Karen Hamilton

A
TÖKÉLETES
BARÁTNŐ

Gold Book
www.goldbook.hu
 Eredeti cím: The Perfect Girlfriend
Copyright © Karen Hamilton, 2018
All rights reserved

Fordította: Békési Napsugár

Szerkesztette: Békési József

Borító: Csikász Katalin

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Verzió: 2018.10.31

ISBN 978 963 426 521 4

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
 Köszönetnyilvánítás
A-nak, A-nak, O-nak és E-nek.
 Prológus

2000. július

Lepillantok a két pár kalimpáló lábra. Rajtam

százszorszépekkel szegélyezett, fehér-sárga szandál van. Ő
sárbarna, tépőzáras, két oldalán egy-egy katonai repülővel
díszített cipőt visel. A zoknija felemás, sosem találok neki két
egyformát. Az egyik karmazsinvörös, a másik fekete. És túl
szorosak – a vádliján már látszódnak a zoknigumi mintázata által
vájt aprócska bemélyedések. A falat rugdossa. Dibb-dobb. Dibb-
dobb. A hang visszaverődik a négy falról. Alattunk
molnárpoloskák suhannak a mozdulatlan, zavaros víz felszínén,
melyről tudom, hogy egy ezüst és kék színekben pompázó
mozaikdelfint rejt, annak az ikertestvérét, amely kilátszik a part
menti sekély szakaszon. A lejtőt nyálkás iszap csíkozza a víz
szintje fölött.
Tűz a nap, orcája az orra hegyéig kivörösödik. Kalapot kellett
volna hoznia magával. Köztudott, hogy a gyerekeknek kalapot
vagy UV-szűrős napszemüveget illene viselnie, azonban egyiket
sem találtam a nagy rohanásban, mikor ma reggel hirtelen
elérkezett az „Irány kifelé!” ideje. Bár egy piknikre elegendő
ételünk van, kora reggel készítettem mindet. Az egyenetlenre
vágott fehér kenyér kissé már kiszáradt, hogy ezt ellensúlyozzam,
extra adag krémsajtot kentem rá. Van nálunk sós chips is,
úgyhogy amikor kisimítom a bevásárlószatyrot, hogy terítőként
szolgáljon a betonlapokon, szétválasztom a háromszög alakúra
vágott kenyérszeleteket és némi chipset szórok a szendvicsekbe,
mielőtt újból gondosan összeilleszteném őket.
Nem jó ötlet.
Könnyekben tör ki.
– Nem akarok chipset a szendvicsembe!
– Hát akkor mondhattad volna!
Az ordításától cseng a fülem. Felkavarodik a gyomrom.
Megragadom a hóna alatt, és elhúzom a peremtől. Sietve
kikapkodom a chipsdarabokat és visszadobálom őket a zacskóba.
De ez sem jó – mert alig láthatóan sajt ragadt rájuk. Törökülésbe
ülök vele szemben.
– Egyél egy kis szőlőt!
Elhallgat és rám bámul. Feldagadt szemének sarkában ki nem
csordult könnyek ülnek.
Anyánk nem szereti, ha úgy eszik szőlőt, hogy a szemek
nincsenek elfelezve vagy negyedelve, nehogy megfulladjon, de
nem jutott eszembe kést is pakolni. Kettéharaphatnám a
szőlőszemeket, de nem akarok édes ízt érezni a számban, mielőtt
megenném a szendvicsem. Ezenkívül édesanyánk nem is tudja
róla, mennyi mindenre képes már – és most komolyan, nagyobb
veszélyektől is mentettem már meg az öcsémet, mint egy kis
szőlőevés.
– Egyél csak! – ismétlem, a hangom nyugodtabban cseng,
mint amilyen valójában vagyok. – Lilaszőlő. A kedvenced. – A
mutató- és hüvelykujjamat összecsippentve lefejtem a szemeket a
szőlőszárról, majd átnyújtom őket neki.
Két kézzel megragadja őket és egyszerre csak egyet eszik meg,
alaposan megrágja. Szőlőlé csorog le az állán.
Megkönnyebbülés. Minél idősebb lesz, annál nehezebb
kibékíteni. Hamar felkapja a vizet, és követelni kezd bármit, amit
csak kíván.
 Beleharapok a szendvicsembe, a chips ropog a kenyérbélben.
Könnyed szellő simít végig a karomon és lábamon – olyan
gyengéden, mintha érezné, mennyire nem kívánatos egy ilyen
csodás napon a jelenléte –, majd el is ül. Mozdulatlan a levegő.
– Még!
– Kérek szépen.
Összehúzza a szemöldökét.
Miközben még több szőlőszemet fejtek le a fürtről, azon
tűnődöm, mit csinálhat a szomszéd kislány. Ő már tizenegy éves,
egy egész évvel idősebb, mint én. Fagyit eszik? Puha homokba
fúrja a lábfejét? Meghívtak, hogy menjek ma velük a családjával a
tengerpartra, de egy négyéves kisfiúra kell vigyáznom, így hát
visszautasítottam.
Mélyen beszívom az erős levendulaillatot. A közelben méhek
zümmögnek. Nem olyan messze egy fűnyíró életre kel.
Megfordulok, ha esetleg a főkertész lenne az, aki mindig
mosolyog rám és azt mondja, csinos kis arcocskám van.
Szememet a kezemmel beárnyékolva odasandítok. Éppen csak,
de ki tudom venni a kezeslábast viselő férfi homályos alakját, az
arcát azonban farmerkalap takarja.
– Szomjas vagyok!
– Nincs nálunk víz, ebből kell innod.
Kinyitok egy doboz limonádét. Nem szabad szénsavas vagy
túlságosan cukros italokat fogyasztania. Annyi rá vonatkozó
szabály van, hogy néha már nem tudom, sírjak-e vagy nevessek –
örüljek, hogy anyám törődik vele, vagy egyszerűen csak
idegesítsen a dolog. Gyakran érzek így – mintha nem tudnám,
hogyan kellene éreznem magam bizonyos helyzetekben.
Elfintorodik, miközben a limonádébuborékok pezsegnek a
szájában. Bizonyára nagyon szomjas, mivel egyáltalán nem
hisztizett. Egészen aranyosnak tűnik összeszűkült szemével, és
néhány pillanatra melegség önt el. De aztán elejti az
alumíniumdobozt. Az zörögve az oldalára esik, bukfencet vetve
spriccel ki belőle az ital, ahogy legurul a peremről. Olyan halk
csobbanás kíséretében érkezik a vízbe, hogy szinte nem is hallom.
Mindketten előrehajolunk és a vizet kémleljük.
– A békák vagy a halak majd megisszák – mondom vidáman.
Kinyújtom a karom, hogy visszahúzzam.
Karja erősen megfeszül, erőszakosan ellök.
– Nem! Vissza akarom szerezni!
Még a gondolatát sem tudom elviselni. Nem bírom elviselni a
rikácsolásának a gondolatát, annyira hasogató, hogy be akarom
fogni a fülem, és legszívesebben én magam is ordítanék.
– Akkor menj, és keress egy hosszú botot! – utasítom gyorsan.
Felpattan és eltökélten elszalad a tölgyek felé, el a levendulák
mellett.
Az utolsó dolog, amit még utána kiáltok, az az, hogy:
– Egy nagyon-nagyon hosszú botra lesz szükséged!
Visszafekszem, újból a perem fölött himbálom a lábam,
lehunyom a szemem, és boldogság önt el az áldott, békés
másodpercek hatására. Pamutszoknyámon keresztül érzem,
ahogy a combom a meleg betonhoz ér, miközben a felsőtestem a
fűben nyugszik. Eluralkodik rajtam a lustaság, és mélyen
beszívom a nyári levegőt, mielőtt elképzelném, hogy homokon
fekszem – nem pedig betonon és füvön.
A valóság fel-felsejlik előttem. Azt hiszem, csobbanást hallok,
mintha egy sirály lecsapott volna egy gyanútlan halacskára.
Aztán semmi.
Kábán és zavartan ülőhelyzetbe küzdöm magam. Körülnézek,
majd lepillantok.
Rohanok, mászok, kinyúlok, megragadom, húzom.
 De mindez hiábavaló, mivel Will már nincs itt. Nincs itt, mert
már halálosan mozdulatlan. Valahol, mélyen belül a lelkem egy
része elvész, még mielőtt teljesen kikapcsolnék.
Az elmém azóta is kiválóan visz biztonságos helyekre, amikor
leginkább szükségem van rá.
 1.

A jelen

Fukszia színű rúzzsal teszem teljessé az átalakulásom. A

legjobb ötletek mind annyira nyilvánvalónak tűnnek, miután
kigondoltuk őket. A vizes tükörben látott valaki vastagon ki van
sminkelve és sötét hajú, de az én szemem néz vissza rám. A
műszálas gallértól viszket a bőröm, és bár az egyenruha idegen
számomra, a feszes, nyolcvanas éveket idéző válltöméses
nadrágkosztüm lehetővé teszi, hogy a légitársaság egy névtelen
alkalmazottjává váljak. Arckifejezésem közömbös, a hivatásnak
tökéletesen megfelelő, nyugodt és kontrollált. Új év, új én.
Amy mellettem lévő tükörképe az orrát ráncolja.
– Ezeknek a WC-knek a bűze az iskolát juttatja eszembe.
Én is elfintorodok.
– Az olcsó papír és a csepegő víz szánalmas hangja csak
fokozza a hatást.
Mindketten elhallgatunk egy-két másodpercre, hallgatózunk.
Karórájára pillant.
– Jobb, ha megyünk, ha nem akarunk rossz benyomást
kelteni.
Követem kifelé. Aranybarna haját olyan takaros kontyba
csavarta, hogy már nem is tűnik igazinak. Parfümje virágillatú és
visszafogott. Az enyém túl erős, az émelyítő illat egész reggel
csavarta az orrom. Ahogy beolvadunk a tanterembe igyekvő
másik tizennyolc gyakornok közé, Brian, az egyik oktatónk
tenyerét felénk fordítva felemeli a kezét.
– Öhm.
 Csend telepszik a teremre. Azon gondolkozom, vajon más is
azt érzi-e, amit én, a fojtogató vágyat, hogy sikoltsak, mert – most
komolyan – mennyire lehet megerőltető a munka? Bejövök,
felszállunk, körbe kínálok egy tálca ételt, visszaviszem és kész is
vagyok. Úgy vélem, az utasok képesek lesznek elfoglalni magukat
a járaton található szórakozási lehetőségekkel, miután kaptak
enni és inni. Leszállás után szerintem rengeteg időm lesz arra,
hogy kifeküdjek a hotel medencéje mellé vagy felfedezzem a helyi
üzleteket.
Ráébredek, hogy Brian még mindig beszél. Kényszerítem
magam, hogy odafigyeljek a mondanivalójára.
– Felesleges leülni, úgyis kimegyünk a modellhez, hogy
megszemléljük az oktatófelszerelést.
Átcsoportosulunk a teremből a folyosóra, majd Dawn, Brian
társa terelgetni kezd minket. Követjük lefelé, majd keresztül a
fővárón. Dawn beüti a kódot a billentyűzeten, aztán belépünk egy
aprócska szobába. A falon sorakozó fogasokon piszkosnak tűnő
kezeslábasok lógnak.
– Legyetek szívesek, figyeljetek rám! Vegyetek fel egy overallt
az egyenruhátokra! A lábatokat tegyétek fel az állványokra és
húzzatok magatokra fehér lábzsákot!
Megdermedek. Rajtam kívül mindenki elkezdi leemelni az
overallokat a fogasokról és a méretét keresgéli. Istenem, erre
képtelen vagyok. Mocskosak. Úgy néznek ki, mint amiket nem
mostak ki már vagy… soha.
– Juliette? Valami gond van? – Brian arcán eltúlzott
aggodalom ül.
– Nem. Nincs semmi baj – mosolygok.
Elfordul.
– Most pedig, hölgyeim, akik szoknyát viselnek,
gondoskodjanak róla, hogy a lábuk teljesen védve legyen! A
felszerelésen található tépőzár nagyon csúnyán elbánhat a
combjaikkal.
Basszus. Muszáj lesz megcsinálnom. Belecsúsztatom a karom,
majd begombolom a védőruhát. Nem is értem, miért tisztíttattam
ki a kosztümöm. Nevetségesen festek a buggyos kezeslábasban, a
bokámnál megfeszül a lábzsák gumírozása. Már csak egy
arcmaszk hiányzik, és akkor elmehetnék helyszínelni egy
tetthelyre. Még Amy is kevésbé néz ki tökéletesen, mint
általában.
– Ez vicces lesz – súgom oda neki.
Sugárzik.
– Alig várom, hogy gyakorlatban is kipróbáljuk a tanultakat.
Kiskorom óta erről álmodtam.
– Komolyan?
Miért akarna valaki gyermekkorától fogva, nemhogy pincérnő,
de ráadásul repülő pincérnő lenni? Amikor én voltam fiatal,
nekem terveim voltak. Nagy terveim. Normális terveim.
– Csak ha ráérsz, Juliette. – Brian nyitva tartja az ajtót.
Nagyon az idegeimre megy, de még öt hétig el kell viselnem a
társaságát. Követem az óriási hangárba, ahol különböző
repülőgépek állnak, van, amelyik a földön és van, amelyhez
lépcső vezet fel az emelvényre. Utolérjük a többieket, akik az
épület oldalában sétálnak. Az egyik gép elülső ajtaja kitárul, és jó
néhány kezeslábasba öltözött ember mászik ki belőle. A legénység
egyik tagja, egy egyenruhás férfi kezeli az ajtót, és parancsokat
osztogatva kiabálja túl a vészjelző fülsiketítő hangját:
– Ugorj! Ugorj!
Arrébb megyünk, majd Dawn és Brian megáll egy ezüstszürke,
megrongálódott gépezet mellett, ami nem sokban különbözik egy
ugrálóvártól.
 – Na már most, mielőtt felmennénk a rámpán, átvesszük, hogy
mik alkotják a túlélőkészletet. A vízre érkezést ezentúl vízen
végrehajtott kényszerleszállásnak nevezzük majd…
Dawn hangja elhalkul, ahogy elkalandozok. Ismerem a
statisztikákat. Hívhatják, ahogy akarják, de a vízben landolás
túlélésének esélye egyáltalán nem biztató.
• • •

Hajszálpontosan ötkor kiengednek minket a biztonsági

kapukon, vissza a való világba, a repteret körülvevő útra. Az
alacsonyan szálló repülők és a csúcsforgalom zaja kissé megzavar.
Csípős, hideg levegő áramlik a tüdőmbe. Látszik a leheletem,
amikor kilélegzek. A csoport kétfelé oszlik, az egyik csapat a
parkolóba siet, mi többiek pedig Hatton Cross felé vesszük az
irányt. Csupán fél füllel figyelek oda izgatott csevegésükre. Újból
kettéválunk, vannak, akik buszra szállnak, mi többiek pedig,
beleértve engem és Amyt is, leballagunk a metróhoz. Együtt
sétálunk a peronig.
– Ma nem nyugat fele mész? – érdeklődik. – Azt hittem, hogy
a Readingbe tartó vonat Heathrow-ból indul.
Habozok.
– Meglátogatom egy barátomat. Richmondban.
– Több energiád van, mint nekem. Annyira elfáradtam,
kétlem, hogy képes lennék ma kimozdulni otthonról. És még a
jegyzeteimet is át akarom futni.
– Péntek este van – mondom.
– Igen, tudom, de addig szeretném átismételni, amíg még friss
– magyarázza Amy.
– Ez jó érv, már tudom, ki mellé ülök a vizsgán – mosolygok.
Amy felkacag.
 Úgy teszek, mintha vele nevetnék, majd kibámulok az ablakon,
a benti fény a kinti sötétségre vetíti a tükörképünket.
Amy Boston Manornél leszáll. Integetek és figyelem, ahogy a
kijárat felé sétál, büszkén kihúzza magát egyenruhájában.
Miután Hammersmithnél átszállok, egyedüli egyenruhásként
ülök az utasok tömegében. Richmondnál leszállok, átmegyek az
úton, közben szorosan összehúzom magamon a kabátom. A
táskám szíja a jobb vállamba vág. Az ismerős sikátor felé veszem
az irányt, a cipőm sarkának kopogása minden határozott lépésnél
visszhangot ver. Kikerülök egy törött üveget, és elindulok a Green
Park felé. Megtorpanok egy hátrébb álló tömbház előtt, és a
korlátba kapaszkodva a magas sarkút balerina cipőre cserélem.
Felhajtom a kabát kapucniját, hagyom, hogy a homlokomba
essen, majd elindulok a járdán. A kulcsom a közös bejárati ajtó
zárjába csusszan. Belépek és hallgatózom.
Csönd.
Felkapaszkodok a harmadik és egyben legfelső emeletre, majd
beengedem magam a 3B-be. Amint beérek, megállok, hogy
mélyen beszívjam az otthon megnyugtató illatát.
Az akvárium fényére hagyatkozom, nem kapcsolok fel egy
lámpát sem. Belesüppedek a kanapéba, és kipakolom a ruhákat a
táskámból. Levetkőzöm, gondosan összehajtogatom az
egyenruhám, majd fekete farmert és pulcsit húzok. A
telefonommal világítok, és mezítláb betipegek a konyhába, ahol
kinyitom a hűtőt. Mint általában, most is majdnem üres,
eltekintve némi sörtől, egy-két chilipaprikától és egy
egyszemélyes, kész sajtosmakarónitól. Elmosolyodom.
Visszamegyek a nappaliba, és megkockáztatom, hogy
felkapcsolom az egyik éjjeli lámpát. A táskámból előkapok egy
fényképet, és a kandallópárkányra helyezem. Egy tökéletes
világban bizonyára be lenne keretezve, de én szeretem magamnál
tartani, hogy bármikor rápillanthassak. A képen boldogan
vigyorgok Nate, a férfi mellett, akihez hozzámegyek. Az
egyenruhám a bal karomra hajtom, és belépek a hálószobába.
Ezután az ágyra rakom a nadrágot, a blúzt és a blézert, majd
ledőlök, arcomat a párnájába fúrom. Mélyen beszívom az illatát,
mielőtt felemelném a fejem, és körbevilágítanék a szobában.
Semmi sem változott, mióta legutóbb itt jártam. Helyes.
Miközben eltolom a ruhásszekrény tükrös ajtaját, a szemem
megakad a tükörképem ragyogó mosolyán. Mihelyt pislogok, az
arcom kisimul. Nate tartalék pilótaruhája, zakói, ingjei és
nadrágjai mind takarosan lógnak a szekrényben, de nem annyira
takarosan, mint amennyire én meg tudom csinálni. Gondosan
széthúzogatom őket, nagyjából három centiméternyi helyet
hagyok minden darab között. Kihagyok még egy helyet, és
beakasztom a saját egyenruhámat is az övé mellé. Így kellene
lennie. Hátralépek, hogy megcsodáljam a művem. A fény
megcsillan a sapkáján lévő aranyszínű emblémán. Behúzom az
ajtót.
Mindig a fürdőszobát hagyom utoljára. Bekukkantok a
gyógyszeres szekrénybe. Megfázott mostanában, a mentolos
inhalátor és a köptető is új.
Visszaérkezem a nappaliba, és veszek egy almát a
gyümölcsöstálból. A homlokom a nappali ablakának döntöm,
aprókat harapok, miközben lefelé kémlelek. Senkit sem látok. A
csúcsidőnek vége, és feltehetően a legtöbben otthon vannak, már
kényelembe helyezve magukat. Ellenben velem. Én az életem
peremén vagyok.
Várakozás. Ezt csinálom, rengeteget várok. És gondolkozom…
• • •
 Annyi mindent tudok Nate-ről: imád síelni és mindig kellemes,
citrusos szappanillata van a bőrének. Tudom, mennyire szeretné,
hogy még a harmincas évei előtt léptessék elő kapitánnyá.
Kívülről fújom az életét: a gyermekkori nyaralásokat
Marbellán, Nizzában, Verbierben és Whistlerben; a tenisz,
lovaglás és krikett órákat; hogy az apja nem nézte jó szemmel,
amikor Nate úgy döntött, megvalósítja az álmát és pilótának áll
ahelyett, hogy az édesapja nyomdokaiba lépne és befektetési
bankár lenne.
A húga imádja őt, engem viszont nem kedvel.
A közösségi oldalaknak köszönhetően tisztában vagyok vele,
hogy ráférne egy hajvágás, göndör, szőke fürtjei már majdnem a
gallérjáig érnek.
De amiben a legbiztosabb vagyok, az az, hogy a lelke mélyén
még mindig érez irántam valamit. Csupán megijedt az
elköteleződéstől. Noha akkoriban összetörtem, most már kicsit
jobban megértem a dolgot. Így hát, amikor elérkezik a megfelelő
pillanat és felfedem, hogy már én is a légitársaságnál dolgozom –
mikor meglátja, meddig elmentem csak azért, hogy megmentsem
a kapcsolatunkat –, majd minden a helyére kerül.
Addig pedig türelmesnek kell lennem. Bár azért nem könnyű.
Amikor látok róla egy nemrégiben készült képet, napokig
képtelen vagyok enni, akár csak egy falatot is.
A telefonomon beállított jelzés emlékeztet, hogy ideje
távoznom. Meg kellett ezt tanulnom, mert rájöttem: egyszer
megúszol valamit. Majd másodjára is. Azután, még mielőtt észbe
kapnál, sokkal nagyobb kockázatot vállalsz. Kábulatba esel, az idő
pedig túl gyorsan eltelik. Megnézem, Nate gépe megérkezett-e
már Chicagóból. Igen – öt perccel korábban a vártnál. A
táskámhoz sietek és turkálni kezdek benne. Az almacsutkát egy
papírzsebkendőbe csomagolom és előhúzok egy csomag mini
csokis muffint. Nate kedvence. Olyan szokás ez, amit nem tudok
elhagyni – az általa kedvelt dolgokat is megveszem, amikor
bevásárolok. Kinyitom a fagyasztó ajtaját, mire fehér fény
világítja meg a falat. A csomagot a fagyasztó hátuljába lököm, a
hús mögé, amelyet tudom, hogy sosem fog kiolvasztani és a borsó
mögé, amit sosem eszik meg. Szeretném valami nyilvánvalóbb
helyen hagyni a süteményt, mondjuk a kávéfőző mellett, de nem
tehetem, így hát be kell érnem ennyivel. Amikor megtalálja,
remélhetőleg egy pillanatra eszébe jutok majd. A bevásárlólistáim
mindig tele voltak olyan ételekkel, amelyeket ő szeretett. Sosem
felejtettem el semmit.
Visszasietek a hálószobába és lerántom az egyenruhám a
vállfáról, mire az ide-oda leng és csattog, ahogy a szekrény
hátuljához verődik. A nappaliban felkapom a fényképet és
vonakodva a táskámba teszem. Felveszem a balerina cipőt, majd
lekapcsolom az éjjeli lámpát. A színes halacskák engem
bámulnak, miközben ússzák a hosszaikat. Az egyik különösen
figyel, tátott szájjal mered rám. Undorító. Nate Rainbownak
nevezte el. Mindig is utáltam.
Nagyot nyelek. Nem akarok elmenni. Olyan ez a hely, mint a
futóhomok, teljesen beszippant.
Felkapom a táskám és távozom, csöndesen behúzom magam
mögött az ajtót, aztán visszamegyek az állomásra, és felszállok a
vonatra, ami visszavisz abba a cipősdobozba, mini palotába, vagy
babaházba, amiben Readingben lakom. Nem hívhatom az
otthonomnak, mivel olyan érzést kelt bennem, mintha az élet
várótermében lennék. Várok, állandóan csak várok, arra, hogy a
rendes életem kapuja újból kitáruljon.
 2.

Az ágyban fekve kinyújtózom. Hála istennek, hétvége van.

Noha a légitársaság huszonnégy órában üzemel, a tanfolyamot az
általános munkanapokra szervezték. Úgy tervezem, ma este részt
veszek egy jótékonysági estélyen, ahol gyerekeknek gyűjtenek, a
pompás Bournemouth Hotelben. Árverés lesz, lehet majd tenger
gyümölcseit enni, ültetésrend nincs, én pedig alig várom már,
noha hivatalosan nem hívtak meg. Ahogy más események
alkalmával már rájöttem, ez nem is számít igazán. Amíg úgy
nézek ki és úgy öltözöm fel, mint a többi meghívott, illetve
(természetesen) nem hívom fel magamra feleslegesen a figyelmet,
az emberek ritkán kérdőjelezik meg a jelenlétemet, és nyilván
minél többen vannak egy jótékonysági gálán, annál jobb.
Feltápászkodom, letusolok, felöltözöm és megnyomom a
kávégép gombját. Imádom az őrlődő kávészemek hangját és
illatát. Ha ilyenkor egy-két másodpercre lehunyom a szemem,
úgy tehetek, mintha otthon lennék. Ezek az apróságok tartanak
életben. Keserű íz önti el a számat, amikor beleszürcsölök az
eszpresszómba. Két korty között rápillantok a táblagépemre.
Lejjebb görgetek. Bella, az esti rendezvény szervezője mindig
rengeteg képet tölt fel a korábbi eseményekről. A legtöbb fotón ő
maga is rajta van, mosolyogva, fényes haja mindig tökéletes,
általában aranyat és zafírt visel, ékszerei mindig drágának
tűnnek, de mégsem hivalkodók. Hibátlan, mint mindig. Bella
kiválóan gyűjt pénzt nemes célokra, és igazi jó szamaritánusként
tünteti fel magát anélkül, hogy bepiszkolná a kezét. Bárki tud
bulit szervezni és pezsgőt kortyolgatva cseverészni, de ha igazán,
őszintén jót akarna tenni, olcsó bort iszogatna és olyan helyen
önkénteskedne, amit mások nem szívesen vállalnának be. De hát
Bella legnagyobb tehetsége az, hogy fantasztikusan ért ahhoz,
miként kápráztasson el mindenkit maga körül.
Rezeg a telefonom. SMS.
A lakótársam bulit tart ma este. Ha nem győzheted le őket… :)
Van kedved hozzá? Másokat is meghívok a tanfolyamról. Amy x
Nehéz döntés. Minél több barátom van a légitársaságnál, annál
könnyebb dolgom lesz. És tényleg szükségem lenne barátokra.
Alig maradt valaki a régi életemből – eltekintve azoktól, akikkel a
közösségi oldalak segítségével tartom a kapcsolatot, és egy
maréknyi, még statiszta napjaimból megmaradt ismerőstől –,
leginkább annak köszönhetően, hogy félretettem a saját
világomat azért, hogy Nate Goldsmith-re várjak. Bella mellett
lenni olyan, mintha egy rühes sebet kaparnék. De… minél
közelebb vagyok a világához, annál valószínűbb, hogy elfogy a
szerencséje. A kijelzőt bámulom, képtelen vagyok dönteni, az
ablakon túlról érkező, ereszben csörgedező esővíz hangját
hallgatom.
Két héttel a bombája után, Nate fölöttem állt, miközben a
holmimat pakoltam össze.
– Előre kifizettem hat hónapi bérleti díjat egy szuper lakásért
Readingben. Ajándék. Még el is viszlek oda és segítek
mindenben, hogy minél könnyebben menjen a költözés.
– Miért pont Readingben?
– Amíg tanultam, ott éltem egy rövid ideig, tökéletes hely az
újrakezdéshez. Tele van élettel.
– Igazán?
A saját kezébe vette a dolgot, ami, tekintve milyen fukar tudott
lenni, fájdalmasan megmutatta, mennyire igyekezett
megszabadulni tőlem. Legalább nem nyaggatott tovább azzal,
hogy költözzek vissza a téveszmés anyámhoz. A lakás egyszerű és
tiszta volt, minden adott ahhoz, hogy egy üres, ámde funkcionális
életet éljek itt. Szemügyre vettem a nappalit, mindketten
mereven álltunk benne, kínos csend telepedett ránk. Azt hiszem,
arra várt, hogy köszönetet mondjak.
– Ég veled, Elizabeth!
Hogyne, Elizabeth, a francba már! Mi lett a Lily-vel, bébivel,
drágával, édessel? Homlokon csókolt, majd elment, csöndben
bezárta maga mögött az ajtót. A csend szinte visszhangzott.
Kikémleltem a vízcseppes ablakon, néztem, ahogy hátsó
lámpáinak fénye elhalványodik, harag és megalázottság
örvénylett bennem. Szerettem, de mégsem sikerült
megakadályoznom, hogy elkövesse élete legnagyobb hibáját. Az
enyém volt. Ott ültem – kikapcsoltam az elmém a kemény
kanapén –, és ekkor született meg a Terv. Elizabeth/Lily
visszabújt a gubójába, vártam, hogy a középső nevemhez
kapcsolódó személyként, Juliette-ként térjek magamhoz, hogy
teljességgel átalakuljak társasági pillangóvá.
Hmm. Akkor most mi legyen… Amy? Bella? Bella? Amy? Ecc-
pecc… Felvettem a táskám a dohányzóasztal alól, kutakodtam
benne egy kicsit, a tárcámat kerestem, majd elővettem egy érmét.
Feldobom. Ha fej, akkor Bella, ha írás, akkor Amy. Az érme
bukdácsol az asztalon, majd megáll, írás. Bella ezúttal megmarad
másnak. Visszaírok Amynek: Ott leszek xxx.
Elküldi a címét. Most már csak az az egyetlen probléma, hogy
marad egy teljes napom. Így, hogy csak egy kis házibuliba
megyek, nem kell annyit törődnöm a kinézetemmel. Olyan szürke
minden, már majdnem sötét van. Ide-oda járkálok az aprócska
szobában. Kint kocsik fényszórói vágnak az esőbe. Meg kellene
tanulnom vezetni, akkor akár most is átugorhatnék Richmondba.
Üldögélhetnék Nate lakása előtt. Sose tudná meg, hogy ott
jártam. Annyira jó lenne a közelében lenni! Lezuhanyzom,
felkapok egy farmert és egy fekete melegítőfelsőt, felhúzom a
sportcipőm és a kabátom, aztán az állomásra sietek.
Mint kiderült, az eső isten ajándéka. Ki gondolta volna annyi
nyálkás nyár után, hogy ennyire örülni fogok, ha elrejtőzhetek a
kapucnim alatt és arctalanul lézenghetek boltok bejáratánál vagy
sikátorokban. Az Anyatermészet mellettem áll. Az emberek
kedvetlenek ezen a nyomorúságos, késő januári napon, fejüket
leszegik, válluk megereszkedik, esernyőiket feltartják. A kocsik
kerekei felcsapják a vizet. Senki sem figyel fel rám.
Nate nappalijában ég a villany. Valószínűleg a legújabb
sorozatot vagy filmet nézi a Netflixen. Hiányzik. Már nem először
bánom, ahogy viselkedtem, és azt, hogy kapituláltam. Egy
pillanatra majdnem legyűr a gyengeség, ahogy rámtör a késztetés,
hogy átrohanjak az úton és berúgjam az ajtaját. De mégse teszem,
a szabályok szerint kell játszanom, különben nem fog értékelni.
Másodjára már én diktálom majd a feltételeket.
• • •

Amy lakása egy fodrászat felett van. Szerencséjére, mivel ha

normális alsó szomszédjai lennének, már kihívták volna a
rendőrséget. Ibizai bulikat idéző, táncos zene bömböl.
Megnyomom a csengőt, de aztán észreveszem, hogy az ajtó nyitva
van, úgyhogy belépek. Felsétálok, majd be az ajtón. Amy fejét
hátravetve kacag, kezében egy üveg sört tart. Egy pillanatra
megállok. Amy kiszúr, és odajön hozzám, mindkét orcámra nyom
egy-egy puszit.
– Gyere csak be! Úgy örülök, hogy eljöttél. Ő ott a lakótársam,
Hannah – mutat egy nőre a szoba túlsó végében –, a többiek
közül pedig már néhányakat ismersz… Oliver, Gabrielle…
Amy többi barátjának a neve csupán átfut az elmémen: Lucy,
Ben, Michelle… Elfogadok egy sört, noha utálok üvegből inni.
Aprókat kortyolok belőle és udvariasan csevegek Oliverrel, ami
igazán nem könnyű, ugyanis ő az egyik legcsendesebb a
tanfolyamon. Amy megment, úgy tűnik, eltökélte, hogy ez egy
„ereszd el a hajam” este lesz. Táncolunk. Amy flörtöl. Egész
kellemes az este. Rosszul ítéltem meg őt. Nem hittem volna, hogy
sok hasznát veszem, de most már igyekszem a közelében maradni
és jobban megismerni. Fejest ugrok a pillanatba. Sokat nevetek.
Őszintén. Már nem is emlékszem, mikor szórakoztam ilyen jól
utoljára. De bizonyára Nate-tel. Nyilvánvalóan.
A Nate-fejezet közel hét hónapja kezdődött az életemben, egy
romantikus regénybe illő jelenettel. Amikor a szálloda recepciós
pultja mögött felnéztem a számítógép képernyőjéről – az
arcomon tökéletes munkamosollyal –, elakadt a lélegzetem. Az
előttem álló férfi úgy nézett ki, mint aki magába szívta az élet
legjobb pillanatait és minden kellemetlen vagy szomorú dolgot
lerázott a válláról. Sapkája alól szőke, göndör tincsek kandikáltak
ki, bőre enyhén napbarnított volt. Mögötte ugyanolyan
egyenruhába öltözött repülős legénység sorakozott, lépéseik
kopogtak a márványpadlón.
– Azt hiszem, last minute foglalásunk van. Váratlan éjszakai
leszállást hajtottunk végre, miután egy hajtóműhiba miatt vissza
kellett fordulnunk a Heathrow-ra.
Addig a pillanatig, azalatt a nyolc hónap alatt, amíg a reptéri
fogadóban dolgoztam, az bizonyult a legizgalmasabb
eseménynek, amikor egy híresség két nőt csempészett fel a
szobájába, akik közül egyik sem a felesége volt.
– Dolgozik ma este? – tudakolta Nate, amikor átadtam neki a
belépőkártyáját. Az ő szobáját hagytam legutoljára.
– Nyolckor végzem – feleltem, ahogy addig szunnyadó
várakozás kezdett ébredezni bennem.
– Megmutatná nekünk a környék legjobb bárjait?
 – Természetesen.
Aznap éjjel én is a szálloda vendége voltam. Elkerülhetetlenül.
Attól a pillanattól kezdve, hogy találkozott a pillantásunk, el
akartam kápráztatni.
Hat héttel később beköltöztem Nate lakásába…
– Juliette?
– Bocsi, Amy, elkalandoztam.
– Szeretnél itt aludni a kanapén?
A szobát kémleltem, meglepetten vettem észre, hogy csupán
néhányan maradtak. Alig figyeltem, amikor az emberek
elköszöntek, Oliver pedig felajánlotta, hogy hazavisz, de akkor
még nem akartam elmenni. Amy jó kapcsolatforrás lesz.
Előhalásztam a telefonom a táskámból.
– Nem, köszi. Haza kell mennem.
• • •

A taxiban megnézem Twitteren a képeket Bella

rendezvényéről. Bájos Bella újabb sikert könyvelhet el magának a
hízelgő kommentek alapján. Az autópálya fényei elhalványodnak,
ő pedig egyre fényesebb. Mesésen néz ki, olyan jégkirálynősen.
Nyakát – nem kétség, igazi – gyöngyök ölelik körül. Hosszú,
szőke haját elegánsan feltornyozta. Minden fotón mosolyog, a
helyi nagykutyák veszik körbe. Mutatóujjammal végigsimítom a
körvonalát a kijelzőn, azt kívánom, bár olyan könnyen
eltüntethetném őt magát is, mint amilyen könnyen kitörlöm a
képét.
Otthon fel-alá járkálok.
Miközben töprengek, azzal nyugtatom magam, hogy jó döntés
volt elkerülni Bellát ma este. Nem mintha ezen az eseményen a
közelébe mentem volna, csupán megfigyelni akartam. Gyakorlat
teszi a mestert. Ha úgy vélem, eljött az ideje annak, hogy
találkozzunk, akkor az a legapróbb részletig meg lesz tervezve.
A bosszú hidegen tálalva a legjobb, és az enyém fagyos lesz.
 3.

A tanfolyam maradék öt hete eltereli a figyelmem. Noha online

még mindig szemmel tartom Bellát és hetente legalább egyszer
felugrok Nate lakásába, amikor nincs otthon, sok időt töltök
Amyvel. Szereti, ha együtt tanulunk. Én annyira nem, de ez
valóban azt jelenti, hogy kedvel és megbízik bennem. A lakótársa,
Hannah, egy másik légitársaságnál dolgozik, főleg hosszú
időtartamú járatokon, Amy pedig nem az a fajta ember, aki jól
érezné magát egyedül. Hét gyermek közül ő a hatodik.
Végül, miután végtelenszer eljátszottuk, hogy tűz tör ki,
rámpákon ugráltunk le, gázmaszkot kapkodtunk fel és le, füsttel
teli kamrákba tömörültünk, bábukat élesztettünk újra,
megbilincseltük egymást, bekötöztük a társaink sérüléseit,
miután nevetségesen sok helyzetet játszottunk el, repülőket
néztünk meg a hangárban, megtanultuk, hogyan emeljük be a
bőröndöket a csomagtartóba anélkül, hogy megsérülne a hátunk,
és miután túléltük mind közül a legrosszabbat, azaz azt, ahogy
Brian és Dawn csak mondja és mondja a magáét… mindezek után
végre elérkezett a kitüntetés napja. Az időzítés megfelelőnek
tűnik, mivel a tavasz első jelei már megmutatkoznak: sárga
nárciszok, vékonyabb kabátok, kicsivel hosszabb nappalok, új
kezdetek.
Mindannyian kezet rázunk az igazgatóval, aki Brian szavaival
élve nyilvánvalóan „nagyon fontos ember”, megköszönjük neki az
olcsónak látszó aranyszínű kitűzőt, amelyet átnyújt nekünk. A
blézerünkre tűzzük, a névkártyánk felé, és vigyorgunk. Még
többet vigyorgunk, miközben lefényképeznek minket. Nemcsak
hogy a Terv következő fázisába érek, de innentől Briant se kell
elviselnem többé. Jövő kedden Mumbaibe repülök. A
tanfolyamon résztvevőket mind egy-egy hosszabb útra osztották
be, hogy még több időt tölthessenek fedélzeti kiképzéssel. Amy
Dallasba megy. Egy közeli bárban ünneplünk, a világítás
túlságosan is éles, sötét mintás szőnyeg borítja a padlót,
kétségkívül azért, hogy elrejtse a különböző eredetű foltokat,
kezünkben proseccóval teli poharakat tartunk.
– Egészségünkre! – mondja Amy.
Koccintunk.
– Egészségünkre! – visszhangzom.
Amy meghúzza az italt.
– Ideges vagyok az első repülés miatt, te nem?
– Nem.
Meglepettnek látszik.
Nyugodt vagyok, mert megnéztem Nate beosztását, ő hétfőn
elmegy Nairobiba. Egyelőre nincs átfedés a munkarendünkben.
Noha Nate kitörölt az ismerősei közül, kikövetett, eltávolított
minden istenverte oldalról, a jelszavait nem változtatta meg. Az
igazat megvallva, nincs is tisztában azzal, hogy tudom az összes
jelszavát. Azonban nem tehetek mást, egyelőre ez az egyetlen
lehetőségem arra, hogy lépést tartsak az élete menetével. A
közösségi oldalak nélkülözhetetlen eszközzé váltak. Amy tud
valamennyit „Nickről”, de valódi kilétét vagy foglalkozását nem,
csupán annyit, hogy épp szünetet tartunk. Amy tökéletes
bizalmas: pont annyira kritizálja „Nicket”, hogy még támogató
legyen, de mégse kelljen a védelmére kelnem. Meg kellett
osztanom vele valamit. Így működik a barátság: titkokat osztotok
meg egymással.
Csörög a telefonom. Ez annyira ritka esemény, hogy majdnem
kiborítom az innivalóm. Barbara nagynéni. A neve ott világít a
kijelzőn. Rövid ideig beszélünk. Végül mégsem megyek
Mumbaibe kedden.
 Meghalt az anyám.
A ház, ahol felnőttem délen található, épp Dorchester
mezővárosának határában, egy aprócska településen. Annyi
embertől hallom, hogy „Ó, Dorset, imádom Dorsetet, annyira
gyönyörű”, aztán elkezdenek a tengerről beszélni. A
Szagosbükköny Villa a semmi közepén fekszik, tengerpart nincs a
láthatáron. Farmok pöttyözik a területet, és azon ritka
alkalmakkor, amikor felidézem régi otthonomat, a falu szívében
álló, kőházakkal és zsúpfedeles házakkal körülvett tölgyfa jelenik
meg lelki szemeim előtt. A közeli hegyeket nyilvános sétányok
szelik át, melyek rendkívül népszerűek a kutyasétáltatók és
turisták köreiben.
Apám is eljön a temetésre, ami kissé elvonja a figyelmemet.
Miközben a Beatles „In My Life” című dala szól, a szemben lévő
sorban ülő öregembert tanulmányozom, és összevetem a
fiatalkori emlékeimben élő férfival. Tízéves voltam, amikor végleg
elment. Pipázott, jobban emlékszem a szagára, mint magára a
személyre. Gombóc gyűlik a torkomba, amikor megjelenik
előttem egy kép róla, gagyi Mikulásnak öltözve. Kócos, göndör,
barna haját nem tudta megszelídíteni a kis, fehér szegélyes, vörös
sapka. Nagyot nyelek.
Ez még csak a második temetés, amin valaha részt vettem, és
nem vagyok biztos benne, hogy értem, mi a nyilvános, tömeges
szenvelgés lényege. Ha valaki elhagyta ezt a világot, akkor
elhagyta. Kezdetben meglepett, hogy mennyien eljöttek, de
nemsokára rájöttem, hogy ez Barbarának köszönhető. Az
emberek mintha őszintén kedvelnék. Miközben várunk, hogy
kezdetét vegye a szertartás, Barbara az előtte lévő sorban ülőkkel
oszt meg suttogva egy-két részletet a templom történetéből, a
hangjából a gyász ellenére is tisztán kihallható a büszkeség. Félig-
meddig odafigyelek, mivel egy fokkal izgalmasabb, mint az
értelmetlen, csöndes várakozás.
– …eredetileg a tizenharmadik században, tudjátok. Több
évszázados múlttal. Képzeljétek csak el! Az a sok ember. 1838-
ban egy pap megtiltotta, hogy január hatodikán, a régi Karácsony
napján kenyeret, húsos pitét és sört osszanak szét a templomban,
mivel helytelenítette ezt a szokást…
Pisszegés jelzi, hogy kezdetét venné a szertartás.
– …így hát összegyűltünk, hogy megünnepeljük Amelia életét…
Felállok. Előveszek egy zsoltárkönyvet. Leülök. Anyám
tombolna a dühtől. Vissza fog jönni és kísérteni fogja Barbarát,
amiért egy templomban búcsúztatjuk el. Barbara azt mondta,
hogy mivel eddig mindig minden úgy történt, ahogy Amelia
akarta, most végre ő hozhatja meg a döntéseket. Válla az enyém
mellett rázkódik. Szőke, ősz tincsekkel tarkított haját tökéletes
kontyba fogta. Tetőtől-talpig feketében van, a színt csupán egy
ezüstlánc és kereszt töri meg. Én is feketét viselek, de csupán
azért, mert a szekrényemet többnyire fekete ruhák uralják.
Megveregetem a karját, de azon nyomban vissza is húzom a
kezem, nehogy megfogja.
A lelkész befejezi a beszédet. Vége van.
Követem Barbarát az ajtóhoz és mellé állok, minden együttérző
szóra bólogatok és köszönetet mondok. Nem felejtem el bizonyos
időközönként megtörölgetni a szemem egy zsebkendővel – habár
a torkomat szorongató gombóc valódi. Nem hagyhatom, hogy
megtörjek a fenyegető könnyek nyomása alatt, mert ha elsírom
magam, nem hiszem, hogy képes leszek újból kézben tartani
mindent. Mondatfoszlányok úsznak el a fülem mellett.
Apám kerül fókuszba.
– Miért jöttél? – tudakolom.
– Majd Barbaránál megbeszéljük.
 • • •

Apámmal újraalkotjuk egymásról szóló emlékeinket némi

tojásos zsázsás szendvics – fehérkenyérből, a kenyérhéj levágva –
és jó néhány csésze erős tea felett. Az öregedés minden jele
meglátszik rajta: ősz haj, szemüveg, ráncok, pocak és erős
köhögés. Pipafüstszag itatja át a ruháit.
– Amelia azt állította, hogy nem tűntél el – közlöm vele. –
Csak egyszerűen nem érdekeltünk.
– Hát, igen, de amikor hallottam… úgy gondoltam, az a helyes
dolog, ha idejövök… és találkozunk.
– Kicsit elkéstél. A kilencvenes években is létezett telefon. Még
Ameliának is volt.
– Újra megnősültem.
Nem tudom, mit feleljek erre. A születésnapi
köszöntőkártyákra, egyedüli kapcsolattartási próbálkozásaira
mindig azt írta: Drága Liliomvirágomnak.
– Elizabeth Juliette Magnolia – mosolyog saját ősrégi viccén.
Mindig azt mondta, hogy ha rajta múlt volna, Imogen lettem
volna, de anyám hajthatatlan volt. Míg a nyolcvanas és
kilencvenes években az emberek daueroltatták a hajukat,
válltömést hordtak és beolvadtak a fogyasztói társadalomba,
addig anyám úgy döntött, a hatvanas-hetvenes években ragad.
Virágok. A Beatles. Bulizás. Drogok. Ivás. Szórakozás, szórakozás,
szórakozás. Apám kamionsofőrként dolgozott, anyám pedig azt
használta „mentségként”, hogy nem érzi magát biztonságban
egyedüli felnőttként a házban. Abban a pillanatban rettegni
kezdett attól, hogy gyilkosok és rablók állnak sorban az ajtó előtt,
hogy apám elment dolgozni.
Apám megérinti a karóráját.
 – Mennem kell. Megy a vonatom. Ne legyünk idegenek! Már e-
mail fiókom is van. Leírom neked. Egyszer esetleg eljöhetnél és
meglátogathatnál.
– Talán. – Valószínűtlen.
– Tudod, gyakran eszembe jut édesanyád és ő is…
– Viszlát! – mondom.
Habozik. Egy félelmetes pillanatig úgy tűnik, hogy megpróbál
megölelni, de mégsem.
– Ég veled, Liliomvirág!
Az idegenekkel teli szoba felé fordulok. Amy felajánlotta, hogy
elkísér, de nehéz levetkőzni a régi szokásokat, sosem szerettem
összeereszteni a családomat és a barátaimat.
– Remélem, maradsz még néhány napig – szólít meg Barbara.
– Segítened kell összerámolni a házat.
Nem teszi hozzá, hogy ez a legkevesebb, amit tehetek.
Meglepetésemre anyám írt végrendeletet. Kifacsart
gondolkozásmódját ismerve úgy vélhette, jóvá teheti vele a
múltat. Így vagyok immár a Szagosbükköny Villa egyedüli, büszke
tulajdonosa.
– Ma este még maradok.
– Egyedül?
– Egyedül.
– Szia, Babs! Isteni volt az étel – köszön el egy magas, vékony,
járóbotra támaszkodó férfi.
– Ég veled! Vigyázz magadra! – folytatja egy másik nő, röviden
megérinti nagynéném karját, mielőtt felkapná a kabátját.
Mindenki szétszéled. A konyha a számos segítő szándékú
jelentkezőnek köszönhetően makulátlan. Mindenki szeret
munkálkodni, ha a másik választási lehetőség az, hogy olyanokkal
folytasson udvarias csevejt, akiket nem is ismer igazán, egy olyan
halottról, akit még kevésbé ismert.
 – Biztos vagy benne? – kérdi Barbara, miközben a táskámba
pakolok be, a Szagosbükköny Villába vezető rövidke sétára
készülök.
Meglengetek egy aprócska zseblámpát – azt, amit a
munkahelyen javasoltak, hogy vegyünk meg a legénység
hálóhelyére.
– Teljes mértékben. Reggel találkozunk!
Minden részvétem elfogyott, és magány után áhítozom.
Mindemellett, most pont szellemekkel szembenézős hangulatban
vagyok.
A lépteim visszhangoznak az úton, majd az ösvényen.
Előhúzom régi kulcsaimat, mély lélegzetet veszek, és elfordítom a
kulcsot a zárban. A faajtó nyikorog. Mindig is nyikorgott, de
most, hogy üres a ház, még feltűnőbb.
A korai éveket emberek töltötték be. Csak úgy ott voltak,
üldögéltek, nevetgéltek. Rengeteg kacagásra emlékszem.
Rekedtes, részeg, kuncogó nevetésre. Ez él bennem a
legtisztábban. Illetve a viták. Anyám a fejébe vette, hogy az a baj a
világgal, hogy az emberek már nem fejezik ki magukat eléggé.
– De, Tony Blair igen – mondta valaki.
– Diana hercegnő is kifejezte a gondolatait – csatlakozik egy
újabb hang. – És nézd meg, mit ért el a halálával! Felszabadította
az embereket, nyíltan beszélhetnek az érzelmeikről.
Minél több alkohol szállt véleményekkel teli fejükbe, annál
hangosabbá váltak a viták, igyekeztek túlharsogni az eklektikus
zeneválogatást. Megtanultam, hogyan váljak láthatatlanná.
Semmi sem akkora móka, mint egy gyereken levezetni a
felgyülemlett feszültséget. Bár a kétéves öcsém máshogy élhette
meg. Amikor róla mesélt, az anyám által használt melléknevek az
„édes”, „vicces” vagy „imádnivaló” voltak, míg engem a „csendes”,
„hisztis” és „utálatos” jelzőkkel illetett.
 A későbbi évek során, miután a látogatók folyamatos áradata
elapadt, anyám általában már késő délutánra elaludt. A háttérben
a tévé vagy a rádió, néha mindkettő szólt. Lehalkítottam őket,
aztán levettem a cipőjét, majd betakargattam. Miután lefektettem
Willt, egy hintaszékben üldögéltem, olvastam, vagy történeteket
és színdarabokat eszeltem ki.
Most egy óra ketyeg. Mindig is utáltam ezt a hangot, már jóval
„az Eset” – ahogy később mindenki emlegette – előtt is. A
négyéves William Florian Jasmin mosolyog rám a
kandallópárkányról. Őt Nicholasnak hívták volna, ha apámnak
van beleszólása a névadásba. Hat évvel fiatalabb volt, mint én, és
remekelt az emberek elbűvölésében. Mostanra már mindez
lényegtelen, halott információ csupán.
A fényes, fából készült italszekrény felé veszem az irányt. Egy
üveg gin áll a többi alkoholos üveg között. Meglepő módon
majdnem teljesen tele van. Kinyitom a hűtőt, nem vagyok
teljesen biztos abban, hogy mit várjak. A készételek, néhány
hagyma és három fonnyadt alma közé hat doboz tonik van
besuvasztva. Nincs se citrom, se lime. A fagyasztó részben jó
néhány tartónyi jég áll. Anyám kedvenc italát markolva
felmegyek a lépcsőn. A jégkockák koccanására megugrom, ahogy
kitárom a hálószoba ajtaját, belélegezve a hűvös, nyirkos levegőt.
Belépek. A padlódeszkák a megszokott helyeken nyikorognak.
Kinyitom a szekrény egyik ajtaját, és rögtön megcsap anyám
jellegzetes parfümjének illata. Ópium. Utálom azokat a
parfümöket, melyekről ordít, csak álcák, hogy elnyomják az
alkohol és elhanyagoltság bűzét. Az emléktől kiráz a hideg és
hátranézek, félig-meddig arra számítok, hogy Ameliát pillantom
meg, ahogy az italait cipeli fel a lépcsőn egy szalvétával bélelt
tálcán, mintha így tiszteletreméltóbbá tehetné a függőséget.
Cigarettaszagot érzek, noha évek óta senki sem dohányzott a
házban.
Visszafordulok a feladathoz, a szekrényrúdról többnyire
egyberuhákkal megpakolt vállfákat emelek le. A rózsamintásra
bámulok, majd magam elé tartom. A tükörbe nézek, nem illik
hozzám. Ez volt a kedvence. Minden nyáron ezt hordta, még
azelőtt, hogy az ital teljesen eluralkodott volna rajta. Reggelente,
a déli bor előtt, néha elvitt minket Will-lel a közeli erdőbe és
végig virágokat mutogatott az út mentén. A kankalinra,
harangvirágra és gyűszűvirágra emlékszem.
Amellett az út mellett élt egy, a kertészethez veleszületett
tehetséggel értő nő, akinek Amelia imádta a kertjét, különösen
tavasszal. Az asszony nem sokkal az Eset után meghalt. Verandás
kis faházának új tulajdonosai lelkesen átalakították a házat, és az
évekig elhúzódó építési munkálatok elpusztítottak minden
gyönyörűséget. De addigra Amelia észre sem vette – vagy lehet,
nem is érdekelte volna már.
Kihúzom a beépített szekrény fiókjait, mindegyiknek a
fatábláját csinos, faragott virágok díszítik. Alsónemű. Harisnyák.
Dohos kötényruhák. Egy kertészkönyv. Az elülső borító alatt két
préselt százszorszép pihen. Kiürítem a poharam, majd lemegyek
néhány szemeteszsákért és egy újabb italért.
Kirántom az utolsó fiókot. Könnyebb, mint vártam, úgyhogy
teljesen kicsúszik, mire én hátraesek. Egy, a hátuljához
celluxozott, sárguló borítéktól eltekintve üres. Feltépem. Ekkor
tér vissza minden, elnyomott emlékek tengere örvénylik a
fejemben. És magával ránt.
A fürdőszobába rohanok, és elhányom magam. Megnyitom a
hideg vizet, az arcomra fröcskölöm, kerülöm a tükörképem. El
kell tűnnöm innen.
 Kimegyek és hívok egy taxit, hogy vigyen az állomásra. Az
ösvény végén, a fakapunál várakozok. Miközben közeledik a taxi,
lámpáinak fénye az elburjánzott sövényre és a fojtogató
borostyánra vetül, mely mindig is azzal fenyegetett, hogy elnyeli a
házat. Muszáj erősnek maradnom és nem hagyhatom, hogy a
múlt magába szippantson. Halkan, szinte némán ismételgetem a
mantráimat a hátsó ülés sötétjében, miközben a sofőr egy
futballmeccs kommentárjait hallgatja a rádión.
Ne térj el a tervtől, ne térj el a tervtől!
Ha kudarcot vall a terv, akkor kudarcot terveztél.
Amíg nem hagyom, hogy letérítsenek a kijelölt útról, semmi
sem árthat nekem újból.
 4.

A Heathrow-nál kiszállok a kocsiból. A jelentkezési központba

nyíló automata ajtó kinyílik. Zöld és kék színfoltok – a
légitársaság színei – tűnnek fel itt-ott. Az étkezdében észreveszek
egy üres sarokasztalt, miközben egy dupla eszpresszót rendelek.
A felettem lévő monitorok folyamatosan frissítik a lehetséges
úticélok szívfájdítóan csábító listáját. Róma. Nairobi. Athén. A
tekintetem Los Angelesen pihen: az első célállomás, ahova a
legénység teljes értékű tagjaként megyek. Távol akarok lenni a
Szagosbükköny Villától, Dorsettől és a múlttól. Kavarognak a
gondolataim.
A LAX legénység jelentkezzen a kilences teremben, villan fel a
kijelzőn.
Felállok, összeszedem a holmimat, és a repülés előtti eligazító
terem felé veszem az irányt. A repülőgép hátulsó részébe
osztanak be.
• • •

Maga a repülés sokkal könnyebb volna, ha nem lenne ennyi

utas. A fogadtatás a turistaosztályon szerintem nem sokban
különbözik a színpadra lépésről alkotott elképzeléseimről, mivel
több száz szempár követi a mozdulataimat és a levegőben
érezhető a csendes várakozás. Kioldom a zsúrkocsi fékjét és
magam előtt tolom. Az üvegek csörömpölnek. Amikor megállok a
kijelölt folyosórészemnél – a harminchatos üléssornál –, szinte
már hallom, ahogy az utasok fejben azt számolgatják,
hanyadikként kerülnek sorra, ami hirtelen erővel tölt el.
Elmosolyodok.
– Lasagne vagy csirkés curry? Vörös vagy fehérbor?
 Egy híres séf dolgozik az első osztályon, és éppen egy-két titkot
oszt meg a repülőgép legénységével és a többi utassal. Félig-
meddig csatlakoznék hozzájuk, talán mondhat valami újat,
amivel lenyűgözhetem Nate-et. Azonban lefoglal a délutáni tea
előkészítése. És még mielőtt esélyem lenne odamenni,
megkezdjük a leszállást.
Landolás után a legénység buszán megy a tervezgetés.
– Van valakinek kedve megnézni a sztárok házait? – kérdezi
valaki.
Rosszabb programot el sem tudnék képzelni annál, mint hogy
azért fizessek, hogy vethessek egy pillantást a számomra úgyis
elérhetetlen életstílusra. Inkább egy olyan ötös csoportot
választok, akik másnap reggelizni mennek valahol a part
közelében. Nyolc órával visszább járunk, mint az Egyesült
Királyság, úgyhogy addigra már én is többre vágyom majd egy
kávénál. Arról nem tettem említést, hogy ez a legelső utam,
csupán annyit mondtam, eléggé új vagyok és sosem jártam még
Los Angelesben. Hallottam a „szívatásokról” szóló pletykákat –
szívből gyűlölöm ezt a szót és a képeket is, amiket felidéz bennem
–, például közlik az újoncokkal, hogy hozzanak le egy adag jeget a
gépről a buliba vagy azt mondják nekik, hogy az ő dolguk felvinni
a pilóta bőröndjét a szobájába.
• • •

Venice Beach.
Most, hogy itt vagyok, meg akarom csípni magam, nem
álmodom-e, úgy érzem magam az ismerős helytől, mintha egy
film forgatására sétáltam volna be. Alig tudom elhinni, hogy itt
vagyok és Nate életét élem. Ha belegondolok… mennyit ültem
otthon, vártam, hogy hazajöjjön, amíg ő a vágyának élt és bejárta
a világot. Micsoda balek voltam! A végtelen tengerpartra nézek.
Az emberek fesztelenül edzenek a magas, vékony törzsű pálmafák
alatti kondiparkokban. Egy strandőr állomáson akad meg a
szemem. Babsnél megnéztem néhányszor a Baywatch című
filmet, és teljesen elaléltam tőle.
A Boardwalkon andalgok ideiglenes, új, legjobb barátaimmal –
a kollégáimmal –, az utcai árusok napszemüvegekkel, pólókkal,
kristályokkal, szuvenírekkel megpakolt standjait nézegetjük,
miközben gyönyörű, karcsú, kocogó, görkorcsolyázó és -deszkázó
embereket kerülgetünk. Egy festő meg akarja rajzolni a
portrémat, de mosolyogva visszautasítom. Már majdnem jól
érzem magam.
A reggeli helyszínéül egy terasszal rendelkező éttermet
választunk. Tojásfehérje omlettet és szénsavas vizet rendelek.
– Akkor nem kérsz egy Buck’s Fizz koktélt? – érdeklődik Alan,
a vezető légiutas-kísérő. – Ihatsz, annyi a lényeg, hogy szolgálat
előtt legalább tizenkét órával fejezd be.
– Ritkán iszom – felelem. – Nem vagyok olyan feszült.
Mindenki nevetésben tör ki.
– Mi az? – tudakolom. – Tényleg így van. – Körbenézek az
asztalnál ülők bölcs arcain.
– Már nem sokáig fogod azt mondani, hogy csak ritkán iszol –
feleli Alan, majd kortyol kettőt a pezsgőspoharából. – Hat
hónapot adok neked. Maximum.
Annyit kacarásznak és fogadnak, amennyit csak akarnak.
Elkalandozok.
• • •

Miközben 35 000 láb magasan sétálok az Atlanti-óceán felett a

hazavezető úton, az egyetlen dolog, ami tartja bennem a lelket a
véget nem érő követelőzések sora alatt, a tudat, hogy ez mind
szükséges a cél elérésének érdekében. Egy pillanatra
kellemetlenül érzem magam, amikor Alan a fedélzeti telefonon
magához hív, hogy beszéljek az első osztály egy francia utasával,
akinek lenne néhány kérdése.
– A pasi nem beszél angolul? – kérdem.
– A nő. És nem igazán. Ezért van szükségünk rád.
Olyan lassan sétálok végig az ülések közti folyosón, amilyen
lassan csak tudok, azt kívánom, bár valaki elájulna és elém
borulna vagy bonyolult kérdésekkel bombázna. Az a gond, hogy a
jelentkezési lapon kissé túloztam a francia nyelvtudásomat
illetően. Alig beszélek alapfokon. De hát kockáztattam, és úgy
vergődtem át a könyörületesen rövid szóbeli vizsgán, hogy előtte
néhány hét alatt kivégeztem egy önképző hangoskönyvet, illetve
úgy tettem, mintha nagyon megfáztam volna. Annyira
megkönnyebbültem, amikor kisétáltam a vizsgáról, hogy
elfelejtettem hosszú távra tervezni. Akkoriban újabb elhárított
akadályként láttam a dolgot, nem pedig potenciális jövőbeli
problémaként.
Mosolygok, amikor bemutatnak egy idős hölgynek, Madame
Chauvin-nek, aki várakozó tekintettel mosolyog vissza rám az
üléséből és hosszú monológba kezd.
– Megoldom – szólok oda Alannek, aki túlságosan is közel
lődörög hozzánk.
Vállat von és eltűnik a konyha részben.
Egy francia mondatot megtanultam kívülről, amit most el is
ismétlek hangosan.
– Je ne parle pas très bien… Nem beszélek túl jól franciául.
Tudná egy kicsit lassabban mondani, kérem?
Összehúzza a szemöldökét, aztán megint elmosolyodik és
lassabban beszél.
 Leguggolok az ülése mellett, így remélhetőleg senki nem hall
meg minket. Sikerül kivennem a bagages és Paris szavakat. Azt
hiszem.
Még mindig vigyorogva válaszolok:
– Pas de problème – majdhogynem suttogva beszélek, és
felajánlok neki egy café au lait-t.
Kinyitja a száját, de én gyorsan megérintem a karját, franciául
azt mondom, hogy „Szívesen!”, felállok és ott hagyom. Mielőtt
visszamenekülnék a turistaosztályra, megkérem a fedélzeti
konyha személyzetét, hogy csináljanak neki egy kávét három
keksszel, lehetőleg csokoládéssal.
Alan, aki eddig a pultnak támaszkodva az iPadjét nyomogatta,
most abbahagyja és a szemüvegén keresztül rám pillant.
– Mit szeretett volna Madame Chauvin?
– Aggódott a csomagja miatt, hogy a Párizsba tartó
csatlakozáskor minden rendben lesz-e vele.
– Ó. Ennyi?
– Nos, hiányoznak neki az unokái, és már nagyon várja, hogy
láthassa őket. Hosszú időt töltött tőlük távol, más rokonait
látogatta meg. Ideje visszamennem, még nem fejeztem be a bár
papírmunkáját.
Mereven végigsétálok az üzleti osztályon, majd a prémiumon
is, végül pedig fedezékbe érek, a hátulsó kabinba. A turistaosztály
arcainak tengere kellemes megkönnyebbüléssel tölt el, de nem
nyugszom meg teljesen, csak miután leszálltunk. Akárhányszor
megcsörren a fedélzeti belső telefon, a szívem kihagy egy ütemet,
lehet, hogy újból „A Franciául Beszélőt” keresik.
• • •

Landolás után gyorsan hazaszaladok, hogy ledobjam a

táskáim, lezuhanyozzam és átöltözzek a Dorchesterbe tartó vonat
indulása előtt. Küldök Babsnek egy üzenetet, hogy jöjjön ki
értem, aztán a vonaton végre jut nekem egy kevés alvás. Piros
Minijében vár rám az állomáson.
– Szerintem el fogom adni a házat – közlöm vele, amikor
elhaladunk az épület mellett. – Bár nem sok esélyt látok rá, de
remélem, valaki beleszeret az egész Jancsi és Juliska, tündérek,
virágok, mérges gombák erdős hangulatába.
– Jól teszed, drágám.
Ellenérvek áradatára számítottam, szép sorban, mint ahogy a
repülőgépek várnak a légi forgalmi irányítás engedélyére.
Anyámnak a nagyszüleim adták a házat, mindketten meghaltak
még az első születésnapom előtt. Barbara akkoriban még Ernie
felesége volt és boldogan éltek modern kertes házukban, ahol
„minden tökéletesen működött”.
– Évek óta próbáltam meggyőzni, hogy adja el, de mindig
hevesen visszautasított. Ez a ház egy családnak való, csak úgy,
mint a telek többi része…
– …amennyire az ablakból láttam, egy dzsungel az egész.
Amelia szeretett virágmagkeverékeket venni, összekeverni őket
egy nagy tálban, aztán a kert közepén állva marékkal szórni a
magvakat az ég felé, örömteljes várakozással figyelve, ahogy
véletlenszerűen lehullanak valahova. Néhány virág természetesen
kinőtt, színfoltokként virítottak a gaz és fű tengerében, egészen
addig, amíg a többi növény meg nem fojtotta őket vagy fel nem
adták a harcot a víztelen forrósággal szemben.
– Sosem gyógyulhatott meg itt, egyedül, emlékekkel körülvéve
– mondja Babs halkan, szinte csak magában.
– Én itt voltam neki – felelem.
Az apám távozása után érkező, nem megfelelő férfiak hadát
nem említem.
 – Rajtad tartottam ám a szemem – válaszol Babs gyorsan. –
Levest és almás süteményt készítettem neked. És tudhattad, hogy
az én ajtóm mindig nyitva áll előtted.
A szavak néha cserben hagynak. Leves és francos almás süti.
Születésnapi üdvözlőlapok apámtól. Mintha a Walton család
lennénk. Amelia visszalépett anyai kötelezettségeitől, amikor
dráma ösztöndíjat kaptam egy bentlakásos iskolába, egy olyan
intézménybe, amely roppant büszkén hirdette az értékeit. A fény
és igazság latin megfelelője – lux et veritas – állt az étkező
faburkolatába vésve. Amikor nem viseltünk egyenruhát,
divatjamúlt gönceim és gyerekes Disney pizsamám gondoskodott
róla, hogy a méhkirálynő és barátai, akik összeillő selyem
hálóruhát és designer pulóvert, nadrágot és cipőt hordtak, távol
tartsák magukat tőlem.
Megérkezünk Barbarához. A garázsa előtt parkol le, azóta nem
használta, mióta Ernie hirtelen szívrohamot kapott, és meghalt
hét évvel ezelőtt. Ernie imádott oda elvonulni, a Radio Fourt
hallgatva faládákat faragott, melyeket többnyire
kirakodóvásárokon adott el. Babs elfordítja a kulcsot fehér,
műanyag bejárati ajtajának zárjában, én pedig követem be a
házba, a csomagjaimat pedig felviszem a vendégszobába.
– Segítenél kitakarítani a villát? – kérdem, mikor lejövök a
lépcsőn. – Meg akarom nézetni néhány ingatlanossal. Talán, ha
eladtam, sikerül túltenni magam a múlton.
– Igen, természetesen, drága Lilym.
– Mostanában a Juliette-et használom.
Nem baj, ha tud róla.
– Ó. Oké. Rendben van, amíg nem várod el, hogy minden
alkalommal eszembe jusson.
– Kávézzunk, aztán sétáljunk át! – indítványozom. – Túl
akarok esni rajta.
 • • •

A téli hideg enyhülni látszik így március végére. A falucska

fáinak ágait cseresznyevirág borítja, a füvön foltokban kikericsek
törnek át. Amelia kedvenc időszaka. De nem az enyém, engem
szinte harsogva emlékeztet, hogy múlik az idő. Nate nélkül.
Tavaly júliusban jöttünk össze, és szándékomban áll visszaállítani
a dolgokat a rendes kerékvágásba még az évforduló előtt.
Felgyorsítom lépteimet, friss eltökéltség önt el, miközben kitárom
a Szagosbükköny Villa kapuját.
Az első dolgom az, hogy felmegyek anyám szobájába, és
megkeresem a fényképet, amit előző este elejtettem, a képet az ő
drága Willjéről, rólam és a legjobb barátnőmről, Kimről, aki
akkoriban a szomszédban lakott. Rákényszerítem magam, hogy
néhány másodpercig a fotót bámuljam, aztán apró darabokra
szaggatom. Ez volt az egyik utolsó kép az öcsémről – ebben biztos
vagyok, mivel az ennivaló, kék elefántot, amit a kezében
szorongat, Babs ajándékozta neki a halála előtti héten, ezért is
rejthette el Amelia gondosan a képet. Nem akarok
emlékeztetőket. Az eset után Kim családja rövidesen eltűnt,
magamra hagytak a helyi kis iskolában, körbevéve a többi itt lakó
gyerekkel, akik nem tudták, mit mondhatnának nekem, vagy
egyszerűen csak elkerültek, mintha fertőző beteg lennék.
Mozdulatlanul állok.
Csend.
Lehunyom a szemem.
Szinte már érzem a nap sugarait a bőrömön, épp, mint azon a
napon. Alig lengedezett némi szellő. Ritkán csinálom ezt. Ritkán
megyek vissza oda, és most sem kellene, de az égető vágy, hogy
fájdalmat okozzak magamnak, rákényszerít. Csak még egyszer. A
légzésem felgyorsul a szégyenteljes gondatlanság és lustaság
emlékétől. Ami addig tartott, amíg ki nem zökkentem és fel nem
ültem. Rosszul lettem, egy aprócska, alig érzékelhető nyálcseppet
véltem felfedezni a szám sarkában. Letöröltem, miközben csönd
hasított a méhek szüntelen zümmögésébe.
Vagy akkor ért véget vagy akkor kezdődött, sosem tudtam
biztosan, melyik történt.
Most már reszketek, kinyitom a szemem, aztán lerohanok és
átkutatom a konyhát. Jó néhány szemeteszsákot letépek egy
tekercsről, párat átnyújtva Babsnek.
– Tessék. Ha szeretnél megtartani valamit, nyugodtan.
Különben eladományozom vagy kidobom.
• • •

Két napba telik. Végül Barbaránál kell maradnom, de a feladat

teljesítve.
Mielőtt elhagynám Dorchestert, másoltatok néhány tartalék
kulcsot. Jó néhány ingatlanosnak adok egyet, mielőtt felszállnék
a vonatra, amely visszavisz a cipősdobozba.
Az életem darabkái lassan újból a helyükre kerülnek. Amint
sikerül eladnom a házat, lesz pénzem. Lehet, hogy a dolgok
mostanában inkább a teknős tempójában haladtak, mintsem a
nyúléban, de mindenki tisztában van vele, hogy ki nyer a végén.
Először alszom át az éjszakát, mióta beköltöztem.
• • •

Szabadságom utolsó előtti napján korán kelek és átmegyek

Nate-hez. Sajnos otthon van, de szükségem van a vigaszomra.
Elsétálok a színház és a bank előtt, aztán átmegyek az út
túloldalára. Az épületet bámulom, mely öt másik lakásnak is
helyet biztosít. Hátrébb áll a Green Park fő területétől, egy kisebb
lejtőn. Az ingatlant elöl-hátul szépen karbantartott közösségi
kertek veszik körbe. Jó néhányszor elsétálok előtte, nagy köröket
teszek a terjedelmes külső területen. Addig lófrálok itt, amíg
Nate, szokásához híven el nem megy kocogni kilenc körül, ami
után megjutalmazza majd magát egy kávéval a kedvenc helyéről.
Az időjárás megint mellettem áll. Noha a sötét felhők azzal
fenyegetnek, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat az ég, még
egy csepp eső sem esett, de így mégis feltűnés nélkül lehet rajtam
az esőkabátom kapucnija.
A pozíciómból, a kávézó bejáratának közeléből, az üvegen
keresztül láthatom, hogy Nate egy croissant-t rendelt. Szokatlan.
Remény fut át az ereimen, lehet, bánatában eszik, mert
magányos. Előveszem a telefonom és a kijelzőre nézek. Nate
kényelmesen iszogatja a kávéját és teljességgel kihasználja az
ingyenes újságok nyújtotta olvasási lehetőséget. Amikor
felpillantok a telefonomból, félelem önt el. Nate egyenesen a
kijárat felé tart. Lehajtott fejjel elsétálok, majd lélegzetemet
visszatartva behúzódok a legközelebbi bolt bejáratához. Elhalad
mellettem. A szívem kalapál. Mély lélegzetvételek.
Az ellenkező irányba megyek, a folyó felé, és közben felhívom
Amyt. Valaminek el kell terelnie a figyelmemet.
– Nincs kedved találkozni ma este, és enni egy kis tapast
Richmondban? – érdeklődöm. – Ismerek egy jó helyet, olcsó és jó
hangulatú.
Nem áll fenn annak a veszélye, hogy Nate-tel egymásba
botlanánk, mivel elmegy Bostonba.
Amy beleegyezik.
– Gyere át előtte, igyunk egyet! – javasolja.
A tapast árusító étterem volt az egyik közös kedvencünk.
Alejandro, a pletykás menedzser majd visszamondja Nate-nek,
mennyire boldognak látszom, ha egyszer-kétszer megemlítem,
mennyivel jobban érzem magam az új, kitalált pasimmal. Nate-
nek ettől valamiféle féltékenységet kellene éreznie. Teljességgel
emberi dolog arra vágyni, ami nem lehet a tiéd, ezt túlságosan is
jól tudom, és fogadok, hogy kíváncsiságból Nate időről-időre
ránéz a Facebook oldalamra, annak ellenére, hogy szeret úgy
tenni, mintha már nem érdekelném. Jót fog tenni neki, ha azt
látja, hogy egy új barátommal szórakozom. Még ha ő nem is, de
valaki biztosan látni fog valamit és pozitív fényben tüntet majd fel
előtte. Két Facebook fiókom van – Elizabeth és Juliette –, és oda
kell figyelnem, melyik képet melyik oldalon posztolom, mivel a
játék hamar véget érne, ha egyik nap Melbourne-ben, a másikon
pedig már Szingapúrban lennék.
Visszamegyek az állomásra, felpillantok jellegzetes, szögletes
órájára – még dél sincs –, majd hazamegyek délutánra. Akár még
hatékonyan is kihasználhatnám az időm, mielőtt elindulnék
Amyhez, így hát előkapom a laptopom és munkához látok.
Miután levadászom néhány ingatlanost, megnézem, mi újság
Bellával. Újabb jótékonysági est szervezésében vesz részt. Ezúttal
egy szekálásellenesében. Elönt a düh. Nincs joga hozzá,
egyáltalán nincs.
Be-istenverte-légzés, ki-istenverte-légzés. Be. Ki. Be. Ki.
A türelem erény.
Kövesd a tervet!
Azzal foglalom le magam, hogy autóvezető-oktatót keresek
magamnak, és végül be is jelentkezem néhány órára. A
változatosság kedvéért ezúttal busszal megyek a Heathrow-ra,
aztán egy másikkal Brentfordba, noha így hosszabbra nyúlik az
utazás. Nem számít, még mindig rengeteg időm van a sűrű
napom ellenére. Minden repülőút kettő és öt nap közötti
pihenővel jár együtt, az úti céltól függően – ezek a pihenőnapok.
A busz megáll, majd továbbindul, átvergődik Hounslow-n, majd
visszatér az A4-es útra, és elhaladunk néhány, a főút mellett álló
ház előtt. Még a busz motorjának zaján keresztül is hallom a
leszálló repülők sivítását. Az ablakon kinézve minden közeledő
gépen látom a jelzőfények villogását, melyek az ütközést
hivatottak megelőzni – noha nappal van –, illetve a futóművet:
vastag, fekete kerekek állnak ki a fémsárkányokból.
Brentford főutcáján, a megyei bíróság előtt szállok le a buszról,
Amy innen még negyven perc sétára lakik. Magas, fényes
üvegépületek és a felettünk futó M4-es hídját tartó lehangoló,
szürke támpillérek mentén vezet az út. Az utolsó szakasz egy
széles lakóutcába visz.
Mire megnyomom Amy csengőjét, már izzadok.
Barackszínű fürdőköpenyben nyit ajtót.
– Ne haragudj! Kicsit megcsúsztam. Igyál valamit, szolgáld
csak ki magad a hűtőből! – kiált vissza, miközben már a
hálószobája felé tart. – Nemsokára kész vagyok.
Nem fáradozom ilyesmikkel. Helyette inkább a kanapén várok.
Évekig tart, mire elkészül. Unalmamban kihúzom a
dohányzóasztal egyik fiókját. Leginkább szeméttel van tele. Nem
bírom nem kitakarítani, összeszedem a szétszórt tollakat és
kikapkodom a ragadós torokcukorkák széttépett csomagolásának
darabkáit, ezeknek a kukában a helye. Van ott még egy kék-sárga
Homer Simpson kulcstartó, melyen két kulcs lóg. Tartalék
kulcsok? Fogom és a táskámba süllyesztem őket – lehet, jól
jönnek még, sosem lehet tudni.
– Emlékszel Jackre a bulimból, ugye? – kérdi Amy, amikor
végre elindulunk. Válaszra sem várva folytatja. – Remélem, nem
bánod… nem volt mára semmilyen programja, szóval meghívtam
őt is.
Mosolygok.
– Milyen csodálatos. Minél többen vagyunk, annál jobb.
Persze, hogy kibaszottul bánom.
 • • •

Amint belépek az étterembe, még lehangoltabbá válok. A

vidám Alejandrónak nyoma sincs, és tisztán érzem a hiányát,
amit csak még inkább felerősít a korábban a magas ablakok
párkányán álló, kókadozó kaktuszok és a gagyi sombrerókkal
díszített, papír asztalterítők hűlt helye. A hely most már inkább…
sikkes. Egyszerűen csak tudom, hogy eladta az éttermet és
továbblépett. Árulása kissé olyan, mintha belém döftek volna.
Hűséges vendég voltam.
A pincérnő egy négyszemélyes asztalhoz vezet minket. Egy férfi
tarkóját látom, aki aztán megfordul és rám vigyorog.
– Szia, Jack – szólítom meg nagy mosollyal az arcomon. – Kié
az üres hely? – Könnyedén helyet foglalok Amyvel szemben.
– A haveromé, Chris-é – felel Jack továbbra is vigyorogva.
Kissé összeszorul a mellkasom, amikor a dolgok nem úgy
alakulnak, ahogy terveztem. Nem akarok dupla randit vagy más
férfiakkal együtt lógni – nincs értelme. Nekem ott van Nate. Az
asztal alatt ökölbe szorítom a kezem, aztán erőszakkal ráveszem
magam, hogy felkapjam az étlapot és tanulmányozni kezdjem.
Épp, amikor már azt javasolnám, hogy hagyjuk az evést és
menjünk el inkább egy bárba, Chris megérkezik. Minden szinten
feltűnő jelenség: magas, hangos, sörhasa van. Noha mosolygok és
úgy teszek, mintha örülnék neki, a következő néhány óra
kínszenvedés. Úgy érzem, csapdába estem. Utálok itt lenni, a nem
megfelelő életet élni a nem megfelelő emberekkel. Nem azért
küzdöttem végig korai húszas éveim rémálomba illő
hullámvasútját, hogy most ilyen brutális ürességben teljenek a
napjaim. Az én felfogásom szerint valami olyan mérhetetlenül
nagy jutalom járna most nekem mint… az elköteleződés vagy
stabilitás. Én otthonra, Nate-hez tartozok. Minden pillanat, amit
külön töltünk, elvesztegetett idő, mert a végkimenetel egyértelmű
– együtt leszünk. Nate-tel lenni olyan volt, mintha felültem volna
egy hazafelé tartó vonatra, csak azért, hogy egy téli éjszakán
félúton ledobhassanak róla és utasíthassanak, hogy vonatpótló
buszokkal jussak el a végállomásra.
Mindent akarok: Nate-et, a családja meleg befogadását, a
kényelmes életet és gyerekeket, akikből futballjátékosok – Will
imádta rúgni a bőrt – és színészek lesznek. Én magam fogok
gondoskodni a gyermekeimről, nem bíznám őket senki másra. Az
a fajta ember akarok lenni, akire a többiek rápillantanak – egy
étteremben vagy amikor csak a parkba viszi le a gyerekeket – és
azt gondolják, ők is ilyenek akarnak lenni. Azt akarom, hogy azt
higgyék, „tökéletes” vagyok, és szinte lássák maguk előtt a takaros
otthonomat, ahol a designer hűtőt a gyerekek mágnesekkel
rögzített képei borítják, ahol, miközben én a rizottót kavargatom,
a férjem kinyit egy üveg behűtött, drága bort.
Éjfélre mindannyian becsípnek, és olyan dolgokon
kacarásznak, amik nem is viccesek. Ha Jack mutat nekem még
egy olyan YouTube videót, amiben a pasi a motorjáról egy pont jó
helyen álló szénakazalba esik, sikítani fogok. És nem hiszem,
hogy képes leszek abbahagyni.
Egy hosszú sorban rostokolunk a taxiállomásnál. A közeli
étkezdéből kiszűrődő kebab szaga túlságosan is erős. Egy
másodperccel sem bírom tovább elviselni. Gyerekes dac
uralkodik el rajtam.
– Van egy ötletem – szólalok meg. – Az egyik barátom a
közelben lakik, nincs otthon, de néha-néha alhatok a lakásában.
Hogy megetessem a halait meg rajta tartsam a szemem a cuccain.
Menjünk oda!
– Biztos vagy benne? – kérdezi Amy. – Mi lenne, ha…
 – Gyertek! Én egy percet sem bírok tovább ebben a sorban.
Ihatunk egyet bent a melegben, aztán hívok egy minitaxit.
Amy még mindig habozik.
– Kövessetek! – utasítom őket, és elindulok a Green Park felé.
– Csöndesen kell felmennünk, néhány szomszédja váltott
műszakban dolgozik. De a lakásban már beszélgethetünk.
Önelégülten beengedem őket, úgy érzem, mintha az én
kezemben lenne a gyeplő. Tekintetemmel a nappalit pásztázom.
Tiszta. Sehol egy kézikönyv, levél vagy bármi személyes. Nate-tel
mindketten rendszeretők vagyunk. Nem hiszek abban, hogy az
ellentétek vonzzák egymást, biztos vagyok benne, hogy ez csak
egy mítosz. Leengedem a redőnyöket, és ragaszkodom hozzá,
hogy mindenki igyon egy kávélikőrt. Nate-nek nem fog feltűnni,
hogy az üvegben lévő italmennyiség megcsappan, ugyanis utálja.
Jack szorosan Amy mellett ül a kanapén. Van egy hely Chris
mellett, aki a másik kanapén üldögél, Nate helyén. Elégtételnek
érzem, hogy egy másik férfi – noha korántsem megfelelő –
foglalja el a helyét.
A halak ide-oda úszkálnak. Ha beszélni tudnának… Életemben
először megetetem őket, büdös, konfetti-szerű eledelt szórok a víz
felszínére. Rainbow némán tátogva bámul rám.
– Egy perc és jövök – mondom. – Csak kiugrom a
fürdőszobába, aztán hívok magunknak egy taxit későbbre.
Rám se hederítenek, egy újabb YouTube videót néznek Jack
telefonján.
Nate vendégszobájában leellenőrzöm az íróasztalt. Leginkább
üres, mint általában, eltekintve egy, különböző hotelekből
összeszedett tollakkal telerakott tartótól. Általában magával viszi
a papírmunkát, de nem tudok ellenállni, muszáj átnéznem a
fiókjait. Tárcsázom a taxitársaság számát, majd a telefonomat a
vállammal a fülemhez szorítom.
 Kicseng.
Egy férfi szól bele.
– Halló?
A szemem megakad egy drága, krémszínű borítékon. Meghívó?
Hova? Kitől? Óvatosan kiveszem belőle a kártyát, noha Nate már
korábban felbontotta papírkésével.
– Halló? Bob autói? – préselem ki magamból. – Ó, halló,
igen… Szeretnék egy taxit…
Lerakom, az ágyra rogyva fogom fel az elhomályosodó
szavakat.
 5.

