan alacsonyabb szinten és szervezetlenül
működik, ellentétben a tudatos énnel. Evolúciós
értelemben a tudattalan az az ősibb, primitívebb állapot,
amiből aztán előáramlott a tudat.

Ez azonban badarság.

Archer elmosolyodott, mert ezt egyelőre ő tudja egyedül.

Annyiban Freudnak igaza volt, hogy az álom ablak a
tudattalanra. És elég merész is volt, hogy megpróbálja
értelmezni ezt a kavargó káoszt. De bukásra ítéltetett,
mert ő és minden kísérleti alanya aludt, amikor álmot
látott. Pedig ez pofonegyszerű. Az álmok valóban
irracionálisnak tűnhetnek, de nem azért, mert a
tudattalan ilyennek vetíti ki őket. Egy normális ember
tudatos énje mindig dolgozik, a neuronok működnek,
folytonos a "zaj". Csak olyankor tudnak előjönni a
tudattalan képei, amikor a tudat alszik. Az az egészben
az ironikus, hogy a tudat túl gyengén működik, hogy
megfelelően értelmezni tudja az üzenetet. Ha az ember
elszundít a tévé előtt, akkor hallja a távolból a hangot,
megpillant néhány értelmetlennek tűnő képet, de mégsem a
tévé az, ami torzít.

A megérzések pedig olyan álmok, amelyek éber állapotban

akarnak a felszínre kerülni. Azért nem válnak valóra a
legtöbbször, mert a tudatban zajló egyéb információkba
szabályosan belefulladnak.

Az az igazság ezzel szemben, hogy a tudattalan se nem

irracionális, se nem logikátlan. Mindent tud, ami áthalad
a tudaton, sőt többet is. Semmit sem felejt el. Egyszerre
lát fókuszálva és a szem sarkából is. Hallja a szomszéd
asztalnál folyó fojtott beszélgetést, megérzi a félelem
szagát, emlékszik a támadó arcára, amit a tudatos agy
elfojtott.

Archer hirtelen egy férfi alakját látta maga előtt

kibontakozni.

Ellis Grayburn volt az.

Archer szája kiszáradt. Ellis Grayburn, a CIA operatív

igazgatóhelyettese. Igazában még soha nem beszéltek
egymással, de Archer néhányszor látta a folyosón. Lehet,
hogy elment Grayburn mellett, amikor a minap kijött
Pederson irodájából? Akkor mindenfélén járt az esze, nem
vehette észre, de nyilván ott volt valahol.

Láthatatlan megfigyelőpontjából Archer jól megnézte

Grayburnt, aki alacsony, keskeny, vad arcú férfi volt,
haja ritkás, szeme szénfekete. Grayburn gyakorlatilag
azonos szinten állt, mint George Pederson, valójában
azonban nem így volt, nem is lehetett, mert Grayburn
feladatköréhez tartoztak a "különleges akciók", a CIA-
zsargonban "folyós munkák"-nak nevezett feladatok. Vagyis
az ölés.

Archer figyelte, miről beszélget egymással Grayburn és

Pederson.

- Most már elég - mondta Grayburn. Hangja színtelen volt

és hideg. - Lancastertől tudjuk, hogy Andrew Dugannek
látomásai vannak. Amíg kívülálló, tönkretehet minket.
Több nap állt a rendelkezésére, hogy begyűjtse. Az
emberei ott koslatnak dr. Lord nyomában, aki járt Dugan
házában, de ez nem jelenti azt, hogy a nő tudja is, hol
van a fickó. Sőt ez inkább azt jelenti, hogy fogalma
sincs erről. Az emberei követték, amikor a barátjával,
ezzel a riporterrel kiment vidékre. Bementek egy
farmépületbe, de Dugan nélkül bukkantak elő. Maguk is
átkutatták a házat. Semmi, holtvágány. A nőnek nincs
semmi biztos pontja. Ideje, hogy feladják.

Egy farmépület, gondolta Archer. Ezt látta a látomásában

- hogy Suzannah és Jay valami mezőn mászkált.

- Van, amit kihagyott - mondta Pederson Grayburnnek. - Ha

dr. Lord nem is találja meg Dugant, a pasas megtalálhatja
a nőt. Ha végzünk a nővel, akkor nem megy hozzá, nem
igaz?

Ha végzünk a nővel? Archer érezte, hogy elszorul a

gyomra.

- Nem fog elmenni a nőhöz.

- Nem tudhatja.
- Az istenit, ez egy művész. Impulzív alkat. Ha meg
akarta volna keresni a nőt, akkor már megtette volna.
- Művész volt -javította ki Pederson. - Most már nem
tudjuk, hogy micsoda. Ne feledje, hogy ugyanolyan
képességei vannak, mint a mi "szakértőink"-nek. Ha nem
lennének, akkor nem hajszolnánk halálra. És még valamiről
megfeledkezik. Ha dr. Lord nem vezet el minket Duganhez,
akkor is szükségünk van rá.
- Soha nem fog velünk együttműködni. Ha begyűjtik is,
csak beavatnak megint egy embert a szakértői programba.
- Na és? Ha nem hajlandó nekünk dolgozni, akkor megkapja
maga. Akkor nem jár a szája senkinek.

Nem! - gondolta rémülten Archer. Nem kaphatj a meg

Grayburn. Ő az enyém.

- Túlságosan kockázatos - mondta Grayburn. - Mi van, ha

behozzák, és a spinkó meglóg?

Pederson legyintett.

- Ennek nincs értelme, az egész csak feltételezés.

- Az én embereim megtalálják Dugant - jelentette ki
Grayburn. - Ehhez nincs szükségünk dr. Lordra - vagy
bárki másra.
- Eddig nem jutottak többre, mint mi - így Pederson. - És
nekünk van egy olyan fegyverünk, amilyen magának nincs:
Archer Montross.

Archer, aki megérezte, mi folyik a szeme előtt,

megborzongott. Nem akarta, hogy említsék a nevét
Grayburnnek.

- Szerencsére a maga embere nem tudta elkapni a nőt

pénteken a Pentagon sportklubjában - mondta Pederson. -
Azt akarom, hogy ne legyen több kísérlet a nő megölésére.

Archer felnyögött. Már megölni is megpróbálták!

Ellis Grayburn összefonta a karját a mellén.

- Nem tetszik nekem, hogy parancsolgat nekem, Pederson.

- Én vezetem az akciót, ebben megegyeztünk.
- Amíg rendben megy a dolog.
- Ragaszkodom hozzá, hogy betartsuk a megegyezést.
- Különben mi lesz? - kérdezte hűvösen Grayburn. - Megy a
direktorhoz? Kirúgat? Mi?

Pederson szó nélkül végigmérte beszélgetőpartnerét.

Archer tisztán látta az arcán, hogy fél.

- Adjon még egy napot - szólalt meg Pederson végül. -

Ráijesztettek, oké. Ha Andrew látta ezt, ettől előjön.

Grayburn visszalépett az árnyékba és egy percig talán ott

is maradt.

- Egy napot - mondta. - Megkapja. Azután a mi

módszerünkkel próbálkozunk. Megvédhetik a lányt a
lakásán, követhetik akárhová. Erre bizonyíték a
Pentagonban történt dolog is...

A látomás hirtelen kihunyt, Archer csak bámult a

Washington-emlékműre.

Ellis Grayburn meg akarja ölni Suzannah-t. Egyszer már

meg is próbálta. Ha sikerül neki, nem lesz esélyem vele.
Én pedig őt akarom, mert ő az enyém!

Vad düh fogta el Archert. Előbb kell elkapja Suzannah-t,

mint Ellis.

23.

Suzannah háromnegyed ötkor már megérkezett az állatkertbe

és egyenesen a medvebarlanghoz indult. Az alkonyi nap
rózsaszín fénybe borította-a dombot, ahol a medvék is
laktak. A hideg szél, amely a majomház erős szagát is
magával hozta, az arcába csapott. Amikor a
medvebarlanghoz ért, egyetlen jegesmedvét látott, amely
ott járt fel-alá a barlang bejáratánál. Rabul ejtette a
csodálatos állat látványa. A medve megindult a kis tó
felé... és feléje. Suzannah áthajolt a korláton, úgy
figyelte az állatot. Észrevette azt is, hogy a tó jege be
van törve. A medve nem olyan rég megfürödhetett.

Suzannah már a gondolattól is megborzongott, aztán

fázósan felhajtotta a kabátja gallérját. Közben látta,
hogy a medve a szalmabálákhoz ment. Nekiállt széttúrni a
szalmát, hogy megtalálja az ennivalót, amit az ápoló
rejtett el benne. Suzannah-nak tetszett, hogy az
állatkertben törődnek az állatok lelki egészségével.

A jegesmedve feladta a keresgélést és visszament a

barlang bejáratához. Lustának és nyugodtnak tűnt, de
Suzannah tudta, hogy a jegesmedvék a legveszélyesebb
állatok közé tartoznak, igazi gyilkost rejt a hófehér
bunda.

Hátat fordított a medvének és nekidőlt a korlátnak.

Hirtelen feltűnt neki, hogy senki sincs a környéken. És ő
azért javasolta ezt a helyet, mert tömegre számított.
Pedig biztosan nem ő az egyetlen ember Washingtonban, aki
szereti a jegesmedvéket.

Talán túl hideg van. Vagy túl késő már - az ég

zafírszínűvé vált, ahogy a nap lebukott a horizonton.
Rövidesen alkonyodik. Néhány perc és zárnak, gondolta.
Hol van Andrew? Vajon sikerült üldözőinek elkapniuk?
Akkor nem, ha meglátta, mire készülnek - látomásában. De
az is lehet, hogy nem volt látomása erről a
találkozásról. Ha megérkezik, meg fogja tőle kérdezni.

Olyan sok mindent meg akart kérdezni tőle.

Aggodalmasan pillantgatott fel s alá az úton. Csak néhány

méternyire látott, mert az út szerpentinszerűen
kanyargott a fák között. Nem csak Andrew-t nem látta, de
egy teremtett lelket sem.

Már ott van a kanyar előtt, biztatta magát. Egy másodperc

és itt lesz. De senki sem bukkant elő. Csalódottan
fordult a medvebarlang felé és döbbenten látta, hogy a
medve ott áll a háta mögött. Libabőrös lett a karja a
rémülettől. Ez meg akar engem enni vacsorára, gondolta.

- Szégyelld magad - mondta a medvének.

Gyere már, Andrew, gyere már!

Szemmel tartotta a jegesmedvét, ahogy távolodott tőle, de

gondolatait Andrew kötötte le. Először is azt kérdezi meg
tőle, hogy helyesen gondolta-e, mi történhetett
Triciával. Valóban látja-e a jövőt? Vajon tényleg a CIA
követi?
Újraélte a tegnap esti csókolózást. Az izgalom és a
bűntudat keveredett benne. Jay iránti érzelmei egy
cseppet sem változtak, de Andrew is nagyon vonzotta. Mi
lesz vajon, ha Andrew többet akar? Nagyot sóhajtott.

De végül is nem olyan rossz, ha két ilyen ember között

kellene választania...

Nagyon megnyugodott, amikor hallotta, hogy a háta mögött

megcsikordul egy cipőtalp a havon. Amikor megfordult,
valami nekizúdult a halántékának.

Lüktető fejfájással tért magához. A széna poros szaga

csapott az orrába. Érezte, hogy fázik, egész teste fáj.
Valami szilárd felületen feküdt. A víz halkan csobogott
mellette. Bent vagyok a jegesmedve kifutóján, gondolta.
Megremegett a rémülettől. Mozdulatlanul feküdt, először
még a szemét is rettegett kinyitni.

Eltelt egy pillanat. Nem hallott semmit, kinyitotta a

szemét. Éjszaka volt. Csak a biztonsági fények égtek az
ösvény mentén, azok gyér fénye szűrődött be. Most vette
csak észre, hogy a szalmabálákon hever. A beton
harminclábnyit emelkedett, ott volt a medvék szabadtéri
barlangja. Emlékezett rá, hogy a Smithsonian cikke azt
írta, hogy a barlang végében van egy acélajtó. Arra
gondolt, hogy míg aléltan feküdt, valaki beengedte mögé a
medvét.

Mozdulatlanul feküdt és figyelt. A vastag kabáton át

hallotta a saját szívverését. Hallotta a vízcsobogást,
ahogy a jégtáblák összekoccantak...

Miért mozog a víz?

A medve a medencében van, gondolta. Ez az egyetlen

esélyem. Összeszedte minden erejét, hogy felugorjon, de
aztán meggondolta magát. És mi van, ha a medve nincs a
medencében? Ha már kiszállt? Lehet, hogy ott áll mögötte
és őt figyeli. Ha megmoccan vagy hangot hallat, azonnal
tudni fogja, hogy micsoda is ő: áldozat és táplálék.
Elfogta a pánik. Csapdában van. A kifutót úgy tervezték,
hogy egy nála jóval hatalmasabb és mozgékonyabb állat se
tudjon onnét kiszabadulni.

Megint a falakat figyelte. A cikk említett egy

betonkamrát, ahová a gondozó bemenekülhet, ha rátámadna a
medve.

A jegesmedve előbukkant a medence közepén, nagyot horkant

és megrázta a fejét. Suzannah megdermedt a rémülettől.
Háromméternyire tőle egy vérengző, prehisztorikus
szörnyeteg! Szemét az állaton tartotta, ahogy az gázolt
kifelé ajégtáblákat széttaszigálva. Aztán megrázta magát,
mint egy kutya. A jeges cseppek Suzannah arcába
hullottak.

A medve megkerülte a medencét, karmai csattogtak a

betonon. Suzannah behunyta a szemét. Hirtelen megérezte,
hogy a halszerű szag egyre erősebb lesz... Valami
keményen megütötte a csípőjét és hasra fordította.
Rémülten vigyázott, nehogy megmoccantsa a kezét se. Ó,
Jézusom, most segíts!

A medve megszaglászta az arcát, a pofaszőre

megcsiklandozta a nő arcát. Aztán az állat megint
visszaforgatta a hátára, majd mellső lábával
megnyomogatta a hasát. Suzannah eszelősen próbált az
ösztönein uralkodni, hogy ne védekezzék. Ezzel csak
felizgatná az állatot. Sajgott a tüdeje, elalélt, hogy
nem tud levegőt venni. Tudta, hogy másodperceken belül
megint elájul...

A medve levette róla a mancsát és elment.

Mély lélegzetet vett, aztán megint, miközben az állat

ment az alvóhelye felé. Suzannah fogai csattogtak. Mintha
meghallotta volna a medve, mert megfordult és elindult
megint feléje.

Most! - mondta magának. Föllökte magát a szalmáról és

rohant a fal felé. A medve elindult, hogy elvágja a
menekülés útját. Suzannah bevetette magát az egyik
falmélyedésbe, de ez túl rövid volt. A másik már jóval
nagyobb, ám a nyakában érezte a medve leheletét, amikor
észrevette, hogy egy szűk nyíláson át mélyebbre juthat.
Bevetette magát, s a medve már nem tudott utánaérni,
mancsát azonban benyújtotta a nyílásba, kevés híján el is
érte Suzannah-t, aki kétségbeesetten sikított és kereste
a cikkben említett ajtót. Ehelyett egy gombot talált.
Megnyomta, és hallotta, hogy valahol felharsan a riasztó.
A medve még dühödtebben felbődült. Ismét nekivetette
magát a nyílásnak. Suzannah érezte a leheletét, a bomlott
hús szagától majd felfordult a gyomra. A lába már nem
bírta tovább, lecsúszott a fal mellett. Fogalma sem volt,
mit tegyen. Túl hideg is volt. A riasztó tovább
harsogott, aztán egy idő után elhallgatott. A medve
megint hörgött, a feje csak néhány lábnyira volt már
tőle. Ekkor Suzannah egy távoli pukkanást hallott, mintha
lövés lett volna.

Ólmos álmosság ereszkedett rá. Itt nem szabad elaludnia,

mert akkor megfagy, gondolta, de már nem tudta nyitva
tartani a szemét. Itt napokig senki nem talál rá.
Megmozgatta a kezét, lábát, az ujjait.

- Halló, van benn valaki?

Suzannah összeszedte minden erejét és felállt, a feje

lüktetett a hirtelen mozdulattól.

- Itt vagyok!

Fény villant a nyílásban.

- Nyugodtan kijöhet.
- Hol a medve? - kérdezte és nagyon magasnak találta a
saját hangját.
- Itt, de eszméletlen. Belelőttünk egy nyugtatót.
Nyugodtan kijöhet, hölgyem.

Suzannah óvatosan megindult a kijárat felé. A fény az

arcába vágott, de aztán meglátta a férfi arcát is.
Idősebb ember volt, nyugodt arccal. Suzannah úgy érezte,
ez a legszebb férfiarc, amit valaha látott. Mögötte
kivette más emberek sziluettjét is. A lámpafényben látta
a földön heverő medve kontúrját is.

Suzannah engedte, hogy az ápoló megfogja a kezét és

kivezesse a nyílásból, fölfelé a korláthoz. Úgy érezte, a
térdei menten cserbenhagyják. Reszketett - és nem csak a
hidegtől. Az emberek köréje gyűltek.

- Hogy került le? - kérdezte az ápoló.

- Valaki lelökött. - Suzannah érezte, milyen nehéz
takaróba bugyolálják. A szíve úgy vert, mintha több ezer
métert futott volna. Kivezették egy keskeny ajtónyíláson
a medveház egyik melléképületébe. Érezte a szalma és a
trágya illatát.
- És tudja, ki lökte le? - kérdezte az egyik ember.
- Nem. Van még abból a medvének való nyugtatóból?

Az emberek felkacagtak.

24.

Egy washingtoni nyomozó érkezett elsőként. A nyomában

befutottak a mentők, aztán a Post és a Times tudósítói,
aztán a CBS stábja. Az állatkertiek hívták ki a mentőket,
mindenki más pedig nyilván a rendőrségi hullámsávból
értesült a dologról.

A mentők csak kisebb horzsolásokat és zúzódásokat

találtak. Nyilvánvaló volt az is, hogy Suzannah enyhe
agyrázkódást is szenvedett. De a feje nem fájt és nem
voltak látási problémái sem, ezért nem volt hajlandó
kórházba menni. A medveveremben töltött rémületes idő
után élvezte a csevegést, a Jupiter-lámpákat, a köréje
gyűlő embereket. Miután takaróba csavarták, megitatták
forró kávéval, előbb a nyomozóval beszélt, aztán az
újságírókkal. Igen, valaki fejbe ütötte, aztán belökte a
verembe. Nem, nem látta, ki volt az, azt sem tudja, nő
volt-e vagy férfi. Azt sem, hogy a támadója vette volna
el a táskáját.

A medve? Neki eljátszotta a halottat, aztán rohant, mint

az őrült, és kisikoltozta a torkát.
A rendőrök megtalálták a retiküljék az út mellett. A
pénze eltűnt. A nyomozó meg se kérdezte, miért akarta
volna valaki belökni a medvéhez. Egy olyan városban, ahol
egyre képtelenebb gyilkosságok történnek, az lett volna
meglepő, ha a támadója nem löki a medveverembe.

Suzannah annak is örült, hogy a nyomozó nem firtatta a

dolgot. Ha a támadás kapcsolatban van valahogy a
mikrochippel, akkor igen veszélyes lett volna, ha a
rendőrség és a sajtó belekotor a dologba.

Egy másik gondolat is aggasztotta. Ha Jay nem látja most

a tévéhíradóban, akkor bizonyosan találkozik vele a Post
címoldalán. Remek sztori: EGY SEBÉSZ ÁTVERTE A MEDVÉT.
Jay nyilván meg fogja kérdezni, miért járt az
állatkertben. Vagy meg kell neki mondani az igazat, vagy
hazudni fog.

Nem is tudta, melyiktől rettegett jobban.

A rendőrség hazaszállította, egy kísérte, egy másik pedig

a kocsiját vezette. Juli, akit a nyomozó telefonon
tájékoztatott, az ajtóban a nyakába borult és hosszasan,
némán megölelte. Aztán nagy tüzet rakott a kandallóban.
Suzannah nekivetette a hátát a heverő támlájának, lábait
pedig szinte beledugta a lángokba. A púp a füle mögött
lüktetett. Előredőlt és Julire pillantott.

- Hol van J. D.?

- Átment Cindy Markbrighthoz választási plakátokat
festeni. Indul az osztályelnöki kampányban.
- Cindy Markbrighthoz? Nem is tudtam, hogy érdeklik a
lányok.
- Érdeklik? Három lány hívta, és a legkedvezőbb ajánlatot
fogadta el. Ha megtudja, hogy lemaradt a rendőrségi
bevonulásodról, el lesz keseredve.

Suzannah megpróbált mosolyogni, de nem ment neki.

- Szükségem van a segítségedre - mondta.

- Így sejtettem én is. De előbb mondd el, pontosan mi
történt.
- Biztos, hogy nincsenek már lehallgatók idebent?
- Biztos. Egész nap vadásztam rájuk. A legmodernebb
cuccok voltak. Akárki is csinálta, úgy csinálta, ahogy a
kézikönyvben áll. Szinte mindent úgy találtam meg, hogy
nem kellett elektronikát alkalmaznom. Szerencsére én is
ismerem a kézikönyvet. A legtöbb a hálószobádban volt,
kettő itt, egy meg a konyhában.

Juli hangja kemény volt, Suzannah tudta, hogy mennyire

idegesíti, hogy megfigyelik őket. Akármit is mondanak a
különböző titkosszolgálatok közötti rivalizációról, azért
akik a poloskákat telepítették, végső soron Juli
kollégái.

- Nem gondolod, hogy el kéne küldeni egy időre J. D. -t a

városból? - kérdezte Suzannah.
- Hová?
- Mondjuk a mamáékhoz Michiganbe.
- És az iskola?
- Nem tartana olyan sokáig.
- A jövő héten lesz az elnökválasztás, ami olyan sokat
jelent a számára.
- Tudom, a fene egye meg.

Juli a hüvelykujját rágta.

- Suze, azt mondtad, hogy Andrew meg van róla győződve,

hogy a CIA koslat utána meg utánad. Ezt említetted a
rendőrségnek?
- Nem. Csak annyit mondtam, hogy valaki belelökött a
gödörbe, de fogalmam sincs, hogy kicsoda.
- Bölcs megoldás volt. - Juli zavartnak tűnt. - Elég jól
ismerem a Céget, de az én tapasztalatom az, hogy ritkán
ölnek. Szerintem Andrew téved.
- Én kizártnak tartom.
- Hogy érted ezt? Mindenki tévedhet...
- Ha a logikáját használja, igen. Andrew nem él
logikával, ő... látja a dolgokat.

Juli az égnek emelte a szemeit.

- Suzannah...
- Hallgass rám. Trícia beteglapja szerint neki is
látomásai voltak, látta a jövőt. A látomásai rendre
valóra váltak. Amikor arról beszéltem, hogy a chipnek
mellékhatásai vannak, akkor erre gondoltam.

Juli bizonytalanul elmosolyodott.

- Te tréfálsz... de mégsem. - Lehervadt az arcáról a

mosoly. - Suzannah, ne haragudj, de ez nekem egyszerűen
fantasztikus. Amikor a pályán említetted a
mellékhatásokat, fejfájásra gondoltam, esetleg
agyvérzésre vagy valami ilyesmire. Azt is el tudom hinni,
hogy a chip hallucinációt okoz, amit a beteg a jövő
meglátásaként él meg, de kétlem, hogy pontosan be is
jönnek.
- Akkor miért üldözik Andrew-t? És most már engem is? Ha
Andrew csak hallucinálna, miért akarnák megölni, hogy
elhallgattassák? Az egyetlen elfogadható magyarázat az,
hogy Andrew valami olyasmivel rendelkezik, ami nekik is
kell - vagy ellenkezőleg, azt akarják, hogy ne beszéljen
senkinek róla. Vagy fel akarják használni, vagy el
akarják hallgattatni.

Juli felállt, megkerülte a heverőt és leült.

- A mi elemzőink sokszor az egész életüket azzal töltik,

mi lesz a jövőben - ki kell számítaniuk az ellenség
célját és tetteit. Ezek nagyon tiszta fejű emberek, de
csak az esetek harmadában válik be az előrejelzésük. Azt
elhiszem, hogy kibabráltál ma este a medvével, de azt ne
várd tőlem, hogy elhiggyem, hogy bizonyos emberek látják
a jövőt.
- Juli, én tudom, hogy ez nem esik jól neked. De nekem
se, a fene egye meg! De az egyetlen bizonyítékom erre az,
hogy két embernek megadatott - pontosabban megverte vele
a sors - hogy lássák a jövőt.
- Hogy lehetséges ez? Egy embernek nincs ilyen képessége.

Suzannah megfogta a nővére alkarját, kétségbeesetten

hinni akart benne, hogy meg tudja győzni.
- Juli, amikor második éves gyakorlóorvos voltam, volt
egy nagyon furcsa betegem. A régi terminus az volt rá,
hogy a "bölcs idióta". Szerencsére sokkal emberségesebb
fogalmakat használunk manapság. De nyilván így is érted,
miről van szó. Bár harmincnégy éves volt, nem tudott
írni-olvasni. Még a cipőjét sem tudta megkötni. De
azonnal megmondta bármelyik négyjegyű szám négyzetét vagy
a köbét. Senki nem tudta, hogyan csinálta, legkevésbé ő
maga. Minden jel szerint a lapka két "bölcs tudóst"
csinált. Az egyébként is átlagon felüli képességű Trícia
és Andrew hihetetlen adottságra tett szert. Ők sem értik
a dolgot jobban, mint annak idején a betegem, de ők
valóban látják a jövőt.

Juli elsápadt.

- Ha igazad van - mondta - akkor volnának a Cégnél olyan

emberek, akik ezért a képességért ölnének is.
- Milyen emberek? Fent a vezetésben?
- Az igazgató? Nagyon kétlem. Amennyire tudom,
tiszteletre méltó, becsületes ember. De ha nem is az
lenne, akkor is olyan politikai poszt ez, ahol kockázatos
lenne belemenni egy ilyen játékba. Ha van ilyen program,
ami a lapka mellékhatásaiban érdekelt, akkor ez
törvénytelenül egy olyan ember köré szerveződik, akinek
van elég hatalma, hogy létrehozza a maga zárt csapatát.
Aki nagy lehetőséget lát arra, hogy megnövelje a
hatalmát, és hatékonyabbá tegye a hírszerzést. Azzal is
tisztában van, hogy ha kiderül, akkor a fejét veszik, de
ennek ellenére nagy önbizalommal játszik. Biztos benne,
hogy nem bukhat le.
- Meg kell próbálnunk megbuktatni.

Juli bizonytalan tekintettel nézett a húgára.

