A kard Lovagjai

Harcosok sorozat III. rész

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Roland Green
Knights of the Sword

Copyright © 2003 by Wizards of the Coast, Inc.

Licensing by Hasbro Consumer Products
All Right Reserved

Fordította: Zarándy Beáta

Borítórajz: Jeff Easley

Kiadja: a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
ISBN: ISBN 963-9474-49-5

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053
Telefon/Fax: (36-1) 216-7054

www.deltavision.hu
A Kard Lovagjai
Harcosok sorozat ● III. kötet

Roland Green

Delta Vision Kiadó

Budapest
 PROLÓGUS

Sir Marod Ellersford fegyverzet nélkül egész életében, könnyű

teher volt a lova számára. Jó egy fejjel magasabb volt, mint az
átlag, de vagy egy arasznyival keskenyebb is. Állítólag fiatal
korában az egyik kiképzője így tréfálkozott:
– Úgy akarsz vereséget mérni az íjászokra, hogy félre-
állsz a nyilak elől? Megfontolandó gondolat, Marod barátom!
Mindez negyven évvel ezelőtt történt. Marod már nem
volt fiatal, viszont a Rózsa Lovagjai közé tartozott, Solamnia
Lovagjainak sorában. Mindazonáltal karcsúságából mit sem
veszített.
Ezért aztán nem volt nehéz felcipelni őt a hegygerincre,
Dargaard Tornyától nem messze. A hatalmas sziklaépítményre
és a körülötte szétszóródó gazdasági épültekre rá sem nézett,
hanem a nyugati láthatárt kémlelte a lemenő nap fényében.
Errefelé alacsony, de csipkés tarajú hegyek emelkedtek,
amelyek alól az évezredes esők és szelek elhordták a puhább
alsó kőzeteket. A csúcsok némelyike kirajzolódott az ég kilát-
szó, karmazsinvörös és arany színben játszó darabkája előtt,
míg mások elvesztek a viharfelhők egyre növekvő kékesszürke
tengerében.
A tavasznak ebben a szakában a vihar egyformán lehetett
elenyésző vagy óriási, az időjárás szeszélyes és változékony
volt. Akárcsak Solamnia Lovagjai az utóbbi időben. Ez volt az
egyik oka annak, hogy Sir Marod Ellersford immár több mint
tizenöt éve annak a feladatnak szentelte magát, amelyet remél-
te, hogy az igaz istenek segedelmével még legalább ennyi ideig
elláthat.
A feladat világos volt. A lovagok utánpótlását kellett biz-
tosítania emberekből, fegyverekből, gazdagságból, valamint
olyan jártassággal ruházni fel őket, amely ismeretlen a hatal-
mas Istart uraló papok előtt. Az is a feladathoz tartozott, hogy
mindezeket az erőforrásokat titokban tartsák a papok előtt – és
amennyire a Becsület, az Eskü és a Szabályzat engedi, azok
előtt a lovagok előtt, akiknek nem volt szükséges megtudniuk.
A világ nem romlott meg annyira a hatalmas Istar uralma
alatt, hogy ez élet-halál kérdés lett volna. Még azok a vidékek
is, amelyek csupán névlegesen támogatták Istart, rendkívül
udvariasan utasították el az együttműködést (kivéve a
minotauruszokat, akik viszont Istarral szemben sem voltak
durvábbak, mint bárki mással, és ez Marod szerint bizonyos
fokig a tisztelet megnyilvánulása volt). Istar uralkodott, a béke
győzedelmeskedett és az emberek gazdagon gyarapodtak a
boldog békeidőkben.
Solamnia Lovagjai, akik fiatal koruk óta a háborúnak
szentelték az életüket, nem igazán illettek ebbe a barátságos
világba. Kevesen csatlakoztak a soraikhoz, viszont egyre töb-
ben léptek ki, amennyiben a szabályzat megengedte nekik.
Ha Istar papjai nem örvendeztek volna olyan nyíltan efe-
lett, akkor talán Marodot sem zavarta volna annyira a folyamat.
Úgy látta azonban, hogy a papok úgy örülnek a lovagok meg-
fogyatkozásának, mintha annak örülnének, hogy egy lehetséges
ellenfél sorai gyengülnek meg. Marod nem bízott azokban,
akik nem tudják elviselni az ellenfeleiket.
Művelt emberként tudta, hogy még az igaz istenek között
is létezett a jó, a semleges és a gonosz, hogy így tartsák fenn a
világegyetem egyensúlyát. Az embereknek még sokkal inkább
szükségük volt az egyensúlyra, mint az isteneknek, ezért óva-
tosnak kellett lenniük, nehogy valaki kezébe túl sok hatalom
összpontosuljon.
A lovagok puszta létezésükkel ellensúlyozták a papok ha-
talmát. Marod őszintén remélte, hogy a mások által is osztott
félelmei, miszerint a jövőben nagyobb tétje lesz a munkájának,
nem válnak valóra. Azonban már elterjedt a hír, hogy a papok
az embereken kívül minden más fajjal igazságtalanul bánnak,
vagy legalábbis elfordítják a fejüket, ha igazságtalanság éri
azokat.
No meg aztán a főpap nyíltan papkirálynak nevezte ma-
gát, ezzel érzékeltetve, hogy nemcsak az istenek tisztelete, de
Istar népének mindennapi dolgainak irányítása is az ő kezében
összpontosul. Ezenkívül mindenféle pletykák is terjengtek,
amelyekre Sir Marod nem szándékozott időt pocsékolni, hát
még hitelt adni nekik – de amelyektől azért a hideg futkározott
a hátán, ha mégis beférkőztek a gondolataiba.
Most éppen egy, az ösvényen felfelé ügető ló patadobo-
gása férkőzött be a gondolataiba, majd a fújtatás, ahogy a lova-
sa megrántotta kantárszárat, hogy megállítsa. Marod megfor-
dult a nyeregben, és Sir Lewin Trenfarral találta szemben ma-
gát, aki szélesen rámosolygott.
Sir Lewin nagy teher volt a lovának, még akkor is, ha
csak zubbonyt és térdnadrágot, köpenyt, kardot és tőrt viselt.
Szerencsére módjában állt, hogy olyan méretű hátas lovakat
tartson, amelyek elbírják. A saját dinasztiája a Solamniai neme-
sek alacsonyabb rendjébe tartozott, de rokonságban állt vagy
fél tucat rangosabb nemzetséggel és legalább egy kevésbé je-
lentős király volt a felmenői között. Nem igazán szorult nélkü-
lözésre, amióta a kiképzése befejeződött.
A széles mosoly csak az előző év óta vált szokásává,
amikor Sir Lewin leleplezett egy összeesküvést messze keleten,
néhány szegényebb földesúr között, akik rablólovagnak készül-
tek. Mindezt az élete kockáztatásával és orcája verítékével érte
el, és így teljesített a Rózsa Lovagjai – Solamnia Lovagjainak
legmagasabb rendje – közé választásához szükséges minden
elvárható követelményt.
A Szabályzat szerint az egyik ilyen ésszerű követelmény
az volt, hogy a Rózsa rendjének összes többi lovagja is hozzá-
járuljon a felvételéhez. Sir Marod is hozzájuk tartozott, és a
hozzájárulásához nem sok kétség fért. Volt benne ugyan némi
kétség, hogy a tanítványa egy csöppet túl hamar kapja meg a
kitüntetést, de semmiképp sem olyan mértékű, ami miatt meg-
tagadta volna a hozzájárulást.
Az istenek Vinas Solamnus ideje óta mindannyiunkat a jó
és a rossz keverékének teremtenek, és az, hogy néha az elegy
legkevésbé ízletes része kerül legfelülre, nem jelenti azt, hogy
az illető végképp a gonosz markába került volna.
Sir Lewin kigombolta a köpenyét, és átnyújtotta az idő-
sebb lovagnak.
– Ez melegebb, mint a tiéd.
– Az évek nem szívták úgy ki a véremet, mint gondolnád,
ifjú lovag – mondta Marod fagyos mosollyal. – Te pedig úgy
lovagoltál, hogy megizzadtál bele. Ha leveszed a köpenyed,
könnyen megfázhatsz, arra pedig egyetlen gyógyír van.
Lewin arcára tettetett rémület ült ki.
– Ne, csak Guliana gyógyfőzetét ne! – a fehér köpenyes
gyógyító arról a nézetéről volt híres, hogy az ember csak szen-
vedésen keresztül nyerheti vissza az egészségét.
– Más út nincsen.
Lewin heves mozdulattal terítette magára a köpenyét.
– Olvastam a leveleket, melyeket otthagytál nekem. Úgy
tűnik egyik sem kíván cselekvést, sőt még választ sem, mind-
össze az íróik megelégedésére szolgál, hogy elolvastuk őket.
Marod arckifejezése továbbra is egy márványszoboréhoz
volt hasonlatos. Lewin a homlokát ráncolta.
Marod tudta, hogy most próbára teszi a fiatalabb lovagot,
a fiatal lovag pedig tisztában volt vele, hogy most éppen próba-
tétel előtt áll, és megbukik, ha meg kell kérdeznie, hogy van-e
olyan a levelek között, amelyikre esetleg nem csupán formális
választ kell adni. Mindkét lovag szívesen túlesett volna már
ezen a szinte mindennapos szertartáson.
– Hihetünk-e vajon a szóbeszédnek, miszerint Karthay
növelni szándékozik a flottáját? – kérdezte végül Lewin.
Marod nem engedett neki ilyen könnyű kibúvót.
– Valóban, vajon hihetünk-e nekik?
– A karthayi emberünk szerint utcai híresztelés az egész.
Azt azonban nem mondja, melyik utcákon beszélik.
– És számít az? – Marod tudta a választ; az ördög ügy-
védjének szerepét játszotta.
– Nem is kevéssé. Ez a pletyka a kikötő menti utcákon
terjed – a második pohár után minden tengerész az álmairól
kezd el beszélni. Sok tengerész, akit az istari kereskedők partra
tettek, nagyobb flottáról álmodik Karthayban.
– Majd kiderül. És ha ez a mese a Kapitányok teréről nyí-
ló utcákon terjed?
Lewin megint a homlokát ráncolta. A gondterhelt ráncok
elcsúfították a csinos arcát, amelyre büszkébb volt, mint am-
ennyire egy lovagnak szabadott volna, de azért annyira nem,
hogy megszegje a Szabályzat bármelyik pontját. Marod értette,
hogy a fiatal lovag miért vigyorgott, vagy legalább mosolygott
állandóan, még akkor is, ha láthatólag nem nagyon volt min
mosolyognia.
– Ahogy a legtöbb madárjós, mindenki többféleképpen
értelmezheti a dolgot. Azok, akik a Templom-hegy mögötti
utcákban laknak, gazdagok és előkelők. A nagyobb flottához
szükség lenne a hozzájárulásukra. Ha ők beszélnek róla, akkor
talán igazat jelent.
Lewin megvonta a vállát, aztán folytatta az érvelést.
– Mindazonáltal sehol nincs megírva a Szabályzatban –
vagy bárhol máshol, ahol utánanéztem –, hogy a gazdag embe-
rek nem álmodhatnak olyasmiről, ami nem fog megvalósulni.
Ezért talán írnunk kellene azoknak, akiknek jő fülük van
Karthayban, hogy figyeljenek oda, merről jön a szóbeszéd,
mielőtt eldöntjük, hogy hiszünk neki, vagy sem.
– Nagyon jó okoskodás, Sir Lewin. Képzett cselszövőt
kellett volna faragnunk belőled.
– Az vajon tiszteletre méltó cím a Rózsa Lovagjai között?
– Minden rend lovagjainak egyszerre kell szolgálniuk a
Becsületet, az Esküt és a társait. A Lovagi Eskü sehol nem
mondja ki, hogy ez könnyű feladat lenne. A történelmünk is
nagyrészt az ellenkezőjét bizonyítja.
A Sir Marod szavait követő csendet csak a lovak fújtatása
törte meg, majd egy távoli égdörgés arra késztette a két lova-
got, hogy leereszkedjenek a hegytetőről, és szárazabb helyen
várják be a vihart.

1. fejezet
Huszonkét éves volt, hat és fél láb magas és erős testalkatú. A
Darin nevet viselte, mert Waydol, a minotaurusz, aki felnevelte,
úgy gondolta, jobb, ha emberi nevet kap. Ő leginkább mégis
„Waydol Örökösének”, vagy még inkább „a Minotaurusz Örö-
kösének” nevezte magát. Ez utóbbi nem mindig bizonyult elég
sokatmondónak, mivel egyre több minotaurusz telepedett meg
Istar északi partjának ezen a vidékén.
Több minotaurusz is hajózott a part mentén, bár egyre
kevesebben, mert nem túl méltó halállal dacoltak Istar flottájá-
val és parti őrségével szembenézve. A minotauruszok földje a
tenger túloldalán feküdt. Ha azonban valaki „a Minotauruszról”
beszélt ezen a vidéken, akkor Waydolra gondolt.
Darin jelen pillanatban sem a minotauruszokról, sem
másról nem beszélt. Megpróbált olyan csendes maradni, mint
az erdő fái, és olyan észrevétlen, mint a köztük lengedező fu-
vallat. Az erdőt borzoló alattomos fuvallat ellenére izzadt
ugyan, és a rovarok zavartalanul csiklandozták a bőrét, még-
sem törölte le az izzadságát és nem hessegette el a rovarokat.
Egy napmadár három füttyére hátrafordult. Két hatalmas
fenyő között a homályban egy még sötétebb alak állt. Darin
bólintott.
Az árny előrelépett, és egy ember alakja bontakozott ki a
sötétben. Kartávolságra Darintól megállt, és mindkét kezének
két ujjával és hüvelykével megérintette Darin alkarját és kezét,
átadva az üzenetet.
Darin szinte a beszéddel egyszerre tanulta meg Waydol
bandájának jelbeszédét. Ugyanolyan folyékonyan tudta hasz-
nálni, mint a szavakat.
– A falu értékes zsákmány – mondta az ember keze. –
Rönkfal tornyokkal és vizesárokkal. Szilárd épületek. Hízott
marhák. Munkások mezei munkásruhában – még a nők is. – Ha
az érintése árulkodott volna akár egy leheletnyi kétségbeesésről
is, Darin megérezte volna. Nem mintha a férfi tett volna bármit
is azon kívül, hogy ránézett; tisztelte és félte Waydol és Darin
haragját.
Igen, az ilyen jól felszerelt falu gazdagnak számított.
Nem lehetett könnyű zsákmány és minden bizonnyal volt vé-
delmezője vagy ura, aki bosszút álljon a kifosztásáért. Az is
lehet, hogy közvetlenül Istar uralma alatt állt.
Az esetleges megtorlók nyugodtan felkutathatják az
egész erdőt. Waydol és bandája olyan ösvényeket ismertek a
területükön, amelyeket senki más, és nem csak azért, mert jó
párat ők maguk hoztak létre. Amióta Darin az eszét tudta,
Waydol félelmetes bandát toborzott a ravasz és fortélyos embe-
rekből, hagyatékként az örökösének. Azt is bebizonyította,
hogy igenis lehetséges, hogy egy minotaurusz embereket irá-
nyítson, akár a saját fajtájukkal szemben is – amit pedig mind-
két fajta lehetetlennek tartott.
Darin nem olyan régen jött rá, hogy igazán nem is tudja,
hogy Waydol valójában mit is vár az örökösétől, hogy mit
kezdjen a bandával az elkövetkezendő húsz évben. Egyelőre
most elég volt annyi, hogy megakadályozza, hogy szétszéled-
jenek az emberek.
Ha még sokáig várnak, annak éjszakai portya lenne a vé-
ge, ezt pedig Darin nem akarta. Éjszaka csak úgy lehet por-
tyázni, ha felégetik a kifosztandó falut, hogy a lángok fényénél
megtalálják az ismeretlen utakat és ösvényeket. Vagy ez, vagy
találni kell egy varázslót, aki meg tudja változtatni a tudatálla-
potát és ismeri a fénykeltő varázsigéket.
Utóbbiban Darin nem talált semmi kivetnivalót, az első-
vel szemben azonban annál több fenntartása volt. A bandában
viszont egyetlen varázsló sem volt, ezért aztán most kellett
támadniuk, a saját gyorsaságukban bízva, hogy sikerül-e olyan
alaposan megzavarniuk az ellenséget, ahogy az istenek Sötét-
sége tenné néhány órán belül.
A férfi megint megérintette Darin kezét. Darin bólintott,
leguggolt és hagyta, hogy a kisebb ember fellépjen a hátára. Az
elkapott egy alacsonyabb ágat, és olyan csendben kezdett el
felkúszni rajta, mint talán még soha.
Darin térdepelve maradt, úgy nézte, hogy a másik mó-
kusfürgeséggel eltűnik az ágak között. A férfit Lopakodónak
hívták a bandában; bizonyos tapasztalatok után senki nem kér-
dezett többet az eredeti neve felől. Az ereiben valószínűleg
tengeri barbár vér csörgedezett – más fajokban ritkán párosul
ez a fajta fürgeség és a sötét bőr. Darin végre valahára meghal-
lotta a magasban a halk surranó hangot. Ennek a Lopakodó
íjától kellett származnia, amint jelzőnyilat küldött a fák között
a banda többi tagjának, akik több, mint kétszáz lépésre vára-
koztak két szárnyra oszolva. Mindkét szárnyban húsz támadó
várta, hogy felvegye a felderítések alapján már előre kijelölt
helyét, a falu földjeinek két oldalán.
Két irányból tervezték a támadást, ezzel kényszerítve a
falu lakóit, hogy megosszák a védelmüket. A két szárny ugyan-
akkor tud egymásnak segíteni, és két oldalról satuba tudják
fogni az embereket, mielőtt azok elérnék a kaput.
Darin legjobb tudása szerint így tudott okosan tervezni.
Waydol mindig ezt tanította neki: Sose feltételezd, hogy az
ellenséged elfogadja a csata menetét, úgy ahogy te tervezted.
Darin leguggolt és fülelt, nem hall-e bármilyen neszt is,
amelyet a támadáshoz előrenyomuló emberei keltenek. Annál
többet nem hallott, mint amit az egyszerű szemlélő az erdő
zajának tartott volna, és tudta, hogy a csapatok irányítói alapo-
san megbüntetnék azt, aki zajt okoz. Egy idő után abbahagyta a
hallgatózást, és előkészítette a fegyverzetét.
Egy ilyen méretű férfi, mint Darin már azzal könnyen
megfélemlíthette az ellenfelét, hogy kihúzta magát. Azért meg-
becsülte a finom szemekből készült páncélingét is, tudván,
hogy a termetes ember termetes célpontot is jelent. Magára
öltötte kerek sisakját is, melyet törpék által készített tarkó- és
orrvédő tett tökéletessé, majd kardjával és tőrével egészítette ki
a felszerelését.
Darin legfontosabb fegyvere azonban a két alkarja és
csuklója volt, amelyet könyékig érő kesztyű védett, nehéz, de
hajlékony bőrből és még finomabb páncélszemekből. Az ilyen
vastag bőrök csak valami varázslatnak köszönhetően lehettek
hajlékonyak, vagy talán valami más történet tartozik ezekhez a
kesztyűkhöz, amelyet Waydol nem akart elmondani neki, sem
akkor, amikor a kesztyűt Darinnak adta, sem később.
Mindenesetre a kesztyűk segítségével Darin nem kevés
ellenféltől megvédte már magát, úgy, hogy közben nem kellett
őket megölnie. Még Waydolnál is jobban irtózott a felesleges
gyilkolástól, és nem az a fajta volt, aki indokokat teremt, ha
egyébként nincsenek.
Darinnak most már csak ki kellett lazítania és nyújtani
kicsit a lábát, hogy fürgén tudjon mozogni, miközben mélyen
beszívta az erdei levegőt. Itt más illata volt az erdőnek, mint
otthon, nyilván azért, mert messzebb volt a tengertől, és így
kevesebb só volt a talajban és az avarban.
Chkkk!
Darin felpillantott. A földtől számítva a második ág alatt
a Lopakodó nyilának ikertestvére rezgett a fába fúródva. Lopa-
kodó egy pillanattal később már le is siklott a fáról, útközben
kirántva a fából a nyílvesszőt.
A két férfi biccentett egymásnak. A két szárny elfoglalta
a helyét. Most már csak Darinnak és Lopakodónak kellett el-
foglalnia a sajátját, ahonnan megadják a jelet a támadásra.
Nesztelenül és fürgén lépkedtek egymás mögött.

