Sorozatszerkesztő

Babarczy Eszter
Gács Anna

Borítóterv
Eperjesi Ágnes

Boldizsár Ildikó

Varázslás és fogyókúra
Mesék, mesemondók, motívumok

József Attila Kör

Kijárat Kiadó
 A kötet megjelenését a Magyar Könyv Alapítvány
és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

„Mesékről szóló könyv helyett egyszerűen csak mesék minél gazdagabb gyűjteményét kellene az olvasó kezébe adni,
és hagyni, hogy maguk a szövegek mondjanak el mindent."
Honti János mesekutató

Boldizsár Ildikó, 1997

A mese és a tudományok
Bevezetés

„Ha bevezetjük a felvilágosodást, elvesznek a tündérek is."

E. T. A. Hoffmann
Talán egyetlen műfaj sincs, amelyet olyan sokféleképpen vizsgáltak volna, mint a mesét, ezen belül is a népmesét. Kutatták eredetét, elterjedését és területi típusait, történetének
kezdeteit, elnevezéseinek és műfaji változásainak sokszínűségét, a mesemondás körülményeit, a mesemondó egyéniségét, vizsgálták a mesekutatás és mesegyűjtés történetét;
monográfiák születtek a mesék kultikus-szakrális hátteréről, kapcsolatairól az archetipikus lelki jelenségekkel, és összefüggéseiről a szocializációs folyamatokkal. Elemeire bontották és
összehasonlították motívumaikat, blokkokba csoportosították a szereplők funkcióit, és oppozíciós-paradigmatikus viszonyokat állítottak fel közöttük. A meséket vallás- és
mitológiatörténeti kincsesbányaként, szokásokat és magatartásformákat átörökítő történelmi dokumentumokként, tudományos értékű forrásanyagokként éppúgy felhasználták, mint
szemantikai kutatások alapjaiként vagy pszichoanalitikus fogalmak, szimbólumok megfeleltetéseiként. A vizsgálati módszerek és szakkifejezések — az adott tudományág
legfrissebb eredményeihez igazodva — az etnográfia, az etnológia, a szociológia, a pszichológia, a nyelvészet, az antropológia, a fílológia és a vallástörténet „készletéből" kerültek át egy
folklórjelenség magyarázatához. De vajon ráerőszakolhatjuk-e az adott tudományág saját szakterületen jól bevált fogalmait egy egészen másképpen működő rendszerre, avagy csak
bravúros képzettársítás az egész? Hiszen a tudományos alapelvek előre kijelölik, így lehatárolják és deformálják a műalkotás helyét saját fogalmi rendszerükben.

7
Lehet-e még valami újat mondani a meséről? Nem úgy van-e, ahogy Karel Capek már 1930-ban látta, hogy a sok elmélet között a mese elveszett valahol, „kicsúszott a
kezünkből, s elsikkadt egy reménytelenül összegabalyodott kuszaságban"? Meg tudjuk-e pontosan mondani, hogy „mi a mese", vagy csak tudunk róla néhány dolgot, amelyek rá -
adásul még egymásnak is ellentmondanak? Hogyan lehet a mese egyszerre „a praktikus élet ellentéte", „történeti dokumentum", „az emberi világ korrekciója", „a valóság
világától radikálisan elválasztott forma", „világnézet" és „az emberi lélek korlátlan érvényesülésének lehetősége", amely „az emberi lét minden lényeges elemét tükrözi"?
Azt gondolom, hogy a mesekutatás megújításának egyik lehetséges útja, ha a mesét mint sui generis irodalmi műfajt is megvizsgáljuk, és szemügyre vesszük úgy is, mint
műalkotást. Ezt a kézenfekvőnek tetsző vizsgálati szempontot a folklorisztikában éppúgy elhanyagolták, mint a műmese vizsgálatát az irodalomtudományban: az évtizedek
alatt összegyűjtött, tekintélyes mennyiségű folklórszöveg és a „gyerekmesének" minősített feldolgozások, mesekönyvek alapos szövegvizsgálatra és olyan tipologizáló rendszer
felállítására várnak, amely leírja a mese mint műforma lényegi jegyeit, s jól elhatárolja a mesén belüli csoportokat. A mese vizsgálatát nem lehet kizárólag a népmesékre
korlátozni, hiszen ha igaz az, amit előfeltevésemben állítok, hogy minden mese azonos műfaji törvényszerűségből következve és azoknak megfelelve lesz mese, hasonló módon
modellálva a világot, a kutatást a műmesékre is ki kell terjeszteni. A nép- és műmesék között nem hierarchiát, hanem korrelációt feltételezek, és lényegében nem „kronológiai
rend", hanem „egyidejű rend" alapján, konkrét műalkotásokként vizsgálom az egyes meséket.
A népmesekutatók dolgát megkönnyíti, hogy a különböző mesekatalógusok szerkesztői a mesék főbb szereplői, alakjai és szüzséje alap ján különféle mesecsoportokat
különítettek el egymástól. Az állatmesék közé tartoznak azok a mesék, amelyekben az állatok az emberrel egyenrangú módon gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül,
hogy ezt „csodásnak" éreznénk. Az állatmese általában valamilyen életbölcsességet, erkölcsi igazságot vagy társadalmi fonákságot szemléket, kifejezetten didaktikus
szándékkal. A legendamesék az isteni világrendet és az isteni igazságszolgáltatást hangsúlyozzák, elsősorban a Krisztus és Szent Péter személyével kapcsolatos meséken ke -
resztül. A novellamesék történetei evilági szereplőkkel, evilági színtéren játszódnak (sem szentek, sem természetfölötti lények nem szerepelnek bennük), és azokról az
eszességet, furfangosságot próbára tevő élethelyzetekről szólnak, amelyekben nem a csoda segít. A tréfás mesék között megtalálhatók az ostoba, rászedett ördögöt kifigurázó
mesék, a kikapós és féltékeny menyecskékről, a férfikívánó vénlányokról és a nem éppen feddhetetlen papokról szóló mesék, valamint a trufák, az anekdoták és a
hazugságmesék. Külön csoportot alkotnak a formulamesék, amelyek között találhatunk beugrató meséket, csalimeséket, végtelen és halandzsameséket.
Mindazon meséket, amelyek nem tartoznak a fenti csoportokba, tündérmeséknek nevezzük; egyrészt ezeket szeretném a továbbiakban részletesen bemutatni. Sokan és
sokféleképpen próbálták meghatározni, hogy mi a tündérmese. Például: „Akadályoztatott szerelmesek története, melynek lezárása a pár végérvényes összetalálkozásában
van" (Walter A. Berendsohn). „Tündérmesén értjük azt a költői fantáziával különösen a varázsvilágból megalkotott elbeszélést, amely cso dás történetével nincs a mindennapi
élet feltételeihez kötve" (BoltePolívka). A mese „egy, az idő, tér, kauzalitás kategóriáit magában foglaló valóságvilág feltételeitől független csodás elbeszélés, melynek nincsen
igénye a hihetőségre" (Kurt Ranke). „A tündérmesék lelkiállapotokat írnak le képek és akciók segítségével, képekre fordítva le az ember belső folyamatait" (Brun° Bettelheim).
Legpontosabban, s a további vizsgálódások számára nélkülözhetetlenül Vlagyimir Jakovlevics Propp definiálta a tündérmesét A varázsmese történeti gyökerei című
tanulmányában, mégpedig a szerkezet felől ragadva meg azt. (Propp varázsmesének hívja azt, amit a nemzetközi kutatásban tündérmesének neveznek). Propp szerint:
„Varázsmesék az olyan műfajú mesék, amelyek valamilyen kár vagy veszteség
8 9
(elrablás, elűzés stb.) bevezetésével kezdődnek; vagy valami birtoklásának óhajával (pl. a király elküldi fiát a tűzmadárért); folytatódnak a hős otthonról való távozásával,
segítőjével való találkozással, akitől mágikus tárgyakat kap, melyek segítségével a keresés tárgyát megtalálja. A továbbiakban a hősnek az ellenséggel való találkozása (fő for-
mája a sárkányküzdelem) szerepel, majd visszatérés és üldözés. Ez a kompozíció gyakran tovább bonyolódik. A hős már visszatérőben van, amikor testvérei szakadékba
taszítják. Ezután mégis megérkezik, nehéz próbákon esik át, megnő ül, és király lesz vagy saját országában vagy apósáéban. Ez a rövid kompozicionális mag, amely igen sok
s

és nagyon sokféle szüzsé alapját képezi".

Kiegészíteném ezt azzal, hogy a tündérmesék legkedveltebb alakjai a természetfölötti vagy emberfölötti tulajdonságokkal rendelkező lények, valamint a csodálatos
segítőtársak és varázstárgyak, amelyeknek az elemzésben is nagy szerepük lesz. Vizsgálatomat az európai tündérmeséken belül elsősorban a magyar tündérmesékre
korlátozom, de az egyes motívumok vizsgálatánál kitérek a novellamesékre, állatmesékre és legendamesékre is. (A magyar tündérmesék típusai - amelyek jórészt megegyeznek a
nemzetközi tündérmesékkel - a mellékletben megtalálhatók.) A szövegben a NAGYBETŰVEL kiemelt címek nem mesecímeket, hanem minden esetben TÍPUSOKAT jelente -
nek, ami azt jelenti, hogy az adott típus alá több - szüzséjében egyforma - meseszöveg tartozik.
A vizsgálódás másik tárgyának, a műmesének - s ezzel együtt a gyerekirodalomnak - a meghatározása sem egyértelmű a szakiroda lomban. „Csupa naiv és élénk
kedélyesség az, ami ezeket alkotja: nincs bennök semmi mythologia, semmi didaxis, semmi vonatkozás az emberi viszonyokra, és semmi csapongó élcz" (Arany László).
„A gyerekek életkori sajátosságait figyelembe vevő, vagy eredetileg a felnőtt irodalomhoz tartozó, de a gyermekeknek is élményt adó irodalmi művek" (Bauer Gabriella).
„Nemcsak magas szintű művészi teljesítményt jelent, hanem az együgyű fantázia leleményeit is, amely abban tetszeleg, hogy virágokat, állatokat meg bútordarabo
kat beszéltet, reptet vagy bír cselekvésre" (Max Lüthi). „Gyermekek számára írt vagy átdolgozott mese, a mese műfajcsoportjának tagja, a gyerekirodalom része"
(Martinkó András). A műmesét nevezik még mesenovellának, meseszerű novellának, irodalmi mesének, műfajmesének, zárt formájú fantasztikus történetnek, misztikus
elbeszélésnek, új mesének és ellenmesének is. A sokféle és mégis pontatlan, legfeljebb részigazságokat tartalmazó meghatározás egyik oka, hogy a műmese mint műfaj és
műforma a századelő új magyar irodalmának mesedivatja óta sohasem kapott kellő figyelmet sem az értő közönség, sem a szakszerű esztétikai vizsgálódás részéről. Míg
Európa nyugati részén számos kutatóhely, intézet, egyetemi tanszék fog lalkozik a témával - pl. Frankfurtban Gyermekkönyvkutató Intézet működik, amely egyúttal
egyetemi tanszék is, Zürichben Gyermek- könyv Intézet, Bécsben Nemzetközi Gyermekirodalmi és Olvasásku tatási Intézet van, s Münchenben található a világ egyetlen
könyvtára, amely a nemzetközi gyermek- és ifjúsági irodalmat gyűjti -, nálunk a műmese írók és ítészek, sőt, mára a valamikori meseírók között is „rangon alulinak"
számít.
A legáltalánosabb felfogás szerint a műmese a gyermekek életkori sajátosságaival hozható kapcsolatba, mondván, hogy a műmese „nem ábrázol, vagy csak módjával ábrázol
olyasmit, ami a gyerek képzettségét, lelki, testi, tudati érettségét meghaladja". A nép- és műmesék összevetéséről, tartalmi, formai jegyeinek összehasonlításáról még kevesebb
érdemi megjegyzés lelhető fel. A Világirodalmi Lexikonban Martinkó András aszerint különbözteti meg a műmesét a tündérmesétől, hogy az előbbi kevesebb sémával,
toposszal, sztereotípiával él, a történet (amelynek szerzője ismert) egyedibb módon megszerkesztett, logikusabb, motiváltabb. A legfontosabb kritérium: a műmese valóság-
vonatkozásának a népmesétől eltérő jellege, a természetfölötti laicizálása, vulgarizálása, eltávolodás a vallásos-mitikus vagy mondai-epikai hitvilágtól.
Véleményem szerint a műmesékhez akkor jutunk közelebb, ha a motívumaikat összehasonlítjuk a népmese motívumaival, s megvizs gáljuk

például a viselkedési és cselekvési modelleket, a sémák és toposzok kérdését, a sztereotípiák alkalmazását, a szereplők
funkcióváltozásait, valamint a valóságvonatkozás és a természetfölötti problémáját. Az eltéréseket nemcsak a mesék tartalmi
oldaláról lehet kimutatni; a forma vizsgálata is alkalmas erre. A „műmese" a népmesékkel való feltételezett kapcsolata okán éppúgy
alkalmas lehet tipologizálásra, strukturalista vagy szemiotikai mesemodellek kidolgozására, mint a népmese; egyéni-egyedi volta
ellenére is találhatók benne sztereotípiák, vagyis a szerkezetben is fellelhetők olyan jegyek, amelyek lehetővé teszik az
összekapcsolást vagy elhatárolást a nép- és „mű-"mesék között.
A magyar kritikai gyakorlatban legfeljebb reflexiókra szorítkozó recenziók jelennek meg egy-egy műmeséről, s bár ezek már nem
pedagógiai nézetek vagy pszichologizáló megfontolások szerint elemeznek elsősorban, arra mégsem vállalkoznak, hogy kiváló
irodalmi művek mércéje és kritériumai szerint „ítélkezzenek", vagyis ne kezeljék egymástól elkülönítve a gyermek- és a „felnőtt"
irodalmat. Pedig: „Nincs külön gyermek- és felnőttirodalom. Irodalom van" - írta Mándy Iván. A napjainkban megjelenő mesék,
meseregények azonban csak ritkán jutnak megfelelő, hozzáértő kritikai megjegyzésekhez, pedig az utóbbi években igencsak
megszaporodtak az igénytelenül megformált műmesék. Feltételezhető, hogy ez a folyamat is a mese továbbélésének tör-
vényszerűségei közé tartozik, de ahhoz, hogy ez bizonyítást is nyerjen, a mesemotívumok változásait végig kell követni. Az
irodalomteoretikusok és az írók részéről időről időre feltámad a műmesék értő elemzésének az igénye, de a folyóiratok hasábjain
való vitatkozgatáson túl semmi nem történik. (lásd az 1960-as és az 1973-as Élet és Irodalom-, az 1965-ös Jelenkor- és az 1986-os
Kortárs-vitát, valamint az 1986112-es Alföldet és a Magyar írószövetség által kétévente megrendezett „Szekszárdi konferencia"
anyagait.)
Az itt következő meseelemzésekhez kiindulásul Vlagyimir Jakovlevics Propp formális-strukturális elvek alapján írt művét
választottam. Propp a tündérmesék világhírnévre szert tett morfológiai vizsgálatát végezte el 1928-ban megjelent, mára a
mesekutatás klasszikusává vált művében, A mese morfológiájában. Propp kiválasztotta azokat az állandó (invariáns) elemeket, amelyekből a
mese összetevődik, s amelyek szüzséről szüzsére haladva sem tűnnek el, és kimutatta, hogy a tündérmese specifikuma bizonyos
strukturális egységekben rejlik, amelyek körül a mesemotívumok csoportosulnak. A meséket tehát nem szüzséjük, hanem
motívumaik szerint vizsgálta, ezeket vette a mese legkisebb tartalmi egységeinek, amelyekből a „komplexum", a szüzsé
összefűződik. A motívumok viszonylagos állandóságuk miatt a tartalom és a szerkezet alapegységének tekinthetők, és ugyanezen
okból válnak alkalmassá történeti és összehasonlító filológiai vizsgálatokra is. Propp az orosz varázsmese állandó és biztos
elemeinek a szereplők funkcióit tartotta, és a cselekmények osztályozását és elemzését erre építette. A funkció fogalmát úgy
definiálta, hogy segítségével a cselekedet meghatározható a cselekményben betöltött jelentésének szempontjából, s így az, hogy ki és
hogyan alakítja, nem lényeges. Propp a mesékben 31 állandó funkciót állapított meg (eltávozás, tilalom, tilalom megszegése, károkozás, üldözés,
megmenekülés, jogtalan követelés stb.), de ezen túl állandónak bizonyult a funkciókat betöltő szerepek száma is (összesen hét: ellenfél, adományozó,
segítőtárs, cárkisasszony vagy apja, 'útnak indító, hős, álhős), amelyek meghatározott módon oszlanak meg a sajátos attribútumokkal rendelkező
szereplők között. A funkciók és szereplők kölcsönös kapcsolatának és időbeli egymásutániságának, a szabályszerűségeknek és e
szabályszerűségek korlátainak a vizsgálata után jutott arra a végkövetkeztetésre, hogy „minden varázsmese struktúrája
egyforma".
Meseanalízisemet Propp eredményeire alapozom, mégpedig úgy, hogy az általa kimutatott funkciók és szerepszámok meglétét,
alkalmazási módját, illetve hiányát vagy helyettesítését vizsgálom meg az elemzésbe bevont szövegeken belül, megkísérelve a
Propp által elhatárolt részek minőségi vizsgálatát is, nevezetesen azt, hogy mi jellemzi a 7 szerepkört és milyen jelentést
tulajdoníthatunk a 31 funkciónak. Kitérek olyan - Propp által nem vizsgált - jelenségekre is, mint a
12 13
jellegzetes mesei tárgyak, varázseszközök használata, a természeti és természetfölötti lények, elemek és folyamatok, a mesebeli halál, az állatok mesei szerepe, a szereplők
közötti viszonyok szemantikája, vagyis a morfológiai analízis folklóron kívüli, műmesékre való kiterjesztésén túl megpróbálok új összehasonlítási szempontokat adni. Propp
rendszerét sokan megpróbálták továbbfejleszteni, de az általa javasolt analízist nehéz pontról pontra megismételni. Ennek egyik oka talán az, hogy Propp csupán két fő
mesetípust különböztet meg: az egyik a mesét az áldozat szemszögéből ábrázolja, a másikban a mese a hős viszontagságos útját követi. Propp a funkciókat is túl konkrétan
definiálja, funkciói nem elég általánosak ahhoz, hogy bármilyen mese- cselekvés minden mozzanatát meghatározzák. Meletyinszkij a mesebeli cselekedetek struktúráját
egységes szemantikai rendszernek veszi, Propp funkcióit pedig „bináris blokkok" szerint csoportosítja. Claude Lévi-Strauss azt kifogásolja, hogy Propp elhanyagolja a mese
variábilis elemeit, s csak a konstans elemekre koncentrál. Greimas a 31 funkciót összevonja és oppozíciókba állítja, majd leírja a párok kö zötti implikációt és diszjunkciót,
mondván, ezáltal jól megragadható az a törvényszerűség, hogy melyik funkció melyik másikat vonja maga után, s melyek azok, amelyek soha nem kerülhetnek egymás mellé
ugyanazon szüzsébe. (Propp rendszerének továbbfejlesztési kísérleteit részletesen bemutatja Jeleazar Meletyinszkij: A mese strukturális-tipológiai kutatása című tanulmánya,
amely Propp könyvének függelékeként jelent meg.) A proppi rendszer alkalmazásával kapcsolatban felmerülhet az ellenvetés, hogy Propp a vizsgálatát az orosz varázsmesékre
korlátozta. Ezek azonban nem választhatók el élesen a nemzet közi mesekincstől (a mese motívumai nagymértékben nemzetköziek), és legnagyobb részük megtalálható az
Aarne-Thompson nemzetközi mesekatalóg sban is. A Propp által elemzett mesék legtöbbje szerepel az általam is alapul vett Magyar Népmese-katalógusban is.
u

A továbbiakban kísérletet teszek annak vizsgálatára, hogy a struktúrájukban vagy egyes motívumaikban fellelhető azonosságok és különbségek révén milyen kapcsolat áll fenn a
tündér- és műmese között: egyrészt megkeresem azokat az állandó elemeket, amelyek a népmesék évszázados variálódása ellenére is érintetlenek, tartósak marad nak,
másrészt megvizsgálom azt, hogy mely paraméterek rendeződnek át, változnak meg, és hogyan: merőben új szüzsé keletkezik-e vagy transzformációsorozatokról, azok
különböző megvalósulási módjairól van-e szó. A népmeséken belül a tündérmesékre jellemző jegyeket abból a szempontból hasonlítom össze a műmese elemeivel, hogy bennük
az előbbiek kombinációjáról, megszüntetéséről vagy újrateremtéséről beszélhetünk-e. Ennek előfeltétele pedig az anyagban megtalálható sajátosságok tanulmányozása Propp
formális-strukturális elveken alapuló rendszerének felhasználásával, amelyet nem továbbfejleszteni vagy korrigálni, hanem - kiaknázva a benne rejlő lehetőségeket - al -
kalmazni szeretnék. Az alkalmazás során azonban szeretném elkerül ni azt a veszélyt, hogy - a mesék terminológiájánál maradva és E. T. A. Hoffmannt parafrazeálva - ha
bevezetjük a tudományt, elvesznek a tündérek is.
A b b ó l i n d u l o k k i t e h á t , a m i v e l P r o p p a k ö n y v é t z á r t a : „... mindenekelőtt arra volna szükség, hogy minden egyes elemet az egész meseanyag alapján világítsunk
meg. A csodálatos születés, a tilalmak, a varázseszköz adományozása, a menekülés-üldözés csupa olyan elem, amely önálló monografikus feldolgozást igényelne". A vizsgálati
szempontok részletes kidolgozása és az összehasonlító elemzés után kísérletet teszek majd annak a szintézisnek a megteremtésére, amely a mesék közötti kapcsolatot minél
több ponton létrehozza. Természetesen élek azzal a fenntartással, hogy a szintézis csak valamennyi népmesetípus és valamennyi mesei elem bemutatása, elemzése és
műmesékkel való összevetése után nyerheti el létjogosultságát. Több mint ezer mese (ezek jegyzékét lásd a mellékletben) elolvasása és összehasonlítása után azt
feltételezem, hogy a tündér- és műmesék elhatárolása közötti ellentmondások és bizonytalanságok - akár a motívumok szintjén, akár stiláris kérdésekben - az alábbi tipológia
felállításával és az egyes csoportokban példaként idézett mesék jellemzésével a következőképpen oldhatók fel:
14 15
I. Az első csoportba — nevezzük „alapformának" — tartoznak azok a mesék, amelyeket a szájhagyományozódás egy adott pillanatában rögzítettek a gyűjtők. Ilyen gyűjteményt
kiválasztani azért nehéz, mert hazai népköltési gyűjteményeinkre az átírások, illetve a népi források alapján költött szövegek (nem hamisításokról, hanem esztétizált, szé pített
szövegekről van szó) igen jellemzőek. Hogy elkerüljem azt a vádat, miszerint elemzésemet átírt, „meghamisított", nem „igazi népi" szövegekre alapozom, egy mai napig
publikálatlan, feldolgozatlan, átíratlan, kéziratban heverő 1942-es gyűjtést választottam kiindulási pontnak, nevezetesen Belatini Braun Olga csíkszentdomokosi gyűjté sét.
Belatini Braun Olga 1942 nyarán indult el a Székelyföldre meséket gyűjteni. Olyan falut keresett, ahol a mesélés még élő szokás, így jutott el Csíkszentdomokosra. Nemcsak
a faluban gyűjtött, hanem a falu környéki pásztorszállásokon és a havasi favágók között is. Kézira ta 55 mesét tartalmaz, 15 mesélőtől, de a csíkszentdomokosi anyaghoz tartoznak
Albert András szintén kéziratban porosodó meséi is. Braun Olga anyagán kívül ebbe a csoportba sorolom azokat a mesegyűjteményeket is, amelyekben a szövegek többnyire
változatlan formában, a szájhagyományozás minden külső és belső, esetleges és szükségszerű vonásaival együtt találhatók meg. Ide tartozónak tekintem a Magyar Népköltési
Gyűjtemény kötetei közül Berze Nagy János és Horger Antal gyűjteményét, valamint az Új Magyar Népköltési Gyűjteménynek a mesemondó személyiségét és stílusát
tiszteletben tartó módon publikált köteteit, amelyek közül a fentebb felsorolt köteteket vizsgáltam elsősorban. Kriza János és Ipolyi Arnold mesegyűjteménye határesetnek,
átmenetnek számít az első és a második csoport között: a motívumok szintjén az elsőbe tartozik, a stiláris javítások szintjén azonban inkább a másodikba.

I. A második csoportba sorolom azokat az át- és feldolgozott meséket, amelyek az „eredetinek tartott" népmeséket adaptálták különféle változatokban, elsősorban a mese
stílusának a megváltoztatásával, valamint az egyes mesei elemek megszokottól eltérő használatával, akár példázattá vagy mulatságos történetekké való kerekítéssel. E
beavatkozás során az is előfordulhat, hogy a beavatkozó („átíró") egyéni tapasztalatainak vagy céljainak nem megfelelő (gyerekeknek készülő átdolgozások) mozzanatokat eltörölték,
vagy a történelmi változások folytán értelmetlennek látszó motívumokat kiiktatták és újakkal pótolták.
Ez jellemzi a Magyar Népköltési Gyűjtemény Arany János útmutatásai alapján „stilizált" köteteit (Arany László és Gyulai Pál gyűjtése, Török Károly gyűjtése), de leginkább
Benedek Elek és Illyés Gyula átírásait. Benedek és Illyés többek között mágikus tulajdonságú hősö ket áldoztak fel azért, hogy a maguk határozott etikai felfogását is
beleépítsék a mesékbe. A nemzetközi publikációk közül elsősorban Perrault és a Grimm testvérek mesegyűjteménye sorolható ebbe a tí pusba, amelyek elemzésére azonban
csak érintőlegesen térek majd ki.

III. A tündérmeséket nem átdolgozó, hanem deformáló mesék tartoznak a harmadik csoportba, amelyek a tündérmese lényeges elemeit eltorzítják vagy figyelmen kívül hagyják.
Napjaink agyonillusztrált, a meséket néhány mondatos tanulsággá redukáló kiadványait sorolom ide, valamint a „másodlagos felhasználásnak" torzított formában áldozatul esett
filmes, színházi adaptációkat, a képregényesített tündérmeséket és a választási lehetőségeket kínáló CD-ROM-os feldolgozásokat, amelyekben a hős sorsa „egérrel" irányítható,
kalandjai tetszés szerint lerövidíthetők és meghosszabbíthatók. (Utóbbiakkal szintén nem foglalkozom itt.) Az elemzésre kiválasztott könyv, A libapásztorlányka és még 11 híres
mese, reprezentatív mintája ennek a csoportnak.

IV A negyedik csoportot képezik azok a műmesék, amelyek szintén a tündérmesék kombinációiként tekinthetők, de az egyes cselekedetek módja és funkciója a szerkezeten
belül újrateremtődik; a hasonló motívumok épp a leglényegesebb pontokon különböznek a tündérmesei motívumoktól és ezáltal egymástól is; a transzformációk főképp — de
nem elengedhetetlenül — a mese csodás részeit és értékrendjét érintik, s új jelentéssel ruházzák fel a meséket.
16
A magyar meseanyagon belül Lázár Ervin használja legeredetibb módon a tündérmese elemeit, és a világirodalom néhány klasszikus művének is ebben a csoportban a helye:
A. A. Milne, Lewis Carroll, Saint-Exupéry meséin kívül például Salten és Kipling meséi.

V. Az ötödik az a mesei csoport, amelynek szintén a rögzült mesei struktúra az alapja, de új szüzsé, új motívumrendszer születik; az állandósult mesei jelkapcsolatok alkalmi
jelkapcsolatokká alakulnak, a jelentéstartalom átkódolódik, s nem csak eltolódik, mint az előző csoportban. E mesék akkor sem veszítik el érvényességüket és hite lüket, ha
olyasmi történik bennük, ami mindenféle előzetes mesetapasztalat szerint nem történhetne meg, és akkor sem, ha nem törté nik meg az, amit a műfaj szükségképpen
megkívánna. Valószínűleg ez a csoport további alcsoportokra bontható, attól függően, hogy a felhasznált mesemotívumok csak részei a mesének avagy a mese alapját
képezik. Ezt olyan kutatások tisztázhatnák, amelyek a szöv egv zsgálatba klasszikus regényeket és novellákat, sőt drámákat is bevonnának: érdemes lenne megvizsgálni,
i

hogy milyen férfi és női mesehőstípusok és jellegzetes mesei elemek élnek például Cervantes, Shakespeare, Bulgakov vagy éppen Jókai műveiben, Gulácsy Lajos novelláiban
anélkül, hogy az írók „mesésítenék" a műveket, ugyanakkor milyen „módszerekkel" mesésítették például a Lamb testvérek Shakespeare drámáit.
A magyar mesék közül Pilinszky János meséi tartoznak az ötödik csoportba, a világirodalomból pedig pl. H. C. Andersen, Maeterlinck, Oscar Wilde, Goethe, Flaubert, Hauff és
Hoffmann meséi.

A továbbiakban ezeket a meséket mutatom be (az elemzésnél az egyszerűség kedvéért a tündérmese és műmese szétválasztás alapján, a szintézisben azonban újra a fenti, öt
csoport szerint), mégpedig úgy, hogy összehasonlítom a mesékben szereplő hőstípusokat (férfi és női), természetfölötti lényeket, állatokat, tárgyakat és növényeket, vala mint
az átváltozási formákat, beleértve a halált is.
Propp mesemorfológiáját ahhoz a munkához hívom segítségül, amely a mesék legapróbb szerkezeti elemeit kutatja, noha a vizsgálódás célja elsősorban nem a strukturális
elemzés, hanem a mesék összetett világának, sokszínű tematikájának a megértése és bemutatása. De hogyan lehet újra összerakni azt, amit egyszer darabjaira bontottunk? Ha
megtaláltuk a szerkezet összetartó elemeit, és törvényszerűségeket fedeztünk fel a mesék fölépítésében, megvizsgáltuk, hogyan viszonyulnak az egyes mesék a különböző képletekhez
mint „méterrudakhoz", megpróbáltunk eligazodni a mese rendkívül gazdag metamorfózisának rejtelmeiben, még mindig csak arra a kérdésre tudunk válaszolni, hogy
miképpen hasonlít egymásra a földkerekség valamennyi meséje. A szerkezet (forma) felől közelítve a mese lényegéhez, minden bizonnyal meg is tudjuk nevezni azt. De a forma
egyoldalú vizsgálata vagy a morfológiai elemzés nem ad választ arra, hogy valójában miről is szólnak ezek a mesék, és egy meseszöveg megváltozása hogyan vonja maga után az
értelmezés változását is. A jelentés szempontjából ugyanis egyáltalán nem mindegy hogy mely részletek térnek el egy mástól az egyes változatokban: az például teljesen indifferens,
hogy Hamupikőkének mit kell kiválogatnia a hamuból, lencsét-e vagy mákot, de az egyáltalán nem mindegy, hogy ki okozza balsorsát, az apja vagy a mostohaanyja. A „tartalom"
felől is tudnunk kell meghatározni, hogy „mi a mese", tudnunk kell, hogy az átalakítások, toldások, bővítések, félreértések, idő- és okozati érintkezésen alapuló változtatások,
témakölcsönzések ellenére miért marad érdekes ugyanazon mese még évszázadok múlva is. Erre a kérdésre a mélylélektan mese- kutatói keresték először a választ, amely
nem csak arra terjedt ki - mint ahogy sokan az irányzat képviselőinek szemére vetik -, hogy a mesében „szimbolikus vágykielégítést fedezzenek fel", hanem felve tette azt a
lehetőséget is, hogy „a tündérmesék az élet alapvető problémáival foglalkoznak irodalmi formában". S ha a meséket történelmi dokumentumokként elfogadjuk, „lelki
dokumentumokként" is el kell fogadnunk őket. A pszichoanalitikus mesekutatók azonban nem sokat törődnek az egyes szövegek szövegváltozataival, hanem egyetlen
18 19
veget tekintenek lezártnak, végső formáját elnyertnek. A meseeszté tikai vizsgálódás cáfolhatja vagy éppen megerősítheti e módszer létjogosultságát, hiszen bebizonyosodhat,
hogy a pszichoanalitikusok által kedvelt és analizált motívumok mindig benne vannak abban a körben, amit - variabilitás ide, variabilitás oda - minden mesélő változatlanul
ad tovább.
Bruno Bettelheim a mesék forrását nem a történeti valóságban kereste, hanem az pszichében, de módszere különbözik a korábbi pszichoanalitikus mesekutatásoktól:
nem a mesealkotás folyamatát, a befogadás mechanizmusát, az álom-ábránd-mese kapcsolatát vizsgálja, s nem is rokonítja a meséket archetipikus lelki jelenségekkel vagy
az ember magatartását megszabó ösztönök működésével, ha nem a mesék tartalmában szimbolikus formában megtalálható lelki jelenségeket abból a szempontból elemzi,
hogy azok mivel és hogyan járulnak hozzá egy gyermek belső fejlődéséhez és a fejlődéssel járó lelki problémák csökkentéséhez. Lényegében ő is két különböző
„nyelv", a pszichoanalízis és a mese között próbál kapcsolatot terem teni: szerinte nem a mese erkölcsi és/vagy esztétikai értéke releváns elsősorban, hanem a tudattalanban
lezajló hatása. A mese lényegi jegyeivel kapcsolatos értékes észrevételei és a szövegértelmezéshez nyújtott támpontjai mellett azonban nem hagyható figyelmen kívül
meseinterpretációjának zártsága, mely a mesehősöket túlságosan is egyoldalúvá degradálja, mintha csak a közvetlenül ki nem elégíthető vágyak mozgatnák őket. Bettelheim
azt sem veszi figyelembe, hogy a mese nempar excellence gyermekműfaj, s hogy az általa vizsgált meséket is egy felnőtt közösség hozta létre és tartotta fönn, nem első sorban
gyermek tagjai számára.
Marie-Louise von Franz, C. G. Jung lélektani iskolájának prominens képviselője is több könyvében foglalkozott a tündérmesék elemzésével. Női mesealakok című könyve azzal
ad új szempontot a mesék értelmezéséhez, hogy a pszichiáter olyan meséket elemez, amelyek jellegzetes női magatartásmintákat és kérdéseket tartalmaznak. Szerin te „A
tolmácsolás értelme és célja abban rejlik, hogy gyökerét vesztett racionális tudatunk visszagyökereddzék tudattalan ösztönös természetünk mélységeibe."
Ezekkel az észrevételekkel és azzal a javaslattal, hogy jó volna, ha nemcsak a pszichoanalízis fogalmai kerülnének át a mesékbe, hanem a mesék is átkerülnének a
pszichoanalízisbe, úgy vélem, hogy Propp morfológiai alapot adó elemzése, a lélektani iskolák szövegelemzést is inspiráló mesemagyarázatai, valamint a mesék történeti
hátterét (beleértve a törzsi szertartásokat és a hiedelemvilágot) kutató irányzatok eredményei együttesen adhatnak elfogadható választ a mese „lényegéről".
Eljátszva a gondolattal, hogy vajon melyik mesehőst hívhatnám segítség l e könyv megírásához, akinek bőrébe bújva nekilendülhetnék az előttem álló akadályoknak, arra
ü

jutottam, hogy a legtöbb erőt talán egy sárkányölő hőstől nyerhetek. Igaz, női sárkányölők ritkán fordulnak elő a mesében és a valóságban, de a mese (és a valóság) nem lenne
az, ami, ha bárkitől is megtagadná ezt a lehetőséget...
Első próbálkozásra a hétfejű sárkányt szemeltem ki „ellenség" gyanánt, lássuk, mire megyünk egymással...
20 21
A sárkány első feje:
A hős és a hősnő

„Tudtam jól, te Hajnal,

amikor akkora voltál az anyád méhiben, mint egy cire fokhagyma ezer darabra vágva, hogy nékünk meg kell víjjunk."
Magyar népmese

A hős
Mesehősnek lenni egyszerűnek látszik; a királykisasszony a mese vé gén úgyis a miénk lesz, vagy eljön értünk a királyfi. Ez az ígéret azonban csak a mese végére szól, az, hogy
milyen megpróbáltatások várnak a mesehősre, s hogy a hősiesség mikor mire kötelezi őt, különféle hős- típusokat eredményez. Ezek az „elvárások" nemek és mesefajták sze rint is
eltérést mutathatnak. A férfi mesehősöknek ugyanis nem csak a sárkányokkal kell megvívniuk, s a nőkre sem csupán az vár, hogy megváltsák állatbőrben senyvedő vőlegényeiket,
a műmesék hősei pedig inkább az álhősökre hasonlítanak, és „álhősiességüknek" nem feltétlenül következménye a győzelem.
A hős mítosza minden kultúrában megtalálható; a világon elterjedt hősmítoszok között nagyfokú strukturális hasonlóság mutatható ki. A mítoszok hőse „hatalmas, erős, nemes lelkű,
jelentékeny ember", aki az igazság érvényesítésével „rendet teremt az életben", miközben különféle megpróbáltatások („a hősi mitológia legfontosabb elemei") várnak rá. A
tündérmese a „hős" győzelemre vitelében áll legközelebb a mítoszokhoz, de míg a mítoszok félisteni tulajdonságokkal felruházott hősei bukással is fizethetnek egy-egy tettükért, a
mesék névtelen kivá-

23
lasztottjai az élet urai, akik mindig jutalomban részesülnek. Ugyanak kor a tündérmese hőse is lehet - csodás születése ellenére is - veszé lyeztetett, üldözött, kitett, megcsonkított,
ügyetlen, leggyengébb, „legkisebb", a többiek által megvetett személy, aki mágikus erejét nem ab ovo birtokolja, hanem segítőtársai révén tesz szert rá'.
Legáltalánosabb megfogalmazás szerint a tündérmese hőse az az ember- és természetfeletti lény, aki segítő lények, állatok és varázstár gyak segítségével hajtja végre
cselekedeteit, megöli a sárkányt, meg- szabadítja az elrabolt égitesteket és az elrabolt királykisasszonyokat. De a mesehősök között nem csak sárkányölő vitézek vannak -
hős az is, aki közvetlenül elszenvedi a kárt. A sárkányölő vitézek azzal emelkednek ki az álhősök és a mellékszereplők közül, hogy látványos hőstetteket hajtanak végre; a
„szenvedő hősökre" azonban nem a diadal- menet jellemző, hanem sokkal inkább az a viszony, amely a világhoz és a többiekhez köti őket. Épp ezért a mesehősök
vizsgálatánál elsősorban azt vettem figyelembe, hogy a mese hőse miben kiemelkedő, és milyen viszonyban áll a körülötte lévő világgal.'
Ez a kérdés akkor sem felesleges, ha pontosan tudjuk, mit kell ten nie a hősnek bizonyos feltételek között. Propp, miután megállapítot ta a szereplők funkcióit és kategóriákba
rendezte azokat, felvetette a mesehősök általános jellemzésének kérdését. Ő maga nem végezte el ezt a munkát, de azzal, hogy élesen elkülönítette a mesei cselekvése ket
azoktól a személyektől, akik mindezen cselekvéseket végrehajtják, megteremtette az attribútumvizsgálat alapjait. Attribútumon Propp a szereplők külső tulajdonságait érti,
beleértve a korukat, nemüket, helyzetüket, külsejüket, különleges, megkülönböztető külső jegyei ket stb.' Jól látta, hogy a mesében az egyik szereplőt bármikor he -
lyettesítheti egy másik szereplő, méghozzá úgy, hogy megtartja az eredeti szereplő funkcióit, például a sárkány nem ellenfél, hanem adományozó-tanácsadó lesz. Ez a formai
átcsoportosulás azonban csak akkor válik érthetővé, ha először is leírjuk az egyes szereplők alapforma sze rinti tulajdonságait és szerepköreit, majd nyomon követjük azok válto-
zásait.

Propp összeállított egy olyan táblázatot, amelyben a tündérmese összes elemének jegyzékét közli. 151 tételt sorolt fel, melyeket egyúttal a további kérdések kidolgozási
alapjának, vázlatának is tartott, és felhívta a figyelmet arra, hogy ezek az elemek speciális kutatásokat igényelnek, ugyanakkor „széles távlatot nyújtanak a mese egészének
mindenoldalú tanulmányozása számára". Véleményem szerint a mesehősöket céljaik és keresőútjaik szerint is megkülönböztethetjük egymástól, mégpedig - Propp inspirációja
alapján - a következő kérdések szerint:
Hogyan jelenik meg a hős a mesében már a születése előtt: áhított és be nem következő terhesség folytán mint vágyakozás tárgya, vagy inkább mint egy jóslat alanya? Esik-e
szó a születését megelőző időről?• Hogyan születik meg, milyen nemű? Jósolnak-e neki valamit az életére vonatkozóan? Ismerjük-e nevét, már a gyerekkorában megmutatkozó
különleges képességeit, kapcsolatát a család többi tagjával? Milyen tulajdonságai vannak? Miért hagyja el a szülői házat és hogyan? Mi történik vele útközben, kikkel találkozik,
és hogyan viselkedik az útjába kerülő személyekkel, állatokkal? Hogyan érinti az ellenféllel való találkozás, hogyan vállalja el a kijelölt feladatokat? Hova indul és mi a célja?
Hol találkozik az adományozókkal, és hogyan szerzi (kapja) meg a varázseszközöket? Hogyan tesz szert segítőtársra, és hogyan bánik vele? Hol, hogyan és milyen
végeredménnyel küzd meg az ellenféllel? Hogyan teljesíti a feladatot? Milyen támadás éri a visszafelé vezető úton, és hogyan viselkedik ekkor? Rejtőzködve, felismeretlenül
avagy diadalmasan érkezik-e vissza, azaz meg kell-e küzdenie még egy álhőssel is, vagy már csak a lakodalom van hátra? Amennyiben újabb harc vár rá, hogyan győz, és
milyen bizonyítékokkal tudja elismertetni jogát a lány kezére? A kérdések egy részére a hőstípusok bemutatása adhat választ, a válasz nélkül maradók a többi szereplő
tárgyalásánál vagy a varázseszközöknél kerülnek újra elő.
A folkloristák szerint a női mesemondók nem ugyanazokat a meséket mesélik, mint a férfi mesemondók, és a mesélés módjában, a kiválasztott motívumok összefűzésében is
különböznek tőlük, de ennek
24 25
sem tartalmi, sem stilisztikai tulajdonságait nem vizsgálták még rep rezentatív mintán. A mesekutatók egyetértenek abban, hogy a női te matikát az otthon történései határozzák
meg: a ház, a háztartásvezetés, a gyereknevelés, az anya és a feleség szerepköre, a vendéglátás módjai, s a mindezen szerepekhez kapcsolódó viselkedések: az alávetettség,
engedelmesség, kiszolgáltatottság, találékonyság, gyöngédség. A mesékben modellált női és férfiszerepeket vizsgálni lehet foglalkozás (bába, szakácsné, molnár stb.),
társadalmi státus (királykisasszony, herceg stb.), családtagok közötti viszony („legkisebb", anya, mostoha, özvegy stb.), intelligenciaszint (együgyű testvér, okos lány) vagy akár
megkülönböztető testi jegyek szerint (Hüvelyk Matyi, Emberevő lány)". A pszichoanalitikus meseértelmezők arra hívták fel a figyelmet, hogy a mesék jelentése szempontjából
is igen fontos az a körülmény, hogy a mese hőse férfi vagy nő. A hős neme szerint is különbözhetnek tehát a mesék, és hipotézisem szerint ez a különbség a szerkezeti elemek -
mesemotívumok- használatában is megmutatkozik. Nem úgy, hogy a mesehősnőnek nem kell beteljesíteni bizonyos funkciókat a mese során, hanem úgy, hogy a beteljesítés
módjai, a próbák tartalmi részei különböznek a férfi hősökétől. Jó példa erre a HAMUPIPŐKE típus, amelynek van egy férfi és egy női változata, s mindkettőnek két további
fő vonala. A női Hamupipőkéket (Perrault és Grimm változatai alapján) az esküvő előtt megalázzák mostohatestvérei, a magukat ügyefogyottnak tettető férfi Hamupipőkéket
az esküvő után alázzák meg méltatlanul sógorai (NEMTUDOMKA; AZ ARANYHAJÚ KERTÉSZBOJTÁR). A női Hamupipőkének inkognitóban kell kivárnia, amíg rátalál a
királyfi, a férfi Hamupipőkének inkognitóban kell bebizonyítania, hogy nem érdemtelenül nyerte el a királykisasszony kezét. Az utóbbi mesében a királyfi rongyos ruhában
menekül otthonról, s nem hajlandó mást mondani, mint azt, hogy „nem tudom”. Nemcsak testét, értelmét is álcázza tehát. Amikor a legkisebb királykisasszony marad
csak otthon, aranyruhában lovával összerúgatja a kertet, így hívja fel magára a figyelmet. A lány őt választja férjül, mire apja a disznóólba küldi őket lakni. Nemtudomka
továbbra sem fedi fel kilétét, a megalázott vő és sógor pozíciójából apósa megmentésével kerül az ünnepelt hősök közé. A női Hamupipőke a türelem próbáját állja ki,
Nemtudomkát önmagában való hite segíti, és persze mindkettőjüket a fegyelem. Ugyanígy lényeges különbség van a táltos férfi és a táltos női mesehősök között is. A táltos
tulajdonságú hősök abban különböznek a szenvedők és elesettek iránt irgalmasságot tanúsító mesehősöktől, hogy őket nem hálás állatok vagy természetfölötti lények segítik
meg, hanem egyedül viszik véghez hőstetteiket. A néphit szerint a táltosoknak változatos típusai vannak mind tevékenységük, mind hiedelernkontextusuk alapján: lehetnek
gyógyítók, kincsnézők, jósok, elveszett tárgyak megtalálói; egy személyben viaskodhatnak a mennyben és lehetnek alvilági „látók"; a női táltosok pedig betölthetik az „általános
őrzőszellem" szerepét.' (Ez utóbbi mesei megfelelője a RÓZSA ÉS IBOLYA típusból az Ibolya nevű nő, aki menekülés közben nemcsak önmagát, hanem a Rózsa nevű fiút is a
levegőbe emeli, állattá változtatja és sikerre viszi.) A magyar népmeseanyagban az állatok (VERES TEHÉN) és az emberek között is akad nőnemű táltos, de feltűnő a női táltos
„kisebbszerűsége" a férfi hőssel szemben. A TÁLTOSFIÚ típus női párja INCULA: mindkettőjüknek természetfölötti lényekkel kell megbirkózniuk, de úgy, hogy még azelőtt
tudomást kell szerezniük az óriás ill. a boszorkány rosszindulatú szándékáról, mielőtt az nyilvánvalóvá válna. Erre a jövőbe látásra csak a táltosok képesek, de amíg a férfi
táltosok nagyszabású hőstettként hajtják végre a feladatot, a női változat „rövidebb, szerkezete egyszerűbb, a hőstettek kevésbé jelentékenyek", erő helyett a furfangosság dominál
benne, sőt az egyes változatok azt is megengedik a táltosból kiscseléddé vált Inculának, hogy meglopja korábbi gazdasszo nyát és az Isten segedelmével véghezvitt lopásból
származó értékekkel új gazdasszonyát örvendeztesse meg. 6

Általában elmondható, hogy a bátorságpróba férfiakhoz kapcsolódik. De ha a nőnek a mesében nem a sárkánnyal kell megvívnia, akkor vajon kivel? Mit jelent az, hogy a
nőknek általában nem az esküvőt megelőzően kell a férfiakért (a szerelemért) áldozatot vállalniuk, ha-

26 27
nem a lakodalom után? Ki a mesehős a Jancsi és Juliskában vagy az Őztestvérben? És vajon miért váltak „nemtelenné" a műmesék hősei?
Propp a varázsmesék kezdő szituációinak két alapvető formáját különbözteti meg: az egyik a hőst és családját, a másik a mese későb bi áldozatát és családját mutatja be.
Akár áldozat, akár hős lesz a későbbiekben a kezdő szituáció egyik tagjából, a fogantatásuk (cso dás teherbeesés) és a születésük történhet hasonló módon. Például a Juhenes
nevű hős úgy fogan meg, hogy „...a nagy fára három holló szállott, s az egyik azt mondta, hogy a király udvarában a kapu küszöbje alatt van egy aranyláp, abban egy hal,
melynek ha a királynő a máját megeszi, gyermeke lesz... A királyné kivétette a hal máját, meg ette, s egy év múlva csakugyan lett gyermeke"*. Teherbe eshet az asszony
almamagtól, rózsabimbótól, széltől, szikrától, borsszemtől, és a fogantatás-születés megtörténhet úgy is, hogy az anya gyerme kért sóhajtozik, s ahogy felkiált, rögtön
előtte terem a kívánt gyermek. Az áldozat típusú hős születését is megelőzheti a hosszú időn át gyermektelenül maradó anya gyermek iránti sóvárgása, és a mese folytatására
kiható jövendölések is éppúgy érinthetik az áldozatot, mint a hőst. A későn született gyerekek egyrészt sokkal erősebbek társaiknál, másrészt azonban gyakrabban fenyegeti
őket veszély: elrabolják vagy elvarázsolják őket.
Aki állat anyától származik, az predesztinálva van arra, hogy hős legyen belőle: az állattól kapott mágikus tulajdonságok eleve kizárják, hogy a későbbiekben áldozattá váljon. Az
állattól született gyermekek (Fehérlófia, Medve Jankó) a hét évi, olykor kétszer hét évi szoptatás során, az anyatejből nyerik roppant erejüket, miközben az átlagosnál sokkal
gyorsabban növekszenek. „Volt egyszer egy Csonkatehén nevű asszony, s annak egy gyermeke: csonkatehén faja, hit 7 esztendeig szoptatott anyja s ekkor meg akarván fija erejét
próbálni, azt mondta, hogy a házát emelje fel, de nem sikerült. Ezután ismét más 7 esztendeig szoptatta, amikor ismét próbát tett vele. Ekkor már felemelte a ház falát, sőt

* Juhanes. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 143.

anyját is rátevén, így szopott még egy jót utoljára"*. Az állatalakban született gyerekek is csodás teherbe eséssel jönnek világra, de az ő esetük többnyire fordítottja az állatanyától
való származásnak: anyjuk az emberek világába tartozik, a gyermeket viszont állatalakja miatt kita szítják abból a világból, ahol csak átmeneti - legfeljebb egy-egy csodányi - időt
engedélyeznek annak, aki különbözik a megszokottól.
Egyes magzatok már az anyaméhben jelzik különleges képességeiket. A MÉHMAGZATNAK ELÍGÉRT TÜNDÉR meséjében a borsszem lenyelésével fogant gyermek anyja
méhében sírni kezd, és ezt a sírást senki nem tudja elállítani. Végül egy tízéves fiú úgy hallgattatja el a magzatot, hogy anyjával háromszor ezt mondatja neki: „Hallgass, hall-
gass, te Borsszemvitéz, mert neked adom szép Júliát, a ki erdőt ződít s mezőt virágoztat"**. A gyermek erre az ígéretre nemcsak a sírást hagyja abba, hanem azonnal meg is
születik, és beváltatja anyjával az ígéretét. Egy másik magzat, Gyöngyharmat János, tizenhárom esztendeig nem születik meg, s csak akkor ugrik ki csákósan, kardosan az anyja
méhéből, amikor odamegy hozzá Világi Szép Örzsébet, és kihívja.
A mesehős tehát általában saját családjában jelenik meg először, de az apa-anya-testvérek szerinti teljes család csak rövid ideig tartó ideá lis állapot. A szülők valamelyike a hős
születését követően meghal, vagy a testvérek egyikét fenyegeti veszély. Ha a mese nem a hős születésével kezdődik, a családi egyensúly megbomlása akkor is bekövetkezik. Az
özvegyen maradt szülő újraházasodhat, s ebben az esetben a hős a kezdődő vagy az elviselhetetlenségig fokozódó családi konfliktusok miatt hagyja el otthonát, de az is megtörténhet,
hogy elüldözik vagy elküldik. Természetesen a hős egyedül is megjelenhet a történet elején - az általam vizsgált mesékben sem esik szó mindig a családjá ról -, de ebben az esetben
a mese csupán eltekint annak ismertetésétől, hogy miért maradt egyedül a hős. A tündérmesék egyébként nem

Csonkatehén hja. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 3. **Borsszemvitéz és Szép Júlia, a ki erdőt ződit és füvet virágoztat. Majland Oszkár: Székelyföldi gyűjtés. Bp. 1905. 435.
28 29
részletezik a családi kapcsolatokat, de minden esetben kitérnek arra, hogy a mostoha rosszul bánik a gyerekekkel. Ha a családi egyensúlyt nem a szülők halála bontja meg, akkor
a felserdült gyerekek hagyják el otthonaikat: elindulnak szerencsét próbálni - szegény családoknál a meggazdagodás reményében, királyi családoknál általában világot látni, a
kaland kedvéért, vagy azért, mert tudomást szereztek egy szom széd birodalomban pusztító veszedelemről, és meg akarják szüntetni azt. Útnak indulhatnak feleséget szerezni,
vagy azért, mert megláttak, megpillantottak valakit, aki hirtelen eltűnt a szemük elől, egy jelet hagyva maga után. A hős elveszti lelki nyugalmát, vágy ébred benne e „valaki"
után, s útnak indul. Ha a hiányt (például, hogy elraboltak valakit, megdézsmáltak egy kertet vagy eltűnt egy tárgy) nem a hős ismeri fel, és nem is híradás vagy hallgatózás
útján értesül róla, hogy aztán önként elinduljon e hiányt megszüntetni, hanem az közvetett szereplők révén tudatosul benne (kéréssel fordulnak hozzá, parancsot adnak neki,
elküldik, hogy hozza el megbízójának a vágyott tárgyat, leányt), akkor a keresőút a hős elveszejtésére irányuló kísérletnek is fölfogható, mivel a továbbiakban - nem titkolt
céllal - olyan feladatokkal bízzák meg, amelyeket az emberi világ törvényei szerint lehetetlen teljesíteni. A hős elindulhat feleségszerző útjára úgy is, hogy valaki megátkozza,
hogy addig ne legyen felesége, amíg Világszépasszonyát meg nem találja.
A hős útnak indulhat azért is, hogy egy megoldhatatlannak tűnő kérdésre választ találjon, „igazságot keressen", vagy az apától örökölt vagyon birtoklási jogát testvéreivel
versengve megszerezze, netán épp az örökölt vagyont gyarapítsa, felhasználja. A családi egyensúly megbomolhat azon ok miatt is, hogy az apa távollétében született gyermeket
az apja hazafelé tartva elígéri egy természetfölötti lénynek, mint olyat ,amiről nem tud saját birodalmában", vagy „akit hazaérve elő ször pillant meg".
Néhány jellegzetes mesekezdet:
„Vót eggy kiráj fi. Elgondolta magát, hogy meg is kéne nősülni." „Útnak indult két testvér, hogy kikeresse az igazságot."
„Élt egy szegény embör, örök életiben a feleségével, szegény volt, de csalógyík nem lehetett sohasem. Egy régge kim égy az ember a kertbe, a gyümőcsösbe. Talált ott a fa alatt
gyönyörű szép három almát."
„Vót egy király és vót neki három gyönyörű szép lánya."
„Vót eccer egy kiráj. Vót egy fia meg egy leánya. Meghalt a kiráj, özvegy maratt a kirájné, árván maratt a fiju meg a leány."
„A régi világba vót egy kiráj. Annak vót három fia és három leánya. A három leányt ellopta három sárkány."
Propp kétféle mesehőst különböztet meg: az egyik a kereső, a másik a bajba jutott hős. A kereső típusú mesehős szerepkörébe tartozik az útnak indulás, az adományozó tettére,
kívánságaira való reagálás és az esküvő. Az áldozat típusú hős csak az utolsó kettőt tölti be, de kaland jai, megpróbáltatásai megegyeznek a kereső hősével. Propp funkció-
felosztása szerint a kereső hőst az kapcsolja be a mesébe, hogy tudomást szerez a bajról vagy a hiányról (IX. funkció). Kalandjai szintén funkciók szerint csoportosíthatók, de
ezek már más szereplők funkcióival is kereszteződnek:
XII. A hőst próbának vetik alá, kikérdezik, megtámadják, könyörületre, igazságosztásra kérik, szolgálatot kérnek tőle, ez készíti elő a későbbi varázseszköz vagy segítőtárs
megszerzését.
XII. A hős reagál a próbára: kiállja vagy nem.
XIII. A varázseszközt elnyeri.
XIV. Eljut arra a helyre, ahová indult.
XVI. Megküzd ellenfelével.
XVIII. Legyőzi az ellenfelet.
XVIII. A kezdeti baj vagy hiány megszüntetése; a keresett tárgyat, személyt a hős erővel vagy ravaszsággal, vagy a győzelem jutalmaként, esetenként csoda révén megszerzi; a
foglyokat kiszabadítja, a halottakat feltámasztja, az elvarázsoltakat kiváltja.
A cselekmény menete a továbbiakban: a hős hazafelé indul, üldözni kezdik, megmenekül, felismerhetetlenül hazaérkezik, felismerik, esküvőt tartanak (XX-XXXI. funkciók). Ez
a „menet" minden varázsmesére jellemző, a mesélők újra és újra betartják a kapcsolódási törvényeket.
30 31
A cselekmény lineárisan halad, pusztán a „megháromszorozódások" késleltetik a végkifejletet: három feladat, háromévi szolgálat, háromfokozatú küzdelem.
A tündérmesékben végső soron „nem az a fontos, hogy mik a szereplők szándékai, milyen érzelmek vezetik őket, hanem az, hogy mit tesznek; tetteik meghatározásának és
értékelésének alapja az, hogy mi ezek jelentősége a hős, valamint a cselekmény menete szempontjából".' A tilalmakat például feltétlenül meg kell szegnie a hősnek ah hoz,
hogy a továbbiakhoz szükséges szerencsétlenség bekövetkezzék. „A mesehős világában képzelet és gondolat, érzület és cselekvés, sza vak és dolgok teljes egységet alkotnak.
Közvetlen út vezet az ötlettől a tettig, a lehetőségtől a valóságig."
A legtöbb mesehős emberi erők felnagyított, önállósított absztrak cióinak tekinthető. Például ERŐS JÁNOS olyan erős, hogy a kovács nál dolgozva beveri az üllőt a földbe,
gabonacséplésnél eltöri a cséphadarót, vagyis fékezhetetlen ereje inkább bosszantó, mint segítő, ezért megpróbálják elpusztítani, persze eredménytelenül. BULI JANKÓ
rendkívül lusta, viszont hihetetlenül sokat eszik, s amikor anyja rá kényszeríti a munkára, végül roppant erejének segítségével boldogul. A tündérmese hősei tehát nemcsak
idealizált, csupa jó tulajdonságokkal rendelkező figurák, hanem vannak közöttük haszontalanok, bu ták, ügyetlenek, egyszerűek, jámborak is, akik nem a merész, fortélyos
és rettenthetetlen sárkányölő hősökre hasonlítanak, és nem azáltal válnak hősökké, hogy a sárkányt győzik le, hanem azáltal, hogy önmagukban a „rosszat". Ugyanakkor a
hősök nemcsak mágikus képességeikkel, sárkányölő és égitest-szabadító erejükkel, valamint jellemhibáik megzabolázásával tűnhetnek ki, hanem azzal is, ha tökéletesen
elsajátítottak valamilyen mesterséget: jó tolvaj, csillagász, vadász, szabó, borbély, kovács vagy katona vált belőlük (A NÉGY ÜGYES TESTVÉR; A HÁROM KIVÁLÓ
TESTVÉR).
Láthatjuk, hogy a tündérmesék hőseit nem csak a sárkányok legyőzése és a feleség megtalálása motiválja és jellemzi is egyben. A mítoszok héroszaihoz hasonlatos
sárkányölő és elrabolt égitesteket

megszabadító vitézek másik világokba is bejáratosak: eljutnak az alvilágba, kiismerik magukat ott, és vissza is térnek onnan (A TÚLVILÁGRA VITT HÁROM
KIRÁLYKISASSZONY MEGSZABADÍTÁSA), de eligazodnak az ÉGIG ÉRŐ FA veszélyeket rejtő ágai között, miközben a földi világot is birtokolják, ahol még a napszakok
fölött is uralmuk van (HAJNALKÖTÖZŐ KIRÁLYFI). A tündérmese hősét a próbák nehézségein túl álhősök és irigy testvérei korlátozhatják, akikkel külön csatát kell vívnia.
BORSSZEM JANKÓ-t és AZ ÉLET VIZÉ-ért elinduló hőst gonosz és kisszerű testvérei nem örömmel fogadják a hőstettek végrehajtása után, hanem elpusztítani igyekeznek őket,
hogy érdemtelenül megszerezzék a hősnek járó jutalmat. A kitűzött próbákat sikerrel teljesítő hősre tehát nem a lakodalom, hanem újabb megpróbáltatás vár: meg kell várnia
bátyjai lelepleződését. E várakozás teljesen ellentétes addigi aktivitásával: ebben a helyzetben passzívnak és türelmesnek kell maradnia addig, amíg az álhősök valamilyen
hibát nem ejtenek (általában hazugságba keverednek), s nem birtokolhatják tovább azt, amiért a valódi hősök küzdöttek meg.
A tündérmese hőse csellel is szerezhet feleséget (HÁZASSÁG RUHÁK ELLOPÁSÁVAL), és varázsige segítségével is teherbe ejtheti a vele csúful bánó királykisasszonyt (A LUSTA
FIÚ), vagy megátkozhatja tabut sértő (férje állatbőrét elégető) terhes feleségét: „Aztán búsult igen-igen a király, a kinek agárbőre volt, hogy mért égett el. (Mármint az állatbőr.)
Aztán az asszony terüben maradott volt, s a férje tett a felesége tíz ujjába tíz arany gyürűt, aztán a derekára szép ezüst övet, mert terhes volt, s a lábába selyem papucsot
hagyott az ura neki. Akkor a feleségét megölelgette s bólcsúzott el: Feleség, míg én a derekadat meg nem szorítom, soha meg ne szülj semmit, mert két aranyhajú gyermek van
nállad. S a tíz ujjadból a tíz gyűrű, s a lábadból a selyem papucs fel ne bomoljék, amíg én meg nem öleltek."

