Claudia Gray

Elveszett csillagok
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: STAR WARS: LOST STARS by Claudia Gray
Del Rey, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc., 2015
Copyright © & TM 2015 by Lucasfilm Ltd. All Rights Reserved. Used Under Authorization.
Cover art copyright © 2015 by Lucasfilm Ltd. – Translation copyright © 2015 by Szukits Könyvkiadó
Fordította: OSZLÁNSZKY ZSOLT, SZENTE MIHÁLY
ISBN 978-963-497-344–7 – Lektor: Vágó József – Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella Színre bontás,
tipográfia: EzDesign Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. – Felelős vezető: Bördős János

Ajánlom ezt a könyvet Karen Jonesnak, a barátnak és hihetetlen rajongónak.

Nagyon szerencsések voltunk, hogy ismerhettünk.

Réges-régen egy messzi-messzi Galaxisban…

Nyolc év telt el a Régi Köztársaság bukása óta, és most a Galaktikus Birodalom uralja az ismert Galaxist. A
Birodalommal szembeni ellenállást eddig mindenhol megtörték, és csupán néhány magányos, vakmerő vezető, mint
az alderaani Bail Organa, mer nyíltan szembehelyezkedni Palpatine Császárral. Néhány évnyi küzdelem után a Külső
Gyűrű egyik világa a másik után adta föl a harcot. És a Birodalom hatalma minden meghódított planétával egyre
csak nőtt. Az újonnan behódolt világok sorában a hegyvidékes Jelucan volt a legújabb, melynek lakói a közelgő
Birodalmi Hadiflottában a megváltást és egy jobb, új élet reményét látták…

Prológus
A hajó olyan sebesen száguldott végig a palaszürke égbolton, hogy csak a nyomában maradt, felborzolódott felhők
jelezték, hogy ott járt.
– Az egy Lambda-osztályú komp! – mutogatott Thane Kyrell izgatottan az ég felé. – Hallottátok? Hallottad, Dalven?
A bátyja megvonta a vállát, és felhorkant:
– Ugyan, honnan is tudhatnád, hogyan is néz ki egy komp? Egy ilyen kis seggdugasz!
– Aki mondja! És igenis, egy Lambda-osztályú komp volt! Meg lehet mondani a hajtóművek hangjából…
– Csönd legyen, gyerekek! – szólt hátra az édesanyjuk, aki eközben minden igyekezetével próbálta megakadályozni,
hogy az egyre erősebb szél letépje a fejéről a sáfrányszínű kámzsát. – Mondtam nektek, hogy a siklóval kellett volna
jönnünk! Ehelyett most gyalogszerrel tartunk Valentiába, pont mint a völgylakó söpredék!
– A hangárokban tiszta őrültekháza lesz! – dörmögte Oris, a férje. – Ezernyi ember, akik egyszerre próbálnak
leszállni, még akkor is, ha nincs előre foglalt helyük. Nem hiszem, hogy egész nap egy nyavalyás parkolóhely miatt
akarunk veszekedni! Hidd el, jobb lesz így! A fiúk is elég nagyok már, tudják velünk tartani a lépést.
A nyakigláb, tizenkét éves Dalven valóban lépést tudott tartani, s közben gőgösen nézett le majd egy fejjel
alacsonyabb öccsére. Azonban, ami Thane-t illette, neki épp elég volt felgyalogolni a zegzugos hegyi ösvényen.
Legnagyobb bánatára alacsonyabb volt, mint a legtöbb korabeli fiú, és a hirtelen megnőtt kezei és lábai, amik
jelezték, hogy néhány év múlva milyen délceg férfi lesz, inkább csak akadályozták. Vörösesszőke haja csatakosan
tapadt a homlokához, és sokért nem adta volna, ha a szülei megengedik, hogy ehelyett az új csizma helyett, ami
minden lépésnél szorította a lábát, a régi, kitaposott talpú, kényelmes bakancsát hozhatta volna magával. De a tudat,
hogy hamarosan megpillanthatja a birodalmi vadászgépeket, olyan boldogsággal töltötte el – igazi TIE-vadászokat fog
látni, nem olyan régi konzervdobozokat, mint a V–171-esek! –, hogy akár kétszer ilyen messzire is hajlandó lett volna
elgyalogolni.
– Akkor is egy Lambda-osztályú komp volt! – motyogta, remélve, hogy Dalven nem hallja. De persze meghallotta. A
bátyja megfeszítette az izmait, és Thane lélekben már fölkészült a pofonra. A szüleik jelenlétében Dalven soha sem
ütötte meg erősen, de ami késik, nem múlik, és Thane tudta, később kamatostul megkapja még a magáét. Ez
alkalommal Dalven azonban nem tett semmit. Valószínűleg őt is elkápráztatta a lehetőség, hogy közelről csodálhatja
meg a Birodalom hadihajóit és vadászgépeit. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak zavarba jött, hogy Thane hangról
fölismert egy hajót, amit ő nem. Egyfolytában azt mondja, hogy el akar menni a Birodalmi Akadémiára – gondolta
Thane –, de csak azért, mert úgy gondolja, hogy ettől majd fontos lesz! Dalven nem ismeri úgy a hajókat, mint én.
Nem tanulmányozza a kézikönyveket, és nem gyakorol a vitorlázó repülővel. A bátyám sosem lesz igazi pilóta. De én
igen.
– Szerintem otthon kellett volna hagyni Thane-t, a házvezető droiddal – jegyezte meg Dalven rosszmájúan. – Túl
kicsi még! Meglátjátok, egy óra múlva már megállás nélkül nyafogni fog, hogy haza akar menni!
– Nem is! –– fogadkozott Thane. – Már elég idős vagyok! Nem igaz, anya?
– Hát persze, kicsikém – bólogatott Ganaire Kyrell szórakozottan. – Hát persze, hogy elég idős vagy! Hiszen te is
ugyanabban az esztendőben születtél, mint maga a Birodalom! Ezt soha se felejtsd el! – Hogy is felejthette volna el,
mikor az édesanyja napjában legalább egy tucatszor emlékeztette rá? Legszívesebben meg is mondta volna neki, de
egy ilyen szemtelen megjegyzésért joggal kapott volna egy jókora nyaklevest a bátyjától – vagy épp az édesapjuktól,
aki némi fejmosással is megtoldotta volna a büntetést. Amit Thane szívesen elkerült volna, mert Oris Kyrell szavai
élesek voltak, akár egy késpenge. Máris érezte, hogy minden szem rászegeződik, és szinte csak arra várnak, hogy
gyengének vagy dacosnak mutatkozzon. Thane lassan megfordult, és úgy tett, mintha Valentia irányába nézne, hogy
se a bátyja, se az édesapja ne lássa az arckifejezését. Nyolc esztendő elég volt hozzá, hogy megtanulja, az a
legbiztonságosabb, ha egyik családtagja sem tudja, hogy mire is gondol. Legkevésbé az édesanyjától tartott. Ő
általában nem bántotta – egyszerűen csak nem vett róla tudomást. A hideg szél utat talált a kék és arany szálakkal
hímzett köntöse alá is, és Thane megborzongott. Biztosan vannak ennél melegebb világok is. Ragyogóbbak,
nyüzsgőbbek, olyanok, ahol szívesen él az ember. Hitt ebben, annak ellenére, hogy még sosem látogatott el idegen
bolygókra.
Mert egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy ebben a végtelen univerzumban ne legyen ennél barátságosabb hely. A
Jelucan – talán mert senki sem volt eléggé őrült vagy elszánt, hogy ezen a majdnem lakhatatlan kődarabon próbáljon
meg életben maradni – viszonylag későn tagozódott be a galaktikus történelembe. A telepesek első hulláma közel
ötszáz évvel ezelőtt érkezett, s a többség csak annyit tudott róluk, hogy egy másik világról száműzött lázadók voltak,
akik egy vesztes polgárháborúban harcoltak. Thane nem ismerte a legtöbb részletet, és a szülei is csak annyit
mondtak neki, hogy a régi telepesek a völgyekbe költöztek, ahol mélységes nyomorban tengették napjaikat. Az igazi
civilizáció csak jóval később, alig százötven esztendővel ezelőtt érkezett meg a Jelucanra, a telepesek második
hullámával.
Ők már a hegytetőkre építkeztek, bányákat nyitottak, s megpróbálták bekapcsolni a bolygót a galaktikus gazdaság
vérkeringésébe. Modern életet éltek, ellentétben a völgylakókkal, akik ősvilági nomádokként tengődtek.
Természetesen ők is jelucaniak voltak, de a mogorvaságukon és elszigeteltségükön kívül nem rendelkeztek mással,
csak a büszkeségükkel. Ennek persze oka lehetett az is, hogy a völgylakók nem bocsátották meg egykönnyen az új
telepeseknek, hogy nem engedték ki őket a fagyos, terméketlen völgyekből. Ha ez volt az oka, Thane nem tudta
hibáztatni őket érte.
– Milyen kár, hogy a Császár maga nem lehet jelen! -– sóhajtott föl az édesanyja. – Hát nem lett volna csodálatos,
ha ő is eljön? – Álmodozz csak! De Thane bölcsebb volt, semhogy ezt hangosan is megjegyezze. Elméletileg
mindenkinek szeretnie kellett Palpatine Császárt. Mindenki azt mondta, hogy ő a legbátrabb, legintelligensebb
ember a Galaxisban, és ő volt az, aki végül rendet teremtett a klónháborútól megtépázott világegyetemben. Thane
igazán kíváncsi lett volna rá, hogy vajon ez mennyiben igaz. Az azonban tény volt, hogy Palpatine erőssé tette a
Birodalmat, magát pedig megtette ennek az erős Birodalomnak a fejévé. Valójában Thane-t nem igazán érdekelte,
hogy a Császár kedves ember-e vagy sem. Számára egyedül az volt a fontos, hogy a Birodalom végre eljött a
Jelucanra, és magával hozta a hajóit. Mást sem akart, mint látni azokat a hajókat. Aztán később megtanulni velük
repülni. És végül elrepülni innen, és soha vissza sem jönni.

– A lábad elé nézz, Ciena, különben orra esel! – Ciena Ree azonban képtelen volt levenni a szemét a szürke
égboltról. Meg mert volna rá esküdni, hogy egy Lambda-osztályú komp hajtóművét hallotta, és bármit megadott
volna érte, hogy a saját szemével láthassa a hajót.
– De anyuci… biztos vagyok benne, hogy egy hajót hallottam!
– Neked mindig csak a hajókon meg a repülésen jár az eszed! – Verine, az édesanyja, felkuncogott, majd fölkapta a
lányát, és a hegynek fölfelé cammogó muunyak szőrös hátára tette. – Így, ni! Tartogasd az erődet a parádéra!
Ciena a muunyak bolyhos szőrébe markolt, aminek szalma- és mósuszillata volt. Otthonillata. Ahogy fölnézett, látta
a felhőket összegyűrő villanást – a bizonyítékot, hogy egy hajó száguldott el a fejük fölött. Izgatottan megborzongott,
aztán megragadta a csuklójára húzott fonott bőr karkötőt.
– Láss a szememmel! – suttogta maga elé, miközben az ujjai közé szorította a szíjakat. Most már a testvére, Wynnet
is láthatja, amit ő. Ciena kettejük helyett élt, és erről sosem feledkezett meg. Nyilván az édesapja is meghallotta, s a
szomorú mosolyából úgy tűnt, ő is Wynnetre gondol. Szólni ugyan egy szót sem szólt, de megsimogatta kislánya
fekete haját, és a füle mögé simított egy rakoncátlan, fényes tincset. Végül majdnem kétórányi hegymászás után
elértek Valentiába. Ciena eddig még csak holo-felvételeken látott igazi várost – a szülei ritkán hagyták el a
szülővölgyüket, s ez volt az első alkalom, hogy a lányukat is magukkal vitték. Ciena szemei hatalmasra kerekedtek a
hegyoldal sápadt, fehér kövébe vágott tíz-tizenöt emeletes épületek láttán, amik a láthatár egyik végétől a másikig
nyújtóztak.
A faragott épületek előtt jókora, festett, gyönggyel hímzett sátrak százai álltak, felettük újonnan emelt póznákon
birodalmi lobogók szálltak a szélben. Az utcákon több ember tolongott, mint amennyit Ciena élete eddigi nyolc
esztendeje alatt összesen látott. Egy részük az ételes standok előtt állt sorba, egy részük pedig az emlékezetes napról
készült holo-szuveníreket árusító bódéknál. A nap slágere a Császár jóságosan mosolygó arcképével díszített, nyakba
akasztható korong volt. A többség azonban ugyanazokon az utakon haladt mind följebb és följebb, mint ő és a
családja, s meg sem álltak a ceremónia színhelyéig. Ciena droidokat is látott – csupa modern, ragyogó gépezetet,
amik sokkal újabbnak tűntek, mint a családja ősrégi modelljeik –, de valahogy ezek és a gazdáik is mindig az ő
útjukba kerültek. És ez nagyon bosszantó volt.
– Ugye, nem fogunk elkésni? – kérdezte a kislány. – Nem akarom lekésni a hajókat!
– Nem fogunk elkésni -– nyugtatta meg az édesanyja. Egész nap ezzel csitította, és Ciena tudta, hogy nem kellene
idegeskedjen, de… egyszerűen képtelen volt megülni a fenekén. Aztán Verine Ree finoman megpaskolta a muunyak
szőrös vállát, és a hatalmas állat szinte azonnal megállt.
– Tudom, hogy izgatott vagy, szívem – igazította meg az édesanyja kopott, fekete köpenyét. – Ez eddigi életed
legnagyobb napja, úgyhogy nem is csodálom. De hidd el, a Birodalom akkor is itt lesz, mikor fölérünk a hegytetőre,
úgyhogy szükségtelen rohannunk. Rendben? – Aztán elmosolyodott, és ettől a mosolytól Ciena úgy érezte, mintha a
nap csak és kizárólag őrá sütne.
– Rendben. – Nem számít, mikor érnek föl a hegytetőre, a Birodalom ott fog várni rájuk. És valóban így is lett.
Tényleg fölértek a hegytetőre, és tényleg jó sokáig tartott. Miközben a szülei kifizették a belépődíjat, valaki gúnyosan
fölnevetett a kislány mögött.
– Egy ilyen mocskos muunyakon jönnek egy birodalmi ünnepségre! – nyerítette egy új-telepes öltözéket viselő
nyakigláb kamasz. A fiú vörös köpenye leginkább egy nyílt sebre emlékeztette Cienát. – Ez a szörnyeteg az egész
helyet bebüdösíti! – Ciena érezte, hogy elpirul, de nem volt hajlandó vitába szállni az őt cukkoló kölyökkel. Helyette
megveregette a muunyak oldalát, s az állat türelmesen pislogott rá.
 – Később visszajövünk érted! – ígérte neki. – Úgyhogy ne szomorkodj! – Mindegy, hogy az ilyen ostobák mivel
csúfolják, ő akkor sem fogja szégyellni a háziállatukat. Ciena a nagy, szőrös fenevadat és az illatát is szerette. Az
ostoba új-telepesek nem értették, milyen fontos közel lenni a földhöz, amiből élnek, és az állatokhoz, amikkel
dolgoznak.
Azonban most, hogy ennyi új-telepes gyűlt össze, és elnézte a gazdagon hímzett, színes ruháikat, Ciena kicsit
szégyellni kezdte a saját kopott, barna öltözékét. Mindig is kedvelte ezt a ruhát, mert majdnem olyan volt a színe,
mint a bőrének, és úgy érezte, hogy illik hozzá. Most először figyelt föl rá, milyen viseltes és foltozott valójában.
– Ne is hallgass rájuk! – komorodott el az édesapja. – Az ő napjuknak hamarosan leáldozik, és ezzel ők is tisztában
vannak.
– Paron! – sziszegte Ciena édesanyja, és a férje karjára tette a kezét. – Ne ilyen hangosan!
A férfi most már halkabban, de ugyanolyan büszkén folytatta:
– A Birodalom tiszteli azokat, akik keményen dolgoznak! Elismeri a hűséget. Az értékrendje épp olyan, mint a
miénk. Ezek az új-telepesek… ezek másra se tudnak gondolni, mint hogy a zsebüket tömjék!
Ciena ismerte ezt a kifejezést, mert gyakran hallotta az édesapjától, mikor a hegytetőkön élő új-telepesekről
beszélt. Ő ugyan nem sok kivetnivalót látott abban, ha valaki pénzt akar keresni, de persze a vagyonnál sokkal
fontosabb dolgok is vannak. Mint például a becsület. Ciena, akár a Jelucan völgyeiben élő minden telepes, azoknak a
lojalistáknak a leszármazottja volt, akiket a királyság bukása után űztek el a szülőbolygójukról. Az őseik úgy
döntöttek, nem hajlandóak elárulni a vezérükkel kötött szövetséget, s helyette inkább a Jelucan zord világát
választották.
S ezzel együtt a nyomort és a kemény munkát, amit idestova félezer éve büszkén vállaltak. Mint minden gyermek a
falujában, Ciena is úgy nőtt föl, hogy tudta, az adott szó kötelez, és a becsületnél nincs fontosabb. Hadd
parádézzanak csak az új-telepesek a hímzett ruháikban és csillogó ékszereikben! Ciena ruháját az édesanyja szőtte –
a szálat a muunyak szőréből fonták –, és a bőrből készített karkötőjébe, ahogy nőtt a keze, minden évvel újabb és
újabb fonatok kerültek. Nem volt sok, amire azt mondhatta volna, hogy az övé, de mindaz, amije volt, és mindaz, amit
tett, jelentéssel és értékkel bírt. A hegyen lakó új-telepesek ebből mit sem értettek. Mintha csak olvasott volna a
lánya gondolataiban, Paron Ree így folytatta:
– Most majd kibővül a lehetőségeink tárháza! Jobban fogunk élni! Ennek az előszelét már mind érezzük! – Ciena
édesanyja halványan elmosolyodott, miközben felkötötte szürke kendőjét. Alig három nappal korábban ajánlottak
neki munkafelügyelői pozíciót az egyik közeli bányában, pedig az ehhez hasonló állásokat az új-telepesek általában
maguknak szokták megtartani. De most már a Birodalom parancsolt errefelé, és érezhető volt, hogy a dolgok
kezdenek megváltozni. – Neked is több választási lehetőséged lesz, kislányom. Többet tanulhatsz, és többre juthatsz.
– Paron Ree kemény, de büszke mosollyal tekintett a lányára. – Az Erő vigyáz ránk!
Amennyire Ciena meg tudta ítélni abból a néhány holo-filmből, amit eddig látott, a Galaxis lakóinak többsége nem
hitt az Erőnek, ennek az állítólag láthatatlan energiamezőnek a létezésében, ami a legendák szerint lehetővé tette,
hogy az élőlények eggyé váljanak az univerzummal. Már az is megkérdőjeleződött benne, hogy vajon a Jedi-lovagok
mítosza igaz-e. A falujában élő idősebbek ugyan meséltek neki ezekről a fénykardot forgató, bátor hősökről, akik
képesek voltak gondolatot olvasni, vagy az akaratukkal tárgyakat mozgatni, de… ezek csak történetek voltak. Az Erő
azonban… az Erő az valóban létezett – léteznie kellett –, hiszen mi más vezérelte volna a Birodalmat a Jelucanra,
hogy jobbá tegye az életüket?
– Jelucan lakói! A mai nap valami végét s egyben valami kezdetét jelenti! – jelentette ki a rangidős birodalmi tiszt,
egy bizonyos. Tarkin nagymoff. (Ciena feltételezte, hogy a Tarkin a neve, a moff pedig a rangja, de azért ebben nem
volt teljesen biztos. Úgy döntött, később majd megkérdezi erről a szüleit, de csak mikor egy új-telepes sem lesz a
közelben, hogy kicsúfolja tudatlanságáért.) – Ezen a napon ér véget az elszigeteltségetek – folytatta Tarkin –, a
Jelucan ezen a napon foglalja el az őt megillető helyet a Birodalomban!
Az emberek lelkes éljenzésben törtek ki, és Ciena buzgón velük együtt tapsolt. Azonban jó szeme volt a
részletekhez, és nem egy olyan embert látott – főleg az idősebbek közül, akik még jól emlékeztek a klónháború előtti
időkre –, akik nem csatlakoztak az ünneplő tömeghez. Csak álltak ott szótlanul, komoran, mintha nem is parádén,
hanem egyenesen temetésen lettek volna. Az egyikük, egy ezüstfehér hajú, idős asszony lehajtotta a fejét, de Ciena
még így is látta, hogy könnyek csorognak az arcán. Lehet, hogy volt egy fia vagy egy lánya, aki a háborúban halt
meg? – gondolta a kislány – Lehet, hogy ezért szomorodott el ennyire ennek a sok katonának a láttán? Merthogy
katonából valóban akadt itt bőven. Szürke és fekete egyenruhát viselő tisztek, valamint rohamosztagosok, márvány-
fehéren csillogó páncélban. És a hajók! Voltak itt csillogó, fekete TIE–vadászok, gránit-szürke rohamcirkálók, s
messze a fejük fölött, akár a ragyogó sarkcsillag, egy-egy villanásig még a csillagrombolók is látszottak. Ezek
állítólag akkorák voltak, mint egy nagyobb város, és Valentia akár háromszor is belefért volna bármelyikük
gyomrába! Már a gondolattól is büszkeség töltötte el a kislányt. Hiszen most már ők is részei a Birodalomnak – és
nemcsak a bolygójuk, de ők maguk is!
A Birodalom kormányozta az egész Galaxist, és az erő, mely betartatta a törvényeket – a birodalmi flotta –, a
történelem bármely más hadseregénél nagyobb volt. Elnézte a feje fölött zárt, szabályos alakzatban repülő hajókat,
és a csontja velejéig megborzongott. Ez itt odafönt és körülöttük olyan fenséges volt, amitől a szava is elállt. Ezek a
birodalmiak tudják, hogy mi a becsület és a fegyelem – azok az értékek, melyek tiszteletére őt is nevelték –, s ezeket
olyan magasságokba emelték, amiről ő eddig még csak álmodni sem mert. Elnézte az égen úszó hajókat, és azt
gondolta, hogy ennél szebbet még sohasem látott. Talán csak az lenne ennél is csodálatosabb, ha egy napon ő maga
vezethetne egy ilyet! Tarkin még mindig beszélt, s valami szeparatistákat emlegetett, ami hallatán többen is
elkomorodtak. Aztán a pillanat elmúlt, és ismét azzal folytatta, hogy milyen büszkék is lehetnek, hogy most már az ő
világuk a Birodalom része. Mikor az emberek ismét éljenezni kezdtek, Ciena is csatlakozott hozzájuk. A figyelmét
azonban ekkor már szinte teljesen az űrhajók és a vadászgépek kötötték le. Bárcsak közelebbről is megnézhetné
őket!
Lehet, hogy az ünnepség után sort kerít rá…

Mikor a beszédeknek és az indulóknak végre vége szakadt, a Kyrell család tagjai egy állófogadásra voltak
hivatalosak. Úgyhogy meghagyták Dalvennek, hogy vigyázzon az öccsére. Abban a pillanatban, ahogy ez elhangzott,
Thane máris azt kezdte számolgatni, hogy a bátyja vajon mennyi idő múlva fogja magára hagyni, hogy a barátaival
lógjon.
Öt perc. Legfeljebb hat. Ez egyszer azonban túlbecsülte a bátyját, aki nem egészen három perc múlva már köddé is
vált. Thane viszont már elég idős és talpraesett volt, hogy vigyázzon magára, és ami még ennél is fontosabb volt a
számára, hogy így lehetősége nyílt szemügyre venni a nagy, központi hangárban pihenő birodalmi hajókat. Bár a
legtöbb vadászgépet már visszarendelték a csillagrombolókra vagy az egyik közeli fennsíkon épített bázisra, néhány
azonban még itt várakozott. A legközelebbi egy Lambda-osztályú komp volt, épp olyan, amit Thane – ebben biztos
volt – korábban látott. Persze volt ott egy tábla, ami óva intette az embereket, hogy belépjenek a hangárba, de a
felnőttek már csak olyanok, hogy azt gondolják, egy kisgyerek nem tud olvasni. Thane úgy érezte, ez egyszer még jól
is jöhet, hogy az alacsony termete miatt a koránál fiatalabbnak nézik. Szíve szerint fellopakodott volna egy hajóra, de
aztán úgy döntött, az is elég lesz, ha megnézi magának, vagy ha senki sem látja, akkor meg is érinti. Óvatosan
megkerülte a szónokok emelvényét, aztán bemászott alá, mert biztosra vette, hogy így senki sem veszi majd észre.
Mikor előbújt a szemközti oldalon, és büszkén elmosolyodott, hogy milyen ravaszul sikerült átjutnia a hangáron,
akkor látta csak, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek eszébe jutott belopakodni ide. Volt itt már néhány olyan kölyök,
akit az iskolából ismert, nála pár évvel idősebb fiúk, akiket sosem kedvelt igazán. És volt itt egy kopott ruhába
öltözött, vézna lány is, aki az öltözéke alapján valamelyik völgyből származhatott. A fiúk ragyogó, bíbor- és aranyszín
köntösei mellett a maga egyszerű, barna öltözékében úgy festett, mint egy apró falevél, ami csak az őszi szelekre vár.
– Te meg mit keresel itt, völgylakó söpredék? – acsargott Mothar Drik, és még a szokásosnál is gonoszabbul
vigyorgott. A kislány arcáról szinte azonnal eltűnt az áhítattal teli kifejezés, és a hajóról a fiúkra villant a tekintete.
– Ugyanazt, mint ti. A hajót akartam látni.
– Szerintem meg kotródj vissza a tanyára, az állatok közé – Mothar obszcén gesztussal lengette a kezét –, és
lapátolj trágyát! A magadfajtának az a dolga!
A lánynak arcizma sem rezdült, de Thane látta, hogy a keze lassan ökölbe szorul.
– Ha már úgyis a trágyalapátolásról beszéltünk… mi lenne, ha veled kezdeném?!
Thane és néhány másik fiú felnevetett, de a többségüknek nem tetszett a lány stílusa.
– Hé, Thane! – kiáltott oda az egyikük. – Segítesz eltakarítani ezt a mocskot? – Hatan egy ellen. Az új-telepesek fiai
így szerettek verekedni. Oris Kyrell sok mindent megtanított a fiának. A módszerei kemények és szigorúak voltak,
amik nem egyszer azt eredményezték, hogy amint az apjuk megbüntette a bátyját, Dalven szinte azonnal az öccsén
vett elégtételt. Thane azt is megtanulta, hogy mindegy, kinek van igaza, a szabályokat úgyis az hozza, akinél a
nádpálca van. De azt is megtanulta az apjától, hogy gyűlölje az ilyen erőszakoskodó kölyköket.
– Persze! – biccentett Thane. – Már hogyne segítenék eltakarítani a mocskot!
Azzal teljes erejéből orrba vágta Mothart. A nagydarab fiú orra jól hallható reccsenéssel tört el, és zavart
arckifejezéssel huppant a fenekére. Aztán Thane már rajta is volt, s addig csépelte, míg vagy hárman le nem fogták,
és hátra nem csavarták a kezét. Az egyikük a könyökhajlatába szorította a nyakát, és szinte már látta az arca felé
tartó öklöket, mikor a vézna kislány nekiugrott a támadóinak.
– Hagyjátok békén! – Kettő hat ellen. Még mindig nem ideális arány. A lány azonban keményen küzdött, s Thane
nemkülönben. A bátyja mellett volt módja megtanulni, hogyan viselje el a fájdalmat – hiszen nem az a legény, aki
adja, hanem az, aki állja. A túlerő azonban pillanatok alatt sarokba szorította őket, és Thane, akinek már fölrepedt az
ajka, látta, hogy ezúttal alaposan eltángálják majd. Amikor…
– Mi folyik itt? – Mindannyian megdermedtek. Alig öt méterre tőlük, egy csapat tiszt és fehér páncélzatú
rohamosztagos gyűrűjében Tarkin nagymoff állt. Mothar és a cimborái egy pillanat alatt eliszkoltak, és nem maradt
ott más, csak a sarokba szorított kislány és Thane.
– Szóval? – lépett közelebb Tarkin. A férfi arca hideg volt és merev, s olyan sápadt, mintha csillogó kvarckristályból
faragták volna ki.
– Az én hibám – állt elébe a lány. – A többi fiú meg akart engem verni, kivéve őt itt, aki megpróbálta megállítani
őket.
– Nem volt okos húzás – csóválta meg a fejét Tarkin, miközben Thane-re pillantott. – Nem szerencsés olyan
küzdelmet választani, amit az ember nem nyerhet meg. Ahogy túlerővel szemben küzdeni sem bölcs dolog. Az
ilyesminek sosincs jó vége.
– Ön miatt ma mégis jó véget ért – vonta meg a vállát Thane.
– Szóval felismerted, hogy egy még erősebb fél közeledik – bólintott Tarkin, és elmosolyodott. – Ez jó stratégiai
érzékre vall. Jól csináltad! – Úgy tűnt, lassan kimásznak a pácból, bár a lány mintha nem értette volna meg.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad idejönnöm a hangárba – mondta, és lehajtotta a fejét. – Megszegtem a
szabályokat. De nem akartam bajt keverni, csak… szerettem volna látni a hajókat!
– Hát persze, hogy szeretted volna! – hajolt egy kicsit közelebb Tarkin. – Ebből arra következtetek, hogy arra is
kíváncsi vagy, mi van a Jelucanon túl. És mikor a többiek elfutottak, ti ketten itt maradtatok, ami arról árulkodik,
hogy van bennetek kurázsi. Most már csak azt szeretném tudni, elég intelligensek is vagytok-e. Miféle hajó ez itt?
– Egy Lambda-osztályú komp! – kiáltotta a két gyerek egyszerre. Aztán összenéztek, és elvigyorodtak.
– Nagyon jó! – bólintott Tarkin, majd a komp felé intett. – Szívesen megnéznétek belülről is?
A két gyerek elképedve figyelte, ahogy a rohamosztagosok leeresztik a hajó rámpáját, és bekísérik őket a komp
belsejébe, ahol minden fekete volt és csillogó, s mindent száz meg száz kapcsoló fénye világított meg. Még a
pilótafülkébe is beengedték őket, ahol kipróbálhatták, milyen érzés a navigátor és a pilóta székében ülni. Tarkin úgy
állt mögöttük, mint aki karót nyelt, s csizmája versenyt ragyogott a makulátlanra csiszolt fémfelületekkel.
– Meg tudnátok mutatni nekem, hol van a magasságszabályzó? – kérdezte, majd, ahogy a gyerekek habozás nélkül
rámutattak, elégedetten bólintott. – Kiváló! És a dokkoló rendszer? Igen… valóban az! Mindketten nagyon
értelmesek vagytok. Hogy hívnak benneteket?
– Én Thane Kyrell vagyok. – A fiú biztosra vette, hogy Tarkin nagymoff fel fogja ismerni a családnevét, elvégre a
szülei egyfolytában azt bizonygatták, hogy milyen jó kapcsolatot ápolnak a birodalmi hatóságokkal. Tarkinon azonban
nyoma sem látszott a felismerésnek.
– Én Ciena Ree vagyok, uram – mondta a lány. Uram. Thane legszívesebben tőből harapta volna le a nyelvét, hogy ő
nem szólította uramnak Tarkint.
– Szeretnétek a Császárt szolgálni, és egy napon ilyen hajóval repülni? – kérdezte a nagymoff. – És akkor te Kyrell
kapitány lehetnél, te pedig Ree kapitány. Ez hogy tetszene?
 – Az csodálatos lenne! – düllesztette ki a mellét büszkén Thane. – Uram…
Tarkin elnevette magát, és az egyik fiatalabb tiszthez fordult.
– Látja, Piett? Sosem szabad haboznunk ostort használni, ha szükséges, de az is előfordulhat, hogy a meggyőzés és
a rábeszélés célravezetőbb. Sőt van, hogy még hatékonyabb is! – Thane nem tudta, hogy ez mit jelent, de nem is
igazán érdekelte. Csak azt tudta, hogy annál csodálatosabb életet el sem tudna képzelni, mint hogy a Birodalmi
Hadiflottában szolgáljon. És elég volt Cienára pillantania, hogy lássa, a lány ugyanígy érez.
– Addig még nagyon sokat kell tanulnunk – suttogta a lány.
– És a repülést is sokat kell gyakorolnunk! – bólintott Thane.
– Nálunk nincs sikló, amivel gyakorolhatnék – mondta szomorúan Ciena –, és az egyetlen szimulátorunk is ócska,
régi vacak. – A völgyben ötven emberből egynek, ha volt valamilyen hajója, repülőszimulátora pedig még annyinak
sem. Thane egy pillanatra elszontyolodott, aztán hirtelen fölragyogott a szeme.
– Mi lenne, ha eljönnél hozzánk, és nálunk gyakorolnál?
– Tényleg? – kérdezte Ciena hitetlenkedve.
– Persze! Egy csomó manővert úgyis csak másodpilótával lehet kivitelezni. – Thane biztos volt benne, hogy ezekben
is remekelnie kell, ha egy napon be szeretne jutni a Birodalmi Hadiflottába. Ahogy abban is, hogy a kettőjük közti
különbségek ellenére ő és Ciena Ree igazán jó barátok lesznek.

Első fejezet
Öt év múlva
Harminc perc volt még vissza a repülőgyakorlatig, ami akkor is kevés lett volna, hogy odaérjen, ha most azonnal
indul. És Ciena nem indulhatott most rögtön, mert itt kellett ülnie ezen a hülye padon… Nem – gondolta. – Nem
hülye. Megkérdőjelezték a Nierre család becsületét, így most minden barátra szükségük van. Még akkor is, ha ez azt
jelenti, hogy lekésem a repülőgyakorlatról. De azért csak szívesebben repülnék. Egy durva faragású gránitpad állt a
Nierre család apró, kupolás háza előtt, a pad mellett pedig a többi völgylakó család – köztük a Ree família – lobogója.
Mindenkié, aki hajlandó volt kiállni a Nierre-ek mellett ezen a sötét órán. A tradíció évszázadokra nyúlt vissza – még
arra az időre, mikor az első telepesek a Jelucanra érkeztek –, ám még mindig volt jelentősége. Minden lojális család
egy tagja itt marad a Nierre házban, hogy támogassa a családot, míg a rájuk vetülő gyanú árnyéka el nem oszlott.
A legtöbb völgylakó család zászlója itt volt – de nem az összesé. Voltak, akik úgy vélték, hogy a Nierre család feje
visszaélt a ráruházott hatalommal és a birodalmi kommunikációs tisztviselői pozíciójával. Azt suttogták, minden
privát üzenetről és titkos találkozóról beszámolt a birodalmiaknak, ami nem volt mindenki ínyére. Ciena szülei
azonban úgy gondolták, hogy senkinek sem lehetnek olyan komoly titkai, amiről a Birodalomnak nem szabad tudnia,
így azok, akik a Nierre családot gyanúsítják, becstelen emberek. A Nierre család azonban mégis gyanúba keveredett,
és most el kellett viselni a rá nehezedő nyomást. Pedig ez a família egészen az első telepesekig tudta visszavezetni a
vérvonalát. Szinte mindannyian tejfehér bőrűek és aranyhajúak voltak, bár az elmúlt századévek során annyira
felhígult a vérük, hogy mostanra szinte betegesen fakónak tűntek. De hiába voltak egy ősi család sarjai, ha sikerül
rájuk bizonyítaniuk a hatalommal és pozícióval való visszaélést, az azt jelenti, hogy a birodalmi kormányzó új ellenőrt
nevez ki, és a Nierre családot örökre megbélyegzi a szégyen. A szükség óráján összegyűltek hát a barátok, hogy
lélekben, s ha kell, tevőlegesen támogassák a rászorulókat. Fordított helyzetben én is örülnék, ha a barátaim
mellettem állnának – gondolta Ciena. – De még sokkal boldogabb lennék, ha a szüleim gyorsan felváltanának a nagy
segítségnyújtásban! Merthogy már egy órája itt kellene lenniük! Egyfolytában a láthatárt fürkészte, mintha attól
hamarabb ideérne a vénséges vén V–171-es. Innen, föntről az egész völgyet be lehetett látni, egészen a majdnem
ezer méterrel alább kanyargó, ezüstösen csillogó víztükörig. Bármerre is pillantott, mindenhol hófödte
hegycsúcsokat látott, amik fehér karmokként kaptak a gránit-szürke égbolt felé. Bár a szél hűvös volt, súlyos,
sötétkék köpenyében ebből alig-alig érzett valamit, s a vastag holmi arra is tökéletesen alkalmas volt, hogy elleplezze
a tradicionális ruhadarabok helyett viselt repülős öltözéket, amit még tavaly vett egy ócskástól. Aztán végre
meghallotta a felhőjáró hajtóműveinek morajlását.
Ezt a hegyvidéken ideális típust alig öt évvel ezelőtt honosították meg a birodalmiak a Jelucanon, és Ciena már nem
is értette, hogy boldogulhattak annak idején ezek nélkül a praktikus szállítógépek nélkül. Persze, még mindig imádta
a jó öreg muunyakot, bár az állat minden évvel egyre csak lassabb lett. Mikor a felhőjáró végre leereszkedett,
legszívesebben fölpattant volna örömében. Na végre! A hagyományok azonban megkötötték a kezét, s így
rezzenéstelen arccal várt, míg az édesapja ki nem szállt a gépből, és oda nem sétált hozzá. Látta, hogy az apja
egyedül érkezett.
– Hol van anya? – emelkedett föl a padról Ciena.
– Megint bent kellett maradnia túlórázni – csóválta meg a fejét az édesapja. – Persze tudtuk, hogy ez a
bányafelügyelői állás sok plusz munkát jelent majd, és nagyon büszke is vagyok rá, de… azért nagyon hiányzik.
– Nekem is! – bólintott Ciena. És így is gondolta, bár a szemét egy pillanatra sem vette le a felhőjáróról. Mert ha
kölcsönkapná, és nagyon sietne, akkor talán még időben odaérhetne a hangárhoz… Az édesapja úgy olvasott a
mozdulataiban, akár egy nyitott könyvben, s az ajkai keskeny vonallá préselődtek.
– Ma is repülni mész?
– Apa, kérlek! Muszáj gyakorolnom! Másként hogy juthatnék be a Birodalmi Akadémiára?
– A gyakorlás hasznos és fontos – bólintott az apja. – Az édesanyádat és engem semmi sem tenne büszkébbé, mint
hogy birodalmi repülős tiszt legyen belőled, de… – Paron Ree elhallgatott. Ciena nagyot nyelt, s már tudta, mi
következik. – Csak tudod… jobban örülnénk, ha több időt töltenél Valentiában az új szimulátorokkal, és kevesebbet
azzal a fiúval.
– Thane a barátom! – nyomta meg az utolsó szót a lány.
– Nem okos dolog bármit is elfogadni egy új-telepestől! Ha boldogulunk, azt a saját erőnkből érjük el, és nem az ő-
adományaik révén!
Ez volt az a pont, amikor Ciena általában kijött a sodrából és dühöngeni kezdett. Azonban tudta, hogy ezt ma nem
teheti, mert akkor biztosan nem kapja kölcsön a felhőjárót. Nagy levegőt vett hát, s csak aztán folytatta:
– Én épp annyit segítek Thane-nek, mint amennyit ő nekem. Együtt dolgozunk, így egyikünk sem tartozik semmivel
a másiknak! És ő ezt ugyanolyan jól tudja, mint én.
– Az ő fajtájának elég rövid az emlékezete – mondta komoran az apja. – De te menj csak, ha akarsz! Vidd a
felhőjárót, én majd muunyak háton megyek vissza! Édesanyád és én majd csak estére érünk haza, amikorra is te már
remélhetőleg végeztél a házi feladattal, és pincétől a padlásig kitakarítottad a házat.
– Igen, uram! – vigyorgott szélesen Ciena. Végül is mégiscsak szép nap lesz ez a mai! Hiszen repülni fog!
– Aztán jobb pilóta legyél ám, mint az a Kyrell fiú! – mondta az édesapja, aztán lesimította a köpenyét. – Ha csak
egyetlen jelucani kadétot vesznek föl az Akadémiára, azt akarom, hogy az te legyél!
– Ugyan! – nevetett föl Ciena. – Mindketten megyünk! A Birodalmi Hadiflotta úgysem boldogulna nélkülünk!
Ezen még az édesapja is elmosolyodott.

Thane azon morfondírozott, hogyan tudná megpiszkálni a nagy CZ–I oktató-droid biztonsági reteszét, hogy felül
tudja írni a gépezet eddigi parancsait. És végre elmehessen itthonról. Egyébként is, ki a csudát érdekelnek az ostoba
matekfeladatok?!
– Nem figyel eléggé, fiatalúr! – mondta CZ–I. – Ez a koncentrációszint nem elégséges az optimális teljesítmény
eléréséhez.
– De el fogok késni a repülésóráról! – fintorgott Thane.
– A tantárgyi követelmények csak elégséges gyakorlással teljesíthetőek! – magyarázta a droid. – A szükséges
matematikai ismeretek híján nem nyerhet felvételt a Birodalmi Akadémiára. Márpedig a szülei szíve biztosan
megszakadna, ha a fiatalúr nem lépne a bátyja nyomdokaiba! – Thane néha úgy érezte, hogy a CZ–I-es jóval
ravaszabb és aljasabb, mint amilyennek egy droidnak szabadna lennie. Hiszen semmi sem dühítette annyira Thane-t,
mint a tudat, hogy Dalven valahogy csak bejutott az egyik – ha nem is a legrangosabb – Akadémiára. A fiú gyanította,
hogy ehhez az apjának és némi kenőpénznek is köze lehetett, de abban is biztos volt, hogy Oris Kyrell az ő esetében
nem fog ilyen mélyre nyúlni a zsebébe. Úgyhogy megpróbált valami ravasz tervvel előállni.
– Akkor sem vesznek fel az Akadémiára, ha nem tudok repülni. Márpedig hogyan tanulhatnék meg repülni, ha nem
gyakorolok?
– A fiatalúr családja saját hangárral és több légi járművel is rendelkezik. Így a fiatalúr tulajdonképpen bármikor
gyakorolhat.
– Pontosan! – bólogatott Thane mosolyogva. – De nemcsak légi járműveink vannak, hanem itt vagy nekünk te is,
CZ–I-es! Ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen bármikor vehetek matematikaórákat, nem igaz? Repülni viszont csak
akkor mehetek, mikor a partnerem, Ciena ráér. Márpedig ő pont ma ér rá, úgyhogy a logika szabályai szerint
kénytelenek leszünk a fontossági sorrendet megváltoztatni. – Bár a droid nem volt képes arckifejezéseket produkálni,
Thane szinte hallotta, hogy csikorognak a kognitív processzorai. – Tudod – folytatta Thane könnyed, társalkodó
stílusban –, mikor visszajövök, készítek neked egy szép nagy olajfürdőt, amiben akár órákig kedvedre lubickolhatsz.
Elég rég nem volt már ilyesmiben részed, ugye? – Beletelt néhány hosszú másodpercbe, mire CZ–I válaszolt:
– Most, hogy így említi a fiatalúr, az ízületi kapcsolóelemeim mintha valóban egy kicsit merevek lennének az utóbbi
időben. – Thane széles vigyorral kapcsolta ki a monitort, amin matematikai feladatok sorjáztak, és egy pillanat alatt
belebújt a pilótakabátjába.
– Meglátod, mire a szüleim hazajönnek arról az ostoba bankettről, már én is itthon leszek! Rendben?
– De holnap akkor is folytatjuk a matematikát! – szólt utána CZ–I-es, de Thane addigra már ajtón kívül volt.
A családja saját hangárral rendelkezett, de – mint a legtöbb gazdag ember házában a Jelucanon – ezt is
vertikálisan, és nem horizontálisan építették. Aranyfényű cserepekkel borított házuk közel akkora volt, mint a
kormányzói palota, mert a szülei hittek benne, hogy az ő társadalmi státuszuk nem csupán tágas otthont, de irigy
szomszédokat is megkövetel. A sznobizmusuk azonban jóval kevésbé zavarta Thane-t, mint a tény, hogy a hangár
valóban a ház alatt volt – csakhogy nem szó szerint, hanem vagy háromszáz méterrel lejjebb, a hegyoldalban. Ezért
az évek alatt már kidolgozott egy megoldást erre is. Szélesen elvigyorodott, felvette a repülős szemüvegét, és a ház
mögötti sziklameredélyhez sietett. A kábel a helyén volt, úgyhogy fölcsatolta magára a hevedereket, majd
elrugaszkodott a peremről, és száguldani kezdett. A kábel a házuktól egészen a hangárig vezetett, s ahogy egyre
gyorsabban és gyorsabban suhant, úgy lengett ki mind jobban a kötél is. Jéghideg hegyi levegő örvénylett körülötte,
s a következő pillanatban feltárult alatta a világ. Az érzés ugyan nem volt olyan mámorító, mint a repülés – de
megközelítette. Már majdnem a hangár falához ért, mikor fékezni kezdett, de csak módjával, mert rajongott a
sebességért. Épp csak az utolsó pillanatban fékezett rá erőteljesebben, mielőtt a falnak ütközött volna, de így is
sikerült megállnia. Thane nevetve oldotta le magáról a hevedereket.
– Tudod – szólalt meg valaki a háta mögött –, egy napon szétkenődsz majd azon a falon, és nem marad belőled más,
csak egy nagy paca.
Ciena már a hangárban várta, családjuk ősrégi, rozoga felhőjárója mellett. A túlméretezett repülős kabátban még
alacsonyabbnak és véznábbnak tűnt, mint általában, és turcsi orra és kerek arca miatt tízévesnek ha látszott. A
mellkasa előtt fonta össze a karjait, és igyekezett keménynek tűnni, de a barna szemében bujkáló mosolyt így sem
tudta elrejteni. Thane fölegyenesedett, majd vigyorogva csapkodta össze a kezeit, hogy leporolja a kesztyűit.
– Egyszerűen csak irigy vagy, mert neked sosem hagyom, hogy ilyesmit csinálj!
– Ha akarnám, én is megcsinálnám! – öltötte rá a nyelvét Ciena. Thane egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy
a lány képes lenne rá. Csakhogy a kábel az ő házuktól indult, és a szülei még annál is jobban utálták Cienát, mint a
lány szülei őt. Azon néhány alkalommal, amikor Ciena a házukban járt, a szülei olyan durván viselkedtek vele, hogy
Thane legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Ezek után semmi meglepő nem volt benne, hogy a lány
ugyanolyan csekély lelkesedéssel ment hozzájuk, mint ahogy az ő szülei fogadták. Ők ketten azonban sohasem
érezték úgy, hogy nem kellene a továbbiakban találkozniuk. Repülni sokkal egyszerűbb volt, mint megoldást találni a
családjaik közötti ellentétekre. – És én még attól tartottam, hogy elkésem! – biggyesztette le a száját Ciena. – És erre
tessék, még nekem kell lusta úrfira várnom!
– Trigonometria – sóhajtott fel Thane, és olyan arckifejezést vágott, ami mindent megmagyarázott. – Gyere, ideje
indulni! Gyík-béka-kígyó a pilótaülésért? – Magukban mindketten lassan háromig számoltak, majd előrenyújtották a
kezüket. Thane kígyót mutatott, Ciena viszont gyíkot – és a gyík megette a kígyót. Szélesen elmosolyodott, majd a V–
171-eses pilótafülkéje felé intett. – Hölgyeké és pilótáké az elsőbbség!
Thane nem bánta, hogy az első körben nem ő a pilóta. A maga részéről ugyanolyan fontosnak tartotta a
másodpilóta és a tüzér feladatkörét is, és ezekben ugyanúgy jeleskedni akart az Akadémián. Az egyetlen probléma
csak az volt, hogy a másodpilótának mindig jóval kevesebb hely jutott a pilótafülkében. Technikailag a V–171-es
Dalvené volt. Mikor a bátyja elment az Akadémiára, szigorúan meghagyta, hogy amíg távol van, senki sem repülhet a
gépével.
Na persze! Thane sosem szalasztott el egy lehetőséget sem, hogy repülhessen – vagy némi elégtételt vegyen a
bátyján, aki minden más Kyrellnél gorombábban viselkedett Cienával. Nem sokkal azelőtt, hogy elment volna az
Akadémiára, gúnyos vigyorral elmagyarázta az öccsének, hogy a magukfajta csak egy okból keresi a völgylakó lányok
társaságát, és ha már ilyenekre fanyalodik, legalább olyat válasszon, akinek van melle. Thane nem maradt adós a
válasszal, s mire a szüleik szétválasztották őket, Dalven szája már fölrepedt egy jól irányzott ütéstől.
– Hahó! – szólt le Ciena. – Elaludtál?
Thane most jött csak rá, hogy hosszú másodpercek óta a gondolataiba merülve áll a pilótafülkébe vezető létrán.
– Nem – dünnyögte, majd csendben felmászott, és bebújt Ciena mögé. – Bocsánat… csak kicsit elbambultam. Na,
hadd szóljon! – Fölvették és becsatolták a sisakjaikat, rögzítették a hevedereiket, majd lezárták a pilótafülke ablakát.
Mostanra minden mozdulat automatikussá vált, amit azonnal, gondolkodás nélkül végre tudtak hajtani. Thane-nek
oda sem kellett néznie, hogy tudja, Ciena mikor aktiválja a hajtóműveket – már az ujjbegyei kopogásából tudta, hogy
épp melyik parancssort gépeli be. Ahogy minden rendszer visszajelzett, elégedetten bólintott.
– Minden rendben! Indulhatunk!
– Nálam is minden rendszer zöldet jelez – mondta Ciena. – Maximális tolóerő! Gyerünk!
A vén V–171-es megrázkódott, akár egy álmából ébredő óriás, majd minden eresztékében megfeszült, a hajtóművei
feldübörögtek, és a gép az ég felé ragaszkodott. Ciena a hegycsúcsok felé indult, amik olyan hidegek és zordak
voltak, hogy ember ott meg nem élt. Alig egy maroknyi bányász droid dolgozott csupán ebben a magasságban, rajtuk
kívül azonban nyoma sem volt a civilizációnak. Thane egy pillanatra úgy érezte, hogy kettőjükön kívül nincs is más
élő ezen a világon. Mikor elhaladtak a keleti hegylánc mellett, Ciena hangja szólalt meg a sisakrádióban:
– Látok néhány jégcsapot, amik csak arra várnak, hogy móresre tanítsuk őket!
– Máris rajta vagyok! – A taktikai számítógép konzolján azonnal megjelent a három cseppkőforma jégcsap. Olyan
vastagok voltak, mint egy emberi alkar. Jégcsapnak termetes példányok, célpontnak azonban igencsak satnyák.
Thane célzott, majd tüzet nyitott, és egyiket a másik után robbantotta szilánkjaira. Aztán Ciena diadalmas rikoltását
hallva elvigyorodott. – Gondolod, hogy találunk még pár hasonló célpontot? – kérdezte.
Mindig gondosan választották meg a célpontjaikat, mert a hegyek között hamar megtanulták, hogy akár egy
eldobott kő vagy egy letört jégcsap is elindíthat lavinát.
– Meglesz! – bólogatott Ciena. – Kapaszkodj!
Thane pontosan tudta, hogy a lány hogyan fogja zuhanórepülésbe vinni a gépet. Anélkül, hogy látta volna, Ciena
milyen parancsokat táplál be a navigációs számítógépbe, Thane a V–171-es legapróbb moccanását és rándulását is
tisztán érezte. Az elmúlt öt évben már annyi órát repültek együtt, és sikerült úgy összecsiszolódniuk, hogy mikor
együtt dolgoztak, mintha nem is ketten ültek volna a gépben, csupán egy pilóta, akinek ők voltak a két keze. A V–l71-
es átszáguldott a Fattyúszurdokon, ami olyan keskeny volt, hogy egy kevésbé tapasztalt pilóta minden fordulónál a
sérülést kockáztatta volna. Ciena azonban magabiztosan vezette a gépet, s vitte egyre mélyebbre és mélyebbre, hogy
megfelelő célpontot keressen Thane-nek. Miközben nyaktörő sebességgel száguldottak, elsuhantak a szurdok egyik
apró vízesése fölött is. A víz a csontrepesztő hideg ellenére sem fagyott meg, s a délutánnak ebben az órájában,
ahogy a rézsútosan besütő napfény megtört a vízpárán, szemkápráztató szivárvány ragyogott föl a jégcsapok fölött.
Mintha minden szikla és minden hópehely egyszerre izzott volna föl – azon ritka, tökéletes pillanatok egyike volt ez,
amikre az ember azért emlékszik olyan szívesen, mert tudja, hogy sohasem ismétlődhet meg.
– Láss a szememmel! – suttogta Ciena. Thane már nem először hallotta tőle ezeket a szavakat. Lehet, hogy lassan
itt lesz az ideje, hogy megkérdezze, mit is jelentenek.

A repülős óra után az Erődbe mentek. A titkos búvóhelyüket akkor nevezték el így, mikor még nyolcévesek voltak,
és szerették volna valami különleges, drámai névvel felruházni. A hely valójában nem volt több egy közepes méretű
barlangnál, amit azonban évek óta csinosítottak és próbáltak lakályosabbá tenni. Valamelyikük minden héten járt itt,
és valami aprósággal próbálta otthonosabbá változtatni a helyet. A szebb és különlegesebb dolgok java – mint például
a hősugárzók vagy a holo-játékok – Thane szerzeménye volt. Csupa olyasmi, amit a családja már leselejtezett, és
sohasem fog hiányolni, amik azonban mások szemében még mindig luxusnak számítottak volna. Ciena jóval
szerényebb dolgokat hozott, de azzal nyugtatta magát, hogy legalább ilyen fontosak. Az Erőd nagyon zord és
kényelmetlen hely lett volna a vastag takarók és puha rongyszőnyegek nélkül. Ezek is olyasmik voltak, amiket már
kidobni készültek a völgylakók, akik lassan a modernebb birodalmi életstílus szerint próbáltak élni. És bár
kiselejtezett holmik voltak, mégis ezek a kopott, de puha és meleg dolgok tették igazán barátságossá ezt a helyet. A
barlang alig ötven méterre volt a Kyrell család hangárjától, azonban a bejáratát szinte lehetetlen volt megtalálni a
szikla-labirintusban.
Épp ezért nemegyszer úgy érezték, hogy ők az elsők a Jelucan történetében, akik valaha is jártak ezen a helyen.
Röviden, ez volt minden idők legtökéletesebb búvóhelye! Néha külön-külön is jártak itt, de általában együtt jöttek az
Erődbe, ahol kendőzetlenül beszélgethettek az álmaikról s a csillagok között elképzelt jövőjükről.
– Az édesapám azt mondta, hogy három tucat szenátor hagyta el a tárgyalótermet – mondta Ciena. Thane azonban
csak a vállát vonogatta. Őt kevésbé érdekelte a politika, mint a lányt, és sokkal jobban élvezte, hogy csöndben
heverhet a vastag, vörös szőnyegen, miközben a naplementét nézi.
– Ugyan, mit számít, hogy két tucat vagy három? Több ezer szenátor közt ez meg se látszik!
– Nem voltak hajlandóak szavazni! Úgyhogy most olyanok veszik át a helyüket, akiket a Birodalom jelöl ki. Hidd el,
Thane, ez nagy dolog!
– Szerintem meg ez az egész másról sem szól, mint pár gazdag, vén politikusról meg az egymás közti
csatározásaikról.
– De akkor is… hogy tehettek ilyet?! – csóválta a fejét Ciena, mint aki még mindig képtelen elhinni. – Hogy
szeghették meg az esküjüket? Hiszen ez becstelenség! Mindenki tudja, hogy annak idején a szenátus hajszolta
polgárháborúba a Galaxist! Még mielőtt a Császár rendet teremtett volna. Ugyan miért akarná bárki is, hogy
visszarendeződjenek a dolgok? Miért akarná bárki is eldobni magától a békét?
– S mi van akkor – vetette föl Thane –, ha nem is erről van szó? Ha csak azt mondják, hogy erről van szó, és közben
teljesen más a nézetkülönbség oka? Mert mi van, ha csak szajkózzák ezeket a régi, fennkölt eszméket, de aztán,
mikor rájönnek, hogy már nincs hatalmuk, hason csúsznak majd, hogy visszakönyörögjék magukat a szenátusba, és
mindent elkövetnek, hogy elfelejtsék nekik, amit tettek?!
– Tudod, néha igazán cinikus tudsz lenni!
– De attól még igazam van, majd meglátod! – Ciena nagyot sóhajtott, majd visszaheveredett a fekete
gundarkszőrre, ami olyan puha és kényelmes volt, akár egy vetett ágy. Ebből a szögből úgy látszott, mintha maguk a
hegyek fúlnának vérbe, miközben mögöttük lenyugodott a nap. A barlangba beszüremlő fénytől Thane haja rézvörös
árnyalatot kapott, s a bőre is egy fokkal kevésbé tűnt sápadtnak. És egy pillanatra mintha idősebbnek látszott volna.
Milyen jóképű lesz! Furcsa egy gondolat volt ez, de Ciena úgy érezte, hogy ez inkább tény, mint vélemény. Hiszen ő
és Thane… még ha akarnák is… szóval nem, soha. Mert ha az ő szülei ennyire utálták, hogy egy új-telepes fiú a
barátja, hogyan reagálnának rá, ha egy napon még bele is szeretne? S bár Thane sohasem beszélt sokat a szüleiről
vagy a családjáról, Ciena mindig észrevette az arcán és a kezén a véraláfutásokat, és tudta, hogy ilyenkor nem okos
dolog faggatni. Abba már bele sem mert gondolni, hogy Thane apja mit művelne a fiúval, ha kettőjük között valaha is
több lenne barátságnál. Egyébként is, ő meg Thane… talán túl közel is álltak egymáshoz ahhoz, hogy egymásba
szerethessenek. Inkább olyanok voltak, mint ugyanannak a személyiségnek a két fele.
– Mondd csak – kezdte Thane óvatosan –, kérdezhetek valamit, ami esetleg… egy kicsit… személyes?
Csak nem jött rá, hogy…?
– Kérdezz csak! – ült föl Ciena, és a melléhez szorította a térdét. – De azt nem ígérem, hogy válaszolok is.
– Hát jó… – Thane hallgatott egy pillanatig, mielőtt folytatta volna. – Időnként, mikor valami tényleg lenyűgözőt
látunk, azt suttogod, hogy „láss a szememmel”. Ez valami völgybéli szokás? És ha igen, mit jelent?
Valóban személyes kérdés volt, de Ciena úgy döntött, hogy ismeri már annyira a fiút, hogy elmondhatja neki.
– Igen, ez egy régi, ritka szokás. Tudod, mikor megszülettem, volt egy ikertestvérem.
– Egy ikertestvéred? – A legtöbb kultúrában mindenféle mítosz és legenda övezte az ikreket, így Thane-t is
érdekelte a dolog. – Tényleg? De én azt hittem, hogy egyedüli gyerek vagy!
– Most már igen. A húgom, Wynnet néhány órával a születésünk után meghalt.
– Ó! Sajnálom!
– Semmi baj. Olyan kicsi voltam, hogy nem is emlékezhetek rá. Viszont most már mindkettőnk helyett én élem az
életet. – Azzal előrenyújtotta a karját, és megmutatta a bőrszíjakból font karkötőjét. – Feltűnt már, hogy ezt sohasem
veszem le?
– Hát igen, de azt gondoltam, hogy csak azért, mert nagyon a szívedhez nőtt.
– Azért viselem – futtatta az ujjait végig Ciena a fonatokon –, hogy minden nap emlékeztessen rá, hogy az életem és
Wynneté összefonódott. Egész életemben minden, amit teszek, mindaz, amit látok… megpróbálom vele is
megosztani. Úgyhogy, amikor valami igazán különlegeset vagy gyönyörűt látok – vagy valami olyan szörnyűséget,
amit tényleg érdemes megjegyezni –, akkor kimondom ezeket a szavakat. Ilyenkor mintha az én szememen keresztül
látna, és akkor megmutatom neki az életem legfontosabb pillanatait.
– Ez igazán… különleges – mondta Thane, és látszott rajta, hogy így is gondolja.
– Tudod, néha úgy érzem, igazán nagy felelősség két ember helyett élni, ugyanakkor van jó oldala is. Mert így
nyitva kell tartanom a szemem, hogy észrevegyem az igazán fontos dolgokat. Enélkül lehet, hogy az élet számos apró
örömét elszalasztanám. – A nap végleg eltűnt a nyugati láthatár mögött, s bár fönt még volt valami halvány lazacszín
derengés, odalent már kezdett besötétedni, s az éj bársonyán föltűntek az első csillagok. – Egy napon – suttogta
Ciena –, mikor elmegyünk innen az Akadémiára, a csillagokat is megmutatom neki.

Második fejezet
Amikor 14 évesek voltak…
– Gyerünk! – biztatta Thane. – Menni fog ez!
– Gondolod?
– Tudom! Ez az alak egy háborút indított el! – Egymással szemben ültek az Erőd mélyén. Már vagy három órája a
galaktikus történelem fontosabb eseményeivel foglalkoztak, és Ciena úgy érezte, menten széthasad a feje.
– Rendben! Az a bűnbanda, ami beavatkozott a Geonosis legális kormányának ügyeibe, és kirobbantotta a klón
háborút… a vezetője… – Egy pillanatra lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott. – Mace Windu?
– Látod? – vigyorgott vissza Thane. – Megy ez neked!
A mögöttük álló CZ–I-es olyan hangot adott ki, ami leginkább torokköszörülésre emlékeztetett.
– Szabadjon bátorkodnom megjegyezni, hogy a történelmi ismeretei valóban kiválóak, Ree kisasszony! Bár
matematikából mutatna föl ilyen eredményeket! – Ciena hitetlenkedve mérte végig a droidot, aztán Thane-hez
fordult.
– Nem lehet, hogy mégis a taktikai alprogramot kellett volna installálnunk?
– Ugyan mi haszna van a taktikának, ha közben nem tanul az ember? – tárta szét a karjait CZ–I-es, és a rosszul
olajozott ízületi kapcsolóelemek hangosan megcsikordultak. – Mikor először csempésztek föl a felhőjáróra, hogy
elhozzanak ide, azt mondták, azért van rám szükségük, hogy segítsek önöknek felkészülni a vizsgájukra! Azonban
nem lehetek a segítségükre, ha úgy kell tennem, mintha értenének bizonyos tantárgyakat, miközben ez távolról sem
fedi a valóságot. – Ciena elkeseredetten nyögött fel. A fenébe is! Ezek még csak nem is a felvételi tárgyak! Ha ezeken
a vizsgákon átjut, az csak abban segít neki, hogy bekerüljön az akadémiai előkészítő kurzusra.
– Ha már ezekkel sem boldogulunk, mi lesz, mikor az Akadémiára járunk?
Próbálta viccel elütni a dolgot, de a hangja elcsuklott.
– Nyugi! – mosolygott rá biztatóan Thane. – Ügyes vagy, erős és talpraesett! A Birodalmi Hadiflotta bármelyik
egyszemélyes hajóját el tudnád vezetni, és lefogadom, akár egy csillagrombolóval is elboldogulnál, ha rád bíznának
egyet!
– Azt erősen kétlem – csóválta meg a fejét Ciena.
– Én viszont nem – jelentette ki Thane magabiztosan. – Én nem kételkedem benned! Úgyhogy jobb lenne, ha te sem
kételkednél önmagadban! Meg fogjuk tudni csinálni!
– Igen – motyogta Ciena, s megismételte a szavakat, hátha ő maga is elhiszi. – Meg fogjuk tudni csinálni!

Amikor 15 évesek lettek…

 – Kyrell! – Az edzőjük vérben forgó szemmel állt meg Thane fölött, aki zihálva hevert a padlón. – Kapd össze magad,
vagy tűnj a szemem elől! – Minden hónapban felmérték a fizikai alkalmasságukat egy egyre bonyolultabbá váló
akadálypályán. Az, ami eleinte sétagalopp volt, mostanra kimerítő, gyakran veszélyes fizikai megpróbáltatássá vált.
És ha valamelyik kadét eltörte a lábát, vagy kificamította a karját, az csak annak jele volt – legalábbis az edző szerint
–, hogy nem megfelelő a hozzáállása, vagy nem alkalmas arra, hogy az Akadémiára menjen. Ha valaki nem végezte el
az előkészítő kurzust, az nem jelentette azt, hogy nem mehet az Akadémiára. Legalábbis hivatalosan. Nem
hivatalosan azonban mindenki tudta, hogy ezen keresztül vezet az út a Birodalmi Hadiflottához.
– Gyere! – térdelt le Thane mellé Ciena. – Kelj föl! Mozogj!
Thane azonban csak a fejét rázta. Minden izma sajgott, és a háta mintha darabokra akart volna szakadni. A könnyű,
fekete edzőruha alatt mintha az egész teste egyetlen hatalmas fájdalomgóc lett volna. Szédült a kialvatlanságtól –
még két óránál is kevesebb ideje volt pihenni –, és a csontjai nehezek voltak, mint az ólom.
– Nem fog menni! – nyögte.
– Egy fenét nem! – A fiú nagy nehezen négykézlábra tornászta magát, s mikor találkozott a pillantásuk, érezte, nem
fog tudni tovább hazudni Cienának.
– Tudod… tegnap este az apám…
Oris Kyrell általában megelégedett azzal, hogy megleckézteti a fiait. Azt szokta mondogatni, hogy egy kis verésbe
még senki sem halt bele. Tegnap este azonban elborult az agya, és a dühét nem nádpálcával, hanem az öklével
vezette le. Thane csak akkor ébredt rá, hogy védekeznie kellene, mikor már mozdulni sem tudott a fájdalomtól. Az
apja addig ütötte és rugdosta, míg a fiú vérbe fagyva hevert a padlón. Másnap reggel pedig a feleségével
egyetemben úgy döntöttek, hogy tudomást sem vesznek a fiú sérüléseiről. Mintha mi sem történt volna.
– Akkor is meg fogod tudni csinálni! – suttogta Ciena. – Ha már eddig eljutottál, most nem adhatod föl, nem igaz?
– Megpróbálom – kapkodott levegőért Thane –, de neked folytatnod kellene a gyakorlatot! Csak vesztegeted az
idődet!
– A fizikai terepgyakorlatokban én vagyok a csoportelső, emlékszel? Úgyhogy megengedhetem magamnak, hogy
veszítsek néhány percet. És jobb, ha tudomásul veszed, Thane Kyrell, hogy ha kell, a hátamon foglak végigcipelni az
akadálypályán!
– Igazán köszönöm, de nem hiszem, hogy az edző engedné! – Néhány kadétjelölt futott el mellettük – ezek már a
csoport sereghajtói voltak, a leglassabb, leglustább kölykök –, és nagy nyögve, fújtatva próbáltak átmászni a
következő palánkon. Ciena, ha azonnal a nyomukba ered, talán utolsónak még célba érhet, de Thane… A fiú
megcsóválta a fejét. Nem, neki ez nem fog menni. Nagy nehezen a hátára fordult, és megragadta a lány vállát.
– Menj!
– Thane! – hajolt közelebb Ciena. – Ne hagyd, hogy az apád győzzön!
Végül az apja iránt érzett haragja volt az, ami mozgásra bírta. Thane nagy nehezen térdre, majd talpra küzdötte
magát, s bár eleinte a járás is nehezére esett, összeszorított foggal ment előre.
– Fogsz tudni futni? – kérdezte Ciena.
– Nem hiszem… de tegyünk egy próbát! – S valóban, bár utolsónak értek be, de elérték, hogy Thane végigcsinálta
az akadálypályát. Aztán, a nap végén az egyik szertár magányában Ciena segített Thane-nek kihámozni magát az
ingéből. A fiú arca égett a szégyentől, bár inkább az apjának lett volna oka a szégyenkezésre. A fiú teste csupa kék-
zöld folt volt, s a hátán több helyen is felhasadt a bőr. Thane azt kívánta, bár megnyílna alatta a föld. Ciena azonban
egy szót sem szólt, csak csöndben segített ellátni a sebeket.

Mikor 16 évesek lettek…

Az egész Jelucan bolygóról csupán egy maroknyi jelentkezőnek sikerült bekerülnie a Birodalmi Akadémiára. Míg a
Belső Gyűrű világai ezerszám küldhették a jelölteket, a korábban a szeparatistákkal szimpatizáló peremvilágok jóval
kevesebb lehetőséget kaptak. Az Akadémia oktatói válogatták ki a maroknyi diákot, akik megfeleltek az
elvárásoknak. Ma jött el a napja, hogy megtudják, vajon felvételt nyertek-e, s ha igen, hová irányítják őket két héten
belül.
Cienát nem különösebben foglalkoztatta, hogy melyik Akadémiára nyer felvételt. Bármelyik bolygó megteszi, amíg
a Birodalmi Hadiflotta kadétja lehet. Az eredményhirdetésre az egész csoport egybegyűlt. Szülőket nem engedtek be
az iskola területére – csak diákokat és birodalmi hivatalnokokat –, így a családtagok odakint vártak egyre
türelmetlenebbül. Az eredményhirdetés után bőven lesz majd idejük, kinek ünnepelni, kinek szomorkodni.
– Nem tudtam aludni – vallotta be Ciena, miközben az iskola belső udvarának legtávolabbi sarkából figyelte a
főépület ajtaját. Onnan bukkan majd fel a lajstrommal a kezében az iskola vezetője.
– Hát én se – bólogatott Thane. – Úgyhogy bőven volt időm terveket kovácsolni arra az esetre, ha mégsem jutnánk
be az Akadémiára. – Ciena azonnal tiltón emelte föl a kezét. Egyszerűen nem volt hajlandó alternatívákon
gondolkodni. Ez olyasmi volt, ami hite szerint szerencsétlenséget hozott volna. – Ugyan már, Ciena! – vigyorgott
Thane. – Minden tesztet megcsináltunk, minden vizsgát letettünk. A döntést amúgy is meghozták már, és abba
nekünk sajnos nincs beleszólásunk. – Ez valóban így volt, s végül Ciena lemondó sóhajjal biccentett.
– Jó, rendben! Hadd halljam!
– Egyes számú ötlet: híres akrobaták leszünk.
– Akrobaták?!
– Híres akrobaták. A középszerű akrobatáknak nem sok babér terem, úgyhogy, ha már csináljuk, csináljuk jól!
Most már bármelyik percben elkezdhették a lajstrom felolvasását. A diákok egyre idegesebben tekintgettek az ajtó
felé, s a feszültség percről percre érezhetően nőtt. Ciena úgy érezte, majd kiugrik a szíve, de Thane ötlete hallatán
megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.
– Tudod, ezt inkább kihagynám. Valami más, ragyogó ötlet a jövőre nézve?
– Kettes számú ötlet: az egyikünk dobos lesz, a másik egzotikus táncos, és beutazzuk az egész Galaxist!
– Már ne haragudj – vonta össze a szemöldökét a lány –, de kizárt, hogy én egzotikus táncos legyek!
– Ki beszélt róla, hogy te leszel a táncos? Majd én táncolok! Te dobolni fogsz.
A lány mosolya ezúttal már őszinte volt.
– Csak ha én tervezhetem meg a kosztümödet!
– Hm… Akkor mégis lehet, hogy át kell térnünk a hármas számú tervre… – Aztán Thane hirtelen elhallgatott. Nyílt
az ajtó, és szurokfeketébe öltözött birodalmi hivatalnokok sereglettek elő az épületből. Ciena gyomra görcsbe
rándult, majd a többi tanulóhoz hasonlóan ő is azonnal vigyázzba állt, és teljes csöndben várta az eredményhirdetést.
Apró, hangerősítőként funkcionáló droidok lebegtek az ajtó előtt felállított emelvény körül, így az eredményt
kihirdető tiszt szavai mindenkihez eljutottak.
– A nálam lévő listán szereplő diákok a következő Birodalmi Akadémiákra nyertek felvételt. Arkanis Birodalmi
Akadémiájára mehet… – Ciena legszívesebben a haját tépte volna. Ezek most komolyan gondolják, hogy ábécé
sorrendben veszik végig az iskolákat?! Így lehet, hogy csak a legvégén derül ki, hová kerülnek! Elképzelte, milyen
csiga-lassan telnek majd a percek, míg ő és Thane is sorra kerülnek, és úgy érezte, hogy menten megbolondul. És ha
nem veszik föl sehová? A kudarc nem azonos a szégyennel, de e percben nagyon közel érezte a kettőt egymáshoz.
Az idő nem is csigalassúsággal telt, hanem mintha egyenesen visszafele haladt volna, mikor a tiszt a Coruscanti
Birodalmi Akadémiához ért. Azt mind tudták, hogy ez a Galaxis legnagyobb presztízzsel bíró repülős iskolája, s akik
innen kerülnek ki, azok esetében szinte garantált, hogy sokra viszik. Ciena nemegyszer álmodott már róla, hogy ide
küldik, de mikor a tiszt kimondta a nevüket – Thane Kyrell és Ciena Ree –, először azt hitte, nem jól hall. Zavartan
nézett a barátjára, aki halvány, fáradt mosollyal hunyta le a szemét.
– Végre! – suttogta Thane. – Végre elmehetek innen!
Ciena tökéletesen tisztában volt vele, hogy a fiú miért akarja ennyire itt-hagyni a szülővilágát. Megértette, még ha
nem is osztozott az érzéseiben. A maga részéről ő szerette a Jelucant, a hegyek zord szépségét, a völgyekben élő
emberek szokásait, és mindent, ami az otthona volt. Mégis szívfájdalom nélkül fogja tudni itt hagyni ezt a világot.
Mert ő nem menekül innen, hanem azért megy el, hogy valóra váltsa az álmait.

A nap, mikor Thane elhagyta a Jelucant… egyszerűen tökéletes volt. Mintha minden és mindenki összefogott volna,
hogy a dolgok kivételesen simán menjenek. Még a szülei is megelégedtek azzal, hogy elköszöntek tőle, de az
űrkikötőbe már nem kísérték ki, ami külön öröm volt a fiú számára. Aztán felgyorsultak a dolgok. Először egy
Coruscantra tartó hajóra szálltak Cienával – a lány olyan sokáig búcsúzkodott a szüleitől, hogy a kapitány
kijelentette, akár nélküle is útra kelnek –, aztán életükben először kiléptek a világűrbe. Az utazás legkülönlegesebb
része az volt, mikor beléptek a hiper-űrbe – eddig még egyikük sem utazott fény fölötti sebességgel –, és mindketten
fülig érő vigyorral bámultak kifelé az ablakon. Aztán, mielőtt igazán elkezdhették volna élvezni az utazást, már meg
is érkeztek a Coruscantra, ami… Olyan volt, akár egy arculcsapás. Thane mindig is tudta, hogy a Jelucan egy
jelentéktelen peremvilág, s már nem egy holo-felvételt látott a Galaxis nagyobb, lakott világairól, de erre semmiféle
holo-felvétel nem készíthette föl. Az épületek olyan magasak voltak, akár a Jelucan hegyei, s bár a napfény számos
üvegfelületen tört meg, az összhatás mégis olyan nyomasztó volt, hogy szinte klausztrofóbiásnak érezték magukat.
Szédítő magasságban voltak a talajszint fölött, mégis, ahogy föltekintettek, az ég is elérhetetlenül távolinak tűnt. A
gigászi lakótömbök közt suhanók és siklók százai cikáztak, akár egy elképesztően bonyolult légi balett résztvevői. És
mindenki sietett. Ki üzletelni, ki a munkahelyére, s úgy tűnt, mindenki tökéletesen kiismeri magát ebben a
felfoghatatlanul nagy fémketrecben, ebben a városban, mely egy egész világot foglalt magába. Thane, akit szíven
ütött a látvány, inkább lehunyta a szemét, és nem nézett ki többet az ablakon. Olyan aprónak, olyan jelentéktelennek
érezte magát, amitől elszorult a torka. Úgy gondolta, hogy Ciena is ugyanígy érez – végtére is ő egy apró völgyben
nőtt föl, egy olyan házban, ami alig volt különb egy sátornál –, a lány azonban a várakozásával ellentétben őszinte
csodálkozással nézett körbe.
– Ez az a hely, ahol minden történik! – bólogatott, miközben átsétáltak az űrkikötő üvegfalú folyosóin, ahol apró,
lebegő bója-droidok jelezték az újonnan érkezett kadétoknak, merre találják a szállásukat. – Ez az egész hely csak
úgy pezseg az energiától! – mondta Ciena áhítattal. – Te nem érzed?
– Dehogynem – biccentett Thane –, teljesen olyan, mint az elektromosság.
– Minden rendben van? – vonta föl a szemöldökét Ciena. Azonban, mielőtt a fiú válaszolhatott volna, a többi
kadéttal együtt fölterelték őket egy-kompra, s aztán elnyelte őket az őrvény, amit az Akadémián csak úgy hívtak: AZ
ELSŐ NAP. Először egy adatchipet kaptak, amin minden szükséges információ szerepelt. Megtudták, hogy ma este
állófogadást tartanak az új kadétok tiszteletére, ahol majd bemutatják őket a más világokról származó diákoknak.
Karót nyelt fekete és szürke egyenruhás birodalmi tisztek jártak közöttük, és amikor a komppal átszállították őket
egy másik épületbe, ismét belekóstolhattak a coruscanti közlekedésbe. Thane, akárhányszor egy sikló ért a
közelükbe, összerándult. A helyi pilóták azonban szemlátomást jobban hozzá voltak szokva a szűk helyen való
manőverezéshez.
Aztán megérkeztek az Akadémiára. Ahogy lesétáltak a leszállórámpán, rá kellett jönniük, nem ők az elsők. Már
több százan vártak odalent, és a percenként érkező kompok csak úgy ontották magukból az újabb és újabb
kadétokat. Jött az azonosítás, majd a bejelentkezés, s közben egyre inkább elveszettnek érezte magát. És Ciena
ezalatt egyfolytában mosolygott. Aztán, mielőtt kettőt pislanthattak volna, elsodorta őket egymás mellől a tömeg.
Thane az adatchipen szereplő útmutatást követve viszonylag hamar megtalálta a szállását, s mire odaért, már azt is
tudta, hogy két másik kadéttal fog együtt lakni. Úgy döntött, igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. És
amúgy is, Dalvennél úgysem lehetnek rosszabbak. Mégis, mikor az ajtó melletti dallamcsengő gombja felé nyúlt,
lehetetlenül aprónak érezte magát. Ahogy az ajtó halk szisszenéssel föltárult, Thane egy karcsú, fekete hajú
fiatalemberrel találta szemben magát, aki olyan kimérten mozgott és viselkedett, hogy Thane először azt hitte,
adminisztrátor.
– Szóval, te vagy az, aki erről a… Jelucanról jött! – Mikor Thane biccentett, a fiatalember megcsóválta a fejét. –
Akkor meg minek bajlódsz a csengővel? Te most már itt laksz! Ne viselkedj már ilyen nevetségesen!
– Hát nem elbűvölő? – jegyezte meg a harmadik itt lakó kadét, egy karó-vékony, mosolygós férfi, akinek vékony,
csontos arca és hosszú, barna haja volt. Az akcentusa arisztokratikus volt, a mosolya ragadós.
– A bűbájos természetű úr itt Ved Foslo, a Coruscant szülöttje…
– Így van! – vágott közbe Ved, és büszkén fölszegte az állát. – Az apám, Foslo tábornok a Központi Hírszerzésnek
dolgozott.
– És amint láthatod, már egy perc ismeretség után megemlíti, hogy milyen fontos családból származik!
Ved gyűlölködő pillantásával mit sem törődve a magas, vékony fickó közelebb lépett, és kezet nyújtott Thane-nek.
– Én Nash Windrider vagyok az Alderaanról. Az apám szőnyegeket készít. Remélem, sikerült lenyűgözzelek!
– Ó, nagyon! – vigyorodott el Thane. – Az enyém pedig könyvelő.
 – Az se rossz! – bólogatott Nash. – Gyere, helyezd magad kényelembe, de már csak az alsó priccseken maradt hely!
A felsőket ugyanis lefoglaltuk. – Kiderült, hogy hármuk közül Nash utazott a legtöbbet, és nem csupán tucatnyi
világon járt már, de a Coruscantra is többször ellátogatott. Meg sem kérdezte Thane-t, hogy megriasztotta-e a
Birodalom fővárosa, annyira természetesnek tekintette, hogy a Coruscant ilyen hatással van mindenkire, aki először
látogat ide.
– Szerintem inhalátorokat meg nyugtatót kellene osztogatni az űrrepülőtereken! – magyarázta Nash, miközben
kényelmesen elhevert a priccsén. – Az talán segítene átlendülni az első megrázkódtatáson!
– Én nem látom, hogy mitől ilyen különleges mindenki számára a Coruscant. – Ved még mindig úgy beszélt velük,
mintha karót nyelt volna, de míg az esti fogadásra készülődtek, ő is kezdett fölengedni. – Korábban tényleg egyikőtök
sem járt egy igazi városban? Vagy legalább a Magvilágok valamelyikén?
Eddigre Thane már eldöntötte, a legszerencsésebb, ha őszinte a szobatársaival.
– Én nem – mondta, miközben igyekezett úgy forogni a matracán, hogy minél kevésbé nyomja a nyakát a kemény
fekhely. – Odahaza a legnagyobb város, ahol valaha is megfordultam, Valentia volt, és úgy nézem, annak a városnak
az összes lakosa elférne ennek az épületnek néhány szintjén.
– Nem kell hozzá sok idő, és megszokod az itteni nyüzsgést! – magyarázta Nash, miközben a tarkója alá dugott
kézzel hevert az ágyán. – Hamarosan mindannyian birodalmi tisztek leszünk, világok százait járjuk be, és mikor végül
hazaérsz, ugyanolyan szkeptikus leszel, mint a nagyra becsült tábornok fia itt!
Ved nagyon csúnyán nézett rájuk, amit Thane most már képtelen volt megállni nevetés nélkül.

Ciena bízott benne, hogy jól kijön majd a szobatársaival, és hogy jól fogja érezni magát a fogadáson, de a délutáni
események eddig minden várakozását felülmúlták. Újra meg újra a tükör elé állt, és szótlanul gyönyörködött a
bársonyfekete kadétuniformisában. A szürke zubbonya kivételével az egész öltözéke fekete volt, ami komolyságot
sugárzott, s számára olyan volt, mint egy valóra vált álom.
– De gyűlölöm ezeket a csizmákat! –– mondta az egyik szobatársa, Kendy Idele, aki méla undorral méregette a
lábbelijeit. – Persze, a cipőket is utálom. Ha egy trópusi világon nősz fel, legszívesebben mezítláb mész mindenhová!
– Hamarosan megszokod majd – ígérte a harmadik lakótársuk, Jude Edivon. – Jude épp olyan magas volt, amennyire
Kendy alacsony, és épp annyira sápadt, amennyire Ciena barna bőrű. – Lehet, hogy mezítláb mászkálni az Ilohon
elfogadható, de a Coruscanton? Gondolj csak bele! Kiszárad a bőröd, fölsebzed, a potenciális fertőzésekről már nem
is szólva! Nem mintha a higiéniai szint ellen kifogásom lehetne, de a populáció méretéből kiindulva sajnos
feltételezhető, hogy…
– Most komolyan? – nyögött fel Kendy. – Megint statisztikai adatokkal akarsz minket fárasztani?
– Nekem semmi kifogásom ellene – vonta meg a vállát Ciena. – Felőlem annyi statisztikát idézhetsz, amennyi csak
jólesik, Jude! Kendy meg én idővel majd csak hozzászokunk.
– Úgy nézem – ragyogott fel Jude szeplős arcán a mosoly –, hogy a személyiségeink remekül kiegészítik egymást!
Úgy vélem, te és én jól ki fogunk jönni!
– Szerintem is – bólogatott Kendy. – És ne haragudjatok rám, hogy ilyen rosszkedvűen viselkedem, egyszerűen csak
fáradt vagyok, és fölkavarodott a gyomrom az űrutazástól. Meg persze ezek az átkozott hajfonatok!
Ciena azóta viselte fonatokba rendezve a haját, hogy évekkel korábban megtudta, a női kadétok számára ez a
kötelező hajviselet az Akadémián.
– Várj, hadd segítsek! – ajánlkozott. Kendy sötét haja egyenes szálú volt és selymes tapintású – teljesen más, mint
Ciena göndör tincsei –, de a hajfonat az hajfonat. – Tényleg soha nem próbáltad így viselni?
– Soha – sóhajtott föl Kendy. – És köszönöm, hogy segítesz, mert ahogy nézem, egyedül nem boldogulnék!
– Semmi gond.
– De akár rövidre is vágathatnád a hajad! – vetette föl Jude. – Talán az biztosítaná a legoptimálisabb hatékonyságot.
– Odahaza, az Ilohon csak a gyerekek haját vágják rövidre – grimaszolt Kendy. – A hosszú haj azt jelenti, hogy az
ember felnőtt. Úgyhogy kizárt, hogy még egyszer rövidre vágassam!
– Úgyis mindjárt megleszek a fonatokkal – ígérte Ciena. – Meglátod, estére tökéletesen áll majd! De arra ne
számíts, hogy minden reggel megcsinálom!
– Még akkor sem, ha megígérem, hogy minden szobaellenőrzés előtt bevetem az ágyad?
– Nem. – Valahogy csak sikerült eltölteniük az időt az esti fogadásig, ahol mindhármukon tökéletesen állt az
egyenruha. Az évfolyamon, ahova Ciena is járt, több mint nyolcezer tanuló volt. A szám megdöbbentette, ugyanakkor
fel is villanyozta, hiszen mind birodalmi uniformist viseltek, ami azt jelentette, hogy ugyanaz a cél hozta
mindannyiukat ide. Azért érkeztek ide világok százairól, hogy a lehető legjobb pilóták és tisztek legyenek. Azért
jöttek ide, hogy a Birodalmat szolgálják, és hogy jobb és biztonságosabb hellyé tegyék ezt a Galaxist. Az érzés
büszkeséggel töltötte el.
Vajon hol lehet Thane? Folyton a tömeget fürkészte, de az egyforma uniformist viselők seregében szinte esélytelen
volt, hogy fölfedezze. Úgy döntött, mihamarabb megkeresi – aztán az Akadémia elnökének beszéde megváltoztatta
ebbéli elhatározását.
– Önök nem csupán azért vannak itt, hogy hadászati ismereteket tanuljanak, és elsajátítsák, hogyan kell egy
csillagközi vadászgéppel repülni – kezdte szárazon Deen Lark parancsnok. – Ezek természetesen fontos ismeretek, de
mi ennél sokkal többet várunk önöktől! Azt akarjuk, hogy a diákjaink a Birodalom polgárai legyenek. Hogy
elsősorban katonaként és igaz patriótaként gondoljanak önmagukra! Hogy elsősorban birodalminak, és ne a
szülőviláguk polgárainak tekintsék magukat! Csak birodalminak! Hogy elfogadják, a szülővilágukat legjobban úgy
tudják megvédeni, ha minden erejükkel és ügyességükkel a Birodalmat szolgálják! – Ciena sosem úgy gondolt a
Birodalom szolgálatára, hogy közben föl kell adnia az identitását. Számára az, hogy a Jelucan szülöttje, könnyen
összeegyeztethető volt azzal, hogy egyben birodalmi kadét is. De persze nem lehetetlen, hogy vannak itt olyan diákok
is, akik olyan bolygókról származnak, amik korábban fellázadtak a Birodalom ellen. Igen… az előbbi tanács nyilván
nekik szólt! – Önök közül sokan vannak olyanok, akik a barátaikkal együtt érkeztek az Akadémiára – folytatta Deen
Lark. – Van, akinek rokonai is tanulnak nálunk. Mi sem természetesebb, hogy minden lehetőséget megragadnak,
hogy tartsák a kapcsolatot ezekkel az emberekkel. De ha ez az elsődleges céljuk… ilyen erővel akár otthon is
maradhattak volna, nem igaz?
Sokan kötelességtudóan nevettek, de Ciena egyre döbbentebben hallgatott. Ezzel azt akarják mondani, hogy ő és
Thane a továbbiakban egyáltalán ne töltsék többet együtt a szabadidejüket? Nos, az egyáltalán némileg erős
kifejezés volt – az oktatóik egyszerűen azt akarták, hogy ne támaszkodjanak teljes mértékben egymásra. Pedig épp ez
volt az, amit ő és Thane az elmúlt nyolc évben tettek. Miután az ünnepség és a díszvacsora befejeződött, a diákok kis
csoportokba verődve kezdtek ismerkedni. És már most elkezdődött a versengés. Ciena legszívesebben megkereste
volna Thane-t, de azt mondogatta magának, hogy talán mégsem kellene. Szerencsére végül a fiú találta meg őt.
– Mindketten úgy tervezzük, hogy a Birodalmat szolgáljuk egész hátralévő életünkben – magyarázta Thane,
miközben a városra néző hatalmas panorámaablak előtt ültek. – Soha többé nem megyünk vissza Jelucanra, vagy ha
mégis, nem fogunk ott élni. Úgyhogy nem kell amiatt aggódnunk, hogy… hogy is fogalmazott Deen Lark… a múltban
élnénk.
Thane néha nagyon keményen tudott nyilatkozni a rangban fölötte állókról – és ugyanilyen csípősen a szabályokról
–, de Ciena úgy gondolta, hogy ez esetben többé-kevésbé igaza van.
– Úgy néztem, lesz néhány közös óránk, és lesz néhány, amit nem együtt hallgatunk. Úgyhogy a magunk útját is
járjuk majd.
– Tudod – vallotta be Thane –, ettől a helytől először a frász jött rám! Te sokkal mostohább körülmények között
nőttél fel, mint én, mégsem riadtál meg. Hogy csináltad?
A fiú persze csak tréfált, de Ciena komolyan vette a kérdést, és őszintén válaszolt:
– Azt hiszem, azért álltam készen, hogy a Coruscantra jöjjünk, mert egész életemben erről álmodtam. Te pedig
azért nem álltál rá készen, mert egész életedben csak arról álmodtál, hogy otthonról elszabadulj.
Ahogy kimondta, Ciena legszívesebben leharapta volna a nyelvét. A fiú azonban némi hallgatás után bólintott.
– Azt hiszem, igazad van – mondta csöndesen.
– A legtöbb dologban azonban ugyanaz volt az álmunk – tette hozzá Ciena.
– Sőt! Mi egymást segítettük, hogy ide juthassunk! Gondolod, véletlen, hogy éppen kettőnket vettek föl a
Coruscanti Akadémiára? Együtt repültünk, együtt tanultunk… Azzal, hogy segítettünk egymásnak, mindketten a
legjobbat hoztuk ki a másikból. És együtt sokkal jobbak lettünk, mint amilyenek egymagunkban valaha is lehettünk
volna.
– Igen – mondta Ciena, és elszorult a torka. Thane elmosolyodott, és úgy csóválta meg a fejét, mint aki maga sem
hiszi, hogy két peremvilági kölyök ilyen messzire juthatott.
– Most már az Akadémián a sor, hogy még jobbá tegyen bennünket.
– Meglátod, így is lesz! – A milliárdnyi fénnyel teleszórt coruscanti látkép egy pillanatra összemosódott az
ablaküvegen tükröződő képükkel. Ciena elnézte a maga mellett ülő fiatalembert, aki ugyanolyan ropogós, csinos
egyenruhát viselt, mint ő. Milyen egyformák vagyunk! Pedig mindig mennyire különböztünk! Thane magas volt és
sápadt, aki mindig is az új-telepesek ragyogó, elegáns ruháit hordta; Ciena pedig sötét bőrű és karcsú, aki szinte
elveszett a völgylakók bő szabású, házi szövésű köntöseiben. Most azonban az öltözékük épp hogy nem elválasztotta,
hanem összekötötte őket – és ez volt az, ami számított. Egy hosszú pillanatig csendben ültek egymás mellett, majd
Thane fölállt, és a lányra mosolygott.
– Tudod, hogy menni fog! – mondta csöndesen.
– Tudom – bólintott Ciena. – Ahogy neked is.
Végre itt voltak, ahol lenniük kellett. Aztán lassan hátat fordítottak egymásnak, visszasétáltak a tömegbe, és
megpróbáltak elvegyülni, hogy azzá a birodalmi mintapolgárrá válhassanak, akivé válniuk kellett.

