Juhász Árpád

AZ INKÁK FÖLDJÉN
Menekülés Huarazból

Háttér Lap- és Könyvkiadó Budapest, 1990

A felvételeket a szerző készítette

A borítót a szerző felvételeinek felhasználásával Gregor László tervezte

A borítón
Macchu Picchu romvárosa

© Juhász Árpád

ISBN 963 7403 58 2

Felelős kiadó: dr. Kiss Ernő

Felelős szerkesztő: Nagy Zoltán
Műszaki vezető: Lantos Kálmán
Műszaki szerkesztő: Gregor László
Kiadványszám: 1989/012
Terjedelem: 8,22 (A/5) ív + 32 oldal melléklet
90/4368 Franklin Nyomda, Budapest Felelős vezető: Mátyás Miklós igazgató
Tartalom

Beköszöntő.......................................................................... 7
Huaraz, 1988. október ........................................................ 11
Az Andok hegyláncai közt ................................................. 11
A katasztrófák földje ........................................................... 13
A Huascaran Nemzeti Park ................................................. 16
Tűzhányók és mélybeli gyökereik ………………………. 19
Vissza Huarazba ................................................................. 20
Chavin, a több mint 3000 éves kultúra . . . . 23
A Churup-tengerszemnél .................................................... 28
Fel a Huascaranra ............................................................... 30
Búcsú a Cordilleráktól ........................................................ 34
Oázisok a parti sivatagban ................................................. 40
A hideg vizű trópusi óceán ................................................. 41
Oroszlánfókák és guanómadarak ........................................ 43
A titokzatos „Kisfiú" és leánytestvére . . . . 45
Totoralovasok ..................................................................... 48
Agyagvárosok és agyagpiramisok ...................................... 50
A chimu mérnökök remekművei ......................................... 53
Tv-stábbal az évtized régészeti feltárásánál . . 56
Találkozás Thor Heyerdahllal ............................................ 61
Elsüllyedt szigetek a Csendes-óceánban . . . 63
A Nazca-fennsík gyalog és madártávlatból . . 65
A nazcák kábítószere: a szentpéter kaktusz . 69
A múmiák és torzított koponyák kultúrája . . 73
Kőkolosszusok az inka korból ............................................ 75
Az úszó szigetek indiánjai .................................................. 80
A vulkánok városa ............................................................. 83
Menekülés Huarazból ......................................................... 87
Beköszöntő

Peru lenyűgöző és megszokhatatlan ország. Az Andoknak az óceán partján

félelmetes falként emelkedő vonulatai választják el a sivatagot az őserdőtől, az
oázis-civilizációkat a magashegységi kultúráktól. A természet is rendkívüli, a
közép-európai ember számára különösen. Itt minden ellentmond annak a
sablonos képnek, amelyet a trópusokról az iskolai földrajzkönyvek alakítottak ki
bennünk. Itt hideg a tenger és kopár a part, csak a folyótorkolatoknál van élet a
sivatagban. A hegyek - Egyenlítő ide vagy oda - j égsapkát viselnek, olyanok,
mint a mesék szikrázó üveghegyei. A földek szegények, s az indián családok
többsége csak a legszükségesebbeket tudja előteremteni magának. Ugyanakkor
Peru ősi népeinek, a mochikáknak vagy a chimuknak gazdagságát felbe-
csülhetetlen értékű aranykincs bizonyítja. A fennmaradó jelentésekből tudjuk,
hogy a spanyolok az inkáktól rabolt aranyat hajók ezreivel szállították át
Európába.
Hová lett az egykori gazdagság? Peru 20 millió lakosának ma hatvan
százaléka munkanélküli. A hatmilliós Lima peremén tető nélküli gyékényviskók
tízezrei állnak, a néhány négyzetméteren tíztagú családok élnek víz, WC, villany
nélkül. A hegyi indián parasztok ma sokszorta szegényebbek, mint fél évezreddel
ezelőtt voltak. Ebből következően Peruban igen rossz a közbiztonság, ma már a
közlekedési rendőrök is golyóálló mellényt viselnek. Mindennaposak az ország
egész közlekedését megbénító sztrájkok és sok a fegyveres rablás. Az inflációval
nem lehet lépést tartani.
Aki Peruba akar utazni, annak ezekkel a nehézségekkel számolnia kell.
Ugyanakkor Peruba páratlan régészeti szenzációk is csalogatják az embert. Elő-
ször is az 1987-1988-ban feltárt Sipan. Megbolygatatlan sírokból még soha
ekkora aranyleletet nem vehetett régész a kezébe! E kincsekre egy sírrabló tragé-
diája hívta fel a figyelmet, aki az agyagpiramisban kutatva egy mély kamrába
esett és szörnyethalt. A kincskeresők - huaquerók - száma tízezrekre rúg. Az
illegális aranyleletek sok tízezer dollárért kelnek el a feketepiacon. Megtörténik,
hogy - ha a rendőrség nem lép idejébe közbe - buldózerekkel túrják fel a régi
vályogépítményeket.
Sipanban tudományos módszerekkel tárták fel az agyagpiramisokat.
Amikor a „nagy lelet"-et megtalálták, ott csontváz csontváz mellett feküdt,
hierarchikus rendben. Középen volt a „Moche úr", aranydíszekkel felcicomázva,
körülötte a szolgálók, akiknek még a lábát is levágták, nehogy hűtlenül elhagyják
gazdájukat a túlvilágon. Az egyik éppen akkor feltárt sírt - a csontváz körül csak
úgy szikrázott az arany - a világon nekünk sikerült először lefilmezni.
A lambayequei múzeum páncéltermében aranytól roskadoznak a vitrinek.
A környékről korábban is rengeteg aranylelet került a múzeumba, nagyjából a mi
államalapításunkkal egyidős kultúrából, amely a moche és a chimu korszak közé
ékelődik. A sipani lelet idősebb. Az új aranytárgyakat a páncélterem sarkában
egyetlen vitrinben állították ki, a többi az Egyesült Államokban van, hiszen a
feltárást a National Geographic Society - a világszerte ismert népszerű földrajzi
magazin gazdája - finanszírozta.
A közeli Tucuméban még huszonhat érintetlen agyagpiramis vár feltárásra.
A vállalkozást a világhírű Thor Heyerdahl menedzseli. Néhány száz méterre a
kezdődő ásatástól házat épített magának, ablakából napkeltétől napnyugtáig
láthatja kedvenc huacáit (így hívják az agyagpiramisokat).
De a régóta ismert lelőhelyek és kultúrák számos megoldatlan és
nyugtalanító kérdést vetnek fel. Valóban földönkívüli látogatók hagyták-e hátra
emlékeiket Nazca kősivatagában? Miként voltak képesek a vasat sem ismerő
inkák azoknak a gigászi építményeknek a megalkotására, amelyek Cuzcótól
Machu Picchuig az inkák szent völgyében sorakoznak? Lehet-e hinni a preinka
kerámiáknak, amelyek évszázadokkal a spanyol hódítók megjelenése előtt japán,
néger vagy más elképzelhetetlenül távoli embercsoportok arcvonásait őrizték
meg Dél-Amerikában? S milyen összefüggés lehet az egyes fejlett preinka
civilizációk pusztulása és a természeti katasztrófák között?
Magam, geológusként, elsősorban erre az utóbbi kérdésre kerestem választ
Peruban. Először egy hegymászó expedíció tagjaként jártam be a perui Andok
5000 méteres régióit, hogy egy új elmélet ismeretében pillanthassak be a
természet boszorkánykonyhájába, ahol szinte szemünk előtt vajúdnak a hegyek.
Az utóbbi években az Andok a geológiát forradalmasító lemeztektonikai elmélet
iskolapéldája lett. A földtudományok történetében először sikerült egyértelmű
választ adni arra, hogy milyen összefüggés van a földrengések, a vulkánkitörések
és a hegységek születése között.
Ötezer méteres magasságban persze nincsenek sétautak. Gleccserek,
morénak nehezítik a hegymászó útját, a gránitszirtek jó része csak jéghasadékok
kusza szövevényén át közelíthető meg. Itt egyedül nem sokra megy az ember, ide
már társak kellenek. 1986-ban tizenegy hegymászó társaságában keltem útra.
Legtöbbjük bebarangolta már a Föld számos magashegységének, az Alpoknak, a
Kaukázusnak, a Pamírnak és a Himalájának a gerincét. Dékány Péter, Ozsváth
Attila, Vörös László résztvevői voltak az első magyar Himalája-expedíciónak is,
amely 1983-ban az indiai Satopant meghódítására indult, s a csúcsot csak a
rendkívüli havazás miatt nem érhették el. Vörös László és Csikós József 1985-
ben a Himalája 7893 méteres Himalchuli nevű csúcsára jutott fel. Szomorú
expedíció volt ez, mert két társuk eltűnt a viharban. Piroska, Vörös László
felesége a Pamírban, Szabó László és Csíkos József 1985-ben a Himalája 7893
még a Pamírban és a Kaukázusban szerzett jelentős magashegységi tapasztalatot.
Babcsán Gábor, a csoport legfiatalabb tagja, a bouldernek nevezett új hegymá-
szótechnika legjobb magyar képviselője. Szendrő Szabolcs teljesítménye és
emberi tartása példa lehetne a világ minden hegymászója számára, ha a világ
egyáltalán tudna róla. Szabolcs ugyanis fiatalon elvesztette egyik lábát, s azóta
műlábbal járja, helyesebben mássza a hegyeket. Az Andokban a Pisco jégfalát
győzte le Babcsán Gábor társaságában (később az alaszkai McKinley csúcsára,
majd a Garhwal-Himalája hatezreseire is feljutott.) Pétervári Gábor, a
hegymászószövetség titkára, nemcsak hegymászóként volt társam, hanem mint
rádiós, hozzám hasonlóan vonzódott a különleges inka és preinka kultúrákhoz, a
régészet fantasztikus felfedezéseihez.
Másodjára - 1988-ban - egy televíziós forgatócsoport tagjaként léptem Peru
földjére, hogy kameránkkal rögzíthessük az inkák előtti ősi civilizációk titkait. E
második látogatás alkalmával valósággal belecsöppentünk egy indián
parasztfelkelés kellős közepébe. A 3000 méter magasan fekvő Huarazt - ahol
támaszpontunk volt - több ezer, kövekkel és botokkal felfegyverkezett felkelő
vette körül, a Santa folyó völgyében vezető egyetlen országutat sziklákkal, fa-
törzsekkel barikádozva el. Úgy kellett menekülnünk innen, mint a háborús
kalandfilmekben; kúszva, kövek alatt lapulva. És ugyancsak fellélegeztünk, ami-
kor egy kimustrált öreg repülőgépen búcsút vehettünk az Andok jégsapkás
csúcsaitól.
Könyvem e két látogatás élményeit és ismeretanyagát tömöríti képekbe és
szavakba.

A Szerző
Huaraz, 1988. október

Minden kezdet nehéz

A huarazi rendőrkapitány szögletes arcú, kemény ember.
Kicsit teátrálisan hordozza végig rajtunk a tekintetét.
- Szóval filmezni akarnak a hegyekben? - kérdezi. - A legrosszabb
időpontot választották . . . Holnapután országos sztrájk lesz Peruban, s az ilyesmi
itt nálunk, a hegyekben életveszélyes is lehet. Rossz előjelekkel már a múlt héten
is találkoztunk. Megszaporodtak a rablások, terrorakciók. Egy német turista-
csoportot a Chavin felé vezető úton támadtak meg, a hágó közelében.
Mindenüket elvették, még a mikro-buszukat is. De nem tudtak vezetni, s a busz
lezuhant a hegyoldalon, és az egyik bandita meghalt. Tudják mit csináltak vele a
társai? Kövekkel a felismerhetetlenségig összezúzták az arcát, nehogy
azonosítani tudjuk. Mindenesetre holnap adok önök mellé kíséretként két
rendőrt, de civilruhában. Nem akarjuk izgatni a hegyi indiánokat. Sokszor csak
azért támadják meg embereinket, hogy fegyverhez jussanak. De holnapután -
október 13-án - ne mozduljanak ki Huarazból, lehetőleg még az utcára se
menjenek ki. Majd meglátjuk, milyen lesz a sztrájk után a helyzet, akkor térjünk
vissza a további programokra.

Az Andok hegyláncai közt

Huarazban két évvel korábban - 1986-ban - jártam először, egy hegymászó

expedíció tagjaként. Peruban akkor feszült volt a politikai helyzet, sőt a
rendkívüli állapotot is elrendelte a kormány, de ez a hegyi városka akkor a béke
szigetének tűnt. A világ minden tájáról érkeztek ide hegymászók, a főutcán több
bakancsos, hátizsákos „gringót" lehetett látni, mint helybelit. (Az indiánoknak
minden fehér gringo. Ugyan honnan tudták volna rólunk, hogy egy kis európai
ország a hazánk, nem pedig az Egyesült Államok . . . )
Egy kis topográfia, azaz helyrajz kezdőknek és haladóknak
Huaraz a Santa folyó partján épült, abban a völgyben, amelyik elválasztja
egymástól a perui Andok két ellentétes karakterű hegységét, a jégsapkás Cordil-
lera Blancát és a valamivel alacsonyabb, komor, kopár Cordillera Negrát, azaz a
Fehér-, illetve Feketehegységeket. Előbbi a Föld legszebb trópusi hegysége,
harminc csúcsa emelkedik hat kilométer magasságba, jóval az örök hó határa
fölé. A hegymászók paradicsoma, valóságos meseország, sziklacsipkés
gerincekkel és hasadékokkal szabdalt gleccserekkel. A napfényben a jégcsúcsok
szinte áttetszően ragyognak, olyanok, mint gyermekkorunk meséinek üveg-
hegyei. A Fekete-hegységet viszont minden józan életű hegymászó elkerüli.
Riasztóan szürke kő világ ez, magashegységi sivatag, jégsapkák, következés-
képpen olvadékvizek nélkül. Az esőt hozó felhők mindig keletről, a brazíliai
őserdők felől érkeznek, felemelkednek az Andok keleti hegyoldalain és lerakják
csapadékterhüket. Mire elérik a Csendes-óceán partján húzódó vulkáni
láncolatot, teljesen szárazak. Ott nincs eső, nincs növényzet, maga a tengerpart
pedig több ezer kilométer hosszúságban kietlen sivatag.
Az a furcsa, hogy a hatalmas dél-amerikai kontinens vízválasztója itt fut
végig a Cordillera Blanca gerincén, légvonalban mindössze 100 kilométerre a
Csendes-óceántól, de a jéggel borított csúcsoktól keletre minden vízfolyás már
az Amazonasba, s így az Atlanti-óceánba igyekszik.
Nem volt ez mindig így. Néhány száz millió évvel ezelőtt még nem létezett
az Andok, Dél-Amerika pedig része volt egy óriási déli szuperkontinensnek, a
Gondwanának, amely magába foglalta Afrikát, Ausztráliát, Antarktiszt, Arábiát,
sőt Indiát is. Ekkortájt a mai Amazonas őse még nyugat felé, a Csendes-óceánba
szállította a trópusok tengernyi csapadékvizét. Ez a helyzet Dél-Amerika
különválásával és az Andok kiemelkedésével változott meg, mert a hegyek útját
állták az Ős-Amazonasnak.

Még a hegyeknek sem könnyű

Az Andok felgyűrődése - a legújabb kutatások szerint - a Csendes-óceán

aljzatának mozgására vezethető vissza. Távol Dél-Amerika partjaitól húzódik a
kelet-csendes-óceáni hátság, középvonalában hatalmas „sebhellyel". E hasadék
mentén válik ketté az óceán aljzata, s évente 16-18 centiméteres átlagsebességgel
távolodik jobbra és balra. A hasadékvölgyben vulkánok és hévforrások
működnek két-három kilométerrel a víz felszíne alatt. A hátságtól keletre mozgó
óceáni aljzatdarabkát az egykori ősi perui népről nevezték el Nazca-lemeznek.
Lemeznek, hiszen hosszúsága vízszintes irányban ezer kilométerekben mérhető,
míg az óceáni aljzat vastagsága a száz kilométert sem éri el.
A Nazca-lemez - nekiütközve Dél-Amerika partjainak - „alábukni"
kényszerül. Az alábukás kezdetét a Peru és Chile partjai előtt húzódó
mélytengeri árok jelöli ki. A lemez -150-300 km közötti mélységben - kezd
megolvadni, ez az olvadék tör felszínre az Andok hósapkás tűzhányóiban. Ezt a
mozgást fantasztikus energiájú földrengések kísérik, s mivel a teljes olvadás csak
700 kilométeres mélységben következik be, egyes rengések ilyen rendkívüli
mélyről indulnak pusztító útjukra.

A katasztrófák földje

A Cordillera Blanca településeit elpusztító 1970-es földrengés-katasztrófát is a

Nazca-lemez ütközése váltotta ki.
A földrengés május 31-én délután tört Perura, s néhány perc alatt 80 ezren
haltak meg, egy részük úgy, hogy a menekülésre még gondolni sem tudott. Ez
volt az amerikai kontinenseknek legtöbb emberi életet követelő természeti
katasztrófája. Bár a földrengés epicentruma a partvidéken volt, legszörnyűbben,
legpusztítóbban a hegyek között hatott. A Santa folyó völgyének legnagyobb
városa - Huaraz - 90 százalékban elpusztult. Ebben a városban 30 ezer ember, a
lakosság fele halt meg. A földrengés mindössze 50 másodpercig tartott, de az
első, rettenetes erejű lökést még azon az éjjelen 64 utórengés követte.

A temető a kövek alatt van

Ha lehet, még tragikusabb volt a Huaraztól északra fekvő Yungay városka

pusztulása. A földrengés hatására ugyanis a Huascaran északi csúcsáról 10-15
millió köbméterre becsült kőzettömeg szakadt le, és a hatalmas gránittömbök
mintegy 3 millió köbméternyi jéggel, valamint a talajjal keveredve elképesztő
sebességgel zúdultak alá a völgybe. A lavina sebességét 200-300 km/óra
közöttinek becsülték. A kőzet- és jégtörmelék nagyobb része egy mellékvölgyön
át száguldott alá nyugati irányba, az egykori Ranrahirca nevű település felé,
amelyet nyolc évvel korábban egy csaknem hasonló lavina a földig lerombolt.
Attól a katasztrófától Yungay városa az úgynevezett délkeleti sarkantyú révén
akkor megmenekült. Az 1970-es kőáradat azonban itt nem állt meg, átcsapott
ezen a sarkantyún, továbbzúdult a Santa völgyében északi irányba, csaknem 65
kilométeres utat téve meg. A Yungayt elpusztító jeges kőfolyam a főáradatnak
csak egy mellékága volt, amely a völgyből valósággal átrepült egy 200 méter
magas hegyháton, s úgy zuhant rá a városra. Yungayban 18 ezren nyugszanak a
megbolygatatlan kőtörmelék alatt. Mindössze néhány százan maradtak életben,
akik ekkortájt a temetőben, vagy a szemközti hegyoldalon voltak. A temetőt
érintetlenül hagyta a lavina. Azóta oda egy óriási fehér Krisztus-szobrot
állítottak. Az új település északabbra épült fel, kívül a veszélyeztetett övezeten.
A Huascaran északi oldalán levő L'langanuco nevű völgyben - két tó között
- az idő tájt éppen egy csehszlovák expedíció táborozott. Bár ezt a völgyet és a
tavakat a kőfolyam elkerülte, de egy kisebb lavina errefelé zúdult alá. A
hegymászó csoportból senki sem maradt életben. (A völgy, melyet Quebrada
L'langanucónak hívnak, a geológiai közelmúlt jégkori óriásgleccsereinek
hatására alakult ki. Közel négyezer méteres magasságban elhelyezkedő festői
tavai az Alpok jégkori gleccsertavaihoz hasonlítanak.)

Indulás Limából 1986 augusztusában

Mi augusztus közepén indultunk el Limából, a hegymászószezon vége felé.

Az Andoknak ezen a részén júniustól szeptember közepéig tart a száraz évszak, a
hegymászásra csak ekkor van lehetőség. Az akkori augusztus ráadásul
szokatlanul hideg és szeszélyes volt, az egy-két napig tartó szép időt három-
négynapos felhős, viharos periódusok váltották fel, megnehezítve, és veszélyessé
téve a hegymászást.
A Cordillera Blancára igyekvő hegymászók többnyire Huarazban
gyülekeznek, amely a földrengés után nagyobb város lett, mint annak előtte volt.
A város 3 ezer méter tengerszint feletti magasságban van, kellemes, szubtrópusi
klímájú. Ezekben a hónapokban, amikor Limát tartós köd üli meg, itt többnyire
ragyog a nap. A település építészetileg szedett-vedett benyomást kelt, a modern
épületei mellett meghúzódó szegényes viskóival. Sok, többnyire egyszerű
turistaszálló várja a látogatókat. A helybeliek nem szívesen beszélnek a
földrengésről. A Hostel de los Andesben is csak általánosságokat mondott a tu-
lajdonos unokaöccse, s néhány közhely-mondat után nem beszélt többet a
tragikus délutánról.
 Huaraz tele van kisebb-nagyobb utazási irodákkal, hegymászó
felszereléseket árusító üzletekkel. Piaca óriási, indián árusok kínálják ezerféle
portékájukat. A nyárson sülő malacot kóbor kutyák nyalogatják, a higiénia és a
bűz elrettentő.
Béreltünk egy kis teherautót, azzal indulunk Yungayon át a már említett
L'langanuco-völgybe. Szinte minden faluban fúvószenekarok vonulnak,
templomi zászlókat, szentképeket hordozva, itt alig van olyan nap, amikor ne
lenne valamiféle körmenet, egyházi felvonulás. Időnként igazoltatnak (Peruban
akkor még tartott a rendkívüli állapot). A távolsági buszokon fegyveres kíséret
utazik, tartva a Fényes-ösvény, vagy egyszerűen a rablóbandák támadásaitól. A
Fényes-ösvény harcosaival szerencsére nem találkoztunk. A gerillamozgalom
központja délebbre van, Ayacucho környékén.

Kirándulás Yungayba

Yungay előtt fiatal erdővel benőtt kőtengerhez értünk. Itt volt Ranrahirca,
amelyet 1962. június 10-én söpört el a lavina. A 3 millió köbméternyi jég és
kisebb részben kőtömeg akkor is a négy kilométerrel magasabban levő
Huascaranról szakadt le. Négyezren nyugosznak a kövek alatt. Ezt a lavinát
kivételesen nem földrengés indította el, hanem a nagy hőmérséklet-ingadozás,
amely itt a trópusokon szélsőséges esetben az 50°C-ot is eléri. Az állandóan
váltakozó olvadás és újrafagy ás felaprózza és instabillá teszi a jégtömeget.
Éjszakánként mínusz 20 fokra is lehűl a levegő. A Huascaran két csúcsa közötti
nyeregbe csupa ház nagyságú jégtömb között vezet a mászóút. Szerencsére amíg
ott voltunk, egyetlen jégtömb sem szakadt a nyakunkba mászás közben. Két
héttel később azonban, amikor a nyereg alatt táboroztunk, egy német hegymászó
csoport tagjai közül többen súlyos fejsérülést szenvedtek, s a lehulló jégtömbök
miatt állandó életveszélyben voltak.
A ranrahircai sziklatemető után értünk a yungayi tömegsírhoz. Döbbenetes
érzés fogott el bennünket, hiszen a lábunk alatt 18 ezer holttest porlad - immár az
idők végezetéig, tehetném hozzá bibliásan - temetetlenül! A régitől mindössze
egy kilométerre fekvő új Yungay ma is valamiféle ideiglenességet tükröz. A
műút innen indul a L'langanuco-völgy felé, egyre újabb és újabb kanyarokkal. A
kőtörmeléken már földet művelnek, az indián parasztok dolgoznak a tenyérnyi
hegyi kertekben. A talajmozgásoknak eukaliptuszfák ültetésével igyekeznek
gátat vetni. Ez a gyorsan növő, sudár fa teljesen átvette az őshonos fafajok
helyét.

A Huascaran Nemzeti Park

Felfelé haladva egyre szűkebb lesz a völgy, végül függőleges sziklafalak közé
ékelődik. Ez a Huascaran Nemzeti Park határa. A turistáknak minden itt töltött
nap után borsos árat kell fizetni. A nemzeti park létesítésének gondolatát már
1960-ban felvetette César Morales Arnao perui újságíró és hegymászó, valamint
egy politikus, Augusto Guzman Robles. Furcsa módon az 1970-es katasztrófa,
amelynek során a vidék a nemzetközi érdeklődés központjába került, mozdította
elő a természetvédelem ügyét. 1975 júliusában nyilvánították szigorúan védetté a
Cordillera Blanca 4000 méter fölötti régióit, a hegylánc északi végén levő
Nevada Champara kivételével. A védett terület óriási, több mint 3400 km2.
Széleit sárga PNH betűk jelzik a sziklákon, ahol az autóval is járható utak
belépnek a park területére.

