A svéd nyelvű eredeti mű címe:

Synden har lang svåns

Copyright © by Margit Sandemo, 1987

All rights reserved
Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1995
Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995

A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor

Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.

ISBN 963-8374-29-2
HU ISSN 1217-0666

Előkészítés: Seszták Sándor

Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem

Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti

Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális
részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és
könyvterjesztők

Ára: 336 Ft

Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a
Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel
u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen
kívül Budapesten a Magyar Posta Rt.
Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi
ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a
postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál.
(A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén
találhatók).
 A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat
huszonhetedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo
norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel
leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét
meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel
kötött szövetséget…

Skandalum

Az ifjú Christer Tomasson szilárd

meggyőződése, hogy ő is a Jéghegyek Népe
átokverte sarjai közé tartozik. Amikor egy
fürdőhelyen összeakad a gyengélkedő és
megfélemlített Magdalenával, úgy véli, rendkívüli
képességeivel könnyen segíthet a leánykán. Ám
Magdalenának nyoma vész, s egy másik leány
bukkan fel helyette. Christernek szörnyű sejtelme
támad, s amikor napvilágra kerül az igazság, egész
Svédországot megrázza…
 GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve
kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak.
Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja.
Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha
ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen
leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket
követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő
ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket
olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán,
amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni.
A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg
nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a
varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség
Fejedelmét.
Így szól az ősi legenda.
Vagy talán mégsem így történt?
Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste
az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök
életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha
ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De
számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért
csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg
eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is
üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével.
Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze
szendergéséből.
Valamikor a XVI. század során született a
Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki
megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó
Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő
családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól.
Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült
eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely
feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott
korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai
attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még
mielőtt megtalálnák.
Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-
Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya
képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg á
furulyák szavától.
 1. fejezet

– ARRA ÉBREDTEM, HOGY sírok. De nem

tudom, miért fakadtam sírva.
Az orvos rosszul leplezett türelmetlenséggel
meredt a vézna kis teremtésre.
– Az álmaidnak semmi jelentőségük. Érzel
valahol fájdalmat?
A lányka nagy, ibolyakék szemével a doktorra
nézett.
– Nem – mondta.
De igen, érzek fájdalmat – gondolta. Csak nem
a testemben.
A nap besütött fehér és zöld színűre festett,
igazán takarosnak mondható szobájába. Odakintről
beszűrődött a többi fürdővendég hangjának moraja
és a gyógyító forrás vizének csobogása.
– A rokonaid aggódnak miattad, Magdalena.
Megígértem nekik, hogy megpróbálok segíteni
rajtad, de ebben együtt kell működnöd velem. Ne
csak a rémálmaidról beszélj, amelyekből egyetlen
részletre sem emlékszel.
– De hiszen nincs más bajom.
– Badarság! Annyit eszel, mint egy
katicabogár, vékony és sápadt vagy, akár valami
viaszbaba, és ha leejtenék egy gombostűt,
felpattannál az idegességtől. Ugye, tizenhárom
éves vagy?
– Igen. Éppen most töltöttem be a tizenhármat.
– Hm. Nos, eret kell vágnunk rajtad, és azután
forrásvizet kell innod, napi hat pohárral. Most
kimehetsz bácsikádhoz, a konzul úrhoz. Tudhatod,
mennyire aggódik érted. Emlékezz rá, milyen szép
volt tőle, hogy magával hozott ide!
Az orvos jóindulatú mosollyal fejezte be a
lányhoz intézett szavait, pontosabban egy
pillanatra félrehúzta a szája szélét. Magdalenát
leginkább némán nyávogó macskára emlékeztette.
Kiment a napsütötte, széles lépcsőre. Odakint a
pázsiton kecses székeken, éppoly kecses asztalok
mellett ültek a fürdővendégek. Magdalena az egyik
asztalnál megpillantotta nagybátyja jóltáplált
alakját, és vonakodva indult felé. Bácsikája
ugyanis egy hölggyel bonyolódott beszélgetésbe,
Magdalena pedig nem akarta zavarni őket.
Julius bácsi azonban észrevette unokahúgát,
egyik kezével elengedte ezüstfejű sétabotját, és
magához intette a lányt.
– Igen, kedves őrnagyné asszony, itt van a kis
Magdalena.
A lány meghajolt a szép, ámbár merev hölgy
előtt.
– Drága gyermek – mondta mézesmázosan
hízelgő hangon az őrnagyné. – Milyen szép dolog
a bácsikádtól, hogy magával hozott ide, a Ramlösa
Gyógyfürdőbe! Hiszen ez remek szórakozást jelent
neked!
Magdalena nem mondta volna
szórakoztatónak, hogy kénytelen Julius bácsit a
fürdő parkjának kavicsos ösvényein kísérgetni és
nyögéseit, továbbá, ha sokat evett, a természet más
hangjait hallgatni. Ezen a helyen egy undok
hatéves kölyöktől eltekintve egyetlen más gyermek
sem akadt. Az előbbi is folyton Magdalena után
fordult és hosszú, sötét hajába kapott, vagy sárral
próbálta bepiszkítani hófehér alsószoknyáit.
A fürdő páciensei amúgy idősebb emberek
voltak, igazi vagy képzelt nyavalyákkal. Az
ebédlőasztalnál folytatott társalgás legtöbbször a
köszvény, a gyomorpanaszok, a porcmerevség,
valamint a tüdőkór elleni csodatevő kúrák körül
forgott. A szorosan befűzött hölgyek csaknem
elájultak szűk szoknyáikban, mert egy falatot is
alig tudtak lenyelni, míg az urak lopva puncsot
ittak, ami tulajdonképpen nem lett volna szabad.
Magdalena csakis az orvossal beszélhetett, őt
viszont nem kedvelte, így tehát ebben az előkelő
szanatóriumban tökéletesen magába zárkózott.
Ebben egyébként már otthon is tapasztalatot
szerzett. Újabban, mikortól is…? Ugyan mióta?
Mióta nem tud enni, mióta nem mer aludni?
– Jaj, a verandán felejtettem a napernyőmet –
mondta az őrnagyné.
– Magdalena majd elhozza – jelentette ki Julius
bácsi.
A lányka ekkorra már felállt, mert tudta, hogy
bácsikája meg fogja kérni, menjen el a
napernyőért. Helyesebben szólva odarendeli, mert
adottnak veszi, hogy engedelmeskedik a kérésnek.
A barátságos sárga színűre festett, fehér
verandájú ház kellemes látványt nyújtott. A
környező orgonabokrok súlyos kékeslila virágai
remekül illettek hozzá. Minden olyan szép volt, és
olyan lélekölően unalmas!
Amikor Magdalena, kezében az őrnagyné
rózsaszínű napernyőjével, lefelé tartott a
verandáról, hangos segélykiáltás ütötte meg a fülét.
A ház sarkánál különös pár kanyarodott a
lépcsőhöz vezető útra.
Egy öregúr kerekes székének karfájába
kapaszkodva, fogatlan száját kitátva kiáltozott
segítségért, miközben egy Magdalenával azonos
korú fiú vadul tolta előre. Csinos arca sugárzott az
örömtől, majd a lépcső elé érve fölényes
mozdulattal állította meg a járművet. A vénség
nyugtalanító szögben borult előre, a siheder
azonban könnyedén visszahúzta. Az öregembert
annyira megviselte az előbbi vad hajsza, hogy
szidalom helyett csupán lihegésre futotta az
erejéből.
– Nincs mit megköszönni – mosolygott rá a
fiú. – Fogadok, hogy ilyen gyorsan még sohasem
tolták!
Az orvos kirohant a zajra, és alapos
fejmosásban részesítette a legényt Néhány
jóltáplált, leginkább kotkodácsoló tyúkra
emlékeztető ápolónő is odacsődült.
Magdalena megállt a legalsó lépcsőn, és a fiúra
meredt. Világosszőke haja volt, az a fajta, amely
mindenfajta fésűnek vagy kefének ellenáll.
Magdalena sohasem látott még az övéhez fogható
élénk és boldog szempárt.
Ő nyilván nem beteg – gondolta a lány.
 Nem is volt az. Mögötte viszont egy mankón
járó felnőtt férfi tűnt fel.
– Ugyan, Christer, már megint mit csinálsz! –
kiáltott fel elszörnyedve, bár Magdalena kihallotta
hangjából alig leplezett vidámságát. Maga a
kislány nehezen állta meg kacagás nélkül.
Kénytelen volt összecsücsöríteni a száját, derűs
szeme azonban elárulta.
Az ifjú Christer hirtelen felfigyelt
Magdalenára, és osztozott a jókedvében. A nővérek
kotkodácsolására ügyet sem vetett, ehelyett
elragadtatott pillantással bámult a kislányra.
– Jaj, apa! Nézz csak oda! Láttál már ilyen
gyönyörű lányt? Azt hiszem, beleszerettem.
– Ugyan, Christer! – dorgálta az apja.
Magdalenának az az érzése támadt, hogy állandóan
ilyen hangnemben beszél a fiához. – Drága
Christer, ilyesmit nem szabad egy ifjú hölgynek
mondanod. Bocsásson meg a fiamnak, kisasszony,
kissé lobbanékony természetű, de sohasem akar
rosszat.
Magdalena földbe gyökerezett lábbal, némán
állt. Úgy érezte, mintha a jövevények
megbabonázták volna. Milyen barátságos az apa
tekintete. És a fiú… Tegezheti az apját!
Magdalenának odahaza sohasem engedték meg
volna az ilyen fesztelen viselkedést!
Csak most jutott el tudatáig az őt régóta
szólongató izgatott hang.
– Magdalena! Magdalena! Idehozod végre az
őrnagyné napernyőjét vagy nem?
 A leányka azonban szántszándékkal nem vett
tudomást Julius bácsiról. Azt akarta, hogy ez a
pillanat csakis az övé legyen. Úgyis megbüntetik
utána.
Dehát nem álldogálhatott a végtelenségig a
lépcső aljában. Egy utolsó, félénk pillantást vetett
Christerre, majd elindult külön kis ítélőszéke felé.
– Bocsáss meg, apa, de nem bírtam ellenállni a
tolókocsi látványának – hallotta maga mögött a fiú
hangját.
Az történt, amire Magdalena számított:
szobafogsággal sújtották. Julius bácsi megalázó
módon megragadta a haját, és a kárörvendő
fürdővendégek gúnyos pillantásai közepette a
házba vezette.
Abban a pillanatban, amikor elhaladtak
Christer és apja mellett – csak az ő arcuk fejezett ki
együttérzést – a fiú gyorsan ezt suttogta:
– Ne szomorkodj! Segítek neked, mert tudok
varázsolni!
A zavarodott és értetlen, az ismeretlen ifjú iránt
mégis végtelen hálát érző Magdalenát bácsikája
vasmarokkal húzta be a szobájába.
A felháborodott és önmagát igazságos
nevelőnek képzelő nagybácsi kulcsra zárta az ajtót.

CHRISTER SEGÍTETT APJÁNAK berendezkedni

a Ramlösa Gyógyfürdőben.
A fiú meghitt kapcsolatban állt szüleivel:
Tomasszal, a csendes szavú rokkanttal, és a
Jéghegyek Népéből származó, heves természetű,
de időközben lecsillapodott Tulával. Anyja
példásan viselkedett házasságának mind a tizenhat
esztendeje alatt. Csak fiával négyszemközt árult el
néha egy keveset abból, ami a gondolatait és
érzékeit betöltötte.
Christer és anyja a lehető legjobb barátok
voltak. A mindkettejük által hőn szeretett Tomas
nem is sejtette, micsoda bogarat ültet hitvese
egyetlen fiuk fülébe – és talán így volt a legjobb.
Az asszony ugyanis fiának elárulta a
varázstudományát. Hihetetlennél hihetetlenebb
dolgokat mesélt neki a Jéghegyek Népéről,
amelynek ő maga is sarja, néha pedig egyszerű
mutatványokkal kápráztatta el. Tula nagyon hamar
megértette, hogy Christert mindez túlságosan
lenyűgözi, így azonnal abbahagyta a “dicsekvést",
és megkérte fiát, felejtse el az egészet, ám
Christernek természetesen esze ágában sem volt
engedelmeskedni.
A fiú nem kérdezősködött többé a
boszorkányságról. Egyetlen szóval sem említette,
viszont sziklaszilárd meggyőződésévé vált, hogy ő
a nemzetség következő sarja, aki továbbviszi a
Jéghegyek Népe örökségét. Ezért tántoríthatatlan
bátorsággal gyakorolta a varázslást mindenkin és
mindenen, aki és ami az útjába került.
Hatesztendős korában megpróbálta rávenni a
házőrző kutyát, hogy a fülével csapkodva
emelkedjen a levegőbe. Kísérlete persze kudarccal
végződött, Christer azonban meg mert volna
esküdni rá, hogy a derék eb felágaskodott, és
közben valóban a fülét hegyezte. Bárki láthatta,
mit csinált a hű jószág!
Christert rendkívül élénk képzelettel áldotta
meg a sors.
Hétéves korában megdöbbentette a szakácsnét,
amikor besettenkedett a konyhába és fenyegetően
mormogott a consommé felett. Mindez
természetesen Posse gróf bergqvarai birtokán
történt, ahol a közönséges húslevest az előkelő
consommé névvel illették, a fiúcska pedig a
szolganéphez hasonlóan ki-be járt a fényes
úriházban. Édesanyja, Tula ugyanis gyakran
segített ki a nagy ünnepekre való lázas
készülődéseknél, ilyenkor pedig kénytelen volt
magával vinni a gyermeket. Christer ez
alkalommal úgy gondolta, a leves felett
elmormogott varázsigéi megváltoztatják a nagy
ebédlőben helyet foglaló előkelő vendégsereg
hajszínét. Pusztán azért, hogy lássa, miképpen
viselkedik majd a társaság; Christer
gondolkodásmódja ennél nem terjedt tovább.
Természetesen semmi sem történt a hajuk színével,
de a fiú úgy vélte, erről kizárólag a szakácsnő
tehet, aki félbeszakította a legjobb
varázsmondókáját.
E varázsigéket és ráolvasásokat ő maga ötlötte
ki, hiszen Tulának szerencsére volt annyi esze,
hogy legféltettebb titkaiba nem avatta be a fiát.
Christer számtalanszor próbálkozott
hipnotizálással, ám kísérletei egytől egyig
eredménytelenek maradtak. Kudarcai egy csöppet
sem szomorították el. Tántoríthatatlanul hitt saját
varázserejében. Például akkor, amikor egyszer az
intéző összeszidta, mert “boszorkányvarkocsba”
fonta az egyik ló farkát. A fiúnak természetesen ez
a próbálkozása sem járt eredménnyel. Christer a
szidalmak hallatán az intéző felé fordult,
fenyegetően összehúzta a szemöldökét, és
képzeletbeli pisztolyt szegezett rá. “Bumm,
meghaltál!” csattant fel teljes meggyőződéssel a
fiú. Az intézőben volt annyi humorérzék, hogy
belemenjen a tízéves kölyök „játékába”, és
színpadiasan elterült az istálló padlóján. Christer a
látványtól elszörnyedve tátott szájjal meredt a
fekvő alakra. Először ki akart rohanni az istállóba,
de felismerte, milyen felelősség terheli. Néhány
gondosan megválogatott varázsigét mormolt el a
szerencsétlen intéző felett, aki a fiú legnagyobb
megkönnyebbülésére azonnal “feltámadt”.
Christert azonban alapos megrázkódtatás érte.
Micsoda veszélyes képességeket örököltem! –
gondolta. Legjobb lesz, ha csínján bánok velük!
A jövőben tehát nem próbálkozott ennyire
kíméletlen varázslatokkal. Azt viszont saját
ráolvasásainak, nem pedig az istállóból hozott első
osztályú lócitromnak tulajdonította, hogy a
következő évben Gunilla nagymama zöldséges
ágyasai oly pompás termést hoztak. Ugyancsak
Christer érdeme volt, amikor meggyógyult Erland
nagypapa fájós válla. Vagy nem ő kent be
varázserejű szavak kíséretében egy fadarabot
sajátkezűleg készített gyógykenőcsével? Még hogy
az idő felmelegedése segített! Ugyan! Mi nem jut
az emberek eszébe!
Természetesen senki előtt sem fecsegett.
Magának őrizte meg nagy titkát: ő a Jéghegyek
Népe következő kiválasztott tagja. Amilyen délceg,
csakis kiválasztott, nem pedig átokverte sarj lehet.
Anyja saját bevallása szerint a nemzetség
átoksújtotta leszármazottai közé tartozott; ennek
fia számtalan bizonyítékát látta. Tula azt is
hozzátette, hogy az évek múlásával megváltozott,
Tomas és Christer pedig ugyancsak tanúsíthatta,
mennyire igazat mond. Talán már nem volt olyan
csinos, mint egykor, de sokkal elbűvölőbbé vált.
Szeme néha úgy csillogott, mintha aranyból volna.
Valamiféle ördögi vonzerővel rendelkezett,
amelynek hatására mindenki megfordult utána.
Haja sokkal sötétebb lett: Christer emlékezett rá,
hogy valaha csaknem aranysárga volt, mostanra
viszont sötétszőkébe fordult. Ez azonban mellékes,
így is, úgy is az ő anyja, Tula a legmegértőbb
ember a világon.
És milyen kedves apához is! Christer mindig
meghatódott, amikor együtt látta őket, és érezte a
kettőjüket összekötő szerelmet. Anyja, aki
voltaképp nyugtalan, eléggé lobbanékony
természetet kapott a sorstól, különösen sokat
bíbelődött apával, akit az utóbbi években általános
reuma gyötört. Betegsége a kis kocsiban szélnek és
fagynak kitetten eltöltött gyermekévek egyenes
következménye volt. Anya kenőcsöket adott apa
fájós izületeire, de otthon nem állt rendelkezésére
túl sok orvosság. Christer egyszer meghallotta,
amint dünnyögve Heikét szidalmazza, aki nem
akarja átadni neki a Jéghegyek Népének kincsét. A
fiú annak is fültanúja lett, amikor anyja egy ízben
Tomas teste fölé hajolva sajátos verseket mormolt.
Ez mintha segített volna, de nem teljesen.
Ezért elhatározták, hogy Tomasnak meg kell
próbálkoznia a Ramlösa-forrásnál végzett
kezeléssel. Az ötlet Arvid Mauritz Posse gróftól,
Tula gyermekkori játszópajtásától származott, aki
ekkorra Svédország egyik leghatalmasabb embere
lett. Tula a fiút is odaküldte, hadd segítsen
Tomasnak. Ő maga nem kísérhette el férjét a
gyógyfürdőbe, mert éppen ekkor Bergqvara
elhagyására készülődtek, ugyanis a backai Erland
zsilipőri állást kapott a Göta-csatornánál, Christert
pedig melléfogadták segítségül.

A KIS MAGDALENA BACKMAN ölbe tett

kézzel ült az ágya szélén. Gyámoltalanul lóbálta a
lábát, a gyermeki lelkét próbára tevő
követelésektől kimerülve.
Hirtelen óvatosan kopogtattak az ablaktáblán.
Magdalena rémülten pillantott fel, ám a
csendben kopogtató kézen kívül semmit sem látott.
Este volt, de ugyanolyan világos, akárcsak nappal.
Magdalena vonakodva felállt, az ablakhoz
ment, és lenézett a kertbe.
Az a Christer nevű fiú volt. Jeleket adott a
kislánynak, nyissa ki az ablakot.
Magdalena félő pillantást vetett az ajtó felé, de
tudta, hogy Julius bácsi ebben a pillanatban éppen
puncsot iszik az urakkal a szalonban. A vigasság
moraja egészen idáig hallatszott. Az urak
kirobbanó nevetése a szomszéd teremben helyet
foglaló hölgyek tereferéjével elegyedett. A
különben oly rémült Magdalena most ez egyszer
megfeledkezett ijedtségéről, és türelmetlenül
matatott az ablak fogantyújával, amíg végre
sikerült kinyitnia.
– Gyere ki – suttogta Christer.
A leányka körülnézett.
– Éppen az előbb kezdtek hatalmas
kártyacsatába – nyugtatta meg a fiú. – De a
biztonság kedvéért el tudnád rendezni az ágyadat?
– Elrendezni?
– Igen, tegyél belé valamit, amitől úgy néz ki,
mintha benne aludnál!
Magdalena megértette a szándékát. Micsoda
izgalmak ígérkeznek!
Miután gyorsan kibontotta az ágyat és
megigazította a paplant, mintha alatta feküdnék,
ismét az ablakhoz lopakodott.
– De hogy jöjjek ki a szobából? Julius bácsi
bezárta az ajtót, és nála van a kulcs.
– Természetesen az ablakon át! Gyere, majd
elkaplak.
Christer csalogatóan a lányka felé nyújtotta ki
karját.
– De…
Magdalena fejében vadul kavarogtak a
gondolatok. Mitévő legyen a szoknyáival? Fogja
össze őket…?
– Ugorj le! Az ablak nincs magasan.
Christernek igaza volt, Magdalena azonban
szeméremérzetétől vezérelve, összegabalyodó
lábbal megpróbált kimászni az ablakon. Az
eredmény természetesen siralmas lett. Szoknyái
felcsúsztak, ő pedig meglehetősen tehetetlenül,
csaknem fejjel lefelé kötött ki az ifjú karjaiban.
– Olyan könnyű vagy, akár a pihe – állapította
meg Christer. – Tulajdonképpen mit szoktál enni?
Virágport?
A fiú erős karjaiban eltöltött néhány pillanat
alatt Magdalena, a végtelenül magányos gyermek
szemében Christer védelmező, hős lovaggá
változott.
Az ifjú óvatosan engedte le a földre a törékeny
kis testet. A harmatos fűben kézen fogva futottak a
ház mögötti bükkfák közé, ahol a gyógyfürdő
parkjából senki sem vehette észre őket.
– Nem lehetek sokáig idekint – suttogta
Magdalena. – Julius bácsi nem szokott ugyan
benézni hozzám, de meghallhatja, ha
visszamászom a szobába.
– Majd ezt is elrendezzük.
Milyen izgalmas kaland! Magdalena annyira
zaklatott volt, hogy lélegezni is alig bírt. A fiú
talált egy farakást, elővette a zsebkendőjét és
letörölgette a rönkfákat. Magdalena óvatosan ült le
mellé, s úgy érezte, most aztán valóban botrányos
dolgot követ el, de nem bánta.
– Tudod, holnap reggel vissza kell utaznom –
mondta Christer. – Mindenképpen beszélni
akartam veled, mert úgy gondoltam, pocsékul
viselkedtek veled szemben. Segíteni akartam
rajtad.
A kislány olyan hevesen adta át magát a
korábban elképzelhetetlen kalandnak, mintha
minden egyes mozzanat emlékét külön-külön
emlékezetébe akarná vésni: a göcsörtös, mégis
kényelmes ülőhelyet kínáló fatörzseket, a föléjük
boruló lombkoronát, a cipőjükre csapódó harmatot
– és nem utolsósorban a mellette helyet foglaló
ifjút. Magdalena nem is sejtette, hogy két embert
ennyire bensőséges hangulat keríthet hatalmába.
– Igaz, hogy tudsz varázsolni? – kérdezte
félénken, és azon nyomban elvörösödött.
Christer megpróbált hanyag fesztelenséggel
válaszolni, de ez nem nagyon sikerült neki.
– Ugyan, egyelőre nem is érdemes beszélni
róla – mondta közönyös hangon, a kezével
legyintve. – Most rólad van szó. Miért vagy itt?
Magdalena lehorgasztotta a fejét. Nem akarta,
hogy ez a vonzó ifjú máris elutazzon.
– Azt mondják, biztosan beteg vagyok, mert
alig eszem. De ez nem igaz. Én csak annyira félek.
Christer úgy vélte, még sohasem látott ilyen
csinos lábacskákat. Biztatóan megszorította a
lányka kezét.
– Mitől félsz?
Milyen erősen fogta meg a kezét, és milyen
forró volt!
– Nem tudom. Az álmaimtól.
 – Rosszakat szoktál álmodni?
– Igen. De sohasem emlékszem, miket
álmodom. Olyan, mintha az álmaim
megpróbálnának… elrejtőzni.
Christer igyekezett okos képet vágni.
– Pontosan értem, mire gondolsz. Talán nem az
álmaidtól félsz, hanem valami mástól. Azt hiszem,
van valamilyen sötét folt az életedben.
Mindezt nem ő maga találta ki, hanem Heikétől
hallotta; ám a nagyszerű elmélet olyan szépen
hangzott, hogy Christer a magáénak tekintette.
Szavai igencsak felkavarták a lányka lelkét.
– Nem tetszik, hogy ilyeneket beszélsz. Ettől
még jobban félek.
– Van ilyen sötét folt az életedben?
– Nem tudom – válaszolta kétségbeesetten
Magdalena. – Jaj, bárcsak meghalnék!
– Ilyet nem szabad mondanod! – tátogott
rémülten Christer. – Te vagy a legszebb lány, akit
valaha láttam!
Magdalena fellélegzett. Megörült a fiú
bókjának.
– Rájöttem, mégsem akarok meghalni –
mondta gondolataiba merülve. – Már úton idefelé
rájöttem – folytatta, s ezzel egy csapásra
elhessentette a Christer előtt megnyíló szédítő
látomást. Pedig a derék fiú már azt képzelte, egyes-
egyedül az ő megjelenése térítette jobb belátásra
Magdalenát.
– Vagy úgy? – mondta enyhe csalódással.
– Igen, idefelé egy magas lejtő peremén kiesett
a kocsi egyik kereke, én pedig olyan erővel
kapaszkodtam az ajtóba, hogy megértettem,
mégsem hunyt ki bennem az életösztön. Mindössze
annyi bajunk lett, hogy Julius bácsi minden jóval
teli elemózsiás kosara a mélységbe zuhant. Bár az
a mélység sem volt valami nagy, hiszen a kocsis
lemászott a domboldalon és összeszedte az elgurult
sajtokat meg kolbászokat.
Christer felnevetett. A kislánynak humorérzéke
is van. Egyszerűen… csodálatos teremtés! És
milyen finom vonalú az orrocskája! Ahogy kacag,
gödröcskék jelennek meg az arcán. Jaj, mennyire
belészeretett!
– Hány… éves vagy? – kérdezte zavartan
Magdalena.
– Én? Nos… 1818-ban születtem, könnyű
megjegyezni. Most pedig 1833-at írunk… Tehát,
akkor ugye, tizenöt éves vagyok.
Christer nagyon pontosan tudta, milyen idős,
de igyekezett minél tovább élvezni a lányka
érdeklődését. Úgy tűnt, Magdalenát lenyűgözi
lovagjának tiszteletet parancsoló életkora.
– Hol laksz? Úgy értem, nem itt a
gyógyfürdőben.
A kislány elfintorodott.
– Stockholm közelében, egy nagy házban.
Rettenetesen előkelő hely. Akkora park tartozik
hozzá, hogy eltéved benne az ember. De magas
kerítés veszi körül, ezért olyan, mintha ketrec
volna.
Vagyis gazdagok. Christer keservesen nyelt
egyet. Az ő szülei távol voltak attól, hogy
gazdagnak lehessen nevezni őket…
Magdalena kérdése hirtelen félbeszakította
komor gondolatait.
– És te hol laksz, Christer?
Magdalena a nevén szólította! Kislányos,
tiszta, csengő hangján kiejtette a nevét! Christer
majd' elolvadt a boldogságtól.
A fiú nagyvonalúan legyintett.
– Nos, én… Växjöben lakom, de napokon belül
elköltözünk. Fel, Stockholm környékére.
– Tényleg? – derült fel a lányka arca. – És
mivel foglalkozik az édesapád? Olyan kedves
embernek tűnik.
Christer elfojtotta a lelkében feltörő kísértést,
és nem mondta gazdagabbnak az apját, mint
amilyen valójában volt.
– Igen, ő a legdrágább apa a világon.
Hangszerkészítő. Nagyon ügyes ember.
– És édesanyád? Ő is ilyen kedves?
– De még mennyire! – nevetett fel Christer. –
És nagyon szenvedélyes! Ő aztán tud varázsolni!
Engem pedig agyonkényeztet. Bálványozom
anyámat.
Christer ekkor figyelt fel rá, milyen szomorúan
csengett az előbb Magdalena hangja. Most pedig
maga a leányka is megerősítette előbbi
felfedezését:
– Milyen szerencsés is vagy, Christer!
Az ifjú mély együttérzéssel tekintett a kislány
szemébe.
 – Kedves emberek a szüleid?
– Nem tudom – válaszolta szomorúan
Magdalena. – Nem ismerem őket.
– Micsoda?
– Hogy is mondjam… Az anyám… csak a
mostohám, mert az igazi meghalt. Természetesen
kedves hozzám, sohasem bánt velem rosszul. Én
viszont… Hogyan ismerjek igazából valakit, aki
naponta kétszer bejön hozzám, homlokon csókol és
megkérdezi, jól vagyok-e? Este félórára marad,
hogy “beszélgessen” velem. Semmi mondanivalója
sincs számomra, én pedig nem tudok beszélni vele.
Annyira kínos az egész helyzet!
– És az apád?
Magdalena gyorsan félrefordította a fejét.
– Őt sohasem látom. Folyton távol van, és ha
mégis felbukkan otthon, legfeljebb közönyös
köszönésre telik tőle. Haragszik rám, amiért nem
fiúnak születtem. Most viszont megszületett a hőn
várt fia, akire folyton mosolyog és akihez
állandóan gügyög. Apa kereskedelmi tanácsos.
Christernek fogalma sem volt róla, mi fán
teremnek a kereskedelmi tanácsosok, tudatlanságát
pedig nem akarta kérdezősködéssel leleplezni.
Mindenesetre nagyon szépen hangzott.
– Senkid sincs, aki a gondodat viselné?
– De igen, anyai nagyapám végtelenül
szeretett. Ő azonban már nagyon öreg, alig hall és
nem is lát jól. Roppant nehéz beszélni vele.
– Értem – bólintott ünnepélyesen Christer. –
Az. öregek nagyon kedvesek tudnak lenni, ugye?
Nekem is olyan meghitt kapcsolatom volt a
dédapámmal. Ő sajnos tavaly meghalt. Azóta is
gyászolom.
Magdalena megszorította a fiú kezét.
– Úgy gondolom, te nagyon jó ember vagy,
Christer. Nem tudnál itt maradni?
– Bárcsak tehetném! – kiáltott fel őszinte
hévvel a fiatalember. – Anyának azonban szüksége
van rám a hurcolkodásnál. És milyen ember Julius,
a bácsikád? Meglehetősen szigorúnak tűnt.
– Az is. Nem tudom, miért hozott ide magával,
mert korábban sohasem törődött velem. Hacsak
nem volt szüksége kifutólányra, mert mást sem
csinálok, mint az ő ügyeiben lótok-futok.
– És a kisöcséd?
– Ó, őt nagyon szeretem, hogyne szeretném! –
sóhajtott türelmetlenül Magdalena. – Csak hát még
egyéves sincs, és én nem mehetek közel hozzá,
mert azt hiszik, tüdőbajos vagyok. Pedig a
tüdőmnek semmi baja!
Christernek eleinte valóban az a benyomása
támadt, hogy a vékony és sápadt kislány
szervezetét gümőkór pusztítja. Most viszont kezdte
jobban érteni a helyzetet. A növény táplálék híján
elfonnyad. Rájött, hogy Magdalena sok szép ruhát
kap és anyagilag nem szenved ínséget, de vajon
mennyi emberség és szeretet jut részéül?
– Szörnyen magányos lehetsz – fakadt ki
felháborodottan a fiú.
Magdalena lehorgasztotta a fejét.
– Igen – suttogta. – Sokszor gondolok erre,
amikor a parkban sétálok, hogy “meglegyen a napi
mozgásadagom”. A kiskutyám az egyetlen
barátom. Saschának hívják, és nagyon hiányzik.
Remélem, jól bánnak vele. – Szomorúan
elhallgatott, de aztán valamennyire összeszedte
magát. – Azt mondtad, tudsz varázsolni – folytatta.
– Varázsolj egy kis örömöt az életembe, Christer,
és tüntesd el szörnyű álmaimat!
Christer szorongva gondolt vissza arra, amikor
megpróbálta eltüntetni gyűlölt reggeli kásáját.
Varázskört írt le a tányérjával. Apja igencsak
bosszús lett és megparancsolta neki, törölje le a
falat és a haját.
– Úgy lesz – jelentette ki eltökélt hangon. –
Nyugodtan megbízhatsz bennem. Ezt az éjszakát
igézéssel és ráolvasással fogom eltölteni.
Megbabonázom a szüleidet, vegyék észre, milyen
remek kislány él nagy magányában velük egy fedél
alatt. A rémálmaidnak pedig megparancsolom,
tűnjenek el. Az effajta varázsláshoz tulajdonképpen
illatos füstre van szükség, de itt nem lehet…
Egy pillanatra eszébe jutott, amikor
megpróbálta eloszlatni Erland hétfő reggelenkénti
fejfájását, és közben csaknem felgyújtotta nagyapja
házát. Christer utána elhatározta, soha többé nem
varázsol füstölővel. Szándékát csak megerősítette
Gunilla nagymama, aki kijelentette, nagyapa saját
magának köszönheti fejgörcseit, az ok pedig a
pálinkás butykosban keresendő. Mindezt
szeretetteljesen mesélte, mert hagyta, hogy Erland
nagypapának ünnepnapokon meglegyen a
pálinkaivás kis öröme. Hiszen a vén hadfi oly
kedves ember volt, és önmagától eltekintve, az
iddogálással senkinek sem ártott.
– Ha itt nem tudsz füstölni, akkor miképpen
akarod elűzni a rossz álmaimat? – kérdezte
álmélkodva Magdalena.
– Ugyan már – mondta homályosan Christer. –
A beavatatlanoknak nehéz elmagyarázni.
Megvannak a titkos varázsigéim.
Ezekből valóban nagy készlettel rendelkezett,
csak sajnos mind saját elmeszüleményei voltak.
Tula mama ugyanis kicsinyességében nem volt
hajlandó megosztani vele ráolvasási és varázsige-
tudományát.
Magdalena odaadón tekintett az ifjúra, aki
hirtelen úgy érezte, határtalanul megnőtt az ereje.
Felülmúlhatatlan, legyőzhetetlen, mindenre képes!
– Csak bízzál bennem – mondta, és
jóindulatúan megveregette a lányka kezét. – Az én
varázslataim még sohasem vallottak kudarcot.
Noha kísérletei egyetlen alkalommal sem
jártak sikerrel, Christer szentül hitte, hogy igazat
beszél.
– Honnan van varázserőd? – kérdezte gyermeki
bizalommal Magdalena.
– Tulajdonképpen titok – felelte rejtelmesen
kongó hangon Christer. – De neked elárulhatom.
Olyan nemzetség sarja vagyok, amelyet a
Jéghegyek Népének neveznek.
– Ó! Ez aztán ijesztően hangzik!
– Bizony. Sok ősöm volt varázsló vagy
boszorkány, akit máglyán égettek meg és hasonló
dolgok történtek velük. A legtöbbjük azonban
hihetetlenül jó ember. Van egy Heike nevű
rokonom, ő talán még nálam is hatalmasabb
varázsló, de csupa jó dologra használja bűvös
képességeit. Akárcsak én – tette hozzá.
– Milyen csodálatos ember is vagy!
Christernek az utolsó pillanatban sikerült
lenyelnie az igent.
– Mi már csak ilyenek vagyunk – vetette oda
könnyedén. – Nem tehetünk róla. De kezd hűvös
lenni, neked pedig nem szabad megfáznod.
Magdalena kelletlenül állt fel a farakásról.
– Jaj, mennyire nem akarom, hogy elutazzál.
Kétszer olyan üres lesz az életem.
Christernek ugyanez volt a véleménye.
– Írhatok neked!
Magdalena először felvidult, majd finom
vonalú arcocskája ismét elkomorodott.
– Sohasem sikerülne. Elolvasnák a leveleimet,
és mindenféle szemrehányásokat tennének. A
leveleid valószínűleg nem is jutnának a kezemhez.
De ha módomban áll, én írhatok neked?
– Persze! – kiáltott fel Christer. – Mondd el,
hogy érzed magad, és elmúltak-e az álmaid. De…
Tényleg nem tudom, hova költözünk. Csak annyit
tudok, hogy Stockholmtól délre.
– Én pedig a várostól északra lakom. De nem
használhatnám a régi címedet?
– Hogyne! A posta pedig majd utánam küldi a
leveleket.
 Christer megadta bergqvarai címét, a leányka
pedig addig ismételte, amíg meg nem jegyezte.
Jobb kedélyállapotban indultak vissza a házba.
Máris akadt olyasmi, ami a jövőben összeköti őket.
Christer felsegítette az ablakba Magdalenát, ő
pedig hálája jeleként lenyújtotta a kezét. Az ifjú
óvatosan csókolta meg a két kis kacsót, úgy,
ahogyan előzékeny uraknál látta. Magdalena
nagyot sóhajtott.
– Barátom! – suttogta elragadtatva.

JULIUS BACKMAN KONZUL másnap az

orvosra tekintett.
– Nos? – kérdezte türelmetlenül.
A doktor szívott egyet a szivarjából, és a
jóltáplált uraságra emelte szemét.
– Úgy tűnik, ma jobb a kedve, és nem annyira
zárkózott. Rendbe fog jönni.
– Kiváló – mondta elégedetten a konzul. –
Nagyszerű! Tájékoztasson folyamatosan, doktor
úr! A szülei a lelkemre kötötték, derítsük ki, mi az
oka a kislány végtelenül gyenge állapotának.
– Nagyon jól megértem, miért aggódnak
miatta. Mindannyian szívünkön viseljük a kedves
kis Magdalena egészségét, ugye?
– Bizony, bizony – bólintott kedélyesen
Backman konzul.

2. fejezet
AMIKOR CHRISTER VISSZATÉRT a Ramlösa
Gyógyfürdőből, feje tetején állt az egész ház. Tula
egyedül csomagolta a holmijukat, így azonnal
munkára fogta a fiát. Közben megkérdezte, hogyan
mentek a dolgok a szanatóriumban.
– Rendesek voltak apáddal? – kérdezte
harciasan, és még egy ruhadarabot próbált
belegyömöszölni az egyik zsúfolt ládába.
Christer biztosította, hogy Tomas a legjobb
kezekben van.
– No azért, mert ha nem, bizony a pokolra
küldöm az egész társaságot! – csattant fel az anyja.
Tula harminchárom éves volt ekkoriban, de
senki meg nem mondta volna róla, milyen idős.
Fiatal lánynak látszott, és úgy is mozgott.
Felpattant a láda tetejére, és teljes testsúlyával
lenyomta.
A zár csak nem akart becsukódni. Tula leugrott
a ládáról és mialatt néhány titokzatos szót
mormolt, kezével intett egyet.
A zár azon nyomban becsukódott.
Christernek ugyanilyen gondja akadt egy
szintén teletömött másik ládával. Ő is megtette az
előbbi mozdulatot, és hasonlóan titokzatosan
mormogott.
A zárat mégsem sikerült becsuknia.
Tula magában mulatva pillantott egyetlen fiára,
aztán mellélépett és elismételte a nemrégen
mondott varázsigét.
Christer hallotta, amint a ládában kisimulnak a
ruhák, és a zár egyetlen kattanással a helyére ugrik.
Ingerülten sóhajtott fel. Micsoda igazságtalanság!
De várj csak, eljön még az én időm, amikor soha
nem látott dolgokat viszek végbe!
Ezután mindketten folytatták a csomagolást.
Egy idő múlva Tula észrevette, mennyire
szótlan a fia.
– Mi van veled, te gyerek? Üveges szemmel,
bamba vigyorral az ajkadon lődörögsz fel-alá, mint
akit fejbevágtak.
– Szerelmes vagyok, anyám – válaszolta révült
mosollyal Christer. – Ennyi év után végre
megtaláltam az igazit!
– Úgy tudom, az “ennyi év” mindössze
tizenötöt jelent, és nem hinném, hogy már
csecsemőkorodban kerested volna az igazit –
mondta józan hangon Tula. – Nos, ki a nagy “Ő”?
Egy kis ápolónővér a gyógyintézetben?
– Ugyan, dehogy… egy olyan… páciens.
Magdalenának hívják. Tegnap éjjel együtt voltunk.
Majd ír nekem.
– Csak nem együtt töltöttétek a teljes éjszakát?
Christer boldogan álmodozó szemével anyja
felé fordult.
– Szégyellje magát, aki rosszra gondol! Oly
szűzies és tiszta volt minden. Lelki rokonszenv,
semmi más. Hihetetlenül boldogtalan teremtés, de
megmentettem.
Bármilyen kísértést érzett is, Tulában volt
annyi tapintat, hogy ne tegye hozzá: “a bűn
fertőjéből?”
 – Megmentetted? Ugyan miképpen?
Christer végre magához tért álmodozásából.
Eszébe jutott a szobájában egyedül eltöltött
éjszaka. Felidézte magában a rengeteg varázsigét,
majd azt, miképpen aludt el a Magdalena álmait
megkeserítő gonosz szellemekre mondott ráolvasás
kellős közepén.
– Ezt nem tudom megmagyarázni, de mostanra
megmenekült a veszélytől.
– Vagy úgy – mondta Tula. – Milyen idős ez a
csodálatos teremtés?
– Tizenhárom éves.
– Kész szerencse – mormogta magában Tula,
akinek lelki szemei előtt a mafla fiút hálójába ejtő
tapasztalt, alattomos nőcske képe jelent meg. –
Akkor már jobban megértem, miért vagy ennyire
elragadtatva tőle. Legalább szép?
– Mint a…
Pünkösdi rózsát akart mondani, de a sápadt,
törékeny Magdalenához nem ez a növény illett.
– Mint a hatalmas fenyők tövében növő erdei
virágszál.
– Nagyon költőien fogalmazol. Add csak ide a
bilit, mert még befér ebbe a csomagba.
-Anya! – kiáltott fel sértődötten Christer. –
Hogyan juthat ilyesmi eszedbe, épp amikor
Magdalenáról beszélünk?
Tula gúnyosan elmosolyodott.

ÍGY TEHÁT A JÉGHEGYEK NÉPE Smålandot is

elhagyta. Északabbra húzódott, egyre közelebb
ahhoz a helyhez, ahonnan jött.
Közeledett az idő, amikor megtörténik a nagy
leszámolás a múlt félelmetes árnyával: Gonosz
Tengellel.
Az egész család remekül érezte magát
Östergötlandban. Tomas, akinek sokat segített a
ramlösai gyógykezelés, Posse gróf segítségével
Motala városkában műhelynek és üzletnek
alkalmas helyiségekhez jutott, amelyekhez egy kis
ház is tartozott. Így tehát Tulával és Christerrel
együtt újra városlakó lett.
Erland és Gunilla Borensbergben kapott egy
kis majort. Erland érdemei elismerése mellett
megkapta a katonaságtól az obsitot, aranysújtásos
egyenruháját ünnepi alkalmakkor azonban
továbbra is felöltötte.
Életének nagy napja természetesen akkor
virradt fel, amikor Arvid Mauritz Posse beiktatta a
Göta-csatornánál végzett zsilipőri munkakörébe.
Alárendeltjei megtapasztalhatták, mit követel
Őfelsége katonája. Erland nem dicsekedett a
katonaságnál szerzett érdemeivel, viszont olyan
szorgalommal és kötelességtudással teljesítette
feladatát, hogy a fele is elég lett volna.
Mindenesetre magabiztosan jelentette ki:
immár jó kezekben van a hatalmas építmény.
Tula kivirult és új, elegáns ruhákban tobzódott.
Úgy vélte, rendkívül izgalmas lakóhelyet váltani,
és buzgón segített Tomasnak, hogy befogadják
Motalában. Kiderült, hogy a városban nincs
hangszerkészítő, így tehát amikor a helybeli
zenészek felfigyeltek rá, hamarosan elhalmozták
megrendelésekkel. Tula ujjongva ölelte át férjét.
Tomas nem mutatta jelét, gyötri-e a reumája.
Hiszen a felesége csupa jót akart neki, a ramlösai
forrásnál való tartózkodása pedig nagyon sok
pénzbe került. A derék embernek nem volt szíve
kiábrándítani élete párját.
Posse gróf arról is gondoskodott, hogy Christer
jó iskolába kerüljön. A fiú szorgalmas diáknak
bizonyult.
Szeretett Magdalenájától azonban sohasem
kapott levelet.
Az első hónapokban minden nap lelkesen várt
a posta érkezésére, abban a biztos hitben, hogy ma
aztán megjön a hőn óhajtott levél!
Később aztán különböző magyarázatokat
keresett, amiért csak nem jött küldeménye. Nem
küldik utána a leveleit, azok Bergundában
rostokolnak, vagy pedig nem értek új címére.
Szegény fiú kétségbeesett, leginkább kettejük
ostobasága miatt, hogy nem adták meg egymásnak
rendes címüket. Igaz, nem tudta, hova is költöznek.
Mégis micsoda átkozott fafejű volt, amiért nem
kérdezte meg a szüleit, pontosan hol is fognak
lakni! Még akkor is meg kellett volna kérdeznie
Magdalena címét, ha nem írhat neki. Stockholmtól
északra. Stockholmtól délre. Mi ez? Hiszen Motala
még a főváros közelében sincs!
Ezután hosszú időszak kezdődött, amely alatt
Christer minden természetfeletti képességét latba
vetette annak érdekében, hogy Magdalena levelei
elérjenek hozzá. Számtalan szertartást bonyolított
le: odakint az árnyékszéken – ez volt az egyetlen
hely, ahol békében varázsolhatott – egyfajta oltárt
rendezett be. Összehajtogatott egy darab papírt,
amely Magdalena leveleit volt hivatott jelképezni,
és meggyújtotta áldozatul annak, aki a postai
küldemények felett őrködik, bárki legyen is az.
Az árnyékszéket Tula mentette meg a porig
égéstől, jónéhány dézsa víz segítségével.
Christer a kis híján szerencsétlenséggel
végződött varázsceremónia után kezdte feladni a
reményt. Magdalena elfelejtette, tehát ennyire
keveset jelentett neki az ismeretség!
Természetesen apját is kifaggatta a kislány
felől. Mihelyt Tomas visszatért a gyógyfürdőből,
virágnyelven kérdezősködni kezdett. Hogyan
alakultak a dolgok Ramlösában, miután ő
elutazott?
Tomas gondolkozott a válaszon. Csak nem a
kislányra gondol? Persze, emlékszik rá, de nem
sokszor látta. A Christer elutazását követő napon
odajött hozzá, mintha nála keresne védelmet.
Beszélgettek egy keveset, a lányka mindent tudni
akart Christerről. Ám alig elegyedtek
beszélgetésbe, amikor a bácsikája ott termett, és
igencsak gorombán magával húzta szegénykét.
Christer felnyögött e szörnyűség hallatán. Nem
lett volna szabad faképnél hagynia, ott kellett volna
maradnia és megvigasztalnia a kicsit. Ugyan mit
ért az apja a leányok érzékeny lelkéhez? Nagyon
drága ember, a legjobb apa a világon, de hát mit
tudnak a felnőttek a fiatalokról?
Tovább figyelt apja ramlösai beszámolójára:
Igen, azután valamilyen veszekedés ütötte meg
a fülét… Tomas a homlokát ráncolva próbált
visszaemlékezni, közben Christer tűkön ülve
kérdezgette: “Nos?” “Nos?”, egészen addig, amíg
Tula rá nem szólt, hagyja már abba ezt a
nevetséges makogást.
Tomas sajnálkozott, amiért nem nagyon
emlékezett a veszekedésre, de éppen akkor
kezelték. Mindössze annyit tudott elmesélni, hogy
egy lány hangos sírását hallotta, egy kemény
férfihang pedig ráripakodott. Christer zaklatott
kérdésére elismerte, hogy akár Julius bácsi is
lehetett az. Mit mondott az a férfi? Nem hallotta.
És utána…? Nos, később már sem a kislányt, sem
a bácsikáját nem látta, mindketten elhagyhatták
Ramlösa Gyógyfürdőt.
Tomas őszintén sajnálkozott fia lógó orrát
látván. Ha Christer bármit is elárult volna
Magdalenáról, nagyobb érdeklődést tanúsít a
lányka iránt. Csak nem történt vele valami?
Christer erre nem válaszolhatott, hiszen
mindössze annyit tudott, hogy Magdalena
végtelenül magányos és nagyon boldogtalan
kislány, akit rémálmok gyötörnek.
Most pedig ő Motalában lakik, Magdalenájával
pedig minden kapocs megszakadt. Christer írt a
Ramlösa Gyógyintézet vezetőségének és arra kérte
6ket,,adják meg a szegény kicsike címét, választ
azonban nem kapott. Csupán a harmadik kísérlet
után közölték vele kurtán és kimérten, hogy
pácienseikről nem nyújtanak magánjellegű
felvilágosítást.
A szerencsétlen ifjú magától értetődően a
legvadabb terveket ötlötte ki. Először Bergqvarára
akart utazni, hogy megkérdezze, nem rostokolnak-
e Magdalena levelei a postahivatalban. Arra is
gondolt, hogy beállít a Ramlösa Gyógyintézetbe,
ahol, mint mondta, “torkuknak szegezi a kést”. Ám
pénztelen iskolásfiúként az efféle tervek
megvalósítása nem volt könnyű dolog.
Végül az anyjához fordulva kért segítséget,
hogy megtalálja Magdalenát, vagy legalább
megtudja, hol lehet a lány. Tula azonban nem
használhatta természetfeletti képességeit,
Christernél ugyanis semmiféle Magdalenától
származó tárgy sem volt. A szép boszorkány
ezenkívül sohasem látta a kislányt, még a
közelében sem járt. Christer kétségbeesetten
könyörgött anyjának, lépjen kapcsolatba
valamelyik ősükkel, például Sollal vagy Jó
Tengellel, de Tula erre csak bosszúsan legyintett.
Egy boldogtalan szerelem miatt zaklassa őket?
Tula erős oldala amúgy sem az ősök megidézése
volt. Ezzel a képességgel Heikét ruházta fel a
családi örökség, nem őt.
Tula igazából némiképp félt Jó Tengeltől és kis
csapatától, hiszen nem volt teljesen tiszta a
lelkiismerete, a démonokhoz fűződő kapcsolata
pedig továbbra is súlyos kő gyanánt nyomta a
lelkét.
 Christer tehetetlensége és kétségbeesése nem
ismert határt. Miért nem ír Magdalena?
Bármennyire is küzdött ellene, a kislány emléke
szép álommá halványodott. Christer azonban
teljesen sohasem felejtette el.

