1

H E T E D N A P I A D V E N T I S TA I R Á N Y Z AT O K
A Közép-afrikai Adventista Egyetem tanárai hitmélyítővel és szakmai továbbképzéssel
kezdték meg felkészülésüket az új tanévre. Ruanda egyik legszebb üdülőjében, a református
egyház konferenciai központjában gyűltünk össze, hogy (1) közelebb kerüljünk Istenhez, (2)
egymáshoz, és (3) megismerjük szolgálatunk teológiai, filozófiai és etikai alapjait.

Az egyetem lelkipásztorai és teológiai tanárai az önvizsgálatról, az egységről, valamint

azokról az okokról elmélkedtek, melyek megosztják a világot. A záró áhítatban az
odaszentelődésről szóltam (Rm.12,1-2), de három olyan előadást is tartottam, melyek témája
az adventista egyetemi tanárok etikája, a tudományhoz, illetve az adventista teológia
különböző irányzataihoz fűződő viszonya volt. Úgy gondolom, e harmadik témakör másokat
is érdekel, ezért megpróbáltam magyarul is összefoglalni előadásom legfőbb tételeit.

Egyesek talán észrevették, az „irányzatok” szót többes számba tettem. Valaki azt kérdezte, mi
az adventista teológia? Melyek azok a jellegzetes vonások, melyek „azzá tettek bennünket,
akik vagyunk”? Az egyháznak vannak hitelvei, és ezeket minden hetednapi adventista
elfogadja, számos hittétel értelmezésében olyan jelentős különbségek vannak, hogy nem
beszélhetünk adventista teológiáról egyes számban, és senki sem sajátíthatja ki magának a
jogot, hogy kizárólagos érvénnyel szóljon az adventista teológiáról. A hetednapi adventisták
között éppen úgy jelen vannak a különböző irányzatok, mint más felekezetekben.1

E helyen négy irányzatot szeretnék bemutatni: (1) az úgynevezett fő áramlatot, (2) az

evangéliumi, (3) a történelmi, valamint (4) a haladó adventizmust. Ezek a legjelentősebb
irányzatok, de bizonyára vannak más megközelítési módok is, melyek nem lettek egyetemesen
ismertek az adventisták közösségében.2

I. FŐ ÁRAMLAT

A fő áramlat (angolul: mainstream) három dolgot jelent: (1) a folyó közepét, ahol legerősebb a
víz sodrása, (2) a szervezetek legtevékenyebb, legtermékenyebb, legéletképesebb és
legbuzgóbb részét, (3) azt az irányzatot, amit a szervezeten belül a legtöbben támogatnak.
Kenneth Wood, az Adventist Review egykori szerkesztője, aki a fő áramlatról szóló cikke
írásának idején a White Intézet igazgatója volt, elsősorban a Generál Konferencia iránti
szervezeti hűségben látja a fő áramlat erejét, és azt mondja: ez az irányzat nem tért le arról az
alapról, melyet Joseph Bates, James és Ellen White fektetett le. Wood hisz abban, hogy a
hetednapi adventisták mozgalmát Isten természetfeletti módon hívta el, és három kiemelkedő
jellemzővel ruházta fel: náluk vannak Isten parancsolatai, Jézus hite, valamint Jézus
bizonyságtétele, ami a prófétaság lelke (Jel.12,17; 14,12; 19,10).

Teológiai értelemben a fő áramlatnak három kiemelkedő jellemzője van:

1
Két műre szeretnék itt utalni, melyek mindegyike az adventista teológia széttöredezése miatt panaszkodik:
William Johnsson már könyvének címében is (The Fragmenting of Adventism) az adventista teológia
széttöredezéséről beszél, de különösen tanulságos az, amit a „Sok hang és sok guru”, valamint a „Két teológiai
vonulat” című fejezetekben ír. Leroly Moore pedig azt mondja „az adventizmus konfliktusban van önmagával”
(Adventism in Conflict), és szeretné megoldani azokat a problémákat, melyek megosztják az egyházat.
2
E négy irányzat egy-egy képviselője személyesen fejtette ki álláspontját az „Adventist Today” című folyóirat
1994, januári számában. Vizsgálódásomat elsősorban személyes vallomásaikra építettem, az utolsó fejezetbe
azonban megkíséreltem értékelni az egyes irányzatokat, és igyekeztem megfogalmazni saját álláspontomat velük
kapcsolatban.
 2