Harmadik fejezet
Ha a Birodalmi Akadémia előkészítő kurzusa kemény volt, akkor a Coruscanti Akadémiáé egyenesen brutális. Az
első nap barátságos hangvétele pontosan ennyi ideig is tartott – egy napig, és nem tovább. Aztán elkezdték vég
nélkül rájuk zúdítani a legkeményebb tantárgyakat: matematikát, tudományos és repülési ismereteket, és minden
nap órákon át kemény fizikai tréningnek voltak kitéve. Az oktatóik minden lehetséges módon próbálták
rákényszeríteni a diákokat, hogy elérjék és megpróbálják átlépni a saját korlátaikat. A hároméves képzés minden
esztendejében újra és újra megfeleződtek a csoportok. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ezt a szörnyű nyomást csak
kevesen fogják tudni elviselni, s ezen kevesek közt egyre ádázabbá vált a rivalizálás. Azok, akik bent akartak maradni
a rendszerben, hamar megtanulták, hogy aki elalszik, lóg, vagy akár csak beszélget az órán, annak pillanatok alatt
kiadják az útját. Ha valaki a Birodalom pilótája és tisztje akart lenni, akkor minden egyes nap a maximumot kellett
nyújtania. Az első tanév második hónapjának végére Thane úgy érezte, hogy ennél remekebb helyre nem is
kerülhetett volna.
– Ne szédíts már! – lihegte Nash, mikor már a kilencedik körüket futották az Akadémia tetőteraszán kialakított
pályán, a messze a város fölé nyúló Csillaghurkon. Ilyen magasan már a füstköd is hűs felhőnek tűnt, halvány
párafátyolba burkolva a kadétokat. – Hajnalban kelsz, pedig előtte éjfélig csináltad a házit, aztán addig edzel, amíg ki
nem dőlsz… Neked ez szórakozás?
– Naná! – vigyorgott Thane, és megtörölte izzadt homlokát.
– Hát, ha ti a Jelucanon így értelmezitek a szórakozást, akkor azt hiszem, sose fogok ott nyaralni!
Aztán beértek a célba, és percekig csak szótlanul lihegtek.
– Egy nap – fújta ki magát Nash – el kell, hogy gyere velem az Alderaanra! Ott majd megtudod, mi az igazi
szórakozás!
Nash nem érti. De hogy is érthetné? Ahogy az öltözők felé sétáltak, Thane azért megpróbálta elmagyarázni neki.
– Az életem legnagyobb részében a szüleim ellenezték, bármit is csináltam. Még azt sem akarták engedni, hogy
eljöjjek az Akadémiára. A hátuk mögött, titokban kellett Cienával gyakorolnunk a repülést. El tudod képzelni?
– Komolyan? – csóválta a fejét Nash hitetlenkedve. – Azt kell mondjam, Ciena Ree az egyik legjobb pilóta, akit
valaha láttam. Nála keresve sem találhattál volna jobb gyakorlópartnert, akkor se, ha akár húsz világot is teszel érte
tűvé! – Thane megpróbálhatta volna elmagyarázni a lakótársának a jelucani völgylakók és az új-telepesek közti
ellentéteket, de úgy döntött, nem lenne értelme. Az ilyesfajta provinciális gondolkodásnak az Akadémián nincs helye.
– A lényeg az, hogy életemben először tehetek úgy valamit, hogy közben senki sem fekszik előttem keresztbe a
küszöbön.
– Hát, ez kemény! – bólogatott Nash. – Az Alderaanon az emberek e tekintetben nagyon másként gondolkodnak. Ott
az a lényeg, hogy mindenki gyarapodjon, és többet tudjon. Az oktatás ingyenes, és sokan önként jelentkeznek, hogy
másokat tanítsanak, pusztán a szórakozás kedvéért. Úgy gondolom, egy napon az egész Birodalom ilyen lesz majd.
Aztán, ahogy Thane elnevette magát, Nash kérdőn vonta föl a szemöldökét.
– Mi olyan vicces?
– Hát te! Mert azt hiszed, hogy az egész Galaxis csupa virág meg napsütés lesz, csak mert a Birodalom úgy akarja!
– De hát nem épp ezért jött létré a Birodalom? – kérdezte Nash, miközben megpróbálta letörölni az arcáról a
verítéket, de a csurom víz trikójával nem boldogult. – Hogy minden világ legjobb kulturális szokásaiból és
legbölcsebb gondolataiból hozzon létre egy hatékony, működőképes rendszert?
– Úgy tudom, annak idején a Galaktikus Köztársaság is ezt akarta – vonta meg a vállát Thane. – Legalábbis
kezdetben. Aztán minden darabokra hullt.
– Szerintem az ebbéli véleményedet nem kellene mások előtt is hangoztatni – nézett körül Nash villámgyorsan,
hogy ellenőrizze, vajon más is hallotta-e őket. – Mert még esetleg úgy gondolják, hogy szeparatista szimpatizáns
vagy. Én, a barátod persze tudom, hogy csupán cinikus vagy, de mások, akik nem ismernek, nem így fogják gondolni.
– Bűn az, amit annak látnak! – bólintott Thane gonoszul vigyorogva. Ez volt az egyik legelső lecke, amit a szüleitől
megtanult, akik ugyanazokat az embereket, akikkel tegnap még egy fogadáson csevegtek barátságosan, ma már
kegyetlenül kibeszélnek a hátuk mögött. A látszat csal.
– Nos, eljön a napja, mikor eljössz velem az Alderaanra, s a saját szemeddel láthatod, hogy a dolgok másként is
működhetnek! Úgy, hogy azt még te sem illetheted cinikus megjegyzésekkel!
Egyértelmű volt, hogy Nash-nek honvágya van, úgyhogy Thane szó nélkül hagyta, hogy a barátja kérkedjen.
– Tudod, ez az Alderaan nem is hangzik olyan rosszul! Lehet, hogy egy nap tényleg ellátogatok oda veled.
– Imádni fogod! – ígérte Nash. – Majd meglátod!
Úgyhogy Thane az Alderaant is fölvette a meglátogatandó bolygók listájára. Ezen már jó néhány név szerepelt, és
nap mint nap újabbakat adott hozzá. Minden új bolygó, amiről tanult, lehetséges célállomássá vált, és ő, aki eddig
másra sem vágyott, mint hogy maga mögött tudhassa a Jelucant, azon kapta magát, hogy az egész Galaxist szeretné
bejárni. Amire a Birodalmi Hadiflotta tisztjeként lehetősége is lesz. Térdig gázolhat egy jégvilág havában, lemerülhet
egy óceánvilág mélyére, vagy akár egy kettős csillagú naprendszer ragyogó fényében is sütkérezhet. S ami a legjobb,
hogy ezekre a helyekre úgy juthat el, hogy elrepül oda! Igaz, eddig elsősorban szimulátoron gyakoroltak, de az
Akadémia szimulátorai a legkifinomultabb gépek voltak, amivel Thane eddig találkozott. (Arról nem is szólva, hogy az
ócska, régi V–171-esnél minden csak jobb lehetett.) Kívülről hidegen csillogó fémgömbök voltak ezek a szimulátorok,
odabent azonban egy komplett pilótafülkét rendeztek be nekik, irányítófelülettel, létfenntartó rendszerrel, és olyan
képernyővel, amire bármiféle háromdimenziós képet ki lehetett vetíteni, attól függően, hogy milyen csillagközi
térben vagy bolygó légkörében gyakorlatoztak. A repülés igazán remekül ment, s a kihívások legalább annyira
váratlanok, félelmetesek és számosak voltak, mint amivel egy pilóta a való életben találkozhat. Az egyik nap Thane
egy olyan bolygó légkörébe próbált bevinni egy TIE-vadászt, aminek olyan erős volt a gravitációja, hogy akár egy
kisebb gépet is össze tudott volna roppantani. Aztán másnap egy terepsiklóval kellett manővereznie egy olyan sűrű
hóviharban, ahol már attól kellett tartania, hogy a szél letépi a járműve tetejét. Voltak akik folyamatosan a
szimulátorban szerezhető pontjaik miatt aggódtak, mások pedig amiatt, hogy milyen lesz, amikor a szimulátorról át
kell hogy üljenek egy igazi vadászgépre, Thane-t azonban mindennél jobban megnyugtatta, mikor repülhetett.
Sőt alig várta, hogy egy igazi gépre szállhasson. A lelkesedése és a felkészültsége a pontszámaiban is
megmutatkozott. A pilótai ismeretek alapján felállított rangsorban mindig ott volt a legjobbak közt, s legfeljebb Ciena
előzte meg néha. Ezen általában jókat nevettek együtt, gratuláltak a másiknak a győzelemhez, és váltig fogadkoztak,
hogy a következő szimulátorórán visszaveszik a másiktól az első helyet. Ciena a riválisa lett, ugyanakkor a barátja is
maradt. Szinte minden nap találkoztak – hol az órák alatt, hol az órák után –, s bár az Akadémia nem bátorította a
tanulók közt szövődő barátságot, nekik valahogy csak sikerült megtalálni az arany középutat. Bár sokszor napokig
csak egy-egy percre találkoztak, mindig volt néhány lopott óra egy héten, mikor önmaguk lehettek – csupán barátok,
nem riválisok. Thane tudta, hogy ezzel a versengéssel csak a legjobbat hozzák ki magukból is, a másikból is.
– Ez egyszerűen vérlázító! – szipákolt Ved Foslo az egyik este, miután aznap Ciena ismét átvette a vezetést. –
Elbitorolta az első helyet! Miért hiszed annyira, hogy a versengés jobb pilótát farag belőled? Ahelyett, hogy
megpróbálod fölemelni magadhoz, szerintem egyszerűen csak el kellene taposnod!
– Szerintem meg a végzős osztályban mindkettőnknek jut hely – sandított föl Thane a csizmapucolásból. –
Egyébként is, nem az a cél, hogy a lehető legjobb birodalmi pilótákat képezzék? A mi versengésünk révén a
Birodalom két remek pilótához jut, nem csak egyhez.
– Egy nap majd talán te is megérted – csóválta meg a fejét Ved.
– Ismerd be, cimbora, hogy egyszerűen csak irigy vagy rájuk, amiért magasabb pontszámot érnek el, mint te! –
nevetett le a szemközti emeletes ágyról Nash. – Annak ellenére, hogy a te édesapád… mit is mondtál, mi a rangja?
– Nagyon is jól tudod, milyen rangban szolgál! – fújta föl magát Ved. Az arcára volt írva, nemcsak az zavarja, hogy
ez a kettő mindig lepipálja, hanem, hogy ez a két kölyök egy olyan peremvilágról származik, amiről eddig még csak
senki nem is hallott. Magában füstölögve állig gombolta a pizsamakabátját, majd durcásan bebújt az ágyba.
Ez az alak sosem lazít! – gondolta Thane. Máskülönben Ved egészen elviselhető lakótárs volt. Mindig rendet
tartott, nem horkolt, és bármikor szívesen magyarázott, ha a Coruscant militáns kultúrájáról kérdezték. Ha épp nem
volt szó ellenőrzésről, Nash mindent a leglehetetlenebb helyeken szórt le. De attól eltekintve, hogy azt egyikük sem
díjazta, ha a piszkos zoknik a fogkeféik mellett tűntek fel, ők hárman egészen jól megvoltak. De a legjobb, ami ez
alatt az első néhány hónap alatt történt Thane-nel, az volt, hogy ismét láthatta a bátyját. Éveken át átlagos
magasságú volt, és Thane, aki nemegyszer elkeseredetten nézte szoborszerűen karcsú édesanyját, öles termetű apját
s a langaléta bátyját, azt gondolta, valamiért csak ő lóg ki a sorból. Aztán néhány hónappal azelőtt, hogy az
Akadémiára került volna, a csontjai hirtelen növekedésnek indultak. A combja egész éjszaka sajgott, nem győzött
eleget enni, s már három hónappal a Coruscantra való érkezése után új uniformisra volt szüksége. Épp az
ellátószolgálat irodája előtt állt az új, nagyobb és kényelmesebb csizmákra várva, mikor váratlanul megszólalt egy
droid:
– Kyrell zászlós, H–J–2-9-O, elkészült az egyenruhája. – Thane értetlenül bámult. Hiszen ő még mindig csak kadét,
az azonosítója A-V–5-4-7, mégis a droid Kyrell zászlósnak nevezte… Aztán az iroda előtt várakozók sorából Dalven
lépett elő, s gyorsan átvette a becsomagolt uniformist. Mikor megfordult, s hirtelen az öccsével találta szemben
magát, leesett az álla.
 – Dalven? – Thane hirtelenjében nem is tudta, hogy mit mondjon. Az „örülök, hogy látlak” mindkettőjük részéről
nyilvánvalóan hazugság lett volna.
– Nos… tehát… még mindig csak kadét vagy… Hát ez nem valami lenyűgöző!
Azzal Dalven fölszegte az állát, s már ment is volna a dolgára, de Thane elállta az útját.
– Zászlós? Nekünk azt mondtad, hogy már hadnagy vagy! – Dalven a feje búbjáig elvörösödött.
– Én… nos… az előléptetést bármelyik percben megkaphatom!
– Ó, hát hogyne! – bólogatott Thane. – Gondolom, az új egyenruhád is…
Aztán, ahogy észrevette Dalven karszalagján a feliratot, elhallgatott: VALLÁSI HADTEST / HARMADOSZTÁLY.
– Minden jót! –– hadarta Dalven, aki igyekezett úgy tenni, mintha Thane nem is látott volna semmit.
Apró, szinte jelentéktelen elégtétel volt – hogy az ő hatalmas és félelmetes bátyja egy csillagromboló parancsnoki
hídja helyett egy íróasztal mögött robotol –, de bearanyozta Thane napját. Aznap délután, miközben a Csillag-hurok
felé tartott, hogy fusson még néhány kört, azon tűnődött, hogy fogja elmesélni Cienának a bátyjával való találkozást.
A lány majdnem annyira rühellte Dalvent, mint ő. Aztán, ahogy kiért a futópályára, látta, hogy vagy egy tucatnyi
kadét – köztük Ciena is – már kint van. A lány ugyanolyan szürke trikót, fekete nadrágot és bakancsot viselt, mint a
többiek, Thane mégis azonnal észrevette. Megismerte a járásáról, arról, ahogy megigazította az összefont tincseit…
Milyen gyönyörű! A felismerés pörölyként csapott le rá, s egy hosszú pillanatig csak állt ott, és bambán bámult
maga elé. Hogy lehet, hogy nem vette észre, milyen szép is a lány, annak ellenére, hogy nyolc éve majd minden nap
találkoztak? Mégis ez volt a helyzet.
Túl jól ismerte Cienát, hogy elfogulatlanul tekintsen rá. Ugyan– olyan jól ismerte az arcvonásait, mint a sajátjait.
Legalábbis eddig úgy gondolta. Zavarta a tudat, hogy eddig ennyire vak volt. A tény, hogy Ciena időközben
valahogy lopva megváltozott, s neki nem szólt róla. Egy sor olyan gondolat merült föl benne, amiket eddig a tudata
legmélyére száműzött. Lehetőségek, amik egyszerre voltak riasztóak és izgalmasak. Olyan bizsergést érzett, amit
eddig csak a repüléssel azonosított – azt a fajta mámort, amit akkor érzett, mikor a gép, akaratának
engedelmeskedve, elrugaszkodott a földtől, s az ég felé tört. Aztán úgy döntött, hogy egyelőre félrerakja ezt a
gondolatot. Ehelyett inkább futásnak eredt, s futott, ahogy csak bírt, míg csak az erejéből tellett. Mikor újra látja
majd Cienát, ugyanúgy tud majd vele beszélgetni, mint bármikor korábban. Mintha semmi sem változott volna meg.

Negyedik fejezet
Ciena még csak nem is álmodott róla, hogy valaha is módja lesz sugárvetővel gyakorolni, és ez meg is látszott a
lövészet pontszámain. No, nem mintha annyira gyengén szerepelt volna, de az összesített teljesítményét
mindenesetre lehúzta. Úgyhogy egyre több és több időt töltött a lőtéren, ahol kis teljesítményű lézerfegyverekkel
gyakorolta a céllövészetet. Vagy, mint például ma is, megpróbálta gyakorolni, amiben a lakótársai hathatósan
akadályozták.
– Csak úgy mondtam! – nyafogta Kendy, és próbált a lehető legártatlanabbul pislogni, ami nem nagyon sikerült
neki. A Ciena melletti lőállást foglalta el, és mint itt mindenki, ő is fehér kezeslábast viselt, ami éles kontrasztban állt
a csillogó fekete fémfelületekkel. – Még akkor is, ha te nem vagy hajlandó elismerni, Thane tényleg jóképű lett!
Ciena a felbukkanó holografikus célpontokra összpontosított, s csak akkor válaszolt, mikor az utolsót is lelőtte.
– Hát olyan… eléggé… megjárja.
– Ebben az időszakban teljesen természetesek a szembeötlő fizikai változások. – A hátuk mögötti padon ülő Jude
épp egy sugárkarabélyt szedett szét, csak hogy lássa, milyen gyorsan sikerül összeraknia. – Ámbár, meg kell hogy
mondjam, ezek a változások Thane esetében nemcsak szembeötlőek, hanem igencsak tetszetősek is.
– De lányok! Ha nevettettek, nem tudok célozni! – Kendy azonban csak nem hagyta annyiban a dolgot.
– Tényleg azt akarod mondani, hogy kicsit sem érdekel?
– A kadétok közti romantikus vagy szexuális kapcsolat szigorúan tilos! – szögezte le azonnal Jude. – Ezenkívül Ciena
már gyerekkora óta ismeri Thane-t. Úgyhogy ezen a ponton logikusan feltételezhetjük, hogy a kapcsolatuk inkább
testvéri jellegű, így nem valószínű, hogy bármiféle szexuális feszültség kialakulna köztük.
Thane nem a testvérem. Egyáltalán nem erről van szó! Ciena már nyitotta volna a száját, hogy kifejti ebbéli
véleményét, aztán mégsem tette. Talán jobb is, ha a barátai úgy gondolják, hogy ezért nem érdeklődik Thane iránt,
és ennyiben hagyják a dolgot. Mert valójában most már maga sem volt benne biztos, hogyan is érez Thane Kyrell
iránt. Korábban egyfolytában együtt lógtak, és sosem volt ideje hátralépni, és elgondolkodni rajta, hogy
megváltozhatnak-e a dolgok kettőjük közt, és ha igen, hogyan. Kettejük élete ugyanolyan volt, mint eddig, s közben
rá kellett, hogy jöjjön, lassan már semmi sem ugyanolyan, mint eddig. Mikor valamelyikük maga mögé utasította a
másikat a rangsorban, egy rövid ideig még haragudtak is egymásra, amit persze egyikük sem gondolt véresen
komolyan. Azonban előfordult, hogy Ciena úgy érezte, bárki mással szemben könnyebben elviselné a vereséget.
Aztán a következő nap, mikor újra találkozott Thane-nel, már ismét szent volt a béke, és ugyanolyan szívből
mosolygott rá. És ugyanolyan lelkesen szurkolt neki a versenyeken, amilyen lelkesen a fiú buzdította őt. A kettőjük
közti rivalizálás olyan energiákat szabadított föl, amik akár tönkre is tehették volna a barátságukat, vagy elvihetik
egy olyan irányba, mikor ők ketten…
Koncentrálj! – parancsolt magára Ciena. – Nem álmodozni jöttél, hanem célba lőni! A hologramok után a droidok
jöttek, tucatnyi apró, villámgyorsan cikázó fémgömb, amik mintha csak kajánul incselkedtek volna a lövészekkel.
Ciena egyik sugarat a másik után lőtte ki rájuk, s ismét csak akkor volt hajlandó megállni, mikor az utolsó célpontot
is eltalálta.
– Kezdesz belejönni! – biccentett Jude. – A pontossági mutatód máris az osztályátlag fölött van. Meglátod,
hamarosan ebben is a legjobbak közé tartozol majd!
– És akkor majd az olyan mesterlövészekkel gyakorolhatsz, mint én! – vigyorgott Kendy, aztán, mint valami
huszadrangú holo-szappanopera űrkalóz főhősnője, megpörgette az ujja körül a lézerpisztolyát, mielőtt a tokjába
csúsztatta volna. Ciena biztos volt benne, hogy idővel jó lövész válik belőle, s azt is tudta, hogy ez nem nagyképűség,
hanem tény. Ez a hit nem csupán belőle, hanem a környezetéből is táplálkozott. A körülötte levő emberek mind
elismerték, és egyikük sem vetette a szemére, hogy egy apró, peremvidéki világról származik. S bár nem egyszer
gyötörte honvágy, mióta a Coruscantra érkezett, az univerzuma az ezerszeresére tágult, melyben minden nap újabb
és újabb csodák várták. Elég volt végigsétálnia egy folyosón, hogy tucatnyi idegen faj képviselőivel találkozzon. Elég
volt kimennie bármelyik csillag-kikötőbe, hogy száz meg száz új, ismeretlen típusú hajót lásson, s a galaktikus közös
mellett a legelképzelhetetlenebb és leglehetetlenebb nyelveket hallja. Mióta az Akadémiára járt, szinte folyamatosan
suttogott a húgának: Láss a szememmel! Voltak azonban pillanatok, mikor bűntudat gyötörte, mert úgy érezte, hogy
a régi élete… sekélyes volt. Az, ahogy a völgyben éltek, örömmel töltötte el, de szellemileg – így visszatekintve – nem
volt kielégítő. Nem az anyagi javak vagy a luxus hiányoztak neki, és Thane családját elnézve elég hamar rá kellett
jönnie, hogy a gazdag emberek nem feltétlenül boldogabbak. Nem, a Coruscant nem a csillogásával kápráztatta el.
Az élet volt az – a folytonos nyüzsgés, a pezsgés, a mindent átjáró energia, a kötelességgé merevedett rituálék
hiánya –, ami boldogsággal töltötte el. S amitől egyre többször érezte magát kényelmetlenül. Mert minden előre
megtett lépéssel maga mögött hagyott valamit a régi életéből és a völgy hagyományaiból. De nem mindent. A
becsületet sohasem tudná levetkőzni, ahogy az adott szavát sem megszegni. Ezek ugyanúgy a részei voltak, mint a
bőre vagy a csontjai. És sohasem hagyja hátra a testvérét, aki minden új csodás vagy elképesztő dolgot az ő szemével
lát majd.
Azonban már ez a néhány hónap elegendő volt, hogy ráébredjen, a világnézete örökre megváltozott. Többé már
nem a völgy jelentette keskeny kémlelőnyíláson keresztül szemlélte az univerzumot, s a közte és a Thane közti
különbségeket sem látta már szakadéknak. Azok a különbségek többé már nem léteztek. Ciena azonban olyan sokáig
hitt azokban a dolgokban, amik nemhogy összekötötték, hanem elválasztották az embereket, hogy most, hogy a
különbségek eltűnni látszottak, néha úgy érezte, mintha kicsúszna a lába alól a talaj.

Végül az a nap is elérkezett, mikor először repülhettek igazából.

– Legfőbb ideje volt! – mondta Ciena Thane-nek, aki ugyanolyan korán jött ki a hangárba, mint ő. A lány nem tudta
nem észrevenni, hogy Thane a többiekkel ellentétben mennyivel közelebb áll hozzá – szinte a személyes terében.
– Minek volt itt a legfőbb ideje? – kérdezte a fiú zavartan, s úgy lépett azonnal hátra, mint akit megcsíptek.
– Úgy értettem, hogy legfőbb ideje volt, hogy végre repüljünk – nézett rá Ciena értetlenül.
– Ó, rendben, hát persze! – mosolygott Thane zavartan. – Igen, persze… tényleg itt a legfőbb ideje.
Hát ennek meg mi baja? Aztán Ciena azon kapta magát, hogy úgy remeg, mintha a leghidegebb jelucani szél
férkőzött volna be a ruhája alá. Ő és Thane még mindig remekül kijöttek, de egyre többször fordultak elő köztük
ilyen furcsa közjátékok. Az is fölmerült benne, lehet, hogy valaki elpletykálta, miről is pusmogtak a lányokkal a
lőtéren. Szándékosan sem Jude, sem Kendy nem beszélné ki őt a háta mögött, de tudta, hogy Jude elég sután kezeli
az efféle dolgokat, és akaratlanul is elszólhatta magát Nash vagy Ved előtt. És nagyon nem szerette volna, ha Thane
valami ostoba pletyka miatt kezdi kerülni. Azt mondtam a többieknek, hogy semmi sincs köztünk, úgyhogy nincs oka
így viselkedni. Hacsak nem épp ő akarja, hogy legyen valami kettőnk közt. De nem hiszem, hogy akarná… Vagy
mégis? És én? Az anyja szavai jutottak az eszébe, aki arra intette, hogy ne fújja föl az apró dolgokat, főleg ha nincs is
mit fölfújni.
– Számos órát gyakorolták már a robogók használatát a szimulátorban – zökkentette ki a légköri repülést oktató
tanáruk Cienát a gondolatmenetéből. Mostanra már minden kadét összegyűlt az Akadémia gigászi épülete alatti
hangárban. Odakint már alkonyodott, s a fényreklámok ibolyaszínűre festették a Coruscant egét. – A légi-robogók a
legegyszerűbb nagy sebességű, alacsony légköri repülésre alkalmas járművek – magyarázta az oktató a több tucat
kadétnak. – így ez az első, aminek az irányítását el kell hogy sajátítsák. Egy robogó vezetésére mostanra már
mindannyian készen kell állniuk. – Ciena minden erejével azon volt, hogy palástolja az izgatottságát. Túl sokáig
gyakorolt már a szimulátoron, és úgy érezte már, több mint készen áll arra, hogy igazából repüljön. Légi-robogóval
repülni egyébként is gyerekjáték. – Hogy gondoskodjunk arról, hogy az első repülésük emlékezetes és kihívást
jelentő legyen – folytatta az oktató –, versenyt hirdetünk.
Lesz díj is? – kérdezte Nash Windrider, amire a kadétok egy emberként nevettek föl. A legtöbb instruktorral
ellentétben a repülésoktatójuk időről időre megengedett némi lazaságot. Azt mondta, hogy ez erősíti a bajtársiasság
szellemét, amit minden kadétnak kötelessége a magáévá tenni.
– Lesz, Windrider kadét – mosolyodott el az oktató fanyarul –, bár az ön esetében először inkább járni tanulnék
meg, mint repülni! – Lenyomott néhány gombot az övére csatolt irányítószerkezeten, mire a hangár közepén egy
háromdimenziós, holografikus térkép jelent meg a levegőben. Tíz apró, fényes pont jelölte ki az útvonalat a
hangárszinttől egészen a Csillag-hurokig. – Amint azt láthatják, a verseny során tíz Reitgen-gyűrűn kell áthaladniuk,
melyek elég nagyok ahhoz, hogy egy robogó könnyedén átférjen rajtuk. Mostanra a repülésirányítók már leállították
a környező légtérben a forgalmat, így szabadon, tetszés szerint választhatják meg az útvonalat. Csupán a többiek
járműveivel kell számolni, egyéb légi forgalommal nem.
A legtávolabbi gyűrűvel fogom kezdeni – döntötte el Ciena azonnal. – A többség a legközelebbivel fogja kezdeni, és
csak egymást fogják akadályozni. Ezzel viszont csak nekem segítenek, mert közben alig lesz, aki útban lenne.
– Az első – tette hozzá az oktató –, aki mind a tíz gyűrűn átrepül, ötven pontot kap. – Hitetlenkedő moraj hullámzott
végig a kadétok sorain. Ötven pont! Az három sikeresen letett vizsgával is felér! Azokat, akik a rangsor végén
kullogtak, megmenthetné a bukástól. Ezzel megint első leszek – szögezte le magában Ciena. – Ötven plusz ponttal
már senki sem előzhet meg. – Remélem, ezzel sikerült felkeltenem az érdeklődésüket! – biccentett az oktató. – Akkor
nyeregbe, és várják az indítójelet!
Ciena azonnal a robogó nyergébe pattant, és bekapcsolta a hajtóműveket. Elégedetten hallgatta, ahogy egyik
rendszer a másik után kelt életre halk zümmögéssel, aztán villámgyorsan ellenőrizte az alkarját, combját és vádliját
védő páncéllapokat, majd a fejébe nyomott szürke sisak állszíját. Végül a lebegtető öv következett, a biztonsági
óvintézkedés, arra az esetre – bár nem állt szándékában –, ha leesne a robogóról. Ez ma az én napom lesz! Aztán
megragadta a jármű kormányát, s érezte, ahogy a kesztyűs kezén át végighullámzik a karján a vibráció. A robogó úgy
dorombolt alatta, mintha nem is egy félelmetes erejű gép, hanem egy vérszomjas ragadozó lett volna. A jelzőfények
lassan egyre élesebbek lettek. Ciena visszafojtott lélegzettel hajolt előre. Mindjárt… Aztán megkapták az
indítószignált.
Ciena azonnal az élre tört, majd abban a pillanatban, ahogy kiért az épületből, még tovább gyorsított, hogy
mihamarabb maga mögött hagyja a többieket, és ne lássák, merre indul tovább. Míg a többséget sikerült ezzel a
csellel becsapnia, rá kellett, hogy jöjjön, rajta kívül is akadtak néhányan, akik hozzá hasonlóan okoskodtak. Fél tucat
kadét – köztük Thane – ugyanezt a stratégiát alkalmazta, és csúcssebességgel száguldott a legtávolabbi gyűrű felé.
Thane, ahogy elhúzott mellette, vigyorogva intett oda a lánynak, Ciena pedig visszanevetett rá. Ez jó móka lesz!
Egy ilyen verseny legtrükkösebb része nem a jármű uralása volt – a robogók amúgy is könnyen kezelhető eszközök
voltak –, hanem, hogy ilyen sebesség mellett a lehető legoptimálisabb útvonalat válasszák. Ugyanis a robogókkal nem
volt célszerű húsz méternél messzebb eltávolodni valamilyen sima, vízszintes felülettől, lett légyen ez a talaj,
valamilyen gép vagy épület oldala. Ciena a legközelebbi épületóriás oldalán siklott végig, a talajra merőlegesen,
olyan sebességgel, ami mellett úgy tűnt, már a gravitáció sincs rá hatással. Kivilágított ablakok fölött suhant el, amik
fodrozódni látszottak, akár a napfény a vízen. Válts! Ciena azonnal alacsonyabb sebességfokozatba kapcsolt, majd
hagyta, hogy a megpörgetett robogót a tehetetlenségi erő vigye tovább. Végigszáguldott egy függőleges aknán,
majd, ahogy a túlsó felén kibukkant, azonnal egy újabb épületóriás oldalán kezdett száguldani. E mellett a sebesség
mellett a leglágyabb szellő is dühöngő orkánnak tűnt, s most örült csak igazán a védőszemüvegnek. A következő
pillanatban egy másik robogó tűnt föl mögötte. Thane volt az.
– Ez szoros lesz! – kiáltotta a fiú, bár a szavait alig lehetett érteni.
– Neked talán igen! – kiabált vissza Ciena, aztán elégedett rikoltással csúszott át az épület peremén, és zúdult
lefelé. Az első gyűrű ott volt előtte, ragyogó sárgán a szomszédos épület tetején. A lány tovább gyorsított, és
egyenesen a gyűrű közepét célozta… s abban a pillanatban a robogója Thane járművének koccant. Egyikük részéről
sem volt szándékos, de mindketten elkövették azt a hibát, hogy annyira a célra összpontosítottak, hogy nem
szenteltek kellő figyelmet a környezetüknek. Maga a koccanás nem volt valami vészes – a légi-robogók egészen
komoly ütközéseket is kibírtak –, de Ciena rémülten látta, hogy a két jármű frontális vezérsíkja összeakadt.
– Húzd! – üvöltötte Thane, miközben kétségbeesetten próbálta jobb felé rántani a robogóját. Ciena megpróbált
balra kimozdulni, de az egymásba akadt vezérsíkok csak nem csúsztak szét. Nincs mit tenni, le kell szállniuk, hogy
kézzel válasszák szét a gépeket. Már ha lesz rá idejük. Mert a Reitgen-gyűrű már ott volt előttük, és ha nem sikerül
kitérniük, egyszerűen belerobbannak. És akkor a lebegtető övük sem menti meg őket. Mindketten ösztönösen a
gyűrű közepe felé irányították a robogójukat, s bár mindkét oldalon alig fél-fél méter volt mellettük, sikerült
átcsúszniuk.
Ciena első gondolata az volt, hogy az is kisebb csoda, hogy élve megúszták. A következő pedig az, hogy miközben
az összekapcsolódott vezérsíkjaik csökkentik a gépek manőverező képességét, a sebességükön mit sem változtatnak.
Ha bárki mással került volna hasonló helyzetbe, Ciena azonnal leállítja a hajtóművet és föladja a versenyt. De Thane-
nel, akivel nyolc éven át nap mint nap együtt repültek, talán megpróbálhatnának valami különlegeset.
– Gyerünk! – kiáltotta Ciena.
– Már hogy… így? – kiabált vissza Thane, aki már arra készült, hogy leállítsa a hajtóműveit. Majd mikor felfogta,
hogy mire is készül a lány, elvigyorodott. – Rendben! Hadd szóljon! – Mindketten a következő gyűrű felé fordították a
járműveiket, egyszerre váltottak, majd egyszerre gyorsították, s a két légi-robogó mintha eggyé vált volna. Ha
heteken át gyakorolják ezt a manővert, akkor sem mehetett volna jobban. Ahhoz, hogy a következő gyűrűn
átcsusszanjanak, olyan szűk helyen kellett manőverezniük két toronyház közt, ami egy robogónak is nehéz lett volna,
nemhogy kettőnek. Mindketten balra dőltek, a két összekapcsolódott gépezet a bal oldali ház felszíne fölött suhant
végig, s a következő pillanatban átrepültek a második gyűrűn. Majd jött a harmadik, amihez majdnem a talajszintig
kellett lemenniük, s függőfolyosók és hidak útvesztőjében jutottak el a negyedikig. Az ötödikhez egy spirálisan
kanyargó toronyházra kellett fölkúszniuk, s bár minden újabb gyűrű egyre komolyabb kihívást jelentett, így,
összedolgozva mégis egyre könnyebben boldogultak vele. Mostanra már mindkettőjük számára egyértelmű volt, hogy
csak két olyan ember lehet képes ilyen manőverre, akik éveken át nap mint nap együtt gyakoroltak. Automatikusan,
szinte ösztönösen követték egymás reakcióit – a sok száz órányi repülés megtanította őket arra, hogy szavak nélkül is
értsék egymást.
Mikor az Akadémia tetején álló tizedik gyűrűn is átrepültek, azonnal bedöntötték a gépet, és elindultak lefelé.
Ciena megkockáztatott egy gyors pillantást a válla fölött, és látta a nyomukban száguldó többi kadétot. Közel voltak –
de nem elég közel. Thanenel ketten majdnem negyven másodpercet rájuk vertek, és elsőnek értek be a hangárba.
Mint kiderült, a manőver legnehezebb része a leszállás volt. Miután végül sikerült letenniük a gépeket, és leállítaniuk
a hajtóműveiket, a többi kadét is elkezdett beszállingózni. Miután Ved Foslo megpillantotta a vezérsíkjaiknál
összekapcsolódott két robogót, vádlón mutatott rájuk.
– Ezért diszkvalifikálnak benneteket!
– És mégis miért?! – kiabálta magából kikelve Ciena. – A szabályokban szó sem volt arról, mi történik akkor, ha két
robogó összeakad!
– A tetejében így repülni sokkal nehezebb! – mutatott rá Jude, aki alig néhány szívdobbanással Ved után érkezett
be. – Épp ezért nem is lenne tisztességes megbüntetni őket.
Ved napbarnított arca szinte feketének tűnt a vértolulástól.
– Azt kellene megtanulnunk, hogyan repüljünk szabályosan a robogókkal! – kiabálta. – És ez minden, csak nem
szabályos!
– Egy csatatéren akár ilyesmi is előfordulhat! – háborgott Ciena. – Azt talán nem kell megtanuljuk, hogy kezeljük az
ilyen helyzeteket? – Olyan dühös volt, hogy még a feje is belefájdult. Esze ágában sem volt megszegni a szabályokat,
erre Ved Foslo csalással vádolja! Mostanra már egész kis tömeg gyűlt köréjük, aztán a kadétok sora hirtelen szétvált
az oktatójuk előtt.
– Hát ez… érdekes – dünnyögte a kiképzőtiszt.
– Én csak arra szeretnék rámutatni – mondta Thane higgadtan, miközben úgy támaszkodott a robogójának, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne –, hogy olyasmi sosem hangzott el, hogy csak egy ember győzhet. Ön, uram, szó
szerint azt mondta, hogy ötven pont jár annak, aki először ér célba. Mi mindketten egyszerre értünk elsőnek célba.
– Máris kiskapukat keres a feletteseitől kapott parancsokban, Kyrell? Jobb lesz, ha odafigyelek magára! –
komorodott el az oktató arca. – De valóban nem lenne tisztességes tőlem, ha ezért büntetném meg magukat. És ha
már összedolgoztak, úgy lesz helyénvaló, ha a jutalmon is megosztoznak. Huszonöt pont Reenek és huszonöt pont
Kyrellnek.
Ved Foslo dühösen vágta a földhöz a sisakját, a többi kadét azonban éljenezni kezdett. Ciena boldogan nevette el
magát, Thane pedig megfogta és a magasba emelte a lány kezét. Első vagyok! – gondolta Ciena. – Eljutottam a
Coruscanti Birodalmi Akadémiára, és osztályelső lettem! A huszonöt pont bőven elég volt ehhez. Bár lehet, hogy még
így is holtversenyben lesz Thane-nel. De a lány nem bánta. A barátjával szemben nem. Aztán leeresztették a kezüket
– de egyik sem engedte el a másikét.
 Ötödik fejezet
Azonban semmi sem változott a néhány hónappal később esedékes lézerágyú projektig. Hiába a legjobb haditerv,
valami mindig balul sülhet el, veszélybe sodorva ezzel a katonák életét. És ilyenkor az ember gyakran egyedül
marad, s önmagán kívül nem számíthat senkire. Előfordulhat, hogy elszakad az alakulatától, hogy nem működik a
sugárvetője, vagy hogy körülfogja az ellenség. Ellenben, még az ilyen helyzetből is kivághatja magát – vagy legalább
addig feltartóztathatja a támadóit, míg a bajtársai a megmentésére érkeznek –, ha képes egy új fegyvert rögtönözni.
Mint például egy kis hatótávolságú lézerágyút. Amit akár a standard katonai felszerelés alkatrészeiből is össze lehet
állítani. Már ha valaki ismeri a módját.
– Thane utálta a szerelői feladatokat – a repülés és a lövészet inkább volt ínyére –, de eltökélte, hogy ebben is
osztályelső lesz. Ciena és ő még mindig fej-fej mellett haladtak a pontozási versenyen, s egyelőre még megjósolni
sem lehetett, melyikük végez majd osztályelsőként a szemeszter végén. Ha Ciena győz, ő lesz az első, aki gratulál
neki, de remélte, hogy fordítva lesz, és a lány gratulál majd neki.
– Ez a vigyor mindent elárul! – bólogatott Nash, aki a jókora hangár egy másik zugában a saját lézerágyúját
próbálta összeszerelni. – Lefogadom, hogy máris a szabadnapunkon jár az eszed! Reszkessetek, coruscanti mulatók,
mert jövünk! – Thane, aki épp egy rohamosztagos sisakjából szerelte ki az energiacellákat, csak a vállát vonogatta.
– Koncentrálj, Nash! Még sehogy sem állsz a lézerágyúddal!
– Hogy a csudába tudnék koncentrálni, mikor végre lehetőségünk nyílik elmenni szórakozni? A Coruscant összes
kocsmája, klubja és éjszakai szórakozóhelye csak ránk vár! Ahol végre lányokkal is találkozhatunk! Olyanokkal, akik
nem kadétok! Olyanokkal, akiket meg lehet érinteni! Olyanokkal, akikkel lehet csókolózni!
– Értem én, de ha én is lányokon jártatom az eszem, akkor odalesz az osztály-elsőségem! A többiek már igencsak
belehúztak! – S valóban, a falak mellett már több tucat kész lézerágyú sorakozott, amiket alacsony energiájú
sugárpajzsok óvtak. Könnyen meglehet, hogy mindegyik ágyút sokkal ügyesebben rakták össze, mint ő a sajátját,
amivel igencsak feladták neki a leckét. Nash fölállt a szerelőpultja mellől, és fáradtan nézett Thane-re.
– Már órák óta dolgozom! Nem lehetne, hogy kivételesen egy kicsit a szabadnapunkról beszéljünk, még mielőtt a
következő feladatot is a nyakunkba zúdítják?
– Felőlem…
– A múltkor, mikor Ved a város legjobb klubjairól mesélt, te is egészen izgalomba jöttél!
– Persze… még szép, hogy izgatott vagyok!
– Hát nem tűnsz annak, cimbora, legalábbis, ami a lányokkal való találkozást illeti. Ami az én olvasatomban két
dolgot jelenthet. Vagy a férfiak érdekelnek inkább, amit erősen kétlek, mert mikor megnéztük múltkor azt a holo-
filmet… – A világos bőr átka, hogy tökéletesen látszik, mikor pirul el az ember. Thane mindent elkövetett, hogy úgy
tűnjön, a figyelmét továbbra is a rohamosztagos sisakja köti le.
– Vagy mégiscsak akad egy lány, aki érdekel. Valaki, akit már ismersz.
Nash az asztalára könyökölt, az öklére támasztotta az állát, és tettetett ártatlansággal forgatta a szemeit.
– Elképzelhető, hogy ennek a lánynak C-vel kezdődik a neve és ienára végződik?
– Semmi ilyesmi nincs köztünk – rázta meg a fejét Thane –, soha nem is volt.
– De attól még lehet! – vigyorodott el szélesen Nash. A téma egyre jobban irritálta Thane-t, talán jobban is, mint
kellett volna. Maga sem tudta igazán, hogyan is kezelje, hogy a Cienához fűződő kapcsolata lassan megváltozott, és a
legkevésbé sem szerette volna, ha Nash beleüti az orrát. Még akkor sem, ha ezzel jót akar. Túlságosan is
emlékeztette arra, amit Dalven mondott neki annak idején. Hogy egy magafajta legfeljebb egy dolgot akarhat egy
völgylakó lánytól. Azzal, ha valaki így beszélt Cienáról, nemcsak a lányt, hanem őt is megsértette. És olyan dolgokat
juttatott Thane eszébe, amikkel leghamarabb azután foglalkozhat, ha mindketten kijárják az Akadémiát.
– Mi a Jelucanon az ilyen dolgokat komolyabban vesszük, mint az emberek többsége – mondta. – Az efféle
spekuláció meglehetősen… illetlen.
– Mondja ezt az az ember, aki ötször nézte meg azt a bizonyos holo-filmet! Egyébként is, jobban tennéd, ha már
nem jelucaniként gondolkodnál! Most már a Birodalom polgára vagy! Emlékszel? És egyébként is, a találgatás igazán
remek móka!
– Na, ide figyelj! – tette le Thane a sisakot, és egyenesen Nash szemébe nézett. – Azt akarom, hogy egyszer és
mindenkorra ejtsük a témát! Köztem és Ciena közt semmi sincs! Mi csak…

– … jó barátok vagyunk – mondta Ciena, miközben sajgó tagokkal kifelé indult a harcművészeti edzőteremből. –
Mindig is így volt, mindig is így lesz. Ennél többet felesleges is belelátni!
Jude beleegyezően bólogatott, majd felszisszent. A feje valószínűleg még sajgott a legutóbbi alkalomtól, mikor
Kendy egy elegáns válldobással a földre küldte.
– Ez nagyon bölcs elhatározás mindkettőtök részéről! Tekintve az Akadémia kadétok közötti romantikus
kapcsolatra vonatkozó szabályait, nyilván egyikőtök sem akarja megkockáztatni, hogy kirakjanak benneteket.
– Egy ennyire jóképű fickóért én még ezt is megkockáztatnám! – nevetett fel Kendy diadalmasan, miközben az
izzadságot törölgette magáról. Cienába késként döfött a féltékenység. A legkevésbé sem szeretett volna így érezni,
ha Thane-ről volt szó, mégis, az érzés olyan volt, akár egy apró zsarátnok, ami azonban csak nem akart kialudni.
– Szóval, mit terveztek a szabadnapunkon? – kérdezte Kendy.
– Engem személy szerint nem igazán érdekel – vonta meg a vállát Ciena –, mindaddig, amíg igazi ételt ehetek.
A birodalmi hajókon és bázisokon általános tendencia volt – amit hivatalosan is bátorítottak – a tisztek körében,
hogy szilárd táplálék helyett étrend-kiegészítőket és folyékony táplálékot vettek magukhoz. Ez mind logisztikai, mind
emésztési szempontból egyszerűbb volt, amivel időt spóroltak, és a hivatalos orvosi álláspont szerint az ilyen táplálék
még egészségesebb is volt. Tény, hogy ezek a sűrítmények nem voltak rossz ízűek – de jók sem. Az akadémiai
kantinban is efféle étkeket szolgáltak fel, s a többi diákhoz hasonlóan Ciena is kötelességtudóan fogyasztotta őket.
De úgy volt vele, hogy ha rendes, szilárd táplálékot is ehet, akkor inkább azt választja.
– Azt hiszem, gyakorlatilag bárhol találhatunk elfogadható minőségű ételt – magyarázta Jude, majd némi hezitálás
után még hozzátette: – Lenne kedvetek eljönni velem a… Többfajú Tudományos Múzeumba? – Kendy a szemét
forgatva nyögött fel, de Ciena arckifejezése láttán összekapta magát. A harmadik szobatársuk csöndes, türelmes és
alkalmazkodó teremtés volt, aki megérdemelte, hogy a dolgok néha úgy történjenek, ahogy ő szeretné.
– Holnap délelőtt akár el is mehetünk a múzeumba – bólintott Ciena. – De délután szeretnék valami kevésbé
agyalós dologgal foglalkozni. Az utóbbi időben olyan keményen tanultunk, hogy mind megérdemlünk egy kis lazítást!
Úgyhogy mit szólnátok, mondjuk, egy kis… búvárkodáshoz?
– Ó, igen! – Kendy azonnal felvillanyozódott. A trópusi Iloh bolygóról származó lány hamarabb tudott úszni, mint
járni, s a búvárkodás gondolata azonnal jobb kedvre derítette. – El se hiszem, hogy hat hónap óta nem úsztam! És
nem, Jude, az uszodai pancsikolás nem számít!
Jude azonban a legkevésbé sem úgy reagált, amire számítottak. Merthogy elmosolyodott, és elégedetten bólintott.
– Az úszás igazán lenyűgöző kihívás lesz! A Bespin, ahonnan származom, egy gázóriás, ami azt jelenti, hogy
nincsenek se óceánjaink, se tavaink. A legkisebb úszómedence is luxusnak számít, úgyhogy talán érthető, hogy az
úszással kapcsolatban vannak hiányosságaim. Épp ezért, ha módom nyílik kibővíteni ilyetén ismereteimet, az igazán
kellemes tapasztalat lesz! – Ciena egy gombnyomással elindította a liftet, majd mosolyogva csóválta meg a fejét.
– Neked minden tudományos projekt, Jude?
– A tudomány az egész anyagi univerzum tanulmányozását jelenti. Úgyhogy, ha innen nézzük, igen, minden
tudomány. – Aztán a Jude ajkára kiülő halvány mosolyt látva végre a többiek is kapcsoltak, hogy a lány csak húzza az
agyukat. Ciena titkon remélte, hogy beiktatnak még egy programot aznap estére. Merthogy, ha ezen a projekten is
elsőként végez, akkor már hivatalosan is osztályelső lesz – és bízott benne, hogy ezt megünnepelheti a többiekkel. Az
egyetlen lehetséges vetélytársa még mindig Thane volt, de a lány jó előre eldöntötte, ha a barátja győz, annak is örül.
Sőt még gratulál is neki. Bár jobban örült volna, ha a fiú gratulál neki…
– Ciena! – köszörülte meg a torkát Kendy. – Ideje lenne visszatérned közénk! Merthogy nagyon elgondolkodtál…
– Bocsánat! Azt hiszem, egy kicsit még mindig zúg a fejem attól a csípődobástól – fintorgott Ciena, majd elkezdte
kihámozni magát a harcművészet-oktatáshoz viselt védőöltözékéből. – Ha szépen megkérlek, megmutatod, hogy
csináltad?
– Szó sem lehet róla! -– nevetett föl Kendy. – Ez azon ritka dolgok egyike, amiben végre jobb vagyok nálad!

Másnap reggel zárult le a lézerágyú projekt, és kezdődött az inspekció. Ciena feszes vigyázzállásban várakozott a
saját ágyúja előtt. Igazán büszke volt az eredményre. A lehető legegyszerűbb alkatrészeket használta, így az oktatói
is láthatják majd, hogy a lehető legmostohább körülmények között is képes lenne összeállítani a fegyvert. Az ösztönei
azt súgták, hogy Thane ezzel a feladattal nem birkózott meg olyan könnyen. Talán épp ez lesz az a feladat, ahol
sikerül megelőznie. Harn parancsnok a háta mögött összekulcsolt kézzel sétált végig a lézerágyúk sora előtt, s
nemcsak a gépezeteket, de a kadétokat is alaposan szemügyre vette. Bár mindannyian órákon keresztül fülig
olajosak voltak, az ellenőrzésre mindenki alaposan megtisztálkodott, és új egyenruhát húzott. A Birodalom katonai
irányelvei tökéletes fegyelmet és tisztaságot követeltek meg, így a szürke gumipadlón és a fémfalakon egyetlen zsír-
vagy koromfoltot sem lehetett látni. Az egyedüli kivétel – mint rendesen – Windrider kadét volt, aki szokásához híven
most is talpig mocskos volt. Harn egy biccentéssel nyugtázta, hogy Kendy ágyúja működőképes. Kinyitotta az
irányítópanelt, majd kíváncsian vizsgálta meg, milyen alkatrészeket használt föl a lány. Egyszer sem mosolyodott el,
bár Ved megoldásai láttán valami olyasmit mormolt az orra alatt, hogy „ötletes”. Ezt hallva Ved szélesen, öntelten
elvigyorodott, amitől Ciena legszívesebben pofon vágta volna. A lány egyre türelmetlenebbül várta, hogy rá kerüljön
a sor, és büszke elégedettséggel figyelte, ahogy Harn ellenőrzi az ágyú alkotóelemeit. A parancsnok most sem
mondott semmit, de ahogy a tekintetük találkozott, elismerően biccentett. Cienának ugyan sikerült megőrizni a
komolyságát, de legszívesebben táncra perdült volna örömében. Aztán a Thane által összeszerelt ágyú következett.
Ciena lélegzet-visszafojtva figyelt… de a lézerágyú nem működött. Egyszerűen nem működött. A szín egy pillanat
alatt kifutott Thane arcából, és Ciena is elsápadt. Igaz, le akarta győzni a fiút, ugyanakkor a bukását nem szívesen
látta volna. – Hogy a csudába történhetett ez? – gondolta a lány, s olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy az már
szinte fájt. – A mechanika ugyan nem Thane erőssége, de mindig keményen és alaposan dolgozik, és biztos, hogy
legalább egy tucatszor ellenőrizte, működik-e a fegyver.
– Ez nem jellemző magára, Kyrell – mondta Ham, miközben a kezében tartott adattáblát ellenőrizte. – Lássuk, mi
nem működik! – Felnyitotta az ágyú kontrollpaneljét – aztán hirtelen megmerevedtek az arcvonásai. Bármi is volt az,
Ciena nem látta, azonban Thane igen. És úgy káromkodott, hogy rossz volt hallgatni. Még a parancsnok rosszalló
pillantásával sem törődött. Aztán Harn egy intéssel mindenkit hátrébb parancsolt, s így már Cienának is módja nyílt
szemügyre venni az ágyút. Valaki elvágta az energiaelosztó kábeleket. A drótok felszínén látszott, hogy nem
elszakították, hanem egyetlen pontos vágással metszették el őket. Szabotázs. Lehet, hogy az Akadémián egyesek sok
mindenre hajlandóak a magasabb pontszámért, de eddig többé-kevésbé mindenki betartotta a játékszabályokat.
Ciena megborzongott az elvágott vezetékek láttán. Hogy tehet valaki ilyen becstelen dolgot? Főleg egy birodalmi
kadét?
– Mindjárt meglátjuk, ki a felelős! – ígérte Harn fagyos, kimért hangon. – Bárki is gondolta úgy, hogy ezzel a kis
trükkel előnyösebb helyzetbe hozza magát a pontozásnál, nagyon meg fogja bánni!
A fali számítógépkonzolhoz lépett, és lenyomott néhány gombot.
– Hányan voltak a hangárban Kyrell kadét legutolsó itt járta és az inspekció között?
– Egyvalaki – jött a számítógép monoton, fémes hangú válasza.
– Ki volt az? – csattant föl Harn.
– Az L–P–888-as azonosítójú kadét. – Cienában meghűlt a vér, és úgy érezte, biztosan rosszul hall. Mert ez az ő
azonosítója volt.

– Én sosem tennék ilyesmit! – esküdözött Ciena Deen Lark parancsnok irodájában, a hosszú, fényesre csiszolt,
obszidián-fekete asztal előtt. – Senkivel! Különösen nem Thane-nel!
– És miért nem? A félév kezdete óta Thane Kyrell az ön egyetlen komoly riválisa, nem igaz?
– De… ő a barátom!
– A barátság ritkán állja ki az ambíció próbáját.
Ciena gyomra fölkavarodott, s úgy érezte, ha nem szorítja a szájára a kezét, menten öklendezni kezd. Ez az egész
olyan… elképzelhetetlen volt. Nemcsak az összes többi kadét megvető pillantását kellett elviselnie, miközben
kivezették a hangárból, de Thane döbbent tekintetét is végig magán érezte. És ami a legborzasztóbb volt a lány
számára: sárba tiporták a becsületét, és még csak azt sem tudta, hogy kicsoda. Mi lesz, ha kizárnak az Akadémiáról?
A gondolatai vadul csapongtak, miközben próbált továbbra is vigyázzállásba merevedni a fekete asztal előtt. Akkor
sohasem leszek birodalmi tiszt! Talán még pilótaként dolgozhatok, de soha nem térhetek vissza a Jelucanra. A
szüleim és a rokonaim sohasem bocsátják meg nekem, hogy szégyent hoztam a nevükre! Nem… ilyesminek nem
teheti ki a családját. Ha mégis bekövetkezne a legrosszabb, és eltanácsolnák az Akadémiáról, akkor valami
ismeretlen helyen kellene újrakezdenie az életét, egyedül, az alapoktól. Halk szisszenéssel nyílt Deen Lark
irodájának ajtaja, s a parancsnok dühösen kapta oda a fejét.
– Még mindig tart a kihallgatás! – csattant föl dühösen.
– Igen, uram! – húzta ki magát azonnal Harn. – Időközben egy másik kadét is jelentkezett, aki azt állítja, hogy
fontos információkkal rendelkezik, ami a segítségünkre lehet. Mikor Jude masírozott be az ajtón, a kezében egy apró
számítógépkonzollal, Ciena nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülhet-e, vagy most kell csak igazán félnie. A
parancsnok türelmetlenül intett, mire Jude olyan nyugodtan és egyenletes hangon kezdett beszélni, mintha csak egy
alkatrészlistát sorolna föl.
– A bespini Jude Edivon kadét kihallgatásra jelentkezik, uram! Azonosító T–I–803. Az adatok áttanulmányozása
közben nyilvánvalóvá vált, hogy abban az időintervallumban, mikor megrongálták Kyrell kadét projektjét, Ree kadét
a hálókörletünkben tartózkodott, Idele kadét és az én társaságomban. Kilistáztam az információs naplókat, melyekből
egyértelműen kitűnik, mikor hagyta el az edzőtermet, mikor lépett be a társaságunkban a liftbe, és hogy mettől
meddig tartózkodott a hálókörletünkben. Az is egyértelműen látszik, hogy a kérdéses időpontban nem hagyta el a
hálókörletet, és nem járt a hangárban.
Ciena megkönnyebbülten sóhajtott föl, de úgy tűnt, Jude szavai cseppet sem győzték meg Deen Larkot.
– Az információs naplók meghamisíthatóak, Edivon kadét!
– Én is erre a következtetésre jutottam, uram! – bólintott Jude. – Úgy vélem, az, aki szabotálta Kyrell kadét
projektjét, egyben a hangár számítógépes naplóit is meghamisította, hogy úgy nézzen ki, mintha Ree kadét lenne a
bűnös. Röviden, uram, úgy vélem, hogy valaki a lakótársamra akarja terelni a gyanút.
– Az, hogy ön mit gondol, a bizonyítékok híján teljesen irreleváns, Edivon kadét.
Ciena sem remélte, hogy Jude és Kendy szava elégséges bizonyíték lesz.
– Uram… nem szívesen mondanám ki annak a kadétnak a nevét, aki a legnagyobb valószínűség szerint felelős a
szabotázsért. – Jude olyan erővel szorította a konzolt, mintha attól tartott volna, hogy valaki az információval együtt
kitépi a kezéből. – Az adat egyértelmű, de tartok tőle, hogy még ez sem elégséges bizonyíték.
Mi az, amit megtudtál? – Ciena alig tudta türtőztetni magát, hogy rá ne üvöltsön Jude-ra. – Mit nem akarsz
elmondani? Ki tette ezt velem?! Deen Lark fölállt, és teljes magasságában kihúzta magát.
– Hallgatom, Edivon kadét! – Jude bocsánatkérőn nézett Cienára, de a szavait már a parancsnokhoz intézte.
– Uram, úgy tűnik, hogy az a személy, aki megpróbálta Ree kadétra terelni a gyanút, nem más, mint Thane Kyrell
kadét. – Nem… Az nem lehet! Jude biztosan téved! Kell, hogy legyen valami más magyarázat! De közel-távol a
lakótársa volt a legügyesebb számítógépes szakember. Thane pedig… természetesen ő is tudta, milyen fontos ez a
megmérettetés, ahogy azzal is tisztában volt, hogy a szerelés nem az erőssége. Nyilván attól tartott, ha nem szerepel
jól, a gyengébb pontszáma miatt esetleg lecsúszik az osztály-elsőségről. Így az sem lehetetlen, hogy ő maga vágta el
azokat a vezetékeket, hogy szabotázsnak álcázza az ügyetlenségét. És azzal, hogy az egészet Cienára keni, nemcsak
hogy a csúfos kudarcot kerüli el, hanem a lány pontszámát is annyira lerontja, hogy… Nem! Ezzel nemcsak a
pontszámomat rontaná le, hanem az Akadémiáról is kizáratna! Thane ilyet sohasem tenne velem! Soha! Mégis a
bizonyíték kristálytisztán ott volt a számítógépen, Jude kezében.

Hatodik fejezet
– Mit mondott a parancsnok? – kérdezte Nash.
– Csak annyit, hogy az irodájában vár – mondta Thane, majd lesimította a zubbonya hajtókáját.
– Gondolod, hogy kapsz még egy lehetőséget a lézerágyú projekttel? – vonta föl a szemöldökét Ved, aki olyan
kényelmesen heverészett a priccsén, hogy abból egyértelműen kitűnt, a legkevésbé sem érdekli, ha Thane osztály-
elsőségi tervei füstbe mennek. Bár ebben a pillanatban ez Thane-t talán még Vednél is kevésbé érdekelte.
– Még mindig azt gondolod, hogy nem Ciena babrált a projekteddel? – fonta össze a karját Nash. – Még akkor is, ha
van rá bizonyíték?
– Ő nem ilyen – mondta Thane kurtán, és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a dolgot. Tudta, hogy az
Akadémia számítógépes rendszeréhez nem könnyű hozzáférni, és még nehezebb megváltoztatni egyes adatokat. Épp
ezért volt majdnem teljesen biztos Ciena ártatlanságában. Mert nemcsak hogy bízott a lányban, de azt is tudta, hogy
milyen a természete, és milyen körülmények közül származik. Abban nem kételkedett, hogy bőven akadnak az
Akadémián, akik szemrebbenés nélkül csaltak volna ebben a helyzetben – de nem Ciena. Egy jelucani völgylakó
inkább meghal, mintsem ilyen becstelenséget kövessen el. A lány nem olyan, aki elárulná a barátait. Ebben is
majdnem teljesen biztos volt. Ez a majdnem azonban olyan volt, akár egy fájó fog, és csak nem hagyta nyugodni.
Mert eddig még sohasem kellett kételkednie a lányban. Mikor belépett Deen Lark parancsnok irodájába,
meglepetten látta, hogy Ciena már ott van. Először még örült is neki – milyen jó, hogy ezeket a dolgokat együtt
fogjuk tudni átvészelni! –, aztán döbbenten konstatálta, hogy a lány kerüli a tekintetét. Mi a fene folyik itt?
– Kyrell kadét, Ree kadét! Egy fölöttébb kényelmetlen ügy miatt kérettem ide mindkettejüket! – Míg ők feszes
vigyázzállásban várakoztak az asztal egyik oldalán, a másik oldalon ülő parancsnok a székében trónolva méregette
őket. – A számítógépes adatok legelső elemzése alapján kijelenthetjük, hogy Ree kadét a gyanúsított. Azonban az
adatok másodlagos ellenőrzése új eredményt hozott, s ennek tükrében úgy tűnik, Kyrell kadét módosította a
számítógépes adatokat, és próbálta meg rossz színben feltüntetni Ree kadétot. – Thane sosem gondolta volna, hogy a
vér ilyen gyorsan képes kifutni az arcából. Egy pillanatra mintha teljesen elzsibbadt volna minden porcikája.
– Uram! Biztosíthatom, hogy én nem… én sosem tennék ilyet…
– Kíméljen meg a protestálásától, Kyrell kadét! – mondta Deen Lark unalommal vegyes undorral. – Már
konzultáltam a specialistáinkkal, akik tájékoztattak róla, hogy az adatokat akár többféleképpen is módosíthatták.
Önök közül az egyikük megpróbálta szabotálni a másikat, és megkísérelte elfedni a nyomait a számítógépes
rendszerben. Ami ugyan nem sikerült tökéletesen, de ahhoz mindenképp elég ügyes volt, hogy ne lehessen minden
kétséget kizáróan rábizonyítani a tettét. Így sajnos nem lehetünk biztosak benne, hogy melyikük bűnös és melyikük
ártatlan. Épp ezért nem maradt más lehetőségem, mint hogy mindkettőjüket megbüntessem.
Thane, aki a szimulátorban már nemegyszer megtapasztalta, milyen becsapódni egy bolygó felszínébe, sokszor
eltűnődött rajta, hogy milyen lehet valóban megsemmisülni. Hát valami ilyesmi.
– Mindketten megbuktak a lézerágyú projekten – mosolyodott el Deen Lark fagyosan. – Ez a pontszámukban is
megmutatkozik majd. – Ahhoz már épp elég pontot sikerült összegyűjteniük, hogy még egy ilyen csúfos kudarc miatt
sem juthattak a rangsor végére, a dolog mégis pokolian fájt. – Általában – folytatta a parancsnok – az Akadémia
becsületkódexének megsértése nem csupán kihallgatást, hanem kizárást is von maga után. Mivel azonban nincs
módunk eldönteni, melyikük is a felelős, erre most nem kerülhet sor. S bár mindkettőjüket megbüntettem, nem áll
szándékomban két ilyen tehetséges pilótát egy bizonytalan információ miatt tönkretenni. Engedélyezem, hogy
mindketten folytassák a tanulmányaikat, de jobb, ha észben tartják, hogy ha az akadémiai éveik során bármilyen
fegyelmi vétségben bűnösnek találtatnak, az azonnali kizárást von maga után! Megértették?
– Uram, igen, uram! – mondták mindketten egyszerre. Aztán holtsápadtan, szótlanul botorkáltak ki Deen Lark
irodájából. Innen, a zöldre festett ablaküvegek mögül egészen a horizontig be lehetett látni a várost, s ennél jobban
semmi sem tükrözhette a parancsnok hatalmát és pozícióját. Ezen a kései órán rajtuk kívül már senki sem járt erre.
Mintha csak összebeszéltek volna, odaballagtak az ablakhoz, s csak ekkor néztek egymás szemébe.
– Nem te tetted – mondta a lány halkan.
– Egyikünk sem tette – válaszolta Thane halvány, fáradt mosollyal. – De akkor ki volt?
– Valaki, aki magas pontszámot akart elérni ezen a projekten – vonta meg a vállát Ciena. – Valószínűleg az a kígyó
Ved Foslo.
– Én ebben azért nem lennék olyan biztos – csóválta meg a fejét Thane. – Ved egész ügyes szerelő, és csalás nélkül
is magas pontszámot kapott volna. Akkor meg minek kockáztasson? Ezenfelül ő mindig tartja magát a szabályokhoz,
még akkor is, ha azok ellene dolgoznak.
– Akkor? – villant meg Ciena szeme. – Ki az, aki mindkettőnket bemártott, és azt akarja, hogy meggyűlöljük
egymást? Ez a szabotázsakció nemcsak a vizsga-eredményről szólt! Valaki nagyon el akart minket taposni!
Azon tűnődtek, ki az, aki haragudhat rájuk a kadétok közül. Egyiküknek sem voltak személyes ellenségei, de ebben
a versenyben ez nem igazán számított.
– Valószínűleg az az oka, hogy mindketten az osztály-elsőségre pályázunk.
– Úgy érted, pályáztunk – dünnyögte Ciena. – Mert ezek után…
– Ez csak időleges visszalépés! – mordult fel Thane, miközben akaratlanul is ökölbe szorította a kezét. – Rá kell
jönnünk, hogy ki ezért a felelős! Ha megtudjuk, és a hatóságok elé állítjuk, biztos vagyok benne, hogy kirúgják az
illetőt, mi pedig visszakapjuk a pontjainkat!
– Aki ilyet tesz, az nem érdemli meg, hogy birodalmi tiszt legyen! – szegte föl az állát Ciena. – Úgyhogy… én is meg
akarom tudni az igazat, és azt akarom, hogy aki ezt tette velünk, megfizessen érte!
Thane biccentett, és elégedetten felsóhajtott. Odakint, az épületen túl siklók és légi-robogók száguldottak a
városon túli napnyugta felé. Jó volt tudni, hogy ismét minden rendben van köztük.
– Rendben! Hogy kezdjünk hozzá?

Jude beleegyezett, hogy segít nekik, de miután leült a számítógép-terminál elé, figyelmeztette őket:
– A korábbi elemzésem is hibásnak bizonyult Thane-nel kapcsolatban, úgyhogy nem biztos, hogy az én
szakértelmem itt elég lesz!
– Te csak ne idegeskedj! – tette a kezét a barátja vállára Ciena. –- Azért nem találtad meg, hogy ki volt az igazi
felelős, mert valaki ügyesen félrevezetett. De most, hogy tudjuk, mélyebbre kell ásni, lefogadom, hogy megtalálod a
választ! Te mit gondolsz, Thane? – Aggódó pillantást vetett a fiúra, aki a parancsnok irodájából kifelé jövet szintén
kétségeit fejezte ki Jude hozzáértését illetően. De Ciena hitt a barátaiban. Ha van, aki képes lehet megtalálni a
válaszokat, az Jude. Néhány percig más sem hallatszott, mint a számítógép-terminál billentyűinek kopogása, s mind a
gondolataikba merülve hallgattak. Ciena időnként Thane-re sandított a szeme sarkából, mert látta, hogy a fiú őt nézi.
Az egyik ilyen alkalommal, mikor a tekintetük találkozott, Thane elvörösödött, és zavartan elfordította a fejét, amitől
most meg Ciena jött zavarba, és fülig elpirult. Megpróbálta elterelni a gondolatait, és kiválogatni azokat az
évfolyamtársai közül, akiknek okuk lehetett megpróbálni ártani nekik. Mert az rendben van, hogy megpróbálták őket
kiütni a nyeregből, de az, hogy egymás ellen uszítsák őket… ez olyasvalaki műve, aki fájdalmat akart okozni nekik.
De túljártunk az eszükön! Ennél sokkal több kell, hogy elválasszanak bennünket egymástól!
– Hm… – ráncolta Jude hosszú, szeplős orrát. – A szabotőr kifejezetten ügyesen leplezi a nyomait, de egy darabig
sikerült visszakövetnem. És valamiért úgy tűnik, mintha a szálak az Akadémia felsőbb köreihez vezetnének.
– Hazugság, hazugság hátán! – csóválta a fejét Ciena. – Mikor elkapjuk az illetőt, ki fogom belőle szedni, hogy miért
akarta rossz színben feltüntetni még az Akadémia vezetőségét is!
– Itt nem az egész vezetőségről van szó – pontosított Jude. – Hanem valakiről, aki a Tanulmányi-orientációs
Osztályon dolgozik. És akkor akár instruktor az illető, akár adminisztrátor, ez akkor is ügyetlen húzás volt a részéről!
Thane azonban hirtelen elkomorodott, és előrehajolt a székében.
– Ti tudjátok, hogy mivel foglalkozik a Tanulmányi-orientációs Osztály?
Ciena még nem sokat hallott róluk, úgyhogy helyette is Jude válaszolt:
– Ők vizsgálják felül a kadétok teljesítményét, és javasolnak különféle módszertani eljárásokat az oktatóknak,
amivel azok maximális teljesítményt hozhatnak ki a diákokból. De – vonta meg a vállát – ennél többet én sem tudok
róluk.
– Hát azt már tudjuk, hogy szeretnek mások agyával szórakozni! – csattant föl Thane, és Ciena még sosem látta
ilyen dühösnek.
– Thane – próbálta csitítani –, gondold végig, hogy mit mondasz! Miért akarna az Akadémia vezetősége
összeugrasztani bennünket?
– Mert nem akarják, hogy két peremvidéki világról származó suttyó legyőzze a főtisztek elkényeztetett kölykeit!
Mert Foslo tábornok vagy Jasten admirális szólt nekik, hogy nézzenek már a körmünkre! Mert az mégsem járja, hogy
nem az ő kölykeik az osztályelsők! – Thane föl-alá masírozott, és közben már szinte kiabált. Ciena ugyan értette, mi
hozta ki a sodrából a fiút, mégis…
– Miért akarsz mindenből összeesküvés-elméletet gyártani?
– Mert ez valóban egy összeesküvés-elmélet – jegyezte meg Jude halkan. – A kérdés csak az, hogy ki a felelős érte.
– Senki sem lehet olyan hülye, hogy az Akadémia egyik tisztviselőjére próbálja terelni a gyanút! – mordult föl
Thane. – Ahhoz meg senki sem elég ügyes, hogy egymagában intézzen egy ilyen szabotázsakciót! Ami jó eséllyel azt
jelenti, hogy a Tanulmányi-orientációs Osztály áll a háttérben.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – suttogta Ciena. Hideg félelem áradt szét benne.
Thane dühében kezdett egyre irracionálisabban viselkedni, s lassan veszélyes vizekre evezett. Az ember nem
kérdőjelezi meg az Akadémia módszereit.
– De még mennyire, hogy komolyan mondom! Valaki nyilván lefizette vagy kényszerítette őket! Mit gondolsz,
mennyibe kerülne megvenni a gyerekednek az osztályelső pozícióját? Mert akármennyibe is kerül, úgy tűnik, hogy
valakinek megérte!
– Te hallod is, amit mondasz? – emelte föl most már Ciena is a hangját. – Mert most már bűntény elkövetésével
vádolsz embereket!
– És? – vágott vissza Thane. – Kinek akarod jelenteni? – Jude, aki még mindig csöndben gubbasztott a számítógép-
terminál mögött, ezen a ponton próbált meg láthatatlanná válni. Ciena tudta, hogy ezt a beszélgetést négyszemközt
kellene, hogy folytassák, ahogy azt is, hogy erre most már semmi esély. Ahhoz már mindketten túl dühösek voltak.
– Nem, eszem ágában sincs jelenteni! Viszont jobban tennéd, ha észben tartanád, hol vagyunk, és kit szolgálunk!
– Miért gondolod, hogy az Akadémia és a Birodalom mindent tökéletesen csinál?
– És te miért gondolod, hogy mindenki, akinek hatalma van, olyan gonosz, mint az apád?
Ciena már abban a pillanatban, mikor kimondta, tudta, hogy ezzel túllőtt a célon. Thane szeme kikerekedett, és
fenyegetően tornyosult a lány fölé.
– Ne merj még egyszer ilyet mondani az apámról! Ez nem a te dolgod! Megértetted?! – A fiú még sosem mondott
neki olyat, hogy ez vagy az nem rá tartozik. Eddig mindent tudtak a másikról, és nem voltak titkaik egymás előtt. És
Thane ebben a pillanatban falat emelt kettőjük közé – egy olyan kőfalat, amibe Ciena mintha csúcssebességgel
száguldott volna bele. – Azt ugye mondanom se kell, hogy ezért muszáj lesz felelősségre vonnunk őket! – folytatta
Thane magából kikelve.
– Te szabotázsakcióval akarod vádolni az Akadémia vezetőségét?
– Igen! Azt akarom, hogy állítsák elénk a felelősöket, büntessék meg őket, és kapjuk vissza a korábbi pontjainkat!
Enélkül esélyünk se lesz, hogy olyan rangot szerezzünk…
– Te megvesztél?! Ha odaállsz eléjük vádaskodni, eszük ágában sem lesz visszaadni a pontjainkat! Helyette úgy
kirúgnak mindkettőnket, hogy a lábunk sem éri a földet!
– Ezzel azt akarod mondani, hogy meg sem fogod próbálni? Inkább leheveredsz a lábuk elé, és hagyod, hogy a
nyakadra tapossanak? – Ciena legszívesebben jól megrázta volna a fiút.
– Értsd már meg, Thane! Ezzel csak még tovább rontjuk a helyzetünket!
– Szóval akkor azt akarod, hogy én is álljak be a sorba, és szépen nyeljem le a dolgot? Hogy fogadjam el, hogy az
első akadémiai félévemet úgy, ahogy volt, elpazaroltam?! Mintha mindaz, amit megtanultak, értelmetlenné vált volna
a pontokért folytatott ostoba hajszában.
– Igen, azt akarom! – Most már Ciena is magából kikelve kiabált. – Azt akarom, hogy hagyd az egészet a fenébe!
Azt akarom, hogy tanulj meg veszíteni, ha kell, és női föl végre! – Thane egy pillanatig úgy nézett rá, mint aki nem is
érti, hogy a lány miről beszél, aztán iszonyú harag gyűlt a tekintetében.
– Sosem gondoltam volna, hogy gyáva vagy! – Ez talált.
– Én pedig sosem gondoltam, hogy nem vagy alkalmas birodalmi repülős tisztnek! – mondta Ciena hidegen. –
Eddig.
– Hagyjuk egymás analizálgatását! Egyébként is, azt hiszem, itt már végeztünk! – Azzal kiviharzott a helyiségből.
Ciena legszívesebben utána rohant volna, de nem tudta eldönteni, hogy könyörögne-e neki, vagy inkább felpofozná.
– Arra nem is vagy kíváncsi, hogy Jude mit talált? – kiáltott a fiú után.
– Semmit sem talált – szólt vissza az ajtóból Thane. – Soha nem is fog. De már megvannak a válaszaink, csak túl
naiv vagy, hogy elhidd őket! – A hangjából csak úgy sütött a megvetés, és ez minden másnál mélyebben megsebezte
a lányt. Most már azt akarta, hogy Thane elmenjen. Olyan volt, mintha bomba robbant volna kettőjük közt. Ez a
szabotázsakció azonban csak a kiváltója volt ennek a veszekedésnek. A feszültség mindkettejükben már hónapok óta
gyűlt, de legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy így tör majd a felszínre. Repedések jelentek meg a
barátságukon, melyek pillanatok alatt szakadékká nyíltak. És Thane ennek a szakadéknak a túloldalán állt. Ciena már
nem hihette, hogy a barátja ugyanúgy szereti a Birodalmat, mint ő. Többé már nem számíthatott Thane feltétlen
megértésére és támogatására sem. Tudta, hogy a dolgok kettőjük közt már sosem lesznek olyanok, mint régen.
– Hát… szóval – nyöszörögte Jude, aki kénytelen volt az egész közjátékot végignézni –, miközben ti ketten
vitatkoztatok, én egy kicsit még kutakodtam. Úgy tűnik a szabotőr nyomai a Tanulmányi-orientációs Osztálynál érnek
véget. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők a bűnösök, tekintve, hogy a szabotőr valószínűleg csak hozzájuk
irányított át néhány adatcsomagot. És egyébként is, a legtöbb biztonsági feljegyzést amúgy is törölték. Úgyhogy…
tartok tőle… hogy ennél többet nem tudok segíteni. – A könnyeivel küszködő Ciena szeme előtt összefolytak a
terminál képernyőjén sorjázó adatok. Szinte emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el magát. – Szerintem –
folytatta Jude – most inkább arra kellene összpontosítanunk, hogyan hozzuk föl a jegyeidet, hogy bepótolhasd az
elveszett pontokat… – Aztán hirtelen fölállt, és Ciena legnagyobb meglepetésére megölelte. Ezek után már Ciena is
utat engedett a könnyeinek.

Hetedik fejezet
A következő két és fél év hol ólomlábakon járt, hol közel fénysebességgel száguldott. A vizsgák egyre nehezebbek
lettek, a repülési gyakorlatok egyre veszélyesebbek, s ahogy a fegyelem vasmarokkal szorította mind jobban és
jobban a diákokat, egyre több priccs üresedett meg. A sorakozónál egyre kevesebben jelentek meg, s ahogy mind
többen adták fel a küzdelmet, úgy váltak a folyosók is egyre kevésbé zsúfolttá. Azonban sem Thane, sem Ciena nem
adta föl a harcot. Minden alkalmat megragadtak, hogy pontokat szerezzenek, és ismét az élre törjenek. Ami egyben
azt is jelentette, hogy egymással is újra meg újra meg kellett küzdeniük. Ott volt például a magvilágok klasszikus
kultúrája óra.
– Ki tudná megmondani – kérdezte a tanár –, hogy Igern, a komponista mely operájáról a legismertebb?
Ciena keze máris a magasba lendült, s a professzor biccentésére rögtön válaszolt:
– A kehely és az oltár.
 – Nagyon jó, Ree kadét! És meg tudná mondani, mely tételekről nevezetes ez az opera? – Ó-ó! Ciena nem egy
dallamot ismert ebből az operából, de a műfaj különösebben sohasem vonzotta. A professzor kivárt egy hosszú
pillanatig, majd, miután nem kapott választ, megcsóválta a fejét. – A memorizálás hasznos, de nem elégséges, Ree
kadét! Valaki más?
– Az opera az önfeláldozás és a vágyak elnyomásának morális témáját boncolgatja.
A válaszadó természetesen Thane volt. Ciena, bár háttal ült neki, szinte érezte a fiú kaján mosolyát.
– Kiváló, Kyrell kadét! – A lány dühösen szorította össze a száját, és ekkor döntötte el, hogy a következő kulturális
vizsgájáig minden este operát fog hallgatni. Még akkor is, ha Kendy és Jude belegörbül!
Vagy ott volt a csillagközi logisztika óra, ahol csillagromboló méretű hajók irányításával is foglalkoztak.
– Képzeljék el a következő helyzetet! – vázolta föl a professzor a szituációt a csillagromboló-szimulátor parancsnoki
székében trónolva. – Az ellenség megszállta a hajónkat, minden szinten véres harc dúl, de a parancsunk az, hogy
nem hagyhatjuk az ellenség kezére jutni a hajót. Így kénytelenek vagyunk elpusztítani. Az önmegsemmisítés három
lehetséges metódusa közül melyiket kellene választanunk?
– Az automata önmegsemmisítést – válaszolt azonnal Thane.
– Ehhez a kódok a három legmagasabb rangú tisztnél vannak. Az automatika így a lehető leghosszabb időt
biztosítja számunkra a robbanás előtt, ami egyben azt jelenti, hogy így jut a legtöbb idejük a csapatainknak a
menekülésre. Ezzel a megoldással lehet a legtöbb emberéletet megmenteni.
– Érdekes választás – dünnyögte a professzor, miközben a körmeit nézegette. – Ki az, aki meg tudná mondani, mi a
probléma Kyrell kadét választásával?
– Én, uram! – jelentkezett szólásra Ciena. – Ha a hajó minden szintjét megszállta már az ellenség, akkor egyáltalán
nem garantált, hogy a három legmagasabb rangú tiszt egyszerre tartózkodik a hídon, vagy egyáltalán mind életben
vannak még. Ezenfelül a robbanás előtti késleltetés nemcsak a saját csapatainknak, de az ellenségnek is több időt
hagy a menekülésre.
– Nagyon jó, Ree kadét! Ön mit javasolna helyette?
– A magam részéről nem élnék a hajtóműmag felrobbantásának lehetőségével. Ehhez ugyanis hozzáférésünk kell,
hogy legyen a gépházhoz, ami egy egész hajóra kiterjedő támadás során nem feltétlenül biztosítható. Úgy vélem, a
harmadik megoldás lenne a legcélravezetőbb. A kapitány mindenkit a hajó elhagyására utasít, majd egy különleges
kódszó segítségével lezárja a hidat, ahonnan folyamatos tűz alatt tartja az ellenséges hajókat, lehetőséget biztosítva
a mentőkapszulák indítására. Aztán a hajót a legközelebbi csillagközi objektumba – mondjuk, egy napba vagy egy
szingularitásba – kormányozza. – Ciena büszkén szegte föl az állát.
– De ez azt jelenti, hogy a kapitánynak a hajójával kell halni – mondta a professzor.
– Igen, uram. De úgy vélem, minden birodalmi tisztnek készen kell állnia, hogy szükség esetén meghozza ezt az
áldozatot!
– Kiváló, Ree kadét! – A professzor, aki állítólag még soha egyetlen kadétra sem mosolygott, Cienával kivételt tett. –
Mind taktikai, mind morális szempontból az ön válaszát találom a legideálisabbnak.
Thane olyan erővel kapaszkodott a kontrollpanel peremébe, hogy belefehéredtek az ujjai. Tartott tőle, hogy
máskülönben olyasmit találna mutatni, amit a Galaxis legtöbb világán súlyos sértésnek tekintenek. Morál! Morálisan
mi helyeselni való lehet abban, ha az ember felrobbantja önmagát, ahelyett hogy az életét mentené, hogy máskor
folytathassa a harcot? Thane a délután hátralévő részében ezen bosszankodott – még a pusztakezes harci
gyakorlaton is, ahol a dühe addig fokozódott, míg csak sikerült túl keményen megütnie Vedet. A dolgot ugyan
sikerült helyrehoznia, de egyheti süteményadagjába került kiengesztelni a lakótársát. Thane tisztában volt vele, hogy
nem lett volna szabad ennyire kijönnie a sodrából. De nem tehetett róla, hogy Ciena minden alkalommal ezt hozza ki
belőle.
Egyszerűen nem fért a fejébe, a lány hogyan hihet még ilyen vakon abban, hogy a Birodalom hibátlan, s hogy
minden bolygó hozsannával fogadja az uralmát. Az elmúlt három év alatt neki már kinyílt a szeme. Mert lehet, hogy a
hivatalos hírcsatornák folyamatos építkezésekről, sikeres üzleti tárgyalásokról és végtelen jólétről harsogtak, a fiú
azonban tudta, hogy mindez hamis dicsfény. A Birodalom valóban építkezett, de elsősorban katonai létesítményeket
hozott létre, hogy még jobban megszilárdíthassa a hatalmát. És igen, valóban voltak üzleti megállapodások, de ezek
mintha mindig úgy köttettek volna meg – akár az érintett planéta akarata ellenére is –, hogy abból a Birodalom
kerüljön ki előnyösen. S ami a nép hangulatát illette, azt még a hivatalos hírcsatornák is kénytelenek voltak
elismerni, hogy nem mindenki felhőtlenül boldog. Egyre többször beszéltek maró gúnnyal terroristák egy kis
csoportjáról, akik szörnyűbbnél szörnyűbb tetteket hajtottak végre a Birodalom ellen, és lázadóknak nevezték
magukat.
Thane mindig is megvetéssel gondolt a terroristákra, de azt is tudta, hogy az efféle engedetlenségi mozgalmak nem
ok nélkül, és nem egyik pillanatról a másikra jönnek létre. Várható volt, hogy egyre több ehhez hasonló csoport
születik majd, válaszul a Birodalom centralizációs törekvéseire, egyfajta dacos ellenállásként. Annak bizonyítékául,
hogy nem mindenki fogadta el a Császár uralmát. Kiábrándultsága ellenére Thane még soha nem gondolt rá, hogy
kilépjen a Birodalom szolgálatából. Hiszen akkor hogyan is repülhetne a Galaxis legkiválóbb hajóival? Ha nem a
Flottánál szolgál, hanem valami kereskedőnek dolgozik, a főnöke még mindig lehet korrupt. És még a
munkafeltételei is bizonytalanabbak lennének. A Birodalmi Hadiflotta legalább tisztes fizetést garantált, lehetőséget
az előmenetelre, s azt, hogy a Galaxis legkiválóbb űrhajóit irányíthatta. S ami a legfontosabb, azt, hogy sohasem kell
visszamennie a Jelucanra. Épp ezért nem irigyelte Cienát, mikor a lányt a parancsnoki kurzusra irányították. Az ő
szakterülete – a pilótai ismeretek –számára sokkal testhezállóbb volt. Az ellen sem tiltakozott, hogy egyre kevesebb a
közös órájuk.
Megkönnyebbülésként élte meg, hogy már nem kell nap mint nap találkozniuk, mert néha kifejezetten fájdalmas
volt ránéznie… Nem is, inkább irritáló. A lány dühítette. Vagy legalábbis ezzel próbálta nyugtatni magát. Thane csak
abban volt biztos, hogy a két évvel ezelőtti szabotázsakció óta Ciena és ő többé már nem voltak képesek áthidalni a
kettejük közti szakadékot. Thane sosem felejtette el azt a sértést, amit a lány vágott a fejéhez az apjával
kapcsolatban, s minden alkalommal eszébe jutott, mikor Jude Edivonnal találkozott. (Jude mindig tüntetően kedvesen
viselkedett vele szemben, amivel mintha csak sót dörzsölt volna Thane sebébe.) Ciena többé már nem rá bízta a
titkait, s egyre hidegebben és távolságtartóbban viselkedett vele szemben. Thane azon tűnődött, vajon a lány tényleg
annyira fanatikusan tiszteli-e a Birodalmat, hogy a legjobb barátja bizalmatlanságát, amit az Akadémia módszereivel
szemben érzett, személyes sértésnek tekintette? És Thane azt sem tudta elfelejteni neki, hogy a szabotázsügyben
vele szemben is a rendszert védte. Ennek ellenére nem érezte úgy, hogy gyűlölnie kellene Cienát, és biztos volt
benne, hogy a lány sem utálja őt. Azonban már nem szurkoltak egymásnak a versenyeken, és nem gratuláltak a
másiknak a győzelmeihez. A rendelkezésükre álló kevés szabadidőben sem keresték egymás társaságát. Néha
azonban – a lehető legváratlanabb pillanatokban – ismét feléledt az, ami egykor kettőjük között volt. Egy napon, alig
néhány hónappal a záróvizsgájuk előtt Thane épp az egyenruhapróbájáról tartott visszafelé. Ez olyasmi volt, amit
félévenként legalább egyszer meg kellett ejtenie. Mostanra ugyan már megállt a növekedésben – amit örömmel
konstatált, mert folyton kinőtte a ruháit, és már így is a harmadik legmagasabb volt az osztályában –, a teste azonban
úgy döntött, hogy ideje minden tekintetben utolérni a magasságát. Egyre izmosabb volt a válla és a mellkasa, ami azt
jelentette, hogy –– akarja vagy sem – új uniformisra volt szüksége. Épp erről a ruhapróbáról jött visszafelé, mikor az
egyik folyosón Cienába botlott. A lány könnyű, szürke-fekete gyakorlót viselt, de nyoma sem volt a szokásos büszke
fejtartásának.
A falnak támaszkodott, s a kezébe temette az arcát. Egy rég elfeledettnek hitt nap emléke villant Thane-be – azé a
napé, mikor azok a kölykök ott a hangárban mindkettőjüket el akarták tángálni. Akkor az jutott az eszébe a lányról,
hogy pont olyan magányos és törékeny, mint egy őszi falevél. Azóta volt ideje megtanulni, hogy Ciena Ree minden,
csak nem törékeny. Most mégis ismét ez jutott róla az eszébe.
– Minden rendben? – lépett oda a lányhoz. A hangra Ciena fölkapta a fejét, és igyekezett összeszedni magát. Thane
tisztán látta, hogy könnyben úsznak a szemei.
– Jól vagyok… – krákogta a lány. Megnézted, hogy rendben van-e. Rendben van. Kötelesség teljesítve. És most
tűnés! Thane legszívesebben otthagyta volna a lányt, de valami mégis visszatartotta.
– Nem úgy néz ki, mintha minden rendben lenne – csóválta meg a fejét.
Ciena furcsa, bugyborékoló hangot hallatott, ami valahol félúton volt a sírás és a nevetés közt.
– Ez annyira kellemetlen…
– Micsoda?
– Üzenetet kaptam a szüleimtől. A muunyak meghalt.
– Az, amin néha az Erődbe lovagoltunk, amikor kicsik voltunk? – Thane már évek óta nem beszélt az Erődről.
– Igen, ő – bólintott Ciena. – Már nagyon öreg volt, és mikor idejöttem, tudtam, hogy valószínűleg sosem látom
többé, mégis… – A szemeit forgatta, és igyekezett a grimaszaival leplezni a fájdalmát. – Hát nem ostobaság ilyesmi
miatt szomorkodni?
– Nem. Az a muunyak a barátunk volt. – Bár rég történt, Thane még mindig tisztán emlékezett azokra az utakra,
mikor egymásba kapaszkodva, szőrén ülték meg a bestiát, ami a legmeredekebb hegyi ösvényen is fölcipelte őket. A
lány elmosolyodott, s Thane-ben csak most tudatosult, hogy már évek óta nem látta Cienát mosolyogni.
– Az volt, ugye?
– Igen. – A tekintetük egy hosszú pillanatra összekapcsolódott, s erre az időre úgy érezték, mintha az elmúlt két és
fél év meg sem történt volna. Aztán Ciena arckifejezése megmerevedett, kihúzta magát, és hátralépett.
– Köszönöm az együttérzésedet. És ha most megbocsátasz, át kell öltöznöm a kétéltű katonai taktika órámra.
Thane megadóan emelte föl a kezét, és megcsóválta a fejét.
– Menj csak…

Ciena mindig ezt csinálta – hűvös volt és távolságtartó, s kizárta őt az életéből. Thane folyton azt mondogatta
magának, hogy már megszokta, és már rég nem érdekli. Mégis, míg vissza nem ért a lakókörletébe, egyfolytában az
Erőd járt az eszében, amit együtt építettek, s arra, ahogy ott ült, és várta az egyetlen, igaz barátját.

Thane mindig ezt csinálta – próbált kedvesen viselkedni, s majdnem sikerült is elfelejtetnie vele, hogy annak idején
épp ő zárta ki az életéből. De mielőtt még ismét megbízott volna benne, emlékeztette rá magát, hogy ez elsősorban
Thane hibája. Miközben a kétéltű harcászatról készült holo-filmeket nézték, Ciena gondolatai újra meg újra
visszavándoroltak az előbbi, furcsa beszélgetéshez. Jobb szerette volna, ha nem viselkedik olyan hűvösen és
távolságtartón, de úgy tűnt, minden alkalommal, amikor megpróbált önmaga lenni Thane-nel, a fiú elfordult tőle.
Vajon mi olyasmit tett, amivel ezt kiérdemelte? Hiszen Thane volt az, aki a szabotázsakció után, tébolyult dühében az
elöljáróik ellen akart fordulni! Aki összeesküvésről kiabált, és bizonyítékok híján is kihallgatást követelt. Ami szinte
biztos, hogy mindkettőjük kicsapásához vezetett volna. És ennek ellenére rá, Cienára haragudott. Néha, mikor a lány
legyőzte valamelyik versenyen, úgy viselkedett, mint egy sértett kisgyerek. Mintha képtelen lett volna elfogadni,
hogy valaki, aki ennyire alatta áll rangban, legyőzheti őt. Lehet, hogy Thane egész életében csak megjátszotta a
barátságukat? Lehet, hogy ez a részéről nem volt több egyfajta jótékonykodásnál? Az a sok repülőút, a CZ–I-es
droiddal eltöltött tanórák és a sok-sok megosztott titok… Lehet, hogy mindez nem volt több, mint egy elkényeztetett,
gazdag fiú ajándéka egy szegény kislánynak, amiért cserébe hódolatot várt? Nem… ez azért nem így történt, ezzel
Ciena is tisztában volt.
Thane és ő valóban barátok voltak, és valamilyen formában még mindig azok. Csak ez a barátság számára többé
már nem elérhető. A gyakorlatvezetője folyamatosan beszélt, de Cienához csak a szavak jutottak el, az értelmük nem.
Helyette az Erődre gondolt, s azokra a lopott órákra, mikor ő meg Thane a jövőről szőttek álmokat. Arról, mikor
elérik a csillagokat.

Néhány héttel a záróvizsgájuk előtt a parancsnok bejelentette, hogy egy maroknyi tehetséges kadét hivatalos a
császári palotában rendezett fogadásra és bálra. Cienának már a gondolattól is elakadt a lélegzete. Igaz, arra kevés
esély volt, hogy maga a Császár is megjelenjen az ünnepségen, de akkor is… A császári palota az egész planéta egyik
leggrandiózusabb épülete, ami állítólag korábban valamiféle templom volt. Magas rangú hivatalnokok és
katonatisztek százai voltak hivatalosak az ünnepségre, arról már nem is szólva, hogy a szenátus tagjai is ott lesznek.
Azok a kadétok, akiket egy ilyen alkalomra meginvitálnak, nem csupán a kiváló eredményeik miatt lehetnek jelen. Az
ilyesfajta meghívás a rendszer különleges kegye volt, amolyan hosszú távú befektetés a jövő katonai parancsnokaiba.
Először itt nyílik majd lehetőségük gazdag és befolyásos emberekkel megismerkedni, a hadsereg, a pénzvilág és a
politika óriásaival, akiknek támogatása akár az egész karrierjüket megalapozhatja. Érthető volt hát, hogy mikor
Ciena megpillantotta a saját nevét a meghívottak listáján, ujjongásban tört ki. Aztán valamivel később az is eszébe
jutott, hogy rajta kívül másokat is meghívtak.
– Thane Kyrell és Ved Foslo! – mondta dühösen, miközben lehuppant az ágyára. – Az összes lehetséges jelölt közül
pont ezt a kettőt kellett meghívniuk?!
– A kadétok teljesítményének bármiféle logikus elemzése egyértelműen őket hozta volna ki legalkalmasabbnak. –
Jude, aki épp a legújabb számítástechnikai projektjén dolgozott, még csak föl sem nézett. – Ugyanakkora
valószínűsége volt, hogy őket meghívják, mint bennünket.
– Mondjad csak! – öltött rájuk nyelvet a szomszédos ágyról Kendy. – Dörgöld csak az orrom alá, hogy ti mentek, én
meg nem! – A hangjában azonban nyoma sem volt elégedetlenségnek vagy haragnak. Ilyen közel a záróvizsgához,
mikor már majdnem mindenkinek megvolt a biztos munkaszerződése, különös nyugalom telepedett az Akadémiára.
Lassan véget ért a pontszerző hadjárat, s a kadétoknak, ha nem is pihenhettek a babérjaikon, már nem kellett folyton
attól tartaniuk, hogy valamelyik évfolyamtársuk hátha támadja őket.
– Ha már én nem mehetek… legalább azt ígérjétek meg, hogy nem egyenruhában lesztek! – Ciena hezitálni látszott.
– Én… szóval… úgy gondolom, hogy a díszegyenruha minden alkalomra megfelel.
– Csakhogy ez nem egy katonai ünnepély lesz, hanem egy bál. Úgy vélem, azért akarsz díszegyenruhában lenni,
mert nincs elegendő pénzed, hogy civil ünneplőt vásárolj.
Ciena bőre szerencsére elég sötét volt, hogy ne látszódjon rajta a pír.
– Az egyenruha is megteszi – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
Jude nagyot sóhajtott, majd kikapcsolta a számítógépet, és Cienára nézett.
– Nézd, elfogadom, hogy a büszkeséged általában előnyösen motivál, azonban vannak alkalmak, amikor csak
akadályoz. Mint például most. Kérlek, engedd meg, hogy a rendelkezésedre bocsássam a pénzt!
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Ciena. A völgybeli neveltetése megtanította rá, hogy a büszkeség többet ér a
legszebb hímzett selyemnél is. Még akkor is, ha néha majd meghalt, hogy selymet viselhessen.
– Barátok vagyunk – mondta Jude kedvesen. – Az akadémiai éveink alatt hihetetlenül sokat segítettél nekem. Az
édesanyám pedig számos olyan bányászati eszköz szabadalmának tulajdonosa, amit mind a mai napig használnak a
Bespinen, a tibanna gáz kitermelése során. Úgyhogy a családom finoman szólva is jómódú. Szóval, megkérdezném
még egyszer, megvehetem neked a ruhát?
– Az én kultúrámban ez nem…
– Az enyémben viszont igen! – fojtotta belé a szót Jude. – Mi a Bespinen értékeljük a nagylelkűséget, és azt is, ha
valaki ezt képes elfogadni.
Ciena lázas kétségbeeséssel kutatott újabb ellenérvek után, ugyanakkor Jude-ot sem szerette volna megsérteni.
– Nos… ha ez nálatok ilyen kulturális dolog… De azt előre szeretném leszögezni, hogy nincs szükségem egy új
ruhára! Viszont… ha segítenél bérelni egyet…
Úgyhogy végül is egy elegáns és ízléses estélyiben érkezett a fogadásra. A puha kékeslila anyag alig észrevehetően
csillogott, s mind a rövid köpeny, mind a hosszú szoknya meg-meglibbent a langymeleg esti fuvallatoktól. A
meghívottak közt nő is, férfi is szép számmal akadt, aki jóval elegánsabb volt nála, s olyan hímzett selymeket és
bársonyszöveteket látott itt, olyan karkötőket és diadémokat, melyek bármelyik királyi udvar díszére váltak volna,
Ciena mégis tisztában volt vele, hogy a maga módján van olyan elegáns, mint bármelyikük. S bár ezt az érzést a
hiúság táplálta, úgy döntött, ma este nem hagyja, hogy bárki vagy bármi elrontsa a jókedvét. A szokásos, fonatokba
rendezett frizuráját kibontotta, s göndör, sötét fürjei most szabadon omolhattak a vállára. Kendy kölcsönadott neki
néhány ilohi kagylófésűt és csatot, hogy feltűzze az arcába lógó tincseket, s adott még hozzá egy pár,
egyszerűségében is tetszetős gyöngy fülbevalót. Ciena úgy érezte, a megjelenése alkalomhoz illő, s közben mégsem
kellett kivetkőznie önmagából, és valami többrétegű csipkés, üzős, habos ruhaköltemény–szörnyetegbe préselnie
magát.
– No lám! – szólalt meg a háta mögött Jude. Ciena megfordult – és nagyot nézett. Mivel Jude egy szót sem szólt
arról, hogy ő milyen ruhában megy a bálra, Ciena feltételezte, hogy a barátnője választását szokásához híven most is
a praktikusság vezeti majd. Úgy vélte, hogy a magas lány szürkét és elefántcsontszínt visel majd, s valami
alkalomhoz illő, ám roppant konzervatív szabású öltözéket. Erre Jude egy szorosan testhez simuló, narancssárga
ruhában érkezett, amin a rafinált kivágások épp eleget mutattak a melle ívéből és lapos hasából. A lány katonásan
rövidre vágott haját fölzselézte, s olyan arany fülönfüggőket vett, amik egészen a válláig értek. És Ciena meg kellett,
hogy állapítsa, nagyon jól álltak neki. – Mi a baj? – fintorgott Jude, Ciena pillantását látva.
– Ez az egész öltözék… annyira nőies! Nagyon jól nézel ki!
– Hát, te is! – mosolygott Jude sugárzón. Aztán ügyesen elvegyültek a palota előcsarnokában gyülekező
vendégseregben. Valószínűleg ez volt az egész épületegyüttes leghatalmasabb helyisége, ahol a masszív, boltíves
oszlopsorral szegélyezett folyosók mintha a végtelenbe nyúltak volna. A plafonról birodalmi jelképekkel hímzett vörös
lobogók lógtak, amiket sikerült úgy kiegyensúlyozni a szélükbe varrt apró nehezékekkel, hogy még egy gyengébb
szellő sem tudta megmozgatni őket. Makulátlanul csillogó pincér-droidok szolgáltak föl italt és előételt, s úgy
cikáztak a tömegben, akár a mechanikus árnyak. A levegő parfümillatú volt, ami szinte bántotta Ciena érzékeny
orrát. Itt is, ott is különleges kristályszobrok álltak, melyek a speciális megvilágítás hatására mintha folyton
változtatták volna az alakjukat. – Ez elképesztő! – suttogta Jude. – Képzeld, mennyi munka lehetett ezeket
elkészíteni!
– És mi pénzbe kerülhettek! – replikázott Ciena. Ennek az egyetlen estélynek a költségei bármelyik jelucani
ércfinomító újjáépítési költségeit fedezték volna. Aztán gyorsan letorkolta magát a provinciális gondolkodásmód
miatt. Hiszen a háború után minden világot újjá kell építeni! És bár a Birodalom kormányozta a Galaxist, ezen belül
azonban minden világnak – köztük a Jelucannak is – elég erősnek kell lennie, hogy szükség esetén akár a saját lábán
is megálljon. Ciena szívesen megvitatta volna ezt a barátnőjével, de ez volt az a pillanat, mikor észrevette Thane-t és
Vedet.
Ved élt a lehetőséggel, hogy katonai egyenruha helyett a legutóbbi coruscanti divat szerint öltözzön – hosszú
köpenyt és v-alakban mélyen kivágott, fehér selyeminget vett. Ciena azonban úgy gondolta, kizárt, hogy bárki is
észrevegye Vedet, miközben Thane állt mellette. Kyrell kadét fekete díszegyenruhát öltött, csakúgy, mint legalább
másik kétszáz jelenlévő, mégis messze kitűnt közülük. S bár az elmúlt két évben Thane Ciena szeme láttára nőtt és
erősödött, ez volt az első alkalom, hogy férfiként tekintett rá. Az érzés őt magát is meglepte, és legalább annyira
zavarba hozta. Aztán észrevette, hogy Thane őt nézi, s a fiatalember pillantásától csak még inkább
elbizonytalanodott.
– Nézd csak! – suttogta Jude, aki a lehető legjobb (vagy legrosszabb) pillanatban vonta félre Cienát. – Az ott az
Alderaan ifjú szenátora, Leia Organa hercegnő! – Ciena lábujjhegyre állt, de csak egy fehér ruha villanását és hosszú,
sötét hajfonatokat látott. Aztán a tömeg összezárt Organa szenátor mögött, elrejtve őt a kíváncsiskodók szeme elől.
– El tudod hinni, hogy eljött? – kérdezte Jude halkan.
– De hát őt is meghívták -– nézett rá értetlenül Ciena, aki még mindig nehezen tudott napirendre térni a tény fölött,
hogy egy vele majdnem egyidős fiatal nő nem csupán a Birodalmi Szenátus tagja, hanem elismert politikus és szónok,
akinek minden döntése sorsokat változtathat meg.
– Úgy értem, nem meglepő, hogy a tegnapi szenátusi felszólalása után volt mersze eljönni?
Mint kiderült, Leia hercegnő az édesapja, Bail Organa szenátor nevében szólalt föl, aki azért nem tudott megjelenni
a szenátus gyűlésén, mert épp jótékonysági körúton járt, sorra véve azokat a bolygókat, amelyeket negatívan érintett
a Birodalom politikája.
– Ez csak porhintés a világ szemébe! – morogta Ciena dühösen. – Ez csak a népszerűsködésről szól! A Birodalom
amúgy is segítene a lakóinak, hiszen ezért létezik!
– Lehet – bólintott Jude –, de a nagylelkűség erény. És még akkor is, ha Organa szenátor azt gondolja, hogy szükség
van a segítségére, a tetteit valószínűleg a jóhiszeműség és a segítőkészség vezeti. – Ciena ennek ellenére csak a fejét
csóválta. A maga részéről arrogánsnak tartott bárkit, aki úgy gondolta, ő jobban tudja, mint a Birodalom.
A tánc azon társas érintkezési formák egyike volt, amit Ciena egészen addig új-telepes dekadenciának tekintett,
míg a Coruscantra nem jött. Természetesen a völgyben is táncoltak, de ezek általában körtáncok voltak, és valamiféle
rituális szertartás részei. A magvilágok kultúrájáról szóló előadások azonban megtanították rá, hogy birodalmi
polgárként gondolkodjon, és civilizált időtöltésként tekintsen a táncra, ami akár párok közt is elképzelhető, pusztán
az együttlét öröme miatt. Most volt csak igazán hálás ezért az újfajta szemléletmódért, s nemkülönben azokért az
órákért, mikor megtanították a legismertebb táncok alaplépéseire. Igy a hatalmas, tükrös falú, csillárokkal
megvilágított terem táncosai sem riasztották már, s magabiztosan sétált a táncparkettre, várva, hogy kiderüljön, a
számítógép kit osztott be mellé táncpartnernek. Már meg sem lepődött, mikor Thane lépett oda hozzá.
– Úgy tűnik, azt akarják, hogy a kadétok egymással táncoljanak – mondta a fiú csöndesen.
– Gondolom – vonta meg a vállát Ciena, miközben mindvégig kerülte Thane tekintetét. Aztán lassan elmosolyodott.
– És tudod, lehet, hogy még mi vagyunk a szerencsésebbek. – Merthogy mellettük Ved, és a nála majd egy fejjel
magasabb Jude táncolt. Jude próbált olyan arckifejezést ölteni, mint aki átérzi a megtiszteltetést, hogy egy tábornok
fiával táncolhat, de Ciena már épp eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, magában jól szórakozik. Valószínűleg Thane is
észrevette a furcsa párost, mert halkan fölnevetett.
– Ott a pont! – Aztán a zenekar belekezdett a nyitótáncba – a calenadába –, és Ciena gyorsan végiggondolta a
szükséges tánclépéseket. Kihúzta magát – de arra egyetlen táncóra sem készíthette föl, mikor Thane erős keze
megérintette a hátát. Aztán egymás szemébe pillantottak, és táncolni kezdtek. A meghívottak, akár egy ezernyi
alkotóelemből álló, végtelenül bonyolult gépezet elemei, egy ütemre mozogtak, s nem akadt köztük senki, aki
elvétette volna a lépést. A tömeg úgy hömpölygött és örvénylett a száz meg száz lámpa fényében, akár egy folyton
változó mintájú, csillámló üvegdarab egy kaleidoszkópban.
– Én azt hittem, hogy te elítéled a táncot – jegyezte meg Thane. – Mit is mondtál? Hogy ez valami felháborító, bűnre
csábító szórakozás?
– Csak szeretnéd! – fújt dühösen Ciena, aki nem szerette, ha bárki is emlékezteti rá, néhány évvel ezelőtt még
mennyivel egyszerűbben gondolkodott a világ dolgairól.
– Magabiztosnak látszol! – nevetett föl Thane, bár a lány nem tudta volna megmondani, hogy ebben a gesztusban a
megvetés vagy a meglepetés a több.
– Az is vagyok. – Kijelentés volt, bár hiányzott belőle a gőgös felhang. És abban a pillanatban mintha megváltozott
volna valami kettőjük közt. Míg ki nem mondta, Cienában sem tudatosult, hogy ezzel a kijelentéssel a saját szépségét
és vonzó mivoltát dicséri. Amivel szinte tálcán kínálta Thane-nek a lehetőséget, hogy kigúnyolja. A fiú azonban
ehelyett valami olyasmit mondott, amire Ciena a legkevésbé sem számított:
– Lehetsz is mire! – A tekintetük ismét egymásba fonódott, és Cienában újfent tudatosult, hogy Thane ujjai az
övéibe fonódnak, s Thane tenyere a hátához simul. Nagyon régóta nem voltak már ennyire közel egymáshoz. A
calenada megkövetelte, hogy a férfi vezessen, és a nő kövesse, ami csak tovább erősítette a pillanat intimitását. A
körülöttük örvénylő színes forgatag lassan fakulni látszott, mígnem úgy tűnt, már csak ketten forognak a
táncparketten. Ciena már azon a ponton volt, hogy megpróbál beszélgetni – bár maga sem tudta, hogy mit is
mondhatna –, mikor a zenekar elhallgatott, s a tánc véget ért. Mindketten megtorpantak, de még egy hosszú
pillanatig egymáshoz simulva álltak. Aztán eljött az ideje, hogy új táncpartnert válasszanak, és Thane szó nélkül
elfordult tőle. A következő egy órában Ciena hibátlanul játszotta a szerepét. Táncolt, mikor kellett, a többiekkel
együtt nevetett vagy mosolygott, mikor úgy illett, de ha agyonütik, sem lett volna képes felidézni, hogy kivel miről
beszélgetett, vagy hogy kivel és milyen zenére táncolt. A gondolatai újra és újra a Thane és közte lévő szakadékhoz
vándoroltak, és megpróbálta elképzelni, hogy valahogy utat találnak azon keresztül. Végül a tánc szünetében
keresett egy pincér-droidot. A többségük alkoholos italokat kínált, de végül talált egyet, amelyiktől kapott egy pohár
vizet.
– Hát itt vagy! – Ciena, kezében a nagy pohár vízzel, zavartan fordult meg, és Thane-nel találta szemközt magát.
– Hát itt vagyok…
– Figyelj… már rég beszélnünk kellett volna erről, és tudom, hogy talán nem ez a legalkalmasabb hely és idő…
– Akkor most bocsánatot fogsz kérni? – vonta föl a szemöldökét a lány.
– Bocsánatot kérni? – villant meg Thane szeme gázláng-kéken. – Miért? Mert kiálltam magamért?
– Mert kizártál az életedből!
– De hiszen te voltál az, aki kizárt az életéből! – Aztán Ved Foslo tántorgott kettejük közé, aki máris
minősíthetetlenül részegre itta magát, és csak úgy dőlt belőle a tömény szesz bűze.
– Hogy ti milyen hülyék vagytok! – nevetett a képükbe.
– Tessék?! – nézett rá Ciena elképedve.
– Hülyék! – lengette Ved a magával becsempészett laposüveget. – Ti ketten… Mind a ketten! Nagyon-nagyon
hülyék! – És úgy fenyegette őket a mutatóujjával, mintha csak komisz kis kölykök lettek volna. – Még mindig a
lézerágyú projekten vitatkoztok? Ki a fenét érdekel már az a lerágott csont? És egyébként is, nem a megfelelő
oldalról közelítitek meg a dolgot! – Ciena úgy érezte, mintha pofon vágták volna.
– Te voltál az?! – sziszegte, és legszívesebben kikaparta volna Ved szemét.
– Én? – nevetett föl bugyborékolva Ved. – Dehogyis! Miért tettem volna? De úgy nézem, hogy még mindig nem
értitek! Ó, ti szegény kis tökfejek, a magatok eldugott kis sárgolyójáról! Hát persze, hogy nem tudjátok, hogy is
működik valójában a Birodalmi Hadiflotta! – Thane közelebb lépett, és óvatosan megfogta Ved karját. Egy kívülálló
baráti gesztusnak gondolhatta a mozdulatot, de Ciena jól látta, ahogy megfeszülnek a fiú nyakán az izmok. És abból,
ahogy Ved arcáról eltűnt a mosoly, egyértelművé vált, hogy ő is megérezte, gond van.
– Akkor miért nem magyarázod el nekünk? – kérdezte Thane halkan. Ved kirántotta a karját Thane szorításából,
majd hátrált néhány lépést, mielőtt folytatta volna.
– Mi nemcsak azért járunk az Akadémiára, hogy kiváló pilóták legyünk! – mondta dühösen. – Hanem azért is, hogy
a Birodalom állampolgáraivá váljunk! Az oktatók épp ezért nem szeretik, ha az egy világról származó kadétok jóban
vannak. Mert ezzel erősítik a szülővilágukhoz való tartozást, márpedig mi csak egyvalamihez lehetünk hűségesek: a
Birodalomhoz!
– Ezt nem hiszem el! – tiltakozott Ciena, de Ved fütyült rá.
– Csúnyán felültettek benneteket! – nevetett föl Ved elégedetten. – Úgy intézték, hogy egymásra gyanakodjatok, és
elég volt bedobniuk a csalit, ti máris ráharaptatok!
– Mikor mindkettőnket megbüntettek, és elvették a pontjainkat, te lettél az osztályelső – szűkült keskeny csíkká
Thane szeme. – Legalábbis arra a két hétre, míg Jude Edivon át nem vette a vezetést.
– Még mindig azt hiszitek, hogy én voltam? Ugyan! Én nem tudok betörni az Akadémia számítógépes rendszerébe.
Arra még Jude sem képes. A rendszerhez csak az oktatóknak van hozzáférésük. És ha már valakit gyanúba akarok
keverni, az biztos, hogy nem a Tanulmányi-orientációs Osztály lesz! Az apám mesélt róluk ezt-azt, és… az, hogy
közben egy tábornok fiát juttatták a rangsor élére? Az már csak hab volt a tortán! De az elsődleges céljuk azt volt,
hogy ti ketten többet ne lógjatok együtt. És ti, jelucani idióták pontosan azt tettétek, amit ők akartak! Sőt tettétek ezt
minden képzeletet felülmúlóan! Ők valószínűleg megelégedtek volna azzal, ha többé nem barátkoztok, de nem,
nektek rögtön meg kellett gyűlölni egymást! Úgyhogy, azt hiszem, most már elmondhatjuk, hogy tökéletes birodalmi
kadétok lettetek! Gratulálok! – Aztán, mint aki elvesztette a páros iránti érdeklődését, a legközelebbi pincér-droid
felé tántorgott, hogy magához vegyen néhány italt. Ciena elhűlve nézett utána, és képtelen volt megszólalni.
Szégyellte magát. Azért, hogy nekiugrott Thane-nek, csak mert az úgy gondolta, hogy az Akadémia felelős a
szabotázsakcióért. Azt gondolta, hogy ez lehetetlen – s közben mindvégig a barátjának volt igaza. Talán nem minden,
és nem pont úgy történt, ahogy Thane gondolta, de a lényeget illetően igaza volt. Ő pedig hagyta, hogy az ék, amit
kettejük közé vertek, elszakítsa a legrégibb és legigazabb barátjától.