Gleccserek, tehenek, madarak - nemzeti park Andok-módra

A települések egyébként több helyen megközelítik a nemzeti park határát, hiszen

egyes falvak 3600 méter magasságra is felkapaszkodnak. Sok magányos indián
család pedig még ennél is magasabban, a völgyek 4000 méter feletti szakaszán él
állattenyésztésből. Legelésző szarvasmarháikat még 4500 méter magasságban is
láttuk a nemzeti park füves részein. Az állattenyésztés miatt a víz 4000 méter
felett is csak forralva iható.
A L'langanuco-völgyben két festői gleccsertó mellett kapaszkodik tovább a
műút, a tavak színe valóban haragoszöld. Elsekélyesedő szegélyükön százával
sorakoznak a vízimadarak. A tavak felett rakodtunk le a teherautóról, innen csak
gyalogösvény vezet tovább az 5800 méter magas Pisco-csúcs tövébe. A ritka
levegő miatt nagyon nehéz a felfelé haladás, bár a csoport nagyobb része olyan
hegymászókból áll, akik a közelmúltban a Himalájában és a Pamírban 7000
méter felett járva jól aklimatizálódtak.
A bemelegítés: 6000 méter

Útközben csodálatos a kilátás, az egyik oldalon a Huascaran

alacsonyabbik, 6655 méteres északi csúcsa ragyog ránk a kora délutáni szikrázó
napsütésben, a keleti oldalán leszakadó L'langanuco-gleccserekkel, s a
szomszédságában a 6354 méteres Chopicalquival. Északkelet felé a 6112
méteres Chacraraju borotvaéles jéggerince zárja a láthatárt, északnyugatra pedig
a négycsúcsú Huandoy amfiteátrumszerű homorú jégfala. (Mind a négy csúcsa
magasabb 6000 méternél.) A legmagasabbik 6395 méter. A Piscóra tett be-
melegítő túra után erre a hegymászó szempontból nehéz csúcsra ketten jutottak
fel csoportunkból, a már Himalájában is járt Dékány Péter és Ozsváth Attila.
A Huandoy jégfaláról szinte minden percben robbanásszerű zajjal hatalmas
jégtömbök szakadnak le. A szétporladó tömböket aztán a gleccser veszi hátára. A
jégfolyam felszínét teljesen befedik az oldalfalakról aláhulló kőzettörmelékek. A
törmeléksávok - az oldalmorénák - legalább 100-200 méterrel magasodnak a
gleccser felszíne fölé. Ezeken át kanyarog egy kőbábukkal jelzett „ösvény" a
Huandoy és a Pisco közötti nyereghez. A kőtörmelék állandó mozgásban van az
alatta levő jég repedezése, omlása miatt. Már egészen hozzászoktunk az időnként
mellettünk leszakadó domb nagyságú, kővel kevert jégtömbökhöz. Félelmetes,
kísérteties világ ez.
5100 méter magasan táborozunk, egy kis szürke gleccsertó mellett. Este
látogatónk érkezik, egy sakálfarkas kuncsorog a tábor körül, ételhulladékot ke-
res. Kisebb termetű, mint rokona, az európai farkas, a farka azonban akkora, s
olyan lompos, akár egy rókáé. Egy másik élőlény is élénk érdeklődéssel kísér
bennünket: a viszkacsa. Ez az apró emlős állat mulatságosan mozog a kőtömbök
között. Magunk között csak nyukusnak tituláljuk, mert feje és fülei a nyúlra, s a
farka a mókusra emlékeztet bennünket. (Hivatalos magyar elnevezése szirti
nyúl.) Rokona a sík vidéken élő pampaszi nyúl, amelyet a mezőgazdasági te-
rületeken szervezetten és következetesen irtanak. A pampaszi nyúl sík vidéken
föld alatti labirintusokat váj magának, s ha ezek beomlanak, a lovak könnyen
megsérülhetnek. Itt a magasabb régiókban viszont a légynek sem árt ez az
állatka. Kedves figura, amint rákiáltunk, esetlen ugrásokkal tűnik el a szürke
kőtömbök között.
Egy kis geológiai egyszeregy és földrengéstan

A kövek döntő többsége gránit. (Ez a kőzet alkotja az úgynevezett gyűrt

hegységláncok magját, és csak akkor kerül a felszínre, amikor a kiemelkedés
után a több kilométer vastag üledékburok lepusztul.) A Cordillera Blanca legtöbb
csúcsa gránitból, vagy az azzal rokon gránitgneiszből áll; az üledékes palaburok
maradványai többnyire a hegység peremén, a folyóvölgyek alsó részeiben
ismerhetők fel.
Tűzhányók és mélybeli gyökereik

A helyszíni megfigyelések egyébként mindig rádöbbentik a szakembert, de még

a laikust is, hogy a tudomány által alkalmazott modellek többnyire szegényes
egyszerűsítések a természet ezerarcú jelenségeihez mérten. A Dél-Amerika
csendes-óceáni szegélyén húzódó hegységrendszer ugyanis korántsem egységes
szerkezetű, s bár végeredményben két eltérő láncolat csaknem mindig
felismerhető (az egyik a hegységképződést megelőző tengeri korszak üledékeiből
keletkezett gyűrt hegységlánc, a másik az alábukó óceáni lemez részleges
megolvadásából keletkezett vulkáni vonulat), a gyűrődések térben és időben
keverednek a magmás folyamatokkal, sőt már általában a térrövidülést
eredményező úgynevezett kompressziós időszakban is keletkezhetnek szétnyíló
hasadékok. Éppen ezek nyitnak utat a felfelé hatoló magmás olvadékoknak.
A földrengések is a szétnyíló, táguló törések mentén pattannak ki. Ez arra utal,
hogy bár a hegység szélei még közelednek egymáshoz, de a központi
hegységtömeg kérge már szétnyílt. A Cordillera Blanca nyugati oldalán számos
helyen láthatók azok a törések, amelyek mentén a szétömlő kéregtömbök
lezökkentek, nyilván mindenkor földrengések kíséretében.
A Cordillera Blanca alatt a földkéreg rendkívüli módon megvastagodott,
amiben a Csendes-óceán felől érkező Nazca-lemez részleges megolvadásából
származó magmás tömegek játszhatják a főszerepet, de maga a torlódás, a
kéregrövidülés is okozhat(ott) bizonyos mértékű vastagságnövekedést.
Mindenesetre a Cordillera Blanca gyűrt kőzettömegei a korábbi drasztikus
térrövidülés bizonyítékai. Csak a csendes-óceáni partot szegélyező Cordillera
Negra - annak is főleg a nyugati oldala - épül fel döntően vulkáni kőzetekből.
A Cordillera Negra főleg andezites kőzetekből álló hegylánca szürke és
egyhangú a Fehér-hegységhez képest. A vulkáni vonulatot áttörő völgyeket
kísérő kőzettömegek elképesztő mennyiségű olvadékról tanúskodnak. Errefelé
azonban hiányzanak a ma is működő vulkánok jellegzetes kúpjai.
Bármilyen lenyűgöző legyen is a felszíni vulkáni kőzetek tömege, a mélyben
rekedt magmás kőzettestek az úgynevezett batolitok méretei még jelentősebbek.
A partvidéki batolitok 200 kilométer szélességben, 1600 kilométer hosszúságban
húzódnak a kontinens szegélyén. Ebben a pasztában számuk megközelíti az
ezret. Koruk - a radioaktív kálium-argon meghatározások szerint - rendkívül
széles sávban szóródik, a legidősebbek százmillió évesek, a legfiatalabbak kora
12 millió év. (Ez a földtörténeti középkor kréta idejétől a fiatal harmadkorig tartó
időszak.) E tág időkereten belüli különösen intenzív hegységképződési
eseményeket inka, illetve kecsua szakasz néven különítik el.
Ahhoz, hogy az Andok eredeti tengeri üledékeit is tanulmányozhassuk, a
hegység peremére kell menni, avagy a lealacsonyodó gerincszakaszokhoz. Itt jól
láthatók a meredek helyzetbe préselt üledékek, amelyek gyakran szénrétegeket is
tartalmaznak. Ezeket a csaknem függőlegesen álló, vékony, de jó minőségű
széntelepeket az indián bányászok akrobatikus ügyességgel fejtik. Ha az ember a
hegyláncok keleti oldalán fekvő ősi kultúrák emlékeit keresi fel, akkor nemcsak
a szénbányászok emberfeletti munkáját tapasztalhatja meg, hanem egyúttal a
hegységképződési folyamatokat is.
A terjedelmes hegyláncolat bő lehetőséget nyújt a jelentős gleccserek
kialakulásához, ellentétben például a kúp alakú afrikai, egyenlítői óriás-
vulkánokkal, amelyeknél a gleccserek tápterülete jelentéktelen nagyságú.
Egyébként a pleisztocén jégkorban az Andok hegyláncaiban is sokkal - 600-800
méterrel - mélyebben húzódott az örök hó határa, a gerincrégiót összefüggő
jégpáncél borította, és a gleccserek is sok kilométerrel voltak hosszabbak, mint
mai utódaik. A mélyebben fekvő - ma jégmentes - völgyszakaszok jellegzetes
morfológiája árulkodik erről.

Vissza Huarazba

Ahol a levegő ritka kincs

A Pisco-nyereg alatt - 5100 méter magasságban táborozva jöttem rá, hogy

szervezetem nem tudott ilyen rövid idő alatt alkalmazkodni a ritka levegőhöz.
Hat éve nem jártam már 5000 méternél magasabb régióban, s időközben persze
nemcsak az évek múltak, a szervezetem is elkényelmesedett. Felfelé még megle-
hetősen jó tempóban haladtam, de amint alkonyatkor a havazás elől be kellett
húzódnunk a sátorba, úgy éreztem, megfulladok. Ehhez az időjárás-változással
járó légnyomáscsökkenés is hozzájárulhatott. Kegyetlenül fájt a fejem, s
egyáltalán nem vigasztalt, hogy a többiek is kutyául érezték magukat. Pétervári
Gábor inkább kiült egy sziklára a sötétben, mert a hidegtől kevésbé szenvedett,
mint a légszomjtól. Szendrő Szabolcs és Babcsán Gábor is sűrűn kapkodott
levegő után, ezért nyitva hagyták a sátor ajtaját.
A másik sátor lakói, a profi hegymászók - Dékány Péter és Ozsváth Attila-
valamivel jobban érezték magukat.
 Reggel testileg-lelkileg megtörve tápászkodtam fel, s mivel a rossz időjárás
miatt nem sok remény volt a mászásra, visszaindultam Huarazba. Ide minden-
képpen vissza kellett térnem, mert Limába kellett telefonálnom. Az öt-hat
centiméteres friss hó barátságosan ropogott a bakancs talpa alatt, de menni
sokkal óvatosabban lehetett így, a hó nehezítette a morénán való lefelé haladást.
Ennek ellenére rövid idő alatt elértem a 4800 méteren levő alaptábort. Az
itteniek már sátrat bontottak, s indultak lefelé. Halmos Péter segített cipelni a
kőzetmintáktól súlyos hátizsákomat. A L'langanuco-völgy zúgó patakjával
pihenésre csábított. Láttunk itt egy magányos sátrat - egy huarazi indián vezető
őrizte -, ír gazdái a Chopicalquira indultak. Mi is felvertük sátrainkat. Jól esett a
pihenő, s itt lejjebb - 4000 méteren - már lényegesen jobban éreztem magam.
Svéd és angol fiatalok is megpihentek itt felfelé haladtukban, estefelé pedig a két
ír hegymászó is visszatért a táborba. Késő éjszakáig beszélgettünk, bár a sok
apró csípős légy kellemetlenné tette a szabadban tartózkodást.

Mezőgazdaság az örök hó határán

Reggel sátorbontás után körülnéztünk a hegyoldalban. Elhagyott régi

teraszok, épületromok utaltak arra, hogy a táj valaha lakott volt, sőt itt, 4000
méter magasságban földművelésből éltek az emberek. Most csak néhány
primitív, kerek kőkunyhó jelezte, hogy
- ha időszakosan is - hegyi, állattartó indiánok laknak ebben a régióban. A ma
megművelt földek többsége azonban csak 3000-3500 méter magasságig húzódik
fel a Cordillera Blanca oldalába.
Az eukaliptuszokkal körbeültetett földeken sok helyen még ma is faekékkel
szántanak. A család szigorú hierarchia szerint vesz részt a szántás-vetés mun-
kájában. A férfi fogja az eke szarvát, a családanya
- kalapján különleges, a napsütés ellen védő takaróval - a krumplit dugja a
földbe, mögötte a nagyobbik kislány szórja rá a trágyát. A földek közösségi tulaj-
donban vannak, az ekét az igavonó barommal együtt bérlik. A legkisebbek
anyjuk hátára kötözve töltik a napot, így maguk is „részt vesznek" a szántás-
vetésben. Későn tanulnak meg járni, a szülőknek a hajnaltól estig tartó
folyamatos robot miatt egyszerűen nincs idejük arra, hogy megtanítsák járni a
gyereket.
 Megismerkedtünk olyan szegény indiánokkal is, akiknek még földbérletre
sem futja. Sok családdal találkoztunk a hegyi utakon, akik elindulnak a főváros
felé, abban reménykedve, hogy ott valamiféle munkához jutnak és vége lesz az
állandó éhezésnek.

Incidens Yungayban

A Laguna L'langanuco közelében sikerült egy kisebb teherautót bérelnünk,

ezzel zötyögtünk alá Yungayba. A buszpályaudvaron egy elmebeteg öreg
indiánasszony támadt ránk szögekkel kivert faléccel, de sorfőrünk kemény
szitkok kíséretében, kezében a pumpával elzavarta. A jelenet a körülöttünk
ácsorgó indiánokat fölbőszítette. Dühösen kiabáltak, s a végén jó néhányan
fenyegetően indultak meg kis csoportunk felé. Pillanatok alatt visszamásztunk a
buszba, bezártuk az ajtót, de csak akkor éreztük magunkat biztonságban, mikor
elindultunk Yungay - most már örökre emlékezetes - központi teréről. A busz 15
miiért vitt minket Huarazba, ez akkor - 1986-ban - nagyjából egy dollárnak felelt
meg (az infláció akkora Peruban, hogy két évvel később egy dollár már 500
intinek felelt meg). Az inti - a kecsua indiánok nyelvén napot jelent - a
pénzreformban az elértéktelenedett solt (spanyol szó, ugyancsak napot jelent)
váltotta fel. Két év alatt azonban az intiből is ugyanolyan gyenge pénz lett, mint
elődjéből.

Összehasonlító nyelvészet kecsua módra

Apropó, kecsuák! Ezt a nyelvet beszéli a perui lakosság csaknem fele, de a

nyelv elterjedési területe nem korlátozódik Perura. A kecsua volt az inka biro-
dalom általánosan használt, hivatalos nyelve. Számos helyi elnevezés ma is
kecsua eredetű, a hegyi tartomány nevében őrződő ancash szó például kéket, az
Apurimac folyó nevében felismerhető apu szó főnököt, vezért jelent. A caja szó -
mely számos helyi névben szerepel - hágó, a cocha szó tó jelentésű. A cuy szót -
amely tengeri malacot jelent, s amely kedvelt csemege az Andokban -
általánosan használják. A hirca szó jelentése hegység, a Machu Picchu nevében
szereplő machu szóé öreg. A dél-amerikai táj félelmetes ragadozójának neve a
puma. Ez eredeti kecsua elnevezés.
 A Huarazba tartó buszon - zsákjainkat ennek tetején, több száz
tengerimalac társaságában helyeztük el - jórészt indiánok utaztak, többségben
nők, hátukra kötözött gyerekekkel. Minden faluban igazoltattak minket, a
katonák gyanakvó arccal vizsgálgatták útlevélmásolatainkat. Az eredeti
okmányokat - a követség tanácsára, a sok rablás miatt - Limában hagytuk.
Délutánra - a vontatott tempó ellenére - megérkeztünk huarazi bázisunkra,
a már említett előkelő nevű Hostal de los Andesbe. Kicsit rendbe akartuk hozni
magunkat, felszerelésünket, megvásárolni a szükséges élelmiszert. Telefonon
érdeklődtem, megérkezett-e Limába Nádorfi Lajos, aki expedíciónk operatőre
lett volna, de sajnos betegsége miatt el sem indult Budapestről.

Chavin, a több mint háromezer éves kultúra

Elsőként Chavint kerestük fel, helyesebben Chavin de Huantart, ezt a világhírű

régészeti lelőhelyet a Cordillera Blanca hegyláncai között, 3100 méter ma-
gasságban. A több mint háromezer éves Chavin-civilizáció fénykorában
országnyi területeken éreztette a hatását. Az ősi központ - Chavin de Huantar ma
- jelentéktelen, szegény település a Mosna nevű hegyi folyó völgyében.
A neves észak-amerikai hegymászó és író, Jim Bartle utazási irodájában
fizettünk be a kirándulásra, bízva a cég tapasztalataiban. Jim Bartle képesalbu-
maival, hegymászókalauzaival tele van nemcsak Peru minden kirakata, hanem az
USA és Európa minden valamirevaló könyvesboltja is. Bartle fiatalon lett a
Cordillera Blanca szerelmese, ittragadt Huarazban, legfeljebb a nyomdákkal való
hercehurcák végett utazik időnként Limába.

Lehet-e politizálni a hegyekben?

A mikrobusz reggel kilencre jött értünk kirándulókért, s aztán még

összeszedtünk 10-15 utast, Mellém egy Roberts nevű vörös hajú jenki fiú telepe-
dett, aki már egy éve járja Dél-Amerikát. A többiek is hasonszőrű fiatalok
voltak. Mögöttem egy tagbaszakadt, szőke, szakállas bajor fiú ült, oldalán egy iz-
raeli egyetemistával. Ők hárman folyamatosan beszéltek, vitatkoztak
világpolitikáról, nukleáris háborúról, első csapásról, terrorizmusról, Reaganról,
az iraki-iráni háborúról, palesztinokról. Jóformán ki sem néztek az ablakon, a
vita hevében teljesen elfeledkeztek erről a fantasztikus és félelmetes tájról.
Először a Santa völgyében haladtunk felfelé, szegényes falvak, itt-ott primitív
ércbányák mellett. A vulkáni gőzök, forróvizes oldatok sok helyen raktak le
aranyat, ezüstöt, ólmot, cinket és egyéb fémet a kőzetek hasadékaiban, de ezek a
Ticapampa környéki bányák nem tartoznak a leggazdagabbak közé.
A folyóvölgyben kanyargó aszfaltútról aztán kövekkel teleszórt földutakra
kényszerültünk. Rideg, kopár táj fogadott bennünket. Eleinte még láttunk
szántóföldeket is, de a sok durva kőtörmelék miatt ezek nem lehettek túlzottan
termékenyek. Később egy gyér füvű kősivataghoz értünk, itt rövid pihenőt
tartottunk a Querococha nevű tengerszem partján 3900 méter magasságban. A
környező sziklafalakra a hó éles kontúrt rajzolt, s a sziklák ragyogtak a kris-
tálytiszta hegyi levegőben. Az út 4100 méterre kapaszkodott fel. Aztán egy
nemrég kirobbantott alagúton keltünk át a gerinc alatt.

Lefelé 3000 méterre

Az alagút jó 400 méter hosszú, szűk, tele gödrökkel, s a repedésekből

sűrűn permetezett nyakunkba a víz. A gerinc túloldalán komor tónusú vidék
fogadott, a sziklafalak sötétszürkék, gigászi kőfolyások, kőomlások
terpeszkednek mindenfelé. Maga a keskeny hegyi út is félelmetes, a szakadékok
szélén kanyarog, gyakran közvetlenül a meredély szélén. Sokan ki sem mertek
nézni az ablakon. Lent a mocsaras völgyben birkák legeltek, s apró kőkunyhóból
koldusszegény indián gyerekek figyelték a fényképező idegeneket.
Amint egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk a poros úton, apró települések
tűntek fel. Szaporodtak a megművelt földek, amelyek felkúsznak az elképesztően
meredek hegyoldalakra is. Madártávlatból a sok kis parcella Old Shatterhand
kizárólag foltokból álló kabátjára hasonlít - ha jól emlékszem gyermekkori
olvasmányaimra.
Chavin de Huantar előtt összeszűkül a völgy. Az erózió játékos formáló
kedve kemény kőzetfalakat preparált ki lágyabb környezetükből, megtévesztésig
emberkéz alkotta falakra hasonlítanak. Geológus számára fantasztikus e látvány,
de már mindenki Chavin ősi kőépületeire volt kíváncsi. 3200 méterre
ereszkedtünk alá időközben.
A műemlékegyüttes csalódást keltett. Ahhoz képest, hogy sok évtizeden át
Amerika legősibb kultúrájának tartották, s minden útikönyv Chavinnal kez-
dődött, a látvány szegényesnek, szürkének bizonyult. 1945-ben ugyanis az egyik
mellékvölgyből kő- és iszaplavina zúdult a műemlékekre, maga alá temetve vagy
súlyosan megrongálva a jellegzetes és szép épületeket. A kárt a mai napig nem
sikerült helyreállítani, sok helyen ma is folyik a feltárás. De a hatalmas, szögletes
„dísztér" így is lenyűgöző, a föld alatti labirintusok pedig félelmetesek. Amint a
lámpák gyér fényében botladoztunk a szűk folyosókon keresztül, megéreztünk
valamit abból a babonás félelemből, ami elfoghatta egykor az idehurcolt
embereket. Félelem? Talán inkább a rettegés! Hiszen amikor megpillantották a
fáklyák imbolygó fényében a szentély mélyén a titokzatos jelekkel telefaragott
mintegy 5 méter magas kőoszlopot, látták a sápadtan ragyogó arany
kegytárgyakat és díszeket, hallgatták a dobok zaklatott dübörgését, megérthették,
hogy közel a halál.

Jaguár kígyóval madárral, aligátorral és macskával

Az oszlopon az ősi dél-amerikai kultúrákban gyakorta szereplő állatisten, egy

macskafélékhez tartozó , jaguárra emlékeztető, de emberi jelleggel is felruházott
isten ijesztő arca nézett ránk. A chavini kultikus ábrázolások többségén
felismerhetők a jaguárszerű istenek, mellettük a kígyók és a madarak a leg-
gyakoribbak. A limai Nemzeti Múzeumban őrzött két és fél méter magas
gránitobeliszket viszont - amelyet Julio C. Tellóról, a híres régészről neveztek el,
egy kajmánra vagy aligátorra emlékeztető figura ékesíti, utalva az istenségnek a
földdel és vízzel, általában az élő természettel való kapcsolatára. A mellette
szereplő emberek, madarak, kígyók, macskák az isteni szörny táplálékai lehettek.
A Nemzeti Múzeum másik híres kőoszlopát az olasz Antonio Raimondiról, az
Andok híres természettudósáról keresztelték el. Főfigurája egy macskaszerű, de
emberre is emlékeztető istenség, kitárt karokkal, kezeiben valami bottal vagy
pálcával, mellette kígyókkal. Ez a kemény dioritból készült oszlop néhány
centiméter híján 2 méter magas.
A Chavin-kultúrát egyébként olyan fejlett kultúrák előzték meg, illetve
léteztek vele egy időben, mint a Keleti-Sierrában, az őserdő közelében levő
Kotosh, avagy a Csendes-óceán partján felvirágzó Cupisnique és Paracas. Utóbbi
egyébként a sokat vitatott Nazca-kultúra előfutárának tekinthető. De a Chavin-
kultúra sem korlátozódott a hegyek közé ékelődő Chavin de Huantar környékére.
Hatása fénykorában messzire sugárzott, a Csendes-óceán partjáig, sok száz
kilométer távolságra innen északon és délen kimutatható volt.
A Chavin gazdagság a fejlett földművelésre támaszkodott, bár az itt élők
vadásztak, halásztak, sőt gyűjtögettek is. Szép kerámiákat készítettek, kiváló
mestereik voltak a fémművességben. A vezető társadalmi réteg a papság volt.
Ezt jelzi Chavin de Huantar épületegyüttese is, amely mint kultikus központ
összekötötte a völgyekben szétszórt, földművelő településeket. A piramisra
emlékeztető romok monumentalitása érzékelteti, hogy a vallásnak milyen meg-
határozó szerepe volt a chavin társadalomban.

Éppen itt ne lenne magyar?

A ceremóniákra szolgáló mélyített tereket különböző épületek vették körül.

A fő templom belsejében szellőzőnyílásokkal ellátott titokzatos föld alatti
labirintusok húzódtak.
A kerámiák - akár Chavin de Huantarban, akár a tengerparti Chavinnak
elnevezett Cupisnique-ban - egyszínűek, általában feketék, néha vörösek vagy
grafitszürkék. A bekarcolt ábrák közét sokszor pontozással töltötték ki. A
kerámiákon is gyakran láthatók macskaszerű lények, kígyók, madarak, de feltű-
nik rajtuk a hallucinogén hatása miatt kedvelt szentpéter kaktusz motívuma is.
Két évvel első chavini látogatásom után ismerkedtem meg Limában a
magyar származású Petruleon Tiborral, akit évtizedekkel korábban annyira rabul
ejtett Chavin-titkokat sejtető kővilága, hogy fél életét ezeknek a motívumoknak a
tanulmányozására szánta. Olyan módszerrel dolgozott, mint a gyerekek, amikor
papírra satírozzák a pénzérméket. A motívumok, amelyeket a faragott kövek
felületén egyébként észre sem vennénk, így azonnal felismerhetővé váltak. A
satírozás után pauszpapírra rajzolta át az ábrákat, s a vonalas figurákat azonnal
részleteiben is értelmezni lehetett. Lakása olyan, akár egy régészeti kuta-
tóműhely. A falakon pauszfrízek futnak körbe, s minden tenyérnyi helyet az
onnan származó tárgyak foglalnak el. Figuráin több mint 150 madártípus, főleg
különböző sasok különíthetők el.
 A falakon körbefutó papírfrízek egyikén hét sas balról jobbra, míg a
nyolcadik velük szembenéz. A hetes szám misztikus jelentősége köztudomású, a
Chavin-építmények szerkezetében, kővéseteiben is gyakran találkozunk vele.
(Például hét helyiség, hét lépcsőfok lefelé, hét fölfelé stb.)

A 30 OOO éves ember

Chavin de Huantarra jellemzőek a falba épített mosolygó istenfejek. Ezek

nagy részét az iszaplavina lerombolta, ma tucatjával hevernek a föld alatti
folyosókon. A Chavin-építményekben tudatosan használták a különböző méretű
kőtömbök váltakozását. A homlokzatoknak így sajátos ritmusa van. A bejára-
tokat titokzatos jelekkel díszített hengeres kőoszlopok őrzik.
Amióta a perui régészeti kutatások sorra derítik fel a mind távolabbi korok
civilizációit, Chavin elvesztette ugyan korábbi hegemóniáját, de még így is
jelentős állomásnak számít a perui történelemben. Mai ismereteink szerint az
ember már 20-30 ezer éve megjelent Amerika földjén. Az amerikai történelem
keretei tehát térben és időben kitágultak, s emellett a régészet ma már nemcsak
lajstromozza az egyes lelőhelyeket, hanem feltárja az ősi gazdasági, társadalmi,
politikai, sőt kulturális összefüggéseket. Úgy tűnik, hogy a Bering-szoros felől
érkező őslakók Peru földjére érve csakhamar megtelepedtek a hegyek között és a
partvidéken egyaránt, sőt rendkívül korán kifejlesztették a helyi feltételeknek
leginkább megfelelő földművelési, állattenyésztési technológiát is. Peru területén
már évezredekkel ezelőtt számos, egymástól különböző civilizáció alakult ki, bár
ezek időnként kapcsolatba is kerültek egymással.
Az őslakók a parti sivatagba már évezredek óta öntözőrendszerekkel
varázsoltak életet, a hegylakók pedig legalább 8000 évvel ezelőtt háziasítottak a
lámát és alpakát, hiszen a spanyolok előtt egyetlen más háziállatot sem tartottak,
és persze ismeretlen volt az Európából behozott ló vagy szarvasmarha is.
Nemcsak a hegyek és a tengerpart jelentett másféle életteret, hanem magán
a 2000 kilométer hosszú perui partvidéken is vannak szárazabb és csapadékosabb
régiók. Az előbbiek délen, utóbbiak északon.

