A RECEPCIÓ ELMÉLETE

(Visszatekintés ismeretlen előtörténetére)

1.

A recepcióesztétika azon elméletek közé tartozik, amelyek olyan

sikeresen érvényesítettek egy új kérdésfeltevést, hogy utólag már
érthetetlen, problémáik miért számítottak valaha problémának.
A recepció módszertani fogalomként először 1950 után a jogtudo­
mányban, a teológiában és a filozófiában jelenik meg. E diszciplí­
nákban a történeti kutatás egyfajta átorientálódását jelzi, amely
megszabadult a pozitivizmus és a tradicionalizmus dogmatikus
előírásaitól és analóg hermeneutikai elvek alapján egy új his-
torikát kezdett kidolgozni. A hagyományos filológiák ehhez
hasonló átorientálódása 1967-től a recepció- és hatásesztétika
új koncepciójából indult ki, amely az irodalom és a m űvésze­
tek történetének immár olyan esztétikai kommunikáció fo­
lyam ataként való értelmezését követelte meg, am elyben a
három instancia, a szerző, a mű és a befogadó (olvasók,
hallgatók vagy nézők, kritikusok vagy közönség) egyform án
részt vesz. Ez azzal is járt, hogy a befogadót m int cím zettet és
közvetítőt, tehát mint minden esztétikai kultúra hordozóját
végre vissza lehetett helyezni történeti jogaiba - azokba a
jogaiba, amelyektől a művészetek történetében m indaddig
megfosztották, amíg a művészetek története a hagyományos
alkotás- és ábrázolásesztétika jegyében állt. Ezzel újrafogalma­
zódtak a mű saját hatásából való meghatározásának, hatás és
recepció dialektikájának, a kánonképződésnek és -átalakulás­
nak, az időbeli távolságon keresztüli dialogikus megértésnek (a
horizontközvetítésnek), röviden: az esztétikai tapasztalatnak a
kérdései, amelyeket minden manifeszt művészet mint létreho­
zó, befogadó és kommunikatív cselekvés magában hordozott.
Hogy az irodalomtudományban paradigmaváltás következett
be, ezt a konstanzi iskola által kidolgozott, egy hosszú ideig
parlagon heverő kutatási területet feltáró recepcióelmélet vi­

9
lágm éretű visszhangja igazolja.1 A recepciófogalom történeté­
nek ilyen értelmű bemutatása olyan rekonstrukciót tett szüksé­
gessé, amely igazolja azt a hermeneutikai alapelvet, hogy egy
előtörténet csak egy bekövetkezett fordulat utótörténetéből is­
merhető meg teljesen.

2.

Az előtörténetek az európai tradícióban akkor szoktak nemesi

rangjukhoz jutni, ha Homérosztól vagy a Bibliától levezethető
eredetüket igazolni tudják. A recepció elmélete - egyelőre elte­
kintve a receptio fogalmának kései feltűnésétől, és a hermeneu­
tikai problémára figyelve, amely már sokkal korábban megje­
lent - egyaránt hivatkozhatna mindkét ősre. A recepció problé­
mája először ugyanis Homérosz értelmezésekor merült fel, majd
pedig a bibliai exegézisben, amikor az eredeti szövegtől számí­
tott időbeli távolság olyan naggyá nőtt, hogy Homérosz költői
vagy a Szentírás kinyilatkoztatott szavát már nem lehetett köz­
vetlenül megérteni, amikor a kánoni értelem a jelen számára
homályosnak, ha nem megütköztetőnek vagy megbotránkozta-
tónak mutatkozott. Mi a teendő, ha egy eltávolodott, már csak
írásban őrzött autoritás elveszítette az eleven szólás vagy meg­
szólítás közvetlenségét, ami eredetének szóbeli kultúrájában a
sajátja volt, ha tanítása vagy üzenete már nem cseng össze egy
későbbi kor világértésével, szokásaival és erkölcsével?
Ha az elévült autoritást nem akarják egyszerűen kiszolgáltat­
ni a kritikának és új autoritásokkal pótolni, megmentéséhez -
mint először Homérosznak az alexandriai és pergam oni isko­
lák hellenisztikus filológiájában - két út kínálkozik: a gram ­
matikai interpretáció vagy az allegorikus exegézis. A régi
szöveg idegenné vált hangzása m egm agyarázható a jelen
nyelvén, és ezáltal ismét feltárhatóvá válik a maga hom ályos­
ságából; ugyanakkor egy új értelmezéssel m integy meg is

1 írásaik eddig 15 nyelven jelentek meg. Vö. ehhez Iser, Jauß, Stierle, Warning,
Weber munkáit az irodalomjegyzékben. A W. Kroll-féle Bibliographie deutscher
Arbeiten zur Rezeptions- und Wirkungsästhetik (V/ortkunst, 1977. különszám)
437 címet sorol fel az 1967 utáni tíz évre.

10
 kettőzhető a sensus litteralis és a sensus allegoricus megkülönböz­
tetésével, amikor az első, szó szerinti egy második, allegorikus
jelentésbe vált át és a szöveg régi értelme ezzel egy új megértésre
válik alkalmassá.
E két eljárás kölcsönösen implikálja a recepcióelmélet legré­
gibb formáját. Az elhalványult autoritás megmentését szolgál­
ják és természetüknél fogva konzervatívak és modernek egy­
szerre. Ugyanis mindkét eljárás, a grammatikus és az allegori­
kus exegézis is a hermeneutikai applikáció ugyanazon célját
követi: hidat verni múlt és jelen között, a szöveg kánoni értelme
és „nekünk szóló" értelme között. A recepció ebben a formájá­
ban a „csinálj a régiből újat" jelszavát követi. Ezzel még egészen
távol áll a történeti gondolkodástól. A grammatikai interpretá­
ció a rekonstruált szó szerinti értelmet még nem „történetileg",
főként pedig nem a saját szándéka szerint érti. Sokkal inkább
rekonstruálni akarja a múltbeli értelmet, hogy ezáltal a jelenkori
megértésbe fordítsa át azt. Az allegorikus exegézis másfelől
nem akarja a szöveg szó szerinti értelmét egyszerűen hatályta­
lanítani, hanem a megváltozott helyzetű befogadó számára oly
m ódon értelmezi, hogy az új spirituális jelentés a régi, szó
szerinti értelem alkalmazásaként nyerjen létjogosultságot.
A két eljárás végül is egyazon előrehaladó recepciós folyamat,
a kánoni szövegen végzett történeti munka két oldalának tekint­
hető: ugyanazt a hidat építik az eleve adott értelem és a megértés
feladata között, csak egy inkább rekonstruktív és egy inkább
applikatív hermeneutika eltérő irányában. A grammatikus és az
allegorikus hozzáférés is a kánoni szöveg autoritását igyekszik
megmenteni a recepció aktusában, amelyet a szöveg objektív, a
betűkben őrzött „szelleme" biztosít a szubjektív önkénnyel szem­
ben, mindenekfelett ez legitimálja mind a grammatikai fordí­
tást, mind az új (akár még többszörös) értelmezést is. Ez külö­
nösképpen érvényes az írás négyszeres értelméről később kiala­
kított tanra is. A híres emlékeztető formula négy recepciós
alakzatot különít el, az írás litterális (történeti), allegorikus,
tropologikus (morális) és anagogikus (eszkatologikus) értelmét:
littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quo tendas
anagogia. Még ha a spirituális értelem egyelőre különböző befo­
gadókra és applikációs tartalmakra tagolódik is („az egyházra
és dogmatikus tanításának tartalmára, az egyes hívők magatar-

11
tására, valamint a metafizikus és eszkatológiai titkokra"2), az
értelmezés minden különbségét mintegy szubsztanciálisan elő­
írja a szöveg objektív értelme mint e lehetőségek feltétele.
A recepciót először - a szöveginterpretáció régebbi tanában -
mint a befogadás passzív aktusát, a megértést mint a már meg­
ismert újramegismerését vagy az emlékezetbe való visszahívá­
sát fogták fel. Csak amikor az értelmezhetőség különbségeit
és sokrétűségét már nem az írás értelmének objektív tartal­
mára, hanem a megértés szubjektív feltételeire, pontosabban:
a különböző értelm ezésm ódok teljesítm ényére alapozzák,
következik be a fordulat egy m odern herm eneutika irányá­
ba. Eszerint a szöveg értelme nem autoritative adott, keresése
a produktív megértés feladata. Csak ekkor nyílik meg a meg­
értés horizontja a szövegek későbbi kontextusban mindig
másként való értésének lehetőségére, vagyis olyan kérdésekre
adott válaszként való megértésére, amelyeket elsődleges kon­
textusában még nem lehetett feltenni. Ez a lépés a passzívtól az
aktív, a csak befogadótól a produktív recepcióhoz először a
középkor és az újkor küszöbén jelentkezik magának a fogalom­
nak a történetében, amire most rá kívánok térni. Ennek során
először teológiáról, majd jogtudományról, majd pedig filozófia-
történetről kell szólnom, hogy azután rátérhessek a szépművé­
szetek és az irodalom történetére.