- Miért? Ha a mikrochip tényleg ilyen hatalmat ad, akkor

talán...
- Juli, te is láttad Triciát, ahogy arról a csőről
lógott. Talán azért tették ezt vele, nehogy a közvélemény
elé állhasson. Ez már elég ok arra, hogy harcba szálljunk
ellenük. Ha pedig magát akasztotta fel, akkor még
fontosabb, hogy megakadályozzuk ezt a valamit elterjedni.
Juli beharapta az ajkát.

- Azt hiszem, igazad van. De, nagy Isten, ez hihetetlen

lenne. Látni a jövőt...

Ahogy a nővére elmerengő arcára nézett, Suzannah nagyon

elkeseredett. Ha Juli sem érti meg, milyen veszélyes ez a
valami, akkor... Ha látta volna Andrew fájdalmát, ha
hallotta volna Triciát a telefonban, akkor tudná, miről
van szó.

- Nézd, Juli, akár Istenben hiszel, akár az

egyedfejlődésben, van annak oka, hogy van egy fátyol a
tudatunkra akasztva. Mindannyian elképzeljük, mit
szeretnénk a jövőben. De ha minden ilyen vágyunk valóra
válik, ez a képességünk megmérgezne, tönkretenne minket.

Juli nem látszott meggyőzve lenni.

- Mit csinálnál - kérdezte Suzannah - ha látnád J. D. -t

a Fehér Házban és megtudnád, hogy ő lesz az elnök? Nem az
osztályban, hanem az országé.
- Nagyon izgalmas lenne.
- És mi lenne, ha azt látnád, hogy jövőre egy balesetben
meghal - úgy értem valóban látnád előre, esetleg többször
egymás után is?
- Suzannah!

A lány kinyújtotta a kezét és megszorította Juliét.

- Ne haragudj.

Juli elhúzta a kezét, de azért bólintott. Levette a

szemüvegét és megtörölte egy papírzsebkendővel.
Fókuszálatlan szemei miatt olyan sérülékenynek tűnt, hogy
Suzannah megsajnálta. De meg kellett mondjam neki,
gondolta magában. Julinek is meg kell értenie.

Juli visszatette a szemüvegét, előredőlt és megdörzsölte

a homlokát.
- Rendben, tehát a te elméleted szerint bizonyos figurák
a Cégnél azért akarják Andrew-t, mert látja a jövőt.
- "Szakértőknek" hívják magukat - mondta Suzannah.
- Ezt honnan tudod?
- Andrew látta.
- Ezek a látomások ilyen részletesek?
- Minden jel szerint.

Most először Juli láthatóan megrémült.

- Rendben, tételezzük fel, hogy ezek a Szakértők meg

akarnak ölni, mert attól félnek, hogy Andrew beszélt
neked a látomásairól és te elárulod őket. Még mindig van
valami, amit nem értek. Ha a szakértők a Gyógyszerészeti
Intézet engedélye mellett vannak, akkor nem lesz
nyilvánvaló, milyen mellékhatással jár a lapka. Hiszen
mások is megkapják ugyanezt a képességet.
- Én biztos vagyok abban, hogy a szakértők meg akarják az
engedélyezést akadályozni, ahogyan én is. Ugyanakkor
tudják, mennyire óvatosnak kell lenniük. Úgy kell
beállítani a dolgot, hogy a laikusok ne tudjanak meg
véletlenül sem semmit.
- Hiszen a laikusok is szeretnék látni a jövőt. Nekik
pedig megvan a módjuk arra, hogy megszerezzék a
képességet, akár engedélyezik a dolgot, akár nem.
- Pontosan.
- Mikorra esedékes az Intézet döntése?
- Akármikorra, de a jövő héten számítanak rá.
- Ha a szakértők meg akarják állítani, akkor nagyon
ügyesen ténykednek.
- Már lehet, hogy azt is elintézték, hogy biztos lesz az
elutasítás. Ha a CIA-nél dolgoznak, akkor nyilván jó a
kapcsolatuk a többi kormányszervvel és jóval magasabb
szinten, mint az a seggfej bürokrata, akivel én
beszéltem.
- Ez igaz - mondta Juli - de miért várnak?
- Mert tartanak Roland Lancastertől, aki igen arrogáns
ember. Nem tudom, hogy tudatosan együttműködik-e velük
vagy sem. Nagyon valószínű, hogy az orránál fogva vezetik
és kiszednek belőle minden információt, amit csak tudnak.
Ötvenből csak kettő tapasztalta meg ezt a különleges
tudást. A szakértők szeretnék ezt az arányt javítani, ha
be akarják a chipet a saját embereikbe építeni. És ebben
gyakorlatilag csak Roland Lancaster tud nekik segíteni. Ő
mindenkinél többet tud a chipről. De ezek a szakértők
dörzsölt fickók, akik körül tudják hízelegni Lancastert,
akinek ez legyezi a hiúságát és sok mindent ki tudnak
belőle szedni. De ő sem ostoba. Amint rájön, hogy
szándékosan állították le a programját, amit ő az
emberiségnek szánt, akkor robbanni fog. A közvélemény
imádja Roland Lancastert, aki így hatalmas ellenségük
lehet. Egy valódi küzdelem hevében pedig kitudódhat az
igazság a lapkáról.

Juli bólintott.

- Rendben. De ha a szakértők meg akarják akadályozni a

törvényesítést, akkor nincs mitől aggódnunk, nem?

Suzannah megpróbálta palástolni a csalódottságát. Juli

nem ostoba, de a hírszerzői munka bizonyos csőlátást
alakított ki benne.

- Juli, te tényleg azt szeretnéd, hogy a kormány bizonyos

"szakértői" belelátnának a polgár tetteibe még azelőtt,
hogy megtett volna valamit? Hogy ellenünk cselekedjenek,
ha úgy látják jónak?
- A CIA-nek tilos itthon tevékenykednie... - Juli
hirtelen elhallgatott.
- Igaz. De mondd ezt azoknak az embereknek, akik ott
kuksolnak a Sydecky-házban. De van egy komolyabb veszély:
a szakértők nyilván úgy érzik, hogy megtarthatják mindezt
maguknak. De ha olyan ügynököket indítanak akcióba, akik
látják a jövőt - és aszerint is cselekszenek, amit látnak
- akkor nem maradhat ez titokban. Egy ilyen nagy tigrist
nem lehet meglovagolni. Juli, meg kell állítanunk a
dolgot, a tisztességes emberek, a törvényes keretek
között mozgó hírszerzők és mindenki más érdekében. És
minél korábban, annál jobb.

Juli fölemelte a kezét.

- Oké, és mit csináljunk?

- Még mindig Andrew a helyzet kulcsa. Ő az élő bizonyság
arra, mire képes a lapka. Nem tudunk lépni - se
diszkréten, se máshogy - nélküle.
- És megint eltűnt.
- Lehet, hogy elkapták a szakértők.
- Van erre bizonyíték?
- Közvetlen nincs. De Andrew azt mondta tegnap, hogy a
nyomában vannak. Attól félt, hogy elkapják, mielőtt
találkozni tudnánk. Ezért gondolom, hogy fogságban van.
Elképzelhető, hogy Langleyben tartják fogva?
- Kétlem. Nagy a kockázata, hogy törvényellenesen fogva
tartsanak valakit az igazgató orra előtt.
- Hacsak nincsenek ott a szakértők a felső vezetésben.
- Egyszerűen nem tudom ezt elfogadni - mondta Juli. - A
filmek szeretik a Cla-seket gonoszoknak ábrázolni. A
valóságban a legtöbb ember a Cégnél becsületes,
törvénytisztelő, hazáját szerető polgár. Időnként voltak
rosszszándékú igazgatók, de amiről mi beszélünk most, az
egyszerűen mindenen túlmenne. A szakértőnknek lehetnek
magas támogatói, de az igazgató bizonyosan nincs
közöttük.
- Boldog vagyok, hogy ebben ennyire biztos vagy.
- Én dolgozom a hírszerzésben - felelte Juli makacsul. -
Én tudom, hogyan működik - és hogyan nem.

Suzannah látta, hogy Juli ezen a ponton nem fog engedni.

- És ha igazad van, akkor ez nekünk mivel jár?

- Ha feltételezzük, hogy a szakértők magányos rosszfiúk
és foglyul ejtették Andrew-t, akkor akárhol is fogva
tarthatják. - Juli elgondolkodott. - Nagyon nem szeretném
ezt mondani, de lehet... hogy nincs is fogságban.

Suzannah-ban elhatalmasodott a rettegés. Egyszerűen

végeztek volna Andrew-val, ahogyan őt próbálták megölni?
Most rajta volt a makacsság sora, hogy elvesse ezt a
gondolatot.

- Nem hiszem, hogy halott - mondta. - De akárhogy is van,

kiderítem.

Juli sötéten elmosolyodott.

- Ne vedd föl tragikusan. Én hiszek neked.
- Amikor megkértelek, hogy nézz utána, van-e valami
kapcsolat a titkosszolgálatok és a lapka között, akkor
jutottál valamire?
- Nem. Semmi ilyesmiről akkor nem szóltál, így aztán
közvetlen utalást kerestem a chipre. De egy ilyen
robbanásveszélyes anyag nagyon el tud ám süllyedni,
különösen akkor, ha nem is a CIA berkein belülről
irányítják a dolgot. Kizárt, hogy egyenes utalást
találjak. De valószínű, hogy ezek az emberek valamelyik
CIA-vállalkozást használják arra, hogy lefedjék vele a
lapkával kapcsolatos dolgaikat.
- Nem rossz elgondolás - szólt Suzannah. - Ha az a
tervük, hogy a saját embereikbe ültetik be a lapkát,
akkor valami egészségügyi intézményre volna szükségük
ehhez.
- Rendben, megnézem, milyen orvosi jellegű programok
futnak a Cégnél most. Ha valami összefüggésre bukkannék,
akkor odamehetek vele a direktorhoz és megkérem, hogy
segítsen előkeríteni Andrew-t, leleplezhetem a tervet és
leállítom az egészet.
- És ha az igazgató is benne van? Akkor nem kerülsz ki
Langley-ből élve.
- Oké, akkor hagyjuk az egészet a fenébe.

Suzannah komoran nézett a nővérére.

Juli elmosolyodott. Odament az ablakhoz. Egy kicsit

elhúzta a függönyt és ujjával a Sydecki ház felé lőtt.

Suzannah tarkója azonnal libabőrös lett a félelemtől.

- Ne kekeckedj velük, Juli.

- Már megtettem, amikor összeszedtem a poloskáikat. Ha
valamitől, attól biztosan dühbe gurultak.
- Komolyan beszélek, nővérkém - mondta komolyan Suzannah.
- Csak bányássz elő annyi infót, amennyit csak
lehetséges, aztán megbeszéljük, mi legyen a következő
lépés.
- Lehet, hogy nem találok semmit - mondta Juli. - Andrew
tévedhet is: lehet, hogy akik üldözik, azoknak semmi köze
a Céghez...
Suzannah közbe akart szólni, de nővére felemelte a kezét
és folytatta:

- Arra akarok kilyukadni, hogy ha nincs is a dologban

benne a CIA, akkor is elmegyek az igazgatóhoz. Ha valaki
más mesterkedik, akkor az veszélyezteti a Céget. És ki
van a legjobban felszerelve, hogy véget vessen a
dolognak, ha nem ők?
- Szerinted elmondhatjuk neki a dolgot telefonon is?

Juli megrázta a fejét.

- Kizárt dolog. A CIA igazgatójának nyilvános telefonját

egész nap mindenféle őrült hívja, akiknek meggyőződésük,
hogy olyan életbevágó híreik vannak, amit csak az
igazgatónak mondhatnak el. Egy egész stáb foglalkozik a
hívásokkal. Ha beszélni akarsz vele, akkor egy
beosztottnak kell kiadnod az információ tetemes részét.
Fennáll a lehetősége, hogy egyszerűen őrültnek néznek. De
ha komolyan vesznek, akkor lehet, hogy pont azt a lavinát
indítod el, amit meg akarsz akadályozni. Nem, ha
megtudunk valamit, akkor személyesen kell odamennem az
igazgatóhoz mint a Haditengerészeti Hírszerzés tisztje,
és lépésről lépésre kell meggyőznöm az igazgatót az
igazamról.

Suzannah tudta, hogy Julinek igaza van. De nagyon rossz

előérzete volt.

- Nem tetszik a gondolat, hogy ki kell adnod magad,

pontosan az ő kezükbe - mondta. - Olyan ez, mintha
bedugnád a fejed az oroszlán szájába. Nem szeretném, ha
soha nem látnálak viszont.
- Előbb vagy utóbb el kell mennem - mondta Juli. - Hacsak
nem támad jobb ötleted.

Már meg is van, gondolta Suzannah.

Én magam megyek oda.

De erről nem szólt egy szót sem.

25.

Miközben ette a sajtos-salátás szendvicset az íróasztala

mellett, Suzannah kipillantott az ablakon, milyen az idő.
Az ég ragyogó kék volt és sehol egy felhő. Ült az
álmosító melegben a sebészeten, és már-már azt képzelte,
odakint is meleg van. De megint fagyott.

Hihetetlenül izgatott volt. Meg kell találnia Andrew-t,

de nem volt egy jó terve.

Még egyet harapott a szendviesből. Nem is volt olyan

rossz. Ha kihagyta a szalámit, az csak jót tesz a
koleszterinszintjének. Eszébe jutott, mit mondott Andrew
Dugan az étteremben, amikor megkérdezte tőle,
vegetáriánus-e: "Csak akkor, ha eszem." Akkor nevetett a
válaszon, most azonban megértette, milyen jól jellemezte
ez a válasz a férfit: a humorát, ökonomikus
gondolkodását, és hogy mennyire hiányzik belőle a térítő
buzgalom. Szörnyű rosszul válna be Jehova tanújának.

Vajon Andrew most egy cellában ücsörög - vagy ennél

rosszabb történt vele?

Fölhívhatnám Jayt, gondolta. Hátha ismer valakit a

Cégtől, aki bevihetne.

Nem, gondolta. Most nem állhatok Jay elé.

Letette a szendvicset, mert elment az étvágya. Olyan

csodálatos volt a férfi vele ma reggel, amikor hajnali
ötkor átrohant hozzá, kezében a Posttal. Úgy ölelte akkor
magához, mintha a legértékesebb volna számára a világon.
Ott volt a sztorija az első oldalon, bár tévedett a címet
illetően. A BÁTOR SEBÉSZNŐ KIJÁTSZOTTA A MACIT. Még el
sem engedte Jay, amikor elkezdte a kérdéseivel
ostromolni. A legfontosabb persze az volt:

- Mit kerestél ott?

És ő hazudott neki.
Jay minden további nélkül hitt neki, ő pedig szörnyen
érezte magát.

De mit mondott volna? Hogy Andrew ott volt a házban az

éjjel? Hogy a zuhany mellett beszélgettek? Hogy
csókolóztak?

Most először hazudott Jaynek. Ez lesz az utolsó is, de

most néhány napig nem mer a szeme elé kerülni. Egyébként
sem engedné el Jay egyedül Langleybe. És nem akarta őt
sem nagyobb veszélynek kitenni, mint amekkorának kitette
Julit.

Egyedül kell végigcsinálnia.

De hogyan? Ha nem jut eszébe egy épelméjű terv minél

hamarabb, Juli leharapja a fejét. Most már nyilván otthon
van és alszik, hiszen az egész estét a Pentagonban
töltötte. De az sem kizárt, hogy ha valami komolyra
bukkant, akkor most épp egyenesen a CIA-központba tart.
Megígérte, hogy megbeszélünk mindent, mielőtt lépne,
gondolta Suzannah, de mindig is olyan makacs volt -
akárcsak én. Ha úgy gondolja, hogy vissza akarnám
tartani, akkor inkább elmegy a saját szakállára.

Suzannah becsukott szemmel koncentrált. Először át kell

jusson a kapun. Ott nyilván őrség van...

Megszólalt az intercomja.

- Dr. Lord - mondta Marjory - egy bizonyos Perry Jones

keresi. Azonnal szeretne magával beszélni. Azt mondja,
sürgős.

Suzannah az órájára pillantott. Az első berendelt beteg

félórán belül esedékes. Egész délelőtt műteni fog. Ez
volt az egyetlen rövid időszak, hogy gondolkozzék, amire
különösen nagy szüksége volt ma.

- Ne haragudjék, de beszéljen meg vele egy időpontot.

- Nos... hmm, azt mondja, hogy a CIA-tól van.
Suzannah szíve vadul kalapálni kezdett. Ez is egy hóhér
lenne, aki most megteszi, amit sem a korábban rálőtt
golyók, sem pedig a medve nem tudott elvégezni? Nem,
gondolta, akkor nem jelentkezne be előbb Marjorynél.
Mindegy, de akkor is jó lesz, ha gondoskodik valami
segítségről.

- Mondja meg neki, hogy két percen belül fogadom.

Feltárcsázta Sharon Harrad magánrendelője számát,

miközben azon imádkozott, hogy a barátnője ott üljön az
asztal mellett.

- Tessék, itt Sharon Harrad.

- Sharon, hála istennek, elértelek. Tudnád nélkülözni
Curtist és Jacket egy kis időre? Lehet, hogy gondjaim
lesznek.
- Persze, lassan csordogál a nap ma a pszichiátrián.
Esetleg megdobsz egy kis melóval?

Suzannah felnevetett.

- Nem, csak férfierőre lesz szükségem néhány percre, ha

igaz.
- Semmi gond. Azonnal leküldöm őket.
- Mondd nekik, hogy várjanak Marjory irodájában.
- Jól vagy?
- Soha jobban. Kösz, hogy haver vagy.

Ahogy letette a kagylót, kiment Percy Jones elé.

A szobája ajtajának kilincsén megcsúszott a keze, annyira

izzadt. Beletörölte a köpenyébe. Jones fölállt, de
szemével már az ajtót figyelte.

- Köszönöm, hogy fogadott, dr. Lord.

Ötven körüli lehetett, kissé görnyedt vállú férfi, szürke

öltönyben. Hosszúra hagyott haja a fülére hullott.
Drótkeretes szemüvege professzoros külsőt kölcsönzött
neki.
Megmutatta az igazolványát. Ebben is az állt, hogy Percy
Jones. Teljesen hivatalosnak tűnt minden.

- Mr. Jones - olvasta hangosan a nevet.

A férfi könnyedén fölnevetett.

- Igen, mindenki megakad a nevemen. De biztosíthatom,

hogy valóban ez az igazi nevem.

Suzannah nem tudott mosolyogni.

- Jöjjön be az irodámba - mondta.

Bement az íróasztala mögé és egy székre mutatott, de a

férfi nem ült le, erre Suzannah sem.

- Miben segíthetek önnek?

- Nem azért jöttem, hogy nekem segítsen, dr. Lord, hanem
azért, hogy a barátjának tegyen meg egy szívességet.
- Nevezetesen?
- Tartsa távol magát mindenkitől, aki részt vett dr.
Lancaster kísérleteiben. Tartsa meg magának a
mikrolapkával kapcsolatos véleményét. Két szóban:
felejtse el.
- Kérem, ne kerülgesse a forró kását.

Percy Jones elmosolyodott.

- Maguk telerakták lehallgatókészülékkel a házunkat.

Figyeltetnek. Kétszer megpróbáltak megölni, erre
idejön...
- Egy pillanat - szólt közbe élesen Jones. - Mi nem
akartuk megölni.
- És ezt higgyem is el?
- Valaki kétségtelenül meg akarta ölni. De nem mi...
- Ha nem maguk, akkor kicsoda?
- Valaki, akit féken tudunk tartani - amennyiben nem
kavarja meg a dolgokat.

Nincs-e a hangjában valami hamis bizonyosság, mintha csak

önmagát akarná meggyőzni? Ha nem tudják visszafogni a
saját bérgyilkosaikat, gondolta, akkor komoly bajban
vagyok. Hirtelen mintha cseppfolyóssá lett volna a térde.
Megkerülte az íróasztalt és leült, aztán egy székre
mutatott. Jones először láthatóan vissza akarta
utasítani, de aztán mégis leült és keresztbe tette a
lábait. Még inkább úgy nézett ki most, mint egy egyetemi
professzor.

- Miért fontos maguknak, hogy mi a véleményem a

mikrolapkáról?

Jones felemelte a kezét.

- Nem a chipről akarok magával vitatkozni. Én csak annyit

akarok mondani, hogy mindannak ellenére, mit maga gondol,
nem fog senkinek bajt okozni. Sőt jobb a hatása, mint
gondolná.
- És Trícia Fiore? - kérdezte Suzannah. - Ez az a jó,
amiről beszél? Most kómában fekszik. Ő maga akasztotta
fel magát vagy a maguk emberei tették?

Jones fáradtan felsóhajtott.

- Nézze, doktornő, én csak egy egyszerű hivatalnok

vagyok, közalkalmazott. Nem gyilkolunk mi embereket, mint
ahogy a moziban mutatják.
- Ne atyáskodjék velem.
- Felejtse el a lapkát, doktornő.

Hideg, szinte fenyegető volt a hangja. Bár félt, Suzannah

mégis bosszús lett. Nincs joga így beszélni velem.

- És ha nem?
- Ha a nyilvánosság elé áll a Lancaster-módszerrel
kapcsolatos fenntartásaival, akkor garantálom, hogy
diszkreditálja magát. Biztosítjuk, hogy mindenki egy
hisztérikát fog látni magában, aki nekitámadt a nagy
embernek, szexuálisan zaklatta azt a zsenit, aki nagyobb,
mint Salk vagy Christian Barnard. Amikor dr. Lancaster
elutasította, akkor maga dühödt fúriaként reagált. Nézze,
dr. Lord, maga nagyon kínos helyzetbe kerül.
Suzannah nagyon nehezen tartotta magában a dühét. Már
hallotta ezeket a fenyegetéseket, nem hallotta volna ez
az álszent?

- Attól félnek, hogy elmondom mindenkinek, mivel jár a

beültetés? Hogy nem marad meg a maguk játékszerének? -
Megpróbált uralkodni a hangján. - Roland Lancaster
maguknak dolgozik?

Percy Jones sejtelmesen mosolygott, de nem válaszolt.

- Mit csináltak Andrew Dugannel?

- Az égvilágon semmit.
- Szeretnék vele találkozni - mielőtt akármiféle
megegyezésről tárgyalnánk.
- Dr. Lord, miből gondolja, hogy tudjuk, merre van?
- Maguk üldözték. Most már nyilván el is kapták.

Jones ránézett, mintha azt mérlegelné, melyik változat

szolgálja a legjobban a céljait.

- Visszautasítom azt a feltételezést hogy akarata

ellenére fogságban tartanánk egy állampolgárt. Mielőtt a
közvélemény elé állna ezekkel a vádakkal, készüljön fel
arra, amire figyelmeztettem.

Nyilván náluk van Andrew, gondolta Suzannah. Elkapták,

mert eljött hozzám. Nyilván ezért figyeltek - hogy Andrew
hátha kapcsolatot keres velem. Mindent hallottak, amit a
zuhany mellett suttogtunk. És most, hogy náluk van
Andrew, már nem kell, hogy távol tartsák tőlem - ezért is
van itt Percy Jones. Felállt.

- Belefáradtam a fenyegetéseibe, Mr. Jones.

A férfi is felállt.

- Magam sem örömömben mondtam őket, de halálosan komolyan

mondtam, amit mondtam. A sárba rángatjuk a nevét.
- Takarodjon.
Jones szemrehányó tekintettel nézett rá.

- Látom, nem vette komolyan ezt a kis baráti

beszélgetést.
- Azonnal takarodjék!
- Menjünk együtt - mondta erre Jones nyugodtan.
- Hogy értsem ezt?
- A nemzetbiztonság érdekében, dr. Lord, felhatalmazásom
van arra, hogy feletteseim elé vigyem önt, amennyiben
megtagadja velünk az együttműködést.

Suzannah újra tisztán érezte a félelmet.

- Nincs joga, hogy előállítson.

- Félórán belül visszajövök egy arlingtoni rendőr
hadnaggyal, akinek viszont van.
- Milyen vád alapján?
- Hogy jogtalanul behatolt dr. Vincent Munley
rendelőjébe, hogy ellopja egy betege anyagát.

Suzannah döbbent arccal nézett a férfira. A férfi a

harisnyamaszkban, jutott az eszébe. De honnan tudta, hogy
én is ott voltam? Soha nem láttak minket. És nem is
loptuk el az anyagot, csak elolvastam.

Talán ők jöttek vissza, és ők lopták el az anyagot.

Nyilván erről van szó.

De honnan tudják, hogy ott voltunk? Az egyik emberük

látott minket egy víziójában? Már a gondolattól is
megdermedt.

- Nem áll meg ez a vád a lábán.

- Meg fog lepődni, hogy mennyire megáll. Maguk ugyanis
valóban betörtek Munley irodájába. Még ha nem is jut érte
börtönbe, de vége lesz, mint orvosnak.

Igaza van, gondolta Suzannah. Már a hazugságvizsgáló gép

lebuktatna.

Vagy esetleg blöfföl? Ez a dolog a rendőrrel. Ha a

szakértők valóban egy szűk kis csoport, akkor ezt nem
tehetik anélkül, hogy a direktor előbb-utóbb meg ne
tudja. Megpróbálnám kijátszani ezt a blöfföt, de mi van,
ha tévedek...

- Nos, doktornő? Egy baráti beszélgetés a feletteseimmel

vagy a megaláztatás, a letartóztatás a kollégák és a
betegek előtt?

Hirtelen Suzannah-nak egy ötlete támadt.

Nem, gondolta, ez őrület.

De meg kell próbáljam.

- Rendben van, magával megyek.

- Látom, hajlik az okos szóra.
- De egy pillanat, oda kell mennem. - A hivatali
fürdőszobája ajtajára mutatott.

Jones odament és kinyitotta az ajtót.

Amikor megfordult, vörös volt az arca.

- Természetesen.

A lány bement, becsukta az ajtót és leült a lezárt

vécére. Fölemelte a telefonkagylót és Marjory számát
tárcsázta.

- A fürdőszobámból beszélek - mondta. - Ne ijedj meg, de

az ember itt az irodámban bizonyosan nem a CIA-tól van.
Ez egy paranoiás, aki valószínűleg veszélyes is.
- Jóságos isten...
- Curtis és Jack már itt van?
- Igen.
- Akkor mondd meg nekik, miről van szó. Várjanak harminc
másodpercet, aztán jöjjenek be. Vigyék a palit a zártra
és tegyék elkülönítőbe. De figyelmeztesd, hogy
valószínűleg ellenáll. És ne feledd, harminc másodperc...
- Jól vagy?
- Igen. - Suzannah letette a kagylót.
Nekidőlt a falnak, miközben a szíve hevesen kalapált. Ez
őrület. De nem engedheti, hogy bevigyék. Akkor ugyanúgy
eltűnik, mint Andrew.

Suzannah lehúzta a vécét és visszament a szobájába. Percy

Jones fölállt.