(1) A Biblia értelmezésében a „történeti-nyelvészeti-nyelvtani” elvet követi, tehát elveti mind

a verbális inspirációt, mind a történet kritikai módszert. Elismeri, hogy az egyháznak
vannak hitelvei, melyek a világközösséghez tartózó adventisták hitének konszenzuson
nyugvó összegzései, de elveti azt a gondolatot, hogy a hetednapi adventistáknak kötött
hitvallásra (credóra) lenne szüksége.

(2) A fő áramlat hívei nyitottak arra, hogy „új világosságot” kapjanak, de határozottan meg
vannak arról győződve, hogy az „új világosság” nem vezethet a régi igazságok
elutasításához. Az „új világosság” bővíti, kiegészíti a gyülekezet látását, de nem teszi
szükségessé az egyház hitének revízióját. Azt várják az „új világosság” hírnökeitől, hogy
tevékenységükkel ne osszák meg az egyházat, hanem mozdítsák elő azt az egységet,
melyért Jézus imádkozott (Jn.17,21).

(3) A fő áramlat hívei hisznek abban, hogy Isten a bibliai szerzők körén kívülálló
személyeknek is ad kinyilatkoztatást, hogy építse egyházát (Ef.4,1-15), és a „kisebb
világosság” célja a Szentírás nagyobb világosságának kifejtése és megértetése. Elismerik,
hogy az adventisták életében Ellen G. White volt az, akinek szolgálatán keresztül
megnyilatkozott a „kisebb világosság”, ezért műveinek kiemelkedő jelentőséget
tulajdonítanak. Azonban, ahogy a Biblia értelmezésében, úgy Ellen G. White könyveinek
értelmezésében is elvetik a verbális inspirációt, elismerik, hogy Ellen G. White írásai
olyan kontextusban keletkeztek, ami sok tekintetben eltér attól, amiben a mai hetednapi
adventisták élnek. Ezért tudomásul veszik, hogy állandó feszültség van a prófétaság
lelkétől ihletett írások által megfogalmazott elvek, és azok itt és most történő gyakorlati
alkalmazása között.

A fő áramlat hívei elismerik, hogy vannak gyengeségek az egyházban, de hiszik, hogy az

egyház e gyengeségek ellenére Isten különös szeretetének tárgya, ezért az egyház Krisztus
által győzni fog.

II. EVANGÉLIUMI ADVENTIZMUS

A hetedapi adventisták második irányzata az evangéliumi (angolul: evangelical) adventisták

köre. E csoport egyfelől az 1888-as minneapolisi generál konferenciai ülés, másfelől a
„Kérdések a hittételekről” című, 1957-ben kiadott könyv hagyományaira épül,3 és a Jelenések
könyvében szereplő három angyal üzenetéből „az örökkévaló evangéliumra”, valamint „Jézus
hitére” teszi a hangsúlyt (Jel.14,6-12).

Az evangéliumi adventisták négy tényezőre hivatkoznak, melyek alapján meg vannak

győződve arról, hogy ők képviselik a leghitelesebb formában az adventista hitet.