3.

A receptio szó a középlatinban először a skolasztikus teológia

kontextusában bukkan fel: Quidquid recipitur ad modum reci­
pientis recipitur [bármit fogadnak be, csak a befogadó szerint
nyer befogadást] - így hangzik a recepciófogalom alighanem
legkorábbi megformálása, amelyből kiindulva egészében le le­
hetne írni a teológia útját a Szentírás dogmatikus értelmezésétől
a történeti-kritikai hermeneutikáig.3A skolasztikus elvet Aquinói

2
G. Ebeling hermeneutika szócikke, in Die Religion in Geschichte und Gegenwart
(a továbbiakban RGG). Hrsg, von K. Galling. Tübingen, 1957, 247. h.
3 Az RGG-ból még hiányzik a recepció szócikk.

12
Szt. Tamás a Liber de causisból vette.4 Igyekszik összeegyeztetni
a secundum dicentem deum [Isten szava szerinti] szólás bibliai
igényét a véges életű ember fogyatékosságával, aki nem képes
a kinyilatkoztatás igazságát közvetlenül és tökéletesen felfogni.
Ezért azt az alapelvet, hogy minden igazság csak a befogadó
mértéke szerint fogható fel, Isten felismerésénél az analogia
attributionis, a hatásoknak az okukhoz való tökéletlen hasonló­
ságáról szóló neoplatonikus tan korlátozza. Viszont másfelől
ugyanaz a Tamás már feltételezi az elméleti tudományokról,
hogy lépésről lépésre eljuthatnak a tökéletlentől a tökéleteshez,
ami során a később jövők még valami igazságot is felismerhet­
nek elődeik tévedéseiben.5 Kiváltképp a Biblia szövege csak
fokozatosan fedné fel a teljes igazságát glosszálása során a
recepció folyamatában, amelyet az utolsó olvasó általi beteljese­
déséig úgymond az isteni igazság irányít és inspirál. Ezt bizo­
nyítja az alighanem Nagy Szent Gergely által (Moralia in lob XX, I,
1) először megfogalmazott toposz: Scriptura sacra... aliquo modo
cum legentibus crescit [A Szentírás... valamiképpen az olvasókkal
növekszik]. A 12. században már feltűnik annak egyik első tanújele
is, hogy a világi költészetet is lehetett ugyanabban a megvilágítás­
ban interpretálni és legitimálni, mint a Szentírást. „A régiek már
tudták - variálja Marie de France valószínűleg Priscianus egyik
híres mondatát -, hogy az utánuk következők okosabbak lesznek,
mert ők [az utódok] fogják tudni glosszálni a szó szerinti szöve­
get, és ezzel annak értelmét gazdagítani."6
A talmudista tradíció a Scientia Cabalae-t kifejezetten a hagyo­
mánynak feleltette meg a recepció értelmében: „Cabala among
the Hebrewes signifying no other than the Latine receptio: A
learning by the auncients held in high estimation and reverence
and not without great reason f...]."7 A rabbinikus legalizmus

4 Prop. 10; ez hasonló már Boethiusnál: De cons. V 4, 25; Tamás: Summa theol.
pl. I 75, 5 c; vö. Dante: Concivio III 7,3.
5 In II. Metaph. lect. 1; ehhez vö. J. Spörl: Das Alte und das Neue im MA.
Historisches Jahrbuch, (1930), 319. p.
6 Prológus a Lais-hoz, ehhez vö. H. R. Jauß: Literaturgeschichte als Provokation.
Frankfurt, 1970, 21. p.
7 Henry Reynolds: Mythomystes (1632), idézi H. Bloom: Kabbalah and Criticism.
New York, 1975,14. p.

13
 ellen fordítva a revizionista kabbala a zsidóság számára a kinyi­
latkoztatást volt hivatott a száműzetés és üldöztetés jelenkori
szituációjára nézve újraértelmezni. A kabbalisztikus hagyomány­
ban található egy exegetikus szójáték is, amely az írás négysze­
res értelmén való minden fáradozásért a legnagyobb jutalmat
ígéri. A Talmud egy híres történetéhez kapcsolódik, amely négy
nagy tanítóról szól, akik ezoterikus tanulmányaik során „a Pa­
radicsomba jutottak". Moses de Leon, aki 1290 előtt írta elve­
szett, Pardes című könyvét, a címet, melynek szó szerinti jelen­
tése 'Paradicsom', a Tóra négy értelemszintje rövidítéseként
értelmezte, „ahol a PaRDeS szó minden mássalhangzója e szin­
tek egyikére utal: a P a Pesat, a szó szerinti értelem, az R a Rémesz,
az allegorikus értelem, a D a Deresa, a talmudista és haggadikus
értelmezés, az S a Szód, a misztikus értelem jele".8 Amikor
később a polgári olvasáskultúra csúcspontján a magányos olva­
só úgy érezhette, az elvesztett Paradicsomhoz soha nem juthat
közelebb, mint amikor a díványon fekve regényt olvas, ez a
profán „szavak Paradicsoma" - a toposzt végig lehetne követni
Thomas Grey-től9 Marcel Prouston át Roland Barthes Le plaisir
du texte-jéig - nem érte el szakrális eredetének teljességét.
A skolasztikus recepciófogalom, amelyet Tamás elleni érv­
ként Ockham újra elővesz,10 Luthernél is megtalálható, ám itt
Zwingli és Oecolampadius ellen irányítva, mert ők szét akarták
választani a szót és a szellemet: „et ita mentiuntur et definiunt
verbum non secundum dicentem Deum, sed secundum reci­
pientem hominem" [és így hazudnak, amennyiben a szót nem
Isten szava szerint, hanem a befogadó ember szerint határozzák
meg].11 Ezzel újra megjelent az Istenről való antropomorf be­
széd problémája, amit Spinoza csupán a kinyilatkoztatás törté­
neti emberhez való alkalmazkodásaként (receptio helyett immár
accommodatio!) kezdett a természet fényénél történő igazi meg­
ismerés nevében leértékelni.12 Ezzel szemben a protestáns

8 G. Scholem: Zur Kabbala und ihrer Symbolik. Frankfurt, 1981,82. sk.

9 Vö. Sir Walter Scott: On Novelistsand Fiction. Ed. byj. Williams. London, 1968,
124. p.
10 Ordinatio (in Sent. /), d. 35, q. 1.
11 Asztali beszélgetések. Nr. 3868.
12 Opera. Szerk. G. Gawlik (1979), I: 232. p.

14
hermeneutika az akkommodációt lassanként felértékeli, asze­
rint, hogy mennyiben törekszik a secundum modum recipientis
hominis megszólaló kinyilatkoztatást mint igazságot a maga
történetiségében felismerni.lj A katolikus hermeneutika a re­
cepciót csak újabban ismerte el ekkleziológiai realitásként, és a
fogalmat a jogtörténetből vette át, hogy azt - nyilvánvalóan
először még az egy és tévedhetetlen egyház megnyilatkozásaira
vonatkozó konszenzus kialakítására korlátozva - a zsinatok
dogmatikus döntéseinek lassú érvényesülési folyamatára alkal­
mazza.1314 Úgy látszik, a tévedhetetlenség elve továbbra is meg­
nehezíti a hermeneutika teljes elismerését.

4.

A jogtörténetben a recepció fogalmát már a 13. században hasz­

nálták a római jog közép-európai átvételének folyamatára. Me­
todológiai tisztázása azonban csak később, azon ideologikus
kérdés körüli vita eredményeként következett be, hogy a néme­
tek ezzel mindössze az idegen mintát vették-e át, feláldozván a
sajátot. Franz Wieacker még 1952-ben is szembefordul azzal a
recepció szókép sugallta félreértéssel, miszerint egy élő nép egyál­
talán átvehetne idegen jogot anélkül, hogy azt teljesen magára
alkalmazná és ezzel átalakítaná.15Ahol a befogadó a recepcióval
jelölt cselekvésnek csak objektuma, nem szubjektuma, tulajdon­
képpen nem valósul meg a recepció. Ezzel a recepció a történeti
kontinuitás alapfogalmává válik, ami a kultúrák közötti csere
során olyan interakciós formákban megy végbe, mint találkozás
és elsajátítás, válasz és saját alkotásra való késztetés, akár csat­
lakozás, akár visszanyúlás formájában. Eszerint egy korábbi
vagy egy idegen kultúra recepciója (a görögé a római, az ókorié
a középkori által stb.) összevethető fázisok alapján volna leírha­

13 Vö. E. Jüngel: Anthropomorphismus als Grundprobleme neuzeitlicher Her­

meneutik. InE. jiingelet al. (Hrsg.): Verifikationen [Ebeling-emlékkönyv). (1982),
520. p.
14 Y. Congar: Die Rezeption als ekklesiologische Realität. Concilium, 8 (1972),
500-514. p.
15 Primtrechtsgeschichte der Neuzeit. Göttingen, 1952, 64. p.