- Minden rendben?

A lány bólintott.

- De szeretném még egyszer látni az igazolványát.

- Természetesen - Jones odaadta neki.

Úgy tett Suzannah, mintha olvasgatná, de nem látott

semmit, érezte, hogy elhatalmasodik benne a pánik. Érezte
magán Jones tekintetét. Hirtelen eszébe jutott, vajon
nincs-e ennek az embernek is az agyában mikrochip?

Nem, mert akkor miért hordana szemüveget?

Hogy félrevezesse?

Gyerünk már, Curtis!

Halk kopogtatás hallatszott.

Hirtelen nagyon megkönnyebbült.

- Tessék.

Curtis és Jack nyomult be a szobába.

Suzannah a köpenye zsebébe csúsztatta Jones igazolványát.

- Mr. Jones - mondta - van egy kellemes szobánk az ön

számára.
- Micsoda? - A férfi a két ápolóra pillantott. Elsápadt.
- Ne féljen - nyugtatta Suzannah.
- Várjanak - vegyék le rólam a kezüket.

Suzannah figyelte, ahogy a két ápoló nagy szakértelemmel

kikíséri Jonest, aki ki akart szabadulni a fogásukból.

- Csak semmi gond, uram - mondta Curtis hivatalos hangon.

- Kormánytisztviselő vagyok - kiabálta Jones dühösen. - A
nő eltette az igazolványom - egy pillanat, várjanak, az
isten verje meg! Nézzék meg, nála van...
- Igen, uram - mondta Jack ugyanolyan hivatalos hangon,
mint Curtis.

Kivezették Percy Jonest az ajtón. Hiába vetette szét a

lábát, könnyedén maguk után húzták.

- Ezért mind megfizetnek! - kiabálta Jones.

Így ordítozott, míg végighúzták a folyosón.

Ne haragudjon, gondolta Suzannah, de tényleg nem mehettem

volna magával.

26.

- Szóval le akarja vágatni, drága?

- Annyira, amennyire itt van. - Suzannah három közelképet
mutatott, amelyeket Juliról készített még Ocean City-ben
a nyáron. Az egyik profilból, a másik kettő elölről
mutatta a nővérét.

Az Arlington Forest-i Szépségszalon vezető fodrásza, a

kissé testes Bonny hunyorogva nézte a képeket, aztán
bólintott.

- Oké - mondta - szóval bubifrizura lesz, elöl néhány

hosszan hagyott tinccsel.
- És szőkítse is ki.
- Ahogy akarja. - Bonny visszaadta a képeket, aztán
együttérző tekintettel megkérdezte: - A barátja kéri így?

Suzannah erőltetett hangon nevetett, mert eszébe jutott

Jay.

- Csak egy kis változatosság kell.

- Mint mindenkinek.
Bonny körbejárta és megtörölte egy törülközővel a haját.
Suzannah hallgatta az olló csattogását, látta ahogy a
tincsei a vállára terített kendőre hullanak. Sztoikus
nyugalommal figyelte a dolgot. Majd visszanő.

Ha szerencséje van.

Neki is furcsa volt, hogy ilyen nyugodtan tűri a dolgot.

Máskor már akkor nyugtatót kellett bevennie, ha csak a
szokásos fazonigazításra ült be. Mindig úgy érezte,
mintha önként hajtaná a fejét a hóhér bárdja alá. Ha
Bonny siet, akkor is legalább két és fél órára van
szüksége. Ennyi idő alatt Percy Jones meggyőzheti
Sharont, hogy valóban a CIA-nek dolgozik. De ha injekciót
is kapott, akkor lehet, hogy csak holnap tér magához.

De erre nem bazírozhatok; gondolta Suzannah.

Szörnyen bántotta, hogy Sharont is becsapta, de ha

beavatja, akkor cinkosává is tette volna. Inkább
hazudtam, gondolta, mert így legalább meg tudtam védeni.

Suzannah elhessegette Percy Jonesról a gondolatait. Ki

kell dolgozza a tervet. Juli egyenruhája, a sapkája és a
pótszemüvege kint volt a kocsiban. Hála az égnek, Juli
úgy aludt, mint a bunda - most meg különösen, amikor csak
hajnalban érkezett haza a Pentagonból. De ha föl is kel,
nem fogja hiányolni az igazolványát, mert nem kell
dolgozni mennie.

Rendben, gondolta Suzannah. Tegyük föl, hogy átjutok a

kapun mint Lord parancsnok. Aztán? Hogy jutok az igazgató
elé?

Suzannah elcsüggedt. Ez őrültség. A haditengerészeti

hírszerzés tisztjeként blöffel az igazgató színe elé
járulhat, de mi van akkor, ha az igazgató tudtával folyik
a mikrolapka-program? Akkor ugyanoda jut, ahová Percy
Jones vitte volna.

Csak semmi nyavalygás, mondta magának Suzannah

határozottan. Megcsinálod és kész.

Azon gondolkodott, mit is fog majd mondani. Ha az

igazgató nem tud a "Szakértő"-programról, akkor mit
mondjon, miért hagyják abba? Először is el kell érni,
hogy ne engedélyezzék a lapka beépítését, másodszor pedig
azt, hogy a CIA ne használhassa tovább semmilyen célra.
Az első könnyebbnek tűnt, hisz a szakértők is ugyanezt
akarták. A második sokkal nehezebb lesz, bizonyíték erre
az, ahogyan Juli is reagált a fantasztikus hírre.

Gondolataiból a fejére fúvott meleg levegő zökkentette ki

- pillanatokon belül kész lesz. Úgy telt el az idő, hogy
észre se vette, Bonny már a nyakát kefélte. Suzannah
összeszedte minden erejét.

- Tessék, drága.

Bonny megfordította a széket, Suzannah pedig szótlanul

meredt a tükörből visszabámuló szőke nőre. Egyáltalán nem
emlékeztetett Suzannah Lordra, de vajon Julire? Hirtelen
megingott az önbizalma. Soha nem csapom be őket,
gondolta.

Miközben a George Washington Parkway-n Langley felé

haladt, immár Juli egyenruhájában és a tiszti sapkában,
egy kicsit biztosabbnak érezte magát a dolgában. Megvonta
a vállát, ami elveszett volna a zubbonyban, ha nem vesz
válltöméses blúzt magára. Nem volt rossz a hasonlatosság
- hiszen itt a szemüveg volt a kulcstényező. A sötét
keretes kerek szemüveg volt a jellemző Julire. Ha
föltette, megdöbbentően hasonlított a nővérére.

Egy gond volt csak: ha föltette, alig látott valamit.

Suzannah idegesen tette maga mellé az ülésre a

szemüveget. Kétségtelenül gyakorolnia kell még a
viselését, de nem vezetés közben.

Suzannah megpillantotta a CIA-t jelző nyilat az út mentén

és lefordult a fák között kanyargó útra. Egy másik tábla
közölte, hogy a látogatók jobbra forduljanak.
Suzannah szíve vadul dobogott, ahogy lassan közeledett a
kapu felé.

- Jó napot, parancsnok! - Az őr tisztelgésre emelte a

kezét.
- napot!

Suzannah kinyújtotta Juli jelvényét és érezte az arcán a

férfi fürkésző tekintetét. Nem tudta eldönteni, hogy
nézzen-e az őr szemébe inkább vagy legyen lazább. Így
aztán előbb a férfira pillantott, aztán a műszerfalra,
mintha valami érdekeset látna ott. Könnyezni kezdett a
szeme. Nehezen állta meg, hogy le ne vegye a szemüveget.

- Köszönöm.

Suzannah bólintott, elvette az őrtől a jelvényt és várta,

hogy felemelkedjék a kapu. De nem ez történt, hanem az őr
benyújtott egy kis füzetet:

- Írja be magát, kérem.

Suzannah csüggedten pillantott a szétfolyó,

kibetűzhetetlen papírra. Le kell vegye a szemüveget. Így
is tett, aztán a megfelelő rubrikába beírta Juli nevét.
Az őr elvette tőle a füzetet, de nem egyenesedett föl,
hanem figyelte, amint fölteszi a szemüvegét.

- Mivel nincs kint a kocsiján a behajtási engedély -

mondta - a látogatók számára fenntartott parkolóba
álljon be, legyen szíves.
- Értem.

A kapu lassan felemelkedett, elfogta a lelkesedés. Ezt

megcsináltam! - de aztán eszébe jutott, hogy ez még csak
az első lépés volt. Beállt a parkolóba és elindult a
bejárat felé. Levette a szemüveget és szemügyre vette a
hétszintes épületet, amely olyan volt, mint egy
erődítmény. A CIA központjából hiányzott az az elegancia,
ami a Constitution Avenue más kormányépületeit jellemezte
- nem voltak itt kecses oszlopok, sem klasszikus szobrok.
Ahogy közeledett a bejárathoz, Suzannah visszavette a
szemüvegét, hátha megint ellenőrzik. Megint vadul
könnyezni kezdett a szeme, nyilván úgy néz ki, mint aki
sír! Érezte, hogy a feje is megfájdul. Ujjaival letörölte
a könnyeit, aztán majdnem elbotlott a lépcsőn. Egy
egyenruhás férfi lépett ki az ajtón. A légierő tisztje.
Döbbenten vette Suzannah tudomásul hogy valamelyiküknek
tisztelegnie kell. Amikor megcsillant a férfi
aranyvállapja, meglódult az agya. Vagy hadnagy, vagy
őrnagy, ami mindkettő alacsonyabb, mint egy tengerész
parancsnok. Így aztán kivárta, míg a férfi tiszteleg,
csak azután szalutált ő is, ahogyan Julitól látta. Amikor
belépett az épületbe, újabb őr intette az asztalához, de
ez csak futó pillantást vetett a papírjára.

- Van személyi kártyája?

Suzannah megint megrémült.

- Hogy mondja?

Az őr elmosolyodott.

- Szóval nincs, ami azt jelenti, hogy kíséretet adunk ön

mellé. Kihez jött?
- Az igazgatóhoz.

Suzannah úgy látta, mintha egy pillanatra az őr felhúzta

volna a szemöldökét, de nem lehetett biztos benne, mert
rajta volt a szemüveg. Levette és megtörölte, addig is
látta, hogy az őr felveszi a telefont és halkan belemond
valamit. Suzannah megint elveszettnek érezte magát. Ez
soha nem fog sikerülni...

Az őr letette a kagylót.

- Várjon ott, legyen szíves, a kapunál.

Odament a sorompóhoz, amely ott volt az előcsarnok közepe

táján. Elengedett két férfit, akik bedugták a nyílásba a
kártyájukat és a sorompó felemelkedett. Suzannah
nézelődött, igyekezett otthonosan mozogni. A márvánnyal
borított falon ez a felirat állt: TUDD MEG AZ IGAZSÁGOT
ÉS EZ AZ IGAZSÁG SZABADDÁ TESZ.

Milyen találó szavak. De valakik ebben az épületben

megpróbálják az "igazságot" a "jövőre" kicserélni, de ez
nem hoz majd senkinek szabadságot.

- Lord parancsnok?

Egy szürke öltönyös, szőke férfi állt meg mögötte, a

sorompó túloldalán. Jóképű volt, haja rövidre vágva és
kedvesen mosolygott. Bemutatkozott: Marty Graingernek
hívják. Visszamosolygott rá és kezet fogott vele. A férfi
bedugta a kártyáját a nyílásba és a rúd felemelkedett
Suzannah előtt. Előkészítette magában a begyakorolt
szövegét a nemzetbiztonsági ügyről, ami nem tűrhet
halasztást, de Grainger nem kérdezett semmit. Mindössze
annyit mondott:

- Kövessen.

Grainger megindult balra a hosszú hallban a lépcsők felé.

Suzannah ment utána, aztán a lépcsőknél elindult volna
felfelé.

- Nem arra, erre - mondta a férfi.

Suzannah egy pillanatra meglepődött.

- A CIA igazgatójának a pincében van az irodája?

Grainger fölnevetett.

- Dehogyis. Az igazgató a könyvtárban van, Lord

parancsnok. Ott fogja önt fogadni.

Suzannah ment Grainger után és egyre fokozódott benne a

rémület. Ez túlságosan is egyszerű. A férfinak meg
kellett volna kérdeznie, hogy meg van-e a találkozó
beszélve. Egy háromcsillagos tábornok be tud menni
előzetes magyarázat nélkül a CIA igazgatójához, de egy
egyszerű tengerészparancsnok nem.

Most mit csináljon, fusson vissza? És aztán? Fogalma sem

volt, hol van az igazgató irodája. Amint futni kezd,
halott.

Az alagsori folyosón nem volt senki. Aztán e folyosó

végén kinyílt egy ajtó és kijött egy szállító egy
kocsival.

Suzannah azt fontolgatta, tőle kér segítséget. Amikor a

szállítómunkás odaért, megszólította:

- Ne haragudjon!

A férfi megállt, letette a kocsit és kezével a kocsin

lévő jókora ládára támaszkodott.

- Parancsol, hölgyem?
- Nem bánja, ha magával megyek? - Suzannah érezte a
hátában Grainger tekintetét.
- Én annál jobbat is tudok - felelte mosolyogva a
szállító. - Elviszem kocsival.

Suzannah megfordult és észrevette, hogy Grainger előhúz

egy furcsa kinézetű pisztolyt.

- Sajnálom - mondta a férfi és meghúzta a ravaszt.

Suzannah-t mintha áramütés érte volna, minden izma

megbénult. Érezte, hogy menten előredől. A szállítómunkás
megfogta és lassan leeresztette a földre. Aztán együttes
erővel a hátára fordították. Ekkor látta meg, hogy a láda
teteje nyitva van. Sikítani próbált, de nem jött hang a
torkán. A láda képe elhomályosult. Minden mintha álom
lett volna. Érezte, hogy a ládába rakják, de karja, lába
nem engedelmeskedett. Kérem, gondolta, valaki segítsen
rajtam.

Aztán minden elsötétült.

Jay Mallarnee ült a lakásában a szövegszerkesztő előtt és

fel volt dobva. Elkezdtek belőle jönni a szavak. Már hat
teljes oldalt megírt azóta, hogy hazatért Suzannah-tól
hajnalban. Normális mércével ez nem volt sok, de
vulkánkitörésnek számít az elmúlt fél év bénultságához
képest. Bár képtelen volt elmesélni Suzannah-nak, mi
történt a palesztin fiúval, de az, hogy ilyen közel
jutott hozzá, sokat segített.

Ragyogóan besütött a szobájába a nap. Fölállt és kinézett

az ablakon. Kellemesen melegítette a talpát a padlófűtés.
Túl meleg is volt, de nem akarta lecsavarni a
termosztátot. Nem rokkan bele anyagilag, ha a lakásában
egy kicsit nyár van.

Megint dolgozom, gondolta.

Suzannah-nak semmi baja, a medve nem bántotta.

Összerándult a gyomra. Micsoda szörnyű élmény lehetett!

És a lány milyen lakonikusan kommentálta. És fel sem
hívta, nem akarta zavarni. Amikor a reggeli lapban
olvasta a sztorit, majd leharapta a nyelvét
idegességében.

Elragadta a düh az ismeretlen támadó iránt. Elvette tőle

a pénzét, a táskáját, de egy profi gyilkos is lehetett,
aki azért csinálta az egészet, hogy összezavarja a
nyomokat.

Nem valószínű, hogy véletlen, hogy kétszer egymás után is

Suzannah-ra törtek - először a Pentagon sportklubjában,
aztán az állatkertben.

Jay hirtelen úgy érezte, beszélnie kell a lánnyal,

megkérdezni tőle, jól van-e. Négy óra van, még a
betegeivel foglalkozik. De hátha van egy kis szabadideje.
Fölemelte a telefont és tárcsázott.

- Dr. Lord rendelője.

- Helló, Marjory, itt Jay. Suze-zal beszélhetnék?
- Rosszul lett és hazament, Jay. Lemondta az összes
betegét.
- Oké, köszi. Majd otthon hívom.

Jay lerakta a kagylót, de nem nyugodott meg. Öt hónapja

járnak együtt, soha nem jelentett beteget.

Feltárcsázta Suzannah otthoni számát.

Hallgatta, ahogy a telefon kicseng, aztán meghallotta az

üzenetrögzítőt. Jay letette.

Nem beteg, gondolta. Valamiben töri a fejét. Rábukkant

valahol Duganre és egyedül ment oda? Rettegéssel vegyes
féltékenységet érzett. Fölhúzta a csizmáját és a
bőrdzsekijét, fölkapta a dzsip kulcsát és a fejébe nyomta
a baseballsapkát. Amikor Suzannah házához ért, jó fél
percig döngette az ajtót, míg Juli ki nem nyitotta neki
az ajtót.

- Te vagy az, Jay? - kérdezte álmosan és a szemét

dörzsölte.

A férfinak most esett csak le a tantusz, hogy a nő aludt.

- Nem akartalak fölébreszteni, Juli - mondta. - De azt

mondták a kórházban, hogy Suzannah beteget jelentett, de
nem vette fel senki a telefont.
- Ne állj kinn a hidegben - mondta Juli - gyere be.

A férfi belépett az ajtón.

- Várj - mondta Juli - megnézem a szobájában.

A nő eltűnt a szobában. Már teljesen fölébredt. Jaynek

tetszett, hogy ennyi energia van benne - akárcsak a
húgában.

Juli visszatért.

- Nincs odalent. Furcsa.

Jay gyomra összeszorult. Tudtam, gondolta.

- Egy pillanat - mondta hirtelen Juli. - Itthon volt dél
körül, hallottam, hogy bejött a hálószobámba. Azt
gondoltam, hogy kölcsönveszi a sálamat vagy ilyesmi.
Megnézem.

Juli felrohant a lépcsőn, kettesével vette a fokokat. Jay

idegesen forgatta a sapkáját, amikor fergeteges
átkozódást hallott odaföntről. Juli lerohant a lépcsőn,
be a szobába, egyenesen a székhez, ahol a táskája állt.
Belekotort.

Jay hallotta, hogy megint szitkozódik. Otthon, Texasban

is káromkodnak az asszonyok, de soha nem más előtt.
Felfrissítő, ha az ember hallja, hogy egy nő elengedi
magát.

- Mi történt? - kérdezte.

Juli odament hozzá.

- Tudod, mi történt vele mostanában?

- Igen.

Juli megrázta a fejét, arcára kiült a meglepetés.

- Képtelen vagyok elhinni. Elvette a pótszemüvegemet, a

minisztériumi belépőmet és az egyik egyenruhámat. A
rohadt életbe!
- Micsoda?
- Elment Langleybe, a hülye. Megpróbálja a magát a
nővérének kiadni. Azt gondolja, ott van Andrew. - Juli
felsóhajtott és kezét a homlokához szorította. -
Gondolhattam volna, hogy erre készül.

Jaybe belenyilallott a rémület. Még hogy Langleybe ment!

- Köszi szépen - mondta. Megfordult, hogy kimenjen.

- Várj csak, mire készülsz?
- Utána megyek.
- Nem jutsz be. És most jut eszembe, én se - a hugicám
elvitte az igazolványom.
- És nem tudsz újat szerezni?
- Adnak ideiglenest, ha azt mondom, hogy elvesztettem. De
az időbe telik.
- Mennyi időbe?
- Egy-két órába, ha nagyon sürgetem őket.
- Akkor sürgessük őket együtt!

27.

Suzannah lassan magához tért. Érezte, hogy egy széken ül,

álla a mellére esik. A nyaka fájt. Résnyire nyitotta a
szemét, látta, hogy még mindig Juli egyenruhája van
rajta. Fölemelte a fejét. A helyiség apró volt és
ablaktalan. Vele szemben egy ember ült egy íróasztal
mögött, mellette egy másik, szőke és rövid hajú. Fogalma
sem volt, kicsodák lehetnek. Mi történt velem? - kérdezte
magától.

- Nocsak, már felébredt? - így a magas férfi.

Suzannah izmai még mindig merevek voltak, ügyetlennek

érezte magát. Arra emlékezett, hogy beállt a parkolóba és
elindult a CIA épülete felé. Egy repülős hadnagy
tisztelgett neki. Aztán a nagy semmi.

- Hol vagyok? - kérdezte. - És maguk kicsodák?

A két férfi összenézett.

- Én Marty Grainger vagyok - mondta a magas. - Ez pedig

Joe Davidlourian. Attól félek, elájult... parancsnok.

A Grainger név ismerősen csengett, mint ahogy a férfi

arca is ismerősnek tűnt, de nem tudta a férfit hova
tenni. Grainger szólalt meg:

- Andrew Dugant akarta látni, tehát idehoztuk.

Suzannah fejében hirtelen elszabadultak a gondolatok.

Megfogta a széke támláját, megpróbálta kibogozni Grainger
szavainak értelmét. Biztos, hogy nem azt kérte, hogy
hozzák Andrew-hoz, nem ez volt a terv. Miért nem képes
emlékezni?
Nem ájultam el, hanem ők tettek valamit velem.

Hirtelen félni kezdett, de megpróbált nyugalmat erőltetni

az arcára. A férfi parancsnoknak szólította. Ha nem
tudják, hogy kicsoda is valójában, akkor még van remény.

Fölállt a székről.

- Nem tudom, miről beszél - mondta. - Én az igazgatóval

akartam beszélni. Mi történik itt?

Grainger odalépett egy ajtóhoz és kinyitotta. Odabent

állt Andrew. Egy pillanatra nézett csak rá, aztán
Graingerhez fordult.

- Ez a nő nem az ügyvédem.
- Nem fog ügyvédet kapni, Mr. Dugan. Azt hiszem, ezt maga
is sejti.

Grainger nem is nézett a festőre, inkább Suzannah-t

figyelte.

- Mr. Grainger - szólalt meg Suzannah szigorúan - nem

tudom, hogy képzeli, de nyilván összetéveszt valakivel.
Júlia Lord parancsnok vagyok a haditengerészeti
hírszerzéstől. A főnökeim megbízásából jöttem különleges
megbizatással az önök igazgatójához. Kérem, azonnal
vezessenek hozzá!

Most először Grainger elbizonytalanodott.

- Láthatnám az igazolványát? - kérdezte. A nő odaadta

neki, miközben egyre jobban bizakodott.

Grainger a képet tanulmányozta az igazolványban.

- Nem viseli a szemüvegét, parancsnok.

Suzannah elővette Juli szemüvegét a blúza zsebéből és

föltette. Grainger azonnal kontúrtalan masszává olvadt.
Hasonlóképpen az asztalnál ülő férfi, Davidlourian.
- Elolvasná ezt, itt, kérem?

Suzannah annyit észlelt, hogy Grainger fölvett valamit az

asztalról, ami olyannak tűnt, mint egy papírfedelű könyv,
de nem tudta pontosan, holott alig volt tőle a férfi
kétméternyire.

- Csak a címet, kérem. Ugye megteszi, parancsnok? A

kedvemért...

A két férfi hatalmasat nevetett, rájött, hogy csak

játszadoztak vele.

- Hagyják békén, maguk szemetek - szólalt meg vehemensen

Andrew.

A nő levette a szemüvegét, elmorzsolta a könnyeit,

amelyeket nem csak a vastag szemüveg csalt a szemébe.

- Ne haragudjék, dr. Lord - szólalt meg Grainger. - De

nem kellett volna megpróbálnia rászedni minket. Tényleg
nagyon hasonlít a nővéréhez - különösen szemüvegben. De
már ilyen szőkén és szemüvegesen számítottunk magára.

Megborzongott Suzannah. Valakinek volt látomása rólam,

gondolta. Netán Andrew-nak? Nem. Ő kizárt, hogy elárult
volna.

Grainger szólalt meg ismét:

- Miért nem megy oda a barátjához, Mr. Duganhez? - A

cellára mutatott. Suzannah bement és hallotta, hogy
halkan becsukódik a háta mögött az ajtó.

Andrew megfogta a két kezét.

- Ne haragudjon.
- Én vagyok a hibás - mondta. - Úgy gondoltam, van
esélyem. De tudták, hogy jövök.
- Nagyon sokat kockáztatott, hogy megpróbáljon segíteni.
- A férfi magához húzta és átölelte. Suzannah viszonozta
az ölelést. Ó, ha így állhatna a férfival, akkor
vélhetően elfelejtené, milyen nagy bajban vannak
mindketten.
- Hol vagyunk? - suttogta a férfi fülébe.
- Én abban bíztam, maga tudja megmondani.
- Magát is leütötték?
- Igen. Az utolsó, amire emlékszem, hogy mentem az úton
fölfelé a medveházhoz.

A nő megtapogatta a fejét, aztán a férfiét, de nem talált

rajtuk semmilyen búbot.

- Nyilván taserrel lőttek le - mondta. - De ez nem

magyarázza az emlékezetkiesést - hacsak nem kaptunk
valami injekciót utána. Versedet, mondjuk. - Ahogy
átpillantott a férfi válla fölött, hirtelen rájött, hol
van és érezte, hogy dühbe gurul. Ezek a szürke öltönyös
mocsodékok nem is tudják, kit hoztak ebbe a ronda
cellába. Andrew Dugannek, aki megmutatta a világnak, hogy
milyen is valójában, csupán egy mosdóra, egy ágyra és egy
vécécsészére lehet rálátnia. És egy plexi mögé zárt
meztelen villanykörtére, amelyből árad a szemfárasztó
fény.

Andrew eleresztette a kezét és hátralépett. Megfogta a

vállát, úgy szemlélte.

- Suzannah, Suzannah, mit csinált magával?

- Úgy gondoltam, hogy a szőkéknek jobb. De tévedtem.

Hirtelen nagyon bánta, hogy levágatta a haját. Nem

akarom, hogy így temessenek el, gondolta.

- Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni az

állatkertben - mondta Andrew. - Mit gondolt akkor rólam?
- Nem volt sok időm a gondolkodásra. Behajítottak a medve
mellé a verembe. A jegesmedve majdnem megevett.

Andrew elsápadt.

- Megpróbálták megölni? Megáll az ész! Miért nem

láttam..., illetve gondoltam erre? - Elfordult és
odalépett az ajtóhoz és tenyere élével az ajtóra ütött.
- Nem történt semmi, megúsztam.
- Nem lett volna szabad belemennem az állatkerti
randevúba - mondta Andrew. - Amikor eljöttem magától,
eszembe jutott a tökéletes találkahely, de már késő volt.
- Mi az?

A férfi arca megenyhült.

- A Washington-emlékmű. Egész éjjel ki van világítva.

Tökéletesen látható a Constitution Avenue felől. És... -
elhallgatott, s egy kicsit elpirult.
- És?
- Nekem mindig szerencsét hozott. Fölmentem rá a lifttel,
ha elakadtam a munkával. Remek a kilátás a tetejéről. Ott
támadt ihletem a Sol megfestéséhez.