A kultúrák rétegei
A chavini kultúrát időszámításunk kezdete körül a tengerparton fontos
civilizációk követték, mint például északon a mochica, délen a nazca, az északi
hegyek között a recuay, a déli hegységláncok között pedig a tengerpartról
„startoló" tiahuanaco. Az inkák előtti nagy államok - a chimu, a chincha, avagy
a cuzcói - nagyjából a második évezred elején indultak fejlődésnek. Nyitott
kérdés, hogy a virágzó államoknak az inka hódítás vetett-e véget, avagy
hanyatlásukban a természeti környezet negatív változásai, esetenként természeti
katasztrófák is szerepet játszottak-e?
A Cordillera Blanca területén két évvel később - Chavin de Huantar mellett
- felkerestünk egy másik, kevésbé jelentős, de szépen rendbe hozott preinka
erődítménycsoportot is, Wilcawaint.
Amikor Wilcawainban befejeztük a fényképezést és már indultunk volna
tovább, egyszer csak ott termett egy 13-14 éves forma indián kislány. Udvaria-
san, minden tolakodás nélkül felajánlotta, hogy elénekel néhány idevaló dalt és
bemutat néhány régi táncot, méghozzá fizetség nélkül. Táncához néhány percen
belül még két, nála is kisebb lány csatlakozott: valóságos néptáncbemutatót
tartottak. Mint kiderült, ott laktak az erőd mellett egy szegényes fűkunyhóban,
egy úgynevezett chosában. Iskolai füzetüket is megmutatták. Egyikük
elmagyarázta, mit tanulnak, s ő milyen tantárgyat szeret. Naponta tíz-tíz
kilométert tesznek meg az iskoláig és vissza. Természetesen gyalogosan.

A Churup-tengerszemnél

Chavinból visszatérve egyébként még várnunk kellett néhány napot

Huarazban azokra a társainkra, akik fent maradtak a Nevado Huandoy
jégkatlanában.
Gondoltuk, kihasználjuk az alkalmat, addig is meglátogatunk néhány
közismerten szép kirándulóhelyet. Az egyik a Cordillera Blanca legkékebb
tengerszeme, a Churup-tó volt.

Osztrák tanítónő a Churupon

A Churupra indulásunk előtti éjszaka olyan lövöldözés volt, mintha kitört

volna a háború. A taxisofőr azonban - akinek az ötvenes évekből származó
Dodge-kocsijával akartunk közelebb jutni a tóhoz - állította, hogy csak a
szokásos fieszták szokásos petárdadurrogását hallottuk, nem mást. Az öreg
Dodge derekasan haladt felfelé úttalan utakon, egészen addig, míg egy széles
vizesárokkal már nem tudott megbirkózni. A környékbeliek egykedvűen nézték,
hogyan próbáljuk kiemelni a sokmázsás járművet. Bányásztunk nagy köveket,
cipeltünk fatörzseket, közben pedig a környékbeli kutyák falkában csaholtak
körülöttünk. Ahogy a szétszórt házakból álló falucskát, Pitecet szegélyező
eukaliptusz-ültetvényből kijutottunk, már látszott a távolban a néhány méter
híján 5500 méter magas Churup-csúcs. A hasonló nevű tó ennek a horpaszában
fekszik, 4600 méter magasságban. Odáig jókora utat kellett még megtennünk
felfelé, erdőtűztől feketére égett hegyoldalon.
A tó innen fentről valóban tintakéknek látszott. A tóparton egy fiatal lány
szólított meg minket, barátai után érdeklődött, akikkel itt - a világ végén - be-
szélte meg a randevút. Kiderült, hogy osztrák, szakmája szerint tanítónő. Az
egyetem elvégzése után egy évig dolgozott, megtakarított pénzén most egy évig
csavarog az újvilágban. Ez töredékébe kerül annak, mintha ezt az időt otthon,
Ausztriában töltené. A lány jellegzetes típusa annak a háború utáni világcsavargó
korosztálynak, amely magától értetődő természetességgel bejárja az egész
bolygót Amerikától Indiáig, egy szál hátizsákkal.

Nem mindig veszélytelen öszvért fényképezni

Sokáig üldögéltünk a tóparton. Fenséges és nyugodt volt a táj. Nem volt

kedvünk elindulni, pedig irgalmatlan hosszú gyaloglás várt még ránk. Aztán
mégis felkerekedtünk. Pitecnél némi kellemetlenséget okozott, hogy a
nyilvánosságot nem egyformán értelmeztük, s vannak, akik gyakorlati
fenntartásokkal élnek vele szemben. Az történt ugyanis, hogy Halmos Péter
felesége lefényképezett egy öszvérekkel vonuló indián csoportot, mire a nők
kövekkel támadtak rá.
Utunk egy völgyet szegélyező hosszú gerincen vezetett lefelé. Sok volt a
félbehagyott építkezés, a vályogtéglák szanaszét hevertek. A völgyoldal 40-50
fokban lejtett, mégis gabonatáblák sárgállottak mindenfelé. Éppen arattak -
méghozzá egy sarlóra emlékeztető egyszerű szerszámmal. A völgyben - kis tera-
szokon - szamarak nyomtatták a gabonát.
Huaraz szélén esküvői menetbe botlottunk, a szokásos rézfúvósok
irgalmatlanul hamisan fújták a nótákat, de ez senkit sem zavart. Sokan már
nagyon rózsaszínűnek láthatták a világot, s nekünk is integettek, hogy álljunk be.
(Nem álltunk.)
A Hostal de los Andesbe közben épségben megérkezett Csíkos József és
Szabó László. A nagy jégomlások miatt nem sikerült feljutniuk a Huandoy ge-
rincére, Dékány Péternek és Ozsváth Attilának azonban egy kevésbé veszélyes
szakaszon sikerült-hozták a fiúk a hírt. Babcsán Gáborról és Szendrő Szabolcsról
is csak annyit tudtunk ekkor, hogy ők is szerencsésen meghódítottak egy jégfalat
a Pisco nyugati oldalán.

Fel a Huascaranra

Az önzetlenségnek is ára van

Csíkos Jóskáék csatlakozása miatt módosítottuk a programot, további

téblábolás helyett másnap reggel elindultunk a Huascaranra. Házigazdánk unoka-
öccse, Javier elkísért minket az autóbuszon Marcos faluig. E rövid
istápolásunkért akkora honoráriumot számított fel, hogy azonnal kétségbe vontuk
önzetlenségét és jó szándékát. De a nagyobb kiadások még csak ezután
következtek. Teherautót kellett bérelni Mucho faluig, onnan szamarakat az
alaptáborig, és persze meg kellett váltani újra a belépőt a nemzeti parkba.
Muchóban találkoztunk a német Alpenverein hegymászó csoportjával,
amelyik most ért le a Huascaranról. Több sérültjük is volt. Az egyik hölgy fejét
egy alázuhanó jégtömbről levált jókora szilánk törte be. A németek vezetője
minket sem biztatott sok jóval, sok év óta rendszeresen tér ide vissza, de minden
alkalommal veszélyesebb az átkelés a nyereg alatti Garganta jégomlásán.
Szerintük legjobb lenne, ha „fix kötelet" építenénk ki ezen a szakaszon. Nálunk
azonban nem volt ehhez elegendő kötél, és időnk sem lett volna erre az
időigényes változatra. A szamarak oldalára két-két hátizsákot kötöztünk fel, de
az egyik fiatal csacsira csak egyet. A szürkéknek nem sok kedvük volt
hegymászásra, valószínűleg szívesebben bóklásztak volna egy hegyi legelőn, ám
a hajcsár ütötte-verte őket, miközben állandóan hurrá, hurrá kiáltásokkal biztatta
- gondolom - inkább saját magát. Három és fél óra alatt értünk a 4100 méteren
levő alaptáborba; előbb egy ritkás eukaliptusz-erdőn át, majd göcsörtös törzsű
öreg kenyuafák baldachinja alatt araszoltunk egyre feljebb. (A fát spanyolosan
quenua-nak írják. Latinul: Polilepis.) Törzse csavarodott és ágait cigarettapapír
vékonyságú rétegek védik a hideg ellen. Rajta kívül még egy fa, az ezüstös
levelű „quishuar" (Buddleja) az, amely bírja ezeket a kemény életfeltételeket.

Négyen a Mária-kép alatt

Éppen idejében érkeztünk, mert alig vertük fel a sátrakat, olasz-svájci

hegymászók ereszkedtek alá a nyereg felől, és nagy lett a tolongás a szűk szikla-
padkákon. A svájciakat kísérő indián hordárok és hegyi vezetők alkonyatkor
gyertyákat gyújtottak egy Mária-képnél, így mutatva be hálaáldozatot szerencsés
visszatérésükért, és egyúttal ez apró, de éjszaka messziről látható fényjelekkel
adtak hírt Muchóban élő családtagjaiknak. Szikrázóan tiszta éjszaka köszöntött
ránk, a déli égbolt ezer ismeretlen csillaggal ragyogott fölöttünk. Volt azért
ismerős is, biztatóan fénylettek ránk az Orion csillagai, s már mormogtam is
magamban Kosztolányi híres versének sorait: „Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?" . . . Aztán figyeltem csak fel a Sinusra és
még néhány kevésbé ismert fényes csillagra. A két ír - akikkel még a
L'langanuco-völgyben találkoztunk - szintén megjelent a táborban. Tudtam
róluk, hogy csillagászok. Jó lett volna tapasztalati úton szerezni ismereteket a
déli félteke csillagvilágáról, de azonnal kiderült, hogy ők már régóta csak szá-
mítógépekkel kutatnak az égbolton, s jószerivel alig ismerik a csillagképeket.
Alkonyatkor megálltunk ott a már sötétbe merült szakadék szélén. Lent a
völgyben időnként villámok vakítottak s világították meg a felhőket - a
mennydörgés félelmetesen dörgött a sziklák között -, de itt fenn csönd volt, s
csak a lenyugvó nap aranybíbor csíkja ragyogott a Cordillera Negra csipkés
szikláin.

-20 fokos éjszakában, augusztusban

1986. augusztus 27-én reggel indultunk el az alaptáborból. Már rögtön az

elején sziklamászással kezdtük, utána pedig óriási gránitlapokon bolyongtunk,
keresve a legkönnyebb utat felfelé. Sokat kínlódtunk, amíg megtaláltuk a legjobb
mászóutat. A hegyi vezetők háromórányira becsülték a jégmező pereméig tartó
útszakaszt, de a sok keresgélés miatt csak öt óra alatt értünk oda. A jég alsó
határa itt 4700-4800 méter magasságban van. Felerősítettük bakancsainkra a
hágóvasakat. Ezután jó kétórás hótaposás következett addig, amíg csak meg nem
pillantottuk a magashegyi tábor hóba ásott teraszait. Felvertük a sátrakat,
vacsorát főztünk. Élesen rajzolódtak ki az égre a sziklák körvonalai, s hideg kék
fényben szikráztak az össze-vissza szabdalt jégtömegek. Jobb volt nem gondolni
arra, hogy mi lenne, ha most földrengés lenne . . . Amint lement a Nap, gyorsan
lehűlt a levegő. Éjszaka mínusz húsz fokot mutatott a hőmérő.
Reggel összegémberedett tagokkal kászálódtunk ki a sátorból. Lehangoló
látvány fogadott. A szél elképesztő gyorsasággal sodorta a felhőket a Huascaran
gerincén. Megjött a rossz idő. Kupaktanácsra gyűltünk össze, mit tegyünk. Végül
csak Csíkos Józsi és Szabó Laci döntöttek a program folytatása mellett. Halmos
Péter - aki jó pár veszélyhelyzetből került ki már ép bőrrel - lebeszélt minket a
bizonytalan vállalkozásról.
Mindenesetre Vörös Lacival és feleségével, Piroskával együtt elkísértük
Csíkosékat a Garganta jégomlásáig. Jéghasadékokat kerülgettünk, s ahol nem
lehetett, ugrottunk át. A végén már a köteleket is elő kellett venni. Aztán mindent
beborítottak a felhők. 5600 méteres magasságban lehettünk. Még láttuk néhány
pillanatra - egy felhőablakon át - a két „vállalkozót", éppen lépcsőket vágtak egy
80 fokos jégfalba, aztán eltűntek. Mi pedig a fokozatosan erősödő havazásban
elindultunk lefelé. A két fiú járt állandóan az eszünkben: elérhetik-e ilyen
ítéletidőben Peru legmagasabb csúcsát?
A gleccser alsó részéig elég gyorsan leereszkedtünk, de innen már nehéz
volt az út. A jég által fényesre csiszolt gránitlapokhoz képest a városligeti
korcsolyapálya salakkal érdesített harmadrendű bekötőút. Úgy csúsztunk a
havasesőben. Többször is elestünk. Halmos Péter ráadásul csontig vágta a lábát
egy borotvaéles sziklatömbön. Az alaptábor feletti szakasz volt az út
legkritikusabb része az aláhajló, gömbölyű gránitfalakkal. Halmos Peti biztosított
minket kötéllel.

Ki eszi meg a vacsorát?

Az alaptábor üresen, elhagyottan várt ránk. Szemerkélő esőben vertük fel a

sátrakat. A völgyből dobok hangját hozta fel a szél. Tisztán hallottuk a hangokat,
noha még légvonalban is sok-sok kilométer a távolság. Több napja nem volt
étvágyam. Most levest főztem, hogy mégis legyen valami meleg étel a gyom-
romban. Amikor kitettem a sátor elé hűlni a csajkát, csak az utolsó pillanatban
vettem észre a sakálfarkast. Ő is vacsorázni akart, méghozzá ugyanazt, amit én.
Rákiáltottam, s fenyegetően meglóbáltam a fényképezőgépem, mire az állat
vonakodva eloldalgott a sötétben.
Augusztus 28-án is ködre, csepergő esőre ébredtünk. Egész nap
tébláboltunk, nem tudtuk kiverni a fejünkből a baljós gondolatokat. Bár a
Huascarannak abban az évben addig még nem voltak áldozatai, legfeljebb
sebesültjei, mi azért féltünk. Halálos baleset itt a közelben, csak a Chahrarajun
történt. (Bezzeg, az Aconcagua idén állítólag már tizenhét életet követelt!)
A következő napon már koplaltunk, teánk és cukrunk sem maradt. Nem
volt értelme a további várakozásnak. Ilyen állapotban még menteni sem tudtunk
volna. 11 óra tájban elindultunk hát Mucho felé. Ott tájékoztattuk a nemzeti park
őrét társainkról, s meghagytuk huarazi címünket.

Búcsú a Cordilleráktól

Huarazban Csíkosék kivételével összegyűlt az egész expedíció, de csak rövid

időre, mert Dékány, Ozsváth, Babcsán és Szendrő a Huayhuach-hegységbe in-
dultak tovább, a szabályos piramis formájáról hegymászó körökben jól ismert
Yerupaya-csúcs környékére. Én viszont délre akartam mielőbb eljutni, mert
tűzbe hozott az az újsághír, miszerint Arequipától 140 kilométerre füstölögni
kezdett a 6340 méter magas Ampato-vulkán. A tudósítás utalt arra is, hogy a
jégsapka megolvadásától tartva kiürítették az egyébként gyéren lakott környéket.
Ha ugyanis valóban kitör a vulkán, akkor megolvad a jég, és megállíthatatlan
olvadékvíz és iszapáradat zúdulhat a mélyebben fekvő területekre - amint ez
megtörtént 1985 őszén az Andok másik országában, Kolumbiában is.
Az ottani 5400 méter magas Nevado del Ruiznak az utolsó - viszonylag
gyenge - kitörését 1845-ben jegyezték föl. Azóta kisebb-nagyobb települések
születtek körülötte, köztük tisztes távolban - az alvó óriástól mintegy 50
kilométerre - Armero városka. A települést kilencven éve alapították, s időköz-
ben lakosságának lélekszáma 21 ezerre szaporodott.
A tragikus iszapáradat

A városkát meg a körülötte elterülő községeket és tanyákat 1985. november 13-

án éjjel irtózatos gyorsasággal iszapáradat rohanta meg, és temette maga alá. Ezt
a vulkánkitörés a csúcsot borító jégsapka megolvasztásával indította meg a
lejtőn. A halottak számát előbb 20 ezerre, később 25 ezerre becsülték. Ezzel a
Martinique-szigeti Mont Pelée kitörését is megközelítő pusztítással az évszázad
második legnagyobb vulkáni katasztrófáját okozta a Nevado del Ruiz.
Az iszap helyenként öt-hat méter magasságig borította be Armero városát, s csak
azok menekültek meg, akik idejében felkapaszkodtak a háztetőkre, vagy a
magasabb fákra. Az iszaptengerből helikopterekkel mentették az embereket, de
egy hét múltán már semmi remény sem maradt arra, hogy túlélőket találjanak. A
sártengerből kiszabadított holttesteket a járványveszély miatt tömegsírba
temették. Több ezren azonban sohasem kerülnek elő az iszapból, ezért az
egyházi hatóságok Armero város egész területét beszentelték. Az iszapáradat a
becslések szerint 20 ezer hektárnyi területet pusztított el.

Az oroszlán megharapta a repülőgépet

Az Alvó Oroszlánnak is „becézett" Nevado del 50 kilométer hosszú nagy

fal. Egy hónappal a kitörés előtt tompa morajlás hallatszott a hegy gyomrából, s
egyik-másik kráter füstölögni kezdett. Ekkor több szakértő is megfordult a
környéken, s a lakosságot figyelmeztették a veszélyre, ám a kormány a
veszélyeztetett térség kiürítését nem rendelte el. A kolumbiai hatóságok
mentségére legyen mondva: az emberek - és ez általános tapasztalat - az utolsó
pillanatig nem akarják elhagyni otthonukat, ezért a kényszer-kitelepítésről
világszerte lemondanak.
A korábbi jelzések után 1985. november 13-án helyi idő szerint 22 óra 10
perckor erős robbanás rázta meg a hegycsúcsot. A kitörés nagyságát jellemzi,
hogy egy 8 kilométer magasságban, éppen a vulkán felett elhaladó repülőgép
futóműve megsérült a magasba repülő lávabombáktól.
A kráterekből kilövellő izzó anyag megolvasztotta a vulkán jégsapkáját. Az
Andok vulkánóriásait - a Nevado del Ruizhoz hasonlóan - nem tetőtől talpig
borítja hó; a trópusi övezetben igen magasan, csaknem 5000 méteren húzódik az
örök hó határa. Ezért csak a legfelső régiókban alakul ki összefüggő jégpáncél,
abból azonban a mozgó jégárak az örök hó határa alá szállítják a felhalmozódó
hótömeget. A jégolvadék is a völgyekben rohant alá a Nevado del Ruiz Aréna
nevű kráteréből. Az olvadékvíz magával cipelte a vulkáni hamut és törmeléket,
de továbbsodorta a mélyebben húzódó völgyek laza, talaj közeli kőzeteit is, és ez
az egész lassan halálos szuszpenzióvá alakult át. A lejtőkön lefelé zúduló
iszapáradatnak - mai műszaki lehetőségeinket ismerve - képtelenség útját állni,
sőt, a pusztítás hatása még csak nem is mérsékelhető! A Nevado del Ruiz okozta
szerencsétlenséget is kizárólag azzal előzhették volna meg, ha komolyan vették
volna a környék lakói a baljós előjeleket: az „Alvó Oroszlán" morgását és
„füstjelét". A vulkáni kitörés azonban fölöttébb kiszámíthatatlan.

Vulkántörténelem

Földünkön körülbelül 500-600 vulkán működik. A becslés azért

bizonytalan, mert a működés szakaszos: számos olyan tűzhányót ismerünk,
amely évszázadokon, esetleg évezredeken át az aktivitásnak semmiféle jelét nem
adta, s egyszer csak - minden előzmény nélkül - váratlanul működni kezdett. Az
Andokban 45 olyan tűzhányóról tudnak, amely az emberi történelem által ismert
időkben legalább egyszer működött. Közülük a kolumbiai Tolima (5215 m)
utoljára 1826-ban tört ki, az 5756 méter magas ecuadori Antisana utolsó kitörését
1728-ban jegyezték föl (a csúcsán 1981-ben magyar hegymászók is jártak).
A szakembereknek az is gondot okoz, hogy miképpen minősítsék azt a
tűzhányót, melynek nincsenek látványos kitörései, de működik. Például az ecua-
dori Cotopaxit ma is működő tűzhányóként tartják számon, bár nagyobb kitörése
1926 óta nem volt. (Akkor is főképpen poresőt és iszapáradatot okozott.)
Századunkban (1913) már kitört a 6060 méter magas bolíviai Guallatri, az
Argentína és Chile határán magasodó 5378 méteres V. Maipo (1912). A már
említett Tolimán kívül a múlt század óta nem működött az argentin-chilei
határon 5830 méter magasba törő V. San José (utolsó kitörése: 1802). Az
Andoktól északra, Mexikóban levő vulkánok közül a Humboldt által is
megörökített Orizaba (más néven Citlaltepetl, 5700 méter) 1687 óta, a közismert
Popocatepetl 1921 óta nem volt aktív (ez utóbbinak 5450 méteres csúcsát 1985-
ben mászta meg a budapesti Kertészeti Egyetem hegymászó csoportja).
 Jégolvadásra visszavezethető iszapárak időnként más dél-amerikai
vulkánokon is keletkeztek, sokkal gyakoribb azonban az iszapáradat olyan
vulkánokon, amelyeknek a kráterét a nyugalmi időszakban víztó tölti ki.
Ha reng a föld, akkor kitör a vulkán? Erre a kérdésre 1835-ben, chilei
utazása során már Darwin is kereste a feleletet. Följegyezte, hogy a helybeliek
szerint, az 1835. évi földrengést az a néhány indián asszony okozta, akik két
évvel azelőtt betömték a szomszédos Antuca-vulkán kürtőjét. Ez a babona azon a
régi megfigyelésen alapult, hogy a vulkánok működése gyakran együtt jár kisebb
földmozgásokkal, miként az a Nevado del Ruiz esetében is tapasztalható volt.
Darwin a pusztító tektonikus földrengéseket is közvetlen összefüggésbe hozta a
vulkáni tevékenységgel. Ehhez látszólagos bizonyítékul szolgál a közelmúlt
néhány rendkívüli erejű földrengése is. Például 1960-ban Chilében - az eddig
ismert legnagyobb intenzitású (a Richter-skála szerint 9,5 fokozatú) földrengés
során megnyílt a 2900 méter magas chilei Chillán-tűzhányó krátere. Ez azonban
ritka kivétel.
A nagy földrengések és a vulkáni kitörések között ilyen egyszerű időbeli
összefüggés nincsen, bár kétségtelen, hogy mindkét természeti jelenséget jobbára
ugyanaz a hatás idézi elő: a Föld szilárd kőzetburkát alkotó lemezek
összeütközése és alábukása.
Én legszívesebben azonnal elindultam volna az Ampato-vulkánhoz, de
mielőtt végleg búcsút mondtunk volna a Cordillera Blancának, még meg kellett
várni Csíkosék visszatérését a Huascaranról.

Látogatás a 20 ezer virágú növénynél

Hogy gyorsabban teljenek a napok, ellátogattunk az Andok leghíresebb

növényének, a Puya Raimondi-nak (hivatalos neve Pourretia gigantea) védett
termőhelyére. Különös, európai ember számára szokatlan növény ez.
Oszlopszerű szára 12 méter magasra is megnő, s rajta akár húszezer virág is
nyílhat, de csak életében egyetlen alkalommal, akkor viszont két-három hónapon
keresztül. A nyíló virágok tüskeszerű képződményeken ülnek. Ezért a virágzó
Puya Raimondit igen ritkán látni. Többnyire csak az égre meredő fekete tónusú,
komor szárát láthatja az arra tévedő.
A védett növényritkaságok közelében egy külön-
leges tó vize csillog. Aljáról vastartalmú, vulkáni eredetű források
bugyborékolnak fel. A kék vízfelületen vérvörös foltok látszanak, s a vízből
kiváló vasvegyületek előbb-utóbb kérget vonnak a nádszálakra, amelyek így
vékony vasoxid-csövekké alakulnak.
A Puya Raimondiktól rövid úton elérhető a Pastoruri nevű kirándulóhely.
Ez Peru talán egyetlen olyan helye, ahol a legkevesebb erőkifejtéssel juthat fel
valaki az 5000 méter feletti régiókba. Az épített út 4600 méteren ér véget. Itt
lovas indiánok lesnek a pénzes külföldire, hogy felszállítsák őket a gleccser
lábáig. A rideg táj egyszerre félelmetes és vonzó. A szikrázóan fehér jégfalak
mellett koromfekete kőzetek ragyognak. Mészkő, homokkő, fekete agyagpala -
szokatlanul gyengén átalakult kőzetek a Cordillera Blanca kristályos palái között.
Késő éjjel érkeztünk haza. Huaraz szélén a szokottnál is tovább tartott az
igazoltatás. Mégis jól végződött a nap. A Pastroruri csodálatos látványa minden
kellemetlenséget feledtetett. Na és - nagy megkönnyebbülésünkre - Csíkos Jóska
és Szabó Laci is épségben tértek vissza a Huascaran csúcsáról.
Még egy napi pihenőt tartottunk. A program Monterey gyógyfürdője volt.
A víz gyanúsan sötétbarna volt, ezért a fürdésről lemondtunk. Helyette inkább
antropológiai megfigyeléseket végeztünk a fürdőruhás, kurtalábú, széles
mellkasú indiánokon.

