A szenvedés lélekfelemelő ereje

elmélkedés Jób könyve alapján

Életünk kettőssége

Azt gondolom, mindnyájan megtapasztaltuk már életünk

kettősségét. Voltak időszakok, amikor minden tervünk sikerült,
töretlenül haladtunk előre, tudtunk örülni mindennek s mindenkinek, s
még a Jó Istennel való kapcsolatunk is felhőtlen volt. De az emberi tapasztalat arra is megtanít, s néha
bizony könyörtelenül, hogy ez csak az érem egyik oldala. Jézus három kiválasztott apostolához
hasonlóan, akik meglátták Jézus benső ragyogásának áttükröződését a Tábor hegyén a csodálatos
színeváltozáskor, mi is ott szeretnénk maradni a „csúcson” Jézus közelségében állandó jelleggel, de
tudjuk, hogy ez nem így működik, mert bizony le kell jönnünk a néha szürkének tartott hétköznapokba s
ott megélni az életet.

Miként is lép közbe Isten?

Életünk első fele arról szól, hogy keressük

a helyünket, az identitásunkat, lényegében önmagunkat,
hogy rádöbbenjünk arra, Isten hová is szán minket.
Dacolunk már kisgyermekkorunkban, próbálgatjuk a
határainkat s kialakul az alaptermészetünk. Szinte nem
is gondolunk a szenvedésre, elmúlásra, betegségekre. Talán még a lelki életünk is simán halad a maga útján,
szépen, felfelé ívelve.
Ahogy azonban kezdjük elhagyni a gyerek szokásait, Isten fokozatosan leépíti naivitásunkat, hogy
felnőjjünk. Tudatosan használom a leépítés kifejezést, félre ne értsenek. Saját tapasztalatomból indulok ki.
Lelki életem első 19 évében szinte csak felszínesen találkoztam a szenvedéssel. S ezzel párhuzamosan a
hitem is nagyon felszínes és naiv volt. Minden olyan egyszerűnek tűnt, problémamentesnek. El sem tudtam
volna képzelni, hogy ez nem fog örökké tartani.

A fejlődés szenvedéssel jár

Mikor beléptem a szemináriumba 2004. szeptember 7-én,

ugyanezzel a gyermeki naivitással kezdtem el papi
formációmat, azt remélve, olyan egyszerű lesz, mint az
1x1. Beismerem: tévedtem. Most már mosolygok
mindezen, de ott, abban a pillanatban úgy éreztem, egy
világ hullik darabokra bennem. Isten, bölcs és tökéletes
Apukámként elkezdett formálni, s ez fájdalmasan hatott a
lelkemre. Nem fizikai fájdalmat éreztem, hanem egyfajta
krízist, s hogy valami új veszi kezdetét. Isten rádöbbentett arra, hogy én is ember vagyok, akinek vannak
határai és gyengeségei. Életemben először hagyta el az ajkamat a költői kérdés: „Istenem, miért engedted
meg ezt és ezt a bajt? Miért nem értelek Téged?” Most már az idő távlatából nemcsak hiszem, hanem tudom
is, hogy ezen „sötét éjszakák”, amikor Isten elfedte a jelenlétét előlem, segítették elő lelki fejlődésemet s
emberi érettségemet is. Hála ezért Mennyei Apumnak!

Jób is Isten kapcsolatának elmélyülése

 Jób történetét jól ismerjük az ószövetségi Szentírásból, s talán könnyen azonosulni is tudunk vele.
Nemrég ismét kézbe vettem s igyekeztem nemcsak az eszemmel, hanem a szívemmel is olvasni, még a sorok
között is, hogy felfedezhessem annak az Istennek a kézlenyomatait, aki az Ő bölcsességében nemcsak Jóbot
nevelte, formálta s Magához közelebb vonzotta, hanem hasonló módon járt el velem is, sőt hiszem, hogy
mindnyájunk életében egyaránt.

Bemutatkozik az „életbevágó” Isten

Egy olyan Teremtő mutatta meg az arcát számomra is, aki belép velem a félelmeimbe, a
zűrzavaraimba s megmutatja magát, hogy ne legyünk egyedül. Egyszer csak közbelépett, megigézett, hogy
„tovább motiváljon” az úton, különben nem
mozdultam volna ki kényelmes kis
környezetemből. Ez a közbelépés lehet egy
fájdalmas tapasztalat, egy szerettünk elvesztése,
egy halálos betegség, amikor megérezzük, hogy
végesek vagyunk s korlátjaink vannak. Ilyenkor
jövünk rá arra igazából, hogy a régi válaszaink
már nem működnek többé, s ahhoz, hogy előbbre
jussunk, mozdulni kell. Sokszor talán hevesen
ellenállunk, azt gondoljuk, mi képesek vagyunk egyedül is fejlődni, tökéletessé válni, Isten segítsége nélkül
is. Ám Ő bemutatja, hogy ez mennyire „súlytalan”, szeszélyes, teljesen függő hozzáállás, miközben mi
„szabadnak” nevezzük magunkat.