(1) Az evangéliumi adventizmus tölti be a legteljesebben az adventizmus történelmi

küldetését. Isten azt akarja, hogy Krisztus második eljövetele előtt erőteljes formában
hirdessék „országának evangéliumát” (Mt.24,14). Az evangélium arról szóló „jó hír”,
hogy Isten Krisztusban megbékíti magával az elveszett bűnösöket, megbocsátja bűneiket,
és kegyelemből, a Krisztus Jézusba vetett hit által, valamint a törvény cselekedeteitől
függetlenül megigazítja (Kor.II.5,19; Rm.3,21-26; 4,23-25; Ef.2, 8-10; Kol.1,13-14,19-

3
KNIGHT, G. R.: A User Friendly Guide to the 1888 Message. Review and Herald, 1998, 183
p. Seventh-day Adventists Answer Questions on Doctrine. Review and Herald, Washington,
1957, 720 p.
 3

20) őket. A megigazulás gyümölcse, közösség Istennel, megszentelt és megdicsőült élet.

Az egyház csak akkor képes eleget tenni a nagy misszióparancsban foglalt elvárásoknak
(Mt.28,16-20), ha szolgálatában az üdvösség jó híre tölti be ez első helyet.

(2) Az evangéliumi adventizmus nem azért emeli magasra Krisztus keresztjét, mint a
megbékélés és megigazulás alapját, hogy mellőze a Szentírás többi tanítását, hanem
azért, hogy helyes perspektívába állítsa azokat. Az evangéliumi adventisták a
megkülönböztető igazságokat (szombat, szentély tana, holtak állapota, stb.) nem tekintik
az örökkévaló evangélium részének, mert azt állítják, hogy „bármilyen drágák ezek az
igazságok, nem képesek üdvözíteni bennünket”.

(3) Az evangéliumi adventizmus hívei a folyamos reformáció elkötelezettjei. Hitük szerint a

reformáció nem fejeződött be a tizenhatodik században, ma is folytatódik, és a hetednapi
adventisták e reformáció hiteles örökösei, folytatói és beteljesítői. Ennek az irányzatnak
egyik legmarkánsabb képviselője mondta:

„Mint Isten maradéka, ez utolsó napokban nemcsak azt a feladatot kaptuk, hogy
építsük ujjá a reformáció épületét, hanem azt is, hogy állítsuk helyre az ősegyház
struktúráit is, s így mindent hozzunk összhangba a mennyei mércével. Olyan
dolgokat is helyre kell állítanunk, melyek elkerülték a reformátorok figyelmét.
Hasonlóképpen újjá kell építenünk azokat az épületrészeket is, melyeket a
reformáció kora után romboltak le és károsítottak meg a reformátorok
álláspontjából. Sőt, nemcsak ezt a kettős feladatot kaptuk, hanem azt is, hogy
befejezzük a félkész épületet, s feltegyük rá a jelenvaló igazság zárókövét, hogy
így elkészüljön a teljes épület.”4
(4) Az evangéliumi adventisták kizárólag a Szentírást tekintik hitük, és az általuk hirdetett
evangélium alapjának. Tisztelik Ellen G. White személyét és szolgálatát, de sem az ő
írásait, sem az egyház hitbeli állásfoglalásait nem tekintik hitük alapjának.

„Az evangéliumi adventizmus elkötelezte magát, hogy Jézus evangéliumát és a

Szentírás kizárólagos tekintélyét állítja a hetednapi adventista tanítás és
evangélizáció központjába. Nem tekinti magát ‚új teológiának’, hanem olyan
evangéliumi orientációnak, mely az adventizmusban száz éve kezdődött, és azt a
célt szolgálja, hogy az egyház minden tekintetben visszatérjen az újszövetségi
alapokra. Az evangéliumi adventisták nem gondolják, hogy e hangsúly a
meghatározó adventista hittételek elutasításához vezetne, inkább az egyház
hitének és missziós küldetésének szilárd alapját látják benne.”