15
 tó: a civilizáció (luxuscikkek, írás, mértékek, pénz, elemi iskola),
a vallás (hitvallás, szertartás, szakrális művészet) és a jog átvé­
tele nyilvánvalóan megelőzi a szellemi javak (filozófia, tudomá­
nyok, művészetek) elsajátítását; a költészet recepciójának ismét
van egy önállótlan fázisa (fordítások), egy önálló (klasszika) és
egy emancipált (modernizmus).10
1950 után egy újabb recepciófogalom honosodott meg a jogi
hermeneutikában: a konkretizáció (szubszumció helyett), a tör­
vényi előírások továbblépő (akár jogalkotó) értelmezéseként
értve, amit az ítélethozatalnál egy konkrét eset igényelhet.1'
A bíró, akinek egy jogvitában ítélkeznie kell, sok esetben nem
tud közvetlenül eset és szabály sémája szerint, a tényállásnak a
megfelelő jogszabályhoz való hozzárendelésével dönteni. Gyak­
ran olyan jogi problémákat kell szabályozni, amelyekre a tör­
vény eredetileg nem adott választ, amelyeknél joghézag merül
fel vagy különböző, ha nem egyenesen ellentmondó jogszabá­
lyokat kell mérlegelni. Ekkor az eset megoldásához magát a
törvényt kell újraértelmezni, vagyis a jogeset tekintetében a jogsza­
bály egy olyan jelentését konkretizálni, amelyet a törvény megfo­
galmazásakor nem ismertek fel vagy nem volt előrelátható. így az
ítélet maga is jogalkotási aktussá válhat, ha az egyedi eset nem
rendelhető alá az előre adott általános szabálynak, hanem definí­
ciójának további, új vagy más konkretizálását igényű, hogy végül
az ítélet révén dőljön el, mi számítson most és a jövőben jognak.16178
Eset és szabály ezen viszonya a jogi alkalmazásban nyilván­
valóan bizonyos párhuzamba állítható az egyes mű és az eszté­
tikai norma viszonyával az irodalmi hermeneutikában: ha egy
irodalmi műalkotás eseményjellegében, a hagyomány horizont­
ja felől innovációként határozható meg, akkor az esztétikai ítélet
arra kényszerül, hogy a mű sajátosságát és normaalkotó teljesít­
ményét az addig érvényes esztétikai normákhoz, a kánoni m ű­
faji szabályokhoz és stílusmintákhoz viszonyítva ragadja meg,

16 Uo. 19. p.; kiegészítve M. Fuhrmann egy javaslatával.

17
K. Engisch: Die Idee der Konkretisation in Recht und Rechtswissenschaft. (1953);
J. Esser: Vorverständnis und Methoderiwahl in der Rechtsfindung. (1970), 72. sk.
18 Vö. M. Kriele: Juristische Hermeneutik am Beispiel der „Mephisto-Ent­
scheidung". In M. Fuhrmann et al. (Hrsg.): Text und Applikation. München, 1981,
149. sk.

16
amelyeket egy eredeti mű mindig variál és módosít, tehát ha­
sonlóképpen újonnan vagy másként konkretizál. Ezért nem
véletlen, hogy a konkretizációt ugyanekkor, noha a jogi her-
meneutikától függetlenül emelte az irodalomszemiotika és a
recepcióesztétika egyik kulcsfogalmává - Roman Ingardent kö­
vetve - a prágai és konstanzi irodalomelmélet.19Konkretizáción
a prágai strukturalizmus 1969 óta (Felix Vodicka, Jan Muka-
rovskyt követve) a műnek azok tudatában való leképződését
érti, akik számára a művészeti tény esztétikai tárggyá válik; csak
a mű recepciója, az egyre továbblépő interpretációk által nyer a
szerkezete - konkretizációi vagy recepciós alakzatai nyílt soro­
zatában - történeti életet. A konstanzi iskola másfelől 1967 óta
Roman Ingarden fenomenológiai esztétikájának kritikus tovább­
vitelével az értelemalkotást és -újraalkotást vizsgálta és írta le
szisztematikusan az esztétikai tárgy befogadásában és recepció­
jának történetében, azzal a céllal, hogy az esztétikai tevékenység
teljesítményét egyrészt az implicit olvasó játékterében, másrészt
megértésnek és értelmezésnek - a történeti olvasó munkájának
- horizontváltásában ragadja meg (e rövid megfogalmazás azt
hivatott jelezni, miként egészítik ki egymást Wolfgang Iser és az
én teoretikus kezdeményezéseim).20

5.

A filozófia érdeklődése a recepciótörténet iránt elég későn

jelentkezett. Arisztotelészt, az egyik első doxográfiai áttekin­
tés szerzőjét csak elődeinek tanai, nem befogadásuk és hatá­
suk érdekelte. És még Hegel is, aki a filozófia történetében
m indenekelőtt a rendszerek egymásra következésének logi­
káját igyekezett magyarázni, előadásainak kezdetén egysze­
rűen kijelentette: „Az egyes tanok elterjedésének történetét,
ezek sorsát, azokat, akik pusztán csak oktatták ezeket, mellő-

19
R. Ingarden: Das literarische Kunstwerk. Tübingen, 1931; F. Vodicka: Struktúra
vyvoje. Prága, 1969,82. p.; H. R. Jauß: Literaturgeschichte als Provokation. Frankfurt,
1970, 247. sk.; W. Iser: Der Akt des Lesens. München, 1976,267-280. p.
Jj Vö. H. R. Jauß: Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik. Frankfurt,
1982, III. rész, különösen 657-703. p.

GGÁXG 17
 zöm."21 A filozófia- és tudománytörténetbe Hans Blumenberg
vezette be a recepció fogalmát 1958-ban.22Az antik filozófiának
a késő ókori keresztény teológia általi felváltásáról adott inter­
pretációja egyszerre revideálja a tradíció szubsztancialista felfo­
gását és az esemény mitizált fogalmát. A régi és az új közötti
váltás már nem ismerhető fel a történeti cezúrákon, hanem csak
a „korszakküszöb" in re szinte észrevétlenül előnyomuló, csak
post rem kirajzolódó határvonalán: a funkciók átrendeződésén
az addigi világmodell „pozíciótervében" , amellyel szemben az
új tannak a régi kérdésekre adott saját válaszaival kell érvénye­
sülnie. Egy olyan esemény, mint a kopernikuszi fordulat tulaj­
donképpen csak előkészületeinek és recepciójának történeti m un­
kája révén válik „korszakalkotóvá"; egy mítosz kezdettől fogva
recepciója munkájából nyeri történeti erejét, amely tagadja ere­
detét és az átfogalmazások útján állandóan gazdagítja jelenté­
sét.2324*Blumenbergnek az értelemátalakítás, -leépítés és -újraal­
kotás történeti zónáiról nyújtott elemzései az azóta felvirágzott
tudománytörténet számára olyan historikát készítettek elő, amely
hiányolható Thomas S. Kuhn később oly sikeressé vált paradig­
maváltás-elméletéből.'4Másfelől Hans-Georg Gadamer a hatás­
történeti tudat elemzésére alapozta filozófiai hermeneutikáját.2
Az irodalmi hermeneutika a hatástörténet elvét, amely szerint
a művet nem lehet megérteni a hatásától eltekintve, a recepció­
történet korrelativ elvére bővítette, amely nem a műből és annak
igazságából indul ki, hanem a megértő tudatból mint az eszté­
tikai tapasztalat szubjektumából, és ezért aktív értelemben ho­
rizontelválasztást (nem horizont-összeolvadást, passzív értelem­
ben) igényel. Hatás és recepció ezen interakcióját ma legtöbb­
ször úgy írják le, hogy a hatás a konkretizációnak a szöveg által

21
Idézi W. Büttemeyer: Gedanken zur Rezeptionsgeschichte der Philosophie.
In La storia della filosofia come sapere critico. Studi offerti a Mario Dal Pra. Milano,
1984,718-734. p.
22
Epochenschwelle und Rezeption. Philos (Rundschau), 8 (1958), 94—120. p.; vö.
uo: Aspekte der Epochenschwelle. Frankfurt, 1976.
23
H. Blumenberg: Arbeit am Mythos. Frankfurt, 1979.
24 Die Struktur wissenschaftlicher Revolutionen. Frankfurt, 1967 (angolul: Chica­
go, 1962).
"5 Wahrheit und Methode. Tübingen, 1960.

