© & TM 2015 Lucasfilm Ltd

Hungarian translation © 2015 Bus András

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Smuggler's Run – A Han Solo & Chewbacca Adventure

Fordította: Bus András

 Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban...

Dúl a polgárháború. A LÁZADÓK SZÖVETSÉGÉNEK hős

szabadságharcosai minden eddiginél jelentősebb győzelmet arattak a
Birodalom leghatalmasabb fegyvere, a HALÁLCSILLAG
megsemmisítőivel.

A felkelőknek azonban nincs idejük kiélezni a diadalt.

A gonosz Galaktikus Birodalom felismerte mekkora fenyegetést jelent a
lázadás, és most minden lehetséges információt felkutat a galaxisban, ami
felhasználható a szabadságharcosok végleges elpusztításához.

Noha a yavini ütközetben ők mentették meg Luke Skywalker életét, a

MILLENNIUM FALCON legénységének rövid együttműködése a
lázadókkal a végéhez közeleg.
HAN SOLO ÉS CSUBAKKA abban reménykednek, hogy pénzjutalmukat
átvéve rendezhetik egy régi tartozásukat.
 PROLÓGUS
A BÁRPULTNÁL ÜLDÖGÉLŐ öregembernek sokéves gyakorlata volt
abban, hogy a fejét leszegve, a fülét pedig nyitva tartsa, és most is ezt
csinálta már órák óta.
A bár a Vakszerencse névre hallgatott, és csendes hely volt: a férfi körül
ülők halkan beszélgettek, tiszteletben tartva a kocsmát és a többi vendéget
is. Foszlányokat azért néha így is el tudott csípni, egy-egy furcsa szó
eljutott hozzá. Némelyiket jól ismerte, másokat még soha nem hallott. Az
egyik asztalnál egy ithori ült, aki nem sokkal utána jött be, és egy dughoz
beszélt olyan vehemensen, hogy mély, dörgő basszusát a férfi a
mellkasában érezte; odébb egy bith, egy neimoidiai és egy advosze
tárgyalt, jól láthatóan olyan üzleti ügyekről, amelyeket nem akartak
másokkal megosztani; még távolabb egy twi'lek férfi sustorgott édes kis
semmiségeket egy devaroniai fülébe.
Körülbelül két méterrel a háta mögött pedig három ember foglalt helyet:
két férfi és egy nő, akik úgy léptek be fél órával korábban, mintha övék
lett volna a kocsma, és máris a harmadik körüknél tartottak, úgyhogy
egyre hangosabbak is voltak. Bárszékéről az öregember jól látta őket a
pult közismert és ritkaságnak számító szeszes italokkal egyaránt
megpakolt polcai mögött a tükörben.
– Sebesség – mondta az egyik férfi. Nagydarab figura volt, standard
években mérve talán fiatal negyvenes lehetett. Ruházata egymáshoz nem
illő birodalmi egyenruhák és guberált páncélok darabjaiból, valamint egy
védőmellényből állt, akárcsak két társáé. A mellényeik egyformák voltak:
egyezett a színük is, és azonos jelzések díszítették őket.
Zsoldosok – gondolta az öregember. Vagy bandatagok. Martalócok vagy
valami hasonló.
– Végeredményben azon múlik minden – folytatta a tagbaszakadt alak. –
A sebességen, semmi máson.
– Marhaság – felelte a csapat legfiatalabb és külseje alapján
legkegyetlenebb tagja, a nő. Mindhárman tartottak maguknál fegyvert, de
ő a teste bal oldalán, tokban hordott nehéz sugárvetőn kívül egy
vibrobaltát is odaszíjazott a hátára. Talán a szőkesége lehetett az oka, hogy
a bárpultnál üldögélő öregembert egy másik nőre emlékeztette, akivel sok-
sok évvel korábban akadt dolga. Nem ő volt persze – ahhoz sokkal
idősebbnek kellett volna lennie –, de az emlék úgy bukkant felszínre a
férfi elméjében, mintha csak tegnap történt volna az egész.
– Emlékeztek Riggerre? – kérdezte a nő. – Emlékeztek, mi történt vele?
Emlékeztek a Streakre?
– Én emlékszem – felelte a másik férfi, aki korát tekintve félúton
járhatott tagbaszakadt társa és a nő között. Magas, széles vállú ember volt,
borotvált fején egy hason fekvő twi'lek nőt ábrázoló tetoválással. A csókot
dobó nőalak arca egészen közel volt a homlokához, így a triót a tükörből
figyelő öregember úgy érezte, mintha vele flörtölne a tetoválás.
– Vagyis nem a sebesség a lényeg – állapította meg a nő.
– A Streak gyors volt – mondta a tagbaszakadt alak.
– Az biztos – hajtotta fel az italát a tetovált férfi. – Ugy vágódott bele
annak a kanyonnak a falába, mint egy tűzgolyó.
– Nem ér semmit az egész, ha nem lehet vele jól manőverezni-jelentette
ki a nő. – A jó hajó olyan, mint a Nebula Wisp, vagy esetleg a... hogy is
hívták? Tudjátok, melyikre gondolok?
– A Black Boxra? – kérdezett vissza a tagbaszakadt férfi.
– Nem, nem... – A nő elhallgatott, és piszkálni kezdte a körmét – az
öregember még ilyen távolságból is látta alatta a koszt –, de aztán hirtelen
felderült az arca. – A Fourth Pass! Ez az! Azt mondják, a másodperc
törtrésze alatt megállt, és még arra is maradt ideje, hogy unalmában
dobogjon a landolótalpával.
A tetovált fickó felhorkant, és belenézett az üres poharába. Az
öregember elkapta a csapos tekintetét, és rábökött a saját italára, jelezve,
hogy utántöltést kér. A pultosnő elvigyorodott.
– Védelem – mondta a tetovált. – Lehetsz gyors és manőverezhetsz jól,
előbb vagy utóbb akkor is találatot kapsz. És ha nem tudod hárítani, akkor
aztán annyi, vége a műsornak.
– Ha nem tudnak befogni, eltalálni sem lesznek képesek – felelte a nő.
– Egyszer mindenkit eltalálnak – erősködött a tetovált férfi. – Ha elég
fegyvert szegeznek rád, nem marad belőled semmi, csak egy halom roncs
a légüres térben. Nem számít, milyen gyors vagy, nem számít, hogyan
cikázol és tekergőzöl. Végül úgyis eltalálnak.
 – Epp ez az – szólalt meg a tagbaszakadt alak. – Olyan hajóra van
szükségünk, ami mindhárom szempontból erős. Három legyet kell ütnünk
egy csapásra.
– Sok szerencsét. Ilyen hajó nem létezik – nevetett fel a nő.
– Dehogynem létezik. – A tagbaszakadt alak előrehajolt. – Te is tudod.
Én is tudom. Még Strater is tudja.
A tetovált férfi – vélhetően ő volt Strater – megrázta üres poharát, mint
aki abban reménykedik, hogy ettől varázsütésre újra megtelik, aztán
bólintott.
– A Millennium Falcon – mondta.
– A Millennium Falcon – értettek egyet a többiek is.
Az öregember hangosan felsóhajtott – elég hangosan ahhoz, hogy
felhívja magára a trió figyelmét is. Hallotta, hogy a székek
megnyikordulnak, és mindhárman felé fordulnak. A pultosnő közben egy
teli poharat tett elé, és elvette az előzőt, ami már majdnem teljesen
kiürült.
– Talán van valami hozzáfűznivalód, nagyapó? – kérdezte a nő.
Az öregember belekortyolt az italába.
– A Falcont sosem szerzitek meg.
A tetovált férfi – Strater – hátradőlt a székében.
– Még mindig nagyobb rá az esélyünk, mint neked, öreg.
Az öregember úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna.
– És ha meg is szereznétek, sosem tudnátok repülni vele.
– Ha van hajtóműve, tudunk vele repülni. – Az öreg látta a pultos válla
fölött a tükörben, hogy a nő kezdi elveszteni a türelmét.
A csaposnő vetett rá egy intő pillantást. Az üzenet egyértelmű volt: nem
akar felfordulást, mert nincs kedve takarítani.
– Egy űrhajó nem pusztán a hajtóműveitől, a pajzsaitól, a páncélzatától,
a manőverezőrakétáitól vagy a hiperhajtóművétől lesz jó... – Az
öregember a pultosnőről tudomást sem véve felkapta az italát, aztán
megfordult és felállt. – Ez is mind kell hozzá, de megfelelő legénység
nélkül mit sem ér az egész.
– Megmondtam, el tudnánk vezetni. – A nő gyanakodva nézett rá, az
öreg pedig megint azon kapta magát, hogy valaki másra gondol a
régmúltból – valakire, akinek csak fél szeme volt, és mindenre
gyanakvással nézett.
 Az öregember kihúzta az üres széket, és leült Strater meg a nő közé,
szembe a tagbaszakadt alakkal. Elvigyorodott, aztán fél kézzel az állán
húzódó sebet dörzsölgetve felemelte a poharát, és kiitta az italát.
– Nem – mondta.
– És ebben te olyan rettenetesen biztos is vagy? – kérdezte a
tagbaszakadt alak.
– Igen, elég biztos vagyok benne.
– Aztán miért?
Az öregember hátradöntötte a székét a két hátsó lábára, és
körbepillantott a báron. Senki más nem hallgatta őket. Senki nem figyelt
oda rájuk. A kidobó elfordult, és a mancsával a füle tövét vakargatva a
bejáratra szegezte a tekintetét. Az öregember megforgatta a poharát, mint
aki azon töpreng, hogy igazán történhetne vele valami, de legalábbis
sajnálkozik az ürességén.
– Ha meghívtok egy italra – szólalt meg –, mesélek nektek egy
történetet a Millennium Falconról.
Vettek neki egy italt, és meghallgatták.
ELSŐ RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET: TŰKÖN ÜLVE
A VUKI HALKAN, DÜNNYÖGVE felsóhajtott, és a tenyerében fekvő
medálra nézett. Az emberek nyakában nagynak és jelentősnek tűnt, illett
oda, ahol viselték. Az ő kezében azonban a lépték megváltozott – ha
behajtotta az ujjait, teljesen el tudta rejteni a markában. Csinos kis darab
volt: a sietősen belevésett stilizált virág talán a Köztársaság szimbólumát
akarta idézni, a közepén a félig már a horizont fölött járó felkelő nap pedig
egyrészt a Galaktikus Birodalom felett aratott győzelem nyomában ébredő
új remény hajnalát, másrészt a Halálcsillag megsemmisülését
szimbolizálta.
A vuki még egyszer felsóhajtott, aztán bedugta a medált a bal vállán
átvetett töltényövről lógó hátizsákba, és előredőlt az ülésében, hogy
kinézzen a Millennium Falcon pilótafülkéjéből. Odakint a hangárban
mindenfelé lázadók rohangáltak, sietősen készülődve az evakuációra.
A Yavin 4-en berendezett bázis finoman szólva is hatalmas veszélyben
forgott: mindenki tudta, hogy a Halálcsillag pusztulása után legfeljebb egy
napjuk maradt – de sokkal valószínűbb, hogy még annyi se –, aztán
megérkezik a birodalmi flotta, hogy mindent porig romboljon, amit talál.
A győzelmi mámor ugyan még tartott, de a felkelés legfőbb vezetői nem
ringatták magukat abban a hamis hitben, hogy vissza tudnak verni egy
ilyen támadást, vagy akár csak ellen tudnak állni neki. A Halálcsillaggal
szerencséjük volt, és még így is komoly árat fizettek az akcióért.
Másodszor már nem jártak volna ilyen jól. A vuki úgy tudta, szét akarnak
szóródni a galaxisban, ahányfelé csak lehet, hogy aztán később újra
találkozzanak, lehetőség szerint egy sokkal biztonságosabb helyen.
Hogyan is reménykedhetnek a túlélésben? Hangosan fújt egyet, ahogy
átfutott az agyán a kérdés. A flottájukat – már maga a szóhasználat is
nagylelkűség volt – nem nagyon lehetett tovább oszlatni. Nem maradt
egyebük, csak az a három kisvadász – két X-szárnyú és egyetlen Y-szárnyú
–, amelyek megúszták a csatát, és talán három tucat különböző formájú,
gyártmányú és méretű transzport, amelyek mind túl voltak a fénykorukon
már a Köztársaság bukása előtt is.
A vuki nem jósolt nekik túl sok esélyt.
 Ezzel együtt értette, mitől vannak úgy feltüzelve – elvégre vuki volt,
tudta, mi az a szenvedély. Büszke népe évszázadokig békében élt erdős
bolygóján, a Kashyyykon, de aztán elkezdődtek a Klónháborúk. Akkoriban
ő még fiatal volt, csupán száznyolcvan éves, így aztán harcolt is a
szeparatisták droidjai ellen. Szemtanúja volt a klónok árulásának és a
Birodalom születésének is. Látta, amikor láncra verték a népét, a fivéreit
és a nővéreit, a családját, és eladták őket rabszolgának a galaxis
legkülönbözőbb pontjaira. Mi több, őt magát is megbéklyózták. Már csak
az emlék is elég volt hozzá, hogy morgás szakadjon fel a torkából.
Egyszóval értette a felkelőket. Sőt, igazából csupán két oka volt, hogy
nem maradt velük: a koréliai és a hajó. De őket sosem hagyta volna
magukra, egyiküket sem. Ok hárman összetartoztak.
Han Solo viselkedése nem volt épp bizalomgerjesztő, amikor először
találkoztak. Nagyszájú, önelégült, sőt arrogáns alak benyomását keltette.
Ugy tűnt, fontosabb neki, hogy saját magára vigyázzon, mint hogy
másoknak viselje gondját. O maga „felvilágosult énközpontúság-nak”
nevezte a dolgot.
„Ha én nem törődöm a saját jóllétemmel, senki más sem fog széles e
galaxisban, pajti” – mondta a férfi.
Végül azonban rácáfolt a vukira. Rácáfolt, amikor a Peremvidékre
menekültek, és fejvadászok, kalózok meg hozzájuk hasonló csempészek
között kellett túlélniük, miközben a huttoknak dolgozva próbálták
összekapargatni a megélhetéshez szükséges jövedelmet. Újra meg újra
rácáfolt, úgyhogy ha egyvalamit, hát azt megtanulta a vuki, hogy az ő
barátjánál és partnerénél sosem lehet tudni, mi váltja ki belőle a
felelősségérzetet, és miért. Pózolás ide, hencegés oda, Han Solo szíve
valahol legbelül éppúgy aranyból volt, mint a medálok, melyeket a nemrég
lezárult csatában játszott szerepükért kaptak.
Kigyulladt a mennyezeti vezérlőkonzolon az adóvevő kéken villogó
lámpája, és felcsendült egy furcsán pityegő dallamocska. Más hajókon a
kommunikációs rendszer csupán szűnni nem akaró csipogással hívta volna
fel magára a figyelmet, de a Falcon nem hasonlított – soha nem
hasonlított – egyetlen más hajóra sem. Ez is egy volt a furcsaságai közül,
amelyekért a vuki annyira szerette.
Igen, természetesen ez volt a másik ok: a hajó.
 Amikor a tatuini fiú, Skywalker először megpillantotta még Mos Eisley-
ban a Falcont, azt mondta rá: „De hisz ez ócskavas.” Solo megsértődött, a
vuki viszont meg tudta érteni, miért gondolta így Luke. Egyet persze nem
értett vele, de megértette. A Falcon ránézésre csupán egy volt a galaxisban
üzemelő több ezer, ha nem több százezer koréliai gyártmányú YT–1300-as
könnyű teherszállító hajó közül. Pilótafülkéje a jobb oldalán meredezett
furcsa szögben – hogy miért nem a középvonalán helyezték el, azt a Gorell
Iparvállalat tervezőmérnökein kívül senki nem értette. Hajtóművei a
méretéhez képest túl erősek voltak, vezérlőeszközei viszont olyan
érzékenyek, hogy az szinte már a paranoia határát súrolta, így aztán
annyira szeszélyesen viselkedett, hogy pilóta és másodpilóta is kellett az
irányításához. És ha nem értették mindketten tökéletesen a dolgukat, még
így is hajlamos volt elszabadulni. Ezek voltak az egész YT–1300-as
szériára jellemző tulajdonságai.
A Falcon azonban mindezekre a jellegzetességekre még rá is tett jó
néhány lapáttal. Ütött-kopott volt. Hemzsegtek rajta a horpadások. Ráfért
volna egy festés is, és szinte állandóan karbantartási munkákat kellett
végezni rajta. A Jabbának, a huttnak és ki tudja még, kinek végzett
fuvarokért járó pénznek legalább a fele fenntartásra, új alkatrészekre és
üzemanyagra ment el. Utóbbit úgy falta, ahogy a tatuini Dűnetengerben
hetekig étlen-szomjan kóborló vándor issza a vizet. A
gravitációemulátorainak volt egy idegesítő – és őszintén szólva aggasztó –
szokásuk: élesebb manővereknél egyszerűen lekapcsoltak, így aki nem
volt épp bekötve, az átrepült a kabinon. A rendszerei összehangolt
működéséért felelős komputerek nemcsak hogy saját nyelvezetet
alakítottak ki maguknak az évek során, de néha mintha már össze is
vesztek volna egymással. Azt pedig senki nem szerette volna hallani,
miket mesélhetne a vuki az ionfluxus-stabilizátorok állapotáról, vagy
arról, hogy a Duvo-Pek gyorsulási kiegyenlítőknek nem egyszerűen nem
akaródzik kiegyenlíteni, hanem éppen az ellenkezőjét csinálják.
De milyen gyors volt, te jó ég.
A vuki sosem vezetett – sőt még csak nem is látott – gyorsabb hajót. A
Falcon úgy szelte az űrt és a légkört is, mintha erre született volna, és ha
Csubakka és Solo leültek egymás mellé, úgy táncolt a kezük alatt, hogy
attól a koréliai mérnököknek az álluk is leesett volna, ha látják. A
hajtóműveiben szinte minden alkatrészt átalakítottak a csavaroktól a
központi egységekig, még több erőt, még nagyobb sebességet csalogatva
és hízelegve elő belőlük. Számon tartani sem tudta már, hányszor szedték
szét és szerelték össze, a hajó pedig minden alkalommal nagyobb
teljesítménnyel hálálta meg ezt, arra ingerelve őket, hogy próbáljanak meg
még többet kihozni belőle.
Csubakka imádta a Falcont.
Egyik nagy kezével rávágott az adóvevő villogó gombjára, aztán
elmorgott egy üdvözlést, és megkérdezte Soló-tól, hogy mi tartott ennyi
ideig.
– Ó, tervezőm! Csubakka, hol tanultad ezeket a modortalanságokat?
A vuki felkuncogott. Nem Solo hívta, hanem a protokolldroid.
– Solo kapitány azt kéri, csatlakozz hozzá az eligazítóban.
A vuki összevonta a szemöldökét, aztán elmorogta a válaszát.
– Biztosíthatlak, hogy nem tudom, miről van szó – mondta C-3PO. –
Solo kapitány csupán annyit közölt, hogy azonnal szüksége van rád, mert
tőle nem hajlandó elfogadni a nemleges választ a hercegnő. Ugy érzi, a te
szádból meggyőzőbben hangzana. Mivel senki nem láthatta, a vuki
megengedett magának egy vigyort. Solo és a hercegnő a találkozásuk
pillanata óta megállás nélkül marták egymást. így mindjárt érthetőbb volt
a helyzet. Több mint egy órája fel kellett volna szállniuk, hogy
elinduljanak vissza a Tatuinra. A Halálcsillagon raboskodó hercegnő
megmentéséért kapott jutalommal és az alderaani fuvarért bezsebelt
előleggel együtt már bőven elég pénzük volt hozzá, hogy rendezzék az
ügyüket Jabbá-val. Sőt, még ahhoz is elegendő volt az összeg, hogy újra a
gengsztervezér kegyeibe férkőzzenek, és rávegyék, hogy hívja vissza a
fejvadászait, akik máris a nyomukban voltak. Ahhoz azonban, hogy a
tervük valóban működjön, önszántukból kellett megjelenniük a pénzzel
Jabbánál – ha a fejvadászok viszik el őket hozzá, teljesen másképp
alakulnak a dolgok.
Jabba nem bánt kesztyűs kézzel azokkal, akik tartoztak neki, úgyhogy
kétség sem fért hozzá: ebben az esetben megfosztaná őket a
szabadságuktól és talán az életüktől is, a Falcont pedig egészen biztosan
elvenné tőlük. A vuki-nak egyik végkimenetel sem tetszett – és
határozottan tudta, hogy Solónak még annyira sem tetszenének, mint neki.
Miután odavakkantott valamit válaszul C-3PO-nak, újra rácsapott az
adóvevő kapcsolójára, és felpattant az üléséből, majd a fejét már csak
megszokásból is lehajtva kilépett a pilótafülkéből, és összekoccantotta a
két szerencsekockát, amiket pár évvel korábban akasztott o da viccből.
Csakis egy oka lehetett, hogy Han Solo halogatja az indulást: egy csinos
lány.
A vuki kénytelen volt bevallani magának, hogy kíváncsi rá, mit akarhat
az a csinos lány.