Suzannah a Sol-nyomatára gondolt, amely ott függött a

falán. A kedvenc képe. És most már tudja, hol támadt
Andrew-nak az ötlete, hogy megfesse a képet. Kellemesen
megborzongott. Milyen sok mindent meg szeretne kérdezni
Andrew-tól - az életéről, a képeiről. Majd ha vége lesz
ennek az egésznek, gondolta.

- Andrew, szerintem nekünk...

Andrew figyelmeztetően felemelte a kezét.

- Ez a szoba egy hatalmas lehallgatókészülék.

- Látta ezt vagy tudja?

A férfi meglepetten nézett a nőre.

- Maga tudott róla?

- Igen, de azt hittem, hogy maga csak a jövőt látja.
- Azt látom, amiről az agyam úgy dönt, hogy látnom kell.
Nem tudom szabályozni. - Csodálkozva nézett a nőre. - -
Honnan tud a látomásokról?
- Magán kívül van még valaki a kísérleti csoportban,
akinek olvastam a pszichiátriai szakvéleményét. Trícia
Fiore-nak hívják, tanárnő. Andrew, miért hozták magát
ide? Hogy velük dolgozzék?
- Igen, de a legfontosabb az, hogy senkinek se beszéljek
a lapkáról. És nem ketten vagyunk, hanem hárman a
kísérleti csoportból. A tanárnő, én és egy ember, aki a
CIA-nek dolgozik. Talán emlékszik is rá. Olyan ember,
akit nehezen felejt el az ember. A neve Archer Montross.
- Arch? - Suzannah döbbenten nézett a festőre. - Archer
nekik dolgozik?
- Tehát ismeri.
- Nem csak a kísérletből - felelte Suzannah. - Jó barátok
voltunk még az egyetemen.

Csodálkozva csóválta meg a fejét. Arch a Cégnek dolgozik?

Pszichológusnak tanult. Az volt a vágya, hogy kigyógyítsa
magát, hogy ő is ép ember legyen eltorzult arca ellenére.
Amikor elfogadta a kísérletre a jelentkezését, Arch azt
mondta, hogy az AID-nek dolgozik, a Nemzetközi
Fejlesztési Ügynökségnek. Suzannah-nak eszébe jutott,
hogy Juli egyszer említette, hogy az AID többféle
felderítő cégnek dolgozik.

- Szóval innen tudták, hogy jövök - mondta Suzannah

elgondolkodva. - Arch látta, és ő szólt nekik. Elárult,
ezt nem tudom elhinni.
- Ha magát megnyugtatja - szólalt meg Andrew - Archer az
akaratán kívül változott meg ennyire.

Suzannah kihallotta a szomorúságot a férfi hangjából,

rájött, hogy Andrew együtt érez valamelyest Archerrel.

- Andrew, miért akadályozza a festőképességét a

mikrochip?
- Nem akadályoz. Akkor festek, amikor csak akarok. De nem
akarok.
- De miért?
- Mert előre látom a képet, még azelőtt, hogy kézbe
venném az ecsetet.
- Jóságos isten! - szólalt meg Suzannah elképedve. - Ez
olyan, mintha egy kifestőkészlete lenne az embernek.
- Pontosan. - Andrew tompa hangjából kicsendült a
mérhetetlen fájdalom.
- Akkor a világ örökre elveszítette magát. Lancaster
visszaadta magának a szemeit, de elvette a lelkét. És én
még segítettem is ebben.
- Most már hagyja abba, Suzannah. Nem tudták, hogy mit
csinálnak - egyikük sem tudta.

Suzannah nem talált szavakat, némán átölelte a férfit.

- Nem lett volna szabad szólnom magának - mondta a férfi.

- Amint megértettem, hogy magának ki kell ebből maradnia,
megpróbáltam eltűnni, de képtelen voltam. - A férfi
eltolta a nőt a vállainál fogva, úgy ért hozzá, mintha
egy szobrot, egy műalkotást simogatna.
- Andrew, és...

A férfi vadul a fal felé mutatott.

Suzannah bólintott, de az agya pörgött tovább. Hogyhogy

két embert is szeret egyszerre? Jayt is és Andrew-t is,
mit tegyen?

Először is kikerülni innen, ha nem akarja hogy egyik se

maradjon meg neki.

Andrew megmasszírozta a homlokát, mintha az agya mélyébe

ültetett fémet akarná megérinteni.

- Figyelmeztetem, Suzannah, magától többet akarnak, mint

tőlem. Tőlem csak azt várják, hogy itt ücsörgök nekik és
vizionálok, de magától mást! Maga képes még többtucatnyi,
hozzánk hasonló teremtményt csinálni. Azt akarják, hogy
ültessen be még több lapkát!
- Ezt most kiverhetik a fejükből. - Suzannah megrázta a
fejét. - Ezt nem értem, ha fel akarnak használni, akkor
miért törtek kétszer az életemre?
- Nyilván, mert két frakció dolgozik a témán egymás
ellenében. A Cégen belül! Az egyik úgy érzi, hogy maga
veszélyes. A másik, akik idezártak minket, hogy rá tudják
beszélni...

Andrew abbahagyta, amikor kinyílt az ajtó.

Archer Montross lépett be rajta. Nagyobbnak tűnt, mint

Suzannah emlékezett rá, kiteltek a vállai. Látta azt is,
hogy újabb bőrátültetésen esett át. Ami nem sokat
segített. Hiába lett simább a megégett bőrfelület, az új
bőr felhúzta a szeme sarkát, amitől úgy nézett ki a fél
arca, mint egy földönkívülié. Mint ahogy azóta azzá is
lett.

- Helló, Suzannah.
- Helló, Arch.
- Jól áll neked az egyenruha.
- Menj a pokolba, Arch.

Az ép arcfél elpirult.

- Igen, tudtam, hogy ezt mondod...

- Ez az alapvető problémád. Túl sokat tudsz.

Archernek megkeményedett a tekintete.

- Ez nem probléma, ez isteni adomány, tehetség. Andrew-

nak igaza van. Tényleg téged akarunk. Nem mondtuk ezt
neki, de ő látta. Ez nem túl sok tudás?
- De - felelte Andrew - az.

Archer nem vett tudomást a festőről.

- Gyere velem, beszélgessünk.

- Jobb szeretnék itt maradni.

Archer felsóhajtott.

- Kérlek, Suzannah. Néhány percig beszélgetünk, aztán

visszahozlak ide.
- Engedje el a lányt - szólalt meg Andrew. - Ha megteszi,
magukkal dolgozom. Mindent megcsinálok, amit csak kérnek.

Archer hidegen végigmérte Andrew-t.

- Micsoda nemes szív.

- Nem olyan, mint a tied - jegyezte meg Suzannah.

Archer egy másodpercre behunyta a szemét.

- Keményen beszélsz, Suzannah. Nem baj, én megértelek. De
nem várhatnál addig, amíg nem hallod meg az én
értelmezésemet? Valaha barátok voltunk. Talán, ha
megértesz, megint barátok lehetünk.

Suzannah elsétált a férfi mellett. A válla súrolta a

mellkasát, Suzannah tudta, hogy a férfi előretolta a
mellét. Ez a kis nüansz megrémítette. Óvatosnak kell
lennie vele.

A folyosó végén lévő szoba sokkal kellemesebb volt, mint

Andrew cellája. Egy alacsony kávézóasztal és kényelmes
karosszékek álltak benne, puha szőnyeg a padlón és
metszetek a falon. Egy fal melletti kisszekrényen
poharak, és kávéfőző.

De az ajtót itt is bezárták.

Suzannah Archerrel szemben ült le a kávézóasztal mellé. A

férfi kávét töltött. Hirtelen nem volt más vágya
Suzannah-nak, mint egy csésze forró kávé. De előbb
odatartotta a csészét Archernek.

- Előbb igyál te.

A férfi egy pillanatig nem értette, aztán elmosolyodott.

- Oké.

Ivott egy kortyot, aztán visszaadta a csészét a nőnek. Az

egy kendővel előbb alaposan letörölte a csésze peremét.

- Suzannah, nem kell félned tőlem.

- Tényleg? Tehát semmi közöd azokhoz, akik kétszer meg
akartak ölni?
- Így van.
- És John Stockwell? Ahhoz sincs semmi közöd?
- Veszélyes szivar volt, Suzannah. Betoboroztuk. Életre
szóló lehetőséget kapott, de visszautasította. Téged
akart felhasználni, hogy állj az emberek elé a lapka
mellékhatásaival kapcsolatban. Most már láthatod, milyen
veszélyes ez.
- Inkább ti vagytok veszélyesek, megannyi két lábon járó
időzített bomba - mondta a nő. - Ti, szakértők.

A férfi szeme elkerekedett.

- Hol halottad ezt a kifejezést?

A lány nem válaszolt.

- Dugantől - szólalt. meg Archer. - Elképesztő.

Tökéletesen látott minket. De hogy azt is tudja, hogy
szólítjuk magunkat? Bármi mást lehetne ránk alkalmazni.
- Talán jobban kiszámíthatóak vagytok, mint gondoljátok.

Archer elmosolyodott.

- Mindannyian azok vagyunk, kedvesem.

- Ott vannak a szakértők a Cég csúcsán is?
- Erről most nem beszélünk -jegyezte meg Acher.
- Én megpróbáltam megmenteni Mr. Stockwellt - mondta a
nő. - A kezemben volt a szíve, láttam, ahogy kiszalad
belőle a vér, ahogy meghalt. És te ebben benne voltál,
Archer.
- Sajnálom, hogy meg kellett halnia - felelte Archer. -
De tisztában volt azzal, mit kockáztat. Nagyon nagy volt
a kockázat.

A nő végigmérte a férfit, és most először érzett

mélységes szomorúságot. Valaha barátok voltak: együtt
nevettek az egyetemi sörözőben, ő vidította fel, ha rossz
kedve volt, mindig szívesen végighallgatta a lány
kínjait.

És most mit csináljon ezekkel az emlékeivel?

Archer kiitta a kávét és az asztalra tette a poharát.

- Furcsa téged szőkén látni.

- Miért? Már láttad korábban is.
- Igen, a látomás nagyon valósághű volt. De az ember nem
tud beszélgetni egy vízióval..., illetve tud, de az nem
válaszol.
Archer nagyot sóhajtott, hátradőlt és előhúzott valamit a
nadrágzsebéből. A nő látta, hogy az az öngyújtó az, amit
még az egyetemen vett ajándékba Archernek, aki akkoriban
épp a szivarozással kacérkodott. Az aranyozott felületre
rávésték: Archnak Suze-tól. A férfi néhányszor az asztal
lapjára ütögetett vele, mintha szórakozottan csinálná, de
Suzannah-nak az volt a benyomása, hogy szemrehányásként
csinálja. Mivel a nő nem szólt egy szót sem, Archer
visszacsúsztatta a zsebébe a gyújtót.

- Csak azt kérem - mondta - hogy hallgass végig, mielőtt

döntesz. Megteszed?
- Hallgatlak.
- Remek. Gondolj vissza néhány évvel ezelőttre. Még
mielőtt Kuvaitban százötven olajkút lángba borult volna,
mielőtt olajba fulladt madarak lepték volna el az Öböl
partját. Mielőtt százezer iraki katona, a legtöbbjük
gyerek, meghalt volna Szaddám Husszein parancsára.

Archer hatásszünetet tartott.

Ehelyett Suzannah Jayre gondolt. Amit olyan drámaian

ecsetelt Archer, azt Jay megélte. Archer járt ott? Jay
igen, és az emlékei kis híján megbénították. Milyen jó
is, hogy ma nem kérte a férfi segítségét.

- Mielőtt ez történt volna - folytatta Archer, akinek

nyilván tetszett a nő arckifejezése - volt egy ember az
USA hírszerzésénél, aki figyelmeztette a főnökeit, hogy
Szaddám Husszein, minden fogadkozása ellenére, lerohanja
Kuvaitot. Senki sem hallgatott erre az emberre. Szaddám
elfoglalta az országot, és egy hatalmas hadsereget
sorakoztatott fel Szaúd-Arábia határán. Az elnök és a
politikusok kétségbeestek. Ha katonai erőt szállítunk
oda, akkor azt felszámolják, mielőtt kiépülhetne. De
ugyanez az ember megint szólt, hogy nem kell aggódni,
nyugodtan lehet katonaságot vinni Szaúd-Arábiába. Szaddam
elhúzza a dolgot, de nem fog támadni. Mivel ugyanez az
ember már figyelmeztette arra, hogy Szaddám rátámad
Kuvaitra, a CIA igazgatója maga ment az elnökhöz és
ajánlotta a dolgot a figyelmébe. Természetesen nem
jelölték meg a hírforrást. A katonák elindultak. A többit
tudod.
- Mire akarsz kilyukadni, Archer?

A férfi értetlenül nézett vissza, aztán elmosolyodott.

- Mindig jó volt a humorérzéked. De ne haragudj, hogy

ilyen hosszú lére eresztettem a dolgot.
- Feltételezem, hogy ez a rendkívüli ember nem volt más,
mint te.
- Úgy van. Akkoriban kezdtem Irakkal foglalkozni, amikor
bevettél a kísérleti alanyok közé. Aztán egy évvel a
beültetés után, egyszer csak elkezdtem látni, mint lép
Szaddám. Így kezdődött. Gyorsan beültettük a lapkát a
legjobb kuvaiti ügynökünk agyába, aztán egy másik Irak-
szakértő is átesett az operáción. Ami velem és Trícia
Fiore-ral vagy Dugannel történt, az véletlen volt. Nálunk
a lapka egy kicsit odébb került, néhány mikronnyival, de
ez épp elég volt. Arra is rájöttünk, hogy egy kicsit
odébb tolva a chipet, hetekkel később megjelennek a
látomások.

Suzannah megrémült. Előbbre vannak, mint amitől félt.

Tudták, hogy lehet szándékosan létrehozni a mellékhatást
- ami már nem is mellékhatás volt, hanem cél!

Archer belekortyolt a kávéjába és megint letette a

poharat.

- Suzannah, szükségünk van rád. Mike Fachet már itt van.

Ő egyetértett a mi általunk becsült potenciális
haszonnal.
- És Roland Lancaster?

Archer összehúzott szemmel nézett a nőre.

- Ha csatlakozol hozzánk, akkor nem lesz vele többé semmi

kapcsolatod.
- Nem ezt kérdeztem. Hanem hogy ő is benne van?

Archer egy ideig nem válaszolt, aztán:

- Ezt most hagyjuk egyelőre. Az a lényeg, hogy újabb
szakértőkre van szükségünk. - Archer megint elakadt,
láthatóan kényelmetlenül érezte magát. - Hogy őszinte
legyek, Fachet nem hozza a kellő eredményt. Ehhez
hihetetlen pontosság kell. Neked megvan a kezed, jók az
idegeid hozzá, pont az, ami Fachetből hiányzik.
- Archer, ne húzd el előttem a mézesmadzagot.
- Ez nem mézesmadzag. Az az igazság, hogy több mint fele
azoknak, akiket Fachet műtött, nem rendelkezik a kellő
képességgel. Pedig akiket mi a Cégtől beszerveztünk, azok
a legjobb emberek. Ha csak egyiküket is elszúrja Fachet,
az hihetetlen veszteség. És Fachet azt állítja, hogy nem
lehet kiszedni a chipet anélkül, hogy a páciens bele ne
vakulna.
- Így van.

Archer hidegen elmosolyodott.

- Igen, Suzannah, Fachet szemszögéből igazad van. De te

voltál Lancester legjobb tanítványa. Az ötvenből negyven
beültetésben részt is vettél. Meggyőződésünk, hogy jobb
eredményt érnél el, mint Fachet, sőt ki tudnád úgy venni
a chipet, hogy a páciens ne vakuljon meg. Ha ezt is meg
tudod csinálni, akkor vissza is teheted - persze jó
helyre.

Suzannah nem akart hinni a fülének.

- Archer, csak nem kockáztatnátok, hogy az embereitek

megvakuljanak?
- Ha megvan ez a képesség, akkor megéri. Ezek nagyon
elszánt, önfeláldozó emberek.

Suzannah megdermedt. A képesség egyenlő a hatalommal.

Archer felsóhajtott.

- Nemrég együtt voltam Fachettel és láttam, hogy őbelőle

már nem lehet többet kihozni. Hogy honnan tudom -
mindenesetre nem tudatosan. Azt azonban biztosan tudom,
hoggy te jobb vagy nála.
Suzannah érezte, hogy erős a kísértés... hogy megint
agysebész lehet...

Uralkodott magán és iszonyodott magától. Jóságos Istenem,

miket nem képzelgek?

- De ha tudod, hogy jobb vagyok, mint Mike - mondta -

akkor azt is előre látnod kellett, hogy úgysem vállalom.
- Ez nem igaz - felelte Archer. - Sem ezt, sem azt nem
láttam előre. De lehet, hogy csak arról van szó, hogy az
agyam egyelőre még nem akarja nekem megmutatni a dolgot.
De ez azt is jelenti, hogy borotvaélen táncolsz. Hogy
ugyanakorra az esélye, hogy sikerül rábeszélnünk, mint
annak, hogy nem.
- Ez abszurdum - mondta a lány és kezdett megrémülni. Ez
igaz lenne? Ennyire rosszul ismerné saját magát?
- Suzannah, értsed meg. Amit kaptam, az nagyszerű
adomány...
- Inkább átoknak nevezném. Nézd meg, mi lett belőled.

Archer letette a csészét.

- És mi az, Suzannah? - Hirtelen nagyon csendes lett.

- Az az Acher, akit én ismertem, soha nem árult volna el.
- Az az Archer, akit ismertél? Én soha nem voltam az az
Archer, akit ismertél. Soha nem jutott eszedbe, hogy mást
is akarhatok, többet és mást?

A férfi hangja tele volt keserűséggel.

Suzannah döbbenten figyelte.

- Archer, én nagyon szerettem volna közelebb kerülni

hozzád, de te nem hagytad...
- Hagyd abba, Suzannah. Egy nagydarab, randa kölyök
voltam, aki a tetejébe még vastag szemüveget is hordott.
Tudod, hogy mielőtt arra a bizonyos útra nem indultunk a
szüleimmel, jóképű voltam? Tizenhárom évesen. Sok lány
kereste a társaságomat.

Suzannah-nak J. D. jutott az eszébe. Ő is tizenhárom, de

képtelen volt elképzelni, hogy Archer valaha is olyan
lett volna, mint ő.

- Aztán az a furgon elénk vágott - folytatta Archer. -

Nem csak a szüleimet vesztettem el. Hanem azt a
képességemet, hogy... szerethessenek. Hónapokig sírtam a
kórházban, sirattam a szüleimet, reménykedtem, hogy
sikerül a bőrátültetés, hogy minden rendbe jön egy szép
napon. De ez soha nem következett be. Rám tudsz úgy nézni
ma is, hogy ne érezz undort?

Suzannah kihallotta a férfi szavaiból a fájdalmat és

szándéka ellenére szánta Archert.

- Az arcod soha nem taszított - mondta csendesen. - Az

taszít, ami lett belőled.
- Ismered be, Suzannah, hogy soha nem tudtál volna rám
nézni úgy, mint egy férfira. - Archer elfulladó hangja
megijesztette Suzannah-t. A férfi fölpattant és a nőre
meredt.
- Archer, nyugodj meg - mondta riadtan.
- Kuss! - A férfi megkerülte az asztalt és megragadta a
nő karját.

Suzannah megrémült.

- Archer, engedj el, fáj!

Archer fölrántotta és keményen pofon ütötte.

- Ostoba nő. Isten vagyok maga, és te erről semmit sem

tudsz.

Egy másodpercig majdnem elesett a nő, aztán nekiesett a

férfinak, megpróbálta kiszabadítani a karját. A férfi
izmos melléhez szorította, aztán megragadta a tarkóját,
és úgy fordította a fejét, hogy kénytelen legyen a férfi
arcába bámulni. Aztán rátapadt az ajkára és nyelvével
szétfeszítette Suzannah ajkát.

A lány rémülten rúgott térdével a férfi ágyékába. De az

időben elfordult, így a rúgás mellé sikerekedett. Archer
újból pofon vágta, aztán letépte róla a blúza elejét.
- Segítség! - sikította a nő, és minden erejével küzdött.
De tudta, hogy nincs senki, aki segíteni tudna neki.

28.

Suzannah rémülten próbálta meg elkapni Archer karját. A

férfi hanyatt lökte, sarkával elbotlott a kávézóasztalban
és fenékkel a földre esett. De fölpattant, mintha meg
akarna küzdeni a férfival. Archer nekilökte a falnak.
Karját a falhoz szorította lapátkezeivel. Aztán az
egyiket levette és belemarkolt a lány hajába, aki
felsikoltott.

- Ennek semmi értelme, aranyom - mondta a férfi. - Még ha

hallják is, hogy kiabálsz, itt én vagyok a főnök, és
senki sem mer az utamba állni.

A férfi háta mögött nagy robajjal feltárult az ajtó.

- Ne moccanjon!

Ez Juli! - gondolta boldogan Suzannah.

Archer mozdulatlanná dermedt, arcáról eltűnt a kéjes

kifejezés. Suzannah kiszabadította a haját a kezéből és
oldalazva eltávolodott tőle a fal mellett. Látta, hogy
nővére pontosan Archer háta mögött állt és a pisztolyát a
nyakához szorítja. Furcsa kis pisztoly volt - műanyag.
Juli egyenruhában volt, de dühösen vicsorgatta a fogát.
Mellette ott állt Marty Grainger, akinek zakóját a
gallérjánál fogva lehúzták a karjára, hogy ne tudja a
kezét használni. Halálsápadt volt.

- Ne lője le! - kiáltotta oda Grainger Julinek. -

Csináljon, amit akar, de ne lőjön!
- Kuss és álljon oda a sarokba! - kiáltott rá Juli, de
tekintetét Archer tarkóján tartotta.

Vajon hogy talált rám? - csodálkozott magában Suzannah.

- Meg kéne magát ölnöm - mondta Juli Archer tarkójába.

Archer kifújta a levegőt.

- De nem teszi.
- Az Istenért, ne provokálja - szólt oda könyörögve
Grainger.
- Kuss! - csattant föl megint Juli. - Maga pedig jobb, ha
figyel a haverjára - maga gusztustalan mocsok.

Suzannah agya kezdett járni, ahogy a rettegés és a harc

dühe kiszállt belőle.

- Archer remek túsz lesz - mondta Juli-nek. - Ő itt a

főnök.

Juli belenyomta a pisztolyt a férfi nyakába.

- Oké, disznófejű, akkor most szép lassan indulás kifelé

a hallba. A pisztolyt itt tartom a tarkóján. Ne felejtse
el, hogy nagyon szeretném meghúzni ezt a ravaszt.

Suzannah megigazította a blúzát. Archer két gombját

letépte, de maradt még három.

- Vinnünk kell Andrew-t is - mondta Julinek. - Ott van a

cellája a folyosó végében. - A szíve hevesen vert.
- Hé, maga! - vetette oda Juli Graingernek. - Menjen
Archer előtt. Biztosítsa, hogy tiszta legyen az út,
különben ez itt megdöglik.
- Oké, csak nehogy bántsa. - Grainger kilépett a hallba.
Amikor végignézett a folyosón, fölemelte a kezét,
amennyire csak engedte a zakója.

- Vissza! - ordította.
- Mi az? - kérdezte Juli.
- A biztonságiak. Majd én elintézem. Tegyék le a
fegyvert. A nőnél fegyver van, és túszt ejtett. A
francba, ez parancs!

Juli Archer mögé került, egyik kezével a gallérját fogta,

a másikkal pedig a pisztolyt nyomta a tarkójába. Suzannah
látta, ahogy belevág a cső a húsba, de nem érzett
szánalmat.

- Letették a fegyvert? - kérdezte Juli Graingertől.

- Igen, jöhetnek.
- Először is szeretném, ha megértene valamit. Nem vagyok
terrorista vagy bűnöző, hanem a haditengerészet tisztje.
Nagyon jól tudják, hogy semmi joguk a húgomat fogva
tartani vagy Andrew Dugant. Én most kiviszem őket innen.
És biztosak lehetnek benne, erre a szavamat adom, ha kinn
vagyunk, elengedem Archert épségben. Ha szembeszállnak
velem, akkor nincs vesztenivalóm. Ez az ember meg akarta
erőszakolni a húgomat, ezért lepuffantom, mint egy
veszett kutyát.
- Értem - mondta Grainger. - Kiviszem innen magukat.

Juli a hallon keresztül kísérte Archert. Suzannah négy,

sötétkék ruhás őrt látott a folyosó végén, a padlón
hevert mellettük a fegyverük.

- A földre! - kiabálta oda nekik Juli. - Mindenki.

A négy katona vonakodva engedelmeskedett. Suzannah ment a

nővére mögött, aztán megállította őket Andrew cellájánál.

- Még mindig odabent van a barátja? - kérdezte Graingert.

- Davidlourian? Igen.
- Menjen be, és hozza ki Andrew-t. Mondja meg
Davidlouriannek, hogy maradjon ott, ahol van.

Grainger bólintott, aztán bement az ajtón, majd

kisvártatva megjelent Andrew-val. Andrew nem lepődött
meg, amikor látta őket.
- Segítsen összeszedni a fegyvereket - mondta neki
Suzannah.

Andrew bólintott. Miután fölszedték a puskákat, Suzannah

megmondta az őröknek, hogy negyedóráig maradjanak így.

- Csinálják, ahogy a nő mondja - mondta Grainger. - Nem

érdekel, mit ír elő a szabályzat. Ez az én parancsom is.
Vállalom érte a felelősséget. Ezek az emberek az
engedélyemmel távoznak.
- Majdnem kedvelem már magát - mondta Juli Graingernek.
- Csak ne bántsa Archert.

Odaértek egy őrbódéhoz. Az asztalnál nem ült senki. Az őr

a földön hevert, Suzannah látta a homlokán a horzsolást.

Juli megnyomott az asztalon egy gombot, az ajtó

feltárult. Suzannah ment a nővére után a szabadban.

- Erre - intett Juli a fegyverével, aztán a pisztoly

csövével ösztökélte Archert. Végigmentek az ösvényen a
kerítés mellett a kapuig. Az őrbódéban az őr összekötözve
hevert a földön. Kint voltak a parkolóban. Suzannah nem
emlékezett, hogy látta volna korábban.

Juli fölemelte a karját, mire egy autó reflektora vágott

az arcukba. Nem is egy kocsié, hanem egy dzsipé!

- Jay! - Suzannah szíve meglódult az örömtől.

Hátrapillantott, nem követte-e őket valaki. Ha követték

őket, akkor ott kell lenniük a fák között. A dzsip
odakanyarodott eléjük.

- Szálljon be - mondta Juli Archernek.

- De azt mondta, hogy elengedi - tiltakozott Grainger.
- Amint lehet. Ha most elengedném, akkor követnének.
Menjen már!

Archer beszállt a hátsó ülésre, Juli melléje ült, aztán

Andrew következett.

