kalligram

gerőcs péter

Árvaképek
 Gerőcs Péter

á rvak é p e k

– regény –

■  kalligr am   ■
Külön köszönet Iván Péternek szerkesztési javaslataiért.

Megjelent a Pesti Kalligram Kft., Budapest kiadásában 2018-ban.

Első kiadás. Oldalszám 280.

Felelős kiadó Mészáros Sándor.

Felelős szerkesztő Tóth-Czifra Júlia.
Korrektor Hutvágner Éva.
A kötetet és a borítót Hrapka Tibor tervezte.

Nyomta az OOK-Press Kft., Veszprém.

Felelős vezető Szathmáry Attila.

Copyright © Gerőcs Péter, 2018

ISBN 978-963-468-075-8
Tamást, ahogy a regények kezdőmondatát, idővel
mégiscsak elfelejtették.
Késő ősz volt, teljesen egyedül ült a strand egyik
padján. Az ég hatalmasan, szabályos felhőkkel rá-
csozva fonódott köré a víz tömegével. Kesernyés
avarillat és a víz színtelen szaga gyűlt köré, né-
ha egy-egy réce kvarkogott a távolban, egyébként
csend volt. A kék rácsok mögött imbolygó gyen-
ge aranyfény kitöltötte a csöndet, s így a fényké-
pésznek, akit Tamásnak hívtak, egyetlen apró pil-
lanatra úgy rémlett, mintha a különböző érzék-
letek között nem is volna éles különbség, mintha
a csöndet kitölthetné a látvány, az illatok ugyanazt
a helyet foglalhatnák el a képzeletben, mint a víz
némasága, hogy az egész : egy, s hogy ennek a tö-
kéletes egységnek ő is része. Magát is ugyanab-
ban az egyben érzékeli, mint a fényt, a hideget, az
avarillatot, a víz szagát, a pillanatnyi mindenséget.

7
 Egy levegővétel idejére megszűntek lénye ha-
tárai : egyszerre érzékelte a túlpart pontszerű fá-
inak melegét, a víz alatt cikázó halakat, a felhők
fantasztikus illékonyságát, a vízpart csobogását,
a földmélyi tektonikus robajlásokat, a vízbe siklott
kacsák farktollának csóválását, egy vadászó macs-
ka összpontosított figyelmét, a rovarok zavarta-
lan, évmilliós nyüzsgését, a saját lábának elgém-
beredettségét, a szelet, ahogy magához öleli a tá-
jat, érzékelte a Föld görbületét, ahogy irgalmatlan
sebességű lomha keringését is : mindent, határok
és fogalmak nélkül. Ha volt az életében pillanat,
amikor nem tudta volna megnevezni magát, ak-
kor az bizonyosan ez volt. De mindebben nem
volt semmi nagyszerű, épp ellenkezőleg. Minden
egyszerű és természetes lett.
Az időegység tapasztalatában egyszerre volt je-
len a tágasság és a rövidség, amely az eszmélés pil-
lanatában már végtelenül távolinak is tűnt.

Tamás az ablakban állt, és bámulta az esőt.

– Vannak féltudatos állapotai az embernek,
és féltudatosnak is csak jobb híján nevezhetjük.
A legpontosabb talán az volna, ha a tudatosság fo-

8
kát egy skálán képzelnénk el aszerint, hogy az em-
ber mennyire van tudatában pillanatnyi jelenvaló
létének. Úgy értem, a környezete viszonylatában.
Tamás szerint lehet úgy gondolkodni, hogy
a belső érvelés többnyire alaktalan, de ettől ko-
rántsem kevésbé súlyos és lényegi. Sőt, ugyan-
ide tartozik az a  jelenség is, amikor tudatosan
gondolkodunk valamin, de valójában csak azért,
hogy egy kevésbé tudatos mélységben sokkal fon-
tosabb dolgokat vitassunk meg magunkkal, olya-
nokat, amelyeknek a súlyát, például a személyes
érintettség okán, még képtelenek vagyunk viselni.
Éppen ezért nagyon beszédes, hogy az ürügysze-
rű, tudatos gondolatokat miképp választjuk meg.
– Az az ember azonban – folytatta érvelését Ta-
más –, aki képtelen bárminemű tudatosság felis-
merésére, gyakran párhuzamosítja a gondolata-
it úgy, hogy egészen egyszerűen mást vádol meg
azzal, amivel képtelen szembenézni.
Kivárt.
– Mondok egy példát – folytatta. – Van nekem
egy ismerősöm, direkt nem fogom megnevezni.
Rettentően hiú, kicsinyes és nárcisztikus. Ha vele
beszélgetek, és szóba kerül egy harmadik személy,
tökmindegy, ki, az első és utolsó dolog, ami eszé-
be jut róla, hogy az az ember nárcisztikus. Szinte

9
dühbe gurul, ahogy érvelni kezd. Az érvei egyéb-
ként nevetségesek. De nem is kell hozzá harmadik
személy, velem kapcsolatban is nagyon határo-
zottan ez a vélekedése. Persze ezt gyáva a képem-
be mondani. Mindegy, tudom. Mindenkiről min-
dig, megállás nélkül csak azt hangoztatja, hogy
nárcisztikus. Pedig ez csak pillanatokra enyhít
a  saját terhén. Az ilyen ember szerintem álmá-
ban sokszor verekszik, gyilkol, de soha nem jön
rá, hogy magát akarja elpusztítani. Szerintem né-
ha már csak nyelvbotlás kérdése, hogy a személy-
ragot véletlenül felcserélje… Mindig gyanús ne-
kem, ha valakinek előítéletei vannak. Nemritkán
magamat is leleplezem. Ez jó módszer, hogy fel-
ügyelet alatt tartsam a személyiségem vadhajtá-
sait. De másokon hogy a fenébe kérhetném ezt
számon ?
– És meddig tudsz jutni az önvizsgálatban ? Úgy
értem, mi az a sejthető terület, ahová még soha
nem sikerült lehatolnod ?
Tamás nem fordult meg, kérdezőpartnerének
a beszélgetés egy igen nagy szakaszában háttal állt.
Tisztában volt ezzel, egy korábbi ponton jelezte
is, hogy Pali legyen olyan szíves, és bocsássa ezt
meg neki, és ne tekintse valamiféle hatalomgya-
korlási gesztusnak : egyszerűen úgy érzi, a tekin-

10
tete követeli meg a látható tartományok tágassá-
gának folyamatos bejárását.
A napok óta szemerkélő eső, amely kiradírozta
a városból a színeket, hideggé és kedvetlenné tet-
te az utcákat, mint egy óriási kórterem személy-
telen fénye, a következő pillanatban zuhogni kez-
dett, hogy szinte vakított.
Pali asztrofizikus volt az ország legrangosabb
kutatóintézetében, és bár szakmájában még fiatal-
nak számított, már építette a saját kutatócsoport-
ját. Ugyan Tamással mostanában csak ritkán ta-
lálkoztak, azon ritka férfibarátságokat példázták,
amelyekben a felek kölcsönös tisztelettel és meg-
értéssel vannak egymás iránt. Kapcsolatuk azon-
ban idővel sokat változott. A kezdete tizenöt év-
vel korábbra nyúlik vissza, amikor egy iskolapad-
ban ültek.
Pali alacsony volt, duci, pösze, ügyefogyott és
egy zseni. Általában nem kedvelték sem az osz-
tálytársak, sem a tanárok. Palikában minden fék-
telen volt : az abszurd humora, az érthetetlenül
villámló észjárása és a  látszólagos érzéketlensé-
ge, amivel a környezetét bosszantotta, vagy ami-
vel éppen a környezete figyelmét akarta felhívni
magára. Érettségi előtt Pali hirtelen megnyúlt, el-
hagyta golyóformáit, másokat megalázó, idétlen,

11
de meg kell hagyni, sziporkázó humorát, meg-
növesztette a  haját, és a  körülötte tátongó űrt,
amelyből semmiféle meteorit becsapódása nem
fenyegetett, otthonná tudta szelídíteni. Megbé-
kélt magával, a világgal. Kutatói pályája még ko-
ra húszas éveiben kivívta a szakmabeliek megbe-
csülését, amelyről Tamás olyan nagyon szeretett
volna többet tudni, és amely világnak a koordi-
nátái között szinte egyáltalán nem tudott tájéko-
zódni, Pali tudniillik soha nem mesélt sem fizi-
káról, sem kutatásról, sem a szakma belső életé-
ről. Ezen túl már nemcsak Tamásra számíthatott
titkos szövetségesként, hanem másokra is ; új ba-
rátok jelentkeztek, és végül egy kései első szere-
lem. Pali tapasztalatlan volt, de közeledve a har-
mincas éveihez már rendelkezdett elég gyakorla-
ti érzékkel ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban,
épp mielőtt a süllyedő hajó megfeneklett volna,
kiugorjon a kapcsolatból. Tamás pedig volt an�-
nyira tapintatos, hogy csak ekkor mondta el ko-
rábbi félelmeit, a kapcsolat alatt egyetlen szót sem
szólt. Nem sokkal ezután ismerkedett meg Fruzsi-
nával. Pali kollégái, akik közül egyre többel Tamás
is jóban lett, egyként röhögtek a „nagy fogáson”.
Néha még gúnyolták is Palit, aki egyáltalán nem
haragudott érte. „Az asztrofizikus esete a varró-

12
nővel”. Bár a másokra nézvést fenyegető humo-
rát domesztikálta, bőven megőrzött annyit derűs
stílusából, hogy ezen felbuzdulva maga is varró-
nőnek nevezze kedvesét. Ha Tamással találkozott,
közölte, hogy nemsokára a varrónő is csatlako-
zik. Vagy, hogy a varrónő már nagyon várja haza.
Tamásnak sok fejtörést okozott ez a kapcsolat,
és bár próbálta a megfejthetetlenséget, az irraci-
onalitást egyszerűsített magyarázatokkal egyálta-
lán felfoghatóvá tenni a maga számára, valahogy
nem elégítette ki az a primitív igazság, hogy „leg-
alább szeretik egymást”. Nem elégedett meg az-
zal, hogy Pali jól érzi magát, hogy láthatóan ra-
gyog. Nem fogadta el azt sem, hogy azért tudja
Fruzsinát ilyen feltétlenül szeretni, mert egész ka-
masz– és fiatalkora kudarcaiért kell most kárpó-
tolnia magát, ezért félszegségében vak, és nem lát-
ja, hogy bárki jobbat megkaphatna. Fruzsina sem
nem szép, sem nem pallérozott, gondolta Tamás,
viszont korát meghazudtoló módon konzervatív,
és olyan erkölcsi szabályokat foganatosított mini-
atürizált világrendjében, amelyekkel inkvizíciós
kampányokat lehetne hirdetni. Tamás apró viga-
sza Pali kapcsolatában annyi volt, hogy bár innen-
től fogva a barátjának szánt legbensőbb megnyi-
latkozásait egy illetéktelen fül hallatára volt kény-

13
telen előadni, a fülhöz tartozó száj nem vett részt
a szellemi eseményekben. Tulajdonosa többnyi-
re csöndben volt jelen, inkább jelzésértékkel. Ha
nagyritkán mégis kapcsolódott a társalgáshoz, ak-
kor az inkább mulatságra adott okot, Palinak pe-
dig – ez Tamás fantáziája volt – szégyenre.
Pali harmincéves korára csakugyan jóképű fér-
fi lett. Magas volt, izmos, szőke szakálla és szőke,
elegánsan hordott frizurája egy épp csak hízásnak
indult osztrák síelőre emlékeztetett.
Pali érezte a párja és a külvilág közti disszonan-
ciát, amiért olykor magyarázkodnia kellett, értette
a helyzet szellemi féloldalasságát, amelyről való-
színűleg más elképzelései voltak, mint Tamásnak,
viszont érzelmei, ha tapasztalatlanul és egyszerű-
en is, de a helyükön működtek. Tamás és a közös
barátok ezzel az eggyel nem számoltak. Ezt egy-
szer épp Pali fogalmazta meg : lehet, hogy még
nem értek el azok a  kudarcok, amik az ember-
nek minden hitét elveszik, ezért még tudok nai-
van hinni a másikban. Lehet, hogy ez már örökre
így marad, de az is lehet, hogy holnaptól minden
más lesz, ha például becsap egy meteorit. Vagy
kettő. Vagy három. Ahogy annak idején ez ná-
lad is, meg nyilván sok más embernél is történt.

14
 Úgy alakult, hogy Tamás, aki egész kamaszko-
rát olyan problémák megoldásával töltötte, ame-
lyek létezéséről maga sem tudott, kegyetlenkedé-
seit, szexuális ámokfutásait tíz év rettenetes ön-
marcangolásával reflexivitássá vedlette, majd az
önkorlátozó indulatot megbánássá és megbocsá-
tássá, és Pali, aki valamiként saját autisztikus in-
fantilizmusából emelte ki magát saját hajánál fog-
va, és vált bölccsé és érzékennyé, olyan szoros ba-
rátokká váltak, hogy e barátságnak a lélektanába
rajtuk kívül senki nem láthatott.
Pali és Fruzsina, a varrónő, nemrég költöztek
új lakásba. A lakás két nagy helyiségből állt, mé-
retes ablakokkal, üvegezett erkélyajtóval és erkél�-
lyel – a város felé : impozáns polgári lakás. Az er-
kély kőkerítésén üldögélő muskátlikat némán té-
pázta a szakadó eső.
– Igazából nem értem, minek költöztetek ide,
ha egy-két éven belül elhagyjátok az országot.
– Hát arra az egy-két évre.
– Ennyi időre helyet változtatni ?
– De amikor önvizsgálatot tartasz, mit kezdesz
azzal, hogy egyszerre több barátnőd is van ?
Tamás megfordult. Előbb a  kérdezőre nézett,
majd Palira, akinek az arckifejezése mindig egy
kicsit rettegővé és bocsánatkérővé vált barátjával

15
szemben, amikor a kedvese örömteli buzgalmá-
ban mégiscsak elszánta magát, hogy betársuljon
a beszélgetésbe.
– Nincs egyszerre több barátnőm.
– Na és ők mit hisznek ?
– Ha az a kérdésed, hogy tudnak-e egymásról,
akkor a válaszom az, hogy nem. Természetesen
nem. Minek bonyolítanám a dolgot ? Szerintem
ezzel sok felesleges fájdalmat spórolok meg nekik.
Ha a kérdésed arra vonatkozik, hogy ők a barát-
nőmnek tekintik-e magukat, akkor ezúton köz-
löm, hogy a válasz : nem. Tökéletesen világosak
a játékszabályok, nem hitegetek senkit. De miért
kell ide mindig visszakanyarodni ?
– Mert újra és újra felhívod őket. Ez nem hi-
tegetés ?
– Mire vonatkozik a kérdés ?
– Hát erre.
– Mire ?
– Jaj, Tamás, tudod te azt nagyon jól !
– Honnan tudnám, Fruzsi, amikor megint nem
kérdezni akarsz, hanem állítani. Azt akarod állíta-
ni, hogy ez az erkölcsi univerzumba nem fér bele,
ezért bűnös dolog.
– Ez kicsit élesebb, mint ahogy én mondtam
volna, de igen.

16
 – Csakhogy – segített a  barátja sietségére Pa-
li – ez a te erkölcsi univerzumod, nem a Tamásé.
– Ugyan már ! Erkölcs csak egy van.
Még évekkel korábban, amikor az első vitá-
ját lefolytatta Fruzsinával, Tamásnak választania
kellett : vagy hagyja elszabadulni az indulatait, és
szembesíti Fruzsinát szellemi, valamint pszichés
jelenlétének illetéktelenségével, vagy barátjára va-
ló tekintettel hagyja röppenni a magas labdákat,
és inkább csak szórakozik a röptük ívén. Egyszer
az is eszébe jutott, hogy tetszik Fruzsinának, csak
hát bociszerű észjárásában, vidékies moralitásá-
ról már nem is beszélve, aligha képződhetne meg
ennek a felismerése.
– Fruzsi, behozol még egy üveg bort ?
Fruzsina nem volt ostoba, értette Pali kérését,
azért neki is megvolt a véleménye a Tamás-félékről.
– Amikor az előbb a tudatosság skálázható jelle-
géről hablatyoltam, valami egész másról akartam
beszélni. Pár napja vagy hete, nem emlékszem
már, ültem a füredi parton, bámultam a vizet, és
közben tökéletes egységben éreztem magam a vi-
lággal. De csak egy pillanatra.
Pali ráemelte a tekintetét, de nem szólalt meg.
– Vajon mennyire örömteli, hogy legalább egy
ilyen pillanat volt az életemben ? Vagy inkább szo-

17
morú, hogy csak egyetlen pillanatig tartott ez az
állapot ? És mondjuk ez az egyetlen pillanat elég
ahhoz, hogy innentől fogva lássam a nyomoro-
mat a múltamban és a jövőmben.
Pali, aki már egy ideje nem dohányzott, ­kivett
egy szálat Tamás cigarettájából, és rágyújtott.
Mindig kicsit pipaszerűen szívta a cigarettát is :
szája egyik végét, amiben ez ült, szorosan össze-
zárta, másikon tágas lyukat formált a beszéd ar-
tikulálásához. Ez nem ráfogás volt, inkább csak
szórakoztató ügyetlenség.
– Hát, ha akkor tökéletesen átérezted azt a pil-
lanatot, nem veszett el. Az ilyen pillanat nemcsak
tapasztalattá válik, hanem ismeretté is, nem ?
– Úgy érted – kérdezett vissza Tamás –, hogy
az, ami az agyban tudássá szerveződik, onnantól
fogva örökre jelen idejű ?
– Miért ne ! Gondolj csak arra, hogy ötször öt.
Ez, eltekintve bizonyos agykárosodástól, mindig
ugyanannyira jelen idejű tudás lesz számodra,
mint amikor először kiszámoltad.
A konyhában hangos pukkanás.
– Érdekes – fordult Tamás újra az ablak felé,
és a gondolataihoz innentől a pesti panorámá-
nak gesztikulált. – Ez egybevág egy régi elkép-
zelésemmel, amiről még soha senkivel nem be-

18
szélgettem. Talán még meg se fogalmaztam ren-
desen.
Fruzsina megjelent a borral, töltött mindenki
poharába, és visszaült a helyére.
– Bocsássatok meg, ha kicsit kusza leszek.
Tamás visszafordult Pali felé, észrevette az égő
cigarettát, úgyhogy gyorsan ő is rágyújtott. Ruti-
nosabb dohányos lévén, az ő gesztusaihoz jobban
illett a cigaretta, mint barátjáéihoz, az ő mozdula-
tai között szinte eltűnt a kis fehér papírpálca ; ott-
létét csupán a gyorsan rajzolódó és lassan múló
füstlenyomat jelezte.
– Íme ! A fogalmaink strukturálta időszerkezet
azt a képzetet kelti, hogy az idő egy folyamatosan
mozgó pont. Vagy egy sík, ami végighalad a tör-
ténetünk madzagján, és a kettő metszete a meg-
ragadhatatlan és zárványszerű jelen idő, ahon-
nan és amiből mindezt elgondoljuk. De én nem
így érzékelem az időt. Pontosítok. Így érzékelem
az időt, és feltételezem ugyanezt más emberek-
ről is, csak arról nem vagyok meggyőzve, hogy
amikor egy adott időpillanatból tekintek mások-
ra, akkor azoknak a másoknak is ugyanaz a meg-
élt jelenük. Hogy a jelen időnk ugyanakkor van.
Értitek ? Ez nyilván leellenőrizhetetlen, mert ha
én most mondjuk megkérdezlek titeket, hogy ez

19
volna-e a jelen pillanatotok, csak igennel tudná-
tok válaszolni, mert hiszen minden pillanat egy-
szer volt vagy lesz egy jelen idő, és számomra ti
csak abból tudtok válaszolni.
– Baromság. Azon gondolkozom, hogy van-e
bármi összefüggés a szakmád és a kényszerkép-
zeted között.
–  Hogyhogy ?
– Főleg portrékat készítesz. Nem nagyon értek
a fényképekhez, de nem kizárt, hogy amikor le-
fotózol egy arcot, akkor elsősorban az alany tu-
datát rögzíted. A pillanatnyi tudatállapotát men-
ted át a következő időpillanatokba.
– Ez majdnem igaz. De a tudatműködés nem
egzakt, és számokkal sem kifejezhető. Nem ? Min-
dig megmarad belőle valami az értelmezésnek.
Amikor exponálok, értelmet tulajdonítok a má-
sik tudatműködésének, tehát ennyiben a két tudat
a képen egymásba néz, egymást értelmezi.
– Ez még nagyobb baromság. A másik miért ér-
telmezné a te tudatodat ?
– Mert éppen rám néz. Gondold már el ! Ami-
kor két ember nézi egymást, akkor folyamatosan
a másik fiziognómiáját fejti meg, és ezek a meg-
fejtési kísérletek kapnak ilyen-olyan mimikai ki-
vetüléseket. Nem azt mondom, hogy az egyik arca

20
jelenik meg a másikon, hanem… például ahogy
most így elnézlek titeket, a te arcod kíváncsiságot,
érdeklődést, együtt gondolkodást fejez ki, folya-
matos jelenlétet és érzékenységet, annak minden
rezdülésével, Fruzsináé pedig valamilyen rosszal-
lást, gyanakvást, alakuló ítéletet, amely valószínű-
leg még nálad is nagyobb baromságnak tartja ezt
a születő elméletet.
– Nincs bennem semmi rosszallás.
– Az lehet, de ha én most készítenék rólad egy
képet, utólag mégiscsak valami ilyesmi lenne ki-
hámozható belőle. Én ebben elég jól tudok tájé-
kozódni.
– Ostoba és nagyképű, amit mondasz. Az egész
túl van egyszerűsítve.
– Miért lenne ? Figyelj, én nem egy totális leírá-
sát adtam az előbb az arcaitoknak. Csak megpró-
báltam néhány fogalommal megragadni a főbb
jellemzőket. Az arc egyébként megragadhatat-
lanul bonyolult, állandóan változó a  részletgaz-
dagsága. Na de a lényeg, hogy az egymásba né-
ző tekintetek mindig értelmezik egymást, folya-
matosan. Mert nincs tiszta, tökéletes megértése
a másiknak. Nincs világos kifejezés, főleg a min-
dig megújulásra kész változásban. Ezért értelmezi
a portré alanya is a fotóst. Ha viszont én lenyoma-

21
tot készítek ennek a bonyolult kölcsönviszonyá-
ról, akkor egyáltalán nem biztos, hogy az, amit
én a fotó készültének pillanatában a másik arc-
ból láttam, vagy ha tetszik, elvettem, érdekes lesz
számomra évek múlva is. Sőt, ha a portréalan�-
nyal folytatódik a személyes kapcsolatom, lehet,
hogy az a korábbi értelmezés érvényét veszti, vagy
egyszerűen csak kiüresedik.
– Ez azért nem stimmel, mert ezzel azt állítod,
hogy te jobban érted a másikat, mint a másik sa-
ját magát.
Tamás felnevetett.
– Nem ezt állítom. Legfeljebb egy bizonyos
szempontból. Egyébként, ha már itt tartunk, min-
denki jobban érti a másikat, mint a másik saját
magát. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a külső
nézőpontból megszerezhető ismerettel egyetlen
ember nem rendelkezik csak : te magad. Minden-
ki ismer téged, csak te nem ismered magad. Gon-
dolj csak arra, amikor felvételről hallgatod vis�-
sza a hangod. Rettenetes benyomás ; meghason-
lás, az önazonosság azonnali és totális felbomlása.
Pedig ez a te hangod. Mindenki így hallja. Kivé-
ve egyvalakit.
Szünetet tartott.

22
 – Téged. Valahogyan te is hallod a hangod, de
úgy egyedül csak te hallod. Magyarán neked is
van egy ismereted magadról, ami lehet nagyon
pontos, nagyon sajátos, és biztosan tartalmaz
olyan elemeket, amilyeneket a környezeted elkép-
zelései nem, viszont nyilvánvalóan egyik sem iga-
zabb a másiknál. Az egyik belülről néz a gömb fé-
lig áttetsző falára, homogén világfelületre, a má-
sik meg kívülről, ahonnan a gömb, akármennyire
egyedi és változó, mégiscsak egy gömb. Úgyhogy
igen : a külső látszat szempontjából te most gya-
nakvó vagy, és egy kicsit még haragos is.
– De ha én nem érzem, hogy gyanakvó lennék ?
Ha nekem egyszerűen csak ilyen az arcom ?
Tamás elnyomta a cigarettát, és leguggolt, úgy,
hogy a rézsút mögötte álló üres fotel takarásába
került. Valamit pakolászott.
– De hát nem ilyen az arcod !
Csönd.
– Szerintem a  játékba inkább elfogadással ér-
demes beleállni, mintsem tiltakozással kihátrál-
ni belőle. És nemcsak azért, mert gyanúba keve-
red magad, hanem főleg azért, mert csak profi-
tálhatsz belőle. A kérdés, hogy a büszkeségedet
hagyod érvényesülni, és hadakozol, vagy odatar-

23
tod az arcod, hogy megértsd azt, amiről a környe-
zeted beszél veled kapcsolatban.
Tamás felállt, és a mozdulat ívét folytatva az ar-
ca elé emelte a kameráját.
– Hogy megértsd a saját portrédat.
Katt ! Katt, katt ! Katt ! Katt ! Katt, katt, katt, katt !
Fruzsina már a gép belső kis tükrének máso­
dik csattanása után az arca elé kapta a kezét, mint
aki ütlegektől védi magát, úgyhogy ettől fog-
va a képek ugyan értelmezhetetlenek voltak, vi-
szont a képkészítés lendülete nem szakadt meg,
legalábbis még egy pillanatig. Tamás egy szöcske
pattanásának gyorsaságával fordult Palihoz, és ex-
ponált újra. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer.
– Engem ne ! – kiáltotta Fruzsina.
– Mit csinálsz ? – kérdezte Pali.
– Szerinted ? Lefotózlak. Elvégre ezért jöttem,
nem ?
Tamás Pali felé fordította fényképezőgépének
kijelzőjét.
– Nézd csak meg – vigyorgott Tamás –, ezen
a  képen egyszerre vagy meglepett, kíváncsi, és
mosolyogsz, egyszerre vagy dühödt és jóságos.
Ilyen sok érzelem ritka egy portrén.

24
Tamás ül a nagyszülők kertjében, és belenéz a ka-
merába. Dühét leginkább a tekintetirányától kü-
lönvált mozdulatban lehet fellelni, ahogy a faágat
beledöfi a viaszosvászon terítőbe, és közben meg-
illetődik a saját mosolyától. A mosolya ugyanis
nem a kamerának szól. Annak inkább a dac, az
ellenszegülés ; a mosoly csak egy maradvány, és az
az ikerpár a tárgya, aki a kép hátterében megfe-
szülő fonott kerítés mögött guggol, és figyel négy
szemével. Hajuk vörös, szemük kék, és az egyik
éppen olyan, mint a másik. Ők is megilletődtek
a váratlan szülői jelenléttől, ezért kezükkel önkén-
telenül takarják magukat, vagyis egymást : karjaik
keresztbefonódnak. A mozdulat lehet oltalmazó
is, lehet egy esetlen ölelés is.
Ahogy évtizedekkel később Tamás kezébe kerül
ez a kép, megrendül a látványtól. Becsapottnak ér-
zi magát, és magányosnak. Neki csak magát ada-
tott eltakarni, mintha a kameralencse személyte-
lensége automatikus szégyenérzettel ruházná fel,
s míg a bal kezében lévő faággal az asztalra döf,
jobb kezével az ágyékára tenyerel, noha nincs raj-
ta semmi takarni való. De nem ez okozza benne
a megrendülést, hanem az, hogy az ember ön-vé-
désre, rejtőzködésre, mindezek lényegét tekintve :
túlélésre irányuló ösztönei kivetülhetnek a tulaj-

25
don testen kívülre is. Nem döntésből, hanem ön-
kéntelenül. A mozdulatot először az altruizmus
pillanatnyi megjelenési formájának tulajdonítot-
ta, de aztán rájött, hogy az ikrek esetében másról
van szó. Ők annak a képnek a pillanatában egy
ember voltak, egy tudattal, egy ösztönkészlettel,
és ilyen módon egy testtel is.
Tamáska egészen addig nehezen viselte a nagy-
szülői házban töltött hétvégéket, amíg az ikrek
oda nem költöztek. A két lány, miután megérezte
a szomszéd kert lombjai mögött üldögélve unat-
kozó Tamáskát, sivalkodni kezdett. Hangos önfe-
ledtségükkel vonzották magukhoz a kisfiút.
Tamás, ahogy a fénykép később újra a kezébe ke-
rült, arra gondolt, hogy ez a viselkedés nőknél nem
múlik el a  gyerekkorral, főleg, ha más nők köz-
vetlen közelségének biztonságában érzik magukat.
Hátratett kézzel strázsált a  ribizlibokrok mö-
gött ; először még csak tisztes távolban a kerítéstől,
aztán egyre közelebb. A kíváncsiság ördögi von-
zása ekkorra már menthetetlenül kialakult.
Természetesen nem a még felfedezetlen nemi
vágy hajtotta, hanem a hazudott önfeledtség, a kor­
lát­lan­ság ; az a kiáradás, amely a természettel való
azonosság illúzióját rejti magában.
– Hé, te !

26
 Tamáskában meghűlt a vér. Odafordult a ribiz-
libokrok felé.
– Mit csinálsz ?
Tamáska épp guggolt, úgyhogy gyorsan fel-
egyenesedett.
– Krumplibogarakat gyűjtök Jancsi papának.
Egy forintot kapok darabjáért – hadarta, mint akit
villámkérdés ért az iskolában. Fölemelte a rozs-
dás konzervdobozt, és megrázta. A konzervdo-
boz azonban túl nagy volt, hogy a kicsi kéz biz-
tonsággal átfogja, úgyhogy kiesett a kezéből, és
kiszóródtak a krumplibogarak. A lányok örömük-
ben visongtak, és fejükre rántották a marokra fo-
gott szoknyavégüket. Tamáska ugyan már háttal
volt nekik, négykézláb kurkászta a fűcsomók kö-
zé szorult bogarakat, de szégyenében néha hátra-
pillantott, hogy meglesse azt, ami pedig épp ne-
ki szeretett volna kitárulkozni : az aprócska fehér
bugyiktól vakító mezítelenséget.
Az egyik kislány ugatni kezdett, a másik kiöl-
tött nyelvvel lihegett. Tamáskával akkorát fordult
a világ, hogy átlépett egy ismeretlen tartomány-
ba. Újra felegyenesedett, és odament a kerítéshez :
a lányok elhallgattak. Megdöbbenve bámultak föl,
az eléjük magasodó férfira. Mert Tamáska ekkor
egyszerre férfi volt.

27
 – Ezt nektek adom. Nem kell érte fizetnetek –
kivett egy-egy bogarat a megzördülő konzervdo-
bozból, és két ujja közé csippentve, a fonott kerí-
tés hálóján át, beletett egyet az egyik kislány ki-
nyitott tenyerébe, egyet a másikéba.
– Csak azért adom, mert jók voltatok. Aztán há-
tat fordított, és bement a házba.
Megtanult valamit. Nem azt, hogy ­jósággal le-
kenyerezhető az emberi kicsinyesség, hanem hogy
a jóság még a szeretetnél is nagyobb ütést mér
az emberre. A jóság megdöbbentő erejét akarta
használni. A jóság ökle : a váratlanság. Ahogy az
ikrek szoknyáját a  megmutatkozás belső vágya
lebbentette fel, úgy lökte Tamáskát is egy belső
hajtóerő a lányok színe elé, hogy feltárja a gondo-
latait. Ha úgy vesszük, gondolta felnőttkori mása,
ez is csak egy kicsinyes hatáshajhászás, bár az igaz,
hogy ennek beismerését nem várhatom el egy ki-
lencévestől, még akkor sem, ha az a kilencéves én
magam vagyok.
Az ikrek egymásra néztek, és anélkül hogy
egyetlen szót is szóltak volna, beszaladtak a ve-
randára. Egyikük fedezte a másikat. Réka kifelé
őrködött, míg Lili befelé hatolt a sötét, hideg ház-
ba. Mindkettejük tenyerében ott lapult az áldo-
zat ; bőrükön érződött az apró lábak kapirgálása.

28
 Paradicsomleves gőze tört föl a konyhában.
– Lilike, te vagy az, csillagom ?
Lilike bekuporodott az emeletre kanyargó ha-
talmas falépcső alá. A nagyi kinézett a nappaliba.
Visszeres lábai topogtak egy kicsit a konyhaajtó-
ban, aztán szótlanul visszafordult. Lilike átsur-
rant a  nagyszobába. Fél kézzel óvatosan kihúz-
ta a varródobozos fiókját, de ahhoz, hogy a do-
boz tetejét levegye, és tűket válogasson ki, nem
volt elég neki egy kéz. Letette a polcra a csíkos há-
tú krumplibogarat, gondosan a hátára. Kihúzott
két tűt a párnájukból, aztán szépen mindent vis�-
szatett a helyére. Ekkor adódott a nagyobb gond,
amivel számolhatott volna korábban is, de fáradt
volt figyelmét a közvetlen akadály és a távolabbi
problémák megoldása között megosztani. Hagyta,
hogy tervek nélkül csak szépen, sorjában adód-
janak a dolgok, egymás után. Fel kellett menni
a nyikorgó lépcsőn. A legegyszerűbbnek az bizo-
nyult, ha nem játszik meg semmit, hanem egysze-
rűen csak felszalad, mint aki most futott be a kert-
ből, és halaszthatatlan dolga támadt az emeleten.
Így is tett. Tenyerében most nem a bogár volt, ha-
nem a két tű.
– Lilike ! Kiscsillagom ! Mikor hozod már a ha-
risnyádat ?

29
 – Mindjárt Nama, mindjárt, csak még valamit
el kell intéznem ! – kiabálta fentről.
Namika döccent egy derűset.
– Elintézni. Na, akkor már ketten vagyunk.
Lilike lerobogott a lépcsőn. Namika még min-
dig ott állt, csípőre tett kezéből oldalra meredt
a fakanál, mint tűpárnából a tű.
– Hát az meg minek neked ?
Lilike szabadon maradt kezében két hun­ga­ro­
cell­da­rab nyikorgott.
– Semmi. Mindegy.
Beszaladt a nagyszobába, finoman a két tű mel-
lé söpörte a krumplibogarat, még finomabban be-
hajtotta az ujjait, és kirobogott Rékához.
–  Na ?
–  Na ?
– Megvan minden ?
– Nem látott meg senki ?
– Nem. És Namika ?
– Az mindegy.
Elszaladtak a komposztgödörhöz, az volt a leg-
végső fedezék. Oda még Namika meg Napika sem
merték követni a lányokat. Szent helyük volt.
Letették a  földre a  két hungarocelldarabot,
egyik kezükbe fogták a tűt, másik kezükbe a bo-
garat.

30
 – Na, mehet ?
– Várj ! A hátával vagy a hasával legyen felfelé ?
– Gábor falán hogy van ? – Kérdezte Lili. Réka
elgondolkodott.
– A hasával lefelé.
– Akkor egy… kettő… há… rom !
– Fujj, de undorító !
– Nyilván ! Nézd, még mozog.
– Tényleg, mozog a lába !
– Akkor most adjuk oda annak a kis csipszarnak !
–  Jó !
Átfutottak a kerten, pucér kis lábukkal kapál-
ták föl a veteményes földjét.
– Nem fér át.
– Hozz egy ollót !
– Nem kell olló. Csak körbe kell tépkedni.
Pattogott a fehér hungarocell a törések vona-
lán, amíg épp csak picit nem lett nagyobb, mint
ami a tűvel átszúrt bogaraknak elég volt talpalat-
nyi földnek. Átdugták a rácson, és vártak. Lesték
a szomszéd ház ajtaját, ami néhány percen belül
csakugyan kinyílt, de nem Tamáska szaladt ki raj-
ta, hanem csak a kutya, Loni, akit utáltak. Aztán
meg Tamáska apja, Isti. Hozta a friss vizet a Lo­
ni táljába.
– Na, most már ihatsz, te medveölő.

31
 Loni németjuhász volt, szuka, még a felnőttek
mércéjével mérve is óriási. Melegszívű állat, az
utcafronti kerítésen át viszont vérengző gyilkos.
Miután visszacsukódott az ajtó, Loni egy pilla-
natra odafordult a lányokhoz, de csak azért, hogy
regisztrálja ottlétüket. Számára nem sok érdekes
volt a két kis vihogó lányban. Lefetyelte a vizet.
– Ez beszart. Soha nem fog kijönni.
Aztán csak kinyílt az ajtó megint, és kisietett
rajta Tamáska.
– Igen, megmostam – kiabálta vissza.
– Psszt !
– Psszt !
Tamáska odakapta a fejét. A ribizlibokrok. Az
ikrek. Ahogy remélte ! Ahogy vágyott rá. Ott vol-
tak megint. Nem tudta, milyen arcot öltsön. De
eszébe jutott korábbi állásfoglalása. Miközben
minden sietséget mellőzve elindult a kerítés felé,
egyedül a kék szandálját szégyellte, amit a báty-
jától örökölt. Amikor már elég közel ért hozzá-
juk, a lányok sikongatva elrohantak.
Aztán észrevette a hungarocellt. Megfordította
őket, és nézte a bogarakat. Azonnal tudta, hogy
járjon túl a lányok eszén.
– Köszönöm. Ez nagyon szép ! – kiabálta ­utánuk.

32
Harmincévesen, ahogy a fénykép csillogott a ke-
zében, nemcsak visszaemlékezett szellemi foga-
dalmára, nemcsak a felidézett pillanathoz tartozó
gondolatok jutottak újra eszébe, hanem az ezzel
járó érzések is, a diadalittas fölény. Sőt, egy pilla-
nat alatt időbeli, azaz hosszanti metszetet készített
egész addigi életéről a vonatkozó szempont sze-
rint, és megállapította, hogy a jóság és az önazo-
nosság egy olyan totális program volt, ami talán
éppen ott, a krumplibogarak és az ikrek tér-ide-
jében szegődött mellé. Csakhogy…
Tamás leült az íróasztalához.
…ennek semmi köze a jósághoz.

A kertben hangosan búgtak a tücskök, a házban

ajtó-ablak tárva-nyitva állt, nagymama a  kony-
hában tüsténkedett, nagypapa fát vágott odakint.
Néha bejött a házba, hogy valami halaszthatatla-
nul fontos dolgot közöljön a nagymamával, aki
ebből semmit nem hallott a Kossuth miatt. A ven-
tilátor szélmalomharcot vívott a forrósággal. Ta-
máska idegesen unatkozott. Hason fekve olvasott
régi képregényeket. Aztán a  nyújtózkodás ürü-
gyén lekotorta maga mellől az újságokat, és ha-
nyatt vágta magát. A levegőben játszott az ujjai-
val. Egyik keze támadta a másikat. Ezt elég hamar

33
megunta. Dühösen visszafordult a hasára. Nyö-
gött. Belépett a nagypapa.
– Te meg mit unatkozol itt ? Miért nem segítesz
inkább a mamának ?
– Most nem érek rá.
– Na ne nevettess – dörrent rá a nagypapa kar-
cos hangján –, egész nap itt korhelykedsz a heve-
rőn ! Haszontalan gyerek vagy !
Tamáska felállt, és durcásan elindult a lépcsőn
az emeltre. A kertbe nem mert kimenni.
– Nem az emeletre ! A kertbe ! – Karját hátra-
lendítette az ajtó felé. – Tele van hullott szilvá-
val ! Azt ígérted tegnap, hogy ma összeszeded ! Azt
akarod, hogy én szedjem össze, amikor hajolni is
alig bírok ?
Tamáska még jobban leszegte állát, és kitrap-
polt a kertbe. Fogta a nagy vasvödröt, ami üresen
is pont elég nehéz volt neki, aztán kelletlenül le-
dobta a szilvafához, és odaguggolt mellé.
Hátrasandított : a két lány nem volt sehol.
Egyik-másik szilva koppant, ahogy beledobta
a vödörbe, és volt olyan is, amelyik tottyant vagy
toccsant. A toccsanósat rossz volt megfogni. Né-
melyiket körömmel kellett kikaparni a  földből,
mert már belerohadt.

34
 Aztán lépteket hallott az elülső kert felől ; nyi-
kordult a kertkapu. Felismerte apja hangját ; tud-
ta, hogy valamit anyunak magyaráz. Apa hangjá-
ból tudni, hogy anyu is ott van. Aztán hallott még
egy hangot, és hirtelen nagyon nehéz lett a lelke.
– Már megint szart szedegetsz ? – kérdezte
a bátyja, és röhögött. Aztán szaladt be a házba,
a felnőttek után, és kiabálta :
– Apa, ma nincsenek itt az ikrek ?
Jobb híján a rohadt szilvákban kereste a világ-
ban megmaradt legutolsó vigaszt. Már nem a szil-
vafa alatt, hanem távolabb, a kút mögött, a vete-
ményes második és harmadik sora között, aho-
vá érthetetlen módon még eljutott néhány szilva.
Tamáska lehajtott fejjel ült a földön, kicsatolt
szandálja mellette hevert, és egy gallyal piszkál-
ta a homokot.
Az a  szó kavargott a  fejében, hogy korhely.
Egész nap csak korhelykedik. A korhely az egy
nagy fekete madár. Olyan, mint a varjú. Gonosz
madár, csak ül a  fán, és gonosz fekete szemei-
vel egy irányba néz. Oda, ahol a boldog madarak
röpködnek és csirregnek. A korhelymadár harag-
szik mindenkire, aki nem korhelynek született.
Haragjában gonoszságokat tesz. Nem igaziakat,
hanem csak a képzeletében.

35
 Tamáska megszívta az orrát. Haragosan meg-
dörzsölte a szemét. Aztán megint megszívta az
orrát.

Tamás felállt az íróasztaltól. Mosolygott. Egyrészt

örült annak, hogy a nagyon távoli múlt egy ilyen
jelentéktelenül kicsi egységének minden egyes
részlete újra teljes és totális valósággá rendeződött
össze, másrészt mosolygott saját magán, ahogy
felfedezte – mert a történéssor folyamán mélyen
újra át is érezte – az önsajnálatot. A felnőtt ember
nem tehet mást a naiv érzésekkel szemben, mint
hogy lesajnálja őket, így őrizve meg azt az integ-
ritást, amelynek eléréséről nem gondolhat semmi
jót, legfeljebb hasznosat. Az önsajnálat gyermeteg
játék. Tamásnak ugyanakkor az is eszébe jutott,
ekkor már a gangon cigarettázva, hogy a részle-
tek ugyan tökéletesen elevennek mutatják magu-
kat, arról viszont senki nem adhat igazolást, hogy
a részletek csakugyan arra a helyre rendeződtek
vissza, ahol akkor, valamivel több, mint húsz év-
vel azelőtt létrejöttek. Egyetlen módon válnak le-
ellenőrizhetővé, ha megkérdezi azt, aki jelen volt.
Például a bátyját. Kár, hogy nem beszélnek egy-
mással. Ráadásul a bátyja nem adhat neki számot
az ő saját egykor megélt érzéseiről. Érdemesebb

36
nem túlfeszíteni ezt a kérdést : valóság az, amire
emlékszünk. Felelősségünk ugyan a pontos emlé-
kezés, mindazonáltal leellenőrizhetetlen is, ennek
folytán pedig érdemes felszámolni a különbséget
a fantáziával való létrehozás és az emlékezés kö-
zött. A kettő pontosan ugyanaz. Talán csak annyi
a különbség, hogy az előbbi esetben olyan dolog-
ra emlékezünk, amely biztosan nem történt meg.
De talán még ez sem igaz. Onnantól fogva, hogy
emlékszünk rá, voltaképpen megtörtént.
Ha több fényképész áll ugyanazon a  helyen,
ahogyan ezt Sebastião Salgado mondta egy film-
ben, teljesen más képet készít ugyanarról a dolog-
ról. A közhiedelemmel ellentétben a fénykép nem
a  valóság egy objektív metszete, egy lenyomat.
De­hogyis az ! Mi érdekes volna abban. A fénykép
titka éppen abban rejlik, hogy a valóság fizikai le-
nyomata, de ez a valóság bármilyen arcot ölthet,
bármi megmutatkozhat benne. Miféle bizonyíték
kell még, hogy belássuk : nincs valóság, csak an-
nak megmutatása van. A fénykép egy emlékeze-
ti egység, ám hogy miként tárjuk föl, miként ra-
gadjuk meg, kizárólag rajtunk áll.
A félig szívott cigarettát óvatosan a lepörgetős
hamutál fölé emelte, és lassan belepréselte a pa-
razsat a fémfedőbe, hogy az lehetőleg merőlege-

37
 sen érje, és a parázs mind az elszívatlan cigaretta-
vég alá gyűrődjön. Egy kicsit még meg is forgatta
a csikket, hogy biztosan ne maradjon sehol aktív
parázs, aztán ráillesztette a fedőre, megnyomta
a lepörgetőgombot, és a csikk, egy másodpercnyi
kerregés után, eltűnt. Előkapott a farzsebéből egy
papírkendőt, felemelte a hamutálat, megtörölte
alatta a csempézett ablakpárkányt, és visszament
a lakásba, ahol a megszokott tökéletesség várta.
Akasztásra sietett, a  galériába. De még nem
­indult.

A szülők és a nagyszülők egész délután takarítot-

tak, és mivel a takarítás ez alkalommal kedélye-
sen történt, a gyerekek is szívesen bevonódtak.
Andriska a mosogatásban segített anyunak, Ta-
máska a fürdőszobát takarította, kicsi gyerekke-
zén hatalmas gumikesztyűvel. Nagymama pon-
tos utasításokkal látta el a vegyszerek használatát
illetően. Tamáskát kiengesztelte a munka, a vilá-
goskék csempék lassú megtisztulása, hajdani fé-
nyük újbóli felragyogása, amelyhez egyes-egye-
dül neki volt köze, senki másnak. A karja néha
elfáradt, ilyenkor megrázogatta. Ha ez már sok-
szor ismétlődött, kiment a kertbe, és malomkör-
zéseket végzett. Szinte észre sem vette, hogy nem

38
jutnak eszébe az ikrek, vagy talán csak egyszer-
kétszer, amikor oldalra sandított. Nem voltak ott,
és ez most megnyugtatta. Apával is összefutott
a verandán, aki épp cigiszünetet tartott az eme-
let végeláthatatlan portalanítása, porszívózása és
felmosása közben.
– Na mi van, kisfiam, elfáradtál ?
– Dehogy fáradtam, csak erősödök.
Apa felnevetett.
A sütőből túrós pogácsa illata libegett át a nap-
paliba. Még kora délután, amikor Tamáska időn-
ként megszakította a szilvaszedést, hogy pisiljen,
vagy igyon egy pohár vizet, a nagymama a nap-
paliban a  tésztával birkózott. A  konyhában há-
rom fazékban rotyogott valami, a serpenyőben az
olaj sercegett, nagymama azokat is felügyelte. Az-
tán szaladt vissza a nappaliba szaggatni, keneget-
ni. Anya eleinte még próbált segíteni, de nagyma-
ma nem hagyta magát, úgyhogy anya inkább ki-
ment gazolni. Most meg ez a pogácsaillat.
Az ablakok, ajtók még mindig kitárva. A  ta-
karítás a végéhez ért. Nem volt szabad járkálni,
a  nappali kövein olvadozott a  csillogás. A  szü-
lők néha átestek a küszöbön terpeszkedő Lo­nin,
a  gyerekek néha rávetették magukat, és meglo-
vagolták.