18
meghatározott, a recepció a címzett által meghatározott elemét
jelenti. így a szöveg implikációja és a címzett explikációja, az
implicit és a történeti olvasó egymásra vannak utalva, és a szöveg,
aktuális recepciós folyamatán túl is, az interpretációk kontrollins-
tanciájaként biztosíthatja megtapasztalásának kontinuitását.

6 .

A művészetek történetében kevés figyelem jutott a recepcióra.

A művek és szerzők kánonja magába foglalta ugyan azok hír­
nevét, a befogadóikra gyakorolt hatásukat azonban nem. Erről
elsősorban a retorikában, időnként az egyházatyák művészetel­
lenes polemikájában, később a moralisztikában, az ízlés affek-
tusairól és normáiról szóló tanokban, végül a művészetek szo­
ciológiájában esett szó, a klasszikus esztétikában viszont nem.
Ez ugyanis a művészetek hatásaira vonatkozó kérdést m ű­
vészetidegennek szokta tekinteni.26 A filozófiai tradícióban a
nagy kivételt az ókorban az arisztotelészi poétika jelenti, az
újkorban Kant műve, Az ítélőerő kritikája. Azonban sem a katar­
zis arisztotelészi tanából, sem Kantnak a reflektáló ítélőerő esz­
tétikájához való fordulásából nem következett a recepciónak
mint a befogadó szubjektum tapasztalatának tradícióképző el­
mélete. Ezen elmélet „előtörténetének" nyomai csak sporadikus
jellegű bizonyítékokban lelhetők fel; az első, aligha meglepő
módon, Montaigne-nél.27

26 így pl- Goethe: Nachlese zu Aristoteles' Poetik (1827) és a Zelterhez írott

levélben, 1827. március 23., vagy Fr. Schlegel: Horen-Rezension (1796), vagy még
Th. W. Adomo is: Ästhetische Theorie. Frankfurt, 1970,339. p.
27 A feltehetően első francia adat a réception-hoz Comeille-nél található, az
Epitre ä Madame de Combalat-ban: „le nőm (du Cid) au bout de six cent ans vient
encore de triompher en France. II y a trouvé une réception trop favorable pour
se repentir d'etre sorti de son pays" (idézi Y. Chevrel in Degrez, 12,1894, j. 5. p ).

19
 7.

„Un süffisant lecteur descouvre souvant és escrits des per­

fections autres que celles que l'autheur y a miseset apperceues,
et y preste des sens et des visages plus riches" [Egy képzett
olvasó gyakran más tökéletességeket fedez fel a szövegekben,
mint olyanokat, amelyeket a szerző maga helyezett beléjük,
vagy figyelmeztetett rájuk. És ily módon az olvasó mindig
gazdagabb jelentést és arcokat kölcsönöz a régi szövegnek],~h
Ezzel a lépéssel, amellyel a befogadás passzív aktusától az aktív,
értelemgazdagító és ezzel szintén produktív recepcióhoz for­
dult, Montaigne megteremtette az esszé műfaját, egyszersmind
a produktív, a szövegről és önmagunkról tapasztalatot közvetí­
tő olvasás irodalmi formájaként körvonalazta. Montaigne tanú­
sága a maga toronyszobájából, amelyet magányos olvasásra
rendezett be, előfeltételezi a könyvnyomtatás feltalálását, ma­
gánkönyvtár létesítését és ezzel a profán olvasónak az intéz­
ményhez kötött olvasástól való megszabadulását. Korábban, a
ritka kéziratok idején minden olvasást az egyház, az egyetem és
az igazságszolgáltatás ellenőrzött és a kánoni szövegek kötelező
értelmezéséhez rögzített.29 A modernség kezdetét Fichte a
Grundzüge des gegenwärtigen Zeitalters (1804-1805) egy visszate­
kintésében a könyvnyomtatás és a reformáció által bekövetke­
zett fordulatra vezette vissza, és felejthetetlen jellemzését adta.
Hangsúlyozta a betűvetés nagy értékét a protestantizmus szá­
mára: szinte nélkülözhetetlen eszközzé vált az üdvösséghez, és
aki nem tudott olvasni, már nem lehetett kellőképpen keresz­
tény, de nemkülönben hangsúlyozza a személyes felfogást is a
„semmi mást nem elfogadni, csak amit felfogunk" alapelv sze­
rint, amiből a személyiség méltósága és érdemei - a felvilágoso­
dás legnagyobb értékei - származnak.
Fichte azonban 1804-ben már a könyvnyomtatás fatális követ­
kezményeit is felismerte termékeinek beláthatatlanná vált ára­
dása láttán, és minden íróskodás-olvasóskodás végét jövendöl-

z Essais (1580-1585). I, XXIV.

29 ..
Vö. Heinz Schlaffer: Als die Menschheit das Lesen lernte - Uber die Sucht,
Bücher zu verschlingen. Stuttgarter Zeitung, 1985.11.13.

20
te, mint „ami önnön legfőbb hatása révén önnön hatását sem­
misíti meg". Minthogy senkinek sincs már ideje, hogy mindent
elolvasson, a tudósok kara „csak azért nyomtatja ki ebben a
rendszerben a könyveket, hogy azokat recenzeálni lehessen", és
a befogadó fél, az olvasók kara mindig a legújabb után nyúl,
anélkül, hogy a régi valaha is újra eszébe jutna, s így az olvasás
tartós narkózissá válik: „Aki csak egyszer megízlelte ennek az
állapotnak az édességét, az folyvást ezt akarja élvezni és semmi
mást nem tenni az életben; immár csak olvas, akár anélkül is,
hogy bármi köze lenne az irodalom ismeretéhez, vagy a korral
való haladáshoz, csak azért, hogy olvasson, és olvasva éljen, és
személyében a tiszta olvasót testesíti meg." Azt, akinek aláme­
rülése a mai könyvvásárok már el nem olvasható kiadványten­
gerében alighanem Fichte ironikus prognózisát is felülm últa...30

8.

A 18. században a felvilágosodás hatásesztétikai fordulatával

egyre több jele található a befogadó szubjektum művészetta­
pasztalata, a néző és olvasó tevékeny képzelőereje iránti új
érdeklődésnek is. Először említendő A fenségesről című pszeu-
do-longinoszi írás századokat késett recepciója. Itt olvasható
többek között: az igazán nagy mű, amely felülmúlja a hibátlan
középszerűséget és még a szépség tökéletességének látszatát is,
a szemlélő szellemét készteti cselekvésre, mint hogy többet
tartalmaz, mint amennyi ki van mondva. Ebből következik: a
befogadó fejezi be azt, amit az alkotó elindított. Továbbá (7, 2.
fejezet): „Mert a fenséges természetszerűleg fölemeli a lelkünket
és azt egy boldog ösztönzés révén öröm és büszkeség tölti el,
mintha azt, amit hallott, maga teremtette volna. "31Ennek visszhang­
ja a művészetszemléletben 1750 után található meg: „A »szem­
lélő nemlétezésének fikciójára« a kor egy másik, éppoly termé­
keny fikcióval válaszol, a »kép nemlétezésének fikciójával«."

30 Fünfte und Sechste Vorlesung (Hamburg, 1956), különösen 106. p., továbbá 75.
skk.
31 Vö. M. Fuhrmann: Einführung in die antike Dichtungstheorie. Darmstadt, 1973,
különösen 142. p. (a 7. fejezethez, 2-3. §).

21
Ezen a szemlélő magatartásának átstrukturálódása értendő, ami­
nek szimptomatikus jele ebben az időben a Pygmalion-mítosz
sokrétű megújítása.32 Ahogy a művész Pygmalion a mű halott
márványát próbálja életre kelteni, most az enthuziasztikus szem­
lélő is meg akarja szüntetni a művészet és természet közötti
határvonalat, elfelejteni a művészetjelleget, és a képben - mint
Diderot, aki magát mint szemlélőt közvetlenül belehelyezte
Vemet tájaiba - az igazi természet egy részletét megragadni.
Amikor ezzel a befogadó szubjektum számára a művészet szem­
lélete önmaga megtapasztalásának médiumává válhatott, ak­
kor az a polgári individuum ébredő öntudatával állt összefüg­
gésben. Mű és szemlélő ezentúl kölcsönös viszonyba lépnek,
amit Hegel így fogalmazott meg: „A mű csak a szemlélő szub­
jektum számára és által nyeri el szubsztanciális igazságát, ameny-
nyiben szemlélő és mű mindig [csak] a másik szubjektumon
[képesek] eljutni öntudatukhoz."3334
A polgári olvasó felemelkedéséről, aki mint „common rea­
der" a hivatásos kritika hangadó elitjével szemben nyilvános
igényt tart az önmeghatározásra, Sámuel Johnson a következő
beismeréssel tanúskodik: „By the common sense of readers
uncorrupted with literary prejudices, after all the refinements of
subtility and the dogmatism of learning, must be finally decided
all claim to poetical honours."31 Valamiféle olvasói esztétika
kezdeményei a szentimentalizmus korának lélektani teóriáiban
találhatók. Lessing az együtt ítélő, Fr. Schlegel már az együtt
alkotó olvasót tartja szükségesnek: „A szintetikus író konstruál