* * * * *

Valamelyik éles fülű falusi meghallhatott valami neszt az

erdő felől, de vagy gyáva volt, vagy bolond, és nem tett sem-
mit. Persze az is lehet, hogy nem volt biztos benne, hogy mit
hall, és nem akart bolondot csinálni magából egy téves riadó-
val.
A férfi, még mielőtt bármilyen figyelmeztetést leadhatott
volna, elzuhant, miután a fáról kicsapódó golyó koponyán ta-
lálta. Darin várt egy pillanatot, hogy a többi munkás közül nem
vette-e észre valaki az ember elestét, és nem próbálnak-e me-
nekülni vagy megközelíteni a rejtekét.
Ha odamennének, nem sok arra utaló nyomot találnának,
hogy mi történt vele. Darin bandájának parittyázói égetett
agyag golyókkal dolgoztak, amelyek elég kemények voltak,
hogy eszméletlenre üssenek egy embert, de abban a pillanatban
porrá is mállottak.
Ha a falusiak menekülni próbálnának…
Nem tettek semmit. Talán senki sem vette észre, hogy a
társuk elesett. Talán azt hitték, hogy a kimerültségtől esett ösz-
sze. Talán túl közel volt már ennek a hosszú és fáradságos nap-
nak a vége és csak a forró vízre és hideg sörre bírtak már gon-
dolni, ami otthon várta őket.
Darin megnyalta kiszáradt ajkát. Ő maga csak vizet ivott,
ha egészséges volt, és gyógyteát, ha beteg, de legalább annyira
ismerte a kimerültséget és a szomjúságot, mint amennyire ezek
az emberek. Szinte már megszégyenítőnek tűnt, hogy ilyen
fölényes helyzetből támadnak rájuk – hacsak nem vesszük fi-
gyelembe a falak tetején figyelő őröket.
Abban a pillanatban úgy tűnt, az egyik őr észrevette,
hogy valaki elesett. Arrafelé mutatott a lándzsájával, a kezét
pedig a szájához illesztette. A mező túloldaláról Darin nem
értette a szavakat, de kihallotta a sürgetést az őr hangjából.
Darin kilépett a fák közül, és a csuklóit a mellette, álló
két fának ütötte. Az erdőből tarka, rozsda, zöld és barna színű
ruhába öltözött, szakállas, hosszú hajú férfiak özönlöttek elő.
Egyeseken több-kevesebb elf származásra utaló vonást lehetett
felfedezni, az egyikük vállán pedig, aki majdnem olyan magas
volt, mint Darin, egy surranó ült, és tollseprűvel paskolta a
hátasát.
 Nem hallattak harci kiáltásokat. Csak a negyven-
egynéhány rohanó csizma dobogását lehetett hallani. Nehezen
lett volna annyi levegőjük, hogy még kiabáljanak is –
azonkívül Waydol bandájában az volt a szokás, hogy első vé-
rig egy hangot sem adnak ki.
Ez a pillanat már nem volt messze; az őrök már húzták is
fel az íjaikat. Darin lefordított tenyérrel felemelte a bal kezét.
Íjászai levették vállukról az íjukat, kinyitották a tegezeket és
nyilakat húztak elő, miközben egy lépést sem tévesztettek.
Csak amikor eljött a nyilak behelyezésének és a lövésnek az
ideje, akkor álltak meg, hogy jobban tudjanak célozni.
Darinnak messze nem volt annyi íjásza, hogy nyílzáport zúdít-
hattak volna az ellenfélre, ami megint csak felesleges mészár-
láshoz vezetett volna, még akkor is, ha az íjászok értik a dol-
gukat.
Két őrszem leesett tehát a falról, egyikük pedig hátrazu-
hant és eltűnt szem elől, miközben Darin egyik embere is ka-
pott egy nyilat a combjába. Közben az előretörő arcvonal utol-
érte a menekülő falusiakat. Darin még oda sem ért, de már lát-
ta, hogy az emberei sorban leteperik a foglyaikat, mindenki a
saját módszere szerint.
Volt, aki bunkót használt, vagy az öklét. Az egyikük a
vállára kapott egy nőt és nagyot csapott a fenekére; nehéz volt
eldönteni, hogy az kiabált-e vagy kacagott.
A Lopakodó kötélre erősített golyókat használt, amelye-
ket ő maga készített, mindkettőre egyszerű rajzokat festett,
surranó és barbár stílusban. Amikor már mindkettőt felhasznál-
ta, egy nehezített kötélfogó szeget húzott elő az övéből, és to-
vábbi két falubelit állított meg vele.
Most az volt a legfontosabb, hogy megakadályozzák,
hogy a parasztok bezárják a kaput. Jó egy tucat még mindig
kint volt szabadon, de a kapu tornyából és a kapun belülről
folyamatosan kiáltoztak, hogy azonnal csukják be a kaput.
Darin egyik tőrét kihúzva, kesztyűs alkarjával söpörve
félre az embereket, keresztültört a menekülő falusiak sorain.
Elérte a kaput, épp mielőtt az elkezdett becsukódni. Mindkét
kezével megragadta, mély levegőt vett, és nagyot lökött rajta.
A kapu ismét kitárult, és egy pillanatra úgy maradt, ami
alatt Darin két íjásza lelőtte a bejáratnál álló embereket. Darin
előreszökkent, felkapta a kapu keresztrúdját, ami kétszer olyan
hosszú volt, mint jómaga és olyan vastag, mint a combja, ma-
rokra fogta, mint valami botot, és azzal vagdalkozott maga
körül.
Csak néhány embert ütött le. Voltak, akik ijedtükben es-
tek el, vagy egyszerűen hasra vágódtak védekezésképpen, má-
sok pedig menekülni igyekeztek, Pillanatokon belül az összes
falusi foglyul esett, akiket a kapun kívül kaptak el, és a táma-
dók szabadon bemasírozhattak a nyitott kapun.
Darin addig nem adott erre parancsot, amíg nem adta
meg a lehetőséget a falubelieknek, hogy megadják magukat.
Még a legrövidebb közelharc is több hullát eredményezhet,
mint amennyit a tisztességes ember szeme elvisel.
Darin tapsolt egyet. A hangja nem igazán állt arányban a
testének méreteivel – ami Waydol szerint szerencsés dolog
volt, különben a társai felét már megsüketítette volna –, de
azért erőteljesen szólt.
– Hé, Dinsas lakói! A kezünkben van az életetek, és meg-
adásra szólítunk fel benneteket. Ha megadjátok magatokat,
csak a vagyonotok kis része bánja, és nem lesz vérontás. Ha
harcolni próbáltok, kegyetlen sors vár rátok!
Hosszú csend következett, és a támadók főnöke csak ek-
kor gondolkodott el rajta, hogy ennek a falunak a lakói talán
nem értik az ő minotauruszkiejtésű istari beszédét. Ez a terület
messzebb esett attól, mint ahol rabolni szoktak, de Dinsasnak
még azon a határon kellett lennie, ahol közvetlenül Istar, vagy
az istari nyelvet beszélő városok alá tartozott. Minden vidéken
voltak azonban olyan falvak, amelyek a saját fejük után men-
tek, a saját nyelvüket beszélték és modortalan válaszokat adtak
az idegenek udvarias kérdéseire, akiknek a beszédét nem értet-
ték.
A csend egyre jobban elhúzódott. Darin embereinek egy
csoportja felemelte a kapu rúdját; egy faltörő kos mindig jól
jön a portyázó csapatok fegyvertárában, de ahhoz kicsit nehéz
lenne, hogy végigcipeljék az erdőn.
Végül a kapuban megjelent egy zömök, vörös szakállas
ember, és megállt Darinnal szemben. Cipészkötényére szépen
ápolt kard volt sietősen rákötve.
– Hurvonak hívnak, én vagyok Dinsas szóvivője. Te ki
vagy? Darin lenézett az emberre. Hurvo inkább magasra nőtt
törpe, mint alacsony ember benyomását keltette, amit csak fo-
kozott a munkától kérges keze. A bátorsága azonban láthatólag
annál nagyobb volt.
– Én az vagyok, aki birtokba vette a faludat – válaszolta
kimért hangon Darin. – Én és az embereim meg kívánunk osz-
tozni azon, ami ezeken a falakon belül található.
– Dinsas kapuját vetted birtokodba, semmi mást – felelte
erre Hurvo, hasonló hangnemben. – Mennyit vagy hajlandó
fizetni a többi résznek akár a legkisebb darabjáért is?
– Csak annyit, amennyi muszáj, és ha túl soknak bizo-
nyul, kénytelenek leszünk elvenni az egészet, ha megvolt a
fizetség. Ez titeket nem sokban érint majd, mivel a sírban nem
lesz szükségetek semmiféle vagyonra.
– Ó, szóval nem akartok felfalni minket? – kérdezte
Hurvo.
A surranó bohóckodva úgy tett, mintha hányna, mire a
nagydarab ember, aki eddig cipelte, sietve lehelyezte a földre.
– Egy surranó! – mondta valaki undorodva. Darin észre-
vette, hogy egyre több falusi lép elő a kapualjakból és az ut-
cákból, hogy Hurvo mögé csoportosuljanak.
– Imsaffor Whistletrot – szólalt meg a surranó mély
meghajlással, amely kézen állásba ment át, és végül bukfenc-
ben végződött. A tornagyakorlat végére Whistletrot Hurvo elé
került. A falu lakói közül többen hátraléptek.
Darin nyugodtan intett a kezével az íjászainak. Aki meg-
próbálja túszul ejteni Whistletrotot, az nyomban kap egy nyilat
a gyomrába. Feltehetőleg Whistletrot tőrét is megkóstolhatja,
ha nem is olyan életfontosságú, de mindenképp fájdalmas he-
lyen, ha egyáltalán túléli a nyilat.
A surranók nem ismerték a félelmet, és ennek többféle
feltételezett magyarázata létezett, melyek közül néhány inkább
csak a képzelet szüleménye volt. Az egyik szerint – amelyet
Darin igaznak vélt – az ok pusztán annyi, hogy nem túl egysze-
rű megölni egy surranót, ha az határozottan ellenzi az ötletet.
– Akkor nem lehettek mások, mint a Minotaurusz Örökö-
se és bandája – állapította meg Hurvo, a szakállát vakargatva,
mintha csak egy cipő javításának az árát kalkulálná. – Elég
messzire kerültetek a földetektől, ha nem tévedek.
– Dinsasig jöttünk, a többi ne érdekeljen – válaszolta
Darin. Érezte, hogy kezd eluralkodni rajta a türelmetlenség, de
próbálta elrejteni, hogy ne érződjön a hangján.
Sose engedd, hogy az ellenfeled azt gondolja, hogy kés-
leltetéssel kijátszhat téged! Ez is Waydol azon mondásai közé
tartozott, amelyek számos összetűzés, csata és portya során
igaznak bizonyultak.
– Meghallgatom a feltételeidet – mondta Hurvo. – Ami
persze nem jelenti azt, hogy el is fogadom őket. Mint ahogy az,
hogy itallal kínállak, nem jelenti azt, hogy a falut kínálom ne-
ked. De semmi szükség rá, hogy száraz torokkal küzdjünk meg
egymással.
A víz hideg volt, és tiszta, de az emberek megnyilvánulá-
saiból ítélve a sör sem volt megvetendő. Hurvo minden hordó-
ból megkóstolta az első korsót, mielőtt engedte volna, hogy
más is igyon belőle.

* * * * *
 – Mondd hát, Minotaurusz Örököse, vagy van másik név,
amit jobban kedvelsz? – szólalt meg Hurvo, letörölve a habot a
szakálláról.
– Ezzel adózom a legnagyobb tisztelettel az iránt, aki fel-
nevelt – kezdte Darin.
A falubeliek közül többen felszisszentek. Az egyikük egy
kézmozdulattal jelezte ellenszenvét, és lecsapta a korsóját.
Hurvo sóhajtott.
– Ezt a kérdést már megtárgyaltuk, Speko, többször, mint
ameddig el tudsz számolni, ha nem veszed le a csizmád. Tőlem
akár egy vörös sárkány örököse is lehet, a lényeg, hogy itt van,
és ezért a legbölcsebb, ha meghallgatjuk.
Darin gyorsan beszélni kezdett, mielőtt Speko, vagy bár-
ki más megbonyolítaná a dolgokat.
– A feltételeink egyszerűek. Minden házból és üzletből
elviszünk egy-két értékes tárgyat, és valamennyi pénzt is az
egész faluból együttvéve. Ezenkívül ennénk és innánk ma este
és holnap reggel, mielőtt elindulunk.
– Ha az embereimnek nem esik bántódásuk, akkor mi
sem bántunk benneteket. Akár a sebesültek ellátásában is segí-
tünk. Ha azonban bármelyikünkben kárt tesztek, akkor valaki-
nek az életével fizettek. Ha harcra kényszerítetek minket, fel-
égetjük a falut, és rábízzuk az istenek akaratára: bennégtek,
vagy sem.
Hurvo homloka ráncokba futott.
– Van köztetek varázsló vagy pap, aki ismer gyógyító va-
rázsigéket?
– Csak az erdőlakók gyógyítótudománya van velünk,
akiknek vagy gyorsan meg kell gyógyulniuk, vagy meghalnak
– felelte Darin. Úgy érezte, őszintének kell lennie ezzel a hig-
gadt szószólóval szemben, akinek mindig egyforma hanghor-
dozása egyre inkább Waydolra emlékeztette.
– Úgy legyen, ha a falu is beleegyezik – jelentette ki
Hurvo. – Magam is dönthetek, ha nem kapunk időt, de a békes-
ség kedvéért jobb, ha meghallgatjuk a nép vezetőit is.
A nap már lemenőben volt, de a sötétség sem véres békét,
sem könnyed csatát nem hozott magával. A türelmetlenség sem
kerülte volna el Hurvo éber szemeit.
Darin bólintott
– Ne fecséreljük el az időt, különben nagyobb árat kell
fizetnetek. Annyi időt kaptok, ameddig a nap eléri annak a fá-
nak a tetejét – mutatott egy fiatal tölgyre a földek délnyugati
csücskében.
Hurvo bólintott, és elvezette a falu lakóit. Darin gyorsan
ékeket rakatott a kapu alá, hogy ne lehessen becsukni, és há-
rom-négy íjász felmászott a tornyokba.
A többiek őrt álltak, ellátták a foglyok sebesüléseit, és
fogókat szereltek kapu rúdjára, hogy még kézre állóbb faltörő
kos legyen belőle. Még ha Dinsas megadta is magát, mindig
volt valaki, aki elhagyta a kulcsát, elmenekült, vagy megölték,
és így nem lehetett finom módszerekkel hozzáférni a zárt ajtó
mögött rejtőző értékekhez.

* * * * *

Hurvo majdnem az összes rendelkezésükre álló időt fel-

használta, mire egyezségre jutott a falu lakóival, és Darin tü-
relme is igen csak fogytán volt már. A támadók vezére a faltörő
koson ült, és a kardját élesítette, amikor Hurvo visszatért.
– Elfogadjuk a feltételeiteket – mondta, aztán Imsaffor
Whistletrotra nézett. – A legjobb lesz, ha a surranót magad mel-
lett tartod.
– Én is a bandához tartozom, és oda megyek, ahova tet-
szik – feleselt Whistletrot. – Ha nem tetszik…
– Ha bántódása esik, az olyan, mintha közülünk ért volna
valakit – mondta Lopakodó. Soha nem emelte fel a hangját,
még harc közben sem, de Darin látta, hogy Hurvo különösen
erősen szorította meg a szakállát, mielőtt rábólintott.
 Ezek után elég simán telt el az este, ha ilyesmiről lehet
szó egy falu kifosztása során, bármennyire visszafogott legyen
is a rablóbanda. Szerencsére Darin embereinek nagy része in-
kább józan maradt, bár Darin jó pár vizespalackot felfedezett a
felhalmozott zsákmány között. Le merte volna fogadni, hogy
másnap mindegyik borral és sörrel tele fogja elhagyni Dinsast,
az emberek derekára kötve.
Az egyik ember talált egy kancsó mézbort, és miután az
egészet legurította, botladozva tért vissza az utcára. Darin egy
használaton kívüli kútba lökette, és csak akkor engedte felhúz-
ni, amikor már majd meghalt a félelemtől, félig megfulladt és
talán egy kicsit ki is józanodott. A főnöke remélte, hogy reggel
azért képes lesz a menetelésre. Soha nem hagyott élő bandata-
got maga után, és halottat is csak ritkán, de a szeméttől meg
kellett szabadulnia.
Imsaffor Whistletrot egyszer itt volt, egyszer amott, egy-
szerre mindenütt, de Darin szeme előtt mindig csak annyi időre
bukkant fel, amennyiből a főnök megbizonyosodhatott, hogy a
surranó még életben van. Darin megfogadta, hogy szót ejt majd
a surranó falujáról, bár a surranókkal kapcsolatban minden
olyan szó, amely rendszert és rendet jelentett, meglehetősen
furcsán hangozott.
Mindenesetre a falu alig több mint egynapi járásra esett
Dinsastól, bár nem volt könnyű rátalálni, ha surranók nem kí-
vántak látogatókat fogadni. Darin úgy gondolta, hogy meg kell
tudniuk, hogy a más fajták iránti gyűlölet mérge már Istartól
egészen Dinsasig elterjedt, és hogy jobb, ha óvatosabbak lesz-
nek a szomszédaikkal, bármilyen barátságosak voltak is eddig.
Aztán úgy döntött, hogy Whistletrotra hagyja a figyel-
meztetést, ha a helyi surranók még nem jöttek volna rá maguk-
tól mindarra, amit tudniuk kell. Arra is megvannak a saját esz-
közeik, hogyan bánjanak az ellenségeskedő szomszédokkal, ha
pedig harcra kerül a sor, Darin egyértelműen a surranókra fo-
gadott volna.
 Már rég besötétedett, amikor Whistletrot utoljára felbuk-
kant. A falu főterét jól megvilágították a fáklyák és tábortüzek,
és a zsákmány középen csillogott nagy halomban. A surranó
végigfüggeszkedett egy kiálló szelemenen, egészen a faragott
végéig, majd könnyedén leugrott, földet érés előtt még szaltóz-
va egyet a levegőben.
Darin felnézett a húspástétommal, zabkásával és hagy-
mával pácolt hallal megrakott tányérjáról.
– Van egy ház, amelyikben nem jártunk, és be van zárva
– jelentette Whistletrot.
Többen felnevettek.
– Nem tudtál bejutni, és még surranónak nevezed magad?
– kérdezte az egyik.
Whistletrot láthatólag megbántódott.
– Azt az utasítást kaptam, hogy erre a portyára ne hozzam
magammal az álkulcsaimat. Én – kezdett el kotorászni a kabát-
ja zsebében. – Ó jaj! Azt hiszem elfelejtettem kiüríteni a zsebe-
imet indulás előtt. Lássuk csak!
Rengeteg kacat került elő a zsebek mélyéről, természete-
sen az álkulcsok is, és egy kicsi, fényes fémgolyó.
– Hé, az az egyik bolagolyóm! – kiáltott fel meglepetten
Lopakodó. Bár a tengeri barbárok között alacsonynak számí-
tott, azért elég fenyegetően magasodott a surranó fölé.
– Valóban? Most, hogy belegondolok, mintha egy hajóról
szereztem volna. Hadd tartsam a fény felé, hogy…
Lopakodó enyhén meglökte a surranó alkarját a kötélfogó
szeggel, mire a golyó a levegőbe repült. Lopakodó elkapta röp-
tében, és zsebre vágta, mielőtt egy arasznyit is zuhant volna.
– Igazán itt az ideje, hogy rávésd a neved a dolgaidra, ha
állandóan szanaszét hagyod őket – méltatlankodott Whistletrot.
– Különben mindig csak kavarodás lesz belőle…
Darin felemelt karral csendet teremtett, mert Hurvo jelent
meg a téren.
– Igen, Szószóló?
 – Hallottam, hogy egy bezárt házról beszéltetek. A surra-
nó… ehm… alkalmazta a szokásos eljárását?
– Nem.
– Ezer szerencséje. Az Sirbones háza, a mi Mishakal-
papunké.
– Akkor miért nem jött elő, hogy segítsen? Bőven akadt
volna munka három gyógyítónak is, azt hiszem.
– Nos… a saját sebesültjeinket vittük el hozzá. Alkonyat
óta dolgozik.
Darin először arra gondolt, hogy a falu egyik lakójának
életét veszi – leginkább Hurvóét, amiért át akarta verni. Aztán
eszébe jutott, hogy a megállapodásukban egy szó sem esett
Sirbonesről. Nem lenne tisztességes megbüntetni a falut, mert
az nem adott meg valamit, amit ő nem is kért!
Azonkívül a banda egyik tagja sem halt meg, vagy kapott
halálos sebet. Kettejüknek mindenképp gyógyító kellett, hogy
egyáltalán járni tudjanak – az egyiküket nyíl találta el, a má-
siknak pedig a combjába harapott a foglya. Rajtuk kívül még
sokaknak elkelt volna némi gyógyító erő, hogy jobban bírják a
gyaloglást.
Darin mély lélegzetet vett.
– Ha végzett a te embereiddel, küldd ide, hogy az enyé-
meket is meggyógyítsa!
– Nem parancsolhatok neki. Ez nem volt az egyezség ré-
sze.
– Milyen jó az emlékezeted – jegyezte meg Darin.
Hurvo elmosolyodott.
– Nem is olyan jó, ahhoz képest, hogy paraszt vagyok. A
nagybácsimnak, annak volt csak igazán jó az emlékezőtehetsé-
ge. Fejben tudta tartani egy egész falu háromnapos vására so-
rán az eladott és megvett portékák listáját, anélkül hogy egy
árva számot elírt volna. No persze nem is tudott írni, de…
– Pont, mint Trapspringer bácsi – vágott közbe
Whistletrot. – Egyszer bíráskodnia kellett egy vetélkedőben…
 Darin egy hanggal jelezte, hogy teljesen felesleges ver-
sengésbe kezdeniük a csodálatos nagybácsik tetteit illetően.
Whistletrot Darin vállára telepedett, Hurvo pedig sarkon
fordult, és elvezette őket és a többieket a gyógyító pap háza
felé.

