Victor Hugo

A nyomorultak

-élménybeszámoló-
Múlt nyáron kezembe vettem egy keménykötésű, vaskos, kicsit poros, kicsit szakadt
könyvet, melyről azóta is szívesen mesélek, s az általam olvasott, valaha legszebb könyvnek
tartom.
A könyv Jean Valjean volt fegyenc életét mutatta be, ki, kiszabadulva a fegyházból új
életet kezdett, s ő lett egy kicsiny város polgármestere. Itt megismerkedett a nehéz sorsú
Fantine-val, kinek halálos ágyánál fogadalmat tett, hogy gondoskodni fog kislányáról,
Cosette-ről. De Jean Valjean-nak hamarosan menekülnie kellett, hiszen Javert felügyelő
felismerte benne a volt gályarabot, s mindenképpen igazságot akart teremteni. Innentől
kezdve a polgármesternek nem lehetett teljes nyugalma, hisz Javert állandóan a nyomában
volt.
A történetet az ő sorsukat ábrázolta, évről évre, hogyan cseperedett Cosette ifjú
hölgyé, meddig kell egy embernek a múltban elkövetett hibái miatt szenvednie, miért olyan
nehéz elengedni egy rögeszmét, mikor érezzük, hogy úgy lenne helyes.
A regényről nehéz lenne negatív kritikát írnom, hisz nem csak élményben,
szókincsben, történelemben gazdagodtam, hanem új érzelmeket és nézeteket kaptam tőle.
Gazdagabb lettem az érzelmek világában, hiszen, volt, hogy engem is kétségek
gyötörtek, néhol pedig a bűntudat s a tehetetlenség marcangolt, de ugyanakkor még a
szerelemnek egy darabkáját is megtapasztaltam. Mindez hihetetlen volt számomra, hogyan
tud egy ember ennyi érzelmen átmenni, ennyi életet átélni, mikor csak hasal a szőnyegen, s
izgatottan, máskor pedig félve lapoz?
Victor Hugo bebizonyította számomra, hogy mindenki “emberből” van. Emberek
vagyunk, sokszor gonoszak, kiállhatatlanok, s mindig a másik vesztét keressük, de
ugyanakkor lehetünk jók is, tudunk örülni, nevetni, szeretni vagy éppen szenvedni. Bárkiből
lehet a végén jó vagy rossz, s lényegében nem a múltad határoz meg, hanem az, hogy mit
teszel a jelenben.
Az író megteremtett a szemem előtt egy korántsem tökéletes világot, mely teli van
nyomorral, szenvedéssel, üldözéssel, de ahogy a valóságban is előfordulnak, úgy a könyvben
is rejlenek apró csodák, melyek rajtunk múlanak, hogy megtaláljuk vagy sem.
A könyvben nem zavart, hogy az író, néha kitérőket tett, elkalandozott a történettől és
inkább életszemléleteit mutatta be, különböző eseményekről, élethelyzetekről. Viszont
nagyon megérintett, az aprólékosan, lassan kibontakozó stílusa, az, hogy mindent érzékletesen
mutatott be, hangsúlyt fektetve a szereplők lelkivilágára. Mindent nagyon precízen, szelíden
ábrázolt, olyannyira le tudta írni az emberben kavargó érzelmek sokaságát, a lélek
megnyilvánulását, hogy még egy szkeptikusnak is nehéz lett volna közömbösnek maradni.
Mindez mégsem ment át a nyálas, végtelenül romantikus stílusba, hanem sikerült megtartania
az egyensúlyt a szépség és a giccs között.
Szóval a “A nyomorultak” által egy teljesen új élményben volt részem, mely
történetileg és stílusilag egyaránt tetszett. Egy olyan könyv volt, melyből sokat tanulhattam,
mely ráébresztett arra, hogy milyen különlegesek, egyediek, de ugyanakkor törékenyek
vagyunk, mert, ahogy Victor Hugo írta: „A lélek szeme sehol sem találhat több ragyogást és
több sötétséget, mint az emberben: nem pihenhet meg ennél félelmetesebb és ennél
bonyolultabb, ennél titokzatosabb és ennél végtelenebb valamin”.