Amikor úgy döntök, hogy vetek egy pillantást Bellára, akár

online, a távolból vagy fényképen, előtte mindig felkészítem
magam mentálisan. Egy képzeletbeli, védelmező falat húzok fel
magam köré. Bárki másnak semmiségnek tűnhet, amivel szembe
kell néznem – azonban számomra ez egy újabb kudarcélmény.
Egy újabb fájdalmas emlékeztető, hogyan éli ő azt az életet, amire
én vágyok.
Meghívó Bellához egy barátja harmincadik születésnapi
ünnepségére. És nem az a tény fúródik ezer tűként a lelkembe,
hogy ez a barát egy egészen ismert híresség – ez kevésbé nem is
érdekelhetne –, hanem a hetyke előkelőség. Imádnám, ha én is
meg lennék hívva és azokban a társasági körökben mozoghatnék,
amiben Nate. Bellát is ismertem egyszer régen.
– Juliette?
Amy áll szemöldökét ráncolva az ajtóban, nyilvánvalóan nem
érti, mit csinálok, ez üveges tekintete ellenére is látszik.
– Ne haragudjatok, elkalandoztam! Írtam egy üzenetet a
barátomnak, hogy tudja, hogy itt voltunk, ő pedig megkért,
nézzek rá valamire.
Visszateszem a meghívót a fiókba, lekapcsolom a lámpát, és
követem Amyt vissza a nappaliba.
– Kértek még kávélikőrt? – kínálom őket vendéglátó mosollyal
az arcomon. – A diszpécser azt mondta, hogy sűrű az éjszaka. A
taxi még egy óra, mire ideér.
Küszködök, hogy jelen legyek. Mosolygok és bólogatok, s
próbálok becsatlakozni a beszélgetésbe, amennyire csak tőlem
telik. Mégis, amikor a taxis nagyjából negyvenöt perc múlva hív,
hogy megérkezett és lent vár, megkönnyebbülésemben
legszívesebben hangosan felkurjantanék.
– Kettőt kértem – hazudom. – Én majd a következővel
megyek. Amúgy is maradnom kell, kicsit még összerámolok –
teszem hozzá, amikor Amy kinyitja a száját, mintha ellenkezni
próbálna.
Az igaz, hogy ellenőriznem kell, mindent megfelelően a helyére
tettem-e. Nem hagyhatok nyomokat, Nate nagyon kényes.
Megnézem, hogy a bostoni járattal minden simán megy-e, tényleg
úton van-e, csak ezután érzem eléggé biztonságosnak a döntést,
hogy itt maradjak éjjelre. Nem látok okot arra, hogy ne tegyem.
Visszamegyek a vendégszobába, és megint előveszem a hivatalos
hangvételű meghívót.
Örömmel töltene el, ha részt vennél az ünneplésben…
• • •

Amelia döntése, miszerint jelentkezzek a bentlakásos iskola

ösztöndíjprogramjába ahelyett, hogy a legközelebbi
középiskolában folytatnám a tanulmányaimat, tökéletesen
egybevágott a tomboló tinédzserkori hormonjaim által kiváltott
érzésekkel. Segített felkészülni, noha én elég egyértelműen
könnyűnek találtam az ellentmondó monológokról szóló
értekezést és az improvizációkat. A kollégium vezetője az év
diáktanácsosát, Bellát jelölte ki mellém, hogy vigyázzon rám.
Amit, ha őszinte akarok lenni, meg is tett. Eleinte. Bella elegáns,
intelligens, humoros, vékony és gyönyörű volt. Bella szárnyai
alatt védve voltam azokkal szemben, akik lenéztek túl szűk,
unalmas ruháim és elrejthetetlen gyermeki dundiságom miatt.
A „belső kör” legtöbb tagja hetente hazajárt. Bella családja
Bournemouth egy előkelő környékén élt. Én sosem árultam el,
pontosan milyen messze lakom. „A környéken” feleltem, ha
valaki rákérdezett, mikor igazából harminckét percnyi kocsiútra
feküdt az otthonom – lemértem, amikor első nap elvitt egy taxis.
A hétvégék nagyon lassan teltek el. Általában lehajtott fejjel
ültem a könyvtárban, az engedélyezett újságok lapozgatásába
merültem – Vogue és Tatler –, és elképzeltem a jövőbeli
partimeghívásokat, illetve az ott készült fotókat, amik később az
utolsó oldalakon szerepelnek majd.
A színházat tekintve Bella részei mindig megfeleltek Máriának
az általános iskolás betlehemi történetekből, a legjobb barátai –
Stephanie és Lucy – általában olyan szerepet kaptak, ami
nagyjából a napkeleti bölcsekkel lehetett egy szinten.
Ösztöndíjam ellenére én kaptam a maradékot – mint egy pásztor
vagy szamár –, noha olyan plusz színfalak mögötti feladatokkal
megspékelve, mint a szövegírás és rendezés. Próbáltam nem
foglalkozni ezzel, de rosszul esett, mert meg akartam kapni a
jogos esélyemet arra, hogy ragyoghassak, mindenki megtapsoljon
és növeljem a népszerűségem.
– Ez azért van, mert a családja gazdag. Nagylelkű
adományokkal látják el az iskolát. Soha senki más nem szerepel –
súgta meg nekem egyszer, amikor Bella megint megkapta az
áhított szerepet, Claire, egy csöndes, szintén ösztöndíjas lány, aki
a legtöbb sportban kiemelkedően teljesített.
Eléggé kedveltem Claire-t, de nem lehettünk legjobb barátok,
mert éreztem, hogy Bella – habár látszólag a kedvemért kivételt
tett – elítélte, hogy az ösztöndíjasok „ingyen megússzák”, amikor
a belső körből a legtöbbeknek keményen dolgoztak a szülei, hogy
szert tegyenek a vagyonukra. Annak a gondolata, hogy Bella
valaha megtudja, honnan jöttem, szégyennel töltött el. Éjjelente
kiöntöttem a lelkemben kavargó, kívülállóságommal kapcsolatos
érzéseimet, zseblámpafénynél írtam a naplóm és igyekeztem
óvatosan bánni a pontos részletekkel.
 A dolgok sokkal jobban fájnak, ha tudomásul veszi őket az
ember.
• • •

Ásítok, éjjel három óra van. Kint telihold ragyog.

Kimegyek a fürdőszobába, szappan és langyos víz segítségével
lemosom a sminkem, majd megmosom a fogam Nate elektromos
fogkeféjével (van egy másik is neki, ami akkumulátorral
működik, azt viszi magával, amikor dolgozik).
Az ő részére kucorodok az ágyon és álomba merülök.
Amikor felébredek, néhány csodás másodpercre azt hiszem,
minden úgy van, ahogy régen. Az ágyunkban fekszem, boldogan
és elégedetten, miközben Nate reggelit csinál vagy kocog. De,
mint mindig, visszaránt a fájdalmas valóság és a lebegő,
megfoghatatlan boldogság buborékja kipukkan.
A telefonomra nézek, dél van. Kávét készítek és bekukkantok a
fagyasztóba. A muffinok érintetlenek, úgyhogy kissé előrébb
húzom őket.
Csörög a telefonom. Egy ingatlanügynök az.
– Fantasztikus híreim vannak, Miss Price – köszönt a fiatal
férfi hangja. – Már van is egy ajánlat, majdnem annyi, mint a
kiírt ár. Nincsenek kötöttségeik, jelenleg bérleményben élnek.
Nemsokára több pénzhez jutok hozzá, mint amennyit egész
életemben láttam. Amelia bűntudata. Ez azt jelenti, hogy én
választhatom ki, hol akarok lakni, nem kell többé
száműzöttségben élnem Readingben. Ránézek a richmondi
ingatlanpiacra, de az árak elképesztőek. Csak egy apró lakást
engedhetnék meg magamnak. Jó néhány potenciális hirdetést
elmentek a könyvjelzők közé.
Átkattintok a Facebookra. Amy csöndben van. Egy félig olasz,
még filmes statiszta korszakomból ismert barátom, Michele
Bianchi kapott egy kisebb szerepet egy sorozatban, állatorvosi
asszisztensként. Odaírom, hogy Gratulálok! Soha senki nem hívta
csak a keresztnevén – mindig is Michele Bianchiként emlegették.
Sokszor együtt ebédeltünk és figyeltük az igazi színészeket. Ha
belegondolok, szerettem volna színésznő lenni. Tetszett a kettős
élet gondolata, melyben én magam is egy kitalált alak lehettem
volna. Azonban mivel az első adandó alkalommal otthagytam az
iskolát, végül egyik szakmából a másikba csöppentem: voltam
virágkötő, pincérnő egy elegáns étteremben, titkárnő, üzletkötő,
csak hogy néhányat említsek. Ugyanez a helyzet a lakhatásommal
is. Több szobát is béreltem már, de néhány hónap után mindig
visszatértem Dorsetbe, mert utáltam idegenekkel élni. Ha
végiggondolom, a férfiakkal és barátokkal is hasonló utat jártam
be. Akárkit ismerek meg, végül csalódom benne. De Nate-ben
hiszek. Vele úgy érzem, minden a helyén van. Máshogy nem
tudom leírni.
Végiggörgetem a Facebook oldalát, az edzőteremben volt
Bostonban.
Bella tweetelt, hogy reggel egy hot jóga órát próbál ki.
Szokásomhoz híven körbeszaglászok a lakásban. Sosem árt,
még akkor is találtam olyan dolgokat, amiket érdemes volt
lemásolni vagy eltenni, amikor itt éltem. Mert ebben az életben
sosem lehet tudni, egyszerűen soha. Semmi új vagy szokatlan
nem tűnik fel, így hát elmosom és eltörölgetem a csészém, majd
visszaakasztom a tartóra, aztán háromszor is leellenőrzöm,
minden a helyén van-e. A hűtő ajtajára bámulok, a sima anyag
néhol előbukkan a fotók és szórólapok alól. Régen csupa
vidámság sütött róla. Nate minden országból hozott nekem egy
mágnest vagy egy bögrét, ahol járt. Igazi turista szuveníreket,
mert tudta, hogy odáig vagyok az ilyesmikért – én nem tartom
őket csiricsárénak. Azt mondta, azért csinálja, hogy „tudjam,
gondol rám, amíg távol van”. Mindegyiket megtartottam, be
vannak csomagolva, addig nem használom őket, amíg vissza nem
rakhatom őket a rendes helyükre.
Még egyszer utoljára körbenézek múlt- és jövőbeli
otthonomban, aztán erőszakkal ráveszem magam a távozásra,
visszavonatozok a cipősdobozba. Amikor megérkezem, tárcsázom
Bella fodrászának számát és foglalok egy időpontot. Bella még
mindig Bournemouthban lakik, nem messze gyermekkori
otthonától, vagyis innen. Leülök a kanapéra és tanulok a KRESZ
tesztre. Nate fel sem fogja ismerni a magabiztos, független
jövőbeli feleségét, akit hagyott kicsúszni a markából.
Esélye sem lesz.
• • •

Korán kelek, mert Frankfurtba repülök, rövid utazás.

Amint visszaérek, átöltözöm a reptéri mosdóban, beadom az
egyenruhám a tisztítóba és fogok egy taxit, amely elvisz
Bournemouthba.
– Mit tehetek érted? – tudakolja Bella kedvenc fodrásza, a
mosolygós Natasha.
Habozok. Szőke akartam lenni, mint Bella, de ha
belegondolok, Amy is annyira magabiztos aranybarna hajával. A
megfelelő mennyiségű magabiztosság árad belőle, mégis
kellőképp fegyelmezett, amikor szükséges. Ha őt utánzom, talán
tanulhatnék valamit.
– Szeretnék kísérletezni – felelem. – Valami picit
drasztikusabb változásra gondoltam…
A kávé felett rábökök a színpalettán az árnyalatra, ami
leginkább hasonlít Amy hajszínére, majd ellazulok és átlapozok
egy magazint. Miközben Natasha befesti és levágja a hajam –
„Csak egy kicsit a végéből”, erősködöm (azért nem akarok
pontosan ugyanolyan frizurát, mint ami Amynek van) – a
legfárasztóbb utasokról mesélek, akikkel eddig találkoztam,
próbálom rávenni, hogy nyíljon meg ő is a legkényesebb
vendégeivel kapcsolatban. Bella bizonyára egy közülük.
Egyszerűen nem látom magam előtt, hogy bárkivel is tisztelettel
bánna. Natasha azonban nem harap rá a csalira. Sok borravalót
hagyok, hogy legközelebb fecsegősebb legyen. Miközben az
állomásra sétálok, a parti szél belekap a hajamba, minden
alkalommal meglepődöm, mikor megpillantom az aranybarna
tincseket.
Amikor kiérek a peronra, a tekintetem megakad az indulási
lista egyik elemén. Annak a helynek a neve, ahol a bentlakásos
iskola áll. Nincs okom oda utazni, de valami arra ösztönöz, hogy
menjek vissza, noha az épület most már gondozóotthonként
szolgál. Veszek egy jegyet és felszállok a következő vonatra, még
mielőtt lebeszélném magam róla. De hibáztam, nem néztem meg
mennyi idő az út, több mint egy óra elérni Dorset legbelsőbb
részébe. Félmérföldnyi séta az állomástól a kocsibeállóig. Egy
fényes, aranyszínű tábla hirdeti az intézmény nevét, alatta pedig
ez áll: Törődünk Önnel. Remélem, jobban törődnek az idősekkel,
mint a tinédzserekkel tették. Továbbmegyek, a keskeny járdán
ballagok – a valamikori ismerős úton.
A városka újságárusa maradt, ahol volt. A délutáni szünetben,
4 és 4:25 között kijöhettünk, megtehettük a háromperces sétát és
feltölthettük a nasikészleteinket. Kinyitom az ajtót. Nem
emlékszem a személyzetre, úgyhogy fogalmam sincs, a férfi a régi
pénztárgép mögött ugyanaz-e, aki annak idején mindig kiszolgált,
de sejtésem szerint ő lehet az.
– Most láttam, az iskola más kezébe került? – tudakolom,
miközben úgy teszek, mintha az újságos polcot böngészném.
Bólint.
 – Kamaszkoromban gyakran jártam ide.
– Tényleg? Annyian voltatok!
Nem tesz említést a helyi fiúkról, akik az utca túloldalán
álldogáltak és röhögtek rajtunk. Mindig ránk parancsoltak, hogy
ne foglalkozzunk velük, de én nem hibáztattam őket. Az
öltözködési szabályzat bármely pontjának megszegése azonnal
kéthetes kijárási tilalmat eredményezett, így hát, ha nem a nyári
szalmakalapunkat viseltük, akkor téli köpenyben – nem
kabátban, mint a normális diákok – jártunk, amely nevetség
tárgyává tett minket, úgy néztünk ki, mintha egy szigorúan
vallásos szekta tagjai vagy egy másik éra szülöttei lettünk volna.
Kiválasztok két esküvői magazint. Miközben fizetek, barna
papírzacskókra leszek figyelmes. Régen annyi édességgel tömtem
meg az enyémet, amennyivel csak tudtam, szánalmas
próbálkozás volt ez arra, hogy megvesztegessem a többieket,
hátha több időt töltenek velem. Elköszönünk, és a gondozóotthon
irányába távozom. Fogalmam sincs, mire kellene számítanom, de
most, hogy itt vagyok, már nem származhat baj belőle.
Ahogy közeledek a viktoriánus épülethez, azonnal
észreveszem, hogy a recepciós pult ugyanott áll, ahol régen, noha
a főbejárat jóval szélesebb. Most már kétszárnyú ajtó nyílik kifelé
a régi, nyikorgó, fehér faajtó helyett. Oldalt egy fém,
kerekesszékeseknek kialakított rámpa fut. Levelek sodródnak
mini szélörvényekbe zárva. A kocsik újak, eltűnt az igazgatónő
őskori Rovere és a dráma tanár VW Polója. Onnan, ahol most
állok, régen egy fekete ajtót láthattam a bal oldalamon. Mostanra
befalazták a helyét. A délelőtti szünet alatt az öreg, fekete ajtó
kinyílt, és a felügyelők kiosztották az otthonról érkezett
borítékokat, csomagokat: születés- és Valentin-napi kártyákat,
vagy az azoktól az idős rokonoktól érkező képeslapokat és
leveleket, akik még nem fogadták el az e-mail megjelenését.
 Mély lélegzetet veszek, majd belépek a régi iskolámba. A
berendezése teljesen más, de a szaga ugyanolyan. Megdöbbenek,
szinte már arra számítok, hogy meglátom őt vagy meghallom
távoli lépéseit. Földbe gyökerezik a lábam, eszembe jut valami –
Bella egy este azt mondta, nem ülhetek vele az étkezőben
vacsoránál, mert Stephanie-nak tartja fenn a helyet. Több
megalázó percbe telt, mire találtam egy szabad helyet a zsúfolt
étkezdében. Ezt hozzáadom sérelmeim mentálisan vezetett
listájához.
A jelenlegi berendezésre koncentrálok. A magas falakban
ugyanazok a festett üvegablakok ülnek és a jókora, nyitott
kandalló is az eredeti helyén terpeszkedik. Azonban a felette lévő
falra egy fényes, fa dísztáblát szögeltek. Pillantásom átugorja a
latin szöveget és az angol fordításon nyugszik: Bátraké a
szerencse! Éppen próbálok rájönni, hogyan illik ez a jelmondat
egy öregek otthonába, amikor megzavarják a gondolataim.
– Segíthetek? – Női hang.
Megfordulok és rámosolygok a recepciósra, aki cicomás,
pávakék blúzt visel. Olvasószemüvege a nyakában lóg egy
zsinóron. Úgy néz ki, mint aki törődik.
– Elnézést kérek – felelem. – Régen ide jártam iskolába.
Furcsa visszatérni.
– Mikor volt ez?
– Nagyjából tíz éve végeztem. Azon tűnődöm… nem nézhetnék
körbe?
– Attól tartok, nem. Előzetes bejelentkezés nélkül nem
lehetséges. És ha nincsenek itt rokonai, akkor sajnálom, de nem.
– És a birtokon? Még mindig megvan a patak?
– Igen, viszont utána kell járnom, hogy oda mehet-e –
válaszolja, majd felkapja a pulton lévő telefont. – De szerintem
igen.
 • • •

A patak sekély. Emlékeim szerint mélyebbnek kellene lennie.

Noha a füves partokat természetesen benőtték a növények, a régi
ösvényen még mindig oda lehet jutni. Kíváncsi vagyok,
mostanában jár-e erre bárki. Nem mintha a bentlakóknak ki
kellene ide osonnia elszívni egy cigarettát, vagy bármilyen más
csíny miatt.
Régen itt bújtam el. Mindig levettem a cipőm és mezítláb
sétálgattam.
Azt hitték, Will után ösztönösen megutálom a vizet. De épp
ellenkezőleg, megnyugtatónak találtam.
Szomorúfüzek simogatják a víz felszínét, ahogy a hűvös szellő
megtöri azt. Leülök az egyenetlen kövekre, majd megfordulok és
a főépületre nézek.
Legutoljára a végzősök nyári bálján ültem itt.
Tíz évvel ezelőtt.
• • •

Ötödikes és hatodikos tanítványokat hívtak meg más

iskolákból – fiúkat is –, az egész országból. Az a szóbeszéd
terjedt, hogy a hatodikosok, akik már ihattak alkoholt, kicsit
felturbózták a gyümölcspuncsot. Én a sajátomat kortyolgattam,
még ha olyan íze is volt, mint a köhögés elleni szirupoknak, de az
elmém mélyén csak az járt, hogy nem akarok hülyén viselkedni,
mint az anyám, nevetgélni és értetlenkedni. Egy piros ruhát
viseltem, azon a pénzen vettem, amit Babs küldött nekem.
Azonban, noha máshogy néztem ki, belül még mindig én voltam.
Meguntam, hogy a terem egyik szélén Claire mellett üldögélek
jelentéktelenül mindenki számára, úgyhogy elslisszoltam a
főépületből, amikor a felügyelő tanárok nem figyeltek oda, és
átsétáltam a lejtős gyepen, le a rejtekhelyemhez. A torkom égett
egy kicsit és majd’ megsültem. Levettem a magas sarkú cipőm,
majd a vízbe dugtam a lábujjam. A közelgő éjszaka sötétszürkés
színei elmélyültek, közben a hőmérséklet is folyamatosan
csökkent. Már majdhogynem boldogságot éreztem; nemsokára
kiszabadulok erről a gyűlöletes helyről. Lágy szellő simogatta a
végtagjaim, ebben a névtelen, biztonságos, begubózott állapotban
léteztem egy ideig. Karomat a térdem köré fonva leültem a patak
szélére.
Ahogy még jobban besötétedett, úgy döntöttem, visszamegyek
a hálótermembe és összekucorodom a paplanom alatt, de
kavicsokon megcsúszó lépések zajára lettem figyelmes. Gyorsan
felpattantam, már a védőbeszédem gyakoroltam, de
meglepetésemre az egyik hatodik éves alakját tudtam kivenni, az
egyik népszerű, „menő” srácét, annak a csapatnyi fiúnak az
egyikét, akik mindig Bella, Stephanie és bandájuk körül
legyeskedtek.
Egyedül.
Egy másodpercre eltűnődtem, vajon követette, de tekintetében
távoli kifejezés ült, és úgy tűnt, összezavarodott attól, hogy itt
talál valakit. Fekete nyakkendőjét már korábban levehette, és két
gombot kioldott az ingén. Jobb kezében egy üveget szorongatott.
Visszaültem, ő pedig csatlakozott hozzám, italát letette, ide-oda
forgatta a földben, hogy laposabb felszínt kapjon a talaj.
– Szia – szólított meg, miközben rágyújtott, a gyufa fénye
megvilágította az arcát. Szabad kezével lehúzta a cipőjét és
zokniját, lábujjait megtáncoltatta a vízben. – Jaj, de hideg!
Felkacagtam.
Cigarettája sárga vége felragyogott. Megkínált.
Nem akartam nemet mondani, úgyhogy elfogadtam, de olyan
kicsit szippantottam bele, amilyen kicsit csak tudtam.
Megszédültem. Küszködve igyekeztem mondani valamit, valamit,
amitől nevetni vagy maradni támadna kedve, mivel a remény egy
halvány sugara csillant fel előttem. Talán ezen az estén minden
megváltozhat.
– Sok bálon vagy buliban jártál már? – tört ki belőlem, némán
átkoztam magam béna, naiv hangzású szavaim miatt.
– Ebben az évben háromban.
Nem tudtam, mit feleljek, noha azt éreztette velem, hogy
érdemes vagyok a figyelmére, nem vagyok ronda. Vagy kövér.
Görcsbe rándult a gyomrom. Azt kívántam, bár magammal
hoztam volna az italomat.
– Ihatok egy kortyot? – kérdeztem, és a félig már kiürült
üvegére mutattam.
– Persze. – Felemelte az üveget és a számhoz tartotta.
Kortyoltam egy aprót, aztán még egyet, ezúttal nagyobbat.
Jobban ízlett, mint korábban. Megráztam a fejem, amikor újabb
korttyal kínált.
– Te nem kérsz?
– Én már eleget ittam. Miért üldögélsz kint egyedül?
Haboztam.
– Egy kis nyugalomra vágytam. Éjjel-nappal ugyanazokkal
vagyok körülvéve, néha besokallok.
Felnevetett.
– Ne is mondd! A te iskolád legalább elég nagy, így el lehet
húzódni az ilyen helyekre. És százszor több diák jár ide, mint az
enyémbe.
Elnyomta a földön a cigarettát, én pedig döbbentem vettem
tudomásul, hogy az a kevés parázs mennyi fényt árasztott
magából, amikor a gyorsan ránk törő sötétség elnyelt minket.
Egyikünk sem szólt egy szót sem. A víz halk csobogását hallottam,
illetve a távolban harsogó zene dübörgését, de nem tudtam
kivenni, melyik zeneszám lehet az. Hirtelen belém hasított,
mennyire valószerűtlen ez a pillanat, mintha kiszakadtam volna a
valódi életemből.
Nem tudom, ki hajolt előre először, de az ajkaink végül
összeértek, és megcsókoltuk egymást. Alkohol és cigaretta íze
volt.
– Nagyon jó illatod van – mondta, mikor szétváltunk.
Bizonyára a hajlakkot érezhette, mivel nem engedhettem meg
magamnak, hogy parfümöt vegyek, azt pedig nem kockáztattam
meg, hogy lopjak egyet Bellától. Előrehajoltam és ittam egy kis
kortyot az üvegéből, majd visszaraktam a földre. Újból
csókolóztunk. Aztán lefeküdtünk. A hátam alatt éreztem a földet,
a köveket és a mohát, és csak egy pillanatra jutott eszembe a
ruhám. De aztán egyre szenvedélyesebben csókolt, én pedig
minden másról megfeledkeztem. Semmi más nem számított. Az
időszámítás itt kezdődött. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy ez
az. Ő az én jegyem a valódi életbe és ez a nap egy új kezdet.
Minden újra rendben lesz.
Megadtam magam az érzelmeimnek. Biztonságban éreztem
magam. Helyes cselekedetnek tűnt.
Amikor véget ért, úgy tűnt, mintha elhomályosulna a pillanat,
mintha csak egy szertefoszló árnyék lett volna egy álomban.
– Van cigid? – tudakolta. – Nekem ez volt az utolsó szálam.
– Nincs – válaszoltam, de kétségbeesetten kívántam, hogy bár
lenne.
Mielőtt bármi mást mondhattunk volna egymásnak, hallottam,
hogy felhúzza a nadrágját és becsatolja az övét. Felvette a cipőjét.
Küszködve összeszedtem magam, elgyengült a lábam.
– Visszajössz? – kérdezte.
– Igen. Mindjárt. – Jobban hangzott, mint a Kérlek, ne menj!
– Oké. Majd találkozunk.
 Felálltam és megpróbáltam megölelni. Sietve magához
szorított és nyomott egy csókot a számra. Meg akartam mondani
neki, hogy szeretem, de éreztem, hogy még korai lenne. Így hát
hagytam, hadd menjen. Hallottam a lépteit, ahogy
visszakapaszkodott a lejtőn. El tőlem. Körbetapogattam az itala
után, de az üveg felborult és kiürült. Próbáltam értelmet találni a
helyzetben, azon tűnődtem, felnőtt vagyok-e innentől kezdve,
noha még mindig csak tizenöt éves voltam, időről-időre
gyengéden megérintettem az ajkaim ott, ahol utoljára
megcsókolt. A zene dübögésére koncentráltam, így végül sikerült
visszajutnom – Will Smith „Switch” című dalára.
Amikor a hideg és a kényelmetlenség már elviselhetetlenné
vált, visszasomfordáltam a hálókörletbe és megmosakodtam. Vér,
ondó, sár. Rávettem magam, hogy visszamenjek a buliba. Ő is ott
volt, én pedig naivan azt feltételeztem, hogy odajön, hogy
bejelenti, barát és barátnő vagyunk, és azonnal megnő a
népszerűségem, még ha csak ideiglenesen is. De úgy látszott, épp
Bellának mesél egy viccet. Bella épp azon nevetett, amit mondott.
Nem sokkal később már Stephanie köré fonta a karját.
Az este maradék részében oldalról néztem a többieket,
rákényszerítettem magam, hogy legalább félig odafigyeljek
Claire-re, úgy tettem, mintha időnként mosdóba kellene
mennem, reménykedtem benne, hogy odajön hozzám. Gyűlöltem
magamat, amiért nincs bátorságom odamenni és csatlakozni
hozzá, pedig jogom lenne hozzá. Bellát hibáztattam az
önbizalomhiányomért. Még mindig őt hibáztatom miatta. Ha
kedvesebb lett volna, igazi barát, akkor könnyeden
beilleszkedhettem volna a társaságukba. De féltem tőle. Féltem,
hogy hülyét csinálna belőlem előtte.
Kétszer azt hittem, rám pillant. De mindkét alkalommal olyan
gyorsan történt, hogy nem sikerült elkapnom a tekintetét. Újra és
újra az órámat nézegettem, kínoztam magam, mert a kocsik
háromnegyed tizenkettőkor elindultak vissza. Tizenegyre
kezdtem kétségbeesni. Reményeimet letornáztam egy egyszerű
ígéretre, hogy majd biztos hív vagy e-mailezik. Negyed
tizenkettőre meggyőztem magam arról, hogy zavarban van. De
nem váltottunk lopott pillantásokat, úgy tűnt, mintha mi sem
történt volna. A tekintete sosem kapta el az enyémet. Kezdtem azt
gyanítani, hogy csak képzeltem az egészet – de ez nem volt
lehetséges –, mire düh és utálat öntött el, keserű eltökéltséggel
egyetemben.
Megfogadtam, hogy soha senki nem bánhat velem így többé.
Sosem hagyom többé, hogy csak így eldobjanak.
Mégsem tudtam feladni minden reményt. Az év maradék
néhány hetében minden alkalommal megnéztem az e-mailjeim,
amikor a könyvtárba mentem. Vagy szünetekben a fekete ajtó
közelében várakoztam, egy romantikus lapra vagy egy aprócska
ajándékra vágytam – valamire, bármire. Amikor esténként
megcsörrent a társalgóban lévő telefon, azt kívántam, bár engem
keresnének. Mert a vágyódás és reménykedés mellett meg is
változtatott volna valamit, az este borzalmas eredményét
elviselhetőbbé tette volna. Még manapság is összerezzenek, ha
olyankor hallok meg bizonyos szavakat, amikor nincs felhúzva a
védőfalam, azokat a szavakat, amikkel akkor illettek, amikor a
hibám a köztudatba került.
Felállok, megújult optimizmus és magamba vetett hit áraszt el.
Jól tettem, hogy visszajöttem ide, hogy emlékeztessem magam tíz
éves fogadalmamra, miszerint megérdemlem, hogy tisztelettel
bánjanak velem.
Különösképp a férfiak.
A vonaton rengeteg időm van átgondolni a dolgokat.
 Nate-nek nem volt joga Readingbe hajítani, mintha semmit
sem érnék.
Határozottan elhitette velem, hogy van közös jövőnk, és épp
annyira szeretett, mint én őt.
Teherbe kellett volna esnem. Elkényelmesedtem a nászutas
időszak gyönyörében, és ez sokba került nekem, de nem adom fel.
Vissza fogom szerezni és mindent megteszek, hogy
biztosítsam, széttéphetetlen kötelék köt össze bennünket.
Annyi önsegítő könyvben olvastam azt, hogy a múltat nem
tehetjük meg nem történtté, hogy csak a jövő hordozza magában
a változás reményét. Tehát a Bahreinbe, Washingtonba,
Lusakába és Barbadosra tartó, elkövetkező repüléseim közötti
időt tisztán pozitív lépésekkel tölthetem meg, mint például azzal,
hogy vezetésórákat veszek, amikor csak alkalmam nyílik rá. És
lakást keresek. Általában sokkal jobban érzem magam, ha van
mire fókuszálnom.
Átlapozom a magazinokat, amiket a városka boltjában vettem.
Az egyik modell hasonlít Bellára. Otthon kivágom a képét és
hozzáadom a parafatáblámon lévő gyűjteményhez, ami igazi
műalkotás, száz meg száz Bellát és Nate-et ábrázoló kép
kavalkádja: az arcukról, a karjukról, a lábukról, az öltözékükről, a
testükről.
Jóban-rosszban. Gazdagságban-szegénységben. Betegségben-
egészségben. Míg a halál el nem választ.
A mantráim helyett ezeket a szavakat ismételgetem magamban
és a Nate-tel közös jövőnkről ábrándozok, hogy lefoglaljam
magam az ideiglenes életembe visszavezető úton.
 6.

A gépre való felszállás után késleltetik a Barbadosra tartó

járatot. Eddig két órával. Kezdetben türelmesen kezelem a
panaszokat, de nem sokkal később már nehezen küzdöm le az
idegességem. Valami baj van a csomagtér egyik ajtajával. A
gépészek próbálják megjavítani. Ennyi. Udvariasan
elmagyarázom, hogy semmi értelme nem lenne figyelmem kívül
hagyni ezt és felszállni, mert az utasok értékes holmija mind
kiszóródna a levegőben és Londonra záporozna. A
hotelvendégekkel könnyebb volt. Ők nem estek csapdába a
szobájukban, ragadtak a hotelben anélkül, hogy lett volna mit
csinálniuk azon kívül, hogy az én végtelen figyelmemet
követeljék.
– Elnézést?
Megfordulok, készen arra, hogy elhárítsak egy kérést, de aztán
ráébredek, hogy a hang egy kilenc-tíz évesnél nem idősebb
kislányhoz tartozik. A mellette lévő ülés üres.
Leguggolok, hogy egy szintben legyünk.
– Igen?
– Rendben lesz a gép? Egyedül utazom.
– Igen, minden rendben lesz. Van egy kisebb probléma az
egyik ajtóval, akad, de azt könnyedén megjavítják. Miért vagy
egyedül?
– Anyukámat fogom meglátogatni. A nagyimmal élek, mert
anyukámnak új barátja van. De most azt mondta, hogy
nyaralhatok vele.
Olyan erős hullámban tör rám az ismerős düh, hogy majdnem
elvesztem az egyensúlyom. Megtámaszkodok egy üléskarfán és
felállok.
 – Megmondom, mi lesz. Repülés közben nem vihetlek be a
pilótafülkébe, de amint leszálltunk, amíg mindenki lekászálódik,
megmutatom, ha szeretnéd.
Bólint.
– És ha félnél útközben, csak keress meg engem! – A
névkártyámra mutatok. – Keresd Juliette-et!
– Oké. – Elfordul és kinéz az ablakon. – Köszönöm.
Megkeresem a legénység azon tagját, aki a kislány jólétéért
felelős és közlöm vele, hogy átveszem a feladatát.
Végül csak felszállunk. Elöl a nyaralók egy része tapsban tör ki.
Majdnem csatlakozom.
• • •

Barbados.
Forró. Napos. Homokos. Nyugodt.
A hotel recepciósa szerint az év ezen időszaka – április vége –
nagyon jó időpont az ide utazásra. Naponta kilencórányi
napsütésben lesz részünk, és a hurrikánokkal teli évszak még
mindig biztonságosan távol van. Az első reggel csatlakozom a
többiekhez a medence mellett, és leheveredek egy napágyra, egy
gyenge margaritát kortyolgatva. Ritka nyugalom száll meg.
Lehunyom a szemem és hagyom, hogy a meleg átitassa a
csontjaimat.
Nate Sanghajban van. Azon tűnődve, hogy mit csinálhat,
felülök és előveszem a telefonomat, majd egy közeli fa alatti
árnyékos folt felé veszem az irányt.
Görgetek.
Még mindig várom, hogy Nate megváltoztassa a jelszavait.
Morcos leszek majd, ha megteszi. De egyelőre szabadon szemmel
tarthatom, legnagyobb elégedettségemre. Nem érzek bűntudatot.
Szerelemben és háborúban mindent szabad. Mindemellett őt sem
érdekelték az én érzéseim, amikor megkért, hogy költözzek el.
Különleges curryt főztem neki aznap este és akkor – hét
hónappal ezelőtt – kezdtem el olyan pillanatokat átélni, amikor
úgy éreztem, fizikailag, rendesen zuhanok. Emlékszem, egyszer
csak megragadtam a konyhapult peremét, mintha az
megmenthetne. Eltemetett érzelmeim nagy erővel öntötték el a
tudatomat, és azzal fenyegettek, hogy eluralkodnak rajtam.
Egyvalami látszott teljesen tisztán az elmémet elborító
gondolatok dzsungelében: rosszul ítéltem meg. Azt hittem, hogy a
jövőnk előre el van rendelve, és tökéletesen jó sorrendben
haladunk – együttélés, lánykérés, eljegyzés, esküvő és így tovább.
A konyhában álltam, amikor hallottam, hogy becsapódik a
bejárati ajtó. Kiszaladtam, hogy üdvözöljem, de ő nem viszonozta
az ölelésem.
– Nem arról van szó, hogy nem érzek irántad semmit, hanem
arról, hogy szerintem én nem tudom megadni neked mindazt,
amire jelenleg szükséged lenne egy kapcsolatban. Nekem egy kis
tér kell – magyarázta, miután bejelentette, hogy mindennek vége
van köztünk.
A szemébe néztem.
– Annál, hogy „nem a te hibád, miattam van…” sokkal jobb
szöveget kell előadnod.
– Nos, nézzünk szembe a tényekkel… talán még te is
egyetérthetsz azzal, hogy nagyon elsiettük. Neked… nekem…
lassabbra kellett volna venni a tempót.
Próbáltam lélegezni. Gondolkozni. Szinte éreztem, hogy a
tervezett este a semmibe vész, az agyam pedig még nem igazán
fogta fel. Össze kellett szednem magam és rendbe hozni az
egészet. A konyhával egybenyitott étkezőt vizslattam a válla felett.
Minden női érintés tőlem származott. A polcokon ízléses díszek
és vázák álltak. Képek, poháralátétek, evőeszközök, edények,
borospalackok, gyümölcsös tál. Dolgok. A nappaliban elszórt
párnák. Meg egy őszi színekben pompázó szőnyeg. Én
varázsoltam otthont ebből a helyből.
Hátat fordítottam neki és óvatosan letettem a fakanalat,
amivel az ételt kavargattam – az egész délutánt azzal töltöttem,
hogy a recept minden egyes betűjét betartottam és követtem, az
ég szerelmére –, majd kikötöztem a kötényem, hogy felfedjem új,
rövid, tapadós ruhámat. Kívülről nyugodtnak tűntem, de igazából
hányinger kerülgetett. Felé fordultam.
– Fáradt vagy és kicsinált a repülés. Biztos kimerültél,
szegénykém. Nem egészséges ide-oda cikázni a világ két vége
között. Töltök neked egy italt, közben pedig megbeszéljük és
közösen megoldjuk a dolgokat. – A körülményekhez mérten még
engem is meglepett a lélekjelenlétem.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. – Nate felemelte a
hangját, és meg sem próbálta elfogadni a tökéletes
hőmérsékletűre hűtött sört, amit felé nyújtottam. – Lily,
Elizabeth… nem működik. Számomra. Túlságosan is sok. Teret
akarok, nem is csak akarok, szükségem van rá. – Kezét
végigfuttatta a haján, és olyan figyelemmel nézett rám, mintha
valóban azt hitte volna, hogy elfogadom a döntését.
– Megismertél valaki mást?
– Nem. Nincs senki más. Esküszöm.
Megint elfordultam, nem bíztam a beszédkészségemben, és a
sörét a currybe borítottam. A zubogó hang egy pillanatra
mélységes elégedettséggel töltött el. Jó néhány darab
chilipaprikát is hozzá adtam az ételhez, a csumájukat is.
Mérgesen kavargattam.
Száguldottak a gondolataim.
 Megmondhatnám, hogy nem vagyok hajlandó kiköltözni.
Esélytelen – esélytelen! –, hogy visszamegyek anyámhoz.
Richmond az otthonommá vált. Idegesség szalagjai fűződtek
össze jókora csomóba, összeszorították a belső szerveimet és
előhozták a méltánytalanság ismerős érzését. Nem igazság, én
voltam a tökéletes barátnő. Nem teheti ezt velem. Az álmaim
elérhetetlen messzeségbe távolodtak tőlem, én pedig vissza
akartam szerezni őket. Azonban az egész kavalkád közepette
felcsillant előttem az egyetlen értelmes gondolat. Ha ennek mégis
egy másik nőhöz van köze, ha Nate hazudott, akkor jobb, ha félni
kezd a csaj, nagyon félni.
Mert tudtam, ha rájövök, hogy valaki más miatt foszlottak
szerte az álmaim, akkor teljes lelki nyugalommal fogom szétzúzni
az övét.
• • •

A düh semmire nem jó most, nem, amíg itt vagyok a

paradicsomban.
A nap lemegy. Billy Ocean „Caribbean Queen” című dala szól a
szalmatetős, bárként szolgáló bódéra erősített hangszórókból.
Koktélok készülnek, ömlik az ital. Beszívom a tenger és a naptej
illatát.
Nevetés. Boldogság. Szórakozás.
Ezt akartam csinálni Nate-tel.
Utazni.
Egy percre egyedül kell lennem, úgyhogy visszamegyek a
napágyhoz, a táskámba teszem a telefonom és leveszem a
napszemüvegem. Belemerülök a langyos medencébe, aztán csak
lebegek a vízen, mint egy tengeri csillag. A víz eltompítja a
hangokat. Imádom az elszigeteltséget és zsibbadtságot, az
egyedüllétet és azt, hogy egy kis időre kiszabadulhatok ebből a
torz világból.
Az egyik jó dolog, ami a bentlakásos iskolában töltött évek
alatt történt velem az, hogy muszáj volt megtanulnom úszni.
• • •

Három héttel azután, hogy szakítottunk Nate-tel,

belebotlottam egy párba, akikkel egy bárban cseverésztünk
egyszer-kétszer.
Döbbentnek tűntek, amikor beszámoltam Nate döntéséről.
– Pedig annyira boldognak látszottatok! – mondta a nő. – Épp
egy nyaralást tervezgettél, nem?
– De. Balira.
Órákig keresgéltem az interneten, mire megtaláltam a
tökéletes helyet. Páros masszázs, romantikus séták, félreeső
partszakaszok. Jóga és meditáció. Ideális lehetőség lett volna
Nate számára, hogy rájöjjön „az élet értelmére”, amit úgy látszik,
jelenleg is keres. Az elköteleződéstől való félelme és az ebből
fakadó kilengés két hét alatt porba hullott volna.
– Annyira sajnálom! – folytatta a nő. – Őrült, ha elenged
téged. Annyit nevettünk veletek! Azt hittem, imád téged.
Vállat vontam.
– Tiszteletben kell tartanom az érzéseit. Mást nem tehetek.
De azért megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én voltam vak.
És mégsem voltam igazán vak, nem teljesen, mert nem úgy
viselkedett, mintha már nem szeretne. Még egyszer lefeküdtünk,
mielőtt kiköltöztem volna.
• • •

Kimászok a medencéből, felfrissültem. Kifésülöm a hajam és

megszárítkozom, mielőtt bemennék és átöltöznék vacsora előtt.
 Felkapom a telefonom, és jó néhány képet feltöltök a
medencéről a Juliette nevén lévő Facebook oldalamra.
Megnézem Nate nemrég feltett beosztását. Jövő hónapban
ugyanakkor kell New Yorkba mennünk, szerencsére nem
ugyanazzal a járattal. Mindazonáltal ébernek kell majd lennem.
Bella jelenleg csöndben van, így gyanakodni kezdek, mire
készülhet. Ritkán hagyja abba a magamutogatást.
Amy jól mulat Nairobiban, az egész legénység két napos
szafarin vesz részt.
• • •

Másnap a hazafelé tartó járaton, fel- és leszálláskor a ragyogó

kék eget nézem a felhőtakaró felett. Nate-re vágyom. Már nem
sok idő, és megmutathatom neki, milyen ügyesen tartottam
magam az alkunkhoz és hagytam neki teret.
A legénység tagjai foglalják el a helyeiket.
A bejelentés a hangosbemondón keresztül érkezik és
megszakítja az ábrándozásom. Ez a vészhelyzeti jelzés, hogy mi,
többiek is felkészüljünk valami átlagostól eltérőre. Nincs kedvem
sem a) meghalni, sem b) evakuálni egy csapat szófogadatlan,
fejvesztett utast a vészkijáratokon. Kinézek az utastérbe. Az
utasok is megérezték, hogy valami nincs rendben és levették a
fejhallgatóikat. Néhányan várakozó tekintettel bámulnak az
irányomba. A szemben lévő ajtónál lévő kollégám rám mered.
Hófehér az arca. A belső telefon megcsörren, vészhelyzetet jelző
színek villognak a felette lévő panelen. A járat igazgatója az.
– Géptűzre gyanakszunk a jobb oldalon, úgyhogy
visszamegyünk Bridgetownba. A kapitány szerint ez akár harminc
percbe is kerülhet, de annyi idő alatt elfogy az üzemanyag. Noha
a kérdéses hajtóművet elővigyázatosságból leállítottuk, egy másik
fellépő komplikációnak köszönhetően fel kell készítenünk az
utasokat a szárazföldi evakuálásra. Van kérdésük?
Csönd.
– Rendben. Ismételjék el az utasításokat, az Egyes ajtóval
kezdjük…
Miközben visszateszem a telefonkagylót a helyére, Anya, a
társam a Négyes ajtónál, reszketni kezd és sírásban tör ki.
– Nemrég jöttem vissza szülési szabadságról – szipogja. –
Nem akarok meghalni.
– Hát, akkor ne halj meg! Szedd össze magad! Kiképeztek,
tudod, mi a teendő. Uralkodj magadon, aztán nyomás kifelé és
végezd a munkád! Úgy gyorsabban telik az idő. Amikor
leszállunk, állj készen az ajtónyitásra, és ha szükséges, mentsd az
életed! Ne foglalkozz mással! – Hirtelen egy morbid gondolat fut
át az agyamon: én is megsérülhetek, úgyhogy hozzá teszem: – Ha
csak nekem nincs segítségre szükségem.
Rám néz, megtörli a szemét, és elmegy az utastérben kijelölt
helyére. Úgy állunk, mint két forgalomirányító járőr, miközben a
korábban felvett vészhelyzeti eligazító bejelentés elhangzik, majd
elkezdjük felkészíteni és eligazítani az utasokat. Rákényszerítem
magam, hogy a munkámra koncentráljak, így nem uralkodhat el
rajtam semmiféle pánik. Tudom, mi a teendő, és megvan az az
előnyöm, hogy az ajtó mellett ülök. Kellemes meglepetésként ér,
hogy egészében véve az emberek többsége nyugodt és most az
egyszer hajlandó ránk figyelni. Gyakoroljuk a biztonsági pozíciót
– biztonsági öveket szorosan bekapcsolni, előredőlni, kezeket a
tarkóra tenni –, illetve mindenki a hozzá legközelebb eső
kijáratra mutat. A végtelen, ismétlődő gyakorlatozás és kiképzés
úgy néz ki, végre hasznunkra válik. Biztosítom az utasteret,
elrakom a táskákat és rögzítem a mozgó dolgokat. Többször is
ellenőrzöm a konyhai tárolók és zsúrkocsik fékjeit.
 Légiutas-kísérők! Foglalják el az üléseiket, megkezdjük a
leszállást!
Szorosan bekötöm magam. Anya ajkai némán mozognak,
mintha imádkozna.
Azt kívánom, bár Nate lenne a pilótafülkében. Ő túl önző
ahhoz, hogy meghaljon. A gép ide-oda billeg. Valószínűleg
légörvénybe került. Arra a helybéli vásárra emlékeztet, ahova
anyám és az akkori pasija vittek el egy este. Imádtam a szédítő
hullámvasút okozta jókedvet és vissza akartam menni, de sosem
került rá sor.
Áttörünk a felhőkön. Már látszik a föld. A pilóták bejelentik:
Ezer láb.
Sötét tenger tűnik fel a távolban, illetve zöldeskék kerítéssel
körbe vett házak, egy-egy kék folt a zöldes-barna szárazföldön.
A hajtóművek egyre hangosabban sivítanak.
Az utastérben lévők közül néhányan egymás kezét szorítják.
Egy gyermek felsír.
A konyharészben csönd honol, eltekintve a fémtartóikban álló
kávéscsészék csörömpölésétől.
Száz láb.
– Biztonsági pozíció, biztonsági pozíció! – kiabálom, miközben
én magam is előredőlök, kezemet védelmezőn a tarkómra
helyezem, mintha érne valamit.
– Biztonsági pozíció, biztonsági pozíció! – ordítja Anya olyan
erővel, ami nem hittem volna, hogy megvan benne.
A biztonsági öv a törzsembe vág. A talaj egyre közelebb kerül,
elkapok egy pillantást a leszállópályából, fülsiketítő bömbölés
közepette lezökkenünk a kifutóra. A gép lassítani kezd. A
biztonsági övek kissé meglazulnak, miközben még jobban
lelassítunk. A gép éles kanyart vesz, majd hirtelen leáll.
Biztonságban vagyunk. Elmúlt a veszély.
 Aztán… az evakuálásra figyelmeztető csengők visítása megtöri
a nyugalmat. Vörös jelzőfények villognak a gép minden részén.
Füst. Füstszagot érzek.
Kicsatolom a biztonsági övem és kinyitom a vaskos ajtót,
visszahúzódom az erre kialakított részre, nehogy kilökjenek a
tolongás közepette. Jó néhány másodpercbe kerül, mire kinyílik a
szürke rámpa. Meleg levegő csap meg, hirtelen váltás a
légkondicionálóhoz képest.
– Jöjjenek erre és ugorjanak! – kiáltom. – Ne álljanak meg!
Ösztönösen meglökök egy férfit, aki a másodperc egy tört
részével többet habozik a kelleténél. Végig ordít, amíg leér. Egy
örökkévalóságnak tűnik, mire kiürül az utastér.
Tűznek jelét nem látom, és már nem érzek füstszagot, azonban
nem maradok egy perccel sem tovább. Elvégeztem a feladatomat.
Megragadom a táskáim. Tudom, hogy nem kellene, de ha itt
ragadunk egy időre, nem hagyhatom, hogy elégjen vagy elvesszen
a holmim. Örülök, hogy lapos sarkú munkacipőm a lábamon
maradt, fogadok, hogy a kátrányos útburkolat perzselően forró.
Miközben lecsúszok, műszálas szoknyám és a súrlódás hatására
több helyen megég a combom.
• • •

Negyvennyolc órába kerül elvégezni a végtelen mennyiségű

papírmunkát, válaszolni a kérdésekre, vallomást tenni és
elutasítani a pszichológiai tanácsadást. Amikor már azt hiszem,
hogy a be nem következett tragédiában játszott szerepem véget
ért, valaki magához szólít a medencénél, kezében csatos
íróalátétet vagy táblagépet tart és olyan kérdéseket tesz fel,
amikre már válaszoltam.
Az vidít fel, ha emlékeztetem magam, hogy amíg itt vagyok –
és a napbarnítottságomon dolgozom, illetve az ellenségem és a
szerelmem után kémkedek – hatalmas összeget keresek a túlórák
miatt.
Landoláskor némi nyugtalanság száll meg. Az első májusi
munkaszüneti nap közeleg, én pedig otthon ragadok, mert négy
napig tartalékos vagyok. Ez azt jelenti, hogy bármikor
értesíthetnek, hogy két óra múlva be kell mennem helyettesíteni
egy másik légiutas-kísérőt, mert az beteg lett vagy épp mert
megszakítják a repülést. Babs elutazott a Tóvidékre néhány
barátjával, akikkel együtt teniszezik. Nem akarok a
cipősdobozban rostokolni. Nate otthon lesz, szóval oda sem
mehetek.
Mondjuk… nálam vannak Amy kulcsai.
Az ő beosztását is észben tartom, szóval tudom, hogy még
mindig Kenyában van, és Hannah Új-Zélandra utazott három
hétre a családjához. Mehetnék az ő lakásukba. Ha meglocsolok
egy-két szobanövényt, nem is lesz olyan rossz. Legalább valami
hasznosat teszek. Az mindegy, hogy egyáltalán nem vagyok biztos
benne, hogy vannak növényeik.
Ahelyett, hogy a buszállomás felé venném az irányt, a
földalattihoz sétálok. Elégedett vagyok magammal, de az
elégedettségbe állandó émelygés keveredik a jetlag miatt. A
metrólejáróhoz ráncigálom a bőröndöm és az utazótáskám.
Zötyögve jutnak át a járda repedésein.
Leszállok Amy megállójában, meleg napfény simogatja a
bőröm, miközben a lakásához bandukolok. Közeleg a nyár. Már
nem sok idő és elkerülhetetlenül eljön a tökéletes időpont arra,
hogy közöljem Nate-tel, újból az élete részévé válok.
 7.

Csörög a telefonom. Először észre sem veszem, mert nemrég

változtattam meg a csengőhangom, hogy a szívemet ne öntse el
hiú remény, hogy Nate hív, minden alkalommal, amikor
meghallom a dallamot. Hangpostára küldöm. Újból csörög. Nem
ismerem a helyi számot. Amy ágyában fekszem. Egy kissé meg
vagyok zavarodva. A fényes napsugarak áttörnek a négyszögletes
roló szélénél.
Felveszem.
– Halló?
– Elizabeth? – szól bele egy vidám hang.
– Ki az?
Kora reggel nehezen azonosítom be az embereket és a velük
való kapcsolatomat. Kávéra van szükségem. Kikászálódok az
ágyból, majd még mindig a telefont szorongatva elindulok a
konyhába.
– Lorraine vagyok – folytatja a hang. – Az új
csapatmenedzsered. Szeretnénk behívni és beszélgetni egy kicsit
a barbadosi utadról.
– Szia, Lorraine. Munkában a második nevem használom, a
Juliette-et. Benne van a rendszerben. Már minden létező
osztályon szóltam, de mégis mindig Elizabeth-nek szólítanak.
Meg tudnád változtatni? Nagyon zavaró. – Megpöccintem a
vízforraló kapcsolóját.
– Attól tartok, ez a központi adminisztrációs vezetőség
hatáskörébe esik. Megadom az e-mail címüket.
– Ne fáradj, de azért köszi! Már legalább tíz e-mailt írtam
nekik. A beszélgetés pedig jól hangzik, de nem hinném, hogy
bármi újat tudnék mondani. Ne haragudj!
 Azt akarom, hogy hagyjon békén. Annyi más dologgal kell
foglalkoznom. Komolyan át kell gondolnom és ki kell
választanom Nate megközelítésének legjobb időpontját. Ott van
még a barátság Amyvel, azt is fenn kell tartani, frissíteni kell a
közösségi oldalaimat, ráadásul Babs meg akar látogatni
valamikor a közeljövőben. Mindennek tetejébe még a vezetési
órákat és a lakáskeresést is be kell szorítanom az időkeretbe. Az
életem nagyon elfoglalt és kimerítő, és most már teljesen átérzem
a rádióműsorokban elhangzott mondatokat a magán- és szakmai
élet egyensúlyával kapcsolatban. Vizet öntök a kávéporra. Nem
vagyok odáig az instant kávéért, de szükség törvényt bont.
– Elizabeth? Elnézést, úgy értem, Juliette! Ragaszkodunk
hozzá, hogy találkozzunk a neked legmegfelelőbb időpontban. Ma
négy óra vagy holnap reggel tizenegy? Természetesen megfizetjük
az idődet, megéri, hidd el. – Lehalkítja a hangját. – Nem akarok
túl sokat elárulni így, telefonon keresztül, de ígérem, el leszel
ragadtatva.
Kétlem, de minél hamarabb letudom a munkát, annál
hamarabb térhetek vissza igazi életemhez.
– Ma négyre bemegyek – hallom a saját hangom.
Visszaviszem a kávémat Amy szobájába, és ledőlök az ágyára.
A kinti hangok nem ismerősek. A szemeteskocsi nem ugyanazon
a napon jön, mint nálam. Megzavar. Kimerültnek érzem magam,
így hát lehunyom a szemem. Nem csak a munka miatt, minden
más közrejátszik. Úgy érzem magam, mint egy színésznő a
színpadon, aki már várja, hogy vége legyen a jelenetnek. Időről-
időre átfut az agyamon, hogy feladom és továbblépek. De nem
tudom, hogyan. Mindent máshogy látsz, ha veled történik meg.
Hogyan is felejthetném egyszerűen csak el? Egyedül a cselekvés
tűnik célravezetőnek. Emellett én őszintén szeretem Nate-et. És
amire vágyom, az egyáltalán nem ördögtől való: egyelőre néhány
barát és egy munka. A rendes, érett, felnőtt élet, ami kényelmes
időskori évekkel zárul, lehetőleg nem úgy, hogy egy iskolai
menzaszagú öregek otthonában bántalmaznak. Nem kérek sokat.
Az élet tartozik nekem ezzel.
Felkelek, letusolok és felöltözöm. A jelentkezési központ
megőrzőjében kell majd hagynom a bőröndömet, mielőtt
bemennék a rejtélyes találkozóra, mert itt nem maradhat.
Hirtelen gondolatom támad: lehet elő akarnak léptetni, speciális
járatokon dolgozhatok majd, amik például a miniszterelnököt
viszik békekonferenciára vagy egy visszahúzódó hírességet
valamiféle egzotikus szigetre. Máris jobb a kedvem.
Mielőtt elmennék muszáj kitakarítanom a szellőzőszekrényt,
gondosan összehajtogatnom és színsorrendbe tennem a
törülközőket. Ez a jó a lakótársakban: mindketten azt hiszik, hogy
a másik csinálta, noha nekem kellene köszönetet mondaniuk.
Megadom magam a csábításnak és átkutatom a lakást, csak hogy
mélyebben megérthessem Amyt, és azt, hogy mi mozgatja őt.
Annyira jól érzi magát a bőrében, annyira magabiztos. Sokkal
inkább ilyen szeretnék lenni, mint túlzottan nyíltszívű.
Mindig a hálószobákban lapulnak a titkok, ez alól Amy szobája
sem kivétel. A betörők bizonyára imádják az átlagember
képzelőerejének hiányát. A szekrényének harmadik fiókja
szexuális játékszereket rejt, tapadós ruhákat és jó néhány
parókát, de Amy éjjeliszekrényének tartalma döbbent meg
igazán. Antidepresszánsok. Ki gondolta volna? Kissé elárulva
érzem magam a felfedezés után. Ha belegondolok, nem normális
dolog állandóan boldognak lenni. Talán ki kellene próbálnom?
Kinyomok hatot a levélből, zsebkendőbe csomagolom őket és a
táskámba dugom a gombócot.
A nappaliban halkan beteszek egy CD-t, aztán egy másikat.
Minden Nate-re emlékeztet. Mintha minden szöveget rólunk és a
szerelmünkről írtak volna, mintha a művészek pontosan ugyanazt
a mérhetetlen fájdalmat élték volna át, amit nekem kell
elviselnem. Micsoda zűrzavart csinálnak az emberek az életükből!
Annyi elvesztegetett, felesleges, külön töltött idő, amikor annyira
máshogy is történhetnének a dolgok. Kiválasztok egy utolsó dalt,
és becsatlakozok a refrénbe.
Mielőtt elmennék, beveszek kettőt Amy tablettáiból. A
tömegközlekedés kezd unalmassá válni, arra jutok, hogy
növelnem kell a vezetési órák számát. Azt olvastam, hogy
átlagosan negyvenöt órányi oktatásba és huszonkét tanulóórába
kerül átmenni a teszten. Ennél jóval hamarabb szándékozom
végezni.
• • •

A jelentkezési központban elvezetnek számos olyan terem

mellett, amit korábban észre sem vettem, majd elérünk a
legutolsóhoz. Velem szemben hárman ülnek az asztalnál. Két férfi
és egy nő, Lorraine. Jó vagy rossz, hogy hárman vannak? Egy
hatalmas kijelzőn megjelennek a nem-baleset helyszínén készült
képek. A repülőgép úgy néz ki, mint egy fehér rovar szürke
lábakkal.
– Foglalj helyet, kérlek! – mosolyog Lorraine. – Köszönjük,
hogy befáradtál. Azért hívtunk ma ide, mert személyesen is
szeretnénk köszönetet mondani. Számos levelet kaptunk az
utasoktól, akiknek a nemrégiben történt eset során a segítségére
voltál, ódákat zengenek rólad. Légy szíves, engedd meg, hogy
felolvassak néhány szót, amivel téged jellemeztek. Nyugodt.
Szakszerű. Hidegfejű. Higgadt. Megnyugtató. Bátor. A
légitársaság ékessége. Tehetséges. Hősnő. – Elhallgat.
Mindenki engem bámul.
– Hű! – szólalok meg, kezdek félni.
 – Tehát, azon felül, hogy kitüntetünk egy Going Above and
Beyond díjjal, szeretnénk, ha a biztonság nagykövetünk lennél.
Ez egy vadiúj, életbevágóan fontos szerepkör, mely megköveteli,
hogy kitűnj a légitársaság dolgozói közül. Ez hatalmas eredmény
valaki olyantól, aki még csak rövid ideje repül. Szóval szép
munka! Rengeteg plusz juttatást fogsz kapni, mivel…
Nem bírom hallgatni. A fülemre akarom szorítani a kezem.
Micsoda katasztrófa! Minden valamirevaló PR sikersztorit
megjelentetnek a légitársaság folyóiratában. A legénység
kegyeltjei vigyorognak a fotókon, a legapróbb részletig tökéletes
külsővel ékeskednek a címlapon. Basszus! A jobb oldalon lévő
férfi felkap egy hatalmas, hosszú lencsés kamerát. Kezemmel
eltakarom az arcom.
– Elég! Kérem! Ez mind nagyon kedves és hízelgő, de
mindannyian tudjuk, hogy nem én tettem le a gépet, nem igaz?
Nem történt valamiféle tévedés? A munkámat végeztem, amire
több mint megfelelően kiképzett a cég. És bár nem tudok szebb
hivatást elképzelni, mint biztonsági nagykövetnek lenni,
határozottan ki merem jelenteni, hogy nem én vagyok a
legmegfelelőbb személy a feladatra. A legénység számos másik
tagja sokkal jobban odafigyel a biztonságra, mint én…
Elhallgatok, mert szenvtelenebbnek és szétszórtabbnak érzem
magam, mint általában. Elgondolkozok, vajon Amy bogyói
tehetnek-e róla.
Lorraine elmosolyodik.
– Hagyd abba, Juliette! Talán sok volt ez így egyszerre. Miért
nem alszol rá egyet? Holnap felhívlak.
A francba! A mindenség összeesküvést sző, hogy feleméssze
értékes időmet és energiámat, pont most, amikor minden
erőmmel a fontos dolgokra kellene koncentrálnom, mint
mondjuk a Nate-tel való újraegyesülés véglegesítésére.
 Hazafelé megengedek magamnak egy kis ábrándozást.
Működhetne. Mikor újra összejövünk, pózolhatna velem, olyanok
lennénk, mint két híresség a Hello! magazinon.
Nathan és Elizabeth richmondi lakásukban. Nathan és
Elizabeth az első osztályon.
Nem, nem vagyok biztos benne…
Még korainak tűnik levetni az álcám, Nate pedig fel fog
ismerni, ha a jelentkezési központot kitapétázzák a képemmel,
teljesen mindegy, mi a nevem vagy milyen színű a hajam. Teret
akart. Ha túl korán tűnök fel újra az életében, nagy a kockázata
annak, hogy megérzi, valami – ahogy a közmondás tartja –
bűzlik. Holnap felhívom Lorraine-t és beszámolok neki egy-két
kitalált fóbiámról. Félek a tömeg előtti megjelenéstől meg
ilyenek. Majd eszébe juttatom, hogy Anya hogyan fogta egy idős
hölgy kezét, amikor együtt lecsúsztak az evakuálásnál a rámpán.
Imádni fogják.
Otthon a Terven dolgozom. Még több intenzív vezetési órára
jelentkezek és időpontot egyeztetek egy-egy lakás megtekintésére.
Mire észbe kapok, már éjfél van. Ágyba kényszerítem magam.
Reggel szükségem lesz az energiára, de nem tudok aludni, mert
eszembe jutott valami, amire elfelejtettem rákérdezni.
Amint Lorraine beér az irodába, felhívom.
– Ha beleegyezek, hogy biztonsági nagykövet legyek, mikor
kerül nyilvánosságra?
– Augusztusban vagy szeptemberben szeretnénk bemutatni az
új szerepkört, még nincs pontos dátum, de nyár végére
valószínűleg beosztanánk egy tanfolyamra.
– Ebben az esetben örömmel elfogadom az ajánlatot,
köszönöm.
• • •
 Miután megérkezek a bournemouthi állomásra, elsétálok Bella
edzőterméhez. Időpontot foglaltam a menedzsernél, Stephanie
Quentinnél.
Megadom a nevem a recepciósnak, aki egy kanapéhoz vezet,
hogy ott várakozzak. A bejáratot figyelem, ha netalán Bella
belépne. Ismeretlen emberek nyomulnak be a forgóajtón,
kezükben edzőtáskát, vizes üveget vagy teniszütőt tartanak.
– Elizabeth?
Felállok, amikor Stephanie, Bella másodparancsnoka a
látókörömbe ér. A járása annyira ismerős!
– Stephanie? Micsoda meglepetés! Sosem hittem volna, hogy
egy edzőteremben dolgozol majd. Nem mintha bármi
szégyellnivaló lenne rajta – teszem hozzá gyorsan, s ez
meglehetősen nagylelkű tőlem, tekintetbe véve azokat a
sértéseket, amiket ő vágott hozzám.
Mosolyog, de a szeme elárulja, hogy érzékeny pontra
tapintottam. Tényleg meglepődtem, amikor Bella világában
vájkáltam, és Stephanie Bella edzőtermének menedzsereként jött
szembe velem. Egyenes úton haladt afelé, hogy ügyvéd legyen,
csakúgy, mint az édesanyja.
– Hosszú történet – feleli. – Szeretnél bejönni az irodámba? –
Az üvegfal mögötti, jól látható helyiségre mutat.
Követem, majd vele szemben helyet foglalok az íróasztalánál.
Sok képet látok egy fiúról, aki durván nyolcéves lehet. Bizonyára
ez lenne az a hosszú történet.
– Kérsz kávét vagy teát? – kínál, miközben átnyújt nekem egy
írótáblára csíptetett űrlapot.
– Egy kávét kérnék, feketén. Online már kitöltöttem egy ilyet,
és leírtam, nem tudok dönteni, hogy csatlakozzak-e vagy
egyáltalán melyik fajta tagság lenne a legmegfelelőbb számomra.
Bocsánatkérő arcot vág.
 – Igen, de ezt is ki kell töltened. Egy perc és visszajövök,
hozom a kávéd.
Stephanie kimegy.
Beszívom a levegőt. Aztán kifújom.
Tudatában annak, hogy az üvegen keresztül bárki megláthat,
diszkréten körbenézek, de nem látok semmi figyelemreméltót.
Egy kép sincs az iskolai barátairól – nem mintha számítottam
volna rá –, de ha lenne, biztosan őt, Bellát, Lucyt és Gemmát
ábrázolnák.
A keménymagot.
Bella mindig magával vihette két barátját az éves, téli szüneti
kiruccanásukra a nénikéjéhez Whistlerbe. Stephanie-nak állandó
helye volt, Lucy és Gemma pedig felváltva lett meghívva. Én
általában azt hazudtam, hogy én is síelni megyek
„Franciaországba”.
Az űrlap szövege elhomályosul. Nem jut eszembe a hamis cím,
amit eredetileg megadtam. Nem mintha számítana,
emlékeztetem magam, mert Stephanie-nak már úgysincs
hatalma.
• • •

Az iskola első féléve kibírhatónak bizonyult. Tudtam – és

vonakodva elfogadtam –, hol a helyem. Annyira kétségbeesetten
szerettem volna Bella barátja lenni! Valahol mélyen legbelül
tisztában voltam azzal, hogy sosem leszek a belső kör tagja, de
megelégedtem volna a külsővel is.
A lányok mind ugyanolyan háttérrel érkeztek, egyszerűen
tudták, mit mondjanak és tegyenek, tudták, hogy mindannyian
játszi könnyedséggel kiemelkedők lehetnek. Síeltek, folyékonyan
beszéltek franciául és tudtak szuflét készíteni.
 Próbáltam beilleszkedni – a megfelelő dolgokat mondani és
tenni –, de minél többször vallottam kudarcot, annál rosszabbá
vált a helyzet. Esetlen és hallgatag voltam mellettük. Éjjelente az
ágyamban fekve tettettem, hogy alszom, miközben hallgattam,
ahogy fiúkról, sminkről, divatról, zenéről és az általuk kedvelt
vagy nem kedvelt tanárokról fecsegtek, igyekeztem rájönni,
hogyan csatlakozhatnék be a beszélgetésbe.
És mikor nem sikerült, elkezdtem más lehetőségeket is számba
venni.
– Itt a kávéd – szólít meg Stephanie, mikor visszajön és leteszi
elém a bögrét. – Rendben, szóval…
– Mióta dolgozol itt? – tudakolom, miközben előrehajolok, és
lassan kortyolok egyet a kávéból.
– Néhány éve. Ha befejezted az űrlap kitöltését, átfutunk
néhány dolgot, aztán kerítek valakit, aki körbevezet.
– Te nem érsz rá? Jó lenne beszélgetni egy kicsit.
– Hát…
– Te vagy a menedzser – mutatok rá mosolyogva.
– Attól tartok, hogy akkor gyorsnak kell lennünk. Újabb
időpontra jönnek – a falon lévő órára pillant – nemsokára.
– Köszönöm.
Miután kitöltöttem és aláírtam az űrlapokat, bevezet az
edzőterem fő területére, én pedig udvariasan bólogatok,
miközben megmutatja a legújabb felszereléseket, a csoportos
órák termeit és említést tesz a személyi edzőkről, illetve a
bemelegítő edzésekről. Mögötte lépdelve lesétálok a lépcsőn,
hogy a medencére is vessek egy pillantást. Lelökhetném. Erőteljes
lökésre lenne szükség, de ha kellőképp megtaszítanám, nagyot
esne. Belenézek a biztonsági kamera sötét, kerek lencséjébe.
– Tartod még a kapcsolatot Bellával vagy a többiekkel?
– Igen.
 Munkahelyi cipőjének sarka kopog a falépcsőn. Az én
edzőcipőim nem csapnak zajt.
– Bella hogy van?
Megáll és hátrafordul, mintha próbálná felmérni, milyen
reakcióra számíthat tőlem.
– Jól.
Vállat vonok.
– Csak kíváncsi voltam. Rég láttam már.
– Most fogja bejelenteni az eljegyzését.
Megragadom a korlátot.
– Kivel?
– Egy vagyonkezelési tanácsadóval, Miles-szal.
A különböző eseményeken készült képek közül jó néhányon
meg van jelölve, azt már észrevettem. Unalmas alaknak tűnik.
Előveszem a telefonom a táskámból és a kijelzőre pillantok.
– Basszus! Mennem kell. Most már el fogok igazodni az
épületben, ha netalán tag lennék. Tartsuk a kapcsolatot!
– Igen – mosolyog, közben megfordul és elindul felfelé a
lépcsőn.
– A telefonszámod? – tudakolom, amikor megállunk az irodája
előtt.
– A recepción keresztül bármikor elérsz – válaszolja. – Ha
szükséges.
– Facebook? – Rákeresek. – Ah, igen, itt is vagy. Bejelöltelek.
Mozdulatlanul állok tovább. Nincs más választása, mint
elővenni a telefonját és visszajelölni. Kissé remeg a keze.
– Csodálatos. Igazán örültem, Stephanie. Szuper volt látni.
Kisétálok és vissza sem nézek.
A hazavezető út elrepül, úgy elmélyedek a Facebook oldalában.
 Stephanie-nak köszönhetően újabb szemszögből nyerhetek
bepillantást Bella világába. A lehetőségek egy újabb ajtaja nyílt
meg előttem.
Imádom az internetet, az egyik legjobb barátom.
 8.

Tudtam, hogy Nate egyedül lesz otthon. Posztolta szándékát,

miszerint otthon marad és megnézi a legújabb sorozatot valami
sorozatgyilkosról. Valóban, fekete Jaguárja a szokásos helyén
parkol. Fel-alá járkálok. Egyszer arról beszélgettünk, milyen
ikonikus filmszerepeket választanánk, ha tehetnénk. Ő Russell
Crowe Maximus Decimus Meridius szerepe mellett voksolt a
Gladiátorból, én pedig Gwyneth Paltrow Helenjére A nő
kétszerből.
– Én tuti az lennék, aki levágatta a haját és kidobta a pasit –
magyaráztam szerelmünk biztosságában sütkérezve. – Biztosan
nem tűrném, hogy így bánjanak velem.
Egyszer valaki azt mondta, hogy a szavaid mindig
visszacsapnak. Őszintén remélem, hogy ez nem igaz. Nem
akarom, hogy az elveimből önbeteljesítő prófécia váljon.
Nate még mindig nem húzta el a sötétítőket, úgyhogy várok,
hátha vethetek rá legalább egy rövidke pillantást. Már több mint
egy hete nem láttam élőben, mert két napra a cipősdobozba
szorultam tartalékosként, aztán két órával az indulás előtt, tehát a
minimum időkerettel előtte szóltak, hogy Kingstonba kell
repülnöm. Amikor a szokatlanul borongós májusi este leszáll,
végre megkapom a türelmemért járó jutalmam. Körvonala
habozik, és úgy érzem, egész biztosan az irányomba néz.
Megfordulok és lassan elsétálok, noha a térdem elgyengült és a
mellkasom kong a szokásos ürességtől.
Mivel Nate kiváltságosnak született, nem teljesen önhibájából,
nem tudja értékelni a dolgait. Ő nem tudja, milyen nélkülözni.
Mindent megkap, amit csak akar. Pont, mint Bella és fajtája. A
pénz megóvja őket az élet kellemetlenségeitől. Próbálom a
legjobbat feltételezni Nate-ről, tényleg minden erőmmel ezen
vagyok. De van, például most, amikor orrba vágnám, amiért
vesztegette az időm. Megállok és a hideg téglafalnak dőlök.
Belégzés.
Kilégzés.
A türelem erény. Kövesd a tervet!
Ellazul a vállam.
Tovább ballagok.
Otthon küldök egy üzenetet Amynek, megkérdezem, nincs-e
kedve a jövő héten, amikor egybeesnek a szabadnapjaink,
Readingbe jönni. A beosztásunk mostanában mindig ütközött, és
már hetek óta nem láttuk egymást. Úgy vélem, jól szórakoznánk,
kikapcsolódhatnánk. És valószínűleg így a tervem újabb szintjére
léphetnék, ugyanis általa növelhetném a barátaim körét.
Visszaír, hogy „van”.
Foglalok magunknak egy asztalt jövő hét szerdára egy ázsiai
étteremben, a Kennet-folyó mellett.
• • •

Mielőtt Amy megérkezne, alaposan rendbe teszem a lakást,

eltüntetem a parafatáblát, biztonságba helyezem a hálószobai
ruhásszekrény tetején. A legutóbbi kirándulásom alkalmával
vásárolt dolgokat is elrejtem: két vudubaba, egy férfi és egy nő.
Amikor kitárom az ajtót és üdvözlöm, ámulva bámul rám.
– Mi lett a hajaddal?
Már úgy megszoktam az új hajszínt, hogy meg is feledkeztem
róla.
– Tetszik? Tudom, egy kicsit hasonlít a tiedre.
– Rendben van… bár kezdünk úgy kinézni, mintha ikrek
lennénk.
 A francba! Felbosszantottam az egyetlen barátomat. És így
belegondolva, az aranybarna szín inkább jelzőtűz, mint álca.
– Csak színező. Kísérletezgettem. – Elveszem a táskáját és a
kanapéra teszem. – Induljunk is!
Pezsgőt rendelünk, hogy megünnepeljük első három repüléssel
töltött hónapunkat.
– Valóra vált az álmom – mondja Amy. – Minden alkalommal,
amikor leszállok egy új helyen, minden alkalommal, amikor
besétálok egy négy-öt csillagos szállodába, meg akarom csípni
magam, nem álmodok-e.
– Kérelmeznünk kellene, hogy ugyanoda küldjenek.
Valószínűleg csak így fogunk tudni együtt dolgozni.
– Igen, ez jó ötlet. – Elhallgat. – Furcsa dolog történt, amíg
távol voltam – árulja el végül.
– Kérdezni is akartam, milyen volt a szafari? Azt hallottam,
néha kicsit olyan „Celeb vagyok, ments ki innen!”-szerű a
kígyókkal, csúszómászókkal meg különös éttermekkel, ahol
egzotikus állatokat szolgálnak fel.
– Eléggé biztonságban éreztük magunkat. Bár néhol tényleg
szolgáltak fel krokodilt is. De mindegy is, nem akkor történt,
amikor Nairobiban voltam… hanem mikor hazaértem.
– Ó?
– Igen. Hát, Hannah még mindig nem jött haza, de olyan
érzésem támadt… mintha járt volna valaki a lakásunkban. A
dolgok valahogy úgy tisztábbnak tűntek.
Felnevetek.
– Az jó, nem?
– Igen, talán. De nem igazán értem a dolgot. Egyértelműen
nem betöréses rablásról van szó, mert egy betörő…
– Kirabolt volna – fejezem be helyette.
Mindketten felkacagunk.
 A számba veszek egy darabka tintahalat, de túl rágós. Helyette
inkább wasabiba és gyömbérbe forgatott olívabogyót majszolok, a
magokat gondosan körberakom a tányér szélén.
– Egy CD miatt kezdtem el gyanakodni. Mikor bekapcsoltam a
lejátszót, ismétlésre volt állítva. Egy nagyon nyálas dalnál.
– Ezért nem kellene tíz évvel ezelőtti cuccokat venned. –
Grimaszolok és rámosolygok.
Viszonozza a mosolyom.
– Igen, lehet.
– Ne is foglalkozz vele, végül mindenre találsz majd logikus
magyarázatot. Hidd el, én már csak tudom. Jack hogy van?
– Mostanában nem találkoztunk túl sokat. Végül mégsem jött
össze.
– Sajnálattal hallom. – Elrejtem a vigyorom. – Mi történt?
– Nem szüntette meg a profilját az online társkeresőn. Mint
kiderült, több vasat is tartott a tűzben. De lefoglalom magam.
Néhány volt iskolatársam rendez egy találkozót jövő héten, azt
már nagyon várom.
– Pontosan mikor? Talán el tudnálak kísérni.
Mozgolódik ültében és motyog valami olyasmit, hogy nem ő a
főszervező.
Veszem a lapot, de azért sértve érzem magam.
Amy tekintete elhomályosul a második pohár pezsgő után.
Nem lep meg. Titkolt tablettái dobozán tisztán olvasható, hogy
alkohol fogyasztása nem javallott. Furcsa, amikor tudsz valamit a
másikról, de ő nem tudja, hogy te tudod. Ha elég erősen
bámulnának bele a szemedbe, meg tudnák mondani.
Sokat tűnődöm ilyesféle dolgokon.
– Menjünk el egy klubba! – javaslom, hogy magához térjen.
Miközben egymásba font karral, nevetgélve kisétálunk az
Uberünkhöz, hangosan is ki akarom mondani, milyen hasznos
lehet egy barát, de még időben megálljt parancsolok magamnak.
Egyszer valakinek elmondtam, válaszul pedig egy furcsálló
pillantást kaptam.
Remélem, Amy marad olyan, amilyen, és nem csinál semmit,
amivel tönkretehetné a barátságunkat.
• • •

Másnap, amint Amy elmegy, időpontot kérek Bella fodrászától,

hogy fessük át a hajam szőkére.
Sajnos szabadságon van.
Úgy döntök, holnapután, a következő repülés alkalmával –
Miamiban – sort kerítek rá.
• • •

Miami majdnem kilencórányi repülésre fekszik. Minden

osztály megtelik nyaralókkal, vannak, akik hajókirándulásra
mennek, vannak, akik Disney Worldbe. Alig tudok leülni, elfogy a
gyümölcslé, bor és a gyerekek szórakoztatására összeállított
csomagok is.
Három óra repülés után felhívom a kapitányt, hogy vegye fel a
kapcsolatot a légitársaság orvosaival, mert egy hathónapos terhes
nő erős hasi fájdalomra panaszkodik. Behívnak a pilótafülkébe,
hogy én magam beszéljek az orvosokkal. Felveszem a fejhallgatót
és odafigyelek. A hang – egy arizonai orvoshoz tartozik – végtelen
sok kérdést tesz fel, végül pedig azt tanácsolja, kínáljam meg a
nőt emésztést segítő tablettával.
Beválik, fél óra múlva nyoma sincs a fájdalmának, mire
megnyugszik, már nem feltételezi azt, hogy első gyermeke a
levegőben kíván világra jönni.
Én magam is megkönnyebbülök.
 Leszállás után még többet késlekedünk, mivel hatalmas a
tömeg a reptéren. Még a legénységi útvonalnál is két másik
légitársaság alkalmazottai vannak előttünk. Mire letudjuk a
bevándorlásiakat és megszerezzük a poggyászunkat, sajog a
lábam, miközben leülök a buszon.
A hotel társalgójában a kapitány mindenkit meghív a
szobájában tartandó bulira, ami egy óra múlva kezdődik. Úgy
döntök, megyek. Miamiban még korán van, és ha a szobámban
maradok, el fogok aludni.
A recepcióst kifaggatom a közelben található fodrászatokról,
majd foglaltatok magamnak egy időpontot.
Aztán lifttel felmegyek a szobámba, kipakolok és letusolok.
• • •

A 342-es szoba ajtaját egy bőrönddel támasztották ki. Négyen

már ott vannak, az ágy szélén üldögélnek, illetve az aprócska
kanapén nyomorognak. Jim, a kapitány, az íróasztalnak
támaszkodik, kezében egy doboz sört tart.
– Szia! Gyere csak be! – köszönt.
– Sziasztok! – Csatlakozom az ágyon ülőkhöz, hirtelen kínosan
érzem magam.
Mindenki más hozott magával egy sörrel, borral vagy
italkeverővel megtömött bevásárlószatyrot.
– Kérsz inni? – kérdezi a pilóta, és a kezembe nyomja a sörét.
– Köszi – felelem, miközben kibontom az italt.
Meleg és egyáltalán nem kívánom, de nem kell sokáig
maradnom, és ha már itt vagyok, akár be is illeszkedhetek.
Egy órával később már majdnem mindenki a szobába tömörül.
Egy légiutas-kísérő a turistaosztályról, Rick, aki a mellettem lévő
soron dolgozik, szorosan egy üzleti osztályra beosztott nő mellett
ül. A csaj majdnem mindenen kacarászik, amit Rick mond,
idegesít, noha kezdetben nem tudom megmondani, miért.
Aztán rájövök, hogy azért, mert egy kicsit magamra emlékeztet
– arra, hogy régebben hogyan csüngtem Nate ajkán.
Elgondolkozom, mit csinálhat most, vajon ő is egy hasonló
buliban van-e Mexikóban.
Úgy érzem, nekem ennyi elég volt, habár még csak késő
délután van és a nap még mindig ragyog az égen.
• • •

Másnap reggel majdnem három órába kerül szőkére festeni a

hajam, de rendkívül elégedett vagyok az eredménnyel.
Visszasétálok, el a tengerpart, pálmafák és az Art Deco
rózsaszín, citromsárga és púderkék színei mellett, aztán a Park
Central Hotelnél, ami, a szobámban talált brosúra szerint Clark
Gable egykori törzshelyeként szolgált.
Semleges szobámban – minden hotelszoba kezd
ugyanolyannak tűnni – elkezdek készülődni a hazaútra:
kivasalom a blúzom, kifényesítem a cipőm, összepakolok, majd
mini, szállodai samponmintákat tömködök a neszesszerembe.
• • •

A visszafelé tartó repülés ugyanolyan pörgős, mint idefelé volt.