32
W. Kemp: Der Betrachter ist im Bild. Köln, 1985, különösen 184. p. (utalással
Neil Flax és Michael Fried kutatásaira).
33 O. Bätschmann: Pygmalion als Betrachter (in W. Kemp: i. m. 183-224. p. i. h.
193. p.), Hegel Vorlesungen über die Philosophie der Religion című műve alapján
(Hrsg, von G. Lásson. Hamburg, 1966), 282. sk.: „A szubjektivitás formája, amit
a művész adott a művének, csak külsőleges, nem abszolút formája az önmagáról
tudónak, az öntudatnak. Ez az öntudat a szubjektív tudathoz, a szemlélő szub­
jektumhoz tartozik. Szemben a műalkotással, amely önmagában nem rendelke­
zik tudattal, ezért az öntudat momentuma a másik, ez azonban olyan momen­
tum, amely éppenséggel hozzá tartozik és amelyről az ábrázolt tud és azt
szubsztanciális igazságnak mutatja."
34 Vö. F. Kermode: The Common Reader. Daedalus, 112 (1983), 1-11. p., i. h.
2. p.

22
és olyan olvasót teremt magának, amilyen kell; nem nyugvónak
vagy halottnak gondolja el, hanem élőnek és szembehatónak.
Amit kitalált, fokozatosan teszi hozzáférhetővé számára, vagy
arra csábítja, hogy ő maga találjon ki valamit. Nem akar megha­
tározott hatást gyakorolni rá, hanem a legbensőségesebb együtt-
filozofálás és együttköltés szent viszonyába lép vele."35 A pol­
gári olvasó emancipációjának útja azonban hamarosan elérte
csúcspontját és ideiglenes végpontját is a német idealizmus
autonóm művészetében, a kontempláció szférájában, amely a
hatásokra és a recepció részvételére vonatkozó kérdést ismét
kizárta az esztétikából. Az autonóm műalkotás, amelynek csak
„belső célszerűsége" lehet, külső célt nem szolgálhat, saját szfé­
ráját - Adam Müller szerint - minden szemlélővel, akit „az igazi
művészet műhelyeibe" hív, a történeti realitáson túli szabad
világgá tágítja: „így minden költemény, minden kép, és aztán
minden vers- és képciklus egy kis művészetállamot alkot maga
köré a szemlélőiből. A szemlélők mintegy a mű és mestere
szabad alattvalói; minden újonnan közéjük lépővel tovább nő
az állam vagy e kis uralkodó jelentősége."36

9.

Míg az autonóm művészet esztétikája ekképp keresztülvágta

mű és nyilvános hatás összefüggését, Hegel eszméje változatlan
maradt: „továbbfejlődés [ti. a művészeté] a mások számára való
létezésig". „Mármost, bármennyire önmagában egybehangzó
és lekerekített világot alkosson is, a műalkotás mint valóságos,
egyedivé vált objektum nem önmagáért, hanem számunkra léte­
zik: a műalkotást szemlélő és élvező közönség számára."37A 19.3

3’ Vö. G. Grimm: Rezeptionsgeschichte. München, 1977,69. p.; ehhez Kritische Fr.

Schlegel-Ausgabe. Hrsg, von H. Eichner. Mün<;hen-Paderbom-Wien, 1967. Bd. 2.
161. p. /N r. 112./
36 Vorlesungen über die deutsche Wissenschaft und Literatur, idézi R. Mandelkow:
Rezeptionsgeschichte als Erfahrungsgeschichte. In H.-J. Mahl (Hrsg.): Studien
zur Goethezeit. 1981,155. p.
37 Hegel: Ästhetik. Hrsg, von F. Bassenge. Berlin-Weimar, 1965. Bd. 1. 259. p.;
Bd. 2. 11. p. (Tandori Dezső ford.) Ehhez vö. W. Kemp: i. m. 18. p.

23
század esztétikai történetírása Hegel nézetét követte a művésze­
tek történeti fokozatosságát illetően, és ezzel befogadta azokat
a hermeneutikai felismeréseket, amelyek a felvilágosodás his-
torikájában Chladenius óta jelentkeztek. Az ő felismerései a
„nézőpont" hermeneutikai funkcióit illetően a történeti pers­
pektíva elméletét alapozták meg, amely a szemtanú avagy a
történetíró nézőpontjában nemcsak annak elkerülhetetlenül kor­
látozott horizontját látja, hanem egyben annak esélyét is, hogy
a tények növekvő bőségét perspektiválja, vagyis: ezeket lerövi­
dítve és felfrissítve, a fikció eszközeit is felhasználva mutassa
be, és ezáltal értelmüket megújítsa a jelenkor számára. Reinhart
Koselleck szavaival: „A történeti perspektíva tana legitimálja a
történeti megismerés fordulatát, amennyiben az időrendnek
megismerésalkotó funkciót tulajdonít. A történeti igazságok
időbelivé válásuknak köszönhetően lesznek meggyőző igazsá­
gokká."38A mindig más nézőpont történeti elmélete megkíván­
ta, de meg is engedte a történelem folytonos újraírását. Ezt
éppen Goethe bizonyítja a legegyértelműbben. A mű (vagy
esemény) és a hatás összetartozásának elvét, amit az autonóm
költészettől elvitatott, a történelemnél feltételezte, amikor meg­
állapította, hogy azt időről időre újra kellene írni, „mert az
előrehaladó idő szemtanúját olyan álláspontokhoz vezeti, ame­
lyekről a múltat új módon láttatja és ítélteti meg vele".30 A
múltbeli művészet előrehaladó recepciójának gondolata Hein­
rich Heine Útirajzok című írásában tűnik fel ismét: „Az új esz­
mékkel minden kor új szemet is nyer, és sok újat lát a szellem
régi alkotásaiban."40 Ugyanezt a gondolatot ragadja meg Kari
Marx az elsajátítás fogalmával, amely egyaránt vonatkoztatandó
természetre és történelemre. Ez kitűnik egyik megállapításából
is, amelyet először a római jognak, majd pedig a klasszikus
dráma hármas egységének, a görög dráma állítólagos félreérté­
sének példáján világított meg. A történeti folyamatok dialekti­
kus szemlélete során a későbbi módosítások semmiképpen sem

38 R. Koselleck: Vergangene Zukunft - Zur Semantik geschichtlicher Zeiten. Frank­

furt, 1979,291. p.
39 Goethes Werke (hamburgi kiadás), Bd. 14.195. p.
40
Die Nordsee (1826). In H. Heine: Sämtliche Werke. München, 1972. Bd. 2. 79.
p. (Benedek Marcell ford.)

24
tekintendők helytelen interpretációknak, hanem az új kornak
megfelelő és annak művészetigényét kielégítő értelmezéseknek:
„Különben azt lehetne mondani, hogy egy régebbi korszak
minden vívmánya, amelyet egy későbbi korszak elsajátít, a fél­
reértett régi."41
Az esztétikai történetírás hanyatlása után ezzel szemben mind
a későbbi materialista, mind a szellemtörténeti irodalomszem­
léletet a kölcsönös egyoldalúsítás jellemzi. Franz Mehring Les-
sing-legenda című műve (1892) elkülönítette az „igazi", materia­
lista módon rekonstruált Lessinget recepciójának történetétől,
hogy azt a polgári interpretáció „legendájaként" mutathassa be.
E paradigma él tovább a marxista irodalomelméletben, ameny-
nyiben az a recepciótörténetet ideológiakritikára redukálja és
saját műelemzésének vindikálja a kizárólagos igazságot.42 A
Nietzsche nyomdokain járó Julian Hirschnek A hírnév geneziséről
című munkája (1914) szerint viszont éppen a 'látszat', vagyis a
műnek a kortársak és az utókor szemszögéből mindig változó
képe volt a tulajdonképpeni lényege és így tárgya a „fenog-
ráfiának", amivel a pozitivista biográfiát akarta helyettesíteni.
Ezután Ernst Bertram a Nietzsche. Kísérlet egy mitológiára (Nietz­
sche. Versuch einer Mythologie, 1918) című művében minden­
fajta historizmuson és perspektivizmuson túltett a maga ra-
dikalizált recepciófogalmával. Eszerint egy legenda csak a min­
dig másként olvasás aktusában születik meg számunkra, akik
„tanúi" vagyunk „egy múltnak, amely soha többé nem fog így
megjelenni". A recepció aktusa ezzel azonban nemcsak az értel­
mező önkényes tételezése, hanem hozzákapcsolódik a történeti
pillanathoz, annak tudatában, hogy egy mű eme látványa „csak
ma, csak nekünk, csak m int egy pillanat »jelenik meg« így".43

41 Marx Lasalle-hoz, 1861. július 22., idézi D. Durizin: Vergleichende Lite­

raturforschung. Berlin, 1976, 138. p. (Ford. a Durisin-könyv magyar kiadása
alapján.)
42 Vö. Mandelkow: i. m. 157 sk.
43 Idézi Mandelkow: i. m. 164 sk.

