Professional Documents
Culture Documents
Korongvilag 12 Vege A Mesenek PDF
Korongvilag 12 Vege A Mesenek PDF
VÉGE
A MESÉNEK
Korongvilág-regény
CHERUBION KÖNYVKIADÓ
2003
Eredeti cím: Witches Abroad
Copyright © Terry and Lyn Pratchett 1991
First published by Victor Gollancz Ltd, London
all rights reserved!
A címlap
Josh Kirby
festményének felhasználásával készült
© Ron Kirby /via Thomas Schlück Agency
Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7476.49.01
Készült 2003-ban
Ez itt a Korongvilág, ami négy elefánt hátán utazik az űrben,
azok pedig Nagy A’Tuin, az égi teknőc páncélján állnak.
Valaha régen egy ilyen világegyetemet szokatlannak és
esetleg lehetetlennek ítéltek volna.
De persze... minden olyan egyszerű volt, egykoron.
Mert az univerzum széltében-hosszában teli volt
tudatlansággal, és a tudós úgy lötykölgette végig, akár a hegyi
patak fölé görnyedő aranymosó, kutatva a tudás aranyszemcséit
az ostobaság sódere, a bizonytalanság homokja és a babona
kicsiny, szőrős, nyolclábú, úszkáló izéi között.
Nagy néha a kutató fölegyenesedett és ilyesmiket kiáltott:
Hurrá, fölfedeztem Boyle Harmadik Törvényét! És mindenki
tudta, mi a nagy helyzet. De a gond az, hogy a tudatlanság
érdekesebbé vált, különösen a lenyűgöző, feneketlen
tudatlanság a nagy és fontos dolgokról, mint amilyen az anyag
meg a teremtés, és az emberek abbahagyták kis házaik türelmes
építgetését ésszerű gallyacskákból a világegyetem
zűrzavarában és érdeklődni kezdtek maga a káosz iránt –
egyrészt, mert jóval könnyebb szakértőnek lenni a káoszban, de
főleg azért, mert igazán klassz mintákat hoz létre és azokat
aztán ráteheted a pólódra.
És ahelyett, hogy szépen haladtak volna előre a tisztes
tudománnyal, a tudósok hirtelen mondogatni kezdték,
mennyire lehetetlen bármit is tudni és hogy valójában nincs is
olyan, ami valóságnak nevezhető és valamiképp megismerhető,
és hogy ez az egész milyen szörnyen izgalmas, és mellesleg
tudtad azt, hogy meglehet, mindenütt létezik egy csomó kis
univerzum, csak senki sem láthatja őket, mert mindegyik
önmagába görbül vissza? Egyébként meg, nem gondolod, hogy
ez nagyon klassz póló?
Mindezzel összehasonlítva egy nagy teknőc, hátán egy egész
világgal, úgyszólván banális. Ő legalább nem tetteti, hogy nem
létezik, és a Korongvilágon senki sem próbálta valaha is
bebizonyítani, hogy nem létezik, nehogy kiderüljön, igazuk van
és azon kapják maguk, hogy váratlanul a szabad világűrben
lebegnek. Ez pedig azért van így, mert a Korongvilág pontosan
a valóság peremén létezik. A legkisebb apróság is áttörhet a
másik oldalra. Ezért aztán a Korongvilágon az emberek
komolyan veszik a dolgokat.
Például a meséket.
Mert a mesék fontosak.
Az emberek azt hiszik, hogy ők alakítják a meséket. Az
igazat megvallva, pont fordítva történik.
A mesék szereplőiktől függetlenül léteznek. Ha ezzel
tisztában vagy, a tudás hatalom.
A mesék, a formába öntött téridő nagy, csapkodó pántlikái,
univerzumszerte virágoznak és széttekerednek az idők kezdete
óta. És fejlődnek is. A leggyöngébbek elpusztulnak, a
legerősebbek fennmaradnak és minden újrameséléskor
továbbterebélyesednek... mesék, átkacskaringózva és belengve
a sötétséget.
És puszta létük alig kivehető, ám szűnni nem akaró mintával
szövi át a káoszt, ami a történelem. A mesék sablonokat vésnek
be, elég mélyeket ahhoz, hogy az emberek kövessék őket,
ugyanúgy, ahogy a víz bizonyos útvonalakat követ lefelé egy
hegyoldalon. És minden alkalommal, amikor új szereplők
járnak a mese ösvényén, a megszokás továbbmélyül.
Ezt nevezzük a narratív kauzalitás elméletének és azt jelenti,
hogy egy mese, ha egyszer elkezdődött, formát ölt. Átvesz
minden rezgést annak a történetnek összes addigi
földolgozásából.
Ezért ismétli folyton önmagát a történelem.
Így aztán ezer hős lopta el a tüzet az istenektől. Ezer farkas
falta föl a nagymamát, ezer királykisasszonyt csókoltak meg.
Milliónyi tudatlan szereplő haladt, tudtán kívül, végig a mese
útjain.
Immáron lehetetlen bármely király harmadik s egyben
legkisebb fia számára, ha nekivág egy feladatnak, amely
addigra már bátyjai életébe került, hogy ne járjon sikerrel.
A meséket nem érdekli, ki vesz részt bennük. Csupán az
számít, hogy a mese elmondódjon, hogy a történet
megismétlődjön. Vagy ha jobban tetszik, gondolj rájuk
ekképpen: a mese élősködő életforma, s elferdíti az életeket
csakis magának a történetnek szolgálatában.
Ahhoz, hogy vele szembeszálljon s így a történelem
szódabikarbónájává váljon, különleges fajtájú ember kell.
Egyszer volt, hol nem volt...
2
Desiderata küldött egy üzenetet Hessegi Szüle közvetítésével, amiben
kérte, elhalálozása miatt engedjék el neki a megjelenést. A harmadik szem
módot ad arra, hogy nagyon szorosra fogd a gyeplőt társasági
kötelezettségeidet illetően.
– Nem látom be, miért. Nem látom be, mi miért...
– Szóval akkor, gondolom, megint át kell igazítsuk a
határokat – szakította félbe Brevis Anyó.
– Nem tehetem – vágta rá azonnal Mállotviksz Néne. – Már
így is négy falut látok el. A söprűmnek alig van ideje lehűlni.
– Hát, azzal, hogy Homor Mámi meghalt, kifejezetten
szűkösen vagyunk – állapította meg Brevis Anyó. – Tudom,
hogy nem csinált valami sokat a másik munkája miatt, de ott
volt a helyszínen. És ez az, ami számít. Az ottlét. Helybéli
boszorkának pedig lennie kell.
A négy boszorkány komoran meredt a tűzre. Hát, legalábbis
hárman közülük. Ogg Ángyi, aki hajlamos volt a dolgok
derűsebbik oldalát nézni, pirítóst készített.
– A népek szereztek maguknak egy varázslót, odale
Zsomborséden – szólalt meg Brevis Anyó. – Nem akadt senki,
aki magára vállalta volna, amikor a vén Szokdecs Nagyi
meghalt, ezért elküldtek Ankh-Morporkba egy varázslóért. Egy
valóságos varázslóért. Pálcával. Most a fickónak van ott egy
boltja egy rézcégérrel az ajtó fölött. Az van ráírva „Varázsló”.
A boszorkányok sóhajtottak.
– Mrs. Perzselt meghalt – folytatta Brevis Anyó. – És
Kamposnyars Szüle is eltávozott.
– Tényleg? Az öreg Mabel Kamposnyars? – érdeklődött Ogg
Ángyi morzsák zápora közepette. – Mennyi idős volt?
– Száztizenkilenc – válaszolta Brevis Anyó. – Mondtam neki
„Nem akarhatsz a te korodban elmenni hegyet mászni”, de nem
hallgatott rám.
– Egyesek ilyenek – jelentette ki Néne. – Makacsok, mint
egy öszvér. Mondd nekik, hogy tilos megtenniük valamit és
meg nem állnak, míg ki nem próbálták.
– Én ténylegesen hallottam a legutolsó szavait – mesélte
Hessegi Szüle.
– Mit mondott? – firtatta Néne.
– Ha jól emlékszem azt, hogy „ó, a francba” – felelte Szüle.
– Pont így szeretett volna elmenni – állította Ogg Ángyi. A
többi boszorkány bólintott.
– Tudjátok... lehetséges, hogy a boszorkányság végét látjuk
ezen a tájon – morfondírozott Brevis Anyó.
Megint a tűzbe bámultak.
– Gondolom, senki sem hozott mályvacukrot? –
reménykedett Ogg Ángyi.
Mállotviksz Néne boszorkánynővéreire pillantott. Brevis
Anyót ki nem állhatta; az öregasszony a hegy túloldalán tanít
és megvan az az ocsmány szokása, hogy ésszerűen viselkedik,
amikor provokálják. És a vén Hessegi Szüle talán a
leghasznavehetetlenebb szibilla az orákulum jellegű
kinyilatkoztatások történetében. És Néne végképp nem
szenvedhette Ogg Ángyit, aki a legjobb barátnője volt.
– Mit szólnátok az ifjú Magrathoz? – firtatta ártatlanul
Hessegi Szüle. – Az ő területe pont Desideratáé mentén
húzódik. Esetleg ő magára vállalhatna egy kis többletet?
Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi összenéztek.
– Fura dolgokat vett a fejébe – jelentette ki Néne.
– Nahát, miket beszélsz, Eszme – mondta Ogg Ángyi.
– Hát, én furának tartom – szögezte le Néne. – Ne mondd
nekem, hogy összebeszélni azt a rengeteg mindent nexusokról
nem azt jelenti, hogy fura dolgokat vett a fejébe!
– Nem azt mondta – tiltakozott Ángyi. – Azt mondta, hogy
kontaktust szeretne teremteni önmagával.
– Ezt mondtam én is – makacskodott Mállotviksz Néne. –
Megmondtam neki: Naivitas Beléndek volt az anyád, Araminta
Beléndek volt a nagyanyád, Jolanda Beléndek a nagynénéd és
te pedig... te vagy a te éned.
Az olyan ember elégedett arckifejezésével dőlt hátra, aki
mindent megoldott, amit bárki valaha is tudni akarhatna az
egyén identitásválságáról.
– De meg sem hallgatott – tette hozzá.
Brevis Anyó a homlokát ráncolta.
– Magrat? – hitetlenkedett. Megpróbálta gondolatban
fölidézni a Kostető legfiatalabb boszorkányának képét és
visszaemlékezett – nos, nem az arcra, csupán a májusfára
hasonlító test és szélvihar utáni szénakazalra hajazó frizura
közé ékelt reménytelen jóakarat könnyben úszó kifejezésére.
Jótettek hajthatatlan elkövetője. Örökös aggályoskodó. Az a
fajta ember, aki megmenti az apró, fészekből kiesett
madárfiókákat és zokog, amikor azok elpusztulnak, pedig ez az
a rendeltetés, amit Természet Anyánk általában az apró,
fészekből kiesett madárfiókáknak szán.
– Nem vall rá – nyilvánított véleményt.