* * * * *

A ház nem volt nagy, mindössze két szoba, a hátsó falnál

egy rakás fa és egy habarccsal jól megszilárdított kémény,
amely most gyógyfűillatú füstöt eregetett az esti szélbe. Az ajtó
télig nyitva állt, és a fáklya fényénél Darin úgy látta, mintha
kék vonalak lettek volna belevésve.
Közelebbről nézve kiderült, hogy a faragás valójában egy
botot tartó nő alakját akarta ábrázolni. Nem nagyon lehetett
kivenni, hogy visel-e ruhát, vagy sem.
Miután Mishakal elég szűzies istennőnek számított,
Darin úgy döntött, valószínűleg van rajta ruha. Azt a következ-
tetést is levonta, hogy a faragás készítője soha nem látott még
se meztelen, se felöltözött nőt.
Aztán bekopogott.
Két fiatal lányka jelent meg az ajtóban egy sánta, de
amúgy egészségesnek látszó öregembert támogatva.
– Áldjanak meg az istenek, Sirbones! – szólalt meg az
egyikük. – Nem is tudom, mi lett volna apánkkal – oh!
Darin félreállt az útból. A hármas gyorsan kisietett mel-
lette, de a szemüket nem bírták levenni a hatalmas alakról. El-
telt egy kis idő mire észrevette az ajtóban az ezüsthajú, fényes,
kerek arcú apró embert.
– Á, te vagy Sirbones?
– Ó, igen. Hurvo mondta, hogy jönni fogtok. Nem telje-
sen az igazat mondta a falubeliek gyógyítását illetően. Minden-
esetre most már végeztem az összes sebesülttel és az általános
betegekkel is. Kyloth volt ma az utolsó, neki pedig nálam na-
gyobb gyógyítóra lenne szüksége, hogy visszakapja a régi für-
geségét. Az, aki először kezelte a bokáját, meghagyta a csontra
olvasott varázslat egy részét, ami akkor talán jó ötletnek tűnt,
és talán az is lett volna, ha szakszerűen hajtják végre a keze-
lést…
Darinnak végül sikerült magára vonnia a pap figyelmét,
bár addigra már úgy érzete, mintha egy idős gnómot hallgatna,
aki a teljes nevét sorolja.
Valóban, Sirbones inkább nagyra nőtt gnómnak tűnt,
Hurvo pedig termetes törpének. Vajon nem csak az elfekkel
keveredtek errefelé az emberek azokban a réges-régen elfele-
dett időkben?
Szép kis fricska lenne, ha épp a dinsasiak, akik megvetik
a többi fajt, saját maguk hordoznának elf, gnóm, surranó vagy
törpe vért!
A vezérnek azonban, akinek az embereit meg kellett gyó-
gyítani, nem volt ideje a tréfálkozásra, sem arra, hogy holmi
papok fecsegését hallgassa. Ugyanakkor a vezérnek, aki meg-
esküdött, hogy papokban nem tesz kárt – és aki tisztában van
vele, hogy ugyanolyan felesleges szembeszegülni velük, akár a
surranókkal, – végtelen türelemről is tanúságot kellett tennie.
Darin nem is reménykedett benne, hogy a pap még nyár
előtt befejezi a mondókáját. A kis ember azonban egyszer csak
elhallgatott, felnézett a fölé tornyosuló alakra, és teljesen más
hangon megkérdezte:
– Hány emberedet kell meggyógyítani, és milyenek a sé-
rüléseik?
Darin nem sokáig habozott a válasszal, már csak azért
sem, mert a csata után az első dolga mindig az volt, hogy fel-
mérte a sebesüléseket. Akár részegen vagy haldokolva is el
tudta volna mondani őket, úgyhogy most is gyorsan elsorolta.
Szinte még észre sem vette, hogy a pap eltűnt, mire
Sirbones újra megjelent, pálcájával és egy kis táskával a kezé-
ben. A pálca egyszerű, fényes fának látszott, kék üveg heggyel
– csakhogy a drágakőszerűen csiszolt kék üvegben fény izzott,
és mintha egy apró figura táncolt volna a belsejében:
– Vezess az embereidhez!
– A falakon belül kell maradnom, amíg nem végzünk –
mondta Darin, majd előhúzott egy gyűrűt, és átadta a papnak.
Ezüstből volt, és egy delfin volt a tetejébe vésve. Waydol visel-
te a bal kezének kisujján, és akkor adta Darinnak, amikor a fiú
betöltötte a tízet.
– Ez annak a jele, hogy az én engedélyemmel mész közé-
jük, és hogy a gyógyító erőd helyénvaló – Darin megpróbált
szigorúnak látszani. – Ha nem így lenne, és elég hosszú ideig
élsz az emberim haragjának tüzében…
– Persze, persze. Világjáró vagyok, messzi földeken jár-
tam már, és találkoztam már nálad kevésbé udvarias fickókkal
is. Emlékszem, egyszer…
Darin a kapura mutatott, és kétségbeesetten fohászkodott
az összes istenekhez, hogy Sirbones nehogy megint belekezd-
jen a véget nem érő locsogásba.
Mire a fohász végére ért, a pap már ott sem volt.

* * * * *

Darin csak másnap reggel látta viszont Mishakal papját.

Mire a faluban maradó embereivel együtt összegyűjtötték a
zsákmányt meg a reggelire valót, és kivonultak, Sirbones már
végzett az összes sebesülttel. Egyikük sem volt olyan jó álla-
potban, mint mielőtt megsebesültek, de mindegyikük képes
volt harcolni és gyalogolni.
– Nem tudom, hogy ez a gyógyító ilyen keveset tud, vagy
csak ennyit volt hajlandó nyújtani nekünk – jegyezte meg Lo-
pakodó.
– Nehéz elhinni, hogy Mishakal papja hűtlen lenne a hi-
vatásához – felelte Darin, és ellentmondást nem tűrő kézmoz-
dulattal jelezte ellenvetését. – Ami a tudás hiányát vagy az
ügyetlenséget illeti, bárkivel előfordulhat, hogy csak ennyit
adott neki a sors. Ez még a gyógyítókkal is előfordulhat.
Lopakodó még válaszolni akart valamit, de ekkor az
egyik rabló megjelent egy korsó forrásvízzel, amibe almabort
és gyógyfüveket kevert. A frissítő ital nem csak tökéletesen
oltotta Darin szomját, de arra is ráébresztette, hogy mennyit
dolgozott (harcnak nem igazán lehetett nevezni) hajnal óta.
Darin lehúzta a kesztyűjét, a köpenyébe csavarta heve-
nyészett párnaként, lefeküdt, és szinte azonnal elaludt.
Amikor felébredt, Sirbones mellette állt, olyan közel,
hogy akár elkaphatta volna a bokáját, és leránthatta volna az
apró papot a lábáról. Azután meghallotta a faluból felé szálló
jajgatást és siránkozást.
Talpra ugrott, és kezét a kardja markolatára kulcsolta. Ha
elő is rántotta volna, talán helytelen cselekedetre szánja el ma-
gát.
– Ki sír, és miért?
– Ó, csak Dinsas népe. Magukat siratják, és engem.
– Téged? – Darin lenézett a papra. Teljesen egészséges-
nek tűnt, de Mishakal papjainál ez akár káprázat is lehetett.
Sirbones elnevette magát. Sokkal fiatalosabb volt a neve-
tése, mint amilyennek előző este látszott. Darin azt is csak most
vette észre, hogy Sirbones úgy tűnt, útra készen áll. Nadrágot
viselt, és bő köpenyt, a hátán zsák lógott, erős övén pedig er-
szények sora. Gyógyítópálcája a zsákjára volt erősítve, lábán
pedig szandál helyett tartós cipőt viselt. Egyik kezében ezüst
fejű sétabotot tartott.
– Nem. Nem vagyok sem beteg, sem halott, te pedig nem
kísértettel és nem is pestisessel beszélsz. Egyszerűen olyasva-
laki áll előtted, aki szeretné a te oldaladon folytatni az utazása-
it.
Sirbones szájából egészen szertartásosan hangozott az
„utazás” kifejezés. Darinnak eszébe jutott, hogy Mishakal pap-
jainak néhány évet utazással kellett tölteniük, a papi hivatásuk
részeként. Úgy gondolta, hogy ezt megtiszteltetésnek kellene
vennie, és kétségkívül hálás is lenne, ha a pap a köreikben foly-
tatná áldásos tevékenységét, csak közben ne kergesse a sírba a
beszédével az embereit ugyanolyan gyorsan, ahogy meggyó-
gyította őket.
– Valóban. És mit szólnak ehhez a falubeliek?
– Semmit. – Majd Sirbones sietve hozzátette – Úgy ér-
tem, nem tehetnek semmit az ellen, hogy Mishakal papjaként
teljesítsem a kötelességeimet, és az istennő akaratát. Persze,
nem örülnek neki, hogy elmegyek, és úgy vélik, sötét sors vár
rám, ha elmegyek veled a Minotaurusz barlangjába.
– Waydol nem barlangban lakik – válaszolta Darin. – A
tengerparton lakik egy kis házban, teljesen civilizált módon. És
nem fog bántani, ha megpróbálod rövidebbre fogni a mondani-
valódat, mint ahogy velem beszéltél.
– Oh, ez gyakori gyengeség, ha az ember túl sokat van
egyedül – felelte Sirbones. – Ugyanakkor, ha az ember nem
szereti saját magát, akkor nem lehet jó gyógyító, mert akkor a
többieket sem szereti. Azonkívül az utazások során az ember
leginkább csak a saját maga társaságát élvezheti.
– Szabad megkérdeznem, hogy mióta vagy úton?
– Természetesen – felelte Sirbones. – Ezen a nyáron lesz
huszonhat éve, hogy elhagytam a Solamniai Három Tó temp-
lomát.
– Mennyi ideig utaztál, mielőtt visszatértél a templomba?
– Azóta sem tértem még vissza, nagyra nőtt barátom. Rá-
jöttem, hogy minél távolabb vagyok a templomoktól, az isten-
nő annál inkább a kegyeibe fogad. Teljes három éve élek
Dinsasban, itt töltöttem eddig a legtöbb időt, mióta útra keltem.
Ideje volt már, hogy újra nekivágjak.
Darin leguggolt, és így a szeme majdnem egy magasság-
ba került Sirbonesével.
– Nem tudom, nem kellene-e visszavinnünk, amit tegnap
zsákmányoltunk. Ha nem tudlak rávenni, hogy menj vissza…
 Sirbones határozottan megrázta a fejét.
– Nem tudsz. És semmilyen eskü nem köt, ami miatt
vissza kellene szolgáltatnod a falubeliek vagyonát, ami csak
egy kis része a gazdagságuknak. Nem tetszene az embereidnek,
márpedig szükséged lesz a hűségükre a hosszú hazaút során.
– Azonkívül Waydolnak is szüksége lesz rájuk, mégpedig
hamarosan.
Darin felállt.
– Van jövőbe látó képességed?
– Csak értesüléseim az embereidtől, amelyeket a gyógyí-
tásuk alatt szereztem – ghhhhhh!
– Aaargghh!
Az első hang Sirbones torkát hagyta el, amikor Darin a
gallérjánál fogva felemelte és kinyújtott karral meglóbálta. A
második Darinból tört ki, amikor tűz borította el a karját és az a
kezével együtt teljesen elzsibbadt, mire kénytelen volt
Sirbonest elengedni.
A pap feltápászkodott, miközben Darin még a karját dör-
zsölte.
– Nincs annyi erőm, hogy ezt mindennap megismételjem,
neked pedig nem tesz jót, ha mindennap megégeted magad –
közölte határozottan Sirbones. – Nem loptam el az embereid
gondolatait. Egyszerűen csak hallgattam a beszélgetésüket. Az
ő tudásukat összeadtam a sajátommal, és arra az eredményre
jutottam, hogy segítenem kell Waydolnak.
Darin sóhajtott.
– Na jó, ha nem tudlak visszaküldeni, sem megakadá-
lyozni benne, hogy kövess – mondta –, azt hiszem, a következő
előtted álló feladat az, hogy csatlakozz a sorainkhoz. Gondo-
lod, hogy bírod majd a tempót?
– E tekintetben ne legyenek aggodalmaid – felelte
Sirbones, dühítő magabiztossággal.
Darin a pap után nézett, aki elsietett a menetoszlopba
gyülekező emberek felé. Megdörgölte a karját, és rájött, hogy a
fájdalom ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy keletkezett.
Sőt, az tegnapi nap összes fáradtsága is elmúlt, nemcsak a kar-
jából, hanem az egész testéből. Még a két nappal azelőtt meg-
ivott rossz víz okozta hascsikarása is megszűnt.
Darin nekilátott, hogy összeszedje a saját felszerelését.
Még mindig nem volt benne biztos, hogy Sirbonest hazavinni
nem olyan-e, mintha farkast vinne a bárányok közé. Ugyanak-
kor nehéz volt elképzelni, hogy a Minotaurusz és a nyája ne
tudna elbánni bárkivel, aki nem maga Mishakal!

2. fejezet

– Úgy tűnik, minden rendben van – mondta Sir Niebar. –

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire megbizonyosodtunk
róla.
Sir Pirvan, Tiradot ura összeráncolta a homlokát.
– Arra céloz, hogy esetleg hiba csúszott a könyvelésünk-
be? – Remélte, hogy a hangjából kicseng a sértettség, és nem
arról árulkodik, hogy a Szabály előírásaiban keres menedéket,
miszerint egyik lovag sem sértheti meg szándékosan a másikat.
 Bár, ha minden lovag mindig betartaná a Szabályzat min-
den pontját, a Solamniai Lovagok rendjének vagy már hosszú
idők óta tökéletesítenie kellett volna önmagát és a világot, vagy
pedig elkerülhetetlenül belebolondult volna, hogy egyszerre
próbáljon meg megfelelni a túl sok különféle előírásnak.
Istar rablói büszkék voltak az összetett és mindenre kiter-
jedő szokásrendszerükre, amely az „éjjeli munkások” életvitel-
ét szabályozta. Ugyanakkor sosem követték el azt a végtelen
ostobaságot, mint Solamnia Lovagjai, azaz nem foglaltak min-
dent írásba, sok száz vastag kötetben.
– Nem – felelte Niebar. – Pontosan arra mutat rá, hogy
milyen sikeresen és körültekintően végzik a munkájukat az
emberei. A birtoka szép haszonnal működik.
– Ez inkább Haimya érdeme, mint az enyém – mondta
Pirvan. – A sors úgy hozta, hogy néhány évig utazgatott, ami-
kor Gerik és Eskaia még kicsik voltak. Akkor jött rá, hogy te-
hetsége van az uradalom irányításához, és kedvét is leli benne.
Ha pedig elő merészelsz jönni az ötlettel, hogy több
pénzzel kellene támogatnunk a Lovagok munkáját, hogy nekik
kevesebbet kelljen költeniük, akkor lefejellek, Haimya pedig
egy életlen metszőollóval fog kiherélni.
Niebar felegyenesedett és elnyelt egy káromkodást. Már
elég régen nem járt a Tiradot birtokon, és nem emlékezett,
hogy melyik szoba volt túl alacsony nem mindennapi magassá-
gához. Egyik kezével a feje búbját dörzsölgette, a másikat pe-
dig kinyújtotta Pirvan felé.
A valamikori rablóból lett Solamniai Lovag viszonozta a
kézszorítást. Még egy őszinte mosolyt is sikerült produkálnia,
bár az őszinteség nem annyira a lovag iránti tiszteletének szólt,
hanem inkább annak, hogy Niebar pillanatokon belül távozik.
Hát ez van. Nem túl kellemes a társasága, de becsületes,
bátor és udvarias, és nem lobogtatja büszkén ezeket az erénye-
it. Nála rosszabbak is letették már a lovagi esküt.
A két lovag lesétált a csigalépcsőn a nagy terem nyugati
végében álló torony tetejében lévő szobából. A külső ajtó a
fallal védett majorság udvarára nyílt, ahova Pirvan istállómes-
tere és lovászinasa már elővezette Niebar lovát, és ahol Niebar
intézője és szolgája már a nyeregben várakozott.
– Isten önnel, Pirvan – búcsúzott Niebar. – Nem kívánok
önnek nyugodt évet, hiszen abban sem ön, sem a becses felesé-
ge nem lelné örömét. Kívánom azonban, hogy a legbecsesebb
vágyai minél hamarabb valóra váljanak.
Niebar már biztosan elmúlt negyven, idősebb volt
Pirvannál, de fiatalos lendülettel szökkent a nyeregbe, és a lova
békésen tűrte, leszámítva egy keserű pillantást és egy halk nyi-
hogást. Azzal a kapu kitárult, három pár csizmasarok mélyedt
három ló horpaszába és az éves szemle küldöttsége elügetett.

* * * * *

Pirvan megvárta, amíg a sárgás por utolsó foszlánya is

eloszlik a zöld láthatáron, aztán elindult, hogy megkeresse
Haimyát. Amikor látta, hogy a többi nővel együtt a malom-
árokban szorgoskodnak, hogy a tél piszkát kimossák a gyapjú-
holmikból, másfelé indult, a romos torony irányába, amely a
legrégibb megmaradt emberi lakóhely volt a Tiradot birtokon.
Még a Hatalom Korában épült, és sokféle becsületes,
vagy zsarnoki helyi uraságnak adott otthont, egészen a Harma-
dik Sárkányháborúig, amikor felváltva esett áldozatul hol az
emberek, hol a sárkányok dühének. A háború végére lakhatat-
lanná vált.
Amikor a vidék ismét fellendült, Tiradot akkori urai úgy
döntöttek, hogy elmúltak már azok az idők, amikor erődítmé-
nyekben kell lakni. Építettek egy vastag falú, három emeletes,
kétszárnyú, csúcsos tetős házat, minden tartozékkal együtt, ami
egy nagy birtokon szükséges, majd az egészet fallal vették kör-
be, amely inkább a marhatolvajok és besurranók elleni védel-
met szolgálta, mintsem a fegyveres támadók ellenit.
 Néhány nemzedékkel később Tiradot egyik ura örökösök
nélkül halt meg és Solamnia Lovagjaira hagyta a birtokot. Mi-
vel a Kardhüvely Egyezmény előírásai értelmében a későbbi
generációk a Lovagokra hagyták minden vagyonukat, a Nagy
Egyesítés mitsem változtatott Tiradot helyzetén.
Végül az hozott csak változást, hogy a Lovagoknak szük-
sége volt Pirvannak, Istar varázsló-tolvajának szolgálataira.
Amikor megakadályozta, hogy egy hitehagyott mágus rászaba-
dítsa a világra a fagyhozó fejszéket, és segített legyőzni egy
fekete sárkányt, aki túlságosan korán ébredt fel a sárkányálom-
ból, a hőstettei érdemessé tették rá, hogy felvegyék a Korona
Lovagjainak rendjébe.
A felvételéért cserébe Sir Marod azzal a feladattal bízta
meg, hogy a világot figyelő szem és fül legyen. Konkrétan
Istart kellett szemmel tartania, ahol a birtoka is feküdt. Ahhoz,
hogy a feladatot megfelelően el tudja látni, földekre és a hely-
zetéhez méltó egyéb ingatlanokra volt szüksége, így Tiradot
birtoka az ő kezébe került.
Pirvan még a mai napon, tíz évvel később sem volt biztos
benne, ki esett kinek a csapdájába. Egyszer azt hallotta, hogy a
korona „ragyogó gyötrelem”. Egy birtok tulajdonosának lenni
nagyon hasonlónak tűnt, csak kisebb mértékben.
Az minden esetre biztos, hogy a tiradoti Pirvan elnevezés
jobban hangzott a fülnek és a szívnek, mint a név, ami amúgy
illette volna, és amit a háta mögött suttogtak, de amiről azért
nagyon is tudott: Pirvan, az Önfejű.

* * * * *

Mint mindig, ha a sötét gondolatok úgy lepték el az

agyát, mintha egy csapat részeg org randalírozott volna benne,
Pirvan most is valamilyen megerőltető fizikai gyakorlatban
keresett menedéket. Tett egy gyors kitérőt a fegyvertárba és
mászó vasakat, bőrnadrágot, ujjatlan felöltőt, kötelet, szer-
számövet és övzsákokat valamint szöges talpú bakancsot vett
magához. Amikor kilépett a kapun és elindult a régi torony
felé, úgy csörgött és csilingelt a rajta lógó sok fém, mintha üst-
foltozók dolgoztak volna serényen.
A falak három oldalon még mindig vagy háromszor
olyan magasra nyúltak, mint Pirvan, bár repedezettebbnek és
omlatagabbnak tűntek, mint azelőtt. A valamikor egységes és
szilárd terméskő falazatból itt-ott már kihullottak a kövek.
Itt az ideje, hogy engedélyt adjak a falusiaknak, hogy le-
bontsák ezt a romhalmazt – gondolta Pirvan. – Jó sok új ház
épül, és új szobák a régi házak kiegészítéseként, ahol hasznát
vehetik, az utak kikövezéséről és falakról nem is beszélve. Ha a
testem vagy a lelkem szenved, mindig találhatok fákat, amire
felmászhatok.
A torony negyedórányi sétára volt, és az odavezető út a
faluból jövő főút is volt egyben. Pirvan elhaladt egy kecske-
pásztor és a nyája mellett, egy fuvaros mellett, aki hordókat
szállított (fényes, zörgő dongáikból és a kocsi sebességéből
ítélve újak és üresek voltak, a helyi bognárok munkái), több
kisfiú mellett, akik semmi különösebb elfoglaltságot nem talál-
tak maguknak és egy idősebb fickó mellett, aki két frissen éle-
sített kaszát hozott éppen a kovácstól.
Egytől egyig inkább előzékeny tisztelettel köszöntötték
Pirvant, mintsem szolgai hűséggel. Ez Pirvannak nagyon jól
esett és még jobban szerette volna, ha azt is biztosan tudja,
hogy ez minek köszönhető. Természetes szokásuk volt vajon,
vagy tudták, hogy milyen különösen furcsa szerzetű lord és
lovag volt ő, esetleg gyanították, hogy a Solamniai Lovagok
egyre jobban terjeszkedni fognak Istar földjén?
Az biztos, hogy még a legrosszabb esetben sem igen le-
hetett veszélyes az indítékuk. Istar igénye, hogy a világon min-
den felett hatalmat gyakoroljon, inkább csak kimondott szó
volt, amit nem nagyon vettek komolyan, és még az istariak
közül is sokan csak mosolyogva ejtették ki a „Papkirály” elne-
vezést. Még sok nemzedéknek kellene felnőnie ahhoz, hogy a
Solamniai Lovagok magukra vonják a gyűlöletet, amivel már
most a nem-emberekre és emberi „barbárokra” tekintenek –
hacsak nem kelnek ezeknek a népeknek a védelmére.
Valójában persze ezt kellene tenniük. Sőt, már rég meg
kellett volna tenniük. A Lovagok azonban túl sokat nyertek a
Nagy Egyesítés idején, amikor megharcolták az istari csatákat.
Túl sokat ahhoz, hogy lemondjanak róla, mert mondjuk egy
minotauruszt kidobtak egy vendéglőből, ahol már eleve nem is
volt számára engedélyezett az alkohol fogyasztás, vagy mert
egy surranó szobalányt meghurcoltak, pedig semmi olyasmit
nem találtak nála, ami másnak a tulajdona lett volna.
Pirvan azon kapta magát, hogy még sötétebb gondolatok
motoznak az agyában. Ha ez így megy tovább, délig egyfolytá-
ban mászhat fel és le a tornyon, mire kitisztul a feje.