– Nekem semmi közöm ehhez az egészhez! – mondta Han Solo. – Nincs

közöm a felkelésükhöz, nem vagyok szabadságharcos, és nem dolgozom
önnek, fenség!
Leia Organa, Alderaan hercegnője tett két gyors lépést előre, aztán
felszegte a fejét, és rámeredt a csempészre. Ha gyakorolt is rá valamilyen
hatást az, hogy Solo közel fél méterrel magasabb nála, jelét nem adta. A
mutatóujját a magasba emelve a férfira bökött, mintha azt fontolgatná,
hogy kinyomja a szemét, és így szólt:
– Ha nekem dolgozna, már rég kirúgtam volna magát.
– Ha magának dolgoznék, már rég felmondtam volna, hölgyem – fonta
keresztbe a karját Solo. Láthatóan teljesen biztos volt benne, hogy
átmenetileg övé az utolsó szó.
A hercegnő egy pillanatig még nem mozdult, csak meredt rá azzal a
jellegzetes pillantással, amitől a csempész sejtése szerint annak idején
minden ellenfele sírva fakadt a menet közben feloszlatott Birodalmi
Szenátusban. Közben egy rakásnyi felszereléssel a kezében, a
szemkontaktust gondosan kerülve eloldalazott mellettük az
irányítóközpont lebontásán dolgozó lázadó katonák egyike. A csata idején
a terem még tele volt zsúfolva készülékekkel: kijelzők mutatták a Yavin
holdjához kíméletlenül közelítő Halálcsillag mozgását, és hangszórók
továbbították a pilóták rádióüzeneteit, miközben egyik vadászgép a másik
után esett áldozatául az elhárítóütegek zárótüzének és az ellenséges TIE-
ok célzott lövéseinek. Solo úgy tudta, hogy a bázisnak helyt adó épület
eredetileg templom volt, amelyet a Yavin 4 rég halott és rég el is feledett
őslakosai emeltek az isteneiknek. Miután rátaláltak, a lázadók
hadműveleti központot csináltak belőle, most viszont visszavedlett azzá,
ami volt: egy kihalt és a múlt ködébe vesző nép hagyatékává.
Egy viharvert karbantartó droid vijjogott el mellettük az egyik leszerelt
hangszóróval, és Leia ezt megfelelő ürügynek találta ahhoz, hogy alig
leplezett undorral elforduljon. Fortyogott a dühtől, és nem átallotta
kimutatni az ingerültségét, Solo pedig kénytelen volt bevallani magának,
hogy ő bizony élvezi is, ha felhúzhatja a hercegnőt – ami egyébként elég
könnyű feladatnak bizonyult. Leia Organa kétségkívül a legszebb nők közé
tartozott, akikkel valaha találkozott, márpedig ha ő mondta ezt, az jelentett
valamit, hiszen sokat látott a galaxisból, és sok gyönyörű nővel akadt
dolga. Vonzerejét ráadásul még tovább fokozta, hogy okos és bátor, sőt a
felkelésben játszott szerepét figyelembe véve öngyilkos módon vakmerő
is volt, és nem félt úgy bánni az emberekkel, ahogy azok bántak vele – a
makacssága pedig egy gundarkéval vetekedett, amit a férfi szintén
díjazott. Ha őszinte akart lenni, Solónak el kellett ismernie, hogy
meglehetősen kedveli a hercegnőt, főleg annak fényében, hogy mi
mindenen mentek keresztül együtt az elmúlt napokban a kölyök és a
vénember társaságában.
Az azonban még véletlenül sem jutott volna eszébe, hogy ezt neki is
elárulja – pláne mivel a nő épp a bűntudatára játszva próbálta meg
rávenni, hogy vigye vásárra a bőrét egy olyan ügyért, amihez nem volt
köze, és amivel nem is akart közösséget vállalni.
Kinyílt az ürességtől egyre jobban kongó rögtönzött irányítóközpont
egyik ajtaja, és miközben három katona újabb adag felszerelést tolt ki rajta
egy kocsin, a fejét lehajtva belépett Csubakka. Solo elkapta a társa
tekintetét, ő pedig finoman biccentett egyet üdvözlésképpen.
Leia hercegnő végignézte, ahogy a vuki odasétál hozzájuk, és megáll
Solo mellett, aztán visszafordult a csempészhez.
– Ez emberéletekbe fog kerülni – szegezte a férfira barna szemeit,
amelyek mintha mindent láttak volna. Nem volt a szavaiban semmi
felhajtás, egyszerűen egy tényt közölt.
– Nem ismerem őket – felelte Solo.
Egy pillanatra – de tényleg csak egy pillanatra – meglátta a nő arcán a
csalódottságot, és azon kapta magát, hogy a bűntudathoz vészesen közel
álló érzés keríti hatalmába.
– Hadd kérdezzek valamit – fordult Leia a vukihoz, és Solo mellkasa
felé bökött a hüvelykujjával. – Szív dobog odabent, vagy csak egy széf van
a helyén, ahol a kreditjeit tartja?
Csubakka felhorkant, aztán Solóra nézett, és a fejét félrebillentve
vakkantott egyet.
 – Jaj, ne, ne – tiltakozott Solo. – Te még nem hallottad, mit akar tőlünk,
Csubi. Parancsoljon, fenségességesség, mesélje csak el neki, micsoda kis
öngyilkos küldetést tartogat nekünk.
– Ha igazodnak a tervhez, nem az – mondta Leia, és nyomkodni kezdte a
központi taktikai kijelző vezérlő-egységét. Nem sok eszköz maradt
működőképes állapotban, és ez is csupán azért tartozott közéjük, mert
további fél tucat droid kellett a mozgatásához. Amikor a kijelző életre
kelt, és feltűnt rajta a galaxis térképe, a hercegnő kezelésbe vette a
konzolt. Gyorsan dolgozott, Solo és Csubakka pedig végignézték, ahogy a
térkép újra meg újra ránagyít a Peremvidék egyik részére, és léptéket vált.
Az utolsó gombnyomást követően egy hat bolygóból álló rendszer jelent
meg a kimerevedő képen.
– Ez a Cyrkon, a Peremvidék egyik világa, közvetlenül a Hutt Ur
határán – mutatott Leia a rendszer központi csillagától számolva a
második bolygóra. – Kívül esik a Birodalom fennhatóságán, úgyhogy
rengeteg magukfajta alak fordul meg arrafelé.
Csubakka fújt egyet.
– Úgy érti, csempészek – felelte a vukinak Solo.
– Nem, úgy értem, bűnözők – mondta Leia.
Csubakka felvonta az egyik szemöldökét.
– Lázadóként az egyik legfőbb problémánk az, hogy nincs rendes
utánpótlásunk – folytatta a hercegnő a kivetített képre meredve. – Amink
pedig van, az sosem elég. Állandóan mozgásban kell lennünk. Most is
ezzel küzdünk, ez az evakuáció is erről szól; elég körülnézniük, hogy
lássák. A Birodalomnak mindene megvan: utánpótlás, katonák, kémek.
Nekünk viszont nem egy, de még csak nem is három, hanem öt lépéssel
kell előre terveznünk, ha életben akarunk maradni. A kiszámíthatatlan
eseményekre is fel kell készülnünk, nemcsak arra kell gondolnunk, hogy
hova megyünk legközelebb, hanem arra is, hogy hova mennénk, ha az a
célállomás veszélyeztetetté válna, és a tervünk meghiúsulna. Választási
lehetőségekre van szükségünk.
– Ha azt tervezik a lázadó barátaival, hogy a Cyrkonon rejtőznek el, az
elég rövid bújócska lesz – szólt közbe Solo. – Túl közel van a huttokhoz.
Azok egy szempillantás alatt kiadják magukat.
A hercegnő épp csak annyira nézett fel, hogy újabb hervasztó pillantást
vethessen Solóra.
 – Köszönet a zseniális stratégiai meglátásért, kapitány – mondta, és a
térkép felé intett. – Nem a Cyrkonon lesz a következő lázadó bázis.
– Maga okosabb, mint amilyennek mutatja magát.
A hercegnő a csempészről tudomást sem véve ismét megérintette a
kezelőpultot. A térkép félrecsúszott, és új kép jelent meg a helyén: egy
standard években mérve húsz év körüli ember hologramja. Solo nem
ismerte fel a férfit.
– Ez Ematt hadnagy, a Gébicsek parancsnoka. – Leia megállt, és egy
pillanatig némán meredt a hologramra. – A Gébicsek alkotják a felkelés
speciális felderítőegységét. Alig egy maréknyian vannak, a feladatuk
pedig nagyon egyszerű: új területeket derítenek fel, biztosítanak és
készítenek elő a lázadóknak. Ok állítják össze a célállomások listáját. Ok
választják ki a találkozóhelyeket. Ok állapítják meg, milyen lehetőségeink
vannak.
– Rengeteg roppant kényes információ összpontosul így egy kézben –
mondta Solo.
– Ez tény. Viszont nincs sok lehetőségünk, ha biztosra akarunk menni, és
ez az egyik a néhány közül. Minél kevesebben tudnak egy titkot, annál
kevesebben adhatják ki.
Csubi egyetértően felmordult.
– Mindenesetre ő mindent tud, érti, Han? Ematt nemcsak azt tudja, hova
megyünk, hanem azt is, hogy hova mehetnénk. Ismeri a találkozóhelyeket.
Tudja, hol rejtettünk el fegyvereket, élelmiszert, gyógyszert. Mindenről
tud.
Solo bólintott. Valami mardosni kezdte a gyomrát, mintha romlott ételt
evett volna. Rossz előérzete volt.
– A Birodalmi Biztonsági Hivatal rajtaütött a Gébicseken a Taanabon –
folytatta a hercegnő. – Mindenkit megöltek a csapatból, csak Ematt tudott
elmenekülni a támadás elől. Sikerült küldenie egy kódolt üzenetet, amiben
elmondta, mi történt, és közölte azt is, hogy elhagyta a bolygót. Uton van a
Cyrkon felé, de a BBH a nyakában lohol. Egyedül maradt, és
kiszolgáltatott helyzetben van.
Csubi halkan fújtatott. Solóhoz hasonlóan ő is sejtette, hogy ide fognak
kilyukadni.
– Gsak a Falcon elég gyors ahhoz, hogy időben odaérjen a Cyrkonra. –
Leia újabb gombokat nyomott meg a vezérlőegységen. A képek eltűntek, a
hercegnő pedig feléjük fordult és rájuk nézett – először Csubira, aztán
Hanra. – Ha a BBH elkapja Emattet, többé nem lesznek titkaink.
Megkínozzák. Elkábítják. Mindent kiszednek belőle. Az pedig a felkelés
végét jelenti.
Már nem volt dühös. Nem alkudozott, nem esedezett. Gsak nézte Solót
meg a barátját, és várt. O már előállt az érveivel.
Solo jobban szerette, ha dühös volt.
Csubakkából vakkantások rövid sorozata tört elő, majd egy vaskos
hördüléssel zárta le a mondandóját. Solo döbbenten nézett rá.
– Gondold végig, Csubi.
A vuki fújt egyet. Solo a fejét rázta.
– Engem kéne támogatnod, nem őt!
A vuki megint fújt egyet. Solo nem akart hinni a fülének.
– Arra kér minket, hogy repüljünk be egy rendszerbe a Hutt Ur peremén,
és mentsünk meg egy pasast, aki talán máris halott! És akkor arról még
nem is beszéltünk, hogy a fickót a BBH is üldözi. Sem arról, hogy a
Cyrkon a galaxis leghitványabb alakjainak a gyülekezőhelye. Sem arról,
hogy Jabbánál már nyüzsögnek a fejvadászok, és utánunk is küldi őket, ha
el nem indultak máris...
Csubakka mordult egyet, aztán felugatott.
– Tudom, hogy a Peremvidéken van! Tudom, hogy útba esik! De ha
sikerrel is járunk, utána el kell még vinnünk a fickót a találkozóhelyre is,
különben nem nagyon lehet mentőakciónak nevezni a dolgot! Ez nem a mi
harcunk, pajti!
A vuki ezúttal csendben maradt, és csak meredt Soló-ra a kék szemével.
Leia is őt nézte.
A kapitány felsóhajtott. Bizonyos csatákat – futott át az agyán –
egyszerűen lehetetlen megnyerni.
– Akármi is a jelszavuk, szükségünk lesz rá, hogy Ematt tudja, kik
vagyunk – szólalt meg, és próbált úgy tenni, mintha nem lenne
megsértődve.
Leia úgy mosolygott, mint aki végig tudta, hogy igent fog mondani.
Solo összevonta a szemöldökét.
– És elvárom, hogy megfizessenek érte – tette hozzá.
 MÁSODIK FEJEZET: A BBH
BÜSZKESÉGE
AMl AZ Ő SAJÁT véleményét illette, Alecia Beck parancsnok úgy
érezte, kimondottan jó tisztnek számít a Birodalmi Biztonsági Hivatalnál.
Persze nem is nagyon volt más választása. Nem azért, mert nő volt – bár
nagyon kevés nő töltött be magas tisztséget a Birodalomban –, maga a
munkaköre nem tűrte meg a hibákat. Ahhoz, hogy a Birodalom működjön,
feltétlen hűségre volt szükség. Ahhoz, hogy a Birodalom virágozzon,
mindenkinek ki kellett vennie a részét a munkából. Ahhoz, hogy a
Birodalom fennmaradjon, az ellenségeit le kellett vadászni és el kellett
pusztítani.
Könyörtelenül.
Beck szerette a munkáját. Büszke volt rá, hogy ezt csinálja, ahogy
büszke volt éjfekete egyenruhája makulátlanságára és a bal mellére tűzött
rangjelzés csillogására is. Még a sebre is büszke volt, ami csaknem
nyílegyenesen futott végig az arca bal oldalán szinte közvetlenül a –
természetesen a rendszabályoknak tökéletesen megfelelőre nyírt – szőke
baja vonalától. És büszke volt a mesterséges szemre is, amit az elvesztett
bal szeme helyére ültettek be. Ez volt a hűsége és az elkötelezettsége
bizonyítéka, és tudta, hogy az alatta szolgáló ügynökök és
rohamosztagosok minden újoncnak elmesélik a történetét, aki a fedélzetre
lép. Elmesélik, hogyan jött rá Beck parancsnok a BBH-nál teljesített első
küldetésén, hogy a kiképzőtisztje titkos információkat árul. Elmesélik,
hogyan szegült szembe egyszerű hadnagyként a rangidős kapitánnyal a
Vehement szerelődokkjában. Elmesélik, hogyan próbálta megölni a férfi
egy közeli munkapadról felkapott lézervágóval.
Elmesélik, hogyan küzdöttek meg egymással. És elmesélik, hogyan
győzött ő.
A tettéért előléptették, és dicséretben részesítették. Igen, Beck
parancsnok büszke volt.

– Kutassák át a testeket – adta ki a parancsot Beck.

 Az oldalán álló rohamosztagos őrmester – azonosítószáma szerint TX-
828 – mereven kihúzta magát.
– Igenis, asszonyom.
Nézte, ahogy a férfi sietősen távozik, és továbbítja a parancsot a csapat
nyolc tagjának. Fürgén, gyakorlatiasan, precízen mozogtak, ahogyan a
kiképzésen tanulták. Aztán a lába előtt heverő halott felé fordult a
figyelme. Egy rodiai nő volt, zöld vére tócsába gyűlt a teste alatt. Beck
sorban végigváltogatta a különböző nézeteket a kibernetikus szemével, és
amikor az infravörös spektrumhoz ért, látta, hogy a tetemből már távozik a
hő. A nő közembernek volt öltözve: szegényes, mocskos ruhákat viselt.
Beck lökött egyet rajta a lábával, és a hátára fordította a testet. Ahogy a
rodiai egyik karja puffanva az oldala mellé hullott, tapadókorongokban
végződő ujjai közül kiesett a halálakor kezében tartott hosszú csövű,
könnyű, elegáns sugárvető.
Beck egy halk, de azért hallható kattanással ultraibolya nézetre váltott a
szemével, aztán fél térdre ereszkedett, és fintorogva megfogta a nő
csuklóját. Általában sem szerette az idegeneket, de ezt a rodiait különösen
dühítőnek találta még holtában is. Felrángatta a halott mandzsettáját,
szabaddá téve az alkarját, és ott is volt rajta a kizárólag UV-spektrumban
látható jel – egy ragadozómadár, a gébics kitárt szárnya. Elengedte a nő
karját, és a homlokát ráncolva felállt.
Ezek szerint nem tévedett.
A hajóra nézett, amivel a lázadók el akartak menekül ni. Apró, bumfordi
űrsikló volt, már a fénysebesség elérésére sem tűnt feltétlenül
alkalmasnak, arra pedig végképp nem, hogy a hipertérben is maradjon.
– Őrmester, utánam – mondta Beck.
– Asszonyom.
Felmentek a fedélzetre.
Beck többek között azért élvezte a munkáját, mert ebben a pozícióban
szabad volt okosnak lenni. Akadtak olyan egységek a Birodalmi
Hadseregnél és a Birodalmi Flottánál, ahol az ész kimondott tehertételnek
számított, és komoly bajba sodorhatta magát az ember, ha túl sokat látott,
túl sokat hallott, vagy rossz kérdéseket tett föl. Valójában persze a BBH-
nál is hasonló szabályok voltak érvényben, de egy különbség azért
fennállt: a saját munkájában mindenki lehetett okos. Beck gyerekkorában
nyomozó akart lenni, úgyhogy a feladatkörének ezt a részét különösen
szerette. Tulajdonképpen a Birodalom árulóinak kigyomlálása is csak egy-
egy rejtély megoldása volt.
Kifejezetten kényszerítette magát, hogy lassan járja be az űrsiklót a
pilótafülkétől a raktérig, minden egyes apró hálófülkét leellenőrizve
menet közben. Nem tudta, mi történt a Yavin-rendszerben, de a pletykák
már szárnyra kaptak, és a BBH parancsnokainak reggel kiküldött
coruscanti közlemény világosan fogalmazott.

AZ URALKODÓ PARANCSÁRA
Kapja: A Birodalmi Biztonsági Hivatal összes szenior parancsnoka
PRIORITÁS: KIEMELT
Az Uralkodó utasítása értelmében az önmagát Lázadók Szövetségének
nevező szervezettel kapcsolatba hozható összes ismert és feltételezett
terroristát és terroristaszimpatizánst azonnali hatállyal le kell tartóztatni
ás ki kell hallgatni árulás vádjával.
A direktíva minden jelenleg zajló művelettel szemben elsőbbséget
élvez.
AZ UTASÍTÁS HALADÉKTALANUL ÉRVÉNYBE LÉP

Ez azt jelentette, hogy akármi is történt a Yavin-rendszerben, a

Birodalom kárát látta az eseményeknek. Egyúttal pedig azt is, hogy
akármilyen körültekintően végezte eddig a munkáját, Beck kénytelen
felhagyni ennek a lázadó sejtnek a követésével. Reménykedett benne, hogy
megfigyelés alatt tarthatja őket, amíg még nagyobb halakhoz, akár
egyenesen a felkelés kulcsfiguráihoz nem vezetik, de a direktíva világos
volt: le kellett csapnia rájuk, méghozzá azonnali hatállyal.
Becknek megint eszébe jutott a hajó előtt holtan heverő rodiai nő, és
érezte, hogy újra elönti a düh. Amikor megérkeztek az egységével a
tanaabi hangárba, négy lázadóval találták szemben magukat. Éppen
előkészítették az űrsiklót a felszálláshoz: az üzemanyagtöltők lecsatolásán
dolgoztak, és a felszerelést rakodták be a hajóba. Annyi ideje sem volt,
hogy rájuk kiáltson: „Allj, le vannak tartóztatva”, már ki is tört a
lövöldözés. Ha egy csepp eszük is lett volna, megadják magukat, de nem,
nekik harcolniuk kellett, és bár a rohamosztagosok kábító üzemmódba
állították az E-II-es sugárvetőiket, egyiküket sem sikerült élve elfogniuk.
 Heves, de rövid tűzharc volt, kevesebb mint tíz másodperc alatt véget
ért. Becknek egyetlen embere sem sérült meg, a négy lázadó pedig
bénultan hevert a földön. A parancsnok éppen utasítást adott az
őrmesternek, hogy bilincselje meg őket, amikor mozgásra lett figyelmes a
sikló tetején. Azonnal előrántotta a sugárvetőjét, többre azonban már nem
volt ideje, ahogy a rohamosztagosoknak sem: a rodiai állt odafent, és tüzet
nyitott. De nem rájuk lőtt.
Beck foglyait lőtte le.
Sorban egymás után beleeresztett egy-egy sugárnyalábot mindegyik
férfiba és nőbe, pedig nyilván a barátai, a bajtársai voltak. A
rohamosztagosok még csak fel sem tudták emelni a fegyvereiket, már
véget is ért az egész. Becknek egyik pillanatról a másikra négy helyett egy
foglya sem volt.
– Állj! – kiáltotta el magát.
A rodiai rászegezte hatalmas szemét, aztán a saját halántékához emelte
a pisztolyát.
Beck tehetetlenül nézte, ahogy lezuhan.
Öt foglyot kellett volna begyűjtenie kihallgatásra. Ehelyett nem volt egy
rabja sem.
Akármit is tudhattak, a rodiai kész volt ölni és meghalni is a titok
védelmében. Beck biztos volt benne, hogy fontos dologról van szó, ezért
aztán szakított rá időt, hogy bejárja a siklót, és minden részletet
megvizsgáljon, amikor pedig végzett, megismételte még egyszer az
egészet. Mire elhagyta a hajót, a testeket már eltávolították a dokkból. Az
őrmester azonnal vigyázzba vágta magát az oldalán.
– Egy hiányzik – mondta Beck.
– Minden lázadóval elszámoltunk, asszonyom.
Beck nem fáradt vele, hogy kijavítsa. Tudta, amit tudott. A hajó egy
kuati gyártmányú EE–720-as volt, ami a személyzetet és az utasokat is
beleszámítva hat fő szállítására volt alkalmas. A jelek szerint mind a hat
ágynak volt is tulajdonosa, ők viszont csak öt testet vittek el. Vagyis egy
hiányzott.
– Azonnal jöjjön le a Vehementről még tíz osztag. Kutassanak át minden
dokkot és környékbeli ivót a szokásos előírásokat követve. Egyetlen hajó
sem szállhat fel vagy landolhat az engedélyem nélkül.
– Igenis, asszonyom.
 – És azonnal küldjenek fel a fedélzetre egy kutatóegységet és egy
adatmentő csapatot. Minden információt látni akarok, amit a
számítógépekben tároltak, különös tekintettel a navigációs komputer
adataira és a hiperűrnaplóra. Küldesse fel őket az irodámba a Vehementre.
– Igenis, asszonyom.
Beck elindult kifelé a dokkból, de kettőt sem lépett, már meg is torpant,
ahogy megakadt a tekintete a rodiai halálának emléket állító alvadó
vértócsán. Egyesek talán bátornak neveznék az idegent – gondolta.
Egyesek talán még olyan jelzőket is használnának a tettére, mint az
önfeláldozó és a nemes. Az ő szemében minden ilyen állítás őrültségnek,
ha nem egyenesen árulásnak tűnt. Ahogy elmaszatolta a csizmája talpával
a vérfoltot, érezte, hogy megint elönti a harag.
– Örült – mormogta.

– Ez nem blokádhajó – mondta Hove kapitány. – Nincsenek meg hozzá

az eszközeink, hogy feltartóztassuk a Tanaab légi forgalmát.
– Oldja meg – felelte Beck.
– Ez azt jelenti, hogy az akció nem volt olyan sikeres, mint remélte?
– Váratlan komplikáció lépett fel. – Beck a férfit hátrahagyva bevonult a
Vehement fedélzetén berendezett irodájába, és leült az asztalához. A háta
mögött a széles ablak az alattuk forgó Tanaabra nézett, amelyet csillagok
határtalan mezeje foglalt a végtelenbe és még azon is túl nyúló keretbe.
Megfordult a székében, részben hogy megcsodálja a látványt, de még
inkább hogy ne kelljen Hove szemébe néznie. Noha a Vehement
csillagromboló a Birodalmi Flotta fennhatósága alá tartozott, és így
technikailag a férfi parancsnoksága alatt állt, kétség sem fért hozzá, hogy
ki dirigál kettőjük közül. Hove éppen ezért nem kedvelte őt – habár volt
erre más oka is, legfőképpen az, hogy folyton rettegett, nem tett-e valami
olyat, amit Beck esetleg gyanús vagy akár árulásnak minősülő
cselekedetként jelenteni akar a BBH felső vezetésének–, a kapcsolatukat
pedig barátságos, de hűvös hivatalosság jellemezte.
– Közlemény érkezett Őzzel admirálistól. Harci készültséget rendelt el
az egész flottánál – mondta Hove. – Ha rendelkezik valami információval,
amit eddig nem osztott meg velem, a hajó érdekében kérem, gondolja át
még egyszer a dolgot.
 Beck felvonta az egyik szemöldökét. Odakint őrjáratozó TIE-vadászok
suhantak el két tökéletesen párhuzamos sorban.
– Ha eljön az ideje, mindent megtud, amit tudnia kell, kapitány. – Beck
visszapördült a székével, és Hove-ra nézett. – Ha túl sok információval
terhelném, azzal csak arra ingerelném, hogy szivárogtassa ki a Birodalom
ellenségeinek, amit hallott. Ezt pedig nyilván nem szeretné ön sem.
Hove sóbálvánnyá dermedt, de Becknek sikerült valahogy erőt vennie
magán, hogy ne mosolyodjon el.
– Nem, parancsnok – mondta a férfi.
– Haladéktalanul küldessen ide egy asztromechanikai droidot, maga
pedig menjen a hídra. Elvárom, hogy azonnal elhagyjuk a rendszert, ha
kiadom a parancsot.
– A hajó rendelkezésére áll, mint mindig.
– Helyes – felelte Beck. – Egy asztrodroidot, most.
Hove összecsapta a sarkát, megfordult, és kiment az
irodából. Miután az ajtó nagy nyomatékkal a helyére csúszott mögötte,
Beck figyelme a számítógépe felé fordult, amelyben már ott voltak a
bolygó felszínéről érkező jelentések és a sikló komputeréből kinyert
adatok. Miután átnézte az információkat, aktiválta az adóvevőjét, és
felhívta az egység őrmesterét.
– Itt TX-828 – jelentkezett be a férfi.
– Őrmester, most kaptam meg a sikló dokumentációját. Ez minden?
– Igen, asszonyom.
– Nem, ez nem minden. Hiányoznak a navigációs komputer bejegyzései.
– Nem, asszonyom.
– Őrmester, a napló üres.
– Igen, asszonyom, így van. Az adatmentő csapat mindössze annyit
tudott megállapítani, hogy valamikor az elmúlt huszonnégy órában
mélytörlést hajtottak végre a rendszeren. Azt mondják, a jelek szerint
rendszeresen kipucolták a navigációs számítógép memóriáját.
Felciripelt az ajtó. Beck vetett egy pillantást az irodája előtti terület
képét mutató megfigyelőmonitorra, és azt látta, hogy egy fényes fekete-
ezüst burkolatú asztromechanikai droid áll odakint az R4~es szériából.
Megnyomta az ajtónyitó gombot, és beengedte.
– Hajói sejtem, ugyanez a helyzet a hiperűrnaplóval is, igaz?
– így van, asszonyom.
 Beck megszakította a rádiókapcsolatot, és az R4-es egységre mutatott.
– Csatlakozz rá a számítógépemre, és nyisd meg az összes adatbázist,
amit most töltöttek fel a felszíni akcióról – mondta.
A droid füttyögve közelebb gurult, aztán a kupoláját forgatva
kinyújtotta a csatlakozókarját, és bedugta az íróasztal oldalába épített
aljzatba. Miközben az egység bináris csipogások és füttyök újabb bosszú
sorát eresztette útjára, Beck visszafordult az ablak felé, és tovább
gondolkodott. A navikomputer memóriájának törlése nem számított
teljességgel szokatlan húzásnak, a mélytörlés viszont már időigényes
művelet volt, és kizárólag azt a célt szolgálta, hogy ne történhessen meg
az, amivel Beck is próbálkozott most – vagyis hogy senki ne férhessen a
hajó múltjához. Ráadásul a beavatkozástól a rendszerfájlok is
megsérülhettek, ami akár katasztrofálisan sikerülő hiperűrugrásokhoz is
vezethetett. Az ilyen ugrások pedig általában a legénység halálával és a
hajó ripityára robbanásával végződtek.
A lázadók hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy elrejtsék a nyomaikat.
A rodiai kész volt ölni és meghalni is azért, hogy megőrizze a titkaikat. És
az egésznek a tetejébe ott volt még a gébicstetoválás is, amit csak azok
láthattak, akik tudták, hol és hogyan keressék. Mindez csupán egyet
jelenthetett.
– Ematt – szólalt meg Beck. – Te is ott voltál. De hova mehettél?
Mintha csak a kérdésre válaszolt volna, az R4~es egység hosszú és a nő
fülének kimondottan diadalmasan csengő füttyögésbe kezdett, újra az
íróasztal és a monitor felé irányítva a parancsnok figyelmét. Hiába tett
meg azonban minden tőle telhetőt, a droidnak nem sikerült visszanyernie
az adatokat a navigációs számítógépből vagy a hiperűrnaplóból – csupán a
hajó rakterével és tárolóegységeivel, különösképpen az
üzemanyagtartállyal kapcsolatos információkat gyűjtötte ki és vetette
össze az EE-730-as röppályájával.
– Ebből csak azt tudom meg, hol voltak – mondta Beck. – Azt nem,
hogy hova készültek. És azt sem, hogy hova tűnt Ematt. Csatlakozz rá a
híd számítógépére az én jóváhagyásommal, és állíts össze egy listát
azokról a hajókról, amelyek a sikló elleni rajtaütés és a blokád elrendelése
között hagyták el a bolygót.
A droid sipított egyet.
 Beck eltöprengett. Amikor megérkezett a roham-osztagosokkal, a
lázadók éppen a Tanaab elhagyására készültek, vagyis Emattnek
közvetlenül azután kellett elmenekülnie a hajóról, hogy a támadás
megindult. A felszínen kutató rohamosztagosoktól semmilyen jelentés
nem érkezett, azt pedig csak találgatni tudta, hány hajót engedhetett el
Hove kapitány a bolygóról, mielőtt elrendelte volna a blokádot.
A férfi már elhagyta a Tanaabot – ebben biztos volt.
A droid csipogni kezdett, és elfordította a kupoláját, aztán három képet
vetített Beck elé a projektorával: ez a három hajó távozott a bolygóról a
holtidőben, mielőtt még Hove életbe léptette volna a blokádot. Az első egy
robotpilótával repülő droidtranszport volt, ami fix útvonalon haladt a
Belső Peremvidék felé – ezt Beck rögtön ki is zárta a körből, hiszen Ematt
sültbolond lett volna, ha a birodalmi fennhatóság alatt álló területek szíve
felé indul el. A maradék kettő közül az egyiket egy ósdi, első generációs
Sienar nehéztranszportként azonosították, a másikat pedig a Kuati
Hajógyár egyik teherszállító kompjaként, amelynek fedélzetén
rendeltetésének megfelelően semmi mást nem lehetett találni, mint áruval
megrakott konténerek százait.
Az egyik ilyen konténerben könnyedén el lehet bújni, amíg a teherhajó
el nem éri az úti célját.
– Az lesz az – mutatott rá Beck. – Számold ki a röppályáját, és add meg
az összes lehetséges végállomást.
A droid nyilvánvalóan számított erre a kérésre, ugyanis a hajók
hologramjai azonnal eltűntek, és átadták a helyüket egy csillagtérképnek,
benne a teherszállító vázlatos röppályájával. A gép kifelé haladt, a
Peremvidék és a Hutt Ur irányába.
Beck hátradőlt. Ugy döntött, hogy az alaposság kedvéért végigköveti a
Sienar útvonalát is, de máris biztos volt a dolgában. Megnyomta az
adóvevő gombját az asztalon.
– Kapitány?
– Igen, parancsnok?
– Irány a Cyrkon. Még tegnapra érjünk oda.
 HARMADIK FEJEZET: HOL A HIBA?
HAN SOLO ÖSSZEVONTA a szemöldökét, és kibámult a Millennium
Falcon pilótafülkéjéből a kék-fehéren kavargó hiperűralagútra – sokat
azonban nem látott belőle, inkább csak érezte, hogy finoman vibrál
körülötte a hajó, ahogy az alaposan átépített Isu-Sim hiperhajtóművek
halkan morogva lökik őket előre a fénynél is sebesebben. A vénemberen
járt az esze, és azon, hogy mit próbált a kölyök fejébe verni a Tatuin-ról az
Alderaanra vezető útjukon – az úton, ami Solo meggyőződése szerint
ennek az egész felfordulásnak a kiindulópontja volt. Az öreg az Erőről
beszélt, mindenféle zöldségeket hordott össze a kölyöknek arról, hogy
engedje szabadjára az érzéseit és hasonlók. Solónak nem volt szüksége az
Erőre ahhoz, hogy érezze, mit csinál a Falcon. A zsigereiben volt a dolog.
Csubi felmordult. Ez már a harmadik próbálkozása volt, hogy rávegye
egy kis társalgásra.
– Nem fogok beszélgetni veled – felelte Solo.
A vuki fújt egyet.
– Nem duzzogok – csattant fel Solo, de ő maga is érezte a hangjában a
dacosságot.
A vuki elnevette magát.
– Majd meglátjuk, mennyire tartod viccesnek a dolgot akkor, amikor a
Birodalom őrizetes celláiban rohadunk. Egyáltalán nem ez volt a terv,
pajti.
A hajtóművek finoman, szinte észrevehetetlenül fokozatot váltottak, de
ők mindketten érzékelték, mi történik, így aztán kiegyenesedtek az
üléseikben, Csubakka pedig már nyúlt is a feje fölé, hogy működésbe
hozza a tehetetlenségi csillapítót, miközben Solo előredőlt, hogy
visszakapcsoljon fénysebességről. Nem volt szükségük szavakra, hiszen
ezerszer végigcsinálták a műveletsort – márpedig egy hajó legénységének
rátermettségét pusztán annyiból meg lehetett állapítani, hogyan hajtják
végre ezt a manővert. Akadtak pilóták, akik kifejezetten kellemes
egzisztenciát teremtettek maguknak gazdag emberek fuvarozgatásával
pusztán annak köszönhetően, hogy amikor visszaléptek a hipertérből a
valós űrbe, olyan sima volt az átállás, hogy még az utasok itala sem
löttyent ki. Gsak a legjobbak tudták zökkenőmentesen levezényelni a
dolgot.
Solo finoman hátrahúzta a vezérlőkarokat, egyszerre állítva le az összes
hiperhajtóművet, aztán nézte, ahogy egy csapásra megjelenik, és rohanvást
közeledni kezd feléjük a hiperűralagút vége, majd kiélesednek a csillagok
és velük együtt a Cyrkon izzó atmoszférája is. Csubakka ezzel
párhuzamosan aktiválta a fénysebesség alatti hajtóműveket, és a kapitány
érezte, hogy a Falcon neki is lódul, mint aki annyira szeretne
továbbszáguldani, hogy azt már csak menet közben döntené el, merre is
menjen most, hogy mindjárt a valós űrben találja magát. Solo két
hajtóművön bezárta a tolóerő-visszafordítókat, hogy megzabolázza egy
kicsit, és érezte, hogy a hajó engedelmeskedik is, aztán ráadta az energiát.
Az alagút hirtelen eltűnt, és megpillantották maguk alatt a Cyrkon barna-
vörös-aranyszínű gömbjét.
Hibátlanul csinálták, maga az Uralkodó sem panaszkodhatott volna
rájuk. Solo egy pillanatra meg is feledkezett a rosszkedvéről, és
elvigyorodott.
Aztán megszólalt a Falcon közeli hajóra figyelmeztető vészjelzője, és a
rosszkedv azonnal visszatért. Solo megfordult az ülésében, hogy
elhallgattassa a vijjogást.
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül, inkább a hajótól, mintsem a
másodpilótájától. – Mi van?
Csubakka felugatott, és elfordított egy potmétert az érzékelők
vezérlőpanelén, aztán egy csapással életre keltette a tatkamerát. Solónak
nagyon kellett igyekeznie, hogy ne essen le az álla, miközben a
műszerfalba épített kis monitorra meredt.
– Ugye most csak viccelsz velem?
A vuki fújt egyet, és a fejét oldalra billentve Solóra nézett.
– Igen, Csubi, szerintem látnak minket.
A pilótafülke hangszóróiból recsegés hallatszott, és életre kelt a szabad
hozzáférésű kommunikációs csatorna.
– Itt a Vehement csillagromboló. – A hang végtelenül arrogáns és
felsőbbrendű volt, ahogy azt Solo egy birodalmi tiszttől el is várta. –
Ismeretlen YT–1300-as teherszállító, azonosítsák magukat, és közöljék az
érkezésük célját.
 Solo felkapta a fejhallgatót, és miközben odaszorította az egyik füléhez,
intett egyet Csubinak, de fölöslegesen fáradt – a másodpilótája félig már
fel is emelkedett az üléséből, és kereste az egyik, jobb kéz felé eső konzol
alatt a dobozt, ami a Falconhoz használt hamis azonosítókkal volt tele. A
galaxisban közlekedő összes űrhajón az alaptartozékok közé tartozott
egybeépített transzponder, ami a jármű azonosítóját továbbította minden
más hajónak, ha azok elég közel repültek hozzá. A készülék által sugárzott
egyedi jelet Biztonsági Azonosító Kódnak – röviden csak BAK-nak –
nevezték, és elméletileg lehetetlen volt megváltoztatni, sőt már az is
súlyos bűncselekménynek minősült, ha valaki csak megpróbálkozott a
módosítással. A Falcon eredeti tulajdonosait azonban ez nem tartotta
vissza, Solo és Csubakka pedig az elmúlt években még tovább is bővítette
a hajó aliasainak eleve tekintélyes gyűjteményét, így most már a szó
szoros értelmében százával álltak rendelkezésükre a hamis azonosítók és a
hozzájuk tartozó dokumentációk.
– Ó, üdv! – mondta Solo. Azon kapta magát, hogy erős orrhangon
szólalt meg, és úgy döntött, hogy a továbbiakban is folytatja a játékot. –
Szép napunk van, nem igaz, Vehement?
Csubi közben már az adatkockák közt válogatott az ölében heverő
nyitott dobozban, és az egyiket hamarosan fel is mutatta Solónak, aztán
kérdőn a társára nézett. Ha csatlakoztatják, a Jin-Den Smoke nevű
charterjáratként azonosítja a Falcont, amely a DeWeir családot fuvarozza.
Solo megrázta a fejét.
– Ismeretlen YT–1300-as teherszállító, ismételjük, azonosítsák magukat
és közöljék az érkezésük célját, ellenkező esetben befogjuk a hajójukat. Tíz
másodpercük maradt, hogy engedelmeskedjenek.
– Hát miféle fogadtatás ez? – méltatlankodott Solo, miközben Csubi
újabb két kockát emelt a magasba. Az egyik szerint a hajó a Broken Bell
volt, és bináris emelőkhöz szállított hidraulikai pótalkatrészeket, a másik a
– nevéhez méltó módon – higiéniai cikkekkel megrakodott Foul
Matterként azonosította volna őket. Solo megint megrázta a fejét, ezúttal
már kissé erőteljesebben, és világosan jelezte a vukinak egy pillantással,
hogy erre most nem érnek rá. Csubakka feltette a kezét, aztán eldobta a
kockákat, és tovább turkált. – így beszélnek minden útjukba kerülő
hajóval?
 – Ismeretlen YT–1300-as, öt másodpercük maradt, hogy
engedelmeskedjenek. Adják le az azonosítójukat, és közöljék, mi járatban
vannak a Cyrkon felé.
– Hátrébb az eopie-kkal – felelte Solo. – Már küldjük is. Történt odalent
valami, ami...
– Három másodperc. Kettő...
Csubakka felemelte az utolsó kockát, de még azelőtt bevágta a
transzponderbe, hogy Solo akár csak azonosíthatta volna, majd szinte
ugyanabban a pillanatban rácsapott az átvitelt indító gombra is.
– Már ott is kell lennie, Vehement – mondta Solo.
A szabad hozzáférésű csatornára néma csend telepedett. Solo és
Csubakka egymást bámulták. Ha a jelet elutasítják – vagy ami még
rosszabb, hamisként azonosítják –, egy lőtávolban lévő birodalmi
csillagrombolóval találják szemben magukat. Akkor pedig... nos, ha
szerencséjük van, talán sikerül kitartaniuk addig, amíg vissza nem
ugorhatnak fénysebességre, de a küldetés még azelőtt kudarcba fullad,
hogy igazán elkezdődött volna. Persze így, hogy már eleve ott keringett a
Cyrkon körül egy csillagromboló, könnyen lehet, hogy amúgy is későn
érkeztek.
– Coszel Dridge kapitány, a Lost and Found azonosítása megtörtént.
Közölje, milyen céllal érkeztek, és mi a rakományuk.
– Úgy-úgy, az vagyok – mondta Solo. – Csak tankolni megyünk le, meg
ejtőzni egy kicsit. Úgy hallottuk, van odalent egy bár Motok déli részén...
Tudja, az a főváros... Állítólag náluk vannak a legcsinosabb kis twi'lek
táncosnők...
– Nem érdekelnek a perverziói, Dridge kapitány. Azt tanácsolom, a
jövőben haladéktalanul azonosítsa a hajóját, ha kilép a hipertérből. Zöld
utat kapnak, mehetnek a dolgukra. A Vehement kijelentkezik.
A kommunikációs csatorna egy kattanással bezárult.
Solo és Csubakka az üléseikbe süppedtek, és teljesen egyszerre fújták ki
a levegőt.