III. TÖRTÉNELMI ADVENTIZMUS

Amíg az adventizmus fenti két irányzata – ha képviselői időnként vitatkoznak is – békésen

megfér egymás mellett, addig a történelmi adventizmus mindkettővel harcban áll épp úgy,
mint a progresszív adventistákkal is, amennyiben önmagát tekinti a hetednapi adventizmus
egyedüli hiteles képviselőjének, többi irányzatot pedig egységesen „új teológiának” és
„hitehagyásnak” bélyegzi. Ez az irányzat az evangéliumi adventizmus elleni reakcióként az
1950-es években keletkezett, és M. L. Andreasen „leveleivel” vette kezdetét, egyik
legmarkánsabb képviselője Ralph Larson, aki kijelentette, hogy a történelmi adventizmus,
amint neve is mutatja, az a hely, ahol az adventizmus kezdetét vette. Ez az a magassági pont,

4
Froom, L. R . E.: The Advent Message Built upon the Foundation of Many Generation, in Our
FiRm.Foundation. 2. köt. 81. p.
 4

ahonnan az adventizmus összes többi irányzata meghatározza a maga eltéréseit: ebben és

ebben különbözünk a történelmi adventizmustól – mondják – és felsorolnak néhány hitpontot.
A történelmi adventizmusnak ezzel szemben – állítja Ralph Larson – nincs szüksége arra,
hogy más irányzatokhoz képest határozza meg önmagát. Objektív alapokon áll, és
változatlanul képviseli a hittételeknek azt a rendszerét, amit úttörőink – a Szentlélek vezetése
mellett – lefektettek.

Az elmondottakból világossá válik számunkra, hogy a történelmi adventizmus kép pillére

épül: vallja, hogy azt a hitet képviseli, ami egyszer s mindenkorra, a szentekre bízatott (Jud.3),
és hogy e hit örök és változatlan. A történelmi adventizmus e két előfeltételből kiindulva
vádolja az adventizmus összes irányzatát mondván, hogy különböző mértékben, és más-más
területeken, de mindannyian latértek az adventista hit örökkévaló, mozdíthatatlan alapjairól.
Ralph Larson különösen súlyosnak tekinti az alábbi öt területet, ahol a különböző irányzatok
elfogadhatatlan változásokat vezettek be az adventista teológiába:

1. Azt az eredeti tanítást, hogy Ádámtól gyengeséget, de nem bűnt örököltünk felcserélték az
eredendő bűnről és a teljes romlottságról szóló kálvinista tanítással.

2. Azt a tanítást, hogy az Úr Ádám bűneset utáni, elbukott természetében jött a földre,
felcserélték azzal a kálvinista tantétellel, hogy Jézus Krisztus a testetöltéskor Ádám el nem
bukott természetét vette magára.

3. A hit általi megigazulás tanát5 felcserélték a kálvinistáknak azzal a hamis tanításával, hogy
az ember bűneiben is üdvözülhet anélkül, hogy jelleme tökéletesen átalakulna.

4. A szentély tanát vagy mindenestől tagadják, vagy olyan bizonytalan általánosságokkal

helyettesítik, melyekben elsikkadnak e tantétel eredeti értékei.

5. Tagadják a prófétaság lelkének tekintélyét, mert Ellen G. White írásai a történelmi

adventizmus tantételeit támasztják alá, és határozottan elutasítják a kálvinista eredetű
változásokat.

A történelmi adventizmus számos kísérletet tett arra, hogy visszavezesse az egyházat az

eredeti adventista hithez, a többség azonban elutasította e kísérleteket. Ezért Ralph Larson
nem sok esélyt lát az átfogó reformok bevezetésére, de azért hisz abban, hogy a végső
küzdelemben a történelmi adventizmus diadalmaskodik, és ki fog rájuk töltetni a késői eső,
bekövetkezik a hangos kiáltás, és mind az egyház (legalábbis azok, akik a történelmi
adventizmus alapjain állnak), valamint az igazság győz a tévelygés felett.

IV.HALADÓ ADVENTIZMUS

A haladó (angol: progrerssive) szó sikeres, gyümölcsöző, eredményes életet és szemléletet

sugall a társadalomban, az adventisták azonban korántsem tekintik ilyen pozitív irányzatnak a
haladó adventistákat. Az adventisták hiszik, hogy „az egyház a fej, nem a farok” szerepét tölti
be a világban, és hogy „haladni kell az idővel”, a haladó adventisták mégis az egyházi élet
perifériáján maradtak. Ennek oka, hogy a haladó adventisták ott is változásokat sürgetnek,
ahol a változások a hetednapi adventista identitás elvesztését eredményeznék.