39
 A kakukkos órán kiugrott a faragott kismadár,
és elkiáltotta magát.
Hét óra volt.
Nagypapa kicsit idegesnek látszott. Leszidta Lo­
nit is a korhelykedésért, meg hogy büdös a szá-
ja. A nagymama is ideges lehetett, csak ő elbújt
a konyhába. Egyszer gyorsan átöltözött, aztán vis�-
szabújt. „Csak le ne égjen itt nekem !… le ne égjen.”
Apa újságot olvasott a verandán, anya valamit
szöszölt a kertben a gyomokkal, Andriska gyu­
fás­ska­tu­lyá­kat terelt a kinti asztalra terített abro-
szon, apa néha rászólt, Tamáska ugyancsak a ve-
randán ült, elsüllyedve az egyik műanyag székben,
és az ölébe tett tenyerével matatott, néha föllesett
a bátyja felszabadult és magamutogató játékára.
Ha valaki túlzottan felszabadult, gondolta évek-
kel később, az mindig magamutogatás.
– Évikém – kiabált ki a nagymama –, most már
ne szöszölj a gazban, inkább öltözz át.
Anya nem válaszolt. Percekkel később diadal-
masan megállt a veranda előtt. Nem mondta ki,
de mindannyian értették, hogy legyőzte a gazok
egy tetemes hadosztályát.
Csöngettek. Hét óra huszonegy perc volt.
Az ablakok már csukva, a pogácsa tálakba ki-
szedve, a lakás friss és illatos volt.

40
 Jancsi papa sietett át a verandán, hogy kinyis-
sa a kertajtót. Az előbb dicsérte meg Tamáskát
a fürdőszobáért : „Na, Tamáska, szépen kisikáltad
a budi valagát !” Így a koradélutáni korhelykedés
alól, részben vagy egészen, felmentette.
– Na mi van ? Azt hittem már, kint hagysz m
­ inket !
Nyikordult a kertkapu.
– Ó, baszd meg, Janikám, ez a lépcső egyre me-
redekebb.
Tamáska és Andriska összevigyorogtak.
– Karcsi, hogy beszélsz már ! Gyerekek is vannak !
– De ha egyszer szar a lépcső ! Hát nem tudok
lejönni rajta, cseszd meg.
Pillanatokkal később felbukkant Czibere Kar-
csi bácsi és Erika néni.
– Hohó, itt vannak a kisklapecok ! Hoztam nek-
tek egy valag piát, kiabálta Karcsi bácsi, és a feje
fölött meglengette a díszcsomagolású konyakot.
Trottyos szövetnadrágban volt, kockás ingben,
rajta zöld vadászmellény. Erika néni szoknyában,
blúzban, tupírozott haja mint egy rendberakott
pókháló.
Karcsi bácsi mindig konyakot hozott vendég-
ségbe, és mindig csak ő itta. Vagy néha anya csat-
lakozott hozzá egy pohárka erejéig, de csak a mű-
sor kedvéért, hogy fintorogjon a többiek örömére.

41
 – Jó, hogy megjöttek végre Karcsi bácsiék, kia-
bált Tamáska – végre ehetünk pogácsát.
A szülők nevettek.
Karcsi bácsi felkapaszkodott a veranda lépcső-
jén, és színpadiasan felvonta a szemöldökét, mint
aki elámult.
– Ez milyen élelmes gyerek, Istikém. Nem fog
éhen halni.
Andris röhögött.
– Jöjjenek be, Károly !
– Minek ? Jó idő van idekint is.
Erika átadott egy szatyrot a nagymamának, és
jelentőségteljesen kommentálta.
– Terikém, ezt ma sütöttem. Nincs benne cu-
kor, János is nyugodtan ehet belőle.
– Jaj, Erikám, nem kellett volna.
Czibere Karcsi hirtelen hátrafordult.
– És hol van az az őrült csoroszlya ?
– Kati ? Még nincs itt.
– Azt látom, Terikém, azt látom. Nélküle egy
per­cig nem maradok, mert halálra unom magam
köztetek. Remélem, most nem ő vezeti a tragacsát !
– Karcsi !
– Most miért ? Ha valaki autóbalesetben meg-
öli a családját, az ne üljön volánhoz.
– Karcsi ! Fejezd be !

42
 A gyerekek imádták Karcsi bácsi szabadszájú-
ságát. Tamáska időnként imponálni is akart ne-
ki. Annyit értett a játékból, hogy ezt a műfajt csak
okosan lehet űzni, még akkor is, ha az ember dur-
va. Nem tudta pontosan, de érezte, hogy Karcsi
bácsi durvaságában ott lapul a kedvesség. Vagy
ha a szavaiban nem is, a tekintetjárásában igen.
– Kár, hogy Karcsi bácsiék nem bent telepednek
le, ha már egyszer egész álló nap takarítottunk.
Ha kell, szívesen körbevezetem Karcsi bácsiékat,
és megmutatom, melyik sarkot ki takarította.
A szülők feszengve nevettek, a poén ­Czibere
Karcsinak is tetszett, csak Andriska utasította
rendre az öccsét az asztal alatt.
Csöngettek.
Most a nagymama nyitott ajtót, és pillanatok-
kal később Kati viharzott be a kertbe. Ledobott az
asztalra egy szatyrot, és egy hányaveti mozdulat-
tal letépte nyakából a kendőt. A nagymama ek-
kor érte utol.
– Teri, adj már nekem egy papucsot, hogy ne
a csizmámban bűzölögjek.
– De hát miért csizmában jöttél – kérdezte Kar-
csi bácsi.
– Ez volt elöl. Sziasztok.
És már el is tűnt a házban.

43
 – Most köszönt vagy elköszönt – kérdezte apa.
– Tudod, milyen – mondta Erika néni.
– Kisfiam, hozz még egy széket – mondta anya
Tamáskának.
– Hagyd a  gyereket, majd hozok én – mond-
ta a nagypapa.
– Tessék hagyni, nagypapa. Anyu szerint ügyes
nagyfiú vagyok.
A felnőttek nevettek.
– Én azért tudnék mesélni – tette hozzá apa.
Tamáska a nagypapa elé ugrott, aki a kavaro-
dásban még mindig nem jutott odáig, hogy le-
üljön.
– Hol vannak a székek, nagypapa ?
– A pincében, a pingpongasztal mellett.
Tamáska leszaladt a lépcsőn, és elindult hátra,
a pince felé. Anya utánaszólt.
– Ne szaladj !
Nyikordult a rozsdás pinceajtó. A pince valójá-
ban egy kis szuterén volt, egy nagyobb és két ki-
sebb helyiséggel. A nagyobban volt a pingpong-
asztal, a két kisebben egy-egy könyvespolc néhány
könyvvel és egy-egy heverő. Bár ismerte a helyi-
ségeket jól, kíváncsiságból mégis bement az egyik
kisebb szobába, amelynek az ablaka a verandához
képest a  ház szomszédos oldalára nyílt, lábma-

44
gasságban. Most is nyitva volt, beszűrődött rajta
a felnőttek beszélgetése.
– …merthogy az apám nyolcvannégyben szü-
letett. Ezernyolcszáznyolcvannégyben, csak a fél-
reértés elkerülése végett : nem ezerhétszáznyolc-
vannégyben… A  spinkóval mindig az Astoria
szállóban találkoztak, amikor anyám éjszakai mű-
szakban volt.
– Ez nem túl szép – mondta anya hangja.
– Miért ? Jó kis spinkó volt. Elég az hozzá, hogy
a szobában ezek a régi gázgyújtó cserépkályhák
voltak, a… na, hogy hívják őket.
– Karcsi, sokat beszélsz. Koccintani is kellene.
– Jól van, Janikám, afelől ne aggódj.
Széklábak hörgése a veranda kövén.
– Hát akkor egészségetekre. Igyunk arra, hogy
valaki végre orvul lelője a miniszterelnökünket.
– Karcsi ! Disztingválj, legyél olyan szíves !
– Hol van már az a gyerek ? Csak nem kóstolt
bele a mustba !
– Hol tartottam ?
– Ott, hogy apád csalta az anyádat – mondta
Kati hangja.
– Ja igen, köszönöm. Szóval ezeket a régi cse-
répkályhákat, ha nem gyulladtak be azonnal, nem
volt szabad újra szikráztatni. Várni kellett egy ki-

45
csit. De az én apám már nagyon benne volt a len-
dületben…
Karcsi bácsi vihogott a saját poénján.
– …meg talán már ivott is eleget, úgyhogy le-
hajolt, hogy bekukucskáljon a kályhába, és újra
gyújtott. A spinkó meg mögötte állt. A kályha ak-
korát robbant, hogy a nyomás szétvetette a téglá-
kat. Apámnak nem lett baja, de a spinkó fejét el-
találta egy tégla. Apám téglaporos fejjel szaladt
le a recepcióshoz, hogy hívja a mentőket. Az volt
az utolsó találkozásuk, úgyhogy a házassága egy
időre rendbe is jött anyámmal.
– Na de Istikém, tudod-e ki volt az a spinkó !
Emlékszel te még a Csongrádi Lacira ? A Nád­ud­
va­riék osztályába járt.
Tamáska felkapta a széket, és elindult vele kife-
lé. A pincelépcső tetejére érve szorongás fogta el :
a szomszéd kertben Lili, Réka és egy idegen, sző-
ke szeplős kisfiú játszottak. Vágyódva nézte az ik-
reket, de azok nem néztek rá vissza.
Sötétedett.
Andriska és Tamáska már nyűgösek voltak, le-
lecsúsztak a szülők ölében, akik ismeretlen em-
berek neveit emlegették, és hosszasan adomáztak.
Megint Karcsi bácsi vitte a szót :

46
 – A  Jucika ? Hogyne emlékeznék ! Isti fölött
aludt az emeletes ágyon, amíg le nem szakadt.
Pedig masszív ágy volt.
Karcsi bácsi megint vihogni kezdett, apa ve-
le tartott.
– Ki az a Jucika ? – kérdezte anya.
– A Jucika egy olyan lány volt, akit cipőkanállal
kellett betenni a padba, és dugóhúzóval kivenni.
– Apa, te szereted anyát ? – kérdezte váratlanul
Tamáska.
Hirtelen csönd támadt.
– Micsoda kérdés ez ! Húsz év házasság nem
elég bizonyíték ? – mondta apa megjátszott fel-
háborodással.
– Mire ! Hogy még nem mérgeztétek meg egy-
mást ?
Átvonultak a nappaliba, ahol Teri néni és anya
már megterítettek. Frankfurti leves volt, aztán egy
kis kaszinótojás, aztán göngyölt hús, saláta, tört
krumpli, desszert. Lassan követték egymást a fo-
gások. Teri néni megállás nélkül nógatta a társa-
ságot, hogy egyenek, mert jön a következő. Hogy
kér-e még valaki köretet, hogy szedjék már ös�-
sze a tányért, mert nem tudja kihozni a desszertet.
– Ki kér kávét ? Valaki még süteményt ? Évikém,
gyümölcsöt ?

47
 – Köszönöm, tele vagyok, minden nagyon fi-
nom volt.
Karcsi bácsi egyre randábban beszélt, és egy-
re többet vihogott, néha nagypapára is tett pár
megjegyzést.
– Kispolgár vagy, Janikám, azért szégyelled az
igazságot.
– Nem kispolgár vagyok, hanem becsületes.
– Megnyugtatlak, Janikám, az tökugyanaz.
– Te meg hülye vagy, Karcsi – tette hozzá a leg-
nagyobb zavartalansággal Kati, és fintorogni kez-
dett az épp ledöntött pálinkától.
– Katikám, ebben tökéletesen egyetértünk –
mondta Karcsi bácsi, és ő is levágta az asztalra
a kiürített stampedlispoharat.
Mire a pogácsa elfogyott, teljesen besötétedett.
Anya odafordult a gyerekekhez.
– Gyerekek, fogmosás.
– Még ne !
– Még egy kicsit !
István engedékenyebb volt.
– Egy kicsit még maradhattok.
– Na, köszönöm, hogy a gyerekek pártján állsz.
– De hát Évi – fordult Tamáska anyjához Kati –,
ne pesztráld már folyton a gyerekeket !
– Kati, te ebbe minek szólsz bele !

48
 Tamáska elébe ment a viaskodásoknak.
– Inkább lefekszem – mondta, és a nyomaték
kedvéért ásított egyet. Hogy kiállt érte, anyja adott
a homlokára egy puszit.
– De akkor én még maradhatok, ugye ? – kérdez-
te Andriska, aki már teljesen lecsúszott a székről.
– Na, mars !
Miután a gyerekek fogat mostak, Évi felvitte őket
a padlásszobába, ahol a nagymama már a vendégek
érkezte előtt megágyazott. Elhelyezte Andrist és
Tamáskát az ágyaikban, és miután betakarta őket,
odaült melléjük az ágy szélére egy kicsit elidőzni.
Tamáska már félálomban volt, amikor az any-
ja még egy utolsó homlokpusziért lehajolt hozzá.
Ahogy felegyenesedett, felszisszent.
– Mi ez ?
Az ágyban egy tű volt : a matracból meredt ki,
közepén egy páncélján átszúrt krumplibogár. Éva
egy pillanatra megszédült a nyitott ajtón beszűrő-
dő félhomályban. Kihúzta a matracból a tűt, de
még nem volt ereje felállni.
– Anya, még ne menj – suttogta Tamáska, és
megszorította anyja kezét.
– Nem megyek – mondta Éva. Kisimította Ta-
máska homlokából a haját, aki rögtön lehunyta
a szemét, hogy anyja kedvében járjon.

49
 Amikor Tamáska szorítása enyhült, Éva lefej-
tette kisfia kezét a magáéról, óvatosan felállt, ki-
nyitotta a tenyerét. Az összeszorított kezébe mé-
lyen beledöfött a tű.
Nem tudta, kitől mit kérdezzen. Úgyhogy in-
kább nem beszélt az esetről.
Tamáska kinyitotta a szemét. Épp csak pillana-
tok teltek el, de az anyja már nem volt sehol.

Tamás ezeket a  fényképeket elcsente otthonról,

amikor elköltözött. Tudta, hogy bátyja minden
különösebb ok nélkül, ilyen-olyan elvekre hivat-
kozva akadékoskodna ; nem az ostoba érvek za-
varták volna, hanem bátyja félpucér gyűlölete,
amellyel Tamásnak mindig fájdalmas volt szem-
besülni. Rákérdezni nem lehetett, a személyesség
ugyanis azonnal gyanúba keveredett kettejük kö-
zött, és oda nem tartozó személyeskedésnek lett
bélyegezve, ellenérveknek pedig nem volt helyük.
A fényképek közösek, Tamásnak nem áll jogában
eltulajdonítani őket. Tamás legalábbis így képzel-
te az el nem hangzott párbeszédet. Olykor fel-
rémlett benne, hogy talán igazságtalan a bátyjá-
val, és képzeletében méltatlanul gonoszra mezte-

50
leníti az alakját, de ezeket a kétségeket általában
hamar elhessegette.
A fotón soha nem érdekelte más, csak az ember.
Minek hidakat meg felhőket fotózni ! Az csak a te-
hetségtelenek gyávasága. Egy hídból nem kell elő-
csalogatni a démont, hogy megmutatkozzon iga-
zi valója. Az emberből pedig igen nehéz, de a fo-
tósnak ez lehet az egyetlen küldetése.
Tamás első jelentős sikere a Képeslapok a Bib-
liából sorozata volt. Huszonkét évesen állították
ki a képeket, de már az érettségit követő nyáron
megvolt a nagyon határozott koncepciója, hogy
olyan életképeket keres a világban, amelyek kife-
jezik a Biblia egyes pillanatait. Kínosan törekedett
rá, hogy a képek a lehető legspontánabb módon
készüljenek, s az alanyok lehetőleg ne is tudjanak
róla, hogy a hátuk mögött vagy egy háztetőről va-
laki éppen exponál.
Tamás már kamaszkorában sokszor és hos�-
szan fárasztotta a barátait a fotózással kapcsola-
tos elemi kérdések bonyolult tisztázásával, de mi-
nél többet keringett az általános kérdés körül, an-
nál inkább örvénylett bele a konkrét ötletbe, míg
végül rájött, hogy az ötlet már réges-rég készen
van. Amennyire megszállottan adta elő a részlet-
kérdéseket, olyannyira volt közömbös az általá-

51
nos témával kapcsolatban ; ha kérdezték, miért
épp a Biblia, vállat vont.
Ez teljesen evidens. Szóra sem érdemes.
A  barátai szerették megszállottsága miatt, és
Tamás jégverésekhez vagy lázálmokhoz hasonla-
tos, kirohanásszerű előadásai felcsigázták a kör-
nyezetét is. Kicsit ugyan szórakozottnak tartották,
de szemet hunyni nem tudtak fölötte. Mégsem
volna pontos egy őrült tekintetű megszállotthoz
hasonlítani, Tamásnak ugyanis kellő érzéke volt
a valósághoz : gyakorlatias, praktikus ember volt.
Értett az érzelmekhez, értett a nőkhöz, noha ezek-
ben az években még nem különösebben érdekel-
ték. A társaságnak fontos szereplője volt ugyan,
de nem egészen úgy, ahogy neki arra igénye lett
volna. Egyetlen módon tudta magát elfogadtatni,
ha bohócként viselkedett.
Viccei egyáltalán nem voltak derűsek. Inkább
kegyetlen tréfákhoz hasonlítottak, amelyektől
a  célba vett személy mindenképp sérült, a  töb-
biek viszont könnyezve röhögtek. Ezt a röhögést
rázta a szorongás is ; a derűnek nagy volt a tét-
je, és nem csak azért, mert bármikor bárki sor-
ra kerülhetett.
Tamás később úgy emlékezett ezekre az ámok-
futásokra, hogy igen nagy energiájába kerültek,

52
és ha lehetett, inkább nem élt ezzel az eszköz-
zel ; elég volt csupán időnként megmutatnia tel-
jes fegyverarzenálját, máskülönben inkább szót-
lanul ült a padjában, és valamin merengett, vagy
firkált. Firkálmányai semmilyen értelemben nem
voltak figyelemre méltóak, őt viszont nagyon jól
kikapcsolta a motorikus látszattevékenység. Ké-
sőbb ebből ideológiát is gyártott : az ember, ha
nincs elegendő energiája célba venni egy mélyen
rejlő gondolat kellős közepét, mechanikus elfog-
laltságot kell találnia magának, ami sok órára le-
köti, hogy közben az agya lassan és észrevétlen
megtegye a maga szükséges köreit.
Ez az ideológia olyannyira kiteljesedett Tamás
életében, hogy mindennapjai tervezett mozdulat-
sorokra tagolódtak. Minden percét, minden órá-
ját tervszerűen tudta előre, így jóformán oda sem
kellett figyelnie az életére. Az élet, ahogy egy al-
kalommal valamelyik barátnőjének fogalmazott,
elvégzendő mozdulatok hosszadalmas sora. Ilyen
volt az ébredés öntudatlan rítusa, a reggeli torna,
a falat reggeli, hogy a kávét ne éhgyomorra igya,
a kávé lefőzése, amíg a reggeli nyomait akkurátu-
san eltakarította, a kávéhoz a gangon elszívott ci-
garetta, az azonnal jelentkező reggeli szükséglet,
majd a gyorsan, de alaposan elvégzett zuhanyzás.

53
Ekkor kezdődött a nap. A nap tartalmi részletei-
vel ugyan mutatott némi variabilitást, ám Tamás
olyan szűkre szabta az elvégzendő dolgok gyakor-
lati keretfeltételeit, hogy külsőleg nézve ezekben
sem mutatkozott nagy különbség. Éppen azért is
kellettek számára ezek az olykor kissé kényszerű
rituálék, hogy elegendő lelki energiája maradjon
a változók elviselésére, és azért is, mert ő maga
túl sok változót hordozott magában.
A  konyhafalon kattogó órára nézett. Hatvan
percen belül indulnia kell. Ha eszik egy falatot,
lezuhanyzik, hajat most, ahogy az esemény meg-
kívánja, továbbá rászámol egy kevés időt is, ami
a  tevékenységek között kialakuló szükségszerű
köztességekből adódik, akkor még nincs ­késésben.
Azzal azonban nem számolt, hogy egy hivata-
los papír után kutatva megtalál egy régi fényké-
pet az íróasztalfiókban, és a valóság, váratlanul,
időt követel magának.

Tamáska másnap reggel elsőként ébredt fel a nagy-

szülők házában. Lebotorkált a lépcsőn. A nappali-
ban az előző esti trakta maradékai körül nagy fe-

54
kete legyek dongtak. A nyitott hálószobából Jan-
csi papa horkolása hallatszott.
Tamáskának nem volt különösebb célja. Föl-
emelt egy csokis süteményt, és tűnődve elmajszol-
ta. Egyszerre eszébe jutottak az ikrek.
Kirohant a verandára.
– Na mi van, te agyalágyult !
– Nem álmodtál bogarakkal ?
Tamáska ledermedve állt a kertben. Eszmélet-
lenségéből Loni vakkantása rántotta vissza. A lá-
nyok a fonott kerítést cibálták, mint a csendben
őrjöngő rabok, de ez nem szabadulási kísérlet volt,
hanem a gyermeki csábítás egy öntudatlan tag-
lejtése.
– Psszt ! Gyere csak ide, te hős lovag !
A lányokból kipukkant a kacaj.
– Ó, én hősöm, adj egy csókot ! Olyan ügyesen
hoztad fel a széket Karcsi bácsinak.
– Ha idejössz, megmutatom neked a nunimat !
Tamáska egy pillanatra megint megszédült. Az-
tán megmakacsolta magát. Hű akart maradni elő-
ző napi elhatározásához, ezért a lányok évődő já-
tékáról nem vett tudomást.
– Mi holnap hazautazunk. Nem játszunk vala-
mit együtt ?

55
 A lányok összenéztek. Úgy tűnt nekik, hogy Ta-
máska megint túl akar járni az eszükön, amit nem
viseltek volna jó szívvel, viszont a hír, hogy Ta-
máska többé nem lesz, számukra is megrendítő
fordulatot jelentett.
– De, valamit játszhatunk. Menjünk ki a Kükül-
lőre, oda ki szoktak engedni a Namikáék.
– Felőlem mehetünk !
– Várj, szólunk a Napinak.
– Én is szólok apuéknak.
Tamás diadalmámorban rohant vissza a  ház-
ba. Nemcsak azért, mert úgy érezte, kedvességé-
vel tőrbe csalta a lányokat, hanem azért is, vagy
főleg azért, mert végre közösséget alkothatott ve-
lük : együtt fognak játszani, együtt gúnyolódhat-
nak… nem ! Gúnyolódásról szó sem lehet !
A házban még mindig aludtak. Tamáska nem
tudta, mitévő legyen. Szalvétába csomagolt pár
süteményt, és belegyömöszölte a tornazsákjába.
Ahogy rohant ki az ajtón, maga sem értette, mi-
ért, felkapta apja fényképezőgépét. Kulcsa nem
lévén, át kellett másznia a kerítésen.
Az utca innenső oldalán házak, túloldalán sűrű
akácos. Az út keréknyomoktól erősen barázdált ;
vöröses homok, kavicsok. Cirregtek a  tücskök,
egy madár fújta követhetetlen szólamát a közeli

56
lombok valamelyikében. Tamáska próbált valami
szabályt felfedezni az énekesmadár szólamában,
a hangok összevissza variációjában, de nem sike-
rült. Semmi ismétlés, semmi logika. Szíve erőtel-
jesen kalapált.
A várakozásnak az a feszültsége ült rajta, amely
mindig a következő pillanatra készül, és amely-
ben minden következő pillanat cserbenhagyja –
percekig, hosszú percekig. Egyszer odamerész-
kedett a Győrfiék piros faléces kertkapujához, de
nem látott semmi mozgást, úgyhogy visszaosont
a saját házuk elé. Erre két nevet is írtak : Palik és
Szemere. Előbbi a nagymamához tartozott, utób-
bi a nagypapához. Tamáska felemelt a földről egy
kavicsot, és behajította az akácosba. A madárcsir-
regés abbamaradt. Egy pillanatra a tücskök is el-
némultak, de pár pillanat múlva újra rázendítet-
tek. Teljes lényével a ciripelésre összpontosított,
egy lett a hang erőteljes, mindent átható hullám-
zásával, beleolvadt az érzékelésbe…
– Nem Napika…
– …nem császkálunk el.
A két lány egymás mondatát fejezte be, miköz-
ben szaladtak a kertkapuhoz.
– Igen, legkésőbb…
– …legkésőbb ebédre.

57
 Kinyílt a kapu, Lili és Réka úgy esett ki rajta,
mintha Napika elől menekülnének.
– Hát ezzel meg mi van ?
– Biztos elbűvölte K, a  kígyó. Ott lapul a  fa
lombjában. Ha odamegyünk, majd jól a seggünk-
be harap.
A lányok odaálltak Tamáska elé, hogy farkas-
szemet nézzenek vele. Lili az arcába fújt.
– Semmi.
– Megkukult.
Tamáska odafordult hozzájuk.
– A tücsökcirregést figyeltem, amíg vártam rátok.
– Na, már megint okoskodik.
– Nem, épp az ellenkezőjét csinálom : bambulok.
– Nem baj, a  mi eszünkön úgysem tudsz túl-
járni !
– Igen, nem tudsz. Mi sokkal okosabbak va-
gyunk nálad.
– Az lehet, de ebben nem is kell versenyeznünk.
Tamáska nagyon beleérzett a választott szerep-
be. A lányok nem tudtak rajta fogást találni.
– Hová megyünk ?
– Jaj, de buta vagy ! Hát a Küküllőre.
– Azt nem ismerem.
– Nem ? Pedig ott vannak a boszorkány bará-
taink.

58
 Rékát oldalba bökte Lili.
– Tényleg soha nem voltál még a Küküllőn ?
– Nem.
A lányok megfogták Tamáska kezét, Lili jobb-
ról, Réka balról, és szaladni kezdtek vele, végig
az Egres utcán, ami beletorkollott a Temető utcá-
ba, azon balra fordultak, és szaladtak fel a domb-
ra, amit kétoldalt sűrű tölgyes szegélyezett. Mie-
lőtt kiértek volna a temetőhöz, ahol párszor Ta-
máska is járt a nagypapával, letértek az útról, és
egymás után felkapaszkodtak az erdő fái között,
mígnem felértek egy tisztásra, ahonnan látni le-
hetett a templomtornyot, a Kossuth és a Kerék-
gyártó utcát, de még a Rákos-mezőt is.
– Hoztam süteményt – mondta Tamáska, miu­
tán a két lány előadott egy rituális körtáncot, és
ünnepélyesen letelepedtek. Tamáska zavarban volt.
Az ikrek mintha csak átváltoztak volna, két olda-
lán térdepeltek, miközben hunyt szemmel, dülön-
gélő törzzsel mormoltak egy alig érthető imát.
Üdvözlünk, Küküllő banya. Végre elhoztuk neked
legdrágább zsákmányunkat, Szemere Tamást, akit
krumplibogárrá varázsoltunk, hogy örökre téged
szolgáljon. Mindössze egy forintot kérünk cserébe.
Fogadd el tőlünk nagy kegyesen a felajánlott lelket.
– …fogadd el – visszhangozta Lili.

59
 Tamáska várta a színdarab végét, de a lányok
még nem nyitották ki a szemüket. A csönd zavar-
ba ejtő volt. Itt most sem a tücskök nem cirregtek,
sem a rigók és cinkék nem fütyörésztek. A temp-
lomtéren pöfékelő Zsigulit sem lehetett hallani,
ami az előbb még olyan hangosan berregett. Ta-
máska felpillantott, és mi tagadás, nagyon meg-
lepődött, amikor a szikrázó nyári nap helyett fel-
hőkkel borított, komor lila eget talált.
A lányok kinyitották a szemüket, és lassan egy-
másra mosolyogtak.
– Sikerült !
– Sikerült, tényleg !
Tamáska, még mindig égnek emelt arccal, süte-
ményekkel a kezében, maga is lehunyta a szemét.
– Kedves Küküllő banya, én sajnos csak a nagy-
mamaféle süteményt tudom felajánlani neked, de
ne bánkódj, a legfinomabb sütemény, amit…
– Csitt ! Ne komédiázz, mert megharagítod
a Küküllő banyát !
– Nem komédiázom. Amúgy meg nekem már
nincs is lelkem, mert ha jól értem, eladtátok a ba-
nyának. Úgyhogy én már bármit megtehetek.
– Ez igaz – fordult Réka Lilihez.
– A banyát már nem kell kiengesztelni, mert ő
megkapta a te lelkedet.

60
 – Úgyhogy a sütit megehetjük mi is.
– Nagyon helyes.
– És mit hoztál még ?
– Azt majd később. Meglepetés.
A lányoknak nem tetszett a meglepetés, de Ta-
máska e téren hajthatatlannak bizonyult, úgyhogy
kötélnek álltak.
A felhők lassan elszeleltek, a nap pedig újra ki-
sütött.
– Te hány éves vagy ?
– Kilenc.
– Ti ?
– Nyolc és nyolc.
– Mivel ikrek vagyunk.
– Azt tudom.
– Nem tudsz te még olyan sokat.
– Az lehet.
– Fogadjunk, hogy még soha nem csókolóztál !
– Nem, azt még nem.
– Hát akkor megmutatjuk, hogy kell.
Tamáska nem ellenkezett.
– Na, dugd ki szépen a nyelved !
– De ne úgy, mint egy döglött lepényhal.
Tamáska kiöltött nyelvvel tájékoztatta őket,
hogy nem tudja, mi az a  lepényhal, amin a  lá-
nyok örömükben visongani kezdtek.

61
 – Na, szépen, egyenesen dugd ki !
Tamáska engedelmeskedett.
Lili két ujja közé csippentette Tamáska kiegyene-
sített nyelvét, hogy leellenőrizze, kellően merev-e.
– Ez megfelel.
– Most dugd ki te is, fordult Réka Lilihez.
– Nem, te csináld.
– Jó.
– Nem, várj, csinálom én.
– Csináljuk mindketten egyszerre !
Így ért össze a három gyereknyelv, és épp az
érintkezés pillanatában, mintha csak ez pukkasz-
taná ki, mindhárman hangosan nevetni kezdtek.
– Most megmutatjuk, milyen az igazi csók. Gá-
bor is így csinálja a csajaival.
– Ki az a Gábor ?
– Hát az apánk.
– Ja, értem.
– Na, maradj csöndben, mert most nagyon kell
figyelnünk.
– Ne, várjatok még !
– Mire ?
– Most már csinálhatjátok.
Réka átnyalábolta Lili tarkóját, egy erős moz-
dulattal magához rántotta, és úgy, ahogy volt, be-
kapta a száját.

62
 Tamáska pedig minden teketória nélkül ki-
emelte a tornazsákból a fényképezőgépet, és pon-
tosan úgy, ahogy apja tanította, exponált.

Ezt a képet tartotta a kezében hosszú perceken ke-

resztül, és arra gondolt, hogy ez valójában egy ter-
mészeti csoda. Nem csak azért, mert jól lett kiex-
ponálva, és mert Tamást sok éven át izgatott bor-
zongás fogta el, ha ránézett, hanem azért is, mert
kis híján kiugrott az ablakon, amikor az apja kö-
zölte, hogy ezt a képet nem tarthatják meg.
A  kép egyik különlegessége, hogy miközben
a lányok egymással csókolóznak, Lili is, Réka is
fél szemmel épp beles az objektívbe, és így egy ki-
csit olyan, mintha csakugyan egy ember két sze-
me lenne.
Tamás levetkőzött, gondosan összehajtotta a ru-
hákat, és betette a szennyestartóba. Belépett a zu-
hanyzóba, behúzta a  függönyt, és megnyitotta
a meleg vizet.
Bosszús volt. Ez a képnézegetés jó öt percét el-
rabolta.
Egyetlen, összefüggő mozdulatsorral végigszap-
panozta magát, felhabosította a sampont a haján,

63
majd egy pillanat alatt leöblítette az egész testét.
Precízen, de annál gyorsabb mozdulatokkal vé-
gigtörülte a testfelületét, aztán kiállt a tükör elé,
hogy megszárítsa a haját.
Nem szeretett hivalkodóan öltözködni. Zakót
csak egészen kivételes alkalmakkor vett, öltönyt
vagy szmokingot soha. Az ingeket sem szerette
különösebben, bár szeretőinek az volt a határo-
zott véleménye, hogy gyakrabban kellene inget
hordania. Ezek a véleményalkotások kellemetlen
helyzetet teremtettek, Tamás ugyanis, ha nagy rit-
kán inget vett, akkor az is nagyon valószínű volt,
hogy siet valahová. A lányok számára az ing vi-
selésében viszont kizárólag az attól való megsza-
badulás jelentett izgalomforrást, úgyhogy miköz-
ben Tamás háta mögött álltak, és átnyalábolták
a vállát, hogy már-már túlzóan gyengéd mozdu-
latokkal kedveskedjenek neki, egyetlen céljuk az
volt, hogy visszacsalogassák a férfit a már beve-
tett ágyba. Tamás ebben a  kérdésben is hajtha-
tatlan volt, a lányok pedig, ezt jó alaposan meg-
tanulta, éppen ekkor a legsértődékenyebbek, bár
az is lehet, hogy ez náluk csak stratégiaváltást je-
lent, gondolta hozzá minden alkalommal, amikor
már kipenderítette őket a lakásból.

64
 A sötétkék inghez sötétkék farmernadrág tár-
sult. Nem mintha Tamásnak bármiféle gondola-
ta lett volna az ízléses öltözködésről, hanem azért,
mert a ruhastósznak ez volt épp a legtetején. Szórt
magára egy kevés dezodort, cipőt vett, és már csu-
kódott, zárult is az ajtó.
A tavaszi nap a csipkefüggönyön át szitálta az
íróasztalra a munkaidő külvárosi csöndjét. Oda-
kint galamb kezdett burukkolni, aztán megszólalt
a déli harangszó a szomszédos templomtoronyból.
A  legnagyobb helyiség stúdióként működött.
Tágas volt, kissé dísztelen, de egyáltalán nem ri-
deg. Az ajtóval szemben az ablak, jobb oldalon
a munkaasztal, a szoba bal oldalán fehérre festett,
meztelen fal, amelynek a tetején zsineg feszült, af-
féle karnisként. Egyik oldalra padlóig érő szürke,
másik oldalra ugyanilyen fekete drapéria volt ki-
húzva. Vele szemben, a helyiség távolabbi, vala-
mint közelebbi oldalán egy-egy fémállvány volt
magasra kitolva, mindkettő tetején úgynevezett
softbox rejtette a vakut. Közöttük dohányzóasz-
tal, rajta élükre állított fotósmagazinok.
Meglepő, vagy sem, a lakásban összesen két he-
lyen függött kép. Az egyik a hálószobában. Ez egy
hatalmas kollázs volt Tamás ismerőseinek négy-
zetrácsosan egymás mellé illesztett portréiból.

65
A másik a valaha előhívóként működő oldalsó he-
lyiség falán függött : ez Tamás egy korai munká-
ja. Százhúszszor százhúszas, majdnem fekete-fe-
hérre deszaturált kép egy végtelen homokdűnéről,
amelynek a szélén, a távolban aprócska pontként
botorkál valaki, fotóállvánnyal a kezében. A ho-
mok barázdái és az alak erősen oldalra dőlő törzse
szélviharra utal. A kép a fóti homokbánya közelé-
ben készült, és jó néhány évvel ezelőtt a sajtófotó-
kiállítás egyik díjazott képe volt. A kiállítás miatt
kapott címet is, amelyet valamilyen okból szerző-
je meghagyott : „Az eltűnt kompozíció nyomában.”
Ebben a  valamikori, jelenleg funkció nélkül
maradt előhívóban volt egy méretes szekrény,
benne azokkal a képekkel, amelyeket Tamás va-
lamiért nem szeretett volna kidobni. Noha az is
igaz, hogy egyáltalán nem ragaszkodott a  tár-
gyakhoz, még a saját képeihez sem. Általában el-
ajándékozta őket. Ezt a néhány darabot azonban
valamiért megtartotta. Egycentis habkartonra ka-
sírozott, különböző méretben előhívott fekete-fe-
hér képek voltak.
Köztük volt a  Képeslapok a  Bibliából néhány
darabja is. A  kritikák minden fórumon a  Sám-
son című képet emelték ki, amely egy pajtában
alvó, megtermett, félmeztelen férfit ábrázol. Fe-

66
je annyira hátranyaklik, hogy dús fekete szakál-
la alól kitüremkedik hegyes gigája. Egy szalma-
bálán hever, lábai a földön támaszkodnak, jobb
karja kicsapva lóg mellette, kis híján az is a földet
éri, bal kezét a mellkasán pihenteti. A kép a paj-
ta küszöbén készült, nagylátószögben, alsó gép-
állásból. Ez onnan is látszik, hogy a döngölt föld
képhez közelebb eső részén bekúszik némi külső
fény, elnyúlt árnyékokkal barázdálva az egyenet-
len talajt. A kép készítője és az alvó férfi között egy
lopakodó, erősen meggörnyedt hátú asszony áll,
kezében ollóval, aki visszales, nem sokkal a len-
cse mögé. Hatása olyan, mintha nem tudna a kép
készítőjének ottlétéről, ami nyilván lehetetlenség,
hiszen csak karnyújtás választja el őket egymástól.
A kép bal oldalában egy pici karám mögött kikö-
tött kecskegida legelészik.
Tamás nem különösebben szereti ezt a képet.
Érti ugyan a kritikusok szempontjait, de éppen
ezért lenézi őket. Magában egyszerre nevet és
zsörtölődik, ha arra gondol, milyen érzéketlenek
egy sokkal kifinomultabb, valószerűtlenségében
valóságosabb esztétika iránt, mint amilyet példá-
ul a Káin önvédelme című fotó képvisel.
A képen egy nagy mező látható. Akár a Sám-
son, ez is tág kivágatban készült. A mező nem túl

67
távoli hátterében egy-egy máglya ég, előterében
két szakadt parasztember verekszik. Az egyikük,
a  bal oldalon álló izmosabb, fiatalabb és ráter-
mettebb, másikuk hozzá képest vézna és elcsigá-
zott. Az izmosabb fölébe kerekedik a másiknak,
kinyújtott karral, öklében kővel készül lesújtani
a gyengébbikre, aki fél fenékkel már a földön ül,
karja neki is kinyújtva, a másik csuklóját markol-
ja, hogy eltartsa az ütést. Szabad kezével a másik
férfi övén villanó késért nyúl. Szinte már érinti
a fekete markolatot. A képzeletnek elég egy villa-
nás, hogy befejezze a mozdulat útját, amely nem
hosszabb, mint egy elakadt lélegzet.
Az alapos néző számára a részletek között ha-
marosan megjelenik egy távoli szempár is. A bal
oldali máglya mögül, igen messze, egy apró bá-
rányfej bukkan fel. A kép pozíciójából nem lát-
szik, hogy a verekedőket nézi-e, a lángokat vagy
éppen minket, akik őt nézzük.
Pali nem hitte el, hogy Tamás nem alkalmazott
valamilyen trükköt a fotó előhívásakor. Ezen egy
kicsit össze is vesztek.
– A trükköm mindig a vak szerencse, te fasz !
Tamás csakugyan soha nem nyúlt bele a  ké-
pek valóságterébe. Nem becsületességből, ha-
nem szakmai hiúságból. Egy fotólaborban bármi

68
megoldható, legfeljebb idő kérdése. A valóság vi-
szont – vélekedett Tamás – szürreális pillanatok
végtelen sorozata, amely folyamatában egyszerű-
nek, laposnak, hétköznapinak hat. Ha viszont eb-
ből az egybepréselődött időkötegből kiemelsz egy
metszetet, a valóság azonnal lelepleződik, és meg-
mutatja azt az arcát, amely a folyamatszerűségben
láthatatlan, az időtlenségben viszont éles, abszurd
és megismételhetetlen, tehát egyedül értékes.
– Ezért nézed le a  művészeket – mondta Pa-
li anélkül, hogy magára vette volna Tamás dur-
va kirohanását.
– Senkit nem nézek le.
Pali gúnyosan felröhögött.
– Én csak azt mondom – folytatta Tamás –,
hogy nincs az az alkotó elme, amelyik létre tudna
hozni olyan mérvű telítettséget vagy inkább telí-
tettségében rendezett káoszt, mint a valóság, vagy
amit annak látunk. Teljes belső szabályrendszer-
rel és felfoghatatlan részletgazdagsággal. Az alko-
tók majmolnak. Ki jobban, ki rosszabbul. De ez
lényegében nem jelent nagyságrendbeli különb-
séget. Az alkotó steril és laboratóriumi körül-
mények között próbálja létrehozni azt a… hogy
mondjam… azt a valamit, aminek belső szabad
áramlása intellektuálisan még csak meg sem kö-

69
zelíthető. A magukat alkotóknak hirdető önjelölt
senkiháziak épphogy rögzítik ezt a mozgást, nem-
hogy létrehoznák.
– Most nagyon sok ponton keveredtél önellent-
mondásba.
– Ó, hallgatlak. Ne kímélj.
– Először is, aki a valóság belső, szabad áramlá-
sát rögzíti, az te vagy. Erre elég sok, igen gyötrel-
mes és keserű vallomásodban tértél már ki.
– Ez retorikailag támadható hivatkozási stra-
tégia.
– Várj ! Folytatom – vette magához újra a szót
Pali. – Az alkotó pedig épphogy mozgásban áb-
rázol, és azon ügyködik, hogy minél inkább kitá-
gítsa a másik képzelőerejét. Még ha irányítottan
is. A képzelőerőre hagyatkozik.
– Csodaszép ! De te most a befogadó felől vizs-
gálod az úgynevezett alkotást. Én pedig az alko-
tó szándékai felől.
– És ebben sincs igazad. Az alkotó szándékai-
hoz neked semmi közöd, de valószínűleg még ő is
csak hebegve tudna számot adni róluk. És egyéb-
ként meg kurvára nem érdekel hogy mit akart
csinálni, ha egyszer ott a  végeredmény. Ráadá-
sul te magyaráztad nekem éveken át, hogy sem-
mi másra nem tudunk sem reflektálni, sem befo-

70
lyással lenni, csakis arra, amit mi magunk való-
ságnak érzékelünk.
– Hát ezt ma már egyáltalán nem így gondolom.
– Csodaszép – mondta most Pali. És nehéz vol-
na megmondani, melyikük csodaszépe volt gú-
nyosabb. – Gondold már végig. Ha egy regényt
olvasok, és akkor, persze csakis akkor, ha az a re-
gény kurva jól van megírva, én azt a regényt ele-
vennek, belsőleg szabadnak érzem. Ha a  szer-
ző elég sokat tud a világról ahhoz, hogy a figu-
rák szabad működését, belső meggyőződéseit és
vágyait egyszerre tudja hajtani, hogy a teremtett
világ… hogy mondjam… belső valószínűségé-
ben ne okozzon fennakadást, vagy ha fennaka-
dást okoz, akkor is a valóságos voltában legyen
irreális és meglepő… na… mi volt a mondat ele-
je ? Mindegy. Szóval hülye vagy. Ja igen, a fény-
kép esetében ezt nem érzem. Az számomra a vi-
lág egy dekoratív újrarendezése.
Tamás már tátotta is el a száját, mint a halak,
vagy mint aki ordítani készül, de Fruzsina elé-
be ficánkolt.
– Na de az nem lehet, hogy a fotós is csaljon ?
Tamás tátott szájjal bámult Palira, majd ketten
Fruzsinára.
– Mármint ?