A Falcon rázkódva befúrta magát a légkörbe, aztán lenyugodott, Solo és

Csubakka pedig átkormányozta a Cyrkon mérgezett egén a főváros felé.
Miközben Csubi betáplálta a koordinátákat, Solo véglegesítette a leszállási
engedélyük részleteit a motoki légi irányítással, és lefoglalt egy dokkot az
egyik legnagyobb komplexumban a város peremén.
Megvan az előnye és a hátránya is annak, ha a Cyr-konon bujkál az
ember – töprengett a kapitány. A helyi kormányzatot éppúgy áthatotta a
korrupció, mint a birodalmit, így aki elég kreditet hordott a zsebében, az
gyakorlatilag mindenhez hozzájuthatott megvesztegetés vagy egyszerű
vásárlás útján. Bár a bolygó ránézésre működő gazdasággal rendelkezett,
az igazi üzleteket a feketepiacon kötötték, ahol a legkülönbözőbb
árucikkek, fegyverek és fűszerek cseréltek gazdát – sőt néha még
rabszolgák is. Ha valamivel pénzt lehetett keresni, azt valószínűleg adták
és vették is a Cyrkon valamelyik városában. Ugyanakkor városokból nem
sok akadt a Cyrkonon. Motokon kívül, ami messze a legnagyobb és
ennélfogva a legfontosabb volt közülük, talán még fél tucat települést
lehetett találni szétszórva a bolygón, és ezzel véget is ért a sor. Persze nem
véletlenül: a Cyrkon városai mind kupolával fedett, zárt építmények
voltak, szabályozott hőmérséklettel és atmoszférakontrollal. A bolygó a
rendszer egyetlen csillagának lakható övezetében is a legjobb pályán
keringett, így kolonizálása idején – még jóval a Köztársaság bukása előtt –
ideális, sőt kis híján idilli világnak számított. Azóta viszont a légkör
mérgezővé vált, mert az ipari és kereskedelmi vállalkozások teleokádták
káros anyagokkal. A hőmérséklet az egekbe szökött, a felszín elkezdett
túlhevülni, és a végeredmény olyan kontrollálhatatlan üvegházhatás volt,
hogy mostanra vagy kupola alatt éltek a helyiek, vagy meghaltak, slussz,
passz.
Ez pedig oda vezetett, hogy a városok túlnépesedtek, túlzsúfolttá váltak,
és ellátási problémákkal küzdöttek. Igen, sokfelé el lehetett bújni, de futni
nem nagyon volt hova.
A Falcon a légi irányítás útmutatását követve a kikötőkomplexumhoz
repült, aztán Solo lassan a számukra kijelölt dokk fölé kormányozta a
hajót. Minden leszállóhelyet mágneses pajzs – halovány, kékes színnel
pislákoló energiamező – védett, és néhány foglalt is volt. Csubi előredőlt,
és elnézett Solo mellett, hogy a kapitányhoz csatlakozva szemügyre vegye
a látható helyen parkoló hajókat odalent. Az egyik dokkban egy Sentinel
osztályú birodalmi csapatszállítót pillantottak meg.
A vuki kedveszegetten felmordult.
– Talán nem küldtek le egy teljes egységet – mondta Solo.
 Csubakka nem fáradt vele, hogy válaszra méltassa – inkább felemelte az
egyik szőrös ujját, és rámutatott egy másik hajóra, ami úgy fél kilométerre
parkolhatott a birodalmi csapatszállítótól a maga dokkjában. Ez távolról
sem katonai jármű volt, hanem egy 1550–LEX típusú luxusjacht,
amelynek a tetejére az orrától a faráig futó, élénk kék színű csíkot
festettek. Csubi Solóhoz fordult, és kérdőn fújt egyet.
– Igen, úgy néz ki.
Csubi megint fújt egyet, ezúttal halkabban.
– Meglátjuk.
Solo energiát adott a hajtóművekre, és tett egy száznyolcvan fokos
fordulatot a Falcomnál, aztán lebegve megállt a számukra kijelölt dokk
fölött, és letette a hajót a helyére. Olyan finoman csinálta, mintha csak egy
gyereket csókolt volna orron. Csubi elkezdte lezárni a
vezérlőrendszereket, de aztán megállt, és a kapitányra nézett, mert a férfi
csupán készenléti állapotba kapcsolta a hajtóműveket a teljes leállítás
helyett.
– Mintha te nem gondolnád, hogy sietősen fogunk távozni – mondta
Solo.
Miután fontolóra vette a dolgot, a vuki egyetértően fújt egyet, majd
felkelt, felkapta a nyílvetőjét a háta mögött álló üres navigátori ülésből, és
újra Solóra nézett.
– Hát, reménykedjünk benne, hogy nem lesz rá szükséged.
Elhagyták a pilótafülkét, és a rövid előtéren át a központi körfolyosóra
mentek. Csubi morogva és dörmögve haladt Solo mellett, aztán amikor a
kapitány leengedte a rámpát, és kiléptek a hajóból a dokkba, egy
vakkantással zárta a mondandóját.
– Nem tudom – felelte Solo. – Rengeteg rohamosztagos fér el egy olyan
Sentinel kompban.
Egy újabb pöffenés volt a válasz.
– Nézd, pajti, ez egy nagyváros. Azt sem tudjuk, őt üldözi-e egyáltalán a
Vehement. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés az egész, nem? És még ha
Emattet is keresik, nyilván szétszóródtak. Vagyis ha nyitva tartjuk a
szemünket és okosan viselkedünk, minden a legnagyobb rendben lesz.
Gsak jövünk és megyünk, azt sem fogja tudni senki, hogy egyáltalán itt
jártunk.
 Ahogy elindultak a dokkon át a kikötőbe vezető főbejárat felé, a vuki
megint felmordult.
– Én csak próbálok optimista maradni, Csubi. – Solo kezdte elveszteni a
türelmét. – Ha aggaszt a dolog, megragadnám az alkalmat, hogy
emlékeztesselek: a te ötleted volt az egész. Nekem eszem ágában sem volt
idejönni, emlékszel?
Miközben a vuki ismét fújt egyet, Solo odaért az ajtóhoz, és megnyomta
a nyitógombot. Hosszú és széles, nyüzsgő sétányt pillantottak meg a
félrecsúszó kapuk mögött, amelynek mindkét oldaláról további folyosók
vezettek a többi dokk felé. A tucatnyi nyelven vitázó és kiáltozó
hangokból, elhaladó siklók süvítéséből, droidok bináris sápítozásából és a
bódékból portékájukat kínáló árusok üvöltözéséből kavarodó zaj azonnal
betöltötte körülöttük a levegőt. Kiléptek, Solo pedig egy gombnyomással
bezárta maguk mögött az ajtót, biztonságba helyezve a Falcont.
– Ide hallgass, nem kell idegeskedni – fordult oda Csubakkához. – Volt
már dolgunk rohamosztagosokkal. Lehetne rosszabb is.
A vuki halkan felmordult.
Solo a válasz hallatán azonnal megpördült, és azt látta, hogy a tömeg
hirtelen szétválik, úgy tizenöt méterrel távolabb pedig egy furcsán magas
és sovány figura tűnik fel három humanoid élén. Beletelt egy fél
másodpercbe, mire rájött, hogy a csoport vezetője egy droid, ráadásul
valami olyan típus, amivel még sosem találkozott. Az arca lapos volt és
mattszürke, mintha csak egy protokolldroid ábrázatából próbált volna
gúnyt űzni, hátulról pedig fél tölcsérként szélesedő magas gallér ölelte
körbe a fejét, mint valami acélvirág. A burkolata emberi testre
emlékeztetett, de úgy nézett ki, mintha csak félig készült volna el: a törzse
közepénél véget ért, látni hagyva a derékrészébe süllyesztett pörgő-forgó
szerkezeteket. Hosszú lábai ugyancsak az emberi csontváz felépítését
mímelték, ahogy a karjai is. Egyik fémmarkában nehéz sugárpisztolyt
tartott, a másikban hosszabb csövű, kegyetlenebb benyomást keltő
sugárkarabélyt. A háta mögött álló alakok – egy gran, egy ember és egy
kubaz, akinek a hosszú ormánya még ilyen távolságból is jól látszott –
maguk is felemelték a fegyvereiket.
– Han Solo – szólalt meg a droid. A távolság dacára tisztán lehetett
hallani kurtán és egész alakjához illően fémesen csengő szavait. – Jabba
üdvözletét küldi.
Ezzel tüzet nyitott.
 NEGYEDIK FEJEZET: NYOMASZTÓ
KÉRDÉSEK
– ÁLLÍTSÁK ŐKET a falhoz – adta ki a parancsot Beck. ~ Ha
valamelyik próbálkozna valamivel, öljék meg.
– Asszonyom – felelte az őrmester, aztán intett egyet.
– Hallottátok. Gyerünk!
A rohamosztagosok azonnal megindultak: az asztalokat felborogatva
megragadták az ivó vendégeit, és durva mozdulatokkal a helyiség
távolabbi fala felé lökdösték őket. Néhányan tiltakoztak, de a
meggyőződés hiányzott a szavaik mögül, mert a birodalmiak
türelmetlensége és a fenyegető sugárfegyverek sokat csillapítottak a
vehemenciájukon. Beck megvetéssel figyelte az eseményeket
– már maga a kocsma sem volt kellemes hely, és abban is erősen
kételkedett, hogy a közönségét alkotó semmirekellő bűnözők közt akadhat
akár csak egy kellemes alak is.
Mire az osztag végzett, tizennégy vendég állt a falnál, valamint a pultos,
a humanoid pincére és egy felszolgálódroid. Miközben két rohamosztagos
nekilátott egyenként átkutatni őket, Beck a mesterséges szemét halkan
kattogtatva sorban végigmérte mindannyiukat több különböző
spektrumban is. Hármuk rejtegetett fegyvert a ruhája alatt, és az egyik,
egy idős, vöröses bőrű twi'lek elő is akarta húzni a magáét. A parancsnok
előrántotta a sugárvetőjét, és a férfi homlokához nyomta.
– Inkább hagyja – szólt rá.
A twi'lek inkább hagyta.
Beck kivárt, amíg a rohamosztagosok lefegyverezték a csoportot.
Mindegyiküknél volt valami, még a droidnál is, úgyhogy tekintélyes
méretű halom gyűlt össze az egyetlen állva maradt asztalon, benne két
vibrokéssel, valamint a könnyű és nehéz sugárvetők szokásos
választékával és egy hődetonátorral.
– Egy férfit keresek – szólalt meg Beck. Apró holovetítőt húzott elő a
zsebéből, és egy gombnyomással életre keltette. Egy legalább hároméves
kép jelent meg a levegőben Emattről. A parancsnok kinyújtotta a kezét,
hogy mindenki lássa. – O az, egy ember. Rá van szükségem, nem magukra.
Minél hamarabb árulják el, hol találom, annál hamarabb térhetnek vissza
az italaikhoz.
A fal mellett sorakozó vendégek kényelmetlenül feszengtek. Néhányan
a többiek felé pillantgattak, mások
Beckre bámultak. A parancsnok elégedetten látta, hogy a vonásaik
félelmet tükröznek.
– Ha viszont nem mondják el, hol van – folytatta –, mindannyiukat
kivégeztetem.
A csapos hebegni kezdett, aztán megtalálta a hangját. Egy devaroni volt,
a homlokából meredező két szarv egyikét repedések tarkították, és
hiányzott a vége is.
– Ilyet nem tehet! Nem csináltunk semmit!
– Majd előállók valami ürüggyel.
– Ez a bolygó nem tartozik a Birodalom fennhatósága alá!
Beck felsóhajtott, és olyan közel ment a pultoshoz, hogy alig néhány
centiméter választotta csak el őket egymástól. A férfi annyira erősen
szorította a falhoz a hátát, hogy a parancsnok már-már azt hitte,
megpróbálja át is passzírozni magát rajta.
– Itt minden az én fennhatóságom alá tartozik – mosolyodott el Beck.
– Nem láttuk. – Ezt a twi'lek mondta. Beck odafordult hozzá, és
hőkamerás nézetre váltott a szemével. A twi'lekeknek általában magasabb
volt a testhőmérsékletük, mint a többi humanoid fajnak, és ez a példány
sem jelentett kivételt – de az ő hőképe még annál is vörösebbnek
mutatkozott, mint ami a fajtájánál normálisnak számított. Minthogy ezt
okozhatta a félelem is, a hőképből származó adatok mellett Beck a férfi
pulzusát és légzésszámát is leolvasta, mert ha megfelelően használták
őket, ezek az információk rögtönzött hazugságvizsgálóként is működtek.
– Egyikünk sem látta – tette hozzá a twi'lek.
– Hazugság. – Beck zsebre vágta a projektort, aztán sarkon fordult, és
megindult az ajtó felé. Amikor elhaladt az őrmester mellett, odaszólt neki:
– Hozzák ki. A többiek szabadon távozhatnak.
Ahogy kilépett a bárból a motoki űrkikötőbe, és megrohamozta az orrát
a legkülönbözőbb szagok kavalkádja, elfintorodott. Mocskos volt az egész
hely, és mocskos volt az összes lakója és látogatója is, az emberek éppúgy,
mint az idegenek. Utóbbiak az ő meggyőződése szerint egyébként túl
sokan is voltak, a korrupciót pedig a levegőben lehetett érezni. Az egész
bolygó korrupt volt, mint oly sok világ a Peremvidéken, amelyet
megfertőzött a hutt gengszterek romlottsága. Beck tudta, hogy a
Birodalom figyelmét más területek ügyei kötik le, de őszintén remélte,
hogy egyszer ezek a törvényt és rendet nem ismerő, alig civilizált
porfészkek is az Uralkodó látóterébe kerülnek, és Palpatine elhozza ide is
a rendet, amire oly nagy szükség volna.
Ő a maga részéről rendkívüli módon élvezte volna, ha részt vehet egy e
célt szolgáló hadműveletben.
Az őrmester is kilépett négy rohamosztagossal, akik a twi'leket
vezették. A férfinak immár össze volt bilincselve a keze a háta mögött.
– Nem tudok semmit – mondta.
– Hazudik. Tudom, hogy hazudik. – Beck a legkedvesebb mosolyát
villantotta a férfira. – És mivel tudom, hogy hazudik, azt is tudom, hogy
elárulhatja nekem az igazságot is. Odáig pedig két úton juthatunk el.
Aköny-nyebbik út az, hogy egyszerűen elmondja. A nehezebbik úton egy
vallatódroid és egy őrizetes zárka várja magát a csillagrombolómon.
A twi'lek úgy elsápadt, hogy vöröses bőre most már sokkal inkább
rózsaszínnek tűnt.
– Szerintem egyszerű választás, de persze nem én vagyok a maga
helyében.
– Nem... nem így volt öltözve – motyogta a twi'lek. – Más ruhákban
volt, mint a holón, de láttam. Ma reggel, odabent. Nem sokáig volt itt.
– Mi járatban volt?
– Nem tudom. Azt hiszem, várt valakire.
– Találkozója volt valakivel?
A twi'lek olyan fürgén bólintott, hogy még a lekkuja is ugrott egyet.
– Ugy tűnt, igen.
– És találkozott is valakivel?
Ezúttal egy hasonlóan heves fejrázás volt a válasz, amitől a férfi
fejnyúlványai ide-oda himbálóztak.
– Nem, csak... csak bámulta az ajtót, aztán egy idő után felpattant, és
elment. Egyszerűen elment.
– Hova?
– Nem tudom, a Teremtőre esküszöm, hogy nem tudom!
Beck újra ellenőrizte a férfi életfunkcióit a szeme segítségével. Ha
történt is változás, legfeljebb annyiról volt szó, hogy a twi'lek még jobban
megrémült – annak semmi jelét mutatta, hogy hazudik. A parancsnok
elfintorodott, aztán megfordult, és intett az őrmesternek, hogy eressze el a
foglyot.
– Elenged? – A twi'lek a fejét hátrafordítva végignézte, ahogy az
őrmester kicsatolja a bilincsét, majd felemelte szabaddá vált kezeit, és
megdörzsölte a csuklóit. – Köszönöm! Köszönöm!
Beck megállt.
– Tudja, hogy ez a férfi egy lázadó?
– Gondoltam rá, hogy esetleg az lehet.
Beck felsóhajtott. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
– Minden lázadót és lázadószimpatizánst azonnal likvidálni kell –
mondta.
Még csak rá sem kellett néznie az őrmesterre, fölöslegesen fáradt volna
azzal is, ha megfordul. A másodperc törtrészéig csend volt, aztán lövés
zaja hallatszott, ahogy a katona elsütötte a sugárvetőjét, egy pillanattal
később pedig egy tompa puffanás, ahogy a twi'lek elterült a földön.
– Vigyék el az utcáról a tetemet – mondta Beck az őrmesternek, aztán
ismét elővette a holovetítőjét. Alig egy pillanattal azt követően, hogy
megnyomta rajta az adóvevő gombját, megjelent a levegőben Hove
kapitány miniatűr, remegő hologramja.
– Van valami fejlemény, parancsnok?
– Egy szemtanú igazolta, hogy látta ma reggel. Azonnal küldjön le egy
teljes különítményt. Szisztematikusan átkutatjuk az egész várost a
kikötőből kiindulva.
Hove hologramja elfordult, Beck pedig végignézte, ahogy a férfi
továbbítja a parancsait egy láthatatlan tisztnek a Vehement hídján. Végül a
kapitány visszafordult hozzá.
– Biztos benne, hogy még mindig a bolygón van?
– Erre a kérdésre inkább önnek kell tudnia a választ, nem nekem,
kapitány.
– Az érkezésünk óta nem szállt fel hajó Motokból.
Beck ajkán már formálódott a helyes szó, de volt valami a férfi
hanghordozásában, ami visszatartotta tőle, hogy ki is mondja.
– Bizonytalannak tűnik, Hove kapitány.
– Nem, parancsnok. Senki sem szállt fel, erről biztosíthatom.
– De...?
 Hove egyik lábáról a másikra állt, és az egyenruhája magas gallérját
rángatta.
– Néhányan landoltak, de semmi igazán szokatlan nem történt. Az
egyiknél hezitáltunk egy kicsit, de végül átengedtük.
– Halljam, miről van szó?
– Egy könnyű teherhajó volt, a neve Lost and Found. Körülbelül fél
órával ezelőtt adtuk meg neki a leszállási engedélyt. Az azonosítója
rendben van, bár már elég régi. Viszont miután átengedtük, utánanéztem,
és a jelzése megegyezik egy olyan hajóéval, ami pár nappal ezelőtt
felkerült a megfigyelt járművek listájára. Úgy tűnik, adódott némi
kellemetlenség, amikor elhagyta a Tatuint.
– Miért nem tájékoztatott erről eddig?
– Parancsnok, a Cyrkon közismert gyülekezőhelye a kalózoknak és a
csempészeknek. Az pedig egyáltalán nem példa nélküli, hogy egy hajó
hamis adatokat használ. Amíg nem ellenőriztem, magam sem tudtam,
hogy ismert járműről beszélünk.
– Melyik dokkban landolt?
– Alig hiszem, hogy ez számítana, parancsnok. Pusztán tájékoztatni
akart...
– Nem a véleményét kérdeztem, kapitány, és biztosra veheti, hogy nem
is érdekel, mit gondol. Melyik dokk?
A markában lebegő hologram oldalra nézett, hogy ellenőrizzen valamit,
ami nem látszott a képen.
– A hét-harminckettes. De tényleg nem látom...
Beck rácsapott a jeladóra, a mondat közepén tüntetve el a szeme elől
Hove-t. Az ezernyolcszázas dokkoknál álltak, a hét-harminckettes több
mint egy kilométerre volt tőlük.
– Azért jöttek, hogy kimenekítsék —közölte az őrmesterrel.
Ezzel futásnak eredt, a rohamosztagosok pedig alig valamivel
lemaradva, csattogó léptekkel követték.
MÁSODIK RÉSZ
 ÖTÖDIK FEJEZET: BALSZERENCSE
– NÉZZÉTEK – kiáltotta el magát Solo. – Nem lehetne megbeszélni a
dolgot?
A válasz a sugárvetőkből érkezett egy újabb sorozatra való
energianyaláb formájában, amelyek a Solónak fedezéket nyújtó
felfordított zeezfuruitos kordé alját hajszál híján leborotválva szaggatták a
levegőt a kapitány feje felett. Faldarabkák záporoztak alá, és egy részük
finom porrá omlott, tüsszögésre ingerelve a férfit. Elnézett jobb felé, hogy
ellenőrizze, mi van Csubival. A vuki egy nemrég még makulátlanul
csillogó, vadonatúj sikló mögött keresett menedéket. A jármű elég nagy
volt hozzá, hogy megvédje Csubit a fejvadászok össztüzétől, de
balszerencséjére immár vagy tucatnyi helyen találat érte, a szélvédője
pedig szilánkokra robbant.
Nem lesz boldog a tulajdonosa, amikor visszaér – futott át Solo agyán.
A vuki kikapott egy tárat a töltényövéből, és egy csapással újratöltötte a
nyílvetőjét, aztán rámordult Solóra.
– Próbálok kitalálni valamit – felelte a kapitány.
Miközben ellenfeleik ismét tűz alá vették őket, Solo – továbbra is
guggolva – áthelyezte a testsúlyát a másik lábára. Csubakka figyelte, mit
csinál – aztán amikor a kapitány bólintott, teljesen egyszerre mozdulva
felpattantak, hogy viszonozzák a tüzet. A fejvadászok is fedezékbe bújtak,
a droid például egy vaskos tartóoszlop mögött rejtőzött a sétány egyik
oldalfala mellett, de a grant ebben a pillanatban épp nem takarta semmi,
úgyhogy Solo gyors egymásutánban két lövést is leadott rá. Az első a bal
vállán találta el az idegent, a második célt tévesztett. A fickó megeresztett
néhány káromkodást huttul.
Csubi felüvöltött, aztán Solo meghallotta a nyílvető jellegzetes
csattanását is, és a szeme sarkából látta, ahogy a hosszúkás, lassú röptű
lövedék nekilódul a fegyverből, majd becsapódik a droidnak fedezéket
nyújtó oszlopba, jókora darabot szakítva ki a permabetonból.
Solo lebukott, és miközben kifújta a levegőt, állított egyet a DL-
44~esén. Rosszul alakultak a dolgok. Vesztegették az idejüket, és a
kapitány tudta, hogy ahol ekkora lövöldözés tör ki, ott záros határidőn
belül díszfelvonulást tartanak a birodalmi vödörfejek is, hogy kivizsgálják
a felfordulás okát.
Vészjóslóan nehéz tárgy csattant a közelben a földön, aztán nyüszítő
hangot adva, egyenletesen és gyorsan továbbgurult Solo felé. A kapitány
gondolkodás nélkül kinyújtotta a lábát, és a csizmája talpával az immár
teljesen elnéptelenedett sétány falának rúgta a fémgolyót. A lepattanó
gömb egy pillanattal később felrobbant, úgyhogy Solo egy másodpercig
nagyon hálás volt, amiért a kikötő innenső fele szinte azonnal kiürült,
amikor elkezdődött a lövöldözés. A fejvadászok közt mindenféle alakot
meg lehetett találni, és mindegyiknek megvolt a maga rögeszméje is. Solo
tudta, hogy némelyikük rendkívül óvatosan, precízen és szakszerűen teszi
a dolgát – és úgy volt vele, hogy őket lehet tisztelni még akkor is, ha azzal
nem ért egyet az ember, amiből élnek. Másokat viszont semmi nem
érdekelt azonkívül, hogy levadásszák a célpontjukat. Ha ártatlanok
kerültek az útjukba, nos hát, akkor azok az ártatlanok rosszul jártak.
Járulékos kárként számolták el őket, náluk ez is a munka része volt. A
tűzerejüket elnézve Solo biztos volt benne, hogy ezek a fickók az utóbbi
kategóriába tartoznak.
Ugyanakkor tapasztalatból tudta azt is, hogy egyvalami közös minden
fejvadászban.
– Nálam van a pénz – kiáltott oda nekik. – Hallgassatok meg. Nálam van
Jabba pénze!
A lövöldözés abbamaradt, úgyhogy miután még erősebben rámarkolt a
sugárpisztolyára, Solo fél szemmel kikandikált a kordé mögül. Mind a
négy fejvadász fedezékben lapult, de hallották, mit mondott, és tudta, hogy
figyelnek rá.
– A tiétek. Az egész.
Csubakka döbbenten nézett rá. Solo tudomást sem vett róla.
– Az egész a tiétek – csak engedjetek el minket.
– Hol van? – harsant a droid fémes, rosszul modulált hangja.
– A hajómon. Ha engeditek, hogy elmenjek érte, idehozom nektek.
– Solo. – A droid csalódottnak tűnt. – Ha odaengedlek a hajódhoz, nem
jössz vissza. Veletek megyünk.
– Ha velünk jöttök, semmi nem fog visszatartani attól, hogy hátba
lőjetek, amint megkaptátok a pénzt.
– Ez így van.
 – Akkor nyilván értitek, miért gondolom úgy, hogy ez elég pocsék üzlet.
– Tudunk ajánlani egy másik megoldást is – mondta a droid. –
Megölünk itt, aztán elvesszük a pénzt és a hajódat is.
– Ez a verzió sem tetszik – felelte Solo.
Csubi egyetértőn felhorkant.
Solo felsóhajtott, aztán a fejvadászoknak hátat fordítva újra leroskadt a
fedezéke mögé, és végigpillantott a sétányon.
Egy szakasznyi birodalmi rohamosztagos közeledett feléjük, az élen egy
sugárvetőt szorongató tiszttel. Solo gyorsan visszadugta a pisztolyát a
tokjába, és Csubakkára nézett.
– Tedd le – sziszegte oda neki.
A vuki úgy nézett rá, mintha megőrült volna, de aztán meglátta, mit
mutogat neki Solo, és megértette, miről van szó. Azonnal le is tette a
nyílpuskáját.
– Lázadók! – kiáltotta el magát Solo, nagyjából a droid irányába bökve
az ujjával.
A fejvadászok épp ebben a pillanatban döntöttek úgy, hogy újra tüzet
nyitnak. A tiszt és a rohamosztagosok azonnal szétszóródtak, és két
csoportra válva a sétány két falához préselődtek. Solo feje fölött
sugárnyalábok suhantak el, aztán kicsit odébb a széles folyosó falába és
padlójába csapódtak. A kapitány elrugaszkodott a kordétól, és a fejét
leszegve futásnak eredt a tiszt felé, aki egy másik oszlop mögött keresett
magának fedezéket. Menet közben újabb lövések vágódtak a falba a háta
mögött, aztán forróságot érzett, és az egyik sugárnyaláb megperzselte a
haját, így nem is nagyon kellett tettetnie, hogy megvan rémülve, amikor
levegő után kapkodva becsusszant a nő mellé.
– Ezeknek teljesen elment az eszük! – kiáltott fel. – Az egyik hajóhoz
tartottak, de aztán történt valami... és egyszerűen elkezdtek lövöldözni!
Azt hiszem, szökni próbálnak!
– Maradjon itt! – mondta a nő, és nekinyomta a falnak. Magas volt –
majdnem olyan magas, mint Solo maga –, a haja szőke, az egyik szeme
kék, a másik a bőréhez rögzített fekete fémfoglalatban ülő, pokoli vörös
színben izzó kibernetikus szem. Rémisztő látványt nyújtott. Arcának ezen
az oldalán mély beg húzódott a hajvonalától az állkapcsáig, ami friss seb
korában rettenetesen fájhatott. – Hányan vannak?
 – Azt hiszem, négyen – felelte Solo tágra nyílt szemmel. – Két idegen és
egy droid. A vezetőjük meg egy ember.
A tiszt összeszorította az állkapcsát, aztán megfordult, és odaintett a
túloldalon álló katonáknak.
– Álljanak át kábítólövésekre. Elve akarom mindet. És szükségünk lesz
egy ionvetőre is.
– Segítek maguknak – mondta Solo.
– Eleget tett már így is, polgár. Maradjon itt, ezen a helyen biztonságban
van. Beszélni akarok magával, ha őrizetbe vettük azokat az árulókat.
– A ba... a rabszolgám... ott ragadt följebb – mutatott Solo Csubakkára,
aki még mindig a megrongálódott sikló mögött kuporgott. – Szükségem
van rá. Nagyon sokba kerülne a pótlása.
– Szabaddá tesszük az utat – mondta a tiszt, aztán jelet adott a szemben
álló katonáknak az indulásra. A rohamosztagosok gyorsan és precízen,
valódi egységként mozogtak, mint mindig: csoportokra válva nyomultak
előre, fedezőtűzzel biztosítva egymást, és pillanatok alatt utat törtek a
sétányon. A fejvadászok viszonozták a tüzet – vagy azért, mert nem
akarták átengedni a birodalomnak a vérdíjat, vagy (és ez volt a
valószínűbb) azért, mert még nem vették észre, hogy változott a csata
felállása, és már nem Solóval és Csubakkával váltanak lövéseket.
Amikor a rohamosztagosok elérték a siklót, Csubakka felmarkolta a
nyílvetőjét, és öles léptekkel odarohant Solóhoz, aki már csak rá várt.
Mindketten vetettek egy pillantást hátrafelé.
– Itt Beck parancsnok a Birodalmi Biztonsági Hivataltól – kiáltotta el
magát ugyanebben a pillanatban a nő. – Ha eldobják a fegyvert és
megadják magukat, megkíméljük az életüket!
Csubi fújt egyet.
– Úgy bizony, ideje távoznunk – értett egyet Solo.