Egy ülés sem maradt szabadon, a gép megtelt hajókirándulástól
felfrissült utasokkal, akik eddig magas színvonalú kiszolgáláshoz
és napi több fogáshoz – és nassolnivalóhoz – szoktak, most pedig
egy tálcányi meleg reggelit kapnak, ami kőkemény zsemléből és
gyümölcssalátából áll.
Az egyórás szünetben nyilvánvalóvá válik, hogy valami történt
tegnap este a buli után Rick és a kacarászó nő között. Nem
másznak fel a fekhelyekre, hanem mellettem üldögélnek a
pihenőhelyeken. A lány próbál beszélgetést kezdeményezni, de
fájdalmasan világos – számomra legalábbis –, hogy Rick sokkal
szívesebben olvasná az újságját.
Tudom, mivel próbálkozik a csaj. Felismerem a jelzéseket,
mert én magam is alkalmaztam őket.
Olyan ez a nő, mint amilyen én voltam. Mandy akar valamit,
miután együtt töltötték az éjszakát. Kétségbeesetten keres
reményt: egy lopott érintést, akármilyen kicsi is legyen is, ami
után hamis ígéretekbe ringathatja magát, hogy majd tartják a
kapcsolatot.
A lány háta mögött szúrós pillantást vetek Rickre.
Nem vesz rólam tudomást.
• • •

Másnap reggel ki kell rángatnom magam az ágyból, annak

ellenére, hogy mindenem sajog, mert vezetési órám lesz.
Mielőtt repülni kezdtem volna, sosem gondoltam bele,
mennyire lesz megterhelő fizikailag ez a munka, és akkor még a
csomagok, tárolók és ellátmány emelgetését és cipelését nem is
említettem. Gyakran találok zúzódásokat a combon és karomon
ott, ahol a túl sok táskát cipelő utasok belém ütköztek, vagy ahol a
zsúrkocsiról a váratlan légáramlatnak köszönhetően leeső dolgok
megütöttek.
Késésben vagyok, kiszaladok, és bekászálódok az oktatóm
kocsijának első ülésére, majd ellenőrzöm a tükröket és beállítom
az ülést. Az oktatóm nagyon pedáns az ilyen apróságok terén.
Elégedett a fejlődésemmel, úgyhogy ki is jelöli a vizsgáim
időpontját – az elméletivel kezdek, utána jön a gyakorlati.
A tanulás mellett arra szánom a maradék három
pihenőnapom, hogy jó néhány ingatlant megnézek
Richmondban. Bár azt mondom, ingatlant, de valójában aprócska
lakásokról van szó, amik még a cipősdoboznál is kisebbek. De
nem tudok más helyre gondolni, ahol szívesen élnék, mikor
elköltözöm Readingből.
Richmond az otthonom. Ráadásul, ha már újra együtt leszünk
Nate-tel, akkor megtérül a befektetés.
Ajánlatot teszek a legkisebb, de Nate-hez legközelebb eső
lakásra, mivel az ügyvéd szerint nemsokára megkapom a
Szagosbükköny Villa eladásából befolyó pénzt.
• • •

Miközben munkába készülődöm, nem bírok magammal és azt

dúdolom, hogy „New York, New York”. Kétszer is megnézem:
Nate gépe már felszállt. Ez egyszer ugyanarra tartunk.
A repülőgépnek csupán a kétharmada telt meg, de a
vámmentes kérések lefoglalnak. Jó néhány alkalommal átszelem
a gép teljes hosszát a különböző kocsik miatt – minden
konyharészben kettő van –, hogy megtaláljam a megfelelő
készletet.
A magasabb értékű tárgyakat egy kisebb tároló őrzi az első
osztály közelében. Miután több mint húsz percig tanulmányoz
egy karkötőt, majd egy karórát, az utas, aki kikérte őket, úgy
dönt, mégsem felelnek meg neki. A soványka jutalék, amit az
eladásokból kapunk nem éri meg hűhót.
Amikor a pilóták bejelentik, hogy megkezdjük az ereszkedést,
felgyorsul a szívverésem, ami nevetséges, hiszen Nate már
órákkal ezelőtt leszállt.
• • •

Amikor a legénységet szállító busz végre kijut az alagútból, az

elém táruló városképtől elakad a lélegzetem. A gépen az egyik
magazinban kerestem egy térképet, és megismerkedtem az utcák
kényelmes elrendezésével. Az ablakon kukucskálok kifelé,
miközben a forgalom megáll, majd tovább halad. Figyelem a
hangyaszerű embereket, ahogy elsietnek az egydolláros
pizzaszeleteket és svédasztalos kínai büféket reklámozó táblák
mellett. Nyitott tetejű, a londoniakra hasonlító, vörös
turistabuszok keverednek a sárga taxikkal és a sivítva szirénázó
vészhelyzeti járművekkel. Egyenruhás ajtónállók foglalják el
türelmesen helyeiket az üvegépületek bejáratai előtt. Nem sokkal
azután, hogy elhagyjuk a Bloomingdale’s-t, a buszunk lehúzódik
egy keskeny, magas, két másik építmény közé bepréselt szálloda
előtt.
Kár, hogy noha Nate és én is itt vagyunk, nem fedezhetjük fel
együtt a várost.
Ügyelek rá, hogy nyitva tartsam a szemem, miközben
bejelentkezem a recepciós pultnál, és kérek egy listát az itt
elszállásolt legénységről. Nate a huszonhetedik emeleten van.
Miközben a bőröndömre várok, kibámulok ötödik emeleti
szobám ablakán, és a szemben lévő irodaházat vizslatom. Beütöm
a hotel wifi jelszavát a telefonomba. Nate nem posztolt semmit
arról, hogy mit szándékszik csinálni, amíg itt tartózkodik. Azt
tartom a legvalószínűbbnek, hogy holnap kora reggel elmegy
kocogni. Azonban addig szabad vagyok.
Vetek egy pillantást Bella blogjára. Elkap a rosszullét. Bár
Stephanie-nak köszönhetően felkészültem, bár tudtam, hogy ez a
pillanat is eljön, még így is elszorul a szívem. És irigység önt el.
Bella és Miles bejelentette az eljegyzést. Megnézem Stephanie
Facebook oldalát. A „Cheshire macska” kifejezés jut eszembe.
Bella gyűrűje platinából készült, jókora gyémánt ékeskedik rajta.
Gratulálok nektek Bella és Miles!
Csodás hír!
Annyira örülök nektek!
 Tökéletes pár vagytok!
Bla-francos-bla.
Az utolsó kommentet Nate írta: Sok boldogságot kívánok
nektek, és üdvözöllek a családban, Miles. Nem tudod, mire adtad
a fejed! Csak viccelek. X
Nagyon, nagyon odafigyeltem, hogy amíg együtt jártunk Nate-
tel, sose találkozzak a családjával. Nem is bizonyult olyan
nehéznek, mivel Nate nem sok időt töltött az országban,
szabadnapjain pedig lefoglaltam. Nem kockáztathattam meg,
hogy Bella hazugságai rólam megmérgezzék Nate elméjét. Bella
imádja a bátyját és túlságosan is védelmezi őt. Csak hűséges
társként, törvényes feleségként és sógornőként mutatkozhatok be
neki hivatalosan is újra. Imádnám végighajszolni a templomi
folyosón, rákényszeríteni, hogy vegyen részt az én esküvőmön, és
jó pofát vágjon, miközben rájön, hogy onnantól kezdve nincs más
választása, kedvesnek kell lennie velem.
Elmegyek sétálni. Egyik tömböt veszem be a másik után, de túl
sok olyan dolgot látok, ami az esküvőt juttatja eszembe:
ékszerboltokat, nagyáruházakat, szállodákat, menyasszonyi ruha
boltokat és még egy fehér limuzin is elhalad mellettem.
Rá vagyok kényszerítve, hogy újabb és újabb elfoglaltságokat
találjak. Kávézok. Várok és rohadtul csak várok.
A szobámban nem tudok se egy helyben megmaradni, se
aludni. A csatornákat váltogatom, de nem tudok koncentrálni,
úgyhogy végül azon kapom magam, hogy félórás teleshopos
reklámokat nézek. Egy mosolygós, ezüstszínű, tupírozott hajú nő
mutatja be a zöldségdaraboló működését. Többször is
kihagyhatatlan ajánlatok villannak fel a képernyőn. Bambulok.
Lehet, hogy hasznomra válik majd egyszer, mikor újra Nate-nél
lakom. Szereti a főztömet. Én pedig mindig is utáltam, hogy
akárhányszor mostam kezet, a hagyma bűze érződött az ujjaimon.
 A jetlag már játszadozik az elmémmel.
Reggel hatkor futószerelésbe öltözve lemegyek a társalgóba.
Leülök egy sarokkanapéra, és elrejtőzöm a New York Post egyik
száma mögött. A szememet egyetlen cikkre szegezem, újra és újra
végigolvasom. Akárhányszor csak meghallom a lift csengését, a
szívem kihagy egy ütemet. A legénység jó néhány tagja ébren van
és mászkál – ami nem meglepő, mivel otthon már késő délelőtt
van.
Rosszul gondoltam volna?
Lehet, hogy Nate inkább az edzőterembe ment. Nem fog egész
nap a szállodában rostokolni, úgyhogy ezt kivárom.
Hét óra múlt francos tíz perccel. A lift csengője megszólal. Még
mielőtt kinyílna az ajtaja, tudom, egyszerűen csak érzem, hogy ő
az. Zakatol a szívem. Visszatartom a lélegzetem. Ő az! Nate az,
futóruhában, kezében egy üveg vízzel, fülében a fülhallgatójával.
Az automata ajtón keresztül távozik, majd jobbra fordul.
Mélyen az arcomba húzom a kapucnim és követem. Minden
körülmény tökéletes. A munkába sietők tömege elég nagy, de
mégsem akadályoz.
Egy tömb, két tömb.
Kávét, bécsi kiflit és fánkot árusító pékségek mellett haladunk
el. Kocsik dudálnak. A távolban szirénáznak. Minden zebránál
megállok, és csak akkor indulok el újra, amikor már villog a
szabadjelzés.
Nate felgyorsít.
Én is így teszek.
Az út túloldalán lovas kocsikra leszek figyelmes. A
kocsikerekek és -ülések mögött nyílt, zöld terület húzódik.
A Central Park.
Vakmerőbbé válok, annyira, hogy már nagyjából csak két
lépéssel vagyok lemaradva Nate-től. Megáll a park bejáratánál,
hogy karóráján beállítsa a stoppert. Visszahúzódok, belélegzem a
lószar szagát. A járdát már ellepték a lelkes turisták. A közeli
kerítésre egy posztert tűztek, mely a háborús hősök emléknapját
hirdeti, május utolsó hétfőjét, ami néhány nap múlva itt is lesz.
Nate kocogni kezd.
Én is.
Felhőkarcolók tornyosulnak felénk. Az első lehetőségnél letér a
főútról és az ösvényeknél marad – ahogy a többi futó is –, ami
nekem tökéletes. A burjánzó fák árnyékot vetnek a
virágszirmokkal pettyezett gyepre. Felgyorsul a légzésem. Egy
hibája van ennek a tervnek – az, hogy én nem vagyok olyan fitt,
mint ő. Remélem, nem akar túl sokat futni, mert tisztában vagyok
vele, hogy ez egy hatalmas park. Beszívom az orgonavirág illatát.
Átmegyünk a hídon, szinte bele egy virágzó azáleabokorba.
Amelia odáig lett volna a Central Parkért, minden egyes
növényt és virágot meg tudott volna nevezni. Will is jól érezte
volna magát itt. Lerúgtuk volna a cipőnket és mezítláb
szaladgáltunk volna a füvön.
Szomjas vagyok és melegem van.
Nate hirtelen megáll. Pólója izzadt hátához tapad. Előredől,
kezével a combján támaszkodik, majd jó nagyot kortyol a vizéből.
Oda akarok rohanni és ki akarom tépni az üveget a kezéből.
Olyan halkan veszem a levegőt, amilyen halkan csak tudom. Ő
egy helyben áll.
A nap meglehetősen erősen tűz a korai órához képest, naivan
azt feltételeztem, hogy olyan hűvös lesz itt is, mint otthon. Nate
egy közeli pad felé veszi az irányt. Basszus, szemben leszünk
egymással.
Tovább kocogok, amíg mögé nem kerülök. Megállok, egy fának
dőlök és várom, hogy rendeződjön a légzésem.
 Nate mozdulatlanul ül, mintha a tájban gyönyörködne, de
valószínűleg csak szünetet tart. Levágatta a haját. Nem vagyok
biztos benne, hogy jól áll-e neki ez a frizura, egy kicsit túlságosan
is rövid.
Szédelgek és émelygek. A bőröm alatt érzem a fatörzs hűs,
érdes felületét. Alig néhány méterre vagyunk egymástól. A
telefonommal lövök róla egy-két képet. Miért nem megyek oda
hozzá most? Mire várok? Több mint hét hónap eltelt. Megkapta
az értelmetlen terét.
Tér. Gyűlölöm ezt a szót.
A vége felé majdnem minden mondatát ez fűszerezte. Talán el
kellene felejtenem a Tervet és ki kellene használnom a pillanatot.
Lehet, hogy a sors hozott ide mindkettőnket, messze az
otthonunktól.
Bassza meg! Megteszem. Veszélyesen fogok élni.
Előrelépek. Nem! A mantráim zűrzavara visszhangzik a
fejemben.
Ne térj el a tervtől!
Módosítsd a tervet!
Lüktető, erős fejfájásom támad. Vízre van szükségem. Még
egyet lépek.
Belégzés.
Kilégzés.
Nem tudom mi, de valami vonz, mint molylepkét a lámpa.
Habozok.
Amikor még egy lépést teszek, egy lehullott faágon állok meg.
Rövid, de elég vaskos, olyan baseballütő méretű. Lélegzek. Nate
olyan nyugodtnak látszik. Valamikor régen akkor sétáltam oda
hozzá és öleltem meg, amikor kedvem támadt. Most már nem
szabad.
Ezek a szabályok.
 Nekem nem volt beleszólásom.
Nate oldalra fordul és felteszi bal lábát a padra, majd derékból
előredől, nyújt. Biztos begörcsölt a vádlija, gyakran előfordul
vele.
Leguggolok, mintha leejtettem volna valamit, de semmi más
nincs előttem, mint a bot. Újrakötöm a cipőfűzőm, így próbálok
időt nyerni. Miközben kioldom és bekötöm a fűzőt, keserűség és
düh önti el az elmém. Nevetséges ez a helyzet, nekem is vannak
jogaim. Jobb kezemet erősen a faág köré fonom és felállok. A
lábam mellett tartom.
Már Nate is felállt, karját felemeli, ujjait összekulcsolva nyújt,
ezúttal ebben a pozitúrában. Felé lépek. Karját az oldalához ejti.
Mély lélegzetet veszek.
A karórájára pillant, aztán elkocog előlem. Földbe gyökerezett
lábbal állok, szorításom meglazul a bot körül. Az ág megüti a
bokám, miközben figyelem, ahogy Nate követi a kanyargó
ösvényt, majd eltűnik a szemem elől.
 9.

Biztosan megőrültem. Mit képzeltem? Nem tartottam be a

saját szabályaimat.
Ne térj el a tervtől!
Ha elbukik a terv, akkor bukni terveztél.
Földbe gyökerezett a lábam. Ismeretlen terepen láttam. A
határok elmosódtak. Hála az égnek, hogy Nate elkocogott. Soha
többé nem lehetek ennyire óvatlan.
Soha többé.
– Minden rendben, hölgyem?
Felpillantok. Egy idősödő, öltönyös férfi néz vissza rám.
Felállok.
– Igen, köszönöm. Most már jól vagyok. Víz nélkül indultam
futni. Hülye vagyok.
– Arra talál egy boltot. – Egyenesen előremutat. – Már
hatvannégy fok van.
Fejben átváltom. Celsiusban mérve olyan tizennyolc fok.
– Köszönöm szépen.
Az általa javasolt irányba indulok és észreveszek egy bódét. A
víz mellett egy kávét és egy sósperecet is veszek.
– Elnézést, merre találom a kijáratot? – kérdezem a
pénztárostól.
Teljesen szétestem. A füvön ülve kortyolgatom a vizet.
A perec sós és száraz, a torkomra tapad. Kifelé menet egy
kukába hajítom patkó alakú maradékát.
Amint a szálloda a látókörömbe kerül, ugyanaz a
megkönnyebbülés tölt el, mint amit akkor éreztem, amikor a
repülőgép kerekei elkapták a leszállópályát. Kulcskártyámat a
zárba illesztem, az ágyamba süppedek és magamat korholom.
 Majdnem elszúrtam.
Olyan közel voltam a célhoz! De nem térhetek el a tervemtől,
mert júliusra már tíz hónap is eltelik a szakítás óta.
Majdnem egy teljes év.
Így bebizonyítom neki, hogy kapott teret arra, hogy megtalálja
önmagát – vagy amit keresett. A gondolat, hogy más nőkkel
fekszik le, fáj, persze, hogy fáj, de egyik csaj sem marad jelen
huzamosabb ideig a Facebook oldalán, úgyhogy elhessegetem az
ilyesfajta gondolatokat és próbálok pozitívan hozzá állni. Nem
egy másik nőért hagyott el. Mire újra egymásra találunk, készen
áll majd véglegesen megállapodni.
Új mantrát kell kitalálnom, és gyakrabban kell elismételnem
magamban.
Ha egy minimális kétséged is támad, ne csináld!
A türelem erény.
Ne térj el a tervtől!
Noha a fejfájásom már teljesen elmúlt, beveszek két
fájdalomcsillapítót és lehúzok jó néhány pohár vizet is.
Nem számít, miért történt, de többé nem eshetek szét.
• • •

Álmos és ideges vagyok.

A legénységi felszállást a Heathrow-ra tartó gépre késleltetik,
az érkező járat késése miatt. Amikor végre engedélyt kapunk a
felszállásra, takarítók és takarítógépek között kell evickélnünk,
elállják a folyosókat, így alig marad időnk a biztonsági
ellenőrzések végrehajtására – és a konyhai előkészületekre.
A levegőben két utas is rosszul lesz, oxigénre van szükségük, és
túl sok a lármázó gyerek. A követelőzés végtelennek tűnik, sokan
arról panaszkodnak, hogy a szórakoztató berendezés nem
működik.
 Lehet, hogy mégsem bírom sokáig ezt a munkát.
A pihenő alatt Will-lel álmodok. Fiatalabb, olyan tizennyolc
hónapos lehet és inogva jár. William úgy úszik, mintha vízbe
született volna. Amelia a kert árnyékos részén bujkál, virágot
szed. Kiabálva próbál utasítgatni, de szavai tompák, mintha csak
a víz alól szólna. Mire megértem, mit igyekszik annyira
elmondani nekem, mire felfogom, mi a helyzet, már túl késő.
Felülök és lázasan keresem a zseblámpám. Aprókat kortyolok a
vizemből. Egy kisfiú, aki a prémium osztályon ül, kék kezeslábast
visel. A Willére emlékeztet.
Az út maradék részében nyugtalan vagyok. Nem érzem jól
magam. Amikor leülök és bekötöm magam a leszálláshoz,
majdnem kitör belőlem Will története, majdnem elmesélem a
kollégámnak. Nincs, ami megállítana, mindig ez történik. Sok
időbe telt megszoknom. A legénység tagjai állandóan túlságosan
bizalmas dolgokat osztanak meg egymással, mindenféle
személyes információmorzsát, mintha azt hinnék, gyónási titok
marad, ha a nyílt ég közepén árulják el.
De én természetesen nem teszek ilyet. Nem lenne értelme.
Helyette inkább „Nickről” mesélek és arról, hogy attól a
pillanattól, hogy megismertem, tudtam, nem találok még egy
olyat, mint ő. Mind tudjuk, mi történt Elizabeth Taylorral minden
alkalommal, amikor megpróbált Richard Burton nélkül élni.
Egyszer ezt a leírást olvastam a kapcsolatukról: „a halálos
szerelem, mely sosem halt el”. Egymás nélkül nincs értelme élni.
Nate-tel az oldalamon teljesnek érzem magam hibái ellenére
is, ebből tudom, hogy valóban szeretem.
Az egyszerű szerelem elvakítana. Az igazi szerelem elfogadást
hordoz magában.
• • •
 Az első szabadnapomat egyedül töltöm a lakásban. Bella és
Miles eljegyzési fotóit nézegetve pihenek. Jövő hónapban partit
adnak. Kinyomtatom a képeket, amiket Nate-ről lőttem New
Yorkban és kirakom őket a parafatáblára. Nem túl jó minőségűek,
de mindent olyan naprakészen kell tartanom, amennyire csak
lehet, mivel az életünknek egymásba kell fonódnia, még a
színfalak mögött is.
A táblára meredek, valami nincs rendben. Addig bámulom és
bámulom, amíg rá nem jövök, mi az.
Bella boldog arcának semmi keresnivalója a személyes
teremben. Megragadok egy ollót és vagdosni kezdek, addig
folytatom, amíg a feje le nem esik vagy szét nem hasad minden
olyan fotón, ahol mosolyog. Csak azokat hagyom érintetlenül,
ahol nem tűnik olyan nagyon elégedettnek magával.
Kifújom a levegőt. Jobban érzem magam.
Előveszem a két vudubabát a cipősdobozból, amit a
szekrényem tetején tartok. A lánynak tűk állnak ki a fejéből, de a
fiúnak csak egyet szúrtam a mellkasába. Meg akarom
keményíteni Nate szívét, amíg újra belém nem szeret. Az egyik
karibi utazásom alkalmával szúrtam ki a két babát egy piaci
árusnál, és a kollégám, akivel épp sétáltam, kinevetett, mikor
megvettem őket.
– Ijesztő babák a turistáknak – mondta. – Mi a francnak
kellenének neked?
– Viccből – feleltem.
Utálok másokkal vásárolni. A legtöbb kollégámmal az a
problémám, hogy nem elég önállók, már a felszállás előtt rám
tapadnak, próbálják belőlem kihúzni, mik a terveim leszállás
után, aztán meghívatják magukat.
• • •
 A második pihenőnapomon van az elméleti vizsgám. Most már
csak a gyakorlati vizsga van hátra, utána újfajta szabadságot
kapok. Miután látogatást teszek néhány autókereskedésben, úgy
döntök, rendelek egy fényes, szürke sportkocsit. A
csomagtartóban éppen csak egy bőröndnek elegendő hely lehet.
Ezután van két napom, amit ki kellene töltenem valamivel,
mielőtt elrepülnék Bangkokba. Távol tartom magam Nate
lakásától, megrémisztett saját, New Yorkban tanúsított
viselkedésem. Össze kell szednem magam és biztosra mennem,
miszerint elég erős vagyok ahhoz, hogy a közelében legyek és ne
csesszem el a Tervet.
Amy Ausztráliában van, úgyhogy nem áll rendelkezésemre.
Facebookon a Juliette és az Elizabeth név alatt futó profilom is
naprakész, mindkét oldalon a megfelelő képek és hozzászólások
találhatók meg.
Megcsörgetem Babst.
– Meglátogathatlak?
– Hát persze, drágám. Tökéletes az időzítésed, épp most
készítettem marhás-sörös pitét.
Összepakolok egy kisebb táskányi holmit, és elindulok a
vonatállomásra.
Nem mondtam, mikor érkezem, úgyhogy busszal megyek Babs
házához, útközben elhaladunk a Szagosbükköny Villa mellett. Az
Eladó tábla alatt ez áll: Ajánlat téve.
Várom, hogy kiváltson belőlem valamit – valamiféle érzelmet
–, de nem, semmit sem érzek.
Babs abban a pillanatban kitárja az ajtót, ahogy becsöngetek,
egy cseresznyékkel díszített kötényt visel. Arca lisztes. Barbara
úgy néz ki, ahogy valószínűleg egy anyának kellene.
– Annyira jó látni téged! – lelkendezik. – Előkészítem a
vacsorát.
 Miközben zöldbabot, újkrumplit és pitét – én lepiszkálom a
tésztát – eszünk, Babs beavat a városi pletykákba: két válás, egy
haláleset és egy rablás.
Beszámolok neki a vezetésről.
– Ez csodás hír, így gyakrabban tudsz majd meglátogatni.
Bólintok.
Csend.
A konyhában az evőeszközök csörgése a leghangosabb zaj, ami
azt jelenti, hogy Babs lelkileg felkészül, mielőtt rossz híreket
osztana meg velem vagy rákérdezne valamire.
Várok.
– Van kedved elmenni valahova holnap? Meglátogatni
Williamet?
Felpattanok és a csapnál megtöltök egy poharat vízzel.
– Nemsokára itt a születésnapja és… – erősködik Babs.
– Nem, ne haragudj, de nem akarok menni.
– Hát, pedig nem bánnám, ha nem egyedül kellene mennem.
Amelia sírjára is tehetnénk egy-két virágot.
– A halottakat nem érdekli, van-e virág a sírjukon vagy nem.
– Én akkor is megyek. Mindig megyek.
– Egyikük sincs már ott.
Babs megköszörüli a torkát.
Azt hiszem, sejtem, mi következik, és nem akarom hallani.
– Mi megy ma a tévében? – váltok témát, miközben felállok és
elkezdem leszedni az asztalt. – Keress valamit, én addig
elmosogatok.
Elfordítom a meleg vizes csapot, és jókora adag citromos
mosogatószert nyomok az egyik tálba, a képződő buborékokra
meredek. Babs egy szappanopera mellett dönt, hallom a
nappaliban felcsendülő főcímdalból. Az iskolában is ezt néztük a
közösségi teremben, pizsamában és köntösben a kanapékra és a
földre dobott párnákra kucorodtunk.
Tíz perccel később csatlakozom hozzá. Ha nem tudnám, hogy
ez az egyetlen olyan sorozat, amit rendszeresen néz, azt hinném,
szándékosan ezt választotta. Mert a ma esti epizódban a
szereplők egy sír mellett lelnek „lezárásra”.
• • •

Másnap reggel korán távozom, megígérem, hogy nemsokára

megint jövök majd.
A hazafelé tartó vonatúton csörög a telefonom. Az ügyvédem
az. A ház eladása megtörtént.
Gazdag vagyok.
Elképzelem, ahogy pár kezdő ingatlanügynököt kiküldenek a
villához, hogy cseréljék le az Ajánlat téve feliratot Eladva táblára.
Idegesítő módon a lakás, amit kinéztem magamnak
Richmondban, eltűnt a piacról, ami azt jelenti, hogy másik helyet
kell keresnem. Legalább ez lefoglal majd, amíg nem kell
dolgoznom.
• • •

Valahol Európa, majd Ázsia fölött, úton Bangkok felé, egy

felfordított fémtárolón ülök a konyharészlegen, halálra fagyok,
miközben egy kollégám, Nancy locsogását hallgatom. Mutatott
nekem egy-két képet a macskájáról, a lováról, a
keresztgyerekéről, beszámolt egy műtétről, amin négy éve esett át
és elmesélte, hogy az ex-férje szeretett nőnek öltözni.
– Mondjuk nem amiatt szakítottunk…
– Ó! – válaszolom. – Kérsz kávét?
Felállok, beteszek egy filtert a kávéfőzőbe és bekapcsolom a
masinát, miközben azért imádkozom, hogy bár besétálna egy utas
és elájulna vagy valami olyat csinálna, aminek a megoldása
beletelne némi időbe.
– Igen, kérek. Na, szóval, mint mondtam, nem a beöltözés
miatt…
– Egy perc és jövök, Nancy. Biztonsági ellenőrzés.
Általában nem érdekel, de ma körbejárom a sötét utasteret,
gyanús üzeneteket és bombakészítőket keresek a mosdóban,
ellenőrzöm, az utasok nem betegek-e vagy készülnek-e valamire.
Minden csendes. Egy pár sem próbál kiosonni a mosdóba, hogy
csatlakozzanak a Mile High Klubhoz, nem mintha bánnám,
amikor ezt teszik. Úgy teszek, mintha észre se venném.
Mire visszaérek a konyhába, Nancy már talált magának egy
másik légiutas-kísérőt, Kevint, akinek üveges tekintetéből
egyértelműen látszik, azt kívánja, bár ne kalandozott volna el az
első osztály védelméből.
– …úgyhogy amiatt történt, hogy annyira önzőn viselkedett.
Úgy értem, nagyon önzőn. Kimerülten hazaestem egy útról, több
száz embert szolgáltam ki egy éjszaka alatt, ő pedig a kisujját se
mozdította volna otthon. Nem vásárolt be, nem…
Kevinnel találkozik a pillantásunk, rámosolygok.
– Csak egy-két szalvétáért ugrottam át – mondja. – Őrizetlenül
hagytam az első osztály konyháját. Jobb lesz, ha visszamegyek.
Kevin régen könyvelőként dolgozott, de az utazás utáni égető
vágy hatására negyvenes évei elején feladta karrierjét. Jó fejnek
tűnik. A szünetben mindenkit sikerült megnevettetnie egy arról
szóló történettel, hogy a legutóbbi útja alkalmával nem találta
meg a buszmegállót, és végül teljesen eltévedt a terminál alatti
folyosók labirintusában. Kevin rám kacsint, mielőtt kimenekülne
a vastag függönyökön, melyek lezárják a konyhát. Talán
lóghatnék vele. Eddig értelmesnek és szórakoztatónak látszik.
Megcsörren a hívócsengő. Halleluja!
 Végigsétálok a folyosón a takarók alá húzódó, alvó testek
között, kikerülöm a kilógó lábakat és szétszórt cipőket, majd
odaérek a 43A jelzésű ülést, mely felett fehéren ragyog a
hívólámpa.
– Kaphatnék egy csésze teát, kedvesem? – tudakolja egy öreg
hölgy, közben felkapcsolja az olvasólámpáját.
– Természetesen.
Körbenézek a sötétben, további világító lámpák után kutatok.
Ez lett az életem: kiszolgálásra váró embereket keresek, hogy ne
kelljen több locsogást hallgatnom.
A konyhában, miközben a csapból forró vizet engedek a
teafilterre, Nancy folytatja a csevegést.
– Mik a terveid Bangkokban?
Átgondolom. Mit csinálna Nancy szívesen? Hmm. Nem tudom
biztosan. Jobb, ha óvatos leszek és nem mondok semmi biztosat.
– Nem igazán tudom még, szeretek csak úgy sodródni az árral
és nem megtervezni mindent. Sosem tudhatom, miként fogom
érezni magam vagy hogyan alszom.
Tejet töltök a teába és felmarkolok néhány cukros zacskót, egy
tálcára teszem őket és visszamegyek az utastérbe.
Amint visszaérek, Nancy már nyitja is a száját.
– Én Katie-vel, a másodpilótával megnézem a Nagy Palotát.
Ugyanabban a városban élünk, és amikor rájöttünk, hogy
ugyanoda utazunk, úgy döntöttünk, itt az ideje némi kulturális
ismeretszerzésnek, ahelyett, hogy a piacon nézelődnénk.
– Jól hangzik.
– Téged is szívesen látunk.
– Köszi, kedves vagy, majd meglátjuk.
– Bölcs döntés. Katie épp halál szerelmes. Abban a kezdeti
szakaszban jár, ahol nem bírja ki, hogy témától függetlenül ne
hozza fel minden beszélgetés alkalmával a barátját. Nem
irigykedem rá, dehogy is! Sok ideig volt egyedül és sosem volt
szerencséje a férfiakkal. De így, köztünk szólva, bármibe
lefogadom, hogy a templomban végig azt hallgatom majd, hogy
„Nate így, Nate úgy”.
– Nate? Furcsa neve van. – Még engem is meglep, mennyire
közönyös és nyugodt a hangom, pedig a szívem majd megszakad.
– Különös lenne? Nem igazán gondolkodtam rajta. Gondolom,
a Nathan vagy valami becézése.
– Mi a vezetékneve? – A szívem egyre hevesebben ver.
– Fogalmam sincs. Na mindegy is, ideje indulni és felkelteni a
többieket, most már a mi pihenőidőnk jön.
Összekészítek néhány meleg törülközőt és töltök egy-két pohár
gyümölcslevet. Egy tálcára helyezem őket. A kezem egy kissé
remeg. A gép hátsó része felé veszem az irányt, újból átvergődöm
a végtagok és a szemét tengerén; a legveszélyesebbek a
magazinok – már láttam rajtuk elcsúszó embereket. Kulccsal
kinyitom a legénység pihenőjének ajtaját, aztán be is zárom
magam mögött – nem ritka, hogy az utasok befészkelik ide
magukat, ha egyszer bejutnak –, aztán enyhén feltekerem a fényt,
egyik kezemmel a korlátba kapaszkodok, a másikban pedig a
tálcát tartom, miközben fellépdelek a rövid lépcsősoron.
– Jó reggelt, emberek! – szólalok meg.
Néhányan felpattannak, összeszedik a holmijukat és
elszaladnak a mosdóba.
Mások felülnek, szemmel láthatóan kimerültek és zavartak,
nyilvánvalóan azt kívánják, bár otthon lennének, a saját
ágyukban.
Tizenöt perccel később már egy emeleti ágyon fekszem szürke
melegítőben, a hálózsákomban fészkelődve. A biztonsági övem
egyfolytában lecsúszik a csípőmre, miközben a turbulencia
hatására úgy forgolódok, mint egy pléd a mosógépben. Úgy
érzem, mintha egy párhuzamos, nem létező világba csöppentem
volna.
Egy dolgot biztosan tudok: végül mégiscsak megnézem
Nancyvel és Katie-vel a Nagy Palotát.
 10.

Egy óra múlva véget vetek a három óra húsz perces

szünetemnek. Egy perccel sem bírok tovább ott, csapdába esve
feküdni. Megyek és megnézem magamnak Katie-t. A saját
szememmel kell látnom, hogy értékelhessem.
Szédülök, miközben kisminkelem magam a mosdóban. A
repülés kezdetekor vállalhatóan néztem ki. Most hányingerem
van. Tudom, hogy Nate nem fogadott cölibátust, persze. Nem
áltatom magam. De ebben a helyzetben találni magam –
megtudni egy nevet, egy potenciális vetélytársammal összezárva
lenni a levegőben – borzalmas.
A gép elejébe sétálok, majd fel az üzleti osztályra. A légiutas-
kísérő – egy idősebb férfi – az aprócska, felsőfedélzeti konyhában
készíti elő a reggeliztető tálcákat.
– Szia! Csak beugrok a pilótafülkébe – szólítom meg. –
Szeretnéd, hogy megkérdezzem, kérnek-e valamit?
A karórájára pillant.
– Aha, igen. Most kellene hívnom őket.
Tudom, mikor szokták felhívni a pilótákat repülés alatt, épp
ezért jöttem pont most. Megfogom a belső telefont és beütöm a
pilótafülke számát. A gondolattól, hogy Katie szól majd bele a
telefonba, a szívem majd’ kiugrik a helyéről, de nem ő veszi fel.
Egy férfihang szól bele.
– Halló? Mike beszél.
– Helló, Juliette vagyok, a lenti hátulsó részről. Szeretnék
beugrani hozzátok, mert lenne egy kérdésem. Vigyek nektek
valamit?
– Várj egy percet!
Tompa hangok.
 – Igen, két kávét kérnénk. Egyet tejjel, egyet feketén, cukor
nélkül mind a kettőt. És ha maradt ki szendvics a legénység
adagjából, annak is örülnénk, köszi.
– Oké.
Elkészítem a kávékat. Melyik lehet Katie-é? Kihúzom a
szendvicses tálcát a legénység zsúrkocsijából. Újból felhívom
őket, hogy szóljak, nemsokára érkezem.
Végigballagok az ülések közti folyosón, majd a pilótafülke
ajtaja előtt várakozom. A kapitány kinyitja, majd amint belépek,
gyorsan be is zárja mögöttem. A fehér, zöld és kék műszerfények
fényesen ragyognak az elzárt terület sötétjében. Az első tiszt
ülésében egy férfi ül. Semmiféle Katie-t nem látok. A pilóták
pihenőjének ajtaja zárva van, bizonyára alszik.
– Valaki szünetet tart? – érdeklődök.
– Igen.
Basszus!
A kapitány elveszi tőlem a tálcát. Fogom a két kávét és az
ülések mögött kialakított helyre teszem őket.
– Azt szerettem volna kérdezni, hogy beülhetnék-e ide
leszálláskor? – folytatom. – Eléggé új vagyok még és…
– Sajnálom, de nem, ez egy kiképző hely. James – a
másodpilótára mutat – parancsnokságra készül, kapitánnyá
léptetik elő, úgyhogy attól tartok, nemet kell mondanom. –
James megfordul, és bocsánatkérőn odainteget.
– Ó!
– Remélhetőleg a közeljövőben lesz rá lehetőséged… mivel
alapesetben igent mondanék.
– Köszönöm.
– Mi köszönjük a kávét. – Kinéz a kémlelőnyíláson, miközben
James a kamerákat ellenőrzi. – Minden tiszta.
 Kinyitja nekem az ajtót, én pedig kilépek. Elkeserítettek, de
nem győztek le.
• • •

A hotelbe vezető úton Katie mögött ülök, belehallgatok a másik

másodpilótával folytatott beszélgetésébe.
A haját befonta és feltűzte – én személy szerint undorítónak
találom ezt a frizurát.
Will imádta, ha befontam a hajam. Vagyis inkább szerette
meghúzni a fonatokat.
Katie átlagosnak látszik.
A csevej nem érdekes – leginkább biciklizésről van szó. Nem
tudom elképzelni Nate-et egy kerékpáron. Nem állna jól neki a
sisak.
Egyszerűen csak nem.
• • •

Mint a legénység legtöbb tagja, Katie is teljesen máshogy néz

ki egyenruha nélkül, amikor másnap a recepciónál találkozunk.
Csupán Nancy, Katie és egy másik srác – Ajay – álldogál ott
rajtam kívül.
Katie-nek hosszú, göndör, vörös haja van és temérdek szeplője.
Barátságosnak, de mégis határozottnak látszik, tipikusan az a
fajta ember, akitől útbaigazítást kérnél. Izmos felkarjaitól és
praktikus, bézsszínű nadrágjától enyhén férfias benyomást kelt,
mintha kissé túlságosan is próbálna beilleszkedni a hímnemű
pilóták közé. Azonban amikor elmosolyodik, az arca nagyon szép.
Először nem értettem, Nate mit láthat benne. De végül arra
jutottam, hogy az tetszik neki benne, hogy olyan életerősnek
tűnik, olyan „szomszéd lányos”.
 A túrabuszon újból szemügyre veszem. Az ablakon bámul
kifelé, száját enyhén eltátja. Évekre a dugóban ragadunk, de
képtelen vagyok értelmes beszélgetést kezdeményezni vele, mert
a lelkes túravezető, aki a busz elejében áll mikrofonnal a kezében,
egyfolytában dumál.
Elkalandozom.
• • •

Onnan tudom, hogy Nate szeret, hogy ő maga mondta nekem.

Amikor elárultam neki, hogy szeretem, azt felelte, „Aha, én is”.
Máskülönben csöndben maradt volna.
Kétségkívül vonakodva gondolt arra – kezdetben –, hogy olyan
hamar hozzá költözzek. De rámutattam, hogy noha kissé
tornádószerű a szerelmünk, egymásnak lettünk teremtve.
A lakást, amit béreltem, eladták. Ez igaz volt, bár a főbérlő azt
mondta, valószínűleg még három hónapig maradhatnék. De nem
igazán láttam értelmét annak, hogy új bérleményt keressek.
Aprócska, kegyes hazugság volt ez, mely mindkettőnk érdekét
szolgálta.
Egy rövid időre már akkoriban is eltűnődtem azon, hogy
csatlakozom a légitársasághoz, de én akartam lenni a tökéletes
barátnő. Ott akartam lenni Nate-nek, mikor hazaérkezett a
repülőutakról.
Csak mi ketten.
• • •

Amikor a palotára nézek, két szó jelenik meg a lelki szemeim

előtt: zöld és arany. A káprázatos épületeket, a réteges
tetőszerkezetet és a gondozott kerteket bámulom.
 Meleg van. A túravezető szerint már majdnem itt van az esős
évszak, én pedig hosszú ujjú felsőt vettem fel, hogy tiszteletben
tartsam a szent hely öltözködési előírásait.
– Annyira romantikus, nem gondoljátok? – kérdezem a
többieket.
Bólintanak, de egyikük sem válaszol, sajnos ők azok a fajta
emberek, akiket ténylegesen érdekel az építészet. Odafigyelnek az
idegenvezetőre, miközben ide-oda terelgetnek minket. Izzadság
folyik végig a hátamon. Szerintem gyorsan ki lehet élvezni a
dolgokat. Nem kell csigatempóban körbesétálnod a helyet, hogy
emlékezz rá. Erre való a fényképezőgép.
Sétálunk és hallgatjuk a tájékoztatót. A Smaragd Buddha
Templománál úúú-zunk és ááá-zunk a jádekőből készült Buddha
láttán, akinek, mint megtudtam, a király cseréli aranyöltözékét
minden évszak kezdetekor.
Végül betérünk egy zsúfolt, helyi étterembe ebédelni. Hála az
égnek, van légkondicionáló. Nem bírok ki ebből egy egész
délutánt. Csak annyit akarok, hogy Katie tegyen említést Nate-
ről, akkor majd elnézést kérek és visszamegyek a hotelszoba
fedezékébe. Levetem magam a mellette lévő helyre. És ugyanazt
rendelem, amit ő: egy diétás kólát és egy pad thait.
– Szóval, mit gondoltok a palotáról? – tudakolom.
– Annyira… elképesztő – válaszolja Nancy.
– Lenyűgöző – ért egyet Katie, és iszik egy kortyot a kólájából.
Ajay csak bólogat, még mindig az útikönyvet böngészi.
– Mint korábban mondtam, szerintem van valami igazán
romantikus abban a helyben – ismétlem.
Katie nem harap. Nem kell ilyen gyengédnek lennem.
Megérkezik a gőzölgő étel. Azt kívánom, bár valami hideget
rendeltem volna, erre rá se bírok nézni. Felkapom az
evőpálcikáimat és megfogok velük egy aprócska garnélát.
Elrágom. A citromfű ízétől felfordul a gyomrom. Ennek a
fűszernek az illata lengte be a konyhát azon a szörnyű estén,
mikor Nate szakított velem.
– Szóval… – kezdek bele Katie felé fordulva. – Nancy mesélte,
hogy ugyanabban a városban éltek. Pontosan merre is?
– Peterborough határában – feleli, és egy olyan helyet nevez
meg, amiről még sosem hallottam.
– Ó, akkor hosszú onnan az út, igaz? – Oldalra döntöm a
fejem, és igyekszem érdeklődőnek tűnni.
– Igen. De szeretem. Általában zenét vagy hangoskönyvet
hallgatok. Segít kikapcsolni egy hosszú éjszaka után.
Nem találtam bizonyítékot arra, hogy Nate-nél töltötte volna
az éjszakát. És amennyire tudom, Nate sem járt nála. Nem szeret
messzire utazni a szabadnapjain. Lehet, hogy Nancy félreértett
valamit vagy túlzott. Katie egyszer sem említette Nate-et. Lehet,
hogy csak egy rövid életű viszony volt köztük, ami már véget is
ért.
Eszek némi tésztát.
Katie ásít, sietve a szája elé kapja a kezét.
– A délután nagyon izgalmasan hangzik – szól közbe Ajay. –
Az útikönyv szerint igazi csemege vár ránk…
– Nem mondod? – Nem bírom ki, hogy ne mondjam ki.
Mindhárman rám merednek.
A chili égeti a számat, marja a torkom és forróság önti el az
arcomat.
– Ne haragudjatok! Azt hiszem, én mára kidőltem. Fogok egy
taxit és visszamegyek a szállodába. Találkozunk egy-két italra és
vacsorára este?
– Maradj! – győzköd Nancy. – Bánni fogod, hogy ezt
kihagytad.
 – Igazából én Juliette-tel vagyok – szól Katie. – Aludnom kell
legalább egy szemhunyásnyit délután, ha bírni akarom az estét.
Melegséget érzek irányába.
Ott hagyjuk Nancyt és Ajayt, a túravezető pedig rendel nekünk
egy taxit. Jókora borravalót adunk neki, mivel úgy tűnik,
megsértettük azzal, hogy korábban elmegyünk.
A visszafelé vezető út gyorsabban telik, a sofőr beszédes, az
angol futballról akar csevegni. Katie jól informáltnak tűnik a
témában, úgyhogy ráhagyom a feladatot. Talán egy-két ital után
többet fecseg majd este, noha gyanítom, hogy Nate hamar
megunja majd a csendességét.
• • •

Otthon dél van, de Bangkokban már naplemente, amikor a

legénység számos másik tagjával – az első osztályon dolgozó
Kevinnel és Katie-vel egyetemben – összegyűlünk egy bártetőn.
Nancy túlságosan is fáradt ahhoz, hogy csatlakozzon. Fények
világítják meg a közeli felhőkarcolókat.
Helyi sört kortyolgatok egy hosszú nyakú üvegből. Lehűti a
torkom – a forró és párás levegő kissé fullasztó.
– Menjünk el egy klubba? – veti fel valaki.
Kivárom Katie reakcióját.
– Jól hangzik – feleli.
– Szuper ötlet – mondom én is.
Katie hozzám fordul.
– Nem akarsz átöltözni előtte?
Lenézek fekete farmeromra.
– Miért?
– Bár éjszaka van, forr a levegő. Emlékszel, korábban is milyen
meleged volt, amikor körbe-körbe járkáltunk?
 Katie megpördül. Vele pörögnek ruhája piros és fehér pettyei
is, a karperecei csörögnek. Jobb bokáját egy pillangót ábrázoló
tetoválás csúfítja el.
Megkönnyebbülés fut át rajtam, Nate szerint a tetoválás vacak.
Katie valószínűleg csak egy újabb eszköz, egy újabb játékszer, ami
eltereli a figyelmét.
Nem érdekel, miben vagyok. Beszállunk egy tuk-tukba, ami
ide-oda hintázik, miközben a sofőrünk igyekszik átverekedni
magát a forgalmi dugón. A fémkorlátot szorítom, benzingőzt
szívok be. Egy rózsaszín virágfüzér lóg a keskeny ablakban, és
kezd féktelen lengésbe egy-egy éles kanyarnál. Megérkezünk az
átalakított raktárépülethez, melyből árad, hogy nem igazán
foglalkoznak a higiéniai és biztonsági előírásokkal, elektromos
drótok futnak összevissza a fejünk felett, alattunk pedig
egyenetlen a fapadló. Egy Elvist imitáló alak az énekes „Always
On My Mind” című dalát gyilkolja meg éppen. Az aprócska
mikrofon még az átlagos frekvencián is recseg.
– Bár otthon lehetnék a barátommal! – mondom Katie-nek,
miközben a bárpult felé tolakodunk.
– Én is – válaszolja. – Bár, ha már itt tartunk, ő is elutazott. Ő
is pilóta.
Megremeg a lábam.
A pultos felénk fordul. Sört rendelünk.
Emlékeztetem magam, hogy lélegezzek.
Csatlakozunk a többiekhez, akik egy magas fémasztal mellett
csoportosulnak. Annyi ideig csacsogok velük a munkáról, amíg
csak bírok.
– Van képed a barátodról? – érdeklődöm olyan közönyösen,
amennyire csak tudok.
– Rengeteg. Imádom Nate-tel untatni az embereket.
 Már majdhogynem megsajnálom Katie-t – csak majdnem –,
de nem az én hibám, hogy Nate hiú. És gyenge, amikor a nők a
lába elé vetik magukat.
– Tessék, nézd… – vigyorog Katie. – Rióban voltunk és…
Nate fotója jelenik meg a telefonja kijelzőjén.
Megfagy az ereimben a vér, több perces monológjának minden
önelégült szava késszúrásként fáj. Elnézést kérek és kimegyek.
Odakint újra és újra elismétlem a mantrám. Alig kapok levegőt.
Minden irányból zene szól. Helyiek, taxik és motorok zsongnak
körülöttem. Jó néhány stand nyög a hamis designer termékek,
pólók, cipők, táskák súlya alatt. Italt, masszázst, altatót
reklámoznak neonfényekkel. Az egyik közeli büfékocsiból sült
hagymakarika szag árad.
Előhúzom a telefonom a farzsebemből, és bejelentkezem. Nate
legénysége szafarin vesz részt a Kruger Nemzeti Parkban. Na, hol
az oroszlán? címmel több fényképet is feltöltött, melyeken tüskés,
alig néhány levelet viselő fák törik meg a finom füves látóhatárt.
Ő ott kalandozik a vadonban, amíg én a világ másik végén egy
újabb árulással küzdök meg.
Mély levegő. Be-francos-légzés. Ki-francos-légzés.
A csatornaszag hirtelen visszaránt a valóságba, újból észlelem
az engem körülvevő dolgokat.
Altató? A szemem újból megakad a szón. Lehet, vennem
kellene. Akkor a maradék idő áldásos módon feledésbe merülne.
Használhatnám sebtapaszként. Ideiglenes megoldásként.
– Mennyibe kerül húsz szem? – tudakolom a pult mögött álló
gyógyszerésztől.
– Miért nem vesz negyvenet? – kérdez vissza. – Úgy olcsóbb.
Nekem aztán mindegy. Ha már lúd… A táskámba hajítom a
gyógyszert, majd gyorsan végignézek a standokon. Észreveszek
egy kis, fából készült Buddha szobrot. Azt is megveszem, hátha
szerencsét hoz.
Rákényszerítem magam, hogy visszamenjek a bárba. Katie
széke üres. Követem a mosdóba irányító jelzéseket. A tükör előtt
áll, épp lófarokba fogja a haját. Hányingerkeltő parfümjének
szaga már az ajtóban megcsap.
Egy perccel se tűrd ezt tovább!– sikítja némán az elmém.
Belépek, kikerülöm a mocskos csempén éktelenkedő
víztócsákat, aztán megállok Katie mellett. A tükörbe mosolygok.
Viszonozza a mosolyom, jóllehet, tekintetében zavarodottság ül.
– Azt hiszem, ismerem Nate-et a képről, amit mutattál.
Ismerős az arca – kezdek bele. – Nem hagyott nyugodni a dolog,
de szerintem ő az.
– Ó! Már repültél vele?
– Nem.
– Honnan ismered?
– Nem ismerem igazán. Egy barátom és közte történt valami.
Nem tudom, pontosan mi, de eléggé megrázta a lányt. Azt
mondta, soha nem árulhatja el senkinek.
– Akkor biztos nem ugyanez a Nate volt. Ő igazi úriember.
– Lehet.
Lenézek, és figyelemelterelésképp a táskámban turkálok, de
előtte még elkapom, ahogy egy villanásnyi aggodalom átfut az
arcán. A szempillaspirálomért nyúlok. Mire újból felnézek, Katie
már az ajtó felé tart.
– Egy perc és megyek én is! – kiáltok utána.
Ha válaszolt is, én nem hallottam. Az ajtó becsapódik mögötte.
Lassan felkenem a szempillaspirált, elutasító viselkedése
felbosszantott. Nem hazudtam neki, Nate-nek tényleg van egy
sötétebb oldala is. Miközben sarkon fordulok, visszateszem a
spirált a táskámba, ami halkan megcsörren az altató üvegén.
 Hirtelen ötletem támad.
Az egyik fülkében kiveszem a kék kapszulákat a táskámból. A
betegtájékoztató tizenkét óránként egy szemet javasol. Hmm.
Akkor hány darab lehet a megfelelő mennyiség? Kettő? Három?
Négy? Letekerem az üvegcse fedelét, kiveszek három kapszulát és
a kabátom zsebébe süllyesztem őket. Miután visszacsavarom a
kupakot, áttúrom a táskám a szállodai szobám kulcskártyáját
tartalmazó, kisméretű boríték után. A kártyát átteszem a
tárcámba. Óvatosan szétnyitom a kapszulákat és a bennük rejlő
port a borítékba szórom. A kapszulahéj darabjait lehúzom a WC-
n, majd elhagyom a mosdó viszonylagos csendjét a kinti zajért és
káoszért.
 11.

Az Elvis imitátor átvedlett Tom Jonesszá. Ugyanaz a

bőrnadrág egy másik inggel. Belekezd a „Sex Bomb” című
zeneszámba, úgy pörgeti és lengeti bőrkabátját, mint egy lasszót.
Jó néhány sört kikérek. Megfogok egyet és alacsonyan tartom,
miközben beleszórom a boríték tartalmát.
– Kérhetnék néhány poharat? – kérdezem a pultostól.
Kérdőn megrázza a fejét.
– Pohár. És… – tekintetemmel a pultot pásztázom –, azokból
is kérnék. – A chiliporba forgatott mogyoróra mutatok. – Öt
csomagot szeretnék.
A kezembe nyom négy meleg, a mosogatógépből frissen kivett
poharat, aztán egy kis, fekete tálcát is.
Visszamegyek Katie-hez és a többiekhez, majd a sört a szemük
láttára töltöm ki pohárba. Muszáj, nem igazán tudnám felrázni az
üveget.
– Sajnálom, amit korábban mondtam – kérek elnézést,
miközben átnyújtom Katie-nek a sörét. – Engesztelő ajándék.
Néha túlságosan is sokat fecsegek. Bizonyára tévedtem.
Habozik, majd megfogja a poharat és egy „Egészségünkre!”
mozdulattal felemeli.
Kibontom a mogyorót és kisimítom a csomagolást.
– Szolgáljátok ki magatokat! – kínálom a többieket is, de
leginkább Katie-nek szánom.
A tervem legnagyobb kockázata az, hogy a gyógyszernek erős
lehet az íze. Remélhetőleg a mogyoró elnyomja majd. Tom Jones
belekezd a „Delilah” refrénjébe. A csapatunkból többen is
kacarászva csatlakoznak hozzá, Katie-t is beleértve.
 Mosolygok és úgy teszek, mintha jól érezném magam.
Remélem, Katie leborul a bárszékről. Annyira ébernek tűnik,
hogy tartani kezdek, még nagyobb löketre lesz szükség, úgyhogy
megyek és rendelek néhány felest a helyi rumból.
– Na igyunk! – kiáltom. – Az utolsó állja a következő kört!
A legtöbben, Katie-vel egyetemben – fúj – állnak elébe.
– Nagyon szórod ma a pénzt – jegyzi meg valaki. – Nyertél a
lottón?
Udvariasan nevetek, mintha valami igazán mulatságosat
mondott volna.
– Egy, kettő, három… – számolunk kórusban.
Az italtól majdnem elhányom magam.
– Úristen, ez borzalmas! – visítom.
– Mi ez? – kérdi Kevin, ráirányítom a pillantásom.
Könnyek gyűlnek a szemembe.
– Rum. Én nem kérek többet.
– Puhány – vigyorog Kevin.
Szép, barna szeme van, ami összhangot alkot sötét bőrével és
pimasz mosolyával.
Visszamosolygok rá, majd Katie-re sandítok. Végre kezd kissé
szédelegni.
– Lehet, hogy én nemsokára lelépek – mondom Kevinnek.
Katie-re mutatok. – Úgy tűnik, neki se ártana egy fuvar.
– Megyek veletek. Amúgy sem akartam sokáig maradni.
Katie-hez settenkedek.
– Kevinnel elindulunk vissza a hotelbe. Szeretnél velünk
jönni? Fáradtnak látszol.
– Fáradtnak? – kérdez vissza zavarodottan. – Nem, nem, jól
vagyok. Ti menjetek csak. Én majd a többiekkel megyek később.
– Szerintem velünk kellene jönnöd. – Kevinhez fordulok. –
Szerinted?
 Vállat von.
– A hölgy tudja – feleli.
Félrehúzom.
– Nem néz ki túl jól.
– Nekem úgy tűnik, rendben van.
Katie lecsusszan a bárszékről és az asztalnak támaszkodik,
hogy el ne essen. Mindeközben elejti a táskáját. Küszködve
próbálja összeszedni a holmiját: egy hajkefét, néhány szem
mentolos cukorkát és egy szájfényt.
Kevin odasiet hozzá. Felsegíti.
Vetek rá egy „én megmondtam” pillantást.
Kint leintünk egy taxit. Egy rendes taxit. Egy tuk-tukban
magához térhetne a zötykölődéstől. Az út alatt végig az ablaknak
dönti a fejét, a szemhéja néha meg-megrebben.
Az ajtónálló kinyitja nekünk a kocsiajtót, amikor lehúzódunk a
szálloda előtt.
– Segíts felvinni a szobájába! – kérem Kevint. – Úgy néz ki,
mint akinek nem ártana egy kiadós alvás.
– Jól vagyok – motyogja Katie, de nem panaszkodik, mikor
Kevin köré fonja a karját, hogy megtartsa.
– Melyik a te szobád? – faggatja.
– Öhm…tizenhét…hat…kettő. – Ásít és a homlokát ráncolja,
mintha nagyon koncentrálna. – Egy. Hét. Hat. Kettő.
Mire felérünk az emeletre, Katie tulajdonképpen alva jár.
Leemelem a táskáját a válláról és megkeresem a kulcsát. Miután
megtalálom, az ajtóba csúsztatom, Kevin pedig az ágyhoz kíséri
Katie-t. Leveszem a cipőjét. Kevinnel úgy állunk egymás mellett,
az alvó Katie felett, mint egy aggódó szülőpár.
– Szerinted rendbe jön? – kérdezem.
– Igen. Valószínűleg csak ki kell aludnia magát.
– Azért tegyük stabil oldalfekvésbe, a biztonság kedvéért.
 – Gondolod, szükséges?
– Aha. Segítened kell.
Kevin megragadja a törzsét. Én megfogom a lábát és
átfordítjuk, a karját is megfelelő helyzetbe állítjuk. Halkan
horkol. Mondhatom, nagyon nőies.
– Menjünk! – szól Kevin.
Lekapcsolom a lámpát és a zsebembe süllyesztem Katie
kulcsát, miközben távozunk. Az ajtó kattanó hang kíséretében
bezárul mögöttünk.
A liftre várunk.
– Van kedved inni még egyet lefekvés előtt? – invitál Kevin.
– Nem, köszönöm, nagyon kimerültem.
– Érthető.
Megérkezik a lift. Egy másik időben és helyen talán. Ez egy
újabb olyan probléma, amelyet Nate okozott. Kevin kedves, és
valljuk be, miért csak Nate érezhetné jól magát? Azonban, sajnos,
nem csupán monogám típus vagyok, de elfoglalt is. Sok a
tennivalóm.
Az ő szobája egy szinttel magasabban van, mint az enyém, ami
azt jelenti, ő száll ki először.
– Jó éjszakát! – köszönünk el kórusban.
A lift ajtaja bezárul. Az én szintemen kinyílik, de én nem
mozdulok, várom, hogy visszazáródjon. Megnyomom a
tizenhetedik emelet gombját. Amikor kinyílik a lift, ellenőrzöm,
nincs-e valaki a folyosón. Nem látok biztonsági kamerákat.
Előveszem Katie szobakulcsát a zsebemből. A zár zölden világít.
Bent vagyok.
Már nem horkol, de nehezen lélegzik. Haja az arcába hullik.
Finoman arrébb seprem a tincseket. Leülök a fotelbe és csak
bámulom. Nate is nézi vajon, miközben alszik? Én régen
állandóan őt figyeltem. Mindig olyan sebezhetőnek, békésnek
látszott, az aggodalom vagy düh minden ránca kisimult az arcán.
A fejébe akartam mászni. Mindig tudni akartam, mit gondol
éppen.
Azt állította, hogy a gondolatai kuszák és megfoghatatlanok.
Hát, ez hazugság volt. Annyira azért összeszedte a gondolatait,
hogy megtervezze, miként szabaduljon meg tőlem.
Mintha semmit sem jelentenék.
Felállok és előveszem Katie mobilját, noha minden Nate-től
származó üzenet elolvasása újabb késszúrás lesz, de a telefon
kóddal van lezárva. Átkutatom a táskáját, az útlevelének nyoma
sincs. Amikor kinyitom a szekrényt, látom, hogy a széf be van
zárva. Újból áttúrom a táskáját és a tárcájában rálelek a
jogosítványára. De hiába ütöm be születési dátumának különböző
variációit a telefonba – vagy a széfbe –, semmire sem jutok.
Bemegyek a fürdőszobába, megnézem, milyen termékeket
használ. Hajegyenesítő samponnal mossa a haját. Fogadni
mernék, hogy Nate ezt nem tudja, igaz? Hogy a haja töredezik.
Felnyitom a bőröndjét is, főleg ruhák vannak benne, aztán
belenézek a repülőzsákjába is. Kézikönyvek. Egy thriller. Egy
útikönyv. Felismerem. Ezt én vettem Nate-nak. Ötszáz hely, amit
meg kell nézned, mielőtt meghalnál.
Odaadta ajándékba vagy kölcsön Katie-nek a könyvet, amit
tőlem kapott! Hogy merészeli?
Átlapozom. Ennek az embernek semmi képzelőereje nincs,
semmi. Általában csokit ad ajándékba. Fogadjunk, elfelejtette
Katie születésnapját – vagy valamit –, szóval úgy döntött, neki ad
valamit, ami az enyém. Hacsak… Katie ki nem szolgálta magát a
könyvespolcáról. A nőre meredek, teljesen nyugodt és békés, nem
törődik a világgal, majd az íróasztalhoz viszem a könyvet és tollat
ragadok.
Az utolsó oldalra azt írom utólag:
 Drága Nate-emnek! Örökké szeretni foglak. Alig várom, hogy
együtt felfedezzük a világot! E. XXX
Nate maximum csak átlapozta az útikönyvet. Nem fogja
észrevenni, hogy beleírtam.
Megérdemli.
Visszateszem. Remélem, Katie pillanatnyi féltékenységi
rohamot kap majd, mikor megpillantja a szavaimat és szemben
találja magát Nate romantikus életének múltjával. Megint
átkutatom a táskáját, a telefonomba feljegyzem a címét és más
potenciálisan hasznos adatait. Egyelőre mást nem tehetek,
úgyhogy az éjjeli szekrényén hagyom a kulcskártyáját és távozok.
A saját szobámban az interneten keresek ötleteket. Jobban
hozzá kell férnem Nate személyes életéhez. Találok egy
alkalmazást, ami minden üzenetét és cselekedetét leköveti. A
kidobott szerelmesek álma. Biztosra veszem, hogy az alkalmazás
kitalálója hasonló cipőben járt, mert hát a találmányok
létrehozásának szülőanyja a szükség. Lopásgátló alkalmazásként
árulják, illetve azoknak ajánlják, akik rajta akarják tartani a
szemüket kamaszgyerekükön vagy idős szüleiken. Ugyan ott egy
figyelmeztetés, hogy szigorúan tilos olyan telefonra letölteni az
alkalmazást, ami nem az én tulajdonomban áll, de ezzel nem
foglalkozom.
Most már csak meg kell szereznem a mobilját. Úgy látszik, a
legtöbb olyan ember, aki a telefon tulajdonosának engedélye
nélkül telepítette az alkalmazást, addig kerített rá sort, amíg a
másik aludt vagy tusolt. Ehhez az kell, hogy akkor törjek be Nate-
hez, amikor otthon van, az éjszaka közepén. Vagy addig
rejtőzködöm a lakásban, amíg el nem megy zuhanyozni.
Egyik sem túl ideális alternatíva.
• • •
 Katie majd’ kicsattan, mikor lejön a legénységhez. Nem tesz
említést az előző estéről és én sem – sem pedig Kevin –,
amennyire tudom. Valószínűleg szégyelli magát, amiért azt
feltételezhetik róla, hogy nem bírja az italt.
Az altató nagyobb hasznomra válik majd, mint eredetileg
hittem.
Egész úton hazafelé gondolkozom, a Tervet forgatom a
fejemben.
Amikor leszállunk a Heathrow-n, megszáll az ihlet.
Nate kocogáshoz nem viszi magával a telefonját. Úgy érzi,
olyankor elszakad kicsit a világtól. Csupán annyit kell tennem,
hogy megvárom, amíg elindul futni, bemegyek, aztán telepítem az
alkalmazást, még mielőtt visszaérne.
Gyerekjáték.
• • •

Az első pihenőnapomon kétórás, intenzív vezetésórát veszek,

készülök a közelgő gyakorlati forgalmi vizsgára. Koncentrálok,
amennyire csak tudok, igyekszem elsajátítani a legfontosabb
lépéseket, de idegesítő, hogy a többi sofőr, akik megelőznek vagy
lehúzódnak előlem a lámpáknál, tőlem teljesen függetlenül halad.
Másnap reggel egy korai vonattal megyek, hogy még azelőtt
odaérjek a házhoz, mielőtt Nate elindulna. Azonban most már,
hogy itt a nyár, kevésbé tudom álcázni magam. A fény nem a
barátom. Kissé aggaszt, hogy ha kinéz az ablakon, észrevehet.
Jobb álruha kell.
Egy padon üldögélek. A lábamnál galambok csipegetnek
valamit a talajon. Elhessegetem őket.
Csak várok és várok, de nem jön. Minden percben elzúg
felettem egy repülőgép.
 Mérgemben legszívesebben belerúgnék egy közeli fába.
Tudom, hogy otthon van. Fogadjunk, Katie is ott van vele. Bezzeg
amikor velem járt, mindig elment kocogni.
A főutcára ballagok. Aztán a folyóparton ténfergek, hátha ott
meglátom, de nyoma sincs.
Lehet, hogy Peterborough-ba ment? Valószínűtlen, de honnan
tudhatnám?
Éppen ez a baj. Ezért kell hozzáférnem a telefonjához.
Csüggedten hazamegyek.
Nate-nek még két szabadnapja van, ami azt jelenti, hogy nincs
más választásom, minden istenverte reggel át kell vonatoznom és
várnom.
A következetesség mindig kifizetődik. Soha, de soha nem bukik
el.
Másnap Nate elmegy futni. Egy közeli fa mögül figyelem, úgy
teszek, mintha a cipőfűzőmet kötném be. Azt kívánom, bár
integethetnék neki, amiért ilyen jó fiú; fogalma sincs, mennyi
csapatmunkába kerül az újraegyesülésünk.
A telefonomra pillantok. Nagyjából negyven percem van, ha a
szokásos útvonalon kocog. Az időjárás kedvező, napsütéses, de
nem túl meleg. Habozás nélkül a lakása felé veszem az irányt,
mintha teljességgel jogomban állna. Felveszem a kapucnim és a
napszemüvegem, ahogy a közös ajtók közelébe érek. Annyira nem
ismerem a szomszédait, de nincs semmi értelme felesleges
kockázatokat vállalni. Amilyen halkan csak tudok, felszaladok a
lépcsőn és bemegyek.
Megállok és fülelek.
Semmi.
A háló és a fürdőszoba felé somfordálok. Mindkettő üres.
Megkönnyebbülök a ténytől, hogy sem Katie-t, sem egy másik nőt
nem találok itt. A konyhába megyek. Nate telefonja az asztalon
hever, egy I ❤ NY feliratú bögre mellett. Vett nekem egy
ugyanilyet. A számhoz emelem. Már nem meleg, de még nem hűlt
ki teljesen, úgyhogy tudom, hogy ebből a bögréből ivott ma
reggel. Meghitt, kielégítő érzés. De nem szabad elkalandoznom.
Beütöm Nate kódját.
Helytelen jelkód.
Kibaszottul nem lehet igaz!
Újból beütöm. Működik. Huh. Muszáj koncentrálnom és
odafigyelnem. Elkezdem letölteni a programot. A letöltés felénél
megáll. Ahogy majdnem a szívem is. Az egész képernyő lefagy. Jó
néhány másodpercig lenyomva tartom a ki-bekapcsoló gombot,
így sikerül kikapcsolni a telefont, aztán várok, amíg újból betölt.
A második próbálkozás alkalmával sikerül letölteni.
Végigpörgetem az alkalmazást, aztán elrejtem az ikonját és végül
visszarakom a telefont a helyére. Csinálnom kell majd egy külön
fiókot, hogy követhessem az eseményeket, de azt majd otthon. Az
első negyvennyolc óra ingyenes próbaidőszak, hogy lássam,
hogyan működik az applikáció.
Sietve kilesek az ablakon. Nate sehol.
Nem tehetek róla. Muszáj átnéznem a lakást.
Négyszögletes, aranycsatos repülőzsákja nyitva áll. Beletúrok.
Papírmunka, kézikönyvek, repülési tervek, térképek. Unalmas. A
bőröndje zárva. Felemelem, üres. Pénztárcáját az oldalára
fektetve tette le. Kinyitom. Blokkok. Éttermi, szállodai és
bárokból származó számlák. Átnézem őket. Fehér bor, hmm. Egy
Sea Breeze. Egy Cosmopolitan. Női italok. Lehet, hogy Katie-nek
nem ártana aggódnia. Az éjjeliszekrény tetején, egy halom
külföldi fémpénz közepén megpillantom az útlevelét és a
légitársasági igazolókártyáját. Átpörgetem az útlevél finom
lapjait. Rengetegszer csináltam már ezt, minden apró
információmorzsát be akartam zsebelni. Előhúzom a telefonom
és fényképeket készítek a gyűjteményembe. Nate egyike azon
kevés ismerősömnek, aki jól néz ki az útlevélképén.
Kitárom a szekrényt. Semmi női holmi, a fürdőben sem.
Megnézem a mobilom. Basszus! Már el is telt harmincöt perc. A
hátizsákomból előkapok egy üveggel a kedvenc vörösborából és
gyorsan a borállvány egyik rekeszébe csúsztatom, mert
nemsokára itt a szülinapja. Aztán a bejárati ajtó felé veszem az
irányt, távozáskor integetek a halaknak. Rainbow bizonyára
némán fortyog a dühtől.
Amikor elindulok lefelé a lépcsőn, a közös bejárati ajtó
becsapódik.
Várok.
Lépések haladnak felfelé. Aztán hangokat hallok.
– Minden oké, haver?
– Aha, köszi. Veled?
A francba!
Nate hangja. Udvariasan vált néhány szót az egyik
szomszéddal.
– Igen, köszönöm. A térdem rendetlenkedik kicsit…
Nincs hova bújnom. Gondolkozz! Visszaszaladok a
harmadikra, és megnyomom a lift hívógombját. Zörögve életre
kel. Annyira régi már. Remélem, nem romlik el. Egyszer elakadt,
amikor még Nate-nél laktam. A szerelő, aki megjavította, azt
mondta, hogy még akkor is hamarosan le kell majd cserélni, ha a
lakók azt szavazzák meg, hogy a javíttatásokat folytassuk.
Világítanak a fények. Földszint. Második emelet.
A beszélgetés elhalkul.
Lépések.
Basszus, basszus, basszus.
A lift ajtaja kinyílik. Belépek és rácsapok az F jelzésű gombra.
Az ajtó rezegve bezárul. Lefelé menet végig visszatartom a
lélegzetem, amíg meg nem áll a gépezet. Felkapom a kapucnim és
a napszemüvegem. Egy lábbal kilépek és körbekémlelek.
Tiszta a terep.
A bejárathoz indulok, és anélkül, hogy visszanéznék
végigkocogok az ösvényen, el az épülettől.
• • •

Otthon megcsap a lelkesedés.

Megcsináltam!
Teljesen belelátok Nate világába. Olyan, mint a valaha volt
legjobb valóságshow. A szívem repes, miközben vizsgálódom,
noha a vártnál kicsit több idő, mire hozzáférek az adatokhoz.
Még a böngészési előzményeit is láthatom. Meghívta Katie-t
Bella és Miles eljegyzési partijára, amit jövő hónapban tartanak,
június utolsó hétvégéjén, egy New Forest szélén álló, ötcsillagos
szállodában. Nem ment el Bella celeb barátjának harmincadik
születésnapjára – egy képen se szerepelt –, de Bella
természetesen olyan dátumot választott, ami megfelel imádott
bátyjának.
Kávét készítek, elmélkedve kortyolgatom. A parafatáblából
próbálok ihletet meríteni, aztán felmegyek az internetre, és olyan
szavakat ütök be véletlenszerűen, mint a bosszú és megcsalás.
Figyelmen kívül hagyom az olyan nevetséges hozzászólásokat,
amikben gyilkosságról, plakátokról és a megcsaló fél holmijának
eladásáról írnak. Mindazonáltal az internet bizonyítja igaz
baráthoz méltó hűségét és odaadását, számos megoldással
szolgál. Lelki szemeim előtt újra és újra megjelenik egy szó:
mézcsapda. Az ezzel kapcsolatos ötletek elöntik az elmém, de
mindegyiket elvetem, mivel túl kockázatosak lennének. És mégis,
miután elég hosszú ideig töprengek, rálelek a tökéletes
megoldásra.
 Kicsit olyan, mint az „egyet fizet, kettőt kap” akciók.
Remélhetőleg Bella estéjét is elrontom majd, ha sikerül véghez
vinnem a partijával kapcsolatos tervem. Nate nem az a fajta, aki
elrejti az érzelmeit, ha rossz kedve van.
Visszafordulok a parafatáblához. A fényképeket három
kategóriába csoportosítottam: múlt, jelen és jövő. Nate fiatal énje
vigyorog rám. Rövidnadrágot és pólót visel, olyan boldognak
látszik! Bella egy családi fotót tartott az éjjeliszekrényén. Már
akkor is értelem és alig leplezett önbizalom csillogott Nate
szemében.
A Bellát ábrázoló, múltbeli fotókat az évkönyvből vagdostam
ki, mert feltűnően sokat szerepelt benne, legyen szó
színjátszásról, szakácsművészetről, tanulmányi eredményekről
vagy sportteljesítményről. Noha kitűnően lovagolt,
jégkorongozott és teniszezett, igazi erősségének az úszás
bizonyult. Elborzadt, amikor rájött szégyenteljes titkomra, hogy
nem tudtam úszni.
• • •

– De én azt hittem, kiskorában mindenki megtanult úszni –

mondta gúnyos hangon, amit egyre gyakrabban használt, ha
hozzám beszélt.
Mindenki másnál tizenöt perccel korábban kellett érkeznem az
úszásórákra, hogy extra oktatásban részesülhessek, a rendes
tanóra alatt pedig a medence sekély végébe száműztek, mint egy
kisgyereket. Egyszer, amikor kiléptem a büdös, párás öltözőből,
üresen találtam a medence területét – egyedül Bella volt ott, akit
sosem tartottak vissza a szabályok, mert rá természetesen nem
vonatkoztak. Leültem az egyik oldalsó padra, Miss Gibbsont
vártam, de még tíz perc elteltével sem érkezett meg.
Bella meglátott.
 – Gyere be, majd én vigyázok rád! – hívott a medencébe.
Nemet akartam mondani, de Bellának sose tudtam. Így hát
lassan, vonakodva lemásztam a létrán és beleereszkedtem a
sekély vízbe. Reszkettem. Emlékképek sora jelent meg előttem,
eleinte csak lassan. Aztán egyre gyorsabban, míg végül már
száguldottak. Úgy döntöttem, bátrabb leszek, és Bella
csúfolásának hatására a medence mélyebb vége felé evickélek. Víz
öntötte el az orrom, csípte a torkomat. Amikor kiemeltem a fejem
a medencéből, Bellát pillantottam meg. Elkaptam tengerészkék
úszódresszének egy villanását, majd a végtagjaink
összegabalyodtak és mindketten eltűntünk a víz alatt.
Rákényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem, és hála
az égnek az úszómedence homályos peremét láttam magam előtt.
Kinyújtottam a karom, és olyan erősen megkapaszkodtam, ahogy
csak tudtam.
Éreztem, hogy valaki felhúz. Miss Gibbson. Reszketve ültem a
medence szélén, annyit köhögtem, hogy azt hittem, megfulladok.
Alig hallottam, ahogy Miss Gibbson leszid és köszönetet mond
Bellának.
Noha nem volt rá bizonyítékom, erősen gyanítottam, hogy
Bella beleolvasott a naplómba és rám akart ijeszteni. Felfordítva
találtam rá a noteszre az íróasztalfiókom aljában, noha én mindig
fejjel lefelé tettem el. A naplómban írtam Will miatti
bűntudatomról, és rettenetesen éreztem magam, amiért a saját
szavaimat – Az én hibám volt – félreértelmezte, mintha csak úgy
döntött volna, valamiféle gyilkos vagyok.
Egyre nehezebben és nehezebben tudtam figyelmen kívül
hagyni a tényt, hogy Bella egy undok szörnyeteg, hogy úgy unt
rám, mint néhányan a házi kedvencükre. Egy csípős megjegyzés
itt, egy kis kuncogás ott. A hálóteremben lévő fiókjaimat
feltúrták, elvitték a dezodorom vagy a fogkrémem. Próbáltam úgy
tenni, mintha semmi sem történne, próbáltam a másik orcám
odafordítani, és reméltem, hogy idővel megunják. De ekkor
szembe kellett néznem azzal, hogy nem a megfelelő emberhez
vagyok hűséges. És emiatt nem tudom, kit utáltam jobban: őt
vagy magamat.
Aznap éjjel kitéptem néhány oldalt a naplómból és apró
darabkákra szaggattam őket. Korábbi vágyaim részletes leírásai,
anyám miatti frusztrációm és az idegesítő kisöcsémről való
gondoskodás nehézségei. És hogy mi történt Will-lel. A
legnagyobb hibám minden félelme, bánata, saját átkozódó
szavaim, melyeket elolvasott Bella és csapata. Ezek mind úgy
égettek belülről, mintha savval lett volna tele a gyomrom.
És nem ez volt a legrosszabb dolog, amit tett velem.
• • •

A jelenre kell koncentrálnom és fókuszálnom, ha azt akarom,

hogy Bella megbűnhődjön múltbéli cselekedeteiért. Hónapról
hónapra, apránként közelebb kerülök hozzá.
Ugyanez érvényes a Nate-tel közös jövőnkre is. Épp ezért kell
Katie-nek eltűnnie. Egyik ötletet vetem el a másik után, amíg
eszembe nem jut valami, ami tényleg működhet, mivel Nate a
New Forest közelében lévő hotelben fog megszállni Bella
eljegyzési partijának estéjén, hogy találkozhasson iskoláskori
cimboráival.
Nyugalom száll meg, miközben kiegészítem a Tervet.
Néha, most, hogy már kissé eltávolodtam a helyzettől,
eltűnődöm azon, miért ragaszkodok annyira Nate-hez. Mindig
arra a következtetésre jutok, hogy azért, mert ha nem láttam
volna a felszín alá – ha nem láttam volna a kedves, vicces,
érzékeny és törődő férfit –, akkor természetesen kevésbé
vágyódnék utána. De hát szeretem. Elfogadtam, egyszerűen nem
szállhatok szembe a sorssal. És mivel átmenetileg erőtlen vagyok,
a mézcsapda kiváló megoldásnak tűnik Katie eltávolítására, mert
rá fogja kényszeríteni őt, hogy első kézből lássa Nate gyengeségét
és hiúságát. És ezzel egy időben Nate is értékes leckét kap az
élettől; megtudja, milyen, ha kidobják.
 12.