* * * * *

A torony falai még annál is rosszabb állapotban voltak,

mint amire Pirvan emlékezett. A katonái is szabadon használ-
hatták mászásra és egyéb gyakorlatokra, de ők csak nyolcan
voltak. Egy tucat felfegyverzett lovag se nagyon hagyott volna
ilyen mélyedéseket és repedéseket, és Pirvan azon tűnődött,
vajon a helyi gyerekek szoktak-e itt versengeni egymással.
Még egy ok, hogy leromboljuk ezt a kócerájt, mielőtt va-
lamelyik vakmerő kölyök kitöri a nyakát és összetöri a szülei
szívét.
Pirvannak új útvonalat kellett keresnie a csúcsra, mielőtt
mászni kezdett volna, aztán csak a kihívás kedvéért megint új
útvonalat keresett a második mászáshoz. Ez hosszabbnak és
nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott, és amikor
Pirvan felért a tetőre, ömlött róla az izzadtság, több helyen vér-
zett a kézfeje és az arca, és úgy érezte itt az ideje, hogy haza
induljon, ha majd újra lélegzethez jut.
 – Szép napunk van – hallatszott egy vidám hang vala-
honnan az oromzat mögül. – Kérsz esetleg egy kis vizet?
Pirvan még egy ujjnyit feljebb tornázta magát, mindkét
kezével egy lapos kőre tenyerelt és felrugaszkodott a torony
tetejére. Amikor felérkezett meghemperedett, előhúzta tőrét és
a hegyénél fogva tartotta, készen, hogy elhajítsa.
A felesége, Haimya azonban már maga előtt tartotta a sa-
ját kését és lábosfedőnél alig nagyobb kerek pajzsát, amivel
olyan ügyesen mozgott. Egy percig így álltak egymással szem-
ben, aztán egyszerre eltették késeiket és összeölelkeztek.
– Nem beszéltünk meg mára gyakorlást – mondta leha-
jolva Haimya. – Még kilyukasztottuk volna a vizes tömlőt, és
Kiri-Jolith tévedhetetlenül látja, hogy itt egy szomjazó ember-
rel van dolga.
Pirvan annyira el volt foglalva a tömlő dugójának kihú-
zásával, hogy csak egy bólintásra futotta tőle. Csak akkor szó-
lalt meg, miután az áfonyakivonattal és citrommal ízesített víz
leöblítette a szájából és a torkából a port és izzadtságot.
– Áldjanak meg az istenek, Haimya – mondta végül. –
Örülök, hogy látlak. Hogy jöttél fel?
– A lépcsőkön – válaszolta a nő, kerülve a férfi tekintetét.
Egy szó nem érhette a harcban való bátorságáért és ügyességé-
ért, a magasságtól azonban félt, és emiatt mindig nagyon szé-
gyenkezett.
– És hogy örülhetsz, hogy látsz, amikor semmi másra
nem néztél csak a vizes tömlőre – tette hozzá csípőre tett kéz-
zel. Ez a testtartás kiemelte ragyogóan izmos alakját.
Haimya ugyanolyan magas volt, mint a férje, sőt a válla
talán még szélesebb is, de ettől egy cseppet sem lett kevésbé
kívánatos. Bő tunikát viselt, alatta pedig férfinadrágot, hosszú
lábujjú lábfején alacsony szárú csizmát, és egyáltalán nem volt
zavaró, hogy a köpenye volt annyira nedves, hogy az érdekes
helyeken a testéhez tapadt. Ahogyan a nadrág is – és Pirvan
finoman a felesége csípőjére tette a kezét, majd mindkét arcán
megcsókolta, mielőtt az ajkai megtalálták volna az övét.
Egy darabig így álltak ott, a szeretők, régi házasok és
próbált bajtársak minden öröme belevegyült a csókjaikba és
ölelésükbe. Ezek után lehetetlen volt megmondani melyikük
lépett először hátra, de mindketten elnevették magukat.
– Jobb is így – mondta Haimya. – Egészen beleremegtek
a térdeim, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz. –
Megsimogatta a férfi arcát. – Ha beremegtették volna a tor-
nyot…
Pirvan durva mozdulatot tett, és megragadta Haimya ke-
zét. A „közel kerülés” a legrégibb mondásuk volt, még első
kalandjuk utáni időkből, amikor tudták, hogy egy időre el kell
válniuk. Haimya azt mondta akkor, hogy talán eljön az idő,
amikor közel kerülhetnek egymáshoz, és el is jött, amit Pirvan
az élete legnagyobb szerencséjének tartott.
Végre sikerült kitisztítania a fejét Haimya érintésének
bódulatából.
– Van valami sürgető dolgod odalent?
– Semmi különös – válaszolta a nő. – De ha még sokáig
maradunk itt fent, biztos történik valami. Azon kívül megígér-
tem a szolgálóknak, hogy segítek felvinni a mosást a patakról.
– Akkor hát úgy legyen!
Pirvan még ivott egyet, mielőtt elindult lefelé, aztán
Haimya is kortyolt a tömlőből, majd a férfi a tömlő maradékát
a felesége fejére öntötte, és az arcáról és a nyakáról lecsókolta
a cseppeket, amitől aztán mindkettejük térde remegni kezdett.

* * * * *

Haimya kapott néhány bámuló tekintetet, miközben haza-

felé tartott, mivel a tunikája most nedvesebb volt és jobban a
testéhez tapadt, mint eddig. A tekintetekben azonban Pirvan
semmi kivetnivalót nem találhatott. Mindenki jól tudta a vidé-
ken, hogy Lady Tiradot szemet gyönyörködtető látvány, de ha
valaki a nézésnél tovább merészkedett, nem vesztegette arra az
időt, hogy az urának panaszkodjon, hanem rögtön elintézte az
ügyet, mégpedig úgy, hogy az illetőnek akár évekre is elment a
kedve bármilyen nőtől.
– Bízom benne, hogy Sir Niebar, a Kellemetlen úgy talál-
ta, hogy a következő évre is megbízhat bennünk – mondta
Haimya miközben elhaladtak az út mellett álló Mishakal szen-
tély előtt.
Pirvan bólintott, és egy pillanatra oldalra lépett, hogy az
utolsó cseppeket a poros kőre rázza a tömlőből, mintegy italál-
dozatként.
– A lehető legjobban végzi a munkáját, és biztos vagyok
benne, hogy sem ő, sem az emberei nem ürítették ki teljesen az
éléskamrát négy nap alatt.
– Egy varázsló, aki rendesen ért a jövendőmondáshoz,
egy nap alatt elvégezte volna ugyanezt, és alig evett volna va-
lamit.
– Neki is szüksége lett volna kíséretre – mondta Pirvan. –
Ott vannak az útonállók, meg a rang méltósága. Azon kívül az
igazán hatékony varázslattal dolgozó mágusok annyit bírnak
enni, mint a favágók a télvíz idején.
Haimya sokatmondó, indulatos mozdulata elárulta, mit
gondol arról, hogy a Solamniai Lovagok az ő számlájára és a
gyermekei örökségéből tartsák fenn a méltóságukat.
– Azonkívül – folytatta halkabban Pirvan – ahhoz kissé
túl közel vagyunk Istarhoz, hogy olyan varázslót lássunk ven-
dégül, aki nem istari templomból való, ha nem akarjuk, hogy
mindenféle szóbeszéd kapjon szárnyra. A szóbeszéd pedig el-
juthat a papkirály embereinek a fülébe.
– Egy napon az istariaknak dönteniük kell, hogy a saját
nagyságukat imádják, vagy az igaz isteneket – mondta egy fin-
torral Haimya. – Azt hiszem addig mást nem tehetünk, mint
hogy imádkozunk, hogy jól válasszanak.
– Így van, és hogy szolgáljuk a Lovagokat. Őket még
nem fertőzte meg Istar befolyása. – Marod és az én célom pe-
dig az, hogy ez soha ne is történjen meg.
Már majdnem a kapunál voltak, és az utolsó ötven lépést
futva tették meg. Amikor nevetve berohantak az udvarra, mint
a gyerekek, a saját gyermekeik futottak velük szemben.
– Papa, mama! – kiáltotta Gerik és Eskaia. – Látogatótok
érkezett. A nagyteremben vár.
Pirvan és Haimya. egymásra nézett, lerítt az arcukról a
fohász, hogy csak ne Sir Niebar térjen vissza.
– Nem az a csontos lovag az – tette hozzá Eskaia, a szülei
gondolataiban olvasva, ahogy azt oly gyakran és könnyedén
tette. – Ez az ember egyáltalán nem csontos.
– Jemar, az Igazságos? – ment bele a játékba Haimya.
Öreg tengeri barbár kebelbarátjuk szépen meggyarapodott, mi-
óta elvette Eskaia névrokonát, az istari kereskedő lányt, és rá-
kapott a családi élet ízére.
– Nem, nem is kövér. Viszont magas. Nagyon magas –
szólt közbe Gerik.
– Hány szeme van? – kérdezte Pirvan.
A gyerekek elvigyorodtak. – Azt nem lehet tudni, mert a
bal szemén folt van.
– Igen, és a másik pedig vörös, mintha sírt, vagy nem
aludt volna.
Pirvan és Haimya gyors pillantást váltottak. A Félszemű
Grimsoar Pirvan cimborája és néha társa volt még a tolvaj
időkben, és nem volt az a sírós fajta. Az sem sűrűn fordult elő,
hogy nem aludt, és ha aludt, úgy horkolt, mintha a föld rengett
volna. Kivéve, hogyha sietségben volt. Ha pedig sürgős ügyben
jött Tiradotba, akkor jó lesz megtudni, hogy mi hajtotta –
mégpedig hamar.
– Gerik, eredj a konyhába, és mondd meg, hogy hozza-
nak hűtött bort és süteményt a kis toronyszobába! – mondta
Pirvan. – Eskaia te szaladj le a malomárokba és mondd meg,
hogy az édesanyádnak személyes elintéznivalója akadt, és kéri
a szolgálókat, hogy bocsássanak meg neki, amiért nem segít
felhordani a mosást!
– Miért kell anyának bocsánatot kérnie a szolgálóktól? –
kérdezte Gerik.
– Azért, mert nem tartja be, amit ígért – mondta élesen
Pirvan. – Amikor nem teljesíted az ígéretedet, bocsánatot kell
kérned azoktól, akiknek tetted. Az anyád és én így cselekszünk,
a Lovagok nagymestere így cselekszik, a papkirály is így cse-
lekszik. – Legalábbis, ha még mindig féli az igaz isteneket.
– Úgyhogy neked is így kell cselekedned.
– Igen, apám – mondta Gerik ha nem is kifejezetten bűn-
bánó, de mindenképpen legyőzött hangon, majd elszaladt a
konyha felé, miközben sugárzott róla, hogy ha lehet, csak any-
nyit tartózkodik a szülei szeme előtt, amennyit muszáj.
– Túl sok időt tölt annak a három kártékony fren grisori
lordocskának a társaságában – sóhajtotta Haimya. – Meg kelle-
ne…
– Megtudjuk, és meg is fogjuk – jelentette ki Pirvan, és a
saját karja alá vonta a feleségéét. – De csak azután, hogy meg-
hallgattuk Grimsoart. Ha már ilyen öltözékben jelenünk meg
előtte, legyen bármilyen régi jó barát, legalább azzal tartozunk
neki, hogy nem váratjuk sokáig.
 3. fejezet

Az istari Magas Mágia Tornyának zöldfalú terme olyan mélyen

a föld alatt feküdt, hogy, szinte túlzás volt azt állítani, hogy
egyáltalán a toronyban van. Senkit nem lepett volna meg az
értesülés, legyen az illető varázsló, pap, vagy a nagyhatalmú
Istar bármely polgára, hogy a torony egyetlen alaprajzán sem
tüntették fel.
Az talán meglepett volna néhány varázslót, hogy a Magas
Mágia öt hatalmas Tornyáról egyáltalán készült alaprajz, és
hogy ezek gyakran kerülnek hétköznapi emberek szeme elé.
Mindazonáltal nem lett volna szükség hosszas magyarázkodás-
ra, hogy elmulasszák a meglepetésüket és eloszlassák az aggo-
dalmaikat.
Tarothin, a mágus még emlékezett rá, amikor néhány év-
vel korábban magyarázatot adott az egyik tanoncának.
– Először is, azoknak a városoknak és vidékeknek az
uralkodóit, ahol a tornyok állnak, nem nagyon hatja meg, ha
titokzatosabbak vagyunk, mint amennyire szükséges. Ezért a
bizalom legapróbb jele is a megfelelő helyen, jó szolgálatot
tehet a jóakarat érdekében. Emlékezz a Harmincegyedik Alap-
elvre.
A tanítvány buzgó és éles eszű volt még kábulatában is.
Fürgén felmondta az alapelvet, fejből.
– „Egy kis varázslat a megfelelő időben többet ér, mint
egy hatalmas egy órával később. Egy kis varázslat a megfelelő
helyen többet ér, mint egy hatalmas ezer lépéssel odébb.”
– Pontosan. Vegyük a tornyok alaprajzait egy apró va-
rázslatnak a békés együttélés érdekében azokkal, akik hatalmat
gyakorolnak a sorsunk felett, miközben alig tudnak rólunk va-
lamit, és sokszor az a kevés sincs az ínyükre.
 – Aztán, előfordul, hogy nem akarunk varázslathoz fo-
lyamodni, ha eldugul az esőcsatorna, vagy a tornyok valame-
lyik részében, ahol semmi titkos és misztikus dolog nem törté-
nik, újból kell aranyozni a mennyezetet. Ilyenkor közönséges
munkásokat hívunk ide, akiknek azzal vesszük meg a jóakara-
tát, hogy megfizetjük a munkájukat, és akik talán kevésbé fél-
nek majd tőlünk, ha látják, hogy ugyanolyan emberek vagyunk
mi is, mint ők.
Tarothin élesen felnevetett. Valamikor szívből jött a ka-
cagása, sőt, egy hölgy egyszer kifejezetten jókedélyűnek ne-
vezte. Az elmúlt tíz esztendőben azonban nem sok oka akadt a
jó kedélyre.
– Azoknak természetesen, akik rossz szándékkal lépnek
be a Magas Mágia Tornyaiba, inkább veszélyt jelentenek az
alaprajzok, mint segítséget. Ha mondjuk egy hadsereg akarná
használni őket, nagy szerencse kellene hozzá, hogy bármi fon-
tosra rátaláljanak, és még nagyobb, hogy megtalálják a kiveze-
tő utat. Azonkívül mindegyik tornyot olyan varázsló őrzi, aki
arra használja fel a tudását, hogy biztosítsa: a behatolók ne jár-
janak szerencsével.
– Biztos lehetsz tehát afelől, hogy a tornyokról készült
alaprajzokban nincs semmi titok és nem jelentenek veszélyt a
számunkra.
A tanítvány ezután megnyugodva visszatért a tanulmá-
nyaihoz.