Az ivónak egy hajó raktere adott helyet, maga a hajó pedig az az 1550–
LEX volt, amelyet az érkezésükkor vettek észre. Solónak és Csubinak
csupán egyetlen pillanatba került meggyőződni róla, hogy jól sejtették, ez
valóban a Miss Fortune, a dokkba pedig minden gond nélkül és teljesen
észrevétlenül sikerült beosonniuk. Hátulról közelítették meg a hajót, ahol
a rakodórámpa le volt eresztve, és egy rendkívül hallgatag shistavanen
támasztotta az egyik hidraulikus rudat. Odabentről zene hangjai és
beszédfoszlányok szűrődtek ki. A shistavanen karmos kezét felemelve
megállította őket.
– Tizenöt kredit a belépő – morogta, aztán felemelte farkasforma fejét,
és az orrát felszegve Csubakka szemébe nézett. – A vukinak húsz.
– Delia barátja vagyok – mondta Solo.
– Deliának mindenki a barátja – felelte a sbistavanen. – Harmincöt
kredit lesz, pajtás.
– Kész rablás – jegyezte meg Solo Csubakkának, miközben kihalászta a
pénzt az egyik zsebéből, aztán beleejtette a krediteket a shistavanen
kezébe. – De ne költsd el egyszerre.
A rámpán felkapaszkodva a hajó egykori rakterébe jutottak, amely
eredeti minőségében meglehetősen tágas és igen fontos helyiségnek
számított, de – bár Solo véleménye szerint technikai értelemben továbbra
is raktér volt – már nagyon hosszú ideje más szerepet játszott. Az elülső
végében álló válaszfal elé hosszú bárpultot építettek, amely mögött a
galaxis legkitűnőbb szeszes italai sorakoztak üvegszám, átlátszó ládákban
közszemlére téve. A maradék területet pedig fél tucat kerek asztal foglalta
el, amelyekhez két-két vagy néha három szék tartozott – és a többségük
foglalt is volt.
A Miss Fortune rakománya túlnyomórészt folyékony állagú volt, igen
gyakran okozott részegséget, és általában túl sokba is került, viszont
megvolt az az előnye, hogy alighanem a létező legdiszkrétebb helyen
szolgálták fel. Ennek a bárnak nem volt szüksége engedélyekre, és nem
fizetett adót sem, amikor pedig a helyi hatóságok tudomást szereztek róla,
képes volt a szó szoros értelmében szedni a sátorfáját és egy szempillantás
alatt továbbrepülni, hogy aztán egy másik világban landolva elölről kezdje
az egészet. Aki állandóan mozgásban volt, mert egyik bolygóról a másikra
utazva – egyszóval csempészként, felderítőként vagy zsoldosként – kereste
a kenyerét, az nem is találhatott tökéletesebb helyet arra, hogy
biztonságban és nyugalomban megihasson egy italt, és esetleg értesüljön a
legfrissebb hírekről is.
Solo haladt az élen: az asztalokat óvatosan megkerülve egyenesen a
bárpulthoz ment, és megállt két üres szék között. A pultos – egy rövid,
vörös hajú nő, maga is ember – éppen háttal állt neki, de amikor
megfordult és megpillantotta, széles vigyor terült el sápadt, kissé szeplős
arcán. Aztán Solo rájött, hogy nem őrá néz, hanem a barátjára.
 – Hé, vuki – szólalt meg a nő, és lábujjhegyre állva kihajolt a pultból,
hogy átkarolja Csubakkát. A vuki fújtatva viszonozta az ölelést, és
felemelte Deliát a levegőbe, aztán úgy megszorongatta, hogy a nő arca
majdnem olyan vörös lett, mint a haja.
– Csubi, mindjárt összeroppantod – szólt rá a társára Solo.
Csubakka felmordult, aztán vakkantott egyet, és letette a nőt. Delia
levegő után kapkodva megtámaszkodott, és végigsimított a haján.
– Solo – mondta, próbálva leplezni, hogy még mindig zihál.
– Leighton kapitány.
Delia Leighton ismét elvigyorodott.
– Úgy hallottam, meghaltál, Han. Valami olyasmit rebesgettek, hogy
egész Mos Eisley-t fel kellett mosni, miután Greedo szétplaccsantott.
Szinte már szomorú is voltam.
– Szinte?
– Még mindig nem fizetted ki a tartozásodat.
– Megvan a pénz.
– Igazán? – könyökölt a pultra a nő. Ahogy elmosolyodott, ráncok
jelentek meg a szeme sarkában. – Akkor lássuk.
– Nincs nálam.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Ki tudlak fizetni. A Falconon van a pénz. – Solo olyan közel hajolt a
nőhöz, hogy szinte összeért az arcuk. – Megadom a tartozásomat, sőt még
többet is kapsz, ha esetleg segítesz nekünk egy kicsit.
– Te mindig sántikálsz valamiben.
– Nem sántikálok semmiben, csak információra van szükségem.
Keresek valakit.
– Mindannyian keresünk valakit, Solo. – Delia kiegyenesedett, előhúzott
az övéből egy kendőt, és nekiállt letörölni vele a pultot. Közben odagurult
hozzá egy szál kerekén egy régi WA-7-es droid, és letette elé a tálcáját.
– Két juri, egy lávakoktél és egy üveg Bost lesz – mondta.
Delia nekilátott összeállítani a rendelést.
– Delia, kissé sietős a dolgunk – szót rá Solo.
– És ebben mi az újdonság?
– Tudsz segíteni?
A nő lerakott egy üveget a tálcára, és lepattintotta róla a kupakot.
– Még nem árultad el, kit kerestek.
 – Egy embert. Férfi, standard években számolva húsz körül lehet, barna
a haja és barna a szeme is. Csak mostanában, valamikor az elmúlt
tizennyolc órában érkezhetett Motokba.
– Tehát körülbelül minden harmadik férfi lehet, aki nem valamelyik
idegen fajhoz tartozik, és nemrég Motokba látogatott. – Delia két poharat
tett a felszolgáló droid tálcájára, majd anélkül, hogy odanézett volna,
hátranyúlt egy üvegért, átdobta a feje felett, elkapta a másik kezével, és
miután a hüvelykujjával kipöccintette belőle a dugót, önteni kezdte a
benne lévő italt. A kicsurgó folyadék ezüstösen csillogott, de mire a
pohárba ért, már áttetsző volt, és édes gyümölcsillatot árasztva habzott. –
Szokatlanul határozatlan vagy.
– El akarja hagyni a bolygót. Fuvarra vár – hajolt előre megint Solo,
elkapva a csapos tekintetét. – Egy kifejezetten különleges fuvarra vár
néhány kifejezetten különleges barátjától. Olyan barátoktól, akikkel te is
közismerten szimpatizálsz.
Delia nem reagált egyből – előbb szép komótosan befejezte a rendelés
összeállítását, aztán végignézte, ahogy a droid felmarkolja a tálcát, és
fürgén elgurul vele.
Sőt, egy kicsit még ezt követően is várt, mielőtt lassan visszafordította a
tekintetét Solo felé, a szemében pedig félreismerhetetlen gyanakvás ült.
– Sosem vitted vásárra a bőrödet másokért – mondta.
– Én jöttem érte, Delia.
– Nem hiszek neked.
– Azt hiszed, a Birodalomnak dolgozom?
A nő Csubakkára pillantott, aki csendben hallgatta őket, aztán megrázta
a fejét.
– A meztelen csigáknak viszont szoktál dolgozni, ez köztudott –
mondta.
– A legádázabb ellenségemet sem adnám el a huttoknak.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Oké – felelte Solo. – A legádázabb ellenségemet talán igen. De itt
most nem erről van szó. Én jöttem a fickóért, Delia.
– Most higgyem el, hogy csatlakoztál az ellenálláshoz?
Solo megrázta a fejét.
– Nem, szó sincs róla. Még mit nem. Ez alkalmi munka.
Delia beleharapott az alsó ajkába.
– Csubi?
A vuki bólintott.
– Becsszó?
A vuki ismét bólintott, és ezúttal fújt is egyet hozzá.
A nő finoman megcsóválta a fejét döbbenetében.
– Elképesztő összeget kaphatsz tőlük – mondta.
– Közel sem fizetnek eleget – felelte Solo.
 HATODIK FEJEZET: KI A FOGÓ?
– VÉGREHAJTÁS, SZIGMA NÉGY – adta ki a parancsot a
rohamosztagos őrmester, és két katona azonnal meg is indult a sétány két
oldalán. Annyit gyakorolták már az efféle szárnytámadásokat, hogy
gondolkodniuk sem kellett a kivitelezéséhez: csak nyomultak előre,
tüzeltek, aztán nyomultak előre tovább.
Beck a ronccsá lőtt sikló fedezékéből figyelte, ahogy négy ellenfelük
közül az egyik, a kubaz a földre roskad, miután gyors egymásutánban két
kábítólövést is kap. A másik három habozni látszott, mintha lebénította
volna őket a támadás precizitása és gyorsasága, úgyhogy a
rohamosztagosok második hulláma is tüzet nyitott, padlóra küldve a grant.
A mocskos köpenye alatt guberált katonai holmik és ócska, szakadt ruhák
egyvelegét viselő ember sarkon fordult, és futásnak eredt.
– Állítsák meg – mondta Beck.
Megszólalnia is fölösleges volt: az alak négy lépést sem tudott
megtenni, máris kétszer hátba lőtték. Ahogy tetőtől talpig átjárták az
idegrendszerét azonnal túlterhelő töltött részecskék, a teste kéken
felragyogott. Beck a mesterséges szemén keresztül látta, hogy az
életfunkciói egy pillanatra megvadulnak, aztán az alapértékig zuhannak,
ahogy a szervezetét érő kíméletlen sokkhatás váratlanul kioltja az agyát
működtető elektromos impulzusokat. Beck tudta, hogy az orvosi
érzéstelenítők is ugyanezen az elven működnek, de így, hogy egy
menekülő lázadóval történt meg a dolog, valamiért kimondottan élvezetes
látványnak tartotta.
Most már csak a droid volt hátra, amely éppen kihátrált a fedezékéből,
és megadást mímelve a magasba emelte a fegyvereit. Első ránézésre úgy
festett, mintha még a Klónháborúk idejéből maradt volna meg.
– Ne lőjenek – mondta.
A rohamosztagos őrmester felemelte a vállára szíjazott rövid csövű
DEMP puskát, és leadott vele egy lövést. A droid megmerevedett, majd
minden irányba szikrákat hányva remegni kezdett, ahogy végigfutott a
burkolatán és az áramkörein az elektromágneses impulzus. A következő
pillanatban szánalmasan felnyüszített – szinte olyan volt, mintha egy
gyerek visított volna –, aztán hangos csattanással összeesett.
– Ez hatékony volt – mondta Beck. Ennél komolyabb elismerést
valószínűleg elképzelni sem tudott volna.
A TX-828 azonosítójú rohamosztagos őrmester a fejét egészen enyhén
oldalra billentve fogadta a dicséretet.
– Köszönöm, asszonyom.
Beck visszacsúsztatta a combján viselt tokba a szolgálati sugárvetőjét,
és megindult előre. A sétány két oldalán már kezdtek feltünedezni a
járókelők, akik semmi szégyenteljeset nem találtak a futásban, és
fedezékbe bújtak, amikor kitört a tűzharc. Egymás után emelkedtek fel a
boltokon is a redőnyök, a mozgásba lendülő droidok zümmögése és
vinnyogása pedig lassan beleolvadt a háttérzajba, ahogy újra megindult a
beszéd, majd a kereskedés is. Az utca népe megbámulta Becket és a
rohamosztagosokat, amint előrenyomultak, és az őrmester kiadta a
parancsot a katonáinak, hogy fegyverezzék le és bilincseljék meg a
foglyokat. A parancsnok azonban tudomást sem vett a közemberekről,
ugyanis minden figyelmét lekötötte a földön heverő mozdulatlan emberi
test, amelyet most már szinte teljesen eltakart a köpeny.
Ahogy megállt fölötte, és megböködte a csizmája orrával, egy pillanatig
a rodiai nőt látta a helyén, aki önkezével vetett véget az életének. Újra
elöntötte a düh, így aztán a lábával is nagyobb erőt fejtett ki, és a hátára
fordította az eszméletlen alakot.
– Régóta vártam erre a pillanatra, Ematt – mondta.
A férfi azonban nem Ematt volt.
Beck tetőtől talpig végigmérte a fickót. Guberált katonai holmikból és
vértmaradványokból álló szedett-vedett felszerelésében egy hamis
mandalori és egy kései klónpáncélból származó darabokat lehetett
beazonosítani. A puskáját kiejtette a kezéből, de Beck kibernetikus szeme
így is rögtön megállapította a típusát: egy Merr-Sonn 4–es volt, amit főleg
a rendőrség használt, ugyanis automata sugárvetőként és félautomata
bénítófegyverként is funkcionált. Az övéről egy vibropenge markolata
lógott, a karja alatt pedig egy másik sugárvető – Beck mesterséges szeme
szerint egy BlasTech HSB–200-as maroklőfegyver – pihent a tokjában. A
derékszíján ezenfelül három gránátot is tartott, kettő közülük bénítótöltet
volt.
 Beck lehajolt, megragadta a gallérjánál fogva az eszméletlen alakot, és a
szabad kezével nekilátott átkutatni. A fickó egy szenzorpajzsos tárcát
rejtegetett az inge alatt. Beck letépte a zsinórjáról, aztán a férfit a földre
lökve kinyitotta, és a tenyerébe borította a tartalmát. Néhány kreditet, egy
holoprintet és egy igazolványt talált benne. Egy pillanatig bámulta a
kártyát, aztán elhajította, és elindult visszafelé a sétányon.
– Fejvadászok. – Úgy mondta ki a szót, mintha mérget köpött volna ki. –
Ezek fejvadászok, nem lázadók.
Hirtelen megtorpant, és végigpillantott az ismét nyüzsgő sétányon.
– Hova tűnt a másik kettő? Az ember meg a vuki.
– Nem látom őket – felelte az őrmester, TX-828. – Valószínűleg
elfutottak, amíg mi a célszemélyekkel voltunk elfoglalva.
– Átvertek minket. – Beck mellkasában szétáradt a düh. Erősen kellett
küzdenie, hogy le tudja gyűrni. – Átvertek. Azok ketten, azok voltak a
lázadók. Azért jöttek, hogy megmentsék Emattet, ezt bármibe le merném
fogadni.
Nyikorgást hallott a háta mögül. A droid volt az: talpra állt, majd
zümmögni és kerregni kezdett, aztán amikor Beck szembefordult vele,
megszólalt.
– Ennek az egységnek a neve Elfogó – mondta. – Ez az egység hivatalos
birodalmi fejvadászengedéllyel rendelkezik. Önök akadályozták az
egységet és partnereit.
Beck közelebb lépett hozzá.
– Ha panaszt akarsz emelni, fordulj a szakszervezethez, droid.
– A birodalmi tiszt félreérti a helyzetet. – Valami zúgni kezdett a droid
fejében, aztán zümmögéssé szelídült a zaj. Beck úgy sejtette, hogy
pontosan olyan idegesítőnek is szánták ezt a hangot, amilyen volt. – A
célszemélyek nem lázadók. A célszemélyek csempészek. Az ember neve
Solo, Han. A vuki neve Csubakka. A begyűjtésükért járó jutalom...
jelentős.
– Begyűjtés.
– A jutalom még jelentősebb, ha élve gyűjtik be őket.
Beck végigpillantott a droidon, aztán a kubazon, a granon és az emberen
is, akik különböző mértékben ugyan, de mindannyian magukhoz tértek. A
gran megsebesült, de a sérülése nem tűnt súlyosnak.
– Elfogó – szólalt meg a parancsnok. – Beszédem van veled.
 – Ezt az egységet önaktualizáló működésre programozták. – Elfogó
felsőteste tett egy háromszázhatvan fokos fordulatot a középtengelye
körül, a lába és a feje viszont mozdulatlan maradt. Jobb híján szemnek
nevezendő alkatrészei hol sárgán, hol fehéren pislákoltak. Beck úgy érezte
magát, mintha a droid őt bámulná. – Ez az egység egy önfejlesztő
direktívát követ. Ez az egység olyan programozásra és módosításokra tett
szert, amelyek a galaxis leghatékonyabb vadászává avatják.
– És egy egómódosításon is átestél, ha jól látom – mondta Beck.
– Ennek az egységnek nincs egója. Ez az egység tényeket közöl.
– Szóval azt állítod, hogy nyomára tudsz bukkanni annak a kettőnek,
Solónak és a vukinak?
– Így van.
Beck végigpillantott a fejvadászcsapat másik három tagján. Nem tudta,
mit kezdjen velük most, hogy már magukhoz tértek. A csuklyás kubaz az
ormányát imbolygatva odasúgott valamit az embernek és a grannak, akik
egy pillanatra sem vették le a tekintetüket Beckről, mióta elkezdődött a
beszélgetés. Egyértelműen Elfogó volt a vezetőjük, és mivel tudott egyet s
mást a fejvadászokról és a munkavégzési szokásaikról, a parancsnok arra
gyanakodott, hogy van némi igazságtartalma annak, amit a droid mond.
Parancsot adott, hogy az egész csoportot vigyék a sétány mentén álló kis
boltok egyikébe, ahol viszonylag zavartalanul foglalkozhat velük, és
utasította az őrmestert, hogy ürítse ki a helyet. Egy főként idegeneket
fogadó gyorsétteremre esett a választása, ahol a levegőt átható zsírszag és
olyan világokról származó fűszerek illata ülte meg, amelyeket Beck
nemhogy soha nem keresett fel, de valószínűleg még csak hallomásból
sem ismert. A tulaj – egy ember, aki pillanatnyilag maga is két
rohamosztagos felügyelete alatt állt – gyanakodva figyelte őket. Beck
végiggondolta, amit megtudott.
– Tudod azonosítani a hajójukat? – kérdezte a droidtól.
– Igen.
– Tudod azt is, hol van?
– Negatív. – Elfogó kattogni kezdett, és lámpák egész sora villant fel a
testén. – De nem fog gondot okozni, hogy megtaláljuk a partnereimmel.
– Szükségem van a hajó leírására – mondta Beck. – És a nevére. A
valódi nevére, nem az álnévre, amivel landolt, bármi is legyen az.
 Az Elfogó háta mögött sorakozó fejvadászok bizonytalanul toporogtak,
és lapos pillantásokat váltottak egymással.
– Ezt a kérést nem teljesíthetem – felelte Elfogó.
– Nemcsak hogy teljesítheted, teljesíteni is fogod – mondta Beck. –
Különben a következő munkádat a Kesselen kapod, a társaid pedig egy
birodalmi büntetőtelepre mennek gürcölni. Nevet, leírást. Most.
Újabb fény gyulladt ki Elfogó testén, aztán halk hidraulikus nyikordulás
hallatszott – a droid ezúttal a fejét fordította el száznyolcvan fokkal, hogy
a társaira nézzen. Beck úgy sejtette, hogy ezt csupán a látszat kedvéért
csinálta, ugyanis vagy egy tucat kamerát és lencsét viselt a fején. Igen, a
parancsnok biztos volt benne, hogy a droid egyszerre lát minden irányba,
és olyan erősek a processzorai, hogy a szenzoraival érzékelt információt
szinte azonnal fel is dolgozza és ki is értékeli. Csak időt akart nyerni a
dologgal.
– Őrmester – mondta Beck. – Vegye őrizetbe őket a hatóságok
akadályozásának vádjával, illetve terroristatevékenység segítése és
bűnpártolás alapos gyanújával.
– Igenis, asszonyom. – A rohamosztagos a jobb kezét felemelve jelzett a
szakasz többi tagjának.
– Várjanak – szólalt meg Elfogó. A feje visszafordult Beck felé. –
Hűségesek vagyunk a Birodalomhoz. Engedelmeskedünk.
Az őrmester Beckre pillantott, ő pedig alig észrevehetően biccentett. A
rohamosztagos intett a katonáinak, hogy menjenek vissza a helyükre.
– Várom a választ.
– A hajó egy KLT-Kuat könnyű teherszállító – mondta Elfogó. – A hajó
neve Roundabout Right.
Beck elmosolyodott.
– Még valami?
– A hajó könnyen felismerhető a bal oldalára festett mélyűri angyalról.
Beck farkasszemet nézett a droid vizuális szenzoraival. A fejvadászok
feszengve toporogtak, és a parancsnok azt is látta, hogy a kubaz keze
egészen lassan a csípőjére szíjazott sugárfegyver felé mozdul.
– Szabadon távozhatsz a társaiddal együtt – mondta.
A droid felbúgott, a háta mögött álló fejvadászok izmai ellazultak. A
kubaz keze is visszahullott az oldala mellé.
 – Sokáig éljen az Uralkodó – mondta Elfogó, aztán sarkon fordult, és a
másik három fejvadásszal a nyomában kivonult a kis étteremből.
Az őrmester kivárt, amíg becsukódott mögöttük az ajtó, aztán így szólt:
– Asszonyom, szerintem hazudnak.
– Tudom. – Beck a tulajdonos felé fordult, aki még mindig
mozdulatlanul állt. Magasságra nagyjából stimmel, állapította meg. Kicsit
túlsúlyos, de megteszi. – A Vehement nem regisztrálta egyetlen KLT
landolását sem, mióta megérkezett. Egy YT–1300-ast keresünk. Maga, a
Birodalomnak szüksége van a ruháira.
A tulaj szája tiltakozásra nyílt, de aztán eszébe jutott, hogy két
rohamosztagos őrködik felette. Kioldotta a kötényét, és nekilátott kibújni a
zubbonyából.
– Vegye le a páncélját, és öltözzön át az ő ruháiba – mondta Beck az
őrmesternek. – Aztán fogjon egy adóvevőt, és kövesse őket. Folyamatos
jelentést kérek.
– Máris, asszonyom. – Beck a hangja alapján úgy érezte, hogy a
rohamosztagos mosolyog.
– A szakasz velem jön, megkeressük a hajójukat. Ha szerencsénk van,
rajtuk üthetünk, amikor be akarnak szállni. – Visszafordult az immár
csupán alsóneműt viselő tulajhoz, és elvette a holmiját az egyik
rohamosztagostól, aztán letette a ruhaköteget az egyik kis asztalra. Az
őrmester a sisakjától és a kesztyűjétől már meg is szabadult, éppen a
mellvértjét csatolta le gyors mozdulatokkal. Idősebb volt, mint a
parancsnok gondolta: fekete hajába itt-ott már ősz szálak vegyültek, nem
sok választhatta el a negyventől. Beck némileg meglepetten vette észre,
hogy egy klónnal – talán az egyik utolsó aktív, eredeti kaminói minta
alapján létrehozott példánnyal – van dolga. Ez igazolta a korával
kapcsolatos sejtéseit. Nem maradtak sokan a fajtájából – mélázott el. Ami
azt illette, nem is emlékezett rá, hogy valaha szolgált volna alatta klón.
– TX—828 – szólította meg.
– Igenis, parancsnok? – A férfi már levetette a páncélját, éppen készült
magára húzni a tulaj ingét. Furcsa volt a hangja így, hogy nem torzította el
a sisak.
– Hogy szólítják?
– Parancsol, asszonyom? – Az őrmester belebújt az ingbe, és elvette az
adóvevőt, amit az egyik katona nyújtott felé.
 – Nyilván van beceneve. A barakkban. Hogy szólítják?
– Torrentnek, asszonyom.
– Ez lesz a hívójele. – Beck fél térdre ereszkedett, és kihúzta a jobb
csizmájából a nadrágszárát, aztán lecsatolta a vádliján viselt
maroklőfegyvert. Amikor ismét felegyenesedett, a tokjával együtt Torrent
kezébe nyomta a sugárvetőt. – A Birodalomért.
– A Birodalomért, asszonyom.
Beck végignézte, ahogy a férfi kilép az étteremből, futtában körbepillant
az utcán, majd gyorsan eltűnik a nyüzsgő forgatagban, hogy felzárkózzon
Elfogóhoz és a másik három fejvadászhoz. A parancsnok egy másik
rohamosztagoshoz fordult, aki már össze is szedte Torrent holmiját.
– Gyerünk, keressük meg azt a hajót – mondta neki.
 HETEDIK FEJEZET:
KÉTSÉGBEESETT PRÓBÁLKOZÁSOK
MINDEN MENNYISÉGBEN
DELIA LEIGHTON TUDTA, mikor lehet kijelenteni, hogy baj van –
űrhajósként egyszerűen rendelkeznie kellett ezzel a képességgel,
bárpultosi minőségében pedig még annál is nagyobb szüksége volt rá.
Most éppen baj volt, ugyanis négy alak – egy droid és három humanoid
– vitatkozott a rakodórámpán partnerével, másodpilótájával és
kidobójával, Gurtisszel. Delia benyúlt a bárpult alá, és rátette a kezét a
mosogató mellé rejtett lefűrészelt csövű Scattermaster markolatára.
– Engedd be őket, Gurtis – kiáltott oda.
A shistavanen kedveszegetten nézett rá, pofája két oldalán még a
fogsora is kivillant lebiggyedő ajkai mögül. Delia mosolygott. Ha egy mód
volt rá, mindig így tett. Még abban a lothali ivóban tanulta ezt a trükköt,
ahol pultosként dolgozott, mielőtt a birtokába került a hajó. Ott aztán nem
akármilyen volt a törzsközönség: űrutazók, csempészek és kalózok adták
egymásnak a kilincset, és egyszer vagy másszor a galaxis összes létező
faja betért, köztük egy öreg durói is, aki mindig egyedül ivott a sarokban,
aztán ha minden elcsendesedett, történeteket mesélt neki. Igen, Delia ott
tanult meg mosolyogni, barátságosan viselkedni és órákig állva maradni –
és ott tanulta meg azt is, hogyan kell boldogulni, ha baj van, hogyan kell
eldönteni, minek jött el az ideje: annak, hogy kiálljon magáért az ember,
annak, hogy elbújjon egy asztal mögött, vagy annak, hogy futásnak
eredjen.
A Miss Fortune annak a duróinak a hajója volt – Delia legnagyobb
meglepetésére a fickó ráhagyta a végrendeletében. Az eredeti neve duróiul
annyit tett, hogy „vakszerencse”, de mivel Delia alig tudta kiejteni a szót,
mások pedig még annyira sem boldogultak vele, átkeresztelte. Aztán,
minthogy újdonsült kapitányként is megmaradt pultosnak, úgy döntött,
hogy összeköti a két hivatást, hiszen így lehetősége nyílik utazni és
ismeretségeket kötni – nem sokkal később pedig csatlakozott hozzá Gur-
tis is. Gurtis, akiben az együttérzés mindig felülkerekedett a józan észen,
ha olyan ügyekről volt szó, mint a Birodalom elleni felkelés. Gurtis, aki
rábeszélte, hogy a lázadó sejtek néha üzenetek küldözgetésére
használhassák a Miss Fortune-t.
A jövevények a droiddal az élen felvonultak a rámpán. Mindannyiuknak
fegyver volt a kezében, bár nem tartották őket tüzelésre készen. Az
asztaloknál ülő néhány vendég az italát körültekintően felkapva
félrehúzódott az útjukból, és a WA-7-es droid, Bobbie is megállt
végignézni, ahogy elhaladnak. A kezében tartott tálcával mindvégig
hibátlanul egyensúlyozott, miközben utánuk fordult, és azt kérdezte
villogó hangmodulátorral:
– Hozhatok egy italt, srácok?
A négyes tudomást sem vett róla, egyenesen a bárpulthoz vonultak.
– Attól tartok, droidok kiszolgálására nem vagyunk felkészülve – szólalt
meg Delia továbbra is mosolyogva.
A droid megállt, és gyors egymásutánban kétszer is körbefordította a
fejét, majd a testét is, hogy szemügyre vegye a helyiséget, aztán hasonló
hirtelenséggel mozdulatlanná merevedett. Az egyik optikai szenzora kéken
felizzott, a következő pillanatban pedig ugyanilyen színű fénysugár
vágódott elő belőle, és tetőtől talpig végigpásztázta Deliát.
– Ez azért kissé udvariatlan volt – mondta a nő, de a mosolya egy
pillanatra sem halványult el.
– Egy vuki járt itt – közölte a droid. – A helyiség levegőjének vizsgálata
korpa jelenlétét mutatja ki. Az optikai analízis három vukiszőrszál
jelenlétét mutatja ki az ön ruházatán. Ön fizikai érintkezésbe lépett a
vukival.
Delia még erősebben rámarkolt a puskára a pult alatt, de továbbra is
mosolygott.
– Kihez van szerencsém? – kérdezte.
– A vuki egy emberrel érkezett, egy koréliaival. Neve Solo, Han.
Megerősítést kérek.
– Kihez van szerencsém? – kérdezett rá Delia másodszor is.
Erre már felemelkedtek a fegyverek, méghozzá igen gyorsan, így aztán
a nő hirtelen öt sugárvető rossz végével nézett farkasszemet. A droid
jobbján álló gran a bárpultra csapott az öklével.
– Itt mi kérdezünk!
 – Kisasszony, ha fegyver van a kezében, én azt javaslom, engedje el, és
tegyen egy lépést hátrafelé – mondta az ember.
– Megerősítést kérek – ismételte meg a droid.
Gurtis feljött a rámpáról, és lassan, nesztelenül megindult hátulról a
csapat felé. Delia próbálta elkapni a tekintetét, hogy visszazavarja, de a
shistavanen vagy nem látta, vagy nem akart hallgatni rá, mert előhúzta az
övéből a bénítópálcáját, amit olyankor használt, ha nem lehetett bírni a
vendégekkel, és egyik karmos hüvelykujját az aktiválógombra helyezte. A
fegyver abban a pillanatban megnyúlt mindkét irányba, és izzó
energianyalábokban végződő harci bottá változott.
A droid teste megpördült. Delia megpróbálta előrántani a puskáját, de a
gran és az ember is rávetette magát, és mindkét karját megragadták.
Közben nekirugaszkodott Gurtis is, de még csak félúton járt a levegőben,
és éppen emelte a botot, hogy lesújtson vele a droidra, amikor lövés
hangja hallatszott.
Delia Leighton arcáról eltűnt a mosoly.
– Ne!
Curtis nagy csattanással a padlóra zuhant, és felhördült – amikor pedig
megpróbált felkelni, a droid újra rálőtt, és ezúttal hatott is a kábítólövés.
Delia – akinek a karjait még mindig satuba fogta az ember és a gran –
kénytelen volt végignézni, ahogy a barátja összeesik, és a bot kigurul a
kezéből.
– Összeszedni – mondta a droid.
A csapat negyedik tagja, a kubaz lehajolt, és talpra rángatta Gurtist,
aztán az egyik karját a shistavanen nyaka köré fonta.
– Tartsd a fejéhez a fegyvered – mondta Elfogó.
A kubaz a droidra nézett, és odagurgulázott neki valamit.
– Ha nem teljesítjük a küldetést a kiszabott időkereten belül, további
komplikációk lépnek fel. – A droid elfordította a fejét, hogy az elsődleges
optikai szenzoraival nézzen a kubazra. – Nem akarunk Boba Fett-tel
versengeni.
A kubaz egyetértőn gurgulázott, és a szabad kezével Gurtis állkapcsának
nyomta a sugárvetőjét.
– Ha nem erősíti meg az információt, a kollégám megöli a shistavanent.
– A droid teste visszafordult Delia felé, így a fegyverei újra a nőre
meredtek. – Megerősítést kérek.
 – Itt voltak – felelte Delia. – Eresszétek el!
– Kevés. Mikor?
– Nemrég, még egy órája sincs, hogy elmentek. – Delia látta, hogy a
kubaz még keményebben belenyomja a sugárvetője csövét Curtis nyakába,
szinte lyukat fúrva a shistavanen bundájába. – Kérlek, eresszétek el.
– Hol vannak most?
Delia habozott. Gurtis torka mélyéről halk nyöszörgés tört elő, és a
shistavanen kinyitotta a szemét. Ot bámulta.
– A városba mentek – mondta Delia. – Vásárolni.
A droid egy pillanatig magában dünnyögött, aztán megszólalt.
– Ezt az egységet több biomedikai érzékelővel és hangelemző egységgel
is ellátták, amelyek precízen kiszűrik a hamis információkat. Maga
hazudik.
– Én nem, én...
A droid a kubaz felé fordította a fejét, hogy úgy tűnjön, mintha rá nézne.
– Öt másodperc múlva öld meg a shistavanent.
Delia megpróbálta kitépni magát a fejvadászok szorításából. A szíve
úgy dörömbölt, mintha csak egy hajszál választotta volna el tőle, hogy
pánikba essen.
– Ne! Ne, igazat mondok!
– Négy másodperc.
– Kérlek...
– Három.
– Kérlek, hallgass meg...
– Kettő.
– Találkozni akartak valakivel! – bökte ki a nő, elkeseredésében szinte
már üvöltve. – Találkozójuk volt!
A droid feje visszafordult felé.
Deliára hirtelen olyan erővel tört rá a sírhatnék, hogy még a szeme is
belefájdult, aztán elernyedtek az izmai, és a karját szorító kezekre bízta a
testsúlyát. Gurtis őt nézte, sárga szeme egészen kikerekedett, úgy
könyörgött neki a tekintetével, hogy ne árulja el a lázadókat.
Deliának nem volt választása.
Mindent elmondott nekik.
 NYOLCADIK FEJEZET:
VUKIERŐBŐL, LÁZADÓ
TÁMOGATÁSSAL
HAN SOLO a maga részéről úgy gondolta, hogy Motokot csupán egy
dolog különbözteti meg az ezernyi másik peremvidéki várostól, ahol
egyszer vagy másszor megfordult már: a kupola. És még az sem volt
teljesen egyedülálló. Az ő szemében ez is csak egy volt a megannyi
település közül, amelyeket a magvilágokból lehetőségek és egy jobb élet
után kutatva kimerészkedő gyarmatosítók alapítottak. Nőtt, virágzott,
megélt néhány szerencsétlen fordulatot, épült fölé egy kupola – az élet
pedig ment tovább, úgy, ahogy. Voltak olyan lakói, akik a kupola alatt
születtek és éltek, és ott is haltak meg, anélkül hogy akár csak egyszer is
kimerészkedtek volna alóla, akik soha nem tudták meg, milyen friss
levegőt szívni, vagy természetes időjárási viszonyokkal találkozni, legyen
szó akár esőről, hóról vagy egy sivatagbolygó égetőkemencére
emlékeztető száraz forróságáról. Solo kicsit sajnálta őket. O úgy volt vele,
hogy a galaxis hatalmas, az univerzum pedig még annál is nagyobb, vagyis
elpocsékolja az ember az életét, ha meg sem próbálja legalább egy részét
végigkóstolni a terülj-terülj asztalkámnak, ami odakint vár mindenkit.
Egy vadonatúj V–40-es siklót béreltek ki maguknak a kikötőben, bár
Csubi nem díjazta a választást, ugyanis vukikra nem gondoltak a modell
tervezői. Kicsit egyébként hivalkodó is volt a jármű a fekete
lángmintákkal díszített palaszürke fényezésével és a lenyitható tetejével,
de Solónak nem ezért esett rá a választása, hanem azért, mert tudta, hogy
gyors, és tudta azt is, hogy a birodalmiak hamarosan a nyomukban
lesznek, vagy talán már utánuk is eredtek. A sebesség, mint oly sokszor,
ezúttal is kulcsfontosságú szövetségesnek ígérkezett. Ezzel együtt
olcsónak sem lehetett nevezni a siklót, de a kapitány úgy állt hozzá, hogy
van elég kreditjük, szórhatják a pénzt, és különben is: ha összejön a
találkozó, a számlát Ő Királyi Makrancossága és a Lázadók Szövetsége
nevére íratják majd.
 Solo beprogramozta a műszerfalba épített navigációs komputert, egy
olyan pontot adva meg úti célként, ami nem esett messze a Deliától kapott
címtől. Kissé még mindig fel volt háborodva, amiért a nő vonakodott
elhinni neki, hogy a lázadókkal dolgozik, bár hamarosan már azon
töprengett, miért is foglalkoztatja egyáltalán, hogy mit gondol róla a
kocsmáros. Az viszont egy kicsit még ennél is jobban bosszantotta, hogy
Delia Csubihoz fordult megerősítésért, mert az ő adott szava nem volt elég
neki. Persze előfordult néhányszor, hogy hazudott, ahogy az is, hogy
rászedett másokat és felelőtlenül viselkedett – de a barátaival szemben
soha nem tett volna semmi ilyet.
– Megbízható pasas vagyok – mondta minden előzmény nélkül
Csubakkának. – Úgy értem, megbízhatsz bennem, igaz?
A vuki még mindig azon ügyködött, hogy valamiképpen kényelembe
helyezze magát a szomszédos ülésben, de akárhogy is fészkelődött, a
térdét kis túlzással az álla alá kellett szorítania. Közben halk hörrenések
egész sorát engedte szabadjára, itt-ott egy-egy vakkantással szakítva meg
őket.
– Az más – felelte Solo. – Ezt te is tudod. Ha olyan alakokkal akad
dolgod, mint Jabba, mindig ugrásra készen kell állnod. A hozzá hasonló
figurák folyamatosan lesik az alkalmat, hogy csőbe húzhassák az embert.
Az ő esetükben csak az a kérdés, hogy megelőzöd-e őket.
Csubakka torkából újabb mordulások törtek elő, és néhány halk
vakkantás is vegyült közéjük.
– Mondj egy alkalmat. Egyetlenegy alkalmat.
A vuki egy darabig csak dünnyögött, aztán rákezdett. Úgy harminc
másodperc után Solo félbeszakította.
– Értem, értem, világos.
Csubi elkuncogta magát.
– A kölyöknek is visszamentünk segíteni.
A vuki felhorkant.
– Nem csak a jutalom miatt.
Csubi még egyet horkantott.
– Ahhoz is eléggé bízott bennem a hercegnő, hogy megkérjen minket
erre a munkára.
Csubi elsimította a szőrt a térdén, aztán Solóra nézett, és vakkantott
egyet.
 – Jól van, rendben, kettőnkben bízott. Ahogy Delia is.
Csubi válasz helyett csak megcsóválta a fejét, és szelíden felmordult.
Solo lekormányozta a siklót a főútról egy folyamatosan szűkülő
mellékutcába. Az épületek egyre alacsonyabbak lettek, a környék pedig
egyértelműen egyre szegényesebbé vált: a közvilágítás hiányos volt, a
gyalogosok megfogyatkoztak.
– Igen – mondta Solo, inkább magának, mintsem a barátjának. – Igen,
benned bíznak, nem bennem. Igazad van.
A navikomputer csendült egyet, Solo pedig félrehúzódott, és leparkolta
a siklót a Deliától kapott címtől egy sarokra. Amikor egy pillanatra
megálltak Csubival körülnézni, azt látták, hogy az utca teljesen néptelen,
csupán egy önkormányzati karbantartódroid vívja tökéletesen hiábavaló és
egyértelműen vesztes küzdelmét a szeméttel. Solo felnyomta magát az
ülésből, és átlendítette a lábát a sikló peremén. Csubinak hosszabb időbe
telt a művelet, és dühösen vicsorgott is hozzá.
– Elég a panaszkodásból – szólt rá Solo. – Legközelebb valami
nagyobbat választok majd, oké?
Befordultak a sarkon, és végigsétáltak a háztömb mentén. A távolban
egy szálloda oldalán kontakthibás fényreklám villogott, hol azt üzenve,
hogy van üres szoba, hol azt, hogy nincs, attól függően, hogy milyen
kedvében volt a meghibásodott szerkezet. Amikor odaértek, a hotel ajtajai
félrecsúsztak, de az egyik beragadt, így Csubakkának nemcsak a fejét
kellett lehajtania, hogy ne verje be az ajtókeret tetejébe, hanem még
oldalra is kellett fordulnia. Solo az élre állt, és a pult mögött szolgálatot
teljesítő recepciós droidról tudomást sem véve átvágott a halion. Nem ez
volt a legrosszabb szálloda, ahol valaha megfordult, de a barátainak nem
ajánlotta volna. A lift mellett egy öregember aludt egy padon, de annyira
azért felébredt, hogy ásítson egyet, és megbámulja őket, míg a fülkére
várnak.
– Ráférne egy borotválkozás a barátjára – mondta.
– Nagyon eredeti a humora. – Solo benyúlt a zsebébe, előkapott néhány
kreditet, és odatartotta őket a férfi. elé. – Akar keresni egy kis aprót?
– Attól függ, mit kell érte csinálnom.
– Meg kéne nyomnia a riasztót, ha bejön valaki, aki nem úgy néz ki,
mintha lenne itt keresnivalója.
– Úgy érti, őt leszámítva? – mutatott a férfi Csubakkára.
 – Tudja, hogy értem. Megtenne nekem ennyit?
Az öregember a Solo tenyerében heverő kreditekre sandított.
– Megtehetem.
– Ön igazán értékes ember – mondta Solo.