– Meg még azt is mondta, hogy öntudatosabb akar lenni –
fűzte hozzá Néne.
– Nincs semmi baj az öntudatossággal – szögezte le Ángyi. –
Az öntudatosság az egész boszorkánykodás lényege.
– Sose állítottam, hogy bármi rossz lenne benne – protestált
Néne. – Meg is mondtam neki, hogy nincs azzal semmi gond.
Olyan öntudatos lehetsz, amilyen csak akarsz, mondtam, egész
addig, amíg azt teszed, amire utasítanak.
– Dörzsölje ezt be és egy-két héten belül rendbe fog jönni –
szólalt meg Hessegi Szüle.
A másik három boszorkány várakozásteljesen ránézett, hátha
folytatja. Hamarosan világossá vált, hogy nem.
– És Magrat tart egy... mi is az, amit tart, Gytha? – tudakolta
Néne.
– Önvédelmi tanfolyamot – válaszolta Ángyi.
– De hát ő boszorkány! – mutatott rá Brevis Anyó.
– Mondtam neki – felelte Mállotviksz Néne, aki egész
életében félelem nélkül járt-kelt a zsiványok látogatta
hegyvidéki erdőkben abban a biztos tudatban, hogy a sötétség
nem tartogat nála rettentőbbet. – Azt felelte, nem ez a lényeg.
Nem ez a lényeg. Szó szerint ezt mondta.
– Amúgy se jár rá senki – vont vállat Ogg Ángyi.
– Én azt hittem, hogy hozzá fog menni a királyhoz – közölte
Brevis Anyó.
– Mint mindenki – bólogatott Ángyi. – De tudod, milyen
Magrat. Hajlamos arra, hogy nyitott legyen Ideákra. Most azt
mondja, visszautasítja, hogy szexbálvány váljék belőle.
Ezen mindnyájan eltűnődtek. Végül Brevis Anyó kibökte,
habozva, annak a modorában, aki most bukkan fölszínre az
érdekfeszítő töprengés mélységeiből: – De hát soha nem is volt
szexbálvány.
– Örömmel közölhetem, hogy még csak fogalmam sincs
arról, mi az a szexbálvány – nyilatkoztatta ki Mállotviksz
Néne.
– Nekem van – mondta Ogg Ángyi.
Mindenki ránézett.
– Semjénünk egyszer hazahozott egyet külországból.
Továbbra is mindenki őt nézte.
– Barna volt meg kövér és voltak rajta gyöngyök meg arc és
még két lyuk a madzagnak.
Úgy tűnt, ettől nem fordulnak el a tekintetek.
– Hát, mindenesetre a fiam azt mondta, hogy az – folytatta
Ángyi.
– Azt hiszem, egy termékenység idolról beszélsz –
indítványozta Brevis Anyó segítőkészen.
Néne a fejét csóválta.
– Szerintem ez nem úgy hangzik, mint ami hasonlít
Magrathoz... – kezdte.
– Ne mondja nekem, hogy az megér két garast – hördült föl
Hessegi Szüle abból az időpontból, bármikor legyen is az,
amiben jelenleg tartózkodott.
Soha senki nem tudta biztosan, melyik pillanat az.
Ez a mesterséggel kapcsolatos rizikó azok számára, akiket a
sors harmadik szemmel áldott meg. Az emberi elmét tényleg
nem arra tervezték, hogy száguldani küldjék előre-hátra az idő
nagy sztrádáján és leválhat, mondjuk úgy, horgonyáról,
találomra tekintve múltba és jövőbe s csak nagy ritkán a
jelenbe. Hessegi Szüle időfókusza nem volt élesre állítva. Ez
azt jelentette, hogy ha augusztusban szóltál hozzá, valószínűleg
márciusban hallgatott oda. Az a legjobb, ha mondasz valamit a
jelen pillanatban és reméled, hogy legközelebb, amikor az
elméje erre jár, fölfogja.
Néne kísérletképp meglengette kezét Hessegi Szüle néző, de
nem látó szeme előtt.
– Már megint nincs itt – közölte végül.
– Hát, ha Magrat nem tudja vállalni, még ott van Milli
Jokomlo odaát Gerezdneken túl – mondta Brevis Anyó. –
Dolgos egy leányzó. Jelzem, ő még jobban kancsít, mint
Magrat.
– Nincs abban semmi rossz. A kancsítás jól áll egy
boszorkánynak – jelentette ki Mállotviksz Néne.
– De nem árt tudni, hogyan használd! – vetette közbe Ogg
Ángyi. – Az idős Gerti Simon épp elég kancsi volt és mindig a
saját orra hegyét verte szemmel. Nem hagyhatjuk, hogy az
emberek azt gondolják, ha fölbosszantanak egy boszorkányt és
ő motyog meg átkozódik, majd a saját orra fog leesni.
Megint mindnyájan a tűzbe bámultak.
– Gondolom, Desiderata nem választott volna magának
utódot csak úgy? – kérdezte Brevis Anyó.
– Ilyesmi nem történhet meg – felelte rá Mállotviksz Néne. –
Mi nem így csináljuk a dolgokat errefelé.
– Igen, de Desiderata nem töltött túl sok időt errefelé. A
munka miatt. Mindig külországba járt.
– Ki nem állhatom a külrészeket – szögezte le Mállotviksz
Néne.
– Már jártál Ankh-Morporkban – vetette ellen Ángyi
szelíden. – Az külhon.
– Nem, nem az. Csak messze van innét. Az nem azonos a
külfölddel. A külföld az, ahol pogány szlenget fecsegnek
hozzád és külföldi moslékot esznek és tudod, bálványokat
imádnak – jelentette ki Mállotviksz Néne, jószolgálati
diplomata. – A külföld egész közel is lehet, ha nem vigyázol.
Huh – tette hozzá megsemmisítően. – Igen, Desiderata képes
volt visszahozni bármit a külrészekből.
– Egyszer hozott nekem egy szép kék-fehér tányért –
emlékezett Ogg Ángyi.
– Ez szempont – bólogatott Brevis Anyó. – Jobb lesz, ha
valaki megy és gondoskodik a kunyhójáról. Egész csomó
remek holmija volt ott. Még elgondolni is szörnyű, hogy
valami tolvaj bejut és kurkászni kezd.
– El nem tudom képzelni, hogy bármilyen tolvaj betörne egy
boszorkány... – kezdte Néne és hirtelen elhallgatott.
– Igen – mondta jámboran. – Jó ötlet. Most azonnal gondom
lesz rá.
– Nem, majd én nézek utána – tiltakozott Ogg Ángyi, akinek
szintén volt ideje rájönni valamire. – Pont útba esik hazafelé.
Semmi gond.
– Nem, te hamar haza akarsz érni – ellenkezett Néne. – Ne
fáradj ezzel! Nekem ez semmiség.
– Ó, nem lesz az fáradság – közölte Ángyi.
– Nem akarhatod kifárasztani magad a te korodban – állította
Mállotviksz Néne.
Egymásra meredtek.
– Igazán nem értem, mi a jelentősége – értetlenkedett Brevis
Anyó. – Inkább menjetek mindketten, mintsem veszekedjetek
rajta.
– Holnap kissé sűrű napom lesz – jegyezte meg Néne. – Mit
szólsz az ebéd utánhoz?
– Rendben – válaszolta Ogg Ángyi. – Találkozzunk a
kunyhójánál. Pontban ebéd után.
– Valaha volt nekünk, de a vacak, amit le kell csavarni,
leesett és elveszett – mondta Hessegi Szüle.
3
Ogg Ángyinak fogalma se volt arról, a kokettál mit jelent, bár alkalmasint
meg tudta volna tippelni.
Ogg Ángyi magában motyogva eltűnt a mosogatókonyhában.
Néhány pillanattal később fölhangzott a szivattyúkar
nyikorgása.
Mállotviksz Néne odasurrant egy székhez és sietve
végigkutatta a párna alatt.
A másik helyiségből csörömpölés hallatszott. Fürgén
fölegyenesedett.
– Nem hinném, hogy a mosogató alatt lenne, semmi szín
alatt – kiáltotta.
Ogg Ángyi válaszát nem lehetett kivenni.
Néne várt egy másodpercig, aztán gyorsan a nagy
kéményhez osont. Fölnyúlt és óvatosan körbetapogatott benne.
– Keresel valamit, Eszme? – szólalt meg Ogg Ángyi a háta
mögött.
– A korom itt fönn valami szörnyű – válaszolta Néne s
gyorsan fölállt. – Rémes korom van itten.
– Akkor az nincs ott fönt? – érdeklődött Ogg Ángyi
kedvesen.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Nem kell színlelned. Mindenki tudja, hogy volt neki
afféléje – közölte Ogg Ángyi. – A munkával jár. Voltaképpen
az a munka maga.
– Nos... talán csak szerettem volna egy pillantást vetni rá –
ismerte be Néne. – Csak kézbe venni egy kicsit. Nem
használni. Azt várhatod, hogy én olyasmit használjak!
Mindössze egyszer-kétszer láttam. Manapság már nincs
belőlük sok.
Ogg Ángyi bólintott. – Nem lehet hozzájutni a megfelelő
fához – értett egyet. – Nem gondolod, ugye, hogy azzal együtt
temették el?
– Nem hinném. Én nem akarnám, hogy azzal temessenek el.
Az ilyesmi, az némi felelősséggel jár. Különben is, nem
maradna eltemetve. Az ilyesmi megkívánja, hogy használják.
Egyfolytában dörömbölne a koporsódban. Tudod, hogy milyen
galiba mindegyik ilyen.
Ogg Ángyi ettől kissé megnyugodott. – Én elintézem a
teához szükségeseket – javasolta. – Te meg gyújtsd meg a
tüzet!
Azzal visszaballagott a mosogatókonyhába.
Mállotviksz Néne fölnyúlt a kandallópárkányra gyufáért,
aztán ráébredt, hogy egy se lesz ott. Desiderata mindig azt
mondta, túl elfoglalt ahhoz, hogy ne használjon mágiát a ház
körül. Még a szennyese is kimosta magát.
Néne nem helyeselte a varázslatok háztartási célokra történő
alkalmazását, ám bosszús volt. És teát is szeretett volna inni.
Odavetett két fahasábot a kandallóba s addig meredt rájuk,
míg puszta zavarukban lángra nem lobbantak.
Ez volt az a pillanat, amikor tekintete a lepellel takart tükörre
esett.
– Lefedni a tükröt? – mormolta. – Nem is tudtam, hogy
Desiderata félt az égiháborúktól.
Félrerántotta a leplet.
Nagy szemeket meresztett.
A világon csak igen kevés ember önuralma erősebb
Mállotviksz Nénéénél. Az olyan szilárd volt, mint egy
öntöttvas-rúd. És nagyjából olyan hajlékony is.
Néne darabokra törte a tükröt.