VALAMIKOR A NYÁR KÖZEPÉN Tula bement

a Motalánál jóval nagyobb Linköpingbe, amely
püspöki székhely, tartományi főváros, a gótok ősi
törvénykezési helye volt, sőt a kolostor és a dóm
mellett vásárjoggal is rendelkezett.
Tula tagadhatatlanul nyugtalan volt. Furcsa is
lett volna, ha más a természete; a Jéghegyek Népe
átoksújtott, vad sarjaként hozzátartozói miatt
kordában kellett tartania magát. Szívesen tette,
hiszen olyannyira szerette a családját, és csupa jót
akart nekik. Néha mégis gyötrelmes nyugtalanság
fogta el. Úgy gondolta, eltékozolta különleges
képességeit, és ilyenkor szárnyra akart kapni.
Magyarán szólva elfogta a vágy, hogy
észrevétlenül varázsoljon egy kicsit.
Lelke legmélyén persze tudta, mi a
legféktelenebb vágya: nem a Jéghegyek Népének
kincsét óhajtotta, amely felett Heike
emberemlékezet óta oly állhatatosan őrködött,
nyilván sejtve, milyen veszélyes lenne a felelőtlen
Tula kezében.
Sokkal rosszabbról volt szó.
Azelőtt a démonok hatalmában állt, és
szeretkezett velük. Igaz, nem a beteljesülésig, de
olyan közel ahhoz, amennyire csak lehetséges volt.
Vajon hogyan fogadták Graastensholmról való
elmenekülését?
Még mindig várnak rá?
Tudta, hogy még mindig csinos. Nem olyan
hamvas szépség, mint korábban, de van benne
valami ördögi. Még sohasem tűnt ennyire
vonzónak.
Csaknem húsz esztendő telt el, ám még mindig
élt benne a démonok felszította vágy és az a
szédítő feszültség, amelyet a négy szörnyetegre
emlékezve érzett.
Földi férfiak nem vonzották, egyetlen is elég
volt neki. Tomast továbbra is olyan meghitt módon
szerette, hogy szinte meglepődött tőle.
Tula mégsem az emberek világába tartozott,
hanem a démonok közé. Megízlelte érzékiségüket,
azt a szédítő valamit, ami egyszerre volt jeges
hideg és izzó forróság. A velük töltött együttlét
óráiban minden jel szerint örökre felszították benne
a vágyat.
A Jéghegyek Népének sok nőtagja vonzódott a
démonokhoz, például Sol és Ingrid. Sőt még a
nemzetségen kívül álló Siljére is hatottak, aki
álmaiban démonként látta Jó Tengelt.
Ezért egyáltalán nem csoda, hogy Tula
meghasonultnak és gyökértelennek érezte magát.
Amíg megvolt neki Tomas, Christer és a szülei, a
földön tudott maradni. De ha egyszer elveszíti
őket…
Ezt nem is akarta végiggondolni. Nem akarta
belátni, hogy szülei mindketten betöltötték már a
hatvanat, Tomast pedig igencsak elhagyta az ereje.
Gyakran fájt a háta és már nem igyekezett két
beteg lábát annyit használni, mint korábban. Tula
homályosan sejtette, hogy a szívével nincs minden
rendben; az ilyesmi néha a köszvény velejárója.
Aggodalmában írt Heikének:
Tulajdonképpen meddig szándékozol a kincsen
ülni, te vén róka? Az én drága Tomasom beteg,
nekem pedig semmim nincs, amivel
meggyógyíthatnám. Nem azt akarom mondani, halj
már meg, hogy végre én örökölhessem a kincset,
mert jól tudhatod, mennyire nem kívánom senkinek
sem a halálát a rokonságunkból. Mégis, muszáj
zsugori módon ragaszkodnod a gyógyszerekhez?
Egyébként régen találkoztunk, tehát a
családoddal végre eljöhetnétek ide. Bizonyos
okokból, amelyeket csupán te meg én ismerünk,
nem mutatkozhatom többé Graastensholmon, az
egyetlen fiamat pedig nem vagyok hajlandó
elengedni abba az átkozott kísértetkastélyba!
Heike postafordultával válaszolt. Túlságosan
sokat kell a birtokaikkal vesződniük, hogysem
bármelyikük is elmehetne, viszont küldött egy
jókora, orvosságokkal teli csomagot. Tulának
egészen addig nem akarták odaadni a
vámhivatalban, amíg nem mormogott valamit a
fináncokra. Ekkor azonnal átnyújtották a
csomagot, noha nem értették, miért cselekszenek
így. Tomas végre megkaphatta a gyógyszereket,
bár persze azok sem fognak kitartani az idők
végezetéig…
 Tula inkább újra Linköping városára figyelt.
Voltaképpen vásárolni jött a tartományi
székhelyre, és az egyik barátnőjét szándékozott
meglátogatni.
Az illető hölgyet Amandának hívták, és a helyi
patikus felesége volt, tehát a város előkelőségei
közé tartozott. Akkor ismerkedtek meg, amikor
Tula orvosságokat vett Tomas számára. Miután
Amanda rájött, milyen művelt nővel van dolga,
kezdtek összejárni. A patikusné úgy vélte, Tula
végtelenül elragadó teremtés, mert annyira más\
A patikus a doktorral és a város jónéhány más
jeles személyiségével éppen a helybeli jobbmódú
polgárok hagyományos évenkénti estélyét
szervezte. Megkérdezte Tulát, nem jönne-e el a
férjével? Nagy ünnepséget tartanak a városi
szállodában, vacsorával, tánccal és sok szép
unalmas szónoklattal.
Tula megköszönte a megtiszteltetést és azt
mondta, először meg kell kérdeznie Tomast. Ő
azonban az a fajta ember, akit hat pár lóval sem
lehet kihúzni otthonról, így nem fűz vérmes
reményeket ahhoz, hogy elfogadja a meghívást.
– Próbáld csak meg! – mondta Amanda. –
Nagyon jól szórakoznátok, ha eljönnétek!
A két barátnő együtt vásárolt több boltban,
majd búcsúzás előtt leültek a csinos városi
parkban. Hiszen oly ritkán találkoztak, és a
csomagjaik is nehezek voltak. Rossz
lelkiismerettel vették észre, milyen rengeteg pénzt
költöttek. Tula Tomasnak szerszámokat,
önmagának szoknyához, Christernek pedig inghez
való anyagot vett. Fia most, a nyári szünetben,
mialatt kisegített a zsilipnél, kint lakott a
nagyszüleinél, de gyakran jött haza.
Egy dühös fiatal lány hangja csattant fel:
– Sascha! Gyere ide, de rögtön! Azt mondtam,
gyere ide!
Sascha? Nem így hívták a kutyáját annak a
Magdalenának, akiről Christer annyit ömlengett?
Ugyanabban a pillanatban hosszúszőrű kis
kutya szaladt el mellettük fülét-farkát behúzva.
Egy fiatal lány futott utána. Tulának csak
annyit sikerült látnia, hogy tizenöt-tizenhat
esztendős lehet, talán valamennyivel több. A kutyát
egy házaspár fogta meg, minden bizonnyal a lány
apja és anyja. Négy év körüli fiúcskát vezettek
kézen fogva. Azután mindnyájan elmentek a
parkból.
Tula Amandához fordult.
– Mintha valahonnan ismerném azt a családot.
Nem tudod, kik azok?
Vele egyidős barátnője, aki mindig elegánsan
öltözködött és a legújabb divatnak megfelelően
viselte a haját, enyhén elhúzta a száját:
– Azok ott? Backmanék.
– Tehát ők voltak! Itt laknak Linköpingben?
Azt hittem…
– Három évvel ezelőtt költöztek ide. A park
túlsó végén lévő nagy fehér házban laknak. Éppen
idelátszik.
– Hm – mondta Tula olyan hangon, mintha
éppen alattomos cselt szőne. – Akkor egy szép
napon majd meglátogatom őket.
– Őket? Sohasem fogadnak látogatókat.
Elhiheted, nem érintkeznek akárkivel! Majdnem
királyi rangban kell lenned, hogy bebocsátást nyerj
hozzájuk. Viszont elfogadták a meghívást az éves
mulatságra, amit kissé meghökkentőnek találtam.
Tula lassan így szólt:
– Amanda… Azt hiszem, Tomast sohasem
tudom rávenni, hogy bármilyen estélyre is eljöjjön.
De ildomos, ha a fiamat hozom el helyette?
– Hogyne, magától értetődően! Hiszen Christer
olyan elragadó fiatalember!
– Nos jó, Christer nevében is végtelenül
köszönöm a meghívást.

3. fejezet

TULA HAZAFELÉ MENET felkereste a

Borensberg melletti zsilipet.
Ezen a napon Christer, Erland nagypapa, sőt
egy külön őr is szolgálatot teljesített, ugyanis
megkezdődött a nyári csúcsforgalom. Így a fiú
néhány percre szabaddá tudta tenni magát. Anyja
már látta is, amint napbarnított arcába lógó barna
hajával, csillogó szemekkel jön feléje.
Jóvágású fiú – gondolta. Valóban ugyanaz a
Christer, aki évszázadnak is beillő idővel ezelőtt
lekuporodott a gát mentén, és megcsókolt négy
megrökönyödött békát, hátha szépséges
királykisasszonnyá változik valamelyikük? Vagy
aki kölcsönvette a tanító mutatópálcáját, és
varázspálcát próbált csinálni belőle, hogy
eltüntesse a fogai között tátongó hézagokat? Ez idő
tájt kezdett a lányokra figyelni. Hány éves is volt
akkoriban? Tizenkettő? Most pedig felnőtt…
Tula felsóhajtott. Ó, mennyi büszkeség volt
abban a sóhajtásban!
Gyorsan elmondta Christernek, mit látott és
tudott meg.
A döbbent csendben csak a tücskök ciripelését
lehetett hallani.
Tula végül kíméletlenül így szólt:
– Sajnos kénytelen vagyok megállapítani, hogy
egyetlen fiam mérhetetlenül buta képet vág.
Christer gyorsan becsukta a száját. Ha
kimagasló értelmi képességeit vonták kétségbe,
megsértődött. Ezzel nem lehetett tréfálkozni.
– Biztos vagy benne, hogy ő volt az? – ragadta
meg anyja karját. – A legszebb lány, aki valaha a
szemed elé került?
– Csak hátulról láttam. Amúgy minden
egyezik.
– Hogyne – felelte elragadtatva Christer. –
Persze. Eltekintve attól, hogy… Csak nem
szidalmazta a kutyát? Hiszen Magdalena nagyon
szerette az ő kis Sascháját!
– Ugyan, semmiség. Eljössz?
Az ifjút hirtelen lázas idegesség fogta el.
– De hiszen nincs is mit felvennem!
 – Ez most jellegzetes női válasz volt – jegyezte
meg Tula.
Fia rá se hederített.
– Természetesen megkérhetném a jó
tündéremet, változtassa rongyaimat herceghez is
méltó ruhadarabokká…
– Ha megengeded, hogy földi tündéred új inget
varrjon neked, akkor itt van a hozzávaló anyag.
Ruhák dolgában amúgy nem is állsz rosszul.
Christernek hirtelen eszébe jutott, hogy lassan
ismét levegőt kellene vennie.
– Haza kell mennem! Csinossá kell tennem
magamat!
– Még elég időnk van. Olyan csinos leszel,
hogy a tulajdon apád sem ismer rád. Most pedig
vissza a munkához, nagyapa vár már!

CHRISTER MEGJELENÉSÉBEN semmi

kifogásolnivaló sincsen – gondolta Tula, amikor
beléptek a városi szálloda előcsarnokába, ahol
Amanda és férje, a patikus fogadta őket. Kinek van
még olyan délceg fia, mint nekem?
Az anyai büszkeség szólt belőle, mert jelentek
meg Christernél szebb ifjak is az estélyen; de az
igaz, hogy egyikük sem keltett hozzá hasonlóan
rokonszenves benyomást. Csillogó, kisfiús
tekintete megtört minden ellenállást, és a vendégek
között senkinek nem volt annyira egészséges barna
színe, mint neki. Ha az előkelő polgárok tudták
volna, hogy egy zsilipőrrel van dolguk, talán
elhúzzák az orrukat, Tula azonban nem
szándékozott világgá kürtölni, mivel is foglalkozik
éppen a fia.
Annál is kevésbé, mivel a lányok kíváncsi
pillantásokat vetettek feléje, a lányos anyák pedig
árgus szemekkel vizslatták. Ki tudja, hátha vő lesz
belőle? A jobb módú polgárcsaládok házában nem
nagyon nyüzsögtek a kérők.
Egy szemtelen fiatal férfi lépett oda hozzájuk,
hanyag fesztelenséggel dicsekedni kezdett, majd
Christerhez fordult és így szólt:
– Jó estét, Bengt vagyok, bemutatnál a
nővérednek?
Christer elképedésében dadogni kezdett
– A… a… nő…véremnek…? De hiszen ő az
anyám!
Az ifjonc tátott szájjal meredt rájuk, és gyorsan
eltűnt a tömegben. Tula szinte elolvadva
mosolygott Christerre, aki bosszúból ezt mondta:
– Most nyilván azt hiszi, valami könnyelmű
hölgyike vagy, akinek már süldő korában gyereke
született. Nehogy elbízd magad, merjél csak
bárkivel is kikezdeni!
– Eszem ágában sincs. Apád az egyetlen földi
férfi, akihez vonzódom.
– Földi – mormogta bosszúsan Christer. – Úgy
hangzik, mintha elképzelhetőnek tartanád, hogy
kalandba bocsátkozz az angyalokkal.
– Nem egészen így van – búgta Tula.
Remekül érezte magát. A férfiak elhalmozták
figyelmükkel; noha még sohasem viselkedett
ennyire illedelmesen, Christer háta mögött
szemérmesen és titokzatosan visszamosolygott
rájuk. Fia csaknem szétfeszült az izgalomtól és
lázasan keresett egy bizonyos ismerős arcot,
Magdalenát azonban sehol sem vette észre.
– Nincsenek itt? – kérdezte meg végül kínjában
Amandát.
– Kik? Backmanék? Még nem jöttek meg.
Nyilván hatásos belépőt akarnak. Tudhatod, hogy a
királyi személyek mindig utoljára érkeznek.
Amanda gúnyos hanghordozásából kiderült, mi
a véleménye Backmanékról.
Christer Magdalena nevében is megsértődött.
Noha egyetlen találkozásuk óta három esztendő telt
el, és az idő múlásával más lányokra is szemet
vetett, szentnek tartotta Magdalena emlékét.
– Még mindig kereskedelmi tanácsos az apja?
Nem lépett elő? – kérdezte, hiszen Amanda
nyilvánvalóan tudhatta, miért érdeklődik oly
feltűnően Backmanék iránt. A patikusné élénk
természetű hölgy volt, aki megértette a fiatalok
viharos érzelmeit.
– Ugyan! Annak a fickónak nincs sok
sütnivalója. Az első apósa intézte el, hogy
bevegyék a kereskedelmi kamarába, de nekem
elhiheted, ennél magasabbra sohasem kerül!
– Az első apósa… nyilván Magdalena szerető
nagyapja?
– Valószínűleg igen. A családban ő a
legfontosabb személy. Még mindig az élők sorában
van, noha teljesen elhagyta az ereje.
– Magdalena említette. Csaknem vak és süket,
és ha jól értettem, idióta is.
– Az utóbbit nem hiszem. Viszont alig tud
beszélni, mert szélütés érte.
– Csak nem ismeri, Amanda?
– Személyesen nem. Annyit tudok, hogy helyi
hatalmasság Norrtäljében, ahonnét származom, és
ahol a családom még mindig lakik.
– Norrtälje ugye északra van Stockholmtól?
– Bizony. A vén Molint, Backman apósát
Norrtälje kiskirályának nevezik. Látnod kellene azt
a birtokot!
Christert kezdte elhagyni az életkedve.
Magdalena családja túlságosan előkelő volt egy
szerény zsilipőr számára.
– Messze van Norrtälje Roslagsbrotól? –
kérdezte.
– Egyáltalán nincs. Miért kérdezed?
– Csak eszembe jutott valami. Rokonaim élnek
Roslagsbroban. Anna Maria és Kol, a férje. Azért
költöztek oda, hogy kenyéradóik, az Oxenstierna-
nemzetség közelében lehessenek. Ez aztán a
különös! A Jéghegyek Népének az a bizonyos ága
egészen a 17. század kezdete óta jóban-rosszban
kitart az Oxenstiernák mellett. Ugyanolyan régen,
mint az én ágam, amely viszont Posséékat és
őseiket követte mindenhová.
– Tudom, milyen előkelő ősapja volt a Posse-
családnak. Maga IV. Keresztély dán király.
– A Jéghegyek Népe már akkor is mellettük állt
– mosolyodott el Christer.
Tula közben kiszabadította magát csodálóinak
gyűrűjéből. Sárgás szeme csillogott az
ördöngösségtől. Végtelenül szórakoztatónak
találta, hogy ártatlan csevegést folytathat
hódolóival.
– Csak nem a fiam fejét akarod elcsavarni,
Amanda?
Christer dühbe gurult.
– Egyáltalán nem, roppant fontos dolgokról
beszélünk!
– Hát persze! Amúgy szép fiú, nemde,
Amanda?
– Ellenállhatatlan – mosolygott enyhén évődve
a patikusné.
Christer maga is tudta, mennyire kellemes
látványt nyújt. Mindent elkövetett annak
érdekében, hogy amikor végre viszontláthatja
Magdalenát, lenyűgözze a fiatal leányt. Nadrágja
az akkori divatnak megfelelően boka felé
vékonyodott, frakkját pedig mintha ráöntötték
volna. Anyja gyönyörű, fodros inget varrt neki a
rendkívüli alkalomra. Christer még sohasem érezte
magát ennyire fesztelenül nagyvilági
megjelenésűnek!
Amanda hirtelen megragadta a karját.
– Fesd az ördögöt a falra, máris megjelenik.
Ott jönnek Backmanék. És… velük van a leányuk,
Christer! Beteljesült az álmod.
Az ifjú elfordult a hölgyektől, nehogy
észrevegyék, mennyire elvörösödött. Magdalena!
Most végre viszontláthatja. Megtudja, jól megy-e a
sora, boldog-e?
 Először nem látta őket, mert a vendégek egy
csoportja eltakarta az újonnan érkezetteket.
Amanda azonban ekkor üdvözlésükre sietett. A
többiek tisztelettudón félrehúzódtak, így Christer
jól kivehette a Backman családot.
– Jöjjenek, köszöntsék barátaimat – szólt
hozzájuk nagy lelkesedéssel Amanda.
– A hölgy a barátnőm, Tula Erlandsdatter
Motalából, a fiatalember pedig Christer, a fia. Tula,
bemutatom Backman kereskedelmi tanácsos urat,
hitvesét – és Magdalenát, a leányukat.
Christer futólag végigmért egy délceg férfit,
aki gyanakodva szorította össze a száját, szeméből
pedig tudatosan semleges kifejezés áradt. Nehogy
bárki is rájöjjön, mire gondol! Hűvös embernek
tűnt, aki hiába képzeli magát tekintélyes
személyiségnek.
Felesége elragadóan szép asszony volt, de
borzalmasan unalmas teremtésnek hatott.
És…
Christer levegő után kapkodott. Ő, akinek az
volt a száján, ami a szívén, így szólalt meg:
– Ez nem Magdalena Backman!

A KÖRÜLÖTTÜK ÁLLÓK közül csak néhányan

hallották meg az ifjú szavait és feléje fordultak.
Backmanék rámeredtek, az asszony elsápadt, a
lánynak pedig, aki ugyanolyan jellegtelen volt,
akár az apja, tátva maradt a szája. Rögtön ezután
lázasan a körmét kezdte rágni. Christer látta, hogy
nem nagyon van mit – nyilván már előzőleg lerágta
őket. A lány tehetetlenül könyörögve nézett
Backmanra.
Tula és Amanda némileg zavartan, ám
kíváncsiságtól fénylő szemmel várta, mi sül ki
ebből.
A tanácsos végtelenül leereszkedő modorban
szemrehányólag tekintett Amandára. Christerről
szántszándékkal nem vett tudomást.
– Az efféle szemtelenségek elől ki kell térnünk
– mondta, és tovább akart menni.
Christert azonban más fából faragták. Elállta a
család útját.
– Hol van Magdalena? – kérdezte.
Az elegáns úr arckifejezése még merevebbre
változott.
– Magdalena itt áll mellettem. Csak ismerem a
saját leányomat?
– Nem tudom, kicsoda az úr vagy ez a lány, de
nem Magdalena Backman!
– Összetéveszti az embereket – mormogta
Backman, és el akart menni mellette. – Nyilván
akad más is, akit ugyanúgy hívnak.
Christer a jelentéktelen külsejű fiatal lány felé
fordult.
– Van egy Sascha nevű kutyád?
– Igen – vágta rá ostobán a kérdezett. Christer
látta, milyen éktelen haragra gerjednek a szülei,
amiért egyáltalán válaszra méltatta ezt a
szégyentelen tolakodót.
– Ühüm – mondta a fiatalember. – De az én
Magdalenámnak is van egy ugyanilyen nevű
kutyája. És egy négyéves forma kisöcséd, meg egy
nagybátyád, akit Juliusnak hívnak?
– Ő meghalt – felelte a kis liba.
A kereskedelmi tanácsos jeges hangon közölte:
– Nem hiszem, hogy bármi értelme volna
folytatni ezt a vitát.
Tula olyan erővel csípte meg fia karját, hogy
minden bizonnyal hatalmasnak ígérkező kék folt
keletkezett rajta.
– Bocsásson meg a fiamnak, Backman
tanácsos úr! Fiatal, kiegyensúlyozatlan a kedélye,
és nyilvánvalóan összekeverte a tényeket. Gyere,
Christer, ne zavard ezt a kedves családot!
Legelbájolóbb mosolyával nézett a férfira,
majd magával húzta a fiát. Az utóbbi azonban még
hátraszólt:
– Az én Magdalenám szeme ibolyakék, ezé a
lányé meg barna!
– Gyere már, Christer – mormolta a foga között
Tula.
– De hiszen ő nem az én Magdalenám.
– Magam sem hiszem – jelentette ki anyja,
amikor hallótávolságon kívülre kerültek az előbbi
kínos jelenet színhelyétől. – Az a nő viszont
gyilkolni tudott volna a jeges szemével. Óvakodj
tőle!
– De muszáj tennünk valamit!
– Hogyne, csak semmit sem szabad elsietnünk.
Feltűnés nélkül kell utánuk szimatolnunk.
– Tehát hiszel nekem?
– Természetesen. Itt valami titok lappang,
nekünk pedig rá kell jönnünk, mi az. Most viszont
az lenne a legjobb, ha Amanda kedvéért itthagynád
az estélyt, nehogy kellemetlensége támadjon az
előbbiekből.
Christer belátta, hogy anyjának igaza van.
Felindultságában amúgy is távozni akart. Gyorsan
elbúcsúzott Amandától és a férjétől, és bocsánatot
kért a történtekért.
Azzal kirohant a szállodából az esővel
fenyegető nyári estébe.

PONTOSAN TUDTA, mit kell tennie.

A tanácsosak most az estélyen vannak, ő pedig
hívatlan látogatást tesz a parkban álló fehér
villában. Megnézi, rájöhet-e a rejtély nyitjára.
Kérdés, vajon az előbb látott ifjú hölgy-e az
igazi Magdalena? És ha az ő Magdalenája csak egy
zavarodott elméjű személy, aki Backman
kereskedelmi tanácsos leányának képzeli magát?
Aligha. Őt a nagybácsija is Magdalenának
szólította.
Christer sziklaszilárdan meg volt győződve
arról, hogy a két Magdalena közül az övé az igazi.
Többet kell megtudnia – tehát kénytelen lesz
behatolni a házukba.
Egy pillanatig sem törődött vele, miképpen is
jut be Backmanék pompás villájába. Csupán
láthatatlanná kell tennie magát és besétál a kapun
át. A Jéghegyek Népe egyik legnagyobb varázslója
számára mindez nem több ujjgyakorlatnál!
A fehér villa kapujához ért. Lelassította lépteit
és körülnézett – nehogy bárki is megrémüljön
hirtelen eltűnésétől. Minthogy jó párszor hallotta,
hogy anyja varázsigéket mormol, nagyjából tudta,
mit kell mondania. Egyfajta verset, bár rím nem
szükséges hozzá. Természetesen sohasem
tapasztalta, hogy Tula láthatatlanná vált volna, de
ilyesmihez nyilván nem is értett. Anyja, nő lévén,
nem rendelkezhet olyan bűvös erejű
képességekkel, mint ő. A boszorkánymesterek
mindig is felülmúlták a boszorkányokat.
Christer tehetsége azonban még nem virágzott
ki teljesen.
Most viszont eljött az ideje! Képességeinek
tudatában hihetetlenül erősnek érezte magát.
“Szemed nem látja, mi van előtted, füled nem
hallja, mi halad el melletted” – mormolta. Ehhez
hasonló hosszadalmas mondatok tódultak ajkára,
mintha magasabb hatalmak, távoli, idegen
országokban és a ködbe vesző múltban élt ősei
parancsolták volna neki, hogy éppen ezt
mormogja. Még az “exstinctibilis” szót is belefűzte
mondókájába. Nem tudta, mit jelent, de úgy vélte,
nagyon jól hangzik.
Azzal egyenes léptekkel bement a kertbe.
Természetesen senki sem látta, de hát ezt
amúgyis előre tudta. A kerten át már csak keveset
kellett mennie a lépcsőfeljáróhoz.
A kertben állt valaki. Christer nem tudta, őr
vagy inas-e az illető, de csöppet sem törődött vele.
A biztonság kedvéért mégis megismételte a
varázsigét, és nyugodtan haladt tovább. Annyira
mulatságosnak találta a helyzetet, hogy alig bírta
visszafojtani a kuncogását. Ha tudná ez a
szerencsétlen, ki siklik tova mellette láthatatlanul!
– Hé! Te meg mit képzelsz? – kiáltott fel
fenyegetően a férfi.
Máshoz beszél, hiszen engem nem lát.
A férfi azonban arra a pimaszságra vetemedett,
hogy Christer után futott és éppen akkor ragadta
karon, amikor az ifjú a lépcsőhöz ért.
A fenébe, nem kellett volna vihognia! Eszetlen
nevetése minden bizonnyal elvette a varázsige
erejét. De a csata még nem veszett el. Christer
fölényesen a dühös férfi felé fordult, és így szólt:
– Csiribi, csiribá, cincogó egérré változz
nyomban!
Szabad kezével még gyorsan egy körívet is
leírt.
– Egérré? Mit fecsegsz össze, te tökkelütött? –
kérdezte a férfi, aki egyáltalán nem változott
egérré.
Christer belátta, kénytelen lesz visszavonulni,
mert nem minden alakul a számításai szerint.
Nyilván megfeledkezett valamilyen alapvető
részletről. Kitépte karját a férfi szorításából. Mivel
fiatal volt és edzett, a kapun keresztül könnyedén
elfutott a dühöngő alak elől.
Odakint a parkban gyorsan elrejtőzött a bokrok
mögött.
A férfi megállt a kapuban. Közben egy nő is
csatlakozott hozzá, aki talán ugyancsak a
személyzethez tartozott.
 – Eltűnt – mondta a férfi. – Nyilván nem volt
ki a négy kereke. Kár törődni vele.
Vagy úgy? – gondolta Christer. Ezt a
szemtelenséget még megkeserülöd!
Odabent a házban ugatni kezdett egy kiskutya.
– Már megint az az átkozott dög – fakadt ki a
nő. – Vajon minek tartják? Kapd el és rúgjál belé,
August – kiáltott a ház felé –, akkor legalább
hallgat egy darabig.
Christer hallotta az állatka fájdalmas
nyüszítését, és az együttérzéstől összerándult a
gyomra. Magdalena kutyuskája? Senki sem viseli
gondját? Az az ismeretlen lány, akinek – ha igaz –
szintén Magdalena a neve, ugyancsak rútul bánt
vele. Ráordított, amikor szegényke megpróbált
elmenekülni.
A személyzet tagjai eltűntek a ház irányában.
Christer komor gondolatokba merülve ült egy
darabig a bokrok között. Éppen távozni akart,
amikor a parkon át ingerülten haladó emberek
gyors léptei ütötték meg a fülét.
Backmanék voltak – mind a hárman.
Csendesen, bosszúsan beszélgettek.
– Megtudakolom, ki fia-borja az a taknyos, és
miképpen értesülhetett ennyi mindenről – mondta
a tanácsos. – Most viszont meg kell szabadulnunk
Saschától. Több kárt okoz, mint hasznot.
– Nem nagyon fog hiányozni – jelentette ki a
felesége. – Hiszen senki sem bírja elviselni azt a
makacs kis dögöt. Gondoskodj róla, hogy még ma
este elintézzék!
 A lány nem szólt semmit, csak duzzogva
lépkedett a felnőttek mögött.
A család áthaladt a kertkapun.
Christer fejében kavarogtak a gondolatok. Ma
este… Máris meg akarják ölni Saschát?
Nem szabad megtörténnie!
Christer megkerülte Backmanék telkét, és a
ház mögött húzódó utcában találta magát. Erről az
oldalról magas deszkakerítés emelkedett. Könnyen
felugrott és felhúzódzkodott. Senki sem látta,
amint néhány másodpercig ég és föld között
lebegett. Átlendült a palánkon és leugrott,
egyenesen az almafákkal teli kertbe, ahol a föld
lehullt virágszirmoktól fehérlett.
Eddig minden jól ment. De vajon milyen úton-
módon jut be a házba, amelyben minden jel szerint
nyüzsögnek az emberek?
Amint a fák között guggolva azon törte a fejét,
mitévő legyen, nyílt a veranda ajtaja és a lány
lépett ki rajta. Christer nem láthatta a kutyát, de az
“ál-Magdalena” türelmetlen szavaiból rájött, hogy
Sascha is kisettenkedett. – Befelé! Indulj! Mars!
Backmanné kiszólt a lánynak, aki válaszolt
valamit és visszament a házba.
Vajon a kutya is vele tartott?
Christernek meg kellett ragadnia a kínálkozó
alkalmat. Összekuporodva suhant át a kerten,
egészen a veranda korlátjáig. Ha most meglátja
valaki, akkor…
A verandára pillantott. A kutya ott volt!
– Gyere ide, Sascha! Gyere, elmegyünk innen.
Nagy veszély leselkedik rád. Megkeressük
Magdalenát.
Siess már, Sascha! – gondolta idegesen
Christer. Bármikor idejöhetnek!
A kutya bizonytalanul nyüszített, hátrált egy
keveset és a fejét ingatta, mintha nem tudná
igazából, mihez kezdjen.
Christer tovább csalogatta.
Sascha, aki mindenkivel és mindennel szemben
bizalmatlan volt, enyhén a farkát csóválta a
barátságos hang tulajdonosa és a terasz korlátján
átnyújtott keze felé. Végül rászánta magát, hogy
közelebbről szemügyre vegye a kezet és meg is
szagolta.
Az eredménnyel elégedett lehetett. Christer
megsimogatta Saschát a füle mögött és gyengéden
beszélt hozzá.
– Úgy, úgy, ne félj, én csak jót akarok neked.
Gyere velem, hiszen biztosan már többször
megpróbáltál elmenekülni ezek elől…
A kutya ekkor már a keze között volt. Érezte,
hogyan dobog a kis állat rémült szíve. Végtelenül
óvatosan átemelte Saschát a korláton.

4. fejezet

– TULA, A FIAD ODAKINT áll az előcsarnokban

és beszélni akar veled – mondta Amanda.
Tula, aki éppen néhány vendéggel beszélgetett,
feléje fordult. A vacsora véget ért, hamarosan
kezdődik a tánc.
– Nem jöhetne be? Backmanék angolosan
távoztak.
– Nem, mert egy kutyát tart a kabátja alatt.
– Egy kutyát?
Tula kisietett a szálloda előcsarnokába, ahol
Christer űzött tekintettel várt rá.
– Hát ez meg micsoda…?
– Anya, haza kell mennem, mégpedig azonnal.
Elvihetem a kocsit és holnap reggel érted jöhetek?
– De hiszen úgy volt, hogy a patikuséknál
éjszakázunk. Várj csak, Christer, veled jövök.
Annyira vágyom haza, Tomas mellé.
– Köszönöm, anyám! Egy ideig azt hittem, túl
jól szórakozol.
– Ugyan, kiment ez a sok felszínes csevegés.
Továbbá tudni akarom, miben sántikálsz. A
kabátod alól kikandikáló orrot láttam már. Úristen,
hiszen ez Backmanék kutyája, elment a józan
eszed? – suttogta.
– Nem, Magdalenáé. Az igazat megvallva
szabályosan elloptam, mielőtt agyonlőtték volna.
Kezdett a terhükre lenni.
Tula kifürkészhetetlenül meredt rá, végül
összeszedte magát.
– Menj előre a kocsihoz, addig szólok
Amandának.
– Mit mondasz neki?
– Hogy nagy botrány nyomára akadtunk és
azonnal haza kell mennünk, nehogy baj érje
egyikünket, vagyis a kutyát. Amanda és a férje
meg fogják érteni, miért döntöttünk így. Most
pedig siess, mielőtt meglátna valaki és eljárna a
szája Backmanék előtt!
Útban hazafelé Tula meghallgatta az egész
történetet, ő hajtotta a kocsit, Christer az alvó
Saschát tartotta ölében.
A Boren-tavat köd borította. Motalába,
Tomashoz igyekeztek haza; Christert ezen az estén
amúgysem várták a nagyszülei.
– Jól tetted, hogy megmentetted Saschát –
mondta Tula, miközben a kis állat a neve hallatán a
fülét hegyezte. – Meg kell tudnunk, mi történt,
mert egyszerűen nem értem a dolgot. Hogyan lehet
két Magdalena? És vajon hol van a te barátnőd?
– Ki fogom nyomozni. Nagyapának úgysincs
szüksége rám, mert most elég segítő kéz akad a
zsilipnél. Addig szándékozom utazni, amíg meg
nem találom Magdalenát.
– Hova akarsz utazni? – kapta fel Tula a fejét.
A fia vonakodott.
– Nehéz megmondani. El kellene mennem
Norrtäljé-be, meg Ramlösába, mert a szanatórium
igazgatóságánál levéllel semmit sem lehet elérni.
Nem is tudom, hol kezdjem. A két hely éppen
ellenkező irányba esik.
– Apád állapota annyira javult a
gyógyfürdőben, hogy újra oda szándékozik utazni.
Majd elkísérem, és magam próbálom meglelni a
rejtély nyitját. Mi lett Magdalenával, Julius
bácsival, és mi történt akkor, amikor apád egy
leány sírását hallotta? Te pedig azonnal elindulsz
Anna Mariához és Kolhoz Roslagsbroba, Norrtälje
közelébe. Vidd magaddal Saschát, talán
segítségedre lehet.
– Erre gondoltam már. Nagyon kedves tőled,
hogy segítesz, anya.
– Backmanék nem tetszettek nekem – mondta
tömören Tula. – Különösen az asszony nem. Olyan
képet vágott, mintha értéktelennek tartaná
mindazokat, akik nem olyan szépek, mint ő. A
Jéghegyek Népéből származó Tula nem tűrhet el
ilyesmit!
Christer diadalmasan mosolygott. Anyja
részvétele hatalmas többleterőt adott a
nyomozásnak.
Amikor eszébe jutott kudarccal végződött
kísérlete, mégis elszomorodott.
– Anya, nem igazán tudtam láthatatlanná válni.
Közel voltam hozzá, de valami mégsem sikerült.
– Hát igen, ha ezt véghezvitted volna, te lennél
a Jéghegyek Népének legnagyobb varázslója –
jegyezte meg szárazon Tula. – Eddig még csak
próbálkozni sem mert vele senki.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudom
csinálni. Roppant fontos szót mondtam ki közben.
Extinctibilis – az eltűnéshez van köze.
– Egek – mormogta Tula. – Nagy szerencséd
volt, hogy félresikerült a szeánszod!
– Ugyan miért?
– Extinct kiirtást, nem láthatatlanná tételt
jelent. Ha a varázsigéd hatott volna, nem tudod
visszavarázsolni magad! Az invisibilis szót kellett
volna használnod.
– Ejha! Az ilyesmit ajánlatos tudni.
– Csak nem hiszed, drága Christer, hogy
láthatatlanná tudod tenni magadat? Erre senki sem
képes, még Heike sem!
– Olyan biztos vagy benne?
– Nos, Heikénél sohasem lehet tudni. Ő az a
szerencsés, aki folyton segítséget kap az őseinktől!
– Csak nem irigységet hallok ki a hangodból?
Neked sohasem segítenek? Hiszen te is az átokkal
sújtottak közé tartozol!
– Nem, sohasem segítettek… Vagy mégis,
egyetlen egyszer. Akkor valóban nagy bajt
okoztam, ők pedig segítségemre siettek és kihúztak
a csávából. Viszont végtelenül haragudtak rám,
tehát nem állok nagy becsben náluk.
– Ugye, akkor majdnem előcsalogattad Gonosz
Tengelt? – vigyorgott Christer.
– Igen – borzongott meg Tula. – Tudhatod,
hogy nem tartozom a család legjobb tagjai közé.
– Még hogy te nem? – kérdezte elképedve a
fia. – Hiszen te vagy a legdrágább ember a világon.
No, mondjuk, rögtön apa után.

AZ ÉJSZAKA HÁTRALEVŐ részében Tomas

ágya szélén ülve tanácskoztak. Saschát megetették,
megitatták, most pedig az ágy végében aludt. Néha
felriadt, megremegett és tágra nyílt szemmel nézett
körül, de azután mindig eloszlott a félelme és
akkorát sóhajtott, mint aki beletörődik a sorsába.
Kissé tartózkodón viselkedett, de úgy tűnt, mintha
a korábbi otthonával való összehasonlítás az új
javára végződnék.
Rosszabbul is mehetne a sorom! – olvashatta le
bárki mozdulatát, amikor fejét visszahelyezte két
mancsára.
Kis testén világosan látszottak a verések
nyomai. Tula ellátta az egyik mellső lábán tátongó
sebet, a kiskutya pedig türelmesen viselte a
kezelést. Amikor Christer egy alkalommal belépett
a szobába, Sascha csóválni kezdte a farkát. Ezt
mindannyian jó jelnek tekintették.
Tomas úgy vélte, fia és felesége őrült dolgot
követett el, mégis helyesen cselekedtek. “Éppen
rátok vall, kedves bolondjaim”, mosolygott rájuk.
Anya és fia elragadtatottan kuncogott.
– Viszont észrevehették, amint a kutyával
várakozol az előcsarnokban – jegyezte meg Tomas.
– Csak Amanda látta – vágta rá Tula. – Neki
pedig nem jár el a szája.
– Sascha olyan apró, hogy a kabátom alá is
befért – magyarázkodott Christer. – Igaz, kissé
idomtalannak néztem ki.
Tomas készségesen vállalkozott rá, hogy
Tulával a Ramlösa Gyógyintézetbe utazzék.
– Jó, ha én is ott vagyok – mondta. – Ugyanis
emlékszem rá, melyik orvos kezelte Magdalena
Backmant. Hát te tudod, mi a dolgod, Christer?
– Hogyne. Norrtäljében mindent meg kell
tudnom a Backman családról.
– És Magdalena anyai nagyapjáról, a vén
Molinról, Norrtälje kiskirályáról – tette hozzá Tula.
– Reméljük, még életben van, mert értékes
felvilágosítást nyújthat. Akármilyen rossz is a
hallása és a látása, csak megért valamit mások
szavaiból. Azt hiszem, meg kell próbálnod, hogy
fogadjon.
– Légy azért diplomatikus – figyelmeztette
Tomas.
– Bízzatok bennem – jelentette ki Christer. –
Magam vagyok a megtestesült diszkréció.
Szüleit erre súlyos köhögési roham fogta el.
Tomas, aki alig tudta megőrizni a komolyságát,
megfogta a szépreményű ifjú kezét.
– És drága fiam… Ne folytass természetfeletti
kísérleteket!
– Csak vészhelyzetben.
– Még akkor se! – emelte fel a hangját Tula. –
Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy a
Jéghegyek Népe átokverte sarjai közé tartozol.
Eddig semmivel sem bizonyítottad be az
állításodat.
– Ugyan, rengeteg bizonyítékot tudnék
megnevezni!
– Például?
– Igen, így többek között… Igen… De hiszen
anyám, az én nemzedékemben csak ketten
vagyunk Viljarral. A nagyapja, Heike pedig
biztosított bennünket afelől, hogy Viljar nem
átoksújtotta sarj.
– Sosem lehet tudni – mondta Tula. – Az
ilyesmi későn is kitörhet valakin.
 – Pontosan! Akár az én esetemben.
Tula lemondóan sóhajtott.
– Tudhatod, hogy Anna Mariának és Kolnak
még lehet gyermeke. A nemzetségben még
sohasem fordult elő, hogy valaki utód nélkül
maradt volna. Az átoksújtotta sarj viszont tőlük is
származhat.
– Nyilván nem lehet gyerekük, hiszen húsz éve
házasok!
– Ne beszélj így, történtek már csodák.
Mindenesetre örülök, hogy náluk lakhatsz.
Valamivel biztonságosabban érzem magam. Igen,
bocsánat, nem egészen bízom meg lángelméjű
fiam élettapasztalatában és eszében. Tudom, tárt
karokkal fogadnak majd, hiszen annyira
elszigetelten élnek a nemzetség többi részétől.
Addig tervezgettek, amíg csaknem leragadt a
szemük. Akkor végre ágyba bújtak.
Tomas azonban fennmaradt. Ölében a kutyával
ült az ablaknál, mialatt felkelt a nap. Gyengéd
ujjaival az állatka kócos bundáját cirógatta.
Tomast rokkantsága révén keményen sújtotta a
sors. Tulánál jóval idősebbnek látszott, őszülni
kezdett, arcára barázdákat rótt a fájdalom. Mégis,
az elmúlt tizenkilenc esztendő életének
legboldogabb szakasza volt. Gyakran
elcsodálkozott, miképpen érhette olyan szerencse,
hogy találkozhatott Tulával, és ilyen remek, bár
csapongó képzeletű fiuk született.
A kutyára nézve szeme a kis állat bizalommal
teli tekintetével találkozott.
 – Itt jó dolgod lesz – suttogta. – Tudd meg,
nem ismerek Tulánál és Christernél jobb
embereket.

ESTEFELÉ, miközben a másnapi induláshoz

készülődtek, Sascha hirtelen morogni kezdett.
Az ablak széles párkányán már talált magának
kedvenc helyet, ahonnan csak egy vékony függöny
választotta el az üvegtől. Tomas megnézte, mi az
oka a kutyus hirtelen izgatottságának.
– Egy hölgy közeledik lóháton. Nézzétek csak
Saschát, hiszen majdnem holtra rémül!
A kutya leugrott a padlóra, és lába közé húzott
farokkal a szalonban álló dívány alá bújt. Tula is
kisandított az ablakon.
– Úristen, hiszen ez maga Backmanné! Vajon
hogyan tudta kiszimatolni, merre lakunk?
– Gyorsan dugjátok el a kutyát! – kiáltotta
Tomas.
– Christer, menj fel vele az emeletre, és kérd
meg, hallgasson!
Egy kis kutya esetében az utóbbi kérést
nehezen lehetett teljesíteni, Christer mindenesetre
lehajolt a dívány alá, ahol Sascha a falnak
húzódva, lógó orral és szánalmas képet vágva
kuporgott. Kihúzta az állatkát, és ölébe kapva
felrohant vele a lépcsőn.
Rögtön utána vissza is jött.
– Odaadtam neki az ócska papucsomat.
Azonnal a zsákmányára vetette magát. Most
legalább tudjuk, mi a véleménye Backmannéről.
 – Isten adja, hogy hallgasson – morogta Tomas.
– Sascha szerencsére jól érzi magát nálunk –
állapította meg Tula.
– Már mind a hármunkat ismeri – felelte
Christer –, és nyilvánvalóan megbízik bennünk.
Backmanné ekkor kopogtatott be a kapun.
Bebocsátották, Tula bemutatta neki a férjét, és
hellyel kínálta.
A jeges tekintetű, elegáns dáma beszédesen
fitymáló tekintettel nézett körül. Ez a ház nyilván
nem az őáltala megszokott szintet képviselte,
hiszen a Jéghegyek Népének az az ága, amelyből
Arv Grip is származott, sohasem volt gazdag. A
szalonban Tomas mesterségének nyomait is meg
lehetett találni: a falnál levő tálalón félig kész
hegedűk és csörgődobok hevertek. Ám a ház
egyáltalán nem volt szegényes. A falakon olyan
tárgyak függtek, amelyekről Backmanné ezen a
helyen még csak nem is álmodott volna. Olyan
kincsek, amelyeket Arv Grip apja, Örjan, és
nagyapja, Vendel Grip hozott magával Szibériából
és Oroszországból.
Tula kifejezte sajnálatát fia előző esti
elhamarkodott kitörése miatt.
– Éppen erről szeretnék beszélni – mondta
Backmanné, és igyekezett barátságos képet vágni.
Mosolya azonban nem érte el a szemét. Talán félt a
szeme sarkában keletkező ráncoktól? – Látom,
éppen csomagolnak. Csak nem útra kelnek?
Tula, aki úgy tudott hazudni, mint a vízfolyás,
gyorsan rávágta:
 – Igen, végre kimozdulunk hazulról, hogy
meglátogassuk norvégiai rokonainkat.
Tomas megértette a felesége szavaiban rejlő
célzást. Még a Ramlösa Gyógyintézetet sem
említhették, nehogy gyanút ébresszenek.
– Hát ez bizony nagy utazás lesz – mondta
Backmanné, aki szemmel láthatóan elégedettséget
érzett az előbbi hír hallatán. – Azért jöttem, hogy
néhány dolgot megmagyarázzak a fiának. Nagyon
is jól megértem, hogy olyannyira zavarba jött.
Mondd csak – fordult Christerhez. – Hol
találkoztál azzal a leánnyal, akit Magdalena
Backmannak nevezel?
A kis család három tagja tanácstalanul nézett
egymásra, de úgy vélték, itt nincs mit eltitkolniuk.
– A Ramlösa Gyógyintézetben – válaszolta az
igazságnak megfelelően Christer.
Backmanné lehunyta a szemét, nehogy
elárulja, mire gondol. Felesleges volt – mondta
magában Tula. Holt szemekben amúgy sincs helye
a gondolatoknak.
Miután a váratlan látogató végiggondolta,
hogyan folytassa a mondanivalóját, így szólt:
– Nos, akkor már mindent jobban értek.
Számunkra rejtély volt, mert a kislány sohasem
találkozott másokkal. Hiszen oly sokat
betegeskedett.
Nem hiszem – gondolta Christer, de inkább
kivárta, hova akar kilyukadni Backman asszony.
– Akkor egészen őszinte leszek hozzád –
mondta a szép arcú, de semmitmondó tekintetű
úrhölgy. – Te valóban Magdalena Backmannal, a
férjem első házasságából született leányával
találkoztál abban a gyógyfürdőben. Ő azonban
meghalt.
Christer újra ezt gondolta:
Nem hiszek neked, te álarc mögé rejtőző
jéghideg nőszemély.
Tudta, hogy most a vágy beszél belőle, de nem
volt hajlandó elhinni a hallottakat.
– Meghalt? – kérdezte tompa hangon.
– Sajnos, igen. Hiszen magad is láthattad,
mennyire beteges volt. Az apja szeme fénye volt,
és a halálával pótolhatatlan űrt hagyott hátra. A
férjem mélységes gyászában csaknem eszét
veszítette. Ám úgy hozta a sors, hogy egy ifjú
rokonunk, akit ugyancsak Magdalenának hívnak,
elveszítette a szüleit. Így magunkhoz vettük az
árván maradt kislányt, és ez megmentette a férjem
ép értelmét. Az igazi leányát senki sem pótolhatja,
de a kis Magdalena nálunk lakik, és nagy vigaszt
jelent mindannyiunk számára.
– Igen, és még egy saját kisfiuk is van –
mondta Christer.
Tula a szeme sarkából rásandított. Nem
szűrődött ki vajon gyilkos gúny a hangjából?
– Természetesen – válaszolta Backmanné. – De
a férjem nagyon erősen kötődött a kislányához.
Christer arcán látni lehetett a gunyoros
arckifejezést. Tula, aki ismerte egyetlen gyermekét
és óvatlan érzelmi kitöréstől tartott, gyorsan így
szólt:
 – Végtelenül szomorú történet, Backman
asszony. Milyen szomorú, hogy a fiamnak éppen
ennyire érzékeny húrokat kellett megütnie, hiszen
roppant nagy fájdalmat okozhatott.
– Most viszont értem már a zavarodottsága
okát – mondta a nagyúri hölgy és felállt.
Backmanné elutasította Tula kávéra szóló,
félszívvel tett meghívását. Haza Linköpingig
hosszú az út, és már este van. Ezenkívül a férje, aki
túlságosan feldúlt, nem tud a látogatásáról…
Távozása után mindannyian fellélegeztek.
– Nos, ez mindent megmagyaráz – mondta
Tomas.
– Igazán? – kérdezte harcias hangon Christer. –
Igazán?
– Christernek igaza van – jelentette ki Tula. –
Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A
magyarázata semmire sem adott választ!
– Nem bizony – rázta a fejét Christer. – Még
hogy Backman gyászolná a leányát? Szó sincs
róla! Magdalena azt mondta, hogy az apja sohasem
nézett rá. Haragudott, amiért nem fiú lett. Miután
megszületett a kisöccse, az apja állandóan őt
dédelgette. A kereskedelmi tanácsos úr számára
Magdalena nem létezett. Biztosak lehettek benne,
hogy ő küldte hozzánk a feleségét!
– A látogatás célja nyilvánvalóan az volt, hogy
befogják Christer száját – mondta Tula. – Úgy
gondolom, bölcsen tettük, hogy megjátszottuk,
mintha bekapnánk a csalit. Mennyire
megkönnyebbült az utazásunk hírétől! Az
állítólagos úticélunknál jobbat nem találhat, hiszen
Norvégiát biztosan a világ végének tartja. Most
legalább békén hagynak. Isten a tudója, különben
mit ötöltek volna ki!
Christer megremegett. A jeges tekintetű
Backman házaspár bármire képes lett volna.
– Emlékszel, mit meséltem Sascháról, apa?
Amikor a bokrok között lapultam, Backmanék
pedig elhaladtak előttem, azt mondták, végre meg
kell szabadulniuk a kutyától. Most már nem
szolgál előnyükre, sőt éppen ellenkezőleg. Itt is
titok lapul, ugye?
– Igen. Amúgy viszont nem is gyanította, hogy
Sascha itt van.
– Hála Istennek mindvégig hallgatott.
– Hallottam, amint halkan nyüszít – mondta
Tula. – De olyan gyengén, hogy aligha hallhatta.
Mindenesetre nem figyelt fel rá, én pedig minden
eshetőségre készen felemeltem a hangomat.
– Felmegyek érte – mondta Christer. – De ugye
elutazunk?
– Igen – válaszolta lassan Tomas. – Igen, most
aztán még inkább.
– Egyetértek – bólintott Tula. – Mert ha a te
Magdalenád meg is halt volna, ki kell derítenünk,
mi történt.
Christer rogyadozó léptekkel haladt fel a
lépcsőn. Sohasem gondolt arra, hogy szerencsétlen
kis barátnője halott lehet.
Most viszont ezzel az eshetőséggel is
számolnia kellett.
 5. fejezet

MIÉRT? Vajon miért vagyok itt?

Mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki?
Senki sincsen, aki törődnék velem? Hol vannak
mindannyian?
Nem tudják, hol vagyok?
Még magam sem tudom.
Ezek a fertelmes, ocsmány falak. Olyan
szűkek, olyan magasak. Akár valami akna.
Nagyon magasan cseppnyi rés van. Mit érek
vele, alig ér le ide az a kevés fény. Milyen
riasztóan rút ez a viharvert ajtó, amelyet alig
nyitnak ki. Az undorító moslékot csak egy szűk
nyíláson át tolják be.
Sohasem tudom tisztán tartani magamat.
Idebent szörnyű a levegő. Mit csináltak a szép
ruháimmal? Ez a durva, ronda zubbony nemcsak
szúr, hanem a nyakamat is kisebesíti.
Miért? Mit követtem el?
A goromba nőszemély, aki a moslékot hozza és
nagyritkán kiüríti a küblit, biztosan gyűlöl.
Mindenesetre sohasem válaszol a kérdéseimre.
Hol vagyok?
Néha furcsa kiáltások ütik meg a fülemet.
Éjszakánként sírás hallatszik. Itt van azután az a
szörnyű nevetés, amelynek, ha egyszer
elkezdődött, sohasem akar vége szakadni.
 Milyen régóta vagyok itt! Száz évnek tűnik.
Minden reményem elhagyott.
Kezdem belátni, hogy örökre ez lesz az életem.
Az elején sírtam még.
Ilyenkor kinyitották a csapóajtót és rám
ordítottak: “Pofa be!”
Néha kiabáltam és dörömböltem az ajtón.
Ekkor úgy büntettek meg, hogy több napig nem
adtak ennem.
A visszataszító löttyedék sem utolsó büntetés!
Azóta megtanultam hallgatni. Így legalább
elfelejtenek. Elfelejtik, hogy beszélni tudó élőlény
voltam. Most már csak beteszik a csészét, amúgy
fütyülnek rám.
Így a legjobb.
Néha azt hiszem, megőrülök az állandó
egyhangúságtól. Semmi sem történik, egyetlen
fénysugár sem hatol át ezen a lelki sötétségen.
A lábam annyira vékony és satnya. Elkezdtem
fel-alá járni a padlón, nehogy teljesen elhaljon.
A karom, akár a cérnaszál. Én viszont nem
tudok enni abból a visszataszító micsodából, ami a
szürke, sűrű löttyben úszik. Sohasem akartam
megkérdezni, mi az. Néha azonban kenyeret
kapok. Megeszem, bár nagyon kemény és ízetlen.
A hajam… Istenem, bárcsak lenne egy fésűm!
Az ujjaim már nem elegendőek a rendben
tartásához.
Amikor idejöttem, kopaszra nyírtak. Akkor
sírtam. Most azt kívánnám inkább, bárcsak ismét
megtennék. Olyan kócos és koszos a hajam.
 Teljesen lenőtt. Ilyen hosszú még sohasem
volt.
Istenem, tulajdonképpen mióta vagyok itt?
Meddig kell itt lennem?
Elmondhatatlanul keserű sírás fojtogat. De nem
tudok sírni többé. Egyszer és mindenkorra kisírtam
magamat.
Miért nem viseli a gondomat senki? Apa és
anya – vajon mi történhetett?
És a többiek, akik kiáltozni és sírni szoktak?
Akik ordítanak, énekelnek és nevetnek… Ki
törődik velük? Egyáltalán, van valaki, aki törődik
velük? Ha ugyanannyi figyelmesség jut nekik,
mint nekem… Az bizony nem sok.
Hosszú ideje lakom néhány könyöknyire csupa
ismeretlen embertől, és semmit sem tudok róluk.
Nem tudom, milyen a külsejük, és kicsodák.
Csak azt tudom, hogy szenvednek. Lehet
hallani az éjszaka csendjében.
Milyen borzalmas ez a hely! Mikor mehetek ki
innen? Hogyan őrizhetem meg a reményemet?
Van egy álmom…
Egyetlen álom éltet. Rövidke emlék.
Egy találkozás.
Milyen rövid volt, de milyen szép! Életem
legfontosabb pillanata.
“Jaj, apa! Nézz csak oda! Láttál már ilyen
gyönyörű lányt? Azt hiszem, beleszerettem.”
Minden egyes szóra emlékszem.
“Ne szomorkodj! Segítek neked, mert tudok
varázsolni!”
 Amikor kimászott az ablakon… “Olyan
könnyű vagy, akár a pihe! Tulajdonképpen mit
szoktál enni? Virágport?”
Két barátom van.
Bárcsak tudnám, mi van odahaza az én hűséges
kis kutyámmal. Él-e még? Vajon jól bánnak vele?
Ugyan, megint eleredtek a könnyeim! Nem
szabad rá gondolnom, abba kell hagynom a sírást,
hidegnek kell lennem!
Különben nem élem túl.
Akarok-e tovább élni, ha örökre itt kell
maradnom?
Milyen melengető és erős volt a keze, amint az
enyémet fogta. Még most is érzem. “Mitől félsz?”
“Nem tudom. Az álmaimtól.” “Azt hiszem, nem az
álmaidtól félsz, hanem valami mástól. Talán van
valamilyen sötét folt az életedben.”
Ez a néhány szó még mindig megrémít.
Olyannyira félelmetesek!
“Senkid sincs, aki a gondodat viselné?
– De igen, anyai nagyapám nagyon szeretett. Ő
azonban már nagyon öreg.”
Jaj, nagypapa, drága nagypapa! Vajon tudja,
hogy itt vagyok? Olyan barátságos volt. De
mostanra már biztosan meghalt… Ő volt a
harmadik barátom.
“Szörnyen magányos lehetsz.”
Az semmi sem volt a mostanihoz képest. Ez az
egyedüllét teljesen összeroppant.
Akkor az ablakom alatt állva megcsókolta a
kezemet.
 Életem legszebb pillanata volt.
Ez az emlék melegít a fagyos téli éjszakákon.
Fényt, melegséget és egy másik emberhez tartozást
jelentő takaróként bugyolál be. Ilyenkor, ha
világosak az éjszakák, még azt is észreveszem,
hogy odakint nyár van. Ekkor visszagondolok a
göcsörtös fatörzsekre, a lábamat benedvesítő
harmatos fűre.
Szeretném, ha volna egy tükröm. Bárcsak
látnám, eléggé szép és vonzó vagyok-e…
Cirógatnám napbarnította orcáját és újra
láthatnám boldog szemében a szerelmet. Enyhén
széjjelállnak a fogai… Csak még elragadóbbá
teszik, az arcát jellegzetessé és egyénivé.
Áldott emlék, már megint álmodoztam! Hová
is lennék nélküle?
Az ébredés minden egyes alkalommal
kegyetlenebb.
Néha, amikor éjjel álmomban kiáltozom,
dörömbölnek az ajtómon.
Ezek az álmok… Mindig éppoly érthetetlenek.
Bizonyára sohasem szabadulok meg tőlük.
Most vajon hány éves lehetek?
Számolnom kellett volna a napokat.
De sohasem sejthettem…
Istenem, ha le tudsz nézni azon a keskeny
résen… Próbáld meg! Nézz le rám, itt vagyok!
Tekints kegyesen rám! Olyan magányos vagyok!
Semmi mást sem tehetek, mint hogy töprengek és
mindenről lemondok. Tovatűnik az életem, és
senki sem jön értem.
 Senki.

ANNA MARIA és Kol Simon szívélyesen fogadta

Christert. Boldogok voltak, hogy egyik rokonuk
végre meglátogatta őket.
Christert meglepte, milyen jól élnek.
Elfelejtette, hogy a Jéghegyek Népének ez az ága
valóban tehetős.
Nagyon szép házban laktak. A södermanlandi
Skenäs mellett lévő birtokot eladták, most pedig
mindketten jól fizetett állást töltöttek be. Anna
Maria társalkodónő volt Eva Oxenstierna grófnő, a
született Bielke lány, Erik Oxenstierna, a háborús
hős felesége mellett, továbbá a négy grófi csemete
melletti nevelői feladat is neki jutott. Kol egy
Norrtälje melletti nagy gyárat vezetett.
Igen jól ment a soruk. Mégis azt mondták:
legfőbb kívánságuk nem teljesült.
Nekik, akik annyira szerették a gyermekeket!
Christernek rögtön eszébe jutott, hogy a
gyermekáldás bekövetkeztét elősegítendő, el
kellene mondania néhány varázsigét. Ám
csakhamar jobb belátásra tért. Megígérte anyjának,
nem él rendkívüli tehetségével. Még nem, amíg
nem jön el az ő ideje és nyilvánvalóvá nem válik: ő
a legnagyobb varázsló, akivel a Jéghegyek Népe
megajándékozta az emberiséget.
– Miért nem beszéltek anyával? – kérdezte. –
Vagy még inkább Heikével? Birtokában van a
világ összes csodaszere. Ő bizonyára rajtatok is tud
segíteni.
 – Nem zaklathatjuk ilyesmivel – felelte
zavartan Anna Maria. – Heike egy ízben oly
nagyszerűen segített nekünk. Amint tudod,
meddőség ellen nincs csodaszer.
– No ne mondd – csóválta Christer a fejét
koravén kedélyességgel. – És… attól sem kell
félnetek, hogy átoksújtotta gyermeketek születik.
A házaspár csodálkozva nézett rá.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezte
Anna Maria.
Christer megpróbált szerény képet vágni.
– Nos, talán magam is segítséget
nyújthatnék… ha anyám nem kért volna meg arra,
hogy inkább ne rémítsem meg az embereket
természetfeletti képességeimmel.
A szobát néma csend ülte meg.
– Te volnál…? Te vagy a nemzedéked
átoksújtotta sarja? – kérdezte elképedve Anna
Maria.
– Azt mondják – vont vállat Christer. – Én
pedig nem akarok ellentmondani…
– Én sohasem hallottam róla, hogy a családban
bárki is említette volna. Biztos vagy benne? Úgy
értem, semmiféle külső jeggyel nem rendelkezel.
Van bizonyítékod, hogy te vagy az?
– Ó, hogyne! Tömegével akad rá bizonyíték –
legyintett nagyvonalúan, bár határozatlanul
Christer. – Így tehát egyáltalán nem kell félnetek a
saját gyermektől.
– Köszönjük – mondta sértetten Anna Maria. –
Jól tudhatod, hogy bármilyen gyereknek örülnénk,
még ha ördöngös, rút vagy undok kölyök is volna!
Neki adnánk mindazt a szeretetet, ami oly sok év
során halmozódott fel a lelkünkben.
Kol elborult szemmel bólintott felesége
szavaira.
– Jaj, micsoda igazságtalanság! – fakadt ki
Christer. – Mennyire igazságtalan, hogy nem lett
gyermeketek! Éppen nektek, akik olyan… remek
emberek vagytok! Beszélnem kell Heikével!
Gyengéd mosolyuk háláról tanúskodott, de
arról is, hogy nem hisznek a csodákban.
Christer úgy vélte, itt az ideje másra terelnie a
szót. Könyökét az asztalra tette és előrehajolt.
– És mi a véleményetek az itteni terveimről?
Milyen esélyt adtok rá, hogy kiderítsem, mi történt
az én Magdalena Backmanommal?
Kol a svéd átlagtól elütő sötét szemével
Christerre nézett.
– Biztosan tudom, hogy az öreg Molin életben
van. Néhányszor láttam, ugyanis én vezetem az
egyik gyárát. Végtelenül becsületes embernek tűnt.
Mostanra bizony elhagyta az ereje java, de az esze
megvan. Hiszek abban, amiben fáradozol, Christer.
Nagyon is a Jéghegyek Népére vall, hogy
elkötelezed magad a gyengék ügye mellett. És ha
nem tévedek, némi személyes érdeklődést is
tanúsítasz az ügy iránt? Ha akarod, bemutathatlak
az öregúrnak.
– Köszönöm, ezerszer köszönöm! – kiáltott fel
lelkesen Christer. – De nyilván óvatosan kell
előadnom a dolgot?
 – Egy ilyen aggastyánnak csekély a türelme –
mosolyodott el Kol. Christernek közben az járt az
eszében, micsoda gyújtó hatást gyakorolhatott
Anna Mariára a férfi mosolya. Kol kellemesen
csúnya arca továbbra is rendkívül vonzó látványt
nyújtott. Az évek múlása alig hagyott nyomott
rajta, legfeljebb a halántékán jelent meg néhány
ősz szál.
Anna Maria, ez a szelíd kis teremtés pedig
maga volt a megtestesült, sugárzó jóság.
Milyen kár… Christer eltökélte, hogy
mindenképpen beszél Heikével!

A KÖVETKEZŐ HÉTEN a város egykor

leghatalmasabb embere hajlandónak mutatkozott
fogadni őket. Kol üdvözletét küldte
kenyéradójának és hozzátette, ifjú rokona, Christer
Tomasson Molin úr unokájának jó barátja, aki
éppen Magdalenáról szeretne szót váltani vele.
Az audiencia iránti kérelemnek csakhamar
helyt adtak.
Erre a találkozóra nem illett más szó.
Kol és Tomas díszes parkon át haladt a pompás
házig, ahol kifejezéstelen arcú inas fogadta őket. A
kihallgatásra mindketten a legjobb ruhájukat
öltötték fel.
Az inas tágas verandára vezette őket, ahol
magába görnyedten egy öregember ült
karosszékében. Mellette ápolónő állt.
A szolga hangos szóval adta gazdája tudtára:
– Kegyelmességed, Kol Simon és Christer
Tomasson urak előállottak.
A vén Molin nem tartozott ugyan a főnemesség
soraiba, ám az ő esetében másfajta megszólítás
nem jöhetett számításba.
Messziről látszott rajta, hogy már megette a
kenyere javát. Szeme homályos volt, és minden
mozdulat nehezére esett. A mellette levő asztalon
hallócső feküdt. Megviselt vonásai azonban
továbbra is méltóságot sugároztak, és Christernek
az a szilárd benyomása támadt, hogy ez az ember
tudja, mit tesz és beszél.
Hellyel kínálta látogatóit, olyan közel
magához, hogy láthassa és hallhassa őket. Az
aggastyán hangját még akkor is nehezen lehetett
érteni, ha nagy erőfeszítéssel lassan és tagoltan
igyekezett beszélni.
– Hol ismerkedtél meg Magdalenával,
fiatalember? Azt hittem, a szülei megtiltották neki,
hogy bárki mással érintkezzék.
– Három évvel ezelőtt a Ramlösa
Gyógyintézetben, kegyelmes uram – mondta
hangosan, minden szót tisztán ejtve Christer. –
Azonnal belebolondultam.
Molin bólintott.
– Magdalena elragadó lányka. Így igaz,
egyszer járt Ramlösában, méghozzá Julius
Backmannal, azzal a vén korhellyel. Képtelen
vagyok felfogni, mi dolga lehetett ott.
– Szeretném tudni, kegyelmes uram, mi történt
azóta Magdalenával?
Az ifjúnak az előbbi kérdést meg kellett
ismételnie. Az öregember szomorúan rázta fejét.
– Ó, az az együgyű apja, akinek megpróbáltam
előmozdítani a pályafutását, bár kárbaveszett
fáradság volt, a fejébe vette, hogy Linköpingbe
költöznek.
– Mikor történt ez?
– He? Értem már. Három éve, rögtön azután,
hogy Magdalena hazajött Ramlösából.
Vagy úgy – gondolta Christer. Ezért nem tudott
írni nekem. És hamarosan meghalhatott. Jaj, te
ibolyaszemű kislány! Annyira összeszorul a
szívem, ha rád gondolok.
Molin azonban az ifjú legnagyobb
elképedésére így folytatta:
– Ha tehát találkozni akarsz vele,
Linköpingben él. Megkaphatod a címüket…
Kol és Christer elszörnyedve nézett egymásra.
– Kegyelmes uram úgy érti, hogy nem tudja? –
fakadt ki elővigyázatlanul a fiatalember.
– Mit nem tudok? – kérdezte hangját enyhén
felemelve Molin úr.
– Én… én… – dadogta Christer. – Nem tudom,
hogyan mondjam el – szólt a hallócsőbe.
– Kegyelmes uram elég erős ahhoz, hogy
szomorú hírről értesüljön?
Felnézett az ápolónőre, aki igencsak aggódó
képet vágott.
– Micsoda? Mit akarsz mondani, fiacskám? –
Molin türelmetlenségében heves mozdulatot tett, s
ez láthatólag nagy fájdalommal járt.
Amikor Christer még mindig vonakodott
tudatni vele a történteket, így ordított fel:
– El tudom viselni, akármiről is legyen szó. Ki
vele!
Az ifjú mély lélegzetet vett.
– Linköpingben találkoztam Backmanékkal.
Éppen azért jöttem el a kegyelmes úrhoz, hogy
megtudjam, mi történt a kis Magdalenával. Most
ugyanis egy másik lány foglalta el a helyét. Őt is
Magdalenának hívják. De ő nem az én
Magdalenám volt.
– Mi? Micsoda? Nem értem, magyarázd meg!
– Backmanné azt mondta… Attól félek, most
nagy fájdalmat okozok kegyelmednek, Backmanné
azonban azt mondta, hogy a mi kis Magdalenánk
meghalt.
Molin sziklához hasonlón, némán ült egy
darabig. Christer közben azon törte a fejét, hogy is
hívják a sivatagban azokat a híres szobrokat.
Memnón-kolosszusok? Molin ebben a pillanatban
leginkább rájuk hasonlított, éppoly mozdulatlan és
kifürkészhetetlen volt.
Végül lassan és elgyötörve, de jól érthetően így
szólt:
– A fene egye meg őket! Ezt nem mondták
meg.
A többiek vártak, amíg némiképpen magához
tért a súlyos megrázkódtatásból. Teljesen
kifejezéstelen arcvonásaiból ítélve nyilvánvaló
volt, hogy már csak az akaratereje tartja
eszméletén.
– Azt hiszem, kegyelmes uramnak mindent
meg kell tudnia, amit Backmanné mesélt
Christernek – szólalt meg Kol. – Christer ugyanis
botrányt csinált a városban rendezett díszes
estélyen, amikor bemutatták neki az ál-
Magdalenát.
– Jól tette! – bólintott Molin. – Mit mondott az
a nagyvilági cafka, a nyomorult Backman új
felesége? Remélem, a fiúnak sikerült alaposan
megijesztenie a két méltatlan élősködőt.
– Bizonyára így van – válaszolta Kol. –
Backmanné ugyanis másnap elment Christer
családjához, és azt mesélte be nekik, férjét annyira
megviselte leányának elvesztése, hogy egy azonos
nevű másik lányt fogadtak magukhoz.
– Haha! – mondta keserűen Molin, akinek a
szélütés okozta arcizombénulás miatt nagy
nehézséget okozott a beszéd. – Az a szánalmas
alak sohasem törődött az egyetlen unokámmal.
– Magdalena pontosan ezt mondta nekem –
kiáltott fel Christer. – Feléje sem nézett, nem
szerette, mert lánynak született és nem örökölhet,
bár nem tudom, ki után.
Molin kínkeservesen kinyújtotta a kezét.
– Fogd meg a kezemet, fiatalember! Úgy. Erős
és becsületes emberre vall a kézfogásod. Ugye, te
meg én szerettük Magdalenát?
– Igen. Azért jöttem el a kegyelmes úrhoz, mert
Magdalena szerint Ön volt az egyetlen barátja.
Legfeljebb még a kutyájára számíthatott.
– Persze, azt a kis állatot is én ajándékoztam
neki. Most persze bizonyára megölték.
 – Pontosan ezt szándékoztak tenni, mert a
felbukkanásom után kezdett nagyon is a terhükre
lenni – mondta Christer. – Nekem viszont sikerült
ellopnom, és magammal hoztam Roslagsbroba. Azt
gondoltam, ha Magdalena…
Itt elcsuklott a hangja.
Az öreg megszorította a kezét és mélyen
felsóhajtott.
– Úgy vélem, szembe kell néznünk azzal a
ténnyel, hogy a kis Magdalena halott, Christer.
Szólíthatlak a keresztneveden?
– Természetesen, kegyelmes uram! Köszönöm
a megtiszteltetést. Én viszont nem akarom elhinni,
hogy Magdalena meghalt. Képtelen vagyok rá.
– Jaj, ifjú barátom, nyilvánvaló, mi történt!
Magdalena meghalt, – fogalmam sincs róla, mi
módon – Backmanékat pedig pánik fogta el. Ő az
egyetlen örökösöm. Ha a kislány előttem halna
meg, Backmanék semmit sem örökölnek. De ha
neki jutna a vagyonom, akkor az apja nyilván
mindenéből kiforgatná.
Christer számára most már minden világos
volt. Visszarogyott a székébe. Minden reménye
elhagyta.
Molin kezével eltakarta a szemét. Most
érződött csak, hogy porig sújtotta a gyászhír.
Végül Kol törte meg a csendet.
– Szükségük volt tehát egy másik lányra, akit
Magdalena Backmannak adhatnak ki. Bizonyára
azért költöztek Linköpingbe, nehogy a kegyelmes
úr rájöjjön a csalásra.
 – Így igaz – mondta fáradtan Molin. – Viszont
tudom, ki az ál-Magdalena. Valóban Magdalena
Backman a neve, és az unokámmal egykorú. Az
apja Backman fivére, Julius, az az elviselhetetlen
világfi.
– Persze, persze – mondta Christer. – Sok
mindenre választ adhatott volna. Ugye, ő is
meghalt?
– Bizony. Szintén három évvel ezelőtt.
– De figyeljen csak, kegyelmes uram! –
élénkült fel Christer. – A szüleim elutaztak a
Ramlösa Gyógyfürdőbe, hogy ott próbálják meg
felgöngyölíteni a szálakat.
– Őket is érdekli, mi történt?
– Anyám végtelenül ellenszenvesnek találta
Backmannét – felelte némileg vérszomjasan
Christer. – Ha pedig nem kedvel valakit,
semmilyen eszköztől sem riad vissza. Viszont
helytálló, amit a másik Magdalenáról mondott.
Backmanné azt állította, meghaltak a szülei, ezért
fogadták magukhoz.
– Igen, az anyja már korábban elköltözött az
élők sorából. Jaj, micsoda csapás egy öregember
számára, akinek egyetlen öröme maradt az életben.
Az a remény, hogy hamarosan láthatja az unokáját.
– Megengedi, hogy tovább szimatoljak? Hiszen
többet akarok tudni Magdalena sorsáról.
– Hát még én! Tedd meg, amit csak tudsz!
Az öregember az ápolónő felé emelte vaksi
szemét.
– Hogy néz ki ez a fiatalember? Írja le a
külsejét!
– Nagyon vonzó és rokonszenves, kegyelmes
uram.
– Ez minden, amit tudnom kell. Kol Simon, te
holnap ugyanebben az időben eljössz ide a fiúval.
Akkor hármasban ebédelhetünk. Majd'
elfelejtettem, hozd magaddal a feleségedet is!
Ma… azt akarom…
– Értjük – szólalt meg Kol. – Ideje van a
gyásznak is.
Molin úr némán bólintott.
– Én pedig minden felvilágosítást és anyagi
támogatást megadok nektek, amire csak
szükségetek van.
Látogatói köszönetet mondtak neki és
elbúcsúztak tőle.
– Mindennek vége – mondta tompa hangon
Christer, miközben áthaladtak a házat övező
parkon. – Nincs több remény.
– Én is attól tartok – felelte Kol. – A te kis
Magdalenád minden jel szerint halott.
– De hogyan történt és hol? Nem nyugszom,
amíg nem tudok meg minden részletet – és nem
állok a sírja mellett.
– Megértelek, Christer.
– Backmanék viszont nem maradhatnak
büntetlenül.
– Erről Molin gondoskodik. Rettenetes bosszút
fog állni rajtuk. Ha jól értettem, a kislány biztosan
beteg volt, tehát fogadjuk el a halálát. De hogy
ilyen arcátlan módon próbálják megkaparintani az
egész vagyont, megmutatja, kifélék-mifélék. Az
öreg Molin rögtön rájött a szándékukra. Nem
szeretnék most Backmanék bőrében lenni.
Christer a gondolataiba merült.
– Molin csaknem vak és süket, emberi
mércével ítélve pedig nincs sok ideje hátra.
Elfelejtettük megkérdezni, találkozott-e az új
Magdalenával, de feltehetően nem. Backmanék
nyilván arra számítottak, az öreg nem veszi észre a
különbséget, ha mégis szükségessé válna a
személyes találkozás – úgy értem, hogy az unokája
helyett egy másik leány jelenik meg nála. A
biztonság kedvéért persze olyan messze költöztek
Molintól, hogy sohase láthassák egymást. Micsoda
dörzsölt csirkefogók! Életben tartják “Magdalena
Backmant”, amíg az öregúr meg nem hal.
Mindenét az álunokája örökli, Backmanék pedig
meggazdagodnak.
– Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta –
mondta Kol. – Hogy egy fiatal lány ilyesmibe
beleegyezhet!
– Valószínűleg jókora összeggel kecsegtették,
hogy eljátssza a szerepet.
– Bizony, igazad van. Képzeld el, micsoda
botrány tör ki, ha sikerül lelepleznünk őket!
– Biztosan így lesz – jelentette ki Christer
összeszorított fogakkal.
Egyikük sem sejtette, hogy a fiatalember igen
hamar még nagyobb skandalumot okoz. Olyat,
amely teljesen váratlanul ér mindenkit, őt magát is
beleértve.
LÁTOGATÓINAK TÁVOZÁSA UTÁN az
öregember magába roskadt.
Az ápolónőt annyira aggasztotta Molin úr
állapota, hogy az orvosért küldetett.
Amikor a szakmájában igen jó hírnévnek
örvendő doktor megérkezett, az aggastyán már
ágyából fekve tekintett fel rá.
– Jó, hogy ön jött el, Ljungqvist doktor úr. A
régi háziorvosom csak valami “elbóbiskolásra
valót” szokott adni. Tehát örökösen szédülésből és
félálomból álló sötét alagútban éltem. Ez így nem
mehet tovább. Az ön gyógyszere legalább felfrissít,
már amennyi frissességet elő lehet csiholni egy
ilyen roncsból.
– Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt –
válaszolta Ljungqvist. – Ha jól értettem a nővér
szavait, kegyelmes uram rossz híreket tudott meg?
– Úgy van.
Az orvos azt várta, hogy az öregember
részletekkel szolgál, betege azonban komor
gondolataiba merült.
– Tennünk kell valamit a búskomorsága ellen –
mosolygott hamiskásan az orvos. – Most viszont
tényleg valami “elbóbiskolásra valót” javasolnék.
– Micsoda? Nem… Nem, nem akarom. Adjon
inkább valami élénkítő hatású szert!
– Hiszen az élesíti a gondolatokat!
– Pontosan így van – mondta Molin.
– De…
– Azt teszi, amit mondok! – ordította az
aggastyán, aki olyan hangot ütött meg, mint egy
régimódi uraság lázongó alárendeltjével szemben.
– Amint kegyelmed akarja – húzta ki magát
Ljungqvist doktor, és behívta az ápolónőt. – Most
ideteszem azokat az erősítő porokat, amelyeket a
kegyelmes úr szedni szokott. Az éjjeliszekrény
másik oldalára pedig altatót helyeztem el. Nehogy
eltéveszteni méltóztassék a kegyelmes úr! Az
ilyesmi végzetes következményekkel járhat.
– Tudom, mit csinálok – mondta gúnyosan az
öregember. – Bocsásson meg, doktor úr, ma nem
vagyok magamnál. Kibillentem a lelki
egyensúlyomból. Végtelenül hálás vagyok a
gondoskodásáért.
A negyvenes évei elején járó Ljungqvist doktor
megértően mosolygott. Szép, keskeny keze és
hosszúkás, kifinomult arca volt. Messziről látszott
rajta, hogy a tudomány szolgája.
– Jöjjek vissza holnap?
– Meglátjuk. Ha szükség lesz önre, hívatom.
Kifelé tartva az orvos így szólt az ápolónőhöz:
– Jól vigyázzon rá, nagyon ingatag az állapota!
Az lett volna a legjobb, ha altatót vesz be, de
rendkívüli az akaratereje. Mi dúlta fel ennyire?
A nővér arca rögtön zárkózottá vált.
– A kegyelmes úrnál való alkalmaztatás attól
függ, megtartja-e az ember a titoktartási
kötelezettségét – jelentette ki.
– Persze, persze. Bocsásson meg, de aggódom
egy kicsit. Ő maga sem tudja, mennyire rossz
állapotban van.
 – Hát igen, az utóbbi időkben gyorsan
hanyatlik. Az akaratereje azonban páratlan.
– Bizony. Hősies öreg harcos.

A VÉN MOLIN kinyújtóztatta sajgó testét.

Mi értelme van még az élők között időznie?
És ha most egyszerre bevenné Ljungqvist
doktor összes altatóját?
Nem kellene tovább emésztenie magát a
gyászhír miatt. Nem kellene tovább figyelnie,
hogyan hanyatlik könyörtelenül a testi ereje,
akármennyire is harcol ellene ő és a doktor.
Nem! Meg kell akadályoznia, hogy
Backmanék megkaparintsák a vagyonát. Mert ha
valakik, akkor ők biztosan méltatlanok rá! Micsoda
aljas módon viselkedtek az ő egyetlen leányával!
Szegényke betegen feküdt, ők meg suttyomban
találkát adtak egymásnak. Mindez csupán pletyka
volt, de nagyon is el tudta képzelni, hogy a
szóbeszéd igaz.
És a kis Magdalena! Anyja halála után évente
mindössze néhány alkalommal találkozhatott vele.
Három esztendeje látta utoljára.
Tovább kell élnie. Meg kell tudnia, mi történt
az unokájával. Utána pedig – legalább arról kell
gondoskodnia, hogy szegénykének virág kerüljön a
sírjára.
Furcsa egy fiú ez a Christer Tomasson, aki ma
itt járt nála! Az ifjúkor buzgósága és izzó
tudásvágya árad belőle. Minden bizonnyal
beleszeretett a kis Magdalenába. Nagyon is meg
tudta érteni, hiszen milyen elragadó kislány,
mennyire hasonlít az anyjára. Semmit sem örökölt
az ellenszenves Backmanék tulajdonságai közül.
Ó, Istenem! Miként hagyhatod, hogy egy
öregember ennyit szenvedjen? Nem ért még elég
csapás? Ha bűnhődnöm kell, amiért a Mammont
szolgáltam, akkor mostanra nem eleget bűnhődtem
miatta?
Engedd, hogy legalább addig éljek, amíg
valami bizonyosat megtudok Magdalena sorsa
felől! És bocsáss meg egy kőszívű embernek, de
hadd lássam el még Backmanék baját is! Ennél
alázatosabb még akkor sem tudok lenni, ha egész
testemben érzem, hogy közeleg a végórám. Kicsi
Magdalena…

6. fejezet

CHRISTER IZGATOTTSÁGÁBAN
legszívesebben fel-alá ugrált volna Molin házának
hatalmas ebédlőjében.
Erre az első találkozásukat követő napon került
sor. Anna Maria a legszebb ruháját öltötte fel, és
éppen Molin jobbján ült az asztal mellett. Christer
soha életében nem látott még ilyen dúsan terített
ebédlőasztalt; a csillogó-villogó üvegek, a fehér
terítők, az ezüstneműk és a drága porcelán
étkészletek egyaránt mély hatást gyakoroltak rá, az
ezüstvázákban illatozó, harmatos, halvány
rózsákról nem is beszélve…
Az asztalnál egy további vendég foglalt helyet.
Molin e szavakkal mutatta be Christernek és
rokonainak: “Régi barátom, a norrtäljei
rendőrfőnök. Úgy vélem, ez a dolog rendőrségi
üggyé fajul.” A többi vendég osztotta a házigazda
véleményét.
Miután előételként felszolgálták a levest, a
rendőrfőnök szólalt meg:
– Azt hiszem, ifjú barátunknak mondanivalója
van.
– Megtudtál valami újdonságot? – fordult
Molin úr Christer felé. – És ha igen, miért nem
hallhatjuk?
– Kegyelmes uram, rokonom, Anna Maria a
lelkem kötötte, hallgassak, amíg nem szólnak
hozzám.
Molin gurgulázva nevetett.
– Nos, akkor most megszólítottalak.
– Köszönöm! Új fejleményt kell tudtukra
adnom. Amint tudják, szüleim a Ramlösa
Gyógyintézetbe utaztak, hogy a helyszínen
tudakozódjanak Magdalena felől. Ma levelet
kaptam tőlük…
– Roppant érdekes! Hadd halljuk!
Házigazdájuk megfeledkezett az étkezésről,
teljesen lefoglalta, hogy Christer irányába tartsa a
hallócsövét.
– Olvassam fel a levelet?
– Ez lesz a legjobb.
– Anyám írta – kezdte vonakodva Christer. – Ő
pedig kissé… közvetlen modorú. A levélben
nyüzsögnek a felkiáltójelek, zárójelek és a
bizalmas megjegyzések.
– Olvasd csak fel.
– Tehát: “Hahó, kótyomfi! Ez ám a csudajó
hely! Apád a lehető legjobb kezelést kapja.
Szemérmetes kérdezősködésünkre rengeteget
tudtunk meg! Valójában miféle gyanús alakokkal
érintkeztél te, meg a kis Magdalenád? Idesüss: az
az orvos, aki a barátnőddel beszélt, nincs már itt.
Egyébként csak ideiglenesen helyettesített valakit,
és ezt az állást is minden jel szerint pénzért vette. A
gyógyintézet vezetősége igencsak morcos
ábrázattal emlékszik vissza rá. Úgy vélik, becsapta
őket, mert nagyon hamar faképnél hagyta a
szanatóriumot.
Tudod, mi történt Julius bácsival? Egy
vízmosás szélén felfordult a kocsija, ő pedig
kizuhant és szörnyethalt.”
Christer letette a levelet és egy oroszlán
hangerejével üvöltötte a hallócsőbe:
– Ez nagyon gyanús! Kétszeresen is rejtélyes!
Magdalena ugyanis elmondta nekem, hogy úton
Ramlösa felé is csaknem balesetet szenvedtek.
Akkor viszont mindössze annyi bajuk esett, hogy a
kocsis kénytelen volt lemászni a szurdokba és
össze kellett szednie a megrongálódott elemózsiás
kosárból kigurult kolbászokat meg sonkákat.
– Köszönöm, fiam, ennyire azért nem
szükséges ordítanod!
– Christert a levélnek éppen ez a szakasza
kavarta fel végtelenül – szólalt meg Kol. – Így
kiáltott fel: “De hiszen úton odafelé is majdnem
baleset érte őket!” Tehát már akkor végezni akartak
volna Julius Backmannal?
Molin és a rendőrfőnök egyszerre bólintott.
– Rendkívül érdekes – mondta az aggastyán. –
De nem hiányzik valami ebből a történetből?
– De még mennyire! – kiáltotta felajzva
Christer. – Odafelé mind a ketten a kocsiban ültek!
Viszont hol volt Magdalena útban hazafelé?
– Anyád mit ír erről?
Christer újra kezébe vette a levelet.
– “Tomas meg én természetesen azonnal
felfigyeltünk a szerencsétlenség hírére. A kis
Magdalenáról egyetlen szó sem esett. Így
megkérdeztük a gyógyintézet vezetőségét, és mit
gondolsz, mit feleltek? Fogalmuk sincs róla, hová
tűnt a lányka, mert Ramlösát egy vasárnapon
hagyták el, akkor pedig csak az a rohadt doktor
volt ügyeletben.” Bocsássanak meg, anyám kissé
szabadszájú, engem pedig arra kértek, hogy
mindent olvassak fel.
– Szóra sem érdemes! Az emberek nagyobb
gorombaságokat vágtak a fejemhez, amikor
érvényesítettem az akaratomat.
– Kegyelmes uram, azon a bizonyos
vasárnapon magam is távoztam a szanatóriumból.
Ugyanazon a napon édesapám hallotta egy lány
sírását, valaki pedig ordítva szidalmazta.
Molin elgondolkozva biccentett néhányszor.
– Nem mondott semmit sem “az a rohadt
doktor” a kislányról?
– Anyám ezt írja: “Úgy tűnik, mintha a
helybeliek nem jártak volna utána, mi lett a
leánykával. Mi természetesen megkérdeztük, merre
történt az a végzetes baleset, és megtudtuk, hogy
valahol Småland magas dombvidékén. Nyugodj
meg, Christer, útban hazafelé természetesen ott is
megállunk és kikérdezzük a környékbelieket. A
fürdő jóindulatú vezetősége csupán a gyógykezelt
betegek kartotékjára hivatkozhatott. Ott pedig az
áll, hogy Magdalena Backmant és Julius Backmant
pontosan azon a vasárnapon, vagyis együtt
bocsátották el az intézetből. A papíron Erik Berg
doktor aláírása áll. Senki sincs, aki tudná, hogy…”
– Állj! – kiáltott fel izgatottan Molin úr. – Azt
mondtad, Berg?
– Igen.
Az öregember hallgatott, miközben a többiek
mintha tűkön ültek volna. Ekkor hozták be a
főételt, a zöldségekkel körített finom sültet,
amelynek látványától bárki szájában összefutott
volna a nyál!
Molin szórakozottan villájára tűzött egy darab
húst, de nem tette a szájába, mert előbb mondani
akart valamit.
– Berg… Backman kereskedelmi tanácsos
második feleségének leánykori neve. Az a
nagyzoló, hitvány jégcsap!
– Hm – szólalt meg érdeklődve a rendőrfőnök.
– Csak nem összeesküvés nyomára bukkantunk?
– Kegyelmes uram tudja, van-e orvos a
családjában? -kérdezte Anna Maria.
– De még mennyire! Azzal a kellemetlen
nőszeméllyel csak néhányszor hozott össze a
balsorsom, de bizony mindig telebúgta a fülemet:
“Orvos unokafivérem ezt meg ezt mondja…”
– Ebben az esetben Magdalena bizonyára
felismerte – vetette közbe Kol.
– Kétlem. A hölgyike rokonsága messze
Skånéban lakik, és amint tudják, a kis Magdalena
nem találkozhatott más emberekkel. Csak nekem
engedték meg nagy kegyesen, hogy néhanapján
láthassam.
– Nos, akkor valóban van olyan nyom,
amelyen elindulhatok – jelentette ki a rendőrfőnök.
– Meg kell találnom azt a bizonyos Berg doktort,
ami nyilván nem lesz túl nehéz feladat. Utána
tisztázom, mi módon halt meg a kis Magdalena.
Mi történt azon a bizonyos vasárnapon a
gyógyintézetben, és miért nem emlegetik a kislányt
a Ramlösából hazafelé vezető úton történt
balesettel kapcsolatban. Mondd csak, kedves
barátom, hogyan tudatták veled a halálát?
– Egyetlen szóval sem mondták, hogy meghalt
volna!
– Persze, persze, bocsáss meg! A régi,
megszokott módon folytatják, csak éppen egy új
Magdalenával. Bizonyára türelmetlenül várják,
mikor költözöl el az élők sorából, hogy végre a
lány örökölje a vagyonodat. Most azonban vége
kisded játékaiknak!
– Úgy bizony – mondta Christer. – Tudják, új
remény támadt bennem! Eléggé józanul
gondolkozom ahhoz, hogy feltételezzem,
boldogtalan kis barátnőm meghalt. De amíg nem
találtuk meg a sírját, amíg nincs bizonyíték arra
nézve, valóban meghalt-e, addig abból indulok ki,
hogy él!
– Jól van, fiam – mondta Molin úr. – Nekünk is
ezt kell hinnünk. Mert ha életben van, minden
bizonnyal nehéz sora lehet! Éppen ezért nem
késlekedhetünk.
Anna Maria magában átgondolta a helyzetet.
Három év telt el, és a kislánytól semmilyen
életjel sem jött, ami nem sok jóval kecsegtetett.
Látta, hogy Christer kivételével a többieknek is
ugyanez jár az eszében. Ifjúi hevében nem vette
tudomásul, mi lehetetlen és mi nem.