Suzannah látta, hogy Archer kibámul az ablakon, egyenesen

rá. Nem nagyon akaródzott emiatt beszállnia a kocsiba.
Graingerhez fordult.

- Ha keresik Percy Jonest, akkor ott van az Adams

Memorial elkülönítőjében.
- Már nem - felelte mereven Grainger. - Egy orvos a
Veteránügyi Hivataltól kihozta onnét.
- Én nem jelentem fel magukat, ha maguk sem.
Grainger épp csak elmosolyodott.

- Suzannah! - kiáltott ki Juli.

Suzannah beült Jay mellé.

- Indulás! - adta ki a jelszót Juli, alig csukódott be

Suzannah mögött az ajtó.

Jay kilőtt, aztán ráfordult a kanyargós útra. Suzannah a

férfi arcát nézte. Látta, hogy komor, bár egy futó
mosolyt azért küldött feléje, de aztán az útra
koncentrált. Suzannah megismerte a George Washington
Parkwayt. Tehát nem Langleyben voltak, de nem lehettek
messzebb néhány mérföldnyire.

Mérföldeken át senki sem szólalt meg. Mindannyian félünk

Archertól, gondolta Suzannah. Emberformája van ugyan, de
csak részben az, és ezt mindenki érzi.

Jay Suzannah-ra pillantott.

- A csudába, egészen máshogy nézel ki szőkén.

Rápillantott a lány eltépett blúzára. A nő látta a

műszerfal fényében, hogy a vonásai megkeményednek.

- Semmi - mondta a lány és keresztbe fonta a karjait a

mellén.
- Ez a szemétláda csinálta veled?
- Nem jutott semmire.

Jay káromkodva taposott a fékbe.

- Ne! - kiáltotta Juli, aztán Suzannah tarkóját megcsapta

a hideg levegő.

Amikor megfordult, látta, hogy Juli döbbent arccal nyúlt

ki a kocsi ajtaján.

Archer meglógott.
Juli vaktában belelőtt az út menti bokrokba, de Archer
már nem volt sehol. Jay kipattant és futni kezdett utána.
Suzannah utánakiáltott.

- Ne, Jay, hagyd!

- Kérem az egyik puskát - mondta Jay összeszorított
fogakkal.
- Majd én elintézem - mondta Juli.

Kinézett a bozótosra, amely alatt jó pár száz lábnyira a

Potomac kanyargott.

- Nem látom sehol - jegyezte meg. - Nem tudom,

eltaláltam-e. - Kezdett kikászálódni a dzsipből.
- Juli, hagyd - szólt oda neki Suzannah. - Már bevette
magát a bozótba. Még ha meg is sebesítetted, akkor is
nagyon erős és okos.
- És úgy lát, ahogyan maga nem képes - tette hozzá
Andrew.
- Oké - engedett Juli. De Suzannah látta az arcán, hogy
megkönnyebbült. - Menjünk.

Jay beletaposott a gázba.

- Ne haragudjatok - mondta. - Ha nem állok meg...

- Én tartottam rá a pisztolyt - mondta Juli. - De
hihetetlenül fürge volt.
- A nyomorult állat - morogta Jay. - Megölöm.
- Én is ezt akarom - szólalt meg Juli nyugodtan.
- Hagyjátok Archert. Nincs semmi bajom - mondta Suzannah.

Jay a bajusza alatt átkozódott, de aztán megszorította

Suzannah kezét. Hogy Archer meglépett, a nő szinte
teljesen, felszabadult.

- Sosem gondoltam volna, hogy élvezem a kocsikázást ezzel

a vesekirázóval - mondta. - Hogy a csudába akadtatok rám?
- Mr. Dugan - szólalt meg Juli - figyelné mögöttünk az
utat, amíg a húgommal beszélek? Ha megtudják, hogy Archer
meglógott, azonnal megindulnak utánunk.
- Rendben.
Juli előrehajolt és kezét húga vállára tette.

- Megnéztük először Langleyt. Azt, hogy be vagy-e írva.

Az őr emlékezett rád. De aztán hiába kerestem a neved, a
te űrlapodat valaki kivette. Akkor már tudtam, hogy
elkaptak. De hová vihettek? Langleyben nincsenek cellák
meg ilyesmik. Tegnap este még a Pentagonban kiderítettem,
hogy van egy orvosi kutatóközpontjuk, ami a halászati
felügyelet kutatóállomásaként van álcázva. Az ott folyó
kísérletek szigorúan titkosak. Sokat nem tudtam meg,
csupán annyit, hogy az agy elektrokortikális
stimulációjával foglalkoznak, hogy így frissítsék fel az
esetlegesen agymosott ügynökök memóriáját. Leesett a
tantusz, hogy ehhez idegsebészi munka is kellhet. Ez
tökéletes álca lehet a Szakértői-programhoz, okoskodtam.

Suzannah csodálattal hallgatta a nővérét.

- Remek munka volt, nővérkém.

- Hová menjünk? - kérdezte Jay.
- A Posthoz - felelte Juli.
- Nem beszélhetünk! - kiáltotta Andrew és Suzannah
egyszerre.
- Tudom, de tudtok biztonságosabb helyet egy
hírszerkesztőségi teremnél? Onnan nem mer elhurcolni
minket senki. Jay meg úgy tesz, mintha körülvezetne
minket.
- Nem rossz terv - jegyezte meg Jay.
- Rendben - mondta Suzannah - de mi lesz ezután? Tovább
kell hajtanunk, hogy leállítsuk a kutatást. - Most már
egészen nyugodt volt, tudott megint gondolkodni.
- Mi lenne, ha rávennénk a CIA igazgatóját, hogy
látogasson el a telepre váratlanul? Észrevehet valamit -
különösen, ha megmondjuk neki, hogy mit csináljon.
- Lehet - mondta Suzannah - de hogy jutunk el hozzá?
Nekem egész jó volt a tervem, és nézzétek mi történt
velem. Valószínű, hogy a "szakértők" ott vannak a
stábjában is.
- Igaz - mondta bizonytalanul Juli.
- És a Pentagon? - kérdezte Suzannah. - Nem ismersz
valakit, aki tudna segíteni?
Juli felnevetett.

- Bárcsak maga a hadügyminiszter lenne a haverom... -

Fölkapta a fejét. - Nem is beszélsz olyan butaságokat,
Suze. Igaz, nem Hastings miniszter szintjéről, de ismerek
valakit, aki segíthet, hogy kapjunk a minisztertől néhány
percet.
- Van neki hatalma a CIA felett?
- Technikai értelemben nem - pontosabban nem közvetlenül.
Gyakorlatilag arról van szó, hogy az összes fegyvernemi-
hírszerző cég, meg a CIA csak úgy működik, hogy a hadügy
igényeit szolgálja. A hadügyminiszter ellenőrzi a
hírszerzői költségvetés kilenctizedét, ami gyakorlatilag
ellenőrzést jelent. De ha mondjuk bejutunk Hastingshez,
akkor hogy fogjuk meggyőzni, mi folyik a CIA-nél?
- Én bemegyek magával - mondta Andrew.
- És mit mond? - kérdezte Juli. - Jövőt mond a
miniszternek? Már bocsásson meg, Mr. Dugan - nem akartam
gúnyolódni. Persze nem lenne ez rossz, de amit előre
megjósol neki, az úgyis csak napokkal később válik be.
- Nem tudom befolyásolni a látomásaimat - mondta Andrew.
- A fenébe.
- Milyen ember a hadügyminiszter? - kérdezte Suzannah. -
Tudom, hogy nem ismered személyesen, Juli, de van róla
nyilván valamilyen általános vélemény a Pentagonban, nem?
- Mire célzol?
- Azt akarja tudni, hogy lezárja-e vajon a kutatást -
mondta Andrew csendesen. - Vagy esetleg fennáll a
veszélye, hogy maga veszi át a program irányítását?

Suzannah hátrapillantott, de a férfi nem fordult meg,

csak bámulta mögöttük az utat. Igaza van, gondolta,
milyen igaza.

- Nem tudom, mit mondjak - felelte Juli. - John Hastings

intelligens embernek tűnik. Jól ért a védelmi kérdésekhez
és normális a viszonya a stábjával. Minden évben benéz
például a nők karácsonyi bulijára. Tavaly együtt
fényképezkedtünk, mert én voltam a női csoport ideiglenes
elnöke. Jay talán jobban ismeri, ő interjút is készített
vele az Öböl-háború idején.
- Azt sajnos elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy mit
szólna, ha látná a jövőt -jegyezte meg Jay.
- Azt hiszem, bajban vagyunk - jegyezte meg nyugodtan
Andrew.

Volt valami a hangjában, ami miatt Suzannah megint

hátrafordult. A férfi arcát egy kocsi reflektora
világította meg. A kocsi egyre gyorsabban közeledett
hozzájuk.

- Bele tudsz még taposni, Jay? - kérdezte Juli. - Az

istenit, vigyázz!

Suzannah háta megrándult, ahogy hátulról beléjük jött a

kocsi. A dzsip alig maradt meg a Parkway leállósávján.
Suzannah rémülten gondolt arra, hogy ha sikerül a másik
kocsinak lelökni őket, akkor a meredek lejtőn futnak bele
egyenesen a Potomacba.

- Mi az istent csinálnak ezek? - kiáltotta Juli. - Meg

akarnak ölni?

A kocsi megint beléjük zúdult, a dzsip megpördült. Jay

birkózott a kormánnyal.

Egy másodpercig úgy tűnt, hogy sikerül felülkerekednie.

Aztán lecsúsztak az útról, rá a meredek rézsűre.

Suzannah nekifeszítette a lábát a műszerfalnak, nem akart

kizuhanni a szélvédőn keresztül. Sötét fatörzsek húztak
el mellettük. Fém csikordult. A dzsip átbucskázott az
orrán. Suzannah egy másodpercig a hátán érezte a kocsi
tetejét.

Eltöltötte a pánik. Hallotta, hogy úgy pattannak el a

faágak, mintha puskákat sütnének el.

Aztán nem látott, nem hallott semmit.

29.

Szörnyű volt a fájdalom. Júlia Lord parancsnok a fogát

csikorgatva küszködött, el ne ájuljon. Összeszedte a
bátorságát, lenézett a jobb lábára. A műszerfal zöldes
fényében látta, hogy el van hajolva. Érezte is, hogy a
sípcsontja elpattant.

Hirtelen elhomályosult a tekintete. Elfordította a fejét

és átkozódva erőlködött, amíg a homály föl nem szállt.
Rájött, hogy Jay-en fekszik. A férfi nem mozdult. A
fájdalomtól sziszegve lecsúszott róla és hátát a
műszerfalnak vetette. A műszerfal fényében látta, hogy a
húga a hátsó ülésen ül és üres tekintettel néz rá.

- Suzannah! Jól vagy?

Suzannah csendesen mosolygott, de nem nem válaszolt.

Agyrázkódás, gondolta Juli. Nyilván beütötte a fejét a
kocsi tetejébe, mikor hátrazuhant.

Suzannah mellett Andrew emelkedett föl és a vállát

masszírozta. Julire pillantott, aztán Suzannah-ra,
finoman a kezébe vette az arcát. Suzannah úgy nézett rá,
mint egy idegenre.

Ez szép, gondolta Juli.

Andrew feléje fordult. Észrevette a lábát és kinyújtotta

feléje a kezét.

- Ne nyúljon hozzá! - kiáltotta Juli, mire a férfi

visszarántotta a kezét.
- Azt hiszem, sínbe kell tenni - mondta a férfi.
- Ne aggódjék miattam. Inkább nézze meg Jayt.

Andrew megfogta Jay pulzusát.

- Jó a pulzusa. Csak elájult. Suzannah-nak is szép nagy

búb van a fején.
- És maga? - kérdezte Juli.

A férfi megtapogatta a vállát.

- Jól vagyok, csak egy kis horzsolás.

- Azonnal el kéne tűnjön innen, hogy hozzon segítséget.
- Nem hagyhatom magukra magukat. - Andrew Suzannah-ra
pillantott.
- Figyeljen ide - mondta Juli. - Ezek lejönnek utánunk.
És ha itt találnak mindenkit, akkor megölnek. De ha
egyvalakinek sikerül eltűnnie, akkor az potenciális tanú,
tehát valószínűleg élve hagynak. Suzannah valószínűleg
képes lenne elmenni, de nincs magánál. Csak magában
bízhatunk.
- Igaza van, parancsnok.

A férfi megpróbált kijutni a hátsó ajtón, de nem nyílt.

Nekifeszítette a lábát, mire a gyűrött fém engedett. Juli
felvette a padlóról az egyik pisztolyt.

- Vigye ezt magával. Nekem megvan az enyém.

Utálkozó pillantással meredt a férfi a fegyverre.

- Nem kell.
- Az istenit, tegye már el! Az életünk függ tőle. De
azért vigyázzon. Ők tudnak lőni, maga nem. Van néhány ház
a dombtetőn, az út másik oldalán. Próbáljon meg
segítséget hívni. De elsősorban is ne hagyja magát
elfogni.
- Oké. - Andrew elvette a fegyvert.

Még egyszer Suzannah-ra pillantott, aztán kimászott az

ajtón. A hátsó ablak kitört, így Juli elég jól föllátott
a rézsűn. Elővette a pisztolyát és ép térdére fektette.

- Mi történt? - kérdezte Suzannah.

- Maradj csöndben.

Eltelt néhány perc. Juli nagyon bízott benne, hogy

Andrew-nak sikerült kijutnia. A távolból ágacska
reccsenését hallotta. Lépések, és egyre közeledtek.

- Gyertek csak, rohadékok - morogta. - Gyertek.

Úgy negyvenméternyire feltűnt egy alak, akit vörösre

festett a hátsó lámpák fénye. A fegyverét magasra tartva
közeledett feléjük.

Juli hosszan célzott, aztán meghúzta a ravaszt. A szeme

sarkából látta, hogy Suzannah megrándul a lövés hangjára.
Spriccelt a föld a férfi lába előtt, mire az hátraugrott.

Suzannah a kezét a füléhez szorítva kicsusszant az ajtón,

amelyet Andrew hagyott nyitva. Juli megpróbált elkapni.

- Suzannah! Gyere vissza!

Suzannah elbotorkált a dzsiptől, kezét még mindig a

füléhez szorította. Juli újra tüzelt, mire a férfi eltűnt
a fák között. Julit eltöltötte a jeges rémület, hogy ott
lemehet a folyóhoz és Suzannah elé kerülhet.

Suzannah úgy érezte, hogy álmodik. A levegő sűrű volt.

Képtelen volt tisztán látni. A dolgok előbb határozott
körvonalat kaptak, aztán feloldódtak a homályban. Mintha
valaki lőtt volna. Utálta a fegyvereket.

Látta maga előtt a folyót. Szerette a jeges folyó

látványát. Szeretett a jégen sétálgatni, a holdat
bámulni, ahogy azt még otthon, Michiganben megszokta.

Hangokat hallott a fák közül. Egy árnyat látott a rézsűn.

Egy kicsit félt, de nem nagyon. Ment a folyó felé, aztán
megbotlott és elesett. Látta, hogy a férfi egyre
közeledik.

- Ott van a nő! - kiáltotta valaki nem sokkal felette.

Suzannah-t bosszantotta, hogy nem akarják ráengedni a

jégre. Futva indult a folyó felé. A jég nem is volt olyan
csúszós. Olyan volt a fénye, mint a kiömlött tejé. Térdre
esett. Látta, hogy ketten mennek utána a jégre.

- Jöjjön vissza - kiáltotta utána az egyik. -

Beszakadhat.

Suzannah-nak nem tetszett a durva hang, ment tovább

előre. Valaki megragadta a karját. Egy rántással
kiszabadította és ellökte a férfit, aki káromkodva esett
a jégre. Látta, hogy a másik futva indul feléje. Suzannah
hallotta, hogy tocsog a víz, aztán megértette, hogy vízen
jár. Vajon miért van víz a jégen?

Hátrapillantott, látta, hogy a másik már csak

tízméternyire van tőle. Futott tovább a folyó közepe
felé. Rémülten gondolt arra, mi van, ha nem elég vastag a
jég.

Ebben a pillanatban robbanásszerűen megrepedt a jég a

lába alatt és érezte, hogy meginog a felület. Az oldalára
hengeredett, és az arca mellett futott végig a rianás a
folyó közepe felé. Megint robbant a jég. A hátára fordult
és megpillantotta a férfit, aki üldözte. Alig
háromméternyire volt tőle. Nem őt, hanem a jeget bámulta.
Arcán rémület tükröződött. Suzannah most vette csak
észre, hogy nem négykézláb áll - a lába eltűnt a jég
alatt.

A lány néma rémülettel látta, hogy a férfi körül a jég

leszakad a nagy tömbről, és a férfi beleborul a
jégtábláról a jeges vízbe.

- Dr. Lord.

A hang máshonnét szólt hozzá. Továbbra is hasalt, de a

fejét a hang felé fordította. A férfi harmincméternyire
lehetett tőle, ő is hasalt.

- Kússzon ide - mondta. - Kihúzom a partra.

Valami miatt nem tudott hinni a férfinak.

Az elindult feléje, de megállt, amikor megreccsent alatta

a jég.

- Nem bántom - mondta. - Ha nem engedi, hogy segítsek,

akkor meghal.

Suzannah rájött, hogy a férfinak igaza van... Elindult

lassan feléje. Kívülről hallotta a saját zokogását,
amikor eszébe jutott a jég alatt eltűnő férfi képe.

- Jöjjön csak, jöjjön - hívta a férfi.

Grainger az. Graingernek hívják.

Ekkor hallotta meg a szirénát, előbb a távolból, aztán

egyre közeledni.

Grainger káromkodott, aztán vadul elindult feléje. A lány

megpróbált menni utána, de a jég csúszós volt, nem volt
mibe kapaszkodnia.

- Ne hagyjon itt!

Grainger közben kijutott a partra, aztán eltűnt a fák

között.

Hirtelen elfogta Suzannah-t a földöntúli nyugalom. Olyan

szép a jég, olyan jó a csend. Csak ez a sziréna ne
szólna!

- Suzannah!

A hang közelről szólt hozzá. Megfordult és látta, hogy

Jay ott van, tőle alig néhány méterre. Ő is hasmánt
közeledett feléje. Vörös volt az arca, mintha valamilyen
maszk lenne rajta. Suzannah ekkor vette észre, hogy ez
vér.

- Fogd meg ezt - mondta Jay.

Odacsúsztatott neki egy vastag kötelet.

- Fogom - felelte Suzannah. - Tudod, hogy véres az arcod?

A férfi rámeredt.

- Igen - felelte - tudom.

30.
Suzannah megpróbált nem pislogni, miközben a fehér légy
ott repdesett a szemgolyójában.

- Hmm - szólalt meg Ed Gaspard és ceruzalámpáját másik

szemére irányította.

Hmm, micsoda? - kérdezte magában Suzannah dühösen.

Fogyóban volt a türelme. Mit akar még Ed? Pontosan tudta,
hol van: az Adams Memorial neurológiai osztályán. Hétfő
éjszaka volt, január 25-e, ő maga pedig Suzannah Lord. A
halászati felügyeleten tartottak fogva. Juli megmentett
Archertól. Követtek minket, aztán lelöktek az útról és...

Hát igen, innentől kissé homályosak az emlékei.

Grainger jutott eszébe, ahogy kúszott feléje a jégen.

Grainger nem tűnt el a jég alatt. Valószínűleg követték a
mentőt. Most meg kint vannak a parkolóban és várják a
műszakváltást. Éjfél körül lehet, a munkába álló és a
végző nővérek együtt beszélgetnek. Ez az a tökéletes
pillanat, amikor beléphetnek a szobájába, hogy
ráemelhetik a hangtompítós pisztolyukat...

- Mmm - mondta megint Ed és lekapcsolta a lámpáját.

- Muszáj ezt? - kérdezte Suzannah.
- Maga szerint csak másokat kell megvizsgálni? -
Láthatóan élvezte az orvos a helyzetet.
- Jay Mallarnee-nek van agyrázkódása.
- Tény, hogy van egy agyrázkódása, de a magáé sokkal
komolyabb. Itt fogom tartani egy-két napig.
- Kizárt dolog... - Megpróbált fölülni, de irgalmatlan
fájdalom nyilallott a fejébe. Visszahanyatlott. - Mennyi
idő van?

Ed megnézte az óráját.

- Negyed tizenkettő.

Suzannah-t elfogta a jeges rémület.

- Ed, nem maradhatok itt.

- Miért nem?
- Segítenem kell... Julinek.
- Már mondtam, hogy a nővére jól van. Gipszbe rakták a
lábát és a bokáját. Ott van békésen az orthopédián.
- De az unokaöcsém...
- Juli szerint ő is rendben van. Telefonált a
szomszédoknak, akik a gondját viselik, amíg muszáj.

Suzannah megragadta az orvos csuklóját.

- Komolyan beszélek, nem maradhatok itt.

- Hát, akkor is maradnia kell egy-két napig. Először is
nincs ruhája. Másodszor pedig nem hiszem, hogy föl tudna
kelni, még akkor sem, ha az élete függne is tőle.

Pedig az függ tőle, gondolta Suzannah. Tovább kell

próbálkoznia.

Amikor Ed kiment, Suzannah kétségbeesett. Megpróbált

gondolkodni. Miről is beszéltek a kocsiban? Hogy el kell
menni a hadügyminiszterhez. De Juli megsérült, akkor most
mi legyen? Hogy jutok a miniszter elé? És hogy tudom
meggyőzni? Még ha Andrew előkerült is, Hastings az
hiheti, hogy őrült vagy egyszerűen hazudik.

Megpróbált felülni. Kegyetlenül lüktetett a feje. Nem

volt óra a szobában. Fölemelte a kagylót és a pontos időt
tárcsázta:

- Tizenegy óra, húsz perc, 8 másodperc...

Még félóra, és jönnek...

- Hé, hát te aztán remekül nézel ki!

Jay lépett be a szobába, és átölelte a lányt. A homlokán

szörnyű seb éktelenkedett, amit összekapcsoztak -
Suzannah tudta, hogy csak a látvány ilyen szörnyű, ha
rendbe jön, szinte semmi nem fog látszani.
Amikor a férfi elengedte, a nő megszédült.

- Nocsak, gyere... feküdj le szépen.

Ahogy leült, azonnal elmúlt a szédülés.

- Jól vagyok - mondta és a férfira mosolygott.

A férfi mellé ült és átölelte a vállát.

- Most őszintén - mondta - hogy vagy?

- Nem rossz, köszi. Te viszont nagy dolgot csináltál.
- Nem igazán nagyot - felelte Jay. - Egyszerűen
szeretlek. Nem is bátor voltam, inkább önző. Nélküled
nyomorultabb lennék, mint egy prérifarkas, amelyik még
csak nem is vinnyoghat. Persze most, hogy megmentettem az
életed, akármit kérhetek tőled.

Suzannah felnevetett, aztán a fogát csikorgatta, mert

annyira belehasított a fájdalom a fejébe.

- És azt mondom, hogy azonnal mars vissza a takaró alá!

- Nem lehet, Jay! Kint vannak már és bármikor bejöhetnek.
- Itt maradok veled.
- És mire lesz jó, ha nincs fegyverünk? Csak téged is
megölnek. És nem csak én vágtam be a fejem ma éjjel.
- Semmi bajom.
- Nekem sem.

Sharon Harrad lépett be, aztán megállt és a fejét

csóválta.

- A két legkedvesebb fejsérült páciensem. Mi történt?

- Leszaladtunk az útról kocsival - felelte Jay. - Mit
csinál itt ilyen későn?
- Behívtak egy sürgős esethez. - Suzannah haját csak most
vette Sharon észre. - És te mióta vagy szőke?

Suzannah megcsapkodta Jay térdét.

- Kimennél egy percre?

Jay a homlokát ráncolta, aztán megszólalt:

- Kint leszek, ha szükség van rám, szólj. - Suzannah

elégedetten látta, hogy Jay nem is sántikál. Aztán
Sharonhoz fordult. - Szeretnék bocsánatot kérni Percy
Jones miatt. Szörnyű dolog ilyet csinálni az ember
legjobb barátnőjével.
- Semmi gond. Nem tudhattad, hisz te sebész vagy.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Semmit - felelte Sharon mosolyogva. - Született
kockáztató vagy. Úgy döntöttél, hogy ezt kell tenned,
tehát ezt tetted.
- Ha bizottság elé idéznek, akkor én megmondom nekik,
hogy hazudtam neked a pasi elmeállapotával kapcsolatban.
- Tudom, de nem lesz semmi baj.
- Sharon, a segítségedre van szükségem.
- Ednek is ez a véleménye.
- Nem ilyenfajta segítségre gondolok.

Sharon elmosolyodott.

- Vajon miért gondolhattam, hogy ezt fogod mondani?

- Ne haragudj, de ebben a pillanatban egy jó adag
Dexedrine-re van szükségem. És ha van néhány kapszulával
még, arra is.
- Hát persze.
- Meg tudod ezt beszélni a gyógyszeres nővérekkel?

Sharon kerek szemekkel meredt Suzannah-ra.

- Nem, Sharon, nem ment el eszem. De nem tudom most

elmondani miért, de el kell innen tűnjek.
- Veszélyben vagy?
- Igen.

A zöld szemek meg sem rebbentek.

- Egy veteránügyi doki jött Percy Jonesért - mondta

Sharon. - Átadtam neki minden további nélkül...
Egyvalamit csak, tényleg a CIA-nak dolgozott?
- Tényleg.

Sharon megdörzsölte a homlokát.

- Magam is voltam itt egyszer - mondta csendesen. - Nem

mint doki, hanem mint beteg. Ezt tudtad?
Suzannah döbbenten nézett rá.

- Nem.
- Ez csak egy kis zavaró titok. Még dr. Valois vezette a
részleget, és én voltam az egyik gyakornoka. Valaki belém
nyomott egy dózis angyalport és kipurcantam. A következő,
amire emlékszem, hogy az ágyhoz voltam szíjazva. Nem
tudtam meggyőzni Valois-t, hogy nem vagyok pszichotikus.

Suzannah döbbenten rázta a fejét.

- Ki adta a PCP-t?

Sharon tekintete megint kitisztult.

- Hosszú. Mint, gyanítom, a tiéd is. Suzannah, ha le vagy

gyengülve, akkor az amfetamin akár szívrohamot is
csinálhat.
- Nem vagyok legyengülve. És be is bizonyítom. Felmegyek
veled a pszichiátriára.

Sharon felsóhajtott.

- Oké, de egy feltétellel - ha ennek az egésznek vége,

akkor leülünk és elmeséljük egymásnak a sztorijainkat.

Suzannah bizonytalankodott.

- Persze a legnagyobb titoktartással - tette hozzá

Sharon.
- Megegyeztünk. Csak még egy dolgot.