5
Mállotviksz Néne egy ízben megszorongatta ezzel kapcsolatban, s mivel
semmi sem titkolható el egy boszorkány elől, Jászón szégyenlősen így
válaszolt: – Hát, naccsád, az történik, hogy megfogom őtet és odacsapok nekije
a szeme közé a kalapáccsal, mielőtt még fölfogná, mi történik, osztán
belesúgok a fülibe, aszondom, „Szegüjj szembe velem, te nyavalyás, és a
tökeid teszem az üllőre, tudod, hogy képes vagyok rá!”
Óriási, mindent eltakaró alakja mögött tolongott Ogg Ángyi
végtelen családjának többi része és jó csomóan a városi
lakosságból, akik, látva bármiféle érdekes tevékenységet,
amibe boszorkányok is keveredtek, nem tudtak ellenállni annak
lehetőségének, amit a Kostetőn jó kis szájtátoggatásként
ismertek.
– Már megyünk is, Jászónunk – jelentette be Ogg Ángyi. –
Beszélik, hogy az utcák a külrészeken arannyal vannak
kirakva. Alighanem megcsinálhatom a szerencsémet, mi?
Jászón bozontos szemöldöke összeráncolódott az elmélyült
gondolkozástól.
– Tudnánk mit kezdeni egy új üllővel odale a műhelybe –
hozakodott elő.
– Ha gazdagon térek vissza, soha többé nem kell lemenj a
műhelybe – felelte Ángyi.
Jászón a homlokát ráncolta.
– De én szeretek a műhelybe – mondta vonakodva.
Ángyi egy pillanatra meghökkentnek tűnt. – Hát akkor...
akkor kapni fogsz egy tömör ezüstből készült üllőt.
– Nem lenne az jó, mami. Túl puha lenne – válaszolta
Jászón.
– Ha én hozok neked egy tömör ezüstből készült üllőt, akkor
lesz neked egy tömör ezüstből készült üllőd, fiam, akár tetszik,
akár nem!
Jászón lehorgasztotta busa fejét. – Igen, mami – rebegte.
– Gondoskodj róla, hogy valaki jöjjék és rendszeresen,
minden nap kiszellőztesse a házat – utasította Ángyi. – Azt
akarom, hogy minden reggel gyúljon tűz azon a tűzhelyen.
– Igen, mami.
– És mindenki a hátsó ajtón közlekedjék, hallod? Átkot
mondtam az elülső tornácra. Hol tartanak azok a lányok a
poggyászommal? – Elsietett; kis, szürke bantam korholva egy
csapat tyúkot.
Magrat mindezt érdeklődve hallgatta. Saját előkészülete egy
nagy zsákból állt, benne több váltás ruha, hogy
alkalmazkodhasson bármiféle időjáráshoz, amiben a külrészek
esetleg szenvedhetnek, valamint egy jóval kisebből, amelybe
számos hasznosnak látszó könyv került Desiderata Homor
kunyhójából. Desiderata nagy jegyzetelő volt és kis könyvek
tucatjait töltötte meg takaros kézírással és ilyen
fejezetcímekkel, hogy „Keresztül A Nagy Nef Sivatagon
Varázspálcával és Söprűvel”.
Aminek megtételével sohasem fáradt – úgy tűnt –, az az
útmutató leírása a varázspálca használatához. Magrat legjobb
tudomása szerint, csak meglengeted és kívánsz egyet.
A kunyhójához vezető ösvény mentén több, előre nem látott
tök tanúsította, hogy ez megbízhatatlan stratégia. Egyikük még
mindig azt hitte, hogy hermelin.
Most Magrat egyedül maradt Jászónnal, aki idegesen
csoszogott. Az üstökét vakarta. Úgy nevelték föl, hogy
tisztelettudó legyen a nőkkel, és Magrat nagyjából ebbe a
kategóriába esett.
Gondját viseli majd a maminknak, ugye, Mistress Beléndek?
– kérdezte, hangjában némi aggodalommal – Ő szörnyen furán
viselked.
Magrat gyöngéden megveregette a férfi vállát.
– Az ilyesmi egyfolytában megesik – nyilatkozta. – Tudod,
ha egy nő fölnevelte a gyerekeit, satöbbi, el akarja kezdeni élni
a saját életét.
– Akkor eddig kinek az életét élte?
Magrat zavartan nézett rá. Ő nem kérdőjelezte meg a
gondolat bölcsességét, amikor az először a fejébe érkezett.
– Értsd meg, arról van szó – mondta, menet közben agyalva
ki a magyarázatot –, hogy eljön az idő egy asszony életében,
amikor meg akarja találni önmagát.
– Miért nem itt kezd el keresni? – kérdezte Jászón
panaszosan. – Úgy értem, nem akarok pimaszkodni, Miss
Beléndek, de mink arra számítottunk, hogy majd lebeszéli
mamit és Mistress Mállotvikszet az utazásról.
– Próbáltam – válaszolta Magrat. – Igazán megpróbáltam.
Mondtam, nem akarhattok menni, mondtam bizony. Anno
domini, mondtam nekik. Nem vagytok már olyan fiatalok,
mondtam nekik. Butaság sok száz mérföldet megtenni
kizárólag ezért, különösen a ti korotokban.
Jászón félrehajtotta a fejét. Jászón Ogg sose jutott volna el az
összkorongvilági gyors felfogás verseny döntőjébe, de a saját
anyját ismerte.
– Ezt mind mondta a maminknak? – tudakolta.
– Nézd, ne aggódj – felelte Magrat. – Biztos vagyok, hogy
semmi baja...
Csattanás hallatszott valahonnan a fejük fölül. Néhány őszi
falevél keringőzött lágyan a talaj felé.
– Átkozott fa... ki tette ide ezt az átkozott fát? – érkezett egy
hang a magasból.
– Ez Néne lesz – jelentette ki Magrat.
Egyike volt Mállotviksz Néne egyébként jól fejlett
egyénisége gyöngéinek, hogy sosem törte magát a dolgok
kormányzásának megtanulásával. Az ellenkezett a jellemével.
Azt a nézetet vallotta, hogy az ő feladata a közlekedés, a világ
többi része pedig rendezze el úgy magát, hogy ő megérkezzen
céljához. Ez azt jelentette, hogy időnként le kellett másznia
olyan fákról, amelyekre föl se mászott. Ezt tette most is,
zuhanva az utolsó néhány lábat és kihívóan várva, merészeljen
bárki megjegyzést fűzni érkezéséhez.
– Hát, akkor most mind itt vagyunk – jegyezte meg vidoran
Magrat.
Nem jött be. Mállotviksz Néne szeme rögvest valahová
Magrat térde környékére szegeződött.
– És mégis mit képzelsz, mit viselsz? – érdeklődött.
– Á. Ümm. Gondoltam... úgy értem, elég hideg van
odafönt... a szél meg minden miatt – kezdte Magrat. Előre
rettegett ettől és utálta magát, amiért ilyen gyönge. Elvégre,
igazán praktikus. Egyik éjjel támadt ez az ötlete. Minden
mástól eltekintve is, csaknem lehetetlen megcsinálni Mr.
Lobsang Himpeller kozmikus harmónia- és halálhozó rúgásait,
amikor a lábad folyton belegabalyodik a szoknyádba.
– Nadrág?
– Nem pontosan azonos a közönséges...
– És férfiak szeme láttára! – háborgott Néne. – Szerintem ez
szégyenletes!
– Mi szégyenletes? – firtatta Ogg Ángyi, aki a háta mögül
érkezett.
– Magrat Beléndek, amint itt áll kettéágazva – jelentette ki
Néne beleütve orrát a levegőbe.
– Addig semmi gond, amíg tudja a fiatalember nevét és
lakcímét – vágta rá kedélyesen Ogg Ángyi.
– De Ángyi! – fakadt ki Magrat.
– Szerintem egész kényelmesnek néz ki – folytatta Ángyi. –
Bár kissé lötyögős.
– Nem helyeslem – szögezte le Néne. – Mindenki láthatja a
lábát.
– Nem, dehogy – tiltakozott Ángyi. – Az oka pedig az, hogy
az anyag útban van.
– Igen, de azt láthatják, hol van a lába – pontosított
Mállotviksz Néne.
– Ez butaság. Olyan, mintha azt mondanád, mindenki
meztelen a ruhája alatt – mondta Magrat.
– Magrat Beléndek, bocsáttassanak meg bűneid! –
fohászkodott Mállotviksz Néne.
– Hát, pedig igaz!
– Én nem – jelentette ki Néne kereken. – Három réteg
alsónemű van rajtam.
Végigmérte Ángyit. Gytha Ogg is megtette ruházati
előkészületeit a külrészekre tekintettel. Mállotviksz Néne kevés
olyat lelt, amit helyteleníthetett, noha próbálkozott erősen.
– Csak nézz a kalapodra – motyogta. Ángyi, aki hetven éve
ismerte Eszme Mállotvikszet, csak vigyorgott.
– Ez a divat, nem igaz? – jegyezte meg. – Mr. Vernisszázs
készítette odaát Gerezdneken. Végig a csúcsig fűzfa
megerősítés van benne és belül tizennyolc zseb. Ez a kalap
képes megállítani egy pörölycsapást is, biza. És ehhez mit
szóltok?
Ángyi fölhúzta a szoknyája alját. Új csizmát viselt.
Csizmaként Mállotviksz Néne nem talált rajta semmi
kivetnivalót. Tisztes boszorkány fölépítésű volt, azaz egy
megrakott szekér áthajthatott volna rajta anélkül, hogy
benyomta volna a vastag bőrt. Csizmaként az egyetlen hibája a
színe volt.
– Vörös? – méltatlankodott Néne. – Az nem szín egy
boszorkány csizmájának!
– Nekem tetszik – válaszolta Ángyi.
Néne horkantott. – Tehetsz, ami csak tetszik, semmi kétség –
közölte. – Biztos vagyok benne, hogy a külrészeken
mindenféle furcsa dologban lelik kedvük a népek. De tudod,
hogy mit mondanak azokról a nőkről, akik vörös csizmát
hordanak.
– Addig semmi baj, amíg azt is mondják róluk, hogy száraz
marad a lábuk – vágta rá Ángyi vidáman. Jászón kezébe
nyomta az ajtó kulcsát.
– Fogok neked levelet írni, ha megígéred, hogy keresel
valakit, aki fölolvassa neked – mondta.
– Igen, mami. Mi lesz a macskával, mami? – tudakolta
Jászón.
– Ó, Csöves velünk jön – legyintett Ogg Ángyi.
– Mi? De hát ő egy macska! – csattant föl Mállotviksz Néne.
– Nem vihetsz magaddal macskákat! Nem fogok semmiféle
macskával utazni! Épp elég rossz nadrággal és provokatív
csizmával együtt járni-kelni!
– Hiányolni fogja az anyuciját, ha itt marad, nem igaz, cicám
– gőgicsélte Ogg Ángyi, fölemelve Csövest. A kandúr
ernyedten lógott, mint a középen megmarkolt tejeszacskó.
Ogg Ángyi számára Csöves még mindig az az édes
kismacska volt, amelyik fonalgombolyagot hajkurászik szerte a
szobában.