5
A szerző az angol „righteousness by faith” kifejezést használja, amit a megigazulásnál szélesebben értelmez, s
az üdvrend egyéb elemeit (újjászületés, megszentelődés) is bele foglalja.
 5

A progresszív adventisták elsősorban az amerikai és az európai adventista családokban

felnövekedett értelmiségi pályára lépett adventisták közül kerülnek ki, és saját bevallásuk
szerint hat dolog jellemzi őket:

1. Hiszik, hogy a tantételek az érzékelt szükségletekből fakadnak. Ezért arra törekszenek,

hogy időszerű kérdésekre időszerű válaszokat adjanak, és nem arra, hogy gondosan
őrködjenek a múlt kérdéseire adott válaszok érvénye felett. Azokat a teológiai és etikai
állásfoglalásokat, melyek egy egészen más történelmi, társadalmi, kulturális és vallási
közegben születtek, nem tekintik érvényeseknek a mai, megváltozott körülmények között.

2. Állítják, hogy a jelenvaló igazságot újra kell hasznosítani. Más szóval, bizonyos dolgokat,
melyek egykor „jelenvaló igazságok” voltak gyökerestől újra kell gondolni, és
amennyiben elvesztették időszerűségüket, más „jelenvaló igazságokkal” kell lecserélni
őket. Ezért a haladó adventisták nem félnek se az új kérdésektől, se az új válaszoktól, sőt
még a kételkedést is vállalják akkor, ha kétkedéseikből új bizonyosság születhet.

3. Vallják, hogy a pluralizmus helyénvaló az egyházban. Nem kell mindenkinek egyformán

gondolkodnia a gyülekezetben, sőt, ha valaki a gyülekezet keretein kívül van, azt sem
tekintik természettől fogva elveszett embernek. A haladó adventisták azt mondják, hogy
senki nem állíthatja, hogy csak az a helyes gondolkodás, ahogy ő gondolkodik, és az
egyházban helyet kell adni a különböző, sőt egymástól eltérő irányzatoknak:

„először is keresztények vagyunk, akik hiszünk abban, hogy a személyiség

elfogadása és tisztelete fontosabb, mint a tantételek egyformasága”
– hangoztatják.
4. Nem a ruha teszi az embert – mondják, és fontosabbnak tartják a szív állapotát, mint az
öltözködési szabályokat, és az istentiszteleti külsőségeket.

„Nem a tagok vannak a gyülekezetért, hanem a gyülekezet a tagokért, ezért ahol

tagok vannak, ott van a gyülekezet, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e a
hitpontokban, vagy az öltözködési szabályokban, kölcsönösen tisztelnünk kell
egymást.”
5. A Biblia méltó arra, hogy alaposan és őszintén kutassuk, figyelembe véve azokat a
történeti, kulturális és nyelvészeti sajátosságokat, melyek között született. A Biblia nem
lehet sem bálvány, sem „papírpápa”, sem fétis, amihez nem szabad hozzányúlni, s amit
csak az ősi (angol) tradíciók alapján szabad értelmezni. Helyt kell adni az alapos
bibliakutatáson nyugvó, a hagyományoktól eltérő értelmezési formáknak is.

6. Vannak kérdések, melyekre nincsenek bibliai válaszok. A haladó adventisták szerint a

huszonegyedik században számos olyan kérdéssel szembesülünk, melyekkel a bibliai
ember nem szembesült, ezért e kérdésekre nem is találunk választ a Bibliában. A haladó
adventista komolyan veszi a Bibliát, de mivel hisz a kinyilatkoztatás progresszív
jellegében, tiszteli a tudományt is.