Sharon rezignáltan pillantott barátnőjére.

- Szükségem volna a ruháidra.

A taxiban túl meleg volt. Nyilván köze volt ehhez Sharon

vastag télikabátjának, de az amphetamin is ludas volt.
Suzannah figyelme élénk volt, fel volt dobva. Jaynél még
volt hat további kapszula, arra az esetre, ha szüksége
lenne rá.
Suzannah kinézett a kocsi ablakán, nem követik-e őket.
Nem látott semmit. Könnyen ki tudtak surranni a
kórházból. De még most is érdekelte, nem lépked-e a
folyosón a szobája felé egy fehér köpenyes fickó, egy
méreggel teli fecskendővel a zsebében.

- Milyen szép éjszaka van - szólalt meg mellette Jay, aki

nyilván félreérte, miért néz kifelé az ablakon.

De talán nem is értette félre... De igaza volt. Sütött a

hold, szikrázott a hó - néhány mérföldnyire jártak csak
Roland Lancaster házától.

- Egyfolytában Andrew Dugan jár az eszemben - mondta Jay.

Suzannah megkeményítette magát.

- És miért?
- Hogy hol lehet.
- Meghúzza magát valahol.
- De miért nem hívta a kórházat?
- Mert nyilván nem volt rá szüksége.
- Ez a másik dolog - mondta Jay. - Hogy ő is egy -
micsoda? Egy szakértő.
- De nincs velük.
- Biztos vagy benne?

Suzannah érezte, hogy logikus a kérdés, mégis felment a

vérnyomása.

- Andrew mellettünk áll.

- Tudom, de...
- Jay, nem hagyhatnánk ezt a fenébe?
- Oké, ha neked ennyire sokat jelent, akkor hagyjuk.

Tisztában volt vele, hogy mennyire nehezére esett Jaynek

kimondani ezeket a szavakat, ezért Suzannah megfogta a
férfi kezét.

- Nincs semmi baj - mondta. - Semmi baj.

Egy percig csendben hajtottak tovább.

- Nem lenne baj, ha mondanál valamit arról, hogy mit

gondolsz Lancasterről - szólalt meg Jay. - Hogy alá
tudjak játszani a kis színjátékodnak.

Suzannah a taxisra pillantott, aki plexikalitkájában ült

és a walkmanjét hallgatta. Ennek ellenére suttogva
magyarázott Jaynek.

- Nem hiszem, hogy Lancaster a "Szakértőknek" dolgozna.

Annál ő egoistább. De szerintem azt sem hiszi, hogy
létezik mellékhatás, egyszerűen őrültnek tartja Triciát
és Andrew-t. Ezért kell megpróbálnunk meggyőzni. Te
elmondhatod, mit csináltak velem Langleyben.
Talán neked hinni fog. Két dolgot akarunk tőle: egy, hogy
ne harcoljon a döntés ellen, ha betiltják a mikrolapkát.
Kettő, hogy feldühítsük, hogy a szakértők véletlenül se
kapjanak tőle további chipeket. Akár menjen el a
hadügyminiszterhez is, hogy visszacsapjon a szakértőknek.
Rá, aki világhírű, biztosan hallgatna Hastings.
- De mi van, ha kiderül, hogy Lancaster nekik is
dolgozik?
- Akkor nyilván előhúz egy pisztolyt és megvárja, míg az
üldözőink megérkeznek.
- Háááát...

A taxi lassított és Suzannah rájött, hogy megérkeztek. A

ház fényárban úszott, mintha csak vissza akart volna
riasztani minden betolakodót. Vajon örül-e majd annak,
hogy fél ötkor kiugrasztják az ágyból? Nem valószínű.

A taxis hátraszólt:

- Száz dollár lesz.

- Várjon - mondta Suzannah - visszamegyünk magával.

A taxis alaposan szemügyre vette Suzannah-t.

- Percenkét egy dollár a várakozási díj.

Suzannah kiszállt Jay-jel, és elindult a kocsiúton

fölfelé. Ahogy szemügyre vette a helyet ismét, Suzannah-
nak eszébe jutottak a havonként esedékes csoportbulik a
Lancaster-rezidencián. Órákon át ittak és beszélgettek a
pincében lévő klubszobában. Akkor még biztos volt benne,
hogy csodálatos karrier vár rá mint idegsebészre.

Ma megint egymás szemébe kell nézniük, hogy elkerüljenek

egy rettenetes katasztrófát.

- Nekem rossz érzéseim vannak - mondta Jay.

- Neked is?
- Még csak füst se száll fel a kéményből.
- Lehet, hogy lecsavarta a fűtést éjszakára.
- Szóval akkor kiverjük az ágyból a nagyembert.
- Ki.

Suzannah az amphetamintól természetellenes erőt kapott,

lábait szinte csapta a köves úthoz.

A bejáratnál tűnt csak fel, hogy a bokrokat évek óta nem

vágta senki. Valaha Mrs. Lancaster csinálta ezt, de neki
elege lett a férjéből és elváltak. Suzannah megfogta a
kopogtatót, mire az ajtó azonnal résnyire nyílt. Suzannah
beljebb nyitotta, de Jay elkapta a csuklóját.

- Ez aztán tényleg nem tetszik nekem.

A távolból a Beatles Sárga tengeralattjárójának a

foszlányait hallotta. Lancaster éjszaka is dolgozik...
Viszont kizárólag operát hallgatott. A modern zenét
megvetette.

Nyitva állt a pincelejáró ajtaja.

- Suzannah - suttogta oda neki Jay.

Odamentek és lenéztek. Lancaster ott hevert a lépcső

alján, szétterpesztett lábakkal. Nyitott szemmel meredt a
meztelen villanykörtére, amely megvilágította a
helyiséget.

- Menjünk innét -javasolta Jay.

- De hátha még él.

Suzannah leindult a lépcsőn, aztán letérdelt Lancaster

mellé. Kitapogatta a nyakán a pulzusát. Semmi. A bőre már
hűvös volt. Ahogy a nyitott szemekbe nézett, Suzannah-t
hirtelen valami földöntúli nyugalom fogta el. Igazában ez
egy tragédia, a tudomány nagy vesztesége.

Mégsem érzett sajnálatot.

Most már nem kell gyűlölnöm többé, gondolta.

Behunyta a szemét.

- Ez bizonyítja, hogy nem dolgozott nekik - mondta.

- Lehetett ez baleset is.
- Ezt fogják írni az újságok. Én úgy érzem, elérkezett a
igazság pillanata. Rájött, hogy nem fogják engedélyezni a
lapkát. Bedühödött, és elkezdett küzdeni. Lehet, hogy
fizikai értelemben is. - Suzannah-nak John Stockwell
jutott az eszébe. Aztán Archer mondata: "Nagy volt a
kockázat." - Ha csak így tudták menteni a bőrüket, akkor
meg kellett ölniük - mondta. - Gyilkosság vagy baleset,
mindegy, biztosan ők csinálták.
- Minden szempontból helytálló értékelés - mondta ekkor
egy hang a lépcső tetejéről.

Suzannah megrémült és felpillantott.

Archer Montrossnál nem volt fegyver. De a két martalócnál

igen.

31.

Suzannah a legszívesebben elfutott volna, amikor Archer

és a két embere elindult lefelé. De nem volt merre.
Menekülni csak lefelé lehetett volna.

Archer óvatosan odaállt Lancaster holtteste mellé, arcára

kiült az undor.

- Miért öltétek meg? - kérdezte Suzannah.

- Nem én öltem meg, elcsúszott. Ismerd be, Suzannah, hogy
örülsz, hogy ez az arrogáns állat halott.

Archer olyan arccal nézett rá, ami először feldühítette,

majd elrémísztette a nőt. Látta, hogy ide fogunk jönni,
gondolta. Hogy tudhatnék egy ilyen embert nemhogy
legyőzni, de becsapni is?

- Mi is el fogunk csúszni, Archer?

A férfi őszinte döbbenettel nézett Suzannah-ra.

- Mi nem akarjuk a halálodat.

- Valakik viszont igen. Még a saját embereiteket sem
tudjátok ellenőrizni. Az árulóknak megvannak a saját,
különbejáratú árulóik.

Archer megrázta a fejét.

- Valóban van vitánk miattad, tény. De nincsenek árulók

közöttünk. Ne kényszeríts, hogy csatlakozzam azokhoz,
akik a halálod akarják, Suzannah. Nem érdekünk, hogy
megöljünk egy sebészt és egy szimatoló újságírót, de
semmivel nem vagytok különbek, mint akárki más. A lapka
olyan biztonságot szerez Amerikának, amilyen soha nem
volt a történelemben.
- És kitől kell megvédjen?
- Nézd, ha a következő Szaddám Husszein megpróbál majd
atombombát robbantani a Fehér Ház alatt, akkor erről
előre akarok tudni és nem utólag. - Archer arca
elvörösödött. - Ideje indulnunk. A kocsi dr. Lancaster
garázsában vár. Azt hiszem, ismered az utat.

Az egyik fegyveres elindult elöl. A másik maga elé

parancsolta Jayt és Suzannah-t. Most kell valamit
csinálni, gondolta Suzannah. Ha beültetik őket a kocsiba,
már késő lesz.

Az első fegyveres kilépett, aztán megfordult feléjük.

Ebben a pillanatban lecsapott a tarkójára egy pisztoly
agya. Egy kéz az ajtó mögé rántotta. Suzannah csak
később jött rá, hogy elzárta a többiek elől a kilátást.
Jay-jel azonnal az ajtó mögé ugrottak, aztán a pisztoly
agya lesújtott a másik fegyveresre is.

Mielőtt Archer akármit tehetett volna, Andrew Dugan

előlépett az ajtó mögül és ráemelte a pisztolyát.

Archer megállt a lépcsőn, rezignáltnak tűnt.

- Tehát maga is látta, hogy a lány idejön.

- Úgy van.

Archer mintha mérlegelt volna.

- Most az a kérdés, hogy vajon maga képes-e engem lelőni.

De már láttam, hogy maga nem gyilkos fajta.

Jay kikapta a pisztolyt Andrew kezéből.

- Én viszont az vagyok. A földre!

- Andrew - szólalt meg Jay - nézze meg, nincs-e valami
kötőzőanyag a konyhában.

Andrew egy ideig kutatott, aztán előjött egy

biciklilánccal meg egy lakattal.

- Ez még jobb - mondta Jay. - Kötözze a láncot jó

szorosan a nyakába és lakatolja oda a hűtő ajtajához.

Andrew így is tett. Archer ott ült a padlón és

előremeredt, de nem nézett senkire.

- Van kocsija? - kérdezte Jay Andrew-tól.

Andrew bólintott.

- De innen egymérföldnyire parkolok.

- Archer azt mondta, hogy a kocsijuk itt van a garázsban
- mondta Suzannah.

Jay lehajolt és kivette a kulcsokat az egyik leütött

ügynök zsebéből.
- Gyerünk. - Suzannah levezette őket a garázshoz, ahol
egy kék Ford állt.

Jay ült a volán mögé. Suzannah melléje ült. A műszerfalon

ott volt egy CB-rádió is.

- Hová? - kérdezte Jay.

- Innen el - felelte Suzannah.

Jay ráfordult az útra és beletaposott a gázba.

- Ha Archer emberei nem is ölnek meg, a taxisunk igen, ha

rájön, hogy meglógtunk fizetés nélkül.
- Még sohasem ütöttem le senkit - sóhajtott fel Andrew.

Suzannah hátranyúlt és megszorította a kezét.

- Megmentette az életünket.

Jay a visszapillantó tükörbe nézett.

- Tegnap nem mutattak be minket egymásnak - mondta. - Én

Jay Mallarnee vagyok.

Andrew tekintete a tükörbe tévedt. Suzannah látta, hogy a

két férfi egy pillanatig farkasszemet néz egymással.

- Andrew Dugan.
- Tudom. Nos, mivel magának ugyanolyan képességei vannak,
mint Archernek, akkor vegye át a vezetést. Mit
csináljunk?
- Fogalmam sincs.

Jay bizalmatlanul nézte a tükörből.

- Bocs, de nem tudom szabályozni a látomásaimat. De ha

lesz valami érdekes, akkor szólok.

Suzannah ekkor vette észre, hogy egy másik kék Ford

közeledik egyre gyorsabban hozzájuk.

- Kapaszkodjanak - mondta Jay, aztán hirtelen

lekanyarodott egy mellékútra. Olyan sebességgel vette be
a kanyart, hogy Andrew majdnem kirepült az ülésről.
- Hol tanult meg így vezetni? - kérdezte Andrew.
- Kuvaitban.
- El kell válnunk - szólalt meg Suzannah.
- Kizárt dolog.
- De megháromszorozzuk az esélyt, hogy elmenekülhessünk
előlük. Legalább egyikünknek ki kell szállnia.
- Le tudom rázni őket - szólalt meg Jay.
- Nem tudja - jegyezte meg Andrew. - Mindjárt jönnek a
helikopterek.
- Honnan tudja?
- Láttam.
- Atyaúristen! - morogta Jay.

Suzannah rájött, hogy Andrew nyilván önkéntelenül

észrevette a CB-rádiót, és innen táplálkozott a víziója.

- Oké - mondta Jay - tényleg el kell válnunk. És mivel

én vagyok a legjobb sofőr, én maradok a kocsiban. -
Hirtelen bevett egy újabb kanyart, aztán beletaposott a
fékbe. Suzannah látta a fényszóró kévéjében, hogy az út
két oldalán sűrű erdő van.
- Jay!
- Andrew, vigye magával a lányt. Én meg elcsalom őket egy
darabig.

Andrew kiugrott a hátsó ajtón, Suzannah-t azonban Jaynek

úgy kellett szinte kilöknie.

- Az isten szerelmére, menj már! - Jay csikorgó gumikkal

száguldott tovább.

Andrew a lányt a földre rántotta az árokban, amikor

elszáguldott az üldöző kocsi mellettük. Suzannah most
vette csak észre, hogy összesározta Sharon kabátját...

- Gyerünk! - bevetették magukat az erdőbe. Átszűrődött a

faágak között a holdfény, amikor meghallották a
helikopter motorjának kelepelését.

- Földre! - kiáltotta Andrew. A régi tűlevelek illata

megcsapta a lány orrát.

A helikopter elhúzott felettük, miközben reflektora a

tájat pásztázta. A fénypászma néhány méterrel mellettük
húzódott el, aztán eltűnt a fák között. Suzannah Andrew-
ra pillantott, és látta, hogy tekintete a távolba réved,
mint egy amnéziásnak vagy egy gutaütöttnek. Nyilván
megint látomása van. Megszorította a férfi kezét, de az
nem reagált.

Aztán hirtelen viszonozta a szorítást.

- Ez aztán meredek volt - nevetett fel a férfi

önfeledten.
- Mintha élvezné, úgy tesz - mondta a nő dühösen.
- Nem, láttam mi fog történni - felelte a férfi.
- És mennyit lát? - kérdezte Suzannah, de előre félt a
választól.
- Egyre többet. Egyre többször lesznek látomásaim. Nem
tudok mit tenni ellenük.

A nő most értette csak meg, milyen borzasztó teher lehet

a férfin. Nem csoda, ha ki akarja vétetni a lapkát. Vajon
mikor jön el az az idő, amikor csak azt látja, amit a
tudat mutat neki és semmit sem lát a jelenből? Ennyi
bőven elég, hogy valaki belebolonduljon.

- Ó! Andrew!
- Ha túlleszünk ezen, akkor kiveszi belőlem ezt a
valamit?
- Igen, de most el kell válnunk...
- Egy perc. Esküdjön meg, hogy megteszi.
- Ehhez nem csak én kellek, Andrew. Hanem kell egy jó
műtő, külön engedély a szövetségi tisztiorvostól. És ha
valami csoda folytán ezt is megkapnánk, akkor harminc
százalék az esélye annak, hogy örökre megvakítom.
- Vállalom ezt a kockázatot. Csak segítsen.
- Persze, hogy segítek.

Hirtelen könnybe borult a férfi szeme.

- Olyan kevés időm van - mondta.

Érezte a lány, hogy a férfi magához húzza.

- Nagyon aggódik Jayért - mondta Andrew. - Nem kell. Nem

kapják el.
- De... - Valami mást hallott kicsengeni a férfi
szavaiból.
- Ugye ezt látta az előbb?

A férfi bólintott.

A lányban eláradt a megnyugvás.

- Most el kell válnunk.

- Még egy perc.

A férfi egész testével hozzátapadt, szájuk összeolvadt. A

nő egészen beleszédült a csók erejébe. Amikor elváltak
egymástól, Andrew ezt mondta:

- Szeretem magát, Suzannah Lord. Azóta szeretem magát,

hogy abba a kávézóba beléptünk.
- Én is szeretem, Andrew. Bizonyos szempontból már évek
óta. Órákat töltöttem el a gondolataival, és mindegyik
képe olyan őszinte és szép.

Andrew megszorította a lány csuklóját. Arckifejezése

hirtelen sötét lett.

- A maga ötlete volt, nem igaz, hogy szálljunk ki

a kocsiból?
- Igen. - A lány hirtelen megértette, miről van szó...
Elrémült. - Archer!
- Nyilván megtalálták a hűtőhöz láncolva. Nem kizárt,
hogy látta, hogy kiszálltunk a kocsiból.

Ebben a pillanatban megint meghallották a helikopter

motorjának a hangját, amitől libabőrös lett a lány
tarkója.

- Gyerünk - mondta. - Nem szabad, hogy együtt kapjanak el

minket. Ha szabadlábon vagyunk, akkor bajt tudunk rájuk
hozni. Maga menjen lefelé, én megyek a hegytetőre.
Megnézem a házakat és megpróbálok szólni a rendőröknek.
Ha kijönnek a rendőrök, akkor be kell nekik adni valamit
- persze nem szabad megmondani az igazat. Ha maga beér a
városba, akkor menjen egyenesen a Post szerkesztőségébe.
Azt mondta, Jay megmenekül. Akkor ő is ott lesz, hiszen
erről beszéltünk az előbb. Majd ott találkozunk.

A férfi a lány szemébe nézett, aztán bólintott.

A lány újra megcsókolta, miközben a helikopter egyre

közelebb jött. Aztán kibontakoztak egymás karjaiból és a
lány elindult felfelé a hodfényes erdőben.

32.

Suzannah hallotta maga mögött a lépéseket, ahogy

elpattantak a földön a száraz gallyak és megdermedt.
Szerette volna látni maga előtt az emelkedőt, de a
holdfény hatalmas árnyékokat vetett az erdőre.

Ment előre; vagy feljut és segítséget kér, de lehet, hogy

van odafönt egy út, és akkor elmenekülhet innét. És
találkozik majd Andrew-val és Jayjel a Postnál...

És aztán?

Már kétszer előre látták, mire készül. Miért gondolja,

hogy most nem fogják tudni megállítani?

Szeretnék megint a kórházban lenni, gondolta, és

veseköveket operálni és vakbelet. Szeretnék normális
életet élni. Ehelyett miattam tört el a nővérem lába; de
lehet, hogy beleroppant a karrierje is. Bajt hoztam
Sharon Harrad fejére. Jay életét meg veszélybe sodortam.

És nagy a valószínűsége annak, hogy előbb végeznek velem,

semhogy egyiket is jóvá tudnám tenni.

Megbotlott, aztán hirtelen rémülten lépett hátra. Majdnem

sikerült lelépnie a semmibe egy szikláról! Egyméternyire
tőle a talaj megszűnt - s csak vagy harminc méterrel
lejjebb folytatódott tovább. Egy folyó folyt odalent a
mélyedésben.

Megint megreccsent a háta mögött a gally, de sokkal

közelebbről. Valaki közeledik hozzá.

Rémülten kezdett el rohanni fölfelé, vigyázott, nehogy

lelépjen a mélybe, amikor Archer lépett elé a fák közül.

- Helló, Suzannah!

A lány megdermedt. Lenézett a mélybe. Ugorj, mondta

magának. De képtelen volt magát erre rávenni.

Suzannah lassan tért magához, zúgott a feje. Amikor

fölemelte a fejét, látta, hogy egy kórházi ágyban
fekszik. Hol van? Az Adams Memorialban?

Archer!

Hirtelen emlékezett mindenre. Amilyen csendben a férfi

volt, ahogy leterelte a lejtőn a kocsijához.

De most legalább nem akart hozzáérni.

Nyilván ott van a titkos bázison. Minek is nevezte Juli?

Hármas Számú Telepnek?

Vajon mit akarnak vele?

Suzannah hallotta, ahogy elfordul a zárban a kulcs.

Archer lépett be a reggelijével egy tálcán.

- Jó reggelt! - mondta vidáman.

- Ne légy ilyen cinikus, Archer.
- Örülök, hogy sikerült kialudnod magad Tudom, hogy éhes
is vagy.
- Mennyi az idő? - kérdezte a lány.
- Kedd délelőtt tíz óra.

Nem rossz. Akkor azért aludt néhány órát. Viszont ez azt

jelenti, hogy az amphetamin még ott van a szervezetében.
- Most mit akarsz velem?
- Megpróbállak meggyőzni.
- Miért? Nem fogok nektek dolgozni. Soha.

Archer arcára kiült a fájdalom.

- Hallgass végig, Suzannah. Egy éve két ember jött az

Államokba Irakból Mexikón keresztül. Magukkal csempésztek
egy szétszedett föld-levegő rakétát. Aztán nem messze az
Andrews légitámaszponttól felállították. Pontosan rajta
voltak az Air Force One, az elnöki repülőgép útvonalán.
Másnap az elnök Londonba készült. De soha nem tudták
kilőni ezt a rakétát, mert én megláttam őket...

- Mit akarsz ezzel? Hogy essek hasra előtted? De...

- Semmi de. Ha nem lettem volna "szakértő", akkor az
elnök halott. Tehát nem állíthatod, hogy a chip rossz
dolog.
- Nem állítom, hanem tudom.
- Tényleg? - Archer elmosolyodott. A lány tarkója
megborzongott. - Én tudok valamit rólad és Andrew
Duganről, ami fontos...
- Kuss legyen, Archer! - kiáltott a lány dühösen.

A férfi Suzannah-ra meredt.

- Ehhez hozzá kell szoknod...

- Mondd, Archer, milyen érzés előre látni, mi fog
történni?
- Mint akinek hatalma van.
- Andrew nem ura a látomásainak. Szerintem te sem.

Archer megvonta a vállát.

- Tudatosan én sem tudom. Várnom kell, de a tudattalanom

előbb vagy utóbb megmutatja, amire kíváncsi vagyok.
- És olyat is, amit nem akarsz tudni?

Archer nem válaszolt.

- Szaporodtak a vízióid?
- Ó, hogyne. Egyre gyorsabban látok meg dolgokat. Egyre
nagyobb lett a hatalmam...
- Igen? Átmenetileg lehet. De mi lesz a vége? Elérkezik
az a pillanat, amikor nem fogsz egyebet tenni, mint előre
látni. És ki szeret olyan filmre beülni, aminek előre
tudja a végét? Aztán egyre sűrűbbek lesznek a látomások,
végül már nem éled az életedet, hanem csupán látod. Olyan
leszel, mint egy gép, Archer.

A férfi elsápadt. Legalább most elképzeli, amiről

beszélek, gondolta Suzannah. Szándéka ellenére
megsajnálta a férfit.

- Nézd, Archer, ezt abba kell hagynod. Trícia

felakasztotta magát, mert nem bírta. Mikor következik be
veled is ugyanez? Láttad már magad kötéllel a nyakadon
vagy pisztollyal a kezedben?
- Kuss! - csattant föl Archer. - Ahelyett, hogy agitálnál
ellene, miért nem csatlakozol hozzánk?
- Nem segítek.
- De, ha benned is benned lesz a chip.
A lány rémülten nézett Archerre.

- Nem. Ezt nem gondolhatod komolyan.

- Bíztunk benne, hogy dr. Fachet jó lesz erre a célra, de
nem igazán érti a chip működését. Te viszont igen. Te
nemcsak be tudod tenni, hanem a rosszul betett lapkákat
ki is tudod venni és meg tudod igazítani. Gondolkozz.
Idegsebész lehetsz megint, aminek mindig készültél. Most
ugyan félsz, de ez a félelem megszűnik. Istennő leszel,
Suzannah.

Suzannah pánikba esett. Úgy kellett kapkodnia a levegőt.

- Ne tegyétek ezt velem, Archer.

- Nem tehetsz semmit ellene, Suzannah. Dr. Fachet már
készül a műtétre.
- Akkor inkább vakuljak meg! - mondta Suzannah, de aztán
rémülten gondolt arra, mivel is járna ez.

Ki kell jutnom innen, gondolta. Istenem, segíts! Hirtelen

egy kétségbeesett ötlete támadt. Fölpattant és odarohant
a becsukott ajtóhoz. Archer nem mozdult, csak amikor már
kirángatta magát, akkor lépett oda hozzá és magához
szorította. Suzannah előbb ellenállt, aztán hirtelen
remegve a férfihoz tapadt. Érezte, ahogy megmerevedik. A
férfi még erősebben magához vonta. Suzannah
megborzongott, de ő is viszonozta az ölelést. Közben
egyik kezét belecsúsztatta a férfi zsebébe, de rettegett,
hátha Archer megérzi.

A férfi ehelyett megveregette a hátát.

- Nem lesz semmi baj, majd meglátod.

A kulcs, gondolta a lány. A kulcs!

33.

Suzannah keserűen csalódott arccal meredt az öngyújtóra,

amit kilopott Archer zsebéből. Vadul az öklébe zárta.
Valahogyan a hasznát veheti még... Maga az a tény, hogy
Archer nem látta előre a dolgot, már egy apró győzelem
volt.

Gyújtsa föl az ágyát? De talán maga is megfulladna.

Lobbantsa Archer arcába? Ami a szerencsétlen kisfiúval

annak idején történt, amiatt lehet, hogy Archer retteg a
tűztől.

Ekkor megcsörrent a zár és bejött két betegszállító egy

hordággyal. Gyorsan eltüntette az öngyújtót a bugyijában.

- Nem fogok megszökni - mondta Suzannah a belépő

Archernek. - De nem akarok felfeküdni a kocsira. Inkább a
saját lábamon mennék.

Archer szomorúan nézett rá.

- Sajnos nem megy.

Suzannah felmászott a kocsira, de ülve maradt. Az egyik

ápolónak úgy kellett lenyomnia a vállát.

- Majd utána találkozunk - mondta Archer. Arca merev

volt, amikor megfordult és elment az ellenkező irányba.

Suzannah annyira meg volt rémülve, hogy alig bírt

gondolkodni. A gyújtóra koncentrált. Egy pillanat alatt
elő tudja kapni. De mit csináljon vele? Nyilván van a
műtőben két palack oxigén. Az oxigén persze magától nem
gyullad meg, de egy kis tűzből óriásit tud csinálni. Kell
valami más, valami gyúlékony.