A világon mindenki más számára óriási kandúr volt, egy
nyaláb hihetetlenül elpusztíthatatlan életerő olyan bőrben,
amely nem annyira szőrzetnek látszott, mint inkább egy darab
kenyérnek, amit előzőleg nedves helyen felejtettek vagy két
hétre. Idegenek gyakorta megsajnálták, mert füle már nem volt
és a képe úgy nézett ki, mintha egy medve táborozott volna
rajta. Nem tudhatták, hogy ez azért van, mert Csöves, a
macskaönérzet nevében, megpróbál legyőzni vagy
megerőszakolni abszolúte bármit, a négylovas rönkszállító
szekérrel bezárólag. Vérszomjas kutyák szűköltek és elbújtak a
lépcső alá, valahányszor Csöves végigballagott az utcán. A
rókák távol tartották maguk a falutól. A farkasok nagy ívben
elkerülték.
– Ő valójában csak egy megvénült puhány – állította Ángyi.
Csöves az önelégült rosszindulat sárga szemű tekintetével
meredt Mállotviksz Nénére, azzal, amit a macskák az olyan
embereknek tartogatnak, akik nem szeretik őket, és dorombolt.
Csöves lehetett az egyetlen macska, aki képes volt gúnyosan
vihogni dorombolás közben.
– Különben is – vetette föl Ángyi –, a boszorkányok elvileg
szeretik a macskákat.
– Nem, az olyan macskákat, mint ő, azokat nem.
– Csak annyi az egész, hogy te nem vagy macskabarát,
Eszme – jelentette ki Ángyi, szorosan magához ölelve Csövest.
Jászón Ogg félrevonta Magratot.
– Jankónk olvasott nekem a kalendáriumból, amibe van az a
rengeteg félelmetes vadállat a külországokba – suttogta. –
Nagy, szőrős izék, amik ráugranak az utazókra, aszonta.
Elborzadok attól a gondolattól, mi fog történni, ha ráugranak a
maminkra és Nénére.
Magrat fölnézett a férfi nagy, vörös képébe.
– Tesz róla, ugye, hogy semmi baj se érje őket – kérte Jászón.
– Ne aggódj! – felelte a boszorkány, remélve, hogy
Jászónnak tényleg semmi oka rá. – Megteszek minden tőlem
telhetőt.
Jászón bólogatott. – Csak mer aszonta a kalendárium, hogy
némelyik már amúgy is majdnem kipusztult – mondta.
6
Hát, nem gyakran. Mindenesetre nem napi rendszerességgel. Legalábbis
nem mindenhol. Ám valószínűleg némelyik hideg országban az emberek
tényleg elég sokszor mondják „Ej, azok az eszkimók! Micsoda nép! Ötven szó
a hóra! Hitted volna? Döbbenetes!”.
– Elnézést – szólt Magrat – Emögött az egész hóbelevanc
mögött törpék vannak, igaz?
– Ó, igen – válaszolta a Király. Hangvétele azt sugallta, hogy
ez pusztán sajnálatos mellékhatása a katasztrófának, mert a
hozzájutás friss törpékhez mindössze idő kérdése, míg
valamirevaló arany tartalmú kőzetből véges mennyiség áll
rendelkezésre.
Mállotviksz Néne kritikusan vizsgálgatta a sziklaomlást.
– Arra van szükségünk, hogy mindenki távozzék innen –
jelentette ki. – Ennek nem szabad nyilvános eseménynek
lennie.
– Tudom, hogy van ez – felelte a Király. – Gondolom,
szakmai titok?
– Olyasmi – hagyta jóvá Néne.
A Király kihessegette a többi törpét az alagútból, s így a
boszorkányok magukra maradtak a lámpafényben. Néhány
szikladarab potyogott le a mennyezetről.
– Hmm – mondta Néne.
– Na, jól megcsináltad! – közölte vele Ogg Ángyi.
– Bármi lehetséges, ha az ember igazán akarja – állította
kissé homályosan Néne.
– Hát akkor jobban teszed, ha hathatósan és keményen
akarod, Eszme. Ha a Teremtő arra teremtett volna minket, hogy
boszorkánysággal mozgassuk a sziklákat, nem találta volna föl
a lapátot. Az a boszorkánylét lényege, hogy fölismerjük, hogy
mikor használjunk lapátot. És tedd le azt a talicskát, Magrat!
Semmit sem tudsz a munkagépekről!
– Na, jó – törődött bele Magrat. – Miért nem próbálkozunk a
varázspálcával?
Mállotviksz Néne fölhorkant. – Hah! Itt? Ki hallott már
tündérkeresztanyáról egy bányában?
– Ha én rekedtem volna egy csomó szikla mögött egy hegy
mélyén, én bizony szeretnék hallani róla – fortyant föl Magrat.
Ogg Ángyi bólintott. – Ebben igaza van, Eszme. Nincs
szabály arról, hol tündérkeresztanyáskodj.
– Nem bízom abban a pálcában – nyilatkozta Néne. –
Varázslóknak való, szerintem.
– Ó, ne izélj! – fakadt ki Magrat. – Tündérkeresztanyák
nemzedékei használták már!
Néne széttárta karját.
– Jól van, jól van, jól van – füstölögte. – Csináld csak!
Csinálj magadból bolondot!
Magrat kivette táskájából a varázspálcát, pedig már előre
rettegett ettől a pillanattól.
A pálca valamiféle csontból, esetleg elefántagyarból készült;
Magrat élénken remélte, hogy nem az utóbbi. Valaha voltak
rovások rajta, ám dundi tündérkeresztanya kezek generációi
csaknem simára koptatták. Különféle arany- és ezüstkarikák
díszítették. Sehol nem volt rajta használati utasítás. Sehol egész
hosszán nem akadt legalább egy rúna vagy szigillum, ami
mutatta volna, hogy mit kell csinálnod vele.
– Azt hiszem, intened kell vele – mondta Ogg Ángyi. – Elég
biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a teendő.
Mállotviksz Néne összefonta karját. – Ez nem igazi
boszorkánykodás – szögezte le.
Magrat próbaképp meglengette a varázspálcát. Nem történt
semmi.
– Talán mondanod kell valamit? – indítványozta Ángyi.
Magrat fejvesztettnek látszott.
– És mit mondanak a tündérkeresztanyák? – siránkozott.
– Ööö – felelte Ángyi. – Fogalmam sincs.
– Huh! – morrant Néne.
Ogg Ángyi fölsóhajtott. – Hát semmit se mondott el neked
Desiderata?
– Semmit!
Ángyi vállat vont.
– Akkor tedd, ami telik tőled! – tanácsolta.
Magrat a kőhalomra meredt. Behunyta a szemét. Nagy
levegőt vett. Megpróbálta a kozmikus harmónia derűs képévé
formálni tudatát. Könnyen beszélhetnek a szerzetesek folyton a
kozmikus harmóniáról, tűnődött, amikor jól el vannak rejtőzve
a havas hegyekben és csak jetik miatt kell aggódniuk. Ők
bezzeg sosem próbálnak belső békét keresni, miközben
Mállotviksz Néne fixírozza őket.
Tétován meglendítette a pálcát.
Érezte a levegő mozgását. Hallotta, hogy Ángyinak elakad a
lélegzete.
Megszólalt: – Történt valami?
Egy idő múlva Ogg Ángyi válaszolt: – Aha. Mondhatni.
Csak annyi, hogy remélem, éhesek.
Aztán Mállotviksz Néne nyitotta szóra a száját: – Szóval ez a
tündérkeresztanyáskodás, mi?
Magrat kinyitotta a szemét.
Még mindig ott volt a halom, ám immár nem kőből.
– Itten hamarost tolongani fognak, nézzük csak, a tökkelütött
tökmagok – szellemeskedett Ángyi.
Magrat szeme elkerekedett.
– Tökök?
– Tökkelütött. Tökmagok – ismételte meg Ángyi, arra az
esetre, ha valaki nem értette volna el.
A halom teteje megmozdult. Két kis tök gurult le, majdnem
egészen Magrat lábáig, és egy apró törpearc jelent meg a
lyukban.
Lebámult a boszorkányokra.
Végül Ogg Ángyi szólította meg: – Minden rendben?
A törpe bólintott. Nem tudta levenni szemét az alagutat
padlótól mennyezetig megtöltő tökhalomról.
– Őöö, igen – válaszolta. – Apa itt van?
– Apa?
– A Király.
– Ó! – Ogg Ángyi tölcsért csinált a kezéből és szembefordult
az alagút bejáratával. – Hé, Király!
Visszajöttek a törpék. Ők is megtekintették a tököket. A
Király előrelépett és fölnézett a fia arcába.
– Minden rendben, fiam?
– Rendben, apa. Nincs törés vagy ilyesmi a telérben. A
Király megroggyant megkönnyebbülésében. Aztán, mintegy
utógondolatként, hozzáfűzte: – Mindenki jól van?
– Remekül, apa.
– Egy ideig komolyan nyugtalankodtam. Azt hittem, esetleg
beleütköztünk egy mállékony kőzetrétegbe vagy ilyesmi.
– Csak egy darabka meglazult agyagpala, apa.
– Remek. – A Király megint fölnézett a halomra. Megvakarta
a szakállát. – Nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá: úgy
tűnik, hogy tökre bukkantál.
– Azt hittem, valami fura homokkőféleség, apa.
A Király visszalépdelt a boszorkányokhoz.
– Akármit képesek vagytok akármivé változtatni? – tudakolta
reménykedve.
Ogg Ángyi oldalvást Magratra sandított, aki még mindig
afféle sokkban bámulta a pálcát.
– Szerintem jelenleg csak tököt állítunk elő – felelte
óvatosan.
A Király kissé kiábrándultnak tűnt.
– Nohát akkor – mondta. – Ha van valami, amit tehetnék
értetek, hölgyekért... egy csésze tea vagy valami...
Mállotviksz Néne előlépett. – Magam is épp ilyesmire
gondoltam – válaszolta.
A Király mosolygott.
– Csak költségesebbre – folytatta Néne.
A Király arcáról lefagyott a mosoly.
Ogg Ángyi odasompolygott Magrathoz, aki rázogatta a
pálcát és mereven nézett rá.
– Agyafúrt – suttogta. – Miért pont tökökre gondoltál?
– Nem gondoltam!
– Nem mutatta meg Desiderata, hogyan működik?
– Nem! Azt gondoltam, hogy csak, tudod, óhajtani kell, hogy
valami megtörténjen!
– Valószínűleg kívánásnál azért több kell hozzá – vigasztalta
Ángyi a lehető legegyüttérzőbben. – Általában úgy szokott
lenni.
Valamikor hajnal tájékán, már amennyire van hajnal a
bányákban, a boszorkányokat egy folyóhoz vezették valahol a
hegy mélyén, ahol két dereglye horgonyzott. Egy kis csónak
ringott a kömólónál.
– Ez át fog vinni titeket egyenesen a hegyeken – mutatott rá a
Király. – Az igazat megvallva, azt hiszem, elfolyik egész
Génuáig. – Átvett egy nagy kosarat az egyik kíséretéhez
tartozó törpétől. – És csomagoltunk nektek finom ennivalót –
tette hozzá.