71
 – Hát hogy valamit ráilleszt a képre, ami nincs
is ott.
– De mit akarsz ezzel mondani ?
– Csak azt, hogy elvileg nem is kéne, hogy kü-
lönbségről beszéljünk, mármint ami az irodalmat
és a fényképészetet illeti. Elvileg mindkettő élhet
ugyanazzal az eszközzel, vagy legalábbis betéved-
hetnek egymás területére.
– Hát ez megszívlelendő, Fruzsina, csak nem
jellemző. A  legtöbb kiállításon nem találsz ma-
nipulált képet. Nem mintha nem volna létjogo-
sultsága, csak a fotózásnak épp nem ez a lényege.
Nem ez az alapkaraktere. A manipulált fénykép
inkább a… nem is tudom… a festészet esztétikai
terepe felé tesz lépéseket. Szabad játékteret nyitni
a fehér papíron. A fotó alapkaraktere a kimetszés,
egy jól megtalált szögből. A  fotós olyan, mint-
ha képes lenne néha kicsit megállítani az időt, és
a felpattanó gumilabda alatt elsétálni, a csőtörés
vízsugarának két cseppjét leemelni a semmiből,
a  gördeszkájával trükköző baseballsapkás kisfi-
út körüljárni, minden oldalról szemügyre ven-
ni, satöbbi, satöbbi, és végül megtalálni azt a szö-
get, ahonnan a tér a legérdekesebb világba helye-
zi ezt a választott pillanatot. De abban, Palikám,
igazad van, hogy a regény nem rögzít. Minden-

72
esetre kevés. Szerintem bármennyire is megnyit-
ja az olvasó képzelőerejét, vagy épp bármennyi-
re részletgazdag, ami egyébként pont a képzelő-
erő szabad mozgása ellenében hat, soha nem lesz
ott a gördeszkázó kisfiú hátterében a kopott fekete
fal, rajta a falfirkákkal, a falfirkák között egy külö-
nös és érthetetlen ábra, ami néhány ponttal meg
két vesszővel mondjuk egy furcsa szerelemre utal.
– Már miért ne lehetne ott ! Épp most idéztél
egy regényből egy lehetséges részletet. Az írónak
megvan az a lehetősége, hogy csak a számára fon-
tosat emelje ki. Mint ahogy te is körbesétálhatod
a levegőben rögzült alakot, hogy kiválaszd a meg-
felelő szöget, tehát a világ nagyobbik részét kizárd
a képből. Ha már itt tartunk, nem te panaszkodtál
mindig, hogy meg akarod állítani az időt, megbé-
nítani a szabad mozgást ?
– Jól van, legyél ma te az okosabb. Van még itt-
hon borotok ? – fordult Tamás Fruzsinához.
– Máris megnézem.
– Jé, elállt az eső. A nap is mindjárt kisüt.
Tamásnak pillanatnyilag jókedve volt. Az öröm
arcvonásaiba belevegyült egy kevés a félrészegek
bárgyú vigyorából is. Épp lerázott magáról egy
terhessé vált szerelmi ügyet, ami ekkorra már
ijesztően hosszan elhúzódott, azonkívül a barátjá-

73
ra is büszke volt, akinek aznap jelent meg egy sok
éve készülő cikke valamelyik nagy rangú nemzet-
közi tudományos folyóiratban.
– Akkor igyunk arra, hogy a  foton energiája
mindig fedezi az elektron kilépési munkáját !
– Hoppá, hoppá ! Itt egy felkészült fotóssal ál-
lunk szemben, kérném szépen ! Akkor a kilépésre !
– Egészségünkre !
Koccintottak. A  csillogó poharak egyszerre
dobták fel talpukat a feketén kavargó ég felé, ame-
lyen a nap ekkor iszonyatos erővel áttört, és meg-
világította a házak fehér homlokzatát.
Fruzsina nem hagyta a jelenetet saját drama-
turgiája szerint lezárulni.
– És mégis mit kell tudni erről a lányról ? Mi
történt ?
– Tulajdonképpen semmi. Azt meg kurva ne-
héz mozgásban rögzíteni.
– Hát akkor ne rögzítsd, csak mondjad.
– De a rögzítés szükséges feltétele annak, hogy
meg tudjam osztani. Vagy tévedek ?
– Tudod, hogy nagyon boldogtalannak tűnsz ?
– Jaj, Fruzsina !
– De most komolyan. Soha ilyen szomorúnak
nem láttalak még.

74
 – Nagyon jó megfigyelő vagy. Soha ilyen jól
nem éreztem még magam.
– Ja, pont ez a gyanús. Épp az előbb magyaráz-
tad, hogy a belsőhöz képest a külső megfigyelés
a mérvadó – erősködött Fruzsina. – Na, ki vele !
Mi történt ezzel a szóra sem érdemes lánnyal, akit
már vagy két éve rejtegetsz.

Olyan az arca, mint egy ebihalnak. Haja hosszú,

fekete, amit majdnem mindig laza kontyba fog ;
a rövidebb tincsek, amik már nem tudnak felka-
paszkodni a kontyba, finoman a szemébe hullnak.
Éles állkapcsa hosszú, egyenes vonalakkal hatá-
rolja az arcát. Halántéka is, homloka is kemény,
hosszúkás, szögletes. Gyönyörű, hatalmas, me-
rengő kék szemei mindig nagyon messzire néz-
nek, pici hegyes orrában apró ékszer csillog, szá-
ja keresztbevágja egész arcát, groteszk, mint egy
bohócszáj. Merengés közben egy kicsit hunyorog,
oldalra csücsörít : rágja belül a száját.
Soha nem szól semmit, tekintete könyörög,
de a könyörgéshez nem társulnak szavak, amik
irányjelzésül szolgálnának a környezete számára.
A konty elenged, a haja kibomlik. Ilyenkor meg-
érezhetővé válik a koponyaformája ; mint egy öreg,
aszott vénasszonynak, akit kikergettek az ágyából :

75
égnek merednek a hajszálai, kidagadnak az erek
a halántékán, hófehér bőre alatt pengnek az inak,
az izomnyalábok.
Gyönyörű alakja van, mint egy balerinának.
Hajlékony, légies, vékony és izmos. De az alakja
egy idő után önmaga anatómiai emlékévé válik.

Tamás kénytelen volt taxiba ülni, ha nem akar-

ta lekésni saját kiállításmegnyitóját. Nem gondolt
semmire, ami az eseménnyel függött össze. Az ér-
zelmi élete fölött keringtek gondolatai. „Sikeres-
sé válni nem nehéz. Mindez csak döntés kérdése.
Eldöntöm, hogy végigjárok egy hosszú utat, aztán
kitartóan végig is megyek rajta. Ilyen egyszerű.
Minden fölött van kontrollja az embernek, csak az
érzelmi élete fölött nincs. És nemcsak azért, mert
a másik ember érzéseit nem irányíthatom soha,
hanem azért, és főleg azért, mert a saját érzése-
imre nem vagyok befolyással” – gondolta. „A sa-
ját érzéseim áldozata vagyok.”
Miközben a szemerkélő esőtől csillogó külvá-
rosi utcákat nézte a taxi ablakából, egy hasonlat
jutott eszébe, amelyet megrendítően igaznak ér-
zett, mert nemcsak pontos volt, de átélhető, és ér-

76
zéki valóságában azonos azzal, amire vonatkozott.
Tamás képzeletében egy matróz jelent meg, aki
egy viharból viharba kormányzott hajó fedélzetén
szalad fejvesztve, és rángatja a hajóköteléket, hogy
a vitorlák a kellő időben feszüljenek meg. Őrült
rohanás, küzdelem az életért. Valahol mélyen tud-
ja, hogy ez a fejvesztettség nem a vitorlákért törté-
nik, hanem egy hit kényszerű kergetése : túlélhető
a vihar. A hajót nem ő kormányozza, a vihart nem
ő szelídíti meg ; ő csak a kötelek feszességéért fe-
lel, amin talán nem múlik semmi. Ereje fogytán.
Érzelmeivel vagy általános kedélyével nincs ide-
je foglalkozni. Minden figyelme a pattanásig fe-
szülő kötélzetre összpontosul. Az egyetlen érze-
lem, amely néha közel férkőzik hozzá, az ijedelem,
kapkodás az életben maradásért. Egy-egy pilla-
natra, ha felocsúdik, körültekint. A hajószerkezet
rogyadozik, az árboc recsegve-ropogva készül ki-
fordulni a helyéről. Ezekben a pillanatig tartó esz-
mélésekben egyszerre megérzi a teljes kimerült-
séget, hogy semmi ereje nem maradt, és távolról,
a villámló-kavargó égből valami olyasmit is, amit
ésszel fel nem foghat, érzékeivel befogni képtelen :
az isteni magányt.
A nyitóbeszédet egy művészettörténész tartotta.
Beszédét egy közepes poénra építette. Az akasz-

77
tás nehézségére. Az akasztás egyszerre jelentet-
te a képek elhelyezését a kiállítótérben és valami
olyasmit is, hogy a képeken szereplő arcok men�-
nyire kiszolgáltatottak az apparátusnak, ami rög-
zíti őket. A portrékészítés nem más, mint tárgyi-
asítás, ilyen értelemben pedig egy szelíd gyilkos-
ság. Tamást meglepte, hogy beszéde végén őt is
a mikrofonhoz hívja. Nem készült semmivel, ám
ez nem hozta zavarba. Jelen pillanatban egyálta-
lán nem érdekelte a külvilág.
Az érzések tisztázatlanok és ­tisztázhatatlanok,
mondta. Minél hitetlenebbek vagyunk, annál
több külsődleges eszközt keresünk önmagunk
megmentésére, amelyekről mélyen tudjuk, hogy
könnyen ellenünk fordulnak. Egyetlen közös van
az emberekben, a magány.
Tamás kinézett a tömegre. Meglátta egyik ked-
ves pályatársát, a  kopasz, kutyaképű Csongort.
Tehetséges, harmincegynéhány éves riportfotós.
Ő egy ideje már nem járt kiállításmegnyitókra,
és egy ideje Tamással sem beszéltek. Nem mint-
ha összevesztek volna, egyszerűen csak másfelé
sodorta őket az élet. Éppen ezért most megörült
Csongornak, és pillanatnyi elakadásában átciká-
zott száján egy baráti mosoly. Csongor ezt észre-
vette, viszonzásul megemelte pezsgőspoharát. Ta-

78
más tovább pásztázott a tömegen – Megdöbbent.
– A  harmadik sor szélén egy arc rejtőzködött.
Egy olyan arc, amelyet sokáig kellett értelmeznie,
hogy felfogja kontúrjait ; részleteit és ­egészét.
A lány kissé csücsörítve a száját rágta, s ebben
az önkéntelenségében megnyílt letaglózó szépsé-
ge. Tamás hirtelen nem tudta, hol tartott, de nem
is akart sokáig beszélni.
Az előbb kis híján elkéstem a saját megnyitóm-
ról, ami pedig nem szokásom. Pedáns ember va-
gyok, de legalábbis kényszeres – erre a játékos val-
lomásra a közönség felnevetett.
Miközben öltözködtem, és valamit pakolász-
tam a fiókomban, megtaláltam egy kisgyerekko-
ri fényképemet, amit apám készített rólam nagy-
apámék nyaralójában, és közvetlen alatta egy má-
sikat, amit két nappal később én magam lőttem
két kislányról, a háztól nem messze. Az volt éle-
tem utolsó képe… – a nyelvbotlástól a közönség-
ből megint felszakadt egy gyors hahota –, bocsá-
nat, első képe, és ha szabad ilyet mondanom, nem
is sikerült rosszul. Tulajdonképpen nagyon érde-
kes kép, és ezt onnan is tudhatjuk, hogy majdnem
elkéstem ; kezemben tartom a két képet, és egy-
szerre kibomlik belőlük annak a távoli pillanatnak
a teljes történeti mélysége. Ebből pedig az is kö-

79
vetkezett, hogy az az idő, amiben álltam, épp ing-
ben és alsógatyában a szobám közepén, számom-
ra megállt. Az egyik idő átvette a másik helyét.
Tamás ezt már csak a lánynak mondta. A tekin-
tetek összekapcsolódása olyannyira szembeötlő
volt, hogy sokan a szavak címzettjéhez fordultak,
kispolgári megrökönyödést mímelve.
Engem mindig az arcok érdekeltek, és azt hi-
szem, akkor fogom abbahagyni a fotózást, ami-
kor megértem, hogy miért. Egyet biztosan tudok :
nem vagyok hajlandó elfogadni a világot olyannak,
amilyen – hogy örökké változik, múlik és meg-
újul. Pedig pillanatokra, amikor elfogadom, meg-
rendülök a szépségétől, és mégis ellen akarok ne-
ki állni. Egyszerűen nagyobb a szüntelen változás
terhe, mint amit viselni tudok. Nem bírom el ezt
az örök zajlást, amiben az ember a legmulandóbb.
Egy arc elvész, és ha elveszett, akkor nemcsak
a jelen és a jövő számára veszett el, hanem rövid
idő alatt, ahogy az emlékezetből törlődik, elve-
szett a múlt számára is. Mintha soha nem is lett
volna. Mert tulajdonképpen attól fogva, hogy va-
lakire többé nem emlékezünk, csakugyan soha
nem is létezett.
Azt hiszem, azért fontos arcokat fotózni, hogy
kimentsük őket a zajló időből. Köszönöm.

80
 A taps diszkrét elégedettségről tanúskodott. Ta-
más kilépett a mikrofon mögül, hogy megköze-
lítse a lányt a hirtelen megolvadó tömegben, de
a lány távolodni kezdett, Csongor pedig elé állt.
– Szevasz, öregem, ezer éve ! – Csongor utána
fordult Tamás tekintetirányának. – Ugyan már !
– Soha nem láttam még ilyen szép arcot.
Csongor megint hátrafordult.
– Az a kis fekete mimóza ? Hát… nem tudom.
– Szerintem nem mimóza, hanem medúza.
– Gyere, járjunk egy kört. Még egyszer meg-
nézem a képeidet, most kicsit alaposabban, köz-
ben elmeséled, mi van veled. Félúton váltunk, és
én mesélek. Csak öt perc, utána odaadlak a me-
dúzának.
– Jó ötlet. Akkor most öt perc alatt kiválthat-
juk a következő három évet. Erre gondoltál, ugye ?
A medúza meg lassan elúszik.
– Nem hiszem. Ott áll az egyik fekete agyré-
med előtt, és úgy simogatja a tekintetével, mint-
ha legalábbisegy bájos kis csecsemőt látna.
– Akkor összeillünk. Hát velem igazából nin-
csen semmi különös.
– Na ne viccelj már ! Távolról is látni, hogy szé-
pen döcög a szekér.

81
 – Ez igaz. Döcörög. A magánéletem viszont ló-
szar. Voltak a kamaszkori szerelmek, szóra sem
érdemesek. Aztán volt egy lány, akivel komo-
lyabban alakult. Együtt éltünk, közös munkáink
voltak, szerettük egymást, gyereket terveztünk.
Szóval minden mesekönyvszerűen alakult Az-
tán egyszer csak lelépett, minden előzetes beje-
lentés nélkül.
– Igen, hallottam róla.
–  Honnan ?
– Feri mesélte.
– Ja, igen. Akkor párszor összefutottam a Feri-
vel is. Amúgy vele mi van ?
– Ennyi volt a történeted ?
Tamás és Csongor megálltak az egyik kép előtt.
Egy öregasszony egy tisztáson ül hokedlin,
előtte róka. Egymást nézik.
– Utálom.
– Miért ?
– Mert olyan, mintha beállított lenne.
– Pedig az is.
– Egyáltalán nem az ! Majdnem tíz éve meghalt
a férje, ő pedig oda temette el, a tisztásra, száz mé-
terre a házuktól. Bolond Kati. Így nevezik. Nem
volt nehéz megtalálni. Mindig kisétál a férje sírhe-
lyéhez, amit nem jelöl semmi, és ott ül egész nap.

82
Elég jól él, azt mondják. Kettejük nyugdíjához ké-
pest elég kicsi a Bolond Kati rezsije.
– Nincs bejelentve, hogy meghalt a férje ?
– Nincs. A falubeliek pedig, akár hiszed, akár
nem, eddig még nem árulkodtak.
– De mi az a róka ?
– Az egy róka. Honnan tudjam ! Arra járt. Biz-
tos látta, hogy nem jelent nagy veszedelmet a vén-
asszony, és kíváncsiságában odament hozzá.
– Kétszázassal lőtted ?
– Szerintem inkább az ötszázassal. Elég mes�-
sze voltam.
– Szevasz, Tamás !
A lézengő emberek közül János lépett elő, aki-
vel Tamás kezdő korában együtt járt külföldre fo-
tóriportokat készíteni.
–  Jancsi ! Szevasz !
– Látom, a híradás már nem érdekel, csak a sti-
lizálás.
– Mindenki fotóriporterként kezdi, csak van
aki…
– …tovább butul – fejezte be a mondatot Cson-
gor.
Tamás bemutatta egymásnak a  két kollégát.
– Maradjatok majd a poharazgatásra ! – aztán át-
vágott közöttük, mert újra észrevette a szép arcú

83
lányt, aki most egy másik kép előtt állt, és megint
féloldalasan csücsörítve harapta a száját.
– Régóta nézi ezt a képet.
– Régóta várom, hogy észrevegyen.
– Zavarba hoz.
– Ferenczinek igaza volt. Ez csakugyan akasz-
tás. Maga nagyon szereti tárgyiasítani az embere-
ket. De ahogy hallgattam, saját magát is.
Tamás hirtelen nem tudott megszólalni. A lány
még mindig a  képet nézte. Fekete, testhez álló,
elegáns ruhában volt, fekete rövid szoknyában,
alatta fekete harisnya. Karjai diszkréten egymás-
ba kapaszkodtak könyéknél. Tamás a hosszú vé-
kony nyakat nézte, aztán az arc felé fordult, majd
vissza a képhez.
– Tulajdonképpen elég sokat elárult magáról :
„Egyetlen közös van az emberekben, a magány.”
Ezt gondolja, miközben mindent és mindenkit
tárgyiasít ? Nem gondolja, hogy ennek köze lehet
a magányérzéséhez ?
– Miért engem akar megfejteni ? A képek ­engem
sokkal jobban érdekelnek, mint én saját magamat.
A nő gúnyosan elmosolyodott.
– Na látja, ezt erősen kétlem.
– Ne keverje gyanúba magát ! Maga analizál en-
gem a képek helyett.

84
 – Honnan tudja, hogy a képeiről mit gondolok ?
– Azt nem tudom, de nem azokról beszél, ha-
nem rólam. Ráadásul olyan összefüggésekre utal,
amelyekről egy kevéskét én is sejteni vélek.
A lány jobb kézfeje elengedte a bal könyökét, és
nagyon vékony hosszú mutatóujjával felmutatott
a kép egy pontjára.
– Látja ott a tükörképét ?
– Látom.
A fénykép egy kocsmában készült. A portré és
az életkép határán van. A csaposlány a pulton kö-
nyököl, épp nincs vendég, akit kiszolgáljon. Kör-
nyezetében sok a mosatlan pohár, narancshéj, li-
kőrösüveg és fedetlen jégkockatartó, de ő nem
foglalkozik velük, csak mereng. A háta mögötti
bárfalon van egy üveges szekrény, amiben a fény-
képezőgép és a mögüle kileső Tamás tükröződik.
– Maga itt nem a lányra kíváncsi. Ürügyül hasz-
nálja fel, hogy magát megleshesse. Önmagát akar-
ja leleplezni. Ezért fotózik.
– Megadom magam. Lemeztelenített. Most már
abba is hagyhatom a fotózást. De akkor magának
kell eltartania, mert nem tudom, ezek után mivel
tudnám fenntartani magamat.
– Lepkegyűjtéssel.
– Köszönöm. Nagyon kedves.

85
 – Nem azért jöttem el a kiállítására, mert nem
tetszenek a képei. Szerintem nagyon különlege-
sek. Csak közben használja az embereket is, és sa-
ját magát. Ami valószínűleg még nagyobb szen-
vedést okozhat.
– Miért érzi szükségét, hogy kielemezzen ?
– Mert jobban érdekel a képeinél.
– Véletlenül pszichológus ?
A lány felnevetett.
– Akkor talán író ?
– Nem mondhatnám.
– Segít, vagy találgassak még ?
– Meg ne alázza magát a kedvemért ! Kurátor
vagyok.
– Szóval lelkeket rabol.
– Maga mért provokál folyton ?
– Elnézést, azt hittem, maga provokál. Szerin-
tem én vagyok az idősebb. Ilyenkor nem is tudom,
mi a protokoll. De hadd ajánljam fel a tegezést.
– Köszönöm, elfogadom.
– Egy pillanat.
Tamás elszaladt két pezsgőért. A pultnál meg-
állította Csongor, aki láthatóan kedélyes poharaz-
gatásba kezdett az újonnan bemutatott Jánossal.
– Tetszel neki.

86
 – Ne okoskodj ! Ez egy nagyvad, és szerintem
problémás is.
– Akkor beszélj meg vele egy találkozót, aztán
rázd le, és gyere vissza hozzánk. Jó a pezsgő.
– Az lesz. Várjatok még egy kicsit.
Tamás visszalépett a kurátorhoz, és kezébe ad-
ta a pezsgőspoharat. Koccintottak, ittak. Tamás
bizalmasan kinyújtotta a kezét.
– Szervusz. Szemere Tamás.
– Szervusz.
– Összegyűlt néhány kollégám. Nem csatlako-
zol hozzánk ?
A lány hátrafordult, hogy jelezze döntése ala-
posságát.
– Nem, köszönöm. Én is késésben vagyok.
– Az én képeim miatt.
A lány beleköhögött a saját nevetésébe.
– Van kedvenc képed ?
– Igen. A galambszaros kisgyerek.
– Az melyik ?
A  lány a  pezsgőspoharával mutatta a  képet,
a gipsz­kar­ton­fo­lyo­só sarkában lógott.
– Jaa ! Én szedercsírának hívom.
A  lány megint elnevette magát, de a  nevetés
most egészen önfeledt volt, delejes kacaj.

87
 – Találkozzunk még egyszer, hogy odaadhas-
sam magának. Vagyis neked.
– Azért akar tal… azért akarsz találkozni, hogy
ideadd a képet ?
– Annak ürügyén.
A lány előkapott a táskájából egy tollat. Papír-
ja nem lévén, kifordította Tamás tenyerét, és be-
leírta a telefonszámát.
– Találd meg újra a barátaid. A pezsgő majd se-
gít. Szép estét ! – sarkon fordult, és távozott.
Tamás visszasietett a társasághoz, ami idővel
kibővült Attilával. Tamás régi barátja, még a fo-
tósiskolából, akivel Csongor csak egyszer vagy
kétszer találkozott, évekkel ezelőtt, amikor Tamás
mindkettejüket meghívta a lakásába szilveszter-
kor, vagy talán más alkalommal, és most, amikor
Csongor észrevette Attilát, épp idejében állítot-
ta meg. Elmagyarázták a helyzetet Attilának, aki
ettől fogva szintén lelkes megfigyelője lett a jele-
netnek.
– Hát te ?
– Tényleg nagyon szép.
– Elképesztő.
– Jancsinak egyáltalán nem tetszik – tette hoz-
zá Attila.
– Annyira nekem sem.

88
 – Hát ezen nem csodálkozom, Csongi, ha az
előző feleségedre gondolok.
– Hát akkor gondolj inkább anyádra !
– Szevasztok !
Megemelték a poharukat, de mielőtt még össze-
ütötték volna, Attila gratulált Tamásnak a képekhez.
– Laikus vagyok, de ezek még nekem is tetszenek.
– A legszebb bók – röhögött János.
A galéria kis híján kiürült.
Miután elég pezsgőt ittak, Tamás fellelkesült.
Megszállta némi nosztalgia, és az az ötlete támadt,
hogy összehívja a  régi ismerősöket, kollégákat
a városban, hogy együtt igyanak tovább.
Egy közeli kocsmában volt a  találkozó, nem
messze Szabó Gabiéktól. Ő a férjével csatlakozott.
Megjelent Zsolt és Luca is. Legtöbbjük az utóbbi
években pályát módosított.
Tamás az este folyamán annyira berúgott, hogy
csak későn vette észre a balesetet : a mosdóban
majdnem teljesen lemosta tenyeréről a  telefon-
számot. Visszaszaladt a többiekhez, tollat és pa-
pírt kért, és megpróbálja rekonstruálni a szám-
sort. A többiek röhögtek, de Tamást ez nem ér-
dekelte. Mint egy megszállott, bámult a tenyerébe,
és írta vakon a számokat a papírra. Gabi és Luca
odaültek mellé, hogy segítsenek.

89
 – Nagyon fontosnak kell lennie.
– A leggyönyörűbb nő a világon.
– Nem gondolsz egy kicsit sokat a külsődleges
dolgokról ? – kérdezte Luca.
Tamás felnézett.
– Nincsenek külsődleges dolgok. Minden ugyanaz.
– Nincs külső meg belső tulajdonság ?
– Nincs. A kettő ugyanaz. Te magad vagy az
arcod.
– Hát ezt nem osztom. Láttál te már kifutómo-
delleket ?
– Hogyne ! Undorító mindegyik.
– Hoppá ! Tanult kollégámból kikönyökölt az
ideológus !
– Vagy csak szerelmes.
Megint röhögtek.
– Lófaszt. Olyat még nem láttatok, hogy egy
szép arc az élethelyzet alakulásától rúttá válik ?
Vagy egy lányka, akit azelőtt soha senki nem vett
észre, kivirágzik ? Nincs objektív szépség. Az ar-
cod te vagy.
– Hűűűha ! Nagy szavak. Én azért egyik-másik
modellt nem dobnám ki az ágyamból.
– Hát az te vagy, Zsoltikám.
– Hékás – kiabált közbe Gabi –, neked nincs
feleséged ?

90
 – Van neki – fűzte hozzá Csongor –, nem is egy.
– Már csak az a  kérdés, hogy ez egy hármas
vagy egy nyolcas. De mindegy, legfeljebb egyszer
rossz számot hívsz.
– De nehogy az anyámat hívd randizni ! – óbé-
gatott Csongor.
– Vagy a húgomat – tette hozzá Jancsi, szinte
fuldokolva.
– A húgod még beszélni sem tud.
– Na de Tamás, ezt azért nem gondoltuk vol-
na rólad !

Másnap kábán ébredt a  lakásában. Rettenetes

szájszag gyötörte. Felült. A  kanapé előtt a  leve-
tett ruhái : sötétkék ing, sötétkék farmernadrág.
A konyhából halk neszezést hallott. Feltápászko-
dott, odament a szobaajtóhoz. Egy darabig csak
hallgatózott, aztán az ajtó magától kitárult. A kü-
szöbön régi barátja, Luca állt, egy kancsó teával
a kezében, otthonos mosollyal.
– Hát te meg mit keresel itt ?
Luca arcán szétködlött a mosoly.
– Én hoztalak haza.
– Igen ? Hogyhogy ?

91
 – Hát úgy, Tamás, hogy állni sem tudtál a lába-
don. Főztem teát.
Tamás nem szólt egy szót sem. Hajába túrta
az ujjait, megfordult, és dülöngélve nekiállt ös�-
szenyalábolni a ruháit. A kancsó és a két teáscsé-
sze hangtalanul leereszkedett mellé a dohányzó-
asztalra.
Tamás feje mellett, közvetlen közelségben Lu-
ca meztelen lába. Följebb sötétzöld selyembugyi.
Fölötte szépen ívelt, lapos has, selyem melltartó ;
otthonos fesztelenség.
– Lefeküdtünk ?
– Hová gondolsz ? A lakásajtódat is eltévesztetted.
– Akkor biztos a tiédet is eltévesztettem volna.
– Nagyon szellemes vagy, tudod-e ?
– Nem kérek teát.
– Jaj de válogatós a Tamáska. Ne finnyáskod-
jon, ilyenkor teát kell inni – selypegett Luca, és
végigsimított a guggoló Tamás arcán. Tamás meg-
ragadta a kezet.
– Ezt ne !
– Mit ne ?
– Ne Tamáskázz !
– Mi a bajod ? Segítettem neked hazajönni.
– Aztán itt aludtál.
– Baszódj meg !

92
 Tamás lekotorta az asztalról a karóráját. Cso-
dálkozott, hogy nem a karján van. Nyilván Luca
vetkőztette le. Kilenc-negyvennyolc.
– Bazmeg.
– Mi ?
– Tíz perc múlva jön egy ügyfél.
Luca felkacagott.
– Miféle ügyfél ?
– Na vajon ? Portréalany.
– Segíthetek valamit ?
– Igen, dobj már be minden ruhát a hálószobá-
ba. Lezuhanyozok gyorsan. Meg főzz egy kávét is.
– Oké.
Tamás két perccel tíz előtt már a ruháit kapkod-
ta magára. Szájából lógott a fogkefe.
– Tudod, mit ! Segítek fotózni. Leszek az as�-
szisztensed.
Tamás tiltakozólag hümmögött, de a fogkefe
gátolta a  hathatósabb ellenállásban. Ezen Luca
megint nevetett.
– Ne aggódjál már, nem bugyiban leszek. Amúgy
is jobban világítok, mint te.
Tamás széttárta karját, tehetetlenül hörgött.
Amikor az ajtón belépett az ügyfél, Luca nem
tudta leplezni meglepettségét. Az illető egy olim-
pikon volt, a világ egyik legeredményesebb női

93
úszója. Kezet ráztak. A lakás frissen volt szellőz-
tetve, frissen főzött kávéillat lengte be.
– Az asszisztensem.
– Azt hittem, a felesége.
– Kér kávét ?
Tamás magára hagyta az úszónőt a  nagyszo-
bában, hogy átvegye a  portréhoz szánt ruháját.
A pillanatnyi megállásban nekikönyökölt a kony-
hapultnak.
Luca megint végigsimított Tamás arcán, s a fi-
gyelemtől, amivel saját kézfejét kísérte, egyszer-
re megszépült.
– Szép vagy.
– Eddig nem voltam ?
– Eddig tolakodó voltál.
– Az arcod te vagy.
–  Hogyhogy ?
– Ezt te mondtad tegnap este. És még az is le-
het, hogy igazad van.
– Ilyen baromságokat hordtam össze ?
– Jó, mi ? – Luca felrántotta mindkét vállát, ol-
dalra döntötte a fejét, és kislányosan elvigyorodott.
Az olimpikon barna, kissé konzervatív blúzt
vett fel, térdig érő, fekete szoknyával. Tamás és
Luca egyszerre jöttek zavarba.
– Megkérdezhetem, hogy mihez kell a portré ?

94
 – Egy nemzetközi sportmagazin készített ve-
lem interjút.
– A karrierjéről ?
– Nem, a magánéletemről.
– Elnézést kérek az őszinteségemért, csak a kép
érdekében kérdezem, de ne vegye sértésnek : más
ruhát nem hozott ?
– Jaj, nem ! Ez nem jó ?
– Hát ez nem igazán előnyös – sietett Luca Ta-
más segítségére. – Ez alatt mi van ?
– Semmi. Egy fekete sporttrikó. De ezzel mi
a baj ?
– Úgy néz ki benne, mint a kilencvenes évek té-
vébemondói. És ezt még tetézik a fizikai adottsá-
gai. Az a fekete trikó… nagyon frivol ?
– Nem tudom.
– Megmutatja ?
– A sportoló ledobta a barna blúzt, és kereszt-
be fonta a karját.
– Nem rossz – jegyezte meg Tamás.
– De egészalakos is kéne – mondta a sportolónő.
– Semmi gond. – Luca átszaladt Tamás hálószo-
bájába. Előhalászott egy egyszínű fekete melegí-
tőnadrágot a ruhásszekrényből, és átadta a spor-
tolónak.
– Ez biztos ?

95
 – Szerintem ha a magánéletére kíváncsiak, ak-
kor öltözzön úgy, mintha otthon lenne.
A lány, sportolókhoz illően, teljes fesztelenség-
gel rúgta le magáról a körömcipőt, tépte le a ha-
risnyát, a szoknyát, és bújt bele a fekete melegí-
tőnadrágba.
Tamás megbabonázva nézte a meztelen lába-
kat. Nem az erotikus gyönyör kerítette hatalmá-
ba, hanem a csodálat : soha ilyen izmos combot
nem látott még ; az izmok egészen egyszerűen úgy
különültek el egymástól, mint az egymásból ki-
bukó dombhátak, egyiken-másikon az ér is ki-
dagadt. Egyáltalán nem volt erotikus jelenség,
de volt benne valami lehengerlő, ami mégiscsak
a férfi fantáziáját vette célba. Luca ezt észrevette,
de értette, hogy a csodálat mögött nem Tamás
szexuális kíváncsisága rejtőzik. Az igazat megvall-
va, Lucát is lenyűgözte a látvány. A sportolólány,
miközben egyik lábát belebújtatta a nadrágszár-
ba, másikkal lábujjhegyre állt. Egész lába, spicc-
be tartott lábfejétől a vádliján át egészen a comb-
tövéig, megfeszült. Tamás egy pillanatra azt hitte,
hogy egy ló ágaskodik a szoba túlvégén.
– Magának nagyon izmos lába van.
– Sajnos – válaszolta a sportolónő a legteljesebb
közömbösséggel.

96
 – Miért sajnos ?
– Hát mert randa. Kinek kell egy fatuskó ?
– Nagyon impozáns fatuskó, ne aggódjon mi-
atta. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak tetszik.
– Nem tudom. Na, komolyan gondolják, hogy
ez a nyerő ?
– Nem rossz.
– Tényleg nem rossz. Próbáljuk meg kibontott
hajjal, mit szól hozzá ?
– Azt nem. Kész szalmakazal.
– Nem baj, akkor majd újra összefogja.
Ahogy kiengedett a hajgumi, gyönyörű, hullá-
mos fekete haj bomlott ki alóla.
– De hát ez nagyon szép ! – álmélkodott Luca.
– Ne idegesítsen ! Csak a gond van vele.
– Azt elhiszem, de a gondnak semmi köze a szép­
séghez.
Lucának nem kellett tanulmányoznia Tamás
stúdióvá alakítható lakását. Teljesen magától ér-
tetődő volt számára a zsinegre felkötött fekete és
szürke drapéria rendeltetése. Odalépett a szürké-
hez, megragadta a szélét, és átsétált vele a szobán.
Az idegen színnel bevont falak máris egy új teret
kereteztek.
Tamás két ujjával dörzsölte az állát.
– Nem rossz.

97
 Luca is odaállt mellé, és bólintott. Aztán gon-
dolt egyet, kiszaladt a szobából, majd egy pilla-
nat múlva visszajött egy kevés púderrel, szemce-
ruzával, spirállal, és rúzzsal.
– Ezt is muszáj ?
– Nem fog rosszul állni.
– De otthon nem viselek sminket.
– Ne aggódjon már annyit ! Nagyon keveset te-
szek fel.
– Mikor szokott nevetni ? – kérdezte Tamás,
miközben Luca alapozót vitt fel a sportoló arcára.
– Hogy mikor ? Amikor apámmal társasjátéko-
zunk.
– És még ?
– Köszönöm, de a  szövetség fizeti a  pszicho­
lógust.
– Nem azért kérdezem.
– Nem tudom. Amikor jó eredményt érek el.
– És még ?
– Tényleg nem tudom.
– Szex közben szokott nevetni ?
– Tamás !
– Szoktam.
– A trágárságok is megnevettetik ?
– Beletrafált, azokat nagyon szeretem.

98
 Luca kezdte megsejteni a  játékot. Abbahagy-
ta a sminkelést, és az állványokhoz szaladt, hogy
irányba állítsa a vakukat.
– Melyik a főfény ?
– Az ablak felőli.
– Akkor, gondolom, a kinti fényre akarunk még
erősíteni egy kicsit, a másikkal visszaderíteni.
– Persze – Tamás úgy válaszolt, hogy le nem
vette a tekintetét a sportolónőről, aki ezt egy da-
rabig állta, aztán egyszerre megtört ; elkapta a te-
kintetét, és elpirult.
– Érdekes, amíg az előbb fehérneműre vetkő-
zött, nem volt szégyellős, most, kisminkelve, ru-
hában mintha szégyellné magát.
– Nem az… hanem ahogy néz.
– Hogy nézem ?
– Mint aki mindjárt megöl.
– Pedig a légynek sem ártok. – Tamás megfor-
dult, és elindult az íróasztalához. Nagyobbik re-
keszéből kivette a gépet, visszaúton bekapcsolta
a vakukat. Beállította a záridőt és a rekeszt.
– Az egy Zeiss ? – álmélkodott Luca.
Tamás nem válaszolt, minden figyelme az alany-
ra összpontosult.
– Lépjen egy kicsit előrébb. – Hatalmas villa-
nás, halk, tompa pukkanással kísérve. Tamás el-

99
emelte a gépet a szemétől, hogy a kijelzőn vis�-
szanézze az eredményt. Luca is odadugta a fejét,
aztán a derítőfényhez szaladt, és két kézzel óvato-
san közelebb vitte a hatalmas állványzatot a port-
réalanyhoz.
– Tegye nyugodtan zsebre a kezét.
–  Így ?
– Igen, így.
– Most pedig gondoljon arra a trágárságra, amit
az édesapja szokott mondani társasozás közben.
A portréalany arca néhány pillanatig olyan volt,
mint előtte : merev, visszafogott. Aztán hirtelen
elengedtek a mimikai izmok tagolta élek ; először
kicsit bambán nézett, mint aki egy semleges pont-
ra szegezi tekintetét, és koncentrál, hogy el ne rö-
högje magát, aztán száján mosoly terült el, és még
mielőtt csakugyan kitört volna a röhögés, ismét
a mindent betöltő fehér villanás.
– Ez nem volt fair… Jó lett a kép ? – kérdezte
a lány megélénkülve.
– Egyáltalán nem lett jó. De az jó, hogy ma-
ga végre egy kicsit elengedte magát. Most nézzen
a kollégámra ! – Megragadta Lucát, és kellő eré-
lyességgel maga mellé vonta. Exponált.
– Most gondoljon a legutóbbi szexre.
– Alig emlékszem.

100
 – Annál is inkább !
Tamás ismét exponált.
– Most nézzen rám.
– Ugye nem kell közben szexre gondolni !
– Arra gondol, amire akar, csak ne beszéljen.
Exponált.
– Fel van jogosítva, hogy mosolyogjon.
– Nem tegeződhetnénk ?
Tamás leemelte a gépet. Odalépett az alanyá-
hoz, és a kezét nyújtotta.
– Tamara. Szia.
– Szia Tamara. Én meg Tamás vagyok.
Luca annyira nagy csodálattal nézte az esemé-
nyeket, hogy nem szerette volna megtörni a kéz-
fogással. Maradt az innenső oldalon, és kislányo-
san integetett.
– Luca. Szia.
– Hol tartottunk ? – kérdezte Tamara újra kis-
sé zavarban.
– Hogy te pontosan hol tartottál, azt nem tu-
dom, de valahol szex közben.
Tamara arca kedvesen vagy inkább játékosan
feddővé változott.
A szoba ismét felvillant.
– Most ezt az arcot tartsd ki, és fond keresztbe
a karodat. Így.

101
 Újra exponált.
– Mi történt a pasival ?
– Lelépett.
– Azóta senki ?
– Á, nincs semmi időm.
– Csak az edzés ?
– Persze.
– És edzés közben mi tart életben ?
– Hogy elérjem a kitűzött célt.
– Ilyenkor látod magad előtt ?
– Persze.
– Most is ?
Tamara egy pillanatig hezitált. Egyik karja ki-
bújt a másik fonadékából, hogy megérintse az ar-
cát, körülbelül úgy, ahogy az előbb Tamás csip-
pentette két ujja közé az állát ; egy kicsit felemel-
te a fejét, és elnézett a magasba.
Tamás exponált.
– Igen, most is.
Tamara arca egyszerre ijesztő lett, haragos és
kőkemény. Tekintetét így emelte vissza Tamásra,
aki azonnal exponált.
– Meddig fogsz még fotózni ?
– Ameddig meg nem találom az arcod.
Tamara tizenhét perc múlva lépett ki Tamás la-
kásajtaján. Elégedett volt, maga sem tudta, miért.

102
 – Nagyon sajátos technikád van. De tetszik. Ez
a nő itt a szobában visszakapott valamit az életé-
ből. Tőled. – Magyarázta Luca, miközben a szá-
mítógép monitorján nézték vissza a képeket. – El-
képesztő… egyszerűen elképesztő. Hihetetlen !
– Közepes teljesítmény.
– Jaj, ne hencegjél már… ! Ezek kurva jó képek.
– Láttad a lábát ?
– A  te leesett álladat szerettem volna vissza-
csukni közben.
– Az volt elképesztő.
Luca teljes törzsével odafordult Tamáshoz, ki-
vette kezéből a bögre kihűlt teát, letette az asztal-
ra. Aztán fogta Tamás kezét, és rátette a lábára.
– Ezek is elképesztenek.
– Nem vitatkozom.
Luca feljebb húzta Tamás kezét a combján.
– Ne is.

Miközben Tamás Lucában volt, és az arcát figyel-

te, elgondolkodott, hogy milyen lenne összejönni
vele. Okos, érett, figyelmes, empatikus lány, dísz-
lettervező lett. Kiváló anya lenne. Miért nem jön
össze vele ? Luca már a fotósiskolában is szerel-
mes volt Tamásba. Azóta volt egy sikertelen há-
zassága, amiből gyerek szerencsére nem lett. Még

103
van betölthető hely az életében. Jól kiegészítenék
egymást.
Miután becsukta Luca után az ajtót, kitöltötte
magának a maradék kávét, elővette gatyazsebéből
a telefonszámot őrző cetlit, és leült a fotelbe. Várt.
Pár perccel később, szinte a saját figyelmét is
megkerülve, gyorsan tárcsázott.
Miközben magára erőltetett magabiztossággal
hívta találkozóra a kurátorlányt, azon kapta ma-
gát, hogy mintegy a saját gondolatait artikuláló
hangjától eltávolodva, egy másik, mélyebb, bel-
ső monológot hallgat : „egy olyan szerelmi érzést
kerget, amelynek nincsen alanya”.
Megijedt. Eltartotta a fülétől a telefont. Azon-
nal megértette, hogy a mondat saját magára vo-
natkozik.
A  telefonbeszélgetésre szinte egyáltalán nem
tudott már figyelni. Miután rögzítették a helyszínt
és az időpontot, Tamás szinte udvariatlannak ható
sietséggel köszönt el az ismeretlen lánytól, ugyan-
is az előző gondolatot egy másik is követte. Az el-
távolítás gépezete ebben a pillanatban még lénye-
gesebbnek rémlett föl, mint az ebből megfogalma-
zott féligazság. Eltávolít. ­Tárgyiasít. Önmagától is
folyamatos távolodásban van, s a megszerzett tá-
volságból visszahat. Ezt mondta a ku­rá­tor­lány is,

104
csak akkor még kevesebbet értett belőle. Ezt ma-
gyarázta a Fe­ren­czi is. Akasztás. Gyilkosság. De
nem ebből adódik fényképeinek az ereje ? Csak-
hogy a tárgyiasításból jön az elszigetelődés. Vál-
lalnia kell ezt a magányt, ha továbbra is értékes
képeket akar létrehozni. Már amennyiben egyik
csakugyan feltételezi a másikat. De ha így is van,
nem volna jobb és felszabadítóbb magány és
nagyravágyó törekvések nélkül élni ?
Tamás cinikusan felnevetett. Hülye vagy, mond-
ta magának. Ez nem ilyen egyszerű. A személyi-
ség nem lecserélhető. „Én ilyen vagyok. A  mű-
ködésemet legfeljebb domesztikálni tudom, de
megszüntetni, vagy másmilyenre kicseréli aligha.
És azért… ez a működés nagyon összetett érzé-
sek átéléséhez is hozzásegít. A magány mégis in-
kább ezekből a súlyos és nehezen viselhető érzé-
sekből táplálkozik.”
– Szerintem egyetlen objektív mérőeszköz léte-
zik. Tudni pontosan, hogy mennyire szenvedsz az
adott élethelyzetben.
– Ez pont annyira nem megválaszolható kér-
dés, mint az, hogy mennyire vagyunk boldogok.
– Nem hiszem. A boldogság egy ostoba képzet,
mert valami abszolút értéket feltételez az örök vál-
tozásban. Az viszont, hogy mennyire szenvedsz,

105
mindig a pillanatra vonatkozik. Mint a fotók is.
Ráadásul a te képeid éppen erre kérdeznek rá.
– Nofene ! Ma is tanultam valamit.
Tamás oldalra lesett, hogy magában pillanatké-
pet készítsen a lány arcéléről.
– Megengeded, hogy egyszer lefotózzalak ?
– Engem nem lehet lefotózni.
–  Hogyhogy ?
– Nem vagyok fotogén.
– Nekem viszont ez a szakmám.
– Hidd el, hogy nem lehet. Iszonyú bénán né-
zek ki az összes képen.
– Jó, de ezek a képek a múltban készültek. Azt
nem tudhatod, hogy a jövőben is ilyen képek fog-
nak-e rólad készülni. Miért nem adsz neki egy
esélyt ?
– Mert nincs rá esély.
Tamás remegett a  vágytól, hogy megérintse
végre a kurátor arcát, de nem tudta kitalálni, há-
nyadán is állnak. A lány egyszerre tűnt őszinté-
nek és kitárulkozónak, valamint távolságtartónak
is, ahogy hunyorogva nézte a pesti rakpart házai-
nak vörös fényben úszó homlokzatait, és közben
elhúzott szájjal csücsörített.
– Egyetlen jó kép van rólam. Azt még egy volt
szeretőm csinálta évekkel ezelőtt.

106
 – Ezek szerint a  jó képhez szükséges a  szere-
tői viszony.
– Nem ezt mondtam. Egyébként úgy vettem
észre, hogy te is beleszeretsz egy kicsit minden
portréalanyodba.
– Hogy érted, hogy „úgy vetted észre”.
– Sehogy. Csak mondom. Mindegy. Szóval ez
az érzés meddig kísér ?
– Te követsz engem ?
– Na és ha igen ? Nem mindegy ? – nevetett
a lány. – Talán még legyezgeti is a hiúságodat egy
kicsit. Na, nyugodj már meg ! Szóval meddig vagy
szerelmes a portréalanyokba ?
Tamás pár pillanatig még nem tért magához.
Talán a szája is tátva maradt. Egy percig csak ült
és hallgatott. Az jutott eszébe, hogy egy teljesen
flúgos csaj mágneses terébe került, és azonnal me-
nekülnie kell. Volt már dolga ilyennel, és egyálta-
lán nem érzi szükségét, hogy újrajátssza.
– Az utómunka elkezdéséig. Amikor a képeket
szerkesztem, ott már csak a hideg vágy működik.
– És férfiak esetében ?
– Elképzelem, hogy milyen lenne, ha vágynék
rájuk.
– Az ugyanaz.
Tamás szembefordult a lánnyal.

107
 – De mi az, ami érdekel a  portréfotózásban ?
Nem egy-egy arcban, hanem abban, hogy külön-
böző arcokról készíts fotókat.
– Interjút készítesz ?
– Nem, csak kíváncsiskodom.
– Nagyon kíváncsi vagy, és ez jólesik, de én még
a nevedet sem tudom.
– Túl sok kiderülne, ha elmondanám.
– Talán politikus lánya vagy ?
A kurátor felnevetett.
– Szóval miért fotózol embereket ?
– Azért, mert jó.
A kurátor ráhajtotta a fejét Tamás vállára. Már
majdnem teljesen sötét volt, a levegő erősen le-
hűlt.
– De mégis…
– Nem tudom pontosan. Minél több emberről
sikerül olyan képet készítenem, amivel elégedett
vagyok, annál inkább érzem, hogy ez nem rólam
szól, hanem egy tőlem független valamiről, amit
egyre nagyobb mértékben képviselek.
– Akkor ebben van valami halmozás is ?
– Van. De ez nem gyűjtőszenvedély.
– Pedig úgy hangzik.
– Nem tetszik, ahogy próbálod kiforgatni a sza-
vaimat.