V. MIT MONDJUNK MINDEZEKRE?

A különböző irányzatok láttán egyesek az adventista hit gazdagságát ünneplik, mások viszont
„széttöredezésről” és „válságról” beszélnek? Ami engem illet, egyik álláspontot sem tudom
maradéktalanul üdvözölni. Kétségkívül látunk válságtüneteket az adventista teológiában, de
az adventizmus – az első két irányzatának köszönhetően, a történelmi és a haladó adventizmus
 6

egyes szélsőséges megnyilatkozása ellenére is – előrehalad küldetésének teljesítésében.

Szerintem nem beszélhetünk az adventizmus általános válságáról csupán azért, mert egyes
teológiai tételek felett viták vannak az egyházban. Ilyen viták az úttörők idejében is voltak,
anélkül, hogy meghiúsították volna az egyház misszióját.

Viszont a különbözőségek, amit egyesek gazdagságnak tekintenek, nem minden tekintetben

pozitívak: el kell ismernünk, hogy vannak eretnek irányzatok az adventista teológiában,
melyek bizonyos elemeket indokolatlanul túlhangsúlyoznak, másokról hallgatnak, egyes
hittételeket tagadnak, másokat hamisan értelmeznek. Tehát alapos vizsgálat tárgyává kell
tennünk a különböző irányzatokat, hogy megállapítsuk, mi az, amiben helytállóak, s mi az,
amiben eltérnek a hetednapi adventista egyház alapvető tanításaitól.

Először arra a kérdésre kell felelnünk, hogy mit tekintünk alapvető tekintélynek, és hogyan
értelmezzük e tekintélyeket. Az adventista teológia mind négy irányzata elismeri a Biblia
tekintélyét, azonban minden irányzat más-más módon értelmezi azt. A fő áramlat nem szűkíti
le a bibliaértelmezést Ellen G. White írásaira, de a Biblia nagyobb világosságának
megértésében páratlan szerepet tulajdonít annak a kisebb világosságnak, mely ezekből az
írásokból származik. Az evangéliumi adventisták különösen Ellen G. White késői írásait
értékelik nagyra, de csak annyiban, amennyiben ezek az írások a reformáció evangéliumi
felismeréseit képviselik, egyébként hajlamosak a Biblia kizárólagos tekintélyének védelmére.
A történelmi adventisták csak Ellen G. White írásainak szellemében hajlandók olvasni a
Bibliát, sőt Ellen G. White írásait is szelektíven olvassák, és csupán azokat a tételeket
hangsúlyozzák, melyek igazolják álláspontjukat. A haladó adventisták – posztmodern
gondolkodásukból kifolyólag – mind a Bibliát, mind Ellen G. White írásait a pillanatnyi
érzékelt szükségletek diktátumainak rendelik alá.

E rövid értekezés keretei között nem tudom részletesen kifejteni azt, amit a tekintély
kérdéséről gondolok, de szeretnék rámutatni néhány lényeges pontra:

1. Az adventista bibliaértelmezés keretei világosan megfogalmazódtak az egyház hitelveiben:

eszerint a Biblia nem történelemkönyv, nem is természettudományos értekezés, hanem az
üdvösségtörténet dokumentuma, melyben Isten azt jelentette ki, ami „a megváltáshoz
szükséges”. Igaz, hogy a bibliai írók az ókori Közel-Kelet földrajzi, történelmi,
vallástörténeti keretei között adták tovább az Istentől kapott kinyilatkoztatást, és
világképük is elavult (az ég nem papírtekercs, a föld nem oszlopokon áll), azonban éppen
ezek a korhoz kötött, emberi elemek tanúskodnak arról, hogy milyen mélyre ereszkedett le
Isten azért, hogy szót értsen az emberrel. A Biblia természettudományos kijelentései között
lehetnek olyanok, melyeket nem tudunk összeegyeztetni a modern tudományok
eredményeivel, azonban a Biblia „Isten akaratának tévedhetetlen kinyilatkoztatása, a
jellem mércéje, a tapasztalatok próbája”, hitelveink mértéke és Isten történelmi
cselekedeteinek megbízható forrása.