– Egész úton végig csónakkal fogunk menni? – kérdezte
Magrat. Alattomban meglóbálta párszor a varázspálcát. – Én
nem értek a csónakokhoz.
– Ide figyelj! – mondta Néne, bemászva a csónakba. – A
folyó tudja az utat ki a hegyekből, ami több, mint amit mi
tudunk. Később használhatjuk majd a söprűket, ahol a táj
valamivel ésszerűbben viselkedik.
– És pihenhetünk egy kicsit – dőlt hátra Ángyi.
Magrat a két idősebb boszorkányra pillantott, akik
kényelembe helyezkedtek a taton, akár egy pár fészkére
telepedő tyúk.
– Tudjátok, hogyan kell evezni? – firtatta.
– Nem nekünk kell tudni – válaszolta Néne.
Magrat gyászosan bólintott. Aztán az öntudatosság parányi
darabkája megvillantotta uszonyát.
– Azt hiszem, én sem tudom – kockáztatta meg.
– Az nem baj – nyugtatta meg Ángyi. – Ha azt látjuk, hogy
valamit rosszul csinálsz, biztos lehetsz benne, hogy szólunk.
Pá, uralkodóságod!
Magrat sóhajtott és megfogta az evezőket.
– A lapos vége való a vízbe – jegyezte meg Néne
segítőkészen.
A törpék integettek. A csónak kilebegett az áramlás közepére,
lassan haladva a lámpafény körében. Magrat rájött, hogy csak
annyit kell tennie, hogy folyásirányba fordulva tartja.
Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: – Rejtély előttem, hogy
mér’ tesznek mindég láthatatlan rúnákat az ajtóikra. Úgy értem,
fizetsz valami varázslónak, hogy tegyen láthatatlan rúnákat az
ajtódra és honnét tudod, hogy kapsz valamit a pénzedér’?
Hallotta, hogy Néne azt mondja: – Ez nem probléma. Ha
nem látod őket, tudod, hogy valódi láthatatlan rúnákat kaptál.
Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: – Á, persze! Jó, akkor
lássuk, mink van ebédre. – Zizegés hallatszott.
– Nocsak, nocsak, nocsak.
– Mi az, Gytha?
– Tök.
– Tök micsoda?
– Tök semmi. Csak tök tökkel.
– Hát, gondolom, jó sok tökjük lett – mentegette a törpéket
Magrat. – Tudjátok, milyen az a nyár végén, amikor mindig túl
sok van belőlük a kertben. Én mindig kifogyok az újabb és
újabb mártások és savanyítások kitalálására vonatkozó
ötletekből, hogy fölhasználhassam mindet...
A félhomályban ki tudta venni Néne arcát, ami mintha azt
sugallta volna, hogy Magratnak nem kell ahhoz sokat lépkedni,
hogy végére érjen a tudományának.
– Én – szólt Néne – soha életemben nem készítettem
savanyúságot.
– De hát szereted a savanyúságot – vetette ellen Magrat. A
boszorkányok és a savanyúságok összeillenek, mint a –
megakadt, mielőtt hozzátette volna az étvágydermesztő
„őszibarack és tejszínhab”-ot és gondolatban a „dolgok, amik
nagyon jól illenek egymáshoz”-zal helyettesítette. A látvány,
ahogy Ogg Ángyi egyetlen megmaradt foga elbánik egy ecetes
hagymával, könnyeket csal az ember szemébe.
– Nagyon is szeretem – válaszolta Néne. – De ajándékba
szoktam kapni.
– Tudjátok – szólalt meg Ángyi, miközben a kosár
legeldugottabb zugait is átvizsgálta –, valahányszor törpékkel
van dolgom, a „hét szűk esztendő” kifejezés úszik át a
gondolataimon.
– Szőrösszívű sátánfajzatok. Látnod kéne, miféle árat
próbálnak fölszámítani, amikor elviszem javíttatni a söprűm –
háborgott Néne.
– Igen, de te sose fizetsz – jegyezte meg Magrat.
– Nem az a lényeg – makacskodott Mállotviksz Néne. – Nem
lenne szabad nekik akkora összeget fölszámítani. Az lopás,
nem más.
– Nem látom be, hogyan lehetne lopás, ha amúgy se fizetsz
nekik – állhatatoskodott Magrat.
– Sose fizetek semmiért – szögezte le Néne. – Az emberek
sosem engedik, hogy fizessek. Nem tehetek róla, ha az emberek
egyfolytában adnak nekem mindenfélét, nem igaz? Amikor
végigmegyek az utcán, az emberek mindig kiszaladnak épp
akkor sütött kaláccsal meg friss sörrel meg avítt ruhákkal,
amiket alig viseltek. „Ó, Mistress Mállotviksz, könyörgöm,
fogadja el ezt a kosár tojást”, azt mondják. Az emberek mindig
nagyon kedvesek. Bánj velük jól és ők is jól fognak bánni
veled. Ez a tisztelet. Hogy nem kell fizetni – fejezte be
szigorúan –, pont ez a boszorkánylét lényege.
– Ni csak, ez meg mi? – szólalt meg Ángyi, és előhúzott egy
kis csomagot. Kibontotta papírjából s napvilágra került több,
kemény, barna korong.
– Nahát! – lepődött meg Mállotviksz Néne. – Mindent
visszaszívok. Ez a híres törpekalács, az bizony. Ilyet nem
adnak csak úgy akárkinek.
Ángyi hozzákocogtatta a törpekalácsot a csónak pereméhez.
Olyan hangot adott, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit az
íróasztal széle fölött tartott favonalzó megpendítésével kapsz;
afféle kongó boioioing zöngeményt.
– Azt mondják, sose szárad ki, még ha évekig tárolod is –
mondta Néne.
– Ügyködőben tartja az embert napról napra nap nap után –
állította Ogg Ángyi.
Magrat odanyúlt, elvette az egyik lapos veknit, megpróbálta
megtörni, majd föladta.
– Ezt elvileg meg kellene enni? – firtatta.
– Ó, nem hinném, hogy evésre szolgál – vélekedett Ángyi. –
Inkább afféle...
– ...ügyködőben tartásra – egészítette ki Néne. – Azt
mondják...
Elnémult.
A folyó lármája és a tetőről hébe-hóba lecsöppenő víz nesze
fölött most mindnyájan meghallották a feléjük tartó másik vízi
jármű állandó licslocsát.
– Valaki követ minket! – szisszent Magrat.
A lámpafény peremén két, halványan izzó pont jelent meg.
Később kiderült, hogy egy kis, szürke, némileg békaszerű lény
szeme, amely egy fatörzsön evez feléjük.
Odaért a csónakhoz. Hosszú, nyirkos ujjak markolták meg a
ladik szélét és egy panaszos arc emelkedett egy szintbe Ogg
Ángyiéval.
– Caó! – mondta a lény. – Ma van a születésznapom.
Egy darabig mindhárman csak bámultak rá. Aztán
Mállotviksz Néne fölkapott egy evezőt és alaposan fejbe
kólintotta a lényt. Csobbanás és távolodó átkozódás hallatszott.
– Rémes kis vakarcs – jegyezte meg Néne, miközben
továbbeveztek. – Bajcsinálónak nézett ki, szerintem.
– Aha – értett egyet Ogg Ángyi. – A csúszó-mászók azok,
akiktől az embernek óvakodnia kell.
– Kíváncsi vagyok, vajon mit akart? – vetette föl Magrat.
Ami azt illeti, csak két szoba akadt, miután fölmentek egy
hosszú, kanyargós és nyikorgós lépcsőn. És az egyik egyedül
Magratnak jutott. Úgy tűnt, még a fogadós is így akarja. Igazán
nagyon előzékenynek bizonyult.
Magrat azt kívánta, bár ne lett volna olyan buzgó a
kocsmáros a zsalugáterek bezárásában, ugyanis szeretett nyitott
ablaknál aludni. Mivel azonban az volt, a szoba túl sötét és
levegőtlen lett.
Különben is, gondolta, én vagyok a tündérkeresztanya. A
többiek csak elkísérnek engem.
Reménytelenül szemlélte magát a szoba apró, repedezett
tükrében, aztán lefeküdt és hallgatta őket a papírvékony fal
túloldaláról.
– Minek fordítod a tükröt a fal felé, Eszme?
– Egyszerűen nem szeretem őket, hogy úgy bámulnak.
– Csak akkor bámulnak, ha te beléjük bámulsz, Eszme.
Csönd, majd: – Eh, és mire való ez a gömbölyű izé?
– Szerintem párna akar lenni, Eszme.
– Hah! Én ezt nem nevezem párnának. És még csak rendes
takarók sincsenek. Mit mondtál, hogy híjják ezeket?
– Azt hiszem, dunyhának nevezik, Eszme.
– Ahonnan jövök, mink paplannak hívjuk. Hah!
Nyugalom következett. Majd:
– Megmostad a fogad?
Újabb szünet következett. Majd:
– Óó, hogy mennyire elhűlt a vér a lábadban, Eszme.
– Nem, nem is. A lábam jól érzi magát, teljes kényelemben.
Megint szünet következett. Majd:
– Csizma! A csizmád! Rajtad van a csizmád!
– Még szép, hogy rajtam van a csizmám, Gytha Ogg.
– És a ruháid is! Még csak le sem vetkőztél!
– Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos külhonban.
Mindenfélék lehetnek odakint, settenkedve körös-körül.
Magrat bebújt a – mi is volt az? – dunyha alá és megfordult.
Mállotviksz Néne mindössze egy órányi alvást látszott
igényelni éjjelente, míg Ogg Ángyi képes lenne horkolni egy
kerítésoszlopon is.
– Gytha? Gytha! GYTHA!
– Mija?
– Ébren vagy?
– St már...
– Folyamatosan hallok egy neszt!
– ...én is...
Magrat egy ideig bóbiskolt.
– Gytha? GYTHA!
– ...mos mivan?...
– Biztos vagyok benne, hogy valaki megrázta a
zsalugátereink!
– ...a mi életkorunkban nem... most luggy el mgint...
A levegő a szobában percről percre egyre melegebb és
áporodottabb lett. Magrat kikelt az ágyból, kireteszelte a
zsalugátereket és színpadiasan kicsapta őket.
Fölmordulás hallatszott, majd valami földbe csapódásának
távoli puffanása.
A telihold fénye beözönlött. Magrat ettől sokkal jobban
érezte magát és visszabújt az ágyba.
Úgy tűnt, szinte idő sem telt el addig, míg a szomszéd
szobából érkező hang újra fölébresztette.
– Gytha Ogg, mit csinálsz?
– Nassolok.
– Nem tudsz aludni?
– Úgy tűnik, nem vagyok képes álomba merülni, Eszme. El
sem tudom képzelni, miért.
– Hé, az fokhagymás kolbász, amit eszel! Momentán
megosztom az ágyat valakivel, aki fokhagymás kolbászt eszik!
– Hé, az az enyém! Add vissza...