Nate születésnapján – június tizenötödikén – további nyolc

intenzív vezetésóra után átmegyek a vizsgán. Végre mehetek és
elhozhatom a kocsimat. Ajándék tőlem nekem, ha úgy nézzük,
mivel Nate-nek nem vehetek rendes ajándékot. Lehúzott tetővel,
Sophia Loren stílusú napszemüvegben hajtok el az autószalontól.
Húsz perccel később már el is tévedek, a GPS kijelzője
elsötétedik. Beállok egy műhelybe és megkérdeztem a szerelőtől,
hogyan lehet rendesen beállítani a navigációs rendszert. Mielőtt
elindulnék, felhívom Amyt.
– Szia, nincs kedved eljönni egy körre az új autómmal?
Habozik.
– Sajnos nem érek rá. Anyukám jön látogatóba és…
– Akkor talán később?
– Nem vagyok biztos benne.
Némi nyugtalanság fut át rajtam, amikor leteszem a telefont.
Amy nem olyan volt, mint általában, mintha lett volna vele
valaki. Kedvelem Amyt, tényleg, de néha olyan önző tud lenni. Az
a fajta ember, akitől ha megkérdezed, hogy van, túlságosan is
részletesen válaszol. Felhívom az ingatlanügynököt és
érdeklődöm, hogy nem nézhetném-e meg a megbeszéltnél
korábban a kiválasztott lakásokat. Beütöm a GPS-be, hogy
Richmond, és beindítom a motort.
Hamar ráébredek, hogy az autó hátránya az, hogy le kell
parkolni valahová. Körözök, feltartanak a buszok és biciklisek,
aztán végül Richmond külvárosában sikerül megállnom. Küldök
Amynek egy üzenetet, amiben emlékeztetem, hogy ha
meggondolná magát, hívjon fel.
Nem válaszol.
 Amint a tengerészkék kosztümöt viselő ingatlanügynök mögött
besétálok a korszerű, egyszobás lakásba, egyszerűen tudom, hogy
ez lesz a tökéletes otthon számomra. Máris olyan, mintha az
enyém lenne. A hálószoba ablakából majdnem rálátok Nate
bejárati ajtajára. Ha távcsövet használnék, figyelhetném, mikor
jön és megy, ami lehet hasznos lenne, még ha nem is vagyunk
együtt.
Soha többé nem fogok megbízni senkiben. A bizalom felesleges
luxus.
• • •

Otthon, miközben a vízforralóra várok, betelefonálok és

ajánlatot teszek a lakásra. Aztán visszatérek a terveimhez és újra
rákeresek a Google-ön a mézcsapdára. Csak be kell küldenem egy
képet Nate-ről – az nem lesz nehéz – és a pontos tartózkodási
helyét. A legnehezebb kérdés, amit meg kell válaszolnom, az az,
hogy Nate milyen típusú nőket szeret. Szeretném magamat
mondani. De az az igazság, hogy nem igazán tudom. Barna hajam
van – jelenleg szőke – és átlagos magasságú vagyok. Ugyan
előhalásztam néhány fényképet Nate régi barátnőiről, de minél
inkább gondolkozom rajta, annál inkább arra jutok, hogy nincs
„zsánere”. Azt mondom az ügynökségnek, hogy valaki
visszafogottat és kifinomultat küldjenek, akinek nincsenek
látható helyen tetoválásai.
Nem sokat faggattam Nate-et a múltjáról, amikor még egy párt
alkottunk. Nem volt rá szükség, szemmel tartottam az évek alatt.
Mindemellett én is kidíszítettem a saját múltamat – eltekintve a
származási helyemtől, régi iskolámtól és a ténytől, hogy sosem
sikerült színésznőként befutnom. Kellett valami kifogás, hogy
miért váltottam annyiszor munkát.
Egyszer megkérdezte, mennyire ismertem jól Bellát.
 Azt feleltem:
– Mindenki ismerte Bellát, de nem sok közünk volt
egymáshoz. – Aztán témát váltottam. Nem mondhattam el az
igazat: hogy magányosan sodródtam az árral és vártam, hogy
mindent egy lóra tegyek fel. Rá.
Azt is képtelen lettem volna beismerni, hogy jóformán
barátaim sincsenek. Ezért olyan fontos nekem Amy – minden
lánynak szüksége van egy legjobb barátra, és ő jó színben tüntet
fel.
Nate-nek tetszeni fog az Amyvel való barátságom. Ő lesz az élő
bizonyítéka annak, hogy nem vagyok szociálisan kirekesztett.
• • •

A buli előtti nap felhívom a beosztásokért felelős osztályt,

mivel nem lehetek egyszerre két kontinensen.
– Személyzeti száma?
– 959840. Beteget szeretnék jelenteni a ma esti perth-i útra.
Hallom, ahogy a billentyűzeten pötyög.
– Munka során szerezte a sérülést? Szeretne beszélni a
menedzserével?
– Nem, köszönöm. Majd szólok, ha jobban leszek – mondom
„beteg” hangon. Mosolyogva bontom a hívást.
Imádom a munkám anonimitását. A korábbi munkahelyeimen
akármikor színleltem betegséget, hamis aggódást kellett
elszenvednem, mivel a kollégáim igazából dühösek lettek rám,
amiért az én feladatomat is el kellett látniuk.
A holnap esti partira háromszáz vendéget várnak. Tökéletes
szám. James Bond alaptémájú lesz. Katie egy kék, kínai
selyemruhában megy, olyanban, amilyet Miss Taro is visel a Dr.
No-ban. Nate James Bondnak öltözik. Nehogy véletlenül egy
érdekes szereplőt válasszon, mondjuk Vasfogat. Bella titokban
tartja a jelmezét, mintha bárkit is érdekelne. A suliban is ezt
csinálta, akár buliról, akár iskolai előadásról volt szó. Beütöm a
Google-be, hogy Bond lányok, és gyanítom, már rá is jöttem,
kinek fog beöltözni, mert csupán egy női karakterért rajonganak
igazán. Én egy elegáns, egyszerű ruhában leszek, olyasmiben,
mint a KGB-ügynök A kém, aki szeretett engem című részben.
Nem viselhetek tapadós kezeslábast, letisztult eleganciával kell
beolvadnom a tömegbe.
Megnézem Nate üzeneteit. Imádom a kémalkalmazást, amikor
nem szeszélyeskedik, olyan, mintha lenne egy saját médiumom.
Ahogy vártam, Nate a hotelben tölti a mai estét.
Csakúgy, mint én.
• • •

A vidéki szállodát több holdnyi birtok veszi körbe, ahol

található egy labirintus, egy tó és egy golfpálya is. Ősi tölgyek
sorakoznak a hosszú, lendületes út mentén. Amikor lelassítok a
fekvőrendőröknél, eszembe jut az iskola. Kissé émelygek, amikor
megpillantom a méretes, régi épületet. Mögötte a lemenő nap
fénye áttör a felhőrétegen. A recepció nyugis, valószínűleg ez a
bulivihar előtti csönd, és a vendégek többsége feltételezhetően
csak holnap érkezik majd. Bejelentkezem, visszautasítom az
ajánlatot, hogy felhozzák a csomagjaim és felmegyek a lépcsőn,
biztonságosabb, mint a liftezés.
A szoba ütött-kopott, virágos fala lehangolóan divatjamúlt. A
párnákra mályvaszínű gyapjúfonallal összekötött, halvány,
émelyítő, levendulás keverékkel megtöltött zacskókat helyeztek.
A túláradó levendulaillattól majd’ megfulladok. Kitárok egy
ablakot, de néhány hüvelyk után elakad. A résen keresztül
beszívom a friss levegőt, majd a parfümöm után kutatva áttúrom
a kézitáskám, és bőségesen fújok belőle a szoba minden
szegletébe. A levendulás „alvást segítő” csomagokat kidobom az
ablakon, és nézem, ahogy eltűnnek a lent elterülő bokrokban. A
szag egy elviselhetetlenül felkavaró emléket idéz fel.
Felhívom a mézcsapdáért felelős ügynökséget.
– A hölgy megtalálta már a barátomat a helyszínen? –
tudakolom. Bizonyára kétségbeesett, bizonytalan barátnőnek
tartanak, de nem érdekel.
– Igen, de ne idegeskedjen, kérem! A legtöbb férfi hűséges a
partneréhez. Általában az derül ki, hogy nincs is miért
aggodalmaskodni.
– Valóban? – Kár.
Az ágyba zuhanok.
Nate telefonja csendes. Nem kap egy üzenetet se, semmilyen
értesítést valamelyik közösségi oldalról, semmit. Nyilvánvalóan
elfoglalt.
Belégzés. Kilégzés.
Nem kellett volna már ma este ide jönnöm, várnom kellett
volna holnapig. Csapdába estem ebben a szobában, csupán
elképzelni tudom a lent lejátszódó, kacér jelenetet. Számba
veszem a lehetőségeimet: lemehetnék a bárba, de nem hiszem,
hogy elegen lennének ahhoz, hogy elrejtőzhessek. Hívhatnám a
szobaszervizt vagy megpróbálhatnék megnézni egy filmet. De
egyik ötlet sem tetszik.
Ki kell jutnom innen.
A leszálló alkony félhomályában sétálok a parkolóig.
Megnyomom a nyitógombot és bemászok a vezetőülésre. A
kijárat felé tartok, fogalmam sincs, hova megyek. Követem a
keskeny utakat, melyeket óriási vörösfenyők és rododendronok
szegélyeznek, melyek már levirágoztak, leveleik kezdenek
elszáradni. Elhaladok jó néhány régi tanyaház mellett, melyek
kocsibeállójánál karámok húzódnak, majd az út egy nyílt, sík
terepre ér, melyet foltokban bozótok, illetve olyan figyelmeztető
táblák, mint a Vigyázz, pónik! és Lassíts! tarkítanak. Pónik
verődnek kettes-hármas csoportokba az út két oldalán, a tölgyek
sátorként borulnak feléjük. Eredetileg legalább egy-két órát
kocsikázni akartam, hogy lefoglaljam az elmém, de néhány
percen belül fel kell kapcsolnom a reflektorokat is. A nyílt
tereppel ellentétben a sötétség rátelepszik az erdőre, én pedig
egyedül érzem magam – karnyújtásnyira a láthatatlan
veszélyektől.
Visszamegyek a hotel parkolójába. Leállítom a motort és csak
ülök a sötétben, az épület éles fényeit bámulom. Egy taxi húzódik
le, mire egy párocska lép ki a bejáraton és sétál le a lépcsőn. Egy
túlsúlyos, öltönyös férfi jön ki rágyújtani.
Nem mozdulok. Nem bízom magamban.
Egy nő ballag le a szálloda lépcsőjén és száll be egy másik
taxiba. Ültömben kihúzom a hátam. Éppen csak egy pillantást
tudtam rá vetni, de azt láttam, hogy telt idomú, hosszú, szőke,
hullámos hajú és egész biztosan magas sarkút viselt. Biztos ő
érkezett az ügynökségtől, más okot nem látok arra, hogy valaki
ennyire kiöltözve egyedül távozzon az este ezen pontján.
Megújult céltudatossággal beindítom az autót és a taxi után
hajtok. Jobbra fordul. Megbizonyosodok róla, hogy nem vagyok
túl közel, és szemmel tartom a járművet. Ahogy sejtettem,
végighalad az állomáshoz vezető, enyhén lejtős úton. Az aprócska
parkolóban beállok egy négykerék-meghajtásos autó mellé.
Felnézek, látom, hogy a sofőrje egy e-book olvasón vagy tableten
olvas valamit, a kijelző fénye megvilágítja az arcát.
Kiszállok a kocsiból, örülök, hogy sportcipőt viselek, a
vöröstéglás bejárat felé indulok. A nő egyedül áll a peronon.
Megnézem az információs táblát, hét perc múlva indul egy vonat
Londonba. A nő a sárga jelzővonalnál hátrébb lévő fehér
korlátnak dőlve nyomogatja a telefonját. Leülök a hideg
fémszékre és körbesandítok. Nem sok látnivaló akad: egy
automata, egy információs pult és természetesen, egy biztonsági
kamera. Meg kell tudnom, ő élvezte-e Nate társaságát ma este.
Felhívhatnám az ügynökséget, de már későre jár. És még ha
válaszolnának is, gyanítom, leráznak egy „hamarosan
jelentkezünk a beszámolóval” szöveggel.
Odasétálok hozzá. Kissé megijed, mikor felpillant a
telefonjából.
– Elnézést, nem tudja, mennyi idő Waterloo-ba érni? – Ennél
jobb kérdés hirtelen nem jut eszembe.
– Majdnem két óra.
– Ó. Az nem jó. Korábbi vonattal akartam menni.
– Én is. – Elmosolyodik. – Szerencséje van. Ez az utolsó vonat
ma este.
Nagy, barna szemét vastagon kifestette és szájfényt is visel.
Látom magam előtt, ahogy elbűvöli Nate-et és elönt az ismerős
irigység.
– Merre járt? Én a nénikémet látogattam meg.
Egy hangos, előre felvett bejelentés zavar meg minket: Az
egyes vágányra érkező vonat… Fehér fények tűnnek fel a
távolban.
– Örülök, hogy megismertem – köszön el, nyilvánvalóvá téve,
hogy nem akar egészen Londonig velem cseverészni.
– Én is – felelem.
A sínek remegnek, ahogy egyre közeledik a vonat.
Egy szinten tudom, hogy nem a nő hibája, ha Nate elcsábult.
De ebben a pillanatban számomra ő képvisel minden másik nőt.
Minden Katie-t, minden korábbi és jövőbeli nőt. Mélyen
beszívom a levegőt, próbálok megnyugodni, de a tüdőm
összeszorul és gombóc gyűlik a torkomba. Nem sikerül fejben
elérnem a menedékembe. Amikor a vonat fékez, teszek egy lépést
felé. Mögöttem kinyílik a váró ajtaja. A sofőr jelenik meg a
peronon, aki mellett leparkoltam.
A vonat ablakában látok egy-két arcot, olvasnak, képernyőt
bámulnak, szundítanak. Egy pillanatra eltöprengek, szálljak-e fel
és jöjjek-e vissza holnap – de ennek se lenne értelme. Már így is
elvesztegettem az egész estét. A nő megnyomja az ajtónyitó
gombot és felkapaszkodik a vonatra. Figyelem, ahogy helyet
foglal az egyik ablak mellett. A mellettem álló férfi üdvözöl egy
idősebb úriembert és átveszi tőle kisméretű táskáját, majd
karjánál fogva a kijárat felé tereli.
Miközben a vonat elhagyja az állomást, látom, hogy a
mézcsapdás nő zavarodott arcot vág, amikor észreveszi, hogy
földbe gyökerezett lábbal állok a peronon és magam elé meredek.
Még jó néhány percig így maradok, szédelgek, majd elfogadom a
tényt, hogy a legjobb ötlet az lenne, ha visszamennék magányos
hotelszobámba és aludnék egy keveset.
• • •

Másnap reggel az ágyban fekve bámulom a plafont. Csörög a

telefonom.
– Juliette? Juliette Price?
– Én vagyok.
– Stacy vagyok. Az ügynökségtől.
Felülök.
– Igen?
– Azt mondta, szóbeli és e-mailen keresztüli beszámolót is
kér?
– Pontosan.
– Azt hiszem, van néhány rossz hírem. Van valaki ön mellett,
egy barát esetleg, akihez támogatásért fordulhat?
 Remény és izgatottság szikrája csillan fel előttem.
– Minden rendben van. Csak árulja el, kérem!
– Nos, mint tudja, dolgozóink senkit sem szántszándékkal
csábítanak el vagy…
– Igen, igen, igen, tudom. Csak mondja már! Mit csinált Nate?
– Elkérte a hölgy adatait. Egész pontosan telefonszámát. Nem
a munkatársunk ajánlotta fel. Ő kérte.
– Van más is?
– Nincs.
– És tapasztalata szerint ez mit jelent?
– Hogy rajta kell tartania a szemét.
– Mi volt a hölgy neve?
– Miranda.
– Szőke?
– Igen, de szerintem ezt ne tekintse lényegi tényezőnek. A
teljes beszámolót hamarosan elküldjük.
– Rendben. Köszönöm.
Elszántan kászálódok ki az ágyból.
Elhajtok a szállodából, egy közeli városkában beülök egy
kávézóba, és azon tanakodom, hogyan lehetne legjobban Katie
tudtára hozni ezt az információt.
• • •

Késő délután belebújok a ruhámba, vastag sminket és parókát

teszek fel. Az Államokban vettem egy pár kék kontaktlencsét, de a
felhelyezésükkel meggyűlik a bajom. Bandzsítok, megszúrom a
szemem, de azért tovább próbálkozom, a szemüveg túlságosan is
egyértelmű álca lenne.
Most már kék szemem és hosszú, hullámos, sötét barna hajam
van. Rámosolygok a tükörképemre.
Készen állok.
 A parti kezdetétől számítva egy órát várok, aztán kecsesen,
fejemet felszegve lesuhanok a lépcsőn, aztán besétálok a
bálterembe, mintha csak jogomban állna itt lenni.
Ami így is van.
Elfogadok egy pohár pezsgőt egy elhaladó pincértől és
átvergődöm a tömegen. A tekintetem a termet pásztázza.
Egyelőre egy ismerőst sem látok, de így is védtelennek érzem
magam. Keresek egy sarkot, ahol nyugodtan elkortyolgathatom
az italom. A falakat Bella és Miles szerelmes képei borítják –
Whistlerben síelnek, Monacóban sütkéreznek egy jacht
fedélzetén, gondoláznak Velencében. Egy pincérnő tálcájáról
leemelek egy falatkát, így legalább van mit csinálnom.
Beleharapok a lazacos kosárkába, de túlságosan is gazdag az íze.
Hányingerem támad.
És csak még jobban felerősödik, amikor megpillantom Bellát.
A terem másik végében van. Igazam lett: Honey Rydernek
öltözött a Dr. No című részből, fehér bikinit visel. Úgy néz ki,
mintha egyenesen a forgatásról érkezett volna. Bella szó szerint
lélegzetelállító.
A mellettem álló korosodó hölgyhöz fordulok. Ő is Bellát
mustrálja.
– Bella vagy Miles barátja? – érdeklődök.
– Egyiké sem – válaszolja. – A férjem Miles-szal dolgozik és…
Mosolygok és bólogatok, de a lábam mintha kocsonyából
lenne. Egy villanásnyi vörös. Katie. A bár felé tart, egyedül. Nate-
et nem látom. De itt kell lennie.
Elnézést kérek és a szoba másik vége felé veszem az irányt,
minél távolabb akarok kerülni Bellától. Egy férfi a lábamra lép.
Figyelmen kívül hagyom a fájdalmat és továbbhaladok. A zenekar
tagjai elfoglalják a helyeiket, mire a táncparkett pillanatokon
belül megtelik. Két dal után csend telepedik a helyiségre és a
fények elhalványulnak. Bella lép a parkett közepére vetülő
fénykörbe. Figyelem. Int valakinek. Az Élni és élni hagyni egyik
szereplője csatlakozik hozzá. Felismerem: Miles az.
A gyomrom görcsbe rándul, amikor meglátom a falnak
támaszkodó Nate-et. Egy pohár vörösbort kortyolgat, úgy tűnik,
elmerült a gondolataiban. Katie lép oda hozzá. Nem látszanak
boldognak, de boldogtalannak se. Katie elveszi tőle az italát és
lerakja az asztalra. Magával húzza a táncparkettre. Figyelem,
ahogy elandalognak, miközben nekem szinte földbe gyökerezett a
lábam.
Átverekedem magam a tömegen és csatlakozom egy
csoporthoz a parketten. Tükrök, fények, sötétség. A „The Man
with the Golden Gun” egy pörgősebb verziója szól, az emberek
pedig a terem biztonságot nyújtó oldalaiba menekülnek – kivéve
Bellát, aki egy nyilvánvalóan betanult koreográfia keretében
vonaglik és tekereg ide-oda. Sikítani akarok, amikor a végén
mindenki tapsol és ujjong. Ők miért nem látnak át rajta? Ha az én
bulim lenne, visszafogott és ízléses műsort adnék. Nem csinálnék
nagy felhajtást. Majdnem elájulok, amikor Bella az irányomba
mutat, borzalmas látomásom támad, melyben magával rángat a
táncparkett közepére, ki, mindenki elé. A tömegben előttem álló
nő odaszalad hozzá. Sikongatnak egy sort, megölelik egymást és
puszit adnak egymásnak a levegőben.
Észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetem, amíg ki
nem fújom a levegőt.
Az este nem érződik sikeresnek. Bella jól szórakozik. Nate és
Katie is. Micsoda időpocsékolás! Távozom, de előtte kiveszem a
táskámból az ajándékom és a sarokba állított asztalon tornyosuló
halomhoz rakom. Felcímkézetlen ajándékom egy könyv arról,
hogyan menthetjük meg haldokló kapcsolatunkat.
Hányingerem van a boldog pároktól.
 13.

Negyvennyolc órát várok, mielőtt küldenék Katie-nek egy

névtelen, de részletes levelet, melyben „egy jóakaró” nevében
beszámolok neki a „gyanúmról”. Ezeket a szavakat egy
tévéműsorban hallottam valamikor, és úgy tűnt, bosszantják a
levél címzettjét.
Kisebb eufóriát érzek az ügyködésem miatt, felhangosítom a
rádiót, miközben garnélát sütögetek. De, mint mostanában
gyakran, túl sokat főzök, és a két főre elegendő mennyiségű étel
újból lehangol. Hiányzik, hogy Nate-nek főzzek, mindig annyira
örült a frissen készült ételnek, a sok gépi és szállodai kaja után.
Lehalkítom a zenét, miközben kedvetlenül nyammogok a
laptopom előtt, görgetek, keresgélek, posztolgatok.
A jövőben, ha Nate családja utánanézne a múltamnak, azt
akarom, hogy lássák, miféle mintapolgár vagyok. Az emberek azt
látják, amit látni akarnak. Bennem szeretett fiuk tökéletes
feleségjelöltjét és egy kedves, odaadó menyet fognak látni. Nem
valami cirkuszi majom vagyok. Gazdag és változatos
önéletrajzom alapján tökéletes jelölt vagyok. Sütök, varrok,
alkotok. Minden karácsonyt, szilvesztert és húsvétot én fogok
megtartani – minden szart. Azt akarom, hogy Bella rettegjen az
ünnepektől – ahogy én rettegtem a félévektől –, mert a színfalak
mögül fogom finoman aláásni és így elidegeníteni a családjától.
Elolvasom az e-mailt, amit a főnököm küldött. Szeptembertől
kell elfoglalnom az új helyem a légitársaság promóciós
csapatában, ami azt jelenti, hogy minél hamarabb össze kell
jönnünk Nate-tel. Az egyetlen igazi előnyöm a meglepetés ereje,
azt pedig nem veszélyeztethetem.
 Megnézem a kémalkalmazást. Katie-t illetően eddig csönd van.
Nate-et három hét múlva Vegasba küldik. Ez lehet a tökéletes
alkalom, hogy arra a járatra kérjem magam, mert Las Vegas nem
kedvelt úti cél: a gépek tele vannak túlpörgött, sokat ivó
kakasokkal és tyúkokkal. Megnyitom a cserelistát. Basszus! Senki
sem kérte az áthelyezését arról a járatról. A következő héten majd
többször is rápillantok a listára, mielőtt én magam nyújtanék be
kérvényt. Ideális esetben nem hagynék online nyomokat magam
után, nehogy kiderüljön, nem a szerencsén múlt, hogy egy járaton
dolgozunk.
Nincs mit csinálnom, úgyhogy bekapcsolom a tévét és
megnézek egy wimbledoni teniszmeccset. Legalább lesz miről
csevegnem Barbarával, mivel szinte látom őt magam előtt, ahogy
a tévét bámulja, egyik kezében egy Pimm’s koktéllal, másikban
egy tál tejszínhabos eperrel. Minden évben ezt csinálja. Azonban
nehezen koncentrálok, mivel egyfolytában Katie és Nate
üzenetváltását ellenőrizgetem, amíg végül le nem fagy a
kémalkalmazás és nem hajlandó újraindulni. Idegesítő, mintha
eltűnt volna a médiumom. Óvatosabbnak kell lennem, mivel azt
olvastam, az applikáció merítheti Nate telefonjának
akkumulátorát, és ha ez feltűnően gyakran bekövetkezik, lehet
elviszi megjavíttatni a mobilját vagy vesz egy újat.
Néhány óra múlva már működik, valószínűleg Nate feltöltötte
a telefonját. Kényszerítem magam, hogy óránként csak egyszer-
kétszer ellenőrizzem. Kiderül, hogy felvett egy takarítónőt, aki
heti kétszer fog hozzá járni. Szerintem ez jó hír, ha valaha
hibáznék, amikor ott járok, a bejárónőt fogja felelősségre vonni.
A másik jó hír az, hogy mire néhány nappal később elindulok
Delhibe, Nate és Katie már alig beszélnek.
• • •
 Mivel a legénységet szállító busz nagyon döcög, a rosszul feltett
függönyök minden alkalommal végigsimítják az arcomat, amikor
belehajtunk egy kátyúba. Egy hajgumival próbálom összefogni a
könnyű anyagot, hogy kilássak az ablakon. Most először járok
Delhiben és elámulok. Riksák, kerékpárok és tehenek tömörülnek
az úton, meg se rezdülnek a feltűnően kidekorált teherautók és
buszok dudálásától és hangos motorzajától, veszélyes játékot
űznek. A rossz légkondicionálónak köszönhetőn a forróság
összekeveredik a gyümölcsök és a csatorna szagával, amit még a
műszerfalra erősített, fehér, műanyag légfrissítők se nyomhatnak
el.
Izgatott vagyok. Egy utastól megtudtam, hogy a szállodában
dolgozik egy helyi köztiszteletben álló jövendőmondó, és mivel
születésnapom van, szerintem igazán megajándékozhatom
magam egy kis jóslással. Különösképp, mivel még mindig a
telefonomat nézegetem, hátha Nate üzent, noha tudom, hogy
felesleges – célzások nélkül sose jutna eszébe –, de mint sok más
dolog tekintetében, ebben sem bírok uralkodni magamon.
Amikor bejelentkezünk, megkérem a recepcióst, hogy foglaljon
nekem egy időpontot.
– Meglátom, mit tehetek, asszonyom – ígéri.
Egy órával később megcsörren a szobában lévő telefon.
– Asszonyom. Reyansh vagyok. Szeretne találkozni velem, ha
jól értettem.
Egy másodpercre elnémulok. Nőre számítottam.
Megtalálom a hangom.
– Igen, kérem.
– Ma van a szerencsenapja. Most épp van egy szabad órám, ha
volna szíves lefáradni…
A cinikus énem gyanítja, hogy nem pont szerencsés vagyok, de
mindazonáltal hajt a kíváncsiság és vonzanak az ilyesféle dolgok,
úgyhogy beleegyezem. Az alagsorban, a szőnyeg- és ékszerboltok
között, melyek aranyat, zafírt és smaragdot kínálnak, udvariasan
elutasítom a különböző árusok által felkínált teát – chai-t –,
mivel a széles folyosó végén egy alacsony öregember csábít az
elfüggönyzött jósdába. A függöny mögött hellyel kínál, amit
elfogadok, Reyansh pedig velem szemben ül le, a jókora faasztal
másik oldalán.
– Kérem, adjon a kezembe valamilyen ékszert vagy tárgyat,
ami sokat jelent magának!
Átnyújtok neki egy kövekkel kirakott gyűrűt. Értéktelen, de
szeretem, mert annak a gyűrűnek a másolata, amit egy napon
Nate-től szeretnék kapni. Reyansh hosszú ideig tanulmányozza a
tenyerére helyezett ékszert, aztán olyan gyorsan kezd beszélni,
hogy nehéz minden szavát megérteni.
Azonban, mire egy óra múlva elmegyek, felfogom
mondanivalójának lényegét. Hosszú ideje várok valakire és a
kérdéses férfi tényleg szeret engem. Egy részemet nem érdekli,
valóban ezt „látta”-e vagy „érezte”-e, megújult reménnyel és
optimizmussal a szívemben távozom. Mindenkinek szüksége van
némi biztatásra, ez alól én sem vagyok kivétel, úgyhogy nem
sajnálom az ötezer rúpiát, amit Reyansh-nak fizettem.
• • •

Később egy helyi vegetáriánus étteremben találkozok a

legénység többi tagjával és megkóstolom a sült karfiol curryt.
Miután ettünk, meghívnak a kapitány szobájába egy italra, mivel
az étterem unalmas.
Jó néhány sörrel később vita tör ki két légiutas-kísérő között,
akik rájöttek, hogy ugyanazzal randizgatnak, miután
megmutatták egymásnak a barátjuk fényképét. Mindketten a
szoba sarkába vonulnak és dühös hívásokkal bombázzák a
kérdéses férfit – Sebastiant –, aki épp Dubajban van és
kikapcsolta a telefonját. Szerintem így is fogja hagyni még egy jó
darabig, miután meghallgatja a tomboló, hangpostára küldött
üzeneteket.
A mellettem ülő nő elfintorodik.
– Mindenki azt hiszi, hogy az ő Sebastianja, Timje, Dave-je,
Jane-je, akárkije másmilyen – mondja.
Az émelygéstől, mely már nagyjából állandóan jellemző az
életemre, görcsbe rándul a gyomrom, mintha egy különböző
mérgekből álló gombóc lenne. Mindig is tudtam, hogy Nate
minden alkalommal csábításnak volt kitéve, amikor dolgozni
ment, de igyekeztem sosem gondolni erre.
– Azért csak van egy-két rendes ember, nem? – kérdezem. –
Sokaknak házastársa és gyereke van.
Úgy néz rám, mintha nem hallana jól.
– Nehogy azt mondd, hogy azért csatlakoztál a légitársasághoz,
hogy feleségül menj egy pilótához!
Úgy rázom a fejem, mintha ez még sosem futott volna át az
agyamon.
– Természetesen vannak sikertörténetek. De azért nehéz.
Fogadd meg a tanácsom, és csak olyannal járj, aki a földön
dolgozik! Mondjuk azzal meg másféle gondok lesznek, mert nem
mindig fogják megérteni, mikor zsinórban már a harmadik
karácsonykor is dolgozol.
Kikapcsolok és a jó hírekre fókuszálok, amiket Reyansh fedett
fel előttem.
Körülöttem tervezgetnek, a Tádzs Mahalt akarják megnézni
holnap. Nekem nincs kedvem. Nem csak hosszú az út, de
elviselhetetlen a gondolat, hogy egy olyan monumentális épületet
látogassak meg, amelyet több mint húsz éven át építettek, hogy
valaki kimutassa a szerelmét. Mert én is erre vágyom: hogy Nate
ennyire szeressen.
• • •

A hazafelé tartó gép tele van és zajos.

Az első fogás felszolgálása közben fulladozni kezd egy kislány,
aki egy, a folyosó melletti ülésben ül. Ösztönösen hátba vágom,
mire szerencsére kiköp egy darabka kenyeret, de a sírása
megvisel. Édesanyja továbbra is pánikol, noha próbálom
megnyugtatni. El kell menekülnöm a jelenettől. Bemegyek a
konyhába néhány üveg ásványvízért, és igyekszem kizárni az
utastér általános nyüzsgését és hangzavarát. Reménykedve
pillantok a karórámra, de még több óra, mire megkezdjük a
leszállást.
Az étkeztetés végül további gond nélkül zajlik le. Miután végre
kitakarítottuk a konyhát, belesüppedek az ülésembe és nagyot
kortyolok a fekete kávémból.
Az ablakon keresztül kibámulok a végtelen semmibe, és inkább
arra gondolok, mennyi mindent értem el, nem pedig arra, hogy
mennyit veszítettem.
Ha más nem is, de a Reyansh-sal való találkozás segít
koncentrálni. És megtartani az abba vetett hitem, hogy egyszer
véget ér ez az egész.
• • •

Forróság van délután, mikor leszállunk.

Nate Lusakából érkező gépének két óra múlva kellene
landolnia. Megnézem. Kilencven percet késik. Még jobb.
A reptéri mosdóban átöltözök, aztán Richmondba hajtok.
Sikerül két utcányira leparkolnom. A hőség ellenére lassan
kocogva megyek oda. Futószerelésem a legjobb nyári álruhám,
mert így feltűnés nélkül viselhetek kapucnis felsőket, amit
felkaphatok, ha szükség lenne rá. Amikor odasétálok a
főbejárathoz, összeütközöm valakivel. Egy idős nő az, akit nem
ismerek fel.
– Elnézést! – mondja.
– Ne haragudjon! Figyelnem kellene, hova lépek – motyogom,
miközben elhaladunk egymás mellett, vissza se nézek.
Remélhetőleg csak Nate valamelyik szomszédját látogatta meg.
Leülök a kanapéra, közben elmerengek. Katie és Nate
telefonon beszéltek tegnap, szóval fogalmam sincs, miről lehetett
szó. Huszonhárom perces beszélgetés először, aztán még tizenhét
perc. Aztán Katie írt neki egy üzenetet, amiben beleegyezik, hogy
holnap este nála alszik. Ez valószínűleg azt jelenti, Nate eloszlatta
a gyanúját, úgyhogy Katie-nek még egy lökésre lesz szüksége.
Négy tárgyra szűkítettem le a kört: egy hajgumira, egy
mályvaszínű, rózsaillatú gyertyára, egy régi fényképre és egy
rózsaszín fogkefére. Melyiket hova tegyem? Ha túl sok dolgot
helyezek el itt-ott, az gyanús lehet, de annak a néhány darabnak
olyannak kell lennie, amiket bármikor könnyedén elhagy az
ember, ráadásul olyan helyen, ahol Katie láthatja.
Nehezebb, mint gondoltam, de végül úgy döntök, hogy a
gyertyát a kandallópárkányra teszem –, ha Nate netalán
észrevenné, remélhetőleg azt hiszi majd, hogy az új takarítónője
találta a szekrényben és ő rakta oda. Gyorsan kilesek az ablakon,
Nate-nek még nyoma sincs. A hajgumit a padlóra dobom, úgy,
hogy kissé kilógjon az ágy alól azon az oldalon, ahol nem Nate
alszik, aztán fogom a fogkefét, kicsomagolom és elrejtem a
gyógyszeresszekrényben.
Nate-nél néhány kép van összevissza a hűtő ajtajára
mágnesezve, úgyhogy visszateszem közéjük azt, amit évekkel
ezelőtt levettem onnan. Egy japán templom előtt áll, mindkét
karjával átölel egy-egy lányt. Boldognak látszik, ezért loptam el a
fotót. Amikor együtt jártunk, utáltam, ha eszembe jutottak a női
kollégái. A fénykép hátuljára valaki ezt írta: Szép idők voltak! xx.
Nem Nate kézírása.
Megnézem a borállványt. Hozzá sem ért a születésnapi
ajándékához.
• • •

Otthon úgy döntök, kockáztatok, és én magam kérelmezem,

hogy Vegasba mehessek San Diego helyett. Egy órán belül
lecsapnak az ajánlatra. Most, hogy bebiztosítottam az
újraegyesülés időpontját, fel kell készülnöm, először az internet
segítségével. De amint kutatni kezdek, már idegesít a pepecselés.
Vannak kockázatos keresési módszerek, én pedig nem akarok
lebukni később. Úgyhogy megálljt parancsolok az ujjaimnak.
Talán el kellene mennem valahova és egy nyilvános gépet
használnom, mondjuk a könyvtárban, de akkor is… ha online
veszem meg, amire szükségem van, azt ki is fogják szállítani, ami
újabb problémákat állít elém.
Töröm a fejem, közben végiggörgetem a közösségi oldalaim
kezdőlapjait, véletlenszerű bejegyzéseknél rányomok a „like”
gombra, aztán megakad a szemem egykori filmstatiszta barátom,
Michele Bianchi egyik posztján. Már nem állatorvosi asszisztens a
sorozatban, kapott egy szerepet a híres West End kórusában.
Michele sosem volt szívbajos, ha törvényt szegett, mikor
partidrogot vagy elektronikus kütyüket vett bizonytalan
forrásokból. Hasznomra lehetne.
Írok neki egy üzenetet, megkérdezem, nincs-e kedve beülni
valahova egy kávéra.
Ő is online és másodperceken belül válaszol.
 Tökéletes időzítés – unatkozok két próba között. Jó lenne
hallani, mi újság van veled. Holnap? U.I.: Le vagyok égve, célzás,
célzás, valami olcsó és barátságos helyre menjünk.
Mosolygós arcocskával válaszolok, ígérek neki egy sütit a kávé
mellé (az én kontómra), és vidáman elköszönök: Ciao Bello! X.
Jó újra látni. Már azelőtt kiszúrom, hogy ő észrevenne engem.
A kávézó ablakánál üldögél. Az üvegen keresztül integetek neki, ő
pedig szélesen rám vigyorog, felfedi tökéletesen fehér fogsorát.
Gyors üdvözlő puszit nyomunk egymás orcájára, aztán magához
ölel.
Megnyugtató, mint egy védelmező bátyus. Kellemes.
Szerelemnek sosem volt szikrája sem köztünk, mindig csak
olyan… biztonságban éreztem magam vele.
Olyan jól elbeszélgetünk, hogy a kérésemmel megvárom, amíg
megisszuk a kávét.
– Szóval nincs olyan, hogy csak kávé és süti? – kérdi összefont
karral. – Miért kellene randidrog egy ilyen csodálatos hölgynek?
– Ne nevezd így! Már mondtam, egy barátomnak segített
túljutni a legnehezebb időszakon. Az alvás miatt. Összetört a
szívem. Összetört. Azt hittem, hogy Nickkel… – elcsuklik a
hangom, mintha alig bírnám visszatartani a könnyeimet.
– Nem írathatsz fel altatót egy orvossal vagy valami? Nem
tetszik ez az egész.
– Busásan megfizetnélek. Csak most az egyszer! Esküszöm. A
barátom erre esküszik. És… kétségbe vagyok esve.
– Honnan tudjam, hogy nem csinálsz valami hülyeséget?
– Csak aludni szeretnék. Ez az új meló áldozatokat követel.
Nagyon sokat.
Nem ígér semmit, de abban egyezünk meg, hogy két nap
múlva ugyanitt találkozunk.
• • •
 Aznap este, miközben Katie Nate-nél van, éjfél után háromszor
is felhívom őket ismeretlen számról, de nem szólok bele.
Az első két alkalommal Nate felvette a telefont.
Harmadjára már hangpostára kapcsol.
A következő találkozásom Michele-lel sikeresnek bizonyul –
eltekintve egy újabb rövid papolástól –, és a következő néhány
napban Katie és Nate rögös utat jár be.
Katie üzenete szánalmas bizalmatlanságot áraszt magából:
Mit csinálsz? Úgy hangzik, jól szórakozol nélkülem.
Semmi csók.
Nate válasza magyarázkodó, hova tovább, védekező:
Nem maradtam olyan sokáig. Csak a srácokkal vagyok.
Nincs több üzenetváltás kettejük között. Nate nem olyan férfi,
akit érdekelnének a lezáratlan ügyek.
Az indulást megelőző este már egyáltalán nem is beszélnek.
Merem remélni, hogy vége.
• • •

Két órával felszállás előtt besétálok az eligazításra és felkapok

egy szabad példányt az eligazítás nyomtatott szövegéből, mert
elfelejtettem letölteni a telefonomra.
– Helló, mindenki! Rögtön a közepébe vágunk, bemutatkozás
aztán helybeosztás – kezdi a járatigazgató. – Néhányan már
utaztatok velem, de a többiek kedvéért, azt szeretném, hogy
Stuartnak hívjatok, ne Davidnek, ahogy az a listán szerepel.
Közbeszólok, hogy én is a középső nevem használom.
– Ma megbeszéljük, mi a teendő tűzvész esetén. Juliette, ha te
fedezed fel, hogy tűz van, mit teszel először?
Az ajtón benyitó kapitány félbeszakít minket.
– Jó reggelt! A nevem Barry Fitzgerald. Az Atlanti-óceán
közepe felett számíthatunk némi rázkódásra. Ne feledjétek,
legyetek extra figyelmesek a biztonsági ellenőrzés során, mivel a
terrortámadás kockázatának jelzését közepesről magasra
állították. Van kérdés?
Felemelem a kezem.
– Leszálláskor beülhetnék a pilótafülkébe?
Stuartra/Davidre pillant, akit nem érdekel különösebben a
dolog, az a szóbeszéd járja, hogy nyugdíjba vonul. Beleegyezése
jeléül bólint.
A kapitány kimegy, és folytatódik az eligazítás. Nem egyszerű a
biztonsági és elsősegéllyel kapcsolatos kérdésekre
koncentrálnom, mivel fel vagyok villanyozva, de erőszakkal
ráveszem magam, hogy gondolkozzak és helyesen válaszoljak.
Katasztrófa lenne, ha azért tanácsolnának le a járatról, mert
elrontok néhány rutinkérdést.
• • •

A repülő beáll. A világ a gép belsejével lesz egyenlő. Egy mini

valóság, melyben benne ragadunk és amely a következő tíz óra
negyvenöt percre levált a külvilágról.
Beállunk a felszállópálya előtt húzódó sorba, itt toporgunk.
Bekötve ülök a csapóülésben, az ablakon keresztül bámulom a
borongós, nyári napot. Amikor szemerkélni kezd, a cseppek
kopognak az ablakon. A gép megfordul és elindul a kifutón.
Mozdulatlanság. A hajtómű bőgése és egy erős lökés. A biztonsági
öv a testemnek feszül. A gyomrom a repülőgéppel együtt mozog.
Rázkódva és zötykölődve átvergődünk a felhőrétegen, majd
egyenesbe jövünk.
Mély lélegzetet veszek, majd felveszem a légiutas-kísérő
arcomat.
 Miközben összekészítem a zsúrkocsikat, a fejemben átfutom a
tervet. Ez az. Ma kezdődik újra az életem. Kimegyek a konyhát
rejtő függönyön.
– Vörös vagy fehér bort parancsol az étel mellé? – mosolygok.
Az első hat sor után kifogyunk a csirkeraguból. Jó néhányan
állítják, hogy vegetáriánusok – karjukat keresztbe fonják,
összepréselik az ajkaikat –, mikor megtudják, hogy már csak
lasagne maradt.
Nem bírok belekezdeni a szövegembe, hogy „Volt lehetőségük
vegetáriánus menü előrendelésére”. A panaszáradat rám zúdul.
– Miért nincs sosem elég nagy választék?
– A legutóbbi repülésem alkalmával is ez történt meg azelőtt
is.
– Más légitársaságnál ilyen nem fordulhat elő.
Próbálom megértetni velük, hogy kevés hely áll
rendelkezésünkre, de rájövök, hogy csak az energiámat
pocséklom. Leguggolok egy kifejezetten mogorva pár mellé –
azok a fajta emberek, akik a legolcsóbb dolgokat veszik csak meg
és az egész utazást morgással töltik –, és összeesküvőn odasúgom
nekik.
– Visszafelé ne középre üljenek! A kiszolgálás a négy sarokból
kezdődik a turistaosztályon, elölről hátrafelé, úgyhogy a középen
ülőknek ritkán marad választásuk.
Csak úgy ragyognak mindketten.
– Köszönjük! – súgják oda nekem.
A férfi további nyavalygás nélkül elfogadja a lasagne-t. A nő
nem adja fel ilyen könnyen, és azzal a kikötéssel hajlandó csak
elvenni a tálcát, hogy hozzak neki még egy zsemlét és „valami
normális bort az első osztályról”. Egy üzleti osztályra való
pohárba áttöltök egy kis pohárnyi turistaosztályon felszolgált
vörösbort, amire korábban húzta az orrát, és megmutatom neki.
Belekortyol és helyeslően bólogat.
Amikor a felszolgálás véget ér, leülök egy kemény, a legénység
számára fenntartott ülésre és nekiesek a homársalátának, amit az
első osztály konyhájából csórtam el, de nehezen sikerül
lenyelnem az ételt.
A délutáni tea felszolgálása során gyenge és álmodozó vagyok.
Olyan közel járok már! Nem ronthatom el. Pusztán a pilótafülke
acélajtaja választ el Nate-től.
Felugrok, amikor a hangja betölti az utasteret.
Hölgyeim és uraim, a másodpilótájuk, Nathan Goldsmith
beszél. Még nagyjából harminc perc, mire megkezdjük a leszállást
a napsütötte Las Vegasba, ahol tikkasztó harmincnyolc Celsius-
fokra számíthatnak. Ennek ellenére kisebb rázkódás várható a
landolás során, mivel erős széllökésekkel kell megküzdenünk.
Mozdulatlanul állok, próbálok eltávolodni a konyhában
uralkodó káosztól, lehunyom a szemem, felidézem a körém font
karjának és mosolyának emlékét. De egy kéretlen kép is bevillan
– a haragja, amikor eleinte nem voltam hajlandó kiköltözni. És
amikor elrejtettem az útlevelét, hogy ne tudjon dolgozni, mert
beszélni szerettem volna vele.
De az már régen történt, ez már a jelen.
Akkoriban teljesen más ember voltam, őrületbe kergetett az
elutasítás. Mostanra alávetettem magam a kívánságának és teret
adtam neki. Ezt – bizonyára – figyelembe fogja venni. Nagyon
sokat nevettünk. Imádta a humorom.
Az általános, leszállás előtti bejelentéssorozat kezdetét veszi.
Biztosítom az utasteret, újra meg újra emlékeztetem az
embereket, hogy kössék be a biztonsági öveiket. A gép ringatózni
és inogni kezd, mikor a felhők alá süllyedünk. Légiutas-kísérők,
foglalják el a helyüket!
 Itt az idő.
A legénység egyik tagja átveszi a helyem az ajtónál. Köszönetet
mondok neki, majd elindulok a gép elejébe és felmegyek a
lépcsőn. A repülő hirtelen megborul. Megragadom a korlátot. A
hajtómű sivít. A felső fedélzeten lassabban sétálok végig az üzleti
osztály folyosóján, olyan ideges vagyok, úgy érzem, mintha a
templomfolyosón vonulnék. Majdnem felsikoltok, amikor egy
idős hölgy megfogja a karom, ahogy elhaladok az ülése mellett.
– Elnézést – mondja és elengedi a karom. – Nem tudja, lesz
még erősebb is a turbulencia? Nem bírom a repülést.
– Minden rendben lesz – nyugtatom meg, majd tovább
haladok, közben kihúzok néhány tincset a kontyomból, hogy
legalább részben elfedjék az arcom.
A pilótafülke ajtaja előtt állok és a kamerába integetek.
Kigyullad a zöld fény. Belököm az ajtót és belépek, majd
határozott mozdulattal lezárom a bejáratot. A Nate mögötti
ülésbe csusszanok. Túl elfoglalt ahhoz, hogy észrevegyen, már
majdnem a legutolsó szakasznál járunk. A kapitány egy
fejhallgatóra mutat. Felveszem. A légiforgalom-irányítást
hallgatom, miközben Nate nyakát tanulmányozom. Még a
szőrszálakat is látom fedetlen bőrén.
Feltűnik előttünk a vegasi égbolt. Az adótorony folyamatos
irányítása mellett felhangzik egy sziréna. Az automata hang
számol.
Ezer láb. Ötszáz.
A pilótafülkében kevésbé érzékelhető a kilengés és
zötykölődés.
Száz láb. Ötven, negyven, harminc, húsz, tíz.
Földet érünk.
A mellkasom dagad a Nate miatt érzett büszkeségtől.
 Miközben lelassítunk, leveszem a fejhallgatót, mivel a hajtómű
sivítása szépen lassan elhalkul. Figyelem, ahogy Barry és Nate
elvégzi a rutinfeladatokat és ellenőrzéseket.
Amikor lefordulunk a kifutóról, Nate széles mosollyal az arcán
rám néz.
Visszamosolygok rá.
Lesápad, mintha holtat látna, aztán figyelmét újból a
vezérfalnak szenteli.
A terminál a látókörünkbe kerül.
Üdvözöljük önöket a McCarran Nemzetközi Repülőtéren!
 14.

Nemrég olvastam ezt az idézetet: Az emberek elfelejtik, mit

mondtál, az emberek elfelejtik, mit tettél, de azt sosem felejtik el,
hogyan érezték magukat melletted. Azt akarom, hogy Nate ne
érezze fenyegetve magát, miközben megemészti a helyzetet,
úgyhogy inkább visszavonulót fújok.
– Köszönöm – mondom és távozok, csöndesen behúzom
magam mögött az ajtót.
A pilótafülke nyugalmával szemben az utastér felbolydul.
Átvergődök a fej feletti tárolókból kipakoló és a holmijukat a
földről felkapkodó emberek tömegén, aztán lenyomakodok a
lépcsőn.
– Elnézést. Elnézést, kérem! – ismételgetem, átvágok a
szeméttengeren: fülhallgatók, használt füldugók, szemellenzők és
újságok.
Lebénultam. Azt hittem, rettegni, örvendezni, ugrálni fogok,
azt hittem, valamiféle erős érzelem kerít majd hatalmába.
Ehelyett mintha megfagyott volna a belsőm, az érzékeim
eltompulnak. A hangok elhalkulnak, kivéve a fejemben
visszhangzót.
Fókuszálj! Nem bukhatsz el!
Öntudatlanul berakom a kötényemet és lapos talpú cipőmet a
táskámba. Egy ülés szélénél állva ellenőrzöm, hogy a kalaptartók
üresek-e és átvizsgálom az üléseket, az élénk narancssárga,
csecsemőknek való biztonsági öveket keresem. Találok kettőt és
visszateszem őket az utolsó sor mögötti, elhúzható ajtajú
tárolóba.
Nyitva tartom a szemem, miközben leszállok a turistaosztály
dolgozóival. Szerencsejáték-automaták mellett haladunk el,
melyeket egy reklámfelület alá helyeztek ki – szállodákat,
kocsibérlést, klubokat, bárokat, éttermeket, esküvőket hirdetnek
–, majd elérjük a legénységi bevándorlási részleget. Az utasok
sora hosszú és kanyargós. A leharcolt, de mégis nyugodt
embertömeg előrenyomul, mindenféle öltözék megtalálható
rajtuk: nyári ruhák, háromnegyedes leggingsek, baseballsapkák,
pólók, de vannak, akik óvatosabban öltöztek, így nadrágot
viselnek, kabátjukat vagy pulóverüket a karjukra hajtják.
A legénység bőröndjeit lepakolták és takaros sorba rendezték a
csomagkiadó szalag mellett. Megkeresem az enyémet és
átmegyek a vámkapun, egyik őr szemébe sem nézek bele, mintha
semmi rejtegetni valóm nem lenne, majd végül kinyílik előttem
az automata ajtó. A csomagjaimat magam mögött húzva kilépek
az érkezési váróba. Lufik, virágok, táblák és más apróságok
pöttyözik a várakozók tengerét. Megkeresem a kijárathoz vezető
utat.
Kimenekülök.
Megcsap a késő délutáni forróság, de furcsamód józanító
hatással van rám és kitisztul tőle a fejem.
Mély lélegzet. A félelemtől összeszorul a gyomrom.
Lesütött szemmel sétálok a buszhoz. Kivárom a sorom, a sofőr
pedig a busz farához erősített utánfutóba hajigálja a táskáimat.
Látom, hogy már három másik ember csomagjai is felkerültek
oda. Földbe gyökerezett lábbal állok, próbálok rájönni, mikor
kellene felszállnom.
Általában a pilóták és vezető beosztásúak ülnek az első
sorokba, mivel udvariasságból meg szoktuk hagyni az első ülést a
kapitánynak. Minden valószínűséggel el kell sétálnom mellette.
Várok, amíg a legénység utolsó tagja is kilép a reptér épületéből,
majd fellépek a busz lépcsőjére.
 Azonnal elkapom Nate tekintetét. Mosolygok és köszönök
neki, mintha nemrég találkoztunk volna, és anélkül megyek
hátra, hogy megvárnám, visszaköszön-e. Alex mellé ülök, együtt
dolgozunk a turistaosztályon. Olvasószemüveget visel és elmerül
a telefonjában, de ettől függetlenül beszélgetésbe elegyedek vele.
Társaságra van szükségem.
– Mik a terveid?
Alex felnéz, rám bámul a szemüvegén keresztül és vállat von.
– Még nem tudom. Edzőterem. Medence. Találkozó a bárban.
A szokásos.
– Most járok itt először. Van valamiféle javaslatod?
Elmosolyodik.
– Rengeteg. Ha később te is jössz inni a többiekkel, elviszlek
abba a hihetetlen klubba. Meglátjuk, a többiek közül ki akar
jönni, mert akkor annyi jegyet foglalunk, ahányan megyünk. Vagy
akár egy show-t is megnézhetsz, de azok elég drágák.
– Köszi.
Újból a telefonjába merül.
Én is előveszem az enyémet, de előtte lopott pillantást vetek
Nate-re. Előrefelé néz, senkivel sem cseveg.
Az út rövid – túlságosan is rövid –, én pedig nagyot nyelek,
miközben lekászálódok a buszról. De koncentrálok és
megkeresem a bőröndöm, miközben a kifutófiúk sietve kocsikra
rakják a csomagokat, nyilvánvalóan nem akarják, hogy torlódás
legyen a bejárat előtt. Lemaradok, a recepció szélénél álldogálok
és úgy teszek, mintha egy üzenetet olvasnék a telefonomon,
miközben a légiutas-kísérők és feljebbvalóik bejelentkeznek a
szobáikba. Az előcsarnokban mindenféle feliratos pólóba öltözött
turista lézeng az elegánsabb öltözetet viselő üzletemberekkel és
egyenruhás alkalmazottakkal. Úgy érzem, mintha Nate engem
figyelne, de nem hinném, hogy jó ötlet lenne megbizonyosodni
erről.
Alex odasétál hozzám és elmondja a szobaszámát, majd még
néhányan körénk gyűlnek, és megbeszéljük, hogy helyi idő szerint
holnap hatkor találkozunk a bárban.
– Előre le kell foglalnom a jegyeket a klubba. Megnéztem, a
DJ-t a „következő legenda”-ként reklámozzák – ujjaival idézőjelet
rajzol a levegőbe –, úgyhogy valószínűleg nagyon sokan lesznek.
– Én két jegyet szeretnék – felelem. – Egy barátom a holnap
érkező járaton dolgozik.
Így marad egy szabad jegy Nate számára is, ha sikerülne
rávennem, hogy jöjjön velünk. Amikor előrelépek és elveszem a
szobakulcsom, gyorsan körbesandítok. A gyomrom görcsbe
rándul a csalódottságtól – a legénység tagjai már mind elmentek
a recepcióról.
Nate elillant.
– Kivehetnék kétszáz dollárt a legénységi számlámról? –
kérem a recepcióst.
Annyira lefoglalt az utazásra való felkészülés, hogy
megfeledkeztem az olyan alapvető lépésekről, mint a megfelelő
mennyiségű valuta beszerzéséről.
– Természetesen.
Leszámolja nekem a pénzt, majd beteszi egy borítékba, amit
barátságos mosoly kíséretében nyújt át.
A liftek felé veszem az irányt és megnyomom a felfelé mutató
nyilat ábrázoló gombot, félig-meddig még mindig arra várok,
hogy Nate megjelenjen.
Amint bezárom magam mögött a szoba ajtaját, hangosan
kopogtatnak. Kinyitom. Egy kifutófiú.
 – Miss Price, a bőröndje – jelenti be, miközben belép. Egy
kézzel felemeli és szétnyitja a hordozható bőröndtartót, majd
ráteszi a csomagjaimat.
Előveszem a pénztárcámat és átnyújtok neki néhány dollárt.
– Köszönöm.
– Nagyon szívesen. Kellemes kikapcsolódást!
Az ablakhoz ballagok, elhúzom a vékony függönyt és az
üvegnek döntöm a homlokom. A hotel kissé hátrébb
terpeszkedik, mint az út, a szobám pedig a hátsó részen található.
Lenézve épületek, utcák, táblák kavalkádját látom – egy
átlagosnak tűnő várost. Elnyomok egy ásítást, noha túlságosan is
ébernek érzem magam ahhoz, hogy átadjam magam a
fáradtságnak. Inkább közönyösen szemlélem a valószerűtlen
eseményeket. Sarkon fordulok és ímmel-ámmal pakolgatni
kezdek.
A bőröndöm szokatlanul tele van. Általában szinte üresen
hozom el és megtömve viszem vissza. Gondosan kiakasztgatom a
ruháimat, különösképpen a csinos darabokat. Egyet magam elé
tartok és megszemlélem a tükörben, reménykedem benne, hogy
még mindig imádni fogom, hogy nem fog máshogy kinézni, mint
otthon. Elvigyorodok. Még mindig tökéletes. Búzavirágkék
selyemből készült, halvány csipke borítja és éppen csak a térdem
fölé ér. Többe került, mint eddig bármely ruhám. Odáig vagyok
érte. A dekoltázsa mély, úgyhogy egy visszafogott nyaklánccal
igazán jól mutat majd.
Úgy döntök, elmegyek tusolni, hogy magamhoz térjek. Miután
felfrissítettem magam, majd átgondolom, mi lenne Nate
megközelítésének legjobb módja. Valószínűleg még sokáig ébren
lesz ma este, mivel mindig is makacsul kitartott a „helyi időhöz
való alkalmazkodás” mellett. A többiekkel folytatott
beszélgetésekből tudom, hogy sokan vannak így ezzel. Én személy
szerint nem látom értelmét. Nem zavar, ha ébren vagyok éjjel
vagy korán kelek, mindig találok valamit, amivel lefoglalom
magam.
Belépek a fürdőszobába, elhúzom a zuhanyfüggönyt és
játszadozni kezdek a zuhannyal. Nemrégiben sajátítottam el a
tökéletes vízhőmérséklet beállításának művészetét a világ
különböző pontjain álló szállodákban, mivel égetően forrótól
egészen jéghideg vízig mindennel találkoztam már. Miközben
besamponozom a hajam, hogy megszabaduljak a ragadós
hajlakktól és a repülőgép konyhájának szagától, próbálom Nate
korábbi nem-reakcióját pozitív fényben látni. A hotel fürdőjében
lévő telefon hangos, divatjamúlt csengőhangja szakítja meg
töprengésemet. Kinyúlok a fal és a zuhanyfüggöny közti résen, és
a vízsugár alól kihajolva felemelem a kagylót. Gyorsan
összeszorítom a szemem, mivel a sampon nagyon csípi.
– Halló?
Néma csend.
– Halló?
Szabad kezemmel megkeresem a csapot és elzárom a vizet,
majd a fal mentén kitapogatom a fémkorlátot. Amikor megérzem
a puha törölközőt, lerántom a tartóról. Megtörlöm a szemem.
– Elizabeth? Lily?
Boldogság tölt el.
– Nate?
– Mi folyik itt? A frászt hoztad rám!
Elmosolyodok. Nem tűnik dühösnek.
– Ne haragudj, nem akartam. Már eligazításkor megkérdeztem
a kapitánytól, hogy bemehetek-e leszálláskor. Csak akkor jöttem
rá, hogy te is dolgozol, amikor meghallottam a hangod a
hangosbemondón. – Kiráz a hideg. – Várj egy percet, kimászok a
zuhany alól.
 Kikászálódok és a szélére ülök, a törülközőt ügyetlenül magam
köré tekerem, közben végig a régimódi telefonkagylót
szorongatom. A szemem már nem ég annyira.
– Megfogadtam a tanácsod, mikor szakítottunk, és úgy
döntöttem, új életet kezdek. Kipróbálok valami újat. De találd ki,
mi történt!
– Na mi?
– Három másik légitársaság is visszautasította a
jelentkezésem!
– Komolyan?
– Halálosan. Az utolsónál azt mondták, túlságosan lelkes
vagyok. Hogy lehet egy légiutas-kísérő túl lelkes?
Felnevet.
Tiszta megkönnyebbülés önti el a testem, és újraéled bennem a
remény. Így folytatom:
– De a viccet félretéve, sokat gondoltam rád. Szólni is akartam,
de közben teret is akartam adni. Nem szerettem volna, hogy azt
érezd, muszáj összefutnunk néha-néha egy kávéra az étkezőben
vagy valami, csak mert most már kollégák vagyunk.
– Okééé. – Úgy hangzik, mintha most dolgozná fel a hallottak
által kiváltott érzelmeit. – Mennyi ideje dolgozol nálunk?
Vigyorgok. A válasz a bizonyítéka annak, hogy teljességgel
megadtam neki drágalátos terét.
– Hét hónapja.
– Ó… – Elhallgat. – Te is ott leszel este a bárban?
– Nem, ma nem. Talán majd holnap. Még egyszer sajnálom, ha
rád ijesztettem, de azért remélem, majd még váltunk pár szót
valamikor. Most mennem kell, a barátom nemsokára hív Skype-
on.
– Ó, oké, persze. Nem akarlak feltartani.
 Amint lerakom a telefonkagylót, a levegőbe öklözöm. Fogadni
mernék, hogy nem erre számított. Nem – valószínűleg azt hitte,
hogy az ajtaja előtt térdre borulok és esdekelve könyörgöm majd
a figyelme egy aprócska morzsájáért. Visszamászok a zuhany alá
és leöblítem a sampont.
Hetvenként óra, ennyim van.
Azután a hotel egyik köntösébe burkolom magam. Inkább
érdes, mint pihe-puha, de megteszi. Lekapcsolom a légkondit és
leülök az asztalhoz. Kinyitom a szálloda információs mappáját és
a hátuljából kiveszek két üres lapot. Firkálgatok.
Elizabeth Goldsmith, Juliette Goldsmith, Elizabeth Juliette
Goldsmith, Mrs. E. J. Goldsmith.
Miss Price, Miss Elizabeth Juliette Price.
Mire úgy döntök, felhívom a spa részleget és holnap délutánra
mindenféle kezelésre időpontot foglalok – pedikűrre és
manikűrre is –, a hajam már majdnem teljesen megszárad. Kicsit
rásegítek még a hajszárítóval, aztán bemászok az ágyba.
Miközben kikapcsolok, szinte érzem, ahogy az álmok
magukhoz húznak, én pedig boldogan adom át magam nekik.
Valami zaj zavarja meg a kellemes érzést. Amelia az. Mondatai
értelmetlenek, de néhány szót sikerül kivennem, például azt,
hogy „felelősség”. Mintha csak felhőkön ugrálnék, máris egy
másik jelenetbe csöppenek. Will-lel a régi, helyi, városi parkban
vagyunk, egyetlenegy apró csúszda, két piros babahinta és egy
kétségkívül festésre szoruló mászóka, amely lehetne mondjuk
napsárga, alkotja a játszóteret. Will a hintában ül, én lököm, ő
pedig hol fél, hol pedig Magasabbra! akar menni.
A parkot szegélyező kerítés felett látom a hegyeket, melyek
körbezárják a városkát. Tisztában vagyok vele, hogy nem sokkal
messzebb már a tengerpart húzódik. Egy sikoltás rángat vissza a
parkba. Will kiesett a hintából. Nem tudom, hogyan, de valahogy
elkalandozott a figyelmem. Mindkét térdét lehorzsolta. Amelia
tombolni fog.
A nővérruhát viselő Bella rohan be a park kapuján, kezében
egy doboz sebtapaszt lobogtat. Igazságtalanság! Azt mondja,
nekem kellett volna megmentenem. Mögötte egy folyó száguld.
Belelököm, és nézem, ahogy egy csapat összezavarodott hattyú
körbeveszi lebegő testét.
Felriadok. A szobában sötétség honol. A telefonomért nyúlok,
miközben William, Amelia és Bella visszatérnek a nemlétbe.
Megnézem az időt. Négy óra harminc perc.
Négy óra harminc hol? Melyik időzónában? Melyik országban?
Lehunyom a szemem. A park valóságosnak tűnt. Felkapcsolom
az éjjeli lámpát és felkapok egy üveg vizet. Nagyokat kortyolok
belőle. Néhány csepp a pizsamafelsőmön végzi. A végtagjaim
elnehezülnek, de kivergődöm az ágyból, ellenállok a sürgető
vágynak, hogy visszatérjek az álombéli parkba, ahol a gondok – a
valódi problémák – még nem léteznek.
Felhívom a szobaszervizt – egy omlettet és egy kávét kérek,
feketén –, majd lemegyek úszni egyet.
A medence csöndes, csupán egy idősödő pár úszkál a vízben.
Belecsobbanok én is, a vegyszerek marják az orrom, miközben a
karommal evezek. Feljövök levegőért, majd újból alámerülök.
Régóta nem erőltettem meg magam ennyire fizikailag, úgyhogy
kikecmergek a medence peremére. A lábammal a vízben
kalimpálok és becsukom a szemem, kissé reszketek, miközben
fejben elpróbálom a következő néhány napot.
Életbevágóan fontos, hogy jól játszam a szerepem.
• • •

A szobámban rákényszerítem magam arra, hogy pihenjek –

minden csepp energiámra szükségem lesz –, úgyhogy csak
fekszek az ágyon és hallgatom a háttérben duruzsoló tévét. Néha-
néha odafigyelek a rendőrautók, nevetés és reklámok zajára. A
szavak és hangok összekeverednek a tudatomban, ide-oda
ugrálok a valóság és kitaláció között.
Amikor megszólal az ébresztőórám felülök, szétszórtnak és
betegnek érzem magam.
Még tusolás után sem érzem magam túlságosan ébernek, de
feltépem a laptopom és munkához látok, a tervemet alakítgatom
és többször is ellenőrzöm, nem felejtettem-e el valamit. Nem
akarom kísérteni a sorsot, azonban el kell fogadnom a tényt, hogy
a felkészülés elengedhetetlen, nem történhet minden spontán és
rendszerezetten egyszerre.
Elégedett vagyok magammal, többet nem tehetek, úgyhogy
begubózok a wellness részlegen. Elfogadom a felkínált
gyógynövényteát, a gyömbér és fahéj melege átjárja a testem. A
körmöm és arcom után a hajam következik, úgyhogy már a
fodrászatban ülök, próbálok nem fészkelődni, miközben felkenik
a sminkem és beszárítják a hajam. Megkérem a fodrászt, hogy
hullámosítsa be a hajam végét, pont úgy, ahogy Nate szereti.
A kulcskártyámat a zárba csúsztatom és belépek a szobámba. A
szívverésem felgyorsul a reményteljes várakozástól, amikor
észreveszem az asztali telefon hangüzenetet jelző, piros villogását.
Felveszem a kagylót és megnyomom a hetes gombot –, ahogy az
automatahang utasítja –, hogy meghallgassam az üzenetet.
Izgatottságom alábbhagy, mikor nem Nate hangja csendül fel.
Alex az.
– Szia! Csak szólni akartam, hogy kicsivel később találkozunk
a megbeszéltnél. Inkább olyan hét körül.
Így marad még egy szabad órám.
Felöltözöm. Nem az új kedvencembe, hanem egy egyszerű,
fekete ingruhába. Ez is a térdem fölé ér, de lazán hullik alá. Az a
fajta ruha, amiben ki is öltözhetsz meg nem is, ami lehet elegáns
és hétköznapi is. A nyakamba akasztok egy nyakláncot, amin egy
szív alakú ezüstmedál függ, pont a mellkasom közepén pihen.
Halványlila, magas sarkú szandálba csúsztatom a lábam.
Hátrálok egy lépést és megnézem magam a tükörben. A sminkes
szép munkát végzett. Karomat egy egyszerű, fekete kardigánba
dugom, majd felemelem a telefont.
– Meg tudná nekem mondani Nathan Goldsmith szobaszámát,
kérem?
– Megnézem a legénység névsorában – feleli a férfihang. –
Szeretné, hogy kapcsoljam önt?
– Nem, köszönöm. Csak a szobaszám érdekel.
– Hét-nyolcvankettő.
Lerakom a kagylót, és még egyszer végignézek a
tükörképemen, majd felkapom a retikülöm és elhagyom a szobát.
Az ajtó kattanva bezárul mögöttem, miközben halkan
végigsétálok a szőnyeggel borított folyosón. A lift cseng, amikor
kinyílik az ajtaja. Belépek és megnyomom a hetedik emelet
gombját. A szám kiszárad, ellenállok a késztetésnek és nem
fordulok vissza.
Megállok a 782-es szoba előtt és fülelek. Tompa nevetés szól a
tévéből.
Mély lélegzetet veszek és bekopogok.
 15.

Egy tárgy koppan halkan valami kemény felületen. Az ajtó

kitárul, a farmert és tengerészkék pólót viselő Nate bámul rám.
– Szia!
– Szia! Bemehetek egy percre?
Félreáll az utamból.
– Persze, természetesen.
– A munkahelyen mindenki Juliette-ként ismer – osztom meg
vele, miközben belépek. – A középső nevem használom.
– Juliette? – Elhallgat, mintha új nevem csengését ízlelgetné.
Kifordítom az asztalnál álló széket és leülök rá. Az ágy
túlságosan ismerős, túlságosan bensőséges. Azt akarom, hogy
biztonságban érezze magát, hogy száz százalékig megbízzon
bennem, lévén bebizonyítottam neki, hogy az iránta táplált
érzéseim elpárologtak.
– Alex, a srác, akivel együtt dolgozom, épp most hívott, szólt,
hogy későbbre teszik a találkozót a bárban, úgyhogy felszabadult
egy kis időm. Úgy gondoltam, jó lenne beszélni… rendesen… ha
már ebbe a helyzetbe csöppentünk.
– Jó ötlet – helyesel és helyet foglal velem szemben az ágyon.
– Kérsz inni valamit? Bort?
– Igen, köszi.
A tekintetemmel követem, miközben elővesz két kis üveg
vörösbort. Megfordulok és a tálcán a vízforraló mellett álló
borospoharakért nyúlok. Leszedem róluk a fóliát és felfordítom
őket. Nate kitölti az italt. A keze enyhén remeg közben.
– Egészség! – mondjuk és emeljük fel poharainkat egyszerre,
majd Nate visszaül az ágyra.
Iszok egy kortyot. Kiürül az elmém.
 – Nem hittem volna, hogy Vegasban találkozunk.
Felnevetek.
– Tudom. Olyan hihetetlen az egész. Mit csináltál
mostanában?
– A szokásosat. Elutaztam. Haza. Aztán megint elutaztam.
Mosolygok.
– Amúgy igazad volt Readinggel kapcsolatban. A
szomszédjaim nagyon kedvesek, sokat beszélgetünk. Igazából
neked köszönhetem, hogy megismertem a barátom, mert
kétajtónyira lakik tőlem. Sehogy sem sikerült megcsinálnom a
wifit, mire felajánlotta a segítségét. Mondjuk, még friss… –
Elhallgatok. – Bocsánat, csak locsogok. Ideges vagyok.
Iszom egy korty bort, keserű.
– Nem, nem. Örülök, hogy boldog vagy. Tényleg nincs semmi
baj.
– Köszönöm. – A karórámra pillantok. – Nemsokára elindulok
a bárba. Alex azt mondta, később benézünk egy klubba.
– Más terved van ezen kívül?
– Hát, mivel még sosem jártam itt, sok mindent csinálhatnék.
A tegnapi nap kiesett, mert nagyon elfáradtam. Most már értem,
hogyan érezhetted magad. Főleg, miután hazajöttél egy útról, én
meg ott voltam. Nem csoda, hogy lepasszoltál Readingbe…
biztosan jól esett egy kis nyugalom és csönd.
Kényelmetlenül fészkelődik az ágyon.
– Nem erről volt szó.
Rámosolygok.
– Csak vicceltem. Mindegy is, most már, hogy megbeszéltük a
dolgokat, bármikor meghívhatsz egy kávéra, ha egymásba
botlanánk.
– Határozottan.
 – Sajnálom – mondom. – Mindent. Túl sok volt, túl hamar.
Igazad volt. Csak annyira jól éreztem magam veled, nem
gondolkodtam észszerűen.
– Én is veled – ismeri be. – Többnyire.
Nem mintha erre bármi mást válaszolhatna. Nem tagadhatod
le az igazságot. És én csesztem el. Túlságosan is erőltettem a
kapcsolatot, nem vettem észre, hogy néha-néha nem árt lazítani
rajta egy kicsit. Most már tényleg, valóban értem.
– Jól tetted, hogy hátráltál egy lépést. Köszönöm az italt. –
Leteszem a poharam. Még mindig majdnem tele van, de nem
bírok többet inni. – Megyek, összefutok a többiekkel. Nektek mi a
tervetek ma estére?
– Barrynek itt élnek a rokonai, a másik másodpilóta pedig
holnap korán reggel indul a Grand Canyonba túrázni, szóval
semmi.
– Szívesen látunk téged is, ha van kedved velünk jönni –
ajánlom fel.
– Arra gondoltam, hogy később leugrok a bárba.
– Akkor még lehet, találkozunk – köszönök el, miközben
felállok. – Ha pedig mégsem, akkor majd hazafelé látjuk egymást.
– Igazából – mondja –, most is lemehetek veled, csak gyorsan
át kellene öltöznöm. Különösképp, ha utána megyünk bulizni. Te
nagyon kiöltöztél.
Vállat vonok.
– Annyira nem. Nem tudom, mit kellene felvennem. Kint
forróság van, bent jéghideg, mert teljesen felcsavarják a
légkondit.
– Más a hajad – állapítja meg. – Jól áll.
A szívverésem felgyorsul. Most, hogy elérhetetlennek tűnök,
újból megjelenik a régi Nate. Lekapja a pólóját és a bőröndjéből
előkap egy jobbat. Úgy teszek, mintha nem nézném, de a
tükörben figyelemmel kísérem a mozdulatait.
Egymás mellett ballagunk végig a folyosón. Könnyedén
megfoghatnám a kezét vagy átkarolhatnám, de inkább felszegem
az állam. Mire megérkezik a lift, már majdnem tele van, úgyhogy
szét kell válnunk, miközben bepréselődünk egy csapat holland
turista és egy háromgyerekes család mellé. Legutolsóként lépünk
ki az előcsarnokba, aztán a bár felé vesszük az irányt.
Amikor belépünk, egy pillanatra elámulok a fényeken és a
tömegen. A játékgépek elől nincs menekvés. Hunyorogva
körbekémlelek, megkeresem Alexet és a többieket, ami nem is
olyan könnyű feladat, mivel még a férfiak is máshogy néznek ki
egyenruhában. Leülök Alex mellé egy szabad helyre, és a
pincérnőtől kérek egy szénsavas ásványvizet.
Alexre fordítom a figyelmem. Tudatában vagyok annak, hogy
Nate egy felsőfedélzeti légiutas-kísérővel, Joannával cseverészik.
Alex és én becsatlakozunk a csoportos bosszankodásba, mely
leginkább a fedélzeti kiszolgálás ellenőrzése körül forog,
méltatlankodunk, mert ezt irodakukacok találták ki, akiknek
sosem volt még része a tömeg véges terjedelmű térben történő
kiszolgálásának gyönyörében. Úgy teszek, mintha egyetértenék,
bólogatok és időként helyeslő mondatokat szúrok közbe, de
igazából Nate beszélgetését próbálom kihallgatni.
– És akkor mi van ezzel a klubbal? – kérdezem Alexet. – Unom
a fecsegést.
– Szeretnél előbb enni valamit? Ismerek egy vietnámi helyet,
ahol isteni tésztát szolgálnak fel, ráadásul ugyanabban a
szállodában található, ahol a klub.
– Tökéletes. Amúgy a plusz jegyemnek nincs gazdája. A
barátom végül nem jön, elkésett a munkából és így Hongkongba
küldték.
 Elmegyek a női mosdóba, amíg Alex egyeztet a többiekkel.
Nem hagyhatom, hogy Nate tudatalatti jelzéseimből rájöjjön,
mennyire kétségbeesetten szeretném, hogy csatlakozzon hozzánk
– remélhetőleg Alex helyettem felajánlja majd neki „feleslegessé
vált” jegyemet. Amikor visszaérek, az egész csapat elindul az
előcsarnokba, Alex pedig taxit rendeltet az ajtónállóval.
Átmegyünk az automata ajtókon, én pedig lemaradok, hagyom,
hogy négyen beszálljanak az első taxiba, így ott maradok Alexszel,
Nate-tel és Joannával. Megáll előttünk egy taxi.
– Nem bánjátok, ha előre ülök? – kérdi Joanna. – Utálok
autózni.
Mindannyian rábólintunk. Nate megkerüli a kocsit, kinyitja a
sofőr mögötti ajtót és beül. Én becsusszanok középre, Alex pedig
a jobbomon foglal helyet. Kettejük közé préselődök, Nate combja
hozzáér az enyémhez.
Alig kapok levegőt.
Beállunk a sávba, a fülemet megüti a forgalom hangja,
jelzőlámpák és táblák suhannak el mellettünk. Amikor elhajtunk
a kivilágított Bellaggio szökőkút előtt, szinte belehalok, annyira
megfognám Nate kezét. Valószínűleg észre sem veszi, az ablakon
bámul kifelé, testtartása és arckifejezése nyugodt. Úgyhogy
Alexhez fordulok, miközben megelőzünk egy hatalmas furgont,
mely bosszúból ránk dudál.
– Úgy látszik, a szórakozásnak ára van – jegyzem meg, és a
testi sértésekre és óvadéklevelekre specializálódott ügyvédeket
hirdető táblára mutatok, figyelmen kívül hagyom a
nyugtalanságot, mely akkor tör rám, amikor a Michele
Bianchinak köszönhető, vitaminos dobozba rejtett tabletták
jelennek meg lelki szemeim előtt.
– Ja, képzelheted!
 Megállunk egy másik szálloda előtt, ami majdnem ugyanúgy
néz ki, mint a miénk. A csapat többi tagja már kikászálódott a
másik taxiból és a lépcsősör aljánál vár minket. Nate, én, Alex és
Joanna dollárok után kotorászunk a táskáinkban, de végül Alex
fizeti ki a sofőrt.
– Majd később meghívtok egy-egy italra – mondja, miközben
elutasítja a felé nyújtott készpénzt.
Alex mellé ülök, miután az asztalunkhoz vezetnek minket és
kikérem a véleményét a fogásokat illetően. Nate szemben ül. Sört
rendelünk, utána a pincér elsorolja a specialitásaikat.
Mindannyian a tavaszi tekercs mellett döntünk előételnek, utána
pedig tofus-kókuszos curryt kérünk. Hallom, hogy Nate a
fűszeres-tésztás levesre szavaz. Alex belekezd egy történetbe
arról, amikor legutóbb itt járt. A legénység egyik tagja, egy lány
úgy berúgott, hogy idegeneknek könyörgött, vegyék feleségül és a
feljebbvalójának kellett hazavinnie, miután a biztonsági őrök
megfenyegették őket, hogy az egész csapatot kidobják.
Egy sor ilyesféle történet következik, egyre rosszabbak. Senki
sem ismeri be, hogy ő a főbűnös a történetében, a közös szál
mindig az, hogy alkohol, jetlag vagy a szabadságélmény befolyása
alatt álltak.
Azt vettem észre a munkám kapcsán, hogy jóllehet, a legénység
legtöbb tagja titkon imádja – rengetegen gyerekkoruk óta erről
álmodtak –, és mind szabad lelkek, ám valahol mélyen
mindannyian magányosak. Meglep, amikor megtudom, hogy
noha nem gyakoriak az öngyilkossági esetek, annyira nem is
ritkák. Általában akkor kerül rájuk sor, miután leszálltak a földre,
ahol a gondok nagyobbnak tűnnek, ahol az alany távol van a
családjától és a barátaitól. Körbenézek az asztalnál – mindenki
nyugodtnak látszik, nagyokat nevetnek, isznak, esznek,
beszélgetnek. A külső megfigyelők szemében nyaraló barátoknak
tűnhetünk. De, Nate-től eltekintve, természetesen, egyiküket sem
ismerem igazán. Csupán harminchat órával ezelőtt találkoztam
velük, néhányukat – ha nem mindegyiküket – talán sosem látom
többé. Titkok buknak ki belőlük, megosztják tapasztalataikat, de
az itt kialakult kapocs eltűnik, amint földet érünk a Heathrow-n.
Az általános vélemény átjön „az iroda” hűvös e-mailjeiből,
hogy a legénységnek „könnyű dolga van”. Egyik héten Rio, a
másikon Sydney. A felszínen valóban idillinek tűnik. És bár
valószínűleg elég egyszerűnek tűnik ide-oda röpködni a világban,
minden utazás során újabb és újabb szomorú történeteket hallok.
A legénység tagjainak ugyanazokkal a gondokkal kell
megküzdenie, mint mindenki másnak, ehhez még hozzájön az
egyre gyakoribb terrortámadások baljóslatú árnya is. Azt is
felfedeztem, hogy a terméketlenség gyakori a nők körében. És a
szóbeszéd szerint a pilóták főként lányokat nemzenek.
Nate-re nézek.
Elkapja a pillantásom és rám mosolyog, olyan szélesen, hogy
ráncok gyűlnek a szeme sarkába.
Leteszem a villám. Nem bírok lenyelni még egy falatot.
Előveszem a telefonom a táskámból, megnézem, és
elmosolyodom, mintha üzenetet kaptam volna.
– Bocsássatok meg! – mondom, majd kimegyek.
A kinti hőség ellenére úgy érzem, lehűthetem magam. Beletelik
néhány percbe, mire összeszedem a gondolataim és az érzéseim,
mielőtt visszamennék.
• • •

A klub nem evilági. Szó szerint. Máshogy nem tudnám

körülírni. Olyan, mintha mindenki kilépne az adott pillanatból. A
feltörekvő DJ-t alig látjuk – egy sötét, fejhallgatót viselő árnyék
csupán, aki a tömeg fölé tornyosul, mintha isteni státuszt kapott
volna. Imádói magasba emelt kézzel táncolnak a LED fények
alatt. A pulzáló zene átjárja a testem.
– Hozok neked egy italt – kiabálom Alex fülébe. – Mit kérsz?
– Egy vodkát! – ordítja vissza.
A bárpult köré csoportosulunk, körülöttünk hivatásos
táncosok vonaglanak emelvényeken. Ruhájuk ide-oda pörög,
arany, ezüst és fekete színben csillog. Veszek egy kör vodkát
mindenkinek, lehúzzuk őket, majd az üres poharakat egyszerre
lecsapjuk a pultra. Alan hangját hallom a fejemben, emlékszem,
amikor első Los Angeles-i utam során azt mondta, rövid idő alatt
hozzászokom majd az iváshoz. Az alkohol egy másik gyakori
probléma a legénység tagjainak körében.
Egy vacsora közben hallott történet ugrik be – egy srácról, aki
lebukott, amikor nem adta le a járatokon összegyűjtött
jótékonysági adománypénzt, szóval kirúgták. Elítélték lopásért –
több ezret halmozott fel, könyékig benne volt a vámcsalásban is –
, és eleinte azt pletykálták róla, hogy nem veti meg az italt. A
bírósági tárgyalásokon azonban kiderült, hogy a fiát durván
szekálják az iskolában, amiért enyhén autista, és azért lopott,
mert kétségbeesetten szerette volna átíratni őt egy
magániskolába. Noha sosem találkoztam a pasival, sajnáltam.
Csak a fián próbált segíteni. Kétlem, hogy ilyen helyekre járt
volna. Fogadni mernék, hogy a szobájában ült, és az otthonról
hozott olcsó ételét ette.
– Táncoljunk! – ragadja meg Alex a kezemet, és belevetjük
magunkat a legnagyobb táncparketten hömpölygő tömegbe.
Érzékelem magam körül a többieket – Nate-et is –, de hosszú,
nagyon hosszú ideje most először annyira felvillanyozva, annyira
ellazulva érzem magam, hogy nem kontrollálom egyfolytában a
viselkedésemet és a gondolataimat csupán azért, hogy jó
benyomást tegyek Nate-re.
 Amikor az órámra pillantok, döbbentem veszem tudomásul,
hogy már hajnal egy is elmúlt, ami azt jelenti, otthon kilenc óra
lehet. Kimegyek az erkélyre. A forró levegő alig hűlt valamennyit.
A megvilágított látóhatárt kémlelem, közben azon elmélkedem,
vajon hányan élik át épp most életük legboldogabb pillanatait és
vajon hányan szenvednek összetört szívvel vagy a
kiábrándultságtól. Kiráz a hideg. Bizonyára kezd beütni a
kimerültség.
– Csodálatos, igaz? – hallom Nate hangját.
Megáll mellettem.
– Jártál már itt? – érdeklődöm.
– Nem, pont itt még nem. A barátod írt korábban?
Egy egyenesen előttem magasodó, rózsaszín fényekkel
kivilágított épületre szegezem a tekintetem.
– Igen, hiányzom neki. – Megfordulok és a szemébe nézek. –
Neked nincs senkid?
– Nem igazán. Mostanában volt valaki. Ő is pilóta, de nem
igazán működött a dolog.
– Sajnálom. – Megfogom a kezét, amikor egy ismerős dal
csendül fel. – Imádom ezt a számot! Menjünk vissza!
Táncolunk.
Úgy látszik, Nate jól érzi magát. Én óvatosan, de örülök. Azon
gondolkodom, ez egy olyan pillanat-e az életemben. Egy olyan
pillanat, amikor visszanézve a dolgokat rájövök, hogy mennyi
mindenem megvolt. Azt kívánom, bár ezek a bizonyos pillanatok
előre látszanának, hogy tudjak róluk. Akármikor élem újra Nate-
tel közös múltamat, azt kívánom, bár többet szórakoztam volna,
és bárcsak kevesebbet aggódtam volna apróságok miatt – mint
például, mit főzzek vagy mi van, ha lezuhant a gépe és még
azelőtt megözvegyülök, hogy feleségül vett volna. Annyira
görcsösen vágytam a stabilitásra, hogy elfelejtettem jól érezni
magam.
Most már tudom, mi a megoldás. Az, hogy ha nagyobb fokú
biztonságérzetet és megnyugtatást sajtolok ki belőle, akkor a
kapcsolatunk gyorsan elmélyül majd. Ez a sok gondolkozás
rádöbbent, hogy ez a tökéletes pillanat a távozásra.
Mint Hamupipőke, úgy kell itt hagynom, hogy többet akarjon.
– Én elindulok vissza – közlöm. – Köszönj el a nevemben is a
többiektől! Matt nemsokára hív.
– Kimegyek veled, fogok neked egy taxit.
– Nem kell, megoldom, köszi. Maradj csak és érezd jól magad!
– erősködöm.
Én tudtam. Azt hiszi, nem akar velem lenni, de a tettei arról
árulkodnak, hogy mégis. Rajtam múlik, hogy ráébred-e, mit érez
valójában, úgyhogy ennek az egész, vegyes jelzéseket
küldözgetünk egymásnak dolognak véget kell érnie. Az egyik
legnehezebb dolog, amit valaha tettem, az Nate visszautasítása,
de nincs más választásom.
Ezúttal a hosszú távú célokat tartom szem előtt.
 16.