* Az agárbőrös királyfi és felesége. Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék. Bp. 1908. 119.
32 33
VILÁGHÍRŰ SZÉP MIKLÓS-t Tündér Rózsa hívatja magához, miután beleszeret a férfi „lepingált képibe". Amikor Szép Miklós (András) megérkezik hozzá, megaláztatások
sora vár rá. A férfi hős megleckézteti a lányt, méghozzá úgy hogy az majdnem belehal: „...megszólalt a táltos kanca: Na, András, szedd essze magad gyorsan, mert Tündér
Rózsádnak a lelke fel van jőve a szájába, s ha ki találja nyitni a száját, hát azonnal kirepül onnan bagoly képében, s akkor neked nem lesz Tündér Rózsád. Most öltözz gyorsan
a színarany ruhádba, s ülj fel az aranycsitkóra, és ugrass oda a Tündér Rózsa ablakához, amíg még élve kapod."*
AZ ÁLLATOK NYELVÉT ÉRTŐ JUHÁSZ-nak is az asszonnyal gyűlik meg a baja; hiába van ugyanis csodás képessége, kíváncsi feleségé vel nem tud bánni, és még az életét is
feláldozza, mintsem hogy nemet mondjon neki. (Az asszony ki akarja szedni férjéből a titkát; a juhász tudja, hogy ha elárulja, meghal.) A juhász már a koporsóban várja a
halált, amikor meghallja az állatok sajnálkozását tehetetlensége miatt. A kakas egy kiadós verést javasol az asszonynak, s a juhász végül megfogadja a tanácsot, és
elhallgattatja kíváncsiskodó feleségét.
A tündérmesékben általában a nőket fenyegeti veszély az esküvőjüket megelőző vagy követő napokban, de a férfi hősök között is találni olyat, aki óvatlansága miatt elveszíti kedvesét:
a lány tilalma ellenére eldicsekszik vele vagy a kiszabott idő előtt említést tesz róla (ÁRGIRUS; VILÁGSZÉP ASSZONY); a tiltott szobába lépve kiszabadítja AZ
ABRONCSBA ZÁRT SZÖRNYETEG-et, aki magával ragadja az asszonyt; eskövője másnapján elvarázsolt erdőbe téved, ahol egy boszorkány kővé változtatja (A KÉT
TESTVÉR). Az átok alá került férfi elfelejti szerelmét (RÓZSA ELFELEJTI IBOLYÁT), vagy átalussza azt az időt, amikor kapcsolatba léphetne vele, és csak akkor „ébred
föl", amikor a nő mással készül házasságot kötni (ÁRGIRUS).

* Szép András. Albert András mesélte Csikszentdomokoson 1943-ban. In: Ort utay
-

Gyula-Dégh Linda-Kovács Ágnes: Magyar népmesék. I. kötet, Bp. 1960. 512.

Intellektuális hősnek tekinthető A FÉLELEMKERESÖ, aki azért indul útnak, hogy megtanuljon félni, A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI, aki a halál elől fut, MIRKÓ
KIRÁLYFI, aki magához hasonló vagy magánál erősebb vitézt keres. A megszabadítás helyett a felszabadítás a célja annak a szegény legénynek, aki megnevettetni indul a
királykisasszonyt (AZ ARANYSZŐRŰ BÁRÁNY). A hőst nem csak az keverheti bajba, ha kifecsegi titkát, hanem az is, ha álmát eltitkolja (AZ ÁLOM), vagy ha minden
kívánsága egyetlen szavára teljesül (A SZEKFŰ).

Van egy tündérmese, amelyben egy férfi különös, a tündérmeséktől szokatlan módon érdemli ki a szép lány szerelmét. CSIPKERÓZSIKA történetében tulajdonképpen az a probléma,
hogy szó sincs „kiérdemlésről", a királyfi éppen akkor ér oda a kastélyhoz, amikor letelik a százéves álom, és Csipkerózsikának föl kell ébrednie. „Amikor a királyfi odaért a
csipkebozóthoz, hát az telis-tele volt szép nagy virágokkal, és azok maguktól szétnyíltak előtte, és őt bántatlanul áteresztették, majd mögötte ismét sűrű bozóttá zárultak össze".
Ez a királyfi se nem hős, se nem kiválasztott, egyszerűen a szerencse lovagja, aki a megfe lelő időben érkezik a megfelelő helyre. Ezért nincs is olyan nagy jelentősége a csókjának,
hiszen a mese előzőleg már közölte velünk, hogy Csipkerózsika ezen a napon mindenképpen föl fog ébredni.

A szerencse lovagja csak besétál a házasságba, a szerencse fia azon ban végigjárja a hősök számára kijelölt utat. A szerencse fiának már a születésekor megjósoljak, hogy királylány
lesz a felesége, ezért a lány apja kezdetektől - mielőtt a hős bármit is bebizonyíthatna - az életére tör, később lehetetlen feladatokkal bízza meg. A fiúnak minden eset ben a
véletlen (a „sors" ahogyan azt a jóslat predesztinálta) segít, így a királylány is az övé lesz (SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE).
Sokan vitatkoztak már a neves meseesztéta, Max Lüthi egy, a mese „stilizáltságával" kapcsolatos állításával, miszerint „a mesehős.,. nem

* Csipkerózsika, Jakob és Wilhelm • Gyermek- és családi mesék. Bp. 1989.

208.
34 35
képes fejlődésre a mese folyamán. Első pillanattól kezdve végig készen áll előttünk: pontosan tudjuk, mit tesz és mit fog tenni, mit kell tennie bizonyos feltételek vagy próbák
közben".' Ha ez így van, akkor a mesehősnél nincs szerencsétlenebb alak, hiszen teljesen mindegy, hogy mit gondol a sárkányról vagy a királykisasszonyról, az előbbit
mindenképpen meg kell ölnie, az utóbbit pedig mindenképpen feleségül kell vennie. De amiért a mesehős mégsem olyan sajnálatra méltó, az az, hogy mindezen
kényszerűségek mellett emberfölötti erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy „a szörnyetegektől megtisztítva, megszabadítva a világot, lakhatóvá tegye azt" , és közben10

feltárja lehetőségeinket, megmutassa, hogyan kell szembefordulnunk saját sárkányainkkal és megbékélnünk saját királykisasszonyainkkal és nem utolsósorban saját magunkkal,
vagyis nem megszenvedni egy szituációt, hanem föléje emelkedve a legnagyobb lehetőségeinél ragadni meg az életet. A mesehős „mindentudása" beavatottságából fakad, „a me-
sevilágban természetes, hogy van, aki többet tud, mint más"". Az erő és ügyesség próbatételei mellett az erőn felüli küzdelem sikere, az önkéntesség és az önzetlenség példái, a
„kiválasztottsághoz" méltó küldetéstudat, valamint a gondolat és a cselekvés egysége a hőst az élet urává avatják, azzá a személlyé, aki maradéktalanul kiaknázza lehetőségeit,
és beteljesíti saját létének értelmét. A mese hőse nem azért stilizált, mert minden lelki mélység nélkül való és előre kiszámítható - ugyan mit kezdene a tündérmese egy
szenvedő vagy problémaátélő hőssel? -, hanem azért, mert a mesében „a problémák világosan szétválnak, az értékek vegytisztán megtestesülnek, az alakok ideálisan
egyértelmű viszonyokra lépnek, a konfliktusok tökéletesen megoldódnak" . Honti János tévedett, amikor azt állította, hogy a mesékben nincs probléma, nincsenek megoldásra
12

váró kérdések . Igenis vannak, csakhogy „a mesevilágban a megoldások megelőzik a problémákat ... és minden nehézség felfokozott képességekkel találkozik"". A mese hős
12

keményen megdolgozik a sikerért, gyanakvó és bizalmatlan is lehet, megsebesülhet és akár többször meghalhat a sárkánnyal vívott harc közben, tehát ha még biztosak
vagyunk is abban, hogy a mese-
hőshöz hasonlóan a győzelem előbb-utóbb a miénk lesz, tudnunk kell, hogy csakis személyiségünk legmélyebb rétegeinek aktivizálásával lehetünk eredményesek. Közben
persze velünk is megtörténhet mindaz, ami a mesehősökkel: „Próbálgatta a vitéz felkelni, de nem volt annyi ereje sem. Támaszkodott a karjára, de visszaroskadt... Akkor
nekifogott négykézláb, alig tudott odábbmenni onnan egy pár méterrel a szakadéknak a martjára... "*
A lényeg az, hogy mindig ki kell jutni a szakadéknak a martjára.

A hősnő
A női mesealakoknak nem a sárkánnyal kell megvívniuk (bár erre is van példa, még ha a nők kard helyett pirospaprika-szórással győzedelmeskednek is), de az ő keresőútjaik legalább
annyi megpróbáltatással járnak, mint a sárkányölő hősöké. Marie-Louise von Franz, Jung lélektani iskolájának követője a - nem kifejezetten csak nőkről szóló - tündérmesék
szereplőinek elemzésével különféle női reakciókat mutat be: például a Csipkerózsika című mesében a sértett és mellőzött nőt a keresztelőre meg nem hívott tizenharmadik tündér
alakján keresztül, majd a „százéves" álmot alvó és abból felébredő nőt, akinél nem mindegy hogy milyen okból „alszik", azaz miért nem hajlandó tudomást venni a valóságról. Elemzi
továbbá az anya két, egymással ellentétes oldalát, a bőkezű, jószívű, valamint az akadályozó, irigy anyát. Fehérke és Piroska meséje kapcsán analizálja az ingerült,
kötekedő nőt, a keménységet nélkülöző nőt, az egyoldalúan ellágyult nőiséget, a túlzott irgalmasságot tanúsító nőt. M.-L. von Franz jellegzetes női sorsnak látja, és éppen a
túlvilágjáró sárkányölő hősök ellentétpárjának tartja az életből hosszú időn át kirekesztett nő alakját, aki visszahúzódva várja sorsa jobbrafordulását, hogy a végső elhagyatottság és

* Brugó. Jakab István mesélte Görgényüvegcsűrön 1965-ben. In: Nagy Olga: A mesemondó Jakab István. Bukarest, 1974. 67.
36 37
szomorúság pontján bekövetkezzék a végtelenül egyszerű megoldás (A kezetlen lánynak a Gonosz parancsára apja levágja mind a két kezét, a lány az erdőben bujdosik, a király
megszereti, feleségül veszi, ezüstkezet csináltat neki. Férje távollétében gyermeke születik, egy meghamisított levél miatt - amelyben a király a felesége és a gyermeke meggyil-
kolását kéri - az asszony újra elbujdosik. A férj rájuk talál, s a mese végén a lány keze újra kinő.) Egy másik mese kapcsán ősrégi tragédia- ként elemzi azt a jelenséget, hogy
az apák lekicsinylően bánnak lányukkal - csírájában fojtva meg szellemi fejlődésüket -, s ennek nagy szerepe van a téves utak választásában (A pókká vált nő megveti a
férfiakat, mígnem egy test nélküli fejbe beleszeret. Apja megcsonkítja és a tengerbe hajítja a fejet, a lány utánamegy, de a fej nem akar többé szóba állni vele. A lány
csalódottságában és haragjában felmegy az égbe, hiába kiabálja neki a fej, hogy rossz utat választott. Keserves megpróbáltatások után vissza akar térni a földre, de itt pókká
változik.) A nők az aktív férfi hősökkel ellentétben gyakran kényszerülnek a szenvedő tűrést is mint önbeteljesítő szerepkört, némaságra ítélve magukra venni, azaz hosszú évekig
nagy koncentrációban „kibírni a belső küzdelmet, s a bomlasztó hatalmaknak nem engedni meg, hogy a tusakodást kívülre cibálják, ez az individuációs folyamat végső és döntő
csatáinak egyike"i' (A hét holló és A hat hattyú meséjében a madárrá változtatott fiúkat lánytestvérük hosszú beszédtilalommal és csaláningek varrásával válthatja meg.) M.-L. von
Franz szerint a mesék arra is megtanítják a nőket, hogyan kell a jót és a rosszat különválasztani - mint ahogy Hamupipőkének a magvakat -, és hogyan kell szorult
helyzetben segítséget kérni és elfogadni. Ervelése és elemzési techni kája arra ösztönzi a mesekutatót, hogy a reprezentatív mintából kima radt hősnőket is alaposan szemügyre
vegye, méghozzá nem csak „magatartásmintáik", hanem a mese szerkezetében betöltött szerepeik szerint. Vannak ugyanis olyan női alakok, amelyeknek a mese menete
szempontjából csupán annyi szerep jut, hogy útbaigazítsák, jó ta náccsal segítsék a hőst, vagy megnevezzék azokat a próbákat, melye ket a „lakodalom" előtt ki kell értük
állni, majd pedig jelen legyenek az
esküvőn. Ha a női hősök nem elégszenek meg a feladatok megoldódá sát passzívan váró vagy a megváltásra várakozó menyasszonyjelölt, netán az irgalmas jótevő
szerepkörével, akkor vagy a sárkányölő hősökéhez hasonló nehézségek várnak rájuk, vagy a mesén belüli kapcsolatrendszerükben, tetteikben hordoznak jellegzetességeket:
például nem a tündérmeséktől megszokott módon viszonyulnak a hőshöz és az őt ért szerencséhez (ilyen a nagyravágyó nő A HALÁSZ ÉS A FELESÉGE című mesében). A
házasság előtt álló nő nemcsak várakozhat, hanem fenyegetheti az a veszély is, hogy orvul megfosztják kiérdemelt jogaitól (A GYÖNGYÖT SÍRÓ ÉS RÓZSÁT NEVETŐ LÁNY),
vagy szerepcserére kényszerítik, s így az ellenfele vagy a komornája foglalja el ideiglenesen az őt megillető helyet (A BESZÉLŐ LÓFEJ). Az állatvőlegényüket megváltó és a
vascipőjüket koptató asszonyokról a motívum sokfelé ágazása folytán egy későbbi fejezetben, a metamorfózisok kapcsán esik majd szó.
A PAPUCSSZAGGATÓ KIRÁLYKISASSZONYOK meséjében arra a titokra kell fényt deríteni, hogy hová tűnnek és hol szaggatnak szét a királykisasszonyok minden éjjel egy
vagy akár háromszáz pár topánkát. A lányok az útnak indulás előtt összerugdossák az ajtajuk előtt mélyen alvó őröket, majd „hátam mögött sötétség, előttem világosság!"
felkiáltással leereszkednek a föld alá, a fekete király várába, ahol fiatalemberek várnak rájuk. Egy pompás lakoma után táncolni kezdenek az éles borotváldwl kirakott padlón, a
tánc a beretvák élén folyik. Kiderül, hogy a legidősebb leánynak már két, a középsőnek egy gyereke van, a legkisebbik pedig egy fiatalemberrel „enyeleg". A titokzatos eltűnés
tehát valami bűnössel kapcsolatos, s ezt megerősíti az a hiedelemmondákból vagy boszorkányperekből ismert tény is, hogy a táncot és a táncolókat egészen a 17. század elejéig
elítélendő dolognak tartották Közép-Európában, ahol ez a mese a leginkább elterjedt. A bűn elkövetéséhez tehát nagy bátorság szükségeltetik, valamint az, hogy a lányok ne
gondoljanak vissza arra a helyre (állapotra, múltra), ahon nan elindultak. Ezért is erősítik meg magukat háromszor a „Hátam mögött sötétség, előttem világosság!"
felkiáltással. Pedig a dolog éppen
38 39
fordítva igaz: aki bűnös útra indul, az a világosságból halad a sötétség felé, így jut el a „fekete királyhoz". A föld alá lejutni egy nőnek is kalandot jelent, de egészen más
természetűt, mint a túlvilágjáró hősöknek, akik a föld alatt sárkányokat győznek Ie, és lányokat (égiteste ket) szabadítanak meg. A papucsszaggató királykisasszonyok túlvilág-
járó kalandja nem egyszerű flört, mint ahogy azt a „beretvaélen való táncolás" sejteti, hanem erkölcsi bukás. Még a bűnt leleplező tárgyi bizonyítékok is „élesek", a titkot
leleplezők kést, villát és poharat hoznak magukkal a tivornyáról. A király súlyosan megbünteti két nagyobbik lányát, a legkisebb számára azonban - aki valóban csak „táncolt" a
borotvaéleken - még van visszaút: feleségül mehet a bűn leleplezőjé hez. Már ha az feleségül akarja venni, mert az egyik változatban a hős kerek perec kijelenti: „Nem kell én
nekem a felséges király k.,. lánya!"*

A tündérmesék nem tesznek különbséget a bűn megítélésében a férfiak és a nők között: az erkölcstelenség mindkét nemnél éppúgy büntetést érdemel, mint a testvéri vagy anyai
cserbenhagyás (A HŰTLEN ANYA vagy TESTVÉR), az engedetlenség, lustaság, gonoszság (A SZORGALMAS LÁNY ÉS A LUSTA LEÁNY), az irigység, testvérféltékenység,
ármánykodás (AZ ARANYHAJÚ IKREK), a hiúság (HÓFEHÉRKE), a kíváncsiság, a hazugság, a tilalom megszegése (SZŰZ MÁRIA KERESZTLÁNYA). Különbség van azonban
a bűn elkövetésének a módjában: a nők sokkal kiszolgáltatottabbak emberi gyengeségeiknek, mint a férfiak, akik legtöbbször csupán „véletlenül" vagy valamilyen szerencsétlenség
folytán hágnak át egy tabut vagy tilalmat. A tündérmesékben a férfi hősök ritkán kíváncsiskodnak, sohasem hiúk és sohasem hazudnak, s még az együgyűség is javukra szolgál. A nők-
nek roppant kínos helyzetekből is gyakran kell segítőtársak nélkül szabadulniuk: például amikor az apa - egy rosszul értelmezett végrendelet folytán - saját lányát akarja feleségül venni
(A KALAPVARI KISASSZONY), így az menekülni kényszerül otthonról, vagy - egy másik mesében - toronyba zárva, szerelmétől elszakítva kell tengetnie

Ben debukk. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 215. életét (A

TORONYBA ZÁRT LÁNY). Kalapvári kisasszony rongyokkal vagy állatbőrökkel álcázza magát, nehogy felismerje
valaki, és Ligetszépét sem a kardja, hanem a haja menti meg: azt bocsájtja le a toronyból a hozzá feljutni készülő királyfinak. A PANCIMANCI című mesében a nőnek két helyzetet is
meg kell oldania: egyrészt ki kell védenie a csalás és a hazugság vádjait, másrészt el kell kerülnie a lelepleződést, nevezetesen hogy mégsem tud aranyfonalat fonni, pedig épp emiatt
vette feleségül a király. Az első feladat csak egy természetfölötti segítőtárs, Pancimanci, majd pedig néhány gyanútlanul száját jártató vadász révén oldódik meg, a második
asszonyi furfanggal. A fonásra ítélt királyné egy lógó nyelvű, egy lógó ajkú és egy púpos hátú öregasszonyt bérel fel arra, hogy mindhárman azt mondják az urának, a fonástól lettek
ilyen rútak. A király persze azonnal megtiltja a fonást a feleségének, s így sosem szerez tudomást arról, hogy a felesége becsapta őt.
Habár a Pancimanci meséjében szereplő asszony hazugsággal vezeti félre a férjét, végül mégis megoldja a helyzetet. Viszont a hűtlen feleség számára a mese nem kínál megoldási
lehetőségeket, mert ebben a mesetípusban a feleség nemcsak hűtlen, hanem áruló is: megszerzi a férj erejét rejtő csodás tárgyakat és átadja csábítójának, aki így meg tudja
ölni a férjet. A kígyókirály azonban feltámasztja őt, és a férj különféle alakokat öltve visszamegy megbüntetni hűtlen asszonyát. Benedek Elek - aki különösen szereti a
mesék lélektani helyzeteit felnagyítani és az eredeti szövegeket érzelmileg fokozni - irodalmiasí tott szövegváltozatában így festi le az asszonyt, amikor egy aranyszőrű paripában
ráísmer volt férjére: „Kiszalad a királyné, nézi, nézi a lovat, s hát színében egyszerre csak megváltozik, olyan fehér lett az arca, mint a győcsévirág. Úgy kell lennie, hogy
valamiből - miből s miből nem, a jó Isten tudja, talán a paripa szeméből - megsajdította, hogy az nem lehet más, mint Darvitéz". Amikor pedig lelepleződik és szemtől szembe
kerül volt férjével: „Haj, de még csak most változott meg színében a királyné. Reszketett, minta nyárfalevél, megfogyott a szava! Aztán csak elterült a szoba földjén, s fel sem is
kelt többet: szörnyethalt a nagy
40 41
ijedtségtől."* Egyébként a házasságtöréssel ártatlanul megvádolt nők (GENOVÉVA) sosem tiltakoznak, nem magyarázkodnak vagy könyörögnek, hanem megvárják, amíg férjük
rájön az igazságra, bocsánatot kér tőlük, s így tulajdonképpen ők bocsájthatnak meg neki.
Nagy erejű nők ritkán szerepelnek a tündérmesékben, de ha mégis, akkor vagy válogatás nélkül mindenkit felfalnak (EMBEREVŐ LÁNY), vagy maguk alá gyűrik azt, aki
szembeszáll velük. Az erős nők erejüket nem az ellenfelekkel való csatározásokban hasznosítják, hanem büntetésre használják. Az erős asszonyok konfliktusa abból a ki-
kötésükből fakad, hogy csakis magukhoz hasonló, erős férfit kívánnak férjül. A NAGYEREJŰ ASSZONY meséjében a szép, erős és harcias lány kérője erejét akarja próbára
tenni, de a kérő helyett annak segítő- társa végzi el a feladatokat. A nászéjszakán kiderül a csalás: amikor a menyasszony lábát és kezét a királyfira teszi, az majdnem meghal. A
nő bosszúból elűzi és disznópásztorrá alacsonyítja a férjét, majd levágja a segítőtárs lábát.
A tündérmese a kiszolgáltatott, elesett nőfigurákat kedveli inkább, akikkel szemben a férfi nagylelkű és lovagias lehet, s a nagy erejű nőkről nem is tud mást mondani, mint
hogy azok rendkívül veszélyesek. Erejüknél fogva a legfélelmetesebb ellenfelekre hasonlítanak, de mivel az ilyen mesék tétje nem a sárkányküzdelem, sajátos „pár-via dalnak"
lehetünk tanúi: egy nem kiszolgáltatott és nem elesett nő hogyan szerez dominanciát a férfiak felett, s hogyan tudja megfordíta ni a helyzetet úgy, hogy a segítőtárs ne
jutalmat, hanem büntetést kapjon.
Hamupipőke és a csonkakezű lány (A kezetlen lány) ereje nem a testi fölényben, hanem a lélek erejében mutatkozik meg. Hamupipőkét megalázzák, gúnyolják, gyötrik, keményen
dolgoztatják, becsapják mostahatestvérei és mostohaanyja a féltékenységből fakadó bosszú minden válfaját kipróbálják rajta. Ő pedig tűr, kivárja, amíg a cipellő a lábára

* Kígyó Darvitéz és Tatárvitéz. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Bp. 1995. 142.
illik, azaz megnyílik számára a szabadulás útja. Férjhez menésre apelláló mostohatestvérei mindenre képesek egy rangos házasságért, még az ön- csonkítástól sem riadnak vissza.
Hamupipőkének viszont van türelme kiválogatni a lencsét (borsót, mákot, kását) a hamuból, azaz képes megkülönböztetni a jó választást a rossztól. Minden jel ellenére (segítő állatok,
a halott anya gondoskodása) Hamupipőke nem passzívan, segítőtársaira hagyatkozva várakozik a királyfira, hanem felkészül a házasságra: megtanul uralkodni indulatain
és vágyain, megtanul várni. Nem azonnal fedi fel személyét az őt követő királyfinak, hanem előbb elbújik előle, s csak amikor a királyfi megtalálja - vagyis ő is tesz érte valamit,
sőt elfogadja Hamupipőkét szutykos ruhában is -, akkor indulhatnak az esküvőre. A felkészült nőt a házasságkötés után vagy közvetlenül előtte már nem érik olyan meglepetések,
mint azokat, akik csupán passzív szemlélői voltak a körülöttük zajló eseményeknek. Persze ez alól is van kivétel: a csonkakezű lány sorsa igazi szenvedéstörténetté válik azáltal,
hogy a hősnő rettenetes megpróbáltatásai a házasságkötéssel sem érnek véget. Mielőtt a királyfi feleségül venné, kéz nélkül bolyong a világban, később férjétől is elüldiizik,
gyermekétől is majdnem megfoszt- jók, de amikor teljesen magára marad, bekövetkezik a gyógyulás, és végére ér a mese. A király az esküvőre ezüstkezet csináltatott feleségé-
nek, de ez nem jelentett megoldást a problémára, csak elodázta azt. A mese végén - a végső elhagyatottság pontján - a királynőnek újra kinő a keze. A mese M.-L. von Franz
szerint azt jelenti, hogy amikor már végképp nincs remény, a tehetetlenség révén is lehet elrugaszkodás, és megtörténhet a csoda, ami tulajdonképpen nem is csoda, hanem az elhagya-
tottság, a magány szomorúságából következő átformálódás, „tisztán természetes növekedés". Hiszen azok a nők, akik „megismerték a szenvedést, és érett emberként sok
mindenen keresztülmentek, újra be tudnak illeszkedni az életbe" . 16

Két mesetípus van, amely azt mutatja, hogy a nők jobban ismerik a csapdahelyzetekből kivezető utakat, vagy legalábbis szorosabb a kapcsolatuk a megelőzési technikákkal, mint a
férfiaknak: a Jancsi és Juliska, valamint AZ ŐZTESTVÉR meséje, amelyekből az is kiderül,
42 43
hogy kiből nem válhat semmilyen körülmények között hős. A két mese alaphelyzete hasonló: a szegény ember és a felesége meg akarnak szabadulni gyermekeiktől - egy fiútól és
egy kisebb leánytól -, az első mesében úgy, hogy kiteszik őket az erdőbe, a másodikban úgy, hogy megfőzik és megeszik őket. Mindkét ötlet a gyerekek édes- vagy mostohaanyjától
származik. A fiúk a mese elején hősként lépnek föl: védelmükbe veszik és vigasztalják húgukat, és úgy tűnik, hogy ezt a védelmező, vigasztaló szerepet a mese végéig megőrzik.
Jancsi fehér kavicsokat dugdos a zsebeibe, hogy megtalálják majd a hazafelé vezető utat, a másik mese „bátyácskája" pedig „kézen fogta liágocskáját, és így szólt: ... Jer, menjünk
világgá!" Jancsi első próbálkozása még sikeres, de a következő napon - amikor kenyérmorzsákat szór el az úton - kiderül róla, hogy nem ő lesz a mese hőse: egy hős nem cselekszik
meggondolatlanul, s nem tesz olyat, ami a későbbiekben a kárára lesz majd. Bátyácska is csak a gonosz mostohától való megszabadulás mód ját, a szökést ismeri, az úton már ő sem
hős többé: húgocskája figyelmeztetése ellenére iszik egy őz lábnyomából, és őzzé változik. A mesehősök sosem fegyelmezetlenek, és mindig betartják az értelmetlennek tűnő
tilalmakat vagy parancsokat, tehát e mesékben innentől kezdve nem a férfiak, hanem a nők játsszák a hős szerepét. Húgocska gondos kodik őztestvéréről, és megígéri, hogy soha nem
hagyja el őt, fekhelyet készít, ennivalót hoz neki, „amit a kezéből evett meg a kis állat, és boldog volt, és ugrándozott a húgocska körül." Ez az idill önmagában még nem elég
ahhoz, hogy valaki hőssé váljon. Húgocska megpróbáltatásai akkor kezdődnek, amikor a király feleségül veszi, és ő gyermeket szül. Rosszakarója elveszejti, hogy saját lányát ültesse a
helyére, de húgocska minden éjjel visszajár, hogy gyermekének és az őznek továbbra is gondját viselje. Mindez egészen addig így van, amíg a király fel nem ismeri saját feleségét, aki
így újra visszanyeri életét, az őztestvér pedig a régi alakját. Helyükre kerülnek a dolgok: mindenki ott és azzal él, amit és akit a mese törvényei számára kijelöltek.

* Bátyácska és húgocska. J. és W. Grimm Gyermek- és családi mesék. Bp. 1989. 59.

Jancsi és Juliska, magukra maradván, egymásra számíthatnak csupán. Egy ideig egyikük sem okosabb vagy hősiesebb a másiknál: mindketten esznek a boszorkány házából, és
akkor sem fognak gyanút, amikor a boszorkány behívja őket magához, megeteti, lefekteti őket, hanem „azt hitték, hogy a mennyországban vannak". Jancsi akkor kezd
hősként viselkedni, amikor saját ujja helyett egy csontocskát dug ki a ketrecéből, hogy félrevezesse a boszorkányt, de a menekülés útját ezúttal sem ismeri. Juliska oldja meg a
helyzetet, amikor rájön, hogy ,,miben sántikál a boszorkány" a befűtött kemencével, s azt teszi, amit csakis egy nő tehet hasonló szorult helyzetben: hülyének tetteti magát. Ha Jancsi
lenne ura a helyzetnek, talán szó nélkül behajítaná a boszorkányt a kemencébe, Juliska azonban így szól: „Nem tudom, hogyan csináljam: hogy jussak oda be?" De mivel a
boszorkány is nő - erre számított Juliska is -„lebutalibázza" („Buta liba - úgymond a vénség...") Juliskát, majd felsőbbrendűségétől vezéreltetve és magát okosabbnak tartva bedugja
fejét a kemence nyílásán. Juliska belöki a kemencébe, rácsukja az ajtót, be is reteszeli, majd „elszalad". Ő nem az a sárkányölő hős, aki hidegvérrel végignézi ellenfele halálát, neki el
kell szaladnia, mielőtt megesne a szíve a velőtrázóan sikoltozó vénasszonyon.
Juliska kiszabadítja Jancsit, majd hazafelé indulnak, de mielőtt hazaérnének, át, kell kelniük egy nagy vízen. Juliskának - aki a boszor kány legyőzésével immár átlépte saját
korlátait - nem okoz gondot a megoldás, és azonnal kapcsolatot tud teremteni azzal a világgal, ahonnan segítséget kaphat: „...ott úszik egy fehér kacsa, majd ő átvisz minket, ha
szépen megkérem!" Juliska még azt is tudja, hogy ketten nem ülhetnek fel egyszerre a kacsa hátára, mint ahogy azt Jancsi javasolja, és gyámolításra szoruló húgból védő anyává
lép elő, amikor előbb Jancsit viteti át a vízen, s csak akkor indul utána, amikor a bátyja már biztonságban van.

* Jánoska és Margitka. J. és W Grimm. Gyermek- és családi mesék. Bp. 1989. 77.

44 45
A míímesék hősei
A tündérmesék hősei meghatározott helyet foglalnak el abban a struktúrában, amelyben mozognak. Viselkedésüket megszabja az, hogy bármiféle okból és céllal indulnak is el, a
mese végére győzniük kell. Útjuk során előírt magatartási szabályoknak kell megfelelniük, és ha megszegnek egy szabályt, álhőssé degradálódnak. A hős ismeri saját helyét és
lehetőségeit abban a világban, amelyben él; egy olyan közösséghez tartozik, amelynek tagjai nem feltétlenül az alá- és fölérendeltségi viszonyok szerint rendeződnek, hanem
aszerint, hogy a ,jó" vagy a „gonosz" mellett állnak-e. A műmesékben nincsenek viselkedési korlátok: a hős bármit megtehet, s még annak sincs jelentősége, hogy céljait
eléri vagy sem, „a törvényszerűségek világát a lehetőségek világa vált ja fel"''. A műmese hőse — „aki" már nem férfi vagy nő, hanem kisfiú és kislány, játék állat vagy tárgy
— fantasztikus kalandok helyett nagyon is reális földi dolgokba keveredik, de eközben nem élethalálhar cot vív, hanem játszik vagy öncélú kalandokba bonyolódik. Nem egyet-
len út áll előtte, hanem számtalan: elindulhat felfedezni az Északi-sarkot, és út közben a fantáziája szerint rendezheti át a vilá got, így az lesz az Északi-sark, amit
annak tart. De akár még elindulnia sem kell otthonról, hogy világokat bejárjon, elég körülnéznie köz vetlen környezetében; a kaland helyére ekkor a szórakozás lép. Nem az
a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy történjék valami, legyen az bármilyen abszurd is. A tündérmese hőse tudja, milyen a sárkány és milyen technikákkal győzhet ellene, a
műmese hőse nemcsak azt nem tudja, hogy ellenféllel vagy segítőtárssal áll-e szemben, hanem azt sem, hogy milyen attribútumok jellemzik az előtte álló személyeket.
A kettős létmódú műmesehősöknek két világa van, de nem tudnak átjárni egyikből a másikba, vagy élesen elválasztják egymástól a ket tőt. Hoffmann Diótörője élettelen tárgy
a kislány kezében, viszont eleven figura a többi, szintén megelevenedő játék között. Mary Poppins egyrészt szigorú nevelőnő, másrészt titkos tudományokba beavatott varázsló
vagy boszorkány. Alice kettős világa az álmok és a valóság keveredéséből áll össze, ha a Csodaországban járó Alice felnyitja a szemét, „minden újra unalmas valósággá
szúrkül... a Griffmadár vijjogása... a közelben. sürgő-forgó majorság zagyva lármája lesz",* és a mese végén" „pedig próbáljuk eldönteni, ki is álmodta ezt az egészet!"" A
mese és az álom határait összemosó műmesékben nem kell feltétlenül győztesen kikerülni a szituációból, a mese a legkellemetlenebb pillanatban vagy a káosz tetőfokán
megszakadhat, hiszen „csak álom volt az egész". A műmese eltolja a problémákat azzal, hogy megszakítást („felébredést") javasol a konfliktus megoldása helyett.
A kalandot játékra változtató műmesékben a szorosan zárt családmodelleket felváltja a kevésbé zárt család; izolált házastársi szerepek helyett a polgári családok mintájára épített,
biológiai és pszichikai adottságok alapján megkülönböztetett apa-, anya- és gyerekszerepek kerülnek előtérbe, és a mesében is megjelennek a gyermeküket egyedül nevelő, elvált
anyák. Eltűnik a mesékből a családi egyensúly helyreállítására való törekvés, a házasság, a „megkötendő frigy" nem eszmény, nem cél, hanem állapot, amely vagy megvalósul vagy
nem. Legfeltűnőbb eltérés azonban a tündérmesékhez képest a családok hiánya, valamint a nemi jelleg kiiktatása. A hősök, szereplők vérszerintiség nélküli közösségeket alkotnak,
Milne és Lázár Ervin hőseinek gyakran még a nemét is nehéz megállapítani, ráadásul nincs közöttük „legkisebb", mert mindegyikük egyformán az. Ezeket a hősöket a közös
tevékenységi forma, a világ azonos szemléléséből fakadó életmód, életvezetési stílus köti össze. Nem tartoznak „magától értetődően" egy közösséghez, hanem keresik a helyüket benne,
de nemcsak a közösséggel problematikus a viszonyuk, hanem önmagukkal is. Lázár Ervin hősei a hatalom szimbólumaként megjelenő, ijesztően naggyá növesztett alakokkal (pl.
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon) konfrontálódnak, és összetűzésbe kerülnek a társadalom konformizált, uniformizált, jól szocializált tagjaival is. A hősiesség, a bátorság és az
irgalmasság helyett a kívülállás, a be nem hódolás, az

* Lewis Carroll: Alice Csodaarszágban. Bp. 1983. 98, **Lewis Carroll: Alice Tiikörországban. Bp. 1983. 107.
46 47
elkülönültség válik új mesei értékké. Lázár hőseinek a mesei történe tek, kalandok előtti múltjuk van, mely múltat az igazi társadalom kere tei között töltötték el, mint csalódott,
otthontalan, kitaszított, rászedett és fölösleges egyének, tehát nemcsak egy mesebeli, hanem egy társadalmi tipológiának is megfelelnek. „Deviánsok" abban az értelemben, hogy
mindegyikük elüt a „normálistól": Ló Szerafm kék, Bruckner Szigfrid otthontalan és munkanélküli, Aromo, a nyúl nem úgy fut, ahogy a „fő- kövérek" megkövetelik, Vacskamati
szeleburdi, Dömdödöm nem hajlandó mást mondani, csak azt, hogy „dömdödöm", Szörnyeteg Lajost mindenki kihasználhatja, Nagy Zoárd, a fenyőfa pedig menni tud. Ezen
jellemgyengeségek", attribútumok révén váltak sebezhetővé, kitaszítottá, és önvédelemből teremtették meg azt a mesei világot, létformát, mely épp ezekre a „hibákra" építi
lényegét. Lázár Ervin meséjében nem a valós és a csodás, a jó és a gonosz kerül oppozícióba egymással, hanem a konform és a nonkonform.
A kis herceg - bolygók közti utazása közben - elsivárodott, üres emberekre lel: a földrajztudós gépiesen-mechanikusan gyűjti az adatokat domborzatról, éghajlatról, vizekről, de nem
tudja, hogy milyen egy virág vagy egy hegy; a csillagász számon tartja a csillagokat, kimutatást vezet róluk, de még egyet sem látott; az iszákos előtt poharak sorakoznak; a
kereskedők szomjúságoltó labdaccsal kísérleteznek, hogy az emberektől a vízivás se vegyen el időt. Ezekkel szemben a kis hercegnek a rózsa, a róka, a bárány, a kút a fontos, és az
a létállapot, melyben napi 43 naplementét is meg lehet nézni. Andersen legtöbbször a tárgyakkal cselekedteti meg mindazt, ami a varázsmesékben a hősökkel történik. Ha csodás
világot választ a mese színhelyéül, mint A kis hableány című mesében, akkor megfordítja a vágyakat: nem a földi világból kerül valaki a csodás birodalomba, hanem a csodásból a
földibe, s ez lesz minden szenvedésének az oka. Andersen meséjében nincs visszaút a víz alatti palotába, aki egyszer elhagyta otthonát, és egy másik világba távozott, az soha többé
nem térhet haza. Az eredeti létmódjuktól megfosztott mesehősök vi szont életképtelenek ebben a másik világában: hiányzik valamely testrészük, nem tudnak beszélni, vagy
lelkükben hordoznak gyógyíthatatlan
sebeket, még csodák által sem kielégíthető vágyakat. A hősöket a boldogság és a boldogítás utáni vágy motiválja különféle tettekre, de az anderseni mesékben nem a kaland
elsődleges, hanem az a történés, ami a hős lelkében játszódik le. A pillanatnyi boldogságot mindig megsemmisülés követi, az öröm, a „lakodalom" hiányzik. Andersen tárgyakkal ját-
szatja el a klasszikus szerelmi történeteket is: a féllábú ólomkatona beleszeret a papírmasé táncosnőbe, akivel különféle megpróbáltatások után végül a kályha tüzében találnak
egy lobbanás erejéig egymásra. A hóember a kályhába szeret bele, de mielőtt az öngyilkos ölelésre elszánná magát, elolvad. A porcelán pásztorlány és a kéményseprő szerelmi
kalandja is úgy indul, mint némely tündérmeséké: a szerelmeseknek meg kell szökniük, hogy egymáséi lehessenek. A pásztorlányka azonban megretten „a nagy és félelmetes
világtól", és vissza akar menni oda, ahonnan elindultak. A tündérmese megbünteti a sikertelenül visszatérő hősöket, Andersen más megoldást kínál nekik: a szerelmeseket üldöző
kínai porcelánfigura törik darabokra, s miután összeragasztják sem tud bólogatni, amikor az álhős Bakkecskelábú Fő és Altábornoki Őrmesterkapitány megkéri a pásztorlányka kezét.
Andersen bölcs mesemondó, tudja, hogy megpróbáltatások nélkül egyetlen szerelem sem lehet igazi, s még ha a fenyegető veszély megszűnik is a mese végén, a kéményseprőnek
van igaza: „Nagy utat megjártunk, mégis ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Kár volta sok fáradságért!"*
A tündérmesében nő és férfi, királyfi és királykisasszony keresik egymást, hogy új családot alapítsanak, a műmesék ritkán (vagy egyáltalán nem is) ábrázolnak boldog
párkapcsolatokat, inkább a testvérkapcsolatokat hangsúlyozzák. De míg Jancsi és Juliska győztesen kerül ki a boszorkány házából, Tiltil és Miltil sohasem birtokolhatja a boldogság
varázslatos, kék tollú madarát Maeterlinck meséjében.
Hauff hősei is boldogtalanok, kiábrándultak, csalódottak, vagy elvetemült gazfickók, akik a pénzért mindenre képesek. Andersenhez hasonlóan Hauff is csak ritkán rendezi
megnyugtatóan hősei sorsát a mese

* A pásztorlány meg a kéményseprő. Andersen: Mesék. Bp. 1994. 24.

48 49
végére. A tragikus vég azonban önmagában még nem fosztja meg mesejellegüktől ezeket a történeteket. „Lehet a mesélőnek tragikus ember- koncepciója, a mese így is harmonikus,
ekkor a tragikus lényeg az, ami tökéletesen kiélheti magát egy kívánalmai szerint konstruált világban, s a negativitásban lesz mesejelenség és meselényeg, meseember és mese- világ
tökéletesen koherens, homogén és beteljesedett.""
A vizsgált műmesék közül Hoffmann mesehősének, Anselmus diák- nak van a legtöbb köze a tündérmesék hőséhez. A „legkisebb fiúhoz" hasonlít, és mindvégig akként is viselkedik.
A mese elején ügyetlen, pénztelen, esetlen, a polgári világ elvárásai között eligazodni képtelen figura, aki nemcsak azáltal emelkedik a „valódi" mesehős rangjára a későbbiekben, hogy
kapcsolatot tud létesíteni egy fantasztikus világgal, amelyet nem a mindennapok törvényei uralnak, hanem azért is, mert megvív a gonosz hatalmakkal. Ahogy Lindhorst levéltáros ki
is mondja: „A magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat. Ellenséges erők rohannak majd meg, és a gyalázattól és a romlástól csak az a belső erő menthet
meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz... hit és megismerés visz el a közeli célhoz."
Anselmust meg kell tanítani arra, amit a tündérmese hőse magától is tud és alkalmaz. A műmesehősök abban különböznek a tündérmesék hőseitől, hogy elfelejtik, vagy sosem is
birtokolták ezt a „minden- tudást". E felejtésből következően vagy elveszetten bolyonganak abban a világban, ahová kerülnek, vagy megtalálják azt a kapcsolódási pontot, amely
visszavezeti őket a tündérmesék világáhoZ: például megvívnak a létüket veszélyeztető gonosszal, és társat találnak ma guknak. A képzeletbeli lényeknek, a játéktárgyaknak a
„kitalált mesehősöknek" - és az önmagukban eltévedt mesealakoknak ez a visszatalálás ritkán sikerül, ezért vagy megsemmisülnek (fiók mélyére, szekrénybe kerülnek) vagy a
mese végén is boldogtalanok maradnak. A tündérmese hőse a mese végét jelző lakodalommal révbe ér, a műmese hősére végtelenített álkalandok várnak.

* E. T A. Hoffmann: Az arany virágcserép. Bp. 1981. 60.

Jegyzetek
1. Meletyinszkij, Jeleazar: A mítosz poétikája. Bp., 1985. 343-344.
1.A hős definíciójához 1. a Néprajzi Lexikon 3. kötet „mesehős" címszó. Bp. 1981. 574.; Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Bukarest, 1974. 23-58.; Meletyinszkij: Az epikus költészet. In: Folcloristica
1971/1. 27.; Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája. Bp. 1995. 53.; Lüthi, Max: Das europáische Volksmárchen. Form und Wesen. Bern 1960. 13-15.; Poszler György: Kétségektől a lehetőségekig.
Irodalome]méleti kísérletek. Bp. 1983. 138., valamint 191- 197.; Balassa Péter: A színeváltozás. Bp. 1982. 28.; Campbell, J.: The Hero with a Thousand Faces. Princeton, 1968.; Kerbelyte, Bronislava: Trials of
Heroes in Novelle Tales. In: Studies in Folklore and Popular Religion. Tartu, 1996. 49.; Horn, Katalin: Der aktive und der passive Márchenheld. Basel, 1983.
1. Propp, V. J.: i. m. 87.
2. Vö. Tatar, Maria, M.: Born Yesterday: Heroes in the Grimms Fairy Tales. In: Bottingheimer, Ruth ed.: Fairy Tales and Society. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1986.
6. Pécs Éva: Viaskodó táltosok. 1n: Élők és holtak, látók és boszorkányok Bp.,1997. 163-175.
6. Kovács Ágnes: Táltos mesehősnők. In: Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. (Szerkesztette Balázs Géza és Hála József) 132-141.; valamint Kríza Ildikó: A
„táltos" a „Táltosfiú" mesetípusban és a képzet hiedelemmondai vonatkozásai. In: Néprajzi Közlemények IX. 1964. 75-96.
6. Propp i. m. 116.
7. Király Jenő: Frivol múzsa. A tömeg film sajátos alkotásmódja és a tömegkultú-
-

ra esztétikája I II. Budapest 1993. I. k. 254.

-

7. Max Lüthi i. m. 15.

6. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Pest, 1854. 140.
8. Honti János: A mese világa. Bp. 1962. 33.
9. Király Jenő i. m. 225.
10. Honti János i. m.114.
11. Király Jenő i. rn. 253.
12. Franz, Marie-Louise von: Női mesealakok. Bp., 1992. 191.
13. Uo. 130.
14. Papp Ágnes Klára: A csoda és a véletlen szerepének átalakulása a műmesében. Határ 1995/3. 127. 18. Király Jenő i. m. 253. o.

50 51
A sárkány második feje:
A mellékszereplők
és a természetfölötti lények

„- Hogyan menjünk, édes gazdám? Minta szélvész, vagy minta gondolat? - Ügy vigyél, kedves táltosom, hogy
se benned, se bennem semmi kár ne essék!"

A mesék elemzése közben folyton természetfölötti lények tekintetét éreztem magamon, akiknek különösen akkor vált szúróssá a
szemük, amikor összekeverni Játszottam a képzelet világát a hiedelmek világával; például már nem tudtam különbséget tenni a
boszorkány mint vélt vagy valós szerep és a boszorkány mint mesealak között. Pedig a kettő nem ugyanaz: az előbbit valamikor
perbe foghatták, máglyára küldhették, kiközösíthették, az utóbbit sosem fenyegette ez a veszély. A rontó „szomszédsági
boszorkány", a „varázsló boszorkány" és az „éjszakai boszorkány" pozícióit' csak hiedelemrendszerbeli ellenfelei ismerhették és
semlegesíthették, a mesékben a hősöknek is lehetőségük van erre. Persze a temészetfölötti lények a mesékben is legalább annyira
ambivalens ellenfelek, mint a hiedelmekben, de a mesék és a hiedelmek alakjai mégsem pontos megfeleltetései egymásnak. Mivel a
hiedelemalakok kutatása is folyamatos meglepetésekkel szolgál a kutatóknak, a továbbiakban megpróbálok engedelmeskedni a
„szúrós tekinteteknek", és csakis a mesebeli alakokkal foglalkozni, hiszen a képzelet világa mégiscsak gazdagabb, mint azt egy
hiedelemalak bármikor is gondolná.
Propp a tündérmesékben hét - meghatározott szerepkörrel rendelkező - állandó szereplőt feltételez. A hét cselekvő személy a hűs, az
ellenfél (károkozó), az adományozó, a segítőtárs, a cárkisasszony vagy az apja, az útnak indító, valamint az álhős. Közöttük oszlik meg a 31, szintén

53
állandónak vehető funkció, mégpedig úgy hogy bizonyos szerepkörök egy-egy mesealaknak felelhetnek meg (például a táltos ló egyértelműen segítőtárs), más esetben viszont egy
szereplő több szerepkört is betölthet (például a hálás állatok először adományozóként viselkednek, majd amikor önmagukat is a hős rendelkezésére bocsátják, segítőtársakká
válnak). De fordítva is lehetséges: vannak olyan mesék, amelyekben, több szereplő is betölthet egyetlen szerepkört (például ha üldözés köz ben a sárkány elpusztul, feladatát a
sárkány rokonai veszik át).
Propp A mese morfológiájában nem részletezi a szereplők „jellemét", de a funkciók meghatározásával olyan elemzési minta alapjait adja meg, amelynek segítségével
leírható, hogy az egyes funkciók miként határozzák meg a szerepköröket. Például ha a sárkány nem le-, hanem felfegyverzi a hőst, máris nem az ellenfél, hanem az adományo-
zó (ellátó) szerepkörébe lép. S hogy a mese potenciális hőséből hős avagy álhős válik a továbbiakban, azt is az határozza meg, hogy a IX. vagy a XXIV. funkció kapcsolja be őt
a mesébe: azaz első megjelenése valami bajhoz vagy hiányhoz köthető-e, avagy úgy ismerjük meg, mint aki jogtalan követelésekkel áll elő.
A hősöket és a hősnőket az előző fejezet már bemutatta. De mi jellemzi az őket körülvevő alakokat? Hogyan befolyásolják a cselek mény menetét és a hős boldogulását?
Milyenek a királykisasszonyok, az álhősök, az adományozók, a segítőtársak és az ellenfelek?

Az ellenfél:
a mostohaanya, a sárkány és a boszorkány
A szereplők bemutatását az ellenféllel kezdem, hiszen nélküle sosem derülne ki a hősről, hogy „milyen" hős is valójában. A tündérmesékben az ellenfél nem lehet kisszerű,
gyenge, buta vagy gyámoltalan, hiszen akkor nem válhatna a hős méltó ellenlábasává. Két rendkívüli alaknak kell összecsapnia, s minél félelmetesebb az ellenfél, annál nagyobb
az őt legyőző hős érdeme. Az ellenfél tulajdonságai nem állhatnak oppozíció-
ban a hőséivel; a bátor, erős, okos hős csakis bátor, erős, okos ellenféllel mérkőzhet meg, vagy pedig olyan természetfölötti lénnyel, akinek ereje (személyiségének titka) rajta kívül,
ismeretlen helyen van. Az összecsa pás kimenetelét az dönti el, hogy a többé-kevésbé kiegyenlített erőviszonyok mellett melyikük tud mégis felülkerekedni a másikon, túljutni annak
határain. (Az ellenfelet nemcsak saját teste korlátozhatja, hanem földrajzilag is pontosan behatárolt területet birtokol, amelyen túl már nincsen hatalma.) A hős ritkán képes erre
egyedül: a segítőtársakra többek között azért van szükség a mesékben, hogy a döntetlenre álló harc kimenetelét ők billentsék a hős javára.
A hős három legismertebb tündérmesei ellenfele a sárkány (általában a férfi hősöké), a boszorkány és a mostohaanya, de ellenség lehet egy-egy ördög, törpe, óriás, rabló stb. is.
A mesékben tulajdonképpen mindazok ellenfélnek nevezhetők, akik feldúlják a boldog család nyugalmát, bajba sodorják a családtagokat, kárt vagy veszteséget okoz nak. Amikor
az ellenfél működésbe lép, a hősnek tisztáznia kell, hogy kivel áll szemben. Ahhoz, hogy felvehesse vele a harcot, tudnia kell róla, ki ő egyáltalán, milyen a külseje, milyen
sajátosságok különböztetik meg más ellenfelektől, milyen cselvetések várhatók tőle, birtokol- és alkalmaz-e varázseszközöket, segítőtársakat. A hős persze nem ismeri
valamennyi kérdésre a választ - bár azt tudhatja például, hogy az ellenfél milyen károkozásformák közül válogathat -, a mese folyamán segítőtársakra lesz szüksége ahhoz, hogy
felkészülhessen a vele való leszámolásra. Az ellenfélre a károkozás módja és célja is jellemző, mint ahogy az is, hogy hol és hogyan győzhető le.
Az ellenfél legjellemzőbb funkciója a károkozás. Formái rendkívül változatosak: valakinek vagy valaminek az elrablása, dézsmálás, megcsonkítás, eltüntetés, elcsalás, elűzés,
tengerbe dobás, elvarázslás, megöletés, megölés, fogságban tartás, házasságra kényszerítés, felfalással való fenyegetés, kínzás, hadüzenet stb.' Ezek a károkozásfor mák
megoszlanak az ellenfelek között: a mostohaanyák például sosem kényszerítik a hősnőt házasságra, ezt inkább tűzön-vízen át akadályozni próbálják.
54 55
A mostohaanya mint ellenfél egyébként nem annyira negatív hős, mint a mitikus ellenfelek, a sárkány vagy a boszorkány, de csak azért, mert nem rendelkezik
természetfölötti erővel vagy hatalommal. A mostohaanya egyrészt védelmező anya, aki saját gyerekeinek a legjobbakat akarja, másrészt rengeteg kárt okoz a
mostohalányának, aki számára földi valóságában olykor fenyegetőbb lehet a természetfölötti lényeknél. A sárkánnyal és a boszorkánnyal való találkozás a hős döntésének a
következménye; azzal, hogy útnak indul legyőzni őket vagy megszerezni tőlük valamit, a rá váró veszélyekkel is szembenéz. A mostohaanyával együtt élni azonban nem
választás kérdése, hanem megváltoztathatatlannak tűnő körülmény. A mostohaanya ráadásul „házhoz jön" - a hősnőnek még elindulnia sem kell, hogy találkozzon vele. A
mostoha személyével a mesekutatói irányzatok közül a pszichoanalitikus iskola foglalkozott a legtöbbet. Bruno Bettelheim például a mesebeli mostohát és anyát ugyanazon
személy - a gyermek valódi, igazi anyja - két oldalának tartja. Mivel a tündérmese nem par excellence gyerekműfaj, nekem az a véleményem, hogy a mostoha alak-. jában nem
feltétlenül csak az anya figurája jelenik meg, hanem a többi női szerep is: az egyfelől gondos, szolidáris, másfelől hideg, elutasító feleségé; az egyszer odaadóan lágy vagy
szenvedélyes, máskor pedig rigid vagy érzéki erejével visszaélő szeretőé; az egyrészről szigorú, másrészről engedékeny főnökasszonyé stb.
A mostohaanya az egyedül maradt apa újabb házasságkötésével, általában saját gyermekeivel együtt kerül abba a házba, ahol a mese hősnője is lakik. Sokszor a hősnőn
keresztül nyeri meg magának az apát, elhiteti vele, hogy milyen jó sora lesz, ha ő a házba kerül. Persze pont fordítva történik, a dolgok akkor kezdenek rosszra fordulni,
ahogy az apa feleségül veszi az álnokul ígérgető asszonyt. A mostoha önző, gonosz, bár nem feltétlenül rút asszony, aki fogva tartja, féltékenyen őrzi a nálánál sokkalta szebb
mostohalányát. A lány így elérhetetlen kérője számára (Hamupipőke). JANCSI ES JULISKA mostohája „feleslegesnek" tartja az apa gyerekeit, és meg akar szabadulni
tőlük. Akad azonban olyan mostoha is, aki elüldözi, elzavarja otthon- ról a lányt, mert féltékeny szépségére, sőt, az apa szeretetére is (Hófehérke). Hamupipőke mostohaanyja
és annak lányai gyötrik és megalázzák Hamupipőkét, Hófehérke mostohaanyja pedig egyenesen a lány életére tör, és mindent megtesz, hogy elpusztítsa vetélytársának
tartott mostohalányát. De a mese törvényei szerint a fogva tartott, elüldözött lány végül szerencsés lesz, férjhez megy, a mostohatest vérek pedig tönkremennek, és a
gonosz anyákat is büntetés sújtja. Hófehérke mostohája például elment az esküvőre, de amikor belépett a kastélyba „a félelemtől meg a rémülettől földbe gyökerezett a lába,
moccanni sem bírt. De már oda is készítették a vascipőt a parázs fölé, fogókkal behozták, és letették a királyné elé. Bele kellett bújnia a tüzesen izzó cipőbe, és addig kellett
táncolnia, míg holtan rogyott össze."* A mostohákat nem az ellenfeleik büntetik meg, hanem mindig az a személy, aki megmenti az ártatlanul szenvedő mostohalányt.
Perrault nem zárja le megnyugtatóan Hamupipőke történetét azzal, hogy „Hamupipőke a két nénjét is a palotába hozatta, fényes lakást rendelt nekik, ellátta minden jóval, majd
csakhamar dúsan kiházasította őket; így fizetett a rosszért jóval, s így tette jóvá a maga régi szenvedéseit a mások boldogságával."** Ez a befejezés idegen a büntetésre és a
bűnhődésre kényes tündérmesétől, s kevésbé terjedt is el, mint a Grimm-féle variáció, ahol a mostohalányok szemét galambok vájják ki, vagyis meglakolnak gonoszságaikért.