A RENDŐRFŐNÖK elutazott Skånéba. Odalent

délen Tomashoz és Tulához csatlakozva Berg
doktor nyomára akart akadni.
Idővel Linköpinget is fel szándékozott keresni,
hogy sarokba szorítsa a Backman házaspárt. Ennek
azonban egyelőre nem jött el az ideje. Nem
kelthette fel a gyanakvásukat, amíg nincs hír
Magdalenáról.
Mount végtelenül gyötörte, hogy semmit sem
tehet. Christer Norrtälje közelében maradt és
mindennap társaságával szórakoztatta az
öregembert.
A fiatalember első dolga az volt, hogy
Norrtaljétől délre felkeresse Backmanék korábbi
lakhelyét.
Miután kiderült, hogy a ház közelebb esik
Stockholmhoz, mint Norrtäljéhez, kénytelen volt
kocsit igénybe venni az úthoz. Az inas Molin
egyetlen intésére rögtön befogatott.
Christer a király helyében érezte magát, olyan
szép és kényelmes batárban utazott. A párnázott
támlának dőlve kinézett az ablakon. Hosszú
mérföldeken át szántóföldek, rétek övezte apró
kunyhók és nagyparaszti házak mentén suhant –
vagy mondjuk inkább, zötykölődött tova. A kora
nyári égbolton bárányfelhőket kergetett a hűs szél.
Backmanék egykori otthonába természetesen
új tulajdonosok költöztek. Miközben Christer a
kúria tágas parkján haladt át, arra gondolt, hogy
Magdalena ezen a helyen bolyongott nyugtalanul,
kétségbeesetten. Vele volt Sascha is, bár fogalma
sem volt, pórázon vezette-e Magdalena vagy a
gyepet szaglászva szabadon futkosott-e a kutyus.
Christer ezen a napon szántszándékkal nem
vitte magával a kis állatot, aki amúgy mindenhol a
sarkában sündörgött. Előzőleg többször elvitte az
öreg Molinhoz, ahol Sascha igencsak otthonosan
érezte magát. Az aggastyán mindannyiszor
szomorkásan simogatta meg a kutyát, s Christer
látta, hogy gondolatai közben Magdalenánál
járnak.
Backmanék birtokának új gazdái néhány
hasznos apró részlettől eltekintve nem sok
felvilágosítással szolgálhattak. Az adásvételre
rendkívüli gyorsasággal került sor. Backmanék
idegeseknek tűntek, mintha minél előbb kereket
akarnának oldani. Amikor a vevők megtekintették
az ingatlant, a házikisasszonynak még a nyomát
sem látták.
Mikor jártak itt vételi szándékkal?
Három esztendővel korábban, 1833-ban. A
papírok közül előkeresték az adásvételi szerződést,
és a pontos dátumot is meg tudták mondani.
Christer bólintott. Azon a napon Magdalena a
gyógyfürdőben tartózkodott.
Apjának és mostohájának minden bizonnyal
sietős lehetett a birtok eladása.
– Milyen okot neveztek meg Backmanék, hogy
otthagynak egy ilyen gyönyörű birtokot és egy
zsíros stockholmi hivatalt? – kérdezte az új
földesúrtól.
Nos, a kereskedelmi tanácsos urat a helyi
kereskedelmi kamarában betöltendő remek állással
csalogatták Linköpingbe.
Nocsak, nocsak – gondolta Christer. Molin
elmondta neki, hogy Backman Stockholmban jóval
több pénzt keresett, mint Linköpingben. Ottani
házukat pedig maga az ifjú is látta. Szép volt, de
ennek a pompás épületnek nyomába sem érhetett.
Tehát aligha a jobb élet reményében költöztek el.
Nem lehetett szó másról, mint hogy
elmenekültek az öreg és rokkant, de rendkívül éles
eszű Molin elől.
Miközben Christer a háziaknál járt, Molin
kocsisa a cselédséggel és a szomszédsággal
elegyedett beszélgetésbe. A hintóhoz visszatérve
kicserélték tapasztalataikat. A kocsis beszámolója
szerint noha a legtöbb falusi tudta, hogy
Backmanéknak serdülő leányuk is van, a
kisasszonyt szinte alig látták, legfeljebb egy-két
alkalommal a templomban. Sápadt és rémült
leányka volt.
Az én Magdalenám – állapította meg Christer.
A kocsis némi kárörömmel számolt be arról,
hogy Backmanék távozása miatt senki sem ejtett
könnyeket. A környéken mindenhol
elviselhetetlenül beképzelt alakoknak tartották
őket, és még adósok is maradtak!
Christer ezt a hírt igencsak érdekesnek találta.
Backmanék minden jel szerint nagy lábon
éltek, de rengeteg kiegyenlítetlen számlát hagytak
maguk után. A kocsis merő rosszindulatból
megadta a helybelieknek Backmanék új címét,
mert azt itt senki sem ismerte. A boltos és aki csak
még a pénzére várt, határozott mosollyal mondott
köszönetet a felvilágosításért.
Christer ennek hallatán igencsak megdicsérte a
hű szolgát.
Christer visszatérte után azonnal mindenről
tájékoztatta Molin urat.
– Szegény gyermek – sóhajtott fel az
öregember. – Szegény kis Magdalenám! Egyetlen
leányom halála után megpróbáltam elintézni, hogy
én lehessek a gyámja. Backman kereskedelmi
tanácsos úr azonban dagályos szónoklatot
méltóztatott tartani és nagy hangon kijelentette,
sohasem bírna elszakadni hőn szeretett leányától és
így tovább. Ő, aki egyáltalán nem törődött vele,
legfeljebb a rá váró örökséggel! Engem pedig
akkor már ledöntött a lábamról ez a nyomorult
gutaütés. Az első intő jelet akkor kaptam, amikor
elveszítettem egyetlen leányomat, már sok éve.
Csupán enyhe szélütés volt, amelyből hamarosan
talpra álltam. Azután négy esztendeje újabb
agyvérzés ért, az viszont fél emberré tett.
– Súlyos csapás lehet egy olyan élénk
természetű emberre, mint a kegyelmes úr – mondta
Christer. – Hiszen a gondolkodása villámgyors.
– Éppen elég bosszantó, hogy ilyen lassan kell
beszélnem. Látom, milyen türelmetlenek lesznek
tőle az emberek. Te viszont megértőnek tűnsz.
Leginkább az merít ki, hogy nem tudok járni. Most
azonban te vagy a szemem, a fülem és a lábam,
Christer.
– Ezt nagy megtiszteltetésként fogom fel.
Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, kegyelmes
uram. Hiszen Magdalena oly sokat jelentett nekem.
Az eltelt évek folyamán mindvégig vártam a
levelére. Én nem adom fel a reményt.
Így is történt. Vadászkutya módjára szimatolt
és fürkészett. Néha már azt hitte, fény gyúlt az
éjszakában, de azután ismét kialudt. Stockholmban
felkereste a néhai Julius Backman otthonát, de az
elhunyt hozzátartozói semmiféle felvilágosítással
sem tudtak szolgálni. Csupán annyit tudott meg,
hogy a végzetes baleset után a néhai konzul
holttestét Smålandból a fővárosba szállították.
Sohasem hallottak arról, hogy vele lett volna az
unokahúga. A megboldogult fivére és sógornője
azonban végtelen jóságukban magukhoz fogadták
a szegény konzul úr árván maradt leányát…
Christer valóban írt Heikének. Pillanatnyi
felháborodásában, amiért két olyan nagyszerű
ember, mint Kol és Anna Maria házasságát nem
kísérte gyermekáldás, leült és meglehetősen
zavaros levelet írt. A levélben érzelemgazdagon
szót ejtett az eltűnt Magdalenáról is.
Most pedig választ kapott Heikétől,
pontosabban Vingától. Heike ugyanis nem szívesen
nyúlt a tollhoz, hiszen egykori analfabétaként
minden bizonnyal sohasem tudott felülemelkedni
gátlásain.
A válasz, Vinga leveleihez hasonlóan,
meglehetősen bőbeszédű volt. Heike több okból is
érkezését jelezte. Egyrészt úgy vélte, hogy a
rokonságnak össze kell tartania, ezért nagyra
értékelte Christer kezdeményezését. Másrészt már
régóta szerette volna felkeresni Tulát és Tomast.
Nagyon sajnálta, hogy nem jöhetett el hozzájuk
annak idején, amikor Tula férje érdekében erre
kérte. Most viszont szívesen áll Tomas segítségére,
mert az utóbbi időkben kezdenek valamivel
nyugodtabban menni a dolgok, Vinga egy ideig
pedig maga is elboldogul a birtokkal. Segítő
kéznek ott van neki a Hársfaligetben lakó Eskil és
Solveig. Ezzel szemben nem számíthatnak arra,
hogy a fiatalok, Jolin és Viljar is segítenek. Jolin
ugyanis nemrég vett feleségül egy környékbeli
lányt. Felesége egyke volt, Jolinnak pedig minden
erejével az ifjú hitvese által örökölt gazdaságban
kell serénykednie.
Amúgy életvidám és délceg fiatal férfivá nőtt,
akiben mindannyian nagy örömüket lelik.
Vinga soraiból kiolvashatták, hogy Viljarral
rosszabb a helyzet. Immár betöltötte a tizenhatodik
életévét, és igazi magányos farkassá serdült. Noha
nem sújtotta a Jéghegyek Népének átka, igencsak
sajátságos vonásokkal rendelkezett. Szűkszavú,
titkolózó természetű fiú volt, mélabús és
távolságtartó. Állandóan a maga útját járta,
rengeteget lovagolt a környező erdőkben és
mezőkön. Nem tudták, mi rejtőzik a lelke mélyén,
de olyan mogorva volt, hogy óvakodtak a
segítségét kérni. Természetesen teljesítette, amit
csak kértek tőle, de mindannyiuk számára
világosan kitűnt, hogy számára semmit sem jelent
a gazdálkodás és nagyon rosszul érzi magát, ha
paraszti munkát kell végeznie. Az elszánt Vinga
megpróbált a lelkére beszélni, ám unokája
mindössze arra méltatta, hogy sötét szemével néma
pillantást vessen rá. Tekintete a legnagyobb fokú
érzékenységről tanúskodott, de Vinga semmi mást
sem tudott kiolvasni belőle. Ezek után ismét
kilovagolt a vidékre.
Szülei, Eskil és Solveig természetesen
mélységesen aggódtak miatta. Nem tehettek sokat,
mert Viljarhoz egyszerűen nem lehetett közel
férkőzni. A fejmosás még makacsabb különccé
tette volna.
Most viszont Heike komoly négyszemközti
beszélgetést folytatott vele és elmondta neki,
milyen útra készül. Viljar kissé savanyú képpel
megígérte, hogy nagyapja távollétében segít
Vingának Graastensholmon.
Heike azonnal útnak akart indulni. Először
Norrtälje felé indul, mert amint mondta, nemcsak a
gyermektelen házaspárról van szó, hanem Christer
gondjáról is. A történet nagyon érdekelte, és
szeretett volna többet hallani az eltűnt
Magdalenáról. Nem hitte, hogy segíteni tudna
Kolon és Anna Marián, de készségesen
megpróbálkozik vele. Utána Tulához és Tomashoz
szándékozik utazni.
– Milyen boldog lesz anya – mondta Christer
Anna Mariának. – Úgy aggódik apa miatt.
Anna Maria szomorkásan mosolyodott el,
közben pedig bosszankodott ezen a bolond
rokonán. Képes rá, hogy gyermektelenségük miatt
idecsődíti Heikét!
Azon az estén mégis sokáig fennmaradtak.
Némán, egymás kezét fogva nézték a lenyugvó
napot.
Christer úgy találta, mintha áhítatosan
imádkoznának az Esthajnalcsillaghoz.
Másnap természetesen azonnal Molin úrhoz
sietett.
Alig bocsátották be az öregúr szalonjába, máris
előbuzgott belőle a közlési vágy:
– Meg vagyunk mentve, kegyelmes uram!
Heike úton van Norvégiából.
– És ki legyen az a Heike? Csak nem
mesterdetektív?
– Nem, Heike varázsló. A legnagyobb, akit
csak hátán hord a föld.
Molin elfojtotta kitörni készülő nevetését.
– A múlt héten még nem saját magadat
tartottad a világ legnagyobb varázslójának?
Christer elvörösödött. Tényleg ezt mondta? De
még mennyire! Utána legszívesebben leharapta
volna a nyelvét.
– Az én varázserőm egyelőre rejtve marad a
nagyvilág számára – mondta síri komolysággal. –
Heike viszont mindenre képes.
– Ugyan mire? Nyulakat varázsol elő a
cilinderéből?
– Heike nem foglalkozik ilyen gyerekes
mutatványokkal. Valódi boszorkánymester.
Kétszáz évvel ezelőtt biztosan a máglyán végezte
volna. Különben nagyon kedves ember és azt írja,
Magdalena eltűnése felkeltette az érdeklődését.
– Csak ezért jön ide?
– Tulajdonképpen Kol és Anna Maria
meddőségén próbál segíteni. Mindenre rengeteg
ősrégi varázsigét ismer. Utána apámat igyekszik
meggyógyítani. Heike gyógyítással is foglalkozik,
legalábbis Norvégiában.
Molin a fiú buzgólkodása hallatán alig tudta
megőrizni a komolyságát.
– Anna Mariával már elmondtátok, milyen
különös nemzetségből származtok. Hogyan is
hívják? A Jeges-tenger Népének?
– Jéghegyek Népének. Most éppen Heike a
nemzetség feje. Egyikünk sem akarja, hogy Anna
Maria ága kihaljon. Tudja, kegyelmes uram,
csupán három ág maradt a Jéghegyek Népéből. Az
enyém, Anna Mariáé és Heikéé. Heikének van egy-
egy fia, illetve unokája, anyámnak pedig, aki
valódi boszorkány, de amúgy nagyon drága
asszony, itt vagyok én. Anna Mariának azonban
nincs utóda.
– Tehát te viszed tovább a bűvös örökséget?
– Igen – válaszolta színpadiasan Christer. –
Erről viszont még senki sem tud, nehogy
megijesszem őket. A kiválasztottak sorába tartozni
súlyos teher, egyszersmind végtelenül nagy
megtiszteltetés.
– Értem már – mondta Molin, aki remélte,
hogy a fiú nem veszi észre kétségbeesetten
elfojtani próbált nevetését. – Mondd csak…
bizonyságot tudnál szolgáltatni rendkívüli
képességeidre? Csak valamilyen apróságot az én
számomra?
– Szíves-örömest – válaszolta könnyedén az
ifjú. – Figyeljen csak kegyelmed Saschára. Én csak
ránézek és a puszta tekintetemtől máris álomba
merül.
– Ez nem fog menni, hiszen alig látom a
kiskutyát.
– Bocsánatot kérek. Akkor hát mihez is
folyamodjam…?
Christer legnagyobb szerencséjére éppen ekkor
lépett be az inas, aki tálcán levelet hozott.
– A rendőrfőnök írta – mondta Molin úr. –
Előbb ezt kell felnyitnunk, ugye?
– Hát persze – válaszolta Christer megszokott
lelkesedésével.
Figyelte, amint az öregember ép fél kezével
feltörte a pecsétet. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy első találkozásuk óta romlott Molin úr
állapota. Szürkés árnyalatú arca elgyötörtségről
tanúskodott, tekintete tompább volt, mint valaha,
sőt a korábbinál is inkább magába roskadt.
Christer azt akarta, hogy egy darabka
boldogság költözzék a jó öreg magányos életébe.
Nem maradt örököse, nagybetegen kínlódik,
senkiben és semmiben sem lelheti örömét.
Hirtelen felkiáltott, szokása szerint
meggondolatlanul:
– Megkérem Heikét, hogy a kegyelmes urat is
vizsgálja meg.
– No, no – mosolyodott el Molin, szeméből
azonban szomorúság áradt. – Csodát ő sem tehet!
Most viszont felolvasnád a levelet?
Christer hangosan olvasni kezdett:
– “Kedves barátom!
Igencsak érdekes dolgokat tudtam meg.
Megérkeztem a Ramlösa Gyógyintézetbe, és
Christer szüleivel is találkoztam. Nagyszerűen
együtt tudunk működni. Most már mindnyájan
biztosak vagyunk benne, hogy rendkívül
tisztességes intézményről van szó, amelyet
semmiképpen sem szabad kapcsolatba hoznunk
Magdalena eltűnésével.
Berg doktor mindössze néhány hétig dolgozott
helyettesként a szanatóriumban. A legjobb
ajánlólevelekkel rendelkezett, és kiválóan látta el
feladatát az ott töltött rövid idő alatt.
Kristianstadba valósi, mi pedig természetesen
oda utaztunk, előbb azonban Ramlösában jártunk a
dolgok végére.
Tula és Tomas – igen, így nevezem őket, mert
olyan közvetlen emberek, akikkel rögtön össze
szokás tegeződni. Nem véletlen, hogy a fiuk olyan
vonzó ifjú, még ha néha szabados is a
viselkedése.”
Christer elvörösödött, amiért saját magáról
kellett felolvasnia.
– “Nos, odaérkezésem előtt Tula és Tomas
tisztázta, mi történt három évvel ezelőtt azon a
bizonyos vasárnapon, amikor a kislány sírása
hallatszott. Az ügyeleti naplóból kiderült, hogy a
főépületben Berg doktoron kívül mindössze két
ápolónő tartózkodott.
Az egyik nővér ma is ott dolgozik, ám
semmilyen felvilágosítással sem tudott szolgálni,
ugyanis az épület másik végében kellett ellátnia
egy fürdővendéget. A másik otthagyta az intézetet,
viszont nem lakik messze, így Tula meg én
felkerestük. Ez az egykori ápolónő nagyon érdekes
dolgokat mesélt.
Hallotta, amint a lányka félelmében sír, és
rögtön Berg doktor vizsgálószobájába sietett,
ahonnan sírás és ingerült férfihangok szűrődtek
ki…”
– Férfihangok? – szakította félbe Christer az
olvasást. – Többen voltak?
– Nyilván – mondta Molin. – Folytasd tovább!
– “Az ápolónő bekopogtatott és megkérdezte,
mi a baj. Berg doktor ekkor résnyire kinyitotta az
ajtót, és kijelentette, semmi vész, mindössze az
egyik pácienset fogta el hisztériás roham. A nővér
megpróbált benézni, de nem látta a beteget, csupán
pillanatokra egy testes, méltóságteljes férfit, akiben
Julius Backman konzult ismerte fel.”
– Mindez észszerűnek tűnik – jelentette ki
Molin. – Olvasd, mit ír még!
– “A nővérnek vissza kellett mennie a helyére,
és az érintetteket azóta sem látta. Ámde Berg
doktor a konzult és unokahúgát még ugyanazon a
napon elbocsátotta a gyógyintézetből.”
– Önzetlen úriember! Ez azonban továbbra sem
derít fényt a Magdalenával kapcsolatos rejtélyre.
– De nem ám. Nézzük csak, mit ír még.
“Tulával együtt mindenesetre a szomszédságban is
kérdezősködtünk. Tomas páciensként a
gyógyfürdőben maradt és ott folytatja tovább a
kutatást. Legnagyobb szerencsénkre találtunk egy
parasztasszonyt, aki közvetlenül az északra vezető
főút mellett lakik. Emlékezett rá, hogy azon a
napon nyitott kocsi hajtott el a háza előtt. A
kocsison kívül egyetlen utas ült benne. A dátum
felől biztos volt, ugyanis a férjét az előző napon
temették el, ő pedig gyászában odakint sírdogált. A
díszes hintó és a benne ülő, feketébe öltözött,
kövér piperkőc láttára még jobban elkeseredett.
Éppen azért emlékezett rá, mert oly végtelenül
magányosnak és szegénynek érezte magát.”
– Julius Backman volt – állapította meg Molin.
– Folyton feketében járt és végtelenül adott a
megjelenésére. Magdalena tehát nem volt vele?
– Nem. Nos, így folytatódik a levél: “Kiderült,
hogy Berg doktor hétfőn, vagyis másnap felmondta
a helyettesi állását. Családi gondokra hivatkozott,
és rögtön útnak indult. Az igazgatóság, legnagyobb
bosszúságára, kénytelen volt azon nyomban másik
orvost keresni. A kapus kivételével senki sem látta,
hogy elhagyja a gyógyintézetet. Berg doktor
sietősen köszönt, ahogy kihajtott a kapun, rögtön
nógatni kezdte a lovát és eltűnt az úton”.
– Egyedül volt a kocsiban? – kérdezte Molin,
aki szórakozottan simogatta az ölébe felpattant
Saschát.
– Várjon, mindjárt meglátjuk! “Kérdésünkre,
vitt-e utast magával az orvos, a kapus azt
válaszolta, nem hinné, de amúgyis régen történt.”
– Meg kell értenünk, hogy ennyi idő után nem
tud minden csekélységre emlékezni.
– “Beható kérdezősködésünkre azt válaszolta,
hogy látott egy kocsit, amelynek a hátsó ülésen
volt valami. Mintha csomagokkal rakták volna tele
és egy takaróval borították volna be. Persze más
kocsija is lehetett, pontosan már nem tudott
visszaemlékezni rá.”
– Nos? – kérdezte türelmetlenül Molin. – Nos?
Tovább folytatták a kutatást Berg után?
– Igen, nyilvánvalóan ekkor utaztak
Kristianstadba -mondta Christer, aki pár sort előre
elolvasott. – “Kristianstadban nem látták, amióta
Ramlösába utazott, hogy a gyógyfürdőben
elfoglalja azt az ideiglenes állást. Később viszont,
egy-két éve írt a családjának, és tudatta velük,
hogy Stockholmban, a királyi Szeráf-rend
kórházában kapott alkalmazást. Azóta semmi
nyoma.
Ezért úgy véljük, Skånéban befejeztük a
nyomozást, és mire ezt a levelet megkapod, úton
leszünk északnak. Berg doktor ugyanis
nyilvánvalóan errefelé indult útnak, amikor
faképnél hagyta a Ramlösa Gyógyintézetet.
Megesküdnénk rá, hogy a kocsijában vitte
Magdalenát!”
Molin bólintott.
– Csak az a kérdés: élve vagy holtan?
A szalont csend ülte meg. A válasz nagyon is
nyilvánvaló volt.
Christer végül összeszedte magát és színlelt
élénkséggel így szólt:
– El is kábíthatták, hiszen Berg orvos. Nem
szabad elveszítenünk a reményt.
Ebben a pillanatban mindkettőjükre igencsak
ráfért ez a bíztatás.
– Más nem áll a levélben?
– Nem, de van itt még egy rövid utóirat is.
Hadd lássam, olyan kis betűkkel írta, hogy alig
tudom elolvasni… Nos: “Elfelejtettem
megemlíteni, hogy úton Skåne felé Linköpingben
végigjártam az összes lelkészi hivatalt. Az utóbbi
három-négy év folyamán egyetlen Magdalena
Backman nevű személyt sem temettek el.”
– Vagy úgy – hajtogatta össze Christer a
levelet. – Ezt halvány reménysugárnak
tekinthetem, ugye?
– Egyetértek – felelte színtelen hangon Molin
úr.
Christer, aki teljesen berekedt, mivel csaknem
ordítva kellett felolvasnia egy ilyen hosszú levelet,
így szólt:
– Szívesen utánuk mennék Stockholmba, hogy
segítsek a kutatásban. Ám Stockholm nagyváros,
nem lenne könnyű megtalálni őket, és azt sem
tudom, mikor érnek oda. Másfelől arra kértem
Heikét, jöjjön el Kol és Anna Maria Simonhoz.
Legjobb, ha náluk vagyok és fogadom.
– Ezenkívül jó lenne, ha a társaságoddal
mulattatnál – mosolyodott el Molin úr. – Te meg a
varázstudományod végre változatosságot hoztatok
az életembe!
Christer mégsem érezte úgy, hogy az aggastyán
valóban felélénkült volna. Az igazat megvallva úgy
festett, akár a halál rokona.
– Ami a csodálatos képességeidet illeti… –
villant fel Magdalena nagyapjának tompa fényű
szeme. – Megígérted, hogy bemutatsz valamit!
– Persze – kiáltotta Christer szokásos
tántoríthatatlan lelkesedésével. Körülnézett a
szalonban. – Hadd nézzem…. Kellene valami, amit
a kegyelmes úr is érzékelni tudna… Megvan!
A rózsákkal teli ezüstvázát az öreg használható
kezéhez tolta.
 – Fogja meg ezt a rózsát! El tudom
hervasztani.
– Nem lenne jobb, ha találnál egy hervadtat,
amelybe újra életet tudnál lehelni?
Christer nagy buzgalmában nem hallotta ki az
enyhe gúnyt Molin hangjából.
– Hát persze, milyen ostoba is vagyok! Ez a
másik rózsa kezdi a fejét lógatni, sőt néhány
szirma is lepotyogott. Elég, ha elérem, hogy ismét
kiviruljon?
– Tökéletesen elég! De nem szükséges a
lehullott szirmokat visszaforrasztanod – mondta
félig elcsukló hangon az öregember.
– Ez jó, mert a huzat elfújta őket – felelte
gyermeki jóhiszeműséggel Christer. – Most viszont
hozzákezdek a dologhoz.
Rettenetesen komoly képet vágott és
fenyegetve hókuszpókuszt írt le kezével a
szerencsétlen rózsa irányába, amely nyilván
semmit sem fogott fel a dologból.
Kísérlete eredménytelen maradt.
– Az ilyesmi nagyon igénybe veszi az erőmet –
magyarázkodott Christer, és addig folytatta a
handabandázást, amíg ki nem verte az izzadság. –
Ma valahogy nem akar sikerülni…
– Tudod, némi időbe telik, amíg hat a varázs –
jelentette ki Molin síri hangon. Az inas közben
mindvégig kénytelen volt félrefordulni, nehogy
harsány hahotára fakadjon.
– Addig talán kimehetnél a teraszra és
megnézhetnéd, lesz-e ma eső. Szeretnék egy kicsit
kiülni, Christer.
Az ifjú, akit meglepett, hogy a rózsa ennyi
bűvös erőtől sem virult ki, abbahagyta a karjával
való körözést és kiment.
Molin azon nyomban az inashoz fordult.
– Tégy a hervadt rózsa helyére egy
hajszálpontosan hasonlót!
– Igenis, kegyelmes uram.
Az inas a szomszéd szobából gyorsan előhozott
egy halványpiros rózsát és kicserélte a
fonnyadóval. Amikor Christer visszajött a
teraszról, a hű szolga már megszokott helyére
húzódott.
– Semmi vész, ma nem lesz eső – nyugtatta
meg Christer a vén milliomost.
Hirtelen megállt és a vázára meredt.
– A… a…
Molin a rózsák után nyúlt és megtalálta az újat.
– Nocsak! Szakasztott olyan, mintha most
szedték volna! – kiáltott fel elképedve. – Sohasem
hittem volna, hogy ennyire ügyes vagy, Christer!
– Magam sem – válaszolta tompa hangon a
fiatalember, akinek saját okkult képességeibe vetett
hite jónéhányszor megcsalatott az évek során.
Annyira elképedt a látványtól, hogy kénytelen volt
az egyik székbe roskadni.
– Hihetetlen, mi telik ki tőlem – suttogta
döbbenten.
 7. fejezet

HEIKE AKKOR ÉRKEZETT MEG Anna Mariáék

házába, amikor Christer épp Molin úrnál
tartózkodott.
Anna Maria kitörő örömmel köszöntötte
Heikét, akinek láttán egyszersmind végtelen zavar
fogta el.
– Jaj, drága barátom – dadogta. – Eljöttél…
annyi év után! Semmit sem változtál. De hogy az a
mihaszna Christer csődítsen ide! Kár volt a
fáradságért!
– Sokfajta ügyben járok, és végre egyszer
valóban ki kellett mozdulnom hazulról. A három
birtok iránti felelősség embert próbáló feladatot
jelent mindannyiunk számára. De milyen öröm,
hogy viszontláthatlak, kedves Kol! Senki sem
tehette volna olyan boldoggá a mi Anna Mariánkat,
mint te!
– Köszönöm a megtisztelő szavakat –
mosolyodott el Kol. – Bizony kölcsönös a
viszontlátás öröme. Tehát nektek is gondot okoz a
birtokok vezetése? Nagyon jól meg tudlak érteni
benneteket. Nekünk olyan nehézségeket okozott,
hogy teljesen felhagytunk vele, pedig nagyobb
anyagi tartalékaink voltak, mint nektek. De az
állam egyre inkább megdézsmálta.
– Ezt a helyzetet igencsak ismerem – bólintott
Heike. – És most jól megy a sorotok?
– Ragyogóan – felelte Kol.
 Miután Heike evett és kipihente az út
fáradalmait, a nappali szobában mind a hárman
helyet foglaltak a kényelmes karosszékekben, egy-
egy pohár borral a kezükben.
Heike lassan megforgatta kezében a poharát és
vonakodva így szólt:
– Christer említette a levelében…
– Jaj, az a hebehurgya fickó – mondta gyorsan
Anna Maria. – Nem kellett volna így tennie.
– De bizony kellett. Most viszont különös
dolgot mesélek el nektek. Nem a legegyszerűbb
dolog a gyermektelenségre orvosságot találni.
Ezért a… tanácsadóimhoz fordultam.
– Úgy érted, hogy… az őseinkhez? – kérdezte
halkan Anna Maria. A szobában egyetlen pillanat
alatt megváltozott a hangulat. Mintha eltompult
volna a fény, és nyomasztóbbá vált volna a csend.
– Igen – bólintott Heike, Kol pedig
figyelmében előrehajolt. Sohasem felejtette el,
milyen csodálatos tetteket vitt végbe Heike
Ytterhedenben.
– Megkérdeztem őket, segíthetek-e valamilyen
módon rajtatok, mert nem akarom, hogy kihaljon a
nemzetségnek ez az ága – kezdte Heike. –
Kérdeztem, milyen gyógyfüvet használhatnék.
Ekkor viszont különös dolgot válaszoltak.
Itt szünetet tartott és töprengett egy kis ideig.
– Mind a négyen rám mosolyogtak. Jó Tengel,
Dida, a Vándor és Sol jelent meg, vagyis a
legfontosabb szellemek közül valók. Jó Tengel így
szólt hozzám: “Szegény kis Anna Mariának a mi
döntésünk miatt kellett szenvednie. Valakinek
azonban meg kell tennie, és őrá esett a választás.”
– Úgy? – kérdezte értetlenül Anna Maria, Kol
pedig elképedve bámult Heikére.
– Bizony, én is ugyanúgy fogadtam a szavait,
akárcsak ti – bólintott Heike. – Jó Tengel utána így
folytatta: “Semmit sem kell tenned, Heike. Anna
Maria most már gyermeket vár.”
Férj és feleség elszörnyedve meredt egymásra.
– Nem magyarázták el közelebbről? – kérdezte
Kol kifejezéstelen hangon.
– De igen – válaszolta Heike. – Először magam
sem értettem, mire célzott Tengel, mostanra
viszont derengeni kezd szavainak értelme. Így
szóltak hozzám: “A Jéghegyek Népének
nemzedékei mindeddig hajszálpontosan követték
egymást. Te például, Heike, csaknem egyidős vagy
Vingával, Gunillával és Olával, akárcsak a
szüleitek, illetve a gyermekeitek, Eskil, Anna
Maria és Tula.”
– Így igaz – bólintott Anna Maria. – Ameddig
vissza tudjuk követni a nemzetségünk nyomát,
minden nemzedékben csaknem egyidejűleg
születtek meg a gyerekek.
– Egészen mostanáig – folytatta Heike. – Veled
megtört a családi hagyomány, mert te vagy a
Jéghegyek Népének első sarja, akinek látszólag
nem lehet gyermeke. Shira nem számít, az ő
meddőségének más okai voltak. Viljar unokám és
Christer, Tula fia jóformán felnőttek, és ha neked is
született volna utódod, nagyjából egykorú lenne
velük.
– Elhiheted, mennyire fáj, hogy nem így történt
– jegyezte meg csendesen az asszony.
– Meg tudlak érteni. A szellemek azonban azt
mondták, ez az ő választásuk, a sors akarata volt.
Ugyanis hozzátették: “A Jéghegyek Népe számára
létfontosságú, hogy most felboruljon a szabályosan
váltakozó nemzedékek sorrendje.”
– Nem értem, mit akartak ezzel.
– Kezdetben én sem, azóta viszont volt időm
gondolkozni…
– Hallhatjuk, mire jutottál? – kérdezte továbbra
is merev arccal Kol.
– Persze. Miután a szellemek ennyit mondtak,
közelebbi magyarázat helyett eltűntek, így ez csak
az én elméletem. Úgy hiszem, az a bizonyos
rendkívüli képességű sarj, aki nagyobb
természetfeletti erővel bír majd, mint bárki más a
nemzetségben, egyszer hatalmas végső csatát
folytat Gonosz Tengellel. Talán segítségre lesz
szüksége…
– Egy másik kiválasztott részéről – vágta rá
Anna Maria. – Aki egyidős vele, de az előző
nemzedékhez tartozik!
– Pontosan erre gondoltam – bólintott Heike.
Nőrokona rémülten kapkodott levegő után.
– Csak nem azt akarod mondani… hogy az én
gyermekem lesz az a korábbi nemzedékből?
– Nyugalom, nyugalom! Erről semmit sem
tudunk.
A szó ezután Christer mentőakciójára, illetve
Molinra és a kis Magdalenára terelődött. Közben
Christer is visszaért. Heike láttára nagyon
felvidult, és a késő estébe nyúlóan folytatták a
beszélgetést. Terveket dolgoztak ki arra, miképpen
menthetnék meg Magdalenát – a legrosszabb
esetben pedig hogyan találhatnák meg a sírját.
Christer természetesen élénken részt vett a vitában.
Minél többet mesélt a Magdalenát övező rejtélyről,
annál jobban felkeltette Heike érdeklődését.
Megígérte, hogy Molin urat is megvizsgálja.
Figyelmesen meghallgatta Kolt, aki elmondta,
milyen hatalmas veszteség érné Norrtäljét az
öregember halálával.
Christert olyan éktelen lelkesedés fogta el
Heike érkezése miatt, hogy tökéletesen elfelejtette,
miért loholt vissza hanyatt-homlok a rokonaihoz.
Amikor Molinra terelődött a szó, újra eszébe jutott,
amiről be akart számolni nekik.
– Tu… tudjátok, mit… csináltam…? – dadogta
izgalmában. Va… varázsoltam! Igazat beszélek,
két tanúm van rá. Végre eljött az időm! Régóta
tudom, hogy egyszer üt az én órám is! Sikerült egy
hervadt rózsát újraélesztenem.
Mivel a többiek bosszantó kétellyel néztek rá,
így folytatta:
– Először lelógott a feje – több szirmát is
elveszítette. Én azonban varázsigét mormoltam –
és amikor visszajöttem az erkélyről, újjászületett a
rózsa! Esküszöm rá, hogy így történt! Ismét
szirmot hajtott. A látványtól teljesen
megdöbbentem!
 Heike látta, hogy Anna Maria és Kol szeme
felcsillan a reménytől. Ha Christer nemzedékének
ördöngös sarja, akkor nekik átoktól mentes
gyermekük születik.
A nemzetségfő Tula rettenthetetlen fiára nézett,
aki ebben a pillanatban büszkeségtől sugárzó
arccal mosolygott rájuk, s szájából kivillantak
szabálytalanul elhelyezkedő rövid fogai.
– Hadd vegyelek jobban szemügyre – mondta
neki. Heike a lámpával a fiú szemébe világított.
Ugyanúgy vizsgálta, mint annak idején az anyját.
– Semmiféle sárga vagy zöld csillogást nem
látok benne – jelentette ki. – Bár anyádnál sem
vettem észre, ő pedig annak rendje és módja
szerinti átokverte sarj volt. Igaz, mindent
elkövetett annak érdekében, hogy ezt elleplezze. Te
viszont hangosan kérkedsz a képességeiddel.
– Miképpen is szól az a bizonyos közmondás?
– mosolygott Kol jóindulatúan a fiúra. – Az üres
kalász hordozza fennen a fejét?
Christer sértődötten fordult a házigazda felé.
– Egyáltalán nem vagyok üres kalász! Látnod
kellett volna azt a rózsát!
– Csak tréfáltam – nyugtatta meg Kol. –
Hiszek neked.
– Mondd csak, kik is voltak a tanúid? –
kérdezte Heike, de félrefordult, nehogy az ifjú
meglássa vidám arckifejezését. – Az első
természetesen Molin, de a másik?
– Az inasa.
– Ti tehát bejöttetek a balkonról és
észrevettétek, milyen csoda történt?
– Igen, helyesebben szólva az inas nem, ő
mindvégig bent volt a szobában, tehát látta volna,
ha csalok. De én nem csaltam.
Heike és Kol némán összenézett. Voltaképpen
meddig terjed az emberi hiszékenység?
Azon az estén Anna Maria és Kol
mozdulatlanul, kéz a kézben feküdt az ágyban.
Remények és kétségek közepette meredtek a
mennyezetre.
Végül a férfi így szólalt meg:
– Gondolod, van még remény?
– Folyton ezen töröm a fejem – suttogta vissza
Anna Maria. – Az utóbbi hónapokban valóban
kimaradt. Most is már több hete be kellett volna
következnie. Én meg azt hittem, hogy a korom az
oka.
– Ugyan, ugyan! Még nem vagy olyan öreg!
Harminckilenc év nem kor.
– Mindjárt negyven vagyok.
– Jó, jó, nem számít. Tehát azt hiszed, igaz,
amit Heike mondott?
– Már hinni sem merek. De ha…? Hallottad,
hogy Christer az átokverte sarj.
– Ebben nem kellene feltétlenül bizakodnunk.
Christer azt hiszi, amit el akar hinni. Mi azonban
elfogadjuk a gyermekünket olyannak, amilyen
lesz? Akár torz és gonosz, akár a kiválasztottság
fényétől ragyogó? Neki adjuk minden
szeretetünket?
– Igen. Köszönöm, drágám, hogy elfogadod a
Jéghegyek Népe átkát!
A férfi magához ölelte a feleségét.
– Tudhatnád, hogy nekem jutott a család
legremekebb sarja!

MIUTÁN CHRISTER TÁVOZOTT Molin

házából, az öregúr inasa segítségével ágyba bújt.
Megérkezett napi vizitjére a háziorvos, Ljungqvist
doktor.
Mialatt a hű szolga urát vetkőztette, az
aggastyán fáradt, vaksi szemével ránézett és így
szólt:
– Ugye, remek fiú?
– Nagyszerű ifjú – válaszolta az inas. –
Megható, mennyire aggódik a kis Magdalenáért.
– Így van. Az utóbbi napokban rengeteget
gondoltam erre a fiúra. Elhívnád holnap az
ügyvédemet? Meg akarom változtatni a
végrendeletemet. Bele akarom foglalni a fiút.
– Kegyelmes uram végtelenül gondoskodó.
Holnap rögtön elmegyek a prókátor úrhoz. Most
viszont kegyeskedjék a doktor felé fordulni, hogy
meg tudja vizsgálni.
– No, hogy van ez a vén romhalmaz,
doktorkám?
– Ha kegyelmes uram önmagára céloz, akkor
változatlan az állapota. Talán javult is egy kicsit.
– Ostobaság! Pocsékul érzem magam!
– Teljesen normális jelenség. Ez a kúra nagyon
erőteljes, és kezdetben mindenki rosszabbul érzi
magát. Viszont jó jel, hogy a test fogékony az
ilyenfajta orvosságokra. Meglátja, néhány nap
múlva jobban lesz. Azt hiszem, enyhén növelnünk
kell a dózist. Vagy pedig… itt van egy másik
orvosság, amely kiegészíti az eddig szedettek
hatását. Holnap reggelinél mindegyiket egyszerre
vegye be. Ma este úgyis bevette már a szokásosat.
– Rendben, rendben, jó gyerek leszek és
lenyelem azt a förtelmes ízű vacakot. Most viszont
nagyon kimerültem. Ha megbocsát, doktor úr.
Molin igazából egyedül akart maradni, mert
végig kívánta gondolni, miképpen foglalhatná be
összes örökösének elvesztése után Christert a
végrendeletébe. Mindenáron meg akarta
akadályozni, hogy a halálát keselyű módjára váró
Backmanék megkaparintsák a vagyonát.
Az inas kikísérte az orvost.
– Tulajdonképpen milyen a kegyelmes úr
állapota? -kérdezte meg félénken a tudós férfiút.
Ljungqvist doktor arca elkomorodott.
– Sokkal rosszabb, mint ő maga sejti. Ha még
rosszabbra fordul, akár ma éjjel is meghalhat. Csak
a kúrában reménykedhetünk.
– Igen. Köszönjük, amiért ilyen gonddal
igyekszik segíteni, Ljungqvist doktor úr!

A RENDŐRFŐNÖK Tula és Tomas társaságában

megérkezett a Szeráf-rend kórházába.
– Berg doktor? – kérdezte az irodában
körmölő, nyársat nyelt hölgy. – Nálunk nem
dolgozik ilyen nevű orvos.
– Ez nagyon is lehetséges – válaszolta a
rendőrkapitány. – Biztosan állást változtatott.
Lenne szíves megnézni, itt dolgozott-e három
évvel ezelőtt?
A hölgy kedvetlenül húzta el a száját, de
elővett egy vastag könyvet, és hosszasan
lapozgatni kezdett benne. A látogatók közben
beszívták a kórházak jellegzetes karbolszagát,
amely ezt az irodát is betöltötte.
– Nem olyan egyszerű dolog – mentegetőzött,
tulajdonképpen senkihez sem intézve a szavait. –
Megvan! Ez az! Erik Berg doktor 1833
szeptemberében nyert alkalmazást nálunk. Nézzük
csak… – Tovább lapozott, maga elé mormogva. –
Itt még mindig szerepel… később már nem. –
Időrendben ismét visszafelé ment. – Lássuk csak!
– Ahogy a könyvben keresgélt, a lapok susogtak a
levegőben. – Megvan! Még a pontos dátumot is
megtaláltam. Erik Berg doktor két évvel ezelőtt,
1834. augusztus 3-án lépett ki, minden jel szerint
nézeteltérése támadt a főorvos úrral.
– Meg lehet állapítani, hová ment innen?
– Igen. Ugyanazon hónap huszadikától az
egyik uppsalai kórházban szándékozott dolgozni.
– Köszönjük! Ezer köszönet a felvilágosításért!
A nyársat nyelt hölgy némán perselyt húzott
elő, jelezve, hogy a puszta köszönet, még ha ezer
is, itt nem elegendő. Miután jótékony célról volt
szó, mindannyian beledobtak egy-egy pénzdarabot.
Az irodista mosolya azon nyomban kegyesebb lett.
Ők hárman ismét a stockholmi utcán álltak.
– Nos, Uppsala nincs túl messze – jelentette ki
Tomas. – Azonnal továbbindulhatunk.
– Kétségtelenül a nyomában vagyunk – mondta
diadalmasan Tula. Úgy csillogott a szeme, mint
valami vadászkutyáé.
– Csak ne olyan vérszomjasan, kedvesem –
mosolygott rá Tomas.
Mindhármójukat elfogta a vadászszenvedély,
így csaknem egész éjszaka hajtottak. Csak
hajnaltájban álltak meg egy kis időre, hogy a
lovakhoz hasonlóan néhány órát ők is alhassanak.
A hosszú utazás igencsak próbára tette Tomas
erejét, ő azonban meg sem mukkant. Végtelen
boldogság töltötte el, hogy a többiekkel együtt
tarthat és őt is számba veszik.
A csípős hajnali levegőtől meglehetősen
átfázva érkeztek Uppsalába, és a korai időpont
ellenére azonnal felkeresték az ispotályt.
Ez sokkal kisebb intézmény volt, mint a
Szeráf-rend kórháza. Amikor beléptek a csendes
előcsarnokba, megállapították, hogy itt nem
ápolhatnak túl sok beteget.
Szerencséjükre egy agyonhajszoltnak, de
fontoskodónak is tűnő orvosra akadtak, aki úgy
viselkedett, mintha valamennyi páciense egyszerre
akarna meghalni, és ő fel volna háborodva, amiért
betolakodók háborgatják életmentő tevékenységét.
– Berg doktor? Nálunk nincs ilyen nevű orvos.
– A franc essen ebbe a Bergbe, hogy a fél
országon át bottal üthetjük a nyomát – mormogta
Tula. – Még tovább kell mennünk?
– Bizonyára így van – mondta a rendőrfőnök
az orvosnak. – De mindenképpen itt kellett lennie.
– Nem hinném – húzta ki magát az orvos. –
Ilyen névre képtelen vagyok visszaemlékezni.
A rendőrfőnök azért is kötötte az ebet a
karóhoz.
– Két évvel ezelőtt, 1834. augusztus 20-án
lépett be ide, előzőleg a Szeráf-rend kórházában
dolgozott.
– Berg doktor valamivel fiatalabb nálam – szólt
közbe Tomas. – Meglehetősen szőke, erős
testalkatú. Kissé hűvös a természete.
Az orvos elbizonytalanodott.
– Ez a leírás illik valakire, aki… Valóban
ennyire rossz az emlékezőtehetségem? Várjanak,
mindjárt utánanézek!
Eltűnt a folyosón, ők hárman meg ott maradtak
a huzatos előcsarnokban.
Miközben a doktorra várakoztak, Tula félig
hangosan így szólt:
– Meg kell találnunk Berg doktort. Muszáj,
mert nála van a rejtély kulcsa. Ő az egyetlen, aki
tudja, mi lett Magdalenával. Meghalt-e, és ha igen,
miféle módon. Ugye, nem tévedek, ha
feltételezem, hogy Julius Backman konzul hirtelen
jobblétre szenderüléséhez is köze volt?
Tomas, aki a kórház tiszteletre méltó
jótevőinek a meglehetősen kopár falakra aggatott
arcképeit szemlélte, a felesége felé fordult.
– A konzul lehetett az a személy, aki “túl sokat
tudott”. Én viszont nem hinném, hogy Berg doktor
volna az egyetlen, aki tudná, mi az igazság
Magdalenával kapcsolatosan.
– Nem bizony – mondta a rendőrkapitány. – A
Backman házaspár ugyancsak sok mindenről
tudhat, hiszen annyira hanyatt-homlok költöztek el
és találtak valakit, aki eljátssza az eltűnt lány
szerepét.
– Hogy megkaparintsák az öreg Molin
vagyonát – bólintott Tomas.
– Nem egészen értem a dolgot, mert itt más
rejtély is akad. Úgy értem, Backmanné – Berg
doktor unokanővére – Magdalenának csupán
mostohája, így nyilván nem táplál túlzottan forró
érzelmeket iránta. De mi a helyzet Backmannal,
Magdalena édesapjával? Hogyan lehet ennyire
rideg?
– Tudhatod, hogy sohasem törődött a tulajdon
leányával – jegyezte meg Tula.
– Ennyire egyetlen ember sem kegyetlen –
vetette közbe Tomas. – Tehát a kislány minden jel
szerint halott.
– Erre már régen mindannyian rájöttünk –
ismerte be a rendőrfőnök. – Ez viszont nem
akadályozhatja meg, hogy fényt derítsünk… Ejha,
máris jön vissza az orvos!
A doktor iratokkal zsúfolt mappát tartott a
kezében.
– Amit uraságod mondott, helytálló. 1834.
augusztus 20-án valóban belépett hozzánk egy
orvos, aki egyébként nagyon hamar itthagyta a
kórházunkat. Jól emlékszem az illetőre, mert ráillik
a leírás. De nem Bergnek hívták…
 – Hát akkor minek?
– Ljungqvist néven mutatkozott be.
Egy pillanatra csend ülte meg az előcsarnokot.
– Úristen! – suttogta a rendőrfőnök.
– Sajnos, nem tudom, hová ment tőlünk –
mondta szabadkozó mozdulattal az orvos.
– Én viszont tudom – jelentette ki
összeszorított foggal a rendőrfőnök. – Nagyon
köszönjük a segítségét, doktor úr! Gyertek,
barátaim! Most kell csak sietnünk!

ODAKINT A KOCSIBAN elmagyarázta, mi a

helyzet:
– Ljungqvist doktor Molin háziorvosa.
Szerencsétlen barátom Ljungqvist doktor –
helyesebben szólva Berg – kezelése alatt áll. Az
öregúr a tőle kapott orvosságokat szedi, és napról
napra pocsékabb a színe!
– Vagy úgy – mondta kifejezéstelen hangon
Tula. – Azt hiszem, igyekeznek minél hamarabb
eltenni láb alól Molint, méghozzá Magdalena előtt
– hacsak már nem halt meg korábban szegény
kislány. Ott van persze tartalékban a másik
Magdalena… A mi derék fiunk pedig beállít Molin
házához, és beleköp a levesükbe! Az orvos, aki ott
természetesen nem használhatja a saját nevét,
biztosan mindenre elszánta magát.
– Különösen miután Christer magával vitte
Magdalena eltűnt kutyáját, amelyet a szó szoros
értelmében ellopott Linköpingben Backmanéktól –
tördelte a kezét Tomas. – Úristen, micsoda
zöldfülű!
– Olyan messze van ide Norrtälje –
jajveszékelt Tula. – Későn érünk oda!
– No, nincs túlzottan messze – nyugtatta meg a
rendőrfőnök. – Stockholm, Uppsala és Norrtälje
egy nagyjából egyenlő oldalú háromszög csúcsain
terül el. Estére odaérünk.
– Igen, de mi minden történhet addig?
– Tisztában vagyok vele. Van azután néhány
olyan dolog, amely aggodalomra ad okot. Nem
tudjuk, értesült-e Berg-Ljungqvist doktor arról,
hogy Christer ismeri a két Magdalenával
kapcsolatos csalást. Persze sok minden szól
emellett, így például a kutya. Backmanék pedig
megírhatták neki, mit művelt a fiú Linköpingben a
bálon. Molin viszont említette nekem, hogy esetleg
Christerre hagyja a vagyonát, amennyiben valóban
elveszítette egyetlen unokáját.
– Tessék? – tátotta el száját igencsak ostobán a
hatalmas megtiszteltetés várományosának anyja.
– Csak futó ötlet volt, de ha Berg doktor
meghallotta…! Akkor Molinnak azonnal vége!
Tula eléggé önző volt ahhoz, hogy a váratlanul
Christer ölébe pottyanó mérhetetlen vagyonról
kezdjen ábrándozni. Szégyenérzete azonban
csakhamar kijózanította.
– Bocsánat – mormogta. A két férfi
csodálkozva nézett rá. – Csak éppen eszembe jutott
valami. Nem haladhatnánk gyorsabban?
– De igen – válaszolta a rendőrfőnök. – Így
kell tennünk, hiszen más is bajba keveredhet,
mégpedig a tulajdon fiatok.
Tula és Tomas elsápadt a rémülettől.
Némán noszogatták a lovakat, és mindinkább
az a szörnyű érzés kerítette hatalmába őket, hogy
már késő. Minden elveszett!

8. fejezet

AZ ÖREG MOLIN a reggelizőasztal mellett ült.