2. Az adventista bibliai hermeneutika egyaránt elveti a verbális inspiráció tanát, s a Biblia

csalhatatlanságának (inerrancy) számos evangéliumi keresztény által vallott felfogását, és
a történetkritikai írásmagyarázat különböző ágait, melyek az írásmagyarázó előfeltevéseit
fontosabbnak tartják, mint a Szentírás önmagáról tett kijelentéseit. Ha van egy pont, ahol
Ellen G. White hozzájárulásának páratlan értéket kell tulajdonítanunk, az a hetednapi
adventista írásmagyarázatra gyakorolt hatás: Ellen White elismerte, hogy vannak emberi
hiányosságok a Bibliában,

„a Bibliának emberi nyelven kell szólnia, s minden emberi egyben tökéletlen is”
 7

(1SM 20).

Az emberi hiányosságok ellenére azonban határozottan kijelentette, hogy „Isten

ihletett szavának tekinti a Szentírást, melynek minden kijelentését elejétől a végéig
hiszi”
(1SM 17).

3. A teológusnak csakúgy, mint a hívő tudósnak tisztáznia kell a hit és a tudomány

problémáját, amit már Cantenbury Anselmus is feszegetett: mi van előbb, a hit, vagy az
ismeret? Hiszek, hogy értsek, vagy értek, hogy higgyek? Anselmus a következő feleletet
adta: credo ut intelligam, „hiszem, hogy megértsem”. Ma sem adhatunk ennél igazabb
választ a hit és ismeret kérdésére.

4. A Szentírás tekintélye általában, és az evangélium üzenete a szó szorosabb értelmében

csupán a hit emberei előtt tárul fel:

 „A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait,

mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert
csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban
mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg. Mert ki ismerte meg úgy az
Úr gondolatát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme
van” (Kor.I.2,14-16).

 „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik

elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. Mert meg van
írva: ‚Elvesztem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét
elvetem.’ Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem
tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Mivel tehát a világ a
saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében,
tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a
hívőket. És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig
bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a
zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de
maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az
Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten „bolondsága”
bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb
az emberek erejénél” (Kor.I.1,18-25).

Nem csak a vallási tekintély kérdését, hanem az emberi megismerés határait is tisztáznunk kell
ahhoz, hogy helyesen tudjuk kezelni az egyházban tapasztalt teológiai különbözőségeket. Pál
apostol kijelentését sokan félreértették, és a posztmodernkor vallási relatívizmusának
igazolását látták benne: az apostol elismerte:

 „most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most
töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan
engem is megismert az Isten” (Kor.I.13,12).

Pál e kijelentésében két dolgot állított: bizonyságot tett arról, hogy van látása és ismerete,
tudja, mi az igazság. Az apostolnak nem voltak kételyei afelől, hogy Isten igazságát képviseli,
helyes cél felé halad, azon a pályán fut, amit Isten jelölt ki számára. Azt mondta, tudom kinek
hittem, és bizonyos vagyok benne. Pál nem volt se bizonytalan, se pragmatikus, se relativista,
 8

képes volt átkot mondani azokra – még ha mennyei angyalok lettek volna is –, akik az általa
hirdetett evangéliumtól eltérő üzenetet hirdettek (Gal.1,8-9).

Pál azonban tisztában volt azzal, hogy látása homályos, ismeretei végesek. Ezért nyitott volt a
párbeszédre. Kinyilatkoztatástól indíttatva felment Jeruzsálembe, az apostolok elé tárta az
evangéliumot, amit a pogányok között hirdetett, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy
hiába fáradjon, és hogy addigi fáradozása se legyen hiábavaló (Gal.2,2).