Thane maga sem tudta, hogy hol kezdje.

– Ciena, én… – De a lány csak a fejét rázta. Ved története, mindaz, amit az Akadémia művelt velük, és a bál, ahol
ismét közel került Thanehez… Zúgott a feje, és képtelen volt két értelmes mondatot összerakni. Thane óvatosan
megérintette a karját, de a lány úgy rándult össze, mintha megütötte volna az áram. Aztán az átkozott zenekar ismét
rákezdett, és Ciena hálásan kereste meg a következő táncpartnerét. S közben egyszer sem nézett vissza Thane-re.
A fiú maga sem tehetett mást, mint hogy végigtáncolta a hátralévő időt, de közben másra sem tudott gondolni, mint
amit Ved a fejükhöz vágott. Legszívesebben most azonnal elrohant volna az Akadémiára, hogy végigjárja a
folyosókat, s feltépjen minden ajtót, míg meg nem találja a Tanulmányi-orientációs Osztályt. És hogy ott megkeresse
azt, aki minden nyomorúságukért felelős, hogy a szemébe nézzen – és aztán szétverje a fejét. Aztán meg azon
töprengett, mit is mondana a két és fél évvel ezelőtti önmagának, ha egy időgép segítségével visszamehetne arra a
napra, mikor szabotálták a lézerágyú projektjét. S közben végig azon járt az esze, hogy mit is mond az a
Birodalomról, hogy a kiképzői így bánnak a leendő tisztekkel. És mindennél jobban szeretett volna Cienával beszélni.
Mikor a bál végre véget ért, Thane átverekedte magát a tömegen, s közben végig Ciena sötét fürtjeit és kékeslila
estélyijét kereste a tekintetével. Nehéz volt utat találnia a kacarászó udvaroncok, elmélyülten beszélgető diplomaták
és fekete egyenruhás katonatisztek közt, de végül, ha Cienát nem is, de Jude-ot csak sikerült megtalálnia. A lány
majd fél fejjel volt magasabb a legtöbb férfinál is, s a narancssárga ruhájában messze kirítt a tömegből. Ahogy
közelebb ért, Thane hallotta, hogy Jude épp azt mondja:
– Tekintve, hogy ma este nincs kijárási tilalom, és holnapra nem kaptunk semmilyen kötelező feladatot, itt a
tökéletes alkalom, hogy felderítsük a Coruscant éjszakai életét! Van itt pár klub, ahová mindig is szerettem volna
elmenni, különösen a Rejtőzködő Csillag… – Valószínűleg Jude Edivon az egyetlen, aki egy éjszakai klubba tett
kiruccanást is képes tudományos kísérletként fölfogni. Thane önkéntelenül is elmosolyodott – aztán megpillantotta
Cienát, s minden más érdektelenné vált.
– Igazság szerint, Jude, azt reméltem, hogy Ciena és én… szóval, hogy beszélgethetünk egy kicsit négyszemközt!
Jude felvonta az egyik szemöldökét, és kíváncsian nézett egyikükről a másikra.
– Thane-nek és nekem beszélnünk kell – bólintott Ciena. – Úgyhogy, ha nem bánod…
– Dehogy bánom! Majd a többiekkel megyek – intett a narancsszínbe öltözött lány egy fiatal tisztekből álló
kompánia felé, akik láthatóan csak rá vártak. Miután Jude hallótávolságon kívülre ért, Thane megkérdezte:
– Szerinted melyikükkel megy el mulatni?
– Valószínűleg mindegyikükkel. – Ciena összefonta a karjait, s furcsa mozdulatot tett a kezével. Thane ezt a
gesztust még a hazai időkből ismerte, s bár nem volt tisztában a jelentésével, azt tudta, hogy a völgylakók számára
különösen fontos. – Nem hittem, hogy az Akadémia lehet felelős a szabotázsakcióért – kezdte Ciena. – S miközben
ezen vitatkoztunk, megsértettelek és a becsületedbe tapostam. Az ilyesmi megbocsáthatatlan, épp ezért…
– Ebben mind a ketten benne voltunk! – rázta meg a fejét Thane. – Mindketten ostobán viselkedtünk, de úgy
gondolom, az igazi felelősök nem mi vagyunk, hanem azok a szörnyetegek a Tanulmányi-orientációs Osztályról, akik
ezt művelték velünk.
– Lehet, hogy ők sem akarták, hogy eddig fajuljon a dolog – csóválta meg a fejét Ciena. – Ez legalább annyira a mi
sarunk is. És gondolj csak bele! Foslo tábornok valószínűleg megkent valakit, és Ved most csak összevissza
hazudozik, hogy falazzon az apjának. – Ez is elég valószínűnek tűnt, bár Thane nem érezte meggyőzve magát. Végül
azonban úgy döntött, hogy erről nem nyit vitát. – Akárhogy is, igazad volt, hogy szembe akartál szállni az Akadémia
oktatóival – folytatta a lány. Thane-nek nehezére esett volna beismerni, hogy ő mennyi mindenben tévedett, s lám, a
lány szemrebbenés nélkül képes volt magára vállalni a felelősséget.
– Neked is igazad volt – mondta végül. – Ha rájuk rúgjuk az ajtót, és meggyanúsítjuk őket, biztos, hogy
mindkettőnket kicsapnak. Te higgadtabban kezelted a dolgot, és ezért nem kellett volna megorrolnom rád.
– Nekem pedig meg kellett volna értenem, hogy mennyire csalódott vagy.
Ciena mind elszántabban próbált bocsánatot kérni, Thane azonban nem szerette volna, hogy a lány megalázkodjon.
– Úgy gondolom, hogy egyikünk sem követett el égbekiáltó bűnt, és… tudod, belefáradtam, hogy haragudjak rád!
Nem áshatnánk el a csatabárdot? – A lány ismét azt a furcsa kézmozdulatot tette, és mélyen meghajolt.
– Örömömre szolgálna, ha ismét barátok lehetnénk. – Olyan ünnepélyesen beszélt, hogy Thane úgy érezte, mindjárt
valami völgybéli rituálé következik – és erre most nem volt felkészülve.
– Mit szólnál hozzá, ha most csak beszélgetnénk? Ha nem azt vagdosnánk egymás fejéhez, hogy kinek kellett volna
jobban tudnia, vagy azt boncolgatnánk, hogy az Akadémia mit miért tett. Csak szeretném visszakapni a barátomat! A
többi nem érdekel! – Tisztában volt vele, hogy a lány büszkesége mennyire megnehezíti a dolgukat, de a Ciena szája
szögletében bujkáló mosoly megnyugtatta.
– Mikor kezdjünk hozzá? – kérdezte a lány.
– Mit szólnál a ma estéhez? – Az éjszakai szórakozóhelyekhez azonban egyiküknek sem volt sok kedve. Beszélgetés
helyett úgyis csak a dübörgő zenét próbálnák túlüvölteni, s közben nem győznék elhajtani a sok kéretlen széptevőt,
akik Ciena ruhája láttán úgy döngenék körbe a lányt, mint a részeg darazsak. Viszont ahhoz sem volt sok kedvük,
hogy a szabad estéjüket az Akadémián töltsék. S mivel egyikük sem volt tisztában vele, hogy miféle szórakozóhelyek
vannak a környéken, ahelyett hogy nekiálltak volna találomra keresgélni, úgy döntöttek, hogy kiülnek a bálterem
legközelebbi teraszára, egy míves szökőkút mellé, egy alacsony, faragott kőpadra, s órákon át csak beszélgettek,
miközben a takarítódroidok csöndben tüsténkedtek körülöttük. Először semleges témákkal kezdték – hogy ki kivel
találkozott a bálban, s melyikük kit és mit látott.
– Én még egy alderaani hercegnővel is táncoltam! – düllesztette ki a mellét Thane játékosan. – Nash, ha meghallja,
belezöldül az irigységbe! Kilencéves kora óta bolondul a hercegnőért.
– Leia hercegnőért? – kérdezte kíváncsian Ciena. – És milyen?
– Még nálad is alacsonyabb – mondta Thane tettetett komolysággal, amiért is egy közepesen erős bokán rúgás volt
a jutalma. Úgy jajdult föl, mint aki legalábbis halálos sebet kapott, majd komolyabbra fordította a szót. – Őszintén…
nem tudom. Csak egy tánc volt, és még csak nem is igazán figyelt rám. Nem mintha durva vagy nagyképű lett volna,
inkább csak… mintha teljesen mással lett volna elfoglalva. Úgy hiszem, egy hozzá hasonló diplomatának mindig
ezernyi dolga akad. – Aztán rátértek a jövőbeli terveikre, és most már Ciena is jobban megnyílt egy kicsit.
– A parancsnoki beosztás komoly megtiszteltetés. Néha azt kívánom, hogy egy saját hajót irányíthassak, és… – Egy
pillanatra elhallgatott, s az izgalomtól egészen libabőrös lett. – Gondolj csak bele, Thane! Egy völgylakó lány a
Jelucanról, aki egy birodalmi csillaghajó parancsnoka! De… ez egyben azt is jelenti, hogy nem sok időt fogok
egyszemélyes gépeken tölteni.
– Ami igazán nagy kár! – mondta Thane, majd kicsit arrébb csúszott a padon, hogy a teraszt takarító, ötkarú,
aranyszínű droid könnyebben elférjen. – Te nagyszerű pilóta vagy, Ciena! Mindig az égen lenne a helyed.
– Úgy is lesz! – Thane már majdnem elfelejtette, milyen ravaszul is tud mosolyogni a lány. – Csak egy nagyobb hajót
fogok vezetni. – Mire eljött a hajnal, már ismét képesek voltak valamennyire megbízni egymásban. Ciena előhúzott a
kabátkája alól egy apró erszényt, amiben ott volt a bőr karkötője.
– Sokat gondolkodtam rajta, hogy megtartottad-e – mondta Thane. – Tudom, hogy a szabályzat nem tiltja, hogy
ilyesmit tarts, de nem is bátorítja. Te pedig mindig betartod a szabályzatot.
Ciena ujjai a vékony, bőrszíjakból font ékszerre kulcsolódtak, és lehunyta a szemét.
– Ez örökre velem marad. – Mire a keleti láthatáron világosodni kezdett az ég alja, már a droidok is mindent
összetakarítottak. Az éjszakai légi forgalom is megélénkült, s a jobb látási viszonyok mellett a pilóták is vakmerőbbé
váltak. A droidok mindkettőjüknek hoztak még egy pohár frissítőt, amivel a maguk gépi módján finoman a tudtukra
adták, hogy ideje lenne menniük. Miután megitták az italt, Ciena nagyot ásított, és a pad alá dugott körömcipői után
kezdett tapogatózni. Milyen gyönyörű! – gondolta Thane. – Még ilyen fáradtan is milyen gyönyörű! De ez most nem
olyasmi, amire rámozdulhat. Lehet, hogy soha nem is fog. Főleg, ha néhány hónap múlva talán épp a Galaxis két
átellenben lévő pontjára vezénylik őket. Egyébként is, a mai estére épp elég volt, hogy megbékélt köztük a hangulat.
Majd máskor – döntötte el Thane. Majd máskor gondolkodik Cienáról, és a kettőjük jövőjéről.
– Ha sietünk, még elérjük az első transzportot – tápászkodott föl a padról. Ciena belebújt a cipőibe, Thane pedig a
karját kínálta neki. Amilyen fáradtak voltak, a fiú már arra számított, hogy gyorsan elköszönnek egymástól, és
mindketten mennek aludni. Ciena azonban ismét meglepte.
– Örülök – mondta –, hogy ismét vagy nekem.
Majd később.
– Én is.

Nyolcadik fejezet
– A mai nem valami végét, hanem valami kezdetét jelenti! Mindaz, amit az elmúlt három esztendőben az
Akadémián tettek – és bizonyos értelemben mindaz, amit egész eddigi életükben tettek –, ehhez a pillanathoz
vezetett. Arra készítette föl önöket, hogy a lehető legkiválóbb birodalmi tisztté váljanak. Eddig is a Birodalom
állampolgárai voltak, de a mai naptól fogva úgy lesznek a részei, ahogy az egyetlen civilnek sem adatik meg. Az
egyenruha, amit a mai naptól fogva viselnek, a Birodalom hatalmának szimbóluma, s ezt a hatalmat az önök hűséges
szolgálata teszi még erősebbé. Ciena szíve csak úgy repesett a büszkeségtől, ahogy ott állt a kadétok – nem is, most
már felavatott tisztek – között. Szürke-fekete hadnagyi egyenruhát viselt, s a rangját a zubbony hajtókájára tűzött
jelvények is tanúsították.
Az új megbízatását alig néhány perccel az ünnepség kezdete előtt kapta meg. S most, hogy tudta, milyen irányba
tart az élete, mintha a coruscanti sápadt napfény is simogatóbb lett volna. Úgy érezte, hosszú, egyenes, vörös
bársonyszőnyeget terítettek elé, hogy azon járja az útját. Néhány sorral hátrébb álltak a kitüntetett TIE-
vadászpilóták, köztük Thane is. Tetőtől talpig szürke és vas-fekete pilóta egyenruha volt rajtuk, ami tökéletes
védelmet nyújtott akár a világűrben is, de idelent a felszínen, egy ilyen pompás, meleg napon a viselése felért egy
kisebb büntetéssel. A sisak, amit mindig is olyan menőnek talált, a vadászgépen kívül nevetségesen festett. A
páncélról nem is szólva… De a fiút leginkább a szónok végtelen ömlengése irritálta. Úgy beszél, mintha a Birodalom
épp most kebelezett volna be bennünket szőröstül-bőröstül! És egyre csak beszél és beszél! Nem tudná valaki belé-
fojtani a szót? A ceremónia legjobb része szerinte a vége volt, mikor végre beszélhetett Cienával. Lecsatolta a
sisakját, a hóna alá csapta, majd boldogan összeölelkeztek. Ebből a páncéltól Thane alig érzett valamit, de attól még
ugyanolyan szélesen vigyorgott.
– Szóval? Hová osztottak be?
– A Devastator csillagrombolóra.
– Azta’! – nézett nagyot Thane. – Az a flotta egyik legkiválóbb hajója! – Elismerően bólintott, s cseppnyi irigység
sem volt a mosolyában. Mindig is tudta, hogy a lány egy napon még sokra viszi.
– És te? – kérdezte Ciena reménykedve. – Téged hová irányítanak?
– Egy űrállomás védelmére rendeltek.
– Melyikére?
– Hát tudod, ez benne a legfurcsább. Merthogy én sem tudom. Úgy tűnik, hogy ez az állomás vadonatúj, és mikor
kérdezősködni kezdtem felőle, mindenki csak ezt mondta: az adat titkosított.
– Érdekesen hangzik – bólogatott Ciena. – Akkor egészen jó esély van rá, hogy a Devastatorral hamarosan oda is
ellátogatunk!
– Az nagyon jó lenne. – Ha a Galaxis átellenben lévő zugaiba küldenék őket, valószínűleg esélyük sem lenne, hogy
viszontlássák egymást – legalábbis szolgálati idő alatt –, de így, hogy a lányt a flotta egyik legfontosabb hadihajójára
nevezték ki, szinte biztos, hogy előbb-utóbb összefutnak. És akkor már nem gyerekkori pajtások vagy iskolatársak
lesznek, hanem felnőtt tisztek, akik… Thane maga sem volt benne biztos, hogy akkor mi lesz, de nagyon szerette
volna megtudni. – Ugye, kapok tőled üzenetet?
– Csak győzd olvasni! – Ciena próbált vidámnak és magabiztosnak látszani, de a fiú kihallotta a hangjából a
kétségbeesett reménykedést. – És lehet, hogy egy napon még haza is keveredünk.
– Hát, az bizony meglehet – biccentett Thane, aztán hirtelen előrehajolt, és arcon csókolta a lányt. Ciena ajkai
elnyíltak, és halkan felsóhajtott. Thane most értette csak meg, hogy olyasmi volt ez, amit már rég meg kellett volna
tennie. Szeretett volna mondani valamit, de az elméje mintha kiürült volna, és hiába kutatott szavak után. Úgyhogy
végül csak annyit mondott: – Gratulálok, Ree hadnagy!
– Nemkülönben, Kyrell hadnagy! – mosolygott rá a lány, majd megfordult, a válla fölött egy gyors, vágyódó
pillantást vetett Thane-re, és elsietett. Thane addig nézett utána, míg a lány el nem tűnt a tömegben. S bár száz meg
száz hasonló egyenruhát viselő tiszt búcsúzkodott itt, számára Ciena akkor is kirítt közülük. Otthon – gondolta. Bár
éveken át arra vágyott, hogy minél messzebb kerülhessen a Jelucantól, a gondolat, hogy esetleg együtt térnek oda
vissza, felvillanyozta. Nem feltétlenül azért, hogy meglátogassa a családját – ezt a formális vizitet, amennyire csak
lehet, szerette volna elodázni –, de Cienával együtt talán még ez is könnyebben menne. Aztán ellátogathatnának az
Erődbe. A por nyilván már félig belepte, de viszonylag hamar rendbe tudnák hozni. Vagy elutazhatnának együtt
Valentiába, ahogy mindig is tervezték, s amire sohasem került sor…

Három héttel azután, hogy megkezdte a szolgálatát a Devastatoron, Ciena végre már nem kadétnak, hanem igazi
birodalmi repülős tisztnek érezte magát. A változás azonban nem fokozatos volt, hanem villámcsapásszerűen
hirtelen. Az első nap történt, mikor összecsaptak a lázadókkal. Ezek visszalőnek? Egyszerűen nem akart hinni a
szemének. Egy apró cirkáló szembeszáll egy hatalmas csillagrombolóval? Ezt nem lehetetlennek tartotta, hanem
egyszerűen őrültségnek. De végtére is, nem minden lázadó őrült?
– Az energiatartalékaik mostanra már majdnem teljesen kimerültek – jelentette ki a hídon posztoló rangidős tiszt. –
Vontassák be a cirkálót a dokkba, és tegyünk pontot az ügy végére!
Ciena azonnal aktiválta a vonósugarat, aztán a másodlagos híd panorámaablakához lépett, hogy a saját szemével is
nyomon kövesse az eseményeket. Az előlük iszkoló cirkáló alig volt több fehér szilánknál az űr végtelen sötétjében.
Alattuk hatalmas sivatagbolygó terült el, s elég lett volna néhány gombnyomás, hogy több adatot is megtudjon a
planétáról, de most jobban érdekelte, hogy a saját szemével lássa, mi történik a lázadó hajóval. Volt idő, mikor az
ellenség vereségét természetesnek tekintette volna. A lázadók nem többek egy csapat rosszul felszerelt, félrevezetett
elégedetlenkedőnél, akiket a háttértámogatás hiánya egyszerű terroristákká züllesztett. Egy darabig maga is így
hitte, mígnem a lázadók előbújtak titkos bázisukról, és lecsaptak a Birodalomra. S aznap, a Flotta legnagyobb
szégyenére, győzelmet arattak. S bár részleteket senki sem közölt, a pletykák szerint ez a vereség azért is volt
különösen fájó, mert az ellenségnek sikerült életbevágóan fontos adatokat zsákmányolnia. Állítólag egy titkos
birodalmi űrállomás terveit. Ami akár az a bázis is lehetett, ahová Thane-t rendelték. És ha épp ezek a lázadók azok,
akik megszerezték az adatokat, amivel Thane életét is veszélybe sodorhatják? Ciena szemei dühösen megvillantak,
ahogy a cirkálót méregette. Tényleg azt gondoltátok, hogy megtámadhattok bennünket, és büntetlenül
megúszhatjátok?! A cirkáló továbbra is megállás nélkül sugározta az üzenetét, miszerint ez egy diplomáciai
küldetésben járó civil hajó, de a hídon ezt mindenki figyelmen kívül hagyta. Elégedetten figyelte, ahogy a cirkáló
eltűnik a csillagromboló félelmetes árnyékában.
– Vader Nagyúr utasítást adott a cirkáló megszállására, uram! – mondta a hírközlő konzolnál szolgálatot teljesítő
tiszt.
– Kiváló! – bólintott a felettese. – Pillanatok alatt elfogjuk a hercegnőt.
Ciena csak a fejét kapkodta, és alig bírta palástolni a döbbenetét. Az alderaani Leia hercegnő, mint lázadó és
terrorista?! Ámbár… az apja is régóta csak bajt kevert a Birodalmi Szenátusban, és folyton összetévesztette a
bolygója fontosságát a sajátjával. Milyen kár, hogy a lánya is örökölte az arroganciáját! De ma megmutatjuk minden
lázadónak, hogy nem szállhatnak szembe büntetlenül a Birodalommal! A cirkáló egyik mentőkabinja ebben a
pillanatban startolt, s a szenzorok négy életformát jeleztek, melyek a sivatagbolygó felé tartottak. A következő
pillanatban az egyik hasi üteg atomokká robbantotta szét a mentőkabint. Mégis, mit gondoltak? – csodálkozott Ciena,
miközben átfutotta a cirkálót megszálló rohamosztagosok jelentését. – Hogy gondolhatták, hogy elmenekülhetnek
egy csillagromboló elől? Persze, lehet, hogy túlságosan féltek, hogy logikusan tudjanak gondolkodni. Megérdemlik a
sorsukat, de azért, mert félelmükben cselekszenek, nem hibáztathatom őket. Egy újabb mentőkabin indult útjára.
– Még egy űrkabin – dünnyögte a Ciena mellett szolgálatot teljesítő tiszt.
 – Hadd menjen csak! – mondta a felettese unottan. – Nincs rajta élőlény. Magától szabadult el.
A mentőkabin néhány percen belül el is tűnt a szemük elől. Nem sokkal ezután Ciena személyesen kézbesítette a
cirkáló központi számítógépéről letöltött, adatkristályra kimentett információkat a csillagromboló BBH-tisztjének. A
Birodalmi Biztonsági Hivatal minden olyan akciót és manővert szemmel tartott, mely során a birodalmiak
kapcsolatba kerülhettek a lázadókkal. Útközben Nash Windriderbe futott, akivel együtt szálltak be a liftbe. Nash
egyike volt azon keveseknek, akiket az Akadémiáról a Devastatorra irányítottak, s bár korábban – tekintve, hogy
Nash Thane barátja és lakótársa volt – sosem voltak igazán jóban, ahhoz elég jól ismerte, hogy ne mehessen el
mellette szó nélkül. Nash haja még mindig hosszú volt, de most már összefonva és feltűzve viselte, a szabályzatnak
megfelelően.
– Ne is mondd! – suttogta a fiatalember, miközben a lift szédítő sebességgel száguldott át a csillagromboló törzsén.
– Szerintem te is épp most mozgatsz meg minden követ, hogy le ne küldjenek abba az izzó pokolba!
– Úgy érted, a Tatuinra. Téged leküldtek?
– Szerencsére nem! Rohamosztagos páncélban odalent semmi perc alatt élve megsül az ember! – Ciena tudta, hogy
pillanatok múlva megérkeznek, úgyhogy már nem sok ideje van, hogy négyszemközt beszéljen Nash-sel.
– Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom, ami a hercegnővel történik. Most biztosan úgy érzed, mintha…
elárultak volna. – Nash elsápadt, és dühösen húzta ki magát.
– Biztos vagyok benne, hogy Leia hercegnőt a tanácsadói vezették félre! És hiszek benne, hogy egy alapos vizsgálat
mindenfajta vád alól tisztázni fogja!
– Hát hogyne, természetesen! – Ciena nem gondolta, hogy ennyire egyszerű lenne a dolog, de tudta, hogy Nash
nála jobban ismeri a hercegnőt, úgyhogy… akár igaza is lehet. Aztán a lift megállt, és Nash kiszállt.
– Még látjuk egymást! – biccentett, és visszatért a posztjára. Ciena most már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta a
hercegnőt. Végtére is nem Nash hibája, ha a bolygója egyik szenátora elárulta a Birodalmat. Azonban csak remélni
tudta, hogy a kémelhárító tiszt is így vélekedik. Ciena eddig még csak egyszer járt a parancsnoki hídon – még a
legelső napon, mikor az újoncokat körbevezették a hajón. A látvány azonban most is ugyanúgy lenyűgözte: az
elképesztően hosszú folyosó, a gigantikus panorámaablak, és a süllyesztett posztokon szolgálatot teljesítők ezernyi
képernyője, illetve villogó konzolja. Ez volt a Devastator szíve és lelke. Odasietett Ronnadam századoshoz, aki a
kémelhárítók fehér zubbonyát viselte.
– A kért adatok, uram! – Ronnadam anélkül vette át az adatkristályt, hogy akár csak egy pillanatra is fölnézett
volna a képernyőjén sorjázó szövegből. Ciena nem hagyhatta el a hidat úgy, hogy a nála magasabb rangú tiszt el ne
bocsátotta volna, így kénytelen volt továbbra is csöndben várakozni.
– Úgy nézem, nem sokat ad a protokollra, Ronnadam – jegyezte meg valaki száraz, dörzspapírhangon a hátuk
mögött. – Szerencsére a hadnagy ismeri a rendet! – Tarkin nagymoff hologramja vibrált kékesszürkén a híd közepén.
– Ismerősnek tűnik nekem, hadnagy! – mondta. – De kétlem, hogy valaha is szolgáltunk volna együtt. Hogy hívják?
– Ciena Ree hadnagy, azonosító L-P–888, a Jelucanról, uram! A frissen végzett coruscanti tisztekkel együtt álltam
szolgálatba. – Thane nem fogja elhinni, hogy megint láttam Tarkint!
– Jelucan – bólintott kimérten a főtiszt. – Az ugye a Külső Gyűrűben van? Annak idején, mikor a Birodalom
annektálta, én magam is jártam ott. – Kijelentés volt, nem kérdés, így választ sem várt rá, Ciena azonban nem tudta
megállni.
– Tudom, hogy ott volt, uram! Aznap, a ceremónia után találkoztunk is. – Tarkin néhány hosszú pillanatig szótlanul
tanulmányozta a lány arcát, aztán Ciena legnagyobb megdöbbenésére azt mondta:
– A két gyerek, akik belopakodtak a hangárba. Ön volt az egyikük? – Ciena már hallott történeteket Tarkin
hihetetlen memóriájáról – ahogy arról is, hogy sohasem feledkezik el senkiről, aki ártott vagy segített neki –, de most,
hogy személyesen is megtapasztalta, fülig ért a szája.
– Igen, uram! Aznap azt kérdezte tőlem, szeretném-e a Birodalmat szolgálni, mikor felnövök… és most itt vagyok!
– Nocsak, nocsak! – Tarkin a háta mögött kulcsolta össze a kezeit, és szárazon elmosolyodott. – Mit nem tesz az
ügyesen alkalmazott diplomácia!
– A fiú, aki aznap velem volt, szintén most végzett az Akadémián, és jelenleg Thane Kyrell hadnagyként szolgál,
mint első osztályú pilóta.
– Úgy tűnik, gyakrabban kellene a Jelucanon toboroznom – bólogatott Tarkin, aki szemlátomást roppant elégedett
volt önmagával. – Majd önökön tartom a szemem.
Cienának, ha nehezen is, de sikerült továbbra is vigyázzban állnia, de az arckifejezésén már nem volt képes
uralkodni. Tarkint azonban, úgy tűnt, nem zavarta a lány üdvözült mosolya. Miközben a hologram elhalványodott,
még odabiccentett neki. A Birodalmi Hadiflottában egy ilyen biccentés volt a legtöbb, amit egy zöldfülű hadnagy egy
ilyen magas rangú tiszttől valaha is kaphatott. De ha Tarkin ennyi év után is emlékezett arra a napra és arra a két kis
kölyökre ott a hangárban, akkor az is könnyen elképzelhető, hogy valóban rajtuk fogja tartani a szemét. És akkor
lehet, hogy nem csupán az az ember lesz, aki elindította őket a tiszti karrierjük felé, hanem egyben a mentoruk is.
Elfogni egy lázadó hajót és kivívni Tarkin nagymoff elismerését ebéd előtt? Ciena szélesen elmosolyodott. Egészen jó
napnak ígérkezik ez a mai!

Thane egész addig el sem tudta képzelni, hogy létezhet ilyen hatalmas harci állomás, míg először meg nem
pillantotta a Halálcsillagot. A holdméretű űrállomás olyan gravitációs mezővel rendelkezett, hogy felszállásnál át
kellett állítani a TIE-vadászok hajtóműveit, mintha csak légköri repülésre készülnének. Alig néhány hónappal ezelőtt
még a létezéséről sem tudott, s mostanra máris annyira megszokta és megszerette az állomást, hogy már előre
tartott a naptól, mikor másik posztra vezénylik. Merthogy a Halálcsillagot úgy tervezték, hogy többé-kevésbé
önellátó egységként funkcionáljon, ami egyben azt is jelentette, hogy az itt szolgálatot teljesítők életszínvonala
kiemelkedően magas volt.
Tisztességes ételt kaptak, a kantinokban a legújabb pincér-droidok szolgáltak fel, voltak rekreációs központok, és
azoknak, akik meg tudták fizetni, minden vágyat és igényt kielégítő szalonok. Bár Thane egy közösségi körletben
lakott, elég hamar rájött, hogy megfelelő mennyiségű pénzzel és összeköttetésekkel akár fél éven belül saját szállása
lehet. A legfontosabb, hogy ez alatt az idő alatt főhadnagyi rangot szerezzen, mert attól fölfelé már elnézték a
tiszteknek az efféle luxust. Hogy ilyen remek helyre került, s hogy minden nap a Galaxis legmodernebb
vadászgépeivel repülhet – ez a legvadabb álmait is felülmúlta. Aznap reggel üzenetet kapott.
 – Ma jössz! – jelentette ki, alighogy Ciena arca megjelent a képernyőn. – Mondd azt, hogy ma jössz!
– Észrevetted, hogy milyen zökkenőmentesen megy a kommunikáció? – kérdezte a lány. – Ha minden jól megy, a
Devastator pár órán belül megérkezik! – Minden gesztusából és szavából csak úgy sütött a türelmetlenség, és Thane
biztosra vette, hogy az övéből is. – Ugye, lesz egy kis szabadidőd?
– Persze! Mára már befejeztem a járőrözést. – Ami a következő néhány napot illette, Thane máris azon jártatta az
agyát, hogy kivel melyik szolgálatát tudná elcserélni. Bármilyen kompromisszumra hajlandó lett volna, csak hogy egy
egész napot Cienával tölthessen. – Már alig várom, hogy itt legyél! Majd beülünk az egyik kantinba, és… annyi
mesélni-valóm van!
– Nash is alig várja, hogy láthasson – tette hozzá Ciena.
– Igen… hát… értem. – Lehet, hogy Nash volt az egyik legjobb barátja, de Thane most a háta közepére sem kívánta.
Viszont biztos volt benne, hogy a cimborájában lesz annyi tapintat, hogy tudja, mikor kell kimentenie magát.
Legalábbis Thane nagyon bízott benne.
– Én pedig nagyon szeretnék Jude-dal találkozni – tette hozzá Ciena. – Ugye, most ő is szolgálatban van?
– Amennyire én tudom – vonta meg a vállát Thane. – Ámbár… a Halálcsillag akkora, mint egy kisebb bolygó, és
annak ellenére, hogy mindketten itt szolgálunk, ez mégis olyan, mintha egy másik kontinensen élne. – Aztán, mikor
látta, hogy Ciena arca megnyúlik, gyorsan hozzátette: – De mikor szólsz neki, hogy jössz, biztos vagyok benne, hogy ő
is szabaddá teszi majd magát!
– És te? Neked lesz rám egy kis időd?
– Arra mérget vehetsz! – Thane úgy bólogatott és vigyorgott, akár egy idióta. Talán azért mégsem viselkedtem
nagyon hülyén – tűnődött órákkal később, mikor a második szolgálati periódusát töltötte a karbantartásban. Minden
pilótának meg kellett tanulnia elvégezni az alapvető javításokat a flotta egy- és kétszemélyes vadászgépein, és Thane
mostanra már úgy ismerte az iker ionhajtóműveket, akár a tenyerét. Már vagy harmadszor ellenőrzött minden
alrendszert, és közben a gondolatai szabadon szárnyaltak. Ő is rám mosolygott! Láttam, hogy rám mosolygott! És ez
azért már jelent valamit! Azt azonban nem tudta eldönteni, hogy mit, és hogy ez most jót jelent, vagy sem.
A tudat, hogy látni fogja Cienát, épp elég felvillanyozó volt, és egyelőre bele sem gondolt, hogy hová vezethet ez a
találkozás. Tulajdonképpen már az is nagy szó volt, hogy alig néhány hónap után személyesen találkozhattak, és már
csak néhány órát kell várnia rá. A Devastator már itt is van, úgyhogy nem is értem, miért kellett elvállalnom még ezt
a hülye szolgálatot is! Persze, ha nem vállalom el, akkor a holnapi napom nem szabad, és akkor nem tudunk elég időt
együtt tölteni Cienával. Ugyanakkor… mi van, ha holnap őt osztják be valami szolgálatra, és akkor az egész
csereberélés hiábavaló volt. Végül erővel kellett kényszerítenie magát, hogy hagyja abba az aggodalmaskodást. Nagy
levegőt vett, és ismét nekiállt a TIE-vadászát bütykölni. Az irányítópanel néhány vezetékét valóban ki kellett cserélni,
és ezzel egy darabig sikeresen elszöszmötölt. Már épp készült visszacsúsztatni a panelt, mikor megszólalt a
hangosbemondó:
– Minden egységnek a 4-17-es szektorban! Sorakozó a másodlagos dokkolókapuknál!
Ez az ő szektora volt, és sikerült úgy kilépnie, hogy az elsők között állt be a sorba. A szerelőruhája csupa olajfolt
volt, de a javítással eltöltött szolgálati óra kellős közepén ezt sem róhatták föl neki. A többiek azonban makulátlan
zubbonyban vagy épp fehéren csillogó. rohamosztagos páncélban sorakoztak mellette. Csak remélni tudta, hogy a
parancsnok nem veszi észre, vagy ha mégis, nem teszi szóvá. – A parancsnok valóban nem tette szóvá.
– A mai napon – kezdte ünnepélyes komorsággal – a Császár akaratából az egész Galaxis előtt demonstrálni fogjuk
ennek a harci állomásnak az erejét! – A katonák lelkes üdvrivalgásban törtek ki. Thane úgy gondolta, hogy nyilván
közelebb viszik a Halálcsillagot valamelyik lakott planétához, hogy mindenki láthassa, milyen technikai csodát is volt
képes építeni a Birodalom. Máris érezte, hogy a lába alatt vibrálni kezd a padló, ami azt jelentette, hogy a bázis
hajtóművei teljes erőbedobással dolgoznak. Aztán feltárult a dokk kapuja. Bár Thane tisztában volt vele, hogy a benti
atmoszférát stabil energiamezők tartják vissza, mégis hátborzongató volt látni a halványan derengő erőtereken túl az
űr végtelen sötétjét. S ezen a fekete bársonyon most egy jókora kék gömb tűnt föl.
Milyen gyönyörű! És milyen törékeny!
– Ez itt az Alderaan! – közölte a parancsnok. Nash szülővilága! Milyen szerencsés flótás a cimborája! Ha kimenőt
kap, akár haza is látogathat! Hányszor ígérgette, hogy elviszi majd őket, hogy megmutassa nekik az Alderaant! Az
akadémiai évek alatt ez nem volt több vágyálomnál, de most, ha sikerül egy kis időt szabaddá tenniük, akár valóra is
válhat! Nash annyit mesélt neki az otthonáról és az Alderaan páratlan természeti szépségeiről, hogy Thane
hirtelenjében nem is tudta, hogy hová is szeretne először menni. A Felhőzuhataghoz menjünk, vagy az Isatabith
esőerdőbe?
– Amint azt önök közül néhányan már tudják – folytatta a parancsnok –, az Alderaant a Birodalmi Szenátusban az
Organa uralkodócsalád tagjai képviselik. Azonban fény derült rá, hogy a szenátorok és nagy valószínűség szerint a
bolygó kormányzatának legtöbb vezetője titokban anyagi támogatást nyújt a Lázadók Szövetségének.
Kellett hozzá néhány másodperc, mire a szavak jelentése elért Thane tudatáig. Először azt hitte, hogy rosszul hall.
Hogyan keveredhetett az Alderaan királyi családja terroristák közé? Aztán az elmúlt években magára szedett
cinizmus óva intette. Merthogy senki sem lehet eléggé fennkölt vagy tiszta, hogy alkalomadtán be ne sározódjon.
Ugyanakkor épp ez a cinizmus figyelmeztette arra is, hogy azok az emberek próbálják a legkevésbé megváltoztatni a
pillanatnyi helyzetet, akik a legtöbbet profitálnak belőle.
– Ezt az állomást választották ki a feladatra, hogy üzenetet küldjön az egész Galaxisnak! A mi tisztünk, hogy
egyszer s mindenkorra megértessük mindenkivel, hogy a Birodalom mindenek fölött való! Soká éljen a Császár!
– Soká éljen a Császár! – kiáltottak a katonák kórusban. Az utóbbi időben olyan sokszor kellett ezt a jelmondatot
használniuk, hogy Thane már oda sem figyelt a szavak jelentésére. Még mindig nem tudott napirendre térni a
hallottak fölött. A padlón újfajta, eddig ismeretlen vibrálás hullámzott végig – valami idegen, valami mindennél
erősebb. Az ionizált levegőtől hirtelen minden szőrszál égnek állt a testén… Mi történik?! … aztán a Halálcsillag
szuper-lézere egy pillanat alatt megsemmisítette az Alderaant.

Kilencedik fejezet
Láss a szememmel! – Ciena képtelen volt elfordítani a tekintetét a monitorról, és ez az egyetlen gondolat
visszhangzott az elméjében. Egész életében azon volt, hogy minden jelentős pillanatot megmutasson Wynnetnek. És
ebbe sajnos nemcsak a szép dolgok tartoztak bele. A képernyőn ezernyi irányba száguldó izzó kődarabok pörögtek
ott, ahol az előbb még az Alderaan kéklett. Ciena a milliárdnyi emberre gondolt, akik a szeme előtt hamvadtak el, és
legszívesebben sírva fakadt volna. Aztán megpillantotta, hogy ki áll mellette. Nash Windrider a falnál is fehérebb
volt, és úgy tűnt, menten elájul. A fiatalember alderaani volt, s Ciena el sem tudta képzelni, milyen érzés lehetett
látni, ahogy a szeme előtt pusztul el a szülővilága, minden rokonával és barátjával együtt. Csodálta Nash erejét,
amiért semmiféle szélsőséges érzelmet nem mutatott. Az ilyesmit a politikai tisztek rögtön a tiltakozás jelének
tekintettek volna. És ez esetben talán őt is ugyanúgy bűnösnek tartják, mint az Organa családot, amiért lefokozás,
börtön, esetleg kivégzés jár. Úgy döntött, ha már nem segíthet az összes alderaanin, legalább Nash-en próbál
segíteni.
Óvatosan megérintette a fiatalember kezét, mire az fuldoklóként kapaszkodott belé, és úgy szorította az ujjait, hogy
az már szinte fájt. Ciena mégsem húzta el a kezét, és Nash, mintha csak erőt merítene ebből az érintésből, a szeme
láttára kezdett lecsillapodni. Mélyeket lélegzett, lassan kihúzta magát, aztán Cienával a karján a Devastator dokkja
felé indult. A hálókörletében talán egyedül lehet egy kicsit. Nash egész idő alatt egy szót sem szólt, s mielőtt bezárult
volna mögötte a turbólift ajtaja, Ciena még látta, hogy a fiatalember úgy támaszkodik a falnak, mintha attól tartana,
mindjárt összeesik. De így remélhetőleg lesz néhány órája, hogy összeszedje magát egy kicsit – Cienának pedig egy
kis ideje, hogy áttárgyalja a történteket egy régi barátjával.

Ezeket az órákat szíve szerint nem Jude-dal töltötte volna, de most igazán hálás volt a barátnője higgadtságáért.
Egy ablaksor előtt ültek a kilátófedélzeten, és fojtott hangon az Alderaan pusztulásáról beszéltek.
– Természetesen tisztában vagyok az ágyú működésének elméletével – mondta Jude. – A szuper-lézert óriás kyber-
kristályok egész sora látja el majdnem végtelen energiamennyiséggel, de… mindig is úgy gondoltam, hogy
aszteroidamezőkön fogjuk használni bányászati célokra. Esetleg lakatlan világokon. De semmiképpen sem így.
Ciena villámgyorsan körbenézett, nem hallgathatja-e ki őket valaki.
– És gondolod, hogy az, amit ma láttunk… hogy ezt az erődemonstrációt bármi igazolhatja?
Válasz helyett Jude egy darabig lehunyt szemmel, csöndben ült. Ciena mindig is nagyra értékelte a barátnőjének
ezt a tulajdonságát – hogy képes volt csöndben, higgadt távolságtartással kezelni a tényeket. Mikor még kadétok
voltak, gyakran cukkolták emiatt, de most hálás volt érte.
– Bár még csak néhány hete vagyok aktív szolgálatban ezen az állomáson – mondta Jude végül –, az már ennyi idő
alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelők, vagy ahogy magukat hívják, a Lázadók Szövetsége, jóval nagyobb veszélyt
jelent a Birodalomra nézve, mint ahogy az a hírekben elhangzik. Ezen a bázison kellett rájönnöm, hogy nem
békefenntartók vagyunk, hanem egy újabb háborúra készülő katonák. – Ezt már Ciena is érezte egy ideje, mégis
félelmetes volt más szájából hallani. A felkelők jelentette veszély hirtelen nagyon is kézzelfoghatóvá vált. – Az Organa
család – folytatta Jude – talán valóban bűnös volt, de csak ők voltak árulók, a bolygójuk lakosságának java nem.
De legalább gyors haláluk volt. Azonban hiába próbálta racionális érvekkel nyugtatni magát, Ciena képtelen volt
kiverni a fejéből azt a képet, ahogy az Alderaanon élő gyerekek az utolsó pillanatban még föltekintettek a palaszürke
égre, ami egy szívdobbanás alatt izzó vörösre vált, s abban az émelyítő, utolsó pillanatban tudták, hogy eljött a
világvége. És hiába hunyta le a szemét, a rémült, halálra vált gyerekek képét nem tudta elűzni az elméjéből.
– Azonban nem lenne helyénvaló úgy gondolni, hogy a Birodalom megbüntette az Alderaan népét – tette hozzá Jude
rekedten. – Egy ilyen léptékű tett egyedüli igazolása csupán az lehet, ha ezzel egy még nagyobb veszélyt sikerül
elhárítani. A lázadók nyilván ostobák, ha úgy gondolják, felvehetik a harcot az egész Birodalmi Hadiflottával. Mégis
megteszik, amiből arra következtetek, hogy azok a fajta terroristák, akiknek nem számít sem a saját életük, sem
másoké. Márpedig az ilyenekre nem lehet észérvekkel hatni. Hogy lehet akkor rákényszeríteni őket, hogy belássák, a
vereségük elkerülhetetlen? Tartok tőle, hogy csak egy efféle erődemonstrációval. Most már nem dughatják a fejüket
a homokba, és nem gondolhatják úgy, hogy van remény a számukra. Ezzel talán sikerül megtörni őket – és akkor
elkerülhető a háború. Az, hogy ma milliárdok haltak meg, garantálja, hogy holnap ne haljanak meg százmilliárdok.
Ciena kénytelen volt elismerni, hogy van igazság Jude szavaiban. Ha másként nem lehet tárgyalni a terroristákkal,
akkor a Birodalom is kénytelen szélsőséges eszközökhöz nyúlni. Csakhogy ez olyan áldozat volt, amit önkényesen
hoztak meg az Alderaan lakóinak megkérdezése és beleegyezése nélkül. Jude nagyot sóhajtott, és sokáig szótlanul
bámulta maga előtt az italát. Talán csak a fények játéka volt, de sokkal fiatalabbnak tűnt – mint egy egyenruhába
bújtatott kislány, aki katonásdit játszik. Talán valóban gyerekek vagyunk még – szorult el Ciena torka. – Túl fiatalok
egy háborúhoz. Bár ezt először valószínűleg mindenki így érzi.
– Akkor tehát azt mondod – keresgélte a szavakat –, hogy bármilyen sokan is haltak meg ma, még többen halnának
meg egy galaktikus háborúban.
– Pontosan – bólintott Jude. – Gondolj csak azokra a milliárdokra, akik a klón háborúban vesztek oda. De azzal, amit
az Alderaannal tettünk, csírájában fojthatjuk el a következő háborút. – Nem kevés igazság volt ebben, ennek ellenére
Ciena jobban örült volna, ha az efféle morális döntésekkel a parancsnoki etika órán kívül sohasem kell találkoznia.
De tiszt volt – a Birodalom tisztje –, és az egyetlen, amit tehetett, hogy teljesíti a kötelességét. Bárcsak a
Birodalomnak sose kellett volna ilyen drasztikus lépésre elszánnia magát! Bárcsak sohasem született volna meg a
Lázadók Szövetsége a vezetőik ostoba, öntelt arroganciájából! Ezek a terroristák nyilván arra játszottak, hogy a
Birodalom sohasem vág vissza. Most legalább látták, hogy tévedtek! Vajon a vezetőik valaha is elismerik, hogy
valójában ők a felelősök az Alderaan pusztulásáért? Valószínűleg nem. – Pedig ezt a lázadók kezdték. Egyenesen ők
provokálták ki! Most, hogy már kezdte látni az összefüggéseket, és tudta, kit hibáztasson, Ciena is sokkal jobban
érezte magát.
– Figyelem! Figyelem! – szólalt meg a hangosbemondó. – A Devastator a következő szolgálatváltáskor elhagyja az
állomást! A személyzet minden tagja jelentkezzen a posztján további eligazításért!
– Jaj, ne! – nyögött fel Ciena. Semmi kedve nem volt pont most itt-hagyni a barátnőjét, aki segített neki rendet tenni
a fejében. És egyébként is pont most kell menniük? Nash még biztosan nem tudta összeszedni magát, és Thane…
hiszen még nem is találkozott Thane-nel…
– Nem hiszem, hogy a Devastator sokáig lenne távol – próbálta megnyugtatni Iude. – A pletykák szerint Vader
Nagyúr az állomáson szándékozik maradni, amíg a jelen krízis nem rendeződik. És mivel a Devastator az ő
vezérhajója, nem hiszem, hogy megengedné, hogy messzire menjetek nélküle. – Ciena mindjárt jobban érezte magát.
Akármilyen feladattal is bízza meg őket Vader Nagyúr, az néhány hétnél nem tarthat tovább.
– Akkor nemsokára ismét találkozunk! – mosolyodott el boldogan. Aztán megölelték egymást, gyorsan elbúcsúztak,
és Ciena futólépésben indult vissza a csillagrombolóra. Bár körülötte zajlott az élet, nem ért rá megállni, és
megcsodálni a bázist. A gondolatai már hetekkel és fényévekkel előrébb jártak: átsegíti Nash-t a következő néhány
napon, elvégzi a rájuk bízott feladatot, és már jönnek is vissza Vader Nagyúrért. Ha minden jól megy, a Devastator
sokszor fogja meglátogatni az állomást, és így bőven lesz alkalma Jude-dal találkozni. És mire Thane észbe kaphatna,
már ismét itt lesz. Vele.

Thane úgy bámulta a hírközlő monitorát, mintha pusztán az akaraterejével be tudná kapcsolni. És ha ez sikerül,
biztosan Ciena néz majd vissza rá. A monitor azonban továbbra is sötét maradt. Tudta, hogy a lány valószínűleg a
Devastatoron van szolgálatban, de… egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan képes valaki egy egész világ pusztulása
után szemrebbenés nélkül folytatni a szolgálatot. Ahogy azt sem értette, ő maga hogyan képes rá. Mert az volt.
Milliárdokat öltünk meg egy pillanat alatt. Milliárdokat mészároltunk le, és ezután még azt is elvárnák tőlünk, hogy
megtapsoljuk magunkat! Az Alderaan Nash szülővilága volt. És ha az ő gyomra fölkavarodik attól, ami történt, hogy
érezheti magát a barátja? Ebben a pillanatban valószínűleg tombol, és magánkívül van a fájdalomtól. Thane nagyon
szerette volna tudni, hogy mi van vele, mégsem küldött neki üzenetet. Tudta, hogy minden ki- és bejövő
információmorzsát ellenőriznek, s a politikai tisztek és kémelhárítók árgus szemekkel figyelik az Alderaanra történő
legjelentéktelenebb utalást is. Márpedig neki esze ágában sem volt gyanúba keverni a barátját – vagy önmagát. Az
Akadémián mind megtanulták, hogyan kell virágnyelven beszélni, és semmitmondó, udvarias frázisokba csomagolni a
szavaikat, hogy csak azok értsék, akikre tartozik, de Nash most biztosan félőrült a fájdalomtól, és dühében és
gyászában esetleg olyat találna mondani, amivel veszélybe sodorhatná magát. Nem, majd később beszél a volt
lakótársával.
Majd amikor biztonságosabb lesz. Most elsősorban Cienával akart beszélni. Mindig is a lány volt számára a
kapaszkodó, és tudta, ha most beszélhetne vele, talán sikerülne legyűrnie a dühét. Mert most úgy érezte, hogy
menten megfullad, ha nem csinál valamit… Hirtelen életre kelt a kommunikációs monitor, és Thane arca is felderült.
De csak egy pillanatra. Az üzenet nem a lánytól jött, hanem a zászlóaljparancsnokuktól, aki minden TIE-vadászpilótát
azonnal aktív szolgálatra rendelt.
– A Dantuin? – csóválta a fejét az egyik pilótatársa, miközben beszálltak a csapatszállítóba. – Mi a csudának
megyünk mi a Dantuinra? Hiszen az a nagy semmi közepén van!
– Épp ez a lényeg! – mondta egy másik pilóta, miközben fölmászott a rámpán. – A lázadók nyilván pont egy ilyen
eldugott helyen bujkálnak!
Jobban is teszik, ha bujkálnak! – gondolta Thane. – Most, hogy az egész Galaxis megtudta, mire képes ez az
űrállomás, nyilván senki sem meri majd támogatni őket a Birodalommal szemben! Mielőtt beszállt volna a
csapatszállítóba, volt egy perce, hogy üzenetet küldjön Cienának.
– Rossz hír: az utolsó pillanatban valami őrjáratra küldenek bennünket. Azonban egy-két napon belül megint itt
leszek, és remélem, akkor végre tudunk találkozni! Nagyon szeretnék veled találkozni! Ha akkor sem tudjuk
megoldani, akkor a legközelebbi szabadságolásunk idején, a Jelucanon. Ígérem! Úgyhogy ez már hivatalos, és te sem
mondhatod le! Ugye, nem mondod le? – Kyrell kilép. Lehet, hogy Nash-nek is kellett volna küldeni egy üzenetet, de
még mindig nem volt ideje kitalálni, hogy mit is mondhatna neki. Egész úton a Dantuinra ezen törte a fejét, de újra
meg újra csak oda lyukadt ki, hogy jelen pillanatban egy üveg koréliai konyakkal tenne a legjobbat a barátjának.
Amint elérték a célbolygót, a nagy hatótávolságú szenzorok máris jelezték, hogy beigazolódott a sejtésük, s a
lázadóknak valóban volt itt egy bázisuk. Mielőtt azonban beöltözhettek volna, a tisztjeik már le is fújták a
hadműveletet. Az ellenséges bázis elhagyatott volt, s nagyon úgy tűnt, a semmiért jöttek ilyen messze. A kapott
parancs értelmében azonban mégis leszálltak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a Dantuin mostoha körülményei
között emelt bázist. És Thane itt nem sebtében fölhúzott hangárokat és előre gyártott elemekből épített barakkokat
látott, hanem egy valódi katonai bázist. Hangárokat, ahol akár több száz kisméretű vadászgép is elfért, adótornyokat,
amik nagy távolságról is lehetővé tették a jól összehangolt akciókat, valamint olyan barakkokat, ahol több ezer
gyalogos is elfért.
S csak ezen az egy helyen több tucat ilyen épületegyüttest találtak. Ezenfelül a szenzorok kiterjedt, föld alatti
alagúthálózatra bukkantak, ami azt bizonyította, hogy a lázadók folyamatosan bővíteni szándékoztak a bázisukat.
Úgy tűnt, a Szövetség nem szedett-vedett szabadságharcosok csapata, hanem egy hadsereg. Igaz, a katonai erejük
távolról sem ért föl a Birodaloméval, de Thane épp elég stratégiai órát hallgatott, hogy tudja, az ellenségnek erre
nincs is szüksége. Amint a lázadók erői elérnek egy bizonyos kritikus tömeget, már elég valós hatalommal
rendelkeznek, hogy komoly károkat okozhassanak. És nagyon úgy tűnt, hogy a Lázadók Szövetsége hamarosan eléri
ezt a kritikus pontot. Ezek terroristák! Egyszerű bűnözők! Lehet, hogy a Birodalom sem tökéletes, de a Köztársaság,
amit ezek az alakok istenítenek, sem volt az! A hatalomban, legyen bárkié is, nem lehet bízni! Olyan volt ez számára,
mint valami mantra, amit önmaga megnyugtatására mondogatott. Most azonban, az Alderaan pusztulása után, ezek a
szavak már üresnek tűntek. A terrorizmus sosem lehet válasz, de arról, hogy a Lázadók Szövetsége egyáltalán
létrejött, elsősorban a Birodalom tehetett. Az akció reakciót szül – és bele sem mert gondolni, hogy ezután mi
következik.
A posztgraduális képzése öt év, aztán, ha úgy tetszik, akár fel is bonthatja a hadsereggel kötött szerződését. És
akkor ott dolgozik, ahol tetszik. A birodalmi tisztek többsége az életfogytig tartó katonai karriert választotta, melyből
csak a nyugdíjazás vagy a halál jelentett kiutat. Sokáig ő is ilyen jövőt képzelt maga elé. Most viszont úgy érezte,
ezek után már öt percig sem képes viselni az egyenruhát. Hányszor mondogatta magának, hogy csak azért jött a
Flottába, hogy a Galaxis legjobb vadászgépeivel repülhessen! Szavak! Ezek is csak üres szavak! Egy kölyök szavai.
Csakhogy ezek után valószínűleg háború lesz, és akkor minden jó pilótára igényt tartanak. Mikor azonban arra a
kérdésre keresett választ, hogy kik is azok az ők, akiknek jó pilótára lesz szükségük, akkor nem a Császárra vagy a
Flotta vezérkarára gondolt, hanem a bajtársaira és barátaira. – És Nash-re. – És Cienára.

Bár a Devastator maga mögött hagyta a Halálcsillagot, a csillagromboló legénysége azt a parancsot kapta, hogy
folyamatosan figyeljék az adatforgalmat. A hatalmas panorámaablak Ciena posztjától bal kézre nyújtózott, így a lány
a szeme sarkából folyamatosan rálátott a Yavin irdatlan, vörös gázóriására. Az előtte vibráló képernyőkön pedig a
rendszer egyik holdja, a Yavin–4 látszott. A lázadók valódi búvóhelye. Szegény Thane! Hamis információk alapján, a
semmiért küldték a Dantuinra! Nagyon szeretett volna a fiúval beszélni az elmúlt napok szörnyű eseményeiről. A
Jude-dal folytatott beszélgetés ugyan sokat segített, de Ciena még mindig nem tudott aludni. Elég volt lehunynia a
szemét, hogy újra meg újra lássa az Alderaan pusztulását. És most egy másik világ megsemmisítésének szemtanúja
lehet.
De ez egy katonai célpont – próbálta nyugtatni magát. – Itt nem lesznek civil áldozatok! Ez most némileg
megnyugtatta, de csak arra volt elég, hogy legyűrje a hányingerét. Túl kevés idő telt még el az Alderaan pusztulása
óta. A lázadókban időközben már tudatosult, hogy végük, ennek ellenére a lehető legabszurdabb módon reagáltak:
úgy döntöttek, harcolnak.
– Ez hihetetlen! – dünnyögte a néhány lépéssel odébb álló kapitány. – A lázadók vadászgépeket küldtek a
Halálcsillag ellen! Ha ez a legtöbb, amit ebben az esetben tehetnek, akkor amúgy is meg voltak számlálva a napjaik!
Ez egy lakatlan bolygó – emlékeztette magát Ciena újra meg újra. – Csak lázadók bujkálnak itt, azok, akik háborút
akarnak! Ők maguk döntöttek úgy, hogy törvényen kívülivé válnak! A pusztulásukat is maguknak köszönhetik. De
közben meghalnak az állatok, elégnek az erdők, és megsemmisül minden… Az egyik monitoron X-szárnyú vadászok
száguldottak, nyomukban a Flotta tucatnyi gépével. Ciena nem is értette, mi szükség volt kiküldeni a birodalmi
elfogókat, hiszen ilyen szánalmas ellenséggel akár a csillagromboló lézerütegei is elboldogultak volna. Ámbár a
legkisebb kárt is ki kell javítani, s tény, hogy a vadászgépek olyan sebességgel haladtak, hogy a lövegek lőelemképzői
nem is tudták felvenni velük a versenyt. Talán, ha átkapcsol egy másik kamerára… De a vadászgépek pillanatok alatt
eltűntek a szeme elől. Aztán hamarosan már visszafelé jöttek, nyomukban egy ütött-kopott teherhajóval, s a
Devastatorral nem is törődve, csúcssebességgel száguldottak a Yavin–4 felé.
– Kövessék őket! – adta ki a parancsot a kapitány. – Tarkin nagymoff minden részletre kiterjedő jelentést vár
tőlünk!
Ciena minden beérkező adatot azonnal továbbított a Halálcsillagra, de érezte, hogy körülötte lassan csitul a
parancsnoki híd. Mindenki lélegzet-visszafojtva várta a robbanást, mikor a Javin–4 megsemmisül. Aztán… – A
Halálcsillag… – Elhallgatott. – Váratlanul. Minden figyelmeztetés nélkül. Mintha csak elzártak volna egy csapot, s
többé már semmiféle adat nem érkezett az űrállomásról.
– Zárlatos lett valamelyik alrendszer? – kérdezte bizonytalanul valaki, és többen is ellenőrizték a konzoljaikat.
– Uram! – szólította meg Ciena a kapitányt. – A Halálcsillag elhallgatott!
– Az lehetetlen, hadnagy! – A kapitány egyszerre tűnt dühösnek és zavarodottnak. – A lázadók nyilván zavarják a
bejövő adást, vagy… – X-szárnyú vadászgépeknek semmi esélyük egy ekkora űrállomás ellen. Ugye? Mert ha mégis…
abba Ciena bele se mert gondolni.

Tizedik fejezet
– Ennyi? Semmi mást nem tudnak?
– Nem, uram.
– Próbálják meg elérni a coruscanti főhadiszállást!
– De uram, minden kommunikációs hálózat túl van terhelve, és… – A dantuini bázison, ahol korábban a felkelők
szervezkedtek, most a birodalmiak rendeztek be ideiglenes katonai tábort. A folyosókon szolgálattevő tisztek siettek
a dolgukra – a többségüknek még mindig nem volt ideje levenni a repülős páncélzatát. Bár hivatalosan a
szakaszparancsnokok irányították a hadműveletet, órák óta mindenkit az érdekelt leginkább, hogy a rádiósok mit
mondanak. És amíg nem tudnak valami biztosat, marad a várakozás és az idegeskedés. Thane a hosszú folyosók
egyikén masírozott föl-alá, amit magából a sziklából vágtak ki lézerrel. Egyszerűen nem tudott kiigazodni a
beérkezett információkon; amit hallott, olyan zavaros és ellentmondásos volt, hogy ahányan voltak, annyiféleképp
magyarázták.
Voltak, akik szerint a Halálcsillag elpusztult, mások szerint csak megsérült, és ezért az ideiglenes rádiócsend.
Megint mások pedig váltig állították, hogy az egész csak egy ravasz terv része, amivel ki akarják csalogatni a
lázadókat a búvóhelyükről, hogy könnyebben végezhessenek velük. Úgy tűnt, a katonák többsége ez utóbbi nézetet
osztja, s nagy hangon azt taglalták, ha ők lennének vezető poszton, mennyire másként irányítanák ezt a
hadműveletet. Volt, aki egyenesen kijelentette, hogy egy lépést sem tenne anélkül, hogy ne avatná be az
alárendeltjeit a miértekbe.
Az óvatosabbak azonban felhívták a figyelmüket, hogy kémek bárhol lehetnek. Ha egy olyan prominens személy,
mint Leia Organa hercegnő áruló lehet, akkor bárkiről feltételezhető, hogy az ellenségnek kémkedik. Úgyhogy
senkinek sem lehet kifogása az ellen, ha a hadművelet részleteit nem osztja meg velük a vezérkar. És ott voltak azok,
akik nem mondtak semmit, de nyugtalan tekintetük időről időre összevillant. Az nem lehet, hogy a Halálcsillag
elpusztult! Egy tucatnyi csillagromboló és rohamcirkáló sem lenne képes komoly kárt tenni benne! És a Lázadók
Szövetsége nem rendelkezik ilyen erővel. Máskülönben nem rejtőzködnének, hanem már rég frontális támadásba
kezdtek volna! De ha mégis megsérült a Halálcsillag, vajon milyen súlyosak a károk? Hiszen az a bázis akkora, mint
egy hold! Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy minden kommunikációs rendszer egyszerre hibásodjon meg! És ha
mégis… az már tényleg felfoghatatlan, hogy az ott állomásozó csillaghajók miért nem reagálnak a hívásaikra. Ha a
lázadók egy olyan sereggel támadták volna meg a Halálcsillagot, ami valós veszélyt jelent a bázisra, a Birodalom
azonnal mozgósította volna a saját flottáját. És akkor ők most nem a Dantuinon ücsörögnének, hanem már rég
harcolnának.
Thane a Devastatorra gondolt, és arra, hogy az irdatlan csillagromboló mekkora tűzerővel rendelkezik. Nem… egy
ilyen hajót semmiféle lázadó nem győzhet le!

Ciena már órák óta dolgozott megállás nélkül – gépiesen rendszerezte a beérkező adatokat –, s már zúgott a feje.
De tudta, hogy most nem pihenhet. A Birodalomnak ezen a sötét órán is szüksége van a segítségére. A Devastator
rangidős tisztjei már jó ideje zárt ajtók mögött tárgyaltak, de ha bármelyiküknek is tudomása volt róla, hogy mi
történt a Halálcsillaggal, azt eddig még nem osztotta meg a legénységgel. Ciena sem tehetett hát mást, mint hogy
tovább szortírozta a Halálcsillagról érkezett adatcsomagokat. A javuk irreleváns információt tartalmazott, de amíg
nem tudják biztosan, hogy mi is történt, azt sem tudják eldönteni, hogy mely információk bírnak valós értékkel, és
melyek nem. Aztán egy olyan adatfájlra bukkant, ami Jude azonosítóját viselte, s azonnal megnyitotta. Az sem
érdekelte, ha nem tartalmaz semmilyen fontos információt; Ciena feltétlenül tudni akarta, hogy a barátnője mit
csinált, mielőtt a Halálcsillag… akármi is történt a Halálcsillaggal, mielőtt elhallgatott volna. Mint kiderült, a fájl
fontos adatokat tartalmazott. Jude Edivon jelentése volt benne, melyet a közvetlen felettesének továbbított. A lány
helyzetelemzése azt mutatta, hogy a felkelők apró vadászgépei mégis veszélyt jelenthetnek az űrállomásra. Talált egy
jelentéktelennek tűnő hibát, ami rajta kívül feltehetően mindenki más figyelmét elkerülte. A központi generátor egy
hőelvezető aknájáról volt szó, amiben meglátta a lehetséges veszélyforrást ott, ahol rajta kívül talán senki más. Egy
közvetlen találat esélye természetesen elhanyagolható – írta Jude –, de teoretikusan lehetséges, és ekkor a
következmények akár végzetesek is lehetnek. Ciena semmiféle válaszreakciót nem talált Jude figyelmeztetésére.
Végzetes? A Halálcsillagra nézve?
Nem… Jude nyilván úgy értette, hogy a robbanásban sokan meghalnának, de… az teljességgel elképzelhetetlen,
hogy egy X-szárnyú vadászgép képes legyen elpusztítani egy kisbolygó méretű űrállomást! Biztosan van rá valamiféle
racionális magyarázat! A kommunikációs csatornákon azonban továbbra is süket csend honolt. Úgyhogy Ciena végül
továbbította Jude üzenetét a parancsnokainak, és alig néhány percre rá utasítás érkezett, hogy azonnal jelentkezzen
a 47-es dokkban. A hídról kifelé menet elkapta Nash kérdő pillantását, de csak a fejét rázta. Talán mikor visszatér,
már ő is többet tud. Információ helyett azonban csak egy újabb feladatot kapott, amit egy baltával faragott arcú tiszt
közölt vele.
– Ree hadnagy! Sai hadnaggyal elvisznek egy Gozanti-osztályú fregattot a Yavin-rendszerbe, ahol Vader Nagyúrral
találkoznak, akit visszahoznak a Devastatorra! – Ciena úgy érezte, mintha hatalmas kő esett volna le a szívéről.
Vader Nagyúr él! Sikerült kapcsolatba lépnie a hajónkkal! És ha ő él, a Halálcsillag sem pusztulhatott el! – A
feladatukról természetesen nem beszélhetnek senkinek – folytatta a tiszt. – Sem az utazás során, sem utána. És, ha
csak Vader Nagyúr másként nem rendelkezik, az egész út során teljes rádiócsendet akarok! Ezt csak akkor oldhatják
fel, ha… Vader Nagyúr még sincs a megbeszélt koordinátákon. – Ez most mit akar jelenteni? Ciena lopva a Sai nevű
pilótára pillantott, de a másik nő arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Aztán, mikor már a cirkáló pilótafülkéjében
ültek, Sai hadnagyról is kiderült, hogy messze nem olyan kimért és sztoikus, mint amilyennek mutatta magát.
– Mégis hogy gondolták? – morogta dühösen, miközben beléptek a hiper-űrbe. – Azt akarják, hogy teljes csöndben
repüljünk oda a Halálcsillaghoz, és meg se próbáljuk megtudni, hogy mi történt? És mégis, hogyan kérjünk leszállási
engedélyt?
– Mikor odaérünk, nyilván többet tudunk majd – mondta Ciena.
– És ezt mégis miből gondolod?
– Mert ennél kevesebbet már nem lehet tudni. – Ez végül megtörte a jeget, és Sai fölnevetett.
– Hát ez igaz! Egyébként Berisse vagyok.
– Ciena. – Mint kiderült, Berisse egy évvel korábban végzett a lothali Akadémián. Középmagas, erőteljes testalkatú
fiatal nő volt, napsütötte bőrrel, ragyogó mosollyal, és olyan szoros konttyal, ami még Cienának is becsületére vált
volna. Mikor megtudta, hogy Ciena alig néhány hete szolgál a Devastatoron, rögtön megígérte, hogy miután
visszatérnek, körbevezeti.
– Hát, ez kemény – mondta, mikor Ciena Nash-ről mesélt neki. – Milyen érzés lehet, mikor az ember rájön, hogy az
egész szülőbolygója áruló lett? – Még ez sem lehet olyan rossz, mint végignézni, ahogy a szülőbolygónk elpusztul. A
válasz már ott volt Ciena nyelve hegyén, mikor a szenzorok jelezték, hogy pillanatok múlva célhoz érnek.
– Kilépünk a hiper-űrből!
– Nyugtázva – biccentett Berisse, aki hozzá hasonlóan egy pillanat alatt birodalmi repülős hadnaggyá vedlett
vissza. Ciena nagyot nyelt. Még néhány másodperc, és megtudja, mi történt Jude-dal. A bizonytalanságnál még a
rossz hír is elfogadhatóbb. Aztán a fregatt kilépett a hiper-űrből… És megérkeztek a pokolba. Amíg a szem ellátott,
irdatlan fémdarabok lebegtek. Voltak köztük hadihajó méretűek, s emberi ujjnál is kisebbek. A felületükön
hátborzongató jégvirágokká fagyott az oxigén, és mögöttük… De mögöttük nem volt semmi, csak még több törmelék.
– Ezt nem hiszem el! – Berisse hangja annyira remegett, hogy a szavát is alig lehetett érteni. – Eltűnt!
Egyszerűen… eltűnt! A Halálcsillag megsemmisült.
Végzetes. A sérülések a Halálcsillagra nézve végzetesek lehetnek. Jude szavai ott visszhangoztak Ciena fülében –
csakhogy Jude már halott volt. És vele együtt tíz- és százezrek, katonák, civilek, családtagok és a kisegítő személyzet,
akik az utolsó pillanatban talán épp aludtak, ebédeltek vagy italt vásároltak valamelyik kantinban, és fogalmuk sem
lehetett arról, hogy hamarosan csillagporrá válnak. De Jude… ő tisztában volt a veszéllyel. Vajon mit… mire
gondolhatott az utolsó pillanatban? Ciena torka elszorult, s a szemét elfutotta a könny.
– Vader Nagyúr jelzése! – rántotta vissza a jelen pillanatba Berisse hangja. – Gyerünk!
Ciena bénultan engedelmeskedett, bár legszívesebben sírva-káromkodva, magából kikelve üvöltözött volna. A
tisztjeink… ők biztosan tudták, hogy mi történt! Akkor miért nem közölték a legénységgel? Vagy a Flottával? Vagy az
egész Galaxissal?! Most tudatosult csak benne, hogy a feladatuk nem csupán annyiból áll, hogy kimenekítsék a
törmelékmezőből Darth Vadert, hanem az is, hogy megbizonyosodjanak róla, mi is történt valójában a
Halálcsillaggal.
Szemtanúnak küldtek bennünket. Mintha kívülről látta volna a saját mozdulatait, ahogy fokozatosan csökkentette a
hajó sebességét, miközben a fregatt lassan megközelítette Vader Nagyúr sérült TIE-vadászát. Vader hajója, akár egy
mechanikus pók, úgy lapult egy törmelékfelhő árnyékában.
– Aktiválom a légzsilip kapcsolóelemeit! – mondta Ciena gépiesen. Most volt csak igazán hálás azért, hogy Berisse
nem ismeri őt, s így talán nem hallja ki a hangjából a rettentő feszültséget. – Aktiválás 3… 2… 1… Most!
A gépek hibátlanul engedelmeskedtek a parancsnak, s a hajó gyomrából, mint valami fémes köldökzsinór, hosszú,
flexibilis cső bújt elő, és tapadt a TIE-vadász gömbforma pilótafülkéjéhez.
– Találkoztál már Vader Nagyúrral? – kérdezte Berisse.
– Én… nem. – Cienának a beszéd is nehezére esett.
– Akkor mit szólnál hozzá, ha te üdvözölnéd? – A birodalmi tisztek általában minden lehetőséget megragadtak, hogy
szóba elegyedhessenek az elöljáróikkal, hiszen minden ilyen beszélgetés magában rejtette a lehetőséget, hogy
kitűnjenek a többiek közül. Cienát az efféle törleszkedés sosem vonzotta különösebben, és az, hogy Berisse most
rátukmálta a lehetőséget… Volt egy olyan érzése, hogy a másik pilóta ezzel nem szívességet akar tenni neki. Vader
Nagyúr. Azt mondják, nagy ember, egyenesen a Császár bizalmasa, és azt is beszélik róla, hogy az akaratának maga
az Erő is engedelmeskedik. Ciena aktiválta a zsilipkaput, majd türelmesen várt. Olyan ember még nem született, aki
uralni tudta volna az Erőt, de ettől persze még lehet kiváló vezér. És most Cienának mindenekelőtt egy olyan vezérre
volt szüksége, akit tisztelhet. Valakire, akiben megbízhat, s aki megmondja, hogy mit kell tennie.
 Ahogy a légzsilip ajtaja hangos szisszenéssel föltárult, a lány magabiztosan lépett közelebb… Aztán életében
először megpillantotta Vader Nagyurat, és megdermedt. Tetőtől talpig fekete páncélt viselt, ez azonban nem a
vadászpilóták uniformisa volt, hanem a legbonyolultabb létfenntartó rendszer, amit Ciena valaha látott. A
szurokfeketén csillogó páncélzat és a köpeny teljesen beborította a testét, a félelmetes maszk és sisak teljesen
eltakarta az arcát. Akár egy rémisztő bogár fekete kitinburka, amiben nagyobb volt bármilyen embernél. A szűk,
sötét térben olyan volt, akár egy életre kelt lidércnyomás. A leghátborzongatóbb azonban a hangja volt – annak a
páncél alatt lapuló dolognak a kínlódó szörcsögése, ami minden lélegzetvételért megküzdött. Mi ez? – kerekedett el
Ciena szeme. – Ez lenne Vader?
Az előtte álló alak nem is tűnt embernek. Sokkal inkább hihette volna valami rémlátomásnak, ami egy olyan
meséből bújt elő, amivel az anyák riogatják a csintalan gyerekeiket. Ebből az alakból szinte tapinthatóan áradt a
gonoszság, kioltva fényt, elorozva az élők utolsó lélegzetét is. Ciena hirtelen úgy érezte, meg kell lazítania a
zubbonya gallérját. Alig néhány perce még ünnepélyesen szerette volna köszönteni Vader Nagyurat. Most csak
abban reménykedett, hogy nem ájul el. Aztán Vader átpréselte magát a légzsilipen, s Ciena először hallotta hideg,
fémes, modulált hangját.
– A Császár parancsára érkeztek?
– A Devastator kapitányától kaptuk a parancsot, uram – nyögte ki Ciena nagy nehezen, s komoly erőfeszítésébe
került, hogy ne húzódjon odébb Vadertól. – Arról nincs tudomásom, hogy a parancs eredetileg a Császártól
származik-e, uram. – Vader egy nyugtalanítóan hosszú pillanatig szótlanul tanulmányozta a lányt, s Ciena bele sem
mert gondolni, hogy a vicsorgó fémmaszk szemlencséi mögül vajon mi fürkészheti.
– A hajót innentől kezdve én irányítom. A pilótatársával együtt az utastérben maradnak, amíg vissza nem térünk a
Devastatorra.
– Igen, uram. – Cienát már az sem érdekelte, ha a raktérbe zárva viszik vissza a csillagrombolóra. Már csak arra
vágyott, hogy leülhessen, a kezébe temethesse az arcát, és egy darabig ne kelljen se cselekednie, se gondolkodnia.
Próbálta elfelejteni Vadert, de a páncélos alak lélegzetvételét ugyanúgy nem tudta kizárni a tudatából, ahogy Jude
utolsó üzenetét sem. Furcsa dolog az emlékezet, és elképesztő, hogy milyen apróságok megragadnak benne. Mikor a
legkevésbé akarta, Ciena épp akkor emlékezett leginkább a barátnőjére. Az átbeszélgetett éjszakákra, a segítségére,
amikor a szabotázsakció kapcsán Thane-t próbálták tisztázni, és arra, milyen pazarul festett a narancssárga estélyi
ruhájában azon az ezer évvel ezelőtti bálon. Az egyik legjobb barátja volt. És többé már nincs. Mikor nagy nehezen
elvánszorgott az utastérbe, Berisse már ott várta.
– Vader Nagyúr egy kicsit… riasztó, mikor először találkozik vele az ember – szabadkozott a nő.
– Hát igen… – suttogta Ciena.
– Sajnálom, de még egyszer nem tudtam volna rávenni magam, hogy találkozzak vele! – magyarázkodott Berisse. –
Bár, ahogy elnézem, neked sem volt könnyű. – Azzal úgy roskadt le a fal mellé, mint egy zsinórjait vesztett
marionettbáb. – Tudom, hogy az csak egy létfenntartó öltözék rajta, és ezért inkább sajnálnom kellene, mint
iszonyodnom tőle, nem igaz? De ahogy lélegzik…
– Lehet, hogy most is figyel minket – nézett föl elcsigázottan Ciena. Berisse azonnal elharapta a szót.

Mikor visszatértek a Devastatorra, Ciena megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy azonnal beosztották
szolgálatra. A munka jót fog tenni neki. Eltereli a figyelmét. Előtte azonban lement a legénységi szállásra, hogy
fölfrissítse magát, s a mosdóban, mikor senki sem látta, percekig hangtalanul zokogott egy törülközőbe. Jude-ot
siratta. Aztán nagy nehezen sikerült annyira rendbe szednie magát, hogy visszabotorkáljon a szállására. Ahol már
várta valaki.
– Nash? – Nash Windrider, bár az egyenruhája makulátlanul tiszta és élére vasalt volt, úgy nézett, mozgott és
beszélt, mint egy alvajáró.
– A személyzet minden tagját behívták szolgálatra – mondta a fiatalember.
– Gondolod, hogy már képes leszel…
– Muszáj lesz – mondta Nash fásultan. Nash egész szülőbolygóját megsemmisítették annak reményében, hogy ezzel
elejét vehetik a háborúnak. És most kiderült, hogy mindez hiú reménynek bizonyult. Úgy tűnt, ennek súlyát ő is
tökéletesen érzi. – Már nem maradt nekem más, csak a Birodalom – mondta vontatott hangon. – Szükségem van a
szolgálatra… valami hasznosat akarok tenni. – Ciena nem volt benne biztos, hogy jó ötlet visszaereszteni Windridert
az aktív szolgálatba, de tudta, úgysem akadályozhatja meg.
– Rendben – biccentett. – Mit Szólnál, ha elkísérnélek? – Csak amikor már kint voltak a folyosón, tudatosult benne,
hogy mi is változott meg Nash megjelenésében: az alderaani levágatta hosszú haját. Annak idején, a szülővilágán a
hosszú fürtök talán különös jelentőséggel bírtak. Az Alderaan azonban már nem volt többé, és Nash talán így vett
búcsút az otthonáról. Cienában volt annyi tapintat, hogy ne kérdezzen rá. A Devastator folyosói kísértetiesen kihaltak
voltak. A híd felé menet csupán néhány droiddal és alig egy maroknyi repülésirányítóval találkoztak.
Most, a szokásos nyüzsgés híján a legapróbb háttérzajok is felerősödtek: a léptek koppanása a fémpadlón, a
szellőztető zúgása és a fotocellás ajtók halk szisszenése. És menet közben Ciena is ráébredt, hogy minden bánata és
szomorúsága ellenére kicsit megkönnyebbült. A Halálcsillag egyetlen másik világot sem pusztít el soha többé. Mindig
is gyászolni fogja Jude-ot, a többi barátját és ismerősét, akik a harci állomáson vesztették életüket, de megnyugtató
volt a tudat, hogy többé egyetlen planéta sem juthat az Alderaan sorsára. Ez a világpusztító gépezet a Császár utolsó,
kétségbeesett próbálkozása volt a háború megelőzésére, és sajnos, nem járt sikerrel. Háború lesz. Az ezzel együtt
járó pusztítás minden kétséget kizáróan rettenetes lesz, de Cienát nem riasztotta sem a harc, sem a veszély
gondolata.
Mert ezek a háború velejárói, amiben képzett katonák csapnak össze, akik tisztában vannak vele, hogy mire
vállalkoznak. A civil áldozatokkal nem tudott kibékülni.
– Ciena? – érintette meg a vállát Nash. – Szeretnéd, ha átvállalnám a szolgálatot?
A lány nem sajnált volna néhány plusz munkaórát, ha ezzel szerez még egy kis időt Nash-nek.
– Nem… én csak… mielőtt elhagytam a kabinomat, azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna beszélni Thane-
nel. Úgyhogy utánakérdeztem a Dantuinra küldött alakulatoknak… – Nash elhallgatott, s látszott rajta, maga sem
tudja eldönteni, befejezze-e a mondatot. – Úgy tűnik, parancsot kaptak, hogy térjenek vissza a Halálcsillagra – bökte
ki végül. Ciena úgy állt ott, mint akit villám sújtott.
 – És Thane? – nyelt nagyot.
– Nem tudom… lehet, hogy ő is az űrállomáson volt, amikor… de ebben nem vagyok biztos.
Ciena egész idő alatt azzal nyugtatta magát, abba az egy gondolatba kapaszkodott, hogy Thane hamarosan
visszatér, és akkor mindent meg tudnak majd beszélni. Eddig biztosra vette, hogy a legjobb barátja kimaradt ebből a
rémálomból. És ha mégsem? És ha meghalt?

Majdnem egy hétbe került – élete leghosszabb és legborzasztóbb hete volt –, mire Thane alakulata új parancsot
kapott. Az őket szállító hajót nem hetekig tartó bevetésre tervezték, így élelmet is olyan keveset hoztak magukkal,
hogy hamarosan a közeli városból voltak kénytelenek rekvirálni. Bár a hajón voltak emeletes ágyak, ezeket inkább a
sebesültek elhelyezésére szokták használni, nem alvásra. Thane és nem egy bajtársa úgy döntött, hogy a lázadók
hátrahagyott ágyait foglalják el. Furcsa érzés volt egy olyan priccsen aludni, ami nemrég még egy ellenséges katonáé
volt.
Az ágy melletti falra valaki egy elnagyolt X-szárnyút rajzolt – egy olyan gépet, ami jó eséllyel felelős a Halálcsillag
pusztulásáért, és talán Ciena haláláért is. Az egészben a legidegőrlőbb a várakozás volt, s mikor végre megkapták a
felszállási parancsot, a katonákkal madarat lehetett volna fogatni. Thane egyfolytában azzal nyugtatta magát, hogy a
lány él és biztonságban van. De ha mégsem… Mindenképp tudni akarta az igazat, mert a bizonytalanság mindennél
rosszabb. Mikor ismét csatlakoznak a Birodalmi Flottához, akkor már végre valami biztosat tudhat a barátai felől.
Hogy ki él, és ki halt meg… de azt nem tudta elképzelni, hogy Ciena odaveszett volna. Mikor ehhez a ponthoz ért, az
agya újra és újra elutasította a lehetőséget.
– Kyrell – szólt oda a parancsnoka, miközben beléptek a hiperűrbe –, maga nem értesítette a családját arról, hogy
életben maradt? Az űrállomás pusztulása után minden túlélő informálta a hozzátartozóit, de a maga családjától nem
kaptunk választ.
– Nem is fogunk – vonta meg a vállát Thane. Nem gondolta volna, hogy a családja kifejezetten a halálát kívánja –
bár Dalven lehet, hogy nem tiltakozna ellene –, de az, hogy írjanak is neki két sort… Mit követtem el ellenük azon
kívül, hogy megszülettem? A kérdés már vagy ezredszer fogalmazódott meg benne, és – ilyenkor is szívesen beszélt
volna Cienával, aki gyerekkora óta ismerte Thane családját, és tudta, hogy milyenek. Mikor a csapatszállító kilépett a
hiper-űrből, mind nagyot néztek. Odakint több birodalmi hadihajó horgonyzott, mint amennyit Thane valaha látott.
Tucatnyi csillagromboló lebegett zárt – alakzatban, körülöttük TIE-vadászok ezrei rajzottak. A hatalmas hadihajók
között teher- és csapatszállítók cikáztak, s úgy tűnt, a Birodalmi Flotta valami mindent elsöprő, nagyszabású
hadműveletre készül. Vajon melyik lehet a Devastator? Ilyen távolságból minden csillagromboló ugyanolyannak tűnt.
Miközben a csapatszállítójuk dokkolt, a parancsnokuk máris elkezdte sorolni az új szolgálati beosztást.
– N-O–708! Maga az Eliminator csillagrombolóra jelentkezik Cherik főhadnagynál! N–Y–112, ugyanez a parancs! A-
V–547… – Ez Thane azonosítója volt. – Maga egy órán belül jelentkezik a Watchtowerre tartó csapatszállítón! Az új
állomáshelye Kerev Doi! – Egy olyan világra küldik, ahol fűszert bányásznak? A parancs először abszurdnak tűnt
Thane számára, aztán lassan mégis kezdett összeállni a kép. Mert ahol fűszert bányásznak, ott mindig virágzik az
üzlet, valamint az ezen élősködő alvilág. Ha valaki pénzt akar eltüntetni – mondjuk, akkora összegeket, amiből akár
egy lázadást is lehet finanszírozni –, a Kerev Doi volt az egyik legideálisabb hely az univerzumban. Nyilván azért
küldik ide őket, hogy egy kicsit rendet tegyenek, és lehetőség szerint elvágják a lázadók anyagi utánpótlását.
Igen, ennek már így van értelme. Csakhogy ő most már nem egy birodalmi tiszt szemével nézte ezt a helyzetet.
Merthogy a fűszervilágokon nemcsak bűnözők éltek. Járt oda mindenféle törvénytisztelő ember is, akik csak akkor
váltak feledékennyé, ha az utasok névsoráról vagy az árulistáról volt szó. Népszerű holo-filmek százai használták föl
kliséként az ilyen helyeket, ahol az ezernyi idegen faj színes forgatagában bármi eladható és megvehető, és aki akar,
az ilyen helyeken örökre eltűnhet. Thane azon kapta magát, hogy egyre többször jut az eszébe, milyen is lenne
kilépni a Birodalmi Hadiflottából. No, nem azonnal. Előbb meg kell hogy tudja, mi történt Cienával, Nash-sel és a
többiekkel. És talán nem is örökre, csak jó volt eljátszani ezzel az ötlettel. Lassan hozzászoktatni magát. Mert ha
Ciena meghalt, már amúgy sem maradt neki semmi. Akkor pedig miért maradjon a Flottánál?
– Uram! – A tiszt zavart értetlenséggel nézett az őt félbeszakító pilótára. – Melyik csillagrombolón vagyunk?
– Számít ez, Kyrell hadnagy?
– Nekem igen, uram.
– A Devastatoron vagyunk – mondta türelmetlenül a tiszt. – De ha maga egy órán belül nem lesz a Watchtoweren,
akkor repül a Flottától! – A Devastator! Akkor még van ideje utánanézni, hogy Ciena épségben megmenekült-e! Az
eligazítás végeztével gyorsan ellenőrizte az egyik fali konzolnál, honnan indul a Watchtowerre tartó csapatszállító.
Tudta, nincs sok ideje, de most az sem érdekelte, ha Ciena szolgálatban van. Elsősorban nem találkozni akart vele,
hanem megbizonyosodni afelől, hogy él.
– Thane! – Megperdült, s egy pillanatig úgy érezte, álmodik. Elfeledkezett Kerev Doiról, a menekülési tervéről…
mindenről. Mert a csarnok közepén, alig néhány méterre tőle Ciena állt, és hitetlenkedve bámult rá.

Egyiküket sem érdekelte, hogy mit szól hozzá a többi pilóta, azonnal egymás nyakába ugrottak. Ciena úgy
szorította, hogy Thane alig kapott levegőt.
– Élsz! – kiabálta a lány a könnyeivel küszködve. – Hiszen te élsz! Nem tudtuk, hogy a csapatszállítód visszatért-e a
Halálcsillagra, mielőtt…
– Én meg nem tudtam, hogy a Devastatorral mi történt. Senki sem tudott semmi biztosat, és…
– Olyan szörnyű, hogy…
– De ugye, te nem… – Aztán végre abbahagyták az egymás szavába vágást, és őszintén, szívből összenevettek.
Ciena könnyes szemmel nézte Thane-t, a fiút, akit ismert, és a férfit, akivé vált. Aki lassan, észrevétlenül ugyanúgy a
részévé vált, mint a húsa és a csontjai.
– Egy órán belül jelentkeznem kell a Watchtoweren – hadarta Thane. – Úgyhogy nincs sok időnk.
Ciena legszívesebben felnyögött volna, mert neki semennyi ideje nem volt, és már így is késésben volt a következő
szolgálatról, de aztán észrevette, hogy a valamivel odébb álló Berisse vadul integet neki. Menj! Menj nyugodtan!
– Azt hiszem… van egy pár percem – mondta bizonytalanul. A zsúfolt dokkot egy oldalsó folyosón át hagyták el, ami
egy jelenleg üres katonai pihenőbe vezetett. Bár alig néhány méterre tőlük százak siettek a dolgukra, itt pár percig
kettesben lehettek.
 – Minden rendben? – simogatta meg a lány arcát Thane.
– Nash Windrider biztonságban van – kezdte Ciena –, de az Alderaan pusztulása teljesen összetörte. – Már a bolygó
nevét kimondani is külön erőfeszítésbe került, s a hallatán Thane is összerezzent. – Ennek ellenére most is
szolgálatban van. Azt mondta, hogy csinálnia kell valamit, különben megbolondul. De Jude… ő a Halálcsillagon volt,
amikor…
– Annyira sajnálom! – zárta a fiú szorosan a karjaiba. Sosem érintették még így egymást, s ezzel mindketten
tisztában voltak. S mégis, ölelni és ölelve lenni a világ legtermészetesebb dolgának tűnt.
– Azt hittem, meghaltál – suttogta a lány. – Minden mást kibírtam volna, de mikor megértettem, hogy talán téged is
elveszíthetlek… – Ciena azt várta volna, hogy a fiú megnyugtatja. Hogy azt mondja, ő erős és mindent kibír, és
egyébként is felesleges miatta aggódni. Ehelyett azonban Thane csak még szorosabban ölelte, és megcsóválta a fejét.
– Egész héten nem tudtam, hogy élsz-e, vagy meghaltál. A Birodalom a feje tetejére állt, szinte biztos, hogy háború
lesz… és engem ez a legkevésbé sem érdekelt! Csak arra tudtam gondolni, hogy veled mi van. – Ciena lábujjhegyre
állt, és átkarolta a nyakát. Thane ujjai végigsimították az arcát, aztán lassan maguk felé húzták… Mégis, Ciena volt
az, aki először megcsókolta. Ó! Az érzés, hogy a barátját csókolja, a legkevésbé sem volt furcsa, mert ez a dolog
mintha már a kezdet kezdetétől ott lett volna kettőjük közt. Mikor szétvált az ajkuk, Thane nagyot sóhajtott.
– Ez olyan… nagyon…
– Igen – nevetett föl a lány csillogó szemmel, majd újra megcsókolták egymást. Az ujjaik egymásba kulcsolódtak, s
ahogy Thane magához húz ta, Ciena úgy érezte, menten elolvad. Miért nem történhet ez olyankor, mikor van is
egymásra idejük? De csak ez a néhány lopott perc jutott nekik a csöndes pihenőben, s úgy döntött, ezeket nem akarja
elpazarolni.