Kanalával a lágytojást piszkálta, de a felszolgált
ételek egyikéhez sem volt kedve. Berg doktor
különleges orvossága külön kistányéron feküdt.
Nyilvánvalóan olyan drasztikus kezelésre való,
amely varázsütésre meggyógyítja.
Az aggastyán felsóhajtott. Az utóbbi időben
annyi orvosságot szedett és oly nyomorultul érezte
tőlük magát. Berzenkedett, hogy ezt az új
gyógyszert is be kell vennie.
Bizony, kénytelen így tenni.
Erőre kell kapnia, méghozzá Magdalena miatt.
A családban minden jel szerint senki sem törődött
a kislánnyal, aki az ő, nagyapja szemefénye volt.
Mégis elvették tőle és Linköpingbe költöztették.
Az viszont egy másik leány volt…
Magdalena – hol vagy, kicsi gyermek? Ki
viseli gondodat?
Molin úr kedvetlenül közelebb húzta a
tányérkát.
Ekkor az inas jelent meg az ajtóban.
 – A kegyelmes úrnak látogatója érkezett –
jelentette be különös arckifejezéssel. – Tudja
fogadni?
– Ki az? – kérdezte fáradtan Molin. Az inas a
torkát köszörülte.
– A Jéghegyek Népéből való Heike Lindnek
hívják. Meg kell mondanom, igencsak… szokatlan
küllemű úr.
Heike? A Christer által olyannyira csodált
boszorkánymester!
Molin szájának ép felén enyhe mosoly jelent
meg.
– Engedd be, méghozzá ide!
Az inas távozása után ivott egy kortyot a
reggeli kávéjából.
Hirtelen észrevette, hogy valaki a teljes
ajtónyílást betölti. Felnézett és levegő után
kapkodott.
Vaksi szemével nem sokat látott, a
körvonalakat azonban tudta érzékelni.
Az ajtóban igazi óriás állott. Fejét valószínűleg
őszbe vegyülő bozontos fekete haj borította, sárgán
villogó szeme leginkább macskáéra emlékeztetett.
Nem tudta igazán kivenni félelmetes arcát, csak
annyit, hogy durván faragott faszoborra vagy
ördögpofára hasonlít.
És a válla!
A különös lény mély, gyengéd hangján
udvariasan, fennhangon köszöntötte. Úgy, ahogy
Kol és Christer megkérte. Molin enyhe aggodalmat
hallott ki a hangjából, olyan emberszeretetet,
amilyennel korábban sohasem akadt dolga.
– Kerüljön beljebb – nyögte ki a beteg. –
Foglaljon helyet, megkínálhatom valamivel?
– Köszönöm, nem, éppen az előbb reggeliztem.
– Gondolom, a derék Simon házaspárnál. Igen,
Lind úr, Christer már mesélt önről. Személyében
mélységes csodálója akad.
A szörny elmosolyodott, amitől egész
arckifejezése megváltozott. Most már közelebb
volt, Molin pedig vendége félelmet keltő
vonásainak csaknem minden árnyalatát ki tudta
venni. Az öreg ekkor már kezdte érteni, miért is
“bálványozza” Christer ezt a rokonát.
– Christer annyira lobbanékony természetű –
mondta Heike. – De nagyon derék fiú.
– Valóban az – felelte elérzékenyülve Molin. –
Ugye, uraságod hallotta, miféle gondok
nyomasztanak bennünket?
– Mindenről értesültem. Valamennyien
állhatatosan kérleltek, vessek egy pillantást Molin
úrra. Kol Simon személyében odaadó barátja van.
Azt mondja, a világ nem engedheti meg magának,
hogy elveszítse önt.
Hamiskásan elmosolyodott, hogy így vegye el
iménti szavai élét.
– Jólesett hallanom – válaszolta Molin, aki
megértette Heike szándékát és ugyanezen a módon
folytatta: – Meg kell ugyan vallanom, nem mindig
voltam angyal.
– Egy angyal bizony pórul járna, ha nagy
vállalatbirodalmat kellene igazgatnia. Viszont nem
tudom, miképpen lehet elrendezni az orvosával, ha
most megvizsgálom. Hiszen nem akarom mások
dolgába beleütni az orromat.
– Megértem az aggodalmát, Ljungqvist doktor
azonban esténél hamarabb nem jön el, és az embert
nem bosszantja fel az, amiről nincs tudomása.
Továbbá be kell vallanom, nem vagyok vele
teljesen megelégedve.
– Milyen gyógyszereket rendel?
Molin odaintette az inast és megkérte, hozza el
a hosszú gyógykezelésnél használt orvosságokat.
– Úgy vélem, rosszabbul vagyok a kúrájától –
panaszkodott Heikének a beteg. – A doktor szerint
viszont teljesen normális jelenség, mert a javulás
csak később következik be.
Heike összehúzta a szemöldökét, s ez nem
kerülte el Molin figyelmét, noha nem látta
közvetlenül. Ennek hatására még buzgóbban
magyarázta, hogyan érzi magát:
– A kúra már több hete tart. Tegnap
panaszkodtam – ő pedig erre azt mondta, tegyünk
hozzá valami újat. Erről van szó – mutatott a
tányérkára Molin. – Most reggelihez kellene
bevennem, de pocsék az étvágyam, ezért egyre
halogattam.
Heike kinyitotta a tányérkán fekvő apró dobozt
és szemügyre vette a benne lévő fehér port. Az inas
éppen ekkor érkezett vissza egy porokkal és
folyadékokkal teli orvosságos szekrénykével.
Heike valamennyi szert megszagolta, az ujja
hegyére dugta és óvatosan megízlelte őket, majd
ismét a fehér pornak szentelte figyelmét.
– Sehol semmi név – morogta. – Csupa szám.
Az üvegeken pedig csak “Erősítő” áll.
Végtelenül komoly volt, amikor a vizsgálat
végén Molin szemébe tekintett.
– Nem tudom, mi történik itt – jelentette ki
összeszorított fogakkal. – Ezekből viszont egyetlen
cseppet, egy szemet se vegyen többé be!
– Mit mond?
– Az úgynevezett orvosa hosszabb ideje a
kegyelmes úr életére tör. Hihetetlenül erős
szervezete lehet, hogy ellen tudott állni
mindezeknek a támadásoknak.
Molin és az inas némán meredt egymásra.
– Valami azt súgja nekem, kritikusra fordult a
helyzet – folytatta Heike. – Nézze meg ezt a
fémesen csillogó port! Fájdalmas halált okozó
méreg! Ha a kegyelmes úr bevette volna, néhány
óra leforgása alatt meghal.
Az inas illedelmesen a torkát köszörülte.
– Engedje meg, hogy megkérdezzem,
kegyelmes uram – ebben az esetben kicsoda
állítaná ki a halotti bizonyítványt?
– Bizony maga Ljungqvist doktor – bólintott
Molin, majd remegve felsóhajtott. – Tegnap este
célzást tettem rá, hogy Christer javára változtatni
akarok a végrendeletemen, mindenesetre bele
szándékozom foglalni ifjú barátunkat. Ljungqvist
doktor éppen itt volt, és akkor írta elő ezt a fehér
port. Nem értem, miért, hiszen ő nem szerepel a
végrendeletben. Viszont nyilvánvaló, hogy valami
oka van rá. Micsoda ravasz róka! – suttogta a
végén.
– Ne sértegesse a rókákat – mosolygott
gúnyosan Heike, de a tekintete komoly volt. –
Javaslom, hogy azonnal a rendőrségnek adja át
ezeket a mérgeket – igen, mindegyik méreg.
– Így teszek. Kár, hogy barátom, a rendőrfőnök
nincs idehaza – sóhajtott fel Molin. – Hű inasom
viszont rögtön a rendőrségre mehet. És… nyilván
az a legjobb, ha Ljungqvist doktornak egy szót sem
szólunk?
– Kétség sem fér hozzá! Nyilván a halálhírére
vár.
– Ettől az örömtől megkíméljük – jelentette ki
határozott hangon Molin. – Most pedig
megvizsgálna, Lind doktor úr?
Az inas és a megtisztelő címmel felruházott
Heike a hálószobájába kísérte az öregembert, a
személyzet pedig utasítást kapott, semmi szín alatt
se engedjék be Ljungqvist doktort, ha netán
beállítana, mert “a kegyelmes úr most senkit sem
fogadhat.” Higgyen a doktor, amit akar.
Heike tetőtől talpig alaposan megvizsgálta a
vén iparmágnást.
– Szörnyű – mondta elcsukló hangon. – Egy jó
erőben lévő testet tudatosan romboltak le napról
napra.
– Azért ne feledje, hogy kétszer ért szélütés.
– De az elsőből felépült.
– Úgy van.
– A kegyelmes úr régi énjéből valamit talán
vissza tudok adni – húzta ki magát Heike. – A
legegyszerűbb kezelésnek azonnal neki is látok.
Szíveskednék lehunyt szemmel csendben feküdni?
Úgy.
Egyedül voltak a szobában. Az inas időközben
a rendőrségre sietett.
Molin érezte, hogy Heike az arcához teszi a
kezét. Nem érintette meg a bőrét, de az öreg érezte
a belőle áradó meleget. Egyre erősebben áramlott a
szemhéja felé. A meleg, amely ekkorra forrósággá
változott, a szemét sütötte.
– Fáj? – kérdezte a mély hang.
– Éget – válaszolta Molin. – De kibírom.
Az öregember szíve hevesen dobogott. Nem
értette, mi történik vele. Maga is meglepődött,
milyen gyorsan bizalmába fogadta ezt a sajátos
egyéniséget. Molin úr üzleti tevékenysége során
hozzászokott a józan mérlegeléshez. Mivel eleve a
valóság talaján állt, sohasem hitt a természetfeletti
jelenségekben. Korábban a Heikéhez hasonlókat
nemes egyszerűséggel sarlatánoknak nevezte.
Most viszont már nem töltötte el ilyen fokú
megvetés.
Ebben nagy szerepet játszott a halálfélelem, a
Ljungqvist doktor alattomos árulása okozta
döbbenet. Még többet tett az ifjú Christer annak
érdekében, hogy Molin elfogadja Heikét olyannak,
amilyen. Lelkesedésével fellazította az öregember
előítéleteit. Christer boszorkánymesternek nevezte
különös rokonát. Hát igen, ha vannak
boszorkánymesterek, úgy festhetnek, akár ez a
szörnyeteg.
Molin úr érezte, hogy Heike csak
megjelenésére nézve szörnyű, a rút külső mögött
pedig derék, megértő lélek rejtőzik.
A szemét perzselő hőség kezdett elviselhetetlen
lenni.
– Úgy érzem, mintha azon nyomban
meggyulladna a szemhéjam – mosolygott
bizonytalanul.
– Ez bizony kedvező jel. Ha kegyelmes uram
még egy kis ideig türelemmel viseltetik,
hamarosan vége.
– Megpróbálom – mondta elgyötört hangon
Molin.
– Amikor most elhúzom a kezemet, Ön semmit
sem fog látni egy darabig. Olyan, mintha a Napba
nézett volna. Kegyelmes uramat a nap hátralévő
részében fejfájás fogja gyötörni, mindez azonban
el fog múlni.
És aztán? – akarta kérdezni Molin, de nem
merte. Molin hűsítő fuvallatnak érezte, amikor
Heike végre felemelte a kezét.
– Ha akarja, most megpróbálhatja kinyitni a
szemét, de fájdalmas lehet.
– Azt hiszem, várok egy kicsit – mondta
tompán Molin. – Nem hittem volna, hogy gyáva
lennék, de…
Szavait a belépő inas szakította félbe.
– Kegyelmes uram, elvittem a rendőrségre a
gyógyszereket. Odahívják a patikust.
– Ugye megkérted őket, tartsák a szájukat?
 – Természetesen! Hogy érzi magát a
kegyelmes úr?
– Köszönöm, szikrázik a fejem, mint valami
kovácsműhely, bár ez nyilván velejár. Most
kinyithatom a szememet?
– Tessék – mondta Heike.
Molin remegve észlelte, milyen feszültség árad
a “boszorkánymester” hangjából.
Az aggastyán lassan felnyitotta a szemét.
Heike előrejelzésének megfelelően most semmit
sem látott, pedig korábban még ki tudta venni a
tárgyak körvonalait és a mozgást. Kegyetlenül
lüktetett a feje, csengett a füle. Kénytelen volt
ismét behunyni a szemét és csendesen felnyögött.
Az inas meglehetősen rémült képet vágott.
– Semmi vész – jelentette ki Heike. – Úgy
gondolom, most az lesz a leghelyesebb, ha egy
időre magára hagyjuk a kegyelmes urat. Pihenje ki
magát, de ha segítségre volna szüksége, a
szomszédos szobában leszünk. El fog aludni, így a
legjobb.
Az inassal együtt távozott és helyet foglalt a
szalonban.
– Úgy véli, hogy a kegyelmes úr állapota
jobbra fordulhat? – kérdezte óvatosan az inas. –
Jóvá lehet tenni azt a károsodást, amelyet a
nyomorult gazember okozott?
– Nehéz megmondani – válaszolta
elgondolkozva Heike. – A második szélütése
igencsak súlyos volt. Molin úr azonban
hihetetlenül erős szervezetű ember. Biztos vagyok
benne, hogy a mérgezésén tudok segíteni.
– Ebben az esetben mindannyian mélységesen
lé lennénk kötelezve uraságodnak.
Rögtön ezután meghallották Molin mély
horkolását. Heike nem említette az inas előtt, hogy
a szerencsétlen vén milliomos az ő beavatkozása
hatására aludt el.
A szalont kellemes hangulat ülte meg. Heike a
reá jellemző udvariassággal beszélt mindenkivel,
így a szolgákkal is.
– Néhány óra hosszat ülhetek itt – mondta
Heike. – Utána felválthat. Vagy ha jobban tetszik,
lehet fordítva is.
– Köszönöm – mondta az inas. – Csak
elboldogulunk valahogy.
Heike észrevette a másik ember
megkönnyebbülését, amiért valaki legalább
részben átvállalja a reá nehezedő terhet.
Az inas személyében Molin hű szolgára talált.

DÉLUTÁN ELŐSZÖR Christer és Kol állított be,

sarkukban a kutyával. Nem sokkal később
lóhalálában rontott be a rendőrfőnök, Tula és
Tomas.
Tehát nagyszabású családi találkozásra került
sor Molin úr házában, hosszadalmas üdvözlésekre
azonban nem nyílt mód. Csupán Sascha mutatta ki
örömét, amiért viszontláthatja Tomast és Tulát.
Az újonnan érkezettek magukon kívül voltak
az izgalomtól.
– Ljungqvist doktor… – lihegte a
rendőrkapitány.
– Mi van vele? – kérdezte Heike.
– Az igazi neve Berg!
Néhány pillanatra döbbent csend ülte meg a
szalont.
– Backmanné unokafivére, aki a
szanatóriumban kezelte Magdalenát?
– Pontosan.
Újabb csend.
– Megvan! – kiáltott fel egyszerre Heike és az
inas. – Most már összeáll a kép.
– Miről beszélsz? – csodálkozott Tula.
– Ljungqvist doktor hosszú ideje mérgezi
Molin urat – válaszolta Heike. – Tegnap este
súlyosat lépett. Halálos mérget adott neki. Átadtuk
az embereinek, rendőrfőnök úr, ők meg a
patikushoz fordultak.
– Nagyszerű! Jó tudni, hogy önállóan is
képesek gondolkodni. Nos, tudjuk, hányadán
állunk. Most mitévők legyünk?
– Megvárjuk, amíg Molin felébred – felelte
Heike. – Megpróbáltam… kezelni. Nem tudjuk,
sikerrel járt-e.
– Akkor el kell kapnunk Ljungqvistet.
– Nem tudom, célszerű-e most – mondta lassan
Heike. – Ezt a kérdést Molin úr kiváló inasával
együtt már megvitattuk, de akkor még nem tudtuk,
hogy Ljungqvist és Berg ugyanaz a személy. Nem
lehetne a tudtukra adnunk az alábbiakat:
őkegyelmessége a végét járja, és még egyszer látni
akarja az unokáját? Így Backmanékat is
idecsalogatjuk. Egyszerre foghatjuk el őket, mert
erre a hírre biztosan idecsődülnek!
A rendőrfőnök végiggondolta a tervet.
– Nos, nem rossz ötlet. Akkor viszont a fiúnak
és a kutyának nem szabad itt lennie. Christer maga
is életveszélyben van.
– Miért?
– Mert Ljungqvist-Berg doktor jelen volt,
amikor Molin úr megemlítette, hogy a fiút be
akarja foglalni a végrendeletébe.
– Ajjaj! Mi azonban megfogjuk a
méregkeverőt, mielőtt újabb gaztettekre
vetemednék.
– Várjanak csak – szólalt meg Christer, aki
ölében a kutyával az egyik szék karfáján ült. –
Nagyon helyes, amit itt az “elfogásról” meg másról
beszélnek, a legfontosabbról azonban
megfeledkeznek.
Valamennyien meglepetten néztek rá. Az ifjú
lesütötte szemét.
– Magdalena – mondta csendesen.
– Jó, jó, mindvégig őrá is gondoltunk – vetette
közbe Tula.
– A fiúnak igaza van – vélekedett Heike. –
Meg kell tudnunk, mi lett vele. Ha túl keményen
járunk el, örökre tartani fogják a szájukat.
– Úgyis ezt teszik – mondta Tula, aki
szokásához híven most is zöldbe öltözött. Jól állt a
szeméhez, amely egyre inkább az elátkozottak
jellegzetes színét vette fel. – Nincs valami ötleted,
Heike? Vagyis rá tudnál jönni, életben van-e a
kislány?
– Roppant nehéz feladat – mondta
gondolataiba merülve Heike. – Ebben az esetben
szükségem lesz…
Hirtelen elhallgatott, mert megszólalt az inast
hívó csengő. Molin felébredt.
Mindannyian átmentek az öltözőhelyiségbe, a
hálószobába azonban csak az inas és Heike lépett
be.
– Hivatott a kegyelmes úr?
Molin befogta a fülét.
– Nem kell ordítanod.
– Pedig én csak rendesen be…
Az inas urára meredt. Ekkor vették észre, hogy
az öreg szeme csupa könny és rájuk mosolyog.
– Csak nem…? – álmélkodott Heike.
Molinnak potyogtak a könnyei. Megtörölte a
szemét és elfúló hangon így szólt:
– Ha nem folynának ezek… az átkozott…
könnyeim,… akkor tisztán látnálak benneteket!
– Kegyelmes uram! – csapta össze kezét az
inas, aki maga is csaknem könnyre fakadt.
– Igen, hűséges barátom – mondta Molin úr. –
Megint látok és hallok. Akár legszebb napjaimban.
– És a kegyelmed arca? Már… nem olyan
merev. A beszéde pedig tiszta és nem okoz
nehézséget.
– Igen, egészségesnek érzem magam, barátom!
És ezt ennek a…
Itt megállt, mert reggel közel járt ahhoz, hogy
így szóljon: “Hát maga meg miféle szerzet, Lind
úr?” Molin azonban művelt személy volt, így
sohasem ragadtatta volna magát efféle kitörésekre.
Hiszen ez az ember Mefisztóra hasonlít, vagy
valamilyen mesebeli szörnyetegre – gondolta
döbbenten. Mégis habozás nélkül kezébe adtam az
életem. Micsoda csodálatos ember!
Sikerült feltűnően hosszú szünet nélkül
befejeznie a megkezdett mondatot: – …ennek a
nagyszerű orvosnak köszönhetem! Teljes
szívemből köszönöm!
Sokáig szorongatta Heike kezét. Egy pillantást
váltott az inassal. Mindketten tudták, ugyanarra
gondolnak: Lind “doktor” külsejéhez gyorsan
hozzá lehet szokni. Szörnyű arcvonásai ellenére
mindketten szokatlanul vonzónak találták.
– Ezért gazdagon meg fogom jutalmazni, Lind
doktor úr, nem, nem, ne tiltakozzék! Fel kell
kelnem, úgy érzem, erőtől duzzadok.
– Kezdetben jobb lesz óvatosnak lenni –
figyelmeztette Heike. – De keljen csak fel
nyugodtan, nem árthat meg.
– Odakint sokan várnak a kegyelmes úrra.
Csupa jóbarát.
– Remek! Remek! Ennyi ármány után rám fér
némi becsületesség.
– Máris megkapja, méghozzá nagy adagban.
Az öregember kis idő múlva kiment a rá
várókhoz. Igaz, az inasra támaszkodott, de
egyenesebb volt a tartása és tisztább a tekintete,
mint évek óta bármikor. Köszöntötte Tulát és
Tomast, gratulált nekik, amiért ennyire vonzó és
eredeti egyéniségű fiuk van, majd az ebédlőben
leültek az asztal mellé. Az asztal véletlenül éppen
kerek volt, s ez nagyon illett a helyzethez.
Mindannyian egyenrangúak voltak. Az inas
kivételével mindannyian ültek, ám ő is a
többiekhez hasonlóan résztvett a megbeszélésen.
Amíg a szobalányra vártak, aki feltálalta a
vacsorát, megvitatták, miképpen is leplezzék le a
gazembereket.
– Ljungqvist, helyesebben szólva Berg
hamarosan megérkezik a szokásos esti vizitjére –
mondta Molin. – Mitévők legyünk?
A rendőrfőnök hosszasan gondolkodott.
– Tényleg nem tudom, mi módon fogadjuk.
Mindenesetre most ne tartóztassuk le. Mondjuk azt
neki, hogy a kegyelmes úr a halálán van, vagy
mégsem? És mit tegyünk Magdalena ügyében?
– Várjunk csak – kiáltott fel Tula. – Heike
éppen vele kapcsolatban akart szólni, amikor a
kegyelmes úr csengetett. Arról beszéltünk, hogy…
Miről is?
– Megkérdezted Heikét, vajon rá tudna jönni,
életben van-e Magdalena – mondta Tomas, aki
mint mindig, most is csodáló pillantást vetett a
feleségére.
– Persze. Te pedig így feleltél, Heike: “Ebben
az esetben szükségem lesz…”
Heike a szemöldökét ráncolta.
– Ezt mondtam volna? Valóban. Nos,
szükségem lesz Magdalena valamilyen személyes
holmijára. Ebben a házban pedig nehéz lesz ilyet
találni. Ugye, régen járt erre?
– Túlságosan régen – sóhajtott fel Molin. – Itt
semmilyen ruha vagy játékszer sem maradt utána.
Backmanék minden holmiját elvitték, amikor
fejveszetten Linköpingbe költöztek.
– Ugye, a kegyelmes úr akkor sem beszélhetett
személyesen vele?
– Nem, azt mondták, hogy megfázott és az
ágyat nyomja. Még búcsút sem tudtam venni tőle.
– Ezt nem kockáztathatták meg – jelentette ki a
rendőrfőnök. – Hiszen akkor már Backman
unokahúgával cserélték ki Magdalenát.
– És az az orvos, aki először a Ramlösa
Gyógyintézetben kezelte az igazi Magdalenát,
majd magát a kegyelmes urat, Backmanné
unokafivére – jelentette ki keserű hangon Tula. –
Szép kis család!
– Nem értem, hol hagytátok az eszeteket –
kiáltott fel Christer nagyobb ifjúi hévvel, mint
tisztelettel. – Hiszen van itt, ami Magdalenáé!
– Mi legyen az?
– Természetesen Sascha!
– Ugyan már! – legyintett Molin.
– Hacsak nem tették tönkre – szólalt meg
gúnyos hangon Tula. – Hiszen három évig
Backmanéknál volt.
– Nem hinném – mondta újonnan feléledt
érdeklődéssel Heike. – Egy kutya sohasem felejti
el azt, akit valamikor szeretett.
Sascha a neve hallatára fülét hegyezte.
– Vajon egy kutya is megteszi? – kérdezte
Heikétől Tomas.
– Egy kutya? – mosolyodott el Heike. – A
kutyáknál nincs jobb médium! Gyere ide, Sascha!
A kedves, bár sokáig bántalmazott kutya
óvatosan odament hozzá, miután Christerre nézett.
Az ifjú mosolyogva bólintott, így engedte meg az
állatkának, hogy helyet változtasson.
Heike ölébe vette a kutyust és nyugtatóan
megsimogatta.
– Sascha – szólalt meg szelíd hangon. – Nézz
rám! Most ne azzal a léggyel foglalkozzál, hanem
ülj le ide az asztalra!
Heike megfogta az állatkát és az ablak mellett
álló kis asztalra tette. A többiek legnagyobb
meglepetésére Sascha engedelmeskedett neki és
helyet foglalt a csipketerítőn. Heike melléje ült, és
igyekezett elkapni a kutya pillantását. Sascha rövid
ideig mélyen és megértően a szemébe nézett.
– Tudom, mennyire ostobának és
gyermetegnek tűnhet mindez, de ugye minden
lehetőséget meg kell ragadnunk?
A többiek némán bólintottak.
– Ez a kis lény jeleket ad – jelentette ki Heike.
– Igazán?
Heike vonakodva szólalt meg ismét.
– Amint korábban mondtam, a kutya sokkal
jobb médium, mint valamilyen élettelen tárgy,
például a lányka egyik ruhadarabja… Várjanak!
Nem tudok mást érzékelni,… mint hogy a kis
Magdalena életben van.
Az ebédlőasztal körül ülők egytől egyig
megkönnyebbülve lélegeztek fel. Feltálalták a
levest, de ügyet sem vetettek rá.
– Maga Sascha továbbít felém Magdalenától
származó jeleket – folytatta akadozva Heike. –
Mivel egykor Magdalenáé volt, a kutyán át
érzékelni tudom a lánykát. A homlokát ráncolta és
tanácstalan arcot vágott.
– Azt hiszem, ne örüljünk előre. Ha a jelek
Magdalenától jönnek, akkor nehéz elérni. Úgy
tűnik… nagy bajban van.
– Jaj – sóhajtott fel Molin.
– De vajon honnan jönnek a jelek? Hol van
Magdalena? – kiáltotta Christer és felugrott az
asztal mellől. Tula vasmarokkal húzta vissza a
helyére.
– Ezt… nem tudom megállapítani – válaszolta
Heike. – Kétségbeejtő. Nem tudok továbbjutni.
Néhányan szórakozottan bekaptak egy-két
kanál levest, egyébként mozdulatlan csend ülte
meg az ebédlőt. Heike minden erejét megfeszítve
bámult a kiskutya szemébe.
– Biztos vagy benne, hogy az élők sorában
van? – kérdezte józan hangon Tula. – Nem érzed a
halál rezgését?
– Semmi ilyet nem érzek.
– Hála a jó Istennek – suttogta az amúgy igen
kevéssé vallásos Molin. Intett a szobalányoknak,
vonuljanak vissza és várjanak a főétellel.
– Gyere ide és segíts! – szólt Tulának Heike.
Az “álnok tündér” örömtől sugárzó arccal pattant
fel, amiért Heike végre őt is bevonta a varázslásba.
 A kiskutyát igencsak megzavarta, hogy két
ember fogja. De néha furcsák tudnak lenni az
emberek.
– Én is segíthetek! – kiáltott fel Christer.
– Nem, nem – hárította el Heike. – Sascha
kettőnknél többre nem tud figyelni.
Christer lógó orral volt kénytelen
visszavonulni. Sohasem veszik komolyan! Őt, aki
életet lehel az elfonnyadt virágokba, és puszta
szavára holtan esett össze, majd támadt fel az
intéző!
Heike látta, mennyire elszomorította a fiút.
Megfogadta magában, hogy később valamilyen
módon jóváteszi, de most nem volt ideje
hókuszpókuszt játszani.
– Remek vagy, Tula – mondta csendesen. –
Kitűnő!
Az asszony rögtön felderült. Heike dicsérő
szavai aranyat értek.
– Én is érzem Magdalenát – mondta, és
átkulcsolta a kutya derekát. Kissé megalázónak
tartotta ugyan, hogy a hátsó felét kénytelen fogni,
de Heike az elsőbbség jogán az állatka fejére és
szívére tette a kezét.
– Nagyon felerősíted a jeleket – folytatta
Heike. – Mit érzékelsz?
– A francba is – fortyant fel Tula –, csak nem
tarthatom állandóan egy kutya seggét! Menj odébb,
mert Tulának most látomásai támadnak!
A többiek alig tudták elfojtani mosolyukat.
Nem sokat értettek a látottakból, de hatalmas
tiszteletet tanúsítottak Heike iránt. Tulával
szemben nem egészen így viseltettek.
Legnagyobb elképedésükre azonban Heike
félreállt, mintha nála nagyobb erejű varázslóra
akadt volna!
 9. fejezet

HELYET CSERÉLTEK, így most Tula ült

Saschával szemben, keze között tartva a kiskutya
fejét. – Úgy látszik, Tulában nálam erősebb a
képesség arra, hogy tárgyak vagy élőlények által
közvetített jeleket fogjon fel – suttogta Heike a
jelenlévőknek. – Mi, a Jéghegyek Népe átokverte
vagy kiválasztott tagjai mindig eltérő
tulajdonságokkal rendelkezünk…
– Lennél szíves egy pillanatra befogni a
bagólesődet? – kérdezte tiszteletlen hangon Tula.
Már ezek a szavak is nyilvánvalóvá tették, milyen
felajzott.
Heike elhallgatott, de nem tudott sokáig
csendben maradni. A kiskutya ugyanolyan zavart
és tanácstalan képet vágott, mint ő.
– Nos? – szólalt meg újra a “nagy varázsló”. –
Mit látsz?
– Falakat – mormolta színtelen hangon Tula. –
Bezáruló falakat.
– Az előbb nekem is hasonló látomásom
támadt – jelentette ki Heike.
A többiek lélegzetüket visszafojtva figyeltek.
Aki korábban hitetlenkedett és némi fölénnyel
szórakozott a szeánszon, megfeledkezett előbbi
viselkedéséről. Érezhették, hogy a Jéghegyek
Népének két természetfeletti sarja lényeges
ponthoz érkezett.
– Nem látok mást – dőlt hátra Tula. – A falak
meggátolnak benne.
Heike ekkor mély lélegzetet vett és leguggolt
Sascha mellé. Néhány szót mormogott a kis kutya
fülébe, olyan szavakat, amelyek megértéséhez a
többieknek a fülüket kellett hegyezniük. Sascha
összerezzent, meglehetősen zavarodottan pislogott
és megpróbálta megérteni, mit mond Heike.
Bizony nagy feladat volt egy kis kutya számára!
– Emlékszel Magdalenára? – kérdezte Heike. –
Magdalena. Mutasd meg, hol van!
Igencsak ostobán érezte magát, miközben
kiejtette az előbbi szavakat, de most már
elvégeztetett. Nevessék ki, ha akarják, ő minden
tőle telhetőt megpróbált.
Sascha halkan nyüszített. A Magdalena név
hallatára nyugtalanul izgett-mozgott és csóválta a
farkát.
Heike ismét a feszülten várakozók felé fordult.
– Megnehezíti a dolgot, hogy két Magdalena
nevű személy van. A kutya vágyakozik az egyik
után és fél a másiktól. Csupán annyit fogunk fel,
hogy Magdalena életben van, de minden jel szerint
bezárták valahová és szenved.
– Szegény gyermek – suttogta Molin úr.
– Várjál! – kiáltott fel hirtelen Tula. –
Segítettél! Újra jeleket észlelek! Akármi is
legyen…
Elhallgatott és szorosabban markolta meg
Sascha fejét. A kis kutya ijedtében kapálózni
kezdett. Tula engedett a szorításon, mire az állatka
újra megnyugodott.
 – Néhány lényt is látok – suttogta Tula.
– Bizony nagyon tehetséges vagy – morogta
Heike. – Én semmit sem érzékelek.
Félrehúzódott, hogy ne zavarja az előbb
megdicsért álnok tündért.
– Ejha – mondta Tula, a többiek pedig
előrehajoltak az izgalomtól. – Rezgések!
Heike némán várta, mi lesz ebből.
– Újra látomásaim támadtak – szólalt meg
lassan, vontatottan Tula. – Most sokkal
erősebbek…
Heike a fejével intve biztatta, folytassa.
– Annyi mindent látok – mondta zavartan a
boszorkány. – Egy férfit.
Mindnyájan tanácstalanul néztek egymásra.
– Tula sohasem látta a doktort – emlékeztette a
többieket Tomas.
– És egy hegyet – folytatta a látnok.
– Igazi hegylánc lehet – mondta Heike. – Vagy
Berg doktor, hiszen a neve hegyet jelent.
– Berg doktor lesz az – döntötte el a vitát Tula.
– Ő, mert most valamilyen apró növény szára
jelent meg. Miféle virágé is? Ez bizony csarab.
– Csarab szára, svédül ljungkvist, nagyszerű!
Ki tudsz még valamit venni?
– Igen. Egy… okmányt. Nem értem, miféle. A
legtetején valamilyen kerek jelvény vagy pecsét
van.
Amilyen pontosan csak tudta, leírta látomását.
– De hiszen éppen ma láttam! – kiáltott fel a
rendőrfőnök. – Várjanak, hadd gondolkozzam!
Megvan! Berg-Ljungqvist iratai. Az uppsalai
kórház odaadta őket. Itt vannak nálam.
– Nekem is megvannak – mondta Molin. –
Amikor orvosomnak fogadtam fel azt az átkozott
gazembert, másolatot kértem tőle a
bizonyítványairól.
Szólt inasának, hogy azonnal hozza el a
papírokat.
Heike és Tula ekkorra már eleresztette a kis
Saschát, aki lelkendezve ugrált egyik embertől a
másikig, hogy megdicsérjék, amiért az előbb oly
nagyszerűen viselkedett. Végül az árulkodóan
kimerült tekintetű Tomast választotta, akinél a
legnagyobb biztonságban érezte magát.
Molin és a rendőrfőnök közösen
tanulmányozta a doktor bizonyítványait. A többiek
válluk fölé hajolva sandítottak a pecsétes
igazolásokra.
– Mindenhol nagyszerű minősítéseket kapott –
mormogta Kol. – De gyakran változtatott állást.
– Feltűnően gyakran – bólintott a
rendőrkapitány.
– Állj meg! – mondta Molin. – A te listád
hosszabb, mint az enyém.
– Persze – hasonlította össze a papírokat a
törvény szolgája. – Neked nem adta meg teljesen,
hol működött. Nézz csak ide! Megvan az eltérés.
Mielőtt a Ramlösa Gyógyintézetbe került, egy
olyan kis kórházban működött, amelyet az
Irgalmasság Menhelyének neveznek. A
gyógyfürdőben végzett helyettesítése után
ugyanoda tért vissza. Az Irgalmasság Menhelyéről
ment át a Szeráf-rend kórházába.
– Az én listámon sem az Irgalmasság
Menhelye, sem a Szeráf-rend kórháza nem
szerepel.
– Nézze meg az ember – szólalt meg Heike. –
Nyilvánvalóan nem akarta, hogy a kegyelmes úr
értesüljön róla. Minek nevezi magát ezen a helyen,
Bergnek vagy Ljungqvistnek?
– Ljungqvistnek – válaszolta a rendőrfőnök. –
Megfelelő álnévnek találta. Ezeket a papírokat
bizonyára többször meghamisította.
– Akkor nyilván az Irgalmasság Menhelye a
megfelelő hely – döntötte el a kérdést Tula. – Ott
kell Magdalenát keresnünk.
– Annál is inkább, mert buzgón kitörölte az
ottani működését tanúsító sorokat – bólintott a
rendőrfőnök. – Legalábbis azon a papíron, amelyet
Magdalena nagyapjának nyújtott át – vette
tüzetesebben szemre a Molinnak átadott
bizonyítványokat.
– Kórházba dugták volna? – kérdezte Christer.
– Meglehet. Odahaza Backmanék, rajtuk kívül
pedig Julius bácsi, majd Ramlösában Berg-
Ljungqvist doktor váltig azt állították, beteg
szegényke. Pedig nem volt semmi baja.
– Merre van az Irgalmasság Menhelye?
– Svédországban nyilván több kórháznak akad
hasonló neve – vélekedett Molin. – Az igazi
papírjai adnak erre nézve felvilágosítást?
A rendőrfőnök a különféle ajánlólevelek,
bizonyítványok és tanúsítványok között
lapozgatott.
– Megvan! Hiszen ez a kórház a közelben
található, Norrtälje és Stockholm között! Valóban,
hallottam már róla. Ajjaj! Rossz a híre!
– Hogyhogy? – kérdezte Tomas. – Csak nem
leprásokat ápolnak benne?
– Nem, nem. Olyan intézmény, ahová előkelő
családok dugják magas díjazás fejében szellemileg
és testileg legnyomorultabb rokonaikat, hogy ne
kelljen szégyenkezniük miattuk.
– De ha jó ápolásban részesülnek, nincs is
benne semmi kifogásolnivaló – mondta Molin. – A
családjaiknak komoly terhet jelent az ilyen súlyos
betegekről való gondoskodás.
– Kétségtelenül így van, de ami az Irgalmasság
Menhelyét illeti, azt suttogják, hogy a betegeket
pusztán kényelmi okokból helyezik el ott, és
egyszerűen “megfeledkeznek” róluk. Amíg
fizetnek értük, jó a lelkiismeretük. A kórház az én
körzetemen kívül van, ezért nem tudom, mi igaz a
mendemondákból.
Christer felugrott az asztal mellől. Fehér
ingében hihetetlenül fiatalnak látszott, amint
izgatottan közbeszólt:
– De ha ilyen helyre akarták rejteni
Magdalenát… akkor mi a csodának vitték először
egészen Skånéig, a Ramlösa Gyógyintézetbe?
Molin az iparmágnások éles pillantásával
nézett rá.
– Mert Julius Backman konzul odakészült.
Falánk kéjencként a legnagyobb mértékben
gyógyfürdői kezelésre szorult. Miután Berg
ugyanabban az időben rövid ideig ott helyettesített
valakit, a gazembereknek kapóra jött, hogy a
konzul magával vigye a kislányt. Én és Magdalena
egyaránt tudtuk, hová készül. A konzul pedig volt
olyan szeretetreméltó és felajánlotta, magával viszi
a szegény gyengélkedő gyermeket.
– Magdalena nem gyengélkedett – tiltakozott
fennhangon Christer. – Vékony volt, sőt sovány, de
ugye ilyen a testalkata, kegyelmes uram?
– Persze, fiam. Én meg ostobaságomban
hálámat fejeztem ki a konzulnak, amiért a szívén
viseli Magdalena egészségét. Nos, mit szólnak?
Bízzunk meg abban, amit a kis kutya “közvetített”
felénk?
– Semmibe sem kerül próbát tenni – mondta
hangjában némi ellenkezéssel a rendőrfőnök. –
Más nyomunk nincs, és az idő is sürget. Ha a
doktor torkának szegeznénk a kést, valószínűleg
egyetlen szót sem tudnánk kiszedni belőle és a lány
élete is veszélybe kerülhet. Nem tudjuk, mi
módon, de ezt a kockázatot nem vállalhatjuk. Ha
egyáltalán életben van – tette hozzá fojtottan. – De
ki vizsgálja meg az Irgalmasság Menhelyét?
– Ön, személyesen – mondta Heike. – Lépjen
kapcsolatba az ottani rendőrséggel, vagy más
illetékes hatósággal! És Christert is vigye magával!
– Engem? – kérdezte ragyogó szemmel a fiú,
miközben a többiek meglepett képet vágtak.
Molin azonban megértette Heike szándékát.
Nem sokkal előbb utasította el Christer
ajánlkozását, megsértve a fiatalember bűvészinasi
önérzetét. Most viszont jóvátételben részesült.
Heike megbízik benne, akár rendelkezik
varázserővel, akár nem. Christer ezenkívül
személyesen látta Magdalenát, és felismerné, ha
ráakadnának. Ez is igencsak fontos részlet volt.
Heike nem tarthatott velük. Az ő külseje
mindig rengeteg magyarázkodást vont maga után.
Néhány jelenlévőnek eszébe jutott, hogy
Svédország különféle vidékein működnek a
jótékonysági intézményeket ellenőrző bizottságok.
Ezért felmerült, vigyék magukkal Tomast is, mert
az egész társaságban neki van a legpolgáribb
külseje. A hangszerkészítő azonban kimerültségére
hivatkozva elhárította az ötletet, noha hálás
szavakkal köszönte meg, hogy reá gondoltak.
Büszkeséget érzett, hogy vele is számoltak.
Mindez oly sokat jelentett számára.
Jó lett volna, ha egy természetfeletti képességű
egyén is velük tart, ám Tulát sem vihették
magukkal. Ebben az időben a nők nem
rendelkeztek kellő tekintéllyel. A jó családanya
szerepén kívül legfeljebb azt várták el tőlük, hogy
otthon hímezzenek.
Én viszont ott leszek! – tört fel Christer
torkából a diadalkiáltás, de az utolsó pillanatban a
nyelvébe harapott. Hiszen a jelenlévők közül senki
sem hisz természetfeletti képességeiben. Hát majd
meglátják! Valamennyiüket el fogja képeszteni!
Végre ismét asztalhoz ülhettek. Hirtelen
érezték, mennyire éhesek. A félbeszakított vacsora
folytatódhatott; Heike és Tula melegített
levesestányért kapott, a konyhai személyzet pedig
fellélegezhetett.

A MAGDALENA KERESÉSÉRE indulók a

vacsora után azonnal felkerekedtek. A többiek
távoztak, a látogatók közül mindössze Heike
maradt a házban. Mire Berg-Ljungqvist doktor
beállított, a “nagy varázsló” Molin hálószobájában,
egy függöny által takart benyíló mögött rejtőzött
el. Innen mindent figyelemmel követhetett, és
amennyiben szükségessé vált volna, közbe is
avatkozhatott.
Az inas gyászos képpel fogadta a hippokratészi
esküjét sárba tipró orvost.
– Milyen jó, hogy megjött, drága doktor úr!
Őkegyelmessége nagyon rosszul van! Olyan
végtelenül rosszul érzi magát!
– Nocsak, idáig fajult a helyzet – mondta a
tudós gazember, miközben a betegszoba felé
közeledett az inas kíséretében. Heike kihallotta a
hangjából, milyen nehezére esik lepleznie
diadalérzetét.
– Azt hiszem, őrajta már senki sem segíthet –
mondta az inas. – A kegyelmes úr maga is tudja, és
a családjáért akart küldetni.
– Intézkedtél már?
– Még nem. Először a doktor úr véleményét
szeretném megtudni.
– Azonnal írj nekik, de csak a vejét és a
feleségét hívd ide, a kislányt, az unokáját ne! Túl
fiatal és csak megzavarhatja a kegyelmes úr
állapotát.
– A kegyelmes úr viszont éppen őt akarja látni,
hiszen Magdalena kisasszony az egyetlen rokona.
Ljungqvist doktor egy pillanatig tanakodott.
– Nos, akkor ő is eljöhet. De írd meg nekik,
legyenek óvatosak!
Közben a betegágyhoz érkeztek. Heike a
függönyön keresztül láthatta, amint az orvos az ágy
szélénél állva kifejezéstelen arccal tekint az
aggastyánra. Molin lehunyt szemmel feküdt párnái
között és rendkívül hitelt keltő módon, nehezen,
kapkodva szedte a levegőt.
– Hiszen megváltozott az arckifejezése –
állapította meg csodálkozva a doktor. – Nem…
olyan ferde, mint volt.
– Igen, a kegyelmes úr ma délután lett nagyon
rosszul, és akkor simultak ki az arcvonásai.
– Hm. Igen, itt már földi orvos nem segíthet –
mondta képmutatóan a doktor. – Csak a
Mindenhatót kérhetjük, hogy szenvedés nélkül
szólítsa magához ezt a szeretett férfiút.
– Bizony, doktor úr – suttogta az inas. –
Milyen szomorúság látni egy ennyire nagyszerű
ember végét!
– Pótolhatatlan űrt hagy maga után – sóhajtott
fel a méregkeverő.
Molin felnyögött és nem lélegzett tovább.
– Hoznál egy kézitükröt? – szólt Ljungqvist-
Berg doktor az inasnak.
 A hű szolga vonakodva hagyta el a
betegszobát, miután figyelmeztető pillantást vetett
a benyíló felé.
Ljungqvist-Berg doktor úgy vélte, egyedül
maradt a hajdani iparmágnással.
– Végre, végre ütött az órád, te vak és süket
vén romhalmaz! Végre a miénk, amit már régen
meg kellett volna kapnunk!
Heike és Molin egyaránt jól emlékezetébe
véste ezeket a szavakat.
Az inas visszatért a tükörrel. A doktor Molin
szája elé tartotta a kis üvegdarabot.
Rövid idő múlva felegyenesedett és
felsóhajtott.
– Bizony már nincs sok ideje hátra.
– Virrasztok a kegyelmes úr ágya mellett –
mondta komor hangon az inas. – A doktor úrnak
nyilván más betegekhez is el kell még mennie,
ugye?
– Micsoda? Persze, persze. Holnap korán
reggel visszajövök. De ha változás állna be, hivass
el! És… nem volna ajánlatos papért küldeni?
– De igen. Mindenről gondoskodom.
– És, ööö… mi lett a végrendelettel?
– A végrendelettel?
– Igen, hiszen a kegyelmes úr újabb örököst
akart bevétetni.
– Vagy úgy! Erre sajnos már nem futotta az
erejéből.
– Már nem. Nos, talán így is jó.
Igazságtalanság lett volna a kis Magdalenával
szemben. Most pedig nehogy megfeledkezz
Backmanékról, hiszen annyira szerették a
kegyelmes urat!
– Mielőtt a doktor úr megjött volna, megírtam
a levelet.
– Akkor legjobb lesz, ha magammal viszem és
az esti gyorskocsival küldetem el. Így hamar odaér.
A doktor akkora léptekkel hagyta el a
betegszobát, mintha hétmérföldes csizmát viselt
volna. Siet továbbadni az örömhírt? – gondolta
keserűen a hűséges inas.
Az orvos eltűntét követően Molin azon
nyomban felült az ágyban.
– Ezt a képmutató frátert! – fakadt ki. – Láttak
már ilyet? Közel voltam hozzá, hogy kinyissam a
szememet és így szólaljak meg: “Jól hallottalak, te
gazember!”
Ezen mindhárman elmosolyodtak, a helyzet
véresen komoly volta ellenére. Megállapodtak:
Molin Backmanék érkezéséig “életben marad”.
Addig amúgy sem tehettek egyebet, mint hogy
áhítatosan reménykedjenek, a rendőrfőnöknek és
két társának sikerül megtalálnia Magdalenát.
Ha egyáltalán még az élők sorában van.
Mennyire lehet megbízni egy kutya “jelzéseiben”?
Berg-Ljungqvist doktor áldásos működésének
színtere, az Irgalmasság Menhelye, ahol a Ramlösa
Gyógyintézet előtt és után kezelte a szenvedő
emberiséget, mindazonáltal megért egy látogatást!
– Jól színészkedtem? – kérdezte lelkesen Molin
– A kegyelmes úr remekelt – felelte az inas.
 – Egy pillanatig valóban úgy gondoltam, hogy
a halálán van – mosolyodott el Heike. – Csaknem
megfagyott bennem a vér.
– Vagy úgy, arra a hörgésre gondolnak! Hát
igen, az én kis magánszámom volt.
E nehéz nap után mindhármuknak jól esett a
közös nevetés.
 10. fejezet

