Odakint továbbra is az éjszakai égboltra rótták írásjegyeiket a lángoló denevérek, röptük

azonban most még kiszámíthatatlanabbnak tűnt, amennyiben ez lehetséges, mintha nehezükre

esett volna megtartani magukat a levegőben a Rocavarancolián átsüvítő erős széllökésekben.
Az a kevéske fény, ami megvilágította az erődtornyot, azoktól a denevérektől származott,
melyek közel repültek az erőd falához eszeveszett repdesésükben. Az egyik denevér elment
addig, hogy behatolt az egyik lőrésen keresztül, amivel azonnal kiváltotta Adrian pánikrohamát.
Pedig a következő pillanatban már ki is repült egy másik ablakon keresztül, ez azonban nem
számított, Adrian fejvesztve, kiabálva, elkeseredett karrázások közepette rohant ki a szobából.
Ricardo ment utána, és elég sokáig tartott, míg képes volt visszahozni. Ezúttal Alexander nem
rótta meg, amiért nem tartotta be az ígéretét, hogy nem mutatja ki a félelmét. Hector feltételezte,
hogy a vörös hajú fiú felfogta, Adriannak tűziszonya van. És ez olyanfajta félelem volt, amihez
semmi köze sem volt Rocavarancoliának.
– Éhes vagyok – suttogta Alexander. – Éhen veszek. Esküszöm, hogy megeszem az elsőt, aki
elalszik. Aludj csak, te kövér: gyerünk, gyerünk!
Alex összefűzött karral feküdt Hector jobbján, a balján Natalia, szinte teljes egészében takaróba
burkolózva. A keze ügyében hagyta a botját, a falnak támasztva, és a párnaként szolgáló ingbe
göngyölte a kését.
Hector gyomra mintha csak Alex szavaira válaszolna: hosszan korgott. Mielőtt lefeküdt volna,
alaposan megszámolta az utolsó körtéket, ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy elvegye az
éhségét. Egyértelmű volt, hogy hosszú éjszaka elé néznek.
Ismét felhangzottak a távolból a vonítások, elvegyültek a szél zúgásával. Hector megremegett
a takaró alatt. Natalia feje, árny az árnyak között, a lőrés felé fordult. A kintről érkező zajok
még a legbátrabb személyt is aggasztották volna. Hosszú ideig senki sem szólt. Végül Lizbeth
törte meg a csöndet; szokásához híven olyan gyorsan beszélt, hogy nehéz volt megérteni.
– Úgy vélem, ez a jó pillanat, hogy eldöntsük, mit fogunk tenni holnap, ti is így vélitek?
– Holnap – suttogta Madeleine. Legalább úgy hangzott a szájából ez a szó, mint a kinti
vonítások.
– Semmit sem fogunk tenni – jelentette be Ricardo. – Itt maradunk, és ennyi. Ez a hely
biztonságosnak tűnik, és már láttuk, hogy nem túl jó ötlet a városban kóborolni.
– Elővigyázatosnak kell lennünk – folytatta Marco –, és semmi butaságot vagy őrültséget nem
követhetünk el. Holnap megvárjuk, hogy kijöjjenek a fürdőkádak, három csoportra válunk,
hogy kövessük őket, és felvesszük az ellátmányt, amennyiben nem veszélyes odajutni hozzá.
Utána pedig egyenesen visszatérünk a toronyba.
– Nem fogjuk felfedezni a várost? – kérdezte Alexander.
– Nem! – hangzott fel ugyanabban a pillanatban Ricardo és Marco kiáltása. Hectort
elképesztette, milyen remekül működik együtt ez a két fiú.
– Én nem akarok kimenni innen – suttogta Adrian. Remegett a hangja. Még nem szedte össze
magát a denevér-behatolást követő pánikrohamából. – Soha többé nem megyek ki innen.
– Bocsássátok meg, hogy közbevágok – jelentette ki Bruno. Egyszerre dühítően tudálékos és
monoton beszédmódja tökéletesen illett a sötét környezetbe. – A magam részéről én szeretném
felfedezni azt a furcsa szimbólummal ellátott házat a téren. Az a szimbólum tudatni akar
valamit, és úgy sejtem, fontos lenne kideríteni, hogy mit.