A mesék az apát ritkán tekintik gonosz szerzetnek, és nem is osztják kétfelé - jó és rossz alakra -, mint az anyát. Bettelheim szerint ezért „a fiúgyermek a frusztrációit és szorongásait
inkább egy óriásra, szörnyetegre vagy sárkányra vetíti ki."' A sárkányokat azonban nem frusztrált és szorongó fiúgyermekek találták ki, és a mesékbe sem fantáziatermékekként,
hanem nagyon is valóságos élmények hatására kerültek.
A sárkányról a mesékben legelőször is az derül ki, hogy három, hét, kilenc vagy tizenkettő feje van, a teste óriási; repülni és átváltozni

* Hófejírke. J. és W Grimm: Gyermek- és családi mesék. Bp. 1989. 226. **Hamupipőke. Charles Perrault: Lúdanyó meséi. Bp. 1994. 186.
56 57
képes, tüzet okád, a meseszövegek alapján egyéb külső jegyeket (szár nyas? pikkelyes? szőrös? csupasz? karmos?) nem tudhatunk meg róla. Róheim Géza szerint a sárkány alakja
három létező állatfajra, illetve ezek kombinációira vezethető vissza, mégpedig a nagyobbfajta halak ra, a gyíkfélékre (krokodil, aligátor), legfőképpen pedig a kígyóra.;
Solymossy Sándor szerint a sárkány jellemzői: „Óriási méretű, gyík- szerű test, kemény pikkelypáncéllal borítva; hátul ostorvégszerű gyík- fark; középütt négy rövid, erős láb,
ragadozó karmokkal; fent denevér- re emlékeztető bőrszárnyak; tüsketarajos, erős nyak, ezen vagy krokodilfajta, lapos, nagy fej, hatalmas szájnyílással és sűrű fogakkal,
vagy aránylag kicsiny kígyófej, kiálló tépőfogakkal és messze kinyújtott, kétágú nyelvvel."' A néphit és a hiedelemmondák is kétféle alak ban ismerik: egyrészt mint tarajos
kígyó alakú, természetfeletti erejű, félelmetes állatot, másrészt mint a garabonciás lovát, aki az időjárás felett uralkodik.
A mesékben a sárkány magán viseli a néphitből ismert jellemvoná sokat, de nem mint felhőkből aláereszkedő, vihart kavaró sárkány van jelen, hanem megsokszorozott erejű
ellenfélként. A sárkány a legellentétesebb princípiumokat egyesíti magában: a vízzel és a tűzzel is kapcsolatban áll, hegyekben is lakhat, tengeri szörnyeteg is lehet; rabol hat és
követelhet nőt, de élhet szerető férjként is; őrizhet kincset, határt, s lehet jótevő is.'
A sárkányok élhetnek a földön, mocsarakban, barlangokban, víz mellett, valamint a föld alatt és magasan a föld felett is. A vízöt76 sárkány emberevő sárkány, aki
meghatározott időnként egy szűz lányt követel magának, különben nem ad több vizet. A föld alatt élő alvilági sárkány az emberekhez hasonló életet él, felesége az elrabolt király-
kisasszony. Le kell hozzá ereszkedni réz-, ezüst- s aranypalotájába, kacsalábon forgó kastélyába. Az alvilági sárkány táltos lovon jár, buzogány és kard a fegyvere, s már
messziről megérzi az idegen emberszagot. Előrehajítja buzogányát, és nem árulja el meglepetését, amikor a hős visszahajítja azt. Méltó ellenfél: miután a hőst próbára tette
a kőkenyér, kőpogácsa vagy ólomgaluska elfogyasztásával, nyílt harcban méri össze vele erejét. A sárkány már várta a hőst, tudta, hogy egyszer
majd hozzá valaki, aki erősebb lesz nála („rígen hallom hiredet, még anyád méhibe annyi vótál, mint egy kásaszem, tudtam, hogy veled egn d kel megvíni"), de amikor ez
bekövetkezik, igazi lovagként viselkedik. Választási lehetőséget kínál a hősnek: Hogy küzdjünk, karddal-e, vagy küzdéssel? - kérdezi tőle. Korpás László meséjében „Mongya a
sárkány: Nem félsz tőlem, sógor? - Félek is, nem is. - Mongya a sár kány: derék ember vagy te. Ne ijeggy meg, hátha egyforma erősek leszünk. Jobban fogunk egymásba
gyönyörködni."* Jellemző a sárkány- küzdelemre, hogy az ellenfelek saját alakjukban képtelenek győzni, a harc ebben a formában nem dől el. A fakerékké-vaskerékké változás sem
vezet sikerre. Kék és vörös lánggá változva sem tudnák a másikat legyőzni, ha a hős nem lenne furfangosabb: a felettük elrepülő hollók- nak ígéri a sárkány testét, ha azok vizet
szereznek neki. A sárkány (vagy anyja) pusztulásának másik módja az, hogy a saját lova veti le a hátáról (A SÁRKÁNYT SAJÁT LOVA PUSZTÍTJA EL), mert meghall ja, hogy
jobb életet ígérnek neki: „A Vasorrúbába... m.egnyergelte tátosát s utánuk eredt, de a királyfi tátosa visszanyerített. - Édes leányom, vesd le a Boszorkányt, hiszen vasdoronggal
tart. Ha az én uram istállójába jösz, jobban tartanak. - A tátos megrázta magát, levetette a Boszorkányt s az azonnal nyakát szegte."**

A fóld alatt élő égitestrabló sárkány abban különbözik a nőrabló sárkánytól, hogy nem földi asszony a felesége, hanem rosszindulatú démon, aki a sárkány halála után
folytatja a hős üldözését, s ebben a sárkány anyja, a vasorrú kába is segít neki. Amint a három elpusztí tott sárkány felesége bekapcsolódik a harcba, az már nem a méltányos
erőviszonyok, hanem a gonoszság jegyében folytatódik: az egyik sárkányfeleség körtefává változik, hogy aki a gyümölcséből eszik, meghaljon, a másikból halált hozó forrás
lesz, a harmadikból híd, amely összeégeti azt, aki rálép. A titkot darázs képében kihallgató hős kard-

* Fehérló Péter. Buday—Ortutay: Nyíri és rétközi parasztmesék. Szeged, 1935. 71. "A tátog. Ipotyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 32.
58 59
ját a körtefába, a forrásba, a hídba vágja, így megöli a sárkányfeleségeket, majd pedig a sárkányok anyját is.
Az égig érő fa tetején lakó sárkányok hasonlóképpen élnek, mint az alvilág sárkányai, de repülni is tudnak, és erejüket különféle állatokban is őrizhetik. Palkó Józsefné 1948-
ban mesélt Az égig érő fa sárkányáról, akiből elrabolt felesége „édes mázos beszédekvel" kiszedi erejének titkát. A sárkány bármilyen erős is, az asszonyi könnyeknek nem tud
ellenállni, és elárulja, hogy ereje egy ezüst medve fejében, az abból kiugró vaddisznóban, az abból is kiugró nyálban, majd az abban lévő skatulyában van. A rászedett sárkány
aztán így esedezik: „Ugye, Jánoska, elvettétek az erőmet? Na, nem baj, ha elvettétek es, de legalább bár az életemet hagyd meg."* A hős, aki az útjába kerülő állatokkal oly
irgalmas és jótevő, az ellenféllel szemben nem lehet engedékeny és megbocsátó: a menyasszonyhoz vezető útja akkor zavartalan, ha senki nem fenyegeti többé az életét.
A sárkányok nemcsak ellenfelek lehetnek, hanem segíthetik is a hőst (A SÁRKÁNYSÓGOROK). Korpás László meséjében egy Hollófernyiges nevű alak magával viszi az
alvilágba a kondásból lett királyfi feleségét. A férj leereszkedik utánuk, s először a hétfejű sárkánnyal találkozik. „Összevissza csókolódtak a sárkánnyal. Monta a sárkány, hogy:
'kedves sógor, minden részét bejártam a világnak, de még ijen szép embert nem láttam.' Ettek, ittak, mulattak." Másnap a nyolcfejű, harmadnap a tizenkét fejű sárkányhoz
mennek: „Szívesen fogatta a tizenkétfejű is minnyájukat. Az új sógort még az ölébe vette, úgy szeretgette."** A sárkány megmondja a hősnek, mit kell tennie, s még egy hatlábú
lovat is ajándékoz neki, majd amikor Hollófernyiges megöli a királyfit, a sárkányok „ragasztófű után szalattak, összerakták, felelevenítették". A továbbiakban is a sárkányok lesznek
a hős segítői, megoldják helyette a nehéz feladatot, hozzásegítik egy tizenkét lábú táltos

* Az égig érő fa. Dégh Linda: Kakasdi népmesék. I. k. Bp. 1955. 184. **Hollófernyiges. Buday-Ortutay: Nyíri és rétközi parasztmesék. Szeged,1935. 47-48.
paripához, majd miután visszaszerzi feleségét „a sárkányok segítettek, hogy a kedves sógorukat és a feleségét kiszállították a hazai fődre".
A sárkányok úgy válhattak ebben a mesében segítőtárssá, hogy gonosz nőrabló szerepüket átvette egy náluknál is félelmetesebb alak, Hollófernyiges. Az egyik hétfalusi
csángó népmesében a nőrabló sárkány alakja keveredik a tündér alakjával: „Odament egyszer egy tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány felkapódott s
a sárkány elvitte a maga országjába." A mesemondó tehát nem ragaszkodik ahhoz, hogy alakjait megfeleltesse egy sztereotípiának, csupán arra törekszik, hogy ne bontsa
meg azt az egyensúlyt, amit a szereplők száma és a funkciók beteljesítése megkövetel.
A csíkszentdomokosi Albert András meséiben különleges sárkányok szerepelnek: az egyik virágszálra épített kastélyban lakik, a másik állatokat változtat emberré (!), és
megfésülködik a harc előtt. A hétlábú paripa című meséjében egy nő indul el a sárkányokhoz, hogy visszahozza az elrabolt égitesteket, de nem küzd meg a sárkánnyal, mint a
férfiak, hanem egy egérke szerzi vissza neki a napot, a holdat és a csillagokat.
Az ember alakú sárkány Ami Lajos és Ruszkovics István meséiben jelenik meg. Ruszkovics meséjében „a tengerparton sétál egy legíny gyócsgatyába, sarkantyus csizmába"** , s
ez a legény nem más, mint a sárkány, aki aztán Világszíp Erzsókkal szerelmeskedik. Ámi Lajos meséjében a sárkány nem kígyó vagy antropomorf állatalak, hanem két lábon járó,
kinézetre, ruházatra velünk teljesen megegyező ember. A sárkányt Ami szerint arról lehet megismerni, hogy órákig nem pislog, szemöldöke összenőtt, és elöl pödört bajusz
helyett hátul, a tarkónál összekötött bajuszt visel. Az égitestrabló sárkányokat úgy győzi le a Pájinkás János nevű hős, hogy benzinnel és petróleummal teli tömlőt irányít rájuk,
majd amikor az előre megásott árok tele lesz sárkányzsírral, négy sárkányszappan-gyárat alapít, a szél pedig „a sárkányok

* A királykisasszony megszabadítása Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék. Bp. 1908. 426.
**Szegény János és Világszíp Erzsók. Ruszkovics István meséi. Bp. 1968. 64.
60 61
porját szíjjelvitte az erdőkbe meg a fődekre műtrágya helyett. Amennyit egy nap alatt, nyőttek a fák, annyit nem bírt száz évig nyőni, a sárkányzsírtul amilyen kövérek lettek a
fődek és a fák."* Ámi másik meséjében a sárkány úgy pusztul el, hogy vasdarálón ledarálják.
A boszorkány a Néprajzi Lexikon szerint „népmeséink rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalakjainak gyűjtőneve, alakja gyakran kontaminálódik a vasorrú
bábáéval." Véleményem szerint a boszorkány definíciója nem ilyen egyszerű, különösen, hogy „a magyar népmesék boszorkányainak egy része jóindulatú, más része rosszindulatú
démon", sőt, „több olyan mese is van, amely a boszorkány ambivalens jellegét őrzi: a gonoszból jóvá váló készségét és lehetőségét". Nehezíti a boszorkány meghatározását, hogy
8

alakja valóban gyakran keveredik a vasorrú bábáéval, a mesében felváltva használják a vasorrá bába, vasfogú bába, boszorkány, vasboszorkány, vénbanya, vénasszony
kifejezéseket ugyanarra a személyre.

Akárcsak a sárkányból, az általában ellenfélként szereplő boszorkányhól is bármikor válhat segítőtárs. Lakóhelye lehet a falu ( „Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is
igaz volt, túl az Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány: Kató néni".**), az erdő vagy a királyi udvar. A csíkszentdomokosi Albert András
boszorkánya az alvilágból érkezve új életet kezd: „Eccer egy boszorkános asszony magát gondolta, a lába közé csípett egy söprűnyélt I és fellucutérozott a felvilágba, hogy
széjjelnézzen, hogy mi van a felső- földi néppel. Ahogy feljött a föld szintire, mingyát széjjelnézett és megtalált a faluvégén egy kicsi földi viskót, mibe senki se lakott. Ott kovár-
télyt vert magának és ott kezdett tanyázni, aminek gyorsan híre futott a földi népek között, mert azt írta a viskója ajtajára: Mindent tudó jósló asszony."*** A magyar mesékben a
boszorkány sokféle lehet, de első-

* Pájinkás János. Ámi Lajos meséi. I. k. Bp. 1968. 118. és 186.

**Kató néni. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 260.
***Három legény és ii,jóslóbába. Albert András mesélte Csíkszentdomokoson 1943- ban. Kézirat.
sorban csúf öregasszony, aki képes megváltoztatni alakját. A vasorrú bábát nevéből adódóan könnyebb azonosítani és elképzelni, ráadásul a meseszövegek sem hagynak kétséget alakja
felől: „rút öreg nő; vasorrú, mohos képű, orra földig ér; szeme a vénségtől megmohosodott"; „borzas ősz haja feláll, mint a serte, nagy zöld fogait vicsorítja"* . A
legkülönlegesebb boszorkányokat Albert András meséiben találtam: „...akkora vót a két alsó agyara, hogy felért a szeme pillájára és a szeme pillájit mind fel kellett
kontyolja a feje búbjára. És akkora vót az órra, hogy a két agyara között leért, háromszor a nyakára megtekerintette, méges a földig nyúlt. És akkora két füle vót, mint egy jó
öszvérnek. Még fejül össze es kötötte őket." Ezek a fertelmes asszonyok márványkő mellett ülnek, kígyót, békát, patkányt, férget, denevért, csigát esznek nyárson sütve. További leírás
róluk: ajakig lefittyedő szem, térdig lefittyedő fül, moha és pókháló lepte haj, tizenkétszer a homlokra kunkorodó orr, agyar, szöszből készült haj, tűzpiros haj, háromszor a nyakra
tekeredő nyelv, mázsás kristálykő fülbevalók. Az ő meséiben találni „kutyafejű gonosz öregasszonyt", „kígyófejű boszorkányos asszonyt", „háromfejű boszorkányt", de hét- és
kilenclábú ördögöt, karddal küzdő táltost, esőernyővel szürkületet hozó ősz öregembert és időhordozó asszonyt is.

A boszorkány házához vezető utat embercsontok tarkítják, háza — ha nem éppen mézeskalácsból — koponyákból épült, kanalak táncolnak a konyhában, és a boszorkány épp
akkor kapja föl a nyakához az addig ölében tartott fejét, amikor a hős belép a házába. (A BOSZORKÁNY HÁZTARTÁSA) A Grimm-mesékben a boszorkányoknak „vörös a sze-
mük, és rövidlátóak, de finom szaglásuk van, akár az állatoknak, és megérzik, ha ember közeleg."** A boszorkányok embert is esznek, és kővé változtatják a hozzájuk
betérőket, a vasorrú bábák némelyike azonban szállást és tanácsot ad a hősnek. Ennek előfeltétele, hogy a hősnek egy elvárt formula szerint — ezt olykor a segítőtársa árulja
el

* Erdélyi János: Népdalok és mondák. Pest,1846-48. 231. és 240.

**Jánoska és Margitka. J. és W Grimm: Gyermek- és családi mesék. Bp. 1989. 77.
62 63
neki - illik őt köszöntenie, mire a banya például azt feleli: „Szerencséd, hogy így köszöntöttél, másként rosszul mentél volna ki innen; mi a kívánságod?" A segítségét felajánló
vasorrú bába azokkal a mindentudó mesealakokkal rokon, akik megosztják tudásukat a hőssel, hogy céljához közelebb segítsék. Egyes mesékben ez a mindentudó lény nem
is boszorkányféle, hanem a boszorkányok felett álló személy, például a Nap, a Hold és a Szél anyja, akikhez a vasorrú bába még csak bejáratos sem lehet. („A vasorú bába pedig
nem möhetött közel se a kis lakáshon.") Ha az illendő köszöntés után a hős hajlandó kiszolgálni a három napig tartó esztendőt, és sikeresen teljesíti a rábízott feladatot - ami
gyakran abból áll, hogy a boszorkány kancává változtatott lányait kell megőriznie -, akkor a boszorkány megjutalmazza őt (A BOSZORKÁNY LOVAINAK ŐRZÉSE). Van egy
mesetípus, amelyben a boszorkány a mese elején még nem az elvetemült gonoszság jelképe, hiszen érdemei szerint különbözteti meg A SZORGALMAS ÉS A LUSTA LÁNY-t,
de a mese folytatásában mégis a hősnő életére tör. A típus egyes változatai szerint a hősnő megszegett valamilyen tilalmat, és azért üldözi a boszorkány, a másik - ritkább -
változat szerint a boszorkány minden ok nélkül akarja elpusztítani. Az üldözött lányt végül azok az állatok és tárgyak mentik meg, amelyekkel útban a boszorkányhoz jót tett.
A boszorkányokat be lehet csapni, sőt - ha felmérgesítik a hőst -, egyetlen kardcsapással meg is lehet szabadulni tőlük. A táltosnők kapcsán idézett INCULA és két lánytestvére
(vagy a három rábízott királykisasszony) a boszorkány házában találnak éjszakai szállást. A boszorkány azt tervezi, hogy levágja a lányok fejét, majd besózza és megsüti őket. Incula
tudja vagy kihallgatja a tervet, és a boszorkány lányainak fejéhez teszi azokat a tárgyakat, melyekkel a banya őt és testvéreit akarta megjelölni. A boszorkány a saját gyermekeit öli
meg. Ennek a mesének „férfipárja" az a típus, amelyben fiútestvérek óriásokhoz térnek be éjjeli szállásra, s ott ugyanez történik velük (A TÁLTOSFIÚ; AZ ÓRIÁS ELLOPOTT
KINCSEI). A természetfölötti segítőket rejtő TŰZSZERSZÁM úgy kerül az obsitos katonához, hogy a boszorkány nem hajlandó megmondani a szerszám titkát, megkerüli az
egyenes választ, mire a katona mérgében lenyisszantja a fejét.
Egy másik boszorkánytípus a közvetlenül a házasság előtt álló hős nőkre veszélyes. A menyegzőre vezető úton a banya megcsonkítja és kilöki a hintóból az igazi menyasszonyt,
és a saját lányát ülteti a helyére. Ha az esküvőt nem sikerül megakadályoznia, akkor a gyermekszü lés után veszélyezteti az ifjú asszonyt. A királyi udvarban élő boszorkányra
nemcsak a gonosztette, hanem a büntetés módja is jellemző: besétál a büntetést kiszabó személy csapdájába, amikor az megkérde zi, hogy mit érdemel az, aki így elbánt az ő
feleségével. „A Vasorrúbába első volt, ki felelt, hogy vasszegekkel veressenek ki egy hordót, abba tegyék bele aki ezt tette és egy nagy hegyről bocsájtassék le. Megtörtént a Bábán,
amit javasolt."*
Nagy Olga - valószínűleg Ipolyi Arnold nyomán, aki rossz, elkárhozott tündéreknek nevezi a boszorkányokat - a boszorkányok alakjában felfedezi azokat az ellentmondásokat,
9

amelyek a tündérmesékben megnehezítik értékelésüket: a boszorkány lehet a sárkányok anyja, aki anyaként bosszulja meg gyermekeit; lehet „lecsúszott tündér", aki nem
elcsábítja, elbűvöli a férfiakat, hanem leigázza, kővé varázsolja őket és egyéb gonoszságokra is képes velük; lehet gyönyöröket hajhászó és „paktumot kötő földi asszony", akit
aztán büntetésből megpatkolnak, s lehet ‚jóindulatú varázslónő", aki megsegíti a hősöket» Pócs Éva szerint a tündér-boszorkány egymásba olvadását magyarázhatja az a
hiedelemrendszer, mely szerint a boszorkányok ősei valamikor a tündérek voltak, akik aztán „elboszorkányosodtak", vagyis „az emberek iránt ambivalens tündérek 'kárt okozó oldala'
a boszorkány alakjába olvadt"." A boszorkány alakja tehát éppúgy árnyaltabbá, ugyanakkor ellentmondásosabbá válik az alapos vizsgálatok tükrében, mint a sárkányoké vagy az
ördögöké, óriásoké, törpéké és tündéreké, s még inkább így van ez - bár nem törvényszerűen -, ha figyelembe vesszük a mesék lejegyzésének idejét is. Minél későbbi a mesegyűjte-

* A tótos. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 319.

64 65
mény, annál „sokoldalúbb" egy-egy mitikus lény, s ez akár a humor irányába is eltolhatja a tündérmesék eredetileg cseppet sem tréfásnak szánt jelentését.
A tündérmesékben végső soron egyetlen olyan alak létezik, akiből semmilyen körülmények között nem lesz segítőtárs, hanem mindig ellenfélként van jelen: az ólomfejű barát
vagy vasfejű farkas, kanbarát, ólombarát. Ezek - ugyanazon alak különféle elnevezései - harcban legyőzhetetlenek, mert erejüket különféle állatokban rejtegetik, legyőzésükhöz a
hősnek többszörösen ki kell állnia a szív és az erő próbáit. Az ólombarát sérthetetlen lehet, mert lelkét vagy erejét titkos helyen őrzi, vagy teste csak egy bizonyos helyen
sebezhető, sőt egyáltalán nem is sebezhető; de sérthetetlen lehet azért is, mert sok lelke vagy tőszámneve van (egyikőjüket például így hívják: Kilenc). Az ólomfejű barát
12

ellentétpárja a mesében az egyetlen abszolút jó, az isteni voná sokkal felruházott, végtelenül szelíd „ősz öregember", aki minden esetben és egyértelműen a hős útját
egyengeti.

Az adományozó:
az ördög és a tündér
Az adományozó („ellátó") rendszerint véletlenül akad a hős útjába, és lehet jóindulatú, ellenséges vagy rászedett. Az a feladata, hogy próbáknak vesse alá a hőst, s attól függően
jutalmazzon vagy büntessen, hogy a hősnek miként sikerült kiállnia a próbát - de adományozhat enélkül is, pusztán üdvözlés és kikérdezés után. Az adományozó független a
hőstől, „semleges" vele szemben, nem úgy, mint a segítőtárs vagy az ellenfél, akik nagyon is szoros kapcsolatban állnak vele. Az adományo zó a bonyodalom megoldásához szükséges
tudás vagy eszköz birtokosa, ezek megszerzése viszont teljesen a hős feladata. Ilyen értelemben bárki lehet adományozó, aki rendelkezik a csodás tárgyakkal, az átváltozás
képességével, tud a keresett személy hollétéről, ismeri a segítőtársakhoz vezető utat stb. Az adományozó tulajdonképpeni személye
nem is fontos, a mesékben nincsenek jellegzetes adományozók. Az a boszorkány, aki a hőst a szolgálatába fogadja, inkább adományozónak számít, mint ellenfélnek, hiszen tőle
kapja meg a hős - szolgálatai fejében - például a táltos lovat. Ami leginkább érdekessé teheti ezt a szerepkört, az elsősorban maga az átadott tárgy, eszköz vagy tudás, illetve a
próbák rendkívül változatos formái. Az adományozó lehet haldokló vagy már halott személy, aki szolgálatot, segítséget kér; lehet megszabadítóra váró fogoly; könyörületességre
számító állat vagy személy. Adományozóvá léphetnek elő a vitatkozó ellenfelek is, akik megkérik a hőst, hogy ossza el közöttük a zsákmányt, de a hős kérés nél kül is
közbeléphet, felajánlva segítségét. Az egyszerű cserebere vagy a tárgyak feltalálási helyének a megnevezése, megmutatása is adományozásnak számít, ha általuk a hős
varázseszköz birtokába jut. Propp két típusba sorolja az adományozókat: a jóindulatú adományozókra („kivéve, ha, szándéka ellenére, küzdelem után adja át a varázsesz -
közt")," valamint az ellenséges, vagy legalábbis rászedett adományozókra. A hálás adományozó átadhatja, megmutathatja, eladhatja, elkészítheti a varázseszközt, míg a becsapott
adományozótól lopással vagy erőszakkal lehet azt elvenni.
A tündérmesékben két mitikus alak áll közel az adományozó szerepköréhez: az ördög és a tündér keresztanya, akik nemcsak jó szándékú, hanem ellenséges adományozók is
lehetnek. A tündérmese ördöge - aki nem azonos az ostoba ördögről szóló mesék alakjával - például ésszel mindig legyőzhető, még akkor is túl lehet járni az eszén, ha
segítőként áll a hős oldalán (miután segít betakarítani a termést, az osztozkodásnál kisemmizhető). Személye A CIVAKODÓ ÖRDÖG FIAK mesetípusában tölti be a
legegyértelműbben az adományozó szerepkörét: az ördögök apjuk örökségén, a láthatatlanná tevő köpönyegem, a mérföldlépő bocskoron és egy ostoron (pénzzel telt erszényen
stb.) vitatkoznak, a hős versenyfutást javasol a vita eldöntésére, majd kereket old a bűvös tárgyakkal.
A mesék ördögének igen sok köze van ahhoz a szóláshoz, hogy „eladta magát az ördögnek". A hőst vagy az apja ígéri oda cserébe az
66 67
ördögnek, mint olyat, „amiről otthon nem tud" (RÓZSA ÉS IBOLYA), vagy maga köt egyezséget vele: pénzért a szolgálatába áll (A POKOL KÁLYHAFŰTŐJE; A HÁROM
OSTOBA), vagy hét évig nem mosakodik és nem fésülködik, hogy így jusson pénzhez (A MEDVEBŐRŰ). Az ördög mindig megtartja az egyezséget, de segítőkészsége ellenére is
veszélyes lehet a hős számára: az a lány, aki már azt sem bánná, ha az ördög lenne a szeretője, keservesen megbűnhődik meggondolatlan kívánságáért, és csak nehezen tud
megszabadulni hőn óhajtott szeretőjétől, amikor az magával akarja vinni a túlvilágra. (AZ ÖRDÖGSZE RETŐ). Az ördög tanítványának lenni sem veszélytelen vállalkozás (A
VARÁZSLÓ ÉS TANÍTVÁNYA), noha a Mester mindenre megtanítja tanítványait. (A mitikus lények közül egyébként a varázsló szerepel a legkevesebbet a tündérmesékben,
alakja fölszívódott a boszorkányok, a tündérek és az ördögök alakjába.) A mese törvényei szerint az ördög gel cimborálni nem bűn, legfeljebb olykor szerencsétlenség, a
pokolban járni vagy szolgálni pedig nem hőstett, hanem egyszerű kaland. Az ördöggel kapcsolatos egyetlen hőstett az ördög három aranyhajszálának a megszerzése a
SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE típusban.
Lutz Röhrich így foglalja össze az ördög összetett alakját: „Az emberi lét sokféle veszélyeztetettsége a népies ördögalakban ... sokféle mitikus módon perszonifikálódik és
konkretizálódik. Hogy a mondában,) és a mesében - történetileg nézve - az ördög esetében nem egy egysé ges alakról van szó, mindenki előtt világos... Sokszoros rétegződés és
kereszteződés, mitizálás és etimologizálás, diabolizálás és megembere sítés rakódik egymásra ezerszeresen egy csaknem kibogozhatatlan összevisszasággá. ... A különféle
elbeszélő műfajok ugyanazt a motívumanyagot alkalmazzák, csak éppen az a kérdés, hogy a hangsúlyt mire helyezik"". Röhrich szerint az ördög lehet szövetséges, táncpart -
ner, bohókássá kiforgatott, lélekzsákmányától elesett, becsapott vesztes, buta, csábító és komikus. A magyar tündérmesékben az ördög lehet félelmetes, szolgálatba
fogadó úr, szolgálatba álló szolga, szerződés után rászedett, lélekrabló, emberré változó, segítő, bosszút álló és gyilkos. Az ördög megbüntetésének egyik különleges példája az a
hét- falusi csángó népmese, amelyben az ördög megfürdik egy kád forró tejben, megfő, a hős pedig a csontját összetöri és szélnek ereszti.

A tündérekről azt hihetné az ember, hogy hasonlóan egyes istennőkhöz, ők is a világmindenség jótevő anyái, de ha jobban megvizsgáljuk őket, kiderül róluk, hogy alakjuk -
különösen a külföldi meseanyagban - legalább annyira ambivalens, mint a boszorkányoké. A tündérek a mesék légies alakjai, s bár a boszorkányok is gond nélkül képesek a
levegőben közlekedni, ez a szféra inkább a tündérek lakóhelye. A boszorkányok sosem táncolnak a mesékben, a tündérek annál többet. A tündérek gyakran jelennek meg csapatostul,
méghozzá madáralakban (leggyakrabban hattyúként) a mesehős előtt. A madár alakú, igéző szépségű tündér soha nem adományozó vagy segítőtárs, hanem olyan asszony, akibe a hős
azonnal beleszeret, s ez indítja el a bonyodalmakat. Tündér Ilonáért el kell menni Tündérországba, ami szintén valahol a levegőben - legalábbis felhők - vagy köd takarta helyen,
elérhetetlen messzeségben - található. A tündérek „hétszőrű macska sarkán forgó várban" vagy üvegpalotában laknak, ahová csak estefelé térnek meg. „Alkonyatfelé szelíd
hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással
lebegték körül arany- és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est vidám enyelgés közt."* Ipolyi Arnold Kampó táltos című meséje bővelkedik a - vélhetően Ipolyi által kreált, s a
Magyar Mythologiájában is felsorolt - különféle tündérekben: Süvellő Tündérke bűvös-bájos kenőcsöt ad a hősnek, amellyel alakját változtathatja, Gillike Tündér a madarak
szavát érteti meg vele, Szemőke Tündér olyan tükörrel ajándékozza meg, amellyel hét mérföldre elláthat, ha belenéz, Füvellő olyan füvet ad neki, amely a füveket szólaltatja meg,
Szüdellő oly tulajdonságot, hogy kiismerhesse az emberek szívét, Illangó pedig olyan varázstüszőt, amellyel egyszer re hét mérföldet ugorhat. Kampó vitéz „annyira meghitt volt
a Tündérvárban, hogy láthatta, mit senki más: a tündérek titkos vigalmait;

* Kampó táltos. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 106.

68 69
látta esti mulatságailmt, midőn leggyönyörűbb madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a
Tündérek számtalan serege gyűlt össze, szolgált körükben és értette beszédeiket." A tündérek nem csak úgy hívhatják fel magukra a figyelmet, hogy madáralakban megkísér -
tik a hőst, hanem úgy is, hogy üzennek neki. A férfit megszerető és cselekedni is kész nő alakjával rokonítható az a tündér, aki nem várja meg, hogy rátaláljanak, hanem üzen a
hősnek, szerelmet vall neki, és epekedve várja a találkozást. A csíkszentdomokosi Albert András meséjében aranytollú pelikán viszi Szép Andrásnak a következő levelet:
„Hallod-e, te világhíres Szép András, láttam én a te képedet lepingálva, odabent a tűk országotokban, de szeretném látni a valóságos élő képedet, és hogy lám, olyan szép vagy-e -
gyere hát el énhozzám ide szép Tündérországba, és ha jössz, mindenütt csak a pelikán madaram után gyere, és aki neked e levelet írja, nem más, mint Szép Tündér Rózsa, a
Tündérország leghíresebb és legszebb tündérkirály leánya, aki sokat gondol rád. A viszontlátásig Tündér Rózsa." A mese a továbbiakban úgy alakul, mint általában a
feleségszerző mesék: Szép Andrásnak ugyanannyi - Tündér Rózsa által kijelölt - próbát kell kiállnia, mint társainak. Szép András azonban nem marad adósa az őt bolondító tün-
dérkedvesének, úgy megleckézteti a lányt, hogy „az egész város népe esszegyűlt csudájára s sajnálatjára, hogy nincs szerencséje a szép legényekhez".

A Grimm-mesék tündérei nem szerelmet ébresztő alakok, hanem gyerek- vagy férfirabló gonosz lények (A tó tündére; A vízitündér), jóságos és rosszakaratú keresztanyák,
valamint meghalt anyák lelkei (Hamupipőke). Van egy mese, amelyben a jó és a gonosz - feltételezett - tündér egyszerre fordul elő. Csipkerózsika keresztelőjére a birodalom
tizenhárom „tudós asszonya" közül csak tizenkettőt hívnak meg, mert „a királynak csak tizenkét aranytányérja volt, amelyekben tálalni akart

* Szép András. Albert András meséje Csíkszentdomokosról. In: Ortutay

Dégh Linda—Kovács Ágnes: Magyar népmesék. I. kötet. Bp. 1960. 512,
nekik." A Grimm-mesében tulajdonképpen nincs egyértelművé téve, hogy kik is valójában ezek a tudós asszonyok: tündérek vagry boszorkányok. Adományaik szerint - erény,
szépség, gazdagság, s „mindaz, amit kívánni lehet a világon" - a tündérekhez állnak közelebb, ám a sértett, elfelejtett és feldühödött tizenharmadik inkább a boszorká-
nyokra hasonlít, amikor megátkozza Csipkerózsikát. De szó lehet természetesen ugyanannak az alaknak a két ellentétes oldaláról is. Jel lemző egyébként a tudós asszonyok
hatalmára és a közöttük lévő egyenlőségre, hogy mindegyikük csupán egyet kívánhat az újszülöttnek, és egyikük sem tudja semmissé tenni a halált kívánó, szörnyű átkot,
mert azt csak száz évig tartó álomra lehet enyhíteni. A német mesék tündérei egyébként sokkal fenyegetőbbek, titokzatosabbak, lidércesebbek és veszélyesebbek a magyar
mesebeli tündéreknél, akik viszont nem oly sokfélék, mint angol tündértársaik, s nem annyira humorosak és józanok, mint a franciák. Utóbbiak „hagyják, hogy az emberek
problémáikat a maguk emberi eszközeivel oldják meg, azaz agyafúrtsággal és »kartezianizmussab<", az angol tündérek pedig valóságos hierarchiába rendezetten élnek."
A magyar mesebeli tündérek alakjában nem lelhető fel az a balkáni hiedelem, hogy „a tündérek sötét, halotti és világos, termékenységho zó 'oldala' olykor kettészakad jó és rossz
vagy fehér és fekete tündérek egy-egy helyen egyidejűleg számon tartott alakjaira, mégis általában egy ambivalens alakban őrzik ezt a kétarcúságot"". Berze Nagy János
felveszi mesekatalógusába A LÉLEKRABLÓ TÜNDÉR típusát, de csak külföldi példák alapján tud bemutatni olyan tündéralakokat - például a barna tündért, a fekete tó
tündéreit -, akik alvás közben kiveszik az emberből a lelkét, vagy elrabolják a szemét. A magyar mesékben nem tündér rabolja el a lelket vagy a szemet, hanem a sárkány vagy
a boszorkány, így a Magyar Népmese-katalógus - megegyezően a nemzetközi mesekatalógussal - már nem is a rabló személye, hanem a kárvallottak szerint tipizálja a mesét A VAK
ÖREGEK típus alatt. A magyar tündérmesékre általában jellemző, hogy a tündérek nem rossz szándékúak; a gonosz, a hős életére törő vagy a hős vesztét okozó női
70 71
alakokat a magyar mesék egyértelműen boszorkánynak nevezik. Az ártó tündérek sem igazán ártóak: a Tündér Ilona és a királyúrfi című mesében például Tündér Ilona
anyját, a Tündérkirálynőt azért kell ördögöknek - a hős segítőtársainak - elpusztítaniuk, mert különféle akadályokat állít lánya kérője elé. Elmondható, hogy a hiedelmek ártó
tündéralakjai - a vízi-, lápi- és tűztündérek - inkább a regékben és a mondákban éltek tovább, majd pedig a műmesékben születtek újjá, igaz, kissé módosult formában.

A segítőtárs:
a táltos és a többiek
A csodálatos segítőtárs - akinek legfőbb attribútuma a mindentudó bölcsesség - ajándékozás révén vagy sikeres szolgálattételt követően kerül a hős mellé. A hős a segítő
állatokat úgy is maga mellé állíthatja, hogy jót tesz velük (erről az állatokról szóló fejezetben lesz szó).
A segítőtársak funkciói a következők: térbeli helyváltoztatás (például a hős eljuttatása a túlvilágra); a baj vagy hiány megszüntetése; a hős megmentése üldözőitől; a nehéz
feladat megoldása; a hős átváltoztatása.

E funkciók betöltése szerint a segítőtársak 3 csoportba sorolhatók: az univerzális, a részleges és a specifikus segítőtársak.
Az univerzális segítőtársak képesek végrehajtani mind az öt, előbb említett proppi funkciót. A magyar mesékben erre egyedül a táltos lá alkalmas, aki
nemcsak saját közegében, s nem pusztán egyetlen feladat elvégzésére képes, hanem bármire, ami a hőst sikerre viszi. A táltos nem is úgy kerül kapcsolatba a hőssel, mint a
segítő állatok, hanem általában keményen meg kell dolgozni érte, például le kell töl teni egy meghatározott idejű szolgálatot - vagyis birtokbavételéért nem az irgalmasság,
hanem a kitartás próbáját kell kiállni. A táltosról sosem tudható előre, hogy csodás képességekkel rendelkezik, bár már „girhes csikó korában" is kitűnhet a többiek közül
azzal, hogy sose szabad azt adni neki enni, amit kér, vagy amit a többi ló eszik; ha a többi szénát kap, akkor ő zabot, és fordítva. A hős álom, tanács vagy sugalmazás révén
szerez tudomást arról, hogy szolgálata fejében a szemétdombon heverésző girhes csikót kell választania, akit akár a saját hátán cipelhet magával. Csak miután parazsat
(szenet, zsarátnokot) ad neki enni, válik a girhes csikó csodaszép paripává. A táltos megtanítja a hőst arra, hogy ne ítéljen elhamarkodottan, amikor szolgálatai fejében
jutalmat ajánlanak neki: ne azt válassza, amit szíve és szeme szerint azonnal választana, hanem azt, amit magától soha nem venne észre. A mese hőse nem tudhatja előre,
hogy az útjába kerülő szereplők és tárgyak közül ki vagy mi lesz a későbbiekben a hasznára, de míg a bajba jutott állatokon az irgalmasság kívánalmai szerint segít, és
azok viszonzásképp őt is megsegítik, a táltos tudatos választás útján kerül hozzá. Igaz, egy értelmetlennek tűnő tanácsot fogad meg, ami kor a leggirhesebb csikót választja,
ugyanúgy, ahogy a mese folyamán egyéb értelmetlennek tűnő parancsokat és kívánságokat is - például a továbbiakban épp a táltosét, aki feltétlen engedelmességet követel
tőle - maradéktalanul teljesít, s ez lesz sikerének forrása. De vajon a girhes csikóból lehetne-e táltos paripa a hős segítsége nélkül? Nem csak ak kor válik belőle minden
akadályt legyőző táltos, ha ő maga is „megváltódik" egy alacsonyabb létállapottól? A hős legyőzi önmagában a hiú kívánságot, hogy kincset, fegyvert, ragyogó lovakat
birtokolhasson, és a szemétdombon álldogáló, sánta ló mellett dönt, aki így - az őt elfoga dásra válaszként - saját alakjában és erejében mutatkozhat meg. Struktúrájában
hasonlít ez a találkozás az állatvőlegényt megváltó nő és az állatvőlegény közötti viszonyhoz, de abban az elfogadásban a szerelem a döntő mozzanat, míg itt a szövetség.
A táltos és a hős közötti szövetséget, amely egyben kapcsolatuk alapja is, a következő párbeszéd reprezentálja:
- „Hogyan menjünk, édes gazdám? Mint a szélvész, vagy mint a gondolat?
- Úgy vigyél, kedves táltosom, hogy se benned, se bennem semmi kár ne essék."

72 73
Ritkábban ugyan, de a táltos ajándékozás révén is a hőshöz kerül het, sőt gúnárból is táltossá válhat. Egyik legszebb tündérmesénkben A táltos kanca és a libapásztorlány
című mesében, amelyet a csíkszentdomokosi Albert András mesélt, Tündér Erzsébet így szól védencéhez:
„Kicsi keresztlányom, Juliska, fogd azt a rézkígyó vesszőt, háromszor jártasd meg a fejed felett körzetben, és gondolj a táltos paripádra. Akkor menj ki az ajtóba, ott lesz
előtted egy gúnár, arra húzzál a bal kezeddel egy keresztet, az vet egy kecskebukót, és lesz belőle egy hétszínű, hétlábú táltos paripa. Azután, ha valami bajod lesz, csak
mondjad a lovadnak, és ő segít rajtad."
A táltos mindenre képes: sem idő-, sem térbeli korlátai nincsenek, alakját kedvére változtathatja, s az alvilágba éppúgy bejáratos, mint az égig érő fa tetejére. A földön csak
girhes csikó, a boszorkány, a vasorrú bába (a sárkányok anyja) tulajdona, aki ha ismeri is a táltos titkát, sem használhatja kétes céljai megvalósításához. A táltosok
hierarchiájában a hős tulajdonában lévő táltos a legrangosabb és legerősebb: ez győzi le a sárkányt annak táltosával együtt.
A táltos szerepében jut világosan kifejezésre az a tény, hogy a mesékben a szereplők bármelyikéből lehet ellenfél vagy segítő: az, hogy melyik oldalra kerül, nem a
tulajdonságaitól vagy a jellemétől függ, hanem attól, hogy hasznára avagy kárára van-e a hősnek.
A részleges segítőtársak csupán bizonyos funkciók végrehajtásá ra képesek. Ilyenek a különféle segítő állatok (hangya, madár, hal; lásd az állatokról szóló fejezetet),
valamint a palackból elővarázsolható szellemek, de ide tartoznak azok a rendkívüli képességű emberek is, 1 akik csupán egyetlen tulajdonságukkal emelkednek ki a többiek közül:
Nagyevő, Nagyivó, Kengyelfutó, Céllövő, Messzelátó, Messzehallev Erős Fúvó, Nagyfázós, Nagylépő (HATAN A VILÁG ELLEN), vagy ezek kutya alakú megfelelői:
Messzehalló, Messzelátó, Földneheze,

* A táltos kanca és a libapásztorlány. Albert András meséje Csíkszentdomokosról, In: Ortutay Gyula—Dégh Linda—Kovács Ágnes: Magyar népmesék. I. kötet. Bp. 1960. 370.
Erősmintavas, Sebesmintaszél, Mindentudó, Fogdmeg, Tartsdmeg, Szaggasdszéjjel, Világneheze, Világfutósabbja. Képességeiket jelzi, hogy például Nagyevő (vagy
Nagyehető) 366 tulokból álló gulyának is nekifut, és egyenként lenyeli a marhákat, Nagyfázható 99 tűznél is majd megfagy Nagyszaladó (Kengyelfutó) malomkővel a lábán is
mindenkit megelőz, Messzelátó (Nagynézhető) keresztüllátja a világot, Nagylépő keresztüllépi stb. Részleges segítőtárs lehet továbbá a törpe, aki megmutatja a föld alá vezető
utat, és az óriás, aki átviszi a hőst a tengeren.
A specifikus, egyetlen funkciót teljesítő „segítőtársak" közé csupán tárgyak vagy tárgyakat előállító állatok tartoznak: üsd-vágd- kard, terülj-terülj-asztalka,
tüsszents-csacsikám, aranyat tojó tyúk stb. Propp szerint ezek a tárgyak a betöltött funkcióik alapján nem tekinthetők másnak, mint a csodálatos segítőtárs sajátos
megjelenési formájának. (Erről bővebben a tárgyakról szóló fejezetben lesz szó.)
Propp megemlít egy sajátos formát is, amelyben a hős önmaga segítőtársaként szerepel, magára öltve annak nem csupán a funkcióit, hanem az attribútumait is, például
mindentudó bölcsességgel rendelkezik. Ugyanakkor — ha a mese menete úgy kívánja — a segítőtárs is betöltheti a hősre jellemző funkciókat, nem tanácsot ad, hanem meg is
oldja a feladatot.17

Ellenfél vagy segítőtárs?

 A törpe és az óriás

A mesében is megtörténhet, hogy a segítőtársból ellenfél válik, habár a tündérmeséknél ez egyetlen speciális esetben fordul csak elő: AMICUS ÉS AMELIUS történetében,
amelyben az egymásra megszólalásig hasonlító két jó barát közötti konfliktus abból támad, hogy az egyik hős a hitvesi ágyban is helyettesíti bajtársát. A mitikus lények egy mesén
belül nem változtatgatják státusukat, de például az óriásokról és a törpékről a mese elején, amikor még minden megtörténhet, nehéz el-
74 75
dönteni, hogy segíteni vagy hátráltatni fogják-e a hőst. Nem törvényszerű, hogy az illendő megszólítás után ők is a hős mellé álljanak, ugyanakkor bármilyen vészhelyzetben
mellette teremhetnek, ha kedvük tartja. Mivel segítők éppúgy lehetnek, mint ellenfelek, és átmeneti típusaik nincsenek, ezért egy-egy példával mutatom be őket.
Kriza János közöl egy mesét, amelyben a hős egy tűz mellett alvó óriásra bukkan rá, belefekszik a „szokmánya ujjába", s reggel, amikor az óriás meglátja „megörül neki, tüstént
fölkapja a földről, az ölébe viszi, elviszi bé a palotájába, még ott is a harmadik házba, s letöszi az ágyba. Szépen bétakargatja, lábbujhegyen kijő onnan, nehogy megébredjen".*
Később azt mondja neki: „Ne félj, édes fiam! Én az igaz, hogy nagy embör vagyok, de attól apád helyett apád, anyád helyett anyád löszök". Így is lesz, az óriás még
tündérfeleséget is szerez a fiúnak. Fanyűvő, Kőmorzsoló és Hegyhengergető valószínűleg ezeknek az apáskodó óriásoknak a leszármazottai, már ami az alakjukat és erejü ket
illeti, mert egyébként irigyek, és a hős életére törnek, hogy ők kapják meg a megszabadított királykisasszonyokat. Persze nem minden óriás nagyvonalú vagy jellemgyenge, a
KÉT FIÚ AZ ÓRIÁS HÁZÁBAN típusban szereplő emberevő óríás például a legkegyetlenebbek közé tartozik. Perrault meséjében az emberevő óriásnak jószívű felesége van,
aki - maga is anya lévén - gondoskodik a hozzájuk betérő gyerekekről. Perrault nemcsak az óriás házaspárt jellemzi, hanem hét lányukat is: „Gyönyörű, hamvas bőrük volt,
mert ők is zsenge hüson éltek, akár az apjuk; szemük azonban szürke volt, kicsiny és kerek, orruk horgas, a szájuk nagy, és ritkán, csámpásan álltak benne hosszú, hegyes
fogak. Egyelőre még nem voltak túlságosan gonoszak, de apjukat máris a legszebb reményekre jogosították: enni még nem- ettek gyerekeket, viszont annál szívesebben
haraptak belejük."**

A törpe legjellemzőbb adottsága kis alakja és hosszú szakálla. A tönpe az a mitikus lény, aki csakis férfi lehet. A boszorkányok, a sárká-

* Tündér Erzséböt. Kriza János: Vadrózsák. II. k. Bp. 1911. 170. **Hüvelyk Matyi. Charles Perrault: Lúdanyö meséi. Bp. 1994. 172.
nyok és az óriások között mindkét nem képviselői megtalálhatók, varázslók és varázslónők, tündérfiak és tündérleányok is egyformán léteznek, az ördögök és a törpék azonban
hangsúlyozottan férfiak. A FEHÉRLÓFIA mesetípus törpeepizódjában megjelenik egy kis ember a kását főző hősök előtt, és enni kér; ha nem adnak neki, akkor a
hátukról vagy a hasukról eszi meg az ételt. Csak Fehérlófia győzi le őt, de a kikötött szakállú emberke levágja szakállát, és visszamegy a föld alá. Ezzel tulajdonképpen
segítségére lesz a hősnek: Fehérlófia a vér- nyomokat követve jut le a túlvilágra, ahol megvív a sárkányokkal. Ez a „bakarasznyi kis szakállas emberke" általában rosszindulatú,
gonosz szerzet, de ugyanő viszi el Szép Andrást Tündérországba Albert András meséjében: „Hanem most gyorsan ülj fel a hátamra, s én elviszlek szép Tündérország széléig,
s aztán megmutatom, hogy merre menj" - mondja neki. A törpe ellentmondásos alakja egyetlen figurában kristályosodik ki élesen: Pancimanciéban, „akinek három arasz a
hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla". Pancimanci kisegíti a királynét a bajból, amikor megfonja helyette a rengeteg lent, de miközben segít, ellenfél is egyben: ha a
királyné nem találja ki a nevét, a törpe hatalmat nyer felette és magával viszi. A törpék a mesében általában epi zódszereplők, feltűnnek egy pillanatra, majd ugyanúgy
eltűnnek. A mese jelentésén csupán annyit változtatnak, hogy a váratlanul elénk kerülő akadályokra, nehézségekre éppúgy figyelmeztetnek bennün ket, mint a megoldások
olykor hihetetlenül egyszerű voltára.

Az útnak indító,
a királykisasszony és az álhős
Propp szerint az útnak indító funkciója az úgynevezett „kereső hős típusú" mesékben csupán annyi, hogy bekapcsolja (útnak indítsa) a hőst a mesébe, a szerkezetben
betöltött szerepe szerint a későbbiekben nincs rá szükség. Az útnak indító felkérheti a hőst - vagy megparancsolhatja neki -, hogy hozzon el valamit egy távoli helyről, hogy
76 77
győzzön le valakit, vagy kérhet tőle bármi más segítséget. Elmondhatja neki, hogy a születése előtt szerencsétlenség történt az országban; és eljuttathatja a hőst (esetleg
erőszakkal, olykor parancsra) idegen helyre, ahogy például a vadász Hófehérkét. Az egyik legegyénibb út nak indító A SÍRÓ-NEVETŐ SZEMŰ KIRÁLY, Mirkó királyfi
édesapja, aki előzetes bátorságpróbának veti alá fiait: amelyikük nem retteg meg a feléje hajított pallostól, hanem visszadobja, annak árulja el sírónevető szemének a titkát.
A királykisasszony (Proppnál cárkisasszony) szerepkörébe tartozik a nehéz feladat kiszabása, a hős megjelölése (zálog adása, jel a testen), az álhős leleplezése, a valódi hős
felismerése, az egyik károkozó megbüntetése és a férjhez menés. A királykisasszony egyébként passzív hős (sok esetben az apja látja el helyette a fenti funkciók egy részét
is), ő az, aki miatt a mese kalandjai megtörténnek, de aki csak elfogadja, illetve a próbák teljesítése alapján kiválasztja férjnek az arra érdemes hőst. Külső megjelenéséről olyan
,

ismert formulák szólnak, hogy „világszép", „a napra lehet nézni, de rá nem". Egyes királykisasszonyok a kiszabott feladat különlegességével tűnnek ki azok közül a lányok kö
zül, akik a sárkány rabságában várják megszabadítójukat, de amikor hős megérkezik, fölöttébb elcsodálkoznak, és nem átallják figyelmeztetni arra, hogy a sárkány veszélyes
ellenfél, sőt le akarják beszélni szabadításról. A TETŰBŐRRUHA királykisasszonya azt a feladatot adja kérőinek, hogy találják ki, miből készült a ruhája, A REJTEKBELÁTÓ
KIRÁLYKISASSZONY elől úgy el kell bújni, hogy a királykisasszony - a mesékben szokatlan módon - kudarcot valljon csodás képességével, egy másik hölgyet meg kell nevettetni
(AZ ARANYSZŐRŰ BÁRÁNY), AZ ÜVEGHEGYI KIRÁLYKISASSZONY pedig nem kevesebbet kíván, mint az üveghegy tetején lévő különféle tárgyakat.
Az önjelölt álhős a valódi hőssel ellentétes lelki beállítottsággal rendelkezik, családi és szociális háttere, s valamennyi tette a hősével el lentétes. Az álhős specifikus funkciója a
királylány jogtalan követelése, amit a leleplezés követ, hiszen az álhős jogosulatlanul bitorolja a királylány zálogait és a legyőzött ellenfél testrészeit, amikor bizonyságot
kell tennie „valódiságáról". Propp az álhős szerepkörébe sorolja az útnak indulást, valamint azt, hogy az adományozó kívánságára negatívan reagál. Én álhősnek tartom a
próbákról sikertelenül visszatérő testvéreket is, akik nem azáltal lesznek álhősökké, mert jogtalanul követelik maguknak a királykisasszonyt, hanem azért, mert nem tud nak a hős
rangjára emelkedni, nem képesek élni azzal a lehetőséggel, amely a mese elején számukra is megadatik. Az álhősök megoldási technikái roppant módon különböznek a hőséitől:
például már az első kocsmánál elisszák vagy elkártyázzák a pénzüket, megrettennek a legelső akadálytól, és beérik félmegoldásokkal, elmondható róluk, hogy kegyetlen és pökhendi
szájhősök csupán (MADÁR, LÓ ÉS KIRÁLYLÁNY; AZ ÉLET VIZE). A kudarc s még inkább a „legkisebb" győzelme a későbbiekben testvérgyűlöletet, féltékenységet és
irigységet szít, s ez alól a nők sem kivételek: A JÁVORFÁCSKA meséjében a két idősebb nővér például azért öli meg húgát az erdőben, mert az ő kosara előbb telt meg eperrel,
mint az övék. Ezek a mesék a testvérek összetartozásáról és szolidaritásáról szóló mesék ellentettjei: míg azokban a sorsváltozást mutató jelek révén (vastag fába döfött bicska,
letörött ág stb.) is figyelemmel követik és segítik egymást, addig ezekben riválisokként lépnek fel. Ipolyi Arnold egyik meséjében Hüvej-piczi (sic!) megszabadítja három
leánytestvérét a sárkányoktól, majd feltámasztja két megölt bátyját, akik nem hálásak ezért - „szégyenlették, hogy életüket ennek a kis embernek köszönhették" -, hanem el
akarják veszejteni őt. Hüvej-piczi, a hősöktől szokatlan módon, elégtételt vesz testvérei viselkedéséért: a fiúk fejét „a konyhaajtó küszöbre tevén, fejszével levágta; a leányokat
pedig pinczébe zárta s elébük egy 100 akós kádat tett, hogy amikor azt telesírják, a pinczéből kijöhetnek."*

Álhős az is, aki szemfüles közbetolakodóként a megfelelő pillanat ban érkezik a sárkányküzdelem helyszínére, kihasználja a hős átme neti fáradtságát, elveszejti őt, majd a
sárkányfogakkal beállít a királyhoz és magának követeli annak lányát. Az álhős akár mitikus erejű is

* Hüvej-piczi. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914.23.

78
79
lehet, és színre léphet például így is: „Hirtelen megjelent egy Kalefaktor nevű szárnyas ember... s a leányokat öléből kiragadta... elvitte a királyhoz s mondta, hogy ő
szabadította meg a leányokat, bizonyságul a Sárkány nyelveit is megmutogatta s követelte a legkisebb királyleányt feleségül."* A királylányok már az álhős leleplezése előtt
kilépnek passzivitásukból, amikor „vonakodnak" hozzámenni az álhőshöz, újabb bizonyítékokat várnak tőle, de utána is „rimánkodni" kell nekik, hogy beleegyezzenek a
házasságba. A királykisasszonyok tudják, hogy ki az „igazi" hős, s ha az már egyszer bizonyított, nem érik be álhősökkel. Ez az állhatatosság és bölcsesség avatja őket a rendkívüli hős
méltó párjává. Az álhős leleplezésének egyik szuggesztív módja a következő: a díszhelyen, magas párnákon ülő álhős alól - ahogy sorsa rosszra fordul, mert közeledik az igazi hős -
sorra kicsúsznak, kiugranak, kifordulnak a vánkosok: „Mikor az udvarba beérkeztek a kirájfiak, a Veress vitéz alatt meglódult a tizenkét vánkos, a mire az asztalfőnél ültették vót.
Mikor a legküssebb leirájfiu az első garádicsra lépett, a Veress vitéz alól egy vánkos kiszökött; mindenik garádicslépésre alólla egy kiszökött; s amikor a házküszöbin léptek bé,
akkor még a szék es kiszökött alólla, s ő a pad alá került."**

Valóban: az álhősök sorsa az, hogy a vágyott és elérni vélt magasságokról előbb-utóbb a pad alá kerüljenek, s ne bitorolják azt, ami másnak rendeltetett.

A műmesék demitologizált lényei

A műmesékben nincsenek a tündérmesékhez hasonlóan tisztán elkül löníthető és leírható szerepek - bár az is igaz, hogy „hősök" helyett. inkább „szereplők" mozognak bennük -; a
tündérmese átörökített funkcióit bárki és bárhogyan betöltheti, sőt, egyre gyakoribb megoldás

* A három fiú. Uo. 43.

**A vadász királyfiak. Kriza János: Vadrózsák. II. k. Bp. 1911. 101. az átcsoportosítás, a többszörös metamorfózis. A műmesékben az adományozó és a segítőtárs szerepe nem
választható szét; s különben is a hősök leginkább magukra utaltan hajtanak végre tetteket, egyedül, magányosan, varázslatok és csodák nélkül érik el céljaikat. Ezek a célok
azonban nem hasonlítanak a tündérmese céljaihoz; a történetek a hétköznapokból merítkeznek, ahol problémává válik az is, ha valaki sokat eszik és „beszorul", ha valaki nem
locsolja a virágját, fél a fogorvostól, minden káromló szava teljesül, kiönti az árvíz, fel akarja fedezni az Északi-sarkot stb. Lázár Ervin és Milne történeteiben a segítőtársak -
Róbert Gida és Mikkamakka - a háttérben állnak, és csak akkor lépnek közbe, ha más már nem segít. Tulajdonképpen ugyanabban a közegben, hasonló életet élnek, mint
azok, akik a segítséget várják tőlük: a két világ között nincs szükség átjárásra, a puszta ész és a több tapasztalat bárkit segítőtárssá avathat a vészhelyzetekben. De a
Hétfejű Tündér például olyan segítőtárs, aki csak bizonyos előfeltételek után képes segíteni, és Maminti, a kicsi, zöld tündér is csak tárgyakat tud elővarázsolni szükség esetén: a
csoda segítségével nem tud megoldani váratlan helyzeteket. Ugyanezekben a mesékben az ellenfelek a szorongás, az ismeretlentől való félelem hatalmassá növesztett alakjai, a
képzelet szülöttei, vagy félrehallott fogalmakból konstruált, sosem látott, csupán elképzelt lények: Január, Menyétek, Van Dógom, Elefánt, pomogácsok, Kisfejű Nagyfejű
Zordonbordon.
Az útnak indító és az álhős szerepköre a műmesékből hiányzik (a hős gondol egyet és útra kel, esetleg akaratán kívül kerül bonyodal mak közé), mint ahogy természetfölötti
lények - tündérek, boszorkányok, varázslók, sárkányok, törpék és óriások - is csak ritkán fordul nak elő bennük. Óvatosan bánnék azonban a szakirodalom ama
állításával, hogy a műmesék egyik kritériuma a természetfölötti jó, illetve gonosz lények hiánya volna. Azt gondolom, hogy a jó műmesékből sosem hiányoznak az irracionális
elemek, legfeljebb a nevük változott meg, vagy a mese írója fosztotta meg őket eredeti, tündérmesei funkcióiktól, esetleg teljes kudarcra ítélte őket tündérmesei tevékenységükben.
Mert kicsoda például Mary Poppins, aki a keleti széllel érke-
80
81
zik a Banks család otthonába, ahol bemutatkozásképp a lépcsőkorlá ton fölfelé csúszva közelíti meg a gyerekszobát, majd egy „tökéletesen üres táskából" elővesz többek között
egy orvosságosüveget, amelyből kortyolva mindenki a kedvenc ízét érezheti a szájában. Babysitterré lefokozott tündér vagy boszorkány (babyszipirtyó) áll-e előttünk, aki
„mindent tud, de semmit nem mond meg", s aki „az egyik percben itt van, a másikban elmegy, s még bocsánatot sem kér"? Mary azért „csudálatos", mert nem felejtette
el azt az egyszerű dolgot, hogy mindenkinek szüksége van „személyre szabott csodákra", vagy ahogyan ő mondja: „mindenkinek megvan a maga tündérországa". Mary tudása
abban áll, hogy tiszteletben tartja a körülötte élők személyiségét: sen kit nem akar megváltoztatni, de a járatlanokat beavatja saját tündér országukba, majd - és ettől lesz
inkább boszorkány, mint tündér - magukra hagyja őket, boldoguljon ki-ki egymaga. Ő inkább hárít, s azt mondja, neki semmi köze az egészhez. Nem válaszol a csodás esemé-
nyek igazságtartalmát firtató kérdésekre, ehelyett „gúnyolódik", „ripakodik", „letorkol", „nem vesztegeti az idejét kedveskedésre", azaz nem engedi, hogy az intimitás hamis
illúziókkal itassa át a történeteket. Arra tanít, hogy a csodákban való hit magányos dolog, akkor is hinnünk kell bennük, ha egy goromba babyszipirtyó kinevet bennün ket
ezért, és sértődötten azt mondja: „Nagyon szeretném, ha nem beszélnél szamárságokat!" Az elbizonytalanításra való törekvés Travers meséiben semmi mást nem szolgál, mint azt,
hogy Mary Poppins kiválasztottjai legalább saját - nem biztos, hogy oly könnyen felismerhető - tündérországukban bizonyosak lehessenek. Az írónő azt is jól tudja, hogy
ehhez el kell szakítania egymástól a csodatévőt és a csodaváró kat, megtanítva utóbbiakat a veszteség elviselésére is. Mary Poppins még eltűnésében is csudálatos: úgy tud
nemet mondani, hogy abban mindig benne van az igen is, elhintve a reményt, hogy az érkezését befolyásoló szélirányok bármikor megváltozhatnak. Amikor aztán meg is
változnak, és Mary Poppins visszatér, Travers nem tudja alakját újabb csodákkal felruházni, ehelyett létrehozza a már ismert történetek variációit. A különbség legfeljebb annyi,
hogy Mary kutya helyett
pacsirtával társalog; Michael helyett Jane ébred (kedd helyett szer dán) azzal az érzéssel, hogy egész nap rossz akar lenni; nevetőgáz helyett hengerbucska-leckét kapunk;
személyre szabott ízek helyett pedig személyre szabott léggömböket. De az ismétlődés révén a titok nem titok többé, s a csoda is inkább trükk, hiszen bármikor megismé-
telhető. Ami ott lenyűgöző volt, itt hétköznapivá válik. Maryről azt hittük, hogy tényleg csudálatos, s nem csudálatoskodó; sem határai, sem korlátai nincsenek: szabadon
közlekedik valós és valótlan között. Az egyensúly megbomlását Travers is érzi, de az írói szempontból kényelmesebb, más szempontból pedig a veszélytelenebb megoldást vá-
lasztja: Mary köznapibb arcát helyezi a csudálatos fölé. Ebből az következik, hogy egy - modorát tekintve jócskán kifogásolható - nevelőnő áll előttünk, aki folyton-
folyvást zsémbelődik, rendkívül hiú, ráadásul a zabkása is mindig csomósra sikerül neki. Míg az előző könyvben egy röpke félmondattal képes volt hárítani, most oldalakon
keresztül játssza a sértődöttet, amiért egy-egy kaland után a gyerekek szembesíteni „merészelik" néhány órával azelőtti viselkedésével.