108
 – Ne legyél paranoiás.
– Ez aztán a felnőtt retorika ! Egyáltalán nem
vagyok paranoiás, csak figyelek mások szava-
ira. Már a  kiállításon is nagyon elemzőek vol-
tak a megállapításaid. Mintha volna a fejedben
egy prekoncepció, amit nem lehet megváltoztat-
ni, csak megerősíteni. Hiába hiszed, hogy a fotó-
zás a nárcizmusom egyik kelléke : nem az. Ami-
kor viszont a kérdéseid mögé kérdezek, mindent
tagadsz.
– Hát remélem, most te is gyanússá váltál sa-
ját magad számára. Egyetlen árva lélegzetvétel-
lel sem utaltam azokra a dolgokra, amiket most
mondtál. Ellenkezőleg ! Nekem tetszenek a képe-
id, és sokat gondolok róluk.
– Látod ! Azonnal védekezni kezdesz. Nem le-
het tetten érni, mert nem teszel állítást, csak kér-
dezel. De nagyon határozottan mindig egy irány-
ból, és mindig ugyanabba az irányba. Ez pedig
több mint állítás. De ha netán rákérdezek, azon-
nal tagadsz, mintha mindebből semmi nem vol-
na igaz. Kicsúszol az ember kezei közül.
– Tamás !
– Látod, ez is ! Én még a neveden sem t­udlak
szólítani. Titokzatoskodsz, mint egy kislány. Tu-
lajdonképpen a  foglalkozásodon kívül semmit

109
nem tudok rólad. Semmit sem vagy hajlandó el-
árulni magadról, de faggatózol… Illetve bocsánat :
kíváncsiskodsz. Ráadásul nem tetszik az a  kép,
ahogyan a  kérdéseidben tükröződöm. Egyálta-
lán nem is hasonlítok arra az alakra, amihez fo-
lyamatosan hasonulnom kell.
– Ezt fejezd be ! Nem adtam okot erre a  kifa-
kadásra.
– De igen, épp most mondtam el, mik az okok.
Van egy pár.
– Sajnálom. – A  lány felállt, és elindult a  töl-
tésen felkapaszkodó lépcsőn. Tamás utánaszólt.
– Ne haragudj meg, hogy ezt mondom, de sze-
rintem ez a távozás nem éppen a megfelelő válasz
a kifakadásomra. Ha nem is érted, vagy rosszabb
esetben : nem akarod megérteni, azt azért elfogad-
hatod, hogy valami kiváltotta. Olyasvalami, ami-
hez közöd van. Ha most elmész, akkor egyedül
hagysz azzal, amit okoztál. Nem volna kedves tő-
led. Még akkor sem, ha igazad van, és én értet-
tem félre valamit.
A lány megállt a lépcső tetején. Tamás hátra-
fordult : szeme épp a lány csizmájának a magas-
ságában volt. Felkúszott a tekintete a fekete ha-
risnyán : vékony, feszes láb, formás vádli, formás
comb futott a rövid fekete szoknya takarása alá.

110
 – Hideg van.
– Van kedved meginni még valamit ?
A lány behúzta a nyakát a két válla közé, jelezve,
hogy csakugyan nagyon hideg van, de nem mon-
dott semmit. Kisétáltak a szigetről, taxit fogtak.
– Szóval sok szeretőd volt ? – kérdezte Tamás.
– Voltak páran.
– De soha nem állapodtál meg…
– Ez kérdés vagy kijelentés volt ?
– Kérdés.
– Egyszer. Hát te ?
– Kétszer hitették el velem. De valójában egy-
szer sem sikerült.
– És azóta ?
– Azóta semmi.
– És mi van az alkalmi kapcsolatokkal ?
– Ó, abból minden napra jut egy. Tudod, a kli-
enseim.
– Azt hittem, komolyan beszélgetünk.
– Én is.
A taxi megállt valahol Zugló mélyén, egy kis
kertes ház előtt. Tamás fizetett. Miután ­kiszálltak,
a lány erősködött, hogy kifizesse a felét, de Tamás
nem engedte.
– Ez zsarnokoskodás.
– Szerintem inkább kedvesség.

111
 – És nekem nincs jogom legalább ennyire
a kedvességhez ?
– Ebben igazad van.
– Mi az, hogy ebben ? Ezek szerint másban
nincs ? Mire célzol már megint ?
– Én ? Te utalgatsz egész este. Ne próbáld rám
vetíteni ! De tudod, mit ! Igazad van. Megadom
magam. Ez a fizetés egy rossz szokásom. Tessék.
Kierőszakoltál belőlem egy őszinteségi rohamot.
– Ez volna az ? Hát… nem mondhatnám, hogy
le vagyok nyűgözve.
– Viszont most törlesztek : lehetsz te is egy ki-
csit kedves.
Tamás odahajolt a lányhoz, hogy megcsókol-
ja, aki ezt a csókot el is fogadta, meg nem is : ab-
ban a pillanatban, ahogy összeért a szájuk, a lány
elhúzta magát. Felment az ajtóhoz vezető négy
lépcsőfokon, és mélyen a retiküljébe temetkezett.
A lakásbelső többnyire rendezettségről árulko-
dott, de nem úgy, mint Tamás otthonában. A lam-
bériázott, kissé ódivatú folyosóból kétoldalt nyíl-
tak a szobák és a konyha. Itt-ott elszáradt növé-
nyek, szürkült falak, századelős csillár, régi képek
a falakon.
– Jó sok cipőd van.
– Nem mind az enyém.

112
 – Ezek szerint nem egyedül laksz.
– Ezek szerint nem.
– Ha még mindig a taxipénz miatt vagy így be-
rágva, akkor most töredelmesen bocsánatot kérek.
– Meg van bocsátva.
– Meg szabad kérdezni, hogy kivel laksz együtt ?
– A testvéremmel.
– Ó, akkor hát van egy testvéred ! Ahogy elné-
zem a fogason a kabátokat, még azt is meg me-
rem kockáztatni, hogy lánytestvér.
–  Bravó !
– Fiatalabb vagy idősebb ?
– Fiatalabb.
– Sokkal ?
– Nem.
– Figyelj ! Szeretnéd, hogy hazamenjek ?
– Most már nem. De játsszuk azt, hogy nem
kérdezősködsz többet. Ezt tartsd tiszteletben, jó ?
– Rendben. Ma este ez a házszabály.
Az este másik szabálya, amelyből legfőbb külö-
nössége is származott, hogy az előszobán kívül se-
melyik helyiségben nem volt szabad villanyt gyúj-
tani. Tamás magában röhögött. „Bolond picsa !”
Volt azonban, furcsaságával együtt is, valami
vonzó ebben a sötétben. A fürdőszoba csöndjé-
ben, a  kád vizének időnkénti lágy csobbanásá-

113
ban, ha valamelyikük megmozdult, és a mozdu-
lat nyomán kialakuló apró örvények felszínén ci-
kázó mécsesfényben.
Egymással szemben ültek. Tamás nem nézett
a lány szemébe ; a testét kutatta, próbálta minden
részletét megismerni, és tekintetének lassú ván-
dorlását hüvelyk-, mutató- és középsőujja kísér-
te. Szinte meggörnyedt.
A lány egy idő után felnevetett.
– Olyan vagy, mint egy szkenner.
– Mindig sötétben vagy itthon ?
– Elbuktál. Egyáltalán nincsenek ma este
kérdőmondatok.
– Se kérdés, se fény. Úgy érzem, szűkül a moz-
gásterem.
Tamás ujjai épp a lány combtöve felé közeled-
tek. A játékból már kezdett elege lenni, viszont kí-
vánta is a vele szemben ülő ismeretlen és meztelen
lányt. Ujjaival elért a csiklóhoz. Körbejárta egy-
szer, kétszer. Aztán felfordította tenyerét, és be-
dugta mutató- és középső ujját a vaginába. A lány-
nak leereszkedett a szemhéja, mélyet sóhajtott, és
remegni kezdett. Kinyújtotta a karját, és megmar-
kolta Tamás farkát, amely már hosszú percek óta
pulzálva ágaskodott a félig szétvetett combjai kö-
zött. Előredőlt, hogy megcsókolja végre ezt az is-

114
meretlen idegent, de nem érte el. Feltérdepelt ; jó-
kora víztömeg loccsant ki a fürdőszoba kövére.
– Várj ! Menjünk be a szobába.
Vizes lábak lépteinek hangjai.
Itt is két mécses pislákolt. A testek lendületvé-
teleitől meg-megvillantak az apró lángok.

A kurátor nagyon vékony volt, és nagyon inas, ám

ebben a vékonyságában is erőteljes vonásokat őr-
zött. Szálkás bokája fölött a vádli különválasztható
izmai óriási mandulaként boltozódtak a sípcsont
mögé, s míg Tamás a hanyatt fekvő lány combvé-
geit a tenyerével alulról felfeszítette, és erővel el-
tartotta egymástól, hogy közéjük ékelhesse ma-
gát, az egyik lábszár lefittyedt a  comb izompár-
náira, a  másik lábszár épp csak derékszögben
tartotta meg magát, de ahogy a forró genitáliák
egymás közvetlen közelébe értek, a  láb feszülni
kezdett, hajlatában egyszerre kimeredtek a térdek
külső és belső ínszalagjai, a collateralis mediale és
collateralis laterale, amely a lábnak csak ebben a sa-
játos tartásában, bizonyos izmok megfeszülésekor
jelentkezik egészen úgy, hogy a vádli, a comb és
ezek a két oldalon feszülő inak egy kis kosárkát ké-
peznek ; ám ahogy Tamás pénisze becsúszott, majd
egyre mélyebbre hatolt a kurátor vaginájának já-

115
ratában, a lábak szinte visszafogott lassúsággal fe-
szültek tovább a plafon felé, hogy spiccbe állt a láb-
fej is, a bokán hangtalanul felcsúszott a fekete bőr
bokalánc, a boka ínhúrjain fityegve tovább, a com-
bon és a lábszáron egyszerre kiütköztek a közelítő-
és a fésűizmok, hosszan a combtőtől a térdig hú-
zódva a rectus femoris, a vastus intermedius, belül,
közvetlenül a térd fölött a vastus medialis, és a bel-
ső falon külön feszülő gracilis ; láthatóvá vált min-
den kis izomcsoport, pattanásig feszült minden ín,
s így a két, immár szálegyenes, plafonnak meredő
láb finoman remegni kezdett Tamás vállain.
– Hajlékony vagy.
– Balett…
– Egy újabb titok.

Tamás az élvezés pillanatáig a  kurátorlány vo-

nagló ábrázatát leste, az elfordított fejet, a hunyt
szemet, az oldalra tekeredő hosszú nyakat, va-
lamint a kulcscsont és a csuklyás izom képezte
mély gödröt, a lapos és vékony, megnyúlt hasfa-
lat, az ágaskodó lábak torkolatában hosszant fe-
szülő kis- és nagyajkakat, az élénk rózsaszínű, el-
nyúló hüvelytornácot, ami alatt újra és újra el-
tűnt pénisze, mintha egy pillanatra úgy látszana,
hogy egyáltalán nincs is neki, mintha a  szemé-

116
remcsontok ütközésének pillanatában egymást
tükröznék ; s ahogy le-föl járatta örökké éhes te-
kintetét, útközben minduntalan megleste a két fe-
héren világító, nagyon is kemény félgömb mellet,
s ha időnként bírta még tovább osztani figyelmét
és fogyatkozó erejét, odahajolt valamelyikhez, vi-
gyázva, hogy a testi lendületvételek ritmusa ne
törjön meg, és csókolta, harapta.
A kurátorlány nyögései elkülönültek a közös
ritmustól, leváltak már az együttléttől, amelynek
iszonyatos iramát nem lehetett sem megállítani,
sem megfékezni. Remegett a száj, aztán hirtelen
megnyílt a szem, és az életéért könyörögve bámult
saját ablakán kifelé.
Észvesztett iramban robogtak végig a testtudat
tartományán, a száj elkerekedett, a nyögések egy-
befüggő sikollyá vékonyultak, az arc összes izma
megfeszült, de a tudat előre adatolta, hogy a le-
geslegvégéig már nincsen semmi más, hogy ez-
zel az őrült sebességgel fognak a felfogható és el-
viselhető tartomány legszéléig futni, és még azon
is túlra, egy ismeretlen szakadék fölé.
A kurátor egész teste egyetlen összefüggő re-
megéssé vált, gyakorlatilag haldoklott. Tamás egy
kicsit kontrollálva magömlését, bevárta a lányt,
aztán mellé zuhant.

117
 A lány bal lába három hatalmasat rúgott, teste
megvonaglott, karja csapkodott, de ez már csak
az élet és halál közé feszülő idegpályák szétpatta-
nását kísérő jelenség volt.
Az egyik mécses sercegett párat, aztán kialudt.
A tudat tisztulni kezdett, lassan visszatalált az
életbe. Csönd lett.
– Min dolgozol most ? – kérdezte a lány.
– Van pár megrendelés, van egy-két saját ügy,
és egy valamivel nagyobb projekt is.
– Mi a nagyobb ?
– Egy olyan, amit még csak tervezek.
– Az is teljesen saját, vagy megrendelés ?
– Saját.
– Mesélj róla.
– Ne viccelj, még magamnak sem mesélek róla !
– Akkor az tényleg nagy.
– Még annál is…
– Majd egyszer azért mesélsz ?
– Ha majd megengeded, hogy lefotózzalak.
– Mit szólsz ahhoz, ha belemegyek azzal a kité-
tellel, hogy nem használhatsz fényeket ?
– Úgy érted, mesterséges fényeket ?
– Semmilyet.
– Vaksötétben fotózzalak ?
– Igen.

118
 A lány hangja fölmelegedett, otthonossá vált.
Mutatóujjával Tamás borostáján simított lassan
le, aztán vissza.
– Ez így nem lesz annyira érdekes. Mit szólsz
egy kompromisszumhoz ? Élfényt kapsz. Esetleg
egy olyan gégent, amiben csak a sziluetted látszik,
vagy nem is… ! Olyan hátsó megvilágításba állí-
tanálak, hogy egyetlen hajszálvékony fényvonal
rajzolja meg az arcéledet.
– Nem fog sikerülni.
– Azt bízd rám.
Egy rövid szünet után Tamás mozdult meg elő-
ször. Szótlanul felállt, és kiment a fürdőszobába.
Visszafeküdt a kád még langyos vizébe, hogy meg-
szabaduljon saját száradásnak induló spermájá-
tól. Lögybölte magára a vizet, aztán elnyújtózott,
és nézelődni kezdett a pislákoló mécsesfényben.
A fehér csempére fúrt kispolcok roskadoztak
a jellegzetes női kellékektől. Tamásnak tetszett a
sok ismeretlen, mégis ismerős tárgy : a hajcsatok,
a rendetlenül keresztbe fekvő szempillaspirálok,
a parfümök, rúzs és púder, hajfesték, meg ki tud-
ja, mi még.
Nem várt sokáig, bár a  víz langymelegét ne-
hezére esett otthagyni. Kiszállt a kádból, dereka
köré csavarta a törülközőt, két ujja közé fogta az

119
egyik mécsest, és visszaindult a szobába. A lány
már aludt. A küszöbön megállt, nézte egy darabig
az árnyékba bukó arcot. Tamás a szó szoros érte-
lemben el volt képedve. Újra megerősödött benne
az érzés, hogy soha ilyen szép arcvonásokat nem
látott még. Megfordult, hogy bebarangolja a la-
kás ismeretlen zugait. A lambériás folyosó köz-
vetlenül a bejárati ajtó után leágazott a konyha fe-
lé. Az ablakon beszűrődött az egyik közeli utca-
lámpa fénye. Valaki ült a konyhában. Tamás egy
pillanatra elvesztette egyensúlyát. Az alak moz-
dulatlan maradt.
– Szia Tamás, rég láttalak. – Aztán kislányos
kuncogás.
Tamás odalépett az alakhoz. Először a moso-
lyát világította meg a mécses, utána a teljes arcot,
a szemet. A kurátorlány ült a konyhában. Tamás
lélekszakadva rohant vissza a szobába… Ott is
a lány feküdt, a zajra épp felkelt.
– Mi az, mi a baj ?
Tamás egyetlen szó nélkül cibálta magára a ru-
háit, mintha a rémálomban nem volna értelme
a válaszoknak, és rohant ki a lakásból. Hosszan
futott a kihalt utcán : Amerikai utca, Korong ut-
ca… sehol senki. Néha hátralesett : követi-e vala-
ki, de nem követték.

120
 A Hungária körúton leintett egy taxit, de nem
haza ment, hanem az újlipótvárosi rakpartra.
Szüksége volt térre, vízre, nyugalomra, és hogy
egy nagyot lélegezzen.

Másnap, dolga végeztével, egy régi szeretőt hí-

vott át magához, de unta a lány éjszakába hajló
csacsogását. A szeretkezés kapkodó volt, és eről-
tetett. Miután elterültek az ágyon, a régi szerető
kedveskedni próbált, cirógatta Tamást, mint egy
kismacskát, és többször megkérdezte bátortalan
anyáskodással, hogy minden rendben van-e.
– Aludjunk – mondta a férfi, és a fal felé fordult.
Harmadnap Tamás fogta a fényképezőgépét, és
elindult a városba. Rég csinált ilyet ; nem nagyon
adódott szabadideje, vagy ha adódott is, más, ke-
vésbé lényeges tennivalókra hivatkozva eltagadta
maga elől. Most azonban nemcsak szükségesnek
mutatkozott a spontán cselekvés, de valamennyi-
re illeszkedett is a nagyszabású tervébe. Egyetlen
lencsét vitt magával, a fix 50-es Zeisst, és néhány
iratot. Hosszan zötykölődött buszokon, hogy ki-
jusson a város peremére. Miközben a kapaszko-
dón ingott, egyfolytában a kurátorlányt látta. Né-
ha már fullasztó volt ennek a belső képnek a bör-
töne, ilyenkor nagy sietve hessegette el magától

121
a képzetet, és próbált kibámulni a busz ablakán,
belehallgatni a  környező emberek egyszólamú
párbeszédeibe.
Pesterzsébeten szállt le, a Határ út közelében.
A táj itt változatosnak mutatkozott. Volt a közel-
ben csendes, családi házaktól szegélyezett, nyu-
godt környék is, a We­ker­le­te­lep, nem messze vol-
tak tíz­e­me­le­tes panelek és ipartelepek is, autó­
szerelő műhelyekkel, raktárokkal, ahol semmi
máson nem ütközött meg a tekintet, csak a feke-
tévé koszolódott meszelt falakon, a széttö­re­de­zett
betonon, a repedésekből feltörő, rozsdaszínű gyo-
mon, kitört ablakokon.
A Wekerletelepen leült egy parkban. A közel-
ben óvoda volt, a távolból hallani lehetett a gye-
rekek visongását. Tamás lába körül galambok bu-
rukkoltak. Később azt mesélte Palinak, hogy ez
volt az a pillanat, amikor megértett egy evidenciát.

– Elnézést, uram ! – kiáltott Tamás egy idősebb

férfi után. A férfi megállt, kérdőn nézett Tamás-
ra. – Fotográfus vagyok. Megengedi, hogy készít-
sek önről egy portrét ?
– Hát aztán minek ?
– Egy hatalmas kollázshoz kell, amin annyi arc
lesz, amennyit csak el tud képzelni.

122
 – Aztán minek ?
– Ha ad nekem valamilyen elérhetőséget, akkor
a kiállításmegnyitó előtt önt is értesítem.
Tamás felírta az úr e-mail címét, odaállította az
ivókút mellé, egy bokor elé, ahol úgy vélte, szép,
derített fényt kap az arc, egy kicsit instruálta a fér-
fit, aztán lőtt hármat.
– Köszönöm szépen !
– Hát, maga tudja.
Egészen megtáltosodott. A kora esti fényekig
járta Pest külső kerületeit, és fotózott. Párszor ki-
sebb kalandokba keveredett, gyerekek akarták el-
venni a fényképezőgépét, egy fiatal nő férje köve-
telte a memóriakártyát, miután Tamás lefotózta
a  feleséget, úgyhogy szaladnia kellett, összessé-
gében azonban úgy érezte, hogy egy komoly, sőt
fajsúlyos dolog történik vele.
Fáradtan és lelkesen ért haza. A ház udvarában
a kurátorlány várta.
– Szia.
– Szia.
– Hiányoztál.
Tamás gyanakodva méregette a lányt, és lassan
átúszott rajta egy nagyon régi emlék egész felhő-
je. Több mint tíz évvel ezelőtt történt : már-már
kilábalni látszott egy vészterhes és nagyon hos�-

123
szan elnyúló kapcsolatból, intellektusát végre ké-
pes volt lekötni mással, mint az emlékeivel, ami-
kor a lány váratlanul megjelent, és visszarángat-
ta a közös múltba.
– Honnan tudtad a címemet ?
– Majd elmondom.
– Nem majd ! Honnan tudtad ? Mi vagy te ?
Kém ? Mit titkolózol ?
– Szeretném, hogy megcsináld rólam azokat
a fotókat. Utána mindent elmondok.
A lakásba lépve a kurátorlány elámult.
– Micsoda rend és tisztaság !
– Valahogy az az érzésem, hogy te már voltál
itt, és most csak produkálod magad.
– Ne legyél ilyen goromba.

Tamásnak csakugyan volt egy határozott elképze-

lése a beállításról. Behúzta a sötétítőfüggönyt, no-
ha már kint is sötét volt ; csak az utcalámpák el-
lenőrizetlen, kósza fényeit akarta kiszűrni a tér-
ből. Kihúzta a fekete drapériát a fal elé. Miután
leszedte a kisebbik vakuról a frosztot, ami meg-
szórja a fényt, behajtotta a lámpatest széleire erő-
sített fényterelő ajtókat, hogy a fény egy keskeny
sávban, keményen érkezzen a  felületre. Éleket
akart.

124
 – Ülj le ide. Ne aggódj, most még csak fényt
próbálok. – Tamás az arca elé emelte a kamerát,
és exponált, most azonban csak az a kisebb fény-
erejű vaku villant, amelyet az előbb a helyére iga-
zított, a lány háta mögé.
– Nem rossz. Határozottan nem rossz.
–  De ?
– Úgy értem, a fények egész jók. Csakugyan egy
vékony fényvonal rajzolja meg az arcéled…
– Csak ?
– Csak hát az arcod…
– Ugye ! Mondtam.
– Teljesen más, mint amilyen egyébként. Nézz
rám !
Tamás ismét lőtt, egyet, kettőt, hármat. Vissza-
nézte a képeket.
– Alakul.

Tamás egész éjszaka azt a  pár képet szerkesz-

tette, amit a kurátorlányról készített, miközben
a  lány a  heverőn aludt kiterítve. Valami nem
hagyta nyugodni. Nézte az arcélt, és olyan érzé-
se támadt, mintha valami nem jutna eszébe, mint
amikor az ember egy szót keres az emlékezetében,
vagy egy mozdulatot, amelyről már nem tudja azt
sem, hogy egy filmben látta, vagy a saját életéből

125
származik. Ez alkalommal azonban azt sem tud-
ta, hogy mi az, amit keres. Ült a szoba csendjében,
félig az íróasztali lámpa fénysátra alá bújva ; csak
a számítógép hűtőventillátora búgott. Az ablakon
apró szemű eső szitált. A képek kis szögkülönb-
séggel készültek, és azt próbálta kitalálni, melyik
árul el többet, és hogy vajon nem előnyösebb-e
mégis, ha a kép minél kevesebbet mutat. Azon-
ban a kevésnek is van egy ésszerű határa, ami nem
lehet rokon a túl kevéssel. Egyre ismerősebbnek
tűnt az a fénynyaláb, amelyben lassan végleg el-
merült, ám egyre kevesebb sejtése volt róla, hogy
az ismerősség érzése honnan, miből ered.
Valamit keresett az orrban, a homlokereszben,
az áll vonalában, mintha már látta volna egészen
közelről.
– Győrfi Réka.
Tamás megrezzent. Hátrafordult. A heverő üres
volt. A kurátorlány mellette állt.
– Győrfi Réka. A nagyszüleid házában ismer-
kedtünk meg, majdnem harminc éve.
– Hogy érted ?
– A szomszédból. Az ikerlányok…
– Igen ?
A kurátorlány a karját nyújtotta.
– Győrfi Réka.

126
 Tamás nem tudta, mit tegyen. Meglepettségé-
nek két forrása volt : egyrészt a kijátszottságra va-
ló ráébredés, annak a kényelmetlen érzése, hogy
a másik többet tud, mint ő, vagyis hogy kiszol-
gáltatott neki, a másik forrás pedig az értetlenség
volt, hogy kit érdekel az ismeretségnek ez a múlt-
beli gyökere, hogy tudniillik „na és ?”.
– Akitől annyira megijedtél pár napja a kony-
hában, az a testvérem volt, Lili. Emlékszel, ami-
kor a dombtetőn csókolóztunk ?
– Nem.
Tamás összemarkolta Réka ruháit, nekivágta
a lánynak, és kinyitotta a lakásajtót. A kilincsbe
kapaszkodva mereven bámulta a küszöböt, még
hosszan az után is, hogy a távozó léptek elhalkultak.
Pár perc döbbent mozdulatlanság után vissza-
ült a géphez, véglegesítette az egyik képet, majd
kinyomta fotópapírra.

Tamás sok évvel később ezt a képet tartotta a ke-

zében, és közben ujjaival próbálta kitapintani az
árnyékba bukó arcvonásokat.

127
– Tamás, ne nosztalgiázz ! Ki fog hűlni a vodkád –
kiáltott utána Luca. – Siess, már csak öt perc van.
A drapériák most el voltak húzva. A falra ha-
talmas számláló kivetítve : négy perc, harminc-
két másodperc.
Amikor Tamás úgy döntött, Lucával fogja le-
élni életének legalábbis egy bizonyos részét, vol-
taképpen megadta magát. Az egész semmi egyéb,
mint döntés. Úgy okoskodott, hogy a kora har-
mincas éveiben járó férfiaknak, ha még nem kö-
telezték el magukat, egy lerabolt és kiürített pi-
acról kell válogatniuk. Azt kell keresniük, hogy
járnak a  legkevésbé rosszul, és minél többet
gondolkoznak, a  megkésett vetélytársak jelen-
léte minden pillanatban tovább rontja az esé-
lyeiket. Luca tűnt a legkisebb rossznak. Sőt, tu-
lajdonképpen jó választás : kora ellenére is deko-
ratív külső, intelligens, impozáns egzisztencia, sőt,
még társaságokban sem kell szégyenkezni miat-
ta. Egyszer s  mindenkorra le kellett mondania
gyermekkori elképzeléseiről az érzelmi elköte-
leződéssel kapcsolatban, ráadásul úgy gondolta,
hogy ezzel mindenki hasonlóképpen van. Meg-
házasodni ugyanakkor nem akart. Fenn akar-
ta tartani a  menekülőútvonalnak legalább a  le-
hetőségét, ha találkozik valakivel. Ami azt illeti,

128
az illúziót időnként táplálta is futó kalandokkal,
amire azért is volt lehetősége, mert Luca egyál-
talán nem volt sem féltékeny, sem gyanakvó tí-
pus. Tamásra emiatt néha ránehezedett a bűntu-
dat összes terhe ; ha szerelmes lennék, Luca len-
ne a legtökéletesebb parti. Miért nem vagyok belé
szerelmes ? Egészen addig korholta magát, míg si-
etve meg nem csalta egy hirtelen jött nővel. Ezek
a megcsalások már egyáltalán nem az ifjú bon­vi­
vá­nok ámokfutásaihoz hasonlítottak, hanem in-
kább a korosodó férfi kényelméhez, félig elaltatott
lelkiismeretének időnkénti felriasztásához, mint
ahogy Tamás cukorbeteg apósjelöltjének hajna-
lonkénti titkos portyái vezettek a konyhába, ahol
remegő kézzel, hátra-hátrasandítva tárta magá-
ra a hűtőt, a mélyében lapuló édes tilalmak kö-
zött kotorászva.
Már nem bosszankodott azon, hogy senki iránt
nem érez mély vágyat, mint ahogy utolsó szerel-
me után még sok évig gyötrődött a gondolattól.
Akkor meglopva érezte magát, haragudott, gyű-
lölködött, végül megszürkült mogorvaságában.
A munkájába menekült, a tudatba, hogy otthon
várja egy nő, akivel tulajdonképpen boldogok is
lehetnének, és hogy igazság szerint ő még min-
dig egy vonzó férfi, aki bármikor kész arra, hogy

129
a szíve kamasszá fiatalodjon, és lángolva epeked-
jen valaki iránt.
– Tamás, gyere már, mindjárt himnusz van.
– Azonnal.

Csakhogy az utolsó története, amely lelki egyen-

súlyából kibillentette, egyáltalán nem volt még le-
tisztázva benne. Ezt a kérdést próbálta visszafejte-
ni Réka arcéléből, amelyben csakugyan nem rej-
tőzött semmilyen árnyalat, semmilyen mélység,
sem kontúrok, sem arcjáték, csak az árva fény-
szál, amely az éleket rajzolta meg : az íves, magas
homlokot, a hatalmas szempillákat, a formás kis
orrot és az elcsücsörítő szájat. Most úgy érezte,
semmi köze Lucához, és egyenesen erőlködnie
kellett, hogy összegereblyézze magában azt a ke-
véske lehullott és elszáradt gondolatot, amelyek
elfogadhatóvá tették a tényt, hogy ezzel a nővel él
együtt. Luca egészen egyszerűen érdektelen, ka-
rakter nélküli.

Nem sokkal az incidens után újra találkoztak Ré-

kával. Tamásnak eszébe jutott, amit a lány a kiál­
lí­tás­meg­nyi­tón mondott  : „Régóta várom, hogy
észrevegyen.” De miért is lenne ez a titok bűn ?
A lány egyszerűen félszeg, és az ő kezdeménye-

130
zésére várt. Lelkiismeret-furdalása támadt, hogy
kihajította a lakásból.
Az újbóli találkozáskor azonban Tamás lelki-
ismeret-furdalása egy csapásra szétködlött. Ré-
ka hogy, hogy nem, éppen abban a kocsmában
ivott egy kollégájával, ahová Tamás évek óta járt.
„Ez nem lehet igaz.” Tamás két asztallal odébb ült
le. Nemsokára megérkezett a barátja, de egész es-
te nem tudott odafigyelni rá. Egyfolytában Réká-
ra koncentrált, aki azonban egyetlen alkalommal
sem viszonozta Tamás tekintetét. „Aljas picsa.”
Tamásék előbb álltak fel az asztaltól, de miu-
tán a barátjával elköszöntek a sarkon, visszaindult
a kocsmához, és megvárta, míg Réka kilép az aj-
tón. Harminc percig állt a hidegben, és szívta egy-
más után a cigarettákat. Minden ajtónyíláskor őt
várta. Nem tudta, mit fog neki mondani, de úgy
képzelte, hogy a dühe majd következetessé teszi,
és helyette fog cselekedni. Aztán olyan gyorsan,
mintha legalábbis kimaradt volna egy időegység,
Réka és a barátnő már kint voltak az utcán, és egy
pillanattal később már el is tűntek a Síp és Dohány
utca sarkán. Tamás utánuk eredt.
A Deák térig együtt mentek, ott Réka elköszönt
a  társától, és elindult a  Király utcán befelé. Ta-
más mellé ért.

131
 – Te követsz engem.
– Talán összekever minket.
– Ne szórakozz velem ! Majdnem mindennap
ebben a kocsmában iszom. Te még soha ide be
nem tetted a lábad.
Réka nem lassított, nem nézett Tamásra.
– Lehet, hogy egy kicsit kevesebbet kellene in-
nia.
Tamás elkapta a lány karját, és magához rán-
totta.
– Elég volt !
– Engedjen el, vagy rendőrt hívok.

Tamás az estét Rékánál töltötte, aztán pár nap

múlva megint, és szinte közvetlenül utána újra
találkoztak. Réka elvitte Tamást egy társaságba,
Tamás pedig kényelmesen érezte magát. Együtt-
létüket ettől fogva nem kísérték viharok, sőt, pil-
lanatnyilag minden önfeledtnek tűnt. Tamás egy
reggel arra ébredt, hogy Réka összegömbölyödve
fekszik mellette a zuglói lakásban, a lány feje a ha-
sán pihen, és Tamásnak nem jut eszébe sem a dol-
gai után sietni, sem az életén merengeni.
Úgy tűnt, egy párt alkotnak : különleges, jelen-
tőségteljes és erős párt, akik a maguk belvilágát
mégis békésen rendezték be. Mindketten fesztele-

132
nek voltak. Réka meztelenül ment ki a konyhába
rántottát sütni, Tamás meztelenül követte.
Leült a konyhaasztalhoz, és nézte a lány testét
a reggeli természetes fényben : az apró fenéken ki-
meredő kis faggyúmirigyeket, amelyek csúcsaiból
mikroszkopikus pihék ágaskodtak, nézte a csípő
vonalát, a csigolyákat, a csontos, vékony, izmos
vállat, vadállatként figyelte a mozdulatok magá-
tól értetődő taglejtését, fülével szinte felitta a lány
hátravetett, kurta mondatinak minden hamisság-
tól mentes egyszerűségét, „szórjak rá megint pet-
rezselymet ?”, s ahogy végül a test megállapodik
egy öntudatlan helyzetben : a testsúly a kifeszített
bal lábra nehezedik, jobb lábfej a bal lábfejen pi-
hen, feljebb a térd lazán behajlik, a balra kitolt csí-
pőn a bal kéz pihen kissé hányavetin, a jobb kéz
pedig a  fakanállal játszik a  serpenyőben, mint-
ha csak egy ecsettel maszatolna valami felületen,
s közben a száj oldalra húzódva csücsörít.
– Hmm ? Kérsz rá petrezselymet ?
– Kérek szépen – Tamás nem is tudta, mit be-
szél. Annyira mélyen belebambult a rántottát sü-
tő kedvese látványába, mintha a  szemeit kipec-
kelték volna. Háta meggörnyedt, ajkai elváltak
egymástól. Aztán nyílt egy belső szobaajtó, és ki-
tipegett Réka hasonmása, Lili, egy grapefruitért.

133
Ugyan ekkor Tamásnak egyáltalán nem tűnt fel,
Lili egyetlen pillanatra sem lepődött meg sem
a testvére, sem a férfi mezítelenségén, és az öntu-
datlanság egészen addig a pillanatig tartott, amíg :
– Jó reggelt, Tamás.
Tamás egy pillanat alatt a tudat felszínére bu-
kott, de ez nem váltott ki belőle testi reakciót,
nem is illett volna a helyzethez. Egy kicsit összébb
húzta a combjait, mint aki épp csak jelképesen ta-
karja magát, egy kicsit elpirult, aztán, ahogy rájött
a helyzet erkölcsi védettségére, újra ellazult, és za-
vartalanul folytatta a mozdulatlan kitárulkozást.
– Jó reggelt.
Lili odahajolt Réka halántékához, és adott ne-
ki egy puszit.
– Én is kapok belőle ?
– Persze.
Tamás kezdett zavarba jönni. Ahogy nézte a két
fesztelenül mozgó inas testet, mint egymás dup-
likátumait, érezte, hogy mindkét testre ugyanaz
a gerjedelme vonatkozik, és legnagyobb meglepe-
tésére épp a szégyenérzet izgatta fel annyira, hogy
hímtagja merevedni kezdett. Úgy döntött, nem
hátrál ki a helyzetből ; flegmával leplezett félelem-
mel várta a pillanatot, hogy valamelyikük hátra-
forduljon.

134
 Lili füttyentett egyet, ahogy megfordult. Er-
re Réka is megfordult, és ketten bámulták Tamás
lüktető faszát. A következő pillanatban olyasva-
lami történt, ami Tamást nem csak zavarba hoz-
ta, de meg is rémítette. Az ikrek egymásra néztek,
majd Réka Lili tarkójára tette a kezét, és finoman,
bátorítólag tolni kezdte lefelé.
Tamásra ugyanaz a szempár villogott, ugyan-
az a vékony kis tenyér fogta marokra, és ugyanaz
a nyelv fonta körbe.
Réka elzárta a gázt, és átterelte őket a nappali-
ba, amelynek a végéből Lili szobája nyílt.
Tamás számára nem csak erotikus szempont-
ból volt emlékezetes hármójuk együttléte, hanem
az ikrek belső viszonyának szempontjából is. Mi-
közben falták Tamás különböző testrészeit, ön-
feledten kacarásztak, beszélgettek, egészen úgy,
mintha Tamás nem is volna jelen. Egy alkalom-
mal például Réka odaillesztette Tamás farkához
az alkarját, és kacagva mutatta testvérének a mé-
retet, aki erre előkapta a centit, és hangosan ne-
vetgélve minden irányból méretet vett a férfiról.
Réka ráült Tamásra, és jajgatni kezdett, ám Li-
li nem zavartatta magát, továbbra is szabómes-
tert játszott, egy alkalommal talán odébb is lök-
te a testvére izgalomtól remegő combját. Miután

135
a centi adta örömök elfogytak, Lili is ráült Tamás-
ra, szemérmét helyezve a férfi arcához, s így szem-
be találta magát testvérével.
Üdvözlünk, Küküllő banya… – kezdte Lili, s ép-
pen ekkor kénytelen volt belesikoltani saját szó-
lamába. – Végre elhoztuk neked legdrágább zsák-
mányunkat, Szemere Tamást, akit krumplibogárrá
varázsoltunk, hogy örökre téged szolgáljon. – Ré-
ka pukkadozni kezdett a nevetéstől, amit Tamás
egy szeizmográf pontosságával érzékelt a hímtag-
ján keresztül, ám Réka kacaja is széttagolódott
saját élvezésétől. – Mindössze egy forintot kérünk
cserébe. Fogadd el tőlünk nagy kegyesen a felaján-
lott lelket.
…fogadd el – visszhangozta Lili.
– De jó, hogy már nincs egyforintos – nyög-
te Tamás.

A közös kaland átalakította Réka és Tamás kapcso-

latát. Pontosabban szólva, helyet engedett benne
Lilinek is. Együtt mentek moziba, együtt beszél-
gettek át éjszakákat. Rendszerint Zuglóban talál-
koztak, a lányok lakásán. Bár egyikük sem gondolt
rá, valójában egy különös hármast alkottak. Ta-
más és Réka soha nem egymás mellett ültek, mint
egy elválaszthatatlan pár, szemben a testvérsógor-

136
ral, Réka pedig soha nem jelezte Lilihez való rög-
eszmés kapcsolódását : mindig egymástól azonos
távolságra lévő sarkokban foglaltak helyet, és szin-
te nem is volt érezhető, hogy a háromszög bár-
mely oldala gyöngébb vagy jelentéktelenebb len-
ne a másik kettőnél. Tamás éppúgy hadakozott
művészetelméleti kérdésekben Rékával, és értett
egyet Lilivel, mint ahogy időnként Lili helyezke-
dett – bizonyos kitételekkel – Rékával egy plat-
formra. A  legtöbbször azonban nem művésze-
ti tárgyú kérdéseken különböztek össze, hanem
a művészet mecenatúrájának, lobbierejének, gya-
korlati megvalósulási módozatainak a kérdésén.
Tamásnak ugyanakkor az is feltűnt, hogy a két
lány, ha épp nem elméleti diskurzus folyt, hanem
a hétköznapok magánterületére esett egy adott
kérdés, olyan elválaszthatatlan volt egymástól,
mintha félig-meddig egyazon személy volna két
testben. Ismerték egymás legtitkosabb gondola-
tait, vágyait, néha előbb, mint hogy a másik fo-
galmakat alkotott volna róla.
Egy alkalommal Tamás rákérdezett, hogy szok-
tak-e vitatkozni. Egy pillanatig haboztak. Lili oda-
nyúlt a borosüvegért, és csak miután már vissza-
hanyatlott a fotelbe, és töltött, próbált valamilyen
választ megformálni.

137
 – Igen. Néha. Vagyis… – ránézett Rékára, mint-
ha az engedélyére várna. – Réka látszólag kemé-
nyebb, mint én. Durvább. Aki ismer minket, en-
gem halkabbnak, vagy néha még haloványabb-
nak is gondol, de Réka pontosan tudja, hogy ez
nem… erélytelenség, hanem csak valami… meg-
fontoltság.
– Nem tudtam, hogy én ezt tudom. Ritkábban
beszélsz komoly dolgokról, ez biztos.
– Nem erre gondoltam.
– Hanem ? – kérdezte Tamás.
– Inkább arra, hogy Réka néha kicsit elhamar-
kodott, és hajlamos azzal meggyőzni magát, hogy
magabiztosnak mutatkozik a döntések kérdésé-
ben. Én ritkábban hozok döntést, vagy vállalok
nyílt konfliktust, de onnan nem szoktam vissza-
kozni.
– Cöcöcö. Én nem szoktam visszakozni.
– Cöcöcö. Amikor Tamás kirúgott, más volt
még a véleményed. Nemdebár…
– De csak mert fasz volt. Azóta pedig nem fasz.
– Én nem úgy emlékszem, hogy fasz voltam.
Vagy legalábbis megokoltan voltam fasz.
Lili kérdőn nézett Tamásra.
– Felpofoztad, aztán meztelenül kihajítottad az
utcára. Lehet erre ok ?

138
 Tamás döbbenten nézett kedvesére.
– Ott zokogtam az utcán órákon keresztül, dö-
römböltem az ajtaján, hívtam telefonon, pedig
még napokig kék-lila foltok voltak a nyakamon…
te is láttad ! – kiabált Réka a testvérének, de Li-
li nem rá figyelt, hanem a Tamás arcára fagyott
döbbenetet fürkészte, és gyanút fogott. Tamás-
ból egyetlen hang nem jött ki, de Lili számára ez
már nem is lett volna szükséges. Réka érezte kire-
kedtségét, ezért még jobban megemelte a hangját :
– Meztelen képeket készített rólam… kénysze-
rített… és tudom, hogy másoknak is mutogatta…
azóta sem kértél bocsánatot, te féreg !
Tamásban lassan újra felolvadt az öntudata.
Felemelkedett. Már képes volt kontrollálni az arc-
kifejezését, de egyáltalán nem akarta megfoszta-
ni a jelenetet a színpadias hatástól.
– Azt a kurva mindenségit… !
Tamás tekintete a némán tobzódó Rékán füg-
gött, Lili egyre komorabb tekintete pedig Tamá-
son. Réka a testvérét nézte könyörögve. Egyszer
csak felordított.
– Nem hiszel nekem, bazmeg ?
Tamás ekkor nézett először Lilire, de nem mint
szövetségesére, hanem mint az ellenség bűntársá-
ra, undorral és iszonyattal.

139
 Már az előszobában vette a cipőjét és a kabátját,
azzal a tökéletesen megmásíthatatlan meggyőző-
déssel, hogy soha többé nem találkozik ezekkel az
emberekkel, amikor Réka felpattant, és őrjöngve
utána rohant. Csépelni kezdte a karjával.
– Nem mehetsz el, te rohadék. Tönkrebaszol
mindent.
Tamás bízott a jelenet hatásosságában, amely –
gondolta – önmagában is elég bizonyítékul szol-
gál legalább Lili számára Réka történetének igaz-
ságával kapcsolatban, de abban a pillanatban Lili
már le is fejtette Rékát Tamás válláról, és vissza-
kézből egy akkora pofont kevert le neki, hogy Ré-
ka berepült a nappaliba.
– Igen, szoktunk veszekedni.

Tamás ismét a munkába menekült. Kergetett egy

nagyszabású víziót, amelynek a részleteiről még
magának sem mert beszélni. Járta az utcákat, le-
szólított embereket, és aki engedte, lefotózta. Tö-
rekedett rá, hogy a beállítások az esetlegesség ha-
tását keltsék ; mintha csak a kamera felé fordult
volna az alany, a  kamera pedig épp csak elkat-
tant volna. Ennek ellenére a szerkesztőprogram-
ban minden képet beállítottnak érzett. A fények
túlzottan előnyösek, mintha stilizáltak lettek vol-

140
na. Minden arc kapott főfényt, ellenderítést, va-
lamint egy kevés hajfényt, ami leválasztotta és az
arcélt megsúrolva térbe helyezte az alanyt. Az el-
ső képeknél még naiv büszkeség fogta el. „Még-
iscsak megértettem valamit, ha ennyire készség-
szinten tudom hasznosítani mindazt, ami egy ter-
mészetes térben adódik.” Ám ahogy haladt tovább
a képeken, büszkesége gyanakvásba fordult : „Az
lehetetlen, hogy minden képen stúdiófények raj-
zolják meg a portréalanyt.”
Nemcsak a fények miatt érezte túl szépnek, túl-
ságosan is jól sikerültnek a  képeket, hanem az
emberi pillanatok miatt is. Minden ember : romos
arcú idős bácsi micisapkában, szélesen mosolyog-
va, feje fölött meglengetett bottal a kezében, egy
kisfiú nyakában ülő kacagó kislány, aki juharfa-
levéllel integet a kamerába, egy kihívó, jól szitu-
ált nő, aki egyik kezét csípőre teszi, másikkal za-
kóját dobja hanyagul a vállára – szinte hihetetlen.
Kisgyerek áll négykézláb az olajos sárban, és lábai
között meglepődve bámul ki a kamerába, egy kö-
zépkorú, gondterhelt férfi sandít föl a karórájáról,
idős, kalapos polgári hölgy, tavaszias, testhez ál-
ló, mégis decens ruhában magyaráz valamit egy
fiatal lánynak, aki zabolázatlan pudli kutyát pró-
bál féken tartani, egy pillanatra megállnak, és be-

141
lenéznek a kamerába, két távoli világ, amely épp
hidat talál egymás között, és a hátuk mögött egy
erős légörvény épp felkavarja a faleveleket.
„Mennyi épp, mennyi véletlen ! Pedig nem is hi-
szek a véletlenben.”
Valahogy mindez hibátlan, kifejező, éles, kon-
túros – technikai értelemben és esztétikai érte-
lemben egyaránt.
– Ez lehetetlen ! – szaladt ki Tamás száján. –
Más esetben legalább ötből hármat ki kellene dob-
ni… de inkább tízből hetet.
Egy reggel, közvetlen ébredés után az az ötlete
támadt, hogy rontani fog a képeken : sokkal ros�-
szabb képeket kell csinálnia.
Aznap társaságba volt hivatalos. Későbbi emlé-
kei szerint ez egy fontos este volt az életében, no-
ha látszólag nem történt benne semmi különös.
A kiállításmegnyitó óta időnként újra összejár-
tak Csongorral, Jánossal, Attilával. Semmi okuk
nem volt, hogy ne találkozzanak. A fotósok kö-
zött nem jellemező a szakmai féltékenység, leg-
alábbis nem olyan mértékben, mint más művé-
szeti ágazatokban : a piac ehhez túl nagy és átlát-
hatatlan, a sikerek benne túlságosan esetlegesek,
hogy bárkinek eszébe jusson ezen keresztül ös�-
szemérnie magát a másikkal. A magánélete pedig

142
egyiküknek sem úgy alakult, hogy lehetetlenné
tette volna a baráti találkozókat. Adódtak barát-
nők egyikük vagy másikuk oldalán, de ezek soha
nem tűntek a magányos férfiak időleges megpi-
henésénél nagyobb fenyegetéssel járó elkötelező-
désnek. A társasághoz tartozott Luca is, aki sértett
jelenlétével mérgezte a levegőt, ugyanakkor volt
annyira felszabadult és intelligens, hogy haragos
ábrázatával nyelvet tudjon ölteni saját magára is.
Csongor óbudai panellakásában jöttek ös�-
sze. Méretes, sokszobás lakás volt, harsány búto-
rokkal, frivol, színes képekkel a falakon, széthaji-
gált magazinokkal, sarokba szórt fehérneműkkel.
Csongor aktuális barátnője, a törékeny, pösze kis
pultoslány szégyellte Csongor igénytelenségét ;
hamar kiderült, hogy Andi rakott rendet, amen�-
nyire idejéből tellett, és ő igyekszik egy nagy fa-
zék bablevessel a társaság kedvére tenni. Ezen jót
röhögtek. Andinak ez rosszulesett, és magában
barbár népségnek könyvelte el a társaságot. Nem
jött rá, hogy a nevetés nem neki, hanem Csongor-
nak szól, aki viszont nemcsak értette a gúnykacajt,
de prímán tudott a többiekkel együtt nevetni sa-
ját tohonyaságán. Ezt másnap nem sikerült kifo-
gástalanul elmagyaráznia Andinak.