Hector nagyot fújtatott, mikor emlékezetében megjelent a helyet övező fekete köd. Miközben
azt kutatta, mit is mondhatna, ami eltántoríthatná Brunót a tervétől, Ricardo megelőzte:
– Semmi felfedezősdi! – kötötte keményen az ebet a karóhoz. – Itt maradunk a toronyban, és
élelmet szerzünk. Legalábbis jelenleg, rendben?
– Emlékszel, hogy Pimaszság dáma azonnali átkokról beszélt nekünk? És a romok között élő
szörnyekről? – kérdezte tőle Marco. Hector hallotta, ahogy Adrian a takaróba fojtotta jajgatását.
– Nem. Bármennyire hajt is minket a kíváncsiság, nem fogjuk felesleges veszélyeknek kitenni
magunkat.
– A könyvtár – mondta ekkor Bruno. – Azt mondtátok, hogy találtatok egy könyvtárat. És arról
a helyről már pontosan tudjuk, hogy biztonságos, hiszen semmi sem történt veletek, miközben
felfedeztétek. Legalább oda elmehetnénk?
– Semmit sem fogsz érteni a könyvekből – iparkodott eltántorítani Hector. – Nem a
forrásnyelven íródtak. – Biztos volt benne, hogy Bruno azért akar visszatérni a térre, hogy
beléphessen a barna toronyba.
– A könyvekben nem csak szavak vannak – mondta erre.
– Elkísérhetem, ha annyira menni akar – mondta Natalia. Hector a homlokát ráncolva nézett rá,
de semmit sem szólt. – A tér pedig nincs távol. Csak nem lehet olyan veszélyes. Néhányszor
már elmentünk oda, és vissza is jöttünk.
– Én is szeretnék visszamenni a térre – jelentette be Madeleine. – Ott hagytuk a vizes ruháinkat,
és el akarom hozni őket. Nem nagy dolog, de legalább lenne valami, amit felvehetek, nem csak
ezek a rongyok.
– Ha beleegyeztek, hagyjuk ezt a vitát holnapra, rendben? – mondta Ricardo. – Először is
élelmet kell szereznünk. Mikor már tele lesz a gyomrunk, akkor kezdjünk el azon gondolkozni,
hogy elmenjünk-e abba nyavalyás könyvtárba vagy sem!
– Egyáltalában fogalmunk sincs arról, hogy mit rejt ez a város. – Bruno mintha képtelen lett
volna elengedni ezt a kérdést. – Ha túl akarunk élni, akkor információra van szükségünk, ennek
pedig mindenki számára egyértelműnek kellene lennie.
– Holnap – felelte Ricardo ezúttal még határozottabban.
– És a fiú, aki még hiányzik? – ült fel a ruhahalmon Natalia, amivel elmozdította a takarók és
ágytakarók halmát.
– Ha él, akkor meg fogjuk találni.
– És mégis hogy, ha nem is keressük?
– Ő is megtalálhat minket, nemde?
– Ne hidd, hogy él! – mondta Marina. Madeleine és Rachel között feküdt. Hector nem tudta
kivenni az arcát a sötétben, és bár képtelennek tűnhet, ez megnyugvással töltötte el.
– Nem tudom, vajon él vagy sem – felelte Ricardo. – Nem tudhatom. Csak azt nem akarom,
hogy történjen velünk valami, miközben őt keressük.
– Lehetséges, hogy inkább a maga feje után megy – vélte Lizbeth. – Talán úgy véli, nagyobb
esélye van a túlélésre.
– Hát, ha ezt gondolja, akkor téved – jegyezte meg Alex gyorsan. – Mindig az a legjobb, ha
együtt maradunk. Így meg tudjuk védeni egymást. – És ezzel Adrian felé nyújtotta az egyik
kezét. – Nemde, öcskös?
– Igaz – mondta Adrian vajmi kevés meggyőződéssel.
– Csak azt nem értem, hogy mit kellene tennünk itt – mondta Lizbeth. – Mégis miért hozhattak
ide minket?
– Azért, hogy újraépítsük a királyságot, legalábbis a saját képességeink szerint – felelte Marco.
– Mindenesetre ez állt a szerződésben, amit aláírtunk.
– És akkor mi van? – ült fel Alexander a ruhák tengerén. – Fogjunk ásót, vödröt és seprűt, és
kezdjünk sepregetni? Emeljünk tán házakat? Ezt akarják? Utcaseprőket és asztalosokat?