* * * * *

Kíváncsi vagyok, vajon mi lett a fickóból, mélázott

Tarothin, óvatosan megdörgölve a szemét, melybe könnyet
csalt a szénserpenyők füstje. Eszes volt és tehetséges, de úgy
tűnt, hogy nagyon határozottan a fehér köpenyesek felé húz, a
korához képest túlságosan is erősen.
Nem volt valószínű, hogy Tarothin valaha is megtudja,
mi lett vele. A fehér, vörös és fekete köpenyes kész varázslók
nem voltak túl sokan; egy méretes aréna ülésein nagyjából el is
fértek volna. Ugyanakkor mindenfelé szétszóródtak, és az évek
során okosabbnak bizonyult, ha nem sokat beszélnek egymás-
nak az útjaikról, és titokban tartják a rejtekhelyeiket.
A mostani találkozó olyan világosan kidomborította ezt a
problémát, mint a frissen retusált aranyozás a zöld márványfa-
lon a beszélő széke mögött. A teremben hetven mágus gyűlt
össze és az istariakon kívül Tarothin ötből, ha egyről tudta,
hogy merről jött.
Természetesen voltak azért kivételek. Az egyikük egy
dombormű előtt állt, amely Huma minotaurusz bajtársát, Kazt
akarta ábrázolni. Rubina feketeköpenyes volt, és nem is próbál-
ta titkolni, hogy Karthayból való, az Istari-öböl bejáratának
közelében fekvő nagy kereskedővárosból, amely egyben Istar
legnagyobb kereskedelmi vetélytársa is volt. Abból sem csinált
titkot, hogy legalább annyira a szívén viseli városának sorsát,
mint a tornyokét a hozzájuk tartozó mágusokkal, tanítványok-
kal és szolgákkal, ami nem volt helyes egy kész varázsló részé-
ről.
Rubinával szemben azonban nehéz volt épkézláb érveket
felhozni. Túl lehengerlő volt, túl okos és sokszor túlságosan
szépséges is.
Rubina gyönyörű arcáról most sütött az unalom, és ha-
talmas, súlyos szempillájú barna szemeiben nyoma sem volt az
érzékiségnek, legalábbis Tarothin szerint nem. A fekete köpe-
nyeseknek persze nem is kell vonzónak lenniük –
mindazonáltal nehéz volt úgy tekinteni köztük Rubinára, hogy
ne arra gondoljon az ember, hogyan mutatna nélkülük.
A beszélő már vagy negyedszerre mondta el ugyanazt
(Tarothin már feladta a számolást), hogy mennyire méltányta-
lan a papkirály elnevezés Istar elsőszámú papja számára.
Tarothin arra gondolt, hogy ha érdemes egyáltalán foglalkozni
ezzel a témával, hát a beszélő már elmondta, amit lehetett, és
most már csak azért beszél, mert nem tudja, hogyan hagyja
abba, és senkinek nem volt annyi esze, vagy bátorsága, hogy
csendre intse.
Az biztos, hogy az elnevezés kérdését néhány perc alatt
meg lehet tárgyalni. Istar főpapjának címei között mindig sze-
repelt ez is, amióta csak Istar faluját megalapították, és a papjai
össze tudtak gyűlni az egyetlen vendéglőben, ahol a nagyré-
szük valószínűleg amúgy is töltötte az idejét. Száz esztendővel
ezelőtt ez a cím maradt rajtuk, de a régi elnevezések sem tűntek
el a használatból, az újat pedig csak ritkán használták komo-
lyan, kivéve a hivatalos szertartásokat. Istar kereskedői és mes-
teremberei keményfejű népség voltak, legalábbis régebben.
Tetszett nekik a gondolat, hogy ők uralkodnak a világ erkölcsi
tisztaságán, de nem hagyták kinevettetni magukat, amikor várt
rájuk a munka.
Manapság, a biztonság kedvéért büntetés, sőt, akár bör-
tön is járt azért, ha nem a „papkirály” elnevezést használták. Az
eddig begyűjtött bírságok azonban egy nagyobb zsákban mind
elfértek volna, a börtönbe pedig kevesebben kerültek, mint
azok, akik részegen összetűzésbe keveredtek az őrökkel.
Tarothin tett egy lépést oldalra, mielőtt szoborrá fagyott
volna, és végignézett a termen. Tőle nem messze látott két,
teljes ruházatba öltözött surranót, egy elfet (természetesen
Qualinestiből, hiszen a silvanestiek ritkán hagyták el a hazájuk
határát, hát még, hogy belépjenek az emberi papok, varázslók,
vagy harcosok rendjébe), két félelf kinézetű illetőt és egy ala-
kot, aki elég alacsony volt, hogy akár törpe is lehessen, de talán
nem az volt.
A levegőben ott lebegett az, ami Tarothint megrémítette –
az egyre terjedő nézet, miszerint az igaz istenek szemében,
legyenek istariak, vagy mások, de csak az emberek értékesek.
Ez nem csak annak mondott ellent, amit Tarothin valaha is ta-
nult, hanem mindennek, amit valaha is látott vagy hallott az
élete során, amely már a negyvenedik telén is túl volt.
 Amikor az istariak ezt az őrültséget kezdték el érvényre
juttatni bírságokkal és börtönbüntetéssel – emberek és nem
emberek számára egyaránt – igazán sötét időkre nyílt kilátás.
Ha a beszélő legalább három szót ejtett volna erről a témáról,
Tarothin már boldog lett volna.
A beszélőből végül kifogyott a szusz, olyan végérvénye-
sen, ahogy az értelmes gondolatokból is kifogyott már jó ideje.
Tarothin udvariasan tapsolt, miközben a férfi lejött az emel-
vényről, hiszen mégiscsak egy vörös köpenyes társ volt, és
jobb, ha az ember békességben marad a saját rendjének tagjai-
val, még inkább, mint a többiekkel.
A terem zsongani kezdett, mire Tarothin megfordult, és
látta, hogy Rubina lépked felfelé a szószék lépcsőjén, és foglal
helyet a székben. Talán nem csak a képzelete játszott vele,
amikor úgy látta, hogy amikor leült, a köpenye egy árnyalat-
nyival jobban örvénylett körülötte, mint amennyire magától
tette volna, felfedve formás karját és valóban míves bokáját,
valamint az ében csatokkal ellátott bőrszandálba bújtatott erős
lábfejét – és sötétvörös lábkörmeit.
Ez után a belépő után Rubina akár az enyv leghatéko-
nyabb összetételéről is beszélhetett volna, a közönségének leg-
alább a hímnemű tagjai akkor is rá figyeltek volna. Ehelyett
meghajtotta a fejét és ünnepélyesen így szólt:
– Remélem, hogy az ajkaimat elhagyó szavak és a szí-
vemből jövő gondolatok minden istenek, és az itt egybegyűlt
nagyra becsült társaság tetszésére lesznek.
Ezután összefoglalta, hogy milyen helyzet van kibonta-
kozóban északon, ami erősen érinti az ő városát Karthayt is.
– Hamarosan minden itt jelenlévőt, és minden mágiaűzőt
érinteni fog. Mert hogyan végezhetnénk békességben a mun-
kánkat, ha nincsen béke?
Erre aztán kétség kívül mindenki Rubinára figyelt. El-
mondta, hogy az északi partoknál a zsiványok és a kalózok
minden jel szerint egyre erősebbek lesznek egy minotaurusz
vezetése alatt – legalábbis a legendák így beszélik. Egyre mé-
lyebbre hatolnak be a szárazföldre, és bár a módszereik vissza-
fogottak, mindenki jobban teszi, ha gyakran néz hátra a válla
felett, még ha több napos lovaglásnyi távolságra van is a ten-
gerparttól. A nyílt tengeren egyelőre nem folytattak komolyabb
kalóztámadásokat, de ez megváltozhat.
Mielőtt még ez bekövetkezne, Istar bizonyosan létre fog
hozni egy flottát és egy hadsereget, hogy lecsapjon a haramiák-
ra. Ez talán ártalmatlannak, sőt hasznosnak tűnik, de a flotta és
a hadsereg épp Karthayjal szemben fog állomásozni az Istari-
öböl bejáratánál. Istar engedélye nélkül a karthayi hajók sem
haladhatnak majd át, és a világ legegyszerűbb dolga lesz elzár-
ni Karthayt a külvilágtól, ha bármiféle nézeteltérés támad a két
város között.
– Istar már régóta féltékeny a mi virágzó kereskedel-
münkre, arra törekszik, hogy megcsappantsa a kereskedőink
gazdagságát. A haramiák megfékezésére nagyon is szükség
van, de Istarnak ez ürügyet szolgáltat az önkényuralma kiter-
jesztésére. Ha pedig mi, karthayiak ellenállunk, Solamnia Lo-
vagjai kénytelenek lesznek kivonulni ellenünk, és városunkban
kő kövön nem marad.
A pillantásokból és félszavakból, amelyeket Tarothin el-
kapott, úgy tűnt, hogy a jelenlévők közül nem mindenki látta
annyira kellemetlennek Karthay elnyomását, mint amennyire
kellett volna. Remélte, hogy Rubina mindebből semmit nem
vesz észre. Híres volt a vérmérsékletéről; ha most szabadjára
engedné, az ügye halott lenne.
Tarothin megköszörülte a torkát.
– Ha esetleg kaphatnék egy percet, hogy a sajátjaimmal
egészítsem ki Lady Rubina gondolatait… – illedelmesen kivárt,
majd folytatta.
– Még ha Solamnia Lovagjai nem is találnak rá okot,
hogy részt vegyenek ebben az összetűzésben, Istarnak akkor is
növelnie kell a flottáját és a hadseregét. Ez azt jelenti, hogy az
adók magasabbak lesznek, több lesz az üres gyomor és az em-
berek valaki másra akarják majd fogni, hogy a sorsuk rosszabb-
ra fordult. Nem ítélem el egyik várost sem, de emlékeztetlek rá
benneteket, hogy mik történtek korábban, más földeken.
– Istarnak egy nagy erénye van – a birodalmát nagyrészt
békés úton építette ki. Mindent meg kell tennünk, hogy a várost
ezen az úton tartsuk az elkövetkezendő évek során is.
Ez az alapigazság megtette a hatását – csak úgy záporoz-
tak a gyakorlatias és kevésbé hasznavehető javaslatok. A vita
hosszúra nyúlt és elég hangos volt ahhoz, hogy visszhangossá
tegye a termet, még jobban fokozva Tarothin fejfájását, amit a
szénserpenyők füstje okozott. Végül abban állapodtak meg,
hogy mindegyik rendből két képviselőt jelölnek ki, akik megvi-
tatják az ötleteket, felmérik a használhatóságukat, és javaslatot
készítenek a teendőkről.
Tarothin szeretett volna előbbre jutni, de sejtette, hogy
nem ő az egyetlen, akinek majd széthasad a feje és türelmetle-
nül korog a gyomra. A titkosság biztosításának érdekében az
egész tanácskozáson és a termen igézet ült, amely böjtöt kí-
vánt, és Tarothin legalábbis semmi mást nem evett, csak szárí-
tott almát, mielőtt előző este lefeküdt.
A tanácskozást bezárták, és a mágusok megindultak a to-
rony föld alatti részeibe vezető négy ajtó egyike felé, amikor
egy kéz megérintette Tarothin karját. Megfordulva Rubinával
találta szemben magát, aki olyan leereszkedően és egyben fe-
nyegetően nézett rá, hogy egy pillanatra még a szépségéről is
megfeledkezett.
Aztán újra tudatára ébredt a ragyogó fekete hajnak, a
magasan ülő arccsontnak és a telt ajkaknak. Ezzel együtt arra is
rádöbbent, hogy a segítő szándékú hozzászólása megszakította
a beszédében, és talán hamarabb véget vetett neki, mint a nő
szerette volna. Ha Rubina neheztelt emiatt – nos, ő akkor is jó
szándékkal cselekedett, de ez a kifogás a nőknél és az istenek-
nél könnyen elutasításra talált.
 – Drága hölgyem, ha bármi fontosat nem tudott elmon-
dani az én türelmetlen nyelvem miatt…
A viharfelhőket mintha elfújták volna és a hatalmas, sötét
szemek olyan melegséggel mélyedtek Tarothin tekintetébe,
hogy a mágusnak képtelen módon a hideg futkározott a hátán.
Aztán Rubina felkacagott.
– Semmit sem mondhattam volna, ami olyan fontos, mint
az hogy a tanács komolyan vette a dolgot. Ha maga nincs, talán
soha nem jutunk el idáig.
– Biztos vagyok benne, hogy valaki másnak is eszébe ju-
tott volna, hogy megtegye – válaszolta Tarothin. – A testvére-
ink néha ostobának tűnnek, de valójában a legtöbbjük nem az.
– Mindenesetre hálás vagyok. Sőt a hálám odáig terjed,
hogy szívesen együtt vacsorázom önnel ma este a lakosztá-
lyomban.
Tarothin agya utasította a testét, hogy ne kezdjen el csa-
holni, mint a nyomot szimatoló kutya, bár nem sokon múlt,
hogy így cselekedjen. A meghívás sok mindent jelenthetett,
leginkább ártalmatlan dolgokat, és ugyancsak sokféle ered-
ménnyel járhatott.
Mégis, ha az ember Rubinára nézett, és a lakosztályára
gondolt, olyan szoba jelent meg a szeme előtt, amelyet szinte
teljes egészében betölt egy hatalmas ágy, ahol a kényelem min-
den eszköze kéznél van, hogy az ágyban fekvőnek hosszú ideig
ne kelljen elhagynia a helyét…
Tarothin felemelte Rubina kezét és fölé hajolt, míg az aj-
kai lágyan meg nem érintették a bőrét. A fogát kis híján dara-
bokra zúzta az egyik gyűrűn – mindkét kezén volt három, vagy
négy darab – de ezüstös kacaj jutalmazta a gesztusát.
– Semmi dolgom nincs, ami annyira fontos lehetne, hogy
miatta ne fogadjam el a meghívását – mondta Tarothin, próbál-
va felvenni egy komikus hanglejtését. Rubina kacaja most arra
engedte következtetni, hogy az istenek nem sok színészi tehet-
séggel áldották meg.
 – Ennek örülök – felelte Rubina, egy pillanatra Tarothin
derekára téve az egyik karját, és olyan közel lépve hozzá, hogy
mézillatú lehelete a férfi fülét csiklandozta és megérintette az
arcát és nyakát. – Most azonban magára kell, hogy hagyjam,
hogy a lakosztályomat előkészítsem a vendégfogadásra.
Egyik pillanatról a másikra eltűnt, és Tarothin csak egy
másodperccel később vette észre, hogy mialatt beszélgettek, a
nő az egyik ajtóhoz vezette, amin aztán egyszerűen kilépett,
miután utolsó lélegzetének fuvallata megérintette a férfit. Azért
nem csak a képzelete játszott Tarothinnal, amikor még a leve-
gőben érezte a nő parfümjének illatát és alatta az elemi női illa-
tot.
Tarothin nem tudta, mi sülhet még ki mindebből, és nem
is kívánta találgatással tölteni az idejét. Egy kis kitérőt azonban
még kellett tennie, mielőtt megkereste volna Rubinát lakosztá-
lyában.
Jemar, az Igazságos a kikötőben volt három hajóval, kö-
zöttük a Tengeri Leopárddal, amelynek a másodkapitánya,
Grimsoar, a Félszemű szintén régi barátja volt még az Örvény
küldetés idejéből. Grimsoar, a Félszemű a társa volt Pirvannak,
az Önfejűnek az éjszakai munkák során.
Jemar és az emberi valószínűleg tudták mindazt, amit
csak halandó ember tudhatott az Istar északi partjai mentén
folyó eseményekről – vagy legalábbis azt, hogy ki tudja.
Grimsoar segítségével talán Pirvan értesüléseit is megszerezhe-
ti, bár egy Solamniai Lovag, akit köt az esküje, tanácson kívül
nem sok mindent nyújthat a felettesei engedélye nélkül.
Tarothin próbálta meggyőzni magát, hogy mindezt nem
azért teszi, hogy nagyobbra nőjön Rubina szemében, és hogy
elősegítse a vacsora kedvezőbb végkifejletét. Olyan értesülése-
ket próbált szerezni, amelyek segítségével esetleg megakadá-
lyozhatják egy felesleges háború kitörését, vagy legalábbis egy
nagy háború helyett megúszhatják egy kicsivel.
A világ évszázadokon keresztül azért fogadta el Istar
uralmát, mert biztosította a békét és igazságot. Ha a papkirály,
vagy valaki más ostobasága miatt ez megváltozik, akkor azt
nem fogják tétlenül szemlélni.

4. fejezet

A messze északon dúló viharnak csak a széle, érte a meredély

lábánál álló sziklákat. A hullámok azonban még így is kétem-
bernyi magasságban törtek meg, amint elérték a sekélyebb vi-
zet.
Amikor a hullámtörés a sziklákhoz ért, az ezüstös víz-
permet a meredély tetejéig fröccsent, és szivárványt hagyott
maga után, amint visszahullott a mélybe. A hazatérő Darin, a
Minotaurusz örököse, és bandája hosszú ideje kifejlesztett és
csiszolt ösztöneikre hallgatva a lehető legmesszebb haladtak el
a meredély mellett, amennyire csak a keskeny ösvény engedte.
Mindegyikük, az egy Imsaffor Whistletrotot kivéve. Ő
egy kiálló szikla tetejére szökkent, ott, ahol a vízsugár a leg-
magasabbra csapott és a vizet kémlelte.
– Nem lesz kagyló ma estére – állapította meg lemondó
fintorral.
– Azt hittem utálod az osztrigát – jegyezte meg valaki.
– Úgy is van. De ti nagylegények általában szeretitek,
pont ezért nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazok az iste-
nek teremtettek minket, szóval nektek meg rossz kedvetek
lesz…
Darin hosszú karja kinyúlt, megragadta Whistletrot gal-
lérját, és visszarántotta a biztonságosabb, de legalábbis valami-
vel szárazabb talajra. Ezt a partszakaszt ritkán kerülte el annyi
ideig az eső, hogy teljesen megszikkadjon a talaj, ezért aztán
meglehetősen csúszós volt a gyakorlatlan lábaknak.
Darin és a társai nem panaszkodtak az idő miatt. A táplá-
lékukat nagyrészt gyökérzöldségek alkották (amelyeknek szin-
te mocsár kellett, hogy megteremjenek), valamint a fák termé-
sei, az erdő állatai és a tenger gyümölcsei. Az külön jó volt
nekik, hogy ezt a földet nem nagyon szerették a földművesek,
mert ők pedig nem szívlelték a szomszédokat.
A nagydarab férfi felnézett az égre, amely hol elborult,
hol kitisztult.
– Jobb lesz, ha sietünk – mondta. – El tudok viselni egy
hideg ünnepi vacsorát, de a szakácsok lázadozni fognak, ha
nekik kell felszolgálni, és Waydolnak is lesz egy-két szava.
Gyorsítottak a tempón. Az emberek közül csak Darin sze-
rette igazán Waydolt. Mindenki tisztelte azonban, értékelték a
bölcsességét a háborúban és tanácskozásban és féltek a nyelvé-
től, talán még jobban, mint az öklétől.
Pár perc múlva az ösvény elfordult a tengertől és elkez-
dett emelkedni. Aki nem mászta meg már sokszor ezt az ös-
vényt, nem igen tudta volna megmondani, hova is vezet, olyan
gyorsan nőttek itt a fák. A páfrányok és gombák, amelyek nem
igényeltek napfényt, szintén dúsan tenyésztek, ahol a fák helyet
hagytak nekik, és még néhány talaj menti kúszónövény is len-
gette harmattól nedves leveleit a korhadó ágak és tüskék kö-
zött.
 Darin mély levegőt vett. Ennek az erdőnek az illata jelen-
tette számára az igazi otthont, bármennyit portyázott is a szá-
razföld belsejében, vagy a nyílt tengeren. Semmi mást nem kért
volna semmilyen istentől, csak azt, hogy itt élhesse le az életét,
amikor átveszi a Minotaurusz helyét, ha az végül távozik ebből
a világból, és hogy folytathassa Waydol csatáját, amíg el nem
jön az idő, hogy ő is az örökösére hagyja a terhét.
A fejük felett madárfütty hallatszott. Sirbones is felgyor-
sította a lépteit, hogy Darin mellé kerüljön. Arcára leplezetlenül
kiült a kíváncsiság.
– Jobb, ha nem sietsz annyira – figyelmeztette Darin. –
Csalóka ez az ösvény.
– Szerintem ezek a madárfüttyök többet jelentenek,
minthogy veszélyes az ösvény – válaszolta Mishakal papja.
Annak ellenére, hogy a haramiák többségének akár az apja is
lehetett volna, különösebb nehézség nélkül bírt lépést tartani
velük Dinsas óta.
– Valóban? – kérdezte Darin. Nem lepődött meg igazán,
bár az emberinek egy része kényelmetlenül érezte magát ami-
att, hogy Sirbones éles eszével kifürkészi a banda titkait. Egyi-
kük sem volt olyan bolond, hogy megtámadjon valakit, aki
Darin védelme alatt áll, hát még, ha az illető Mishakal papja,
akit szentségtörés és talán lehetetlenség is lett volna bántani.
– Igen. Ha a te cipődben járnék…
– Mezítláb járok, ha nem vetted volna észre.
– Észre vettem. De nem kell mindig mindent a legegy-
szerűbb szavakkal mondani. Rájöttem, hogy a szavakat néha
dédelgetni kell, hogy a megfelelő jelentéssel ruházzuk fel őket.
Darin inkább nem kezdett el elmélkedni róla, hogy mit
tudhat egy pap a dédelgetésről – bár az biztos, hogy Mishakal
követői számára a cölibátus inkább csak általánossá vált szokás
volt, mint szigorú előírás.
Remélem Sirbones nem vet szemet a nőkre, mert az bizto-
san megzavarja a banda békéjét.
 – Nem a szavaid miatt aggódom, hanem a füleid miatt.
Vajon hallasz-e velük? Waydol nagyon helyesen azt szokta
mondani, hogy azért van egy szánk és két fülünk, hogy inkább
hallgassunk, mint beszéljünk.
Sirbones elvigyorodott és teljes csendben bólintott.
– Nagyon jó. Az ösvények és a vidék jó védelmet nyújta-
nak azok ellen, akik nem járnak annyira biztos lábon, mint a
vadászok, vagy erdőkerülők. Arra az esetre azonban, ha erdő-
kerülőket, vagy vadászokat küldenének ellenünk, kiegészítet-
tük a természetes védőrendszert. A behatolók egy része a fejét
veszti, vagy megnyomorodik; a többiek érkezéséről pedig már
tudni fogunk.
– Nem mondtad, hogy ne kérdezzek többet, de hallom a
hangodon – mondta Sirbones.
– Jól hallod – felelte Darin. – Még egy apró jó tanáccsal
szolgálhatok: maradj egy sorban velem és a többiekkel. A láto-
gatóinkra váró meglepetések egy része közel van az ösvény
széléhez.
– Mérgezett dárdákkal teli gödrök, és hasonlók?
– Azt ígérted, nem kérdezel többet.
– Nem ígértem semmi ilyesmit. Pusztán csak megértet-
tem az utasításodat.
– Akkor miért dacolsz vele? – csettintett Darin. Már épp
eléggé fáradt volt, és alig várta, hogy hazaérjen és megpihen-
jen, úgyhogy nem nagyon volt türelme a pap szellemeskedése-
inek elviseléséhez.
– Elnézésedet kérem, Minotaurusz Örököse. Túlságosan
visszaéltem a vendégszereteteddel.
Annyira azért nem is, hisz te is nagyon jól tudod, hogy
egy gyógyító a társaságunkban akkora áldás, amiért jóval töb-
bet is érdemes elviselni, mint a cserfes nyelvedet.
Darin azonban nem mondta ki a gondolatait, nemcsak
udvariasságból, hanem azért sem, hogy maradjon levegője a
mászás utolsó szakaszára.
 * * * * *

Pirvan és Haimya ugyanabban az emeleti lakószobában

fogadta Grimsoart, a Félszeműt, ahol a ház ura korábban Sir
Niebarral tárgyalt.
A nagyterem volt a legméltóbb hely a messziről érkezett
régi barát, az Igazságos Jemar első tisztje fogadására. Ugyan-
akkor a leginkább elérhető a kíváncsi és tapintatlan fülek szá-
mára.
Ezért aztán, miután végeztek a borral és a süteménnyel
(két tálcával, mivel Grimsoar nem volt nagy ivó, de a termeté-
hez méltó mennyiséget bírt enni), magukhoz vettek bizonyos
tárgyakat – például térképeket – a rejtekhelyükről, és nekikezd-
tek a komoly beszédnek.
– Mi szél hozott erre ilyen hangulatban, mint aki savanyú
tejet ivott reggelire? – kérdezte Haimya.
– Bárcsak ennyire egyszerű és ártalmatlan dologról lenne
szó, mint a gyomrom bajai – felelte Grimsoar. – Ennél azonban
komolyabb ügyben járok. Kartahay és Istar jó úton van afelé,
hogy olyan összetűzésbe kerüljenek, amibe aztán mindkettő
belepusztul.
Pirvan bólintott.
– Hallottunk róla, hogy az istari flotta északra készül,
hogy megtisztítsa a haramiáktól és kalózoktól azokat a terüle-
teket. Azt is hallottuk, hogy talán Karthay is újjáépíti a saját
flottáját, ha Istar lépésre szánja el magát.
– Én semmit sem tudok Karthayról – mondta Grimsoar. –
Legalábbis nem többet annál, mint amit az utcákon beszélnek.
Az új hajók építése a legmagasabb tanács hatáskörébe tartozik,
és ott még Jemarnak se nagyon vannak kapcsolatai.
Ez az utalás arra, hogy a Solamniai Lovagoknak esetleg
vannak arrafelé kapcsolataik, túlságosan is nyílt volt ahhoz,
hogy válasz nélkül maradjon. Pirvan felsóhajtott. Jobb, ha vég-
re tisztázzuk a dolgainkat, gondolta.
– Solamnia lovagja esküt tettek, hogy megvédik Istart az
ellenségeitől – mondta Pirvan. – Ha Karthay ezek közé kíván
kerülni, akkor az esküm arra kötelez, hogy befejezzük ezt a
beszélgetést. – Figyelmen kívül hagyta Haimya pillantását,
amely nem egyszerűen tőrdöféssel, de egyenesen nyílzáporral
és pallosokkal volt egyenértékű, hiszen a nő maga is karthayi
születésű volt, és folytatta. – Ha azonban az itt a célunk, hogy
megakadályozzuk, hogy Karthay és Istar ellenfelekké váljanak,
akkor minden tudásommal a rendelkezésedre állok, ahogy a
karom erejével is.
– Én is – tette hozzá Haimya, az előbbivel annyira ellen-
tétes pillantással, hogy a férje elvörösödött, és egy pillanatra
megszédült, ami nem csak a szoba rossz levegőjének volt kö-
szönhető.
Grimsoar savanyúan elmosolyodott.
– Egyikőtök sem ajánlotta fel senki másnak az erejét,
sem más egyebet.
– Te sem ígértél semmifajta segítséget Jemar részéről –
felelte Haimya. – Vagy te is abban a helyzetben vagy, mint mi?
Nem tehetsz olyan ígéreteket, amelyekről nem tudod, hogy a
feletteseid be fogják-e tartani őket?
– Nem nevezném Jemart a felettesemnek – mondta
Grimsoar. – Neki nincsenek fene vastag könyvei, amik meg-
mondják, hogy mit kell tennie, és hogyan mondja másoknak,
hogy azok mit tegyenek. A tenger ezt nem engedi meg, úgy-
hogy, ha ti Lovagok valaha flottát akartok útra bocsátani, szük-
ségetek lesz egy kis…
– Grimsoar, öreg barátom – vágott közbe Haimya, olyan
lágy, selymes és fagyos hangon, mint Fagyhozó pengéje –
hagyjuk ezt. Vagy mondd el, amit méltósággal el tudsz mon-
dani, és ennél többet nem is kérünk. Ha azonban tovább foly-
tatjuk a durva vagdalkozást, akkor mire döntésre jutunk, még
Gerik és Eskaia is elég idős lesz ahhoz, hogy csatlakozzon a
küldetéshez.
A két férfi egymásra nézett, és kitört belőlük a nevetés.
– Rendben van – mondta Pirvan. – Csendben fogok ülni,
és hallgatom, mit mond Grimsoar. Eddig sem volt szüksége
bátorításra, úgyhogy…
– Jó férj vagy – mondta Haimya kedves gonoszkodással,
majd Grimsoar öblös hangja törte meg a csendet. –
Megéreztük, hogy valami bűzlik, legalábbis azok, akik bele-
szagoltunk a szélbe, amikor Aurhiniust parancsnoknak nevez-
ték ki északon.
– Gildas Aurhiniust?
– Pontosan – felelte Grimsoar, majd Haimya kedvéért
hozzá tette –, aki egyáltalán nem barátkozik, még visszavonult
rablókkal sem. A hadsereg körülbelül tíz éve bízta meg a fel-
ügyelettel, hogy némi fegyelmet és rendet teremtsen közöttük.
Azt hiszem, azt gondolták, hogy túl gazdag ahhoz, hogy meg
lehessen vesztegetni.
– És sikerrel járt? – kérdezte Haimya.
Grimsoar bólintott.
– Néhány értékes férfi és nő árán, Pirvan és én csak tud-
juk, akik meghaltak, börtönökben rohadnak, vagy a bányákban
robotolnak rabszolgaként. Aurhinius imádja a szép fegyvereket,
de úgy harcol, mintha minden kard a kovácsmesterség remek-
műve volna.
– Azaz nem egy könnyű eset – mondta Haimya. A két
férfi bólintott.
– Aurhinius már maga is északra vonult – folytatta
Grimsoar. – Tíz hajóval ment és vagy kétezer emberrel, legin-
kább azért, hogy kissé megerősítse az ottani helyőrséget. Köz-
ben azonban folyik a toborzás, a veteránokat visszahívják,
munkásokat bérelnek fel a hajógyárakban, hogy gyorsabban
menjen a javítás és az új hajók építése – istenem, Zeboim min-
den keserve az igaz tengerészekre.
Pirvannak sikerült megállnia, hogy ne nevesse el magát
azon, hogy Grimsoar „igaz tengerészeknek” nevezi Jemart és a
hasonszőrűeket. A tevékenységüknek már csak kisebb részét
képzete a nyílt kalózkodás, de a tengeri barbárok más módokon
még mindig szorgosan dolgoztak rajta, hogy az embereket
megszabadítsák az aranyaiktól.
Pirvan felállt
– Öreg barátom, a feleségemnek és nekem még át kell
gondolnunk ezt a dolgot. Megígérem, törni fogjuk a fejünket,
hogyan tehetnénk valamit, vagy érhetnénk el, hogy valami tör-
ténjen, ha a mi kezünk meg van kötve.
Grimsoar horkantása nyilvánvalóvá tette, hogy ennél
többre számított, de tudta, hogy kérnie nem lehet. Azon kívül a
barátság is hallgatásra kötelezte, legalábbis addig, amíg a cim-
borája házában tartózkodik.