Az ápoló közbe begurította a kocsit a műtőbe, ahol már

ott állt bemosakodva dr. Mike Fachet.

- Helló, Suzannah! - mondta.

Hirtelen ellenállhatatlanul irtózni kezdett a

kollégájától. Így tartja be a hippokratészi esküt, hogy
nem okoz másnak kárt? A legszívesebben az arcába vágta
volna ezt, de kiszáradt a szája, nem tudott
megszólalni...

Ekkor pillantotta meg az éterespalackot.

A palack egy szekrény legalsó polcán volt. Reménykedni

kezdett. Az éter rettenetesen gyúlékony anyag. Ezért is
nem használják már anaszteziológiai célból, csupán
bizonyos eszközök fertőtlenítésére. Bárcsak oda tudna
hozzá jutni...

Már-már leugrott volna a kocsiról, amikor előlépett egy

nőver a kezében egy fecskendővel. Suzannah rémülten
látta, hogy nyugtatót akarnak neki adni. Hirtelen
leugrott a hordágyról, belevágott az ápolónő hasába,
aztán leguggolt és fölkapta az éterespalackot, amit ki is
csavart, amíg meg nem fordult. Előkapta az öngyújtót és
kipattintotta.

- Fölrobbantok mindenkit! - kiáltotta.

Az ápoló rezzenéstelen arccal közeledett feléje.

- William, álljon meg! - ordította Fachet.

Az ápoló bizonytalan arccal megállt. Suzannah érezte az
éter édeskés illatát.

- Suzannah - szólalt meg Fachet - nagyon párolog. Legyen

szíves, zárja be.

A lány nem vett róla tudomást, hanem szemével az

oxigénpalackot kereste. Ott van, ott a pult végében,
alul. Letette az étert a gyógyszerszekrény tetejére, fölé
tartotta az öngyújtót és megnyitotta az oxigénpalackot.

- Suzannah! - visított Fachet. - Az isten szerelmére, ne

tegye!

A másik ápoló odafutott hozzá. Fölkattintotta a gyújtót

és az étert a sziszegő oxigén útjába tette. Egy hatalmas
láng csapott föl a műtőben és elborította az ápolót. A
lány kívülről hallotta, hogy ő maga is felvisít, amikor
fölcsaptak a lángok az ápoló ruhájából. Fachet odarohant
hozzá és a hátára fordította. Suzannah látta, hogy
Williams is lassan megindul feléje. Ráirányította az
oxigénsugarat, aztán még több étert locsolt a gyújtó elé.
Az ápoló szitkozódva oldalazott vissza a helyére.
Suzannah fölkapott egy halom törülközőt és műtőskendőt,
ledobta őket a földre és alaposan meglocsolta az egész
halmot éterrel. Ráhajította a sziszegő oxigénpalackot,
majd utánahajította a lángoló öngyújtót is. Lángoszlop
csapott föl egészen a mennyezetig. A lángok mögött
Suzannah látta, hogy Williams kifelé húzza a megégett
ápolót, akinek még most is füstölgött a köpenye. Fachet
már kimenekült, csak a nővér állt bent erősen kapkodvá a
levegőt. Suzannah valami földöntúli erőt érzett, amikor
nekitámadt. Egy mozdulattal letépte a maszkot az arcáról,
egy másikkal a sapkát, kettő kellett a nadrághoz, és
magára kapta őket. Megpróbált kijutni az ajtón, de Mike
és a többiek azonnal rátámadtak, így aztán visszahátrált
a műtőbe. Ott már olyan forróság volt, mint egy sütőben.
Látta a hátsó ajtókat, de a lángok miatt már nem tudott
eljutni odáig.

A balkon - ott is nyilván van valamilyen ajtó.

A műszeres szekrényt használta létraként. Ahogy
belekapaszkodott a balkon korlátjába, felcsaptak alatta a
lángok. Odafönt alig kapott levegőt a füsttől. Amikor
föltépte az ajtót, arcára rántotta a maszkot és mélyet
lélegzett. Rohant a folyosó végén lévő ajtó felé, amely,
amint odaért, kinyílt. Egy szürke öltönyös férfi állt
előtte.

- Dr. Lord ott van - kiáltotta Suzannah. - A tűz... én

nem mertem...

A férfi félrelökte. A lánynak nem kellett színlelnie,

hogy pánikban van. A lépcsőn felrohant egy emeletet, ahol
egy férfi és egy nő állt a hallban. A nő beleszagolt a
levegőbe.

- Lángban áll a műtő - kiáltotta Suzannah. - Nyomják meg

a riasztót! Ürítsék ki az épületet!

Kirohant az udvarra, végig a fenyők között. Amikor a

kapuhoz ért, az őr már ott állt előtte és kezét pisztolya
agyán tarotta.

- Tűz! - kiáltotta a lány.

- Micsoda? - kérdezte döbbenten a férfi.
- Tűz van a műtőben!

Megcsördült a fülkében a telefon, a férfi odafordult,

hogy fölvegye, amikor Suzannah kikapta a pisztolyt a
tokjából. A férfi döbbent arccal fordult feléje.

- Hé...
- Nyissa ki a kaput!
- Nem. - A férfi megragadta a pisztoly csövét, ami
elsült. A férfi megmerevedett és hanyatt dőlt. Suzannah
felsikoltott. Amikor fölé hajolt, látta, hogy két furcsa
tű mered a férfi mellkasából. Az őr teste béna volt, de
szemével követte a mozgást.

Suzannah döbbent arccal nézegette a pisztolyt.

Az ajtónál döbbenten látta, hogy sem kulcs, sem gomb nem

nyitja, hanem számkombináció. Letérdelt az őr mellé,
kikutatta a zsebeit, de nem talált semmit. Ekkor
észrevette, hogy tintával volt valami a csuklójára írva.

Öt szám...

Hirtelen meghallotta, hogy léptek közelednek feléje.

Fölállt és előreszegezte a revolvert.

Archer lépett elő a fák közül. Megdermedt, amikor

megpillantotta a pisztolyt.

- Suzannah, gyere szépen...

A lány egyenesen a mellébe lőtt. Archer megdermedt,

néhány lépést tett a lány felé.

- Suze - suttogta. - A lány leolvasta az őr csuklójáról a

számokat, beütögette őket a szerkezetbe, mire a kapu
félrecsúszott.

34.

Andrew Dugan egyedült ült a salátabár ablakánál;

tehetetlennek érezte magát. Nem tudta, merre lehet
Suzannah. Amikor előző éjjel kijutott az erdőből,
autóstoppal eljutott a Washington Post szerkesztőségébe,
Jay már ott volt, de Suzannah nem.

Andrew keserűen elmosolyodott a kávéját kortyolva. Milyen

furcsa volt ott ülni azzal a férfival, akit a lány
szeretett. Nem kellett sok idő, hogy a Szakértők
rájöjjenek: a Postnál bujkál. Jay őszintén aggódott,
amikor végül mégis hagyta, hogy elmenjen. Jay rendes
fickó, de felesleges aggódnia.

Nem félek a farkasoktól; gondolta Andrew, mert magam is

az vagyok.

Suzannah, hol vagy?

Andrew újragondolta a látomásait. Látta a lányt a Hármas

Számú Telepen egy cellában, aztán menekülni a
pszichiátriáról, aztán futni mezítláb az erdőben.

De utána semmit.

Fölvette maga mellől a műanyag reklámszatyrot és ránézett

a benne lévő szoborra. Ez volt az egyetlen szobor, amivel
próbálkozott. Egy várandós nőt akart ábrázolni, Henry
Moore stílusában. A csúnya, alaktalan figurát pókháló
borította. Ennyi év után miért érezte hirtelen fontosnak,
hogy magához vegye ezt a szörnyűséget?

Suzannah-nak ajándékozom, gondolta.

Elmosolyodott. Igen. Hadd lássa a lány, hogy nemcsak ő

küzd végtelen hosszú ideig egy művel, mégsem sikerül
kihoznia belőle azt, amit mondani akar vele. Arra
gondolt, hogy a lány rémülten futott az erdőben. Talán
sikerült biztos helyre jutnia és fölhívnia Jayt. Lehet,
hogy már ebben a pillanatban beszélnek. De ez csak
spekuláció volt.

Ott van egy fülke, magam is fölhívhatom Jayt. Már-már

felállt, de aztán meggondolta magát. Nyilván lehallgatják
Jay vonalát. És ha Jay már tudja, hol van a lány, akkor
nyilván már úton is van hozzá.

Mi lehet velem? - kérdezte magától Andrew. Már nem tudok

rendesen gondolkodni sem? Elborította a homlokát a hideg
verejték.

Hirtelen a semmibe veszett az ablak, s mögötte az utca

képe. Andrew látta, ahogy Suzannah és Jay egy széles
előcsarnokban fut, aztán befordulnak egy keskenyebb,
szőnyeggel borított folyosóra, amelynek végében egy
egyenruhás tengerész állt vigyázzban egy sötét ajtó
mellett. Az ajtón a kiírás: Hadügyminiszter.

A Pentagon, gondolta Andrew. Hiszen erről beszéltünk a

dzsipben.

Mögöttük kék egyenruhás férfiak rohantak. Aki elöl

szaladt, elővette a pisztolyát.

- Suzannah! - kiáltotta Andrew, de rájött hogy hiába. A

lány úgysem hallja.
- Félre az útból! - kiáltotta az őr.

Andrew rémülten figyelte, ahogy szétválik a tömeg,

mindenki a falhoz szorul, hogy az őr lőni tudjon.

- Állj vagy lövök! - kiáltotta az őr.

Suzannah és Jay nem álltak meg. Már csak néhány

méternyire voltak az ajtótól. A tengerész is elővette a
fegyverét. A kék egyenruhás őr megállt és megfogta a
pisztolyát a klasszikus kétkezes tartással. Egyenesen
Suzannah hátára célzott.

- Ne! - nyögött fel Andrew.

A pisztoly elsült és abban a pillanatban véget is ért a

látomása.

Andrew úgy tért magához, hogy az asztalra borult,

kidöntötte a kávét. Az emberek csendes rémülettel
figyelték. Andrew nem törődött velük, annyira
megrémísztette, amit látott. Nem szabad, hogy így legyen.
De látta. Látta, hogy elsül a pisztoly...

Az viszont még sohasem fordult elő vele, hogy a

látomásnak ilyen hirtelen vége szakadjon. Vajon jelent ez
valamit?

Andrew kinézett az utcára, ahol épp egy turistabusz

haladt el. Hirtelen megértette, mit kell tennie. Fölállt
és kiment a telefonfülkéhez. A tudakozót tárcsázta.

- Kérem, adja meg a számát a Pentagon Toursnak. - Maga is

meglepődött, milyen nyugodt a hangja.

35.

Suzannah alig bírta palástolni az izgalmát, miközben Jay-

re várt a Pentagon déli bejárata előtt. Fél három:
ijesztő gyorsasággal rohan az idő. Negyven perc kellett,
míg Mc Lean csűrjéből Jay lakására ért, újabb harminc;
míg lezuhanyozott és felöltözött - hisz végeredményben a
hadügyminiszterhez akarnak menni.

Újabb tíz, míg odaért a lakásról, aztán megint öt, amíg

felhívta Juli főnökét az őr telefonján. Három óra telt
el, mióta elmenekült a Telepről. Azóta Archer Montross
nyilván kiheverte a bénítószer hatását. Nyilván már látta
is, hogy idejött. A gondolattól megborzadt. Jayre
pillantott.

A férfi ott állt mellette, karját összefonta a mellén.

Úgy nézett, mintha egyáltalán nem törődne a világgal.

- Ha fogad minket a miniszter és hisz nekünk, akkor vajon

mit fog csinálni? - kérdezte Suzannah.
- Úgy érted, hogy betiltja-e a szakértői programot?
- Vagy hogy maga veszi a kezébe az irányítást.

Jay mély lélegzetet vett.

- Tőlem kéred, hogy lássam a jövőt? Az az érzésem, hogy

Hastingsnek már a zsigerei tiltakozni fognak a program
ellen, de nem tudom, miért gondolom. De lehet, hogy
tévedek. A szakértők hihetetlen hatalmat jelentenek, és
Hastings nem az a fajta ember, aki utálná a hatalmat.
Kétesélyes a játék, Suzannah.

A lány nem tudott mit mondani. Jay-nek igaza van. Olyan

ez, mint a sebész munkája. Ha az ember elhatározza magát,
hogy vágni kell, akkor vág és kész.

- Én azt hittem, hogy csak Texasban van telefon a

csűrökben - szólalt meg Jay.

A hangja elárulta, hogy a lányt akarja megnyugtatni.

Suzannah érezte, ahogy az amphetamin átjárja a vérét.
Szinte sok is volt. De rosszabbul jár, ha a dózis idő
előtt kimerül. Akkor szabályosan össze fog roskadni. Még
egy órát, könyörgött a lány csendesen. Ha nem jutunk a
miniszter elé, akkor elkapnak minket.

- A legközelebbi bejárathoz kellett volna mennünk -

morogta a lány.

Jay szemrehányóan nézett vissza rá.

Oké, gondolta Suzannah. Jó okom volt rá, hogy Jayre

bízzam a döntést. Ha Archer a gondolataimban olvas, akkor
minél kevesebbszer döntök, annál jobb.

De miért pont a legtávolabbi bejáraton megyünk a

miniszterhez? Innen minimum újabb öt perc, míg eljutunk
az irodájához.

Idegesen nézte a kavargó tömeget. Vajon hol lehet Juli

főnöke? Bárcsak kíséret nélkül is bejuthattak volna...

Ott van! Suzannah megszorította Jay karját, ahogy

figyelte Milt Cochran kapitányt közeledni feléjük. Magas,
sovány férfi volt. Suzannah odaintett neki, aztán a férfi
is intett. De látszott rajta, hogy meglepődött. Nyilván a
hajam miatt, gondolta Suzannah. Nyilván nem gondolta,
hogy ennyire hasonlítok Julire. Amikor odajött a
poszthoz, a lány bemutatta neki Jayt. Már a folyosón
jártak odabent, amikor Milt megkérdezte:

- A telefonon valami olyasmit mondott a nővére, hogy a,

hm, a miniszterrel akarnak beszélni?
- Így van - felelte Suzannah. - Ismeri Jayt. Jay ugyanis
meginterjúvolta az Öböl-háború alatt. Hálás lennék, ha
legalább a szárnysegédjéig eljuttatna minket...
- Juli meglehetősen rejtélyes volt - jegyezte meg Milt.
Látszott rajta, hogy bővebb magyarázatot vár.
- Jay egy sztorin dolgozik - magyarázta Suzannah - és
egy nagyon érzékeny információ birtokába jutott. Ez
közvetlenül a miniszterre tartozik. Csak ennyit
mondhatok. De biztosíthatom, hogy a miniszter boldog
lesz, hogy segített nekünk.
- Maga pedig azért jött, mert...
- Mert én vagyok a dolog bizonyos részének a
szemtanúja...
- Aha - jegyezte meg kétkedve Milt.

Eléjük vágott és felmentek egy emeletnyit. Suzannah-t már

az épület méretei is megrémítették. A hatalmas folyosókon
törpének érezte magát - és most is legalább ötven
alkalmazott nyüzsgött körülöttük a Pentagon huszonötezer
alkalmazottjából.

- Mr. Mallarnee - szólt hátra Milt - maga egy ismert

riporter... Nem értem, miért nem a megszokott csatornákon
át akart bejutni. A közönségszolgálat nyilván mindent
megtett volna, hogy a miniszterrel összehozza magát.
- Az általam megszerzett információ olyan természetű, ami
miatt nem használhattam ezeket a csatornákat, kapitány.
- Aha. Hát nem tudom, nekem mekkora a befolyásom. Az
kizárt, hogy egyenesen odavezessem Hastings miniszter
úrhoz. De ha elérem a tanácsadóját, Southfield
tábornokot, akkor esetleg menni fog a dolog.

Suzannah emlékezett rá, milyen elragadtatottan beszélt

Southfield tábornokról, aki fiatal kora ellenére
rövidesen megkapja a második tábornoki csillagját is.
Suzannah torka kiszáradt: ha bejutunk hozzá, vajon
sikerül-e meggyőznünk?

Milt bevezette őket egy oldalfolyosóra. A kapitány

megállt egy ajtó előtt, s megnyomott egy sor gombot a zár
mellett. Bejutottak egy irodába. Elhaladtak Juli irodája
előtt. Suzannah futólag látta, hogy a difenbachia kissé
kornyadozik. Milt irodája jóval nagyobb volt, mint Julié.
Volt benne egy heverő, egy tárgyalóasztal és egy nagy
íróasztal.

- Foglaljanak helyet - mondta a kapitány. - Én addig...

Ekkor megszólalt a telefon.

- Bocsássanak meg.

A tiszt leült az íróasztalához.

- Igen? - csattant a hangja.

Suzannah látta, hogy a keze megmerevedik a kagylón, és
mintha kihúzta volna magát ültében. A lányt hirtelen
kényelmetlen érzések kerítették hatalmába.

- Igen, uram... Igen. - Hirtelen megenyhült a hangja. -

Ez jó lesz. - Visszatette a kagylót a helyére és futólag
Suzannah-ra mosolygott. - Ne haragudjanak, azonnal
telefonálok a tábornoknak.

Suzannah előrehajolt, hogy lássa, milyen számot tárcsáz

Milt, de a férfi elfordult és a telefont az ölébe vette.
Ki hívott az előbb?, fúrta a kérdés a lány oldalát.
Képzeletében látta Archer Montrosst langleybeli
irodájában, amint éppen úgy instruálja Juli főnökét, hogy
tartsa magánál Jayt és Suzannah-t, amíg az emberei meg
nem érkeznek.

- Igen - mondta Milt. - Akkor visszahívom később. - A

kapitány ismét feléjük fordult és visszatette a helyére a
telefont.
- Nos, doktornő, az a jó hírem van a számára, hogy bent
van a miniszter és a tábornok is, de most épp tárgyalnak.
A tábornok negyedóra múlva szabad lesz. Majd akkor újra
hívom.

Negyedóra! Suzannah hirtelen nagyon türelmetlen lett.

Nehezére esett elmosolyodnia.

- Nagyszerű!

Archer Montross ott ült George Pederson szobájában,

kicsit rosszul érezte magát. Látta, hogy Ellis Grayburn
leteszi a kagylót.

- Maga szerint Cochran kapitány ott tudja tartani őket? -

érdeklődött Grayburntől Pederson.

Grayburn megvonta a vállát.

- Itt van magával a csodaszakértője, őt kérdezze.

Pederson Archerre pillantott, aztán kibámult az ablakon.

Ilyen rosszul néznék ki? - gondolta magában Archer.

Hirtelen megremegett és a semmibe úszott az iroda képe.

Látta Suzannah-t és Jay-t a Pentagon folyosóján futni.
Előttük a folyosó végén egy tengerész állt vigyázzban egy
sötét ajtó előtt. Kék egyenruhás férfiak üldözték őket.
Aki elöl futott, előhúzta a pisztolyát. Archer izmai
megfeszültek. Nem! - gondolta magában.

- Félre az útból! - kiáltotta az őr.

Suzannah és Jay nem állt meg. Már csak néhány méter

választotta el őket az ajtótól. A mögötte futó kék
egyenruhás őr előhúzta a pisztolyát. Egyenesen Suzannah
háta közepére célzott.

- Ne! - ordított föl Archer. Fölállt és belemart a

szemébe. Úgy érezte, hogy rádől az iroda fala, amikor
elsült a pisztoly.

Suzannah ott ült Milt Cochran irodájában és egyre

idegesebb volt.

- Hogy van a nővére? - érdeklődött Milt.

- Ma még nem beszéltem vele - felelte Suzannah. - Tegnap
jól volt. Csúnya ugyan a törése, de fel fog szépen
épülni.

Tizenöt perc, ismételgette magában. Ahhoz túl kevés, hogy

új csatornával próbálkozzanak. Ahhoz viszont bőven elég,
hogy a biztonságiak összegyűljenek az iroda előtt.

Fölpattant a heverőről.

- Köszönünk mindent, Milt, de Mr. Mallarnee és én nem

várhatunk negyedórát.

Jay felhúzta a szemöldökét, de azért követte a lányt az

ajtóhoz.
Milt arcára kiült a rémület.

- Várjanak. Elkísérem magukat. Technikai értelemben

maguknak velem kell maradniuk.

Suzannah sietett Jay után. Hallotta, hogy Milt valamit

kiált. Meglökte Jay hátát.

- Fussunk!
- Állj! - kiabált Milt.

Jay befordult egy oldalfolyosóra. Suzannah hallotta még,

hogy Milt ezt kiáltja:

- Arra mentek!

Hallották, hogy több ember is fut utánuk. Suzannah látta,

hogy egy tengerész lép ki az egyik ajtón, kezében egy
nagy halom papírral. Itt vannak a másolók? Megelőzte Jay-
t és beugrott az ajtón. Maga után húzta Jay-t is.
A futó léptek elhaladtak az ajtó előtt.
- Menjünk - suttogta Jay. - Ha rájönnek, hogy leráztuk
őket, akkor egyenesen fölmennek a miniszter szobájához.

Gyors léptekkel vágtak keresztül a folyosón. Suzannah

csak nehezen állta meg, hogy ne fusson megint.

- Erre - intett neki Jay.

Suzannah rövidesen észrevette, hogy az épület másik

felében vannak, pontosan az ellentétes irányban jöttek
be.

- Ott vannak! - csattant fel mögöttük hirtelen.

Suzannah megrémült. Futni kezdett.

- Siessünk, Jay!
- Itt vagyunk már! - felelte Jay és előre mutatott.

Egy tengerész állt vigyázzban egy díszes, sötét ajtó

mellett. Mögöttük egyre több kék egyenruhás biztonsági őr
futott a miniszter szobája felé.

Suzannah hallotta, ahogy az őr elkiáltja magát:

- Félre az útból, félre!

A lány rémülten látta, ahogy előtte az emberek a falhoz

lapulnak. Átvillant az agyán az a kép, amikor három éve
egy beteg megpróbált kitörni a zárt osztályról. Az őr
lelőtte.

A miniszter szobája már csak néhány méternyire volt

előttük. A tengerész is előhúzta az oldalfegyverét.

- Állj vagy lövök! - kiáltotta az őr a hátuk mögött.

Sikerülni fog, gondolta Suzannah. Rohant az ajtó felé,

amikor meghallotta a lövést. Egy nő felsikoltott, a
szörnyű hang beletépett Suzannah idegeibe. Suzannah ettől
a rémült hangtól megtorpant és hátranézett. Néhány
lépéssel mögötte egy fekete ruhás férfi hevert a kövön.
Sörényszerű fekete haja volt.

Istenem, ugye nem igaz? Suzannah torka elszorult a

rémülettől.

Visszafutott, nem törődve mit kiabál Jay. Az őrök ott

álltak a férfi mellett, arcukon ott tükröződött a
rémület. Aki lelőtte a férfit, láthatóan rosszul volt,
fegyverét bénán lógatta az oldala mellett.

Ez nem egy kíváncsiskodó látogató, villant át Suzannah-n.

Letérdelt Andrew mellé és döbbenten látta, hogy a mellén

tátongó sebben szörcsög a vér. Rászorította a kezét a
sebre.

Andrew megfogta a kezét, a fogása ijesztően erőtlen volt.

Felnézett a lányra, arca fehér volt, mint a fal.

- Ne sajnálkozzon - mondta. - Ez volt az egyetlen

megoldás.
- Hölgyem, ne mozduljon. Le... letartóztatom...
- Orvos vagyok - felelte a nő.
- Orvos? Nekem azt mondták...
- Fogja már be, az istenit magának!

A biztonsági őr hátralépett, arcán bizonytalanság

tükröződött.

Suzannah Andrew fölé hajolt. Keservesen sírt.

- Andrew, ó, Andrew...
- Nem hiszem, hogy tudtam volna élni vakon - mondta a
férfi. - A szemem jelentette a világot nekem.
- Tudom.
- De ezt az állapotot sem bírtam már. Mindent előbb
tudtam volna, mielőtt kimondom... - Behunyta a szemét,
arca eltorzult. Aztán megint kinyitotta a szemét. -
Nagyon szeretem magát.
- Én is, Andrew. Én is szeretem.
- Tudom, de olyan jólesik hallani. - A férfi
rámosolygott, aztán üvegessé vált a tekintete. A lány
érezte, hogy a férfi mellkasa mozdulatlan lett. A
holttest fölé hajolt és keservesen sírt.

36.

Egy szürke öltönyös lépett oda a biztonságiakhoz és

felmutatta az igazolványát. Suzannah felismerte, Grainger
volt az.

- Tartóztassák le ezt a két embert - mondta.

- Várjanak - szólalt meg egy másik hang.

Suzannah fölnézett és egy magas férfit látott,

egyenruhában. A vállán egyetlen ezüstcsillag.

- Southfield tábornok úr - szólalt meg Jay. - Jay

Mallarnee vagyok a Washington Posttól. Ez pedig dr.
Suzannah Lord. Találkoznunk kell a miniszter úrral.
Fontos nemzetbiztonsági ügyről van szó.
- Mallarnee. Maga tudósított az Öböl-háborúról. Remek
munkát végzett.
- Köszönöm, uram.

A lány tekintete találkozott a tábornokéval.

- Utána le is tartóztathatnak minket - mondta. - Ha még

úgy érzik szükségesnek. Most viszont emberek milliónyinak
élete függ attól, hogy segít-e nekünk bejutni abba az
irodába.

Southfield arcáról nem lehetett leolvasni semmit, ahogy

odaintett egy őrt.

- Előbb meg kell motoznunk önöket - magyarázta.

Suzannah Andrew-ra pillantott. A golyó elé lépett,

megmentette az életemet, gondolta. És hogy bebizonyítsa a
miniszternek, hogy igenis látni lehet a jövőt. Most össze
kell szedjem magam, gyászolni később is tudok.

John Hastings hadügyminiszter ott ült a széles íróasztala

mögött és írt. Előtte egy sor szék sorakozott a
kávézóasztal mellett, amelyen egy ezüstkészlet állt. A
helyiségben kávé illata terjengett.

Hastings fölnézett.

- Mi volt ez a lövöldözés? - kérdezte.

Southfield elmesélte, mi történt és bemutatta a

vendégeit. Hastings fölállt és megkerülte az íróasztalt.
Töltött Suzannah-nak és átadta neki a csészét. A nőnek
tetszett, hogy ilyen kedves a férfi arca.

Southfield tábornok szólalt meg:

- Andrew Dugan - a férfi, akit odakint lelőttek - nemzeti

büszkeségünk volt. Nekem két képe is megvan. Jelentkezett
egy Pentagon-látogatásra, de aztán megszökött a
csoportjától. Tud erről mondani valamit, dr. Lord?

Suzannah-nak elszorult a torka.