– Semmilyen utasítást nem adtak nekünk – jegyezte meg Ricardo. – Sem Denéstor, sem az az
ijesztő nőszemély nem mondta el, hogy mit kellene tennünk.
– Tévedsz – felelte Natalia. – Igenis megmondták, hogy mit kell tennünk: életben kell
maradnunk addig, amíg csak tudunk.
– Nektek is beszélt a bennetek szunnyadó lehetőségről? – kérdezte ekkor Marina. – A
varázslatról, ami bennünk van?
Mindenfelől egyetértő suttogás hangzott fel.
– Azt mondta, hogy különleges vagyok – suttogta Adrian.
– Hát, ami a pizsamádat illeti, tényleg az vagy – jegyezte meg Alexander.
– Különlegesek – suttogta Ricardo. – Igen, de miért? Mi tesz minket különlegessé?
Azonban hiába beszélgettek erről egy darabig, csak annyit tudtak tisztázni, hogy ez közös
bennük.
A világ legkülönbözőbb pontjairól érkeztek, bár többségükben Európából; Bruno megjegyezte,
hogy ez akár véletlen is lehet, vagy akár annak is köszönhető, hogy az alatt az idő alatt, amíg
nyitva volt a Rocavarancolia és a Föld közötti kapu, Denéstor és társai számára könnyebb volt
elérni ezt a kontinenst. Európán kívüliek Hector, Rachel és az ikrek voltak, akikről kiderült,
hogy egy világ végi kis ausztrál faluból érkeztek.
– Ott még kenguruk sincsenek. Nagyon is valószínű, hogy ez a bolygó legunalmasabb helye –
mondta a vörös hajú fiú.
Az életkoruk is eltérő volt. A tizenhárom éves Adriantól a tizenhat éves Ricardóig. Hectort
mélyen meglepte, hogy Marco, a hatalmas és annyira felnőttes Marco csak tizennégy éves,
ugyanúgy, mint Marina és Lizbeth, és egyetlen ember kivételével a többiek.
Hector Natalia felé fordult. Ha volt valaki különleges a csoportban, akkor számára ő volt az:
olyan árnyakat látott, amiket más nem, a Földön is látta őket, és most Rocavarancoliában is. A
lány megfeszült, mikor rájött, hogy valaki őt bámulja.
– Egy szót se! – suttogta neki, mintha belelátott volna a gondolataiba, és megrúgta a takarók
alatt.
– Lennie kell valaminek, amiben különbözünk másoktól – folytatta Ricardo. – Valami, ami
miatt idehoztak minket. Az én esetemben fogalmam sincs, mi lehetne ez… Én csak a nyelvekkel
tűntem ki. Fekszenek nekem. Az édesapám fordító, és kiskorom óta ösztönöz, hogy tanuljak
nyelveket. Azonban nem hiszem, hogy ettől különleges lennék.
– Született vezető vagy – vetette fel Lizbeth. – Gondunkat viseled. És bár alig ismersz minket,
senki sem vitatja a döntéseidet. Vagyis nem túlzottan – mondta, miközben Alexander felé
hajított egy feltekert zubbonyt.
– Hiszen sosem vitatom őket – tiltakozott a vörös hajú fiú. – És nekem megfelel, hogy ő és
Marco döntsék el, mit tegyünk. Mindig jó, ha van kit hibáztatni, mikor rosszra fordulnak a
dolgok. – Ezzel vállat vont. – De nem tudom… Elégséges vezetői hajlam ahhoz, hogy valaki
ilyen kalamajkába keveredjen? Mert nem látom Amanda Cartert, az osztályelnökünket, pedig,
barátocskáim, ő olyan személy, akivel érdemes vigyázni.
– Mit gondolsz, miért hoztak ide téged és a testvéredet? – kérdezte Lizbeth.
– A szépségünkért, a szellemességünkért, és mert olyan rokonszenvesek vagyunk, talán
kételkedtél ebben? – Nevetés hallatszott a sötétből; Hector nem tudta volna megmondani,
honnan érkezett, talán Marcótól. – Nem, komolyra fordítva a szót, fogalmam sincs, hogy
Denéstor mégis miért választott engem. Egyáltalán nem vagyok különleges. Maddie azonban
az; bár nem látszik rajta, de igazi művész: fest, furán ugyan, de nagyon jól.