Gyéren megvilágított folyosóra léptek ki a liftből. A levegő régről

ottmaradt étel- és verejtékszagtól volt nehéz. Miközben Solo megindult az
ajtókra írt számokat fürkészve, Csubi ledobta a válláról a nyílvető
hevederét, és a kezébe vette a fegyvert, aztán mindkét irányban
körülnézett. Ugyanebben a pillanatban a kapitány is leejtette jobb kezét a
pisztolytáskája mellé, és kicsatolta a pántot, ami a helyén tartotta a
sugárvetőjét. A vuki alig hallhatóan felnyüszített.
– Jól mondod, pajti – felelte Solo. – Nekem is.
Elértek annak a szobának az ajtajához, ahova Delia irányította őket. Volt
csengő is, de Solo nem használta: a nő azt mondta, kopogjon, úgyhogy
odakoppintott egyet a kémlelőnyílás alá, és beszólt.
– Küldeményt hoztam. Csomag az Alderaanról.
Egy pisszenést sem lehetett hallani. Solo érezte, hogy
Csubi a háta mögött a folyosót fürkészi, és fedezi őt.
– Emlékszem az Alderaanra – szólalt meg egy hang az ajtó másik
oldalán.
– Sosem feledhetjük – válaszolta Solo.
Az ajtó mágneszárai hangos csattanással félrecsúsztak.
– Jöjjenek be – mondta a hang.
Solo összenézett Csubival, aztán megérintette a csengő feletti panelen a
NYITÁS feliratú gombot. Az ajtó azonnal félrecsúszott, felfedve a
mögötte lévő szobát, ami még a folyosónál is szűkebbnek tűnt, és
rosszabbul volt megvilágítva. Bal kéz felé pislákolni kezdett egy falba
süllyesztett világítótest, aztán egy pillanatra élesen felvillant. Solo egy
szedett-vedett holmikat – szakadozott zubbonyt és poncsót – viselő férfit
pillantott meg a fényben. Legfeljebb a húszas évei közepén járhatott, és
úgy festett, mint akinek a gyanakvás, a kimerültség és az aggodalom a
legfőbb kenyere. A kezét a poncsó alatt rejtegette, és Solónak elég
határozott elképzelése volt róla, hogy vajon mit szorongathat benne.
– Zárják be maguk mögött az ajtót – mondta a férfi.
 Solo beljebb ment, hogy Csubi is be tudjon lépni mögé. Az ajtó
nyüszítve bezárult, és felkapcsolt az egyetlen mennyezeti lámpa, kék-fehér
ragyogásba burkolva mindhármukat.
– Kik maguk?
– A nevem Han Solo. A Millennium Falcon kapitánya vagyok. – Solo a
háta mögött derengő alakra bökött a hüvelykujjával. – Ez itt Csubakka, a
társam.
A férfi, végigmérte őket, aztán kihúzta a kezét a poncsó alól. Nem volt
benne semmi.
– Ematt vagyok. Maguk jöttek értem?
– Mi. Minél hamarabb eltűnünk innen, annál jobb.
– Nem ellenkezem.
A világítás egy hirtelen villanással vörösre váltott, aztán felvijjogott egy
sziréna. Ematt összerezzent, a keze pedig szinte azonnal újra eltűnt a
poncsó alatt, és ezúttal már egy sugárkarabéllyal együtt került elő,
aminek-vélhetően azért, hogy könnyebb legyen elrejteni – lefűrészelték a
csövét. Vádló tekintettel meredt rájuk.
– Hozták a Birodalmat is?
– Nem volt szándékos. – Solo szitkozódva megfordult, és előrántotta a
pisztolyát.
Csubakka a nyílvetőjét készenlétben tartva kinyitotta az ajtót, és kidugta
a fejét, aztán visszamorgott valamit Solónak a válla fölött.
– Csubi azt mondja, tiszta a levegő.
– A folyosó végén van a lépcső – felelte Ematt. – Az biztonságosabb,
mint a lift.
– Hallottad, Csubi – vágta rá Solo.
Hosszú lábainak köszönhetően a vuki olyan gyorsan haladt az élen, hogy
Solo és Ematt csak futva tudták tartani vele a lépést. Amikor elérték a
lépcsőház ajtaját, Csubi rávágott a nyitógombra, de nem történt semmi. A
vuki másodszor is rácsapott a gombra, mire nyüszítő hang hallatszott. Solo
ekkor vette észre a feliratot a vezérlőpanel feletti kijelzőn:
VÉSZHELYZET MIATT ZÁRVA
– Hát persze, a riasztó – motyogta. – Az épület lezárta magát.
– A lift – sziszegte Ematt.
– Nyisd ki! – mondta Solo Csubakkának, aztán hátrafordult a felvonó
felé, és a falhoz lapult. Ematt a folyosó túloldalán ugyanígy tett, és
felemelte a karabélyát. A háta mögül fém recsegése hallatszott, ahogy
Csubi letépte az ajtó vezérlőpanelének takarólemezét, és szaggatni kezdte
a vezetékeket.
– Nem azt mondtam, hogy zárd rövidre! Nyisd ki!
Csubi felmordult, Solo pedig úgy érezte, hogy jobb lesz, ha nem
válaszol – annál is inkább, mert ugyanebben a pillanatban egy csendülés
kíséretében kinyílt a lift ajtaja, és megpillantotta mögötte a kikötőből már
ismerős droidot. Elfogó begördült a látóterükbe, megvetette a lábát
közvetlenül velük szemben, és felemelte mindkét fegyverét. Solo a szeme
sarkából látta, hogy Ematt őt bámulja.
– Nézzük a dolog pozitív oldalát – mondta a férfinak. – Nem
birodalmiak.
– Akkor kik? – kérdezte Ematt követelőző hangon.
– Fejvadászok.
A droid tüzet nyitott, jókora darabokat szaggatva le a vakolatból Solo
feje fölött.
– Fejvadászok? – kérdezte Ematt hitetlenkedve. – Maga engedi, hogy
fejvadászok kövessék?
– Nem engedtem én nekik semmit. – Solo leadott két lövést, és talált is
mind a kettő, de a droidot látszólag egyik sem zavarta különösebben, mert
azonnal viszonozta a tüzet. – Delia elárult minket! Nem az én hibám!
A háta mögött Csubi dühödten hörgött, és ahogy megfordult, azt látta,
hogy a vuki a vezérlőpanel át-drótozására tett kísérletekkel felhagyva
most már a lépcsőház ajtaját feszegeti, mindkét kezét a szárnyak közti
résbe ékelve. Aztán Csubakka újra felhördült, ezúttal hangosabban, majd
legnagyobb örömükre repedő fém hangja hallatszott, és az ajtó hirtelen
kettévált. A vuki elégedetten nézett Solóra.
– Igen, nagyon erős vagy... na gyerünk! – A kapitány odaintett Emattnek
is. – Jöjjön!
A lázadó három lövést is leadott a karabélyából gyors egymásutánban,
hogy fedezze magukat, Solo pedig hozzátoldott még négyet a sorozathoz a
saját pisztolyából. Ematt közben a faltól elrugaszkodva átvetette magát az
ajtón, és Csubi is ment utána. Solo megeresztett még egy sorozatot, aztán
követte őket a lépcsőházba. Valahogy megint Csubakka került az élre: a
vuki a nyílvetőjét fél kézzel markolva szökdécselt előttük egyik fordulótól
a másikig. Ematt közvetlenül a nyomában szedte a fokokat lefelé, és Solo
is ott trappolt a sarkukban, időről időre hátrapillantva a válla felett. Olyan
gyorsan rohantak a földszint felé, ahogy csak tudtak, és néhány
másodpercig nem is lehetett mást hallani, csak a lépteik zaját, de aztán
fentről lövés dörrent, és sugárnyaláb tépte fel a betont alig egy
centiméterre Solo lábától. A kapitány oda se nézve visszalőtt.
A következő pillanatban viszont már a vuki morgásától visszhangzott a
lépcsőház, úgyhogy Solo lepillantott
Ematt válla fölött. Csubi elérte a lépcső alját, de a kubaz fejvadász
számított rá, hogy errefelé fognak menekülni, és megkísérelte elvágni az
útjukat. Solo Emattet félrelökve előrerontott, felemelte a fegyverét, és
megpróbált célozni, de rettenetesen rossz szögben látott rá a célpontra, és
Csubi túl közel is volt a kubazhoz, hogy meg merje kockáztatni a lövést.
Szerencsére azonban a vuki egymaga is boldogult: egy újabb dühödt
mordulás kíséretében fél kézzel megragadta a fejvadász ingét, aztán
felemelte és a falhoz csapta a fickót, majd kihajította az immár tárva-
nyitva álló ajtón át a hallba.
– Hát – szólalt meg Ematt –, tényleg erős.
– Mozgás – mondta Solo.
Amikor kiléptek a hallba, az öregember még mindig a padon üldögélt.
– Megtettem, amit kért – nyújtotta a markát.
Solo hozzávágott néhány kreditet, aztán Ematt-tel az oldalán átrohant a
helyiségen, így Csubi most mögéjük került. A kapitány rövidesen ismét
meghallotta a nyílvető jellegzetes csattanását, majd egy mély döndülés
következett, ahogy a lövedék a falba csapódott, válaszul pedig sugárvetők
magasabb hangja harsant, tovább űzve őket az utca felé. Odakint Solo
azonnal a sikló irányába fordult, de ugyanekkor mozgást észlelt jobbról. A
fejvadászcsapat ember tagja egy másik sikló mögött foglalta el a helyét –
a kapitány úgy sejtette, ezzel érkezett a négyes. Solo villámgyorsan a háta
mögé kapott, hogy megragadja Ematt poncsóját, aztán a földre vetette
magát, és lerántotta a férfit is. A fejvadász lövése elsistergett a fejük
felett, és kisebb krátert vájt a szálloda homlokzatába.
– Nem kábítólövéseket használnak – mondta Solo, aztán némileg
dühösebben hozzátette: – Ezek meg akarnak ölni minket!
A vuki lenyúlt érte, és talpra rántotta, ő pedig húzta magával Emattet is.
Csubi felnyüszített.
– Élve – felelte neki Solo. – Élve érünk többet!
 – A lába járjon, ne a szája – szólt rá Ematt.
Elértek a sarokig, és miközben újabb lövés süvített el alig egy
hajszálnyival Solo válla mellett, be is fordultak. Ot-hat méterre onnan,
ahol a járművüket hagyták, most egy turbómeghajtású siklómotor parkolt,
ami korábban még nem volt ott. Solo kis híján nekiment, de aztán
megpördült a tengelye körül, és futott tovább a V-40-es felé, majd – hálát
rebegve, hogy lehajtva hagyta a fedelét – beugrott a vezetőülésbe.
Miközben Ematt egy hasonló mozdulattal a szomszédos utasülésen
landolt, Csubi is bevetette magát hátulra, megrogyasztva a repulzoros
járművet. Solo berúgta a motort, előrelökte a gázkart, és elfordította a
kormányt, a sikló pedig száznyolcvan fokos fordulatot téve kilőtt. Közben
azonban a fejvadász is előjött a fedezékéből – és most ott állt előttük a
nyílt utcán a vállához emelt sugárvetővel, lövéshez készülődve. A
fegyverhez távcső is tartozott, és Solo meg mert volna esküdni rá, hogy
érzi is magán a célkeresztet, pontosan a két szeme között. A sikló
bömbölve suhant a férfi felé.
A kapitány tudta, hogy mindjárt lelövik. Nem tehetett semmit, nem volt
hova kitérnie a siklóval, és nem fordulhatott más irányba sem. A fejvadász
kezében volt az élete.
Ugyanebben a pillanatban azonban feltérdelt a szomszédos ülésen
Ematt, és ő is a vállához emelte a karabélyát, majd tüzelt. Solo biztos volt
benne, hogy elvétette, de a fejvadász megtántorodott és elesett, a lövése
pedig teljesen irányt tévesztett. A sikló tovább száguldott, aztán a
sarokhoz érve Solo befordult vele, és a sebességet még tovább növelve
megindult a hotel felé. Épp akkor suhantak el a bejárat mellett, amikor
kilépett rajta a gran és a droid. Csubi leadott rájuk egy lövést, majd
miközben a nyílvető lövedéke szétrobbant a fejük felett, lebukott, hogy
biztonságban legyen, ha viszonozzák a tüzet. Solo a hátsó kamera képén
azt látta, hogy a gran a földre zuhan, és kőtörmelék záporozik a testére.
Közben a droid megeresztett feléjük egy sorozatot. Ahogy az egyik
sugárnyaláb a sikló farába vágódott, a jármű meg is billent, de Solo rántott
egyet a kormányon, és visszanyerte felette az uralmat.
– Remélem, van valami tervük – mondta Ematt.
– Igen, van – felelte Solo. – Kimegyünk a kikötőbe, felszállunk a
hajónkra, és távozunk. Ez a terv. Szerintem elég jól hangzik.
– Én azért annyira nem vagyok elragadtatva tőle.
 – Visszavihetem a szállodájába is, ha szeretné – mondta Solo.
– Köszönöm, nem – felelte Ematt. – Inkább próbálkozzunk meg a maga
tervével.
Solo kivágódott a főútra a siklóval, és ütközésig tolta a gázkart.
Miközben sorban maradtak el mögöttük az összemosódó épületek és
járművek, a kapitány levegőért kapkodva ismét ellenőrizte a hátsó kamera
képét, Csubakka pedig újratöltött.
– Elárult minket – mondta Solo.
A vuki dühösen acsarkodott.
– Akkor mégis honnan tudták, hol találnak minket? – kérdezte Solo
követelőzve.
– Nekem azért eszembe jut még egy-két lehetőség – dőlt hátra az
ülésében Ematt. – Nem az árulás az egyetlen opció.
– Hát, én mindenesetre ahhoz vagyok szokva.
– Sajnálom magát. A bizalom pont olyan értékes, amilyen ritka, de
részesülni csak úgy lehet benne, ha mi is bizalmat szavazunk másoknak.
Ematt kijelentése kísérteties erővel idézte fel Solóban a tatuini
vénember egykori szavait.
– A bizalomban nem csak úgy részesül az ember. Azt ki kell érdemelni –
mondta. – Ahogy a barátságot is.
– Maga rettenetesen magányos lehet – felelte Ematt.
Solo nem válaszolt.
HARMADIK RÉSZ
 KILENCEDIK FEJEZET: SENKI NEM
HIBÁZIK, SENKI NEM MENEKÜL
– EZ AZ A HAJÓ – mondta Beck a mellette álló rohamosztagosnak.
– Igen, asszonyom. – A Torrent távollétében az egység parancsnokává
előlépett tizedes szavai még a sisakjába épített hangszórón keresztül is
bizonytalanul csengtek. – Ránézésre nem tudhat sokat, asszonyom.
Beck egy enyhe biccentéssel jelezte, hogy egyetért. A hajó egy YT–
1300-as volt, ahogy Hove kapitány jelentette, és a parancsnok szerint az
lehetett az utolsó jó napja, amikor sok-sok évvel ezelőtt legördült a
futószalagról a Koréliai Hajógyárban. A festés fogalmát legfeljebb hírből
ismerhették a gazdái, a testét borító számtalan horpadás és karcolás pedig
azt sugallta, hogy nem használták, hanem elhasználták.
Odalépett melléjük a szakasz egy másik tagja is, és a hajóra irányított
egy kézi szkennert, majd gyorsan végigpásztázta vele a testet orrtól farig.
– Átalakították a BAK-transzpondert – szólalt meg. – Túl sok a zavaró
tényező. Nem lehet egyértelműen azonosítani a hajót. Pillanatnyilag Lost
and Found néven sugároz.
– Vegye le a kontúrjait, és küldje fel az adatokat a Veilementre – mondta
Beck. – Egyértelmű azonosítást akarok.
– Igenis, asszonyom.
Beck elővette az adóvevőjét, és bekapcsolta.
– Őrmester, itt Beck. Megtaláltuk a hajót. Jelentést kérek.
Statikus zörej hallatszott, aztán megszólalt Torrent. A hangja még az
adóvevőn keresztül is furcsán lágy volt a sisakja nélkül. Beck a háttérből
egy sikló süvöltését és a szél fütyülését hallotta.
– Ahogy jósolta, parancsnok. A fejvadászok egyenesen egy másik
dokkhoz mentek, aztán továbbindultak a városba. Szereztem egy
siklómotort, hogy követni tudjam őket. Egy olcsó szállodánál álltak meg a
kupola széle mellett, és eltűntek az épületben. Én fedezékben maradtam
odakint, és igaza volt, asszonyom, mert nem több mint három perc múlva
megjelent az a két alak a sétányról egy másik ember társaságában, a
nyomukban a fejvadászokkal. Nem tudtam egyértelműen azonosítani a
harmadikat, de biztos vagyok benne, hogy Ematt az.
 – Üldözik őket?
– Pillanatnyilag nem, de két fejvadász biztosan elindul utánuk.
– Csak kettő?
– Kénytelen voltam beavatkozni, hogy a tervet a parancsnak megfelelően
tudjam végrehajtani, asszonyom.
– Remélem, diszkréten csinálta.
– Rendkívül diszkréten, asszonyom.
– Melyik kettőről van szó?
– A grant és az embert kellett semlegesítenem, hogy egérutat nyerjenek a
célszemélyek.
Beck nem fáradt vele, hogy elnyomja az ajkára kúszó mosolyt, de arra
azért figyelt, hogy a szája sarkánál ne terjedjen tovább.
– Tájékoztasson, ha elérik a kikötőt.
– Értettem.
Beck egy pillanatig hallgatott.
– Szép munka volt, őrmester.
– Köszönöm, asszonyom.
A parancsnok eltette az adóvevőjét, és a kézi szkennert kezelő
rohamosztagoshoz fordult.
– Van valami?
– Most érkeznek be az adatok, asszonyom. Az azonosítás szerint a hajó
a... Millennium Falcon. A tulajdonosa egy többszörösen körözött koréliai.
A vádak közt minden megtalálható a csempészéstől egészen addig, hogy
birodalmi tisztnek adta ki magát. A neve Han Solo. Van a hajónak egy
regisztrált másodpilótája is, egy Csubakka néven ismert vuki.
A katona Beck felé fordította a kéziszkennert, hogy ő is lássa a
kijelzőjét. A parancsnok egy ember és egy vuki lassan forgó képét
pillantotta meg rajta.
– A két alak a sétányról – mondta Beck. – Kitűnő. Tizedes, azonnal
rendelje ide nekem a körzetben tartózkodó összes birodalmi egységet, és
ha megérkeznek, helyezzen készenlétbe két szakaszt a hajó körül. A
többiek vonuljanak fedezékbe a dokk környékén, hogy el tudják vágni a
menekülési útvonalakat, de nagyon világosan adja az értésükre, hogy
további parancsig rejtve kell maradniuk. Nem szeretném elijeszteni őket,
mielőtt még besétálnak a csapdánkba.
 A rohamosztagos a sisakját enyhén megemelve biccentett egyet, majd
sietve távozott, hogy odahívja a többi egységet. Beck egy pillanatig még
bámulta a hajót, aztán lassan körbejárta, és minden oldaláról
megvizsgálta. Elvből ellenszenvesnek találta, a tulajdonosa iránt pedig
még annál is nagyobb ellenszenvet érzett. Ő azt vallotta, hogy egy hajónak
tükröznie kell a gazdája büszkeségét. Hogy egy hajónak csillognia kell.
Hogy egy hajót a lehető legjobb karban kell tartani. A Millennium Falcon
viszont ugyanolyan elhanyagolt volt, mint ő gyerekkorában. Sem
részvétet, sem sajnálatot nem érzett a tulajdonosai iránt amiatt, amit
tervezett velük. Ami pedig a hajót illeti – gondolta –, nos, azt a legjobb
lesz lefoglalni a Birodalom nevében, és beolvasztani úgy, ahogy van.
Kegyes cselekedet lesz.
Feltrillázott az adóvevője.
– Itt Beck.
– Öt percre vannak – közölte Torrent. – Gyorsan közelednek.
– Vettem. Amikor megérkezik, vegye át a sétányon tartózkodó egységek
irányítását. Ha jelt adok, hatoljon be velük.
– Igenis, asszonyom.
Beck befejezte a sétát a hajó körül, és amikor szétnézett, azt látta, hogy
menet közben az erősítés is megérkezett, sőt az egységek már el is
foglalták a helyüket a parancsának megfelelően. Összesen több mint
negyven rohamosztagos állt készenlétben, vagyis bőven elegen voltak
ahhoz, hogy elbánjanak a Birodalom három ellenségével. A parancsnok
szakított rá egy percet, hogy néhány katonát pontosan a neki tetsző helyre
rendeljen, aztán még egyszer szemügyre vette a dokkot. Most, hogy a
rohamosztagosok elrejtőztek, minden olyan volt, ahogy elvárta az ember:
hétköznapi, sőt egyenesen unalmas. A sétányt egyetlen falba süllyesztett
ajtó kötötte össze a dokkal, éppen szemben a hajó orrával. Ahogy egy
pillanatra megállt jobban megnézni a bejáratot, arra lett figyelmes, hogy a
lámpák kéken világítanak fölötte. Ez így nem lesz jó – ébredt rá. Nyitva
maradt az ajtó, Solo és a vuki ezt mindenképpen észrevenné.
– Katona – szólt oda az egyik rohamosztagosnak. – Zárjon be minket.
– Igenis, asszonyom!
Beck az egyik elülső landolótalp mögött foglalta el a helyét, ahol Solo, a
vukija és Ematt nem vehették észre, amikor megérkeztek. A várakozástól
és az izgalomtól kissé megfájdult a hasa. Pompás nap lesz ez a mai –
gondolta. Az ajtónál álló katona befejezte a munkát a vezérlőpanellel, és a
lámpák kékről pirosra váltottak, jelezve, hogy a zár a helyére csúszott.
Nincs hiba – gondolta Beck. Ezúttal nincs.