AZ IRGALMASSÁG MENHELYÉT vezető

házaspár gondjaira a rendőrfőnök, Kol vagy
Christer még legádázabb ellenségét sem bízta
volna. A feketébe öltözött, halálfejű, komor férfit
nagyszerűen egészítette ki durva arcú, lenyalt hajú
hitvese. Nyakig begombolt ruháját egyetlen bross
díszítette, idomait pedig egy kovácsmester is
megirigyelhette volna.
– Egészségügyi ellenőrzés? – kaffogta a hölgy.
– Sohasem hallottam róla.
– Talán itt az ideje, hogy megismerkedjék vele
– mondta a rendőrfőnök, aki nem fedte fel
személyazonosságát. A környék nem tartozott az
illetékességi körébe, és ami még rosszabb volt: a
helybeli rendőrségen ezen a napon senki sem
teljesített szolgálatot, tehát idegen területre hatolt
be. Mégsem várhattak másnapig.
– A legmagasabb helyről jövő utasítás –
jelentette ki Kol és meglengetett egy hivatalos
iratot, amelyben tökéletesen más tárgyról volt szó.
– Megengedik, hogy beljebb kerüljünk? – kérdezte
enyhén fenyegető hangnemben.
– Hogyne, nekünk aztán nincs mit rejtegetnünk
– mondta sértődötten a halálfejű. – Azok a
családok, amelyek nálunk helyezik el rokonaikat,
tökéletesen biztosak lehetnek szeretteik felől. Az
urak azonban nyilván tudják, hogy a bolondokat
nem könnyű tisztában tartani.
 A jövevények meglehetősen rossz néven vették
az előbbi kifejezést, rosszallásukat mégsem
mutatták ki. A nyájas emberpár közben igencsak
bosszúsan pillantott Saschára, akit Christer
pórázon vezetett.
– A kutya az enyém – világosította fel őket a
rendőrfőnök. – Mindig velem van. A fiatalember
pedig diák, éppen a nyári gyakorlatát végzi.
A megnyerő asszonyság mennydörgéshez
hasonlóan fújtatott.
– Hány segítőjük van? – kérdezte Kol,
miközben beléptek az unalmas, bár tisztán tartott
előcsarnokba.
– Két bugyuta háziszolga, ők főznek és
takarítanak. Ezenkívül van három tökfejű ápoló,
akiknek ami egyik fülén bemegy, a másikon rögtön
távozik. Ha tehát valami kifogásolhatót látnak, ők
tehetnek róla, hiszen kettőnknek nincs időnk
mindenre ügyelni. Különben azoknak a
pácienseknek is be kell segíteniük, akik képesek rá.
Ez nem szálloda.
– Ha jól tudom, a legtöbb ápolt jómódú
családból származik – mondta kérdő hangsúllyal a
rendőrfőnök.
– Persze, semmi sincs ingyen – vágta rá a
nyájas asszonyság. – Viszont tudniuk kell az
uraknak, milyen koszos egy munka ez.
– Nagyon is megértjük – mondta végtelen
önmérséklettel Kol, aki a páciensek nevében is
mélységesen megsértődött.
Beléptek abba a helyiségbe, amely minden
bizonnyal az intézet társalgója volt. Itt a
kényelmetlen székeken néhány egykedvű hölgy
üldögélt. Alig néztek fel, amikor nyílt az ajtó.
Christer mindenesetre felfigyelt rá, hogy a jeles
házaspár láttán egyikük-másikuk szemében félelem
villan fel.
A következő szobában az urak gubbasztottak.
Az Irgalmasság Menhelyén nyilvánvalóan adtak a
jó erkölcsökre. Az idegeneket megpillantva az
egyik ápolt gyámoltalanul felemelkedve szólni
próbált hozzájuk. Talán éppen segítséget akart
kérni tőlük? A halálfejűnek mindössze a kezét
kellett felemelnie, s erre a páciens visszazuhant a
székébe. Christer meg mert volna esküdni rá, hogy
a kézmozdulat láthatatlan ostorra utalt…
– Ezek veszélytelenek – hirdette ki fennhangon
a “fő-néni”. – Ezért mozoghatnak ilyen szabadon.
Persze hogy veszélytelenek, hiszen értelmük
elégtelen a lázadáshoz. Christer észrevette, milyen
súlyosakat nyel Kol. Ő maga úgy érezte, azonnal
beteggé teszi a szerencsétlenek iránti részvéte. A
rendőrfőnök keményen összehúzott szájáról
láthatta: eltökélte magában, hogy itt valamit tenni
fog – később. Most meg volt kötve a kezük. A
rendőrfőnök előre megmondta, csakis a rögtönzés
segíthet. A helyi rendőrség segítsége nélkül
törvényes úton semmire sem mehetnek.
A közös helyiségeket senki sem nevezhette
kedélyeseknek vagy gondosan karbantartottaknak.
A falakról pattogzott a vakolat, a padló ragadt a
piszoktól, a bútorokat pedig elnyűtték vagy
tönkretették. Semmi sem akadt, ami
megmozgathatta volna az ápoltak képzeletét,
egyetlen apró terítő, párna vagy dísztárgy sem. Ez
a reménytelen szürkeség huzamosabb itt-
tartózkodás esetén bárkinek elvette volna a józan
eszét.
Nekik azonban meg kellett játszaniuk az
egészségügyi ellenőrzést. Kol tehát itt-ott adott
néhány utasítást, miként javítsanak ki egyet s mást.
A szépséges emberpár a jelekből ítélve igencsak
morcosan fogadta az észrevételeket.
A “veszélytelenek” után az otromba téglaépület
másik osztályára mentek, amely leginkább istállóra
emlékeztetett. Itt a betegeket külön-külön
rekeszekben helyezték el. A parányi
kémlelőnyílással ellátott ajtókat lakatra zárták. A
három jövevény, a menhelyet vezető házaspár
legnagyobb bosszúságára ragaszkodott hozzá,
hogy minden egyes lyukba betekinthessen.
Jónéhány epés megjegyzést tettek, bár még többet
hallgattak el. Ezen az osztályon minden jel szerint
részben azokat tartották, akiknek túlságosan tiszta
volt a tudatuk és nem lehetett egy helyben ülésre
kényszeríteni őket. Néhányan elegáns ruhát
viseltek és gyámoltalan kísérleteket tettek
kényelmetlen kis cellájuk csinosítására. A
szobájukon látszott, néhanapján felkeresi őket a
rokonságuk. A nyájas pár igyekezett jó benyomást
kelteni az ápoltak hozzátartozóiban. A nagyritkán
meglátogatottak között akadtak olyan torz
nyomorékok, akiket családjuk nyilvánvalóan nem
akart a nyilvánosság előtt mutogatni, de voltak
enyhén zavaros értelmű szerencsétlenek és
dühöngő őrültek is. A kukucskálólyuk olyan kicsi
volt, hogy legtöbbjük észre sem vette a kórházban
vagy inkább elfekvő intézetben megforduló
idegeneket. Christer meggyőződése szerint
különben azonnal felugrottak és az ajtón
dörömbölve a látogatók segítségéért könyörögtek
volna.
A három behatoló egyre inkább elszánta magát,
hogy ezt a siralomházat hatósági erővel
kitakarítják.
Közben végeztek az “istállóval”, a
szerencsétlen ápoltak kínzói pedig gyors léptekkel
haladtak el egy súlyos vasajtó mellett.
– Mi van mögötte? – kérdezte Kol.
– Ugyan, semmi különös. Csak egy régi pince,
amely legalább tíz éve nincs használatban –
mondta a főnéni.
– Szívesen megnéznénk a pincét is.
– Sajnos nem megy. Lehetetlen lemenni, mert
már a kulcs sincs meg.
A förtelmes asszonyság szinte erőszakosan egy
lépcső felé tuszkolta őket.
Christer azonban megtorpant. Előzőleg a
rendőrfőnökre pillantott, aki alig észrevehető
módon, egyetértően biccentett.
Mindkettőjük szeme ugyanis két dolgon akadt
meg: a súlyos ajtó feletti falpárkányon,
figyelmetlenek számára csaknem láthatatlanul,
kulcs feküdt, Sascha pedig farkcsóválás közepette
az ajtóhasadékhoz dugta orrocskáját.
– A kutyának ki kell mennie – szólalt meg
fennhangon az ifjú és elrángatta Saschát az ajtótól.
– Megbocsátanak, ha visszafordulok?
A nyájas párnak semmi kifogása sem akadt,
sőt.
– Menjen egyenesen balra – mutatta az utat a
“főnéni”.
Christer úgy tett, mintha távoznék, de
csakhamar megállt.
Amint a többiek eltűntek az emelet irányában,
Christer lekapta a kulcsot és kinyitotta az ajtót.
Alig nyikorgott, a többiek hangja pedig olyan
messziről hallatszott, hogy az ifjú be mert lépni,
lefelé haladt néhány lépcsőfokon és egy
félhomályos pincehelyiségbe jutott.
A fönti “istállóhoz” hasonlóan az itteni öt ajtón
is lakat és kémlelőnyílás volt. Annyi különbséggel,
hogy idelent minden borzalmasan lepusztult. A
pince leginkább elhanyagolt disznóólnak tűnt.
Orrfacsaró bűz töltötte be, amely azonban
embertől, nem sertésektől származott!
Christer döbbenetében alig kapott levegőt. Itt
nyilván azokat tartják, akikért nem sokat fizetnek
vagy sohasem jön látogatójuk – gondolta. A
szépséges emberpár nem kockáztatja meg, hogy a
szerencsétlenek rokonai rajtuk üssenek.
Vajon melyik az öt ajtó közül…? Most nem
volt ideje helytelen választásra. A többi
nyomorultat sem zavarhatta meg.
Legalábbis egyelőre nem.
 Ugyan, mit képzelődik, itt csak nem tarthatják
fogva az ő Magdalenáját! Tévednek, hiszen nem
zárhatták ebbe a rettenetes intézménybe! Ilyen vég
csupán a szerencsétlen elmebetegeknek jut.
Néhány ostoba jel és a gaz doktor meghamisított
papírjai miatt keresik szegénykét. Magdalena
három évvel korábban minden bizonnyal meghalt,
ez az egyetlen helyes válasz…
Tépelődéséből Sascha józanította ki. A kutyus
megoldotta a kérdést, menjen-e ki vagy mégsem.
Az állatka az egyik ajtó rése alá sandított és
nyüszíteni kezdett. Amikor izgalmában csaknem
felvakkantott, Christer befogta a száját.
– Pszt – figyelmeztette a kiskutyát. – Mindjárt
kinyitjuk.
De hogyan? Itt nem volt kulcs.
Christer komoly, méltóságteljes arcot vágott.
– Szezám, nyílj ki – parancsolta a lakat felé
fordulva, ám semmi sem történt. Természetfeletti
képességeim sohasem akkor működnek, amikor
szükségem van rájuk – állapította meg szomorúan.
Ebbe bele kell törődnöm.
Nem mert besandítani a kémlelőnyíláson.
Tévedhetett, megzavarhatott volna valami
szerencsétlen őrültet. És ha odabent Magdalenát
tartják fogva és nem sikerülne kiszabadítania –
igen, akkor mindent elrontott volna!
Rémület fogta el. Egyetlen esélye maradt. A
pincelejáró kulcsát bedugta a lakatba. A mérete
megfelelt, de vajon a tollai…?
Szerencséje volt. A kulcs kattanva fordult meg,
és az ajtó kinyílt.
A rendkívül sötét kis helyiségben először
semmit sem látott, csupán az emberi lényhez oly
méltatlan, orrfacsaró bűzt érezte. A homályban
végül szánalmas, apró alakot vett észre, aki
rémülten bámult rá.
Úristen – gondolta Christer, és fájdalmában
összeszorult a szíve.
Sascha viszont túláradó boldogsággal
ugrándozott a nyomorúságos, rongyos kis teremtés
körül. Christernek gyorsan kellett cselekednie.
– Gyere! – suttogta. – Ki kell mennünk,
méghozzá azonnal!
A lány azonban nem tudott rendesen megállni a
lábán. Gyorsan felemelte és kivitte, miközben
Sascha fel-alá szökdécselt.
– Maradj csendben! – suttogta Christer. Eszébe
jutott, hogy bezárja a pincelejáró ajtaját, a kulcs
viszont odalent maradt. Ekkor viszont már semmit
sem tehetett.
Kocsijuk a ház előtt állt. Nem szállhatott be;
egyik férfi sem rendelkezett Backmanék
engedélyével, amellyel elvihettek volna
Magdalenát. A kapun kívülre kellett vinnie, de
ugyan miképpen hagyjon üzenetet a
rendőrfőnöknek és Kolnak?
Hirtelen jó ötlete támadt. Letépett egy darabot
a lány félig elrothadt szoknyájáról, a kutya
nyakörve köré kötötte, majd határozott mozdulattal
a hintóba zárta Saschát.
Aztán amilyen gyorsan csak tudott, futásnak
eredt és áthaladt a jeles gyógyintézményt övező
udvar kapuján. Noha a karjában tartott
kiszabadított rab igencsak rázkódott, remélte, ezt is
el fogja viselni valahogyan.
Te szentséges Isten, milyen büdös ez a
szerencsétlen gyermek!
Mi lesz, ha éppen most néz ki az ablakon a
menhelyvezető vagy a felesége? És vajon hol van a
három ápoló?
Ám semmi sem történt, szerencsésen a kapun
kívülre jutott nagyon is könnyű terhével. Eddig
még meg sem nézte igazán, kit visz a karjában. És
ha nem Magdalenát szabadította ki, hanem valami
teljesen ismeretlen szerencsétlent? Aki teljesen
őrült, és adott alkalommal képes mindenkit hasba
szúrni, megmentőjét is beleértve?
Nem. Sascha világosan jelét adta, hogy
felismerte kis gazdáját.
De talán egy kutya is tévedhet?
És ha Magdalenát mentette meg, aki talán
valóban elmebeteg, ön- és közveszélyes őrült –
akkor vajon mit követtek el? Nos, ez sem számít;
akármilyen beteg is legyen, embertelenség lett
volna, ha… ennyire hihetetlenül megalázó
körülmények között hagyja.
A kapun kívül először riasztóan nyitott
területen kellett áthaladnia, ahol minden lépésnél
jeges veríték borította el. De csakhamar kis
erdőben találta magát. Itt megállt, és az úttól nem
túlságosan messze a fák közé húzódott.
Rettenetesen lihegett a kimerítő rohanás után,
amikor leeresztette a megrázkódtatástól igencsak
zavarodott kis teremtést.
– Christer? – kérdezte az a fénytől hunyorgó
szemmel. – Christer a Ramlösa Gyógyintézetből?
Álmodom, jaj, megint álmodom!
– Magdalena – zihált Christer, mint a fújtató. –
Én pedig mélységesen meg voltam sértődve,
amiért nem írtál!
Semmi más nem jut az eszébe?
– Nem tudtam írni neked – válaszolta
megtörten a szerencsétlen leány.
– Most már értem.
– Pedig annyira szerettem volna.
Végre ideje volt alaposan szemügyre venni.
Tényleg Magdalena volt, de jaj, milyen állapotban!
Szürkésfeketére mocskolódott ruhája rongyokban
lógott le hihetetlenül sovány, sőt aszott testéről.
Könyöke és térde nyomorúságosan állt ki
cérnavékony karjából és lábából. Arca szinte nem
volt más, mint üregébe visszaesett hatalmas
szempár, orra kihegyesedett, akár a haldoklóké.
Egész bőrét koszréteg borította, tele volt rút
kelésekkel, hosszú haja pedig boglyaként
meredezett, noha láthatóan megpróbálta fésű
nélkül rendben tartani. Valószínűleg tetvek is
ellepték.
Christer, a rettenthetetlen sárkányölő lovag
nem tehetett róla: önkéntelenül sírva fakadt.
– Mit tettek veled, Magdalena?
– Semmit – felelte kimerülten a lány. – Éppen
ez a baj. Semmit.
 Ő is könnyezni kezdett. Christer példája
ragadósnak bizonyult.
Az ifjú megtörölte a szemét és összeszorított
foggal nyelt egyet.
– Most pedig segítünk elmenekülnöd.
Hamarosan itt lesz a kocsi, amely a nagyapádhoz
visz.
– Jaj, nagypapa! – mondta fénytelen szemmel
Magdalena. – Milyen remek! Igaz, amit mondasz?
– Színigaz – nyugtatta meg Christer.
A leány félrefordította a fejét.
– Nem, álmodom – suttogta maga elé. – Annyi
hasonló álmom volt már. – Nem szabad megint
képzelődnöm.

KOL ÉS A RENDŐRFŐNÖK ameddig csak

tehette, fent maradt az emeleten. Hümmögve
kérdezősködtek, s ezzel alaposan felbosszantották
a nyájas házaspárt.
A rendőrfőnök végül úgy vélekedett, ideje
távozniuk. Lefele haladtában a vasajtó fölé nézve
megállapította, hogy a kulcs eltűnt. Miután Kollal
együtt jónéhány utasítást adtak az ápoltak
helyzetének javítására, megköszönték a szíves
kalauzolást.
A házaspár nehezen leplezett
megkönnyebbüléssel kísérte ki őket.
A rendőrfőnök, aki észrevette a kutya
nyakörvére tekert ruhafoszlányt, elállta előlük a
kilátást, és gyorsan az ülés alá dugta a rongyot.
– Maguk az otthon tulajdonosai? – kérdezte.
 – Bizony – válaszolta a halálfejű férfi. –
Először egy alapítvány működtette, jobb családok
gyermekei számára. Azután az elöljárók
kiöregedtek, és nekünk kellett átvennünk a ház
vezetését. Biztosíthatom uraságodat, hogy a lehető
legjobb módon működtetjük.
A rendőrfőnök erre inkább nem válaszolt.
– Nyilván van orvosuk, aki a betegeket kezeli?
– Hogyne – felelte nyikorgó, csúf hangján a
főnéni. -Berg doktor úr. Időnként eljön. De hol van
a fiú? – fejezte be gyanakodva a szavait.
– Ó, bajok vannak a gyomrával – mosolyodott
el Kol. – Az előbb láttam, amint kisietett a kapun.
Tehát nemcsak a kutyának kellett gyorsan
távoznia.
Kol most nem mondott igazat. Ám a
rendőrfőnökkel együtt be kellett ismernie, hogy
ezen a helyen a vadon törvényei uralkodnak.
Minden bevett társadalmi szabályról meg kellett
feledkezniük. Közben törték a fejüket, vajon mi is
történt. A rongy nem ígért éppen felhőtlen örömöt,
de ha Christernek sikerült…?
Kihajtottak a kapun.
– Ha nem tévedünk, valahol a közelben
rejtőznek – mondta Kol. – Bár meglehetősen
valószínűtlen!
– A kutya odalent megtalálhatta a kis
Magdalenát. Az igazi hatóságoknál mindenesetre
ejtünk néhány szót erről a helyről?
– Természetesen! Jaj, mennyi tragédiát láttam!
Itt-ott nemesi címerek lógtak a falon. A
szerencsétlenek még ebben a pokolban is meg
próbálták őrizni a méltóságukat. Néhány tehetetlen
öreg hölgy rongyokat fűzött a hajába, hogy szépen
álljon. És az a férfi, aki a teraszra kérte az
ebédjét… Elszorult a részvéttől a torkom.
– Persze – mondta komor hangon a
rendőrfőnök. – Engem is ugyanilyen érzés fogott
el. Semmit sem mertem tenni, mert nem akartam
túlságosan messzire elmenni. Ebben a körzetben
nem vagyok illetékes, és végtelenül kínos lett
volna, ha lelepleznek. Nocsak, odaátról az erdőből
integet valaki. Látnak bennünket a rémület
házából?
– Nem – fordult hátra Kol. – A fal elfedi a
kilátást. Biztonságban vagyunk.
Megállították a kocsit, Christer pedig, karjában
a leánnyal, rögtön előlépett a fák közül.
– Úristen! – suttogta Kol. – Ez a legszörnyűbb
látvány! Felkavaró!
– Sírva fakadhat tőle az ember – suttogta a
rendőrfőnök, aki pedig pályája során látott már
egyet s mást.
– Én már megtettem – mondta röviden
Christer. – Vagyis sírva fakadtam. Induljunk!
Kol, aki mindig is meleg érzelmekkel
viseltetett a gyermekek iránt, maga és Christer
közé ültette Magdalenát, miközben a rendőrfőnök
a lovak közé csapott. Sascha gazdája kezét
nyalogatta, az pedig mosolyogni próbált, de
kísérlete nem igazán sikerült.
– Mit tegyünk? – kérdezte a rendőrfőnök, akit
teljesen feldúlt a leányka állapota. – Hiszen először
meg kell mosdatnunk és tisztességes ruhát kell
szereznünk…
– Nem – jelentette ki Christer. – Ne álljunk
meg. Egyenesen Molin úrhoz visszük.
– Amondó vagyok, ne tegyük ki annak a
megrázkódtatásnak, hogy így lássa viszont
egyetlen rokonát – aggályoskodott Kol. – Legalább
valamilyen tó vagy patak mellett álljunk meg, ahol
megfürödhet. Ilyen állapotban úgysem mehetünk
vele fogadóba. Be sem engednék. Ne szenvedjen
még jobban, amiért ennyire elhanyagolták.
A lányka némán, egész testében remegve ült.
Képtelen volt felfogni, mi történik vele.
– Tudom, hogy álmodom – suttogta vacogó
fogakkal. – Sohasem kerülök ki innen, tudom.
– De igen, most már kint vagy – ölelte meg
gyengéden Christer. – Soha többé nem kell
visszamenned! Soha!
Nyilvánvalóan éppen ezt fogta fel nehezen.
Mintha álomvilágban élt volna, gépiesen válaszolt,
abban a hiszemben, hogy csupán álom, amit éppen
átél.
– Egyébként hogy kerültél ide? – kérdezte a
rendőrfőnök.
Magdalena lassan, mereven feléje fordította a
fejét, anélkül hogy igazából látta volna nagyapja
hű barátját. Kisimította szemébe lógó haját.
– Nem… tudom.
– Mondd el, amit tudsz!
Magdalena kimerülten és értetlenül bámult
rájuk, mintha nem tudná elhinni a történteket.
Amúgy minden közömbös volt számára, de most
mintha eltökélte volna magát, mégis jót álmodik.
Ő, akinek három évig csakis gonoszságban és
gyűlöletben volt része, most már beszélhetett.
Hiszen ezek az emberek oly kedveseknek tűntek.
Megmentői mindezt leolvashatták elgyötört
arcocskájáról. Zavaros, de minden beszédnél
ékesebben szóló gondolatok voltak.
– Az az undok doktor a gyógyfürdőben… –
kezdett neki merev ajakkal, alig hallhatóan az
elbeszélésnek – és Julius bácsi arra kényszerítettek,
vegyek be egy szert. Azt mondták, elalszom tőle.
Nem akartam. Kapálóztam, mert olyan csúnyán
néztek rám. Ők azonban erősebbek voltak nálam.
Azután itt ébredtem fel.
Hirtelen eltakarta az arcát.
– Jönnek! Jönnek és megfognak!
– Nem fognak meg – biztatta Christer. – Most
hazaviszünk nagypapához.
– De hiszen nagypapa oly messze lakik.
Egészen fent Upplandban. Most megvernek és újra
bezárnak?
Kol komolyan tekintett a szerencsétlen
teremtésre.
– Hogy képzeled? Most valóban Upplandban
vagy. Az a gazember alvó állapotban hozhatott
egészen idáig. Tudod, miért vittek arra a borzalmas
helyre?
– Nem – nyöszörögte kezébe temetett arccal
Magdalena. – Azt mondták, megőrültem. De nem
hiszem, hogy bolond lennék.
– Egyáltalán nem vagy bolond – mondta
nyugtató hangon a rendőrfőnök. – Az ember
legfeljebb csodálkozhat rajta, miképpen nem lettél
az ilyen rettenetes körülmények között! Képtelen
vagyok megérteni, miért követtek el veled
szemben ilyen kegyetlenséget.
Magdalena öntudatlanul is közelebb húzódott
Christerhez és összekuporodott az ifjú védő
karjában.
– Az a szörnyű nőszemély egyszer mondott
valamit…
A többieknek közelebb kellett hajolniuk, hogy
a kerékzörgés és patadobogás közepette értsenek
valamit a lány szavaiból.
– Oly szerencsétlenül éreztem magam és
könyörögtem neki, engedjenek ki. “Itt maradsz” –
mondta a némber. “A kereskedelmi tanácsos jó
pénzt fizet érted”. Erre megkérdeztem, nem
kaphatok-e másik szobát, mert ez csupa kosz. Ő
pedig így felelt: “Minek? Amúgy sem látogat meg
senki.”
Magdalena meggyötörten hallgatott el.
A két férfi és az ifjú némán nézett egymásra.
– Pontosan így gondoltam – mondta Christer. –
Odalent a pincében csak azok laknak, akikért nem
fizetnek eleget, vagy sohasem jön látogatójuk.
Magdalena nyilvánvalóan az utóbbi csoportba
tartozott.
A két férfi felfigyelt rá, milyen megható
gondoskodással övezi Christer a szerencsétlen
leányt, aki öntudatlanul is nála keres menedéket.
– Mégsem értem – ismételte meg a
rendőrfőnök. – Az a visszataszító házaspár
mégsem bocsátott el, Magdalena. Úgy látszik, apád
fizetett nekik, hogy ott tartsanak. Miért? Hiszen
egyáltalán nem tűnsz betegnek!
Meg lehet-e csak úgy állapítani az ilyesmit? –
gondolta szinte egyszerre Kol és Christer, de
hagyták, hogy a rendőrfőnök folytassa:
– Én pedig egyáltalán nem hiszem, hogy az
apádat jobban érdekelné az unokahúga sorsának
alakulása, mint a tulajdon leányáé!
Magdalena erre igencsak értetlen arcot vágott.
– Az unokatestvéredet tették a helyedre, mert
megpróbálják elhitetni a nagyapáddal, hogy ő
veled azonos. Julius bácsikádat megölték, ugyanis
túl sokat tudott. Igen, mindent meg kell tudnod,
mert értékes felvilágosítással szolgálhatsz nekünk.
A szegény kislány továbbra is szédelgett a
hallottaktól.
– Kikről beszél? Mindenkit megismerek,
Christert, a rendőrfőnök urat és… azt hiszem,
uraságod nagyapám egyik munkavezetője…
akinek szokatlan neve van.
– Így igaz – bólintott Christer. – Kol Simon
távoli rokonom.
– Az előbb apádról, a mostohaanyádról és az
unokafivéréről, Berg doktorról beszéltem – mondta
a rendőrfőnök. – A nagybátyád ugyancsak részt
vett az ördögi összeesküvésben, őt azonban
megölték. Bizonytalan, mennyit tud az ő leánya, a
másik Magdalena. Mindenesetre aligha mondták
meg neki, hogy meggyilkolták az apját.
Balesetként tüntették fel előtte a halálát.
Magdalenával forgott a világ a sok ő és ők
hallatán. Alvajáró gyanánt felelte:
– Az unokatestvérem mindig roppant buta volt.
Csak szép ruhákat akart, és folyton a tükörben
bámulta magát. Semmiről sem lehetett beszélni
vele. “Semmit sem értesz az életből”, mondta
állandóan. “Gyermekes a természeted, és nyilván
nincs szükséged pénzre! Milyen igazságtalan, hogy
te leszel olyan gazdag, nem pedig én!”
– Julius bácsinak csak volt elég pénze?
Magdalena eltöprengett. Úgy tűnt, nagy
erőfeszítésébe kerül a válasz.
– Nem hiszem. Állandóan eljött az apámhoz és
kölcsönkért tőle. “Különben eljár a szám” mondta
ilyenkor. Ijesztően hangzott.
– No látjátok! – kiáltott fel Kol. – Megvan!
Tehát tudott a terveikről.
– Miféle tervekről? – morogta a rendőrfőnök. –
Nem látjátok, hogy semmi sem függ össze?
– Három lovas jön utánunk – szakította félbe
Kol. – Méghozzá gyorsan.
Christer hátrafordult, Magdalena fejét pedig az
ölébe hajtotta.
– Csak nem az “Irgalmasság Menhelyének”
három ápolója? Felfedezték volna, hogy
megszökött az egyik fogoly?
– Nyilván pácienst akartál mondani – jegyezte
meg keserű gúnnyal hangjában a rendőrfőnök. –
Bár a fogoly ideillőbb szó.
Magdalena ebben a pillanatban éledt fel. A
tudatát megülő köd ekkor szállt fel.
– Nem! – nyöszörögte. – Nem, nem, az ápolók,
el kell menekülnöm!
Christer kénytelen volt lefogni. A szerencsétlen
lány megpróbálta kicsavarni magát az ifjú karjából.
A rendőrfőnök a lovak közé csapott.
– Fegyver van náluk – mondta Kol.
– Semmifajta kockázatot sem vállalhatunk –
jelentette ki a rendőrfőnök. – Látod ott, az út
kanyarulatában azt a csűrt, Christer? Mihelyt
megkerültük, Magdalenával együtt leugratok és
elrejtőztök. Nehogy meglássanak! Menjetek a
tengerpartnak, innen nincs messze. Majd
Penningbyben találkozunk.
– Ha minden jól alakul – mormogta Kol.
– De mi lesz veletek? – kérdezte Christer, aki
még mindig a rémült Magdalenával dulakodott.
– Ne törődj velünk – mondta a rendőrfőnök. –
Most ugorj ki, nincs időnk megállni.
Christer kiugrott a batárból, Kol pedig utána
dobta Magdalenát. Nem volt nehéz feladat, mert a
szegény leány pánikba esve nem tudta elég
gyorsan elhagyni a kocsit. Sascha a kiugrást
választotta.
A következő pillanatban fiú, lány és kutya
néhány gazdasági épület és egy dombhát mögött
tűnt el.
Hallották, amint közelednek a lovasok, a kocsi
pedig megáll.
 – Most – suttogta Christer. – Most az
alkudozással lesznek elfoglalva. Gyere, Sascha!
Ismét karjába vette Magdalenát és átvágott vele
a majorsághoz tartozó szántóföldön a rejtekadó
erdő felé. A nyílt terület veszélyes szakasz volt, de
Christer gondoskodott róla, hogy az épületek
takarják. De ha valamelyik lovasnak eszébe jutna
előrecsörtetni az úton, vagy kissé visszafordulni…
Akkor elvesztek!
A tanyán egyetlen lélek sem látszott. Bizonyára
mindenki déli pihenőjét töltötte.
A fák között egy mélyedésben kifújhatták
magukat. Christer magához húzta Saschát és úgy
megveregette, hogy csak úgy porzott!
– Okos kutya!
– Sascha – fakadt ismét sírva Magdalena. –
Bárcsak tudnád, mennyire örülök, amiért
viszontláthatlak, kis barátom! Úgy féltem, hogy
megöltek. Hiszen tudom, mennyire utáltak.
Christer Magdalena iránti csodálatát a
szerencsétlen leányból áradó förtelmes bűz sem
csökkentette.
– Nem mertek megszabadulni tőle, mert a
nagyapád ajándéka volt. Ezenkívül egyfajta
alibinek tekintették. Magdalena és Sascha
összetartoztak. Abban viszont igazad van, hogy a
másik Magdalena rútul bánt vele. Tényleg meg
akarták ölni, ezért elloptam – nevetett fel. – Most
pedig téged is elloptalak.
– Azt hittem, régesrégen elfelejtettél –
mosolygott végtelenül zavartan Magdalena.
 – Sohasem felejtettelek el, Magdalena –
mondta már-már komikus komolysággal Christer.
Magdalena azonban semmiféle komikumot
sem érzékelt. Mielőtt ismét lesütötte volna a
szemét, egy pillanatra odaadóan nézett az ifjú
szemébe. Valamikor úgy tekintett Christerre, mint
álmai hős álomlovagjára, de a fiú mostanra jóval
több lett hős lovagnál. Christer eléggé fiatal volt
ahhoz, hogy büszkeséget érezzen, amiért ennyire
csodálja egy lány. A büdös, piszkos és kimerült kis
teremtésre pillantott, s szemét könnyek lepték el a
meghatottságtól.
– Képes vagy továbbjönni? – kérdezte. – Minél
messzebbre kell jutnunk.
– Hogyne. Ha rád támaszkodhatom, talán a
saját lábamon is megállok.
– Csak apránként. Induljunk!
Felsegítette a tántorgó Magdalenát és
továbbmentek.
Ha gyorsan akartak haladni, bizony karjára
kellett vennie a szegény kicsikét! Különösen akkor,
ha cserjésen vágtak át, mert Magdalena lábán egy
pár rongyos harisnyánál egyéb nem volt.
A kutyát is beleszámítva mindhármukat
végtelen boldogság fogta el, noha a veszély még
egyáltalán nem múlt el.

11. fejezet
ODAKINT AZ ÚTON a lovasok megállították a
kocsit.
– Hol a fiú? – kérdezte egyikük, minden
bevezetés nélkül.
– No de uraim! – mondta felháborodott hangon
a rendőrfőnök. – Ez meg miféle modor?
– Ne beszéljen összevissza! Hol a fiú meg a
kutya?
– Nem vagyunk kötelesek…
Az egyik lovas pisztollyal hadonászott Kol és a
rendőrfőnök orra előtt.
– Ha a diákra gondolnak, nos ő úgy látta jónak,
hogy megvár bennünket, amíg végzünk kelet-
upplandi felügyelőkörutunkkal – mondta
méltóságteljesen a rendőrfőnök. – Nem érezte jól
magát. A kutya pedig vele maradt. Elégedettek
végre?
– Megvárja kendteket? Hol?
– Az utoljára felkeresett intézmény, az
Irgalmasság Menhelye közelében – legyintett a
rendőrfőnök. – Ismerősei laknak a környéken.
Megállapodtunk, hogy három nap múlva a
legközelebbi fogadóban találkozunk.
– De az előbb többen voltatok a kocsiban! –
ordította a harmadik lovas.
– Szamárság – válaszolta Kol, és észrevétlenül
Magdalena egyik leszakadt rongyára tette a lábát. –
Nyilván a lovak fejét látták az ablaküvegen át.
A három útonálló egyre jobban
elbizonytalanodott. Fürkészve néztek szét,
ameddig elért a pillantásuk. Jóságos Isten! –
gondolta Kol. Add, hogy egérutat nyerjenek!
– Egyébként mit akarnak a fiútól? – kérdezte a
rendőrfőnök.
– Semmi közöd hozzá. Mozgás, induljatok
tovább! Húzniuk kellett az időt, hogy a fiatalok
minél messzebbre menekülhessenek.
– Idefigyeljen! – kiáltott fel a rendőrfőnök. –
Ez már tényleg sok a jóból!
– Fogd be a pofád és hajts tovább!
Nyilvánvaló volt, hogy át akarják kutatni a
környéket.
– Hatósági emberek vagyunk – jelentette ki
kemény hangon a rendőrfőnök. – Ezért még drágán
fogtok meglakolni! Kik vagytok? Az Irgalmasság
Menhelyének ápolói, vagy közönséges útonállók?
A három lovas rá sem hederített. Egyikük
dühöngve rúgott a kocsiba és megfordította a lovát.
Visszafordultak, és csakhamar eltűntek a csűr
mögött.
– Most már semmit sem tehetünk – mondta a
rendőrfőnök. – Nyilván átfésülik a vidéket. Isten
adja, hogy a gyermekek biztonságban legyenek!

MAGDALENA FOKOZATOSAN ÉBREDT FEL

abból a kábító zűrzavarból, amely úrrá lett rajta…
Amikor meghallotta az oly ritkán kinyíló
zárban a kulcs csikordulását, azonnal védekező
helyzetet foglalt el. Fátylat borított a tudatára –
mintha az egész csupán rémálom volna, amelyből
egy szép napon felébred.
Ekkor azonban nem a megszokott rémalakok
léptek be, hanem egy ifjú meg egy kutya.
Magdalena nem mert teljes öntudatára ébredni. Ez
is álom, olyan csapda, amelybe nem szabad
beleesnie.
Csakhogy a kutya megszólalásig hasonlított
Saschára, és boldogan üdvözölte. Az ifjú pedig
teljesen olyan volt, mint Christer, akit sohasem
felejtett el, noha mindössze egyetlen alkalommal
találkoztak.
Szokatlanul álságos kelepce!
Ám nem gondolhatta tovább, mert az ifjú a
fülébe suttogta, jöjjön vele, azzal a karjába kapta és
kivitte.
Ki?
Ez valóban nem egyéb álomnál!
Tiszta, friss levegő csapta meg az arcát.
Álmaiban korábban sohasem élt át ilyesmit.
Sascha! Mégis Sascha ez a kis kutya?
Egy kocsi várakozott az iszonyat háza előtt. Az
ifjú letépett egy darabot foszlott szoknyájából. A
hintóba rakta az álombeli Saschát, azután futásnak
eredt.
Jaj, mennyire elszédítette a rázkódás!
A fiú sírt.
Ő maga sem tudott mást tenni, mint hogy
könnyekben tört ki. Szégyenkezett miatta, de nem
tudta elfojtani sírását.
Beszélgettek. Christernek merte nevezni az
ifjút, az meg tudta, hogy az ő neve Magdalena.
Az álmok világában minden megtörténhet!
Óvatosnak kell lennie, végtelenül óvatosnak. Nem
hihet az álomnak!
Az ifjú szeméről leolvashatta, milyen
rémületes látványt nyújthat. Ezért eredtek el a
könnyei.
Különös. Álmában mindig tiszta volt és szép
ruhákba öltözött. Minden rongy, minden kosz
eltűnt róla.
Azután arra jött a hintó, őt pedig odavitték.
Újra többé-kevésbé ismert arcokkal találkozott.
Ezek is elszörnyedt képet vágtak. Magdalena
legszívesebben elbújt volna rémülettől és
együttérzéstől tágra meredt szemük elől.
Nem én vagyok az – akarta mondani. Tiszta
voltam. Szép szoknyát viseltem. Mostanra viszont
csupa rongy lett
Hol vagyok? Mi történik velem?
Hirtelen oly sok minden történt egyszerre.
Izgalom fogta el őket. Az ápolókról beszéltek?
Nem! Nem, nem szabad jönniük, most nem!
Most?
Friss levegő csapott az arcába. Látta az ég
kékjét…
Valóban odakint volt! Nem álmodott,
kiszabadulása a valóságban játszódott le!
Szinte ujjongáshoz hasonló vad izgalom fogta
el. Végre teljes valójában tárult fel előtte a helyzet.
Sietniük kell – minél távolabbra! Mert most ismét
az élet felé igyekszik!
Christer gyakran kapta fel, ám ő a saját lábán
akart menni. Érezni akarta lába alatt az erdő hűvös,
lágy talaját…
 Hirtelen véget ért az erdő, és a nyílt tenger
terült el előttük. Vagyis hát nem teljesen nyílt,
hiszen a Roslagenhez tartozó szigetvilág megannyi
apró szirtje zárta el a kilátást. Viszont kétségtelenül
a Balti-tenger partjára értek.
Hogy a tengert is viszontláthatta!
Az erdő szélén újabb pihenőt tartottak, mert
ekkorra mindketten teljesen kimerültek.
A partnak verődő hullámok moraja mennyei
zeneként visszhangzott Magdalena fülében.
– Igaz? – kérdezte egyszerre sírva és nevetve. –
Igaz, hogy… szabad vagyok?
– Még nem egészen. Tovább kell mennünk
Penningbyig, utána pedig a nagyapádhoz, akinél
teljes biztonságban leszünk.
– De később nyilván értem jönnek és magukkal
hurcolnak?
– Soha! Soha, soha többé. Biztonságban
vagyunk, ha lerázzuk ezeket az ápolókat. Most
viszont pihennem kell. Alig kapok levegőt.
Magdalena lopva ránézett, mialatt Christer
kifújta magát.
Milyen délceg lett Christer! Mennyire…
férfias! Igen, felnőtt, most már tizennyolc
esztendős. Milyen érett korú! Ami őt magát illeti, a
pincében eltöltött évtizedek jeges telei és
elviselhetetlen nyarai után tizenhat lehet.
Három évet raboltak el az életéből,
serdülőkorának legszebb három esztendejét.
Christert Magdalenán kívül senki sem
tekintette volna felnőttnek. Minden hozzátartozója
nagyranőtt gyermeknek tartotta.
Vajon érettebb lesz most? Használt neki, hogy
a védtelen Magdalena védelmezője lehet. Milyen
erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát!
Füleltek, hallanak-e valamilyen zajt a
mögöttük elterülő erdőből, de sem lópaták
dobogása, sem durva hangok nem hallatszottak, A
végtelennek tűnő csendben egyetlen ágacska
roppant meg.
– Azt hiszem, felhagytak a kutatással – mondta
halkan Christer. – Vagy pedig máshol folytatják.
Magdalena tökéletesen tudatában volt vele,
milyen nyomorúságos a külseje.
– Olyan szívesen megmosakodtam volna –
motyogta, és gyámoltalanul csimbókokban álló
hajába túrt.
– Erről is gondoskodunk. A tenger vize nem túl
hideg. De még északabbra kell eljutnunk. Nem
merek ittmaradni.
– Persze, megértelek.
Magdalena számára nem okozott nehézséget a
járás, ha pontosan az erdő szélén, a fűben haladtak.
Egymást kézen fogva, gyorsan mentek tovább.
Ekkorra hozzászokott, hogy újra a lábát használja,
Christer oltalmazó karja pedig abban a pillanatban
megfogta, amikor csak megtántorodott.
Sokáig némán gyalogoltak, mígnem egy fák
övezte sekély öbölhöz nem értek.
– Itt megállhatunk, – mondta Christer – te
pedig megfürödhetsz.
A szegény kislány nagyot nyelt. A vízre
pillantva heves vágyat érzett, hogy leöblítse a
bőrébe ivódott koszt, de…
– Nem tudom – szólalt meg gyámoltalanul. – A
ruháimat is ki kell mosni. De nem fogok fázni, ha
ruhástul fürdöm meg? Arra meg nem vagyok
hajlandó, hogy a parton hagyjam és utána ismét
felvegyem őket. Képtelen vagyok még egyszer
ilyen koszos göncöket felölteni.
Christer megértette, milyen gond nyomasztja
szegénykét. Szeme végigpásztázta a gyepet, majd
egy harangvirágon akadt meg.
– Nyugodtan eldobhatod a rongyaidat –
nyugtatta meg a lánykát. – Szerzek neked
tisztességes ruhát.
Magdalena értetlenül bámult rá. – A legújabb
divat szerint valót – ígérte meg Christer – Most
pedig elfordulok, egyáltalán nem nézek oda. Ha
végeztél a fürdéssel, egyszerűen gyere vissza!
Magdalena meglehetősen zavartan fogadta a
szavait. A nap azonban magasan járt, és a
kristálytisztán hullámzó víz igencsak csalogatta a
tisztaságra áhítozó leányt.
Feszélyezetten vetkőzött le. Nem mert
hátrafordulni, utánakukucskál-e Christer, de
megbízott az ifjú szavában. Óvatosan a vízbe
lépett.
Hidegebb volt, mint amilyenre számított.
Tetőtől talpig dideregve mély lélegzetet vett.
Mindenképpen meg kell fürödnie. Ott legalább
nem fázott, ahol már víz borította a testét. Egyre
feljebb ért, feljebb és feljebb…
 Pfuj, mennyi fekély ékteleníti a bőrét! Nyilván
a különféle ütések helyét vakarta el.
No, ti gazok – gondolta bosszúvágytól égve.
Csakhamar el fogtok tűnni!
Gyorsan nyakig merült a vízbe. A
legrosszabbon túl volt. Befogta az orrát és addig
dugta fejét a vízbe, amíg szusszal bírta. Most
legalább benedvesedett a haja. Amennyire csak
szappan nélkül lehetett, egész testét
végigdörzsölte. Természetesen sokkal jobb lett
volna, ha segítséget kap, ezt viszont sohasem kért
volna!
Milyen finoman, bizsergetőn cirógatták a
tenger hullámai! Magdalena úgy érezte, mintha
újjászületett volna. Sokáig nem fűlt kedve hozzá,
hogy újra kimenjen a partra.
De hogy a csudában akar neki Christer tiszta
ruhákat szerezni? Képtelen volt rájönni a titok
nyitjára.

CHRISTER MINDEN AKARATEREJÉT

megfeszítve guggolt a harangvirág előtt. A
harangvirág a legtisztább, legszűziesebb növény.
Ki más lehetne méltó rá, mint éppen az ő
Magdalenája? És ez a gyönyörű szín! Remekül áll
majd neki.
– Virágocska, virágocska, belőled lesz a szép
szoknya – mormolta. – Légy kedvesemhez méltó
anyaggá! Légy csipkés selyem, amilyen a saját
formád! Változz azonnal szoknyává!
Várt egy keveset. A harangvirág a gyenge
szellő hatására fejecskéjét ingatta, egyébként
bosszantóan változatlan maradt.
– Természetesen nagy szoknya légy – tette
hozzá gyorsan Christer. – Ugye megérted, hogy
Magdalena nem fér bele egy olyan csöpp
szoknyába, amekkora te vagy!
Teltek-múltak a másodpercek. Christert
lassacskán elfogta az idegesség. Magdalena talán
mindjárt előjön a vízből.
– Tiszteletre méltó őseim – könyörgött a
türelmetlenségtől megfeszült arccal.
– Tudom, milyen szeszélyes az erőm. Akkor
tör fel, amikor neki tetszik. Most, egyetlen
alkalommal mégis segítenétek rajtam? Hiszen
szegény kis barátnőmnek nincs mit magára húznia,
kényszerhelyzetben vagyunk! Legyetek már olyan
jók, tanúsítsatok egy kis bajtársiasságot irántam!
Christer Tomasson vagyok, akkor is a Jéghegyek
Népéből származom, ha nem szabad viselnem ezt a
nevet. Talán ezért vagytok ilyen szűkmarkúak? Jaj,
bocsánat, nem úgy gondoltam! Hiszen én vagyok
nemzedékem átokverte, vagy inkább kiválasztott
sarja!
De könyörgése sem a harangvirágot, sem az
ősöket nem hatotta meg.
– Christer?
Magdalena félénk hangocskájának hallatára
egész testében megremegett. A tengerpart felől jött,
ő pedig meggondolatlanul arra fordult. Ám nem
történt semmi baj, mert Magdalena messzire maga
elé tartotta szutykos rongyait, mintha nem akarná
velük újra bemocskolni tiszta bőrét. Christer
messziről látta, hogy libabőrös, ajka pedig
elkékült.
Mit tegyek, mit tegyek? – gyötörte a
bizonytalanság. – Hiszen megígértem neki!
A harangvirágra vetett utolsó, hiábavaló
pillantás azt mondta neki, itt aztán elkel a jó
tanács. Egyetlen dolgot tehetett, habár ezt aligha
lehetett volna csodának nevezni. Levette hosszú
fehér ingét. Úgy gondolta, Magdalenának legalább
a térdéig ér. Nem erre gondolt, a szükség azonban
törvényt bont.
– Az előbb… kudarcot vallottam – kiáltotta. –
Nem vennéd fel az ingemet? Elég hosszúnak tűnik.
Magdalena rövid ideig tartó habozás után
elfogadta a javaslatot.
– De akkor te mit veszel fel?
Christer tudta, hogy a Göta-csatornánál végzett
munkától igencsak megizmosodott. Jó lehet, ha
egyszer végre kimutatja az izmait.
– Nincs szükségem rá. Leteszem ide, utána
továbbindulok. Te pedig érj utol. Így rendben van?
– Köszönöm… igen – válaszolta lassan
Magdalena.
Kis idő múlva hallotta, amint a leány lassan
közeledik. A szoknya hossza elégségesnek
bizonyult, jártában azonban igencsak belékapott a
szél, így Magdalena kénytelen volt szorosan
markolni a végét.
– Mihelyt hazaértél a nagyapádhoz, levágjuk a
hajadat és tisztességesen megfürödhetsz – szólt
hozzá Christer anélkül, hogy ránézett volna. –
Azért remélhetőleg ez a kis fürdőzés is segített?
– Ó, hogyne – válaszolta gépiesen Magdalena.
Hogyan menjek be Penningbybe? – tanakodott
magában. Ez az ing éppen hogy a térdem alá ér. És
ilyen kócos, nedves hajjal?
Christer úgy felelt, mintha olvasni tudná a
gondolatait:
– Majd azt mondom a falubelieknek,
fuldokoltál, én pedig kihúztalak a tengerből.
– Remek ötlet! – nevetett fel megkönnyebbülve
Magdalena.
– Éhes vagy? – kérdezte némi idő elteltével az
ifjú.
Magdalena szó nélkül bólintott.
A leányka nagyon elfáradt. A fák között
telepedtek le újabb pihenőre. Itt-ott kis majorok
mellett haladtak el, néhány üres halászkunyhót is
érintettek. Minden jel szerint már nem jártak
messzire Penningbytől.
Magdalena összekuporodva ült a kölcsönkapott
ingben. Christer, mintha pusztán a véletlen műve
volna, a lombok között átszűrődő napfényben
megfeszítette izmait.
– És te, nyilván te is éhes vagy? – kérdezte a
leány.
Oly megható látványt nyújtott, ahogyan
felsebzett lába kikandikált az ing széle alól.
– Ugyan, egyáltalán nem – biztosította
Christer, és köhögéssel próbálta leplezni korgó
gyomrát.
 A beszélgetés megakadt. Hirtelen feszélyezve
érezték magukat a másik társaságában. Most derült
csak fény rá, milyen kevéssé ismerik egymást.
Magdalena buzgón paskolta Saschát.
Christer tekintete az erdőben kalandozott,
mintha ott keresne társalgási tárgyat.
Két hosszú perc telt el, miközben egyre inkább
korgott a gyomra. Az a fajta hosszú, zavarba ejtő
korgás volt, amely legalul kezdődik és felfelé
terjed.
Magdalena nem merte megállapítani, hogy
megmentője bizonyosan éhes.
Christer kétségbeesett mosollyal szólalt meg,
el-elcsukló hangon:
– Úgy látszik, mindig az erdőben találkozunk.
Magdalena még jobban hajtotta le a fejét
Saschához.
– Igen.
Szegény Magdalena kétségbe volt esve. Olyan
szívesen beszélgetett volna vele, az agya azonban
nem fogott. Mindössze ennyi telt ki tőle: “Kicsi
Sascha! Kedves kis Sascha!”
Christer biztosan úgy érzi, kívüláll gazda és
kutya meghitt kapcsolatán!
Nem lebben szét az inge? Vajon illően ül?
Látja-e Christer, milyen rút sebek borítják a karját?
Magdalena balszerencséjére valamilyen szúrós
dolgon foglalt helyet. Meg sem mert moccanni,
hiszen félt, hogy elcsúszik az ing. Hiszen semmi
sem volt alatta.
– A körmöd… – mondta rekedt hangon
Christer.
Magdalena rémülten nézett a kezére.
– Megpróbáltam lyukat kaparni a falba –
suttogta.
Egy pince falába? Szegény kicsike!
Magdalenát végtelenül meghatotta Christer
együttérző viselkedése. A fiú megfogta és óvatosan
simogatta a leányka kezét. Sérült ujjait az
orcájához érintette.
– Be fognak gyógyulni – ígérte meg
gyengéden.
Amíg a gondját viselhette és ő lehetett a hős
védelmező, minden rendben volt. Akkor kezdődtek
a bajok, amikor másról kellett volna társalogni.
Szerencséjükre felfigyeltek egy alakra, aki a
tengerparton éppen feléjük tartott. Christer
megnyugtatta a rémült Magdalenát, hiszen Kol volt
az, aki eléjük ment – arra az esetre, ha nehézségeik
akadnának.
Minden gond nélkül jutottak el a Penningbyben
várakozó kocsihoz. Magdalenára egy takarót
terítettek álcázásul, majd sietősen észak felé
indultak, hiszen esteledni készült.