– Kérlek! – kiáltott fel Maddie. – Ne is törődjetek vele, nem tudja, hogy mit beszél. Néhány
hónapja elkezdtem egy festőtanfolyamot – magyarázta –, és az első naptól fogva meleg színeket
használtam, pirosakat, barnákat, okkereket és hasonlókat. Szinte véletlenszerűen keverem össze
őket, aztán rajzolok egymásra egy csomó vonalat, hogy úgy tűnjön, egy pókhálót nézel, vagy
egy repedezett kristályt. A tanárom szerint erős képek, én azonban egyáltalán nem vagyok
biztos benne, hogy jók lennének.
– Szuperül hangzik – mondta Marina.
Hector a nyakáig húzta a takarót, és mocorgott egy kicsit, hogy kisimítsa ruhája kényelmetlen
gyűrődését. Rachel vele szemközt feküdt; hirtelen ki tudta venni az arcát az egyik lőrés előtt
gyorsan csapdosó tűzszárnyak fényében. Fájdalmas arckifejezéssel feküdt, távol mindattól,
amit nem ismert, idegenek között, akiket nem értett. Egy újabb denevér repült el a homlokzat
előtt, és a fényénél Hector meglátta, hogy Rachel mélyen alszik. Arckifejezése olyan békés volt,
hogy azonnal elirigyelte tőle. De nem csak ő vette észre.
– Rendben – mondta Ricardo. – Most már tudjuk, hogy Rachel mitől különleges: bármilyen
helyzetben és bárhol képes elaludni.
– Tényleg alszik? – kérdezte Adrian elhűlve, miközben kidugta a fejét a takarók közül.
– Hát, ez tényleg komoly képesség – szúrta közbe Alex. – Akad még valaki, akinek van
mesélnivalója? – kérdezte. – Valami, ami különlegessé teszi? Ének, tánc, hasbeszélés? Bármi
értékes lehet! Kis szerencsével talán cirkuszt nyithatunk!
– Ne légy ostoba! – szidta le Lizbeth nevetve.
– Marco erős és gyors – mondta Adrian. Úgy tűnt, a beszélgetés képes felvidítani néhány
pillanatra. – Ölre ment a szörnyekkel, akik elrabolták az ételünket. Hihetetlen volt harcolni
látni. Olyan volt, mintha egy filmben lettem volna.
– És meg fogom tanítani, hogy harcoljatok ugyanígy! – mondta nekik Marco. – Egy dög sem
merészel majd a közelünkbe jönni, meglátjátok!
– Ez igaz! Meg fogod tanítani nekünk!
A beszélgetéstől megnyugodtak kissé. Valamint attól is, hogy elültek a vonítások. Most csak a
szelet hallották, ahogy nyög és süvít; olyan volt, mintha odakint óriások ütköztek volna meg
szemtől szemben.
– Én is különleges vagyok – mondta Hector. – Már láttátok: több időt töltök a földön gurulva,
mint a lábamon. A tesitanárom azt mondja, sosem látott még nálam ügyetlenebbet. Valójában
nem érti, hogyan voltam képes tizenöt éven keresztül életben maradni…
– Micsoda túlzás! Nem is esel el olyan gyakran – mutatott rá Lizbeth.
– A múlt évben a tanárunknak az a zseniális ötlete támadt, hogy vezesse, milyen balesetek értek
az órák alatt. Igen, jól hallottátok: összeszámolta, hányszor estem el, hányszor vertem be
magam a szerekbe, ajtókba, falakba, és hányszor mentem neki az osztálytársaimnak.
– Ne!!!
– De igen, megtette. Nem hazudok – hazudta.
– Félek is megkérdezni… – mondta Alexander. – De megteszem. Hányszor?
– Ezerkétszázhuszonnyolc – felelte. – A tanév alatt két ajtót tettem tönkre, egy tornamatracot,
kivittem egy ablakot a keretéből, és kómába esett miattam egy cserediák, aki, őszintén, senkinek
sem volt szimpatikus. Szerintem, ha átmentem tesiből, csak emiatt volt.
Olyan hangosan nevettek, hogy több denevér is eltávolodott az ablakoktól, megijedtek a hirtelen
lármától. Mintha még a szél is visszafogta volna kissé a rohamait. Rachel résnyire nyitotta a
szemét, érthetetlenül motyogott, majd ismét lehunyta pilláit.