Csak néhány órát alszom, mert túlságosan is felkavartak az

események. Az ágyamon fekve újra átélem az este minden
pillanatát. Újra és újra eltöprengek minden apró mozdulaton,
mondaton és szón. Minden alkalommal ugyanarra jutok: Nate
könnyen befolyásolható, megérett arra, hogy visszaformáljam
azzá a férfivá, akit ismertem.
Nate tegnap éjjel, húsz perccel azután, hogy eljöttem, rengeteg
képet posztolt a kilátásról a klub erkélyéről. A szobában nagyon
lassú az internet, ami rendkívül frusztráló, ráadásul nem férek
hozzá a kémalkalmazáshoz sem. Noha elvileg ma este az egész
csapat a bárban találkozik, még azelőtt találkoznom kell Nate-tel.
Kettesben. Mivel nem találok semmi konkrétumot a hollétét
illetően, az edzőterem mellett teszem le a voksom. Túlságosan is
meleg van a futáshoz.
Délelőtt elindulok az edzőterembe. A sarkon egy apró kávézó
található, ami azt jelenti, hogy le tudok ülni, nem kell úgy
tennem, mintha órákon át edzenék ahhoz, hogy megfigyeljem.
Két kávéval később még mindig ugyanott ücsörgök. Kiolvastam a
helyi újságot, és már unom a kémalkalmazás ellenőrizgetését,
még mindig nem működik. A kávézó vonalas telefonján beütöm a
szálloda és Nate szobájának számát. Ha esetleg felvenné, majd
gyorsan lecsapom a kagylót. Legalább így felkel.
Kicsöng. Még mindig. Basszus! Elment valahova.
Várok még tíz percet, ha netalán épp erre járna. Lehet, olyan
mélyen alszik, hogy nem is hallotta a telefoncsörgést. Vagy – a
gondolattól összefacsarodik a szívem – lehet, hogy nem a saját
szobájába ment haza. Lehet, hogy most is, ebben a szent
pillanatban is épp valaki más ágyában fekszik. Joannáéban?
Kicsit talán túl nagy lendülettel állok fel, mivel a mellettem lévő
asztalnál ülő, smoothie-t szürcsölgető férfi furcsa pillantást vet
rám.
A szobámban megnézem a Facebookját. Semmi. A
kémalkalmazás továbbra is makacskodik. Lehetséges, hogy Nate
úszni ment. Nem a kedvenc elfoglaltsága. De másnaposan lehet,
hogy úgy gondolja, jobb, mint a semmi.
Átöltözöm, edzőszettem egy egyberuhára cserélem, felkapom a
táskám és lemegyek az alagsorba.
Az üvegen át benézek a medencéhez. Többen hosszokat
úsznak, néhány gyerek játszadozik a sekély részen, de Nate-nek
nyomát sem látom. Amikor már épp elfordulnék, megpillantom.
Fekete fürdőnadrágot visel és a jakuzzi felé tart.
Berontok az öltözőbe, olyan gyorsan vetkőzök, amennyire csak
tudok, a holmimat behajítom egy szekrénybe és ráfordítom a
zárat. Amikor kilépek a medencetérbe, klór és padlótisztító
vegyszerek szaga csapja meg az orrom. Reszketve állok, aztán
észreveszem, hogy üres a jakuzzi. Nate nincs a medencében sem.
A francba, biztos összetévesztettem valakivel. Egy pillanatra nem
tudom, mit kellene tennem, aztán kiszúrok két ajtót: Szauna és
Gőzfürdő.
Odatipegek és kinyitom az első ajtót.
Senki.
Becsapom és kitárom a másikat. Belépek, erős mentolillat
terjeng.
Nate előredőlve, fejét a kezébe temetve ül a gőz közepén egy
fapadon. Nem néz fel.
A törülközőmet a szemben lévő padra helyezem, majd
csöndesen helyet foglalok, a lábamat elönti a forróság, aztán
végigkúszik az egész testemen. Mély lélegzetet veszek.
Hátradőlök és behunyom a szemem, hálás vagyok, amiért van
egy-két másodpercem arra, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Kinyílik az ajtó. Felpattan a szemem, már indulnék is Nate után,
de kiderül, hogy csak egy másik nő jött be. Nate felül. Hozzá kell
szoknia a gőzhöz és félhomályhoz, de mikor észrevesz,
kikerekedik a szeme.
– Lily?
– Te jó ég, Nate, a frászt hozod rám!
A nő rám mered.
– Elnézést! – tátogom.
Nate-re mosolygok, ő pedig visszavigyorog rám. Az ajtó
irányába intek, amolyan „Menjünk?” mozdulattal. Feláll, én pedig
követem ki, a viszonylagos hidegbe.
Egy közeli fogasra dobom a törülközőm és veszek egy gyors
zuhanyt, a víz hőmérsékletét langyosra állítom, hogy lehűtsem
magam. Nate türelmesen vár a sorára. Miközben tusol,
bemászom a szerencsére üres jakuzziba. Elnyúlok és behunyom a
szemem, mintha hidegen hagyna, hogy csatlakozik-e vagy sem.
Csatlakozik. Leül mellém. Nem túl közel, de nem is túl távol.
– Azt hittem, jobban szereted az edzőtermet – jegyzem meg.
– Így van. Olyan fejfájással keltem… évek óta nem éreztem
ilyet… hogy nem bírtam elvonszolni magam edzeni. Azt hittem, ez
– körbenéz – segíteni fog rajta.
– És segített?
– Kicsit.
– Kutyaharapást szőrivel! Csak az segít a súlyos
másnaposságon. Kicsit később gyere el velem a Venetianbe!
Körülnézünk.
– Hát, nem is tudom. Szerintem ma vissza kellene fognom
magam, mivel holnap dolgozunk.
– Ne legyél már ilyen unalmas! – bököm oldalba a
könyökömmel. – Na! A világon bárhol rostokolhatsz a szobádban.
Ha nem kísérsz el, megkérem Alexet vagy valakit, hogy jöjjön el
velem, de veled szívesebben mennék. Jártál már ott?
Megrázza a fejét.
– Akkor ezt megbeszéltük. Eldöntöttem helyetted. Öt körül
érted megyek a szobádhoz. Meguntam ezt a helyet, átmegyek a
wellness részlegre. – Felállok. – Később találkozunk!
– Jól van.
Felkapaszkodom a létrán és kimászok.
– Valami szépet vegyél fel! – szólok vissza a vállam felett.
A törülközőmet a karomra terítem – túlságosan is vizes ahhoz,
hogy magamra tekerjem –, és anélkül, hogy visszanéznék,
elsétálok a medence mellett, aztán belököm a női öltöző nehéz
ajtaját. Újból lezuhanyzom, aztán vastagon bekenem magam
testápolóval. Ez Nate kedvenc fajtája, mindig megdicsérte,
amikor ezt használtam.
Átmegyek a spa részre, a csöndes, hűvös váróban leülök egy
fotelbe és gyógynövényekből készült teát kortyolgatok. Majdnem
elszundítok, órákig tudnék aludni. A nevemet hallom. A tegnapi
fodrász megmossa és beszárítja a hajam, neki legalább nem kell
újra elmagyaráznom, hogy milyen frizurát szeretnék. Megkérem a
kozmetikust, aki felteszi a sminkem, hogy a szememet fesse kissé
drámaibbra, használjon sötétebb színeket és szempilla-
hosszabbító spirált. Amikor elkészül, csak bámulom a
tükörképem. Mintha nem is magamat látnám, hanem egy boldog,
magabiztos és kiegyensúlyozott valakit.
Pontosan olyan fajta nőnek látszom, aki Nate másik fele
lehetne. Jin és jang.
Annyira elégedett vagyok, hogy miután aláírom a szobámhoz
számlázott kezelések listáját, jókora borravalót hagyok nekik.
• • •
 Négyre visszaérek a szobámba, így még pont egy órám marad.
Megnézem, hogy a limuzin, amit rendeltem, még mindig öt óra
tizenöt percre ér-e ide, majd küldök Alexnek egy üzenetet, hogy
ma este nem leszek ott a bárban.
Levetkőzöm. Kinyitom a bőröndöm és megkeresem benne az
új, összeillő, fekete melltartómat és bugyimat. Felkapom őket,
majd előveszem a kék ruhát a szekrényből. Letépem róla a
védőcsomagolást, gyengéden leemelem a vállfáról, majd
belebújok. A cipzárral kicsit meggyűlik a bajom, de végül
megoldom.
Felnyitom az ékszertartóm és kiválasztok egy pár letisztult
ezüstfülbevalót, amit Babs adott nekem tavaly karácsonykor. A
csuklómra egy egyszerű ezüstkarperecet húzok. Még Amytől
kértem kölcsön, de sosem kérte vissza. Parfümöt fújok a fülem
mögé, aztán a levegőbe is, és beállok a finom permet alá. Végül
felpróbálok két pár cipőt, az egyiknek magasabb a sarka, mint a
másiknak. Alapos megfontolás után a kissé alacsonyabb sarkút
választom. Fekete, sarkánál nyitott és elegáns, de nem ordít róla,
hogy mennyire igyekeztem csinosan felöltözni.
Miután még egyszer utoljára végignézek a tükörképemen, mély
lélegzetet veszek.
Eljött az idő.
Felkapom sima, fekete retikülöm, mely az útlevelemet, egy
hitelkártyát, némi készpénzt, egy szájfényt és néhány olyan dolgot
rejt, amik még hasznomra lehetnek. Elindulok a lifthez.
Miközben várok, nézem, ahogy kigyullad, majd kialszik a vörös
jelzőlámpa, ahogy elér egy-egy emeletet. Higgadtság száll meg.
Csönget a lift. Belépek.
• • •
 Nate még nincs kész. A hotel által kirakott köntösben nyit
ajtót, a haja nedves.
– Ne haragudj! Elaludtam.
– Válasszam ki a ruhádat? – ajánlom fel, és amint a szavak
elhagyják a számat, meg is bánom a kérdést.
– Nem, megoldom. Sietek. – Eltűnik a fürdőszobában és
becsapja maga mögött az ajtót.
Leülök az ágy szélére, a kézfejemet a combom alá dugom,
nehogy átkutassam a holmiját, hiszen Nate percek alatt elkészül.
Kijön, azt a púderkék inget vette fel, amit akkor visel, amikor
munkaügyben utazik – utasként.
A tekintetem követi minden mozdulatát, miközben lehajol,
kihúz egy fiókot és kivesz belőle egy pár fekete zoknit. Sosem
pakolok ki teljesen a bőröndömből, amikor elutazom. Nem
mintha legalább egy egyhetes nyaralásról beszélnénk, csak a baj
lenne a visszapakolással – néha csupán huszonnégy óra telik el az
érkezés és indulás közt –, ráadásul nagyobb eséllyel hagynám el a
dolgokat. Nate leül mellém, súlya alatt besüpped a matrac. Amint
felvette a zokniját, feláll, leveti magát az asztali tükör elé, kezével
átfésüli a haját, farzsebébe csúsztatja a tárcáját, aztán hozzám
fordul.
– Hogy nézek ki?
– Jól – felelem, miközben az órámra pillantok. – Foglaltam
egy autót. – Felállok.
Úgy bámul rám, mintha most látna először.
– Hű! Hihetetlenül festesz.
– Köszönöm. – Az asztalon heverő útlevelére mutatok. – Ne
hagyd itt, különben lehet, hogy nem tudsz inni este. – Az ajtó felé
veszem az irányt.
– És ő nem bánja? Tudod. Öhm. Nem emlékszem a barátod
nevére…
 Megtorpanok és felé fordulok.
– Matt. Még nem említettem neki, hogy egy-két órát együtt
töltünk ma este. Miért mondanám el neki egyáltalán? Még csak
az elején vagyunk, nem régóta találkozgatunk. Biztosan nem lesz
semmi problémája a helyzettel.
– Te tudod.
Vállat vonok.
– Remek férfi. Szerintem jól kijönnétek egymással. Nem kell
aggódnod.
A liftben, remélem, nem találkozunk össze senkivel. Nem
akarom, hogy valaki az utolsó pillanatban kéretlenül ránk
akaszkodjon. Azzal terelem el a figyelmem, hogy megnézem a
telefonom. Miközben a szálloda kijárata felé sétálunk, hirtelen
felindulásból cselekszem, de úgy érzem, ezt kell tennem. A karom
Nate karjába fűzöm, és úgy sétálunk tovább, mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog a világon. Nem lök el – sőt, felém fordul
és rám mosolyog.
Az ajtónálló kinyitja nekünk az ajtót és „kellemes estét” kíván.
– Az lesz – válaszolom, miközben a ránk váró, fekete
limuzinhoz ballagunk.
– Mi ez? – Nate rám mered.
– Nem került sokkal többe, mint taxit hívni, szóval gondoltam,
akkor már érkezzünk stílusosan a Venetianbe. Akciós volt. Ha
szeretnénk, utána elmehetünk megnézni a nevezetességeket is.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretnék minél többet látni
Vegasból.
– Helló, a nevem Jackson – köszönt minket az egyenruhás
sofőr, miközben kinyitja nekünk a kocsi ajtaját.
– Köszönöm – mondom beszállás közben.
 Ahogy kértem, egy üveg pezsgő és két pezsgőspohár vár
bennünket a limuzin belsejében. Kitöltöm az italt a poharakba,
átnyújtok egyet Nate-nek, egyet pedig megtartok magamnak.
– Nem fogom elhinni, ha azt mondod, hogy a pezsgő
ajándékba járt – kortyol bele az italába.
Felkacagok.
– Természetesen nem. De nem tudtam ellenállni, amikor
megkérdezték, kérünk-e. Gyorsan idd meg, mert a Venetian nincs
túl messze. Egészségedre!
Hátradőlök az ülésen, Nate pedig követi a példám, miközben
Jack megfordul, és azt javasolja, kapcsoljuk be a biztonsági
öveinket.
Amikor elhajtunk az átlagos, legénységet elszállásoló hoteltől,
bele a leszálló éjszaka zajába és látványába, véletlenül Nate felé
csúszok az ülésen. Arrébb ülök. A mellkasomat majd’ szétfeszíti
az izgalom, ahogy egyre közelebb kerülünk úti célunkhoz, amit
saját kezűleg választottam ki gondosan. Vegas tíz
legromantikusabb szállodája közé sorolják.
Élete legjobb éjszakája vár Nate-re.
 17.

Miután karunkat egymáséba fűzve végigandalgunk a Piazza

San Marcón, egymással szemben leülünk egy étterem asztalához
és marinírozott garnélát eszünk a csatorna partján. Egy gondola
úszik el mellettünk. Felemelem fehérborral teli poharam és
kortyolok belőle egyet. A klórszag mellett némi fokhagymaillat
csapja meg az orrom, amikor a pincér leteszi az entrée-t a
mögöttünk lévő asztalra. Boldog vagyok. Úgy érzem, már csak
pillanatok választanak el jól megérdemelt életemtől.
A beszélgetés természetes könnyedséggel folyik köztünk. Ő is
boldog. Ez akkor derült ki, amikor néhány perccel ezelőtt
beismerte, örül, hogy rábeszéltem erre a kiruccanásra.
Elviszik az előételes tányérjainkat és a vödörben lévő jég
ropog, amikor a pincér kiveszi belőle az üveget, hogy újratöltse a
borospoharainkat.
– Bele se merek gondolni, mekkora lesz a számla – sóhajt fel
Nate.
– Akkor ne tedd! Én állom az estét. Köszönetképp.
– Köszönetképp?
– Igen. Nagyon rendes voltál velem, amikor szakítottunk,
kifizetted a bérleti díjam és gondoskodtál róla, hogy rendben
legyek. Még egyszer, ne haragudj, amiért olyan nehezen éltem
meg! Akkoriban nagyon zavaros volt az életem. Most, hogy
rendeződött minden, visszanézve látom, hogy teljesen máshogy is
kezelhettem volna a dolgokat.
– Hát… Hasonlóképp érzek. Spongyát rá!
Mindketten felnevetünk, régi vicc ez köztünk.
– Mit gondolsz a tegnapi klubról?
 – Lenyűgöző – feleli. – Akármikor jöttem Vegasba, mindig
nappal nézelődtem. Grand Canyon és társai. Jártam néhány jó
nevű étteremben és helyi látványosságnál is, de ez a mostani út
mindent visz.
Mindketten elhallgatunk.
Belegondolok, hogyan is vagyunk mi most itt, elvágva a
külvilágtól, amíg a valóság újból meg nem próbál szétszakítani
minket. Ezért olyan fontos a ma este. A jövőm nagyban függ a ma
este végkimenetelétől.
Nem, a mi jövőnk.
– Nem tudom, hogyan múlhatnánk felül a tegnap estét,
nagyon jól éreztem magam. Kerestem show-jegyeket mára, de
amik jónak tűntek vagy elfogytak vagy észveszejtően drágák –
szólalok meg.
– Szerintem jól vagyunk itt. Nem kellene itt utcai
mutatványosoknak lennie? Egyszer láttam egy
dokumentumfilmet Michael Jacksonról. Eljött ide vásárolni,
olyanok voltak a boltok, mint Aladdin barlangja.
Nevetésben török ki.
– A vásárlás és te?
Ő is felkacag.
– Na igen. Nem igazán.
– Szerintem ezután menjünk fel valamelyik bárba, és
keressünk egy helyet, ahonnan rendes kilátás nyílik Velencére,
csak így kedvcsinálónak. Egyszer szeretnék eljutni az igaziba is.
Újratöltöm a poharainkat.
Nate-nek sokat, magamnak keveset.
Elterelem a figyelmét, egy dülöngélő gondolásra mutatok, aki
bizonytalanul halad a fehér híd felé. Az ég felettünk besötétedett,
közeleg az éjszaka.
 A bárban Kir Royale-t rendelek, extra cassis-szal, noha Nate
motyog valami olyasmit, hogy „dolgozunk holnap”. A terem
közepén ülünk, úgyhogy a kilátás nem túl jó, de már maga a
helyiség is lélegzetelállító magas mennyezetével és fekete, arany,
illetve ezüstszínű, pazar díszítettségével. A bárpult mögötti sötét,
fényes polcokon több száz boros- és pezsgőspohár, illetve élénk
színű üveg áll, a sikkes személyzet italokat kever, szakértő módon
kerülgetik egymást a pult mögött.
– Csak egy koktélt iszunk – felelem megnyugtató mosoly
kíséretében. – Mikor Rómában jársz… Vagy Velencében. Vagy
Vegasban. És csak késő délután indulunk, szóval ne aggódj!
Amikor Nate feláll és elindul a férfimosdóba, gyorsan
körbenézek. A bárban félhomály uralkodik, senki sem figyel
engem. A táskámba dugom a kezem, előkapok egy tablettát és az
asztal alatt beledobom a poharamba. Egy keverőpálcika
segítségével feloldom az italban. Nate Kir Royale-jáért nyúlok és
megcserélem a két koktélt. Amikor látom, hogy elindult vissza az
asztalhoz, mély lélegzetet veszek.
– Be kell vallanom valamit – mondom, miközben
belekortyolok az italomba, kerülöm a tekintetét.
– Folytasd!
Felnézek. A Katie-vel történteket követően utánanéztem a
drogoknak, megtudtam, hogy a hangsúly a dózison van. A
Rohypnolnak akár fél óra is kellhet, hogy beüssön, viszont így
most oda kell figyelnem Nate alkoholbevitelére, különben az este
borzalmas véget érhet. Olyan felelősséget érzek, mint egy
altatóorvos.
– Jackson mindjárt itt lesz. Megkértem, hogy vigyen el minket
egy kis kirándulásra. Gondoltam, ha már nézelődünk, üljünk
kényelmesen. Annyira jól érzem magam, nem akarom, hogy véget
érjen az este! Ezután négy napra Rijádba megyek, ott nem lesz
edzőterem, medence, valószínűleg társasági életem se…
eltekintve az elfüggönyzött családi saroktól a kávézóban,
legalábbis úgy hallottam… és úgy néz ki, a szobámban kuksolva
az egyetlen társaságom a BBC lesz.
– Nem olyan rossz az a hely, más adókat is lehet fogni. –
Elvigyorodik. – De igazad van a ma estével kapcsolatban, én is
remekül szórakozom – árulja el. – Menjünk!
Ezt jelnek veszem, azt közvetíti felém, hogy ő mindenben
benne van, miközben kortyol egyet az italából. Én nem iszom
meg az enyémet, mivel tiszta fejre lesz szükségem.
• • •

– Mehetnénk a lehető leghosszabb úton? – kérdezem

Jacksontól, miközben eltávolodunk a Venetian aranyszínű
ragyogásától.
– Persze.
A pezsgősüveget kicserélték, az új az üres helyén áll. Nate
mintha észre sem venné. A helyzet szürrealitása megbabonáz,
szinte még én is érzem a drogok által kiváltott, várakozásteljes
izgalmat. Közelebb ülök hozzá, és egy magas toronyra mutatok.
– A Sztratoszféra Torony – tudatja velem.
Egymáshoz ér a combunk.
Nate felém fordítja az arcát.
Leteszem a poharam, elveszem tőle az övét és az oldalsó
polcrészre teszem, majd felé hajolok.
Csókolózunk.
Olyan, mint az első alkalommal, csak még jobb és még
álomszerűbb, mert már annyira régóta vágytam rá, elmossa az
eddig eltelt pillanatok minden fájdalmát. After shave-jének
erőteljes illata mámorító, szinte már szédülök.
 A limuzin megáll. Elhúzódok tőle. Össze akarom szedni a
gondolataimat, de a mondanivalóm pusztán kusza dzsungel a
fejemben. Kinézek. Megkönnyebbülés önt el. Egy közlekedési
lámpánál várakozunk, szóval még nem vagyunk ott. A kocsi
elindul. Szétestem, fogalmam sincs, mennyi időnk van még,
mielőtt odaérnénk az első állomásra. Remélem, nem magamat
drogoztam be véletlenül. Fejben átpörgetem az eseményeket.
Nem, határozottan emlékszem, hogy megcseréltem a
poharainkat.
Nate-hez fordulok és így szólok:
– Van egy ötletem! Kicsit őrültnek fog hangzani, de hallgass
végig!
– Bungee jumpingolni fogunk az egyik felhőkarcoló tetejéről.
– Nem egészen.
Nehezen lélegzik, arca kipirult. A szeme ragyog. Csak
néhányszor láttam Nate-et igazán részegen, általában azután,
hogy az egyetemi haverjaival találkozott. Úgy bámul rám, mint
aki készen áll végighallgatni. Nem igazán tűnik önmagának, a
mosolya kissé kifejezéstelen. Megalkuvó. Bármit mondhatnék
most neki, bármit tehetnék vele, gyanítom, nem zavarná.
– A túránk egyik állomása a Kis Fehér Esküvői Kápolna is. Van
egy része, ahol át lehet hajtani kocsival, „A szerelem alagútja”.
Menjünk oda a teljes vegasi élmény kedvéért!
– Házasodjunk össze?
– Hát, aha. Az emberek állandóan ezt csinálják, szóval
biztosan van valamiféle időszak, amíg meggondolhatjuk
magunkat vagy… – Küszködve igyekszem rálelni a megfelelő
szóra. – Biztosíték – szakad ki belőlem. – Ami Vegasban történik,
az Vegasban is marad. Nem ezt szokták mondani a kollégáid?
Egyszer ezt mesélted.
– Ez csak egy mondás. – Elhallgat.
 Igyekszem megértőn mosolyogni rá, mielőtt előredőlök és
megszólítom Jacksont.
– Kapcsolna zenét?
– Természetesen. Milyen műfajt?
– Magára bízom. Valami lendületeset. És hangosat.
Eleget tesz kérésemnek, nemcsak hogy zenét kapcsol, de még
táncoló diszkófényekkel is megajándékoz minket.
Mindketten nevetésben törünk ki, és újból koccintunk.
– Lassítanunk kellene – vetem fel, mikor kortyol egyet. – Elég
sokat ittunk ma este.
Nate elvigyorodik, mintha soha többé semmi nem tudná
zavarni az életben. Az éjszakai forgalom lassan halad. Nate
mosolya egyre részegesebbé válik. Megpróbál megcsókolni, de a
szája az arcomon landol. Aztán kér Jacksontól „valami mást”.
Feltételezem, valami romantikusabbra gondol, de a Guns N’
Roses-t javasolja. Miközben a „Paradise City” című dalra tombol
– hála az égnek, nem léggitározik –, a tőlem telhető legjobban
próbálom elrejteni izgatottságom. Tudom, hogy most nem
önmaga, és igazából ez lenne a lényeg, de nem veszi elég
komolyan a helyzetet.
Megállunk. Jackson kinyitja az ajtót. Kilépek, mintha
beszédem lenne vele. Nate követ.
Mindannyian egy kőépületbe vezető lépcsősor előtt állunk.
– Köszönjük a segítséget – mondom Jacksonnak. –
Remélhetőleg nem maradunk sokáig.
– Csak nyugodtan – válaszolja.
– Hol vagyunk? – Nate Jacksonra mered.
Jackson aggasztóan zavarodottnak tűnik.
– A házasságkötő.
 – Szükséged lesz az útleveledre – szólok rá Nate-re,
előrehajolva próbálom kikapni a zsebéből, így próbálom elterelni
a figyelmét.
– Miért?
– Igazolnunk kell magunkat ahhoz, hogy hivatalos legyen.
Jackson már minden mást elintézett helyettünk, ne aggódj!
Jobb karomat az ő baljába fűzöm és felkísérem a lépcsőn.
Nehéz, lassan és erőlködve sétál, mintha minden lépés végtelen
koncentrációt igényelne.
– Lesz bent zene? – tudakolja.
Basszus. Nyugodtnak és boldognak kellene lennie, nem pedig
pörögnie.
– Talán később. – Igyekszem felidézni a Guns N’ Roses
legalább egyik tagjának nevét, hogy azt mondhassam, ők is itt
kötöttek házasságot, de egyikőjüké se jut eszembe. – De ez
nagyon rock ’n’ roll, zene ide vagy oda. – Belül összerázkódok
saját szavaim hallatán, de semmi más nem jut eszembe. – Gyere!
– Még szorosabban fogom a karját, és szinte már rángatom az
utolsó néhány lépcsőfokon.
Nate habozva megtorpan fent, úgyhogy odahajolok és
megcsókolom. Egy fiatal párocska jelenik meg a bejáratnál.
Amikor elhaladnak mellettünk, a férfi felemeli a kezét és ad egy
pacsit Nate-nek.
– Sok szerencsét! – szólok utánuk. – Látod? – fordulok Nate-
hez. – Helyesen cselekszünk.
Kézen fogva lépünk be az épületbe. Nate sűrűn pislog, aztán
újra normálisnak látszik, ami valószínűleg jó. Tekintetemmel az
Expressz sor feliratú táblát keresem. Még egy pár van előttünk.
Rájuk akarok kiabálni, hogy tűnjenek el az utunkból. Ehelyett
inkább magam mellett tartom Nate-et, és igyekszem elvonni a
figyelmét, eszébe juttatom, amikor egy örökkévalóságig
várakoztunk a tömegben, mielőtt bejutottunk volna a londoni
Aquariumba, majd épp akkor, amikor már sorra kerültünk volna
a pénztárnál, megszólalt a füstjelző.
Magamban imádkozom, hogy ne tegyenek említést az online
űrlapról, amit már korábban kitöltöttem. Amikor behívnak
minket, mély lélegzetet veszek. Hála Istennek.
– Jó estét! – köszönök, közben átnyújtom a sorszámunkat, a
papírokat és mindkettőnk útlevelét.
– Köszönöm – feleli a szemüveges nő, minden adatot bepötyög
a gépbe.
Nate olyan fejet vág, mint aki rosszul van, úgyhogy
megszorítom a kezét. Próbálok megnyugodni, higgadtnak
látszani, mintha nem érdekelne, milyen gyorsan haladunk. De
azért aggódok, mert Nate úgy néz ki, bármelyik pillanatban
magához térhet. Amikor kinyitja a száját, mintha mondani
akarna valamit, elönt a rettegés, de mosolyogva megrázom a
fejem. Nehéz koncentrálni, de erőszakkal ráveszem magam, hogy
úgy viselkedjek, ahogy más tenné ebben a helyzetben, ha valódi
lenne. Végig mosolygok.
– Sok szerencsét mindkettőjüknek! – mondja a hölgy, amikor
elsétálunk.
– Ne feledd, mit mondtam! – mondom Nate-nek, az ajtó felé
vesszük az irányt, ellenállok a késztetésnek és nem kezdek el
szaladni. – A ma estét én állom. Utazzunk vissza a képzeletbeli
világunkba!
Jackson újból kinyitja nekünk az ajtót.
– Köszönjük! – Átnyújtom neki a papírokat.
– Köszönjük, Jackson! Maga igazán remek sofőr – pacsizik le
Nate Jacksonnal. – Most hova megyünk?
– A kápolnába – világosítja fel Jackson.
 Én szállok be először a limuzinba. Amint Nate leül, a kezébe
nyomom a poharát és adok neki egy csókot, majd mellé
huppanok.
Felemelem a poharam.
– Egészségünkre! Egy vad éjszakára! Annyira izgalmas!
Mintha nem lenne valóságos.
Koccintunk. Majdnem megvagyunk. Már nem sok idő.
Miközben a kápolna felé tartunk, a szívem olyan hangosan ver,
hogy hallom a dobogását. Jackson egy fehér Cadillac mellé
parkol. Egy Ford Mustang tűnik fel a kápolna kocsibehajtóján.
Amikor kiszállunk a limuzinból, Jackson a Cadillachez vezet
minket, a Mustangban ülő pár integet nekünk és odakiáltanak.
– Sok szerencsét!
Visszaintegetek. Nate összeszedi magát és ő is int nekik.
A lehajtható-tetős autó hátsó ülésén egy csokor vörös rózsa és
egy hozzáillő gomblyukba tűzhető virág fekszik.
– Mik ezek? – bámulja őket Nate.
Jackson a sofőr oldalán áll, feltűz magára egy, a Nate-éhez
hasonló, apró csokrot.
– A csomag része – súgom oda neki.
Nate mozdulatlanul áll, arcára kiül a zavar.
A semmiből hirtelen elönt a düh. Be akarom lökni Nate-et a
kocsiba, a habozása el fogja rontani az estét, össze kell kapnia
magát. Már annyira közel vagyok! Annyira nagyon. A
célegyenesben. Szinte belehalok, úgy közölném vele, hogy
„Tartozol nekem!”. Mondjuk ez igaz.
– Mehetünk? – kérdezi Jackson, miközben előrehajtja nekünk
az ülést, hogy be tudjunk ülni.
– Igen – felelem vidáman. – Gyere! – hívom Nate-et.
Beszáll. Majdnem elsírom magam a megkönnyebbüléstől.
– Sokan cserélnek autót az út közepén? – érdeklődik Nate.
 Jackson olyan ideges nevetést hallat, amit az emberek
olyankor szoktak, amikor nem biztosak benne, viccelte a másik.
Odahajolok, és Nate ingjének gomblyukába tűzöm a virágot,
aztán visszaülök, és jobb kezemet a combjára helyezem. Nem
fogja meg a kezem vagy csinál bármit, amivel összekapcsolhatna
minket. Mindegy. A rózsacsokor az ölemben pihen, szabad
kezemmel a szirmokat morzsolgatom. Amikor legközelebb
felpillantok, elborzadok, mivel úgy látszik, hogy a kinti hőség – az
alkohollal és azzal az egy szem tablettával kombinálva – álmosító
hatást gyakorol Nate-re. Majd’ leragad a szeme. Légkondira van
szüksége.
Odahajolok hozzá.
– Nate! Drágám, mindjárt megérkezünk.
Fáradtan rám mosolyog és kinyitja a szemét, de a semmibe
mered.
Ahogy közeledünk a Szerelem Alagútjához, egyre kevésbé
bírok magammal. A ma estének a lehető legtökéletesebbnek kell
lennie.
– Hát nem csodálatos? – kérdezem Nate-től. – Mintha egy
filmforgatáson lennénk, szinte várom, hogy mikor mondják be,
hogy fények, kamera, csapó!
Nate vigyorog.
Megkönnyebbülés árad szét a testemben. Gyengének érzem
magam.
– Ez jobb, mint a tegnap este – közli.
– Minden pillanatát ki fogom élvezni – mondom. – Biztos
vagyok benne, hogy soha többet nem lesz ilyenben részem.
– Nekem se – ért egyet Nate.
Megérkezünk a bejárathoz. Jackson odavezet az ablakhoz, az
egyik oldalajtón pedig kilép egy anyakönyvvezető és elindul
felénk. Raszta tincseit lófarokba fogva viseli. Arcán barátságos
mosoly ül.
– Készen állnak?
– Mi az hogy! – hallom megjátszott akcentusom.
Idegesebb lehetek, mint hinném. Mondjuk azok után, amiken
keresztül kellett mennem, hogy eljussak ide, jogosan vagyok
ideges. Minden menyasszony izgul az esküvője napján, nem
lennék normális, ha egy kicsit sem lennék nyugtalan. Az
anyakönyvvezető bemutat minket „a papnak”, aki egy sötét,
göndör hajú, magas nő. Nem e világból valónak tűnik, hasonlít
azokra a csillagok és ezüstös keresztek közé festett angyalokra,
amiket a felettünk húzódó, sötétkék mennyezetre festettek.
Jackson kiszáll az autóból és udvariasan félreáll.
Kezdetét veszi a ceremónia. Nagyjából tizenöt percig tart, a
lehető legrövidebb szertartást választottam –, de negyedóra
akkor is negyedóra.
– Üdvözöllek, Elizabeth Juliette Price és Nathan Edward
Goldsmith. Csatlakoznak hozzánk még vendégek az Egyesült
Királyságból ezen az estén?
Megrázom a fejem, és minden önmagamba vetett hitemet
igyekszem előásni a lelkem mélyéről. Színésznőként képzelem el
magam, aki épp egy fontos, egész karrierjére hatással bíró
szerepet játszik a körszínházban.
– Azért gyűltünk ma itt egybe…
Elmosolyodok és megfogom Nate kezét.
– Nem mehetnénk vissza a bárba? – súgja oda nekem.
Megszorítom a kezét és suttogva válaszolok:
– Egy perc és indulunk.
– Nathan Edward Goldsmith, fogadod-e Elizabeth Juliette
Price-ot hites feleségedül?
Visszatartom a lélegzetem.
 Nate rám néz.
– Igen – unszolom halkan.
– Igen – ismétli utánam.
Amikor az én eskütételem következik, mintha nem is a saját
hangomat hallanám. Azt kívánom, bár William lehetne a
kifutófiú, de természetesen már túl idős lenne hozzá. De a tanúm
lehetne vagy vezethetett volna ő az oltárhoz. Enyhe bűntudatot
érzek, amiért nem hívtam meg Barbarát.
Nincsenek gyűrűink, ami kár, de úgy véltem, túlságosan is
merész lépés lenne, amiből Nate talán rájönne, hogy a ma estére
nem spontán, közös beleegyezéssel került sor. Igyekszem nem az
órámra pillantgatni, mert akármilyen kedves is az
anyakönyvvezető, sajnos nagyon sokat beszél.
– Tizenhét éve vagyok házas és a legjobb tanács, amit adhatok,
az az, hogy soha, ismétlem, soha ne feküdjenek le úgy aludni,
hogy nem békültek ki előtte! Kezdjenek minden napot tiszta
lappal!
Nem merek Nate-re nézni, mikor érzem, hogy mozgolódni
kezd.
Végre elhangzik a mondat, amire vártam:
– A Nevada állam által rám ruházott hatalmánál fogva férjnek
és feleségnek nyilvánítom önöket.
Vakuvillanás. Nate-hez hajolok és szájon csókolom. Hallom a
„mosoly” és „gratulálok” szavakat. Konfetti eső hullik ránk,
miközben aláírjuk a papírt. Halványan rémlik, hogy borravalót
osztogatok, és azt ismételgetem, „nagyon köszönjük”.
Egy igazi, tökéletes, pezsdítő, elsöprő álom vált valóra. Érzem,
hogy remeg a kezem.
Szeretném közzétenni az összes közösségi oldalon, aztán csak
várni a gratulációk és jókívánságok áradatát. Arról fantáziálok,
hogy mindenki örülne nekünk, még Bella is.
 Amikor elhajtunk a Szerelem Alagútjától, Nate megfogja a
kezem, mintha csak egy igazi tündérmese szereplői lennénk, ahol
életemben először végre enyém a főszerep.
 18.

Ragaszkodom hozzá, hogy az én szobámba menjünk vissza. A

változatosság kedvéért most jöjjön ő az én területemre.
Kettesben töltjük a nászéjszakánkat, az éjszakát, amiről évek
óta álmodom.
Már azelőtt csókolózunk, hogy az ajtó rendesen bezárulna
mögöttünk, mintha éppúgy hiányoztam volna neki, mint ő
nekem. Ügyetlenül, félig-meddig egymást csókolgatva és
ölelkezve az ágyhoz botladozunk. Nate azonnal lefekszik. Még
mielőtt csatlakozhatnék hozzá, lehunyja a szemét.
– Nate! Nate! – erősen megrázom a vállát.
Fel kell ébrednie. Rendesen kell csinálnunk, különben nem fog
működni. Megint megrázom, aztán erősen belecsípek a
felkarjába, de meg se rezzen.
Halkan horkol.
Néhány újabb próbálkozás után feladom, és úgy döntök,
inkább a sikeremet ízlelgetem. Pezsgőt rendelek és egy luxus
előétel-válogatást. Ezután felhívom a recepciót, hogy átküldték-e
már a DVD-t, nyomtatott fotókat és USB adattárolót a
kápolnából, lévén expressz kiszolgálást fizettem. Imádom Vegast,
annyira csodálatosan szolgálatkész. Lekapcsolom az ágy melletti
lámpákat, leveszem Nate cipőjét, kiveszem a tárcáját a
farzsebéből és amennyire csak tudom, betakarom a paplannal.
Nem könnyű feladat az ő oldalára lökdösni, rohadt nehéz.
Várok.
Nem tér magához.
A táskámban lapul a jó néhány érintetlen altató és a négy,
Amytől elcsórt antidepresszáns. Nem volt szükségem más
gyógyszerekre. Nate kezes bárányként viselkedett. Sikerült
annyira irányíthatóvá tenni, hogy vakmerő legyen, de mégsem
kezelhetetlen. Egészen mostanáig.
Hangosan kopogtatnak az ajtón. Kinyitom. Egy pincér betol
egy gurulós asztalt, melyen egy jéggel teli vödör és néhány
ezüstszínű, kupolás fedővel letakart tál áll.
– Jó estét! Itt tökéletesen megfelel – mondom, és elállom az
útját.
Gondolom, már mindent láttak, de a büszkeségem nem
engedi, hogy hagyjam, hogy azt higgye, ezt a sok mindent én
magam fogom elpusztítani, amíg Nate alszik. A pincér ráérősen
emeli le a fedőket a tálakról, szükségtelen ismertetőt tart az
ételekről, majd kibontja a pezsgőt.
– Ne töltse ki! – szólok rá. – Majd mi megoldjuk.
Átnyújtja a számlát, én pedig aláírom. Nate tárcájából kiveszek
néhány dollárt. Ideje beszállnia a kiadásokba. A pincér nyitva
hagyja az ajtót, mivel ott áll egy kifutófiú, kezében az esküvői
emlékcsomaggal. Mélyen Nate pénztárcájába nyúlok.
A háttérben az esküvői szertartás megy a laptopomon, én
pedig közben a mosdókagylóba borítom a pezsgőt, az üres üveget
fejjel lefelé beleállítom a jeges vödörbe. Néhány lazacos és
kapribogyós falatkát kettétörök, egy-két osztrigát egy
zsebkendőbe nyomok a páncéljából. Öklendezek. Ez hatalmas
pazarlás, azzal tisztában vagyok. De minél több emléke esik ki
Nate-nek, annál inkább hinni fog nekem. És ha kételkedne
benne, hogy nem akart száz százalékban részt venni a dologban,
akkor ez a sok tárgyi bizonyíték majd ráébreszti, hogy ugyanúgy
magával ragadta a pillanat, mint engem.
Mindketten hibásak vagyunk.
Megmosom a fogam, de fennhagyom a sminkem.
Megpróbálom Nate fogát is megmosni, de sok maszatolással jár
és eredménytelen. Leveszem a ruháit és a földre hajigálom őket.
Az asztalra kiállítok egy hatalmas fotót rólunk és a házassági
anyakönyvi kivonatunkat. Ha holnap elég korán felkelünk,
elmehetünk gyűrűt venni.
Felhívhatja majd a családját is és megoszthatja velük a jó hírt.
Bejutottam, végre bejutottam! Azonban a hasam görcsbe rándul
Bella reakciójának gondolatától, de még ha mondana is valami
negatívat, elkésett vele.
Leöltözök és bebújok az ágyba, jól megérdemelt, mély álomba
merülök a férjem mellett.
• • •

Szándékosan nem húztam el a függönyt. Azt akarom, hogy

besüssön a nap. Nem csalódok, nászutunk első napja kezdetét
veszi.
Nate még alszik.
Kikászálódok az ágyból. A légkondi túl erős. Reszketve
lekapcsolom. Megmosom a fogam és visszamászok az ágyba, újra
átélem a tegnap estét.
Nate mozgolódik. Majdnem felsikoltok, amikor hirtelen
kinyitja a szemét és rám mered.
Néma csend.
– Jó reggelt, hétalvó! Kora délután van. Kávét?
Továbbra is csak bámul, de még nem nyitotta ki teljesen a
szemét.
Megcsókolom.
– Csinálok neked egyet. Épp úgy, ahogy szereted. Azt akarom,
hogy ez az új élet olyan legyen végig, mint az első napja.
Felül, és a szemben lévő tükörben látom, hogy még mindig
engem néz. Nem hiszem, hogy észrevette volna az esküvői
képünket vagy vitathatatlan szerelmünk más bizonyítékát.
Megnyomom a kávéfőző gombját, és figyelem, ahogy a folyadék
az üvegkancsóba csorog, fekete cseppek szennyezik be a falát.
Felnézek, és a tükörben Nate-re mosolygok. Halványan
viszonozza. Megtöltök két bögrét kávéval, Nate-éhez jó sok
tejszínt adok, és visszamegyek az ágyhoz, majd a kezébe nyomom
az italát. Bal karjával ülőhelyzetbe nyomja magát és jobb kézzel
átveszi a bögrét. Bemászom mellé a paplan alá és iszom egy
kortyot. Isteni, tökéletes erősségű lett.
– Nem volt semmi az este, igaz? – szólal meg végre rekedten.
Felnevetek.
– Annyira vicces vagy, bébi! Ez az év legfinomabb
megfogalmazása. Nagyon megleptél, fogalmam sem volt arról,
hogy ennyire erős érzéseket táplálsz irántam. Azt nem tudom,
hogyan közlöm majd Matt-tel a dolgot. Ki fog borulni.
– Borzalmasan érzem magam. Szavamat adom, nem fogok
problémát okozni nektek. Nincs értelme feleslegesen megbántani.
Jól sejtem, hogy mindketten túl sokat ittunk? – mosolyog.
A szemétnek még van képe vigyorogni. Mintha érthető lenne a
viselkedése.
Visszamosolygok.
– Nem lenne ez egy kissé nagy hazugság?
Oldalra dőlök, és a földre teszem a bögrém. Megfogom az övét
is, áthajolok fölötte és azt is lerakom. A mellkasának dörgölöm az
arcom, aztán megcsókolom. Állott alkohol íze van, hiába
igyekeztem megmosni tegnap este a fogát. Eleinte habozik, de én
kitartok. Ismerem. Túlságosan is jól ismerem, ez az ő baja.
Csupán néhány percig tart, de nem érdekel. Célba értem.
Odabújok hozzá.
Néhány perccel később lefejti magáról a karom és felül.
– Lily. Nagyon jól szórakoztam, de…
– De mi?
– De… – Maga elé bámul.
 Tudom, mit hisz, mit fog mondani. De nem teheti.
Szüksége lesz egy kis időre, hogy elfogadja az életében hirtelen
beállt változást. Megértem. Nemrégiben kidolgoztam egy teóriát,
amit „Olívabogyómag-teóriának” neveztem el. Ha olívabogyóba
harapok, magra számítok. Felkészülök. Nem úgy, mint Nate –
vagy a többi elkényeztetett ember, akik azt hiszik, ha
beleharapnak egy olívába, az üreges, puha és tökéletes lesz –, én
problémákra számítok, és fejben már előre le is küzdöm őket.
A férjem a homlokát ráncolja. Felemeli bal kezét, aztán
tekintete a szobát pásztázza, majd végül megállapodik az esküvői
fotón. Felpattan és körbenéz.
Figyelem.
– Lily? Mi a franc?
– Akarod mondani, Mrs. Goldsmith. Ez a nászutunk,
kedvesem. Bújj vissza az ágyba! Néhány óra múlva indulnunk
kell. Hazamegyünk. Emlékszel? Visszaköltözöm hozzád, amíg
nem találunk egy olyan lakást, ami mindkettőnknek tetszik.
– Lily. Komolyan beszélek. Minden ködös. Csak egy-két részlet
ugrik be. – Az ételmaradékra mered. – Kaját rendeltünk? Miután
megvacsoráztunk?
Ez az információ jelenleg hihetetlenebbnek tűnik Nate-nek,
mint a házasság. Szerintem még mindig a drog hatása alatt áll.
Óvatosnak kell lennie és normálisan viselkednie – habár a
véralkohol szintje normális tartományban lesz, mire jelentkeznie
kell a járaton, a Rohypnol pedig alig huszonnégy óra alatt ki is
ürül, úgyhogy nem lesz baj.
– Gyere és feküdj vissza! Rosszul nézel ki.
Engedelmeskedik. Lefekszik, felnyög, aztán lehunyja a szemét.
– Kérsz fájdalomcsillapítót?
Bólint. Előveszek kettőt a táskámból. Kinyitja a szemét,
felemeli a fejét, én pedig segítek neki bevenni a gyógyszert,
gyengéden megitatom vízzel. A feje visszaesik, szemét újra
becsukja. Egyre lassabban lélegzik.
Egy jó órára magára hagyom, aztán felrázom.
– Nate! Menj, zuhanyozz le! Attól majd jobban leszel.
Felhívom a szobaszervizt és eltakaríttatom velük ezt a sok
mindent, meg hozatok valami reggelit. Úgy nézel ki, mint akinek
kellene valami, ami felszívja az alkoholt.
A fürdőszobába menet felkapja az esküvői fényképet és
alaposan megnézi. Aztán még hosszabb ideig tanulmányozza a
házassági anyakönyvi kivonatot. Az megerősíti, hogy valóban
összeházasodtunk tegnap este, július tizennyolcadikán.
Visszatartom a lélegzetem.
Megpördül és rám néz.
– Lily. Beszélnünk kell.
Tárcsázom a szobaszerviz számát.
– Halló? Szeretnék… – A fürdőszobára mutatok.
Nate felkapja a telefonját, kikerüli a szemetet és becsapja maga
mögött az ajtót. Leteszem a kagylót és felveszek egy köntöst.
Feltépem a szoba ajtaját és kilököm a zsúrkocsit a folyosóra.
Hallom, hogy folyik a víz. Elfordítom a fürdőszobaajtó gombját.
Bezárta!
Az a helyzet, hogy meg kell próbálnia a legjobbat kihoznia a
szituációból. Nincs értelme tovább küzdenie ez ellen – ellenünk.
A víz eláll. Csönd. Telefonál valakivel. Halkan beszél, de tisztán
hallom a hangját.
– Kibaszottul nem tudom, haver. Segítened kell kimászni
ebből.
Kopogtatnak az ajtón. Kinyitom, majd oldalra lépek, hogy
beengedjem a pincérnőt.
– Hova tehetem a tálcát?
– Az ágyra, kérem.
 Aláírom a számlát, borravalót adok és kiengedem. Nate még
mindig a fürdőben pusmog.
Bekopogok hozzá.
– Reggeli, édes!
– Egy perc és megyek.
– Oké.
Leveszem a köntösöm és töltök magamnak egy kávét, majd az
ablakon kinézve kortyolgatom. Az üvegen keresztül is érzem a
kinti hőséget. Akármerre nézek, történik valami. Magam elé
képzelem a többi szerelmespárt, például azokat, akik a Ford
Mustangban ültek előző éjjel. Fogadok, hogy ők boldogok és a
jövőjüket tervezgetik. Nem akarom, hogy ez csupán múlandó
győzelem legyen. Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok ezzel a
stratégiával, de a szeretet folyamatosan nő. Én őszintén szeretem
Nate-et, ezért vagyok tökéletes. Jó feleség leszek, mással sosem
lesz igazán boldog. Csupán ezt kellene megértenie. Azt kívánom,
bár több esélyt adott volna nekünk, amikor tavaly összejöttünk,
mert csak magát hibáztathatja a most kialakult helyzetért.
Kinyílik a fürdőszoba ajtaja. Továbbra is az ablakon bámulok
kifelé, mintha én is elmélkednék. Ha most túlságosan is
rátapadok, csak menekülni fog. Tölt magának egy csésze kávét és
mellém áll. Köntöst visel. Ez zavar, mert úgy tűnik, mintha félne,
hogy ha csak egy törülközőt csavar a dereka köré – szokásához
híven –, akkor túlságosan sokat fed fel magából. Úgy viselkedik,
mintha idegenek lennénk egy egyéjszakás kalandot követő
reggelen.
– Kezdjük elölről! Meséld el, mi történt tegnap éjjel!
A szemébe nézek.
– Az a helyzet, bébi, hogy én se így képzeltem el az esküvőmet.
De… megragadtuk a lehetőséget. Carpe diem meg minden. Az
eltemetett érzések felszínre törtek. Ami történt, megtörtént. És…
tényleg szeretjük egymást.
Csend.
Nate hangosan kifújja a levegőt.
– Lily. Nem értem, hogyan történhetett meg ez az egész.
Gondolom, szórakoztunk és túl messzire mentünk. De rá kell
jönnöd, hogy én nem úgy szeretlek. Szakítottunk, nem azért, mert
nem kedvellek, hanem azért, mert még nem akarom lekötni
magam senkivel. Talán sose fogom.
– Akkor mi van a tegnap estével? Azokkal, amiket mondtál,
hogy mennyire hiányoztam neked és mennyire szerettél?
Hazugság volt minden?
– Nem emlékszem mindenre, Lily. Kihagy az emlékezetem.
Elég szarul érzem magam. – Leül az ágyra.
Megfordulok.
– Ó? Akkor értelmetlenül csaltam meg Mattet? Mert ez valami
olyasmi, amit egy nő csak úgy magától csinál?
Kezét a homlokához emeli, majd hüvelyk- és mutatóujjával
masszírozni kezdi azt.
– Nem tudom, te hogyan értelmezted, Lily…
– Szeretlek. Ezt mondtad tegnap éjjel. Összeházasodtunk.
Hogyan értelmezhetném máshogy? – A hangját utánzom. –
Tegyük meg! Tegyük meg, komolyan. Házasodjunk össze!
– Lily…
– Juliette! Megmondtam, már Juliette vagyok. Nem túl jó
kezdés, ha még a rohadt nevemet se tudod.
Most én zárkózom be a fürdőbe. Az ajtón dörömböl.
– Lily! Lily!
Teljesen megnyitom a csapokat és a fülemre szorítom a
tenyerem. A szemfestékem kicsit elkenődött, de nem nézek ki
rosszul ahhoz képest, hogy mennyi stressz ért. A tükörképemet
tanulmányozom, azt nézem, változott-e rajtam valami most, hogy
már férjes asszony vagyok.
Idősebbnek tűnök? Bölcsebbnek? Vagy csak házasnak?
A kopogtatás elhal. Leveszem a kezem a fülemről és elzárom a
csapokat. Újra meg újra az ajtóra vág.
– Hagyj békén! – kiáltom. – Térre van szükségem.
Még tíz percig váratom, mielőtt kimennék. Az ágy szélén ül,
arcát a kezébe temeti. Mögé mászok az ágyra és masszírozni
kezdem a vállát. Megmerevedik és kihúzza magát.
– Hogy van a fejed? – tudakolom aggódó feleség hangon.
– Jobban, de ide kell figyelned. – Elhúzódik tőlem.
Hagyom, hogy lehulljon a karom.
– Ez túl gyors. – Kissé lágyabb hangon beszél. – Tegnap
ilyenkor még minden rendben volt. – Felsóhajt. – Telefonáltam
egyet-kettőt, Londonban kell majd megoldanunk ezt az egészet,
itt már nincs rá időnk. Landolás után gyere át hozzám! Egy
ügyvéd barátommal találkozunk ott és majd együtt kitaláljuk, mi
legyen.
Az ágy szélére csúszok, olyan közel ülök hozzá, amennyire csak
tudok.
– Velem mi van? Mi van azzal, hogy én mit akarok?
– Kérlek, Lily. Muszáj megértened, ez túl sok, túl gyors.
– Számomra nem.
Olyan pillantást vet rám, amit nem teljesen tudok megfejteni,
de egész biztosan nem jelent jót.
– Majd együtt rájövünk, mi lenne a legjobb. Mindkettőnknek.
Jézus. Micsoda káosz! Hallottam történeteket Vegasról, de azok
csak mesék. Sosem gondoltam volna…
– Sokkal rosszabb dolgok történnek az emberekkel, mint az,
hogy összeházasodnak az exükkel, amikor rájönnek, hogy még
mindig éreznek valamit.
 – Sajnálom – mondja.
Mindig kibaszottul sajnálja. Többé ez már semmit sem jelent
nekem.
A torkomat fojtogató gombóc valódi. Törékenynek, mégis
elszántnak érzem magam. Szorosan magamhoz ölelem, ő pedig
viszonozza. Egy egész percig így ülünk, egymás köré font karral.
Ő húzódik el először. Persze, hogy ő.
Az esküvő utáni, bécsi kifliből, füstölt lazacból és rántottából
álló reggelink érintetlenül hever az ágyon.
– Tartsuk ezt magunk között – javasolja. – Csak a hazautat
kell túlélnünk, utána megtaláljuk a lehető legjobb megoldást.
Legalábbis ő ezt hiszi.
 19.

Elfoglalom magam Nate konyhájában – nem, a mi

konyhánkban –, miközben James Harrington, Nate „ügyvéd
barátja” a nappaliban ül és nagyon magyaráz valamiről.
Csupán foszlányokat hallok. Érvénytelen házasságkötés.
Alkoholos befolyásoltság. Tisztességtelen eljárás. Nem elhált.
Hát, az utolsót Nate cseszte el.
Úgy viszem be a kávéscsészékkel teli tálcát, mint egy tökéletes
kis feleség. Magamnak egy eszpresszót, Nate-nek egy cappuccinót
és az „ügyvédnek” egy lattét. Egy kistányéron három muffin ül,
amiket a mikróban olvasztottam ki, apró kedveskedés. Szalvéta
hiányában, konyhai papírtörlőből hajtogattam háromszögeket.
Leülök Nate mellé a kanapéra, szembe James Harringtonnal.
Kettő egy ellen.
Megköszönik a kávét.
– Rendben, szóval Elizabeth, Nate elmondta, hogy az el nem
hált nász kifogás nem fog működni, szóval azt javaslom,
próbáljuk meg az érvénytelen házasságkötést, merthogy mind a
ketten alkohol befolyása alatt álltak…
– Én nem.
Nate rám mered.
James zavartnak tűnik.
– Azt hittem…
– Én azt szeretném, hogy működjön a házasságunk. Nate
lehet, kissé becsípett, de valószínűleg a jetlag fokozta fel annyira
az ital hatását. – Nate-re nézek. – Én jóhiszeműen mentem
hozzád. Azt mondtad, szeretsz. Közös múltunk van és én
elhagytam érted egy rendes embert, csak mert annyira
elcsábítottál. Matt teljesen összetört. Üzenetben kellett neki
elmondanom! Szerinted hogyan érzem most magam?
Néma csend. Rainbow fel-alá úszkál.
Kellemesen ismerős érzés itt ülni Nate-tel, és most, hogy
bejutottam az ajtón – törvényesen –, nem adom fel harc nélkül.
– Rendben. Hát, ez megbonyolítja a dolgokat. – Nate-re, majd
az órájára pillant. – Telefonálnom kell, úgyhogy bezárkózom a
vendégszobába, amíg ti ketten kitaláljátok, mi legyen.
Összefont karral hátradőlök.
– Lily…
A szemöldökömet ráncolom.
– Juliette, nem Lily. Annyira fura, nekem te Lily vagy. Kérlek!
Gondolkozz racionálisan! Nem szeretlek úgy, ahogy te szeretnéd.
Ezt te is tudod. Te sem akarhatod ezt magadnak. Jobbat
érdemelsz.
Esdeklő hangsúlya csikorogva visszhangzik a fülemben.
– Hát, így jártál, én elég erősen hiszek kettőnk helyett is.
Nate feláll.
– Ez egy komoly probléma. Sajnálom, hogy többre vágysz,
mint amit adhatok. Akármi is történt előző este… én pedig csak a
te elmondásodból tudok bármit is… nem volt valódi. Túl sok volt.
– Hazugnak nevezel?
– Nem. De fogadni mernék, hogy nem kellett sokáig
győzködni, hogy végigrángass azon a bizonyos folyosón.
– Nem volt semmiféle folyosó, egy Cadillacben ültünk. Te is
tudod. És nem volt semmiféle rángatás sem. Hívd fel a rohadt
kápolnát, kérdezd meg, mennyire kényszerítettelek!
– Sajnálom. Tudom, hogy ugyanúgy hibás vagyok. De ez nem
játék! Ez az életünk.
– Igen. A tied és az enyém.
Mindketten megfordulunk a teátrális torokköszörülés hallatán.
 – Egy szóra, kérlek, Nate – mondja James.
Nate bemegy vele a szobába. Tudhattam volna, hogy van egy
ügyvéd barátja. Van orvos, bankár, pénzügyi tanácsadó is, és még
folytathatnám. Mérges vagyok. Ha James békén hagyna minket,
kettesben, akkor kitalálhatnék valamit.
Várok. Nem hallok semmit.
Még jó néhány perc eltelik, aztán James kisétál, Nate
közvetlenül mögötte jön.
– Rendben, akkor viszlát Elizabeth. Magatokra hagylak
benneteket.
– Igen, köszönjük. Majd hívlak – köszön el Nate.
James int nekem, aztán távozik.
Az ajtócsapódás után egy pisszenés sem hallatszik. Nate
boldogabbnak tűnik, és nem igazán képes a szemembe nézni.
– Menjünk el kávézni valahova, hogy rendesen tudjunk
beszélgetni? – javasolja.
– Nem. Jól vagyok itt, köszi, de kimerültem. Nem aludtam a
gépen. Pihennem kell, utána annyit beszélünk, amennyit csak
akarsz.
– Pihenni? Hol? Itt?
Vállat vonok, mintha azt felelném, „Hol máshol?”
– Nem. Nem maradhatsz itt. El kell menned. Hazaviszlek, és
akkor útközben beszélhetünk.
– Nem gondolkozom tisztán. Miután ébren tartottál, hogy a kis
barátoddal cseverésszünk, nem tagadhatsz meg tőlem egy-két
órányi pihenést. Tudod mit? Nem körülötted forog a világ.
– Körülöttem? Ez őrület. Ez az egész… rossz. Folyamatosan
remélem, hogy felébredek és semmi mást nem érzek majd, csak
puszta megkönnyebbülést, mert ez az egész meg sem történt.
Tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy túlságosan is sokat
képzelsz a dolgokba. Ezért nem működhet ez sose kettőnk között.
Túlságosan is mindent vagy semmit típus vagy. Nem tudod,
mikor kell leállnod. Nem lehet leállítani!
– Hagylak egy kicsit, nyugodj le – mondom ugyanazzal a
hangsúllyal, amivel ő kérte, hogy „gondolkodjak észszerűen” a
szakítás után.
A nappaliban marad, én pedig beviszem a táskám és a
bőröndöm a hálószobánkba. Kipakolom belőle a piperecuccaim,
majd letusolok a fürdőszobájában. Noha felkötöm a hajam, hogy
ne legyen vizes, a samponomat az övé mellé állítom a
zuhanykabinban. Ezután a fogkefémet is a helyére teszem.
Kipakolok, tiszta ruháimat berakom a szekrénybe, korábbi
otthonukba. Nate az egyik régi fiókomat mindenféle kacattal
töltötte meg, amik leginkább nem tetsző ajándékoknak látszanak
– egy mandzsettagombokat tartalmazó dobozka, két nyakkendő
és egy felbontatlan csomag alsónadrág. Fogom és átrakom őket az
„ő” fiókjába.
Nem árultam még el Nate-nek, hogy most már nekem is van
autóm, és így már együtt, egymás mellett – rendes pár módjára –
vezethetünk haza. Minden annyira a helyére került bennem. Sőt,
annyira helyénvalónak tűnik minden, hogy nem is értem, miért
küzd ellene. Ő is érez irántam valamit, tudom, hogy érez.
– Egy óra múlva csörög az ébresztőm – kiabálok ki. – Utána
rendelhetünk valami ennivalót.
Ha azt hitte, hogy majd én még ebben a felállásban is főzök,
akkor nagyon el van tévedve.
Nem válaszol.
Fáradt vagyok, ez az igazság. A tíz és fél órás repülőúton végig
ébren tartott az adrenalin és nyugtalanság.
• • •

Még világos van. Biztosan csak elszundítottam egy-két percre.

 Kiszáradt a szám. Balra nézek. Nate sehol. Visszafordulok.
Sajognak a végtagjaim. Érzem, ahogy az alvás visszarántana.
Aztán rám tör a valóság és kipattan a szemem. Ismerős hangokat
hallok: reggeli csikorgó zajokat és a zuhany zubogását. Egész éjjel
itthon voltam. Felküzdöm magam, felkapom Nate köntösét és
kiballagok a nappaliba.
Odakint csodás nap virrad. A fejem máris megtelik tervekkel.
Összerakhatnék egy piknikkosarat és a folyó mellett
elmajszolhatnánk a benne lévő finomságokat. Hallom, hogy
elállítja a zuhanyt. A hasam görcsbe rándul, miközben Nate
legújabb reakciójára várok.
Bemegyek a konyhába és bekapcsolom a kávéfőzőt. Kinyitom a
hűtőt és a belsejét bámulom, de rájövök, hogy nem kívánok
semmit. Készítek két kávét. Nate jelenik meg, futóruháját viseli.
– Jó reggelt! Csináltam neked egy kávét – mosolygok rá.
– Köszönöm.
Elfogadja, majd a kanapé felé veszi az irányt. Mellé ülök. Jó
néhány percig mindketten csendben kortyolgatjuk a forró italt.
– Miért nem feküdtél le?
– Mit gondolsz, miért nem?
Nem felelek.
– A vendégszobában aludtam.
– Ó.
– Azzal az indokkal fogom kérni az érvénytelenítést, hogy nagy
mennyiségű alkohol befolyása alatt álltam.
– Értem.
– Szeretném, ha te is így tennél, mert akkor együtt oldhatnánk
meg ezt az egészet. Nem akarom, hogy eldurvuljon. Ha
csapatként működünk, elég egyszerűen és gyorsan végzünk.
Szeretném, ha barátok maradhatnánk.
 – Hát, ez hazugság. Amikor legutóbb dobtál, akkor is ezt
mondtad. Még a Facebook ismerőseid közül is kitöröltél. Meg
sem próbáltad ápolni a barátságunkat.
– Az ég szerelmére, úgy emlékszem, te sem törted magad
túlzottan! Azt mondtam, beszéljünk néha, nem kell elvágnunk
minden kapcsolatot. De neked ez nem felelt meg. Mindent vagy
semmit akartál.
Csak mert rohadtul nem volt más választásom.
Nem vagyok hülye. Ha nem akarta, hogy vele éljek, akkor nem
szeretett eléggé. Hosszú távon kellett néznem a dolgokat. Ha
akkor elfogadom a felajánlott barátság morzsáit, minden
valószínűséggel szexelünk néha-néha, ha elég sokáig szingli
marad, aztán már esélyem se lett volna visszaszerezni. Azt nem
lehet tisztelni, aki beéri kevesebbel, mint amennyit érdemelne.
Pontosan ezért hitte azt Bella, hogy úgy bánhat velem, ahogy
tette. Le kellett mondanom majdnem egy teljes évről az
életemből, hogy a jövőben biztosan visszafogadjon.
És most itt a jövő.
– Adj nekünk egy esélyt, Nate! Adj egy hetet… itt, kettesben…
és ha utána még mindig ugyanúgy gondolod, beleegyezek az
érvénytelenítésbe.
– Mi értelme lenne? Komolyan, mi? Az a helyzet, ami, nem
fogom meggondolni magam.
Rámeredek.
– Így lesz a legjobb.
Nem bírok felállni. Minden erőm elhagyott. Ennek nem így
kellett volna történnie. Azt hittem, ha elkapom, ha minőségi időt
töltök vele úgy, hogy a törvények hozzám kötik, idővel elfogadja a
sorsát. És felélednek benne a régi érzelmek. Ami meg is történt.
Tényleg féltékeny volt Mattre, megsértettem a büszkeségét. De
ismerem, tudom, milyen. Azzal, hogy kiakadtam, mikor legutóbb
szakított velem, csak még messzebbre löktem magamtól.
– Lily. Sajnálom. Valószínűleg egy teljesen tiszta lap lenne a
legjobb mindkettőnknek. Mi van a többi légitársasággal? Újra
jelentkezhetnél minden évben. Még annyi minden vár rád az
életben!
– Van fogalmad arról, milyen leereszkedően beszélsz most? Mi
lenne, ha te keresnél új munkahelyet?
Mintha meg se hallana, folytatja:
– Vagy… rendbe hozhatnád a dolgokat Matt-tel. Kenj rám
mindent!
Megszólal a csengő.
– A takarító az – mondja és feláll.
Mély lélegzetet veszek, felállok, kihúzom magam és bemegyek
a hálószobába.
– Tényleg a te hibád az egész! – kiáltok vissza.
– Egy nap visszagondolsz erre, és hálás leszel nekem! –
ordítja, mielőtt kinyitná a bejárati ajtót.
Mielőtt teljesen bezárnám a hálószoba ajtaját, kilesek a résen.
Röviden üdvözli a takarítót, aztán már fel is hívja James-t. Olyan
önelégülten közli vele, hogy „mindent megoldott”, hogy úgy
érzem magam, mintha valamiféle eldobható, egyszer használatos
termék lennék.
Magamat bámulom a fürdőben, leküzdöm a késztetést, hogy
betörjem a tükröt.
Mély lélegzetet veszek.
Néhány percnyi töprengés után ráébredek, hogy nem dőlt
össze a világ. Mert ebben a pillanatban valami megváltozott a
szívemben és a fejemben.
Most már megvetem Nathan Goldsmith-t.
 20.

Csapdába estem.
Először is, egy olyan munkahelyen ragadtam, ahol tönkremegy
a testem belső órája. Nincs is ezzel baj, amíg olyan civilizált
helyekre utaztatnak, ahol működik az internet, rendes
edzőtermek és normális időjárás van, de olyankor van, amikor
olyan rosszul érzem magam a jetlagtől, hogy felriadok az éjszaka
közepén, csak mert egy újabb kontinensre küldtek. Azonban nem
értem, miért kellene felmondanom csupán azért, mert Nate-nek
az úgy kényelmesebb lenne. Másodszor pedig, egy olyan férjhez
köt a fogadalmam, aki nem is akar a férjem lenni.
Már hat hét telt az esküvőnk óta és törvényesen még mindig
házasok vagyunk. Szerencsémre a megoldás nem olyan egyszerű,
mint Nate hitte, de keményen dolgoznak James-szel, hogy minél
hamarabb megszabadulhasson tőlem. Rendszeresen kapok e-
maileket James Harringtontól, amikben olyan kifejezések
szerepelnek, mint a felelős döntésre képtelen, hozzájárulás
nélkül, elmezavar – ezekkel, mint kiderült, nem engem jellemez,
hanem Nate állapotát az esküvőnk alatt –, elhálatlan nász.
Micsoda? Azt akarja, hogy hazudjak? Írok egy üzenetet Nate-nek,
hogy tényleg azt szeretné-e, hogy egy törvényes dokumentumban
hazudjak, de nem válaszol.
Ha visszautaznánk, akár három hétbe is belekerülhetne, mire
Nevadában érvénytelenítenék a házasságunkat, itthon az
Egyesült Királyságban pedig egy évig is elhúzódhat a folyamat.
Nyilvánvalóan azt mondtam, hogy én itt szeretném elintézni.
Csak úgy repkednek az e-mailek. Úgy érzem magam, mint egy
gyerek, akinek a válás utáni felügyeleti jogáról döntenek éppen.
 Munkába megyek, hazarepülök, és figyelmen kívül hagyom
Nate üzeneteit, amilyen gyakran csak lehet. Ez jelenlegi életem
körforgása.
• • •

Washingtonból egy enyhén ködös reggelen, negyvenperces

késéssel térek haza. A Heathrow felett körözve várjuk, hogy a köd
felszálljon.
Az év ezen időszaka számomra mindig egyet jelentett a
fenyegetően közelítő újabb iskolaévtől. A hőmérséklet
észrevehető csökkenése arcul csap – a nyár még langymeleg vége
már az ősz hűvös szeleivel keveredik –, miközben a cipőm sarka
kopog a géphez illesztett fémlépcső fokain és az orromat betölti a
repülőgép-üzemanyag szaga. A legénység minden tagja a
baloldali hajtómű elé csoportosul, itt várjuk a buszt.
Felszálló gépek húznak el felettünk nagy robajjal, miután végre
felemelkednek a kifutópályáról. Két óra múlva találkozom a
főnökömmel, hogy átbeszéljük az új, biztonsági nagyköveti
szerepköröm részleteit. Holnap is sort keríthetnék rá, de akkor
vissza kellene jönnöm ide. Nemsokára már csak
részmunkaidőben kell repülnöm, mivel az új munkakör irodai
feladatokkal jár. Továbbá fejben már a következő Terven
dolgozom. Azonban, mivel a Terv még gyerekcipőben jár, nem
emészt fel a rengeteg tennivaló. A legjobb hír az, hogy a
lakásvásárlás gyorsan halad, jó eséllyel egy-két héten belül be is
költözhetek.
Miután átjutunk a bevándorlásiakon, leadjuk az adómentes
termékekből összegyűjtött pénzt, és anélkül áthaladunk a vámon,
hogy átkutatnának, az étkezde felé veszem az irányt, ott várok
Amyre. Tegnap felhívott, előtte hetekig nem beszéltünk. Új
barátja van, úgyhogy világosan látszik, hogy ő az a fajta nő, aki
úgy gondolja, nincs szüksége barátokra, ha pasija van. Majd
rájön.
– Szia! – köszöntöm széles mosollyal. Arcon puszilom,
őszintén örülök, hogy látom. Esküvő utáni bánat kínoz.
– Helló! – köszön vissza. – Szeretnél enni valamit?
Megrázom a fejem. Miközben ő odamegy a pulthoz és rendel
magának egy paninit, én majdnem szívrohamot kapok, amikor
egy szőke pilóta elsétál mellettem. De nem Nate az. Tudtam, hogy
nem lehet ő, mert megnéztem, Nate Antiguában van. Nyugtalanul
körbekémlelek. Nem vagyok magamnál. Az üvegfalon keresztül
egy kék-piros Air France gépre fókuszálok.
Lélegezz! Valami nincs rendben, noha Amy teljesen
normálisan köszönt, láthatóan feszült. Ideges. Valami egészen
biztosan nem oké.
– Szóval, mesélj nekem erről a titokzatos, új férfiról! – kérem,
amikor leül velem szemben.
– Nem sok mindent tudok mondani róla. Egy lagosi úton
ismertem meg. – Beleharap a paninijébe.
– Akkor ő is a legénység tagja?
Rám néz.
– Igen. Pilóta.
– Mi a neve?
– Rupert. Rupert Palmer.
– Ó. – Nagyot nyelek. – Kedves?
– Mondd meg te!
– Ezt most hogy érted?
– Tudod te azt. Ismered az egyik legjobb barátját. Nagyon is jól
ismered.
A francba Nate-tel és a kis barátaival!
– Ismerem?
 – Elvittél minket a barátja lakásába. Képzeld el, mennyire
meglepődtem, amikor egyik este átmentünk oda és ráeszméltem,
hogy már jártam ott korábban. Veled.
A vér megfagy az ereimben.
– Egy szót sem szóltam, ha emiatt aggódsz – közli, mintha
hálásnak kellene lennem.
Ha kétséged van, inkább hallgass. Amyre emelem a
pillantásom.
– Akkor jól sejtem, hogy Nate lenne „Nick”? Miért hazudtál?
– Nem hazudtam igazából. Bonyolult.
– Arra fogadni mernék. Na, ki vele!
– Hosszú történet és nem igazán tartozik senki másra, csak
rám.
– Figyelj, én kedvelem Rupertet. Nagyon, nagyon kedvelem.
És nem akarok titkolózni előtte. Ha jó okod volt Nate-hez vinni
minket aznap este, akkor oké. De az tuti, hogy kerestél valamit a
vendégszobában.
Rábámulok. Ítélkező tehén. Majd meglátjuk, mekkora arca
lesz, amikor Rupert kidobja és hasonló helyzetbe kerül.
– Volt kulcsod, Juliette.
– Már nincs. Rövid időre újra összejöttünk, nem is olyan
régen, ha ennyire tudni akarod. Nate bonyolult személyiség.
– Ó. Hogy érted, hogy bonyolult?
Megfogom a kezét.
– Kérlek, ne beszélj senkinek arról az éjszakáról! Nincs
értelme. Nate-tel végeztünk, örökre, és szeretném, ha ez így is
maradna. Ha újra átmentek, kérlek, meg se említsd a nevem! –
Próbálok úgy beszélni, mintha csak egy hajszálon múlna, hogy
elsírjam magam.
– Rendben. Ne haragudj! Csak annyira fura volt egy olyan
lakásba menni, ahol már korábban is jártam, és érezni, hogy nem
szabad szólnom róla. Megkérdeztem Nate-től, hogy kell-e etetni a
halait, amikor távol van, mire azt felelte, nem, mert nagyon
önellátók.
– Köszönöm. Nagyon hálás vagyok, amiért így támogatsz. –
Halvány mosolyra húzom a szám. De… nem bízom benne. Egy
igazi barát írt volna a lakásból és a kezdetektől mellém áll,
hajlandó lett volna meghallgatni az én álláspontomat is.
Amy nem a barátom.
– Mennem kell – közlöm. – Nagyon fontos találkozóm van a
főnökömmel.
Elköszönünk egymástól, aztán elindulok a folyosó felé.
Leülök Lorraine irodája előtt. Az elmém haraggal és gyűlölettel
telik meg. Bella. Nate. Amy. A világot elárasztják az árulók,
mindenki kifordul magából. Nincs olyan, hogy hűség. Senki sem
törődik velem, csak addig, amíg ideiglenesen betöltök valamiféle
űrt az életükben. Amy ugyanolyan Júdás, mint Bella.
Utálok irodák előtt várakozni. Mindig eszembe jut, amikor két
nappal a buli után az igazgatónő ajtaja előtt ültem.
• • •

Rémálomba illő jelenet volt.

Mintha az, hogy teljesen elfelejtettek, miután elvették a
szüzességem, nem lett volna elég rossz, másnap, a délutáni
szünet alatt el kellett mennem a helyi gyógyszertárba, hogy
esemény utáni tablettát vegyek. Eleinte igyekeztem meggyőzni
magam arról, hogy minden rendben lesz. De ahogy teltek az órák,
egyre jobban megrémültem a gondolattól, hogy egy igazi kisbaba
növekszik bennem, úgyhogy tudtam, cselekednem kell. Nem
mertem megkockáztatni az iskolanővérrel való találkozást, nem
bírtam volna szembenézni a kihallgatásszerű kérdéssorozattal és
a szégyennel. De aztán hibát követtem el. Nagyon nagy hibát.
Szerintem annyira feldúlt és megbántott voltam, hogy nem
gondolkodtam tisztán, ezért dobhattam a tabletta dobozát a
hálókörletünk kukájába. Természetesen észrevették – ki más, ha
nem Bella? Nem került sok időbe leszűkítenie a „gyanúsítottak”
körét, amíg már csak én maradtam.
Tagadtam az igazgatónő előtt, tagadtam mindenki más előtt.
De nem sikerült. Aztán, amikor már azt hittem, ennél rosszabb
nem lehet, rá kellett ébrednem, hogy tévedtem. A rossz hírek
gyorsan terjednek. A kegyetlen pletykák pedig még gyorsabban.
Igyekeztem kizárni, figyelmen kívül hagyni. A gúnyneveket, a
vihorászást, az asztalomon hagyott, gonosz üzeneteket, a
montázsokat, amikre magazinokból kivágott, testük miatt
megszégyenített nők képeit ragasztották, nyakukon az én
fejemmel. Folyamatosan azt ismételgettem, hogy ha eddig
kibírtam, ha ennyi éven át elviseltem a magányt, akkor ezt is
kibírom. De nehéz volt. Egy nap megtörtem, és rájuk kiabáltam,
hogy hagyjanak végre békén.
Akkoriban büszke voltam, amiért kiálltam magamért. De ez a
büszkeség nem élt sokáig, mert nem nyerhettem valaki olyannal
szemben, mint Bella. Az olyan lányok, mint ő, hozzák a
döntéseket az olyan lányokkal kapcsolatban, mint én. Hogy ki
lehet a barátunk és ki nem, ki beszélhet velünk és ki nem, még azt
is ők határozzák meg, hogy a tanárok miképp bánnak velünk.
Egyre inkább elegem lett belőle. Azt még nehezebb volt
beismerni, hogy akármi is történt, Bellának csak egy szavába
került volna és én szánalmasan hálás lettem volna érte, rohantam
volna vissza hozzá.
Bármit megbocsátottam volna Bellának, hogy a világa része
lehessek. Bármit.
Mindeközben a lehetőségeim korlátozottak voltak. Beszélni
akartam a kollégium vezetőjével, de mindig földbe gyökerezett a
lábam, amikor az ajtajához értem, és nem tudtam összeszedni
annyi bátorságot, hogy be is kopogjak. Féltem, hogy Bella
oldalára állna vagy egy semmitmondó jó tanáccsal próbálná
elhessegetni az aggodalmamat: „Aludj rá egyet! Reggelre mindent
más fényben fogsz látni.”
Szóval inkább azon gondolkodtam, hogyan állíthatnám le a
gúnyolódást, és hogyan érhetném el, hogy Bella megfizessen a
tetteiért.
• • •

– Juliette? – Lorraine az irodája ajtajában áll. Beinvitál. –

Köszi, hogy bejöttél – mondja, miközben egy szendvicset majszol.
– Ne haragudj, nem volt időm ebédelni.
– Jaj, csak nyugodtan, ne is törődj velem – felelem. Úgyse teszi
más se.
– Átfutjuk a tanfolyam tervezetét. – Szabad kezének
mutatóujjával a billentyűzeten pötyög. – Habár… – Habozik. –
Érkezett néhány panasz a fedélzeti munkavégzésedre.
Türelmetlen. Fásult. Történt bármi olyan magánéleti dolog, ami
kihathat a munkádra? – Lorraine leteszi a szendvicset, és rám
néz.
– A barátom megkérte a kezem. Aztán amikor a kritikus
ponthoz értünk, minden rosszra fordult. Beijedt.
– Sajnálattal hallom. Köszönöm az őszinteséged. Ebben az
esetben hajlandó vagyok szemet hunyni a panaszok felett, ha
többet nem kapunk a jövőben…
Lorraine hangja háttérzajjá csökken: próbaidőszak…
felelősség… megbízhatóság.
Ez az új állás a legjobbkor jött. Amint elnyerem a bizalmukat,
sokkal jobban hozzáférhetek majd az információkhoz.
A tudás pedig hatalom.
 • • •

Két héttel később már továbbképzésre járunk Amyvel. Ő

munkakört szeretne váltani, csak rövidtávú utakat vállalna
innentől kezdve. Gyanítom, ez arról szól, hogy minél többet
dolgozhasson Ruperttel.
Ha a szünetünk egybe esik, az étkezdében találkozunk és
csevegünk, de Amy túlságosan is mesterkélt. Távolságtartó. Ez
tisztán látszik abból, ahogy minden egyes kérdésemre adott
válasza előtt habozik.
A harmadik napon a délelőtti oktatás hamar véget ér.
Lemegyek az étkezőbe, noha nem is vagyok éhes. De csapdába
estem, a tanfolyam a semmi közepén folyik, egy osztott-pályás
úttest mellett. Megpillantom Amyt, azonban nincs egyedül.
Rupert ül mellette. Keze Amy térdén pihen.
Távolról figyelem őket, közben kifizetem a kávém, aztán
elindulok feléjük.
Amy felpattan, mikor észrevesz.
– Szia Juliette! – Elpirul.
– Helló! – köszön Rupert. – Jól értem, most már Juliette vagy
és nem Lily?
Leülök velük szemben.
– Változásra volt szükségem. A legénységből nagyon sokan
használják a második nevüket.
– Igen, de általában azért, mert az első nevük kimondhatatlan
és beleuntak, hogy mindig rosszul ejtik ki – szólal meg Amy.
Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését és Rupertre
mosolygok.
– Mit keresel itt?
 – Szimulátoros gyakorlaton vagyok – feleli. Rutin
pilótaképzés. Rupert a telefonjára sandít. – Most már vissza kell
mennem. Örülök, hogy láttalak… Juliette.
– Én is – köszönök el széles vigyorral az arcomon.
Nem sütöm le a szemem, mikor Rupert arcon csókolja Amyt.
Amy tekintetével követi, ahogy távozik, aztán amikor felém
fordul, alig tud a szemembe nézni. Hülye picsa. Túl sokat mesélt
rólam. Nem is értem, miért akartam valaha a barátja lenni. Két
szeme kissé túlságosan is távol ül egymástól és kicsit gúnyosnak
tűnik az arca, amikor mosolyog. Azon tűnődöm, hogyan
ítélhettem meg ennyire rosszul, miként barátkozhattam még egy
Bellával.
– Mikor végzel ma? – érdeklődöm.
– Ötkor. Mondjuk mára már csak ajtós gyakorlatok maradtak,
szóval remélhetőleg hamarabb elmehetünk.
– Ó, de kár! Én hatig itt rostokolok. Elmehettünk volna inni
egyet.
– Na igen. Kár – hazudja, de még csak meg sem próbál úgy
tenni, mintha sajnálná.
A karórájára pillant. Kinyitom a táskám és előveszem a
telefonom. Beakadt a belső zseb cipzárjába, ahol a kulcsaimat,
fájdalomcsillapítóim és az útlevelemet tartom. Erősebben
rángatom, mire valami csörögve az asztalra esik. Valami sárga.
Homer Simpson sárga. A francba! Azonnal lecsapok rá, de Amy
rám mered.
– Az az enyém? – tudakolja.
– Ez? – kérdezek vissza, az orra alá dugom kitárt tenyerem. –
Nem hinném. Noha nekem sem ismerős.
– Az enyém. Eltűntek a tartalékkulcsaink. Hannah azt hitte,
nálam vannak, én meg azt, hogy nála.
 – Elviheted és megnézheted, hogy tényleg az-e, ha szeretnéd.
Ha nem, akkor hozd vissza, mert szerintem az enyém, csak
megfeledkeztem arról, hogy mit nyit.
– Az enyém.
– Oké. Ha te mondod.
– Mit keresett a táskádban?
A szemébe nézek.
– Fogalmam sincs.
– Te voltál az – suttogja. – Te jártál a lakásunkban. Amikor
nem voltam otthon.
– Jaj, ne légy nevetséges! – szólok rá. – Ez csak egy
kulcscsomó.
– Igen, te kifejezetten gyűjtöd a kulcsokat, nem igaz? Szeretsz
bemászkálni másokhoz az engedélyük és tudtuk nélkül.
– Nem tetszik ez a hangsúly.
– Értesíthetném a rendőrséget.
Nem tudom, miért hiszik azt, hogy bármilyen apróság miatt
„értesíthetik a rendőrséget”, és attól a dolgok varázslatos módon
nekik kedvezően alakulnak majd.
– És mit fogsz mondani? Hogy a táskámban volt a férjem
lakásának és… állítólag… a te lakásodnak kulcsa? Barátok
vagyunk, Amy. Barátok.
– Férjed?
– Igen. Nate a törvények alapján a férjem. Annyira lefoglalt
Rupert… annyira nagyon… hogy teljesen megfeledkeztél a
barátaidról. Úgyhogy szaladj csak a rendőrségre! – Felállok. –
Csinálj hülyét magadból! Nate néhány hónapja megkérte a
kezem, így hát hozzámentem. Most pedig próbálok kikeveredni
az általam kavart szarból. Összeházasodni könnyű, válni már
nem annyira. Mint már mondtam, Nate bonyolult személyiség. A
felét sem tudod!
 Nem tudom, Amy mit képzel, ki ő.
• • •

Az egész hazavezető úton forrongok. Nagy erőfeszítésbe kerül

biztonságosan vezetni, mert legszívesebben a gázra lépnék és
elhúznék. Kétszer is rám dudálnak, és majdnem elfelejtek
lefékezni egy kanyar előtt.
Otthon előveszem a listáim. Kár, hogy nem nagy tételben
vettem vudubabákat, amikor lehetett volna, bár biztos tudok még
rendelni az internetről.
Átdolgozom a terveimet mindhárom ellenségemmel
kapcsolatban, ez egészen hajnalig lefoglal.
Reggel erőszakkal ráveszem magam, hogy visszamenjek a
tanfolyamra, mert még egy napom maradt a továbbképzésből.
Amynek kettő. Megfogadom, hogy elkerülöm, de a dühöm
feléled, amikor az étkezdében úgy tesz, mintha észre sem venne.
Nagyon, nagyon nem szeretem, ha semmibe vesznek. Azt hiszi,
meghúzom a haját? Szánalmas.
A recepción megnézem a tanfolyamok névsorait. Amy egy
órával később végez ma, mint én. A gyakorlati kiképzés helye felé
veszem az irányt, magamban imádkozok, hogy a kód, amit Brian
és Dawn végtelenszer beütött már előttem, még mindig
működjön.
És működik! Körbenézek.
Besétálok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,
elhaladok a rövidtávra tervezett gép mellett. Kiáltások ütik meg a
fülem, Amy csoportja a vészhelyzeti evakuálást gyakorolja éppen.
Bepillantok a Boeing 777-es gép egyik ajtaján, ami tárva-nyitva
áll. A turistaosztály ülései üresen állnak, eltekintve néhány
szétszórt cókmóktól. Mindenki a főbejáratnál fog tolongani.
Visszatartott lélegzettel belépek. Felvisít egy vészhelyzeti jelző
csengő, aztán elhallgat, majd a főbejárat nyikorogva kinyílik és a
legénység tagjai különböző utasításokat kiáltoznak.
Megkeresem Amy táskáját, az ötödik az övé. Kiveszem belőle a
telefonját, kikapcsolom és zsebre vágom.
Kimegyek a hátsó ajtón, aztán elrejtőzöm a felszereléseknél, a
csecsemőhordozók, oxigénpalackok, mentőmellények és
elsősegélydobozok között.
Várok.
Húsz perccel később két kiképző tűnik fel Amy csoportjával.
Amy a gép hátsó felénél áll. Kinyitja a táskáját, turkál benne,
majd körbenéz. Fogadni mernék, hogy majd’ meghal, annyira
meg szeretné nézni, hogy drágalátos Rupertje hányszor írt ma
neki. Visszamegy a gép modelljébe.
Elszámolok harmincig, aztán a hátsó ajtóhoz surranok.
Körbekémlelek. Elveszem az ajtótámasztékot, belököm az ajtót és
amint meghallom a zár kattanását, elsétálok. A kamerák
látószögén kívülre érve, az étkező és recepció között eldobom
Amy telefonját. Elhaladok a biztonsági őrök mellett, aztán átkelek
az úton, a parkoló felé tartok.
Vezetés közben elképzelem Amyt, egyedül van a sötétben, ha a
gép minden ajtaját bezárták. Nem fog túl sokáig tartani,
legalábbis számomra nem elég sokáig, mire a biztonságiak
rátalálnak, amikor valakinek feltűnik, hogy nem jelentkezett ki.
De remélhetőleg, amíg a turistaosztály kísérteties homályában
üldögél, csapdába esve a gépben, ahol egyedül az utasok számára
kihelyezett, biztonsági előírásokat hirdető kártyákkal múlathatja
az időt, talán elgondolkozik a viselkedésén.
Sikerül pont a cipősdoboz előtt parkolóhelyet találnom.
Van két nem fogadott hívásom. Az egyik az ingatlanügynöktől,
a másik a feljebbvalómtól.
Jó hírt kapok, Halloweenre már Nate szomszédja leszek.
 21.