Egyformák-e az indiánok?

Mert bár a messziről jött embernek a dél-amerikai indiánok első pillantásra

mind egyformák, a gyakorlott szemű szakember, de még a turista is alapvető
különbségeket fedezhet fel köztük. A Cordillera Blanca hegyi indiánjai mások,
mint a Cuzco környékiek, sőt még az egymás melletti völgyekben lakó, év-
ezredeken át meglehetősen izolált közösségek arcvonásai is jól
megkülönböztethetőek egymástól. A partvidéken élők egy része - főleg
északabbra, Huanchaco, Trujillo környékén - pedig olyan, mintha valamely ősi
chimu kerámia figura kelt volna életre.
Az amerikai kontinensek benépesülése és az itt élő népek eredete
napjainkban igencsak vitatott kérdése az antropológiának, a nyelvészetnek és a
néprajznak. Brazíliában vannak az indiánoktól alapve-
tően különböző ősi embertípusok is, de a tudomány ma már azt is bizonyítottnak
tekinti, hogy a Bering-szoroson - számos egymást követő hullámban - egymástól
idegen ázsiai népcsoportok érkeztek az amerikai földrészre, mégpedig nemcsak a
jégkor során, amikor a világóceán alacsony vízszintje miatt valószínűleg száraz
lábbal kelhettek át a tengeren, hanem később, vízi járművekkel is.
Embertani elmélkedéseim közepette körmenet érkezett a montereyi fürdő
kápolnájához, a szokásos rézfúvósokkal, dobokkal, templomi zászlókkal. Az
indián nők kalapban, kendőben táncoltak a menet mellett. Szokatlan, profán
hangulata volt az egésznek. Kiderült, most van a fürdő védőszentjének, Santa
Rosának ünnepe. A kis kápolna zsúfolásig megtelt, a pap erősítős gitáron kísérte
az apácák és noviciák vidám egyházi dalait.
Mise után folytatódott a körmenet, majd a gyepen a nők táncra perdültek. A
férfiak körben álldogáltak vagy a földre ültek és nézték a táncoló nőket, vagy
megindultak a kocsma felé, ahonnan sült tengerimalacok szagát sodorta erre a
szél.

Egy hegy is lehet csúnya

1986. szeptember másodikán mondtunk búcsút a Cordillera Blancának.

Hátizsákjainkat fölpakoltuk a busz tetejére, a sofőr mellé ezúttal is fegyveres kí-
sérő ült, és elindultunk. A Santa folyó forrásvidékét szándékoztunk felkeresni,
ezt a 4000 méter fölötti füves, de meglehetősen sivár vidéket. Az elszórtan álló
kőházak ajtajában ponchóba burkolózott indiánok figyelték járművünket. Innen
nyugat felé kanyarodott az országút, a Csendes-óceán irányába. Ezerméteres,
lehangolóan szürke andezitsziklák komor sorfala mentén kanyarogtunk alá a
mélybe. Kopár kővilág, legfeljebb néhány feketére aszalódott kaktusz birkózott
itt a lehetetlen életfeltételekkel. A völgy mélyén aztán vékony csíkban egyéb
növények is megjelentek, javarészt emberkéz ültette vasfák. Fokozatosan
szaporodtak a megművelt parányi parcellák, banánligetek, végül a tengerpart
közelében végeláthatatlan cukornádültetvények terpeszkedtek. Itt már a parti
sivatagi régió egyik oázisába érkeztünk.
Oázisok a parti sivatagban

A Csendes-óceán partvidékén minden nagyobb település, ipari város vagy

mezőgazdasági központ ott fejlődött ki, ahol megbízható vízjárású és viszonylag
bővizű folyók érkeznek a hegyek közül. így öntözhető oázisok jöttek létre,
egymás után felvirágzó ősi civilizációk létét biztosítva.
Limától északra, a Csendes-óceán sivatagi partvidékén számos példát
találunk erre. A 30 ezer lakosú Huacho közelében például a Huaura folyó
érkezik a Csendes-óceánba. Forrása 5830 méter magasságban van. Mivel a
Raura-gleccser olvadékvizével táplálkozik, vízhozama egyenletes, egyike a
partvidék négy legmegbízhatóbb folyójának. Vizével ma 30 ezer hektárt
öntöznek. Tovább észak felé a Pativilca völgyét keresztezi a pánamerikai autóút.
Ez 6634 méter magasságban ered, és a Cordillera Huayhuash gleccserei
táplálják. Torkolata közelében 20 ezer hektár öntözött területet művelnek. A
közeli Paramonga-erőd a preinka chimu királyság egyik déli védőbástyája lehe-
tett, bár egyesek vallási központnak tartják.

Santa, a gyors folyó

Limától 430 kilométerre északra az a Santa folyó érkezik az Andok felől,

amelynek felső szakaszát éppen az elmúlt napokban jártuk végig. Vízhozama
jelentős, átlagban 145 m3 másodpercenként, egyike Peru legnagyobb, Csendes-
óceánba ömlő folyóinak. Torkolata közelében ősi megművelt körzet nyomai
látszanak, öntözésre szolgáló árkokkal, csatornákkal. Az itt talált mochica
kerámiák alapján bizonyos, hogy az itt élők már az időszámítás utáni 4-8.
században ismerték a fejlett öntözéses mezőgazdaság módszereit. A Santa folyó
alsó szakaszán rengeteg a történelem előtti korból való emlék, így például Peru
50 kilométer hosszú nagy fala.
Ezen légi felvételek segítségével erődítmények, települések, teraszok és ősi
mezőgazdasági kultúrák hatalmas együttesét tárták fel.
Az oázis-civilizációk

Az északi part legismertebb oázis-civilizációja a mai Trujillo környékén

alakult ki az első évezredben, ez a moche vagy mochica civilizáció. Ezen a
területen épült fel a világ legnagyobb agyagvárosa, Chan Chan, amely a mi
évezredünk első felében a chimu királyság fővárosa lett. (Pusztulása nem a
spanyolok, hanem az őket a partvidék meghódításában közvetlenül megelőző
inkák számlájára írható.)
Kétségtelen, hogy napjainkban a mochica vagy chimu korhoz viszonyítva
kisebb az öntözött területek nagysága. Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy a
régi öntözőrendszerek az évszázadok során tönkrementek, a másik, hogy az
éghajlat szárazabbá vált, az Andok gleccserei visszahúzódtak, a Cordillera
Blanca gerincét burkoló jég vékonyabb lett. Ezekben az oázisokban már másfél
évezreddel ezelőtt tököt, kukoricát, uborkát, mogyorót, yucát, canote néven
ismert édesburgonyát, egy lucuma nevű gyümölcsöt, valamint egy babszerű
növényt, sőt, gyapotot is termesztettek. Háziasítottak a lámát, amely nemcsak
teherhordásra szolgált, hanem húsát és gyapját is felhasználták. Korabeli
feljegyzésekből tudjuk, hogy az oázislakóknak olyan jelentős mezőgazdasági ter-
ményfeleslegük volt, hogy az Andok más hegylakóival számottevő
cserekereskedelem alakulhatott ki. (Ez a magyarázata annak, hogy a régészeti
feltárások során hihetetlenül gazdag arany-, ezüstleletekre bukkannak.)
Az ősi oázisok lakói nem mondtak le a vadászatról, sőt a gyűjtögetésről
sem. Kétségtelen, hogy rendszeresen gyűjtötték - étkezési célra - az egyes
szárazföldi csigafajokat. Legfőbb kiegészítő táplálékuk azonban a hal volt, amely
még ma is elképesztő mennyiségben népesíti be a parti vizeket.

A hideg vizű trópusi óceán

Humboldt és a habok

Hogy a helybeliek - a sivatagi környezet ellenére - miért kedvelték jobban a

partvidéket, mint az Andok csapadékban dús keleti oldalát, annak a magyarázatát
a Humboldt-áramlásban kell keresnünk. A hideg víztömeg miatt az Egyenlítő
közelségének ellentmond-
 va, szokatlanul hűvös itt az éghajlat. Ha a Humboldt-áramlás nem hűtené a
perui partokat, olyan csaknem elviselhetetlen trópusi klíma uralkodna itt, mint
Kolumbia csendes-óceáni partjain. A felszíni víz átlagos hőmérséklete Peru
egész hosszában csak 18 °C, tehát csaknem 9 °C-kal hűvösebb, mint amit ezen a
földrajzi szélességen elméletileg várni lehetne. Júliusban-augusztusban a víz 16
°C-ra is lehűl. Dél-Amerika túlsó oldalán - a hasonló szélességi fokokon - az
Atlanti-óceán felszíni vízhőmérséklete 26 °C.
A Humboldt-áramlat miatt a perui partszakaszon a hőmérséklet egész éven át
rendkívüli módon egyenletes. Lima kikötővárosában, Callaóban például a
leghidegebb és legmelegebb hónapok átlaga között csak 4,7 °C a hőmérséklet-
különbség, ugyanakkor Los Angelesben ez az érték 9,1 °C, New Yorkban pedig
23,6 °C! Ráadásul a nap sem perzseli úgy a tájat, mert az év jelentős részében
állandó ködpára lebeg a partvidék felett. A hideg áramlás követi a partokat, és
egészen a 4° 27'-en levő Cape Blancóig nyúlik.
Politikai szempontból 200 mérföld széles zóna tartozik a Csendes-óceánból
Peru felségterületéhez, s annak ellenére, hogy a már említett - halban rendkívül
gazdag - sáv csak 80-100 tengeri mérföld szélességű, a rendkívül bőséges tengeri
halászat Perut a világ egyik legnagyobb halászati hatalmává tette, noha az utóbbi
két évtizedben visszaesett a halfogás.
A vizek halban való gazdagságának alapja a tápláléklánc alját alkotó tengeri
planktonszervezetek óriási tömege. Az óceán vize olykor hatalmas területeken
vörösre változik a dinoflagellátáktól, e parányi magányos ostorosállatoktól,
máskor az óriási tömegű Munida nevű rajzó ráktól. Ezek nemcsak az apró halak
fő táplálékai, vannak olyan guanóképző madarak, amelyek a rákokat közvetlenül
is „halásszák".
A felhőszerű rajokban vonuló apró szardellákat a peruiak anchovetának
hívják. Az apró halakat más nagyobb halak, valamint az oroszlánfókák,
kormoránok, pelikánok, szulák és más tengeri halászó madarak zsákmányolják.
A madarak jelenlétükkel messziről jelzik, merre tart a vonulás. Lenyűgözve
néztük a partról, amint az alacsonyabb víz felett repülő kormoránok fekete
felhőre emlékeztetően suhantak a halrajok fölött, őket hosszú sorban a pelikánok
követték, s szinte forrt a víz a szulák tömeges búvárprodukciói nyomán.
Oroszlánfókák és guanómadarak

Végre láttam a guanót is

Az anchovetával táplálkozó madarak ürülékének köszönheti Peru a guanót,

amely korábban hatalmas bevételt jelentett számára. A műtrágya ugyan
kiszorította a világpiacról a guanót, de újabban egyes szi geteken újrakezdték a
bányászatot. Ezek egyike a Limától délre fekvő Chincha-szigetcsoport. A Pára-
cas-félszigettel szemben levő Ballestas-szigeteken is újra kezdték a termelést,
ennek ellenére - mikor később arra jártunk - a guanómadarak és oroszlánfókák
elképesztő tömegben fogadták csónakunkat.
Az apró szirtekkel körbevett, hullám marta szigetekből álló csoport
madárvilága igen gazdag. Legjellemzőbb a Humboldt-pingvin, a perui pelikán, a
kisméretű, fecskére emlékeztető fehér fenekű viharmadár, magyar nevén a
viharfecske és a perui lumma vészmadár. Gyakoriak a kormoránok, így a
neotropikus, a guanay és a vörös lábú kormorán, magyar nevén a tarka
kárókatona.
A guanay vagy perui kormorán egyébként a legismertebb guanómadár,
sokan a világ legtökéletesebb „trágyaelőállítójának", s így gazdasági értelemben
legértékesebb madarának tartják. Hasonló jó hatásfokú „trágyagyártó" a piquero,
ez a nagytermetű, kecses perui guanó-szula, valamint egyes pelikánfajok.
A Ballestas-szigeteken számos egyéb madarat is látunk, így például több
sirályfajt és inkacsért. Többen kiszámították, hogy a madarak által évente
elfogyasztott halmennyiség sokszorosa Peru teljes évi halászzsákmányának.
Ugyanakkor megfigyelték, hogy a gazdag halászzsákmányok idején, például az
1970-es években, amikor Peru halászati rekordot ért el, a kormoránok nagyon
megritkultak a szigeteken.
A perui partközeli szigetvilág madárlakói részben itt is költenek, így a
Humboldt-pingvin, a perui viharmadár és viharfecske, a perui szula, a már emlí-
tett sirályfajok nagy része és az inkacsér. Vannak azonban az Andok hegyei közt
költő és itt csak vendégeskedő hegyi sirályok, a Csendes-óceán trópusi és
szubtrópusi térségeiből ide vándorló kormos csérek, avagy a Jüan Fernandez-
szigetekről érkező rózsaszín lábú vészmadarak, az Antarktisz térségéből érkező
albatroszok, az óriás és ezüstszürke sirályhojszák, az angol nyelvterületen
„cipész"-nek becézett Procellaria egyedei, a Wilson-viharfecskék, a chilei
rablósirályok, a „halfarkas"-ok. A Galápagos-szigetekről repültek a perui partok
közelébe a fecskefarkú sirályok, de a gazdag halzsákmány reményében Észak-
Amerikából, sőt az északi-sarki vizekről is jönnek látogatók - mint például a
Franklin-sirály vagy egyes csérfajok.

Az oroszlánfókák hangja

Akármennyire látványosak ugyan a madarak

százezreitől feketéllő sziklaplatók, amelyeket néhol
40 méter vastagságban burkolt be a guanó, legnagyobb élmény az
oroszlánfókákkal való találkozás.
Bömbölésük már messziről hallható, elnyomja a parthoz csapódó hullámok zaját
is. A sziklaüregek ráadásul felerősítik a hangjukat. Csónakunk közeledtére a
fiatal fókák elénk úsztak, kíváncsian figyelték minden mozdulatunkat. Csak az
öreg-valóban oroszlánfejű - hímek viselkedtek tartózkodóan, bár háremük
korántsem volt olyan érdektelen látogatásunk iránt. Egyébként az
oroszlánfókáéknál a hölgyek a kezdeményezők, a párválasztók.
A fülesfókák családjába tartozó oroszlánfókák kizárólag a Csendes-óceán
partjain és szigetein élnek. Prémükből hiányzik az alsó gyapjas réteg, amely a
prémes fókákat védi a hideg ellen. Mint a fülesfókák általában, mellső és hátsó
uszonyszerű végtagjaikat egyaránt tudják használni és sziklákon való kapasz-
kodásra, látszatra esetlenül, de olyan gyorsan és ügyesen mozognak a meredek
sziklaszirteken, hogy az még a sziklamászóknak is becsületére válna. Uszonyuk
csontrendszere olyan, hogy járás közben a csuklócsontokra, s nem az ujjaikra
támaszkodnak. Igazi életelemük azonban a víz. Hosszú percekig képesek a víz
alatt maradni. Bármily hihetetlen, de még a százméteres mélységbe is
alámerülnek! Kiváló halászok. Állatkertekben, cirkuszokban - főleg a fiatalok -
igen szelídek és jól idomíthatok. Természetes környezetükben sem idegenkednek
az embertől, körülvették a mi csónakunkat is. A partvidék lehangoló, élettelen,
sivatagi környezete után a Ballestas-szigetek valóságos oázisnak tűntek.
A titokzatos „Kisfiú" és leánytestvére

Lehet-e „Kisfiú" a meleg víz, és „Kislány" a hideg?

Régi megfigyelés, hogy vannak évek, amikor a madarak szinte eltűnnek Peru
partvidékéről. Ezekben az években a halászzsákmány is töredéke a szokásosnak.
Mindkét jelenség a szardellák megfogyatkozására vezethető vissza, és egybeesik
a vízfelszín rendellenes felmelegedésével. E különleges hőmérsékletváltozást El
Ninónak, azaz „Kisfiú"-nak keresztelték el. E halászoktól származó kifejezés
legalább százéves és eredetileg a minden évben általában karácsony táján
megjelenő meleg vízáramlatra vonatkozott. A Peru északi részén a hideg
Humboldt-áramlással szembe haladó meleg víz néhány hónapon keresztül
megakadályozza a tápanyagokban gazdag hideg víztömegek feláramlását. Ezért
december végétől márciusig, áprilisig általában szünetel a halászat.
Újabban azonban az El Nino kifejezést azokra a rendkívüli években
jelentkező jelenségekre alkalmazzák, amikor a felszíni víztömeg márciusban,
áprilisban sem hűl le eredeti hőmérsékletére, és a perui part teljes hosszában akár
egész éven át tart. Legutoljára 1982-1983-ban 7 °C-kal emelkedett meg a Csen-
des-óceán felszíni vízhőmérséklete, ekkor a halászzsákmány - a korábbi évtized
ötmillió tonnájával szemben - félmillió tonnára esett vissza. Ezt megelőzően az
1953-ban, 1957-1958-ban, 1965-ben, 1972-1973-ban, 1976-1977-ben, tehát
meglehetősen szabálytalan időközökben jelentkezett az El Nino.
A valamikor titokzatosnak tartott jelenség megértését a meteorológiai
mesterséges holdaknak köszönhetjük. Segítségükkel derült ki, hogy itt a föld-
kerekségre vonatkozó összefüggésekről van szó, hiszen például 1983-ban az El
Ninóval egy időben Kaliforniában rendhagyó árvíz, Afrikában az átlagosnál
kegyetlenebb aszály pusztított. 1972-1973-ban Indiát, a Szovjetuniót, Új-
Guineát, Hawaiit sújtotta aszály, míg Peruban, Kaliforniában és a Fülöp-szige-
teken árvizek okoztak katasztrófát. Az El Nino része az úgynevezett déli
oszcillációnak, azaz a Csendes-óceán medencéje nyugati és délkeleti része
közötti légnyomás-ingadozásnak. Amikor például Indonézia és Észak-Ausztrália
fölött csökken a légnyomás, akkor a Húsvét-szigetek környékén növekszik,
illetve fordítva. A trópusi ciklonok is szerepet kapnak az El Nino elindításában
és fenntartásában. A műholdas megfigyelés ellenére még igen kevés lehetőség
van arra, hogy a Peru szempontjából káros „Kisfiú"-t előre jelezzék.

Még az óceán is hidegebb

Ráadásul felfedezték az utóbbi években azt is, hogy a rendellenes

felmelegedéseket többnyire erős lehűlés követi, ezeket El Ninának, „Leányká”-
nak keresztelték el. Ez, bár a halászat szempontjából kevesebb kárt okoz, mint
fiútestvére, bolygónk éghajlata szempontjából mégis átfogó, globális jelentőségű.
(Ilyenkor például Indiában a monszun az átlagosnál kevésbé csapadékos.) Az El
Ninót 1988 júniusában észlelték utoljára. A mélyebb rétegekből annyi hideg víz
áramlott a felszín felé, hogy akkor itt az óceán még a megszokottnál is 2 °C-kal
hidegebb lett. Ezt személyesen is módomban volt tapasztalni, amikor 1988 őszén
másodszor jártam Peruban. Ekkor az átlagosnál jóval hűvösebb volt mind a
partvidéken, mind a hegyek között.
A Csendes-óceán partját sziklás szigetek sora szegélyezi, s magán a
partvidéken is csodálatos szirtfokok váltakoznak félelmetes homokhegyekkel és
tágas öblökkel. A geológus számára ez maga a csoda. Ez a partvidék az Andok
bölcsője, hiszen az üledékrétegek a Csendes-óceán mélyén halmozódtak fel,
majd az alábukó aljzatról itt gyűrődtek a kontinens pereméhez.

A csipkés tengerpart csodája

Az óceáni aljzat megolvadásából keletkező olvadékok helyenként

közvetlenül a partvidéken is vulkáni sziklákat formáltak, ezek legismertebbjei
közé tartozik a fekete köveiről elnevezett Punta Negra, avagy közelében San
Bartolo. Mindkettő Limától délre fekszik. E kemény sziklákat állandóan ostro-
molják az óceán 20-30 méter magasságba is felcsapódó hullámai.
A sziklákra kerülő sós permet vegyi úton is bomlasztja a kemény
kőzeteket. Üregek, barlangok képződnek. Láttam olyan üstszerű mélyedést,
amelyből a hullámok robbanásszerűen préselték ki a levegőt, majd a vízsugár -
mint valami fantasztikus, mesebeli szökőkútból - 40-50 méter magasra csapott
fel.
A hullámok a szabad szemmel alig látható parányi repedéseket is
megtámadják és fokozatosan tágítják. Munkájuk különösen eredményes, ha a
sziklák tövében mély a víz és így teljes erővel zúdulhatnak a szirtfokoknak. Az
ilyen partok nemcsak a kis csónakokra, hanem a nagy hajókra is veszélyesek, de
még a sziklán álló vigyázatlan halászokat is magával ragadhatja egy átlagosnál
nagyobb hullám. San Bartolóban jó néhányan gyászolják hullámsírba ve szett
családtagjaikat.
A hullámzás akár 20 méter mélységig képes pusztítani a sziklafalak
lábazatát, de gyenge vízmozgás még 100-200 méter mélyen is kimutatható.
A parti sziklákról aláhulló törmeléket a hullámok ide-oda sodorják. Ez a
véső hatás gyorsítja a rombolást. Mivel a hullámzás a magasabb falakat alá-
mossa, az alámosott részek egy idő múlva leomlanak. A partvonal így egyre
hátrább húzódik, évenként akár több métert is.
Persze kevésbé szaggatott, kevésbé sziklás partok is akadnak. A sekély
vízben a hullámok átbuknak egymáson és így erejüket vesztik. Az ilyen védet-
tebb öblök a széllovasok kedvelt találkozóhelyei.
Az év nagy részében köd üli meg a partvidéket, többnyire csak
novemberben-decemberben kezdi áttörni a napsugár ezt a komor fátylat. Az itt
élők megszokták a ködöt, s megszokták a végtelen, fantasztikus formájú
homokhegyeket is. A több száz méter magasságú homoklejtők állandó
mozgásban vannak. Az itt lakó halászok régóta kitapasztalták, hogy merre
vannak a legbiztonságosabb szakaszok. A homok rendszeresen betemeti az
utakat, néha még az útjelző táblák is alig látszanak ki a homokfolyásokból.

Totoralovasok

Az igazi szörf a totoracsónak

Az oáziskultúrák ősi kerámiái hűen tükrözik, hogy az ott lakók egyik legfőbb
tápláléka a hal. Az emberek ezer szállal kötődtek a tengerhez. Vannak kerámiák,
amelyek a halászokat ábrázolják kis totoranád csónakjaikon. Ezeket szinte életre
keltve láthatjuk ma is hajnaltájban Huanchaco közelében. Itt az öblöt valamikor
teljes egészében benőtte a totoranád, amely ma már csak foltokban lelhető fel.
Egy ötven év körüli indián bemutatta nekünk, hogyan készül a csónak: a nád
aratásától a szárításon át, a kévék össze-kötözésén keresztül a vízre szállásig.
Caballitos de totóra - mondta büszkén -, azaz totoralovacskák. ők így hívják a
törékeny nádcsónakokat, mert a halászok úgy ülnek rajtuk, mintha lovagolnának.
Ugyanúgy, ugyanabban az ősi pózban és tartással, ahogy a kerámiákon látjuk.
Egy csónakon 200 kiló halat képesek a partra szállítani.
Alig emelkedik fel a Nap az Andok hegyláncai fölé, a halászok már jönnek is
vissza a kikötőbe. Jönnek? Szinte szállnak! Zsonglőrszerű ügyességgel sod-
ródnak az óriási hullámok taraján kifelé. Ezek a nádcsónakok a szörfök elődei.
Déltájban - mikor melegebben süt a nap - a szörfözők váltják fel a halászokat az
öbölben.
A totoracsónakokkal azonban sokáig nem lehet a tengeren tartózkodni, mert
néhány óra alatt teleszívják magukat vízzel. Ezért a halászok függőlegesre
állítják csónakjaikat a parton, hogy jól kiszáradjanak. Ennek ellenére még a
legjobb csónakok is legfeljebb csak néhány hónapig használhatók, aztán el-
nehezülnek, s akkor már veszélyes tengerre szállni bennük, mert hamar
elmerülnek. Augustin Pinminchumo mesternek ma is akad munkája, bár évről
évre kevesebb. így hát arra kényszerül, hogy apró ajándékcsónakocskákat
készítsen és áruljon a móló mellett.

Tojással és tengerimalaccal a varázslók ellen

Ellátogattunk a műhelyébe. Az ajtó felett lefelé fordított agavé lóg.