– Én… Nem is tudom, mit kellene mondanom… – mondta Adrian nem sokkal később. Olyan
vidám volt a hangja, hogy Hector kis híján elnevette magát csak attól, hogy beszélni hallja. –
Van egy titkos erőm. Egy különleges képességem…
Hónaljához vitte az egyik tenyerét, majd elkezdte fel-le mozgatni a karját, meglehetősen
kellemetlen pukihangot imitálva.
– Undorító! – hallatszott ki Maddie hangja a többiek nevetéséből. – Elég legyen már!
– Nem tehetek róla. Megcsípett egy radioaktív fing, mikor még kicsi voltam – mondta Adrian
roppant komolyan, miközben tovább dicsekedett a képességével. Hector annyira nevetett, hogy
könnyek csorogtak az arcán.
– Hát, tudjátok, mit mondanak – vette át a szót Alexander. – Nagy tehetséggel…
– Elég legyen már! Elég legyen! Elég! – kiáltotta Natalia. Felült a ruhahalmon, és energikusan
legyezett a kezével. – Ez nem vicc! Nem látjátok, hogy milyen komoly ez az egész? Mikor nem
fogtok már végre gyerekként viselkedni?
Egy kényelmetlen pillanatot követően Adrian szólalt meg:
– De hiszen azok vagyunk.
– Te talán igen!
– Nem tudnád végre félretenni az aggodalmat? Légyszi – kérdezte tőle Alexander. – Nem
lehetsz egész nap ilyen feszült, vagy még meg fogsz szakadni bele. Gyerünk, lazíts már egy
kicsit, hiszen nem bűn!
– Megtennétek nekem, hogy kicsit halkabbra fogjátok, és nem kiabáltok ennyire? – könyörgött
Madeleine. – Még meg fogtok süketíteni.
– Tényleg azon vitatkozunk, hogy viccelődhetünk-e vagy sem? – tudakolta Ricardo. – Milyen
nevetséges!
Alexander Hectorra ugrott, hogy halkan szót válthasson Nataliával. A vörös fiú súlyától egy
pillanatig levegőt sem kapott, majd besüppedt az összedobált ruhák és takarók közé.
– Nyugodj le, te feszkós! – Alex Natalia vállára tette a kezét. – Az öcskös végre nyugton volt,
te pedig ismét felzaklattad. Oké, szorult helyzetben vagyunk, azonban nem kell, hogy ezt újra
meg újra elismételd. Ettől nem fordulnak jobbra a dolgok.
– Elnézést – suttogta Natalia megszégyenülten.
Alex Hector nagy megkönnyebbülésére visszatért a saját helyére. Az addig eluralkodó jókedv
azonban mintha nyomtalanul elpárolgott volna. Rocavarancolia fenyegetése ismét jelenlévővé
vált, és rájuk nehezedett. A szél hangja újra elviselhetetlen lett.
– Van még valaki, aki mondana valamit? – kérdezte Ricardo.
Hector látta, ahogy Bruno felül a ruhákon. Azt hitte, hogy mindjárt beszélni kezd, azonban
megelőzte egy másik hang, az olasz fiú pedig visszahanyatlott.
– Rendben… – köszörülte meg a torkát Marina. – Nem hiszem, hogy az, amit csinálok,
különlegessé tenne, de… talán mégis úgy vélem, hogy van benne valami fura, főleg azt
tekintetbe véve, ami történik. – És ezzel a könyökére támaszkodott a sötétben. – Tudjátok:
szeretek írni. Kiskorom óta csinálom… elbeszéléseket és verseket… Semmi különösebben
hosszút, mert azonnal elunom magam. Nem vagyok túlságosan kitartó. Azonban nem olyan
régen elkezdtem írni egy… hogy is nevezzem? Egyfajta családregényt? Nem, nem nevezném
ennek… Elbeszélések, melyek mind ugyanabban a városban játszódnak, értitek? Egy
varázsvárosban.
– Jaj! – kiáltott fel Madeleine. – Csak nem Rocavarancoliának hívják?