Három és fél perccel később Beck adóvevője megint jelzett, és mivel a

parancsnok már eleve a kezében tartotta, azonnal a füléhez is tudta emelni
a készüléket.
– Beck.
– Maguk felé tartanak.
– Foglalja el a helyét. Vége. – Beck a lesben álló rohamosztagosokhoz
fordult, és kissé felemelte az állát, hogy tisztábban lehessen hallani a
hangját. – Mindenki állítsa a fegyverét kábító üzemmódba. Elve akarjuk
elfogni őket. Ismétlem, élve akarjuk elfogni őket. Az egyik egy vuki. Az ő
semlegesítéséhez több lövésre lesz szükség. Senki nem tüzel, amíg nem
adok parancsot.
A levegőt azonnal megtöltötte a páncélok tompa csörömpölése, ahogy a
katonák nekiláttak ellenőrizni az E–II-eseiket, és meggyőződtek róla, hogy
kábítólövésekre vannak állítva a fegyverek.
– Maguk rohamosztagosok – folytatta Beck. – Az Uralkodó arzenáljának
legbecsesebb fegyverei.
Ne okozzanak neki csalódást. És ne okozzanak csalódást nekem sem.
– Közelednek – hallatszott Torrent hangja az adóvevőjéből. – Húsz
másodperc.
– A maga státusa?
– Elfoglaltam a helyemet.
– Várjon a parancsomra.
– Igenis, asszonyom.
Beck eltette az adóvevőjét, aztán maga is előhúzta a sugárvetőjét, és
még egyszer ellenőrizte a beállításokat, nyugtázva, hogy ő is
kábítólövésekre kapcsolta a fegyvert. Ezúttal nem csúszik be semmiféle
hiba. Ezúttal nem lép színre egyetlen rodiai sem, aki meghalni is kész
azért, hogy megvédje a Lázadók Szövetségét. Ezúttal minden a terv szerint
alakul.
A dokk ajtaja fölött a lámpák pirosról kékre váltottak.
Beck felemelte a szabad kezét. Erezte, hogy a várakozástól és az
izgalomtól minden rohamosztagos teste megfeszül a dokkban, és ugyanez
történt vele is, még a szívverése is felgyorsult. Éppen időben hunyta be a
valódi szemét, és állította a teljes spektrumot befogó nézetre a
mesterségest, hogy lássa, amint az ajtó feltárul, és a préda besétál a
csapdába.
A Solo néven azonosított férfi, haladt az élen. Magas volt és meglepően
jóképű, csizmát, nadrágot és fekete zsebes mellényt viselt, alatta pedig
ugyanolyan piszkosfehér inget, mint a birodalmi tisztek az egyenruhájuk
alatt.
Amikor belépett, sarkon fordult, és néhány pillanatig hátrafelé haladt,
hogy közvetlenül a mögötte érkező két alakhoz tudja intézni a szavait.
– Gyors hajó – magyarázott. – Soha nem utazott még gyorsabbal.
Minden rendben lesz, ezt megígérhetem.
Másodikként Ematt lépett be, és a Beck szeme előtt futó adatfolyamot
azonnal ellepték a villogó figyelmeztetések, ahogy a kibernetikus eszköz
komputere azonosította a férfit.
BIRODALOMELLENES BŰNCSELEKMÉNYEKÉRT KÖRÖZÖTT
SZEMÉLY – RENDKÍVÜL VESZÉLYES – ÓVATOSAN KÖZELÍTSEN.
Beck ezt már mind nagyon jól tudta. Most pedig végre ott volt, alig húsz
méterre tőle, és egyre közeledett. A parancsnoknak erőt kellett vennie
magán, hogy ne tartsa vissza a lélegzetét.
– Remélem, igazat beszél – mondta Ematt. – Mert első pillantásra úgy
fest, mint amit vontatni kell.
A válasz a leghátul haladó vukitól érkezett egy hördülés formájában,
ami halk visszhangokat vert a barlangszerű térben. Fajtársaihoz képest a
lény alacsonynak számított, de a magassága még így is jóval meghaladta a
két métert, a testét tetőtől talpig beborító, egyes helyeken göndör, máshol
egyenes szálú bundájában pedig a szőkétől a csokoládébarnáig minden
árnyalatot meg lehetett találni, még egy-egy leheletnyi réz- és aranyszínt
is.
A kezében nyílvetőt tartott, és ettől a megjelenése még inkább
tiszteletet parancsolóvá vált.
– Minden rendben lesz – mondta Solo. – Bízzon bennem.
Beck leeresztette a kezét, jelet adva a rohamosztagosoknak, hogy
megindulhatnak, és még be sem fejezte a mozdulatot, de már hallotta, sőt
látta is, hogy a katonák mind mozgásba lendülnek. Előléptek
rejtekhelyeikről a landolótalpak, az üzemanyagtöltők, a konténerek, a
targoncák és a Cyrkon mérgező atmoszféráját kívül tartó mágnespajzs
gigantikus generátorai mögül, kibújtak a távoli falak árnyékából, és
felegyenesedtek a dokk fölé tornyosuló állványzaton, ahol mindaddig
teljes takarásban lapultak. Szinte tökéletes összhangban mozogtak, ijesztő,
magabiztosságról tanúskodó zajt csapva, úgyhogy a parancsnokot teljesen
átjárta az izgalom, mire ő maga is előlépett a búvóhelyéről. Öröm
dolgában ennél többet sosem engedett meg magának.
Solo azonnal reagált. Beck soha senkit nem látott ilyen gyorsan fegyvert
rántani: az egyik pillanatban még üres volt a koréliai keze, a következőben
viszont már ki is szabadította a combjára szíjazott tokból a sugárvetőjét,
és emelte, hogy célozzon vele. A másik kettő nem volt ilyen fürge, de
azért ők is gyorsan reagáltak.
Azonban egyikük sem volt eléggé gyors.
Beck sugár vetőjének csöve máris Solóra nézett.
– Nem éri meg. Tényleg nem – mondta a nő.
A koréliai úgy festett, mint aki azt fontolgatja, hogy vitába száll az
állítással, és Beck egy pillanatra el is hitte, hogy a férfi lelövi őt, de aztán
Ematt és a vuki visszafordult a kijárat felé a menekülés lehetőségét
keresve, és Solo is követte a példájukat. Félúton pedig kénytelen volt
megállni, ugyanis belépett a nyitott ajtón Torrent, aki a páncélját még nem
szerezte vissza, de az E–II-esét már a kezében tartotta, és ott tolongtak a
nyomában a kint maradt rohamosztagosok is. Árvízként özönlötték el a
helyiséget, azonnal bekerítve Solót, Emattet és a vukit.
– Vége – mondta Beck.
Solo ránézett, aztán egy sóhajtás kíséretében visszatette a tokjába a
pisztolyát.
– Igen – felelte. – Azt hiszem, igaza van.
 TIZEDIK FEJEZET: EGY HALVÁNY
REMÉNYSUGÁR
A CSUBAKKÁBÓL ELŐTÖRŐ gyászos torokhang pont olyan halk volt,
amilyen hosszúra nyúlt – még ahhoz is hiányzott belőle a hangerő, hogy
vonyításnak lehessen nevezni. Az elkeseredés, a frusztrált düh és az önvád
hangja volt ez. Ha Solo vuki lett volna, ő maga is pont ilyen hangot ad
ebben a pillanatban.
A triót körbeálló rohamosztagosok nem mozdultak. Solo hallotta, hogy
Csubi újra felnyüszít a háta mögött, ezúttal már rövidebben, és ha lehet,
még halkabban, és a szeme sarkából látta, hogy az egyik katona elveszi a
vukitól a nyílvetőjét. Másodikként Emattet fegyverezték le, aztán ő is
sorra került. Vonakodva kiszabadította a tokjából a pisztolyát, és
átnyújtotta.
– De aztán kérem majd vissza – mondta.
A rohamosztagos nem válaszolt, csak tett egy lépést hátrafelé.
Ugyanebben a pillanatban előbukkant a hátuk mögül egy férfi – ember
volt, talán a negyvenes évei elején járhatott –, és odament a tiszthez, aki
eddig a birodalmiak szóvivője volt. Váltottak egymással néhány mondatot
– Solo nem tudta kivenni, miről beszélnek –, aztán a fickó megállt a nő
mellett. A kapitánynak halványan ismerős volt valahonnan az arca.
A tiszt odalépett Solóhoz, és többé-kevésbé pontosan a férfi szemei
közé irányította a sugárvetője csövét, bár kicsit úgy tartotta a kezében a
fegyvert, mintha máshol járna az esze. Ugyanaz a nő volt, akivel a
sétányon is találkoztak korábban, de Solo ezúttal jobban meg tudta nézni
magának. Majdnem olyan magas volt, mint ő, és a maga rideg szőke
módján csinos is, ebbe különösebben még a sebhelye sem tudott
belerondítani – annyira legalábbis biztos nem, mint az a rémisztő
mesterséges szem. Sugárzott belőle az önelégült arrogancia, tetten érhető
volt minden cselekedetében és megnyilvánulásában a mozgásától a
beszédén át az ajkain játszó enyhe, megvető mosolyig.
Solónak azon járt az esze, hogy már pusztán elvi alapon is elég oka van
gyűlölni.
 – Alicia Beck parancsnok vagyok – szólalt meg a nő. – Önök mostantól
a Birodalmi Biztonsági Hivatal foglyai. Túlerővel állnak szemben, a
szökésre semmi esélyük, és megmenteni sem tudja magukat senki. Minden
ellenállást erőszakkal törünk le. Szeretném világossá tenni: teljesen
reménytelen a helyzetük.
– Én azért látok egy halvány reménysugarat – mondta Solo, leginkább
azért, hogy felidegesítse a nőt.
Be is jött a húzás. Beck közelebb lépett hozzá.
– Rosszul látja – felelte. – Maguk terroristák. Maguk lázadók...
– Én nem vagyok lázadó...
– ...és ugyanaz lesz a sorsuk, mint a Birodalom összes többi
ellenségének. Kihallgatjuk magukat. Megtörjük magukat. Azután pedig
kivégezzük mindannyiukat.
– Sosem fog megállítani minket – szólalt meg Solo háta mögött Ematt.
A kapitány legyőzte a késztetést, és nem forgatta a szemét.
A nő levette a tekintetét Solóról, és a férfi válla fölött elpillantva
Emattre nézett. A mosolya még szélesebb is lett, mint volt.
– Ematt – mondta. – Milyen érzés, hogy a társai hiába áldozták fel az
életüket, mert maga végül mégis az én markomban kötött ki? Gondolom,
elég fájdalmas lehet.
Ematt előrelépett, és odaállt közvetlenül Solo mellé.
– Soha nem állít meg minket. Soha nem törünk meg. Akármeddig kell
folytatnunk, soha nem adjuk fel a küzdelmet.
Solo ránézett a férfira. Nem a szavaira kapta fel a fejét, vagy legalábbis
nem önmagukban a szavaira – hanem arra, ahogy kimondta őket.
Meggyőződéssel beszélt, méghozzá feltétlen meggyőződéssel, amiből
teljesen hiányzott a félelem, és Solót – aki pillanatnyilag nem tudta
megállni, hogy ne féljen a kicsinél egy kicsit jobban, ha nem egyenesen
nagyon – ez nemcsak meglepte, hanem csodálatra is késztette. Ö egyelőre
nem talált még olyan ügyet – leszámítva a saját bőre, Csubakka és a
Falcon épségét, amiért hajlandó lett volna meghalni. Nem szerette persze
a Birodalmat, de ennek leginkább csak az volt az oka, hogy senkit nem
szeretett, aki másokat terrorizált, és neki a Galaktikus Birodalom pusztán
másokat terrorizáló alakok gyülekezetének tűnt, akik galaxisszerte
tomboltak és erőszakoskodtak mindenkivel, aki az útjukba került. Jó
példáért nem kellett messzire menni: ott volt rögtön az önelégülten
vigyorgó tiszt Ematt-tel szemben.
Ematt azonban hitt abban, amit mondott. Hitt abban, amit csinált. Sőt
mi több: hitt abban is, hogy amit tesz, az helyes, és előbb-utóbb
győzedelmeskednek az elvei.
Nem lehet nem csodálni valakit, akiben ilyen erős a meggyőződés –
pontosabban vagy csodálni kell, vagy messzire elkerülni, és utóbbihoz már
egyértelműen túl késő van, gondolta Solo.
– Soha – ismételte meg Ematt.
A birodalmi tiszt egy hirtelen mozdulattal előrelódult, elkapta a lázadó
állát, és maga felé rántotta a férfit. Ugyanebben a pillanatban odaugrott
egy rohamosztagos is, és lefogta Ematt karját. Beck most már nem
mosolygott. Solo megragadta az alkalmat, és tett egy tétova lépést
hátrafelé, hogy közelebb kerüljön Csubakkához.
– Mindent el fog mondani nekünk, Ematt – jelentette ki Beck. – Mire
végzek magával, könyörögni fog, hogy elmondhasson mindent.
A parancsnok eleresztette, a rohamosztagos pedig újra egyenes
testhelyzetbe rángatta Emattet. Beck az oldalán álló férfihez fordult.
– Verjék bilincsbe és kutassák át mindet. Aztán rendeljenek ide egy
transzportot, és vitessék fel őket azonnal a Vehementre.
– Igenis, asszonyom.
Csubi félrebillentette a fejét, és halkan feldörmögött. Solo érezte, hogy
a vuki szőre a fülét cirógatja.
– Dolgozom az ügyön – mondta.
– Csend legyen – szólt rájuk az egyik rohamosztagos.
– Hogyne, hogyne. – Solo körbepillantott, próbálva minél diszkrétebbre
venni a mozdulatot. Tudta, hogy kell lennie kiútnak, de nem találta.
Gyűlölte bevallani magának, de így, hogy legalább negyven
rohamosztagos vette körbe hármukat, nem volt mit lépni. Ha feljuthatott
volna a Falconra, már lettek volna lehetőségeik. Odafent biztonságban
lettek volna, mert a hajót borító katonai páncélzatnak meg sem kottyantak
a sugárvetőkből leadott lövések, és akadtak még más meglepetések is a
fedélzeten. De ehhez be kellett volna szállniuk, azt pedig Solo máris látta,
hogy Beck ezt nem hagyná. Esélyük sem volt feljutni a fedélzetre anélkül,
hogy menet közben ripityára ne lőjék őket.
 Mi maradt akkor? A dokk pontosan olyan holmikkal volt telezsúfolva,
amilyenekre az efféle helyeken számított az ember: tartalék alkatrészeket
tartalmazó ládák itt is, ott is, az üzemanyagtöltő rendszer a hozzá tartozó
nagy nyomású szivattyúkkal és tömlőkkel – abból szép nagy durranás
lenne, ha valahogy le tudná tépni őket, futott át az agyán –, a hatalmas,
masszív pajzsgenerátorok, amelyek a fejük felett húzódó mágneses
energiamezőt táplálták. Solo felpillantott, és meglátta a csillogó kékséget,
aztán fölötte a Cyrkon fakó vörösesbarna, szennyezett éjszakai egét, amely
elé lassan beúszott a repulzorain csendben lebegő Miss Fortune, a hajó
mögött a távolban suhogó légi forgalmat, a...
Solo pislogott egyet, aztán oldalba bökte Csubit a könyökével, és
pillantásával az ég felé irányította a vuki tekintetét.
A Miss Fortune most már szinte egy helyben lebegett, és lassan
megfordult. Solóék csak lestek, miközben a jacht hasán kinyílt egy ajtó,
aztán egy pillanattal később leereszkedett a lövegtorony, és pontosan
feléjük fordult.
Ennek a nőnek elment az esze – gondolta a kapitány.
A páncél nélküli rohamosztagos – mert az volt, ezt Solo már eldöntötte
– éppen Emattet kutatta át, méghozzá nagyon alaposan. Az oldalán egy
másik katona állt, a kezében három bilinccsel.
Csubi fújt egyet.
– A mágnespajzs most is működik – felelte Solo.
Csubi ismét fújt egyet, és kék szeme sokatmondóan megcsillant.
– Nem az én hibám. – Solo hirtelen megfordult, és olyan közel lépett a
vukihoz, hogy a mellkasuk szinte összeért. – És velem te így ne beszélj!
– Megmondtam, hogy maradjanak csendben... – szólt rájuk a
rohamosztagos.
– Neki mondja, hogy maradjon csendben – csattant fel Solo.
Beck a párosra meredt, és Ematt is feléjük fordult. A lázadónak már ki
volt nyújtva a keze, és a csuklójára szánt bilincs is készenlétben állt.
Csubi lehajolt és hangosan felhördült, forró lehelete egészen beborította
Solót. Olyat mondott a kapitánynak, hogy abba a legtöbben belepirultak
volna.
– Ide hallgass, te molycsemege – felelte Solo. – Ha még egyszer ilyet
mondasz, nagyon megbánod!
– Fogja vissza a vukiját – szólt közbe Beck.
 Csubi felmordult, és Solóra vicsorgott. Újra kimondta.
– Na jó. Elegem van belőled – válaszolta Solo, aztán lendületet vett, és
állon vágta a vukit. Szép ütés volt, bárki más kapja, egészen biztosan
beleszédül, ha nem egyenesen padlóra kerül tőle meglepetésében.
Csubakka viszont szinte meg sem rezdült. Felüvöltött, majd felemelte a
karját, és minden – vukihoz méltó módon nem csekély – erejét
összeszedve nekilökte Solót a mögötte álló rohamosztagosnak. Az első
ütközés egy másodikat is eredményezett, az pedig egy harmadikat, így
végül egy egész halomnyi páncél zuhant csörömpölve a földre, Solóval a
rakás tetején. A katonák Csubira szegezték a fegyvereiket, de a vuki
meglódult, és lesújtott oldalról az egyikük sisakjára, aztán miközben a
rohamosztagos elesett, és bukfencezve odébb gurult, megragadta a
következőt, és szó szerint hozzávágta egy harmadikhoz.
– Kábítsák el! – kiáltott fel Beck.
Solo még mindig azon a rohamosztagoson feküdt, akinek Csubi
nekilökte, de most megfordult, és kicsavarta a katona kezéből a
sugárvetőt. A hüvelykujjával átpöccintette a kábító üzemmódba állított
kapcsolót, aztán miközben oldalra gördült, felemelte a fegyvert,
ráirányította a célkeresztet a legközelebbi generátorra, és tüzet nyitott.
Sugárnyalábok szelték át a levegőt, majd a gépbe csapódtak, átfúrva a
külső burkolatát. Solo azonnal újra tüzelt, aztán amikor az áramfejlesztő
ripityára robbant és kigyulladt, fél térdre emelkedett, és célba vette a dokk
túloldalán álló másik generátort. Tudta, hogy ez a lövés sokkal nehezebb
lesz, de azért meghúzta a ravaszt – a gép pedig egyből darabokra hullott,
szertefoszlatva a fejük fölött a mágnespajzsot, és utat engedve a forró,
mérgező levegőnek, amely dühödten bömbölve tört be a dokkba. Solóról
azonnal szakadni kezdett a víz, ahogy a szmog csípni kezdte a szemét és a
torkát, de érezte azt is, hogy a verejtékcseppek rögvest elpárolognak a
bőréről.
Most már mindenki mozgásban volt: valahonnan Csubi üvöltése
hallatszott, Beck a tengelye körül megpördülve éppen készült ráemelni
valamelyikükre a fegyverét, Ematt pedig a páncél nélküli
rohamosztagossal birkózott.
– Földre! – üvöltött rá Solo a férfira, aztán meglódult felé, és a
derekánál fogva lerántotta a talajra. Ugyanebben a pillanatban tüzet nyitott
a Miss Fortune hasi lövegtornya.
 Az első sorozat egyenesen azok közé a rohamosztagosok közé vágódott,
akiket Solo maga mögött hagyott. A kapitány kiáltásokat és fájdalmas
üvöltéseket hallott, miközben Emattet is magával húzva talpra kecmergett,
aztán meglátta, hogy Csubi már félúton jár a Falcon felé, és elkezdte
leengedni a rámpát is, úgyhogy egyszerűen utánahajította a férfit. A szeme
és a torka is égett a szennyezett levegőtől, és úgy érezte, hogy a légkör
máris mardossa a húst a csontjairól. A hőség egyre fokozódott, már szinte
súlya volt – mintha a bolygó elevenen meg akarta volna főzni őket. Az
orra előtt ott feküdt a földön hasra fordulva a rohamosztagos, aki elvette
tőlük a fegyvereiket. A lövegtorony ágyúja találta el.
– Futás! Gyerünk!
Miközben az E–II-est eldobva felmarkolta a pisztolyát és Csubi
nyílvetőjét, újabb sorozat érkezett fentről, és a sugárnyalábok
kényelmetlenül közel csapódtak be. A rohamosztagosok is lövöldöztek, de
a Miss Fortune-ról leadott sorozatok fedezékbe kényszerítették őket,
úgyhogy
Solo is meglódult a rámpa felé sprintelő Ematt után. Csubi már eltűnt a
hajó belsejében, a parancsokat üvöltöző Becket viszont látta a kapitány: a
nő éppen készült felemelni a sugárvetőjét, amikor megjelent a páncél
nélküli rohamosztagos, és fedezékbe rángatta. A következő pillanatban a
Miss Fortune lövedékei pontosan oda vágódtak be, ahol az előbb még a
birodalmi tiszt állt. Solo közben már majdnem elérte a hajóját, de a jobb
lába hirtelen teljesen érzéketlenné vált, ahogy egy kábítólövés súrolta a
testét, így aztán éppen csak sikerült ráborulnia az emelkedő rámpára, és
Emattnek úgy kellett behúznia a Falconha, ahol már biztonságban volt.
– Csubi! Idő van, tűnjünk innen! – A kapitány Ematt-be és a hajótestbe
kapaszkodva talpra kecmergett, aztán félig szökdécselve, félig sántikálva
átvágott a központi körfolyosón a pilótafülke felé. A csizmája talpa alatt
közben életre kelt a hajó: érezte, hogy hirtelen nekilódulnak és a levegőbe
emelkednek. A szeme szúrt, mert belefolyt a verejtéke, Ematt pedig
megtántorodott, úgyhogy meg kellett támaszkodnia, de a következő
pillanatban már elöl volt, és lezuttyant a pilótaülésbe.
– Mondtam én, hogy kitalálok valamit – közölte, miközben az egyik
kezével a fejhallgató, a másikkal pedig a kormány után nyúlt.
Csubi vakkantott egyet, és rácsapott egy sor kapcsolóra. A hátuk mögött
Ematt elfoglalta a navigátori ülést, és már be is szíjazta magát.