Természetesen megkérdeztük, van-e ennek valami jelentősége. Hát hogyne,
mondta teljes meggyőződéssel az öreg mester, ha az ördög bejönne a házba, az
agávéból azonnal vér csorogna . . . Aztán titokzatos történeteket mesélt egy
bizonyos cuzcói boszorkányról, aki köré valódi pókok szőttek valódi pókhálót, és
rejtélyes varázslókról, akik tojással és tengerimalaccal gyógyítottak. Mind a
tojásos, mind a tengeri malacos „kezelés" ma is általánosan bevált módszer
Peruban. A tojást a beteg maga viszi, nehogy csalni lehessen. A varázsló vé-
gigsimítja a tojással a testet, így „vonja ki a szervezetből a kórt". A művelet
végén a tojás teljesen megfeketedik és büdös lesz. A cuynak nevezett tengeri ma-
lacra még szomorúbb sors vár, a diagnózis során ugyanis elpusztul annak a
szervnek a közelében, ahol a kór fészkel, vagy ahol a daganat van a
szervezetben. A babonák életerősek, szívósan tartják magukat. Vannak, akik
ellenségük fényképe elé ülnek minden hajnalban, arra koncentrálva: betegedjen
meg. Az ellenség csak akkor menekül meg a rossz varázslattól, ha fekete párnát
tesz a feje alá. Mások kiássák az ellenséges család sírját, s az üregbe - rontás
végett - köveket dobnak. Ez utóbbiról magunk is meggyőződtünk a huanchacói
temetőben.
Huanchacóban egyébként stílszerűen a totora-lovacskákról elnevezett
szállóban laktunk. Tulajdonosai, Walter és Elvira nádcsónakokkal díszítették a
belső udvart. A teraszról minden hajnalban megfigyelhettük, mint eveznek ki
nádevezőikkel a halászok a vízre. Ez a szálló még valamiről emlékezetes marad
a számunkra. A belső udvaron a Floripondium nevű fa virágzott. Lelógó,
tölcsérszerű, halványsárga virágai átható, bódító illatot árasztanak. Úgy tartják,
életveszélyes lenne a fa alatt elaludni, a virágillat hajnalra megölné az embert.
Itt Huanchacóban ismerkedtünk meg a perui-magyar baráti társasággal.
Vezetőjük - Salvatore - tanárember. A régi magyar foci és a Magyarországról
származó iskolai berendezések révén alakult ki meglepő vonzalma távoli
országunk iránt. Noha igencsak szerényen csordogálnak Dél-Amerikába a hazai
hírek, mégis szinte mindent tud rólunk, lakásában - ahol népes családján kívül a
baráti társaság tagjai is ott szorongtak - sangria nevű koktéllal pecsételtük meg
barátságunkat.

Agyagvárosok és agyagpiramisok

A Huanchaco közelében levő, ősidők óta művelt vidék a Moche folyónak

köszönheti kialakulását.
Ezen a vidéken van Peru régóta csodált s a világ legnagyobbjaként ismert
agyagvárosa, Chan Chan.
Az agyagból készült monumentális építmények csak ezen a száraz, sivatagos
klímán vészelhették át az évszázadokat. Egyetlen nagyobb esőzés, áradás
jóvátehetetlen kárt okozhat bennük. Ez egyébként Chan Channal is megtörtént,
amikor 1925-ben egyetlen felhőszakadás jobban megrongálta, mint előtte fél
évezred természeti hatásai. Az agyagmetropoliszt a múlt évezredben a mochikák
kezdték építeni, majd évezredünkben a chimuk folytatták a munkát.
Az európai civilizáció rombolással kezdődött

Chan Chan: városépítészet, kerámiák, öntözés, piramisok

Amikor a spanyol hódítók erre a vidékre érkeztek, szinte tökéletes épségben

találtak a településre, ettől kezdve megkezdődött a rombolás. A környékbeli
lakosság építőanyagként hordta el az agyagtéglákat, majd jöttek a sírrablók, a
kincskeresők, a huaquerók, és feltúrták a viszonylag puha építményeket. A
Trujillo városát megalapító Martin de Estete 1535-ben az egyik kamrában
minden fantáziát felülmúló kincset talált, például egy gyöngyökkel ékesített szín-
arany széket, amit akkor százezer pesóra értékeltek. 1550 és 1556 között több,
elképesztően gazdag kincseskamrára bukkantak. Egy ilyen kincset rejtő
agyagpiramist felfedezőjéről ma huaca de Toledó-nak neveznek (a piramisok
helyi elnevezése huaca). Az arany- és ezüsttárgyak többsége művészi remekmű
volt, a spanyolok azonban többnyire rudakba olvasztva (!) szállították Európába
a nemesfémet. Ez még a 19. században is megtörtént, amikor 1864-ben egy La
Rosa nevű ezredes „köbméternyi" ezüsttárgyat gátlás nélkül beolvasztott.
Az utóbbi évtizedekben már buldózerekkel gyalulták le az agyagpalotákat
és piramisokat. A feketepiacon fantasztikus árakon keltek el az itt talált aranyas
ezüsttárgyak, drágakövek, kerámiák. Hasonló volt a helyzet Sipan, Lambayeque
környékén is.
Ma fegyveres őrök vigyáznak Chan Chan mintegy 2 négyzetkilométernyi
területén szétszórt építményeire. A chimu királyság idején-amikor Chan Chan
főváros volt - 40-50 ezer ember élhetett ezen a területen. A várost több négyszög
alakú területre osztották fel. A 200-400 méter hosszú oldalú egységeket trapéz
alakú fal vette körül. Az ásatások leleteiből ítélve magas technikai kultúrájú,
differenciált társadalom fejlődött ki ezen a vidéken. A civilizáció alapja az
öntözéses mezőgazdaság volt, de a város egyes negyedeiben kézművesek, sőt
bátran iparművészeknek nevezhető iparosok éltek elkülönülten. A társadalmi
rangsor élén az uralkodó után egyébként a papok álltak, utánuk pedig a katonák
következtek.
A mochika és chimu kerámiák az egyetemes emberi művészet
kiemelkedően értékes alkotásai. Ezek az indiánok a művészet mellett azért
értettek a kereskedelemhez is, hiszen az arany- és ezüstművesség nyersanyagát
nem innen a tengerparti fövényből ásták ki, hanem az oázisokban termelt
élelmiszerfelesleget cserélték el az Andok hegyeiben kibányászott nemesérccel.
Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy a több ezer méteres hegyláncok még az ősi
időkben sem jelentettek akadályt a népcsoportok érintkezésében.
Chan Chan egyik - Tschudi elnevezésű – palotáját ott jártunkkor restaurálták. Az
agyagtéglákat ma is az ősi módszerekkel állítják elő. A szárítást a trópusi nap
melegére bízzák. Néhány megmaradt motívum alapján állítják helyre a palota
falán végigfutó frízeket is.
A chimu birodalom pusztulása azonban nem a spanyolok, hanem az inkák
bűne, akik 1460-ban hódították meg ezt a vidéket. Akit nem öltek meg, azt
elüldözték, s a spanyolok már csak egy szellemvárost találtak.

A piramisban nincsen üreg

Chan Chan szomszédságában az évszázadok során számos hasonló piramis

maradt fenn. Trujillo peremén emelkedik a szerényebb méretű - Szivárványnak
vagy jellemző díszítései alapján Sárkánynak elnevezett - huaca. A
sárkányfigurák egymással néznek szembe, alattuk az Andok régi kultúráinak
jellegzetes áldozati kése, a tumi látszik. A piramis tömör, nincsenek benne
üregek, kamrák, a külső lépcsőket ferde feljárók helyettesítik.
Kissé távolabb ettől a huacától - a Moche folyó bal partján - magasodnak a
Napról és a Holdról elnevezett piramisok. A Nap-piramist a mochikák emelték
az i.sz. 4-8. században, mintegy 50 millió nagyméretű agyagtéglát használva fel
hozzá. Döbbenetes méretű, tömör építmény, 228 méter hosszú, 135 méter széles,
48 méter magas. Felhőszakadások és sírrablók megrongálták ugyan, de még így
is lenyűgöző látvány.
Ahogy felkapaszkodtunk a tetejére, messze vidékekig szinte kinyílt előttünk a
táj. Egyik oldalon a folyó termékeny földekkel szegélyezett zöld pasztája
látszott, a másik oldalon a „mochikák pampájá"-nak elnevezett kopár síkság,
túloldalán a valamivel kisebb Hold-piramissal. Ez utóbbi 80 méter hosszú, 60
méter széles, 21 méter magas, valószínűleg a halottkultuszt szolgálta. Mögötte a
Cerro Blanco nevű kopár hegy uralta a hátteret; ez egyik különálló része az
Andok partközeli vonulatának.
Az a rengeteg kerámia, amely a környékről előkerült, hű képet ad az egykori
természeti környezetről, valamint a mochica és chimu társadalomról. Ant-
ropológiai és történeti szempontból is izgalmasak a kultikus kerámiakorsók,
ugyanis az indián arcok mellett felbukkannak jellegzetes mongol, japán, kínai és
néger arcvonású kerámiák is, bizonyítva, hogy e távoli tájak lakói valamilyen
módon már jóval a Kolumbusz előtti időkben elvetődtek Dél-Amerikába.

Indián Jónás?

A kerámiák alapján mind a chimu, mind a mochica korszak hűen

rekonstruálható. A mochica korban például a tengeri állatok és jelenetek gyakori
ábrázolása arról vall, hogy ez a nép ezer szállal kötődött az óceánhoz. A
kerámiák néprajzi hitelességgel dokumentálják a halászat fontosságát, ábrázolva
a mindennapi eszközöket, például a halászkampókat, szigonyokat stb. Kiderül,
hogy a hálót üres tökökkel tartották a víz felszínén. Fahajókat is építettek, de
leginkább totoranádból készítették csónakjaikat, ugyanúgy, ahogy ez Huanchaco
közelében ma is megfigyelhető. A tenger élőlényeit sokszor mitikus szerepben
ábrázolják. Láttunk olyan kerámia-jelenetet - egy Jónás-szerű figura a hal hátán -
, mintha a Bibliából lépett volna elénk.
A chimuk öntözött földjein sok minden megtermett. Állattenyésztésük
azonban szegényes volt, egyetlen teherhordó állatnak a lámát használták. A
vikunyát nem sikerült háziasítaniuk, ma is vadon él, és az is szenzáció, ha
állatkertben egyáltalán szaporodik. A láma nem képes súlyos terhet szállítani,
ezért a karavánokban rengeteg láma vonult. A földutakat - amelyen haladtak -
olykor 60 méternél is szélesebbre építették. Az utakat falak szegélyezték, ezeket
a sivatagban kőből, a völgyekben kőből vagy sárból készítették.

A chimu mérnökök remekművei

Már a chimuk is tudták, hogy nincs korszerű mezőgazdaság öntözés nélkül

A chimu birodalom tehát az öntözőcsatornáknak köszönhette gazdagságát,

amelyek esetenként még 70 kilométer távolságban levő folyó vizét is ideszállítot-
ták a földjeikre. Ha az ember Chan Chan környékének térképét nézegeti, vagy
egy magasabb hegycsúcs-
ról végignéz a tájon, akkor döbben rá, hogy ez nem lehetett egyszerű dolog.
Hiszen az Andok és a tengerpart közötti sáv meglehetősen hepehupás, és számos
ősi folyómeder szeli át. (Az Andok földrengésekkel kísért kiemelkedése ugyanis
számos alkalommal medreik megváltoztatására kényszerítette a vizeket. Több
száz év alatt egyes folyószakaszok feltöltődtek homokkal, iszappal, máskor
viszont az El Nino rendellenesen csapadékos évei rongálhatták meg a csator-
nákat. A leletek tanúsága szerint például 1100 körül egy árvíz pusztította el a
Huanchaco-síkság egész csatornarendszerét.
A „Kisfiú" súlyosabb áradásai évszázadonként átlag kétszer pusztítanak.
Legutoljára 1982-ben mosták el a felhőszakadások a pánamerikai autópálya
hosszú szakaszait, tökéletesen megbénítva ezzel a közlekedést és áruszállítást.
Egyes térségeket még élelmiszerrel sem tudtak ellátni. Egy hét alatt több mint
200 centiméter eső zúdult ekkor a tájra.
A tengerpart felől fújó időnkénti erős szelek is sok kárt okoznak az emberi
létesítményekben és így lehetett ez régen is. A pánamerikai autópálya a ho-
mokfúvások miatt is többször járhatatlanná válik, a homok terjedelmes dűnéket
hoz létre, amelyek évenként több métert is vándorolnak a hegyek irányába. A
régészeti feltárások igazolják, hogy emiatt a chimuknak folyamatosan korrigálni
kellett az öntözőrendszert.
A csatornák ásása főleg a sziklás terepen lehetett nehéz feladat, hiszen ők
még nem ismerték a vasat. Vasszerszámok helyett kőkapával és kőkalapáccsal
dolgoztak. A nagyobb kőtömbök körül tüzet raktak, majd az izzó köveket vízzel
locsolgatták, s azok előbb-utóbb szétrepedtek. A puha bronzeszközöknek e
munkafolyamatoknál nem sok hasznát vették. A kitermelt földet és kőtörmeléket
vesszőkosarakban szállították el. A csatornákat rendszeresen kotorták,
tisztították, valószínűleg azokban a júniustól októberig tartó időszakokban,
amikor az Andok hegyei közt a legkevesebb csapadék hullik. A főcsatornákból
egymástól ésszerű távolságokra kiágazó árkok vezették a felduzzasztott vizet a
földekre - amint ezt sok helyen, sőt magának a Nap-piramisnak a lábánál mi is
megfigyelhettük. Előbb egy helyen eltorlaszolták a csatornát, ekkor a víz
felduzzadt. Ezután sorban megnyitották a kivezető árkok zsilipjeit, és egy
nagyobb adagot engedtek a barázdák közötti mélyedésekbe.
A chimu mérnök úr csatornái

A chimu birodalom fénykorában két csatorna- rendszer is működött a Chan

Chan környékén, az egyik a Moche folyó vizét hasznosította, a másik pedig -
északabbra - a Chicama folyó völgyéből vezette át, mint két völgyet összekötő
csatorna, a vizet. Ahhoz, hogy ez utóbbi - 72 kilométer hosszúságú - csatorna
lejtése biztosítható legyen, a hegyek lábánál kanyargó monumentális
teraszrendszert építettek. A rendkívüli erőfeszítéseket igénylő műszaki
remekműre azért lehetett szükségük, mert a morfológiai és ezzel együtt járó
folyómeder-változások miatt a Chan Chan közelében levő termékeny Három-
síkság a Moche folyóból öntözhetetlenné vált, a csatornák sorban eliszaposodtak.
Mire azonban elkészültek a gigászi műalkotással, a terep úgy megemelkedett,
hogy a völgyközi csatorna alsó szakaszára már nem jutott el a víz, s így csak a
félúton levő Quebrada del Osóig tudták öntözni a földeket.
A környék legősibb csatornái egyébként még a chimuk előtt, a mochikák
korában készültek. Ezek jó része egyszerű mély árok volt, amely a homokdűné-
ket harántolva juttatta el a Chicama és a Moche folyó vizét a termőföldekre. Az
árkokat később a chimuknál az úgynevezett kontúrcsatornák váltották fel.
Ezeknek a terep lejtését követő csatornáknak a megtervezése precíz geodéziai-
földmérési feladat elé állította a chimu mérnököket. Hiszen a síkságok környé-
kén mindössze 8-9 méter az esés kilométerenként.
Charles R. Ortloff, aki tervezőmunkája mellett a chicagói Field
Természettudománytörténeti Múzeum kutatója, a huarazi múzeumban rátalált
azokra a kerámiaeszközökre is, amelyekkel a chimuk a szintezési munkálatokat
végezték. A korabeli mérnökök a vízzel töltött edényeket háromlábú állványon
helyezték el, az edény átellenes nyílásain pedig pálcikák vezettek keresztül.
A partvidék emelkedése miatt egyre magasabb folyószakaszokon kellett
megoldani a csatornák kivezetését. A legmagasabb pontokat a technikai eszkö-
zök anyaga szabta meg. A chimuk a hordalékba tudtak csatornát vésni, a kemény
magmás kőzetekbe nem, legfeljebb arra volt lehetőségük, hogy azok nagyobb
tömbjeit a már említett váltakozó hevítéssel és hűtéssel szétszabdalják. Ezek a
technikai korlátok szabtak határt a környék öntözhetőségének. Végül már csak a
legmélyebben fekvő földeket tudták öntözni, így történhetett meg, hogy Chan
Chanban a város közepén fekvő területet is „bevonták a mezőgazdasági
termelésbe".
 A chimu birodalom végnapjaiban a Moche folyó felsőbb szakasza
elnéptelenedett, legalsó szakaszán is mind kisebb területeket öntöztek. Lehet,
hogy ez is szerepet játszott abban, hogy az inkák könnyűszerrel igázták le az
egykor erős és harcias agrárbirodalmat. Hiszen földművelés nélkül az uralkodó, a
nemesség és a városi kézművesek életképtelenekké váltak.

Tv-stábbal az évtized régészeti feltárásánál

Ha az utcán rádköszön: újságíró

Chiclayóban - ebben az óceánparti városkában - senki sem várta

forgatócsoportunkat a buszpályaudvaron, pedig Salvatore, a perui-magyar baráti
társaság vezetője, telefonon értesítette itt élő barátait. Ácsorogtunk egy fél órát,
hátha mégiscsak értünk jön valaki, de hiába. A nap kellemesen sütött, jól esett
egy kis meleg a nyirkos, hideg limai napok után. A megadott telefonszámon sem
jelentkezett senki, így hát elgyalogoltunk a legközelebbi szállodába, a Costa del
Oróba, majd körülnéztünk a városban. A főutcán egy idősebb nyakkendős úr
szólított meg minket. Kiderült, hogy ő az El Industria című lap újságírója, aki
értesülvén arról, hogy magyar tv-stáb érkezik a városba, keresésünkre indult. A
sok kreol és indián között nem volt nehéz felismerni minket. A lap
szerkesztőségében jöttünkre mindenki összeszaladt. Egy fotós rengeteg felvételt
készített rólunk. Nem csoda. Igazi „szenzáció" lettünk. Eddig még nem járt
errefelé senki a magyar televíziótól. Először azt hitték, hogy politikai műsort
készítünk, igencsak meglepődtek, amikor elmondtam, hogy arra vagyunk
kíváncsiak, miképpen határozta meg Peru sivatagos tengerpartja, az Andok
falként emelkedő hegylánca az itt élő emberek életét a történelem előtti időktől
napjainkig. Ez a program szemmel láthatóan kevéssé érdekelte az újságíró
kollégákat. Az idősebb úr, a lap egyik vezető szerkesztője azok iránt a régészeti
feltárások iránt érdeklődött, amelyeket a környéken filmezni akarunk. Amikor
meghallotta, hogy Lambayeque-be készülünk, ahol a közelmúltban
világszenzációt jelentő preinka aranyleletek kerültek elő, mégiscsak felcsillant a
szeme. Nyomban felhívta a feltárásokat vezető Walter Alvát, a Brünning
Múzeum igazgatóját. Az igazgató, akit az aranyleletek rövid idő alatt világhírűvé
tettek, már tudott rólunk, s várt bennünket.
 Este politikai nagygyűlés volt a főutcán. A nyergesvontatót, amelyet
szónoki emelvénynek alakítottak át, már délután leállították a legforgalmasabb
kereszteződésben. A szónok a baloldali íróból jobboldali politikussá vedlett
Vargas L'losa volt, aki főleg az állami vállalatok magánkézbe adása mellett
agitált. A külsőségek hűek voltak a dél-amerikai szokásokhoz, petárdák
durrogtak, fülsiketítő erővel peregtek a dobok, s természetesen ütemesen kiabálta
mindenki, hogy éljen Peru, éljen a szabadság.
A résztvevők között meglepően sok volt a fiatal, és az emelvényen is
jobbára tinédzserek biztatták a hallgatóságot ütemes kiáltásokkal. Az
„utórezgések" egész éjszaka tartottak, kiabáló, éneklő tömeg áramlott fel-alá az
utcákon hajnalig.

Arany a páncélteremben

Reggel egy ütött-kopott taxival mentünk át Lambayequebe, ahol Walter

Alva várt minket. A bozontos szakállú, szemüveges régész készséggel kinyitotta
előttünk a múzeum páncéltermét, ahol a vitrinekben fantasztikus szépségű és
értékű aranykincsek csillogtak. Többségük az egy évezreddel korábbi, igen ma-
gas civilizációjú lambayequei kultúra gazdagságáról tudósított. A legújabb sipani
ásatások aranytárgyai hozzájuk viszonyítva szinte jelentéktelennek tűntek.
- Ez csak töredéke a felszínre hozott tárgyaknak - mentegetőzött Alva úr. -
Azok a kincsek, amelyeket a National Geographic Magazin 1988. októberi
számában mutatott be, javarészt az Egyesült Államokban vannak, hiszen a
régészeti feltárásokat az Amerikai Földrajzi Társaság finanszírozta.

Arany jaguár, aranykígyó, aranyember

Kolumbusz óta ezek a legjelentősebb aranyleletek, amik érintetlen sírból

kerültek elő. A páncél- teremben fantasztikus kincseket láttunk. Színarany övet,
középen jaguárfejjel. Harangszerű csüngői járás közben csilingeltek. Szertartási
kelyheket, kupákat, edényeket minden mennyiségben. Hatalmas nyakláncot,
jogarra emlékeztető botot kígyófejekkel, vértszerű melldíszt kerek aranylemezek
tucatjaiból. Az egyik 70-80 centiméter széles arany halotti maszkon még
látszanak az eredeti piros festék foltjai. A festék vasoxid és higany keveréke.
 Az aranyat már itt a parton dolgozták fel. A felmelegített fémtárgyakat savba
mártották, ami kioldotta a rezet és ezüstöt, a visszamaradó likacsos aranyat
munkálták tovább gondosan. Az aranytárgyak elsősorban az egykori hitvilágot
tükrözik, de a mindennapokról is tudósítanak. Egy nutriaszerű „tengeri vidra" -
amely ma is él a partközeli szigeteken, halat tart a szájában. Az egyik fej éken
jaguármotívum látható. Ez az ember homlokát díszítette. Úgy tűnik, mintha a
nyaklánc és fejdísz lett volna az öltözék legfontosabb „kiegészítője". A
macskafélék csaknem minden régi perui kultúrában a harc istenei voltak. Az
óriás arany fülbevalók vállig húzták egykoron tulajdonosaik fülcimpáit.
Aranyból készültek a kultikus zeneszerszámok, a pókok, madarak. Külön
talapzaton kis, platinaszemű arany emberszobor állt. 15 darabból forrasztották
össze.
A raktárban Walter Alva megmutatta a sipani ásatások központi figuráját, a
„Moche urat", a „senort", az uralkodót. Csontváza, koponyája mellett hatalmas
rézlemezeket találtak, nagy fatálcán elhelyezve. Ez a több mint másfélezer éves
„úr" az évtized régészeti szenzációja. 165 centiméter magas volt. Ez átlagost
meghaladó magasság lehetett akkoriban.
Délután Walter Alva kíséretében mentünk el a sipani ásatáshoz. Töviről
hegyire végigjártuk a mochikák által, nagyjából kelet-nyugati irányban egymás
mellé épített két agyagpiramist, amelyhez számos hasonló vár még feltárásra a
környéken. Az igazgató részletesen elmesélte, miként értesítette őt a rendőrség
1987 februárjában arról, hogy a „sírgyalázók" - ahogy itt a sírrablókat hívják -
kifosztottak egy sírkamrát. A rendőrség a leletek kis részét tudta csak
visszaszerezni, mert a rablók azonnal továbbadták a kincset az orgazdák,
csempészek, gyűjtők jól működő szervezetének, akik elsősorban Észak-Ame-
rikában „dobják piacra" a mesés értékű leleteket.
A helybeliek egyáltalán nem örültek, amikor Walter Alva márciusban
megkezdte a hivatalos ásatásokat. Eleinte csak fegyveres őrök védelme mellett
tudtak dolgozni. Júniusban, 4 méter mélységben találtak rá egy másik, 5x5
méteres sírkamra bejáratára, egy néhány héttel korábban feltárt áldozati tárgyakat
tartalmazó üreg közelében. Itt egy amputált lábú férfi csontvázára bukkantak, aki
baljában pajzsot tartott. A sírt jelképesen őrző katonának vélték.
A temetés szakrális rendje

Aprólékos munkával több mint 400 kerámiát, valamint néhány réztárgyat

és élelmiszer-maradványokat hoztak ezután a felszínre. Július végén gerendákba
ütközött az ásó. Nemsokára kiderült, hogy ezek egy gazdag sírkamrát védenek. A
kamrában egy rézveretekkel ellátott, fából készült szarkofág volt, a maga
nemében Dél-Amerikában az első. Majd dísztárgyak, fejdíszek, ruhák kerültek
napvilágra. Ezek arra utaltak, hogy egy igen magas rangú személy sírját tárták
fel, egy olyan érintetlen sírt, amelyet a régészet módszereivel még sohasem
tártak fel Peruban. A díszeket, ékszereket, ruhákat a mochica uralkodóval együtt
temették el; voltak köztük kagylóból készült melldíszek, nyakékek, királyi
jelvények. Az egyik arany fülbevaló a dél-amerikai aranyművesség legszebb
darabjai közé tartozik.
Az uralkodó körül nyolc további csontvázat találtak, három fiatal nőét, két
negyven év körüli férfiét, egy őrét, egy további szolgálóét és egy tízéves
gyerekét, de volt a közelben egy kutyacsontváz is. A fémtárgyak egy része arany,
másik része réz volt.
Az aranytárgyakat a holttest jobb oldalára rakták, ez mindig keletre esett,
ahol a mochikák hite szerint a Nap születik. A „tisztátalan" réztárgyakat viszont
bal oldalra helyezték, az éjszaka, a sötétség oldalára, ahol meghal a Nap, tehát az
óceán felé. A két átellenes oldal: a nappal és éjszaka a jó és a rossz ellentétét, a
világ kettősségét jelképezte. Néhány drágakő vagy féldrágakő igen messziről
kerülhetett Sipanba, így például a lapis lazuli Chiléből, a türkiz Argentína északi
részéből, az egzotikus trópusi kagylók pedig Ecuadorból.
Mikor 1988 őszén ott jártunk, éppen egy második, valamivel kisebb
sírkamra feltárásán dolgoztak a régészek. Ennek leletanyagát a helyszínen a
világon mi filmezhettük és fényképezhettük le először - Nádorfi Lajos operatőr
barátom joggal büszke is rá - mert a kincseket másnap reggel beszállították a
Brünning Múzeumba. A lelet gazdája feltehetőleg egy főpap lehetett, ő is fából
készült szarkofágban feküdt. Ebből a sírból türkizberakásos aranyozott réz fülbe-
valók, két kagylóból készült melldísz és egy rézlapocskákból álló lemez került
elő. A főpap jobb kezénél áldozati kupát helyeztek el. Közelében is rátaláltak egy
amputált lábú férfi csontvázára, valószínűleg ő is afféle túlvilági őr volt.
 Világosan megfigyelhettük azt, hogy a sírkamrákat utólag vésték az
agyagtéglákból épített tömör piramisba. A huacák tehát eredetileg itt sem mauzó-
leumnak épültek.
Felmásztunk a másik, jóval nagyobb, vízmosásokkal barázdált huacára is.
Tetejéről láttuk azt a tavat, amely úgy keletkezett, hogy a talajvíz kitöltötte a
vályogtéglák készítéséhez szolgáló hatalmas agyaggödröt.