25
 10.

A német szellemtörténet virágkorához képest a Németországon

kívüli tanúbizonyságok szerényebbnek mutatkoznak. A saint-
simonista esztétikát a művészetből csak annak didaktikus és
retorikai funkciója érdekelte.4445A történeti módszernek a poziti­
vizmus általi megújítása és szisztematizálása ugyanakkor egyál­
talán nem korlátozódott a virágzó, mert tényszerűen ellenőriz­
hető forrás- és hatáskutatásra.4" Az iskolateremtő autoritások,
Franciaországban Gustav Lanson és Németországban Wilhelm
Scherer, a tényszerű irodalomtörténetet az irodalmi fejlődés
kanonizálásának vetették alá, amelynek már költő és közönség,
irodalmi mű és társadalmi valóság korrelációját is magába kel­
lett foglalnia. Lanson követelménye azonban, miszerint „le
livre, done, est un phénoméne social qui évolue", nem valósul­
hatott meg addig, amíg egyedül az életrajzi személyiségnek
kellett a civilizatorikus, társadalmi és osztályspecifikus tényező­
ket közvetítő instanciaként szolgálnia. Hasonlóképpen találha­
tó Scherer (csak posztumusz, 1888-ban megjelent) Poetikjában
egy „Költő és közönség" című fejezet, amely a nem zeti gaz­
daságtant, a hatásesztétikát és a retorikát kísérli meg össze­
kapcsolni, m eglepően m odernnek ható megjegyzésekkel a
költészet és az irodalmi érintkezés csereértékéről és a közön­
ség befogadóképességének esztétikai küszöbéről („Csak azt
lehet élvezni, amit az ember éppenséggel létre is tudott volna
hozni"). Scherer poétikájának az a posztulátum a azonban,
m iszerint „a közönség különbözőségeinek szükségszerűen ha­
tással kell lenniük az alkotásra is", legalább ötven évig követ­
kezmények nélkül maradt az irodalomtudomány hivatalos ká­
nonja számára.
A pozitivista irodalomtörténet és különösen „élet és mű egy­
ségének" paradigmája ellen lázadt fel a 19-20. század forduló-

44
Vö. H. Böhringer: Avantgarde - Geschichte einer Metaphor. Archiv für
Begriffsgeschichte, 27 (1978), 100. p.
45 A következőkhöz vö. F. Wolfzettel: Einführung in die französische Litera­
turgeschichtsschreibung. Darmstadt, 1982, 228-236. p. (lansonizmus), és 237-242.
p. (bergsonizmus). Schererhez vö. G. Reiss (Hrsg.): Poetik. Tübingen, 1977, 2.
fejezet, különösen 84,127,132,125. p.

26
 ’// j

ján egy recepciópszichológiai kritika (J. M. Guyau, E. Hennequin),

majd utóbb Bergson életfilozófiájának ösztönzésére Ch. Péguy,
A. Thibaudet és mások, akik a „lécture créatrice" posztulátumá-
val a művet többé nem az életrajzi és társadalmi determinánsok
végpontjának, hanem az alkotó recepció kezdőpontjának akar­
ták tekinteni. Ezeket a még impresszionisztikus kezdeményezé­
seket meghaladja Paul Valéry poétikus elmélete, aki felismerte
a produkció- és recepcióesztétika közötti szükségszerű szaka­
dékot és provokatív kijelentésével („Mes vers ont le sens qu'on
leur prete") az addig csak kontemplativ olvasót a nyitott mű
társalkotójává emelte a modem irodalom számára. Valéry Edgar
Allan Poe-nak tulajdonította azt az érdemet, hogy először tisz­
tázta a mű és olvasó közötti viszonyokat, és azokat a poétika
alapjává emelte. Valéry kívánalma volt egy „Histoire vraie de
la lecture. Une histoire réelle compléte de la littérature - histoire
des livres les plus vraiment lus - et leur influence"46. Ezt a
posztulátumot először az irodalomszociológia vette át, L. L.
Schücking (1931) az irodalmi ízlésalakulás folyamataira és tipi­
kus hordozóira vonatkozó kérdéssel, A. Ny. Veszelovszkij
(1939) a befogadó oldal gondolkodása és kép világa konvergen­
ciáinak felfedezésére irányuló törekvéssel, R. Escarpit (1961) a
társadalmi csoportok olvasói magatartásának, a disztribúció­
nak és a fogyasztásnak a vizsgálatával, amelyek során a nagy
irodalom intenciója „teremtő árulás" áldozata lehet, és végül G.
Grimm (1977), már a recepció- és hatásesztétika kritikus átvéte­
lével, azzal a céllal, hogy a recepciótörténet során szubjektumai
cselekvését empirikusan elemezze.47
Az irodalomtudomány utóbbi két évtizedének módszertani
vitáit itt már nem szeretném külön ismertetni.48 Ezt be lehetne
m utatni a „querelle des Anciens et des Modernes" folytatása­
ként, amelyben immár szerző és olvasó a korábbi ellenpozíció-

46 Oeuvres. Paris, 1957, Éd. de la Pléiade. 1:1346,1509; II: 606,1197. p.

47 L. L. Schücking: Soziologie der literarischen Geschmacksbildung (1931); A. N.
Veselovsky: Introduction to collected Papers. Leningrad, 1939, 16. p.; R. Escarpit:
Das Buch und der Leser. 1961, 34. p. (franciául: 1958); G. Grimm: Rezeptions­
geschichte. München, 1977.
48 Ehhez a legfrissebb amerikai ismertetésre lehet utalni, R. C. Holub könyvére:
Reception-Theory. London, 1984.

27
kát vette át. Útban az olvasó irodalomtörténete40 felé, mely egye­
lőre megíratlan, mindenekelőtt azoknak a paradigmáknak kel­
lett búcsút mondani, amelyek - nem bízva az olvasó esztétikai
tapasztalatában - tagadták szöveg és recepció dialektikus egy­
ségét és ezzel az irodalom kommunikatív, vagy pláne közösség­
alkotó funkcióját; ilyen egyfelől a mű-esztétika idealizmusa
(amelynek a purista New Criticsnél50 csak egyetlen, ideális ol­
vasóra volt szüksége), másfelől az önmagát hagyományozó
hagyomány szubsztancializmusa (mindenekelőtt „az antikvitás
utóéletéé", Emst Robert Curtius nyomán), harmadszor a törté­
nelemtől távoli strukturalizmus, a „szubjektum halálának" ki­
kiáltásával, és nyomában az önmagával megelégedő „Ecriture"
intronizálása, végezetül az ideológiakritikai hullám neomate-
rializmusa, amely egyoldalúan és dogmatikusan a produkció és
a visszatükrözés elsőbbségét hirdette.
Amikor ma a posztstrukturalista irodalomelmélet e vita kez­
detét a logocentrizmusról való lemondással, közelebbről Der­
rida De la grammatologie című művével (1967) datálja, emlékez­
tetni kell arra, hogy ezzel egy időben nemcsak Németországban,
hanem már Olaszországban is kétségbe vonták a műnek mint
az eleve adott igazság manifesztációja helyének ontológiai el­
sőbbségét. Míg a „differenciák játékaként" meghatározott tex-
tualitás elmélete Derridát követve egyoldalúan kitartott az esz­
tétikai tevékenység produktív oldala mellett, emitt megkezdődött
az esztétikai médium kommunikációs folyamatának hermeneutika!
és szemiotikái feldolgozása. Mindenekelőtt Umberto Eco volt
az, aki - a szeriális zenéből kiindulva - az Opera apertában (1962)
a nyílt, folyamatosan alakuló értelemalkotás első elméletét fel-

H. Weinrich: Für eine Literaturgeschichte des Lesers. Merkur, 21 (1967),

1026-1038. p. Weinrich nemrég ismét az ingának a recepcióelmélettől a produk­
cióelmélet felé való visszalengését diagnosztizálta, amely visszahelyezte jogaiba
az „olvasó szerzőjét", mint egy szöveg személyesen túli jelentésének első tanúját,
a második ő, az olvasó maga. Der Autor des Lesers. Neue Zürcher Zeitung
(irodalmi melléklet), 1984. október 13-14. 65. p.
50 A mű hatására vonatkozó kérdés itt „affective fallacy"-ként kerül elutasítás­
ra, ezzel véget vetve I. A. Richards elméletének az esztétikai tapasztalatról
(Principles of Literary Criticism, 1924), amely a recepció aktusát leválasztotta
annak történeti szituálásáról, hogy tisztán pszichológiailag tegye megragadha­
tóvá.