Tizenegyedik fejezet
A kalandtörténetekben és akció-holo-filmekben, amiket Thane gyerekként olvasott és látott, a fűszerbányász
világok mindig egzotikus helyek voltak, gyönyörű táncosnőkkel, bölcselkedő gengszterekkel és vakmerő pilótákkal,
akik mindig ki tudták cselezni a Régi Köztársaság ügyefogyott hatóságait. Ezek a történetek mind azt sugallták, hogy
a fűszercsempészek kétségbeesetten vágyakoznak egy olyan kor után, mikor becsületesen kereskedhetnek az
áruikkal – és mindig volt ott egy történetszál, ami azt sugallta, hogy a Birodalom azon van, hogy ezt megadhassa
nekik.
Thane már épp eleget tapasztalt ahhoz, hogy ne higgyen az efféle történeteknek, mégis valahol mélyen szerette
volna hinni, hogy legalább valami igaz a gyermekkori történetekből. Az illúziói akkor foszlottak szét, mikor a Kerev
Doira érkezett. A bolygó lila ege többé már nem hatalmas, üres puszták fölött nyújtózott. Ez a Kerev Doi már sötét,
nyomasztó hely volt, komor, elkeseredett lakókkal. Az emberek nem viseltek színpompás öltözéket, és nem
elegyedtek mindenkivel beszélgetésbe. Helyette fekete, kámzsás köpenyt hordtak, és csak annyit mondtak, amit
feltétlenül muszáj volt. Rendben. A gyermekkori illúzióknak annyi! Jobb, ha hozzászoksz! Ez a valóság. Nyilván
könnyebben vette volna a szolgálatot, ha fontos feladatokat kap, de a napi teendője általában kimerült abban, hogy a
TIE-vadászával időről időre végigrepült a kijelölt útvonalon, hogy emlékeztesse a helyieket a Birodalom erejére. Az
emberek riadtan tekintgettek az égre, miközben vadászgépek szálltak a fejük fölött. Thane régen talán még
viccesnek is találta volna a rémületüket, de az Alderaan pusztulása óta már semmi mókásat nem látott ebben.
Az egyik szabad estéjén ellátogatott a Kék Convorba, az egyik leghíresebb helyi kocsmába, amit már a holo-
filmekből ismert. Ez volt az a hely, ahol a történetekben a hősök és hősnők találkoztak, jelentőségteljes pillantást
váltva az italaik fölött, és ahol olyan terveket szőttek, amikkel – reményeik szerint – vagyonokat kereshettek. Thane
nem sokat várt a helytől, s azok után, amit eddig a Kerev Doin látott, úgy gondolta, ez sem lesz több egyszerű
turistacsalogatónál. A Kék Convor azonban kellemes meglepetést jelentett. Egészen olyan volt, mint amilyennek
elképzelte: volt hangulatvilágítás, narancssárga és lila párnákkal megpakolt alacsony padok, és kaspókban buja, zöld
növények. A helyet apró, lebegő parázsgömbök világították meg, amik épp csak annyi fényt adtak, hogy felhígítsák
kissé a félhomályt. A zene is kiváló volt, s a hosszú, érzéki futamokat egy apró, ormányos alak játszotta kör-alakú
billentyűzeten.
Thane rendelt egy italt, ami épp elég erős volt, hogy eltompítsa kissé a dolgokat. Erről a helyről majd a következő
üzenetemben mesélek Cienának – gondolta. – Szokta szeretni az efféle színes beszámolókat. Ő is biztosan örül majd,
ha látja, hogy legalább ez az egy hely hasonlít arra, amilyennek a Kerev Doit elképzeltük. Nem tehetett róla, de elég
volt Cienára gondolnia, hogy fülig érjen a szája. És nem számított a többévnyi sértett hallgatás sem. Úgy érezte, az,
ami kettőjük közt van, mindent kibír. És amikor csókolóztak… az olyan természetes volt, mintha csak végre
hajlandóak lettek volna elismerni valamit, ami már évek óta ott volt kettőjük közt. És most már a lány is azt
fontolgatja, hogy elhagyja a flottát. Ami, tekintve, hogy Ciena minden cselekedetét a becsület határozta meg – és azt,
ahogy a Birodalom az Alderaannal elbánt, sehogy sem lehetett becsületesnek tekinteni –, érthető is volt. Persze a
Lázadók Szövetsége sem különb. Azzal, hogy felrobbantották a Halálcsillagot, majdnem kétmillió embert öltek meg,
és erősen tévedtek, ha úgy gondolták, az, hogy a Birodalom cselekedett először, bármelyiküket mentesítette a
felelősség alól.
Ezt nyilván Ciena is látja, és valószínűleg már ő is azon töri a fejét, hogyan léphetne ki a szolgálatból. Megint a
csókon járt az esze, és azon, ahogy a karjaiban tartotta a lányt. Ahogy azt mondta: „Ismét együtt leszünk, bár még
nem tudom, hol és mikor.” Nyilván nem így fogalmazott volna, ha úgy gondolja, mindketten a Birodalmi Flottánál
maradnak, ahol napi szinten kommunikálhatnak. Igen, biztosan ő is szabadulni akar! Persze akarni és megtenni két
különböző dolog, és maga sem tudta, mihez kezdene, ha elhagyná a posztját. Az biztos, hogy azonnal körözést
adnának ki ellene. Bűnöző lenne – ha nem is kiemelt fontosságú –, és az ilyen dezertőrökre börtönbüntetés vár.
És Cienának sokkal nehezebb lesz kilépnie a Flottából, mint neki, mert a letett esküt ugyanolyan fontosnak
tartotta, mint a becsületet. Azt hiszem, várnunk kellene. Leszolgálni az őt évünket, s közben megpróbálni ugyanarra
a hajóra vagy állomásra helyeztetni magunkat. És közben leverni ezt az átkozott lázadást, és bosszút állni Jude-ért!
Aztán, ahogy leszolgáltuk az időnket, leszerelni – és boldogan élni. A leszerelés utáni rész egy kicsit még homályos
volt Thane számára, s csak abban volt biztos, hogy nem akar visszatérni a Jelucanra. De miért is térne vissza? A
Galaxis végtelenül nagy, tele lehetőségekkel. Egyedül annyit kell tenniük, hogy együtt keresnek maguknak egy jobb
jövőt! Fölhajtotta az ital maradékát, s próbálta elképzelni magukat, itt, ezen a helyen, mint egy holo-film szereplőit. Ő
természetesen vakmerő űrkalóz lenne, csupa magabiztosság és sárm, Ciena pedig talpig csillogó vöröset viselne, s a
végzet asszonyaként lépne az asztalához, olyan férfit keresve, aki semmitől sem fél.
– Akkor jó helyen jár, mert én pont olyan vagyok! – suttogta maga elé Thane. Aztán elképzelte, hogy ismét
megcsókolja, majd üdvözült mosollyal fizetett az italért, és tért vissza a szállására.

Thane terve, hogy a Flotta kötelékében szolgálja le az öt évét, egészen pontosan nyolc nap múlva fulladt kudarcba,
mikor a Mély-földek fölött repült. Útközben általában csinált néhány látványos figurát a hatás kedvéért, és a TIE-
vadász ikerhajtóműveinek dübörgése hátborzongató visszhangot vert a szurdokokban. Aki hallotta, egy pillanatig
sem kételkedett benne, hogy a Birodalom még mindig erős, és az egész Galaxist uralja. Mire eljött az ebédidő, és
visszatért a helyi garnizonba, Thane úgy érezte, a mai napra is megtette, amit kellett. Aztán, miközben a
főhadiszállás felé tartott, lassacskán lehervadt az arcáról a mosoly. A katonai bázis határát jelző kerítés túloldalán
rongyos munkások hosszú sora menetelt. Thane megszokta, hogy a fűszerbányákban jobbára droidokat és
automatákat dolgoztatnak, ezek azonban mind értelmes, humanoid lények voltak. Még a fajukat is felismerte: a
sápadt, gyíkszerű lényeket bodach’inak hívták. A szülőviláguk közismerten Birodalom-ellenes volt, és a gyíklények
már évek óta dacoltak a Császár akaratával. Néhány hónappal ezelőtt azonban a Flottának náluk is sikerült
helyreállítania a törvényt és a rendet. Thane úgy gondolta, hogy a törvény és rend helyreállítása kimerül némi
börtönbüntetésben, pénzbírságban, esetleg gazdasági szankciókban. Ezek itt azonban rabszolgák voltak. A bodach’ik
speciális karpereceket és nyakpántot viseltek, melyek segítségével az őrök áramütéssel fenyíthették meg az
engedetlenkedőket. És ha ez sem lett volna elég, akkor két gombnyomás után a fémpántokból apró, hegyes tüskék
bújtak elő és mélyedtek a gyíklények húsába.
Én azt hittem, az ilyesmit veszélyes bűnözőknek tartogatják, nem… hadifoglyoknak. A gyíklények közt mindenféle
akadt, nő és férfi, törékeny fiatal és fakult pikkelyű vénség egyaránt. És a sort, mely mintha az egyik láthatártól a
másikig nyújtózott volna, fehér páncélzatú rohamosztagosok felügyelték. Valamivel odébb városlakók ácsorogtak – ki
csöndben, ki teljes apátiában, a különbséget nehéz lett volna megmondani –, és a rabszolgákat bámulták. Ez nem
helyes! Sőt… ez gonoszság! Thane úgy gondolta, ha a bodach’ik dacolni mertek a Császár akaratával,
megérdemelték a büntetést. De nem ezt. Nincs olyan törvény, ami bárkit feljogosíthatna, hogy egy egész fajjal így
bánjon. Miért nem segít senki nekik? – pislogott Thane a helyiek felé. Hiszen éjszakára nyilván leveszik a pántokat és
karpereceket, és akkor akár meg is lehetne szöktetni őket… A felismerés arculcsapásként érte. Az Alderaan után már
senki sem mert segíteni a bodach’iknak. Az emberek már nem tisztelték a Birodalmat, hanem rettegtek tőle. És
mikor Thane és a többi pilóta nap mint nap elszáguldott a fejük felett a vadászgépeiken, csak még tovább erősítették
bennük ezt a félelmet. Megkeseredett a szája íze, és életében először szemernyit sem volt büszke arra, aki volt, és
amit csinált.
Aztán a bámészkodók egyike, egy kisgyerek fölragadott egy követ, és rikácsolva a gyíklények után hajította.
– Most megkaptátok! – visongott. – Mocskos lázadók!
Az egyik rohamosztagos elégedetten biccentett, és megpaskolta a gyerek arcát. A fiú hét-, legfeljebb nyolcéves
lehetett. Pont olyan idős, mint Thane annak idején, mikor eldöntötte, hogy be akar lépni a Birodalmi Flottába. Így
működik hát a gonoszság. Befészkeli magát az ember szívébe, és minden rá-következő nemzedékben egyre
mélyebben gyökerezik. Azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy a kegyetlenség erény. Innen már csak egy lépés, hogy azt
gondolják, a rabszolgaság természetes és üdvözítő. És ami a legborzasztóbb volt, hogy elég volt a gyerekre néznie,
hogy önmagát lássa benne. A kis Thane Kyrellt, aki nap mint nap elszántan gyakorolt, hogy egyszer majd a Birodalom
büszke polgára és katonája lehessen. Azonban az út, amire akkor lépett, hová vezetett? Most ő, a magasan képzett
pilóta farmerek tanyái fölött röpköd, hogy halálra rémítse őket a Birodalom nevében, ami egész világokat semmisít
meg. Ha visszamehetne az időben, lenne elég ereje más utat választani? És most lenne elég erőm más utat
választani?
Az egyik gyíklény megtántorodott, és kidőlt a sorból. Idős nőnek tűnt, akiről tenyérnyi foltokban lehámlottak a
pikkelyek, s olyan gyenge volt, hogy nem bírt talpra állni. Az egyik rohamosztagos odaballagott hozzá, s megnyomott
néhány gombot az övére erősített távirányítón, mire a gyíklény testét fájdalmas áramütések rántották görcsbe.
Thane, ha akart volna, sem tehetett volna semmit a bodach’iért. Ennyi katonával szemben semmiképp. Így csak állt
ott összeszorított foggal, annak teljes tudatában, hogy bűnösök közt cinkos, aki néma.

Aznap este egy kisebb vagyont fizetett ki, hogy holo-üzenetet küldhessen Cienának. Ha a lány nem kapja meg
idejében az üzenetet, vagy a hívás idején épp szolgálatban van, akkor kénytelen lesz újra próbálkozni – de Thane
legnagyobb megkönnyebbülésére szinte azonnal fogadták a hívást. Egy elsötétített adófülkében ült, s érezte, hogy a
vetítő fénysugarai lassan letapogatják az arcát és a testét. Aztán… Ciena fényből szőtt képmása megjelent előtte. A
lány hologramja majdnem emberméretű volt, és a halványkék fény minden vonását – telt ajkait, csintalan mosolyát
csakúgy, mint a nyakába hulló hajcsigákat – hibátlanul adta vissza.
– Hát erre tényleg nem számítottam! – mondta, s a hangját alig torzította az adatátvitel. Még mindig a kötelező
fekete nadrág volt rajta, de deréktól fölfelé már csak egy szürke, pántos trikó, ami szabadon hagyta a vállát és a
karjait. – El se hiszem, hogy a holo-hálózaton hívsz! Úgy örülök, hogy látlak!
– Én még jobban! – Mióta elváltak a Devastatoron, Thane most érezte először, hogy igazán él.
– Beszélnünk kellene. De… remélem, nem ébresztettelek föl?
– Á, nem! A szolgálatom épp most telt le, és a szobatársam amúgy sincs itt.
– Szobatársad? Úgy érted, hogy csak egy szobatársad van?
– Hát igen! – Ciena mosolyától mintha még az elsötétített fülke is világosabb lett volna. – Mert tegnap óta, kérem,
már Ciena Ree főhadnagy vagyok!
– Ez csodálatos! – Thane a maga részéről nem sokat foglalkozott az előmenetellel vagy a rangokkal, azzal azonban
tisztában volt, hogy ezek milyen sokat jelentenek Cienának. Az előléptetés azt bizonyította, hogy a lány milyen
kötelességtudó, és milyen kiválóan végzi a feladatát.
– Nincs is ebben semmi meglepő! – rázta meg a fejét Thane. – És megérdemelted.
– Itt nemcsak a teljesítményemről van szó – komorodott el Ciena. – Sőt elsősorban nem arról. Azért léptettek elő,
mert a fél vezérkar ott pusztult a Halálcsillagon. Valahogy csak fel kell tölteni az üres helyeket.
– Hát igen… minden változik – kezdte Thane óvatosan. Ahogy Ciena rábólintott, a trikója egyik pántja lecsúszott a
válláról, és a hologram teremtette illúzió olyan élethű volt, hogy Thane legszívesebben kinyújtotta volna a kezét,
hogy a helyére csúsztassa a pántot. Vagy hogy a másikat is lehúzza. De tudta, hogy igyekeznie kell, mert a holo-
hívások nem csupán drágák, de rövidek is. Ezenfelül a továbbító program számos olyan szubrutint tartalmazott, amik
figyelték az elhangzó beszélgetést, gyanús szavakra és kifejezésekre vadászva. Így nem fogalmazhattak tetszésük
szerint, de Thane bízott benne, hogy ha virágnyelven is, de el fogják tudni mondani, amit akarnak.

Ciena az ágya szélén ült, s egy pohár szintetikus kávét kortyolt. A sötétben Thane hologramja olyan élethűnek tűnt,
hogy legszívesebben megérintette volna.
– Minden rendben? – kérdezte halkan. – Félre ne érts, nagyon örülök, hogy hívtál, de tudom, hogy nem keresnél
csak úgy a holohálózaton keresztül.
– Nehéz egy ilyen tragédia után talpra állni – mondta Thane. Ciena Jude-ra gondolt, és könnyek szöktek a szemébe.
– Én se tudom kiverni a fejemből – mondta elfúló hangon.
– Újra és újra magam előtt látom a robbanást, és hiába csukom be a szemem… nem segít.
– Te is úgy érzed, hogy várnunk kellene, hogy meglássuk, hogy alakul a háború? – Thane átható pillantással
fürkészte a lányt. – Hátha mi is másként döntünk, merre megyünk innen tovább.
A lány szíve belesajdult a gondolatba, milyen messze is van tőle Thane. Aki még most is azon töri a fejét, hogyan
lehetne a lehető leghamarabb, a legkevesebb vérontással garantálni a gyors győzelmet.
– Nem állhatunk félre, és nem hagyhatjuk, hogy a dolgok így folyjanak tovább! – rázta meg a fejét Ciena. – Főleg
akkor, ha módunkban áll változtatni rajtuk. Bármit is kell tennünk, bármit is kell föláldoznunk, együtt kell
szembenéznünk az elkövetkezendő időkkel!
– Együtt – ismételte meg Thane, s ahogy elmosolyodott, Ciena szíve nagyot dobbant. Kinyúlt a hologram felé, s a fiú
azonnal reagált rá a másik oldalon. A hús-vér ujjak azonban csak fényt markoltak.
– Hiányzol! – mondta Ciena, de a szavak nem tudták kifejezni, amit abban a pillanatban érzett.
– Nemsokára ismét együtt leszünk – ígérte Thane, olyan magabiztosan, amitől Ciena úgy érezte, hinnie kell neki.
Mintha új parancsot kapott volna. Vagy tudna valamit, amit ő nem.

Thane az ujjhegyét érintő fénypászmákat nézte, ott, ahol a lány kezének kellett volna lennie.
– Remélem, igazad van – visszahangzottak Ciena szavai az apró fülkében. – Bárcsak itt lehetnél velem pár nap
múlva! Sőt azt kívánom, bárcsak most rögtön itt lehetnél velem!
– Én is azt szeretném. – A vetítő oldalán egy apró kijelző kezdett villogni, mutatva, hogy az idejük hamarosan lejár.
Szíve szerint Thane bedobott volna még egy marék kreditet a készülékbe, hogy vegyen még pár percet, de amit
akartak, már megbeszélték, és most mindennél fontosabb volt, hogy a lehető legtöbb pénzt tegye félre.
– Mennem kell. Sajnálom, hogy csak ilyen rövid ideig tudtunk beszélni…
– Semmi baj! – mosolygott Ciena, majd csókot lehelt az ujjhegyeire, és Thane képmásának ajkához érintette őket. –
Hamarosan találkozunk!
– Hamarosan – mondta Thane az utolsó pillanatban, épp mielőtt kikapcsolt volna a vetítő.

Hazafelé menet Thane ismét felidézte, amiről beszélgettek. Egyik mondatot a másik után szedte ízekre, és
lenyűgözőnek találta, hogy milyen kevés szóval és milyen semleges kifejezésekkel mennyi mindent voltak képesek
egymás tudtára hozni. Ciena is úgy gondolta, hogy az Alderaan tragédiája után már nem sok keresnivalójuk van a
Flottában. És hogy együtt kell – lehetőség szerint mihamarabb – kiutat találniuk. Thane már tisztában volt vele, hogy
rá milyen út vár, de most, hogy tudta, Ciena is vele van, úgy érezte, már semmi sem tarthatja vissza. Másnap reggel,
miután letette a szolgálatot, a délutáni repülőútját éjszakaira cserélte egy pilótatársával. A délután folyamán
nagyobb összeget emelt le a bankszámlájáról, a birodalmi bónokon fűszert vásárolt, azt pedig helyi kreditre váltotta
be. A jelöletlen bankjegyeken civil ruhát vett – sötétkék kabátot, fekete nadrágot és csizmát, valamint szürke inget.
Olyan öltözéket, melyben a Galaxis szinte bármelyik szegletében észrevétlenül elvegyülhet a tömegben. Aztán elment
a csillagkikötőbe, hogy jegyet váltson egy független űrhajóra.
– A legközelebbi tranzitvilágra akarok eljutni! – magyarázta Thane, s közben olyan magabiztosnak próbált tűnni,
mint kedvenc gyermekkori holo-filmjeinek űrkalózai. – Ennél többet nem is kell tudnia! Ha nem tesz föl kérdéseket, a
fuvardíj kétharmadát megkapja most, a maradékot leszálláskor.
– Ti, emberek mind ilyen bolondosak vagytok? – nevetett föl a gyíkszerű falleen pilóta. – Én sosem teszek föl
kérdéseket. És részemről akár egy órán belül indulhatunk. – Thane egy pillanatig azon tűnődött, vajon Ciena tudni
fogja-e, hogy hol keresse. Persze, hogy tudni fogja. Sőt lehet, hogy már ott is lesz, mire én odaérek. Hiszen
mindketten ugyanoda tartunk, és most már semmi sem állíthat meg bennünket!
– Remek – biccentett Thane. – Felőlem mehetünk!

Néhány éjszakával később Ciena az ágyán fekve azt kérdezte:

– Nem gondolod, hogy tennünk kellene valamit Nash-ért?
– Ughhh! – nyögött föl Berisse félálomban. – Ugye, tudod, hogy épp alszom?
– Igen, és sajnálom, csak… aggódom. Ez minden. Nash olyan, mint egy alvajáró, és egyre jobban nyugtalanít az
állapota.
– Hát, azok után, ami történt, ebben nincs semmi meglepő – ahogy Berisse lekukucskált a felső ágyról, hosszú
fekete haja félig eltakarta az arcát. – Valld be, azért foglalkozol annyit Nashsel, mert ezzel próbálod elterelni a
gondolataidat Thane-ről!
– Nem is! – fordult az oldalára Ciena, majd egy kicsit lejjebb csúsztatta a takaróját, hogy mindkét kezével szabadon
gesztikulálhasson. – Senki sem állíthatja rólam, hogy álmodozással tölteném az időmet! Tegnap például még a
segédnavigációs rendszerhez is odaengedtek!
– Én nem a szolgálatról beszélek. Abban a pillanatban, ahogy dolgozni kezdesz, átváltasz droid üzemmódba, de
szolgálaton kívül minden ébren töltött pillanatodban Thane-nel foglalkozol!
– Fogadjunk, hogy ezt csak azért mondod, mert napok óta másról sem beszélek, mint a kettőnk beszélgetéséről!
– Talált! Úgyhogy csönd legyen, és hagyj aludni! – Ciena hallotta, hogy Berisse ismét bevackolja magát az ágy
sarkába. Aztán pár perc múlva a lakótársa mégiscsak megszólalt: – Azért abban igazad lehet, hogy valamit tehetnénk
Nash-ért. Én is úgy látom, hogy nincs jól. És hiába vállal extra szolgálatot, az nem oldja meg a problémáit.
 – Mi lenne, ha meghívnánk az edzőterembe? – vetette föl Ciena. – Vagy eljöhetne velünk grav-labdázni.
– Felőlem… – mormolta Berisse immáron félálomban, aki valószínűleg nem is hallotta Ciena javaslatát. Grav-labda
és edzőterem. Ó, remek! Ez biztosan pótolja az ember felrobbantott szülővilágát! De valamit akkor is tenniük kell,
mert Nash napról napra, óráról órára élt, és ha nem segítenek neki, sohasem lesz képes újra felépíteni az életét.
Ciena is az oldalára fordult, a karját a párna alá dugta, és megpróbált aludni. De akárhogy is akart, a gondolatai
mindig Nash-hez vándoroltak vissza, és természetesen az alderaani egykori szobatársához –Thane-hez… És
akaratlanul is fülig szaladt a szája. Ilyenkor tudott a legnyugodtabban gondolni a barátjára. Ezekben a lopott
percekben, alvás és ébrenlét között, mikor nem zavarta se kötelesség, se tömeg, és nyugodtan elmerülhetett a holo-
üzenet részleteinek felelevenítésében. Hihetetlen volt, hogy néhány szóval is milyen sokat el tudtak mondani
egymásnak! Thane a legteljesebb mértékben egyetértett vele abban, hogy első a kötelesség. Most az a feladatuk,
hogy a képességeik legjavát nyújtva mihamarabb véget vessenek a háborúnak, és megtalálják a módját, hogy a
szolgálat biztosította kereteken belül minél többet töltsenek együtt. Miközben maga elé képzelte, milyen is lesz majd,
mikor Thane-t áthelyezik a Devastatorra, s mint a Flotta egyik legjobb pilótája, ő maga kíséri majd Vader Nagyurat,
lassan álomba merült. S az álmait annyira átszőtte ez a vágyakozás, hogy a másnap reggeli híreket először nem is
volt képes fölfogni.
– Itt biztos valami félreértés van! – ismételgette Ciena. – Biztos rosszul értetted a nevet!
– Három évig voltam a szobatársa, úgyhogy hidd el, tudom, hogy hívják! – morogta Nash, majd a lány orra alá
dugta az adatolvasót. A félreeső folyosón, ahol tárgyaltak, rajtuk kívül nem járt senki.
– Thane Kyrell hadnagy – dünnyögte Nash –, azonosító A-V–547. Három nappal ezelőtt dezertált a Kerev Doin.
– Ezt nem hiszem el! – ragadta meg Ciena Nash karját. – Biztosan lezuhant a vadászgépe, vagy a helyiek rabolták
el, és most valahol fogságban sínylődik…
– Gondolhatod, hogy mindezt már a felettesei is végiggondolták! De lehet, hogy igazad van. A menekülés nem
Thane stílusa. – Aztán a fiatalember közelebb hajolt, és még jobban lehalkította a hangját: – Nem azért mondtam el
mindezt, hogy megijesszelek. De jobb, ha tudod, hogy ma reggel, nem sokkal azután, hogy ez a hír befutott, az egyik
kémelhárító maga elé kéretett, és kihallgatott. Thane politikai nézeteiről kérdezgetett. Biztosítottam, hogy Thane
nem szimpatizál a lázadókkal, de láttam rajta, hogy nem volt elégedett a válaszaimmal.
Ciena tudta, csak idő kérdése, hogy őt is kihallgassák. Úgy döntött, hogy elébe megy a dolgoknak, és azonnal
kihallgatást kér Ronnadam századosnál, a hajó rangidős elhárító tisztjénél.
– Uram! Azért jelentkeztem önként kihallgatásra, hogy a rendelkezésére bocsássak minden információt Kyrell
hadnagyról, uram!
– Ó, a Kerev Doi-i dezertőrünk! – biccentett Ronnadam. – Vagy ön szerint inkább áruló?
– Nem áruló – jelentette ki a lány magabiztosan. – Thane… úgy értem, Kyrell hadnagy többször is terroristaként
utalt a lázadókra, uram. És a legutóbbi beszélgetésünk során a legmélyebb sajnálatát fejezte ki a Halálcsillag
pusztulása miatt.
– Ettől függetlenül elhagyta a kijelölt posztját. Ön szerint miért tette, Ree hadnagy?
– Csak arra tudok gondolni, uram, hogy ez csak valamiféle kétségbeesett válaszreakció lehet nála. Neki is sok
barátja szolgált a Halálcsillagon. – Ciena hezitált egy darabig, mielőtt folytatta volna. Korábban egyszer már
majdnem kiadta Thane titkait, mikor Jude előtt megemlítette, milyen problémái voltak a fiúnak az apjával. Most
azonban úgy volt vele, hogy már ez sem számít. Minden módot meg kell ragadnia, hogy megmentse Thane-t. – Kyrell
hadnagy nagyon mostoha körülmények között nőtt fel. A családja semmiféle érzelmi támogatást nem nyújtott neki,
így tulajdonképpen mi, a bajtársai voltunk a családja. Rajtunk kívül nem volt senkije. Így a bajtársai halála
valószínűleg teljesen összetörte lelkileg.
– Nem ő az egyetlen, akinek barátai vagy rokonai vesztek oda! – csattant föl Ronnadam, majd tűnődve folytatta: –
Igaz, nem is ő az egyetlen katona, aki összeroppant a hírek hallatán. Két évvel ezelőtt az efféle viselkedésért még
hadbíróság járt volna, most viszont… Természetesen most is büntetést kap, de ha záros határidőn belül visszatér a
posztjára, ez a kis közjáték nem kerül rá a szolgálati lapjára.
Ciena megkönnyebbülten sóhajtott föl. Talán van még idő, hogy kihúzzák Thane-t a csávából!
– Ön tudja, hogy hol tartózkodik Kyrell hadnagy? Mert ha igen, akkor nyilván azzal is tisztában van, hogy azonnal
jelentenie kell!
– Nincs tudomásom Kyrell hadnagy jelenlegi tartózkodási helyéről, uram! De tudom, hol lenne a legcélszerűbb
elkezdeni az információgyűjtést: a szülőbolygónkon, a Jelucanon.
– Kiváló, főhadnagy! Azonnal intézkedem, hogy a következő transzporttal ön a Jelucanra utazzon.
– Én, uram? – kerekedett el a lány szeme.
– Talán méltóságán alulinak érzi az efféle megbízatást? – vonta föl a szemöldökét Ronnadam.
– Nem uram! Csak azt gondoltam, hogy esetleg egy elhárító tiszt…
– Az elhárító tisztjeink és ügynökeink nem érnek rá efféle dolgokkal foglalkozni. Ön viszont ismeri a célterületet,
így önt küldeni a lehető legkézenfekvőbb megoldás. Hacsak nincs ennél jobb ötlete.
Ciena érezte a férfi hangjából sütő fenyegetést, és nagyon ügyelt az arckifejezésére, hogy Ronnadam meg ne
sejtse, valójában mennyire szeretne eljutni a Jelucanra.
– Nem, uram. Azonnal összepakolok, és a következő transzporttal indulok a Jelucanra.
– Tegyen érte tűvé mindent! Használjon minden szükséges eszközt! – méregette Ronnadam összeszűkült szemekkel
Cienát. – És ha olyasféle híreket hallana, hogy Kyrell kapcsolatba került a lázadókkal, akkor kideríti, hogy ezek a
pletykák igazak-e! Megértette? – Ciena egyedül úgy kapott lehetőséget, hogy megmentse Thane-t, ha a Birodalomnak
kémkedik. Olyasmi volt ez, amiben nem akadt semmi tiszteletre méltó. Olyan, amit mindig és mindenáron el akart
kerülni. Mert bár a kötelesség megkövetelte a hűséget, de ez a hűség nemcsak a feletteseihez, hanem a barátaihoz is
fűzte. Most először mérte föl, milyen súlyos kötelességeket róhat rá ez a közelgő háború. De ez volt az ára, hogy
megmenthesse a barátját, és ő hajlandó volt megfizetni.
– Igen, uram. – Megteszem, amit kell. Bármi áron.

Tizenkettedik fejezet
Thane végül a negyedik átszállás után ért célba. Igyekezett minél kisebb feltűnést kelteni, csak annyit beszélt,
amennyit feltétlenül szükséges volt, s így viszonylag könnyen kijutott a Kerev Doiról. Aztán az első adandó
alkalommal hajót váltott, de ezzel sem volt gondja. Egy utasszállító járaton jóval kevésbé tudott volna eltűnni szem
elől, és minden lépését kíváncsi utasok és a személyzet tagjai figyelték volna. Ezzel szemben egy teherszállítón bárkit
elvittek, aki megelégedett a szegényes körülményekkel. Az ilyen hajókon nem kellett attól tartania, hogy bárki
felismeri.
És senki nem kérdezett semmit. Aztán mikor a hajója kilépett a hiper-űrből, s a monitorokon föltűnt a Jelucan,
Thane fogta a málhazsákját, és felkészült a leszállásra. Ezen a hajón nem volt igazi utastér, így a néhány utas az
egyik átalakított raktárban várta ki a hajó földet érését. A falak mentén hosszú, lecsavarozott fémpadok álltak, s
valamivel följebb rögzített fémpántok, amibe a rázós leszállástól ódzkodók kapaszkodhattak. Az utasok – Thane-nel
együtt öten – mind úgy döntöttek, jobb, ha ezzel az óvintézkedéssel is élnek. Egyikük sem viselkedett feltűnően, és
mind olyan öltözéket hordtak, ami bármelyik világon beszerezhető volt. Mi több, mind annyira közömbösek voltak a
többiekkel szemben, hogy az már szinte feltűnő volt. Mert mi van akkor, ha valamelyikük birodalmi kém? A gondolat
már jó ideje ott motoszkált Thane-ben, s ahogy lopva szemügyre vette őket, próbálta kitalálni, hogy melyikük lehet a
spion.
A hosszú, mákos hajú ember nő, aki látványosan kerüli a tekintetét? Az ottegan, aki távol ülő szemével ki tudja, kit
figyel meg éppen? Esetleg a volpai, aki ki tudja, miféle adatokat pötyög be az adattábláján, négy kezének
megszámlálhatatlan ujjával? Mert mi van, ha épp róla ír jelentést? Azzal tisztában volt, hogy az út nagyobb részében
nem fogják tudni követni. Teljesen kiszámíthatatlan célpontokat választott, s olyan hajókat, amikre a legkevésbé sem
gyanakodhattak. De az egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb rájönnek, hogy a Jelucanra tart. Úgyhogy lehet, hogy már
itt várják. A leszállópálya szélén azonban egyetlen rohamosztagost sem pillantott meg, s a többi utas is azonnal,
köszönés nélkül távozott. Elég a paranoiából! Most már hazai terepen vagy! Egy szempillantás, és megint itthon
érzed magad!
Mégsem így történt. Thane először úgy gondolta, ez valamiféle visszailleszkedési sokk lehet, ami a távol töltött
évek után majdhogynem természetes. Valentia, a város, amit gyerekként olyan hatalmasnak és csodásnak látott, a
Coruscanton töltött évek után nem volt több apró porfészeknél. Az emberek, akik régen barátságosnak és
elfogadónak tűntek – legalábbis egy kisgyerek számára –, most mogorvák és távolságtartók voltak. És minél tovább
járta a város utcáit, annál inkább az volt az érzése, hogy nemcsak ő változott meg, hanem maga a világ is. A
Birodalom itt is alapos munkát végzett. A városi tanács épülete, amit akkor emeltek a büszke jelucaniak, amikor a
világuk csatlakozott a Birodalomhoz, most vibráló energiapajzzsal és magas falakkal körülvett katonai támaszpont.
A város pedig, ami mindig is virágzó, élénk kereskedelméről volt ismert, most egy sokszorosára duzzadt
nyomornegyedre hasonlított. Az emberek úgy közlekedtek, akár a patkányok – az árnyékokban mozogtak, s Thane-
nek az volt az érzése, csak olyankor bújnak elő a félhomályból, mikor megbizonyosodtak róla, hogy senki sem figyeli
őket. A kőből emelt épületek közt egy újabb város nőtt ki a földből, csupa hulladékból összetákolt bodega és csúf
karám az építőmunkások számára. Egész tömegek jöttek ide a Birodalom hívására, úgy tűnt azonban, hogy a
többségük sosem találta meg a számítását. Vagy az is elképzelhető, hogy ezek nem munkások, hanem földönfutók. Az
öltözékük alapján Thane már nem tudta volna megmondani, ki is volt eredetileg völgylakó és ki új-telepes. Már nem
látott házi szövésű ruhákat és bíbor-arany selymeket, csupán egyszerű, szürke kezeslábasokat, a birodalmi
tömeggyártás termékeit.
Mintha a különbözőség teljesen eltűnt volna erről a helyről. Még a szórakozási lehetőségek is megváltoztak. A
szoba, amit Thane bérelt, egy olyan épület emeletén volt, ahol a földszintet egy kocsma foglalta el. Kölyökként
számtalanszor járt az apjával ilyen helyeken. „Csak egy pohárra ugrunk be!” – ígérte az apja minden alkalommal, s
mégis, valahogy a fél gyerekkorát ilyen intézményekben ücsörögve, fűszervilágokról szóló kalandfilmeket nézve
töltötte.
A kocsma mostanra sokkal durvább hellyé vált, ahol a vendégek java még csak nem is helyi volt. Thane egy korsó
sör társaságában hitetlenkedve járt körbe, majd beült az egyik bokszba, és onnan figyelte a pult fölötti monitoron
közvetített adást. Bármelyik csatornára is kapcsoltak, mindenhol birodalmi propagandaprogram ment. Az egyiken
egy dokumentumfilm, ami a Birodalom sikeres építési projektjeiről szólt (példának a Thurhanna Minort hozták föl,
ahol, lám, milyen szépen tönkretették a gyönyörű tájképet ezzel a gigantikus erőművel!), amit időről időre toborzó
hirdetések szakítottak meg („Légy rohamosztagos, és éld át a kalandot a Birodalom szolgálatában!”). És hiába
kapcsoltak át egy másik csatornára, ott meg épp Palpatine Császár fogadta mosolyogva és bólogatva a vendégei és
alattvalói hódolatát. S a műsor azt ígérte, hogy hamarosan jön a mindent leleplező riport, mely a maga teljességében
tárja föl az Alderaan lakosainak tömeges árulását. Thane azt gondolta, hogy mindenki az Alderaanról fog tárgyalni,
de senki sem tette. A csönd azonban, ami egy egész világ pusztulását kísérte, mindennél ékesszólóbban beszélt.
Senki sem beszél róla, de mindenki tisztában van vele. Mindenkinek ezen jár az esze. És mindenki fél. Mert ha a
Birodalom hajlandó volt elpusztítani egy olyan fontos és prosperáló bolygót, mint az Alderaan, akkor ebben a
Galaxisban senki sincs biztonságban. A Halálcsillag pusztulásáról azonban egyetlen hír sem szólt, s a hírblokk végén
is csupán annyi hangzott el, hogy a Lázadók Szövetsége megtámadott egy katonai bázist. Thane először nem is
igazán értette a dolgot, hiszen remek stratégia lett volna az emberek szimpátiájának megnyerésére, ha kiderül, hogy
a lázadók több millió birodalmi állampolgárt öltek meg. Aztán az is felmerült benne, hogy az Alderaan pusztulása
után az emberek reakciója erre már megosztott lenne. Sokan valószínűleg úgy gondolnák, hogy a Birodalom
magának kereste a bajt, mások pedig úgy, hogy lám, már nem rendelkeznek olyan eszközzel, amivel egész világokat
lehet megsemmisíteni. A félelmen keresztül kormányoznak, s a félelem akkor is rettentő erővel bír, ha már nincs
valós alapja.
Már az ég színe sem tetszett neki. A Jelucan ege mindig is kék volt, s felhős napokon is legfeljebb galambszürke.
Most azonban gyászkeretes felhők tornyosultak Valentia fölé. Úgy tűnt, a bányászat még az atmoszférát is kezdi
átalakítani. Eljátszott a gondolattal, hogy meglátogatja a családját. Az apját valószínűleg nem érdekelné a dolog, s
még az anyjáról, aki mindennél jobban istenítette a Birodalmat, sem gondolta volna, hogy feladná. No, nem azért,
mintha védeni szeretné másodszülött fiát, hanem mert nem sok kedvük lenne elviselni a szégyent, hogy a családjuk
egy tagja dezertőr lett. Úgyhogy… akár haza is mehetne. Lenne hol laknia, lenne mit ennie, és még pénzt is spórolna
vele, míg Cienára vár. Sőt még arra is jutna ideje, hogy ellátogasson az Erődbe, és egy kicsit kicsinosítsa. Olyan jó,
olyan nosztalgikus lenne, ha ott találkoznának ismét… Végül azonban úgy döntött, hogy mégsem lép kapcsolatba a
családjával.
Nem, nincs szüksége az apja részeg megvetésére, az anyja dühkitöréseire, és legkevésbé arra, hogy azt hallgassa,
hogy ajnározzák Dalvent. (Tekintve, hány birodalmi tiszt veszett oda a Halálcsillagon, Thane biztosra vette, hogy még
a bátyját is előléptették. És amekkora ökör, még büszke is rá, és a saját érdemeként könyveli el.) Azonban, ahogy
teltek a napok, és Ciena még mindig nem jött, a kezdeti lelkesedése is megcsappant. Mert mi van akkor, ha ő is
megpróbált dezertálni, és közben elfogták? Egy idő után szabályosan belebetegedett a gondolatba, hogy a lány
esetleg miatta került börtönbe. Aztán azzal próbálta vigasztalni magát, hogy Ciena túl okos és talpraesett ahhoz,
hogy hagyja magát elfogni. Nyilván türelmesen kivárja a megfelelő pillanatot… de mi van, ha az a pillanat egy
darabig még nem jön el? S közben Thane pénze egyre csak fogyott. A javát az űrutazásra költötte, s az apró szoba
bérleti díja is szemérmetlenül magas volt. A maradék kreditjeiből már csak utcai kifőzdékben vásárolt, kétes eredetű
ételre futotta.
És mivel mást nem tehetett, várt. Amitől lassan, de biztosan kezdett kicsúszni a lába alól a talaj. Az Akadémián
töltött évek alatt olyan időbeosztáshoz szokott, ami nem sok lehetőséget adott a lustálkodásra. Annak idején ő is,
mint majd minden kadét, arról álmodozott, hogy milyen jó lenne délig aludni, vagy csak úgy, kötetlenül csavarogni.
Most azonban, hogy hirtelen ennyi szabadidő szakadt a nyakába, egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. S ahelyett,
hogy órákra járt volna vagy gyakorlatozni, nem csinált semmit. Ahogy fogyott a pénze, már a személyes higiéniával
sem törődött annyit. Borostásan, karikás szemekkel ült napestig a szobája mélyén, s rettegve várta az éjszakát,
amikor szinte menetrendszerűen világok pusztulásáról, az apja kegyetlenségéről vagy a bajba jutott barátnőjéről
álmodott.
Lassan már csak az különböztette meg a kocsmai söpredéktől, hogy nem költötte minden pénzét italra. Viszont
most már megértette azokat, akik ezt tették. És minden múló nappal csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a
melankóliába. Először úgy gondolta, könnyű lesz munkát találnia. Végtére is, egy jó pilóta még megfelelő papírok
nélkül is hasznos. Aztán, hogy jobban belegondolt, kénytelen volt felmérni, hogy a Jelucanon nem dolgozhat
pilótaként. A szülővilágán túl erős volt a birodalmi jelenlét ahhoz, hogy csak úgy észrevétlenül ajánlgassa mindenfelé
a szolgálatait. Egy átutazóban lévő kereskedőhöz vagy csempészhez talán elszegődhetett volna – az ilyenek sosem
kértek papírokat, és sosem firtatták az ember múltját –, de ez nem sokban különbözött volna attól, mintha
rabszolgának adja el magát. Úgyhogy lassacskán eljutott arra a pontra, amikor már semminek sem volt értelme. Az
idő megfagyni látszott, s úgy érezte magát, akár egy borostyánbörtönbe ragadt bogár, ami egyre kétségbeesettebben
várja, hogy valaki kiszabadítsa. És ha Ciena nem jön, akkor már amúgy sincs értelme semminek. Thane úgy két hét
múlva érte el a mélypontot. Álmatlanul, ruhástul hevert az ágyán, s a plafont bámulta. Az üres, szürke falak közt, a
dísztelen, szürke takaró alatt úgy érezte, börtönben van. Az Akadémián, a biztonsági intézkedések és vallatási
technikák órán tanultak egy olyan eljárásról, mely során a célszemélyt az alvás- és ingermegvonással
kényszerítették. Vallomástételre.
Az alváshiány és az unalom sokszor hatékonyabban oldotta meg a nyelvet, mint a fájdalom és a félelem. Thane
eddig nem értette, hogy ez hogyan lehetséges. Hirtelen fény szüremlett be a leeresztett roló lamellái közt, és
megremegett a föld. Errefelé gyakoriak voltak a razziák, s nemegyszer a legváratlanabb pillanatokban tartott
házkutatást a Birodalmi Rendőrség. Thane kikászálódott az ágyból, és óvatosan kilesett az ablakon. Néhány szinttel
lejjebb egy birodalmi felségjelzésű sikló állt. Egy perc se telt bele, és a bérelt lakás előtti folyosón csizmás lépteket
hallott. Rendben, gondolkozz! Az egy egyszemélyes sikló, úgyhogy valószínűleg egyetlen embert küldtek utánad. Egy
emberrel pedig el tudsz bánni. Csakhogy valószínűleg fegyvere is van! Mit lehetne itt fegyverként használni? A
csupasz szobában azonban alig néhány használati tárgy volt, és azok is túl nagyok, hogy megemelje őket, vagy túl
kicsik, hogy bármelyiket is fegyverként használhassa. Lehet, hogy nem is értem jön. Végül is, ez a környék tele van
bűnözőkkel. Csempészek, drogüzérek, örömlányok… csak győzze letartóztatni őket! Csakhogy ezekért helyi
rendőröket küldenének, nem egy birodalmi tisztet. Thane idegesen túrt rövidre vágott hajába. A legokosabb, amit
tehet, hogy megpróbálja blöffel kivágni magát. Ha letagadja, hogy ő Thane Kyrell, és sikerült megjátszania a zavart,
álmából ébredt bérlőt, talán nyerhet egy percet. És akkor, ha elég ügyes, megszerezheti a birodalmi sugárvetőjét.
Ámbár nem sok kedve lett volna lelőni valakit, aki a munkáját végzi, és aki még néhány héttel ezelőtt a bajtársa volt.
Kopogtattak. Thane odabotorkált az ajtóhoz, s mint aki álmából ébredt, kásás hangon szólt ki:
– Egen? Ki az?
– Hivatalos ügyben jöttem. – Thane megismerte a hangot, és azonnal feltépte az ajtót. A folyosón Ciena állt
makulátlan egyenruhában, és Thane úgy érezte, még sosem látta ilyen szépnek.
– Megcsináltad! – ragyogott föl a fiú arca, majd villámgyorsan berántotta a szobába, és megölelte a lányt. –
Egyszerűen nem győzött betelni Ciena zsenialitásával. Nem kellett, hogy dezertáljon, hanem úgy intézte, hogy
hivatalos ügynek tüntethesse fel a látogatását. Így még az utazását is a Birodalom fizette. És mire észbe kapnak, már
bottal üthetik a nyomukat! – Tudod, hogy egy zseni vagy? Egyfolytában azon járt az eszem, hogy mi van, ha elfogtak?
Mi van, ha börtönbe vetettek? De te túljártál az eszükön, és most itt vagy! – Azzal magához rántotta a lányt, és vadul
megcsókolta. Ciena ugyanolyan szenvedéllyel csókolta vissza, de mikor az ajkaik elváltak, olyan pillantást vetett
Thane-re, hogy az hirtelen úgy érezte, valami nagyon nincs rendjén. – Valaki mást is küldtek utánam a birodalmiak?
– Nem – rázta meg a fejét Ciena. – Valószínűleg nem gondolták, hogy a legkézenfekvőbb megoldást választod, és
hazajössz. Úgyhogy az ügynökeik javát máshová küldték.
– De te tudtad! – vigyorgott Thane. – Te tökéletesen megértettél engem! – Ciena pillantása azonban csak még
komorabbá vált.
– Thane… Mit műveltél? – És ez volt az a pillanat, amikor Thane Kyrell elkezdte megérteni, hogy bár egy szobában
vannak, mégis milyen hatalmas távolság van kettejük közt.

Egy órával később már a lenti kocsmában ültek. Ciena ugyan tartott tőle, hogy kihallgatják őket, esetleg akad
valaki, aki felismeri valamelyiküket, de Thane egyre csak a fejét rázta.
– Higgy nekem – nyugtatta –, azok, akik ide járnak, legfeljebb holo-felvételen láttak birodalmi tisztet! És ez itt
csupa idegen, úgyhogy biztos, hogy nem fognak felismerni bennünket!
– Én akkor se szívesen kockáztatok.
Thane nyakán megfeszültek az izmok, és dühös eltökéltséggel szegte föl az állát.
– Hidd már el, ez a hely biztonságos! És egyébként is, már azon a ponton vagyok, hogy, ha nem lépek ki abból a
szobából, hamarosan becsavarodom! – Nem volt nagy forgalom, így volt egy saját bokszuk. A vendégek nagy része
külvilági volt, nem helyi, és a javuk a pultnál tömörült. Néhány évvel ezelőtt még mindketten ódzkodtak volna belépni
egy ilyen lepusztult helyre, az élet furcsa fintora azonban, hogy épp egy ilyen helyen próbálják megmenteni Thane-t
attól, hogy elkövesse élete legnagyobb baklövését. Legalábbis Ciena így gondolta.
– Vissza kell jönnöd! – ismételgette makacsul a lány. – Tudom, attól félsz, hogy letartóztatnak, és bármilyen más
esetben ez így is lenne, de a Halálcsillag pusztulása után égető nagy szükségük van jól képzett tisztekre!
– De én nem akarok visszamenni! – hajtogatta Thane makacsul.
– Három év az Akadémián! – ingatta a fejét Ciena. – Az a rengeteg munka, az a rengeteg befektetett energia…
mindez a semmiért?
– Gondolod, hogy jó ez így nekem? – villant meg Thane szeme. – Hát nem! De azok után, amiket láttam, amiket a
Birodalom művel a leigázott népekkel, amit az Alderaannal tettek… Nem, én ezt az uniformist nem viselhetem többé!
A korsó sört a baljába fogta, s a homlokát a jobbjába támasztotta.
– Azt hittem, hogy megegyeztünk ebben.
– Én meg azt hittem, abban egyeztünk meg, hogy a Halálcsillag felrobbantása és a barátaink halála után csak
együtt tudjuk átvészelni a kritikus időszakot! A lázadók a barátainkat ölték meg! Moff Tarkint…
– Tarkin tényleg kedves volt hozzánk – ismerte el Thane. – Az, hogy találkoztunk vele, meghatározta az életünket.
– És megölték Jude-ot! – tette föl az i-re a pontot Ciena. – Vagy ez talán már nem számít?
– Eszem ágában sincs csatlakozni a felkelőkhöz! – mordult föl Thane. – És sohasem fogom elfelejteni, ami a
Halálcsillaggal és az Alderaannal történt! Szerintem egyikünk sem fogja! De nem hiszem, hogy bármilyen racionális
magyarázatot lehet adni arra, hogy valaki egy egész világot elpusztít!
– Ebben egyetértek veled – sóhajtott föl Ciena –, de emiatt nem bánkódom. És azért nem teszem, mert ez nem az én
kötelességem. – Közelebb hajolt, és egyenesen Thane kék szemébe nézett. – Ez nem a mi felelősségünk, hanem a
Birodalom vezetőié. A döntést nem mi hoztuk meg, hanem a katonai vezérkar és a Császár. Ők hitték úgy, hogy az
Alderaan elpusztításával elejét vehetik a háborúnak. Kiderült, hogy rosszul döntöttek, s ez csak olaj volt a tűzre, ami
tovább szította a lázadást. Tévedtek. Ennyi.
– Szóval, akkor azt mondod, hogy kétmilliárd ember hiába halt meg? – mosolyodott el keserűen Thane.
– És a Halálcsillag teljes személyzete. – Ciena nem volt hajlandó megfeledkezni Jude haláláról. Még mindig
rémálmai voltak – üres folyosókon rohanva, sikoltozva próbálta figyelmeztetni a barátnőjét, hogy meneküljön, de
mindhiába. – A Halálcsillagnak vége – vonta meg a vállát. – A Császár nem fog tudni még egy bolygót elpusztíttatni.
Ezenfelül az egyetlen ok, amiért az Alderaanra esett a választás… mert egy ilyen drasztikus erődemonstrációval
térdre kényszeríthették volna a lázadókat. De most már túl késő ezen bánkódni. Ezt a Galaxist már semmi sem menti
meg a háborútól, és én már csak annyit tehetek, hogy a törvény, a rend és a stabilitás oldalán harcolok.
– A dolgok kezdenek szétesni, Ciena! – Thane nevetése bántóan éles volt. – A szüleink látták, ahogy a Köztársaság
elpusztítja magát. A Birodalom talán prosperál még egy darabig – egy évig, ötig vagy akár tízig –, de aztán megint jön
egy újabb társadalmi rend, ami elsöpri az előzőt. És akkor kit fogsz szolgálni?
– Nem kell ilyen gorombának lenned, mert akkor sem fogok dezertálni! Nem teszem! Nem tehetem! – Szeretett
volna haragudni Thane-re, de közben sírás fojtogatta. Persze, hogy dühös az Alderaan pusztulása miatt, de attól még
nem kell eldobnia magától az egész eddigi életét! Azt is megértette, hogy Thane miért tekint megvetéssel a
rabszolgatartásra, de ez is olyan intézmény volt, amit nem a Birodalom hozott létre – csupán elfogadta és megtűrte. –
Mindenre, ami szent! Hiszen esküt tettünk! Megfogadtuk, hogy szolgálni fogjuk a Birodalmat. És egy esküt az ember
nem szeghet meg! Soha!
Thane csak a fejét rázta, s a bágyadt fényben mintha végtelen szomorúság csillant volna a szemében.
– Te még mindig az a lány vagy a völgyből, aki akkor sem fogja megszegni a szavát, ha azt egy olyan vezérnek adta,
aki nem érdemli meg.
– Te pedig mindig ugyanaz az új-telepes vagy! – sziszegte Ciena. – A te fajtád mindig könnyebbnek érezte
megszegni, mint megtartani az ígéretet!
Ez megint olyasmi volt, amit legszívesebben visszavont volna, főleg, hogy a szavaiból az apja előítélete csendült ki.
– Hidd el, nem könnyű elhagynom téged! – suttogta Thane. – Ez életem legnehezebb döntése… – A lány lehajtotta a
fejét. Egyszerűen képtelen volt továbbra is a barátja szemébe nézni. – Akkor most… jelented, hogy megtaláltál? –
kérdezte Thane hosszas hallgatás után.
– Én… – Erre mit mondhatott volna? Csapdába esett a Thane iránti, valamint a Birodalom iránti szeretete és
kötelességtudata közt. És bármennyire is haragudott a barátjára, azt nem tudta volna elképzelni, hogy börtönbe
juttassa. Hogyan is tehetett volna ilyesmit valakivel, akit szeretett? – Nem tudom.
– Ó, igazán? Nem tudod! – túrt a hajába Thane idegesen. – Hát ez igazán nagyszerű! Azt legalább tudod, hogy vajon
ma este tájékoztatod-e a feletteseidet? – Ciena úgy érezte, hogy valami eltört benne.
– Nem fogom őket ma este tájékoztatni.
– És akkor ezzel most nem szeged meg az esküdet? – nevetett föl Thane hisztérikusan. – Ehhez mit szól a fene nagy
önérzeted?
– Van, hogy több dologhoz is hűségesek vagyunk. Van, amihez jobban, van, amihez kevésbé. És ha ez konfliktushoz
vezet, akkor választanunk kell. – Ciena szája megremegett, s úgy érezte, darabokra szakad. – Azt még nem tudom,
hogy holnap mit teszek, de ma hozzád vagyok hűséges.
A düh mintha egyszerre párolgott volna el Thane-ból. Tétován megérintette a lány arcát, Ciena remegő szájjal
hajolt közelebb, majd úgy ragadta meg Thane ujjasát, mintha attól tartana, hogy a fiú köddé válik. Nem akart már
mást, csak vele maradni, itt, ma este, amíg a fukar idő engedi. Aztán Thane megcsókolta. Ezúttal sokkal lassabb és
alaposabb volt, Ciena pedig lehunyt szemmel, a fiú nyaka köré font karral adta át magát a pillanatnak.
Legszívesebben megállította volna az időt, hogy örökre itt maradhassanak, egymásba kapaszkodva. Aztán, mikor
nagy sokára kibontakoztak az ölelésből, Ciena a fiú homlokához érintette a sajátját.
– Menjünk föl – suttogta.
– Biztosan ezt akarod? – kerekedett el Thane szeme. Ciena úgy érezte, még sohasem volt ennyire biztos semmiben.
Thane, az egyetlen biztos pont az életében, örökre elhagyja őt. A világ holnap a feje tetejére áll, s a dolgok már
sohasem lesznek ugyanolyanok. Ezért döntött hát úgy, hogy elragad ettől az élettől mindent, amit csak lehet. S ha
már megállítani nem tudja az időt, akkor legalább megpróbálja minden percéből kifacsarni, amit csak lehet.
– Igen – suttogta a fiú fülébe –, ezt akarom.
 Thane nem tudott aludni. Odakint teljes sötétség borult a világra. A fiú fáradtan billentette félre a fejét, és másra
sem volt ereje, csak hogy Cienát bámulja. A lány a vállára hajtott fejjel szuszogott mellette, valahol az ébrenlét és az
álom határán. Súlyos, göndör fürtjei fekete glóriaként terültek szét a párnán, s Thane legszívesebben tovább csókolta
volna a lány ezernyi csóktól duzzadt ajkát. S bár az elmúlt három órában Ciena testének minden zugát és szegletét
megismerte, még mindig nem győzött betelni vele. Most először, ahogy csöndben elgyönyörködött a pőrén alvó
lányban, tűnődött el azon, hogy talán valóban visszamehetne vele. Vissza a szolgálatba, ahol beismeri a gyengeségét,
s ha Cienának van igaza, akkor az, amiért évekkel ezelőtt még hadbíróságot kapott volna, most nem lesz több egy
apró, csúf lábjegyzetnél a szolgálati lapján. És ha most visszatér, ők együtt maradhatnak. De nem térhet vissza.
Azok után, amiket látott, nem. Egész gyermekkorát a kegyetlenség és a képmutatás hatotta át, és eltökélte, többé
nem hajlandó bántani másokat, még akkor sem, ha erre egyenesen a Császártól jön a parancs. Ciena… az ő esete
más volt. Ó, ha egyszer elkötelezte magát valaki vagy valami mellett, akkor a hűsége teljes volt. A Birodalom nem
érdemelte őt meg, annak ellenére, hogy örökre a markában tartotta. A lány nem azért lett a Császár háborús
gépezetének része, mert korrupt vagy ambiciózus volt. Nem, a Birodalom épp hogy a becsületét használta föl ellene,
és a lány személyiségének ereje, valamint a hagyományok, melyek megkötötték a kezét, voltak azok, amiért örökre a
gonoszság szolgálatában marad. Bár még mindig itt volt mellette, érezte a bőrén a lány lélegzetét, máris olyan volt,
mintha fényévekre járt volna tőle. Thane átkarolta, s a lány vállgödrébe fúrta az arcát. Ciena lágyan felsóhajtott,
ahogy lassan fölmerült az álomóceánból. Thane finoman átkarolta, és végigsimította a csípőjét.
– Ébren vagy? – súgta a fülébe.
– Mmm-hm – dünnyögte Ciena, aztán megpróbálta kinyitni a szemét –, azt hiszem…
– Szeretlek. – Thane nem is értette, hogy miért nem mondta már korábban. De olyan volt ez, mint azt mondani,
hogy az ég a fejünk fölött van, vagy hogy a víz folyik. Olyan nyilvánvaló és alapvetően igaz, hogy szükségtelennek
látta szavakba önteni.
– Én is szeretlek – nézett föl rá álmosan a lány. – Így vagy úgy, de mindig-is szerettelek.
– Én mindenhogy szeretlek.
– Igen… – Cienának csak a szája mosolygott, a szemében olyan fájdalom ült, amitől Thane-nek elfacsarodott a szíve.
– Mindenhogy.
– Ha könyörögnék, hogy maradj velem, az se számítana, ugye?
– És ha én könyörögnék, hogy gyere velem vissza a Coruscantra? – ingatta a fejét Ciena. – Te mit válaszolnál?
Thane egy szót sem szólt, de nem is volt rá szükség. Mindketten tudták, hogy mit válaszolt volna.
– Akkor… itt a vége. – A szavak sokkal durvábban hangzottak, mint ahogy Thane szerette volna, de bízott benne,
hogy Ciena érzi, a dühe nem rá irányul. – A Birodalom örökre elválaszt bennünket – csikorogta.
– Elválaszt? Ha nincs a Birodalom, mi ketten soha nem is találkozunk! Gondold csak végig! Egy gazdag új-telepes
fia és egy szegény völgylakó lány? – Thane még kis kölyök volt, mikor a Birodalom annektálta a Jelucant, s azok az
emlékei olyan homályosak és kuszák voltak, hogy gyakran úgy érezte, élete valójában azon a napon kezdődött, mikor
belopakodott abba a hangárba, és először találkozott Cienával.
– Lehet, hogy igazad van – motyogta. Ciena felült, de Thane azonnal visszahúzta.
– Mennem kell! – mondta keményen a lány.
– Kérlek, maradj!
– Ha most maradok, csak még nehezebb lesz a búcsú.
– Miért, ha most indulsz, az könnyebb lesz?
– Nem – sütötte le a szemét Ciena. – Thane, még ezen a héten el kell hagynod a bolygót. Mert ahogy vége a hétnek,
jelentést teszek. – A fiú úgy rándult össze, mintha megszúrták volna.
– És mi van azzal, hogy néha választanod kell, kihez vagy hűséges?
– Ma este téged választottalak, és szívem szerint mindig téged választanálak. De ez esetben semmit sem érne a
Birodalomnak tett esküm. Úgyhogy ez soha többet nem fog előfordulni, megértetted? – A hangja már annyira
remegett, hogy alig lehetett érteni a szavait. – Ez az első és utolsó alkalom!
Valahol mélyen Thane még mindig hitt benne, hogy valamikor, valahogy még viszontlátja a lányt. Hinni akart
benne, hogy ismét egymásra találnak. Annak ellenére, hogy egyre inkább kezdte úgy érezni, nem több ez, mint egy
kamasz ostoba vágyálma.
– Ugye, megértesz? – kérdezte Ciena.
– Hát hogyne! – mondta Thane keserűen. – Mindazok után, ami köztünk történt ma éjjel, hajlandó lennél börtönbe
juttatni!
– De hát éppen most figyelmeztettelek! – csattant föl Ciena. – Egyébként is, előbb vagy utóbb úgyis el kell menned
innen! Mennyi időt pazaroltál már el itt?
– Elpazaroltam? Hiszen én rád vártam! – Thane nem is értette, hogyan szerethet és gyűlölhet egyszerre valakit
ennyire. – Bár, ha így jobban belegondolok, ez lehet, hogy tényleg elvesztegetett idő volt.
Ciena úgy kapta oda a fejét, mintha pofon ütötték volna.
– Értsd meg, a Jelucanon nem kapsz munkát! Szállj föl a legközelebb induló űrhajóra, menj el a világ végén is túlra,
valami független, ismeretlen bolygóra, keress munkát, és húzd meg magad ott, ahol sosem keresnének!
– Nincs szükségem a tanácsodra!
– Valaki tanácsára akkor is szükséged van! Máskülönben itt maradsz Valentiában, s pillanatok alatt belefulladsz az
alkoholba és az önsajnálatba! – Ez talált, és Thane kezdte úgy érezni, hogy mégiscsak van igazság a lány szavaiban.
– Rendben… nemsokára hajóra szállok.
– Még ezen a héten! – Mert ha ezen a héten nem száll hajóra, akkor a nő, akit mindennél és mindenkinél jobban
szeretett, jelenti a birodalmiaknak, hogy megtalálta.
– Rendben – mondta tompán. – Még ezen a héten.
– Akkor, azt hiszem, mindent megbeszéltünk – mondta Ciena olyan halkan, hogy a szavát is alig lehetett érteni.
Aztán lassan előredőlt, és a tenyerébe temette az arcát. Thane legszívesebben ráüvöltött volna, hogy takarodjon.
Hogy nem osztja meg az ágyát olyasvalakivel, aki helyette a Birodalmat választja. Az emlékei kútjából durva sértések
merültek fel, csupa olyasmi, amit az apja és a bátyja használtak. Most már mehetsz, kislány! Úgyis megkaptam tőled,
amit akartam! Még csak nem is nagyon kéretted magad… De végül nem mondta ki. Mit bánna inkább – ha hagyná
most elmenni, vagy ha ismét ágyba bújna vele? Akárhogy is dönt, azzal csak fájdalmat okoz neki. Aztán ismét
találkozott a tekintetük, s ahogy a lány közelebb hajolt, Thane átkarolta, magához húzta, és csókolni kezdte. Tudta,
hogy már nincs sok idejük. Ahogy azt is, hogy ennek egyetlen percét sem akarja elpocsékolni.

Ronnadam az asztalán heverő jelentés felé biccentett.

– Egészen biztos ebben, Ree főhadnagy?
– Annyira, amennyire biztos lehetek benne anélkül, hogy megtaláltam volna a holttestét. És azok között a hegyek
között még kém-droidokkal is szinte lehetetlen boldogulni. Az égi temetés egyébként is órák alatt eltünteti a holtakat.
– Égi temetés?
Ciena már bánta, hogy szóba hozta a dolgot, de még mindig nem sikerült maga mögött hagynia a szülővilágát.
– A Jelucanon, uram, a halottakat magas kőoszlopok tetejére tesszük. Az ég madarai nem csak a húsukat falják föl,
de a lelküket is magukkal ragadják a magasba.
– Micsoda barbár szokás! – biggyesztette le a száját Ronnadam. – Ciena nagyon ügyelt rá, hogy a szeme se
rebbenjen.
– Azt hiszem, nagyon hasonlóan végződik egy dolog egy baleset, vagy, mint ebben az esetben, egy öngyilkosság
esetén. Kyrell hadnagy eszét teljesen elvette a barátai halála fölött érzett gyász. Sokakkal beszéltem a Jelucanon, és
a begyűjtött információkból arra a következtetésre jutottam, hogy miután dezertált, visszatért a szülővilágára, ahol
megpróbálta összeszedni magát lelkileg. Miután azonban nem járt sikerrel, végső kétségbeesésében egy szakadékba
vetette magát. Mikor megtaláltam a felhőjáróját, a hajtómű még langyos volt. – Már bánta, hogy ezt a megjegyzést
hozzátette. A hazugságok minél egyszerűbbek, annál hihetőbbek. Ezt Ciena már kezdte megtanulni.
Pedig eddig olyan keveset kellett hazudnia. A becstelenségtől még a szája íze is megkeseredett. Mikor elvált
Thane-tól, Ciena szilárdan elhatározta, hogy tartja az adott szavát, és egy héten belül jelenti, hogy megtalálta a fiút.
Egy hét épp elég hosszú idő, hogy Thane elhagyhassa a Jelucant, egérutat nyerjen, és örökre eltűnjön az életéből. S
ez az egy hét épp elég volt, hogy ő is hazalátogasson. A szülei meglepődtek, de örömmel fogadták. Bár Cienának
sikerült úgy-ahogy összeszednie magát, s egy szót sem szólt a családjának a történtekről, mégis mind érezték, hogy
ez nem egyszerű rutinlátogatás. Az édesanyja egész késő estig fennmaradt vele, s miközben befonta a haját,
ugyanúgy szórakoztató csacskaságokról beszélgettek, mint mikor Ciena még kislány volt. Megnyugtató érzés volt,
hogy itt vannak körülötte, de még ők sem tudták levenni a döntés súlyát a válláról. És végül… végül mégsem tudta
megtenni. Ha a Birodalom tényleg el akarja fogni Thane Kyrellt, azt nélküle is meg fogják tudni tenni. Védte,
amennyire tőle telt, s hazudott érte, bár nem volt szokása.
– Rendben – biccentett Ronnadam, s olvasatlanul tette félre a jelentést. Kevésbé zavaros időkben nyilván ízekre
szedték volna Ciena történetét, de most örültek, hogy eggyel kevesebb problémával kell foglalkozniuk. – Szép munka,
Ree főhadnagy! – A dicséret sózsákként húzta le a vállát, s napközben csak még nagyobb teherré vált. Ciena
legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, hogy hazugságért és esküszegésért kapott dicséretet. Soha többé! –
fogadkozott. – Soha többé! S eldöntötte, hogy ettől a naptól kezdve a szolgálat számára nem csupán munka lesz,
hanem vezeklés is.

Tizenharmadik fejezet
Hét hónappal a Yavini Csata után
Thane kikapcsolta a hegesztőpisztoly kékesfehér lángját, a homlokára tolta a védőszemüveget, s legszívesebben
rávicsorgott volna a makacsul ellenálló alkatrészekre. A Moa már akkor igazi matuzsálem volt, mikor Thane
megszületett, de a folyamatos javításoknak és alkatrészcseréknek köszönhetően még mindig működött. Már úgy-
ahogy… Mint például ez a hatvanéves energiacella, ami egy alig húszéves processzort működtetett több-kevesebb
sikerrel. Cifrát káromkodott, majd eltette a pisztolyt, és a Moa parancsnoki hídjára sietett. A sötét, szögletes
terekhez szokott Thane számára a birodalmi hajók után ez igazi felüdülés volt. A parancsnoki híd itt jól megvilágított
helyiséget jelentett, ahol a különböző színben pompázó számítógéppanelek bizonyították a legjobban, hány helyről
lettek összeguberálva a hajó alkatrészei. A Moa – a Mighty Oak Apocalypse (hatalmas tölgy végítélete) rövidítése, ami egy
vuki kapitány számára nyilván vad és kemény névnek tűnt – igazán egyedi hajó volt, s minden aspektusában a
tulajdonosa ízlését és igényeit tükrözte.
– Még mindig csak hatvanszázalékos töltést sikerült összehoznom – jelentette Thane Lohgarrának. – A Zeituinon
majd jobb energiacellát kell kerítenünk! – Lohgarra torokhan gon morogva tudakolta, hogy honnan a búbánatból
szerezzenek elég pénzt egy új energiacellára.
– Tudom, hogy le vagyunk égve – vonogatta a vállát Thane. – De nem kell, hogy új energiacella legyen, csak
olyasmi, ami nem ennyire régi. – Szigorúan véve Thane csupán másodpilóta és navigátor volt, nem üzlettárs,
Lohgarra azonban kellő tisztelettel kezelte a legénysége tagjait. Csapattársnak, szinte családtagnak tekintette őket,
akiknek volt szavuk, alkalomadtán tiltakozhattak a döntései ellen, és azt mondhatták, hogy a mi hajónk. Lohgarra
arra volt kíváncsi, vajon Thane is úgy gondolja-e, hogy minden régi dologtól meg kell szabadulni. Olyan vicc volt ez,
amit általában a saját kontójára sütött el, tekintve, hogy a fehér bundájú kapitánynő még a hosszú életű vukik
mércéjével mérve is ősöreg volt. – Tudod – támaszkodott Thane mosolyogva a falnak –, nem mindenki öregszik olyan
szépen, mint te, Lohgarra! – A nő egy egyszerű legyintéssel intézte el a bókot, aztán némi alkudozás után
megegyeztek, hogy csak kiszorítanak a büdzséből annyit, hogy vehessenek egy új energiacellát, ami nélkül a tat
érzékelőernyője már előbb-utóbb úgyis bemondaná az unalmast. Arra azért emlékeztette a kapitány, hogy a Zeituin
nem a legolcsóbb hely az efféle dolgok beszerzésére. – Tudom – bólogatott Thane. – De enélkül nem fogunk
boldogulni, bár… persze még mindig elmehetünk vásárolni a peremvilágokra.
Thane-t mindig nyugtalanította, mikor a Belső Gyűrű világain tartózkodtak. A Galaxisnak ezt a régióját túlságosan
is szemmel tartotta a Birodalom, ő pedig pontosan azért szegődött a Moára, mert Lohgarra általában a Külső
Gyűrűben kereskedett. Egy ilyen hajón senki sem keresett dezertőrt, főleg hogy a vuki kapitány csak és kizárólag
törvényes áruval üzletelt. Mikor leszerződött, Thane nem kötötte Lohgarra orrára, hogy birodalmi dezertőr, de biztos
volt benne, hogy a vuki sejti. Bár láthatóan nem bánta. Lohgarra legénysége csupa olyan űrjáróból állt, akik nemcsak
tapasztaltak és hozzáértők voltak, de egyben jó cimborák is. És furcsamód egyiküket sem csupán a meggazdagodás
vágya hajtotta. Hogy milyen munkákat választottak, azt általában a kapitány szeszélye határozta meg, s nemegyszer
előfordult, hogy egy jól fizető fuvar után, mikor luxuscikkeket szállítottak valamelyik peremvilágra, rögtön olyasmibe
vágtak, ami még az útiköltségüket sem fedezte. Mint például a múltkor, mikor generátorokat szállítottak egy bajba
jutott telepes világra. Lohgarra azt mondogatta, hogy olyan társakra van szüksége, akikben megbízhat.
Thane úgy vélte, talán túlságosan is megbízik bennük, de ez a vuki hajója volt és a vuki döntése. A nő már több
mint kétszáz éve járta a világűrt, s mivel eddig még mindig jól elboldogult, nyilván azt is elég ügyesen tudta felmérni,
kiben mennyire bízhat meg. Mióta a Moán szolgált, Thane már egész jól megtanulta a shyriiwookot, s miután már
képes volt beszélgetni a kapitánnyal, rádöbbent, milyen intelligens munkaadója van. Lohgarra, ha úgy igazán a
szárnya alá vett valakit – mint például Thane-t –, szinte anyáskodóvá vált. Ez néha már szinte nevetséges volt, de
Thane nem bánta. Szívesen dolgozott olyasvalakinek, aki kiérdemelte a tiszteletét. A kapitány, aki mindig megérezte
Thane nyugtalanságát, emlékeztette, hogy a Zeituin dzsungelbolygó, ahol csak néhány nagyobb várost találni, aktív
kereskedelmi központ pedig egy sincs.
– Igen, tudom – biccentett Thane. – De majd csak kitalálunk valamit.
Rajtuk kívül egyedül a kapitány bíbor-fekete JJHZ típusú asztro-droidja tartózkodott a hídon, és amiért Thane most
kifejezetten hálás volt. Ha mások is látják, milyen nyugtalan, mikor egy birodalmi fennhatóságú bolygóra készülnek
leszállni, esetleg gyanút fognának, és kérdéseket tennének föl. Lohgarra közelebb hajolt, és valami olyasmit morgott,
hogy következőleg jobban oda kell majd figyelniük, amikor feltöltik az élelmiszerkészleteiket, mert Thane kezd egyre
fogyni, tehát nyilván nem eszik rendesen.
– De igenis rendesen eszem! – forgatta a szemét a fiatalember. – És ígérem, majd jobban odafigyelek a
táplálkozásra! – Azzal idegesen kiviharzott a hídról. – Lohgarra még dörmögött valamit, s ezt hallva Thane
akaratlanul is elnevette magát. – És a szőröm szerintem nagyon is szépen csillogó! – Aztán megcsóválta a fejét. Te jó
ég! Azt mondtam, hogy a szőröm, és nem a hajam! Ideje lesz egy kicsit több időt emberek közt töltenem! De esze
ágában sem volt visszatérni a Jelucanra. Nem is lett volna miért. Időnként megnézett egy-egy holo-híradót
szülővilágáról, de sohasem nosztalgiából. S amit látott, az csak mind jobban megerősítette abbéli hitében, hogy jól
tette, hogy eljött.
A családja nyilván örül, hogy nincs a közelükben, Ciena pedig… hát ő sincs már ott. S ahogy a Birodalom és a
Lázadók Szövetsége között mind véresebb háború dúlt, szinte biztosra vette, hogy Ciena, mióta elváltak, még egy
szabadnapot sem vett ki. És ha vissza is menne a Jelucanra… mindenhol csak a múlt emlékeit keresné. A kislányt, aki
olyan vakmerőn manőverezett a sziklák közt, a barlangot, ahol az Erődjüket építették föl, és Valentia… az sem a
nyüzsgő kereskedőváros lenne a számára, hanem az a hely, ahol első és utolsó éjszakájukat töltötték együtt. Már jó
ideje vége – emlékeztette magát –, te is jobban tennéd, ha továbblépnél! De ez hazugság volt. Az ember nem tudja
csak úgy elfelejteni a legjobb barátját vagy az első szerelmét. Thane csak abban bízott, hogy a fájdalom idővel majd
csillapodik, és nem lesz olyan elviselhetetlen, mint azon a szörnyű valentiai reggelen. De úgy tűnt, erre még várnia
kell egy darabig.

A Zeituin ahhoz épp elég hideg világ volt, hogy mikor lesétáltak a rámpán, még a leheletük is meglátszott. Az
űrkikötő a város szélén állt, s az odavezető utat kiszáradt, halott fák szegélyezték.
– Ilyenkor jön csak igazán jól, ha valakinek bundája van! – pöffeszkedett Brill, a tarsunt nő, aki mérnökként
dolgozott a hajón, s aki mindannyiuk legnagyobb megdöbbenésére hosszú, sűrű bundáját rózsaszínre festette. – Nem
is értem, hogy ti, emberek hogyan bírjátok ilyen csupaszon!
– Hát, néha én sem értem – hajtotta fel Thane a kabátja gallérját. – Na, essünk neki a munkának!
Methwat Tann, az ithori szerelő egyetértően dörmögött. Jókora, kupolás fejét és nyakát az a sál védte, amit
Lohgarra kifejezetten neki kötött, de még így is folyamatosan vacogott. A feladatuk viszonylag egyszerű volt: néhány
építkezésen használt droidot kellett leszállítaniuk. Thane segített a gépek lepakolásában, majd villámgyorsan
körbejárt a kikötőben, hogy megnézze, az ócskások nem kínálnak-e használt energiacellát. Miután vagy negyedórát
hiába keresgélt, kénytelen volt egy helybélitől útbaigazítást kérni, aki a városba irányította.
– Alig tíz perc séta! – Thane az órájára pillantott, kicsit szívta a fogát, de úgy döntött, ez a kis kitérő talán még
belefér. Gyorsan átvágott a külvároson, aztán hirtelen megtorpant. Akármerre nézett, mindenhol emberek állták el
az útját, de senki sem mozdult. Aztán már azt is látta, hogy miért. Az előtte nyíló apró téren több száz fős tömeg
verődött össze, s riadtan figyelték, ahogy egy szakasz rohamosztagos épp letartóztat egy családot. A fehér páncélos
katonák a sugárvetőjükkel tartották sakkban a tömeget, miközben néhányan a háziakat rángatták elő az otthonukból.
Az egyikük egy alig tizenkét éves lány volt, akit egy rohamosztagos a hajánál fogva cibált maga után.
– Kérem! – vetette magát az anya a katona lába elé. – Könyörgök! Kifizetjük a tartozásainkat… eladhatják a
házunkat is… – A rohamosztagos arcát eltakarta a sisak, de a hangján így is érződött a megvetés:
– A sajtószabadságot korlátozó hatályos rendelet több rendbeli megszegéséért a büntetés azonnali bebörtönzés.
Egy másik rohamosztagos egy öt év körüli kislányt cipelt ki a házból a hóna alatt. A gyerek annyira félt, hogy még
sírni sem mert, de tágra nyílt szemei a tömeget fürkészték, vajon segít-e neki valaki. Senki sem mozdult. Thane úgy
érezte, mintha mindezt látta volna már egyszer. Nem egészen egy évvel ezelőtt, mikor a rohamosztagosok a
rabságba vetett gyíklényeket kísérték a bányába.
– Könyörgök! – esdekelt az anya. – Vigyenek minket! Engem és a férjem! De a gyerekeket ne! Ők ártatlanok! Miért
kell nekik is szenved… – A szakaszparancsnok végtelen közönnyel sújtott az arcába a puskatussal. Ahogy a nő
összeroskadt, hátracsavarta a kezét, és megbilincselte. Csinálj már valamit! Most! De Thane tudta, hogy ennyi
fegyveressel szemben nincs esélye. És egyébként is, dezertőrként élete végéig bölcsebben teszi, ha meghúzza magát,
és soha sehol nem tűnik ki. Láthatatlan ketrece rácsait saját maga kovácsolta. Zúgó fejjel, kavargó gyomorral
botorkált vissza a kikötőbe.
– Hé! – szólt utána Brill. – Hol az új energiacella?
– Nem volt semmijük, amit meg tudtunk volna fizetni – mordult rá dühösen Thane.
– Jó, csak úgy kérdeztem… – visszakozott a tarsunt. Így nemigen fog barátokat szerezni magának, de Thane nem is
igazán akart barátkozni. Csak bezárkózni a kabinjába, kikapcsolni a világítást, és megpróbálni elfelejteni mindazt,
amit látott.

Ez itt maga a pokol! – gondolta Ciena, miközben elnézte az alattuk nyújtózó Ivarujart. A távolban magasodó vulkán
újabb és újabb hamufelhőt öklendezett a magasba. Annyit, hogy a helyiek évekig nem is látják majd a napot. A
láthatárt vörös és narancsszín derengésbe vonta a folyékony tűz, ami az egész fővárost elnyelni látszott. Ciena
távcsövön keresztül figyelte az odalent kibontakozó eseményeket, s látta, hogy az épületek lassan megfeketednek a
koromtól és a szörnyű hőtől. Mint a szektorban tartózkodó legközelebbi birodalmi hajó, a Devastator kapta
feladatául, hogy evakuálja az itteni birodalmi helyőrséget. A helyi űrhajók már az első kitörés során megsérültek, s
nyilvánvaló volt, ha nem sietnek a mentéssel, a csapdába esett csapatok odavesznek. Cienára a vulkánhoz
legközelebb eső település kiürítését bízták. Veszélyes feladat volt, de felvillanyozta a lehetőség, hogy ismét
bizonyíthat.
– Már látom őket, Ree főhadnagy! – közölte a pilóta. S valóban, az ablakon túl feltűnt a követség épülete, melynek
tetején zárt alakzatban türelmesen várakoztak a rohamosztagosok. Milyen fegyelmezettek! Pedig a hőség még a
páncélok léghűtése ellenére is elviselhetetlen. Ciena büszke volt rájuk.
– Szép munka! – biccentett a pilótának. – Ereszkedjünk lejjebb!
A katona habozni látszott, és többször is ellenőrizte a navigációs műszereit. A rettentő hő és a feltámadó szél olyan
turbulenciát okozott, ami még egy ekkora csapatszállítót is nekivághat az épület oldalának.
– Kapcsoljon kézi irányításra! – utasította Ciena. – Majd én átveszem a vezetést!
– Biztosíthatom, hogy képes vagyok…
– Tisztában vagyok vele! De maga ahhoz is elég erős, hogy behozzon egy ájult páncélos katonát, én viszont nem!
A pilóta, miután megnyugodott, hogy nem fogják feljelenteni gyáva viselkedés miatt, csatlakozott a fedélzeti nyílás
előtt csoportosuló rohamosztagosokhoz. Ciena lassan lejjebb eresztette a csapatszállítót, s finoman átmanőverezett a
füstölgő toronyházak közt. Odalent, akár egy pokolbéli folyó, láva hömpölygött az utcákon, s füst sötétítette el az
eget. A csapatszállító ormótlan, lassú alkalmatosság volt, de bírta a megpróbáltatásokat. És most leginkább az
számított, hogy meddig tudja távol tartani a rettentő hőséget. Ciena a követség épületének tetején szállt le, és abban
a pillanatban, ahogy a fedélzeti nyílás feltárult, a helyőrségből idemenekült rohamosztagosok máris elkezdtek
beszállni. A hófehér testpáncélok szürkére színeződtek a hamutól, s nem egy katonát – az eszméletleneket és a
halottakat – már a bajtársaiknak kellett cipelniük.
– Rendben! – szólt hátra Ciena, de mielőtt a magasba emelhette volna a gépet, a tekintete egy közeli épületen
akadt meg. Ennek a tetején is emberek gyülekeztek. Helyi polgárok, akik már nem fértek föl civil szállítóhajókra.
– Mindenki fent van! – sietett be a pilóta a fülkébe. – Indulhatunk, parancsnok!
– Előbb teszünk egy kis kitérőt – intett a fejével Ciena a háztetőn szorongók felé. A parancs úgy szólt, hogy
menekítse ki a katonákat. A civileket egy szóval sem említette. Ami egyben azt is jelentette, hogy nem tiltotta meg,
hogy kimenekítse őket. – Kicsit tömörüljenek ott hátul! Fölveszünk még néhány utast!
Mikor ismét följebb emelte a gépet, érezte, ahogy a feltámadó szél megdobja a csapatszállítót. Beharapta az alsó
ajkát, és egymást keresztező légáramlatok közt imbolyogva közelítette meg a másik épületet. A táj ismét
megrázkódott, ahogy a vulkán világgá üvöltötte emésztő dühét. A mennydörgéstől épületek dőltek össze, s Ciena
nem tudta eldönteni, hogy ez vajon a beígért másodlagos kitörés előjele-e. Nincs jogod kockára tenni azok életét,
akikért felelsz, olyanok miatt, akikért nem! Az Akadémián belé-nevelt stratégia egy pillanatra visszafogta a kezét,
aztán Ciena erőnek erejével gyűrte le a kondicionálást. Nem ő fogja eldönteni, hogy ki marad életben és ki hal meg!
Lassan, finoman manőverezett az épület mellé, majd a pilótára bízta a gépet. Hátrasietett, és utasította a katonákat,
hogy segítsenek a civileknek. Azok pedig, miután látták, hogy a főhadnagyuk jár élen a jó példával, pillanatok alatt
besegítették a halálra vált civileket. Mire az utolsó is a fedélzetre lépett, a hajó elérte teherbíró képességének
határát.
– Ezzel a plusz súllyal nem biztos, hogy fel tudunk emelkedni! – csóválta a fejét a pilóta, amint Ciena visszasietett a
fülkébe.
– Márpedig muszáj lesz! – mondta Ciena, s csak remélni tudta, hogy kellően magabiztosnak tűnik. Nemegyszer
repült már ilyen csapatszállítóval, és tisztában volt a gép teherbírásával. Ahogy azzal is, hogy ez a plusz súly
mennyire lecsökkenti a manőverezóképességét. Állított a hajtóművek dőlésszögén, majd maximális tolóerővel indult
fölfelé. A csapatszállító vadul rázkódott alattuk, s félő volt, hogy a szerkezeti integritás bármelyik pillanatban
összeomolhat.
A megmentett civilek közül nem egy hangos jajveszékelésben tört ki, főleg mikor megpillantották, hogy az alig egy
perccel ezelőtt maguk mögött hagyott épületet elnyelik a lángok. A szél igazi tűzförgeteget kavart, s az olvadt
kőzettörmelék vérvörös tengerként háborgott alattuk, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban elnyelheti őket.
Ciena lassú emelkedésbe kezdett, és spirális pályán kezdte mind följebb húzni a gépet. A láthatáron az égig csaptak a
lángok, s a viharossá fokozódó szél szabályos tűztölcsérekké szaggatta azt a poklot. És ha nem sikerül elég magasra
vergődniük, mielőtt ezek az izzó tölcsérek utolérik őket, akkor végük. Ciena összeszorított fogakkal küzdött a
turbulenciával, hálát adva minden méterért, amivel sikerült följebb kúszniuk, mígnem a hajó hirtelen nagyot rántott,
s ahogy kiszabadult az örvényből, váratlanul sokkal könnyebben kezdett emelkedni. A lány megkönnyebbülten
sóhajtott föl. Hátulról vad éljenzés hallatszott, aztán civilek és katonák, rangra és nemre való tekintet nélkül
összeölelkeztek. Egy ilyen felemelő pillanatban ugyan ki róhatná föl neki az elégedett mosolyt?
Mint később kiderült, akadt, aki nehezményezte.
– Azt a feladatot kapta, hogy menekítse ki a katonákat! – csikorogta Ronnadam dühösen, miközben föl s alá
masírozott az irodájában. – A civilekről szó sem volt!
– A kapott parancs azonban nem is tiltotta meg a segítségnyújtást, uram – mondta Ciena halkan, akinek még annyi
ideje sem volt, hogy megtisztálkodjon és átöltözzön a mentőakció után.
– Kiskapukat keres, Ree? – szűkült össze Ronnadam szeme. – Bölcsebb lesz odafigyelnem magára!
– Az adott pillanatban nem volt lehetőségem mérlegelni a döntésem súlyát, uram. Ösztönösen cselekedtem, s ez
tűnt a leghelyénvalóbb döntésnek.
– Ösztönösen! – horkant föl megvetően a kapitány. – Más szóval, nem egyeztette a döntését a feletteseivel!
Ciena legszívesebben a képébe vágta volna, hogy másodpercek alatt kellett döntenie, így nem volt rá ideje, mégis
megpróbált higgadt maradni.
– Sajnálom, uram! Természetesen egyeztetnem kellett volna a döntésemet az elöljáróimmal. Hibáztam, de ez még
egyszer nem fog előfordulni.
– Hát, ajánlom is! – állt meg előtte Ronnadam, és fenyegetően hajolt a lány felé. – Mivel egyéb kihágást nem
találtam a szolgálati lapján, a büntetése is csekély lesz. Mindössze öt hétig kell kettős szolgálatot teljesítenie. A
következő alkalommal azonban nem leszek ilyen elnéző!
– Biztosíthatom, uram, nem lesz következő alkalom! – Öt hét? Az nem is olyan sok negyven civil életéért! Miután
bezárult mögötte az iroda ajtaja, Ciena a falnak dőlt, és reszketve felsóhajtott. Először alig látott a dühtől, mikor
emberéletek megmentéséért akarták felelősségre vonni, de most már kezdte érteni, hogy miről is szólt ez az egész
valójában. A Birodalom nem azért vonta felelősségre, mert életeket mentett, hanem mert a parancsnokai beavatása
és engedélye nélkül cselekedett. És a Flottánál nem díjazzák az efféle kihágásokat. Egyébként… nem bánta. Élete
egyik legremekebb repülőútja volt ez, s csak azt sajnálta igazán, hogy Thane nem láthatta, ahogy átmanőverezett a
tűzförgetegen. A fiú biztosan csupa sárga lenne az irigységtől! Büszke volt – de valahogy még ez a pillanat sem volt
teljes a barátja nélkül.

Tizennegyedik fejezet
Tizennyolc hónappal a Yavini Csata után
A Moa raktere dugig volt olyan gyógyszerekkel és egészségügyi ellátmánnyal, amit az Oulanne szuper-
kontinensének déli félszigetére szállítottak. Egy hónappal korábban pusztító földrengés tette az itteni településeket a
földdel egyenlővé, a Birodalomnak azonban esze ágában sem volt segítséget küldeni. Egy gazdasági szempontból
jelentéktelen planéta nem érdemel meg ennyi odafigyelést. A külvilágban élő néhány gazdagabb oulannei küldött
ugyan anyagi támogatást, de az ebből vásárolt gyógyszer – amit a Moa szállított – csupán töredéke volt annak, amire
szükség lett volna. Thane gyanította, hogy Lohgarra egy fillér fuvardíjat sem fog kérni. Ahogy beléptek az
ionoszférába, Thane gyorsan aktiválta a nagy hatósugarú időjárási szenzorokat, és meglepetten füttyentett.
– No hiszen! – Lohgarra azonnal tudni akarta, mi a gond.
– Csúnya viharfront van előttünk! Egy mega-hurrikán, ami a szárazföld nagyobb részét érinti.
IJHZ azonnal ellenőrizte a bejövő adatokat, majd éktelen sípolásba kezdett.
– Mintha ezeknek a szerencsétleneknek nem lenne máris elég bajuk! – csóválta meg rózsaszín bundás fejét Brill.
– És nekünk is kinéz a mókából! – tette hozzá Thane. Egy csillaghajónak, ami kibírta a világűr hidegét és az
aszteroida becsapódásokat, meg se kottyant némi eső meg villámlás. A Moa azonban – a dugig rakott raktere miatt –
olyan volt most, mint egy málhás öszvér, s félő volt, hogy az orkánerejű szél és a légköri kisülések túlterhelhetik a
stabilizátorait. Lehet, hogy csak néhány percre, de ennyi idő is elég, hogy egy űrhajó a földbe csapódjon. A
legokosabb az lett volna, ha azonnal a legközelebbi űrkikötő felé veszik az irányt. Ami egyben azt is jelentette volna,
hogy több ezer kilométerre távolodnak a katasztrófa sújtotta célterülettől, ahol valószínűleg minden eddiginél
nagyobb szükség lenne a gyógyszerekre. Úgyhogy, mikor Lohgarra megkérdezte Thane-t, vajon ilyen körülmények
között is képes lenne-e épségben letenni a hajót, a fiú azonnal rábólintott. Methwat aggodalmas pillantást vetett
Thane-re. Túl udvarias volt, hogy megkérdőjelezze a pilóta hozzáértését, de szemlátomást nem volt ínyére a
gondolat, hogy belépjenek a viharzónába. – Bízzatok bennem! – vigyorodott el Thane, azzal becsatolta a biztonsági
hevedereit, és belerepült a viharba.
Az ég majdnem tinta-fekete volt, s alattuk a vihar, mint valami gigászi, tengermélyi szörny, ezernyi spirális
csápjával söpört végig a tájon. Aztán, ahogy a szél megragadta a hajót, a burkolat vészesen megnyikordult. A
legénység tagjai azonnal nekiláttak becsatolni magukat, és JJHZ villámgyorsan továbbítani kezdte Thane konzoljára a
beérkező légköri adatokat.
– Remélem, tudod, mit csinálsz, Kyrell! – dünnyögte Brill.
– Akkor ezzel már ketten vagyunk így! – Thane a vihar szemét célozta meg, ezt a nyugodt, csendes pontot a
tajtékzó förgeteg kellős közepén. Ahogy a Moa kitárta széles szárnyait a habzó tenger fölött, a külső monitorok
lélegzetelállító s egyben szürreális képet közvetítettek: a hátuk mögött ragyogó napsütés, előttük esőfüggöny, azon
túl pedig az obszidián-fekete förgeteg. A szenzorok minden szükséges adattal ellátták Thane-t. A pilóta fokozatosan
csökkentette a magasságot és a sebességet, s hamarosan már olyan alacsonyan repültek, hogy a tajték, majd utána a
partról felcsapódó kavicsok szinte súrolták az űrhajó hasi burkolatát. Aztán a Moa úgy lódult oldalra, mintha egy
gigászi ököllel találták volna telibe. A szél még annál is rosszabb volt, mint amire Thane számított. – Gyerünk már! –
sziszegte, miközben megpróbálta úgy bedönteni a hajót, hogy az áramlatok felhajtóereje legalább ne akadályozza
őket. – Menni fog ez!
– Te most hozzám beszélsz vagy a hajóhoz? – kérdezte Brill.
– Ugye, a hangár koordinátáira állítottad a navigációs rendszert? – kérdezett vissza Thane válasz helyett.
– Ugye, nem robotpilótával akarsz repülni? – Brill rózsaszín sörénye szabályosan az égnek állt. Lohgarra is
hitetlenkedve mordult fel, JJHZ pedig szabályos droid pánikrohamot produkált fejhangú visítozással körítve.
– Nemcsak robotpilótával! – Eddigre már a Moát olyan erővel dobálta a szél, hogy Thanenek szabályosan üvöltenie
kellett, hogy a mellette ülők értsék a szavát. – Ezt a vén teknőt tucatnyi hajóból rakták össze, és akkor se repülne
csak robotpilótával, ha akarnánk. De ez most akkor is plusz rásegítést jelenthet!
– Ugye, tudod – nyögött fel Brill, miközben az ujjai az egyik panel fölött cikáztak villámgyorsan –, hogy ha nem
sikerül szinkronban dolgoznod a robotpilótával, akkor a kétféle kapott parancs tönkreteszi a számítógépeinket?
– Nyugodj meg, menni fog! – Thane azonnal megérezte, mikor a robotpilóta működésbe lépett. Olyan volt, mintha
párban repülne valakivel, aki folyton azon mesterkedik, hogy kivegye a kezéből az irányítást. Ő azonban az egész
gyerekkorát úgy töltötte, hogy tandemben repült valakivel, és megtanulta, hogy az ember nem küzd az irányításért,
hanem összedolgozik a másikkal. Az automata navigációs rendszer továbbra is a megadott koordinátákra állt rá, s
egy pillanatig sem foglalkozott az időjárási viszonyokkal. Így Thane-re maradt, hogy megpróbálja felhasználni a szél
erejét, és elkerülje, hogy a vihar darabokra szaggassa őket. Volt egy pillanat, mikor az automata majdnem kitépte a
kezéből a gépet, s csak hajszálon múlt, hogy nem csapódtak a sziklás talajnak. Methwat azon nyomban kivágta a
magas C-t, de a pilótának szinte azonnal sikerült egyenesbe hoznia a Moát. Aztán feltűnt a láthatáron a hangár, s
Thane úgy érezte, mázsás kő gördül le a mellkasáról. A tompítómezők és a fékező hajtóművek pillanatok alatt
lelassították a hajót, és a fiú egy falevél puhaságával tette le a földre. Brill és Methwat lelkes éljenzésbe kezdett, és
még a kapitány is elismerően dörmögött. Thane a tarkója mögött összekulcsolt kézzel dőlt hátra, és szélesen
elvigyorodott.
– Hát igen – mondta olyan magabiztosan, mintha egy perccel ezelőtt ő maga nem halálra váltan bámulta volna a
körülöttük dühöngő vihart –, ennyire jó vagyok!
– Csak szerencséd volt! – legyintett Brill, de a vigyor az ő ábrázatáról sem hervadt le.
– Jó, rendben, akkor ennyire szerencsés vagyok! – Közben elképzelte, hogyan is mesélné el a történteket Cienának.
Ha nem a saját szemeddel látod, el sem hiszed, hogy van ilyen vihar! Ha itt vagy velem, nyilván addig magyarázol és
veszekszel, míg át nem adom neked az irányítást… és lehet, hogy még nálam is finomabban teszed le a hajót. Thane-
nek lassan szokásává vált az efféle anekdoták gyűjtése, bár tudta, hogy a nap, mikor megoszthatja őket a lánnyal,
talán sosem jön el. Lohgarra közölte a fiúval, hogy nagyon-nagyon büszke rá, aztán átkarolta, és a vukiknál szokásos
legnagyobb elismerésben részesítette: fésülgetni és kurkászni kezdte. Thane felsóhajtott, aztán megadóan tűrte.
A Birodalomban talán kicsit másként fejezik ki az elismerést, de a dicséret az akkor is dicséret. Másnapra
továbbvonult a vihar, így nekiállhattak a gyógyszerek kiosztásának. Thane legnagyobb meglepetésére nem ők voltak
az egyetlenek, akik a rászorulók segítségére siettek. Mint kiderült, néhány nappal korábban egy pilótákból álló
csoport is érkezett, akik élelmet és egészségügyi ellátmányt hoztak. A délelőtt folyamán, miközben mindkét csapat a
hajók kipakolásával bajlódott, szóba elegyedett a vezetőjükkel, egy fekete hajú fiatalemberrel, aki alig néhány évvel
lehetett idősebb nála.
– Te hoztad le tegnap a hajót? – kérdezte a másik csapat vezetője. – Szép munka!
– Köszönöm!
– Sokfelé jársz? Már úgy értem, ilyen bajba jutott világokon.
– Előfordul. De a pénzt Lohgarra kapja – magyarázta Thane két súlyos láda kipakolása közt. – Nekem viszont
tetszik, ahogy az üzletet intézi.
– Így azonban neked kevesebb marad a haszonból.
– Sosem érdekelt különösebben a pénz.
– És mégis… merrefelé jártál már? – Thane elbizonytalanodott egy kicsit. Hacsak megsejtik, hogy birodalmi
dezertőr, ki tudja, nem akarják-e beárulni? De azt is tudta, hogy nem lesz képes úgy mesélni az elmúlt hónapokról,
hogy abból előbb-utóbb ne tűnjön ki a személyes véleménye. Egy ideje már érezte, hogy a Birodalom rothad, de csak
az utóbbi időszakban tudatosult benne, hogy mennyire. Tudta, sohasem fogja elfelejteni a rabláncra fűzött
bodachlikat, még akkor sem, ha időközben megtudta, hogy a Birodalom több száz értelmes fajt vetett már
rabszolgasorba. A Moával tucatnyi olyan világon járt, amit teljesen tönkretett az esztelen nyersanyag-kitermelés.
Tengereket látott ott, ahol korábban városok és termőföldek voltak, csak mert a felderítő szondák valami értékes
ércet találtak azon a helyen. És olyan világokon is járt, ahol a csillagrombolók lövegei egész településeket
semmisítettek meg, hogy egyszer és mindenkorra emlékeztessék a helyieket, mi jár az engedetlenségért.
– A Zeituin előtt voltam a Dinwa Prime-on – mondta Thane. – Aztán az Arielin, és legutóbb az Ivera X-en.
Csak helyeket említett, de ilyen erővel a Birodalom bűnlajstromának legutóbbi állomásait is elsorolhatta volna.
– Akkor jó sok mindent láthattál – nézett merően a szemébe a másik pilóta.
– Hát… igen.
– Mikor végzünk a kirakodással, nekünk kettőnknek le kellene ülni beszélgetni egy kicsit. Ezek közül a világok
közül én is nem egyen jártam, és mindig örömmel hallom, hogy mások is úgy gondolják, segítenünk kell a bajba
jutottakon. – Vajon beárulna-e, ha tudná, ki voltam korábban? Thane tudta, hogy van rá esély, de az ösztönei azt
súgták, hogy a másik pilóta nem spion.
– Rendben – bólintott lassan –, majd beszélünk. Egyébként Thane Kyrell vagyok.
– Wedge Antilles – mosolyodott el a fekete hajú pilóta, és kezet nyújtott. Végül együtt ebédeltek – a hangárajtónak
támaszkodva pusztították el az előre csomagolt fejadagot. Eddigre már a szél is elült, s a megtépázott tájat csöndes,
kitartó, ezüstszínű eső öntözte. A föld szomjasan itta be a vizet, és a pálmák lassan ismét fölemelték megszaggatott
fejüket. A fémtetőn kopogó eső épp elég hangos volt, hogy senki se hallgathassa ki kettőjük beszélgetését.
– Meg kell hogy mondjam, imponál a bátorságod! – mondta Wedge. – Nem sokan jönnének el fillérekért gályázni a
Külső Gyűrűbe.
– Én nem így definiálnám a bátorságot – vonta meg a vállát Thane.
– Ide általában azok jönnek, akik nem szívelhetik a Birodalmat. És ha hajlandó voltál hátrahagyni a régi életedet,
hogy itt fillérekért vagy ingyen segíts a rászorulóknak… Én ezt akkor is bátorságnak tartom.
– Mi lenne, ha átugranánk a hízelgésről szóló részt, és egyből a tárgyra térnénk? – vonta fel a szemöldökét Thane.
Wedge szeme megvillant. A pilóta nem olyannak tűnt, aki szívesen veszi, ha a szavába vágnak vagy letorkolják.
Lehet, hogy egy kicsit udvariatlan voltam vele – gondolta Thane. – Lehet… de teszek rá! Lohgarra és a Moa
legénysége már kivívta az elismerését, Cienához pedig bizonyos szinten örökre hűséges marad, de ez a Wedge
Antilles… róla szinte még semmit sem tudott, márpedig ő nem az a fajta, aki csak úgy megbízik bárkiben.
– Tudod – mondta némi hallgatás után Wedge –, a Lázadók Szövetségénél hasznát vennénk egy magadfajta
pilótának. – Felkelők? Itt? Thane legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy a lázadókkal épp egy bajba jutott
bolygón fog találkozni.
– Nem, köszönöm!
– Látom rajtad, hogy te is gyűlölöd a Birodalmat! Olyan helyeken jártál, és olyan dolgokat láttál, hogy ezen nincs
mit csodálkozni! Itt lenne a lehetőség, hogy tegyél ellenük valamit!
– Talán – bólintott Thane. – De a ti lázadásotoktól sem vagyok elragadtatva!
– Azért harcolunk, hogy felszabadítsuk a Galaxist…
– Az lehet, de ezt a háborút ti robbantottátok ki, és ezért most nagyon sokan meg fognak halni!
– A háborút Palpatine kezdte! – villant meg Wedge szeme haragosan. – De mi fogjuk befejezni! – A pilóta hite
lenyűgöző, ugyanakkor egy kicsit nyugtalanító is volt.
– Legyőzni a Birodalmat? – kérdezte Thane hitetlenkedve. – Azt meg kell hagyni, bátrak vagytok, de őrültek is, ha
azt hiszitek, hogy legyőzhetitek a Birodalmi Hadiflottát!
– A Halálcsillagot is elpusztítottuk, nem igaz? Alig egy maroknyi vadászgéppel! Én is részt vettem abban a
támadásban, és még mindig élek! Ami sok birodalmi tisztről nem mondható el.
– Tudom – mondta Thane csöndesen. – Nem egy barátom akadt köztük. – Jude Edivon meg ő sosem voltak igazán
barátok, de mindig jóban voltak, és Thane meg volt róla győződve, hogy a lány hosszabb életet és szebb halált
érdemelt volna. És akkor még nem is esett szó a többiekről, a vele egykorú, fiatal tisztekről, akikkel együtt kezdett.
Hajnal felé, félálomban sokszor még most is látta maga előtt az arcukat. – Nézd, értem, hogy miért tettétek. Tudom,
hogy miért kellett elpusztítani a Halálcsillagot. De kár áltatnod magad, attól még ti is csak mészárosok vagytok.
– Tudom – Wedge-nek a szeme sem rebbent –, de ahogy te is mondtad, a Halálcsillagot muszáj volt elpusztítani. És
ugyanez a sors vár a Birodalomra is. Márpedig ehhez kénytelenek vagyunk összevérezni a kezünket. De mi elszántuk
magunkat, hogy ha kell, ölünk, és ha kell, meghalunk. Hidd el, nem könnyű döntés, de még mindig sokkal könnyebb,
mint csak állni, és nem tenni semmit. – Thane tisztán emlékezett arra a családra a Zeituinon, akiket a saját házukból
rángattak ki a birodalmiak. Ahogy arra is, ahogy csak állt ott erőtlenül, és nem tudott nekik segíteni. Amíg él,
dezertőr lesz, és menekülnie kell. És egymagában nem állhat ki a hitéért. De lehet, hogy nem kell egymagában
harcolnia.