De ha már megszoktuk ezt a „csudálatlan Mary-t", a hétköznapi arcában fedezhetünk fel valami egészen különlegeset. Most érteni meg igazán, hogy miben is áll az ő tudása:
nem hazudik, nem ígérget és nem áltat. Amikor megkérdezik tőle, hogy „ugye nem megy el soha többé", ő mérgesen csak ennyit jegyez meg: „Szép kis élet lenne, ha az egészet
veletek tölteném!" Ha dühös a gyerekekre, utat enged dühének, s nem válogatja meg a szavait, de azt is pontosan tudja, hogy mi a teendő a rakoncátlankodó gyerekekkel.
Nem büntetni kell őket, ahogy azt például Banks mama teszi; egy jól elhelyezett mondat felér három órányi kukoricán térdepeléssel: „Nézd csak, ott valami fényes dolog
csillog előttünk az úton. Légy szíves, menj oda, vedd föl, s hozd ide nekem. Úgy látszik, valaki elveszítette a koronáját" - mondja. Nincs az a vásott kölyök, aki erre nem
csillapodik le, s nem kérdezi meg, hogy vajon ez a korona kié lehetett. Amikor Mary Poppins újra elmenni készül, szárazon csak annyit mond: „Minden jó dolog véget ér.
"*Nem akkor kerülnek tehát a helyükre a dolgok, amikor Mary visszajön,

82 I 83
ahogyan ezt Travers állítja, hanem akkor, amikor újra elmegy Ettől lesznek a Mary Poppins-történetek igazán hitelesek, hiszen aki soha, semmilyen körülmények között nem
hazudik a gyerekeknek, attól végképp elhihető az a bizonyos, külön bejáratú tündérország, akkor is, ha ő maga mégiscsak inkább boszorkány.
Lázár Ervin is elbizonytalanodik a tündérek és a boszorkányok határvonalainak meghúzásában, amikor megteremti a „tünkány", más néven „boszordér" alakját. Ebben a
keveréklényben, akinek még a neve sem egyértelmű, s akit a mesék hitetlen hőse teremtett, már nem lehet bízni, hiszen azt sem lehet eldönteni róla, hogy az ajándékba adott
aranyszelencéje áldás-e vagy átok a hős számára. Amint egy természetfölötti lény explicit módon a fantázia termékévé lesz, és semmiféle kapcsolatot nem tart többé a valósággal,
végképp funkcióját vesztette válik, s ezzel egy időben romlásba dönti a mese többi szereplőjét is.
Oscar Wilde meséjében a halász a gyönyörű, fiatal boszorkányhoz megy el, mert el akarja küldeni magától a lelkét, hogy a kis hableány férje lehessen. A boszorkány féltékeny
nőve változik, amint megtudja, hogy a halász egy másik nő miatt kereste őt fel: „Az enyém is lehetett volna - suttogta -, vagyok olyan szép, mint az a másik." Később meg-
próbálja elcsábítani a fiút: „Én is vagyok olyan szép, mint a tenger lányai és vagyok olyan kívánatos, mint a kék vizek bármelyik lakója - és hozzásimult s arcához szorította
arcát." Ez a boszorkány megőrizte a természetfölötti hatalmakkal való kapcsolatát, és a „megpatkolt boszorkány" erotikus alakját is a tündérmesékből, csakhogy amíg a tün-
dérmese megpatkolással bünteti a csábítást, Wilde hűséges halásza „eltaszította magától" a boszorkányt, „bele a sűrű fabe."**
L. Frank Baum igazságosan osztotta el a jó és a rossz tulajdonságokat a meséjében szereplő négy (Északi, Déli, Keleti, Nyugati) boszorkány között, és pusztulásra ítélte a két
utóbbit, de Öznak már nem jutott a

* P L. Travers: A csudálatos Mary. Bp. 1996. 55. és A csudálatos Mary visszatér. Bp. 1997. 176.
*Oscar Wilde: A halász meg a lelke. In: A boldog herceg. Bp. é. n. 145. tündérmesék mindentudó varázslójának bölcsességéből. Álhős helyett álvarázsló okoz bonyodalmat, aki már csak az
illúziók keltésében őrzi mágikus elődei tudományát. Mentségére szolgál, hogy az emberismerete mégis a többiek fölé emeli: egyrészt az emberi hiszékenységre apellál va az egész
Smaragdvárost be tudja csapni, másrészt el tudja hitetni az előtte állókkal, hogy valóban olyanok, amilyenek lenni szeretnének. Pszichiáter ő, aki képes kihozni a Bádog Favágóból, a
Gyáva Oroszlánból és a Madárijesztőből lényének rejtett vagy elfojtott lényegét, de nem tudja hazaröpíteni Dorkát. (Egy másik varázsló, a magyar „kétbalkezes" viszont elfelejti,
összekeveri a varázsigéket Békés Pál meséjében, és emiatt képtelen megoldani a hős konfliktusait. Ugyanebben a mesében a sárkány a Varázslóiskola tanoncsárkányaként szerepel,
teljesen veszélytelen, s csak fizetésért tesz eleget a régi sárkánykötelességeknek.) „Jó ember; de rossz varázsló" - összegzi Ózról a véleményét Dorka, aki maga is nélkülözi a ‚jó"
hős attribútumait. A Keleti Boszorkány véletlenszerű elpusztítása - a forgószél épp a banyára ejti le a házat - ugyan hőssé avatja őt az érkezése pillanatában, de a kislány a
továbbiakban nem tudja megtartani a kivívott pozíciót: kalandornővé degradálódik.,A Keleti Boszorkány elpusztítását Baum ügyesen megoldotta: a véletlenre bízta az egyes számú
ellenfél halálát, pontosabban elkerülte Dorka és a Boszorkány szemtől szembeni találkozását, illetve ez a találkozás egyben a boszorkány végét is jelentette. Óz feltételeket szab a
kéréssel hozzá fordulóknak: Dorkának meg kell ölnie a gonosz Nyugati Boszorkányt is. Egy kislány számára boszorkányt ölni emberfeletti feladat, és e kérdést illetően potenciális
segítőtársai is éppoly tanácstalanok, sőt tanácstalanabbak, mint ő. A boszorkánnyal való leszámolás nem is megy másként, mint hogy az író új boszorkányellenes technikát talál.
Kiderül, hogy a boszorkány elpusztításához elég egyetlen vödör víz is. Ezt ugyan senki sem tudja, de amikor Dorka mérgében nyakon züdítja a boszorkányt, a banya azonnal
megsemmisül.
A tündérmesei „véletlen" másképp működik a műmesékben: az Ozban például nem a segítőtársak akadnak véletlenül a hős útjába, hanem a gonosz elpusztításának módja
derül ki véletlenül. A tündér-

84 85
mesékben ez pont fordítva van: a hős véletlenül találkozik segítőtár saival és adományozóival, de soha nem véletlenül pusztítja el a gonoszt. Ez műhibának számítana és
lefokozná a hőst hősiességében. A hősnek általában gondolkodás és kérdez ősködés nélkül kell betartania bizonyos értelmetlennek tűnő parancsokat, Dorka előtt azonban a be-
tartandó törvény sem ismert, nemhogy a következménye. Dorka egy másik kalandorral, Ózzal szövetkezik, azonban még e két kalandor sem tesz ki egy hőst, amikor meg
kellene oldani a hazajutás problémáját: sem az eszköz (hőlégballon), sem a módszer nem vezet eredményre. Baum nem tudja harmadszorra is elkerülni a jól bevált megoldáso-
kat: megadja magát a tündérmese törvényeinek, és természetfölötti segítséget kínál Dorkának. Örülhetnénk is, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy a jóságos Északi
Boszorkány hipp-hopp! hazarepíti a kislányt, de csalódnunk kell: kiderül, hogy a kislány lábán lévő cipő mindvégig alkalmas lett volna arra, hogy hazavigye őt. Hős-e az, merül fel
jogosan a kérdés, aki nem ismeri sem a varázseszköz, sem a győzelem. titkát, de mivel Dorkát fentebb már kalandornővé minősítettük, a kérdés fölösleges. És lássuk be: az
egész Óz-történetnek semmi értelme nem lenne, ha Dorka azonnal nyakon öntené a boszorkányt egy vödör vízzel, vagy mindjárt a mese elején összecsapná a bokáját és hazare-
pülne, bár az is igaz, hogy a tündérmese hősei is csak a tárgyak titkába való beavatás után tudják használni azokat, vagy pedig - minő véletlen - véletlenül.
A műmesék hőseinek új nyelvet és új kommunikációs formákat kell megtanulniuk, de még akkor sem biztos, hogy boldogulni fognak, hi szen mitikus erejű ősökkel rendelkező
ellenfeleik a károkozás végtelen formáit ismerik. A műmesék ellenfelei kissé „unfairek": nem a jól ismert tündérmesei törvények szerint cselekszenek, hanem maguk alkotnak
új törvényeket, melyek között szinte képtelenség kiigazodni. A tündérmese hőse ismert néhány alapszabályt, és ha betartotta azokat, elérte célját. A műmesék hősei előtt nincsenek
ismert vagy akár értelmetlennek tűnő szabályok, de ha vannak is, nem az ismert módon működnek, vagy egyáltalán nem is működnek. A műmesei bonyodal mak egy részét
épp ez az elcsúszás okozza: a műmese hőse kevesebbet őriz meg tündérmesei képességeiből, mint ellenfelei. Az Alice Csodaországban hőse például hiába próbál illedelmes és okos
kislányként megfelelni az általa ismert mesei törvényeknek, az ő Csodaországában minden fordítva működik, és majdnem minden balul üt ki.
Ezt a megoldhatatlannak látszó és a mesét nagymértékben befolyásoló körülményt az egyes műmeseírók úgy oldják meg, hogy kiiktatják a gonoszt, és babysitterré, szélhámos
álvarázslóvá, funkcióit vesztett vagy hagyományos szerepei ellen lázadó sárkánnyá, vagyis nagyon is emberivé fokozzák le a természetfölötti lényeket. Más mesékben a
károkozás olyan formáit helyezik előtérbe, amelyek nem a hős testi épségét, hanem lelki egészségét veszélyeztetik, esetleg a kár nem is személyhez köthető: Andersen egyik
meséjében a Hókirálynő jégcsappá változtatja az elrabolt kisfiú szívét, hogy az ne tudjon szeretni, a másik mesében pedigA kis gyufaáruslányt a hideg és az emberek szív-
telensége, nemtörődömsége pusztítja el. A tilalom és a károkozás az aktuális mese saját értékrendje szerint válik azzá: Lázár Ervin meséjében például a Kisfejű Nagyfejű
Zordonbordon azzal okozza a legnagyobb kárt, hogy betiltja az erdőn a bukfencezést. Jellegzetes műmesei fogás, hogy a hősök a károkozót nem pusztítják el, hanem
megjavítják és magukhoz idomítják.

Oscar Wilde meséjében Az önző óriás elzavarja a csodaszép kertjében játszó gyerekeket: „- Az én kertem az én kertem - mondta az óriás - ezt mindenki beláthatja, és én nem
engedem meg, hogy kívülem bárki is játsszék benne. Magas fallal vette hát körül és kiakasztott egy táblát: A kertbe lépni szigorúan tilos!" Jellemző a műmesék természetfölötti
lényeire, hogy magas fallal veszik körül magukat, azaz elhatárolódnak az emberek világától, de ez az elhatárolódás inkább a különcségükben nyilvánul meg, mint
mindentudásukban vagy mitikus erejükben. Az önző óriásnak az a büntetése, hogy állandó tél költözik a kertjébe, s ez így marad egészen addig, amíg vissza nem engedi a
gyerekeket oda. Ezt az óriást nem ellenfél győzi le, hanem ő győzi le saját magát; önzetlenségének jutalma pedig az, hogy a Paradicsomba kerül. A tündér-
86 87
mesék nemigen törődnek azzal, hogy mi történik a legyőzött ellenfe lekkel, ezt a kérdést a műmesék kedvelik. Lázár Ervin meséjében pél dául a Százarcú Boszorkát nem a csoda
vagy a hősiesség folytán lehet legyőzni, hanem a hűség, a szeretet által, mely erőkkel szemben ő abszolút tehetetlen, sőt, a mese végére a királykisasszony kisfiának a dajkájává
válik, ami mindenfajta népmesei tapasztalattal ellenkezik.
A tündérmesék oly kedvelt epizódszereplője, a törpe, a műmesékben önállósítja magát, és a történet főszereplőjévé válik. Hauff Kis Mukkja csodás varázstárgyak birtokába
jut, melyeket rendes kenyér- kereső munkára használ fel: gyorsfutárnak szegődik a királyi udvarba. A szerencsefia törpét nem kedveli a többi szolga, „nem akartak bele-
nyugodni abba, hogy egy törpe, aki nem ért semmihez, csak éppen gyor-1 san tud futni, megelőzi őket a király kegyében".* Jólfutó (Kengyelfutó, Világfutósabbja) a tündérmesék
nagy becsben tartott segítőtársa, ezzel szemben Kis Mukk gyűlölt ellenség, aki ráadásul „nem gondolt hosszúra, annál sokkal nemesebb szíve volt. Inkább azon töprengett,
hogyan tudná megkedveltetni magát velük." A tündérmese ilyen hősöket nem ismer, a bosszú elfogadott, sőt olykor kívánatos módja annak, hogy a hős ne vesztesként kerüljön
ki egy szituációból. Hauff is megtanítja erre Kis Mukkot, aki akkor lép a felemelkedés útjára, amikor nem árulja el varázspapucsa titkát a királynak -„erről a kis bosszúról
nem tudott lemondani" -, és az ájulásig megfuttatja uralkodóját. Kis Mukk akkor sem gyakorolja az irgalmasságot, amikor varázsfügék segítségével az egész királyi udvarnak
lógó orrot és óriás fület növeszt, majd ebben az állapotukban magukra hagyja őket.

Oscar Wilde Az infánsnő születésnapja című meséjében a törpe „fantasztikus kis szörnyeteg", mulatságos bohóc, akinek „halvány sejtelme sem volt groteszk külsejéről".
Még a virágok is azt gondolják róla, hogy „a kis törpe minden mértéken felül csúf s ha jobb ízlése volna, legalább szomorúan járna, vagy legalábbis mélázva, ahelyett, hogy vi-

* Wilhelm Hauff A kis Mukk. In: Hauff minden meséje művelt ifjak és leányok részére. Bp. 1996. 49.
dáman ugrabugrál." A törpe - aki soha nem látta még magát tükörben - azt hiszi, hogy ugyanolyan jogok illetik meg, mint a többieket, s beleszeret az infánsnőbe, aki
kigúnyolja őt, s amikor a törpe bánatában meghal, annyit mond: „Máskor ne legyen szívük azoknak, akik ide jönnek hozzám játszani". Az infánsnő jelentőséget tulajdonít a
külső- nek is, sőt minden másnak fölérendeli; számára nem az a fontos, hogy mit kaphat a törpétől, hanem az, hogy mit tehet vele ő: játékszerként kezelhesse és kénye-kedve
szerint bánhasson vele.
Lázár Ervin egyik meséjében a királylány szerepkörét betöltő Árni ka tiltakozik az ellen, hogy a világ legszebbik királykisasszonyának titulálják; emancipált, öntudatos
királylány, aki előre tudja, hogy meg fogják szabadítani a varázslattól, de a „félsiker" után részt vállal Dzsoni megpróbáltatásaiból, együtt akar emberré válni vele. Elkíséri
a fiút a Hétfejű Tündérhez, aki megváltja őket kacsaalakjuktól. Dzsoni - hasonlóan az önző óriáshoz - önmagával, saját érzéseivel küzd meg, s a helyes választásban segíti őt egy
természetfölötti hatalom. A Hétfejű Tündérnek hét feje van, akár a sárkánynak, de nem azért, hogy a fejek száma a gonoszság fokmérője legyen, hanem azért, hogy a „szeretet",
a „jóság" ereje sokszorozódjon meg.
Hoffmann meséjében a boszorkány (almáskofa) a fekete sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelméből születik, a szellemfejedelem pedig szalamandra
(levéltáros) alakjában él. Kettejük párharcából, a jó és a gonosz összecsapásából a szellemfejedelem kerül ki győztesen, hogy „ama boldogtalan időben, amikor az elkor-
csosodott emberi nem a természet szavát már nem érti meg"*, hírt adjon arról a világról, amely akkor is létezik és működik, ha nem veszünk róla tudomást.
Azokban a műmesékben, amelyekben a természetfölötti lények elveszítették archetipikus jelentésüket, ellentmondásosságuk nem kettéhasadt személyiségükből, hanem szerepeikből
fakad. Az egyéni jellemvo-

* E. 'E A. Hoffmann: Az arany virágcserép. Bp. 1981. 98.

88 89
násokkal rendelkező tündérek, varázslók és boszorkányok csupán „szakmának" tekintik varázshatalmukat, de hiányzik belőlük a szakmai alázat: nem rendelik alá magukat
természetfölötti funkcióiknak, legfeljebb akkor élnek velük, ha kedvük tartja vagy alkalom adódik rá. Ennek egyetlen kárvallottjai mi - hősök és hősnők, kalandorok és kalandornők -
vagyunk: immár csakis magunkra számíthatunk.
 Jegyzetek
1. Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Bp., 1997. 13-15.
2. Propp, V J.: A mese morfológiája. Bp., 1995. 38-40.
3. Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Bp., 1985. 156.
4. Róheim Géza: Sárkányok és sárkányölő hősök. In: A bűvös tükör. Bp., 1984. 9.
5. Solymossy Sándor: Népmeséink sárkányalakja. In: A „vasorrú bába" és mitikus rokonai Bp. 1991. 71.
6. Propp, V J.: A varázsmese történeti gyökerei. Folcloristica 1978/2-17.
1. Magyar Néprajz V. Népköltészet. Bp., 1988, 91.
7. Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Bukarest, 1974. 110.
1. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Pest, 1854. 66-68.
8. Nagy Olga: i. m. Bukarest, 1974. 104-111.
9. Pócs Éva: Tündérek, boszorkányok, démonok. Bp. 1989. 133.
2. Ezek az emberfeletti mesealakok Az ÓLOMFEJŰ BARÁT (MNK *302A*), A VASFEJŰ FARKAS (AaTh 361*) és A TÁLTOSBIKÁCSKA (AaTh 511A) típusban szerepelnek leggyakrabban. Szövegeket 1.
MNGY XIII. A király és a fogadott fiú. 163., Vasember. 217.; MNGY IX. A vasfejű farkas 121.; MNGY X. A vasfejű farkas. 85. Berze Nagy János Magyar Népmesetípusok I. kötetében (Pécs, 1957)
összegyűjti az ólombarát sérthetetlenségének formáit: 1. a lélek elrejtése 2. az erő egy testrészben való elrejtése, 3. az erő többszörös testrész ben való elrejtése 4. a test csak egy bizonyos helyen sebezhető 5.
a golyó és a kard nem fogja 6. sok lelke van 7. tőszámneve van. 258-260. L. még Róheim Géza: A külső lélek és synonimái a népmesében. Ethn. XXVL 299-301.
10. Propp: A mese morfológiája. Bp., 1995. 47-51.
11. Röhrich, Lutz: Az ördög alakja a népköltészetben. Ethn. LXXVII. 212-225. Az ördög külsejéről, nevéről, lakóhelyéről, az ördöghívó formulákról, a vele kötött szerződések formáiról, a feladatok jellegéről, az
ördögnek ígért gyermekről pél-
dákat közöl Berze Nagy János: Magyar Népmesetípusok L 332-334. Az ördög a következő típusokban jut még szerephez: Félelmetes: A LÁNYGYILKOS (AaTh 311), A FÉLELEM KERESŐ (AaTh 326); Szolgálatba
-

fogadó: AZ ARANYHAJÚ KERTÉSZBOJTÁR (AaTh 314); Szerződés után rászedett: A KATONA TÚLJÁR AZ ÖRDÖG ESZÉN (AaTh 330); Lélekrabló: A HÁROM OSTOBA LEGÉNY (AaTh 360); Egyrészt
legénnyé változó, másrészt gyilkos: KÉT LÁNY A MEDVE HÁZÁNÁL (MNK 481*); Segítő: A SZEGÉNY EMBER SZOLGÁJA AZ ÖRDÖG (AaTh 651*); Segítő és bosszút álló: AZ ÖRDÖG MINT STRÁZSA
(AaTh 656*).
12. Darnton, Robert: Lúdanyó meséi - A nagy macskamészárlás. Bp. 1987. 37.; valamint Yliaster Daleth (Kolonits István-Kolonits Gabriella): Tündérek ha gyatéka. Bp. 1994. 40. Utóbbi könyv felsorolja a Brit-
szigetek hiedelmei alapján összegyűjtött tündéreket. Az angol mesebeli tündéreket megtalálni A világjáró királyfi c. kötet (Válogatta Dégh Linda) angol meséi között. Bp. é. n. 7-81.
13. Pócs Éva Tündérek, boszorkányok, démonok. Bp. 1989. 59.
17. Propp: A mese morfológiája. Bp., 1995. 82-83.

90 91
A sárkány harmadik feje: Meseállattan medvékkel

„Hangyák és sasok királya, add nekem az erődet,

én is odaadom az enyémet!"
Magyar népmese

Néhány évvel ezelőtt, amikor Budapest utcáit és a metróaluljárókat tömegesen kezdték ellepni a koldusok, hónapokig gyötrő lelküsmeret-furdalásban éltem amiatt, hogy nem ejtettem
minden elém tartott tenyérbe vagy műanyag pohárba pár forintot. Noha nem hittem abban (bár titokban mindig is reméltem), hogy a megsegített koldus a következő utcasarkon vagy
metróállomáson szerencsét hozó személyként elém penderül majd, és azt mondja: ‚jótett helyébe jót várj", méltatlannak éreztem, hogy megkülönböztetett figyelemmel bánok velük.
„Saját" koldusaim lettek, akikkel mindennap megfeleztem az ebédpénzemet, másokra meg ügyet sem vetettem. Igazán megrendített az újsághír a „bérkoldusokról", s a gyanakvás
szűkmarkúvá tett. Átpártoltani a kóbor állatokhoz, gondoltam „bérebek" biztosan nincsenek. Immár nem az ebédpénzemet, hanem az ebédemet osztottam többfelé. Aztán amikor
megjelentek az aluljárókban a kivert, csontig lesoványodott kutyákat magukhoz ölelő hajléktalanok, akik mellett orrukat befogva siettek el az emberek, feltettem a kérdést: hová tűnt a
valamikori mágikus kapcsolat az ember és az állat között, mivé lett a mindenkori mesemondók bölcsessége, mely a segítségre szoruló koldusokat és állatokat mindig is kitüntető
figyelemmel kezelte? Van-e átjárás az egymástól elzárt vagy elzártnak hitt emberi és állati világ között, van-e még létjogosultsága annak a mesei törvénynek, mely kiemelkedő szerepet
szánt az állatoknak, s egy rejtett világ bizonyítékaiként mutatta be őket?

93
A mindenkori mesemondók az állatoknak más-más szerepet és helyet szánnak történeteikben. Az, hogy milyen állatról mit és hogyan mesél- nek el, függ attól a körülménytől, hogy
népmesei avagy műmesei állatról van-e szó. Amiként különbségek vannak egy népmesei és egy műmesei hős, boszorkány, varázsló vagy sárkány jelleme között, ugyanúgy egy
állat is másként viselkedik a műmesékben és - például - az orosz vagy afrikai népmesékben, A népmesék állatainak annyival nehezebb a dolguk, hogy számukra az sem mindegy,
milyen mesetípusban jutnak fő- vagy mellékszerephez: más magatartási formának és gondolkodási sztereotípiának kell megfelelniük az állatmesékben, a tündérmesékben, a
legendamesékben, az ostoba ördögről szóló mesékben, a falucsúfolókban vagy az anekdotákban. Mivel az első két mesetípus kivételével az állatok többnyire csupán passzív szemlélői,
bár dramaturgiailag elengedhetetlen tartozékai a történetnek, a továbbiakban a tündérmesék állatszereplőit mutatom be, de a téma szükségszerű következménye, hogy néhány
összehasonlítás erejéig kitérjek az állatmesékre is.
Az archaikus mesék - melyek szoros kapcsolatban állnak a mítoszokkal, rítusokkal, szokásokkal - azt mutatják, hogy az állatok kiemelkedő szerepet töltöttek be a törzsek
életében, beletartoztak a törzsi hierarchiába, sőt előkelő helyet foglaltak el benne. Ősként tisztelték őket (ennek nyomai a mai napig fellelhetők egyes nemzeti címerekben),
s az emberek hitték, hogy a lelkük a halál után állatalakot ölt. A mesékben tovább él az a hiedelem, hogy a lélek (életerő) elhelyezhető valamelyik állatban, s amíg az állat
biztonságban van, az embert sem érheti baj'.
Állatok szerepeltek a világegyetem keletkezését magyarázó mítoszokban, állatok személyesítették meg a világrészeket, az évszakokat, a természeti erőket, a zodiákust.
Állatokat áldoztak az isteneknek, akik leggyakrabban szintén állatok képében jelentek meg és követték el vétkeiket vagy teljesítették küldetésüket az emberek közötte.
Vajon az újabb keletű mesékben folytatódik-e ez az archaikus hagyomány, vagy az állatok csupán házikedvencek mesebeli megszemélyesítőjeként vannak jelen?
Az állatok a tündérmesékben a jó és a gonosz erőknek egyaránt megtestesítői. Képességeik és hatalmuk szerint állhatnak a mesehős fölött (segítők vagy fenyegetők), lehetnek vele
egyenrangúak és nála alacsonyabb rendűek. A mesehős hasznára válnak hálás és segítő állatokként, ugyanakkor a hős segítségére szorulnak megváltásra váró állatvőlegényként vagy
állatrnenyasszonyként. Lealacsonyítást, leminősítést jelentenek, ha alakjuk büntetésre szolgál, de félelmetes erőt képviselnek ellenfélként, a Gonosz manifesztumaiként. Az állatokat a
következők szerint mutatom be:

A tündérmesék állatai
1.
A hálás és a segítő állatok
A tündérmesékben a hős csodás születéssel is a világra jöhet, s ennek egyik formája az állattól - leggyakrabban lótól, veres juhtól vagy te héntől - származás (FEHÉRLÓFIA;
CSONKA TEHÉN FIA). A mese úgy folytatódik, hogy az állatapától vagy -anyától származó hős hét évi (olykor háromszor hét évi) szoptatás után nagy erőre tesz szert, de kalandjai
során egyszer mégis életét veszti, s ekkor az anyja a leheletével feltámasztja. Ebben a mesetípusban az állatok csupán a születés- nél és a halálnál vannak jelen, a hős kalandjai
során csak magára számíthat, bár kétségkívül hatalmas előnye származik születésének természetfölötti módjából. Az ÁLLATSÓGOROK (akik a hős lánytestvéreit vették nőül az
apjuk végrendelete szerint) is képesek életre kelteni a halottakat, de csak akkor, ha azok közeli rokonságban voltak velük.
A mesében a bajba jutott hőst akkor is megsegíthetik az állatok, ha nincs közöttük vérségi kapcsolat, csupán véletlenül találkoznak, vagy egyszerűen szükség van rájuk. Állatok
etetik a mostohaanya által éheztetett gyereket (EGYSZEMŰ, KÉTSZEMŰ, HÁROMSZEMŰ;
4
94 95
A T ÁLTOSBIKÁCSKA), s amikor a mostoha leöleti az állatot, az állat belső részeiből aranyat hullató fa nő, vagy szarva segíti tovább a hőst.
A „jótett helyébe jót várj" típusú együttműködés feltétele, hogy a hős önszántából, mintegy erkölcsi kötelességből segítsen az útjába kerülő beteg vagy bajba jutott
állaton: megosztja velük ételét, meggyógyítja őket, könyörgésükre eláll attól a szándékától, hogy elpusztítsa őket. ( „Ne lőj meg engem, te legény!") A veszedelemtől megsza-
badult állatok a későbbiekben elvégzik helyette a próbatételnek szánt feladatot. A segítségre szoruló állatok a föld, víz, levegő lakói, és saját életterükben - de csakis
ott - képesek arra, amire a hős nem. Leggyakoribb közöttük a sánta farkas, sánta egér, törött szárnyú madár, sas, partra vetett hal, sérült vagy éhes kígyó, róka, hangya,
nyúl, kacsa, valamint - a magyar népmesékben ritkábban - a medve, oroszlán, tigris. A megsegített állatokról utóbb kiderül, hogy fajtájuk uralkodóit tisztelhetjük bennük
(egérkirály, farkaskirály, kígyókirály stb.), akik rendszerint varázstárggyal (síppal) vagy valamely testré szükkel - karom, szőrszál, fog, toll, bőrdarab, pikkely - ajándékozzák
meg a hőst, aki ezekkel bármikor visszahívhatja őket. Gyakori forma a mesékben, hogy amikor az állatok királya' - aki lehet alattvalóihoz hasonlatos (a kígyók királya, az
egerek királya); az állatok kiválasztottja (varjúkirály); ember vagy természetfölötti lény (vadöreg, aranyszakállú ember, háromszemű óriás) - összehívja alattvalóit,
hogy válaszoljanak a hős kérdésére, senki nem tudja a választ, s ami kor a hősnek már minden reménye elvész, megérkezik az utolsó, sánta vagy sebesült állat, akit
sérülése késleltetett eddig. A fizikailag nem teljesen ép állat azonban mindenkinél többet tud: ő mondja meg a hősnek, mit kell tennie.
Ipolyi Arnold Kis Jankó című meséjében a hős szokatlan dologban siet az állatok segítségére. Az egerek országába tévedve „parádéba öltözött", felfegyverzett egérrel találja szembe
magát, aki elmagyarázza neki: „itt mostan igen nagy dolgok vannak készülőben, polgárháború ütött ki a királyválasztás miatt. Kettő is van, aki király akar lenni, az egyik
princz Görbicze, ennek van tulajdonképpen joga a trónushoz, en nek vagyok én is katonája, a másik princz Fortunátus, aki pártot ütött a király ellen." Kis Jankót csak ügy
engedik tovább, és úgy ígérnek neki segítséget, ha leveri a lázadókat, és rendet teremt az emberi világ mintájára berendezett egérbirodalomban.
A segítő állatoknak általában az a feladatuk, hogy megtaláljanak valamit vagy valakit, hogy elvigyék egy meghatározott helyre a hőst, megmentsék üldözőitől, esetleg
meggyógyítsák, élesztőfűvel, vasfűvel, forrasztófűvel feltámasszák, vagy - ha ők nem tudnak rajta segíteni - továbbküldjék a megfelelő személyhez. A hálás állatok nem
mindentudó és mindenre képes állatok, a hangya például sosem tudná megolda ni a „vízből tárgyat felhozni próbát", ezért mesei szerepük szerint ők a hős szövetségesei, akik
csupán résnyire nyitják az ajtót az állatok világába vezető úton. Ha ők maguk nem tudnak segíteni, mágikus tárggyal vagy tudással ajándékozzák meg a hőst: bűvös
gyűrűt kap a kígyókirálytól, sódarálót a teheneit kölcsönkérő VARJÚIURÁLY-tól, vagy az állatok nyelvének megértését szintén a kígyókirálytól.
A tündérmesék mágikus tudással rendelkező állatai viszont beavatják a mesehőst abba a világba, amelyben saját létének tökéletlenségeit korrigálhatja. A mágikus állat saját
erejénél fogva képes arra, hogy megoldjon bármilyen, a hős számára kilátástalannak tűnő helyzetet, és megmutassa, hogy az ember is képes hasonló tettekre. A VÁLTOZ -
NI TUDÓ FIÚ perlekedő állatok között tesz igazságot, akik hálából „erejüket" - valójában létük lényegét, mintegy önmagukat - kölcsön zik neki, így a legény azt az
alakot tudja felvenni, amelyik szükséges a kiszabott próbák teljesítéséhez. A mese egyik 1822-es szövegközlésé ben fellelhető annak a varázsformulának a szövege, amely az
ember és állat közötti erőcsere - szubsztanciacsere, energiacsere - módját rögzí ti: „Hangyák és sasok királya, add nekem az erődet, én is odaadom az enyémet", majd pedig:
„Hangyák és sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet". ** Az állatok egyébként ritkán kölcsön-

* Kis Jankó. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 179. **In: Berze Nagy János: Magyar Népmesetípusok II, Pécs,1957. 231.
96 97
zik erejüket a hősnek, inkább elvégzik helyette a feladatot, így az em ber és állat közötti mágikus kapcsolat puszta viszonnyá degradálódik. Egy másik mese szerint a
szubsztanciacserét felváltja az a motívum, hogy az ember testébe csupán valamely állati testrész kerül be, de így az ember nem csodára lesz képes, hanem bizonyos állati
cselekvésekre. A HÁROM DOKTOR mesetípusban egy macska szeme, egy kecske bele és egy disznó szíve kerül az emberbe, így az „egerészik", „legel", „földet túr" ezután. Vagyis a
hős nem az állat mitikussá növelt erejéhez jut hozzá a csere útján, hanem olyan képességekhez, amelyek külsődleges jegyekkel, általánosan jellemző tulajdonságokkal határozzák meg
az illető állat lényegét.
Az állati erő kölcsönvétele és az állati testrészek emberbe való kerülése között azonban van egy átmenet: az állatnyelv megértése. Az állatok nem ruházzák át a hősre erejüket, de
lehetővé teszik számára, hogy megértse beszédüket, s így olyan tudást birtokoljon, amely boldogulását segíti. Vagyis bejáratos is legyen közéjük, meg ne is: tudjon velük
kommunikálni, de ne akarjon részesedni abból az energiatöbb letből, mely az állati erő kölcsönvételéből fakad. Fontos kitétel ennél a mesénél, hogy a hősnek mint beavatottnak,
tilos erről a tudásáról beszélnie, mert különben meghal. A mese arra figyelmeztet, hogy a beavatottság különleges állapot: aki megsérti a titkot, vagy tiltott módon használja, arra
büntetés vár. Az állatok egyébiránt nemcsak a titoktartáshoz ragaszkodnak, hanem óvakodnak az erő vagy a tudás végleges odaadásától is, és szívesebben veszik azt, ha valaki csupán
átmeneti időt tölt közöttük, mintsem folyamatosan jelen legyen világukban.
A madarak például mind a négy szerepkörükben más és más minőségben vannak jelen. A halott, meggyilkolt szereplők visszajáró lelkeként bosszúért kiáltanak; a tündérek számára
alakjuk egyik formájaként szolgálnak: egy meggondolatlanul kimondott átok következtében elvarázsolt nőként vagy férfiként megváltásra várnak, mágikus állatként pedig
szerencsét hoznak. Az ANYÁM MEGÖLT, APÁM MEGEVETT típusban az anya megöli, megfőzi és férjének feltálalja a fiát, akinek csontjait — a vacsora maradékát — a fiú
testvé re szedi össze és rejti el. A fiú madárrá változva visszajár, leleplezi a gyilkosságot, és megbünteti anyját. A mesében (1865-ös gyűjtés) így definiálja önmagát:
„Anyám öli,
Apám eszi,
Neném csontocskámat szedegeti,
Gyolcsruhába kötögeti
Odúcskába tevegeti,
Jártár varnyú vagyok én."*
Egyébként Tündér Ilona és társnői (A HATTYÚNŐ) is madáralakban jelennek meg a király kertjében, hogy a csodafa gyümölcsének ellopásával hívják fel magukra a figyelmet. A
madár alakú, természetfeletti hatalmú és szépségű, démonikus nő kísértés a hős számára, aki az első látásra beleszeret, a nyomába szegődik, de csak viszontagságos próbák után nyeri
el a tündérlány szerelmét. Az állati alakban való kísértés technikáját egyébként a boszorkányok is alkalmazzák — igaz, ebben az esetben az állati alak megtévesztésre szolgál —,
amikor a vadászó királyfi előtt csodaszép szarvas képében jelennek meg, üldöztetik magukat, majd valamilyen ürüggyel — már boszorkány alakjában
kővé változtatják a királyfit. A kísértő valódi természetéről csak ritkán derül ki, hogy a mesehős javára szolgai.'
A HÉT HOLLÓ azért változott hollóvá, mert anyjuk — megharagudván fiaira — mérgében azt kívánta, bárcsak mind azzá válna. A meggondolatlan átok következtében állattá
változott fiúkat sohasem az átkot szóró váltja meg, hanem minden esetben a testvérük, egy lány. Feladata épp ellentétes azokkal a hősökével, akik állati alakot öltenek magukra a
próbák teljesítéséhez: neki vissza kell hoznia az emberit az állatiból. Épp ezért ebben a mesében nem az állattá változás motívuma a fontos, hanem az az erőfeszítés, amit a lány az
„emberi" visszaszerzéséért megtesz, hogy minden a maga helyére kerüljön, s az állatalak ne legyen más, mint az előző típusú mesékben: veszélyeket rejtő,

* Pap Gyula: Palóc népköltemények. Sarospatak,1865. 121.

98 99
de kiismerhető átmeneti otthon, amely megtanítja az embert arra, hogy jelen legyen a világban a maga valóságában, a benne rejlő képességek maximális kihasználásával.
A CSODAMADÁR mágikus madár: aki a szívét eszi meg, az király lesz, aki a máját, az gazdag ember. De a mese természete szerint soha- I sem az részesül a szerencsében, aki
ismeri a madár titkát, hanem épp annak riválisa, aki rendszerint véletlen folytán jut a madár testrészei hez. Ő maga mit sem tud az elfogyasztott belsőségek hatalmáról, nem
ismeri az állatok csodatévő erejét sem, öntudatlanul éli át az esemé nyeket. Az állati testrészek az emberbe kerülve tehát nemcsak úgy fejthetik ki hatásukat, ahogyan A
HÁROM DOKTOR mesetípusban, hanem úgy is, hogy determinálják a hőst a hatalom és a gazdagság elérésére.
A madarak legerősebbike, a griff bárhova eljuttatja a hőst. Legfontosabb szerepe az alvilágból történő hazaszállítás, mely utazás közben elfogy az élelem, s a hős saját húsával
folytatja a madár táplálását. A griff a visszatérés után „hétszerte erősebbé" teszi a hőst, tehát aki a túlvilágról épségben visszajut (értsd: megjárja a poklok poklát), annak nagy
esélye van az újjászületésre, a lelki és testi energiák megsokszorozására. Az alvilágból nemcsak griffmadárral lehet visszajutni, ha nem kecskével, lóval, vagy kígyóval is:
„...felkísérték a luk szájáig, ott feleségével együtt beleült a lóbőrbe s egy kígyóval felhúzatták a másvilágra".*
Vannak olyan állatok is a mesékben, melyek nem hálából vagy mágikus determináltságuk folytán segítenek a hősnek. A tehén, a ló, a kecske és az ökör a halála után
gyermekét segíteni, táplálni akaró anya megszemélyesítéseként jelenik meg. A VASFEJŰ FARKAS meséjében a meghalt anya veres tehénné változva lecsavarható szarvából
eteti fiát, míg szintén állatalakban élő ellenfelei végleg le nem győzik őt, vagyis véglegesen visszajuttatják az állatvilágba, és lezárják előtte az átjárás lehetőségét. A fiú a
tehén szarvának („bőségszaru") segítségé-
* Fekete Saskirály. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 356.
vel boldogul a későbbiekben. A veres tehén a lányát oltalmazza hasonlóképpen, amíg meg nem ölik. Ezután csodás fa lesz belőle, s a továbbiakban ebben az alakjában segíti
gyermekét. Ebben a típusban is megtörténik tehát a határok lezárása, de míg az előbbiekben az állat testének egy része képviselte tovább az anyai szeretetet és gondosko-
dást, itt a fa már nem tart kapcsolatot az állatalakkal, hanem egy teljesen új létmódot jelent. A CSONKA TEHÉN FIA meséjében az állatalakban továbbélő anya is
megőrzi a mágikus állatok ama képességét, hogy leheletükkel fel tudják támasztani a halottat, s így hozza vissza fiát az életbe.

CSIZMÁS KANDÚR nem mágikus tudással vagy saját fizikai adottságai révén segít a gazdájának, hanem ügyes furfanggal teszi őt gaz daggá és boldoggá. A PIROSKA ÉS A
FARKAS állatalakját sem mágikus természetű kapcsolat fűzi Piroskához, talán ezért is válhatott a pszichoanalitikus mesemagyarázatok kedvelt témájává, a kíméletlen csábító,
az álnok fenevad-férfi szimbólumává.'

2.
Állattá varázsolt emberek
A tündérmesék különleges alakjai azok a vőlegények és menyasszo nyok, akik csupán átmeneti időszakot töltenek el egy állat bőrében. Kettős természetük van: egyrészt
rendelkeznek az állat fizikai adottságaival, másrészt megőrzik emberi tulajdonságaikat, mindenekelőtt a gondolkodás és a beszéd képességét. (MADÁRVŐLEGÉNY,
KÍGYÓVŐLEGÉNY, MEDVEVŐLE GÉNY, BÉKAVŐLEGÉ NY, SÜNDISZNÓVŐLEGÉNY, KECSKELÁNY, MACSKALÁNY, ŐZLÁNY, KÍGYÓLÁNY) Kilétüket titok fedi,
csak a visszaváltozás után tudjuk meg, hogy személyükben elvarázsolt lényről volt szó. Állatalakban jöhet világra az is, aki csodás teherbe eséssel (az anya tudtán kívül)
került az anyja hasába, vagy egy hosszú időn át gyermektelenül maradó asszony kívánsága folytán, aki annyira sóvárog gyermek után, hogy azt sem bánná, ha valamilyen
állatot szülne. Kisebb-nagyobb próbaté-
100 101
telek után azonban valamennyi átmeneti lény visszakapja eredeti alakját, s elnyeri ellenkező nemű megváltója szerelmét. (Az állatvőlegényekről és az állatmenyasszonyokról
részletesebben a mesei metamorfózisokat bemutató fejezetben lesz szó.)

3.
Az állati alak mint büntetés, és mint a Gonosz megjelenési
formája, valamint az ellenséges állatok

Az állatok nemcsak segítőként jelennek meg a mesékben, hanem a rossz, a gonosz megtestesítőiként is. A boszorkányok, ördögök maguk is előkerülhetnek farkas, kutya,
macska, fekete kutya vagy kígyó képében, de ugyanezek az állatok szolgaként is szegődhetnek melléjük. A boszorkányok, ördögök állati alakban való megjelenésére azért van
szükség, hogy eltitkolhassák valódi kilétüket, észrevétlenül nyomon követhessék, szemmel tarthassák a hőst, hogy az adott pillanatban megkísért hessék vagy a hatalmukba
tudják keríteni. Az a mesehős ugyanis, aki megszegett valamilyen - általa akár nem is ismert - törvényt vagy tilal mat, állattá változtatható, s ez esetben az állati alak
lealacsonyítást, visszaminősítést jelent. Az állatoktól kölcsönzött erő ellentétpárja a TESTEN KÍVÜL ELREJTETT ERŐ, aminek titkát csak hosszas csel- vetés, többszöri
próbálkozás útján lehet megfejteni. A Gonosz legyőzéséhez akár három-négy különböző, egymásban élő állatot - a Gonosz manifesztációit - kell elpusztítani: például vadkant,
annak fejében nyulat, abban galambot és darazsat. Vagyis az állati erőt nem az minősíti, hogy milyen állathoz tartozik (a hős segítői ugyanezen állatok közül kerülhet nek ki),
hanem az, hogy milyen célra használják. Az ellenfél tudja, hogy egyrészt még a legkisebb állatok is erősebbek lehetnek nála, ezért is helyezi el bennük az erejét, másrészt azt is
tudja, hogy az erő rejtegetésére az állat a legbiztonságosabb hely, ugyanis az állatok szubsztanciája- hoz eljutni csak a kiválasztottaknak adatik meg a mesében.
A tündérmesék állatai megtanítják az embert arra, hogy szembenézzen a benne és a körülötte lévő veszélyekkel, és válasszon a felkí nált lehetőségek közül, eldöntse, akar-e
élni a csodával. Az állatmesék állatszereplőinek viszont semmi közük nincs a csodához és a mágikus tudáshoz. Miközben az emberrel egyenrangú módon gondolkodnak,
beszélnek és cselekszenek, nem keltik a természetfólötti érzetét. Azért térek itt ki az állatmesékre is, mert a műmeseírók kedvelt technikája a tündér- és állatmesei elemek
keverése, melyeket csak pontos elemzéssel lehet egymástól szétválasztani.

Az állatmesék állat alakjai

A XIX. század első feléig az állatmese moralizáló fabulát jelentett (ezópusi mese, tanítómese), és bizonyos életbölcsességeket, erkölcsi igazságokat fogalmazott meg. Vitkovics
Mihály 1817-es aforizmája pontos definíció az állatmese lényegéről: „Miolta az Emberek tulajdon szájokkal nem merik kimondani az Igazságot, az állatokéval mondatják." Hogy az
allegorikus-filozofikus tartalom véletlenül se maradjon rejtve a hallgatóság előtt, a mese végén tanulság foglalta össze a történet üzenetét. (A műfajt olyan klasszikus alkotások
jelölik, mint az ősi indiai állatmesegyűjtemény, a Pancsatantra, valamint Aiszóposz, Phaedrus meséi, illetve az újabb irodalmi állatmesék: La Fontaine, Krilov munkái vagy Joel
Chandler Harris meseciklusa, a Rémusz bácsi meséi.) A múlt század második felében a bölcselkedést felváltotta a mulattatás szándéka, de az állatmesék még ekkor sem bíztak
semmit a képzeletre.
A tündérmesékben csodás elemnek számít az, hogy az állatok beszélni tudnak - az állatmesékben ez műfaji alapkövetelmény. A tündérmesében van distancia az emberek és az
állatok között; a mesei történés épp azt mondja el, hogyan töretnek át a válaszfalak közöttük: miként lehetséges a közlekedés a létezés egyik módjából a másikba. A
tündérmesékben az emberek válnak hasonlatosakká az állatokhoz, az állatmesékben ennek éppen a fordítottja történik: az állatok egy-egy jellegzetes embertípust vagy emberi
tulajdonságot képviselnek, miközben megfelelnek állati minőségeiknek is.
102 103
Az állatmesét az is megkülönbözteti a tündérmesétől, hogy az állatmesék többsége enyhén humoros, míg a tündérmesékben nyoma sincs humornak, gúnynak, iróniának.
Hangneme, valamint tanító, oktató szándéka miatt az állatmese igen népszerű műfaj volt Magyarországon: a történetek a vasárnapi szentbeszédek, kalendáriumok, iskolai
olvasókönyvek, prédikáció- és szólásgyűjtemények közvetítésével kerültek a köztudatba.
Minden népnek, nemzetségnek megvannak a saját, állatmítoszokban gyökerező állatmeséi. Természetes, hogy az afrikai állatmesékben a sakál, a hiéna, a leopárd, a
teknősbéka, a krokodil, a pók, az elefánt és az oroszlán a főszereplő. Az állatokat törzsfőnökök irányítják, s bár törzsenként változik egy-egy állat megítélése, az ész győzelme a
nyers erő felett az afrikai állatmesének is kedvelt témája. (Az irodalmi feldolgozások is megtartják ezt az afrikai motívumot: a Rémusz bácsi meséiben a Nyúl mint a
leggyengébb, ugyanakkor legagyafúrtabb állat mindig túljár az életére törő ragadozók eszén.) Nyugat-Európában a moralizáló állatmese volt népszerű, Oroszországban viszont
az állatmese inkább állatok közötti viszonyok, állattulajdonságok magyarázatául szolgált. A közép-európai állatmesekincs mindkét típusból átvett.
A magyar állatmesék legkedveltebb állatai a róka, a farkas, a medve, a kakas, a sün, a macska, a kutya, a ló, a nyúl, az egér; a béka és az oroszlán, a legkedveltebb szüzsé pedig a
farkas—róka vagy medve—róka szembeállítás. A róka egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy rászedje a farkast (medvét), s még attól sem riad vissza, hogy megerőszakolja a
juhakol alá ásott lyukba beszorult nőstényfarkast. Csak a sündisznó, a szürke ló és a kakas tud túljárni a róka eszén. Egyébként az állatok közötti viszony mindenkori alapja az
állatmesékben a rivalizálás, az, hogy ki tudja becsapni a másikat, ki tud hamarabb a szorult helyzetből szabadulni, ki tud több élelemre szert tenni, s nem utolsósorban, ki tudja a
másikat felfalni. A régi moralizáló állatmesékből mára már inkább csak a szentenciaszerű szólások maradtak fenn, például: „Ha a kutya árnyék hoz kap, elejti a koncot", továbbá
„Savanyú a szőlő", „Ki köti fel a kolompot?", „Macskának kötél a kolbász, ha el nem érheti" stb.
A vetélkedés nemcsak a vadállatok között folyik, hanem a vadállatok és a háziállatok, valamint az állatok és az emberek között is. Az előbbiek között folyó összetűzések döntő
többségében a háziállatok kerekednek felül (A HÁROM KISMALAC; A HÉT KECSKEOLLÓ), de a tanító szándék épp abban rejlik, hogy az állatok élete mindvégig
veszélyben forog, s csak a mese vége hoz megnyugtató megoldást. Az emberről — annak ellenére, hogy legtöbbször a mindenek fölött álló győztes pozíciójában tetszeleg —
gyakran kiderül hálátlansága és szószegése (HÁLÁS ÁLLATOK, HÁLÁTLAN EMBER).
Az állatmesék másik típuscsoportja eredetmagyarázó meséket ölel fel. Ezek annak okait kutatják, hogy például miért haragszik a kutya a macskára, a macska az egérre, miért
szaglásszák egymást a kutyák, miért rövid a nyúl farka, miért véres a farkas szája, mióta kerüli a bagoly a vércsét, miért rakja fészkét a fecske az ember közelébe, mióta nem
ereszti a macska a madarat stb. Ezekből a mesékből hiányzik az erkölcsnemesítő szándék, ehelyett egy-egy szokatlan jelenségre ka punk félig tréfás, félig helytállónak gondolt
magyarázatot.
 A műmesék állatai
Az állatmesében az állatok rendkívül határozott és változatlan karakterrel rendelkeznek, ismert cselekvési és viselkedési módot teljesítenek be. Életvitelük sajátosságai ötvöződnek a
róluk általánosan elterjedt, a viselkedésük megfigyelésén alapuló sztereotípiával. A műmese-irodalom mesés állatregényei is ebből az alapállásból indítanak. Joseph Rudyard Kipling
A dzsungel könyve, Felix Salten Bambi, Móra Ferenc Csilicsali Csalavári Csalavér, valamint Fekete István állatregényei (Vuk, Kele, Csí, Hü Bogáncs, Lutra), megtartanak vala-
,

mennyit az állatok biológiailag determinált „jelleméből" és természetrajzi hűségű leírást adnak, de az állatok közötti viszonyrendszernek már az emberi világ a mintája. A népmesék
állat alakjai egy-egy jellemet tesznek nevetségessé, ezek a regények viszont azokat a hamis,
104 105
üres és mindenféle szolidaritást nélkülöző emberi kapcsolatokat, melyeknél még a vadállatok élethalálharcon alapuló világa is „embersé -
g e s e b b " . 4
Hagyományos szerepétől megfosztott állat a róka és a kígyó SaintExupéry A kis herceg című meséjében. A róka nem a furfangos kópé bőrében, hanem a szív, a barátság titkait
értő bölcsként van jelen, aki megtanítja a kis herceget a szívvel való látásra. A hangsúly a cselek vésről a szemlélődésre helyeződik át: az állat nem önmagát, nem is mágikus
tudását adományozza a hősnek, hanem olyan tanácsokkal látja el, melyek az emberek közötti eligazodását segítik. A kígyó viszont visszakapja mitikus szerepét a
történetben: az ő dolga, hogy át- segítse a kis herceget abba a világba, ahová a testét — mondván, hogy az túl nehéz volna ott — nem viheti magával. Ez a kígyó már nem képes
megnyitni az utat ahhoz, hogy a hős számára is lehetővé váljon az átjárás a különféle világok között, még csak meg sem teheti helyette vagy vele az első lépéseket — ez a
kígyó már csak egyet tehet: a kígyó- méreggel véget vethet a kis herceg életének.
A műmesékben az állatnyelv megértése is bonyodalmak forrásává válhat. Wilhelm Hauff Gólyakalifa című meséjében a kalifa egy szelencét vásárol egy álkalmártól, aki
valójában gonosz varázsló. A szelencében található rejtélyes írást csupán egyetlen ember tudja meg fejteni Bagdadban: „...aki a szelencében levő porból szippant, és
kimondja a varázsszót: Mutabor — olyan állattá változhat, amilyenné akar és megérti az állatok nyelvét is. Ha azután vissza akar térni emberi alakjába, hajoljon meg
háromszor kelet felé, és mondja ki újra a varázsszót. De ha már egyszer állattá változtál, óvakodj: nehogy elnevesd magad, mert egyszeriben elfelejted a varázsszót, és állat
maradsz mindörökre."
A kalifa és a nagyvezír kipróbálják a port, gólyává változnak, de idegenekként olyan mulatságosnak találják az állatok világát, hogy

* Wilhelm Hauff: A gólyakalifa története. Hauff minden meséje művelt ifjak és leányok részére. Bp. 1996. 13.
nevetésben törnek ki, és elfelejtik a varázsszót. Hauff megőrzi a népmesékből azt a motívumot, hogy az állatnyelvet értőknek tilos megtenniük valami olyasmit, ami az
emberi világhoz köti őket (itt ez a nevetés), és amikor e tilalmat megszegik, a büntetés sem marad el. A kalifa és a nagyvezír csupán kirándulni akartak az állatvilágba,
mókából megtapasztalni valami számukra ismeretlent. A mese figyelmeztetésképpen először is megtiltja nekik a nevetést, vagyis azt kéri, hogy az állatok világában teljes
komolyságukkal legyenek jelen. Miután ez nem sikerül, a büntetés is többről szól, mintha csupán egy tilalom megszegéséért járna: hívatlan vendégként, tréfacsinálásból
vagy unaloműzésből az embernek semmi keresnivalója nincs az állatok között.

A mesebeli medvék
„Ugye, vannak neked is medvéid? Ugy értem játszol néha?
Avagy az van csak, ami elmélyít, S ami kárpótlásul elszédít?
Csak komoly vagy? csak léha? Ugy értem, ha nagyon fontos vagy, Akad-e valaki, aki rád szól:
„Te főkolompos, lompos Nagy Mondd, ugye, csak rosszul játszol?"
(Tandori Dezső)
A mesebeli állatokról szóló fejezet végén szeretném bemutatni a mű- mesék legkedveltebb állatfiguráját, a medvét, összehasonlítva a népmese tenyeres-talpas, loncsos
medvéjével, még ha a magyar népmesékben alig találni is belőlük, a műmesék többségében pedig meglehetősen egysíkú jellemmel rendelkeznek: brummognak,
cammognak, málnát és mézet esznek, majd egy átlag mackócsalád tipikus tagjaként átlagkalandokba bonyolódnak, esetleg mackónépeknek szo-
106 107
katlan eseményekbe keverednek: urbanizálódnak, technicizálódnak, mi több, „gumizálódnak".
A medvék nagyon hasonlítanak az emberhez, s e hasonlóságot gyakran magyarázzák közös eredettel vagy egymástól való származ ással. A népmese hierarchiája szerint a
medve a legerősebb az állatok között, ő az, akit inkább az ereje, mint az esze segíti ki a bajból. A csíkszentdomokosi Sally András meséjében a medve a megölt óriás öccse,
aki bosszút akar állni bátyja haláláért, de aztán eláll tervétől, és megígéri a hősnek, hogy meghagyja az életét, ha sose nősül meg. A hős nem tartja be a szavát, mire a
templomban megjelenik a medve, és meg akarja ölni. A hős álmában megtudja, hogy „három fekete állat" segítségével legyőzheti a medvét, s ez meg is történik.
A medve tulajdonságai, jelleme alapján szólássá vált hasonlatok jól mutatják azokat a motívumokat, amelyekre a népmesék fölepítik a medvék karakterét: Alszik, mint a medve;
Csak a talpát nyalja, minta medve (lustálkodik), Erős avagy morog, mint a medve (mint ahogy ha duruzsol, dörmög valaki, akkor olvassa a medvezsoltárt). Aszerint, amit szeret:
Szereti, mint medve a mézet; Megszokta, mint medve a vackort. Aszerint, amit nem szeret: Nem jó kölykes medvének fiát faggatni (ahogyan veszélyes az ingerlékeny emberbe
belekötni). Nem szereti továbbá a medvetáncoltatást, s azt, ha valaki előre iszik a medve bőrére.
A medvesztereotípiákból azok a kiválóan egyénített műmese-mackók lépnek csak ki, akik beteljesítik ugyan mindazon elvárásokat, melyeket jellemük determináltsága folytán a
népmesei medvéknek is illik beteljesíteniük, mégis különféle típusokat képviselnek.
Abban egyébként, hogy a műmese-irodalomban a medvék szerepe a népmesékhez képest megváltozik, az is közrejátszik, hogy a medvék modellje megkettőződik. A
századfordulótól (a játékmackó-ipar beindulásától) kezdve már nemcsak a maga valójában amúgy is ritkán látható medve a minta, hanem annak tárgyiasult alakja, a
plüssmackó is. A műmesék mackói legalább annyira hasonlítanak egy megelevenedő, kalandokba keveredő játék mackóra, mint amennyire az erdőben élő medvékre. Az új
medveképhez egyébként a mesekönyvek illusztrációi is hűen alkalmazkodnak. A medve ettől kezdve nem az emberrel, ha nem az embergyerekkel alkot párt, s nem mint
mellék-, hanem mint főszereplő van jelen.
Műmesei medve sokféle van: Dörmögő Dömötör alias Mackó Muki úr, Brumi, Micimackó, Vackor, Tandori-mackók, Maci Laci, Misa Maci, Tévémaci, újabban meg Gumimaci. Ők
nemcsak más-más mese- és medvetípust képviselnek, hanem a „Dolgokhoz Való Hozzáállás" különféle módjait is. Sebők Zsigmond Mackó Mukija vidéki nemesúr hazafias
érzelmekkel és indulatokkal, Milne Micimackója (Karinthy fordításának nagyszerűsége okán fogadjuk őt is a magyar mackók közé) békésen szemlélődik a világban, Kormos
István Vackorja kipróbálja a kettős természet rendjét, a Tandori-mackók pedig külön kis mackóvi lágot teremtenek maguknak.
A műmesékben határozott jellemvonásokkal egyénített medvékkel találkozhatunk. A magyar irodalom első híres mackóját Sebők Zsigmond teremtette meg 1893-ban Mackó
Muki néven, akit 1909-ben átkeresztelt Dörmögő Dömötörre. Sebők negyedszázadon át jelentette meg „utaztató mackómeséit", melyek Mackó úr századfordulós ka landjait
mesélték el: Mackó úr szárazon és vízen; Mackó úr utazásai (Bakony, Alföld); Mackó Úr újabb utazásai (Balaton, Budapest); továbbá Dörmögő Dömötör és az oroszok;
Dörmögő Dömötör újabb utazásai a Királyhágón túl; Dörmögő Dömötör mint önkéntes; Dörmögő Dömötör az olasz harctéren; Dörmögő Dömötör a dobsinai jégbarlangban
stb.' Mackó Muki nem annyira medve, mint amennyire vidéki kisne mes vagy parasztpolgár, kissé műveletlen, látszatokra, illemre és küllemre ügyelő, pipázó, eszem-iszom
„tekintetes úr", aki kedveli az utazgatást, már ha rá tudja magát szánni arra, hogy kimozduljon otthonról. Medveszerű vonásai mindig kalandjai közben ütköznek ki,
ekkor hasonlít leginkább a népmesék tenyeres-talpas, lassú észjárású, becsapható és kifigurázható medvéire. A medve és az ember ironiku san ötvöződik alakjában, s ez
különösen akkor mulatságos, amikor Dörmögő Dömötör önmagát próbálja meghatározni, s elvont énde finíciójában megjelenik az ember felsőbbrendűségi tudata; vagy nem-
108 109
zetségének deklasszálódását siratja, netán hazafias érzelmeivel dicsekszik: „Nem vagyunk ám mi afféle állatkerti mackók, akik sírva fakadnak,
ha szálka megy a talpukba"; „Leghíresebb hőseink orrába karikát fűznek az emberek, és láncon vezetik őket faluról falura, legnagyobb tudósaink talpából pedig kocsonyát
készítenek"; „A jóravaló mackó nem fél a muszkától, hanem bátran szembeszáll vele, és vagy legyőzi, vagy meghal a hazáért." A történetek egyébként
megjelenésük idején szenzációsnak számítottak, mert szerepeltek bennük a századforduló eseményei, újdonságai, életérzései, s a
gyerekek egy mackó szemén keresztül ismerték meg a történelmet, a földrajzot, a politikát. Dörmögő tehát mára
dokumentummackóvá avanzsált, s alakja inkább történelmi tényként, mint mesefiguraként érdekes.
Sebők Zsigmond Dörmögője mackók sorát indította el. Kormos István Vackorjáig Sas Ede (aki Bocs Bálint néven publikált) és Tábori
Pál (Öreg Medve álnéven) Tányértalpú komája, Gaál Mózes Mackó Danija, Scossa Dezső Csekély komája, Gombos E Albin Hájas Mukija, Harangi
László Mackófalvi Mackója és Bonzó Mukija, Bodó Béla Brumija próbálkozik a medveirodalom halhatatlanjává válni, kevés sikerrel.'
A halhatatlan medvék között van viszont a helye Micimackónak, Vackornak és a Tandori-medvéknek, mégpedig különböző okok miatt. Sebők
medvéje — miközben méreteinél, fizikai adottságainál és szokásainál fogva az igazi medvékre is emlékeztet — elsősorban a
századvég egyik embertípusának alteregója. Micimackó egy kortól és időtől független életszemléletet testesít meg: a világgal
megbékélt szemlélődőét. Neki már csak a mezevés, torkosság, falánkság okán van néminemű kapcsolata a valóságos medvékkel és
azok irodalmi toposzaival. Abban különbözik tőlük, hogy kicsi (egy esernyőbe lehet ülni vele), a fizikai fájdalmakra érzéketlen (a
lépcsőn mancsánál fogva lehet őt húzni, miközben a feje koppanása jelzi a lépcsőfokokat, sőt bele is lehet lőni), ezenkívül kedélyes,
szórakozott, költői munkásságában dilettáns, hiú, öntetszelgő és feledékeny. Neme a magyar fordítás szerint meglehetősen
bizonytalan: Mici? Mackó? (Az angol eredetiben egyébként csak Kanga az egyetlen „she".)
Micimackó nem a hagyományos medvelogika és a formális mackó- szerep szerint rendezi életét: sajátos elképzelése van a világról,
melynek alapja az ok-okozati összefüggések figyelmen kívül hagyása, vagy egyik elemének felcserélése hamis tudással (vagy az
okozat vagy az ok nem stimmel egy-egy jelenség megniagyarázása során), Micimackó abszurd világa azonban azért működőképes,
mert a többi állat is elveszíti hagyományos szerepkörét: Nyuszi nem nyuszi, Malacka nem malacka, Tigris nem tigris, sőt rettenetes
bőbeszédűsége és tudálékossága miatt Bagoly sem igazán bagoly, noha valamennyit mindannyian megtartottak klasszikus
állatszerepeikből. Gondolkodásmódjuk azonos tudásból és azonos hibákból felépülő következetes rendszer, s mert mindegyikük
ugyanabban tökéletlen (észbeli képességek és kicsinyes önzések), nagyszerűen szót tudnak egymással érteni.
A műmesék medvéi nem egyértelműen jók vagy rosszak, miként a népmesében előforduló medvékről általában tudható, hogy
segíteni avagy hátráltatni fogják-e a hőst. Micimackó esetében azonban a kérdés föl sem merülhet: mindkét szerepkörében, játék
állatként és erdei medveként is, örök barát marad.
Vackor egy „nevelődési mese" eposzi állandó jelzővel ( „lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze") ellátott kölyökmackója. A népmesei hősökhöz
hasonlóan ő is elhagyja otthonát, útnak indul, de barangolásai közben nem segítőtársakra, lekötelezettekre, hanem barátokra lel.
Öt nem az Óperencián túli világ vonzza, hanem Budapest: a forgalmas város idegenségével, az urbanizáció szörnyeivel
viaskodik, de ez legalább olyan nehézségeket okoz neki, mintha gonosz erőkkel kellene megküzdenie, és hasonló
megpróbáltatások várnak rá az óvodában és az iskolában is. Vackor nem gyerekformára inintázott nagyvárosi kis- mackó, hanem
valóságos bocs, aki az erdőből, megszokott környezetéből kerül szokatlan körülmények közé, s emiatt életmód-változtatásra
kényszerül. Bocslétének szerepei a verekedés, fára mászás, szabadság utáni vágyakozás. Ő épp abban különbözik a valódi
medvéktől, amiben Micimackó hasonlít hozzájuk: nem szereti a mézet, csak a gyerekek kedvéért győzi le averzióit. Kormos
szocializációs folyamatnak veti alá

a kismackót, de didaxis és moralizáló szándék nélkül, inkább ironiku san és önironikusan fogalmazza meg a beilleszkedéshez szükséges magatartásmintákat. Vackorból nem
hiányzik a módszerekkel szembeni tiltakozás, lázadás, az új helyzetektől való szorongás, az ismeretlentől való félelem, s ezek a mesei medvetapasztalatok szokatlanságukkal
keltenek figyelmet.
Tandori Dezső medvéi olyan erőteljes személyiséggel rendelkeznek, hogy nincs szükségük emberi tulajdonságokra. Titkuk az, hogy ők teszik a tárgyakat és a körülöttük élőket
(természetesen a verebek kivételével) medvévé. »Mackó lesz nekik előbb-utóbb minden. Medve vagyok én, medve vagy te, medve az elefántos radír; medve a Lipton-doboz, vagyis
Liptonka, és talán már a Sárga Ernő is medve." Az író mint Medvetalp él közöttük, s megtanulja, hogyan lehet medveszemmel figyelni a világot. Nem akar a medvékkel
azonosulni, nem akarja magához idomítani őket, hanem el- és befogadja a medvelétezés minden mástól különböző voltát. „Ők nem ugyanezt a parkot látják, amit én, gondolta
Medvetalp. Ők a medve Parkot látják, de én hiába vagyok Medvetalp, azokon a kis utakon csak az ő talpuk járhat-kelhet." A Tandori-medvéknek „saját MINDENÜK van
mindenütt ezen a világon": medvejégpálya (Kis Mackó Barlangcsarnok fedett jégpálya), medveuszoda (Nagy Mackó Barlangcsarnok fedett uszoda), kismedve-fürdőlepedő
(„mert az ember-fürdőlepedő az összes medvét betakarta volna, akkora volt"), medvemozi, medveközért, medveleves, medvekonyha, medve-HÉV medveszalámi, medvekolbász,
medvesör, medvefa (Nagy Medve Park). S van medveúszás (medve-pillangó és vegyes-medve), és van medveítélet, medveszokás és mackó-örömünnep. A medvék hétköznapi
élete látszólag megegyezik az emberekével: szomorúak, kíváncsiak, panaszkodnak, érdeklődnek, fogyókúráznak, tévét néznek, nyomdába sietnek, sakkoznak és filmeznek. De
ezeknek a mackóknak nincs szükségük cselekvéseken túli emberi hasonlóságokra, saját öntörvényű világukból kiszólva arra tanítanak, hogy a „medveség" kitüntetett létállapot.
Azt fogadják maguk közé medvének, aki észreveszi a világ rejtett kincseit (mackóit), lehajol értük, legyenek azok becsúszva, begurulva vagy beszorulva bárhova is,
felveszi, biztonságba helyezi és vigyázza mindet. Akinek el sem kell mesélni a medvetitkokat, mert felismerte valamennyit egymaga.