28
vázolta, mely szerint a műalkotás mint nyílt szerkezet rá van
utalva a befogadó aktív koprodukciójára, és a konkretizációk
történeti sokrétűségét hívja életre anélkül, hogy megszűnne egy
mű lenni.
A recepcióelmélet történeti-hermeneutikai paradigmájának
úttörői között még két jelentős nevet kell megemlíteni. Walter
Benjamin Fuchs-esszéjében (1937) azt kívánja a történésztől, rob­
bantsa szét a történelem kontinuumát, „megindítandó a törté­
nelem megtapasztalását, amely minden jelen számára eredeti
tapasztalat". Benjamin elmélete a „megismerhetőség Mostjáról"
az „olvashatóság Mostjából" fakadt. Elvárja a nagykorú olvasó­
tól, hogy „adja fel a tárggyal szembeni higgadt, kontemplativ
magatartását, tudatosítva magában azt a kritikus konstellációt,
amelyben a múltnak éppen ez a töredéke éppen ezzel a jelennel
áll együtt".51 Jean-Paul Sartre nem a múlt megmentésének esé­
lyében reménykedett, hanem a mindenkori jelen produktív recep­
ciójában, vagyis világunk egy lehetséges, az irodalom által írás és
olvasás kölcsönös aktusában felfedezett értelmében: „Ecrire, c'est
done ä la fois dévoiler le monde et le proposer comme une täche ä
la générosité du lecteur" [írni annyit tesz, mint a világ értelmét
feltárni és azt egyben feladatként felajánlani az olvasó nagylel­
kűségének].52így Qu'est-ce que la littérature (1948) című írásában
az irodalmat azon kommunikatív aktusként tartja létjogosult­
nak, amelyben az ember szabadságra való rendeltetése a világ
elsajátításával és megváltoztatásával bizonyosodhat be.

11 .

A tudománytörténetben sem hullanak a paradigmák egyenesen

az égből: az érvényesülni akaró újnak le kell válnia a régiről, és
legitimálódnia a tradíció előtt ahhoz, hogy ne csak a tárgyra
tekintsen új szemmel, hanem a világhoz való viszony is meg-
változhassék. Ez különösen igaz az esztétikai tapasztalás para-

51 Gesammelte Schriften. Frankfurt, 1977, II: 2, 467. sk. (Barlay László ford.)
Bertram legendaelméletének átvételéhez lásd Mandelkow: i. m.
52 Qu'est-ce que la littérature. Paris, 1962,109. p.

29
 digmaváltásaira, amely - Paul Ricoeur szerint - a műalkotás
közvetítésében egyformán érinti a mű (szöveg) és a világ viszo­
nyát, az emberek közötti kommunikációt és az ember önmegér­
tését.53 A recepcióesztétikai fordulat ezért nyilván nem véletle­
nül akkor következett be - a hatvanas években amikor felis­
merhetővé vált az irodalom, a művészetek és az új médiumok
horizontváltása: a 20. század immár leváltott klasszikus modern­
sége és a még diffúz formában jelentkező „posztmodem" közötti
korszakküszöb. Ez utóbbi egyik alapító alakjának az irodalom­
ban Jorge Luis Borges számít. Ficciones című műve (1941) és
különösen a Pierre Ménard - a Don Quijote szerzője című szövege
(amely már 1939-ben elkészült) példaszerűen szemléltetheti,
hogy a recepció elmélete és annak kísérőjelenségei - mint az
olvasáskutatás, szövegnyelvészet, szemiotika, dekonstruktiviz-
mus egyfelől és a posztmodern esztétikai praxis másfelől -
valóban elgondolkodtató analógiát képeznek.
Programalkotó szövegéhez Borges egy másodrangú francia
szimbolista, Ménard egy fiktív, általa kieszelt szövegéhez írott
kommentár kétszeresen reflexív formáját választotta. Ménard
arra törekszik, hogy megalkossa a korszerű Don Quijotét. Nem
az egykori főhősnek a Wall Streetre való áthelyezésével (naiv
aktualizálás), nem is a hidalgó és a fegyverhordozó egybeol­
vasztásával, mint Daudet a Tartarin de Tarasconban (produktív
recepció), hanem az előddel való (állítólag Novalis által posz-
tulált) totális identifikáció formájával, annak spontán létreho­
zott művét szó szerint megismételve! E vállalkozás paradoxona
a recepcióelmélet experimentum crucisa: az ismétlés időbeli
távolságában a megismételt nem identikus. Az azonos szöveg
háromszáz évvel később összehasonlíthatatlanul gazdagabb és
összetettebb lett. Egy mondat, mint a következő a Don Quijote
I. kötetének 9. fejezetéből, „az igazságltól], mely a történelem
anyja, a történelem viszont az idő vetélytársa, az események
letéteményese, a múltnak tanúja, a jelennek példája és mintaké­
pe, s figyelmeztető a jövőnek" (Győri Vilmos ford.), Cervantes
idején inkább csak retorikus felsorolás volt a történelem dicsőí-

53 The Text as Dynamic Identity. In M. J. Valdés-O. Miller (eds.): Identity of the

Literary Text. Toronto, 1985,184. p.

30
tésére. De ez a mondat Ménard, William James kortársa idején
bámulatos gondolattá vált. Ugyanis a történelem immár eredet­
ként, tehát nem csak a valóság egy kikutatható aspektusaként
definiálódik! Aki a múltat úgy akarja rekonstruálni, „amilyen
az valójában volt" és - mint Flaubert a Szalambóban - a maga
„couleur locale"-jában próbálja megjeleníteni, eszerint hibás
úton jár. Ezzel szemben Ménard kísérlete nemcsak régi és új vélt
identitásában, a szó szerinti ismétlésben derített fel új jelentést,
hanem ezzel együtt tudatosította bennünk létünk fiktív jellegét is.
Mi adódik ebből a posztmodern esztétika számára? Fikció és
valóság nem alkotnak többé ontológiai ellentétet: a valóságos
maga is potenciálisan fiktívnek vagy fantasztikumnak bizo­
nyul, a vélt eredeti pusztán egy előző szöveg utóirata, mint
egyfajta palimpszesztus, amelyben megjelennek annak nyomai,
amire a „doctor universalis", már gondolt, de amit elvben min­
denki kigondolhatna. Ezért Ménard kísérletének végső követ­
kezménye az, hogy miután több ezer oldalt teleírt a Don Quijote
reprodukciójával, végül maga semmisíti meg a kéziratot: csak
akkor kerülheti el elődjének sorsát, hírnevének megszűnését a
lehetséges recepciók leírhatatlan folyamatában, ha saját műve
nem egy másik szöveg által él tovább, hanem úgy, hogy felfe­
dezi a történelem önmagában való feloldásának módszerét.

12.

Végezetül itt már csak vázlatosan említhető meg, hogy Borges

a Pierre Ménard-ral nem csak a horizontváltást vezette be a
klasszikus produkcióesztétikától a modern recepcióesztétika
felé. A Ficciones - ahogy azt John Barth az amerikai posztmodern
első dokumentumában, az 1967- es The Literature of Exhaustion-
ben tanúsítja54- egyszerre jelzi a 20. század ezentúl már klasszi­
kus modernségének a végét és - röviden - irányt m utat az új
avantgárdok indulásához. Mert először is Ménard felfedezése,
a szándékoltan anakronisztikus olvasat az olvasó mielőbbi re­
habilitálását, az olvasás, az olvasáshagyományok, az olvasótí-