 – Maguk ketten rettenetesen felelőtlenül viselkednek – mondta.
– Eddig bejött.
Csubi felhorkant.
– Alig értem hozzád. – Solo a helyére igazította a fejhallgatót, és
bekapcsolta a pilótafülke hangszóróit. – Nekem lesznek kék-zöld foltjaim,
pajti. Miss Fortune, itt a Falcon.
– Úgy éreztem, tartozom neked, Han.
– Ezek szerint ki van egyenlítve a számlám?
– Meg még mit nem! – felelte Delia. – Felvettétek Emattet?
– Itt vagyok, Delia – szólt közbe a férfi. – Kedves fickók a barátaid.
– Éhes ember nem válogat. Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindannyian
eltűnjünk innen.
Csubi egyetértőn felmordult, Solo pedig előrelökte a gyorsítókart,
lekapcsolva a repulzorokat és életre keltve a hajtóműveket. A Falcon
engedelmesen, sőt lelkesen nekilódult, és Solo máris azt látta, hogy a
pilótafülke kupolaszerű ablakának túloldalán szertefoszlik a Cyrkon
mérgezett légköre, és felvillannak előttük a csillagok. A Miss Fortune is
tartotta velük a lépést a jobbjukon, a felső légkör lidércfényei úgy cikáztak
a hajó teste mellett, mint a hamvadó máglyából felszálló füstcsíkok.
A Falcon csiripelni kezdett. Csubi a műszerfalra nézett, aztán rácsapott
még két kapcsolóra, és felnyúlt a háta mögé, hogy aktiválja a fegyvereket.
Solo vetett egy pillantást a radarokra, aztán megfordult, és rávágott az
egyik gombra a navigációs számítógépen, életre keltve a készüléket.
– Állítsd át az elhárítópajzsokat – mondta Csubinak, majd Emattre
mutatott. – Remélem, tudja, hova megyünk.
– Tudom.
– Akkor táplálja be az úti célt a komputerbe. – Solo visszafordult. A
lába már kezdett szurkálni, jelezve, hogy múlik a bénultság. Közben
befordult a látóterükbe a csillagromboló: pont velük szemben lebegett, és
túlságosan is nagynak tűnt, hatalmas teste alól pedig egy kötelékre való
apró pont indult meg feléjük tökéletesen szabályos alakzatban. – Delia,
nyolcan az egy-egyen.
– Látjuk őket. TIE-ok.
– Mennyi idő múlva tudtok fénysebességre ugrani?
– Pár perc.
– Tartsátok távol magatokat attól a csillagrombolótól.
 – Azt mondod?
– Úti cél beprogramozva – szólalt meg Ematt, miután a navigációs
számítógép pittyent egyet. – De beletelik még néhány percbe, amíg a
komputer megtervezi az ugrást. Fel tudjuk tartani őket?
Solo újra ránézett a radarokra, aztán kikémlelt a pilótafülke ablakán. A
TIE-ok gyorsan közeledtek.
– Nem hiszem, hogy van más választásunk – felelte.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET: A
VEHEMENT VASMARKA
BECK MEG MINDIG érezte a vér ízét a szájában ott, ahol elharapta az
ajkát, amikor Torrent megmentette az életét. Ez történt, efelől kétsége sem
volt, mert hiába vette észre, hogy a koréliai és a vuki mesterkedik
valamiben, a fentről érkező támadás teljesen váratlanul érte. Legvadabb
álmában sem gondolta volna, hogy a lázadók közvetlen légi támogatást
kaphatnak, és ezért a tévedésért komoly árat fizetett – ugyanúgy, mint
korábban azért, hogy sosem nézte volna ki egy felkelőből azt, amit a rodiai
tett. Megint elszámította magát, de többé soha nem követ el ilyen
baklövést.
Minden második rohamosztagosa életét vesztette vagy megsebesült a
fejük felett lebegő hajóról érkező sugárnyaláboktól. Könnyűszerrel az
áldozatok között lehetett volna ő maga is. A dokkon átsüvöltő
gyomorforgató levegőtől szúrt a valódi szeme, és könnycseppek gördültek
végig az arcán, de szinte ugyanolyan gyorsan fel is száradtak, ahogy
megjelentek, és csupán némi só maradt utánuk a bőréhez tapadva. A
forróság elviselhetetlen volt, a szája teljesen kiszáradt tőle. Pislogni
kezdett, hátha attól kitisztul az ép szeme, és beleszólt a kezében tartott
adóvevőbe.
– Vehement, jelentkezz.
– Itt Hove kapitány.
– Felszállt két hajó, az YT–1300-as és egy másik. El kell fognia őket,
kapitány. El kell fognia a hajókat, és elő kell állítania a legénységüket.
Elve.
– Épp most jelentek meg a radarjainkon.
– Nem ugorhatnak fénysebességre, megértette?
– Ez a csillagromboló nem egy Interdictor, parancsnok. Nincsenek meg
az eszközeink ahhoz…
– Nem érdekelnek a kifogásai! – Beck azon kapta magát, hogy kiabál.
Közben a feje fölött a szél zaját is túlharsogva a megfelelő pozícióba
fordult a csapatszállító, és megkezdte az ereszkedést. – Úton vagyok
fölfelé. Semmiképpen ne hagyja megszökni azt a két hajót!
 – Ahogy óhajtja, parancsnok.
A sikló földet ért, és leeresztette a központi rámpáját.
– Utánam – mondta Beck.
Torrent eddig az egyik halott rohamosztagos mellett térdelt, de most
felemelkedett. Zord arckifejezését látva Beck elgondolkodott rajta, hogy
vajon a barátja volt-e az elhunyt, és hogy hogyan képes egyáltalán
megkülönböztetni egymástól a teljesen egyforma páncélt viselő katonákat.
– Gyerünk – szólt oda a férfi az életben maradt rohamosztagosoknak.
A katonák gyorsan alakzatba rendeződtek, és bemasíroztak a sikló
hátuljába. Amikor Beck rácsapott a kezelőpanelre, Hogy becsukja a
rámpát, a hajó azonnal a magasba emelkedett, így már javában úton
voltak, mire bezárult a légzsilip, egyik pillanatról a másikra kívül
rekesztve a Cyrkon szennyezett levegőjét. Beck szándékosan köhögni
kezdett, hogy kitisztuljon a tüdeje. Úgy érezte magát, mintha valami
megpróbált volna lyukat vájni a torkába. A rohamosztagosokat a sisakjaik
megkímélték az ártalmas levegő belégzésével járó legrosszabb
mellékhatásoktól, Torrent viszont maga is köhintett néhányat. Beck
letörölte az arca ép oldalán végiggördülő könnyeket, és előrement a
pilótafülkébe.
– Három percen belül a Vehement fedélzetén akarok lenni – közölte a
pilótával.
A katona bólintott, és teljes sebességre kapcsolta a siklót. A
hajtóműveket kis híján szétvetette a terhelés, ahogy átszelték a légkört, és
Beck már látta is maga előtt a hatalmas, tiszteletet parancsoló
csillagrombolót. Látszólag sokkal közelebb volt, mint valójában, a két
kisebb hajó, a Millennium Falcon és az azonosítatlan jacht pedig még
inkább eltörpült mellette, ahogy a sikló széles ívben kikerülte őket.
– A Miss Fortune – szólalt meg Torrent a nő válla fölött. Beck
hátrapillantott, de a férfi nem rá nézett: ugyanaz a látvány kötötte le a
figyelmét, mint az övét. – Ehhez a hajóhoz követtem a fejvadászokat,
mielőtt továbbmentem utánuk Motokba.
Beck biccentett, és elraktározta az agyában, hogy le kell nyomoznia a
Miss Fortune-t. Ezzel a siklóval semmiképpen sem keresztezhették egyik
hajó útját sem. El kellett kerülniük őket, és vissza kellett térniük a
Vehementre, ahol valamennyire kezébe vehette az események irányítását –
és ettől a tudattól nem lett éppen jobb a kedve, sőt még inkább
eluralkodott rajta az emésztő tehetetlenségérzet és a frusztráltság.
– Kell nekik még néhány perc, hogy fénysebességre tudjanak ugrani –
mondta. – Még elkaphatjuk őket.
– Igen, asszonyom – felelte Torrent.
Beck most először úgy érezte, hogy a férfi hangja nem cseng
különösebben lelkesen.

Miközben elsüvített mellettük a második TIE-kötelék is, a sikló

megkezdte a csillagrombolóra vezető út utolsó szakaszát. Beck
türelmetlenül várta, hogy befejezzék a leszállást a Vehement fő hasi
dokkjában, és amikor megérezte, hogy fix pozícióban vannak, azonnal
rácsapott az ajtónyitóra, majd a rámpa leereszkedését meg sem várva
kilépett. Nem érdekelte, ki látja, futva indult meg a központi felvonóhoz,
aztán a fülkére váró két hadnagyot félrelökve beszállt, és a híd felé vette
az irányt.
Odafent akkora nyugalom fogadta, hogy azonnal eluralkodott rajta az
ingerültség. Hove kapitány a híd távolabbi végében állt a háta mögött
összekulcsolt kézzel, és kifelé bámult az ablakon. Beck végigrohant a
hajóparancsnokság süllyesztett fülkéi között futó központi gyalogjárón,
aztán kocogásra, majd sétatempóra lassított. Hove meghallotta, hogy
közeledik, és megfordult, hogy üdvözölje.
– Beck parancsnok. Két kötelék is kirepült és támadásba lendült,
éppen...
– Menjünk közelebb. Fogják vonónyalábba azt a két hajót, a Falcont és
a másikat is.
Hove összeszorította az ajkait, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Nyolc TIE-vadászunk...
– Igen, kapitány, hallottam, mit mondott. Nem tudom, ön is hallott-e
engem.
A férfi határozottan úgy festett, mint aki kényelmetlenül érzi magát,
miközben jobbra, Beck háta mögé sandított, ahol a hídon szolgálatot
teljesítő katonák és tisztek álltak, kivétel nélkül minden erejükkel arra
törekedve, hogy úgy tűnjön, mintha nem figyelnének oda. Becket nem
érdekelte, meghallották-e, mit mondott, Hove-t viszont láthatóan igen,
ugyanis lehalkította a hangját, és közelebb lépett hozzá.
 – Parancsnok, a TIE-ok felvették a harcot az ellenséggel. Ha aktiváljuk a
vonónyalábot, fennáll a veszélye, hogy a két célponttal együtt a saját
hajóinkat is befogjuk.
– Tisztában vagyok vele.
– Ezeket a célpontokat csak olyan erős modulációval tudjuk befogni,
ami a vonósugárba kerülő TIE-okat széttépné.
– Ezzel is tisztában vagyok. – Beck mereven bámulta Hove-t. – Ön
szerint ez probléma, kapitány?
Hove egészen lassan formálta a szavakat.
– A saját pilótáinkról van szó, parancsnok.
– Ön rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy kimondja a nyilvánvalót,
kapitány. Hallotta a parancsomat. Hajtsa végre most azonnal, különben
őrizetbe vetetem kötelességmulasztás és az ellenség segítésének vádjával.
Hove megfeszítette az állkapcsát és kihúzta magát, aztán a fejét
felszegve összecsapta a sarkát, és a parancsnoki fedélzet felé fordult.
– Elfogási távolságra állunk – adta ki az utasítást, és Beck némiképpen
megenyhülve konstatálta, hogy nincs a hangjában semmi habozás vagy
bizonytalanság. – Vegyék célba a teherhajót és a jachtot.
A parancs bejárta az egész hidat. A kormánynál azonnal hatalmas
nyüzsgés támadt, és ahogy a csillagromboló balra fordult, Beck a híd
ablakán keresztül ismét megpillantotta a Miss Fortune-t és Millennium
Falcont. Még mindig parányinak tűntek, de fokozatosan egyre közelebb
kerültek. Turbólézerek villanásai martak a sötétségbe, vörös, zöld és kék
nyársak döfték át az űrt, miközben a tíz hajó pörögve-forogva járta
egymással a harci táncot.
– Sugárkontroll, visszajelzést kérek – mondta Hove.
A katona habozás nélkül, hangosan és tisztán, érthetően válaszolt.
– Készen állunk, kapitány.
– Mennyi idő múlva fordulunk rá a célra?
– Egy perc, tizenegy másodperc.
Hove visszafordult az ablak felé, és egy kissé megbillentette a fejét
Beck irányába.
– Szoros lesz, de még elkaphatjuk őket, mielőtt hiperűrsebességre
ugranak.
Beck egy pillanatra sem vette le a szemét a lassan egyre közelebb kerülő
ütközetről. Az egyik TIE megpróbált átvágni a Falcon fara mögött, hogy
aztán egy széles fordulóval újra elé kerüljön, de ugyanebben a pillanatban
zöld nyaláb vágódott elő a Miss Fortune-ból, és a vadász egyik
napelemébe csapódott. A TIE két darabba tört, majd egy másodperccel
később felrobbant. Heten maradtak kettő ellen.
– Remélem, nem téved, kapitány – mondta Beck. – A saját érdekében.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET: EGY
NEMES CSELEKEDET
– MÉG HÁROM JÖN jobbról kettő-nyolc-hétnél! – kiáltotta Ematt.
Csubi felmordult.
– Mit mondott?
– Azt, hogy lőjük ki őket. – Solo a tolóerővel babrált: levette az energiát
a Falcon jobb oldali fénysebesség alatti hajtóművéről, a kormányt pedig
ezzel egy időben balra és hátrafelé húzta, csaknem kontrollálhatatlan
dugóhúzóba küldve a hajót, amit aztán egy bukfenccel zárt le. A
mesterséges gravitációért felelős fedélzeti rendszerek a másodperc
törtrészével lemaradtak a manőver mögött, és csak némi küzdelem árán
tudtak kiegyenlíteni, úgyhogy a kapitány majdnem kirepült a
pilótaülésből. Csubakka felhorkant.
– Majd bekötöm magam, ha épp nem azzal leszek elfoglalva, hogy
megpróbáljam megmenteni mindhármunk bőrét – vágott vissza Solo. –
Delia, hogy boldogultok?
– Megértünk már jobb napokat is!
Újabb TIE bukkant elő látszólag a semmiből, menet közben tüzet
nyitva, és olyan közel húzott el a fejük felett, hogy Solo még a pilótát is
látni vélte az apró fülkében. A Falcon megremegett a hátoldalán
végigszántó lézertűztől, Csubakka balján pedig villogni kezdett az
elhárító-pajzs állapotát mutató kijelző, és a maximális töltöttséget jelentő
zöldről sárgára váltott rajta a hajó apró piktogramja. A vuki benyúlt a
műszerfal alá, és némi szikraeső kíséretében kirántott egy vezetéket, aztán
átdugta a jobb könyökénél sorakozó aljzatok egyikébe. A kijelző megint
felpislákolt, és a sárga szín helyét újra átvette a zöld.
– Ez egy darabig megteszi – mondta Solo. – Kapaszkodjatok!
A pilótafülke kupolája előtt úgy örvénylettek a csillagok, mintha valaki
az egész galaxist le akarta volna engedni a lefolyón, miközben Solo
kiegyenlítette a jobb oldali hajtómű energiaszintjét a két másikéval,
amelyek addig egymagukban hajtották a Falcont. A hajó kilőtt, menet
közben villámgyorsan pörögve a tengelye körül.
– Nem tudok célozni, ha ezt csinálja! – kiáltott fel Ematt.
 – Mindjárt segítek magán – felelte Solo. – Készüljön.
A kapitány az utolsó pördülést befejezve élesen balra kapta, aztán
előrebillentette a hajót, majd keményen hátrarántotta a kormányt, és egy
szűk koréliai fordulóval megindult visszafelé. A Falconnal lépést tartani
képtelen TIE-ok hirtelen újra megjelentek a látóterükben, méghozzá
pontosan előttük: négyen voltak, és feszes támadóalakzatban, gyorsan
közeledtek. Csubi felnevetett.
– Csak meg kell húzni a ravaszt – mondta a Solo. – Csinálja!
Ematt működtette a Falcon alsó és felső lövegtornyaiba épített
turbólézereket. Normális – ideális – esetben az egyik ágyút Solo kezelte, a
másikat pedig Csubi vagy más hús-vér személy, a jelenlegi helyzet ezt
azonban nem engedte meg: a kapitányra és a másodpilótára is elöl volt
szükség. Solo nem először találta magát ilyen szituációban, ezért
Csubakkával már rég bekötöttek egy kiegészítő tűzvezérlő rendszert a
pilótafülkébe. Nem volt olyan pontos, mintha két külön lövész használta
volna a fegyvereket, de a kapitány úgy gondolta, hogy ha Ematt tudja, mit
csinál, legalább az egyik TIE-t képes lesz leszedni, hiszen tálcán kapja tőle
a lehetőséget a lövésre.
Ematt tudta, mit csinál. Solo balján fény villant, ahogy elsültek a
hátoldali turbólézerek, és az egyik közeledő TIE-ból nem maradt más,
csupán roncsdarabok és lángcsóvák nyíló virágra emlékeztető zuhataga. A
másik három vadász megpróbált szétválni – kettő balra, egy jobbra tért ki
–, de Ematt tüzet nyitott a hasoldali lövegtoronnyal is, és egy második gép
is ripityára robbant, miután telitalátot kapott.
– Nocsak – mondta Solo. – Nem is volt rossz.
– Han! Egy-négy-hatnál!
Solo ismét pördített egyet a Falconon, ezúttal azért, hogy körülnézzen a
Deliától kapott koordinátákon. Amikor befejezte a manővert, azt látta,
hogy a Vehement közelebb dereng, mint az előbb – sokkal közelebb.
– Elfogási távolságba jönnek – mondta.
Az egyik navigációs komputer csipogni kezdett, majd diadalmas
nevetésre emlékeztető hangot adott.
– Megvan az ugrás röppályája – szólalt meg Ematt. – Tűnjünk el innen!
– Delia, mi készen állunk. – Miközben Solo oldalra döntötte a gépet, a
két megmaradt TIE az üldözést folytatva elhúzott a baljukon, és menet
közben ismét tüzet nyitottak. A Falcon megint megremegett, az
elhárítópajzsok állapotát mutató kijelző pedig villant egyet, és a zöld színt
újra elmosta rajta a sárga. Kezdtek leválni a pajzsok.
Egy pillanattal később megjelent a pilótafülke előtt a Miss Fortune. A
kis jacht bukfencezve próbált lerázni három TIE-t, de azok továbbra is
könyörtelenül támadták – az egyik épp Solo szeme láttára szántott végig a
hajó testén egy sorozattal. Az első lövések egy-egy lobbanás kíséretében
szertefoszlottak a pajzsokon, de aztán egy fényesebb villanás következett,
és záporozni kezdett a jacht tetejéről lerobbant törmelék.
– Delia...
Az adóvevőből egy pillanatig csak statikus zörejek hallatszottak, aztán
Delia Leighton alig leplezett pánikkal átszőtt hangja váltotta fel a fülsértő
fehérzajt.
– Elszállt a navikomputerünk! Nem tudunk ugrani!
– A tartalék működik?
Most először Gurtis hangja szólalt meg a hangszórókból.
– Beletelik még egy percbe, mire át tudunk állni rá.
– Ha bekapunk még egy ilyen találatot, űrhullák vagyunk! – Most már
sokkal tisztábban lehetett érezni a riadalmat Delia hangjában.
Csubakka vakkantott egyet, és Solóra nézett.
Cudar helyzetben voltak. Ahogy vetettek egy gyors pillantást a
radarokra, látták, hogy a csillagromboló húsz másodperc múlva elfogási
távolságba ér. Az ő koordinátáik be voltak táplálva, és a hiperhajtóművük
is készenlétben állt, vagyis csupán annyit kellett tenniük, hogy a megfelelő
irányba fordulva fénysebességre ugranak, és mindannyian megmenekülnek
a Birodalom markából, Solo, Csubakka, Ematt és a Falcon is, sértetlenül
és azonnali hatállyal. Habozás nélkül távozhattak volna – a küldetést
teljesítették. Ezzel azonban magára hagyták volna a Miss Fortune-t,
védtelenül, kiszolgáltatottan. Akkor pedig Deliát és Gurtist elfogják, a
Vehement fedélzetére viszik, aztán kihallgatják és megkínozzák. Ha ők
elmenekülnek, a Miss Fortune kétfős legénysége a legjobb esetben is egy
birodalmi fegyencbolygón tölti egész hátralevő életét.
A legrosszabb esetben pedig sóha nem jutnak le élve a Vehementről.
Csubi még mindig Solót nézte, és a kapitány érezte, hogy Ematt is őt
bámulja a háta mögül.
– De ezért aztán már tényleg le kell írnod a tartozásomat – motyogta
Solo.
 Előretolta a gyorsítókarokat, és amikor megérezte, hogy a Falcon
nekilódul, egy csapással aktiválta az illegális fénysebesség alatti
utánégetőt is, amit azért épített be a hajóba, hogy még jobban ki tudja
ugratni. A Miss Fortune egyik pillanatról a másikra sokkal közelebb került
hozzájuk, akárcsak a sarkában loholó TIE-ok, amelyek úgy cikáztak
körülötte, mint a kiéhezett, dühös rovarok. Ematt tüzet nyitott, és lekapta
az egyiket, aztán miközben a vadász pörögve megindult a Cyrkon fényes
glóriára emlékeztető atmoszférája felé, újra tüzelt, és egy másikat is
eltalált. Ez a lövés a pilótafülke gömbjét súrolta, és a levegő azonnal ki is
szökött a kilyukadt kabinból egy szürke-fehér párafelhő formájában, a
következő pillanatban pedig a TIE girbegurba fémdarabokra
forgácsolódott.
– Han, menjetek. – Delia hangja hirtelen sokkal nyugodtabbnak tűnt. –
Azt a csillagrombolót nem győzhetjük le. Nekünk már végünk. Nem tudunk
időben fénysebességre ugrani.
A Falcon megremegett, a pajzsok a kijelzőn sárgáról pirosra váltottak.
Három TIE-vadász és egy csillagromboló. Deliának igaza volt – ezt a
csatát nem lehetett megnyerni.
– Fedezünk – mondta Solo.
– Han...
– Fogd be, Delia. Épp próbálnék valami nemeset cselekedni.
Solo hallotta, hogy a vonal túloldalán a nő felnevet.