Isten

 „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek”

(Jel.14,6)

hirdetteti üdvözítő jó hírét. Ezért természetesnek kell tekintenünk azokat a kulturális

különbségeket, melyeket az adventisták világméretű családjában tapasztalunk. Az adventisták
egysége egység a különbözőségben, csak a Coca Colának és a McDonald’s hamburgereinek
van egyféle íze Amerikában, Pakisztánban, Európában és Afrikában. Az adventizmusnak más
az íze Ázsiában, mint Afrikában, más, mint Közép-Európában és Amerikában. Ez azonban
nem jelentheti azt, hogy bábeli zűrzavar uralkodhat az egyházban: a Jelenések könyvének
angyalai az örökkévaló evangélium és Jézus hite mellett, Babilon leomlását és a fenevad
bélyegének felvételét súlytó isteni ítéleteket is hirdetik (Jel.14,8-11).

Hogyan kezeljük tehát az adventizmus irányzatait? Helyezzük őket az igazság mérlegére: e

mérlegen megláthatjuk, hogy a fő áramlat képviselői pozitív hatást gyakorolnak azzal, hogy
kiegyensúlyozottak, hűek a mozgalom nemes hagyományaihoz, feltétel nélkül támogatják az
egyház misszióját. Fel kell azonban tenniük a kérdést: nem fenyegeti-e őket a langyos közöny, a
tespedtség és a laodiceai lelkület? Az evangéliumi adventisták nemes szolgálatot tesznek azzal,
hogy Krisztusra és az általa felkínált üdvösségre irányítják figyelmünket, de vajon
igehirdetésükben nem sikkad-e el a jelenvaló igazság? Nem veszítik-e el azt a sürgetést, amit
úttörőink a bibliai próféciák buzgó tanulmányozásából nyertek? A történelmi adventisták nem
szimpatikusak, sértő és bántó az arrogancia, a bírálgató, ítélkező lelkület, ami szavaikból és
írásaikból árad felénk, de vajon nem éppen az ilyen negatívumok által akar-e Isten felrázni, és
küldetésünk hűségesebb betöltésére késztetni bennünket? A haladó adventisták jó szolgálatot
tesznek azzal, hogy figyelmünket a mai élet mai kihívásaira irányítják, azonban súlyosan fenyegeti
őket a veszély, hogy feladják azokat az értékeket, melyek identitásunk alapjai, és behódolnak a
világnak.

A Dél-Kaliforniai Egyházterület elnöke azt kérdezte, a különböző irányzatok jelenléte

párbeszédre, vagy arra késztet bennünket, hogy puskát fogjunk, és lőni kezdjünk egymásra? A
kérdés nem ilyen egyszerű.6 Ahogy említettem, vannak eretnek irányzatok, és elfogadhatatlan
magatartásformák az adventista egyházban, melyeket nevükön kell neveznünk. Ezek ellen fel kell
vennünk a harcot, ahogy az apostolok is megtették. Az igazság azonban nem a hadakozásban,
hanem a párbeszédben tárul fel előttünk. Meg kell tanulnunk azt, amit úttörőink jól tudtak:
őszintén, kertelés nélkül kell beszélnünk egymással hitbeli dolgainkról, miközben megerősítjük a
szeretet köteleit.

6
A pluralizmus két szélsőséges magatartást eredményezhet: az egyik a relatívizmus, ami az igazság iránti
közönyben nyilatkozik meg, a másik a merevség és mindenféle változás elutasítása. Carlk H. Pinnock írta: „A
pluralizmus ahelyett, hogy nyitottabbá tenné, és széleskörű vizsgálódásra ösztönözné a tradicionalistákat, még
merevebbekké teszi őket. Így a tradicionalista elutasít szinte minden újragondolást, és szembehelyezkedik
minden új gondolattal, függetlenül attól, hogy e gondolatok egyike-másika segíthetne megoldani a problémákat.”
 9

Ez az a magatartás, és ez az a morál, amit küldetésünk megkövetel tőlünk, és ez fokozottan

érvényes azokra, akik egyetemeinken oktatnak, s az egyház és a társadalom eljövendő
szellemi arculatát formálják.
Szilvási József
a Közép-afrikai Adventista Egyetem rektora