54 The Atlantic Monthly, 1967. 29-34. p.

31
 pusok és az ún. „olvasó irodalomtörténete" teóriáinak felvirág­
zását inspirálja egészen a kiszélesedő mozgalom mind poétikai,
mind poetológiai összegződéséig, amit Italo Calvino alkotott
meg a Se una nőtte d'inverno un viaggiatore (Ha egy téli éjszakán
egy utazó) című művével (1979). Másodszor: Ménard-nak a régi
palimpszesztusaként, pré-texte-jeként értendő kortárs Don Qui­
joteja csírájában az intertextualitásnak a hetvenes években ér­
vényre jutó elméletét előlegezi meg. Ez abból az előfeltevésből
indult ki, hogy egy szövegnek nem szingularitásában, hanem
más szövegek potenciális jelenlétében („transztextualitásában")
áll esztétikai mivolta - az elméletet Gérard Genette rendszerez­
te, jellemző módon Palimpsestes - La littérature au second degré
címen (1982). Harmadszor: Borges megelőlegezte már a jelenleg
uralkodó dekonstruktivizmust is. Ez a nyugati metafizika év­
százados logocentrizmusával szembe a természeténél fogva al­
legorikus differenciát szokta állítani, ami szerint minden szöveg
m ondhat valami mást, mint amit mondani vél, ezért az
Allegories of Reading (Paul de Man) folyton a Misreading elkerül­
hetetlenségére derít fényt. Alapjában véve a jelenleg oly diva­
tossá vált dekonstruktivizmus sem jutott tovább minden érte­
lemalkotás feloldásában, mint Borges az ismétlés során a meg­
ismételt nem identikus voltának, valamint az esztétikai ábrázolás
önfelszámolásának paradoxonával a PierreMénard kísérletében.
Negyedszer pedig: ha e kísérlet mindenfajta eredetiség elutasí­
tásával a beteljesült post-histoire tudatában végződik, aligha
született a posztmodern e kedvenc témájának nagyszabásúbb
költői látomása, mint amit Borges már korábban megalkotott
bábeli könyvtárával, amely egy elmés kombinatorikának kö­
szönhetően 25 betűből lehetővé teszi egyrészt minden már léte­
ző és az összes még lehetséges könyv teljes prezentálását, más­
részt viszont ezeknek egyetlen végtelen oldalszámú könyvben
való felölelését.
A borgesi Fikcióknak és Labirintusoknak nem világunk végál­
lapotának, a szubjektum halálának és az értelem önfelszámolá­
sának új mítoszaiban való lubickolás a végső szava, és már nem
is ebben áll a posztmodern irodalom bűvölete. Legjelentősebb
követője, Italo Calvino 1979-ben a Se una nőtte d'inverno un
viaggiatorében a bekövetkezett horizontváltást oly módon te-
matizálta, amely az új kezdetét már nem visszafelé fordulva, a

32
„későn" jövők posztjának, „u tán iján ak epigonikus tudatában
fogja fel. „Én is szeretném eltüntetni magam - ismerteti be a
fiktív szerzővel s más-más ént találni valamennyi könyvem
számára, más hangot, más nevet: újjászületni; de az igazi célom:
foglyul ejteni a műben az olvashatatlan, a központ nélküli, én
nélküli világot."55 Az Én, vagy a „gondolkodom, tehát vagyok"
kárteziánus bizonyságának sokat emlegetett elvesztése egy könyv
tervezetében „abból, amit a világ még nem mondott el magáról"
(289. p.), a szubjektum és a nyelv határtalanításának nyeresége­
ként mutatkozik meg, esélyként a kezdet potencialitásának visz-
szanyerésére (ezért áll a Se una nőtte d'inverno... tíz regénykez­
detből!) és ezzel arra, hogy az olvasó elvárása megnyíljék a
lehetséges világok sokrétűségére. Nem az Én, hanem a Te el­
vesztése lenne a tulajdonképpeni katasztrófa. Ezért teszi meg
Calvino az olvasót mint Te-t könyve főszereplőjévé, aki egy
olyan Te, aki nem válhat rögzített jellemű O-vé, ezzel szemben
viszont egy elbeszélő mindig más Én-jévé változhat, m egszűn­
het és újjászülethet, és a végén, miközben a történetek nem
fejeződnek be, egyesülhet egy olvasónő-Te-vel. Viszont a Lud­
milla nevű olvasónő mint ideális olvasónő maga a tulajdonkép­
peni, szeretetre méltó hőse ennek a regényről szóló regénynek.
Sőt az ő „örökké kíváncsi, telhetetlen betűfalása" (289. p.) a
teljesen megvalósított rendőrállam calvinói utópiájában még a
gyámkodás önmagát tökéletesen szabályozó rendszerét is meg­
buktatja, amikor az államrendőrség archívumának finom érzé­
kű főigazgatója beismerni kényszerül: „Van az olvasásban va'-
lami, ami fölött nincs hatalmam." (290. p.) Meg kell tanulnia
Calvino olvasójától, hogy az olvasást akadályozhatja ugyan,
megakadályozni azonban nem képes, hogy „még a tiltó rendel­
kezésben is olvasható lenne valami abból az igazságból, amit
nem szeretnénk, hogy valaha is elolvassanak" (290. p.). Calvino
olvasónője ki tud bújni a cenzúra hatalma alól, és egyben le tudja
győzni Érmes Meranát, a meghamisított szó gonosz szellemét
is, mert egy olyan hermeneutikai elvet követ, amely Calvino
végső szavaként, s egyszersmind minden recepcióelmélet kvint-

55 Idézve Telegdi Polgár István fordítása alapján (Budapest, 1985, Európa). A

szövegben szereplő oldalszámok B. Kroeber német fordítására utalnak: Wenn
ein Reisender in einer Winternacht. München, 1985,217. p.

33
esszenciájaként érthető, a hosszú ideig ismeretlenségben m a­
radt recepcióelméleteknek éppúgy, mint a konstanzi iskola által
nevezetessé váltaknak, melyek hihetőleg még a posztmodern­
ben is érvényesek: „Én azt várom az olvasóimtól, hogy olyasva­
lamit találjanak a könyveimben, amiről magam mit sem tudok,
de ezt csak azoktól várhatom, akik olyasmiről kívánnak olvasni,
amiről ők nem tudnak semmit." (222. p.)
Ha remélhetem, hogy Önök - tisztelt jelenlévők - mint az én
hallgatóim és olvasóim ebben az utolsó előadásban, a koráb­
biakban és a könyveimben is e szép kijelentést igazolva látták,
akkor az emeri tusi küszöböt a legnagyobb megelégedéssel lép­
hetem át.

Fordította Kulcsár-Szabó Zoltán

IRODALOM

W. Bamer: Neuphilologische Rezeptionsforschung. Poetica, 9 (1977), 499-521. p.

K. Berger: Exegese des Neuen Testaments. Heidelberg, 1977.
H. Blumenberg: Epochenschiuelle und Rezeption (vö. 22. jegyzet).
P. C. Bori: Attualita di un detto antico? „La sacra Scrittura cresce con chi la
legge". Intersezioni, 6 (1986).
L. Daellenbach: Théorie de la réception en Allemagne. Poétique (különszám), 39
(1979).
C. Dahlhaus: Grundlagen der Musikgeschichte. Köln, 1977, különösen 237-259. p.
(a recepciótörténet problémáiról).
U. Eco: Opera aperta. Milano, 1962.
G. Grimm: Rezeptionsgeschichte (vö. 47. jegyzet).
H. U. Gumbrecht: Soziologie und Rezeptionsästhetik. In J. Kolbe (Hrsg.): Neue
Ansichten einer zukünftigen Germanistik. München, 1973,48-74. p.
P. U. Hohendahl: Sozialgeschichte und Wirkungsästhetik. Frankfurt, 1974.
R. C. Holub: Reception-Theory (vö. 48. jegyzet).
W. Iser: Die Appellstruktur der Texte. Konstanz, 1970.
Uö: Der implizite Leser. München, 1972.
Uö: Der Akt des Lesens. München, 1976.
H. R. Jauß: Literaturgeschichte als Provokation der Literaturwissenschaft. Konstanz,
1967.
Uö: Literaturgeschichte als Provokation. Frankfurt, 1970.
Uö': Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik. München, 1977; Frankfurt,
1982.
Uö: Ein Paradigmenwechsel in der Literaturwissenschaft. In Chr. Schneider
(Hrsg.): Forschung in der Bundesrepublik Deutschland. Weinheim, 1983, 121—
134. p.

34
W. Kemp: Der Betrachter ist im Bild. Kunstwissenschaft und Rezeptionsästhetik. Köln,
1985.
K. Lubbers: Aufgaben und Möglichkeiten der Rezeptionsforschung. Germa­
nisch-romanische Monatsschrift, 55 (1964), 292-302. p.
K. R. Mandelkow: Rezeptionsgeschichte als Erfahrungsgeschichte (vö. 36. jegyzet).
Uő: Probleme der Wirkungsgeschichte. Jahrbuch für internationale Germanistik, 2
(1970), 71-84. p.
M..Naumann: Gesellschaft - Literatur - Lesen. Berlin-Weimar, 1973.
K. Stierle: Was heisst Rezeption bei fiktionalen Texten? Poetica, 7 (1975), 345-
387. p.
H. Turk: Wirkungsästhetik. München, 1976.
R. Warning: Rezeptionsästhetik - Theorie und Praxis. München, 1975.
H. D. Weber: Rezeptionsgeschichte oder Wirkungsästhetik. Stuttgart, 1978.
H. Weinrich: Der Autor des Lesers (vö. 49. jegyzet).

35