Pizza az olasz kisvendéglőben

Késő este értünk vissza szállásunkra, Chiclayóba.

A szálló melletti olasz kisvendéglőben éppen pizzát rendeltünk, mikor egy
középkorú, szemüveges úr lépett az asztalunkhoz. Orestes Pantoja - mutatkozott
be. Ő az akit két napja kerestünk. Baloldali politikai újságíró, a tv 4-es
csatornájának készít műsorokat. Mentegetőzött: nagyon elfoglalt, most éppen po-
litikai gyűlést szervez vasárnapra, válaszként Vargas L'losa beszédére. Orestes
43 éves, hajszolt, kissé zavart is. Mikor a bólétól megoldódott a nyelve, el-
mondta, fiatalemberként együtt élt a Fényes-ösvény mai vezetőivel, de elvetette a
terrort és az anarchiát mint forradalmi eszközöket, s útjaik elváltak. Azóta
rettegésben él, mivel túl sokat tud, s majdnem mindenkit ismer a terrorszervezet
vezetői közül. Biztos egy napon őt is likvidálják. Fiai Spanyolországban ta-
nulnak, ott biztonságban hiszi őket. Orestes egyaránt fél a jobboldali puccstól és
a szélsőbal terrorizmusától. Egész éjszaka beszélgettünk egy mulatóban, ahogy
itt hívják, penában.

Találkozás Thor Heyerdahllal

Thor piramist épít?

Másnap reggel újra találkoztunk Lambayequeben Walter Alvával, aki elvitt

minket Tucuméba. Már korábban felröppentette a világsajtó a hírt, miszerint
Thor Heyerdahl, a világhírű norvég új vállalkozásba kezdett, ezúttal 26 érintetlen
vályogpiramist kíván feltárni. Itt is arra keresi a választ, amire egész életében
mindig, vajon képesek voltak-e a régi népek lélekvesztőiken átkelni az óceán
végtelen vizén, van-e kapcsolat a dél-amerikai és a Föld túlsó felén fekvő ősi
civilizációk között? Heyerdahl szent meggyőződése, hogy az óceánok a
kultúrákat sohasem választották el, inkább összekötötték.
A Kon-Tiki, a Rá és még számos világhírű expedíció szervezője elmúlt 70
éves, mégis szinte szalad felfelé a toronymagas piramis lépcsőin és lihegés nél-
kül áll, helyesebben ül a kamera elé! (Tizenhét éve nem láttam, de semmit sem
változott. Akinek igazán van életcélja, nem öregszik. 1971-ben találkoztam vele
Budapesten, előadást tartott a Bocskai úti TIT-stúdióban. Az emberek száz méter
hosszú sorban álltak jegyekért, Heyerdahl előadása szenzáció volt.)
Mintha csak beszélgetne velünk, annyira közvetlen és természetes a
felvételek során. Meggyőződése erősebb, mint valaha, hogy az óceánnak régóta
összekötő szerepe van a népek között, s legfeljebb csak akkor jelentett akadályt a
kontinensek közti vándorlásban, amikor az ember még nem tudott hajót építeni.
De őseink legalább már ötezer éve megtanultak nádtutajokat építeni, s
könnyebbé vált a tengeri utazás, mintha dzsungelen, sivatagon, vagy magas he-
gyeken kellett volna átkelniük. Heyerdahl mindhárom óceánt átszelte már a
történelem előtti idők hajóira emlékeztető tutajokkal, pedig korábban sohasem
volt tengerész.
Ezek a nagy hajóutak igen nagy veszélyekkel is jártak, hiszen senkinek sem
volt még gyakorlata az ilyesféle tutajok építésében - legfeljebb a régi egyiptomi
sírkamrák falfestményeiből ismerték a papiruszhajó szerkezetét.
A világ akkor figyelt fel rá, amikor 1947-ben megszervezte a Kon-Tiki
expedíciót, s balsafatutajával nekivágott a Csendes-óceánnak. Azt akarta bebi-
zonyítani, hogy a polinézek ősei Dél-Amerikából kiindulva népesítették be a
szigetvilágot. 101 napon át küzdött a hullámokkal, míg partot nem ért 4300
tengeri mérfölddel a háta mögött a Raroia-korallzátony egyik lakatlan szigetén.
Az első nádtutaját csádi beduinok segítségével 1969-ben építette, ennek kötelei
azonban elszakadtak. Rá egy évre új tutajt építettek Dél-Amerikában. Ezt
totoranádból készítették a bolíviai aymara indián mesterek, a Titicaca-tavi ta-
pasztalatok alapján. Ezzel egészen Marokkóig jutott el, majd 57 nap alatt tért
vissza Barbadosba.

Követő mindig van

Időközben követője is akadt. Egy fiatal spanyol, 40 évvel a Kon-Tiki

expedíció után startolt Uru nevű hajójával Callao kikötőjéből. Ugyanazok a
mesterek építették az Urut, akik egykor Heyerdahlnak az Atlanti-óceánt átszelő
Rá-tutajokat, s a hajót maga Heyerdahl avatta fel. A fiatalember két hónap alatt
jutott el Polinéziába.
Heyerdahlt Walter Alva invitálta Tucuméba, mert úgy ítélte, hogy az említett
26 érintetlen agyagpiramis óriási lehetőségeket tartogat a régészet számára.
Heyerdahlt megigézték a sipani aranymaszkok lapis lazuliból és türkizből készült
szemei, amelyekhez hasonlók legközelebb Chilében, illetve Argentínában
találhatók - legalább kétezer kilométer távolságra. A maszkok fogai és egyéb
kagylódíszek csak Ecuadorból vagy Panamából kerülhettek ide. Heyerdahlnak
mindez azt sugallta, hogy itt olyan nép élhetett valamikor, amelyik nemcsak
földet művelt, hanem messzi vizekre is elhajózott kereskedni. Innen Chiléig
eljutni igen nagy teljesítmény, mivel szembe kell hajózni a Humboldt-
áramlással. Számára annak is szimbolikus jelentősége volt, hogy az agyagpirami-
sok tetején tengeri kagylóhéjak ezreit szórták szét. Heyerdahl szerint az itt lakók
ezzel is azt akarták kifejezni, hogy milyen szoros kapcsolatban vannak a ten-
gerrel.
Walter Alva véleménye az, hogy itt Tucumében volt a lambayequei
királyság politikai központja, annak a királyságnak, amely a 6. századtól kezdve
öt völgy településeit egyesítette és a régi Peru egyik legnagyobb kiterjedésű és
legnagyobb agrártársadalmát hozta létre. A síkságot csatornák százai öntözték. A
220 hektárra kiterjedő hatalmas teraszok és a piramisok az agyagtéglák
millióiból épültek, az építkezésben munkások ezrei vettek részt. A világ
múzeumaiban őrzött, a spanyol hódítás előtti kort képviselő aranytárgyak 90
százaléka Lambayeque környékéről származik.
Heyerdahl az oslói Kon-Tiki Múzeum támogatását szerezte meg a
feltárásokra. Vajon micsoda meglepetések várnak még itt a tudományra?
Elsüllyedt szigetek a Csendes-óceánban

Az örök kérdés: létezett-e? (Ezúttal földrész)

Sok elképzelés született persze arról is, hogy a polinéziai és dél-amerikai

kultúrák közötti rokon vonások azért alakulhattak ki, mert időközben elsüllyedt
egy földrészeket összekötő óriási ősi sziget, s az akkor élő népeknek nem
kellett törékeny lélekvesztőiken ezer kilométereket evezniük. Közelebb voltak
egymáshoz. Mások úgy vélték, hogy egykor sokkal „sűrűbb" volt a Csendes-
óceán szigetvilága.
Amióta mélytengeri kutatásokkal feltárták az óceánok mélyét és pontos
térképek készültek az aljzatról, ezeket az elképzeléseket a tudomány nem tartja
elfogadhatónak. Az emberi történelem néhány ezer éve alatt a Csendes-óceán
térségében a szigetvilág geológiai értelemben véve keveset változott.

Vulkánok a víz alatt

Évmilliók távlatában azonban minden lehetséges. így például kiderült,

hogy az óceán aljzatát százával borítják olyan kis vulkáni kúpok, amelyek nem
érik el a víz felszínét. Ezek csakúgy, mint a felszín fölé tornyosuló vulkáni
szigetek javarészt a kelet-csendesóceáni hátság közelében születtek, majd az
onnan távolodó óceáni aljzat hátán - mint egy gigászi szállítószalagon - évenként
néhány centiméteres „sebességgel" messzire vándoroltak. A legöregebb, több
mint százmillió éves vulkánok időközben szinte az egész Csendes-óceánt
átszelhették, s van olyan, amelyik éppen napjainkban tűnik el a Japánt övező
mélytengeri árokban.
Mivel az óceán aljzata a hátságtól távolodva egyre mélyebbre süllyed az
alatta levő izzó anyagba, az aljzaton ülő vulkáni kúpok is egyre mélyebbre
süllyedtek az évmilliók során. Némelyik víz alatti kúp tetején régi
korallzátonyok is megfigyelhetők, annak bizonyítékaként, hogy a szigetek
egykor a trópusi óceán felszíne fölé emelkedtek, de a gyors süllyedéssel a
korallok építő tevékenysége már nem tudott lépést tartani. Mindezek a
folyamatok azonban időben nagyságrenddel túllépik az emberi történelem időke-
reteit.

A Nazca-fennsík gyalog és madártávlatból

Mint mindenkire, aki látta, rám is nagyon hatott a hazai mozikban a

hetvenes években bemutatott Däniken-film, A jövő emlékei. Däniken, az amatőr
archeológus, gondos kutatómunkával összeszedte az emberiség megoldhatatlan
és megmagyarázhatatlan titkait és egy igen tetszetős magyarázattal egyszer s
mindenkorra megoldotta a kérdést. Szerinte minden számunkra érthetetlen dolog
idegen civilizációk műve. Az ő követeik járhattak a Földön, s hagyták hátra
űrleszálló-pályáikat az Andok és a Csendes-óceán közötti kősivatagban - ezek a
Nazca-vonalak -, ők emeltek fel több méter magasra mai technikával is csak
nehezen megmozdítható kőtömböket, s egyáltalán: ők hozták a civilizációt a
Földre.

Út, kalendárium, mesekönyv, sportpálya,térkép

A Nazca-vonalakról persze nem a filmben hallottam először, és arról sem,

hogy hányféle teória született már róluk. Volt, aki egyszerűen utaknak gondolta
őket, volt, aki valamiféle monumentális kalendáriumnak. Egyes elképzelések
szerint vallási felvonulások nyomvonala, vagy homokba rajzolt óriási
mesekönyv, mások szerint ősi népek sportpályája. Később megismerkedtem a
magyar Zelkó Zoltánnal, aki az innen 700 kilométerre fekvő Titicaca-tó kör-
nyékének óriási térképét látta bennük.
Számomra egyetlen dolog tűnt bizonyosnak, az, hogy a mai
gondolkodásmódunkkal nemigen fejthetők meg az efféle talányok. Különleges
beleérzés kell ide, amelynek segítségével mintegy visszaforgatva az idő kerekét,
beleélhetjük magunkat a több ezer évvel ezelőtt élő emberek misztikus, babonás
elemekkel átszőtt gondolatvilágába. De mégis miből lehet kiindulni? Az egyik
pillér, amelyre saját megoldási változatomat építhettem, az az optimális távolság,
amelyből a jelek láthatók. Mert még a viszonylag alacsonyan szálló utasszállító
gépek ablakából sem vehetők ki jól a vonalak, márpedig a világűrből és
világűrbe röpködőknek több tíz kilométer magasságból is látható objektumokra
lett volna szükségük. A vonalak igazán azokból a kis - öt- vagy hétszemélyes -
repülőgépekről figyelhetők meg jól, amelyek csak néhány száz méter
magasságba emelkednek fel. Sőt, mióta a pánamerikai autóút mellett egy kis
kilátótornyot építettek, kiderült, hogy a figurák egy része már akár tíz méter
magasból is felismerhető, és azonosítható. Mindez nekem - Däniken egyébként
szimpatikus „különutas"-gondolkodását továbbra sem elfogadva, de tiszteletben
tartva -, azt jelentette, hogy az űrutasok nazcai látogatása a fantázia birodalmába
tartozik.
Däniken persze attól még nem ingott meg a földönkívüliek látogatásába vetett
hitében, hogy egykét tévedését beismerte. Mikor 1988-ban Budapesten járt, a
Kalendárium című televíziós műsorunknak interjút adott. Elmondta, hogy ilyen
monumentális geometrikus rajzok nemcsak a Nazca-fennsíkon vannak, látott ő
már délre innen, a chilei partvidék felé repülve hasonlókat csakúgy, mint a
mexikói sivatagokban, Kaliforniában, Szaúd-Arábiában, sőt Angliában. Szovjet
kutatók pedig az Aral-tó környékén fedeztek fel hasonlókat, köztük állatokat -
sáskát, szitakötőt, pillangót - ábrázolókat.

És persze megint Däniken

Däniken számára mindezek azt jelzik, hogy bolygónkon egyszer

bizonyosan, de valószínűleg több alkalommal is jártak földönkívüli lények, akik
nyilván csak űrrepülőgépekkel szállhattak el. Az ott élő primitív emberek
babonás félelemmel elegy tisztelettel nézhettek rájuk, akárcsak az istenekre.
Szerinte a földiek éppen azt akarták jelezni az egyes állatok ábrázolásával az
űrből érkezőknek, hogy ez részükről valamiféle áldozat. Danikén ezt cargo-
kultusznak nevezi, és azzal támasztja alá, hogy századunkban is gyakran
megtörtént, hogy a kőkorszak szintjén élő népek, amikor először találkoztak
fejlett civilizációjú emberrel, az általa használt technikai eszközökben valamiféle
csoda megnyilvánulását látták, hiszen nem értették működésüket.
Természetfeletti erőket láttak bennük. A „cargo" repülési műszó, a szállított
rakomány biztosításával kapcsolatos. A kultuszok esetében ez annyit jelent, hogy
a megjelenő modern technika ezernyi kelléke afféle űrszállítmánynak tűnt.
A bennszülöttek csak annyit láttak, hogy ezekért a tárgyakért az újonnan érkezetteknek nem kell dolgozni, csak
benyúlnak a bőröndbe vagy a ládába és kész. Olyan volt ez számukra, mint valami varázslat, és az idegenek távozása
után igyekeztek a titokzatos tárgyakat maguk is utánozni. Persze csak a külső formát. így például az Új-Guineához
tartozó szigeten fából és szalmából barkácsoltak repülőgépeket. A melanéziai szigetvilágban a modern fegyverek
utánzatait faragták ki fából. Däniken szerint hasonló történhetett már időszámításunk előtt hatezer évvel, majd azt
követően akár kétszer is, amit űrhajósokra emlékeztető ábrázolások, szobrok, sziklarajzok, festmények valószínűsítenek.
E rendkívüli látogatások emléke sok generáción keresztül megőrződött a kollektív emlékezetben.
Visszatérve Nazcára, számomra a másik pillért az állatfigurák - a kondor, a kolibri, a pók, a majom és társai -
jelentették. Ezeket a nazca kultúra számos kerámiáján visszatérő motívumként fedezhetjük fel. Úgy gondolom, hogy ezek
mindennapos témák voltak a Nazca-kor indiánjai számára és nagyméretű sivatagi változataikban semmiféle érthetetlen
elem nincs.

Készíthető-e Nazca-vonal ma?

Ami a vonalak, figurák készítését illeti, rendkívül egyszerű a dolog. A sivatag sárga homokját vékony, kemény
réteg fedi, másrészt felszínén kisebb-nagyobb sötétebb színű kődarabok hevernek milliószámra. Ha valaki egy adott
irányba egyszerűen félrehajigálja a köveket, már kisebb távolságból is meggyőződhet arról, hogy az általa készített
„vonal" mennyire szembetűnő. Ezt a kísérletet amerikai turistacsoportokkal is elvégezték, akik rövid idő alatt csodálatos
Nazca-vonalakat készítettek a régészek irányításával. Kiderült, hogy nincs szükség évtizedekre egy-egy figura
elkészítéséhez, esetenként néhány óra is elegendő.
Ha valaki a homok felszínén végigmegy, azt is tapasztalhatja, hogy a vékony kéreg összetöredezik lépései alatt.
Nyomaink élénksárgák lesznek, ellentétben a kéreg sötétebb barnás-szürkés színével. A nyomok rendkívül időállók.
Némely helyen évtizedekkel korábban arrafelé elhaladt autók vagy páncélosok nyomait őrzi a homok, s ezek olyan
frissek, mintha tegnap jöttek volna létre. Valóban látható páncélosok nyomai is, mert bármilyen hihetetlennek tűnik is, az
egyetemes emberi civilizáció szempontjából rendkívüli értékű régészeti lelőhelyen néhány éve még hadgyakorlatokat
tartottak.
Ma - legalábbis a pánamerikai út mentén - szerény drótkerítés jelzi a védett területet. A turisták többsége persze
eleve nem akar gyalogolni a forró kő-sivatagban - miként azt a kutatók többsége, s köztük a német Maria Reiche tette, aki
fél életét töltötte a kietlen vidéken. Nazca faluból minden hajnalban alkalmi járművekre kéredzkedett fel, hogy eljusson
kedvenc vonalaihoz, a Nap első sugarai - szinte évtizedeken át - már a kővilágban találták. Sokáig mindezt a perui
kormány mindenféle anyagi támogatása nélkül csinálta. Most, kilencven évesen is csak jelképes nyugdíjat kap a limai
kormányzattól, s mivel gyakorlatilag szinte teljesen vak, testvére gondozza Nazca turistahoteljében.

Maria Reiche örök szenvedélye

A városka egyébként éppen a vonalak révén vált ismertté. Korábban olyan jelentéktelen hely volt, hogy nevét
jószerivel még a geográfusok sem hallották. Maria Reichének a vonalak felfedezéséért elsősorban a helybeliek hálásak,
iskolát és utcát neveztek el róla. Az iskola- és utcanév-tulajdonos azonban szegény, mint a templom egere. A turistaszálló
lakója, még ruháit is az öntözőcsatornákban mossa.
Apropó: öntözőcsatornák. Ezeket a részben a föld alatt, alagutakban vezetett csatornákat látva, első pillanatban
világossá válik, hogy a kultúra alapját itt is, miként északon, a fejlett mezőgazdaság jelentette. Az Andok felől érkező
folyók vizét - sőt a talajvizet is - jó kétezer-ötszáz éve már felhasználták a síkság termékennyé tételére. Mire azonban a
spanyol hódítók eljutottak erre a vidékre, a valamikori fejlett gazdaságra már csak az öntözőcsatornák és kerámiák
utaltak. Nem került elő innen jelentős aranykincs és nem maradtak fenn építmények sem.

A nazcák kábítószere: a szentpéter kaktusz

Amikor Maria Reiche munkához látott, eleinte még azt sem tudta, mit ábrázolhatnak a figurák. Közelről ezeket nem
tudta megfigyelni, csak aprólékos mérései során rajzolódtak ki a papíron. Egy-egy vonal együttesről így derült ki például,
hogy az egy óriási pók, vagy éppen kondorkeselyű.
 Däniken űrrepülőgép-parkolóhelye éppen az óriási kondorkeselyű lábának részlete. Az istenek szekerei című
könyvében valóban szerepel egy olyan fotó, amelyik megtévesztésig hasonlít egy parkolópályára, időközben azonban
Danikén elismerte, hogy ez a felvétel félrevezető, és egyébként is csak hat méter széles a „parkolópálya".
Maria Reiche Paul Kosok történész inspirálására látott neki a vonalak feltérképezéséhez. Kosok meggyőződése az
volt, hogy a Nazca-sivatag egy óriási csillagászati képeskönyv, amelyet praktikus céllal készítettek, feltüntetve a téli és
nyári napfordulót és egyéb, a naptár legfontosabb időpontjait kijelölő csillagászati eseményeket. Egy ilyen naptár
segítségével ki lehetett számítani a visszatérő időjárási jelenségeket, elsősorban az Andokban bekövetkező hóolvadást,
mely friss vizet hozott az öntözőcsatornákba. Ilyen száraz vidéken ez életbe vágóan fontos, mert a Nazca folyó medrében
sokszor éveken át egyetlen csepp vizet sem látni.
Az időjárási jelenségeket több évre előre kellett prognosztizálni, hiszen nyilván már a nazca indiánok is rájöttek
arra, hogy az El Nino miatt vannak az átlagosnál jóval csapadékosabb évek. Az persze, hogy a folyómedrek sokszor
éveken át szárazak, nem jelenti, hogy a földek ne zöldellnének, hiszen a nazcák a talajvizet vezetik a földekre az
öntözőcsatornák segítségével.

Az istenek képmásai

Maria Reiche másképpen értelmezte a jeleket. Szerinte az állatfigurák - istenségek, s az ősi indiánok azért mintázták
meg isteneik nagyméretű képmásait a sivatagban, hogy megnyerjék kegyeiket az eső, a csapadék érdekében.
Reichének követői is akadtak, többek között egy észak-amerikai csillagásznő, aki elsősorban a csillagászati
vonatkozású vonalakat dolgozta fel a modern geodéziai eszközökkel és módszerekkel. Először az óriáspókot átszelő
vonalat vizsgálta meg. Úgy számolta ki, hogy időszámításunk előtt jó 350 évvel az a vonal az Orion csillagkép rendkívül
fényes Rigel nevű csillagára mutatott. Mivel nagy időtávlatokban egyrészt az álló csillagok is elmozdulnak egymáshoz
képest, másrészt a föld tengelyének ingadozása miatt más és más irányban látszanak, feltételezte, hogy évszázadonként
mindig megjelölték a fontos, karakterisztikus csillagok - így a Rigel - helyzetét. Meg is találta azokat a vonalakat,
amelyek nagy valószínűséggel Krisztus születése idején, illetve 200 évvel ez után jelölték ki a Rigel irányát.
Sok kutató szkeptikusan fogadta ezeket az eredményeket, mert a felmért vonalak számának gyarapodásával és a
számítógépek alkalmazásával kiderült, hogy a vonalak döntő többsége semmilyen csillagra nem mutat, sőt nem lehet
közük a Nap vagy a Hold látszólagos pályairányaihoz sem. Így azt, hogy a Nazca-vonalak fő funkciója csillagászati
naptári vonatkozású, el kellett vetni.

Nazca-Süsü a kerámián

Nehezíti a problémák megoldását, hogy az évszázadokon át tartó sírrablások miatt a régi nazca településekből alig
maradt valami az utókorra. Ma már csak csontokra bukkannak a kutatók, a kerámiák a világ legkülönbözőbb
gyűjteményeibe kerültek, anélkül, hogy a régészek tudományos módszerekkel tárhatták volna fel őket, eredeti
helyzetükben. A limai Nemzeti Múzeumban mégis sokatmondó tárgyak találhatók, amelyek révén többé-kevésbé el
tudjuk képzelni a nazcák szokásait, vallási világukat. Vannak itt lámabőrrel bevont óriási dobok, amelyeket ünnepeken,
szertartások alkalmával használtak. Vannak nazca istenségek, köztük az ősi Peruban általános félig macska, félig ember
istenek. Az egyik korai nazca kerámián olyasféle sárkány látszik, mint gyermekeink kedvenc meseállata: a Süsü. A korai
kerámiák - csészék, tányérok - nem túlzottan díszesek, de színesek. Először megfestették az agyagtárgyakat, s csak
azután égették ki. Ásványi festékeket használtak, mégpedig úgy, hogy először vonalas rajzot készítettek, s ezek közét
színezték ki velük. Időszámításunk után 500 körül megváltozott a stílus, a korábbi, főleg naturalista állat- és
növénymintákat absztrakció felé hajló motívumok váltották fel. Időszámításunk után 700 körül gyakorivá váltak az
emberfejű köcsögök, karakterisztikus emberi arcokkal.

Milyen volt a nazca konyha?

A mochica kultúrához hasonlóan a kerámiák itt is elárulják, mit termesztettek a nazcák öntözött földjeiken.
Láthatunk kukoricát, burgonyát, paprikát, achi nevű csípős paprikát, tököt, babszerű növényeket, sőt uborkát. Hogy a
nazcák a tengerrel való kapcsolatukat sem veszítették el, azt a halak, halászmadarak, például a pelikánok gyakori
megjelenítése jelzi. Látunk halászt - hátán halakkal teli hálóval -, rákokat és tengeri puhatestűeket. Sőt egyik legfélelme-
tesebb istenállatukat, a gyilkos bálnát is.
 A tengerpart ugyan messze esett az öntözött földektől, de a feltárt útmaradványok igazolják a mindennapos
közlekedést a két „élelmiszerkamra" között.
A leletekből megállapítható, hogy a nazcák fejvadászok voltak. A harcban legyőzöttek fejét levágták, az agyukat
kivették (valószínűleg megették), majd a koponyákat a napra téve kiszárították, mumifikálták. A szemek helyére vattát
vagy textíliát tettek, szájukat kaktusztüskékkel kapcsolták össze. Ilyen kaktusztüskékkel lezárt ajkú trófeafejek igen
gyakoriak. Végül a trófeakoponyák tetejébe lyukat fúrtak, azon keresztül fűzték fel és cipelték magukkal. Vannak hajjal
együtt megmaradt trófeakoponyák, de találkozunk ezekkel a számunkra ijesztő motívumokkal a kerámiákon is.
A kerámiák segítségével rekonstruálható a nazca társadalom is. Voltak papok, főnökök, harcosok, parasztok,
halászok, sőt koldusok. A mindennapi élet művészi megjelenítése is gyakori; az egyik figurát magunk között csak
térdmasszírozó harcosnak tituláltuk, van „batyuhordó", „gyümölcsevő", sőt láttunk egy tipikus japán vonású figurát is.
Ha a nazca mitológiát a kerámiák alapján igyekszünk elképzelni, szinte biztosra vehetjük: hittek a
metamorfózisban, abban, hogy az emberből állat legyen, vagy fordítva. Vannak macskafejű lények emberi testtel, s
ugyanakkor szárnyakkal. Máskor az állatok teste növények szövedéke: az isten ezer formában jelenhet meg.
Ceremóniáikhoz sokféle zeneszerszámot használtak, a már említett nagyméretű dobokon kívül például pánsípot és
trombitát. A kerámiákon feltűnnek maguk a pánsípos zenészek is.