* * * * *

A két ösvény összefutott, ott, ahol a magasba törő fe-

nyőknél nem sokkal alacsonyabb sziklafalban hosszanti hasa-
dék húzódott. Darin látta, hogy Sirbones a hasadékot bámulja,
azon morfondírozva, vajon átfér-e rajta valaki, ha vezet egyál-
talán valahova.
– Ne aggódj, pap barátom – mondta Whistletrot. – A leg-
élesebb surranó elméket is megmozgatta ez a probléma.
– Na persze – mondta valaki. – És ha tőlük vártunk volna
megoldást, jobban járunk, ha a gnómokhoz fordulunk.
Sirbones most láthatólag igazán kényelmetlenül érezte
magát. – De ez nem gnómok munkája, ugye?
Őszinte hahota visszhangzott a sziklák és a fák között.
– Nem – nyugtatta meg Darin. – Emberek készítették,
némi segítséggel egy minotaurusz részéről, és elég megbízható.
– Felnézett a szikla tetejére, és mindkét kezét a magasba emel-
te, tenyérrel kifelé.
A szikla mélyéből morajlás tört elő, és addig erősödött,
amíg úgy tűnt, hogy a talaj is remeg a lábuk alatt. Sirbones
láthatólag nagyon meg volt ijedve, amit igencsak feltűnően
próbált leplezni.
Aztán a morajlás elhalkult.
Darin a hasadék baloldalán heverő hatalmas sziklatömb-
höz lépett, és erősen meglökte. A szikla balra tolódott, olyan
sivító hang kíséretében, mint amikor egy malacot nyúznak.
Mögötte sötét, poros alagút tárult fel, pontosabban inkább egy
félköríves vájat a sziklában a hasadék egyik oldalán.
A másik végén napfény csillant meg egy vízfelületen.
– Isten hozott, Sirbones – mondta Darin. – És hallgass er-
ről, amit most itt látsz. Nem fogunk kényszeríteni, hogy velünk
maradj, de ha bármelyik titkunk kitudódik általad, nem véd
meg a papi hivatásod a haragunk elől.
– Engem Mishakal véd, bármivel fenyegettek is –
válaszolta méltósággal Sirbones. – Titeket azonban a saját es-
küm és becsületem megvéd attól, hogy eljárjon a szám. Jellem-
ző a barbárokra, Darin, hogy azt gondolják az összes fajta kö-
zül csak nekik van becsületük.
Mielőtt Darin kiötölhetett volna valami választ, a pap le-
akasztotta a botját, hogy ne akadjon be a sziklába, és dárdaként
maga előtt tartva eltűnt az átjáróban.

* * * * *

Pirvan és Haimya, ha lehetett, nem mulasztotta el, hogy a

fegyvereseikkel, vagy a látogatóként érkező harcosokkal gya-
korolják a fegyverforgatást. Ha az ember túl sokat gyakorol
ugyanazzal az ellenféllel, akkor előfordulhat, hogy túlságosan
is hozzászokik, és nem tud elbánni az új és ismeretlen ellenfe-
lek kiszámíthatatlanságával.
Mindketten egyetértettek abban, hogy ez igencsak gyors
halálhoz vezethet, ha csatára kerül a sor.
Ugyanakkor mindketten nagy örömöt találtak benne, ha
egymás ellen harcolhattak fakarddal és párnákkal kitömve. A
mai napon pedig különösen szükségük volt egy kis felvidulás-
ra.
Most már a délután nagy részét gyakorlással töltötték, és
Pirvan horzsolásai kezdtek sajogni, a szeméről nem is beszélve,
amit mart a belefolyó izzadság. Haimya azonban újra támadott,
olyan könnyedén szökellve, mint egy őzsuta tavasszal, és a
csörte még nem ért véget.
Megkockáztatta, hogy felé lép, oldalra ütött a kardjával,
és a tőrét a nő pajzsába döfte. Haimya oldalról csapott le a
kardjával, és Pirvan épphogy csak ki tudta védeni a sajátjával,
miközben a két markolat egymásnak ütődött. Az orruk is szó
szerint egymáshoz ért, és Haimya szeme – ma kék volt, bár
már látta szürkén vagy zölden is csillogni – mélyen az övébe
nézett.
Aztán felnevetett, nem könnyed, gyermeki kacajjal, ha-
nem szívből jövő hahotával.
– Ez most döntetlen?
– Eléggé úgy néz ki.
Hátralépett, de addig védekező pózban maradt, amíg
Haimya le nem dobta a válláról a pajzsát, és a kardját is a tete-
jére hajította. Ezután a nő törökülésbe telepedett és a vizes
tömlő után nyúlt.
– Segíteni fogunk Grimsoarnak és a többieknek? –
kérdezte, miután befejezte az ivást.
– Úgy érted a végére járunk-e, hogy mi ez a csetepaté
Istar és Karthay között, és megpróbálunk-e békés megoldást
találni?
– Hozzám beszélsz, nem pedig Sir Marodnak írsz levelet.
– Azért jobb, ha gyakorlom egy kicsit, hogyan is írjam
meg azt a levelet.
– Csak könyörgöm, ne rajtam.
– Ki másnak a türelmében, titoktartásában bízhatnék és
abban, hogy…
 Haimya megcsókolta. Ő visszacsókolta, majd mosolyog-
va elhúzódott.
– …és abban, hogy érdekes módszereket talál arra, hogy
a szavamba vágjon.
– Ennél még érdekesebb módszereim is vannak.
– A fegyvertár ajtaja nincs teljesen bezárva.
Mintha csak Pirvan megjegyzését akarnák alátámasztani,
Gerik és Eskaia érkezett futva a terembe.
– Papa, mama – kiabált Gerik. – A barátotok, Grimsoar
azt mondja, hogy mesél nekünk kalózos történeteket, ha ma-
radhat vacsorára.
– Grimsoar itt marad vacsorára, sőt éjszakára is – mondta
Pirvan. – Nektek viszont még be kell fejeznetek a leckéteket.
Amikor legutóbb megnéztem az összeadó táblátokat, húszból
tizenegy hibás volt benne.
– Jaj, de… – kezdte Gerik.
– Ne gyere azzal, hogy majd az írnokaid elvégzik az
ilyen munkát helyetted! – vágott közbe Haimya. – Ne felejtsd
el, hogy egy kis időbe fog telni, mire megengedheted magad-
nak, hogy megfizess egy írnokot. Azonkívül, ha úgy gondolja,
hogy nem veszed észre a hibáit, akkor vagy rosszul fog dol-
gozni, vagy becsap, vagy mindkettő.
– Most pedig futás! A szaván fogjuk Grimsoart, ha ti
megígéritek, hogy befejezitek a leckét, mielőtt vacsorázni hí-
vunk benneteket.
A gyerekek elszaladtak, Haimya és Pirvan pedig egy rö-
vid ideig még összefont karral álltak egymás mellett, aztán
elkezdték elpakolni a felszerelést.

* * * * *

A hazatérési ünnepség hivatalos részén túl voltak.

Waydol most végre félre hívhatta Darint a minotaurusz kő-
kunyhójába, és úgy beszélhettek, hogy senki más ne hallja.
 Waydol először is átölelte az örökösét, immár ötödszörre
azóta, hogy a bejáratnál találkoztak. Az összes közül ez volt a
leghevesebb ölelés, és Darin tudta, hogy viszonoznia kell, ha
nem is tudja ugyanolyan erővel, de azért annyira, amennyire
csak emberi izmaitól telik.
Amikor ezzel megvoltak, Waydol a sással felhintett pad-
lón álló kőzsámolyokra mutatott. Ő maga a padlóra telepedett
törökülésben, és azzal a tekintettel nézett Darinra, amely azt
sugallta, hogy a minotaurusz képes belelátni az ember lelkébe,
és felmérni, hogy mennyi becsület van benne, és mi mindent
rejteget.
Waydolnak nem kellett nagyon kitekernie a nyakát, hogy
az örököse szemébe nézzen. A felnőtt minotauruszok közül az
alacsonyabbak voltak olyan magasak, mint Darin, Waydol pe-
dig a magasabb volt, mint az átlag. Fiatal korában mindkét ke-
zében minotaurusz pallossal harcolt, és ugyan elmúlt már az a
fiatalság, azért még nem érte el azt a kort, amikor még a
minotauruszok is elkezdenek meggörnyedni.
– Nos hát, örökösöm, Darin – szólalt meg mennydörgő
hangon Waydol. Istari szókincse tökéletes volt, de megőrizte
erős akcentusát, és egyetlen minotaurusz sem képes úgy be-
szélni, hogy az emberi fül ne hallja ki belőle a torokhangot. –
Van valami ezzel a portyával kapcsolatban, amit csak nekem
szabad tudnom?
– Így hirtelen semmi ilyesmi nem jut az eszembe – felelte
Darin.
– Csak azt ne kérd, hogy hadd aludj egyet előbb, és csak
aztán beszéljünk – mondta Waydol, de a mosolya elvette a sza-
vai élét.
– Mikor tettem ilyet utoljára?
– Ó, úgy tizenhat éves lehettél.
– Ja, az első portyáim egyikén. Azt hiszem emlékszem rá,
bár már nagyon régen történt.
– Nem több mint hat évvel ezelőtt volt, ahogy azt te is
pontosan tudod. Ha pedig nem emlékszel rá, akkor attól tartok
új örököst kell keresnem. Ötször annyi idős vagyok, mint te, de
az én emlékezetem még tökéletesen működik.
– Na igen, de a minotauruszok között a te koroddal még
csak zöldfülűnek számítasz.
– Igazán? – kérdezte Waydol, úgy téve, mintha Darin
gyomrába akarna döfni a szarvaival. A fiatal ember levetette
magát a zsámolyról és pajzsként tartotta maga előtt.
– Hozd ide a tükröt és egy törlőruhát – mondta Waydol
kuncogva. A minotauruszok kuncogása a legtöbb teremtmény
számára úgy hangzik, mintha legalábbis malomkövek őrölné-
nek, de Darin számára az otthon hangja volt.
Darin odavitte a réztükröt és egy zsák különféle illatos
gyantával átitatott ruhát, majd a minotaurusz elé tartotta a tük-
röt, amíg az gondosan kifényesítette a szarvát. Nagyon szép
szarvai voltak, és annál is értékesebbek Waydol számára, mivel
egyszer majdnem elveszítette őket.
Ez már sok évvel ezelőtt történt, amikor tett egy javasla-
tot, miszerint jobb először kiismerni az emberek gyenge pont-
jait, mielőtt ész nélkül nekik támadnának. A becsületességhez
végül is, nem feltétlenül kell bolondnak is lenni.
Néhány viszonylag erős minotaurusz úgy gondolta, hogy
ez sérti a becsületüket, és választás elé állították Waydolt:
száműzetésbe vonul, vagy megfosztják a szarvaitól – vagy pe-
dig halál az arénában, természetesen, bár Darin úgy gondolta,
hogy a többi minotaurusz hálás lehet, hogy erre a küzdelemre
nem került sor.
A száműzetést választotta. Nem sokkal ezután döntött
úgy, hogy az emberekből álló rablóbanda élére áll, pontosabban
azokéra, akik túlélték a vele való első találkozást. Nem sokkal
azután, hogy vezér lett belőle, magához vette örököséül a szí-
vós kisgyermeket, aki egy farönkbe kapaszkodva sodródott
partra nála, miután a családja hajója elsüllyedt. Ez tizenkilenc
évvel ezelőtt történt.
 A szarvak, amelyeket Waydol végül nem veszített el a
hazájában, a száműzetésben tovább nőttek, és félelmetes fegy-
verül szolgáltak, ha arra került a sor. A Minotaurusz eszessége
sem szenvedett csorbát.
Darin valójában úgy gondolta, hogy ha a minotauruszok
több hónapos szabályos tanácskozásra gyűltek volna össze,
akkor sem találtak volna megfelelőbbet a soraikból, aki jobban
kiismerte volna az emberek gyenge pontjait. Ha azok, akik még
nem felejtették el Waydol sértését, már elpusztultak az aréná-
ban, az életben maradottak pedig észhez tértek, akkor még le-
het, hogy egyszer teljesítheti ezt a küldetését.
Ez pedig, biztos, hogy félelmetes terhet jelentene a
Minotaurusz örökösének becsületére és öntudatára nézve. Ha
erre kerülne a sor – és Darint az élete Waydol nélkül is megta-
nította rá, hogy olyan dolgokon mélázni, amelyek talán megtör-
ténnek, legfeljebb egy-két percig érdemes egy nap, amikor az
ember a klozeton van, vagy borotválkozik, vagy valami egyéb
olyan tevékenységet folytat, ami nem terheli meg az agyát.
– Azt hiszem, hamarosan megint útra kellene kelned, az
emberek többségével – mondta Waydol.
– Akkor alvezérekre lesz szükségem.
– Kindro és Fertig Temperer mindketten elég tapasztaltak
ahhoz, hogy vezessék a csapatokat.
– És elég fiatalok, hogy megkíméljük az életüket, ha
mégsem?
– Majd akkor legyél ilyen cinikus, ha olyan hosszú lesz a
szakállad, mint az én szarvam.
– Ha sokat kell Fertig Tempererrel utaznom, előbb lesz
ősz a szakállam, mint hosszú.
– Nem rosszabb, mint a törpék általában, viszont jobb,
mint némelyikük.
– Akkor remélem, soha nem találkozom „némelyikük-
kel”.
– Ezt nem ígérhetem. Thorbardin birodalma itt húzódik a
hátunk mögött. Ha el kell hagynunk a partot, kénytelenek le-
szünk az ő területükre visszavonulni.
Darin már nem csodálkozott azon, hogy a minotaurusz
visszavonulásra gondol a nagyobb erők elől, ahelyett, hogy
inkább meghaljon ott, helyben. Inkább azon törte a fejét, hogy
milyen nagyobb erők fenyegethetnék őket.
Amikor Waydol elmagyarázta, hogy milyen hatása lehet
rájuk nézve annak, hogy Gildas Aurhinius Istar északi vidékére
jön, nem messze az ő területüktől, Darin már jobban megértet-
te, milyen hatalmasabb erőkről lehet szó. Azon is elgondolko-
dott, hogy ugyan mit kezdhetne legfeljebb kétszáz emberrel, a
tízszeres túlerővel szemben.
– Ha úgy akadsz össze velük, hogy mindannyian együtt
vannak, nem sok esélyed van. Annyit tehetsz, hogy elkapod az
őrszemeiket, foglyokat ejtesz – minél magasabb fokozatúakat,
annál jobb, – és általánosságban felméred, hogy milyen harco-
sok. De nem valószínű, hogy együtt maradnak.
– Aurhinius, amennyire én ismerem, törtető ember, aki
szeretne magasra jutni az istari tanácsban, ha egyszer végleg
leteszi a kardot. Az ilyen ember biztosan figyelembe fogja ven-
ni az északi városok siránkozását, hogy küldjön száz embert
ide, ötvenet oda, hogy vigyázzák a falaikat, földjeiket, karaván-
jaikat.
– Te, az embereiddel megeszed reggelire ezeket a marok-
nyi különítményeket, a néhány túlélő pedig megmarad tízórai-
ra, enyhén besózva, vagy ecettel megöntözve. Ha ezt megte-
szed egyszer-kétszer, Aurhinius ki fog vonulni ellened. Onnan-
tól rád bízom a döntést – de mindenképp tegyél valamit, hogy
feldühítsd őket.
– A dühös ellenfél fejjel előre támad. Nem használja ki
jól az erejét, vagy a fegyvereit. Nem lesz felkészülve a megle-
petésszerű támadásokra.
– Röviden, legyőzhetővé válik, még akkor is, ha ő van
erőfölényben.
 Darin tudta ezt nagyon jól a személyes csatározásiból –
de most került rá sor először, hogy csatában is alkalmaznia
kelljen ezt az elvet, amikor is egy szervezett hadsereg ellen kell
kiállnia egy maroknyi csapattal. Tudta, hogy nem amiatt nyug-
talankodik, mert Waydol felől vannak kétségei, hanem inkább
önmagában nem bízik, és tudta, hogy a kétségei el fognak múl-
ni, ha megvívta az első egy-két csatát.
Közben pedig ő a Minotaurusz Örököse. Felállt a zsá-
molyról, elvette a tükröt Waydoltól, és elé tartotta, hogy az
gyorsabban végezhessen a szarvai fényesítésével.

* * * * *

– Jó éjt, papa!
– Jó éjt, mama!
A gyerekek hangja a folyosó két végéről jött. Már elmúl-
tak azok az évek, amikor közös szobában laktak, és közös da-
dájuk volt. Geriknek már volt saját tanítója és leckéket vett
fegyverforgatásból is, Eskaiára pedig Haimya szobalányának
húga vigyázott.
Nem mintha Haimyának valóban szüksége lett volna
szobalányra, de ha mindent maga csinált volna, mint zsoldos
évei alatt, égen-földön megszólták volna a rossz nyelvek. Az
egyetlen öröme az volt abban, hogy kiszolgálták, hogy mind a
szolgálóját, mind a lányát kitaníthatta a harc alapjaira, puszta
kézzel és vassal is.
Pirvan hallotta, hogy becsukódnak az ajtók, és Haimya
derekára csúsztatta a kezét.
– Azt hiszem itt az ideje, hogy mi is nyugovóra térjünk.
– Fogadok, hogy nem nagyon akarod elsietni az alvást.
– Semmiképpen sem annyira, hogy a hölgy kedve ellen
tegyek.
– Elvárom, hogy megtisztelj.
– Ez inkább józan ész, mint tisztelet, tekintve, hogy mire
képesek az elégedetlen hölgyek.
Haimya közelebb húzódott.
– Talán elgondolkodhatnál a lehetőségen, hogy mire ké-
pes egy elégedett hölgy.
Nemcsak elméletben tárták fel a lehetőségeket; alaposan
elmélyedtek bennük. Szorosan összebújva feküdtek, amikor
Haimya egyszer csak felkönyökölt.
– Nem felejtettünk el semmit, amire szükségünk lehet, ha
északra megyünk?
– Még nem pakoltuk össze az útravalót.
– Arra gondoltam, hogy biztosítani kellene, hogy a Lova-
gok ne vádoljanak engedetlenséggel.
Pirvan a mellére vonta Haimyát, és egy pillanatig ízlel-
gette a kellemes állapotot, majd így válaszolt:
– Muszáj lesz valamennyi időt Karthayban töltenünk. Sir
Marod elég határozottan szólt a leveleiben arról, hogy minden-
kinek, aki őt szolgálja, kötelessége minél többet megtudni a
karthayi flotta céljairól. Ha csak egy pár napot is eltöltünk ott,
az, meg a Jemartól szerzett értesülések ki fogják elégíteni Ma-
rod igényeit, és mindenki másét is, aki esetleg kérdőre von.
Haimya felsóhajtott és megpihent a férje karjaiban. Aztán
Pirvan egyszer csak érezte, hogy rázkódik a válla, és forró ned-
vesség ömlik a mellére.
– Haimya?
– Bocsáss meg! – mondta Haimya a kézfejével letörölve
a könnyeit. – Tudom, hogy bolondság, de most fogjuk először
magukra hagyni a gyerekeket, amióta elég nagyok hozzá, hogy
megértsék, mi a veszély.
Pirvan szorosabban magához ölelte.
– Édes szerelmes feleségem, ha sírsz emiatt, akkor előbb-
utóbb én is csatlakozni fogok hozzád, és az ágy teljesen el fog
ázni. Azt hiszed, én nem szoktam éjszakánként néha beosonni a
hálószobájukba, hogy elnézzem őket és bennük minden remé-
nyünket?
 – Azt hittem, ez az én titkom. – Finoman a férfi vállába
harapott, aztán megcsókolta. Aztán tovább csókolta a nyakát,
az arcát és a fülét.
– Kicsi feleségem, bizonyos értelemben egyáltalán nin-
csenek már titkaid előttem – mondta Pirvan, miközben még
erősebben magához szorította.