Aznap este, néhány üveg koréliai sör mellett még jó darabig beszélgetett Wedge-zsel, majd visszasétált a Moára.
Methwat és Brill már aludt, de Lohgarra még ébren volt, és épp egy hatalmas darab sajttal birkózott.
– Nem tudsz aludni? – kacsintott rá Thane. Lohgarra csak annyit morgott, hogy éhesen nem lehet lefeküdni aludni,
majd megjegyezte, hogy Thane milyen nyugtalannak látszik. – A nyugtalan talán nem a legjobb szó rá. – Egy kezén
meg tudta volna számolni, hányan vannak ebben a Galaxisban, akikben megbízik, de a kapitányát ezek közé sorolta. –
Ez az Antilles… azt szeretné, ha beállnék közéjük.
A válasz kitörni készülő vulkán moraja volt. Micsoda? Még hogy az ő legjobb pilótáját?! Ezt a vérlázító
szemtelenséget! Ki van zárva! Ha Thane több pénzt szeretne, még azt is meg tudják beszélni…
– Nem, nem érted – mondta Thane fojtott hangon. – Ezek az emberek a Lázadók Szövetségének dolgoznak. –
Lohgarra azonnal elhallgatott. Súlyos, döbbent, rosszalló csönd telepedett az apró konyhára. A fiatalember leült az
asztalhoz, és megpróbálta szavakba önteni, amit érzett. – Hidd el, sosem gondoltam rá, hogy csatlakozzak a
felkelőkhöz! Tudom, hogy a Birodalom korrupt, de a végén már a Régi Köztársaság is az volt. Sőt ugyanúgy korrupt
lesz minden ezután következő kormány is. Mindig ezt mondogatom magamnak, de… amit az elmúlt hónapokban
láttam, az már több kapzsiságnál és korrupciónál. A Birodalom egész világokat zsákmányol ki, teljes fajokat vet
rabszolgasorba, és fikarcnyit sem törődik a meghódított népekkel. Én éltem a Coruscanton, tudom, hogy mennyi
pénzük van az ottaniaknak… semmibe nem került volna nekik egy kis jótékonykodás, amivel itt ezrek életét
menthették volna meg.
Erre Lohgarra is egyetértően dörmögött.
– Pontosan! A Birodalom a kisujját se mozdította, egyedül a felkelők jöttek ide segíteni. Ezek az alakok egy
megnyerhetetlen háborút vívnak, az életük folyamatos menekülés, és mégis, mikor baj van, egyedül ők jönnek
segíteni!
Ezt maga Thane sem értette igazán. Az emberek többsége akkor sem cselekedett helyesen, ha megtehette volna, s
bár akadtak olyan idealisták is, mint Ciena, tisztában volt vele, hogy ők az elhanyagolható kisebbség.
– Cie… van ez a lány, akit régről ismerek, és aki úgy gondolja, hogy a Birodalom soha többé nem bánt senkit, ha
sikerül legyőzni a lázadókat. De ez azért van, mert ő annyira jólelkű, hogy akkor sem ismeri föl mások gonoszságát,
ha az majd kiveri a szemét. Mert kérdem én, miért épít a Birodalom egy olyan űrállomást, ami egész bolygókat képes
elpusztítani, ha nem azért, hogy használja? És ha képes ezt megtenni, akkor bármire képes. – Thane kihúzta magát,
és nagy levegőt vett. – Nem tudom, mi jön a Birodalom után, és nem vennék rá mérget, hogy az jobb lesz, de… ennél
rosszabb már nem lehet. És ha a leghalványabb esély is van rá, hogy segíthetek megdönteni ezt a Birodalmat, akkor
úgy gondolom, kötelességem segíteni nekik. – Lohgarra némi hallgatás után valami olyasmit dünnyögött, hogy az ő
népét is a Birodalom vetette rabságba. Mikor még kölyök volt, a Kashyyyk virágzó, gyönyörű bolygónak számított –
és azóta földi pokollá vált. A kapitánynak, bár már igencsak benne járt a korban, még mindig nehezére esett a
szülővilága tragédiájáról beszélni. Thane pedig nem szívesen gondolt bele, mennyi erő, elszántság és brutalitás
kellett ahhoz, hogy leigázzanak egy olyan félelmetes fajt, mint a vukik. – Lefogadom, neked is eszedbe jutott már,
hogy csatlakozz a felkelőkhöz! – A nő azonban csak a fejét rázta. A Moa vénséges vén bárka volt, – ami már a
teherfuvarozást is alig bírta, nemhogy a harcot. S bár Thane-nek ez csak átmeneti munkahely volt, a többiek
otthonukként tekintettek rá. Ahhoz, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz, mindannyiuknak egyet kellett volna érteniük
Thane-nel, és Lohgarra biztos volt benne, hogy a többiek erre még nem állnak készen.
– De… helyre tudnánk pofozni a hajót! – vetette fel a fiú. – És a többieket is rá tudnánk beszélni! Tudom, hogy
egyikük sem szereti a Birodalmat! Egy, legfeljebb két hónap alatt olyan remek csatahajót tudnánk barkácsolni…
Lohgarra mély, torokhangú morgással kérdezett vissza, hogy azért akar-e még egy pár hónapot várni, mert esetleg
fél csatlakozni a lázadóhoz?
– Nem vagyok gyáva! – sötétedett el Thane arca. A vuki kaffogó hangon nevetett föl, és finoman megpaskolta Thane
arcát. Aztán valami olyasmit morgott, hogy tudja, a fiú nem gyáva, és biztosra veszi, hogy egyéb okai vannak, amiért
nem akar rögtön belevágni. Thane hónapok óta próbálta maga mögött hagyni – vagy legalább leplezni – az
Akadémián töltött éveket, a régi érzéseit és önmagát. A kapitány azonban túlságosan is szemfüles volt, semhogy a
végtelenségig félre tudta volna vezetni. – Csak arról van szó, hogy… szóval, korábban a Birodalmi Hadiflottában
szolgáltam. Csakúgy, mint a barátaim nagyobb része. És mint az a lány, akit… szóval, akiről már meséltem. És ha
most harcba szállok a Birodalommal, akkor az egy kicsit olyan, mintha ellenük harcolnék. – Lohgarra rámutatott,
hogy a háború lehetőségével minden birodalmi kadétnak számolnia kellett. Így a barátainak is. – Igen, tudom – dőlt
hátra a nyikorgó széken Thane. – De csatlakozni a felkelőkhöz… Hátat fordítani a Birodalomnak, az egy dolog, de
fegyverrel lázadni ellene már teljesen más. A régi barátaim ezt sosem bocsátanák meg. Különösen Ciena… a lány,
akit említettem. Ha megtudná, soha többé nem beszélne velem. Ámbár… lehet, hogy így sem fog.
Lohgarra halkan felsóhajtott, és az Erőről dörmögött, aminek közismert tulajdonsága, hogy a maga
kifürkészhetetlen módján idővel összeboronálja az embereket. Ó, hát persze, az Erő! Naná! Én meg völgylakó
vénasszony vagyok, aki az ilyen babonaságban hisz, ugye?! De nem mondott semmit, mert tudta, Lohgarra mennyire
komolyan veszi ezeket a dolgokat.
– Akkor… így akartad a tudtomra hozni, hogy nincs ellenedre, ha beállok közéjük? Mert ha az Erő is úgy akarja, egy
napon ismét találkozunk. – A vuki magához ölelte, és csak annyit kötött a lelkére, hogy rendesen egyen. – Ígérem! –
nevetett föl Thane. – Becsületszóra, rendesen fogok enni! – Tényleg megteszem – gondolta közben. – Hihetetlen, de
megteszem! Háborúba megyek a Birodalom ellen! Csatlakozom a Felkelők Szövetségéhez!

Tizenötödik fejezet
– Ree főhadnagy, a szolgálatteljesítése az elmúlt két évben mindenki számára példamutató volt! – Ciena
vigyázzállásban állt Ozzel admirális előtt, a karját mereven az oldalához szorítva. Az alacsonyabb rangú tisztek nem
nézhettek a feletteseik szemébe, ezért a vele szemben lévő fal fémlemezeire szegezte a tekintetét. – Gyakran
jelentkezett plusz szolgálatokra – folytatta az admirális –, vagy hogy segítsen megismertetni az új tisztekkel a
csillagrombolón alkalmazott protokollokat. Eltekintve az ivarujari szerencsétlen incidenstől, nem részesült
fenyítésben. És nem kerülte el a figyelmemet, hogy az a probléma többé nem ismétlődött meg. Sosem intették meg
az egyenruhája miatt. – A bőr karkötő, amit Ciena a testvére miatt tartott magánál, a zsebében lapult. A szabályzat
nem írta elő, hogy mit tarthat a zsebeiben. – Vader Nagyúr személyes utasítására vezényelték át a Devastatorról az
Executorra – mondta Ozzel –, ami rendkívüli megtiszteltetés. – Ciena nem válaszolt. Ő maga úgy gondolta, hogy
Vader utasítása inkább fenyegetés, semmint jutalom. Találkozott Vaderrel, amikor szinte tehetetlenül sodródott az
űrben. És Vader nyilván nem akarta, hogy valaki sebezhetőnek tartsa. Így aztán emlékeztetni akarta őt, hogy vele
szemben mindörökre védtelen marad.
Ozzel várt néhány pillanatig, majd folytatta:
– Jóllehet már messze jár attól, hogy TIE-vadásszal repüljön, gyakoroljon szimulátorban, hogy ne felejtse el
mindazt, amit a vadászgépek vezetéséről megtanult! – Ciena úgy ítélte meg, hogy ezúttal megszólalhat.
– Sosem tudhatjuk, uram, hogy egy válsághelyzet miféle követelmények elé állít minket.
Szeretett repülni, magáért a repülés élményéért, és néha arról álmodott, hogy a Jelucan szurdokaiban száguldozik,
Thane-nel az oldalán. De azzal nem szegett meg semmiféle szabályt, ha szerette azt, amit csinált – vagy ha
emlékezett arra, hogy mit veszített el.
– Jól mondja – helyeselt Ozzel admirális, és kis híján elmosolyodott. – Röviden összefoglalva, Ree főhadnagy, az
Executor fedélzetén tanúsított viselkedése és a teljesítménye minden tekintetben felülmúlja az elvárásokat. Ez
maradjon így a jövőben is, és hamarosan százados lesz önből!
Százados… Cienát már nem vonzotta az előléptetés úgy, mint három évvel ezelőtt, de elégedettséggel töltötte el a
tudat, hogy ennyire jól hajtotta végre a feladatait. A Halálcsillag pusztulását követően az egész hadseregben és a
flottánál is mindenki a megszokottnál gyorsabban haladt felfelé a ranglétrán, de még így is rendkívülinek számított
volna, ha valaki alig öt évvel az Akadémia elvégzése után századosi rangot kap.
– Igen, uram – felelte Ciena. – Köszönöm, uram!
Miután Ozzel elengedte, lassú léptekkel sétált az Executor sötét fémfolyosóin, és a várható élőléptetésen
töprengett. Már maga a felvetés is okot adott az ünneplésre. Máris üzennie kellett volna Nash-nek és Berisse-nek,
hogy találkozzanak ezen a napon, és igyanak meg együtt pár pohár sört. Ezzel szemben az admirális dicsérete csak
emlékeztette arra, hogy egyszer már cserbenhagyta a Birodalmat – amikor hazudott, hogy megvédje egy barátját. És
ami a legrosszabb: Ciena tudta, hogy ha újra választania kellene, megint Thane-t választaná. Mialatt végigment az
egyik megfigyelőfedélzeten, kinézett a csillagokra, és azon tűnődött, hogy hol lehet most a fiú. Minden bizonnyal
elhagyta a Jelucant. A világuk veszedelmessé vált a számára. Azok a kígyók, akiket a rokonainak nevezett, egy fél
marék kreditért elárulták volna. Ám Cienát továbbra is kísértette az a rémlátomás, hogy Thane csapdába esett ott,
ahol utoljára találkoztak, és azóta is abban a lepusztult valentiai kocsma alatti, apró kamrában él, megtörten és
betegen, azzal az elveszett tekintettel kék szemében. Fejezd be! – szólt rá magára gondolatban. – Thane-nek van
esze. Kiváló pilóta. Mostanra bizonyosan talált munkát és egy biztonságos helyet, ahol leélheti az életét. Valószínűleg
boldog… ugye, nem vagy olyan kicsinyes, hogy sajnálod tőle a boldogságot, csak azért, mert nélküled boldog?
Ciena kihúzta magát, és lesimította a zubbonyát. Az ablakban egy tökéletes birodalmi tiszt tükörképét látta. Régóta
nem azért szolgált tisztességesen, hogy megfeleljen az esküjének. Egyfajta árnak tekintette, amit azért kell fizetnie,
mert megadta Thanenek a szabadságát. Senki sem mondhatta rá, hogy nem fizetett becsületesen. Tudom, el fogom
mondani anyunak és apunak, hogy alighanem előléptetnek – gondolta. A legtöbb birodalmi tiszt kevés üzenetet
váltott a rokonaival, hogy ezzel is megmutassa az elkötelezettségét, de Ciena úgy tartotta, hogy ezt a Magvilágokról
származó emberek könnyen megtehetik, mivel ők számíthattak rá, hogy nem csupán ötévente találkoznak a
szeretteikkel. Ő maga tíznaponta legalább egyszer üzent a szüleinek, és elmondott nekik mindent, a grav-labda
bajnokság állásától kezdve Berisse tréfáiig. Egyetlen témát nem vetett fel soha: Thane Kyrellt. Nem akart hazudni a
szüleinek vele kapcsolatban, már csak azért sem, mert azonnal tudták volna, hogy hazudik. És úgy gondolta, hogy
minél kevesebben gyanítják az igazságot, annál jobb. A szülei mindig örültek, amikor megkapták az üzeneteit,
különösen az anyja. De az utóbbi időben észrevette, hogy a válaszaik szinte teljes egészében őróla szólnak, nem
pedig a saját életükről. Már nem ismerték a környék összes hírét és pletykáját, vagy ha igen, nem akarták továbbadni
őket. Anya néha mesélt a bányában végzett munkájáról, de az évek folyamán a hangulat megváltozott: a kezdeti
lelkesedést a fáradtság váltotta fel. Ez talán teljesen természetes volt, de Ciena önkéntelenül felfigyelt a jelenségre,
ahogyan arra is, hogy az apja ritkán mondott valamit az életéről vagy a völgyben történt eseményekről.
– Á, hát itt vagy! – mondta mögötte valaki kellemes férfihangon. Ciena megfordult, és Nash Windridert pillantotta
meg, amint mosolyogva sétált felé. Az Alderaan megsemmisülését követő három évben Nash fokozatosan
visszanyerte a szellemességét és lendületét. Persze, sejteni lehetett, hogy már sosem lesz a régi, de a szeméből már
eltűntek azok a szörnyű árnyak, amelyek kezdetben olyannyira megrémítették Cienát. Nash és Berisse Sai akkor
került át a Devastatorról az Executorra, amikor Vader Nagyúr ezt a gigászt választotta új vezérhajójának.
Mindhárman ugyanabban a rekeszben szolgáltak, így aztán gyakran találkoztak. – Téged kereslek, Ciena – tette
hozzá Nash.
– Miért? Berisse születésnapjáról van szó? – tudakolta Ciena, azzal összefonta a karját a keblén, és haragosan
nézett a férfira. – Elrontottad a meglepetést, igaz?
– Látom, nem bízol bennem – állapította meg mosolyogva Nash. – Sem abban, hogy értek a meglepetésbulik
megszervezéséhez, sem abban, hogy tudom, mi olyan fontos, hogy vissza tudjon rángatni a hídra, amikor nem vagy
szolgálatban. – Ciena megérezte, hogy a tarkója bizseregni kezd, részben a veszélyérzettől, részben az izgatottságtól.
– Mi? – kérdezte kurtán.
– Az egyik kutasz-droid elcsípett egy nagyon érdekes rádiójelet a Hoth nevezetű jégbolygón – közölte elégedetten
mosolyogva Nash. – Elképzelhető, hogy végre megtaláltuk a lázadók bázisát. – Ciena felszisszent, és megkérdezte:
– És odamegyünk?
– Öt Imperial-osztályú csillagrombolóval az oldalunkon – válaszolta még szélesebben vigyorogva Nash. Ciena
elméjén átsuhant Jude arcának képe. Most legalább lesz alkalmuk bosszút állni azokon az embereken, akik
megsemmisítették a Halálcsillagot, és megölték a legjobb barátját – és egyszer s mindenkorra eltaposni a lázadókat.

Thane felnyögött, amikor kinyitotta a csarnokba vezető ajtót, és jéghideg levegő söpört végig rajtuk.
– Mindjárt lefagy a micsodám! – panaszkodott félhangosan. A mellette szorgoskodó fickó – Dak Ralter – felkacagott,
lekapta a nyerget az egyik tauntaunról, és vigyorogva felvetette:
– Ugye, tudod, hogy könnyebb mód is van arra, hogy nemet válts?
– Nem azt mondtam, hogy szeretném, ha lefagyna. Csak arra céloztam, hogy milyen átkozott hideg van! – morogta
Thane. Az egész gyerekkorát a Jelucan magas hegyei között töltötte, és ezek után azt hitte, hogy tudja, hogyan
birkózhat meg a hideggel, de a Hoth egy egészen másfajta világnak bizonyult.
– Ne beszélj róla! Még csak ne is gondolj rá! – javasolta Dak megkomolyodva. – Csak tartsd magadon a gatyádat, és
összpontosíts a szent célokra!
– Tudom, tudom – dohogott Thane. – Azért építettük fel a támaszpontot ezen a jégbe fagyott kőgolyón, mert a
birodalmiaknak eszükbe sem jut bekukkantani ide. Ki az az épelméjű alak, aki önként kitenné magát ennek? – A kezét
félkörívben mozgatva körbemutatott, és a gesztus magában foglalta a fehér jégfalakat, a csontig hatoló hideget,
valamint a tauntaunok orrfacsaró bűzét. – Senki sem foghatja ránk, hogy a szórakozás kedvéért csatlakoztunk a
felkelőkhöz!
– Ilyet senki sem mondhat! – csattant fel Dak, és sértődött képet vágott, mintha valaki valóban azzal vádolta volna
őket, hogy csak azért harcolnak, hogy lövöldözhessenek egy jót. – Legalábbis, jobban teszik, ha nem mondanak. Ha
valaki nem gondolja komolyan, hogy szembe kell szállnunk a Birodalommal…
– Nyugi, ne húzd fel magad – szólt közbe Thane –, csak vicceltem!
Dak szemrehányó pillantást vetett rá, mintha azt akarta volna üzenni vele, hogy a háború túl komoly ahhoz, hogy
ostoba alakok gúnyt űzzenek belőle. Az újoncok között szép számmal akadtak ilyen alakok – elvakultan hittek az
eszményeikben, és emiatt vigyázni kellett velük. Vagy legalábbis a veteránok ezt állították. Thane pontosan három
héttel szolgált régebb óta, mint Dak. Két évvel volt idősebb a kölyöknél, de néha úgy érezte, hogy két évtizeddel
öregebb nála. Thane sosem rajongott semmiféle eszményért. Amikor Wedge Antilles hívta, nem azért jött, mert úgy
hitte, hogy a lázadók kivétel nélkül tiszták és jók, hanem azért, mert megtanulta, hogy a Birodalom mérhetetlenül
gonosz.
Ugyanakkor, neki is idő kellett, hogy megszokja az itteni viszonyokat. Például, akármilyen kicsi volt is a Moa, a
személyzet minden tagjának jutott egy-egy saját hálókabin. Még a Birodalom szolgálatában is legfeljebb hét emberrel
kellett megosztoznia egy hálótermen. A lázadók között egy óriási bunkerben aludt, több száz emberrel és másfajta
teremtménnyel, akiknek a többsége iszonyatosan horkolt. Az ennivaló kevés volt, az esélyek csapnivalóak, és a
kockázat magasabb, mint korábban képzelte – és mindeddig egyetlen nagy, hősies csatában sem vett részt.
Nem tett mást, csak készleteket szállító teherhajókon repült, és buzgón kerülgette a birodalmi járőröket. Aztán
részt vett a Hoth-bázis felépítésében. És most megint alja munkát kapott: szabadon kellett eresztenie a tauntaunokat,
hogy rég messze járjanak, mire a birodalmiak megérkeznek, mert a jelekből ítélve egy kutasz-droid rájuk talált.
Mindennek a tetejébe csak nemrég rendezkedtek be a Hothon. Thane szerette volna megkérdezni a parancsnokokat,
hogy mégis hogyan akarják megnyerni a háborút, ha a birodalmiak alig egy hónap leforgása alatt rátaláltak a
támaszpontra. Az előtte toporgó tauntaun háta felett végignézett a bázison.
– A szerelők lázasan dolgoztak a vadászgépeken, a hegesztőpisztolyok kék-fehér fénye sejtelmes villózásba
borította a félhomályos csarnokot. Leia hercegnő Rieekan tábornokkal tárgyalt, Thane messziről nézve ingerültnek
látta a fiatal nőt. (Kétszer is elhaladtak egymás mellett a folyosókon, de Leia nem ismerte fel.) Droidok jöttek-mentek
mindenütt, miközben azok a felkelők, akik már megkapták az indulási parancsot, tucatjával rohantak fel a teherhajók
rámpáin. Thane tudta, hogy az ő csapatát – a Korona-osztagot – még nem indították el. Neki egyelőre az volt a dolga,
hogy szabadon engedje a bűzlő tauntaunokat. A töprengésből Dak hangja szakította ki:
– Még most sem tudom elhinni, hogy beosztottak lövésznek, nem máshoz, mint Luke Skywalkerhez! – mondta Dak.
– Ahhoz a fickóhoz, aki elintézte a Halálcsillagot!
– Neki is kell egy lövész. És az akár te is lehetsz – válaszolta Thane, és örült, hogy nem ő a kiválasztott. Igen,
Skywalker hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot, és valóban elérte azt a szinte lehetetlen találatot, ami miatt
tiszteletet érdemelt, de az efféle hőstetteket Thane jobban szerette messziről nézni.
– Azt beszélik, hogy ha minden igaz, akkor Skywalkerből egy napon Jedi-lovag lesz – folytatta Dak, és álmodozva
beszélt, mint egy kis kölyök a szerelméről. – Azt tudod, hogy van egy igazi, működő fénykardja? Kenobi tábornok, az
utolsó Jedi még azt is megtanította neki, hogy hogyan használja az Erőt! – Thane erre már csak egy nyögéssel tudott
felelni. Kérlek, hagyd ezt a babonás zagyvaságot az Erőről! – mérgelődött magában. Az ő véleménye szerint a
Birodalommal kapcsolatos, elszomorító igazságokkal kellett volna motiválni a lázadó katonákat, nem félbolond
vallásos nézetekkel. Ám a következő pillanatban Ciena hangja zengett a tudatában, olyan elevenen, mintha a lány
egyenesen a fülébe suttogott volna: Ha hiszünk valamiben, ami nagyobb hatalmú nálunk, az nem őrültség. Ez a
bizonyíték arra, hogy normálisak vagyunk. Nézd csak meg, hogy milyen óriási a Galaxis! Nem kéne belátnod, hogy
létezhet a mienkénél nagyobb hatalom is benne? Ciena ezt az utolsó együtt töltött napon mondta, a Jelucanon,
mielőtt elindultak az Akadémiára. Thane nevetett a lány azon felvetésén, hogy talán az Erő gondoskodott arról, hogy
ugyanabba a coruscanti iskolába kerüljenek, és az Erő az, ami együtt tartja őket. Mostanra még Cienának is be
kellett látnia, hogy nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy közös legyen a sorsuk. Akkor viszont miért érzem
valósabbnak az ő emlékét, mint azt a személyt, aki alig egy méterre áll tőlem? – tette fel magának a kérdést Thane.
– Csak fejezzük be ezt a dolgot, rendben? – kérte Thane. – Ha nem eresztjük el ezeket a szerencsétleneket, itt
fognak éhen halni, miután mi elmenekültünk. – Megveregette az állat pofáját, majd levette róla a kötőféket. A
tauntaun elrohant, hogy keressen magának egy falkát, amibe belefúrhatja magát, hogy átmelegedjen. Thane utána
nézett, és hozzátette: – Rieekan azt mondja, hogy egy napon belül el kell tűnnünk innen. Nem szeretnék a Hothon
rekedni azért, mert nem fejeztük be időben a munkánkat.
– Ne haragudj – felelte Dak olyan komolyan, hogy Thane-nek bűntudata támadt. Így aztán barátságosabb modorban
folytatta:
– Egyébként meg… alighanem sikerült lenyűgöznöd valakit, és azért osztottak be Skywalkerhez. Akárkit nem
ültetnének be a gépébe.
– Tényleg?
– Biztosra veheted! – Thane a társára pillantott, és azt látta, a kölyök boldogan mosolyog. Ezt követően elengedték
az utolsó két tauntaunt. Mialatt az állatok kirohantak a hóba, a támaszpont összes szirénája megszólalt. Az üreg falai
megsokszorozva verték vissza a jajongást. Thane ugrott egyet, és azonnal eldobta a kötőfékeket, amiket eddig a
kezében tartott.
 – Mit jelent ez? – kiabálta Dak. Akármennyire újonc is volt, tudta a választ. Csak nem akarta elhinni.
Thane a visítást túlharsogva felelt:
– A birodalmiak gyorsabban ideértek, mint gondoltuk! Tudják, hogy hol vagyunk!
Leia hercegnő gyors eligazítását követően Thane-nek alig négy perc kellett, hogy beöltözzön, és odarohanjon a
hósiklójához. De még ez a négy perc is soknak tűnt az adott helyzetben.
– Vonszold már fel ide azt a jelucani alfeledet! – kiabálta Yendor, a gép twi’lek lövésze és a Korona-osztag egyik
tagja. Már felvette a különleges sisakot, amely lehetővé tette, hogy kék lekkui végignyúljanak a hátán. – Birodalmi
lépegetők tartanak felénk!
– Az Akadémián lépegetőkkel is gyakorlatoztunk – felelte Thane, és beugrott az ülésébe. Mialatt felvette a sisakját,
a páncélüveg fülketető leereszkedett, és hallani lehetett a zár kattanását. – Kívül-belül ismerem őket.
– Akkor mit tudsz elmondani róluk? – kérdezte Yendor, és kapcsolókat elforgatva, illetve gombokat nyomogatva
készült a felszállásra.
– Azt, hogy a Birodalmi Hadsereg legerősebb páncélzatú felszíni járművei – válaszolta Thane.
– Azt mondod tehát, hogy pontosan tudod, mennyire ráfaragtunk – állapította meg Yendor.
– Nagyjából – erősítette meg Thane. – Figyelj, nézd máshogyan ezt a dolgot! Ha még a Halálcsillagot is meg
lehetett semmisíteni, a Birodalomnak nincs semmije, amit ne tudnánk elintézni.
– Akkor tegyük próbára ezt az elméletet! – felelte Yendor, és kioldotta a rögzítőkarmokat.
Thane megmarkolta a kormányt, illetve a tolóerőszabályzót, és érezte, hogy a háta mögött beindul a hajtómű.
– És indulunk! – jelentette be. Kirepültek a hangárból, és belevetették magukat az ütközetbe.
Az ezüstfehér égbolton lézernyalábok cikáztak, és a lázadó hajók szélesen szétterülve repültek a közeledő hadsereg
felé… mert igen, egy egész hadsereg közeledett. Nem egy csapásmérő egység. Thane úgy látta, hogy a Birodalom
teljes felszíni serege tart a támaszpont irányába. Hány gyalogos lehet odalent? – töprengett magában. – És
valószínűleg lángszórósokat is beküldenek, hogy hamvasszanak el odabent mindent és mindenkit. És ami a
legrosszabb, máris öt AT-AT lépegetőt látott a messzeségben. Mindegyik több tucat katonát, valamint
nehézfegyvereket szállított, nem beszélve az elejükbe épített veszedelmes lövegekről. Thane sietve emlékeztette
magát, hogy nem számít, meddig jutnak el a lépegetők, ha a lázadók el tudják vinni innen a teherhajókat. Annyira
nem, hogy egy efféle szörnyeteg megsemmisítése csak jutalom lenne.
– Azt is elmesélték az Akadémián, hogy hogyan lehet áttörni a lépegetők páncélját? – kérdezte Yendor. – Mert a
lézerágyúink semmit sem érnek velük szemben.
Thane földközelben vezette a gépet, szédítő sebességgel, és a hó magasra felverődött mögöttük.
– Nem minden ponton vastag a páncél – válaszolta megfontoltan –, gondold végig! A legsebezhetőbbek a lábak,
méghozzá az ízületeknél.
– Értem – dörmögte Yendor –, akkor azokra kell céloznunk. Az egész hósikló megremegett, mialatt a lövegei
energiazáport zúdítottak az egyik lépegetőre, pontosabban az egyik „bokájára”. A töltetek ugyan nem voltak elég
erősek ahhoz, hogy szétzúzzák az óriási alkatrészeket, de lehetségesnek tűnt, hogy meggyengíthetik a kötőelemeket,
vagy kisüthetnek egy-két áramkört. Megnyomorítjuk őket. Lelassítjuk őket – sorolta magában Thane. – Csinálunk
valamit, amivel időt adunk a transzportoknak a menekülésre. Mindegyik hatalmas teherhajó tekintélyes mennyiségű
felszerelést, illetve legalább száz felkelőt szállított, így ezek képezték a flotta gerincét. Ha a Birodalom elkapta volna
őket ezen a napon, az a lázadás végét jelentette volna. Yendor mindenesetre tévedhetetlen pontossággal tüzelt. A
lövedékei pontosan ugyanoda csapódtak be: az AT-AT bal elülső lábának alsó ízületébe. Thane a szenzoradatokat
figyelve úgy ítélte meg, még arra is van esély, hogy leválasszák a láb legalsó részét. Ezzel biztosan megállították
volna az óriási gépezetet.
– Te csak tüzelj! – szólt hátra Yendornak. – Közelebb megyünk!
– Tudod, távolról is el tudom találni… – viccelődött Yendor, de közben még gyorsabban lőtt. Thane hamarosan már
csak a lépegető hasát látta, ha előrenézett. Felfelé pillantva meglátta az óriási törzset. Először azt kivánta, bárcsak
ne látná – a szörnyeteg már akkor is nagynak tűnt, amikor benne járt, ám alulról szemlélve kitakarta a fél égboltot.
De aztán azt mondta magának: Nem olyan nagyok, mint odahaza a hegyek. Azokon is átrepültél. Ezekkel is elbánsz.
Így aztán tovább gyorsított, míg csak egy elmosódó, fehér sávnak látta a tájat, és nyílegyenesen repült a célpont felé.
Yendor vadul tüzelt, továbbra is megdöbbentő pontossággal. Minden lövése nyomán szikrazápor és füst tört elő a
gépezet lábából. Kétszáz méterre jártak… aztán már csak százra… Thane szempillantás alatt meghozta a döntést.
Az utolsó másodpercben elfordulhatott volna, de nem tette. Yendor felnyögött – de közben is lőtt –, miközben Thane
a célba vett láb felé vezette a gépet. A becsapódás előtti pillanatban az oldalára döntötte és jobbra rántotta a
hósiklót, aztán egy gyors orsóval átvitte az AT-AT hátsó lábai között, és máris távolodtak a gigásztól. A hátuk mögött
a gépezet tett még néhány bicegő lépést, majd ismét felemelte a bal elülső lábát – aminek az alsó része a hóban
maradt. A következő pillanatban az AT-AT megdermedt, és többé nem mozdult.
– Ez meg mi volt? – hörögte elképedten Yendor. – Meg akarsz halni?
Thane felnevetett, és szűk ívben megfordította a gépet a következő támadáshoz.
– Efféle manőverekkel szoktam átvágni odahaza a sziklatömbök között – mondta vidáman. – Egész idő alatt
tökéletes biztonságban voltál.
– Lehet, de azért legközelebb emlékeztess, hogy soha többé ne üljek be mögéd! – kérte Yendor. Mialatt Thane a
csata helyszíne felé vette az irányt, észrevette, hogy valakinek sikerült leterítenie egy másik lépegetőt – ez a gépezet
az elejére dőlve feküdt a hómezőn. Mialatt távolról figyelte, a szörnyeteg feje felrobbant, a törzséből pedig fekete
füst csapott ki. Egy pillanatra elképzelte, hogy a katonák mit élnek át ezekben a pillanatokban a gép belsejében. Már
a robbanás előtt is meleg lehetett odabent, és a forróságban a szerencsétlen fickók elevenen megfőttek a
páncéljukban… Ez most így van rendben – emlékeztette magát komoran. – Azért vagyunk itt, hogy megöljük őket,
ahogyan ők is azért jöttek ide, hogy végezzenek velünk. Inkább ők, mint mi.
– Hírt kaptam Skywalker parancsnoktól – közölte Yendor. – Ráhurkoltak egy vontatókábelt annak a dögnek a
lábaira.
– Igen, ez gyorsabb megoldás, mint a miénk – ismerte el Thane –, és sok energiát takarítunk meg vele, ami később
még jól jöhet.
– És nem kell hozzá az az átkozott halálszaltó! – tette hozzá Yendor.
– Ne mondj rá semmit, az mentette meg a hátsónkat! – dörmögte Thane, mialatt a következő lépegető felé vette az
irányt. – Készítsd elő a kábelt! – Mialatt az egyik óriás felé repültek, Thane meglátott egy teherhajót, amint egyre
gyorsulva száguldott felfelé. Lehet, hogy a végén még tényleg sikerül kikeveredniük ebből az őrületből? Biztosra
vette, hogy a lázadók egy részének sikerülni fog. De mindenütt füstölgő siklóroncsok hevertek a hóban. Akármennyi
transzport menekült el, a lázadóknak sok hajót és hadianyagot kellett itt hagyniuk. És kárba veszett az a rengeteg
munka is, amivel megépítették a támaszpontot. Most majd megint vándorolni fognak az űrben, egy olyan helyet
keresve, ami még a Hothnál is eldugottabb és zordabb – ha létezik ilyen egyáltalán. Thane remélte, hogy a
vezetőiknek van egy hosszú távú tervük, aminek révén a mai veszteségek jelentéktelenek lesznek, de jelenleg a
lázadók nagy árat fizettek az elbizakodottságukért. A fogát csikorgatva nézett körül. Az átfogó stratégiához neki nem
volt köze.
Csak egyetlen feladatra kellett összpontosítania, méghozzá arra, hogy fedezze a transzportokat. Ezt követően
perceken át csak a célpontokra figyelt. Nem tett mást, csak olyan közelre vitte hozzájuk a hósiklót, amennyire csak
tudta, hogy Yendor minél többször találjon célba. A felszínen mozgó gyalogosok a fehér álcaruhájuk miatt
szellemeknek tűntek csupán. Miután ez a célba vett lépegető is elzuhant, a lázadók a karjukat lengetve éljeneztek.
Thane felnézett a tiszta égboltra, és azt kérdezte magától: most mit fognak ránk küldeni? De nem küldtek rájuk
semmit. Egyetlen birodalmi hajó sem ereszkedett le a magasból. Ami azt jelentette, hogy odafent, az űrben vártak,
hogy egyenként elkapják a lázadókat szállító egységeket. Abban a pillanatban, hogy az utolsó teherhajó felsüvített az
égbe, Thane és Yendor visszaszáguldott a támaszpontra. Most már néhány percük volt arra, hogy felszálljanak a
vadászgépükkel. Thane-nek nem maradt más feladata, mint hogy elhagyja a bolygó légkörét, és a hiper-űrbe ugorjon
– de először meg kellett szabadulnia azoktól a TIE-vadászoktól, amelyek ezekben a pillanatokban jelentek meg a
láthatáron.
– A pokolba veletek! – szitkozódott Thane. Ha csak öt perccel korábban felszáll, nem is találkozott volna a birodalmi
gépekkel. De most már rákényszerült, hogy lövöldözve nyissa meg maga előtt a szabadság felé vezető utat. Egyedül
annak örült, hogy a TIE-vadászok korántsem olyan szívós és erős gépek, mint a lépegetők. A pilótákat szinte semmi
sem védte – ami a fő oka volt annak, hogy a TIE-pilóták köztiszteletnek örvendtek a Birodalmi Hadiflottánál. Ehhez a
munkához bátor fickók kellettek. Ez a tudat nem könnyítette meg Thane számára, hogy megsemmisítse a TIE-
vadászokat, de azért megtette. A második sorozata telibe kapta az egyiket. A gép zöld szikrazáport okádott, egyre
gyorsulva, mind meredekebb pályán ereszkedett, majd, miután a vezérsíkjai leszakadtak róla, pörögve zuhant a
pusztulásba. Thane megtapasztalta már ezt egy szimulátorban. Pontosan tudta, hogy az ellenséges pilóta mit él át
ezekben a pillanatokban. De hát ilyen a háború – morfondírozott magában, és ebből a gondolatból próbált vigaszt
meríteni. Mindenki maga döntötte el, hogy melyik oldalra áll. Így aztán Thane ráadta a tolóerőt, felhúzta az X-
szárnyú orrát, és mialatt a légkör határa felé száguldott, nem nézett a műszereire, amikor a TIE messze alatta a
talajba csapódott.
Rögtön azután, hogy már a fekete űrt látta maga felett, begépelte a navigációs számítógépbe a találkozási pont
koordinátáit, felvette a kellő irányt, és felkészült a hiper-ugrásra. Az utolsó pillanatokban jobbra nézve meglátta a
Birodalmi Flottát. Nem maradt ideje arra, hogy alaposan megfigyelje, szinte csak ezüstös pontokat látott, aztán már
a hiper-űr fényörvénye villózott előtte és körülötte. A torka úgy összeszorult, hogy alig kapott levegőt. Tudta, hogy
mit látott abban a szempillantásnyi időben: egy óriási csillagrombolót. Amikor eljöttem, Cienát a Devastatorra
vezényelték – töprengett riadtan. – Ezek után kisebb egységre már biztosan nem helyezték át. Mostanában már
aligha osztják be TIE-vadászra, de lehet, hogy önként jelentkezik, hogy élvezhesse a repülés örömét. Tudta magáról,
hogy nevetségesen gondolkodik. Mekkora az esélye annak, hogy a Birodalom számtalan csillagrombolója közül pont
azt az egységet küldték ide a Hothhoz, amelyiken Ciena szolgál? De akármilyen csekélynek is látta ennek az esélyét,
a lehetőség fennállt. Es most, szinte belebetegedve a félelembe, Thane rádöbbent, hogy az a TIE-pilóta, akit az imént
megölt, lehetett akár Ciena is. És ha Ciena ült abban a gépben, ő még csak-azzal sem törődött, hogy végignézze a
halálát.
És az a tudat sújtotta le a legjobban, hogy immár sosem tudhatja meg, kit lőtt le a jégbolygó felett.

Tizenhatodik fejezet
Az Executor hídján uralkodó csendben szinte csak Vader Nagyúr légzőkészülékének sistergő süvítését lehetett
hallani. Ciena tudta, hogy nem szabad felnéznie, nehogy felhívja magára a tetőtől talpig feketébe öltözött férfi
figyelmét. Éppen elégszer hallott már a dühkitöréseiről, hogy mit művelt azokkal, akikre valamiért megharagudott.
És pillanatnyilag bőven volt oka arra, hogy ingerült legyen. Hogyan menekülhetett el ennyi lázadó? Noha a Flotta
alighanem túl korán tört ki a hiper-űrből, ez még nem indokolta a támadás sikertelenségét. A Birodalmi Hadiflotta
akkora csapásmérő egységet küldött ide, aminek meg kellett volna bénítania az ellenség minden védelmi eszközét.
Ám a teljes győzelem helyett három AT-AT lépegető megsemmisült, egy súlyosan megrongálódott, ezenfelül
odaveszett tucatnyi TIE-vadász és több száz gyalogos. Senkit sem vigasztalt a hír, hogy a lázadók is súlyos
veszteségeket szenvedtek.
Ciena elhatározta, hogy később végignézi a hothi csatáról készült felvételeket, és részletesen tanulmányozni fogja
az ellenség taktikáját. A létszám és a tűzerő tekintetében minden előny a Birodalomnál volt. Ezen a napon végzetes
csapást kellett volna mérniük a lázadókra. Ezzel szemben csak rész-sikereket könyvelhettek el. Ha a felkelőknek
sikerült elmenekülniük egy olyan birodalmi csapásmérő különítmény elől, amelyet hat csillagromboló vezetett, akkor
annak csakis a kiváló és meglepő taktikai lépések lehettek az okai. Ciena azt remélte, hogy ezek alapos elemzésével
talán megszerezheti azokat az információkat, amelyek hozzásegítik a Birodalmat ahhoz, hogy végre megnyerje ezt a
hosszúra nyúló, pusztító háborút. Pillanatnyilag viszont neki – és mindenki másnak az Executoron – egyetlen
feladatra kellett összpontosítania: hogy elfogják a Millennium Falcont. Ha tudta is valaki a hídon, hogy miért olyan
fontos az a vénséges roncs, nem beszélt róla. Vader azt akarta, hogy húzzák be a hajót az egyik hangárba, és élve
fogják el az utasait. Így aztán ahelyett, hogy egy jól irányzott össztűzzel megsemmisítették volna – amit szempillantás
alatt el tudtak volna intézni –, el kellett kapniuk. Sajnálatos módon, a Falcont átkozottul jó pilóta vezette. Belerepült
egy aszteroidamezőbe, mintha inkább az öngyilkosságot választotta volna a fogsággal szemben. Egyetlen kisebb hajó
utasai sem remélhették, hogy élve kerülnek ki egy aszteroidamezőből. A lázadó hajónak legalább voltak
energiapajzsai, míg a TIE-vadászok pilótái nem számíthattak még ennyi védelemre sem. Négy gépet így is beküldtek
a száguldó sziklák közé. Mialatt Ciena az ismeretlen pilóta őrültséggel határos vállalkozásán töprengett, Piett
kapitány odaszólt neki:
 – Ree főhadnagy, adjon navigációs támogatást!
– Igen, uram! – vágta rá Ciena, de közben összeszorult a szíve. Odasietett az egyik üres navigációs konzolhoz, és
lenézett a képernyőkre, amelyek a kiküldött TIE-vadászok hívójeleit és koordinátáit mutatták. Nem sokat segíthetett
azoknak a pilótáknak, de elhatározta, hogy mindent megtesz értük, amit csak tud. Villámgyorsan lenyomott néhány
gombot, és begépelt egy-két parancsot, hogy meghatározza a gépek, illetve a Falcon egymáshoz viszonyított-
helyzetét, aztán a fejére rántott egy fejhallgatót, hogy közvetlenül beszélhessen a pilótákkal.
– OL–7-0–1, forduljon jobbra harminchét fokkal, és lefelé… – mondta a szája elé ívelő mikrofonba. – NA–8-1-1,
kövesse, de felfelé! – Az NA811-es gépet Penrie vezette, akivel Ciena néha váltott pár szót. A fiatal férfi a lothali
Akadémián végzett, és állandóan nevetett. És amikor nevetett, a környezetében tartózkodók vele kacagtak. Jóllehet
Penrie pár évvel idősebb volt Cienánál, a hangja alapján valahogy fiatalabbnak tűnt, amikor azt válaszolta:
– Értettem!
– CR–978, húzd fel! Húzd fel! – folytatta Ciena, de már elkésett. Az egyik TIE-vadász eltűnt a képernyőkről. Máris
elvesztett egy embert, és csak remélni tudta, hogy nem lesz több.
– OL–701 – mondta határozottan –, küldöm az új röppálya adatait a navigációs számítógépének!
– Vettem… megjött! – felelte a pilóta.
– JA–189, nincs összeköttetésem a számítógépével! – közölte Ciena.
– Most nem tudok… – válaszolta a pilóta, de hirtelen éles sistergés vágott szavába, majd így folytatta: – a
hajtóművet. Teljesen leállt! Nem tudom irányítani a gépet! Vonósugarat… – Újabb hangos sistergés hallatszott, aztán
a JA189 hívójelű vadászgép szimbóluma eltűnt a monitorokról. Ciena érezte, hogy a ruhája immár nedvesen tapad a
bőréhez. A képernyőkön tartotta szemét, és igyekezett higgadtan beszélni, mialatt tovább irányította a gépeket:
– OL–701 és NA–811, húzódjanak közelebb az egyik nagyobb aszteroidához!
– Úgy tűnik, a célpont menedéket keres! Rajta vagyunk! – jelentette OL701. NA811 felől Ciena nem hallott mást,
csak szaggatott zihálást. Penrie az előbb nézte végig, hogy két társa foszlányokra robban. Ciena anélkül, hogy
felnézett volna, odaszólt Piettnek:
– Kapitány úr, ha a Millennium Falcon leszáll az egyik nagyobb sziklán, kirobbanthatjuk alóla, közben elkaphatjuk a
hajót egy vonósugárral. Visszarendeljem a vadászokat? – Piett hallgatagon és mozdulatlanul állt, nyilván Vader
véleményére várt. A Nagyúr hallgatott, még csak meg sem fordult. Végül Piett szólalt meg:
– Rendben, Ree, csinálja! – Cienában feltámadt a remény, hogy legalább ezt a két pilótát megmentheti.
– NA–81l, OL–701, fejezzék be az üldözést! Határozzák meg a legbiztonságosabb útvonalat, és…
– Bement egy szurdokba! – vágott közbe OL701. – Mindjárt elkapjuk!
Ciena várta, hogy Penrie is jelentkezzen. Ám a férfi hirtelen felordított, és a szörnyű hang is hirtelen szakadt meg.
Ugyanebben a pillanatban mindkét megmaradt TIE-vadász eltűnt a képernyőkről. Négy pilóta meghalt, és Ciena úgy
gondolta, hogy ezért részben ő a felelős. Piett megfenyíti őt? Vagy, ami még rosszabb: Vader fogja megbüntetni? Mi
van, ha igazak a pletykák arról, hogy Vader hogyan bánik azokkal, akik magukra haragítják? De senki sem törődött
vele. Piett és Vader úgy viselkedett, mintha nem hagyott volna cserben senkit. Mintha nem most halt volna meg négy
fiatal katonájuk, méghozzá teljesen értelmetlenül. Ciena már semmit sem tehetett, ezért visszatért az előző szolgálati
helyére, és mialatt leült, odasúgta a mellette dolgozó tisztnek:
– Miért nem lőjük szét azt az aszteroidát?
– Nem látjuk tisztán – felelte a fiatal főhadnagy. – A célpont könnyen irányt válthat. Nincs sem vizuális, sem
szenzorkapcsolatunk. – Cienát elfogta az émelygés. Az a négy TIE-pilóta a semmiért halt meg. Többé senki sem fogja
hallani Penrie kacagását. Az Akadémián a vezetéselméleti előadásokon a tanárok azt tanácsolták a hallgatóknak,
hogy ne egyénként gondoljanak a katonáikra, mert akkor elbizonytalanodnak, tétováznak, és annak vereség lesz a
vége.
Állították, hogy azzal védhetik a leghatékonyabban a katonákat, ha elfelejtik, hogy emberek, és inkább bábuknak
tekintik őket, egy nagyszabású, bonyolult játék bábuinak. Ezek hallatán Ciena már akkor megdöbbent, manapság
pedig tudta, hogy – Piett-tel és Vaderrel ellentétben – sosem lesz képes így gondolkodni. Ugyanakkor, Vaderből nem
hiányozhatott minden érzelem, mivel a vadászok megsemmisülését követően – hihetetlen módon – kiadta a
parancsot, hogy vigyék bele az Executort az aszteroidamezőbe. A becsapódások miatt a hajó újra és újra
megremegett, Ciena pedig összerezzent, mintha ő kapott volna találatot. A csillagromboló hiába rendelkezett
irtózatos tolóerővel, a méretei és a tömege miatt nehézkesen manőverezett. A fedélzetén tartózkodók számíthattak
arra, hogy még sok száz találatot fognak kapni ezen a napon. Ami egy óriás csillagrombolón jelentéktelen sérülésnek
számított, az adott esetben két teljes fedélzet megsemmisülését jelentette egy több száz méteres szakaszon – és
persze mindenki meghalt, aki azon a helyen tartózkodott. Vagyis, még több hajózó és gyalogos fog meghalni teljesen
értelmetlenül, csak azért, mert Vader Nagyúr nem képes lemondani egy ócska, régi teherhajóról… Nem! – szólt rá
magára gondolatban Ciena. Ezek az emberek azért haltak meg, és azért fenyegetett halálos veszély másokat, mert a
Lázadók Szövetsége háborút robbantott ki.

Miután a szolgálata véget ért, Ciena felállt, hogy elhagyja a hidat, és összerezzent. Az elmúlt órák során annyira
megfeszítette az izmait, hogy most mindene sajgott, mintha lefutott volna harminc kilométert. Az ajtószárnyak
kettéváltak előtte, hogy átengedjék – vagy azért, mint kiderült, hogy átengedjék Piett kapitányt, aki éppen visszatért
a hídra. Ciena azonnal vigyázzállásba merevedett, és várta a szidalmakat, amiket kétségkívül megérdemelt. Piett
azonban csak annyit mondott:
– Szép munka volt, főhadnagy.
– De… – bökte ki meglepetten Ciena – elvesztettem négy pilótát, uram.
– Eleve nem volt semmi esélyük – válaszolta Piett. – Sőt magának köszönhetően kicsivel tovább éltek, mintha
egyedül navigáltak volna. – Ciena alig hitt a fülének. Bizonyos mértékig értette, hogy a kapitány miért mondja ezt, de
ettől még nyomorultul érezte magát. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna erre, ezért csak annyit felelt:
– Köszönöm, kapitány úr!
– Á, igen… nem volt jelen a hídon, amikor… – mondta Piett, és kihúzta magát. – Előléptettek admirálisnak, azonnali
hatályyal. Én vettem át Ozzel admirális helyét.
Mi történt Ozzel admirálissal? – csodálkozott magában Ciena, de nem tette fel a kérdést. Rég megtanulta, hogy a
Birodalmi Hadiflottánál néha jobban jár az ember, ha nem ismer meg egy-egy választ.
 – Értem, admirális úr. Gratulálok! – felelte gépiesen.
– Végeztem, Ree főhadnagy – közölte Piett, azzal visszatért a hídra, és a fekete ajtószárnyak bezárultak mögötte.
Ciena még ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy megmozduljon, hát még ahhoz, hogy dolgozzon egy-két órát. És
mégis, ahelyett hogy elbotorkált volna a hálókabinjába, bevonult egy tartalék elemzőfülkébe, és előkereste a hothi
csatáról készült összes felvételt, amelyhez egy főhadnagy hozzáférhetett. Át akart vizsgálni minden egyes
másodpercet, amíg nem találja ki, hogy egy rakás gyenge fegyverzetű, szedett-vedett lázadó hogyan menekülhetett el
a Galaxis legjobb hadserege elől. A nagyképűség hiteti el velem, hogy rá tudok találni egy válaszra, ami elkerülte a
vezérkar legnagyobb taktikusainak figyelmét? – kérdezte magától, és úgy ítélte meg, hogy nem, nem a nagyképűség,
hanem a kétségbeesés. Véget akart vetni a háborúnak, hogy vége szakadjon a véres pusztításnak. Akármilyen
erősnek érezte is magát, akármennyire elhatározta is, hogy végigcsinálja, tudta magáról, hogy nem fogja ép ésszel
kibírni, ha még éveken át azt kell látnia, hogy a felesleges, értelmetlen halálba küldik körülötte a bajtársait.
Nem mintha Penrie és én barátok lettünk volna, de több volt egy hívójelnél. Emlékszem a nevetésére, ami a
védjegye volt. Nem tudom elfelejteni, hogy ember volt, hogy valahol az anyja és az apja hazavárja. Amikor
megtudják, hogy mi történt vele, összeomlanak, ahogyan anya és apa is összeomolnának, ha meghalnék
szolgálatteljesítés közben. Ez csak egy tragédia. De ha összeszámolom, hogy hány ehhez hasonló tragédia játszódott
már le, és fog még bekövetkezni, az egyszerűen elviselhetetlen! Valahányszor Ciena így beszélt magában, mindig
ugyanazt a társat képzelte maga mellé. Bárcsak valóban beszélhetett volna Thane-nel. Thane biztosan tudta volna,
hogy milyen tanácsot adjon neki, és hogyan nyugtassa meg őt. Még ha nem is csinált volna semmi mást, a karjába
zárta és ölelte volna, amíg alábbhagy a fájdalom. Ciena gyakran csak úgy tudott elaludni, hogy felidézte magában az
egyetlen éjszakát, amit ő és Thane együtt töltöttek. Nemcsak a testi szerelmet – nos, nemcsak azt –, hanem azt is,
ami utána történt.
Azt, ahogyan egymáshoz simultak, és Thane finoman simogatta a haját. Nem emlékezett másik alkalomra, amikor
annyira biztonságban érezte magát, mint azokban az órákban. Ciena az alsó ajkába harapott. A fájdalom
visszarángatta a jelenbe. Időről időre elhatározta, hogy soha többé nem gondol Thane-re. A fiú maga választott azt az
utat. De akármerre járt is a Galaxisban, Ciena remélte, hogy boldog és jól van. Ezt persze nem tudhatta biztosan, és
meg kellett békélnie ezzel a ténnyel. Vagyis, összpontosíts arra, amit csinálsz! – biztatta magát gondolatban.
Elkezdte lejátszani a felvételeket, közben jegyzetelt az adattábláján. Elhagyatott hósiklók. Ez azt jelenti, hogy
hajókat és értékes hadianyagokat vesztettek el, amikor lerohantak őket. Lehet, hogy egyszerűen csak addig kellene
hajszolnunk őket, amíg kifogynak a készleteik? A következő felvételen a lázadók lézerágyúi látszottak. A lövegek
megfeleltek volna a birodalmi szabványoknak, vagy legalábbis nagyon közel álltak hozzájuk, viszont… a katonák
gyenge személyi páncélzatot viselnek. Lehet, hogy a szilánkkal pusztító fegyverek vagy a borotvaéles mikro-droidok
jelentik a megoldást?
A következő felvétel a birodalmi lépegetők pusztulásáról készült. Ciena felnyögött, amikor meglátta, hogy a
szigonnyal felszerelt vontatókábelek milyen könnyen elintézik az első AT-AT-t. Biztosra vette, hogy fel lehet szerelni
valamilyen eszközt, ami képes elhárítani az efféle támadásokat. A második géppel belső robbanás végzett, ott
alighanem az utasai rontottak el valamit. Műszaki hiba? Szabotázs? Aztán a következő lépegető… ezt egy olyan
lázadó pilóta állította meg, aki szemlátomást tudta, hol vannak a gép gyenge pontjai… Ciena meglátott valamit, és
hirtelen megdermedt. Minden összefolyt előtte, a körülötte dolgozó számítógépek hangjait egybeolvadó zúgásnak
hallotta.
A megdöbbenés csaknem megbénította. De aztán megrázta a fejét. Csak képzeltem. Biztosan csak képzeltem. Mert
az nem lehet, hogy… Gyorsan visszaállította a felvételt a kérdéses pillanathoz, és ismét megnézte. Nem a képzelete
űzött vele ocsmány tréfát. A hósikló folyamatosan tüzelt egy ideális pontra, az egyik láb legalsó ízületére, miközben
öngyilkos sebességgel száguldott, aztán a legeslegutolsó pillanatban oldalra fordult, és átrepült a két hátsó láb
közötti keskeny résen. Pontosan úgy, ahogyan valaki annak idején odahaza repült át a völgyek kőoszlopai között…
Ezt a manővert sok pilóta meg tudta volna csinálni. Ettől függetlenül Ciena érezte, vagy inkább tudta, hogy mit látott
az imént, és azt is, hogy ez mit jelent: Thane Kyrell csatlakozott a felkelőkhöz.

Tizenhetedik fejezet
Thane ugyanolyan gépiesen csinált végig mindent, mint az asztro-droidja: megkereste a találkozási pontot, leadta a
kódokat, hogy megkapja a következő pont adatait, ismét végrehajtotta a hiper-ugrást, és végül felvette a kapcsolatot
az új bázishajójával, a Liberty nevű mon calamari cirkálóval. A Liberty sokkal nagyobb és fejlettebb volt, mint a
vegyes lázadó flotta legtöbb egysége. Ugyanakkor mon calamariknak, és nem embereknek tervezték. Ennélfogva a
fedélzetein már-már hőség uralkodott, és a levegő páratartalma olyan magas volt, hogy Thane alig néhány perc alatt
átizzadta a ruháit. Úgy döntött, szüksége van valamire, ami eltereli a figyelmét a kellemetlenségekről. Amúgy sem
akart egyedül maradni a gondolataival. Folyton azt a zuhanó TIE-vadászt látta maga előtt, állandóan arról képzelgett,
hogy Ciena haldoklott a gép belsejében – és ezzel le kellett állnia valahogyan. Először is megkereste a barátait.
Wedge hátba veregette, neki pedig sikerült mosolyognia, amikor a többiek gratuláltak egymásnak a lépegetők
elpusztításáért. De aztán, amikor Thane megkérdezte, hogy merre jár Dak Ralter, Wedge elkomorodott.
– Dak meghalt a csatában – felelte rekedtes hangon. – A hósiklójuk találatot kapott. Csak Skywalker jutott ki belőle.
Thane alig néhány órával ezelőtt még azzal ugratta Daket, hogy hősként imádja Luke Skywalkert. És most Dak
holtan fekszik valahol a Hoth jégmezőjén… A kölyök még a tizenkilencedik életévét sem töltötte be. – Ha ez vigasztal
– tette hozzá Wedge –, Luke azt mondta, hogy Dak azonnal meghalt, amikor eltalálták őket. Nem szenvedett.
– Vigasz… – mormolta Thane, de aztán felkapta a fejét. – Persze. Köszönöm.
Wedge olyan arcot vágott, mintha még mondott volna valamit, de Thane nem akarta hallani. Elfordult, átballagott a
hangáron, és úgy figyelte a körülötte zajló eseményeket, mintha még sosem látott volna ilyesmit. A pilóták nagyokat
nevettek és tréfálkoztak, mert a legtöbb ember így tudott megbirkózni az örökös halálos veszéllyel: úgy tett, mintha
nem is létezett volna. Csak egy maroknyi lázadó arcán látszottak a megrázkódtatás vagy a szenvedés jelei.
– Hé, jól vagy? – kérdezte Yendor, mialatt felzárkózott Thane mellé.
– Jól – felelte kurtán Thane.
– Ha így nézel ki, amikor jól vagy – válaszolta a twi’lek –, nem szeretnélek látni, amikor pocsékul érzed magad.
– Dak Ralter ott maradt.
– Sajnálom – felelte Yendor –, rendes kölyök volt.
 – Aha.
– Nem is tudtam, hogy ennyire jóban voltatok.
– Nem voltunk – felelte Thane. De nemcsak róla van szó – tette hozzá magában. – Ma talán megöltem Cienát.
Tudom, hogy szinte biztosan nem ő volt az, de lehetett volna, és sosem fogom megtudni. Vett egy mély lélegzetet, és
halkan folytatta: – Ejtsük a témát, rendben? – Yendor elég okos volt ahhoz, hogy tovább lépjen.
– Vedd úgy, hogy ejtettük – mondta. – Gyere, segíts felszerelni pár újoncot! Éppen úton voltak a Hoth felé, hogy
csatlakozzanak hozzánk, amikor befutottak a birodalmiak.
– Jól van – dörmögte Thane, és kissé megörült, mert így legalább kapott valamit, ami lekötötte a figyelmét. Még egy
kellemes meglepetésben is része lett, mialatt sisakokat, sugárvetőket és adó-vevőket osztogatott az újoncoknak.
Hirtelen egy ismerős arcot pillantott meg.
– Nézd már, kit vonszolt ide a gundark! – kurjantotta Kendy Idele, és széles mosolyra húzta a száját. Sötétzöld haja
hosszú fonatban lógott a hátára, míg néhány elszabadult tincs nedvesen tapadt a homlokára. – Thane Kyrell!
Álmomban sem hittem volna, hogy itt fogunk találkozni!
– Üdv, Kendy – köszönt Thane. – Azt hittem, hogy életed végéig a Birodalmi Hadiflottánál maradsz!
– Ez is azt mutatja, milyen keveset tudsz – vágott vissza Kendy, és felkacagott. Szemmel láthatóan nagyon megörült
a váratlan találkozásnak. Ők ketten nem voltak jó barátok az Akadémián, de Thane mindig is csodálta a lányt.
Különösen arra emlékezett, hogy Kendy milyen veszedelmesnek bizonyult a lőgyakorlatok során: egy másodperc alatt
három célrepülőt szedett le a sugárvetőjével. A Szövetségnek nagy szüksége volt olyanokra, akik így tudtak lőni.
Ugyanakkor Ciena szobatársa és jó barátja is volt. Thane még ránézni sem tudott úgy, hogy ne képzelte volna mellé
Cienát. Thane ezen a napon már nem is csinált mást, csak neveket és adatokat rögzített a számítógépén, felszerelést
osztogatott, leltárt készített, és verejtékezett. Az Echo-bázis parancsnoki központját találat érte, aminek
eredményeként mindenütt eluralkodott a szervezetlenség és a bizonytalanság. Eltűnt több kulcsfontosságú vezető.
Nemcsak Luke Skywalker nem jelent meg a találkozási pontnál, de a Millennium Falconnak is nyoma veszett, a
fedélzetén Leia Organa hercegnővel. Rieekan tábornok rendkívüli konferenciára hívta össze a főtiszteket, és ezen
Wedge is részt vett. Ezzel a többieknek csak annyi feladatuk maradt, hogy megjavítsák a sérült vadászgépeket,
valami rendféleségbe rángassák a készleteket, és várják az új parancsokat, illetve megtudják, hogy mi a következő
úti cél.
Ilyen körülmények között senki sem lepődött meg, amikor az egyik teherhajó pilótája megemlítette, hogy lepároltak
egy kevés üzemanyagot. A vezetőség hivatalosan tiltotta ugyan az alkoholfogyasztást, de azért a legtöbben szemet
hunytak mindaddig, amíg az italok gyártása és fogyasztása nem ütközött a szolgálattal. És néha számíthattak rá,
hogy egy-két napig nyugtuk lesz. Ha a birodalmiaknak lett volna fogalmuk arról, hogy hol vannak, már rég
megjelentek volna mellettük. Ezenfelül minden jó tiszt tudta, hogy a katonáknak néha ki kell ereszteniük a gőzt,
különösen a nagyobb csaták után. Így aztán senki sem tiltakozott, amikor előkerültek a palackok és a poharak. Thane
olyan gyorsan nyelte le az első kortyot, hogy bekönnyesedett a szeme. Akármiből állították elő az
„üzemanyagpárlatot”, iszonyatosan erős lett. De amint befejezte a köhögést, tartotta a poharát egy második adagért.
– Vigyázz, nagyot üt! – figyelmeztette Yendor, és felgörbítette az egyik lekkuját.
– És akkor mi van? – morogta Thane, és nem nézett a twi’lek szemébe. Nem is egyszer berúgott már. Néha
lezúdított a torkán egy-két adag üzemanyagpárlatot, és néhány sörnek sem volt soha ellensége. Az idők folyamán
kimondottan megkedvelte az andói bort. De a kemény ivászat sosem érdekelte, még kölyökkorában sem, amikor a
barátai néha teljesen eláztak egy-egy bál vagy más ünnepség alatt. Ő maga meg sem kóstolt semmiféle italt, egészen
addig az Erődben töltött éjszakáig, amikor is Ciena becsempészett egy üveg bort a köpenye alatt. Alig tizennégy
évesek voltak. Az émelyítően édes ital egyiküknek sem ízlett, és az lett a vége, hogy a java részét kiöntötték. Ciena
ajka sötétvörösben játszott, mialatt nevettek, és azt mondták, hogy többé meg sem szagolják… Ciena. Mindig Ciena.
Van egyáltalán olyan emlékem, amiben nem szerepel? – kérdezte magától Thane. – Ihatok annyit, hogy ne ő jusson
eszembe mindig mindenről? Egyelőre úgy látta, hogy nem. De azért megpróbálta. Bedobott még egyet, és még egyet.
Egyre töredékesebben és homályosabban fogta fel, hogy mi történik körülötte. Tudta, hogy Kendy mesélt neki egy
történetet arról, hogy a teljes személyzete fellázadt a Miriatin, és csak a harmaduknak sikerült élve elmenekülni.
Emlékezett rá, hogy leült szabakkozni, de egyetlen kört sem tudott felidézni. Aztán egy, az Ord Mantellről származó
fickó trágár dalt ordított, amelyben felsorolta, hogy melyik faj női egyedei miféle örömöket nyújthatnak az ágyban.
Valamikor az este folyamán Yendor megkérdezte Thane-től, hogy nem akar-e aludni egyet, de Thane közölte a
twi’lekkel, hogy törődjön a maga dolgával. Amikor aztán forogni kezdett körülötte a világ, nekitámaszkodott a
legközelebbi X-szárnyú oldalának, és tovább ivott. Így történt, hogy valamikor az éjszaka közepén azon kapta magát,
hogy magányosan bolyong az ismeretlen folyosókon, és keményen küzd, hogy ne essen pofára. Gyerünk, ki tudod
találni, hogy hol van a priccsed – biztatta magát –, pár órája megmutatták! Csakhogy részeg mámorában még
különösebbnek látta a mon calamari cirkáló eleve különös folyosóit. A falak állandóan oda kerültek, ahol a padlónak
kellett volna lennie, és fordítva. Végül úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha leül, és pihen egy kicsit. Mialatt a hátát
a falon végigcsúsztatva letelepedett a padlóra, érezte, hogy felfordul a gyomra, és tudta, hogy mi következik. Még
sosem rúgott be annyira, hogy hányjon, és nem is vágyott erre az élményre. Mindig van egy első alkalom –
bölcselkedett magában, nagyokat öklendezve. Aztán valaki talpra segítette, egy asszony, akivel még sosem
találkozott – vagy legalábbis úgy gondolta, hogy még sosem találkozott vele. A hölgy mindenesetre átölelte a vállát,
és segített neki járni. Thane pedig úgy érezte, az alkalom kiválóan megfelel ahhoz, hogy elmesélje az élete történetét
ennek a kedves asszonynak.
– Úgy értem, de tényleg, csak a Cienával kapcsolatos részeket akarom elmondani… – motyogta, mialatt az asszony
a legközelebbi mosdó felé kormányozta. – De ez nagyjából az egész életem. Legalábbis, a jobbik része…
– Igen, annak tűnik – felelte a középkorú nő. – Tessék, üljön le! – Azzal ráeresztette Thane-t egy székre.
– Tudom, csekély a valószínűsége annak, hogy őt lőttem le – folytatta Thane –, de megtehettem volna. Vagy a
többiek is lelőhették volna. Ők is megtehették volna, és ők az én oldalamon állnak, érti? ők a barátaim, és
mindannyian gyűlöljük a Birodalmat, de ha megtudnám valamelyikről, hogy megölte Cienát… és ez őrültség, tudja,
mert Ciena elárult engem, feljelentett a Birodalomnál. El tudja hinni? Adott egy kis előnyt, aztán elárult. Néha,
amikor erre gondolok, olyan dühös leszek, hogy képes lennék… de akkor is belepusztulok, ha eszembe jut, hogy talán
ártottam neki…
– Cssss… – csitította az asszony, és rátett a homlokára egy vizes, hűvös törülközőt. Ez volt a legjobb ötlet, ami
valaha eszébe jutott valakinek. Thane eldöntötte magában, hogy egy igazi lángésszel akadt össze. És akkor talán azt
is segíthet kitalálni, hogy mit hoz a jövő.
– Mi lesz – motyogta Thane –, ha egy napon megint csatába megyek a Birodalom ellen, és lefagyok? Mi lesz, ha nem
fogok lőni, mert tudom, hogy Ciena ott lehet valamelyik TIE-vadászban? Mi lesz, ha tüzet nyitok, és ő tényleg ott ül
valamelyikben? – Mialatt beszélt, rádöbbent, hogy mindjárt sírva fakad, és valahogy sikerült leállnia. Szépen
berúgott, de legyen átkozott, ha elsírja magát valaki előtt. Vett néhány mély lélegzetet, és ismét megszólalt: – Nem
akarom megölni Cienát. És azt sem akarom, hogy meghaljanak a társaim, mert félek attól, hogy ártok az egész
Birodalmi Hadiflotta egyetlen olyan katonájának, akit szeretek.
– Megértem – felelte halkan az asszony, és egy poharat nyomott Thane kezébe. – Igyon egy kis vizet! Majd később
megköszöni… – Ezt követően a dolgok még zavarosabbak lettek. Thane minden bizonnyal megtalálta valahogyan a
priccsét, mert ha homályosan is, de felfogta, hogy belemászik teljesen felöltözve úgy, hogy még a bakancsát sem
rúgta le a lábáról. És a priccsén fekve ébredt fel másnap reggel.
– Ez az, amire egy nálam gyengébb jellem azt mondaná: én figyelmeztettelek! – mondta vigyorogva Yendor, mialatt
Thane egy vödör fölé hajolva öklendezett.
– Hallgass, kérlek! – nyöszörögte Thane.
– Addig nem, amíg nem mondom el, hogy az osztagunknak eligazítást tart a vezérkar… ööö… félóra múlva. – Thane
a szemét forgatta a saját ostobasága miatt, aztán összerándult. Nem is tudta, hogy a szemforgatás ennyire fájhat.
– Meg lehet szabadulni a másnaposságtól, ha beleugrunk egy bakta-tartályba? – nyöszörögte elhaló hangon.
Yendor elgondolkodott, majd bólogatva felelt:
– Te, tudod, hogy ez nem is rossz ötlet? Egyszer feltétlenül ki fogjuk próbálni. De most nincs rá idő.
– Csodás… egyszerűen csodálatos! – Thane minden erejét összekaparva lezuhanyozott, és egyenruhába bújt. A
szeme alatti sötét karikákkal nem tudott mit kezdeni, de hát nála pocsékabbul kinéző emberek is jelentek már meg a
parancsnokok előtt. A 2-1B sebész-droid adott neki egy injekciót, amiről azt állította, hogy egy-két óra alatt eltünteti
a mérgeket a véréből. Ezek után Thane-nek annyi dolga maradt, hogy túlélje az eligazítást. Amikor az egész osztag
vigyázzban állt, Rieekan tábornok belépett a tágas kabinba – és nem egyedül érkezett. Egy tetőtől talpig fehérbe
öltözött, sötétvörös hajú, méltóságteljes megjelenésű asszony kísérte.
– Ezt nem hiszem el… – suttogta Kendy.
– Én se – mormolta Yendor szélesen vigyorogva. – Végre személyesen találkozunk magával Mon Mothmával!
Mon Mothma… Egyike azon kevés szenátoroknak, akik nyíltan szembeszálltak Palpatine-nal, még mielőtt Császár
lett belőle. Előkelő helyeken szerepelt a Birodalom összes körözési listáján. A Lázadók Szövetsége egyik
kulcsfontosságú vezetője volt. És ő volt az az asszony, akinek az éjszaka folyamán Thane kiöntötte a lelkét. Hogy nem
ismertem fel? – mérgelődött magában Thane. – Ezek szerint részegebb lehettem, mint gondoltam. Persze, a birodalmi
híradókban mutogatott képek évekkel korábban készültek Mon Monthmáról, aki réges-régen bujkált a hatóságok
elől. De Thane annyira ittas volt, hogy akkor sem ismerte fel az asszonyt, amikor tartotta a fejét egy mosdó felett,
amíg kiokádta a belét. Hát ez remek! Egyszerűen remek! – dohogott magában, és azt kívánta, nyíljon meg alatta a
padló, és tűnjön el innen úgy, mintha soha nem is létezett volna. De ez persze nem történt meg, így nem tehetett
mást, mint hogy mozdulatlanul állt, és úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
– Jó reggelt! – köszönt Mon Mothma nyugodt, barátságos hanghordozással. – Megtiszteltetés számomra, hogy
találkozhatok azokkal a harcosokkal, akik támogatják a Szövetséget ezekben a nehéz időkben! – Az osztag tagjait
elöntötte a büszkeség, még Thane-t is, pedig közben mélységesen szégyellte magát. A gondolat, hogy az egész
Szövetség vezetője azt mondja, megtiszteltetés számára, hogy találkozhat velük…. Thane gyanította, hogy a Császár
még sosem mondott ilyesmit egyetlen katonájának sem. – Nyilván valamennyien tudatában vannak annak, hogy
hamarosan tovább kell mennünk – folytatta Mon Mothma, és végignézett a pilótákon. – Ugyanakkor, a Korona-osztag
nem fogja elkísérni a flottát a következő találkozási ponthoz. – A pilóták meglepetten néztek össze. Ez valami
büntetés az éjszakai ivászatért – vagy egy másik, sokkal jelentősebb kihágásért? Viszont, amennyire Thane tudta,
nem követtek el semmit, amiért büntetést érdemeltek, mi több, a flotta egyik legjobb osztagának számítottak. –
Fontos feladatot szánunk maguknak – tette hozzá Mon Mothma. Nem kellett többet mondania. Mindannyian értették,
hogy hírszerző munkáról van szó, ami komoly veszélyekkel járt. De egyikük sem azért csatlakozott a lázadókhoz,
hogy biztonságban éljen. – Önöket választottuk ki a küldetésre, noha többen is újak minálunk. Ugyanakkor,
rendelkeznek a feladatokhoz szükséges tudással és tapasztalatokkal – mondta Mon Mothma, és leült az íróasztalhoz.
Valahogy a puszta jelenlétével komoly, méltóságteljes helyiséggé varázsolta a máskülönben sivár kabint. Máris felér
a Császárral – gondolta Thane –, még ha Palpatine egyelőre nem is tud róla. Rieekan tábornok krákogott egyet, és
megszólalt:
– A Korona-osztag a belátható jövőben a Libertyn marad. A következő órák folyamán megkapják az állandó
szálláshelyüket.
– Ó, barátom – dünnyögte Yendor fapofával –, mindig is szerettem volna egy szaunában lakni!
– Mit óhajt, Yendor pilóta? – érdeklődött a szemöldökét felvonva Rieekan.
– Úgy értem, mindig is szerettem volna egy szaunában lakni, uram… – A többiek felnevettek, még Rieekan is
elmosolyodott. Mon Mothma megőrizte a komolyságát, de a rosszallás jelei sem látszottak az arcán. Egy efféle
megjegyzésért egy birodalmi tiszt fogdába került volna. A lázadóknál a fegyelem együtt tudott létezni az
emberséggel.
– Mind a csoportos, mind az egyéni feladatokat akkor fogjuk megbeszélni, amikor sorra kerülnek – folytatta Mon
Mothma olyan zökkenőmentesen, mintha nem szakították volna félbe. – De azt tudniuk kell, hogy rendkívüli
veszélyek várnak önökre, sokkal nagyobbak, mint amikkel eddig szembekerültek. Lehetséges, hogy olyan küldetések
teljesítését kérjük majd néhányuktól, amelyekről valószínűleg nem fognak visszatérni. Ha úgy érzik, nem tudják
vállalni ezt, szóljanak most! Senki sem fogja hibáztatni önöket.
Mindenki hallgatott, és továbbra is vigyázzban állt. Zokszó nélkül fogadták el, hogy a jövőben halálos veszélyek
várnak rájuk. Thane a falra szegezte a szemét, nem nézett a társaira. De érezte magán Mon Mothma tekintetét.
Amikor a csend elég hosszúra nyúlt, Rieekan biccentett, és megszólalt:
– Helyes! Most pedig tájékoztassák az újoncokat az itteni szokásokról – beszéd közben biccentett Kendy, a csapat
legújabb tagja felé –, és várják a további utasításokat!
– Köszönjük a bátorságukat és az önfeláldozásukat – mondta Mon Mothma. – Végeztünk, elmehetnek! – A pilóták a
kijárat felé fordultak, és abban a pillanatban, hogy Kendy odahajolt Thane-hez, hogy kérdezzen tőle valamit, Mothma
hozzátette: – Kyrell hadnagy, szeretnék váltani önnel néhány szót!
Thane majdnem sóhajtott egyet. Olyan közel volt már ahhoz, hogy leléphessen. Mon Mothma felé fordult, és
vigyázzállásba merevedett. A szeme sarkából meglátta Rieekant; a tábornok meglepettnek tűnt. Ezek szerint Mon
Mothma nem mesélte el másoknak az éjszakai eseményeket. Legalábbis, egyelőre. Az ajtó hamarosan bezárult az
utolsónak távozó pilóta mögött, és Thane kettesben maradt Mon Mothmával. Más körülmények között az
alacsonyabb rangú tisztek megvárták, amíg az elöljáróik szólalnak meg, de Thane úgy gondolta, hogy ez az eset
kivétel a szabály alól.
– Asszonyom, szeretnék elnézést kérni a tegnap esti viselkedésemért – hadarta egy szuszra. – Nyilvánvalóan többet
ittam a kelleténél. Többször nem fog előfordulni.
Mon Mothma hátradőlt, és a száját finom, alig látható mosolyra húzva válaszolt:
– Kyrell hadnagy, ha mindig kirúgtam volna azokat a pilótákat, akik a kelleténél több üzemanyagpárlatot ittak, a
Szövetség már nem létezne.
– Igenis, asszonyom – felelte Thane, ugyanakkor nem értette, hogy az asszony miért hívta vissza őt. Aztán eszébe
jutott az, amit az éjszaka mondott, és elszörnyedve folytatta: – Ha amiatt aggódik, hogy nem fogom tudni ellátni a
feladataimat, kérem, ne tegye!
– Az én aggodalmaimnak nincs jelentőségük – válaszolta higgadtan Mon Mothma. – A gond az, hogy ön kételkedik
saját magában. A kételyek jobban megbéníthatják, mint a félelem. Viszont, amennyiben minden nagyobb ütközet
után széthullik, hamarosan elpusztítja saját magát. – Thane erre nem mondott semmit. Tudta, hogy az asszonynak
igaza van. – Sokan vannak közöttünk olyanok – folytatta Mon Mothma –, akiknek barátaik vagy rokonaik a Birodalmat
szolgálják valamilyen minőségben, vagy olyan bolygókon és hajókon élnek, amelyeken szörnyű állapotok uralkodnak
a háború miatt. Nem ön az egyetlen, aki vívódik magával. – Yendor néha mesélt a fiáról, Bizuról, akit a Rylothon
hagyott. Kendy családja az Ilohon élt, de most veszélybe került, mert Kendy beállt a felkelők közé.
– Igen, asszonyom – felelte Thane –, tudok róla.
Mon Mothma felállt, és közelebb lépve azzal a kedvességgel folytatta, amelyet Thane az éjszaka folyamán érzékelt:
– Nincs azzal semmi gond, ha szeret valakit, aki a másik oldalon áll ebben a háborúban, mindaddig, amíg jobban
szereti azt, amiért harcol. – Thane sosem gondolta azt, hogy valamiért harcol. Azért csatlakozott a lázadókhoz, hogy
a Birodalom ellen küzdjön, nem a Köztársaság visszaállításáért, vagy valami más, nagy célért, amiről a többiek
beszéltek. Úgy vélte, hogy ha a Birodalom elbukik, a többi majd megy magától. Most viszont, végül feltette magának
a kérdést, hogy valójában mit akar. A Birodalom elleni harc azt jelentette számára, hogy harcol egy olyan galaktikus
hatalomért, amelyik értékesebbnek tartotta az igazságot és a tisztességet, mint a nyers erőt, amelyik tisztelettel
viszonyult a polgáraihoz, nem pedig megfélemlítéssel, megtévesztéssel és fenyegetéssel. A rabszolgaság elleni harc
azt jelentette számára, hogy harcol az egyének és a népek szabadságáért. És azzal, hogy harcolt azok ellen, akik
könyörtelenül megsemmisítették az Alderaant, harcolt az egész Galaxis összes lakott világáért. Thane hitt ezekben a
dolgokban, eléggé ahhoz, hogy meghaljon értük, de tudta, hogy nem ezért harcol. Azért csatlakozott a lázadókhoz,
hogy megbuktassa a Birodalmat, és teljesen hidegen hagyták az Új Köztársaság megteremtéséhez kötődő ábrándok.
Csak azért, mert úgy gondolta, hogy egy új galaktikus kormányzat jobb lenne, mint a Birodalom, még nem
jelentette azt, hogy feltétlenül jó lenne. Mert végső soron az is csak egy másfajta bürokrácia lenne, egy másik
csoport utalná a Magvilágokat, és nem törődne a Külső Gyűrű problémáival. Persze, sok szempontból jobb lett volna
a Birodalomnál, de önmagában véve ez még kevésnek tűnt. Így aztán Thane válasza úgy hangzott: nem. Nem
szerette jobban a Szövetséget, mint Cienát. Ugyanakkor hajlandó lett volna meghalni azokért a dolgokért, és tudta,
hogy melyiket kell választania – függetlenül attól, hogy mennyire fáj.
– Szolgálatképes, Kyrell hadnagy? – kérdezte halkan Mon Mothma.
– Igen, asszonyom – felelte Thane, és tisztán érezte a válasza súlyát. Megesküdött arra, hogy mindent megtesz,
amit kell, egészen addig, hogy elveszi Ciena életét. És tudta, hogy ha lőnie kell, soha többé nem fog tétovázni.

Tizennyolcadik fejezet
Jude sosem említette, hogy a Bespin ilyen szép. Ciena az ablakon át figyelte a gömbölyű, agyagszínű épületeket,
amelyek mintha a felhők között lebegtek volna. Jude arról sem mesélt soha, hogy a szűrt napfény örökös vöröses
ragyogásba borítja az égboltot, sem a Felhővárost jellemző kecses eleganciáról. Valahányszor a szülőbolygója került
szóba, a tibanna gáz kitermelését megnehezítő tényezőkről beszélt, vagy az itteni siklórepülők aerodinamikai
jellemzőiről. Akármiről volt is szó, Jude megmaradt tudósnak. Ugyanolyan mohón kutatta az igazságot, ahogyan azok
a fejvadászok keresték a Millennium Falcont. (Cienát bosszantotta, hogy ez az alávaló népség sikert ért el ott, ahol a
birodalmi tisztek csődöt mondtak. De hát a kisebbfajta, civil járműveknek megvolt az az előnyük, hogy észrevétlenül
mozoghattak, amit egy csillagrombolótól aligha lehetett elvárni.) Jóllehet Ciena szeretett volna átmenni a
Felhővárosba, és esetleg meglátogatni Jude szüleit, az Executor fedélzetén maradt. A Millennium Falcon utasainak
elfogására kijelölt csapat csak néhány főből állt – és velük ment Vader Nagyúr is, aki általában személyesen
felügyelte a különféle akciókat. Akármi történt is odaát, az Executoron maradt katonáknak csak annyi dolguk akadt,
hogy várjanak.
Ciena nem bánta volna, ha van valami feladata, mert az legalább elterelte volna a figyelmét, és nem dühöngött
volna Thane Kyrell miatt. A Bespin még rosszabbá tette a dolgot, mert a Bespin volt Jude otthona. És Ciena
valahányszor az elvesztett barátra gondolt, eszébe jutott, hogy Jude segített kideríteni az igazságot azzal az ostoba
lézerágyúval kapcsolatban. Az az eset bebizonyította, hogy Ciena és Thane nem mindig ért egyet. És ezt bizonyította
a férfinak az a döntése is, hogy elhagyja a Birodalmi Hadiflottát. Ciena, akármilyen dühös volt is, amiért Thane
dezertált, legalább megértette a döntését, még ha nem is értett vele egyet. Na de az, hogy Thane csatlakozott a
lázadókhoz?
Hogyan állhatott be terroristának? Mindig is megvetette a felkelőket – ez mikor változott meg, és hogyan?
Megbocsátotta nekik a Halálcsillag elpusztítását és több ezer ember meggyilkolását? Igen, a Birodalom
megsemmisítette az Alderaant, de az egy játszma része volt – egy játszmáé, ami aztán csődöt mondott. De az csak
egy űrállomás volt, egyetlen bolygó, egyetlen szörnyű nap. A lázadók folyamatosan támadták a birodalmi hajókat és
támaszpontokat, mintha sosem onthattak volna elég vért ahhoz, hogy csillapítsák a szomjukat. Ha elvi alapon
harcoltak volna, és nem a Birodalom elleni, olthatatlan gyűlöletüktől fűtve, béketárgyalásokat kezdeményeztek volna,
vagy megpróbáltak volna megszerezni egy független csillagrendszert, ahol úgy élhették volna az életüket, ahogyan
akarták. De nem. Ők gyilkoltak, újra, újra és újra. Thane viszont minden ereje, minden harci tapasztalata ellenére
sosem volt erőszakos ember. Akkor viszont hogyan vehet részt efféle borzalmakban? Talán az apja tette ilyenné –
gondolta Ciena, mialatt a Felhőváros folyosóin sétált (Most akkor mégsem maradt az Executor fedélzetén?). Elsietett mellette
néhány hangosan morgó undibundi, de észre sem vette őket. Gondolatban ott állt Thane mellett azon a napon,
amikor a fiú összeroskadt az akadálypályán, és utóbb bekötözte a sebeit. Majdnem könnyekre fakadt, mert meglátta
a verések bizonyítékait, de még jobban megrendítette a tudat, hogy Thane milyen bátran elviselte a sérüléseit,
egészen az utolsó lehetséges pillanatig. Azok, akikkel brutálisan bántak, gyakran maguk is erőszakos alakok lettek.
Lehet, hogy Thane manapság meg akarja büntetni a világot, ami valaha így bánt vele? Nem. Thane mindig is
esküdött arra, hogy sosem lesz olyan, mint az apja. Ciena pedig mindig hitt neki. De ettől még nem ismerte a választ.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta Nash Windrider. Ciena az álmodozásból kizökkenve meglátta, hogy odaért a
leszállópályához, amelyen a barátja várta a Millennium Falcon előtt. A prédájuk egyenesen a Bespinhez repült,
pontosan úgy, ahogyan Vader Nagyúr megjósolta. Akkor miért üldöztük őket az aszteroidamezőben? – tépelődött
magában Ciena. – Megtehettük volna, hogy idejövünk, és felállítjuk a csapdát. Odament Nash-hez, aki a kezét a
csípőjén tartva vizsgálgatta az elfogott hajót. – Amikor először láttam – mondta Nash –, az üldözés alatt, fel nem
foghattam, hogy ez az izé miért nincs még roncstelepen. De most már, hogy ilyen közelről látom, rájöttem a válaszra:
nincs az a roncstelep, ahol átvennék.
– Csoda, hogy még repül – tette hozzá Ciena, de magában óhatatlanul is csodálta a Falcont. Egy olyan valaki, aki
egy V–171-esen tanult repülni, néha érzelgős lett, ha meglátott egy-egy ócska, öreg hajót. – Mi a parancs?
– Az, hogy bénítsuk meg a hiper-hajtóművet.
– Miért bénítunk meg egy elfogott hajót? – vetette fel Ciena.
– Ezt Vader Nagyúrtól kérdezd – javasolta vigyorogva Nash.
– Rendben, értem – válaszolta lemondóan sóhajtva Ciena. Néhány percig hallgatagon dolgoztak. Ciena a Falcon
szűkös szerelőaknájában úgy érezte, hogy Nash a szükségesnél közelebb húzódik hozzá. De talán csak képzelődött,
mert annyira szeretett volna egyedül lenni, amíg helyre teszi magában a Thane-hez fűződő gondolatait. A hiper-
hajtómű megbénítása egyszerűen ment. Ciena és Nash hamarosan már a kompon ült, amely visszavitte őket az
Executorra. Most már szabadon röpködhettek, mert nemrégiben megérkezett a másik pilóta, akit Vader Nagyúr
keresett – egy másik célpont, akit becsalogattak ebbe a csapdába. Minden jel arra vallott, hogy az egész hajszának
rövidesen vége lesz. Leia hercegnő bíróság elé kerül. A lázadó barátai látni fogják, hogy mi vár rájuk, ha nem fejezik
be. Talán mindannyian lelepleződnek… Thane-nel együtt. Ciena gépiesen lépkedve, mélyen a gondolataiba merülve
ballagott a hídra. Örült, hogy a következő órák eseménytelennek ígérkeztek. Ám ez az ígéret nem vált valóra. Vader
Nagyúr gyanúja viszont igen: a Millennium Falcon felemelkedett a pályájáról, elszáguldott, és majdnem sikerült
megszöknie, amikor megmagyarázhatatlan módon visszafordult, és berepült a Felhőváros alá.
– Mit gondolnak, mit nyernek ezzel? – dörmögte Nash, mialatt megnyomott néhány gombot, és ezzel az összes
szenzort a Falconra irányította.
– Ki tudja? – felelte halkan Ciena. Szinte sajnálta azokat az ismeretleneket, akik azt hitték, hogy mindjárt szabadok
lesznek, holott Vader Nagyúr egész idő alatt két lépéssel előttük járt. Az Executor hídján immár ismét lázas munka
folyt, de Cienának csak annyit kellett tennie, hogy a monitorokat bámulva követi a vadászat utolsó pillanatait. Az a
furcsa érzése támadt, hogy mindenkitől, még saját magától is elkülönülve, távolról figyeli az eseményeket, és ez
akkor sem szűnt meg, amikor Vader Nagyúr visszatért a hídra.
– Hamarosan belekerülnek a vonónyalábba, Nagyúr – jelentette Piett admirális.
– Kikapcsolták a hiper-hajtóművet a Millennium Falconon? – kérdezte Vader Nagyúr.
– Igen, Nagyúr – felelte az admirális.
– Helyes-– mondta Vader –, a rohamosztag készüljön fel! Vigyenek kábítófegyvereket is!
Ciena máskor büszke és izgatott lett volna amiatt, hogy tisztességesen elvégezte a feladatát. Most azonban
távolinak érezte az egészet, mintha valaki mással történt volna – egészen addig a rettenetes pillanatig, amikor is a
Falcon a hipertérbe ugrott, és eltűnt. Ezt meg hogy a pokolba csinálták? Nash döbbenten tátogott. Ciena talán
osztozott volna vele az érzéseiben, ha nem látta volna meg ebben a pillanatban Piett admirális arcát. Piett
hamuszürkére sápadt, és nagyot nyelt, valamint megigazította a gallérját, mintha egyszeriben szűk lett volna neki.
Végünk van – vélte magában Ciena. – Az admirális, Nash és én… Vader meg fog ölni minket. Teljesítettük a feladatot,
de az nem számít.
Éveken át örült, mert sosem látta a saját szemével, hogy milyen az, amikor Vader „megszabadul” valakitől. Most
úgy tűnt, hogy személyesen fogja megtapasztalni. De Vader továbbra is ott állt, ahol az imént, és nem szólt semmit.
Aztán egyszer csak sarkon fordult, és egy hang nélkül kisietett a hídról. Miután az ajtó bezárult mögötte, Piett
leeresztette a vállát, és kissé előregörnyedve fellélegzett, mintha hirtelen hatalmas súly került volna le róla. Nash a
pultján könyökölt, az arcát a tenyerébe temetve. Ciena várta, hogy megkönnyebbüljön, de a félelem csak tompult
kissé, és mind mélyebbre süllyedt a bensőjében, míg végül befészkelte magát a csontjaiba.

Azon az estén a rekesz tiszti étkezőjének egyik sarkában ültek, amikor Ciena felvetette:
– Szerintetek miért csatlakoznak a teremtmények a lázadókhoz? – Berisse a vállát vonogatva válaszolt:
– Ugyanazért, amiért mások rablást követnek el vagy a huttokkal üzletelnek. Nem tudnak beilleszkedni a normális
társadalomba, és ezért utálnak minket, akiknek sikerül. – Thane a legjobb pilóták közé tartozott. Amennyiben a
flottánál marad, előbb-utóbb parancsnok lett volna belőle. Cienának másik választ kellett találnia, és megkérdezte:
– Nash, te mit gondolsz?
– Kit érdekel, hogy hol kezdte a csőcselék? – morogta legyintve Nash. – Én csak azt akarom tudni, hogy hogyan
fejezik be a pályafutásukat.
– Miért kérdezed? – érdeklődött Berisse, és ivott még egy korty táptejet. Noha rendes ételeket is kaphattak volna,
csak az idősebb és magasabb rangú tisztek éltek ezzel a lehetőséggel, akikről már senki sem hitte, hogy elpuhultak.
Ciena több mint két éve nem evett egy falat kenyeret.
– Csak úgy – felelte, és lebiggyesztette a száját.
– Furcsa vagy ma – állapította meg Nash, és barátságos, barna szemével figyelmesen tanulmányozta Cienát. A
fiatal férfi sokat fogyott azóta, hogy elvégezte az Akadémiát, kimondottan vézna lett, de a szeme legalább ugyanolyan
maradt. – Mi a baj?
Ciena nem merte elmondani a teljes igazságot, bár ha valaki segíthetett megérteni Thane döntését, az Nash volt.
– Az utóbbi időben sokat gondolok Thane-re.
Berisse átölelte Ciena vállát. Nash eddig mosolygott, de most egy csapásra szomorú lett.
– Még most sem hiszem el – dörmögte komoran –, sosem hittem volna el róla, hogy képes az öngyilkosságra.
– A Halálcsillag pusztulása után mindannyian kifordultunk önmagunkból – mondta a fejét csóválva Berisse.
– De annyi mindenért élhetett volna! – fakadt ki Nash. – Például-a munkájáért, aztán, hogy a legjobb pilóták közé
tartozott! Bosszút állhatott volna a lázadókon. És ott voltál neki te, Ciena. Ennyinek elégnek kellett volna lennie
ahhoz, hogy akarjon élni!
Ciena az asztalra szegezte a tekintetét, nehogy valamelyik társa szemébe nézzen, és halkan válaszolt:
– Egyfolytában azon töröm a fejem, hogy miért érezte ennyire reménytelennek a helyzetét.
Mert Ciena úgy gondolta, hogy csakis egy minden reményét elveszített ember állt át a Birodalomtól a lázadókhoz.
Az egy dolog volt, hogy Thane megszegte az esküjét, mert már nem tudta tartani magát hozzá. De csatlakozni egy
rakás pusztító, vad gyilkoshoz? Thane nem volt idealista, vagyis nem téríthették meg semmiféle bizarr politikai
dogmával, amivel a hiszékenyeket szokták meggyőzni.
– Voltak közeli barátai a Halálcsillagon? Olyan, akitől nem tudtál? – kérdezte Berisse, közben visszanyomkodott egy
elszabadult hajfürtöt az előírásoknak megfelelő kontyába. – Például, nos… egy lány az Akadémiáról? Úgy értem,
abból a korból, amikor még nem szeretett beléd. Lehet, hogy egy ilyen ismerős halála teljesen kiborította.
Erre a felvetésre Nash válaszolt:
– Sosem járt senkivel, amíg az Akadémiára jártunk. Talán a Jelucanon volt valakije?
– Nem – jelentette ki határozottan Ciena. Annak idején látta, hogy Thane elmegy sétálni egy-egy lánnyal, de sosem
ment kétszer ugyanazzal. Berisse megvonta a vállát, és megszólalt:
– Akkor talán történt valami a szülőbolygódon. Thane dühös volt a Halálcsillag pusztulása miatt. Elhagyta a flottát,
de csak azért, hogy hazatérjen és összeszedje magát – és a látogatás alatt történt vele valami. Valami szörnyű dolog.
– Mindig is az volt a gyanúm, hogy az apjával való viszonya a legjobb esetben is feszült. A legrosszabb esetben
borzalmas – mondta Nash. – Jaj, ne nézz rám így, Ciena! Három évig laktam együtt Thane-nel. Azt hiszed, sosem
láttam a sebeket a hátán? – Egy pillanatra összepréselte a fogsorát, aztán hozzátette: – Fogadni merek, hogy az apja
a lehető legrosszabb pillanatban esett neki. Áttaszította a határon.
– Én nem fognám Thane apjára – jelentette ki Ciena, és ebben legalább igaza volt. De mostanra rájött, hogy Nash-
től nem fog választ kapni. Bele kellett törődnie, hogy az ok, amiért Thane beállt a felkelőkhöz, idegesítő rejtély marad
– egy, a húsába ágyazódott nyíl, amit nem téphet ki, hogy a seb mindörökre begyógyuljon. Ciena mélyen a
gondolataiba veszett, egészen addig, amíg Nash elkísérte majdnem a hálókabinjáig. A lakórészleg egyik hosszú
folyosójának majdnem a végénél álltak, vagyis távol voltak mindenkitől, amikor Nash finoman megfogta Ciena kezét.
– Máris lefekszel? – kérdezte a férfi könnyed hanghordozással, de azért a szándéka tisztán érződött. Ciena
gyanította, hogy egyszer ez a perc is eljön, de azt nem tudta biztosan, hogy ezen az estén fog megtörténni. Most már
nem csodálkozott azon, hogy Berisse kimentette magát, és lelépett – nem akart zavarni.
– Nash… ez rossz ötlet – mondta fojtott hangon.
– Éppen ellenkezőleg, szerintem csodás ötlet – felelte Nash, és izgatottan mosolygott. – Netán nem érdemelsz meg
egy kis szórakozást? – Ciena olyan gyengéden felelt, amennyire csak tudott:
– Azt hiszem, te nem csak szórakozni akarsz, hanem annál többet. És azt nem adhatom meg neked.
Nash oldalra billentette a fejét. Nem kezdett el vitatkozni, de nem is húzódott távolabbra.
– Akkor talán rá tudlak beszélni, hogy töltsünk együtt egy kicsivel több időt? Hogyan jobban megismerjük egymást
úgy, hogy Berisse és a többiek nincsenek velünk? Tudom, hogy eddig barátok voltunk, és a váltás, nos, trükkös lehet,
de szerintem megér egy próbát. Ha rólad van szó, készségesen várok, ameddig csak kell.
Ciena lépett egyet hátra, hogy eltávolodjon a férfitól, és a háta elérte a falat. Milyen nevetséges – mérgelődött
magában –, szégyenlős vagy és esetlen, mint egy kislány! Aztán vett egy mély lélegzetet, és határozottan kijelentette:
– Nem fog menni. – Nash elkomorodott, és szemmel láthatóan megdöbbent.
– Hogy én mekkora hülye vagyok – mondta pár pillanattal később –, alig egy órája beszéltünk Thane-ről! Rá kellett
volna jönnöm, hogy ez a nap aligha megfelelő. Ne haragudj!
– A, szó sincs haragról! – felelte megkönnyebbülten Ciena. – Semmi gond. Tényleg.
– Tudod, nekem is hiányzik. Nem akartam kiszedni belőled, hogy mit érzel iránta – tette hozzá Nash, és olyan
lesújtottnak tűnt, hogy Cienának bűntudata támadt. Azt hazudta annak idején, hogy Thane öngyilkos lett, és ezzel
megmentette az életét, de a barátait mindörökre megsebezte.
– Tudom, hogy nem akartad – felelte Ciena, és sikerült elmosolyodnia. – Akkor most csak köszönjünk el, rendben?
– Persze… – Nash sóhajtott egyet. – Jó éjszakát! – búcsúzott, azzal még egyszer megszorította Ciena kezét, sarkon
fordult, és elballagott. Amint a kabin ajtaja bezáródott, Ciena az ágyára roskadt. Annyira fáradt volt, mintha három
szolgálatot húzott volna le egyvégtében. Azt mondta magának, hogy azért utasította el Nash-t, mert nem érzett iránta
semmilyen romantikus érzést. És ez igaz is volt. De nem tagadhatta le maga előtt, hogy az ok java része az volt, amit
még most is érzett Thane Kyrell iránt. Mostanra gyűlölnöm kellene. Meg kellett volna gyűlölnöm. De nem ez történt.
Soha nem is fog megtörténni. A kabinja falára szerelt apró kommunikációs egység villogva jelzett. A kék lámpa
pislogott, ami azt jelentette, hogy az üzenet – civil forrásból érkezett. Ciena számára csakis az otthona jöhetett
számításba. Már majdnem aktiválta a készüléket, de visszafogta magát. Most rögtön nézzem meg? Ebben az
állapotban? Egyáltalán: megnézzem valaha? Még most is hiányzott neki a Jelucan. Mialatt kötelességtudóan itta a
táptejeket, vágyott egy-egy szelet kenyérre, valahányszor belépett az étkezdébe. Rendszeresen kapott hírt a
családjától, és üzent is nekik, nem kellett a kéthavonta megjelenő, hivatalos tájékoztatókra támaszkodnia. Elővette a
zsebéből az apró erszényt, amelyben a bőr karkötőt tartotta, ami összekötötte őt Wynnettel. Sok idő telt el azóta,
hogy utoljára felajánlotta halott testvérének, hogy lásson a szemével. Túl sok idő – gondolta, és az érzések akkora
erővel törtek fel a lelke mélyéről, hogy megszorította az erszényt. – Nem kell választanom, hogy jó jelucani vagy jó
birodalmi tiszt legyek. Mindkettő lehetek egyszerre. Ciena még akkor is mosolygott, amikor elindította a holo-
felvételt, és meglátta az apja arcának képét. Aztán az első mondatok hallatán lefagyott az arcáról a mosoly.