Beck csak állt a Vehement fedélzetén, és figyelte, hogy fogynak a TIE-

vadászok – mostanra csupán három maradt a nyolcból. Persze a másik
oldalon is voltak problémák, hiszen látta, hogy a jacht találatot kapott, és
látta a szerterepülő törmeléket is, de a Falcon egészen más lapra tartozott.
A TIE-ok telibe kapták a farát a hajtóművek fölött, sikeresen csaptak le
kétszer a hátoldala középvonalára, és egyszer a teherhajó elején meredező
két orrnyúlvány közelében is célba találtak, mégsem járt észlelhető
hatással egyik lövés sem.
Most már azonban ez sem számított. Elég közel voltak.
– Hove kapitány.
Hove kissé elfordította a fejét, és jobb kézzel a parancsnoksági árok felé
intve kiadta az utasítást:
– Teljes kapacitás.
 – Célpontok befogva – jött a válasz. – A vonósugarat teljes kapacitásra
állítottuk.
A csillagromboló orrában elhelyezett emitterek látszólag nem reagáltak,
ugyanis a turbólézerekkel ellentétben a vonónyaláb energiamezeje kívül
esett a szabad szemmel érzékelhető tartományon. Beck azonban a
mesterséges szemével mindent látott: végignézte, ahogy a félig áttetsző,
aranyszínben tündöklő, tölcsér alakú sugár lassan elnyúlik a Vehementtől,
és kérlelhetetlenül tovaterjed az öt másik hajó felé.
Először a Falcont üldöző TIE-ok egyikét fogta be, és úgy rántotta
vissza, mintha csak pórázt dobott volna rá: minden lendületet kivett
belőle, aztán váratlan hirtelenséggel, sőt kegyetlenül húzni kezdte maga
felé. Akis vadásznak túl sok volt a terhelés, a napelemek úgy reccsentek
szét mindkét oldalán, ahogy a dührohamoknak áldozatul eső gyerekjátékok
szoktak összetörni. A gömb alakú pilótafülke egy pillanatig mozdulatlanul
lebegett, mintha láthatatlan kötelekre függesztették volna, aztán az is
összeroppant.
Hove elfordította a fejét.
A sugár tovább terjeszkedett.
– Nincs menekvés – mondta Beck.

– Ha befognak a vonónyalábbal, nekünk annyi – mondta Ematt. – Én

egyszerűen nem engedhetem meg, hogy élve kapjanak el, érti?
– Egyikünket sem kapják el – felelte Solo sokkal nagyobb
meggyőződéssel, mint amekkorát valójában érzett.
Csubi fújt egyet, aztán gyorsan megint kihúzta a helyéről a korábbi
vezetéket, és átdugta egy újabb aljzatba, ismét kiegyenlítve az
energiaeloszlást a hajtóművek és a pajzsok között.
– Dolgozom rajta – felelte Han, és megnyomta az adóvevő gombját. –
Delia, induljatok meg Gurtisszel a légkör felé, fedezünk titeket. Mikor
lesz meg az ugrásotok röppályája?
– Még tizenöt másodperc – mondta Gurtis.
A Miss Fortune hirtelen élesen oldalra billent, aztán kitört jobbra. Solo
utánafordította a Falcont, és elkezdett felzárkózni a köztük repülő TIE-
vadászhoz. Ugyanebben a pillanatban utolsó üldözőjük, aki a Falcon
mögött haladt, hirtelen megállt, és a kapitány a hátsó kamerán keresztül
végignézte, ahogy ugyanarra a sorsa jut, mint a társa: a csillagromboló
vonósugara darabokra szaggatta. Solónak összeszorult és émelyegni
kezdett a gyomra – amúgy sem szerette a Birodalmat, de a tulajdon
pilótáik, a Falcon és a Miss Fortune üldözésére kiküldött saját gépeik
szándékos feláldozása olyan fokú kegyetlenség volt, amilyennel még
sosem találkozott. Akárki is parancsolt a Vehement fedélzetén, mindenáron
el akarta kapni őket.
Csubi halk, gyászos hangon felnyüszített. Solo nem fáradt a
válaszadással. Egyre gondoltak.
A Miss Fortune felgyorsult, mert a Cyrkon gravitációja egyre erősebben
húzta lefelé, az egyetlen megmaradt TIE pedig merészen követte, de a
Falcon is közeledett hátulról. Solo hallotta, hogy Ematt lőni készül, ezért
egy hajszálnyival följebb húzta a kormányt, hogy mindkét lövegtorony
tűzvonala szabad legyen. A célvető komputer pittyegni kezdett, először
csak lassan, aztán ahogy a TIE lőtávolba került, egyre gyorsabban, végül
pedig hangosan feltrillázott, jelezve, hogy befogta a célpontot. A Falcon
enyhén megremegett, ahogy a lövegtornyok tökéletes szinkronban tüzet
nyitottak, és elővágódtak a turbólézerekből a vadászgép testének központi
gömbje felé tartó sugárnyalábok. A TIE úgy robbant szét, mint egy
kipukkadó luftballon, fémtörmelék záporozott mindenfelé.
– Állítsa le a fegyvereket – szólt hátra a válla fölött Solo. – Csubi,
irányíts át minden energiát a hajtóművekre, és készülj fel, hogy ha jelet
adok, le tudj kapcsolni.
– Teljes tolóerővel sem tudunk elmenekülni a vonónyaláb elől – mondta
Ematt.
– Tudom, mit csinálok.
A Falcon megremegett, a hajtóművek pedig tiltakozva felvisítottak. Az
egész hajó rázkódni kezdett, és rohamos tempóban lassult.
– Kapcsolj le – mondta Solo.
Csubakka gondolkodás nélkül nekilódult, és hosszú karjait kinyújtva
végigcsapkodta a plafonból meredező többsornyi gombot, amelyek
elvágták a hajtóművek energiaellátását. A Falcon hirtelen elnémult. A
lendület még vitte, és a Cyrkon gravitációja is húzta magával, úgyhogy
haladtak tovább előre, de lassultak, méghozzá erős ütemben. Erezhető
volt, hogy ez szoros lesz.
– Delia?
– Öt másodperc.
 Solo újra ránézett a radarokra, aztán lökött egyet a kormányon, kicsit
módosítva a bolygóhoz egyre közelebb kerülő hajó pályáján. A külső
atmoszférában voltak, a pilótafülkét lassan körbeölelte a halványan
pislákoló fény.
– Remélem, tudja, mit csinál – mondta Ematt.
– Én mindig tudom, hogy mit csinálok – hazudta Solo.

– Mit csinálnak? – kérdezte Beck követelőzve.

– Nem tudom biztosan, parancsnok. – Hove hátrapillantott a válla fölött.
– Rajta vagyunk a hajón?
– Problémánk van a befogással – felelte a vonónyaláb-vezérlőben álló
tiszt. A hangjából félreismerhetetlenül ki lehetett hallani a vonakodást. –
Bezavar a bolygó gravitációs mezeje. Újra meg újra lecsúszik róluk a
sugár.
– Akkor menjünk közelebb – mondta Beck.
Hove egy pillanatig habozott, aztán bólintott. A másik gép, a Miss
Fortune még mindig kívül esett a hatósugarukon, de Beck ebbe bele tudott
törődni. Ematt a Millennium Falcon fedélzetén utazott, úgyhogy neki arra
a hajóra volt szüksége. Azt a hajót akarta elfogni. A Miss Fortune-t és
legénységét később is levadászhatta és megbüntethette, ebben a
pillanatban az ő elfogásuk csak mellékes jelentőséggel bírt. A préda a
Millennium Falcon volt. Az a hajó, és annak a legénysége.
A csillagromboló folytatta az üldözést, a látóterüket lassan betöltötte a
Cyrkon szennyezett atmoszférájának köde. A Miss Fortune most már
emelkedett, a legénység a bolygó gravitációs mezejét kihasználva
visszalökte a jachtot az űrbe, a Falcon viszont látszólag zuhanórepülésben
volt, mintha a kapitány arra az elhatározásra jutott volna, hogy a bolygó
felszínébe temeti a hajóját. Hatalmas terhelés érhette a kis teherszállító
testét, egyértelműen nagyobb annál, amivel ránézésre meg tudott birkózni,
de még egyben volt – és bár közeledett hozzájuk, Becknek az volt a
benyomása, hogy valójában nem csökken a távolság köztük. Majdnem
időben érzett rá a dologra.
– Hova mennek? – kérdezte Hove.

Miközben a légkör egyre sűrűbbé vált körülötte, a szabadesés és a

Vehement vonónyalábjának enyhülő szorítása között félúton megragadt
Millennium Falcon hol megremegett, hol ugrott egyet. Odalent kezdtek
kirajzolódni a kupolával fedett főváros bizonytalan körvonalai. Solo lökött
egyet a kormányon, és megkockáztatta az immár hűlőfélben lévő
hajtóművektől független fékezőrakéták használatát is, hogy módosítson a
hajó pozícióján.
– Delia...
– Már jönnek a pályaadatok... Megvannak, készen állunk!
– Akkor mire vártok? Indulás!
– Han...
– Még mindig itt vagytok? Tűnés!
– A következő kört a ház fizeti – mondta Delia Leighton.
Az adóvevő elnémult – nem statikus zaj hallatszott, csak az üres éter
nyomasztó súlya nehezedett rájuk. Csubi nyüszítve fogást váltott a
kormányán. A Miss Fortune fénysebességre ugrott, és eltűnt a radarokról.
Néhány másodpercig csend volt a pilótafülkében.
– Szóval az a terve, hogy lezuhanunk Motokban? – tette fel végül a
kérdést Ematt, kifejezetten társalgási stílusban.
– Ha minden jól megy, nem – felelte Solo.

– A telemetria szerint a főváros felé közelednek – válaszolt valaki a

kérdésre.
– Húzzák vissza őket – mondta Beck.
– Próbáljuk, parancsnok – nézett fel rá tanácstalan arccal a
parancsnoksági árokból a vonónyalábért felelős tiszt. – Nem sikerül
véglegesen befogni őket. Ilyen távolságból nem tudunk többet tenni.
– Akkor menjünk közelebb!
– Azt akarja, hogy kövessük őket a légkörbe? – kérdezte Hove.
– Ha ez az ára.
– Parancsnok, a légkörben nem lehet precízen végrehajtani a műveletet.
Ha megpróbáljuk vonósugárba fogni őket, a nyaláb szétfröccsen, és
átfedés alakul ki. Ezzel rettenetes járulékos károkat okoznánk a
bolygónak.
– Ha ez az ára – ismételte meg Beck.
– Megsemmisítenénk a kupolát – mondta Hove. – Letépnénk a
védőpajzsot Motok fölül, parancsnok. Elpusztítanánk a várost.
 Beck most már értette. Értette, mit művel Han Solo és a vuki, értette,
miféle hazárdjátékot játszanak. Igen, a Vehement követhetné őket le a
légkörbe, megállíthatná őket, visszahúzhatná őket a vonósugarával. De ha
így tennének, lakhatatlanná tennék Motokot. Megtizedelnék a város
lakosságát, és a felszínen milliók válnának az események szemtanúivá, de
csak a csillagrombolót látnák odafent, azt az apró YT–1300-as teherhajót
nem, amit üldöznek. Akik nem halnának bele az érintkezésbe a bolygó
mérgező légkörével, csak annyit tudnának, hogy a Birodalom pusztította el
az otthonukat. És nem felejtenének. Továbbadnák a történetet. Hiába tartja
ellenőrzése alatt a médiát a Birodalom, híre menne a dolognak, eljutna az
emberekhez. Egyesek magyarázatot követelnének, de még többen
lennének azok, akik bosszúért kiáltanának. És néhányan közülük a tettek
mezejére is lépnének.
Egyesek lázadókká válnának.
Hove a parancsára várt. Az egész hajó, az egész Vehement az ő
parancsára várt. A teherszállítóra gondolt, a Millennium Falconra és a
legénységére. Három ember a hatalmas Birodalommal szemben. Egy hajó,
amely úgy festett, mintha repülni is alig tudna; amely erőfeszítés nélkül
lerázta a TIE-vadászokat; amely lekapcsolta a hajtóműveit, és
siklórepülésbe kezdett; amely fogócskát merészelt játszani vele, vele – egy
hajó, amelynek az elfogásával egy egész világot a Galaktikus Birodalom
ellen hangolnának.
Beck szó nélkül sarkon fordult, és megkezdte a felvonóhoz vezető
hosszú sétát a parancsnoksági aknák között.
Tudta, hogy a kudarcért őt és csakis őt terheli felelősség.

A Falcon megremegett, és hirtelen már nem annyira a siklórepülés,

hanem inkább a zuhanás volt a megfelelő kifejezés a mozgásukra. Motok
rohamtempóban növekedett a szemük előtt.
– A hajtóműveket, Csubi! – Miközben mindkét lábával keményen
beletaposott a fékezőrakétákat vezérlő pedálokba, Solo az egyik kezével
megrántotta a kormányt, a másikkal pedig addig hadonászott, amíg meg
nem találta a repulzorgenerátorok főkapcsolóját, és egy pöccintéssel életre
nem keltette őket. A hajó nyögve és nyikorogva birkózott a testével
játszadozó számtalan erőhatással.
– Még mindig zuhanunk – állapította meg Ematt.
 – Csubi, a hajtóműveket!
A vuki felbömbölt, és ököllel a műszerfalra csapott. Csiszatoló zaj
hallatszott a hajó hátulja felől, aztán elhalt, majd újra megszólalt és ismét
elhalt, ezúttal egy szánalmas köhögés kíséretében.
– Még mindig zuhanunk.
– Tudom! – Motok egyre közeledett. Méghozzá nagyon gyorsan. –
Nyisd ki a szelepet a főhajtóművön!
A vuki megint rácsapott a műszerfalra, ezúttal egy jól látható horpadást
is hagyva rajta, aztán átnyúlt Solo fölött, és elfordította a falon sorakozó
nagy forgattyúk egyikét. A hajtóművek felziháltak, és újrakezdődött a
csiszatolás.
– Még mindig...
– Ha még egyszer elmondja, kihajítom, aztán jöhet gyalog! – Solo
kivágódott az üléséből, és kis híján keresztbe feküdt Csubakkán, miközben
a vuki is hasonló mozdulatot tett az ellenkező irányba. – Háromra, Csubi,
manuális újraindítás. Egy... két... há...
Mindketten egy-egy kar után kaptak, és tökéletes összhangban
cselekedve meghúzták őket. A hajtóművek köhögve tiltakoztak, aztán
hirtelen felbömböltek. Némi küzdelem árán pilóta és másodpilóta is
kiegyenesedett, majd megragadták és hátrarántották a kormányaikat.
Motok már fenyegetően közel volt, és egyre nagyobbra nőtt alattuk,
mígnem végül tökéletesen betöltötte a látóterüket – Solo meg is mert
volna esküdni rá, hogy a Falcon hasa már a kupola tetejét súrolta, amikor
a hajó orrát felkapva egyenesbe jöttek, aztán elkezdtek emelkedni. A
kapitány előretolta a gyorsítókarokat, és érezte, hogy a Falcon hajtóművei
dalra fakadnak, a következő pillanatban pedig már ismét a csillagokat
látták maguk előtt. A Vehement a radar tanúsága szerint jóval messzebb
volt tőlük az elfogási távolságnál, és bár a közeli hajót jelző riasztó arra
figyelmeztette őket, hogy a csillagromboló újabb TIE-vadászokat bocsát
ki, ezúttal szám szerint tizenkettőt, már ez sem számított.
Solo elvigyorodott, és miközben az egyik kezével a hiperűrkapcsoló
után nyúlt, a másikkal megsimogatta a műszerfalat.
– Még egyszer ne ijessz így rám, picim – mondta, aztán egy finom
mozdulattal előrelökte a kart.
A Falcon válaszul átrepítette őket a hipertérbe, ahol már teljes
biztonságban voltak.
 EPILÓGUS
– ÉS...? – SZÓLALT MEG A NŐ.
Az öregember oldalra billentette a fejét, vetett egy pillantást az asztal
körül ülő háromfős hallgatósága mögé, aztán újra a nőre szegezte a
tekintetét, és megdörzsölte a mutatóujjával a sebet az állán.
– És mi? – kérdezett vissza. – Elmenekültek. Ematt odaért a találkozóra,
a Lázadók Szövetsége pedig tovább gyarapodott. Hallottatok a hothi
ütközetről, igaz? Hát ez pár évvel az előtt történt. Akkor még csak a távoli
jövő volt az endori csata, meg ami utána történt.
– Életemben nem hallottam még ekkora zagyvaságot – szólalt meg
Strater. A férfi annyira felbosszantotta magát, hogy egészen kivörösödött,
amitől a feje tetejére tetovált twi'lek nő úgy festett, mintha leégett volna a
napon.
Az öregember vállat vont.
– Az a helyzet, hogy a galaxisban az igazságnak ugyanannyi változata
létezik, ahány csillag van az égen. Egy öreg barátom előszeretettel
mondogatja is, hogy az igazság nagyrészt nézőpont kérdése. Szóval ne
keverd össze az igazságot a tényekkel, kölyök. Mindenki abban hisz,
amiben akar.
– Még csak nem is hallottam a Cyrkonról. – A nő ingerülten keresztbe
fonta a karját.
Az öregember ismét megvonta a vállát, aztán áttolta az asztallap
túloldalára az üres poharát.
Amikor felnézett, azt látta, hogy a tagbaszakadt alak őt bámulja. Ez lesz
a vezetőjük – döntötte el, és felidézte, hogy a férfi egyszer sem szólalt
meg, amíg tartott a történet, viszont nagyjából az idő tájt, amikor ő
belekezdett a motoki szökésről szóló részbe, elkalandozott a figyelme a
pult, aztán a vendégek, majd a csapos, sőt még a kidobó irányába is. A
kezét azóta egy pillanatra sem lehetett látni, végig az asztal alatt tartotta.
Most viszont újra őrá figyelt, és meg is szólalt.
– Igazán lebilincselő mese – mondta. – És tele van csinos kis véletlen
egybeesésekkel.
 – Úgy bizony – szólt közbe Strater. – Ott van például egyből az, hogy
egy olyan bárról beszélsz, ami egy dokkban működik egy hajón, miközben
épp egy olyan bárban ülünk, ami egy dokkban működik egy hajón.
A nő a raktér bejárata felé fordult, és egy pillanatra a kidobón felejtette
a tekintetét.
– Ráadásul az ajtónálló is egy shistavanen.
– És egy vörös nő a pultos.
Az öregember nem szólt semmit. Az elmúlt félórában ő is az asztal alatt
tartotta az egyik kezét, és most az ujjai lassan a combjára szíjazott nehéz
sugárvető markolatára kulcsolódtak.
– A hely nevét megváltoztathatták – mondta Strater.
– Idióta. – A tagbaszakadt férfi egy pillanatra sem vette le a szemét az
öregemberről, de egyértelműen a tetovált barátja szavaira reagált. – Persze
hogy megváltoztatták a hely nevét. Vakszerencse. Még mondta is, hogy
duróiul ezt jelentette az eredeti neve.
Az öregember tekintete összeakadt a tagbaszakadt alakéval, aztán
megint a férfi háta mögé nézett, és elvigyorodott.
– Szóval kivel vagytok? Az Irving Fiúk közé tartoztok? Vagy a
Guaviaiakhoz? Netán Ducain emberei vagytok? Fogadni mernék, hogy
Ducain a megbízótok. Ő mindig is a csőcselékből toborozta a bérelt
munkaerőt.
Egy pillanatra megállt a levegő, aztán leesett nekik a kredit. A
tagbaszakadt alak mozdult elsőnek: amikor a kezei újra megjelentek az
asztal fölött, mindkettőben egy-egy sugárvetőt szorongatott. A nő egy fél
másodpercnyi lemaradással követte – ő a hátán hordott vibrobaltát rántotta
elő, és miközben az öregember torka felé lendítette, megnyomta rajta a
kapcsolót. A fegyver felzümmögött, és az öreg azonnal megérezte a
fogaiban a csaknem láthatatlan penge gyors ciklusú vibrálását. A
leglassabban Straternek állt össze a kép, és a férfi a sugárvetőjét is csak
némi kotorászás után tudta elővenni, közben pedig még jobban
belevörösödött a szégyenbe, hogy bolondot csináltak belőle.
– Solo – mondta a tagbaszakadt alak.
– Vigyázz azzal! – Han Solo a szabad kezével megpróbálta finoman
odébb tolni a vibrobalta nyelét, hogy egy kicsit távolabb kerüljön a
nyakától a penge. – Még a végén megsérül valaki.
Sem a balta, sem a nő nem moccant.
 – Komolyan – mondta Solo.
A tagbaszakadt alak mindkét könyökét az asztalra támasztotta, így a
sugárvetői most Solo arca felé néztek. Nyugodtan beszélt, szinte csevegett,
láthatóan biztos volt benne, hogy ura a helyzetnek.
– A hajót akarjuk – mondta. – Vége a játéknak. Ha átadod a Falcont,
talán elengedünk.
Solo elmosolyodott, és hamarosan azon kapta magát, hogy úgy
vigyorog, mint hosszú évek óta egyszer sem.
– Hát, szerintem ez elég tisztességtelen ajánlat.
– Pedig jobbat nem kapsz, öreg.
Solo felmérte a távolságot a nyaka és a vibrobalta pengéje között, és úgy
döntött, hogy a fegyver elég messze van ahhoz, hogy megkockáztasson
egy fejcsóválást.
– Ugyan már. Volna egy ellenajánlatom.
– Semmi alapod nincs az alkudozásra.
– De mennyire hogy van – szólalt meg a kapitány háta mögött a
bárpultban Delia Leighton.
Solo nem fordult oda megnézni, hogy mit csinál a nő, de nem is kellett
látnia hozzá, hogy tudja. Igen, a Miss Fortune neve megváltozott egyszer-
kétszer, sőt talán fél tucatszor is az elmúlt harminc-egynehány évben –
már tényleg nem tudta számon tartani, hányszor. És igen, itt-ott néhány
módosítás is történt – a lerobbant droid helyére például új felszolgálót
állítottak, és új festést kapott a hajó –, de akadtak dolgok, amik a régiben
maradtak. Az italok még mindig irreálisan sokba kerültek, de erősek
voltak, és tisztességes adagokat is mértek. Az ajtónál – már amennyire a
raktér bejáratát ajtónak lehetett nevezni – még mindig Curtis állt
szolgálatban.
És Delia Leighton még mindig a Scattermasterrel a keze ügyében
dolgozott a pultban.
– Ha elsütöd, őt is eltalálod – mondta a nő.
– Ám legyen – felelte Delia. – Még mindig nem rendezte a számláját,
úgyhogy akkor pont kvittek leszünk.
– Hé – szólt közbe Solo. – Ki fogom fizetni.
A tagbaszakadt alak a fogát csikorgatta.
– Csak blöfföltök.
– Mi hárman vagyunk, ti ketten – tette hozzá Strater.
 – Ezt érdemes lenne még egyszer átszámolni – felelte Solo.
– Azt hiszed, elfeledkeztünk a kidobóról? Nem érne ide időben.
Ahogy újból megrázta a fejét, Solo érezte, hogy a balta erőtere a
szakállát csiklandozza.
– Ezt az egyet valahogy mindenki elfelejti a vukikkal kapcsolatban –
mondta. – Azt tudják, hogy nagyon erősek. Azt is tudják, hogy
temperamentumosak. Talán még azt is, hogy a Kashyyykról származnak.
De egyvalamit mindig elfelejtenek.
A tagbaszakadt alak a társaira sandított. Most először egy árnyalatnyi
idegességet lehetett felfedezni a viselkedésében, fogást váltott a
fegyverein is.
– Mi az? – kérdezte.
– Ha olyan a kedvük, nagyon-nagyon csendesek tudnak lenni – felelte
Solo. – Igaz, Csubi?
A jó tíz másodperce a tagbaszakadt alak háta mögött álló vuki
felmordult, és egy gyors, könnyed mozdulattal felkapta a férfit a vállánál
fogva, majd meglódította nagyjából Gurtis és a bejárat irányába. Solo
megragadta az alkalmat, és szabad kezével a fegyver nyelére markolva
ellökte a nyakától a vibrobaltát, a sugárvetőjét pedig a nő arcába nyomta.
Strater megpróbált felállni, de Csubakka odanyúlt, és egyik nagy tenyerét
a fickó tetovált fejére téve egyszerűen visszanyomta őt a székébe.
Solo kitépte a nő kezéből a vibrobaltát, és elhajította, aztán kivette a
tokjából a vállára szíjazott sugárvetőt, és azt is utánadobta. Csubi addigra
lefegyverezte Stratert is. Solo hátralökte a székét, és felállt.
– Mondjátok meg Ducainnek és az Irving Fiúknak is, mondjátok meg
mindannyiuknak: nem félünk tőlük – nézett az asztalnál maradt párosra.
A nő felpillantott rá.
– Igen – állapította meg Solo. – Tudod, tényleg emlékeztetsz egy kicsit
Beck parancsnokra.
Csubi halkan felnyüszített.
Solo félig Delia felé fordult.
– Kösz az italokat, kapitány.
– Még mindig nem rendezted a számládat.
Csubakka elkuncogta magát. Solo sértett arcot vágott.
– Mondtam, hogy ki fogom fizetni.
– Ezt már sokszor hallottam.
 A csempész elrakta a sugárvetőjét, és körbepillantott a báron. A
tagbaszakadt alak elvesztette az eszméletét, Curtis épp most cipelte ki az
ajtón. Strater és a nő őt bámulták mogorva tekintettel, de nem terveztek
megmozdulni. Most már nem.
– Legközelebb, Delia. Ígérem.
– Szavadon foglak.
– Gyerünk, Csubi.
A magasan barátja fölé tornyosuló vuki felzárkózott a koréliai mellé, és
elindultak a kijárat felé. Mire leértek a rámpán, Curtis már a tenyerét
porolgatta, a fegyvereitől megfosztott tagbaszakadt alak pedig a dokk
legközelebbi falának támasztva pihent, továbbra is öntudatlanul.
– Hé – szólalt meg Curtis. – Mi lett végül Beckkel?
Csubakka fújt néhányat, aztán vakkantott egyet.
– Legközelebb elmesélem – felelte Solo.