„Mindegyik mackó más, és mégis mindegyik mackó ugyanaz", írja Tandori, de bizonyára ő is tudja: Medve nem a cselekedetei révén válik valakiből, hanem abból a tudásból, hogy
bár valóban „mindenféle medve is van", Medvéje mindenkinek csak egy.

Jegyzetek
1. Róheim Géza: Sárkányok és sárkányölő hősök. In: A bűvös tükör. Bp. 1984. 20. Frazer, J. G.: Az Aranyág. Bp. 1993. 290-360.
1.Kákosy László: Szent állatok, állatistenek. In: Ré fiai. Bp. 1979. 330-337.; Boas, E: Primitive Art. Oslo 1927.; Holm, N. G.: Tier und Gott. Basel-Stuttgart. 1965. Róheim Géza: Magyar és vogul mitológia.
In: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Bp. 1984. 47-171.; Mitológiai Enciklopédia I. Bp. 1988. 27-32.
1. Bárkányi János (Voigt Vilmos): Az „állatok királya" a magyar népmesében. Ethn. 72. (1961.) 358-384.
2. Az állatalakban való kísértésről 1. Tatlián Tibor: Cantata profana - az átmenet mítosza c. könyvét. Bp. 1983. 116-196., valamint Kerényi Károly: A csodaszarvas az Ezeregynapban. Ethn. XLII. 146.; Berze
Nagy János: Égigérő fa. Pécs, 1958. 231.; Gennep, Arnold van: The Rites of Passage. Chicago, 1960.; Eliade, Mircea: Rites and Symboles of Initiation. New York. 1965.
3. Fromm, Eric: Márchen, Mythen und Trüume. Zürich 1957. VII. fejezet 221 226., továbbá Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Bp. 1985. 232-255.; Ritz, Hans: Die
Geschichte vom Rotkáppchen. Kassel, 1997.
4. Schmidt Éva: Az obi-ugor mitológia és medvetisztelet. Különnyomat. 1992. az Ethn. 1990/2. számából.
5. Sebők Zsigmond műveiről alapos elemzést nyújt E Komáromi Gabriella: Elfelejtett irodalom. Fejezetek XX. századi ifjúsági prózánk történetéből. Bp. 1990. 149-168.
6. Uo. 167.

112 113
A sárkány negyedik feje:
Mágikus tárgyak és csodás növények

„Ahol mi létezik a föld kerekségen.,

én mindennel tudjak beszélni, legyen az
fű, fa, kő, állat, víz, vér, vagy amihez én szólok, az énnekem felelni tudjon."
Magyar népmese

Apám vegyszerrel öntötte le a füvet a ház előtt, mondván, elege van a gazolásból, ő ugyan nem kapál többet: inkább vesszen a fű a
gyommal együtt. A gyerekek zokogtak, amikor meglátták a kiégett, sárga fűcsomókat, és zöld fűszálak után kutattak a teljes
pusztulásban. Centiről centire vizsgálták át a terepet, hátha rábukkannak legalább egyre is, de hiába. Én azt figyeltem, mit
csinál most az öreg ennyi könny láttán, s ahogy az autó kerekei fölé hajló hátát, karosszériát simogató kezét megláttam,
nagyanyámat ismertem fel a testtartás- bari: ő nézegette így a vetést,,I5 simogatta így a növényeket. Leguggoltam a
gyerekekhez, és mesélni kezdtem nekik azt, amit tőle hallottam. Nagyanyám egyszer azt mondta, hogy ahol fű van, ott élet is van,
mert a fű azonnal megjelenik ott, ahol a megmaradásnak a legkisebb esélye is fennáll. A legsivárabb helyeken is gyökeret ereszt,
belekapaszkodik a földbe, s ha ki akarják pusztítani, megszázszoroz za erejét. Az ötéves erre felugrott, átszaladt a szomszéd ház
elé, és tépkedni kezdte a füvet. Teletömködte a zsebeit, majd visszaszaladt, és szétszórta a zöld fűszálakat a kiszáradt fűcsomók
között. Aztán felemelt a földről egy botot, körbekerítette a terepet, és különféle jeleket rajzolt a porba. - Mit csinálsz? -
kérdeztem tőle. - Varázsolok - mondta -, hogy a fűnek még több ereje legyen.

115
A mesékben is így van ez: varázsereje van minden olyan tárgynak! és növénynek, amely azért kerül a történetbe, hogy a hősnek „még t ö b b e r e j e
l e g y e n " . 4
A mágikus tárgyak és a hős kapcsolata
A tündérmese hőse sosem tudna megfelelni a próbáknak segítőtársak és varázseszközök nélkül: nem találná ki a találós kérdéseket, nem értené az állatok nyelvét, nem
tudna álmot fejteni, nem lelné meg az elbújt királykisasszonyt, és nem tudná kiállni az erő, ügyesség és bá- I torság, valamint a szerzési, készítési feladatok próbáit sem: nem
tudna egyetlen éjszaka alatt palotát építeni, és nem tudná megszerezni az élet vizét sem. Propp szerint varázseszközként szolgálhatnak egyrészt az állatok, másrészt a
varázserejű segítőtársakat rejtő eszközök (például tűzszerszám, bűvös lámpa, gyűrű); a varázstulajdonsággal rendel kező tárgyak (például kard, bot, repülő szőnyeg,
hétmérföldes csizma); és a hősre átruházott tulajdonságok. Szerintem az állatok segítőtár sak, és nem varázseszközök, és a hősnek átadott bűvös képesség sem igazán eszköz
(noha átvitt értelemben valóban a varázslat „eszköze"), ezért a varázseszközök közé csak azokat a tárgyakat sorolom, amelyek hétköznapi használati tárgy jellegüktől megfosztva
vagy abból kiemelve különleges módon szolgálják gazdáikat. Jellegzetes mágikus tárgy az állatokat őrző és visszahívó síp, a mindenkit táncra perdítő zene- szerszám, a vizet
szétválasztó fésű, a láthatatlanná tévő ruhadarab, a varázserőt szabályozó és „megkötő" kantár és kötőfék, a katonákat előállító szövőszék vagy rokka, a mindent látó
varázstükör, valamint a bűvös erejű fegyverek: a magától vagdalkozó vagy a hőssel növekvő kard, a célt sosem tévesztő nyíl, valamint a sérthetetlenné tévő ing.
A varázseszközök egyik csoportjának megszerzéséhez elengedhetetlen a hős „helyes magatartása". Meletyinszkij kidolgozta az előkészítő próbához és a varázseszköz
megszerzéséhez szükséges helyes magatartás szemantikáját. Ezek szerint kötelező a jóságot tanúsító viselke-

dés az adományozó, az állatok és az öregek iránt; kötelező kiválasztani a legszerényebb ajándékot, a legveszélyesebb utat, s főleg a leg rosszabb alternatívát; kötelező a
kérdésre felelni, közölni valamely információt; de pozitív eredményre vezethet az információ birtoklása is; továbbá, ha az adományozó arra ösztönzi a hőst, hogy megtegyen vala-
mit, akkor azt köteles megtenni; de a tilalom betartása is vezethet sikerre, megsértése viszont büntetéssel jár. Ugyanekkor a hős és az ellenfél szabályai szerint az ellenféllel
szemben keménységet kell tanúsítani könyörületesség helyett; az ellenfél ösztönző parancsait nem szabad végrehajtani; és ha a hős nem harcol az ellenféllel, de nehéz
feladatokat teljesít, gyakran kell titkolnia valódi külsejét.' Ha kiállja a próbákat, jutalomképpen övé a varázseszköz. Ezt azonban nemcsak ágy kaphatja meg, hogy az őt próba
elé állítók szolgálatot, segítséget, könyörületet kérnek tőle, hanem meg is mutathatják neki az eszköz lelőhelyét, sőt, el is készíthetik a számára. A hős a mágikus tárgyat meg
is vásárolhatja, elcserétheti, ellophatja, és rábukkanhat véletle nül. A csodamadár belsőségeit lenyelheti, az erőt adó bort, az élet vizét pedig megihatja . Gyakorlatilag a
2

körülöttünk lévő tárgyak mindegyike kinevezhető varázseszköznek, ha a hősnek éppen arra van szüksége céljai eléréséhez vagy soron lévő feladatainak elvégzéséhez. A mesei
bűvös tárgyak lényege az, hogy megfelelő módon használják, illetve használtassák őket, azaz felismerjék lényegüket, és kihasználják a bennük rejlő lehetőségeket. A
varázstárgyak ugyanis nem a segítőtársakhoz hasonlatosan működnek: a segítőtársak (a természetfölötti segítőtársak kivételével) egy meghatározott feladatot egy meghatározott
élettérben és egy meghatározott módon képesek csak végrehajtani, és sohasem segítenek az álhősöknek. Varázstárgy azonban — amit a hőstől el is lehet lopni, és akkor a csalót is
ugyanúgy szolgálja (kivéve A CSODAMALOM meséjét, amelyben a tolvaj nem tudja kezelni a malmot és pórul jár)— a sódarálótól kezdve a szennyes ingen át az automata
kardig bármi lehet. A törülköző kutyává válhat, ha a hősnek kutyá ra van szüksége, a nyitott könyvből pedig szükség esetén százával masírozhatnak elő az aranyszőrű
paripák, juhok és birkák. Egy gyűrű
116 117
védelmezheti a hős életét (az anya „mielőtt meghalt volna, adott a leánykájának egy aranygyűrűt, és azt mondta, vigyázzon rá erőst, mert ha azt elveszti, az életét is
elveszíti" ), otthonául szolgálhat egy szellemnek (ALADDIN); minden kívánságot teljesíthet („az olyan gyűrű, hogy ha annak a kövibe néz az ember-, mindene van, amit csak
ki tud gondolni"), és okozhat halált („A leány felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt").
A tündérmese kétségkívül a tárgyak szintjén mutatja a legnagyobb változatosságot. Vannak tárgyak, amelyek felszólításra varázsolnak („terülj, terülj asztalkám! ", „üssed,
üssed botocskám)"), míg a talizmán jellegű tárgyaknak már a puszta birtokbavétele is varázshatalmat jelent, habár ahhoz, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek, a hősnek
működésbe kell hozni ezeket is: a gyűrűt el kell fordítani, meg kell szorítani, bele kell nézni; a lakatot és a skatulyát ki kell nyitni; a lámpát, a tűzszerszámot meg kell
dörzsölni. Ez a mozdulat önmagában még nem jelent sikert, pusztán arra jó, hogy a bűvös eszköz lakója megjelenjen, és teljesítse a hős kívánságait. A varázstárgyak közül a
varázspálcának van a legnagyobb hatalma: ebben nem lakik senki, tehát nincs közvetítő a hős és az eszköz között, ezért nem elég birtokolni, hanem használni is tudni kell:
veszély esetén bűvös jeleket kell vele a levegőbe írni, vagy a hősnek, kört rajzolva, be kell kerítenie magát vele, hogy védetté váljon ellenfelétől, továbbá az állatlábakon
forgó várakat meg lehet állítani vagy almává lehet varázsolni vele, de arra is jó, hogy „ha a hős a varázsvesszővel megérinti a homlokát, az olyan fényes lesz, hogy a
sárkányok elégnek tőle".
A csodás tárgyakat nemcsak működésük és használati értékük szerint lehet megkülönböztetni egymástól, hanem aszerint is, hogy milyen viszonyban állnak a hőssel. Az
egyik csoportba azok a tárgyak tartoznak, amelyek különlegességüknél fogva keltik fel a mese vala mely szereplőjének érdeklődését. Ezeket a tárgyakat a hősnek rendsze rint
kitűzött feladatként kell megszereznie, méghozzá nem saját maga, hanem megbízója számára. Klasszikus példája ennek a csodafa gyümölcséért, az ifjító almáért vagy az élet
vizéért elinduló hős, aki elhozza a kért dolgokat, s nagy jutalomban részesül. AZ ARANYHAJSZÁL, ARANYTOLL, ARANYPATKÓ típusba tartozó mesékben a hős csodás
tárgyakat talál útközben: aranykáposztaharasztot, aranykacsatollat, aranypatkót, aranyhajszálat, aranykendőt stb. A lova figyelmezteti: „akarmit láccz, akarmit hallasz,
te né láss, né hally, sé né sző semmit, mer nagy baj léssz!" . A fiú nem engedelmeskedik a tiltó parancsnak, s nemcsak hogy meglátja a tárgyakat, hanem fel is akarja venni
azokat. A ló azt mondja: „mos má az is baj, ha félvészük, az is, ha fél nem vészük, hát inkább csak vegyük fél!" A lónak igaza van: ha valaki elmegy a különleges tárgyak és
a számára felkínálkozó dolgok mellett, utóbb megbánja, és örökös vágyakozásban él a tékozló mulasztás miatt; ellenben ha észreveszi, s felveszi, ki tudja, mibe keveredik. A
hős tudja, hogy táltosa viszont akkor téved, amikor csukott szemet, fület és szájat tanácsol neki: nem észrevenni legalább akkora mulasztás, mint észrevétlenséget
tettetve elmenni az „aranyhajszál" mellett. A mese a későbbiekben a hős álláspontját igazolja: a király — akinek eladásra ajánlja fel a tárgyakat — nem elégszik meg a
részletekkel, neki az egész káposztafej, az egész aranykacsa, az egész lány és az egész aranyparipa kell. Ebben a mesében a hőst a király tanítja meg arra, hogy igazsága
csak féligazság; jól tette ugyan, hogy észrevette és felvette a tárgyakat, de hibázott, amikor tovább akarta adni őket, és nem járt utána titkuknak, nem akarta megtudni, kihez
is tartoznak valójában. Innentől kezdődik a mesei kaland, hiszen a hősnek el kell menni az ördöngös szüléhez, a boszorkányos asszonyhoz, és el kell tőle hozni a kért
tárgyakat és személyeket, hogy a végén feleségül kapja megbízójának lányát. Ha aranyhajszál is szerepel a talált tárgyak között, a király az aranyhajú királylányt is magának
hozatja el, de a mese törvényei szerint a királykisasszonyért mindenkinek magának kell „meg harcolnia", érdemtelenül nem lehet senkié. A király bukását ítélőké pességének
elvesztése és a szintén érdemtelenül birtokolt aranyparipa
* Az okos kis ló meg a gazdája. Berze Nagy János: Népmesék Heves és JászNagykun-Szolnok megyéből. Bp. 1907. 321.
118 119
együttesen okozza: látva, hogy a hős megszépül a forró kancatejben, ő is beleugrik, és ott halálra ég.
A KIRÁLYKISASSZONY HÁROM KÉRŐJE azért indul útnak, mert a királykisasszony annak adja a kezét, aki a legértékesebb tárgyat hozza el neki. De melyik tárgy a
legértékesebb, és hogyan lehet ezt megítélni? E mese bölcsessége szerint a tárgyaknak sem a használati értéke, sem a külseje nem lehet döntő. Az egyik kérő messzelátót hoz,
amellyel a világ végére lehet látni, a másik repülő köpönyeget, amelyben ott teremhet, ahol akar, a harmadik csodagyógyszert (csodagyümölcsöt), ami feltámasztja a halottat, ha
még nemrégen halt meg. Amint a kérők hazafelé tartanak, a messzelátóval meglátják, hogy a királykisasszony holtan fek szik, a köpeny segítségével odarepülnek, a csodaszerrel
pedig feltámasztják. Önmagában tehát mindhárom tárgy értéktelen: ha nincs a messzelátó, nem tudják meg a tragédiát, ha nincs a köpeny, nem érnek oda időben, s ha nincsen
csodaszerük, hiába is siettek annyira. Nem tudják eldönteni, hogy melyiküké legyen a lány, ezért - a meseváltozatok szerint - vagy újabb verseny indul, vagy a „birodalom
bölcsei és vénei" döntenek a csodaszer birtokosának javára.
Az ifjító gyümölcsért és az élet vizéért el lehet indulni, de hogyan lehet himphampot vagy trikkurn-trákumot csinálni? Ha a mesében valakit elküldenek az élet vizéért,
bizonyosan a halálát kívánják. Hasonló indítékból bíznak meg az egyik mesében egy férjet azzal, hogy ké szítsen himphampot (trikkum-trákumot). Erről persze ő sem
sejtheti, hogy mi lehet - ez is a cél -; ha pedig nem tudja, mit várnak tőle, nem is teljesítheti a feladatot. Az okos férj, akinek felesége szeretője tör így az életére, megoldja a
helyzetet: az obszcén helyzetben ÖSSZEKÖTÖZÖTT SZERELMESEK-et nevezi ki himphampnak.
A csodás tárgyak másik csoportja a segítséget nyújtó, a hős javát szolgáló tárgyak. Ezek között találhatók erőt adó, illetve mások fölötti hatalmat biztosító tárgyak; vannak
üldözést nehezítő tárgyak, melyek átváltoznak akadályokká; valamint olyanok, amelyek a hős közvetlen szükségleteit elégítik ki (éhségét, szomjúságát csillapítják), vagy a
helyváltoztatásokban segítenek. A segítő tárgyak azonban akár gúnyt
is űzhetnek valakiből. Az elutasított kérő például szellentő követ vagy füvet rejt el a kiszemelt lány házánál, s addig nem szabadítja meg a ház lakóit a kellemetlenségektől, amíg a
lány nem megy hozzá feleségül (FIDDIVAV). A mindig friss és soha el nem fogyó kenyér, a soha el nem fogyó bor, a soha el nem fogyó sonka, a mindig égő pipa, a ki nem ürülő
erszény, a magától megterülő asztal a mesebeli szegényember kívánságai között elsőként szerepel, mert ő olykor még az üdvözülés helyett is inkább ételt vagy italt választ.
Robert Darnton szerint a népmesehős „kívánságaiban nem nyilvánul meg különösebb képzelőerő. Mindig ugyanaz a napi betevő kell neki: kiadós paraszti koszt...
Pukkadásig enni magukat, ameddig ketté nem áll a fülük, ez volt a parasztok képzeletében az élvezetek csúcsa, ami életük során oly ritkán válhatott valóra. A legtöbb mesében
a beteljesülő kívánság nem a menekülés fantasztikus vágyképe, hanem a fennmaradás eszközévé válik."' Hogy mi a parasztok képzeletében az élvezetek csúcsa, az
mesemondónként eltérő képet mutat, mindenesetre az evés és a jóllakás kétségkívül elő kelő helyen szerepel benne. Miután azonban biztosítottnak látják alapvető
létfeltételeiket, és csak a halál fenyegeti életüket, rögtön annak legyőzésére törekszenek: másodikként beszorító zsákot, helyén marasztó tükröt, fogvatartó körtefát
kívánnak, hogy segítségével csapdába ejthessék a halált, és élvezhessék a mágikus tárgyak bőséget biztosító hatalmát.

A mesebeli kívánságok listáját összeállítva rekonstruálhatók azok az értékek, amelyek a mesélők, illetve a mesét hallgatók számára valamiféle erkölcsi és viselkedési
modellt jelentettek, és az a „vágyott világ" is jól leírható, amelyben ezt a „modellt" az eredetinél igazságosabban képzelték el. A tündérmesék fiktív jellegük mellett a
valóságnak egy' fajta rendjét is képviselték és juttatták érvényre ab ban a kultúrában, ahol létrejöttek. Megtalálhatók bennük a mesélő közösség életének sajátosságai, a
mesehősök kalandozásaik közben gyakran ugyanazokhoz a törvényekhez, szokásokhoz igazodnak, amelyek a mesélő (és a hallgatók) életét is meghatározták, még ha a
mesei igazságszolgáltatás ellentétben áll is a „valódi" igazságszolgál -
120 121
tatással. „A gyakorlati érdekek szem előtt tartása igen sokszor jelleg zetes vonása a született mesemondónak; minden igaz mese sajátja a haszon, amit nyíltan vagy rejtetten
magában hordoz, s amely haszon megnyilatkozhat gyakorlati tanács, erkölcsi útmutatás vagy szólásmondás, életszabály formájában... Az átélt életanyagba beleszőtt tanács:
bölcsesség. A mesemondás művészete azért van kihalóban, mert kihalóban van az igazság epikus oldala, a bölcsesség is" - írja Walter Benjamin'.

A haszon azonban nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrét formában is a tündérmese sajátja. A terülj-asztalka, a csodadaráló, az aranyat hullajtó szamár; a ki nem fogyó
erszény olyan mágikus tárgyak, amelyek a hős anyagi gyarapodását szolgálják elsősorban. Ezekre a tárgyakra az jellemző, hogy nemcsak megszerezni kell őket, hanem
visszaszerezni is. A hőst ugyanis még az előtt megfosztják tőlük, hogy elérte volna célját: eldicsekszik velük az első kocsmánál, mire a kocsmáros leitatja, és elszedi tőle a tárgyakat. A
hősnek végül az üsd- vágd bot segítségével sikerül visszakapnia bűvös eszközeit. A mindent járó malmocska mesetípusában a hős egy kis furfanggal (vagy éppen első látásra
rossznak tűnő cserével) egy mágikus tárgyból kettőt (vagy többet) csinál: elcseréli az övét egy másikra, majd ezzel visszaszerzi a sajátját is. Például a szegény ember és a cigány
elcserélik a malmot és az üsd-vágd-botot, majd „elindultak ketten kétfelé. Ment egy darabig a szegényemben, megéhezett. Eszébe jutott a malmocska. - Cuski bot a tarisznyából,
utána a cigány után! Üsd meg a fejit, hozza vissza a malmocskát! "* A GYŐZHETETLEN KARD-tól - éppúgy, mint a bűvös lámpától és lakattól vagy gyűrűtől - is megfosztják a
hőst a mese első menetében, hogy aztán visszaszerezve azzal álljon bosszút ellenfelein. A FORTUNATUS mesetípusban a királykisasszony kártyán nyeri el a hőstől mágikus
tárgyait: a láthatatlanná tévő sapkát, a ki nem fogyó pénztárcát és a katonákat kibocsájtó tarisznyát, melyeket a hős csodálatos gyümölcsök segítségével szerez vissza.

* A malmocska In: Ortutay Gyula: Magyar népköltészet III. Bp. 1955. 526.
A mágikus tárgyakat nemcsak a hőstől lopják el, adott esetben ő is ellophatja azokat a tulajdonosától. A tündérmesében „az erkölcsi ér tékek viszonylagosak: önmagában
semmi sem erény, se nem bűn, hanem aszerint minősül ennek vagy annak, hogy a hős javára van vagy sem... Persze pl. az ellopandó személyek, tárgyak, állatok a sárkány
vagy a boszorkány hatalmában vannak és így tőlük ellopni nem bűn, s ebben a lopásban mindenki segíti a hőst. ...minden jó, ami javára, és gonosz, ami ellene van". A
lopás, a szószegés, a zsarolás és egyéb erkölcstelen taktikák pozitív tényezőkké is válhatnak a mesében, ha a hősnek nincs más választása szorult helyzetében.
Tisztességtelen eszközöket nemcsak eltipróival szemben alkalmazhat a hős, hanem mindazokkal szemben, akik útjában állnak vagy birtokolják a számá ra nélkülözhetetlen
eszközt. A CIVAKODÓ ORDOGFIAK hármas örökségéhez úgy jut hozzá a hős, hogy kihasználja az örökösödési perpatvar kínálta lehetőséget: futóversenyt ajánl, s amíg
az ördögök távol vannak, megszökik a bocskorral, a köpönyeggel és az ostorral, amelyek csak együtt érnek valamit, külön-külön egyik tárgynak sincs varázsereje. Albert
András meséjében a legnagyobb ördög utoléri és halállal fenyegeti az eltűnt hőst, de Csillag királyfi feltalálja magát, visszaadja a tárgyakat, mondván, hogy ő, a
legnagyobb ördög nyert a futóversenyben, mert előbb visszaért hozzá, mint a testvérei. Arany László meséjében sem akar a hős csalónak látszani: miután eljut az
üveghegyre „visszahajított mindent, hogy legyen azé az ördögé, aki a krajcárt megtalálta".*
A mesehős úgy is kapcsolatba kerülhet a tárgyakkal (és a növényekkel), hogy jót tesz velük, éppúgy, ahogy a bajba jutott állatokkal is teszi. Segítségre szorulhat a
gyümölcsöktől roskadozó almafa, a megmetszésre váró szőlőtőke, a sütéssel elkészült kemence vagy a bepiszkolódott vizű kút. A tárgyak és a növények - hasonlóan a hálás álla-
tokhoz - viszonozzák a jótettet, és megvédelmezik a hőst az őt üldöző boszorkány elől (A SZORGALMAS ÉS A LUSTA LÁNY).

* Jankó és a három elátkozott királykisasszony. Arany László: Fehérlófia Bp. 1901.

122 123
Ha a hős menekülni kényszerül ellenfele elől, a metamorfózisra képes tárgyak nem úgy segítik őt meg, hogy önmagukat ajánlják fel rejtekhelynek, hanem az üldözőnek nehezítik
meg a dolgát. RÓZSA ES IBOLYA úgy menekülnek meg üldözőiktől, hogy visszakézből fejükön keresztül hátravetnek egy vakarót, kefét vagy pokrócot, amelyekből különböző
sűrűségű erdő, vagy más, az üldözést hátráltató természeti képződmény válik: sziklából fényes palota, törlőruhából tenger, vakaróból vaserdő, gyűrűből tó, zsebkendőből
befagyott tó, vasásóból síkos jég, vaslapátból sár, keféből kanális, bontófésűből szurkos sár, sajtbál kőszikla, tükörből tenger, tojásból tó stb. Ugyanebben a mesetípusban egy
másik mágikus eljárás is szerepet kap, amely a pars pro toto elképzelésen alapul: a hősnő helyett vére, nyála válaszol, azaz a testrészei bizonyos ideig képesek helyettesíteni őt.
Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény meséiben már megtalálhatók a technika modern tárgyai is. A mesemondó azokat a tárgyakat és jelenségeket szövi a mesébe, amelyek
számára ismeretlenek, félelmetesek vagy lenyűgözőek: a boszorkány repülőgépen közlekedik, a mennyországba lift visz, Tündérországba telefonálni lehet, a hős „albérletben
lakik", „házbért" fizet, műtéten esik át, idegen nyelveken beszél az állatokkal stb. A csíkszentdomokosi mesékben a hős „katonai felszerelettel" indul útnak, puskával vagy
revolverrel lövi le a sárkányt, bejárónőt tart és „sürgönyileg kér pénzt Brassóból", a nyíri és rétközi parasztmesékben milliomosokról hallhatunk mesét, a király elveszett lányát
újságban körözteti, van akit a tébolydába zárnak, a háztetőkre a gazdagság jelzésére aranyból való villámhárító kerül. 6

Mitikus, gyógyító és segítő növények

A tündérmesékben a hőst nemcsak természetfölötti lények, állatok és tárgyak veszik körül, hanem növények is. A tündérmesehős eljut egy veszélyekkel teli sűrű erdőbe, vagy
kapcsolatba kerül valamilyen (gyümölcs)fával, terméssel és virággal. A csodás teherbe eséssel - növények
lenyelésével - világra jött hősök már a fogantatásuk pillanatában magból kelnek életre, éppúgy, ahogy a növények. A legszebb mesei neveket viselő hősök is növényekről kapták
a nevüket: például Ligetszépe, Csipkerózsika, Szépmezőszárnya, Gyöngyvirág Palkó, Kökény Matyi, Szegfűhajú János, Borsszem vitéz, Babszem Jankó, Rózsa királyfi,
lbolya, Rózsapiros, Mezőszárnyasi, Erdőzöldítő és Mezővirágoztató királykisasszony, Fábólfaragott Péter A mesében fellelhető növények és a belőlük életre kelő hősök, illetve a
növényekben megtestesülő erő a létezés megannyi ismeretlen lehetőségét tárják fel. A mesebeli növé nyek arra hívják fel a figyelmet, hogy az ismert formák bármikor új
alakzatba rendeződhetnek, s valamely ismertnek hitt növény egy ad dig ismeretlen létformában mutatkozhat meg. Egy gyümölcsről vagy egy háromágú tölgyfaágról hihetjük
azt, hogy semmi újat nem képesek nekünk nyújtani, amikor kiderül, hogy gyönyörű leányokat rejtenek. A HÁROM NÁDSZÁLKISASSZONY és A LILIOMLÁNY típusba
tartozó mesékben a lányok narancsból, citromból, nádszálból, gallyból, kukoricából vagy almából kelnek életre, s első szavukkal rögtön vizet kérnek. A növények
fennmaradásához éppúgy elengedhetetlen a víz, mint az emberi léthez, s ezt csak azok a királyfiak nem tudják, akik képtelenek megvárni a megfelelő pillanatot, s elsietik a
növények titkának megfejtését. Sietségük a lányok életébe kerül: megfelelő bánásmód nélkül minden élőlény meghal.
A mese felhasználhatóságuk szerint is különbséget tesz a növények között. Az egymással metamorfózis-párbajt vívó VARÁZSLÓ ES TANÍTVÁNYA átváltozási formái között kása,
korpa, köles, kökény, búza és lencse szerepel, de nem mindegyik alkalmas arra, hogy végül a hős belő le átváltozva győzze le a kakast. Az apró magvak Hamupipőkének is gondot
okoznak - értelmetlen feladatként kell a hamuval összekevert lencsével megbirkóznia. A magoktól azonban teherbe is lehet esni, mint ahogy a hüvelyesektől és a virágoktól is. A
virágok - amellett, hogy a szépség és a szerelem kifejezői - rejtekhelynek is alkalmasak. A REJTEKBE LÁTÓ KIRÁLYKISASSZONY - aki mindent lát, kivéve saját magát - a
hajába tűzött rózsa szirmai közé bújt legényt nem találja
124 125
sehol, CSIPKERÓZSIKÁ-t is rózsabokrok takarják el a világtól, a világszép asszonynak beszéd közben pereg rózsa az ajakán. A SZÉP LÁNY ÉS A SZÖRNY meséjében egy szál
virág kérése okozza a bonyodalmat: az apa a szörny kertjéből szakítja le a rózsát, s ezért a lányát oda kell adnia a szörnynek, aki a későbbiekben visszanyeri emberi alakját
A CSODALEVELEK feltámasztják a hőst a halálból, mint ahogy ezt teszi a forrasztófű (élesztőfű, élőhaló fű) is. A mesebeli füvekben mágikus erő lakozik, „a füvek sűrítik
magukba mindazokat a szférákat, amelyek közvetlenül kapcsolatban vannak az istenekkel, az élet titká nak szent kinyilatkoztatásával, a megváltozott tudatállapotokkal" . 7

„Az a fű, amikor szakasztáskor nagyot csendül, az a szemmegnyitó fű" , amely visszaadja a vaknak a látását. A vasfű minden zárat és lakatot kinyit, a bűbájos fű
láthatatlanná tesz, az ételbe szórt erősítő fű megsokszorozza az erőt. A füvek ott fejtik ki hatásukat, ahol megbomlik a rend, s ott, ahol az ember tehetetlen, legyen szó akár
életről, akár nyithatatlannak tűnő zárakról.
A fák az erő, az élet, az újjászületés szimbólumaié, az erdő pedig a tudattalan rejtett, áthatolhatatlannak tűnő világát szimbolizálja. A mesékben a világ zengő fája betegeket
gyógyít, az égig érő fán található ifjító alma fiatalít, a mágikus körtefa fogva tartja a Halált, a meg halt anya sírjára ültetett mogyorófa segíti az árván maradt lányt. A
papucsszaggató királykisasszonyok minden éjjel egy rézerdőn, egy ezüsterdőn és egy aranyerdőn kelnek át, az őket követő legény rézal mát, ezüstkörtét és aranyszilvát visz
magával innen. A hős erdőben találkozik a legsötétebb erőkkel, halálos ellenségeivel, de erdőben bukkanhat rá az odúban rejtőzködő leendő feleségére is. Az erdőben összecsapó
ellenfelek egyike bizonyosan elpusztul, az egymást legyőzni nem tudó vitézek inkább a selyemréten mérík össze erejüket, s itt lépnek szövetségre egymással.
A gyümölcsfáknak élet és halál fölött lehet hatalmuk. Ugyanannak a fának két különböző színű vagy formájú gyümölcse más-más állapo-

* A három táltos varjú. Nagy Olga: Széki népmesék. Bukarest, 1976. 259. tot idéz elő az emberen: az egyiktől füle nő, a másiktól elveszíti azt; az egyik mázsás malomkövet szakaszt a nyakába,
a másik leoldja azt. A csodás gyümölcsfák elvesztése vagy megdézsmálása megrengeti tulajdonosa biztonságérzetét vagy egészségét, míntha élete, kedélyállapota a fával lenne
összefüggésben. A síró-nevető szemű király egyik szeme azért sír, mert „volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő, amely minden este virágzott s minden reggelre érett
gyümölcsöket hozott, s ezt tőlem elrabolták"* . Egy másik király azért szomorú, mert nem tudja, hogyan lehetne újra termővé tenni a kiszáradt körtefát, amely azelőtt minden
héten egy-egy aranykörtét termett. Egy útra induló királytól legkisebb lánya különleges gyümölcsöket kér, mit sem sejtve arról, hogy a SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ
ALMA, CSENGŐ BARACK megkívánásával egy disznó alakban élő királyfit vált meg. A fa és a hős között úgy is fennállhat a mágikus kapcsolat, hogy a hős közeledtére a fa
kivirágzik, gyümölcsöt hoz, s mire a hős odaér, a gyümölcs már meg is érik, ha pedig a fa elszárad, a hős halálát jelzi.
A magyar tündérmesék legérdekesebb fája a sámánszertartás fájával rokonítható ÉGIG ÉRŐ FA („világfa" mint a világegyetem képmása). A kozmikus méretű égig érő fára azért
mászik fel a hős, hogy hozzon a királynak a fa gyógyító (ifjító) gyümölcséből, vagy visszahozza onnan a királylányt, akit a sárkány elrabolt. A sikertelenül próbálkozó királyfiak,
grófok és bárók után egy kiskondás vág neki az útnak: táltos malaca (báránya, kutyája) tanácsát követve több rend vasgúnyát és több pár vasbocskort visz magával. Baltájával
lépcsőfokokat vág a fa törzsébe, úgy lépeget felfelé. Egyes változatokban útközben találkozik a Szél, a Hold és a Nap anyjával, akik útbaigazítják. A fa tetején, egy kinyúló ágon
vagy annak valamely levelén a lentihez hasonló világot talál, Tündér Ilona otthonát. Innentől kezdve a mese tipikus sárkányölő és feleségszerző mese, a hős az ifjító gyümölcsről
számos meseváltozatban meg is feledkezik. Az égig érő fa megmászása a mesékben elsősorban a hősiesség próbáját jelenti; a fa elveszíti azt az ősi, szakra-

* A csodás szőlőtő. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. Bp. 1914. 119.

126 127
I

lis jelentését, hogy a felsőbb világok lakóival való kommunikáció segédeszköze legyen: létra a legfelső rétegig, híd a minden bölcsesség birtokosához vezető úton.
A növényekkel való szoros kapcsolat alapja az a hiedelem, amely a fákat és növényeket lélekkel bíró lényeknek vagy azokat befogadó otthonoknak képzelte, és ennek megfelelően bánt
velük. Mindez olyan természetes a mesében, hogy igazi különlegességnek kell tartanunk Pandur Péter egyik motívumát, amely a fejezet mottójában idézett kívánságnak a
folytatása. A katonának teljesül a „mindenek értésére" vonatkozó kívánsága, ezért amikor meglát egy terebélyes fát, próbára teszi tudását. ,Azt mondja a nagy fának: - Hallod-e, te
fa komám! - Mit akarsz, huszár pajtás? - feleli a fa. - Semmi mást, csak azt akarom kérdezni tőled, hogy amikor nagyon fúj a szél, fújja a koronádat, nem fáj az neked? - Jaj,
dehogynem fáj. Az apró gyökereimet szaggatja, az fáj nekem. - Na jól van, pajtás, csak ezt akartam tudni. Isten veled. - Isten veled, huszár pajtás - felelte a fa."*

Életre kelt játékok és tárgyak,

beszélő növények a műmesékben
A tündérmesékben a tárgyak általában nem beszélnek (kivétel például a jávorfácskából készült furulya és a beszélő tükör), hanem cselekszenek. A műmesékben a tett mágikus
erejét felváltja a megszólalás csodája: a tárgyak életre kelnek és beszélni kezdenek. Ezek a tárgyak azonban nem állnak kapcsolatban egy fölöttük álló, nekik parancsoló
lénnyel, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak, hanem önálló életet élnek, autonóm módon cselekszenek.
Milne könyvében a szereplők állat- és tárgyjellege egybecsúszik. A Százholdas Pagony lakói tárgyiasult állatokként vannak jelen: nem

* A pokol kályhafíítője. Pandur Péter mesélte 1951-ben. In: Ortutay—Dégh Kovács: Magyar népmesék. II. k. Bp. 1960. 144.
igazi állatok, ugyanakkor tárgyaknak sem tekinthetők igazán, hiszen szerepeik szerint elvállalt magatartásformákat testesítenek meg, sőt, egyes testrészeik még külön
tárgyakként is funkcionálhatnak (Füles farka mint csengőzsinór). Ráadásul saját otthonukban élnek, s ezek a lakások - a rajzok tanúsága szerint - polgári ízlést tükröző
tárgyakkal vannak tele, ahonnan még a kandalló sem hiányzik. Róbert Gida „gazdája" ugyan játék állatainak, de nem az állatok szolgálják őt, hanem ők szorulnak segítségre.
Milne úgy modellezi a tündérmesét, hogy egy kisfiút állít a természetfölötti lények (vagy a jótevő ősz öregapó) helyé be, aki „kéznél van", ha valamelyik állat - a mese
tényleges hőse - bajba jut, s noha Róbert Gida nem rendelkezik természetfölötti képességekkel, észbeli képesség dolgában fölöttük áll: mindig támad egy jó ötlete. „Ha Róbert
Gida vezet bennünket, akkor nem félek" - mondja Malacka, amikor elindulnak felfedezni az Északi sarkot. A Mici- mackó ban mindenki eszesnek akar látszani, az eszére a
leghiúbb mindenki, de a viszonyítási alap ebből a szempontból is Róbert Gida: ,Csak azt szeretném tudni, Róbert Gida vajon mit tenne az én helyem ben." Micimackó nem
tud a tárgyakkal varázsolni, de ésszerűen bánik velük, ami nem azt jelenti, hogy rendeltetésszerűen használná őket. Árvíz esetén a csupor nem csupor többé, hanem csónak,
„mivel azonban ez a csupor most csónak, a csuprot, illetve a csónakot ezennel einevezem Úszó Medvének". A fordítva használt esernyő „Mackó Esze" nevű ezredtonnás
vitorlásként menti meg Malackát a Rettenes Veszélyből. Róbert Gida és társai valóságos cselekvés helyett inkább csak játszanak, de teremtett világukban - ahol a
véletleneknek döntő szerep jut - éppoly öntörvényű életet élnek, mint Andersen tárgyai.
A Micimackóban állatok jelenítenek meg jellegzetes embertípusokat, Andersennél a tárgyak teszik ugyanezt. A nagyravágyó tű, a rendíthetetlen ólomkatona, a szerelemért
mindenre kész porcelán kéményseprő, a rátarti teáskanna, a nyugdíjazott, öreg utcai lámpás, a szájhős gallér, a gőgös harisnyakötő és vasaló, a hetyke szélkakas, az életét
végiggondoIó palacknyak, a világjáró ezüst húszas és a lokálpatrióta rongy - amellett, hogy megőrzik tárgyi mivoltukat - emberi érzé
128 129
sektől túlfűtöttek vagy finom lelki árnyalatokkal megrajzoltak. Andersen nem indítja tárgyait csodás birodalmak felé, hanem a csodát hozza a hétköznapi tárgyak közé: meséiben
semmi sem lehetetlen, de ennek a lehetetlennek a mi világunk keretei között, a mi időnkben kell megtörténnie. Andersen azt tanítja nekünk, hogy a lényeges dolgokat megta-
lálhatjuk magunk körül, csupán módszereinken kell változtatnunk: grandiózus tervek és célok helyett a miniatűrre, a megszokás által észrevétlenné koptatott jelenségekre
(tárgyakra) kell koncentrálnunk, s meghallani azt, amit mondani akarnak nekünk, akár saját ügyes-bajos dolgaikról, „személyiségzavarukról", akár egy másik világ üzeneteiről van
szó. „Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! - emésztődött az öreg utcai lámpás. - Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek
nem is tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom, zöldellő réteket varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. 0, ha tudnátok!"

Andersennél a növények szentimentális, halálfélelemtől reszkető, az élet értelméről filozofálgató, érző lények vagy saját szépségükben öntelten tetszelgő jelképek: az elgurult
borsószemből kinőtt bokor meggyógyítja a beteg kislányt, a bodza virágában az emlékezés gyógyító anyókája lakik, a len minden élethelyzetben megkeresi a számára értékes
pillanatot, a százszorszép gyönyörködni tud a többi virág szépségében, a büszke hajdina szembe akar szállni a viharral. Andersen növényei arra hívják fel a figyelmet, amit a
királykisasszony ki is mond az egyik mesében: „a kertész megmutatott nekünk egy pompázó, szép virágot, amire eddig ügyet sem vetettünk, felfedezte szániunkra a szépséget ott,
ahol mi sosem kerestük volna."*
Lázár Ervin újabb meséiben nem a tárgyak működnek fordítva, hanem a használóik. Bab Berci a tóba hajítja a tündértől kapott aranyszelencét, mert már nem bízik a „nyisd ki, segít
rajtad!" mesei törvényében. Rimapénteki Rimai Péntekh a jó emberré változtató

* Andersen, H. C.: Az öreg utcai lámpás; Az uraság meg a kertésze. Mesék. Bp. 1994. 96. 36.
csodanektáron dolgozik, de amikor kipróbálja, a nektár összetétele nem bizonyul megfelelőnek: „világméretű hasmenés" kap el mindenkit.
Dzsepettó mester fából farag magának gyermeket, de Pinokkiót csodás születése nem predesztinálja arra, hogy „kiválasztott" legyen. „Ebadta komisz kölyök" ő, és a szó
legszorosabb értelmében is „közönséges tuskó", akiből - legalábbis e mese szerint - valóban embert kell faragni. Collodi meséjében a fa nem a szentség letéteményese és nem is
kultikus növény, hanem a megrendszabályozandó, féktelen ösztönök búvóhelye. Óriási az ellentmondás: a fából faragott Pinokkió a fából faragott hősök törvényei szerint szeretne
élni: kalandokra vágyik és arra, hogy megtalálja azt a helyet, ahol ő is otthon lehet (sikerül is neki a bábszínházban, de az író számára ez nem tűnik jó megoldásnak, és elszakítja
„övéitől" a bábut); Dzsepettó viszont azt szeretné, ha teremtménye az ő erkölcsei és elvárásai szerint élné életét. Ebben a történetben a hős nem azért bonyolódik fantasztikus
kalandokba, hogy elnyerje a királylány kezét. A kaland itt nem más, mint büntetés az engedetlenségéért, eszköz annak illusztrálására, hogy aki nem akar iskolába járni (értsd:
szocializálódni), azt a rablók késsel szurkálhatják, alágyújthatnak, felakaszthatják, gyújtósnak is fölhasogathatják, sőt láncra verve házőrző kutya szerepére is kényszeríthetik.
Collodi téved, amikor azt hiszi, hogy ezek a megpróbáltatások valóban embert faragnak Pinokkióból. Ez nem így van: Pinokkió nem győztesként, hanem olyan megtört,
meggyötört, megalázott, totális vereséget szenvedett, immár hús-vér emberként kerül ki a kalandokból, akit az író arra kárhoztat, hogy megbánva „bűneit", feladva életstratégiáit,
igazi kisfiúként iskolába járjon.
Hoffmann Diótörője karácsony estéjén egyszerű ajándéktárgynak tűnik, de még azon az éjjelen megelevenedik a gyerekszoba valamennyi játékával együtt, hogy harcba
induljon a hétfejű Egérkirály ellen. Az elvarázsolt Pirlipát hercegnőt úgy lehet a „rútító bűbájtól" megszabadítani, hogy megetetik vele a Krakatuk-dió édes belét. A tün-
dérmesében a hős elindul a varázslatot feloldó gyümölcsért, megszerzi, és elhozza a megrendelőnek; a Hoffmann-mese nem elégszik meg ennyivel. „Ezt a diót kell olyan
valakinek szétharapnia a hercegnő je-
130 131
lenlétében, aki még nem borotválkozott, és sohasem viselt csizmát. A dió magvát ráadásul lehunyt szemmel kell átnyújtania, s csak akkor nyithatja ki ismét a szemét, ha hét
lépést tett hátrafelé, botlás nélkül." Pirlipát megmentője az utolsó lépésnél megbotlik, és éppolyan szőrnyeteggé változik, mint amilyen a hercegnő volt, ám a hercegnő nem
mutat hajlandóságot a „viszontmegváltásra", hanem kiutasítja a csúf ságot a palotából. A pórul járt megmentő tárgyként (diótöről kerül I Marikához, aki hűségével és
I

kitartásával végül emberré változtatja és vőlegényévé fogadja őt. Hoffmann romantikus elképzelése szerint ez azt jelenti, hogy az álmaihoz, vágyaihoz és a csodákhoz hű
leányért előbb-utóbb eljön a mesékből ismert sárkányölő vitéz: s annak semmi jelentősége nincs, hogy ez a vitéz egy fából faragott diótörő csupán, aki nem a hétfejű sárkányt,
hanem a hétfejű Egérkirályt győzte le.
Az Arany virágcserép meséjében Anselmus diáknak kell kiállnia a hűség próbáját - Hoffmann szerint „a magasabbrendű életben a boldogság csak harcból fakadhat" -, hogy
feleségül vehesse a szalamandra alakjában megpillantott Serpentinát. Marikához hasonlóan Anselmus is elköltözik „ama titokzatos, csodás birodalomba, amelyet hazájának
ismert meg", s amely a költészettel rokon. Hoffmann az arany virágcserepet teszi meg minden boldogság és a természettel való teljes összhang forrásának egy olyan
korban, amikor „az elkorcsosodott emberi nem a természet szavát már nem érti meg".
Hoffmann meséiben a köznapi élet fantasztikuma a mítoszok modellje szerint épül fel. Gonosz és jó erők vívják egymással harcokat, ősszellemek öltenek emberi alakot, állatokat és
tárgyakat vált meg a szerelem, titokzatos erejű növények burjánzanak, ok-okozatí összefüggésekkel meg nem magyarázható dolgok történnek, például az ajtókoppintó életre kel,
a levéltáros úr ujjpattintással gyújtja meg szivarját. Meletyinszkij szerint Hoffmann meséiben „egyrészt a legköznapibb személyek, tárgyak, szituációk mögött felsejlenek egy más
világ csodás, fantasztikus, mitikus erői, másrészt pedig maguk ezek a fantasztikus erők földre rántott, köznapi, komikus formában jelennek meg"". Meletyinszkij mindezt
„irracionális, sötét szenvedélyeknek", a „lélek sötét mélyének," „a ki-

132
számíthatatlan lépések rajzának" tartja, holott inkább arról van szó, hogy a legköznapibb személyek, tárgyak, szituációk mögött fölsejlő csodás erők megfordítják a racionális és
az irracionális valósághoz való viszonyát: Hoffmann meséiben a valós lesz a hamis, a „valótlan", az irracionális pedig az igaz. A mitikus erőket nem a lélek sötét mélye teremti meg;
ezek maguktól is léteznek, de velük és általuk élni, ezeket megzabolázni és ,jól" használni csak azoknak a kiválasztottaknak lehet, akik előtt - ahogy a Hoffmann-mese mondja - „a
természet legmélyebb titka- ként fóltárul valamennyi lény szent összhangja".

Jegyzetek
I. Meletyinszkij, Jeleazar: Problem of the Structural Analysis of Fairytales. Benedek Katalin fordítása kéziratban. MTA Néprajzi Kutatóintézete.
2. Propp: A mese morfológiája. Bp., 1995. 48-49.
3. Darnton, Robert: Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Bp., 1987. 54-55. 4. Benjamin, Walter: A mesemondó. Kommentár és prófécia. Bp. 1969.
97.
6. Ortutay Gyula előszava a Nyíri és rétközi parasztmesék c. kötethez. Szegedi Fiatalok Kollégiuma, 1935. 33.; L. még: Nagy Olga: Korszerű elemek
Jakab István meséiben. In: A mesemondó Jakab István. Bukarest, 1974. 45-48.; Dégh Linda Palkó Józsefnéről írja, hogy a kitüntése átvétele után
meséibe beleszőtte a Parlamentben látott tárgyakat. In: ÚMNGY VIII-IX. Bp. 1955-1960. Max Lüthi szerint „a mese valóságelemei felhasználásuk
módjától függően közelebb hozzák vagy eltávolítják a mesét a valóságtól". Lüthi: Megjegyzések a meséről. Folcloristica 1. (1971.) 157.
7. A növényekről Fű-Fa címmel exkluzív különszámot adott ki az Ex Symposion (1996/ 15-16.), benne t.k. Thomka Beáta: Geopoétika; Németh Csaba: Fű,
fa, virág c. írásai. Idézett szöveg Bóna László: Fűszöveg-éből való. Ex Symposion 1996. 15-16. sz. 81.; L. még Rantasalo, Aukust: Einige Zaubersteine
und Zauberpflanzen in Volksaberglauben der Finnen. FFC 176. Helsinki 1959. 78.
8. Frazer, James G.: A fák imádása. A faszellem megölése. Az Aranyág. Bp. 1993. IX. fejezet, 71-83. XXVLU. f 187-215., valamint Röhrich, Lutz: A fa a népi
elbeszélésekben. In: Helikon 1990/1. 84-99.; Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Bp., 1991.
9. Meletyinszkij, Jeleazar: „Mitologizmus" a XX. század irodalmában. Történeti bevezetés. In: A mítosz poétikája. Gondolat, 1985, 372.

133
A sárkány ötödik feje:
A mesei metamorfózisok

„Körbefonták az ágak,
két kar lett belőlük,
amint pedig hátratekintett a leány, a fából, íme, daliás vitéz lett."
Grimm-mese

Kislánykoromban mindig MÁS akartam lenni. Legelőször és mindenekfölött: sirály. Felmásztam a buckák tetejére, és kitárt karral
ugorva játszottam repülést. Nem elképzeltem, hogy madár vagyok, valóban az voltam. Mint ahogy tudtam lenni kő, virág,
gyertya és szappanbuborék.
Aztán egyre nehezebb lett. Nem ügy sikerültek a dolgok, aho gyan szerettem volna, mindig másképpen lettem más.
Félrecsúsztak a mozdulatok, mondatok, értelmét veszítette minden átváltozás: lötyögött rajtam a madárszárny, a bibe, a
porzó, az alany, az állítmány.
Miért nem sikerül, ha egyszer már tudtam, és sikerülhet-e még? Csak ez érdekelt. Azt a határvonalat kerestem, amelyen
átlépve megszűnhetnek létem korlátai, s én azzá válhatok, akivé akarok. Ennek technikáját kutatva a mesék is kínáltak
néhány lehetségesnek látszó megoldást. Elvarázsolt királyfik és királykisasszonyok mellett Micimackó kényszerű alakjavítási
kísérletei vetették fel a kérdést: vajon varázslás és fogyókúra között létezik-e másmilyen megoldás?

Általános értelemben metamorfózisnak tekinthető minden olyan epikus történet, amelyben a szereplők nembeli lényegjegyei
csodás

135
módon megváltoznak.' A mesékben a metamorfózis nem alkot különálló „epikus történetet", hanem a csoda része: az emberi és az állati alak közötti közvetítő, s egyben műfajképző
elem.' A képzeletnek számtalan világa van, és ezekben a világokban a metamorfózis a maga logikája és pszichológiája szerint működik. A mesei metamorfózis csoda, a csoda pedig a
mesékben valamiféle korrekciót jelent, a tökéletlen - vagy csupán annak tűnő - valóság tökéletesítését, vagy egy valószínűtlen esemény bekövetkezését. A kaland „tapasztalataink
tartalmának kibővülése", a csoda azonban „egzisztenciánk alapjainak relatívvá válása", hiszen a csoda által bármi megtörténhet velünk, ami megsérteni látszik a természet rendjét,
3

vagy legalábbis nem felel meg a valóságról alkotott fogalmainknak; ismert dolgok léphetnek ismeretlen relációkra, létező tárgyak kombinálódhatnak újszerűekké stb. „A mese
számára nem fontos, hogy témája megfeleljen a valóságnak, de annál fontosabb, hogy koherens és érzékletes módon kidolgozza e valótlanság képzeletszerű valóságát."' Az átváltozás
képessége a rendkívüli hős rendkívüliségét növeli: a hős és a csoda többet akarnak a világból kihozni, mint ami benne van.