Ronnadam olyan magasra felhúzta ősz szemöldökét, hogy majdnem elérte a homloka és a haja határát.
 – Szóval, szeretne hazatérni a szülőbolygójára – mondta mérhetetlenül komolyan –, méghozzá… meghatározatlan
időre.
– Hétheti szabadságom gyűlt össze, uram – felelte Ciena. – Erősen kétlem, hogy az egészet felhasználnám.
Az ideális birodalmi tiszt nem vette ki a szabadságát, legfeljebb akkor, ha súlyos betegségből vagy sebesülésből
lábadozott. Ciena még sosem kért egyetlen napot sem – egészen mostanáig. Ronnadam felállt, hátratette a kezét, és
összekulcsolta az ujjait. Zöld szeme kissé opálos volt, mintha sokkal öregebb lett volna a valódi koránál.
– Ön döntött úgy, hogy szabadságot vesz ki – mondta –, és nekem nem a távolléte hossza ellen van kifogásom.
Engem az érdekel, hogy egyáltalán miért tér vissza a szülőbolygójára.
– Az anyámat bíróság elé állítják azzal a váddal – magyarázta Ciena –, hogy sikkasztott a bányában, amelyben
munkafelügyelőként dolgozik, pontosabban dolgozott. – Ezek a mondatok teljes őrültségnek tűntek a számára. Az
anyja sikkasztott? Biztosan tudta, hogy képtelenség. Az anyját sosem érdekelték az anyagi javak, azokon a dolgokon
túl, amelyeket már korábban megszerzett, és az, hogy előléptették a bányában, mindannyiukat olyan büszkévé tette.
– A Jelucan völgyeiben, ha valakinek a becsülete kapcsán kételyek merülnek fel, az a legnagyobb válság, amivel egy
egyén szembekerülhet. Azok, akik hisznek az adott illető tisztességében, összegyűlnek körülötte. Ez szent kötelesség,
uram.
– Szent… értem – mormolta Ronnadam, de az ő szájából a szó szinte sértésnek hangzott. – Tudatában van annak,
Ree főhadnagy, hogy az anyját a helyi birodalmi hatóság vádolta meg? Kételkedik a Császár egyik hűséges
szolgájának ítéletében?
– Természetesen nem, uram – vágta rá sietve Ciena. – De vagy az van, hogy a valódi elkövető az anyámra terelte a
gyanút, vagy valahol tévedés történt, ami ehhez a… félreértéshez vezetett.
Ronnadam együtt érzőn csücsörített a szájával, bár a gesztus a gúny jele is lehetett.
– Hallja a saját érveit, Ree? – kérdezte aztán.
– Nem kívánok hiányos és gyér információk alapján ítélni, uram – felelte Ciena. – Nekem magamnak kell
megvizsgálnom az ügyet. – Felszegte az állát, és hozzátette: – Nem számít, hogy mi az igazság, szembe fogok nézni
vele.
Ronnadam lassan bólogatva válaszolt:
– Igen… ez tanulságos tapasztalat lesz az ön számára. – Lassú léptekkel járkált Ciena előtt, majd megállt, és
kijelentette: – Rendben, Ree főhadnagy, kiveheti a szabadságát. Vegyen részt az anyja tárgyalásán. – Ciena
megpróbálta elképzelni az anyját, amint bilincsbe verve áll a bíró előtt. Nem sikerült neki. Ronnadam elmosolyodott,
és hozzáfűzte: – És amikor majd visszatér, haladéktalanul jelentkezzen nálam. Tudassa velem, hogy mi lett az ítélet,
és azt is, hogy jogosnak és megalapozottnak tartja-e a döntést.
Ciena biztosra vette, hogy akármi lesz az ítélet, ő el fogja fogadni – még akkor is, ha a bíró börtönbe küldi az
anyját… De az nem fog megtörténni. Nem történhet meg. A bíró a végén helyes döntést fog hozni. Ám életében első
alkalommal megingott a Birodalomba vetett hite. A lelke mélyén mocorogni kezdett valami, amit három éven
keresztül sikerült elnyomnia. Valami, amire nem akart tudatosan gondolni korábban. – A kétely.

Tizenkilencedik fejezet
Thane mélyre levitte az X-szárnyút, mígnem kis híján súrolta a D’Qar felszínét borító, sűrű erdő fáinak csúcsait. A
gyengülő fényben is jól látta, hogy az ágak és a levelek vadul lengedeznek és örvénylenek a többi gép mögött, mintha
szélvihar csapott volna a rengetegre. Biztosra vette, hogy ha van valami alattuk, a talajon, a Korona-osztag szenzorai
percek alatt rátalálnak. Nem leszünk itt annyi ideig – emlékeztette magát, és megnyitott egy biztonságos sávot.
– Korona ötös, itt Korona négy, veszed az adást?
– Hallak! – felelte Kendy. – Nálam minden mérés negatív! Nem érzékelek semmiféle mesterséges energiaforrást!
– Itt is ugyanez a helyzet – közölte Thane. A Korona-osztagot azért küldték a D’Qarra, hogy keressék egy állítólag
nemrégiben felépített birodalmi állomás nyomait. A coruscanti kémek azt jelentették, hogy a közelmúltban hatalmas
mennyiségű nyersanyag került a Birodalmi Hadiflottához. Senki sem tudta, hogy ezt mire használták fel, de
keringtek hírek egy új, titkos hajógyárról… Viszont, ha a Birodalom elkezdett is építeni új csillagrombolókat vagy
más különleges fegyvereket, azt nem a D’Oaron tette. A Korona-osztag pilótái szenzoros felderítéseket hajtottak
végre az összes féltekén, ellenőrizték az orbitális és a szoláris pályákat, és nem találtak semmit. Thane rájött, hogy
jobb lenne, ha rábukkannának valamire. Akkor legalább megtudnák, hogy mire készül a Birodalom. És léphetnének:
szabotálhatnák a gyárakat, kém-droidokat telepíthetnének a kulcsfontosságú helyekre, és így tovább. Így viszont nem
tehettek mást, legfeljebb elviselték a feszültséget.
– Korona kettes, nálad mi a helyzet? – kérdezte Thane.
– Semmi jele birodalmi tevékenységnek! – jelentette Yendor. – Hacsak nem kezdtek el hirtelen besorozni apró, fán
lakó teremtményeket…
– Kétlem – válaszolta kurtán Thane, elgondolkodott egy pillanatra, és hozzátette: – Fel kell venni ezt a bolygót a
potenciális támaszpontok listájára. A Birodalmat nem érdekli, errefelé nincs nagy forgalom, viszont rengeteg víz van
rajta.
– És barátságosabb, mint a Hoth – dünnyögte Yendor.
– Sokkal, de sokkal – erősítette meg Thane, és nekilátott, hogy begépelje a navigációs kódokat, amelyek ahhoz
kellettek, hogy visszatérjenek a Libertyhez. – Korona Vezér is egyetértett velük, és bejelentette: – Rendben, fiúk-
lányok, eltűnünk innen! – Miután elérték a cirkálót, az osztag többi tagja nekilátott az X-szárnyúak karbantartáshoz,
és szokás szerint ugratták egymást.
– Ugyan már – szólt oda Yendor az osztag parancsnokának, egy arisztokratikus külsejű és viselkedésű asszonynak,
akit mindenki Grófnőnek szólított –, nehogy azzal gyere nekem, hogy ez nem jobb móka, mint a palotában való élet!
– Több időt kellene palotákban töltened – felelte Grófnő, és jelentőségteljes pillantást vetett a twi’lekre.
– Hát igen, ebben van valami – ismerte el vigyorogva Yendor –, el tudod intézni nekem?
– Őszintén szólva – válaszolta komolyságot színlelve Grófnő –, tanulhatnál Smikestól. Ő sosem játssza azt, hogy
milyen csodásan érzi magát bevetés közben.
– Mert sosem érzem jól magamat bevetés közben – szólt ki Smikes az X-szárnyúja alól. A fején tarka kendőt viselt,
amit a verejtéke alig pár perc alatt átáztatott. – Háborút vívunk. Mi ebben a mókás?
– Jaj, te állandóan olyan ideges vagy – felelte a fejét csóválva Yendor –, de egy szép napon hallani fogom a
nevetésedet, és remélem, lesz egy protokoll-droid a közelben, ami rögzíti a hangot!
– Bánjatok finoman Smikesszal! – intette a társait Kendy, és a háta mögé lendítette sötétzöld hajfonatát. – Csak
morcos típus, ennyi az egész.
– Nem morcos vagyok, hanem realista – állította Smikes. Valójában mindig morcos volt, de remek pilóta is egyben.
Thane a fejét csóválva nézett végig a társain. Ilyen vegyes társaságot csakis a háború hozhatott össze. Más
körülmények között sosem találkoztak volna egymással. De legalább vigyáztak egymás hátára. Jóval később, miután
mindenki más végzett, Kendy megszólalt:
– Be kell vallanom, a felderítés sokkal kevésbé dicsőséges és izgalmas munka, mint eddig hittem.
Thane a tekintetét a nyitott szerelőpanelen tartva válaszolt:
– Szerintem a legizgalmasabb munkákba könnyű belehalni. Majd akkor foglalkozunk vele, ha odaérünk. Én
megteszem, amit kérnek tőlem, de nem akarok öngyilkosságot elkövetni. – Néhány percig mindketten némán
dolgoztak. Thane a gondolataiba merült. Már majdnem megfeledkezett arról, hogy Kendy is ott maradt a hangárban,
amikor a nő halk hangon megjegyezte:
– De azt tudod, hogy Ciena ezt jelentette rólad? – Thane mozdulatlanná dermedt, és a kezében egy csavarkulccsal a
hajóját vezérlő áramköröket bámulta. Nem nézett Kendyre, amikor fojtott hangon megkérdezte tőle:
– Mit jelentett rólam Ciena?
– Azt, hogy minden valószínűség szerint öngyilkosságot követtél el a Jelucanon – válaszolta Kendy. – Más
évfolyamtársakon keresztül jutott el hozzám a hír. Azonnal küldtem Cienának egy holo-üzenetet, mert nem hittem el.
De ő sem akart beszélni róla. Akkoriban azt hittem, azért nem, mert nagyon szenved miatta. Aztán, amikor
megláttalak itt, a lázadók között, arra gondoltam: ez igen, Thane ügyesen eltüntette a nyomait. De ha jobban
belegondolok… ha van valaki a Galaxisban, akit nem egykönnyen tudnál átverni, akkor az Ciena. Ti ketten túlontúl jól
ismeritek egymást. Fedezett téged, igaz?
– Aha… – dünnyögte Thane, és gondolatban ismét átélte azt a jelenetet, amikor a Jelucanon becsukta az ajtót a
távozó Ciena mögött. Akkor még azt hitte, hogy Ciena feladja őt. – Hát igen, így volt.
Kendy füttyentett egyet, és meglepetten megkérdezte:
– Ciena Ree megszegte az esküjét?
– Néha nemcsak egy dologhoz vagyunk lojálisak – dörmögte Thane, és bár akadozva beszélt, biztos volt a dologban.
– Amikor ütközés áll elő, el kell döntenünk, hogy melyik lojalitásunkat tartjuk tiszteletben. Azt hiszem… azt hiszem,
hogy Ciena engem választott. – Ezek szerint Ciena fedezte. Kitalálta ezt a bonyolult hazugságot – ő, aki sosem
hazudott –, és azért, hogy megmentse őt. Abban a tudatban, hogy Ciena honnan jött, Thane rádöbbent, hogy ez mit
jelenthetett neki. Három éve hordozott a gyomrában egy csomót, a harag csomóját, ami most végre kioldódott. De
ettől valahogy még rosszabb lett, mert ezzel a haraggal védte magát a fájdalom ellen, amit azért érzett, mert
elvesztette Cienát. Tőle nem messze bakancstalp csattant a fedélzeten, mire felkapta a fejét, és körülnézett. Kendy az
imént leugrott a vadászgépéról, most odament hozzá, és a kezét csípőre téve megkérdezte tőle:
– Akkor miért nincs itt?
– Ciena?
– Ő maga szokta mondogatni, hogy az eskü mindörökre szól, az ígéretet be kell tartani, és hogy az embernek
mindig, minden körülmények között becsületesnek kell maradni! – sorolta Kendy, és érződött a hangján, hogy egyre
ingerültebb. – Nem tudom elhinni, hogy hazudott! Most pedig megtudom, hogy megszegte az esküjét azzal, hogy
megmentett téged, viszont továbbra is a Birodalmi Hadiflottában szolgál. Erre hogyan képes? Ha szembeszállt velük
a kedvedért, miért nem teszi meg az egész Galaxis kedvéért?
– Ciena sosem adná fel a Birodalom iránti lojalitását – válaszolta Thane. Gyűlölte ezt a dolgot, de attól még igaz
volt. – Akkor, egyetlen alkalommal engem választott. De ez nem jelenti azt, hogy megfeledkezett a Birodalomnak tett
esküjéről.
– Én nem látok különbséget – jegyezte meg Kendy.
– Azért, mert nem jelucani vagy – felelte Thane, és magában hozzátette: És mert nem ismered Cienát úgy, mint én.
Becsukta a szerelőpanelt, lecsúszott a gép oldalán, és a nővel szemben megállva folytatta: – Figyelj ide! Te és én
szintén a Birodalmi Hadiflottánál voltunk. Jó emberek is kerülhetnek a gonosz szolgálatába. – Kendy megrázta a
fejét, és összefonta a karját a keblén. A levegőben olvadt fémek és kenőanyagok szaga terjengett.
– Van olyan, hogy jó emberek elkezdik szolgálni a Birodalmat – mondta aztán Kendy. – De ha maradnak, akkor
megszűnnek jónak lenni. Egyszer megteszel valami olyat, amiről korábban azt hitted, hogy sosem leszel rá képes.
Például, végrehajtasz egy parancsot, amitől undorodsz, aztán azzal nyugtatod magad, hogy csak egyszeri alkalom
volt. Hogy ez csak kivételes eset. Hogy a dolgok nem mindig fognak így menni.
Thane még híven emlékezett rá, hogyan próbálta rávenni magát, hogy ne vegye észre a bodach’ik szomorú sorsát.
– Aha… tudom – mormolta halkan.
– De aztán csinálod tovább – folytatta Kendy, és a tekintete elhomályosult. Most már inkább saját magához beszélt,
mint a férfihoz. – Megalkuszol a lelkiismereteddel, aztán még egyszer, és még egyszer, és mire észreveszed, hogy
valójában milyen a Birodalom, túl messze jársz már ahhoz, hogy visszafordulhass. Nekem sikerült, de ha a többiek
nem érezték volna ugyanazt, ha egyedül kellett volna lelépnem, és nem a társaimmal, talán maradtam volna. És a
legkevésbé sem tetszene az a teremtmény, akivé lettem. – Thane rájött, hogy Kendy arra akarja figyelmeztetni őt,
hogy az a Ciena, akit ismer, aki megmentette őt, talán már nem is létezik. Valószínűnek tűnt, hogy ez az igazság.
Ciena minden bizonnyal részt vett valamelyik tömeggyilkosságban, amikkel a Birodalom büntetni szokta az
engedetlen világokat. Lehet, hogy ott ült az egyik csillagrombolóban a Hoth felett, és hidegvérrel célba vette egy
lézerágyúval a menekülő lázadókat. Elképzelhető volt, hogy a Birodalom mostanra teljesen megrontotta, és egy
rideg, könyörtelen gépezet lett belőle. Thane tudatában volt mindennek, de ettől még nem tudta elfogadni.
– Azt hiszem, ezt már sosem fogjuk megtudni – mondta halkan –, nem hiszem, hogy találkozunk még vele valaha.
Abban a pillanatban, amikor elfordult, hogy elhagyja a hangárt, meglátta, hogy milyen kifejezés jelenik meg Kendy
arcán. Jobb lett volna, ha nem látja meg… Jóllehet Thane végigdolgozta a nap hátralévő részét, olyan búskomorság
telepedett rá, hogy Yendor végül megkérdezte tőle, hogy ki halt meg. De még Smikes is rászólt, hogy ne lógassa az
orrát. Miután vége lett a bevetés utáni tájékoztatónak, Thane nem vett részt sem a hagyományos közös étkezésen,
sem az azt követő kártyacsatában. Mindezek helyett bevette magát egy üres kabinba, hogy egy kicsit egyedül
lehessen. Az egyedüllét ritka fényűzésnek számított a lázadók köreiben – ahogyan annak idején az Akadémia
hallgatói között is az volt. Thane ritkán maradt magára a gondolataival. Kölyökkorában, ha egyedül akart lenni,
kisurrant az Erődhöz. Néha Ciena is vele ment, de a lány jelenléte sosem zavarta. Mielőtt tízévesek lettek,
mindketten tudták, hogy mikor kell békén hagyniuk a másikat, és hogyan legyenek együtt úgy, hogy ne zavarják
egymást.
Hány ember ismeri egymást ilyen jól? Most már talán egyáltalán nem értenénk meg egymást – kesergett magában
Thane. – Ciena évek óta a Birodalom tisztje. Minden, ami jó volt benne, réges-régen megmérgeződött. Ha netán újra
összeakadnánk, nem fedezne, az biztos. Tovább kell lépnem… Thane felállt, nyújtózott egyet, a kézfejével letörölte a
homlokáról a verejtéket, és az asztalon lévő számítógép felé fordult. Előkereste a Jelucanról szóló legfrissebb híreket.
A szülőbolygója láttán elfogta egy érzés… az, ami a honvágy ellentéte. A bolygó hónapról hónapra változott, és
mindig rossz irányba. A hírekből és a jelentésekből kitűnt, hogy az a durva, primitív világ, amelyben Thane felnőtt,
ma már nem létezik. Az a lány, akit ismert és akit szeretett – a régi Ciena –, talán ugyanúgy elveszett, mint a régi
Jelucan. Így aztán csak átfutotta a címeket, és egyre szomorúbb lett, mígnem elérkezett ahhoz a tudósításhoz, amely
Verine Ree közelgő tárgyalásáról szólt. Ez lehetetlen – gondoltan döbbenten –, csak képzelem, mert Kendy és én épp
az imént beszéltünk Cienáról, és azóta is ő jár a fejemben. De aztán meglátta a képet is: Ciena anyjának arcmását.
A kép alatt pedig a „vádlott” felirat szerepelt. Sikkasztás? Lehetetlen! – vélte magában Thane. A völgyben
megesett, hogy valaki feldühödött, és megölt valakit. A hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekmények száma
ugyanannyi volt arrafelé, mint a világ más tájain. És előfordultak még kisebb bűnök is, bolti lopások és hasonlók. De
egy olyan teljes romlottságról tanúskodó, előre megfontolt bűncselekmény, mint a sikkasztás, az ellene szólt
mindennek, amiben a völgylakók hittek. Az ottaniak között biztosan akadtak álszentek, de nem Ciena családjában.
Thane-nek csak Cienát kellett ismernie, hogy biztos lehessen ebben. Keményen összepréselte a száját, és tovább
töprengett.
Ha bármi megmaradt abból a Cienából, akit ő ismert, akkor az nem fogja túlélni ezt az ügyet. Ha elítélik és
bebörtönözik az anyját, a régi, a jó Ciena mindörökre és helyrehozhatatlanul el fog tűnni. Thane biztosan tudta, hogy
Ciena ugyanúgy el fog tűnni, mintha valóban megölte volna őt azon a napon, a Hoth felett… Viszlát! – búcsúzott
gondolatban, arra a kislányra emlékezve, aki az őszi falevelek színében játszó ruhát viselt. Eljött az ideje annak, hogy
mindörökre elszakadjon tőle.

Ez nem lehet a Jelucan – akarta mondani Ciena a komp pilótájának. – Rossz helyre hozott… És mégis tudta, hogy a
szülőbolygóján jár. Csak éppen minden megváltozott. A talaj felett sűrű köd hömpölygött, a levegőben fekete
koromszemcsék kavarogtak. A hegyoldalakba vájt bányákban meg sem próbálták szűrni a kibocsátott gázokat, így
aztán a teremtmények ebben a mocsokban jöttek-mentek. Egyesek kendőt szorítottak a szájukra, mások maszkot
viseltek, de szinte mindenki folyamatosan köhögött. – Ciena először azt hitte, hogy a maszkok megzavarják majd, és
nehezen fogja elkülöníteni a völgylakókat az új-telepesektől. Jóllehet az utolsó látogatása alkalmával sok gyárban
készült ruhát látott, meg tudta különböztetni egymástól a két csoport tagjait. Most már nem tudott felfedezni semmi
különbséget.
Soha nem hitte volna, hogy hiányozni fognak neki az új-telepesek rikító színű, hosszú kabátjai, de most hiába
kereste a vörös és a kobaltkék foltokat. Egyetlen bozontos muunyak sem vándorolt az utcákon. A teremtmények vagy
felhőjárókon utaztak, vagy gyalogoltak. Valentia sokat változott, de három évvel ezelőtt legalább még rá lehetett
ismerni. Mostanra a bevándorló munkások ócska kunyhói úgy elszaporodtak, hogy az eredeti, kőből emelt épületek
szinte láthatatlanok voltak. A szenátori épület, amibe a birodalmi hivatalnokok fészkelték be magukat, mostanra
teljes egészében katonai támaszponttá változott. Erőtér vette körül, ami halványzöld fénnyel derengett, és a
kapuknál tisztek és rohamosztagosok jöttek-mentek folyamatosan. Ciena észrevette, hogy a jelucaniak
felgyorsítanak, amikor a támaszpont közelében járnak. És nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Senki sem
nézhetett a szemükbe.

– Hibát követtem el, amikor arra kértelek, hogy gyere el – ismételte Paton Ree, a régi hálószobája előtt állva. –
Magamra gondoltam, és nem terád. Mit fognak szólni a feletteseid?
– Azt, hogy tévedés történt, mert bizonyos, hogy ez a helyzet – válaszolta Ciena, és elhajította a zubbonyát, ami a
nadrágján és a csizmáján landolt. A régi ruhái még tökéletesen illettek rá, bár enyhe dohos szag áradt belőlük. A
mályvaszínű nadrágot és az ujjast lehetetlenül puhának érezte. Annak idején tényleg ilyen holmikat viselt, minden
egyes napon? Kinyitotta az ajtót, és belépett a nappaliba, ahol az apja a kezét a hasa előtt összekulcsolva állt, mintha
arra készült volna, hogy hivatalos jelentést adjon. Ciena azonban megfogta, és gyengéden megszorította a vállát.
– Minden rendben lesz – mondta halkan. – Ki fog derülni az igazság! – Az apja továbbra is feszült maradt.
– A hatóságok nem fogják megtalálni az igazi bűnöst – felelte, a fogait csikorgatva.
– Hát majd gondoskodunk róla, hogy megtalálják! – jelentette ki határozottan Ciena. Most sajnálta csak igazán,
hogy még nem léptették elő. Jól tudta, hogy a századosi rang milyen jól jönne neki másnap, amikor majd elmegy az
elöljáróhoz, hogy beszéljen vele. – Ne haragudj, apu, hogy így kimondom, de nem nézel ki valami jól! Eszel rendesen?
– Mióta anyádat elvitték… valahogy nem érzékelem az idő múlását – felelte Paron Ree. Ciena megint megdermedt.
Csak nemrég tudatosult benne, hogy az anyja börtönben van, és nem hitt az apjának, amikor azt mondta, hogy nem
engednek be látogatókat az anyjához. Ezt a dolgot is meg akarta beszélni az elöljáróval. Reggel az volt az első dolga,
hogy kihallgatást kért, ezért biztos volt abban, hogy a személyzet valamelyik tagja hamarosan jelentkezni fog.
Paron már korábban elővett némi húst és zöldséget a fagyasztóból, így Ciena most nekiállt összerakni egy egyszerű
levest. Régóta nem főzött, de még jól emlékezett rá, hogy melyik fűszernövényt kell összetörnie, és hogy milyen illatú
utána az ujja. A gyomra mind hangosabban korgott, vágyott valamire – bármire –, ami nem birodalmi tápoldat.
(Hozott magával néhány palack táptejet, de most már úgy gondolta, hogy azok jók lesznek tartaléknak a visszaútra.)
Amikor felforrt a leves, Ciena ellépett a tűzhelytől, és leült a padlóra, az alacsony asztalhoz, az apjával szemben.
Csak miután helyet foglalt, akkor tűnt fel neki, hogy nem érzi kényelmetlennek ezt a helyet, holott évek óta magas
asztaloknál evett, padon vagy széken ülve. Az otthon mindig is otthon marad…
Paron lassan megcsóválta a fejét, és megszólalt:
– Jó, hogy újra látlak, leányom! – Azzal előrenyújtotta a kezét, és finoman megsimogatta Ciena arcát.
– Korábban kellett volna jönnöm.
– Nem. Tudom, hogy háború van. Te pedig azt teszed, amit tenned kell.
 Ciena meglepődött attól, hogy ősz hajat látott az apja halántékán, de még jobban meglepődött az apja viselkedésén.
Paron Ree mindig is kemény, határozott férfi volt. Bátor, szívós és rendíthetetlenül tisztességes. Mindörökkön-örökké
erős. Most csupán fáradt volt, nemcsak testben, de lélekben is.
– Nincsenek odakint zászlók – mondta Ciena. – A rokonok nem tiltakoznak a vád ellen? – Ezzel a tettel nyíltan
szembeszálltak volna a hatalommal – ami átok lett volna a völgylakók számára –, és mégis, az igaztalan vádak ezt a
választ érdemelték.
– De igen – felelte rekedt hangon az apja –, viszont senki sem jött el.
– Senki? – kérdezte Ciena, mert ez nem lehetett igaz. Az apja erre már csak bólogatott. Ciena emlékezett még a
napra, amit a Nierre család otthonában töltött. Mellettük állt életük legsötétebb óráiban. Aztán együtt ünnepeltek,
amikor a vádlók visszakoztak.
– Hogyan hihetik el, hogy anya lopott? – kérdezte döbbenten.
– Tudják, hogy nem sikkasztott! – csattant fel Paron. – Mindannyian tudják, de egyik sem mondja ki!
– De… ha nem állnak ki valaki mellett, akit hamisan vádolnak…
– A Birodalom vádolja anyádat! – vágott közbe Paron. – A Birodalom szövetségesei vagyunk! Ha kiállnánk ellene,
azzal a legnagyobb szégyent hoznánk a fejünkre!
– De nem állhatsz ki anya ellen! – tiltakozott döbbenten Ciena. – Vagy… képes vagy rá?
– Az anyád tudja, hogy mit követel tőlünk a becsület. Ahogyan én is. Te már elfelejtetted, Ciena? – kérdezte Paron,
és olyan átható pillantásokkal fürkészte a lányát, hogy az nem mert tovább vitatkozni. De akkor mi lesz az
igazsággal? – tépelődött magában Ciena. – Hogy lehet az, hogy az igazság ma már nem számít? Mikor lett
tisztességes dolog elfogadni a nyílt hazugságokat? – Ne haragudj, amiért rád förmedtem – kérte az apja, és még
fáradtabbnak tűnt, mint eddig. – Nehéz napokat élek át.
– Tudom. És sajnálom. De most már itt vagyok.
Eltelt egy óra. Csendben ették meg a levest, és Cienát minden félelme és aggodalma sem tudta megakadályozni
abban, hogy élvezze, hogy végre igazi étel van a szájában. A családi tűzhely közelében ült, az apja társaságában, és
néha hallotta a sólymok rikoltásait – ezekben a pillanatokban el tudta képzelni, hogy sosem lett belőle tiszt, és sosem
hagyta el a Jelucant. Hogy az az egész csupán egy álom volt. De nem sokáig adhatta át magát az ábrándozásnak. A
valóság egyre nagyobb súllyal nehezedett rá, az idő előrehaladtával párhuzamosan, ugyanis nem érkezett válasz az
elöljáró irodájából – és a rokonok sem jelentek meg. Egyetlenegy sem. A házuk előtti, sekély árok üres maradt,
nyíltan hirdette a Ree család szégyenének mélységeit. Az ég már teljesen sötétbe borult, mire Ciena fel merte tenni
az egyik legfontosabb kérdést:
– Apa, miért vagy olyan biztos abban, hogy nem fogják elkapni az igazi tettest?
– Tudod a választ – felelte az apja. – Ne pazaroljunk idő arra, hogy elmondjam!
Ciena mostanra már levonta a leglogikusabb következtetést: egy birodalmi hivatalnok sikkasztott, valaki, aki elég
magas rangú volt ahhoz, hogy meghamisítsa a bizonyítékokat.
– Az elöljáró nem fog nyilvánosan felelősségre vonni birodalmi hivatalnokokat? – kérdezte komoran. – Inkább
elítélteti anyát, és…
– Ciena, figyelj ide! – vágott közbe az apja. – A Birodalmi Hadiflotta tisztje vagy, és én büszke vagyok rád. Ami jó a
Birodalomban, az tőled és a hozzád hasonlóktól ered. De minden kormányzatnak, minden kormányzónak megvannak
a rossz oldalai is. Itt, a Jelucanon, mi… inkább ezeket látjuk. De a hűségünk továbbra is töretlen!
Ciena megint a bemocskolt égboltra gondolt, a hegyekre, amelyek úgy néztek ki, mintha egy óriási szörnyeteg
felhasította volna az oldalaikat a karmaival. Az apja hű akart maradni az elveihez, még akkor is, amikor körülötte
minden romlásról és pusztulásról mesélt. Ez csak a Jelucanon van. Ez itt egyetlen tisztességtelen kormányzó műve. A
magasabb rangú hivatalnokok nem ismerik az igazságot, mert ha ismernék, cselekednének. Ciena ezt mondogatta
magának. De a lelke mélyén ő maga is nevetségesnek érezte ezt az érvelést, annyira, hogy nem hitt benne.
Egyfolytában Ronnadam járt az eszében, hogy a férfi hogyan nézett rá, amikor megadta az engedélyt a hosszú
eltávozásra, és hogy milyen tökéletesen biztos volt abban, hogy a birodalmi bíróság helyes döntést fog hozni. Biztos
volt benne, mert tudta, hogy a „helyes” döntés nem feltétlenül vág majd egybe az igazsággal. Hanem csupán
jogszerűnek minősíti majd a birodalmi hivatalnokok tetteit. A tisztesség látszata fontosabbnak tűnt, mint a valóság.
És mégis…
– Apa, egyetlen rokonunk sem jött el? – kérdezte halkan Ciena. Paron válasz helyett az üres homoksávra mutatott,
ahonnan feltűnően hiányoztak a zászlók. Ezek után már nem mondhattak semmit. Ciena úgy mozgott a házban,
mintha egyfajta révületbe esett volna. Elrakta a maradék levest, és elmosogatott. Néha teljesen idegennek érezte az
egykori otthonát. Szinte visszavágyott az Executorra, ahol a recirkulált levegőnek ózonillata volt, és senki sem tért el
a szabályoktól, mert úgy biztonságban tudhatta magát. A Jelucanra való utazás utolsó szakasza tíz órán át tartott.
Ciena annyira izgatott volt, hogy még csak nem is gondolt alvásra a hajó fedélzetén. Most viszont, tíz órával a
megérkezés után egyszerre rátört a fáradtság. A feje zúgott, a szeme égett. De a bírósági perek idején valaki mindig
ébren maradt a vádlott házában. Normális esetben a hűséges barátok és rokonok felváltva virrasztottak, de Ciena és
az apja nem számíthattak senkire. Ciena, akármennyire elfáradt is, tudta, hogy az apja még rosszabb állapotban van,
mint ő. – Menj, és feküdj le! – mondta neki. – Majd én virrasztok.
– Pihenned kell – válaszolta Paron.
– Miért, neked nem?
– Sokat utaztál, hogy ideérj… – próbált érvelni az apja, de elakadt a hangja. Annyi ereje sem maradt, hogy
vitatkozzon a lányával. Ciena egy felhőjáró zúgását hallotta odakintről. Annyira vágyott egy barát megérkezésére,
hogy a fülét hegyezve figyelt, de azonnal rászólt magára: Sokan haladnak itt át a völgy felé. Akárki az, nem ide jön.
De pár pillanattal később a felhőjáró megállt. Ciena ekkor lépteket hallott, aztán azt – ó, hála az Erőnek –, hogy
valaki beleszúr egy pálcát a homokba. Ciena diadalittasan megveregette az apja vállát, és az ajtóhoz futott. Legalább
egy ember hűségesnek bizonyult. Egyvalaki kiáll mellettük. Lehet, hogy az egyik Nierre, és mindjárt elpirulva fog
mentegetőzni, amiért későn jött? Vagy a vének egyike, aki úgy tartja, hogy a rokonok érdekében hajlandó dacolni a
Birodalommal? Ciena feltépte az ajtót, még mielőtt a jövevény bekopogott volna – és megdermedt. Képtelen volt
megmozdulni, és nem tudott kimondani semmi mást, csak a vendég nevét.
– Thane…? – suttogta alig hallhatóan.
 Huszadik fejezet
Ciena ugyan gyakran gondolt Thane-re, és bár a férfi megmaradt a lénye egy részének, sosem hitt abban, hogy
valaha viszontlátja őt. Erre most ott állt előtte, és a szeméből megfejthetetlen tekintet sugárzott.
– Ki az? – kérdezte Paron a belső helyiségből.
– Üdvözlöm, Ree úr! Thane Kyrell vagyok! – válaszolta emelt hangon Thane. – Hallottam, hogy mi történt a
feleségével, és… eljöttem, hogy együtt virrasszak önökkel. Ha megengedik. – A homoksáv felé mutatott, ahol
egyetlen zászló árválkodott az árok mellett. – Ciena elmondta egyszer, hogy azok, akik nem tartoznak a rokonságba,
vörös zászlót hoznak ilyen helyzetben, mivel ők nem használhatják a család lobogóját. Legalábbis… azt hiszem, hogy
valami ilyesmit mondott. – Első ízben elbizonytalanodott, és ebben a röpke másodpercben Ciena már ismerősnek
találta, azt a fiút látta maga előtt, aki az emlékezetében élt. De a pillanat nem tartott Sokáig. A fiú eltűnt, és egy
idegen állt a helyén, aki most kissé aggodalmasan megkérdezte: – Jól emlékszem a szertartásra?
– Jól – felelte Ciena, és maga is meglepődött azon, hogy milyen higgadtan beszélt. Thane bólintott, ugyanolyan
ridegen nyugtázta a választ, mint annak idején a parancsokat szokta, majd megkérdezte:
– Akkor itt maradhatok veletek? Vagy menjek el? – Nem mondta ki ugyan, de Ciena sejtette, hogy mi lenne a
következő kérdés: Feljelentesz a birodalmiaknál? Ciena valaha megfogadta, hogy megteszi. És az esküje is erre
kötelezte. Különösen most, miután tudott arról, hogy Thane csatlakozott a Lázadók Szövetségéhez. Csakhogy a
virrasztás szentsége mindent felülírt. Ha valaki kiállt egy család mellett, akkor megérdemelte a család házának
védelmét. Így aztán, amikor az apja a szemöldökét felvonva ránézett Cienára, ő csak bólintott egyet, és hátrált egy
métert, hogy Thane beléphessen a házba. Ciena ekkor arra gondolt, hogy Thane ezek szerint valóban figyelt annak
idején, amikor a völgylakók nézeteiről és szertartásairól mesélt neki. Az elvárt módon beszélt a ház urával.
Tiszteletteljesen fejet hajtott előtte, és kimondta: – Paron Ree, hiszek a családod becsületében!
– Köszönöm, hogy eljöttél, hogy együtt virrassz velünk – válaszolta Paton, és egy pillanatra elbizonytalanodott.
Csak néhányszor találkozott Thane-nel, és mindig is előjogokkal bíró, gazdag kölyöknek tartotta, aki Ciena vállára
felkapaszkodva haladt a siker felé. Annyi bizonyos, hogy még sosem fogott kezet Thane-nel, de most megtette. Ciena
becsukta az ajtót, ám a megdöbbenéstől annyira elzsibbadt a keze, hogy alig tudta zárt állásba tolni a reteszt. Három
évvel ezelőtt szakadt el Thane-től, és most nem tudta, mit is mondhatna neki. Azt vágtam a fejéhez, hogy ha újra
találkozunk, átadom a birodalmiaknak. Megmondtam neki, hogy ha valaha visszatér a Jelucanra, le fogják tartóztatni.
Börtönbe kerül. És minden bizonnyal kivégzik. Az elmúlt évek során még a jelentéktelenebb árulások is főbenjáró
bűnök lettek. De Thane akkor is visszatért.
– Jól van – mondta Thane, és kihúzta magát, amitől valahogy túl nagynak tűnt a gömbölyű mennyezetű helyiségben.
– Mit szeretnétek, mit tegyek? – Paron az asztal felé intve válaszolt:
– Elég, hogy itt vagy velünk. Éhes vagy? Ciena levest főzött.
– Nem szeretnék a terhetekre…
– Eljöttél virrasztani! – szólt közbe Ciena, sokkal élesebb hangon, mint akarta. – A házunkban tartózkodsz. Ez azt
jelenti, hogy jogosult vagy a vendégszeretetünkre és a védelmünkre. Meg is kapod… amíg itt vagy velünk.
– Akkor szívesen ennék egy tányér levest. Köszönöm! – válaszolta Thane, és leereszkedett a padlóra, majd némi
nehézség árán begyömöszölte hosszú lábát az asztal alá. Paron magára vállalta, hogy megmelegíti és tálalja Thane
ételét. Részben azért tette, mert ezt írta elő a szokás, részben pedig, mert érezte, hogy Ciena és Thane beszélni akar
egymással. Beszélniük kellett. Ezt Ciena biztosan tudta. De hogy hol kezdjék, arról fogalma sem volt. Úgy döntött,
hogy azzal kezdi, ami a legfontosabb.
– Köszönöm – mondta ünnepélyes hanghordozással –, hogy kiállsz a családom mellett!
Thane a kinti árok felé biccentve válaszolt:
– Nem látok odakint más zászlókat.
– A rokonaink a sorsunkra hagytak minket – felelte keserűen mosolyogva Ciena. – Nem jött el senki más. Csak te.
Thane tétovázott egy kicsit, aztán megszólalt:
– Tudom, hogy az anyád ártatlan. Egyetlen völgylakó sem követne el ilyesmit. A legkevésbé azok, akik valamilyen
szállal kötődnek hozzád. Egy pillanatra összenéztek, de rögtön elfordították a tekintetüket. Röviddel ezután Paron
egy tányér gőzölgő levest tett Thane elé, és Ciena ekkor meglátta, hogy az apja milyen lassan mozog. Aligha volt egy
perc nyugalma azóta, hogy több mint egy héttel ezelőtt elvitték a feleségét.
– Ne feledd, ma éjszaka én virrasztok! – mondta neki Ciena, és a kezébe vette a kezét. – Menj, és feküdj le!
– Én fogok virrasztani – ajánlotta Thane –, valakinek napkeltéig ébren kell maradnia, jól mondom? Ha igen, akkor
az legyek én, rendben? – Paron nyilván úgy érezte, hogy a kérdés ezzel rendeződött, mert minden további szó nélkül
arcon csókolta Cienát, és bevonult a szobájába. Ciena remélte, hogy az apja lefekszik és azonnal elalszik, egyfelől,
mert valóban ráfért a pihenés, másfelől, mert nem akarta, hogy akárcsak egy szót is meghalljon abból, ami ő és
Thane mondani fognak egymásnak. Mindketten hallgattak, amíg az ajtó becsukódott. Ciena gyengének érezte a
lábát, mialatt letelepedett Thane mellé a padlóra. Ez a közelség az együtt töltött éjszakára emlékeztette. Thane azóta
elvesztette fiús vonásait. Sokkal férfiasabb lett, erő és keménység sugárzott belőle. De Ciena elfordult, hogy ne lássa
az arcát, és annyit mondott:
– Ugye, tudod, hogy veszélyben vagy ezen a bolygón…
– Óvatos voltam – felelte Thane. – Sötétedés után szálltam ki a hajómból. Álnéven béreltem ki a felhőjárót, és
egyenesen ide jöttem. És távozni is sötétben fogok. Vagyis csak azokkal fogok találkozni, akik eljönnek a házatokba.
Biztonságban vagyok… hacsak te nem adsz fel.
– Mostanra már nyilván rájöttél, hogy nem fogom megtenni.
– Mert élvezem a ház védelmét? – kérdezte Thane. És nem mondta ki ugyan, de Ciena tudta, hogy mi a másik
kérdés: „Vagy más okod van rá?” Nem adott egyenes választ. Szorosan összefonta a karját a keblén, és közölte:
– Ma éjjel én virrasztok.
– Kimerült vagy, ez tisztán látszik rajtad – válaszolta határozottan Thane. – Én aludtam a gépen, szóval, van még
bennem pár óra kitartás.
– Nem hagyhatom – jelentette ki eltökélten Ciena.
– De ennek nincs köze a szertartáshoz, ugye? Ha lenne, az apád szólt volna. Tehát, miért?
Ciena elég fáradt volt ahhoz, hogy igazat mondjon:
– Azért, mert nem akarok tartozni neked semmivel. – Thane felnevetett, de nem jókedvében, hanem azért, mert
meglepődött. Nem számított arra, hogy Ciena ennyire haragos lesz. A jelekből ítélve tudott arról, vagy legalábbis
gyanította, hogy ő beállt a felkelők közé. De Thane is haragudott Cienára, dacára a ténynek, hogy az utolsó
találkozásuk alkalmával szétmarcangolták önmagukat.
– Nézd máshogy a dolgot – javasolta nagyon halkan Thane, és Ciena ránézett egy pillanatra. – Már tartozom neked
eggyel, amiért nem adtál át a birodalmiaknak. Szóval, most én fogok virrasztani, és azzal rendeztük a számlát. Senki
sem fog tartozni senkinek. Rendben? – Ciena gyerekkorában sok szörnyű történetet olvasott a kegyetlen
büntetésekről, amelyeket régen alkalmaztak, még mielőtt az ősei elhagyták az eredeti bolygójukat, vagy megtudták,
hogy mások is élnek a csillagok között. Különösen az egyik szerepelt többször is a rémálmaiban, az, amikor négy
vadállathoz kötötték az elítélt négy végtagját, és az állatokat négy különböző irányba hajtották, mígnem az áldozat
szétszakadt.
És most valami hasonló történt vele, csak nem a testével, hanem a lelkével. Annak idején hűségesküt tett a
Birodalomnak, barátokat szerzett, és azt hitte, életük végéig együtt lesznek. Lelkiismeretesen végezte a feladatait.
És mégis az árnyak, amelyeket réges-régen pillantott meg, megnőttek, és még sötétebbek lettek. Sok pilóta halt meg
teljesen értelmetlenül. Egyre erősebb nyomás nehezedett a Galaxis összes lakójára, és itt, a Jelucanon a pusztítás
elképesztő méreteket öltött. És, mindenekfelett, Ciena nem tudta elfelejteni az Alderaant, a világot, amelyet azért
semmisítettek meg, hogy elejét vegyék a háborúnak – de ez a terv teljes kudarccal zárult. Ám ezek egyike sem
ébresztett benne olyan erős kételyeket, mint az, hogy megint együtt volt Thane-nel. A férfi nem csupán megszegte az
esküjét, de még a lázadókhoz is csatlakozott. Azokhoz, akik felelősek voltak Jude haláláért és ezért az átkozott
háborúért. Ennél teljesebb árulást Ciena elképzelni sem tudott. Ám amikor mindenki más cserben hagyta őt, Thane
az életét kockáztatta, hogy mellé álljon. Ciena felállt, és elbúcsúzott:
– Jó éjt, Thane! – Nem akart köszönetet mondani a férfinak azért, mert vállalta a virrasztást. Minden további szó
nélkül beballagott a szobájába, és bezárta az ajtót anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna. Azt hitte, hogy a
kimerültség miatt azonnal el fog aludni, ehelyett még egy órán át ébren volt, és hallgatta a neszeket, amelyeket
Thane keltett azzal, hogy néha meg-megmozdult. Tudta, hogy a férfi nem fog bejönni hozzá, és nem is akarta, hogy
bejöjjön, de hallani akarta a tőle származó hangokat. Tudni akarta, hogy Thane ott van a közelében.

Másnap reggel, amikor Paron Ree felkelt, Thane kimentette magát, és ledőlt, hogy aludjon egy keveset. Addigra
eléggé kifáradt ahhoz, hogy elaludjon, bár a kérdések ekkor is ott keringtek az agyában, ugyanazok, amelyek egész
éjjel kísértették. Mint például: Miért haragszik rám Ciena? Gyanította ugyan, hogy Ciena megtudta róla, hogy beállt
a felkelőkhöz, amit eléggé rossz hírnek tartott. Ez azt jelenti, hogy a Birodalomnak van valahol egy aktája róla? Nem
lehet, hacsak a Szövetségtől nem szivárognak ki adatok. Lehet, hogy Ciena büntetést kapott, amiért fedezte őt. Ez
magyarázattal szolgált volna arra, hogy miért viselkedik ennyire ridegen. És a másik: Tudok majd csatlakozni az
osztagomhoz, amikor visszatérek? Jelentette ugyan Rieekan táboroknak, hogy egy időre elmegy, de nem adott meg
részleteket, cserébe nem is kapott. Elképzelhetőnek tűnt, hogy ott fogja megtalálni a Libertyt, ahol hagyta, ám azt is
tudta, hogy ha a lázadók időközben akárcsak megsejtik, hogy a birodalmiak szagot fogtak, eltűnnek a jelenlegi
helyükről. És akkor neki végig kell csinálni az egész fárasztó procedúrát, hogy ismét rátaláljon a társaira: faggathat
idegen pilótákat különféle űrkikötőkben, vándorolhat olyan világokon, amelyeknek a lakói köztudottan
szimpatizálnak a felkelőkkel, hogy elcsípjen egy-két suttogást, és így tovább. A folyamat hosszúnak és
veszedelmesnek ígérkezett.
De elsősorban az a kérdés izgatta: Mit keresek itt? Thane korábban azt mondogatta magának, hogy Kendynek van
igaza: a Birodalom nem csupán a szolgálat teljesítését akarja a tisztjeitől, de a lelküket is megkaparintja. Az éveken
át tartó agymosás és a lelkiismerettel kötött alkuk mindent elkoptathattak, amit ő valaha szeretett Cienában. Talán
nem maradt más utánuk, csak egy gátlástalan, gépiesen cselekvő teremtmény – Palpatine kreatúrája. Aztán történt,
hogy meglátta a Ciena anyjáról szóló híreket. Azonnal tudta, hogy Ciena haza fog térni a Jelucanra. És ugyanígy azt
is tudta, hogy ő maga is eljön, hogy még egyszer szembenézzen a nővel. Úgy gondolta, hogy ha a Birodalom
kiürítette Cienát, ha nem maradt más belőle, csak egy hideg, üres héj, akkor végre el fogja engedni. Viszont, ha
rájön, hogy Ciena még most is ugyanaz a lány, aki az emlékezetében él, akkor ő lesz a Szövetség valaha létezett
legelszántabb toborzója. Most már tudta, hogy ezekkel a szélsőségekkel nem kell számolnia. De már nem látott bele
Ciena szívébe.
Ciena rejtélyesnek bizonyult, és nem tudta, hogy hogyan tárhatná fel a rejtélyeket. Amikor felébredt, azt hitte, hogy
még délelőtt van. A légszennyezés miatt nehéz volt megítélni. Amikor átsétált a nappaliba, Ciena felemelte a fejét, és
ránézett. Az egyik padlópárnán ült, fehér ujjast viselt. A haját nem fonta be, úgy vette körül az arcát, mint egy felhő.
Így viselte a haját azon az éjszakán is, amikor táncoltak a császári palotában. Thane korábban teljesen biztos volt
abban, hogy a Birodalom szolgálatában töltött évek megkeményítették Cienát. Ha őrá gondolt, egy merev tartású,
éles hangú, szigorú tisztet képzelt el. Ezzel szemben Ciena kecses és szelíd maradt – még törékeny is, holott Thane
tudta, hogy ez inkább a látszat, semmint a valóság. Emlékezett még Ciena izmainak keménységére, ahogyan
emlékezett arra is, hogy milyen tekintet áradt a lány barna szeméből, amikor ott feküdtek a… Fejezd be! – szólt rá
magára, amikor észbe kapott. Nem számított köszöntésre, ezért ő maga sem köszönt, csak megkérdezte:
– Apád hol van?
– Dolgozik – felelte Ciena, majd az asztalon lévő kenyér és sajt felé intett, amit nyilván reggelinek szánt. – Apám
adminisztrátor a helyőrségnél. Nem kapott szabadságot, csak mert a felesége veszélyben van, és majd megszakad a
szíve. Még egy kis késést sem néznének el neki. – Thane elcsodálkozott: haragot hallott ki Ciena hangjából? És ez a
harag a Birodalomra irányult? Szeretett volna reménykedni, de Ciena ugyanolyan csendes és kifürkészhetetlen
maradt, mint amilyennek az éjszaka folyamán bizonyult. Thane vágott magának kenyeret, és üggyel-bajjal leült a
képtelenül alacsony asztalhoz.
– Mára mit kíván tőlünk a hagyomány? – kérdezte fojtott hangon.
– Nem sokat. Valakinek állandóan itt kell lennie, hogy vigyázzon a házra, de mivel csak egy ember állt ki
mellettünk, ez a szabály nem számít – válaszolta Ciena, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Tegnap kihallgatást
kértem a helyi elöljárótól, aztán ma reggel ismét. Nem kaptam választ. Most már nem is számítok rá.
– Azt mondod, elmehetnénk, de nincs hová – összegezte Thane. Ciena nem válaszolt. Az egyik kerek ablakot nézte,
amelyen túl a rögtönözve összetákolt vörös zászló lengedezett a szélben. A levegőben keringő mocsok máris megült a
szöveten. Thane az évek folyamán tudott arról, hogy mi történik a Jelucanon, de ettől még nem egykönnyen viselte el
a körülményeket most, amikor személyesen is megtapasztalta őket. Azt kívánta, bárcsak visszautazhatnának az
időben abba a korba, amikor ő és Ciena még gyerekek voltak, amikor még az otthonuknak érezték a világukat, és
szavak nélkül is megértették egymást… És hirtelen rájött, hogy miből fogja megtudni, hogy ez a Ciena az ő Cienája
még, vagy nem.
– Gyere, repüljünk egyet – javasolta halkan és barátságosan.
– Repülni akarsz? – kérdezte meglepetten Ciena. – Most? Ma?
– Felmehetünk felhőjáróval a családom hangárjáig. Fogadni merek, hogy a jó öreg V–171 még most is ott van.
– Ha a szüleid meglátnak…
– Utánanéztem, mielőtt elhagytam az űrkikötőt – közölte Thane –, a bolygó másik felén járnak, üzleti ügyben.
Szabad a pálya. – Ciena kételkedve ingatta a fejét.
– Nem hiszem, hogy a V–171-es képes még repülni – mondta. – Valószínűleg évek óta ott áll.
– Hát akkor, alaposan átnézzük – felelte Thane. – Ha nem indul, rendben, visszajövünk. De talán be tudjuk izzítani.
Ciena a fejét törte, hogy találjon valamit, ami miatt nemet mondhat. De végül csak sóhajtott egyet, és közölte:
– Jól van, menjünk. – Thane felkapta sötétkék dzsekijét és a sapkáját. Elérte ugyan, amit akart, de inkább
aggodalmat érzett, semmint örömöt. Ciena továbbra is zárkózott maradt, és nem lehetett tudni, hogy repülés közben
feloldódik-e. Thane ugyanakkor remélte, hogy így lesz. Ritkán voltak olyan közel egymáshoz, mint a levegőben. Ott
ismerték meg egymást, és onnan fedezték fel együtt a világukat. És most talán ott fog eldőlni, hogy tudnak-e még
beszélni egymással. A hangárig való utazás több izgalmat tartogatott, mint Thane eredetileg számította. Az ösvények
pár évvel korábban szinte már eltűntek, de azóta a környék lakói rendszeresen használták őket. Valahányszor
elhaladtak egy felhőjáró mellett, Thane-t elfogta az idegesség. Állandóan arra számított, hogy a következő gépet egy
rohamosztagos fogja vezetni, aki azonnal fegyvert ránt, amint megpillantja őt. De mindenki legfeljebb egy-egy
pillantást vetett rájuk. Csupán két embernek tekintették őket, akik a hegytető irányába tartanak, a délelőtti mocskos
ködbe burkolózva. Ciena ment elöl, Thane néha a nő árnyékának érezte magát. Dalven akármit művelt manapság,
nem kereste fel az otthonát, vagy legalábbis évek óta nem ment a hangár közelébe. A kapuszárnyak úgy
berozsdásodtak, hogy alig mozdultak, és amikor Thane és Ciena szétrángatta őket, felhőkben zúdult rájuk a por és a
rozsda. Nem meglepő módon a V–171-est is mindenütt rozsda borította, de amikor Thane elfordította a főkapcsolót, a
műszerfalon felgyúltak a fények. Thane megveregette a válaszfalat, és valamiért büszkeség áradt szét benne.
– Minden rendszer üzemel – jelentette be mosolyogva.
– Akkor menjünk – felelte Ciena, és kitartotta a kezét egy gyíkbéka-kígyóhoz, még mielőtt rájött volna, hogy mit
csinál. Thane is kirakta a kezét, és háromig számolt: ő a békát mutatta, de Ciena a kígyót választotta, és a kígyó
megette a békát.
– Ebben mindig szerencsésebb voltál, mint én – dörmögte Thane. – Erre Ciena már elmosolyodott, de csak egy
másodpercre.
– Sajnálhatod, Kyrell – felelte, és egy pillanatra visszaváltozott a régi önmagává –, mert ma a másodpilóta leszel!
A felkészülés és a repülés előtti ellenőrzés a megszokott ritmusban zajlott. Mindketten tudták, hogy mit mondjanak
egymásnak és mit csináljanak. Néhány perccel később Ciena felemelte a gépet a betonról. Mialatt lassan kivezette a
hangárból, Thane odaszólt neki:
– Vágjunk bele! Irány az ég!
– Máris – felelte Ciena, aztán egyre gyorsulva száguldottak a nap felé. Azonnal tökéletes szinkronban dolgoztak.
Thane tudta, hogy Ciena milyen irányba akar fordulni, még mielőtt a nő bedöntötte a gépet a kanyarhoz. Ciena pedig
reagált Thane minden mozdulatára, még mielőtt befejezte volna. Thane mélységesen megdöbbent attól, hogy ezen a
területen mennyire nem változtak meg, holott az életük amúgy fenekestől felfordult. Még most is tudták, hogyan
repüljenek együtt. Hétezer méteres magasságban a köd ritkulni kezdett, aztán már ragyogó napfényben
száguldottak. A felhőtakaró idefent fehér volt, a legmagasabb hegycsúcsok úgy meredtek ki belőle, mint egy-egy
hóval borított sziget. Azokban a magasságokban nem lehetett bányát nyitni, ezért a csúcsok megmaradtak tisztának,
romlatlannak.
Idefent Thane majdnem el tudta hinni, hogy a Jelucan még manapság is gyönyörű. Hozzá hasonlóan Ciena is a
lehető legtöbb időt akarta idefent tölteni. Hurkokat írtak le a hajóval, megkerülték az ismerős hegyeket, elcsípték a
meleg áramlatokat a Takácsok Hegye környékén. Amikor Ciena bedöntötte a gépet, hogy keressen egy másik
áramlatot, Thane már oldalra dőlt, és nevetve megjegyezte:
– Te élvezed ezt!
– Ahogyan te is! – vágott vissza Ciena, és érezni lehetett a hangjából, hogy végre jó kedve van. Ez nem békekötés –
emlékeztette magát Thane. – Te még most is lázadó vagy, ő pedig lojális birodalmi tiszt. Sosem fogunk megosztozni
máson, csak egy-egy lopott órán, egy közös repülésen. Ezt mondogatta magának, de valahogy nem tudta rávenni
magát, hogy el is higgye. És még amikor vihar közeledett, akkor is vártak a leszállással az utolsó lehetséges
pillanatig. Viszont, amikor a szél felerősödött annyira, hogy már vadul taszigálta őket, mindketten tudták – anélkül,
hogy megbeszélték volna –, hogy eljött a perc. Az apró hajóban még azt is érzékelték, hogy a másik hogyan és
merrefelé dől.
Leszálltak, mielőtt eleredt volna az eső. Ciena hallgatagon leállította a hajtóművet, és kikapcsolta a fedélzeti
rendszereket. Ha közelebb kerültek is egymáshoz a levegőben, most megint eltávolodtak. Mialatt kiszálltak, és
elhagyták a hangárt, akár munkatársak is lehettek volna egy kereskedelmi űrkikötőben. De Ciena nem ment vissza a
felhőjárójához. Kisétált a hangár távolabbi végében lévő teraszra, afelé a keskeny, köves ösvény felé, amely a főúttól
kanyargott az Erőd irányába. Egy pillanatra megállt, visszanézett, és ezzel arra biztatta Thane-t, hogy menjen utána.
Thane nem akart ellenállni a hívásnak. Mindketten hallgattak, amíg nem másztak be magába, az Erődbe. Ciena
felkapcsolta az egyik régi lámpát, amit valaha itt hagytak, Thane pedig meglepetten pislogva nézett körül. Poros
romokra számított, ezzel szemben mindenütt rend és tisztaság uralkodott. A mennyezetről hajómodellek lógtak,
amiket kilencéves korukban készítettek.
– Ezt valaki rendben tartja – mondta halkan Thane.
– Tegnap feljöttem ide – felelte Ciena. – Mire leszállt a gépem, apám már elment dolgozni, és Valentia… nem
bírtam sokáig ott. Nem akartam máshol lenni, csak itt. Ráfért egy kis takarítás, de nem annyi, mint gondolnád. –
Mialatt beszélt, szembefordult Thane-nel, de a közeledő vihar miatti sötétben az arca nem látszott tisztán. – Annyi
minden maradt ugyanolyan… – Thane lépett egyet felé, és megszólalt:
 – Ciena…
– Beálltál a lázadók közé! – vágott közbe Ciena, és a szavak úgy törtek ki belőle, mint a folyó vize, amikor átszakad
a gát. – Hogyan tehetted? Azok terroristák! Megölték Jude-ot!
– Nem vagyunk terroristák – tiltakozott Thane. – Ha van a Galaxisban terrorista, akkor az maga Palpatine, akinek
az uralma megfélemlítésen és elnyomáson…
– Azt mondtad, nem mész a lázadókhoz! – szólt közbe ismét Ciena. – A szemembe néztél, és ezt mondtad!
– Mert akkor még nem tudtam, hogy valójában milyen szörnyű a Birodalom – válaszolta Thane. – A lázadók talán
nem tökéletesek, de valakinek tennie kell valamit!
– Tehát úgy döntöttél, hogy gyűlölöd a Birodalmat – mondta Ciena. – Hajlandó vagy megölni azokat, akikkel együtt
jártál iskolába, a tiszttársaidat, a barátaidat. – Tett egy lépést a férfi felé, és mindkét kezét ökölbe szorítva
hozzáfűzte: – Még engem is hajlandó lennél megölni!
– Nem gondolod, hogy majdnem beleőrülök ebbe a tudatba, valahányszor csatába megyek? – vágott vissza
keserűen Thane. – Nem tudod, hogy inkább meghalnék, semhogy ártsak neked? De nem nézhetem tétlenül azt, ami
történik! Nem tudom végignézni!
– Most már nem is vagy cinikus? – kérdezte éles hangon Ciena. Thane szerette volna megfogni és megrázni Cienát.
Szeretett volna könyörögni neki, hogy hallgassa meg. Szeretett volna visszatérni a levegőbe, ahol még most is
megértették egymást. De odakint már tombolt a vihar.
– Csak ennyit akartál elmondani? – kérdezte letörten. – Felrángattál ide, hogy ordíts velem?
– Nem.
– Akkor meg… – Nem fejezhette be a mondatot, mert Ciena mindkét kezével megfogta az arcát, lehúzta a fejét, és
szájon csókolta. Thane átölelte Cienát, de még így is úgy érezte, hogy nincs elég közel hozzá. Hogy még most,
egymás karjában is túl messze vannak. Magához szorította a karcsú testet, a levegőbe emelte, nekinyomta a falnak,
és nekidőlve szinte odaszegezte a saját súlyával. Aztán rányomta a száját Ciena ajkára. Percekig csókolóztak lázas
izgatottsággal, aztán, amikor szétváltak, hogy levegőt vegyenek, Ciena rekedtes hangon suttogta:
– Nem mered abbahagyni! – És Thane nem hagyta abba.

Huszonegyedik fejezet
Néhány órával később Ciena az Erőd bejáratában ült, takaróba burkolózva, és a távolodó vihart figyelte. A szél már
valamivel korábban elállt, de a távolban még eső verte a tájat. Hogyan is felejthette el, hogy milyen gyönyörű ez a
vidék? Mindig is ez volt az a hely, ahol álmodozott. A birodalmi szolgálat nem hagyott időt az ilyesmire. A tisztek nem
kalandozhattak el gondolatban, hogy azokról a dolgokról töprengjenek, amiket szerettek. Ciena felállt, és visszament
az Erőd belsejébe. A lábát még most is kellemesen erőtlennek érezte. A szőrmék és a takarók hátul alkottak jókora
halmot, a régi kályha közelében, amit tíz évvel ezelőtt vonszoltak fel ide, és oda éppen csak egy kevés fény ért el.
Ciena megállt egy pillanatra, és lenézett Thane-re, aki hason feküdt, teljesen kitakarózva, és látszott rajta, hogy alig
van magánál. Ciena nekidőlt a vállával a falnak, és azt suttogta:
– Láss a szememmel…
Thane erre már mocorogni kezdett, majd az oldalára fordult, és álmosan mosolyogva megkérdezte:
– Ezt mutatod meg a testvérednek?
– Meg kell mutatnom neki az életem legszebb és legkülönlegesebb pillanatait – felelte Ciena. – És ez annak
minősül. – Thane a karját nyújtotta felé, mire ő odabújt a férfihoz, és magukra húzta a takarót. Noha az apró kályha
szorgalmasan dolgozott, az Erőd levegője hűvös maradt, de Thane kellemesen melegítette őt. Ciena azt kívánta,
bárcsak ne is létezne az Erődön kívüli világ, hogy ők mindörökre együtt maradjanak.
– Mostanra alighanem te is tudod – mondta halkan –, hogy még most is szeretlek.
– És én is szeretlek téged – válaszolta Thane. – Minden más megváltozhat, de ez nem.
Ciena fordult egyet, hogy láthassa Thane-t. Nehezére esett harag nélkül beszélnie, de ki kellett mondania:
– Ha csatlakoztál a lázadókhoz, akkor többet változtál, mint amennyi el tudtam volna képzelni rólad.
– Még most is hiszel abban a birodalmi dogmában, ami szerint a lázadók terroristák? – kérdezte Thane. – Valójában
idealisták. Hisznek abban, hogy az Új Köztársaság majd egy jó és dicsőséges világ lesz, amilyen a Régi Köztársaság
sosem volt. Én nem vagyok ez a fajta bolond. Soha nem is leszek. De a Birodalomnak buknia kell.
– Esküt tettél…
– Elegem van az eskükből, Ciena! – mordult közbe Thane, aztán várt pár pillanatig, hogy lehiggadjon. – Ne
haragudj… tudom, hogy számodra mit jelent a becsület. De ez nem arról szól, hogy hiszünk-e a Birodalomban, vagy
sem. Hanem arról, hogy a Birodalom hisz-e bennünk. – Ciena túl sok kételyét hallotta ki ezekből a szavakból. Eszébe
jutottak azok a tisztek, akik feleslegesen haltak meg. Hallani vélte Penrie utolsó kiáltását, és a lelki szemeivel látta az
Alderaan pusztulását. És most még az anyja is szenvedett. Thane mellkasához szorította az arcát. A férfi meleg
ölelésében nagyobb biztonságban érezte magát.
– Látom a sötétséget a Birodalomban – mondta halkan –, hogy is ne látnám… – Érezte, hogy Thane feltekeri az
ujjaira néhány hajfürtjét; a könnyed, játékos mozdulatok szöges ellentétben álltak azzal, amit mondott:
– Ha látod ezt, fel nem foghatom, hogy hogyan tudod továbbra is szolgálni a Birodalmat egy ígéret miatt, amit
évekkel korábban tettél, amikor még nem ismerted a teljes igazságot.
– A teljes igazságot soha senki nem ismeri! – vágott vissza Ciena. – Ezért érnek valamit az ígéretek. Máskülönben
senki sem esküdne meg semmire. Nem ismerjük a jövőt, és mégis megígérjük, hogy minden körülmények között
hűségesek leszünk. – Sóhajtott egyet, és hozzátette: – Nekem fontos a fogadalmam, de nem ez az egyetlen oka annak,
hogy maradok.
– Hanem?
– Hanem azért is, mert a Birodalom több mint… több mint egy korrupt és kegyetlen gépezet – felelte Ciena.
Nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, de Thane valahogy őszinteségre kényszerítette. – Hanem egy szervezet
is, ami megakadályozza, hogy a Galaxisban ismét a káosz legyen az úr, ahogyan a klón-háború idején is történt. És
minden tolvaj bürokratára esik egy Nash Windrider is, aki őszinte szándékkal jót akar cselekedni. Ha a rendes
emberek lelépnek, nem lesz még rosszabb az egész? Nem az a kötelességünk, hogy a helyünkön maradjunk, és ha
tudjuk, megváltoztassuk a Birodalmat?
– Ezek szerint továbbra is derűlátó vagy – állapította meg Thane, majd rövid habozás után megkérdezte: – Nash
hogy van?
– Most már jobban. Az Alderaan pusztulását követő első évben nagyon maga alatt volt, de túljutott rajta. Azt
hiszem, néha nagyon magányos – magyarázta Ciena, és inkább nem mesélt arról az estéről, amikor Nash ajánlatot
tett neki. – Néha beszél rólad. Gyűlölöm, hogy halottnak hisz, de persze nem mondom el neki az igazságot.
– Nekem sem tetszik… – dörmögte Thane. Ezt követően egy darabig csendben feküdtek. Ciena a férfi mellkasán
nyugtatta a fejét, és azokra az Akadémián töltött első hónapokra gondolt, amikor még mindenben és mindenkiben
megbíztak, és annyira biztosak voltak abban, hogy hol a helyük a Galaxisban. Lehetséges, hogy ez alig hat éve
történt? Mintha egy másik életben lett volna… – Ciena? – kérdezte Thane rekedtes hangon. – Szeretnék feltenni egy
kérdést, ami talán nem fog tetszeni. – Ciena arra gondolt, hogy ha nem ölte meg Thane-t azért, amiért csatlakozott a
felkelőkhöz, egy kérdésért már csak nem fog végezni vele.
– Mondhatod – felelte kurtán.
– Ami az anyáddal történik… elgondolkodtál már azon, hogy ez talán csak egy próba? Egy teszt, egy agymosás,
amit a Birodalom alkalmaz a katonáira? – Ciena azt kívánta, bárcsak tudna hinni abban, hogy ezeket a próbákat arra
szánták, hogy erősebbé tegyék őket. Hogy egy fontos cél érdekében alkalmazzák őket. Régebben tényleg
megharagudott Thane-re azért, mert másként vélte? Zavarba jött a saját naivitása emlékéről. Az azóta eltelt évek
során megtanulta, hogy a Birodalom néha szélsőséges hűségpróbák elé állítja a katonáit. A fontos posztokra szánt
emberek esetében talán jogos is volt. De ifjú kadétok barátságával szórakozni csak azért, hogy elszakadjon minden
szál, ami a szülőbolygójukhoz fűzi őket… ez a maga kegyetlenségével együtt is gyerekesnek tűnt. Ciena
elképzelhetőnek vélte, hogy a Birodalom próba elé állítja őt az anyja büntetőperével, de nem igazán hitte, hogy ez a
helyzet. Inkább a közönséges, ostoba korrupciónak tulajdonította az egészet. Minden érintett tudta, hogy mi az
igazság, de senki sem mondta ki, mert az emberek féltek attól, hogy mit művelnek velük a birodalmi hivatalnokok. A
Császártól indulva, egészen le a legalacsonyabb rangú tisztviselőig… oly sok mindent kellett volna átalakítani.
Egyáltalán, hol lehetne elkezdeni?
– Azt hiszem, ami anyámmal történik, az egy nagyszabású cselszövés része – mondta végül. – Te bízol a mostani
elöljáróidban? – Arra számított, hogy Thane azonnal nemet mond. Ő általában kevés emberben bízott meg, és
bizonyosnak tűnt, hogy abból az alja népségből, amiből a Lázadók Szövetsége állt, senki sem érdemelte ki ezt a
megtiszteltetést. Így aztán eléggé megdöbbent, amit Thane így válaszolt:
– Néhányban igen. Sőt talán a legtöbbjükben. Tudod, hogy még csak nem is kértem engedélyt arra, hogy idejöjjek?
Bíztak abban, hogy nyomós okom van a távozásra, és hisznek abban, hogy visszatérek. Igaz, némelyikük őrült
dolgokról álmodozik, egy tökéletes Galaxisról, meg hasonlókról, de az biztos, hogy tisztelik azokat, akiket szolgálnak.
Ciena alig hitt a fülének. Thane Kyrell végül talált magának olyan, nála nagyobb hatalmú személyeket, akiket nem
gyűlöl, és éppen a lázadóknál? Nyilván azért beszélt így, hogy meggyőzze őt: hagyja el a Birodalmat. Ciena
gyanította, hogy Thane ettől vadabb dolgokra is képes volna, hogy maga mellett tartsa.
– Mennyi ideje vagy náluk? – kérdezte elképedten.
– Pár hónapja – válaszolta Thane, és a mutatóujja hegyével finoman megsimogatta Ciena arcát. – Kezdetben
teherhajókkal hoztam-vittem készleteket, de aztán egyre jobban elfajult a helyzet… mind gyakrabban harcolok.
– Tudod, felismertelek a Hothnál… – jegyezte meg halkan Ciena.
– Ott voltál? – hördült fel Thane, és elsápadt. – Azt mondogattam magamnak, hogy a Flotta olyan óriási… Azt
hittem, nagyon csekély az esélye annak, hogy ellened harcoljak… nem hittem el, hogy megtörténhet.
– Nem voltam veszélyben – felelte Ciena, közben felült, és maga köré csavarta a takarót. Látta a férfin, mennyire
bántja a gondolat, hogy árthatott volna neki, és ez őt is megviselte. – Az egyik manőveredről ismertelek fel, amikor
átorsóztál az AT-AT lábai között. Abban a pillanatban tudtam, hogy az csakis te lehetsz.
– Te vagy az egyetlen személy a Birodalmi Hadiflottában, aki felismer a repülési stílusomról – dörmögte Thane.
– Talán az Erő akarta ezt. Összehozott minket, holott egymástól távol kellene élnünk – vélte elgondolkodva Ciena.
Thane erre a fejét csóválva grimaszolt. Ezek szerint nem változott meg annyira, hogy higgyen az Erőben.
– Nekem úgy rémlik – felelte gunyoros hangon –, hogy hamis személyazonosítóval átkeltem a fél Galaxison, hogy
találkozzak veled. Nem emlékszem rá, hogy az Erő beavatkozott volna.
– Jól van, jól van! – hadarta Ciena, és feltartotta a kezét. Thane is felült mellette, és átölelte a derekát. Odakint az
ég már majdnem teljesen sötétbe borult.
– Figyelj ide – kérte Thane –, tudom, most még nem állsz készen arra, hogy velem gyere. És talán eszedben sincs
csatlakozni a lázadókhoz.
– Soha – jelentette ki határozottan Ciena.
– De ha egyszer úgy döntenél, hogy elhagyod a Birodalmat… akár azért, hogy visszatérj ide, vagy hogy új életet
kezdj egy másik bolygón… – Azt akarja megígérni, hogy ebben az esetben elhagyja a lázadókat, és velem tart? –
töprengett Ciena, és nem akarta tudni a választ.
– Nem fogok lelépni, legalábbis addig nem, amíg nem telik le a szolgálati időm – mondta eltökélten. – Ha van még
rá esély, hogy a Birodalomban több a jó, mint a rossz, akkor nekünk kötelességünk megőrizni.
– A Birodalom a velejéig romlott! – vágott vissza keserűen Thane. – A kötelességed az, hogy megsemmisítsd.
Ciena gyanította, hogy amilyen hatalmas a Galaxis, és maga a Birodalom, mindenre van esély. Ugyanakkor a
szilárd tények olyan távolinak tűntek, amikor Thane ismét megölelte, ő pedig a vállára hajtotta a fejét. Az a furcsa
érzése támadt, hogy ő és Thane még sosem szerették egymást ennyire – és sosem voltak ennyire távol egymástól.

Másnap reggel megkezdődött Ciena anyjának büntetőpere. Büntetőper… a szó túl hivatalosnak tűnt az elsietett,
zordon eljáráshoz. Ciena a félköríves teremben ült, a nézők soraiban. A szolgálati egyenruháját viselte, amelyen a
vörös és kék sávok azt hirdették, hogy a Birodalmi Hadiflotta főhadnagya. Az apja mellette ült, és lehajtva tartotta a
fejét. Nyilván nem bírta elviselni, hogy bilincsben látja a feleségét. Az ügyész – egy alacsony termetű férfi, akinek
gondosan ápolt haja látványosan csillogott a sok olajtól – sorról sorra felolvasta a vádiratot, és a beépített felvevő
berendezések minden szavát rögzítették. Egyetlen bizonyítékot sem mondott, amit egy átlagos számítógép-szakértő
ne tudott volna hamisítani. Egy ügyvéd nyilván rámutatott volna erre, ha Verine Ree kaphatott volna ügyvédet. De
ügyvédek ma már csakis a polgári perekben vehettek részt, a Birodalommal kapcsolatos perekben nem. Cienának
megint eszébe jutott Thane-nek az a kérdése, miszerint a Birodalom vajon hisz-e őbenne. Nem mert válaszolni neki,
még gondolatban sem. Thane késő éjjel távozott, hogy elcsípje a hajnali kompot. Hogy hová ment, azt nem árulta el.
 A szertartásoknak megfelelően búcsúzott el Paron Ree-tól, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy rögtön ezután
visszatérjen a szobájába. Így Ciena egyedül kísérte ki Thane-t a felhőjáróhoz. Olyan hosszan, olyan szenvedélyesen
csókolóztak, hogy Cienának beduzzadt az ajka, de örült ennek az apró kellemetlenségnek, mert arra emlékeztette,
hogy valóban eltöltött pár órát Thane-nel.
– Akármi lesz belőlünk – mondta neki búcsúképpen –, köszönöm, hogy kiálltál a családomért. Hatalmas kockázatot
vállaltál akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Ez egy… igaz hűségről és barátságról tanúskodó tett volt.
Thane szomorúan mosolygott, és bevallotta:
– Igazából azért jöttem ide, mert azt hittem, hogy már túl vagyok rajtad. Pedig tudhattam volna…
Ciena megpróbált összenézni az anyjával, abban a reményben, hogy a puszta jelenlétével némi vigaszt tud nyújtani
neki. Ám az anyja egyszer sem nézett rá. Látszott rajta, hogy szégyenkezik, holott a teremben tartózkodók
mindegyike tudta, hogy hamisak a vádak. Aztán Ciena hirtelen rádöbbent az igazságra: az anyja azért nem néz felé,
nehogy ő kimutassa az együttérzését, és ezzel veszélybe sodorja saját magát. A birodalmi uralom nem volt olyan
szigorú és kegyetlen mindenütt, mint a Jelucanon. Ciena ezt az utazásai során személyesen tapasztalta meg. De nem
számított, mert ez a kegyetlenség most a családját, az otthonát sújtotta.
– Tudnod kell, hogy többé nem találkozhatunk – mondta Ciena, miközben Thane magához ölelte. A férfi addigra
már beindította a felhőjárót, a hajtómű hangja majdnem teljesen beleveszett a szél zúgásába.
– Legutóbb is ezt mondtuk – jegyezte meg Thane.
– Most más a helyzet. Nem lett volna szabad idejönnöd, nekem pedig… talán nekem sem kéne visszatérnem soha
többé.
– Te és én állandóan búcsúzunk – suttogta Thane egyenesen Ciena fülébe. – Mikor fogok végre hinni benne?
Ciena nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani. Tudta, hogy ha ő és Thane valóban nem találkoznak soha
többé, a kettejüket összekötő szálak mindörökre megmaradnak. Ez a gondolat nyújtott némi vigaszt, de nem sokat.
A bíró még csak fel sem nézett a számítógépe képernyőjéről, – mialatt kihirdette az ítéletet:
– Bűnösnek találjuk sikkasztás és csalás vádjában, amely bűnöket a Császár képviselői ellen követett el. A bíróság
ezért hat év kényszermunkára ítéli, amit a helyi bányában kell letöltenie. – Cienának az az érzése támadt, hogy az
ítélet behatol az ereibe, szétterjed a testében, és bejut még a csontjaiba is. Kényszermunka? A Jelucanon majdnem
száz éve betiltották ezt a fajta büntetést, de még korábban is csak az erőszakos bűnöket elkövetőkre szabták ki.
Verine Ree nem volt erős, sem különösebben szívós. Mégis, mit vártak tőle, meddig fogja bírni, hogy napokon át
érccel megrakott csilléket vontat? A modern bányagépek korában senkinek sem kellett volna ilyen gyilkos munkát
végeznie. Az ítélet egyszerre volt primitív és szánalmas… ráadásul egy olyan asszonyra rótták ki, akiről a bíró tudta,
hogy ártatlan. Verine Ree egyszer sem pillantott a férjére vagy a lányára, mialatt kivezették. Ciena ekkor jött rá,
hogy nem lesz lehetőségük elbúcsúzni egymástól.
– Ez képtelenség… – suttogta, mialatt rajta és az apján kívül mindenki elhagyta a termet. – Ez az
igazságszolgáltatás gúnyrajza…
– Egy szót se többet! – förmedt rá az apja.
– Jó, persze! – morogta Ciena, aki az apjához hasonlóan biztosra vette, hogy a helyiségben vannak rejtett
lehallgató-készülékek. – Nem akarunk több bajt.
– Így van, Ciena – helyeselt az apja. – Nem beszélhetsz a kormányod ellen soha, semmilyen körülmények között.
– Apa… hogy mondhatsz ilyet éppen ma?
Paron Ree összefonta a karját a mellkasán, és mérhetetlen komolysággal belekezdett a magyarázatba:
– Azért, mert a Birodalomnak adtuk a hűségünket azon a napon, amikor bekebelezte a Jelucant. Mert mi nem
szegjük meg a szavunkat, még akkor sem, ha elárulnak minket. Máskülönben mi sem vagyunk jobbak náluk. – A
szemében vad fények táncoltak, de a hangja nyugodtan, egyenletesen zengett. – Kitartunk, és győzelmet aratunk, de
nem mint durva anyag, hanem a lélek birodalmában. – Cienát is ebben a hitben nevelték, de most üresnek érezte
ezeket a szavakat. Nem talált vigaszra sem a haragban, sem a hitben. Csak annyit tudott csinálni, hogy átölelte az
apját, és remélte, hogy Paron Ree hite tovább megőrződik, mint ameddig a sajátja megmaradt.

– Lezajlott a per, Ree főhadnagy?

– Igen, uram! – Ciena vigyázzban állt Ronnadam százados irodájában, és a falban lévő kis, kerek ablakon át a
csillagokat bámulta. A kezét összekulcsolta a háta mögött, és érezte, hogy a tenyere verejtéktől nyirkos. A százados
hosszasan tanulmányozta őt, és vékony bajusza meg-megrándult. De hogy a férfi jókat derült-e magában valamin,
vagy bosszankodott, azt Ciena nem tudta megállapítani.
– És elítélték az anyját – tette hozzá Ronnadam.
– A bizonyítékok teljesen egyértelműek voltak, uram – felelte Ciena.
– Sikerült meglepnie, Ree főhadnagy – közölte Ronnadam, és a hangjából nem derült ki, hogy ez jó dolog-e vagy
sem. Résnyire vonta a szemét pár pillanatra, majd folytatta: – Nos, rendben. Két hét szabadságot használt fel, de
máskülönben az aktája teljesen tiszta. Azt hiszem, joggal számíthatunk arra, hogy a közeljövőben előléptetik.
Ez azt hiszi rólam, hogy boldogan elárulom az anyámat az előléptetés érdekében! – gondolta ingerülten Ciena, és a
tenyerébe vájta a körmeit.
– Köszönöm, uram! – mondta fennhangon. Tedd a dolgodat! Tartsd az irányt! – biztatta magát. – Vannak még itt jó
emberek. Tartozol nekik azzal, hogy tartod magad az esküdhöz, és kitalálod, hogy hogyan mentheted meg a
Birodalmat a saját romlottságától. Valóban a magáénak tartotta ezeket a nemes gondolatokat. Csakhogy gyanította,
hogy ha elmondaná ugyanezt Thane-nek, ő csak a fejét csóválná.

Huszonkettedik fejezet
Thane éppen időben ért vissza a Libertyre. A Korona-osztag már készülődött, hogy továbbálljon – nem azzal az
őrült kapkodással, amit egy küszöbön álló támadás veszélye idézett elő, de azért siettek annyira, hogy ha Thane pár
órával később érkezik, már nem találta volna meg a társait.
– Á, Kyrell úr! Milyen kedves öntől, hogy velünk tart! – szólt oda neki Grófnő, mialatt átvágott a hangáron,
amelyben a pilóták asztro-droidokat emeltek be a gépekbe, és élelemadagokat számolgattak. Thane biccentett a
parancsnokának, de nem lassított, amíg oda nem ért Rieekan tábornokhoz.
– Üdv, Kyrell! – köszönt Rieekan, közben éppen csak egy pillanatra nézett fel az adattáblájáról. A tábornok körül
emberek és droidok sürögtek-forogtak lázas gyorsasággal. A közvetlenül mellette álló gépen hegesztettek valamit, a
kék-fehér szikrazápor majdnem a vállára zuhogott. – Kiváló – tette hozzá Rieekan. – Két órája van a felszállásig!
Thane vigyázzállásba merevedve várt, az állát kissé feltartotta, ahogyan annak idején az Akadémián tanulta. A régi
beidegződések azonnal működésbe léptek, amint rájött, hogy alighanem elszúrt valamit.
– Uram, be kell számolnom a távollétem alatt végzett cselekedeteimről! – hadarta egy szuszra.
– Ez egy önkéntes hadsereg, emlékszik? Szabadon jöhet-mehet mindaddig, amíg megfelel a biztonsági
előírásoknak.
– Azért tértem haza a szülőbolygómra, a Jelucanra, hogy támogassam egy barátomat, aki bajba került – közölte
Thane, és Rieekan továbbra sem nézett rá, egészen addig, amíg hozzátette: – Ez a barátom a Birodalmi Hadiflotta
tisztje. – Ez már hatott. Rieekan döbbenten pislogott, és a körülöttük szorgoskodó pilóták felfüggesztették a munkát.
Thane érezni vélte magán a tekinteteket, és ettől kínos érzései támadtak. Rieekan a szokottnál jóval nagyobb
hangerővel felelt:
– Kapcsolatot létesített egy ellenséges tiszttel!
– Igen, uram – erősítette meg Thane, de nem fejtette ki bővebben. Tudta, hogy kötelessége jelenteni azt, ami
történt, ám úgy gondolta, hogy legyen átkozott, ha mentegetőzik azért, mert találkozott Cienával.
– Ez ellentmond minden szabálynak, Kyrell! – folytatta ingerülten a tábornok. – De azt ugye nem árulta el neki,
hogy a Lázadók Szövetségének a tagja?
– Ree főhadnagy már tudott róla, uram – válaszolta Thane. A körülötte álló összesúgtak, sőt volt, aki mérgesen
felmordult. Mostanra kisebb tömeg verődött össze mögötte. A szeme sarkából látta Yendort, Smikest és Kendyt.
Mindhárman döbbenten meredtek rá.
– Ezt meg honnan a pokolból tudta ez a Ree főhadnagy? – kérdezte aggodalmasan Rieekan. – Van egy kettős
ügynökünk, akik titkos információkkal látja el a birodalmiakat?
– Nem, uram. Másról van szó. Ree főhadnagy egy a hothi csatában készült felvétel alapján azonosított – közölte
Thane. Gyanította, hogy ha elmondta volna, hogy Ciena a repülési stílusa alapján ismerte fel, senki sem hitt volna
neki. Talán csak két ember létezett a világon, aki ezt meg tudta érteni. Rieekan szerencsére elfogadta a
magyarázatot. Thane megkönnyebbült ugyan, de ez még nem jelentette azt, hogy kimászott a bajból.
– Teljesen biztos abban – kérdezte a tábornok –, hogy ennek a tisztnek nem volt lehetősége nyomjelző berendezést
elrejteni a járművén, a holmija között vagy akár a ruházatán?
– Bizonyosan nem történt meg, uram – állította Thane. – Ezt garantálhatom. És nem adtam ki semmiféle
információt a Szövetség tagjairól, támaszpontjairól vagy a tevékenységéről. Ree főhadnagy pedig nem tett fel
kérdéseket. Ami kettőnk között történt, teljesen személyes ügy volt.
– Személyes ügy… – ismételte Rieekan, és a fejét csóválta. – Mindenesetre átvizsgáljuk a hajóját és magát is. Ha
nem találunk semmit, ejtjük a témát.
– Értem, uram. Köszönöm, uram.
– És vehetjük úgy, hogy többé nem fog kapcsolatba lépni semmiféle birodalmi tiszttel? – kérdezte a tábornok.
Thane-nek eszébe jutottak az utolsó pillanatok a ház előtt. Az, ahogyan Ciena kapaszkodott belé, mintha
mindörökre maga mellett tarthatta volna őt. Híven emlékezett minderre, mégis azt a választ adta, amit vártak tőle:
– Igen, uram.
– Nos, rendben – mondta végképp lehiggadva Rieekan, majd hozzátette: –, de annyit szögezzünk le, Kyrell, hogy a
Galaxis tele van olyan nőkkel, akik nem az ellenség soraiban harcolnak.
Rieekan azzal balra fordult, és elsétált. Hamarosan droidok érkeztek Thane X-szárnyújához, és nekiláttak a
műszeres vizsgálatnak. Thane-nek nem maradt más teendője, mint hogy végre szembenézzen a Korona-osztag
tagjaival. A pilóták már összegyűltek körülötte, és ki hitetlenkedve, ki pedig haragosan nézte őt. Elsőnek Smikes
szólalt meg:
– Elhagytad az állomáshelyedet, hogy elszórakoztasd a volt nődet? Aki a Birodalmi Hadiflotta főhadnagya?
Thane nem hagyta magát megfélemlíteni, határozottan közölte:
– Hamarosan századossá fogják előléptetni! – Több társa hangosan felnyögött. Egyértelműnek látta, hogy egy
darabig ő lesz a csapat legkevésbé népszerű tagja – egy elszabadult hajóágyú, egy őrült, aki minden ok nélkül
merőben felesleges kockázatokat vállal. Neki azonban ez tökéletesen megfelelt. Mindaddig, amíg nem kételkedtek a
hűségében, átkozottul nem érdekelte, hogy mit gondolnak a döntéseiről.
– Mindannyian magunk mögött hagytuk a múltunkat – mondta Grófnő, és Thane első ízben dühösnek látta őt. –
Mindenkitől elszakadtunk. Ez vonatkozik azokra is, akik a mi oldalunkon vannak, hát még a Birodalom katonáira!
– De ez nem jelenti azt, hogy többé meg sem ismerjük azokat, akiket valaha szerettünk – vágott vissza Thane.
– Ó, remek! – mordult fel Smikes. – Szeretetről beszél. Ezzel hamar eljutottunk a semmibe. – Yendor, aki
nyugodtabbnak tűnt a többieknél, nekitámaszkodott a legközelebbi vadászgép leszállótalpának, és megkérdezte:
– Tudatában vagy annak, hogy ez a birodalmi nő mindannyiunkat megölne, ugye?
Ez betalált. Thane lépett egyet a twilek felé, és kifakadt:
– Te nem ismered Cienát! Én igen! Ennek alapján hoztam egy döntést. Közületek senki sem volt veszélyben, ez az
ügy nincs rátok semmiféle hatással, úgyhogy törődjetek a magatok dolgával! – Az ezt követő csendben Thane
elhátrált Yendortól, aki mindkét kezét feltartva jelezte azt, ami minden bolygón, minden népnél ugyanazt jelentette:
„Hé, barátom, higgadj le!” Thane úgy ítélte meg, hogy ezek után egyetlen hasznos dolgot tehet, mégpedig azt, hogy
keres egy B–1B droidot, és átvizsgáltatja magát. De mialatt elfordult, hogy induljon, Kendy alig hallhatóan
megjegyezte:
– Szét fogod marcangolni magad…
– Ő még most is a régi Ciena – válaszolta Thane, azzal elsietett. Valószínűnek vélte, hogy Kendy meg fogja érteni
ezt az utolsó mondatát. A többiektől nem várhatta el. De nem is érdekelte. Csak őrá tartozott, ha átkelt a Galaxison,
összetörte a szívét, vagy belevezette a gépét egy csillag kellős közepébe.

A lázadók az új támaszpontjukat egy lakatlan bolygón építették fel, ami annyira kicsi és jelentéktelen volt, hogy
még nevet sem kapott, csak azonosító számot: 5251977. A bolygó rendkívül lassan forgott a tengelye körül, a
nappalok és az éjszakák több standard hétig tartottak. A lázadók bázisa jelenleg teljes sötétségben rejtőzött. Mialatt
Thane leszállt az X-szárnyújával, először arra gondolt, hogy az építők ezúttal a megszokottnál jóval nagyobb hangárt
húztak fel. Az építmény a méretei révén inkább egy birodalmi létesítményre emlékeztette, mint azokra a sebtében
összetákolt, szedett-vedett épületekre, amiket a lázadók használni szoktak. Ugyanakkor, amikor átment a zsilipeken,
rájött, hogy miért ekkora az épület – ekkorának kellett lennie. Az előző két hónap során a lázadó flotta gépeinek
száma alighanem megkétszereződött.
– Mi történt? – kérdezte Thane, mialatt a sisakjával a hóna alatt, az osztaga többi tagjával együtt ment, hogy
bejelentkezzen. Arra gondolt, hogy a Birodalom talán megint megsemmisített egy egész lakott bolygót, vagy valami
szörnyűséget követett el, ami miatt végre rengetegen döntöttek úgy az egész Galaxisban, hogy elég volt. A többiek
nem törődtek vele, de Yendor feléje fordult, és válaszolt:
– Rendszerint nem szedik össze a flottát egy helyre. Inkább több kisebb egységre bontják a biztonság kedvéért. De
ennek vége. Az a hír járja, hogy a főnökök valami nagy dolgot terveznek.
– És újoncaink is vannak – tette hozzá Grófnő, és rámutatott több teherhajóra, amelyek kicsivel távolabb álltak. A
körülöttük mozgó teremtmények nem viseltek egyenruhát, csak a lázadás címerét, amit szemmel láthatóan sietve
varrtak fel a kezeslábasukra. Noha a háború mind ádázabb lett, sokan csatlakoztak a lázadókhoz. Thane úgy
gondolta, hogy ha ez így megy tovább, a végén még lesz egy dobásuk. Látott több magánkézben lévő vadászgépet,
egy dorneai naszádot, valamint egy teherhajót, ami úgy nézett ki, mintha legalább tucatnyi másik gép alkatrészeiből
hegesztették volna össze. A következő pillanatban már szélesen mosolygott, és lelkesen felkiáltott:
– Hé, az ott Mighty Oak Apocalypse! – A Korona-osztag többi tagja vele együtt fordult oda, ám az arckifejezésük
arra utalt, hogy azt hitték, Thane-nek most már a maradék esze is elment. Thane-t azonban ez nem érdekelte, mert a
hajóból kiszálló alakok futva indultak felé: Brill, aki lelkesen vigyorgott ki rózsaszín szőréből, JJH2, ami fütyülve
gurult, Methwat, akinek az arcán ott volt az, ami nála a mosolynak felelt meg, és mögöttük Lohgarra, aki
hörgésekkel tarkított, harsogó nevetést hallatott. – Épp ideje volt, hogy befussatok! – kiabálta kacagva Thane, amikor
a vuki magához ölelte. Lohgarra aztán panaszosan morgott, mire Thane a szemét forgatva kijelentette: – Annyira
azért nem vagyok vékony!
– Felújítottuk az egész hajót! – közölte büszkén Brill. – Új pajzsok, új kiegyenlítők. A lövegek többfajta vadászgépből
származnak, mint amennyit az ujjaidon meg tudnál számolni. Vagy a karmaidon. Vagy a csápjaidon… Mindegy, amid
csak van!
– Bevetésre készen, mi? – kérdezte Thane. Most, amikor jobban belegondolt, nem lepődött meg azon, hogy
Lohgarra a Moa teljes személyzetével együtt csatlakozott a lázadókhoz. Ugyanakkor jó érzés volt tudni, hogy
többeket maga mellett tudhat azok közül, akik sokat jelentenek a számára. Felidézte benne azt a pillanatot, amikor
eldöntötte, hogy beáll a felkelők közé, és eszébe juttatta, hogy miért, méghozzá akkor, amikor a legnagyobb szüksége
volt erre az emlékre.