Bella egyik esküvő előtti, a klikkjével tartott összejövetelének

napján –, amikből jó néhány van, a mai delux spa kezelések
sorából áll – Bournemouthba megyek. Leparkolok,
beparfümözöm magam – egy erős, pézsmaillatút használok, amit
a vámmentes boltban vettem –, majd lesétálok a domboldalon a
központhoz, és belépek az ajtaján. Megadom a nevem a
recepción, aztán belesüppedek a váró egyik puha fotelébe. A
krémszínű falakat jachtokat, kastélyokat és egzotikus
tengerpartokat ábrázoló képek díszítik. A szőnyegeknek olyan
illata van, mintha újak lennének.
– Miss Price? – szólít meg a balomon lévő ajtón belépő férfi.
Felállok, rámosolygok, és kezet rázunk. A szükségesnél egy
másodperccel tovább fogom a kezét. Könnyedén felismerem a
képről, amit korábban láttam róla: átlagosnak tűnik, Nate-nél
alacsonyabb, barna hajú. Mondjuk, néhány éven belül
kopaszodni kezd majd és pocakot növeszt. Miles jó tíz évvel
idősebb lehet Bellánál és nálam. Kedves tekintete van, a szeme
sarkába ráncok gyűlnek, ha mosolyog. Körmein látszik, hogy
rendszeresen manikűröztet.
– Fáradjon be, kérem, foglaljon helyet! – invitál. – Elnézést,
hogy megvárakoztattam.
– Semmi gond – felelem. – Képzelem, milyen elfoglalt lehet.
Úgy nyúlok be a táskámba egy mappáért, hogy biztosan lássa a
bal kezemen megcsillanó jegygyűrűt. Egyetlenegy aranyba foglalt
gyémánt ékeskedik rajta – Abu Dhabiban vettem, a reptéri,
vámmentes boltban.
Néhányszor felkerestem Miles-t, hogy „pénzügyi tanácsot”
kérjek tőle, aztán – szépen, lassan, óvatosan – körbehálóztam.
Ismerem Bellát. Tudom, hogyan viselkedik a férfiakkal: nem túl
burkolt megvetéssel tekint rájuk. Igazi jégkirálynő, akiben
minden lényegi tulajdonság megvan ahhoz, hogy bizonyos férfiak
számára tökéletes feleségjelölt legyen. Bár Miles nem olyan
típusnak tűnik, aki szeret kockáztatni. Ha azt hiszi, egyedülálló
vagyok, nehezebb lesz tőrbe csalni. Nem akarná egy kitartandó
szerető mellett végezni.
– Szóval, Miss Price…
– Szólítson csak Juliette-nek!
– Rendben. Ön pedig Miles-nak. – Habozva elmosolyodik.
Viszonzom.
– Miles.
Megköszörüli a torkát, aztán megfordítja az asztalán álló
monitort, majd újból átvesszük mindazt, amit telefonon és e-
mailben már elmagyarázott.
Előredőlve, figyelmesen hallgatom.
– Köszönöm, hogy ennyire alaposan tájékoztat.
– Mint már említettem, vannak, akik azt hiszik, nehéz a
pénzzel bánni, pedig nem az. Szeretném eloszlatni ezt a tévhitet
az ügyfeleim körében.
– Azt meghiszem!
Csörög a telefonom. A korábban beállított álhívás.
Bocsánatkérően rámosolygok, miközben elutasítom a hívást,
aztán meghallgatom a nem létező hangüzenetet.
– Sajnos rövidre kell zárnunk a mai találkozót – közlöm vele. –
De most, hogy találkoztunk, bátran kijelenthetem, hogy ön a
tökéletes férfi a munkára. Azonban szeretnék kérni némi időt,
hogy átfuthassam mindazt, amit mutatott.
– Természetesen.
Úgy teszek, mintha elgondolkoznék.
 – Jövő héten nagyjából ugyanekkor erre járok. Feltételezem,
nem lesz egyetlen szabad órája sem, amiben megválaszolhatná az
esetlegesen felmerülő kérdéseimet.
Megnézi a naptárjában.
– Megoldható, Miss Pr… – Elhallgat, és újból elmosolyodik. –
Juliette.
Visszamosolygok rá.
Mielőtt távoznék, megrázom a kezét, remélhetőleg a
parfümöm illata körbelengi az irodát, hogy biztosan ne felejtsen
el.
• • •

Elkezdek kipakolni a cipősdobozból. Két órával később a lakás

olyan, mint egy dobozokból álló, mini városka.
Megcsörren a telefonom. Nate az. Kinyomom, mostanában
szokásommá vált. Hányingerem van attól a fölényes
hanghordozástól, amivel „észszerűen próbálja átbeszélni kényes
helyzetünket”. Biztosan alá akar velem íratni valamit vagy rá akar
venni, hogy menjek bele egy számomra egyáltalán nem előnyös
megállapodásba.
Figyelemelterelésre van szükségem, úgyhogy megnézem a
Facebookom. Amy szabadságra ment az őt érő stressz hatására.
Stressz! Utálom ezt a szót. Végtelen mennyiségű unalmas
bejegyzést posztolt „megpróbáltatásairól”, amikor csapdába esett
a továbbképzés helyszínén. „Sokkos állapotba került” és
„kétségbe esett”. Sokk és kétségbeesés, na persze. A háborús
övezeteket megjárt emberek tudnának mesélni a sokkról és a
kétségbeesésről. Én tudnék mesélni a sokkról és a
kétségbeesésről. Amy nem. Rupert elvitte nyaralni Mauritiusra,
úgyhogy jól járt. Rupert, a barátai és a családja az ő biztonsági
hálója, mindig készen állnak a segítségére sietni, ha bajba
kerülne. Csak egy napra élné az én életem, na, akkor megtudná,
mi is az a stressz.
Nate újból megcsörget. Felkapom a telefont.
– Most mit akarsz? – vakkantok rá.
Valóban cérnavékony a határ a szerelem és a gyűlölet között,
és én átléptem ezt a határvonalat. Bosszúból fogom magamhoz
láncolni Nate-et, nem szerelemből.
– Kérlek, nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk.
– Az a helyzet, hogy sajnálatos módon nagyon elfoglalt vagyok.
– Kár – mondja Nate. – Mert az az érzésem, hogy szándékosan
késlelteted a dolgokat. Nem fog működni.
A puszta hangjától is olyan mérges leszek, hogy nem bízom a
beszédkészségemben. Erősen szorítom a telefont, ellenállok a
kísértésnek, hogy a falhoz vágjam. Olyan, mint egy kutya, aki
elégedetten csámcsog a csontján: nyam, nyam, nyam.
– Lily? Ott vagy még?
– Megmondom, mi lesz, Nate. A következő munkautam után
átmegyek hozzád. Olyan bizonyítékom van, amitől minden más
megvilágításba kerül majd.
Hangosan felsóhajt.
– Nem lehetne most?
– Nem, attól tartok, nem. Holnap korán reggel indulok
Dzseddába, és még össze kell készülnöm előtte.
Csend.
Szinte látom magam előtt, ahogy minden erejével azon van,
hogy ne veszítse el a türelmét.
– Lily. Valaha sokat jelentettünk egymásnak. Ennek nem kell
így történnie. Sajnálom, hogy nem mehetek bele mindenbe, amit
szeretnél, de kérlek, próbáld meg az én szemszögemből is nézni a
dolgokat!
– Megpróbálom – hazudom. – És jó lenne, ha te is így tennél.
 Halkan válaszol.
– Már megvolt. És mint már annyiszor mondtam, nagyon
sajnálom.
Elköszönök és folytatom a pakolást.
A Dzseddába tartó repülőn csönd honol. Csupán félig van tele,
a bárpult sincs feltöltve, úgyhogy papírmunka se sok akad.
Amikor már a reptér közelében járunk, megpillantom a Hadzs
terminál hatalmas, fehér, sátorszerű tetejét.
Landoláskor a reptéri dolgozók a géphez gyűlnek és abajákat –
fekete, köpenyszerű ruhadarab – ajánlanak fel a legénység női
tagjainak, hogy ha szeretnék, azzal fedjék el magukat.
Szerencsére első szaúd-arábiai, múlt havi, rijádi utam után már
felkészültem, úgyhogy magammal hoztam saját, vadonatúj
fejkendőmet, noha az öltözködési előírások itt fele annyira sem
szigorúak, mint Rijádban. Magamon érzem az érkezési
váróteremben csoportosuló emberek pillantását, miközben
átkísérnek minket a minibuszhoz. Megcsap a szeptemberi
forróság. Kint 33 Celsius-fok van, noha az idő már éjfélre jár.
Egy sík, kivilágított, modern területen haladunk át. Szinte
érezhető, hogy nincs messze a sivatag, de látni nem látom. A
legtöbb épület, ha nem fehér, akkor korall vagy homok színű. A
zöld táblákon az arab szöveg alatt angolul is fel vannak tüntetve
az információk, úgyhogy a városközpontig azokat olvasgatom.
Ahhoz képest, hogy milyen késő van, nagy a forgalom, a pálmafák
szegélyezte utakon végtelen, kígyózó sorokban tolonganak a fehér
taxik. Építkezésekre utaló jelek vesznek körbe minket:
állványzatok, éles fények és emelődaruk.
Egy átlagos hotellánc egyik szállodája előtt állunk meg,
melynek nevét aranyszínű betűk hirdetik. Amikor kiszállok, a
közelben gyöngyöző szökőkút felől hűsítő szellő érkezik és
simogatja végig a testem. Olyan, mintha egy egzotikus nyaraláson
lennék. A táskáinkat lepakolják, minket pedig az ajtónálló mellett
beterelnek a recepcióra.
Máris sokkal több szabadságot kapok, mint amennyit a
Konyha FM – így emlegetjük a legénységi pletykálkodást –
elmondása alapján remélni mertem, mert a recepciós egy
aprócska, leülős részhez vezet minket, ahol ismerteti velünk,
milyen látnivalókat érdemes megnézni. Közben friss mangóval és
narancslével kínálnak minket.
• • •

Másnap reggel a legtöbben a Red Sea tengerparti

szórakoztatóközpont hosszú korlátjánál gyülekezünk, várjuk,
hogy kiosszák búvárpipáinkat és uszonyainkat. Kinyújtózok, és
bár még csak reggel tíz van, kiélvezem a bőrömet perzselő
forróságot.
Amint a búvároktató átadja és rám szíjazza a felszerelésem,
lábúszómban ügyetlenül lekecmergek a létrán és belemerülök a
fürdővíz melegségű, türkizkék tengerbe. A víz alatt kinyitom a
szemem, és azonnal elámulok az élénk színű, tengeri világ láttán.
Rainbow el lenne itt veszve. Zebradániók úszkálnak a korall
körül, a nagyobb, élénksárga halak pedig kíváncsian bámulnak
rám. A távolban átlátszó, lila, lufi alakú, világító medúzák
lebegnek. Aprócska, fémesen csillogó halraj suhan el mellettem.
A klub éttermében, a bárányos biryani rizsből és friss
limonádéból álló, a hőségben kellemesen hűsítő ebéd
elfogyasztása közben arra gondolok, mennyire hiányzik Nate,
minden iránta érzett dühöm ellenére is. Nosztalgiázni kezdek,
rám telepszik a magány, mert hiába vagyok csodálatos dolgokkal
körülvéve, ha nincs kivel megosztanom az élményt. Annyira
szeretném elküldeni neki a képeket, amiket ma reggel készítettem
a tengerpartról!
 Késő délután, a hotelszoba kellemesen hűvös menedékében
megfogalmazok egy e-mailt, majd elküldöm Miles-nak.
Megkérdezem, nem megyünk-e el ebédelni jövő héten, ahelyett,
hogy az irodában találkoznánk. Perceken belül választ kapok,
melyből árad a lelkesedés. Azt mondtam neki, hogy örökölt
vagyonom ellenére egy utazási irodánál dolgozom, mert „imádom
a munkám”. Kicsit ködösítettem a munkám pontos részleteit
illetően, kivéve arról, hogy viszonylag sokat kell utaznom.
A csöndes, hat és fél órás, hazafelé tartó repülőút alatti
szünetemben két forgatókönyvön dolgozok: a Nate-tel és a Miles-
szal való találkozásén.
Amikor leszállunk, a Heathrow-n ömlik az eső. Amikor ilyen
borzalmas idő van, imádok ágyba bújni reggel, miközben az
„átlagemberekre” gondolok, akik épp munkába tartanak.
• • •

A nemrégiben felújított gasztropubban egy sarokasztalt

választok, amely mellett egy kanapé áll. Leülök, és kisimítom új
ruhám ráncait.
Miles pontosan érkezik.
Felállok és rámosolygok.
– Miles! Nagyon édes magától, hogy eljött ide találkozni
velem. Remélem, nem bánja… – A proseccóra mutatok, amit
korábban rendeltem.
– Miért is ne? Köszönöm szépen.
Helyet csinálok neki magam mellett a kanapén. Egyetlen
másodpercig habozik csupán, utána helyet foglal mellettem.
Felteszek neki egy nyugdíjjal kapcsolatos kérdést, amire ő
túlságosan is sok részletre kiterjedő választ ad. Nem maradt
annyi pénzem, mint hiszi, majd a későbbiekben valamikor sűrű
bocsánatkérések közepette közlöm vele, hogy a vőlegényem
ragaszkodott hozzá, hogy az ő, egyik vagyonkezelési
tanácsadóként dolgozó barátját válasszam inkább.
Steakszendvicset rendel, én pedig követem a példáját. Rágós és
nehéz elegánsan elfogyasztani, de nem adom fel, apró darabokra
vágom a húst és úgy küzdök meg vele.
– Most, hogy letudtuk a munkát – szólalok meg, mikor
végzünk az ebéddel –, szeretnék egy kicsit többet megtudni arról
az emberről, akinek a kezébe adtam a jövőmet. A vőlegényem,
Nick nem igazán ért az üzlethez. Sok szempontból nagyon
összeillünk és tisztában vagyunk vele, hogy a házasságunk
előnyös a családjaink számára, hiszen már generációk óta baráti
kapcsolatot ápolnak. Mindketten józanul, boldogan teljesítjük a
kötelezettségeinket. Azonban azt világosan kijelentettem, hogy én
szeretném kezelni a pénzügyeinket.
– Nagyon bölcs döntés – feleli. – Nick mivel foglalkozik?
– Ő is a turizmus-vendéglátás szektorában dolgozik, de inkább
az üzleti részére specializálódott, nem pedig a szervezésre.
Egészségünkre! – Felemelem a poharam. – A kapcsolatunk
kezdetére!
Koccintunk.
Megnyílik nekem egy kicsit a magánéletéről. Nem pénzügyi
tanácsadónak készült, de végül így alakultak a dolgai. Nem
mintha bánná, bizonygatja.
– A felesége is hasonló területen dolgozik? – érdeklődök.
– Nem. Nem vagyok házas. Mi csak jegyben járunk még.
– Hogyan ismerték meg egymást?
Habozik, mintha nem lenne biztos a válaszában.
– Elnézést. Nem tartozik rám – mondom gyorsan. – Mindig
locsogok, amikor egy kicsit ideges vagyok. – Igyekszem minél
inkább úgy tenni, mintha zavarban lennék, aztán témát váltok. –
Szeret golfozni?
 Tudom, hogy igen. Még tizenöt percet rászánok értékes
időmből, aztán a karórámra pillantok.
– Ó! Rohannom kell. Milyen kár! Nagyon élveztem a
társaságát.
Amikor felállok, ő is így tesz.
– Hasonlóképpen.
– Hamarosan jelentkezem – köszönök el. Kezet fogok vele és
távozom, nem nézek vissza.
Nem elég, hogy úgy látszik, készen áll megcsalni Bellát. Azt
akarom, hogy belém szeressen. Azt akarom, hogy Bella
megtapasztalja, milyen az, ha összetörik a szívét és megalázzák.
Mivel Miles csak úgy fürdőzik a figyelmemben, belső művelet
lesz. Tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet!-
féle dolog.
Erről jut eszembe, fel kell hívnom Nate-et. Szólok neki, hogy
nemsokára ott leszek nála a „bizonyítékommal”.
• • •

Nate kanapéján ülünk, egy párnányi távolság van köztünk.

Amikor végzünk, Nate felkel a kanapéról és megeteti a halakat.
Rainbow kapzsin tátja a száját. Én is felállok és kiveszem a DVD-t
a lejátszóból, majd visszateszem a tokjába.
– Másoltassam le neked? – kérdezem. – James Harringtonnal
vehetnétek egy-két sört, rendelhetnétek valami kaját és
megnézhetnétek együtt.
Nate figyelmen kívül hagyja epés megjegyzésemet.
Elnyomok egy mosolyt.
A DVD felvételen Nate tökéletesen normálisnak látszik.
Boldognak. Mosolyog, nem mossa össze a szavakat. Teljesen
átlagos szerelmespárnak látszunk az eskütétel közben. Bár már
rengetegszer végignéztem, még mindig lenyűgöz.
 – Igyekezz, hogy ne kövess el házasságtörést – javaslom. –
Sokba kerülne neked a válásnál, egyébként a válópert az esküvő
után egy évig még nem nyújthatjuk be. – Felkapom a táskám. –
Ó, igen, mostantól sokkal többet fogsz látni. Néhány hónappal
ezelőtt kiemelkedően jól végeztem a munkám egy vészhelyzeti
evakuálás során, úgyhogy kitüntetnek és a légitársaság
folyóiratának címlapján is én szerepelek majd.
Becsapom magam mögött a bejárati ajtót.
Azt a hírt, hogy szomszédok leszünk, majd máskor osztom meg
vele.
• • •

Athénba, Szingapúrba és Vancouverbe történő utazásaim alatt

egyre többet beszélünk Miles-szal.
Órákat töltök el e-mailjeim és üzeneteim megfogalmazásával,
gondosan megválogatom a szavaimat, igyekszem olyannak tűnni,
mint aki kétségbeesetten próbálja elrejteni az iránta érzett
vonzalmát, hiába tudja, hogy előbb-utóbb kiderül.
Az üzenetváltás egyre kevésbé tartózkodó, hivatalos és egyre
bizalmasabb. Világossá válik, hogy legközelebbi találkozásunkkor
már csak egy dologra kell sort kerítenünk.
A következő héten, egy borús, októberi szerdán, ebédidőben
megállok Poole-ban, egy ismeretlen parkolóban. Nincs túl nagy
távolságra Bournemouthtól, de ahhoz elég messze található, hogy
diszkrétek legyünk. Végigsétálok a rakparton a hotel étterméhez,
ahol Bella vőlegénye vár. Sirályok csapnak le a kukák mellett
heverő ételmaradékra. Táblák szegélyezik az utam, a halszag
belengi a tengerpartot. A hideg szél csípi az orcám.
Miles egy sarokasztalnál ül. Feláll, és európai stílusban arcon
csókol üdvözlésképpen, aztán kihúzza nekem a székem. Jól
öltözött férfi, egyedi méretre varratott zakója és lazacszínű ingje
nagyon jól áll neki. Bella keze tuti benne van. Ha valamit
megtanultam a szerelemről, akkor az az, hogy soha, de soha ne
alakítsd át egy férfi megjelenését. Olyan magabiztosságot ad
nekik, amiből nem te, hanem egy másik nő profitál.
Amikor mindketten helyet foglaltunk, felkapja a borlapot.
– Mit szólnál egy üveg Pouilly-Fumé-hez?
– Tökéletes – mosolygok. – Kicsit ideges vagyok.
– Én is.
– Meggondoltad magad?
– Nem. Te?
– Nem. Egyfolytában csak rád gondolok, mióta megismertelek.
Féltem, hogy félreértelmezem a jelzéseidet. Mint valami idióta…
– Dettó. Egyszerűen csak tudtam, hogy kockáztatnom kell,
különben életem végéig bánni fogom. Mintha valami különleges
kapocs lenne köztünk.
Rendelünk. Hagyom, hadd válasszon helyettem. Megadom
neki az irányítás lehetőségét, amit feltételezek, hogy nem kap
meg egy olyan magas igényű menyasszonytól, mint Bella. Amint
kiürül a borosüveg és elfogyasztjuk a főételt, felhozom a témát.
– Azt hiszem, ideje beszélnünk a dologról – kezdem. – Ha
túlesünk rajta, biztos nem lesz semmiféle félreértés.
Bólint.
– Szóval, akkor, nem akarunk fájdalmat okozni sem Bellának,
sem Nicknek. A kötelességtudat hozzájuk láncol. Diszkrétek
leszünk. Ez azért lesz izgalmas és csodálatos, mert mindketten
tisztában vagyunk azzal, hogy nem vezet sehova. Nem igaz?
Az asztal felett átnyúlva megragadja a kezem.
– Magam sem mondhattam volna szebben. – Előrehajol. –
Vettem a bátorságot, és foglaltam magunknak egy szobát.
A hasam kissé görcsbe rándul. Miles kedves, de mégsem Nate.
De meg kell csinálnom. És nem az én hibám, hogy arra
kényszerítenek, hogy szegjem meg az örök hűségről szóló esküt.
Ha választanom kellene, egyetlen férfi mellett élném le az életem.
De meg van kötve a kezem, cselekednem kell.
Rámosolygok.
– De vakmerő valaki! Szeretem, ha egy férfi tudja, mit akar.
Hagyjuk a desszertet és a kávét?
• • •

Utána Nate hív telefonon, Miles mellettem fekszik.

Felveszem.
– Szia, drágám! – bocsánatkérő arccal nézek Miles-ra.
Azt tátogja, „semmi gond”, majd eltűnik a fürdőszobában.
Nate rögtön a tárgyra tér.
– Oké, Lily. Mit akarsz? Mit tegyek, hogy észszerűen
gondolkozz?
Minden korábbi fenntartásom eloszlik.
– Majd elmondom, édes – felelem. – Most nagyon elfoglalt
vagyok.
Nyújtózkodok és ásítok. Örülök, hogy Nate végre észhez tért.
Reméltem, hogy sor kerül erre. Mert már kigondoltam, hogyan
tehetne mindent jóvá.
 22.

Találkát beszélek meg Nate-tel másnapra, a lakása elé.

– Hát nem tele vagy meglepetésekkel? – kérdi, miközben
behuppan az anyósülésre. – Mikor tanultál meg vezetni?
– Nemrégiben.
– Titkos kirándulás vagy szándékodban áll elárulni, hová
megyünk?
– Túl bonyolult lenne elmagyarázni. Azt hiszem, nincs más
választásod, bíznod kell bennem.
Nate duzzogó kisgyerek módjára keresztbe fonja a karját és az
ablak felé fordul.
Követem az M3-as utat jelző táblákat, és dél felé veszem az
irányt. Próbálok beszélgetést kezdeményezni, de csak egy-egy
morranást vagy vállrándítást kapok válaszul, úgyhogy
bekapcsolom a Guns N’ Roses egyik lemezét, azt, amelyik azzal a
zeneszámmal indul, amit a limuzinban hallgattunk, úton az
esküvőnkre.
Elhaladunk a bevásárlóközpontok mellett, majd még másfél
óráig autózunk, át New Foresten, a szülővárosom felé. Mellettünk
elsuhan egy aprócska, zöld folt, ahol a régi, piros telefonfülke áll.
Az út másik oldalán parkolok le, pont a Szagosbükköny Villa
előtt. Az ablakok üresen ásítanak, ami még hangsúlyosabban
látszik a falakat benövő borostyán nélkül. Az egészet letépték, így
az épület csupaszon, védtelenül áll. A sövényt lenyírták, sokkal
alacsonyabbak, mint valaha. Az új tulajdonosnak nyilvánvalóan
nincs rejtegetnivalója, valószínűleg elszántan igyekszenek
beilleszkedni a városi lakóközösségbe. Sok szerencsét hozzá!
A házra mutatok.
– Itt nőttem fel.
 Pillantását gyorsan körbefuttatja a helyen, majd rám néz.
– Kérlek, mondd, hogy nem nosztalgiázni rángattál el ide.
Verd ki a fejedből az olyan gondolatokat, hogy ha jobban
megismerlek, majd meggondolom magam. Csak azért egyeztem
bele a mai találkozóba, mert azt ígérted, együttműködsz, ha
meghallgatlak.
– Mutatni akarok valamit. Gyere velem!
Kinyitom a kocsiajtót, kiszállok és nyújtózkodok. Nate is
kikászálódik a másik oldalon és a villa felé fordulva vár. Kíváncsi
lennék, mit gondol, azt próbálja-e elképzelni, mikor még itt
laktam. Sálat tekerek a nyakam köré és begombolom a
kabátomat, kétségbeesetten menekülök a csípős hideg elől.
– Gyere! – hívom, és átszaladok az úton.
Nate követ, végigsétálunk az ösvényen, ami a telek mellett fut,
le a patakhoz. Száraz, barna levelek, aprócska gallyak és
mindenféle szemét – csokoládés papír és éttermek szórólapjai –
simítják meg a bokánkat, amikor a szél felkapja őket. A fakerítés
egyik résében elkapok egy villanást a kertből. A dzsungel egy
részét eltüntették, az udvar közepe olyan, mintha óriási vakondok
túrták volna fel.
A Szagosbükköny Villa mögötti, régi birtok többé nem létezik.
Miután eladták, felaprózták a területet, három részre bontották
és újépítésű házakat emeltek a rövidke zsákutcában. A kerteket
semmi sem védi, nincs kerítés vagy bármiféle határ. Megállok a
középső ház előtt. Egy autó áll a behajtón, a szélvédőre sárga
Baby on Board matricát ragasztottak, de ezen kívül minden
kihalt.
– Volt egy öcsém.
Nate rám néz, majd maga elé.
– És ennek a háznak mi köze hozzá?
 – Semmi. Akkoriban építették. De itt szenvedett balesetet.
Régen egy düledező tanyaház állt itt. A párocska, akik megvették,
fogadóvá akarta alakítani, de a munkálatok kellős közepén
elfogyott a pénzük. Néhány évig még küszködtek vele, de biztosan
drága lehetett a telek fenntartása, a medencét sose fejezték be. Az
alapját megcsinálták, betonból, minket, gyerekeket pedig
mágnesként vonzott, noha a mélyebb végében mindig felgyűlt az
esővíz, koszos és iszapos volt, a medence falait belepte az alga. –
A lelki szemeim előtt hirtelen megjelenő emlékkép hatására
elmosolyodok. – Mindig történeteket meséltünk egymásnak a
„Vízi Világról”, békák és szitakötők szerepeltek bennük.
– Megfulladt?
Bólintok.
– Mennyi idős volt?
– Nem sokkal a negyedik születésnapja után történt.
– Sajnálom. Mi történt?
Kiráz a hideg.
– Meg lehet itt fagyni. Aznap nem ilyen idő volt, azon a napon,
amikor történt. Nyár volt…
Biztosan hosszabb időre merülök el a gondolataimban, mint
hinném, mert Nate sürgetni kezd.
– És?
– Anyukámnak sok hangulatingadozása volt. Amikor az
érzelmei eluralkodtak rajta, el kellett vinnem Williamet a
közeléből. William egy virágról kapta a nevét, a török szegfűről 1.

1 Angolul sweet william.

El kellett vinnem. Amíg anya jobban nem lett. Utána már meg
tudott birkózni a mindennapi feladatokkal.
– Nem lehettél túl idős.
– Tízéves voltam.
– Akkor nem a te hibádból történt.
Az én hibám volt.
De ehelyett ezt mondom:
– Néha úgy tudott mosolyogni, hogy vigyázni akartam rá.
Boldoggá tett, még ha idegesített is, hogy nekem kell őriznem.
William Florian Jasmin. – Elmosolyodok. – Anyám
elkényeztette. Túlságosan is elnéző volt vele szemben, mintha így
kompenzálta volna, hogy képtelen rendes szülő módjára
viselkedni. William ordított, ha nem kapta meg, amit akart… és
néha besokalltam tőle.
– Úgy látom, anyukád szerette a virágneveket. – Elhallgat. –
Annyira szomorú! Micsoda tragédia!
– Egyszer azt mondta, hogy az első emléke az, hogy virágot
szed az édesanyjával. Ő is szeszélyes természetű volt. –
Megborzongok.
– Miért hazudtad azt nekem, hogy egyedüli gyerek vagy?
– Mi mást mondhattam volna? – Elfordulok. – Nem bírom itt
tovább. Menjünk!
Miközben visszaballagunk a kocsihoz, elmesélem neki a
szomorú történet végének rövidebb változatát, ezt mondtam
mindenkinek:
– Megcsúszott és beleesett. Annyira gyorsan történt! Nem
tehettem semmit.
Nate megszorítja a kezem, miközben becsatolom a biztonsági
övem. Az ösztönös döntés, hogy idehozom, kifizetődni látszik.
A keskeny, hátsó utakon hajtok a hat mérfölddel messzebb
elterülő temetőbe. A trágya eltéveszthetetlen bűze csapja meg az
orrom, miközben elhaladunk az elhagyatott tanyák mellett. Jó
néhány percig egy szénabálát vonszoló traktor mögött
araszolunk, minden kátyúnál szalmaszálak röpülnek felénk.
Akárhányszor próbálom megelőzni, feltűnik egy kocsi a
szembejövő sávban.
Nate egész úton néma csendben ül.
A temetőt magas kőfal keríti körbe. Vonakodva hajtok be a
nyitva álló, fekete, kovácsoltvas kapun. Lehet, mégis rossz ötlet,
mivel most jövök ide először a temetés óta. Leparkolok, de nem
mozdulok, amíg Nate ki nem nyitja a kocsi ajtaját. A nyíló ajtó
hangja visszarángat ebbe az időbe és erre a helyre.
Nem tudom, pontosan hova kell menni. Túl sok éven át
igyekeztem kizárni az emlékeket. A rozzant sírkövek, fák, friss és
hervadt virágok között kanyargó ösvényen barangolunk, míg
végül kitartásunk elnyeri jutalmát. A tiszafaliget szélének
közelében fekszik.
William Florian Jasmin 1996-2000. Mindketten
mozdulatlanul, csöndben állunk a sírkőbe vésett felirat előtt.
Annyira szeretünk, ahány csillag fénylik az égen.
Én választottam ezeket a szavakat.
A szél keresztülsüvít a felettünk lévő ágakon, levelek súrolják
végig a csizmám. Suttogó hangokat hallok. Ha hinnék a
szellemekben, köszönnék neki.
– Miért nem beszéltél erről?
– Nem voltunk együtt annyi ideig.
• • •

Egyikünk sem fecseg, miközben elhajtunk a városkából, a

London felé vezető főutakat követjük.
Nate az ablakon bámul kifelé, mintha elmerülne a
gondolataiban.
 – Eszedbe jut néha, milyen volt iskolásnak lenni? –
tudakolom.
– Mármint?
– Szerettél iskolába járni?
– Egészébe véve igen.
– Én nem.
– Hát, az élet nem kesztyűs kézzel bánt veled. Azt hiszem, így
azért érthető.
– Kilógtál cigizni néha? Vagy csempésztél be alkoholos
italokat? Buliztál?
Rám pillant.
– Csak az iskola által rendezett eseményekre jártam… félévi
bulikra, ilyesmikre. Meg persze a nyári és téli bálra. Mindenki
cigizett és ivott valamikor. Miért?
– Csak érdekelt. – Elhallgatok. – Ha visszamegyek arra a
helyre, mindig előtörnek az emlékeim. Sok barátnőd volt?
– Nem annyira.
Ránézek, azért, hogy lássam, hozzá tesz-e még valamit,
azonban Nate inkább az ablak felé fordul és újból a gondolataiba
mélyed.
Én is így teszek.
• • •

Egy autópálya melletti bisztróban ebédelünk.

Kivárjuk a hosszú sort, közben az üvegpultban lévő
szendvicseket, muffinokat és narancssárgára színezett, pókokkal,
illetve boszorkányokkal díszített süteményeket mustrálom. Az
ételnek még a gondolatától is rosszul leszek, de azért kérek egy
zacskó chipset a kávém mellé. Egy idős párral kell osztoznunk az
asztalunkon, mivel a hely tele van.
 Amikor megisszák a kávéjukat és elmennek, Nate megeszi a
sonkás-mustáros szendvicsét, majd megpróbál beszélgetésbe
elegyedni velem.
– Bizonyára nagyon megviselt téged és a családodat.
– Valóban nehéz volt. – A megfelelő szavakat keresem. –
Nagyon lesújtó.
Átnyúl az asztal felett, és kezét az enyémre helyezi.
– Ezért mentek szét a szüleid?
– Arra valószínűleg amúgy is sor került volna, apám mindig
úton volt, de a gyász biztosan felgyorsította az eseményeket.
Anyám mindig is szerette az italt, már azelőtt is. – Elhallgatok,
hirtelen ráeszmélek, hogy ettől lehet kevésbé lát majd vonzónak.
– Nem örökletes – teszem hozzá, noha erre sem igazán tud mit
mondani. – Sokat olvastam a témában.
Elhúzom a kezem. Együttérzése furcsa mód kellemetlenül
érint. Tudom, hogy Nate-nek is vannak problémái a szüleivel. Az
édesanyja kissé hűvös asszony, az apja pedig türelmetlen, mindig
azt mondogatta Nate-nek és Bellának, hogy „a második a
legnagyobb vesztes”. Nate most valószínűleg összehasonlítja a
gondjainkat, és rájön, hogy neki igazából nincsenek is problémái.
Egy se.
– Sajnálom, hogy ilyeneken kellett keresztülmenned. Kaptál
segítséget? Jártál tanácsadásra? Vagy valami?
Megrázom a fejem.
– Az az igazság, hogy még mindig nem értem, ennek mi köze a
jelenlegi szituációhoz. – Ellágyul a hangja.
Itt is vagyunk. Következő mondata beigazolja félelmeimet.
– Az, hogy tudom, mi történt az öcséddel… – mielőtt folytatná
szünetet tart, kétségkívül próbál minél tapintatosabban
fogalmazni –, …nos, nem változtat azon, hogy mit szeretnék.
 – Jók voltunk együtt. Miért töltöttél velem annyi időt
Vegasban, ha nem bírsz a közelemben lenni?
– Lily, én kedvellek téged. Vonzó és szórakoztató vagy. De
hatalmas különbség van aközött, hogy együtt lógsz valakivel és
aközött, hogy egy életre elkötelezed magad mellette. Ezért nem
tölt el jó érzéssel, ami történt. – Megint elhallgat, mintha
igyekezne gondosan megválogatni a szavait.
Közbevágok.
– Tudom, mit fogsz most mondani, de miért nem adsz nekünk
még egy esélyt?
Szólásra nyitja a száját, de feltartott tenyérrel elhallgattatom.
– Még nem fejeztem be. Vettem egy lakást nem messze a
tiedtől és hamarosan beköltözöm. Csak hat hetet adj nekem! Hat
hét találkozgatás… barátokként, ha az úgy jobban megfelel.
Lassítsunk! Aztán ha még ezután is ugyanígy érzel, a szavamat
adom, hogy örökre elengedlek, el is felejted majd, hogy a
szomszédod vagyok.
Nem felel.
– Nos?
– Ugye, most csak viccelsz?
– Nem.
– Miért az én közelemben? Bárhol lakhatnál. Bárhol. Mi van
Nizzával, Barcelonával, Amszterdammal, Dublinnal? A legénység
annyi tagja költözik ezekre a helyekre! Ki kellene használnod,
hogy olyan munkád van, ami mellett ilyen városokban élhetnél.
– Miért nem te költözöl külföldre?
– Mert én Richmondot választottam. Én. Egyedül. Senkihez
nem volt köze a választásomnak. A világ összes helye közül nem
pont az én területem mellett kellett volna döntened.
– Hat hét, csupán ennyit kértem.
– Aztán mi? Csak úgy felszámolod az életed?
 – Hát, azt még nem tudom, sok pénzt veszíthetek. Majd
meglátjuk. De azt megígérhetem, hogy békén hagylak.
– Írásba adnád? – kérdi olyan hangsúllyal, amiből nem az jön
le, hogy viccel.
– Ha ennyire nem bízol bennem.
Mintha megtenném.
Nate segít beköltözni az új lakásomba. Noha az az érzésem,
hogy csak rajtam és új otthonomon akarja tartani a szemét – ami
érdekes szerepcsere –, kihasználom a lehetőséget. Végül is,
boldogan segített mindenben, amikor Readingbe száműzött.
Miután kitakarítottam a cipősdobozt és az ügynökség
ellenőrizte a lakás állapotát, őszinte vigyor kíséretében nyújtom
át a kulcsaimat. Mindkettőnk kocsiját megpakoljuk, vissza se
nézek, amikor elhajtok a helyről, amit sosem szerettem igazán.
Nate utánam jön. Kevesebb, mint egy percnyi sétára és balra
átlósan lakom tőle. Nem parkolok le, felkapcsolom az
elakadásjelzőt, miközben Nate kipakolja a holmimat az apró
csomagtartóból és a hátsó ülésről. Noha kétemeletnyit kell
lépcsőznie, hogy feljusson a padlásszintre, szó nélkül dolgozik és
általánosságba véve nagyon segítőkész.
Két óra alatt elkészülünk. Talán nem is utálom annyira, mint
hittem.
A lakás kis mérete ellenére szükségem lesz néhány új bútorra.
Egy ágyra – egyelőre csak egy felfújható matracom van –, egy
asztalra, egy-két székre és egy kanapéra. Különböző konyhai
eszközöket is vennem kell. Mindazonáltal a lakásba ízléses, sötét,
krémszínű szőnyegpadlót tettek le, a konyha pedig jól felszerelt,
mosó- és mosogatógép is található benne.
Szusit rendelünk és a padlón ülve fogyasztjuk el, pálcikával
esszük a dobozából. Mintha minden rendben lenne köztünk.
Annyira természetesen könnyedén telik az együtt töltött idő, és
hosszú ideje most vagyok a legbizakodóbb. Azonban van valami,
amit el kell intéznem. Azt akarom, hogy az én verziómat hallja
először.
– A barátod, Rupert találkozgat egy lánnyal, akivel együtt
jártam a tanfolyamra. Azt hiszem, nemrégiben jártak nálad.
– Mi a neve?
– Amy.
– Igen, emlékszem rá.
– Kicsit kattant. Nagyon furcsán viselkedett, amikor
megemlítettem a neved. Azt mondta, hogy furcsának találja, hogy
korábban nem meséltem rólad… bár nem is jártunk együtt, szóval
miért mondtam volna bármit is veled kapcsolatban?
Vállat vont.
– Nekem aranyosnak tűnt.
– Először nekem is. Ki ismerné be, hogy tévképzetei vannak?
Én egy ilyen embert se ismerek. Mindegy, a lényeg, hogy
remélem, Rupert rájön, milyen is ő valójában.
– Biztos vagyok benne, hogy Rupert tud vigyázni magára.
Teszek egy kis wasabit a szójaszószba és összekeverem, majd
belemártok egy lazacos-rizses tekercset.
Csend telepszik ránk.
Nate kicsit feszültebbnek tűnik, mint korábban, mintha eddig
megjátszotta volna magát.
Tesztelem.
– Elmondtad már a családodnak, hogy összeházasodtunk?
Úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Nem. Anya nagyon kiakadna.
– Mi lenne, ha bemutatnál neki?
– Kizárt.
Hanyagolom a témát.
 Amikor Nate közli, hogy távozni készül, nem panaszkodom
vagy követelőzöm. Helyette köszönetet mondok, vidáman
elköszönök és hagyom, hadd menjen. Tisztában vagyok vele, hogy
alig várja, hogy előadhassa „Annyira sajnálom, Lily, én
megpróbáltam” kezdetű beszédét, úgyhogy taktikát váltok.
Tudom, hogy Nate apja korán nyugdíjba vonult valami magas
banki pozícióból és szeret golfozni, az édesanyja pedig igazi
társasági pillangó, imád teniszezni és úszni, több hobbija is van.
Ráadásul egy művészeti és kulturális alapítvány
igazgatótanácsának a tagja. Rákeresek a neten. Az alapítvány
fotózásokat fizet ki. Mélyebbre ások. Maga Nate és Bella anyja,
Margaret is amatőr fotós. Canford Cliffsben, Poole egy exkluzív
részén, a ház mellett, ahova tíz éve költöztek, van egy aprócska
műterme. Hétfő és csütörtök reggelente van nyitva.
Megnézem Google Earth-ön a házukat. Csodálatos és
nyilvánvalóan lélegzetelállító kilátás nyílik onnan az öbölre.
Ráközelítek a képre, egy kis belső udvart látok, ahol egy hatalmas
kerti asztal áll. Bizonyára ott tartják a családi összejöveteleket.
Látom magam előtt Nate-et, ahogy ott üldögél, a kilátásban
gyönyörködik, közben pedig legutóbbi utazásairól mesél.
Írok egy üzenetet Miles-nak.
Alig várom, hogy lássalak. X
Öt percen belül válaszol.
Jövő hét csütörtök? Ugyanott?
Ha már ott leszek, úgy döntök, két legyet ütök egy csapásra,
úgyhogy megyek és megcsodálom Margaret munkáit. Mivel
különösen rendezkedős-szervezkedős hangulatban vagyok, bútort
is rendelek: egy ágyat, egy kis kanapét, jó néhány párnát és
plédet.
Kényelmesen berendezkedek itt, életemben először gyökeret
verek valahol.
 • • •

Másnap reggel korán kelek, és a szokásosnál is jobban

odafigyelve felöltöm az egyenruhám. A mai az első napom új,
részmunkaidős szerepkörömben. Ma fognak lefotózni a
légitársaság folyóiratának címlapjára, úgyhogy a lehető legjobban
kell kinéznem. Remélhetőleg ez lesz az a kép, ami minden
alkalommal örökös jelenlétemre emlékezteti majd Nate-et,
amikor dolgozni megy.
Pontosan érkezek és megkeresem a sajtóért felelős csapat
vezetőjét. Egy megfontolt férfi az, aki legénységi tag is egyben, de
nyilvánvalóan hatalomra szomjazik. Fontossági sorrendbe tette
minden nevetségesen magas elvárását, kétségbeesetten próbál
megszabadulni a repülés terhétől azzal, hogy látszólag egyre
nagyobb és jobb földön végzendő munkákra hajt.
Rajtam – a biztonsági nagyköveten – kívül hárman kaptak
még kitüntetést az utasok jólétének, egészségének biztosításáért
és csapatépítő tevékenységükért.
Nem túl szórakoztató a napom, rosszabb, mint a tanfolyam
volt. Láthatósági mellényt és biztonsági szemüveget kell
viselnem, a fotóssal kiküldenek a repülőgépek közé a hangárba.
Ingatag fémlépcsőn kell felkapaszkodnom a gép belsejébe,
egyfolytában igyekeznem kell, hogy ne legyek a szerelők útjában.
Különböző potenciális veszélyforrások körül kell pózolnom:
felkunkorodó szélű szőnyegeknél, a zúzó-tömörítőgépnél lévő,
üvegből készült dolgokat tiltó táblánál. És megfelelő módon kell
fognom a felső fedélzetre vezető lépcsősor korlátját.
A központban csoportkép is készül rólunk, szorosan egymás
mellé állítanak minket, mi pedig széles mosolyt varázsolunk az
arcunkra. Eddig nagyon úgy tűnik, hogy az új munkakör egyetlen
előnye az, hogy kapunk egy irodát – persze, osztoznunk kell rajta
–, amit csak mi használunk. Ez megnyitja a további bizalmas
információk kapuját, mert az új jelszavam nagyobb hozzáférést
biztosít a rendszerben tárolt adatokhoz. A rendszeres meetingek
mellett a mi feladatunk folyamatos, pozitív hírekkel ellátni a
folyóiratot, biztonság- és egészségtudatosságra ösztönözni a
kollégákat, illetve arra buzdítani mindenkit, hogy jobban
odafigyeljen és törődjön a társaival.
A buzgómócsing menedzser közli velünk, hogy a csoportkép
kerül a címlapra, és a legeslegrosszabbul sikerült a harmadik
oldalon lesz – nyilván én vagyok rajta. Borzalmas. A
pilótafülkében állok a középen lévő emelvény mellett, kezemben
egy üres bögrét tartok, arcomon aggodalom ül. Egy
figyelmeztetés kerül majd mellém, hogy csak vigyázva szolgáljunk
fel italokat a pilótáknak. A cikkbe műszaki statisztikákat is
belevesznek – unalmas rizsa a hibákról és újításokról, vagy
valami ilyesmi.
• • •

Hatalmas megkönnyebbülés önt el, amikor hazatérek új

otthonomba. Lerúgom magas sarkú cipőmet, bekapcsolom a
rádiót, kiválasztok egy csatornát, ami egész nap toplistákat
játszik, gyorsan lekapom a parafatáblám ideiglenes rejtekhelyéről
és kiakasztom a konyhaszekrényre. Nem akaszthatom ki, amíg
Nate néha-néha átjön. Bár jöhetne inkább rendszeresen, annak
jobban örülnék, de legalább a szándék megvan.
Van még egy doboz, amit szintén nem láthat meg, az,
amelyikbe a legszemélyesebb dolgaimat raktam. Majd néhányat
megmutatok Nate-nek, amikor észhez tér végre.
Rezeg a telefonom. Miles.
Áttehetnénk máskorra a találkát? Dolgozom :(. Tokióba kell
utaznom egy ügyfélhez, egy hétig leszek távol.
 Ez kellemetlen. Nem rossz társaság, élvezem a vele töltött időt.
Noha Bella még nem tud semmit, én már nagyon elégedett
vagyok. Három nap múlva Szingapúrba megyek. Két Tokió is
elérhető a beosztási listán, de az egyik ember kifejezetten csak
amerikai útra hajlandó cserélni. Küldök egy e-mailt a másiknak.
Miközben a válaszára várok, visszaírok Miles-nak.
Nahát! Micsoda véletlen egybeesés! Ma szóltak, hogy talán
nekem is Tokióba kell mennem. Egy új hotelt kellene megnézni.
Majd írok, ha úgy alakul :). Ez biztosan a sors keze!
Kapok egy e-mailt, hogy elcserélhetjük a két utat, ugyanekkor
érkezik meg Miles lelkes válasza is. Ahogy mondtam – ez a sors
keze. Alig várom, hogy hosszabb időt töltsünk együtt, és
ártatlanul, finoman kiszedjem belőle Bella gyengepontjait és
félelmeit.
A türelem rózsát terem.
 23.

A felhőkarcoló magasságú, a Szivárványhídra nyíló kilátásáról

híres szálloda huszonnyolcadik emeletén várom Miles-t. A
bárban félhomály van. Apró mécsesek égnek a palaszürke
asztalokon, az üvegfalakon át beszűrődnek a város fényei. Vörös,
fehér és kék szín árasztja el a hidat, az építmény tükörképe táncol
a vízen. Halk zongoraszó kíséri a designer ruhába öltözött helyiek
és az elszórt csoportokba verődő nyugatiak csevejét.
Unatkozom.
A legénység többi tagja egy jóval szórakoztatóbb karaoke-bár
felé vette az irányt, egyikük, egy nő, igazán jó fejnek tűnt. Ha
lenne időm, szívesen megismerkednék vele. Kell egy új barátnő,
mivel Amyvel véget ért a barátságunk.
– Ne haragudj! – szólít meg Miles, amikor mellettem terem. –
Elhúzódott a találkozóm.
Egy kínos pillanatra mintha elbizonytalanodna, nem tudja,
hogyan üdvözöljön. Noha nagyon messze vagyunk az
otthonunktól, Miles mintha rá nem jellemző módon nagyon is
tudatában lenne annak, hogy nyilvános helyen vagyunk. Puszit
adunk egymásnak, aztán helyet foglal mellettem.
– Mit kérsz? – kérdi.
Felemelem a koktéllapot és átfutom a japán írásjelek alatti,
hála az égnek angolul is feltüntetett italneveket. Egy Zöld Végzet
mellett döntök: vodka, uborka, kivi és almalé keveréke. Miles
margaritát rendel.
– A hotel, ahol megszálltam, elég messze van innen –
mondom. – Szóval remélem, nem bánod, de vettem a bátorságot
és hoztam magammal váltóruhát holnapra.
Kicsit fészkelődik ültében.
 – Érthető. Szerinted Nick keresni fog?
– Kétlem. – Kezemet az övére helyezem. – Ne aggódj, ha Bella
hívna, eltűnök! Bezárkózom a fürdőbe és befogom a fülem.
Felnevet.
– Valószínűleg erre nem fog sor kerülni.
– Elfoglalja magát, amíg távol vagy?
– Bella mindig elfoglalt.
Csöndben maradok, várom, hogy kifejtse, de nem szól egy szót
sem.
Miles meglazítja a nyakkendőjét és ellazul.
A második ital után felhív a szobájába. Amint becsukódik
mögöttünk az ajtó, egymásnak esünk.
Minden egyes pillanatot kiélvezek, amiben ellopom őt Bellától.
• • •

Miles elaludt.
A szoba állott cigarettaszagot áraszt – ami érdekes, lévén a
világ legtöbb hoteljében tilos a dohányzás. Erőszakkal ráveszem
magam, hogy még húsz percig türelemmel legyek, mielőtt
körbeszaglásznék. A tabletjét és a telefonját jelkóddal védi.
Megpróbálkozok egy-két kombinációval – Bella szülinapja, aztán
Miles-szé, amit az útleveléből tudok meg –, de nem sikerül
feloldani. Az aktatáskája nyitva. Átlapozom az ügyfelek papírjait,
de unalmasnak találom őket. A pénztárcájában semmi érdekes
nincs, csak egy szamárfüles fénykép róla.
A mosolya mindig is ilyen volt. Akármikor látom, egy vigyorgó
gyilkos jut eszembe.
Találok még egy Bella eltéveszthetetlen kézírásával firkantott
listát is, aminek még a látványától is elkap a hányinger.
Túldíszített stílusban hurkolja és kanyarítja a nagybetűket. Bella
kérésein (vagy követelésein) – például, hogy Miles szervezze meg
a nászutat – jó néhány lehetséges esküvői helyszínt is felsorol.
Jelenlegi kedvence egy olasz stílusban épült magánvilla egy
kertben, nem messze a szülei házától, de számos szállodát is
megemlít, az alapján rendezte sorba őket, hogy melyik mennyire
tetszik neki.
Fogom a telefonomat és lefényképezek mindent, amit most
találtam, hogy biztos ne felejtsek el semmit, aztán csak ülök az
ágy szélén és a falat bámulom. Nem tudok kikapcsolni. Ha Bella
itt lenne, valószínűleg már álomba merült volna – nem érdekelné
az őt körülvevő világ, csak saját hülye esküvőjének tervezgetése.
Azon tűnődöm, mivel ronthatnám el drágalátos előkészületeit.
Nem érdemli meg, hogy boldogan éljen, amíg meg nem hal. A
karma nyilvánvalóan csak egy mítosz, ha egy olyan aljas személy,
mint Bella mindenféle fennakadás nélkül megkapja a boldog
befejezést, miközben az olyanoknak, mint én, mindenért
küzdenie kell.
Néha eltöprengek, mi lesz, amikor Bella és én újra találkozunk.
Ő mit fog mondani, én mit fogok mondani. És noha a jelenet
mindig más és más, a végén csak én nyerhetek. Én kerekedek
felül. Megtanultam síelni, teniszezni, lovagolni. Ellátogattam a
helyekre, ahova ő jár, megismerkedtem a legtöbb emberrel,
akikkel kapcsolatban áll – ha nem is személyesen, akkor a
közösségi oldalakon keresztül. Készen állok arra, hogy
beilleszkedjek a világába, hogy ő akarjon az én barátom lenni,
nem pedig fordítva.
Miles megfordul álmában. Hagynom kellene valamit a
bőröndjében, hogy Bella megtalálja, egy kis emléket, amitől
aggódhatna, amikor Miles elutazik munkaügyben. Valamit,
amitől megbolondulna, elvesztené az önbizalmát és megalázva
érezné magát. Valaki olyanná válna, akit Miles nem tudna
tisztelni. Valami apróságnak kell lennie, hogy Miles ne
gyanakodjon rám. Bőröndje szegélyét befújom a parfümömmel,
aztán bezárom, remélem, mindent átjár az illat, ami a táskában
van. Ideális esetben Bella pakol majd ki belőle, noha kétlem, hogy
ő ilyet tenne.
Bemegyek a fürdőszobába. Belekukkantok bőrből készült
neszesszerébe. Nem sok mindent találok benne: dezodor,
ajakbalzsam, hajzselé, körömvágó csipesz. Leülök a kád szélére és
a japán WC irányító panelt tanulmányozom, próbálok rájönni,
mit jelenthetnek a gombokon lévő képek. A töprengés
befejeztével visszaosonok a szobába és kitárom a szekrényt.
Benyúlok a zakói zsebeibe. Üresek. Átnézem a saját táskámat is,
de semmi nincs nálam, amit anélkül hagyhatnék nála, hogy Miles
rájönne, hogy szándékosan csináltam. Akkor marad a parfüm.
Egyelőre.
De azért csinálok néhány fotót Miles-ról. A vaku villanásától
megfagy az ereimben a vér, de Miles nem riad fel.
Bemászok az ágyba és a szélére húzódok, az ébresztőóra
vörösen világító, digitális kijelzőjére meredek.
Arról ábrándozok, hogy Nate hozzáállása megváltozik, mire az
én iránta táplált érzéseim is újra szerelemmé alakulnak.
Újrakezdhetnénk, most végre rendesen csinálhatnánk a dolgokat:
randiznánk, egymásba szeretnénk, teljesen tiszta lappal
indulnánk. Elmémet egyre több gondolat árasztja el, érzem, hogy
elkalandozok.
• • •

Az ébresztőóra hangjára térek magamhoz. Lehajolok és

megnézem a táskámban lévő telefonom, reggel hét óra van.
Tokiói idő szerint.
 Miles felül, kinyújtózik, majd eltűnik a fürdőszobában. Amikor
hallom, hogy megnyitja a vizet, utánamegyek és csatlakozom
hozzá. Nem tiltakozik. Nate példát vehetne a lelkesedéséről.
Miután felöltözünk és összekészülünk, végigmegyünk a
társalgóba vezető folyosón, ahol aztán leülünk reggelizni.
Miles a telefonjával van elfoglalva.
– Mit csináljunk ma? – kérdezem, miközben felszúrok a
villámra egy darabka dinnyét.
– Mármint?
– Hát, arra gondoltam, hogy megnézhetnénk a Császári
Palotát vagy…
– Dolgoznom kell – szakít félbe. – És bizonyára neked is.
– Igen, természetesen, de van egy kis szabadidőm. Szóval, mit
gondolsz?
Rám néz.
– Nem városnézésre jöttem, és ott már amúgy is jártunk… –
Elhallgat.
– Kimondhatod a nevét – közlöm vele.
– Juliette, sajnálom, de nyugalomra van szükségem. Nagyon
sok dolgom van ma.
– Rendben. Van kedved együtt vacsorázni ma este?
– Attól tartok, ma nem jó. Egy ügyféllel vacsorázok.
– Nem csatlakozhatok? Mint üzlettárs?
– Nem lenne túl jó ötlet.
– De holnapután már utazok is haza.
– Akkor majd máskor találkozunk… otthon. Rád bízom, hogy
mikor és hol, semmi sem állhat majd az utunkba. – Erőltetetten
rám mosolyog.
– Akkor én megyek is.
A telefonjára fordítja a figyelmét.
Felállok, úgy érzem, mintha elbocsátott volna.
 – Ne haragudj, Juliette! Van egy dolog, amit azonnal el kell
intéznem.
– Természetesen. Megértem.
Feláll és arcon csókol.
Visszanézek, miközben távozok, de ő felém se pillant. Már el is
merült a telefonjában.
• • •

A látszólag soha véget nem érő, tizenkét órás repülőút alatt

magamban fortyogok.
Az alsó ágyon fekszem, elbújtam mindenki elől.
A zseblámpa fényénél átgondolom, miben hasonlít egymásra
Nate és Miles.
• • •

Amikor belököm a lakóépület főbejáratát, a levelek, szórólapok

és jótékonysági kérvények halma kissé megakasztja az ajtót.
Lehajolok és felveszem őket. Földszinti szomszédom bizonyára
máshol aludt, mivel általában csinos kis kupacba rakja a nekem
címzett dolgokat a legalsó lépcsőfokon. Felcipelem a holmimat,
de nem tudok ledőlni, mert hamarosan hozzák az ágyamat.
Késő délelőtt jönnek, a szállítók segítenek összerakni a
kisméretű ágykeretet. Miután távoznak, az üvegzöld paplannal
birkózok, amit nemrégiben hoztam el Nate-től – nem a kedvence
–, aztán felhúzok két hozzáillő párnahuzatot is, jól felrázom a
párnákat, majd a vadonatúj ágyamra dobom őket.
A hely lassan kezd az enyémmé válni. Az üres falakra kellene
néhány kép, úgyhogy kiválogatom a kedvenc fényképeimet Nate-
ről, majd valamikor bekereteztetem őket.
• • •
 Másnap csütörtök van, Nate anyja ilyenkor tartja nyitva a
stúdióját.
Könnyű odajutni. Leparkolok egy közeli, árnyékos utcában és
az üvegajtós bejárathoz sétálok.
Bent van, egyedül üldögél egy egyszerű asztalnál. Idősebbnek
tűnik, mint a fényképeken, de ugyanazt az eleganciát és közönyt
árasztja magából, amire még iskolás éveimből emlékszem. Egy
apró, háromlábú széken, egyenes háttal ül, egy magazint
lapozgat. Szemüvege illik tengerészkék felsőjéhez. Egy múló
pillanatra azt hiszem, nincs sok közös benne és a lányában,
hanem inkább a fiára hasonlít, de aztán kinyitja a száját. Még
becsukott szemmel is könnyedén rájönnék, hogy rokonok.
A szívem kissé hevesebben ver.
– Jó reggelt! – köszönt, amikor felnéz a magazinból, ami, most
már látom, egy művészeti brosúra. – Nyugodtan kérdezzen!
– Köszönöm – felelem egy mosoly kíséretében. – Néhányszor
már elhajtottam itt, és mindig megakad a szemem az épületen.
Már régóta be szerettem volna jönni. Ma pedig végre jutott rá
időm.
Körbenézek. Nem tudok sokat a művészetről vagy
fényképészetről, de még mielőtt elindultam volna, kerestem
néhány hasznos tippet az interneten. Elvileg nem árt megdicsérni
a fényképész fotóba fektetett munkáját és elég, ha egyszerűen
csak értékeljük a lekapott jelenetet.
Az egyik drágább darab iránt érdeklődöm – egy fekete-fehér,
regattát ábrázoló kép iránt.
– Ezt imádom. A vitorlák elszórt, fehér háromszögein akadt
meg a pillantásom. Hol készült?
Szinte ragyog.
– Az öbölben, tavaly. Ez a nappalimból nyíló kilátás.
Sejtettem.
 – Megvenném, meglepetés lesz a férjemnek.
– Remélem, neki is tetszeni fog. Vitorlázik? – érdeklődik,
miközben becsomagolja a bekeretezett fényképet.
– Mostanában nem igazán. Nem nagyon van rá ideje. Csak
néhány hónapja házasodtunk össze. Nagyon lelkes volt, nem
akart várni, úgyhogy Vegasban keltünk egybe.
– Milyen izgalmas!
– Életem legjobb napja volt, az biztos. Csupán annyi a gond,
hogy nem tudja, hogyan közölje a családjával a nagy hírt.
Úgy néz rám, mintha nem szokott volna hozzá, hogy egy
idegen ennyire bizalmasan cseveg vele.
Elmondhatnám neki. Itt és most elárulhatnám neki, hogy ki
vagyok. Egyetlenegy mondatommal rákényszeríthetném Nate-et,
hogy felvállaljon. Elmesélhetném neki, hogy a fia micsoda
kegyetlenséget művelt a szívemmel, bebizonyíthatnám neki, nem
vagyok őrült, hogy a fia feleségül vett, aztán könyörtelenül
meggondolta magát. Elmondhatnám neki, hogy Nate mesélt
nekem róla, például azt, azért így nevezte el, mert imádta ezt a
nevet, holott a férje azt akarta, hogy a fia Julian legyen.
– Nehéz helyzetben van – mondja Margaret. – Mi a helyzet a
maga szüleivel?
– Ők már meghaltak.
– Ó! – sóhajt fel, miközben átnyújtja nekem a csomagot.
Kétségtelenül önelégült, amiért az ő élete mentes az ilyesfajta,
nevetséges gondoktól.
– Csak el kellene mondania nekik – teszi hozzá, miközben
kifelé sétálok. – Sok szerencsét!
Igaza van, el kellene.
Kint írok Nate-nek egy üzenetet.
 Szerintem édesanyád el lenne ragadtatva a nagy hírtől. Épp
most találkoztunk. Nagyon kedves. Bűntudatom van, amiért nem
árulhattam el neki, hogy a menye vagyok.
A mobilom azonnal megcsörren. Lenyűgöző, hogy Nate milyen
gyorsan reagál az üzeneteimre, ha az ő érdeke úgy kívánja.
Kikapcsolom a telefonom.
 24.

Bella kedvenc lehetséges esküvői helyszínére hajtok, csak egy

mérföldnyire van a műteremtől.
Fizetek, hogy bemehessek a kertbe, aztán a kezembe nyomott
térkép segítségével egyenesen az olasz rész felé veszem az irányt.
Senki más nem jár erre. Leülök egy padra, a nadrágomon
keresztül is érzem az anyag hűvösségét, közben pedig a jókora,
bokrokkal szegélyezett tóba bámulok. A tavirózsák alatt koi
pontyok úszkálnak a díszes, kőből faragott szökőkút körül, mely a
tó közepén áll. Körbenézek, próbálom elképzelni, milyen lehet a
kert nyáron, a szivárvány minden színében pompázik majd. Egy
foltnyi gondosan nyírt gyep mögött rododendronok magasodnak.
Bekapcsolom a telefonom és lövök egy-két képet, hogy később
felfrissítsék majd az emlékezetem.
Hét nem fogadott hívásom van Nate-től és egy Jamestől. Ez
már zaklatás.
Felállok és körbesétálom a tavat, elhaladok egy Bacchus-
szobor mellett, míg végül elérem a villába vezető kőlépcsőt.
Felpillantok, látom az erkélyt, Bella számára ideális hely a
magamutogatásra. Lelki szemeim előtt már meg is jelenik a
kibontakozó jelenet: a királynői integetés, a vendégek úúú-zása és
ááá-zása a tiszafák árnyékában, a menyasszonyt fotózzák és
szelfiket csinálnak az elegáns környezetben.
A telefonom szakítja meg az elmélkedésemet.
Nate az. Már megint. Nem is köszön.
– Hogy érted, hogy találkoztál az anyámmal?
– Nyugodj meg! Egy barátommal voltam, akit érdekel a
fényképészet és egy műteremben kötöttünk ki Poole közelében.
Beszélgetni kezdtünk a tulajdonossal, és kiderült, hogy az
édesanyád az. Csak abból jöttem rá, hogy megemlítette, hogy a fia
pilóta, én pedig összeraktam a képet.
– Kérlek, ne kavard bele a családomat a mi kis fiaskónkba!
– A házasságunkba, Nate. A feleséged vagyok, nem pedig
valami kis fiaskó.
Remegő kézzel nyomok rá a „hívás végére”. Újból kikapcsolom
a telefonomat, és végigsétálok az ösvényen, át a haraszton,
keresztül egy aprócska hídon és el számos szökőkút mellett, de az
elmémet gyilkos gondolatok borítják el.
Amikor egy órával később távozom, még mindig nem sikerült
lehiggadnom. Úgy látszik, nincs más választásom, át kell kissé
alakítanom a Tervet.
• • •

Aznap este otthonról felhívom Nate-et.

– Gyere át! Átgondoltam a dolgokat. Beszélhetünk, amennyit
csak szeretnél.
Tizenöt percen belül megérkezik, a szükségesnél hosszabban
nyomja a csengőt.
Kitárom az ajtót, ő pedig bemasírozik.
– Italt? – Meg sem várom a választ, töltök neki egy kevés
vörösbort és a kezébe nyomom a poharat.
Nem fogadja el.
– Nem, köszönöm.
Előkap egy spirálos jegyzetfüzetet és egy tollat, mintha így
próbálna meggyőzni arról, hogy üzleti ügyben jött.
– Mit fogsz csinálni? Írsz egy pro-kontra listát?
– Ez nem vicc. Vissza akarom kapni az életem.
– Nem vettem el az életed.
– Azt akarom, hogy állj le ezzel az egésszel. A mesterkedésed,
hogy legjobb barátok módjára együtt lógunk, hogy meglátogatod
az anyámat, semmin nem fog változtatni. Kérlek, csak egyezz bele
az érvénytelenítésbe, aztán nem zargatlak többé! Ha
együttműködünk, eléggé simán fog menni, valószínűleg nem kell
majd bíróságra járkálnunk. Máskülönben nagyon bonyolult lesz.
És rosszabb, neked is és nekem is. Be kell majd bizonyítanom,
hogy mivel alkohol befolyása alatt álltam, nem voltam magamnál,
amikor összeházasodtunk.
Taktikát kell váltanom.
– Oké.
– Mi oké?
– Oké, együttműködök. Szeretlek, és ha ez boldoggá tesz,
akkor legyen.
– Köszönöm. Egy nap majd…
– Kérlek, ne mondd, hogy egy nap majd még megköszönöm
neked. Mert nem fogom.
Távozni készül.
– Rendben, de légy szíves, kezdj el válaszolni James e-
mailjeire.
• • •

Kitöltöm a szükséges nyomtatványokat – bevallom, olyan

lassan, amennyire csak lehet, mert nem áll szándékomban
hagyni, hogy a végsőkig jusson ez a dolog –, és a házasságunk
érvénytelenítése kezdetét veszi.
Ha minden olyan könnyen megy, mint ahogy eddig tűnik, Nate
tavaszra már nem lesz a férjem. Azonban, mivel hamis
biztonságérzetbe ringattam, újabb, végső, elbukhatatlan tervvel
kell előrukkolnom. De gyorsan. Megkért, hogy ne keressem, ha
csak nem életbevágóan fontos.
Rájöttem, hogy még mindig ugyanúgy szeretem, így hát inkább
kétségbeesetten Miles-ra fordítom minden figyelmem.
Legközelebbi találkozásunkkor én veszem fel őt egy sarkon, az
irodájától nem messze.
– Egy új helyet foglaltam le, meglepetés lesz – mondom,
miközben elhelyezkedik az anyósülésen.
– Mennyire van távol? – tudakolja. – Ötre vissza kell érnem.
– Addigra bőven visszaérünk. Nézd – mutatok a kocsi aljában
pihenő ajándékzacskóra. – Vettem neked valamit.
Megnézi. Egy könyv az – Ötszáz hely, amit meg kell nézned,
mielőtt meghalnál –, ugyanezt adtam Nate-nek is. Írtam egy
verset és elrejtettem a Japánról szóló részben. Tudom, hogy nem
fogja hazavinni, valószínűleg majd az irodájában dugja el
valahova, de venni akartam neki valamit, hogy tudassam,
mennyire törődöm vele.
– Köszönöm, Juliette. Nagyon figyelmes vagy.
A zacskó zörög, miközben visszacsúsztatja bele a könyvet.
Amikor lehúzódok egy hotel parkolójába, Miles láthatóan
megmerevedik mellettem.
– Itt?
– Igen. Tokió ráébresztett, hogy nem elégedhetünk meg valami
nyomorúságos odúval, mikor találkozunk. Az ajándékodat is ez
ihlette. Arra gondoltam, hogy valamikor együtt is elutazhatnánk
valahova.
– Juliette, ez egy csodálatos terv, de kényelmetlenül érzem
magam ezen a helyen. Itt… – Elhallgat, nem hajlandó elmondani
az igazat.
Ez az egyik szálloda Bella listájáról.
A tőlem telhető legjobban próbálom előadni, milyen
megbántott és csalódott vagyok.
– Pedig már alig vártam, hogy lássalak.
– Én is. De nem itt.
 Inkább egy félreeső, tengerparti parkolóba megyünk. Az
életutam egyre csak lefelé halad, míg Belláé a magasba tör.
Össze kell szednem magam.
Másnap reggel nyugtalanul Kingston közelébe hajtok, és
körbejárok egy bevásárlóközpontot. A boltokat színek és fények
töltik meg, mindenhol az ünnepeket hirdetik. Hat hét múlva
karácsony. A Télapó vigyorog, rénszarvasok szökdécselnek,
hóemberek bámulnak rám és manók szorongatnak ajándékokat a
kezükben. Egy feldíszített fa mellett egy zenekar karácsonyi
dalokat ad elő.
Még rosszabbul érzem magam, mint tavaly karácsonykor.
Tavaly ilyenkor, noha össze volt törve a szívem, reménykedtem.
Most, mivel nincs okom reménykedni, hogy a dolgok biztosan
rendbe jönnek, nehezen birkózom meg az ünnepi hangulattal.
Beülök egy kávézóba, és gyorsan megiszok két eszpresszót
egymás után. Beütöm a wifi jelszavát, Barbarának szándékozom
ajándékot keresni, hogy egyenesen abba a boltba mehessek, és ne
kelljen egy perccel se tovább elviselnem az engem körülvevő
embertömeget. De nem tehetek róla, elkalandozik a figyelmem.
Nate Miamiban van, de két üzenetet is váltottak James-szel. Az
ő szemükben csak egy rossz vicc vagyok – A Levakarhatatlannak
hívnak –, James pedig egyenesen hazugnak nevez. Tovább
kínzom magam: Nate olyan gyorsan és egyszerűen akar
„megszabadulni” tőlem, amennyire csak lehet. Anélkül akar
„továbblépni”, hogy én „fenyegető, fekete felhőként” lebegnék
felette. Jamesnek van pofája azt javasolni, hogy Nate adja el a
lakását, „tegyen meg bármit, hogy minél távolabb kerüljön
tőlem”. Továbbá, James, a Mindentudó szerint, Barnes (ahol
micsoda meglepetés, ő is él), „megfontolandó lehetőség. Nate-nek
úgysem kell naponta iskolába vagy munkába ingáznia”.
 Amikor kifogyok az engem minősítő, negatív hangvételű
üzenetekből, megnézem Bella blogját, amin az esküvői
ruhapróbáival untatja olvasóit, illetve azzal, hogy ma este később
Miles-szal részt vesznek egy új étterem megnyitóján. Elolvasok
egy hozzászólást a Facebookon, melyben egyik barátja Amy
karácsonyi terveiről érdeklődik – Ruperttel Párizsban töltik majd
az ünnepeket.
Mindenki boldog, csak én nem.
Felállok és belebújok a kabátomba, úgy döntök, egyenesen
hazafelé veszem az irányt, de útközben észreveszek egy fekete és
vörös fehérneműkkel teli kirakatot. Hirtelen ötletem támad.
Bemegyek.
Amikor kezemben a megvásárolt termékeket tartalmazó
zacskóval kilépek, jó kedvem van, végre tudom, mire fókuszáljak.
Hazafelé még megállok egy barkácsbolt előtt is. Most, hogy
már saját lakásom van, kétségtelenül bölcs dolog befektetni
néhány alapvető szerszámba.
• • •

Sötétedés után bemegyek Nate otthonába. Noha szívesebben

csinálnék valami gonosz és bosszúálló dolgot, kitartok eredeti
tervem mellett.
Miközben szorgoskodom, szavak villannak fel lelki szemeim
előtt.
Hazug. A Levakarhatatlan.
Kicsúszik a kezeim közül – és nemsokára már semmit sem
tehetek majd, hogy ezt megakadályozzam. Egyelőre még hozzám
kötik a törvények. Még van esélyem, bár kezdek félni, hogy új
taktikám visszaüthet, hacsak nem dolgozok keményebben.
Hazasétálok, a hosszabb út mellett döntök, ami az ellentétes
irányban megkerüli a Green Parkot.
 A lakásban leülök vadonatúj ágyamra és végignézem a
képeimet. Kirázom őket az albumból és szétpakolom őket,
körbevesznek az emlékek.
Figyelemelterelésre van szükségem.
Lehet, nem lenne rossz ötlet, ha meglátogatnám Miles-t a Bella
által korábban említett étteremmegnyitón. Úgyis csak unatkozva
álldogál majd jegyese árnyékban. Biztosan nem lesz nehéz
elcsalni onnan, repesni fog az örömtől, hogy elmenekülhet
legalább egy kis időre.
Mielőtt még lebeszélném magam, megragadom a táskámat és
a kabátomat, aztán lerohanok a lépcsőn. Beszállok a kocsiba és
beütöm az ázsiai étterem irányítószámát. Nem szólok Miles-nak,
spontaneitásommal szeretnék kellemes meglepetést okozni.
Erőteljesen a gázra taposok, amikor kiérek az autópályára,
bőven átlépem a sebességhatárt. Üdítő érzés, közben sok mindent
végiggondolok.
Hála az égnek, hogy a magaménak tudhatom Miles részleges
figyelmét. Az ő nyújtotta figyelemelterelés nélkül nem tudom,
hogyan tartanám ilyen jól egyben széthulló életem darabkáit.
 25.