5. fejezet

Darin bandája már négynapi járóföldre volt az erődítményük-

től, amikor keleten elérték az első várost. Ide egyelőre nem
állítottak helyőrséget az istari seregből, sőt nem is hallottak a
katonák érkezéséről.
– Istar mindig is így kezelt bennünket – mondta az egyik
kereskedő. – Egy évet kell várnunk, hogy megjöjjön az értesí-
tés, és megkapjuk az engedélyt, hogy új kapukat állítsunk a
raktárra. Ezután megérkezik a hírnök, kétszáz lovas kísérővel,
akik kieszik az egész raktárt, úgyhogy már elég egy szalagot
felrakni az ajtóra, mert ami maradt, azzal még egy egér sem
lakik jól!
 Darin nem most hallotta először panaszkodni az északi
népeket a távoli Istar uralmának szeszélyességéről, és hogy
sokszor többet ártanak, mint segítenek. Ez mindenképpen
gyenge pont volt, legalábbis Istar számára, amiről be kellett
számolni Waydolnak.
Mindeközben Darin egyáltalán nem érzett rá késztetést,
hogy kifossza a várost, kiváltképp, mivel jól megrakott termés-
kő falak vették körül, a lakói pedig megtermettek és elszántak
voltak, ha nem is képzett fegyverforgatók. Rablás helyett in-
kább kifizetett százötven istari forintot egy tucat elfogadhatóan
szívós lóért. Így most már lovas felderítői is lesznek, akik elöl-
ről, oldalról, vagy hátulról fedezhetik a csapatot, ahol éppen a
legnagyobb szükség van rájuk.
A banda tovább nyomult, most már két oszlopban, amik
között a felderítők hozták-vitték az üzeneteket. Darin most sem
találta kevésbé zavarónak Fertig Temperer felvágott nyelvét, de
az éles szavak mögött általában okos tanácsok rejtőztek. A tör-
pék ritkán bújtak elő nagyobb számban a hegyeik közül, hogy
az emberek háborúiban csatázzanak, de a saját háborúik legen-
dásak voltak. A harcra elszánt törpében minden megvolt, ami
egy minotauruszban, kivéve a termetét és az erejét, de ezt
gyakran élesebb eszükkel ellensúlyozták.
A hetedik napon két falun is áthaladtak, amelyeknek a la-
kói mind kint voltak a földeken, amikor a banda előtört az er-
dőből. A földművesek ijedten szétszaladtak, menekülés közben
riadót fújva.
Az egyik falu ahelyett, hogy eltorlaszolta volna a kapu-
kat, nyitva hagyta őket. A nyitott kapukon fél tucat lovas vihar-
zott elő. Olyan tökéletes harci mezt viseltek, és olyan peckesen
ültek a nyeregben, hogy Darin egy pillanatra megijedt, hogy
Solamniai Lovagokkal akadtak össze.
Ahelyett azonban, hogy közvetlenül rájuk támadtak vol-
na, a lovasok a menekülő parasztok körül köröztek nagy ívben.
Megközelítették Darin oldalszárnyát, aztán olyan széles vonal-
ban támadtak nekik, amilyen csak hat lovastól kitelik, miköz-
ben megpróbáltak az íjászok hatótávolságán kívül maradni,
akik középről lőtték nyilaikat.
A lovasok lendületesen és gyakorlottan intézték a táma-
dást. Darin két emberét lándzsavégre tűzték, a harmadik pedig
kettéhasadt koponyával zuhant a földre. Másik két rablót is
megsebesítettek, az egyik lovas pedig már leszállt a nyeregből,
hogy foglyot ejtsen, amikor az íjászok végre futva a közelükbe
értek.
A váratlan helyzetben vadul lövöldöztek és nem sokon
múlott, hogy nem a saját soraikban növelték a sebesültek és
elesettek számát. Két ló azonban elesett. Az első ember pedig,
aki leszállt a lóról, nyilakkal megtűzdelve elzuhant, Darin pe-
dig előrevágtatott, hogy elbánjon a többi ló nélkül maradt kato-
nával.
Legalábbis ez volt a szándéka. A megmaradt két lovas
azonban hirtelen megfordult, és felé megiramodtak. Az íjászok
nem tudtak lőni, hiszen barát és ellenség teljesen összevegyült,
és miközben Darin megpróbálta elsajátítani a nyeregből való
kardozás művészetét, a két ló nélkül maradt lovas felkapaszko-
dott elesett bajtársuk paripájára.
Ezután az összes túlélő megsarkantyúzta a lovát, és el-
vágtattak az erdő felé, mielőtt még az íjászok felfogták volna,
hogy ismét szabad célpont került eléjük. Darin leszállt a nye-
regből, remélve, hogy az elesett ember legalább még beszédké-
pes állapotban van, de két nyíl elég mélyen hatolt az arcába,
hogy örökre elhallgattassa.
– Ez – mondta Darin, – nem volt szép munka. Zavarni
akartuk az ellenséget, felmérni az erejüket és foglyokat ejteni.
Úgy tűnik, hogy Aurhinius ugyanezt az utasítást adta a saját,
hadvezéreinek – és ma az ő felderítői jobban eleget tettek a
parancsának, mint mi Waydolénak.
A banda hideg tábort vert aznap este, megerősített őrség-
gel, arra az esetre, ha az életben maradt istari lovasok, vagy
esetleg még többen visszatérnének az éjszaka leple alatt, hogy
meglepjék őket. Az éjszaka azonban izgalmak és pihenés nél-
kül telt, és hajnalban a rablóbanda megint kivonult.

* * * * *

Az elkövetkezendő napokban Darinék olyannyira nem ta-

lálkoztak egy teremtett lélekkel sem, hogy a vidék akár lakatlan
is lehetett volna. Láttak néhány birtokot és falut, sőt még egy
nagyobb várost is, amit messzire elkerültek, attól tartva, hogy
talán őrszemek, vagy felderítők állomásoznak benne. Ezek a
települések azonban vagy elhagyatottak voltak, vagy, amit
Darin valószínűbbnek tartott, szerettek volna annak látszani.
Most már inkább éjszaka vonultak, arra számítva, hogy a
helyi emberek is inkább éjszaka intézik az ügyeiket, amikor az
utakon nincsenek haramiák. Ezzel azonban mindössze annyit
értek el, hogy két éjszaka alatt kétszer teljesen eltévedtek, ket-
ten pedig egyenesen belesétáltak egy ingoványba, melyből csak
az egyikük jutott ki élve.
Darin egy kicsit félrehúzódott az alvezérekkel, miközben
Imsaffor Whistletrot az abroncsbotjával gyászdalt zengett az
elveszített emberekért és közben surranótáncot járt, ami a ve-
zért leginkább forró parázson táncoló csirkére emlékeztette.
Zenei hangszerként az abroncsbot mélyen búgó hangot halla-
tott, ami a partot mosó hullámok moraját juttatta Darin eszébe,
egy távoli és kísérteties tengerparton.
Be kellett látnia, hogy ez elég jól illett a pillanatnyi han-
gulatához. A banda azzal a céllal kelt útra, hogy az istari csapa-
tok kedvét szegje, de legalábbis csökkentse a számukat. Egy-
előre azonban inkább csak a saját lelkesedésüket és létszámu-
kat sikerült csökkenteniük.
Waydol még kevésbé lesz elégedett az örökösével, mint
amennyire az örökös volt saját magával.
– Most mi legyen? – kérdezte Fertig Temperer, három
szóba öntve a gondolatokat, amelyek mindenkinek a fejében ott
kavarogtak.
Darin a halottbúcsúztatás ürügyén még néhány percig
nem válaszolt. Whistletrot azonban hamarosan abbahagyta a
táncot, meglendítette az abroncsbotját, és felmászott a legköze-
lebbi magas fára.
– Azt hiszem, így van rá esély, hogy meglásson valamit,
anélkül, hogy őt észrevennék – mondta a törpe. – Az istenek
vigyáznak a bolondokra, a gyerekekre és a részegekre, és a
surranók ebből legalább kettővel egyenértékűek.
– Hékás! – csattant fel Kindro. A másik alvezér őszintén
kedvelte a surranókat, mert szerinte arra figyelmeztették a töb-
bi fajt, hogy nem szabad túl komolyan venni a világot. A szó-
beszéd szerint jobban kedvelte a surranó szüzeket, mint a férfi-
népet, és emiatt a hímnemű surranók nem annyira kedvelték őt,
mint amennyire ő szerette volna.
– Elég! – szólt közbe Darin. – Tudjuk, hányadán állunk,
azaz derékig a slamasztikában. Semmi értelme nincs, hogy
szorult helyzetünket elemezgessük. Azt kell kitalálnunk, ho-
gyan másszunk ki belőle.
Mielőtt bárki szólhatott volna, jelzőnyíl fúródott a földbe,
Darin lábától kardélnyi távolságra, majd Whistletrot feje és
teste bukkant elő bizonytalanul az ágak közül, és majdnem
fejjel előre zuhant. A bokájával az egyik ágba kapaszkodott, és
ebben a testhelyzetben hevesen mutogatta, hogy egy kisebb
csoport közeledik, férfiak, gyalog, kevés fegyverrel, de egyéb-
ként ismeretlenek.
Darin és az alvezérei nem vesztegették azzal az időt,
hogy parancsokat osztogassanak. Minden tapasztalt bandatag,
aki látta a nyilat, vagy a fáról csüngő surranót, továbbadta a
jelzést a többieknek, és a tapasztaltabbak mindenütt összefog-
ták újonctársaikat. Whistletrot szinte még vissza sem tornázta
magát a fára, hogy elkezdjen leereszkedni, a banda már készen
állt a látogatók fogadására.
 A surranó megfigyelései szokás szerint most is pontosak
voltak. Darin néha elcsodálkozott rajta, hogy ennek az általá-
ban olyan őrjítően haszontalan fajtának a soraiból hogyan ke-
rülhetett ki egy ilyen megbízható felderítő, mint Whistletrot.
Azok az emberek azonban, akik huzamosabb időt töltöttek a
surranók között, állították, hogy a surranók igencsak józanok és
megfontoltak tudnak lenni, ha az otthonuk és a fajtájuk sorsáról
van szó.
Imsaffor Whistletrot talán úgy döntött, hogy számára
Waydol bandája jelenti az otthont és családot. Ez legalább any-
nyira elképzelhető volt, mint bármilyen feltételezés az emberek
részéről a surranókat illetően.
Négy ember sétált a tisztásra, láthatólag annak tudatában,
hogy figyelik őket, de minden félelem nélkül. Egyikük egy
nagy agyagedényt cipelt, a másiknak pedig kosár lógott a vál-
lán. A többiek csomagokat, zsákokat és tőröket cipeltek, az
egyiknél pedig semmi csomag nem volt, csak egy nagy dárda,
ami még Waydolnak is megfelelő méretű lett volna.
– Öhm… merre van a Minotaurusz? – kérdezte a dárdás,
csak úgy a levegőbe, mintha a földtől vagy a fáktól várta volna
a választ.
– Én Waydolnak, a Minotaurusznak az örököse vagyok –
lépett elő Darin. Nem bajlódott vele, hogy magához vegye a
fegyvereit, mert az idegenek közül egyik sem látszott olyannak,
akivel nem tudna elbánni puszta kézzel. Ezzel persze feltételez-
te, hogy az elrejtőzött íjászok, nem terítik le az összes látogatót
az árulás első jelére.
– Akkor neked ajánljuk ezeket az ajándékokat – mondta
ugyanaz az ember. Nyéllel előre felé nyújtotta a dárdát, és föld-
re helyezte, Darin lába elé a. A fiatal vezér látta, hogy a marko-
lata ügyesen megmunkált, hogy biztosan lehessen fogni, és
hogy a feje és a keresztmerevítők a törpék mesteri munkáját
dicsérik.
Az ajándékok között volt még a szívfájdító mézillatot
árasztó edény, és a kosár, teli süteménnyel, aminek a tésztájába
valami ismerős illatú fűszert sütöttek, de Darin nem tudott rá-
jönni, mi az. Ünnepélyesen felemelte a dárdát, egyik ujját be-
mártotta a mézbe, majd lenyalta és kettétört egy süteményt,
melynek az egyik felét a látogatók vezetőjének adta.
A férfi kevésbé szertartásosan befalta a felé nyújtott da-
rabot, letörölte a morzsákat a bajszáról, és összeráncolta a
szemöldökét.
– Akkor tehát elfogadod az ajándékainkat a béke zálogá-
ul?
– Az attól függ, miféle békét ajánlotok – felelte Darin, az
alvezérei pedig helyeslően bólintottak. – Ha a veletek való bé-
kének túl nagy az ára, legalább ezeket az ajándékokat vigyétek
vissza magatokkal, hogy legyen útravalótok a vissza útra, mi
pedig nem ejtünk túszt közületek, és nem támadunk rátok az
utatok során.
A férfiak egymásra néztek. – Úgy tűnik Waydol és Darin
becsületessége nem csak legenda – mondta a vezető.
Az egyik társa bólintott. – Próbálj meg Aurhiniussal ilyen
egyezséget kötni.
Darin úgy vigyázott rá, hogy nyugodt maradjon a hangja,
mint ahogy arra vigyázott volna, hogy ne keltsen zajt, amikor
puszta kézzel leguggol egy pisztrángos tó partjára. –
Aurhinius? Az istari hadvezér?
– Pontosan – mondta a vezető, aztán hirtelen a másik há-
romnak is megjött a hangja. Egymás szavába vágva beszéltek,
és Darin alig értett egy szót is az egészből.
– Aurhinius tehát őrséget állított a városotokba, vagy a
közelbe?
Bólintottak.
– Szeretnétek megszabadulni tőlük?
Az egyik férfi bólintott, a másik három pedig megrázta a
fejét.
– Jobb lesz, ha rövidre fogjuk a dolgot – mondta végül a
vezető. – Nem kérhetünk arra, hogy szembeszállj Aurhiniussal,
vagy akár a legkisebb különítménnyel is, amit hátrahagy, ha
tovább vonul a következő városba. Túl nagy erőfölényben van
hozzátok képest, és még ha ti győznétek is, akkor is romok és
hamu maradna csak a városunkból.
– Nem, mi azt szeretnénk, hogy elvonjátok Aurhiniust és
az embereit az összes faluból, hogy elrejthessük, amit a kato-
nák amúgy elvinnének. Aurhinius szigorú fegyelmet tart az
emberei között az asszonyokat illetően, de csak az istenek tud-
ják távol tartani a katonákat mézsörtől, vagy egy arany nyak-
lánctól.
Darin kimérten bólintott, miközben mosoly terült szét az
arcán. Ha a falusiak megaláztatásnak tudják kitenni Aurhiniust,
a lehető legkevésbé véres módszerekkel, akkor a rablóbanda
úgy arathat győzelmet, hogy közben nem fenyegeti a veszély,
hogy hónapokig járják a vidéket, aztán elvágják előlük a visz-
szavonulás útját, vagy az erődítménybe visszatérve feldúlva
találják azt.
Darin az alvezéreihez fordult.
– Csapda is lehet – mondta Fertig.
Kindro megvonta a vállát.
– Erre vannak a lovas felderítőink – addig, ameddig nem
kerülnek azoknak a fickóknak a szeme elé.
Darin válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Kindro, mie-
lőtt Waydolhoz ment volna, majdnem annyi ideje volt zsoldos,
mint amióta Darin élt. Nem volt féltékeny a fiatalabb férfira,
amiért az Waydol örököse, de úgy vélte, és alkalmanként meg
is mondta, hogy jobban ki kellene használnia az idősebb embe-
rei harctudományát.
– Ez magától értetődik – mondta Darin. – Tudjuk meg,
merre lapul Aurhinius, és melyik a legjobb odavezető út, aztán
válasszunk egy másikat és küldjük el a három, vagy négy leg-
jobb felderítőnket. És Whistletrotot is – tette hozzá olyan han-
gon, amitől Fertignek elnyílt a szája, de egy hang sem jött ki
rajta.
– Akkor hát legyen így – egyezett bele egyhangúlag a két
alvezér. Darin a parasztokhoz fordult.
– Na most, mindezt úgy kellene intéznünk, hogy
Aurhinius ne sejtse meg, hogy ti is benne vagytok. Ha nem fog
gyanút, kevésbé érez majd késztetést, hogy felégesse a házakat,
vagy túszokat ejtsen, hogy a kegyetlenebb büntetéseket ne is
említsem.
– Íy igaz – mondta a vezető. – Ez a harcos Kiri-Jolithot
követi, nem pedig Hiddukelt.
Hidukkel az ármánykodás, árulás és rablás istene volt.
Darin hátba veregette a vezetőt, olyan erővel, hogy az megtán-
torodott.
– Elnézést – mondta.
A férfi köhögött valamit válaszképpen.
Már elég régen fordult elő, hogy Darin így megfeledke-
zett az erejéről, de volt rá oka, még ha igaza nem is. Olyan ver-
senyre kelni egy nagyra becsült és félelmetes ellenféllel, ahol
az ész és az erő is elkel, és amely kevéssé fenyeget az ártatla-
nok halálával és szenvedésével – ennél nagyobb élvezetet
semmiben nem lehetne sem minotaurusz, sem ember.
Darin megfogadta, hogy ha megnyeri az előtte álló küz-
delmet, áldozatot mutat be Kiri-Jolithnak. Azért is ejtett egy
rövid fohászt, hogyha Aurhinius nyer, akkor legyen benne any-
nyi becsület, hogy ő is megtegye ugyanezt.

* * * * *

A felderítők feladata nem is annyira az volt, hogy megta-

lálják Aurhiniust, mint inkább az, hogy megakadályozzák,
hogy ő kedvezőtlen helyzetben rajtaüssön a bandán. Ha a lova-
sok nem mentek volna előre, a két csapat könnyen összefutha-
tott volna egy kereszteződésben, amit egy féloldalas növésű
fenyő árnyékolt be, és olyan ősi szentélyek vettek körül, hogy
már azt sem lehetett megállapítani, hogy melyik isten tisztele-
tére emelték őket.
Így viszont az egyik felderítő visszalovagolt, hogy meg-
állítsa Darint. A másik kettő követte Aurhiniust, amíg olyan
vidékre nem értek, amely túl egyenetlen volt ahhoz, hogy biz-
tonságban lehessen rajta lovagolni. A lovakról leszállva az
istariak olyan lassan mentek, hogy egy fürge surranó, amilyen
Imsaffor Whistletrot is volt, könnyen a tartotta velük a lépést –
és be tudott számolni róla, mikor és hol vertek tábort.
– Jobb, ha nem próbálunk nyílt harcba szállni velük –
mondta Darin, miután meghallgatta a surranó beszámolóját. –
Aurhinius jól ki tudja választani a táborhelyét.
Megköszörülte a torkát. – Vagy van valakinek ellenvetése
a harccal kapcsolatos terveimmel szemben?
Néhányan az emberei közül vonakodtak a szemébe nézni,
de Darin addig tartotta rajtuk a tekintetét, amíg végül rábólin-
tottak. Neki semmi köze nem volt hozzá, hogy milyen történe-
tek nyomják az ő lelküket. Ő és Waydol régóta tudták, hogy a
bandatagok között vannak olyan emberek és talán más fajbeli-
ek is, akiknek véres leszámolni valójuk van a hatalmas Istarral
szemben. Talán eljön majd az idő, amikor szabad kezet kapnak.
De nem most.
– Nagyon helyes. A főcsapatnak az lesz a feladata, hogy
fedezze a visszavonulását azoknak, akik megtámadják a tábort.
Ez azt jelenti, hogy két részre kell válnunk, hogy mindkét utat
fedezzük, bár reményeim szerint az egyiken fogunk érkezni, és
a másikon távozunk.
– És ha ezek a hadmozdulatok sötétedés utánig elhúzód-
nak, vagy nem sikerül meglepetésből támadni? – kérdezte va-
laki.
– Sötétedés után egy kisebb csapatnak még nagyobb az
előnye a nagyobbal szemben. Ha korábban lelepleződünk, ak-
kor keresünk valami másik megoldást, hogyan törhetünk borsot
Aurhinius díszes hadseregének orra alá.
 – Kit érdekel a díszes hadsereg – kotyogott közbe
Whistletrot. – Csak azt az arany sisakot szeretném, amit úgy
imád.
– Na és még mi kéne? – kérdezte Fertig Temperer.
– Oh, Aurhinius úgy látszik, elég mutatós hadsereget állí-
tott össze.
– Annyira mutatósat, hogy még hat surranó se bírna ve-
lük elbánni – vágott közbe Fertig. – Whistletrot, te bajtársam
voltál jópár csetepatéban és néhány komolyabb csatában is.
Fogadd meg a tanácsom. Olyan gyorsan menj be és gyere ki,
ahogy csak egy surranótól kitelik.
– Mit nyerhetek azzal? – feleselt Whistletrot. A surranók
nem szoktak veszekedni, legalábbis más fajok jelenlétében
nem, de Whistletrot már közel járt ehhez.
– Az életed – mondta röviden Fertig. – Kedves barátom,
ha zsebtolvajláson kapunk az istari katonák között, bizisten
megfojtalak.
– Ha tolvajkodni kezdek a táborban, nem valószínű, hogy
élve elkaphatsz, hogy megfojts – felelte élesen Whistletrot.
– Erről van szó – mondta Fertig. – Ha muszáj lesz, hát
összeszedem a darabjaidat és hazaviszem egy zsákban. Majd
megkérem Sirbonest, hogy varázsoljon belőle újra élő surranót.
– És majd akkor megfojtalak.
– Hagyjátok ezt a harc utánra, jó? – mondta Darin. Most
van még egy kis időnk, hogy harapjunk valamit és szundítsunk
egyet, mielőtt nekivágunk. Jobb, ha ezeket nem hagyjuk ki, ha
arra készülünk, hogy egész éjszaka az életünkért küzdjünk.
Darin látta, hogy ezek a szavak kijózanítólag hatottak az
arcokra. Lehet, hogy ez a csata csak jó móka lesz, de akkor is a
hatalmas Istar ellen irányul, akinek kemény katonái vannak,
még ha nem is túl erényesek. Sosem lehet tudni, hogy az ilyen
ütközetekben ki nevet majd a végén.