Az Executor fedélzetén valamennyi tiszttől és rohamosztagostól elvárták, hogy ne hagyják elveszni fáradságos
munkával megszerzett tudásukat és egyéb képességeiket. Ám minél magasabb rangot ért el valaki, annál kevesebb
minősítést kívántak meg tőle. Most, hogy Ciena százados lett, többé nem kellett hetente legalább egy órát közelharc
kiképzésre fordítania. Ez azonban azt jelentette, hogy több ideje jutott a másfajta kiképzésekre.
– Le tudnám élni az életemet úgy, hogy ezt soha többé nem cipelem – morogta, mialatt a vállára vette a gyakorló
lángszórót. – Ha valaha szükségem volna egy ilyenre a hídon, addigra rég végünk lesz.
– Ciena Ree az előírások miatt panaszkodik? – kérdezte Berisse, és csodálkozva csóválgatta a fejét. – Figyelj, ha
nem akarod csinálni, több napod van arra, hogy lazíts egyet! Ki kéne használnunk, hogy idekint vagyunk, a semmi
közepén. – A hiper-űrben repültek egy bizonyos cél felé, ezért voltak a „semmi közepén”, de Berisse nem mondott
ostobaságot. Miután csak annyi feladatot kaptak, hogy repüljenek elegy lakatlan rendszerbe, húzzák meg magukat,
és várjanak, a tiszteknek a szokottnál több szabadidejük lett.
– Nézzük meg, hogy Nash meg még néhány fiú ráér-e, azután irány az egyik kantin – javasolta Berissa –, és egy
kicsit elengedjük magunkat.
– Én itt maradok – közölte Ciena –, de ha te bulizni akarsz, senki sem gátol meg benne.
– Jól van, na! Most már három hete egyfolytában rossz a kedved. Nem jött el a perc, hogy kizökkenj ebből a
hangulatból? – Berisse nem tudta, hogy Ciena miért ennyire komor, és nyilván nem is sejtette, hogy a komorság
csupán egy pajzs, ami mögött tengernyi szomorúság rejtőzik. Ciena régebben szinte minden gondját megbeszélte
Berisse-szel, és szívesen fogadta a gyakorlatias, talpraesett nő tanácsait is. Most is szemrebbenés nélkül
végighallgatta volna az egész történetet, és valószínűleg pontosan azokkal a szavakkal válaszolt volna, amelyek
segítettek volna Cienának abban, hogy megbirkózzon a helyzettel. De akadt egy kis bökkenő: valószínűleg. Berisse-
től távol állt a feltétel nélküli tekintélytisztelet, és nem habozott eltérni a szabályoktól a gyakorlatiasság érdekében,
viszont Ciena biztosan tudta azt is, hogy a barátnője megrögzötten hűséges a Birodalomhoz. Ha beszélt volna neki
arról, hogy igazságtalanul ítélték el az anyját, Berisse talán együtt érzett volna vele, viszont valószínűleg jelentette
volna a beszélgetést Ronnadamnak. Ciena természetesen nem mondhatta el senkinek a Thane-nel kapcsolatos
igazságot. Ezt a terhet egyedül kellett cipelnie. De még ezt is kevésbé érezte volna szörnyűnek, ha a többit
megoszthatta volna valakivel. Mindezek helyett be kellett vallania magának, hogy egyetlen barátja sincs, akiben
maradéktalanul megbízhat.
– Akkor gyújtsunk fel néhány szeméthalmot, rendben? – mondta, azzal a fejére húzta a védősisakot, és a kezébe
vette a fegyvert. Berisse nyilván okosabb volt annál, semhogy közbeszóljon, csak elindította a szimulációt. Zöld
fényből szőtt támadók futottak feléjük, és Ciena meghúzta az elsütőbillentyűt. Tűzsugár tört elő a lángszórójából, és
felgyújtotta az ellenségeit. Aztán megint. És megint. Sosem élvezte a fegyveres gyakorlatokat – a repülésben lelte
örömét, az volt a szenvedélye –, de ezen a napon minden lövésbe beleadta az összes bánatát és dühét. Amikor az első
szimuláció véget ért, azonnal intett Berisse-nek, hogy indítsa el a másikat, aztán a harmadikat. A jellegtelen, zöld
holo-alakok egyszerűen eltűntek, amikor végzetes találatot kaptak. Ciena azon kapta magát, hogy egy sokkal
valósabb, sokkal szörnyűbb képi világú kiképzőprogrammal szeretne gyakorolni. Látni akarta azokat, akiket
leterített.
– Most már örülök, hogy nem egy kabinban lakunk – mormolta Berisse, miután az utolsó szimulációnak is vége lett.
– Nem szeretnék a közeledben lenni, amikor dühbe gurulsz.
– Igazad van. Ne akard… – javasolta Ciena, azzal levette a sisakját, és a kézfejével megtörölte a homlokát. Egész
idő alatt tüzelő testtartásban maradt, és bár a lángszóró nem volt elviselhetetlenül nehéz, a fáradtság kezdte
éreztetni a hatását. Mióta visszatért az Executorra, nagyon rosszul aludt. A kimerültsége ellenére nekiment volna
még egy körnek, de hirtelen megérezte, hogy a fedélzet megremeg a talpa alatt. – Kitörtünk a hipertérből – szólt oda
a barátnőjének.
– Még most is elcsodálkozom azon, hogy ezt hogyan érzed meg – mondta Berisse, és felsóhajtott. – Ennyit a sok
szabadidőről, mi? Noha a semmi közepén lebegtek – pontosabban a Hudalla rendszerben, aminek nem akadt más
nevezetessége, csak a hatalmas gyűrűkkel övezett legnagyobb bolygója –, mindenkinek meg kellett jelennie a
szolgálati helyén. Ciena megkönnyebbült. A jelen állapotában nem segített rajta más, csak az, ha valami lekötötte a
figyelmét.
Ugyanakkor, mialatt kisiettek a szimulátor-teremből, Ciena az egyik háromszögletű ablakon át kinézett az űrbe. És
a látvány hatására megtorpant. Nem a Hudallát vagy az üres feketeséget látta, hanem rengeteg birodalmi hajót.
Csillagrombolókat, rohamcirkálókat, könnyű cirkálókat, és majdnem annyi TIE-vadászt, mint ahány csillagot…
– Mi a pokol? – kiáltott fel Berisse. – Visszarendeltek minket a Coruscanthoz?
Ciena a fejét rázta. A terveket csak a kapitányok, az admirálisok és Vader Nagyúr ismerték előre, így aztán nem
tudta megmondani, hogy a Hudalla rendszer miért lett hirtelen egy csapásra szinte az egész Birodalmi Hadiflotta
találkozóhelye. De elég volt ránéznie az összegyűlt egységekre ahhoz, hogy tudja: rendkívüli fontosságú dolog
történt. És ez a dolog hatással lesz valamennyiük életére.

Alig tíz órával azután, hogy a Korona-osztag megérkezett az 5251977 bolygóra, megkapta az első küldetését. Első
alkalommal nem Rieekantól kapták a parancsot, hanem Ackbar admirálistól, a mon calamari parancsnoktól.
– A telepített szenzorok szokatlanul élénk birodalmi tevékenységet észleltek a Hudalla rendszerben – mondta
Ackbar, mialatt föl és alá járkált előttük. Az osztag tagjai nem ismerték még a tekintélyt parancsoló megjelenésű
férfit, ezért ezúttal tartózkodtak a szellemes megjegyzésektől. – Nincs azon a környéken semmi, ami érdekelhetné a
Birodalmat vagy bárki mást. Akkor meg mit keresnek ott a birodalmiak? Az önök feladata lesz kideríteni. Elrepülnek
a Hudalla-rendszerbe, megfigyelik a birodalmi hajókat, és annyi adatot gyűjtenek, amennyit csak lehetséges. – Azt
várják tőlünk, hogy belopózzunk egy elszigetelt rendszerbe, kémkedjünk az ellenséges flotta után, majd surranjunk
ki onnan élve? – töprengett Thane. Hirtelenjében nem tudta eldöntetni, hogy Ackbar miféle fickó: egy félbolond
optimista, vagy egy olyan valaki, aki kész életeket kockáztatni bizonytalan eredményekért. Aztán az admirális
elbúcsúzott tőlük: – Az Erő legyen önökkel! – Aha. Tehát félbolond… – állapította meg magában Thane.

Mialatt Thane a beérkező szenzoradatok figyelte az X-szárnyúja monitorain, szívből örült, hogy a Hudallának
ekkora gyűrűrendszere van. A gázóriáson vörös és lila árnyalatok örvénylettek, de még lenyűgözőbb látványt
nyújtottak a gyűrűk, amelyek a Galaxis legnagyobb ilyen képződményei közé tartoztak. Több millió kődarabból álltak,
amelyek java része kisebb volt, mint egy átlagos aszteroida – de tökéletesen megfelelt arra, hogy egy vadászgép
elrejtőzzön mögötte. Mint a Korona-osztag többi tagja, Thane is kikötötte a gépét a Hudalla legkülső gyűrűjében
keringő nagyobb sziklatömbök egyikéhez. A Korona-osztag egységei így együtt keringtek a kövekkel, lassan repültek
a bolygó körüli, óriási sugarú íven, és nem kellett tartaniuk attól, hogy felfedezik őket. Bizonyos idő elteltével eléggé
megközelítették a birodalmiakat ahhoz, hogy bevessék a szenzoraikat, illetve kamerákkal felvételeket készítsenek az
ellenséges hajókról. Mivel a lehető legalacsonyabb energiaszinten működtették a gépüket, illetve jól elbújtak a
repülő törmelék között, szinte nulla volt az esélye annak, hogy a birodalmiak kiszúrják őket. Szinte. Thane gyűlölte
ezt a szót. Pontosan tudta, hogy a birodalmi tisztek milyen kiváló és alapos kiképzést kapnak. Ettől függetlenül az
esélyek a változatosság kedvéért mellettük szóltak.
– Ez legalább akkora, mint az a csapásmérő egység, amit a Hothhoz küldtek – vélekedett Yendor, és a hangja kissé
recsegve szólt az adó-vevő hangszóróiból. – Nem lehet, hogy téves információt kaptak, és azt hiszik, hogy van egy
bázisunk a Hudalla valamelyik holdján?
– Ha igen, mostanra már rá kellett volna jönniük, hogy rossz nyomon járnak – válaszolta Thane. – De napok óta itt
vannak, és egész idő alatt hajók érkeztek ide. – Mire készülnek? Thane folyton a válaszon törte a fejét, de nem jutott
eredményre. Ha felfedeztek volna egy új hiper-sávot ebben a szektorban, azt a szenzorok rég észlelték volna. Ha a
birodalmiak támadni akarnak, nem kellett volna ennyi idő ahhoz, hogy összegyűjtsék a flottát. A rendszer bolygóin és
holdjain nem bányásztak stratégiai fontosságú elemeket. Teljes rejtélynek tűnt az egész… Grófnő arra kérte Thane-t,
hogy számolja meg az összes vadászgépet. Ezt az aprólékos, idegesítő munkát mindenki utálta, így a többiek
boldogan átengedték neki. A feladat túlságosan lekötötte ahhoz, hogy azt latolgassa: mekkora az esélye annak, hogy
Ciena itt van, és ha igen, melyik csillagromboló fedélzetén tartózkodik. Olyan az egész, mintha csak azért szedték
volna össze ezt a sok hajót, hogy kérkedjenek velük – morfondírozott magában Thane, mialatt tovább számolgatott,
illetve rögzítette az új szenzoradatokat. De minek rendeznek ilyen műsort a semmi közepén, ahol senki sem láthatja?
Minek összpontosítanak egy helyre ekkora tűzerőt, ahol semmi haszna? Aztán hirtelen megdermedt, és
megfeledkezett a feladatáról. A Birodalom gyakran mutatta meg az erejét, és sosem ok nélkül. A látványos
felvonulásokat általában azért rendezték, hogy megfélemlítsék a Birodalom polgárait, de néha azért, hogy a
parancsnokok lenyűgözzék a feletteseiket. Minél több egységet irányított valaki, annál fontosabb volt. Ezt a flottát
azért gyűjtötték össze, hogy megmutassák valaki fontosságát. És az egész Galaxisban csakis egyetlen személy
érdemelt ekkora figyelmet, ekkora tűzerőt és áhítatot.
– A Császár – suttogta megrendülten Thane.

Huszonharmadik fejezet
Ciena az utóbbi évek során már nem repült rendszeresen TIE-vadászokkal, így aztán, amikor megkapta a
parancsot, hogy jelentkezzen a főhangárban, egyfelől meglepődött, másfelől öröm áradt szét benne. Úgy érezte, talán
éppen arra van szüksége, hogy eltöltsön néhány órát a csillagok között, és akkor talán újra magára talál. Felvette a
fekete védőruhát, a hóna alá fogta a sisakját, és besietett a hangárba, ahol meglátta azt a három pilótát, akit mellé
rendeltek: két idegent és Nash Windridert. Amikor Nash meglátta őt, úgy vigyorgott, mint egy fiatal kölyök, és
megszólalt:
– Micsoda boldogság, hogy ismét önnel repülhetek, Ree százados! Nem gondoltam volna, hogy még manapság is
leereszkedik odáig, hogy a magunkfajták társaságában teljesítsen szolgálatot!
– Hallgasson, főhadnagy! – förmedt rá Ciena, szigorúságot színlelve, de aztán elmosolyodott. Külön örült annak,
hogy Nash barátként ugratta, nem pedig úgy, mint egy reménybeli szerető. Szeretett volna minél hamarabb túl lenni
a témán. – Tudod, mindig is csodálkoztam azon, hogy tudsz TIE-vadászt vezetni. Hogyan férsz bele?
– Tudnod kell, hogy egy teljes centivel alacsonyabb vagyok a vadászpilótáknak engedélyezett legnagyobb
magasságnál – közölte Nash. – Elismerem, a TIE-k belseje roppant szűkös, de akkor mi van? Te viszont sokkal kisebb
vagy nálam, és nyilván szépen be tudod hajtogatni magad a fülkébe.
– Annyira azért nem vagyok alacsony! – fakadt ki Ciena. De nem számított, hányszor tiltakozott emiatt, senki sem
szokott hinni neki vagy akár a saját szemének. Nash kinyitotta a száját a következő verbális szúráshoz, de rögtön be
is csukta, és kihúzta magát, mert Piett admirális tartott feléjük. Valamennyien vigyázzállásba merevedtek, és
mereven előre néztek. Piett nem vesztegette az időt bevezetőre.
– A szenzorok furcsa adatokat észlelnek a Hudalla külső gyűrűjéből – közölte higgadtan, de pattogós stílusban. –
Életjeleket is. Valószínűleg csak egy-két fémhalom, és néhány mynock. Ugyanakkor lehetséges, hogy kémek
ólálkodnak odakint. Nos… tudják, mi a teendő.
– Értettem, uram! – felelték kórusban a pilóták. Mindenki tisztelgett, és elfordult, hogy a gépe felé induljon. Piett
azonban hozzátette:
– Ree, váltanék önnel néhány szót. – Ciena megtorpant, visszafordult az előző irányba, és ismét vigyázzállásba
merevedett. Noha nyugodtnak látszott, félelem áradt szét benne. Lehet, hogy valaki sejti róla, hogy elkezdett
kételkedni a Birodalomban? Piett azonban így szólt: – Adok önnek egy plusz feladatot erre a bevetésre.
– Igenis, uram.
– Nem mynockok vannak odakint. Csaknem bizonyos, hogy lázadó kémek bujkálnak a kövek között.
Ciena bólintott, és igyekezett palástolni a megrökönyödését. Nem értette, hogy a társai miért nem tudhatnak erről.
Ettől függetlenül határozottan, katonásan rávágta:
– Elintézzük őket, uram! – Piett intő gesztussal feltartotta a mutatóujját, és tovább beszélt:
– Az egyiknek meg kell szöknie. Gondoskodjon róla, hogy legalább egy pilótának sikerüljön elérnie a hiper-űrt. Ezen
túl, hogy a többi életben marad-e vagy meghal, annak nincs jelentősége.
Ciena összezavarodott néhány pillanatra, de aztán megértette. A főparancsnokok azt akarták, hogy a lázadók
tudomást szerezzenek erről a hatalmas flottáról. Hogy miért, azt Ciena elképzelni sem bírta. De nem is számított.
Bonyolult és nehéz feladatot kapott – ráadásul titkosat. Ez azt jelentette, hogy a felettesei nem kételkednek benne,
sőt talán jobban megbecsülik, mint valaha. És ehhez csak annyi kellett, hogy ne harcoljon az anyjáért… Megpróbálta
kisöpörni a fejéből ezt a gondolatot, mialatt kijelentette:
– Tekintse elintézettnek, admirális úr! – Piett biccentett, és elküldte Cienát, aki a gépéhez rohant. Mialatt
beleereszkedett a fülkébe, végighullámzott rajta a megkönnyebbülés. Itt már nem kellett az anyjára gondolnia, és
nem kísértették a Birodalom iránti kételyek. A műszerekkel törődött, a szenzoradatokkal, a fegyverrendszerekkel, és
hogy rendesen lezárta-e a búvónyílás fedelét. Alig várta, hogy felszálljon, mert tudta, hogy akkor aztán végképp meg
fog feledkezni a problémáiról. Aztán Nash jelentkezett az adó-vevőn keresztül:
– Készen áll az indulásra, LP–888? – Ciena a fejére húzta a fekete sisakot. Innentől nem volt arca, sem neve, sem
személyisége. Nem maradt más neki, csak a Birodalom iránti kötelessége.
– Készen állok! – felelte határozottan, és valóban ezt is érezte.

A minimumra állított energiaszint miatt az X-szárnyúak kabinjában jócskán lecsökkent a hőmérséklet – nem
annyira, hogy a pilóták életveszélybe kerüljenek, de annyira igen, hogy rosszul érezzék magukat. Thane észrevette,
hogy valahányszor kifújja a levegőt, apró, fehér kristályok jelennek meg előtte a műszerfalon. Smikes is valami
hasonlót tapasztalhatott, mert megszólalt:
– Erre az útra téli ruházatban kellett volna jönnünk.
– Egyetértek, Korona három – közölte Yendor. – Jó hasznát venném most annak a télikabátomnak, amit a Hothon
viseltem.
– Nekem a bundáim hiányoznak – fűzte hozzá Grófnő. – De tartsatok ki! Egy óra múlva elég távol leszünk a
birodalmiaktól, hogy elosonjunk innen.
– Csak várjunk, Korona Vezér! – mondta Thane. Egyelőre nem osztotta meg a társaival az elméletét, amely szerint a
Császár miatt szedték össze a birodalmiak ezt a flottát. De azzal párhuzamosan, hogy mind többet töprengett rajta,
egyre biztosabban érezte, hogy helyes a sejtése. Ez viszont újabb kérdéseket vetett fel. Palpatine évek óta nem
hagyta el a Coruscantot. Most mi csalta ki a galaktikus hatalmi központból, és hová tart? Továbbá, ha ennyi hajó
gyűlt össze ezen a helyen, az azt jelentette, hogy a Galaxis más szektoraiban kevés birodalmi egység állomásozik.
Talán, nagyon-nagyon kevés. Thane-t lázas izgalom kerítette hatalmába, amikor rájött, hogy a birodalmiak merőben
felesleges erőfitogtatása valószínűleg gyenge pontok kialakulását jelentette. Gyenge pontok, amiket a lázadók
kihasználhatnak… Idáig jutott a gondolkodásban, amikor a műszerfalán villogni kezdett egy vörös lámpa.
Káromkodott egyet, majd aktiválta a mikrofonját, és megszólalt:
– TIE-vadászok közelednek! Négyet látok!
– Van rá esély, hogy csak járőröznek, és véletlenül jönnek éppen errefelé? – vetette fel Kendy. Lehetségesnek tűnt,
de nem túl valószínűnek. A gépek pillanatról pillanatra közelebb értek.
– Nem tetszik ez nekem… – mormolta Thane a műszereit fürkészve. – Rossz érzésem van!

– Látjátok, amit én látok? – kérdezte Nash vidáman, mintha nem ellenséges gépek, hanem egy buli helyszíne felé
repültek volna. Ciena az alsó ajkát harapdálva tanulmányozta a felderítőrendszer adatait.
– Öt hajót számolok, valószínűleg vadászok – jelentette aztán.
– Az azonosítóikat nem látom, de érzéseim szerint X-szárnyúak és Y-szárnyúak vannak előttünk.
Jóllehet ezekből a gépekből néhány példány magánkézben maradt, mostanra az X-szárnyúakat és az Y-szárnyúakat
szinte kizárólag a lázadók használták. Piett értesülései pontosaknak bizonyultak. Minden jel arra mutatott, hogy
kemény harc vár a birodalmi kötelékre. Öt hajó, és Cienának meg kellett oldania, hogy legalább az egyik el tudjon
menekülni. Ezt akkor tudta volna a legkönnyebben megoldani, ha öt túlélő kellett volna, mert akkor mindenestől
elkerülhette volna a harcot. Nash és a többi két pilóta túl okos volt ahhoz, hogy összetévesszék valami mással azt,
amit látnak, ami azt jelentette, hogy ha Ciena el akarta kerülni az összecsapást, akkor meg kell ugrasztania a
lázadókat, hogy még legyen idejük elmenekülni.
 – Ha szétlövöm az egyik nagyobb aszteroidát – mondta –, pontosabb adatokat kapnánk.
– De akkor megtudják, hogy itt vagyunk! – tiltakozott az egyik ismeretlen pilóta.
– A nyakamat rá, hogy már tudnak rólunk! A szenzoraik legalább olyan jók, mint a mieink – válaszolta Ciena, azzal
fekete kesztyűbe burkolt kezével megfogta a botkormányt, és a hüvelykujjával kitapogatta a tűzkioldót.
– Rossz ötlet – vélekedett Nash. – További adatokra nincs szükségünk, és még messze vagyunk tőlük. Bőven lesz
idejük elérni a legközelebbi ugrópontot, még mielőtt megütközhetnénk velük.
Ennyit erről a tervről! – kesergett magában Ciena. Jól tudta, hogy ezek után lázadó hajók fognak megsemmisülni –
talán mind a négy –, és mindezt holmi taktikai parádézás érdekében. És alighanem egy-két TIE-vadász is elpusztul.
Még több értelmetlen halál. Még több hiábavaló harc. Még több pazarlás…

Most már nem lehetett kérdéses, hogy a TIE-vadászok feléjük tartanak. A harcot már nem lehetett elkerülni.
– Minden egységnek! – szólalt meg Grófnő. – Oldjátok el a rögzítőket, és minden rendszert teljes energiaszintre!
– Nem hiszem, hogy meg tudunk szökni innen, Korona Vezér – mondta Yendor, mialatt végrehajtotta a parancsot.
– Szerintem sem. Azért jönnek, hogy harcoljanak – jelentette ki Thane, közben gyorsan megnyomta a kellő
gombokat, hogy életre keltse a hajóját. Pillanatokkal később a fülke arany és vörös fényekbe borult.
– Fegyvereket készenlétbe! – parancsolta Grófnő. Elsőnek Yendor jelentkezett:
– Korona kettes kész!
– Korona négyes kész! – jelentette Thane, közben a monitorokon tartotta szemét arra számítva, hogy a TIE-k
mindjárt támadósebességre gyorsulnak.
– Korona ötös kész – közölte Kendy is. Thane vett egy mély lélegzetet, közben a Grófnő ismét megszólalt:
– Meglépni már nem tudunk. Hát akkor rajta, csapjunk oda keményen!

Ciena arra számított, hogy a lázadók az utolsó lehetséges pillanatig bujkálni fognak abban a reményben, hogy nem
fedezik fel őket. Ezért eléggé meglepődött, amikor az öt X-szárnyú váratlanul kitört a Planetáris Gyűrűből, és
nyílegyesen tartott a birodalmi raj felé.
– Kitérő manőver! – parancsolta Ciena, és jobbra lendítette a gépét, hogy a lázadók lövegeinek hatótávolságán kívül
maradjon. Az ellenség számbeli fölényben volt – semmi kétség, Piett szándékosan rendezte így. Az erőfölény
lehetőséget biztosított arra, hogy egy-két lázadó megszökjön. Ciena a gondolatát is gyűlölte annak, hogy a birodalmi
pilóták mindjárt az életüket fogják kockáztatni azért, hogy megöljék a lázadókat, akiket amúgy a Birodalom életben
akar hagyni. Hogyan késleltethetném az összecsapást? – tette fel magának a kérdést. És támadt egy ötlete. Átállította
az adó-vevőjét egy általános sávra, amelyen keresztül a hangja eljuthatott a közelében tartózkodó összes hajóra – az
X-szárnyúakat is beleértve.
– Ismeretlen pilóták! – mondta szigorúan. – Nincs joguk ebben a szektorban repülni! Azonnal adják meg az
azonosító kódjaikat, és közöljék az itt-tartózkodásuk célját, máskülönben őrizetbe vesszük önöket! Ha ellenállnak,
megsemmisítjük önöket! – El tudta képzelni, hogy a szavai hallatán Nash mennyire megdöbbent, viszont nem szegett
meg semmiféle előírást. Csupán az ismeretlen hajók – általában jelentéktelen csempészek vagy elcsavargott
luxushajók – feltartóztatására szóló eljárásnak megfelelően járt el. Úgy számolta, hogy ha a lázadók ügyesen
hazudnak, akkor szerezhetnek maguknak még egy-két percet, és annyi elég lesz ahhoz, hogy eltűnjenek. Csakhogy
Nash máris irányt váltott, hogy elvágja a lázadók legvalószínűbb menekülési útvonalát, és ezzel meghiúsította a
tervet. A pokolba! – szitkozódott magában Ciena, aztán ismerős hangot hallott, és a haragja szempillantás alatt
rémületté változott át.
– Nahát… hogy milyen kicsi ez a Galaxis! – mondta Thane.

Thane úgy gondolta, hogy Cienának talán igaza volt. Talán tényleg az Erő hozta össze őket újra és újra. És ha igen,
akkor az Erőnek ugyancsak beteges a humora… Thane nem tudhatta, hogy Ciena hogyan fog válaszolni – hogy
folytatja a hivatalos eljárást, vagy emberhez méltó módon fog beszélni, ahogy ő megszólította. Amikor az adó-vevőből
halk sistergés hallatszott, megfeszítette az izmait, és ismerős hangot hallott, de nem Cienáét.
– Thane Kyrell? – recsegte döbbenten Nash Windrider. – Te élsz?
– Üdv, öreg cimborám! – köszönt Thane, és sietve elfojtotta feltörő érzéseit, nehogy gátolják a cselekvésben. Ciena
és Nash ült a felé száguldó vadászgépekben, és ha élt két ember a Galaxisban, akik ellen nem akart harcolni, akkor
ők voltak azok. Gyanította, hogy Kendy is magánkívül van, de neki legalább volt annyi esze, hogy hallgatott.
Ciena nyilván ugyanígy érezte magát. És talán Nash is. És ez a kavarodás szerezhetett annyi időt a Korona-
osztagnak, hogy elhúzzon innen. Thane a taktikai képernyőre pillantott, és döbbenten látta, hogy az egyik TIE-vadász
éppen most gyorsított fel maximális sebességre.
– Halottnak hittelek! – mondta aztán Nash mély, rekedtes hangon. – Jobb lett volna mindkettőnknek, ha ez így is
marad! – Ennyit a nagy találkozásról – kesergett magában Thane.

Az egyik lázadónak életben kell maradnia – emlékeztette magát Ciena, és úgy kapaszkodott ebbe a mondatba, mint
a fuldokló a mentőkötélbe. Thane megmentésével nem szegte volna meg a kötelességét, éppen ellenkezőleg: azzal
teljesíti. Az egyik felkelőnek ki kellett jutnia innen, és ő elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy Thane
legyen a túlélő. De ehhez meg kellett fékeznie Nash-t, méghozzá úgy, hogy ezt senki ne vegye észre. Nash megszegte
ugyan a szabályzatot azzal, hogy parancs nélkül megkezdte a támadást, de senki sem fenyítette volna meg azért,
mert bárhol, bármikor nekiment a lázadóknak. A másik két TIE is gyorsított, hogy kövesse őt. Ciena ütközésig
előrelökte a tolóerő-szabályzót, és módosított az irányon. Ha fentről érkezem, úgy fog tűnni, hogy előnyös szögből
akarok támadni. Viszont, ha jól választom meg a szöget, bekerülhetek Nash elé, és akkor nem tud lőni. Ciena attól
egy pillanatig sem tartott, hogy Thane találatot kap, mielőtt ő közbe tud avatkozni. Közelharcban elsősorban a
pilótatudás számított, és abban Thane-t senki sem múlhatta felül. A hajtómű dübörgése betöltötte a fülkét, még a
vastag, bélelt sisakon is áthatolt. Ciena elég magasra felhúzott ahhoz, hogy a taktikai képernyőjén az X-szárnyúak és
a sziklatömbök apró porszemeknek tűnjenek csupán, de mialatt lefelé fordulva feléjük száguldott, ismét alakot
öltöttek. Mostanra az összes lázadó menekült, de az egyik a többinél fürgébben manőverezett, tökéletes orsókkal
vágott át a gyűrű határán lebegő kövek között. Ciena vett egy mély lélegzetet, hogy lehiggadjon. Most már el tudta
végezni a feladatot, mert egyértelművé vált számára, hogy Thane melyik gépet vezeti. Viszont erre nyilván Nash is
rájött…

Thane a Planetáris Gyűrűben repült, bízva abban, hogy a sziklák felfogják a neki szánt lövedékek java részét.
– Támadó közeledik a nyolc-egy-kettő–nyolc vektoron! – jelentette Smikes, és a hangja alapján riadtnak tűnt. –
Tüzet nyitott! – Egy zöld energianyaláb Thane közvetlen közelében talált el egy tömböt, és a robbanás után szilánkok
záporoztak az X-szárnyúra. Thane egy pillanatig attól tartott, hogy berobban az elülső ablak, de szerencsére kitartott,
aztán már kijutott a robbanófelhőből.
– Mindenki forduljon az ugrópont felé! – parancsolta Grófnő.
– Felejtsétek el az alakzatot! – tette hozzá Thane. – Csak jussatok el oda, ahogy tudtok! – Az alakzatok általában
erős védelmet nyújtottak, de az ilyen helyzetben a pilótáknak akkor volt a legnagyobb esélyük a túlélésre, ha
szétszóródtak. Zöld sugárnyalábok száguldoztak körülötte, és megérezte azt a jellegzetes lökést, ami azt jelentette,
hogy találatot kapott. Egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, mialatt végigsöpört a tekintetével a műszereken.
Miután azt látta, hogy a létfontosságú rendszerek tökéletesen működnek, megkönnyebbülten fellélegzett.
– Nyomorult lázadó – recsegte haragosan Nash –, nem tudom elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedtél!
– Én meg azt nem tudom elhinni, hogy még most is a Birodalmat szolgálod! – vágott vissza Thane. –
Megsemmisítették a szülőbolygódat, Nash! Megölték a szeretteidet, az összes rokonodat! Hogyan vagy képes…
– Ne merészelj az Alderaanról beszélni nekem! – vágott közbe már-már ordítva Nash. – Soha! – Thane a taktikai
képernyőre pillantva azt látta, hogy a Korona-osztag többi tagja közelharcot vív két TIE-vadásszal. Ám a birodalmiak
hátrányba kerültek, mert a másik két gép őt üldözte. Nyilván azt, hitték, hogy ő a kötelék vezére. De melyik lehet
Ciena hajója? – töprengett Thane. – Meg fogom ölni, vagy végignézem, hogy másvalaki megöli? Vagy talán ez lesz az
a nap, amikor végleg a Birodalmat fogja választani, nem pedig engem? Aztán az egyik üldözője, aki egészen
mostanáig messze felette repült, hirtelen lecsapott rá, és a következő pillanatban már ott száguldott közte és Nash
között. Thane alig kapott levegőt, mert azonnal felismerte, hogy mire megy ki a játék: Ciena megpróbálja
megmenteni őt.

– Takarodj előlem! – kiabálta Nash.

– Ne higgye, hogy parancsolhat nekem, főhadnagy! – vágott vissza Ciena, és eleresztett néhány lövedéket úgy
nagyjából Thane felé, de persze nem találta el. Lepillantott a taktikai képernyőjére, amelyről éppen ebben a
másodpercben tűnt el az egyik TIE-vadász – megint meghalt valaki, teljesen értelmetlenül –, majd egy-egy elmosódott
foltot látott, amelyek azt jelezték, hogy legalább két lázadó egység végrehajtotta a hiper-ugrást. Aztán az egyik X-
szárnyú is megsemmisült – ez volt a birodalmiak első találata ebben az ütközetben. Ciena gyanította, hogy Thane
mindjárt az ugrópont felé veszi az irányt. Gyorsan módosította a pályáját, ami úgy hatott, mintha támadóvektoron
repült volna, de közben megint zavarta Nash-t a célzásban. Ismét a két gép között repült, a sajátjával takarta Thane
hajóját. Nash így is tüzet nyitott. Nem találta el Cienát, de a lövedékek elég közel húztak el ahhoz, hogy a
műszerfalon megszólaljon az összes riasztó, és a jelzőlámpák fele vörös színre váltson. Ciena a fogait csikorgatva
káromkodott. Nash annyira dühös, annyira végezni akar Thane-nel, hogy ennek érdekében képes megölni az egyik
bajtársát – sőt a barátját?
Thane felismerte, hogy milyen lehetőséget kapott Cienától, és kihasználta. Teljes sebességgel száguldott az
ugrópont felé. Látta, hogy közvetlenül előtte egy másik X-szárnyú egy villanással eltűnik abban a másik világban, és ő
is felkészült az ugrásra. Szeretett volna mondani valamit Cienának, mielőtt lelép onnan. Bármit. Szerette volna
közölni vele, hogy tudja, mit tett érte, és hogy ez mit jelent neki. Csakhogy bármit mondott volna, azzal leleplezte
volna Nash és a másik TIE-pilóta előtt. Ciena megvédte őt, és most neki kellett védenie Cienát azzal, hogy csendben
marad.
Energianyalábok súrolták a gépét, és ezúttal sérüléseket okoztak – de nem a létfenntartó rendszerben vagy a hiper-
hajtóműben, úgyhogy nem törődött velük. A koordinátákat már korábban begépelte a navigációs számítógépbe,
úgyhogy most a kapcsolóra tette a kezét, és aktiválta a hiper-hajtóművet. A következő pillanatban már az örvénylő
fényalagutat látta maga előtt.

Thane adott magának néhány nyugodt pillanatot, mielőtt felvette a kapcsolatot a társaival, aztán aktiválta az adó-
vevőjét, és megszólalt:
– Korona négyes jelentkezik! Hogy állunk?
– Jelentkezés nyugtázva, Korona négyes! – felelte komoran Grófnő. – Elvesztettük Smikest.
Smikes, aki mindig óvatos volt, mindig pesszimista és mégis, olyan bátor… Thane rádöbbent, hogy sosem mondta el
Smikesnak, mennyire nagyra tartja őt, az örökös morgása ellenére, és most már nem lesz rá lehetősége.
– Te, figyelj csak – mondta halkan Yendor –, az ott a te Cienád volt, ugye?
– Aha…
– Láttam, hogy mit tett érted – folytatta Yendor. – Szóval… most már értem, hogy miért mentél el a Jelucanra.
– Igazad volt, Thane – tette hozzá Kendy. – Ciena még most is a régi.
Thane tudta, hogy még ezek a mondatok állnak a legközelebb a bocsánatkéréshez, amit a társaitól kaphat, amiért
kirekesztették őt, de bőven beérte velük. Ennél sokkal fontosabb problémái is akadtak. Ciena most bajba került?
Felelősségre vonják a harc közben tanúsított magatartásáért? Thane elképzelte, hogy milyen lehet szembenézni a
Birodalom vallatóival, és elszörnyedt a gondolattól. Am azzal is tisztában volt, hogy ha valaki elég okos ahhoz, hogy
kitaláljon egy hihető magyarázatot, és kimásszon a bajból, akkor az Ciena. Ezt kellett hinnie, mást nem tehetett.

Ciena úgy vezette haza, és tette le a vadászgépét a hangár padlójára, hogy egyetlen szót sem beszélt Nash
Windriderrel. Nem kételkedett abban, hogy a férfi fortyog magában, és azonnal fel fogja jelenteni őt Piettnél. Ám
szerencsére elmondhatta magáról, hogy parancsra cselekedett, méghozzá pontosan Piett parancsára. Viszont tartott
attól, hogy az admirális nem fogja elismerni, hogy ilyen jellegű utasítást adott. Ha az ő külön feladata szigorúan
titkosnak minősült, lehet, hogy feláldozzák? Lehet, hogy a Birodalom képes kivégezni egy hűséges tisztjét egy
akármilyen cél érdekében? Régebben Ciena ezt lehetetlennek tartotta volna. De ma már nem. Levette a sisakját, vett
egy mély lélegzetet, és kinyitotta a zárófedelet. Akármi várt rá, nem maradt más választása, mint hogy szembenézzen
vele.
 Mialatt leugrott a gépről, meglátta Nash-t: egyenesen felé tartott, a szeme valósággal izzott. Ciena azon kapta
magát, hogy azt kívánja, bárcsak lenne nála fegyver. De így csak mozdulatlanul állt, amíg Nash odaért hozzá,
belenézett a szemébe – és gyors mozdulattal átölelte.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt művelte veled – mondta halkan és megrendülten Nash. – Tudta, hogy szereted,
mégis meghagyott abban a hitben, hogy meghalt. Nem érdekelte, hogy éveken át szenvedsz emiatt… Ez mindennél
alávalóbb! – Ciena elképedten kapaszkodott a férfi vállába, másra nem is lett volna képes. És hálás volt azért, hogy
elrejtheti az arcát azzal, hogy nekiszorítja Nash mellkasának. – Bocsásd meg, hogy kiabáltam veled! – folytatta Nash.
– Mostanra rájöttem, hogy mi történt. Hogy annyira zaklatott voltál, annyira haragos… hát az ilyesmitől mindenki
rosszul repül, még te is. És te még nálam is mohóbban vágytál arra, hogy végezz Thane-nel. – Egy pillanatra
elhallgatott, elhúzódott annyira, hogy láthassa Ciena arcát. A haragja mostanra nyomtalanul eltűnt, a helyét a
szánakozás foglalta el. – Át kellett volna engednem neked a dicsőséget. Ha képes lettem volna tisztán gondolkodni,
ezt tettem volna.
– Én csak… egyszerűen nem tudom elhinni – dadogta Ciena, ami egyszerre volt igaz és biztonságos.
– Az a gazember… Szépen félreismertük, mi? – morogta Nash, és kihúzta magát. – Nos, ennyi volt! Gyere, adjuk le
a jelentést! – Ez most nem lesz szép. Valóban nem volt az. Piett alaposan lehordta őket, amiért nem sikerült
megsemmisíteniük az összes lázadó gépet. Ciena titkos sikerét csak egy kurta biccentéssel nyugtázta a vége felé,
amikor mindenki másfelé nézett. Ezt követően Ciena megszabadult a védőöltözetétől, beállt a zuhany alá, és mialatt
forró vízzel verette a hátát, megpróbálta összeszedni a gondolatait. Thane meghalhatott volna a mai napon. Nash
megölte volna.
Akármennyire megrázta is az, hogy egy ütközetben összetalálkozott Thane-nel, megnyugvást lelt a tudatban, hogy
Thane ép bőrrel elmenekült. És Thane utolsó emléke őróla most az, hogy megmentette az életét. Mialatt ott állt a
zuhanyfülkében, a fémfalnak támaszkodva, úgy döntött, hogy ezzel éppen képes együtt élni. De Nash? Hogyan
lehetett ennyire dühös Thane-re? Ciena tudta, hogy milyen érzés az, amikor elárulnak valakit – ő maga is
megtapasztalta azon a napon, amikor rájött, hogy Thane csatlakozott a lázadókhoz. Viszont, még ha szinte
meggyűlölte is a férfit, továbbra is szerette. Ezzel szemben Nash éveken át gyászolta halottnak hitt barátját, és
amikor megtudta, hogy a barátja él, azonnal kész volt végezni vele. Ez nem a Birodalom iránti hűség volt… hanem…
fanatizmus. Ciena hirtelen megérezte, hogy a talpa alatt megremeg a zuhanytálca lemeze, ami azt jelentette, hogy
kitörtek a hiper-űrből.
Kissé mérges lett magára, mert az előző percek során annyira mélyen beletemetkezett a gondolataiba, hogy észre
sem vette, hogy végrehajtották az ugrást. Megtörülközött, magára kapta a szabadidős kezeslábasát, és elindult, hogy
kiderítse, mi történik. A híd közelében a folyosó falában háromszögletű ablakok sorakoztak, és kinézett rajtuk, hátha
felfedez valamit. Úgy tűnt, a többi egység nem tartott velük. Miért hagyták el azt a fenségesen óriási hajórajt?
Hogy előkészítsenek valamit a Császár látogatására. Ez tűnt a logikus válasznak. De mit? Ciena elfordította a fejét,
végigjáratta a tekintetét az egész csillagmezőn, és meglátta, hogy egy bolygó felé tartanak. A bolygó körül egy
nagyobbfajta, zöld hold keringett. És mintha a hold körül is keringett volna valami… valami hatalmas és sötét…
Ciena hirtelen rájött, hogy mit lát, és a torkán akadt a lélegzet. Nem lehet – tiltakozott magában. – Nem létezik, hogy
megint megcsinálták! De megcsinálták. Nem tagadhatta le, hogy amit lát… – … az egy második Halálcsillag.

Huszonnegyedik fejezet
Ciena érezte, hogy a keze-lába elzsibbadt, de csak állt ott, a tenyerét az ablakhoz tapasztva, és az új Halálcsillagot
bámulta. Miért kell egy másikat is építeniük? Csak arra kellett, hogy véget vessen a háborúnak, mielőtt
elkezdődhetne. Ez ugyan nem sikerült, de akkor is… miért? Tudta, hogy mi a válasz, de nem fogadta el. Csak nézte
az óriási űrállomást, és egyre nagyobbnak látta azzal párhuzamosan, hogy közeledett felé. Gyakran elgondolkodott
azon, hogy hogyan lehet megépíteni egy ilyen óriási valamit. Még a szinte kimeríthetetlen forrásokkal rendelkező
Birodalmat is minden bizonnyal próbára tette a munka, hogy megteremtsen valamit, ami akkora, mint egy
nagyobbfajta hold. De most a saját szemével láthatta a folyamatot, mert ezt a Halálcsillagot még nem fejezték be. A
külső burkolat még óriási felületekről hiányzott, ezért beleláthatott a belsejébe, a gerendákkal és tartóelemekkel teli,
fekete ürességbe.
Eszébe jutottak a saját szavai, amiket még egy valentiai kocsmában mondott, és ezek most mintha gúnyolódtak
volna vele: A Császárnak és a moffoknak látniuk kellett, hogy az Alderaan elpusztításával nem mentek semmire. Nem
állították meg a lázadókat. Az Alderaan elleni támadás egyetlen oka az volt, hogy megakadályozzák egy még
pusztítóbb háború kitörését. De a háború már elkezdődött. Késő van már ahhoz, hogy megóvjuk tőle a Galaxist. Más
nem indokolhatta egy egész bolygó elpusztítását, több milliárd értelmes lény meggyilkolását. A Birodalom csak azzal
moshatta volna le magáról a szégyenfoltot, ha sikerül békét teremtenie az egész Galaxisban. De most úgy tűnt, más
világokat is meg fognak semmisíteni, s csak azért, hogy fájdalmat okozzanak és félelmet ébresszenek a polgárok
szívében. Talán azért csinálják, hogy véget vessenek a háborúnak – gondolta Ciena. Csakhogy ez a kifogás túl gyenge
volt ahhoz, hogy akár ő maga is elhiggye. Ha a lázadókat nem rettentette el az Alderaan pusztulása, akkor más
bolygók megsemmisülése sem fogja. Ehelyett csak arra fog ösztönözni másokat, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz.
Vagyis a háborúnak nem lesz vége, hanem csak még jobban elszabadulnak az indulatok. Cienát valahányszor
rémálmok gyötörték az Alderaan miatt, azzal altatta el a kételyeit, hogy Jude-ra gondolt. A barátnője halála mindig
segített neki abban, hogy egyensúlyba hozza magában a mérleget, mert így azt látta, hogy mindkét oldal rengeteget
ártott a másiknak. Ezen a napon viszont csak arra tudott gondolni, hogy ha Jude látná a második Halálcsillagot,
iszonyodna tőle. Soha nem akarta volna, hogy ezt műveljék a nevében. Soha… Mostanra már szinte a csontjaiban
érezte az ablaküveg hidegét. Elvette mindkét kezét, és összedörzsölte őket, hogy helyreálljon bennük a vérkeringés.
De akárhogyan próbálkozott, nem melegedtek át.

Miután a kompja dokkolt a Halálcsillagon, Ciena a saját szemével láthatta, hogy az építmény még csak félkész
állapotban van. Kívülről egy óriási félgömbnek látszott, és amikor elérte a belsejét, egy befejezetlen állomáson szállt
ki a gépből. Ugyanakkor a padló máris fényesen csillogott, ami azt jelentette, hogy itt alaposan felkészültek a
Császár fogadására.
– Szóval, most már elég magas rangúak vagyunk ahhoz, hogy láthassuk az uralkodót – jegyezte meg halkan Berisse,
és a száját a kezével eltakarva mosolygott. – Nem tudom, miért vagyok ennyire izgatott. Több ezer tiszt lesz
körülöttünk. Valószínűleg rosszabbul fogunk látni, mint a hátsó sorból egy fogatverseny arénájában.
Nash szokásához híven felzárkózott melléjük. A Hudalla-rendszerben vívott rövid űrcsata óta még figyelmesebben
és óvatosabban bánt Cienával, mint valaha.
– Ettől függetlenül, egy szép napon elmesélhetjük majd az unokáinknak, hogy valaha láttuk Palpatine Császárt. És
részt vettünk egy nagy ünnepségen. Hát, az éppen ránk fér, nem? Terád, Ciena, különösen. Végre lesz valami, ami
egy kicsit felvidít. – Ciena a hudallai összecsapás óta hallgatta ennek a szövegnek a különböző változatait. Az irónia
az volt, hogy valóban szenvedett, de nem azért, amit Nash gondolt. Ugyanakkor, ez az apró bosszúság eltörpült a
megdöbbenése mellett. Hogyan locsoghatnak egy a Császárnak rendezett ünnepségről? Mit számít az ahhoz képest,
hogy egy Halálcsillag belsejében állnak? Hirtelen észbe kapott. Igen, valóban egy Halálcsillag belsejében álltak, több
száz másik tiszt társaságában. Közülük sokan itt állomásoztak, mások azokon a hajókon szolgáltak, amelyeket
előreküldtek, hogy megfelelő módon felkészüljenek a Császár fogadására. Cienának be kellett látnia, hogy ha itt és
most hangot ad az ellenőrzéseinek, pillanatok alatt a börtönben találja magát. Így aztán hallgatott, mígnem ők
hárman csodával határos módon magukra maradtak az egyik felvonóban. Az Akadémián arra tanították őket, hogy a
gyakori frekvenciaváltozások miatt katonai liftekbe ritkán szoktak lehallgató berendezéseket telepíteni, vagyis ezen a
helyen viszonylag biztonságban tudhatta magát. Amint az ajtó bezáródott, megszólalt:
– Nem tudom elhinni, hogy építettek egy másik Halálcsillagot…
Berisse a vállát vonogatta, és nekitámaszkodott a falnak.
– Én azt nem tudom elhinni, hogy ilyen hamar megcsinálták – felelte. – Mennyi idő kell egy ilyen gépezet
megépítéséhez? Alighanem rögtön a yavini csata után elkezdték. De azt biztos, hogy jól tették.
Ciena alig hitt a fülének, meglepetten ismételte a barátnője szavait.
– Tessék? Jól tették?!
– Hát, meg kellett építenünk a Halálcsillagot. Jaj, ne nézz már rám így! – kérte aggodalmasan Berisse. – A
legnagyobb és legnagyobb ütőerejű állomás, amit valaha megépítettek, és a lázadó csőcselék szilánkokra robbantja?
Meg kellett építeni ezt, mert csakis így tiszteleghetünk azon bajtársaink emléke előtt, akik meghaltak a Yavinnál. Ha
nem építjük meg, akkor a terroristák fognak győzni.
– Úgy látom, Ciena, nem értesz egyet ezzel – állapította meg Nash, és bár könnyed hangnemben beszélt, éber
pillantásokkal fürkészte Ciena arcát, majd megkérdezte: – Te mit gondolsz? – Ciena rájött, hogy elkezdett
verejtékezni.
– Azt… azt hiszem – felelte, és igyekezett összeszedni magát –, hogy ha építünk egy Halálcsillagot, akkor használni
is fogjuk. Ez azt jelenti, hogy más világok is el fognak pusztulni. Az lesz a sorsuk, amit az Alderaannak.
– Képtelenség – jelentette ki Berisse. – Miután elkészül, és elterjed a hír, hogy létezik? Soha többé nem fog senki
szembeszállni a Császárral. A lázadók órák alatt eltűnnek úgy, hogy többé nem hallunk felőlük. – Ciena ugyan
kételkedett a Birodalom taktikájában, de még így is szilárdan hitte, hogy a törvények uralma százszor jobb, mint a
káosz, még akkor is, ha a törvények néha kegyetlenek. Csakhogy az a jövő, amit Berisse leírt, nem a törvények
uralmának tűnt. Azt a világot a félelem uralta. Még a klón-háború legszörnyűbb atrocitásait sem lehetett összemérni
egy lakott bolygó megsemmisítésével. És mit jelentett az, hogy ezt nem merte hangosan kimondani, még a legjobb
barátai előtt sem? Megpróbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy megértesse velük azt, amit gondol és érez.
– Amikor az Alderaan megsemmisült – kezdte halkan és óvatosan –, azt hittük, ezzel rákényszerítjük a lázadókat
arra, hogy feladják. Hogy meg tudjuk előzni a háború kitörését. De már három éve vívjuk a háborút. – És ha egy
olyan cinikus illető, mint Thane – tette hozzá magában –, képes találni olyan lázadó vezéreket, akiket csodál és követ,
akkor a Szövetség nem fog olyan gyorsan elillanni, mint hiszitek. – Hát nem értitek? Ez a taktika nem vált be. Ha az
állomást nem lehet arra használni, hogy megvédjük a Birodalom lakóit a háborútól, akkor mivel indokolja a létezését?
Nash kihúzta magát, résnyire vonta szemét, és vérfagyasztó hangon megkérdezte:
– Arról beszélsz, hogy az Alderaan hiába pusztult el? A semmiért?
– Nash, kérlek – felelte Ciena, és feltartotta a kezét –, nem akartalak…
– Jól figyelj rám! – vágott közbe Nash. – Az Alderaannak azért kellett vesznie, hogy a Birodalom megmutassa az
erejét. A szülőbolygóm pusztulásával megszűnt létezni a birodalmi szenátus is, és megszűntek azok a kicsinyes
hatalmi harcok, amelyek Palpatine uralmának korai szakaszát jellemezték. A Birodalom igazi hatalma csak így
tárulhatott fel. – Mialatt beszélt, a szeme csillogni kezdett, mintha lázas lett volna. Alighanem a hudallai összecsapás
alatt is így nézett ki. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Ez a háború csupán az utóhatása azoknak a
konfliktusoknak, amelyek feldúlták a Galaxist az előző évszázad folyamán. Az utolsó, hiábavaló rúgásai azoknak, akik
szembeszállnak velünk. A lázadóknak a puszta szerencséjüknek köszönhetően sikerült megsemmisíteniük az első
Halálcsillagot. De ha megépítjük a másodikat, és bevetjük annyiszor, ahányszor csak kell, annak érdekében, hogy
rendet teremtsünk, bebizonyítjuk, hogy a szerencséjük csak addig tartott ki. Bebizonyítjuk, hogy miénk a hatalom az
egész Galaxisban, és ez már így is marad. – A lift megállt, az ajtaja besiklott a falba. Ciena és a társai megérkeztek a
Császár fogadására szánt fedélzetre. Több száz tiszt töltötte meg a folyosókat, ebben a zsúfoltságban már nem
beszélhettek szabadon. Ciena sebezhetőnek érezte magát. Ezek közül az emberek közül bárki árulónak bélyegezhette
őt – még a saját legjobb barátai is. Aztán Nash gyengéden átölelte a vállát, és odasúgta neki: – Még most sem vagy
önmagad… nem tértél magadhoz azok után, hogy megtudtad, Thane hazudott neked. Teljesen természetes, hogy
elkezdtél gondolkodni azon, kiben bízhatsz, és kiben nem.
– Az a tűzharc életem legrosszabb pillanata volt – vallotta be Ciena. Ezt legalább teljes őszinteséggel mondhatta.
– Bízz a feletteseidben! – javasolta Nash. – Bízz meg bennünk! De mindenekfelett, bízz az esküdben, amit az
Akadémia elvégzése után tettél. A feddhetetlenségedben senki sem kételkedhet. Ha becsületes maradsz, nem
tévedhetsz nagyot, és nem követhetsz el nagy hibát. – Nash szokásához híven úgy mosolygott, hogy Ciena
elkeseredetten vágyott egy kifogásra, amire hivatkozva elmenekülhet a férfi közeléből. Berisse ezalatt már elindult,
és visszaszólt neki:
– Mire vártok? A Császár mindjárt itt lesz! Kapjátok össze magatokat! – A vezénylő tisztek hamarosan alakzatba
állították a tömeget. Ciena elszakadt a barátaitól, és százados lévén kicsivel jobb helyre került, bár így is több tucat
őrnagy, kapitány és admirális állt előtte. Gépiesen hajtotta végre a parancsokat, hol erre mozgott, hol arra, az
alakzatokat rendező tisztek utasításaira. De legalább csinált valamit. Megpróbálta lefoglalni az elméjét azzal, hogy a
ritkán látott főtisztek hatalmi vetélkedését figyelte, de még ez sem segített. Látta őket kicsinyes dolgok miatt
veszekedni, illetve azt, hogy mennyire félnek Vader Nagyúr haragjától, és mindez csak arra emlékeztette, hogy az a
Birodalmi Hadiflotta, amiben szolgált, korántsem azonos azzal, amiben egész idő alatt hitt. Végül eljött a perc. Vader
Nagyúr lendületes léptekkel bevonult, fekete köpenye ritmikusan lengedezett mögötte. A távolban apró, fehér komp
közeledett.
Amikor már a hangárkapu előtt lebegett, Ciena meglátta a gép orrán a jellegzetes szürke sávot, ami azt jelentette,
hogy valóban a Császár tartózkodik a fedélzeten. Aztán Ciena legnagyobb meglepődésére Vader Nagyúr fél térdre
ereszkedett, mialatt alakok ereszkedtek le a komp rámpáján. A többi jelenlévőnek nem kellett letérdelnie. Mit
jelentsen ez? – csodálkozott magában Ciena, de aztán a kérdés törlődött az elméjéből, amikor megpillantotta az
uralkodót.
Minden nap látta Palpatine arcát a különféle holo-felvételeken. Ugyanolyan jól ismerte, mint a szerettei arcát. Az
ősz, de még sűrű hajat, a kissé beesett arcot, amin a gondok és az idő éppen csak egy kevés jelet hagytak, az eleven
és értelmes tekintetet. Csakhogy annak az arcnak, amelyet oly sűrűn mutogattak a Galaxis lakóinak, nem volt semmi
köze a valósághoz. Ciena döbbenten bámult, amikor meglátta azt, amit a csuklya nem rejtett el – a betegesen fakó
bőrt, a természetellenes ráncokat és gyűrődéseket. A Császár görnyedten vonult át a dokkon úgy, hogy egyetlen
szóra vagy akárcsak pillantásra méltatta volna a fogadására felsorakozott katonákat. Ne legyél ostoba! – korholta
magát gondolatban Ciena. – Az uralkodó megöregedett, ennyi az egész. Ez a természetes! És minden bizonnyal
fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia, mint ez az ostoba ceremónia… Az érvelés nem hatott. Cienát nemcsak a
Császár külseje rázta meg. Hanem az is, hogy a fekete köpenybe burkolózó alakból mérhetetlen gonoszság áradt, ami
még messziről is rettegést ébresztett benne. Ősrégi, primitív ösztönök támadtak fel a bensőjében, amelyek arra
késztették, hogy meneküljön vagy harcoljon. Az egész Galaxisban egyetlen ember élt, akinek a közelében ugyanezt
érezte: Vader Nagyúr. Mindig is azt mondogatta magának, hogy Vader egy torzkép, egyedülálló az egész
Birodalomban. És eddig ez igaznak is tűnt. De most attól ijedt meg a legjobban, hogy ugyanazon érzéseket
tapasztalta meg a Galaxis legnagyobb hatalmú személyének közelében, mint amik Vader jelenlétében szállták meg.
És most megrendülten tette fel magának a kérdést: Ezt az embert szolgáltam egész idő alatt?

Ez csak egy rossz álom… Nem jött be. Thane érezte maga alatt a kemény fémpadot, az orrában pedig a hangár
jellegzetes kenőanyag- és ózonszagát. Minden apró részlet világossá tette, hogy ébren van. Ez csak egy kísérlet. Egy
gyakorlat. A Szövetség vezetői ki akarják deríteni, hogy a legrosszabb esetben mivel fogunk szembekerülni. De
nem… nem fognak kockára tenni mindent azzal, hogy egy gyakorlat kedvéért összerántják az egész flottát. De ha
nem rémálom volt, és nem is gyakorlat, akkor csakis egy cáfolhatatlan, szörnyű igazság lehetett: a Birodalom épített
egy második Halálcsillagot. Thane három tucat világ nyelvén tudta volna leírni, hogy mit érez, egyik jelző trágárabb
lett volna a másiknál. De nem tudott lélegzetet venni ahhoz, hogy megszólaljon. Ezért csak bámulta a helyiség
közepén forgó holo-képet, miközben az eligazítást tartó Madine tábornokot hallgatta.
– Egész pontosan hogyan fogják elintézni a pajzsgenerátort? – érdeklődött Kendy. – Több tucat birodalmi katonát
állomásoztatnak odalent, ha ugyan nem több százat…
– Solo tábornok vette át Lokmarcha őrnagy helyét, miután az őrnagy bevetés közben életét vesztette – közölte
Madine. – Solo csapata az Endor holdján fogja kiiktatni a pajzsgenerátort. Mindenkinek, aki részt vesz ebben a
támadásban, elég dolga lesz ahhoz, hogy mások munkái miatt aggódjon, Korona ötös! – Thane odasúgta Yendornak:
– Ki a fene az a Solo tábornok?
– Ismered. Han Solo. A Millennium Falcon kapitánya – felelte a twi’lek. Thane ismerősnek találta a hajó nevét, de
nem tudta hová tenni. Yendor nagyot nézett, és ismét megszólalt: – Ne szórakozz már! Egyike azoknak, akik
kimentették Leia hercegnőt az első Halálcsillagról! Na, erre már emlékszel, igaz?
– Akkor még nem tartoztam a lázadók közé – válaszolta halkan Thane. – Csak közvetlenül a hothi csata előtt
szálltam be.
– Á, értem! – dörmögte Yendor. – Úgy tudom, Solo kapitányt elkapta egy fejvadász röviddel a hothi csata után.
Vagyis, nem is ismerheted, de… mindegy, a lényeg, hogy a legjobbak egyike.
– Valóban így van – szólt közbe Madine tábornok, aki a jelekből ítélve hallotta az egész beszélgetést. Thane és
Yendor gyorsan előrefordult, és kihúzták magukat. A tábornok biccentett, és hozzátette: – Solo tábornok Leia Organa
hercegnővel és Luke Skywalkerrel együtt csatlakozni fog a lenti támadócsapathoz. Ki fogják iktatni a pajzsot. – Már
megint Luke Skywalker – dohogott magában Thane, és nehezen állta meg, hogy ne forgassa a szemét. De Leia
hercegnőt őszintén csodálta. Ha meg tudott bízni valakiben, akkor őbenne bízott meg. Madine körülnézett, és emelt
hangon folytatta: – Ez idő alatt Calrissian tábornok vezetésével a vadászgépek behatolnak a Halálcsillagba. Mivel a
birodalmi flotta egységei máshol állomásoznak, példa nélkül álló lehetőségünk lesz arra, hogy lecsapjunk. Az állomás
még nincs befejezve, ebből eredően a főreaktora védtelen. Egy csapásmérő egység könnyen berepülhet a Halálcsillag
magjáig. Ha sikerült megsemmisíteni a reaktort, akkor beindul a láncreakció, és az egész állomás megsemmisül.
És ki ez a Calrissian tábornok? – morfondírozott magában Thane, és úgy döntött, hogy hangosan nem teszi fel a
kérdést. Ha a Szövetség vezetői boldogan rábízták minden idők két legfontosabb küldetését két vadonatúj
tábornokra…az neki tökéletesen megfelelt.
– Korona-osztag, az önök feladata az, hogy fedezik Calrissian tábornokot, valamit az Arany-, a Vörös-, a Zöld- és a
Szürke-osztagok vadászgépeit, mialatt azok behatolnak a Halálcsillagba – folytatta Madine. – Minél kevesebb TIE-
vadásszal kell megküzdeniük útközben, annál nagyobb lesz az esélyük arra, hogy célba találjanak, aztán
elmeneküljenek a flotta többi egységével együtt. Ez azt jelenti, hogy maguknak kell elintézniük a TIE-vadászokat az
állomás körül és az állomáson belül is. Thane úgy számította, hogy valamikor a közeljövőben halálos rettegés fogja
csordultig tölteni attól a gondolattól, hogy csatába megy a Halálcsillag ellen. De pillanatnyilag alig tudta felfogni,
hogy az az átkozott izé létezik. Régebben naivnak tartotta Cienát, amiért azzal érvelt, hogy a Birodalom soha többé
nem fog megsemmisíteni egy egész bolygót. És csak most döbbent rá, hogy valahol mélyen ő is ezt hitte. A gondolat,
hogy megismétlődhet az, ami az Alderaannal történt, túl durva volt ahhoz, hogy az elméje megbirkózzon vele.
Az esélyek nem számítottak, a lázadóknak támadniuk kellett. Mostantól nemcsak a legfontosabb csatát kellett
megnyerniük, hanem az egyetlen csatát, ami valaha számítani fog. Az eligazítás után Thane átsétált a főhangárba,
ahol ezúttal is lázas sürgés-forgás folyt. Jóllehet számos pilóta a hajóját ellenőrizte, mások ügyeltek rá, hogy
megöleljék a barátaikat. Elbúcsúztak, a biztonság kedvéért. Thane először a Moánál állt meg, ahol megrázta Brill
mancsát, Methwat hosszú ujjú kezét, és ez egyszer ugyanakkora erővel ölelte meg Lohgarrát, mint a vuki őt. Rögtön
ezután megtudta, hogy a Moa személyzetének egyik tagja a Korona-osztaggal fog harcba menni.
 – Szükségem volt egy jó asztro-droidra egy időre – közölte Yendor, mialatt JJH2-t beleeresztették a twi’lek gépének
hátsó részén kialakított foglalatba. – Azt mondtátok, hogy ez a fickó a legjobb.
JJH2 kérdőn csipogott, Thane pedig minden rosszkedve ellenére rámosolygott az apró droidra, és felszólt neki:
– Igen, én mondtam, és komolyan is gondoltam. Vigyázzatok egymásra odakint, rendben?
Mialatt Yendor és JJH2 együttesen nekilátott a rendszerellenőrzésnek, Thane bemászott a saját gépébe. A hudallai
ütközet után alaposan átnézte az Y-szárnyút, ezért most nem akadt más dolga, mint hogy a pilótafülkében üldögéljen,
és várja a parancsot, hogy harcba induljon a Halálcsillag ellen – ami öngyilkos küldetésnek tűnt. A lázadóknak
sikerült ugyan megsemmisíteniük az első Halálcsillagot, de akkor óriási szerencséjük volt, és ezt nem is tagadták.
Egy rosszul megtervezett hőkivezető? Mekkora volt az esélye a létezésének? Thane a fejét csóválta, miatt elképzelte
a dolgot. Volt birodalmi tisztként nagyon jól tudta, hogy egy ilyen hiba miféle büntetést vont maga után. Biztosra
vette, hogy a második Halálcsillagon dolgozó tervezők egyike sem követett el semmi hasonlót. Ami azt jelentette,
hogy az állomás még az elődjénél is erősebb. Jól emlékezett még arra, amikor első ízben repült a Halálcsillag felé.
Amikor meglátta, a puszta méreteitől úgy elámult, mint még soha semmitől. Még manapság is nehezére esett elhinni,
hogy az első Halálcsillag felrobbant, vagy azt, hogy a másodikat meg lehet semmisíteni. Az a régi, cinikus hang a
fejében most azt suttogta: Tudod, le kéne lépned innen, most rögtön. Ez egy önkéntes hadsereg, emlékszel?
De Thane már régóta nem hallgatott erre a hangra. A Korona-osztag, valamit a Moa személyzetének tagjai álltak
hozzá a legközelebb. Noha nem osztozott a bajtársai ábrándjaiban, úgy gondolta, hogy legyen átkozott, ha
cserbenhagyja őket életük legveszélyesebb csatájának előestéjén. És ha a Birodalom győz, és a Galaxis mindörökre
könyörtelen zsarnokok rémuralma alá kerül? Thane azt kívánta, hogy akkor inkább harc közben haljon meg.

Két nap telt el azóta, hogy Ciena első ízben látta a Halálcsillagot, illetve a Császárt, és ebben a két napban
mindenestől összetört. Sorban érték a megrázkódtatások, és mire túltette volna magát az egyiken, lesújtott rá a
következő. Thane-nek sok mindenben igaza volt – gondolta, mialatt gépies mozdulatokkal végigcsinálta a havi orvosi
ellenőrzést. – Bárcsak elmondhatnám neki! Ciena továbbra sem bocsátotta meg a lázadóknak Jude halálát. És nem
hitte el, hogy a Szövetség egy jobb kormányzatot biztosíthatna a Galaxisnak. Ugyanakkor, noha nem óhajtott
csatlakozni a lázadókhoz, most már értette, hogy Thane miért tette – meg. De ez nem arról szól, hogy hiszünk-e a
Birodalomban, vagy sem. Hanem arról, hogy a Birodalom hisz-e bennünk – mondta Thane az Erődben. Ciena úgy
gondolta, hogy egy hűségeskü érvényes marad akkor is, amikor az eskü alanya méltatlanná válik rá. Csak még
keserűbb lesz… Rögtön azután, hogy felvette az egyenruháját, megszólaltak a szirénák, és a hangszórókból
parancsok harsogtak:
– Minden pilóta azonnal menjen a TIE-vadászokhoz! Ismétlem: minden pilóta azonnal menjen a TIE-vadászokhoz!
– Ez meg mi? – mormolta Ciena. Nem hitte, hogy a lázadók máris tudomást szereztek az űrállomás létezéséről, ha a
titkot olyannyira őrizték, hogy még az Executor magas rangú tisztjei sem ismerték. Valószínűnek tűnt, hogy ez csak
valami gyakorlat, vagy pedig egy Palpatine-nek rendezett bemutató. De nem számított – Ciena részt akart venni
benne. Mindennél nagyobb szüksége volt arra, hogy repüljön egy-két kört. Bár az előléptetése óta a hídon teljesített
szolgálatot, bármikor jelentkezhetett vadászgépes bevetésre. Haladéktalanul megkereste a szolgálati vezénylést
felügyelő parancsnokot, és közölte vele a szándékait.
– Hogyne, százados – felelte a férfi, és sejtelmesen mosolygott. – Természetes, hogy részt akar venni ebben. Hogy
legyen mit mesélni az unokáknak, mi? – Aha… hogy valaha villogtam a tudásommal a gyűlöletes, undorító Császár
előtt, aki egész bolygókat robbantott szét! – mérgelődött magában Ciena, de persze udvariasan válaszolt:
– A következő szolgálatom hat óra múlva kezdődik, uram. De most is készen állok a bevetésre.
– A bátorsága és a szolgálatkészsége nem marad észrevétlen, Ree százados – felelte az őrnagy. – Jelentkezzen a
kilences hangárban! Azonnal! – Mialatt Ciena felvette a fekete védőruhát, azt mondogatta magának, hogy hamarosan
minden rendben lesz, mert repülni fog. A repülést még most is imádta, és az volt az egyedüli menedéke. Az űrben
száguldozva megfeledkezett a nyomasztó gondolatoktól. Ha csak pár percre is, de ismét a régi önmaga lett.
A felkészülés zűrzavarában meglátta Nash-t, aki csibészes mosolyt villantott rá. Nash még mindig hitt neki… Ám az
ébredező bűntudata elenyészett, amint bemászott a pilótafülkébe. Azt tervezte, hogy akármi történik a jövőben,
tisztes távolságot fog tartani mindenkitől, akit eddig ismert. Arra gondolt, hogy talán áthelyezteti magát egy
mindentől távoli, elmaradott világra – ezekért a munkákért senki sem rajongott, és mindig akadtak betöltetlen helyek
–, és talán egy olyan helyre, ahol tehet valami jót is. Sisak: lezárva. Hajtómű: teljes energiaszint. Ciena megvárta a
köteléke indítójelzését, aztán felemelte, és kivitte a gépét a hangárból. Több száz vadászgép vette körül, ezért
szigorúan tartania kellett a helyét az alakzatban. De így is megnyugtatónak találta az érzést. A felszállás mindig
olyan volt számára, mintha megszabadult volna a bilincseitől, hogy aztán szabadon mozogjon. Egy pillanatra
elképzelte, hogy a Jelucan hegyei felett száguld a jó öreg V–171-essel, Thane mögötte ül, és megint csodálatosan
összedolgozva repülnek…
Aztán nagyobbra állította a szenzorok hatókörét, és a torkán akadt a lélegzet. Ciena tudta, hogy több száz TIE-
vadászt indítottak útnak. De azt még csak nem is sejtette, hogy hány más birodalmi egység gyűlt össze az Executor
közelében, köztük több csillagromboló. Ez a flotta minden elképzelését felülmúlta, nagyobb volt még annál is, amit
nemrég a Hothhoz küldtek. És akkor a fejében összeállt a kép. Nagyszabású akcióra készülünk. Ez azt jelenti, hogy a
lázadók közelednek. És ha a lázadók közelednek, akkor tudnak a Halálcsillagról és a Császárról. És ha mi ekkora
flottával várjuk őket, akkor mi akartuk azt, hogy tudomást szerezzenek a Halálcsillagról és a Császárról. Ezért
parancsolta Piett, hogy hagyjunk megszökni egy X-szárnyút. Azt akarta, hogy legyen valaki, aki jelent a lázadóknak a
Császár mozgásáról. Egész idő alatt azon dolgoztunk, hogy csapdát állítsunk. Valahol mindig is gyanította, hogy erről
van szó. Mi másért engedték el a lázadókat, ha nem azért, hogy hamis információkat vigyenek magukkal?
De akkor azt hitte, hogy ez csupán egy csel, amit arra szántak, hogy eltitkolják, hol tartózkodik az uralkodó.
Ugyanakkor egy csapdának, amit a Birodalom állított fel, sokkal átfogóbbnak és bonyolultabbnak kellett lennie – ő
csupán egy apró részecskéje volt. És most már tudta, hogy nem egy egyszerű bevetés következik. Hanem ez lesz az a
nap, amelyen a tervek szerint a Birodalom egyszer és mindenkorra megsemmisíti a Lázadók Szövetségét. Pont akkor,
amikor határozottan megmarkolta a kormányt, a felderítőrendszer rákapcsolt, és annyi adattal árasztotta el a
monitorokat, hogy alig tudta értelmezni őket. A Halálcsillag és az Endor holdja körüli az űrben hajók százai jelentek
meg egy-két másodperc leforgása alatt. A lázadók megérkeztek, és a Birodalom felkészülten várta őket.
 Huszonötödik fejezet
– Az Erő legyen valamennyiünkkel! – A hangszórókból Ackbar admirális szavai hallatszottak, mialatt a lázadó flotta
elindult a Halálcsillag felé. Most, hogy Thane a saját szemével látta, végre elhitte, hogy létezik – de azt is látta, hogy
mennyire befejezetlen. Nem egy Halálcsillag ellen vonultak fel, hanem egy félkész állomás ellen. Ez a gondolat
segített abban, hogy lehiggadjon. Segített, bár nem sokat. De legalább valamennyire összeszedte magát. A
pajzsoknak már nem kéne működniük – gondolta, mialatt a szenzoradatokat figyelte. – Most már minden pillanatban
megkaphatjuk a parancsot, hogy induljunk befelé. A parancs azonban nem hangzott el. És a szenzorok nem
szolgáltattak adatokat a pajzsról. Thane a homlokát ráncolva megkopogtatta a műszereket. Ha valamikor, akkor most
végképp nem hiányzott neki egy rendszerhiba. Ebben a pillanatban Calrissian tábornok hangja töltötte be a fülkét:
– Támadást beszüntetni! A védőpajzs működik! – Thane trágár átkot mormolt. Mi történt az endori csapattal? Mit
művelnek? – Vissza! – folytatta Calrissian éles hangon. – Minden egység vissza!
Mialatt elkanyarodtak a Halálcsillagtól, Thane felkészült a hiper-ugrásra. Szégyenteljesnek érezte a menekülést, de
szükségesnek is. Aztán meghallotta Ackbar parancsát:
– Visszavonulás! Zöld csoport, maradjanak az MV–7-es szektorban! – Rögtön ezután Kendy jelentkezett:
– Negyvenhetes szektor! Itt vannak! – Thane elszörnyedt, amikor meglátta, hogy mi várja őket: talán az egész
Birodalmi Hadiflotta. A lázadók azért jöttek ide, hogy elpusztítsák a Halálcsillagot. De most minden jel arra utalt,
hogy a saját kivégzésükre érkeztek.

Legalább gyors lesz – gondolta Ciena. A kötelékével együtt gyorsulva száguldott, hogy megütközzön a lázadókkal. A
hihetetlen erőfölény meggyőzte őt arról, hogy a Birodalom percek alatt meg fogja nyerni az ütközetet. Viszont,
mialatt az utasításoknak megfelelően célba vette a kórházfregattot, észrevette, hogy a csillagrombolók nem jönnek
közelebb, hogy bekapcsolódjanak a harcba. Miért gyűjtöttek egy helyre ekkora tűzerőt, ha nem vetik be? Aztán
meglátta, hogy a Halálcsillag lézerei felizzanak, és megkapta a választ. Minden izmát megfeszítette, arra számítva,
hogy az Endor vagy a holdja fog felrobbanni. Ezzel szemben az egyesült sugárnyaláb a lázadók egyik óriási cirkálóját
találta telibe. A hajó azonnal megsemmisült. Ha az állomás teljesen működőképes, akkor minket miért vetettek be? –
töprengett Ciena. Hamar rájött a megfejtésre: ez megint csak egy színjáték. Csupán egy műsor. De TIE-pilóták
tucatjai, ha ugyan nem százai fognak meghalni, holott valójában egyikükre sincs szükség itt. A Halálcsillag egymaga
is végezhetne a lázadókkal. Csakhogy Palpatine azt akarta, hogy minden admirális és tábornok tanúja legyen ennek a
pillanatnak, és higgye el, hogy a Birodalmat semmi sem állíthatja meg. Az ő dicsőségéért kell meghalnunk –
kesergett magában Ciena. – Ami azt jelenti, hogy a semmiért halunk meg. Már megint…

A tény, hogy úgy repült csatába, hogy esélye sem volt a túlélésre, úgy hatott Thane-re, mintha farba rúgták volna.
A fegyelmezettsége megóvta attól, hogy pánikba essen, amikor rájött, hogy a pajzs még működik, és amikor
meglátta, hogy a Birodalom mekkora flottát vont össze annak érdekében, hogy atomjaira robbantsa a Lázadók
Szövetségét. Még akkor is nyugodt maradt, amikor a Halálcsillag megsemmisítette a Libertyt, azt a hajót, amely
hónapokon át a Korona-osztag otthonaként szolgált. Jól emlékezett még a barátságos mon calamarikra, akik
befogadták őket. És az imént mind meghaltak egyetlen pillanat alatt. Nem mintha a saját túlélései esélyei jobbak
lettek volna. Jelenleg úgy látta, akármit csinál ezen a napon, a Birodalom meg fogja ölni. Ezek után csak egy célja
lehetett: hogy a birodalmiak minél nagyobb árat fizessenek ezért. Calrissian tábornok elrendelte, hogy a kisebb hajók
húzódjanak közelebb a csillagrombolókhoz, feltehetően azért, hogy a Halálcsillag ne lőhessen rájuk. Thane majdnem
felnevetett. Egy csillagromboló közelében sem igazán érezhette magát biztonságban. Ettől független örült, mert így
legalább láthatta a károkat, amiket a Birodalomnak okoz.
– Rámegyek a hajtóművekre! – közölte Grófnő. – Ki tart velem? – Thane összeszedte magát, és bejelentkezett:
– Korona négy megy… itt vagyok mögötted!
– Korona öt is indul! Gyerünk! – kurjantotta Kendy, és szinte vidámnak tűnt, amiért alkalma nyílik rombolni egy
kicsit. Yendor hallgatott, de gyorsított, és a célul kijelölt csillagromboló felé vette az irányt. Thane is ráadta a teljes
tolóerőt, és az óriási hajó tatja felé fordult. A csillagrombolók rendkívül erős pajzsai rengeteg találatot kibírtak. A
hajtóművek viszont – azokat el lehetett intézni. Maguk a fő rendszerek túl mélyen voltak a hajótestben ahhoz, hogy
kintről el lehessen érni őket, de a külső egységek megsemmisítésével jócskán le lehetett lassítani az óriásokat, vagy
szerencsés esetben meg lehetett fosztani őket minden meghajtástól. Nézzük, hogy tetszik nekik, ha egy időre
belefagynak az űrbe – gondolta Thane, és szélesen vigyorgott, miközben a Korona-osztagot megelőzve lecsapott a
romboló hátsó részére. Felidézte az Akadémián tanultakat. A lelki szemeivel látta maga előtt a csillagrombolók
háromdimenziós tervrajzát, és pontosan tudta, hogy hol vannak a gyenge pontok. Célra állt, és tüzet nyitott, aztán
újra és újra lőtt.
Valószínűnek tűnt, hogy ebben a tempóban hamar kimeríti az energiatartalékait annyira, hogy nem lesz képes
végrehajtani a hiper-ugrást – de ez már nem is számított. Úgy állt a helyzet, hogy ezen a napon az egész felkelésnek
vége, és ő csak abban reménykedett, hogy harc közben fog meghalni. Sikerült megsemmisítenie jó pár külső
egységet, de Kendy még nála is ügyesebbnek bizonyult. Mindig is ő volt a legjobb lövész az évfolyamban – gondolta
Thane, mialatt a csillagromboló tatjából kilövellő lángokat nézte, mígnem a vákuum hamar kioltotta a tüzeket.
Hirtelen TIE-vadászok száguldottak át az alakzaton. Olyan közel voltak, hogy Thane egy szemvillanásnyi ideig látta
az egyik pilótát. A szeme sem rebbent, csak megnyomta a tűzkioldót. A Birodalom még csak energiapajzsot sem ad a
pilótáinak. Egyetlen találat, és végük. Thane kétszer tüzelt, és a jutalma egy szikrafelhő lett, majd végignézhette,
hogy az irányíthatatlanná vált vadászgép belevágódik a csillagromboló tatjába. Mi legyen a következő? Arra gondolt,
hogy talán a parancsnoki hidat kéne célba vennie, mert ha egyenesen belerepülne abba, akkor egy birodalmi
admirálist is magával vinne a halálba.
– A pajzs felrobbant! Kezdjék meg a támadást a főreaktor ellen! – Thane eddig azt hitte, hogy az endori csapat
tagjai halottak. A pokolba is – gondolta –, azok a fickók megcsinálták! Elképzelte magának, hogy Leia hercegnő a
magányos győztes. Talán azzal a gúnyos mosolyával semmisítette meg a pajzsgenerátort… Ekkor az adó-vevő megint
Calrissian tábornok hangját közvetítette:
– Máris indulunk! Vörös-csoport, Zöld-csoport, mindenki utánam!
– Gyerünk! – kiabálta azonnal Grófnő. Minden visszafogottsága lefoszlott róla. Immár csak rombolni és ölni akart. –
Koronaosztag, irány a Halálcsillag!
 – Korona négy készen áll! – közölte Thane, és szélesen vigyorgott, mialatt ismét alakzatba rendeződtek, és
elindultak a hatalmas űrállomás felé. – Ne felejtsétek, ez a dög akkora, hogy saját gravitációja van, amit
kompenzálnotok kell! – Thane mélyrepülésben száguldott a Halálcsillag felszíne felett. Lefelé nézve megpillantotta a
Millennium Falcon célpontjának kijelölt aknát. Aztán már a sötét fémburkolatot látta, amelyen számtalan helyen
építkezés zajlott. Körös-körül – és persze fent az űrben is – vörös és sárga sugárnyalábok cikáztak, robbanások fénye
villant, hajtóművek kék fényei izzottak. Három TIE-vadász jelent meg a láthatáron, és Thane-nek eszébe sem jutott,
hogy kitérő manőverbe kezdjen. Tovább gyorsított, célzott és tüzelt, aztán átszáguldott a tűzgömbökön, amelyek
pillanatokkal később kihunytak mögötte. Ezúttal nem gondolkodott el azon, hogy vajon Ciena ült-e valamelyik
gépben. Ciena okosabb lett volna, azonnal tüzelt volna. És ő nem hagyta volna elszökni a Korona-osztagot, miután
megrongálták a csillagromboló hajtóművét. Amúgy meg Thane meg volt győződve arról, hogy Ciena az egyik
csillagromboló mélyén van, teljes biztonságban.
– Bejutottunk! – jelentette be Grófnő. – Ismétlem, bejutottunk! – A Millennium Falcon a rajával együtt behatolt a
Halálcsillagba! Thane-nek ekkor első ízben az jutott eszébe, hogy talán meg is nyerhetik ezt az ütközetet.

– Miért nem fedezik a hajtóműveket? – kiabálta Ciena azoknak az ostoba TIE–pilótáknak, akik hagyták, hogy
néhány lázadó pilóta komoly sérülést okozzon a Subjugatornak. – Menjenek vissza oda! Gyerünk!
A lázadók csapdába kerültek, de nyilvánvalóan elszánták magukat, hogy mielőtt meghalnak, annyi birodalmit ölnek
meg, ahányat csak tudnak. Az űrben máris rohamcirkálók roncsai sodródtak. Cienát megint megszállta az a
tehetetlen harag, amit azért érzett, mert emberek haltak meg merőben feleslegesen, de a haragja most azokra az
ismeretlen lázadó vezérekre irányult, akik belerángatták Thane-t ebbe az őrült háborúba. Ám elsősorban saját
magára haragudott. Thane csak egy volt azon lázadók között, akikre halál várt, mert belefutottak egy csapdába, amit
ő segített felállítani – még ha nem is tudott róla. Ő és Thane a Császár gonosz cselszövésének estek áldozatául.
Ciena az Annihilator hídja fölé repült, és ott körözött, hogy be tudjon avatkozni, ha az egyik lázadónak az jutna
eszébe, hogy beleszáguld a hídba, és így hal dicsőséges hősi halált. A többi birodalmi pilóta mereven ragaszkodott a
sablonokhoz, de neki a rangja szabadságot adott. Jogában állt felmérni a helyzetet, hogy aztán ott avatkozzon be,
ahol a legnagyobb szükség van rá. Amikor felért a csillagromboló parancsnoki tornya fölé, a taktikai képernyőre
pillantott, hogy kiválasszon egy célpontot – és megdermedt. Az Endor holdján állomásozó helyőrség kudarcot vallott.
A Halálcsillag védőpajzsa nem működött. A szenzorok jelzései szerint a lázadók máris felismerték, hogy fordult a
kocka. Vadászgépek tucatjai tartottak a Halálcsillag védtelen részei felé. Egy kötelék a főreaktorhoz vezető akna
szélesen tátongó bejárata felé száguldott. De mit akartak elérni? Igen, nyilván tudnak majd károkat okozni odabent,
ám a tartóelemek, csövek, kábelek és belső építmények hamarosan útjukat állják. Mi több, TIE-vadászok üldözték
őket, és gyorsan közeledtek feléjük. Az egész megint csak tökéletesen értelmetlen pazarlásnak tűnt. Ciena a
szomszédos csillagrombolóra fordította a figyelmét, ami történetesen az Executor volt. A gigász még csak most,
ezekben a pillanatokban szállt harcba. Az admirálisok kivárták, hogy a Halálcsillag megmutathassa az erejét – megint
csak a műsor számított, és nem az, hogy a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban véget vessenek az ütközetnek.
Aztán Ciena meglátott egy sérült lázadó gépet, ami őrületes gyorsasággal pörögve, egyenesen az Executor
parancsnoki hídja felé száguldott. Fojtott hangon szitkozódva megpróbálta célba venni, de túl messze volt, és túl
gyorsan mozgott.
Pillanatokkal később sárga lángnyelv jelezte, hogy a gép becsapódott, és Ciena elszörnyedve döbbent rá, hogy mit
jelent mindez. Némán tátogva nézte végig, hogy az Executor lelassul, aztán fordulóba kezd, és elindul a legnagyobb
gravitációt kifejtő objektum, nevezetesen a Halálcsillag felé. Még egy csillagromboló becsapódása sem semmisítheti
meg a Halálcsillagot – emlékeztette magát Ciena. – Inkább nézz körül, derítsd ki, hogy hol segíthetnél! Ám az
Executor pusztulása azt jelenti, hogy Berisse… Nézz körül! Figyelj! Ciena annyira zihált, hogy a sisakja arclemeze
kezdett bepárásodni. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy a repülésre összpontosított. Egy hatalmas mon calamari
cirkáló felé vette az irányt. A híd védőpajzsaira akart rámenni, mert ott talán komoly sérüléseket okozhatott. És ha
egyenesen belerepülnék a hídba, ahogyan az a lázadó tette az imént, talán véget vethetnek a csatának. Esetleg a
háborúnak is… Ezekben a pillanatokban csábító erővel hatott rá a gondolat. De mielőtt még célra állhatott volna,
megreccsent a rádiója:
– Minden egységnek, figyelem! Térjenek vissza az indulási koordinátákra! Ismétlem: haladéktalanul térjenek vissza
az indulási koordinátákra!
– Mi a pokol? – suttogta Ciena, és fel nem foghatta, hogy miért ad ki valaki egy ilyen parancsot. Az indulási helyszín
túl messze esett a lázadóktól és a Halálcsillagtól ahhoz, hogy a gépek onnan beavatkozhassanak a csatába. Ciena a
szenzoradatokat figyelve próbált rájönni, hogy mi folyik körülötte. És ekkor meglátta, hogy a lázadó flotta elhúzódik
a Halálcsillagtól. Vagy visszavonultak, vagy pedig… Ciena nem fejezte be a gondolatot. Most már semmi sem
számított neki, csak az, hogy végrehajtsa a parancsot. Úgy érezte, a bensője teljesen kiürült. Ne gondolkodj! –
förmedt rá magára. – Csak csináld, amit mondanak! Elkanyarodott az Annihilatortól, és meglátta, hogy néhány TIE-
vadász a többinél jóval lassabban halad. Megsérültek, de még tudtak mozogni. A kiképzés során arra tanították a
TIE-pilótákat, hogy a társak támogatása a kevésbé fontos feladatok közé tartozik, csak akkor vállalják el, ha nincs
más teendőjük.
Ciena azonban úgy döntött, hogy nem törődik ezekkel az elvekkel. Beállt a gépek mögé, hogy fedezze őket, amíg
elérik a Birodalmi Flottát. Ám az idő múlásával párhuzamosan egyre jobban lemaradtak. Ciena mostanra rájött, hogy
a lázadók másik irányba vonultak vissza, és a sérült gépek nem szorultak védelemre. De így sem akarta itt hagyni
őket.
– Gyerünk már! – suttogta az előtte vánszorgó TIE-vadásznak. Sokkal gyorsabban kellett volna haladniuk…

Az X-szárnyú maximális tolóerőn működő hajtóművei visítva tiltakoztak a megterhelés ellen. Thane és a Korona-
osztag többi egysége egyetlen jókora rajban repült a többi lázadó géppel együtt, csúcssebességgel távolodtak a
Halálcsillagtól. Thane szerette volna, ha sikerül átérniük a hold másik oldalára, ahol védve lettek volna… Ebben a
pillanatban meghallotta Grófnő kiáltását:
– Készüljetek fel! – Bekövetkezett – gondolta Thane. Erős vágyat érzett, hogy visszanézzen, de nem tette meg,
nehogy megvakuljon az erős fénytől. Elszántan markolta a kormányt, és az előtte repülő hajót figyelte, közben egy-
egy pillanatra lenézett az Endor zöldellő holdjára. Ennek a lakói mentettek meg minket? Vagy mi mentettük meg
őket?
– Sikerült! – kiabálta diadalittasan Kendy. – Kijutottunk a veszélyzónából!
Sikerült? – csodálkozott magában Thane. Az előbb már beletörődött abba, hogy nem fogja túlélni a csatát. És most
nem tudta felfogni azt, amit hallott. Sikerült? Aztán erős fény ragyogott fel körülötte. Egy pillanatig arra gondolt,
hogy milyen gyönyörű a látvány. De ekkor utolérte a lökéshullám.

A robbanás lökéshulláma hihetetlen erővel csapott le a TIE-vadászra. Ciena úgy érezte magát, mintha belerohant
volna egy sziklafalba. Elvesztette az uralmát a gép felett, a stabilizátorok felmondták a szolgálatot. Kétségbeesetten
próbálta megcélozni a legközelebbi hajó dokkját. A Halálcsillag megsemmisült. Vajon vele együtt a Birodalomnak is
vége? De most nem maradt ideje a latolgatásra, még a gondolkodásra sem. A szenzorai és a műszerei csak
értelmetlen zagyvaságot mutattak. Erős émelygés tört rá, mialatt vadul bukdácsolva repült a hívogató, négyzet alakú
fényfolt felé, ami a biztonságot jelentette a számára. A második ütés még rosszabb volt. Ciena érzékelte, hogy a
hajója szilárd fémfelületen csúszik, aztán belevágódott egy mozdíthatatlan tárgyba. Éles fájdalom hasított a hasába,
és a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.

Az Endor holdjának felszínéről nézve a Halálcsillag roncsa úgy izzott, mint egy aranyló szupernóva az éjszakai
égbolton. Thane körül dobosok és furulyások játszottak győzelmi dalokat. Különféle teremtmények nevettek, itták az
üzemanyagpárlatot és a helyi italokat, és összeölelkeztek a barátaikkal, akikről azt hitték, hogy soha többé nem
látják őket. Kicsivel odébb, az egyik tábortűz mellett Kendy nem mással, mint Calrissian tábornokkal táncolt. Yendor
és Brill apróbb javítást végzett JJH2-n, ami beszerzett néhány jelentéktelen karcolást. Lohgarra minden jel szerint
többet ivott, mint egy egész pilótaosztag. Methwat a kézmozdulataiból ítélve egy bonyolult manőverről magyarázott
Wedge Antillesnek. Thane az ünneplő tömeg szélénél ült, a hátával egy fatörzsnek támaszkodva. A Birodalmi
Hadiflotta számtalan egysége elmenekült, de jó néhánynak nem sikerült. Az Executor, Vader Nagyúr saját hajója
megsemmisült – rázuhant a Halálcsillagra. Ciena talán nem volt a fedélzeten – mondogatta magának Thane, viszont
azt is tudta, hogy Ciena immár századosi rangban szolgált. Elméletileg a hídon lett volna a helye. És ő sosem
menekült el, vagyis valószínűleg az Executoron volt a megsemmisülés pillanataiban. Thane-t egyedül az vigasztalta,
hogy tudta, hogyan reagált Ciena, amikor tudomást szerzett a második Halálcsillag létezéséről. Ha létezett olyan,
ami megtörhette a lojalitását, akkor ez volt az. Amikor rádöbbent, hogy a Császár további világok megsemmisítését
tervezi, minden bizonnyal úgy érezte, hogy Palpatine és az egész Birodalom elárulta őt. A Birodalom sosem volt
méltó hozzád – gondolta Thane. Felnézett az égre, és milliónyi hullócsillagot látott – a légkörbe belépő roncsdarabok
égtek odafent.
Amikor gyerekkorukban hullócsillagot láttak, Ciena mindig azt mondta, hogy kívánniuk kell valamit. Thane sosem
kívánt semmit, mert nem hitt az ilyenekben. Ezen az éjszakán viszont megtette. Nem azt kívánta Cienának, hogy
éljen, mert ez már eldőlt, és senki sem változtathatott rajta. Hanem azt kívánta, hogy az új Köztársaság csak félig
olyan igazságos legyen, mint amilyenről a lázadók álmodoznak. Úgy gondolta, hogy ebben az esetben megérte
meghozni az áldozatot. Ebben az esetben Ciena nem értelmetlenül halt meg. Biztosra vette, hogy fordított esetben
Ciena is ezt kívánta volna neki. És valamiért ez volt a legszomorúbb az egészben.

Ciena gyakorlatilag semmire sem emlékezett abból, hogy hogyan szedték ki a vadászgépe roncsaiból. Csak
homályos benyomásai maradtak arról, hogy valahol a közelében fém csikorog, aztán erős fény csap a szemébe,
amikor lehúzzák a fejéről a sisakot. Csak a mindent felőrlő fájdalomra emlékezett, ami a hasából indult ki. Miközben
két droid lebegőhordágyon tolta a kórházrészleg felé, hatalmas erőfeszítések árán felkönyökölt, hogy láthassa a
hasát, mire az egyik droid rászólt:
– Nem javaslom, hogy megnézze a sebét! A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy efféle sérülés látványa pszichés
problémákat okozhat a betegeknek. – Ciena azért lenézett. Egy háromszögletű lemezdarab állt ki a hasából.
Felhasította a védőöltözetét, és belemélyedt a testébe, közvetlenül a bordái alatt. A látvány legalább annyira ijesztő
volt, mint szürreális. Ciena arra gondolt, hogy egy ilyen sérülést nem lehet túlélni, és visszaereszkedett a hordágyra.
Az orvosi személyzet folyamatosan dolgozott, rangsorrendben látták el a sebesülteket. Az alacsonyabb rangúaknak
várniuk kellett. A droidok a folyosón állították meg a hordágyat, beadtak Cienának egy fájdalomcsillapító injekciót,
majd egyszerűen otthagyták. Mialatt zihálva várta, hogy a gyógyszer végre elkezdjen hatni, megjelent mellette egy
alak, aki a pilóták fekete védőöltözetét viselte.
– Ciena! – hördült fel Nash, és megfogta Ciena kezét. – Tarts ki! Hamarosan sorra kerülsz!
– Előbb az… admirálisok… tábornokok… kapitányok – suttogta akadozva Ciena. – Majd azután én…
– Hát persze, de a főtisztek közül kevesen sebesültek meg – mondta Nash. – Te vagy a legsúlyosabban sérült
százados, úgyhogy bármelyik pillanatban betolhatnak a műtőbe. – Ciena megszédült, és a látása elhomályosult. Vagy
a fájdalomcsillapító hatott végre, vagy a vérveszteség a halál határára sodorta. Rákényszerítette magát, hogy
felnézzen Nash-re, és megszólalt:
– Arra kérlek… az apám… mondd meg az apámnak… – Nash megrázta a fejét, és közbevágott:
– Semmi utolsó szavak! Hallod? Nem fogod feladni!
De Ciena ragaszkodott hozzá, hogy elmondja, mert túl fontos volt neki.
– Mondd meg apámnak… szeretem, és… és hogy amellett lett volna a helyem, aki kiállt… értünk.
Biztosra vette, hogy az apja meg fogja találni Thane-t, és neki is el fogja mondani. És Thane végül meg fogja tudni,
hogy ő felismerte a Birodalommal kapcsolatos igazságot, és hogy Thane-re gondolt az utolsó pillanataiban. Nash
mondott valamit, de nem értette a szavakat. Sötét hullám söpört végig rajta, ami elsodorta a hangokat és a fényt. Az
utolsó gondolata az volt, hogy hamarosan találkozni fog Wynnettel, aztán elveszítette az eszméletét.