Bekukkantok az étterem ablakán. Először nem látom sem

Miles-t, sem Bellát a tömegben, aztán észreveszem Bellát, épp egy
csapat férfival cseveg. Miles kissé hátrébb áll, egy magas férfival
beszélget.
Be akarok sétálni és birtokló módon, karomat az övébe fűzve
vagy nyíltan flörtölve mellé állni. Ehelyett írok neki egy üzenetet.
Itt vagyok, nincs kedved kiszökni egy kicsit? X
Figyelem, miközben előveszi a telefonját, lepillant a kijelzőjére,
aztán visszarakja a zsebébe. Folytatja a beszélgetést. Leülök egy
szemben lévő, fagyos padra.
Öt perccel később újabb üzenetet küldök neki.
??X
Ugyanúgy reagál. Felhívom. Előkapja a telefont és azonnal
kinyom.
Az egész testem elönti a düh. Belököm az étterem ajtaját és
belépek a meleg, tömjén és fűszer illatú épületbe. Miles
látókörében megállok, és a falnak támaszkodok. Egy másodpercig
csak bámul rám, mielőtt felismerne, de nem mosolyodik el vagy
üdvözöl.
Megkeresem a női mosdót, és felhívom. Nem veszi fel. Épp,
amikor már újra hívnám, üzenetet kapok.
Mit keresel itt? Bellával vagyok!
Visszaírok.
És? Csupán egy-két szót kellett volna váltanod velem, mint
bárki mással, rengetegen vannak itt, bárki lehetek. Legalább
annyi jó modor lehetett volna benned, hogy válaszolsz.
Amikor elküldöm az üzenetet, kinyílik az ajtó, és Bella sétál be
rajta.
 A táskámba süllyesztem a telefont és lehajtott fejjel, sietve
megmosom remegő kezeimet. A középső fülkébe megy be. A
kijárat felé veszem az irányt, de hirtelen meggondolom magam és
megtorpanok. Én voltam itt előbb. A tükör elé állok és a táskám
belső zsebéből előveszem a rúzsom. Rezeg a telefonom. Miles.
Lássuk, hogy tetszik neki, amikor őt hagyják figyelmen kívül!
Fogadni mernék, hogy retteg éppen, jól is teszi. Mély lélegzetet
veszek, hogy megnyugodjak.
Összerezzenek, amikor kinyílik a fülke ajtaja, és Bella feltűnik
mögötte. Mellém áll, megmossa a kezét. A tükörben bámulom,
közben felkenem a rúzsom. Felnéz. Az arcát elönti a felismerés,
orromat megcsapja a tömény vaníliaillat. Még mindig drága szaga
van.
– Elizabeth? A suliból?
A térdem mintha kocsonyává válna. A találkozásunkról szóló
egyik fantáziajelenetemben őszintén bocsánatot kér mindenért és
könyörögve kérlel, hogy legyünk barátok.
A hangsúlya emlékeztet, milyen valószínűtlen a vágyam.
– Helló, Bella! – A hangom higgadtan cseng.
– Szia! Mit csinálsz te itt? – Kihúz egy papírtörlőt a tartóból.
– Amit te, gondolom.
– Jó, igen. Errefelé laksz?
– Egy közeli barátom itt él.
Ráteszem a rúzsra a tetejét és összedörzsölöm az ajkaimat.
Vetek egy utolsó pillantást a tükörképemre, aztán elindulok az
ajtó felé, Bella követ. Miles szemöldökét ráncolva lézeng egy
közeli oszlopnál. Megállok és Bellához fordulok.
– Szia! – köszönök el olyan hangosan, amilyen hangosan csak
tudok, anélkül, hogy túlságosan nyilvánvalóvá tenném, hogy ez
Miles-nak szól, aztán a kijárathoz sétálok, otthagyom
mindkettőjüket.
 A hideg arcul csap. A kocsimhoz ballagok és várok. Három
perccel később megcsörren a telefonom.
– Fogadjunk, a férfi mosdóból hívsz! – veszem fel.
– Mi a franc történt? – von kérdőre. – Mit keresel itt?
– Erre jártam. Próbáltam szólni, de nem foglalkoztál vele.
– Az Bella volt, akivel a mosdóban találkoztál.
– Tudom. Egy iskolába jártunk.
– Te ismered? Mi… – Tompa hangokat hallok, mintha valaki
bement volna a mosdóba. Valószínű, mivel Miles lejjebb vesz a
hangerejéből. – Egy partin vagyok. Majd nemsokára felhívlak.
– Gyere ki most és találkozzunk! A parkolóban vagyok,
szemben.
– Most nem tudok.
– Miles, minden lehetséges, ha akarja az ember. Ha nem jössz
ki, visszamegyek. Öt perced van.
Lerakom. Még kétszer hív, de kinyomom. Aztán küld egy
üzenetet, amit kitörlök anélkül, hogy elolvasnám.
Miles kevesebb, mint két perccel később jelenik meg a
kocsinál.
Beül mellém.
– Mi folyik itt? – kérdi. – Nem maradhatok túl sokáig. Hogy
érted azt, hogy egy iskolába jártatok Bellával?
– Felismertem. Amikor bejött a női mosdóba.
– És azt nem tudtad, hogy ő az én Bellám?
– Honnan tudtam volna? Nem voltunk barátok. Meglep, hogy
olyasvalakivel jársz, mint ő. A suliban elég gonoszan viselkedett.
Furcsán néz rám.
– Bella a légynek se tudna ártani. Mindenkinek jót akar.
Felkacagok. Nem tudom megállni. És valamilyen oknál fogva
abbahagyni sem.
Miles rám mered.
 – Szeretnéd, hogy felhívjak neked valakit? Esetleg egy
barátodat?
– Bellának a barátomnak kellett volna lennie.
– Hát, akkor igazán kényes helyzetben lennénk. Ez mindent
megváltoztat. Fogalmam sem volt. Természetesen mondanom
sem kell, hogy…
– Mi lenne, ha kocsikáznánk egy kicsit? Nem olyan párnak
tűntök, akik egyfolytában felügyelik egymást. Bella még legalább
fél óráig biztosan nem fog hiányolni.
Miközben felé hajolok, még mielőtt a combjához érnék, Miles
kinyitja az autó ajtaját, a hideg az arcomba csap és a kocsit fény
önti el.
– Vissza kell mennem. Sajnálom, de ez hiba volt. Ég veled,
Juliette! – Azzal kiszáll.
Beindítom a motort és tolatni kezdek, anélkül, hogy
hátrapillantanék. De miközben sebességet váltanék, Miles
előreugrik és becsapja a kocsiajtót. Aztán az étterem felé fut,
rendesen szalad.
El tőlem.
Egy örökkévalóságig ülök a kocsiban, fel-le veszem a gyújtást.
Az autó kattogva reagál. Jó néhányszor elhajtok az étterem előtt,
de egyiküket sem látom.
Feladom. De, mint kiderül, ez a kis kirándulás mégsem volt
teljes időpocsékolás. Mert a hazafelé vezető úton kidolgozom
következő tervem részleteit.
• • •

Két nappal később felkelés után az első dolgom ránézni Nate

járatára. Három óra harminc perckor száll le, ez áll a
beosztásban.
 A mai nap után tíz nap szabadságra megy, James
Harringtonnak küldött üzenetei alapján ezalatt az idő alatt
„lazítani” szándékozik. Egy helyi bárban találkoznak este, ahol
kétségkívül megünneplik majd, hogy Nate nemsokára
megszabadul hazug feleségétől.
Azzal töltöm a napot, hogy összeszedek mindent, ami a Nate-
tel való találkozáshoz szükséges.
Este a nappalim padlóján térdelek és minden összegyűjtött,
nélkülözhetetlen dolgot egy hátizsákba pakolok.
Várok.
A kanapéra fekszem, a tévé halkan szól a háttérben, de nem
tudja lekötni a figyelmem. Időről-időre elszundítok, hol
magamnál vagyok, hol nem, a valóság hol fel, hol pedig eltűnik.
Az órám ötkor csörög. Felöltözöm, felkapom a hátizsákot és
kimegyek az ajtón. A Green Park békés és hátborzongatóan
csöndes. Felkapcsolom a zseblámpám – olyan, mintha a
ruhásszekrényen keresztül Narnia téli csodavilágába csöppentem
volna. Fűszálak és gallyak meredeznek a hóban. A házak ablakai
világítanak, úgyhogy lekapcsolom a zseblámpám, túlságosan is
szem előtt vagyok – mintha titokban figyelne valaki. Nate
lakásában sötétség honol.
Néhány másodpercig csak állok egy helyben, és mélyen
beszívom a fagyos levegőt. Látszik a leheletem, aztán eltűnik.
Látszik, aztán eltűnik.
Bemegyek Nate épületébe és felsétálok a lépcsőn.
Megtorpanok az ajtaja előtt. Csönd van. Belépek.
Leveszem a kesztyűmet, felkattintom a zseblámpámat,
kikapcsolom a wifit és a hálószoba felé veszem az irányt, Nate
telefonját keresem. Szokásos helyén, az éjjeliszekrényen hever.
Nate nem horkol, de alkoholszag lengi be a szobát. Felkapom a
telefonját és kikapcsolom, majd a kabátom zsebébe süllyesztem.
Beosonok a fürdőbe és előpakolom a dolgokat, amikre szükségem
lesz. Majdnem teljesen behajtom az ajtót, majd a földre dobom a
hátizsákom. Nem puffan elég hangosan. Az ajtó és az ajtófélfa
közti résen át bepillantok a hálóba. Mint gyanítottam, Nate meg
se rezzent. Újabb próbálkozás, ezúttal teljes erőből berúgom a
fürdőszoba ajtaját.
– Hahó? – Nate hangja fátyolosan cseng. – Hahó? – ismétli
meg kicsivel tisztábban.
Arccal lefelé lefekszek a földre, kinyújtott kezemben egy üres
paracetamolos dobozt tartok. A padlónak nyirkos szaga van,
úgyhogy inkább oldalra fordítom a fejem és lehunyom a szemem,
amikor meghallom Nate közeledő lépteit. A fürdőszobát fény önti
el.
– Mi a…? Úristen, Lily, mit tettél?
Érzem, ahogy leguggol mellém, próbál a hátamra fordítani.
Felülök és a fejére dobok egy törülközőt. Azonnal utána kap, mire
én előrehajolok, elkapom jobb csuklóját és rárakok egy bilincset,
aminek a másik felét a fémből készült törülközőtartó rúdjához
erősítem. Aztán gyorsan elhátrálok a közeléből.
Szabad kezével lerántja a törülközőt a fejéről, és rám mered. A
haja összevissza áll.
– Lily? Micsoda? Eressz el! Hívom a rendőrséget. – Bal kezével
a zsebében matat, a telefonját keresi, mintha megfeledkezett
volna arról, hogy pizsamában van.
Lekapcsolom a zseblámpám és a villanyt. Sötétség telepszik
ránk. A szellőztető tovább zúg. Fém csörren fémen, miközben a
karját rángatja.
– Ez nem vicces. Hogy a francba jutottál be?
– Hosszú történet. – Elhallgatok, mivel megint megrántja a
karját. – Azt akarom, hogy most az egyszer figyelj ide…
Félbeszakít.
 – Nem kapcsolnád fel a lámpát?
– Légy szíves.
– Légy szíves.
Felkattintom a kapcsolót. Nate pislog. Leülök a kád szélére.
Előrelendül, megpróbál elkapni, de felkiált, amikor a bilincs a
csuklójába mélyed.
– Engedj el!
– Nem, amíg végig nem hallgatsz, nem foglak.
Újra megrántja bilincsbe zárt karját és szitkozódik. Csupasz
lábával belerúg a kádba. Nate lakása régi és strapabíró, vastag
falai és szigetelt padlózata van, úgyhogy nagyon kitartóan kell zajt
csapnia, ha azt szeretné, hogy meghallja valaki. Azért
valószínűleg jobb, ha lenyugtatom.
– Ha nem hagyod abba a zajongást, itt hagylak kikötözve. Te
irányítasz, ha hiszed, ha nem. Légy jó fiú, és akkor hamarosan
szabad leszel. Ha nem viselkedsz…
Kisétálok, és néhány percre magára hagyom. Abbahagyja a
csapkodást és ordibálást. Visszamegyek, viszem a táskámat is.
Felkapcsolom a hálószobai lámpát és az ágyára dobom a
hátizsákot. A fürdőből figyel. Leülök az ágy szélére.
– Beszélgessünk? – kérdezem.
– Nem mintha lenne más választásom.
– Nem tetszik ez a hozzáállás. Komolyan mondom.
– Ebben nem kételkedem.
– Nem akarom, hogy szétmenjünk.
– Már szakítottunk.
– Pontosan. Azt szeretném, hogy adj még egy esélyt a
házasságunknak.
– Jézusom, Lily! Eressz el! Nem törhetsz be az otthonomba az
éjszaka közepén és bilincselhetsz meg, ezek után nem várhatod a
beleegyezésemet, hogy házasok maradjunk. Ne már! Ugye, nem
hiszed, hogy ezt megúszod?
– Hosszabb és rövidebb idő alatt is lerendezhetjük a dolgot.
Rajtad áll.
– Most mi az ajánlatod?
Kicipzározom a táskám és kiveszek két fotóalbumot, aztán
odasétálok hozzá és a kezébe nyomom őket.
– Nézd meg ezeket!
Minden fényképet, ami őt vagy minket, az általunk bejárt
helyeket, a közös élményeinket ábrázolja, kinyomtattam. Azt
akarom, hogy emlékezzen, milyen jól éreztük magunkat.
Szemmel tartom, miközben átlapozza az albumokat.
– Lassabban! Alaposan nézd meg!
Engedelmeskedik, eltúlzott lassúsággal folytatja.
– Nem tudtam, hogy ennyi képünk van – jegyzi meg. – Nem
emlékszem.
Nem csak erre nem emlékszik. Mindegy. Hamarosan rájön.
Miközben elfoglalja magát, előkapok egy esküvői ruhát. Évekkel
ezelőtt vettem, amikor ráébredtem, hogy Nate a végzetem.
Magasra tartom a vállfát, hagyom, hogy a ruha kirúgja magát.
Klasszikus stílusú, ezüstös-fehér. A fűzőt kristályok és gyöngyök
díszítik. A hálószobában kiakasztom a szekrényre, kisimítom a
ráncait.
– Az meg minek? – kiabál ki a fürdőből, hangja kissé remeg.
– Szerintem áldást kellene kérnünk – felelek. – Mint már
annyiszor elmagyaráztam, nekem se álmaim esküvőjére került
sor Vegasban, bármennyire is szeretsz úgy tenni, mintha így
lenne. Rendeltem neked egy öltönyt, de sajnos még nem érkezett
meg. És gyűrűt is kell vennünk.
Visszamegyek a fürdőszobába. Nate szabad tenyerével a fejét
csapkodja. Abbahagyja és rám emeli a tekintetét.
 – Ha végeztem a fényképalbumokkal, leveszed rólam a
bilincset?
Nem válaszolok, folytatom a holmim kipakolását. Az ágy mellé,
az én oldalamra néhány esküvői magazint, egy tubus kézkrémet
és két könyvet teszek. Visszaülök az ágy végébe és Nate-et
figyelem a nyitott ajtón keresztül. Felpillant, aztán újra a képekre
néz. Amikor az utolsóhoz ér, jó néhány másodpercig csak
bámulja, mielőtt rám meredne. Rettegés – egész biztosan nem
szerelem – ül a tekintetében.
Az utolsó kép egy családi fotó. Tavaly előtt, nyáron Nate-tel a
Temze partján piknikeztünk, és a plédre, a kosár két oldalára egy
kislány és egy kisfiú fényképét ragasztottam rá. A két gyerek
képét egy ruhákat reklámozó katalógusból vágtam ki, olyan
csöppségeket választottam, akik úgy néznek ki, ahogy én
elképzelem leendő gyerekeinket.
A fényképnek egyszerű címet adtam, felé is írtam: A jövőnk.
 26.

– Uramatyám! – nyögi. Lenéz a képre.

– Így kellett volna folytatódnia az életünknek. Nem bánhatsz
így másokkal. Nem helyes. Ezzel még édesanyád is egyetért.
– Megígérted, hogy a családomat kihagyod ebből.
– Hoztam neked egy ajándékot a műterméből.
Kiveszem a hátizsákból a regattát ábrázoló fényképet, és
mintha eladásra kínálnám, feltartom, hogy megcsodálhassa.
Aztán leguggolok, és a falnak támasztom.
– Mit mondtál anyámnak?
– Az igazat, azaz azt, hogy Vegasban hozzá mentem a férfihoz,
akit szeretek, de ő beijedt és visszakozni kezdett. Ráadásul még a
családjának se számolt be rólunk. Teljességgel úgy véli, hogy meg
kellene velük osztanod a nagy hírt.
– Lily. Sajnálom. Most már teljesen megértelek.
Megbántottalak. Azt hitted, hogy egyszer majd összeházasodunk
és közös gyerekeink lesznek. Engedj el! Beszélgethetünk. Tényleg.
Esküszöm.
Düh önti el a testem és az elmém. Ha van valami, amit mindig
is utáltam Nate-ben, az az önelégült beszédstílusa – mintha ő
tökéletesen, racionálisan és értelmesen viselkedne, én pedig csak
valami tébolyult elmebajos lennék. Ezzel nagyon, nagyon fel tud
idegesíteni. Igyekszem higgadt maradni.
– Nem igazán szoktad betartani az ígéreteidet, úgyhogy nem
hiszek neked.
– Ki kell mennem a mosdóba és szerintem mindkettőnknek jól
esne egy kávé. Lily, tényleg nem csinálok semmit, csak eressz el!
Az a gond, hogy nem tehetem. El fog küldeni a francba – és ez
még a jobbik eset. A rosszabbikra gondolni se merek.
 – Ebben a pillanatban sajnos nem lehet, de ne aggódj, kérlek,
van egy tervem.
Abból, hogy arcizmai megfeszülnek, tudom, hogy kifejezetten
mérges, de ügyesen visszafogja magát, miközben kétségtelenül
próbál rájönni, mivel manipulálhatna. Úgy fog viselkedni velem,
ahogy a légi kalózokkal kell bánnunk – a jól bevált módon,
lecsillapít, és úgy tesz, mintha egyetértene velem.
Előkapok egy csavarhúzót és az iPademet. Megnyomom a
„play” gombot a letöltött videón, és a falnak döntöm a kütyüt,
majd munkához látok az ajtógombnál. Csupán néhány percembe
kerül levarázsolni az aranyszínű gombot.
– Most mit csinálsz? – tudakolja Nate kimérten.
– Azért csinálom, hogy levehessem rólad a bilincset.
– De mit? Be fogsz zárni ide? Ne bízz az amatőr
YouTuberekben! Akár örökre benn is ragadhatok.
Félbeszakítom.
– Nem fogsz. De együtt kell működnöd. Ki kell érdemelned a
szabadságodat.
– Lily! Ez nevetséges. Felháborító!
Megfordulok és rámosolygok.
– Igen, az. Hihetetlen! Dühítő! Szeretnél mozogni vagy sem?
Nem felel.
– Sejtettem. Ne zavarj, miközben dolgozom! Most miattad újra
kell indítanom a videót.
Belerúg a fürdőkádba. Rámeredek.
Nem olyan könnyű megfordítani a zárat, mint amilyennek
látszik, de két próbálkozás után sikerül. Most már csak vissza kell
tennem. Bepattintom. Kész is. Kipróbálom, működik-e.
Tökéletesen. Most már be tudom zárni Nate-et.
Nate továbbra is a törülközőtartónál vergődik – mintha ha elég
erősen csinálná, eltörne a fém.
 A fürdőszoba ablaka a ház mellé néz, nem a Green Parkra.
Bezárom az ablakot is és elteszem a kulcsokat. Ha Nate-nek
valami csoda folytán sikerülne felhívnia magára valaki figyelmét
az üvegen keresztül, nem az én bajom lesz, hogy történt valami a
zárral. Ami a bilincset illeti – egy szexshopban vettem. Az
emberek hadd használják csak a fantáziájukat.
Kimegyek a konyhába, viszek neki némi ételt. Nem a
kedvenceit, nem érdemel szemernyi szeretetet sem ebben a
pillanatban. Miközben nagylelkűen átadom neki a sajtos
tallérokat és almákat, Nate meglep, szabad karjával megragadja a
lábam és a földre ránt. Elakad a lélegzetem, elkapom a kád
peremét, ő pedig megszorítja a bal vádlim és maga felé húz. Minél
erősebben próbálom elhúzni a lábam, annál szorosabban fogja.
Jobb lábammal olyan erősen megrúgom, amennyire csak bírom.
Szorítása nem enyhül, úgyhogy újból belerúgok. Végre elenged,
mély, reszelős lélegzetet vesz, miközben lerogy a fémrúd alá.
Összeszedem a gondolataimat és én is mélyeket lélegzem.
Amennyire csak tudok, elhúzódom tőle, kinyújtózom és odaadom
neki az olcsó tabletet, amit nemrégiben vettem. Egy nagyon
személyes üzenet van rajta. Órákba telt, mire felvettem és
megvágtam a kisfilmet, melynek A kezdet címet adtam.
– Nézd meg, kérlek!
– Mi ez? – faggat, és a képernyőre pillant.
– Valami fontos. Én. Hozzád beszélek. A szívemből jön
minden, amit mondok.
Arca kifejezéstelen marad. Éppen ez a fajta viselkedés hajszolt
bele ezekbe a cselekedetekbe –, hogy nem reagál, mikor
kifejezem az érzéseimet. Úgyhogy szerintem ez az ötletem akár
működhet is. Nem az a fajta személy vagyok, aki elhiszi, hogy
csupán attól, hogy megveszek egy diétáról szóló könyvet,
kevesebbet fog enni és többet fog mozogni. A nyitottságban és
megoldáskeresésben hiszek.
Nézzünk szembe a ténnyel, eddig egyik tervem sem vált be. És
az a legnagyobb probléma, hogy Nate úgy gondolja, nem szeret
engem. Amint rájön, hogy igenis szeret, minden megoldódik
szépen. Például, nem lesz szükségem Miles-ra. Bella
visszakaphatja, mint valami sérült árucikket.
– Drágám! Nem volt más választásom. Ugye, megérted?
Rám bámul.
– Ugye?
Bólint.
– Akkor indítsd el a videót!
Habozik.
– Te nem nézed velem? Milyen hosszú?
A kád szélére ereszkedem és megkapaszkodok benne.
– Elég hosszú. Megvárom, amíg már egészen biztosan
odafigyelsz a videóra. Csak így lehetséges. Annyiszor próbáltam
már, de nem vagy hajlandó odafigyelni rám.
Megnyomja a „play” gombot, mire a hangom betölti a
fürdőszobát. Sokkal hangosabbnak tűnik itt, mint az én
lakásomban. Nate lejjebb veszi a hangerőt, de még így is hallom.
Lekapcsolom a villanyt, hogy még élvezhetőbb legyen a
mozihatás. Nézem, ahogy Nate engem néz. Tudom, hogy amikor
megszólítom, hogy „Helló, Nate!”, intek is neki. Majdnem
kivágtam azt a részt, de jobban belegondolva barátságosabbnak
tűnök tőle. Nem akartam szigorú lecseszéssel indítani, attól
valószínűleg azonnal védekező módba kapcsolna. Amióta
elkezdtem megtervezni a kisfilmet, szépen, lassan akartam
rátérni mondanivalóm lényegére. Két perc negyvenhét
másodpercig magyarázkodom. Mintha saját szavaim
beszippantanának, azon kapom magam, hogy helyeslően
bólogatok minden egyes gondolatom hallatán. Nate nyakán lüktet
az ér. Elhallgatok, mielőtt belekezdenék a mesébe.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tizenöt éves,
magányos kislány.
Nate szinte rácsap a „pause” gombra.
– Kérlek, mondd, hogy nem valami kamasz tündérmesét kell
végighallgatnom! Hagyjál már, a francba most már! – Megrántja
a bilincset. – Csak mondd el, mi jár a fejedben, színpadiaskodás
nélkül is megoldhatjuk a dolgot. Kezdesz tényleg felhúzni.
Felállok.
– Ahogy akarod.
Amikor a táblagépért nyúlok, újra megnyomja a „play”
gombot. Nyilvánvalóan azt hiszi, működik a wifije, és így egy
óvatlan pillanatban majd küldhet egy SOS üzenetet valakinek.
Nagyon magányos. Nem voltak barátai, de erről nem ő
tehetett. Hanem egy másik lány. Egy gonosz, elkényeztetett lány,
aki örömét lelte mások szenvedésében. A magányos leányka
órákat töltött el egyedül, gondolataiba merülve, egy másik életről
ábrándozott. Egy másik életről, amiben valami – nem igazán
tudta mi, mert akkoriban az elképzelései még nem forrtak ki
teljesen –, de, nem is ez a lényeg, tehát amiben valami jelentős
történik egy nap, ami attól a perctől fogva megváltoztatna
mindent, nyilvánvalóan csakis jó irányba. Aztán egy nap valóban
történt valami igazán nagy dolog. És meg is változott az élete,
csak nem jó irányba. Így tanulta meg a leányka, hogy a dolgok
váratlanul teljesen másképp alakulhatnak, mint várná.
Nate színpadiasan felsóhajt.
– Meddig tart még?
– Egyre kevesebb ideig. Koncentrálj rá, különben újraindítom.
Egy nap találkozott a Szőke Herceggel. Nem ott és úgy, ahogy
képzelte, mondjuk egy egzotikus nyaraláson vagy egy
luxusszálloda ragyogó rendezvényén. Hanem egy ócska bálon. A
lány a legszebb ruháját viselte. Életében először érezte magát
igézőnek. Úgy érezte, végre ragyoghat. De a ruha által okozta
borzongás hamar elmúlt, mert semmibe vették. Semmibe vették a
fiúk, akikkel együtt volt. Semmibe vették a kegyetlen csajok.
Szeretnéd tudni, milyen színű ruhát viselt?
Szándékosan két perces szünet következik, mert most kellene
eszébe jutnia. Most kellene jóvátennie. Nem mindent – mert az
természetesen lehetetlen –, de legalább egy apró lépést tenne a
helyes úton.
Muszáj megtörnöm a csendet.
– Válaszolj a kérdésre! – utasítom.
– Sárga? Rózsaszín? Lila? Honnan a francból tudnám,
szerinted érdekel?
– Érdekelnie kellene – felelem halkan. – Bár sötét volt, az igaz.
A szemébe nézek, és szuggerálom, hogy emlékezzen. Hogy
ismerje be, mit tett.
Már korábban is csináltam ilyet. Időről-időre a szemébe
néztem, mikor egymás mellett feküdtünk az ágyban, azt
kívántam, bár a lelkébe marhatnék és rákényszeríthetném, hogy
emlékezzen. Csendben próbáltam behatolni az elméjébe,
előcsalogatni az emléket. A tekintetében azonban soha nem
szikrázott fel a felismerés, mint ahogy most sem. Soha, egyetlen
egyszer sem.
Üres arckifejezése elárulja, hogy most is cserbenhagyott. Már
megint.
A ruha piros volt. A lány azóta sem viselt sosem pirosat.
A szeme kikerekedik, és erősebben szorítja a tabletet. Azt
hiszem, kezd leesni neki.
A lány kisurrant a buliból és elment kedvenc helyére. A patak
mellé. Az volt az ő titkos helye, a vagány csajok néha oda jártak
cigizni, de általában elhagyatott volt. Tudta, hogy ott
biztonságban lesz, mert mindenki társasági pillangót játszott
éppen. Még sötétedés után is ott ült. Mert noha nem volt telihold,
az ezüstös fényben még látott azért. Akkor ivott először alkoholt,
amitől úgy érezte, mintha lebegne, mintha semmi sem számítana.
Aztán valaki csatlakozott hozzá. A fiú nem abba az iskolába járt,
úgyhogy biztosan valamelyik „belső körbe” tartozó lány javasolta
neki, hova menjen. Valószínűleg a húga. Rágyújtott, a láng rövid
időre megvilágította az arcát. Helyes volt. Habár a lány már látott
róla képeket, élőben még jobban megtetszett neki. A fiú szabad
kezével levette a cipőjét és zokniját, majd a vízbe mártotta a
lábujját. Cigarettájával megkínálta a lányt, aki nem akarta
elárulni, hogy még sosem próbálta, úgyhogy gyerekes módon
megpróbált tapasztaltnak tűnni és szívott egy apró slukkot. Most
már annyira fura belegondolni, hogy a fiú valaha dohányzott,
most már olyan nagyon ellenzi, az a fajta ember, aki a kezével
próbálja eloszlatni a füstöt, ha valaki rágyújt a közelében.
Amikor Nate felpillant és rám néz, ráébredek, hogy
visszatartottam a lélegzetem. Döbbent felismerés ül az arcán.
Végre.
A hangom folytatja a mesét. Nate tekintetét újra a képernyőre
szegezi.
Beszélgettek egy kicsit, és noha a lány ideges volt, végre úgy
érezte, nem kövér és csúnya. Amikor a fiú elszívta a cigit,
elnyomta a földön, így kialudt a fény. A fiú megcsókolta a lányt
vagy az is lehet, hogy egyszerre csókolták meg egymást. A lány
életében először csókolózott. Azt hitte, így azonnal bekerülhetne a
belső körbe. A többi lány mindig ilyenekről beszélgetett, bulikról,
hétvégékről, fiúkról, csókokról és még többről. A lányka nem
akarta, hogy a fiú abbahagyja, amit csinál, mert végre nem volt
magányos. Elértek egy ponthoz, amikor úgy érezte, nem mondhat
nemet, nem mintha akart volna. De nem tudta – vagy csak nem
volt bátorsága – lelassítani az eseményeket. Még mindig a
ruhájában volt, ez kicsit összezavarta – még akkor is, amikor a fiú
segített neki felhúzni a ruha alját és végigsimított a lány jobb
combján, majd gyengéden lehúzta a bugyiját –, mert valamiért
mindig azt hitte, hogy ehhez meztelennek kell lenni. A lány
figyelte, ahogy a fiú letolja a nadrágját, aztán fölé hajolt. Nem fájt
annyira. De rossz érzés töltötte el, mert nem volt annyira
romantikus, mint amilyennek a könyvekben és filmekben
ábrázolják, inkább olyannak tűnt, mint amit biológia órán
tanultak „arról”.
Nate megállítja a videót.
– Basszus, Lily! Miért nem szóltál egy szót sem? Ez őrület!
Nem felelek. Minden válasz ott van előtte, hosszú órák
erőfeszítésébe került visszavinni mindkettőnket oda, az akkori
érzéseimhez és gondolataimhoz. A tabletre bökök. Nate lenéz rá
és elindítja a filmet. A kijelző fényesen világít a sötétben.
Kinyújtóztatom a lábam. Megfájdult a hátam, és noha ezek az én
szavaim – habár már számtalanszor végignéztem a videót,
miközben szerkesztettem –, kényelmetlenül érzem magam.
Felkavaró érzelmek tombolnak bennem, mert egyfelől emlékszem
a naiv reménykedésre, másfelől ott van ennek a tökéletes
ellentéte is. És a következő rész nagyon fájdalmas lesz.
A lány ott és akkor a fiúnak adta a szívét. Ennyi volt. A sorsuk
megpecsételődött. A fiú a lány részévé vált, és fordítva. A fiúnak
nem maradt több cigije. Megkérdezte a lányt, neki van-e. Sajnos
nem volt, de kétségbeesetten vágyott rá, hogy legyen. Még mindig
– mert ha lett volna, tovább marad vele a fiú. Beszélgettek volna
és akkor minden máshogy alakul. Tartották volna a kapcsolatot,
és a fiú ráébredt volna, hogy ő is szereti a lányt. De nem ez
történt, ugye, Nate?
 Szándékosan beiktattam egy szünetet, hogy legyen időnk
beszélgetni.
– Nos? – tudakolom.
– Lily. Ez komoly. Oké. Megértem. A sokkolás bejött. Rendes
bocsánatkérésre vágysz és meg is kapod. Sajnálom. Nagyon,
nagyon sajnálom. Engedj el és ígérem, a szavamat adom,
esküszöm, hogy átbeszéljük a dolgokat, akármit elmondhatsz
vagy megoszthatsz velem. – Már majdnem elsírja magát.
– Még mindig nem világos? Nem egy egyszerű bocsánatkérés
kell. Azt akarom, hogy megértsd. Azt akarom, hogy felfogd, mit
tettél.
– Igenis értem. Felfogtam. Fiatalok voltunk. Azt hittem… jó,
igazából fogalmam sincs, mit hittem, de láthatóan nem nagyon
gondoltam a jövőre. – Elhallgat. – Nem terveztem el. Te magad is
tudod, csak úgy megtörtént. Annyira vonzó voltál és…
– Az lettem volna? Honnan tudod? Sötét volt.
– Nem tudtam, ki vagy.
– És ettől minden más megvilágításba kerül?
– Hát, nem, de az ég szerelmére, túlságosan sokat látsz bele
ebbe az egészbe, nagyobb gondot csinálsz belőle, mint amekkora
valójában.
– Nagyobbat, mint amekkora valójában? – Meglep, milyen
jegesen nyugodt a hangom, mert belül szinte forrok a dühtől.
Szorosabban fogom a kád szélét. – Nagyobbat, mint amekkora
valójában?
Felcsendül a hangom, mire mindketten összerezzenünk.
Mint mondtam, nem ez történt, igaz? Elmenekültél. Otthagytál
egyedül a sötétben. Elmentem megkeresni téged, de te túlságosan
is elfoglalt voltál ahhoz, hogy tudomást vegyél rólam. Magamra
hagytál és le se szartál. Fájt. Még mindig fáj. Mert téged nem
érdekel. Azt hiszed, hogy úgy használod és dobod el az
embereket, ahogy neked kényelmes. Mintha én senki lennék.
Mintha semmit se jelentenék. Mintha mi se jelentettünk volna
semmit. A mai napig ezt csinálod. Még azután is, hogy
egybekeltünk, azt hiszed, hogy szaladhatsz a kis barátodhoz,
Jameshez, és megszabadulhatsz tőlem. Megint.
Nate megnyomja a „stop” gombot, és a padlóra dobja a
táblagépet.
– Nem bírom tovább hallgatni. Miért nem szóltál, amikor
tavaly együtt jártunk?
Nem akarom beismerni, hogy azért, mert láttam, hogy ő nem
rakta össze fejben a dolgokat.
– Azt hittem, hogy a téma, hát, ha nem is tabu, de kellemetlen
lenne. Feltételeztem, azért vagy annyira csöndben, mert
szégyelled a viselkedésed és úgy akarod jóvátenni, hogy a lehető
legjobb barát, aztán férj leszel.
– Nézd, Lily, megértem.
– Nem, Nate, nem érted. Tényleg, komolyan nem. Nem
minden rólad szól, de ideje, hogy megtanuld a leckét. Amikor
tavaly besétáltál a szállodába, ahol dolgoztam, mikor
összejöttünk, olyan volt, mintha elrendelték volna. A sors. Én,
nem, mi ezt mondogattuk akkoriban. Nem emlékszel?
Megrázza a fejét.
• • •

Valóban azt mondtam Nate-nek, hogy a sors hozott össze

minket, de arról hallgattam, azért én is bőven besegítettem a
sorsnak.
Nem lett volna értelme megszervezni „véletlen
találkozásunkat”, amíg Nate figyelmét az terelte el és foglalta le,
hogy az álmát hajszolta és pilótának tanult. Békén hagytam.
Randizhatott nem hozzáillő nőkkel. Tudtam, hogy leghamarabb a
húszas évei végéig nem fog tudni megállapodni senki mellett. Az
olyan férfiak, mint Nate, nem tudnak. Nekik ki kell élniük
magukat.
Óvatosabban kellett volna posztolgatnia a közösségi oldalakra.
Miközben boldogan dicsekedett – émelyítően tökéletes életének
darabkáit osztogatta meg –, lényegi információkkal látott el
engem.
Amikor a legénységnek rövid időre Londonban kellett
maradnia, egy reptéri hotelben szállásolták el őket. Csupán
jelentkeznem kellett az állásra, várnom és elvállalnom a lehető
legtöbb műszakot. A munkakörülmények vacakok voltak, de
teljesen megérte, mert noha nyolc hónapomba került, végül
kifizetődött.
A világaink találkoztak, és egymásba szerettünk. Épp ezért
olyan rohadtul idegesítő, hogy amikor már ilyen messzire
jutottam, hirtelen minden elromlott. Mintha lecsúsznál egy
hosszú kígyón, pont, mikor már elérnéd a társasjáték közepét a
Kígyók és létrákban. Azt akartam, hogy imádjon.
Tudtam, hogy amikor rájön, ki vagyok, megbánja a tettét.
Jóváteszi. Elmagyarázza, hibázott, és valamiféle váratlan dolog
megakadályozta, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Ezért
mondtam el neki az igazat arról, hova jártam iskolába, pedig
Bella kockázatot jelentett.
• • •

– Most pedig, drágám – szólítom meg Nate-et egy mosoly

kíséretében –, csupán annyit kell tenned, nagyon egyszerű dolgot
kérek, ne félj, szóval annyit kell tenned, hogy legalább háromszor
megnézed a felvételt.
Teljességgel meg kell értenie és fel kell fognia tettének
következményeit. És hallania, hogy küldtem neki egy e-mailt,
amire sosem válaszolt. Az eseményi utáni tablettáról. A szexuális
úton terjedő betegségektől való félelmemről, arról, hogy
összeszedtem a bátorságom és a nyári szünet alatt elmentem a
klinikára. Egyedül. És arról, hogy mennyire megbántott.
– Már felfogtam a lényeget. De ha belemegyek, akkor
elengedsz?
– Talán. Ha jól viselkedsz. De ha vergődni kezdesz vagy
továbbra is hangoskodsz, akkor tovább fog tartani. Rajtad áll.
– Nem akarok talánokat. Figyelj, beszéljük meg, kérlek! Én…
Az éjszaka közepe van!
Nem foglalkozok vele, ahogy ő se foglalkozott velem.
– Azt is értékelném, ha újra megnéznéd a fényképeket és
rászánnád az időd, aprólékosan áttanulmányoznád őket, és
eszedbe jutna, milyen boldogok voltunk. Kérdéseket fogok
feltenni, hogy ellenőrizzem, elég alapos voltál-e.
– Azt mondtam, hogy hajlandó vagyok megbeszélni.
Elvigyorodok.
– Milyen érzés, ha semmibe vesznek, édes?
Elhallgat.
– Nem olyan jó, igaz? – folytatom.
Nem felel.
– Vagy az?
– Nem, nem jó. – Muszáj egyetértenie. – Megnézem,
megnézem az egészet, csak engedj el, kérlek szépen!
Felkapom a hátizsákom, előveszem az utolsó tárgyat – az egyik
bekeretezett esküvői képünket –, és az ablakpárkányra állítom. A
vállamra kapom a táskát, és megfordulok, távozni készülök.
Amikor megtorpanok az ajtóban, előhúzom a bilincs kulcsát.
– Ne feledd, Nate! Rajtad áll. Nekem mindegy, meddig ülsz itt.
 Odadobom neki a kulcsot, és becsapom magam mögött az
ajtót, egy alkoholos törlőkendővel letörlöm az ujjlenyomataimat a
gombról.
Két perccel később már az ajtón dörömböl. Borzalmasan
hangos. Visszatartom a lélegzetem. Jó néhányszor belerúg,
mielőtt lecsillapodna.
– Nate, ha továbbra is az ajtót rugdosod, sokkal
kellemetlenebb dolgokkal kell szembenézned. Innentől kezdve
minden egyes szökési kísérleted egy plusz bent töltött órát jelent.
És ha végeztél a videóval, van egy oldal, amit elmentettem a
könyvjelzők közé, szeretném, ha elolvasnád. Arról szól, milyen
következményeket vonhat maga után, ha egy olyan lánnyal
fekszel le, aki a beleegyezési korhatár alatt áll. Főleg, ha a másik
személy elmúlt tizennyolc éves. Nem fogsz átmenni a büntetlen
előéleted ellenőrzésén, ha jelentem a rendőrségen, hogy mi
történt. Úgyhogy, ha csak nincs másik karrierterved, valami
olyan, ahol nem baj, ha rajta vagy a szexuális bűnelkövetők
listáján, javaslom, maradj csendben és tedd meg azokat a
végtelenül egyszerű dolgokat, amikre megkértelek.
Csönd. Ez elhallgattatta.
Kezdeti nemtörődöm hozzáállása után remélhetőleg most már
beadja a derekát és kicsit komolyabban veszi a dolgot. Lefekszem
a kanapéra, a fejem alá húzok egy díszpárnát, és úgy döntök,
szundítok egyet. Noha ide-oda sodródom a valóság és az álmok
világa között, rémképeket látok magam előtt, amiktől azonnal
magamhoz térek. Amikor fény kezd el beszivárogni az ablakon,
felkelek, mivel már sajog a hátam. Készítek magamnak egy kávét.
Két kézzel szorongatom a bögrét, hagyom, hogy a meleg átjárja az
ujjaim és a felszálló gőz végigsimítson az arcomon. Ásítok.
Odamegyek Nate ajtajához és fülelek.
Tökéletes csönd.
 Ma Rómába és vissza kellene repülnöm extra legénységi
tagként, hogy ellenőrizzem, betartják-e a konyhákban a nemrég
bevezetett biztonsági előírásokat. Beteget akartam jelenteni, de
ha belegondolok, éppen el is mehetnék. Késő délutánra már
vissza is érek, így Nate-nek rengeteg ideje lesz gondolkozni. Elég
unalmas börtönőrt játszani, nem igazán van mit csinálnom.
Bekopogok.
– Hogy haladsz? – kiáltok be.
– Majdnem kész vagyok! – ordít vissza.
– Hazudsz! A videó majdnem két óra hosszú. Ne feledd,
háromszor kell megnézned! Csak a saját idődet vesztegeted, ha
nem annyiszor nézed végig, mert nem fogsz átmenni a teszten.
Motyog valamit, amit nem igazán értek.
Úgy döntök, nem teszek említést arról, hogy elmegyek, nem
akarom, hogy aggódjon. A biztonság kedvéért újból
megtörölgetem az ajtógombot, hogy biztosan ne maradjon rajta
egy ujjlenyomat sem, és kikapcsolt telefonját a dohányzóasztalon
hagyom a nappaliban.
Hazasétálok, meglepően ébernek érzem magam. Nem esett túl
sok hó, csak néhány elszórt, fehér folt maradt belőle. Felöltöm az
egyenruhám, elszakítom az első harisnyám, szóval ki kell
bontanom egy újat. Egy vagyont költök harisnyanadrágra! Az
azonosító kártyám a blézeremre tűzöm, a névtáblám alá, aztán
berakom a lapos talpú cipőmet a kerekekkel felszerelt táskámba.
Mielőtt elindulnék, felpillantok Nate lakásának ablakára.
Kívülről nyoma sincs annak, hogy mi történik épp odabent.
 27.

A munkában, a biztonsági nagyköveti irodában úgy teszek,

mintha minden szükséges dolgot összekészítenék, hogy túléljem a
napot, de igazából lopva megnézem Amy beosztását, csak úgy
kíváncsiságból. Terhesség miatt nem repül! Kétszer is
leellenőrzöm, de tényleg így van. Most már az utazási irodában
dolgozik. Megnézem a Facebook oldalát. Semmi. Még biztosan az
első hetekben jár csak.
Húsz percem marad, aztán el kell indulnom a géphez, úgyhogy
felliftezek az utazási irodába. Amy a pult mögött ül, épp begépel
valamit. Amikor elindulok felé, felpillant, arcán előre
odavarázsolt mosoly ül, ami gyorsan eltűnik, mikor meglátja, ki
vagyok.
– Szia! – üdvözlöm. – Régóta nem láttalak. Mit csinálsz itt?
Bal kezén vékony, aranyból készült eljegyzési gyűrűt visel,
melyen egyetlen gyémánt ragyog. Észreveszi, hogy azt nézem.
– Gratulálok! Jól sejtem, Rupert a szerencsés?
Elvörösödik.
– Igen.
– Mikor lesz a nagy nap?
– Ó, még nem tűztük ki a dátumot.
– A szülés időpontjára gondoltam. Feltételezem, ezért nem
repülsz.
Látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát, izeg-mozog a székén.
– Még csak az első hetekben vagyok. Nem sokaknak mondtuk
el. Te hogy vagy?
– Jól. Rómába megyek, aztán meg vissza, most épp biztonsági
nagykövetként dolgozom.
 – Jó szórakozást! – mondja, vállam felett észrevesz valakit,
nyilvánvalóan megkönnyebbült, hogy végre mással foglalkozhat.
Miközben átsétálok a terminálon, szemügyre veszem az engem
körülvevő embereket. A családok, nyaralók, még az üzletemberek
is boldognak tűnnek. Neonfeliratos reklámok villognak felettünk,
mindegyik képen mosolygós, elégedett, sikeres embereket látok.
A gyomrom görcsbe rándul, és úgy is marad. Nagyon remélem,
hogy a videó hatással lesz Nate-re, már nem sokáig bírok
kívülállóként létezni.
A szeles idő miatt a Rómába induló járat húsz perccel később
száll fel. Egy pillanatra elönt a rettegés, amikor Nate-re gondolok,
aki magára hagyva, egyedül ül otthon, de miközben emelkedni
kezd a gép, behunyom a szemem, elképzelem, ahogy a szavaim
hatására meglágyul a szíve.
Amikor kibukkanunk a felhők felett, kikapcsolom a biztonsági
övem. Nem tudok most a legénységgel foglalkozni, nem érdekel,
betartják-e az előírásokat a rövidke szolgálati idő alatt. Majd
később kitalálom a jelentésemet. Mindazonáltal munkahelyi
tabletemmel a kezemben álldogálok, fontoskodó arcot vágok,
igyekszem hatékonynak és fontos személynek látszani.
Miután leszállok, miközben a visszafelé tartó gép felszállására
várok, körbejárom a Fiumicino repülőteret. Ajándékokat veszek
életem férfijainak: kedvenc parfümjeim férfi változatait. Amikor
elhaladok egy designer férfiruházatot árusító bolt előtt, nem
tudok ellenállni a kísértésnek, úgyhogy veszek két egyforma, zöld
alapon ezüst mintás nyakkendőt Nate-nek és Miles-nak.
Felpillantok az információs képernyőre. A Kapu 10 felirat villog,
hol angolul, hol olaszul. Elindulok, a táskám a combomnak
csapódik minden egyes sietős lépésnél, miközben a teleszkópos
légifolyosó felé rohanok.
 Az utas felszállás már megkezdődött. Jó néhányan
megszemlélik vásárlásom eredményeit, rosszallóan ráncolják a
szemöldöküket – mintha, ha nem jelenek meg időben, nem is
lenne szabad kihasználnom a reptéri élvezeteket. Átverekedem
magam az ajtóban tömörülő emberek sokaságán. Egy apuka egy
babakocsival küzd, miközben az anyuka utasításokkal bombázza,
karjában egy kislány tekereg ide-oda. Egy elegánsan felöltözött,
telefonáló nő utolsó pillanatban bevállalja a túlórát. Mások
türelmesen várakoznak, mintha elfogadták volna, hogy a káosz az
utazási élmény része, kinyomtatott beszállókártyáikat vagy
készenlétben tartott telefonjaikat szorongatják.
A londoni rossz idő miatt megint késleltetik a felszállást.
Próbálok nem túl gyakran rápillantani a karórámra. Azonban
Nate mostanra már hét és fél órája ül bezárva. Elnyomom a
negatív gondolatokat, mert ha azon töprengek, mi sülhet el balul,
elkap a hányinger. A mantráim sem terelik el a figyelmem.
Minden megnyugvást megtagadnak tőlem. Lelki szemeim előtt
csak olyan mondatok jelennek meg, mint a „Betegségben,
egészségben” és a „Míg a halál el nem választ”. Ezek a szavak
Nate-re emlékeztetnek, aki egyedül és kiszolgáltatottan
raboskodik a fürdőben. Vagy megpróbál megmenekülni az
elérhető távolságban lévő ereszcsatornán, de hibázik, így élete a
lenti kertben ér véget, én pedig nagyon fiatalon megözvegyülök.
A gépet egy újabb bejelentés zengi be.
Hölgyeim és uraim, jó hírünk van. Megerősítették, hogy
kevesebb mint tizenöt perc múlva felszállhatunk. Még egyszer
elnézésüket kérjük a késedelem miatt.
Hála az égnek. Belégzés. Kilégzés.
Azonban, mégsem ez az utolsó bocsánatkérés. Két óra múlva,
már a levegőben, újabb rossz híreket kapunk.
 A kapitányuk, Rob Jones beszél megint. A Heathrow feletti
magaslati szelek hevesebbek, mint vártuk, ennek okán további
késésre számíthatnak. Ugyan most már engedélyezett a leszállás,
de a torlódás miatt átirányítottak minket Stanstedbe. Elnézésüket
kérem a kellemetlenség miatt. Biztosíthatom önöket, hogy a
munkatársaink minden erejükkel azon dolgoznak, hogy
megkönnyítsék a csatlakozásokra foglalt jegyek újrafoglalását és
az önök esetleges fuvaroztatását…
Szavai elhalkulnak. Basszus! Remélem Nate élelemtartalékai
kitartanak, már tíz órája egyedül van. Mire visszaérek
Stanstedből – feltéve, ha biztosítanak valamiféle transzportot a
legénység számára, mivel a tömegközlekedési járműveket
elözönlik majd az utasok –, nagyjából este tíz óra lesz.
– Elnézést? – Egy nő lép felém, bal csípőjénél egy kisbabát
ölel. – Két órával a leszállás után indulna Dubajba a gépünk, és
muszáj elérnünk.
– A reptéri munkatársak mindenben állnak rendelkezésére,
segítenek majd helyet találni a következő induló járatra, úgyhogy
kérem, ne aggódjon! – felelem. – Sokszor előfordult már ilyesmi,
nagyon hatékonyan oldják meg az ilyen helyzeteket. – Fogalmam
sincs, ez igaz-e, de nagyon remélem.
A többi utast nem ilyen egyszerű megnyugtatni. Egy férfi még
a konyhába is bejön, és közvetlenül elém áll, túlságosan is közel.
Sörszagú a lehelete, összemosódó, zavaros szavaiból olyanokat
veszek ki, hogy megszünteti a hűségkártyáját, sosem érünk oda
sehova időben és miattunk lemarad a lánya születésnapi
vacsorájáról. Szokásos szövegemmel igyekszem megbékíteni, de
csak nem hagy békén.
– Szóval? – Végre befejezi monológját. – Mit fog tenni?
Jó kérdés. Mit fogok tenni?
 – Kér valamit enni? – érdeklődöm. Felajánlok neki egy
édességgel teli kosarat.
Csúfondáros mosolyt villant rám, arca eltorzul.
– Ne haragudj, drága, de már nagyjából hatéves korom óta
nem lehet lekenyerezni egy csomag Smarties-zal.
Lerakom a kosarat.
– Akkor parancsol egy italt esetleg?
Nem válaszol, csak fogja magát és kinyitja a bárszekrény
ajtaját, mintha jogában állna és elkezd turkálni az italosüvegek
között. Ezt utálom, amikor az emberek azt hiszik, csak úgy
kiszolgálhatják magukat a konyhán. Nem tudnám megszámolni,
hányszor történt olyan, hogy a fogás felénél fel kellett állnom és
valaki más problémájával kellett foglalkoznom, aztán amikor
folytattam volna az evést, láttam, hogy valaki már befejezte
helyettem. A nyomás – az egész napos stressz – hirtelen teljesen
maga alá temet, ez a férfi pedig, ez a borzalmas, vörös fejű,
ordibáló férfi már túl sok. Átnyúlok felette, teljes erőmből
megrántok egy fémből készült tárolórekeszt, és hagyom, hogy a
fejére essen.
Felkiált, és a konyha padlójára esik, jobb kezével megragadja a
feje búbját. Rám bámul, túlságosan is elkábult ahhoz, hogy újra
fröcsögni kezdjen. Szerencséje, hogy a szalvétákat és
műanyagpoharakat rejtő tárolót választottam, mert nagyon
nehezen álltam meg, hogy ne a dobozos üdítőkkel telit húzzam ki
a helyéről.
– Ne haragudjon, nem akartam! – mondom, próbálok úgy
tenni, mintha komolyan is gondolnám.
Fogok egy konyharuhát, jeget halmozok a közepébe, ráhajtom
az anyag széleit, és átnyújtom neki. Engedelmesen a fejére
szorítja. Azt akarom, hogy tűnjön el a konyhámból és
látókörömből, még mielőtt engedek a kísértésnek, és jól
belerúgok.
A feljebbvalóm lép be, és szemléli meg a jelenetet.
– Jól van, uram? – kérdi.
– Nem – válaszolja a férfi, és megint kikel magából.
Otthagyom őket. Az ég szerelmére, az emberek miért nem
tudnak a saját dolgukkal törődni? A feljebbvalóm szükségtelen
intézkedése miatt még egy baleseti jelentést is kell írnom.
Nem tudom, meddig bírom még.
• • •

A landolás megkezdésekor a szokásosnál hamarabb biztosítjuk

az utasteret és foglaljuk el a helyeinket, mert a pilóták erős
turbulenciát jósoltak. Nem tévedtek. A repülő a hajtóművek éles
sivítása közepette rázkódik és dülöngél. Kint minden fekete.
Mindig csönd honol, amikor az utasok megrémülnek, ettől csak
még baljóslatúbb a helyzet.
Lehuppanunk a leszállópályára, a hangos zúgás, ahogy a gép
lassít, a legszebb hang, amit egész nap hallottam. Olyan, mintha
egy hétre utaztam volna el.
Egy órába kerül, hogy minden utas elhagyja a gépet, mivel a
reptérre más eltérített repülőgépek is érkeznek, úgyhogy várnunk
kell a lépcsőkre és a buszokra. A legénység minden tagját taxival
szállítják vissza a Heathrow-ra, de a sor – nyilván – hosszan
kígyózik. A legénység következetlen tagjai miatt még tovább
várunk a fagyban, mert hát csupán egy napos kirándulásra
feltétlen szükséges volt magukkal hozni egy kisbőröndöt vagy
utazótáskát.
Így hát az első két taxiba csak két-két ember ül be.
 Amikor elhajtunk, és magunk mögött hagyjuk a reptér éles
fényeit, félelem áraszt el. Nate tizenhárom teljes órára maradt
felügyelet nélkül.
Hirtelen felindulásból tárcsázom a számát – noha tudom, hogy
a telefonja kikapcsolva hever a dohányzóasztalon.
Ez nem volt jó ötlet, mert jobban megdöbbenek, mint egész
életemben valaha. Kicsöng.
Amint a taxi kirak a Heathrow-n, a dolgozói parkolóban, a
kocsimhoz rohanok. Elhajtok a parkolót körülvevő kerítés
mellett, az eső miatt alig látok ki a szélvédőn, pedig az ablaktörlő
kétszeres gyorsasággal dolgozik. Alig bírok koncentrálni. Nem
akarok visszamenni sem Nate, sem pedig az én lakásomba, mert
gyanítom, hogy ott vár a rendőrség. Azonban nincs más
választásom. Nem igazán.
Ha a legrosszabb forgatókönyvre kerülne sor, annyit tehetek,
hogy megpróbálom kimagyarázni Nate hazugságait és
rágalmazását. A múltunkra való tekintettel, el fogják hinni, hogy
akármi is történt, csak egy bizarr családi perpatvar volt.
Richmond határában lehúzódok az út szélére, és újból
felhívom Nate-et. Korábban kicsöngött, aztán hangpostára
kapcsolt. Ezúttal egyből Nate hangja köszönt.
Helló, Nate-et hívtad. A sípszó után kérlek, hagyj üzenetet!
Leteszem. Lehet, hogy csak képzeltem, hogy kicseng.
Megpróbálok hozzáférni Nate adataihoz a kémalkalmazáson
keresztül, de nem tudok belépni. Lefagyott. Kiráz a hideg, amikor
lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy bűnlajstromom
tetejében még az applikációt is felfedezik. Mély lélegzetet veszek,
közben próbálok tiszta fejjel gondolkodni és koncentrálni. A
táblagépről kitörlöm a böngészési előzményeket, mivel azok
között van a videó, aminek a segítségével kifordítottam a zárat.
Igyekszem meggyőzni magam arról, hogy nincs semmi gond.
Elképzelem a nyugodt és bocsánatért esedező Nate-et, aki
szánalmasan örül, hogy végre láthat.
A lakásomtól távolabb parkolok le, az utca végében, aztán
leállítom a motort. Körbekémlelek, pillantásommal rendőrautók
után kutatok, de egyet sem látok, hacsak nem jelöletlen kocsikkal
jöttek. A vállamra csúsztatom a táskám pántját és átpakolom az
ajándékzacskók tartalmát, hogy az ajándékok a megfelelő
szatyrokba kerüljenek. Miles cuccai egyelőre jó helyen lesznek itt.
Elállt az eső. Miközben keresztülballagok a Green Parkon, a
cipőm sarka minden lépésnél enyhén a nedves földbe fúródik.
Nem akarok felnézni Nate ablakára, de muszáj. Amikor
észreveszem, hogy a konyhában ég a lámpa, a szívem kihagy egy
ütemet.
Én hagytam volna felkapcsolva? Biztos nem.
Nate szobájában sötétség honol. Az jó? Rossz?
A francba! Bár maradtam volna a fenekemen és ne mentem
volna el arra a hülye útra!
Bemegyek, a közös bejárati ajtó hangosan becsapódik
mögöttem. Mozdulatlanul állok. Haza is mehetnék, letusolhatnék
és elrejtőzhetnék a paplanom alatt, akkor csak holnap reggel
kellene foglalkoznom ezzel az egésszel. Valószínűleg Nate-nek is
jót tenne, ha kicsit egyedül lehetne. De aztán elképzelem őt
egyedül, és a vágyódás legyőzi a félelmet. Lekapom a magas sarkú
cipőm és harisnyában felszaladok a lépcsőn.
Az ajtaja előtt megállok és fülelek.
Néma csend.
Kulcsomat a zárba csúsztatom, és lassan benyitok. A
konyhából kiszivárgó fény kissé megtöri a sötétséget, de nem
eléggé. Halkan a földre ejtem a táskám és bezárom magam
mögött az ajtót. Rainbow meg sem mozdul. Nate telefonja
kikapcsolva hever ott, ahol hagytam, a dohányzóasztalon. A
csönd teljesen kiakaszt. Nate hálószobája felé veszem az irányt.
Az ajtaja zárva. Úgy, ahogy hagytam. Nincs arra utaló nyom, hogy
megszökött volna, de nem akarom elbízni magam. Fázok, egész
testemben reszketek. Belököm az ajtót. Sötétség fogad.
Amikor felkapcsolom a látványt, az elém táruló látványtól
megfagy az ereimben a vér.
 28.

A fürdőszoba ajtaja össze van törve. Egyik oldalán recés,

szilánkos szélű lyuk tátong. De nem akkora, amekkorán átférne
egy felnőtt férfi anélkül, hogy komoly sebeket szerezne.
Miközben az agyam a látottakat próbálja feldolgozni, valaki
megragadja a jobb karom, a hátam mögé csavarja és a földre lök.
Addig sikítok, amíg egy, a számra tapasztott kéz el nem állja a
hang útját. Nate illatát érzem. Felrángat a derekamnál fogva, egy
pillanatra elakad a lélegzetem, amikor az ágyra dob. Megpróbálok
felállni, de a vállamnál fogva visszanyom.
– Most te fogsz meghallgatni engem – közli velem.
Az ajtó felé lendülök, de újra lenyom.
Tébolyodott tekintettel mered rám.
Körbenézek. A holmim takaros kis kupacba rendezve áll a
padlón. Az esküvői fénykép, a magazinom, a bilincs, a ruhám,
minden. Sértő, mintha minden velem kapcsolatos dologtól meg
akarna szabadulni. Rábámulok.
Visszanéz rám, végigméri az egyenruhám.
– Elmentél dolgozni? Te picsa! Bármi történhetett volna. Ha
tűz üt ki, itt halok meg. Mikor nem akadályoztad meg, hogy
betörjem az ajtót, azt hittem, hogy hazaugrottál valamiért. De azt
nem gondoltam volna…
– Mennyi az esélye annak, hogy kigyullad valami? Most
komolyan. Mióta is laksz itt, három, négy éve? Gondolom
mostanra már rájöttél, hogy a szomszédjaid viszonylag épeszűek.
Mindegy is, hoztam neked egy nyakkendőt és egy parfümöt. A
bejárati ajtó melletti zacskóban vannak. Behoznám őket én
magam is, csak nem akarom, hogy megint rám támadj. – Fájó
csuklómat dörzsölgetem.
 – Sokkal komolyabb segítségre van szükséged, mint hittem, ha
szerinted ezzel jóváteszed, hogy bezártál.
Mellkasom előtt keresztbe fonom a karom.
Nate egy látszólag begyakorolt beszédbe kezd.
– Most értem, miért mondtad, hogy én voltam az első
szerelmed. Az volt neked az első, én pedig seggfejként
viselkedtem. Fiatal, arrogáns, akaratlanul is kegyetlen és
tapintatlan voltam, nagyon sajnálom. – Leül mellém, és megfogja
a kezem.
A remény kezd feléledni bennem. Rámeredek. Bejött a tervem?
Már látom a hibát a tervemben, az pedig az, hogy sosem
tudhatom. Sosem leszek képes igazán megbízni benne. Az
alváshiánytól és az egész napos stressztől kimerültem, erre itt van
ez az égető bizonytalanság is.
– Sokat gondolkoztam ma. Biztosan borzalmas lehetett neked
azok után, ami az öcséddel történt. De szerintem rám csak
amolyan romantikus fantáziaként tekintettél…
Félbeszakítom.
– Hogyan jutottál ki?
Úgy néz rám, mintha mélységesen megdöbbentené, hogy
együtt érző beszéde nem vett le a lábamról.
– Volt egy egész napom, hogy betörjem az ajtót.
– De mivel? Mindent kivittem, ami szerszámként használható.
– Hát, lehet, nem vagy olyan okos, mint hiszed.
– Mondd el, megőrjít, hogy nem tudom!
– Az ajtó középső része vékonyabb, mint a többi. Minden
erőmmel azt püföltem, aztán csak át kellett nyúlnom a lyukon és
elfordíthattam a gombot. – Felemeli jobb kezét, csúnyán
megsebesült.
 Nem tudom, mit mondhatnék, a szívverésem újra
normalizálódott. De nem igazán értem a helyzetet vagy azt, hova
vezet.
– Szóval, elmondom, mi fog történni – folytatja Nate. – Olyan
gyorsan érvénytelenítjük ezt a házasságot, amilyen gyorsan csak
lehet. Nem mesterkedsz többet semmiben… ez alatt azt is értem,
hogy távol maradsz tőlem, a családomtól, az otthonomtól… és a
munkában megkérem a felelősöket, hogy ne osszanak be minket
együtt. Szerintem segítségre, szakemberre lenne szükséged, hogy
túljuss ezen az egészen. Szívesen segítek találni egy jó
szakembert, ha szeretnéd. Ha elfogadod ezeket a feltételeket, nem
értesítem a rendőrséget. De ha megszeged őket, távoltartási
végzést kérek ellened.
– Azt nem felejtetted el, hogy én is feljelenthetnélek, amiért
egy kiskorúval szexeltél? Akármikor megtehetném. Két év
próbaidő várna rád és búcsút mondhatnál az álommunkádnak.
Rám néz ugyan, de nem tudom kitalálni, mire gondol, vagy mit
érez. Kissé nyugtalan vagyok, de meg kell védenem magam. Most,
miután minden kiderült, olyan, mintha végre esélyünk lenne
arra, hogy újból egymásra találjunk, ha őszinték vagyunk
egymással.
– Úgy látom, mindkettőnknek vannak sérelmei.
Megállapodhatunk abban, hogy nem jutunk közös nevezőre. De
ha távol tartjuk magunkat a másiktól, nem lesz gond. Semmit
nem nyernénk azzal, ha megpróbálnánk bemocskolni a másikat,
mert csak ugyanott lyukadnánk ki, ahol eddig, én nem vagyok
hozzád való. Tényleg nagyon sokat gondolkoztam, és már
mindent kitaláltam. Tudtam, muszáj lesz visszajönnöd
valamikor, főleg, miután megcsörgettél, tudtam, hogy akkor majd
higgadtan átbeszélhetjük a dolgokat és közös nevezőre juthatunk.
Egy szót sem szólok.
 – Lily. Engedj el! Nem akarok lekezelően viselkedni, tényleg
nem, de ez lenne neked a legjobb. Tudom, hogy most talán nem
úgy tűnik, de ha valaha is jelentettem neked valamit, és azt
állítod, hogy jelentettem, akkor kérlek, próbálj meg hinni nekem!
Akármilyen nehéz is.
– Igyekszem, Nate, nagyon igyekszem, de egyszerűen nem
látom, nekem milyen előnyöm származik ebből. Házasok
vagyunk. Ki hinné el a te verziódat? Most komolyan. Nem valami
egyéjszakás kaland vagyok, aki hirtelen többet akar. Már több
vagyok.
Kiviharzik a szobából, és telefonjával a fülénél tér vissza.
– Ne tegyél úgy, mintha a rendőrséget hívnád – mondom.
– Nem fogok! – csattan rám, de a hangja elárulja, hogy jobban
fél attól, hogy tönkreteszem az életét, mint beismeri. – Áthívom
Jamest, hogy legyen egy szemtanúm.
Istenem, csak őt ne! Már a gondolatát sem bírom annak, hogy
itt áll, ítélkezik, ítélkezik és ítélkezik, majd újból kioktat minket.
Felkapom a saját mobilom.
– Rendben. Én pedig feljelentelek egy múltban elkövetett
bűncselekményért.
Nate gyors. Kikapja a kezemből a telefont, kikapcsolja és a
táskámba süllyeszti.
– Tűnj el! – parancsol rám. – Csak tűnj el, mielőtt elveszítem a
türelmem. Elegem van. Köszönetet kellene mondanod, amiért
nem hívtam ki máris a rendőröket. Kaptál egy esélyt. Egy esélyt,
amit meg sem érdemelsz, és perceken belül meggondolom
magam, ha nem tűnsz el!
Kimerültem. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el neki,
mindig neki fogom adni mindenem. Sosem bánná meg, ha engem
választana, annak szentelném az életem, hogy boldoggá tegyem.
Zaklatott vagyok, mindkettőnket cserbenhagytam. Egy szót sem
bírok kinyögni. Felállok, kábán összeszedem a holmim és a
táskámba rakom. Majd kitalálok valamit. Ha kitartó vagyok,
egyszer megtörik, nem veheti semmibe örökké a múltunkat.
– Kérem a kulcsaimat! – Nate tenyerét kitárva felém tartja
jobb kezét.
Átadom neki őket. Nem számít, van másolatom.
Kinyitja a bejárati ajtót, és biztonsági őr módjára figyeli, ahogy
távozom.
– Megértetted, Lily? Hogy mindkettőnknek előnyös lenne,
amit javasoltam?
– Igen, megértettem. Ég veled, Nate!
– Szia.
Miközben a liftre várok, motyog valami olyasmit, hogy „Ne
gyere vissza!”, majd becsapja az ajtót.
Belerúgok a lift oldalába.
• • •

Másnap reggel az első dolgom üzenni Miles-nak, hogy

tudassam vele, szabad vagyok ebédidőben, válasza azonban
tömör, közli, hogy elfoglalt, otthonról dolgozik. Kémkedek egy
kicsit Bella után, de semmit nem találok, amiből rájöhetnék, mit
csinál ma.
Tudom a címüket, úgyhogy odavezetek. Csak egy kocsi áll a
felhajtón – Miles autója –, de ez még nem biztosíték arra, hogy
Bella nincs itthon, lehet, az övé a garázsban parkol. Felhívom
Miles-t. Egy csörgés után felveszi, gyorsan üdvözöl.
– Már mondtam, hogy nem érek rá.
– Bella otthon van?
– Nincs.
– Akkor jó. Nyisd ki az ajtót! Itt állok előtte.
Nincs más választása.
 Belépek a homályos előtérbe. Egyáltalán nem olyan, mint
amilyennek Bella otthonát képzeltem. Jobbra sötét fakorláttal
szegélyezett lépcsők futnak fel az emeletre, az oldalfala
ugyanolyan sötét színű fából készült. A szőnyeg gazdag, burgundi
vörösben pompázik, így még sötétebb az összhatás. Közvetlenül
előttem egy kerek asztal terpeszkedik, melyen egy vörös rózsákkal
teli, olívaszínű váza áll. A falon sorakozó, aranyozott keretű képek
erőszakot ábrázolnak: háborús jeleneteket, vadászatokat, vért és
kínszenvedést.
Átnyújtom Miles-nak az ajándékzacskót.
– Megint el kellett utaznod munkaügyben? Köszönöm, de nem
fogadhatom el. Juliette, ez nincs rendben. Egyáltalán nincs
rendben. Egyszerűen nem jelenhetsz meg hívatlanul az
otthonomban. Nem ebben egyeztünk meg.
Visszaadja a szatyrot. A kézitáskámba süllyesztem. Egyelőre.
– Tudom, de beszélnünk kell. Csak egy gyors kávéra ugrottam
be, utána megyek is.
– Bella elvileg csak ebéd után jön, de ki tudja, lehet, hamarabb
visszaér.
– Írj neki! Kérdezd meg, milyen napja van, attól majd
megnyugszol.
Egyenesen előrefelé veszem az irányt, végigmegyek a folyosón,
ami a konyhába vezet. Miles követ, nem törődik a javaslatommal.
Ez a helyiség már jobban hasonlít a képzeletemben élő házra.
Modern és világos. Rozsdamentes acél csillog, a felületek
csupaszak, nagyon minimalista. Egy fémből készült
gyümölcsöstál roskadozik a banánok, narancsok és kivik súlya
alatt. Egy designer kávégép terpeszkedik a falra erősített,
motivációs idézetekkel teli vászon alatt. Meglepődöm, mindig azt
hittem, hogy Bella pozitív megerősítés nélkül is elég magabiztos.
Hidd, hogy van jó a világban!
 Csináld azt, amiben tehetséges vagy!
Tedd meg azt, amire azt hitted, képtelen vagy!
A padlóra ejtem a táskám, aztán végigfuttatom az ujjam a
konyhapulton, miközben Miles a csészékkel és kávékapszulákkal
bíbelődik. Egy százszorszépekkel díszített mappán akad meg a
kezem, melyen halomban állnak a levelek. Félresöpröm őket,
felkapom a mappát és átnézem a tartalmát. Találok egy
kinyomtatott e-mailt Bella anyukájától, amiben az éves, februári,
családi kiruccanásuk részleteit írja le, szokás szerint Whistlerbe
mennek. Mint mindig, most is nagynénje faházában lesznek
elszállásolva.
Nem csak ez van benne: egy helyi nyomdában készült esküvői
meghívó is pihen a mappában. Miles és Bella előrehozta az
eseményt január közepére, a mi házasságunk Nate-tel nagyjából
ekkor ér véget. Miles összehúzza a szemöldökét, amikor
észreveszi, mit nézegetek. Ettől függetlenül folytatom a
kutakodást. Az olasz villa helyett egy helybéli, ötcsillagos
szállodát választottak. Átfutom a vendéglistát, több száz ember
hívtak meg.
– Juliette! Az magánügy!
Odamasírozik hozzám, és kikapja a mappát a kezemből,
visszadugdossa bele a tartalmát, és újból a kávégépre fordítja
figyelmét.
– Bella terhes?
– Nem. Nem mintha rád tartozna.
– Akkor miért siettetitek az esküvőt? – nézek egyenesen a
szemébe.
Elvörösödik.
Leülök az étkezőpult melletti egyik bárszékre. Kemény és
kényelmetlen. Miles velem szemben foglal helyet, kávémat lassan
átcsúsztatja a gránit felületen.
 – Mi, azaz én arra gondoltam, minél hamarabb egybekelünk,
annál jobb. Megdöbbentem, amikor múltkor találkoztunk és
kiderült, hogy ismeritek egymást. Hibáztam, és nem akarom
elveszíteni őt.
– Velem mi lesz?
– Megegyeztünk. Még a legelején. Abban, hogy sosem
veszélyeztetjük a másik párkapcsolatát.
– Igen, de nem értem, miért kellene véget vetnünk ennek az
egésznek, csak mert te azt mondod.
– Mert ismered Bellát.
– Ismertem.
– Azt mesélte, hogy iskoláskorában nem volt mindig egy
angyal, de te különösen megrémítetted.
Felnevetek.
– Én? Megrémítettem? Tudod, mi volt az iskolai éveim legjobb
része? – Miles a fejét rázza, mire folytatom. – Amikor hetente
egyszer egy-két órára elhagyhattam az iskola területét, na,
olyankor elviselhetőnek tűnt. Beiratkoztam a Duke of Edinburgh
programba. Bella egyedül oda nem lépett be. Hetente két órára
szabad lehettem, pedig igazából sáros földeken kellett
barangolnom az időjárástól függetlenül.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy ennyire nem volt vészes a
helyzet. Az én iskolámban is történt mindenféle.
– Ha te mondod. – Leteszem a kávéscsészét. Nem erre
számítottam. Felpattanok. – Használhatnám a mosdót?
A folyosó felé int.
– Jobb oldalt.
Felveszem a táskám és kimegyek. Kinyitom, majd vissza is
zárom a mosdó ajtaját, aztán lehúzom a bokacsizmám cipzárját, a
kezemben viszem, miközben felszaladok a lépcsőn. Minden ajtó
tárva-nyitva áll, a második szoba nyilvánvalóan a hálójuk.
Lefekszem az ágyukra és sietve előhúzom a telefonom a
zsebemből. Készítek egy szelfit. Felülök és körbesandítok a
szobában. Bella éjjeliszekrénye rendetlen: könyvek, körömlakkok,
vatta és három drága arckrém lepi el. Elteszem az egyik rúzsát,
Miles parfümjét az övéi közé dugom és egyik nyakkendőjét egy
székre akasztom. Csinálok még néhány képet, aztán egy szelfit
Bella fésülködőasztalánál. Meg akarom őrizni egy-két darabkát a
világából.
Lesurranok, felhúzom a csizmám és visszalibbenek a
konyhába, épp, amikor Miles is feláll, mintha a keresésemre
indult volna. Majdnem összeütközünk. Lábujjhegyre állok és
megpróbálom megcsókolni.
Hátrál egy lépést.
– Nem csinálhatjuk ezt tovább. Attól tartok, tényleg végeztünk,
Juliette. Csodálatos nő vagy, a vőlegényed igazán szerencsés, de
én nem vállalhatom tovább a kockázatot, bármilyen szomorú is.
Sőt, mint kiderült, szerintem szerencse, hogy nem alakult ki
köztünk működő munkakapcsolat sem. Sokkal egyszerűbb lesz
így távol maradnunk egymástól.
– Szakítottunk a vőlegényemmel.
– Ó! Ó, értem. Sajnálattal hallom.
Előtte állok, karomat az oldalamhoz szorítom, egy szót sem
szólok. Arcára kiül a felismerés, hogy nem is lesz olyan könnyű
megszabadulni tőlem. Mintha félne tőlem, ettől csak még inkább
nyeregben érzem magam. Kihasználom a hatalmam. Csak még
nem tudom, hogyan. Elsétálok mellette és megtorpanok az
ablaknál, kinézek a kertre. Az ingatlan közvetítők úgy írnák le,
hogy szép, gondosan rendben tartott udvar, kőrisfák és sövények
határolják a kerítést, a virágágyások takarosak, rendezettek.
Fogadni mernék, Bella úgy tervezi, hogy néhány év múlva már
egy hinta, egy csúszda és egy mászóka is helyet kap a kertben.
 – Gyönyörű az otthonotok – dicsérem meg.
– Köszönjük.
Noha csöndben van, szinte hallom a gondolatait: azt akarja,
hogy tűnjek el, hogy ne okozzak galibát.
– Békén hagylak – közlöm, nem nézek rá.
– Köszönöm – válaszolja, meg sem próbálja eltitkolni
megkönnyebbülését.
– De – fordulok felé –, ha valamilyen oknál fogva keresnélek,
kérlek, ne hagyd figyelmen kívül!
– Nem értem, miért nem viselkedhetünk felnőttek módjára és
búcsúzhatunk el egymástól, a kellemes emlékek megmaradnak…
Félbeszakítom, mert Nate-nek köszönhetően, ezt a szöveget
már ismerem. Következőnek már arról fog dumálni, hogy
gondolkozzak észszerűen.
– Ég veled, Miles! Egyelőre – teszem hozzá, nehogy
megnyugodjon.
Sarkon fordulok, felkapom a táskám és a bejárati ajtó felé
veszem az irányt.
• • •

Túlságosan is ideges vagyok ahhoz, hogy valami hasznosat

csináljak, úgyhogy inkább leparkolok a tengernél, és a sétányon
bandukolok.
A tegnap este óta eltemetett érzelmek – a düh, a harag, a
megalázottság – szinte égetnek belülről. Nem csupán Nate
döntött úgy újból, hogy kénye-kedve szerint használ, hanem
Miles is ellenem fordult.
A szél csípi az arcom, a hullámok moraja hallatszik csupán. A
fekete tenger hívogatónak tűnik, de ellenállok a kísértésnek, hogy
belerohanjak és elmerüljek a víz felszíne alatt, hogy elfojtsam a
fájdalmamat. Irtózom a gondolattól, hogy a testem a part többi
szemete között végzi. Túlságosan is védtelen lennék.
Inkább gyorsabbra veszem a tempót, magamban imádkozom,
hogy egy morcos ember próbáljon meg kirabolni vagy támadjon
rám, hogy kiadhassam magamból a bennem tomboló, lávaként
izzó dühöt.
Mélyen beszívom a tengerparti levegőt. A mérgemet valami
konstruktív dologba kell áramoltatnom.
Felhívom a szállodát, ahol Bella és Miles esküvői fogadása lesz,
és arról érdeklődöm, nem keresnek-e pincéreket a nagyobb
szabású rendezvényekre. Megadják egy helyi, külsős ügynökség
nevét, úgyhogy megkeresem és jelentkezek a munkára.
• • •

A lakásomban megnézem a Bella szobájáról készített képeimet

és áttanulmányozom a holmiját. Megjegyzem a számos parfüm és
krém márkáját.
Ránézek Nate-re. Elutazott, egy régi, egyetemi éveiből
megmaradt barátját látogatja meg Leedsben. A düh újult erővel
önt el a gondolattól, hogy boldogan éli az életét, mintha az
égvilágon semmi gondja nem lenne.
Nem bírok itt ülni és nem csinálni semmit.
A konyhában kotorászok.
• • •

Átfutok a Green Parkon, és bemegyek a közös bejáraton.

Miközben felrohanok a lépcsőn, előkapok egy doboz hangyairtót
a táskámból – azt olvastam, a halaknak se tesz jót –, és a padlóra
teszem, amikor a zárba csúsztatom a kulcsom.
Beragadt. Nem működik.
Hozzáférés megtagadva.
 Ide-oda csavargatom a kulcsot, tovább próbálkozom, még
azután is, hogy ráébredek, Nate eltökélten igyekszik kizárni élete
minden területéről.
 29.

Karácsony előtt négy nappal kapok egy nagyon hivatalos

stílusban íródott levelet James Harrington irodájától. Az
érvénytelenítés jól halad. Nate és én – azaz a „felperes” és az
„alperes” – nemsokára végleg végzünk egymással.
Órákig ülök az ágyon, csak bámulom a jogi szakkifejezéseket,
annyira egyszerűnek és világosnak tüntetik fel a dolgot, mintha
semmiféle érzelemnek nem lenne helye a folyamatban. Amikor
minden egyes fájdalmas szót megjegyeztem, kimegyek a
konyhába, előveszek egy gyújtót és a lefolyó felett lángra
lobbantom a levelet. Égett papírdarabkák szállnak ide-oda, fekete
szalagok a fehér kerámián.
A távolból felhangzik a kórus éneke, a „Csendes éj” című dalba
kezdenek bele.
• • •

Babs a családtagok és barátok számára igényelhető jeggyel

elkísér San Franciscóba. A vele való turistáskodás eltereli a
figyelmem: az Alcatraz-sziget, a Golden Gate híd, a sikló, a
Fisherman’s Wharf, mind-mind leköt egy kissé.
Karácsonyi ebédünk egyáltalán nem hagyományos, mivel egy
tengeri herkentyűket felszolgáló étteremben üljük meg húsz
másik idegennel – a legénységgel és az ő kísérőikkel. Barátok,
anyukák, haverok. Fehérboros kagylót eszek, a kagylóhéjjal
bíbelődök. Az étterem kitesz magáért – van sós keksz és
karácsonyi zene is –, de ez a sok örömködésre és szórakozásra
tett kísérlet felemészt belülről.
 Amikor Babs álomba merül a szobámban, az óriási franciaágy
egyik oldalán, azzal kínzom magam, hogy végigolvasom Nate
vidám üzeneteit. Otthon van csodálatos, szerető családja körében.
Egy nő – Tara – „Mesés karácsonyt” kíván neki. Alig várja,
hogy lássa. Csak úgy, mint Nate, mint válaszából kiderül.
Bella, Nate, Miles, látom őket magam előtt, ahogy körbeülik az
asztalt, pulykát esznek, forralt bort szürcsölgetnek, drága
ajándékokat bontogatnak. Boldogan élik az életüket, melyet
szerintük megérdemelnek.
Bekapcsolom a tévét és kiválasztok egy filmet, egy romantikus
vígjátékot, csak hogy még rosszabbul érezzem magam.
• • •

A visszafelé tartó út előtt egy szemernyi türelmem sincs,

semennyi. Beszállás alatt egy harmincas éveiben járó nő nem
hajlandó eltenni a táskáját a felszállás idejére, háromszor is
elmondja nekem, hogy valami nagy cég vezérigazgatója.
– Nem tudná maga megcsinálni?
Megfeszül az állkapcsom.
– Attól tartok, nem nyúlhatok a csomagjához. Ha nem teszi el,
néhány perc múlva visszajövök, és a csomagtérbe vitetem a
táskát.
A repülőút közepe táján a feljebbvalóm közli velem, hogy egy
nő panaszkodott a viselkedésemre. Igyekszem bűnbánatos képet
vágni. Nem bírok szünetet tartani. Inkább leülök a konyhában, és
egy kollégámat, Natalie-t hallgatom, aki konyhájának jövő havi
felújításáról áradozik. Csak részmunkaidőben dolgozik a
légitársaságnál, februárig szabadságon lesz.
– A lakatosok azt mondták, igyekeznek minél kisebb
felfordulást csinálni.
 Néhányan bármit elhisznek. Igazából nincs bajom Natalie-val,
és ha közelebb laknánk egymáshoz – Glasgowból ingázik, ami
túlságosan is messze van ahhoz, hogy rendszeresen
meglátogassuk egymást –, még barátok is lehetnénk.
Megfigyeltem, hogy nem tesz jót nekem, ha túlságosan magányos
vagyok.
Miután leszállunk és üdvözöltem az utasokat a Heathrow-n,
hirtelen optimizmus önt el. Közeleg az új év, tökéletes alkalom az
újrakezdéshez.
Kinyitom az ülések feletti rakodótér ajtaját, épp az állítólagos
vezérigazgató asszony feje fölött, és felajánlom, hogy leveszem
neki a poggyászát. Mielőtt válaszolhatna, már ki is húzom a
táskát, és a lábára ejtem.
Arca összerándul a fájdalomtól.
– Au! Figyeljen oda!
– Nagyon sajnálom – felelem. – Személy szerint én mindig is
biztonságosabbnak találtam a könnyű csomaggal való utazást. –
Elsétálok.
Annyi panaszt tesz, amennyit csak akar, nem tudja
bebizonyítani, hogy nem véletlenül ejtettem rá.
• • •

Három héttel később lefoglalok egy hotelszobát nem messze

onnan, ahol Miles elrontja majd életét azzal, hogy összeköti a
Belláéval. Olyan szobát kérek, ami a templomra néz.
Kora délután, amikor a vendégek szállingózni kezdenek,
természetesen tökéletesen ragyog a téli nap. Kinézek az ablakon,
Nate-et keresem. Amikor észreveszem, óriási gombóc gyűlik a
torkomba és nem bírom visszatartani a könnyeimet. Az édesanyja
és egy másik nő mellett áll, kétségtelenül Tara az – aprócska és
sötét haja van.
 Úgy néz ki, mintha egy reklámból lépett volna ki szürke,
méretre szabott öltönyében, melynek gomblyukába egy rózsaszín
rózsát tűzött. Segít az anyjának felvenni méretes, krémszínű
kalapját, amit „Tara” csodálattal a szemében figyel.
Bella tíz perces késéssel érkezik egy lovas kocsin, az én
látószögemből nézve tündérmesébe illően néz ki – igazi
hercegnőként. A csokor, amit a kezében tart, fehér és rózsaszín
rózsákból áll. Hosszú, csipkés, fehér ruhája csillámlik.
Aranyszínű villanásokon akad meg a szemem, miközben
elfogadja édesapja kinyújtott karját, és a templom bejárata felé
indul. Az övé lesz minden, amire valaha vágytam, de sosem
kaptam meg.
Egy zsebkendővel felszárítom a könnyeimet, ideje munkához
látni.
• • •

Mielőtt elkezdenénk, áttanulmányozom az ültetési rendet, a

szoba másik végébe kérem magam, távolra az ifjú pár asztalától.
Sötétbarna parókát és kék kontaktlencsét viselek, de a biztonság
kedvéért még egy szemüveget is felvettem. Azt az utasítást
kaptam, hogy kössem fel a hajam, úgyhogy lófarokba fogtam, de
néhány tincset szabadon hagytam, így azok az arcomba hullanak.
Eléggé biztonságban érzem magam, mert senkinek nem fog
eszébe jutni engem keresni – amikor ott van a gyönyörű Bella, a
bálkirálynő.
A láthatatlan kiszolgáló személyzet tagja vagyok.
Senki sem emlékezne rám akkor se, ha muszáj. Úgy hallottam,
a tanúvallomások gyakran megbízhatatlanok.
Az emberek udvariasan köszönetet mondanak, amikor
aprócska tálakba pakolt, zsemlemorzsával borított sajtos
makarónit teszek eléjük és paradicsomlevest szedek nekik, amit
filet mignon és újkrumpli követ. Újratöltöm boros- és
vizespoharaikat, aztán kenyereskosarakkal a kezemben körözök
az asztaloknál, zsemlével kínálgatom őket.
Ugyanazt csinálom, mint a rendes munkámban, csak ezúttal
szilárdabb talajon.
A desszert előtt pezsgőt osztunk szét a beszédekhez.
Hátul álldogálok, kezemben egy üveg pezsgővel, miközben
Miles belekezd a végtelen köszönetmondásba és az émelyítő
fogadalomba, amit Bellának írt. „Szerencsés” férfi, mert Bellából
„milliónként egy születik”.
Csöndesen kisurranok az oldalsó kisterembe és töltök
magamnak egy pohár pezsgőt. Nem bírom hallgatni azt a sok
szemetet és hazugságot. A folyosó másik oldalán a konyha üresen
ásít. Mindenki arra használja az időt, hogy szünetet tartson vagy
befejezze a takarítást. Körülnézek a kisteremben. Az ajándékok és
kabátok kupaca mellett észreveszek egy tortát – meglepő módon
nagyon is hagyományosnak látszik, fehér, tetején egyszerű
menyasszony és vőlegény figura áll. De hatalmas, öt emeletes, egy
zsúrkocsin terpeszkedik, szóval gondolom, színpadiasan fogják
betolni, még a torta is megkapja saját külön kis belépőjét.
Meg sem próbálom lebeszélni magam róla, egyszerűen
felborítom. Dübbenve esik a szőnyegre. Ellenállok a késztetésnek,
hogy beledöfjek egy kést vagy összezúzzam a cipőmmel. A
menyasszonyt és vőlegényt maga alá temette a fehér cukormáz és
vaníliás piskóta egyvelege.
Amikor visszatérek a nagyterembe, épp a násznagy beszél,
átlagos anekdotákat mesél az őrületes egyetemi évekről. Le kellett
volna nyomoznom még az esküvő előtt – kicsit
megfűszerezhettem volna a történeteit. Egy mogorva arcú,
személyzeti vezető kikíséri az esküvőszervezőt a teremből.
 Néhány perccel később együtt félrehívják Bellát, én pedig
figyelemmel kísérem, ahogy a szájához kapja a kezét, arcára
egyértelmű csalódottság ül ki. Szerencséje van – ha könnyebben a
közelébe juthattam volna, a ruhája vagy az arca bánja.
Mire felszolgálom a következő fogást, amit a menükártyán
„desszert hármasként” tüntettek fel – citromos sajttorta,
csokoládédarabos jégkrém Baileys-zel és mini csokis piskóta –,
amit aztán kávé követ, már elegem van. A savas pezsgő nem tett
jót üres gyomromnak, minden valószerűtlennek és zavarosnak
tűnik. Figyelmen kívül hagyom a kollégámat, nem csatlakozom a
személyzeti gyűléshez, azután nyomoznak, hogy ki tette tönkre a
tortát.
– Valószínűleg valamelyik szaladgáló gyerek lehetett –
mondom, és úgy teszek, mintha lefoglalna valamelyik vendég
különleges kérése.
Amikor épp azon vagyok, hogy betegséget szimuláljak és
otthagyjam ideiglenes munkámat, a DJ hangolni kezd a
táncparkett szélén. Megvárom az első tánc végét, majd utána
távozom.
Kisurranok, és lehúzok még egy pohár pezsgőt. Kell valami,
amivel átvészelhetem a mai nap utolsó pillanatait, és elég
valószerűtlen, hogy anyámmá válnék két pohár pezsgőtől. Érzem,
ahogy az alkohol a véráramomba kerül, segít elnyomni a
fájdalmam és magányom.
Lehet, Amelia mégsem volt olyan hülye.
Bent már lekapcsolták a fényeket, Bella és Miles pedig
elfoglalta a táncparkettet, az első tánc következik – David Bowie
„The Wedding Song” című dalára. A torkom összeszorul, amikor
véget ér a dal, és Nate karját Tara köré fonja, majd gyengéden a
táncparkett felé tereli, ahol csatlakoznak a Miles és Bella köré
szállingózókhoz. Mr. és Mrs. Yorke. Ez a név nem illik úgy
Bellához, mint a Goldsmith, nem egy Bella Yorke-nak tűnik.
Alig kapok levegőt, úgyhogy elhúzok egy széket egy elhagyatott
asztaltól és oldalra rángatom, a függöny mellé. Miles zakója egy
közeli széken lóg. Óvatosan beledugom a kezem és
körbetapogatózom a zsebeiben. A pénztárcája. A telefonja.
Fogom a tárcáját és a táskámba süllyesztem. Tovább nézem őket.
Még mindig emlékszem arra az iskolai bálra, ahol
beleszerettem Nate-be. Mély lélegzetet veszek, most nem akarok
erre gondolni. Nem ez a megfelelő időpont. De Bella és Nate
boldogságának látványától – az egész család örömével
egyetemben – majd’ megfulladok.
• • •

Aznap, amikor Will meghalt, csak néhány percnyi békére

vágytam. És azóta sem kaptam meg.
A csobbanás nem igazán van meg.
A kertész segített megpróbálni megmenteni Willt. Sosem
mondta el senkinek, mert meg akart óvni. Hagyta, hogy úgy
tegyek anyám előtt, mintha láttam volna, hogy Will beesett és
mintha azonnal cselekedtem volna. Hogy segítségért kiabáltam,
de az egész olyan kegyetlenül gyorsan történt. Egy idő után
minden hazugság igazzá válik. A kertész sosem mondta, hogy
lusta vagy nemtörődöm lettem volna, vagy valószínűleg
elszundítottam.
Még mielőtt lenéztem volna a medencébe, megéreztem, hogy
mi történt. Odarohantam és lemásztam. A medence mélyebb
végébe vezető, lejtős fal borzasztóan csúszott. Egy hosszú bot
hevert a lábamnál. És a cipője és az idióta zoknija, mindig levette,
mielőtt a víz közelébe ment volna. Hosszú másodpercekbe telt,
mire megtaláltam a zavaros vízben. Megragadtam, de kicsúszott a
kezeim közül.
Ekkor jelent meg a kertész. Látta, hogy leszaladok, sejtette,
miért, úgyhogy ő is lerohant. Neki sikerült kihúznia Willt, nem
nekem. Figyeltem, ahogy próbálja újraéleszteni a mezítlábas,
ázott ruhacsomót. Víz szivárgott belőle és csorgott le a lejtőn,
vissza a mocsokba. Sikoltoztam, miközben az öcsém életéért
küzdött. Az én felelősségem. A visszhangzó zaj sokkalta rosszabb
volt, mint bármi, ami valaha kijött ártatlan kis száján.
A nap többi részéből csak villanások vannak meg, kivéve
anyám tekintetét, mikor meglátott, arra emlékszem. Először azt
hittem, megölel, de meg sem mozdította a karját.
Helyette a padlóra rogyott és zokogásban tört ki.
• • •

A bűntudattal kapcsolatban arra jöttem rá, hogy vannak

napok, amikor együtt lehet élni vele. Máskor azonban
figyelmeztetés nélkül csap le – csakúgy, mint a gyász –, és éget,
mindent felemészt, szinte mar belülről. És a legrosszabb az
egészben az, hogy semmit sem lehet tenni ellene.
Nem vonhatod vissza a hibáidat. Soha. Hanem felégetnek
belülről, a részeddé válnak, egy rossz, rohadt, fojtogató részeddé.
Minden álmomban és rémálmomban csakis egy időgépre
vágytam, hogy visszamehessek a múltba és megváltoztathassam.
Amikor megismertem Bellát, azt hittem, végre esélyt kapok arra,
hogy egy másik útra lépjek –, egy nap meggyógyulhatok és
normális életet élhetek a segítségével. Annyira akartam, hogy már
fájt.
Amikor megtagadta tőlem ezt az esélyt, a sors újabb
lehetőséggel áldott meg Nate személyében. Ő célt adott nekem,
annak az eshetőségét, hogy más lehetek, mint önmagam kiürült,
semmilyen mása, amitől rettegtem. Egy kívülálló robot.
Él bennem a félelemnek egy olyan szikrája, mely sosem, soha,
de soha nem aludt ki. És valami jelentős változás nélkül – valami
csodálatos nélkül –, attól tartok, soha nem is fog.
Mert szeretet és elfogadás nélkül csak valami sötét és
gyűlöletes marad.
• • •

Felállok és a tánctér felé veszem az irányt. Megtorpanok. Olyan

közel vagyok! Olyan közel vagyok az élethez, ami az enyém
lehetne, hogy kinyúlhatnék és magamhoz húzhatnám Nate-et.
Bellával táncol. Az oldalvonalról figyelem. Alig kapok levegőt.
Koncentrálj!
Erőszakkal ráveszem magam, hogy elsétáljak. Otthagyom
mindőjüket a tündérmeséjükben.
Kint megcsap a hideg.
– Kedvesem, minden rendben? – tudakolja egy idős úr. Épp
cigarettázik.
– Nem – felelem. – Viszonyom volt a vőlegénnyel. Azt állította,
szeret, de… – Vállat vonok.
– Komolyan? – kérdez vissza kikerekedett szemmel. – Miles-
szal? Az unokaöcsémmel? Nem, biztos vagyok benne, hogy…
Újból vállat vonok.
– Sajnálom. Ha tudtam volna… csak annyi, hogy megbántott.
Nagyon.
Elsétálok, magam mögött hagyom a tőlem megtagadott életet.
A szállodába vezető úton elhaladok egy hajléktalan nő előtt, aki
egy cipőbolt bejáratában kucorog. Miles minden készpénzét neki
adom.
 Legalább kétszáz font lehet, legalább valami aprócska jó süljön
ki ebből a sok rosszból. A tárcát egy kukába hajítom.
• • •

Hajnalban összeszedem a holmimat, és egyetlen álmatlan

éjszaka után kijelentkezem a hotelből.
Ahelyett, hogy hazamennék, Dorset felé veszem az irányt.
Először Dorchester városközpontjában parkolok le. Miután
küldök egy üzenetet Babsnek, melyben értesítem közelgő
látogatásomról, bemegyek egy virágboltba. Türelmetlenül
várakozok, miközben a fiatal hölgy összerak négy csokrot,
összekötözi a virágok szárát. Hozzárak egy mackó alakú lufit is,
amelyet egy pálcára erősít, beszúrja néhány fehér szegfű közé.
Amikor becsöngetek Babshez, már kabátban nyit ajtót.
– Ezt neked hoztam – mondom és átnyújtom neki a
legdrágább csokrot, mely barackszínű és sárga rózsákból áll.
Ragaszkodik hozzá, hogy vízbe tegye őket, mielőtt elindulnánk
a temetőbe.
William Florian Jasminnel kezdünk. Babs elmond egy imát, én
magamban kérek tőle bocsánatot.
Figyelnem kellett volna rád. Jobb nővérnek kellett volna
lennem.
Következőnek anyámat látogatjuk meg. Nem tudom, mit
kellene mondanom vagy tennem, úgyhogy inkább elsorolom,
milyen virágokat teszek a sírjára.
– Melyik volt a kedvenc virága? – tudakolom Babstől, mert
hirtelen ráébredtem, hogy én nem tudom.
– Az összeset szerette – feleli Babs, reszket a hidegtől.
– Menj vissza a kocsihoz! – javaslom, a kezébe nyomom a
kulcsot. – Kapcsold fel a fűtést! Én is megyek mindjárt.
Nem vitatkozik.
 Nézem, miközben elsétál a parkolóba. Aztán megkeresem a
kertész sírkövét, aki megpróbálta megmenti Willt és megvédett
engem. Nincs semmi a sírjánál, még a virágtartók is üresek.
Leteszem utolsó csokromat a földre.
Michael John Simpson 1946-2004.
Tüdőrákban halt meg, amikor én a bentlakásos iskolába
jártam. Amelia csak úgy megemlítette egyszer, mikor otthon
voltam félév végén. Sírtam.
– Köszönöm, hogy megpróbálta – mondom ki hangosan.
• • •

Elutasítom Babs ajánlatát és nem maradok éjszakára, de őt

hazadobom.
Vissza kell mennem a saját lakásomba és a terveimen kell
munkálkodnom, habár az alkalmazásom már nem működik. Nate
bizonyára lecserélte a telefonját és nem tett át rá mindent. Vagy
valahogy letörlődött.
A jelszavait is megváltoztatta. Biztosan van valami, ami még
nem jutott eszembe. Muszáj lennie valaminek.
Annyira világos és nyilvánvaló, hogy amikor a korai órákban
rájövök, azonnal fel is ülök: Nate még tartozik nekem egy
nászúttal.
Azonban azok között a határok között kell játszanom, amik
jelenleg fennállnak. Hamarosan Whistlerbe utazik – felidézem a
pontos dátumot, amit a Miles házában talált mappából tudtam
meg. Jegyzeteket írok a telefonomba, miközben a gondolataimat
és az ötleteimet finomítgatom. Megint taktikát kell váltanom,
mert a tettek minden szónál többet mondanak.
Még egy dolog biztos. Az érvénytelenítés végbe fog menni. Új
mantra jelenik meg lelki szemeim előtt.
Ha szeretsz valakit, engedd el!
Ha visszajön, a tiéd. Ha nem, vedd rá!
 30.