– Nem, nem. Delíriumnak. Rendben… A képzeletemben nagyon hasonlít Rocavarancoliához,
bár persze nem ilyen romos. Fura lények végtelen sora lakja; néhányan elvetemültek, mások
azonban jóakaratúak és békések. Vagyis, nem is tudom… Ez az a város, ahol élni szeretnék.
Tele van varázslattal és képzelőerővel és kalandokkal és… – Itt felsóhajtott. – Ez pedig nagyon
is lehetne az én városom, tudjátok? Szinte beleszédülök, mikor megpróbálom végiggondolni.
Mert majd meghalok azért, hogy elmehessek innen.
– Milyen jellegű történeteket írtál? – kérdezte Marco.
– Nem írtam olyan nagyon sokat, nehogy azt hidd – felelte. – Két történetet fejeztem be, eggyel
félig voltam kész, egy másikhoz pedig éppen lett egy ötletem. Mind fantasztikus történetek
voltak. Hogy el tudjátok képzelni, abban, amit még nem fejeztem be, volt egy temető, ahol a
halottak egyfolytában egymással beszélgettek, és mindenkivel, aki csak a közelükbe ment.
– El tudnál mesélni nekünk egyet? – kérdezte Maddie.
– Az egyik történetet? – kérdezte meglepetten. – Szeretnétek, hogy elmeséljem az egyiket?
– Kérlek – bátorította Lizbeth. – Egy történetet, mielőtt elaludnánk.
– Rendben, ha senkit sem zavar, akkor megpróbálhatom – mondta félénken. – De szeretnélek
figyelmeztetni titeket, hogy jobb vagyok a megírásukban, mint az elmesélésükben.
– Csak ne a temetőset mondd el, amiben beszélnek a halottak!
– Rendben, akkor egy másikat fogok elmesélni – mondta. – A másodikat, amit Delíriumról
írtam. Igen, ez jó lesz, nem is túl hosszú. – Kényelmesen elhelyezkedett a ruhákon és takarókon,
és, miután beállt a csönd, nekifogott a történetnek: – Szerelemből a címe, és Delírium királyáról
és királynőjéről szól – magyarázta. – Még kisgyermekek voltak, mikor megismerkedtek, és
ahogy meglátták a másikat, tudták, hogy egymásnak szánták őket. „Mikor felnövök, elveszlek”,
ez volt a legelső mondat, amit a fiú mondott neki, ő pedig csak ennyit felelt: „Tudom.”
Hétévesek voltak.
– Szerelmes történet! – horkant fel Alex elborzadva. – Nem, az isten szerelmére! Rémálmaim
lesznek, ha ilyenkor szerelmes történetet kell hallgatnom, fel fog menni a cukrom, és nem fogok
tudni…
– Hallgass el! – vetette oda teljesen egyszerre Lizbeth, Madeleine, Natalia és Marco.
– Elhallgatok – jelentette be Alex színpadiasan. – Tudom, mikor vagyok lépéshátrányban. Ön
folytathatja, elragadó kacsagyilkos.
Marina pedig folytatta a történetet:
– Az első pillanattól fogva világos volt, hogy a gyermekeket egymásnak teremtették. Mindenki
azt mondta, hogy olyan, mintha már házasnak születtek volna. Ők alkották a tökéletes párt.
Teltek az évek, és Delírium királyaivá váltak, és mindketten ugyanolyan szerelmesek voltak,
mint a legelső napon. Kormányzásuk alatt úgy virágzott a királyság, mint még sosem.
Pompásak voltak, nagyszerűek; minden úszott a boldogságban és örömben. Míg csak egy
gyilkos nem jött a királyságba, egy gyilkos, akit az egyik szomszédos ország küldött azzal a
paranccsal, hogy ölje meg az uralkodót. Azonban elkövetett egy hibát: ahelyett, hogy a király
poharába öntötte volna a mérget, amivel meg akarta ölni, a királynőébe öntötte.
Hector minden idegszálával Marina történetére figyelt. Ezekben a pillanatokban legalább
annyira elbűvölte a lány hangja, mint a nap folyamán a szeme.