A tündér- és műmesékben a következő metamorfózisformák találhatók meg:
1. Feladatok megoldásához és helyzetváltoztatáshoz szükséges, tartalmilag előre óhajtott, átmeneti jellegű beteljesülés valamely alakon.
2. Állat alakjában élő nők és férfiak metamorfózisa - a hangsúly ezekben a mesékben a megváltódáson van.
3. Valamely vétek vagy bűn következményeként a büntetés előre nem látható és tudható formája, átmeneti jelleggel.
4. A nemek végleges felcserélése.
5. A Gonosz alakváltozása és alakváltoztató képessége.
6. Belső metamorfózis - új alak felvétele a régi helyett, a személyiség (jellem) megváltozásának jeleként vagy jutalomként. 7. Groteszk és inverz metamorfózisok.
Az átmeneti metamorfózisok
A tündérmesékben az alakváltozás és az átváltoztatás képességével a mitikus lények rendelkeznek. A tündérek, varázslók, sárkányok, táltosok, ördögök és boszorkányok nemcsak
saját alakjukat változtatják mindenkori céljaik szerint, hanem másokét is. Az ereje titkát általában ügyesen elrejtő, alakváltoztató természetfölötti gonoszt csak a természetfölötti jó
vagy az annak segítségét élvező győzheti le. A testében rejlő energiákat föl nem ismerő - avagy a test fölötti rendelkezés tit kaiba nem be avatott - mesehős cselekvés helyett
passzívan várakozik, míg a mitikus lények megvívják helyette egymás elleni harcukat. RÓZSA ÉS IBOLYA meséjében például a Rózsa nevű férfi hőst az ördög (sárkány, boszorkány)
lehetetlen feladatokkal bízza meg: egyetlen nap alatt vágjon ki üvegfejszével egy erdőt, arasson le, csépeljen ki, őröljön meg egy tábla búzát, ültessen szőlőt, és készítsen belőle bort,
építsen várat viaszból, majd hordja el gyűszűben az üveghegyet, vagy készítsen ezüstsarkantyút káposztalevélből. A fiú az ördög legkisebb lányának, Ibolyának a segítségével
teljesíti is ezeket. Mivel az ördög nem tudja hatalmába keríteni a feladatok teljesítésében hibát nem vétő fiút, végső eszközként az életére tör. Rózsa Ibolya segítségével menekül,
mégpedig úgy, hogy a lány metamorfózis-párbajt vív az őket üldöző szüleivel. Önmagát előbb tóvá, majd kápolnává, végül kölessé, a fiút pedig kacsává, pappá és kölesőrzővé
változtatja, miközben a szülők veres borulat, tüzes felhő vagy ragadozó madarak képében követik őket. A mese nem részletezi az átváltozások módját, legföljebb a fejen való
átbucskázást - „a kecskebuka vetést"- vagy a „gondolt egyet, kacsává változott" formulát használja. E mágikus menekülés sajátossága, hogy a tárgyak éppúgy átváltozhatnak,
miként a mitikus lények: a hátradobott vakaróból, keféből és pokrócból például az üldözést nehezítő sűrű, sűrűbb és legsűrűbb erdő válik. Természetesen ahány mesevariáns van,
annyi metamorfózisforma létezik (a felsoroltak a leggyakoribbak), abban azonban a változatok megegyeznek, hogy a győzelem a menekülőké: vagy elpusztítják üldözőiket, vagy azok
érkeznek saját
136 137
hatalmuk végét jelző határhoz. A varázshatalom ugyanis ez esetben véges, mégpedig földrajzilag pontosan behatároltan. A határvonalon túl a varázserő nem hat, így a
menekülők célja nem feltétlenül az üldözők elpusztítása, hanem a „kívül kerülés", a konfliktusoktól való megszabadulás.

Hasonló, de céljaiban eltérő metamorfózis-párbajt vív egymással a VARÁZSLÓ ÉS TANÍTVÁNYA is. Egy apa tudósnak akarja kitaníttatni fiát, ezért elviszi a „tudákosság
iskolájába", ami „egy düledező kútban Vörösember vezetése alatt volt". A Vörösember négy év tanulóidőt jelöl meg, „mert már akkor a fiú a tudákosság minden oldalába be lesz
avatva." Az apa hazamegy, a Vörösember pedig leviszi a kútba a fiút, ott „négy darabra elvágta, lesózta s ott hagyá mindaddig, míg apja el nem jött érte; ekkor a fiú tagjait a
kádböl kivette, erős kötelekkel egymáshoz szorította. Majd leoldta a köteleket, és egy csodaerejű vesszővel megérintette, mire a fiú hófehér galambbá változott".* Az apja eljön
érte, felismeri, és hazaviszi. A fiú meg akarja hálálni apjának a taníttatást, ezért állattá változva jó pénzért eladatja magát vele, majd meg- szökik a vevőktől. A fiú kiköti, hogy apja
a Vörösember kivételével bárkinek eladhatja őt, de az apa harmadszor nem tud ellenállni a Vörösember aranyainak, és eladja neki lóvá változó fiát. Az egykori mester hatalmába
akarja keríteni volt tanítványát, aki szökni próbál, mire a varázsló üldözni kezdi. Az ő metamorfózis-párbajuk így zajlik le: a három régió (ég, föld, víz) és a saját test fölötti uralkodást
bizonyító, egyben a tudás fokát is mérő átváltozások során mindaddig a varázsló van fölényben, amíg tanítványa nem tudja őt a feltétlen vereség — értelmezésem szerint a teljes
függetlenség — helyzetébe kényszeríteni. Ez bekövetkezhet minden indoklás nélkül, a mese íratlan törvényei alapján, de történhet úgy is, hogy az utolsó átváltozásnál a mester
életében először hibát ejt: a fiú gabonaszemekké, ő pedig a gabonát felcsipegető kakassá (pulykává) változik; egy szemet a kakas nem vesz

* A. földmíves fiú és a Vörösember. Ipolyi Arnold Népmesegyújteménye. Bp. 1914. 432.

észre vagy képtelen felcsipegetni, s így a következő átváltozáskor a fiú mestere fölé tud kerekedni: leharapja a fejét vagy megeszi.
A tanítvány megszerzett tudással képes az alakváltoztatásra, A VÁLTOZNI TUDÓ FIÚ viszont kiérdemli ezt a képességet. A természetfölötti hatalommal rendelkező, de
bajba jutott Krisztuson vagy kolduson segítő fiút ugyanis a hálás megsegítettek beavatják a kettős természet létmódjába, mintegy tökéletesítik: a fiú megőrzi a gondolkodás és a
beszéd képességét, ugyanakkor rendelkezik felvett állatalakjának jellemzőivel is. Ezzel a tudással az elvégzendő feladatra koncent rál: ha a vízben kell teljesítenie, hallá, ha
levegőben, madárra, ha a föld mélyében, hangyává változik. Tökéletessége abból adódik, hogy egyik fele ismeri a célt, a másik el is tudja érni azt. Ez a mesei tökéletesség
azonban szigorúan átmeneti jellegű. A sikeres próbatétel után az állatok erejét pusztán kölcsönző hős visszatér eredeti környezetébe és alakjába anélkül, hogy megőrizte volna
átmeneti alakjának bármely vonását, vagy áthozott volna onnan bármilyen minőséget is. A metamorfózis csak egy közjáték volt az életében, mely boldogulását és gyarapodását
segítette: így szerzett magának feleséget, hatalmat, kincset.

Az állatvőlegények és az állatmenyasszonyok
A tündérmesék állatmenyasszony-, illetve állatvőlegény-ciklusa elátkozott vagy meggondolatlan kívánság folytán állatalakban született nőkről és férfiakról szól. Ezekben a
típusokban a mese nem részletezi az állattá változás módját és okát (ezt a megváltott személy mindig utólag mondja el), a történet középpontjában a megváltás és a megvál-
tódás áll. A mesék szigorú rendje szerint más próbát kell kiállnia egy férfinak, egy nőnek, s másmilyet annak, aki állattá változtatott testvérét keresi.
Az állatalakban élő nőt — A HATTYÚNŐ; AZ ŐZZÉ VÁLTOZTATOTT KIRÁLYKISASSZONY ELVARÁZSOLT KIRÁLYKISASSZONYOK ÉS KASTÉLYAIK; A KECSKELÁNY, A
KÍGYÓ-KIRÁLYKISASSZONY, HÁ-
138 139
ZASSÁG RUHÁK ELLOPÁSÁVAL - eredeti alakjában véletlenül megpillantó és megszerető férfiak sugalmazás, megálmodás vagy egy segítőtárs szíves szóbeli közlése nyomán
szereznek tudomást az átok, varázslat alóli szabadulás módjáról, Kiállják a megpróbáltatásokat, a beszéd- vagy alvástilalmat, mert tudják, hogy az elvarázsolt személy ezáltal visszanyeri
alakját. Megválthatják a nőt úgy is, hogy ellopják vagy elégetik állatbőrüket. Ha ez nem sikerül elsőre, a mese még egy lehetőséget ad nekik: felkutathatják és az elsőnél valamivel
már nehezebb próbatétellel megválthatják - azaz megszabadíthatják kettős létmódjuktól - szerelmüket. A MACSKAMENYASSZONY megváltása a fenti formáktól eltérő módon
történik ebben a típusban - az állatmenyasszony-meséktől szokatlanul - az elvarázsolt „macskacicó" nem passzívan várja megszabadítóját, hanem mindent megtesz annak érdekében,
hogy férjet szerezzen magának, s így visszanyerje alakját. A feleséget kereső királya addig nem engedi haza, míg meg nem ígérteti vele, hogy őt veszi feleségül. A leendő menyek
közötti versenyben a macskacicó küldi az öreg királynak a legszebb ajándékokat, s amikor arra kerül a sor, hagy a menyasszonynak is meg kell mutatnia magát, a macskacicó
gyönyörű királykisasszonnyá változik, mondván, hogy „Az apja király volt, és elátkozta. Azt mondta neki, hogy addig mindig macskacicó legyen, ameddig valaki megkéri
macskacicó képében." Ez a típus átmenetet képez az állatvőlegény-ciklus meséihez, amelyekben fő problémává lép elő a férfi állatalakban való elfogadása.
A nőknek mindenesetre nehezebb dolguk van a férfi megváltását illetően. Számukra a tündérmese olyan próbákat ír elő, amelyek következménye nem ismert. Az állatvőlegény-
mesékben - A BÉKAKIRÁLYFI; A SÜNDISZNÓ; A SZÉP LÁNY ÉS A SZÖRNY - meg kell csókolni vagy falhoz kell csapni a békát, egy éjszakát az állattal kell tölteni, esetleg meg
is kell ölni, azaz ebben az esetben is be kell tartani egy teljesen értelmetlennek tűnő vagy egyáltalán nem is ismert parancsot. Nem véletlen, hogy a pszichoanalitikus
mesemagyarázatok leg-

* A macskacicó. 1941-es bogdándi gyűjtés. In: Ortutay—Dégh—Kovács: Magyar népmesék. I. k. Bp. 1960. 562.
kedveltebb témája ez a típus. Az iskola követői szerint a mesékben szereplő nők nem áldozatot hoznak a másikért, hanem legyőzve önmagukat, megtesznek valami olyat,
amitől eredendően irtóznak. Az állatvőlegények az elfogadás által válnak újra emberré. Bruno Bettelheim e meséket egyenesen úgy értelmezi, mint amelyek arra tanítanak,
hogy a nőnek radikálisan meg kell változtatnia korábbi viszonyát a szexualitáshoz. Szerinte a béka kiválóan alkalmas arra, hogy a szexuális kap csolat jelképe legyen, mivel
tudatelőttes szinten a felfúvódott béka az erekcióban lévő pénisz, nyirkossága, tapadóssága révén pedig a nemi szervek érzetét kelti, az undorral együtt, ami a szexualitás
gyerekkori ébredésének kísérőjelensége.' Megváltódhat az állatvőlegény úgy is, ha könnyet ejtenek rá, megcsókolják vagy különleges dolgokat kérnek tőle (SZÓLÓ
SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK); de véget vethet az állati létnek az is, ha az átokidő lejár.
Ha egy nő próbálkozik az állatbőr ellopásával vagy elégetésével, akkor a kívánttal épp ellentétes hatást ér el. ÁMOR ÉS PSZÜKEIÉ történetében a nappal állat, éjjel férfi
alakjában élő hős levetett bőrét a felesége - anyja tanácsára - elégeti. A nő kétszeresen is hibázik: egy részt a titok szentségét sérti meg, amikor férje határozott tilalma elle -
nére kifecsegi a nászéjszakán történteket (házassági tabut sért meg), másrészt a titokzatos törvénye ellen vét, amikor nem megfelelő eszkö zökkel és nem a megfelelő időben
akarja kideríteni a titkot, azaz sietteti a lelepleződést kivárás helyett. Emiatt különféle büntetések sújt ják: például három vascipőt is elkoptató viszontagságos bolyongásra
kényszerül, s csak a másodszori megváltás után lehet újra a férjéé.

A metamorfózis mint büntetés

Az alakváltozást nemcsak jutalomként kiérdemelni, hanem büntetésként - a szó pejoratív értelmében - megérdemelni is lehet. Ez esetben az állati alak - mint már utáltam rá
az állatokról szóló fejezetben - nem segítséget nyújt, hanem lealacsonyítást, visszaminősítést jelent.'
140 141
Ha ugyanis a mesehős megsért egy vele előzőleg ismertetett törvényt, i! tilalmat, vagy nem teljesíti vállalt kötelezettségeit, könnyen elveszít heti eredeti alakját. A bűnöst - épp
vétke révén - hatalmába keríti a törvény birtokosa, hogy a bűn mértékének megfelelő büntetést kiszab ja rá. Az effajta visszaminősítés szerencsés esetben éppúgy átmeneti
jellegű, miként a tökéletesség: az átváltoztatást a hiváltás, megváltás követi. A tündérmesékben az állattá változtatás mellett a kővé változ tatás a legkedveltebb forma: a
sikertelenül útnak induló, már az első próbái elbukó álhős számára az önmagába záródás, a mozdulatlanság- ra kárhoztatás időt ad a koncentrációra, a mesei stratégiák
közötti helyes választás megtalálására. Az álhősök azonban nem indulhatnak kétszer útnak: a sikeres választást a harmadik testvér képviseli, aki megváltja testvéreit az
átoktól.

A nemek metamorfózisa
A mesei metamorfózisformák legkülönösebbike A NEMEK FELCSERÉLÉSE. A típus első magyar lejegyzése a Nyiri és rétközi paraszt- mesék című kötetben található,
Korpás László elmondásában. A mese elején a király lányai katonaruhába öltözve, egyenként indulnak a háborúba. Az első két lány sikertelenül tér vissza, a legkiseb-
bet a vasorrú bába megsegíti. A „másországi" király leánya belesze ret az álférfiba, s feleségül adatja magát hozzá. „Lakodalom estéjén éjféltájon a felesége behitta a
hálószobába, hogy: Tekiiggyünk le, lelkem. Ölelte a nő a nőt, de bizon a hadnagy nem tudott vele semmit tenni, mert ű is jány vót. Megutálta a felesége. Mán hajnalba
apjának, annyának monta: Weszíccse el apa, köttesse a szilaj csikó farká ra. Jobban megutáltam, mintahogy szerettem."* A király nem akarja elveszejteni, ezért lehetetlen
feladatokkal bízza meg „vejét", aki a vasorrú bába táltosának segítségével sikerrel teljesíti ezeket. Az

* Buday—Ortutay: Nyíri és rétközi parasztmesék. Szeged,1935. 15. sz. mese. 182.

egyik próba közben a hadnagy segítőtársaival - látszólag teljesen ér telmetlenül, de a mese további menetéhez elengedhetetlenül - betör egy paplakba, és mindent
összerombol ott. A hazatérő pap megátkozza azt, aki ezt tette vele: „Ha fehércselédek vótak a kártevőim, vájja- nak férfinak, de ha férfiak tették, váljanak nőnek." Így is
lesz: amikor „félrefordul a hadnagy pisilni, neki se kellett legugolni''. Hazatér, s „hívógatópácájával" megörvendezteti feleségét: „Kicsi pihenés után talán öccör is
já.ccottak. A felesége örömébe az urának a nyelvét is a szájába vette." Az egyértelmű szexuális utalásokon kívül a mese abból a szempontból is érdekes, hogy egy károkozás
utáni átok elveszti eredeti funkcióját: nem átok lesz, hanem áldás, hiszen beteljesülése a mese hős(nőj)ét és annak hitvesét teszi boldoggá. A mesemondó átok
formájában, a bűnnel, bűnössel kapcsolatba hozva tudja csak elfogadhatóvá tenni hallgatói számára a nemek cseréjét, miközben a mese egyetlen - ritka! - kérdés körül
forog: hogyan oldható mesévé a szexuális teljesítőképesség hiánya vagy az azonos neműek egymás iránti rejtett vonzódása.
 A Gonosz alakváltozása és alakváltoztató
képessége

Ha az átváltoztatás bosszúból, féltékenységből, félelemből vagy egy ismeretlen törvény öntudatlan megsértéséből következik be, akkor az nem az ellenfél, hanem a Gonosz
működésének következménye. A Gonosz ugyanis bárkit úgy változtathat át, ahogy pillanatnyi kénye-ked ve tartja, anélkül, hogy az illető bármit vétett volna. A hiedelmekből is
ismert MEGPATKOLT BOSZORKÁNY éjjelenként egy lóvá változtatott kovácslegénnyel jár a gellértheg-yi összejövetelekre, míg az le nem győzi. Az abszolút gonosz
Ólornbarát és a Vasfejű farkas nemcsak másokat változtat céljainak megfelelően, hanem önmagát is képes a tér ben megsokszorozni. A Gonosz abszolút hatékony eszközökkel
él: nincsenek, avagy csak jól elrejtve vannak fizikailag megsemmisíthető
142 143
objektumai. A TESTEN KÍVÜL ELREJTETT ERŐ megsemmisítésé nek módja csellel tudható meg. A győzelemhez három különböző, egymásban élő állatot - a Gonosz
lelkének manifesztációit - kell elpusztítani: például vadkant, annak a fejében nyulat, abban galambot és darazsat, de lehet az erő borban, hajban, dobozban is. Mivel
immoralitása miatt a Gonosz erkölcsileg nem semmisíthető meg (mint például az álhősök), és térbeli kiterjedése sem mindig behatárolhatő, csakis a teljes fizikai pusztulás
lehet a büntetése. Számára a tündérmesékben nincs megváltás, a megbocsátásnak és egy új alak felvételének még a lehetősége sem adott.

Belső metamorfózis
A tündérmesékben az átváltozások, visszavarázslások és kiváltások mindig két vagy több személy között állandósult mesei viszony alapján következnek be, mégpedig a
csoda révén. A műmesék metamorfózisai más képet mutatnak, s mintha azt akarnák jelezni, hogy a metamorfózisok világában csoda nélkül is boldogulhat földi
halandó. A tündérmesékben a külső alakváltozással sohasem történik belső változás, a hős marad, aki volt, még ha időközben „társadalmi hely zete" javul is.
Alakváltoztatása mindig reverzíbilis, adott a visszatérés, a megváltódás lehetősége. A lét határai, a fajokat, egyedeket elválasztó falak ember és állat, élő és „tetszhalott"
között töretnek át időlegesen. Az áttörés eszköze - a mese szerkezetileg elengedhetet len része - a csoda, a varázslás, amely az ember számára titkos kódokkal van tele.
A belső metamorfózist (mellőzve a szó tisztán teológiai értelmét: az átlényegülést) feldolgozó műmesék nem a külvilágban realizálható át változásokra építenek, hanem a
lélekállapotból adódó testi változásokra. A külső megjelenés a lélekben lejátszódó folyamatok végeredménye: ezért a „hősnek" az önmagára való koncentrálás a feladata,
az, hogy megtalálja saját testén belül azokat az eszközöket, energiákat,
amelyekkel szabadon váltogathatja alakját, avagy elnyerheti annak végső formáját. Ez sem csodát, sem bűntelenséget, sem külső segítsé get nem feltételez a műmesékben,
bekövetkezhet fájdalom, megrázkódtatás hatására, a lélek kettéhasadásának következményeként. A metamorfózis így nem egy folyamat közbülső eleme, hanem végered -
ménye, s mint ilyen, teljességgel irreverzíbilis. A hős nem térhet vissza eredeti alakjába, de elnyerhet egy olyan újat, amely szintáttörést je lent régi és új énje között,
átemelkedést egy olyan létezési módba, melyben mindent előlről kezdhet, vagy olyasmit tehet, amire előző alakjában nem volt módja. Az effajta mesei történés nem más,
mint a megújuláshoz szükséges megpróbáltatások sora, a befejező metamorfózis pedig valami újnak a kezdete. Ez a „valami új" az én második, addig többnyire elfojtott
lehetőségének a megtapasztalása, a „csodának" az ember számára is elérhetővé válása, ami azonban a mesékben is csak szenvedés árán adatik meg.
Andersen Kis hableánya halhatatlan lelket s földi férjet szeretne, de kívánságai csak úgy teljesülhetnek, ha megszeretteti magát kiválasztottjával. Ehhez lábakra van szüksége, s ő
ezekért a hangját adja cserébe a tenger boszorkányának. A vele kötött egyezség szerint nemcsak a minden lépéssel járó iszonyatos fájdalmat kell vállalnia, hanem azt is,
hogy ha nem sikerül magát megszerettetnie, sohasem lesz halhatat lan lelke, ha pedig kedvese mást vesz feleségül, akkor neki a menyegző éjjelén meg kell halnia. Választottja
azonban épp némasága miatt idegenkedik tőle, s noha csodálja a lány mozdulatait, táncát, nem tud eligazodni ebben a jelrendszerben, és mást vesz feleségül. Az esküvő
napján nővérei kést hoznak a hableánynak (hajukat adták érte a ten ger boszorkányának); ha ezzel megöli a fiút, s vérét a lábára hullatja, újra hableány lehet. A lány
bemegy a szerelmesek sátrába, ahol a királyfi álmában is kedvese nevét suttogja. „Megremegett a gyilkos kés a kis hableány kezében, s kihajította a tengerbe, a hajnali
fényben csillámló hullámok közé. Megtört tekintetével utoljára végigsimogatta a királyfit, aztán belevetette magát a tengerbe, s érezte, hogy maroknyi fehér habbá foszlik szét
lassan a teste. Ebben a pillanatban merült föl a
144 145
tengerből a nap. Nyájas meleg sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem érezte a halál rettegését. Egyszerre meglátta a bíborszín napot, a hajók fehérlő
vitorláit, a piros szélű felhőket, s a tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt, hogy azt emberi fül nem foghat-
ja, mint ahogy emberi szem sem veheti észre őket soha. Az áttetsző könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert a levegőnél is könnyebb volt a testük. A kis
fehér tajték nőni kezdett, a hableány kiemelkedett belőle, s akkor látta, hogy neki is olyan teste van, mint azoknak." A kis hableány tűrése és szenvedése árán levegőlány lehet, s
ígéretet kap a halhatatlan lélekre.

A lány, aki a kenyérre hágott című Andersen-mesében a kevély Inge kenyereken akar járni. Halála után büntetésképpen szobor lesz belőle a pokolban, s hallania kell, hogyan
szidalmazzák őt az élők. Egy kisfiú néhány sajnálkozó szót ejt róla, s ez megindítja a lány könnyeit. A sírástól verébbé változik, majd miután ebben az alakjában levezekelte bűnét,
tengeri fecske lesz: „A hosszú télen annyi morzsát szedegetett föl és juttatott az ínséges verébnépnek, hogy éppen kitelt volna belőle az a kenyér, amelyikre ráhágott valamikor
sok-sok esztendeje a kevély Inge. Amikor meglelte és odaadta egy éhes kismadárnak az utolsó morzsát is, amely hiányzott volna a kenyérhez, hirtelen megrázta magát: szürke
szárnyai helyén hófehér, karcsú szárnyak nőttek, s egyszerre kitárultak. - Ott repül egy tengeri fecske! - kiáltották a gyerekek, amikor elsuhant felettük. Aztán a tenger fölé ért,
leereszkedett, megmerült a vízben, s újra fölszárnyalt a tündöklő nap felé. Hófehér tollai fénylettek a napsugarakban. Akik látták, máig is azt beszélik, hogy egyenest a napba
repült." Belső változás az oka Julián metamorfózisának - helyesebben üdvözülésének - Flaubert meséjében, az Irgalmas szent Juliánban is. A tündérmesék megváltásra
passzívan várakozó elvarázsoltjaival ellentétben Andersen kenyérre hágó Ingéjének és Flaubert Juliánjának megváltódása aktív részvételt kíván. A vétek-büntetés-kiváltás hármasát
felváltja a vétele-bűnhődés-önmegváltás hármasa. Andersen hableányának az a bűne, hogy más akar lenni, mint ami, Julián átlényegülé-
sének előfeltétele, hogy más legyen, mint ami: állatok, emberek (köz tük a szülei) lemészárlásáért vezekelve haladja túl gyilkos vágyait Julián „mások szolgálatára
szentelve életét" önkéntes száműzetésbE vonul. Súlyos megpróbáltatások után a történet végén egy bélpoklosi megetet, megitat s testével felmelegít, mire a bélpoklos Jézus
Krisz. tussá változva a mennyországba viszi őt. Ez a mese - a befejezésE miatt - nem a tündérmesékkel, hanem a legendamesékkel, még in• kább a középkori
exemplumokkal lenne rokonítható, de a hangsúly nem az isteni világrenden és igazságszolgáltatáson van, mint azokban hanem az önmegváltás tényén. A megtisztulással
;

elnyert új formával azonban nem lehet visszatérni az emberek közé: a hableány levegő- lány lesz, a tengeri fecske a napba repül, Julián a mennyországba jut. Valamennyi
alakváltoztató mese közül ez az egy típus sugallja azt, hogy az embernek bármennyi alakja is lehet, létezik egy végső, tökéletesnek mondható forma, amelyből soha többé
nincs visszaút. Ezáltal ha a világ már nem is csodás többé, az ember még csodálatra méltó maradhat.

Goethe A mese című allegorikus meséjében a metamorfózis nem eszköz valamilyen cél elérésére, és nem is átemelkedés egy másik létezési módba, hanem egyrészt az élet
körforgásának, feloldhatatlan ellentéteinek és halál utáni folytathatóságának jelképes egymás ba játszása, másrészt önmegváltás helyett mások megváltására al kalmas
önfeláldozás. Goethe számára a metamorfózis filozófiai és életvezetési probléma, amit nem ki- vagy megérdemelni lehet, hanem - birtokolva a csodatevés képességét - alakítani.
A mesehősök szabadon rendelkeznek saját alakjukkal, de a választás felelőssége terheli őket: az, hogy milyen a viszonyuk a Bölcsességhez, az Erőszakhoz, a Hamissághoz és a
Szeretethez, döntően befolyásolja külsejüket, s így további sorsukat. A zöld kígyó például úgy határoz, hogy feláldozza magát egy halott ifjúért: „Liliom térdre
ereszkedett, és megérintette a kígyót és a holttestet. Abban a szempillantásban a tetem láthatólag életre kelt... a kígyó karcsú teste ezernyi fényes drágakőre hullott szét..."
146 147
Groteszk és inverz metamorfözisok
Saint-Exupéry A kis herceg, Milne Micimackó, Carroll Alice Csodaországban, Baum Oz, a nagy varázsló, Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árniha című híres és immár
klasszikusnak számító meséiben, valamint az új keletű műmesék többségében a metamorfózis motívuma hiányzik, vagy semmilyen kapcsolatban nem áll a csodával. Az
átváltozás képességét vagy a méretváltozás képessége váltja fel, vagy antivarázslás, groteszk, abszurd varázslás lesz a valódi varázslásból, s a belső változással egyidejű
alakváltozás helyébe az erkölcsi javulás lép, amelyet legföljebb egy-egy dicsérő szó követ. A mágikus tárgyak funkcióju kat vesztve vagy funkciójukat fel nem ismerten hevernek
e mesékben. Ha a mesehős esetleg rájuk is talál, nem ismeri titkukat, így azok segítség helyett rendszerint bajt hoznak rá. Ha pedig nincs elérhető közelségben
láthatatlanná tévő sipka vagy köpönyeg, a műmesei megoldás imigyen szól: „Láthatatlanok leszünk - mondta Jane -, ha elbújunk a dívány mögé."
A tündérmesékben a hős madárrá változhat és elrepülhet, ha vala mi dolga akad az égen, vagy egy toll megfúvásával kapcsolatba léphet a madárral, s az a feladatot elvégzi
helyette; a műmesékben a hős követi a madarat, vagy csellel magához köti. A kis herceg a vadmadarak hú zását használja fel ahhoz, hogy eljusson a Földre, de bolygóközi ta -
pasztalatai arról győzik meg, hogy vágyai a Földön semmilyen külső segítséggel nem érhetők el.
Micimackó alakja nagyon is reális okok miatt változik meg: túlságosan sokat eszik, és az ebből származó kellemetlenségei is csak fogyó kúrával szüntethetők meg. A könyv
legelején mézlopás céljából „kis fekete felhőnek" akar látszódni, de mivel átváltoztatni nem tudja önmagát, az álcázás cseléhez folyamodik, s egy pocsolyában feketére für -
dik. „...Ezután felfújtátok a léggömböt, Micimackó megkapaszkodott, te eleresztetted a zsineget, és Micimackó kecsesen libbent az ég felé, míg el nem érte a fatető
színvonalát, jó nyolcméternyi távolságban. - Remek! - kiabáltad te. - Mit szólsz? - kiabált vissza Micimackó. - Minek gondolnád alulról nézve? - Egy olyan Mackó-félének,
ami léggömbbe kapaszkodik - mondtad te. - Az lehetetlen - mondta Micimackó kissé aggodalmasan. - Hát nem olyan vagyok, mint Fekete Felhő a kék égboltozaton? - Nem
mondhatnám."
Micimackót egy számára idegen szerep, a csupán külsőségeiben megragadható álca nem viszi sikerre, a valódi méhek összeszurkálják: az álmetamorfózis teljes kudarcba
fullad.
Groteszk metamorfózis jellemzi Alice méretváltozásait „Csodaországban". Alice varázsital, sütemény és gomba elfogyasztása után lesz fél méter, három méter vagy hét
centi, de sohasem olyan, amilyen éppen szeretne lenni, vagy amely méretre szüksége lenne az előtte álló akadályok leküzdéséhez. Alice véletlenül bukkan rá a varázsitalra és a
süteményre, de nem tesz azonnal eleget a rajtuk olvasható „Igyál meg!" „Egyél meg!" felszólításnak. „Előbb megnézem - mondta nincs-e ráírva: MÉREG." A
méretváltoztató gomba használatához a Hernyó azt az útmutatást adja neki, hogy „az egyik felétől óriás leszel, a másik felétől törpe" „...Alice egy darabig nézte-nézte a
gombát. Azon törte a fejét, vajon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia." A metamorfózis a praktikus
gondolkodású Alice esetében is komikus elem, de Alice-nek a metamorfózis kiismerhetetlen és irányíthatatlan „eszköz": a véletlenül és mindig balul bekövetkező
méretváltozásai pusztán kíváncsiságának következményei.
Ózról, a nagy varázslóról kiderül, hogy „szélhámos", „csaló", közönséges illuzionista, aki az emberi hiszékenységre építi varázslatosnak tűnő mesterségét. A Madárijesztő, a
Bádog Favágó és a Gyáva Oroszlán csodás segítséget - észt, szívet, bátorságot - remélnek tőle, s nem is sejtik, hogy mindezen dolgok megszerzéséhez nem csodatétel
szükségeltetik. Óz, a nagy emberismerő roppant egyszerű módon teljesíti kívánságaikat: elhiteti velük, hogy a kért tulajdonságok valóban bennük vannak. Az önszuggesztió
minden csodánál többre képes, így a Madárijesztő, a Bádog Favágó és a Gyáva Oroszlán elégedetten és önbizalommal telten távoznak tőle. Nem véletlen, hogy Oz épp azt a
148
149
kívánságot nem tudja teljesíteni, amelyhez valóban csodára lenne szükség, azaz nem tudja Dorkát hazarepíteni.
Békés Pál Kétbalkazes varázsló című könyve a tündérmesék metamorfózisainak paródiájaként a csodákat tagadja és leplezi le. A varázslótanoncok az Alapvarázslatok tantárgy
keretében megtanulják, hogyan kell békából hercegnőt varázsolni, s ehhez a kertben gyűjtenek békákat. Az alapvető mesei képzavar ellenére — a békából ugyanis sohasem
varázsló varázsa' hercegnőt, annál is kevésbé, mert a béka mindig hímnemúl — ez a mese kiválóan bemutatja az antivarázslás mechanizmusát, tartalmazza az új keletű
metamorfózistranszformációk valamennyi lényeges elemét. (A mesei képzavar terminus csapdája, hogy nem mindig egyértelmű, mikor van szó képzavarról, s mikor egy
esetleges új meseformáról, de hogy az idézett béka-motívum valóban ellenkezik minden tündérmesei tapasztalattal, az szövegszerűen az „ahogy illik" utalással
bizonyítható. „Egy alkalommal például, az Alapvarázslatok című órán azt tanulták, hogyan kell békából hercegnőt varázsolni. Csókkal, természetesen, ahogy illik." A valódi
mesében éppen hogy másképpen illik: az, aki megvált egy állatbőrben senyvedő alakot, az nem varázsló, és nem varázsigével (csókkal is csak ritkán), de még csak nem is
„varázslással" teszi férfivá az állatot.)
A kétbalkezes varázsló története lényeges elemeket és motívumokat — béka, csók, pálca, hercegnő, „legkisebb" — vesz át különféle tündérmesékből: ezek kombinálása olyan új
szüzsét hoz létre, amelyben a motívumok eklektikusan keverednek. A varázslás menete a mágikus varázslatok modelljére épül (varázsige, varázspálca), csupán a végeredmény
nem azonos vele. Épp ezáltal fordul a varázslás önmaga ellentétévé, antivarázslássá. A kétbalkezes varázsló elfelejti a varázsigét, ezért amíg a béka hercegnő lesz, ő békává
változik. A tündérmesék mágikus tudással rendelkező varázslói úgy avatják be tanítványaikat a titkos tudásba, hogy megjáratják velük a poklokat: fejüket veszik, lesózzák,
megfőzik, tűzbe vetik őket. A mese nem konkretizálja e tudás lényegét, viszont megköveteli a beavatottaktól, hogy minden konfliktusban — megtalálva a megoldásokat — a
helyzet urai legyenek.
Békés Pál meséjében a Nagy Rododendron nevű varázslómester diktálás útján közvetíti tudását a tanoncoknak. A mese feltételezése szerint a kertben ugráló békák
bármelyikéből lehet hercegnő, csak csók és mondóka szükségeltetik hozzá. A tündérmesékben a csókkal történő megváltás a bonyodalmak megoldása, s nem újabbak
forrása. A tündérmesehős nem ismeri előre a csókja következményét, nem azért csókolja meg a békát, hogy előtte teremjen a világszép herceg. A tündérmesékben nincsenek
félig sikerült dolgok (noha a sikerhez vezető úton, az első két próbálkozás közben előfordulhatnak, de „harmadszorra" sosem), a hősök nem varázsolhatnak „elpuskázott herceg-
nőcskéket" sorozatban, csak az elsőt, az egyetlenegyet, aki viszont ab ovo az övék. A Kétbalkezes varázslóban is egymáshoz rendelt párokról van szó, de az író olyan ponton
konkretizálja a történetet, amelyet a tündérmese kimondatlanul hagy. Békés Pál a külső vagy a jellem hasonlósága alapján rendeli egymáshoz a szereplőket (copfos, szemüveges,
szeplős, stréber, dundi, savanyú, bamba, apró). A varázstudomány előzetes begyakorlása, a kollektív varázslás, a próbálkozások végteleníthető sora új mesei mechanizmust índít
el, amely nem tud másban nyugvópontot találni, mint a „deus ex machina" műmesei változatá ban; ebben a mesében a Nagy Rododendron pálcájának kanyarintá sában, ami
ugyan nem old meg semmit, de egy ponton megszakítja a sikertelen akciót.
Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjében is a megváltás körül támad zavar: ha ugyanis a kacsává változtatott Árnika ki rálykisasszony emberformát ölt, Dzsoni
lesz a kacsa, majd pedig fordítva. Ez azonban nem azért történik így, mert Dzsoni elfelejti a varázsigét, hanem azért, mert csak félig állja ki a hűség kitűzött próbáját. Az
utolsó állomásnál elhiszi a Százarcú Boszorkának, hogy Ámika elfelejtette őt. Lázár szerint az „icipicikét megrendült szeretet" is elég ahhoz, hogy a szerelmeseket átok sújtsa,
s ez a tündérmesék szigorú rendjére emlékeztet, mint ahogyan a varázslat alóli megszabadu lás módja is. A szeretet újabb próbái után ugyanis a Hétfejű Tündér — a Százarcú
Boszorka ellentétpárja — jutalmazza egyforma alakkal Árni-
150 151

kát és Dzsonit. A történet attól lesz mégis más, mint a klasszikus I tündérmesék, hogy Lázár Ervin a szeretet erejét egyenértékűvé teszi a varázslás erejével, s ezt a
tapasztalatát kiterjeszti a valóságra is: „A szeretet olyan, mint a varázslat? - Olyan. - De csak a mesében, igaz? - Nem. Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan."
Egyfelől tehát nem mindegy, hogy az emberi alakban való létezés hez valaki milyen értékeket választ, másfelől azonban még a helyesen választó is csak a csoda (Hétfejű Tündér)
révén válhat igazán teljessé, még akkor is, ha ezt „nagyon-nagyon akarja".
A kis herceg a vadludak húzását fölhasználva indul vándorútra, s útjának végén különös dolgot eszel ki, hogy hazatérhessen. „Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz"
- mondja. Neki nem adatik meg a kecskebukavetés képessége, az ő számára nincs varázspálca, varázscipellő, repülő szőnyeg, s végtelen magányossága miatt megszabadítóra,
segítőre sem várhat. Haza akar jutni, s ehhez egy kígyó marását használja fel. „Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem
kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még zajt sem keltett, a homok miatt."
Máig titok, miféle útja lehetett.

Egy biztos: A mesék vonzó vagy kevésbé vonzó létezéstechnikái világossá tették: semmi jel nem utal arra, hogy a keresett határt átlép ve, a lehetséges pillanatban, saját
akaratom szerint leszek sirály, kő, virág vagy szappanbuborék...

Jegyzetek
1. Vö. Világirodalmi Lexikon „metamorfózis" címszó, 8. kötet (Bp. 1982.) 334 335.; Bahtyin, Mihail: A tér és az idő a regényben. In: A szó esztétikája. Bp. 1976. 280. és 287.; Hegel, G. W. E: Esztétikai
előadások I. Bp. 1980. 400. és II. 24.; A csoda mint műfajképző elemről 1. Arisztotelész: Poétika. Bp. 1963. 67-68.
és 75.; Lessing, G. E.: Válogatott esztétikai írásai. Bp. 1982. 69.; A metamorfózis mint átmeneti rítus és beavatás: Gennep, Arnold van: The Hites of Passage.
Chicago, 1960.; Eliade, Mircea: Bites and Symboles of Initiation. New York 1965. és Myth, Dreams and Mysteries. London, 1960., valamint Myth and Fairy Tales. Függelék Eliade Myth and Reality c.
könyvében. New York, 1968. 202.; Fernandez, J. W: Persuasions and Performances: Of the Beast in Every Body. In: Myth, Symbol and Culture. New York, 1971. 39.; Frazer, J. G.: Az Aranyág. Bp. 1993.
429.; Marót Károly: Rítus és ünnep. Ethn. 1940. 151. és A mágia a modern elméletek tükrében. Társtud. 1930. X. 125-166.; Tallián Tibor: Can tata profana - az átmenet mítosza. Bp. 1983.; Mesékben:
Aarne, Antti: Die magische Flucht. FFC 33. Helsinki, 1930.; Kovács Ágnes: A varázsló és tanítványa c. hősmese. Ethn. 1979/4. 465.; Propp: A varázsmese történeti gyökerei. Istvánovits Márton kézirata.;
Hocart, A. M.: Turning into Stone. In: The Lifegiving Myth and other Essays. London, 1970. 33-39.; Láng János: A kettős természet motívuma. In: A mitológia kezdetei. Bp. 1979. 24-66.

2. Vö. Sz. Ju. Nyekljudov: A kifejezőeszközök rendszerének sajátosságai az irodalom előtti elbeszélő művészetben. In: A művészet ősi formái. Bp., 1982. 196.
3. Vö. Lukács György: Balázs Béla: Hét mese. In: Ifjúkori művek 713.
4. Király Jenő: Frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája. Bp. 1993. I. kötet 416.
5. Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Bp., 1985. 406., 410., 412.
6. Hegel: Az állati jelleg lefokozása c. tanulmányában azt írja, hogy „a metamor fózisokat az egyiptomi állatszemlélet és állattisztelet ellentétének lehet tekin teni, mivel a szellem erkölcsi oldaláról nézve
lényegileg azt a negatív irányt tartalmazzák a természettel szemben, hogy az állatit és más szervetlen formákat az emberi lealacsonyításának egyik alakjává tegyék." Esztétikai előadások II. Bp. 1980. 24.
152 153
A sárkány hatodik feje:
Halál a mesékben

„Én pedig olyan országot keresek,

hol a halálnak soha hatalma ne legyen."
Magyar népmese

A mesében nincsenek legyőzhetetlen ellenfelek - a halál sem az. A mese az egyetlen műfaj, amely lehetővé teszi az embernek, hogy - ha csak átmenetileg is - győzelmet arathasson a
halál felett. Honti János szerint
mese a halált letagadja, nem létezőnek tekinti"', de miféle győzelem lenne az, amely „nem létező", „letagadott" ellenféllel szembeni diadal csupán? A mese komolyan veszi a halált, de
miközben elfogadja az elfogadhatatlant (a mesehősök - egy mesetípus kivételével - nem válnak halhatatlanná!), kidolgozza saját képére formált, „halálellenes" alternatíváit. A mese
tehát nem ígér halhatatlanságot, s ezt a kezdő- és záróformulák is hangsúlyozzák, de az „Egyszer volt, hol nem volt" és a „Máig is élnek, ha meg nem haltak" közé különféle
halálképzetek vetülnek.
A tündérmese halálról alkotott absztrakt elképzeléseit és az ezekhez kapcsolódó konkrét formákat - amelyek lényegesen különböznek a legendamesék halálképétől - a következő
szempontok alapján tekintem át:

1. A halál megjelenési formái a megszemélyesített Haláltól kezdve a különféle halálnemekig, különös tekintettel a gyilkosságokra és a gyilkossági kísérletekre. A halált okozó tárgyak.
A végrendelet, a halálra ítélés, az öngyilkosság és a gyász. Az élők viszonya a vissza nem járó halottakhoz és a holttestekhez.
2. A halál mint beavatás. A hős halálból való visszatérése; feltá masztás és újjászületés. Az élet és a halál vize. A halál mint formaváltás: továbbélés valamely természeti
képződményben.

155
3. A halottak alkalmi visszatérése: a hálás halott és a hálás élő. Az igazságot szolgáltató, a megnyugvást nem találó, a rosszindulatú, valamint a megváltott halottak. A hálás halott
állatok. A túlvilági ajándékozók. Az élők viszonya a visszajáró halottakhoz. A kísértetek.
3. Túlvilági utazások és a túlvilág leírása. Az élet és a halál határai. Mesei túlvilági képzetek.
4. Tetszhalottak és élőhalottak.
5. A halhatatlanság.
A halál megjelenési formái

A mesék nagy részében a halál nem az élet ellentéte és nem a vége, hanem folytatása, még inkább coincidentia oppositorum, az ellentétek egybeesése. A képzeletbeli
világokban élet és halál dialektikusan 4 összefügg, a halál összekapcsolódik a létezés utáni léttel, az újjászületéssel, a test feltámadásával és a halhatatlanság iránti sóvárgással.
.

A mese úgy jelöli ki az élet és halál határait, hogy egyrészt egybe mossa őket azáltal, hogy a halottak és az élők egyszerre lehetnek jelen a földön és a szellemek
világában, másrészt nagyon is konkrét formában szerepeltetí a megszemélyesített Halált. A hős találkozhat, beszélhet, alkudozhat vele, megismerheti és - ellenfelei legyőzésével
párhuzamosan - legyőzheti a halálfélelmet; az élőhalottakhoz épp úgy kialakíthatja viszonyát, mint a meghalt élőkhöz és a holttestek hez. A mese nem tartja
véglegesnek, visszavonhatatlannak a halált, épp ezért általában sem megrendítőnek, sem borzalmasnak nem áb rázolja, inkább az „ént" fenyegető veszélyként kezeli,
s hallgat például az agóniáról, a haldokló és a holttest látványáról, a pánikot kivál tó, sokkoló hatású halálról, és nem merül el a mesei gyilkosságok részleteiben. Az
ezekről való hallgatást azonban bőven kárpótolja azzal, hogy felszínre hozza és néven nevezi a halállal kapcsolatos félelmeket, szorongásokat.
A megszemélyesített Halál „legbarátságosabb" formája A HALÁL KOMA, aki akkor megy el keresztapának a sokgyerekes szegény emberhez, amikor más már nem vállalkozik erre. A
Halál keresztelőajándékként azt a képességet adja komájának vagy keresztfiának, hogy a betegek ágyánál meg tudja mondani, gyógyítható-e a beteg vagy sem. Ez úgy lehetséges,
hogy a Halál vagy az ágy lábánál jelenik meg, vagy pedig a fejénél, s ebből a jelből a „csodadoktor" már tudja, miként alakul a beteg sorsa. A csodás képességet ajándékozó,
segítő Halál koma azonban saját komájával sem kivételez; amikor eljön az ideje, őt is magával viszi a holtak birodalmába: „Ecczer ő es erőss beteg lett, s a komája a fejihez
állott, ő eleget kérte, hogy ájjon a lábához, de a komája azt felelte: én biz' egyet sem! Aval hát ő es elkőtözött a más viágra."

A LÁBÁT MOSÓ HALÁL már korántsem ilyen segítőkész. Az otthon egyedül maradó lány félelmében „valakiért" kiáltozik. Kintről egy hang teknőbe kitöltött meleg vizet és
melléje egy széket kér tőle. Amikor a meggondolatlan lány mindezt teljesíti, „kinyílt az ajtó, oszt belípett egy hosszú, víkony, sárga ember fehír lepedőben. Csak úgy zörgött a
csontja, mintha valami lánc lett volna a lepedő alatt." A sárga ember megmosatja a lábát a kislánnyal, aki különféle kérdéseket tesz fel neki sárga színű testrészeivel kapcsolatban.
(Kérdései hasonlítanak a Piroska és a farkas meséjében Piroska kérdéseihez, sőt a mese vége - az elnyelés - is azonos.) Az ember elsorolja, hogy azért sárga a lába, mert „sok
sírt megtaposott az mán", azért sárga a keze, mert „sok holtat megfogdosott az mán", s azért sárga a foga, mert „sok hotat is megrágott az mán". Miután ezt elmondja, a kislányt
is bekapja**. A mese tipikus „ijesztő mese", amit a mesemondók úgy fejeztek be, hogy megragadtak valakit a hallgatóság köréből, aki erre minden bizonnyal „halálra vált".

A fenyegető Halált alkalmanként és szigorúan átmeneti időre ki is lehet játszani, rá is lehet szedni, bár utóbb mindig kiderül, hogy az

* A két gazdag ember gyermeke. Kriza János: Vadrózsák. Bp. 1911. 127.
**A halál meg a kislány. Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés. Bp. 1924. 189.
156 157
akció felesleges volt: a meghalni-nem-tudás éppoly teher lehet, mint a haláltól való félelem. A KRISZTUS ÉS A VARGA, a KRISZTUS ÉS A KATONA, valamint A NYOMOR
típusban a megkötözött, zsákba dugott vagy körtefához ragadt Halál voltaképpeni bosszúállás nélkül is bosszút áll: azt, aki legyőzni vélte őt, nem engedik be se a mennybe, se
a pokolba, bármennyire szeretne is már szabadulni a földi léttől. Csak akkor halhat meg, ha szabadon engedi a Halált, vagyis ha belátja, hogy nincs értelme szembeszállni vele.
Berze Nagy János megemlít egy típusvariációt Arany László és Gyulai Pál gyűjtéséből, amelyben a Krisztustól örök életet kérő varga többszöri öngyilkosságot megkísérelve sem
tud meghalni, így a cselvetés technikáját nem azért alkalmazza, hogy a halál elkerülje, hanem épp azért, hogy elérje végre őt: a pokol kerítése mellett egy vén cserfán sárga
levélre ül, s a szél a levéllel együtt a kerítésen belülre fújja. Ha a Halált valaki meggátolja tevékenységében — bezárja, kicselezi — (HALÁL A CSUTORÁI3AN), az nem megoldást,
hanem bonyodalmakat jelent: „annyi a beteg az országba, nincsen Halál, aki értemenjen." Ami Lajos meséjében a király a lányát és királyságát is felajánlja annak, aki előkeríti
végre a Halált. Amikor a Halál kiszabadul, így bosszankodik: „Na, hallod, hát kibabráltál velem! Annyi a dógom, hogy azt sem tudom, hogy melyikhez menjek? Negyven
esztendőn keresztül hogy összegyűltek az emberek! Most már nekem éjszaka és nappal mennem és mennem kell! Lesz temetség ne féj, hogy nem győzik a sírásók a sírt ásni
fefele."* A csíkszentdomokosi Sinka Ferenc meséjében a rászedett Halál nem magával viszi, hanem megátkozza fogvatartóját: „Éj j, míg a világ, soha meghalni ne tuggyál."
Az a vénasszony, aki „öregebb az országútnál, vénebb Isten kertészinél", sosem gondolt arra, hogy „egyszer meg is kéne ám halni". A halál mindig váratlanul érkezik, de az, aki
egész életében nem akar róla tudomást venni, szorult helyzetében képes a szituáció fölé emelkedni. A vénasszony megígérteti a Halállal, majd felíratja vele az ajtófélfára, hogy
csak „holnap" jön el érte, és így időt nyer. Amikor a Halál megelé-

* A Halált ellopta egy fiatalember. Ámi Lajos meséi. I. k. Bp. 1968. 420. geli
az időhúzást és letörli a feliratot, a vénasszony félelmében egy mézzel teli hordóba bújik, majd
meghempergőzik a dunnában. A Halál úgy megijed tőle, hogy elszalad, és „tán máig se ment felé se a vén- asszonynak* ".
A fenti mesetípusokban némi ügyességgel és furfanggal meg lehet szabadulni a Haláltól. A HALOTT VŐLEGÉNNYEL már nehezebb elbánni, annál is inkább, mert a
menyasszony temetőből szerzett koponya főzésével maga idézi vissza a halottat. Dőre kívánsága kacérko dás a végzettel: a talpig fehérben érkező vőlegény elhívja a lányt
abba az országba, „ahol ő lakik", és a lány igent mond. Útjuk során több száz halottal találkoznak, de a lány nem sejti, hogy ezek halottak, s még vőlegénye kísérteties
szavaiból sem jön rá, hová tartanak. Amikor elérkeznek egy nyitott sírhoz, melyben egy nyitott fedelű koporsót lát, rájön, hogy halott vőlegénye a másvilágról jött el érte, s
elmenekül. A temető halottasházában vagy egy olyan szobában keres menedéket, ahol egy másik kiterített halott fekszik; vőlegénye utoléri, és a halot tat kéri meg, hogy
nyisson neki ajtót („Holt, holtnak nyis s ajtót! A halott feláll és beengedi őt, s már éppen közös erővel szétszaggatnák a lányt, amikor megszólal a padláson a kakas, s a két
").

halott — elveszítve az élet feletti hatalmát — szurokká változik. Kiderül, hogy miközben a lány a megidézett halott vőlegényétől szabadulni akart, megváltotta a másik
halottat, akit háromszázhatvanötször temettek már el, s mégis mindig visszajött. A megváltott halott testvére feleségül veszi a lányt, aki végül az élők világát választja
kísérteties kalandja után.
Széplyány Ibronka nem halott vőlegényért sír, hanem élőért: „Bárcsak adna már az Isten, ha mindjárt egy ördög volna is!" (AZ ÖRDÖGSZERETŐ) Meggondolatlan
kívánsága teljesül, az ördög — aki Fedics Mihály meséjében a Halállal analóg — eljön hozzá. A lány gyanút fog, leselkedik szeretője után, s látja, hogy az „egy holt embernek a fejét
fűrészelte kétfelé. Látja, hogy kétfelé veszi a fejét, mint a dinnyét, mikor

* A Halál meg a vénasszony. Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés. Pest, 1872. 436.
158 159
megszegjük, és hozzá fogja a feje velejét megenni." Ibronka eltitkolja szeretője elől, hogy mit látott, s még akkor sem vallja be, amikor a Halál az apja, anyja és testvére
elpusztításával fenyegetőzik, majd be is váltja fenyegetését. A lány egy falubeli öregasszony tanácsára megbeszéli jánycimboráival", hogy ha ő is meghal, ne az ajtón és ne az
ablakon vigyék ki, hanem vágjanak egy lyukat a falon, és ott lökjék ki a koporsót, és az úton se vigyék, hanem „csak összevissza a kerteken, csavargós úton", és ne a
temetőbe temessék, hanem a temetőárokba. A halál így nem bukkan a nyomára. Sírján rózsa nő, a királyfi leszakítja és hazaviszi. Ibronka éjszakánként újra lánnyá változik,
majd amikor lelepleződik, a királyfi feleségül veszi. Ibronka kiköti, hogy nem megy el soha a templomba, de amikor egyszer mégis megteszi, a Halál rátalál. Ibronka szóba áll
vele, és beszélgetés közben többször is elismétli, hogy „holttal beszélek, nem elevennel!" A mágikus erejű mondat valóra válik: a Halál meghal (!), Ibronka „anyja, apja, testvére
felkeltek, addig aludtak"*.

A Halál előre elküldheti „hírnökeit" az emberhez, akinek csak érte nie kellene az üzenetet, de A HALÁL HÍRNÖKEI mesetípusnak épp az az értetlenség a lényege, amellyel a
mesehős fogadja a félreérthetetlen jeleket. Amikor megegyezett a Halállal, hogy az szólni fog neki, mielőtt végleg magával vinné, arra számított, hogy a Halál megkocogtatja
majd a háza ablakát, és bejelenti érkezésének várható időpontját, azaz előre jelezni fogja a hős halálát. A Halál azt állítja, hogy betartot ta ígéretét, amikor különféle
veszedelmeket és testi romlást bocsátott rá, az már a hős baja, ha nem értette ezeket a világos üzeneteket, és nem készült fel az üzenetküldővel való végzetes találkozásra. 
A halálnak nem csak előjelei lehetnek, hanem olykor bekövetkeztét is bizonyítani kell. Ha valaki meg akar bizonyosodni róla, hogy áldozata (ellensége) valóban elpusztult-e, a
halott valamely testrészét veszi magához „jelként". A sárkányölő hősöknek a sárkány nyelvét és karmait vagy fogait kell bizonyságul bemutatniuk, a várost rettegésben tartó tolvajok
halálát pedig levágott fülük és orruk hegye bizonyítja.

* Széplyány Ibronka. Fedics Mihály meséi. Bp. 1940. 268. Hófehérke mostohája a lány szívét kéri a vadásztól. A halál után e testrészek helyettesítik az élőt, ugyanakkor feljogosítják a
halottat arra, hogy visszajárjon az élőkhöz, és követelje jogos tulajdonát.
A mesei halálnemek formái igen változatosak. Az igen ritka, mégis előfordul, hogy örömében hal meg valaki (Ipolyinál: „Amint az anyja ezt látta, örömében meghalt".),
leggyakoribb halál a feldarabolás, felnégyelés, felnyársalás, megégetés, fejlevágás, kettészelés, megfőzés, megevés, lóról való levetés, lelövés, leszúrás, akasztás; de nem ritka a
kádban lesózva heverő tetemek és a halomba rakott fejek motívuma sem. Halált okozó tárgy tulajdonképpen bármi lehet, de leggyakoribbak a bőr alá szúrható halálos tárgyak (tű,
tüske, szálka), az elemésztő élelmiszerek (mérgezett étel vagy ital), valamint az öltözék kiegészítőiként viselt tárgyak (öv, cipő, csat, fésű). A halált okozó tárgyaktól - akár
véletlenül, akár mert valaki ismeri a titkukat - meg lehet szabadítani a halottat, de a feltámasztáshoz más esetben mágikus segítőtárs vagy eszköz szükségeltetik. Az akasztófa, a
sír és a koporsó - mint a halál rekvizitumai - ha éppen nem akasztanak rajta és nem temetnek benne, szerencsét is hoz hat: a hős az akasztófa alatt értesül a körülötte dúló
veszedelmek megszüntetésének módjáról; Hamupipőkét az anyja sírján nőtt fa látja el mágikus ajándékokkal; a bölcső helyett koporsóba tett és vízre bocsátott gyermek, akitől
szabadulni akarnak, a mese végén király lesz.
A fenti felsorolásból látható, hogy a mesékben gyakoriak a gyilkos ságok vagy a gyilkossági kísérletek, és még a kannibalizmus is előfor dul (A LÁNYGYILKOS; ANYÁM
MEGÖLT, APÁM MEGEVETT). Szülők törnek gyermekeik életére, házastársak egymáséra, lánygyilkosok szeretőikére, és végső soron a sárkányölő hősök is „gyilkosok",
még ha önvédelemből, erőfitogtatásból vagy hősiességből ölnek is. A mesékben soha nem maradnak rejtve vagy felderítetlenül a gyilkosságok, a gyilkos minden esetben
megbűnhődik. A gyilkos leleplezésének kedvelt formája, hogy a megölt mesehős sírján kinőtt fából vagy a hős csontjából készült hangszer vallja ki a titkot.
A sikeres öngyilkosságot a mese ritkán alkalmazza, de akkor sem a hőst kárhoztatja rá, hanem testvéreit, akik sikertelen próbatételeik
160 161
után mintegy büntetésként önmaguk választják a halál eme formáját (A MEDVEBŐRŰ). Bánatában is öngyilkos lehet valaki: „Este hazajönnek az Óriások, a leányt halva
találják, hozzá fogtak siratni. Azután a tizenegy Óriás koporsót csinált neki, a legsűrűjébe az erdőnek eltemették s temetés után mind a tizenketten kardjokba ereszkedtek." A
mese hőse sosem lesz öngyilkos, még ha meg fordul is ez a fejében: „Gondolta magában a királyfi: minek már neki ez az élet, ő biza beléöli magát itt ebbe a folyóba." „Ekkor
a kardot a földre heggyel fölfelé állította, és úgy neki akart ereszkedni." „Elkeseredett, gondóta magába, jobb ha a kargyába dől, mintsem így kínlóggyék. Meg es próbálta,
röktön eszébe jutott, nem jó az embernek magamagát pusztíccsa el, mert akkora lelkét az ördögnek aggya."*
A holtakat a mese ritkán gyászolja, s akkor sem sokáig; a gyászba vont város (fekete gyász városa) motívuma csupán a víz őrző, lányrabló sárkányos mesék sajátja.
A mesékben halálra ítélik a boszorkánysággal ártatlanul megvádolt asszonyokat, akik megvédeni sem tudják magukat, mert némaságot fogadtak állattá változtatott fivéreik
megváltásáért. Már ég alattuk a máglya, amikor a beszédtilalom lejár, s bebizonyíthatják ártatlanságukat. A mesei igazságszolgáltatás szerint halálbüntetés vár arra, aki elárulja csodás
képességeinek titkát (AZ ÁLLATOK NYELVÉT ÉRTŐ JUHÁSZ), vagy elfelejti azt (SZÉZÁM, NYÍLJ KI!), de ha titkát magában tartja, akkor sem jár jobban (AZ ALOM), egy
szerencsét ígérő jóslat pedig akár szerencsétlenség is lehet (SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE). A végrendeletek nem azért szerepelnek mesékben, hogy megkönnyítsék és
elrendezzék a hős életét, hanem épp ellenkezőleg: a történés elindítói, s mindig bonyodalmakat okoznak. A királyné úgy végrendelkezik, hogy férje azt az új asszonyt hozza a házhoz,
akinek

* A királyleány és a tizenkét Óriás. Ipolyi Arnold Népmesegyűjteménye. 273.; A virágfejű ember. Ortutay—Dégh—Kovács: Magyar népmesék II. 192.; Csillag királyfi és Tündér Ilona. Uo. I. k. 496.;
Kovács Albert meséje Csíkszentdomokos-
ről. Kézirat.
lábára az ő cipője illik, így a szó szerint értelmezett végrendelet szerint a királynak saját lányát kellene feleségül vennie (A KALAPVÁRI KISASSZONY); egy másik
mesében a király azt kéri, hogy lányait az első kérőkhöz adják férjhez, mindegy, kik lesznek azok (AZ ÁLLATSÓGOROK). Az apjuk sírját őrző fiúk is végrendelet szerint
cselekszenek: három éjszakán át kell őrizniük apjuk holttestét a sírt megtáma dó, hullarabló démonoktól. Berze Nagy János közöl egy mesét, amelyben e két utóbbi
motívum együtt van jelen: a király „azt a testámentomot tette, hogy ha meghal, a fiai három éjjel őrizzék a bőrét, a lányait meg azoknak adják oda feleségül, a kik először
jönnek kérni. Azután nem sokat teketóriázott, meghalt." A két nagyobbik fiú megszökik a koporsó mellől, a legkisebb mogyorófa bottal keríti körül magát. „Éjfélkor csak nagy
dobogást meg röfögést hallott. Egy tüzes bika, meg egy tüzes vaddisznó ment feléje, de a karikán belül, a mit a mogyorófabottal húzott, egy sem tudott jutni. Elmúlt az egy
óra, elmentek." A mesélő a mese elején tesz egy apró és jelentéktelennek tűnő megjegyzést, ami magyarázatul szolgálhat a sírőrzés okára: „Életében az ördögökkel
czimborálhatott a király... "* Az, aki életében nem mérlegeli, milyen hatalmakkal „cimborál", halála után nem akarja folytatni „ördögi" ténykedését: az ismeretlen birodalmak
nagyobb rettegéssel töltenek el, mint a bűnösnek tartott, de kiismerhető világok.

A halál mint beavatás.

Feltámasztás és újjászületés
A tündérmesék jelentős része halállal kezdődik: a mese elején megbomlik a családi egyensúly, a család egyik tagja meghal. Másutt az árván maradt gyerekeket a halál ténye
készteti arra, hogy útnak induljanak „szerencsét próbálni". Útjuk során a két idősebb testvért sze-

* A Szélördög. Berze Nagy János: Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. Bp. 1907. 127.