Nazca-művészet, kaktusz és sólyom

Textilművészetük magas színvonalú, bár kevés maradt az utókorra. Sírjaikból viszonylag kevés arany-, réz- és
bronztárgy került elő, de találtak tollakkal és beégetett mintákkal díszített tököket, aztán főleg nőket ábrázoló kis
szobrokat is, akik nagy fenekükkel, széles csípőjükkel az európai kőkor termékenység-istennőire emlékeztetnek.
Végeredményben tehát igen sokat tudunk a nazcákról, a vonalak rejtélye mégis megoldatlan. Mindenesetre vannak
kutatók, akik a megoldást a kerámiákon gyakran feltűnő hallucinogén szentpéter kaktuszokban, és a rajtuk trónoló
sólyomban látják.
A szentpéter kaktuszt ugyanis kábítószerként ma is fogyasztják szinte az egész Andokban. Hallucinogén hatása miatt
a repülés illúzióját kelti. A kutatók szerint kábító hatásával a nazca indiánok is éltek, legalábbis a papok és a varázslók,
akik ennek révén rendkívüli képességek birtokába jutottak.
Valamilyen összefüggésnek kell lennie a szentpéter kaktusz és a repülés között, mert erre a kerámiák - amelyeken
kaktuszon trónoló sólyom látszik, - gyakran utalnak. Lehet, hogy éppen a papok sugallták az ötletet, hogy olyan
nagyméretű ábrázolások készüljenek a szent állatokról, amelyek csak a magasból figyelő istenek számára láthatók. Ezzel
is kedvükben kívántak járni az égi lakóknak. Mindez persze csaknem annyira fantasztikus elképzelés, mint Danikén
űrutasainak látogatása.
Az a furcsa, hogy a vizsgálatok szaporodásával, a számítógépek felhasználásával a kérdés megoldása egyáltalán nem
lett egyszerűbb és kezelhetőbb.

Reiche nyolc sugárközpontja

Maria Reiche még csak nyolc olyan, úgynevezett sugárközpontot tudott feltérképezni, ahol az egyenes vonalak
összefutottak. Napjainkban - részben kívül a hagyományosan vizsgált terület határain - már több mint 60 az ismert
sugárközpontok száma. Ezek egymással is összeköttetésben állnak és nincs közöttük egyetlen kitüntetett „főközpont"
sem. Vannak kutatók, akik hasonlóságot látnak a nazcai és a cuzcói, inka kori szent vonalak között. Utóbbiak azonban
láthatatlanok, létezésükről a spanyol hódítók is csak a leigázott lakosságtól szereztek tudomást. A szent vonalak va-
lamilyen inka istenséggel kötötték össze a cuzcói Naptemplomot, az inkák aranylemezekkel borított egykori központját, s
csak egy részüket használták szent ösvényeként.

A múmiák és torzított koponyák kultúrája

A Nazca-fennsíkon naponta százával állnak meg a turistabuszok, hogy a kilátótoronyból ismerkedjenek meg
néhány jellegzetes ábrával. A városka repülőterén mindenhol találni felszállásra várakozó csoportokat. Paracas viszont -
ahonnan az ősi Peru legszebb textíliái, valamint múmiák, deformált és preparált koponyák tömege került múzeumokba, -
kívül esik az idegenforgalom által látogatott területen. A Csendes-óceánba nyúló félsziget teljesen kopár, még egy
fűszálat sem látni. Furcsa vörös sivatag a táj, csak az óceán távoli kék víztükre jelent enyhülést a szemnek. A vörös
dombok felett pedig egyedül az arra elhúzódó madárrajok jelentik az életet.

A halál és a textilművészet

Két ősi régészeti lelőhely van a félszigeten. Az úgynevezett Paracas nekropoliszban (nagy kiterjedésű temető) a
mumifikált holttesteket homokba vájt sírokba temették, ékszerek, szerszámok, edények, és túlvilágra szánt táplálék
társaságában. A rendkívül száraz sivatagi klíma mind a múmiákat, mind az azok beburkolására használt gyönyörű
szöveteket teljes épségében megőrizte. Találtak olyan holttesteket, amelyeket 25 méter hosszú szövetbe burkoltak.
A szövetek színei, mintái vetélytárs nélküliek az ősi textilművészetben. A limai Amado Múzeumban
légkondicionált termekben őrzik ezeket a fantasztikus remekműveket. Anyaguk gyapot, lámagyapjú, farost, sőt emberi
haj. A nekropoliszban talált edények leginkább a nazcaiakhoz hasonlítanak.
A félsziget másik lelőhelyét Paracas Cavernas néven különítik el. Itt sziklába faragott kútszerű üregekben találtak a
múmiákra, s míg a nekropoliszba kizárólag idősebb férfiakat temettek, itt korkülönbség nélkül mindkét nem képviselve
van a halottak között. A kuporgó múmiákat vászonba csavarták, melléjük díszes kerámiákat tettek.
A Paracas-félszigetről rendkívül sok torzított, nyújtott koponya került napvilágra, bizonyítva, hogy ez a szokás itt
általános volt. Ugyancsak általános lehetett a koponyalékelés. A koponyák trepanálására obszidiánkések szolgáltak. A
múmiákon gyakran látni nyakdíszeket nyakláncokat, s a mellükön nagy szpondilusz kagylókat. Ékszerként aranyat és
rezet is használtak, fémművességük azonban meg sem közelítette az északi parti oázis-civilizációk művészi értékét.
Előkerültek kőbalták és kőbuzogányok, jelezve a haditechnika „színvonalát", ami érthető, hiszen ha meggondoljuk,
legalább 3500 évvel korábban létrejött társadalomról van szó, amelyik egyidős a Chavin-kultúrával.

Mit üzenhet a „Gyertyatartó" az óceánnak?

A Paracas-félszigeten van Peru másik rejtélyes rajzolata, a Gyertyatartó vagy Kandeláber. Hogy láthassuk, csónakra
kellett szállnunk. Hosszú alkudozás után béreltünk egy ütött-kopott motoros bárkát, s nekivágtunk a tágas öbölnek.
Félórás hánykolódás után hullámmarta szikla elé értünk. Felette a homokos domboldalba ásott óriási rajzolat látszott.
Vajon ki, vagy kik ásták vonalait mélyen a homokba és mikor? Miért néz az óceán felé, hogy csak az onnan érkezők
láthassák? Mit üzen ez a furcsa rajzolat és kiknek? A tudomány egyenlőre tanácstalan.

Kőkolosszusok az inka korból

Az inkákról már könyvtárnyi irodalom jelent meg, Cuzcóról, Machu Picchuról filmek serege készült. Én
- szakmámból következően - egyetlen dologra koncentráltam - az óriáskövek rejtélyére. Régen izgatott, hogy sok
tíztonnás köveket miként tudták kifaragni, szállítani, de főként miképpen tudták a magasba emelni olyan emberek, akik a
vasat és a kereket sem ismerték. Ez még az európai Mediterráneumban sem megoldott kérdés. Máltán az ember értetlenül
áll a megalitikus templomok kőkolosszusai alatt. De Máltán a sok ezer éves templomok puha mészkőből készültek, olyan
szigeteken, ahol nincsenek magas hegyek. Peruban viszont égig érő hegyóriások, járhatatlan szurdokvölgyek
környezetében találjuk Ollantay-tamput vagy Saqsayhuamant, ezeket a csodálatos inka építményeket. Az épületek anyaga
rendkívül kemény kőzet, amelyet még korszerű gépekkel is nehéz feldolgozni. E kőtömbök egyike-másika a száztonnás
súlyt is eléri. Felületüket olyan precízen munkálták meg, s úgy illesztették őket egymás mellé, hogy egy késpengét sem
lehet közéjük dugni. S nem egykét kőtömbről van szó, - hiszen Cuzco környékén számos kolosszális építmény készült.
Többségüket rendkívül rövid idő alatt építették, a kilencedik inka uralkodó, Pachakuti „építkezési kampánya" során.
A régebbi inka építmények általában vályogtéglából, vagy sárral tapasztott kőtömbökből épültek, a Pachakuti által
1438-ban megindított építkezési hullám azonban minőségi változást hozott a technikában. Sorra épültek a habarcs nélküli
falakból álló templomok, paloták, raktárak, sőt vízművek, elsősorban az inkák szent völgyében. A legnagyobbak
- Saqsayhuaman vagy Ollantaytampu - valószínűleg vallási központok voltak, nem pedig erődítmények, mint azt
korábban gondolták.

140 tonnás kövek a Naptemplom tetején

 Ollantaytampu egy különálló hegyfokon épült, az Urubamba folyó szurdokvölgyét szegélyező igen meredek
hegyoldalon. A palota tövében egymást metsző utcák hálózata mentén nőtt fel a lakóváros.
A megdöbbentő az, hogy a legnagyobb, 100-140 tonna körüli kőkolosszusok fent vannak a kultikus központ, a
Naptemplom tetején. A kövek szállítására még csak elképzelhető lenne, ha azokat valamilyen még magasabban fekvő
hegyoldalban fejtették volna ki, de ez nem felel meg a valóságnak. A rendkívül jellegzetes, nagy földpátkristályokat
tartalmazó porfiros gránit, illetve metaarkóza lelőhelye ugyanis bizonyíthatóan az Urubamba folyó túlsó oldalán van,
több mint négy kilométerre Ollantaytamputól. A lelőhelyet Kachiqhatának hívják. Az inkák korában jól kiépített út
vezetett arrafelé - amint ez az út maradványai alapján megítélhető. Itt az Urubamba délnyugati oldalán hatalmas
természetes kőomlások vannak. Valószínű, hogy az inkák a földön heverő nagy kőtömböket használták fel. A folyóparti
útszakaszon ma is találhatók otthagyott, esetenként durván megmunkált kőtömbök.
A kőomlások közelében a szállításra szolgáló „főút" szétágazik az egyes fejtőhelyekhez. Az enyhébb lejtésű
helyeken rámpák vannak, a meredekebb helyeken a kőtömböket a gravitációra bízták.

A „gyilkos köveket" otthagyták

Vannak több száz méter hosszú, 35-40 fok lejtésű természetes csúszdák, tövükben heverő otthagyott, úgynevezett
„fáradt kövek"-kel. Egyes régészek úgy tartják, hogy a kőtömböket azért hagyták ott, mert több munkást halálra zúztak, e
gyilkos köveket babonából nem szállították tovább. A szállítási útvonal mentén néhol támfalakat, sőt lakóházakat is
építettek. Mégis a nagy kövek rejtélyének egyik legkevésbé megmagyarázható eleme a szállítás. Hiszen görgőkre,
csúsztatókra valló tárgyi emlékek nem maradtak fenn, s ahhoz, hogy akár egy enyhe - 10 fokos - rámpán felvonszoljanak
egy 100-140 tonnás kőtömböt, ahhoz legalább kétezer-háromezer erős férfi kellett. De vajon hogyan fértek el ennyien
egy legfeljebb nyolc méter széles rámpán? Hogyan tudott ennyi ember egyszerre húzni és mivel? Ha köteleket
használtak, hová hurkolták azokat? Kérdés kérdés hátán.
A nagy kőtömbökön felfedeztek ugyan különböző kidudorodásokat, s ezek egy része alkalmas lehet arra, hogy
kötelet erősítsenek hozzájuk, de ilyen
köveket csak az építkezések helyén találtak; a bányáknál, vagy a fáradtak között nem.
A kőtömbök kifaragása két szakaszban történt. A kőomlások helyszínén csak nagyolták, azaz durván munkálták
meg a kiválasztott darabokat, a finom összeillesztéshez már az építkezésnél dolgozták meg a kövek felületét, mégpedig
két-három különböző méretű kőkalapáccsal. Kalapácsként kemény folyami kvarcit kavicsok szolgálhattak, ezek igen
kemény és szívós kőzetek. A kisebb kavicsokat nem erősítették fel valamilyen nyélre, hanem minden valószínűség
szerint marokba fogták. Voltak súlyosabb -10 kilót is elérő -, közepes, 3-4 kilogrammos és kicsi, fél-egykilós kalapácsok.
A másik modellterületen - a Cuzco feletti Saqsayhuamanban - nem gránitot, hanem andezitet használtak az
építkezésekhez. Magát a korábban erődnek tekintett monumentális építményt három falgyűrű övezi, mindegyik három-
három méter magas, és a bennük levő kőtömbök a száz tonna súlyt is elérik. Akár Saqsayhuamanhoz, akár egyéb cuzcói
munkálatokhoz a távoli Rumiqolqából szállították a jó minőségű andezitet. A környék kőfejtőiben a spanyol hódítás után
is dolgozhattak, így a szállítási útvonalak és az eredeti fejtési viszonyok nehezebben rekonstruálhatók, mint
Ollantaytampu környékén, de kétségtelen, hogy itt is voltak rámpák és lakóépületek. Rumiqolqában nem kőomlásokból
válogatták a kőtömböket, hanem lehasították azokat a sziklafalból, mégpedig valószínűleg fakarókkal és bronzból készült
feszítő-rudakkal.
A rámpák egy részén még a murvaborítás is megmaradt, és vannak bányák, ahol több száz, félig megmunkált inka
kori kőtömb hever ma is. A megtalált bronz feszítőrudak általában egy méter hosszúságúak voltak, négyszögletesek, s a
végük hegyes volt.

Három örök kérdés az inka titokra: Hogyan? Mikor? Miért?

A legnagyobb kérdés Cuzco esetében is a szállítás volt, hiszen a rumiqolqai andezit-kőfejtők 35 kilométernyire
vannak Saqsayhuamanhoz. Annyit mindenesetre a krónikákból is tudunk, hogy a cuzcói építkezésekhez húszezer embert
vezényeltek ki az inkák, s ezek közül hatezer feladata a kőtömbök szállítása volt. De hogy ezt miképpen csinálták a száz
tonnát is elérő kolosszusokkal, azt ma sem tudjuk.
Cuzco környékének legnagyobb turisztikai látványossága a Machu Picchu ilyesféle talányokat kevésbé kínál. Az
építkezésekhez használt gránittömböket helyben fejtették. Néhány fel nem használt tömbön még ma is jól látszik,
miképpen hasították ketté. Méreteik sem érik el az Ollantaytampu építéséhez felhasznált kövekét. Rejtélyek persze itt is
vannak. Például, miképpen és főleg miért készítettek görbe „féregjáratokat" a kemény gránitlapokba? Nyakatekert
magyarázatok születtek. Az egyik szerint szent kígyók helye lett volna, mások szerint víz spriccelt ki belőle, hogy a
vízpárából szivárvány szülessen az ablak előtt. Machu Picchu titka azonban elsősorban az, hogy mikor építették, kik
lakták és mióta alussza Csipkerózsika-álmát az őserdő sűrűjében? (Hiram Bingham 1911-ben bukkant a csaknem teljesen
ép, de kihalt településre.) Erről a talányról azonban a már megjelent könyvek százai sem mondták ki a végső szót.
Az biztos, hogy a fantasztikus természeti környezetben elementáris élmény Machu Picchu romvárosa. Mi hajnaltájt
indultunk Aguas Calientes forrásaitól, gyalog az Urubamba völgyében, amely errefelé annyira szűk, hogy a vasútvonalat
is csak a hegyoldalba fúrt alagúton tudták erre vezetni. Vastag felhőtakarókba szaladtunk, felhőpamacsok tapadtak a
sziklákra, amelyek minden tenyérnyi helyét benőtte a trópusi vidék buja vegetációja. Ez már igazi trópusi táj, hiszen az
Urubamba a Cordillerák vízválasztójától keletre gyűjti össze a csapadékos lejtők vizét, és szállítja az Amazonasba.

Barátság egy alpakával

Másnap reggel gyalogosan indultunk a romvárostól koronázott hegynek. Sűrű pára fogadott bennünket. Az
Urubamba itt patkó alakban öleli körül a 2300 méter tengerszint feletti magasságban fekvő, nyesett tetejű hegycsúcsot,
melynek oldalai meredeken szakadnak le a folyó völgyébe. A szerpentin autó-utat keresztező gyalogösvényen
kapaszkodtunk felfelé. Millió trópusi rovar zümmögött körülöttünk. A romváros bejáratánál még várni kellett egy dara-
big, amíg az őrök előkecmeregtek. Addig egy alpakával kötöttünk barátságot, amely hűvös tartózkodással fogadta
közeledésünket. Mintha mindenkitől óvott szent állat lett volna, olyan magabiztosan és tekintélyt sugárzóan jött oda
hozzánk.
Aznap szerencsére elmaradt a turisták ezreinek megszokott rohama, s másoktól alig zavarva, szemerkélő, hideg
esőben, vonuló felhők alatt töltöttünk egy felejthetetlen napot Machu Picchuban Pétervári Gábor barátommal. Nem
siettünk, megnéztünk minden furcsa követ, elmélkedtünk véges agyunkkal fel nem fogható dolgokon, bekukkantottunk a
börtönökbe, becsavarogtuk a futballpálya nagyságú főteret, elüldögéltünk a szent szikla tövében és a Naptemplom kövei
közül néztük alkonyatkor, nem bukkan-e elő a felhők mögül - ha csak néhány pillanatra is - az életadó Nap, az inkák
varázslatos hatású égiteste.

Az inka út

Néhány kilométert elsétáltunk Cuzco felé az inkák félelmetes útján. Néhol ezerméteres függőleges sziklafalak
oldalába vágva kanyarog ez a keskeny ösvény. Lenn a völgyben ezüstösen csillog az Urubamba keskeny sávja. A
sziklafalakra liánok kapaszkodtak, s a repedésekben gyökerező fák ágaira orchideák telepedtek. Van olyan szakasz, ahol
csak néhány gerendán lehet átkelni a szakadék fölött. Akiknek tériszonyuk van, azok jobban teszik, ha csak filmen
ismerkednek meg ezzel a vidékkel. Ott nagyobb baj nem történhet.
Az Urubamba völgyének Cuzco és Machu Picchu közötti szakaszát az inkák szent völgyeként is emlegetik.
Bejáratát a Puca Pucára, a Vörös-erőd őrzi. Ez régebbi, mint a nagy kövekből rótt híres inka romok. A felette levő Vizek
templomából látták el ivóvízzel. A festői romok között ma is tiszta ivóvíz fakad.
Az Urubamba völgyében is gyakran pusztítanak földrengések. 1986 áprilisában például átszakadt egy mesterséges
tó gátja, és pillanatok alatt elmosta a völgyben fekvő falucska vályogházait.

Ha a közbiztonság rossz is, azért minket igazoltatnak

A völgy egy szakaszán a vonat is jár. 1986-ban a Fényes-ösvény felrobbantotta az egyik szerelvényt, akkor
harmincheten haltak meg. Vannak kissé tisztább és biztonságosabb turistavonatok is, mi azonban csak a helybeliekkel
zsúfolt szerelvényre fértünk fel. A vonat tetején fegyveres őrök ültek, bent zsákok, csomagok, emberek egymás hegyén-
hátán. Az egyik ülésen haldokló öreg indiánt szállított a családja Cuzcóba, hátha még tudnak rajta segíteni. Tolvajok lök-
dösődtek a tömegben, olykor a kések is előkerültek. A kalauz minket talált gyanúsnak, s hívta az egyik katonát, kutassa át
hátizsákjainkat. Talán robbanószert kerestek? Sose tudjuk meg. Mindenesetre bocsánatot kértek.

Az úszó szigetek indiánjai

Repülővel a Titicaca-tóhoz

Dél-Peru különleges látnivalói közül nem maradhat ki a Titicaca-tó, ahol az úszó totoraszigeteken ma is ugyanúgy
élnek az uro indiánok, mint évszázadokkal ezelőtt.
A Faucette Légitársaság gépe Cuzcót elhagyva az Altiplano felett repült. Ez a közel 4000 méteres fennsík az Andok
keleti és nyugati lánca közötti törmelék-lerakódásból áll. A vonulataikról lepusztult törmelék több kilométer
vastagságban töltötte fel a köztük levő medencét. A magasból nézve barátságtalan, hepehupás vidék ez, gyérvizű folyók
kígyózó szalagjaival, sótól fehérlő kiszáradt tavakkal. Az időjárás sem kellemes. Megtörténik, hogy júniusban-júliusban
—20 fokra is lehűl a levegő éjszaka.
Juliaca repülőterét szöges drótkerítés veszi körül, az egész inkább koncentrációs táborra emlékeztet, mint egy
repülőbázisra. A kisvárosban éppen maratoni futóversenyt tartanak, ami a közel 4000 méter tengerszint feletti
magasságban elképesztő megterhelés lehet a szervezetnek.
A Titicaca-tó partján fekvő Puno innen még 45 kilométer. Kietlen, sós pusztaságon döcög velünk az ütött-kopott
mikrobusz. Itt-ott juhok, szarvasmarhák, de főleg lámák és alpakák legelnek.
A Titicaca-tó öblében utasokra váró motoros bárkákat csapdosnak a hullámok. A csónakázáshoz itt érdemes jól
felöltözni, hiszen a tó 3800 méter tengerszint feletti magasságban van, s mint később magunk is meggyőződtünk róla,
egy-egy zivatar után olyan hideg lesz, hogy a hegyek hósapkát öltenek. Bár a tó helyenként eléri a 270-280 méter
mélységet is, a punói öböl meglehetősen sekély. Gránitsziklákból álló kis szigeteket kerülgetünk. Ezek lakatlanok. Az
indiánok nem a szilárd aljzatú, hanem az úszó totoraszigeteken élnek. Mi három egymás melletti sziget egyikén kötöttünk
ki, ahol pucérfenekű indiángyerekek hada rohant elénk.
Furcsa érzés volt kilépni a szigetre. A ruganyos totoraaljzaton úgy éreztem magam, mint egy imbolygó hajó
fedélzetén. A szigeteket minden évben fel kell tölteni friss totorával, mert a régi egy idő múlva elnehezül és lesüllyed. A
totorát novembertől márciusig aratják, hogy aztán egy év alatt újra megnőhessen két-két és fél méter magasra. A
helybéliek a kunyhóikat is totorából építik, de ez a legfőbb táplálékuk, sőt még az ünnepi alkalmakkor készített szeszes
italukat, a chichát is ebből erjesztik. Ezért szigorú szabályokkal védik e számukra legfontosabb növényt, a nádasokat
parcellákra osztják, mindegyik parcella meghatározott uro közösségé. A learatott totorát összegyűjtik a víz felszínén,
aztán hosszú kötegekben a szigetek felé terelik. A punói öbölben mintegy ötven úszó nádsziget van.

Szegénynek lenni. . .

Benéztünk néhány kunyhóba. Nyomasztó szegénység fogadott bennünket. Néhány rongyos pokrócon kívül alig volt
valami berendezés a „szobákban". Pedig ottjártunkkor közeledett az esős évszak, amikor minden nyirkos, hideg és vizes.
A tó vize egyébként a magassághoz és a környezethez képest meleg, 6-12°C közötti hőmérsékletű.
Magukat a kunyhókat közvetlenül a totoranád aljzatra építik úgy, hogy néhány rudat egymáshoz erősítenek, s ehhez
a vázhoz rögzítik a gyékénytetőt, s az ugyancsak totorából álló oldalfalakat. A sütésfőzésre a kunyhó melletti - a széltől
gyékénnyel védett - fedetlen szűrők szolgálnak. A kunyhók legfeljebb két évig használhatók, aztán a gyékénytetőt újra
kell cserélniük.
Csónakjaik is összekötözött totorakötegekből készülnek. Ezek hasonlítanak a tengerparton, Huanchaco közelében
látottakra, de amíg azoknak csak az eleje magasodik a víz fölé, hátsó végük nyesett, addig a Titicaca-taviak elől-hátul
elkeskenyednek, s az eléjük is és a végük is jóval a víz felszíne fölé hajlik. Ezek a csónakok sem használhatók négy-öt
hónapnál tovább.

Az iskolába is csónakon…

A mesterek két-három nap alatt készülnek el... egy-egy felnőtteknek szánt totoracsónakkal, a gyerekekét akár
egyetlen nap alatt is összeállítják. Itt ugyanis a gyerekek még az iskolába is csónakon járnak. Van egy közös iskolasziget,
ahová mintegy ötven tanuló érkezik naponta a vízen át. Az apró, hat-hét éves gyerekek meglepő biztonsággal eveznek
parányi csónakjaikkal a hullámzó vízen.
A totóra víz alatti szárrésze valóságos csemege az uro indiánok számára, úgy nedvesen, nyersen eszik. Régen az
állati táplálékot kizárólag a hal jelentette, mi viszont már sokfelé láttunk disznókat az úszó szigeteken. A Peruban gyakori
gödörlakomának - amikor is a legkülönbözőbb húsféleségeket temetik be egy forró gödörbe - itt egy sajátos változata
alakult ki, a halakat két réteg forró kő közé rakva pácolják. Ilyesmire azonban csak az ünnepek idején vagy lakodalmak
alkalmával kerül sor. A burgonyát sajátos módon tartósítják, a fagyos éjszakák után megtapossák, s így megtörve a
krumpli sokáig eláll.
Mindenesetre a tavi emberek - ahogy magukat az urók nevezik - gyakorlatilag ma is ugyanúgy élnek, mint elődjeik
évszázadok óta. Több alkalommal már a kihalás veszélye fenyegette ezt a néhány száz főből álló népcsoportot, főleg
olyankor, amikor a tó szintje nagymértékben csökkent, s emiatt kipusztult a totóra, eltűntek a halak és vízimadarak. Az
1940-1943 közötti aszályos időszakot csak 300 uro indián élte túl.