Magrat tudatában volt a csizmás lépéseknek az éjszaka
csöndjében és a kihajtott zsalugáter hangjának a szomszéd
szobából.
Úgy vélte, hall egy elhaló „az ördögbé”-t meg egy újabb
tompa puffanást is.
– Azt hittem, szereted a fokhagymát, Eszme – szólalt meg
megbántott hangon Ogg Ángyi.
– A kolbász teljesen rendben van a maga helyén és a maga
helye nem az ágyban van. És egy szót se szólj! Most menj
arrébb! Folyton elveszed az egész dunyhát.
Egy idő múlva a bársonyos csöndet Néne mély és zengő
horkolása törte meg. Nem sokkal később csatlakozott hozzá
Ángyi finomkodó hortyogása, aki jóval többször aludt valaki
más társaságában, mint Néne, és kifejlesztett egy
alkalmazkodóbb nazális zenekart. Néne fűrészelése fatuskókat
tudott volna hasogatni.
Magrat a fülére hajtotta a rémes, kemény és gömbölyű párnát
és befúrta magát az ágynemű alá.
7
Ogg Ángyi számos lapot küldött haza a családjának, melyek közül egy sem
érkezett meg hazamenetele előtt. Ez megfelel a hagyományoknak és a
világegyetemben mindenütt így történik.
Magrat eljutott a városka főterének széléhez, és megállt
pihenni.
Meglehetős tömeg gyűlt össze, hogy megbámuljanak egy nőt
lábakkal. Bár nagyon udvariasan tették. De valahogy ettől még
rosszabb lett.
– Nem száll föl, hacsak nem rohansz tényleg nagyon gyorsan
– magyarázta s tudta, amint kimondta, hogy ez milyen hülyén
hangzik, különösen, ha külföldiül hallgatják. – Azt hiszem, ezt
nevezik nehézségi erőkifejtésnek.
Nagy levegőt vett, homlokát ráncolta az összpontosítástól s
ismét előrelendült.
A söprű ezúttal beindult. Rándult egyet Magrat kezében. A
cirokszálak zizegtek. Sikerült üresjáratba csúsztatnia, még
mielőtt a söprű végigvonszolhatta volna a földön. Az egyik
dolog Mállotviksz Néne söprűjével – amely a nagyon
régimódiak közül való, akkoriban készítették, amikor a
söprűket még strapabírónak konstruálták s nem úgy, hogy tíz
év után szétessenek a szútól – kapcsolatban az, hogy ugyan
elindításához kellett némi noszogatás, de amikor elindult, nem
lazsált.
Magrat egykoron fontolóra vette a boszorkánysöprű
szimbolikájának elmagyarázását Mállotviksz Nénének, aztán
úgy döntött, mégsem teszi. Rosszabb lett volna, mint a
veszekedés a májusfa jelentéséről.
Az elindulás némi időbe telt. A falusiak ragaszkodtak ahhoz,
hogy ételt adjanak ajándékba. Ogg Ángyi beszédet mondott,
amit ugyan senki sem értett, ám általánosan megéljenezték.
Csöves, aki olykor-olykor csuklott egyet, fölszívódott szokásos
helyére Ángyi söprűjének cirokszálai közt.
Amikor az erdő fölé emelkedtek, egy vékony füstcsóva is
fölszállt a kastélyból. Aztán jöttek a lángok.
– Embereket látok táncolni előtte – jelentette Magrat.
– Mindig veszedelmes üzlet az ingatlan bérbeadás –
nyilatkozta Mállotviksz Néne. – Gondolom, a pasas kissé
hanyag volt, amikor tatarozásra és tetőjavításra és effélékre
került sor. Az emberek nehezményezik az ilyesmit. Az én
háziuram két szalmaszálat sem tett keresztbe a kunyhómon,
amióta ott lakom – fűzte hozzá. – Ez gyalázat. Arról nem is
beszélve, hogy én öregasszony vagyok!
– Azt hittem, tiéd a kunyhód – mondta Magrat, miközben a
söprűk útnak indultak a vadon fölött.
– Csak hatvan éve nem fizet lakbért – helyesbített Ogg
Ángyi.
– És az az én hibám? – kérdezte Mállotviksz Néne. – Nem az
én hibám. Én igazán kész vagyok fizetni. – Lassú, önelégült
mosolyba húzódott az arca. – A háziúrnak csak kérnie kellene –
tette hozzá.
Kedves Jászón,
Kifejezeten jóval melegebb van itt, Magrat azt mondja, azér
mer meszebb kerültünk a Tengelytől, és, ez igen fura dolog,
minden pénz más. Át keletik válcsad másik pénzre, ami csupa
eltérő alak és egyáltalán nem rendes pénz szerintem. Általában
hagyjuk, hogy Eszme intéze ezt, ő mindig nagyon jó beváltási
árfolyamot ér el, elképesztő. Magrat azt mondja, írni fog egy
könyvet, az lesz a címe Utazás Napi egy Tallérból, és az mindig
ugyanaz a tallér. Eszme kezd úgy viselkedni, mint egy külhoni,
tegnap levette a kendőjét, legközelebb asztalokon fog táncolni!
Ez valami híres híd vagy hasonló képe. Sok szeretettel, MAMI.
A nap letűzött a macskaköves utcára és különösen az apró
fogadó udvarára.
– Nehéz elképzelni – jelentette ki Magrat –, hogy otthon
most ősz van.
– Garkon? Mucho vino aveck zei, grácia ász.
A fogadós, aki egy szót sem értett ebből és szívélyes ember
volt, aki határozottan nem érdemelte meg, hogy garkonnak
szólítsák, rámosolygott Ángyira. Bárkire mosolygott volna,
akinek ilyen korlátlan ital-befogadóképessége van.
– Bár nem helyeslem, hogy kirakják ezt az összes asztalt az
utcára – jegyezte meg Mállotviksz Néne, jóllehet nem sok
szigorral. Az idő kellemesen meleg volt. Nem mintha Néne
nem szerette volna az őszt, olyan évszak, amit mindig alig várt
már, de az ő korában jó érzés tudni, hogy az ősz sok száz
mérföldnyire történik innen, miközben ő nincs ott.
Az asztal alatt Csöves hanyatt fekve szundikált, négy lába a
levegőben. Néha megrándult, amikor farkasokkal küzdött
álmában.
– Az áll itt Desiderata jegyzeteiben – szólalt meg Magrat és
óvatosan lapozta a merev oldalakat –, hogy késő nyáron itt egy
különleges, hagyományos szertartás zajlik, amikor egy csomó
bikának engedik, hogy átrohanjon az utcákon.
– Ezt érdemes lesz megnézni – közölte Mállotviksz Néne. –
Miért csinálják ezt?
– Azért, hogy az összes fiatalember kergethesse őket és így
megmutathassa, milyen bátor – válaszolta Magrat. – Úgy tűnik,
hogy az ifjak letépik a kokárdájukat.
Ogg Ángyi ráncos arcán kifejezések különfélesége suhant át,
akár az időjárás a sivár, vulkanikus terület fölött.
– Kissé furán hangzik – mondta végül. – És ezt minek
csinálják?
– Desiderata nem magyarázza meg valami világosan – felelte
Magrat. Megint lapozott. Mozgott az ajka, miközben
továbbolvasott. – Mit jelent a cojones?
A másik kettő vállat vont.
– Hé, lassítanod kellene azzal az itallal – szólalt meg Néne,
amikor a pincér újabb palackot helyezett Ogg Ángyi elé. – Én
nem bíznék egyetlen olyan itókában sem, ami zöld.
– Ez nem igazi szeszes ital – közölte Ángyi. – Az áll a
címkén, hogy gyógynövényekből készült. Nem tudsz komoly
szeszes italt készíteni csupán csak gyógynövényekből. Kóstolj
meg egy cseppet!
Néne megszaglászta a kinyitott palackot.
– Olyan a szaga, mint az ánizsé – állapította meg.
– A palackra azt írták „Abszint” – tudatta Ángyi.
– Ó, az csak a fehér üröm másik neve – szólt Magrat, aki
értett a füvészethez. – A füvészkönyvem azt mondja, az jó a
gyomorpanaſzokra és megelőzi az émelygéſt étkezések után.
– Na tessék! – diadalmaskodott Ángyi. – Gyógyfüvek.
Gyakorlatilag orvosság. – Jókora adagot töltött a másik
kettőnek. – Próbáld ki, Magrat! Ettől megmellyesedik a
mellyed.
Mállotviksz Néne lopva meglazította a csizmáját. Azt is
fontolgatta, vajon levegye-e a trikóját. Alighanem nincs igazán
szüksége mindháromra.
– Úton kellene lennünk már – jegyezte meg.
– Ó, torkig vagyok a söprűkkel – panaszolta Ángyi. – Ha
több mint két órát töltök a nyélen, elmacskásodik a derijőm.
Várakozásteljesen nézett a másik kettőre. – Az a segg
külhoniul – fűzte hozzá. – Bár, fura, de egyes külrészeken a
„segg” „sötétet” jelent és a „sötét” „butát”. Fura dolgok a
szavak.
– Percenként megkacagtatnak – mondta Néne.
– A folyó itt elég széles – jelentette ki Magrat. – Vannak nagy
hajók is. Még sosem voltam rendes hajón. Tudjátok, mire
gondolok? Arra a fajtára, amelyik nem süllyed el könnyedén?
– A söprűk boszorkányosabbak – felelte Néne, ám nem sok
meggyőződéssel. Ő ugyan nem rendelkezett Ogg Ángyi
nemzetközi anatómiai szókincsével, ám olyan részei,
amelyekről még azt sem ismerte volna el, hogy tudja a nevük,
határozottan panaszkodtak.
– Láttam azokat a hajókat – közölte Ángyi. – Úgy néztek ki,
mint óriási nagy tutajok, rajtuk házakkal. Alig is vennéd észre,
hogy rajta vagy egy hajón, Eszme. Hé, ez mit csinál?
A fogadós ugyanis kisietett és kezdte behurcolni a derűs kis
asztalokat. Odabiccentett Ángyinak és egy bizonyos
mennyiségű sürgetéssel hangjában beszélt hozzá.
– Azt hiszem, azt akarja, menjünk be – tolmácsolt Magrat.
– Jól érzem magam itt kinn – közölte Néne. – KÖSZÖNÖM,
JÓL ÉRZEM MAGAM ITT KINN – ismételte meg.
Mállotviksz Néne hozzáállása az idegen nyelvekhez ugyanis az
volt, hogy hangosan és tagoltan elismételte önmagát.
– Hé, hagyd abba a próbálkozást az asztalunk elvivésére! –
csattant föl Ángyi, összecsapva kezét.
A vendéglős kapkodva mondott valamit és az utca vége felé
mutatott.
Néne és Magrat kérdően pillantottak Ogg Ángyira, aki vállat
vont.
– Ebből nem értettem semmit – ismerte be.
– KÖSZÖNJÜK, MARADUNK, AHOL VAGYUNK –
mondta Néne. A kocsmáros tekintete találkozott az övével. A
férfi föladta, elkeseredésében kezével hadonászott a levegőben
és bement.