MOLIN HÁZÁBAN ezalatt ideges várakozással

telt a nap, amelynek csak nem akart vége lenni.
Reggel ígéretéhez híven beállított az álnok
orvos, de az inas csendes szóval kitessékelte. A
kegyelmes úr állapotában semmiféle változás sem
következett be, immár semmiben sem lehet
reménykedni. Igen, a pap járt már nála. Most már
csak abban bizakodhatnak, hogy a családja időben
érkezik. A kegyelmes úr alszik és egyáltalán nem
lehet zavarni, Isten áldja, doktor úr!
Mielőtt az alattomos méregkeverő észrevehette
volna, mi megy végbe ebben a házban, az inas a
kapun kívülre tessékelte.
Nos, mégis kedvezően alakulnak a dolgok –
gondolta Berg-Ljungqvist. Átkozottul szívós
vénember! Hihetetlen, hogy az utolsó adag után
még mindig életben van!
A doktor könnyed léptekkel hagyta el a
fényűző parkot. Igen hamar hatalmas tortán
osztozkodhatnak! Huszonöt százalék várt rá.
Gyorsan felbecsülte, mekkora vagyonra számíthat.
Csaknem egész Norrtälje a vénemberé, de
Stockholmban is rengeteg üzeme és ingatlana van.
Nem éppen kis összeget érnek…
Talán követeljen ötven százalékos részesedést?
Hiszen mindenről tud…
Sajnos, lehetetlen. Emlékezett rá, mi történt
Julius Backman konzullal. Legjobb lesz óvatosnak
lenni. No és ha az örökség egyharmadát kéri
magának? Bizony hogy megérdemli, elvégre neki
kellett minden piszkos munkát elvégeznie!
Ezzel a javaslattal áll majd elő. Természetesen
nem ront ajtóstul a házba.

HEIKÉN KÍVÜL Tomas és Tula is Molin mellett

tartózkodott; az öregúr megkérte őket, maradjanak
vele. Anna Mariáért kocsit küldetett, így legalább
neki sem kellett otthon rostokolnia.
 Mindnyájan szótlanul, feszülten várták a
fejleményeket. Többen közülük kételkedtek abban,
hogy az Irgalmasság Menhelyének felkeresése
bármilyen eredménnyel járna. A kis Magdalena
aligha lehet életben, vagy ha mégis, biztosan nem
ott!
Némán, közösen költötték el az ebédet. Heike a
délelőtt folyamán megpróbált javítani az öreg
Molin állapotán, amelyet előbb a két szélütés, majd
a huzamos ideig tartó mérgezés viselt meg.
Ebéd közben lopva figyelte Tomast és mélyen
aggodalom fogta el miatta. A derék
hangszerkészítő sohasem volt túlságosan erőteljes,
de most komolyabbra fordult a helyzet. Hiszen ez
az ember végtelenül kimerült! Odahaza kellett
volna maradnia, Motalában pihentetnie gyenge
szívét.
Másfelől Heike azt is tudta, milyen sokat jelent
Tomas számára, hogy ő is eljöhetett, és nem kolonc
imádott felesége nyakán.
Heike hirtelen észrevette, hogy Tula
mozdulatlanul ül és kétségbeesetten mered rá.
A fene egye meg! Miért nem gondolta meg
előbb, mitévő legyen? Hiszen Tula éppoly
érzékeny mások hangulatára és benyomásaira,
akárcsak ő. Mivel az asszony a Jéghegyek
Népének átoksújtotta tagjai közé tartozott, mint
nyitott könyvből olvashatta le Heike arcáról, mi jár
az eszében.
Tula ebéd után azonnal félrevonta.
Heike megfogta az “álnok tündér” karját.
 – Nyugodj meg, meg fogom vizsgálni Tomast.
Nem hinném, hogy komoly baja volna, de ezt az
állandó utazgatást nem neki találták ki.
Tula Heike karjába mélyesztette körmeit.
– Ha történik valami Tornásszal, senkim sem
marad! Senki az égvilágon!
– Christerről megfeledkeztél – emlékeztette
Heike. – Szüksége van rád.
– Meddig még? Hiszen felnőtt. És
akármennyire is szeretem a fiamat, ő nem Tomas!
Heike belátta, milyen komoly a helyzet.
Megértette, milyen kevés kötelék fűzi Tulát a
hétköznapi emberekhez. Kizárólag Tomas, a
kölcsönös szerelem.
– Tudom, Tula. Ha elveszíted, ugye mindennek
vége?
– Akkor igen. Akkor feladom a küzdelmet. Az
istenek legyenek tudói, mennyire ádáz tusa volt!
Heike megborzongott. Az érintetten kívül
csakis ő tudta, mi történik, ha Tula elveszíti lába
alól a talajt. Talán van még egy pár év, amíg
Christer az anyjától függ. De ha elhagyja a szülői
házat…
Tulát ekkor már az unokák sem tudnák
huzamosabb ideig az emberi együttélés törvényei
és szabályai között tartani.
– Minden tőlem telhetőt megteszek Tomasért –
mondta Heike. – Te viszont nem tudnád rávenni,
hogy többet pihenjen? Különösen az elkövetkező
néhány napban, mert teljesen kimerült. Már csak
az akaratereje tartja.
 – Azonnal ágyba bújtatom – suttogta Tula. –
Segítesz rábeszélni? Annyira makacs. Nem akarja,
hogy aggódjam miatta.
– Majd én beszélek a fejével!
Így is tett. Azon a délutánon félrevonta Tomast,
és négyszemközt beszélt neki Tula érzelmeiről.
Hangsúlyozta, milyen sokat számít Tomas a
felesége lelki egyensúlya szempontjából. Ha
segíteni akar Tulának, akkor most elsősorban saját
magára kell gondolnia.
Heike megvizsgálta és sikerült rábírnia, hogy
bújjon ágyba abban a szobában, amelyet Molin
bocsátott a házaspár rendelkezésére.
– A házigazdánknak elmagyarázom, mi a
helyzet – ígérte Heike. – Azt hiszem, ő lesz az első,
aki megért.
Tomas igen engedelmesen viselkedett. Jólesett
neki, hogy pihenhet, és egy Heikéhez hasonló
gyógyító vigyáz rá.
– A fiú miatt is aggódom – tette hozzá.
Heike elmosolyodott.
– Christer miatt? Ha van olyan ember, aki két
lábbal áll a földön, akkor biztosan ő az. Büszke
lehetsz rá! Sok ész van a fejében.
– De hiszen annyira gyermeteg.
– Ebben rejlik az ereje. Boldog az az ember,
aki képes megőrizni gyermeki lényét, aki nyitott a
külvilág benyomásaira és apróságoknak is
örvendeni tud! A magunk életkorában
megállapodtunk, mindenről sziklaszilárd
véleményt alkotunk. Mi már mindent láttunk,
bennünk már semmi sem kelt bámulatot. Nekünk
van a legnehezebb dolgunk. Azt mondjuk, így meg
így legyen valami, újdonságokról pedig hallani
sem akarunk. Elveszítettük a legfontosabb
tulajdonságunkat: a kíváncsiságot. Vagy inkább a
tudásvágyunkat; a kíváncsiság néha nagyon rút
lehet.
– Nem hiszem, hogy neked begyepesedett
volna a fejed, Heike – mosolygott rá Tomas.
– Neked sem. Csak általában beszéltem az
öregekről. Most pedig kapsz néhány szíverősítő
cseppet. A recept magának Hannának az idejéből
származik, az a vén banya pedig értette a dolgát!
– Komoly a dolog, Heike?
Kis időbe telt, amíg barátja válaszolt.
– Túlerőltetted magadat. Ha ugyanígy
folytatod, komolyra fordulhat. Miattunk kell teljes
nyugalomban pihenned, mondjuk egy hétig. Az
orvosság erősíteni fog. Jó esélyeid vannak a
javulásra.
– Köszönöm a jóságodat! Mondd csak,
Heike… Mi a véleményed Christerről? Az
átoksújtott családtagok közé tartozik?
– Christer? – mosolyodott el Heike. – Nem. Ezt
viszont nem szükséges elárulnod neki, előbb vagy
utóbb úgyis rájön. Szinte biztosra vehető, hogy
Anna Maria és Kol gyermeke lesz a következő
átokverte sarj. Meglátod, milyen levert lesz akkor
Christer.
– Csak addig ki ne találjon valami ostobaságot
– mondta távolba révedő szemmel Tomas.
 – Ez valós veszély – ismerte be Heike. – Rajta
kell tartanunk az egyik szemünket, nehogy megint
bűvészkedéssel próbálkozzék.
Amikor Molin úr értesült róla, mi baja
Tomasnak, az öregember bement hozzá és egy
teljes órát ült az ágya mellett. Sok mindenről akadt
beszélnivalójuk: a betegség lopakodó gyanújáról, a
titokban érzett halálfélelemről, Heikéről, Tuláról és
a Jéghegyek Népének titokzatos nemzetségéről –
végül, de nem utolsósorban Christer jövőjéről.
Molin megígérte Tomasnak, azonnal szól neki,
mihelyt hallat magáról vagy felbukkan a három
kiküldött: Christer, Kol és a rendőrfőnök. Ahogyan
Tomas mondta, némileg megalázó tétlenül feküdni,
amikor oly sok minden történik az ember körül.
Molin távozása után Tula lépett be, ő pedig
annyira aggályosan gondoskodó volt, hogy Tomas
kénytelen volt megkérni, mérsékelje magát. Mind
mondta, hitvese irgalmas szamaritánusi
próbálkozásainak puszta láttára és hallatára is
kimerül.
Tula ekkor teljesen némán melléfeküdt és
átölelte.
– Sohasem szabad elhagynod, Tomas! Soha,
soha! Nem is tudod, mit jelentesz nekem.
– Azt hiszem, nagyon forrón szeretjük egymást
– suttogta szomorkásan mosolyogva a férfi.
– Igen – válaszolta csendesen Tula.
Te azonban sokkal több vagy nekem – tette
hozzá magában.
Sokkal, sokkal több. Amíg mellettem állsz,
hétköznapi ember tudok lenni.
– Maradj mellettem, Tomas! – kérlelte
kétségbeesetten.
Férje megcirógatta az orcáját. Tula volt az
egyetlen nő, akit valaha is szeretett, de oly keveset
tudott róla!

12. fejezet

A RENDŐRFŐNÖK ÉS KOL egyaránt attól

félt, hogy a három ápoló megpróbálja feltartóztatni
őket, mielőtt elérnék Norrtäljét. Hiszen akkor
Magdalena nem juthat el a nagyapjához, és nem
számolhat be a rettenetes betegotthonban eltöltött
kényszerű tartózkodásáról.
Ám egyetlen lovas sem bukkant fel.
Nyilvánvalóan készpénznek vették, amit a
rendőrfőnök mondott nekik – miszerint Christert
gyomorpanaszok gyötrik, ezért maradt az
Irgalmasság Menhelye közelében. Minden jel
szerint éppen vadul kutatták át a tébolyda
környékét Christer és a lányka után.
Tegyék csak nyugodtan!
Csaknem besötétedett, mire a kocsi begördült
Molin úr háza elé. A késői időpont ellenére
nagylétszámú fogadóbizottság rohant le a lépcsőn,
hogy a történtekről értesüljön. Amikor a kis
Magdalenát kiemelték a hintóból, a cselédség
önkéntelen üdvrivalgásban tört ki. A vén Molin
annyira meghatódott, hogy széket kellett tolni
alája, a legtöbben pedig lopva könnyeiket
törölgették.
A lány állapotától azonban mindnyájan
elszörnyedtek. Buzgó kezek kapták fel. Odabent
egy nagy fürdőkádat meleg vízzel töltöttek meg,
Anna Maria és egy cselédlány pedig segédkezett
neki a tisztálkodásban.
Miután Magdalena úrrá lett kezdeti
elfogódottságán, végtelenül élvezte a meleg vizet.
Olyan, akár a csipke – gondolta. Hagyta, hogy a
két nő alaposan megmossa a haját. Még a
mennyországban sem lehet ilyen csodálatos –
ábrándozott.
– Bizony le kell vágnunk a legcsúnyább
csimbókokat – mondta vonakodva Anna Maria.
– Tegyetek csak egy virágcserepet a fejemre –
vágta rá Magdalena.
– Igyekszünk a lehető legkíméletesebbek lenni.
Nem nagyon fog látszani. Utána pedig Heike
megvizsgál.
Magdalena arca rákvörösre vált. Már látta a
barátságos tekintetű, hatalmas szörnyeteget.
Anna Maria észrevette, milyen zavarba jött a
szegény kislány és gyorsan így szólt:
– Különféle helyekről rád illő tiszta ruhákat
szedtünk össze. Nagyapád megígérte, holnap
azonnal újakat vétet neked.
– Köszönöm – pihegte Magdalena.
– Utána vacsora lesz a nagyteremben. Akkor
mindenki beszélni akar veled.
 Magdalena behunyta a szemét és fütyült rá, mi
történik körülötte. Csupa kellemes dolog.
A két nőnek fél perccel később rémülten kellett
felébresztenie, nehogy a víz alá érjen az orra.
Némileg túl kellemes volt.

AZ IJESZTŐ ARCÚ ÓRIÁS tetőtől talpig

valamilyen kenőccsel kente be. Nem találta olyan
viszolyogtató érzésnek, mint amilyentől félt.
Éppen ellenkezőleg: lehűtötte égő bőrét és
csillapította a viszketést, sőt a ruhához sem tapadt
hozzá.
Apró virágmintás pamutruhába öltözött, a haja
csaknem megszáradt, Anna Maria parfümjétől
pedig illatozott. A derék asszony úgy vélte,
Magdalena igazán rászorul az elszenvedett
borzalmak után. Már az a tudat is, hogy minden
undokságtól megszabadult, boldog mosolyt
varázsolt az ajkára.
Ezüsttel, porcelánnal, drága üvegekkel dúsan
megterített asztal mellett ült, aprócska adagokat
kapott enni, körülötte pedig csupa barátságos,
jóindulatú ember foglalt helyet. Sascha a lábánál
feküdt.
Most azt kellene hinnem, hogy álmodom –
gondolta. Én azonban ébren vagyok. Tökéletesen
ébren levőnek érzem magam, és gátlástalanul
élvezem!
Az asztal túloldalán ott ül Christer… A
gyertyák fénye örömtől ragyogó szemében
tükröződik. Időről időre rám néz és bátorítón
mosolyog. Ilyenkor nem nehéz
visszamosolyognom.
Amikor végeztek a desszerttel, Molin jelt adott,
ők pedig mindannyian átvonultak az egyik tágas
szalonba. Itt Christer apja, Tomas is jelen volt,
akivel egyetlen egyszer, nagyon régen találkozott a
Ramlösa Gyógyintézetben, csak akkor nem volt
ideje beszélni vele, mert Julius bácsi
megakadályozta benne. Hátradőlve ült kényelmes
székében, és mindenki vele foglalatoskodott,
elsősorban Christer anyja. Vele szemben
Magdalena némiképpen bizonytalanul érezte
magát. Ez a fiatal lány valóban egy felnőtt férfi
anyja volna? És a szeme… Micsoda szín!
Csaknem olyan, mint az óriás termetű Heikéé. A
becsületes nevén Tulának nevezett hölgy mintha
nehezen állná meg helyét az életben. Noha
barátságosan viselkedik, bizonyára roppant önfejű.
Mintha nem idevaló volna.
Magdalena enyhe rémülettel állapította meg,
hogy az előbb nem erre a társaságra, hanem az
“evilágra” gondolt.
Szörnyű következtetés!
Ám most mással kellett törődnie. Az ártatlan
csevegés véget ért.
Az alaphangnemet a rendőrfőnök adta meg:
– Bocsáss meg nekünk, Magdalena, hogy már
első este neked rontunk, amikor voltaképpen
tisztességesen ki kellene pihenned magadat, de
értsd meg, sietős a dolgunk. Berg doktort el kell
kapnunk, mielőtt megszimatolná az őt fenyegető
vészt. Addig viszont az a legfontosabb teendőnk,
hogy készen álljunk az ellene felhozandó vádakkal.
Bizonyára igen hamar értesülni fog a szökésedről.
A szüleid és az unokahúgod úton vannak ide, mi
pedig nem tudjuk igazán, kinek az oldalán állnak.
Először is: valamilyen nyomós okuk csak volt rá,
hogy bezártak oda. Sohasem nevezték meg?
Magdalena Christer tekintetében kereste és
találta meg az oly hőn óhajtott bátorítást.
– Nem – szólalt meg szánalmasan elhaló
hangon, mert Christer minden bíztató bólogatása
ellenére sem tudott túl sok lelki erőt mozgósítani. –
Erről csak Berg doktor és Julius bácsi mondtak
valamit. Először azt, hogy gyengécske, utána meg
hogy elmebeteg vagyok és ápolásra szorulok.
– A szüleid sohasem tettek említést ilyesmiről?
– Csupán annyit, hogy keveset eszem.
– Erre meg bezártak oda! – kiáltotta
felháborodva Tula. – Ahol éhezned kellett!
Micsoda észjárás!
– Magdalena életének első tizenhárom
esztendejét mindvégig nyomon követtem – szólalt
meg Molin úr. – Mindig is az volt a véleményem,
hogy szokatlanul értelmes kislány. Ha ő elmebeteg,
akkor mindnyájunknak elment az ép esze.
– Várj egy kicsit – fordult Christer a lány felé.
– Amikor három éve találkoztunk… Nem azt
mondtad akkor, hogy a doktor hallani sem akart a
rémálmaidról?
– Rémálmokról? – hajolt előre ültéből azon
nyomban Heike.
 – Nem akarok beszélni róluk – takarta el
Magdalena kezével a szemét.
– De Berg doktornak igen? És nem engedte
meg?
– Nem, nem úgy volt – suttogta kezét
leeresztve Magdalena. Olyan rettenetesen kicsike
és gyámoltalan volt, ahogy a többiek pillantásának
kereszttüzében ült a kölcsönkapott egyszerű,
virágmintás ruhában és a félig megszáradt haját
összefogó selyemszalaggal. – Sohasem tudtam
elmondani az álmaimat, mert nem ismerem őket.
A szalont csend ülte meg.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Heike.
Magdalena megbízott a barátságos óriásban.
Egyenesen a sárga szempárba nézett és így szólt:
– Arra ébredek, hogy sírok, de nem tudom,
miért. Megpróbáltam elmagyarázni a doktornak. Ő
azonban bosszúsan legyintett és arra kért, ne
beszéljek össze efféle ostobaságokat.
– Mondd csak… – dőlt vissza székében Heike.
– Mióta nyomasztanak a rémálmaid? Mikor
kezdődött az egész?
Christer Magdalenához ment és leült mellé.
Megfogta a kezét, hiszen a lány oly tehetetlenül
magányosan gubbasztott a helyén.
– Nem tudom – válaszolta Magdalena. – Úgy
érzem, mintha mindig is nyomon követtek volna.
Ez viszont nem igaz. Talán… hat-nyolc éves
voltam, amikor elkezdődtek. Nehéz megmondani,
pontosan mikor.
– Természetes, hogy így van.
 Heike sokáig gondolkozott. Hatalmas alakja
mintha az egész szalont betöltötte volna. Őszbe
vegyülő, busa fejével szinte hihetetlen tekintélyt
árasztott.
– Mondd csak, Magdalena, hajlandó vagy arra,
hogy álomba ringassalak, és amíg alszol,
kérdéseket tegyek fel neked?
A lány értetlenül, szemében félelemmel nézett
rá.
– Hipnózis – mondta barátságos hangon Heike.
Amikor Magdalena még riadtabb arcot vágott, a
nagy varázsló gyorsan hozzáfűzte: – Utána
semmire sem fogsz emlékezni.
Magdalena gyámoltalanul könyörögve nézett
egyik emberről a másikra, ám ők éppoly
bizonytalannak és zavartnak tűntek, akárcsak ő.
– Veszélyes, amit tenni szándékozik? –
kérdezte Molin úr. – Árthat a kislánynak?
– Egyáltalán nem, sőt ellenkezőleg – felelte
Heike. – Korábban néhányszor megtettem már.
Olyan emberekkel, akik begubóztak a
gondolataikba. Segít az ilyen állapoton. Csaknem
biztos vagyok abban, hogy Magdalena
megszabadul a lidércnyomásaitól, mi pedig talán
többet tudunk meg.
– Úgy érted, hogy az álmai valamiképpen
összefüggésben állnak azzal az aljas móddal,
ahogyan Berg doktor elbánt vele? – kérdezte Tula.
– Nem tudjuk, de nem lehetetlen. Mondd csak,
Magdalena, beszéltél a szüleidnek az álmaidról,
amelyekre utólag sohasem emlékszel?
 A szerencsétlen teremtés szeme fürkészve
meredt a semmibe.
– Én… nem, nem tudom. De…
– Nos?
– Néha az ágyam mellett álltak és
megkérdezték, miért sírok vagy kiabálok. Nem
hiszem, hogy válaszolni tudtam volna nekik.
Hiszen magam sem tudtam.
– A Ramlösa Gyógyintézet előtt sohasem láttad
Berg doktort?
– Nem, új arc volt.
– Ejha! Nos? Hajlandó vagy…?
Magdalena keze hosszasan szorongatta
Christerét, majd beletörődően bólintott, mintha az
elkerülhetetlen sorsnak adná meg magát.
Noha csaknem éjfélre járt az idő, senki sem
akart ágyba bújni, még Tomas sem. Amint mondta,
még jobban nyugtalanítaná, ha egyedül kellene
odabent feküdnie és nem tudná, mi történik.
A szalon összes gyertyáját meggyújtották. A
szolgák hatalmas kandelábereket hoztak be, míg a
csillárokban csendesen sercegtek a kanócok.
Magdalenát a legkényelmesebb karosszékbe
ültették.
Heike jelt adott Christernek, vonuljon a
háttérbe.
A leány ekkorra aludt már.
– Magdalena – szólította meg Heike. –
Tizenhárom éves vagy. A Ramlösa
Gyógyintézetben tartózkodsz. Berg doktor ül
előtted. Láttad már korábban?
 Magdalena álmában könnyedén összehúzta a
szemöldökét.
– Igen – felelte vonakodva.
E válasz hallatán a többiek megborzongtak és
előbbre hajoltak. Hiszen éppen az előbb tagadta!
– Most tizenkét éves vagy, Magdalena. A
születésnapodat ünneplik. Mi történik most?
A jelenlévők látták, amint az alvó lány arcára
halvány mosoly ül ki.
– Nagypapától egy kiskutyát kaptam
ajándékba. Olyan kedves. Azt mondják, terrier.
Saschának fogom hívni. Nemrégen pedig született
egy kisöcsém. Nagyon szép és szeretem.
Hirtelen elborult az arca. – Sohasem foghatom
meg. Apa annyira aggódik érte. Többé nem néz
rám. Korábban sem törődött sokat velem, most
viszont mintha levegő lennék számára.
Molin úr tehetetlenségében keservesen
felsóhajtott.
Heike így folytatta:
– Nyolc esztendős vagy, ma van a
születésnapod. Mi történik most?
A leány arckifejezése megváltozott, hangja
gyermekesebbé vált.
– Nem szabad megünnepelnem a
születésnapomat, mert rossz voltam. Reggel nem
hagytam, hogy a mostohaanyám fésüljön meg.
– A mostohádnak nevezed?
– Igen, mert nem az igazi anyám. Kedves
hozzám, de nem hiszem, hogy nagyon kedvelne.
Nem akarom, hogy a gondomat viselje.
 Heike óvatosabban folytatta.
– Magdalena. Éjszakánként… szörnyű
dolgokról szoktál álmodni?
– Nem tudom – rázta a fejét a lány. – Amikor
felébredek, nagyon félek és olyan szomorú vagyok.
Heike bólintott, mintha Magdalena szavai
megerősítenék, mire gondol.
– Most hatesztendős vagy. Ma van a
születésnapod.
A jelenlévők megértették, hogy Heike
szándékosan választott könnyen megjegyezhető
napot. Egy gyermek számára nagy eseményszámba
megy a születésnap.
– Lidérces álmok gyötörnek? Olyan álmok,
amelyek rémítenek, bár magad sem tudod, miért?
– Igen – válaszolta halkan új, gyermeki
hangján Magdalena.
Heike mély lélegzetet vett.
– Ma töltöd be a negyedik évedet, Magdalena.
Most is az álmaid gyötörnek?
A lány arca ekkor nyugtalanná vált.
– Igen – nyögte ki.
– Ma vagy három esztendős. Megvannak még
az álmaid?
Magdalena arca teljesen kisimult.
– Miféle álmok?
– Tehát a harmadik és a negyedik születésnapja
között – mondta összeszorított fogakkal Heike.
Vonakodott, nem tudta, milyen időpontot
válasszon.
– Október 24-e – szólalt meg csendesen Molin.
 Heike bólintott. Molin nagyon okos ember
volt, aki iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetett.
Egy hároméves gyermek persze nem képes
visszaemlékezni a dátumokra.
– Nem világosítaná fel a kegyelmes úr, mi
történt azon a napon? – kérte halkan.
Molin habozott, majd felsóhajtott.
– Az anyja nincs már az élők sorában.
Heike néhány pillanatra behunyta a szemét.
– Magdalena. Csend borult a házra. Mindenki
szomorú. Nem láthatod anyádat. Azt mondják
neked, meghalt. Igaz?
Magdalena mellkasa hevesen hullámzott,
mintha keservesen nyöszörögne.
– Most visszaért oda az időben – mormogta
Heike. – Mi történik körülötted, Magdalena?
A kislány nyugtalanul hánykolódott a
karosszékben, mintha szökni próbálna. Vajon a
kérdések, vagy valami más elől?
Heike nyugtatásképpen így szólt hozzá:
– Ott van a nagypapád?
Magdalena azonnal hátrarogyott és fellélegzett.
– Nagyapó. Hamarosan eljön. Nagypapára
várok.
A jelenlévők most egy kisgyermek hangját
hallhatták.
– Amilyen gyorsan csak tud, idejön nagypapa –
ígérte meg biztatón Heike. – Szomorú vagy?
Magdalena szeme héja remegett.
– Mama? Nem mehetek a mamához.
– Magányosnak érzed magadat?
 – Igen – sóhajtotta a szerencsétlen teremtés. –
Félek.
– Félsz? Ugyan kitől?
Magdalena hevesen nyöszörgött, mintha rögtön
sírva fakadna.
– Tőlük!
– Kiktől?
Szegényke nyöszörgését kínos volt hallgatni.
Christer véget akart vetni az imádottja számára oly
nehéznek tűnő kérdezősködésnek, ugyanakkor
mérhetetlen kíváncsisággal várta, hová is vezet
mindez.
– Ugyan kiktől félsz? – ismételte meg a kérdést
Heike, miután Magdalena nem válaszolt.
– Nem tudom, kiktől. Egy férfi és egy hölgy
az. Talán visszajönnek. Megint el kell bújnom.
Heike szemében kifürkészhetetlen kifejezés
jelent meg.
– Mondd csak, Magdalena, az apád… ismeri
őket?
A leány orcáján könnyek patakzottak alá.
– Azt hiszem, igen.
– Miért hiszed?
Magdalena erre csupán hevesen rázta a fejét.
Heike lassan Molin felé fordult és csendesen
megkérdezte:
– Mikor halt meg a leánya? Melyik
napszakban?
– Éjszaka.
– Mi volt a halál oka?
– Nem tudni. Reggel holtan találták az
ágyában. Az orvos szerint gyenge volt a szíve.
Előző nap keményen dolgoztak, néhány fát és
bokrot ültettek át a kertben, ő pedig sokat
szorgoskodott. Ilyen volt a természete. Bizonyára
túlságosan megerőltette magát.
– Ki volt az az orvos, aki megállapította a halál
beálltát?
– Sohasem kérdeztem meg. Porig sújtott a
gyász.
A szalont néma csend ülte meg. Heike előzőleg
Magdalena felé fordult és arra utasította, aludjon
mélyen és semmit se halljon.
– Kockáztassuk meg? – kérdezte Heike
Molintól.
Az öregember habozott.
– Képes elviselni?
Heike a karosszékben nyugvó apró alak felé
tekintett.
– Nagyon fáradt. Éppen a mai nap testi-lelki
fáradalmai után nyugalomra volna szüksége. Most
azonban visszaérkezett ahhoz a bizonyos naphoz.
Ha máskor próbálkoznék vele, esetleg kudarcot
vallanék. Talán az lesz számára a legjobb, ha túl
lesz rajta.
– Bizony – figyelmeztette a rendőrfőnök. –
Kevés az időnk. Fel kell derítenünk az ügyet.
Heike megértette, milyen sürgős a dolog és
ismét kapcsolatot létesített a leánykával.
– Magdalena. Most a szomorú napra virradó
éjszaka van, amikor nem láthatod édesanyádat.
Ugye, az ágyadban fekszel? Mesélj nekem arról az
éjszakáról, mi történt akkor! Alszol?
Magdalena arca eltorzult a rémülettől, lihegve
kapkodott levegő után.
A többiek feszülten várakoztak.
– Nos, Magdalena? – hangzott fel újra Heike
csendes, zsongó hangja.
A leány felnyögött.
– Felébredek. Valaki kiáltozik.
A jelenlévők döbbenten meredtek egymásra.
– Felismertem a mama hangját, de olyan furcsa
volt. Kiugrottam az ágyból és a folyosón
termettem. Hallanom kellett, fáj-e valamije…
Az elbeszélés megakadt. A kislány holtsápadttá
vált. Értetlen gyermeki félelem ült ki arcára.
– Mi történt azután, Magdalena?
A szerencsétlen teremtés először tiltakozva
nyöszörgött, mintha mindenáron ellenállna, majd
felsikoltott:
– Nem! Nem! Nem akarom!

MAGDALENA ÚJRA három és fél esztendős volt.

Az előtérre sötétség borult, csak lent a
lépcsőnél világított egy kis lámpa. Elengedte a
kilincset, amely olyan magasan volt, hogy
lábujjhegyre kellett állnia.
A folyosón botorkált. A lépcsőn fázott a lába.
Nem merte az anyját szólítani.
A mama szobájának ajtaját résre zárták.
Odabentről suttogó hangok ütötték meg a fülét.
Ekkor nem akart továbbmenni, egy mély,
álomba ringató hang azonban mindvégig erre
kérte. Ennek a hangnak semmi köze sem volt
ahhoz, amikor az éj sötétjében a mama szobája felé
indult, nem értette, honnan jön, mert nem ismerte.
Mintha másik korból, máshonnan szólt volna
hozzá.
Odabent ingerülten sugdolóztak a hangok.
Mintha visszafojtott küzdelem lett volna.
– Úgy félek, mama! Beteg vagy?
Ki merjem nyitni? Talán megharagszanak rám?
Olyan szörnyű, amikor dühösek, ilyenkor mindig
fáj a gyomrom. Apa azt mondta, nem szabad
bemennem a mama szobájába, ha éjszaka
megijednék az ablakomhoz érő hatalmas faágtól.
Nem megyek be, ha ő is odabent van, mert olyan
szigorú.
Most! Megint a mama kiáltott. De annyira
rövid ideig…
“Tartsd szorosan!” mondja az egyik suttogó
hang. “Nem szabad éppen most lazítanod rajta…”
Be kell néznem, hátha szüksége van rám a
mamának…
Ugyan…!
Mit csinálnak ezek a mamával?
Úgy félek, inkább elfutok! Mégsem tehetem.
Ki ez a hölgy és ez az úr? Apa nincs itt…
Nem ismerem őket.
Ezek… ezek egy párnát raktak a mama arcára
és lefogják! Ő pedig nem tud kiszabadulni.
Szegény mama! Nem szabad így bánniuk vele!
Nem mozdulhatok meg. Segíteni akarok neki,
de meg sem moccanhatok. Egyetlen hangot sem
tudok kinyögni. Sikoltok, de egyetlen hang sem
hagyja el a torkomat. Milyen különös!
Felállnak és sóhajtanak. Egymásra néznek.
“Vége”, mondja a hölgy. Olyan hideg a hangja.
Didereg tőle a szájam.
El kell szaladnom. Ki az előcsarnokba.
Kijönnek! El kell bújnom előlük, mert
veszélyesek! A lecsapható asztalka alá…
Most ketten jönnek fel a lépcsőn.
Apa és egy másik férfi. Julius bácsi, neki olyan
kásás a hangja.
El kell mondanom apának, mi történt!
Meg sem tudok moccanni. Nem is merek. Apa
csak megharagszik rám, úgyis állandóan mérges.
Mindnyájan megállnak, pontosan előttem.
“Hát ez meg micsoda?”, mondja apa. “Mit
csináltok ti itt?”
Az idegen férfinak kemény a hangja. “Hiszen
ezt akartad, ugye?”
“Én? Nem értem, miről beszélsz! Mit
tettetek?”
“Amiről szót ejtettünk.”
“Szót ejtettünk?”, mondja apa. “Hiszen akkor
semmiről sem beszéltünk.”
“Neeem…?”
“De… teljesen elment az eszetek? Hiszen csak
a fantáziám csapongott!”
“Vagy úgy!”, mondja a hölgy. “Akkor miért
adtad oda a házad kulcsát?”
“De hiszen… nyilván érted, miért!”, dadogja
apa.
 “Nem. Miután a feleséged állandóan otthon
van, semmi okod sem volt rá, hogy odaadd nekem
a kulcsot!”
Az idegen férfi ezt mondta: “Nem szándékoztál
meglepni, mi? Túl korán értél haza, vagy mi
késlekedtünk. Juliust magaddal hoztad – alibinek.
Holtan kellett volna találnotok. Téged azonban
majd szétvetett a kíváncsiság, barátocskám!”
Hallottam, amint apa Julius bácsi felé fordul.
„Julius, tudhatod, hogy nem vagyok részes benne.
Ugye, egész este mindvégig veled voltam?”
Julius bácsi hangja gyanakvón csikorgott.
“Miben nem vagy részes?”
“Úristen! Hiszen csak hármasban tréfálkoztam
velük, hogy festene, ha özvegységre jutnék. Ők
meg szavamon fognak! Úristen, mit tegyek?
Mosom kezeimet!”
Julius bácsi várt a válasszal. “Ha özvegy
lennél… akkor ugye hatalmas vagyon ütné a
markodat?”
“Ugyan!”, kiáltotta felháborodva apa. “Én
semmit sem örökölök! Az öreg mindenét
Magdalenára hagyta, így nincs okom…”
“De még mennyire, hogy van”, mondta Julius
bácsi. “Ha a vénség feldobja a talpát – ami
hamarosan bekövetkezik – a lányod nagyon gazdag
lesz. A lányod pedig nagyon kicsi még. Én azonban
semmit sem láttam. Semmit!”
“Nagyon okosan szóltál”, így az idegen férfi.
“Nos, mindenesetre túl vagyunk rajta.”
Apa suttogóra fogta a szót. “Maradtak
nyomok?”
“Semmi”, felelte a férfi. “A következmények
miatt sem kell aggódnod. Ha reggel elhivatsz, majd
megvizsgálom.”
“És a kislány?”
“Megyek és megnézem”, mondta a hölgy.
Jaj, segítség, segítség, most az ajtómhoz megy
és benéz rajta. Én meg itt fekszem – az asztal alatt!
“Nincs az ágyában!”
“A fenébe! Voltaképpen hogyan intéztétek el?
Hol a gyerek? Meg kell találnunk!”
“Vele is… ugyanúgy járjunk el?”
“Ugyan már, nem vagyok én barbár!”
“Nem is”, mondja szárazon a férfi. “Nem
vágjuk ám le az aranytojást tojó tyúkot! A gyerek
nélkül semmit sem érsz.”
“Fogd be a szád! Ti erre keressétek, Julius meg
én pedig a másik irányban! És emlékezzetek:
nekem semmi közöm sincs ehhez a gonosztetthez!”
Eltűnnek. Gyorsan ágyba kell bújnom. Úgy! A
mamához akarok menni, de ők veszélyesek!
Aludnom kell. Be a dunyha alá!
Olyan hevesen ver a szívem. Mindjárt
szétszakadok!
Jönnek!
“Hiszen itt van!” Ezt a hölgy suttogta.
“Tűnj el”, súgja oda apa. “Megőrültetek, csak
nem mutatkoztok… Magdalena! Alszol? Hol
voltál? Benéztem, de nem láttalak.” Ilyen gyengéd
még sohasem volt a hangja!
“Ki kellett mennem a fürdőszobába.”
 Milyen furcsa a hangom!
Apa megáll, mintha mondani akarna, mintha
kérdezni akarna tőlem valamit, de nem meri
megtenni.
Azzal ő is elmegy.
Mama. Mama! Úgy fáj! Mindjárt darabokra
hasad a fejem. Most nem szabad sírnom, nem
szabad, nem szabad. Szétreped a fejem, nem
tudom, nem tudom, nem tudom…
Nem történt meg.
Természetesen semmi sem történt, csak álom
volt! Semmit sem láttam! Emlékeznem kell:
semmit sem láttam, semmit sem láttam, semmit
sem láttam!
Úgy fáj a fejem!
El kell felejtenem, el kell felejtenem,
felejtenem, felejtenem, felejtenem! Sohasem
történt meg, semmit sem láttam!
Semmi, csak álom volt.
Forog velem a világ, elborul a szemem,
meghalok, meghalok.

MAGDALENA! Most ébredj fel! Magdalena!

Ki ordít ilyen borzalmasan, görcsösen
zokogva? Fülembe hasítanak a borzalmas sikolyai.
– Magdalena! Most már biztonságban vagy.
– Nem láttam semmit, semmit sem láttam! El
kell felejtenem, el kell felejtenem, felejtenem,
felejtenem, felejtenem…
– Magdalena! Drágám, nem szabad ennyire
ordítanod!
 Nagypapa hangja volt, öregesen hangzott. De a
másik hang, amely egész idő alatt álomba
ringatóan űzte tovább, azt mondta, talán az lesz a
legjobb, ha kisírhatja a bánatát. Túlságosan sokáig
rejtette el.
– Nem történt meg, nem történt meg, csak
képzelődtem, álmodtam…
Hirtelen elhallgatott. Hatalmas nyögéssel
előrezuhant a karosszékben, csak arcába hulló
haját látta. Ő maga sikoltozott! Mennyi ember állja
körül!
Lassan ráébredt a valóságra. Itt volt nagyapa,
Christer és az az ijesztő külsejű óriás, akit
Heikének hívtak és még sokan mások.
– Most jobban érzed magad? – kérdezte
csendesen Heike, aki hatalmas, loncsos vadállat
módján guggolt előtte, de jaj, milyen kedvesen
nézett rá:
– Bocsáss meg, minderre mégis emlékezned
kell!
Magdalena teljesen összecsuklott. Hosszas,
elgyötört nyöszörgése fáradt sírásba ment át.
– Mama – jajveszékelt. – Megölték az én drága
mamámat!
Nagyapja a könnyeivel küszködött.
– Az egyetlen lányomat! Sohasem kedveltem
azt a férfit, akit a feleségem választott vőnknek,
csak azért, mert a lányom olyan szerelmes volt
belé. Ő pedig fergetegesen udvarolt. Úgy
közeledett felé, mintha hercegnő lett volna!
– Bizonyos szempontból az is volt – mondta
Kol. – A város leggazdagabb emberének egyetlen
leánya!
– Most pedig ágyba fektetjük Magdalenát –
szólalt meg szelíd hangján Anna Maria. –
Egyikünk az éjszaka minden percében mellette
virraszt. És hagyjuk sírni, amíg szükségét érzi.
Mindannyian úgy vélték, értelmes dolgot
javasolt.
Magdalena készségesen hagyta, hogy
felsegítsék a karosszékből. Egymás után járultak
elébe és megsimogatták vagy gyengéden
megveregették az orcáját. Szemük barátságról,
megértésről és együttérzésről tanúskodott.
Christer végtelenül kedves volt. Rettenetesen
komolyan viselkedett, amikor megsimogatta a
haját és egy pillanatra a nyakára tette a kezét. A
leányka úgy érezte magát, mintha elkábították
volna. Szünet nélkül omlottak a könnyei. Halálos
fáradság fogta el, úgy tűnt, mintha a hálószobáig
sem bírná elvonszolni magát.
– Kapsz egy nyugtató szert, amelytől elalszol –
ígérte meg Heike. – Így a sok szörnyű emléknek
reggelig ideje lesz alámerülni.
– Egy pillanatra, Magdalena – szólalt meg a
rendőrfőnök, miközben Anna Maria kifelé vezette
a szegény teremtést. – Még egyetlen kérdésre
válaszolj, utána békén hagyunk. Láttad később azt
a két gazembert? Azt a férfit és azt a nőt, aki a
borzalmas éjszakán édesanyád szobájában járt?
– Igen – válaszolta Magdalena és elképedt,
milyen rekedt a hangja. – A férfi Berg doktor volt.
A nőt pedig apám később feleségül vette. Most ő a
mostohám.
 13. fejezet

AZ ÖREG MOLIN mindnyájukat arra kérte,

aludjanak hatalmas házában. Ugyanis senki sem
tudta, mikor bukkannak fel Backmanék, netán
Berg doktor, ő pedig nem akart egyedül maradni
Magdalenával.
– Holnap délben tálalják fel az első étkezést –
jelentette ki. – Aki korábban kel fel, viselje
tettének következményeit!
Ez a veszély egyáltalán nem fenyegetett. A nap
első néhány órája amúgyis elmúlt, mire
valamennyien ágyba bújtak. A nyomasztó
élmények hatására annyira kimerültek, hogy reggel
a ház teljesen kihaltnak hatott.
A nap úgy folytatódott, ahogyan elkezdődött:
teljes pihenőnapként. Magdalena egyik étkezést a
másik után aludta át, és persze megengedték neki.
Mindössze annyi történt, hogy Christernek
levele érkezett, amely hosszú kerülőutat tett meg.
Nagymama és nagyapa adta fel. Gunilla azt írta,
Erlandnak ismét szüksége volna unokájára a
zsilipnél, mert nem olyan erős, mint amilyennek
képzeli magát. A levél azt az örömteli hírt is
tartalmazta, hogy Arvid Mauritz Posse gróf
mindannyiukat, nagypapát, nagymamát, Tulát,
Tomast és Christert meghívta a Göta-csatorna
nagyszabású avatóünnepségére. Ezeket az
ünnepeket a nagy mű egyes szakaszainak átadása
után rendezték, a Motala mellettit viszont
valamilyen okból elhalasztották. Linköping
közelében szándékozzák megtartani, és az összes
helybeli hírességet meghívták rá.
Ezenkívül a Jéghegyek Népe kis családját is.
Erlandot csaknem szétvetette a büszkeség, Gunilla
nagymama pedig azt írta, a gróf azért hívta meg
őket, mert meg akarja hálálni a Posse-nemzetség
érdekében végzett hosszú, hűséges szolgálatukat,
valamint mert ők ketten a Göta-csatornát
üzemeltető társaság alkalmazásában állnak.
– Éppen most nem utazhatom el! – kiáltott fel
Christer színpadiasan hadonászva. –
Magdalenának a lehető legnagyobb szüksége van
rám. Én pedig valóban arra gondoltam, megkérem
a kezét, de amikor hallottam Backmanról, aki csak
a pénze miatt vette feleségül a kegyelmes úr
leányát, talán engem is hozományvadásznak
tekintenek!
Molin elmosolyodott, de amikor megragadta a
lobbanékony ifjú karját, barátságos kifejezés jelent
meg a szemében.
– Senki sem gyanúsít azzal, hogy
hozományvadász lennél, és ha kíváncsi vagy a
véleményemre, nálad jobb férjet az én kis
Magdalenám számára elképzelni sem tudok. Ám
ne hagyjuk előbb felnőni? Talán te magad is túl
fiatal vagy hozzá.
– Magától értetődik, kegyelmes uram – sütötte
le szemét Christer. – De nem akarom, hogy ennyire
egyedül éljen! Amikor sarkában vannak a gaz
gyilkosok!
 – Azokat a gaz gyilkosokat bizony el fogjuk
kapni. Én pedig gondosan vigyázok Magdalenára,
amíg vársz rá. Gyere vissza néhány év múlva,
akkor majd meglátjuk, mi lett belőletek, és mit
éreztek egymás iránt.
– Köszönöm, kegyelmes uram – mormogta
Christer. – Az én érzelmeim azonban sohasem
változnak meg!
– Ami az utóbbit illeti, úgy vélem, a fiúnak
igaza van, kegyelmes uram – szólt közbe Heike. –
Mi, a Jéghegyek Népének sarjai rendszerint
roppant hűséges természetűek vagyunk. Nálunk
teljes életre szól a szerelem.
– Jó hallani – bólintott a vén milliomos. –
Újabb jó pont szól az ifjú Christer mellett. De azért
némi ideig várunk még, ugye?
Ezzel mindnyájan egyetértettek.

NORRTÄLJE FELÉ díszes úri hintó robogott.

Backman kereskedelmi tanácsos úr merev
derékkal ült. Igyekezett megőrizni a méltóságát, és
nem olyan lealacsonyítóan himbálni a fejét, mint a
társaságában lévő két hölgy. Ugyanis rendkívül
lefoglalta kinézete és tekintélye. Végtelenül sokat
jelentett számára, mit gondolnak róla más
emberek.
A norrtäljei levelet bosszúsággal teli hét kellős
közepén kapta meg. Miután elolvasta, rögtön
jókedvre derült. Most aztán meglátják ezek a
nyomorúságos linköpingi kereskedősegédek!
Végre ütött az óra! Most azután megalázza a
sok nyomorult bitangot a kereskedelmi kamarában!
Ő, akit már régesrégen nemességre kellett volna
emelni, ekkora vagyonnal a háta mögött most
nyilván megkapja a kutyabőrt. Af Backmannak
fogja nevezni magát, talán af Backenstiernának,
mert ez még előkelőbben hangzik. A linköpingi
kifutófiúk majd hajbókolnak előtte és hízelegnek
neki. Ugyan minek bánkódjék tovább a magasabb
állás miatt? Robotoljanak csak annyit, amennyi
jólesik nekik, ő már a babérjain fog pihenni.
– Magaddal hoztad az összes gyászruhádat? –
kérdezte a feleségét.
– Hogyne! Mindent előkészítettem.
– Figyelj, Magdalena – fordult Backman a
kocsiban ülő leányhoz. – Amíg a házban vagyunk,
mindvégig magadon tartod a fátyolos kis
kalapodat! A vén csont majdnem vak, de mások is
ott lehetnek… Nagyon rossz volna, ha ugyanazt az
öreg inast találnánk nála. Annak idején pedig ki-
bejártak a házában a barátai.
– De akkor még egészen hasonlítottunk
egymásra Magdalenával – vélekedett a lány.
Backman kételkedve tekintett rá. Noha a két
Magdalena unokatestvér volt, és kissé valóban
hasonlítottak egymásra, nem lehetett őket
egymással felcserélni.
Backman kinézett a hintó ablakán a
vigasztalanul zuhogó esőbe. Gondolatai visszafelé
kalandoztak az időben.
Jaj, mennyire megbabonázta a fiatal, szépséges
Ida Berg, aki most második hitveseként ül mellette
a kocsiban! Kellett neki ez a nő, mindenáron
kellett! Egy férfiembernek pedig joga van kis
kalandokhoz, ugye?
Ida azonban nem elégedett meg ezzel! Nem
akart vetélytársnőt maga mellett. “Válj el a
feleségedtől, akkor majd beszélhetünk róla, mikor
bújunk ágyba!”
Váljon el Molin leányától? Hiszen akkor
mindent elveszít! Igaz, nem sokat törődött vele,
hiszen sohasem szerette, csupán az örökségéért
vette feleségül.
Továbbá fiút sem tudott szülni neki.
A mellette ülő, szépen kiöltöztetett fiúcskára
pillantott. Végre fia lett, apja megtestesülése!
Második feleségének unokafivére, Berg doktor,
gyakori vendég volt Ida házában. Merész terveket
kovácsoltak…
Ő maga azonban nem vett részt a
tervezgetésben! Képtelen volt megérteni,
miképpen köthetett ki Ida táskájában a ház kulcsa.
Ami a történteket illeti, a kereskedelmi
tanácsos teljesen ártatlan volt.
A fene essen beléjük, miért nem tűntek el az
ügyetlen pancserjai, mielőtt Julius társaságában
hazaérkezett volna! Így tehát Juliust is be kellett
vonniuk.
Nos, ez a dolog megoldódott.
Bárcsak ne gyötörték volna egyszerre csak
rémálmok a kislányt! Hova vezethetett ez?
Látott valamit, vagy mégsem?
Erik Berg doktor ezt az ügyet is elrendezte.
Backmannak tiszta volt a keze. Az orvos szerint
elmebetegség tört ki a leányon és kijelentette, zárt
intézetben keli elhelyezni. Backman beleegyezett,
de ragaszkodott hozzá, hogy jól menjen a sora.
Erről Ida és Berg doktor gondoskodott.
Biztosították róla, milyen jóhírű intézetbe
került, az Irgalmasság Menhelyére, amelynek már
a neve is tanúskodott a kiváló szakmai minőségről.
A lehető legszakszerűbb ápolásban részesül.
Backman jól gondoskodott szegény beteg
leányáról. Sohasem fog kijönni onnan, efelől
nyugodt lehet. Az ápolók pedig megszokták, hogy
a páciensek szerint rokonságuk csupa gyilkosból
áll. Ügyet sem vetnek a szerencsétlen őrültek
zavaros fecsegésére.
Berg doktor kezdetben arra célzott, talán a
legjobb volna, ha a kislány… nem kell többet
mondania, ugye?
Backman azonban őrjöngő dühbe gurult. Mit
képzel ez a kuruzsló? Hogy ő, a kereskedelmi
tanácsos megölné saját gyermekét? Ünnepélyes
hangon világosította fel sógorát önmaga
tisztességéről és gyermeke iránti szeretetéről, A
doktor enyhén lefittyesztette ugyan ajkát, de
engedelmeskedett. Noha a leány életben marad,
soha többé nem fog gondot okozni.
Backman enyhe nyugtalansággal nézett ki az
esőáztatta vidékre. Nyilvánvaló, miért nem volt
ideje meglátogatni a lányát! Magdalenának sem
használna, ha a kórház falain kívül fekvő világra
emlékeztetnék. Hiszen mindnyájuknak meg kell
érteniük, nem látogathatja meg! Biztosították róla,
mennyire jól bánnak vele… Ő pedig a kért
díjazásnál többet fizetett Magdalenáért. Csakis
azért, mert biztos akart lenni benne, hogy gondos
ápolásban van része.
Backman a másik Magdalenára pillantott.
Amikor a valódi leányát kénytelen voltak bezáratni
a tébolydába, unokahúga igencsak késznek
mutatkozott az együttműködésre. Hiszen
mindenképpen szüksége volt egy leánygyermekre,
aki örököl anyai nagyapja után! Különben minden
hiábavaló lett volna. Ötezer koronát ígértek neki,
ha eljátssza az első Magdalena szerepét. Hatalmas
összeg volt, ő pedig azonnal ráharapott az
ajánlatra. Mintha egy-két könnyet elhullatott volna
rokona sorsa felett, de csakhamar túltette magát
rajta.
A vénség azonban sehogysem akart meghalni!
Nem volt valami kellemes az sem, hogy évekig
egy idegen leány éljen a házában. Igaz, bizonyos
mértékig kötelessége volt gondoskodnia az
unokahúgáról, miután ennek apját Berg doktor
eltávolította az élők sorából. Ám senki sem
követelhette meg tőle, hogy atyai érzelmeket
tápláljon iránta. Természetesen néha jól jött
gyermekfelvigyázónak, amúgy viszont nem volt
valami izgalmas egyéniség. Ráadásul hízásnak
indult. Öreg hiba, hiszen hasonlítania kellett-az
igazi Magdalenához!
De most hirtelen vége szakadt Backman
kereskedelmi tanácsos szenvedéseinek. Végre
halálán van az öreg! Berg doktor rejtjelezett
leveleiben arra panaszkodott, milyen hihetetlenül
szívós. Most viszont nincs már sok ideje hátra.
A vénség ragaszkodott hozzá, hogy halála előtt
még egyszer, utoljára láthassa az unokáját. Nem
kellett volna ennyire sietniük, ha… Ha nincs olyan
záradék a végrendeletében, amely kiköti, hogy ott
kell lennie. Berg doktor leveléből legalábbis így
tűnt ki. Backmanék ezért hajtottak át olyan
iramban Svédország keleti részén, mintha élet-
halál forgott volna kockán. Csak éppen nem az ő
életükről volt szó.