143
 Luca beléptekor, még mielőtt levette volna tű-
sarkú, magas szárú csizmáját, már eldöntötte,
hogy ezt a lányt nem kell gyűlölnie.
A nappaliban ültek le, a dohányzóasztal két ol-
dalán. Az asztalon sajtos rudacskák, sósmogyo-
ró, üveg borok. A szél odakint tépte a faágakat.
– Attila az előbb a konyhában azt mesélte, hogy
gyerekkorában pókokat evett – kezdte Luca, mi-
után leült Tamás mellé.
– Szegény Attila.
– Inkább szegény pókok.
– Én arra gondolok, hogy megvallott neked va-
lamit bizalmasan, amit lehet, hogy eddig még ma-
gának sem mert, te pedig aprópénzre váltod a ki-
tárulkozását – vette át a szót Tamás.
– És milyen íze volt a pókoknak ?
– Kesernyés.
– Ezért nem etted meg szegény anyád kömény-
levesét – bölcselkedett János.
Luca Tamásra villantotta a szemét. A laza bará­
ti összejövetelhez képest valamivel elegánsabban
öltözött, finom anyagú, világosszürke, testhez ál-
ló fölsőt vett föl, amely a nyaknál lazán elenge-
dett, és némi dekoltázzsal hullámozta körbe Lu-
ca nyakát. Alatta feszes farmernadrág, mely alól
kibukkantak a bütykös, fekete harisnyába bújta-

144
tott kedves kis lábfejek. Szálegyenes, szőke haját
a füle mögé csapta.
– Miért olyan nagy baj, ha bedobom a közös-
be a konyhai titkokat ? A társasági lét ilyen. Előbb
vagy utóbb minden titok kitudódik. Úgyhogy aki
fél, az ne hazardírozzon, nem igaz ?
– Nagy bánatodra, Luca, egyet kell hogy értsek
veled – válaszolt Tamás.
– A te egyetértésed nekem vigasz, pártfogás –
gúnyolódott Luca, aztán, mint egy kőszínházi szí-
nész, akinek rosszul sikerült megtalálnia a hang-
ját, a nyomaték kedvéért felröhögött. – Sajnos, At-
tila, az a rossz hírem, hogy ma nem lesz pók. Andi
mezítlábas gulyáslevest főzött.
– Bableveszt – helyesbített Andi, aki az egész es-
te hunyorogva mosolygó kedvese ölében ült. Ha
megszólalt, mélységesen zavarba jött, és ilyen-
kor, talán hogy saját zavarát oldja, adott egy pu-
szit kedvese kopasz fejbúbjára.
– Az ugyanaz.
– Mi asz, hoty utyanasz ?
– A bableves egy olyan gulyásleves, amiben van
bab is.
– Hülye vagy, drága barátom – folytatta János –,
de Attilának nem kell búsulnia. Az előbb a sarok-
ban láttam egy szép húsos példányt. – És rögtön

145
illusztrálta is mondandóját : odafordult Attilához,
és csámcsogni kezdett, mint akinek már szájában
van az ízletes falat.
Miután kiröhögték magukat, Andi kedvese fü-
lébe súgta, hogy ültessék át a társaságot az étke-
zőasztalhoz. Csongor felállt, a többiek lassan kö-
vették. János a kavarodásban is folytatta :
– Nekem is volt egy haverom, a szomszéd kis-
srác, ő hangyákat evett. Engem is próbált ráven-
ni. Mindig dugdosta az ujján szaladó hangyát
a számhoz, miközben már falta a magáét, hogy
„na, kóstold meg, meglátod, finom, mint a citrom-
héj”. Nagy barom volt.
– És mi lett vele ? – kérdezte Csongor az ártat-
lan kutyaképével.
– Mit tudom én ! Gondolom, ott maradt a panelek
között, a tyúkszaros kis életében. Felejthető ember.
Tamás felkönyökölt az asztalra.
– Nana ! – emelte fel intőn az ujját Luca. – Vi-
gyázat, most is panelban vagyunk.
– Na jó, de ez Óbuda.
– Hogy érted azt, hogy felejthető ember ? – kér-
dezte Tamás rövid, mérlegelő várakozás után.
– Hát – dobott a szájába egy kis maréknyi mo-
gyorót János – nagyjából így, ahogy mondom : fe-
lejthető.

146
 – Ezt körülbelül hogy kell elképzelni ?
– Mit ? Azt, hogy felejthető ?
– Igen.
– Hát így, pajtás, meg fogsz lepődni : így, ahogy
mondom. Nincs benne semmi érdekes. El lehet
felejteni, mint ahogy igen sok más embert is.
– Tudod, a legmélyebb emberi tiltakozást sike-
rült most kiváltanod belőlem.
– „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűl-
nek a nevemben, ott vagyok közöttük” – Luca vit-
riolos megjegyzésére nem reagált senki, Tamás is
épp csak egy megvető pillantásra méltatta.
– Ne játszd meg magad, Tamáskám. Te is tudod,
hogy vannak emberek, akik érdektelenek.
– Nem, Jánosom, nem tudom. Annyit tudok,
hogy vannak, akikkel szimpatizálok, és vannak,
akikkel kevésbé. Talán még azt is el tudom mon-
dani, hogy ennek mi az oka. De aligha tudom
az egyént belülről, a saját mércéjével megmérni.
Mert az, hogy felejthető-e, egyedül ezzel a mér-
cével mérhető. Márpedig nehezen tudok elkép-
zelni olyan embert, aki szerint ő maga felejthető.
– Itt van egy ! – jelentkezett Luca, és előrehajolt
egy szál ropiért. Attila röhögött. Andi lebiggyesz-
tette ajkát, és mély együttérzéssel fordult Lucához.

147
 – Szerinted te tényleg felejthető vaty ? – kérdez-
te Andi olyan vakmerő együgyűséggel, hogy az
ember szinte már elhitte.
– Ne félj, aranyom, ha gondolod, magammal
viszlek.
– De hát még Gogol is erről beszélt – folytatta
János –, a felesleges emberről. Bocsánat, ha me-
rem szabadon értelmezni, és átfogalmazni felejt-
hetőre.
– Ad egy, Gogol igen nagy megértéssel fordult
még a felesleges emberek felé is, másrészt, engedd
meg nekem, hogy saját véleményt formáljak más
híres emberek véleményével szemben.
Lucából kipukkant a  nevetés. Cinkosan Atti-
lához fordult :
– Érted, más híres emberek.
– Bazdmeg, Luca ! Állítsd már le magad ! Tudod,
hogy nem így értettem. Nem is ez volt a lényeg.
– Nem. A  lényege az volt, hogy alakoskodsz.
Megjátszod magad. De most komolyan, vége van
már a hittanóráknak, nyugodtan ki lehet jelente-
ni, hogy az anyád egy szar ember, hogy az isten
bassza meg, és hogy a  szomszéd kisgyerek egy
érdektelen akárki. Nem kell okosabbnak tűnnöd
a sokévi átlagnál.

148
 Luca retorikai kirohanása igen nagy meggyő-
zőerővel hatott a többiekre. Egy pillanatig csönd
volt, egyetértő hallgatás.
– Ami azt illeti, én sem így látom – mondta
Csongor.
– Hogy „nem így” ?
– Mint Luca.
– Szerinted is minden ember ugyanolyan ér-
tékkel bír ?
– Azt nem tudom… nem hiszem. Vagy… tel-
jesen mindegy. A lényeg, hogy nem lehet így le-
írni őket.
– Ha szabad egy pillanatra… – kezdte Tamás.
Luca éppen átnyúlt az asztalon egy szál ropiért.
– Egy híres embernek mindent szabad – vetet-
te közbe, majd visszahanyatlott a székbe.
– Akár hiszed, akár nem – fordult Tamás Lucá-
hoz –, egyáltalán nem azért mondom, amit mon-
dok, mert olyan kurva sokat gondolnék magam-
ról. Egyáltalán nem gondolom magam erkölcspré-
dikátornak, sőt, az egész ügyet egyáltalán nem is
morális kérdésként fogom fel. Egyszerűen logika-
ilag nem stimmel valami. Gondoljátok el ! – for-
dult vissza a többiekhez. – Ha valaki meghal, akkor
a múltból is végérvényesen törlődik. Hiába élt vé-
gig becsülettel vagy épp becstelenül egy egész életet,

149
sajátította el gyerekkorában nagy keservvel az alap-
vető képességeket, vált le ismét keservesen a szüle-
iről, végezte el az iskoláit, edzette fel magát az élet-
ben és főleg a magánéletben adódó jobbegyene-
sekre és balhorgokra, vált hívővé és újra hitetlenné,
vált rezisztenssé a nőkre, alakított ki, vért izzadva,
egy értelmezhető egzisztenciát, tartotta meg, majd
engedte el, és készült fel a halálra, mindezt olyan�-
nyira hiába tette, hogy halálakor nemcsak a jelen
és a jövő számára hal meg, hanem ahogy lassan
kikopik a szerettei emlékéből, mert már nem be-
szélnek róla, a múlt számára is tökéletesen elporlad.
Megsemmisül a létezése. Onnantól fogva nemcsak
nincs, hanem soha nem is volt, mintha minden
hiába történt volna. Az ember persze megőrződ-
het valamennyire a munkáiban is, csakhogy a leg-
több ember munkájának nem igazán lesz nyoma.
A legtöbb ember a munkájában is tökéletesen pó-
tolható. Egyébként is, mi a valós nyom ? Egy fül-
bevaló ékszerészi teljesítménye, egy kandeláber öt-
vösmunkája az ? Nem. Senki számára nem jelent
semmit egy termék készítője, ha az a termék nem
elsősorban szellemi, úgy értem, hogy valós értéke
nem a benne rejlő ötlet súlyával mérhető. Egy tárgy
egyébként is elporlad nagyon hamar. Lomtalaní-
tás halmain köt ki mint kacat, pontosan ugyanúgy,

150
ahogy a név kopik ki az élők emlékezetéből. De
egyébként már egy közepes ötvösmunka is jelen-
tős teljesítménynek mondható. Ha az ember bolti
eladó, akkor ugyanaz lesz igaz rá : halála után ép-
pen addig él az emléke, amíg beszélnek róla, de na-
gyon ritka az a bolti eladó, aki meghatározná akár
csak a szűk környezetének az emlékezetét.
Tamás kiült a szék peremére, törzsét kiegyene-
sítette a hevület.
És ha erről a ritka jelenségről beszélünk, ez az
emlék akkor sem tartósabb a  pillanatnál, egy-
két évnél. A tulajdonképpeni halál szimbolikus
pillanata, amikor valaki felidéz egy történetet,
amelynek ez az eladó, mondjuk a  hentesüzlet-
ben dolgozó Marika is szereplője volt, de a név
a mesélőnek már nem jut eszébe, és annak sem,
akinek meséli a történetet. Hentes Marika ezzel
az elnévtelenedéssel pottyan ki a világból végér-
vényesen, az utolsó rá-emlékezés sikertelenségé-
vel. Marika nincs, soha nem lesz, és ezzel könnyű
arra a következtetésre jutni, hogy tulajdonképpen
soha nem is volt, azzal együtt, hogy a világot lé-
nyegében kizárólag hentes Marikák alkotják.
Luca tapsolni kezdett.
– Ez óriási Tamás. Ez óriási ! Éljen Hentes Ma-
rika !

151
 – Szerintem nagyon kemény, amit Tamás mon-
dott – fűzte hozzá Csongor.
– Ezzel én is egyetértek, Tamás. Csak ez nem
változtat azon, amit mondtam – tette hozzá János.
– Számomra éppen ez változtat. Szerintem sem-
mi más nem lehet a feladatunk, a feladata min-
denkinek, mint hogy ezt a folyamatot, amennyi-
re csak erejéből kitelik, lassítsa, ha már megállí-
tani nem lehet.
– És mégis hogyan képzeled ezt el ?
– Nem képzelem sehogy, hanem csinálom. Tu-
dod, portréfotós vagyok.
– Egy ilyen híresebb fajta – súgta Luca Attila fe-
lé, miközben hüvelykujjával oldalra, Tamás irá-
nyába bökött.
– Luca, drágám, te bebasztál, vagy csak harag-
szol valakire ? – kérdezte Tamás.
– Még nem döntöttem el.
– De, gondolom, csak megrendelésre készítesz
portrékat.
– Nem. Mindenkiről, mindig, megállás nélkül.
– Hoppá ! Tamás, te egy arany ember vagy ! –
ütötte össze a kezét Luca. Anélkül, hogy odafor-
dult volna, Tamás rátette Luca combjára a kezét.
Bízott a hatásban. Luca csakugyan ledöbbent.

152
 – Na mi van, ti jártok ? – Kérdezte Attila kicsit
sértetten.
– Aligha – vetette oda Luca, de ez Attila számá-
ra egyáltalán nem egy reményt keltő aligha volt.
Luca mindkét mutatóujjával rábökött a comb-
ján pihenő tenyérre, és selypítve kérdezte.
– És tessék mondani, meddig tetszik itt parkol-
ni ? – Tamás elhúzta a tenyerét, de már egyáltalán
nem nézett Lucára, ezzel kettős hatást váltva ki.
– Szóval akkor kedvtelésből csinálod ?
– Egyáltalán nem. Lehet, hogy nagyzolásnak
hangzik – erre Luca prüszkölt egyet, mint a lo-
vak, és legyintett egy hatalmasat –, de muszáj csi-
nálnom. Olyan, mint egy kényszer.
– Behoszom a bableveszt ! – pattant fel Andi.
– De nagy Bével hozd ! – ugratta János.
– Hogy érted ?
– Semmi, semmi, csak viccelek.
– Szóval mész az utcákon összevissza, és meg-
állítod az embereket ? – ámuldozott Csongor, akit
láthatóan lenyűgözött Tamás elgondolása.
– Nagyjából.
– Öregem ! Ez nem semmi !
– Egyébként, Jancsi, ha már itt vagyunk, az el-
méletem szerint az előbb egy gyönyörű szép pa-
radoxont hoztál létre.

153
 Luca megint gúnyolódni kezdett. Fejét ingatva
eltátogta Tamás utolsó szavait „gyönyörű szép pa-
radoxont hoztál létre”. A többiek rámeredtek. Ez
már csakugyan túlzás volt. A faágak kopogtak az
ablakon ; a kavarodó szél időnként nekiverte az
esőt az üvegnek.
– Ne foglalkozzatok vele. Úgy tűnik, fejébe vet-
te, hogy ma papás-mamást kell játszanunk.
Luca köszörült egyet a torkán, roppant decen-
sen keresztbe tette lábait, kiegyenesedett, térdére
engedte két egymásba kulcsolt kézfejét, és elmé-
lyített, férfias hangon szólalt meg :
– Meséljen arról a gyönyörű szép paradoxonról.
– János az előbb azzal, hogy felidézte a szom-
széd kissrácot, és még történetbe is foglalta, épp
a felejtés ellen tett. Az a kissrác most itt él az em-
lékezetünkben, legalább életének az az egyetlen
pillanatnyi mozzanata, ahogy eszegeti a hangyát,
és egyik ujjával kínálgat téged. Hogy hívták ?
– Zolinak.
– Kész. Zolit máris megmentetted a felejtéstől.
Luca stratégiát váltott. Tökéletesen józannak
mutatta magát, mint aki elunta saját szerepét, ám
ezzel csak még jobban elbizonytalanította a jelen-
lévőket, hogy vajon a játék véget ért, vagy új já-
ték kezdődik.

154
 – Na jól van, Szemere ! Ez szép volt, ezt tényleg
megcsináltad. Ott a pont.
Andi közben kitette a tálakat. Kikerült az asz-
talra a lábasnyi bableves.
Andi tapsikolva, szorongva kezdett szabadkoz-
ni, mint aki nagy kínban van :
– Lehetne, hogy ne én szedjek ? Nekem mindety,
szedhet mindenki magának, vaty kiválasztotok
egy szedőt, ész akkor az fog… cak hadd ne én !
Tamás Lucához fordult.
– Leszel a szedőm ?
– A jegyszedőd ? Vagy szedjelek fel ? Jaaaa, a le-
vesedet szedjem ki a tányérodba, kisfiam ! Nem
félsz, hogy anyuci véletlenül melléönti kicsit a for-
ró gulyáslevest ?
– Bablevesz – mondta Andi.
– Nem, én nagyon örülnék, ha te szednél.
Tamásnak hirtelen bevillant egy kép kiskorából,
ahogy áll a  nagyszülők kertjében, a  kerítés túl-
oldalán az ikrek gúnyolódnak, de ő rendíthetet-
len marad, mint egy jóságból öntött ólomkatona.
– Finom.
– Tényleg, Andi, nagyon finom.
Andi szégyellősen felhúzta vállait, és elpirult.
– Köszönöm. – S mintha Csongort illetné a hála,
nyomott egy puszit kedvese békés, kopasz fejére.

155
 – Ti már tudjátok, mit csináltok szilveszterkor ?
– Hol van az még !
– Nem töltjük együtt ?
– De, tök jó ötlet.
– Vigyázz, addigra ezek itt – mutatott Attila Lu-
cára és Tamásra – összejönnek.
– Helyes – nyugtázta János – akkor majd meg-
kóstoljuk Luca főztjét is.
– Simán. A hangyás rostélyos a specialitásom,
pókos tokánnyal.
Tamás letette a kanalat, vérben forgó szemekkel
Lucára meredt, aki ettől csakugyan megrémült,
nem értette, hogy most mi fog történni, hogy mit
mondott, ami Tamást ennyire feldúlta, és ahogy
így egymás felé fordulva egymás tekintetébe ka-
paszkodtak, Tamás leleplezte magát, elmosolyo-
dott, és felkurjantott :
– Jól van na, ne haragudj már rám ! – azzal két
tenyere közé vette Luca arcát, és szájon csókolta.
– Azért egyvalamit nem értek – szólalt meg
Attila, talán azzal a szándékkal, hogy új díszletet
vonjon a jelenet köré. – Ez a Zoli gyerek meghalt ?

Tamás háta mögött pezsgőspoharak csilingeltek,

aztán az egyik pohár csattant a földön, a szilán-
kok szétperegtek, „Tamás, segíts !”. Aztán hallotta

156
János röhögését, „mázel tov !”. Jánosét, akivel az-
előtt együtt fotózták az ukrán háborút, és most
nem érti, mit keres ez a férfi a lakásában. Felné-
zett a visszaszámlálóra : már csak másfél perc volt
az újévig.

Tamás az óbudai összejövetel másnapján gond-

terhelten ébredt. Először nem értette a ráneheze-
dő súlyt, aztán eszébe jutott Luca. A többiek előtt
megcsókolta. Talán nemcsak könnyelműségében
döntött így, hanem azért is, hogy ne legyen vis�-
szaút : ha Lucával van, akkor nyilvánvalóan nincs
Rékával. Bár – jutott eszébe – kérdés, hogy a tár-
saság előtti vállalás mennyire jelent tényleges és
valós fékeket. De hát miért is kellenének neki kül-
sődleges béklyók, ha egyszer szabad ember, sza-
bad férfi : úgy dönt, ahogy jól esik. Márpedig ne-
ki egyáltalán nem esik jól arra a nőre gondolnia.
Miközben reggelizett, pár percnyi belső csönd
után úgy ébredtek újra gondolatai, hogy Luca
iránti elköteleződésére még kevésbé esik jól gon-
dolnia, pláne arra, hogy ha Lucát mégis becsap-
ja, akkor a társaságban sem fogják szívesen látni.
Fölvette kabátját, cipőjét, és indult a szüleihez.
Vasárnap volt, hűvös tavaszi délelőtt.

157
 A  végállomástól még jó negyedóra ­gyalogút
volt a szülei háza ; szívesen sétált, hogy ­további
időt lopjon gondolatainak. Arra azonban soha
nem fordított figyelmet, hogy a gondolatai közt
szenteljen helyet a  szüleinek is, ráhangolódjon
a megérkezésre, ezért beléptekor gyakorta meg-
lepődött, hogy szülei házában ott találja apját,
anyját.
Szülei már idősek voltak, meggörbedtek az
élet­i­deig tartó várakozásban, de egyelőre ragasz-
kodtak még ehhez az élethez ; nem egészen ma-
guk miatt, hanem hogy láthassák az unokáikat.
Sem András, sem Tamás nem sietett a családala-
pítás kérdésében, de szüleik miatt egyre fokozó-
dó lelkiismeret-furdalás gyötörte mindkettőjüket.
Éva éppen a húst klopfolta, amikor Tamás meg-
érkezett. Tamás általában pontos volt, András pe-
dig, lényegében kivétel nélkül, mindig, minden-
honnan késett.
Tamás, miközben kifordult tavaszias kabátjá-
ból, odament az anyjához, és adott neki egy puszit.
– Még egyet ! – toppantott az anyja.
– Nesze.
– Apám ?
– Ül a kertben.
– András ?

158
 – Segíts panírozni.
Nekimosakodott, és beállt az ebédkészítésbe.
Tamást gyakorta az anyja hívta fel, hogy emlékez-
tesse bátyja születésnapjára vagy arra, hogy köze-
leg az Andrásnap, és jó volna, ha felhívná a test-
vérét, csakhogy Tamásnak gondot okozott min-
denféle érzelemkifejezés. Saját bénultsága miatt
sokáig haragudott a bátyjára, s mint ahogy len-
ni szokott, a keserű, bonyolult igazság megértése
és lassú elfogadása végül finom szövetű szomo-
rúsággal vonta be a haragot.
Andrásnak is gondjai voltak az intimitással, no-
ha ezek a gondok más természetűek voltak, mint
Tamáséi : ő gyakorta látogatta szüleit, akár min-
den különösebb ürügy nélkül. Ennek talán az le-
hetett az oka, hogy András nem volt egy szerethe-
tő ember, és bár ezt aligha vallotta volna be magá-
nak, érezte, hogy a családon kívül más területen
nemigen számíthat emberi melegségre.
A két fivér közötti egyik alapvető különbség az
volt, hogy míg Tamás érezte és értette az érzelmek
minden rafinériáját, az egyik legjobb ismerője és
főként felhasználója volt a hártyaszövetű mimi-
kai hálózatoknak, zavarba jött az intimitástól, és
inkább tartózkodott tőle. András viszont egyálta-
lán nem értett az érzelmekhez, komor szikárság-

159
gal és tudományos komolysággal próbálta leplez-
ni ezt a belső űrt, úgyhogy nők közelében bájo-
san nevetséges pojácává vált, aki soha nem találja
meg a másik emberen a kapcsológombot, így az
évek során egyre jobban magába zárult.
András tehát időnként felvette a  kapcsolatot
a családtagjaival, de mindig csak mint távoli is-
merős, aki sok elfoglaltsága mellett is szakít egy
kis időt a szeretteire, úgyhogy a családtagok egy
idő után közönnyel fogadták András telefonhívá-
sait vagy jól kiszámítható megjelenéseit. Tamást
azonban soha nem kereste.
– Ne sózd meg !
– Már hogyne sóznám meg ! Mikor akarod
megsózni, ha nem a panírozás előtt ?
– Hát utána.
– Az én rántott húsom !
– De én csinálom.
A megbeszélt idő szerint már jó fél órája asz-
talhoz kellett volna ülniük, de András még min-
dig nem volt sehol. Senki nem lepődött meg a ké-
sésén, hiszen ez is a  családi szerepekhez tarto-
zott, bár éppen a bosszantóakhoz. Viszont, ahogy
szintén lenni szokott, nem tette szóvá senki, és
nem hívta fel. Ellenkezőleg, Isti telefonja csörgött
negyvenöt perc után. András hívta, hogy menjen

160
el érte kocsival, mert az adott villamosmegálló-
ból szerinte így volt a legcélszerűbb megérkeznie.
Apjuk egy szó nélkül vette a cipőjét, leakasztot-
ta a szögről a slusszkulcsot, és sietett ki a házból.
Mindenki félt Andrástól, vagy inkább a hely-
zettől, ami a  szemrehányásból kerekedne, úgy-
hogy inkább komor hallgatásba burkolóztak.
Csöndben ültek, és vártak. Éva, ahogy mindig,
most is tüsténkedett. Egyik lábostól szaladt a má-
sikig, keringtek a tányérok és fűszerek az éterben,
gőzfelhők csaptak fel a lehalkított rádió hanghul-
lámai között, és néha kiosztott egy ukázt Tamás-
nak, hogy vegye már le azt a tálalóedényt a polc
tetejéről, vagy segítsen lecsavarni a csemegeubor-
ka tetejét, mert ő nem tudja. Tamás tettetett las-
súsággal kiszállt az ebédlőasztal mögül, és oda-
ment anyjának segíteni.
Aztán nyílt az ajtó, András vetődött be rajta,
majd eltűnt a gyerekszobájában, ahol sok éve nem
volt semmi, csak pár sarokba rúgott holmi, ami az
elköltözése pillanatának képét rögzítette.
– András, gyere, eszünk ! – kiáltott utána az apja.
– Mindjárt ! – kiáltott vissza András.
István leült az asztalfőre, ujjai közé csippentette
szemüvegét, és megdörzsölte az arcát, amely moz-
dulat valójában egy sóhaj elleplezése volt.

161
 Tamás félve megszólalt.
– Ilyenkor mit csinál ?
– Nem tudom – mondta az apja.
– Maradjatok már ! – intette le őket az anyjuk,
de láthatóan maga sem értett egyet saját anyai sze-
repével. – András, elkezdünk enni ! – kiáltott fel.
– Kezdjetek !
Ennek folytán a családi ebéd első harmada né-
maságban telt, még azután is, hogy András végül
leült közéjük. Éva megállás nélkül a fiát fürkészte,
miközben ettek. Aztán előadták Istvánnal a szo-
kásos performanszot.
– Azt nem kéred ?
– Nem, ezt az erdőt nem eszem meg.
– Add ide, majd én megeszem. – És már repült
is át a petrezselyem, egyik tányérból a másik tá-
nyérba. Aztán ugyanez fordítva :
– Ezt nem kéred ? Nekem túl sok rajta a zsír.
– Hohóó ! Add csak ide ! – és repült, az előbbi
röppályán, most visszafelé, a szétfőtt szalonnabőr.
– Lucával megvagytok ? – fordult Tamáshoz az
anyja. A mondat túlzott temperáltsága világossá
tette, hogy Évában valószínűleg már percek óta
fészkelődik a kérdés, ám mivel más emberek ér-
zelmeivel soha nem tudott mit kezdeni, de a letor-
kollások némileg zabolázták késztetéseit, a megfe-

162
lelő pillanat megtalálásában csak a sejtelmeire, és
a csönd dramaturgiai előnyeire hagyatkozhatott.
– Tulajdonképpen igen.
– Mi az, hogy tulajdonképpen ? – csattant fel
az anyja.
– Hát hogy nem vagyok szerelmes.
Az apjuk felnézett a leveséből.
– Na és ? Mit számít az !
– …hát tudod, az a nagyobb gond, hogy más-
valakibe viszont szerelmes vagyok.
András felvonta a szemöldökét. Nem volt szo-
kás a családban az érzelmi kitárulkozás.
– Na, az már nagyobb baj.
– Kibe ? – kérdezte Éva, és alig bírta türtőztet-
ni magát.
Tamás felnézett, mélységes komolysággal.
– Egy idős férfiba.
Éva lélegzete egy pillanatra kihagyott.
– Egy férfiba ?
– Na jól van, csak vicceltem. Egy lányba.
– És ki ez a nő ? – kérdezte az apja.
– Egy csaj. Elég zűrös.
– De hát te a párodba legyél szerelmes, ne va-
lami jöttment csitribe !
Tamás most valóban komolyra váltott. Kis hí-
ján könny szökött a szemébe.

163
 András arca beborult.
– És mégis kiről van szó ? – sürgette az apja.
– Nehéz ügy. Alig ismerem. Ez az egyik legfur-
csább benne. Nem tudom kiismerni magam raj-
ta. Nagyon titokzatos.
– Vagy csak te akarod annak látni – szólalt meg
végre András.
– Lehet – hagyta rá az öccse. – De most meg
foglak lepni titeket. Ismeritek, mindkettőt.
– Hogyhogy ? – álmélkodott Isti.
– Mi az, hogy mindkettőt ? – értetlenkedett az
anyjuk is.
– Emlékeztek a nagypapáék telkén a szomszéd-
ra ? Ők azok.
– A kis vörös ikerpár ?
– Igen.
– Milyen kicsi a világ – nyugtatta meg magát
Éva. – Hogy is hívták őket ? – fordult Istihez.
– Győrfi – segítette ki Tamás.
– Tényleg. Gábor volt az apjuk. Elég ritkán lehe-
tett látni. Szerintem csak letette a lányokat a nagy-
szülőknél, mint két csomagot. De milyen rosszak
voltak azok az ikrek… !
– Annyira, hogy már egy ideje… együtt vol-
tunk, amikor elárulta, hogy ő az.
– Hát ez még nem a világvége.

164
 – Nem, ez még tényleg nem az. A világvége az
lesz, ha nem szeretek ki belőle, és kénytelen le-
szek az ösztöneimet követni. Akkor nagy baj lesz.
– De miért ? Talán gonosz ? – kérdezte Éva.
– Azt hiszem.
– Már hogy mondhatsz ilyet arról a nőről, aki-
be szerelmes vagy !
– Ezt én sem értem.
– De hát miket csinál ? Mondj már valamit, az
istenit neki ! – követelőzött az anyja.
– Például hazudik. Kitalál történeteket, és azo-
kat híreszteli.
– Miket ?
– Például azt, hogy megvertem.
– És megverted ?
– Éva, ne beszélj már baromságokat ! – förmedt
rá Isti.
– Kirúgtam a  lakásomból. Éppen akkor, ami-
kor elárulta, hogy ki ő.
– De miért olyan nagy baj, hogy nem akarta
elárulni ?
– Nem tudom. Nem is az a baj, hanem hogy ő
mindent tud rólam, analizál, ítélkezik, és közben
magáról semmit nem árul el. Teljesen ki vagyok
neki szolgáltatva.
– Na, fiam, akkor emberedre akadtál.

165
 – Amikor elegem lett a játékából, ráordítottam,
hogy takarodjon a lakásomból. Később a testvé-
rétől megtudtam, hogy én akkor megvertem.
– Szociopata – kommentálta András.
– Azóta követ. Már rajtakaptam, hogy követ az
utcán.
– Micsoda ?
– De miért követne ?
– A projektem miatt.
– Milyen projekt ?
– Már egy éve dolgozom egy óriási fotókiállítá-
son. Gyanúsan érdeklődik iránta.
– Csak paranoiás vagy, édes fiam – legyintett
István, aki már a rántott hús maradékaival küz-
dött.
– Nem hiszem.
– És Luca ? Ő tud róla ? – kérdezte András.
– Nem. Semmit. Félek, hogy valami rossz lé-
pésbe kényszerülök.
Elhallgattak. Mindannyian érezték a ­vallomás
súlyát, de szokatlanságától meg is rendültek.
Nem voltak felkészülve efféle megnyilatkozásra,
így mindenki magába zárult egy időre, ám eb-
ben a  magatehetetlenségben volt egy kevés há-
la és öröm is. Egyedül András meredt az öccsé-
re rosszallóan. Megvetette a hirtelen érzelmi ki-

166
fakadása miatt. Tamás értette a bátyja tekintetét,
de nem foglalkozott vele.
– Jut eszembe, azt tudtátok – próbálkozott az
anyjuk –, hogy meghalt a Karcsi bácsi ?
– A Czibere ?
– Igen. Agyvérzést kapott.
– Bírtam az öreget.
– Én is. Nagy dumás volt.
– Na és akkor hogy döntesz, fiam ? – terelte vis�-
sza a szót István, akit láthatóan kevésbé érdekelt
a Czibere Karcsi halála, minta fia szerelmi gyöt-
relmei.
– Még nem tudom.
István felállt, bement a spájzba, előhozott egy
üveg bort, felbontotta majd töltött mindenkinek.
– Egészségünkre.

A himnuszt nem énekelték végig, csak álltak vi-

gyorogva, kapatosan és kicsit érzelmesen. Cson-
gor kiáltott föl elsőként, nagyon elégedetten.
– Egészségetekre !
– Szevasztok !
Miközben koccintottak, és egymást pisszegték
le, hogy hallják a köztársasági elnök hígvelejű sü-
letlenségeit, Luca félrevonta Tamást.
– Mi a szar van veled ?

167
 – Miért lenne bármi ?
– Ne baszakodj ! Ki vele ! Van valakid, akiről el-
felejtettél szólni ?
– Ami azt illeti…
– Ne most drámázzatok, angyalkáim. Tamás,
Adriennek el kell mesélnünk az egyiptomi ka-
landunkat.
– Milyen Adrienn ?
– Neem Adrienn, na, hogy hívják… mindegy,
a Csongi csaja, tudod.
– Andrea.
– Akkor az.
– János, ne most ! – szólalt meg Luca, olyan el-
lentmondást nem tűrő hangon, hogy János azon-
nal elkotródott.
– „Ami azt illeti” ?
– Semmi. Volt egy csaj, mielőtt összejöttünk
volna.
– Jézusom…
– Teljesen őrült egy picsa. És most zaklat. Kö-
vet az utcán.
– És ezt eddig miért nem mondtad ?
– Nem tudom. Azt hittem, majd abbahagyja.
– Lefeküdtetek azóta ?
Tamás a két tenyere közé vette Luca arcát, és
a szemébe nézett.

168
 – Nem. Ne aggódj emiatt. Csak zaklat.
– Nem hiszek neked.
Csöngettek.
Tamás átékelődött a társaságon, és kinyitotta az
ajtót. Réka volt az.
– Szeretnék veled beszélni.
Egyszerre Luca hangja szólalt meg Tamás há-
ta mögött.
– Aha, szóval ő az. Elég pontos időzítés.
Tamás kilépett a gangra, és magára húzta a la-
kásajtót.
– Mit óhajtasz ?
Ropogtak, csattogtak a petárdák.
– Csináljuk vissza.
– Szerintem én végeztem veled.
– Szerintem nem.
Rövid csönd után Réka megfogta Tamás ke-
zét, kihajtotta a tenyerét, és belefektetett két gom-
bostűt.
– Észrevetted, hogy van egy barátnőm ?
– Nem tűnik komolynak.
– Tévedsz.
Rékából kitört a zokogás. A falba kapaszkod-
va leguggolt a  gangon ; teste rázkódott, az arca
görcsbe húzódott.
Kivágódott az ajtó.

169
 – Takarodj már innen, te elmebeteg picsa ! – Lu-
ca megragadta Réka vékony karját, felcibálta, és
belesuttogott az arcába.
– Ha még egyszer hallok rólad, a szemfogam-
mal tépem ki a csiklód… – aztán taszított egyet
rajta.
A szilveszteri buli ezután már nem tudott vis�-
szarázódni az eredeti hangulatába. János és At-
tila erőltetetten idétlenkedtek, Andi pedig meg-
rendülve ült a  sarokban, mint akit súlyos sokk
ért. Tamás ivott. Semmi mást nem látott maga
előtt, csak a zokogó Rékát. Csongor megértően
és némán állt mellette ; ő is ivott. Egyszer szólalt
csak meg : „Még mindig ugyanaz ?” Tamás azon-
ban nem válaszolt. Egyedül Luca játszotta ügye-
sen a szerepét : mosolygott, csacsogott, mintha mi
sem történt volna, ám a szerep egy parányit túl-
zó volt ; és éppen ezzel leplezte le magát. A társa-
ság végül idő előtt szétszéledt.
A hangulat nemcsak este nem oldódott vissza
a derűbe, de a következő napokon sem. Tamás-
nak mindent el kellett mesélnie Rékáról, a közös
múltról, Luca valósággal vallatta. A vallomás vé-
gén sírni kezdett. Megértette, hogy Tamás szerel-
mes ebbe a nőbe.

170
 – Hülye vagy. Nem vagyok szerelmes. Ellen-
kezőleg. Gyűlölöm. Undorodom tőle – kiáltotta
a konyhába kirohanó kedvese után.

A kurátor mezítelen teste álltában egészen más-

ként festett, mint fektében. Inassága egyáltalán
nem tetszett betegesnek ; csupa elnyújtott és iz-
mos forma, pengő inak a nyúlt izomnyalábok kö-
zött, keskeny csípője elkülönült még vékonyabb
derekától.
Tamás a lányhoz hajolt, hogy megcsókolja, mi-
re a vékony, hosszú ujjak és kicsiny tenyér alkotta
kézfej szinte súlytalanul helyeződött a mellkasá-
ra. A lány hátravetette fejét, hogy a nyakát feltár-
ja. A mellkason nyugvó kézfej, ahogy a férfi kö-
zelebb férkőzte magát, egészen hátrafeszült, s így
épp annyira volt érzékelhető a testi kapcsolódás,
mint amennyire az ellenállás gesztikájaként.
Tamás annyira kívánta Rékát, hogy még a szex
utáni elernyedésben is folyamatosan az újrakez-
dés vágya lüktetett benne. Réka súlytalan finom-
sága, pici ebihalarca, inas nyúlánksága mindenét
hergelte.
Hirtelen ébredt. Odakint sütött a nap, csicse-
regtek a madarak. Réka nem volt már sehol, csak
könnyű lebegését hagyta a szobában, és egy cet-

171
lit az asztalon : „Találkozzunk a pénteki ki­ál­lí­tás­
meg­nyi­tón !”
Tamás összegyűrte a papírt, aztán az ablakhoz
ment, hogy kiszellőztessen. Nagy gonddal vissza-
állította a szoba rendjét, kiporszívózott, majd le-
zuhanyozott, és elindult a város peremére a fény-
képezőgépével.
Azt mondogatta magának, hogy csapdába esett.
Többé nem irányítója az életének, csak elszenve-
dője. Történik vele az élete. Ha Réka hívja, nincs
szabad akarata. Ha nem találkoztak volna, most
nyugodtan élne. Kérdés persze, hogy a hiány hi-
ánya valóban a teljességet jelenti-e. Hogy nem ta-
padna-e a fantáziája falára az a kínos gondolat,
hogy azért mégiscsak lehetne másképp ? Nem ke-
resné-e öntudatlanul is azt a szépséget, amit Ré-
ka képvisel, vagyis ami ő maga ?
Nem tudott mérlegelni. Hiába a gyerekkora óta
tartó lázadása a kispolgári szürke hétköznapok
ellen, időnként feléledt benne a vágy épp ugyan-
ez iránt. Nyugalom és béke, vagy izgalom és ér-
zéki lángolás. Nyugalomban lehet csak dolgozni,
viszont a munkához tapasztalat kell, az pedig iz-
galmakon keresztül szerezhető meg.
„Hát akkor hogy is van ez, te tökfilkó ?” Tamás
már röhögött magán, miközben a  Városmajor-

172
ban sakkozó idős bácsikhoz közeledett a  kavi-
csos úton. Ezzel a tökfilkóval engedte el a kérdést,
és a kérdés egész súlyát. Még volt pár lépés a kis-
asztalokig. „Vajon miből származik ez a szó : tök-
filkó ? Mi az a filkó ? És miért tök ?”
Leült az öregurak mellé, hogy egy időre maga
is belefeledkezzen hol az egyik, hol a másik sakk-
játszmába.
A horgászsapkás, pocakos bácsi, miután lépett,
hasán keresztbefonta a karját, és elégedetten hát-
radőlt. Tekintetét a tábláról a játék során most elő-
ször emelte fel, egyenesen ellenfelére, mint aki
esze fürgeségével és a közelgő győzelem megmá-
síthatatlanságával henceg ; a vézna, töpörödött el-
lenfelének még jó pár recsegő lélegzetvételre volt
szüksége, hogy a  homlokához kapjon, és feljaj-
duljon.
A pocakos Tamáshoz fordult.
– Beszállsz, öcsi ?
– Nem, köszönöm. Most nem. Viszont szeret-
ném önöket megkérni, engedjék meg, hogy ké-
szítsek néhány fotót az arcukról, miközben ját-
szanak. Ha nincs ellenükre.
– Újságtól van ?
– Nem. Hobbifotós vagyok, és szeretek arcokat
fényképezni.

173
 – Hát… nekem aztán teljesen mindegy. Csipike,
te is adod a randa pofádat ? – Az imént elnáspán-
golt Csipike sípoló, vékony hangjával szinte le-
gyintett.
– Mit bánom én ! Csak ne kelljen majd meg-
néznem.
Kora este ért haza. Elégedetten, sőt, valamen�-
nyi derűvel a mellkasában. Majdnem meg is fe-
ledkezett a gyötrő lelkiismeret-furdalásról, ame-
lyet az ebéd utáni találkozás keltett benne.
Amikor belépett a  ház udvarába, egyszerre
minden visszaköltözött belé. A konyhaablakból
fény szűrődött ki. Ezek szerint Luca már nála van.
Hiba volt kulcsot adni neki.
Belépett a lakásba ; odabent a ravatalok nehéz
csöndje fogadta.
Felvont szemöldökkel lépett be a  szobába.
A kanapén Luca ült, kisírt szemekkel.
– Megcsaltál.
– Miből gondolod ?
– Itt, a mi kanapénkon ?
– Ez az én kanapém.
Luca megint felzokogott. Felemelkedett a ka-
napéról, a lakásajtóig magára kapta a dzsekijét,
a  táskáját és a  cipőjét, aztán még visszafordult,
hogy mondjon valamit, de nem tudott megszó-

174
lalni ; csak egy furcsa, félbehagyott gesztust tett,
mint aki leszögez valamit, csak nincs ereje befe-
jezni a mozdulatot. Aztán eltűnt.
Tamás még állt egy darabig a konyha és a nagy-
szoba küszöbén. Egyszerre dúltak benne a gondo-
latok, és érezte magát teljesen üresnek.
Levette lassan a cipőjét, a kabátját felakasztotta,
válláról leemelte a fotóstáskát, és az arcához ért :
tüzelt az arca. Megállt a kanapé előtt. Az íróasz-
talra nézett. Amikor belépett a szobába, Luca egy
ceruzát forgatott a két ujja közt. Az egyetlen ceru-
zát, ami hegyével lefelé volt visszaállítva a bögré-
be. Tamás egyszer kifejtette neki, hogy nem tud-
na együtt élni olyan emberrel, aki hegyével lefelé
teszi a ceruzát a tartóba.
Este nyolc óra volt. Mozdulatlanul ült a kana-
pén még egy darabig. Aztán előkotorta a fiókból
a két gombostűt, a Rékáról készített egyetlen fo-
tót, és feltűzte a falon függő parafalapra.

A társasági összejövetelek megszűntek, vagy leg-

alábbis Tamást nem hívták. Ő pedig szégyenében
nem mert telefonálni. Hónapokkal később ugyan
felhívta Jánost még egy korábbi közös fotósoroza-
tuk miatt, amely után egy külföldi galéria váratla-
nul érdeklődött, de a telefonhívás valójában csak

175
ürügy volt ; Tamás hívás nélkül is intézhette vol-
na az ezzel kapcsolatos ügyeket, egyszerűen nem
bírta ki, hogy ne puhatolóddzon valamelyiküknél.
– Katona János.
– Szevasz. Nincs meg a számom ?
– Ki vagy ?
– Tamás. Ne szórakozz !
– Á, szia. Nem tudom, nem írta ki.
– Figyelj csak, a zugi Kunsthaus szeretne kiállí-
tani pár képet a szíriai sorozatunkból.
– Hajrá.
– Részedről rendben ?
– Persze. Ezért hívtál ?
– Igen. Ezért. Gondoltam, tájékoztatlak. No­
vem­ber­ben lesz a megnyitó. Nem megyünk ki ?
– Nem érek rá. Meg Zug amúgy is egy unalmas
város. Nem szeretnék két egész napot utazni azért,
mert három képemet kiakasztják egy gazdag falu
művelődési házának a falára.
– Aha. Értem. Jó. Hát akkor csak ennyit akar-
tam. Amúgy megvagy ?
– Meg, köszönöm.
Csönd.
– Na, hát akkor szép napot.
– Neked is.
– Szevasz.

176
 – Szia.
Tamás arca megint izzott. Ez a telefonbeszél-
getés siralmasabbra sikerült, mint amire fel volt
készülve. De legalább tudta : a társaság szemében
bűnös, és egy emberként elzárkóznak előle.