Kontyba fogom a hajam, csatokkal erősítem meg, majd

felkenem magamra a rúzst, amit Bella fésülködőasztaláról
loptam. Mély lélegzetet veszek, rámosolygok a tükörképemre,
kinyitom a mosdó ajtaját és bemegyek az első osztály konyhájába.
Biztonsági nagyköveti pozíciómat arra használtam, hogy biztosan
engem jelöljenek ki erre a feladatra, azzal érveltem, hogy addig
nem tudok minden nézőpontot képviselni, amíg nem dolgoztam
minden osztályon. Miután ellenőrzöm a menüt és az ételeket,
aláírom a papírt, hogy így tettem.
– Szia, legyen szép napod! – köszön el az egyik mindig vidám
ételhordó srác, miközben egy másik konyha felé veszi az irányt,
hogy teljesítse következő feladatait.
Megszámolom a paplanokat, melegítő felsőket és
ajándéktáskákat, biztosra megyek, hogy minden utasnak jusson
egy, és megigazgatom az utastérben lerögzített, ezüstszínű
vázában lévő, rózsaszín szegfű szálakat. Miután végzek az
ellenőrzéssel, az utasok listáját bújom. Az ismerős, nyers, zöld,
keserű, undorító, émelyítő féltékenységi roham ellenére nyugodt
maradok. Emlékeztetem magamat arra, hogy noha a
körülmények nem megfelelőek – senki más nem kezdene egy
másik nővel a házasság ilyen korai szakaszában –, minden a terv
szerint halad.
Még át kell vergődnöm néhány akadályon, módszeresen,
lépésről-lépésre haladok majd. Légiutas-kísérők, kérem,
készüljenek fel az indulásra!
A feljebbvalóm hangja tölti be az utasteret. Ez azt jelenti, hogy
a csomagteret lezárták, elvégeztek minden papírmunkát és az
utolsó utas is beszállt. Biztosítom az ajtómat, azaz a vészhelyzeti
nyitókarokat megfelelő helyzetbe állítom, majd a szemben
dolgozó légiutas-kísérővel leellenőrizzük egymás munkáját.
Visszaülünk. Az ablakból látom, hogy elvontatják az utasfolyosót.
A világ újból a repülőgép belsejére szűkül. Itt ragadtunk, a
pilóták, a természeti erők, a technológia és a biztonsági
előkészületek, illetve a gépészeti munkálatok alaposságába vetett
hit kegyelmére vagyunk bízva.
A kifutópálya felé gördülünk, és beállunk a sorba, egyszerre
csak egy gép száll fel. Mi jövünk. A gép jobb felé leír egy félkört.
Egy másodpercre megállunk, majd zúgás hangzik fel,
megindulunk, és megrázkódik a gép, ahogy felgyorsulunk. A
levegőbe emelkedünk. Lehunyom a szemem, és elképzelem,
ahogy a járatunk információi egyszer csak eltűnnek a
terminálban lévő kijelzőkről, mintha kipukkanna egy buborék –
pukk! –, most, hogy már több ezer láb magasan vagyunk.
Elmentünk.
Előkészítem az ételeket. Két kollégám, Martin és Nicky felelős
az utasok kiszolgálásáért, italokat kínálgatnak és felírják a
rendeléseket, én pedig megmelegítem, tálalom és feldíszítem a
kért fogásokat. Citrom és petrezselyem jár a lazachoz, a bárány
mellé pedig mentalevél kerül. A kávé és tea felszolgálásának
idején kisebb turbulencia keletkezik – eléggé általános jelenség.
Amikor végzünk az étkeztetéssel és eltakarítottuk a romokat is –
a poharakat, tányérokat és az ételmaradékokat –, Martin és Nicky
lehúzza a sötétítőket és lekapcsolja a villanyt.
A kabin bejáratában állok, onnan szemlélődöm. Az utastér
csöndes félhomályba borul, csak a képernyők villódznak. Sokan
alszanak – a paplanjaik alá kucorodnak –, mások isznak,
kezükben egy-egy pohár whiskyt vagy portóit szorongatnak. A
hajtóművek zaját a légkondicionáló duruzsolása kíséri. Valaki
horkol. Mélyen beszívom a hideg étel, izzadt lábak, szél,
légfrissítő szagát, mely a tipikus, „Eaude-Boeing” illattal
keveredik, ami tulajdonképpen a repülőgép belsejének
összetéveszthetetlen aromája. Minden békés.
A kollégáim szünetre mennek. Csak én maradok egyedül.
Én irányítok. Én vagyok a főnök.
Várok egy pillanatig.
Látom Tara fejének az oldalát. Hosszú, sötét haja most
egyenes, reklámba illően elegáns és fényes. Becsukom a szemem,
mély lélegzetet veszek és fejben átpörgetem a terv lépéseit, de
lelki szemeim előtt borzalmas szavak villannak fel, a szavak,
melyek a James Harrington irodájából érkező levelekben álltak.
Ezek az ártalmatlannak látszó, mégis óriási hatalommal bíró
papírdarabok nyilvánvalóan a vég eljövetelét jelentik. Csupán
néhány hónapom maradt, utána semmi sem fog összekötni
minket Nate-tel. Ez erőt ad. Nincs vesztenivalóm.
Belépek a kabinba, lépteimet elnyeli a szőnyeg. Az utastér
elejében álló szekrényhez megyek, kinyitom, mintha keresnék
benne valamit. Bal oldalamon az 1A jelzésű ülés található, a VIP
utasok és hírességek egyik kedvenc helye. A mai nap sem kivétel:
egy kanadai filmszínész foglalja el, épp egy filmet néz, miközben
sajttálja és sós keksze maradékát majszolgatja. A tőlem jobbra ülő
utas mintha Nate lenne kissé idősebb kiadásban, a Financial
Times-t olvassa. A közvetlenül mögötte lévő helyen Bella és Nate
édesanyja, Margaret szundikál. Jövőre én ülök majd pezsgőt vagy
gin-tonikot kortyolgatva az egyik ilyen helyen. Halkan bezárom a
szekrény ajtaját és megfordulok. Bella kihúzza magát ültében, a
táskájában kotorászik. Miles hátradől, filmet néz, a
hangszigetelős fejhallgató eltakarja a fülét. A mellette lévő
asztalkán egy pohár érintetlen portói áll. Gonosz jókedv kerít
hatalmába.
Mellé állok, intek neki és rámosolygok.
 Udvariasan elkezd elhessegetni, mintha azt feltételezné, hogy
egy szolgálatkész légiutas-kísérő vagyok csupán, akinek igazán
fontos az ő kényelme, de arcára végül zavar ül ki. Felegyenesedik
és leveszi a fejhallgatót. Pillantása a névjegykártyámra rebben.
– Miles! Miles Yorke! – szólítom meg lelkendezve.
Bella ránk emeli a tekintetét.
– Nem láttalak még portóit inni – jegyzem meg kissé
hangosabban, mint illene.
Rám mered, de egy szót sem szól.
Bella is engem bámul.
Nem bírom ki, muszáj még folytatnom egy kicsit.
– Hadd hozzak neked egy újat! Szeretek odafigyelni különleges
ügyfeleinkre.
Felkapom a borospoharát, majd az aljánál fogva fejjel lefelé
fordítom. Vörös folyadék ömlik Miles nadrágjára.
– Ó, nagyon sajnálom! – Szabad kezemet a szám elé kapom. –
Gyere be a konyhába, letöröljük valamivel.
Kilibbenek a kabinból, elhaladok Nate ülése mellett. Nem néz
fel. Miles követ. Noha csak egy puszit nyomnék az arcára
üdvözlésképp, amikor beérünk a konyha menedékébe, elhúzza a
fejét.
– A feleségem, Bella is a repülőn van. Mi ez az egész?
Hazudtál. Azt mondtad, hogy egy utazási irodánál dolgozol.
Most nincs kedvem rávilágítani, hogy a légitársaság szerves
részét képezi a turizmus szektorának.
– Szerencséd, hogy ennyivel megúsztad. Nem volt fair, ahogy
velem bántál. Több közös van bennetek Nate-tel, mint hinnéd.
Csak bámul.
– Nate?
– Igen. Nate.
 – Nem Nick volt? Uramatyám! – Elhallgat. – Megvezettél. A
kezdetektől fogva. Miért?
Bella tűnik fel mögötte.
– Miles? Drágám, sikerült kitisztítani a nadrágod?
Bella hangja hallatán sarkon fordul.
– Majdnem.
Bevizezek egy szalvétát, kifacsarom és a kezébe nyomom.
Sokkal erőteljesebben dörzsöli vele jobb combját, mint
amennyire szükséges lenne.
– Mi ismerjük egymást, nem? Az iskolából. – Bella rám mered.
– Te Elizabeth Price vagy. Azon a partin is ott voltál.
Bournemouthban.
Miles továbbra is a foltot dörzsölgeti. Feleslegesen. Sötétszürke
nadrágot visel, nem is látszik rajta a portói.
– És Stephanie is említette, hogy felkerested az edzőteremben.
– Kérsz egy italt? – kínálom. – Ha nem, akkor ne haragudj, de
dolgom van.
– Hogy értetted, hogy nem láttad még Miles-t portóit inni? –
Miles-hoz fordul. – Nem repülsz túl gyakran.
Úgy döntök, kisegítem Miles-t. Legalábbis most.
– Az ügyfele vagyok.
– Te? Miles ügyfele vagy?
Hitetlenkedő hangsúlya bosszant.
– Volt – szól közbe Miles, végre felnéz. – Valójában nem, még
ez sem igaz. Az első találkozás után nem alakult ki semmiféle
munkakapcsolat. Összezavarodtam. Azt hittem, Juliette a neved.
– Az. Most már.
– Miért pont Miles cégét választottad? Túlságosan is sok a
véletlen. A suliban is ezt csináltad. Mindig engem követtél,
másoltál, ellopkodtad a ruháimat és a sminkcuccaim. Benyaltál a
barátaimnak.
 Miles úgy néz ki, mint aki mindjárt elhányja magát.
– Miles, drágám, kérdezgetett a magánéletedről, amikor
felkereste az irodád? Nem viselkedett gyanúsan?
– Nem. Miért?
– Mert rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban.
Érzem, hogy ökölbe szorul a kezem. Nem ezt a beszélgetést
képzeltem el. Valamiféle bimbózó szégyenre vagy félelemre
számítottam Bella részéről. Valamire. Mert bizonyára még ő sem
hiheti, hogy tökéletesen jöhet ki ebből. Az alacsony, egy
feszítővasat is rejtő tároló felé pislogok. Eredetileg tűzesetekkor
kellene használnunk, az ajtók felfeszítésére. Fémből készült,
nehéz és csúnya kampó meredezik a végén.
– Elnézést?
Mindannyian jobb felé fordulunk. Egy utas, a kanadai színész
áll ott.
Összeszedem hivatásos énem.
– Segíthetek valamiben?
– Igen, kérem. Lefagyott a kijelzőm.
– Megyek, megnézem – felelem, és követem a kabinba. Úgy
teszek, mintha nagyon érdekelne, mi történhetett, összevissza
nyomkodom a gombokat. – Újraindíttatom magának a rendszert
– ígérem.
Elmosolyodik.
– Köszönöm, nagyra értékelném.
Az utastér végébe vezető út közben leguggolok Tarához.
– Helló! – tátogom.
Megállítja a filmjét – a legújabb romantikus vígjátékot –, és
leveszi a fejhallgatóját.
– Helló! – köszön vissza vonakodva.
Látszik, hogy kétségbeesetten igyekszik nem túlságosan is
feltűnően megnézni a névtáblám.
 – Juliette. Emlékszel? Múlt hónapban együtt voltunk
Athénban. Vagy Kairóban? Mindegy is, hogy vagy?
– Jól, köszi.
Még mindig zavarodottnak tűnik. Jogosan, sosem repültünk
együtt. Miközben próbálja felidézni a nem létező emléket, Nate-
re mutatok. Ő pedig felénk pillant.
– Ő az új barátod?
Tara elvigyorodik.
– Igen.
Mogorva arcot vágok.
– Ó! Sok szerencsét! Én a helyedben vigyáznék vele.
Nate leveszi a fejhallgatóját és felegyenesedik ültében, még
mindig engem figyel. Egészen mostanáig sosem gondolkoztam el
azon, milyen lehet a „viharos arckifejezés”. Most már pontosan
látom, milyen, mivel Nate egész arcára düh ül ki. Felállok, mielőtt
még Tara válaszolhatna, elindulok a konyhába. Nate
megakadályoz. Odalép hozzám és megragadja a karom.
Bella és Miles, akik nyilvánvalóan elmerültek egy vitában,
elhallgatnak és ránk bámulnak.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – von kérdőre Nate. – Miért
beszélgetsz a barátnőmmel?
Lerázom magamról a kezét.
– Dolgozom. Úgy nézett ki, mint akire ráférne egy ital.
– Megszegted az egyezségünk feltételeit.
– Mivel? Nem tehetek róla, hogy ezen a gépen utazol.
Ereszkedj le a turistaosztály szintjére, ha ennyire zavarlak.
Komolyan. Rengeteg szabad hely van még ott.
– Ez nem lehet véletlen, és rohadtul idegesítő.
Vállat vonok.
– Higgy, amit szeretnél. A sorsnak bizonyára nagy tervei
vannak velünk.
 – Szóval te is ismered ezt a nőt? – kérdi Bella Nate-től.
Én felelek helyette.
– Óh, Nate-tel rendkívül jól ismerjük egymást.
Tara ezt a pillanatot választja ki arra, hogy csatlakozzon
hozzánk. Mögötte a színész áll.
– Elnézését kérem – mondom, még mielőtt megszólalhatna. –
Beletelik néhány percbe, mire életre kel a kijelző. Öt perc múlva
ránézek újra.
Úgy néz ki, mintha akarna még valami mást is, de aztán
meggondolja magát. Elmegy a mosdóba. Mindannyian csöndben
várunk, amíg be nem kattan a zár. Odasétálok a legénységi ülés
feletti belső telefonhoz, felhívom a feljebbvalóm és megkérem,
hogy indítsa újra a lefagyott képernyőt. Utána visszamegyek a
konyhába a folyamatosan bővülő csoporthoz.
Tara Nate karjába csimpaszkodik.
– Mondtam, hogy rossz érzésem van ezzel az egésszel
kapcsolatban – szúrja oda Bella Miles-nak. – Nem
megmondtam?
Miles bólint, kerüli a pillantásom.
– Mi folyik itt? – tudakolja Tara.
– Csak annyi, hogy a barátod szereti a fiatal lányokat, nem
igaz, Nate?
Nate felemeli a kezét, mintha meg akarna ütni. Bella
megragadja a karját, és az oldalához nyomja.
– Te majd megvédesz, ugye, Bella? Nem emlékszel, mit
mondogattál a suliban? – A hangját utánzom. – Botok és kövek
törhetnek csak meg, Elizabeth. Emelkedj felül! Botok és kövek.
– Azt hittem, nem ismertétek egymást olyan jól Bellával –
jegyzi meg Nate.
– Én azt mondtam, „mindenki ismerte Bellát”.
Tara újabb kísérletet tesz.
 – Még mindig nem értem, mi folyik itt.
– Őt kérdezd – mutatok Bellára.
– Jaj, ugrattuk egy kicsit, mert tizenöt évesen lefeküdt valami
sráccal a suliban. Mi, többiek úgy csináltunk, mintha már rég túl
lennénk rajta, hogy felvágjunk, de ő tényleg meg is tette. Ez
Elizabeth. Mindig túlzásokba esett.
Most Nate néz ki úgy, mint aki mindjárt elhányja magát.
– Ugrattuk egy kicsit – ismétlem el. – Borzalmas képeket
raktatok az asztalomra. Gúnyneveket adtatok nekem. Ribi. Lúzer.
Lotyó. Ringyó. Lily, a pasifaló. És ezek a még a kedvesebbek. A
pasijaiddal dicsekedtél és azzal, hogy mennyire jól
elszórakoztatok. Részben miattad hittem, hogy valami felnőttes
dolgot csináltam. Valami olyat, amitől felnézel rám. De visszájára
sült el az egész.
– Ó, Istenem, ne próbáld rám kenni! – csattan fel Bella. – Te
döntöttél így. Senki sem kényszerített.
– Azt mondtad, hogy az a fiú mindig is értéktelennek fog
tartani. Hogy a férfiak nem veszik feleségül a könnyű nőcskéket.
De tévedtél. Feleségül vett. Életre szóló szerelem volt, már akkor
is tudtam. Meséld csak el nekik, Nate! Mesélj nekik az
esküvőnkről!
Néma csönd követi a szavaimat. Mindenki Nate-re mered. Ő
nem szól egy szót sem, csak bámul, mintha azt hinné, ha elég
hosszú ideig állunk így, véget ér a valószerűtlen csevej, egy
ötcsillagos szállodában ébred, és az égvilágon semmi gondja nem
lesz, csak annyi, hogy eldöntse, hova menjen futni vagy mit egyen
reggelire.
– Házasság? – tudakolja Bella. – És akkor régen… Ó! Te jó ég!
– A szája elé kapja a kezét és megrázza a fejét, mintha túl sok
lenne neki a felismerés. – Nathan?
Tara megtalálja a hangját.
 – Összeházasodtatok? Vele? – teszi hozzá.
Észreveszem, hogy elengedte Nate karját.
– Nem. Igen. Nem igazán. Ezért nem említettem sosem.
Vegasban történt. Érvényteleníttetjük.
– Az nem változtat a tényen, hogy megtörtént – mutatok rá.
Kinyílik a mosdó ajtaja. Mindannyian elhallgatunk, amikor a
színész kilép.
– A képernyőjének most már működnie kellene, uram –
tájékoztatom, nem sikerül felidéznem a nevét. – Kér egy italt?
Felméri az elé táruló jelenetet, majd megrázza a fejét.
– Nem, köszönöm.
Eltűnik.
– Tehát – kezdi Tara. – Világosítsatok fel…
Miles közbeszól.
– Úgy látszik, Nathannek és Juliette-nek bőven akad
megbeszélni valója. Mi lenne, ha magukra hagynánk őket néhány
percre?
Bella egyetért. Hát persze. Most, miután rájött, a bátyja tettei
miatt szekált, alig várja, hogy elmenekülhessen és
összeilleszthesse emlékeit meg az újonnan megszerzett
információkat. Szinte látom, ahogy végigpörgeti az eseményeket,
még mindig próbálja meggyőzni magát, hogy nem is viselkedett
olyan gonoszan. Tara azonban már kevésbé lelkesedik az ötletért.
A fejét rázza, amikor Bella a kabin felé akarja terelni. Megveti a
lábát, a haját csavargatja.
Nate odasétál a bárszekrényhez és kivesz egy kis üveg
konyakot. Nem vesz elő poharat, helyette közvetlenül a szájába
löttyinti az üveg tartalmát. Tarával nézzük, ahogy lenyeli az italt.
Hangosan felsóhajt, leteszi az üvegecskét és végigsimít a haján.
– Ő az az exbarátnőd, akiről meséltél? – kérdezi tőle Tara. –
Amelyik nem akart leszállni rólad?
 – Nem exbarátnő, hanem jelenlegi feleség – javítom ki.
Úgy néz rám, mintha minden az én hibám lenne. Nate
odamegy hozzá és a fülébe súg valamit. Tara megvető pillantást
vet rám, majd a mosdó felé veszi az irányt. Az ajtó zárja kattanva
bezárul és felvillan a foglalt felirat. Kettesben maradtunk Nate-
tel. Odalépek a jobb oldali ajtóhoz és felhúzom a sötétítőt. A sötét
felhők feletti égboltot távoli kék-narancssárga fények világítják
meg. Nate megfogja a vállam, maga felé fordít és az arcomba
dugja a sajátját. Leheletén érzem a konyak illatát.
– Mi a franc? – esik nekem. – Nem csak rólam szólt ez az
egész, ugye? Most már Bellát is belerángattad. Hogy mersz
olyanokra utalgatni, hogy én a kislányokat szeretem? Te is
ugyanúgy benne voltál.
– Mondogasd csak ezt magadnak. És eressz el!
Elenged.
Felsóhajtok és újra belekezdek.
– Nate, feleségül vettél. A húgod miattad tette pokollá az
életem az iskolában. Tartozol nekem. A húgod is tartozik nekem.
Boldogságra vágyom, te pedig meg fogod adni nekem.
– Egyetlen hiba. Egyetlen ostoba, meggondolatlan hiba miatt,
amit évekkel ezelőtt követtem el. – Noha hangosan beszél, olyan,
mintha magának mondaná. – Egyetlen nemtörődöm pillanat.
– Igazából csak annyiban hibáztál, hogy elhitted, hogy valaha
is fel fogom adni.
Kinyitja a bárkocsit és keres még egy italt. Ellenállok a
kísértésnek, hogy a kezére csapjam az ajtaját.
Folytatom.
– A helyzet megoldásának kulcsa az elfogadása. Nem megyek
sehova. Fogadd ezt el és minden rendben lesz. Folytasd a harcot,
de akkor fizetni fogsz. A szerelem fáj. Szokj hozzá! Nekem is
hozzá kellett.
 – Azt hittem, ha szabályosan játszom, végül észhez térsz. Mást
nem tudok mondani.
– Rendben. Akkor elmegyek a rendőrségre. Azt mondom
majd, hogy megerőszakoltál. Akkor az egész kiskorú dolog
nagyobb probléma lesz.
– Milyen nevetséges ötlet! Miért jöttél volna hozzám, ha
zaklattalak volna?
– Mert azt állítottad, sajnálod és jóvá akarod tenni. Mert a
hibáid ellenére, és higgy nekem, bőven van, szeretlek.
– Én feladom, Juliette – közli. – Egyre jobban lealacsonyodsz.
Az egyszerű, nyílt kérés nem működik. A fenyegetés sem. Az
érvelés sem.
A puszta tény, hogy Juliette-nek hív, figyelmeztet, hogy hamis
biztonságérzetbe próbál ringatni.
Azonban nem vesztem el a türelmem.
– És soha semmi nem is fog – jelentem ki higgadtan.
Hirtelen mintha megtörne. Mintha feladta volna. Hangosan
felsóhajt és sarkon fordul, távozni készül. Van valami abban,
ahogy hátat fordít nekem, tisztán látom, hogy a házasságunk
csúnya és hideg véget ér, hacsak meg nem állítom, ebben a szent
pillanatban, ettől valami lángra lobban bennem. Körülnézek,
kirántok egy tűzoltó készüléket a helyéről, készen állok leütni
vele. Bizonyára megérzett valamit, mert megfordul és kikapja a
kezemből. Olyan erősen rántja ki a kezemből, hogy elesek. A jobb
karomat elöntő fájdalomtól egy pillanatra sokk hatása alá
kerülök. A fagyasztók felől hideg fuvallat érkezik, ettől térek
magamhoz, a zsúrkocsik alatti szemétre fókuszálok – egy
teáskanál, egy olívabogyó és egy parafa dugó –, majd felpillantok,
mire Tara elborzadt arcával találom szemben magam.
Egy másik utas is bejött, egy idős úr, aki teljességgel
zavarodottnak látszik. Nate megpróbál felsegíteni, de tudomást
sem veszek felkínált kezéről, felpattanok és a karomat
dörzsölgetem.
– Jól van? – tudakolja a férfi.
Bólintok.
– Azt hiszem, igen.
– Megyek, megkeresem az egyik kollégáját – közli.
– Nem kell – mondom. – De köszönöm azért, majd szólok én
nekik, ha szükségét érzem.
Annak ellenére, hogy bizonytalannak tűnik, az utas a
magazinkupac felé veszi az irányt, ráérősen átvizsgálja őket,
időnként szándékosan felénk néz.
Tarára nézek.
– Magunkra hagynál, kérlek?
Habozik, mire Nate alig láthatóan biccent neki.
Megrökönyödéssel teli pillantást vet ránk, majd lassan visszasétál
ülése biztonságába.
– Fejezd be vele! – utasítom, miközben visszateszem a helyére
a poroltót. – A sarkamra állok, már régen meg kellett volna
tennem. Ha van valami, amit bánok, az az, hogy nem küzdöttem
érted elég erősen. Túlságosan is hamar összeomlottam a nyomás
alatt, amit James-szel gyakoroltatok rám. Elég volt. Mondd meg
Tarának, hogy vége! Mondd meg neki, hogy a következő géppel
menjen vissza Londonba! Mondd meg a családodnak, hogy én
csatlakozom hozzátok Whistlerben, tartunk egy kis
megismerkedős nászutat.
– Teljességgel ki van zárva.
– Oké. – Ujjaimon számlálva felsorolom az ütőkártyáim. –
Kiskorú megrontása, akár megerőszakoltál, akár nem, a húgod
nem tanúskodhat, házasságtörés, bántalmazás, amit épp most
nézett végig a barátnőd és egy tőlünk teljesen független ember.
Ja, és ne feledd, hogy vannak mostani fotóim az esküvő utáni
boldogságunkról. Hidd el, nagyon szép történetet tudnék
kanyarítani ezekből. – Szomorú arcot vágok és szánalmas hangon
folytatom. – Annyira bánta, amit tett, hogy megbocsátottam neki
a múltat. De azt sose kellett volna hagynom, hogy rávegyen a
házasságra, mert így csak még könnyebben játszadozhatott az
érzelmeimmel. Sosem tudtam, hol állunk. Borzalmas volt. –
Visszaváltok normális hangomra. – Mit gondolsz, kinek hisznek
majd?
– Nem szeretlek.
– Hát, próbálkozz erősebben!
Kezd elegem lenni a könyörgésből és alkudozásból és abból,
hogy ilyen rohadtul szánalmasan türelmes vagyok. Nincs más
választása. Azt akarom, hogy megoldódjon ez az egész, hogy
élhessük végre az életünket.
– Menj, beszélj vele! – mondom higgadtan. – Kifutsz az
időből.
– Nem lenne igazságos a repülőút felénél közölni vele a dolgot.
Majd beszélek vele, ha kettesben leszünk, elmagyarázom neki az
egész szituációt. A családommal szemben sem lenne fair.
– Nem engedek semmiből. Ennyi. Ne húzz fel még jobban!
– Időre van szükségem, gondolkoznom kell. – Elhallgat, majd
hozzáteszi: – Kérlek! – Nyilvánvalóan átgondolta, milyen
hangnemben beszélhet velem. – Figyelj, megértem. Tényleg. De
nem jöhetsz velünk Whistlerbe. Beszélnem kell velük. Egyedül.
Legalább ennyit hadd kapjak. – Újból elhallgat. – Csupán
mennyi, harminc óra múlva indulsz is vissza, nem? Nem mintha
jól érezhetnéd magad velünk.
Ha jobban belegondolok, valószínűleg az lesz a legjobb, ha
Nate nem ismeri meg a terveimet. Majd ha szükséges, beavatom
egy-két részletbe. Mert végül is, nem is túl elegáns, ha egy
csomagkiadó mellett vagy egy zsúfolt váróban mutat be a
szüleinek. Innentől kezdve rendesen és stílusosan csináljuk a
dolgokat. Nagy belépőre készülök Whistlerben, amit igazán
emlékezetes alkalommá szándékozok tenni.
– Csak szabadulj meg Tarától – egyezek bele. – Majd
tájékoztatlak a továbbiakról.
Nate lassan Tara üléséhez ballag, visszanéz rám, látja, hogy
figyelem, majd leül vele szemben. Előredől. Visszamegyek a
konyhába, de továbbra is szemmel tartom őket. Nate úgy néz ki,
mintha nagyon igyekezne megnyugtatni őt.
Jól haladunk.
• • •

Martin és Nicky visszajönnek a szünetükről, de esélytelen,

hogy én is pihenjek. Túlságosan sok mindenre kell odafigyelnem.
Úgy teszek, mintha újságot olvasnék, de időnként körbesandítok
a kabinban. Sokszor cserélnek helyet, mintha székfoglalót
játszanának, és láthatóan élénk beszélgetést folytatnak.
Megkérem Nicky-t, hogy diszkréten juttasson el Miles-nak egy
összehajtogatott üzenetet, „…mert tanácsot kért tőlem a
feleségének szánt ajándékkal kapcsolatban.” Igazából nagyjából
annyi áll a papíron, hogy „Találkozzunk!”.
Nem sokkal a kézbesítés után már találkozunk is Miles-szal az
üzleti osztály konyhájában.
– Tudsz titkot tartani? – kérdezem. – Jó, mindketten tisztában
vagyunk vele, igen, persze, hogy tudsz. De buta vagyok!
– Nincs sok időm – közli velem. – Bella keresni fog.
– Csatlakozom hozzátok Whistlerben. De nem akarom, hogy a
többiek tudják. Csak próbálj majd segíteni a beilleszkedésben!
Legyél a cinkosom! Minél jobban kiállsz mellettem, annál
kevésbé valószínű, hogy kifecsegem a titkod.
– Kérlek, ne… – kezd bele.
 – Készítettem néhány képet. A házadban. És rólad is, amikor
elaludtál Tokióban. Szóval, feltételezem, megegyeztünk?
– Nem tehetem. Kérlek! Felfogtam, hogy a múltban
nehézségek értek, de Bella nagyon megbánta már. Nem ezt
érdemli.
Te jó ég, mennyire gerinctelen! Vállat vonok és elindulok a
folyosón.
– Várj! – kiált utánam.
Jó néhány utas ránk emeli a tekintetét.
– Rendben – mondja. – Nem tetszik a dolog, de oké,
megteszem.
Friss kávé illata csap meg, miközben visszasétálok a konyhába.
Martin és Nicky már meg is kezdte a kiszolgálást. Mindenki
meleg ételt rendel, és persze elárasztanak minket az utolsó
pillanatban leadott, vámmentes termékek után leadott kérések is.
Többször is bekukucskálok a kabinba, de mind a hatan a
képernyőjüket bámulják – mintha, ha egy másik világra
koncentrálnának, figyelmen kívül hagyhatnák a valódit.
Pedig a valóság mindig megtalálja a módját, hogy lecsapjon
ránk, én már csak tudom.
• • •

A leszállás kezdetekor Bella felkeres.

– Válthatnánk néhány szót?
– Be kellene csatolnod a biztonsági öved – mutatok a
kivilágított jelzésre.
– Tehát – kezd bele, mintha nem figyelmeztettem volna. – A
dolgok kissé bonyolultnak látszanak. És úgy tűnik, én is
hozzájárultam a bonyodalomhoz, még ha nem is szándékosan
tettem. Sajnálom, ami a suliban történt… tudod, Nate-tel
kapcsolatban. Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy mind
fiatalok és éretlenek voltunk.
Nem válaszolok.
Bátorításként értelmezhette a hallgatásom, mert mély
lélegzetet vesz és folytatja.
– Az a helyzet, hogy Tara igazán kedves. Nagyon jó barátok
vagyunk. Miért nem hagyod, hogy továbblépjenek? A viselkedése
után nem vágyhatsz Nathanre! Jobbat érdemelsz.
– Az iskolában nem ezt mondtad.
– Hát, mint már mondtam, sajnálom. Az egész hülyeség volt.
Martin szakít félbe minket.
– Hölgyem, kérem, üljön le és csatolja be a biztonsági övét!
Bella úgy néz rám, mintha mindent megbeszéltünk volna,
majd engedelmesen távozik.
• • •

Vancouver felé vegyes érzelmek kavarognak bennem. De újra

és újra megnyugtatom magam, Nate megértette a dolgot. Végre
megértett. Csak az a baj, hogy sosem fogok teljességgel megbízni
benne, mivel hajlamos meggondolni magát. Ez az utolsó
próbatétel, ha elbukik, súlyosabb intézkedéseket kell
eszközölnöm.
Ami Bella szánalmas bocsánatkérésre tett kísérletét illeti, úgy
viselkedett, mintha pusztán csak valami félreértésről lett volna
szó. Még mérgesebb vagyok rá, mint eddig.
Kinézek az ablakon, de semmit sem látok a sötétséget pöttyöző
lámpákon kívül. Az előző napi út miatt tudom, hogy nyílt víz
felett repülünk, a távolban fenséges, hóborította hegyek
ágaskodnak.
Mire a kerekek hozzáérnek a földhöz és a gép lelassít, már
majdnem teljesen felemésztett a vágyódás és az izgalom.
 Már nem sokat kell várnom. Egyáltalán nem sokat.
Azt hiszem, végre Nate pont azt csinálja, amit akarok.
Kitartásom és leleményességem kifizetődni látszik.
• • •

A gép leáll. A leszálló ajtóban állok, arcomon valódi mosoly ül.

Tara robog le elsőként. Nem néz vissza.
Aztán Nate szülei szállnak le, őket Miles és Bella követi.
Végül pedig Nate.
Elkapom a karját.
– Biztos mindent elintéztél, ugye?
– Igen.
– Akkor otthon találkozunk egy hét múlva? Tara nincs többé?
– Mennem kell.
Otthagy. Figyelem, ahogy eltűnik a légifolyosó kanyarjában.
Egy évbe is beletelik, mire az utolsó utas is elhagyja a
repülőgépet. Nem sokkal lemaradva követem.
A legénység többi tagjával egyetemben követem a franciául,
angolul és kínaiul is kitáblázott utat, átjutok a bevándorlásiakon,
majd a csomagkiadó térségben megtorpanok, mert látom, hogy
Tara odaszalad Nate-hez és gyorsan szájon csókolja. Visszatartott
lélegzettel várom, hogy mi történik ezután. Kifújom a levegőt,
amikor Tara elfordul és átmegy a vámon. Ötüket nézem, a
csomaghordó kocsik körül lézengenek, Nate és Miles egyenként
lepakolja a bőröndöket a körkörösen haladó csomagkiadó
szalagról.
Figyelmen kívül hagyom őket, miközben a legénység takaros
sorba rendezett csomagjai felé veszem az irányt és megkeresem
az enyémet. Odasandítok. Miles elkapja a pillantásom. Vidáman
integetek neki, majd elsétálok a vám felé.
– Jó napot kívánok! – mosolygok rá a biztonsági őrre.
 – Üdvözlöm Kanadában. Kellemes itt tartózkodást kívánok!
– Az lesz, köszönöm szépen.
Felszegett állal megyek ki. Az automata ajtók összezárulnak
mögöttem.
Azonnal észreveszem Tarát, egy széken üldögél, úgy tesz,
mintha egy könyvet olvasna. Felnéz, de aztán gyorsan visszabújik
a könyve mögé. Vehetne néhány színészeti órát. A legénységet
szállító busz felé indulok, de miközben a sofőr felpakolja a
holmimat, úgy csinálok, mintha elejtettem volna valamit. Nem
törődve a kollégáim morgásával – „Ne húzd az időt!”,
„Kimerültem.” – visszaszaladok, át az úton, az érkező
váróterembe.
És igen, egyenként beülnek egy autóba. Először a szülők –
milyen udvariasak és tisztelettudók a többiek –, aztán a többi
négy ember, beleértve természetesen Tarát is.
Biztosan hülyének néznek. Lehet, hogy az vagyok. Mert
remélni mertem, hogy Nate ezúttal tényleg megértette.
Megrázom a fejem. Mostanra jobban ki kellett volna ismernie.
Csak állok és bámulom, ahogy elhajt a kocsijuk.
Mind azt hiszik, hogy minden rendben van. Hát, nem jól
gondolják, mert Nate épp most bukta el az utolsó próbatételt.
Ami sok, az sok. De tényleg.
 31.

A digitális kijelző vörös fénypontjai törik meg a vaksötétet.

Hajnali 1:38.
Itt ragadtam, csapdába estem a Vancouver belvárosában lévő
hotel aprócska lakosztályában, mert az első busz, ami Whistlerbe
megy, majd csak kora reggel indul. Fetrengek a sötétben,
újraélem a múltat. Most már úgy látom, hogy az elmúlt tíz év
csupán idáig vezetett. Mondjuk, hogy hetven évet fogok élni,
akkor életem egy hetedét elvesztegettem. És miért? Hogy beérjem
kevesebbel? Egy átlagos élettel? Kizárt.
Képtelen vagyok megnyugodni, úgyhogy felkapcsolom az éjjeli
lámpát, berakok egy kávékapszulát a gépbe, és törökülésbe
helyezkedek az ágyon, átpörgetem a terveimet, azok módosításait
és a képeimet. Kétszer is ellenőrzöm, hogy megvan-e még a
Whistlerben álló ház kulcsa – az egyik legfontosabb dolog, amit
még akkor másoltattam le, amikor Nate-nél laktam, mert
tapasztalatból tudtam, hogy mindenre fel kell készülnöm. Bele-
belekortyolok a kávémba, megszámolom, mennyi helyi valutám
van, majd felkelek, letusolok, felhívom a szobaszervizt és kérek
egy klubszendvicset.
Összepakolok és lefoglalom magam, majd végre elindulhatok.
Utolsó lépésként beteszem a laptopom, telefonom, útlevelem és
személyi igazolványom a széfbe. Nem akarok cipekedni.
A szoba ajtaja halk kattanással zárul be mögöttem. A csípős
hidegnek tökéletesen megfelelően öltöztem fel: gyapjúsapkát,
kesztyűt és egy hatalmas sálat viselek. A hátizsákomba és
vászonszatyromba beszuszakoltam a sífelszerelésem:
halványszürke, oldalt tengerészkék csíkkal díszített sínadrág,
hozzáillő dzseki, napszemüveg és sícipő.
 • • •

A busz nem késik.

A hátuljában ülök le, egy fiatal ausztrál pár mögött, akik
teljességgel figyelmen kívül hagynak. Annyira takarom az arcom,
amennyire csak tudom anélkül, hogy felhívnám magamra a
figyelmet, úgy teszek, mintha elszundítanék, mivel több utas is
elbóbiskol.
Sötét van, az ablakok párásak, úgyhogy letörlök egy kis részt,
hogy kilássak rajta. Lámpák világítják meg a Sea to Sky utat
körülvevő havas-jeges tájat. A sofőr időnként bekiabálja egy-egy
látványosság nevét: parkok, vízesések, erdők.
Mire majdnem két órával később elérjük az üdülőhely határát,
a korai napfény már megcsillan a képeslapokra illő, havas, fák
pöttyözte, négyszögletes sípályákkal tarkított hegycsúcsokon.
Ideges várakozás tölt el, amikor leszállok. Földbe gyökerezett
lábbal állok, miközben a többiek körülöttem zsongnak,
sífelszerelésüket próbálják megkaparintani. Mélyeket lélegzek a
fagyos levegőből, majd átmegyek az úton, a járda felé veszem az
irányt, és az üdülőház felé ballagok, melyet Google Mapsről
igyekeztem az eszembe vésni. Mehetnék busszal, de csupán tíz
perc séta. Apró kockázatot vállalok, mivel feltételezni mertem,
hogy mindannyian korán kelnek az időeltolódásnak
köszönhetően, és alig várják majd, hogy megnyissák a felvonókat.
Időre van szükségem ahhoz, hogy anélkül bejussak, hogy
bármelyikükbe is belebotlanék.
Ez az első szakasz nem túl nehéz. A járdát letakarították és
felsózták, oldalról koszos hókupacok határolják. Átmegyek egy
hídon, ami egy szelíden csordogáló folyó felett halad.
Azonban a fényképeket nyáron készítették, úgyhogy nem
teljesen olyan az út, mint ahogy képzeltem. Miután egy másik
utcába fordulok be, visszasétálok. Észreveszek egy kanyart.
Amikor megpillantom a faházszerű villát, biztosan tudom, hogy
ez az, a szám pedig megerősíti gyanúmat. Az úttól kissé hátrébb
terpeszkedik, a rövid kocsifeljárót felsózták.
Végigtrappolok a birtok szélén, hátulról megkerülöm, követem
az ösvényt, mely egy lejtőn vezet felfelé, majd be a fák közé,
óvatosan lépkedek, mert a talaj fagyos. Félúton megállok, a
táskámat a földre teszem a lábamhoz, egy fenyőfának
támaszkodom, előveszek egy üveg vizet és belekortyolok. A kép
nem adta vissza, milyen varázslatos ez a hely. A faépületek
beolvadnak a környezetükbe. A méretes ablakokon keresztül
egyenesen belátok a tágas nappali-ebédlőbe. A spalettákról
jégcsapok lógnak. Az említett szobák fölött két erkély kapott
helyet, az egyiken egy jakuzzi is van. Alatta terül el a terasz, ahol
padok, egy farakás és egy halom sífelszerelés található: sílécek,
botok és tartalék sícipők. Körbenézek, a balomon az egyik közeli
felvonót és a havas hegyeket látom. Jobbra még több hasonló ház
áll.
Senkit nem látok.
A vastag kesztyűk ellenére majd’ megfagy a kezem és a lábam,
de azért még várok egy keveset, a gyenge szellő zaját hallgatom,
ahogy végigsimítja a fák ágait, majd úgy döntök, most már
elindulhatok lefelé. Miközben a táskámat egy farakás mögé
rejtem, észreveszek egy hátsó bejáratot. Merem remélni, hogy
Nate kulcsa nyitja, de teljesen másfajta a zár. Vállalnom kell a
kockázatot, és meg kell kerülnöm a villát, hogy a lépcsősor tetején
lévő főbejáraton át menjek be.
Bekopogok, felkészülök, hátha szaladnom kellene, de senki
sem nyit ajtót.
Kissé megijedek, amikor a zárba csúsztatom a kulcsot, bénázok
a kesztyűm miatt, de hála az égnek, működik. Bejutottam.
 Néma csend. A hatalmas ablakokon fény ömlik be.
Körbeszaglászok, megszemlélem a helyet: a magas, fával
burkolt mennyezetet, a fénylő márványból és üvegből készült
felületeket, az otthonos, vörös-narancssárga kanapékkal és
hatalmas párnákkal teli nappalit.
Elönt a düh, mert szerintem pont jól illenék ide.
Forrongó felháborodásomtól fűtve veszem a bátorságot és
felmegyek az emeletre, minden hálószoba ajtaját kinyitom, majd
visszacsukom, míg meg nem találom Nate hálóhelyét. Nem tudok
úgy hivatkozni rá, hogy Nate és Tara szobája. Szédülök, a helyiség
szinte forog körülöttem. Noha azt hittem, hogy lélekben
felkészültem, még így is olyan, mintha a hasamba öklözne valaki,
amikor meglátom a fizikai bizonyítékokat. Tara még csak ki sem
pakolt teljesen, néhány ruhája a bőröndben maradt, bezzeg Nate
szépen kiakasztotta a sajátjait.
Hirtelen elönt a vágy, hogy tönkretegyem a holmiját. Így hát
figyelemelterelésképp elhúzom az erkélyre vezető ajtót és mélyen
beszívom a hideg levegőt. Elhaladok a letakart jakuzzi mellett, és
a fakorlátnak dőlök. Miközben a lenyűgöző, erdős tájban
gyönyörködöm, tekintetemmel megkeresem azt a pontot, ahol
nemrég álltam. Az a terület még mindig elhagyatott. Lepillantok.
Sokkal magasabban van az erkély, mint kintről tűnt, úgyhogy erre
nem fogok tudni elmenekülni, ha hirtelen hazajönnének. A
gondolattól feléled bennem a tettvágy, úgyhogy inkább
visszamegyek a melegbe.
Átkutatom Tara táskáját, és találok valami használhatót: egy
előre lefoglalt síóráról írt számlát. Jó tudni, mert meg fogom
keresni és el fogom neki magyarázni, miért kell elmennie. Tudnia
kell, hogy ez az egész miért nem működhet sosem kettejük között.
Nem bírok ellenállni a kísértésnek, mielőtt távoznék, még
gyorsan áttúrom Nate cuccait is. Annyira hiányzott a világához
való hozzáférés! Bódító, mintha visszakaptam volna a drogomat.
Lent a hátsó ajtón megyek ki, nem zárom be. Megkeresem az
elrejtett táskám és felkapom a síruhám. Jó néhány tartalék
sílécük és botjuk van, úgyhogy nem vesződöm a bérléssel.
Kiválasztok egy megfelelőnek tűnő párt, aztán felveszem a
sícipőm és megszorítom őket.
Visszaballagok Whistler központjába, és beállok a kígyózó
sorba.
– Hol találom a síoktatókat? – tudakolom a bódéban álló
nőtől, miközben kifizetem a napi bérletet a felvonóra. – Vannak
tanuló pályák?
Átad egy térképet és a Whistler-hegyen lévő Olympic parkra
mutat.
Újabb sorba állok be, az egyedül lévők sorába – életem
története –, majd csatlakozom az egyik felvonóban ülő
csoporthoz, majd az első állomásnál le is szállok. Hektikus. Élénk
színek lepik el a területet. Nem könnyű rálelni Tarára. De
kitartok, mert ez a tervem, egyedül kell lennie, amikor
találkozunk. A különböző csoportokba verődő embereket
mustrálom, de mivel a nap sugarai visszaverődnek a fehér hóról,
mindenki szemüveget visel, na meg sapkát és sisakot.
Délben feladom. Ég az arcom, az ajkaim kiszáradtak. A lejtő
tetején egy pillanatig habozok, majd ellököm magam a
botommal. A kezdeti félelem és ideges várakozás lelkesedésbe
csap át, felveszem a síelés ritmusát. A fehér havon sötétlő
árnyékomat figyelem, szinte meg is feledkezem a többi síelő
jelenlétéről.
Annyira valószerűtlennek érződik, hogy épp most, épp itt
vagyok. De ma este már a London felé tartó járaton leszek.
 Egy szendvics és egy kávé elfogyasztása után visszasétálok a
házhoz.
Jóval több síléc áll a falnak döntve a hátsó ajtó mellett, mint
korábban, úgyhogy nem tartom bölcs ötletnek, hogy lemásszak és
benézzek, túlságosan is kockázatos lenne. Lassan, halkan
lenyomom a hátsó ajtó kilincsét. Kinyílik. Épp csak annyira
tárom ki, hogy beslisszolhassak. Egy egész sor sícipő, illetve egy
kesztyűkből, szemüvegekből és sisakokból álló halom ül a
tartókon. A szívem hevesen ver, amikor megállok a lépcső aljában
és fülelni kezdek. Mindannyian fent vannak, Tara is. Az
evőeszközök és kínai porcelán csörgő zaján kívül
beszélgetésfoszlányok jutnak el a fülemhez.
– Csodálatos reggel volt.
– Van valakinek kedve feljönni a másik hegyre délután?
– Ennél szebb idő nem is lehetne.
Magamban imádkozom, hogy Tara közölje, elfáradt, úgyhogy
inkább itt maradna és ledőlne egy kicsit, de nincs szerencsém.
Amikor mozgolódni kezdenek, kisurranok, és a fák között elbújok
egy jókora fatörzs mögé a birtoktól kissé balra. Rájöttem, hogy a
másik irányba fognak lecsúszni. Bella és Miles lép ki először, őket
a szülők követik. Nate és Tara bent marad. Miközben küszködve
próbálom uralni dühömet és féltékenységemet, erőszakkal
ráveszem magam, hogy felkeressem képzeletbeli menedékemet,
mert érzem, hogy kezdem elveszíteni az irányítást. Tudom, hogy
ha nem szedem össze magam, be fogok rontani a házba. És ha
együtt látom őket, megtörök.
Fél óra múlva jönnek ki. Minden egyes fájdalmas perccel nő a
Tara iránti gyűlöletem.
Követem őket, ami nem nehéz, mivel együtt andalognak. Tara
narancssárga kabátot és hozzáillő sapkát visel. Nate úriember
módjára cipeli az ő léceit is. Beállnak a felvonó előtt kígyózó
sorba. A sarkukban vagyok, egy fülkével lemaradva követem őket,
ugyanott szállok le, ahol délelőtt. Nate elkíséri a leendő exét az
órájára. Késésben vannak. Amint Tara csatlakozik az öregekből és
fiatalokból, férfiakból és nőkből álló, kusza csoporthoz, Nate
arcába húzza szemüvegét, megigazítja síléceit és miután felemelt
botjával Tara felé int, eltűnik.
Szemmel tartom Tarát. Az oktató bemutatja a helyes
testtartást. Látom, Tara mennyire szánalmasan igyekszik
beilleszkedni Nate családjába. Oda akarok siklani hozzá és meg
szeretném mondani neki, ne fáradjon, rámutatnék, hogy csak az
idejét vesztegeti. Nekem tíz év kemény munkája után se sikerült.
Néhány nap a babáknak való lejtőn semmire nem lesz elég. És
még béna is: tele van félelemmel. Túlságosan is óvatos.
Odamegyek egy síelőhöz, aki ugyanolyan kék ruhát visel, mint
Tara oktatója.
– Elnézést. Tudja, mikor ér véget az óra? – mutatok Tara
csoportjára.
– Általában egy órával zárás előtt.
– Köszönöm – felelem, közben az órámra pillantok.
Még másfél óra. A Vancouverbe tartó busz kevesebb mint
három óra múlva indul. Ha nem érem el, lekésem a repülőt, ami
nem lenne túl jó.
Hogy melegen tartsam magam, kétszer is végigcsúszok a
legközelebbi lejtőn, miközben magamban elpróbálom, mit fogok
mondani Tarának. Amikor a csoport tagjai szétszélednek,
felszállok az előtte lévő libegőre, majd a felvonó aljában
találkozunk.
Kikászálódik, kiveszi léceit az oldalsó tartórekeszből és
ügyetlenül cipelni kezdi őket. Követem. Majd valami kevésbé
mozgalmas helyen beszélek vele. Lassan az üdülőfalu széle felé
sétál, mintha fájna valamije. Beáll a buszra váró sorba, amitől egy
percre ledöbbenek. Habozok, majd úgy döntök, én gyalog
megyek, hogy meglepjem, amikor a házhoz ér.
Néhány perccel azután, hogy elindulok, elhúz mellettem a
busz. Basszus! Felgyorsítok, amennyire csak bírok, kizárom a
bokámat dörzsölő csizmám okozta kellemetlen érzetet. Azonban
Tara nyomát se látom a faházhoz vezető úton. Hátulról közelítem
meg a villát. Félelem önt el, mert neki itt kell lennie, nekem pedig
muszáj beszélnem vele, de kezdek kifutni az időből. Nate és a
többiek nem sokkal a pályák zárási ideje után visszaérnek, de
lehet, hogy még hamarabb is.
Miközben lecsatolom síléceimet, egy másik lécről a földre eső
hófoltra leszek figyelmes. Egyetlen pár. Biztosan Taráé. Átveszem
a csizmám és lekapom a síkesztyűm, egy vékonyabbra cserélem.
Felvergődök a lejtőn, hogy megnézem, biztos ő jött-e meg és
egyedül van-e. Bekukucskálok. A nappali üresen ásít, de aztán…
éljen! Egyedül van. Az erkélyen. Minden mozdulatát figyelemmel
kísérem. Lerázza magáról a köntösét és bemászik a jakuzziba.
Hátradől. Mivel rettegek, hogy elszalasztom az egyetlen esélyem,
szinte orra bukok, annyira rohanok a ház felé.
A hátsó ajtó be van zárva, nyilvánvalóan óvatos típus. Úgyhogy
muszáj megint elölről bemennem.
Bent csönd van. Felsétálok a lépcsőn és kitárom Nate
szobájának ajtaját. Az üvegajtón keresztül megpillantom a
tarkóját. Mellette egy pohár fehérbor, a telefonja és két aprócska
hangszóró nyugszik. Elhúzom az ajtót. Egy helyi rádióállomás
hangja harsogja túl a jakuzziban bugyborékoló víz zaját. Közelebb
megyek. Teljesen ellazult, a szemét behunyta. A víz alá
nyomhatnám a fejét, lent tarthatnám, de nem fogom. Egy
helyben állok. Cseresznyepiros bikinije csillog a vízszínű
buborékok alatt. Felkapom a telefonját. Amikor kikapcsolom a
zenét, a szeme kipattan és oldalra kapja a fejét. A halványkék
jakuzzi szélére ülök, olyan távol tőle, hogy véletlenül se érjen el.
– Helló, Tara!
Rám mered.
– Mit keresel te itt?
Barátságosan intek neki.
– Mi újság? Megértem, hogy bemásztál a jakuzziba, fogadni
mernék, hogy mindened sajog. Emlékszem, velem is így volt,
amikor síelni tanultam. De tudod, igazából felesleges az egész. Az
a sok munka és erőfeszítés!
A mobilját keresi.
Feltartom.
– Mi lenne, ha én vigyáznék rá neked?
Kikapaszkodik és egy törülköző után nyúl.
– Add vissza!
– Még nem tehetem. Beszélnünk kell Nate-ről. Neki nincs elég
bátorsága megmondani neked, szóval nekem kell. Még mindig
együtt vagyunk. Te csupán a másik nő vagy.
Félig-meddig megszárítkozik.
– Ő nem ezt mondta.
– A felesége vagyok. Tudod jól. És a másik dologról is tudsz,
láttad, hogy rám támadt a gépen. Tombolt, mert azt akarja,
hallgassak kettőnkről, hogy titkoljam el előled. Tudod, Nate, mint
mindig, most is csak saját magára gondol. Ilyen ő valójában. Te
pedig hagyod, hogy megússza büntetlenül.
Tara a köntös ujjával szerencsétlenkedik, miközben próbál
belebújni. Amint sikerül neki, már magabiztosabbnak tűnik.
– Hazudsz. Ezt onnan tudom, hogy távoltartási végzést fog
kérni ellened.
Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy bármit is reagálok,
noha mélységes fájdalommal tölt el a hír. Még mindig a telefonját
szorongatva lerázom magamról a hátizsákom és előhúzom belőle
az egyik Vegasban készült fotót. Az arcába nyomom, hogy ő is
lássa, milyen nyugodt és normális rajta Nate.
Gyors pillantást vet rá, majd a szemembe néz.
– Ez semmit sem jelent. Nate szerint te mindig mindent
kiforgatsz. Miért nem mégy el egy wellness-hétvégére vagy
regisztrálsz egy randioldalra, mint minden más normális ember?
Most pedig add vissza a telefonom! A többiek perceken belül
visszaérnek. Úgyhogy a helyedben eltűnnék innen.
A táskámba suvasztom a képet és a víz felé tartom a mobilját.
– Ne! A képeim nincsenek lementve róla.
Felém lép, mire én felállok és a korlát felé hátrálok.
– Nézd, Juliette… – Elhallgat. – Ezzel semmit nem érsz el.
Mintha meg se hallottam volna.
– Pakold össze a holmidat és gyere velem!
– Minek?
– Csak így lehetséges. Írhatsz Nate-nek egy „Kedves John”
levelet, aztán együtt elmegyünk. Amint felszállunk a gépre,
visszakapod a telefonod. Te nem tartozol ide.
Maga mögé néz, a szoba felé, aztán visszafordul és lefelé pislog,
mintha kétségbeesetten reménykedne abban, hogy Nate szőke
hercegként a megmentésére siet.
Erről eszembe jut, hogy fogy az értékes időm.
Megpróbálom még egyszer utoljára.
– Nem lehetsz Nate-tel, mert ő nem a tiéd. Ennyire egyszerű.
– Add vissza a mobilom! Felhívjuk Nate-et, utána leülhetünk
mind a hárman, és átbeszélhetjük a dolgokat.
Elmosolyodok.
– Nem.
Egy percig mindketten hallgatunk, de muszáj megtörnöm a
csendet.
 – Sosem fogja senki úgy szeretni, ahogy én.
Rám bámul. Szerintem rájött, komolyan beszélek, hogy nem
megyek sehová. És hirtelen én is megvilágosodok, Tara sosem fog
megérteni. El fogja árulni Nate-nek, hogy itt jártam.
Miközben felém közelít, nedves hajából vízcseppek hullanak az
arcába. Megpróbálja elkapni a jobb csuklóm, hogy visszaszerezze
a telefonját, de magasabb vagyok nála, úgyhogy felemelem a
kezem. Hátrahajolok a fakorlát felett. A mobil után nyúl. Aztán…
Megteszem. Megteszem az egyetlen dolgot, amit még tehetek.
Mögé ugrok és meglököm.
Azt hiszem, valahol mélyen sejtettem, hogy ez lesz a vége.
Egy másodpercre megdöbben, szeme kikerekedik. Elkapja a
karom, de lefejtem magamról az ujjait. Sikítva belém rúg és
megpróbál belém kapaszkodni. De két erőteljes taszítás után
eltűnik. Hangos reccsenés kíséretében ér földet, mintha
berepedne a jég.
Lenézek és mély lélegzetet veszek.
Mozdulatlan. Nyugodt. Hófehér.
Nedves haja félig szétterül a fehér, fagyos talajon, bal lába éles
szögben kicsavarodik. Látom az arcát, az orra véres. A szemét
nem igazán tudom kivenni, mintha félig nyitva lenne. Előredőlök
– nem annyira, amennyire bírnék, hanem amennyire szerintem ő
tudna –, és készítek néhány képet a mögötte húzódó, havas tájról.
Vastag hóréteg fedi a fák ágait, békés és nyugodt látvány.
Ledobom a telefont. Mellette ér földet.
Nate most már talán rájön, hogy szerencsétlen a szerelemben
és végre értékelni fogja azt, akit mindig olyan gyorsan eldobott.
Megbízható és állandó vagyok. Mindig ott leszek neki, nem úgy,
mint a többiek.
A tekintetem körbepásztáz. Mindent úgy hagyok, ahogy volt, és
a hátsó ajtóhoz rohanok.
 Kapkodok. Felkapom a táskám és felkapaszkodom az
ösvényen, hogy lenézhessek és még egy pillantást vethessek
Tarára. Közeleg az alkony, azon tűnődöm, vajon mikor találnak
rá.
A karórámra lesek, a Vancouverbe tartó busz majd csak
negyvenkét perc múlva indul. Sötétbe borul a táj, és nem sokkal
később fejlámpák fényére leszek figyelmes, a többiek
megérkeznek és a ház háta mögé csoportosulnak, sícipőkben és
csizmákban botorkálnak, meg is feledkeztek Taráról, alig egy-két
méterre lehetnek tőle. Figyelek.
Felkapcsolják a villanyt. Néhány perc után már mindannyian a
reggelizőpultnál üldögélnek, bort szürcsölgetnek. Nate előkapja a
telefonját. Hallom, ahogy Tara mobilja életre kell, látom, ahogy a
kijelzője felvillan az éjszakában, majd újból elsötétül.
Mozdulatlan maradok, úgy nézem Nate-et és családját, mint
valami valóságshow-t. Van egy szabad szék. Rámeredek és azt
képzelem, hogy nekem tartják fenn.
Sóvárgok, csatlakozni akarok hozzájuk. Annyira
kétségbeesetten szeretném megváltoztatni az előttem
kibontakozó jelenetet, arra vágyom, hogy a részese legyek és úgy
érjen véget, És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Helyette elfordulok, felcsapom a kapucnim, szorosan a
nyakam köré tekerem a sálam, és elindulok a főút felé.
• • •

A buszra várva úgy érzem, mintha éveket töltöttem volna távol.

Havazni kezd.
Húsz perccel később, amikor már kezdek pánikba esni,
megpillantom a busz lámpáinak fényét. Nincs idő késlekedésre.
Amikor kényelembe helyezem magam a buszon, lehunyom a
szemem, és Tara élettelen testére gondolok, emlékeztetem
magam, hogy nem volt más választásom. Egy másik személy
jelenik meg lelki szemeim előtt: Nate. Újból csak az enyém.
Zaklatott lesz, természetesen, de majd túlteszi magát rajta. Tara
aligha lehetett élete nagy szerelme. És talán így végre
elgondolkozik. Mert ha kidobta volna Tarát, ahogy ígérte, még
mindig élhetne. Ha felszállt volna a Londonba tartó járatra, nem
vesztette volna életét egy szerencsétlen balesetben, miközben
fényképeket készített.
Nate hibája, nem az enyém.
• • •

A busz megérkezik Vancouverbe, kevesebb mint egy órám

marad.
Fogok egy taxit és a lehető legkevesebbet csevegek a sofőrrel.
Megkérem, hogy egy tömbbel hamarabb tegyen ki. A csizmáimat
két különböző kukába hajítom, aztán visszasétálok a szálloda
előterébe.
Felmegyek a lakosztályomba, magamban imádkozom, nehogy
összetalálkozzak valakivel. Kiveszem a holmimat a széfből,
letusolok, összepakolok és válaszolok Babs üzenetére, amiben
afelől érdeklődik, hogy milyen az utazás.
Szar. Végig az ágyban fetrengtem, rémesen megfáztam.
Borzalmasan éreztem magam. xxx
A tiszta adrenalin vezérel, lifttel lemegyek az előtérbe és
csatlakozom a legénység többi tagjához.
• • •

A kapitány percekkel a beszállás megkezdése előtt bejelenti,

hogy késünk, mert meg kell várnunk, hogy kiolvasszák a gépet.
Viszont egy óra múlva, amikor végre a levegőbe emelkedünk,
elönt a megkönnyebbülés, a tiszta, áldásos megkönnyebbülés,
amiért volt annyi bátorságom, hogy cselekedjek. A jövő,
természetéből fakadóan kiszámíthatatlan. Azonban, ha a kezedbe
veszed az irányítást, bármi lehetséges. Épp most bizonyítottam
be.
Harmincötezer láb magasságban, a felhők takarásában,
elszakadva a való világtól, a folyamatosan növekvő távolság segít
a következő lépésre koncentrálnom.
• • •

Amikor kinyílnak a gép ajtajai, félig-meddig arra számítok,

hogy a rendőrség már ott vár rám.
De semmi sem történik.
És mire előveszem a kulcsaim és belépek a lakásomba, biztos
vagyok benne, hogy nem is fog.
Lefoglalom magam a három szabadnapomon.
Felhívom Babset és közlöm vele, hogy újra együtt vagyunk
életem egyetlen igaz szerelmével. Amikor Nate hazajön, kimerült
lesz a sokktól. De majd együtt túljutunk rajta. Írok egy e-mailt
James Harringtonnak, melyben elmagyarázom, hogy Nate-tel
adunk egy esélyt a kapcsolatunknak, ha hazajött a síelésből.
Továbbá sokat gondolok Willre. De valahogy, miután láttam,
Tara milyen békés volt, nyugodtabb vagyok.
Hogy bebiztosítsam a helyzetem, küldök Nate-nek egy
üzenetet, hogy alig várom, hogy szerdán találkozzunk.
Nem válaszol.
Kerülöm a netet, nehogy elcsábuljak és rákeressek a Taráról
szóló hírekre.
• • •

A Nate érkezése előtti nap, feltéve, ha akkor repülnek vissza,

amikor terveztek, azon töprengek, hogy Tara holttestét vajon a
csomagtérben szállítják-e haza. Elmegyek az eligazítási
központba és megnézem a gyászjelentéseket.
Tara halálát tragikus, szabadsága alatt elszenvedett
balesetként tüntetik fel. Ami részben igaz is. Tartanak egy
megemlékezést – mindenkit szívesen látnak, aki ismerte, hogy
együtt idézzék fel és ünnepeljék meg az életét.
Nem fogok elmenni, de majd küldök virágot.
Természetesen liliomot.
• • •

Nate nem repül haza szerdán.

Beteget jelentek és egész nap várok. Nyugtalanul járkálok fel-
alá, újra és újra felrázom a díszpárnákat. Újrarendezem az
almákat a gyümölcsöstálban és ugyanígy teszek a telepakolt
hűtőben és konyhaszekrényben lévő étellel is. A mini csokis
muffinokat szépen oldalra teszem. A ruhatáram minden elemét
kikefélem, különösen nagy gondot fordítok a kedvenc ruhámra.
Kávét iszom azokból a bögrékből, amiket még Nate vett nekem,
és ujjamat végigfuttatom a hűtőmágneseken, melyek
visszakerültek eredeti helyeikre. Egy óriási, bekeretezett esküvői
fénykép büszkélkedik a vázák és dísztárgyak között.
Az ördög a részletekben rejlik.
• • •

Csütörtökön, miután órákig nézem, ahogy Rainbow fel-alá

úszkál az akváriumban, hangokat hallok – Nate-ét és a
gondnokét –, majd a kulcs elfordul a zárban. Felállok, kisimítom
a ruhám ráncait és mosolyt varázsolok az arcomra, nyugodtan
sírhat a vállamon. Én vagyok az ő kősziklája. Élete párja.
– Helló, drágám! – üdvözlöm. – Miért nem válaszoltál az
üzenetemre? Aggódtam érted.
 Ledobja a táskáját. Hullasápadt.
– Részvétem a Tarával történtek miatt. Munkában hallottam
róla, de igazán elmondhattad volna. Kimerültnek tűnsz. Na, gyere
már be! Amúgy megváltoztattam néhány dolgot, kicsit
átrendeztem a helyet, de biztosan egyetértesz, hogy így lesz a
legjobb.
– A kulcsaim? – kérdezi.
Állom a tekintetét.
– A repülőn kivettem őket a zsebedből. Logikusnak tűnt.
Sosem fogja tudni bizonyítani, hogy Whistlerből hoztam el
őket. Mert én nem is jártam ott. Rám parancsolt, hogy ne menjek
oda.
Rám bámul. Nem igazán rakta össze a képet. Ami nem is baj,
mivel innentől kezdve a döcögősebb úton kell haladnunk. Vagy a
simább úton. Rajta áll. És annyival jobb, ha bizonytalan. Az
emberek akkor a legengedelmesebbek, ha félnek. Mint Miles,
amikor áthívom őket Bellával vacsorára. Meg kell győznie a
feleségét, hogy jöjjön el és viseljen el. Lehet, hogy Bella még
kedves is lesz, megdicséri a főztöm, vagy ilyesmi.
– Kizárt. Ez nem lehet igaz.
– Ebben egyeztünk meg – jelentem ki higgadtan, de
határozottan.
És valóban így van. Mert, mint a videóban mondtam Nate-nek,
a lány a fiúnak adta a szívét és a sorsuk megpecsételtetett.
Komolyan oda kellett volna figyelnie, mert senki sem küzdhet a
sorsa ellen.
Senki.
Nate azóta a végzetem, hogy megpillantottam a képét Bella
iskolai éjjeliszekrényén. És az a tény is ezt bizonyítja, hogy a
tudatalattija odavezérelte hozzám a folyóhoz. Megmentett
önmagamtól, a bennem rejlő sötétségtől és bűntudattól. Mégis,
annak az estének az árnyékai még mindig rám vetülnek, a
láthatatlan szürke és fekete hurkok körém fonódnak.
Nate szerelemmel és tisztelettel tartozott volna nekem akkor,
évekkel ezelőtt. És most is. Örökké.
Nate meg sem mozdul, úgyhogy fogom magam és becsukom az
ajtót. Egyedül maradtunk. Csak mi ketten.
Valóra vált az álmom. Mindent megoldottam és
visszaszereztem őt.
Jól tettem, hogy ilyen kitartó voltam, hogy nem értem be
kevesebbel. Most végre tiszta lappal, teljesen új alapokkal
indíthatunk.
Másképp nem is lehetne.
Köszönetnyilvánítás
Ennek a megírása nehéznek bizonyult, mivel tényleg annyi
ember van, akinek köszönetet mondanék, hogy azt se tudom, hol
kezdjem. Hosszas töprengés után (rengeteg listát írtam, nem
akartam senkit sem kihagyni véletlenül), úgy döntöttem, hogy
egyszerűen csak megpróbálom a lehető legjobban kifejezni,
mennyire hálás vagyok.
Hatalmas köszönet illeti Sophie Lambertet, csodálatos
ügynökömet, aki bölcs, kedves és egyike a legelszántabb,
legszorgalmasabb embereknek, akiket ismerek. Köszönöm
fantasztikus meglátásaid, türelmed, hihetetlen segítséged és azt,
hogy valóra váltottad az álmom. Borzasztó hála illeti még
Alexander Cochrant, Emma Finnt, Alexandra McNicollt, Jake
Smith-Bosanquet-t és természetesen a C+W Agency egész
csapatát is.
Újabb hatalmas köszönet jár a csodálatos Wildfire triónak és a
csodálatos szerkesztőknek, Kate Stephensonnak, Alex Clarke-nak
és Ella Gordonnak – lenyűgöző csapatot alkotnak, végtelen
energiával és lelkesedéssel dolgoznak, ráadásul hihetetlenül jó
gondolataik voltak. Igazi öröm volt velük dolgozni és annyira
hálás vagyok, hogy a család részévé válhattam. Újból
kiterjeszteném a köszönetek körét a Headline egész csapatára –
Viviane Bassetre, Becky Hunterre, Frances Doyle-ra, Ellie
Woodra, Becky Baderre, Siobhan Hooperre és Sarah Badhanre.
Köszönet Shan Morley Jonesnak és Rhian McKaynek is, amiért
szakértő és figyelmes szemmel dolgoztak a könyvemen.
A döntés és az út, ami az „írósághoz” vezetett, évekig tartott.
Lassan beolvadtam az írók világába. Irodalmi fesztiválokra,
órákra, közönségtalálkozókra jártam, úgy érzem, itt kell említést
tennem Jenny Ashcroftról, aki hűségesen támogatott és
nagylelkűen segített mindenben, fantasztikus hallgatóság volt
végig. Köszönöm Emily Barr és Craig Green kedves bátorítását is.
Nagyon nagyra értékelem, amit értem tettetek!
A helyi kreatív írás tanáromat, Nicky Morrsit is köszönet illeti,
ő biztatott arra, hogy fejlesszem írói készségeimet, és ő adott
nekem önbizalmat azzal, hogy elsőként ő olvasta fel hangosan egy
művemet. Féltve őrzöm a kedd esti történetfelolvasások emlékét.
Hálás vagyok továbbá minden helyi, tehetséges, író barátomnak
és az eltökélt csapatnak, akik a fantasztikus Hampshire Writers’
Society-t vezetik, eseményeik változatosak, bűn lenne kihagyni
őket.
2014-ben, amikor feladtam a repülést, beiratkoztam a Faber
Akadémia „Regényírás” című órájára. Ott, az oktató, Richard
Skinner (köszönöm, hogy annyiszor bátorítottál, hogy
„folytassam” és magabiztossá tettél, hogy követhettem az
ösztöneim és megírhattam ezt a könyvet) szakértő kezei alatt nem
csupán rengeteget tanultam, de egy hihetetlen csoport szerencsés
tagjává is váltam. Minden tagja tehetséges, támogató, nagylelkű
író. Még mindig rendszeresen találkozunk, hogy megosszuk
egymással a sikereinket és felvidítsuk egymást az elkerülhetetlen,
nehéz időszakok alatt – gyakorta kerül bor is a képbe! Köszönöm
és még egyszer köszönöm nektek, Laura, Fiona, Mia, Joe, Rose,
Rohan, Antonia, Jess, Roger, Maggie, Phil és Helen. Mindent.
Hálával tartozom első olvasóimnak, Geraldine-nak (aki
többször is végigolvasta az egész regényt), a Faber csoportomnak.
Meg szeretném még köszönni Amanda, Ian, Lindsay, Roy és
Walter segítségét és tanácsait is. Mindannyiótoknak köszönöm,
hogy annyira nagylelkűen nekem adtátok az időtöket és bölcs,
értékes visszajelzéseket kaptam tőletek.
A férjem egyszer sem kérdőjelezte meg a vágyam, hogy kiadott
író legyek. Soha. Pedig bizonyára nagyon, nagyon sokszor
késztetést érzett rá. Köszönöm soha el nem múló belém vetett
hitedet, támogatásodat és szerelmedet. És hálás vagyok a három
fiamnak is, akik ráébresztettek, hogy az idő valóban repül, és
arra, hogy ezt a repülő időt olyan emberekkel és dolgokkal kell
megtöltenünk, akik és amik igazán számítanak.
Köszönet a családom többi tagjának: anyukámnak,
apukámnak, a testvéreimnek, nagyon szeretlek benneteket.
Köszönöm, hogy miattatok mindig elhihettem, hogy bármit
elérhetek. Köszönet a férjem családjának is, amiért kérdés nélkül
támogattak. Nagyon hálás vagyok a gyerekekről való
gondoskodásért, amiből mindkét család kivette a részét, mert a
csapatmunka nélkül, nem tudtam volna eljárni az óráimra és az
eseményekre, amik a könyv megírásához vezettek. Annyira
megkönnyebbültem, hogy kollektív, belém vetett hiteteknek
eredménye született.
És végül, de természetesen nem utolsósorban, köszönet illeti
számos csodálatos, támogató, kedves, vicces, hűséges, nagylelkű
barátomat is, akik közül ugyan néhányan a világ különböző
pontjain élnek, de örökre a szívembe zártam őket. Nélkületek az
élet nem lenne ekkora buli – ti rángattok ki az odúmból.
Készítettem egy listát (még egyet!), de túlságosan is hosszúra
sikerült, úgyhogy annyit tehetek, hogy írok egy hatalmas,
mindannyiótoknak szóló köszönömöt, mindenért, a közös
élményekért, azért, hogy mellettem voltatok. Mindig. Ti mind
határozottan tudjátok, kik vagytok. Azért is hálás vagyok, hogy
hittetek abban, hogy meg tudom írni a könyvet.
Minden múltbéli és jelenkori repülő barátom felé szeretném
kifejezni hálámat, egy hatalmas részemnek örökké hiányozni fog
a repülés világa: a bajtársiasság, a csapatszellem.
Mivel ez nem egy olyan lista, ami valaha véget érne,
folytathatnám a végtelenségig. És még tovább. De, mivel
nyilvánvalóan be kell fejeznem valamikor, az utolsó
köszönetnyilvánítás az olvasóimat illeti, borzasztóan hálás
vagyok, amiért úgy döntöttek, elolvassák a könyvemet.