– Ezek azt hiszik, kihasználhatnak téged, csak mert nő vagy
– jegyezte meg Magrat. Diszkréten elnyomott egy böffentést s
újra megfogta a zöld palackot. A gyomra máris sokkal jobban
volt.
– Nagyon is igaz. Tudjátok, mi történt? – kérdezte Ogg
Ángyi. – Múlt éjjel elbarikádoztam magam a szobámban és
még csak be se próbált törni egy férfi!
– Gytha Ogg, te néha... – Néne elhallgatott, amikor észrevett
valamit Ángyi válla fölött.
– Egy csomó tehén jön végig az utcán – adta hírül.
Ángyi arra fordította a székét.
– Biztos az a bika dolog, amit Magrat említett – felelte. –
Érdemes lenne megnézni.
Magrat föltekintett. Az utca egész hosszában emberek
nyújtogatták a nyakuk minden emeleti ablakból. A szarvak és
paták és párolgó testek tülekedése sebesen közeledett.
– Ott fönn vannak olyanok, akik rajtunk nevetnek – jelentette
ki vádlón.
Az asztal alatt Csöves megmoccant és hasra fordult.
Kinyitotta a jó szemét, rászegezte a közeledő bikákra és fölült.
Úgy tűnt, ez jó móka lesz.
– Nevetnek? – kérdezett vissza Néne. Fölnézett. Valóban úgy
látszott, hogy az emberek a magasban jót mulatnak valami
tréfán.
Néne szeme összeszűkült.
– Mi majd csak folytatjuk az üldögélést, mintha mi sem
történne – szögezte le.
– De ezek eléggé nagy bikák – vetette ellen idegesen Magrat.
– Nekünk semmi közünk hozzájuk – állította Néne. – Nekünk
semmi közünk ahhoz, ha egy csomó külföldi izgalomba jön
egyes dolgoktól. Most pedig add ide az ürmösbort!
8
Valamicske Ogg Ángyiból átragadt másokra is.
– Hát akkor, azon tűnődtem, lenne-e olyan kedves és
kölcsönözne-e nekem egy pakli, azt hiszem, úgy nevezik,
kártyát – rebegte Néne.
– Egy játszma Aggszüzet szeretne játszani? – gúnyolódott a
csapos.
Megint fagyos rezzenés látszott Néne szemében, amikor így
felelt: – Nem. Csak pasziánszt. Szeretném kipróbálni s rájönni
a nyitjára.
A csapos benyúlt a pult alá s odalökött neki egy
elkoszolódott paklit.
Néne áradozva megköszönte neki s eltotyogott egy
árnyékban álló asztalkához, ahol találomra leosztott néhány
kártyalapot a pohárkarikákkal borított felszínre és rájuk meredt.
Alig néhány perccel később egy gyöngéd kéz érintette meg a
vállát. Fölnézett egy barátságos, nyílt arcba, amelynek bárki
boldogan adna kölcsön pénzt. Megcsillant egy aranyfog,
amikor a férfi megszólalt.
– Elnézést, kedves nénike – mondta –, de a barátaim és én –
odaintett néhány további barátságos arc felé egy közeli
asztalnál – sokkal kellemesebben éreznénk magunk, ha naccsád
csatlakozna hozzánk. Roppant veszedelmes lehet a világ egy
egyedül utazó nő számára.
Mállotviksz Néne nyájasan rámosolygott s aztán tétován
legyintett a kártyák irányába.
– Sose tudok visszaemlékezni, hogy az ászok többet vagy
kevesebbet érnek, mint a képek – jelentette ki. – Gondolom,
legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni!
A férfiak mind fölnevettek. Néne átsántikált a másik
asztalhoz. Elfoglalta az üres széket, amivel a tükör pont a válla
mögé került.
Elmosolyodott magában, aztán előrehajolt, csupa
lelkesedéssel.
– Szóval akkor mondják el nekem – kérte –, hogyan játsszák
ezt a játékot?
Minden boszorkány nagyon is tudatában van a meséknek.
Képesek érzékelni a történeteket, ugyanúgy, ahogy egy kis
tóban fürdőző képes érzékelni a váratlan pisztrángot.
Tudni azt, hogy miként működnek a mesék, már önmagában
csaknem teljes győzelem.
Például, amikor egy nyilvánvaló naiv leül három, tapasztalt
hamiskártyással játszani és megkérdi „Akkor hát, hogyan
játsszák ezt a játékot?”, valakit hamarosan úgy
megkopasztanak, hogy kihullik az összes haja.
10
Míg ellenben Ankh-Morporkban az üzlet gyakran ment oly rosszul, hogy
egyesek a Céh vállalkozó szelleműbb tagjai közül hirdetéseket helyeztek el a
boltok kirakatában ilyen alkut kínálva „Két leszúrás megrendelése esetén egy
mérgezést ajándékba adunk!”.
– Van ott egy szép, lapos, zöld rész pont azok mögött a fák
mögött – mutatott rá Magrat.
11
Először is, mindig előtted bármilyen sorban.
12
A rasszizmus nem okozott gondot a Korongvilágon, mert – a trollok és
törpék és így tovább miatt – a fajtagyűlölet sokkal érdekesebbnek bizonyult. A
feketék és a fehérek tökéletes harmóniában éltek és szövetségre léptek
egymással a zöldek ellen.
Az ilyen emberek mindig készek csevegni bármely
vándorkereskedővel, gyógyfűárussal, vagy a vállán macskát
hurcoló kis öregasszonnyal. Csöves úgy lovagolt Ángyi vállán,
mintha épp most ette volna meg a papagájt.
– Akkor hát Zsíros Ebédidőre érkezett ide? – kérdezte Mrs.
Kellemes.
– Üzleti ügyben segítek egy barátnak – válaszolta Ángyi. –
Hű, ezek a sütemények igazán jóízűek!
– Úgy értem, ránézvést látom – jelentette ki Mrs. Kellemes
közelebb lökve a tányért Ángyihoz –, hogy kegyed mágikus
szerzet.
– Akkor kegyed jóval többet lát, mint a legtöbben errefelé –
jegyezte meg Ángyi. – Tudja, utcahosszal javítana ezeken a
süteményeken, ha lenne mibe mártogatni őket, mit szól ehhez?
– Mit szólna olyasvalamihez, amiben van banán?
– A banán príma – vágta rá Ángyi boldogan. Mrs. Kellemes
erélyesen odaintett az egyik konyhalánynak, aki hozzáfogott a
munkához.
Ángyi vaskos lábát himbálva ült a székén és érdeklődéssel
tekintett körbe a konyhában. Vagy húsz szakács ügyködött
olyan célratörően, akár egy zárótüzet adó tüzérszakasz.
Hatalmas torták készültek. A tűzhelyeken állattetemek sültek
egészben; nyársforgató kutyák vágtáztak a taposókerekeken.
Egy megtermett, kopasz férfi, akinek arcát keresztbe szelte egy
sebhely, türelmesen kis pálcikákra szúrta a kolbászokat.
Ángyi még nem reggelizett. Csöves ugyan már reggelizett
valamit, de az mit sem számított. Mindketten afféle válogatott
kulináris kínzáson estek át.
Mint akiket hipnotizáltak, mindketten odafordultak, hogy
figyeljék a két, egy tálca zsúrszendvics alatt roskadozó
szolgálólányt.
– Látom én, hogy kegyed roppant jó megfigyelő, Mrs. Ogg –
szólalt meg Mrs. Kellemes.
– Csak egy szeletet – felelte gondolkozás nélkül Ángyi.
– Azt is megállapítom – folytatta egy idő múlva Mrs.
Kellemes –, hogy nem közönséges fajta macska van a kegyed
vállán.
– Ebben teljesen igaza van.
– Tudom, hogy igazam van.
Sárga habbal csordultig tele poharat csúsztatott Ángyi elé,
aki tűnődve nézegette és megpróbált visszatérni a szóban forgó
ügyre.
– Szóval – mondta. – Mit gondol kegyed, hová kellene
menjek, hogy megtudjam, hogyan csinálnak varázslatot itt...
– Szeretne valamit enni? – tudakolta Mrs. Kellemes.
– Mi? Naná!
Mrs. Kellemes a szemét forgatta.
– Nem ezt a vackot. Én nem ennék ebből a vacakból –
jelentette ki keserűen.
Ángyinak megnyúlt a képe.
– De hát kegyed főzi! – mutatott rá.
– Csak azér’, mert rám parancsoltak. A néhai Báró tudta, mi
a jó ennivaló. Ez a vacak? Semmi más, csak sertés- meg
marha- meg bárányhús és pocsékságok az olyanoknak, akik
sose ettek jobbat ennél. Az egyetlen négylábú, amit érdemes
megenni, az aligátor. Úgy értettem, igazi ennivalót.
Mrs. Kellemes körbenézett a konyhában.
– Sara! – kiáltotta.
Az egyik alszakácsnő megfordult.
– Igen, naccsága?
– Én meg ez a hölgy elugrunk most. Csak gondoskodj szépen
mindenről, oké?
– Igen, naccsága.
Mrs. Kellemes fölállt és jelentőségteljesen odabiccentett Ogg
Ángyinak.
– A falnak is füle van – közölte.
– Ejha! Tényleg?
– Elmegyünk sétálni egy kicsit.
Mostanra úgy tűnt Ogg Ángyinak, hogy Génuában két város
van. Ott van a fehér város, csupa új házzal és kék tetejű
palotával és körülötte, sőt még alatta is, ott lapul az óváros. Az
új város lehet, hogy nem szereti a régi jelenlétét, de igazából
nem tudna meglenni nélküle. Valakinek, valahol, csak el kell
végeznie a főzést.
Ogg Ángyi eléggé szeretett főzni, föltéve, hogy akadnak ott
mások, akik megcsinálják az olyasmiket, mint a zöldségek
aprítása meg a mosogatás utána. Mindig is úgy tartotta, hogy
tud olyasmiket csinálni egy darabka marhahússal, amik soha
eszébe se jutottak volna az ökörnek. Ám most ráébredt, hogy
az nem főzés. Legalábbis összehasonlítva a főzéssel Génuában.
Az csak életben maradás, olyan kellemesen, ahogy csak lehet.
Bárhol Génuán kívül a főzés csupán állatok és madarak és
halak és zöldségek darabkáinak fölmelegítése addig, míg meg
nem barnulnak.
Viszont az volt a fura, hogy a szakácsoknak Génuában nem
volt semmi ehetője, amit megfőzhetnének; legalábbis semmi
olyasmi, amit Ángyi táplálkozásra alkalmasnak tartott volna.
Az ő elképzelése szerint az étel négy lábon közlekedik, esetleg
kettőn meg egy pár szárnyon. Vagy minimum uszonyai vannak.
Az olyan étel ötlete, aminek négynél több lába van, teljességgel
újdonsült... illetve főzött volt számára.