Szokása szerint előbb kiment a konyhába kávét

főzni, majd a kávéval a gangra dohányozni. Ami-
kor meglátta, odasietett hozzá az idős szomszéd,
aki elől Tamás szabályosan menekült. Erzsi né-
ni pedig belekezdett, és csak mondta és mondta.
Tamás ilyenkor saját illemtudásának vált foglyává,
de ez most nem érdekelte. Sietve szívta el a ciga-
rettáját, valójában el sem szívta, és anélkül, hogy
bármiféle gondolati egység végét bevárta volna,
elköszönt.
– Bocsánat, nekem most dolgoznom kell – az-
zal magára húzta a lakásajtót.
Megállt a szoba közepén. Körbenézett. Ez itt
a  szoba. Az ablak. Az asztal. Az örökös rend,
amelyben finoman szitálnak a csillámló porsze-
mek. Csönd.
Észrevette, hogy kezében maradt a csésze. Vis�-
szament a konyhába. Elmosta. Vissza a szobába.
Megint körbenézett. Nem változott semmi.
Nincs is itt semmi, csak én, az üres rendben. Eb-

177
be a rendbe nem is fér senki, csak én – gondol-
ta. – Csak én.
Kóválygott a lakásban, de képtelen volt bármi-
be belekezdeni. Aztán egyszer csak, szinte magát
is meglepve, felállt a székéből, magához ragadta
a kameratáskáját, felkapkodta a cipőjét, és elsie-
tett otthonról.
A kinti levegő valamelyest felélénkítette. Menet
közben lassan a gondolatai is beindultak.
– Nincs senkim. Se barátaim, se szeretőm, se
kutyám, se macskám. Apámékhoz nincs kedvem
kimenni. Pillanatnyilag épp megrendeléseim sin-
csenek, pedig lassan az áprilisnak is vége, ilyen-
kor rendesen ezerfelé vagyok. De most semmi.
Valamennyi ideig tartó hallgatás után egyszer
csak hangosan megszólalt, nem sokkal a  busz-
megálló előtt.
– Milyen régóta van már tavasz ! – Az önkén-
telen mondatnak megörült ; nem a tartalmának,
hanem a ténynek, hogy végre új irányt találtak
a gondolatai.

Elindult hát Budára, az egyszerűség kedvéért szü-

lei háza felé.
Anélkül, hogy figyelt volna rájuk, válogatás nél-
kül zubogtak át rajta az emlékei. Emlékek Rékáról

178
és Lucáról, kielégíthetetlen belső vágyairól, hazug
gesztusairól. Az egyetlen megnyugtató gondola-
ta az volt, hogy megállapított magában egy érték-
mérő eszközt. A tartósság mérlegét. „Itt van pél-
dául a lakásom. Ez már tíz éve nyomon követi az
életem történéseit. Ez valóság. Ugyan nem tűnik
tíz évnek, pedig ennek a lakásnak a falai közé ér-
kezett még Dorottya is. Meg aztán mások is ; Jan-
ka vagy Eszter. Ez a lakás tartós. Valós értéket je-
lent. Minden nap jelen idejű. Egyik-másik mun-
kám tartós, mert miután elkészült, kimerevült az
időben. Az ugyan kérdés, hogy mennyi ideig lesz
képes újra és újra átörökíteni magát a jelenbe, de
az értékszavatosságuk léptéke mindenképp más
nagyságrendbe illeszkedik, mint az átutazó nőké.
Emlékszem, Dorottyával olyan intenzív érzelmi
életet éltünk, hogy kis híján tönkrementünk. És
most ez az emlék mintha nem is az enyém volna.
Valójában már csak a kapcsolat során készült fo-
tókon keresztül emlékszem néhány helyzetre. Volt
olyan szerető, aki újra és újra felbukkant, évek táv-
latából is. Ezek a kapcsolatok, a mából elgondol-
va, voltaképpen értékesebbnek tűnnek föl, mint
a vérre menő csatározásokban fogant és hosszan
fennálló, puskaporszagú kapcsolatok, amelyek-
ből egy-egy fénykép maradt csupán a fiókmélyen.

179
 Ez persze nagyon nagy tudás. Az ismeretlen-
ből előlépő újakra már csak ezt a mércét kell rá-
illesztenem : a lehetséges végtelenre szavatolták,
vagy csak átutazó lesz ?”
Ezért a  gondolatért Tamás sietve megfeddte
magát. „Ha az időbeli végtelen zálogát keresem
a másikban, biztosan elkergetem magam mellől.”
Végállomás.
Leszállt a villamosról, és elindult az erdő fái kö-
zé, neki a dombnak.
Az volt az elgondolása, hogy a közeledő alko-
nyatban majd talál a nagy tisztáson kutyát sétálta-
tó családokat, sárkányt eregető gyerekeket, elekt-
romos repülőmodelleket röptető örökgyerek bá-
csikat, akik megfelelő alanyokká válhatnak.
Az erdőben egy pillanatra megállt. Teljes volt
a csend, a gyöngülő napfény átszitált a tölgyer-
dő lombjain. Eszébe nem jutott, hogy ezt a pilla-
natot tárgyiasítsa. Ellenkezőleg. Mélyen át akar-
ta érezni, amire most mintha nyiladozott is vol-
na egy kevés lehetőség.
Ahogy kilépett a Hármashatárhegy előtt futó
óriási tisztásra, meglepetésére nem talált embe-
reket, és a fények is mintha szaporábban kúsztak
volna az esztergomi hegyek mögé, mint ahogy azt
elképzelte.

180
 A levegő állt. Minden moccanatlannak és né-
mának hatott. Az volt az érzése, hogy az életnek
rögzült egy pillanata, amelyben éppen tartózko-
dott, s így ennek a pillanatnak a fogságába esett.
Nem cirregtek a tücskök, nem susogtak a tisz-
tásszéli lombok, nem pittyogtak a madarak.
A szemben lévő dombon viszont valami pislá-
kolt. Tamás megszaporázta lépteit, hogy közelebb
jusson a fényforráshoz.
A völgyben húzódó tisztáson átjutnia valósá-
gos küzdelem volt. Úgy tűnt, a levegő fizikai aka-
dályt gördít a léptei elé ; a táj hőmérséklettel vagy
bármilyen érzékelhető anyaggal nem rendelkező,
viszkózus közeggé vált, amely elnyelt hangot és
mozgást. Hogy képzelgéseit megnyugtassa, elő-
vette a fényképezőgépét, és gyorsan exponált. Il-
letve mégsem. A gép ugyan nem mutatott sem-
milyen hibaüzenetet, de a tükör – minden pró-
bálkozása ellenére – nem csattant.
„A kurva anyját !”
Dühösen felnézett újra a fény felé, de nem for-
dult vissza : az alig érzékelhető mozgás úgy von-
zotta lényét, mint az élet és halál szférái közt bo-
lyongót a túlvilág. Tekintete egyenesen a fel-fel-
villanó fénypontra szegeződött, törzsben kissé
előredőlt, és vinni kezdték a lábai.

181
 Az időtlenségben nem telik az idő, az időtlen-
ség terében azonban mégsem lehetetlen a közle-
kedés.
„Ez a Paprikás-patak. Ez pedig a Vöröskővár ut-
ca. Épp csak itt van balra a Gerecsepusztai Bol-
dogasszony templom. Anyámékkal gyakran kijöt-
tünk ide sétálni.” A fényforrás most már tisztán
azonosítható volt : méretes tűzrakás, sőt valósá-
gos máglya.
Egyszerre mélyen dübögő dobok hangzottak
fel. Aztán egy nemtelen, torokhangú énekszó.
Nem volt semmilyen nyelve ; semmilyen gondo-
latot nem artikulált.
Tamás felkaptatott a tisztásra, és megállt. A mág­
lya körül több tucat ember hajlongott a villogó tűz
fényében. Ruháik színesek voltak, mozdulataik
táncra hasonlított, de ez a tánc nem ismert sem-
milyen szemérmet, semmilyen ma­nírt, inkább volt
egy állati vágyaktól hajtott közös taglejtés. Széles
terpeszben álltak, ülepüket mélyen le­en­ged­ve tér-
dük közé, hogy combjuk és lábszáruk derékszö-
get zárt be, és egy érthetetlen, vakkangató kántálás
ütemére, a csípőjük oldalirányú mozgatásával úsz-
tatták törzsüket. Kinyújtott karjukat hol a fejük fölé
emelték, és rázták széttárt kézfejüket, hol leenged-
ték a lábuk elé, és hajoltak utána mélyen törzsből.

182
 Tamás egy bokor mögé húzódott. Szíve a fülé-
ben dobolt.
A máglya közepére egy feketére kormosodott
vasrudat vertek, csúcsán, épp csak pillanatokra ki-
bukva a lángnyelvek alól, három koponya fitye-
gett. Tamás próbálta kitalálni, milyen élőlényből
származhatnak, de ahhoz túl messze volt.
Egy kéz csúszott a kezébe. Tamás ijedtében hát-
ravetette magát a bokorba, de a kéz megtartotta.
Egy raszta nő izmos karja húzta vissza. Ágyékát
apró termetű rágcsálókból fűzött szoknyaféle fed-
te, egyébként meztelen volt. Teste fekete korom-
mal kifestve.
– Egy bámész férfi. Az illetéktelenek nem ma-
radnak büntetlenül – mondta, de közben vékony,
kemény szája mosolyba feszült. – Majd a többi-
ek döntenek.
A gallyak recsegve engedték el foglyukat. Az
összekormozott ősasszony lábujjhegyen futva
vonta maga után Tamást a tűzhöz ; tenyere kímé-
letlenül fogta bilincsbe tenyerét, s ahogy megtet-
ték a maradék pár métert, bokája körül csörgött
csontból fűzött lánca, hátát csapkodta hosszú fe-
kete kanóchaja, bicepszén kidagadt egy vastag ér,
kicsi, kemény melle pattogott a  földet érés üte-
mére, csípőjét verdesték a parányi állattetemek.

183
 Tamás meglepetésére a rítus töretlenül folyta-
tódott. Mindegyik szempár vetett felé egy pillan-
tást, de sem a meglepettség, sem a tudomásulvé-
tel nem fejeződött ki az arcokon. Tamás szerint
ez három dolgot jelenthetett : vagy érdektelen a je-
lenléte, amit nem tartott valószínűnek, ha már
egyszer iderángatták, vagy szigorúan tilos kizök-
kenni a rítus kereteiből, vagy – ez volna persze
a legrosszabb – már várták.
A tűz körül táncolók körének belsejében egy
feketére festett nő ugrándozott, mint egy gazella,
aztán levágta magát a földre, belemart egy-egy ki-
meredő fűcsomóba, fejét felszegte, bőgött és vo-
naglott. Aztán megint felugrott, és ide-oda szök-
décselt, mint a zergék.
Tamás szemében derengeni kezdett egy má-
sik embercsoport a  tűz mögött, egyelőre azon-
ban nem látta, inkább csak érzékelte a homály-
ban úszó arcokat.
A  bilincsszerű kézszorítás ekkor engedett el.
Tamás hátralépett, de a  mozdulat félúton meg-
akadt. Hanyatt vágódott. Mindkét bokájára egy-
egy hurkot kötöttek, melyek a túloldalon szoros
kezekben végződtek.
Egyetlen ötlete a fényképezőgép volt. Megpró-
bálta kikotorni a  táskájából, de épp mire sike-

184
rült kézbe vennie, a kötelek megindultak, őt pe-
dig a göcsörtökön, gallyakon és fűcsomókon át,
vonni kezdték a földön. Tamás felkiáltott.
A sötétből három árny ugrott rá, hogy kicsa-
varják kezéből az apparátust, de Tamás úgy ölel-
te magához, mintha a saját gyereke lenne. Némán
rúgott, harapott, és ez egyelőre távol tartotta az il-
letéktelen kezeket. Aztán a ruháit kezdték leszag-
gatni róla, ami ugyan nem javított a helyzetén, de
a fényképezőgépet nem engedte.
Meztelenül feküdt a porban és koromban, le-
kötözött lábaival kapálózott.
A  kántálás abbamaradt. A  ruháit cibáló nő-
alakok elkotródtak. Hirtelen csönd támadt, az-
tán halk neszezés és várakozásra utaló mozdu-
latlanság. Majd kötelékek sistergése-zümmögése,
egy erőteljes rántás ; Tamást fejjel a föld felé fel-
vonták egy méretes fa ágára, onnan csüngött alá.
– Rólunk nem lehet fényképet készíteni. Nem
tudtad ?
A hang a háta mögül érkezett. Tamás megpró-
bált megpördülni, hogy szembekerüljön a fog­va­
tar­tó­já­val, de a két köteléket – most látta csak –
két külön ágra fűzték fel, enyhe terpeszben, így
oldalvást is rögzítve volt.
– Miért nem ?

185
 – Jaj, drága Tamás. Szép vagy és ostoba – sut-
togta a női hang.
Tamás felszisszent. Éles tárgyat döftek a comb-
jába, majd lassan végigszántottak vele majdnem
egészen a lágyékáig. Érezte, ahogy a vére fölfelé
csurog a hasán. Aztán a döfés, a vágás megismét-
lődött a másik combjában is. A legnagyobb fájda-
lom pillanatában jutott eszébe az ősi reflex, hogy
jó lesz, hogy jól fogja viselni magát, bármi áron.
– Mit terveztek velem ?
– Ami ilyenkor a  szokásjog – suttogta ismét
a hang.
– És az micsoda ?
Egy kendő került Tamás szemére ; a tarkóján
összecsomózták, erőset rántottak rajta. Egy vá-
ratlan pillanatban kikapták a  kezéből a  fényké-
pezőgépet, hátrafogták a csuklóját, azt is össze­
hán­csol­ták.
– Remélem, most már kedvesebb játék követke-
zik – hangja remegett. Az éles fájdalmat már a ré-
mület sem tudta felülírni. Minden izma önkén-
telenné vált, rángatózott, és vele együtt vibrált az
éjszaka hűvöse és a forró, pattogó tűz is.
A háta mögött álló nő távozott.
A kántálás folytatódott. A máglya most vígan
ropogott, a dobok felzendültek, majd egy fémes

186
kolompolás is vegyült a hangzavarba, mintha egy
lábost ütnének fakanállal.
Bízott benne, hogy nem sokáig kell lógnia a kö-
télzeten ; bokáját véresre marták a fonadékok, fe-
jébe túl sok vér tolult. A combján vágott sebek
izzottak.
Ekkor azonban le is engedték. Ám mielőtt a fe-
je koppanhatott volna a földön, karok támaszá-
ba siklott. Eloldották – újra a szabadon futó kö-
telékek suhogása, zümmögése a levegőben –, és
a karokból font ágy úszni kezdett vele a tűz felé.
– Áldozzatok a tavasznak ! Áldozzatok a tavasz-
nak ! – kiáltotta valaki kétszer félközvetlen közel-
ségből. – Áldozzátok fel a tavasznak a telet !
Néhány lépés után Tamást lefektették egy gyé-
kényféleségre, és a karok, amelyek az előbb még
ágyául szolgáltak, most simogatni kezdték, sebeit
homokkal dörgölték, hasán valami iszamós anya-
got kentek körkörösen. Annyi kéz érintette, hogy
voltaképpen az egész testfelületét befedték. Simo-
gatták combtövét is, hímtagját is, mellkasát, hón-
alját, vállát, nyakát, halántékát. Valamit rácsor-
gattak, aztán csontcsörgőt ráztak az arca mellett.
„Ez volna a bebalzsamozás” – gondolta Tamás,
és úgy döntött, minden oka megvan rá, hogy fél-
jen. A kendő szerencséjére épp annyira lecsúszott,

187
hogy alul engedett egy hajszálrésnyi kilátást : női
kezek mindenütt a testén, körötte vonagló törzsek
és égnek meredő csípők.

Tisztán emlékezett a töménytelen mennyiségű bor

csobogására a hasán, majd a velőt rázó sikolyra is,
ami a több tucatnyi nő torkából szakadt ki, ami-
kor egy meztelen csípő ráereszkedett Tamás péni-
szére. Tamás abban a pillanatban igen távol érezte
magát attól, hogy bárkivel is közösüljön, de fér-
fiasságának nem tudott parancsolni, mintha az
a rémülettől függetlenné vált volna ; vígan nyúj-
tóztatta egyirányú vágyát. Tamás próbálta csípő-
ből kitornázni magát az erőszaktevő öl alól, de
újra érezte a  kezeket, ahogy teljes erővel lefog-
ják, szinte betonba öntik. A nő, aki közösült vele,
iszonytatóan jajgatott, az életéért könyörgött, és
mintha artikulátlan halálhörgéséből időnként ér-
telmes szavak foszlánya szakadt volna ki.
Ezen a ponton a rítus egyetlen célja az volt, hogy
Tamás magját elvegyék tőle. Semmi más eszköze
nem maradt, mint szemét lehunyni, és teljes lényé-
vel arra összpontosítani, hogy megállítsa vagy leg-
alább lassítsa a kényszerű ösztönfolyamatot.
Megszédült. Erős volt a  gyanúja, hogy csak
a képzelete állított csapdát számára, vagy – amit

188
még titkon is csak félve gondolt – az ikrek férkőz-
tek személyes emlékeinek a gépházába.
Amikor ugyanis beleürült az idegen nőbe, an-
nak végső halálsikolyát és a saját ordítását köve-
tően letépték szeméről a kendőt. A farkán guggo-
ló, feketére festett nő Réka volt. Szeme kifordult,
csak a  fehérje látszott ; szája pereme is grotesz-
ken fehérre mázolva. Lihegett. Mögötte, mészfe-
héren Lili állt négykézláb, és nyögve vizelt, vagy
valami mást csinált.
A fényképezőgép ott hevert a földön. Tamás ér-
te nyúlt, és bekapcsolta, mire Réka feleszmélt, és
utána kapott, de Tamásban ekkor minden életösz-
tön egyszerre összpontosult, tudata olyan tisztán
ragyogott, mint egy sötétben megvilágított tűhegy.
– Te szájba baszott picsa ! – belezengett az egész
tisztás, az egész domboldal.
Karjai nem éreztek épp szorítást ; teljes erőből
letaszította magáról a  vékony, súlytalan testet,
hátraugrott, exponált, és mire az érte nyúló ka-
rok, és felé ugró alakok megérinthették volna, lőtt.

Így állt a  megfagyott borzadályban, több tucat

pattanásig feszülő test között. Óvatosan kilépett
a pillanatban elfoglalt helyéről, hogy körbejárja,
megszemlélje a képet kívülről is.

189
 Visszaejtette az asztalra, és kinézett az ablakon.
Észre sem vette, hogy időközben lehűlt a lakás.

Húsz éve nem vette elő ezt a képet ; ha nem volt

muszáj, inkább nem gondolt rá. Persze időnként
muszáj volt. Kéretlenül is hírt adott magáról. Be-
dörömbölt az emlékezet korhadó faajtaján. Vagy
csak belépett, és ott állt vele szemben, mint egy ré-
gen kitagadott családtag. Ilyenkor bemenekült sa-
ját tudatának egy még bensőbb traktusába, és zárt
magára egy még belsőbb ajtót. A menekülő per-
sze nem veszi észre, hogy levegője vészesen fogy.
Ezúttal is véletlenül talált rá. Úgy rémlett ne-
ki, a másik ládában hever, a nagyobb sorozatokba
beilleszthetetlen árvaképek között. Csakugyan ez
volt ráírva a fadobozra : „árvaképek”. Most azon-
ban az „egzotikus életképek” sorozat után kuta-
tott, amelyet meglehetősen utált, és ott bukkant rá.
Ez volt a legmeglepőbb az egészben. Kiemelte
a többi közül, azzal a hazug ürüggyel, hogy meg-
keresi a saját helyét, de nem ezt tette, hanem hos�-
szan, mozdulatlanul és magatehetetlenül állt fölöt-
te. A másik kezét ott is felejtette a fotóhalmon, egy
brazil tengerparti kép, melyen az előbb még derűs

190
latin dalokat játszó gitáros most kézen áll a szóra-
kozóhely előtti fövenyen, és azt óbégatja fejjel le-
felé, hogy „soha többé nem fogok zenélni”, és egy
másik, talán egy Bengaluru utcáin elszabadult, be-
hajtani tiloson áttrappoló elefántot ábrázoló kép
között, ám előbb döntött úgy, hogy a boszorkány-
szombatot fejre fordítja, és csak utána húzza ki
a halomból az ottfelejtett másik kéz lapozó ujjait.
Egyébként csak egy diákjának keresett valamit,
amit valójában nem szeretett volna megtalálni. Ez
sikerült is.
Az előadóterem szűkös volt, és levegőtlen. Ta-
más, mint mindig, most is hajszálpontosan kezd-
te az óráját, egyáltalán nem foglalkozva azzal, kik
vannak a teremben, illetve kik nincsenek. Ő egy
menetrendszerűen közlekedő vonatszerelvény
volt, amire felszállhatott, aki elérte. Vasalatlan,
egyszerű, csíkos ingben, világosbarna szövet-
nadrágban, őszülő szakállal, bozontosodó, őszülő
szemöldökkel álcázta magát. Előadásaiban nyo-
ma nem volt semmilyen varázslatnak, semmilyen
rétori pozőrködésnek vagy allűrnek. Az óra nagy
része a féléves elméleti koncepció soron követke-
ző gondolategységének kifejtésével telt, melyet ki-
sebb részben kevés, nagy műgonddal megválasz-
tott kép illusztrálása kísért. Ezeket egy vászonra

191
vetítette, ilyenkor odaszaladt a kapcsolóhoz, hogy
leoltsa a villanyt. Megkérni nem szeretett volna
senkit.
A  lámpakapcsolást követő másodpercekben
nem szólalt meg. Néha úgy érezte, legszíveseb-
ben itt hagyná abba, bár azt nem tudta, hogy pon-
tosan mit. A sötét, a csönd és egy falra vetülő kép,
amely a maga örök bezárkózó meztelenségében
várja, hogy elemzés tárgyává váljék, megnyugtatta.
Egy idő után beszélni kezdett, és közben kis,
vörös lézerpálcájával bökdösött a kép esztétikai
sarokpontjaira.
Tamás előadásai mentesek voltak az öntetszel-
gés fonák taglejtéseitől. Egyáltalán nem érdekelte
a saját személye. Amikor évekkel ezelőtt az isko-
la meghívta tanárnak, pár nap mély belső gyötrő-
dés után azért döntött végül úgy, hogy elfogadja
az állást, mert rájött, nem kell szerepet kitalálnia.
Nem kell a saját kiállásával foglalkoznia. Nem kell
imázst építenie. Ő tulajdonképpen akkor jár jól,
ha nincs jelen. Csak a tartalmi kérdések érdeklik,
vagyis a képek, és az a néhány mondandó, amely
a képek köré szervezhető. Ugyan vannak a tarso-
lyában gondolatok is, de ezek eredetéről nincs tel-
jes bizonyossággal meggyőződve. Mindenesetre
elmondhatja őket, hiszen sok évtizedes praxisá-

192
nak rostáján ezek maradtak meg sajátként, tehát
értelmes sajátként is kezelnie őket.
A technikai kérdésekkel nem sokat foglalkozott.
Minden új félév első előadásán ismertette az ös�-
szes szükséges alapvető tudnivalót, amelyek nél-
kül nem lehetséges a tudatos fényképezés. Záridő,
iso-érték vagy filmfényérzékenység, rekeszérték
és mélység-élesség összefüggései, gyújtótávolság,
lencsetípusok, kameraváztípusok, a  digitális és
analóg technológiák rokonító különbségei, filmek
és szenzorok, mikor használ az ember fix lencsét,
mikor zoomlencsét, előnyök és hátrányok, port-
rélencsék, eseményfotózáshoz, esküvőhöz, riport-
fotózáshoz, tárgyfotózáshoz használatos lencsék,
régi, úgynevezett vintage és új lencsék, sőt, még
a világítás és a komponálás alapeseteit is prezen-
tálta a röpke kilencven percben.
A félév második előadásán az utómunkát ma-
gyarázta a diákoknak. Levetített egy oktatófilmet,
amely alaposan körbejárja az analóg fényképezés
utómunkálatainak körülményeit, kellékeit és tör-
vényeit, majd számítógépen bemutatta egy kép-
szerkesztő szoftvernek a látottakkal megfeleltet-
hető digitális párjait.
A  két előadás ismeretanyagát megkövetelte
a hall­ga­tók­tól, viszont a kérdést ezzel le is zárta.

193
„A technika nem érdekel”, mondta mindig. Azt
tudni kell, és slussz-passz.
A  két bevezetőóra után semmi másról nem
esett szó, csak a művészi hatásról, amelyet az el-
múlt évszázad nagyjainak legizgalmasabb képe-
in keresztül szemléltetett.
Amióta tanított, Tamásnak a  fotótörténet el-
beszélése, a számára fontos és jelentős képek ki-
válogatása voltaképpen nagyobb örömöt jelentett
már a fotózásnál is. Ezt egy alkalommal meg is
osztotta a hallgatósággal, szinte csak véletlenül ;
egyáltalán nem a személyes belviszonyait kíván-
ta közszemlére állítani, egyszerűen csak az éppen
kifejtett logikai sort gondolta ezzel a  kéznél le-
vő hivatkozással még pontosabban, még nagyobb
szemléltetőerővel megtámogatni.
„Ha úgy vesszük, a képek újramegértése, új­ra­
meg­ta­lá­lá­sa, korábbi nagyzoló rögtönítéleteink
higgadtabb újragondolása, maga a válogatás, az
elekció minden örömöt megad, amit egy koroso-
dó fényképész még kereshet az életben.”
Tamás annyira meglepődött saját elégikus ki-
tárulkozásán, hogy egy egészen más regiszterben,
sietve folytatta a kettővel azelőtti gondolatát. „Os-
toba vén pojáca lettem” – korholta magát közben.

194
 Az előadások mellett szemináriumot is tartott,
amelyen a hallgatók házi feladatként készített ké-
peit elemezték. Ez jóval szűkebb, öt-hat fős cso-
portokban történt, egy fullasztó, kabinszerű te-
remben.
Tamás tehát próbált nem foglalkozni sem ma-
gával, sem a hallgatókkal, csakis a fényképekkel.
Naivan azt gondolta, ez elég lesz ahhoz, hogy az
érdeklődők figyelmét lekösse. Érdeklődők pedig
akadtak, ám nem feltétlenül azért, mert a  fotó-
történet izgalmasabb pillanatai a tanulni vágyó-
kat azonnal kupán vágják, hanem inkább azért,
mert Tamás egyre mélyebben önmagába eresz-
kedő személyiségében továbbra is akadt valami,
ami más emberek kíváncsiságát vette célba füg-
getlenül attól, sőt annak ellenére, hogy erről ne-
ki tudomása lett volna.
Egyik érdekes karakterjegye a diákok szemé-
ben például a teljesen váratlanul felszínre bukó
somolygása volt. Voltak teóriák, melyek szerint
ilyenkor az előző esti kurvalátogatásainak ké-
pei bombázták elméjét. Mások szerint csak vic-
ceket mesélt magának. Mindegy volt, hogy két
mondat között jár, vagy éppen szavakat formál.
A szája ilyenkor egy irányba elhúzódott, s beszé-
dét, ha épp volt, így kényszerült folytatni. Mosoly-

195
gott a szeme is, az egész lénye, de mint aki fittyet
hány saját kedélyére, egyetlen pisszenést sem ha-
gyott a derűnek, szinte átugrotta, mint a gondta-
lan öngyilkosjelölt a földön heverő bankót.
A diákok ezt annyira mulatságosnak ­tartották,
hogy maguk kezdtek nevetni a  jelenség láttán.
Egyikük váltig állította, hogy Tamás somolygása
egyszer hangokká formálódott, és két köhintés-
szerű nevetésben pattogott ki a száján.
Jelen pillanatban tehát éppen előadást tartott,
egyszerű, csíkos ingben, kissé fésületlenül. Bal ke-
zét vászonnadrágja zsebébe mélyesztve, jobb ke-
zében a vörös pöttyöt rajzoló lézerpálcával hado­
nászva.
A vászonra a híres Tank man képe volt kivetít-
ve, amelyen egy kínai férfi a puszta jelenlétével ál-
lít meg négy tankot.
– Ha életünk során már sok képet készítettünk,
akkor világosabban fogalmazódik meg az a  ta-
pasztalat alapú tudás, hogy a jól exponált fotó ön-
magában semmit nem ér. Ha jól exponálunk, szép
a kompozíció is, még mindig csak a felbecsülhe-
tetlen mennyiségű vizuális hulladék termeléséhez
járultunk hozzá. Ha már rendre magabiztosan és
jó érzékkel komponálunk, akkor kezdünk nagy-
ban gondolkodni. Mit gondolnak, mi a követke-

196
ző lépés, amivel a komponálási nehézségek után
szembesül egy fotós ?
Valaki félszegen jelentkezett.
– Igen ? Mondják bátran !
– Talán a helyes távolság ?
– Majdnem. A helyes megfejtés : a szög. Az em-
ber előbb tanulja meg azt, hogy merre lő, mint
azt, hogy merről lő. Amikor már évek óta biz-
tosan kezeljük az apparátust, akkor fogunk elő-
ször körülnézni. Szarok én magára a fényképre !
Az csak bizonyíték lesz, hogy jól végeztem a dol-
gomat. Egyszerű híradás. De hogy igazán jól vé-
gezzem a dolgomat, el kell felejteni a gépezetet.
Ki kell szállnom belőle. Körbe kell néznem, el kell
hagynom a terepet, és újra megközelíteni. Értik ?
Egy mentális térképet kell rajzolnunk magunk-
ban a helyről és a szituációról ahhoz, hogy tud-
juk, melyik épületből, hányadik emeletről kell lő-
nünk, vagy melyik fára kell felmásznunk, vagy
melyik autó mögé kell elrejtőznünk, satöbbi. És
itt jön a következő, még érdekesebb, egyben vég-
ső kérdése a fotósnak.
Valaki felemelte a kezét.
– Ezt most hadd mondjam végig. Utána meghall-
gatom. Ha már a szöget is tudjuk, minden rend-
ben van. Ám ha még nagyobbra nyitjuk a mentális

197
blendénket, hogy úgy mondjam : képesek vagyunk
még nagyobb léptékben gondolkodni – ekkor Ta-
más a szája elé kapta a kezét, majd elhúzott, lefe-
szített vigyorban folytatta –, akkor az egész képlet
közepén megjelenik egy viszketeg kérdőjel.
Valaki felröhögött. Tamás megállt. Felnézett.
– Tetszik a viszketeg kérdőjel kifejezés ?
Csönd.
– Mondja csak, mi olyan mulatságos ?
Egy lány szólalt meg, rövid hallgatás után, kis-
sé vontatottan.
– Csak annak örültem, hogy a tanár úr elmo-
solyodott. Néha váratlanul elmosolyodik beszéd
közben, és ez nagyon… kedves.
– Tényleg elmosolyodtam ?
Többen egyszerre bólogattak.
– Érdekes. No tehát ! A fotográfia egy olyan fur-
csa alkotói tevékenység, már amennyiben vala-
ki annak óhajtja tekinteni, melyben csak a praxis
teljes megértésekor érkezünk el a mi kérdéséhez.
Mi az, kérném, amire kíváncsiak vagyunk. A fo-
tográfia esetében ez pedig nem pusztán azt jelenti,
hogy megfelelő helyre illesztjük a főtémát, hanem
azt, és főleg azt, hogy a mi ekvivalense a mikornak.
A fotós témája ugyanis nemcsak térben helyezke-
dik el, hanem időben. Főleg az időben.

198
 Ezt a képet el lehetett volna lőni egy pillanat-
tal korábban is, meg három pillanattal később is.
Szart sem érne, kedves kollégák. Nézzék meg ezt
az embert alaposan ! Nézzék meg a hetykén szét-
vetett lábfejeket, a  lazán lecsüngő karokat, a  fi-
gyelemről tanúskodó háttartást, baljában a zsá-
kot. Látszólag statikus kép, ellentétben az előbb
látott Beatles-féle párnacsatával, de valójában az
erejét, az élét éppen attól kapta, hogy fotósa pon-
tosan tudta, mikor kell exponálni.
Itt tartott egy kis szünetet.
Néhányan talán tudják, hogy portrékészítőként
kezdtem a pályámat. Amikor megjelent a digitális
technika, mindenkinek viszketni kezdett a tenyere.
Azt gondoltuk, többé nincs tévedés, csak rá kell te-
nyerelni a gombra, és a gép magától lövi a soroza-
tot. Mi majd kiválasztjuk a megfelelőt, a többit pe-
dig töröljük. Egy-két évbe telt, mire rájöttünk, hogy
ez a fényképkészítés legnagyobb tévedése. Bizonyos
értelemben persze hasznos tévedés volt, mert rá-
kényszerített, hogy újragondoljuk szakmánk evi-
denciáit. Félreértés ne essék, nem a digitális tech-
nikával van bajom. Ezzel kapcsolatban nem ér-
dekelnek az ideológiai viták. A baj azzal van, ha
megszűnik a  pillanat kiválasztásának az igénye.
A fotós ugyanis semmi másból nem él, csakis ebből.

199
 Ismertem például olyan portréfotóst, aki, a leg-
többekkel ellentétben, nem ismerkedett a portré-
alannyal, nem pakolászta a tagjait, helyezte pó-
zokba, ültette fa alá, padra, megfordított szék-
re, nem dugott égő cigit a szájába, nem próbálta
megnevettetni, nem mondott olyan ostobasá-
gokat, hogy számolja meg az égen a madarakat.
Nem mondott semmit, csak elővette a  fénymé-
rőjét, kicsit rendezgette magát, majd rászegezte
az alanyra a lencsét, és várt. Volt, hogy akár egy
hosszú percig is várt. Az alanynak egyetlen fel-
adatot adott, hogy csakis a lencsébe nézzen. Így
álltak egy darabig, majd az én barátom kezében
a hatalmas, háromkilós Yashica csattant egy na-
gyot. Megköszönte a türelmet, szedelőzködött, és
elkotródott. Minden alkalommal egyetlen képet
lőtt. Az pedig, néhány kivételtől eltekintve, min-
dig tökéletes lett.
Legeslegvégső sorban tehát elmondhatjuk, hogy
a fotográfus egészen speciális érzékenységgel ren-
delkezik, olyannal, amilyennel senki más a vilá-
gon : képes elkülöníteni egymástól és rögtön érté-
kelni is a látott pillanatokat. Pár évtized gyakor-
lat után pedig némi eséllyel még azt is meg tudja
mondani, hogy mi lesz a következő pillanat ese-
ménye, körülbelül úgy, mint a hosszú órák óta

200
vadlesében összpontosító vadász. Köszönöm a fi-
gyelmet.
Diszkrét taps, majd a padok nyikorgása.
A délutáni szemináriumáig kiment egy közeli
kávézóba pihenni. Újabban álmossági hullámok
törtek rá, és ha egy helyzet lezárult, és Tamás leült,
mindjárt ásítozni kezdett, és semmi másra nem
vágyott, csak a heverőjére, így hát jobb híján ká-
vékkal doppingolta magát, ami persze nem so-
kat segített.
Pár perccel az órakezdés előtt már a teremben
rendezkedett. Kinyitotta az ablakot, az előző sze-
minárium nyomait őrző rendetlenséget maga állí-
totta helyre, az írótámlás székeket sorba igazította,
a tanári asztalt is párhuzamosította a terem éleivel,
a mágnestáblát letörölte nedves ronggyal, egyszó-
val próbálta a hallgatóság számára ünnepélyessé
tenni, ami természetéből adódóan nem lehetett az.
Egy alacsony, koránál is fiatalabbnak tűnő, fél-
szeg lány, aki már nagyon régóta járt a szeminá-
riumaira, a  többieknél előbb toppant be. Lába-
it szorosan egymás mellé zárva, mellére szorított
dossziéval, állát leszegve hallgatott. Tamás egy da-
rabig nézte, aztán megértette a lány (talán Zsó-
fia ?) szótlan kérését, és amikor megértette, kissé
színpadiasan a homlokához kapott.

201
 – Jaj, az úristenit neki ! Elfelejtettem. Pontosab-
ban nem is elfelejtettem, mert elkezdtem keresni,
csak keresés közben rábukkantam valami másra,
ami teljesen kitörölte a hülye fejemből. Most mind-
járt felírom egy lapra, és holnap elhozom magának.
A lány Tamás egyik régi fényképét szerette vol-
na elkérni, ugyanis készülő szakdolgozatának ge-
rincét a tanár úr néhány korai fotográfiája képez-
te, melyek lényegében tökéletesen hozzáférhetet-
lenek voltak.
– Ígérem, holnap elhozom.
A lány lesütött szemmel bólogatott, majd meg-
pördült, hogy elinduljon a hátsó padok felé.
– Maga nagyon régóta jár az óráimra. – A lány
lecövekelt, és visszafordult. Arcát most még job-
ban próbálta a mellére szorított dosszié mögé rej-
teni, de hiába, még a fülcimpája is azt kiabálta,
hogy tetőtől talpig elpirult. – Megkérdezhetem,
miért ? – Tamás, miközben egész testtartása egy
merő várakozássá formálódott, fél fenékkel felült
a tanári asztalra.
– Hát csak mert… sokat lehet tanulni a szemi-
náriumokon.
– De ön, ha nem tévedek, Zsófi… Zsófi, ugye ?
– Zsófi bólogatott. – Az előadásaimon is több fél-
évet töltött, mint amennyi kötelező lett volna, pe-

202
dig azok alapképzéses órák, általában ismétlőd-
nek. Megkérdezhetem, mi az oka annak, hogy
szüntelenül jár az óráimra ? Talán nem is volt
olyan az utóbbi években, hogy ne láttam volna.
Zsófi mélyen hallgatott.
Két idősebb, vagány csaj meg egy colos srác
robbant be a  terembe, valamiről hangosan dis-
kuráltak, de a helyzet, amibe érkeztek, annyira
váratlanul érte őket, hogy egyszerre elhallgattak.
Tamás felnézett az egyikükre, és felállt.
– Megkérhetem, hogy csukja be az ablakokat ?
Köszönöm.
Pár perc alatt megtelt a terem. A diákok szokás
szerint a tanári asztalhoz járultak, és letették azt
a néhány képet, melyet múlt hét óta – a kiadott
feladatot teljesítendő – készítettek. Tamás a házi
feladatokat akadálypályának hívta, ugyanis adott
számú kritériumnak kellett megfelelniük, melyek
minden esetben külsődleges, technikai kritériu-
mok voltak. A szemináriumok elején a diákoknak
bele kellett rázódniuk a tanár elvárásrendszerébe.
Eleinte nem értették, miért olyan szigorú éppen
ezekkel a  baromságokkal kapcsolatban, amiket
utána az elemzésen még csak meg sem említe-
nek. Aki azonban nem vette komolyan ezeket az
elvárásokat, bátorkodott vállvonogatva figyelmen

203
kívül hagyni egyiket vagy másikat, arra Tamás ha-
ragja kegyetlenül lesújtott, időnként még kicsit
meg is alázta a flegma diákot.
Kimágneselte a fényképeket a táblára, és várt.
Az óra menete szerint sorban, képről képre halad­
tak ; először a diákok beszéltek. Szabadon elmond-
ták véleményüket a kérdéses fényképről, a készí-
tője esetleg időnként védte magát, vagy megpró-
bálta elmakogni a készítés mögött rejlő szerzői
szándékot, végezetül Tamás vette át a szót, hogy
megossza, mik a kép hibái és erényei.
Éppen a  második elemzésnél tartottak, mely
a diák anyját ábrázoló fényképre irányult. A nő-
alak a koszos konyhaablakon keresztül volt lát-
ható, amint a szomszéddal cseverészik a gangon.
Ennek az akadálypályának az egyik eleme ugyan-
is az volt, hogy félig áteresztő, félig reflektáló felü-
letet is ékeljenek a téma és a lencse közé.
Tamás az elemzésekkor nem mulasztotta el
megfigyelni, hogy a diákok leplezetlenül adnak
hangot kicsinyes irigységüknek, haragjuknak vagy
éppen el­fo­gó­dott­sá­guk­nak – egymás iránt. Sőt,
tulajdonképpen másra sem figyelt, csak a han­da­
ban­dá­zás­ra, ahogy nyelvüket élezik a másik kreál­
má­nyán. De soha nem szólt bele. Gondolta, idő-
vel a szakmai tudás emberséget is farag beléjük.

204
 Amikor felemelkedett, hogy átvegye a szót, és
kinézett a hallgatóságra, tekintete szembetalálko-
zott Zsófi tekintetével.
Mélységes csönd támadt benne.
Saját eszmélése annyira letaglózta, hogy a rög-
zült pillanat jóval hosszabban elhúzódott, mint
ami a tanári viselkedés etikettje szerint elfogad-
ható lett volna.
Egy srác hátrafordult, Tamás tekintetét követ-
ve. Erre a mozdulatra eszmélt, és hogy, hogy nem,
valahonnan ismerős volt számára a helyzet.
– Az órának vége. Mehetnek haza.
Senki nem mozdult.
– Mondom ! Mehetnek ! – kiáltotta Tamás.
A kábulatból ébredve lassan megtelt a terem
széknyikorgással, értetlen tekintetekkel. Szedelőz-
ködtek, és a terem végül kiürült. Csak Zsófi ma-
radt ülve. Egy darabig egyikük sem szólalt meg.
– Mondjon már valamit !

A  döbbenet pillanatát csöndes napok követték.

Tamásnak Pali temetését kellett szerveznie, de fi-
gyelme minden percben szétfutott. Ezenkívül egy
szorongató érzés is gyötörte napok óta, amely ab-
ban a gondolatban volt összefoglalható, hogy nem
tudott elszámolni az utóbbi húsz év történéseivel.

205
 A  tudatát egyáltalán nem érezte ö ­ regebbnek,
noha időnként a  bolondját járatta Tamással.
Mindössze az emlékei szaporodtak meg, bár az
igaz, hogy az emlékek rostája is szigorúbb lett.
A nőket ugyanúgy kívánta, mint előtte, az alko-
holt ugyanúgy igényelte esténként, mint kora har-
mincas éveiben. A képességei nem gyarapodtak,
legfeljebb a tudása bővült némileg. A teste viszont
öregebb lett, petyhüdtebb, szárazabb, betegebb.
Az egyetlen dolog, amelynek folytonosságáról
számot tudott adni, az a portrésorozat volt. Előbb
az apja halt meg, majd pár hónap különbséggel az
anyja is. A bátyja külföldre költözött. Kapcsolatot
alig tartottak egymással. Aztán egy-két kósza nő.
Néhány barát és a napi rutinéria.
Emlékszik, hogy a Hármashatár-hegyen történ­
tek után felkereste Rékát és Lilit. Másnap vagy
har­mad­nap becsöngetett a zuglói házba, de a ház
elhagyatottnak tűnt. Hetekkel később ismét vis�-
szament, ezúttal nagyobb elszántsággal. Sebzett lá-
baival átmászott a kerítésen, körbejárta a házat, be-
lesett az ablakokon. A belső helyiségek, amennyi-
re a tükröződésen át ki tudta venni, üresek ­voltak.
Ez volt a közös történetük emlékzárlata, és egé-
szen a lánya felbukkanásáig nem is igazán gondolt
az ikrekkel való pokolbéli együttlétre.

206
 – Az anyjával mi van ? Szólaljon már meg !
Zsófi sírni kezdett. Nagyon sajnálta, hogy ilyen
helyzetbe hozta a tanár urat, de nem tudott mit
csinálni. Az anyja nem akarta elárulni, ki az apja,
ezért nyomozni kezdett. A nagynénje egyszer el-
szólta magát, onnan tudta meg, hogy az egyete-
men tanít fotográfiát. Rögtön beadta a jelentke-
zését, mert nem volt jobb ötlete.
Csönd.
– Szeretne velem megismerkedni, Zsófi ?
Zsófi bólintott.
– Akkor mi ne kávézni menjünk. Jöjjön át hoz-
zám egyik nap, mesélek az életemről, maga is me-
sél az életéről, és ha szereti a finom bort, megis�-
szuk a pertut.
Zsófi felnézett. Arca a könnyektől kissé felpuf-
fadt, a szeme viszont csillogott.
Tamás szabadságot vett ki. Próbálta intézni ba-
rátja temetését. Az utóbbi években keveset kom-
munikáltak egymással, annyit mindenesetre tudott,
hogy Fruzsina után nem házasodott meg. Az exnej
a válás után azonnal hazaköltözött Magyarországra,
de Tamás róla sem tudott sokkal többet, mint hogy
egy nagy cégnél dolgozik, talán help­deskes­ként.
A találkozás azonban, a temetés megszervezé-
sekor, nem volt elkerülhető.

207
 – Tudom, hogy mindig utáltál.
– Szerintem próbáljuk ezt a nagyon érzékeny
helyzetet fájdalommentesen végigcsinálni.
– Nem baj, úgyis tudom. Szerintem Pali sem
szeretett, csak ő kevésbé volt jó viszonyban az ér-
zéseivel, mint te.
– Fruzsina. Ne haragudj, engem ez most egy-
általán nem érdekel. Te is ismerted őt valahogy,
meg én is. Tartsuk ezt meg magunknak. A lényeg,
hogy Pali méltó temetést kapjon.
– Hát kösz, Tamás. Mindig is tudtam, hogy egy
érzéketlen, nárcisztikus ember vagy !
– Ebben neked teljesen igazad van, de azzal,
hogy idegenekként most ezeket a  sérelmeinket
előbányásszuk, semmi nem fog megváltozni, csak
a helyzetet nehezítjük meg. Egyébként pedig azt
gondolom, hogy Pali szeretett téged.
– Phahh ! Persze. A szerencsétlenje az orra he-
gyéig sem látott. Honnan tudhatnád éppen te,
hogy szeretett-e, vagy sem.
– Sokat beszélgettem vele, és nekem úgy tűnt.
– És te ?
– Én mi ?
– Semmi ! Ugyan ! Csak azt kérdeztem, hogy
te vajon… honnan ismered Pali lelki világát. Na
mindegy, váltsunk témát.

208
 – Helyes. Az amerikai kapcsolatokat kizárólag
te tudod összeírni. Én onnan Joffrey-n kívül sen-
kit nem ismertem. Az itthoniakat megpróbálom
én felkutatni. Legyen ez az alapvetés, ha egyet-
értesz.
– Bánom is én ! Mindegy nekem.
Ahogy Fruzsina haragvó érzelmei elültek egy
sóhajtásban, Tamás hirtelen meglátta, hogy őszül.
– Fáj még ?
– Micsoda ? – Fruzsina felnézett. – Ja… az !
Hogy tocsogó önvádban egy nap elzokogta, nem
képes többé szeretni, erre gondolsz, ugye ? Szóra
sem érdemes.
– Sajnálom.
– Tamás, mióta vagy te ilyen együttérző ?
– Amióta értelmetlennek látom az életem.
Fruzsina elnézett mellette.
– Hát jó, koncentráljunk inkább a feladatra.
– Rendben. Koncentráljunk. Múltkor jelezted
telefonon, hogy egyházi szertartást szeretnél.
– Nem éppen ezt mondtam. Azt mondtam,
hogy egyházi szertartás lesz.
– Azt nyilván tudod, hogy Pali soha életében
nem volt vallásos.
– Azt nyilván tudod, hogy a  gyászszertartás
nem a halottért, hanem a gyászolókért van.