– Ciena! – Miért szól hozzám valaki? – méltatlankodott magában Ciena. Nem akart beszélni senkivel. Aludni akart. –
Ciena, ki tudod nyitni a szemed? Próbáld meg, kérlek! – Ciena engedelmeskedett, de nyomban pislogni kezdett, mert
a fény bántotta a szemét. A látása kitisztult, és ekkor rájött, hogy Nash áll az ágya mellett. A férfi immár egyszerű
szolgálati kezes-lábast viselt, a homlokán kisebbfajta kötés fehérlett. Az ágy végénél három orvos-droid csipogva és
zümmögve tárgyalt a műszerek mérési eredményeiről. – Helyes! – örvendezett Nash, és bár mosolygott, látszott
rajta, hogy mindjárt elsírja magát. – Szóval, visszatértél közénk…
 – Miért vagyok… – kezdte Ciena, és megpróbált felkönyökölni, hogy láthassa a hasát, ám a mozdulattól iszonyatos
fájdalom vágott végig a testén. A fogait csikorgatva sziszegett, és lassan visszaereszkedett az ágyra. Nash halkan,
megnyugtatónak szánt modorban beszélt hozzá, mint egy idomár, aki le akar csendesíteni egy sebesült állatot:
– Megműtöttek, és azt mondták, nem sokon múlt. De ki kellett venniük a májadat. Annyira megsérült, hogy nem
lehetett helyrehozni. – A legtöbb végtagot vagy szervet könnyű volt pótolni csúcsminőségű berendezésekkel. A máj a
kevés kivételek közé tartozott, mert bonyolult működését egyetlen gépnek sem sikerült utánoznia. – Egy időre rád
raktak egy életfenntartó övet – folytatta Nash. – Hasonlít Vader Nagyúr szereléséhez, de neked csak a derekadon kell
viselned. Hamarosan intenzív bakta-terápiát kapsz. Egy új máj előállítása hónapokig tart, de meg lehet csinálni. –
Szomorkás mosolyra húzta a száját, és hozzátette: – Hát, szépen kitaláltad, hogyan léphetsz le pár hónapra anélkül,
hogy fenyítést kapnál! – Ciena nyelt egyet, de a torka így is száraz maradt, ezért kissé recsegő hangon kérdezte meg:
– Mi van a Flottával? – Nash azonnal elkomorult, és belekezdett az újabb beszámolóba:
– A Halálcsillag megsemmisült. Palpatine Császár, Vader Nagyúr és Jerjerrod moff meghalt… és Berisse is… – Az
utolsó névnél elcsuklott a hangja, de összeszedte magát, és tovább beszélt: – A lázadók minden percben leadnak egy
nyilatkozatot az összes létező csatornán, amelyben azt állítják, hogy ők a hatalom új birtokosai a Galaxisban. A
Birodalmi Csillagflotta rendezi a sorait. A főtisztek összeültek, hogy megtervezzék a következő támadást, és hogy
megnevezzék a következő Császárt.
– Császárt?
– Elképzelni sem tudod, hogy micsoda hatalmi harcok indultak be – felelte Nash. – A civilek lázonganak mindenütt,
még a Coruscanton is. De a legerősebb fog győzni, és nekünk egy vezérre van szükségünk ilyen nehéz időkben.
A leggonoszabb és legkönyörtelenebb moffé lesz a hatalom – kesergett magában Ciena. – Nem lesz jobb
Császárunk, aki helyrehozná a hibákat. Még mélyebbre fogunk süllyedni a mocsárban.
– Ne sírj! – suttogta Nash. – Fáradt vagy. Nem kellett volna kimeríteni azzal, hogy beszélgetésre kényszerítelek.
Csak aludj nyugodtan! Pihenned kell. – Ciena elfordította a fejét, és inkább a párnába fúrta az arcát ahelyett, hogy
elbúcsúzott volna. Amikor magához tért, fogalma sem volt, hogy mikor aludt el. Abból, hogy kevesen mozogtak
körülötte, és hogy mindenütt szinte félhomály uralkodott, úgy ítélte meg, hogy éjszaka van. A derekára csatolt
életfenntartó öv nehéz és merev volt, és a bőrébe mélyedő csatlakozók kegyetlenül szúrtak. Gyanította, hogy ezt a
fájdalmat mindvégig érezni fogja, amíg viseli az átkozott vacakot. Felemelte a kezét, mire nyomban odagurult hozzá
egy droid, és egy pohár vizet nyújtott felé. Ciena a szájába vette a csövet, ivott néhány kortyot, és megszólalt:
– Mielőtt behoztak ide, volt nálam egy apró erszény. Egy fonott bőr karkötőt tartottam benne…
– A tárgyakat megsemmisítették – közölte ridegen a gépezet. – Nem tartoztak a szabályzatban előírt felszereléshez.
„Nem tiltja a szabályzat, hogy tartsak valamit a zsebemben” – mondta volna Ciena, de hallgatott. Csak ekkor
ismerte fel, hogy a karkötő volt az ő csendes, feltűnés nélküli lázadása a Birodalom ellen – ezzel fejezte ki, hogy nem
vált teljes egészében a Birodalom kreatúrájává. És most ettől is megfosztották. Mi több, elvették Wynnettől az
ablakot, amelyen keresztül láthatta a Galaxist. Ciena többé nem élhette az életét a testvéréért. Wynnet mindörökre
belehullott a sötétségbe. Ciena immár nem hitt és nem bízott a Birodalomban. Nem fűzték hozzá a hűség szálai. Nem
maradtak barátai, és nem birtokolt semmit, ami összekötötte volna a szülőbolygójával. A Galaxis ismét a zűrzavar és
a leromlás felé csúszott. És Ciena tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni Thane-t. Csak annyit tehetett, hogy
feküdt az ágyán, teljesen tehetetlenül, miközben gépek dolgoztak azon, hogy többhavi fáradságos munkával talpra
állítsák, és visszatérhessen egy olyan hadseregbe, amelynek már nem akart a része lenni. Lehunyta a szemét, és
rövid várakozás után a tudata belesiklott a képzelet és az álom világa közötti különös térbe. Gondolatban ismét ott
ült a TIE-vadászában, de ezúttal nem a hangár bejáratát célozta meg vele, hanem a páncélburkolatot. Ha sikerül a
megfelelő szögben elkapnia, a gépe azonnal megsemmisül vele együtt, és többé nem fogják gyötörni sem fájdalmak,
sem aggodalmak, sem kételyek. Egy pillanat alatt vége szakad minden szenvedésnek…

Huszonhatodik fejezet
Az egészségügyi szabadságon lévő tisztektől a Birodalom semmit sem követelt, elsősorban azért, mert azokat a
tiszteket, akik nem álltak talpra rövid idő alatt, gyakran minősítették véglegesen szolgálatra alkalmatlannak. Egyes
pletykák szerint az orvos-droidok is kevesebbet törődtek azokkal a sebesültekkel, akiknél a lábadozáshosszúnak
ígérkezett, és inkább azokra összpontosítottak, akik hamarosan ismét szolgálhatták a Birodalmat. Ciena most abba a
szinte egyedülálló helyzetbe került, hogy több hónapot tölthetett egészségügyi szabadságon úgy, hogy nem akadt
semmi dolga. A Wrath nevezetű állomásra küldték, főleg azért, mert azon akadt hely egy teljesen felesleges és tétlen
embernek. Indulás előtt Nash azzal ugratta, hogy most végre lesz lehetősége holo-könyveket olvasni, és megnézni
egy-két jó holo-filmet, de Ciena nem akarta, hogy ennyi szabadideje legyen. Nem akarta, hogy legyen ideje
gondolkodni. És végül megkapta a bakta-kezelést. Minden nap több órára belemerült a ragacsos folyadékba. Először
kapott nyugtatót, nehogy eluralkodjon rajta a klausztrofóbia, ami néha oda vezetett, hogy a betegek pánikba estek,
és kárt tettek magukban. Ciena élvezte a pillanatot, amikor levették róla azt a nyomorult életfenntartó övet. Még
jobban élvezte, amikor a tű belesiklott a karjába, mert azt jelentette, hogy közeleg a jótékony sötétség, amit a
nyugtató borított a tudatára. A kábulat néha órákig tartott. Ugyanakkor, az ébren töltött időszakokban dolgozni
akart.
A hídszolgálathoz nem volt elég ereje, arra pedig nem is gondolhatott, hogy beül egy vadászgépbe. Így aztán
önként jelentkezett a legzűrösebb, legbonyolultabb feladatra, amivel a Birodalmi Hadiflotta tisztjeinek szembe kellett
nézniük az endori csata után – és ez volt az a munka, amit nem dühöngve és kételyekkel küszködve végzett. A
feladata az volt, hogy derítse ki, melyik birodalmi tiszt van életben, és melyik halt meg az ütközetben. Ezenfelül ki
kellett nyomoznia, hogy hol tartózkodnak a túlélők, továbbá ő értesítette az elesettek családtagjait arról, hogy ez
vagy az a rokonuk szolgálatteljesítés közben életét vesztette. A Császár halála miatt a Galaxisban minden elképzelést
felülmúló zűrzavar tombolt. A Coruscanton teljes volt a fejetlenség. Mas Amedda nagyvezír igyekezett egyben tartani
a Birodalmat, amit más erők megpróbáltak darabokra tépni. A személyi állományra vonatkozó adatok begyűjtése
aligha tartozott a legfontosabb teendők közé. Ennélfogva a csillagrombolók parancsnokai csakis a saját
adatállományaikra támaszkodhattak, és minden igyekezet ellenére a kép a legjobb esetben is homályos maradt. Hogy
a helyzet még bonyolultabb legyen, sem Ciena, sem a többi birodalmi tiszt nem lehetett biztos abban, hogy egészen
pontosan kit szolgál. Szinte minden nap megesett, hogy valahol valaki Császárrá nyilvánította magát, ugyanakkor
senki sem tudta megszilárdítani a hatalmát. A propagandafilmek máris zavargásokról és lázadásokról szóltak. Az
igazság azonban úgy festett, hogy az önjelölt Császárok rákényszerítették a katonákat, hogy egymás ellen
harcoljanak.
A katonák ezért nem a rend és törvény védelméért áldozták fel az életüket, hanem egy-két ember ambícióiért. Ezek
készek szétszaggatni a Birodalmat, semmint lemondjanak a vágyaikról! – mérgelődött magában Ciena. Az Anoat-
szektor máris elszakadt a Birodalomtól. Melyik lesz a következő? Ami pedig a lázadókat illette, ők elsősorban azzal
foglalkoztak, hogy a saját világaikon megszilárdítsák a hatalmukat. Az ezekről a helyekről származó hírek és
jelentések olyan csodálatosak és szívmelengetőek voltak, hogy Ciena ezeket is közönséges propagandának ítélte –
csak éppen a másik oldalról jöttek. De most már legalább egész rendszerek léteznek, amelyekben Thane
biztonságban van – gondolta néha. – Most már nem űzött vad. Vajon a lázadók flottájánál maradt? Ciena nem
tudhatta biztosan. Minden azon múlt, hogy Thane meg tud-e úgy bízni ebben az „Új Köztársaság”-ban, ahogyan a
lázadókban bízott.
Vagy meghalt az endori csatában… A lázadók ugyan megnyerték az ütközetet, de ők is szörnyű veszteségeket
szenvedtek. Ciena hitt abban – nem éppen logikusan, de rendíthetetlenül –, hogy felismerte volna Thane-t a csata
alatt. Hiszen a legapróbb részletekig ismerte a férfi repülési stílusát, ami ugyanolyan egyedülállóan jellemezte őt,
mint egy ujjlenyomat vagy egy genetikai kód. De még ha ez igaz volt is, csak annyit jelentett, hogy ő maga nem ölte
meg Thane-t. Bármelyik TIE-pilóta megtehette. Vágy megtörténhetett, hogy ott repült az egyik cirkáló közelében,
amikor a Halálcsillag tüzet nyitott. Vagy azok között volt, akik berepültek a Halálcsillag belsejébe, és belevágódtak
valamibe.
Ne gondolj erre! – figyelmeztette magát, mialatt az ágya felemelt támaszának dőlve ült a hordozható terminál előtt.
– Hinned kell abban, hogy Thane még életben van. Ha már nem hiszel semmi másban, benne még hihetsz. És mégis,
néha biztosra vette, hogy Thane meghalt. Talán azért érezte annyira üresnek, annyira értelmetlennek és céltalannak
az egész Galaxist, mert Thane eltűnt belőle. Így aztán a munkájába temetkezett. Türelmesen bontogatta a bürokrácia
csomóit, felkutatta a megrekedt hajókat, megkereste a helyőrségeket, amelynek tagjai eltűntek, és ha tudott, segített
a gyászoló családoknak. A maga módján őrizte a rendet és a törvényt a zűrzavaros világban. Úgy érezte, semmi
értelme annak, hogy mást csináljon. Ugyanakkor, csak két helyen talált megnyugvásra: a bakta-tartályban és az
ágyában. Nem törődött semmi mással napokon át. Aztán heteken, végül hónapokon át.

Thane nem számított arra, hogy a Birodalom napok alatt összeomlik. A környezetében egyes csillogó szemű
optimisták már a Halálcsillag megsemmisítését követő reggelen arról beszéltek, hogy végre egy szabad Galaxisban
élnek, szabadon lélegeznek, és hasonló zöldségeket mondtak. Thane megjavította az X-szárnyúját, és várta a
következő bevetést, amiről tudta, hogy hamarosan sor kerül rá. De arra nem számított, hogy egy teljes évvel az
endori csata után még mindig vívni fogják a háborút.
– Itt jönnek! – harsogta Yendor. Thane gyors fordulóba vitte a gépét, és meglátta, hogy TIE-vadászok tartanak
feléjük a Naboo sziklái felett. Bizonyára az utolsó elkóborolt gépei voltak annak a csapásmérő egységnek, amely az
előző napon szállt le a bolygóra. Szerencsére, néhány dezertálni készülő birodalmi tiszt időben értesítette az Új
Köztársaság flottáját. Ezért, amikor a birodalmi hajók kitörtek a hiper-űrből, Thane osztaga és még több tucat
vadászgép már várta őket. Sorban végeztek velük, egyesével-kettesével, mint most is. Thane a forduló közepén már
tüzet nyitott, és komor örömmel látta, hogy három TIE-vadász izzó lángfelhővé robban. A Korona-osztag tagjai
másodpercek alatt elintézték a többit. A bolygó immár tiszta volt, vagy majdnem az. Kendy kapott egy találatot a jobb
oldali vezérsíkjába, de sikerült a társaival maradnia, míg végül a többiekkel együtt gond nélkül leszállt a theedi
királyi palota melletti hatalmas téren. Kendy káromkodva ugrott ki a fülkéből, mire a többiek hangosan kacagtak.
– Ne csináld már! – szólt oda neki Thane. – Ennél rosszabbat is kaptál már!
– Igen, de halálosan unom! – felelte Kendy, azzal felmarkolta a szerszámait, és munkához látott. – Az osztag többi
tagja kapott egy percet, hogy megpihenjen. A csapat jelentősen átalakult. Grófnő elment, hazatért a szülőbolygójára,
hogy jelentkezzen elnöknek. (A többiek megígérték neki, hogy ha megnyeri a választást, jelen lesznek a beiktatási
ünnepségen.) Az osztag parancsnoka Yendor lett, és két új pilóta csatlakozott hozzájuk: egy újonc a Nea Dajanamről
és egy férfi, aki a Coruscantról menekült el. Thane mindkettejüket kedvelte, és jó érzés töltötte el attól, hogy a
csapat összetartott. Most, a bevetés végén nekitámaszkodott a gépe oldalának, és élvezte, hogy a nap kellemesen
melengeti az arcát. Az ilyen békés pillanatok ritkán fordultak elő az életében… A Naboo a néhai Császár
szülőbolygója volt, és ennek köszönhetően a birodalomszimpatizánsok gyűjtőpontja lett. A jelképes jelentősége
mellett a Középső Gyűrű virágzó bolygói közé tartozott, a gazdasága jól működött, a környezete pedig egészségesebb
volt, mint a legtöbb bolygóé, amelyeket nemrég még a Birodalom uralt. És ezen vonásai miatt sokan szerették volna
megkaparintani. A Birodalom immár harmadszor küldött csapatokat, hogy elfoglalja a Naboot, és az Új Köztársaság
seregei háromszor verték vissza őket. Thane elgondolkodott azon, mennyi időbe telik majd, hogy bekövetkezzen a
negyedik támadás.
– Hé, cimbora! – mondta fennhangon Yendor, mialatt kiemelte JJH2-t a hajójából. – Ma este páran átmegyünk Otoh
Gungába. Persze csak akkor, ha nem lesz több riasztás. Úgy hírlik, van valami édességük, amiből egyetlen adag négy
embernek is elég. Azt mondják, szétolvad a szádban, és annyi cukor van benne, hogy egyből kómába taszít. Meg kéne
kóstolnod.
– Nem, köszönöm – felelte mosolyogva Thane. A barátai keményen próbálkoztak, hogy vigyázzanak rá, de ő úgy
érezte, hogy néhány dolgot csak egyedül tud rendezni magában. – Jó szórakozást nektek! Vállalom az éjszakai
őrséget a hangárban! – Yendor lendületesen megrázta a fejét, amitől hosszú, kék lekkui széles ívben kilengtek a háta
mögött, aztán minden további vita nélkül elballagott. Thane annak idején hallott Cienától a Jelucanon élők gyásszal
kapcsolatos szokásairól és szertartásairól. Nem tudta biztosan, hogy jól emlékezik-e minden részletre, de azért
megtette, ami telt tőle. (A Jelucant egyelőre a Birodalom ellenőrizte, ezért nem kérhetett tanácsot Paron Ree-tól, és
nem is fejezhette ki neki a részvétét.) Szeretett volna megfonni és viselni egy karkötőt, hogy Ciena láthasson a
szemével, de Ciena azt mondta neki, hogy ez a megtiszteltetés csakis a családtagoknak jár. Legfeljebb annyit
tehetett, hogy szövetcsíkot kötött a jobb felkarjára, ezzel jelezve, hogy gyászol valakit. Hat hónappal a csata után
bort és kenyeret készített ki éjszakára a szellemeknek. Amennyire tudta, nem kellett tartózkodnia minden
szórakozástól, viszont a szokás azt követelte tőle, hogy minden héten több órát meditáljon. Ehhez nem értett ugyan,
de azért megpróbálta.
A jelképes gesztusok valahogy nem illettek hozzá, de az endori csata után kellett neki valami, amiben
megkapaszkodhat, és sejtelme sem volt, hogy hogyan csinálja. Kétségbeesésében fordult a jelucani szertartásokhoz.
És legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy gyógyító hatással vannak rá. Meggyászolt mindenkit, akit
elvesztett: Smikest, Dak Raltert, a Libertyn szolgáló barátságos mon calamarikat, a számtalan pilótát, akit ismert…
Jude Edivont, és más kadétokat, akiket az Akadémián ismert meg, és akik meghaltak valamelyik Halálcsillagon vagy
más csatákban. A Birodalom megkövetelte tőlük, hogy áldozzák fel a lelküket, de ezeknek az embereknek a többsége
nem született gonosznak. Ám a bennük élő jót elpusztította a Birodalom és a háború. Sokan megérdemelték, hogy
valaki gyászolja őket. A meditációk során eljutott valahová, amire aztán végképp nem számított – egy nézőpontra,
hogy megéri harcolni az Új Köztársaságért. Igaz, az átállás nem ment zökkenő nélkül. A háború még nem ért véget.
Mon Mothma, Leia Organa hercegnő, Sondiv Sella és a többi vezető egyelőre nem tudott teljes stabilitást teremteni.
Viszont az ideiglenes galaktikus szenátusban csakis olyan képviselők ültek, akik a nép akaratából kerültek oda, és
az első törvények máris kezdték helyrehozni mindazt, ami rossz volt a Birodalomban. Az újságírók és az elemzők
szurkálódásai ellenére minden javaslat csodálatos volt, mert azt jelentette, hogy a Galaxis lakói végre szabadon
megmondhatják a véleményüket anélkül, hogy félniük kellene a megtorlástól. A gyárak már nemcsak a katonaságnak
termeltek. Nagyszabású takarítás vette kezdetét a bemocskolt bolygókon, és kártérítést kaptak mindazok, akiket a
Birodalom rabszolgasorba vetett. (Lohgarra közölte, hogy a részéből új hajtóművet vesz a Mighty Oak Apocalypsnek.)
Noha bőven akadtak zökkenők, a Galaxis elindult az úton, amelyen az igazság és talán egy távolabbi állomásnál a
béke várta. Thane-től távol állt mindenféle idealizmus, de most úgy gondolta, hogy kezdi érteni a dolgot. Miután
letelepedett, hogy a hangárban töltse a hosszúnak ígérkező éjszakát, Kendy felbukkant az X-szárnyúja mellett.
– Sikerült kipofozni? – érdeklődött Thane.
– Nagyjából. Kell egy Louar-kapocs, hogy befejezhessem, de majd holnap kérek egyet Yendortól – felelte a nő,
közben nekitámaszkodott a falnak, és összefonta a karját a keblén. – Szóval, itt maradsz éjszakára?
– Szokás szerint… – dünnyögte Thane.
– Órákon keresztül egyedül leszel – figyelmeztette Kendy.
– Hát, igen. Elüldögélek ebben a kényelmes székben, egy jó könyvvel a kezemben, a legszebb ég alatt, amit valaha
láttam, egy olyan világon, ahol tiszta a levegő, és a madarak még dalolnak. Ez egyszer senki sem fog lőni rám. A
harcokkal teli évek után egy békés, nyugodt éjszaka… Azt hiszem, jól fogom érezni magamat.
– Egyébként, boldog nyolcvanadik születésnapot! – felelte vigyorogva Kendy.
– Jól van, csináld csak! – válaszolta Thane, és neki is mosolyognia kellett. – De be kellett látnod, hogy van benne
valami.
– Tudom – ismerte el Kendy, és felnevetett. – Csak tudod, furcsa, hogy éppen te belemásztál ebbe a sok misztikus,
spirituális, meg mit tudom én, milyen dologba…
– Dehogyis! – tiltakozott Thane. A szertartások java részét különösnek és hamisnak érezte, viszont úgy gondolta,
kapott valamit már a puszta próbálkozástól is. – Ez csak valami olyan, amit meg kell tennem.
– Igen, ezt értem – válaszolta Kendy. – De válaszolnál egy kérdésemre? – Megvárta, hogy Thane bólintson, hogy
hozzátette: – Meddig akarod viselni azt? – A szürkés-kék szövetcsíkra mutatott, amelyet Thane továbbra is a jobb
felkarján viselt. A Jelucanon ez volt a gyász színe – ebben az árnyalatban pompázott az ég, ahová a halottak távoztak.
– Egy évig viselem, aztán leveszem – felelte Thane.
– Már csak pár hét van az endori csata évfordulójáig – mondta Kendy. – Akkor fogod túltenni magad Ciena halálán?
Kendy nem értett valamit.
– Az lesz a nap, amikor vége szakad a gyászszertartásoknak – magyarázta Thane. – De nem leszek túl Ciena
halálán. Azon sosem fogom túltenni magam.
– Hát ez… nem vártam tőled ennyi melodrámát, Thane Kyrell – közölte a fejét csóválva Kendy.
– Ez nem melodráma, hanem az igazság – felelte a vállát vonogatva Thane. Elgondolkodott, hogy hogyan
magyarázhatná el a dolgot Kendynek, majd folytatta: – Mi olyanok voltunk egymásnak, hogy amikor elvesztettem
Cienát, magamból is elvesztettem egy darabot. Ezen az ember sosem tud túllépni. Mindig is érezni fogod azt az
ürességet magadban, ami régebben a másik ember helye volt.

Ciena összerezzent, és a hasára tette a kezét. Az orvos-droidok végre szolgálatra alkalmasnak minősítették, de a
fájdalmai nem múltak el. Gyanította, hogy soha nem is fognak elmúlni. Kihúzta magát, és lesimította a zubbonyát.
Amikor leadta a rendelést az új egyenruhára, ugyanazt a méretet kérte, amit régebben hordott. Most viszont a ruhái
kissé lógtak rajta. Sokat fogyott az elmúlt évben. De legalább a sapka még illett a fejére. A szolgálatvezénylő szerint
az első feladata az volt, hogy találkozzon Randd nagymoffal a Wrath központi vezérlőjében. Feltételezte, hogy az új
beosztásáról lesz szó, bár a századosokkal nem nagymoffok szokták közölni az ilyesmit. Ugyanakkor, ebben az
időszakban a régi eljárásrendek már nem sokat számítottak. Ciena semmit sem vehetett biztosnak és magától
értetődőnek. Elsétált a vezérlőig, türelmesen várt, amíg letelt az előírt időpontig hátralévő két perc, majd belépett.
A főtisztek szerették, ha a beosztottaik korábban érkeztek, de azt nem, ha túl korán. A Wrath vezérlője másként
nézett ki, mint egy csillagromboló parancsnoki hídja. Az ügyeletesek nem egy lesüllyesztett szinten ültek, hanem a
nyolcszögletű terem falai mentén sorakozó hosszú kezelőpultoknál. Egyetlen ablak sem nézett a Ponemah-ra, vagyis
arra a bolygóra, amely körül keringtek. Ciena majdnem egy éve élt az állomáson, de még most sem tudott semmit a
bolygóról, még azt sem, hogy hogyan fest az űrből nézve. Az állomásból csakis egy helyen lehetett kilátni, a felső
részébe épített kupolán át, ami viszont állandóan a végtelen csillagmezőre szegeződött. Ciena ugyanakkor felfedezett
ismerős elemeket is: a padlóba épített vörös lámpák tompa fényét, a rács- és lemezpadlókat, valamint a feszültség, mi
több, a félelem érzetét. Egyik sem gyakorolt rá megnyugtató hatást. Randd nagymoff a vezérlő távolabbi végében
állt. Már egyedül az a merev, parancsoló testtartása is a rangjáról árulkodott. Éppen haditerveket ismertetett néhány
tiszttel, közben egy monitorra mutogatott, ami egy fél falat eltakart. Ciena arra számított, hogy vigyázzállásban vár a
nagymoff mögött, amíg az észre nem veszi őt, ám amikor közelebb ment hozzá, valaki felkiáltott:
– Ciena Ree százados a hídon, uram! – Randd a jövevény felé fordult – és gyakorlatilag mindenki más is ezt tette.
Ciena nagyot nézett, amikor meglátta Nash-t, aki tőle nem messze állt, és barátságosan mosolygott rá. Mit keres itt
Nash? – gondolta riadtan. – És miért ugrott fel mindenki?
– Á, Ree százados! – mondta Randd, és elmosolyodott. – Végre ismét aktív szolgálatba áll!
– Igen, uram – felelte gépiesen Ciena, igyekezett uralkodni a vonásain, hogy ne lássák rajta, mennyire
összezavarodott. Ám a szíve hevesen vert, miközben arra gondolt, hogy ez talán csapda. Talán rájöttek valahogy,
hogy elvesztette a Birodalomba vetett hitét, és most meg akarják büntetni…
– Mindenki jól figyeljen! – mondta Randd a vezérlőben tartózkodóknak, és emelt hangon folytatta: – Az endori
csatában Ree százados bátran harcolt, és majdnem feláldozta magát, mialatt azért küzdöttünk, hogy megmentsük a
néhai Palpatine Császárt. A hosszú lábadozása alatt senki sem hibáztatta volna azért, ha pihenéssel töltötte volna az
időt. Ree százados azonban nehéz és fárasztó feladatot vállalt magára: segített helyreállítani a rendet a Birodalmi
Hadiflottában. Mialatt mások azért ármánykodtak, hogy előnyös helyzetbe kerüljenek, ő egyenlő mértékben
megosztotta az információit, és egyszer sem kért cserébe semmiféle szívességet.
Ciena ebben nem látott semmi hősiességét. Ez volt a legkevesebb, amit a szolgálat megkövetelt tőle. Hát rajta kívül
mindenki megfeledkezett a tiszttársai iránti felelősségről? Minden csalódottsága ellenére megvetést érzett azok
iránt, akik vagy a kapzsiságuktól, vagy a gyávaságuktól vezérelve kibújtak a felelősségvállalás terhe alól.
– Ezekben a nehéz időkben kevesen bizonyították be, hogy méltóak a rangjukra. Ön megtette – jelentette ki Randd,
majd lépett egyet a falra szerelt monitor felé, és hozzátette: – Kétségkívül azt várja tőlem, hogy tájékoztassam az új
megbízatásáról. Nos, íme! – A mögötte függő monitorról eltűntek a haditervek ábrái, a helyükön egy csillagromboló
képe jelent meg, és a sarokban feltűnt a neve is: Inflictor. – A jövőben ennek az egységnek a parancsnoki teendőit
fogja ellátni, Ree kapitány. – A hídon tartózkodók lelkesen tapsoltak, Nash még kurjongatott is. Ciena a szájára
csapta a tenyerét, és túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy értelmes választ adjon. Az első gondolata volt a
legőszintébb: A Birodalmi Hadiflotta rosszabb állapotban van, mint eddig hittem. Mert hiába teljesítette
példamutatóan a feladatait, normális körülmények között egy ennyire fiatal tisztet sosem neveztek volna ki egy
csillagromboló parancsnokának.
A hatalmi játszmák és a puccskísérletek szépen megritkították a flotta sorait – kesergett magában. – A főtisztek
vagy valamelyik szakadár flottacsoportnál vannak, vagy megölték őket. Valaha, amikor még hitt a Birodalomban,
minden bizonnyal büszke lett volna. Elvégre huszonöt évesen kapitány lett. Sőt egy csillagromboló parancsnoka!
Kadétkorában álmodni sem mert volna ekkora megtiszteltetésről. Most viszont csupán egy újabb tehernek érezte az
előléptetést.
– Uram… köszönöm, uram – préselte ki magából nagy nehezen. Randd nagymoff szemmel láthatóan elégedett volt
ezzel a kis műsorral. Kétségkívül így akarta megmutatni az alárendeltjeinek, hogy ha hűségesek maradnak, és
keményen dolgoznak, akkor minden lehetséges a számukra. Ciena egykor maga is hitt benne. Hogy milyen ostoba
volt…
Randd ekkor közölte vele, hogy máris indulnia kell. Mialatt a hangár felé tartottak, a nagymoff egész idő alatt
beszélt neki:
– Brisney százados lesz a hírszerző tisztje… a hajó rendszereit Erisher százados fogja felügyelni… Ami pedig a
vadászrajait illeti… azt hiszem, Windrider századost már ismeri.
Ciena elfordította a fejét, hogy Nash-re nézzen, aki tőle balra lépkedett, kissé lemaradva. Csak most vette észre a
férfi új rangjelzéseit. Biztosra vette, hogy a sajátjai az Inflictor hídján várnak rá.
– Gratulálok, Ciena! – hadarta Nash. – Alig hallottam rólad, miután kihajóztam a Subjugatorral.
– Sajnálom, de…
– Semmi gond – szólt közbe mosolyogva Nash. – Tökéletesen megértelek. A lábadozás megpróbáltatásai meg az a
sok munka, amit végeztél… már az is csoda, hogy alvásra jutott időd. – Miközben beszélt, nem látszottak rajta sem az
irigység, sem a gyanakvás jelei. Talán az elmúlt tíz hónap alatt túltette magát a kettejük ügyén. – De a lényeg az –
tette hozzá –, hogy mostantól megint rendszeresen láthatlak.
– Mindennap – felelte Ciena, és megint ügyelt, hogy az arca ne árulja el azt, amit érez. Bizonyos módon Nash nyílt
bizalma jobban megviselte, mint sok minden más.
Az Inflictor hídján tartott, rövid ünnepség végén Randd nagymoff feltűzte Ciena zubbonyára az új rangjelzéseket,
aztán ők ketten bevonultak az eligazítóba egy zárt körű megbeszélésre. Amint helyet foglaltak, Randd mosolya
eltűnt, és a férfi szempillantás alatt visszaváltozott rideg észjárású stratégává.
– Nagyszabású ütközet vár ránk, Ree kapitány – közölte komoran. – Tekintélyes flottát gyűjtöttünk össze, és ha az
átkozott lázadók meg akarják tartani azt a szektort, akkor nekik is ezt kellett tenniük. Minden jel arra utal, hogy ez
lesz a legnagyobb ütközet az endori csata óta. – Hosszú mutatóujjával megnyomott egy gombot, és a holo-vetítő felett
megjelent egy barna, vörös és arany színekben pompázó bolygó háromdimenziós képe. – Íme, a Jakku nevezetű
sivatagvilág! Önmagában véve semmit sem ér, de hamarosan mindörökre bekerül a történelembe, mint az a hely,
ahol a Birodalom egyszer s mindenkorra legyőzte a lázadókat! – Ciena elképzelhetőnek tartotta, hogy így lesz. De azt
is, hogy a birodalmiak lesznek azok, akik sántikálva elmenekülnek. Nem tudta, és nem is érdekelte. Csak azt tudta,
hogy minden csalódása és kiábrándultsága dacára harcolnia kell. A másik lehetőség az lett volna, ha megadja magát,
viszont nagyjából sejtette, hogy a lázadók hogyan bánnak elfogott ellenségeikkel. És ha egy csillagromboló
kapitányaként dezertált volna, akkor csak az Erő tudhatta, hogy mi lett volna a szeretteivel – különösen az anyjával,
aki továbbra is kényszermunkát végzett a Birodalom valamelyik bányájában. A lábadozás alatt nem is gondolhatott a
szökésre, most pedig már késő volt. Nem szállhatott ki soha többé. Minden, amiért egész életében dolgozott,
romokban hevert. És tovább kellett harcolnia, mert nem maradt más választása. Szóval, a Jakku… – gondolta, és a
bolygó képét bámulva megpróbálta elképzelni a rájuk váró csatát. – Hát akkor, legyen így!

Huszonhetedik fejezet
Thane a legkevésbé sem volt elragadtatva a gondolattól, hogy az X-szárnyúja nélkül menjen csatába. Ám Rieekan
tábornok hajthatatlan maradt.
– Olyan emberekre van szükségünk, mint maga és Idele hadnagy, akik valaha szolgáltak birodalmi hajókon –
magyarázta Rieekan, mialatt Thane, Kendy és más katonák beszálltak a csapatszállítóba. – A helyzet roppant
egyszerű: több hajóra van szükségünk, méghozzá hamarabb, semmint meg tudnák építeni őket. Különösen, mivel
még most is a Birodalom ellenőrzi a nagyobb hajógyárakat. Egyféleképpen szerezhetünk hajókat: ha elvesszük őket a
birodalmiaktól. – Thane–ben ugyan fortyogtak az indulatok, de sikerült udvarias hangnemben válaszolnia:
– Uram, minden tiszteletem fenntartása mellett hadd emlékeztessem, hogy még soha senki nem foglalt el egy
csillagrombolót. És ne mondja azt, hogy azért nem, mert még senki sem próbálta meg. Igen, annak idején sikerült
elkapnunk egy kormányzó rombolóját a Mustafar felett, de azóta a birodalmiak jelentősen megerősítették a
behatolók elleni védelmet. A mostani csillagrombolók szinte sebezhetetlenek.
 – De a mai személyzetek már nem olyan kemények, mint a régebbiek voltak – állította a tábornok. – Megtörtént
már, hogy egy csatacirkáló a miénk lett egy ütközet kellős közepén, nem igaz?
– Azokon néhány ezer fő szolgál, uram – vitatkozott tovább Thane –, nem pedig több tízezer!
– Csak elegendő szimpatizáns segítsége kell, hogy leállítsuk a rendszereket – magyarázott Rieekan. – És csakis
egykori birodalmi tisztek tudnak elvezetni minket a legsebezhetőbb területekre.
Thane morgott ugyan, de belátta, hogy van abban valami, amit a tábornok mond. Ha sikerül megszállniuk
valamelyik tartalék hidat, a géptermet és pár üteget, akkor meg tudják bénítani a csillagrombolót. A hajó teljes
megszerzéséhez viszont kemény belső harcok kellettek, amelyek napokig vagy akár hetekig eltarthattak – de meg
lehetett csinálni. Csekély volt rá az esély. Nagyon csekély. De sikerülhetett.
– Annyira szűk itt a hely – morogta Kendy, mialatt elhelyezkedtek a raktérben, és leültek a keskeny ülésekre,
amelyek inkább egy robogóhoz illettek, semmint egy csillaghajóhoz. Thane is furcsán érezte magát, amiért a sima,
világos falat látta maga előtt, és nem a végtelen világűrt, továbbá nem a hajtóművek és a lövegek hangját hallotta,
hanem ideges katonák mormolását.
– Talán így a jó – válaszolta, noha maga sem hitt benne –, mert így legalább a támadási terv kidolgozására
összpontosíthatunk. – Kendy közelebb hajolt hozzá, gyorsan körülnézett, és miután meggyőződött arról, hogy nem
hallják mások, fojtott hangon közölte:
– Egyikünk sem szolgált csillagrombolón. Én összesen háromszor voltam ilyen hajón, és legfeljebb egy-egy napot
töltöttem el rajtuk.
– Az Akadémián sokat tanulmányoztuk a tervrajzaikat – felelte Thane, és igyekezett azt színlelni, hogy biztos a
dolgában, holott nem volt az. – Mindketten emlékszünk a legfontosabb információkra. Különösen a belső védelmi
rendszerekre. Nem is kell több.
– Az Erő legyen velünk – suttogta Kendy, és sóhajtott egyet. Az Erő, mindig az Erő… Thane egy éven át
rendszeresen meditált, de nem győződött meg arról, hogy egy mindent irányító Erő dolgozik a galaktikus ügyek
mögött. Ugyanakkor, felőle Kendy onnan merített bátorságot, ahonnan akart. Talán ő sem érezte volna ennyire
kínosan magát, ha a küldetés elemei ismerősek lettek volna a számára, de egyik sem volt az. Egy szava sem lett
volna, ha az X-szárnyújában ülve TIE-vadászokra lövöldözött volna. De betörni egy csillagrombolóba, és berohanni
egyenesen a szívébe… ez teljes őrültségnek tűnt. És még a kisebb részletek is bosszantották. Az egész fejét védő,
masszív sisak helyett most csak valami kicsi, gyenge izét viselt, amit egy az állánál összecsatolt, vékony szíj rögzített
a fején.
A narancssárga kezeslábasa helyet egyszerű nadrágot, inget és mellényt viselt, ami jobban illett volna egy városi
sétához, mint a közelharchoz. És a jobb karján még most is ott volt a szürkés-kék gyászszalag. Elméletileg négy
nappal ezelőtt, az endori csata évfordulóján le kellett volna vennie. Addigra viszont már megtudta, hogy közeleg a
jakkui csata, és úgy érezte helyénvalónak, ha magával viszi az ütközetbe. Miután ennek vége lesz, leveszem – ígérte
magának. – Elégetem, ahogy a szertartás diktálja, és megőrzöm a hamvait addig a napig, amíg visszatérek a
Jelucanra. A lelki szemeivel máris látta magát, amint még egyszer, utoljára belép az Erődbe. Oda akarta letenni a
hamvakat a régi játékok, a kinőtt csizmák és a takarók közé. Úgy gondolta, hogy ha ezen túl lesz, akkor talán
újrakezdheti az életét.
– Melyik romboló a célpont? – kérdezte hangosan.
– Az Inflictor – válaszolta valaki. Thane még sosem hallott róla.
– De legalább kaptunk sugárvetőket – dörmögte Kendy. – Azzal még jobban bánok, mint a lézerágyúval.
– Hát akkor majd hozzád tapadok – ígérte Thane, és a jutalma Kendy szívmelengető mosolya lett. Ebben a
pillanatban megreccsent a fedélzeti hírközlő, és a pilóta szavait közvetítette:
– Figyelem, katonák! Ütközésre felkészülni!
Thane megragadta a biztonsági hámja szíjait, és vett egy mély lélegzetet.
– Hát akkor, kezdünk! – mormolta olyan halkan, hogy csakis ő hallhatta.

Ciena Ree-ről sok mindent el lehetett mondani, de azt senki sem állíthatta róla, hogy áruló lett. A kapitánnyá való
előléptetése óta eltelt hetek során lelkiismeretesen, a tudása legjavát nyújtva végezte a teendőit. Ha a Birodalom
iránti hűsége el is veszett már, tudatában volt annak, hogy több tízezer ember életéért felelős. Ezért úgy döntött,
hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni a jakkui csata alatt. Ha más birodalmi tisztek is így gondolkodtak volna,
akkor a Birodalom talán sosem sodródik a megsemmisülés határára.
– Helyzetjelentést! – kiáltotta Ciena, miközben a híd közepén végignyúló járda széléhez lépett.
– Hármas hajtómű teljesítménye jelenleg hatvanhat százalék, kapitány! – jelentette a fiatal tiszthelyettes, és
vörösbe borult arcán megjelentek a vakrémület jelei. – Az egyest és az ötöst továbbra sem sikerült beindítani. Csak a
hármast és a hetest tudjuk száz százalékon működtetni. A kettes, a négyes és a hatos teljesítménye- harminc százalék
alatt van. – A pokolba! – szitkozódott magában Ciena. Jól tudta, hogy ha a szerelőknek sikerül felvinni legalább két
hajtóművet nyolcvanöt százalékos teljesítményre, még mindig megtehetik, hogy a hipertérbe menekülve elhagyják a
csataszektort. De ha nem tudják megjavítani a gépeket, vagy ha a hármas is megsérül, akkor az Inflictor csapdába
esik. És pillanatnyilag úgy látta, hogy csak akkor maradnak életben, ha visszavonulnak. Az elülső ablaksoron kinézve
katasztrofális látvány tárult szeme elé. A sárgás-barna Jakku felett több száz hajó harcolt, birodalmi és lázadó
egységek egyaránt, a csillagrombolóktól kezdve a fregattokon át egészen a több száz vadászgépig. A monitorokon
ezalatt a felszíni csata képsorai váltogatták egymást, és ezekből az derült ki, hogy odalent még nagyobb baj van.
Ciena odapillantott az egyik képernyőre, és végignézte, hogy egy lépegető megkapta a sokadik találatát, megállt,
elkezdett imbolyogni, majd az oldalára dőlve elzuhant. Mindenütt az látszott, hogy a lázadók támadnak, míg a
birodalmiak hiábavalóan próbálnak védekezni. A csata kezdete óta a lázadók voltak előnyben, annyira, hogy Ciena
arra gondolt, hogy az egész ütközet egy nagyszabású csapda. Talán elárulta őket egy admirális vagy egy nagymoff,
aki veszített a hatalomért folyó belső harcban.
– Más stratégiára van szükségünk – mormolta Ciena, elsősorban saját magának. A birodalmi taktika mindeddig úgy
nézett ki, hogy az ütközetekben egyszerre bevetették az összes hajót, amelyeket szigorúan egyetlen központból
irányítottak. Amikor a számbeli és a tűzerőben mutatkozó fölény a Birodalom mellett volt, ez a taktika sikeresnek
bizonyult. Ám Ciena most már úgy látta, hogy egy olyan játék szabályaihoz ragaszkodnak, amelyik több mint egy
évvel ezelőtt véget ért. A lázadók bebizonyították, hogy a kisebb csapásmérő egységek is lehetnek sikeresek.
Gyakran támadtak egyszerre több irányból, az erőiket megosztva. Ez a megközelítés kockázatosnak tűnt, de a Jakku
felett komoly eredményeket hozott. Az Inflictor megremegett. Ciena csupán némi rezgést érzett a talpán, de tudta,
hogy súlyos találatot kaptak, még mielőtt a figyelmeztető jelzőfények vörösre váltottak volna.
– Lék a héjazaton! – kiabálta egy altiszt. – A tatban, a jobb oldalon! Szökik a levegő!
– Zárják le az érintett fedélzeteket! – parancsolta Ciena. Tudta, hogy ezzel megmenti a hajóját, viszont több száz
vagy akár ezer embert ítél fulladásos halálra. Nem harcolhatunk a régi szabályok szerint. Annak semmi értelme.
Odament az egyik konzolhoz, a holo-vetítőre kapcsolta a csata taktikai térképét, és figyelmesen tanulmányozta pár
pillanatig. Ha meg tudná győzni Randd nagymoffot, hogy ossza meg flottát, hogy támadja több irányból a lázadó
cirkálókat, valamint küldjön le néhány naszádot a felszín közelében harcoló TIE-vadászok támogatására… talán
megzavarhatják a lázadókat. Rettenetesen szükségük lett volna minden apró előnyre. De vajon hallgatna rá? Elvégre,
Randd egy nagymoff, aki finoman célzott arra, hogy ő kinek köszönheti a rangját… Ciena megint arra gondolt:
mekkora ostobaság, hogy a birodalmi flottában a rang fontosabb, mint az ötlet. Dühítette ez a rendszer. Undorította.
Gyűlölte a Birodalmat, amit szolgált, gyűlölte mindazt, amit képvisel, gyűlölte azt, hogy mindenki úgy beszélt
Palpatine-ról, mintha egy erényes és becsületes mártír lett volna. És gyűlölte saját magát, amiért valaha hitt ebben
az egészben. A legjobban azt gyűlölte, hogy csak ez maradt neki. De aztán meglátta a körülötte rohangáló és
kapkodó tiszteket, akik keményen dolgoztak, részben azért, hogy teljesítsék a kötelességüket, részben pedig azért,
hogy életben maradjanak. Ciena tartozott nekik, legalább azzal, hogy mindent megtesz, ami telik tőle. Ha más
feladatot már nem is tudott végrehajtani, legalább haza kellett vinnie az embereit. Vett egy mély lélegzetet, és
megszólalt:
– Hívják nekem Randd nagymoffot! – Ebben a pillanatban a hajó megremegett, de akkora erővel, hogy több tisztnek
leesett a sapka a fejéről, és két altiszt kifordult az üléséből. Ciena megkapaszkodott a falban, és felkiáltott: – Mi volt
ez?
– Kapitány, újabb lék a héjazaton, a bal oldalon, az RR fedélzettől a ZZ–ig! – hadarta egy őrmester, majd
zavarodottan pislogott a műszereire, és hozzátette: – De a szenzorok szerint nem távozik a levegő!
Aztán az Inflictort újabb ütközés rázta meg. Majd egy harmadik és egy negyedik. Mindegyik ugyanazt az
érthetetlen és riasztó eredményt hozta: a héjazaton nyílás keletkezett, de a levegő sehonnan sem szökött el. Ciena
észbe kapott, és majdnem eldőlt, annyira megszédült. Noha még sosem tartózkodott olyan hajón, amelyikkel
megtörtént, az Akadémián megtanították neki, hogy mit jelentenek a jelek, amelyeket néha átélt rémálmaiban.
– Átszálló csapatok törtek be a fedélzetre! – jelentette be megrendülten. Betörtek a fedélzetre. Ebben az őrült
csatában ez csakis egy valamit jelenthetett: a hajónak pusztulnia kellett.

– Jussatok el a hármas hajtómű vezérlőterméig! – mondta Thane az adó-vevőjébe, mialatt lassan araszolt előre a
sűrű füstben. – Ha el tudjuk intézni az utolsó hajtóművet, van esélyünk. Thane sokkal egyszerűbb, de sokkal
fontosabb feladatot kapott. Meg kellett bénítania az önmegsemmisítő rendszert, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Minden bizonnyal akadt volna olyan elvakult birodalmi tiszt, aki képes lett volna inkább tömeggyilkosságot elkövetni,
semmint hagyni, hogy a csillagromboló az Új Köztársasághoz kerüljön. A folyosó távolabbi végében sugárnyalábok
villogtak. A vijjogásuk és a becsapódásuk keltette zengő rezgések miatt Thane alig hallotta a beérkező jelentéseket.
Rieekan jóslatával ellentétben az Inflictor személyzete kemény ellenállást fejtett ki. A birodalmi katonák ádázul
harcoltak, és nem adták meg magukat. Ennyit a szerencsémről! – dohogott magában Thane. A folyosó végén dúló
tűzharcnak vége lett, aztán Kendy kidugta a fejét a sarok mögül.
– Megtisztítottuk az utat, fiúk! – kiabálta. – Gyerünk, induljatok!
Thane a szakasz élén rohant, azt remélve, hogy el tud jutni a bal oldali tartalék vezérlőközpontig. Ha sikerül
elfoglalniuk, módjukban állna támogatni a hajó más részeiben harcoló társaikat. De mielőtt elérték a következő
kereszteződést, megint rohamosztagosokba ütköztek, akik pusztító tűzzáport zúdítottak rájuk. Thane a falhoz tapadt,
és fogalma sem volt, hogy merre menjen tovább. Most mit csináljak? Így nem férhetett hozzá az önmegsemmisítőhöz,
ami azt jelentette, hogy az Inflictor bármelyik percben felrobbanhatott, hogy őket is magával rántsa a tüzes halálba.
Rajta, oldd meg a feladatot! – biztatta magát Thane. – Találd fel magad! Gyerünk!

– Ree kapitány, ezt nem teheti meg! – tiltakozott kétségbeesetten egy fiatal zászlós. A lány legfeljebb tizenhét éves
lehetett. A Birodalmi Hadiflotta kirángatta ezeket a kölyköket az Akadémiákról, holott túl fiatalok voltak még az aktív
szolgálathoz.
– De igen, és meg kell tennem – válaszolta Ciena. Leült az ülésére, és lélekben felkészült a tennivalókra. Vett egy
mély lélegzetet, és hozzátette: – Ne féljen, Perrin zászlós! Lesz időnk, hogy elérjünk a mentőkabinokhoz. Mindegyik
tartalmaz egy automata vezérlőrendszert, ami elviszi a kabint a legközelebbi nagyobb birodalmi egységhez.
Perrin elmosolyodott, de azért látszott rajta, hogy minden ízében remeg. A körülötte lévő tisztek is kezdtek
megnyugodni. Ciena remélte, hogy mindenki élve ki fog jutni a hajóból, bár így is számíthatott arra, hogy felelnie kell
ezért a húzásáért – feltéve, hogy nem az Új Köztársaság egyik fogolytáborában köt ki. Biztosra vette, hogy nem tud
olyan indokot mondani a csillagromboló megsemmisítésére, amit a felettesei elfogadnának. Ha az endori csata előtt
tett volna ilyesmit, hosszú börtönbüntetés várta volna. Most pedig… nem tudta ugyan, de gyanította, hogy vagy
leszerelik, vagy azonnal kivégzik.
– A jelzésemre indítsák be az önmegsemmisítő rendszert! – mondta fennhangon. – Indítás tíz másodperc múlva…
kilenc, nyolc… – Az Inflictor ismét megremegett. Ciena, akármennyire gyűlölte is a Birodalmat, megmaradt olyan jó
tisztnek, hogy sajnálta a hajóját, amiért találatot kapott. – Három, kettő, egy! – folytatta. – Indítsák!
Perrin zászlós meghúzott egy kart, amivel aktiválta az önmegsemmisítő rendszert. Ciena várta, hogy beinduljanak
a vörös vészvillogók, megszólaljanak a szirénák, és megszólaljon a géphang, ami arra utasít mindenkit, hogy menjen
a mentőkabinokhoz – de nem történt semmi. Néhány másodpercet várt még, aztán talpra ugrott, és az egyik pultnál a
holo-vetítőre kapcsolta a hajó vázlatrajzát. Villogó vörös pontok jelezték a sérült részeket. Több ilyen akadt, például a
bal oldali tartalék vezérlő környékén.
– A betolakodók megbénították az önmegsemmisítő rendszert – mondta hitetlenkedve Ciena. – Az volt az első
dolguk, hogy kiiktassák. – Ez csakis egykori birodalmi tisztek műve lehetett. Ciena ismét hallani vélte az apját, aki
gyerekkorában egyszer azt mondta neki: minden árulón átok ül.
– Várjuk a parancsait, kapitány! – hadarta egy hadnagy, aki a lesüllyesztett vezérlőben állt. Ciena rájött, hogy a
hídon tartózkodóknak – és talán a személyzet összes tagjának – fogalmuk sincs, hogy mi legyen a következő lépés.
Ö viszont tudta. A felismerés úgy derengett fel a tudatában, mint a legszebb nap, amit valaha látott. Egyetlen bátor
tettel teljesíthette a kötelességét, megfelelhetett az esküjének, és mindörökre megszabadulhatott ettől az őrülettől.
Visszatért az ülésére, és aktiválta a teljes hírközlő rendszert, hogy minden helyiségben és minden vadászgépen
hallani lehessen azt, amit mondani készült.
– Figyelem, emberek, itt a kapitány beszél! Hagyják el a hajót! Ismétlem, mindenki hagyja el a hajót! A
vadászgépek induljanak a legközelebbi birodalmi cirkáló vagy csillagromboló felé. – Figyelem, mindenki
haladéktalanul hagyja el a hajót! Tíz percük van! – A hídon tartózkodó tisztek csak bámultak rá, és nem mozdultak.
Ciena a parancsnoki kinevezése óta első ízben kiabálni kezdett: – Mire várnak? Fussanak a mentőkabinokhoz!
Induljanak!
A tisztek felocsúdtak, és egymást lökdösve kimenekültek a hídról. Pillanatokon belül halk sercegés hallatszott a
hangszórókból, ami azt jelezte, hogy működésbe lépett az adó-vevő. Ciena tudta, hogy ki keresi. Egyetlen ember
akadt az egész hajón, akinek volt bátorsága kérdőre vonni őt ezekben a pillanatokban.
– Te megőrültél?! – ordította Nash, aki a háttérzajokból ítélve már egy TIE-vadászban ült.
– Nem igazán tudom, hogy mit ért ezalatt, Windrider százados – közölte higgadtan Ciena.
– Ne gyere nekem ezzel Windrider százados szöveggel! Most ne! – kiabálta Nash. – Ha működne az
önmegsemmisítő, hallanánk a géphangot! Ez viszont arról árulkodik, hogy… más módszerrel akarod megsemmisíteni
a hajót!
Ciena letelepedett magas támlájú, bőrrel bevont ülésére, és hirtelen olyan fáradtság tört rá, mintha több éve nem
aludt volna.
– Tessék, mondd csak ki! – biztatta a férfit.
– Bele akarod vinni az Inflictort a bolygóba! – Ciena elkezdte begépelni a koordinátákat a navigációs számítógépbe,
hogy egyenesen a Jakku felé irányítsa a hajóját. Máris elképzelte a tüzet, a forróságot, a véget.
– Bármi áron meg kell akadályoznom, hogy az Inflictor a lázadók kezébe kerüljön! – mondta határozottan.
Megpróbálta elképzelni, hogy ahhoz a fiatal fiúhoz beszél, akit az Akadémián ismert meg, aki befonva viselte hosszú
haját, az alderaani módi szerint, és aki csibészes humorával mindig mindenkit megnevettetett. – Ez az egyetlen
megoldás.
– A pokolba vele! – recsegte haragosan Nash. – Állítsd be az irányt, és tűnj el onnan!
– És adjam át a hajót a lázadóknak? Elfoglalják a hidat, módosítják az irányt, és elrepülnek a szép új
csillagrombolójukkal! – vágott vissza Ciena. Hátrahajtotta a fejét, és a képtelenül magas mennyezetet bámulta. Ezzel
a méretezéssel fenséges hangulatot akartak kölcsönözni a hídnak? Csak annyit értek el, hogy a nagy, sötét tér
üresnek és hidegnek érződött.
– Ciena, kérlek! – felelte Nash, és hallani lehetett, hogy felbőg a gépe hajtóműve. – Legalább mondj annyit, hogy
megpróbálod! – Ez volt az, amit Ciena végképp nem akart megtenni. Most, hogy végre megtalálta a kiutat, csakis
megkönnyebbülést érzett. Most érezte át, hogy mennyi kínt okozott neki az, hogy az utóbbi időben csak napról napra
létezett, és mérhetetlenül örült, hogy többé nem kell megtapasztalnia ezt.
– Be kell zárnom a zsilipet – válaszolta. – Viszlát, Nash!
Azzal megszakította az összeköttetést valamennyi TIE-vadásszal. Mostantól nem kellett hallania Nash hangját.
Soha többé. Mialatt végigment az eljáráson, ami ahhoz kellett, hogy becsukja és lezárja a híd biztonsági zsilipjét,
azokra a dolgokra gondolt, amiket már sosem fog átélni és megtapasztalni. Többé nem látja a szüleit. Nem fog
vadászgéppel repülni, vagy, ami még jobb, egy V–171-essel a Jelucan felhői felett. Többé nem fog nevetni Berisse
mocskos kis viccein. Többé nem fogja felébreszteni Jude-ot kora reggel, és nem fogja hallani, hogy a barátnője az
arcát a párnába fúrva jajong. Soha többé nem fog muunyak-háton utazni a hegyekben. Nem száguldozik robogóval
Reitgen-gyűrűk között. Nem eszik Nierre úr hókérges süteményeiből. Nem fog végigszáguldani a Csillaghurkon,
mialatt a Coruscant millió színnel csillog alatta.
És soha többé nem fog találkozni Thane-nel. Nem fog hozzábújni. Sem vele repülni.
– Viszlát – suttogta újra és újra, mialatt sorban elbúcsúzott mindentől, ami valaha fontos volt neki.

Thane mozdulatlanná dermedt abban a pillanatban, amikor meghallotta a bejelentést. Mialatt a hang végigverődött
a folyosó fémfalai között, megpróbálta meggyőzni magát, hogy nem, az nem lehet… de Ciena hangját százezer másik
közül is megismerte volna.
– Épp az imént intéztük el az önmegsemmisítőt! – kiabálta Kendy, aki valószínűleg nem ismerte fel a hangot. –
Hogyan akarják megsemmisíteni ezt az izét?
Thane biztosan tudta, hogy Ciena mire készül, ugyanolyan biztosan, mintha ő maga tervelte volna ki.
– Beleviszi a Jakkuba – felelte, és gyorsan előkapta az adó-vevőt, hogy beszéljen Rieekannal. Szerencsére nem
kellett sokáig várnia a tábornok jelentkezésére, és máris hadarni kezdett: – Uram, ki kell vinnünk innen mindenkit,
méghozzá átkozottul gyorsan! Ha a fiúk nem érik el a csapatszállítókat, keressék meg a birodalmi mentőkabinokat! A
fényjelzések megmutatják az utat!
Kendy, mint mindenki más az égésnyomokkal teli vezérlőben, máris futásnak eredt, még mielőtt Rieekan kiadta
volna a parancsot. Ám amikor kiugrott az ajtón, rájött, hogy Thane nem tart vele, mire megpördült, és kifakadt:
– Mit művelsz? Nem hallottad? Tíz percünk sincs!
– Majd utolérlek – hazudta Thane. – Menj! – Kendy mérgesen nézett rá, de aztán sarkon fordult, és elrohant. Thane
még most sem igazán tudta elhinni azt, ami történt vele. A jelekből ítélve Ciena élt. Sőt nem csak élt, de ezen a hajón
tartózkodott. És neki el kellett érnie őt, mielőtt a romboló magával ragadja őket a pusztulásba. Thane a tartalék
vezérlő távolabbi sarka felé lódult, ahol emlékezete szerint volt egy szerelőakna. Letépte az egyik burkolólapot, és
valóban, meglátta a felfelé vezető, sima falú járatot. Rácsapott a mellette lévő panelbe épített kapcsolóba, és a
lebegtetőrendszerrel hajtott emelőplatform máris megjelent előtte. Átugrott rá, és elkapta az egyszerű korlátot. A
platform billent egyet alatta, de mert szilárdan kapaszkodott, nem csúszott le róla. Vett egy mély lélegzetet, és
beütötte a hídfedélzet kódját. Mialatt a lehető legnagyobb sebességgel repült felfelé, a menetszél lesodorta a fejéről
a sisakot. Megpróbálta megbecsülni, hogy mennyi idő telhetett el. Három perc? Négy? Mostanra az Inflictor
hajtóműveinek nem kellett dolgozniuk. A Jakku gravitációja megfogta a hajót, és egyre nagyobb erővel húzta a
megsemmisülésbe.
 – Gyerünk! Igyekezz! – biztatta Thane a gépet, és még erősebben szorította a korlátot. – Igyekezz!
Végre elérte a hídfedélzetet, kirúgta a zárópanelt, és kimászott egy folyosóra. Szempillantás alatt betájolta magát,
és másodpercekkel később megérkezett a híd bejáratához. Viszont ott nem csak az egyszerű ajtó állta útját, hanem a
biztonsági zsilip. – Ciena! – harsogta, és az öklével döngette a sima fémlapokat. Ezt csak csalódottságában csinálta,
mert pontosan tudta, hogy a hangja nem hatolhat át a vastag páncéllemezeken, amelyek ellenálltak a
sugárnyaláboknak, de még egy hődetonátor robbanásának is. Ciena minden lehetséges betolakodót kizárt, így őt is.
Ám a kapitány több módon is bezárhatta a zsilipet, és Thane egyből tudta, hogy Ciena melyik módszert használta –
egyszer már mesélt róla. Az úgynevezett „kapitányi jelszó” eljárást. A zsilipet csakis az nyithatta ki, aki ismerte azt a
szót vagy kifejezést, amit Ciena adott meg a rendszernek. Thane nekitámasztotta a homlokát a hideg fémlapnak, és
megnyomta a nyitógombot. Azonnal meghallotta a géphangot: – Közölje a jelszót!
Közelebb hajolt a mikrofonhoz, és azt suttogta:
– Láss a szememmel…

Huszonnyolcadik fejezet
Ciena a navigációs konzol fölé görnyedve állt. A bal kezét fájó hasára nyomta, a jobbját a kezelőegységen tartotta.
A robotpilóta újra és újra megpróbálta felülbírálni a parancsait, hogy eltérítse a hajót, de végül sikerült kikapcsolnia.
Most már nem akadt más dolga, mint hogy várjon. Hátralépett, és az ülésére roskadt. Az elülső ablaksoron kinézve
már nem látta a csillagokat, az egészet a Jakku homokos felszíne töltötte be. Egyre több részletet fedezett fel, már a
hatalmas árnyékokat is meg tudta különböztetni, amelyeket a hegyek vetettek a sivatagokra. A pultokon egyre több
riadójelzés lépett működésbe, de nem törődött velük. Hirtelen azt vette észre, hogy a látása elhomályosult. Az
arcához kapta a kezét, és ekkor jött rá, hogy csorognak a könnyei. De nem akart elérzékenyülni. Nem akart sem
meghátrálni, sem elfordulni. Higgadtan, tiszta tudattal akarta végigcsinálni élete utolsó pillanatait. Hogy becsülettel
haljon meg… senki sem kérhet ennél többet… Meghallotta, hogy a háta mögött kinyílik a híd ajtaja. Ciena talpra
ugrott, és ösztönösen a derekához kapott, csakhogy a csillagrombolók kapitányai nem hordtak fegyvert a hídon.
Hogy tudtak bejutni…? És ekkor meglátta Thane-t. Az egyetlen felkelő, sőt az egyetlen ember az egész Galaxisban,
aki ki tudta találni a jelszót – gondolta döbbenten –, és valahogy természetes, hogy itt van. Nem mert hinni a
szemének, azt hitte, hogy álmodik vagy hallucinál. Talán az agya elébe varázsolta Thane képét, hogy ne higgye azt,
egyedül hal meg. A férfi még egy gyászszalagot is viselt a felkarján, mintha a hamarosan bekövetkező tragédia miatt
gyászolt volna. De aztán Thane megkönnyebbülten fellélegzett, és a halk, ismerős hang elsöpörte Ciena kételyeit.
Tudta, hogy amit lát, az a valóság.
– Ciena… – suttogta Thane, és elindult, de nyomban megtorpant, amikor Ciena tett egy lépést hátra. Felemelte
mindkét kezét, mintha azt mutatta volna, hogy fegyvertelen, noha viselt egy sugárvetőt a combjához szíjazva. –
Minden rendben van! Kiviszlek innen!
– Nem megyek sehová – válaszolta Ciena, és furcsának hallotta a saját szavait, mintha nagy távolságból érkeztek
volna hozzá. – A hajómon maradok.
– Figyelj, majd beszélhetünk becsületről és kötelességről, de nem most! – hadarta Thane. – Pillanatnyilag ki kell
jutnunk innen, mielőtt a romboló belemerül a légkörbe! – A mentőkabinok le tudtak szállni egy bolygóra vagy egy
holdra, de az atmoszférában való kilövésük sok kockázattal járt. A műszerek szerint a héjazat máris kezdett
felmelegedni. Ciena érezte, hogy a szívverése felgyorsul a félelemtől – de nem magát féltette.
– Thane, menj a legközelebbi mentőkabinhoz! – mondta hangosan és határozottan. Thane dacosan felszegte az
állát, mint valami makacs kölyök, és kijelentette:
– Nélküled nem megyek! – Ciena haragra gyúlt, és ingerülten felcsattant:
– Tisztában vagy azzal, hogy most rögtön le kellene, hogy tartóztassalak? Vagy le kellene lőjelek?
– Szerintem a szabályzat már rég nem érvényes miránk – közölte Thane, és előrenyújtotta a karját, mire Ciena még
távolabbra hátrált. Alig két méter választotta el őket egymástól. Körülöttük műszerek és jelzőlámpák villogtak, a
monitorokon a halál és a rombolás képei váltogatták egymást.
– Menned kell! – kiáltotta Ciena. – Hát nem érted, hogy próbálom megmenteni az életedet?
– Én meg a tiédet! – vágta rá Thane, és előbb könyörögve, majd elkeseredetten nézett Cienára, mint akkor, amikor
megpróbálta rábeszélni, hogy tartson vele, és hagyja el a Birodalmat. Ciena úgy gondolta, hogy Thane számára talán
semmi sem változott az elmúlt öt évben. Ő maga sokkal öregebbnek érezte magát. Sokkal szomorúbbnak. Üresnek.
De Thane csak állt előtte, a jobb kezét felé nyújtva, és szilárdan hitt abban, hogy mindketten megmenekülhetnek.
– Gyere, Ciena – kérte szinte kiáltva –, nincs sok időnk!
Ciena csak a fejét csóválta. Thane nem értette, hogy neki már nem maradt ideje. Nem maradt semmi ideje.

Mit műveltek vele… – hüledezett magában Thane. Ciena olyan sovány volt, hogy lötyögött rajta az egyenruha. A
vadul villogó fényben inkább látszott egy birodalmi tiszt kísértetének, semmint eleven embernek. De Thane-t az az
üres tekintet riasztotta meg a legjobban. Akárhogy fürkészte az ismerős szempárt, nem fedezte fel benne Ciena régi
szellemét. Nem látott benne mást, csak haragot és kétségbeesést. De tudta, hogy az ő Cienája még ott van. És tudta,
hogy Ciena csak azért akar meghalni, hogy ne kelljen tovább szolgálnia a Birodalmat.
– Hallgass rám! – kérte halkan, és igyekezett higgadtan beszélni, holott az Inflictor mind hevesebben remegett
annak jeleként, hogy elérte a Jakku atmoszférájának sűrűbb rétegeit. – Nem tartozol semmivel a Birodalomnak. Az
égvilágon semmivel. Nem érdemlik meg, hogy hűséges legyél hozzájuk, azt meg főleg nem, hogy feláldozd az
életedet!
– Te azt sem tudod, hogy mi az a hűség! – vágott vissza Ciena.
– Én ne tudnám? Ha nem lettem volna hűséges hozzád, itt lennék? – A csillagromboló ismét megrázkódott. Thane
megingott, míg Cienának meg kellett kapaszkodnia az ülésében, hogy állva maradjon.
– Thane, menned kell! – kiabálta. – Be kell szállnod egy mentőkabinba!
– Nem megyek el nélküled! – válaszolta Thane, és úgy érezte, hogy ennek így kell történnie. Hogy inkább meghal
Ciena mellett, semmint hogy elmeneküljön nélküle. Thane életben akart maradni. De nem akart úgy élni, hogy a
sorsára hagyja azt, akit szeretett. – Nem megyek el nélküled! – ismételte határozottan.
– Kérlek! – felelte Ciena, és megremegett. – Nem akarom, hogy én legyek a felelős a halálodért! Csak annyit kértem
az Erőtől az elmúlt években, hogy ne én legyek az, aki megöl téged.
 – Én meg abban reménykedtem, hogy te leszel az – válaszolta Thane. – Mi mindig össze voltunk kötve, és ez így is
marad, akár élünk, akár meghalunk. Ezt te magad is tudod. Ezért fogunk együtt eltűnni erről a hajóról. – Ciena
néhány pillanatig hallgatott. A hajó az oldalára dőlt, és a mesterséges gravitáció harcba kezdett a Jakku
gravitációjával. Az elülső ablakon túl a bolygó felszíne lassan forgott, ami azt jelentette, hogy a csillagromboló
elkezdett forognia hossztengelye körül. Aztán Ciena lépett egyet előre, majd még egyet. Thane majdnem sírt a
megkönnyebbüléstől.
– Jól van – mondta halkan –, ez az! Gyere velem! – Ciena végül ott állt előtte. Egymásba szemébe néztek, és Thane
mondani akart még valami, amikor Ciena váratlanul kőkemény ütést mért a hasára.

Amíg Thane elterült a padlón, Ciena lehajolt hozzá, és egy mozdulattal elvette tőle a sugárvetőt. Aztán megállt
felette, és meredten bámulta.
– Ennyi volt? – nyögte ki lélegzet után kapkodva Thane. – Akkor most le fogsz lőni?
– Természetesen nem – válaszolta Ciena –, csak elkábítalak, és odavonszollak a legközelebbi mentőkabinhoz. De…
mielőtt megteszem… ugye, tudod, hogy csak azért csinálom, hogy megmentselek?
Thane hirtelen bokán rúgta Cienát, aki odébb tántorodott, és hanyatt esett. A sugárvető kifordult a kezéből,
elcsúszott oldalra, és mindkettejüktől messze állapodott meg. Ciena talpra küzdötte magát, és Thane is felpattant.
– Durva játékot akarsz? – kérdezte ingerülten. – Jól van, akkor játsszunk durván!
Átvillant az agyán egy emlék, hogy hogyan ismerkedtek meg gyerekkorukban – egy verekedés során. És most úgy
nézett ki, hogy így fognak meghalni. Ciena rávetette magát, és együtt zuhantak a rácspadlóra:
– Takarodj a parancsnoki hidamról, te rohadék lázadó! – ordította Ciena. Thane lelökte magáról Cienát, és
miközben feltápászkodott, higgadtan válaszolt:
– Meg foglak menteni, akár tetszik, akár nem. – Hát nem érti? Hát nem látja? – kesergett magában Ciena. – Miért
akar megfosztani az egyetlen lehetőségemtől, hogy megszökjek ebből a pokolból, és becsülettel haljak meg? Úgy
tesz, mintha nem is ismerne… – Elindított egy vad rúgást a férfi felé, és a csizmája sarka elérte az állát. Thane
megtántorodott, és Ciena ismét rá akart ugrani, de közben kinézett az elülső ablakon, és a látvány hatására
megtorpant. Dermesztően közel jártak már a Jakkuhoz, ám alig látta a bolygót. Az ablakok kezdtek elhomályosulni és
megfeketedni. A képernyők is alig mutattak valamit, mivel a légköri belépéssel járó hőhatások tönkretették a külső
szenzorokat.
Az óriási hajó lángokba burkolózott. Ha valaki lentről figyelte, azt láthatta, hogy az Inflictor hosszú tűzcsóvát húz
maga után, mint egy óriási meteor. Thane gyors mozdulattal kirántotta Ciena alól a lábát. Ciena hanyatt esett, és
erős fájdalom hasította a gyomrába. Mialatt nyögve próbált levegőt venni, Thane rávetette magát, mindkét kezét
lefogta, és közvetlen közelről ráförmedt:
– Velem jössz, és kész! Most rögtön! – Ciena felrántotta a lábát, és a térdével telibe találta Thane gyomrát. Szerette
volna megmondani Thane-nek, hogy hagyja békén, és csak menjen el, mert mindjárt túl késő lesz, de csak annyit
tudott kinyögni:
– Engedj el! – A következő pillanatban kemény ütést indított mindkét kezével, és az ökle egyenesen Thane
állkapcsán csattant.

Thane a fájdalomtól ugyan csillagokat látott, de azt észrevette, hogy az ablakok elhomályosulnak. Már nem sok
idejük maradt. És ekkor megtette azt, amiről sosem hitte volna, hogy valaha is megteszi. Megütötte Cienát,
méghozzá keményen. Azonnal feltámadt a bűntudata, de most nem állhatott le. Ciena elkábult ugyan, de megint
felrántotta a lábát, és a térde Thane gyomorszájába csapódott. Ha most valaki látna minket – gondolta Thane –, azt
hinné, hogy nem megmenteni, hanem megölni akarjuk egymást. A lámpák villogni kezdtek annak jeleként, hogy
akadozik az energiaszolgáltatás. Aztán hangos, ijesztő reccsenés hallatszott – a tartóelemek is felhevültek, és egyre
nehezebben álltak ellen a szörnyű csavaró- és nyíróerőknek. Az ablakokon át már semmit sem lehetett látni, csak a
lángokat. Ciena minden erejét összeszedve lelökte magáról Thane-t, és odébb gurult. Thane is gurult egyet, és
amikor fellökte magát, meglátott egy sötét tárgyat, ami a fal tövénél csúszott az egyik sarok felé. Azonnal felé ugrott,
de közben szapora lábdobogást hallott a háta mögül. Felkapta a fegyvert, a hüvelykujjával kábító állásba fordította a
tűzváltót, és megpördült. Ciena a hasába kapta a kék sugarat. Egy pillanatra eltorzult az arca, majd hördült egyet, és
összeroskadt. Thane azonnal mellette termett, és megkönnyebbülten látta, hogy a mellkasa lassú ritmusban
emelkedik-süllyed.
– Majd később bocsánatot kérek – suttogta, azzal a vállára emelte az ernyedt testet, felegyenesedett, és elindult.
Szerencsére emlékezett még rá, hogy hol van a legközelebbi mentőkabin-állomás, azt viszont nem tudhatta, hogy
talál-e még ott kabinokat. Ráadásul azt sem tudhatta biztosan, hogy ha talál is egyet, el tud-e indulni. Fennállt a
veszély, hogy a rögzítőkarmok megolvadtak vagy beszorultak a forróságtól. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – hajtogatta
magában, mialatt botladozva és tántorogva futott a csillagromboló folyosóin. Az első állomás, amit elért, teljesen
üresnek bizonyult. De miközben már kezdett eluralkodni rajta a vakrémület, elérte a következő állomást, és
meglátta, hogy van még egy kabin. A térdével megnyomta a nyitógombot, és a zsilip kinyílt. Egy kisebbfajta kabin
volt, de pont belefértek ketten. Thane befektette Cienát a rövid átjáróba, aztán bemászott mellette, és behúzta a
kabinba.
Ebben a pillanatban kialudtak a lámpák. A kabint csak az odakint tomboló tűzvihar vörös fényei világították meg,
amelyek az apró ablakon sugároztak be. Megszűnt az energiaellátás. Becsukódik így a zsilip? Elindul a kabin? Thane
tudta, hogy ha a robbanótöltetek megolvadtak, akkor itt fognak meghalni, ebben a fojtogatóan szűkös fémcsőben.
Rácsapott az indítógombra. Rögtön ezután úgy érezte, hogy még sosem látott olyan szépet, mint a bezáruló zsilipajtó.
A következő pillanatban fülsértő reccsenés visszhangzott végig a hajón, ami olyan volt, hogy egy óriási, haldokló
szörnyeteg nyögése. Aztán a kabin meglódult, és száguldva távolodott az Inflictortól. Thane az erős lökéstől az ívelő
falnak préselődött, és nem tudta megtartani Cienát, aki a másik oldalra gurult. Gyorsan visszamászott mellé, hátulról
hozzábújt, átölelte, és magához szorította. A mentőkabin korlátozott erejű lebegtetőrendszerrel és kiegyenlítőkkel
volt felszerelve, amit azt jelentette, hogy rázós utazás várt rájuk. Az apró ablakon kinézve az egyik másodpercben a
kék eget látta, a következőben a sárga felszínt. Annyit azért meg tudott állapítani, hogy hamarosan becsapódnak.
Még erősebben fogta Cienát, a vállába temette az arcát, és a lélegzetét visszafojtva várta a pillanatot. A kabin
kemény zökkenéssel érkezett a talajra, visszapattant a levegőbe, aztán ismét földet ért, majd még vagy háromszor
felpattant, végül csikorogva csúszott valamennyit, és megállapodott. Thane és Ciena a falhoz szorulva feküdt. Az
ütések nem végeztek velük, de azért eléggé fájdalmasak voltak. Biztonságban vagyunk? – töprengett Thane. – Azt
hiszem, most már… Ebben a pillanatban a kabin ismét a levegőbe szökkent, olyan gyorsulással, hogy Thane azt hitte,
felrobbant alattuk valami. Ám a mély, hangos robajlás hallatán rájött, hogy mi történt. Az előző pillanatokban az
Inflictor becsapódott, és szörnyű erejű lökéshullámokat indított el. A mentőkabint egy hihetetlen gyorsasággal haladó
föld- és homokhullám sodorta magával. Thane nem tehetett mást, csak szorította Cienát, mialatt pörögve-
bukdácsolva pattogtak összevissza. Az ablakon túl nem látszott semmi, csak a sárgásbarna homok. Mi lesz, ha az
áradat eltemet minket? – tépelődött magában Thane. – Vagy mi lesz, ha a héjazat nem bírja tovább, és felhasad?
Nem akarta, hogy itt haljanak meg, élve eltemetve. De aztán a kabin lassan lefékeződött, és ismét megállapodott –
ezúttal véglegesen. Thane pár másodperc múlva kezdte elhinni, hogy túlélték a leszállást. De mi van, ha mélyen a
föld alatt vannak? Mi lesz, ha a rádiójel nem éri el az Új Köztársaság csapatait? Átállította a jeladót az Új Köztársaság
egyik hullámhosszára, és aktiválta a berendezést. Az apró jelzőlámpa zöldre váltott – kiment a jel.
– Sikerült – suttogta Thane, és megsimogatta Cienát, aki továbbra is ájultan feküdt a karjában. Ciena homlokán
vékony seb vöröslött. Thane levette a karjáról a gyászszalagot, és rákötötte Ciena fejére úgy, hogy takarja a sebet.
Aztán a fejét csóválva nézte a nőt, és elgondolkodott. Hogy a Galaxis összes hajója közül pont az övére szálltam át…
Talán…. talán Cienának, Luke Skywalkernek és a többi hívőnek igaza van az Erővel kapcsolatban. Talán valóban
létezik egy titokzatos hatalom, ami egyben tartja a Galaxist, és elvezeti az embert a végzetéhez. Minden bizonnyal az
Erő irányított Cienához, hogy megmentsem, aztán együtt éljük le az életünket. Az az érzése támadt, hogy a régi
életének minden haragja és cinizmusa elpárolgott belőle. Igazságos és tisztességes vezetők uralma alatt élt. Nemes
ügyért harcolt a háborúban, és minden jel szerint küszöbön állt a győzelem. Olyan emberek oldalán szolgált, akiket
kedvelt és tisztelt. Ciena immár megszabadult a Birodalom láncaitól, és mostantól semmi sem korlátozta. Egyiküket
sem korlátozta semmi. Egy hozzá hasonló fickó, aki nem remélt semmit, és nem hitt semmiben – hogyan juthatott el
idáig?
Nekitámasztotta a homlokát Ciena homlokának. Dacára annak, hogy mindene fájt, hogy vér ízét érezte a szájában,
hogy Ciena is szörnyű állapotban volt, arra gondolt, hogy ez életének legszebb pillanata. Röviddel ezután kaparászást
hallott felülről, és amikor felnézett, azt látta, hogy a kabin zsilipje lassan, meg-megremegve kinyílik. Homok tódult be
a nyíláson, aztán katonák dugták be a fejüket – katonák, akik az Új Köztársaság egyenruháját viselték.
– Örülök, hogy találkoztunk, fiúk! – mondta mosolyogva Thane, és felemelte Cienát. – Segítenétek kivinni a hölgyet?
– Még szép, Korona négyes! – válaszolt az egyik férfi, azzal behajolt, és kihúzta Cienát a nyíláson. Thane is
kimászott, és leugrott a homokra.
– Szüksége van ellátásra? – kérdezte tőle az orvos.
– Előbb vele foglalkozzanak – kérte Thane, és Cienára mutatott. Arra számított, hogy az orvos nyomban nekilát,
hogy megvizsgálja Ciena sérüléseit. Ehhez képest a csapat tagjai fegyvert rántottak, a parancsnokuk pedig letérdelt,
és elektromágneses bilincset rakott Ciena csuklójára.
– Mi a… – hördült fel Thane, de a torkán akadt a szó, mert rádöbbent, hogy a katonák pontosan azt teszik, amit
tenniük kell. Elfogták egy magas rangú birodalmi tisztet, akinek felelnie kellett a bűneiért. Thane mindeddig azt
hitte, hogy megmentette Cienát, aztán az Erő csodával határos módon beavatkozott, és mindkettőjüket megmentette.
De valójában nem mást tett, mint hogy börtönbe juttatta Cienát.

Huszonkilencedik fejezet
Ciena a cellája közepén állt, a kezét a hasa előtt összekulcsolva tartotta. Az energiafüggöny, ami elválasztotta őt a
börtön többi részétől, kissé ezüstös árnyalatúra színezett mindent. Nem sokat nézelődött a fogsága alatt. Általában
annyira levert volt, hogy ki sem szállt az ágyából. Ezen a napon viszont látogatót várt. Még csak a léptek kopogását
hallotta, és már tudta, hogy ki tart felé. Thane elmosolyodott, amikor meglátta őt, noha látszott rajta, hogy a látvány
lesújtja. Bűntudatot érzett, amiért ő börtönbe került? Vagy talán az viselte meg, hogy ilyen körülmények között látják
viszont egymást? Hogy a nő, akit megmentett, egy börtöncellában raboskodik, és annyira vézna, hogy lötyög rajta a
sárgásbarna rabruha?
– Őszi falevél – mormolta Thane, aztán összeszedte magát, és hangosan folytatta: – Ciena, köszönöm, hogy végre
beleegyeztél, hogy meglátogassalak! – Ciena csak bólintott. Nem látta értelmét elmondani, hogy alig egy hét után
megenyhült, de közölték vele, hogy Thane már elment a következő küldetésére. Akkor az múló gyengeség volt. Most
viszont készen állt a beszélgetésre.
– Sok mindent kell elmondanom – felelte halkan –, azt sem tudom, hogy hol kezdjem…
– Meséld el, hogy korábban miért nem akartad, hogy meglátogassalak!
Ciena elfordította a fejét, mert nem akart Thane szemébe nézni, mialatt válaszol.
– Azt kívánom, hogy bárcsak otthagytál volna az Inflictor hídján.
– Ha arra vársz, hogy bocsánatot kérek, amiért megmentettem az életedet, sokáig kell várnod – felelte Thane, és
rövid hallgatás után hozzátette: – De megértem, hogy miért érzel így.
– Tényleg?
– Mert azzal teljesítetted volna a kötelességedet, és megszöktél volna a Birodalom elől – mondta Thane. – Az
öngyilkosság kínálta az egyetlen kiutat. Csakis így hozhattad egyensúlyba a mérleget. De nem volna szabad a
Birodalomhoz mérned magad. Többet érsz, mint az összes többi együttvéve.
Ciena ekkor Thane-re pillantott. Akármennyire nem akarta is, ezek a szavak hatottak rá. Thane jobban nézett ki,
mint valaha. A haja kicsit sötétebb lett, inkább vörösben játszott, mint szőkében. Azok, akik gyerekkorában látták
utoljára, aligha ismerték volna fel. De Ciena tudta, hogy ő mindig is fel fogja ismerni, ha másról nem, a járásáról vagy
a szeméről. A szemében volt valami, ami sosem változott meg.
– Tényleg érted – válaszolta csendesen –, viszont jobb lett volna, ha tiszteletben tartottad volna a döntésemet.
– De azért örülsz, hogy életben vagy, nem igaz? – vágott vissza Thane, azzal közelebb lépett a zárómezőhöz, és
kissé elbizonytalanodva hozzátette: – Ugye? – Ciena pár pillanatig nem válaszolt, végül sikerült kinyögnie:
– Ezt egyelőre nem tudom eldönteni… – Thane erre nem tudott mit válaszolni, és Ciena ezért nem is hibáztatta.
Néha valóban úgy érezte, hogy jobb volna meghalni, mint szembenézni ezzel a szégyennel. Máskor viszont azon
kapta magát, hogy élvezi az élet apró örömeit, már azokat, amiket elérhetett a cellájában. Aztán meg azt érezte, hogy
még nem áll készen a halálra. Az, hogy láthatta Thane-t, szintén az örömök közé tartozott…
 – Tudod, nagyon nehéz ez a dolog… – mondta halkan. – Minden, amiért egész életemben dolgoztam, megsemmisült.
Minden, amiért valaha harcoltam, hazugság volt.
– Nem minden. A végén értem harcoltál – emlékeztette Thane, és elmosolyodott. – Az már azért valami!
Ciena érezte, hogy elszorult a torka, és égni kezd a szeme, de nem akart sírni. Minden akaraterejét összeszedte,
hogy ne sírjon.
– Ez az egyetlen, amiért megérte – válaszolta.
– Ciena…
– A tökéletes csapda volt, azt tudod? – vágott közbe Ciena, és keményen belenyomta a körmeit a tenyerébe. A
fájdalomra összpontosított, hogy ne omoljon össze. – Annyira elköteleztem magam a becsület mellett, hogy háborús
bűnös lettem.
– Többféle csapda volt az – felelte a fejét csóválva Thane. – Egy percre meggyőztem magam arról, hogy rendbe
tettük az egész Galaxist, hogy győzött az igazság, és így tovább, még az Erőben is elkezdtem hinni… – Felnevetett, és
a fejét csóválva folytatta: – Így aztán olyan erős lett bennem a remény, hogy a pocsék esélyek ellenére is
megpróbáltalak megmenteni, de mint kiderült, azért hoztalak ki onnan, hogy ide kerülj. És most csapdába estél, és
még csak a kezedet sem foghatom meg…
– Fejezd be! Hagyd ezt abba, kérlek! – vágott közbe Ciena, és elrejtette az arcát, de az utolsó pillanatban még látta,
hogy Thane is elfordul. Néhány másodpercig mindketten hallgattak, és igyekeztek lehiggadni. Ciena mindeddig azt
hitte, hogy a bánata elviselhetetlenül nagy, de most Thane szomorúsága is rázúdult. Ez mindkettőjüknek túl sok volt,
de nem tehettek ellene semmit. Ha egyikük megsérült, az a másiknak is fájt. Egymás részei lettek, egyszer s
mindenkorra. Ciena vett néhány mély lélegzetet, aztán felemelte a fejét. Mostanra Thane is megnyugodott, és fojtott
hangon megkérdezte:
– Szóval… jól vagy? Rendesen bánnak veled? – Mialatt beszélt, végignézett a cellán, hogy felmérje a helyzetet.
– Igen – felelte őszintén Ciena –, kapok könyveket és egyszerű játékokat az adattáblámra. Hetente hét órát
sétálhatok szabad levegőn, természetesen felügyelet mellett. Mondjuk, az orvosok azt mondják, hogy egy darabig
még ne erőltessem meg magam… – Rátette a kezét a hasára, hogy jelezze, miről is van szó.
Thane összerezzent, és aggodalmasan felelt:
– Tudod, jobban vigyáztam volna, ha tudom, hogy milyen súlyos sebet kaptál.
– Igen, elhiszem – válaszolta Ciena, és az járt a fejében, hogy talán a sebnek köszönhetik az életüket. Ha nem lett
volna, akkor ő sokkal komolyabb ellenállást tudott volna kifejteni az Inflictor hídján. Különös módon, némi
büszkeséget érzett emiatt.
– Egyébként, sokat alszom – tette hozzá. – Az ágyam meglepően kényelmes. Emberségesen bánnak velem a
lázadó… khm… az Új Köztársaság tisztjei. – Elhallgatott pár pillanatra, kisimított néhány elszabadult hajtincset az
arcából, és folytatta: – Megmondom őszintén, arra számítottam, hogy kínvallatásnak fognak alávetni. A Birodalomban
megtanultam, hogy ez a szabvány eljárás. Hogy minden fogolyra ez vár. Ezzel szemben orvosi kezelést kaptam, és
ismertették velem a jogaimat.
– Elmondtál nekik valamit? – kérdezte Thane, és gyorsan hozzátette: – Nem akarok nyomást gyakorolni rád. Nem
azért vagyok itt, hogy információkat szedjek ki belőled! Ez soha nem fog megtörténni, rendben? – Cienának a
legrosszabb pillanataiban eszébe jutott, hogy egyszer talán Thane-t fogják ráküldeni azért, hogy szóra bírják, de most
őszintén felelt:
– Hiszek neked. – Thane szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Csak azért kérdeztem – mondta –, mert ha megteszed, hamarabb kikerülhetsz innen.
Mialatt beszélt, azt kívánta, bárcsak rá tudná venni Cienát, hogy megtegye.
– Az esküm még most is érvényes, Thane – válaszolta a fejét csóválva Ciena. – Jóllehet, bevallom, hogy most már
másmilyennek látom az Új Köztársaságot, nem leszek áruló. És nem ismerem el az Új Köztársaságot, mint
kormányzatot. Tudomásom szerint a háborúnak még nincs vége, és a zűrzavar visszatért a Galaxisba.
– Ez csak némi felfordulás. Sok helyen hatalmi harcok dúlnak, miután a világok éveken át… – Thane abbahagyta a
magyarázatot, sóhajtott egyet, és tovább beszélt: – Hagyjuk! Mindketten ismerjük a másik szövegeit.
– Egyébként sincs semmi értelme – állította Ciena. – Nem fognak kedvezményt adni, függetlenül attól, hogy mit
mondok nekik. Háborús bűnös vagyok, emlékszel? Bűnhődnöm kell azért, mert a Birodalmat szolgáltam.
És úgy gondolta, hogy talán meg is érdemli. Thane pár pillanatig csak nézett rá, aztán meglepő módon
elmosolyodott, és a fejét csóválva felelt:
– Hamarosan kiengednek innen, még akkor is, ha nem beszélsz. Ha viszont elmondasz pár titkos információt,
fogadni merek, hogy nem is kell bíróság elé állnod.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Ciena. A hivatalból kirendelt ügyvédje megmutatta neki az ellene
felhozott vádak listáját. A felsorolás vagy három képernyőnyi szövegből állt, és részletesen leírta többek között a
hothi, az endori és a jakkui csatában betöltött szerepét. És valóban elkövette mindazt, amiről a vádirat szólt, egyetlen
pontját sem tagadhatta. – Mindketten tudjuk, hogy bűnös vagyok. Az Új Köztársaság nyilván szeretne példát statuálni
velem. A vezetőknek be kell bizonyítaniuk, hogy helyreállt a rend és a törvények uralma, pontosan azért, mert ez itt
az új rend és az új törvények világa. Újrarajzolták a térképeket, és én történetesen a rossz oldalon álltam. –
Elhallgatott, aztán kimondta azt, amitől a legjobban félt: – Megtörténhet, hogy életem végéig börtönben maradok.
– Tudod, ezt már megbeszéltük egyszer – válaszolta Thane, és közelebb hajolt az energiafüggönyhöz. – Az idealista
korszakomnak vége. Jól tudom, hogy hogyan működik a világ. És a lényeg az, hogy sok minden széthullott. Túl sokan
dolgoztak a Birodalomnak ahhoz, hogy mindenkit meg lehessen büntetni. Több millió emberről beszélünk, és akkor
hol vannak még a katonák! Tényleg azt hiszed, hogy az Új Köztársaság mindenkit meg fog büntetni?
– Hát, majd elengedik a könyvelőket meg a takarítókat. De nem egy csillagromboló kapitányát… – vélekedett Ciena,
de nem sikerült meggyőznie a férfit.
– Hasznos tudással rendelkezel – folytatta Thane. – Olyan képességekkel, amelyekre előbb-utóbb az Új
Köztársaságnak is szüksége lesz. És vannak barátaid a vezető körökben, vagy legalábbis, nekem vannak, és
szándékomban áll hosszasan elbeszélgetni mindenkivel, aki segíthet neked.
– Nem akarom, hogy különleges bánásmódért könyörögj bárkinek – tiltakozott Ciena.
– Az a baj – állította Thane –, hogy a kártyák már az asztalon vannak. Csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk jól
játszani. – Cienának eszébe jutott az első alkalom, amikor ők ketten hasonló témáról vitatkoztak. Egy valentiai
kocsmában voltak, érveltek és veszekedtek, mígnem elegük lett belőle, és inkább szerelmeskedtek. Egyfelől úgy
érezte, hogy ezer éve történt, másfelől pedig úgy, hogy csupán az előző napon. Nem tudta elfelejteni, hogy mit érzett
Thane iránt, és soha nem is akarta.
– Hát akkor, megint itt tartunk – állapította meg Ciena bánatosan mosolyogva. – A rendről és a káoszról
vitatkozunk.
– A sors talán rendezi a kérdést – felelte Thane. – Ha igazad van, akkor… hát igen, kemény évek várnak rád. De ha
nekem van igazam, ha az Új Köztársaságnak fontosabb a szabadság, mint a bosszú, akkor hamarosan kijutsz innen. –
Gyengéden és sóvárogva nézett Cienára, és hozzátette: – Akárhogy lesz is, tudnod kell, hogy én várni fogok rád.
Ugye, tudod? – Ciena ekkor minden megadott volna azért, hogy átölelhesse Thane-t, de közben így felelt:
– Nem kellene.
– Te is ezt tennéd, ha én állnék ebben a cellában – jegyezte meg Thane.
– Igen… ezt tenném – ismerte el Ciena. Lassan felemelte a kezét, és az energiamező határához vitte a tenyerét.
Thane ugyanezt csinálta a másik oldalon. Ciena úgy érezte, hogy ez a helyzet az egész életüket megmutatja: mindig
nagyon közel vannak egymáshoz, de mindig van valami, ami közéjük áll, és elválasztja őket egymástól.

– A jakkui csata óta eltelt hónapok alatt a Birodalom nem próbálkozott nagyszabású offenzívákkal. Megbízható
források szerint a Magban és a Belső Gyűrűben lévő birodalmi egységek a fegyverszüneti egyezményben megszabott
határokon belül maradtak. – A hírolvasó hölgy elmosolyodott, mialatt folytatta: – Az ideiglenes szenátus egyes tagjai
szerint a háború hamarosan véget ér, méghozzá a Birodalom teljes megadásával. Ugyanakkor a főkancellár a mai
beszédében arra figyelmeztetett, hogy minden bolygónak meg kell őriznie az éberségét, és hogy az Új Köztársaság
Hadiflottájának harckészültségben kell maradni a belátható jövőben. – Nash kikapcsolta a holo-lejátszót, mert nem
bírta tovább hallgatni a lázadók propagandáját. Már megtudta azt, amit meg kellett tudnia: az úgynevezett Új
Köztársaság hívei azt hiszik, hogy legyőzték a Birodalmat. Az ostobák… Csak hadd lustuljanak el – gondolta. – Hadd
gratuláljanak maguknak. Hadd lankadjon az éberségük! Nash Windrider kapitány elhagyta az irodáját, és átsétált az
új hajója, a Garrote rohamcirkáló főhangárába. Amikor az alárendeltjei meghallották a léptei koppanását,
vigyázzállásba merevedtek. De egyikük sem fordította el a fejét, hogy Nash felé nézzen. Helyes! – örvendezett
magában Nash.
A jelekből ítélve máris sikerült helyreállítani a kellő fegyelmet. Noha évekig szolgált egy csillagrombolón, nem
érezte visszalépésnek, hogy most egy rohamcirkálón teljesít szolgálatot. Mi több, büszke volt arra, hogy ő készítheti
fel a Garrote-ot a háború következő szakaszára, a következő támadásra. Arra, amiről a lázadók csak akkor szereznek
majd tudomást, amikor már késő lesz. Lassú léptekkel sétált végig a TIE-vadászok között. Ezeket a gépeket a
közelmúltban a réginél sokkal erősebb fegyverzettel szerelték fel. Az új lézerágyúk lövedékei átütötték a
vadászgépek energiapajzsait, ami azt jelentette, hogy az X-szárnyúak elvesztették a TIE-vadászokkal szembeni
egyetlen előnyüket: a pajzsuk immár semmit sem ért. Nash kissé utálta a tényt, hogy ezeket a fegyvereket éppen Ved
Foslo fejlesztette ki.
Mindig is úgy gondolta, hogy Ved csakis az apja közbeavatkozásának köszönhetően haladt felfelé a ranglétrán, de
végül kiderült, hogy az egykori szobatárs mégiscsak ért valamihez. És semmi kétség, a kamaszkori arroganciája
mára valami olyasmivé fejlődött, ami tökéletesen elviselhetetlenné tette őt… Nash sóhajtott egyet, amikor
emlékeztette magát, hogy a két akadémiai szobatársa közül még Ved Foslo volt a könnyebb eset. Ha belegondolt,
hogy Thane Kyrell talán túlélte a háborút, és most esetleg a csőcselék győzelmeit ünnepli valahol… szinte rosszul
lett. Miért halt meg Ciena, amíg Thane életben maradt? Ne várj a sorstól igazságot – intette magát gondolatban. –
Saját magadnak kell intézned a megtorlást. Ha valamit megtanult a Birodalom katonájaként, akkor ezt.
– Uram! Nash kapitány! – zihálta a segédtisztje, mialatt felzárkózott mögé. – Feltehetek egy kérdést, uram?
– Tegye fel, Kyrell hadnagy! – felelte Nash, és megfordult. Dalven Kyrell megtorpant, és idegesen markolászta a
kézi számítógépét. Fogalma sem volt arról, hogy az öccse milyen szerepet játszott a lázadásban. Nash úgy döntött,
hogy eltitkolja előle az igazságot, és úgy bánik vele, mintha nem volna semmi köze Thane Kyrellhez. Ugyanakkor
Dalven gyengének és tehetetlennek bizonyult, legfeljebb arra volt alkalmas, hogy elvégezze az alapvető feladatokat.
Szerencséjére, a szolgálat nem is követelt többet egy parancsnoki segédtiszttől.
– A kitüntetésre felterjesztett tisztek listájáról szeretnék kérdezni – közölte félve.
Azt akarja tudni, hogy miért nincs rajta? – gondolta Nash. – Ha igen, nem fog örülni a válasznak.
– Mi a kérdés?
– Felterjesztette Ciena Ree kapitányt a Birodalmi Különleges Becsületrendre – válaszolta a hadnagy. – Nem lehet,
hogy az egyszerű Birodalmi Becsületrendre gondolt?
– Pontosan tudom, hogy mit akartam, Kyrell hadnagy – válaszolta Nash, és élvezte, hogy kissé gúnyosan ejti ki a
nevet. – A Különleges Becsületrend a legmagasabb kitüntetés, amit adhatunk, és azt gondolom, hogy senki sem
érdemli meg annyira, mint a néhai Ree kapitány. Miután az önmegsemmisítő nem lépett működésbe, a hajóján
maradt, hogy belevezesse a bolygóba, és ezzel megakadályozza, hogy az ellenség kezébe kerüljön… Ree kapitány
megérdemli, hogy az emléke mindörökre fennmaradjon.
– Igen, uram – dadogta bizonytalanul Dalven, aztán folytatta: – Csak azt… azt akarom mondani, hogy felterjeszteni
valakit erre kitüntetésre elég nagy lépés, és egyesek azt hihetik, hogy ön és Ree kapitány külön klikket alkottak…
– Más esetben talán igaza lenne, hadnagy – válaszolta Nash –, de ebben az esetben, bizton állíthatom, hogy még
számtalan kapitány, tábornok és admirális hajlandó lenne felterjeszteni őt. Talán még Randd nagymoff is. A
Birodalom széthúzástól szenved, de ebben valamennyien egyetértünk. A néhai Ree kapitány hősként halt meg.
– Feltétlenül – tette hozzá sietve Dalven –, milyen szörnyű halál…
– Szörnyű? Én dicsőségesnek nevezném – jelentette ki a fejét csóválva Nash. – Mindannyian szeretnénk, ha itt
volna velünk, de ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy nincs szebb végzet, mint ha a Birodalomért halunk meg.
Remélem, hogy egy napon nekem is lehetőségem lesz rá.
– Természetesen, uram. Értem, uram… – dünnyögte Dalven, és eloldalgott. Thane annak idején többször beszélt
arról, hogy gyerekkorukban Dalven gyakran gúnyolta Cienát a szegénysége és a fura szokásai miatt. Néha, amikor
Nash-nek eszébe jutott az, hogy Dalven sokszor megalázta a fiatal, kiszolgáltatott Cienát, kedve lett volna keresni a
fickónak egy szép, öngyilkos küldetést. De ma már nem feltételezhette, hogy Thane igazat mondott. Mind kiderült,
Thane Kyrell a megtévesztés mestere volt. Nash a hangár tágas kapuja felé vette az irányt. A bőre hamarosan
bizseregni kezdett annak jeleként, hogy túl közel van a légkörzáró energiafüggönyhöz. Megállt ugyan, de nem hátrált
vissza, mert innen akarta megszemlélni a lenyűgöző látványt. A Birodalmi Hadiflotta a Queluhan-köd mélyén
rejtőzött, óriási kiterjedésű, izzó gázfelhők között, amelyek megzavarták az ellenség szenzorait. Mialatt a lázadó
bűnözők magabiztosan jósolták azt, hogy a birodalmiak eltűntek, és hamarosan megadják magukat, addig ők
összevonták a megmaradt egységeket, es a Flotta immár komoly ütőerőt képviselt. Nash személy szerint úgy érezte,
hogy túl sokáig tartott, mire egyesültek. A belviszályok lehetővé tették a lázadók számára, hogy megvessék a lábukat
olyan helyeken, amelyeket máskülönben sosem szereztek volna meg. De mostanra a Birodalmi Hadiflottában
kialakultak az alá-fölé rendeltségi viszonyok. A vezérkar nekilátott a hosszú távú stratégiák kidolgozásának. A régi
viszályok eltűntek, és az egész sereg egységes lett. Nash szeretett arra gondolni, hogy ehhez talán Cienának is van
némi köze. Nehéz lett volna tagadni, hogy önzetlen tettével mindenki számára példát mutatott, és mindenkire
ösztönzően hatott.
Odakint legalább tíz csillagromboló és ennél is több cirkáló lebegett a csillagköd kékes-lilás fényében. Mindegyiken
több tucat TIE-vadász állomásozott. A hajózók zöme besorozott újoncokból állt – a kiképzésnek gyorsabbnak és
keményebbnek kellett lennie manapság, de a pilóták szépen fejlődtek. A Birodalmi Hadiflotta ma már nem állt annyi
egységből, mint régebben, de Nash úgy gondolta, hogy hamarosan erősebbek lesznek, mint valaha. És ezúttal nem
fognak megállni, amíg nem zúzzák szét a lázadókat. Thane és a társai drágán megfizetnek azért, mert
rákényszerítették Cienát arra, hogy feláldozza az életét. Mindenért megfizetnek…
– Amint a Birodalom ismét felemelkedik – suttogta Nash –, bosszút állok érted, Ciena!

Fülszöveg
Nyolc év telt el a Régi Köztársaság bukása óta, s most a Galaktikus Birodalom uralja az ismert galaxist. A
Birodalommal szembeni ellenállást eddig mindenhol megtörték, s csupán néhány magányos, vakmerő vezér, mint az
alderaani Bail Organa mer nyíltan szembeszállni Palpatine császárral. Néhány évnyi küzdelem után a Külső Gyűrű
egyik világa a másik után adja föl a harcot, és a Birodalom hatalma minden meghódított planétával egyre csak nő. A
behódolt világok sorában a hegyvidékes Jelucan a legújabb, amelynek lakói a közelgő Birodalmi Hadiflottában a
megváltást, és egy jobb, új élet reményét látják… Az arisztokrata Thane Kyrellt, és a szegény sorból származó Ciena
Reet egy dolog köti össze: a repülés iránti rajongásuk. Azzal, hogy mindketten felvételt nyernek a Birodalmi
Akadémiára, gyermekkori álmuk válik valóra. Thane öröme azonban pillanatok alatt megkeseredik, mikor a saját
szemével látja. milyen módszerekkel kényszeríti rá a Birodalom uralmát a galaxisra. Thane csatlakozik a Lázadók
Szövetségéhez, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel Cienát, akinek választania kell a Birodalom iránti hűsége, és régi
barátja közt. Már csak az a kérdés, hogy miközben a barikád ellentétes oldalán harcolnak, megtalálják-e a módját,
hogy megmentsék önmagukat és egymást – vagy darabokra szaggatják a galaxist… – A regény olyan
kulcsinformációkat tartalmaz, melyek felvezetőként szolgálnak a hamarosan mozikba kerülő új Star Wars filmhez, Az
ébredő Erőhöz.
Digitalizálta: Rolleros – 2016.