– A királynő a méregtől haldokolva esett össze. Miközben haláltusáját vívta, a király, aki
beleőrült a fájdalomba, megesküdött, hogy még a halál sem választhatja el őket. Elment a
királyság leghatalmasabb varázslójának a tornyába, hogy a segítségéért könyörögjön. – Itt rövid
csöndet tartott, mielőtt tovább mesélt volna. – A varázsló azt mondta neki, semmit sem tehet,
amivel megmenthetné; a gyilkos mérge olyan erős volt, hogy nem akadt olyan varázslat
Delíriumban, vagy bármely más világban, ami meg tudta volna menteni. Azonban volt valami,
amit megtehet: egy felettébb veszélyes varázslat, mert magának a varázslatnak a lényegét
billenti ki egyensúlyából. Virrasztani fog a haldoklóért, magyarázta neki, és éppen a halálának
pillanatában, mikor a nő lelke elszökne a testéből, elkapja, és minden hatalmát beveti annak
érdekében, hogy kísértetté változtassa.
– De ez akkor is megtörténik, ha csak meghal, nem? – kérdezte Adrian. – A királynő önmagától
is kísértetté lesz.
– Nem – felelte Marina. – Legalábbis az általam kitalált varázsvilágban nem így működnek a
dolgok. Csak nagyon kevesen válnak kísértetté. És nem ez volt a királynő sorsa; egyszerűen
csak örökre eltűnt volna a lelke. És mivel a király nem tudta elviselni ennek a gondolatát,
megkérte a varázslót, hogy végezze el a varázslatot, nem érdekelte, hogy figyelmeztette rá,
nagyon bonyolult és veszélyes dologról van szó. A király megesküdött, hogy neki adja a fele
királyságát, ha sikerül visszaadnia a feleségét, még akkor is, ha kísértet formájában.
– Milyen szép – mondta Madeleine. – Ez az igaz szerelem.
– A varázsló a királynő szobájában várakozott, míg csak ki nem lehelte utolsó leheletét. Ekkor,
mikor a lélek éppen elhagyta a testét, elkapta, elvitte magával a tornyába, és ott véghez vitte a
varázslatot, amivel kísértetté változtatta. Azonban olyasmi történt, amire senki sem számított:
a királynő megőrült az átalakítástól; nem tudta elfogadni, hogy a király képes volt örökre
kísértetté változtatni, még úgy sem, hogy az iránta érzett szerelemből tette. „Nem tudtam
nélküled élni – mondta a király. – Hát nem érted? Az élet nélküled egyáltalán nem élet.” Ő
azonban nem hallgatott rá. Dühe teljesen felemésztette. És haragjától vakon halálra sebezte.
„Küldessenek el Delírium varázslójáért – könyörgött Delírium királya, miközben a lába előtt
haldoklott –, engem is változtasson kísértetté, így együtt lehetünk az idők végezetéig!” A
királynő azonban csak végignézte, ahogy meghal. „Elátkoztál, te tudatlan – mondta neki. –
Szerelemből olyan életre ítéltél, ami nem élet, szerelemből az örökkévalóságba vetettél, a
boldogtalanság örökkévalóságába. Elátkozom a szerelmed. Vidd magaddal a sötétségbe, vidd
magaddal a felejtésbe! Én örökre itt maradok, téged átkozva, a napot átkozva, mikor
megismertelek.”
– A gyilkosnak tudnia kellett, hogy ez fog történni – mondta Ricardo. – Biztos, hogy nem
véletlenül tévedett, amikor a királynőt mérgezte meg a király helyett. Néha az a legegyszerűbb
módja annak, hogy végezzünk valakivel, ha elpusztítjuk azt, akit szeret.
– Vége? – kérdezte Adrian. Csalódottnak tűnt. – Már vége is a mesének?
– Igen – felelte Marina. – A király halálával ér véget, és azzal, hogy a királynő örökre arra van
kárhoztatva, hogy kísértetként éljen.
– Milyen szomorú történet – suttogta Lizbeth.
– Minden történet szomorú – jegyezte meg Bruno, és szenvtelen hangjától csak még
határozottabbnak tűnt ez a megállapítás.
– Mind? Mégis mit mondasz? – kiáltott fel Lizbeth. – Nem! Vannak vidám történetek. És
méghozzá sok olyan, ami boldog véget ér.
– Nem – felelte. – Nincsenek. Nincsenek vidám történetek. Nem léteznek boldog befejezések.
Hazugság. Ez hiú ábránd. Azok a történetek, melyekről te beszélsz, csupán befejezetlenek. Nem
mesélik el a történet végét. Nem mesélik el, hogy a végén mindig, mindenki meghal.