209
 – Részben. De hamis lenne, és rossz hangulatú,
ha olyan szertartással búcsúztatnánk, amit Pali
biztosan nem szeretne. Ráadásul a barátai között
sincs sok vallásos ember.
– Épp csak én.
– Te ? Mióta ?
– Mindig is az voltam, Tamás. Csak ezt te nem
voltál hajlandó észrevenni.
– Hát ez nagyon érdekes. Pali soha nem mesélte.
– Na jó, hagyjuk ezt. Én vagyok a felesége, én
döntök.
Tamás sóhajtott egy nagyot.
– Nem, Fruzsina, ne haragudj, de bármennyire
fáj is, ez a történet nem rólad szól. Pali nem volt val-
lásos, te pedig valójában már nem vagy a felesége.
– Én dobtam el az életemet miatta – kiabálta
Fruzsina –, én szaladtam utána mindenben, és
engem hagyott el ! Legalább ebben, az isten verje
meg, hadd döntsek már én !
Tamás az előbbi hangfekvésben folytatta ; ab-
ban bízott, hogy ezzel Fruzsinát is megnyugtatja.
Rettegett egy kirobbanó jelenettől.
– Elhoztam pár fényképet.
Volt köztük Fruzsina és Pali esküvőjéről, és né-
hány darab még korábbról, abból az időszakból,
aminek Fruzsina nem volt része. Láthatóan ezek

210
jobban érdekelték. Oldalra döntött fejjel forgat-
ta őket.
– Ez hol készült ?
Tamás áthajolt Fruzsina keze fölé, hogy beles-
sen a kép terébe.
– Galway-ben. Írországban.
A képet Pali készítette Tamásról, aki egy fűcso-
móba kapaszkodva próbálja felhúzni magát egy
sziklafalon. Alatta iszonyatos mélység, mögötte az
óceán. Tamás vigyorogva grimaszol ; próbálja el-
játszani, hogy az életéért küzd. Pali úgy komponál-
ta a képet, hogy az apparátus mögül nyúl érte ; ke-
ze belóg a képbe, és két ujja közé csippenti Tamás
sokkal kisebb, markoló tenyerét. Természetesen
a sziklafal alatt volt egy jókora kiszögellés, korlát-
tal biztosítva, de az ebből a gépállásból nem látszik.
– Mit csináltatok ott ?
– Semmi különöset. Utaztunk, ittuk a finom ale
söröket, jártuk a városokat, dumáltunk.
– Erről soha nem mesélt.
– Hát ez már nagyon régen volt. Talán huszon-
három-huszonnégy évesek voltunk. Volt több
ilyen utunk.
Tamás nyilvánvalóan hazudott. A kép jóval ké-
sőbb készült, amikor Pali már külföldön élt Fru-
zsinával. Egy alkalommal Dublinba kellett két hó-

211
napra átutaznia, hogy besegítsen egy kutatásba.
Akkor ment ki hozzá Tamás, hogy egy kis időt
végre együtt tudjanak tölteni, Fruzsina nélkül.
Az események pontos sorrendjére és részletei-
re ugyan nem, de az utazást kísérő érzésre ponto-
san emlékezett. Tamás súlyosan depressziós volt,
és ennek nem más volt az oka, mint Réka, illetve
kettejük állandó harca. Lucával akkor már együtt
éltek, Réka azonban időnként váratlanul felbuk-
kant, és átcikázott az életén, mint egy jégverés.
Valójában azért ment ki, hogy kis időre feloldód-
jon a baráti együttlétben.
– Hülye bohóc… – nevetett Fruzsina szipogva.
A képen Pali, fején egy hatalmas rózsaszínű plüss-
cilinder, ábrázata már szétesett a delíriumtól, és
idétlen pózban, hunyt szemmel próbálja leenni az
elé tolt csokitortáról a kandírozott meggyet, mi-
közben valaki a karjánál fogva húzza vissza.
– Eszembe jutnak a hányós viccei.
– Ja, nekem is gyakran eszembe jutnak. De vol-
tak fosósak meg szarósak is.
Fruzsinából felszakadt egy súlyos, de rövid ne-
vetés. Már patakzottak a könnyei.
– Hogy utáltam őket ! – szipogta, aztán zseb-
kendőt vett elő, és fújt egy nagyot az orrán. – De
azért hiányoznak is.

212
 A  következő pillanatban Fruzsina már nem
tudta tartani magát, kiszakadt belőle minden
fájdalom ; ráomlott Tamás vállára, és csak rázta
a zokogás. Különös és időtlen helyzet volt. Tamás,
mint egy vázszerkezet, mereven tartotta a rázkó-
dó, idegen testet, közben a szemével fürgén pász-
tázott ; mennyire nézik ki őket a kávézóból. Az-
tán a tekintete megakadt egy képen, ami a stósz
tetején hevert az asztalon.
A képen egyedül Pali van, egy kenuban térde-
pel, és a lapáttal tolja maga alá a vizet. Előre figyel,
valamit keres a fák között. Annyira éles ez a fi-
gyelem, hogy a személy feloldódik benne ; meg-
szűnik a saját figyelmében, és ezáltal fejeződik ki
még erőteljesebben. Tamásnak az az érzése tá-
madt, hogy őket keresi. A háta megremegett. Fi-
noman eltolta magától Fruzsinát.
– Ezt az egyet szeretném megtartani.
– Persze. Nem gond.

Tamás hazafelé menet vett egy gyertyát, hogy

gyászoljon, ahogy az emberek rendesen szoktak.
Abban bízott, hogy a rítusok segítenek majd va-
lamit érezni. Zenét tett fel, és kitöltött egy üveg
bort. Próbálta számba venni a fontosabb közös él-
ményeket, de az események megnevezésén kívül

213
nem sokra jutott. Pali arckifejezéseire, mosolyára,
életük egyetlen ölelésére viszont nagyon tisztán
emlékezett. Az előbb pedig azt a nőt kellett ölel-
nie, akiért Pali feláldozta majd minden emberi
kapcsolatát. Érezte a nagy, hurkákba redőzött, re-
megő testet, érezte a hátán Fruzsina tömpe kis ke-
zeit, orrában a már elhervadt nő lányos parfümjét.
Próbálta elhessegetni magától ezt a kínos emlé-
ket, de a parfüm még ott ült a ruhája barázdáiban.
Később azon kapta magát, hogy besétál az ön-
sajnálat zsákutcájába. De miért ne lehetne – gon-
dolta megenyhülve – ez is része a gyásznak ?
Ott Galwayban, a fogadó erkélyén ültek vagy
inkább feküdtek pokrócba bugyolálva, szemben
az óceán öblével. Pali szellemesen meg is jegyezte,
hogy ez aztán a fekvőkúra, Tamás azonnal rálici-
tált, hogy a koszt azért mégsem ugyanaz.
– Ja, és a mádám sincs sose !
Egy kicsit röhögtek magukon, de ez csak előké-
szület volt, egyfajta terepmunkálat ahhoz, aminek
a bekövetkeztét már egy ideje várták.
– Engedj meg nekem egy kérdést.
–  Nosza !
– Nem tartod lehetségesnek, hogy igazából nem
is a csaj miatt vagy annyira kiborulva ?
– Mire gondolsz ?

214
 – Ne haragudj meg érte, de eddig egyetlen tör-
téneti szegmens sem utalt arra, hogy ő bármiben
különleges lenne, izgalmas, vagy… mit tudom én !
Mondjuk, nagy horderejű.
Tamás felröhögött.
– Lehet. De ez hogy függ össze azzal, hogy
mennyire vagyok tönkremenve ?
– Azon gondolkoztam, hogy ennek a csajnak
a különlegessége…
– Lehetne a nevén szólítani ?
– Persze. Szóval hogy a Réka különlegessége eb-
ben az adott esetben talán éppen az, hogy hiá-
nyoznak a vonásai. Amikor beszélsz róla, mindig
élek és kontúrok nélküli az alakja. Lesimult, leke-
rekített. Mint ahogy a bőréről is beszélsz, amin
nem talál nyugalmat a tekintet. Nincsen textúrá-
ja és nincsenek mélységei. Egy folyamatosan ma-
gába tekeredő, tükörsima felülete van.
– Nem vagy te hobbifotós ?
– Próbálok a fejeddel gondolkozni.
– Rendben. És mindebből mi következik ?
– Valami olyasmi, hogy a lánynak talán nincs
is köze a gyötrelmeidhez. Hogy egy karakterje-
gyek nélküli személyiség, egy ilyen, mint az övé,
puszta vetítési felületté válik, amire te vetíted ki

215
magad. Hogy talán ezért olyan nehéz elengedned,
mert olyan, mintha magadtól kéne megválnod.
– Ez nekem egy kicsit mache.
– És talán az is lehetséges, hogy azért rettene-
tes a kép, amivel szembesülsz, mert olyan dolgo-
kat vetítesz rá, amiket főleg magadban nem bírsz
elviselni.
– Most arra gondolsz, hogy súlyosan nár­cisz­
ti­kus vagyok  ?
– Hogy mennyire súlyosan, döntsd el magad.
Mindenesetre én csak a figyelmedet akartam fel-
hívni arra, hogy ehhez az egész gyötrelemhez ta-
lán nem a konkrét személynek van köze.
Pali utolsó mondata hosszan visszhangzott
a tájban. Hunyorogniuk kellett : a nap épp velük
szemben készült lebukni az óceán síkja mögött,
az égen hangos sirályok cikáztak, egy-egy színes
ladik úszott el a lábuk alatt.
– Egyszer valahol azt olvastam, hogy nem a hisz­
té­ria, mármint az érzelmek zabolázatlan tombolá-
sa az igazi őrület, hanem azok teljes hiánya. Ami-
kor csönd van odabent.
Csöngettek.
Tamás az órájára nézett. Hét-harminc. Ötlete
sem volt, ki csöngethet hozzá éppen most.

216
 Kinyitotta az ajtót : a gangon Zsófi állt, kabát-
ban, kissé megilletődötten.
– Á, maga az ! Mostanra beszéltük volna meg
az időpontot ?
– Igen. Rosszkor jöttem ?
– Nem, dehogyis ! Épp nem csináltam semmit.
Jöjjön be. Örülök, hogy látom.
Zsófi illedelmesen levette a cipőjét, a kabátját
felakasztotta a fogasra, és megállt az előszobában.
– Jöjjön. Jöjjön be nyugodtan.
A  szoba a  mécses lángjában úszott. A  testek
len­dü­let­vé­te­lei­től meg-megvillant az apró láng.
– Nagyon meghitt.
– Ne haragudjon. Gyújtok lámpát.
– Nem kell. Szeretem a gyertyafényt.
– Jó, akkor hozok bort.
Amikor Tamás visszaért a szobába a borral és
a poharakkal, Zsófi Pali képeit nézegette.
– Ő kicsoda ?
– Egy nagyon jó barátom. Egy hete halt meg.
– Sajnálom.
– Én is.
– Ezért ég a gyertya ?
– Ezért.
– És ezért felejtette el, hogy mára beszéltük meg
a találkozót ?

217
 – Az igazat megvallva… igen.
– Biztos ne menjek el ?
– Dehogy ! Nagyon jó, hogy jött.
– Hogy hívták a barátját ?
Tamás most először szembesült a múlt idővel.
– Palinak. Asztrofizikus volt. Egy kicsit idétlen,
jópofa ember, csípős humorérzékkel. És telis-te-
le szeretettel.
– Ezen a képen mi történik ?
– Azon ? – Tamás odahajolt a fényképhez. El-
mosolyodott. – Azon Pali épp egy elkorhadt fát
próbál kidönteni a szilvásváradi patakparton.
– Meséljen még róla !
– Zsófi, ahhoz képest, hogy milyen félszegnek
ismertem meg az órákon, maga ezt az ismerke-
dést sokkal jobban csinálja, mint én.
– Egy kicsit már bepálinkáztam a csajokkal.
– Aha. Na jó, akkor első szabály : nincs semmi
feszengés. Mindenki azt mondja, amit szeretne.
Én például most legyőzve a feszengésemet, meg
kell hogy kérdezzem még egyszer, mi is a neve.
– Még nem kérdezte meg. Bár igaz – gondol-
kodott el Zsófi –, az indexemből emlékezhetne.
Mindegy. Ignácz Zsófi a nevem.
– Ignácz ? Cézével ?
– Igen.

218
 – Meg szabad kérdeznem…
– A nevelőapám után.
– Ahha. No, akkor mielőtt folytatnám a fagga-
tózást, ezt igyuk meg.
Tamás töltött a poharakba.
– Szia.
– Szia – Zsófi most először az ittléte óta még-
iscsak elpirult.
– Mi a baj ? Nehezedre esik ?
– Azt hiszem. Egy kicsit. De nem azért, ami…
hát szóval hogy te az én…
– Akkor azért egy kicsit még szokatlan.
– De nem, de nem ! Nem azért, mert maga…,
na jó, tényleg egy kicsit nehéz. De nem azért, mert
te az én… biológiai apám vagy, hanem azért, mert
eddig a tanárom voltál.
– Ja, értem. Jó, hát erre majd kialakítunk egy
protokollt. Ezt a félszegségedet nem anyukádtól
örökölted, ugye.
– Miért ? Az anyám egy halk szavú, visszafo-
gott nő.
– Na, most vagyok csak igazán zavarban – rö-
högött Tamás. – Lehet, hogy nem is ugyanarról
az emberről beszélünk.
– Te miért nem házasodtál meg soha ?
– Hogy miért nem vettem el az anyádat ?

219
 – Nem, egyáltalán miért nem házasodtál meg ?
– Nem tudom. Ezt a kérdést magamnak se tu-
dom megválaszolni.
– Elvesztetted a hitedet ?
– Úgy is mondhatjuk. Persze, nem akarok igaz-
ságtalan lenni, én sem vagyok éppen egy kön�-
nyű eset.
– És most ?
– Mi most ?
– Most sem látod értelmét, hogy találj valakit ?
– Most már nem annyira lehetséges.
Zsófi nekihevült.
– Ez hülyeség. A csajok szerint tök jó pasi len-
nél. Bocsánat. Úgy értem… na mindegy. Azt
szokták mondani, hogy egy kis átfazonírozással
egész jó pasi lenne a tanár úr.
Tamás elmosolyodott.
– Ez kedves. De nem erről van szó.
– Dehogynem ! – lelkesült fel újra Zsófi. – Hin-
ned kellene újra az emberi kapcsolatokban. Ket-
tesben mégis jobb, mint egyedül ! Nem gondolod ?
Tamás lehajtott fejjel ült, nem válaszolt. A hos�-
szúra nyúló csöndet Zsófi törte meg ismét, ezút-
tal temperáltabb hangfekvésben.
– Örülök, hogy végre találkoztunk.
– Réka tudja ?

220
 – Nem.
– Na, inkább mesélj te. Pasik ? Barátok ?
– Ja, azok vannak. Van a suliban egy Petya ne-
vű barom, az nagyon kepeszt.
– És ?
– Hát semmi. Néha találkozunk, meg minden…
és akkor az nem rossz, de a helyzet az, hogy ne-
kem nem a Petya kell.
–  Hanem ?
– Van egy muki, egy szerkesztőségben dolgozik.
Vagyis hát övé a kiadó. Egy nevesebb könyvkiadó.
– Akkor, ha nem tévedek, ez egy idősebb muki.
– Hát igen. Ötvenpluszos.
– Aha. És mi tetszik neked ebben a mukiban,
aki velem korú ?
– Hát elképesztő pasi. Olyan iszonyú laza, hogy
el sem hiszed. Ilyen magas, vékony, baromi jóké-
pű, és hatalmas tenyere van, amivel mindig kur-
va szexin magyaráz. Lapátol vele, gesztikulál, meg
otthagyja a levegőben. Lehengerlő dumája van,
meg humora. Tudod, az az ember, aki nem is tud
róla, hogy humoros. Csak mondja… mondja…
mondja… a többiekből meg pukkadozik a röhö-
gés. Egy idő után ezt ő is észreveszi, és felvon-
ja a szemöldökét, mert baromira nem érti, hogy
most mi olyan vicces. Na meg az is, hogy min-

221
den könyvet olvasott. De semmivel nem henceg,
semmi presztízs… szarik az egészre. Egyszerűen
csak kúl, és közben jól csinálja. Egy csoporttárs-
nőm mondta róla egyszer, miután elmentünk egy
könyvbemutatóra, hogy ez a csávó olyan hánya-
veti ; csak jól hányja, meg jól veti.
– Családja van ?
– Nincs. Nem kevés energiámba volt, hogy le-
kutassam. Egy teljesen önálló faszi. Nincs senki-
je. Mármint volt neki felesége, meg van egy fel-
nőtt gyereke is, de már rég külön él. Nincs senki-
je. Néha csajozik, de semmi komoly.
– És tud róla, hogy tetszik neked ? Egyáltalán,
volt köztetek bármi ?
– Áá ! Nyilván nem. Talán annyi feltűnt neki,
hogy egy ideje minden rendezvényükön ott va-
gyok, de általában a barátnőmmel megyek. Na jó,
egyszer a Műcsarnok lépcsőjén adott tüzet, meg
akkor beszélgettünk is egy kicsit.
– Miről ?
– Hát megkérdezte, hogy tetszett-e a beszélge-
tés. Mondtam, hogy nagyon érdekes volt, úgy-
hogy mindenképp el fogom olvasni a könyvet. Ő
meg azonnal nyomta a szöveget, hogy ez a szer-
ző milyen iszonyú okos csávó, meg persze hiú
is, de hát minden szerző hiú, meg hogy a kiadó-

222
nak mennyire nehéz megélnie a minőségi iroda-
lomból, úgyhogy ki kell adnia sok szart is. – Zsó-
fi felröhögött. Egy kis bor ki is futott a pohará-
ból. – Bocsánat.
– Semmi gond.
– Csak eszembe jutott, hogy László ; László-
nak hívják, annyira benne volt már a  szövegé-
ben, hogy azt mondja, „hát most hülye leszek
a konnektorba hugyozni”. Na mindegy, elképesz-
tő ­fazon.
– És mi a terved ?
– Nem tudom. Megpróbálok bejutni a kiadó-
ba. Majd írok nekik, hogy nem keresnek-e gya-
kornokot.
– De ahhoz, gondolom, irodalommal is kelle-
ne foglalkoznod.
– Hát majd beiratkozom magyar szakra.
– László miatt ?
– Persze. Miért ne ! Anya is mindig mondta,
hogy az irodalom nagyon érdekes. Meg hogy gaz-
dagítja a lelket.
– Ha gondolod, gyújts rá nyugodtan. Most ki-
vételesen lehet.
– Nem dohányzom.
– Az előbb azt mesélted, hogy Lászlóval együtt
bagóztatok.

223
 – Ja, hát csak kocába. Egy doboz kábé egy hó-
napig tart.
– Vagy úgy.
– De végül is… most van kedvem egyet elszív-
ni. Te bagózol ?
– Igen. Bár a lakásomban nem szoktam rágyúj-
tani, csak kivételes alkalmakkor, de ez most min-
denképpen kivételes.
Tamás felállt, kinyitotta az ablakot, átsétált a la-
káson, és kinyitotta a bejárati ajtón lévő ablaksze­
met is.
– Mindig itt éltél ? – kérdezte Zsófi, aki most
először nézett körül a lakás félhomályában.
– Mindig.
– Soha nem akartál nagyobb lakásba költözni ?
– Nem. Nagyon szeretem ezt a  kis lakást.
A munkámra tökéletesen alkalmas, és mivel egye-
dül élek benne, a mérete is kielégítő.
– Mindig ezt csinálod ?
– Mit ?
– Hát hogy olyan kimérten beszélsz. „A mére-
te is kielégítő.”
– Ja… Igen. Azt hiszem.
– Jó, hát végül is ezért vagy tanár.
– És anyukád miket mondott még neked ? Ho-
gyan nevelt ? Milyen a nevelőapukád ?

224
 – Feri ? Hát, tűrhető. Végül is szeretetben ne-
velt minket. Megadott mindent, amire szüksé-
günk volt. Szóval tök rendben van.
– Szeretetben nevelt titeket ? Úgy érted, van egy
testvéred is ?
– Igen. Van egy bátyám, Ágoston. Vér szerint
nem a testvérem. Feri előző házasságából van, de
testvérekként nevelkedtünk. Hat évvel idősebb.
– És milyen a kapcsolatuk ? Mármint Rékának
meg Ferinek.
– Szokványos. Minden okés. Olyan átlagos csa-
lád. Nagyjából szeretik egymást. Most, hogy már
felnőttünk, nem kell minket pesztrálni. Meg ami-
óta anya a minisztériumban dolgozik, anyagi ne-
hézségeik sincsenek. Szerintem amúgy anyunak
van valakije, de ezt csak Lili miatt sejtem.
–  Hogyhogy ?
– Hát igazából Lili nem annyira szereti a Ferit ;
nem tartja férfinak. Néha fűti is anyát, hogy ha nő
akar maradni, néha nem árt nőként is viselked-
nie, meg ilyenek. Amúgy Lili hozott egyszer szó-
ba téged is. Pont a Feri kapcsán, hogy hát azért te
mennyivel jobb pasi voltál.
– Ha ez a Feri szeretetben nevelt titeket, akkor
a nagynénédnek nincs igaza. Én nem álltam ké-
szen még egy gyerekre. De talán pontosabb azt

225
mondani, hogy anyád és én a legrosszabbat hoz-
tuk ki egymásból.
– Tényleg ? Miért ?
– Anyáddal mi valójában soha nem voltunk
igazán együtt, csak sokat hadakoztunk egymás-
sal. Akkoriban nagyon furcsa dolgai voltak. Eze-
ket viszont nem szeretném most elmesélni. Ő is
furcsa volt, én is, maradjunk ennyiben.
– Jó, akkor hagyjuk anyámat. De te miért vol-
tál furcsa ?
– Mondjuk úgy, hogy nem voltam tekintettel
más emberek érzéseire. Nagyon sokakat megbán-
tottam, ennek a jogosságát persze később mindig
megindokoltam.
– És most már nem ?
Tamás felnevetett.
– Most nincs kit megbántanom. Egyszer anyá-
dat kihajítottam a lakásból.
– Ő is volt itt ?
– Persze. Azon a kanapén ült.
– Jézusom ! Itt szexeltetek ?
– Itt is.
–  Úristen !
– Miért olyan meglepő ez ? Hát mondom, min-
dig is itt laktam.
– Még az is lehet, hogy itt… fogantam ?

226
 – Nem.
–  Hanem ?
– Máshol. Azt hiszem, a Hármashatár-hegyen.
– A Hármashatár-hegyen ? Azt hogy ?
– Hát ezt én sem tudom pontosan.
– És miért dobtad ki ? Mármint innen.
– Már alig emlékszem. Talán kémkedett utá-
nam.
– Kémkedett ? Ez nagyon nem anyára vall.
– Várj csak ! – Tamás felemelte a fejét a plafonon
ingó árnyak felé. – Le akartam fotózni, de sokáig
nem hagyta. Azt mondta, őt nem lehet. Egy idő
után aztán megengedte, hogy lefotózzam, vagyis
hogy megpróbáljam lefotózni, de az volt a kikö-
tése, hogy nem használhatok semmilyen fényt. És
talán, amikor az előhívott képet néztem, igen ak-
kor szólalt meg a hátam mögött, és mutatkozott
be, több hétnyi vagy hónapnyi ismeretség után.
– Az hogy lehet ?
– Most már emlékszem. Igen, anyáddal… meg
a nagynénéddel mi valójában kiskorunktól fog-
va ismerjük egymást.
– Micsoda ? Ez egyre szürreálisabb.
– Időnként a nagyszüleimnél töltöttem a nyári
hétvégéket. Anyádék voltak a szomszédok. A ke-
rítésen keresztül ugrattuk egymást. – Tamás fel-

227
állt, az asztalhoz ment ; kotorni kezdett a fiókban,
majd miután megtalálta az ikrek csókolózós ké-
peit, visszament a helyére, és átnyújtott Zsófinak,
mint egyfajta bizonyítékot vagy hitelesítő doku-
mentumot.
– Jesszusúristen ! Hány évesek itt ?
– Talán nyolc.
– Egyszer elengedtek minket együtt játszani. Ez
akkor készült, a szomszédos domb tetején. Anyá-
dék boszorkányosat játszottak. Eladták a lelkem
a főbanyának. Vagy valami ilyesmi. – Zsófi döb-
benten hallgatta Tamást. – Ez később, felnőttko-
runkban is megismétlődött. Akkor kicsit más
díszletelemek között. Kis híján kórházba kerül-
tem miatta.
– Egyszer apa napokig szótlan volt. Előtte már
egy ideje nem volt túl jó a hangulat otthon. Éj-
szaka a konyhaasztalnál találtam. Csak ült, bam-
bán forgatott egy borospoharat. Kérdeztem, mi
a baja, de ő csak rázta a fejét. Aztán másnap hal-
lottam anyát a szobában telefonálni Lilivel. Ordí-
tott, hogy megesküdtél, nincs több szeánsz, nincs
több átok. Meg azt is, hogy ő Ferit szereti, és ha
ez Lilinek nem tetszik, elmehet a picsába. Miu-
tán elhallgatott, benyitottam a szobába. Anya az
ágy szélén ült, és sírt. Kérdeztem, mi történt. Nem

228
akarta elmondani, de látta, hogy kérlelhetetlen
vagyok. És akkor annyit mondott, hogy a nagy-
néném nem szereti aput, mert szerinte közéjük
állt, és hogy régen, amikor fiatalok voltak, azt hit-
ték, varázserejük van, amivel a férfiaktól meg tud-
ják óvni magukat, és hogy Lili el akarta varázsol-
ni aput. Eléggé meglepődtem, de mondtam ne-
ki, hogy ez biztos csak butaság, mert ilyen csak
a mesékben van. És akkor elkezdtek megint po-
tyogni a könnyei, összehúzódott a szeme, a szája,
majd rázni kezdte a zokogás, és bólogatott, hogy
persze, ilyen csak a mesékben van… De apa vagy
tíz évet öregedett.
– Akkor ez lesz a megoldás – ütötte össze a te-
nyerét Tamás, megjátszott derűvel –, anyukád és
a nagynénéd elátkozzák a férfiakat, mint két kis-
ördög.
– Na ja. Bár Lili egyszer kifejtette, hogy az ör-
dög férfiak testébe szokott bújni.
A palack bor elfogyott. Tamás kiszaladt a kony-
hába egy másikért. Amikor visszaért a szobába,
Zsófi bámészan járkált ; a lámpaállványokat vizs-
gálta. Tamás felkapcsolta a szobavilágítást. A sö-
tét, ahol eddig gubbasztottak, egyszerre felderült :
éleket és sarkokat kapott ; az absztrakt tér konkrét-
tá és valóságossá vált, ahogy megtelt részletekkel.

229
 – Érdekes lehet itt lakni.
– Miért ?
– Hát hogy ugyanott dolgozol, mint ahol alszol
meg eszel.
– Nem mindig. Több munkám van a lakáson
kívül.
Zsófi egy falnak döntött derítőlap tanulmányo-
zásából visszaperdült Tamás felé.
– Csinálj rólam is egy képet !
– Így, részegen ?
– Próbáljuk ki !
– Próbáljuk.
Tamás bekapcsolta a  vakukat, elővette az ap-
parátust, és kihúzta a szürke vásznat Zsófi háta
mögé.
– Egyébként – kezdte Zsófi egy kellően alkal-
matlan pillanatban ; Tamás elemelte arcától a gé-
pet – nagyon szeretem a  képeidet. Főleg a  ko­
raiakat.
– Most ne beszélj.
– Mit csináljak ?
– Nézz rám.
Puffantak a vakuk.

Tamás egy ideje azért sem készített már képeket,

mert így próbálta titokban tartani betegségét.

230
A képei értelmetlenek voltak ; nem látta bennük
az emberi gesztusokat, a tekintetek összefüggése-
it. Az értelmi egységek szétszakadoztak, az eszté-
tikai felület egyenesekre és görbékre hullott szét.
Magányos perceiben néha kezébe vett egy ké-
pet, és hosszan nézte. Eltartotta az arcától, aztán
közelebb emelte. Forgatta, de nem értette. Egy-
szerűen nem hatolt be a tudata a kép belső értel-
mébe. Olyan érzése támadt, mint amikor matek-
órán egyedül ő nem értett egy megoldást. Ott ült
a  terem közepén, körülötte az osztálytársak fe-
szült várakozása. A tanárnő tekintete idegesítő-
en cikázott körülötte, mint egy légy. Elméje pat-
tanásig feszült, de nem tudta felfogni a tízes ala-
pú logaritmust. Egyszerűen nem. Érezte, hogy az
agya sziklának feszül, és bármennyire erőlködik,
nem jut tovább.
Rettenetes dühromban tört ki, felpattant a pad-
jából, és kiviharzott az osztályteremből. A vissza-
maradt csöndben is tisztán lehetett hallani a fo-
lyosó végi vécéajtó döndülését.
Zsófit a  következő találkozásukkor beültette
a kocsijába, és elvitte Mátyásföldre. Ott állt egy
gazos telken az a hatalmas raktárépület, amit az
örökségéből vett. Alaprajza egy tízszer húsz mé-
teres téglalap, belül a teret két vékony gipszkar-

231
ton osztotta három egyenlő részre, de az álfalak
nem futottak teljesen a főfalakig, a széleken pár
métert hagytak a szabad közlekedésnek. Minden
kimeszelve, fehérre festve. A mennyezeten LED-
lámpák sorakoztak sűrűn egymás mellett.
– Ez egy műterem ? – álmélkodott Zsófi.
– Itt lesznek kiállítva a portrék.
– Milyen portrék ?
– Amiket harmincéves korom óta készítek.
Több ezer van belőlük.
Tamás felvillanyozódott.
– Több ezer kép fog lógni a falakon. Azt akarom,
hogy ne legyen sok hely a  képet között. Mind-
egyikre ugyanakkora hangsúlynak kell kerülnie.
Szereztem könyvtári létrákat, hogy a  magasba
kerülő képeket is meg lehessen nézni. Egységes
megvilágítást akarok. Mindegyik kép ugyanakko-
ra érvényt kell hogy kapjon ! – Odafordult Zsó-
fihoz, és megfogta a két vállát. – Figyelsz rám ?
– Persze, figyelek.
– Az összes részletet megjegyzed ?
– Igen. A képeket már előhívtad ?
– Nem. Ez nagyon fontos. A képeket az utolsó
hónapban szabad csak előhívni, itt bent, nehogy
bármi bajuk essen !
– Itt ? Több ezer képet ?

232
 – Nem lesz gond. Vettem egy ipari nyomdagé-
pet is. Az egy ívre több tucatot ki tud nyomni egy-
szerre. Ott van a nyomdai vágó – mutatott a sa-
rokba szinte önkívületben, majd oda is szaladt –,
ezzel szépen darabra lehet vágni. Vettem megfe-
lelő négyzetméternyi öt millis polisztirolt, ezt elő-
zőleg már kiszámoltam ; azt is ugyanúgy méret-
re lehet vele vágni.
Átszaladt a hatalmas tér másik sarkában álló
kicsi íróasztalhoz, kirántotta a fiókját, és kivett
belőle egy dossziét. Finom mozdulattal ráhajtot-
ta nyitott tenyerét.
– Itt vannak a pontos nyomdai tervek. Hogyan
kell felkasírozni, mennyi keretet kell ráhagyni,
minden. – Tamás kicsit elmerengett. – Ka­sí­ro­zó­
gé­pet nem akartam venni. Azt számoltam, hogy
így gazdaságosabb az eljárás. Amikor minden
ki van vágva, akkor kell bérelni egy gépet, ide-
hozatni, és mindent, az utolsó szálig lekasíroz-
ni. A gép három napi bérletének szintén itt van
a díja. Akasztószegek nem lesznek. Minden ra-
gasztva lesz !
–  Hogyhogy ?
– Ezt a  helyet erre találtam ki. Ennek a  hely-
nek ez a rendeltetése. A kiállítás úgy ér majd vé-
get, hogy egyszer valaki ledózerolja az épületet.

233
Ragasztani sokkal egyszerűbb. A falakra a képek
sarokpontjait már bejelöltem. Speciális ragasztó-
val kell rögzíteni a képeket. Azt is megvettem. Az
ott van hátul, a kis raktárhelyiségben. Nem kell
precíziósan dolgozni : egyszerűen rányomsz egy
mogyorónyit a kép hátuljára, középre, és rányo-
mod a falra. Csak arra kell figyelni, hogy a sarkok
a jelölt helyekre kerüljenek. Öt másodpercig elég
odanyomni, utána már magát tartja.
Tamás csípőre tett kézzel forgott körbe, tekin-
tetét a magas plafon felé emelve, hogy szakálla
teljesen külön vált a nyakától, és előre szegező-
dött. Zsófi tekintete Tamás ugráló ádámcsutká-
ját kísérte.
– Az egész felületet beborítjuk emberi arcok-
kal. Az egészet !
– Tamás ?
– Igen.
– Ezt miért mondod el nekem ?
– Azért, drága Zsófi – ismét a lány vállaira tet-
te két kezét, és mélyen a szemébe nézett –, mert
segítened kell benne.
Zsófi később fogta csak fel a kérést. Egyelőre
Tamás szemét kutatta. Hirtelen meglátta a beteg-
séget, és látta Tamás szemében a gyengéd könyör-
gést is.

234
 Tamás szemüregében két kicsi meleg mécses
lángja táncolt a léghuzatban. Aztán ugrottak egy
nagyot, és egyszerre kialudtak : vaksötét lett.

– Rosszat álmodtál.
Zsófi ágya szélén Réka ült. A szobaablak nyit-
va, azon futott be a koraőszi szél.
– De hol vannak a negatívok ?
– Miről beszélsz, Zsófi ? – Réka gyanakvóan
nézett a  lányára. Tenyerét finoman rátette Zsó-
fi homlokára.
– Lázas vagy.
– Elfelejtette megmondani, hol vannak a nega-
tívok.
– Kicsoda ? Ki nem mondta meg ?
– Hát Tamás.
Réka szeme elkerekedett.
– Milyen Tamás ?
– Kihunyt a láng… a szeme. A Tamás szeme
kihunyt. Sötét a szeme. A szeme… a Szemere…
Réka kirohant a szobából, magára kapta a ru-
háit, és elviharzott.

Kopogtattak. Tamás kinyitotta az ajtót. Épp feke-

te nyakkendőjét kötötte.
– Réka ?

235
 – Mi a faszt képzelsz, te elmebeteg !
– Gondolom, Zsófi beszélt a projektről.
– Hogy merészelsz betörni az életembe ?
– Nyugodj meg. Nem törtem be sehová. Tanítom
a lányodat, vagyis a lányunkat. Te nem is tudtad ?
– Nem ! Nem tudtam.
– Évek óta jár hozzám. De nekem is csak most
lett világos, hogy a lányom. Aztán egyszer átjött
beszélgetni.
– Ide ? Ebbe a kuplerájba ? – Réka lekevert egy
pofont Tamásnak.
Egy darabig döbbenten álltak egymással szem-
ben. Réka lihegett.
A lakásban fenyőillat terjengett.
– Ne haragudj.
– Két hete tudom, hogy van egy lányom.
– Ne haragudj.
– Mit mondott neked ?
– Semmit. Vagyis beteg, lázas, félrebeszél. ­Innen
tudtam meg, hogy találkoztatok.
– Biztos nagyon megijedtél. Gyere be, ne az aj-
tóban állj. Fél óra múlva indulnom kell, de addig
szívesen látlak.
– Megbeszélésre mész ?
– Temetésre.
– Ki halt meg ?

236
 – Pali.
– A barátod, aki kiköltözött Amerikába, ugye ?
– Igen.
– Részvétem.
– Köszönöm.
– Miben halt meg ?
– Gyomorrák. Nagyon hamar elvitte. Kérsz egy
teát ?
– Igen, köszönöm.
Tamás kiment a konyhába vizet forralni.
– Zöld jó lesz ?
– Persze.
– Hány cukorral kéred ?
– Mondjuk, kettővel.
Egy perc múlva visszajött két gőzölgő bögrével.
– Furcsa itt lenni.
– Miért furcsa ?
– Nem tudom. Furcsa, hogy itt minden a régi.
– Én így szeretem – mosolygott Tamás.
– Van valakid ?
– Nincs.
– Sajnálom.
– Elvagyok.
– De nem is volt ?
– Utoljára régen.
– Szóval se nő, se gyerek.

237
 Réka is, Tamás is meglepődtek a  kérdésen,
mintha csak kiexponálódtak volna az időből. Az-
tán Réka zavartan beleivott a teába, elfintorodott,
és visszaköpte a bögrébe.
– Ez só.
Tamás a homlokára ütött.
– De hülye vagyok ! – felpattant, és rettenetes
zavarában visszavitte a bögréket. – Csinálok újat !
– Nem, hagyd csak ! Nem olyan fontos.
De Tamás csinált újat. Többször is levette a sót
a polcról, aztán visszatette. De ha ez a só, akkor
hol lehet a cukor ? Hová szoktam tenni ?
Réka kiment hozzá a konyhába. Egy darabig
felvont szemöldökkel nézte Tamás elkeseredett
küzdelmét, aztán odanyúlt a cukorért.
– Itt van.
– Ja, persze. Valamiért nem találtam.
– Minden rendben ?
– Persze, miért ne lenne ?
– Nem fogsz elkésni ?
– Miért nem mondtad el, hogy van egy lányunk ?
– Jaj, Tamás. Ezt ne most. Ne így.
– De miért nem mondtad el ?
– Azért, mert nem akartam, hogy miatta ma-
radjunk együtt. Soha az életben nem szabadul-
tunk volna meg egymástól.

238
 – De amikor már tudtad, hogy szakítani fogunk,
még teherbe akartál esni. Tőlem.
– Lehet.
– Ez nem ellentmondásos ?
– Lehet. Szerelmes voltam beléd, de nem tud-
tam veled együtt lenni. Nagyon sokat bántottuk
egymást. Viszont nem tudtam volna elképzelni,
hogy mástól legyek terhes.
– De az az este ! A Hármashatár-hegyen.
– Hagyjuk ezt most ! Nem akarom felhánytor-
gatni ezeket.
– Hát jó. Bánod, ha barátkozunk Zsófival ?
– Nem. Azt hiszem nem. Felnőtt nő. – Ahogy
álltak a  konyhában, kezükben forró bögre tea,
most először vették észre egymást.
– Nagyon megváltoztál.
– Te ugyanolyan szép vagy.
Réka elnevette magát.
– Hülye vagy.
– Nem. Komolyan mondom.
– Tamás, mi történt veled ? Beesett az arcod…
meg a tekinteted… meg ez a szakáll. Alig isme-
rek rád.
– Rég találkoztunk.
– Úgy van. Kocsival mész ?
– Nem. Nem szeretnék vezetni.

239
 – Hol lesz a temetés ?
– A Kerepesiben.
– Elvigyelek ?
Tamás nem mondott semmit, csak visszasza-
ladt a szobájába az apparátusért, és a felszalago-
zott koszorúért.
Réka egy szakadt, veterán óriás Mercedesbe
ült be. Tamás megkerülte az autót, és megvakar-
ta a fejét. Nyúlt a kilincsért, de a kézfeje nem ta-
lált célba. Mindegyre mellényúlt. Réka áthajolt,
hogy belülről kinyissa az ajtót.
– Ez valami játék ?
Tamás bekecmergett, és ölébe tette a táskáját
meg a koszorút.
– Hogy érted ?
– Mindegy.
Az autónak olyan rugózása volt, mintha a vi-
haros tengeren hánykolódnának egy ladikban.
A rugós bőrülés magába nyelte Tamást. Nem ér-
tette, merre mennek, és mit keres ebben a tákol-
mányban. Néha oldalra fordult, hogy a mellette
ülő profilja eszébe idézze a pillanat eseménykoor-
dinátáit, ám amint előre tekintett, újra nem értette
a helyzetet, úgyhogy kénytelen volt megint vissza-
sandítani. Réka, miközben vékony, hosszú ujjai
a méretes kormánykerékre görbültek, hunyorog-

240
va koncentrált. Aztán megjelent az az önkéntelen
gesztusa, ami Tamás számára egyszerre ismerőssé
tette a személyt : száját oldalra húzva csücsörített.
– Tamás, mi van már ?
– Miért kérdezed ?
– Hát mert furcsa vagy.
– Csakugyan ?
Ez az érthetetlen hánykolódás most azonban
megnyugtatta Tamást. Mit bánta ő, hová mennek.
A szélvédőn át is erősen melegítette az őszi nap,
az úton peregtek az aranyló falevelek.
– Egyházi szertartás lesz ?
– Szerencsére nem.
– Miért szerencsére ?
– Nem kis harc volt meggyőzni a volt feleséget
a polgári szertartásról.
– De miért kellett meggyőzni ?
– Pali soha nem volt vallásos.
– A  szertartás nem a  halottért, hanem a  gyá-
szolókért van.
– Ne kezd te is !
– Fog valaki beszédet mondani ?
– Persze.
– Ismered ?
– Többé-kevésbé.
– Ki az ?

241
 – Hát én.
Most Réka fordult Tamás felé, kissé rosszal-
lóan, de rosszallása azonnal szétködlött, amikor
meglátta azt a különös, leszorított mosolyt, amivel
Tamás diákjai is találkoztak időnként. Réka ek-
kor megértette, hogy Tamásnak valami baja van,
és hogy egyelőre nem akar róla beszélni. Kérdés,
hogy ez a baj mennyire komoly. Aztán eszébe ju-
tott az is, hogy talán mégsem szerencsés, ha a lá-
nya találkozgat vele. Ki tudja, milyen szeszélyei
vannak épp Tamásnak.
Begurultak a parkolóba. Az autó pöffenve rú-
gott két nagyot, aztán leállt.
– Tudod, mit ! Bemegyek veled.
Tamás rémülten felnevetett.
– Nem szükséges. Köszönöm.
– Na, ne kéresd magad ! Így döntöttem.
– Nem is úgy vagy öltözve.
– Itt hátul van valahol egy fekete blézer. A sötét-
szürke szoknya meg elmegy. – Rátette kézfejét Ta-
más kezére. – Ne aggódj már ! Könnyebb lesz így.
Aztán kicsatolta magát, és hátranyúlt azért
a blé­zer­ért, de mivel a kocsi hátsó traktusában
felhalmozódott kuplerájban sokáig kellett keres-
nie, lassan az egész törzsével hátrafurakodott ;
kis híján eltűnt a  vezetőülésről. Tamás szemér-

242
metlenül nézte a feltárulkozó női testet, a blúz
nyakkivágatában felrémlő, még mindig kerek
mellett, a derék felvillanó meztelen sávját. A test
egyszerre volt ismerős, ugyanakkor távoli, isme-
retlen ; közelségétől vonzó, egyszersmind félelme-
tes is. Miután Réka diadalittasan visszamászott
az ülésébe, melltartóra vetkőzött, és magára kap-
ta a blézert.
– Jó leszek így ?
– Persze. De nem lesz ez így kevés ?
– Ha mindegyiket begombolom – mondta, és
a művelet közben a napellenző kistükrében meg-
vizsgálta a  sminkjét –, akkor tulajdonképpen
diszkrétnek is mondható.
A  ravatalozóig hosszan kellett sétálni. Velük
együtt szállingóztak az emberek, többnyire isme-
retlenek. A kis épület ajtaja előtt néhányan valakit
szorosan közrefogtak, vigasztaltak. Tamás lábujj-
hegyre állt, hogy lássa, kit rejt az emberek gyűrű-
je. Mintha Fruzsina lett volna. Nem messze Pali
öccse, Jankó, aki Palival már nagyon régóta nem
tartotta a kapcsolatot. Jankóba karolva egy bam-
ba nő állt terhesen, szétvetett lábfejekkel, kissé
hanyatt dőlve. Két lépésre tőlük Pali anyja, pon-
tosabban az anya háta volt látható : férje zakójá-
ba kapaszkodott, homlokával a férfi mellkasát tá-

243
masztva. Aztán meglátta az apát, Vilmos bácsit is,
a ravatalozó távolabbi sarkánál toporgott. Látha-
tóan nem tudta, mitévő legyen. Voltak külföldi és
hazai kutatók, voltak az akadémiáról idős urak, és
valamelyik állami tévétől is kint volt egy operatőr
meg egy szerkesztőriporter.
Tamást elfogta egy belső remegés, gyorsan rá-
gyújtott.
– Részvétem – megfordult : a  bátyja volt az,
András.
– De jó, hogy eljöttél te is ! – szaladt ki Tamás-
ból az őszinte öröm. – De te nem Németország-
ban vagy ?
– Most itt vagyok.
– Ja, bemutatom neked – fordult Rékához –
Győrfi Rékát. – András felvonta a szemöldökét,
végigmérte az ismeretlen ismerőst, aztán megla-
pogatta öccse vállát, és tapintatosan odébb lépett.
Tamás úgy állt az elszórt emberek között, hogy
senkitől nem volt távol, de senkihez nem volt
elég közel sem ; mindenkihez megmaradt egy
félközvetlen közelségben, ahonnan védve érez-
hette magát a kínos dialógusoktól. Egyedül Ré-
ka tapadt szorosan mellé.
– Jó újra látni – hajolt bizalmasan Tamáshoz,
miközben finoman belékarolt.

244
 – Köszönöm. Nem zavar a füst ?
– Nem. A férjem is nagy bagós. Hozzá vagyok
szokva.
– Ja igen, a férjed.
Miután elnyomta a csikket, beléptek a ravata-
lozó homályába. A sötétben klasszikus zene szólt ;
ez is nyilván Fruzsina ötlete, gondolta Tamás. El-
engedte Rékát, odalépett az urnához, és a koszo-
rút a többi mellé támasztotta, majd visszalépett.
– Olyan béna – hajolt Rékához. – Soha senki
nem tanította meg, hogy kell egy ilyen helyzet-
ben viselkedni.
– Ne aggódj, nem csak téged. Egy ilyen helyzet-
ben nem lehet viselkedni.
– Olyan, mint amikor autista lép a templomba.
Vagyis, na… ateista.
Rékából kipukkant a nevetés, de gyorsan a szá-
ja elé kapta a kezét. Tamás odafordult felé, de nem
feddőn, hanem mosolyogva, cinkosan.
– Szerintem egyedül egy autista tud normáli-
san viselkedni a templomban – súgta Tamás fü-
lébe. – Kedvesen lógázza a lábát, bámészkodik,
vagy kiszalad a szentmise alatt, és meghúzkodja
a pap reverendáját.
Tamás is elfojtott egy röhögést, de a pillanat ez-
zel véget is ért ; valaki megérintette a vállát.