- Többet, mint gondolnák, uraim - mondta.

Hastings miniszter egy ideig a nőt nézte, aztán tekintete

átvándorolt Jayre.

- Felkeltették az érdeklődésemet. Beszéljenek.

Jay Suzannah-ra pillantott.

- Majd én - szólalt meg a lány. - Miniszter úr, tudja ön,

hogy egy CIA-nél dolgozó csoport radikálisan új hírszerző
eszköz birtokába jutott?

Hastings az ajkát csücsörítette.

- Radikálisan új? Nem hallottam róla.

- Hallott ön a Lancaster-féle mikrolapkákról?
- Amennyit a Newsweek írt róla. Mi köze ennek a CIA-hez?

Suzannah elmesélte. Mindent elmondott.

A miniszter udvariasan hallgatott, egyszer sem szólt

közbe.

Suzannah úgy érezte, ez rossz jel.

- Ne is haragudjon - szólalt meg végül Hastings - de ez

nekem meglehetősen hihetetlen.
- Csak akkor, ha úgy gondolja, hogy többet tudunk az
emberi agyról, mint amennyit valójában.

A miniszter rámeredt.

- Azt akarja mondani, hogy Andrew Dugan azért jött ide

ma, mert előre látta, hogy az őr magára fog lőni? Hogy
tudta, hova kell állnia, hogy megvédje magát a testével?
- Pontosan. És mielőtt legyintene, vegye számításba,
mennyire abszurd lett volna akármi más.

A miniszter Southfield tábornokra pillantott.

- Folytassa, doktornő.
Elmondta Suzannah, mi volt a "szakértők" szerepe az Öböl-
háborúban.

A miniszter felsóhajtott és hátradőlt.

- Doktornő, maga intelligens nő. Természetesen kaptunk

értékes információkat a háború lényeges pillanataiban. De
megint hadd mondjam azt, hogy amit állít, azt egyszerűen
nehéz elhinni.
- A háború előtt - folytatta Suzannah - kaptak egy
elemzést arról, hogy Szaddam Husszein elfoglalja
Kuvaitot. Nem vették komolyan. Aztán ugyanez a forrás
megnyugtatta magukat, hogy nyugodtan kiépíthetik a
Sivatagi Pajzsot, bár minden értelmes feltételezés
ellentmondott ennek. Akkor viszont már meghallgatták ezt
a véleményt.
- El nem ismerem természetesen egyik változatot sem -
felelte a miniszter - de szeretném tudni, hol hallotta
ezt?
- Egy Archer Montross nevű embertől. Ő az egyik ilyen
szakértő. Valaha barátok voltunk. Rossz volt a látása,
így aztán bevettük dr. Lancaster kísérleti alanyai közé.
Ő volt az első, aki megtapasztalta a műtét mellékhatását.
És kezdte ezt használni az elemzői munkában.

A miniszter a tábornokhoz fordult.

- Tudunk erről az emberről valamit?

- Megnézem. - A tábornok átment a szomszéd szobába. A
miniszter ahelyett, hogy tovább kérdezte volna,
szórakozott arccal a kávéját szopogatta.
- Miniszter úr - szólalt meg ismét Suzannah - a CIA
nemrég leleplezett egy összeesküvést az elnök ellen. Két
embert letartóztattak az Andrews Légitámaszpont
közelében. Egy föld-levegő rakétával akarták lelőni az
Air Force One-t.

A miniszter letette a csészét, fölállt és a nő mögé

lépett.

- Dr. Lord, ez szigorúan titkos értesülés... Nem volna

szabad tudnia róla, mégis tud róla.

A tábornok visszatért a szobába.

- Valóban van egy Archer Montross a CIA alkalmazásában -

mondta. - És valóban részt vett dr. Lancaster
kísérletében.

A tábornok elhallgatott és Suzannah-ra pillantott.

- Folytassa csak - mondta a miniszter.

- Van egy sebészeti központ, amit egy halászati
toxikológiai állomásnak álcáztak. Itt kísérleteztek az
agy elektrokortikális stimulációjával, hogy fejlesszék a
memóriát. Ez a hely néhány órája porig égett.
- Köszönöm, tábornok.

Suzannah látta, hogy érdeklődés csillan Hastings

szemében, tudta, hogy sikerült.

- Dr. Lord, maga azt mondja, hogy ezek a különleges

képességek, ez az előrelátás a chip beépítésének a
következménye. Tegyük föl, hogy sikerült erről meg is
győzzön, de akkor sem értem, miért jött hozzám.
- Mert ezt a "szakértői" programot le kell állítani.
- Ezt fejtse ki, kérem. Megértem, miért nem jó a széles
körű alkalmazása, viszont így hihetetlen hatalomhoz
jutunk a hírszerzés területén.
- Miniszter úr, ha valóban csak szigorúan ezen a
területen alkalmaznák, akkor esetleg néhányan úgy
gondolnák, hogy megéri az emberi áldozatot. De nem. Mert
szörnyűek ezek az áldozatok, még magukra a szakértőkre
nézve is. Ezek az emberek nem uraik annak, amit előre
látnak. A tudattalanuknak vannak kiszolgáltatva. A
látomások aztán lassan átveszik a gondolkodás szerepét.
Végül a szakértő nem tudja megkülönböztetni az álmot a
valóságtól, a jelent a jövőtől. Egyesek kataton állapotba
kerülhetnek - hisz ne felejtse el, képesek a saját
sorsukat is előre látni. Ötven kísérleti alanyból
háromnak voltak látomásai. Az egyik kómában fekszik, mert
megpróbálta magát felakasztani. A másik - Andrew Dugan -
most halt meg, nemcsak azért, hogy engem megmentsen,
hanem hogy ne kerüljön a napvilágra a titka. Andrew
annyira el volt keseredve, hogy arra kért, vegyem ki
belőle a chipet, holott tisztában volt azzal, hogy ez
azzal járhat, hogy teljesen megvakul. És ő festő volt. Ő
is a halált választotta.
- És Archer Montross? - kérdezte a miniszter.

Suzannah elbizonytalanodott. Ettől a kérdéstől rettegett

a leginkább. - Nagy a valószínűsége, hogy elveszíti a
kapcsolatát a valósággal - mondta. - De ha nem, akkor
egyre többet fog látni a jövőből. Segíteni fog abban,
hogy a CIA a jövőt a jelen ellen fordítsa. Ezzel a
különleges képességgel akár a Cég vezetője is lehet vagy
akármi, ami csak akar lenni.

A miniszter fölhúzta a szemöldökét.

- Szóval azt mondja, hogy a szakértők bizonyos százaléka

hatékony hírszerző maradhat. Jobb, mint amit valaha
remélhettünk.
- Vagy retteghetünk.
- Olyan rossz az, ha az ellenség retteg minket?
- Meddig maradhat ez titokban, hogy az ellenségeink
megtudják, hogyan csináljuk? Amikor ledobtuk Hirosimára a
bombát, akkor tisztában voltunk vele, hogy az ellenségnek
is rövidesen lesz bombája. Ez a "titkos fegyver" sem
maradhat sokáig titokban. Nem beszélve arról, hogy a
"szakértők" képesek belátni az életünkbe, és ezzel
belegázolnak a legalapvetőbb emberi jogunkba: elveszik
tőlünk a privát szférához való jogot. Ha engedélyezik ezt
a fegyvert, akkor az ember jövőjét olyanok fogják
ellenőrizni, akik semmilyen szempontból nem tekinthetők
embernek.

A miniszter bólintott, igaz, alig észrevehetően.

- Mr. Hastings - szólalt meg Jay - dr. Lord veszélyben

van. A szakértői program kiagyalói több merényletet
követtek el ellene.
- Nos, ez most a legkisebb problémánk. - A miniszter
odabiccentett a tábornok felé, aki visszabólintott és
kiment megint a helyiségből.
- A Gyógyszerészeti Intézetnek nem szabad a chipet
engedélyeznie - szólalt meg Suzannah. - És nem szabad
senkinek sem megtudnia, miért. A mellékhatással való
visszaélést is be kell fejezni. Archer Montrosst és a
többi szakértőt egy biztonságos helyre kell szállítani,
és el kell távolítani belőlük a lapkát.
- És ki műti ki belőlük? Ha bevonunk egy idegsebészt,
akkor kiszivároghat a hír.
- Én is sebész vagyok - mondta Suzannah bátran. - Van
valamelyes idegsebészeti gyakorlatom. Én ki tudom venni a
chipet.
- Amit Montrossról mondott, annak alapján nehéz
elképzelni, hogy ő is ki akarja vetetni a lapkát.
- Igen, addig kell kivenni belőle, amíg meg nem látja,
mire készülünk és nem tesz ellenlépéseket.

A miniszter alig észrevehetően elsápadt. Aztán fölállt.

- Hálásan köszönöm magának, doktornő és magának, Jay,

hogy felhívták a figyelmem a dologra.

A tábornoknak mondják el a további részleteket. Ha

leellenőrzött mindent, akkor tájékoztatjuk a CIA
igazgatóját. Ha szükséges, az elnököt is. - Jayre
pillantott. - Maga újságíró, de semmi körülmények között
nem szabad erről senkinek szólnia.
- Tökéletesen igaza van, uram. És ha nem haragszik, akkor
sem önnek, sem a tábornoknak sem.

A miniszter halványan elmosolyodott.

- Értem, Jay.

Valóban érted? - kérdezte magában Suzannah. Véget vetsz-e

ennek a dolognak? Mintha soha nem is lett volna?
Belenézett a miniszter szemébe, mintha a választ kereste
volna. De ő nem Archer. Ő nem látta a jövőt.

37.

Suzannah ott állt Trícia Fiore ágya mellett. Egy nap telt
el azóta, hogy - épp akkor, mielőtt az elfekvőbe
szállították volna - magához tért a kómából.

Suzannah fölállt és, megigazította a nő párnáját. A

nyakán a seb szépen gyógyult. De vajon ép-e az agya?

Nem tudhatta, nem akar-e Trícia megint felállni arra a

székre, hogy végezzen magával. És vajon együtt tud-e élni
a chippel vagy meg akar-e szabadulni tőle.

Odament az ablakhoz és kinézett. Hol lehet Archer? Most

már nyilván tudja, hogy Hastings emberei vadásznak rá -
hatalmukban akarják tudni, akár lezárják a programot,
akár nem. Tehát Archer nyilván bujkál.

- Helló! - szólalt meg ekkor Trícia.

- Hogy van, Miss Fiore?

A nő rápislogott, hunyorogva figyelte.

- Ó, maga az, dr. Lord. Maga segített a kísérletben.

- Igen.
- Dr. Gaspard mondta tegnap, hogy maga vágott le.

Suzannah bólintott.

Trícia egy ideig hallgatott, aztán felsóhajtott:

- Szörnyű dolgokat láttam.

Suzannah megfogta a nő kezét.

- Igen, tudom.

A tévében, amely eddig is halkan ment, éppen híreket

mondtak: "A Szövetségi Élelmiszeripari és Gyógyszerészeti
Intézet ma megtagadta a Lancaster-mikrochip széles körű
bevezetését - mondta a bemondó szenvtelen hangon. -
Miközben a sokak által csodásnak tartott eszköz számos
ember látását megjavította, a legutóbbi adatok azt
mutatják, hogy a lapka súlyos hallucinációkat, kóros
elmekórtani jelenségeket okoz egyes betegeknél. Ez a hír
nyilván elszomorít több ezer műtétre váró beteget. Mivel
azonban az eljárás kidolgozója három nappal ezelőtt egy
baleset során életét vesztette, nem sok remény látszik
arra sem, hogy a módszerrel tovább kísérletezzenek."

Suzannah kikapcsolta a televíziót.

- Hallucinációk - mondta Trícia mosolyogva. - Dr. Lord,

kiveszi ezt az ízét az agyamból?
- Nagy a valószínűsége, hogy megvakul.
- Nem érdekel - felelte a nő. - Vakon is tudok tanítani.
Vak gyerekeket. De így nem tudok élni... Nem látni akarom
az életemet, hanem élni. Segítsen, kérem!
- Jó, kiveszem.

Trícia felzokogott.

- Köszönöm, doktornő.
- Most mennem kell. Holnap megint meglátogatom.

Kint a folyosón nem tudta eldönteni, haza menjen-e

inkább, vagy menjen be az irodájába. A betegszabadsága
csak holnap jár le, Andrew temetése után.

Belépett az irodájába. Az íróasztalán ott állt a sok irat

és emlékeztető között a szobor, melyet Southfield
tábornok ott talált egy reklámszatyorban Andrew holtteste
mellett és odaadta neki a következő levélkével együtt.

"Drága Suzannah-m! Ne árulja soha el senkinek, hogy ez

egy Dugan-mű. És ne hagyja félbe a maga almás csendéletét
se! Ha rájön, hogy rossz, az a bölcsesség kezdete.
Szeretettel: Andrew"

Suzannah végighúzta az ujját a szobron. Formátlan,

valóban csúnya valami volt, de valahogy mégis
megnyugtatta. Vajon mit akart Andrew formázni belőle? Egy
emberfejet? Vajon mennyit kínlódhatott Andrew ezzel a
valamivel? És milyen öröme telhetett benne?

Suzannah a Washington-emlékmű felé kocogott, élvezte az

arcába csapó hópelyheket, amelyeket szinte nappali fénybe
borított az emlékművet megvilágító reflektorfény. Most
kétszer meg kell kerülje az épületet, akkor épp meglesz a
három mérföld, gondolta. Az egyik lépcsőre tette a
tenyerét, csinált néhány fekvőtámaszt. A vér felszaladt a
fejébe, s mintha kimosta volna onnét a fájdalmat, ami ott
gyülekezett egy nappal Andrew temetése előtt.

Semmi baj. Jay vele lesz. Ki fogja bírni.

Megkerülte az épületet, miközben Andrew járt az eszében.

Ahogy arról mesélt, hogy ez a hely mindig szerencsét
hozott neki. Fölnézett a tetejére és megszédült. Odafent
kapta Andrew a Sol című képe ihletét.

Hirtelen arra gondolt, hátha ott van az épületben még

most is valamennyi Andrew-ból. Az emlékművet éjszakára
zárják, gondolta, de ha tényleg van ott valami Andrew-
ból, akkor nincs az az ajtó, ami visszatarthatná...

Suzannah meglepve látta, hogy az egyik ajtó résnyire

nyitva állt. Valami furcsa borzongást érzett. Nyilván nem
Andrew van ott, hanem egy rendőr vagy a gondnok, esetleg
az éjjeliőr.

Hirtelen egy ötlete támadt. Mi lenne, ha bemenne, gyorsan

fölfutna a tetőre. Nincs a világon más hely ebben a
pillanatban, ahová jobban föl szeretne menni. Csak egy
pillantást vetne a városra - Andrew szemén keresztül.

Körülnézett, aztán beslisszant az ajtón. A levegő kicsit

dohos volt odabent. A liftet természetesen zárva találta.

- Helló, van itt valaki? - kérdezte.

Senki sem válaszolt. Megnyomta a lift gombját. Számított

rá, hogy nem fog működni. Elindult az egyik folyosón fel,
amelyet lánc zárt el a turisták elől. Csak a lépcsők
álltak előtte.

Hirtelen becsapódott a kapu.

Suzannah megdermedt, érezte, hogy lúdbőrös lesz. Archer

ott állt a kapu mellett.
- Tudtam, hogy idejössz - mondta a férfi hideg mosollyal.

A lány sikítani próbált, de nem engedelmeskedett a torka.

Hirtelen elgyengült a rémülettől.

- Andrew szellemét keresed? - kérdezte Archer.

Az arcáról eltűnt a mosoly. Gyűlölet villant a szemében.

A lépcső! - villant a nő agyába. Nem, ez egyértelmű
csapda lenne. Archer erős ember.

- Kérdeztem valamit - mondta Archer.

A nő dermedten meredt a férfira. Honnan tudhatta, hogy

Andrew-t keresi idebenn?

Mert Andrew mesélt erről még ott a cellában. Archer

nyilván ott hallotta.

De hogy tudta, hogy ma éjjel idejön...

Nyilván látta. És vajon azt látta-e, hogy meg fogja őt

ölni?

- Gyere ide, Suzannah.

A nő nem mozdult.

- Ha nekem kell érted menjek, az fájni fog.

Suzannah rájött, hogy jobb, ha odamegy. Mert akkor

közelebb van az ajtóhoz.

Odament és néhány méterre megállt a férfitől.

- Jó lány. Vedd le szépen a pólódat.

Levette és ott állt egy szál melltartóban.

A férfi ép arcfele elvörösödött. A lány megpróbált

elslisszanni mellette, de a férfi elkapta és magához
szorította. Nem kapott levegőt. A férfi lábát rugdalta,
de Archer csak nevetett. Egy pillanatra mintha
elvesztette volna az eszméletét, aztán érezte, hogy a
hideg padló nekifeszül a hátának. Kinyitotta a szemét,
egész látóterét a férfi torz arca töltötte el. A férfi
kezével a nadrágja után kotorászott. Megint megpróbálta
magát kiszabadítani. Archer erre a padlóhoz verte a
fejét.

Elvesztette az eszméletét egy pillanatra.

Amikor megint látott, észrevette, hogy Archer nem őt

nézi, hanem átnéz rajta. Vizionál! - jött rá. Megpróbált
kibújni alóla, de a férfi lába megfeszült, látomás közben
is tudatában volt annak, hogy ott van a lány. Ki kell
szabaduljak, míg véget nem ér a vízió!

Belefeszítette mindkét hüvelykujját Archer szemgödrébe.

A férfi felordított. Suzannah kiszabadult, de a férfi is

fölpattant és nekifeszítette a hátát az ajtónak. A kezét
az arcához szorította, aztán kinyújtotta az egyiket és
kitapogatta a villanykapcsolót.

Minden sötétbe borult.

A rémülettől elszorult Suzannah torka.

Látni ugyan nem lát ő sem, de legalább nincs közöttük

testi kontaktus. Csak távol kell magát tartsa a férfitől.
Valamikor csak jön majd valaki.

A férfi fölmordult.

- Te kurva, most megöllek!

A lány nem válaszolt, remélte, hogy a férfi beszélni fog.

Így legalább tudja, merre van. Lassan elindult a fal
mellett, örült, hogy nesztelenül haladhat futócipőjében.
Elbújt egy sarok mögé.

Archer hirtelen felnevetett. A lány beleborzongott.

- Látlak ám - mondta a férfi eszelős hangon. - Ó, milyen
szép is ez! Háttal állsz egy sarokban. A bal kezedet a
falon tartod.

Hallotta a férfi lépteit, megpróbált elfutni mellette, de

a férfi elkapta a haját és lerántotta a földre.
Fölpattant és futott tovább, aztán valamin átesett. A
lépcsőt elzáró láncon. Fölállt és elkezdett fölfelé futni
a lépcsőn. Egyik kezével a korlátba kapaszkodott, a
másikat maga elé tartotta. Archer nevetve ment utána.

- Nem menekülhetsz - szólalt meg. - Olyan tisztán látlak,

mintha nappal volna. Fáj a szemem, Suzannah. Vérzik is.
Szerintem neked is meg kell próbálnod, milyen érzés.

Suzannah újabb és újabb fordulókon rohant fölfelé. Archer

lépései pedig olyan ütemesen követték, mint egy metronóm.
Egyre csak beszélt hozzá, mondta, hogy mit fog vele
csinálni.

Aztán hirtelen, amikor férfi már egészen közel volt

hozzá, hirtelen megszűnt a hang.

A lány is megállt. Vajont megszűnt a látomás? Most már

Archer sem lát?

A férfi hangja nagyon közel szólalt meg hozzá.

Kétségbeesetten meresztette a lány a szemét, hogy valamit
lásson, de a sötétség úgy borította be, mint egy lepel.

- Látlak - szólalt meg Archer, de most jóval

bizonytalanabbul.

Minden erejét beleadva a lány a hang irányába rúgott. A

lába testet ért. A férfi felnyögött. Aztán a lány
hallotta, hogy valami nehéz test elzuhan, egyre
távolabbról hallotta a puffanást, majd ahogy egy csont
elpattan. Szörnyűséges hang volt, de valahogy most zene
Suzannah füleinek. A lány rohanni kezdett lefelé.
Valamiben elbotlott - egy karban, aztán meg lábban. Nagy
nehezen visszanyerte az egyensúlyát és rohant-rohant
lefelé. Elkezdett sikítani. Csak akkor fejezte be, amikor
kilépett a kapun a csodálatos fényárba.

Epilógus
Columbia Gardens temető, 1993. január 29.

Suzannah ott állt Jay mellett, tisztes távolban a lejtő

alján lévő sírgödörtől. Fájt a keze, amelyet lehorzsolt a
Washington-emlékmű lépcsőjén. A feje lüktetett, ahol
Archer a padlóhoz verte. Archer meghalt, a nyakát szegte
a lépcsőn.

Nem megy el az ő temetésére, gondolta.

A könnyein át látta a gyásznépet, ahogy ott álltak a sírt

borító baldachin alatt. Ott állt Grace Gorchakova, Andrew
ügynöke. Egy idősebb asszony, aki nagyon hasonlított a
férfihoz: nyilván Andrew édesanyja. Exneje, Darcy,
távolabb pedig a festő barátai. Mindenki lehajtotta a
fejét.

Jay megszorította a vállát.

- Őszinte részvétem, Suzannah. Nagyon jó ember volt, és

bátor.

Suzannah nekidőlt a férfinak és beszívta a szantálfa

arcvíz illatát. Olyan furcsán festett Jay sötét
öltönyben, fehér ingben. Igaz, a cowboycsizmája most is
megmutatta, honnan érkezett.

- Olyan csinos vagy - mondta a férfinak Suzannah.

- Azért ne nagyon szoktasd magad hozzá.
- Dr. Lord, Mr. Mallarnee?

Suzannah megfordult. Meglepetten látta maga előtt John

Hastings hadügyminisztert. Nem messze tőlük fekete állami
kocsi állt járó motorral. Az ajtaja nyitva, a sofőr a
volán mögött.

- Ne haragudjanak, hogy zavarok - mondta a miniszter -

de sejtettem, hogy itt találom magukat.
- Nem történt semmi.
- Dr. Fachet az informátorunk lett. Az ő segítségével
kiderítettük, kik vettek részt a programban. Meg kellett
persze egyeznünk a fickókkal, hogy a büntetlenségükért
cserében hallgatni fognak, de a programot beszüntettük és
minden résztvevőt nyugdíjaztunk. Dr. Fachet kiadta nekünk
az összes "szakértő" nevét, akin a műtétet elvégezte,
ezért bekapcsoltuk a szövetségi tanúvédő programba, új
nevet kap, új életet kezd majd valahol. Minden jel
szerint retteg Archer Montrosstól.
- De...
- Nem közöltük vele, hogy Montross halott -jegyezte meg
mosolyogva a hadügyminiszter.

Suzannah bólintott.

- Azt akarjuk, hogy műtse ki a chipet a "szakértőkből".

Fachet azt mondta hogy maga igen jó. Talán meg tudja
menteni a látásukat is. Persze, akármi is a kockázata,
meg kell tenni a dolgot.
- Mindent megteszek, miniszter úr.
- Ezzel tisztában vagyok. Sokkal tartozunk önnek,
doktornő. Majd még jelentkezem.

A miniszter visszament a kocsihoz, beült, és a limuzin

csikorgó kerekekkel meglódult.

A dombról a gyászolók kezdtek szétszéledni. Jay nem

moccant.

- Milyen furcsa - mondta. - Rengeteg embert láttam

meghalni. Ugyanannyi temetést láttam. Mégsem láttam
egyetlen temetési ceremóniát sem. A ceremónia pedig
nagyon fontos. Ezzel közlik a világgal, hogy valaminek
vége lett.
- Ilyen ceremóniának szánod a könyved is?

A férfi a lányra nézett.

- Igen. Elkezdtem írni... tényleg. Nem említettem volna?

A nő megszorította a férfi karját.

- Nem, te szeretetre méltó hóhányó.
- Hát, volt egy kis dolgunk.
- Volt.
- Hagytam, hogy megöljék azt a fiút. - Hirtelen könnybe
lábadt a férfi szeme.

A lány döbbenten nézett rá, aztán kezét kezei közé fogta.

- Mondd el.

A férfi mesélt. Amikor végzett, Suzannah érezte, hogy

bepárásodnak a szemei.

- Az a kék szemű férfi, arab ruhában, aki kiadta a

parancsot...
- Az egy "szakértő" volt - mondta Jay. - Közben rájöttem
már. Nem érdekes. De meg tudtam volna menteni annak a
gyereknek az életét.

Suzannah megszorította a kezét.

- Ilyen egy híres és bátor riporter - mondta a férfi

elfúló hangon. - Attól féltem... hogy engem is megölnek.
Mi a véleményed, Suzannah? Írjam bele ezt is a könyvbe?
- Figyelj ide, Jay. Hogy féltél, annak semmi köze nincs
ehhez. Ha lehetséges lett volna emberileg, akkor
megmented azt a fiút.
- De honnan tudjam, hogy így van-e?
- Onnét, hogy ismered magad annyira, mint amennyire én.

A férfi elfordította a fejét.

- Megpróbáltam megmenteni. De nem kellett volna olyan

gyorsan feladni.

A lány kihallotta a férfi szavaiból, hogy megkönnyebbült.

Ez már elég. Elmondott neki valamit, amiről úgy gondolta,
sohasem lesz képes elmondani senkinek. Kimondta és nem
szakadt le az ég. Most aztán már ő is tud neki segíteni,
hogy a férfi megbocsásson magának.
Végre közel engedte magához.

Vége

A nyár, az ősz és a karácsony mesekönyv szenzációja

gyerekeknek!

Danielle Steel: Martha legjobb barátnője

Danielle Steel az utóbbi egy-két esztendőben a magyar

könyvpiac egyik legsikeresebb szerzőjévé vált. Regényeit
főleg az olvasó nők kedvelik. Emlékezetes sikert aratott
nálunk is a Váratlan szerelem, az Ékszerek, a Hazafelé,
az Erőszakkal vádolva, az Emlékezés... és az összes többi
könyve.
Danielle Steelt az egész világon kedvelik, könyvei eddig
tizenkilenc nyelven jelentek meg. Magyarországon eddig
kevesen tudták, hogy a közszeretetnek örvendő írónő
kilencgyermekes családanya.
Azokat a lazán összefüggő mesekönyveket, amelyeket
hamarosan sorra megjelentet kiadónk, saját felcseperedő
gyermekeinek írta.
Minden könyv azonos, ízléses kiállítású, körülbelül
harminc-harmincöt oldalas, minden oldalon egy vagy két
színes képpel.
Az első könyv címe: Martha legjobb barátnője.
A sorozat következő kötetei:
Martha új papája
Martha új iskolában
Max megszökik
Max papája kórházba megy
Max új babája