Vadmacskaszigetet pumafejű kígyók őrzik

A Titicaca név egyébként Vadmacska- vagy Puma-sziklát jelent. A névadó szigetet ma a Nap szigetének nevezik. Hitük
szerint a tó istene Purva szigetén székel, s a fekete, posványos vízzel körbevett fejedelmi sziklaszirtet pumafejű kígyók
őrzik. Eltérően az Andok számos más indián törzsétől, ahol a házasság csak alkalmi kötelék és mind a férj, mind a feleség
elég sűrűn keres új társat magának, az urók monogámok, és kapcsolatuk egy életre szól. Másrészt az uro asszonyok,
ellentétben sok kecsua csoporttal, valóban egyenjogúak.
Az asszonyoktól mindnyájan vásároltunk valami kis emléktárgyat, ha mást nem, hát egy parányi totoracsónakot.
Inkább szánalomból tettük, hiszen ezekre a giccses emléktárgyakra semmi szükségünk nem volt, de tudtuk, hogy ez a
néhány inti mit jelent ezeknek a koldusszegény embereknek, akiknek még gyerekeik tanítóját is saját zsebükből kell
fizetniük, mert a perui kormány egyáltalán nem törődik velük.
Látogatásunknak a közelgő vihar vetett véget. Koromfekete lett az ég, taréjos hullámok csapódtak a nádsziget
partjaihoz, amely úgy ingott alattunk, mint egy hajó a tengeren. A motorcsónakjainkba is becsaptak a hullámok, néha
jeges víz söpört rajtunk végig, s amint a szétszakadó felhők között kitárult a horizont, mindenfelé friss hótól fehérlettek a
hegyek.

A vulkánok városa

Amikor közei jönnek a vulkánok csúcsai

Juliacától Arequipáig - a tűzhányók városáig - mindössze 20 perc a repülőút. A kapitány szinte szlalomozik az égig
tornyosuló gomolyfelhők útvesztőjében. Alattunk vulkánok és sós tavak tűnnek fel, a legnagyobb sós tó, a Laguna de
Salinas éles, fehér kontúrokkal rajzolódik ki alattunk. A tűzhányók közül először az Ubinast vesszük észre, majd
vörhenyes horpadással a tetején a Pichu Pichut. Arequipa felé aláereszkedve szinte súroljuk az 5800 méteres Mistit,
amelyiknek a tetején most úgyszólván semmi hó sincs. Egyáltalán nem emlékeztet a levelezőlapokról ránk köszönő
jégsapkás vulkánóriásra.
Arequipa 2300 m magasságban fekvő, rendezett, gyönyörű város. Ragyog a nap, s az árkádokkal övezett főtéren a
pálmák mediterrán hangulatot varázsolnak a tűzhányók lábához. Arequipa méltó a költői elnevezésre: a tűzhányók
városa. Közelében öt vulkán csúcsa tör az ég felé, közöttük - a többiekhez képest kissé távolabb - az Ampato, amely
hetek óta kitöréssel fenyegeti a környéket. Előírásosan végignézzük a műemlékeket, köztük is elsősorban a világhírű
Santa Catalina-kolostort. Olyan az egész, mint egy meseváros, kékre és narancsszínűre festett falakkal. Az egyik utca
végén egy Araucaria-fa hátterében a hatezer méteres Chachani-vulkán tornyosul.
Engem azonban a holnapi program izgat. A lehető legközelebb akarok jutni az Ampato-vulkánhoz, ha
megmászására most nincs is lehetőség. Mindenesetre másnapra bérelünk egy terepjáró mikrobuszt, s a délután hátralevő
részében megnézzük a jezsuita templomot csodálatosan faragott és aranyozott barokk oltárával és a Szent Ignác-
kápolnával, aztán a földrengések nyomait viselő ferences templomot és a városi múzeumot, ahol domborművű térképen
mutatják be az Arequipa környéki vulkánokat.

Igazoltatás 4000 méteren

Lima zűrzavarához, Cuzco veszélyességéhez, Puno hidegségéhez képest Arequipa idilli hely. Az este langyos, az
égbolton szinte hanyatt fekszik a kifli alakú Hold, mellette az Esthajnalcsillag ragyog.
Szeptember 9-én hajnali szürkületben vágunk neki a vulkáni fennsíknak. A levegő tiszta és kellemesen hűvös, a
csillagok még éppen látszanak. A mikrobusz nehézkes szuszogással kapaszkodik felfelé. Célunk a Misti és Chachani
közötti nyereg. Az úton itt is sorompó, igazoltatás, a Chachani-vulkán ugyanis katonai terület, tilos megközelíteni. Már
4000 méter magasan járunk, a messzeségben parányi játékvárosnak tűnik Arequipa, szabályos, négyzethálós alaprajzával.
 A nyeregből karnyújtásnyira van a Misti, oldalában hatalmas vízmosások látszanak. A hegyet általában kelet felől
másszák meg, és két nap kell ahhoz, hogy valaki - aki bírja a vulkáni hamuban és salakban való egyhangú és fárasztó
taposást - feljusson a csúcsra. A Misti előterében karcsú vikunyák figyelik minden mozdulatunkat. A lámák
megszelidítetlen, vadon élő rokonai ők, finom, vékonyszálú szőrzettel. Az ősi állapotokhoz viszonyítva számuk drámaian
megritkult, a hetvenes évek elején már csak tízezerre becsülték a Peru füves fennsíkjain élő gyönyörű állatok számát. A
természetvédők következetes harca eredményeképpen ma már mintegy 40 ezer vikunya él védett területeken, valamelyes
biztonságban az orvvadászok elől. (Az orvvadászok elsősorban ízletes húsa miatt lövik őket, ami sajnos egy cseppet sem
nehéz, mert a vikunyák 30-40 méterre is megközelíthetők.)

Vikunyák az állatkertben

Amikor két évvel később a limai állatkertben filmeztünk, Felipe Benavides igazgató megmutatta nekünk a
fogságban tartott vikunyákat. Világrekordként kommentálta azt a tizenkét kis állatot, amely irodájának ablaka előtt
heverészett. Más állatkertekben ugyanis szenzációszámba megy, ha egyáltalán születik egy-két vikunya. Meglepő, hogy
ezek a 3-4000 méteres fennsíkokhoz szokott állatok milyen jól érzik magukat Limában, a tengerszinten. A vikunyák
egyik csoportja a surinak nevezett perui struccal él egy karámban. Benavides érdeme a Misti tövében létrehozott védett
terület, ahol most szabadon, természetes környezetben, nagy csoportokban, a tenyésztett lámák és alpakák
tőszomszédságában élhetnek a vikunyák.

A vízválasztó szurdokvölgy

A földút keresztezi a Cuzco-Arequipa közötti vasútvonalat. Egyre kopárabb a vulkáni fennsík, csak és a kisebb
foltokban van nyoma némi életnek, itt szárazság- és hidegtűrő növényzet birkózik a kíméletlen éghajlattal. 4800 méteren
érjük el a Csendes- és az Atlanti-óceán vízválasztóját. A fennsík nyugati oldalának csapadékvizét a Colca folyó vezeti a
Csendes-óceánba, „átfúrva" magát a fantasztikus vastagságú kőzeteken, így alakítva ki az amerikai kontinensek
legmélyebb szurdokvölgyét. A vulkáni fennsík pereme és a Colca tajtékzó szalagja között három és fél kilométer
szintkülönbség van!
Sajnos az Ampato jégsapkája felett csak kisebb gőzoszlop emelkedett a magasba. A helybeliek szerint az elmúlt két
hét alatt csökkent a vulkán aktivitása, s a kitörés - a lakosság szerencséjére - elmaradt. Az Ampato „társaságához"
tartozik a Huelca-Huelca nevű, ugyancsak hatezres tűzhányó, ennek olvadékvize a Colca folyó fő táplálója. Errefelé
egyébként csak januárban kezdődik az esős évszak.
Lefelé tartva a Colca völgyébe, preinka település maradványai mellett haladunk el. A romokat szépen, szakszerűen
konzerválták, de az idő, no meg a turisták keze nyoma meglátszik a hajdan volt falun. Chivay után nyugatnak
kanyarodunk. A poros műút magasan vezet a Colca-völgy oldalában. Nemsokára egy elhagyott falu tűnik fel, kőomlás
temette el a házak nagy részét, csak a templom maradt meg viszonylagos épségben. A meredek, sőt aláhajló sziklafalakon
viszont régi, az inkák korából származó sírüregek sötétlenek. Az úton tarka sapkás lámák vonulnak, olyan ez, mintha
ünnepi felvonulás lenne.

Az Andok vitorlázó repülőgépei

Késő délután érünk a Kondor-sziklához. Nevéhez illően most is ott keringenek felette az Andok vitorlázó repülőgépei, a
kondorkeselyűk. Ma már ritka látvány, de hét kondort sikerült megszámlálnunk egyszerre.
A mélyben, a csaknem függőleges falak tövében a Colca folyó csillogó szalagja közelinek tűnik, pedig olyan
mélyen van, hogy zúgó hangja el sem jut hozzánk. Néhány éve láttam egy filmet, amelyet azok a lengyelek készítettek,
akik a világon elsőként vágtak neki csónakjaikon a Colca felfedezetlen szurdokvölgyének. Elképesztően vakmerő
vállalkozás volt ez, s egyúttal bravúros sportteljesítmény; az egész világsajtó tele volt a hírrel. Innen fentről, a Kondor
sziklától legfeljebb csak sejteni lehet, hogy a vadevezősöknek milyen nehézségekkel kellett megbirkózniuk.
Már sötétedett, amikor visszafelé indultunk. Egyik hózápor a másik után söpört végig a kopár vulkáni tájon. Este
10 óra felé pillantottuk meg a mélyben Arequipa fényeit.

Menekülés Huarazból
Már megint „jobb félni, mint megijedni"?

1988. október 12-én, a sztrájk előtti napon már hajnalban elindulunk Chavin de Huantar felé. Egy darabig délre tartunk
a Santa folyó völgyében. A folyó meredek, szakadékos hegyoldalak közt rohan lefelé. Aztán keletnek kanyarodunk,
köves, poros hegyi utakon. Borult az idő, eső csepereg a ritkás fűvel fedett fennsíkon. Az út gidres-gödrös, nagy tócsákat
kerülgetünk, majd egy pataknál forgalmi dugóba ütközünk. A fahíd megsérült egy teherautó miatt, most javítják. Mindkét
oldalon összetorlódtak a járművek. Az egyik kamionsofőr türelmetlen, át akar gázolni a sebesvizű patakon, de elakad. A
kerekek mélyen a víz alatt kavarják az iszapot.
A környék csaknem lakatlan, néhány fűvel fedett kerek kunyhó lapul meg az ingoványos hegyoldalban. A
sötétszürke sziklákat friss hó takarja, és éles kontúrt rajzol azokra az összevissza gyűrt rétegekre, amelyek az Andok
keletkezésekor emelkedtek a magasba. Jó órát várakozunk, amíg rendbehozzák a hidat. Felfelé kanyargunk a
szerpentinen, közel 4200 méter magasságba, ahol egy primitív alagút fúrja át a hegygerincet. Benne tócsákban áll a víz,
az oldalfalakból kisebb vízesések fakadnak. Több mint 400 métert döcögünk a hegy belsejében. A rendőrök feszülten
figyelnek, kibiztosított pisztollyal a kezükben ülnek. Nagyobb fegyvert nem engedélyezett nekik a parancsnok.
Szerencsére semmi nem történik. Egy lelket sem látunk az alagút túloldalán, és hiányzanak a kőtorlaszok is, amelyekkel a
rablók a járműveket szokták megállásra kényszeríteni. Fantasztikus kőfolyások szürkéllenek mindenfelé, majd elhagyott,
furcsa szénbányák mellett megyünk el. Két éve ezek még működtek. Minden szénréteget egy-egy indián bányászott,
hegymászókat megszégyenítő akrobatikus ügyességgel. Peru jelenlegi katasztrofális gazdasági helyzetében azonban már
ezek a primitív bányák sem üzemelnek gazdaságosan.
Lejjebb, a hegyoldalba tapadó bányásztelepülésen egyetlen férfival sem találkozunk. Néhány indián asszony ül az
út szélén, orsóra csévézve a lámagyapjút, körülöttük apró, szutykos gyerekek és néhány háziállat. A völgy túloldalán a
meredek hegyoldalon nincsenek teraszok, amelyekről az Andok a nevét kapta, s amelyek segítségével az inkák egykor
rendkívül fejlett mezőgazdaságot teremtettek, s magas termésátlagokat sajtoltak ki a legmostohább adottságú hegyvidéki
földekből is.
Chavinban zuhog az eső. Több órán át filmezzük a föld alatti labirintusokat, a domborműveket, a felszín fölötti
épületromokat. Már szürkül, mikor visszafelé indulunk. A szakadék oldalában kanyargó út most nyálkás, csúszós az
esőtől, mindenki az ülés karfáját szorongatja a kocsiban, mintha az segítene. Az alagút előtt a rendőrök megint előveszik
fegyvereiket, előre kémlelnek a sötétben, de hál' istennek, ezúttal sem történik semmi „rendkívüli esemény".

Kezdődik. . .

Október 13-át Huarazban töltjük. Az üzletek zárva maradtak, de az utcák nem teljesen néptelenek. A rendőrök
szereznek egy mikrobuszt és átköltöztetnek minket egy félreeső, csendes turistaszállásra, amelyik Huaraz északi
kijáratánál fekszik. Szerintük itt nagyobb biztonságban leszünk. A tulajdonosnőnek hosszú fekete haja, sok aranygyűrűje
és gazdag ásvány gyűjteménye van. Szégyellem, de ez utóbbi sokkal jobban izgat, mint a fekete fürtök. Szinte egész nap
a kristályokat filmezzük, fotózzuk. A távolból néha egy-egy lövés hallatszik, amúgy azonban csendes.
Másnap reggel már korán értünk jönnek a rendőrök. A parancsnok komor arccal tájékoztat minket az eseményekről.
Az indián parasztok sziklákkal, fákkal barikádoztak el minden Huarazba vezető utat. Kövekkel dobálták meg az
autóbuszokat, tehát megszűnt a járműforgalom. Leszaggatták a telefonvezetékeket, következésképpen telefon-
összeköttetésünk sincs a külvilággal. Sajnos a kövekkel, botokkal felfegyverkezett parasztok egy helyen a rendőröket is
megtámadták, s az összetűzés során egy paraszt meghalt. Ez persze olaj volt a tűzre. Jelenleg mintegy kétezer paraszt
gyülekezik Huaraz környékén, úgyhogy felejtsük el, hogy valaha is filmezni akartunk. A legszebb irodalmi spanyol
nyelvre egy cseppet sem emlékeztető alkudozásunkkal sem tudjuk meglágyítani a rend őrének szívét, csak annyit érünk
el, hogy két rendőr kíséretében a L'laguna L'lacához, a legközelebbi gleccsertóhoz - de csak oda! - mégis elindulhatunk.

Mikrobusszal a felkelők közé

A felfelé vezető utat a tüntetők már teleszórták sziklatörmelékkel, de azért a mikrobusszal talán még át tudnak vergődni
ezeken a szakaszokon. Reméljük - teszi hozzá a parancsnok. - A hegyekbe vezető földutakon nincsenek akadályok. Ha
odáig eljutottak, akkor már nem lehet nagy baj. - Hm. Vajon mit tart kis és mit nagy bajnak a kapitány? Mindenesetre
igaza lett. A köves országút után a hegyekben látszólag normális medrében folyik az élet. A földeken szántanak, vetnek,
senki nem hadonászik kövekkel és botokkal. Dolgoznak. A kis patakokban, csatornákban meg mindenfelé mosnak. A
ruhát gerendákra aggatják száradni. Az asszonyok hátán, mint valami batyuban, a legkisebb gyerekek. Mivel az
asszonyoknak nincs idejük törődni velük, inkább a hátukra kötik őket, így dolgoznak egész nap.
Nagy a szegénység, pedig ezek a földek - itt Huaraz fölött - még viszonylag termékenyek. Fent, a sziklás
hegyoldalakon a családok már a mindennapi betevő falatjukat sem tudják előteremteni maguknak. Érthető tehát a Peru-
szerte tapasztalt elkeseredés.
Késő délután érünk fel a kis gleccsertóhoz, amelynek olvadékvizét mesterséges gáttal duzzasztották fel. A tó felett a
jégsapkás csúcsokat felhők borítják. Itt valóban már csak mutatóban van néhány növény. 4000 méter felett járunk. A gát
alatt néhány hámló kérgű kenyuafa nyújtóztatja sovány ágait. Miközben filmfelvételeket készítünk, váratlanul hózápor
söpör végig a tájon. Ez már a közelgő tél, az esős évszak csalhatatlan jele.
Nyugat felé, a Cordillera Negra irányában vékony tűzpiros sáv jelenik meg a felhők között. E kopár hegység
túloldalán most bukik le a Nap a Csendes-óceán habjaiba.
Visszatérve Huarazba, szinte kitapintható a feszültség. Most már ostrom előtti a hangulat. Mindenki azt tanácsolja,
addig meneküljünk, amíg nem
késő, igazi parasztfelkelés van kibontakozóban, nem holmi hangoskodó tüntetés. Egy svájci utazási iroda vállalja, hogy
fejenként 50 dollárért evakuálnak minket a hegyekből, az Aeronorte nevű légitársaság segítségével.

A menekülés

Másnap reggel egy nagyobb angol csoporttal együtt mikrobuszra szállunk, de a barikádok miatt csak a szomszédos
Monterey falucskáig jutunk. Itt francia televíziósok csatlakoznak hozzánk és 50 főre duzzadt menetoszlopunk elindul a
kövekkel és fatörzsekkel teleszórt országúton észak felé. Félelmes érzés az utat szegélyező meredek sziklafalakon
figyelő, kövekkel, botokkal felfegyverkezett indiánok hallgatag sorfala között vonulni. Mi vagyunk a menetoszlop végén,
mert nehéz ládáinkkal állandóan lemaradunk. Alighanem így érezheti magát a farkasok által üldözött szarvascsapat
lemaradó, leggyengébb tagja.
Aztán egy hídhoz érve úgy tűnik, nincs tovább. A túlparton több száz fős indián tömeg vár ránk mozdulatlanul. A
hidat vastag eukaliptusztörzsekkel barikádozták el. Némán leülünk az út szélére - ezzel is békés szándékainkat szeretnénk
kifejezni -, a két svájci úr előremegy felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Gondterhelten nézek utánuk, hallottam már
megölt parlamenterekről. Szerencsére nincs baj.
Félórai feszült várakozás után a két úr jó hírrel tér vissza: az indiánok átengednek minket a hídon. Kínos
lassúsággal, egyenként mászunk át az akadályokon. A csomagok kézről kézre járnak. Libasorban haladunk el az indián
parasztok sorfala között, mindegyikük kezében bot vagy kés, a gyerekek kezében kő van. Ellenségesen figyelnek, de
állnak mozdulatlanul. Ha csak egyetlen egy nem uralkodik magán, elszabadul a pokol.
Pedig félelmünk nem alaptalan. A férfiak többsége cocalevelet rág és ráadásul még részeg is. A cocalevél ajzószer,
s ősi idők óta használják az éhség és a fáradtság ellen. Az inkák tudatosan látták el a bányászokat és a földművelőket
cocafejadaggal, hogy az emberfeletti munkát elviseljék. A kizsákmányolt, alultáplált emberek persze hamar
tönkrementek, emberi roncsokká váltak. A helyzet ma sem változott.
Szerencsére senki sem veszti el a fejét, fellélegezve folytatjuk vonulásunkat a sziklatömbökkel teleszórt úton a
corpaci repülőtér felé. Már-már azt hisszük, simán elérjük ezt a menedékhelyet, amikor az országutat egész szélességében
kitöltő, hadonászó, fenyegető, ordítozó embertömeg hömpölyög velünk szembe. Nem tehetünk mást, futva menekülünk a
folyó felé. Egy idő múlva meglapulunk a szanaszét levő nagy kőrakások mögött. Jó órát fekszünk itt mozdulatlanul, egy
pisszenés nélkül, s próbáljuk kitalálni, hogy üldöznek-e még minket, vagy már tovább vonultak Huaraz felé. A
hangfoszlányok alapján úgy ítéljük, az utóbbi történt. Csatárláncban - rejtőzködve lopakodunk a folyóparton tovább.
Ugyancsak megkönnyebbülünk, amikor jó óra múltán végre elérjük a repülőteret.
Ez a corpaci repülőtér közel 3000 méter magasságban van, közvetlenül a Huascaran jeges csúcsainak a tövében.
Csak alkalomszerűen fogad kisebb gépeket. Kimerülten heverészünk a fűben, s várjuk a „mentőangyalt", az értünk jövő
repülőt. Végre délután három óra felé előbukkan a felhők közül az Aeronorte társaság repülőgépe. Először a csomagokat
rakjuk fel, majd mindenki elhelyezkedik az üléseken. A sikeres menekülés örömére felbontjuk egyetlen barackpálinkás
üvegünket, hogy megünnepeljük saját magunkat. De az öröm korainak bizonyult. A kapitány közli: túl nagy a súly, tíz
embernek itt kell maradnia, különben nem tud felszállni. Senki sem mozdul, itt legfeljebb sorsolással lehetne megoldani a
helyzetet. Sok alkudozás után a kapitány bejelenti, hogy itt csak egy megoldás lehetséges: csökkenteni kell az üzemanyag
súlyát.
BÚCSÚ az üveghegyektől

Ehhez néhány kört kell megtennie a géppel. Mindenki szálljon ki, hagyja holmiját a gépben, fél óra múlva visszatér,
s akkor mindnyájan felférünk. Elhittük. Kiszálltunk, aztán a repülőtér betonjáról néztük, amint felszáll a gép, majd né-
hány kört ír le és eltűnik a csúcsokat burkoló felhők között. Egy-két óra múltán mindannyiunkban az a kimondatlan érzés
kezd megfogalmazódni, hogy a derék pilóta alaposan átvert bennünket. A gép eltűnt, s még a torony is azt mondja, hogy
rádió-összeköttetés sincs. Ott állunk egy szál ingben, közel 3000 méter magasságban, a mind hidegebb hegyvidéki
estben. A sötétség gyorsan beáll, szállást keresünk. Nem találunk. Az egyik viskóból viszont öreg indián paraszt bújik
elő, s látva, hogy mennyire fázunk, két szakadt ponchót hoz elő, vegyük fel, majd reggel visszaadjuk. Megköszönjük, ez
is jobb a semminél.
Az éjszaka szerencsére rövid, s még pirkadat előtt visszalopakodunk a repülőtérre. Déltájban végre egy repülő tűnik
fel a csúcsok között, és nemsokára leszáll. Ez nem a tegnapi gép, hanem egy még viharvertebb öreg légi taliga. Kiderül,
hogy erre csak a csoport fele fér föl. Mi szerencsére az elsőbe kerültünk. A gép ajtaját belülről heveder rögzíti, a vászon-
székek nem sorban, hanem oldalt helyezkednek el, s a „kényelem" se emlékeztet a Jumbók kényelmére és
szolgáltatásaira. Mégis nagy az öröm, amikor végre a levegőbe emelkedünk, igaz, csigalassúsággal. Már több kilométerre
magunk mögött hagytuk a felszállópályát, de még szinte súroljuk az eukaliptuszfák koronáját. Nagy köröket írunk le,
aztán lassacskán mégis a havas csúcsok magasságába kerülünk. Nyomáskiegyenlítés persze nincs az öreg masinán, az öt-
hat kilométer közötti magasságban már többen rosszul lesznek. Átrepülünk a Cordillera Negra, a vulkáni kőzetekből álló
parti hegység kopár gerince felett. Száraz folyóvölgyek látszanak a mélyben, aztán egy idő múlva feltűnik a Csendes-
óceán partját szegélyező sivatag. Még egy óra, s épségben szállunk le Lima repülőterén.
Expedíciónk a Pisco táborba indul. Ez a tábor a kiindulópont a több hatezres
csúcsból álló Nevado Huandoyra
A h e g yi p a tak ok töb b ség e a g lecc sere k o l va dék vi zé ve l tá pl álk o zi k é s
a la p ve tő sze r e pe t já tsz ik a si va ta g o s c se nd e s -óceá n i p a r tvid ék
ví z el lá tá sába n . Nek ik k ö szö n h e tők a tö bb ez er é ve s oá zi sci vil iz ác ió k 4
A gleccservájta sziklák a Nevado
Huandoy oldalában. Az ősi
jégárak a maiaknál sokkal
terjedelmesebbek voltak,
időközben ugyanis magasabbra
húzódott az örök hó határa

Első táborunk 4300 méter

magasságban a Huascaran
Nemzeti Parkban, amelyet az
1970-es katasztrófa után hoztak
létre a Cordillera Blanca legszebb
magashegységi tájain
Az Andokban sok helyen ma is faekével szántanak. Minden családtagnak
megvan a maga feladata a munkafolyamatban
Az Andok mélyén ma is ható vulkáni folyamatokról nagy ásványtartalmú vizek
tanúskodnak. A kék tengerszemek vizét néhol szénsavas források törik át
A vasvegyületek bekérgezik a növényeket, a nádszálak előbb-utóbb

vascsövekké alakulnak
E kővilágnak is megvannak a maga díszei
Indulás a Huascaranra. Mucho
faluban, 3000 méter magasság-
ban szamárra erősítjük háti-
zsákjainkat. Szamarakkal a
4300 méteren levő alaptáborig
lehet eljutni

Tábor a Huascaran nyerge

alatt 5300 méter
magasságban. Sát-
rainknak teraszokat
vájtunk a hóba
A Tschudi elnevezésű vályogpalota falán most állítják helyre a „tengeri vidrákat"
ábrázoló motívumokat

Egy a huszonhat feltáratlan tucumei agyagpiramis közül. Thor Heyerdahl, a világhírű

norvég tudós most kezdte meg a huacáknak nevezett agyagépítmények kutatását
Egy 1988. végén feltárt sipáni
sírüreg
Aranydíszek a sipáni feltárásból. Az ásatást az Amerikai Földrajzi Társaság támogatta.
Érintetlen sírokból még soha nem került napvilágra ilyen értékű régészeti lelet Peru földjén
Ma műút halad az inkák szent völgyében
egészen Ollantaytampuig. Az Urubamba
völgyének településeit gyakran pusztítják
földrengések
Nádból készült ajándéktárgyak az uro
indiánok úszó szigetén