245
 – Would you be so kind… ? – Egy ismeretlen
férfi szeretett volna a ravatalhoz járulni, hogy le-
tegye koszorúját a többi mellé.
– De amúgy – hajolt Réka megint Tamás fülé-
hez – nem a sírhelyet kell felkoszorúzni ?
– Ezeket majd felpakolják a halottaskocsira, és
ott megint kipakolják.
– Milyen idétlen !
– Most viszont itt hagylak. Mindjárt parentál-
nom kell.
– Mit csinálni ?
– Tudod, beszédet mondani.
– Akkor te vagy a parentátor ?
– Hát azt nem tudom – mondta, és egymás ké-
pébe mosolyogtak.
Tamás odament Fruzsinához, és kérte, hogy se-
gítsen kiterelni az embereket az épület elé.
– Szépen süt a nap, beszélek itt.
Fruzsina bólintott, aztán egyesével odament
mindenkihez, és végtelenül udvariasan, szinte
bocsánatkérően súgta az emberek fülébe, hogy
fáradjanak ki, ott fogjuk búcsúztatni a halottat.
A lassú kivonulás véget ért, az emberek megáll-
tak – fejekkel, kalapokkal tagolt, finoman dülön-
gélő, fekete tömeg –, a nap sütött, az aranyló fa-
levelek szakadatlanul peregtek az égből.

246
 Tamás egy darabig hagyta a fényben úszó csön-
det, amibe itt-ott csak egy-egy távoli énekesma-
dár hangja lyuggatott mintázatot.
Hátratette a kezét, és egyenletes, erős hangon
beszélni kezdett.
– Jónás Pál meghalt. Egész életünkben, mind-
annyian azért küzdünk, hogy mások valamiként
lássanak minket, elismerést, megbecsülést vív-
junk ki, dolgozzunk a névtelenség ellen, vagyis
hogy másokban tükröződjünk. Ha pedig ez így
van, akkor hinnünk kell abban, hogy az ember
léte nem biológiai valóságával mérhető, hanem
mások emlékezetének idejével. – A csöndet né-
hány halk zümmögés kísérte, ahogy valakik az el-
hangzottakat súgva tolmácsolják amerikai kollé-
gáknak, úgyhogy Tamás tapintatból megfékezte
beszéde iramát. – Önmagunk idejét túlélni egye-
dül akkor lehet, ha életünkben egy rajtunk kívül-
álló ügyet szolgálunk. Ebben nincs sem nagyság,
sem kicsiség. Nincsenek minőségbeli különbsé-
gek, csak annak a kérdése, hogy figyelmünket el-
sősorban magunkra, vagy magunkon kívülre for-
dítjuk. Pali egész életét egy számára fontos tu-
dományos kérdésnek rendelte alá. Ez kötötte le
gondolatait, ez határozta meg életét, tetteit, ér-
zéseit és indulatait, egyszóval : egész lényét. Ren-

247
dületlenül hitt valamiben. Hitte, hogy tudomá-
nyos hipotézise előbb-utóbb bizonyságot nyer.
Évtizedeken keresztül konokul hitt az igazában,
s ha kutatócsoportja ezt nem is tudta bizonyíta-
ni maradéktalanul, részeredményei végre megol-
vasztották a  kétkedők kemény ellenvéleményét.
Most százak és ezrek folytatják kutatásait, bízva
abban, hogy Pali sejtése helyes. Akkor hát mond-
hatjuk-e… – a mondat nem folytatódott. Tamás
szája nyitva maradt, aztán lassan becsukódott.
Szemei haragossá váltak. A csönd irritálóan hos�-
szúra nyúlt. – …tehát mondhatjuk-e akkor, hogy
Jónás Pál halott ? Én abban hiszek – folytatta kis-
sé megkönnyebbülve –, hogy Pali jelenléte halá-
lában még erőteljesebb. Áthatja családját, baráta-
it, kollégáit, számos kutatóintézet laboratóriumát.
Egyszerűen csak fizikai tényében épp nincs jelen.
Épp nincs itt. Úgy nincs itt, mint ahogy éppen ak-
kor sem volt ott sok helyen, amikor egy másik or-
szágba költözött. Valljuk meg töredelmesen, álta-
lában több helyen nem vagyunk épp jelen, mint
ahány helyen ott vagyunk. – Néhányan kedélye-
sen elmosolyodtak, volt, akiből egy diszkrét neve-
tés is kiröppent. Tamás nézte az arcokat. Hagyta
a csöndet egy rövid időre elnyújtózni. Bátyja ar-
cáról semmit nem lehetett leolvasni ; szigorú volt,

248
mint mindig. Réka aggódva mosolygott. Ahogy
a hátrébb állókat pásztázta, a magas urak válla
között egy ismerős szempár villant : Zsófié. – Az
utóbbi napokban sok időt szenteltem Palinak.
Úgy éreztem, ott van mellettem, miközben fel-
idézzük a közös emlékeket. Ő volt az egyik leg-
fontosabb ember az életemben… – Réka kifura-
kodott a vállak közül, és hátulról megkerülve a tö-
meget, odament a lányához. – És tudom, hogy
nem csak nekem… – A kelleténél hangosabb szó-
váltásba kezdhettek, mert ugyan Tamás nem hal-
lotta, mit beszélnek egymással, de többen feddőn
hátrafordultak, úgyhogy Réka karon ragadta Zsó-
fit, és elvonta a tömegtől. – Palinak nemcsak vagy
nem elsősorban az intellektusa megnyerő, hanem
a mögötte lakozó emberi melegség és őszinteség ;
az a tartás, amelyről leginkább csak könyvekben
olvasunk, és amelyet mindannyian szeretnénk
magunkénak tudni, amelyből szeretnénk része-
sülni. Megtehetjük. Elég csak felidéznünk humo-
rát, néha koncentrált révetegségbe süllyedő tekin-
tetét, nagyvonalú gesztusait, emberi figyelmét és
szeretetét.
Tamás ismét egy rövid szünetet tartott.
– Kedves jelenlévők. Jónás Pál él. Csak épp nem
itt van, hanem máshol. Gondoljunk rá ugyan-

249
olyan szeretettel, mint ahogy korábban tettük.
Köszönöm.
Elcsattant egy taps, utána csönd. Tamást kel-
lemetlen érzés fogta el. A „köszönöm” általában
tapsra szólít fel, holott ez a helyzethez nem illő
befejezés. Temetőben nem tapsolunk. Azzal kel-
lett volna zárnia beszédét, hogy „ennyit szeret-
tem volna mondani”, vagy valami hasonló frázis-
sal. Ez nem egy patetikusan felívelő retorikai zár-
lat, hanem inkább leereszkedő, megállapodó, ami
után nincs taps.
Megérkezett az elfüggönyözött halottaskocsi.
Kinyitották a hátsó ajtaját, és két gyászhuszár fi-
noman beemelte az urnát. Csapódott a kétszár-
nyú ajtó, és a  kocsi nagyon lassan elindult, né-
mán utána az egybegyűltek.
Tamás a sor végén haladt, hogy a bátyja mel-
lé sodródjon.
– Kissé bizarr volt a beszéded.
– Miért ?
– Mert nem elbúcsúztattad, hanem feltámasz-
tottad. Így most nehezebb lesz a családtagoknak.
Az út mellett, két sírhely között Réka veszeke-
dett Zsófival. Amikor Tamás észrevette őket, ki-
vált a sorból, és odament hozzájuk.
– Mi a baj ?

250
 – Tamás, ebbe ne avatkozz bele !
– Szia – köszönt Zsófi. Hangja elhaló volt. Nya-
kát hatalmas kendővel tekerte körbe, szeme láza-
san csillogott.
– Szia Zsófi. Te beteg vagy. Miért nem fekszel
ágyban ?
– Azért, mert te idehívtad – válaszolt Réka.
– Mondtam már, anya, hogy nem ő hívott.
– De mi a baj ?
– Az a baja anyának, hogy veled találkozgatok.
Tamás Rékához fordult : – Azt mondtad, hogy
nincs ezzel gondod.
Réka csípőre tette vékony kezét, és felszegte állát.
– Meggondoltam magam.
– De anya ! Nem vagyok már gyerek !
– Miért baj, ha ismerkedek egy kicsit a lányom-
mal ?
– Mert nem a lányod.
– Nem értem. Akkor pláne miért baj ?
– Azért, mert bolond vagy ! – Réka, talán hogy
ne kelljen vállalnia az elkiáltott mondatért a fele-
lősséget, felzokogott, és elszaladt.
– Ne haragudj, Tamás – hüppögte Zsófi. – Saj-
nálom.
– Neked ágyban volna a  helyed. És ne pitye-
regj már annyit !

251
 – Jó, csak…
– Csak mi ?
– Beszélni akartam veled.
–  Hogyhogy ?
– Nem mondtad meg, hol vannak a negatívok.
– Vagy úgy ! Azok nálam vannak, a lakásban.
De a  legtöbbjük nem filmre készült, hanem di-
gitálisan. A lényegen nem változtat. Nálam van
minden. Majd megmutatom őket. De most menj
haza.
Tamás rátette a kezét Zsófi vállára, és elsétált
vele a parkolóba, ahol ott állt Réka szakadt, vaj-
színű Mercedese, benne a felháborodott és dacos
anyával, aki lehetőleg egyenesen meredt maga elé
egészen addig, amíg a lánya be nem szállt. Felrö-
fögött a motor, de mielőtt a kocsi elindult volna,
Tamás bekopogott az ablakon.
– Na mi van… ? – Réka letekerte az ablakot. –
Mit szeretnél ?
– A kamerámat. Itt hagytam a kocsiban. Zsófi
kiadta Tamás táskáját, Réka gyújtást adott, és egy
éles ívben, röviden hátrafarolt, hogy minél gyor-
sabban távozzon a helyszínről. Mielőtt azonban
a másik íven előre indult volna, még kiszólt a nyi-
tott ablakon.

252
 – Érdekes szeánszot tartottál. Nem is tudtam,
hogy foglalkozol halottak feltámasztásával. – Az-
zal kigurult a temető kapuján.
Tamás visszabandukolt a sírhelyhez, ahol épp
elhelyezték az urnát a kolumbáriumban, miköz-
ben egy magas, vékony, talpig feketébe öltözött
ember a családtagoknak kondoleált. Tamás azon
tűnődött, hogy ezen az emberen szűk a zakó és
rövid a gatya ; bokáig kilátszik a fekete zoknija.
Elhatározta, hogy Pali kedvéért, természetesen
a  legnagyobb diszkréció mellett, mindenkiről
készít egy gyászoló portrét itt, a sír mellett, pont
úgy, mint az asztrofizikusok nagy napján az ün-
neplő kutatókról.

Ez körülbelül tíz éve volt. Tamás akkor is éppen

látogatóban volt Paliéknál, a zord észak-amerikai
téli hidegben. Egész nap fújt a szél, és havazott.
Pali akkor már évek óta vezető kutató volt egy
hullámdetektor kifejlesztésében. Éjszaka csörgött
a telefon. Tamás a szomszéd szobában aludt ; hal-
lotta, hogy Pali őrült sebességben kapkodja ma-
gára a ruháit, Fruzsina meg álmos hangon kér-
dezősködik.
Tamás kibotorkált az előszobába.
– Hová mész ?

253
 – Az intézetbe.
– Most ?
– Volt egy szuperközeli gammakitörés.
– Mehetek veled ?
Pali egy pillanatig hezitált.
– Jó. Gyere.
Tíz perc múlva már az autópályán száguldottak.
Pali nyakában fityegett a megkötetlen sál. Egyszer
megkérte Tamást, hogy fogja a kormányt, amíg
begombolja a sliccét. Közben vállával tartotta fü-
léhez a telefont, és valakivel élet-halál kérdésről
diskurált.
– …so you are sure about the result. Absolute-
ly positive ? And the time difference ? No way !
Bounced from Ligo ? …from Virgo too ? No way,
man, no way ! – Pali röhögve üvöltött. Miközben
a  gatyájával küzdött, egyszer bele kellett kap-
nia a kormányba, hogy ne sodródjanak egy ka­
mion alá, de emiatt nem különösebben zavartat-
ta ­magát.
Tamásnak fogalma nem volt, miről szól a hely-
zet, de Pali katartikus tudósöröméből úgy ítélte,
most egy ritka pillanatnak lehet a tanúja, és ettől
ő is megmámorosodott. – It’s impossible, man !
How long was the signal ? Ohh, my… Unbeliev-
able ! How does it look like ? – Pali kurjantott egy

254
hatalmasat. – Ok, man, ok ! I am on my way. Ten
minutes, fifteen, tops. Don’t worry, I cannot be
fast enough… Why, you think there is a better
time to die than today ?
Pali hátrahajította a telefont, és kurjantott két
hatalmasat.
– Mi az ? Mi történt ?
– Megtörtént ! Érted ? Megtörtént ! Nem, ezt el
sem hiszem. Ez lehetetlen ! – ordította, és kurjan-
tott megint két hatalmasat.
– De micsoda ? Mi ? Mondd már !
– Az van öregem, hogy kurvára létezik az a ki-
baszott gravitációs hullám… – Pali odafordult
Tamáshoz, hosszú pillanatokra magára hagyva
az százhúsz mérföld per órával alattuk kanyargó
aszfaltot – és most meg is mértünk egyet. Érted ?
Tamás nem értett semmit, de Pali pár percben
elhadart szövegéből valami olyasmit szűrt le, hogy
történt egy neutroncsillag-összeolvadás, ami gra-
vitációs hullámokat keltett, és ezt sikerült mér-
ni egy, pontosabban : két lézer-interferométerrel,
először a  fizikatörténetben, meg hogy Einstein
jóslata valóra vált, vagyis hogy mindebből vala-
mi olyasmi következik, hogy valóban van egy új
dimenzió, mint az idő, vagy a tér, ez pedig a gra-
vitáció dimenziója ; hogy valójában idő, tér és gra-

255
vitáció egybe vannak hurkolva, de ez eddig csak
egy távoli, szinte filozófiai sejtés volt, most vi-
szont nemcsak kiszámolva van, hanem mutatják
is a műszerek. Ráadásul a mérés nem esetleges,
mert két nagy mérőállomás is ugyanazt jelezte,
meg a Fermi, meg az Integrál gammasugártávcső
is érzékelte, amiből elég pontosan lehet következ-
tetni a helyre is, ahol a bespirálozódás és a rob-
banás történt, és most a  világ összes távcsöve
ugyanabba az irányba fordul, és ki tudja, milyen
következményei lesznek a  felfedezésnek, de ég-
nek a vonalak minden kontinensen, és már most
mindenki fizikatörténeti csúcspillanatról beszél…
– És majd folytatom, de most rohanjunk ! Jaj de
jó, hozod a géped ?
– Persze.
– Akkor ez lesz a  beléptetőkártyád. Te fogod
megörökíteni a nagy pillanatot.
Pali úgy ragyogott, mint egy apa, akinek hár­
mas­ik­rei születtek. Együtt rohantak be az inté-
zet kapuján. Pali az előcsarnokban elhagyta a sál-
ját, Tamás halászta össze. A liftet sem várta meg,
csak rohant fel a lépcsőn, jó tizenhét emeletet, Ta-
más utána. Aztán végig egy hosszú, puha padló-
jú, széles, üres folyosón, át egy másikra ; itt már
volt pár ember. Rohantak át ezen is, egy közbül-

256
ső, csarnokszerű téren keresztül egy másik hos�-
szú folyosóra, amin már több tucat kutató ácsor-
gott, hangosan beszélgetett, nevetett, és próbált
beférni egy ajtón.
Pali minden udvariasságot mellőzve félrevon-
ta az előtte állókat – Tamás szorosan hozzátapadt
barátjához, nehogy kívül rekedjen az eseménye-
ken –, és átverekedte magát egészen a terem leg-
végében lévő sarokig, ahol egy számítógép vil-
logott. Senki nem köszönt senkinek. Mindenki
azonnal a számokat, mérési eredményeket mond-
ta a másiknak.
Pali leseggelt a számítógép előtti székre, és úgy,
ahogy volt, kabátban, kezébe gyűrt sállal, lihegve
pörgette hosszan a képernyőn látható színes sá-
vokat. Aztán kiosztott néhány utasítást, és elren-
delte, hogy mindannyian vonuljanak le a konfe-
renciaterembe fél négyre, vagyis hét perc múlva.
Itt többen röviden beszéltek a közvetlen ered-
ményekről, és hogy stratégiai együttműködésre
lesz szükség a többi intézettel. Ez volt a főkérdés.
Kinek mi lesz a feladata, ki tud még a csapatából
embereket mozgósítani.
Pezsgő durrant, poharak csilingeltek az üres
épület belsejében. Minden enyhe fényben úszott,
tele suttogással, halk morajjal.

257
 Pali ekkor lépett oda Tamáshoz. Már nem a lel-
kesültség látszott rajta, hanem az átszellemült tett-
rekészség.
– Öregem, úgy tűnik, igazad volt.
– Mivel kapcsolatban ?
– Az idővel. Csak azért érezzük l­ineárisnak,
mert a síkjába vagyunk kötve. De ez a sík, most
már tudjuk, bárhogy tekeredhet, görbülhet.
Egész­­sé­gedre.
Tamás a koccintás után nekiállt fényképezni ; az
ünnep csöndes komolyságába burkolózott kon-
zultáló, koncentráló arcokat.
Pontosan erre készült a temetőben is az utolsó
búcsúztatás végeztével. Mielőtt azonban ezt meg-
tette volna, odahajolt a bátyjához, és súgva meg-
kérdezte :
– Ez most a jelen ?

– Az a különös a tükörreflexes gépek működésé-

ben – magyarázta Tamás a földön térdepelve, és
belecsókolt a hason fekvő Réka hátába –, hogy
csak egyetlen pillanatban nem látod a képet, pon-
tosan akkor, amikor készíted. Vagyis csak archivál,
de a közvetlen jelen időt nem engedi birtokolni.

258
 – Azért, mert nincs jelen idő – vetette oda Ré-
ka közönyösen.
– Hát akkor ez most mi ?
A lány kiemelt egy képet a földön heverő pak-
samétából, és oldalra csücsörítő szájjal vizsgálta.
– Ez az.
Tamás odahajolt.
– Nem tudom. Miért olyan különleges ez ?
– Ez az, amiről beszélek. Tényleg nem látod ?
Tamás letette a kezében lévő fotókat, és odaha-
salt Réka mellé, hogy a kurátor kezéből kutathas-
sa a láthatatlan különösséget.
– Azért nincs jelen idő, mert egyáltalán nincs
is idő. Idő pedig azért nincs, mert nincs történet.
Ez jól látszik, éppen ezen a képen. – Mondta di-
adalmasan, és körmével megpöckölte a kép csil-
logó felületét.
Ez a párbeszéd a zuglói ház nappalijában hang-
zott el, nem sokkal azután, hogy Réka és Tamás
összejöttek.
Réka felállt, kiment a konyhába.
– Kávét ?
Tamás nem válaszolt. Hanyatt feküdt a földön
heverő több száz fényképen, és a plafont bámul-
ta. Réka feje felbukkant az ajtóban.
– Kérsz kávét, Tamás ?

259
 – Tudod, mi van ? Kurvára klausztrofób ez az
egész.
– Miről beszélsz ?
– Az idő.
– Jaj, hagyd már !
– Ez egy kibaszott labirintus, én meg eltéved-
tem benne. Érzem a falait, és nincs sehol kijárat.
Réka odakuporodott Tamás mellé, finom vé-
kony kezét rátette Tamás mellkasára, és szájon
csókolta.
– A kijárat az idő labirintusából, édesem, tet-
szik vagy nem, egyedül a halál.
– Nem feltétlenül. Egy olyan tudat számára, ami
a saját története zártságának érzékelésére kondi-
cionálódott, biztosan. De el tudok képzelni egy
olyan tudatot is, amelyik nem fogja fel a falakat,
amik között bolyong.
– Hogyhogy ? Milyen ez a tudat ? Nem értem.
– Például… például egy… Nem tudom én sem.
De kell lennie. – Réka feltápászkodott, és újra ki-
ment, de a  konyha láboscsörömpöléséből még
visszakiáltott.
– Agyhalott tudat. Az !

260
A fotó, amely Réka szerint bizonyítja, hogy idő
nem létezik, Andrást ábrázolta, mellszobor-kép­
ki­vá­gat­ban, afféle büsztben.
A kép azon az estén készült, amikor fiatalon ran-
gos jogászi kitüntetést kapott. Tamás is jelen volt
a baráti gratuláción, melyre szokás szerint a jogá-
szok közkedvelt belvárosi borozójában került sor.
András a lencsével szemben ül egy asztalnál,
szeme hunyva, két kézfeje egymásba simul. Vál-
lán kezek nyugodnak, amelyek a kép sarka felé fu-
tó, sötétbe bukó karokban folytatódnak, egy kicsit
úgy, mintha a szárnyai lennének. Semmilyen arc-
kifejezés, semmilyen érzelmi árnyalat nem látszik
a képen. András ekkor lett bíró.

– Ez az a nő, akivel sok éve viszonyod volt, ugye ?

– Igen.
– Ők voltak az ikrek a szomszédban Vácegre-
sen, ugye ?
– Úgy van.
– Súlyosan sérült emberek.
– Hát ezt meg miből gondolod ?
– Intézetben nevelkedtek.
– Honnan veszed ezt ?
– Emlékszel ? A  nagymama egyszer átküldött
hozzájuk egy tál pogácsával.

261
 – Nem.
– Nem emlékszel ? Becsöngettünk hozzájuk. Ki-
jött a nagypapájuk. Kérdezte, mi járatban. Mond-
tuk, hogy hoztunk pogácsát. A nagypapa azt taná-
csolta, hogy adjuk oda a lányoknak személyesen,
biztos örülni fognak neki. A lányok az emeleten
játszottak az apjukkal. Te mentél elöl a lépcsőn, én
mögötted. Még fel sem értél, amikor a kezedből
kicsúszott a tányér, és széttörött a földszinti pad-
lón. Erre összesereglettek a nagyszülők meg az
apuka, az ikrek, mindenki. Én egyébként az apju-
kat akkor láttam először. És utoljára. Te hazasza-
ladtál, mi meg szedtük a földről a porcelándara-
bokat, külön tálba a pogácsát. Aztán elköszöntem,
bocsánatot kértem a neveletlenségedért, és haza-
mentem én is. Tényleg nem emlékszel ?
– Ami azt illeti, egyáltalán nem.
– Este, lámpaoltás után piszkáltalak, hogy mi-
attad kellett szégyenkeznem a szomszédok előtt,
hogy kétbalkezes vagy, meg gyáva. És akkor el-
mesélted, hogy miért ejtetted el a tálat.
– És miért ?
– Továbbra sem emlékszel ?
– Abszolút nem.
– Akkor valami olyasmit mondtál, hogy az apu-
ka meg a lányok meztelenül feküdtek a földön,

262
és az apuka valami furcsát csinált velük, de nem
tudtad kivenni pontosan, hogy mit, mert amikor
megláttak, szétrebbentek.
– Ez biztosan nem történt meg.
– Hát nekem akkor ezt mesélted. Nem igazán
tudtam mit kezdeni a vallomásoddal, de egyszer,
évekkel később megint eszembe jutott, és akkor
megértettem, hogy mi történt. Amikor harminc-
évesen megtudtam, hogy összejöttél az egyikük-
kel, azt hiszem azzal, aki most ott volt a temeté-
sen, kutakodni kezdtem. Megtudtam, hogy tizen-
három évesen ő és az ikertestvére megmérgezték
az apjukat. Így kerültek intézetbe.
– De hát ez lehetetlen !
András két lépéssel az öccse előtt járt. Tamás
megállt, és nézte, hogy a bátyjának milyen idét-
lenül rövid a gatyája : hegyes fekete cipője fölött
hosszan látni engedi a zokniját. A fekete cipő is
megállt, és megfordult.
– Nem sokat mesélt a múltjáról, de az egyálta-
lán nem vág egybe a te történeteddel.
– Nyilván hazudott.
– De hát…
– És most újra együtt vagytok ?
– Nem. Csak kiderült valami, ezért újra meg-
keresett.

263
 – Ugyan mi derülhetett ki húsz év után ?
– Hogy van egy húszéves lányom.

Zsófi befűzte a hatalmas fotópapírívet a nyomda-

gépbe. Az alján végighúzta a kést, és várt. Tamás
a számítógép monitorjába bújva állította az ös�-
szeillesztett képek méreteit. Lassan elindult az ív
a gépből kifelé ; tünedeztek elő a fekete-fehér arc-
képek, centiről centire. Tamás odaugrott a papír-
hoz, finoman megemelte a széleit, és nézte a ké-
peket. Ragyogott az arca. Amikor az egész ív meg
volt nyomva, de a gép még fogta a széleket, Tamás
a földre lógó papír elé tett egy ventillátort, hogy
alaposan megszáradjon a festék.
Befűzték a következő ívet is. A gép kattant, fel-
búgott, és lassan újabb sorozatot nyalt a papírra.
A megnyomott íveket ketten, négy kesztyűbe
bújtatott kézzel tartva, óvatosan átvitték a vágó-
géphez, és képenként felszabdalták.
Húszas stószokba gyűjtötték őket, a stószokat
pedig kartondossziékba zárták. Közben a gép már
köpte magából az újabb ívet.
Zsófi tekintete végigjárt a  falhoz állított ívte-
kercsek végtelen hosszú során.
– Tamás !
– Mi az ?

264
 – Mi lenne, ha innentől fogva nem vágnánk
szét, nem kasíroznánk, nem ragasztanánk egye-
sével, hanem a fal méreteihez igazítanánk az el-
rendezést az íveken, és mint egyszerű tapétát, fel-
nyalnánk.
–  Nem !
– De miért ? Több heti munkát meg tudnánk
vele spórolni.
– Na és ? Akkor az egész elgondolást nem ér-
ted ! – Tamás felegyenesedett, és ahogy lépésen-
ként közeledett Zsófihoz, úgy vált egyre fenyege-
tőbbé a hangja. – Én nem tömeget akarok, hanem
egyéneket ! Személyiségeket. Egyesével ! Külön !
Éppen az a  belefektetett kis munka fogja meg-
adni nekik a külön létezésüket, amivel kivágod
őket. Mi az, hogy tapétázzuk ki a falat ? – Tamás
tajtékzott. – Ennyire ostoba vagy ? Tapétázzunk
falat ? Akkor én mi a faszért csinálom ezt több
mint húsz éve ?
Zsófi mélyen lesütötte a szemét. Már potyog-
tak a könnyei.
– Jaj, ne sírj már állandóan !
– Elköltöztem otthonról. Anya megtiltotta, hogy
találkozzam veled.
Tamás eltűnődött.
– És most hol laksz ?

265
 – Most pár napig Petyánál.
– Az meg kicsoda ?
– Hát ő az én… csoporttársam.
– A barátod ?
– Jóban vagyunk – hüppögte Zsófi.
– Értem. És apád mit szól ?
– A Feri ? Mindennap hív, meg ír, hogy hol va-
gyok. Nem merem felvenni a telefont. Lilivel néha
beszélek. Ő a titkos szövetségesem. Benne meg-
bízom.
Tamás elgondolkozott.
– De ugye ezt a  helyet a  nagynénédnek sem
árulod el !
– Dehogyis ! Nem, nem ! Semmiképp. – Végre
fölemelte tekintetét. – Petyával elmegyünk ma es-
te színházba. Nem jössz velünk ?
– Nem.
– Miért ?
– Mert utálom a színházat.
– Hogyhogy utálod ?
– Hát csak mert rossz. Értelmetlen. Hamis. Ha-
zug. Ócska képmutatás az egész.
– Minden színház ?
– A legtöbb. Olcsó színészek deklamálnak szí-
nes kosztümökben, a  nézők meg kisestélyiben
kuksolnak a sötétben, és nézik őket. De nem is

266
a  szereplőket látják, hanem a  híres színészeket,
akiknek a közelében lehetnek, és ettől úgy érzik,
rájuk is vetül egy kis fény. Ez a mai álértelmisé-
gi szalonélet.
– Ez egy nagyon goromba vélemény.
– Lehet. De akkor sem érdekel a színház.
– Jó, akkor menjünk máshová !
– De miért akarsz mindenáron menni v­ alahová ?
– Mert hetek óta minden délutánt itt töltünk.
Kéne egy kis változatosság, neked is. Az arckép-
csarnok megvár.
Zsófi félszegen megfogta Tamás kezét.
– Na, apa. Gyere már el.

Tamás kötélnek állt, és ami azt illeti, kellemes él-

ményben volt része. Az értelme ugyan nem tud-
ta teljes egészében átfogni a cselekmény összefüg-
géseit, de a részletek kemények, bátrak, érzékle-
tesek voltak. Mindez nem hasonlított a korábbi
színházélményeire.
Zsófi ragyogott örömében ; egyszerre volt büsz-
ke Tamásra Petya előtt, és Petyára Tamás előtt. Az
az enyhe kellemetlenségérzés szitált csak Tamás
nyakára, hogy Petya úgy diskurált vele, mintha
legalábbis régóta ismernék egymást. Ha nem is
jó barátok, mindenesetre jó ismerősök volnának.

267
 Az előadás szünetében, amikor Petya egy perc-
re elszaladt a mosdóba, Tamás kihasználta az al-
kalmat.
– Nagyon kedves, de ki ez a fiú ?
– Basszus, apa ! A tanítványod.
– Á, értem.

Az előadás után Tamás melegen megszorította

Petya kezét, Zsófinak megköszönte a  klassz él-
ményt, aztán hazaindult.
„Jó kis előadás volt, meg kell hagyni ! Lehet,
hogy érdemes lenne máskor is színházba járni ?”
Aztán azon töprengett, hogy másnap, az egyete-
mi előadás után milyen feladatok várnak rá a mű-
teremben. „Kéne szerezni még egy embert, aki
segít kasírozni. Talán ez a fiú alkalmas lenne rá.”
Másnap Tamást az előadása után szobájába hív-
ta a tanszékvezető.
– Szevasz.
– Szevasz öregem. Ülj le ! Kávét ? – Tamás egy
kézmozdulattal jelezte, hogy nem kér. – Figyelj
ide ! Aggódunk érted.
– Miről beszélsz ?
– Mondd meg őszintén : jársz te vizsgálatokra ?
– De most komolyan ! Mindenki meg van bo-
londulva ?

268
 – Tamás, az állapodod egyre súlyosabb.
– Hát ezt meg mi a lónak az ő véreres faszából
gondolod ?
A kolléga kinézett az ablakon, és sóhajtott egy
nagyot.
– Ezt a vizsgaidőszakot még megcsinálod, utá-
na nem jössz vissza addig, amíg nem hozol ne-
kem valami orvosi papírt, hogy láttak, kezeltek,
meggyógyultál.
– Mi a fészkes picsáról beszélsz, Jani ? És még-
is, milyen betegségem volna ?
Jani hallgatott.
– Szóval kirúgsz ?
– Nem. Ha lehet valamit kezdeni a  dologgal,
akkor a  gyógyulásodig doktoranduszok veszik
át a bevezetőkurzusaidat. Ha nem, akkor szépen
nyugdíjba mész.
– De hát ez… !
– Sajnálom. – A  kolléga felállt, odalépett Ta-
máshoz, és megmarkolta a vállát. – Nagyon nagy-
ra becsüllek. Vigyázz magadra ! – Megrázta Ta-
más kezét. – Szevasz.
A  szoba előtt az egyetem folyosóján András
ácsorgott, ballonkabátja zsebébe süllyesztett ke-
zekkel. Amikor Tamás kilépett az ajtón, kissé za-

269
vartan felkapta a fejét, szipogott egyet, aztán né-
mi mosolyt erőltetett az arcára.
– Szervusz Tamás.
– Hát te ?
– Épp erre jártam. Gondoltam, beugrom a mun­
ka­he­lyed­re.
Tamás egyik szemöldöke felszaladt, a másik le-
görbült.
– És hogyhogy épp most jutott ez eszedbe ?
– Úgy éreztem, talán szükséged lehet egy kis
segítségre.
– Segítségre ? Köszönöm szépen, nagyszerűen
elvagyok magam is. Nemsokára lesz kiállításom.
Eljössz ?
– Nem vagyok benne biztos, hogy a te állapo-
todban…
– Milyen állapotom ! Hát az istenit már neki ! – ki-
áltotta Tamás, hogy zengett bele a tanszéki folyosó.
András hazavitte Tamást, és a  következő na-
pokban többször is kérte, hogy költözzön át hoz-
zá, de Tamás hajthatatlan volt. Egész egyszerűen
nem értette, hogy jön ahhoz a bátyja, miután évek
óta nem is látták egymást, hogy most egyszer csak
elköltöztesse őt a lakásából. Kiabált. Csapkodott.
Toporzékolt, mint egy kisgyerek, aztán kiszaladt
a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát.

270
 Nézte ezt a ráncosodó arcot, és bár volt egy tá-
voli tudása arról, hogy ezek a  vonások valami-
képpen hozzá tartoznak, sehogy sem tudta azo-
nosítani magával. Valójában csak részleteket lá-
tott ; bárhogy próbálkozott, nem látta az egészet.
Nem látott arcot. Hátralépett, hátha a távolság se-
gít. A tükörben megjelent András arca is. Érezte
a bátyja aggodalmát, de neki is csak a szemét látta.
András odalépett hozzá, és átfogta a vállát.
– Tamás, mi az, mi történt ?
– Semmi. Kibasztak. – mondta Tamás olyan hi-
degen és közömbösen, mintha nem is magáról
beszélne. Aztán egy köhögésszerű ugatásban ki-
tört belőle a zokogás. Összegörnyedt, és harapta
a csap porcelán peremét.
Ebben a pillanatban egyikük sem tudta volna
felidézni, mikor sírt Tamás utoljára.

Tamás a mátyásföldi kertben söpörte a falevelet.

Bátyjával kivizsgálásokra jártak. Tamást gya-
korta megfigyelték, állapotának romlását két-
naponta regisztrálták ; készült a pontos kórisme.
Emlékezete minduntalan cserbenhagyta, és ezért,
vagy másért, egyre indulatosabbá vált. Nem pon-

271
tosan értette, mi történik vele és körülötte. Úgy
érezte, tükörreflexes gépének keresőjében kutat-
ja a világ tárgyfelületét, egy teleobjektív szűk ab-
lakán keresztül, amely egyre szűkebbre zár, hogy
végül ebben a nagyítólencsében feltünedező vo-
nalak és görbék vibráló káoszából kényszerül
megalkotni a  legalapvetőbb értelmi egységeket.
Egyre gyorsabban, és egyre elkeseredettebben
pásztázott. Majd jöttek a dühkitörések. Nem ér-
ti. A tízes alapú logaritmus birtokbavételének le-
hetősége távolodott. Arra azonban még emléke-
zett, hogy van egy épület, abban egy tér, ahová sok
fényképet kell minél előbb kiakasztani.
Felnézett a  seprésből. Zsófi sétált el ­mellette,
bevá­sár­ló­szaty­rok­kal a  kezében. Rámosolygott.
Akkor minden rendben. Tamás is mosolygott,
kissé félszegen, leszorított szájjal. Rátámaszkodott
a seprűnyélre, hogy a sörték rágörbültek a fagyott
földre, és a lehető legnagyobb kedvességgel an�-
nyit kérdezett a lányától, amennyit még bizton-
sággal tudott vállalni :
–  Na ?
Zsófi mindig zavarba jött, amikor Tamás csillo-
gó szemekkel fordult felé, és ennyit kérdezett. Egy
ideje ugyanis kizárólag ezt kérdezte, ez a kérdés
pedig nem jelentett semmi egyebet, mint hogy

272
Tamás rettegett a  beszédtől, az egyszerű fogal-
mak alkotta labirintusban való könnyű és végze-
tes eltévelyedéstől, az emberi kapcsolódásra vi-
szont annál jobban vágyott. Zsófi azért ledob-
ta a szatyrokat, odaszaladt Tamáshoz, és átölelte.
– Mindjárt. Már mindjárt !
Odabent több ezer kis portré borította a fala-
kat, csöndben, egyenletesen. Minden arc önnön
belső történetére nyitott egy aprócska ablakot, de
éppen ebben az egyenletes eloszlásban, a  soka-
ságnak ebben a  homogén uniójában adtak szá-
mot valami egészen másról.
– Arról, hogy a történelem véget ért – mond-
ta Réka, és egy pillanatra megállt. – Tamást vi-
lágéletében bosszantotta a hamisság, a képmuta-
tás. Egy alkalommal hosszan beszélt nekem ar-
ról, hogy Európában, és az úgynevezett nyugati
világban, sok évszázad háborúskodása egy világos
egyezménnyé szilárdult : jobb a béke, mint a há-
ború. Nálunk, és néhány más országban talán
a rendszerváltás volt az az utolsó pillanat, amely-
ben még közvetlen tapasztalatunk volt a történe-
lem viharáról. Azóta áll az idő, azóta nem érintke-
zünk a történelemmel, mert azóta nincs történe-
lem. Jobb a béke, mint a háború, mindkét félnek.
Ahol pedig nincs többé tapasztalatunk a minket

273
alakító nagy változásokról, ahol mindenki meg-
születik, éldegél a meleg otthonában, aztán meg-
hal, abban a térben idő sincs többé. Tamást nem
érdekelték a letűnt szocializmus reminiszcenciái,
a korábbi generációk tapasztalata. Az az ő tapasz-
talatuk volt, mondta mindig, és nem a miénk. Ha
valakit ezek kutatásán kapott, gúnyolódni kezdett.
Ez nem a  mi tapasztalatunk. Történelmi köny-
vet írhatunk, de akkor szem előtt kell tartanunk,
hogy ezt nem a jelen kérdései, hanem a történe-
lem iránti olthatatlan éhségünk íratja velünk. Ne-
künk nincs már tapasztalatunk a világ alakulásá-
ról. Nem csábíthatjuk magunkat, mondta mindig,
a történet illúziójával, mert csak délibábos képze-
teket tárunk magunk elé. A jólétben, legyen szó
akár szegénységről, akár gazdagságról, de a bel-
ső arányoktól eltekintve mégiscsak jólétről be-
szélünk, nem történik semmi. Az ember meg-
születik, éldegél, ki küzdelmesebben, ki kényel-
mesebben, és meghal. A politizálás, a szüntelen
bosszankodás és károgás vezetőink pimaszságai
miatt nem más, megint csak a történelem éhsége.
Tamás mindig mondta, hogy ha kikapcsolnánk
a rádiót, nem olvasnánk újságot és nem néznénk
a napi híreket, hirtelen a maradék illúziója is el-
fogyna a változásnak, hiszen azok a nagyra nö-

274
vesztett nemzeti tragédiák, melyeket egyik vagy
másik politikus megnyilatkozásából származtat
az egyén, valójában semmilyen hatással nincse-
nek, és soha nem is lesznek az életünkre. Szeme-
re Tamás ennek az időtlenségnek a tapasztalatát
forgatta át történelemmé. Ez volna a kiállítás fi-
lozófiai konklúziója : az is történelmi tapasztalat
– mutatott vékony karjával a háta mögé –, ha áll
az idő. Az, hogy kiperdültünk a változások korá-
ból, és körénk fagyott az állandóság, amelyben
nincsenek értékkülönbségek vagy kontrasztok,
amelyben a legfinomabb egyéni történetek vagy
a humor vagy a pszichologizálás mindaz, amire
lencsénket rányithatjuk. Ám ugyanabból a törté-
nelmi távlatból tekintve ezeket, ahonnan a mér-
téket az utóbbi évszázadokban megtanultuk fel-
venni, az árnyalatok láthatatlanok.
Tamás egy egész életen át készítette ezt az arc-
képcsarnokot. Megszállottan és vakbuzgón. No-
ha törekvése inkább szimbolikus, hiszen egy egész
társadalom aligha megjeleníthető néhány fehér-
re festett falon, mégis azt mutatja meg, hogy egy-
szerre jelen van mindenki a maga egyéni törté-
netével, a mi terünkbe átkapaszkodó tekintetével,
amelynek sugarába hosszú időre is beléphetünk,
ugyanakkor a portrék összességét tekintve, két lé-

275
pés távolságból már nem marad semmi a szemé-
lyességből : kiállítótérbe érkezünk, melyben sok
száz és ezer kép sorakozik békés nyugalomban,
mondhatnám : időtlenül.
Taps.
– Bocsánat – próbálta Réka túlkiabálni az egyen­
le­te­sen erősödő tapsot –, elfelejtettem mondani,
hogy a  kiállítás állandó. Mindennap látogatha-
tó reggel tíztől délután négy óráig. És használják
nyugodtan a létrákat. Biztonságosak. Ennyit sze-
rettem volna mondani.
A taps nem Rékának szólt, hanem Tamásnak,
aki Réka mellett állt, és csillogó szemmel mosoly-
gott. Réka is felé fordult, és tapsolt.
– Köszönöm – mondta Tamás, és gyermeki
örömmel emelte fel a fejét a sötéten csillogó fo-
tópapírok ezrei felé. – Köszönöm.
Miután szétolvadt a tömeg, odalépett Tamás-
hoz egy nő.
– Szia Tamás, megismersz ?
– Hát persze ! Horváth Luca. Szia !
– Fantasztikus ez az egész.
– Én is… nagyon örülök neki.
– Komolyan mondom. Ez hihetetlen. – Pár pil-
lanatig zavartan néztek egymásra. – És hogy vagy
egyébként ?

276
 – Azt mondják, nem túl jól. Nem szerénység-
ből mondom, de tényleg egyáltalán nem érdekel.
Mesélj inkább te ! Veled mi van ?
– Én… én megvagyok, köszönöm. Van egy
nagyfiam. Közgazdász. Nekem van egy kis lak-
berendező vállalkozásom. Van egy férjem, aki-
vel nem élünk együtt, de jóban vagyunk. Elva-
gyok. Így ötven fölött újra fontos lett, hogy eljár-
jak emberek közé.
Tamás, miközben Lucát hallgatta, hátratett kéz-
zel, egész törzsével bólogatott.
– Értem.
– Ha gondolod, egyik nap szívesen átugrom
hozzád. Jó volna beszélgetni.
– Jó, de inkább te. Én már csak nehézkesen
­tudok.
– Ne aggódj. Majd dumálok helyetted is – mo-
solygott Luca, aztán elköszönt, és átadta a helyet
másoknak is, hogy röviden gratuláljanak az alko-
tónak. Megjelent Csongor is, és János is. Csongor
ugyanúgy kopaszon, János szőke haja pedig erő-
teljesen őszült. Láthatóan zavarban voltak mind
a ketten. Sem egymással nem tartották már a kap-
csolatot, sem Tamás állapotával nem tudtak mit
kezdeni. Gratulált egy idős, magas úr is, Réka fér-
je, és még sokan mások.

277
 Amikor elfogytak a gratulálók, Tamás kilépett
az épületből, és körbenézett. Elégedett volt, úgy-
hogy kezébe vette a falnak támasztott ciroksep-
rűt, és folytatta korábbi tevékenységét.
Ahogy Tamás állapota romlott, ez lett legked-
vesebb, végül az egyetlen időtöltése : sepregetett
a  mátyásföldi raktárépület körül. Néha felegye-
nesedett és körbenézett. Olyan érzés szitálta be,
mintha valamiben tévedett volna. Mintha a  tu-
dóst – a  számításai végére érve – az a  hirtelen
támadó rossz érzés kerítené hatalmába, hogy az
egyik ponton egy műveletet elvétett. Talán az ele-
jén, talán valamivel később. De ki tudja, hol és
melyiket.

Tamás tudatának utolsó állomása egy sok évvel

korábbi, belső szerkezetét meghatározó pillanat
volt. Az a pillanat, amit megállított.
Még egyszer körbejárta a fáklyafényben úszó
erdei tisztást, a  doboló, éneklő, táncoló nőket.
Ő  maga nem volt jelen, mintegy kimontírozó-
dott a képből, a pillanatba fagyott tömeg azonban
mind erre a hiányra összpontosult. Az az életen
át tartó meggyőződése vagy legalábbis vak sejtel-

278
me ingadozott, hogy az ikrek az ő életének voltak
démoni kísérői. Nevetséges gondolatnak tartotta,
korholta is érte magát, mégis ennek a sejtelemnek
a párafelhőjében élt.
Nem emlékezett, hogy került erre a tisztásra,
csak megkínzatásának homályos benyomásaira.
Haldokló tudata hatalmas erőfeszítéssel próbált
behatolni ennek az emléknek az elzárt rezervá-
tumába.
Szétnézett a kifestett arcokon. Démoni masz-
kok. Kifejezéstelenek. A  helyzet értékelésével
mégis elégedetlen volt. Talán nem azért emberte-
len a szituáció, mert hiányoznak belőle az emberi
gesztusok, hiszen mindegyikükből épp ugyanan�-
nyira hiányzik. Egy emberként vonaglanak.
Tamás tudatában még egyszer utoljára felpis-
lákolt az értelem ; egy érzet köré szerveződő sej-
tés. Egy olyan érzeté, melynek egész életében csak
a hiányát tapasztalta. Valami, ami egységes, ami
közös. Valami kollektív tapasztalat. Hogy ez pon-
tosan mi lehet, odáig már nem hatolt kimerülő
tudatállománya. Talán, ha akkor nem ellenkezik,
hanem részt vesz…
Miért nem merült fel ez benne ?

279
Tamás agya már nem tudta ellátni a létfenntartó
funkciókat. Réka és András, a bátyja segítette át
a halálba. A leglelkesebben Zsófi gyászolta, még
egy hosszú éven keresztül, noha csak néhány hó-
napig ismerte ezt az embert.
A kiállítást nem nagyon látogatták. Zsófi sze-
rint Rékának ugyan lett volna lehetősége média-
és reklámfelületet biztosítani neki, sőt, szerinte az
anyja könnyen tudott volna pénzt szerezni, hogy
több emberhez jusson el a kiállítás híre, a házat
a telekkel együtt, miután már egy éve nem tévedt
oda senki, végül mégis ő maga adta el.

■ ■ ■