Génuában nem akadt sok főznivaló. Ezért aztán mindent
megfőztek. Ángyi sosem hallott garnéláról vagy langusztáról
vagy homárról; neki egyszerűen úgy tűnt, mintha Génua
polgárai kikotornák a folyó fenekét és fölforralnák, akármi
kerül is elő.
A lényeg az, hogy egy jó génuai szakács képes fogni egy
marok kifacsart sarat, néhány elszáradt levelet, egy-két csipet
kiejthetetlen nevű fűszert és olyan fogást előállítani, amitől egy
ínyenc a hála könnyeire fakad és megesküszik, hogy jobb
ember lesz egész hátralévő életében, ha csak még egy
tányérnyit kaphat belőle.
Ogg Ángyi békésen baktatott, míg Mrs. Kellemes átvezette
őt a piacon. Megtekintette a kígyók ketreceit és rejtélyes indájú
fűszernövények állványait. Megböködte a kéthéjú kagylók
tálcáit. Megállt csevegni Ogg Ángyi-alakú hölgyekkel, akik kis
bódékat üzemeltettek, amelyek két garasért különös hallét
mértek meg rákot kifliben. Mindent megkóstolt. Rettentő jól
érezte magát. Génua, a szakácsok városa, végre olyan
étvággyal szembesült, amilyet megérdemelt.
Végzett egy tányér hallal, összevigyorgott a kis
öregasszonnyal, aki a halasbódét fenntartotta, s biccentettek
egymásnak.
– Hát, ez az egész... – kezdte s Mrs. Kellemes felé fordult.
Mrs. Kellemes nem volt sehol.
Egyesek elrohantak volna, hogy megkeressék őt a tömegben,
ám Ogg Ángyi csak állt és tűnődött.
A mágiáról faggattam, gondolta, és ő idehozott és itt hagyott
engem. Gondolom, azér’, merhogy a falaknak füle van. Szóval
talán nekem kell megtenni a többi lépést.
Körülnézett. Egy nagyon otromba sátor állt nem messze a
bódéktól, pont a folyó mellett. Nem volt rajta cégér, ám előtte
egy fazék rotyogott lanyhán a tűzön. Durva agyagtálak álltak
halomban a fazék mellett. Hébe-hóba kilépett valaki a
sokaságból, vett magának egy tállal abból, ami a fazékban volt,
s aztán egy maroknyi pénzt pottyantott a sátor előtti tányérba.
Ángyi odaballagott és belenézett a fazékba. Izék bukkantak a
felszínre s süllyedtek el újra. Az egész színe általánosságban
barna volt. Buborékok alakultak ki, híztak nagyra és pattantak
szét ragacsosan, rendszeres „blopp” hangot kiadva. Akármi is
lejátszódhat abban a fazékban. Élet jöhet létre spontánul benne.
Ogg Ángyi mindent ki szokott próbálni egyszer. Néhány
dolgot pedig akár több ezerszer is.
Leakasztotta a merőkanalat, fogott egy tálat és szedett
magának.
Egy pillanattal később félrelökte a sátor ajtaját és benézett a
sátorbelső feketeségébe.
Egy alak ült törökülésben a homályban és pipázott.
– Szabad bejönni? – kérdezte Ángyi.
Az alak bólintott.
Ángyi leült. Tisztes idő elteltével elővette a saját pipáját.
– Mrs. Kellemes a kegyed barátja, gondolom.
– Ismer engem.
– Á!
Kívülről szórványos csörrenések hallatszottak, amikor egy
vevő mert magának.
Kék füst kígyózott Ogg Ángyi pipájából.
– Nem hinném – jegyezte meg –, hogy sokan távoznának
fizetés nélkül.
– Nem.
Újabb szünet után Ogg Ángyi megszólalt: – Fölteszem,
némelyikük megpróbál arannyal meg drágakővel meg illatos
balzsalikomokkal meg ehhez hasonlókkal fizetni?
– Nem.
– Hihetetlen.
Ogg Ángyi egy ideig némán ült, hallgatva a piac távoli
lármáját és összeszedve minden erejét.
– Mi a neve?
– Gombó.
– Nagyon finom.
– Tudom.
– Gondolom, aki így tud főzni, az képes bármire – Ogg
Ángyi összpontosított –, Mrs... Gogol.
Várakozott.
– Ráhibázott, Mrs. Ogg.
A két nő egymás homályos körvonalára meredt, akár az
összeesküvők, akik megadták a jelszót és rá a választ és most
várnak, hogy kiderüljön, mi lesz a következő lépés.
– Ahonnan én jövők, ott mi ezt boszorkányságnak nevezzük
– mormolta Ángyi a bajsza alatt.
– Ahonnan én jövök, ott mi ezt vudunak nevezzük –
válaszolta Mrs. Gogol.
Ángyi ráncos homloka még jobban összeráncolódott.
– Az nem babákkal meg halottakkal meg ilyesmikkel
babrálás? – kérdezte.
– És a boszorkányság nem ruhátlanul rohangászás meg tűk
döfködése emberekbe? – kérdezett vissza Mrs. Gogol
érzelemmentesen.
– Á – felelte Ángyi. – Értem, hogy gondolja.
Kényelmetlenül fészkelődött. Alapjában véve becsületes nő
volt.
– Bár azt el kell ismerjem...– tette hozzá –, hogy néha...
esetleg egyetlenegy tű...
Mrs. Gogol komoran bólintott. – Oké. Néha... esetleg
egyetlenegy zombi – mondta.
– De csak ha nincs más választás.
– Persze. Amikor nincs más választás.
– Mikor... tudja... az emberek nem adják meg a kellő
tiszteletet, ilyesmik.
– Amikor ki kell festeni a házat.
Ángyi összes fogát kivillantva vigyorgott. Mrs. Gogol is
elvigyorodott, s fölülmúlta őt fogak terén harminc darabbal.
– A teljes nevem Gytha Ogg. De az emberek Ángyinak
hívnak.
– Az én teljes nevem Erzulie Gogol. És az emberek Mrs.
Gogolnak hívnak.
– Ahogy én látom a dolgot – szólt Ángyi –, ez itt külhon,
szóval talán másféle itt a mágia. Magától értetődik. Mások a
fák, mások az emberek, mások az italok és van bennük banán,
szóval a varázslásnak is másnak kell lennie. Aztán azt
gondoltam... Gytha lányom, nem vagy te olyan öreg, hogy ne
tanulhass.
– Hogyne.
– Valami nem stimmel ezzel a várossal. Azonnal éreztem,
amint betettem a lábam ide.
Mrs. Gogol bólintott.
Egy darabig nem hallatszott más, csak időről időre
pipapöfékelés.
Aztán csörrent valami odakint, amit töprengő csönd követett.
Egy hang így szólt: – Gytha Ogg? Tudom, hogy odabenn
vagy.
Mrs. Gogol körvonala kivette a pipát a szájából.
– Ez aztán kiváló – mondta. – Kitűnő ízérzékelése van neki.
Kinyílt a sátorlap.
– Szia, Eszme! – üdvözölte Ogg Ángyi.
– Szálljék áldás erre a... sátorra – kívánta Mállotviksz Néne,
a homályt fürkészve.
– Ez itt Mrs. Gogol – mutatta be a nőt Ángyi. – Ő vudu
vajákosként ténykedik. Ez az, amik a boszorkányok errefelé.
– Nem ők az egyedüli boszorkányok errefelé – jelentette ki
Néne.
– Mrs. Gogolra nagy benyomást tett, hogy kinyomoztad az
ittlétem – közölte Ángyi.
– Nem volt nehéz – felelte Néne. – Mihelyt észrevettem,
hogy Csöves odakint mosakszik, a többi már csak
következtetés kérdése volt.
...Bamm.
Magrat számára olyan volt, mintha álomból ébredne álomba.
Felszínesen álmodta, hogy a jelenlévők közt legszebb férfival
táncol és... a jelenlevők közt legszebb férfival táncolt.
Eltekintve attól, hogy a pasas füstüvegből készült kört viselt
a szemén.
Jóllehet Magrat lágyszívű volt, megrögzött álmodozó, és,
ahogy Mállotviksz Néne fogalmazta, ostoba liba, nem lett
volna boszorkány, ha nem rendelkezett volna bizonyos
ösztönökkel és elegendő józan ésszel, hogy bízzon bennük.
Fölnyúlt és mielőtt a férfi keze megmozdulhatott volna,
lerántotta azt az izét.
Magrat már látott ilyen szemet, de sosem olyasmin, ami
egyenesen járt.
A lába, amely egy pillanattal előbb még kecsesen mozgott
keresztül-kasul a padlón, elbotlott önmagában.
– Ööö... – kezdte.
És tudatára ébredt, hogy a férfi keze, rózsaszín és gondosan
manikűrözött, hideg és nedves is.
Magrat megfordult és elszaladt, eszelősen félrelökve a
párokat, hogy elmenekülhessen. A lába belegabalyodott a
ruhájába. Az idióta cipellő kopogott a padlón siettében.
Két lakáj állta el az utat az előcsarnokba vezető lépcsőhöz.
Magrat szeme összeszűkült. A kijutás a fontos.
– Hai!
– Aú!
És aztán a boszorkány továbbfutott és a lépcső tetején
megcsúszott. Egy üvegcipellő siklott végig a márványon.
– Hogy a pokolba várható el bárkitől, hogy mozogjon ebben?
– sikoltotta oda nagy általánosságban a világnak. Vadul
szökdécselve fél lábon, hevesen lerántotta a topánt és kirohant
az éjszakába.
A Királyfi lassan föllépdelt a lépcső tetejére és fölvette az
elhajított cipellőt.
Föltartotta. A fény sziporkázott a fazettákon.
Mállotviksz Néne a falhoz dőlt az árnyékban. Minden
mesének van fordulópontja és az már nem lehet messze.
Nagyon értett ahhoz, hogy behatoljon mások elméjébe, de
most a sajátjába kellett bejusson. Összpontosított. Le
mélyebbre... túl a mindennapos gondolatokon és kisebb
gondokon, gyorsabban, gyorsabban... át az elmélyült
töprengések rétegein... mélyebbre... túl az elrekesztett és
megkérgesedett dolgokon, régi vétkeken és megalvadt
megbánásokon, de ezekre most nincs idő... lejjebb... és ott
van... a mese ezüstfonala. Korábban alkotóeleme volt a
mesének, most is részese, szóval az meg az ő része kell legyen.
A mese elhömpölygött mellette. Néne kinyúlt.
Gyűlölt mindent, ami predesztinálta az embereket, ami a
bolondját járatta velük, ami embernél kissé kevesebbé tette
őket.
A mese, akár egy acél hajókötél, ide-oda verdesett. A
boszorkány megragadta.
A döbbenettől kinyílt a szeme. Aztán előrelépett.
– Megbocsásson, felséged.
Kikapta a cipellőt a Duc kezéből és a feje fölé emelte.
A gonosz elégedettség kifejezése az arcán iszonyatos
látványt nyújtott.
Aztán elejtette a topánt.
Az szétzúzódott a lépcsőn.
Ezer tündöklő szilánk szóródott szét a márványon.