Emberi logika vs. isteni gondviselés

Annak ellenére, hogy Jób kijelenti, nincs összefüggés bűn és

szenvedés, erény és jutalom között, én mindig kerestem, miért hallgat el
olykor az Úr, amikor nagy szükségem volna rá, s minduntalan azt a
logikus végkövetkeztetést vontam le, hogy ez az Ő büntetése, mert
rossz voltam. Az irracionális emberi igazságszolgáltatást kivetítve azt
gondoltam Istenről, hogy Ő nem szereti az örömöket és valamiféle
kozmikus rend alapján embereket „éget meg”.
Isten csak úgy tud rendbe hozni mindnyájunkat, hogy felőrli az
ellenállásunkat. Egy érdekes felismerésre jutottam életem eddigi 32 éve
alatt, mely szerint: mintha Isten jóságról és rendről alkotott
meghatározása némi rosszat is magában foglalna. A gonosz és a szenvedés látszólag azon terv része,
melynek révén eljuthatunk Istenhez. Tudom, hogy merész megállapítás ez, de gondoljunk életünk
határélményeire, amikor például betegágyba kényszerültünk, s ilyenkor átértékelődött sok minden, talán még
a hitünk is megerősödött.

Isten megengedi, hogy megéljük az érzelmeinket

Jób könyvének paradoxonja, hogy Isten mindvégig teljesen jelen marad hatalmával, látszólag
mégsem tesz semmit. Kiabálunk Istennel megállás nélkül – s Ő hallgat (mert talán nem is jut szóhoz (!)).
Tapasztalatom azt mutatja: hagyni kell, hogy az érzelmek kifejeződhessenek, meg kell élnünk őket. Ez vezet
el a mély tudáshoz is. Sok olyan emberrel találkoztam már, akiknek az volt a tévképzetük, hogy Isten
teljesen az uralma alatt tart mindent s mindenkit. Később jöttek csak rá arra, hogy a szeretet ellentéte nem is
a gyűlölet, hanem az irányítás, a felügyelet. A mi Mennyei Apukánk lényege a szeretet – ennélfogva Őt nem
az irányítás vezérli. A leginkább megváltó dolog, amit az ember tehet a másik érdekében, az, hogy
egyszerűen megérti őt. Csakis Isten képes megragadni mindnyájunk lelkének teljes kivetülését.
 Isten nemcsak szeret, de kedvel is bennünket
Vannak pillanataink, amikor nehezünkre eshet elhinnünk, hogy
Teremtőnket felvillanyozza a társaságunk. Amikor utána voltam egy
lelki krízisnek s el tudtam fogadni és hinni, hogy nemcsak szeret,
hanem kedvel is, célegyenesben voltam s jól éreztem magam a
bőrömben. Amikor úgy érezzük, hogy a bűntudatunk
elhatalmasodik rajtunk, amikor alkalmatlannak érezzük magunkat,
amikor kicsinységünkkel s megtörtségünkkel szinte már lélegezni
sem tudunk, akkor kell kapcsolatba lépnünk a bennünk is élő
alázatos Jóbbal. Gyakran ez a kivezető út az önsajnálatból és a
saját érzéseinkbe való belemerülésből.

Jób leereszkedése s felemelkedése a hitben

Jób képes a lélek sötét éjszakájába leereszkedni,
hogy onnan törjön fel a hit ragyogó világossága s erőteljes bizalma Istenben. Vele együtt mi is bízhatunk
abban, hogy Isten megértő lesz, barátként, aki velünk s mellettünk van, sőt talán meg bennünk is, de
semmiképpen sem idegen tőlünk.
Elindulva saját spirituális utamon, amely életem első 19 évében szinte állandó jelleggel felfelé ívelt, majd azt
követően Isten lenyúlt az alapokig, hogy szó szerint „kicseréljen”, mintegy pusztaságot éltem meg, ahol
találkoztam saját árny-oldalammal. Nem volt könnyű a szembenézés. Senkinek se könnyű elfogadnia, hogy
gyenge ember. Viszont megtanultam – hasonlóan Jóbhoz-, hogy azok az emberek jutnak legmélyebb benső
jóságuk, a bennük élő isteni felfedezéséhez, akik megkockáztatták, hogy szembenézzenek az árnyékukkal és
belső sötétségükkel.

Amikor már nincs szükség válaszokra

Isten hallgatása megszűnik, végül is felszólal. De fura módon egyetlen válasza sincs Jób
panaszkodására. Meghívja Jóbot egy személyes találkozásra Önmagával. Személyes létünkben,
összetörtségünk tudatában, mikor megéreztük Isten aktív
jelenlétét, már nem akartunk válaszokat. Nincs is szükség
válaszokra. Maga a tudat, hogy Ő elfogad és hisz bennem, hogy
együtt vagyunk félelmeink feneketlen mélységeiben – egy olyan
megerősítés ez, amely felülmúl minden emberi segítséget.

Értelmünk képtelen befogadni, de a spiritualitás, a lelki

növekedés képlete valahogy így néz ki:

emberi tökéletlenségünk + sebeink ›››››››››››››››››› eljutás Istenhez.

(kegyelem által)

Elképesztő kegyelem munkálkodik

Jelen világunkban, de a mi személyes világunkban is a fény és a sötétség dominál. A hitünk

mindig a segítségünkre siet, ha ez értelmünk leblokkol. Embernek lenni annyit tesz, mint tökéletlennek
lenni, de egyben fejlődésben is lenni. Be kell nekem is ismernem, hogy valamilyen elképesztő kegyelem
munkálkodik, és már a puszta létünk csodája előtt is értetlenül áll az elménk. Két dolog van, ami kimozdít
bennünket önmagunkból: a fájdalom a saját bőrünkön, s hogy képesek vagyunk másokkal szenvedni s ezzel
a feltámadásukat elősegíteni. Úgy tűnik, egyedül úgy tudhatom meg, hogy az életem nem rólam szól, ha
szenvedek a másikért s a másikkal! Legyen hála és dicsőség ezért Istennek!