DÉLTÁJBAN ÉRTEK Norrtäljébe.

A kiadós eső után minden: a kövezet, a fák
lombja, a házak teteje vizesen csillogott…
Molin kastélynak is beillő villája tökéletesen
némának tűnt.
Így fest a gyászház?
Meghalt már? Ami az ál-Magdalenát illeti,
nagy gond esett volna le a vállukról. Viszont ha a
vénség ragaszkodott hozzá, hogy valamilyen okból
kifolyólag halála előtt megjelenjék nála… Akkor
talán kicsúszik markukból az örökség!
Még a gondolata is borzalmas! Ennyi évig
kellett várniuk, és az utolsó pillanatban becsapják
őket! Az öreg csak nem lehet ilyen gonosz! Hiszen
egyetlen örököse van: Magdalena, az unokája.
És úgy tudja, Magdalena a legjobb
egészségnek örvendve él Linköpingben.
Örömükbe mindössze némi üröm vegyült. Az a
szemtelen taknyos, aki a linköpingi estélyen
felkiáltott, hogy az ő Magdalenájuk nem az igazi.
Nos, bárki is legyen a nagyszájú kölyök, itt
már nem árthat nekik. Zsilipőr, vagy valami
hasonló alantas munkát végez. Úristen, mekkora
nulla! Ida mindenesetre befogta a csőrét, többé
nem kell az okvetetlenkedésétől tartani!
A kocsi megállt. Backmanék a hosszú
zötykölődéstől elgémberedve szálltak ki. A
hatalmas házra néztek, amely hamarosan az övék
lesz. Ez persze csak hab a tortán. A rengeteg gyár,
a megannyi igazgatói szék, hatalom, gazdagság,
tisztesség mind az ő markukba hullik!
Útközben felvették Berg doktort. Ez némileg
bosszankodott, mert a vén romhalmaz legalább öt
napja nem engedte be. Nem akarja, hogy bárki
gyógykezelje, még ha orvos is. Az inas szerint
békében kíván meghalni.
Te szentséges ég, hiszen az utolsó méregnek
néhány óra alatt hatnia kellett volna! És a vén
csont még mindig él! Ugyan milyen fából
faragták?
A házon nem lengett félárbocra eresztett
zászló.
Egyelőre tehát nem halt meg.
Az inas a lépcsőfeljáróban fogadta őket.
– Milyen jó, hogy megérkezett a kereskedelmi
tanácsos úr – mondta a gyászoló házaknál
megszokott halk, kíméletes hangon. –
Őkegyelmessége annyira várta az unokáját. Vagy
talán nincs itt Magdalena kisasszony?
 – Ő is eljött, de a kocsiban ül. Hiszen annyira
kötődött a nagyapjához, és lehetőleg szeretné
elkerülni, hogy haldokolva lássa.
– Magdalena kisasszony jelenléte sajnos
létfontosságú! A kegyelmes úrral közösen kell
aláírnia néhány papírt. A prókátor úr tanúsítani
akarja, hogy életben van és átveszi az örökséget.
Backman felsóhajtott.
– Magdalena! Azonnal gyere ide!
Az öreg Molin felpolcolt párnáira támaszkodva
feküdt hatalmas ágyában. Ügyvédje szerényen a
háttérbe húzódva ült egy kis asztal mellett.
Molin meggyőzően zihált.
Úristen, mennyire agg és rokkant lett –
gondolta megvetően Backman. Most viszont már
az egész vagyonod sem segíthet rajtad, vén csont!
El kell válnod tőle, akármennyit is harácsoltál
össze!
– Magdalena – nyöszörögte Molin.
A lány előrelépett és illedelmesen meghajolt.
Úristen, az igazi Magdalena sohasem cselekedett
volna így, hanem azonnal odafut hozzá és
megcsókolja! – gondolta bosszúsan Backman.
Igaz, ez a lány nem kerülhetett túlságosan közel
nagyapja félvak szeméhez.
– Milyen nagyszerű, hogy viszontláthatlak –
mondta rendkívülinek tűnő erőfeszítéssel Molin. –
Saschát nem hoztad magaddal, drága kislány?
Az ál-Magdalena gyámoltalanul Backmanra
meredt.
– Saschával végtelenül szomorú dolog történt –
mondta gyorsan a kereskedelmi tanácsos. – Sajnos
megkapta a szopornyicát, ezért agyon kellett lőni.
Elhiheti, mennyire meggyászoltuk a kedves kis
állatot!
Backman olyan hangosan ordított, hogy
Molinnak belefájdult a füle.
– Akkor talán megkezdhetnénk a nálam lévő
okmányok aláírását? – köszörülte meg torkát a
prókátor.
– Persze – zihálta Molin. – Már nincs sok időm
hátra, ezért sietnünk kell. Ugye, Ljungqvist doktor
úr?
– Micsoda? Hogyne, hogyne.
Az ügyvéd elmagyarázta, miről van szó.
– Ugyebár abból indulhatunk ki, hogy ön,
Backman kereskedelmi tanácsos úr, segédkezni fog
lányának az üzlet átvételénél?
– Természetesen, ügyvéd úr. Teljesen a
leányom javának fogom szentelni magam.
– Ebben nem is kételkedünk – mondta a
jogász.
Backman gyanakodva nézett rá. Gúnyolódik?
Nem, az ügyvéd határozottan barátságos arcot
vágott.
– Viszont tanúkra is szükségünk lesz – tette
hozzá.
Molin kínkeservesen intett inasának, hívja be
őket.
Backman türelmetlenül mozgolódott.
– Nem elegendő tanúnak Bee… Ljungqvist
doktor úr és a feleségem?
 – Talán igen – mondta az ügyvéd. – Mi
azonban szóltunk már négy pártatlan férfinak, aki
kizárólag ebből az okból várakozik.
Backman gyorsan megnézte, Magdalena
arcába lóg-e a fátyol.
Szükség is volt rá! A kereskedelmi tanácsos
elsápadt, amikor észrevette, hogy a helybeli
rendőrfőnök, Molin régi barátja lép be. Egy
szokatlanul sötéthajú férfi társaságában volt.
Backmannak halványan úgy rémlett, mintha már
valahol látta volna ezt az embert.
– Bizalmasom, Kol Simon – mutatta be Molin.
– Apám… Nem túl sok önnek ennyi személy?
– Túl sok? Talán attól félsz, hogy meghalok?
Bizony úgy lesz.
Backman hallotta, amint a két hölgy felhőköl.
Hatalmas termetű, félelmetes kinézetű ember lépett
be egy mankókra támaszkodó férfi kíséretében.
– Ez meg miféle állatsereglet? – kérdezte
igencsak meggondolatlanul Backman.
– Hadd mutassam be a másik két tanút: a
Jéghegyek Népéből származó Heike Lind
földbirtokost és rokonát, Tomast.
Miután Backman visszanyerte a lélekjelenlétét,
így szólt:
– Szükség van ennyi tanúra?
– Nem csekélység, amit Magdalena Backman
kisasszony tulajdonába szándékozunk átírni –
válaszolta az ügyvéd. – Nagyon óvatosaknak kell
lennünk, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön ez
az óriási vagyon.
 – Természetes! De miképpen kételkedhet
benne…
– Ez a ceremónia több óráig is el fog tartani –
csapott tenyerével az ügyvéd egy vastag
papírkötegre.
Backman látta, amint szépséges Idája idegesen
nyalogatja az ajkát, Erik Berg doktor szeme pedig
mintha kocsányon lógna.
Nyugalom – gondolta Backman, bár érezte,
ahogyan homlokán gyöngyözik a verejték.
Micsoda szerencse, hogy Magdalena annyit
gyakorolta unokatestvérének gyerekes aláírását!
– Magdalena, drága gyermek – mondta Molin a
lehető legszánalmasabb hangon. – Egész idő alatt
egyetlen szót sem szóltál.
– Olyan szomorú vagyok, nagypapa –
igyekezett utánozni a leány unokahúgának
hanghordozását. – Nem akarom, hogy meghaljon!
Suta! – gondolta Backman. Ez a Magdalena két
évvel idősebb a saját leányánál, emiatt azonban
nem kellett volna ilyen gyermekesen gügyögnie!
– Gyere csak ide, hadd lássalak jobban –
kérlelte Molin.
A leány vonakodva ment közelebb. Jól van –
gondolta Backman és jelt adott, vegye le a kalapját.
Az öreg úgyis olyan vak, akár a bagoly nappal.
– Úgy vélem, igencsak megnőttél és
megerősödtél – mondta kezével az ál-Magdalena
után tapogatva Molin.
– Nagyon sokat változott – jegyezte meg a
rendőrfőnök.
 Neked meg mi keresnivalód van itt, te átkozott
kopó? – gondolta magában Backman, miközben
színlelt jókedvvel így szólt:
– Bizony, Magdalenának pompásan megy a
sora nálunk, apám! Szeret enni, és ez meg is látszik
rajta.
Kényszeredetten nevetni kezdett. Felesége
élesen rápillantott, mire a szája széle rögtön
lekonyult.
Az ügyvéd váratlanul így kiáltott fel:
– Készek megkezdeni?
– Igen – vágta rá kissé túlságosan is gyorsan
Backman, mire Ida asszony azonnal rosszalló
pillantással illette. A lánynak kellett volna felelnie.
– Igen – felelte az ál-Magdalena.
Ida Backman újra a szája szélét nyalogatta. Az
asztalon ott fekszik a hatalmas vagyon, amely csak
reá vár. Mindössze néhány perc és…
Hirtelen, mintha csak valamilyen jeladásra várt
volna, kis szürke szőrgombóc loholt be a szobába
és Kol Simonnak ugrott.
– Micsoda…? – tátotta el száját a három
Backman.
– Sascha? – kérdezte ostobán a leány.
– Ugyan már – mondta Backman, aki
időközben összeszedte magát. – Értsd meg, ez egy
másik kutya! Hiszen Sascha megdöglött!
A kereskedelmi tanácsos hangját meghallva a
kutya fülét-farkát behúzva loholt vissza az ajtóhoz.
Backmanék a kutya után bámultak.
Ekkor egy fiatalember jelent meg az ajtóban.
 Backmanné arca pulykavörösre változott. Mit
keres itt ez a tacskó?
Nem tudta összeszedni magát, mert egy hölgy
lépett be a szalonba.
A kölyök anyja, a motalai Tula!
Ida Backman szája elé kapta a kezét és gyorsan
levegő után kezdett kapkodni. Kavargott a feje, a
látványra nem talált szavakat.
– Jónapot, Backmanné asszony, és köszönöm a
legutóbbi látogatását – búgta olyan elbájoló
hangon Tula, amilyenre, ha akarta, csak ő volt
képes.
– Mit keresnek ezek itt? – kiáltott fel élesen
Backman. – Egytől-egyig hírhedt csalók!
– No, no – figyelmeztette Molin. – Az ifjú
Christer szerepel a végrendeletemben, válogasd
meg tehát a szavaidat!
– Micsoda? A végrendeletben? – rikácsolta Ida.
– Ennyire behízelegte volna magát Magdalena
nagyapjánál?
Molin fáradtnak tűnt. Backmanékra ügyet sem
vetve így szólt az inasához:
– Most kéresd ide Anna Maria Simont!
– Ki hallott már ilyet! – mondta felháborodva
Backman, a doktor pedig egyetértőn bólogatott. –
Mi lesz itt, népgyűlés?
– Kedves egykori vőm, meg akarnád tagadni
tőlem azt az örömöt, hogy végórámban láthassam
mindazokat, akiket szeretek?
– De hiszen mi állunk Önhöz a legközelebb,
apám!
 Molin erre nem felelt, hanem az ajtó felé
nézett.
Anna Maria lépett be, egy apró, megviselt
teremtést támogatva.
Ida asszony félig elfojtott nyöszörgést hallatott.
– Magdalena! – suttogta hörögve Backman. –
Te meg mit keresel itt? Hiszen az Irgalmasság
Menhelyén laksz!
– Már nem – szólt közbe Molin. – Hála egy
Christer nevű állhatatos szerelmes fiatalembernek,
sikerült kiszabadulnia arról a pokoli helyről.
A Backman házaspár és Berg doktor egy
pillanatra rémülten bámult az aggastyánra. Hiszen
meghallotta a suttogást, a szeme pedig akár a sasé.
Ám most nem volt idejük ezen töprengeni.
Nagyobb veszély fenyegetett. Az orvos csak úgy
teljesen véletlenül a kijárati ajtó felé sandított, ott
azonban a rendőrfőnök állt…
Ida Backman kétségbeesett kísérletet tett.
Méltóságteljesen felszegte a fejét.
– Téved a férjem. Elismerem, hogy az a leány
olyannak tűnhet, mint amilyen a saját édes
gyermeke volt három évvel ezelőtt. Ám csalóval
van dolga, kedves Molin úr! Őt is Magdalena
Backmannak hívják, csakhogy a néhai Julius
Backman leánya. Ezenkívül elmebetegség tört ki
rajta, így intézetbe kellett zárni.
Backman sárba tiporta agyafúrt próbálkozását.
Döbbenten meredt leányára.
– De hiszen olyan sovány! És… elhanyagolt!
Pedig ti azt mondtátok, Erik és Ida, jól megy a
sora! Nagy összegeket fizettem érte, hogy
tisztességesen bánjanak vele!
– Vagy hogy megnyugtasd a lelkiismeretedet –
mondta hűvösen Molin.
Backman ekkorra elveszítette a lélekjelenlétét.
Tökéletesen összezavarodott és óvatlan szavakra
ragadtatta magát.
– Hiszen ön minden egyes szót hall!
– Úgy van. Továbbá nagyon jól látok. Mindezt
az itt jelenlévő Lind doktornak köszönhetem, aki
még egy kuruzslót és méregkeverőt is leleplezett!
– Hallja csak… – szólalt meg felháborodottan
Berg doktor, Molin azonban leintette.
– Azt hiszed, nem ismerem meg a saját
unokámat? Akit sohasem látogattál meg, mert
sohasem voltál kíváncsi, hogy van!
– Én csak…
– Három esztendőt töltött el egy mocskos,
egészségre ártalmas pincelyukban! Csak azért,
mert nem tudtál volna a szemébe nézni.
– Magdalenán komolyan kitört az elmebaj –
mondta tompán kongó hangon Backman.
– Milyen kényelmes így elintézni! Ezt vajon ki
mondta? Második feleséged és unokatestvére,
Berg-Ljungqvist doktor?
Az orvos rémületében levegő után kapkodott.
– Igen! – kiáltott fel hevesen a kereskedelmi
tanácsos. – Becsaptak. Ők tehetnek róla!
Néhány lépést tett igazi gyermeke felé, aki
azonnal Anna Maria felé hátrált.
A két Magdalena feltűnően különbözött
egymástól. Julius bácsi leánya a legújabb divatnak
megfelelően darázsderekú, széles ujjú, alul bő
ruhát viselt. Kis unokahúga hozzá képest igencsak
szánalomra méltó látványt nyújtott. Miután
mindeddig szinte mindvégig aludt, nem maradt
idejük arra, hogy új ruhákat vegyenek neki. Még
mindig az egyszerű, virágmintás szoknyát viselte.
Lelógó haját egyetlen selyemszalag fogta össze,
míg a másik leány frizurája pontosan olyan volt,
amint azt a kor divatja megkövetelte: dús loknikkal
a füle mellett, hátul feltűzve.
Az egyik egészséges, jóltáplált, a másik
önmaga árnyéka csupán.
– Magdalena! – könyörgött Backman. –
Hallgass rám, hiszen semmit sem tudtam róla,
milyen súlyos helyzetben vagy. Beteg voltál, én
pedig csak a javadat akartam. Magdalena!
Mindennek dacára szerető apád vagyok…
Felesége világosabban látta nála, mi az
egyetlen mód, amellyel kivághatják magukat a
csávából. Hiszen miképpen magyarázhatják meg a
második leány létezését? Ida asszony szilárd
léptekkel odament hozzá és karon ragadta.
– Ne tedd magad nevetségessé! Nem látod,
hogy Julius fivéred leánya? Teljesen elment a józan
eszed?
– Hölgyeim és uraim, ez a szánalmas leányzó
sohasem volt a férjem gyermeke – fordult a
jelenlévők felé. – Hazudik, ha ezt állítja.
Tökéletesen összezavarta a férjem lelkiállapotát.
Az igazi lánya ott, az ágy mellett áll. Csak nem
képzelik, hogy be szándékoztuk volna csapni a
drága öregurat?
Ekkor a rendőrfőnök nyugodtan az ajtónál
remegő Magdalena mögé állt és vállára tette a
kezét. A kislány rezzenéstelen arcán könnyek
patakzottak végig. Anna Maria arra húzódott
vissza, amerre Kol állt.
– Ezt a kislányt néhány napja súlyos
megrázkódtatás érte, ezért képtelen beszélni. Hadd
beszéljek helyette én!
A többiek elhallgattak.
– A Jéghegyek Népéből származó Lind
doktornak sikerült rávennie Magdalenát, hogy
feltárja a lelkét és különös történetet mondjon el.
Mi már meghallgattuk. Most önökön a sor, kedves
Backman házaspár és Berg, vagy ha jobban tetszik,
Ljungqvist doktor úr.
Az alattomos orvos tiltakozásra nyitotta száját,
de inkább hallgatott.
– Magdalena egy ízben az éjszaka kellős
közepén benézett az anyja szobájába. Látta, amint
két idegen – egy férfi és egy nő – éppen
meggyilkolja az édesanyját. Párnával fojtották
meg. Elrejtőzött a gonosztevők elől és meghallotta,
hogy jön az apja és a nagybátyja. Minden egyes
szavukat megismételte. Apja bűnrészessége
nyilvánvaló volt, mert a hölgynek előzőleg átadta a
ház kulcsát – jóllehet szokása szerint minden
felelősséget elhárított magától. Akarnak hallani
valamit az elhangzottakból?
Backman arca hamuszürkére vált, felesége
azonban tartotta magát.
– Miféle rablómese ez? Mi köze hozzánk?
– Magdalena felismerte az ismeretlen
gyilkosokat, mert később találkozott velük mint
apjának második feleségével, illetve a Ramlösa
Gyógyintézetben működő Berg doktorral.
– Ostobaság!
– Molin úr kezelőorvosában, Ljungqvist
doktorban Christer és Tomas egyaránt felismeri a
ramlösai Berg doktort. Arra is bizonyítékaink
vannak, hogy Julius Backmant, Magdalena
nagybátyját előre megfontolt szándékkal ölték
meg.
A rendőrfőnök néhány lépést tett a kővé
dermedt jövevények felé.
– Doktor Erik Berg, a törvény nevében
letartóztatom Molin úr leánya és Julius Backman
konzul meggyilkolásáért, valamint egy egészséges
személy tébolydába való kényszerítéséért, ami által
meg akart szabadulni bűncselekményeinek
esetleges tanújától, továbbá Molin úr ellen
folytatólagosan elkövetett gyilkossági kísérletért.
Ida Backman asszony, született Berg, a törvény
nevében letartóztatom az első Backmanné
meggyilkolásáért és az előbb felsorolt
bűncselekményekben való bűnrészességért.
Backman kereskedelmi tanácsos, a törvény
nevében letartóztatom az előbb felsorolt
bűncselekményekben való bűnrészességért.
– De hiszen én nem követtem el semmit! –
kiáltott fel Backman. – Tiszta a kezem!
 – A kezed talán igen – mondta Molin és felkelt
az ágyból. – De nem a szíved!
A letartóztatottak el sem tudtak képedni, hogy
az öregember milyen könnyedséggel mozog a
szalonban. Megvolt a maguk baja.
– Most nem kapom meg az ötezer koronát? –
kérdezte bárgyún Julius leánya.
– Fogd be a szád! – ripakodott rá Backmanné.
– Te sem segítesz éppen! Rendőrfőnök úr, ezekre a
képtelen vádakra semmilyen bizonyítékot sem tud
felhozni.
Férje kezébe temetett arccal roskadt az ágyra.
– Ugyan, mi értelme, Ida? Miután így bántatok
el Magdalenával, nem akarom, hogy többé bármi
közöm is legyen hozzátok. Egyétek csak meg
Erikkel, amit főztetek. Jómagam mosom kezeimet.
Szokásos mentegetőzése most azonban nem
segített rajta.

14. fejezet

MOLIN KÍMÉLETLEN bosszút állt a leánya és

unokája életét tönkretevő férfin. Hőseink most
ízelítőt kaptak belőle, milyen kemény tudott lenni
a vén üzletember. Az esetleges felmentő ítéletre
gondolva Backman minden jövőbeli esélyét
elvágta.
Svédországban ekkoriban kezdett némi
befolyásra szert tenni a sajtó. Molin a frissen
alapított Esti Újság és a nagy múltú Hazai Szemle
újdondászai előtt külön-külön részletesen
leleplezte a megvesztegethető kereskedelmi
tanácsost.
Az ügyből országos skandalum lett. Az
emberek nem szoktak hozzá a magánügyek
kiteregetéséhez, az újságokban leginkább a
politikáról volt szó. Itt viszont valaki gyilkosság és
egyéb kétes ügyletek által kívánt előmenetelt
elérni. Az olvasók gátlástalanul élvezték, amit a
cikkek kitálaltak, a lapok példányszáma pedig
megnőtt.
Backman a bíróság ítéletétől függetlenül is
örökre megbélyegzett pária lett. Kisfiát elvették
tőle, majd az ártatlan kisgyermeket nevelőszülők
fogadták örökbe.
A Jéghegyek Népének tagjai kissé feszengtek
mindettől. Ők nem bántak volna így el a
nyomorulttal, bár a megsebzett öregember iránt is
megértést tanúsítottak.
Még kellemetlenebbnek találták, hogy
ugyanezek az újságok az egekig magasztalták
Christert, Kolt, Heikét és a többieket. A
dicshimnuszok valóban kínosan érintették őket.
Persze kivétel is akadt: Christer egyszerre
szórakoztatónak és hozzáillőnek tartotta a hős
szerepét.
Heike megírta Vingának, hogy mindaddig
Kolnál és Anna Mariánál marad, amíg meg nem
születik a gyermekük. Korábban egyikük sem
sejtette, hogy az asszony ekkor már túl volt a
félidőn. Heike aggódott, mert meg akarta
akadályozni a legrosszabbat: a hozzá hasonlóan
torz átokverte sarj születését. Mindenképpen meg
akarta kísérelni Anna Maria életének megmentését.
Heike az öreg Molint is kezelni akarta. Noha
lényegesen javult az állapota, távolról sem lehetett
volna egészségesnek nevezni.
Christer és szülei a Linköping közelében
rendezett nagyszabású avatóünnepségre tekintettel
hazautaztak Motalába, a Göta-csatorna zsilipjeihez.
A hős ifjú előbb még érzékeny búcsút vett a kis
Magdalenától.
Eljött a hazaindulás napja. A szegény kislány,
aki ekkor már felkelhetett, Christerrel együtt Molin
úr házának parkjában sétált. A sötét felhőként
föléjük tornyosuló búcsú miatt úgy tűnt, mintha
többé semmi mondanivalójuk sem volna egymás
számára.
– Ugye… írni fogsz? – nyögte ki végül
Christer.
– Egyszer már annyira megígértem neked,
hogy írni fogok – mosolygott rá szomorkásan
Magdalena. – Most biztosan megígérem. És te is
írsz majd nekem?
– Hogyne! Hiszen megvan a címed. Múltkor
nem tehettem, mert féltél, elveszik a leveleidet.
Most viszont szabadok vagyunk, Magdalena!
Noha szinte csoszogva haladtak, ekkor
meglátták a parkon keresztül vezető sétány végét.
Az útra felkészített kocsi a ház előtt várakozott.
Sascha közben előreszaladt.
 Christer megállt és megfogta Magdalena kezét.
Ünnepélyes hangulat lett úrrá rajta. Áthatóan
tekintett rá, mintha emlékezetébe akarná vésni a
lány képét.
Az ifjú számára egykor mesebeli
hercegkisasszonynak tűnt a bájos, jólöltözött és
légies Magdalena. A hajdani mesealakból ekkorra
nem sok maradt. Haja az ismételt tetvetlenítések
után beható ecetszagot árasztott, bőrén még mindig
sebhelyek és kiütések nyomai éktelenkedtek,
sovány válláról lecsüngött a pamutruha. Ám
pusztán testi értelemben javulni kezdett az
állapota, orcájára némi pír szökött, és egy keveset
hízott is.
– Visszajövök, Magdalena. Most a tanulás a
legfontosabb, mert nem szándékozom egész
életemben zsilipőrként működni. Apám és
nagyapád beszélt a jövőmről.
Egymás után felemelte és álmodozva
megcsókolta a leány két kezét. Ünnepélyes
feszültséggel teli pillanat volt! Magdalena remegve
sóhajtott fel.
– Ha idősebb leszel, rendesen is megcsókollak.
Persze csak ha megengeded.
– Most már eléggé felnőtt vagyok – suttogta.
Christer alig mert hinni a saját fülének.
– Én pedig roppant sokáig leszek távol –
próbálkozott.
– Roppant sokáig.
Christer mélyen Magdalena szemébe tekintett.
– Megtehetjük? Menni fog?
 A leányka áhítatosan bólintott. Szeméből
egyszerre félénk és lelkes fény áradt.
Christer lélegezni sem mert. Érezte, hogyan
vörösödik el az orcája, miközben végtelenül
óvatosan átfogja Magdalena vállát és közelebb
húzza magához. A leány gyengéden és
engedelmesen követte.
Ó, hiszen ez remek! Csodálatos! Egy pillanatra
fenyegető szédülés fogta el, – maradjon
eldöntetlenül, a szerelmi mámor vagy az ecet
hatására – majd lassan elvált az ajkuk.
Ezek után lehetetlen volt egymáshoz szólniuk.
Csendesen, álmodozva és mélabúsan mentek kéz a
kézben. Mindkettőjükön olyan feszélyezettség lett
úrrá, hogy még felnézni sem mertek.
– Végre-valahára megvagytok! – ütötte meg
fülüket Tula hangja. Csak ekkor fedezték fel, hogy
már az udvarban járnak. – Christer, nem találom a
frissen mosott gatyádat. Kiteregettem a kötélre,
most pedig eltűnt.
– Rajtam van – mondta tömören a fiatalember.
– De hiszen vizes!
– Nem számít. Nem találtam másikat.
Magdalena csupán ekkor vette észre, hogy
Christer elegáns fehér nadrágja nedvesen tapad a
csípőjére és a lábszárára. Borzalmasan kellemetlen
lehetett. Valóban az volt.
– Le kellene vetned a nadrágodat – mondta
zavartan Magdalena. – Azon a szörnyű helyen
megtanultam, milyen módon kaphat az ember
mindenféle betegséget az ilyesmitől.
 Christer lelki szeme előtt látomás gyanánt
jelent meg, miképpen ugrálnak a férfiak egész
életükben a nők – először anyjuk, majd feleségük,
végül talán leányaik – szavát követve.
Tula éppen eléggé megalázóan átnyújtott egy
száraz alsónadrágot fiának, aki elvörösödve rohant
be a házba. Érzékeny búcsújukat nem ilyennek
képzelte el. Csaknem felbukfencezett a lába körül
ugráló Saschától.
Ám amikor visszaért, Magdalena együttérzését
és összetartozásukat kifejezve mosolygott rá,
Christer szívét pedig melegség öntötte el.
Felemelte és gyengéden megszorongatta a kis
kutyát, miközben a mellette álló Magdalenát nézte.
– Vigyázz a gazdánkra, Sascha! – mondta
csendesen. – Tudod, mennyire kell vigyáznunk reá.
Hiszen nagyon szeretjük, ugye?
Magdalena szemét könnyek lepték el és ő is a
kutyust igyekezett paskolgatni, Sascha legnagyobb
örömére!

HEIKE ELŐÍRÁSAINAK megfelelően a hazafelé

vezető úton rendkívül kíméletesen bántak
Tomasszal. Mindent elkövettek, nehogy
megerőltesse magát. Heike szerint Tomas
túlbecsülte az erejét, mindent maga kívánt
elvégezni és senkinek sem akart terhére lenni.
Ezzel túlságosan igénybe vette születésétől fogva
gyenge szívét. Ám még sokáig élhet, ha eleget
pihen és nem erőlteti meg magát. Tomas, akit
kisebb megrázkódtatásként ért a diagnózis,
engedelmeskedett Heike intő szavának, és
beleegyezett, hogy családfői kötelességeinek nagy
részét Tula vagy Christer vállalja át.
A szóbeszéd láthatatlan utakon terjed. A
hatalmas botrány híre jóval előttük ért
Linköpingbe. Tula barátnője, Amanda beszámolója
szerint a helyi társaság örvendezett a kereskedelmi
tanácsos bukásának, hiszen a helybeliek ki nem
állhatták a beképzelt Backman házaspárt. A
jobbféle emberek nem találtak más beszédtémát,
mint hogy igaz-e, hogy a kis Magdalenát a
tébolyda falához bilincselték és meggyalázták az
ápolók, továbbá hogy Backmanné unokafivére
számtalan betegét gyilkolta meg?
Tula az efféle rémmeséket egytől egyig
megcáfolta, viszont beszámolt róla, miként csapott
le a rendőrség az Irgalmasság Menhelyére, milyen
lelkiismeretfurdalás gyötört jónéhány nemesi vagy
más jómódú családot, amiért így bántak el
legszerencsétlenebb rokonaikkal. A hatóságok
felügyelete alatt új és jobb menhelyet szándékoztak
létesíteni. Hiszen Erik Oxenstierna anyai nagyapja,
Abraham Bäck professzor kezdeményezte a vidéki
területek erőteljesebb egészségügyi ellenőrzését.
Ami a hírhedt gyógyintézetet illeti, Anna Maria az
Oxenstierna-nemzetség teljes támogatására
számíthatott.
Hamarosan elkövetkezett a Göta-csatorna
nagyszabású avatóünnepsége, amelyre Christer és
Tula, valamint a két nagyszülő is elment. Tomas
viszont otthon akart maradni, és hozzátartozói
valamennyien úgy vélték, ez lesz a legjobb. Erland
nagyapa természetesen vörös színben ragyogó,
zizegő sújtásokkal díszített régi parádéuniformisát
öltötte fel. Néhány helyen szorított ugyan, ám
Gunilla nagymama kibővítette. Christer jogosan
vélhette úgy, hogy senkinek sincs ilyen délceg
nagyapja. A szállongó szóbeszédek szerint Posse
gróf sokéves hű szolgálataiért érdeméremmel
akarja kitüntetni, amely nagyszerűen festene a vén
hadfi egyenruháján.
Christer azonban nem érezte boldognak magát,
és anyja jól tudta, miért. Az ifjú egész héten
gondolatátvitellel próbálkozott. Odahaza a
szobájában hiába igyekezett megidézni Magdalena
képét. Végül így panaszkodott anyjának:
– Miért vallok állandóan kudarcot? Hiszen
tudom, hogy én vagyok nemzedékem átoksújtotta
tagja, most pedig hamarosan itt az ideje különleges
képességeim kibontakozásának. Viszont sohasem
úgy történik, ahogyan én akarom. Az a rózsa ugyan
kinyílott, és még néhány apróság is sikerült, de
többnek kell bennem lappangania! Neked és
Heikének elegendő csak gondolnotok valamire, és
máris teljesül, míg nekem… Ez nem igazságos!
Tula fia előbbi panaszára gondolt, miközben az
ünnepség a vége felé közeledett. Nagypapa, aki
közben megkapta a kitüntetését, sugárzott, akár a
nap. A két legfontosabb személyiség, Arvid
Mauritz Posse gróf és neje, a Göta-csatornát kiötlő
Baltzar von Platen leánya elhagyta már a
Linköping és a csatorna közötti mezőn felállított
hatalmas sátrat, ahol a hivatalos ceremónia
befejeztével táncmulatságot tartottak. A legtöbb
meghívott ekkor még ott tartózkodott.
Erlandot azonban kimerítette az ünneplés és a
nagy felfordulás. Elhatározták, hogy mind a
négyen egyszerre indulnak haza.
Christer nem unatkozott, hiszen mindenki tőle
és az édesanyjától akart minél többet megtudni az
országos skandalumról, ám boldognak egyáltalán
nem lehetett volna nevezni. Tula megértette, mi az
oka: varázstudományának hiánya bántja.
Némiképpen megsejtette, hogy az első botrány
szinte semmiség lesz ahhoz a valódi skandalumhoz
képest, amelyet Christer csakhamar elő fog idézni.
A történtekért voltaképpen Tulát illette a
felelősség.
Amikor látta kedves fiának lógó orrát, így
suttogott maga elé:
– Drága szellemek, a Jéghegyek Népének
mélyen tisztelt ősei! Nem szoktalak zavarni
benneteket, mert Heike tartja veletek a kapcsolatot.
De az én szegény fiam nagyon szenved, én meg
arra kérlek titeket, egyetlen alkalommal segítsetek
rajta. Hadd hajthasson végre egyetlen egyszer
valamilyen csekély varázslatot! Például hadd
teljesedjék be az első kívánsága, hiszen annyira
örülne neki! Feltételezem, csakhamar belátja majd,
nem ő nemzedékének átokverte tagja. Nem hiszem
tehát, hogy fejébe szállna a siker. Talán éppen
ellenkezőleg, alapos leckét kap arról, hogy az ilyen
képességekkel nem szabad játszadozni. Döntsétek
el ti a dolgot, én csak azt akarom, hogy a mai
napon boldog legyen. Hiszen olyan derék fiú,
valóban megérdemel némi biztatást.
Csak nem incselkedő kacagás ütötte meg a
fülét? Ami Sol, a nemzetség legjátékosabb kedvű
és kiszámíthatatlan átoksújtotta sarjának
kacagására hasonlított?
Ugyan, puszta képzelődés!
Christert viszont valóban megjutalmazták
lovagiasságáért és állhatatosságáért. Amikor
távozni készültek, a ceremóniamester, egy
lovassági hadnagy felemelte karját és a két tánc
között éppen pihenő vendégsereghez fordult.
Csaknem valamennyi jelenlévő az ideiglenes
táncparketten állt.
– Kedves barátaim! – kiáltott fel a tiszt. –
Ünnepeljük meg ezt a fiatalembert, aki oly
lovagias módon ragadta ki a szerencsétlen kis
Magdalena Backmant a szörnyű végzet karmai
közül! Az ő érdeme, hogy a betegeskedő leányt
sikerült megmenteni az emberhez méltó élet
számára, és hogy a gazemberek egytől egyig méltó
büntetésben részesültek. Mondjunk háromszoros
hurrát Christer Tomasson tiszteletére!
A hadnagy felszólításának mindannyian lelkes
üdvrivalgással és hosszantartó tapssal tettek eleget,
hiszen nincs nagyobb öröm, mint amikor a
gőgösök felsülnek.
A mélységesen megindult Christer hirtelen
támadt felebaráti szeretetében legszívesebben
mindannyiukat átölelte volna. Meghatottságában
kezét feltartva így kiáltott fel:
– Köszönöm! Hálás köszönetem nektek, drága
barátaim! Jaj, de szeretlek benneteket! Bárcsak
minél jobban láthatnálak titeket!
Reccs! – hallatszott valahonnan. Hirtelen a
sátor minden irányából hasonló recsegést, vagy
zizegést lehetett hallani.
Mindannyian zavartan bámultak egymásra. Ez
meg miféle hang?
Egy hölgy felsikoltott. Valaki elnevette magát,
ám kacaja elszörnyedt kiáltásba csapott át. A
jelenlevők földre lecsúszott ruhahalmok közepén
találták magukat. A recsegést a felszakadó csatok,
varrások okozták, amelyek minden vendéget
ruházatuk védelmétől megfosztva pőrére
vetkőztettek.
– Úristen! – suttogta Tula, aki szerencsétlen
fiát karon fogva igyekezett kifelé. – Gyertek, anya,
apa, azonnal távoznunk kell!
A szétrepedő fűzők és haskötők ropogását
rémült sikoltások kísérték, amikor előbukkantak az
oly gondosan titkolt zsírpárnák.
A sebesen távozó négyek egyike sem veszítette
el ruhadarabjait. Miközben a kocsijukhoz
igyekeztek, hallották, amint a sátorban lévők
rémületükben és testi hibáik lelepleződése miatti
zavarukban sikoltoznak. Vad kavarodás támadt,
amikor földre csúszott ruhadarabjait felkapva
mindenki igyekezett úgy-ahogy betakarni magát.
– Mi történt az előbb? – kérdezte álmélkodva
Erland nagyapó, miközben Tula a lovak közé
csapott.
– Christer volt az – felelte összeszorított
fogakkal a leánya. – Őseink megígérték, teljesül az
első kívánsága. Ő pedig azt kívánta, bárcsak minél
többször láthatná a bentlévőket. Mindössze annyi
hiba csúszott be, hogy rosszul fogalmazott.
“Bárcsak minél jobban láthatnálak titeket!”,
mondta. Szentséges egek!
Tula hirtelen nevetésben tört ki. Először
fojtottan kacagott, majd olyan hevesen, hogy át
kellett adnia a gyeplőt.
– Azt hiszem, senki sem ügyelt ránk –
vélekedett Gunilla. – Nem vették észre, hogy
rajtunk maradtak a ruháink, és hogy angolosan
távozunk.
– Mindenki nagyon el volt foglalva önmagával
vagy a szomszédjával – nyögte ki Tula két
nevetőgörcs között. Láttátok a ceremóniamestert?
Azt a délceg hadnagyot, akinek olyan kicsi a…
– Tula! – ripakodott rá az anyja. Ekkorra
azonban már Christer kivételével mindannyiukat
elfogta a kacagás.
Christer megtörve hallgatott, egészen hazáig.
Amikor kis házukhoz érve kiszálltak, Tula
átölelte egyetlen gyermeke vállát és barátságos
hangon így szólt hozzá:
– Ne szomorkodj, fiam! Én csak segítségül
hívtam a szellemeket. Hiszen egyikünk sem
sejthette, mi lesz az első kívánságod.
Christer azon az estén mindvégig némaságba
burkolózott.
 Másnap reggel viszont odament Tulához.
– Anyám – szólalt meg igencsak
nyomorúságos hangon. – Ostoba voltam. Most már
belátom, hogy a tűzzel játszottam. Legvadabb
álmaimban sem gondoltam volna, milyen hatalmas
erők szunnyadnak a Jéghegyek Népe átokverte
sarjaiban! Megértettem, hogy korábban mások is
úgy cselekedtek, mint te a tegnapi napon: úgy
tettetek, mintha az én erőm idézett volna elő
csodákat. Az a rózsa… Nem akartam észrevenni a
nyilvánvaló dolgokat. Azt a rózsát bizony Molin úr
inasa cserélte ki! Ugyanilyen egyszerű
megmagyarázni azokat a szánalmas kis
mutatványokat, amelyekről korábban úgy véltem,
én vittem végbe őket. Az emberek gúnyolódtak
rajtam és jóhiszeműségemen. Keserű beismerni, de
nem vagyok átoksújtotta sarj, és már nem is akarok
az lenni.
– Ne is akarj – mondta gyengéden Tula. –
Hiszen sokkal nagyobb csodával akadt dolgod: a
szerelemmel.
– Vagyis felfedezted – legyintett bosszúsan
Christer. – Amúgy igencsak beléje tapostál, amikor
a gatyámról kezdtél kérdezősködni!
– Utána észrevettem, hogy kissé tapintatlan
voltam. Bocsáss meg érte! Bizony, nem te vagy
nemzedéked átoksújtotta tagja! Mit gondolsz,
vajon miért maradt Heike Anna Mariáéknál?
Hiszen ez alkalommal az ő gyermekén teljesedik
be a családi átok. Mert átkot jelent, ezt én tudom a
legjobban.
 – Amúgy jó érzés?
Tula ekkor félrefordult, és keserűen félrehúzta
a száját.
– Jaj, Christer, megbélyegzett ember vagyok! –
De egy pillanat múlva ragyogó mosollyal ismét a
fia felé fordult. – Ugye, milyen mulatságos volt
tegnap? Sokat adtam volna érte, ha ott maradhatok
és láthatom, amint mindenki vadul keresi a ruháit.
Christer ekkor végre elmosolyodott, anya és fia
pedig jó ideig felszabadultan közösen nevetett.
– Soha többé – ígérte meg Christer.
– Soha többé – bólintott rá Tula.
A linköpingi notabilitások a sátorbeli kínos
eseményt a talajból előszivárgó gázok
felgyülemlésével magyarázták, amelyek
felbomlasztották a varrásokat és kapcsokat
összetartó cérnaszálakat. A csatornaavató
ünnepségen megesett botrányt még sokáig
emlegették, de nyilvánosságra sohasem került.
Hiszen a jelenlevők mindannyian egy csónakban
ültek. Így ez alkalommal senkinek sem okozott
olyan örömöt, hogy rút dolgokat hordhat össze
másokról.

HEIKE EGÉSZEN KÉSŐ őszig lakott Kol és

Anna Maria házában. Ekkor jött el a szülés ideje.
Heike alapos segítséget kapott egy kiváló
szülész és egy tapasztalt bábaasszony
személyében. Elmagyarázta nekik, milyen
jellegzetesség szokott előfordulni a családjukban: a
szülő nőt szinte darabokra szelő hegyes váll. Az
elhangzottakra ő maga volt a legékesebb példa,
szavainak tehát rögtön hitelt adtak.
A dolgot az sem könnyítette meg, hogy Anna
Maria ekkorra már betöltötte negyvenedik életévét.
Néhány nehéz nap várt rájuk, miközben
valamennyien minden tőlük telhetőt megtettek a
szeretett asszony érdekében.
Végül eljött az idő. Heike arca krétafehérre vált
az idegességtől.
Ennyire mégsem kellett volna aggódnia,
ugyanis Anna Maria mindenféle bonyodalom
nélkül göndör szénfekete hajú kislánynak adott
életet. Az újszülöttnél szebb gyermeket álmodni
sem lehetett.
A családi örökség csak akkor mutatkozott meg,
amikor a csöppség első ízben vette szemügyre az
őt körülvevő világot. A szülésnél segédkező három
emberre kénsárga színben izzó szempár meredt.
Arcocskájára azonban olyan nyugalom, olyan
gyengéd mosoly ült ki, hogy Heike elképedésében
így kiáltott fel:
– Ez a kislány nem átoksújtotta, hanem
kiválasztott sarj!
– Hála a Jóistennek – suttogta Anna Maria.
– No, nem kell túl korán hálálkodni – mondta
Heike. – A kiválasztottaknak gyakran rendkívül
nehéz életpálya jut osztályrészül. Gondolj csak
Shirára! Mi mindenen kellett keresztülmennie?
– Csak nem kényszerül a leányunk arra, hogy
felkeresse az Élet Forrását? – kérdezte aggódva
Anna Maria.
 – Ugyan, ugyan, erre nincs már szükség. De…
Heike hirtelen elhallgatott. Úgy tetszett,
valamilyen belső szózatra figyel.
– Mi az, Heike? – kérdezte végül Kol, az
újdonsült apa.
– Végtelenül gondosan kell ügyelnünk erre a
gyermekre – hangzott végül a felelet. – Ugyanis a
Jéghegyek Népe javát szolgáló rendkívüli
cselekedet véghezvitelére szemeltetett ki.
Heike nem árulta el, még mit tudott meg a
Jéghegyek Népe őseitől: a leányka egyszer majd
olyan hihetetlen dolgot él át, hogy Heike sem
tudná értelmével felfogni, mi vár erre a
csöppségre. Addig is védelme alá kell vonnia az
újszülöttet.
– Leírhatatlanul szép gyermek – mondta
elismerően. – Akár valami mesebeli tündér.
Kol és Anna Maria egymásra tekintett.
– Már elhatároztuk, mi legyen a neve – mondta
Kol, és féltő szeretettel karjára vette az apróságot.
– Anna Maria szerencsétlen édesanyját Sarának
hívták. Úgy gondoltuk, ha lányunk születik, a Saga
nevet adjuk neki. Ez a név itt-ott előfordul
Svédországban.
– Nagyon is ráillik – vélekedett Heike.

ÍGY TEHÁT HAZAINDULT Vingához, a

feleségéhez, aki Heike távollétében
Graastensholmra vigyázott, és a Hársfaligetben
lakó Eskilhez, a fiához, meg Solveighez, a
menyéhez.
 És persze egyetlen unokájához, Viljarhoz, akin
egyik rokona sem tudott kiigazodni.
A Jéghegyek Népe történetének következő
része erről a magányos farkasról szól majd: hogyan
jöttek rá hozzátartozói, mi nyomasztja furcsa
lelkét.
Addig viszont még hosszú évek teltek el.
Christer időközben feleségül vette Magdalenát.
Leányuk született, akit a Malin névre kereszteltek.
A fiatalember minden erejét megfeszítve tanult,
hogy egyszer, ha a vén iparmágnás megtér őseihez,
át tudja venni Molin vállalatbirodalmát.
Az öregúr azonban még megérte, miként olvad
életműve szokásos méretű céggé, mielőtt
Christerre bízhatta volna az irányítást. A derék ifjú
valójában megkönnyebbült, amiért kisebb
felelősség nyomasztja a vállát. A hatalmas méretek
riasztották.
Molin gyárait az állam egyre mohóbb
követelései döntötték csaknem a porba. Noha a
népnek nem sok beleszólása volt a javak
elosztásába, a kormányzat mindent megtett, hogy
tönkretegye a gazdagokat.

A Jéghegyek Népének ugyancsak nagy gondjai

akadtak, amelyek közül az anyagiaknak volt a
legcsekélyebb jelentőségük. Ekkoriban, az 1840-es
esztendő táján borult sötétség a családra. Sok év
elmúlt, mire valami halvány derengést lehetett
érezni.
A sors akaratából Viljarral vette kezdetét a
fekete korszak.