162 163
rencsétlenség éri: kővé változtatják vagy megölik őket, s egyszer a legkisebb fiúnak is át kell lépnie az élet és a halál határvonalát. De míg az előző két fiú nem, a legkisebb
visszatér a halálból. A halálból visszatérő és a poklok poklát megjárt hős előtt nincs többé akadály, szabadon rendelkezhet az élet és a halál fölött: életre keltheti testvéreit, és el -
pusztíthatja a legfőbb gonoszt. Az életre keltett testvérek azonban nem mindig hálásak öccsüknek, és feltámasztásukért cserébe el is veszejthetik őt.
A tündérmese sárkányölő hőse - mielőtt legyőzi ellenfelét - maga is meghal, de feltámasztása után nem tud arról, mi történt vele: „De jót aludtam!"- mondja, és álomnak hiszi a
meggyilkolása és feltámasztása között eltelt időt. Ebben a típusban nem esik szó arról, hogy hol járt a hős, amíg halott volt; a halállal kapcsolatos közlendő mindig az elbeszélői
nézőpont függvénye. A sárkányölő vitézek halála a feltámasztás módja és az újjászületés motívuma miatt érdemel figyelmet. A hőst életre kelthetik élesztő vízzel (élet vizével),
fürösztéssel, forrasztófűvel, csodagyógyszerrel, bűvös szekérrel, amelyet a halott nyakán kell húzogatni, aranyvesszővel, bűvös pálcával, életet és halált osztó kígyófejes bottal,
könnyel, lehelettel és csókkal. Fontos kitétel, hogy a feltámasztás előtt egyetlen testrésze se hiányozzék. A hős a feldarabolása előtt ezért is kéri meg gyilkosát arra, hogy darabjait
rakja egy zsákba, a zsákot pedig kösse a lova oldalára. Az életre keltő szerek közül az élet vize az egyetlen, amely külön típusként is szerepel. Paradox módon, ha valaki szeretné
halottnak tudni a hőst, elküldi az élet vizéért, amit megszerezni a legnehezebb feladatok egyike. Az élet vizét gyakran Tündér Ilona őrzi az udvarán lévő kútban vagy
hálószobájának két forrásában; karosszéke jobb és bal oldalán; de a víz megtalálható egy szigeten is, a szelek királynőjének ágya alatt; az égig érő fa tövénél; az ifjúság országában;
vagy a halhatatlanság királynéjának a hálószobájában.
A feltámasztott, újjászületett hős erőt gyűjt „álmában", s mindig „hétszerte szebb és erősebb" lesz, mint volt. Másodszor már nem hibázhatja el a sárkányküzdelmet. Ez a
motívum jelentésében emlékeztet az egyik legősibb törzsi beavatási szertartásra, amelyben a felnőtté
avatandó ifjak rituális halála és a feltámadás mozzanata kulcsfontosságú. Eliade szerint ezekben a beavatási kontextusokban a halálnak az a jelentése, hagy az ember
felszámolja múltját, véget vet egyik létezésének, és egy másik létezési módban, immár megújulva, újrakezd mindent. 2

Az időleges halál motívuma nemcsak jelentésében, hanem - egy másik mesetípusban - struktúrájában is őrzi a beavatási rítus ele meit. „Számos vad törzsnél... az ifjakat
serdüléskor bizonyos avatási szertartásoknak vetik alá; ezek közül az a legáltalánosabb, hogy megölik és ismét életre keltik az ifjút." A mágikus tulajdonságok
3

megszerzése fizikai meggyötörtetésekkel a VARÁZSLÓ ÉS TANÍTVÁNYA típus kezdő motívuma. Az irodalmi feldolgozások különösen szeretik részletezni a tudás
megszerzésének módját: „Megfogja a gyermeknek a kezét a lány. Meg sem kérdezte tőle, éhes-e, fáradt-e, megfogta a gyermeket, beletette egy kazánba, tüzet gyújtott alája
és főzte. Mikor már ágy megfőzte, hogy olyan volt, mint a kocsonyának való, beleöntötte egy csöbör vízbe. Kiugrott onnan egy olyan szép gyerek, hogy százszorta szebb volt,
mint azelőtt. Kérdezi a leány: - Na, mit tanultál, fiam? - Azt tanultam, hogy keresztülvetem magam a fejemen, és lesz belőlem lópatkó!"* A lány ezután még kétszer végig-
csinálja vele ugyanezt, hogy a fiú megtanuljon patkószeggé és fehér galambbá válni. SZEGFŰHAJÚ JÁNOS-t béka keresztanyja imigyen ajándékozza meg természetfölötti
képességekkel: „Összeaprította a gyermeket, behányta minden csontját-bontját, ízét, porcikáját egy kádba. Három napig meg sem nézte, akkor mindenféle csudaírekkel
megkenegette a gyermeknek minden porcikáját s hát, uramteremtőm, nagy fiú lett belőle, nagyobb a tízéves gyermeknél. "**
A tündérmesében a meghalt személy vagy állat olykor különleges növény vagy állat formájában él tovább: a levágott állat belső részeiből aranyat és ezüstöt hullató fa nő; az
aranyhajú ikrek elásott teteméből

* Ej haj. Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Bp. 1983. 416.

"Szegfűhajú János. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Bp. 1995. 782.
164 165
két beszélő fa, a megölt és megevett fiú csontjaiból madár, az eprészés közben megölt lányból jávorfácska lesz. A nádszálból vagy kukoricából született lány halála után hallá
változik, ennek elpusztítása után egy pikkelyéből aranyalmafa lesz, a kivágott fából készült nyoszolya egyet len forgácsából pedig ismét lány. A tündérmese egyik halálellenes
alternatívája az újjászületés mellett tehát a reinkarnáció mesei formája: a természeti képződményben való továbbélés.

A halottak alkalmi visszatérése.

A hálás halott
Az időleges halálból visszatérő hősök nem keltik azt a látszatot, hogy halottak lennének vagy a mese bármely epizódjában azok lettek volna, épp ellenkezőleg: nagyon is élők.
A tündérmese különbséget tesz az életre keltett holtak és az alkalmanként visszatérő holtak között. Utóbbiak nem a halottak, hanem az élők között töltenek el átmeneti
időt, s ez idő alatt határozottan jelzik viszonyukat az élőkhöz: segítenek, igazságot szolgáltatnak, büntetnek, fegyelemre intenek vagy különféle kellemetlenségeket okoznak.
A legismertebb visszajáró halott a „hálás halott". A hős jót tesz egy halottal - rendezi adósságait vagy eltemetteti -, ezért a halott segítő társául szegődik hozzá, de feltételt is
szab: minden várható nyereséget meg kell felezniük. A hálás halott tehát segít, de követel is, vagyis függésben tartja a hőst. Az ebbe a típusba tartozó mesékben a hálás
halott kétféleképpen kapcsolódik a „felezés" motívumához. Megállapodásukra hivatkozva egyrészt kéri a hőstől a királykisasszony „fe lét", majd - látva, hogy a hős kész
betartani adott szavát - eláll e követelésétől; másrészt szó szerint megfelezi (rituálisan megtisztítja) a királykisasszonyt, akiről így kiderül, hogy hemzsegnek benne a kü-
lönféle szörnyetegek, s ezért pusztult el mindegyik vőlegénye a nászéjszakán. A hálás halottnak hatalma lehet az élők fölött, de legyőzheti azokat is, akik - hozzá hasonlóan - a
túlvilágról járnak az élőkhöz (az egyik változatban a szörnyekkel teli királykisasszony a denevérkirály szeretője). A hálás halott feladata végeztével visszatér sírjába.
A túlvilági ajándékozók abban különböznek a hálás halottaktól, hogy nem saját alakjukban jelennek meg a hős előtt: Hamupipőkének az anyja sírjára szálló madárka (az
anya lelke) dobja le mindazt, amire a lánynak szüksége van, Az állatalakban visszajáró halott tehát nem azonos azokkal a hálás állatokkal, akik haláluk után is aktívak marad-
hatnak, és saját alakjukban jelennek meg, ha szükség van rájuk (A KÉT CSODÁS ÖKÖR).
A hálás halott típusának egyik változata az, amelyben a leendő ha lott még életében segít valakin, majd megkéri az illetőt, hogy halála után három éjen át virrasszon a
sírjánál. A „hálás élő" meg is teszi ezt, így az ördög nem tudja magával vinni a halott ember lelkét, (Ez a hiedelem a háttere a virrasztás szokásának.)
A hálás halott addig nem talál nyugodalmat, amíg meg nem hálálja jótevőjének a segítséget, a nem megfelelő módon eltemetett halott ellenben addig jár az élőkhöz, amíg nem
akad valaki, aki „rendesen" eltemeti. Ruszkovics István meséjében (A holt gulyás és az obsitos) az eltemetett gulyás minden éjszaka koporsóstól megjelenik a kocsmában,
és befekszik a sutba, majd jól összeveri az őt háborgatókat. Egy katona nem ijed meg tőle, hanem iszogatni kezd vele. Amikor a halott közli vele, hogy „no, pajtás, mán
nekem itt az időm, mán el kel menni!", az obsitos felajánlja, hogy megigazítja a halott „ágyát". Másképp helyez mindent a koporsóba, „átrendezi" a fekhelyét, majd a
halottat is arccal lefelé küldi vissza a helyére. A halott erre kétszer is azt mondja: „Na, pajtás, most temettél el!"
A sírhalom című Grimm-mesében a túl sokat siratott, és ezért megnyugvást nem találó gyermek tér vissza, és azt mondja anyjának: „Jaj, anyácskám, hagyd abba a sírást, másként
nem. aludhatok el a koporsómban, mert halotti ingecském nem száradhat meg a megannyi reá hulló könnytő 1." Amikor az anya abbahagyja a sírást, a gyermek megnyugszik:
„Látod, most már majdnem száraz az ingecském, és nyugodtan lehetek a síromban."
166 167
A SÍRBÓL KIJÁRÓ ELHAGYOTT SZERETŐ bosszút akar állni kedvesén, és túlvilági inasaival keresteti a legényt, aki új szeretője tanácsára háromszor kimegy a temetőbe,
s szótlanul áll a sír mellett, ahol senki sem keresi. Harmadszorra kérdőre vonja a halott lányt: „Hallod, mér nem hagysz te nekem bíkit? Ha meghóttál, nyugodjál,
hagyjál nekem bíkit!" A lány el akar tőle utoljára búcsúzni, és kéri, hadd fogja meg a legény kezét. Az a kardját nyújtja neki, a lány ezzel megsebzi a kezét, és nem tudja
berántani a fiút a sírba. Ruszkovics István úgy folytatja a mesét, hogy a fiú ezután feleségül veszi új szere tőjét, és az esküvő után kimegy a temetőbe, hogy - egy régi ígéretét
megtartva - meghívja halott barátját a lakodalomba (ÉLETRE-HALÁLRA JÓBARÁTOK). Az kijön a sírjából, elmegy a lakodalomba („Semmifélivel ne kinálj, mer én
nem eszek! Se nem iszok, se nem eszek!"), majd magával hívja a vőlegényt a sírjába. Három nótát húzatnak el ott, eközben háromezer-háromszáz esztendő telik el a világban.
Amikor a legény feljön a sírból, „nem látja, csak a nagy pusztaságot", és meghal.
A halottak haláluk után is fontosnak tartják, hogy „mindenük meglegyen", s ez a testrészeikre is vonatkozik. Amikor a szegény ember AZ AKASZTOTT EMBER MÁJÁT
ellopja, megfőzi, és feleségével megeteti, az akasztott ember megjelenik, hogy visszakövetelje testrészét, és büntetésből magával vigye az embert. A MEGBÁNTOTT KOPO-
NYA azért viszi házigazdáját a másvilágra, mert kigúnyolják: „Na - aszongya - vögyétek tudomású, amík holt tűletelt nyugodtan van, azt né háborgassátok, mé ezt kapjátok,
ha a hóttat háborgatitok. Én ottan ültem vagy heverésztem az árokparton, té mög Pista - aszongya - ódalbarúgtá, ellükté, gúnybú híttá mög a lakodalomba, dehát én komolyan
[Jöttem. Kimutattuk magunkat, majd - aszongya - tanálkozunk veled nemsokára."*

A hálás halott ellentéte a rosszindulatú halott, aki a megváltása után nem segíti a megmentőjét, hanem gonosz, lerázhatatlan kísértet-

* A lakodalomba hívott koponya. Tombácz János meséi. Bp. 1975. 556. té válik. Palkó Józsefné meséjében a halott még az esküvőn is részt vesz, és az oltár elé térdelve ő is megesküszik a
királykisasszonnyal, majd arra kényszeríti az ifjú párt, hogy a temetőben hármasban töltsék a nászéjszakát. A királyfi katonákkal megvereti és újratemetteti a halottat, de ez sem
használ. Végül a pap - ördögűző szertartás segítségével - elűzi a halottat.
Az élők viszonya a visszajáró halottakhoz megegyezik abban, hogy a külsőre az élőkhöz hasonlatos halott megjelenését nem kíséri félelem, a halott természetesen közlekedik az
élők között, akik meg sem lepődnek ezen. A testetlen, ismeretlen céllal érkező kísértetek azonban már félelmetesek, de a mese ezt a félelmet is feloldja, méghozzá úgy, hogy a
félelmet a félelem hiányával (A FÉLELEMKERESŐ) állítja oppozícióba. A mese hőse nevetség tárgyává teszi azt, amitől tulajdonképpen neki is félni illene: kihajítja a
toronyablakon az ő ijesztgetésére lepedőbe öltözött harangozót; jóízűen alszik a hóhér kamrájában, ahol hét akasztott ember lóg; a feléje tartó kilenc halálfejet
megesztergályozza, a csontvázlábakat fölállítgatja, és kuglizni kezd velük; a koporsóban fekvő halottaknak pedig „kipendergeti" a bajuszát. A hős végül egy kis haltól ijed
meg, amit egy vödör vízzel együtt öntenek álmában a fejére, jelezve, hogy a körülöttünk lévő, ám váratlanul érkező dolgok félelmetesebbek, mínt azok, amelyekre jó előre
felkészülhetünk; ha nem félünk a haláltól, adott pillanatban nem is ijedünk meg tőle.

Túlvilági utazások
Az élők úgy is átkerülhetnek a túlvilágra, hogy - ellentétben a feldarabolt és „de jót aludtam!" felkiáltással életre kelő hősökkel - visszatér tük után emlékeznek arra a helyre, ahol
jártak. A túlvilági utazásnak az a lényege, hogy a testben és lélekben a túlvilágon járó élő ember vissza is tér onnan. „E mesés birodalmak morfológiája rendkívül gazdag és
komplex' . Egy kutató sem állíthatná, hogy ismeri a holtak összes paradicsomát, poklát, alvilágát és másvilágát (vagy ellenvilá-
168 169
gát)... de abban biztos lehet, hogy ott talál majd folyót és hidat; ten gert és csónakot; fát, barlangot vagy szakadékot; kutyát és démoni vagy angyah őröket és kapusokat -
hogy csak a leggyakoribb állomásait említsük..." - írja Eliade.
4

Honti János szerint a magyar tündérmesék túlvilágról alkotott képe „nem a kereszténység kánoni hagyományaiból merít", hanem kereszténység előtti, őseurópai vallásos
képzetekből. A pogány világba vezet vissza a lélekhajózás, a folyón való csodás átkelés motívuma, az élesen meghúzott határ élők és holtak között. A Magyar Népmese-
katalógus a legendamesék között tárgyalja AZ ANGYALBÁRÁNYOK meséjét a túlvilágjárás legendaszerű ábrázolása miatt, amelyet viszont a nemzetközi katalógus a
tündérmesék között tipizál. Véleményem szerint ennek a mesének a tündérmesék között van a helye, mert a túlvilág bemutatása - víziója - önmagában még nem indokolja,
hogy a típust elhatároljuk a szolgálatot tevő és próbákat kiálló, ezért jutalmat érdemlő hős meséitől. A különféle változatokban egyébként is eltérő módon hangsúlyozódik a
túlvilág leírása - ami nem is tipikus legenda- téma -, az állatok angyallá változása, és az isteni igazságszolgáltatás módja.
Az angyalbárányok meséje egyik változatban sem ad eligazítást arra nézve, hogy borzalmas-e a holtak országa, avagy szép, hanem tárgyilagos leírást ad (Kriza János
udvarhelyszéki, különlegesen szép szövegét hosszabban idézném): „... a möndölecskék legelőbb is érnek egy szép zöld sijáttságot, körösztül mönnek azon szép lassan
legelészve, s elérnek egy sebös folyóvizet, körösztül mennek azon is a möndölecskék, utánuk a legényke is belémönyön, de mihelyt belémönyön a vízbe, egyszeribe az a sebes víz
úgy lesorvasztja róla a gunyát, húst, mindönt, hogy mikor kiért a tulsó martra, csupán a csontja s a bőre volt megmaradna. Ahogy kiért a tulsó martra, hát a möndölecskék
visszafordul- nak, ahajt csak fújni kezdenek rea, eg,vszöribe még különb teste lősz, mint amilyen volt. Esmént megindulnak elöl a möndölecskék, hát érnek egy nagy rétet; de
azon a rétön olyan nagy fü van, hogy kaszálni is lehetött volna, mégis ott a marhák olyan soványok voltak, hogy a szél szinte elfútta őköt; onnan möntek a möndölecskék egy
más rétre, hát ott úgy nincs mit ógyenek a marháknak, mint a kopasz földön, mégis olyan kövérök, mint a gyurott háj; onnat möntek a möndölecskék egy nagy erdőbe,
hát ott mindön fán olyan keserves sírás-rívás vagyon, hogy!... Hát mindön ágon egy-egy csóré verébfiú vagyon, ott sírnak, rínak. Onnat is tovább möntek, möndögéltek a
möndölecskék, míg egy nagy kerthez juttak, hát kétfelől a kertön két kutya úgy marakodik, hogy a hab szakadva szakad a szájukból, mégsem tudják egymást bántani.
Tovább mentek a möndölecskék, míg egy nagy tóhoz értek, hát lássa, hogy egy asszonyembör a tóban egy kalánnyal valamit a vízből mind csak meröget, de mégsem
tudja soha kimerni."* Ezután a möndölöcskék egy kristálytiszta vizű patakhoz mennek, melynek for rása egy döglött kutya szájából buzog, majd egy csodaszép kertbe veze-
tik a legényt, ahol egy fehér galambból kilő egy tollat. Visszamegy az öregemberhez, aki megfejti neki a látottakat: a „sijáttság" (rónaság, puszta) a fiú addigi életének
jelképe, a folyó a „bűnmosó életvíz", a rajta való álhaladás az „újjászületés", a möndölecskék az „angyalok", a kövér legelőn sovány marhák a „gazdag fösvények", a
sovány legelőn kövér marhák a ‚jószívű szegények", a síró madárfiak „a keresztelet lenül meghalt gyermekek", a marakodó kutyák az „örökké perlekedő atyafiak", a kanállal
vizet merő asszony a „tejet vizező csaló", a tiszta víz „a papok prédikációja", a döglött kutya forrás „a papokot jelenti, a kik kegyös, bőcs tanittásokot tösznek, de magok
nem tartsák meg", a kert a mennyország, a benne röpködő fehér galamb pedig maga a Jóisten, aki egyben a fiú előtt álló öregember.

Számomra ez a leírás főképp azért érdekes, mert nem különül el benne a mennyország, a purgatórium és a pokol; a túlvilágjáró hős egyazon helyszínen belül (a „folyón túl")
bűnösökkel, bűntelenekkel, megtisztulásra várókkal és az Istennel is találkozhat. (Horizontális túlvilápjárás, szemben az égig érő fára feljutó vagy az alvilágba leereszkedő hős
vertikális túlvilágjárásával.) A túlvilágleírást tartalma-

* Möndölecskék. Kriza János: Vadrózsák. Bp. 1911. 163.

170 171
zó mesék máshol mindig nagyon határozottan jelzik, hogy hol is van s mesehős: a pokolban avagy a mennyben, az égben vagy az alvilágban, nem vízióként ábrázolják a bejárt
világokat. A túlvilágra vitt három királykisasszony megszabadításához le kell ereszkedni a föld köldökéin (a világ lyukán), át kell menni egy hídon, találkozni kell egy természet.
fölötti lénnyel (törpe), meg kell állítani a különféle állatlábakon forge kastélyokat, s le kell győzni az alvilág urait, a sárkányokat, vagy vissza kell hozni az éles beretván papucsaikat
szaggató királykisasszonyokat Az alvilágban éppúgy süt a nap, mint a földön, s a tárgyi világ is ahhoz hasonlatos. Az égig érő fára felkapaszkodó hős is a mienkéhez hasonle világot
.

talál a fa tetején. A tündérmesék inkább a pokollal foglalkoznak, a mennyet ritkán jelenítik meg — legfeljebb ha szimbolikus formában, mint Tündérországot vagy az égig érő
fán talált birodalmat írják le. A mennyország leírása a legendamesék sajátossága: ezekből nem hiányozhat a kapu, a kulcs, a kert, a középen álló arany karszék (ítélő szék),
melyből az Úr mindent lát.
Az egyik túlvilágjáró magyar tündérmesének (SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE) van egy rendkívül érdekes alakja: a két világot egy. mástól elválasztó folyó partjai között
evező — Kharónra emlékeztet(' — révész, aki a mesékben hol férfi, hol nő, néha öregasszony, néha fiatal lány. „Nem derül ki, miért kell szünet nélkül csónakáznia a két part
között, de egy biztos: terhesnek érzi ezt a feladatot, szabadulni akar tőle. A túlvilág ura meg is engedi neki, elárulja a menekülés módját, ami többféle is lehet."' Például
előbb kell partra ugrania, mint utasának; azt kell kiáltani: „Én elmegyek, te itt maradsz!"; valakinek a kezébe kell nyomnia a lapátot; meg kell ölnie valakit; ezer lelket kell
adnia a víznek. A mesterség erőszakosnak tetsző átadása (furfang) nem idegen a mese világától, de a gyilkolásra való felszólí tás annál inkább. Vajon miért kell öldökölnie a
köztes lét emberének ahhoz, hogy megváltódjon? Miért kell egy másik mesében a „vereke dő szikláknak" embert összemorzsolniuk, a „vergődő hídnak" em bert elveszejteni
ahhoz, hogy megnyugodjanak? Áldozat ez vagy kényszerítés arra, hogy az embernek határozottan kell elfoglalnia helyét a világban, választania kell két — akár
ellentétes — dolog között? A révész mindig az élet partján szabadul meg csónakjától: a megölt lelkekkel az alvilág urának áldozott, a „kiugrással" saját maga előtt
nyitotta meg az utat. De mi történik azzal, aki átveszi a helyét? Ez az alak legtöbbször az a király, aki a halálba akarta külde ni leendő vejét, de látva annak szerencséjét,
maga is útra kel, még nagyobb hasznot remélve az ördög három aranyhajszálától. A megokosított révész aztán az ő kezébe nyomja a lapátot. Ebben az érte lemben a folyón
való evezés vezeklésnek is felfogható; a soron lévő révésznek immár nincs más dolga, mint hogy megvárja a következő kapzsi és nagyravágyó királyt.

A pokol mintha jobban foglalkoztatná a mesemondókat. A POKOL KÁLYHAFŰTŐJE, a szabadságos katona úgy jut el a pokolba, hogy lefekszik aludni egy tönkre, s amikor felkel,
„egy rémséges nagy vízen úszik", majd egy erdőségben köt ki, ahol találkozik egy erdésszel. Az erdészről kiderül, hogy nem más, mint Lucifer, aki azt a munkát adja a
katonának, hogy fűtsön az üstök alatt. Szolgálatai fejében az üstökben fővő lelkek tanácsára nem aranyat (az arany kaviccsá változik a pokol határain túl), hanem egy zsák
gyalult forgácsot kér. „Fölveszi a zsákot, és kioldja a zsák száját. Amikor a zsák száját kioldta, a zsákból annyi galamb repült ki, hogy elsötítette a napfényt, és mind
lelkek voltak, és repültek fel a mennyeknek szent országa felé. Ezeket a lelkeket a huszár a pokolból mentette meg." Egy másik meséből megtudható, hogy a pokol fenekén „a
lelkek úgy égtek, mint a csergally, és a borotvák, kardok úgy csillogtak, mint a nap." A csíkszentdomokosi Sándor Márton így mesél a túlvilágról: „Láttam ott a kocsmárosnak
egy decis üveg a nyakához volt kötve. Láttam én a molnárnak a malomkő a nyakába volt. Láttam én még rossz viseletű fehérnépeket is, nyelveknél fogva voltak felakasztva" Az
Akinek a halál volt a keresztapja című Grimm-mese szerint a Halál egy föld alatti barlangban lakik, ahol „ezer meg ezer gyertya ég végeláthatatlan so-

* A három zsák szemét. Pap Gyula: Palóc népköltemények. Sárospatak, 1865. 126.
172 173
rokban, némelyikük nagyok, mások félig égvék, megint mások egé szen kicsinyek. Minden pillanatban kialudt néhány, némelyikük pe dig fellobbant, úgyhogy a
lángocskák mintha ide-oda ugráltak volna a szakadatlan váltakozásban".

Tetszhalottak és élőhalottak
Az eddig tárgyalt mesei halálmotívumok „megszelídítették" a halálfélelmet, enyhítették az ebből fakadó szorongásokat, a visszajáró, fenyegető holtak alakjában pedig
megjelenítették a halál rémületes oldalát. De a mesékben is megtörténik, hogy „a világ negatívumait jelző félelmeket és a saját tehetetlenségünket jelző szorongásokat a
negativitás megtapasztalásának magasabb fokán felváltja a borzalomélmény, a gonosz mindenhatóságának érzése, mely áttöri a kedély békítő, kiegyensúlyozó berendezéseinek
minden gátját." A mesebeli élőhalottak nem „békíteni", „enyhíteni" és „szelídíteni" akarnak, hanem szembesíteni a halál brutális és hátborzongató voltával. Arra
figyelmeztetnek: a megváltó halált is ki kell érdemelni, ugyanis egyáltalán nem bizonyos, hogy halálunk után örök nyugodalmat nyerünk végső nyughelyünkön.
Hófehérke gyönyörű tetszhalott, akit törpék őrizte üvegkoporsójában mindenki megcsodál. A három táltos varjú című széki mesében a királylány „már évek óta se nem él, se nem
hal. Csak szuszog. Meg is csináltattak egy üvegkoporsót neki, s abban fekszik. Eltemetni nem temették még el, mert szuszog. De se nem eszik, se nem iszik, se nem semmi, csak
gyönyörködnek benne".
Az ártalmatlan tetszhalottakban gyönyörködni lehet, az élőhalot tak azonban veszélyesek. AZ ELKÁRHOZOTT KIRÁLYKISASSZONY szörnyeteggé változtatott, vámpírrá lett
„élő halott", akit szintén üvegkoporsóba fektetnek, és saját kívánságára minden éjjel katonákkal őriztetnek. Amikor a toronyóra tizenkettőt üt, a koporsó fedele fölnyílik, s a
szörnyeteggé vált királykisasszony kiugrik belőle. Pandur Péter mesemondó így mesélte: „Olyan volt, mint egy valóságos vadál lat, nekiugrott a katonának: - Jaj, de éhes
vagyok, mindjárt megeszlek! - Megkapta a katonát, anélkül, hogy a katona tudott volna válaszolni, diribról darabra tépte, és összedúrt mindent a templomban. Ismét lefeküdt a
koporsójába." Kilencvenkilenc katonát pusztít így el, mígnem a századik megfogadja segítője tanácsát: amikor nyílik a koporsó, és a királykisasszony jobboldalt kiszáll belőle, a
katona a helyére fekszik, és hiába könyörög neki a lány, nem jön ki onnan. Az élőhalottaknak meg van szabva, mennyi időt tölthetnek el az élők között, ha az idő lejár,
vissza kell térniük a halottak közé. A királykisasszony azonban nem tud hová visszatérni - a koporsóját a katona bitorolja -, így az élők között marad és megváltódik. A
mese azzal hárítja el a borzalinast, hogy a legborzalmasabb megoldást kínálja; a katonának a halott helyére kell feküdnie, s halottként kell viselkednie: tilos megmozdul nia és
tilos válaszolnia.
A inegidézett halott vőlegény magával akarta vinni menyasszonyát, mint ahogy a Halál is a saját birodalmába hurcolja az élőket. A mese- hős átmeneti időt tölthet a halál
állapotában, a visszajáró halottak pedig előbb-utóbb megnyugvást találnak a halottak között. Az élőha lottak sehová sem tartoznak, s nem is azért járkálnak az élők között,
hogy beavassák egy magasabb rendű létmódba őket, hanem a halál utáni legszörnyűbb léttel fenyegetnek.
A halhatatlanság
Egyetlen tündérmese-típus van, amely úgy kerüli meg a halált, hogy halhatlanságot ígér, s ez mégsem büntetés a hős számára: A HALHATATLANSAGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI
meséje. A mese hőse olyan birodalmat keres, amelyben a halálnak nincs hatalma. Először -a saskirállyal találkozik, aki elpanaszolja neki, arra van kárhoztatva, hogy addig
meg nem halhat, amíg egy nagy „élőfát „tövestől-gyökerestől ki nem rugdos, s ez hatszáz évig is eltarthat. Marasztalja a királyfit, aki így válaszol: „Jaj, édes király
bátyám-uram, az mind jó vóna! De hat-
174 175
száz esztendő mulya csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, hol a halálnak soha sem legyen hatalma." Ezután egy kopasz emberrel találkozik, akit
nyolcszáz évig kárhoztattak földi létre, majd egy „hímvarró királykisasszony" mondja el neki, hogy ezer évig nem halhat .meg. Folytatja útját, és egy nagy folyóhoz érkezik,
melynek „túlsó szélinél az ég már leereszkedett, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van". Meglát egy víz fölött függő királyi kastélyt, amelyhez semmilyen út
vagy híd nem vezet. Aranyvesszőjével aranypallót varázsol a folyó fölé, és bemegy a kastélyba, ahol „az élet és halhatatlanság királynéja" lakik. Vele marad, de ezer
esztendeig tartó mulatozás után honvágya támad, és - hiába figyelmezteti őt a királyné kívánságának lehetetlenségére - hazaindul. A halhatatlanság országából elvágyakozni a
halálvágy kiirthatatlanságát és a természet rendje iránti sóvárgást jelenti: amennyire természetellenesnek tetszhet a halhatatlanságot keresni, s a halál elől futva az
örökkévalóságban akarni megpihenni, annyira természetes visszalépni az időbe, s ezzel együtt az életbe, amelynek nem ellentéte, csupán vége a halál. A királyfi megkapja az
élet és a halál vizét a halhatatlanság királynéjától, s feltámasztja vele az időközben meghalt saskirályt, kopasz em bert és hímvarró királykisasszonyt, akik - bármennyire is
büntetésnek gondolták a hosszú életet - hálásak ezért. Szülei városa helyén azonban csak egy kénköves lánggal égő tavat talál, s mellette a Halált, aki ezer esztendeje keresi
őt. Menekülni kezd, s egyik lábával már újra a halhatatlanság birodalmában van, amikor a Halál megragadja a má sik lábát, mondván: - „Megállj! Enyim vagy!" A királyné
azt állítja erre, hogy a fél királyfi mindenképpen őt illeti, de a „felezésnek" ebben a mesében semmi értelme nem lenne. „Felinek sem én, sem te nem vehetjük hasznát" - mondja
a Halálnak. A királyné egyrészt nem akar élőhalottat csinálni a királyfiból, másrészt tudja, hogy halál nélkül az ember éppúgy hasznavehetetlen, mint az élet nélkül: a halálvágy és
az életösztön csak együtt funkcionál. Fogadást ajánl: felrúgja a királyfit a „hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi", s ha a várba esik, a királyné mellett marad, ha kívüle, akkor
a Halálé lehet. A zuhanó királyfi a vár
fala felé tart (értsd: sem egyiké, sem másiké, vagy éppen újra mindkettőé), de „egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esett volna, ha
a királyné ki nem fogta volna, de a királyné odaugrott, s mint egy könnyű laptát úgy kifogta". Végül is a déli szél döntötte el a hajszálon múló kérdést, s ezzel a befejezéssel
megszületett az egyetlen olyan magyar tündérmese, melynek a végén soha nem szerepelhet az a záróformula, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak"*. A külföldi
típusváltozatok nem ennyire megengedőek: azokban a halál végül a hatalmába keríti a hőst, aki így nem jut vissza a halhatatlanság birodalmába.
„Ez egy kiábrándult, megnyugtatóan és tanítókedvűen bölcs világkép" - írja Honti János a külföldi változatokról.' Szerintem egysze rűen csak bölcs: a mese a halállal
kapcsolatban sem áltat bennünket.

A műmesék halálképe
A legtöbb műmese nem vesz tudomást a halálról. Egyes meseírók letagadják az elmúlást, és azt a látszatot keltik, mintha mesehőseik örökéletűek lennének. Hogy elkerüljék a
halállal való szembesítést, csupán életszakaszokban gondolkodnak: főként a gyerekkort jelölik ki a mesék idejének, s a boldog, felhőtlen gyerekkort a mesék tárgyának. A
pajkos kalandok, gyerekes csínytevések és hétköznapi történetek mesébe emelésével bagatellizálják a valódi életproblémákat, és nem vesznek tudomást arról sem, hogy a letagadott,
„elfelejtett" halál több szorongást okoz, mint az, amelyről a mese nyelvén beszélni lehet. A játék mackók, a játék állatok és képzeletbeli meselények világa azt sugallja, hogy létezik
valamiféle ideális hely és ideális állapot, ahol és amelyben semmi jónak nincs vége, és ahol lehetséges örökké csak ‚játszani": az élők éppoly elnyűhetetlenek és
elkoptathatatlanok, mint

* A halhatatlanságra vágyó királyfi. Kriza János: Székely Népköltési Gyűjtemény I. Bp. 1956. 136.
176 177
bábuik. Ez az illuzórikus vágy azonban nem a halhatatlanság iránti sóvárgásból fakad, hanem abból az életfelfogásból, mely szerint a körülöttünk lévő világ a végtelenségig
meghosszabbítható, s hogy ennek a prolongált világnak mi magunk nem asszisztensei, hanem rendezői lehetünk.
A tündérmese bölcsességét megtartó műmesék beszélnek a halálról, de egészen másképp, mint a tündérmesék. A Halál titokzatos és kiismerhetetlen alak, a vele való találkozás
pedig vagy tragikus esemény vagy a legfőbb boldogság maga. A műmesék halálalakja szeret filozofálni, és szereti definiálni önmagát, hogy ne keverhessék össze senkivel: „Az én
birodalmam a sivatag - és az a művem is. Bárhova megyek, körülöttem minden szükségszerűen sivataggá lesz. Magammal hordom a sivatagot. Halálos tűz a lényem."-
mondja a Szörszörény nevű, oroszlán alakú „Tarka Halál" Michael Ende meséjében, majd így folytatja: „ahol én vagyok, ott közel s távolban nem létezhet élőlény." A
tündérmesében a halál tanítja meg arra az embert, hogy mi a létezé se értelme, Ende Végtelen történetében ez fordítva történik: a kisfiú magyarázza el a Tarka Halálnak,
hogy csak a szomszédságában burjánzó életvadonnal együtt van a halálnak értelme; amikor a halál alszik (halott), akkor az élet dolgozik, s amikor a halál él, akkor az
élet halott. Szörszörény így már árnyaltabban látja önmagát: „a halálom életet ad és az életem halált, és mind a kettő jó. Most értem meg, hogy mi a létezésem értelme.
Köszönöm." Amikor a kisfiú örökre nála akar maradni, azt mondja neki: „Itt csak élet és halál van, de semmiféle történet. Neked végig kell élned a történetedet. Nem szabad
itt maradnod."
Felix Salten Bambi című meseregénye a halálfélelem legyőzésének regénye. Az erdő lakói állandó rettegésben élnek az ember miatt, aki a vadászatokon megtizedeli őket. Bambi, az
őz megtanul nem félni tőle, és megszabadul a halálfélelemtől. A meseregényben még a tölgyfa ágán kuksoló, őszi lombhullásra váró falevelek is rettegnek a haláltól: „Egy
ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé: - Miért kell elmennünk? - A második kérdezte: - Mi lesz velünk, ha le hullunk? - Lehanyatlunk... - Mi van ott
lenn? - Az elsó' felelte: - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja. - A második kérdezte: - Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még
valamit magunkról, ha ott lenn leszünk? - Az első ismételte: - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen."
Andersen meséiben a megszemélyesített Halál - „erős öregember volt, a kezében kasza, válla mögött nagy fekete szárny" - nem filozofálgat, hanem fenyeget és büntet,
vagy Isten kertészeként gondozza „roppant üvegházában" a virággá, fává változott meghalt lelkeket. Andersen világa halottas világ: nemcsak a gyerekek és a felnőttek halnak
meg, hanem a tárgyak is, melyek az élőkhöz hasonló módon élik át saját halálukat. A Paradicsom kertjébe vágyakozó királyfi a „Halál útján" jut el a vágyott helyre, ahol
is „márványhíd vezetett át a folyón a Boldogság szigetére; erős, de olyan finom mívű, mintha csupa csipkéből meg üveggyöngyből rakták volna össze". A Boldogság szigetére
indulni „törékeny" vállalkozás, a királyfi sem állja ki a próbát, s amikor az első napon kudarcot vall, a Halál megjelöli őt. A minden kívánságot teljesítő sárcipő tulajdonosa „a
legboldogítóbb célt" kívánja magának, s „ahogy ezt kimondta, már otthon is volt fehér függönyös szobájában; fekete koporsóban feküdt a szoba közepén, örök álmát aludta,
teljesült hát a vágya: teste pihent, lelke ismeretlen messzeségekben bolyongott". A kis gyufaárus lány az emberek szeme láttára, az utcán hal meg, de ebben a mesében nem a
halál kegyetlen - hiszen megváltja szenvedéseitől a kislányt -, hanem az emberek, akik rá se figyelve mennek el a haldokló gyermek mellett. A kis gyufaárus lányért halott
nagyanyja jön el, s viszi magával. Andersen a tündérmesék életigenlő és optimis ta világa helyett a mese utolsó mondatával azt sugallja, hogy a halál utáni lét boldogabb, mint
az azt megelőző: „Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot."

Oscar Wilde meséiben megjelenik az értelmetlen halál, az önfeláldozó halál, a kegyetlen és a megrendítő halál motívuma - ezek a tündér- mesében egyáltalán nem szerepelnek. A
tündérmesében a halál min-
178 I 79
denkivel igazságos, Wilde meséjében kegyetlen: kénye-kedve szerint, puszta erőfitogtatásból bocsátja az emberekre a legborzalmasabb betegségeket, s aki egyszer meghalt, az nem
támadhat többé fel (Az ifjú király). A csalogány feláldozza az életét egy szerelmes diákért: a legnagyobb télben rózsát varázsol a kertbe úgy, hogy addig kell énekelnie, amíg egy
tövis át nem szúrja a szívét, így vére átszivárog a rózsafába (A csalogány és a rózsa). A Boldog Herceget nem hagyja el hűséges fecskéje, de önfeláldozása az életébe kerül, a
kemény, hideg télben megfagy A halott fecske láttán a polgármester megjegyzi, hogy „legfőbb ideje rendeletben szabályoznunk, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk". (A
Boldog Herceg) A királyi palotába került törpének nem metaforikusan, hanem valóban „megszakad a szíve", amikor rájön, hogy nem a táncán, hanem a csúnyaságán nevetnek a
többiek (Az infánsnő születésnapja). A kis Hans az őt kihasználó molnár minden kívánságát teljesíti, mígnem nagy igyekezetében belefullad az ingoványba (Az önfeláldozó
jóbarát).
Wilhelm Hauff meséiben halottak helyett hullák rémisztgetik az élőket, s a visszajáró kísértetek is borzalmat keltenek: „A padló csupa vér, vagy húsz-harminc holttest hevert török
ruhában szanaszét, a középső árboc tövében ékes ruhájú férfi állt karddal a kezében, arca sápadt volt és eltorzult, homlokát pedig hatalmas szeg szögezte az árbochoz. Ö is
halott volt. A félelem megbénított, még lélegzeni is alig mertem." Másutt: „...az összeaszott emberke hirtelen felnyitotta a szemét, s mozgolódni kezdett, de mindezt olyan
kísértetiesen csinálta, hogy a különben vakmerő halász ereiben szinte megfagyott a vér". A Hauffmesék hullái, kísértetei és gyilkosai azért olyan ijesztőek, mert Hauff nem mesei
színtéren és időben jeleníti meg és minősíti, hanem reális időben és reális térben nagyon is reális kalandokba helyezi őket, és kegyetlen részletességgel számol be tetteikről.
Számára a halál nem filozófiai probléma, hanem a legdurvábban ábrázolt valóság.

A tündérmesék sosem részletezik a haldoklást és a halál bekövetkeztét, s nem beszélnek arról, hogy mi történik közvetlenül utána, hanem folyamatossá teszik a halál utáni életet.
Michael Ende Momo

180 című regényében Hora mester, az Idő ura, a kislány kérésére elmagyarázza Momónak, hogy mi történik majd vele, ha a szíve megszűnik verni. „... visszamégy az időn át, minden
napodon, éjszakádon, hónapodon, éveden át. Vándorolsz visszafelé az életeden, amíg el nem jutsz a nagy ezüstkapuhoz, amin valamikor beléptél. S azon újra kilépsz."
Azt gondolom, hogy Hora mester szavait csak azok érthetik meg, akiket a tündérmesék megtanítottak magától értetődően közlekedni a különféle létmódok között, megtanították a
halottakkal kommunikálni, és arra is megtanították, hogy mi a halál. Mert — ahogy Hora mester mondja a mesében — „Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének tőle".

Jegyzetek
1. Honti János: Mesék és mítoszok halálról és halhatatlanságról. In: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1962. 271. Továbbá: Eliade, Mircea: Bevezetés a halál mitológiájába. In: Mauzóleum „A halállal való
foglalkozás". Bölcsész Index Centről Könyvek, 1987. 186.; Propp, V. J.: A varázsmese történeti gyökerei. Istvánovits Márton kézirata (teljes fordítás) MTA Néprajzi Kutatóintézete. IV fejezet: A nagy ház.;
Honti János: A népmese háttere. Ethn. 1940.312.; Dumézil, Georges: A halál és a holtak. In: Mítosz és eposz. Bp. 1986. 409-451.; Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Bp. 1987.
1. Eliade, Mircea: Myths, Dreams and Mysteries. London, 1960. 227.
2. Frazer, J. G.: Az Aranyág. Bp. 1993. 429.
2. Eliade, Mircea: Bevezetés a halál mitológiájába. In: Mauzóleum „A halállal való foglalkozás". Bp. 1987. 186.
3. Nagy Ilona: Kharón alakja a magyar népmesékben. In: Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Bp. 1984. 216-227.
4. Király Jenő: Frivol múzsa, A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája I-II. Bp. 1993. II. kötet 614.
7. Honti Jánosi, m. 270.

181
A sárkány hetedik feje:
A mesei stílus és szerkezet
Szintézis

A mese stilisztikájának bemutatása önálló monográfiát igényelne, oly gazdag, sokrétű és szerteágazó anyagról van szó. A stilisztikával kap csolatos kutatások nagy része
megegyezik abban, hogy a kutatók a folklór alkotásokat viszonyfogalomként kezelik, valamihez képest határozzák meg: vagy szétválasztják a folklór és a nem-folklór alkotáso-
kat (hivatásos és nem hivatásos művészetek), vagy megkülönböztetik egymástól a szóbeli és az írásbeli alkotásmód jellegzetességeit, mondván, hogy az írásbeliség hiánya azért
döntő ismérve a folklór irodalomnak, mert itt nem az írásnak, másolásnak, később sokszorosításnak megfelelő „esztétikai törvények" alakultak ki, hanem egy ettől nem
minden tekintetben különböző, mégis önálló és eltérő művészi teremtési gyakorlat: a szájhagyományozás, azaz egy pillanatnyi ihletettségből táplálkozó, jórészt alkalmakhoz
kötött, szokásokhoz alkalmazkodó művészettípus, melynek legjellemzőbb vonása a változatok nagyszámú létrehozása, a típusok és a motívumok megléte, a szociológiai és etnográfiai
tényezők, a szinkretizmus befolyása (alkalomhoz és anyaghoz kötöttség, kapcsolódás rítusokkal és hiedelmekkel, közösségi jelleg), a szóbeliség alkotásformáló háttere, valamint a
formulák és a sztereotipitás uralma'. Ezek egy része valóban befolyásolhatja az alkotói magatartást, számomra viszont — akinek nem adatott meg a mesehallgatás euforikus
élménye — csak az maradt, hogy bizonyos értelemben funkciójukat vesztett mesegyűjteményekkel foglalatoskodjam, s elfogadjam a szájhagyományozás törvényszerűségeit
vizsgáló kutatók megfigyeléseit. Végső soron ugyanarra keresem a választ, amire ők is, nevezetesen: mi az az „állandó elem", amit a variabilitás, a variálódás és a variálás
ellenére minden mesélő változatlanul ad tovább, s mi az, ami minden egyes alkotói aktusban újonnan születik meg.

183
Dégh Linda az írott és az elmondott mese legalapvetőbb funkcioná lis különbségét abban látja, hogy „az előbbinek a műformája szerves, következetes, a másiké viszont laza,
következetlen, melyben a hagyományként élő, önálló motívumok technikai, logikai mechanizmus folytán és lélektani okok következtében pillanatnyilag ilyen vagy olyan
formában mesévé állnak össze". A kérdés szerintem épp az, hogy mit jelent az a bizonyos „ilyen vagy olyan forma", s erre eddig a struktura lista-morfológiai kutatások mesei
2

szerkezetre vonatkozó adatai tudtak a legpontosabban válaszolni. Propp úttörő jelentőségű kutatásai sze rint az általa felsorolt és véleménye szerint azonos sorrendet
mutató 31 funkcióhoz hét szereplő tartozik, s ahhoz, hogy a tündérmese tün dérmese legyen, a mesélőnek egyrészt be kell tartania a „menetek" kapcsolódásának
törvényszerűségeit, másrészt a speciális szereplőket mindenképpen szerepeltetnie kell. Meletyinszkij annyiban finomítja - ha úgy tetszik, egyszerűsíti - ezt a sémát, hogy
„legvégső redukálásban akár három konkrét szereplő is kitöltheti a mesét: a középpont ban álló hős, egy adományozó-segítő figura és egy ellenség", mert a szerepek
kiegészíthetik, határolhatják, sőt opponálhatják is egymást. Lényeges Meletyinszkij azon megfigyelése is, hogy a mese szerkezete „végső soron bináris blokkok rendszeréből
áll, amely bináris blokkok negatív-pozitív permutációban követik egymást, oly módon, hogy min dig negatívval kezdődik a sor és mindig pozitívval végződik". A struk- 3

túraelemzés megnyitotta a mesekutatás számára azt a - eddig jobbára kiaknázatlan - lehetőséget, hogy külön vizsgálhassuk a nyelvi szerke zet szintjét, a morfológiai
egységek szintjét, a strukturális egyégek s z i n t j é t é s a s z e m i o t i k a i s z i n t e k e t i s . 4
A tündérmesék tehát egyrészt rögzült formákként adottak a mesélők számára, az egyén „kulturális örökségként" kapja, és nem egyszeri alkotói aktusban hozza létre őket,
másrészt „nyitott művek", amennyiben végtelen lehetőséget kínálnak a folyamatos újrafelhasz nálásra, a szigorú szerkezetí szabályok betartása melletti alkotói szabadságra.
„A folklór tanulmányozásakor állandóan szem előtt kell tartanunk egy elfogadó és szentesítő csoportot mint preventív cenzúrát," amelynek hatására a mesélőnek bizonyos
4

sémákat be kell tartani, a motívumokat a hagyományozott anyag belső stílusához kell igazítani. Ez az erős formai és tartalmi meghatározottság korlátok közé szorítja az
egyén alkotói jelentőségét, de a motívumok, témák variálásával, továbbépítésével, a stíluselemek szabad használatával kapcsolatban mégis kimutatható egy-egy mesélő
egyéni stílusa. Az ún. egyéniségkutató iskola („budapesti iskola") a folklór alkotásaiban nem valami személytelen alkotó erő megnyilvánulását látja, hanem a nép körében élő
alkotó személyiségek tudatos tevékenységét. Képviselői szerint a népmese úgy ismerhető meg igazán, ha a mesemondás körülményeit is megismerjük, ugyanis „a mese
szövegét nem lehet különálló, lezárt egésznek tartani, hanem olyan formának, amelynek alakulásába min den apró, pillanatnyi körülmény beleszól." A mesét meghatározzák
5

a mesemondás alkalmai és helyei, a közösségek és a mesemondó személye is.

Azt gondolom, hogy az egyéniségkutatás gyakorlata a 30-as évektől kezdve forradalmasította és meghatározta a mesegyűjtést és publiká lást, de nem forradalmasította a
mesestilisztikát. A „budapesti iskola" bebizonyította, hogy minden mesemondónak saját, egyéni stílusa van, s minden egyénileg elmondott mese más, mint a többi.
Közlemények születtek a népmesék helyes közzétételének követelményeiről, de a „helyesen közzétett anyagok" szövegvizsgálata elmaradt. Vélemé nyem szerint csak
megszorításokkal lehet általában vett „népmesei jellemzőkről" beszélni, hiszen az, ami igaz az egyik mesélőre, nem biztos, hogy igaz a másikra, sőt típusonként is
lehetnek eltérések, alműfajonként pedig egészen bizonyosan eltérnek egymástól a stilisz tikai eszközök. Alapos szövegvizsgálatnak kell megerősítenie vagy el- vetnie például
az általános népmesei vonások legfontosabbnak tartott jellemzőit:
- záró- és kezdőformulák állandósulása,
- egy szerkezeti elem többszöri ismétlése (hármas tagolású sorok),
- epikus részletező kedv, cselekményelsődlegesség,
184 185
- szünetnélküliség,
- szimmetrikus szerkesztés, fokozás,
- hitelesítés személyes elemekkel, a hallgató megszólítása,
- epikai késleltetés,
- a hely és az idő kötetlen kezelése
- sztereotip helyzetek és dialógusok.

Ez a felsorolás esetlegesnek tűnik addig, amíg a felsorolt elemek egymáshoz való viszonyát és az egyes mesegyűjteményekben betöltött szerepeiket külön-külön meg nem
6

vizsgáljuk. Ehhez legmegfelelőbb módszernek szintén a konkrét szövegvizsgálatot tartom, vagyis a fenti stílussajátosságok vizsgálatát a szövegben betöltött szerepük és
egymáshoz fűződő kapcsolatuk szerint. Mivel a szájhagyományozás törvényszerűségeit kimerítően vizsgálták eddig is, szeretném a figyelmet a leírt, immár végleges formát
nyert szövegek vizsgálatára irányítani. Ezeket gyakran éri az a vád, hogy lejegyzőjük - vagy felhasználójuk - átjavította, stilizálta, szépítette őket, s így elveszítet ték eredeti
funkciójukat, nem a hallgatósággal való párbeszédnek tekinthetők immár. A párbeszéd-jelleg esetenként valóban megszűnt, de nem szűnt meg a mese „üzenet jellege". A
végső formájukat a rögzítés által elnyert, akár „stilizáltnak" is nevezett szövegek meg határozott esztétikai törvényszerűségek szerint működnek, tehát „stabil
szövegpéldák" arra nézve, miként viselkedik a mese irodalmi anyagként. Ha pedig esztétikai, s nem folklór tárgyként kezdünk bánni velük, egy egész sor új vizsgálati
szempontot vethetünk fel, kezdve a hősök „nyelvi szegénységétől" a mese nyelvi kódjain át a „nyitott mű poétikájáig". Ha például alkalmazzuk Bahtyin ama tételét,
hogy a nyelv nem normatív formák elvont rendszere, hanem „konkrét, sokrétű világszemlélet", akkor az, hogy a legtöbb mesehős beszéd helyett cselekszik, s ha
megszólal is, általában mesei sztereotípiákat használ, azt a világállapotot tükrözi, amelyben a tett megelőzi a szót; a cselekedet nagyobb horderejű a szónál. Az írott
formában rögzített szöveg alkalmassá válik műelemzésre is, ami nem csupán a formára koncentrálást jelenti, hanem az értelmezés, az interpretáció lehetőségeit is.
Munkám kezdetén azt gondoltam, hogy a meseelemzésekből kiraj zolódik majd egy lehetséges „meseesztétika", amelynek részét képe zik a stílusbeli sajátosságok is, de az
anyag meggyőzőtt róla, hogy sokkal gazdagabb - és ellentmondásokkal terhelt - jelenséggel ál lunk szemben. A mesegyűjtés és publikálás kezdeti szakaszából ren -
delkezésre álló szövegekkel ugyanis több probléma is van: mindenekelőtt a gyűjtés és a lejegyzés elméleti-metodikai problémája. Nemcsak azért, mert az első gyűjtők
főleg emlékezetből írták meg a meséket, hanem azért, mert a netán pontosan rögzített szövegeket is átírták. Ez az elterjedt és elfogadott gyakorlat azonban stilisztikai és
szerkesztésbeli javításokat jelentett inkább, a mese motívumait nem érintette. (Ipolyi Arnold például gyűjtés közben kifejezetten a mese mitológiai motívumaira és
cselekményére koncentrált, ezekről készített emlékeztető feljegyzéseket magának.) Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény 194046'1 publikált meséi már „hiteles népi
szövegeknek" tekinthetők, ezekben viszont a motívumok szintjén nem talál juk meg az eredetiséget, hiszen az átdolgozott, átírt - Benedek Elek Magyar mese- és
mondavilág című kötetével pedig különösen elterjedt - szövegek a visszameséléssel és az új elemek beiktatásával lé nyegüket érintő változásokon, nemegyszer torzuláson
mentek át. E különös paradoxon miatt kerülhetnek az alábbiakban egy csoportba - mégpedig alapformának véve - azok a lejegyzésük idejét számítva egymástól távol eső
mesék, amelyek „átírtnak" tekinthetők, s azok, amelyek a szájhagyományozás minden esetlegességével, de a mesemotívumok transzformálódásával kerültek
gyűjteményekbe. Ezen szövegek között legfeljebb az alkotó szándéka, valamint a javítás mértéke és mikéntje szerint lehet különbséget tenni.
Összegzésképpen az előző fejezetekben elvégzett elemzésekből nyert tapasztalatok alapján részletesen bemutatom a hipotézisben megjelölt öt mesei csoportot, mintegy
megerősítve e mesetipológia létjogosultságát.
186 187

Andrásra, aki szerinte „a mese követelményeihez, szabályaihoz híven a régen hallottakból egyéni komponálása szerint alkotja újra a mesét".
Belatini Braun Olga gyűjteménye nem egyetlen mesernondón, hanem egy mesemondó falusi közösség életén keresztül is bizonyítja, hagy a tündérmesék lényeges
sajátossága a típusok és motívumok megléte, de a variánsokon belül is rengeteg átmeneti alak, típusbeépí tés, rnotívurnkölcsönzés" figyelhető meg. Elmondható, hogy a mese-
„
formák lehetősége szinte végtelennek vehető, korlátozott legfeljebb a mesemotívumok száma lehet.' A csíkszentdomokosi anyag arra is jó példa, hogy a különböző formák nem
zavarják, hanem erősítik egymást. „Általában nincs szabály arra, hogy mely motívumok kapcsolódnak szívesen egymáshoz, s ha találunk is némi logikát abban, hogy milyen motívum
mit követ, végletek is kapcsolódhatnak. Sok esetben egyik vonzza a másikat, de az is előfordul, hogy a kapcsolás olyan hasonló elemmel történik, amely más irányba téríti a mesét."
Ennek oka nemcsak az affinitás törvénye; a kihagyás bekövetkezhet azért is, mert a mesélő elfelejti a motívumot, ugyanakkor bővítheti újakkal a mesét, vagyis a motívumok
egymásba kapcsolása az affinitás szigorú törvényei ellenére is végső soron egyéni felhasználás eredménye. A motívumok azonban sohasem hullanak ki nyomtalanul a mese
keretéből, hanem legfeljebb elveszítik lényeges jegyeiket, összezsugorodnak, és maradványaikban mint csonka motívumok élnek tovább.
Propp szerint „a mesétől általában idegen a szavakban megfogalmazott motiváció és a motiválás", ugyanakkor azt is állítja, hogy „a motivációk egészen különös, erőteljes
színezetet adhatnak a mesének."' Szerinte a motivációk a mese leglabilisabb, legkevésbé állandó elemei. Azt feltételezem, hogy Propp a motivációk szintjén nem találta meg azt az
állandóságot, amit a szerkezet szintjén igen, hiszen le is írja, hogy „a mese teljesen azonos vagy igen hasonló tetteket a lehető leg változatosabb módon motiválhat".
-

Számomra ez azt jelenti, hogy a stílus és a nyelvhasználat mellett a motiválást vehetjük a másik legsajátosabb egyéni alkotói módszernek, az érzelmek és lelkiállapotok tük-
röztetését pedig a harmadiknak.

1.
Az alapforma:
a szájhagyományozódó tündérmese.
A csíkszentdomokosi példa
Belatini Braun Olga csíkszentdomokosi anyaga reprezentatív példáját adta annak, hogy egy falun belül milyen sokféle mesemondó-egyéniség létezik még akkor is, ha a
csíkszentdomokosiak mesekészletüknek legnagyobb részét egymástól hallották, tehát kevés különböző típusú mesét tudnak. A változatok azonban arról tanúskodnak, hogy nincs
két egyforma mesemondó. Minden mesélő más-más módon igazítja a meséket saját lelkiállapotához, személyiségéhez vagy ahhoz, amit közölni akar a világól: Kovács Albert,
Sinka Ferenc, Szakács András, Péter Mihály, Sándor Márton életbölcsességgel teleszőtt meséi az élesehnéjű, furfangos székely meséi, Kosz Márton a humoros meséket kedvelte,
Székely Antal havasi pásztormeséket mondott. Mákszem György „kegyes kenetteljességgel" mesélt, „de csak kitűnő emlékezetére támaszkodhatott, mert nem érezte a mese
felépítésének elengedhetetlen ritmusát, a sok apró meserészlet miszticitását, kívül állt a mesei világon; tárgyilagos, meggyőződés nélküli mesemondó, aki nem érzi a
meseszerkesztés íratlan törvényeit" — állítja róla Belatini Braun Olga a mesékhez írt bevezető tanulmányában. Zsók János elferdítette, megcsonkította a meséket, a „még
nagyobb mondásban" látta a mese lényegét; „nem a lelkéből tör fel a mese, csak szavakat mond, amelyek megmaradtak kitűnő emlékezetében". Albert András mondja róla (egyik
mesélő a másik mesélőről): „Az a hiba, hogy Zsók nem képzeli el azt, amit mesél, olyanokat mond, amit nem is lehet elképzelni. Rettenetesen túloz és sok durva szót használ.
Azokkal a nagy túlzásokkal zavarja a mesét." Belatini Braun Olga olyan mesemondóktól is gyűjtött meséket, akik gyakorlatlanok voltak a mesemondásban, csupán
értelmetlen vagy üres tartalmi kivonatokat mondtak el valószínűleg egy jobb mesemondótól hallott szöveg után. Gyűjtésének legnagyobb érdeme, hogy rábukkant Albert
188

189
A mese tehát a legteljesebb és legkorlátlanabb alkotói szabadság, kivéve az ezzel együttjáró szerkezeti lazaságot. Sikerületlennek legtöbbször azért minősítünk egy mesét,
mert a mesélő nem tartja be a szerkezet szintjén megkövetelt állandóságot. „A mesék élvezhetősége és esztétikai értéke csökkenésének oka, minden bizonnyal, a szerkeze ti
hiányosságok, tévedések, hibák elszaporodása, a mesei szerkezet lazasága, felbomlása, sok esetben teljes hiánya."'° A mesélő szabadon válogathat egy meghatározott
motívumkészletből, a sajátos mesei építőkövek rendszeréből, és azt saját alkotói módszere szerint használ hatja, attól függően, hogy reprodukáló vagy alkotó típusú
mesemondó-e. Egy-egy falu meséit összegyűjtő folkloristák megjegyzéseiből kiderül, hogy valamely „jól sikerült, érdekes meseváltozathoz elmondójának neve is
hozzákapcsolódik, és az illető meséjeként emlegetik".H Fontos tehát, hogy minden egyes mesegyűjteményt megvizsgáljunk a mesemondó által kiválasztott és használt
stilisztikai eszközök szerint, a maga „világszerűségében" is, ugyanis — ha némi túlzással is —„nincs két egyforma mesei világlátás és elbeszélőtípus".' 2
 II.
Az átdolgozott tündérmese
Régi mesegyűjteményekben vagy akár a legújabb publikációkban kutakodván, gyakran találni olyan szövegeket, amelyeket nemcsak szerkezeti, hanem nyelvi-stilisztikai
szempontból is „rossznak" minősítünk. A folklorisztikai igényű és rendszeres mesegyűjtés első szakaszában (1848-tól) rengeteg adatközlő küldött vagy mondott olyan
mesét, amely jól tükrözte ugyan saját „egyéniségét", de nem tükrözött semmit a tündérmese lényegi jegyeinek tartott elemekből. Arany János intelme hosszú időn
keresztül meghatározta a mesepublikációkat: „A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva.... Az előadási és öltöztetési modor
annyira hatalmában álljon, hogy ha valamelyik mesének a puszta vá-
zát kapná, képes legyen azt olyanná tenni, mintha a legjobb mesemon dó ajkáról vette volna. ... Ismerje fel a nem odaillőt, és azt mint a hagyománytól idegent távolítsa el,
még akkor is, ha az ilyen változat a nép valamelyik fiától származik. ... Elmondásban a gyűjtő követheti az ügyes mesélő szabadságát, költésben nem"". Arany
figyelmeztetése eredményezhetett eszményien stilizált, a mesét messzemenőkig tiszteletben tartó irodalmi szövegeket (pl. Arany László—Gyulai Pál gyűjtése, MNGY I.), de
létrejöttek olyan szövegváltozatok is, amelyek túlstilizáltságuk révén nem tekinthetők „népi szövegeknek". Néhány példa erre Ipolyi Arnold gyűjteményéből, amelyen
Kálmány Lajos (Ipolyi gyűjtői után) végzett nyelvi és stilisztikai javításokat: „ Ugyanannak az asszonynak volt még két fi ja, kik nőtestvéreiket felkeresni menvén, a
Sárkányoktól feldaraboltattak és egy kádba lesózattak." „Gyermekei elvesztésén búslakodó anya a szobát söpörvén ily szókra fakadt." „Élvén a gyanúperrel, hogy társai erejéért
haragszanak reá, először követ kötött a kötélre". A Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteire általában elmondható, hogy a közreadók megpróbálták egy elképzelt stílusesz -
ményhez igazítani a meséket, s így jöttek létre az egymáshoz nyelvileg is nagyon hasonló, rendkívüli tömörségű szövegek. De épp azért soroltam külön csoportba ezeket a
szövegeket, mert az egyes mesemondók elbeszélői egyénisége elsikkad az egységesített nyelvi közegben. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy a nyelvi egységesítésnek,
stilizálásnak van egy kultúraelméleti, eszmetörténeti háttere is: a „ma gyar nyelv ügye", a „nyelvművelés" és a „nemzeti költészet" megte remtésének vágya. Niedermüller
Péter hívta fel arra a figyelmet, hogy az „igazi kérdés nem az, hogy Kriza csak belejavított vagy át is írta a szövegeket. Ehelyett arra kell rámutatni, hogy Kriza és kortársai
gyűjtő- és publikációs tevékenysége mögött ott rejlett a 'népiesnek' egy koncepciója, attól a valóságos helyzettől függetlenül, amellyel a gyűj tők a helyszínen szembe találták
magukat. Ennek a koncepciónak kiemelkedően fontos tényezője volt a nemzeti nyelv, s ezért volt különös fontossága a szövegek nyelvi tökéletesítésének, a folklór nyelvteremtő
és -művelő célú felhasználásával"." Ez pedig már nem a mese stiliszti-
190 191
kájának a kérdései közé tartozik elsősorban, noha Kriza stilizáló módszerei között legnagyobb hangsúlyt a „népies székelyítés", a „székely lére eresztés", a „székely
zamatosítás" kapott."
Benedek Elek meséit minden kétséget kizáróan megilleti az „átdolgozott" jelző. Ő már mesekezdő formuláival jelzi, hogy saját mesét közöl: „mindig másképp indítja meséjét,
mint ahogyan a kapott szöveg kezdődik, ezzel mintegy dokumentálva, de biztosítva is azt, hogy nem másolásról, hanem egyéni újrateremtésről van szó", s ugyanígy jár el a záró-
formulákkal és az átvezető formulákkal" is (pl. „közmént legyen mondva"). Benedek reális elemekkel cserélte fel a mitikus elemeket, az ő hőseit erkölcsi motivációk
mozgatják. A Magyar mese- és mondavilágban mintegy 140 tündérmese található. Ezek megtartják a tündérmese klasszikus szerkezetét, de világa immár teremtett világ: a hős
nem természetesen közlekedik a mese reális és irreális helyszínei között, hanem kívülállóként érkezik oda, hogy körülnézzen egy kicsit. Amit lát, az leginkább egy
idealizált paraszti világhoz hasonlít, „ahol nemcsak az evilági királyok, de a túlvilági tündérek, óriások, ördögök is parasztviseletet hordanak, parasztház képzetét keltő
palotákban laknak, s benne úgy viselkednek, dolgoznak, mint az önellátásra berendezkedett parasztok... a királyné a könyökéig felgyür t ruhában, kötőben vizet (orral, csirkét
.

kopaszt, süt, főz"." Azt gondolom, hogy Benedeket nem elsősorban a stílusa különbözteti meg a népi mesemondóktól - láthattuk, hogy minden mesemondó egyéni módon nyúl a
rendelkezésére álló anyaghoz -, hanem a mesékhez való hozzáállása: számára a mese legelőször is paraszti elemekkel átszőtt, polgáriasított gyerekmese, a gyerekeknek készült,
az iskolai oktatásban is felhasználható, a „székely becsület" és a református egyház tételek figyelembe vevő erkölcsi útmutatás, valamint érzelmek és érzelgősségek kifogyhatatlan
arzenálja és didaktikus intelmek tárháza. Benedek Elek átdolgozási elvei egyébként öt területen érintették az alapformát: stilárisan, a gazdasági tevékeny ség, a hiedelem, a
családi események és a társadalmi rétegzettség szintjén." Ezek a változtatások már nem abból fakadtak, hogy Benedek egy elképzelt ideáltípus szerint jellemezte volna a
„népi mesemondó kat", hanem abból a kiindulásból, hogy a meséket alkalmassá tegye („felemelje") a polgári gyerekszobákban való mesélésre. Tény, hogy az első
megjelenéstől (1894-96) kezdve máig a gyerekek ezeken a meséken nőnek fel; 1904-ben például minden állami népiskola megkapta a könyvet a kultuszminisztérium ajándékaként.
A kötet megjelenése után a mesegyűjtők igen nagy százalékban jegyezték le „Benedek apó" vissza- mesélt, senki máséval össze nem téveszthető szövegeit.
Benedek Elek módszerét követi átdolgozásaiban Illyés Gyula is, megtetézve azzal, hogy ő minden apró mozzanatot motivál, megma gyaráz, s ezzel körülményessé,
nehézkessé, túlbonyolítottá teszi a mesét. Illyés nem hagy semmit kimondatlanul, azaz megfosztja a tündér- mesét egyik éltető elemétől, a titoktól és a titokzatostól, az
értelmezés és a megértés számára kínálkozó sokféle lehetőségtől.
A Grimm-meséket azért sorolom ebbe a csoportba, mert szintén koncepciózus, gyermekeknek készülő átiratokról van szó, hiszen Grimmék a kontamináció jegyében változatokat
vontak össze, nyelvjárásokat egységesítettek, toldottak, húztak, ékesítettek. Lutz Mackensen összevetet te az eredeti „ölenbergi kéziratot" a végleges változattal, és megállapította,
hogy „Jakob a mesék tartalma iránt érdeklődött, Wilhelm a költői elemmel is törődik; közvetlen példák hiányában összefűzi azt, amit hallott és kiválasztott; sajátos mesei stílussal
ruházza fel, azaz olyan formában közli a meséket, aminó'ben véleménye szerint el kellett volna hangzaniuk. Az autentikus tartalom kialakítása érdekében gyakran
összerakja ugyanannak a mesének a szájhagyományból vagy könyvekből vett különböző változatait, új egységet teremt és a hamisítatlan stílus érdekében felhasználja a
múltból és a jelenből merített legkülönbözőbb formulákat."' A különféle magyar Grimm-fordítások és átdolgozások alapos szövegelemzésre és összevetésre várnak, itt csak azt je-
gyeznéni meg, hogy a teljes gyűjtemény első szöveghű magyar fordítása (és nem átdolgozása) a mesékkel szakszerűen bánó munkák közé tartozik: a fordítók (Adamik Lajos és
Márton László) nem törölték a szövegből azokat a részeket, amelyek az évtizedek során értelmüket és jelentésüket veszítették, vagy amelyeket saját tapasztalataik nem igazoltak,
és
192 193
sem nyelvileg, sem tartalmilag nem helyettesítették ismert magyar meseformulákkal, sztereotípiákkal a szöveget, azaz hűek maradtak mindahhoz, amit a Grimm-fivérek a mesékről
gondoltak. Grimmék ugyanis „meg voltak győződve arról, hogy a megtalálták nép nyelvét. Valójában a maguk nyelvét találták meg." ° 2

III.
A deformált tündérmese
A tündérmesék azonban avatatlan kezeknek is áldozatul eshetnek, melyek nem átdolgozzák, hanem deformálják az eredeti szövegeket. A szövegelemzés szempontjából külön
típust képviselnek a népmesei szövegeket „barbár módon" felhasználó könyvek. A gyermekkönyvkiadásban sosem volt szokás, hogy egy-egy mesegyűjtemény teljes és szöveghű
formában jelenjen meg. Kezdetben a vaskalapos pedantéria, a hagyományok rosszul értelmezett tisztelete, az irracionális és a félelmetes elemek kiszűrése, később az életkori
sajátosságokhoz való tartalmi és formai igazodás volt az oka annak, hogy csak válogatás és átdolgozás jelent meg a ma már klasszikusnak számító mesegyűjteményekből
éppúgy, mint a klasszikus meseírók életművéből. Régóta vagy egyáltalán nem jelentek meg például Andersen, Hoffmann, Maeter linck összes és átdolgozatlan meséi; a Grimm
testvérek gyűjteménye is 128 évet várt az első szöveghű magyar kiadásra.
Az eredeti tündérmesei szövegek átírása abban az esetben válik problematikussá, ha avatatlan kezek egy elképzelt átlagolvasó feltételezett elvárásai szerint igazítanak a mesén,
figyelmen kívül hagyva a mese lényegét és kompozicionális törvényszerűségeit. A Grimm testvérek, Benedek Elek, Illyés Gyula át- vagy feldolgozott meséi, amelyek az else' csoportba
sorolt - a szájhagyományozás egy adott pillanatában rögzített - szövegeket adaptálták különféle formában, felfoghatók szövegválto zatoknak, „variánsoknak", amennyiben a
transzformáció nem érintet te azt az „állandót", amit minden mesélőnek változatlanul kell tovább
adnia. A dilettáns tündérmese-felhasználók viszont nemcsak a mesemotívumok eredeti jelentésétől vagy mesejellegétől fosztják meg durván a szöveget, hanem az értelmétől is. A
tucatszámra megjelenő, mára a gyerekkönyvpiac nagyobb részét uraló, a klasszikus tündérmeséket minden szakértelem és ízlés nélkül átdolgozó könyvek bármelyike kiválasztható
ennek illusztrálására. Például A libapásztorlányka és még 11 híres mese című kötet elrettentő gyűjteménye a mesei törvények megsértésének. A címadó mesében a szerencsét
próbáló ifjú - nem az álhős! - „mérgelődve" segít a rőzsehordó anyókának, aki így nyugtatgatja: „Ne dühöngj! A gazdagoknak jót tesz egy kis edzés!" Később így figyelmezteti:
„Nehogy beleszeress a lányomba! A fiatalok olyan könnyen lángra lobbannak, s nem hagyhatom, hogy a lányom egy ismeretlenbe legyen szerelmes!" A mese szövege szerint hol
„kislányként", hol „királykisasszonyként" szereplő csúf lányról a végén kiderül, hogy nem átok vagy varázslat ül rajta, hanem „álarcot" visel, s ezt magától le is veszi egy alkalmas
pillanatban, amikor a fiúnak már „nagyon mehetnékje van". A mosónő, a fia meg a Bodorka című mesében a legkisebb fiú „humán tanulmányokat folytat", majd „jogi doktorátust
szerez", miközben „részeges", csak rendszeres „pálinkázással" talpon maradni tudó, és mosónővé züllött szerelme „tele van illúziókkal". A Szőrmók című mesében a beteg
királynőhöz „orvosi konzíliumot" hívnak, mely „általános gyengeséget", „vérszegénységet" állapít meg; a megözvegyült király saját unokahúgát készül feleségül venni, aki viszont
csak azért nem megy hozzá, mert „nem képes szerelem nélkül vállalni a házasságot". A repülő ló gombnyomásra repül, a beteg hercegnőt pedig gyógyulása érdekében „rá kell
ébreszteni, hogy a ló csupán egy műalkotás". A Csizmás Kandúr története „egy közép-európai országban "játszódik, s a Kandúr már az első mondatban megmagyarázza a mese
lényegét: „A te örökséged vagyok és a hasznodra kell lennem". Az aranytojást tojó tyúk tojásait eladni igyekvő „Hanzi" „magával visz egy levelet arról, hogy gazdasági
nehézségek miatt kényszerülnek eladni az aranytojást".
Minősíthetjük ezeket a szövegeket „bugyutaságnak", de nem hunyhatunk szemet a jelenség fölött, mert a mesék deformálása egyre álta-
194 195
amely elsősorban a nyelv használatában nyilvánul meg: kialakul egy olyan mesenyelv, amely egy elképzelt vagy még inkább normaként kezelt „gyereknyelven" vagy „gyermeki
észjáráson" alapul. „A gyermek- nyelv használata a szakemberek és elbeszélők fejében kialakult gyer mekkép terjesztését célozza. A gyermeknek már nem kell megtanulnia
felnőtt szemmel látni a felnőttek világát", arra ösztönzik őket, hogy úgy nézzék a világot, ahogy azt a gyermek, pontosabban ahogy a másik gyermek látja .
21

V.
Az asszimilált és specializált tündérmese
A specializált tündérmese új rendszereket hoz létre, amelyek elemeit a régiek absztrakt elemeiből kombinálja. Ezt a típust a forma eredetisége különbözteti meg a többitől: a
22

hagyományos formák nem transzformálódnak, hanem új struktúra alakul ki. Wilde és Maeterlinck szimbolikus meséket ír, Andersen dekadens és filozofikus, Hauff meg-
mutatja a borzalmast, Hoffmann fantasztikummá minősíti a mesei csodát. Ők értik és megőrzik a tündérmese bölcsességét, de nyilvánvalóvá teszik annak rejtett
egzisztenciális problémáit, artisztikummal átitatva a mesei alapformát.
Azok a mesék, amelyek nem alapvető életkori sajátosságokra játsszák ki a történetet, nem sémákban, hanem „életproblémákban" gondolnak, a tündérmesékhez képest
kevesebb mesei formulát használnak, vagyis nem sztereotipizálják a mű minden vonatkozását, inkább csak annak részleteit. Ehelyett eredeti egészre törekednek, új
rendezőelveket alkotnak, melyek azután újszerű szövegekben is jelennek meg a hagyományként élő jelek váratlan kapcsolataiként. A műmesék írói kizárják a hagyományos
kombinációkat, vagy ha követik is ezeket, akkor is sajátos módon, nem pedig feltétlenül és válogatás nélkül.
A tündérmese egyéni felhasználását, a szerkezeti és stilisztikai különbségeket és azonosságokat Pilinszky János szövegvizsgálatból eddig kimaradt verses meséinek
elemzésével mutatom be, mintegy az eddigiek összefoglalásaként is. A mesék —A naphajú királylány, A madár és a leány, az Aranymadár, az Ének a kőszívű királyról, A Nap
születése, a Kalandozás a tükörben — megtartják a tündérmesei motívumokat (király, királylány, hétfejű sárkány, aranyalma, aranyvár, óriás, álhős, szegénylegény), de a
történés végcélja nem a lakodalom, a megkötendő frigy, s az is megkérdőjeleződik, hogy a jóság és a hősiesség elegendő-e a boldogság elnyeréséhez.
A mesék közül A naphajú királylány és az Aranymadár köthető leginkább&a tündérmesékhez, az első a Fejérlófia, a második a Sárkányölő Aüzséjével rokonítható. A
k

mesei alkotóelemek azonban annyiféleképpen keveredhetnek egymással, ahány variánsa van a mesének. A tündérmeséken belül is rengeteg átmeneti alak, típus -
egybeépítés, motívumkölcsönzés figyelhető meg, de ami miatt Pilinszky meséi mégsem tekinthetők variánsnak, annak oka nem a csekély mértékű tematikai eltérés,
hanem a „stilisztikai másság", a motívumok és mesei elemek egyedi használata. Pilinszky gyakran konkretizálja a neveket, helyszíneket, hőseinek jelleme összetettebb,
mint a népmesei hősöké: például a segítő óriás egy mese keretén belül ellenféllé válik; a tündérmesében a bajba került hőst nem a király lány menti meg. Záró- és
kezdőformulákat, mesei sztereotfpiákat nem használ Pilinszky, egy-egy szerkezeti elem többszöri ismétlése helyett pedig epizódokból állítja össze a mesét. Nem él az
epikai hátráltatás eszközeivel sem, nem részletezi, nem fokozza például a sárkányküzdelem aktusát, hanem egyenesen vezeti a cselekményt.
Az Ének a kőszívű királyról tematikájában is új a tündérmesékhez képest: nem a cselekmény elsődleges, hanem egy király belső változása, megtisztulásának
folyamata. A fiatal kőszívű király eltéved egy vadászaton, és hosszas bolyongása közben öreg és összetört idegenné változik, akit mindenhonnan kitaszítanak. Hét éven
keresztül fázik és éhezik, de nem lel kegyelemre: nem fogadják be az emberek, állatok, sziklák és fák, kitagadja a tenger, még a halálnak sem kell. Így van ez egészen
addig, míg pokoljárása közben el nem
198 199
lánosabhá válik. Azért is idéztem ezeket a meséket, hogy reprezentál jam azt, milyen hibákat nem követhet el egy jó mesemondó. A jelentéktelennek tűnő betoldásoktól vagy
elvonásoktól kezdve a megmagyarázásig ugyanis minden eljárás változtat a mese jelentésén. A meseelemek már a szájhagyományozódó formákban is többféleképpen
variálódhatnak, de gyakori - ha nem is törvényszerű - jelenség, hogy egyes meseelemek erős affinitást mutatnak egy kifejezett másik iránt. A fent idézett bevatkozások azért
ellenkeznek minden mesei tapasztalattal, mert az érintetlenül hagyott cselekményváz megköveteli bizo nyos motívumok logikus egymáshoz rendelését. Egy-egy motívum
megváltoztatása egész „láncreakciót" indít el, s ha a beavatkozó ezt nem ismeri fel, értelmetlen és értelmezhetetlen szöveghalmaz lesz az eredmény. A tündérmesétől idegen
a racionalizálás, a tudatosítás, a didaxis és a direkt motiválás. Ha a mesében minden nyíltan kimonda- tik, nemcsak a mese varázsa tűnik el, hanem annak lehetősége is,
hogy az élet alapvető problémái szimbolikus formában mutatkozzanak
meg előttünk.

IV.
A helyettesített és inverz tündérmese
Ha az első csoport meséit meghatározott építőkövek zárt rendszeréből összeálló meséknek tartjuk, akkor az inverz tündérmesék e zárt rend szer tetszőlegesen használt
építőköveiből jönnek létre, méghozzá úgy, hogy a zárt rendszert is nyitottá alakítják át.
A tündérmese „zárt rendszerének" a megbontása - amennyiben nem dilettantizmus jellemzi a felhasználót - kétféle mesetípust hozott létre. Egyfelől létrejött az a ritka
„műmese", „irodalmi mese", amely az állandósult kapcsolatokat alkalmiakkul helyettesítve átkódolta, specializálta a mese jelentését (pl. Andersen, Hauff, Wilde, Hoffmann,
Pilinszky), másrészt létrejöttek a szerkezeti elemeket transzformáló, a motívumokat nem összefűző, hanem önálló történetté alakító mesék
Utóbbiak jórészt megőrzik a tündérmese gondolat- és formakincsét, de a szereplők cselekedeteinek módját új formákkal bővítik, és mellőzik vagy inverz - saját ellentétévé
alakult - formákkal helyettesítik például a mese természetfölötti, csodás elemeit (Milne, Baum, Travers, Collodi, Lázár Ervin). Ezekben a mesékben hétköznapi
emberekkel, még inkább gyerekekkel, vagy a gyerekek képére és személyiségére formált, kedvenc játéktárggyá, jó pajtássá vagy háziállattá szelídített állatokkal a hétköznapi
helyszíneken már nem kalandok, hanem mindennapos és jobbára kellemes események történnek meg. A mesehős életét ritkán fenyegeti veszély, ritkán kerül olyan kiélezett
helyzetbe, amelyben próbára tehetné fizikai vagy erkölcsi erejét, bátorságát, pusztán olyan kalandokba keveredik, melyek kellemesek számára. Nem találkozik
ellenséges erőkkel, nem kell küzdenie, csodálatos segítségeket igénybe vennie, s nem kap se jutalmat, se büntetést. A va rázslások a visszájukra fordulnak, az eszközök nem
várt módon, fordítva működnek. Ezek a történetek a gyerek valóságos életéből indulnak ki, a gyerekszobában vagy a játszótéren játszódnak. A legki sebb fiú a
méreteinél fogva legkisebb, a természetfölötti segítőtárs (vagy ellenség) szerepét a mesét felolvasó szülő vagy egy, a gyermeki képzeletben félelmetesre növesztett alak veszi
át, a mese ideje a felolvasás idejével vagy a gyermek egy tetszőlegesen kiválasztott napjával egyezik meg. Ha pedig ezek a valóságos mozzanatok még fantasztikus elemekkel is
kombinálódnak, Bettelheim szerint „könnyen összezavarhatják a gyermekben azt, ami valóságos, azzal, ami nem az". Kip ling és Salten állatregényeiben (A dzsungel
könyve; Bambi) állatok veszik át a tündérmese szerepköreit: az állatok modellálják azt a vilá got, amelyet a tündérmesék hősei és álhősei bejártak. Az állatok kö zött
azonban nem akad egyetlenegy sem, aki például eljuthatna a túl világra és vissza is jönne onnan, a konfliktusok pedig meglehetősen „emberi módon" pattannak ki és
simulnak el.
Az életproblémákban való gondolkodás helyére lépő, a vélt életkori sajátosságokhoz igazodó mesemondás az egyedi módon megszerkesztett történetek helyett a mesei
sztereotipizálás új formáját hozza létre,
196 197
jut a teljes mélypontig, a sírásig és az alázatig. Vétkeinek megbáná sa után visszafogadja a természet, a tükörből megszépült önmaga néz vissza rá. A mese — a
barokk nem-tragikus vallásos drámákon és a példázatokon túl" — emlékeztet Flaubert Irgalmas szent Julián legendájára, ahol a bűnöktől való megváltódás szintén
aktív részvételt kíván, a bűnök csak súlyos megpróbáltatások után oldódnak fel.
A nap születése kozmikus mese, szimbolikus tartalommal: arról szól, hogy a színtelen, szürke és sötét világ hogyan fényesedik meg, a „mély álomból és szomorú
magányból" miként lesz „közös ragyogás", a világosság első ünnepe, melyre eljön minden teremtménye a világ nak. Az első nap végén megjelennek az árnyékok, hogy
visszavegyék a fényt. Egy ifjú megnyugtatja a megriadt állatokat és növényeket, hogy a nap csak pihenni tért, s a sötétség után ettől kezdve már mindig a fény, „a valóság"
következik.
Pilinszky következő két meséjének problémája, konfliktusa szoro san összefügg azokkal az élettényekkel, alapélményekkel, amelyeket az irodalomtudósok a költő
„kommunikálhatatlan magányával" hoznak kapcsolatba, és a társtalanság, a reménytelen egymást keresés versein keresztül elemeznek." Radnóti Sándor az Én és a Másik
viszonyát vizsgálva Pilinszky költészetében — az anya—fiú kapcsolaton túl — három egymással összefüggő típust állapít meg:
1. a teljes magány (az érintkezés lehetetlensége vagy megcsúfoltatása),
1. a mély és szenvedélyes vágy erre a lehetetlenre,
3. a szeretet mégis megvalósuló pillanatai.

Az első tipikus példája A madár és a leány, a Kalandozása tükörben című mesében pedig mindhárom megtalálható. Az elsőben a madár társának hívja a világ partján magányosan
éldegélő „szomorú, szép és halovány" leányt, fészket is rak neki, de a lány minden hívó szót visszautasít. A találkozás soha nem jön létre.
A másik mese teljes egészében reprezentálja a tündérmese és mű- mese közötti, eddig bemutatott azonosságokat és eltéréseket. A mese elemzése alkalmas arra is, hogy az
állandónak tartott elemeket és stílussajátságokat összevessük egy nem tündérmesei forma szerkezeti és stilisztikai sajátságaival is.
A címben szereplő „tükör" kulcsfontosságú az elemzés szempontjából: tartalmi, szerkezeti és stilisztikai váza a mesének. Nem csak azért, mert — miként a tükör szélei az
üveget — keretbe foglalja a történetet, és előzetes információt hordoz a cselekményről, hanem azért is, mert szimmetrizálja a szerkezetet, sőt a mese végére stiláris eszközzé,
szimbólummá válik.

A mese különössége elsősorban a stílusából fakad. Minden tündér- mesének alapvető ismérve egy tragikus vagy kalandos cselekmény utáni homogén befejező állapot,
valamennyi szereplő sorsának nyugvópontra juttatása, a kalandok teremtette feszültségek feloldása, ami a mesékben csakis egyféle módon történhet, a konfliktusok az
ábrázolt cselekmény jövődimenziójában megoldódnak: „Hét országra szóló lakodalmat csaptak, s boldogan éltek, míg meg nem haltak". Valamennyi motívum, mozzanat, történés
ezt szolgálja, végcélként ezt sugározza, a befejezés pedig visszavonatkoztatható a mesefolyamat egyes fázisaira, vagy az egész történet menetére, amelynek egyetlen lehetséges
végkifejlete a „lakodalom" lehet.
Pilinszky meséje egészen más. Nincs benne nyugvópont, nincs homogén befejező állapot, nincs jövődimenzió. A cselekmény olyan ponton fejeződik be, mely a drámákkal
rokonítja a mesét; a viszonyok és körülmények látszólagos rendezettségük ellenére is rendezetlenek maradnak. A befejezésre utaló mozzanatok ugyanis jóval túlmutatnak az
elbeszélt cselekmény végén, nem oly határozottak, hogy véglegesen lezárják a történetet. Ezek az előreutalások nem is a cselekmény egyes mozzanataiból következnek, hanem a
felhasznált stíluseszközökből. Pilinszky egyrészt adaptálja a tündérmese alapmotívumait, másrészt transzformálja őket, harmadrészt pedig létrehoz egy egészen egyedül álló
jelenséget is, és a művön belül mindezt egyszerre teljesíti be.
200 201
1. A mese menete, szerkesztési technikája megegyezik a tündérmesék felépítésével, legalábbis egy pontig. A folklór alkotások esetében ugyanis két szerkesztésbeli sajátosság
ismerhető fel világosan: a monocentrikus (egycsúcsú) szerkesztés, azaz egyetlen szüzsé elbeszélése, és a paralelizmus, azaz két cselekmény bonyolódása, egymásra építkezése, s
egy ponton való összekapcsolódása. Az alkalmilag egymás mellé kerülő cselekményrészletek egy idő után mesemodellekké, egy-egy alakot, szituációt jelző szavak pedig alak- és
25

szituációtípusokká forrhatnak össze. A standardizálás egyik legnyilvánvalóbb területe a cselekmény menetének kapcsolódása:

a tündérmesékben: a hős útnak indul

megsegít valakit (általában 3-szor)

cserébe információt, varázseszközt kap,

kalandozása konkrét célt nyer

próbákat áll ki

egyedül indul el megszabadítani a (király)lányt

hazaindul LAKODALOM (jövő)

Pilinszky a cselekmény linearitása, az additív szerkesztés és a me sei alapszituációk megtartása mellett megőrizte a tündérmesék hangneméből a tárggyal szembeni elbeszélői
függetlenséget is.
2. A tündérmese elemeinek transzformációjáról van szó akkor, ha a szerzők egy-egy szerkezeti elemet kiszakítanak eredeti helyükből, új funkcióval látják el, azaz megváltoztatják
a jelentését; vagy ha ezt az elemet teljesen elhagyják. A transzformáció történhet az új mesei környezethez való alkalmazkodás szerint (hely és idő) szakaszosan vagy egyszerre, attól
függően, hogy a változás pusztán egyes motívumokra vonatkozik, vagy érinti a mese egész lényegét. Pilinszkynél például nincsenek csodák, természetfölötti lények, a
„királykisasszony" helyett Kislány szerepel, akit a sárkány helyett betegség fenyeget. Az Óperenciás-tengert a „valódi" tenger váltja fel, az „üveghegyből" tükör és
Tükörország lesz. Ugyanakkor Pilinszkynél a mese üzenete is megváltozik: nincs feloldódás, a konfliktusok lezáratlanok maradnak.
3. Lényeges különbség a tündérmesék cselekmény- és akcióelsődlegességével szemben a hősökben lejátszódó belső történések és hangulatok, az individuális problémák előtérbe
helyezése Pilinszky meséjében. Ez az átkódolás a stíluseszközök másféle használatát hozza létre. A tündérmesékből általában hiányzik a részletező leírás, a mese szövege inkább
akciókat, cselekvéseket tartalmaz: egy szövegtípus uralkodik benne. De „míg a folklór szöveg, tömörsége folytán, rejtélyes és csak a társadalmi kontextus alapos ismeretében
értelmezhető, az irodalmi szöveg magába foglalja az értelmezéshez szükséges elemek egy részét"."
A Kisfiú megérkezik Tükörországba. A tartalmi erősítés stiláris eszközei - szóhalmozás, fokozás, ellentét -, a jelzők és határozószók, az érzelmileg erősen színezett szavak mind a
halállal, élettelenséggel kapcsolatos fogalomrendszerből kerülnek ki, a képek fő jellegzetessége az igék teljes hiánya: „fekete magas", „mozdulatlan félhomály", „tinta- sötét diófák",
„néma kertek". Az egyetlen élő a Kisfiú: ő „benyit", „siet", „érez", „érkezik", „lehajol", „felemel", „karjában tart" stb.
Pilinszky meséjében: a Kisfiú átlép a tükörbe segít fát vágni

cserébe információt kap a beteg lányról,

kalandozása konkrét célt nyer

próbát áll ki

a Kislánnyal kettesben elindulnak megoldani a bajt

hazaindul ELSZAKADÁS

202 203
Ellentétek egyébként nem is annyira a szavak, kifejezések szintjén találhatók a műben, hanem a szerkesztés szintjén. Pilinszky ellentpontozásosan szerkeszt: a két nagy
ellenpont a tükör és a valóság, de a tükörországi kaland is három nagy ellentétre épül. A királyi palota és a tenger ellentétes világa után a Kisfiú egy napon újabb világba, „ha-
zavágyik". Ellentétekre épül a visszafelé vezető út is: „a Kislány boldogan engedett", de „hiába tapadtak sírva kétfelől" a tükörre, közöttük „áthághatatlan határ" áll.
Pilinszky meséje a párkapcsolatok, a szerelem reménytelenségének, a beteljesülés lehetetlenségének metaforája. Tükörország az önmaguktól mozdulni képtelen, kényszerítő
erők hatalma alatt álló emberek szimbolikus megfogalmazása, ahol az „élő" Kisfiú csak átutazó lehet. Számára az életet a „valóság", a tükrön túli világ jelenti. A tükör olyan
határt jelöl, amely nemcsak a „tükör és a valóság áthághatatlan határa", hanem két különböző élethelyzetből induló egyén kapcsolatteremtési képtelenségének képi megjelenítése
is. Mindkét fiatal csak saját közegében életképes, viszont az egymásra találás, a találkozás is csak egyszeri, megismételhetetlen. Ilyen „kalandozás" után, melynek végén nem
adatik meg a „Másikat" látni, az embernek lehetősége nyílik arra, hogy útja végén esetleg önmagát pillanthassa meg, vagy a találkozás megismételhetetlensége, a felkínált
lehetőség elszalasztása miatt ezentúl csakis önmagát lássa, és „soha többé ne juthasson el Tükörországba".
A nem népmesei sémákban gondolkodó műmesékben végig kérdéses, hogy a zavarosnak látszó sorsok kimenetele ,,jó" lesz-e; egyáltalán nem biztos, hogy a boldogságról való
álmok megvalósulnak, s a gonosz, a bűnös megbűnhődik, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát. A katarzist ez esetben kiválthatja a lélek belső szenvedéseinek megszüntetése (meta-
morfózis, halál) vagy a reménytelenség, a boldogság utáni megsemmisülés, valamint a bele nem törés, a meg nem alkuvás, a kívülállás sike re. Ezekben a műmesékben tehát
megfordul a sorrend: nem a kínzó és kellemetlen effektusok csapnak át ellentétes affektusokba, hanem az öröm, a harmónia pillanatait követik kínzó és kellemetlen, de még a
mesétől sem idegen élmények.
Összegzés

A típusok közötti kapcsolatok bemutatása után megkísérlem az alap- forma és a specializált tündérmese közötti transzformációtípusokat jellemezni. Ehhez Proppnak „az ajándékozó
lakhelyére vonatkozó" transzformációelemzését használom", alapformának véve az első csoportba sorolt meséket. Propp ezt a transzformációelemzést csupán egyetlen elemmel végezte
el, de kategóriáit alkalmasnak találtam arra, hogy némelyiket átvigyem az általam vizsgált anyagra, mégpedig azért, mert ezen belül a kategóriák - egy kis átcsoportosítással
- összevonhatók. Propp Baba Jaga kunyhójának transzformációit kísérte nyomon, orosz alapformának véve az erdei, tyúklábra épült, forgó kunyhót. Propp szerint ez az
alapforma a következőképpen módosulhat: az alapforma transzformációjaként értelmezhető a 1. re dukció (leszűkülés) - például a fenti kunyhóból egyszerű, forgó, tyúk- lábak
nélküli kunyhó lesz; 2. amplifikáció (bővítés) - a tyúklábon álló kunyhót szalagokkal kipányvázzák és lepénnyel letakarják; 3. deformáció (torzulás) - a kunyhó
megállíthatatlanul forog; 4. inverzió (megfordítás) - bezárt kunyhó helyett tágra nyitott ajtajú kunyhó várja a hőst; 5. erősítés 6. gyengítés - a két utóbbi csak cselekedetek-
re, ebben az esetben Baba Jaga ténykedéseire vonatkoztatható. Helyettesítés nek tekinthető: 7. belső helyettesítés - a kunyhó szerepét a tűzfolyó melletti hegy veszi át; 8. valóságelvű
helyettesítés - a kunyhó helyén kétszintes ház vagy vendégfogadó áll; 9. vallásos elképzelések szerinti helyettesítés - Baba Jaga szerepét az ördög veszi át; 10. hiedelmek szerinti
helyettesítés - Baba Jaga alakját hiedelemlények helyettesítik; 11. archaikus helyettesítés - kihalt vallási elképzelések szerinti helyettesítés 12. irodalmi helyettesítés -
irodalmi műfajokból átvett elemek kerülnek a mesébe; 13. módosítások - a kunyhó tyúkláb helyett kecskeszarvon forog: 14. ismeretlen eredetű helyettesítések.
Asszimiláció (két forma egyesülése egy újban): 15. belső hasonulás - kunyhó +aranytetejű palota= aranytetejű kunyhó; 16. valóságelvű hasonulás - a kunyhó nem az
erdőben, hanem a falu
204 205
végén áll; 17. vallásos elképzelések szerinti hasonulás - a tóban sárkány helyett ördög lakik; 18. hiedelmek szerinti hasonulás - a hiedelemlények (például erdőszellemek)
nemcsak helyettesítik Baba Jaga alakját, hanem a lakóhelyét is átveszik; 19. irodalmi hasonulás - „réjtőzködő" boszorkány Baba Jaga helyett; 20. archaikus
hasonulás - Propp nem említ példát; a magyar mesékben például a táltos liba őrzi ezt a formát. Ezeken kívül Propp javasolja még a 21. specializálódást - az általános jelenség
(például egy ismert mesei helyszín) különlegessé alakulását - és ennek fordítottját, a 22. általánosulást.
Tipológiám szerint az átdolgozott tündérmesékhez sorolható a redukció, az amplifikáció, az erősítés, a gyengítés és a vallásos elképzelések szerinti helyettesítés, a valóságelvű
helyettesítés és a módosítás; a deformált tündérmesékhez a deformáció, a valóságelvű helyettesítés és a módosítás; a helyettesített tündérmesékhez az inverzió, a belső helyet-
tesítés, a valóságelvű helyettesítés, az irodalmi helyettesítés, a módosítás, az ismeretlen eredetű helyettesítés; az asszimilált tündérmesékhez pedig a valóságelvű helyettesítés, a
módosítás, a belső hasonulás, a valóságelvű hasonulás, a vallásos elképzelések szerinti hasonulás, az irodalmi hasonulás, valamint a specializálódás és általánosulás. Látható, hogy a
hiedelmek szerinti helyettesítés és hasonulás, valamint az archaikus helyettesítés és hasonulás nem került bele egyik csoportba sem, ezeket tehát az alapforma kizárólagos
sajátosságainak kell tekin. tenünk, míg a valóságelvű helyettesítés és a módosítás mind a négy csoportban szerepelt.
A mese nyelvére lefordítva mindez azt jelenti, hogy a mesék megkü lönböztetésének és elhatárolásának alapja mindenekelőtt a esodáhw való viszony. Ez megnyilvánulhat a hét
állandó szereplő egymás közöt ti kapcsolatrendszerében (például a hősök és a természetfölötti lényei relációjában); az állatoknak szánt szerepekben (például az állat segít-4 vagy
csak tárgyként lehet bánni vele); a mágikus tárgyak és mitiku: növények használati érték ében (működik-e, működtethető-e varázs szerként vagy sem); a testi és szellemi képességek
felismerésében alkalmazásában (korlátozott avagy sem); valamint az élet és halál ha tárainak meghúzásában (van-e átjárás közöttük vagy sem). Az, hogy egy mese a fenti
„mesetipológia" mely csoportjába kerül, attól függ, mit jelent benne a csoda: a természeti törvények megsértését, egy ősi, titkos tudásként a tökéletlen tökéletesítését, okságot
felfüggesztő teleológiát avagy a fantázia termékét. Az eldöntendő, a mese poétikáját is befolyásoló kérdés tehát abban áll, hogy hihető lehetetlennek avagy hihetetlen
lehetségesnek" tartjuk-e a csodát.

Jegyzetek
1. Voigt Vilmos: A folkór esztétikájához. Bp. 1972. 233., valamint Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése. Bp. 1972. 236., 135., 143., és 149.
2. Dégh Linda: A népmesekutatás új útjai. ln: Bárczi Géza-Dégh Linda-Gunda Béla: Néprajzi tanulmányok. Bp. 1949. 39.
3. Idézi Voigt Vilmos: A folklorisztikai-szemiotikai szövegelemzés eszközei. Szemiotikai tanulmányok 11. Bp. 1975. 29.
4. Jakobson-Bogatirjev: A folklór sajátos alkotásmódja. In: Jakobson: Hang,TelVers. Bp. 1972. 85.
5. Dégh Linda i. m. 39.
1. A népmesék stílusáról a legkorábbi feljegyzések: Erdélyi János: Népdalok és mondák I. Pest, 1846.; Gyulai Pál: Arany László Magyar népmesegyűjteménye. In: Arany László összes művei. IV Budapest,
1901. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok 1-II. Pécs, 1957.; Braun Soma: A népmese. Genius Könyvkiadó R. T 1923., Hanti János: A mese világa. Bp., 1962.
6. Dégh Linda: i. m. 45.
7. Uo.
8. Propp, V J.: A mese morfológiája. Bp. 1975. 109. és 108.
9. Banó István: A népmese mint költészeti műfaj. Magyar Néprajz V kötet. Bp. 1988. 32.
1. Nagy Olga: A mesemondó Jakab István. Bukarest 1971, Nagy Olga bevezető tanulmánya. 13.
2. Vö. Nagy Olga: A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Bukarest, 1978. 186. és 188.
13. Arany János: Eredeti népmesék. In: Arany János összes művei. Xl. Prózai művek 2. Sajtó alá rendezte Németh G. Béla.Budapest, 1968. 326-342.

206 207
14. Niedermüller Péter: A magyar folklór szövegbázisának megkonstruálása a 19. században. In: Népi kultúra és nemzettudat. Magyarságkutató Intézet, Bp. 1991. 15-24.
15. Faragó József: Kriza János és a Vadrózsák. In: Antal Árpád-Faragó József- Szabó T Attila: Kriza János. Kolozsvár, 1971. 57-175.
16. Benedek Elekről I. Lengyel Dénes: Benedek Elek. Bp. 1974.; Kovács Ágnes: A magyar mese- és mondavilág. Kortárs. 1984/11. Kovács Ágnes: Benedek Elek és a magyar népmesekutatás. Ethn. 1961. 430.
14. Benedek Katalin: Polgári mesekönyvek parasztságképe. In: Népi kultúra és nemzettudat. Magyarságkutató Intézet, Bp. 1991.135-143.
15. Uo.
16. Idézi Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története. Bp. 1962. 226.
17. Cocchiara i. m. 229.
18. Riesman, David: A mese és a technika; a karakterformáló tényezők átalakulása. In: A magányos tömeg. Bp. 1983. 164.
19. Király Jenő ezt „kódcserének" nevezi. L. Mozifolklór és kameratöltőtoll. Bp. 1984. 378.
20. Radnóti Sándor: Pilinszky János meséi és drámái. Kortárs 1974/7. 1159.
21. Fülöp László: Pilinszky János. Bp. 1977. 20., valamint Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus. Bp. 1981. 94.
22. Voigt Vilmos: A folklór esztétikája. Bp. 1972. 320.
23. Greimas-t idézi Kibédi Varga Áron: Népmese és irodalomelmélet című tanulmányában. Magyar Műhely 1976/50.
24. Propp, V J.: Transzformációk a varázsmesében. In: Strukturalizmus I-II. Szerkesztette Hankiss Elemér. Bp. I. kötet 122-132.
28. Vö. Arisztotelész: Poétika. Bp., 1963. 75.

Zárszó:
Hány feje van egy sárkánynak?
Hét levágott sárkányfej hever előttem, miközben tizenkettő új fej nőtt a hatalmas sárkánytesten. Számolhattam volna ezzel, hiszen tudnom illett: a levágott sárkányfejek helyén
mindig azok többszöröse nő. Most már legalább azt is tudom, hogy nem csak a mesék tudják leké pezni a körülöttünk s bennünk lévő világot, hanem fordítva is igaz. Talán ezért
oly fontosak a mesék mindenki számára időtlen idők óta? Szerettem volna nyilvánvalóvá tenni, hogy a mesék jelentése legalább annyira sokféle, mint mindazon meseforma, amely a
mesemondók ajkán megszületik, legyen az „népi" vagy a legmodernebbek közül való. A kinőtt sárkányfejek azonban újabb kihívást jelentenek: alapos stíluselemzést, valamint a
kimaradt motívumok vizsgálatát: például a helyváltoztatás módjait; az ég, föld, víz és levegő mesei szerepét, a mesei értékrend, az idő (mesei és kronologikus), valamint a mesei ti-
lalmak, tabuk vizsgálatát és a szó mágiáját. Szeretném, ha mindezen hiányosságok ellenére ez a könyv segítség lehetne a mese többi alműfajának hasonló elemzéséhez, az
irodalmi és a gyermekmese fogalmának tisztázásához, s így a meseesztétikai kutatások továbblendítéséhez, valamint a hiedelemháttérrel, az európai és az Európán kívüli
mesegyűjteményekkel való összevetéshez is.
Köszönetül ajánlom a hét fejet: egyet Kríza Ildikónak segítő taná csaiért, egyet Balassa Péternek a sárkánnyal való összeeresztésért, egyet Voigt Vilmosnak a
csíkszentdomokosi kéziratért, egyet Závada Pálnak a kézirat gondozásáért, egyet férjemnek, Andrásnak megértő és biztató türelméért, egyet-egyet pedig a gyerekeknek,
Annának és Daninak, hogy ne csak szeressék, hanem értsék is a meséket.

208 209
Melléklet

A tündérmesék típusmutatója
A nemzetközi Aarne—Thompson (AaTh) mesekatalógus a 300-749 szám között tipizálja a tündérmeséket, a Dömötör Ákos szerkesztette magyar tündérmese-katalógus (MNK)
ugyanezen számok alatt 207 magyar tündérmesetípus 3893 változatát sorolja fel. Azok a magyar mesék, amelyeknek szüzséje megegyezik a nemzetközi katalógusban leírtakkal,
nem kaptak MNK jelet.

A szörnyetegről szóló mesék

AaTh 300 Sárkányölő vitéz
AaTh 300A Párviadal a hídon
AaTh 300A 5
Az abroncsba (hordóba) zárt szörnyeteg
MNK 300A** A sárkányt saját lova pusztítja el
AaTh 301 A túlvilágra vitt három királykisasszony megszabadítása
AaTh 301A A tülvilágra vitt három királykisasszony megszabadítása
MNK *301A A szalonnavár
MNK **301A Este, Éjfél, Hajnal
AaTh 301B Fehérlófia
MNK *301B Csonka tehén fia
AaTh 302 A testen kívül elrejtett erő
MNK *302 A borban elrejtett erő
AaTh 302A* Viaskodás a vadállatokkal
MNK *302A* Az ólomfejű barát
AaTh 30211a A feleségrabló sárkány
AaTh 303 A két testvér
AaTh 303A Fivérek nővéreket keresnek
AaTh 304 Hajnalkötöző királyfi
AaTh 306 Papucsszaggató királykisasszonyok

211
AaTh 307 AaTh 310 AaTh 311 AaTh 312D AaTh 313A AaTh 313C AaTh 314 AaTh 314A AaTh 315 AaTh 316 AaTh 317 AaTh 318 AaTh 321 AaTh 322* AaTh 325 AaTh 326 AaTh 326A* AaTh 327A AaTh
327B AaTh 327B* AaTh 327C AaTh 328 MNK *328 AaTh 328A AaTh 329 AaTh 330 AaTh 330A AaTh 330B AaTh 330D AaTh 332 AaTh 332F* AaTh 333 AaTh 334 AaTh 335 AaTh 336 MNK 336A* AaTh
360 AaTh 361
Az el kárhozott királykisasszony A toronyba zárt lány
A lánygyilkos Borsszem Jankó Rózsa és Ibolya Rózsa elfelejti Ibolyát
Az aranyhajú kertészbojtár
A vitéz juhászlegény
A hűtlen anya (testvér)
A tavi tündér Az égig érő fa A hűtlen feleség A vak öregek A mágneshegy A varázsló és tanítványa
A félelemkereső A kísértetborbély
Jancsi és Juliska
Két fiú az óriás házában Anyamell a küszöb alatt Loncsos medve
A táltosfiú
Incula
Az égitest-szabadító
A rejtekbe látó királykisasszony A katona túljár az ördög eszén Krisztus és a varga
Krisztus és a katona
A nyomor
A halál koma
A Szegénység bezárása
Piroska és a farkas
A boszorkány háztartása
A halál hírnökei
A lábát mosó halál
Jó szövő, jó fonó, jó varró
A három ostoba legény
A medvebőrű AaTh 361* AaTh 365 MNK 365C* AaTh 366 AaTh 368C*
AaTh 400 MNK 400A* MNK 4005* MNK 400C* AaTh 401 AaTh 401A AaTh 402 AaTh 403A AaTh 403B AaTh 407B AaTh 408 AaTh 409 AaTh 409A* AaTh 409B* AaTh 410 MNK 411* AaTh 412A* AaTh
413 AaTh 413A* AaTh 425A AaTh 425B AaTh 425C AaTh 425L MNK 425X* AaTh 432 AaTh 440 AaTh 441 AaTh 449 AaTh 450 MNK 450**
A vasfejű farkas
A halott vőlegény (Lenore)
A sírból kijáró elhagyott szerető (halott testvér) Az akasztott ember mája
Baba Dochia
A hattyúnő Árgirus
Világszép asszony
Világhírű szép Miklós
Az őzzé változtatott királykisasszony Elvarázsolt királykisasszonyok és kastélyaik
A macskamenyasszony
A gyöngyöt síró és rózsát nevető leány
A lány, akit epret szedni küldtek télen
Az ördögszerető
A három nádszálkisasszony
A kecskelány
A kígyó-királykisasszony visszaváltozása
A méhmagzatnak elígért tündér
Csipkerózsika A liliomlány
Egészség, gazdagság és okosság forrása Házasság ruhák ellopásával
A piros malac Ámor és Pszükhé
Keresés vasbocskorban
A szép lány és a szörny
Abroncs a testen
Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack
A madárszerető A békakirályfi A sündisznó
A cár kutyája Az őztestvér
A levágott anyamell (mesekezdet)

Csodálatos feleség, férj vagy elvarázsolt testvér

212 213
AaTh 511A AaTh 513A AaTh 514 AaTh 516 MNK 516D* AaTh 517 AaTh 518 AaTh 518* AaTh 519 AaTh 530 AaTh 530A AaTh 531 AaTh 532 AaTh 532* AaTh 533 AaTh 533* AaTh 537 AaTh 545B AaTh
545D* AaTh 550 AaTh 551 AaTh 552A MNK 552A* MNK 552A** MNK 552A*** AaTh 554 AaTh 555 AaTh 556F* AaTh 559

AaTh 560 AaTh 561 AaTh 562 AaTh 563 AaTh 565 AaTh 566
A táltosbikácska Hatan a világ ellen A nemek felcserélése
A hű szolga
Amicus és Arnelius
A madarak nyelvét tudó fiú
A civakodó ördögfiak A fülemüle
A nagyerejű asszony (Brunhilde)
Az üveghegyi királykisasszony
Az aranysörtéjű disznó (A megbélyegzett sógorok) Az aranyszál, aranytoll, aranypatkó (A segítő ló) Nemtudomka
A két csodás ökör A beszélő lófej
A kígyó segítő
Etana
A csizmás kandúr A borsókirály
Madár, ló és királylány
Az élet vize
Az állatsógorok
A sárkánysógorok Égitestsógorok
A Nap sógorai
Hálás állatok
A halász és felesége
A boszorkány lovainak őrzése
A ganajtúró bogár

Mágikus tárgy
A bűvös gyűrű Aladdin
A tűzszerszám
Terülj meg, asztalkán!
A csodamalom Fortunatus
MNK 450** AaTh 451 AaTh 452*

ATh 461 MNK 463** AaTh 463A* AaTh 465A AaTh 465C AaTh 470 AaTh 470A AaTh 470B AaTh 471A AaTh 475 AaTh 476* MNK 476A* AaTh 480 MNK 481*

AaTh 500 AaTh 501 AaTh 502 AaTh 503 AaTh 506 AaTh 506A AaTh 506B AaTh 507 AaTh 507A AaTh 507B AaTh 507C AaTh 510A AaTh 510B AaTh 511
A mostoha el akarja pusztítani a gyerekeket (mesekezdet)
A hét holló
A boltos fogadott gyermekei

Emberfeletti feladat
Szerencsének szerencséje
A síró-nevető szemű király (mesekezdet) Mirkó királyfi
Az ismeretlen keresése
A halkisasszony
Életre-halálra jóbarátok
A megbántott koponya (szobor)
A halhatatlanságra vágyó királyfi Elmélkedő Konrád
A pokol kályhafűtője
A béka-komaasszony
Szegfűhajú János
A szorgalmas lány és a lusta lány Két lány a medve (ördög) házánál

Természetfeletti segítőtárs
Pancimanci
A három fonóasszony
Az aranyszakállú ember
A kis emberkék ajándékai
A megszabadított királykisasszony
A rabszolgaságtól megmentett királykisasszony A rablóktól megmentett királykisasszony
A hálás halott
A szörny menyasszonya
A hálás halott (A szörny a nászszobában) A kígyólány
Hamupipőke
A kalapvári kisasszony
Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű
214 215
AaTh 567 AaTh 569 MNK 569A* AaTh 570 AaTh 571 AaTh 571B AaTh 590 MNK 590* MNK 590A* AaTh 592 AaTh 593 MNK 594* AaTh 612 AaTh 613 AaTh 621
A csodamadár
Mindent járó majmocska
A varjúkirály
A nyúlpásztor
Az aranyszőrű bárány
Összekötözött szerelmesek
A győzhetetlen kard (A hőst megvakítják) A győzhetetlen kard (A hőst feldarabolják) A hűtlen feleség
Szent Péter muzsikája
Fiddivav
A leleplezett bűvész
A csodalevelek
Igazság és Hamisság
A tedibőrruha
AaTh 707 MNK 707* AaTh 709 AaTh 710 MNK 714* MNK 715A* MNK 715B* AaTh '717* AaTh 720 MNK 721 AaTh 723* AaTh 725 MNK 725A* AaTh 726 AaTh 736

Az aranyhajú ikrek
Az aranyhajú két testvér Hófehérke
Szűz Mária keresztlánya Genovéva
Az öregember kakasa és az öregasszony tyúkja A kiskakas gyémánt félkrajcárja
A rózsává vált étel
Anyám megölt, apám megevett A jávorfácska (= AaTh 780)
A hős megkötözi az éjfélt, a hajnalt és a delet Az álom
A soktudó fiú
A legöregebb a tanyán A kerek kő
AaTh 650A MNK 650D* AaTh 651* AaTh 652 AaTh 653 AaTh 653A AaTh 654 AaTh 655 AaTh 656* AaTh 665 MNK 666* AaTh 670 AaTh 675 AaTh 676
AaTh 700 AaTh 701 AaTh 706
Bűvös képesség vagy tudás
Erős János Buli Jankó A szegény ember szolgája az ördög
A szekfű
A négy ügyes testvér
A királykisasszony bárom kérője
A három kiváló testvér
A bölcs fivérek
Az ördög mint strázsa
A változni tudó fiú
A madárrá változó királyfi
Az állatok nyelvét értő juhász
A lusta fiú Szézám, nyílj ki?

Egyéb tündérmesék
Hüvelyk Matyi
Az óriások játékszere A csonkakezű lány

Az elemzett művek bibliográfiája

A Magyar Népköltési Gyűjtemény (MNGY) kötetei közül:
MNGY L Arany László-Gyulai Pál: Elegyes gyűjtések... Pest, 1872.
MNGY II. Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés. Pest, 1872.
MNGY VII.: Majland Oszkár: Székelyföldi gyűjtés. Budapest, 1905.
MNGY IX. Berze Nagy János: Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. Budapest, 1907.
MNGY X. Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék. Budapest, 1908. MNGY XII. Kriza János: Vadrózsák. Budapest, 1911.
MNGY XIII. Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye. Budapest, 1918.
MNGY XIV. Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés. Budapest, 1924.

Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény (ÚMNGY) kötetei közül: ÚMNGY I. Ortutay Gyula: Fedics Mihály meséi. Budapest, 1940. ÚMNGY Dégh Linda: Pandur Péter meséi I-II. Budapest,
1942.
ÚMNGY V-VI. Kalotaszegi népmesék. Budapest, 1944.
ÚMNGY VIII-IX. Dégh Linda: Kakasdi népmesék I-II. Budapest, 1955-1960. ÚMNGY XIII-XV Erdész Sándor: Ami Lajos meséi I-III. Budapest, 1968. ÚMNGY XVII. Bálint Sándor: Tombácz János
meséi. Budapest, 1975.
216 217
További népmesekötetek:
A libapásztorlányka és még 11 híres mese. Budapest, 1987.
Arany László: Magyar Népmesegyűjtemény. Budapest, 1914.
Belatini Braun Olga: Csikszentdomokosi mesék 1943-ból. Kézirat.
Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Budapest, 1995.
Buday György-Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék. Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, 1935.
Dégh Linda-Kovács Ágnes-Ortutay Gyula: Magyar népmesék I-III. Budapest, 1960. Erdélyi János: Népdalok és mondák. Pest, 1846-48.
Grimm, Jakab és Wilhelm: Gyermek- és családi mesék. Budapest, 1989. Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Budapest, 1983.
Kovács Ágnes-Erdész Sándor-Halmos István: Ruszkovics István meséi. Budapest, 1968.
Nagy Olga: Széki népmesék. Bukarest, 1976.
Nagy Olga: A mesemondó Jakab István. Bukarest, 1974.
Ortutay Gyula: Magyar népköltészet III. Népmesék. Budapest, 1955.
Perrault, Charles: Lúdanyó meséi. Budapest, 1994.

A mümesék közül:
Andersen, Hans Christian: Mesék és történetek. Budapest, 1959.
Baum, L. Frank: Óz, a nagy varázsló. Budapest, 1976. Békés Pál: A kétbalkezes varázsló. Budapest, 1983. Collodi, Carlo: Pinokkió kalandjai. Budapest, 1967.
Carroll, Lewis: Alice Csodaországban - Alice Tükörországban. Budapest, 1983. Ende, Michael: Végtelen történet. Budapest, 1986,
Ende, Michael: Momo. Budapest, 1986.
Flaubert, Gustave: Három mese. Budapest, 1965. Goethe, Johann Wolfgang: Három mese. Budapest, 1976.
Harris, Joel Chandler: Rémusz bácsi meséi. Budapest, 1963.
Hauff, Wilhelm: Minden meséje művelt ifjak és leányok részére. Budapest, 1996. Hoffmann, E. T A.: Az arany virágcserép. Budapest, 1981.
Hoffmann, E. T A.: Diótörő. Budapest, 1979.
Kipling, Rudyard: A dzsungel könyve. Budapest, 1969.
Kormos István: Mesék Vackorról, egy pisze kölyökmackóról. Budapest, 1983.
Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér. Budapest, 1983.
Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika. Budapest, 1981. Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai. Budapest, 1989. Maeterlinck, Maurice: A kék madár. Budapest, 1987.

218

Alan Alexander: Micimackó - Micimackó kuckója. Budapest, 1969, Pilinszky János: A nap születése. Budapest, 1985.
Saint-Exupéry, Antoine de: A kis herceg. Budapest, 1971.
Tandori Dezső: Medvetalp és barátai. Budapest, 1979.
Tandori Dezső: Medvék minden mennyiségben. Budapest, 1977. Travers, Pamela Lyndon: A csudálatos Mary. Budapest, 1971.
Wilde, Oscar: A boldog herceg. Budapest. é. n.
219
Tartalom

A mese és a tudományok
Bevezetés / 7

A sárkány első feje:

A hős és a hősnő / 23
A hős / 23
A hősnő / 37
A műmesék hősei / 46

A sárkány második feje:

A mellékszereplők
és a természetfölötti lények / 53
Az ellenfél:
a mostohaanya, a sárkány és a boszorkány / 54
Az adományozó:
 az ördög és a tündér / 66
A segítőtárs:
a táltos és a többiek / 72
Ellenfél vagy segítőtárs?
A törpe és az óriás / 75
Az útnak indító,
a királykisasszony és az álhős 177
A műmesék demitologizált lényei / 80

A sárkány harmadik feje:

Meseállattan medvékkel / 93
A tündérmesék állatai / 95
1.
A hálás és a segítő állatok / 95
2. Állattá varázsolt emberek / 101
3.
Az állati alak mint büntetés, és mint a Gonosz megjelenési formája,
valamint az ellenséges állatok / 102
Az állatmesék állat alakjai / 103
A műmesék állatai / 105
A mesebeli medvék / 107

A sárkány negyedik feje:

Mágikus tárgyak és csodás növények / 115
A mágikus tárgyak és a hős kapcsolata I 116
Mitikus, gyógyító és segítő növények / 124
Életre kelt játékok és tárgyak,
beszélő növények a műmesékben / 128

A sárkány ötödik feje:

A mesei metamorfózisok / 135
Az átmeneti metamorfózisok / 137
Az állatvőlegények és az állatmenyasszonyok / 139
A metamorfózis mirkt büntetés / 141
A nemek metamorfózisa I 142
A Gonosz alakváltozása és alakváltoztató képessége 1143
 Belső metamorfózis I 144
Groteszk és inverz metamorfózisok J 148

A sárkány hatodik feje:

Halál a mesékben / 155
A halál megjelenési formái / 156
A halál mint beavatás.
Feltámasztás és újjászületés / 163
A halottak alkalmi visszatérése.
A hálás halott / 166
Túlvilági utazások / 169
Tetszhalottak és élőhalottak / 174
A halhatatlanság / 175
A műmesék halálképe / 177

A sárkány hetedik feje:

A mesei stílus és szerkezet
Szintézis / 183
1.
Az alapforma:
a szájhagyományozódó tündérmese.
A csikszentdomokosi példa / 188
II.
Az átdolgozott tündérmese / 190
III.
A deformált tündérmese / 194
II.
A helyettesített és inverz tündérmese / 196
II.
Az asszimilált és specializált tündérmese / 198
Összegzés / 205

Zárszö:
Hány feje van egy sárkánynak? / 209

Melléklet / 211
A tündérmesék típusmutatója / 211
Az elemzett művek bibliográfiája / 217