* * * * *
 A táborból kijutni valószínűleg könnyebb volt, mint be-
menni. A bejárat egy alig két ember szélességű egyenletes fel-
színű út volt, amelynek elég kemény és sima volt a talaja ah-
hoz, hogy lovagolni lehessen rajta. Darin ügyelt rá, hogy az
ösvény mindkét oldalán, ott, ahol a nyílt területhez csatlako-
zott, jó pár embert elrejtsen, hogy a riadóztatott istariak ne tud-
ják azonnal lezárni a lovasok előtt.
A rejtőzködők között volt Whistletrot is. Fertig szerint ez
olyan volt, mintha egy részegre bízták volna a borospince kul-
csát – Kindro viszont azt mondta, hogy Fertig mindig csak a
hasával gondolkodik. Darin mindkettejüket csendre intette,
kevésbé udvarias szavakkal.
A hat lovas mindegyikénél a földön már jól bevált fegy-
vereik voltak, valamint bőrpáncélt és rézsisakot viseltek. A
nyergükről jó nehéz bunkósok lógtak, az egyetlen fegyver, amit
mindannyian úgy tudtak használni a nyeregből, hogy jobban
veszélyeztették vele az ellenséget, mint a társaikat, vagy a lo-
vaikat.
Az istenek nem ilyen sereget küldenének a tapasztalt
istari lovasság ellen, gondolta Darin, miközben óvatosan a nye-
regbe ült. A szíjak most meg voltak húzva, úgyhogy nem csú-
szott el a nyereg, de érezte, hogy a ló meghajlik alatta, és mint-
ha fel is nyögött volna.
Vagy legfeljebb akkor, ha egész éjjel dorbézolnának, és
valami durva tréfához támadna kedvük, folytatta a gondolat-
menetet. Aztán Darin az istenek kegyelmébe ajánlotta magát, a
hátasa véknyába mélyesztette a sarkát, majd egy elbátortalaní-
tóan hosszú szünet után érezte, hogy a ló nehézkesen megindul
alatta.
Aurhiniusnak nem volt biztos tudomása róla, hogy az el-
lenség kéznyújtásnyira van tőle, de tapasztalt katona volt, aki
tudta, hogy nem igazán baráti vidéken jár. Éber, szemfüles és
jól felfegyverzett őröket állított, az út mindkét oldalára egyet.
 Egészen addig ott is maradtak, amíg Darin lovasai fel
nem tűntek a láthatáron. Az őrszemek abban a pillanatban kiál-
tásra nyitották a szájukat, de agyaggolyók süvítettek ki a fák
közül, és a tarkójuknak csapódtak. Mindkét őr ernyedten a
földre zuhant egy hang nélkül, csupán az egyikük kardja csör-
rent egy picit, ahogy nekiütődött egy bokornak.
A hajítok egyike, Imsaffor Whistletrot Darin lovának a
hátára ugrott, és belekapaszkodott a lovasba. Darin szájára ká-
romkodások tolultak, de arra nem volt ideje, hogy ki is mondja
őket.
– Minek gyalogoljak, ha lovagolni is lehet? – tette fel a
költői kérdést suttogva Whistletrot.
Darin gondolatai egyre hangosabbak lettek. A lova is biz-
tosan meghallotta, mert a túlterhelt bestia nagyot fújtatott, és
kényelmes ügetésről gyorsabbra váltott. Épp könnyű vágtába
kezdett volna, amikor kiért a nyílt területre.
A tisztás másik oldalán, nem több, mint húsz lépésre egy
pirospozsgás arcú, zömök férfi állt, és az egyik kísérője éppen
lecsatolta róla az ezüstözött hát- és mellvértezetet, a másikuk
pedig már levette róla az aranyozott sisakot, amelyből három
vörös toll állt ki. A férfinak göndör fekete szakálla volt, és
hímzett selyemruhát viselt.
A sors tálcán kínálta Darinnak Aurhiniust. Nem kellett
sátrakban kutakodni, nem kellett megvárni, hogy az emberei
nyeregbe szálljanak és támadjanak – de azért volt egy kis bök-
kenő.
Aurhinius egy sor hordó és láda egyik oldalán állt, Darin
és a társai pedig a másikon. Azokon a hordókon sehogy sem
tudtak átjutni, hacsak a lovaik nem növesztenek hirtelen szár-
nyakat.
Az emberek legalábbis nem. A surranok más tészta vol-
tak. Darin apró kezeket érzett a vállán, ahogy Whistletrot rápat-
tant, majd a surranó elugrott és egy dupla szaltóval átrepült a
hordók felett, olyan könnyedséggel, akár egy madár, és a sisa-
kot tartó kísérő mellett ért földet.
– Már megbocsásson de ez nagyon szép darab – hallotta
Darin a surranó hangját, miközben a lovával a hordósor vége
felé igyekezett, hogy megkerülje azt.
A kísérő válaszát jobb nem megismételni, bár még vissz-
hangzott, miközben Whistletrot már át is furakodott a másik
kísérő és Aurhinius között.
Darin megkerülte a hordókat és lenyúlt a nyeregből.
Whistletrot meg sem állva, a bal hóna alá csapta az arany sisa-
kot, a jobb karjával pedig felnyúlt Darin kezéért.
A surranó a magasba röppent, Darin pedig megint meg-
sarkantyúzta a lovát, nehézkes ügetésre bírva az állatot. A kísé-
rők utána szaladtak, épp amikor a többi lovas megjelent a vezé-
rük nyomában. Mindkét kísérő oldalra ugrott, azt sem nézve,
hova, és nem ütötték ugyan meg magukat, de éppen a hadve-
zérükre huppantak.
Aurhinius olyan megjegyzést tett a világ milyenségére,
hogy ahhoz képest az első kísérő korábbi szavai az udvariasság
mintafrázisainak tűntek.
Az udvariasság alapszabályai újabb kemény csorbát
szenvedtek, amikor Darin vezetésével a lovasok benyomultak a
táborba. Az emberek többsége ló nélkül volt, és mivel az út
mindkét oldalán voltak istariak, még a felhúzott íjú lövészek-
nek is erősen meg kellett kapaszkodniuk.
Darin egy csoportot figyelt, akik még mindig a lovaikkal
foglalatoskodtak, etetőzsákokkal és vizesvödrökkel sürgölődtek
körülöttük. Az árnyékból azonban előtört egy lovas, és egyene-
sen Darin felé tartott, aki az elsőszámú és legnagyobb veszélyt
jelentette.
A lovas laza gyeplővel közeledett, a térdével irányítva a
lovát, egyik kezében karddal, a másikban tőrrel. Darin a bunkó-
jáért nyúlt, de azt kellett észrevennie, hogy kilazultak a szíjai,
és valahol útközben leesett.
Most már hangosan káromkodott.
 Imsaffor Whistletrot nem pocsékolta káromkodásra az
időt. Az abroncsbotja minden esetben kétkezi fegyverként
szolgált, bár nem a nyeregbe illett a legjobban, ahonnan a sur-
ranók ritkán harcoltak. A többi fegyvere nem volt elérhető kö-
zelségben.
A bal kezéből a jobba vette át tehát a sisakot, és a pántjá-
nál fogva tartotta. Bal kezével megragadta Darin övét, és olyan
gyorsan kezdte pörgetni a sisakot, ahogy csak bírta.
Messzebbre ért vele, és gyorsabban forgatta, mint amire a
közeledő lovas számított. Nem ez az ember volt azonban az
első, aki alábecsülte a surranók erejét és ügyességét.
A sisak a kardjának csapódott, ahogy meglendítette pen-
géjét. A penge megbokrosodott, ahogy a lova is, mert az eltérí-
tett fegyver kis híján levágta a ló bal fülét. Ez a pár pillanatnyi
fejetlenség elegendő volt, hogy a lovas kiessen a nyeregből. A
levegőbe emelkedve megvált a hátasa társaságától, kecsesen
leereszkedett, és jókora csattanással elterült egy szép, kerek
sártócsában.
Még mindig azon küzdött, hogy lábra álljon, amikor a
többi lovas elment mellette.
Mostanra Aurhinius már abbahagyta a rablóbanda ékes
szidalmazását, és elkezdte összegyűjteni az embereit, hogy
üldözőbe vegyék őket. A gyülekező azonban rövid életűre sike-
redett, a bejárati útnál elrejtőzött íjászok ugyanis lőni kezdtek –
nem különösebben akartak eltalálni senkit, inkább csak meg-
zavarni a soraikat.
Bámulatosan jól sikerült a tervük. Ahelyett, hogy Darin
nyomába eredtek volna, Aurhinius emberei fedezékbe vonul-
tak, vagy maguk elé kapták a pajzsukat, és pajzsfalat alkottak
az íjászokkal szemben.
Erre aztán Darin íjászainak a másik fele is lőni kezdte a
tisztás ellenkező oldaláról az istariak hátát vagy a lábukat véve
célba. Az istariak káromkodtak, üvöltöztek és vadul ugráltak,
miközben egyszerre próbálták maguk előtt tartani a pajzsukat,
kezelni a fegyverüket és kihúzkodni a nyilakat a lábukból.
Miután csak két kezük volt, nem meglepő, hogy nem jártak
sikerrel.
Mire Darin utolsó lovasa is eltűnt a kifelé vezető úton, a
még talpon lévő emberek többsége elkezdte rendezni sorait.
Néhányan még nyeregbe is szálltak, és Darin után vágtattak.
Élükön maga Aurhinius lovagolt, fegyverzet nélkül, sza-
kadt, fű- és sárfoltokkal borított selyemruhában. Kivont kard-
dal lovagolt, olyan arckifejezéssel, amelytől a tej is megsava-
nyodott volna.
Azonkívül vágtatás közben nem nézett az orra elé. Ezért
egy másik istari lovas vette észre a fák között bújó alakokat, és
próbálta riasztani a többieket.
Talán sikerült is volna neki, csakhogy a súly, amit Fertig
a hálóra akasztott, lehúzta azt, mielőtt a lovasok megállhattak
volna. Egyenesen a hálóba szaladtak, ami embermagasságban
feszült az út fölött, mindkét oldalon alaposan hozzákötözve
egy-egy fához.
A fákat óvatosan félig elfűrészelték, így amikor a lovasok
nagy csattanással a hálónak ütköztek, mindkét fa kettétört, ép-
pen a háló rögzítése alatt, és olyan robajjal zuhant le, mintha
egy ház omlott volna össze. A lezuhanó fák egyik lovast sem
ölték meg – bár a lovak nem voltak ilyen szerencsések –, de
úgy elzárták az utat a lovas üldözők előtt, mintha lángoló ve-
rem nyílt volna a földben.
Darin mintha Aurhinius hangját hallotta volna a károm-
kodások özönében, miközben megpróbálta rávenni vergődő,
tajtékos lovát a végső erőfeszítésekre.
– Remélem képes vagy túlélni a magad erejéből, barátom
– mondta a lónak, megveregetve az állat csatakos, habos nya-
kát. – Nincs időnk a lódoktorkodásra.
Mire Darin és Whistletrot leszállt a nyeregből, a ló alig
volt olyan állapotban, hogy el tudjon támolyogni. A többi ló is
követte a példáját, de egyikük sem volt olyan közel az össze-
eséshez, mint Dariné, de hát egyikük sem cipelt akkora súlyt,
mint amaz.
– Kíváncsi vagyok, az istariak vajon megkeresik-e majd
őket – mondta valaki.
– Egy darabig megpróbálják talán – válaszolta Darin. –
De azoknak az istariaknak meg kell tudniuk különböztetni a
lovassal együtt mozgó, és a szabadon futó lovak nyomait. Ha-
marosan keresni fogják a nyomainkat – de annyira nem hamar,
hogy meg is találjanak, ha abbahagyjuk a fecsegést és hazain-
dulunk.
– Nem lesz több rajtaütés, most, hogy úgy felkavartuk az
istariakat, mint a levert méhkast? – kérdezte az egyikük, aki
szeretett volna istari vért ontani.
– Nem. Mi vagyunk a méhek, és most épp eléggé össze-
csipkedtük Aurhiniust. Ha továbbra is körülötte szálldosunk,
füstöt fog kelteni, és mérgező varázsigéket kántáló mágusokat
hoz. Azon kívül a parasztokra is gondolnunk kell, ha
valamelyikőtök elfelejtette volna, hogy mivel tartozunk nekik.
Ha valamelyikük elfelejtette volna is, nem merte Darin
szemébe mondani. Inkább felsorakoztak mögé, ahogy elindult
az erdőn keresztül, szokásos körültekintéssel, hogy olyan talaj-
ra lépjen, ahol nem maradnak árulkodó nyomok, vagy letört
faágak.
Már mélyen az erdőben jártak, amikor Darin észrevette,
hogy egy ismerős arc hiányzik. Egy pillanat alatt végigfutott a
meneten a suttogás:
– Hol van az az agyalágyult surranó?
Darin nem tette hozzá, hogy „és hol van az arany sisak?”,
mert attól aztán kitört volna a pánik.
Éppen azon volt, hogy szép nyugodtan elrendeli: szóród-
janak szét, és lássanak neki a keresésnek, amikor egy apró figu-
ra lendült elő a fák közül egy indán. Úgy ért földet, mintha a
talaj tollpárna volna a lába alatt, és Darinhoz szaladt, hogy üd-
vözölje.
 – Gondolom nincs jogom tudni, hogy merre jártál –
mondta a vezér.
– Ó, hogyne lenne, de semmi említésre méltó dologról
nincs szó. Elszakadt a sisak pántja, amikor meglengettem.
Igénytelen holmi. Aurhiniusnak panaszt kellene tenni a fegy-
verkovácsánál, és erős láncból kellene készíttetnie a pántot.
Gondoltam nem szeretnéd, ha emiatt elhagynám a sisakot.
– Ezért aztán felmásztam az egyik fára, és vágtam né-
hány indát, hogy azon vigyem a sisakot. Whistletrot körbe tán-
colt, és megmutatta Darinnak a hátizsákja tetején, indákból font
kosárkában biztonságban csücsülő sisakot. Még egy kört tán-
colt, miközben elővette az abroncsbotját.
Darin közbelépett, mielőtt elkezdett volna kerepelni vele.
A többiek közül sokan szitkozódva ajánlották, hogy segítenek
neki. Az egyik megemlítette, hogy ismer egy régi családi
surranóbecsinált receptet.
– Tényleg? – kérdezte Whistletrot. – Trapspringer nagy-
bátyám is említette, hogy ismer ilyesmit, még azokból az idők-
ből, amikor még sok surranót lemészároltak. Most nem emlék-
szem, hogy minotauruszok, vagy orgok voltak-e. Nem, várjunk
csak, azt hiszem egy szigeten történt, ami tele volt tengeri
trollokkal.
– Majd később – mondta Darin, Whistletrotba fojtva a
szót, és erősen megmarkolva a gallérját.
– Vagy a tengeri trollok elkészítésére találtak valami mó-
dot? – hallotta Darin, miközben a Whistletrot kicsúszott a kezei
közül.
Darin sóhajtott. A győzelmek jönnek és mennek, ahogy a
szerencse és az istenek akarják. A surranók viszont nem változ-
nak.
 6. fejezet

Solamnia Lovagjai számára egy küldetésre, vagy akár

egy utazásra való felkészülés sem volt egyszerű feladat. Pirvan
azért mégis csak a legritkább esetben gondolt vissza irigykedve
fiatalabb korára. Az biztos, hogy a fiatal Pirvannak nem sok
holmija volt, amit ne tudott volna elvinni a hátán, és senkije,
akitől nehezére esett volna elbúcsúzni. És azt is csak udvarias-
ságból tette, vagy néha még abból sem, ha nem szerette volna,
hogy kitudódjon a távozása.
Ugyanígy, amikor megérkezett, ha éppen nem új területet
keresett az éjszakai tevékenykedésére, nem sok mindent kellett
tennie, és semmi sem sürgette. A lényeg az volt, hogy legyen
fedél a feje felett, és tele legyen a bendője. Az olcsó fogadók-
ban és vendégházakban mindkettőt megkapta, és némelyikük-
ben nem volt túl sok bolha sem, viszont akadtak szolgálatkész
cselédlányok.
Mostanában persze Pirvannak sokszor úgy tűnt, hogy az
utazások előkészítése olyan erőfeszítéseket kíván, amelyekkel
akár egy nagy erejű lovascsapatot is hadjáratra lehetne vinni.
Utasításokat kellett adni az otthon maradó fegyvereseknek,
szolgáknak, intézőknek, jószágigazgatóknak, a falu vezetőinek,
és mindenki másnak, akik gonoszságból, vagy gondatlanságból
tönkretehetik a Tiradot-birtokot. Lovakat kellett keresni (ha az
istállóban lévők nem voltak megfelelők), és összeszedni min-
dent, amitől egy egyszerű ló egy úriember hátasává válik. Va-
lamint élelmet, italt, sátrakat, pénzt és minden mást, amire
szükség lehet, ha az egész napos utazás végén nem várja őket
civilizált fogadó (az a fajta, ami nem volt olcsó, akkor sem,
amikor Pirvan erszénye lapos volt, és most sem lett olcsóbb,
amikor már jobban meg volt tömve.)
A fegyverek listája – Kiri-Jolithnak hála – nem volt olyan
hosszú, és nem olyan nehéz döntés. Pirvan tudta, hogy még
mindig nem sajátította el teljesen az összes fegyver forgatását,
ami egy igazi Solamniai Lovagnak illendő volt. De Haymia
személyében legalább jó tanára volt a pallos használatának
elsajátításában.
A fegyvertárból csak kard és tőr jutott Pirvannak, két
kard és egy pajzs Haimyának, azon kívül könnyű vértezet –
sisak, valamint hát- és mellvért. Többféle rejtett fegyverük is
volt – amely nemcsak a járókelők szeme elől volt rejtve, hanem
a fegyvertáros elől is, akinek az ilyesmiről be kellett számolnia
a Solamniai Lovagoknak.
Pirvan nem tudta, hogy milyen büntetés jár annak a
Solamniai Lovagnak, aki ólmos botot, vagy tőrösbotot hordott
magánál. Azt viszont tudta, hogy szeretne életben maradni,
hogy majd megtudhassa.
Aztán véget értek az előkészület napjai, mindent össze-
pakoltak, vagy visszaküldték a raktárba, és a lovak is türelmet-
lennek látszottak, ahányszor csak Pirvan átment az udvaron. Az
utolsó nap számtalanszor megtette ezt, magában búcsút mond-
va a helynek, ami annyira otthonává vált, ahogy soha nem gon-
dolta volna, amikor még annyira kényelmetlenül érezte magát
az új rangjában, mint egy túl szoros sisakban.
Haimyával együtt sokszor indultak útnak a Lovagok
ügyeiben, néha pedig a saját ügyeikben is. Többször néztek
szembe nagyobb veszéllyel, mint amire Pirvan a most előttük
álló küldetés során számított.
A birtoktól való búcsúzás azonban szertartássá vált, és
úgy érezte, hogy a lelke akkor is el fogja mondani a búcsúsza-
vakat, amikor majd az utolsó útjára viszik a testét a patak mö-
götti temetőbe.
Várt még rá egy másik búcsúzás is, abban pedig semmi
ünnepélyes nem volt, mert Geriket és Eskaiát illette. Nem volt
szertartásos, mert minden egyes búcsúzáskor egyre inkább tu-
datában voltak annak, hogy mivel néznek szembe a szüleik.
Mivel néznek szembe, és mi ragadhatja el őket ebből a
világból, nem hagyva maguk után mást, csak az üres porhüve-
lyüket.
Néha nem sokon múlott, hogy a búcsúszavak könnyeket
csaltak Pirvan szemébe. Más szavakat szeretett volna használ-
ni, szavakat, amelyek nem ríkatják meg. Ilyesféle szavakat:
– Az ogrék elintézhetik Sir Gehbiant, és mindent, ami az
övé. Itthon maradunk. – A juhrwoodi Sir Gehbian ügye hóna-
pokig fejfájást okozott Pirvannak, Haimya pedig belesántult a
csatába, és csak különösen agyafúrt varázsigéknek volt kö-
szönhető, hogy egyáltalán hazatértek.
Arról álmodott, hogy efféle szavakat mond a gyermekei-
nek, de az álmaiban a gyerekek nem kezdtek el ugrándozni, és
kiáltozni örömükben, és nem ölelték át a szüleiket. Ehelyett
elszomorodtak, mogorvák lettek, és a „becsületről” dünnyög-
tek, meg, hogy már nem olyanok a szüleik, mint régen, és ha-
sonló megjegyzéseket, amelyek nem a gyermeki tisztelet, ha-
nem a fájdalmas igazság szavai voltak.
– Igazságra neveltük őket – mondta egyik este Haimya,
miután Pirvan felfedte előtte ezeket az álmait. – A csontjuk
velejéig igaznak, és hogy ezt sose tagadják meg.
 – Ki akarja megtagadni? – mondta Pirvan vigasztalhatat-
lanul. – De ne felejtsd el, hogy most még ugyan búcsút kell
nekik mondanunk, ha útra indulunk, de nemsokára már nem
lesz rá szükség, mert ők is velünk fognak jönni. Aztán eljönnek
a legrosszabb idők, amikor mi kénytelenek leszünk a kandalló
mellett üldögélve nézni, ahogy ők nyeregbe szállnak és ellova-
golnak.
– Mindketten?
– Ha lesz olyan férfi, aki megpróbálja arra kényszeríteni
Eskaiát, hogy a tűz mellett üldögélve hímezzen, abba a leg-
hosszabb és leghegyesebb tűjét fogja beledöfni. Azt pedig el
tudnád képzelni, hogy Geriket rá lehetne beszélni egy olyan
életre, ami szerinte kevésbé dicsőséges?
– Aligha. Úgy tűnik, hogy azért jó dolgokat is tanult
azoktól az úrfiktól.
– Szerinted az anyjának semmi köze ehhez?
– Inkább az apjának, én…
Pirvan egy csókkal elhallgattatta, lehetőséget sem adva
neki az érvelése bővebb kifejtésére.

* * * * *

– Papa! – mondta Eskaia. – Kérdezhetnék valamit?

– Olyat, amire válaszolnom kell?
– Azt hiszem, igen, mert Gerik és én is kíváncsiak va-
gyunk a válaszra.
– Miért nem Gerik jött ide, hogy ő maga kérdezze meg?
– Ő – azt hiszem, ő nem mert.
– Nem mert? – Pirvan összehúzta a szemöldökét, aztán
tettetett komolysággal így szólt: – Nem méltó a lovagi vérhez.
– Pont a lovagi vérrel vannak gondjaink – kiáltott fel
Eskaia. – Mindkettőnknek. Mi lesz velünk, ha te és a mama
nem jöttök vissza?
Pirvan felnézett az égre. Egy isten sem jelent meg, hogy
segítséget nyújtson, tanácsot adjon, vagy legalább valami hoz-
závetőleges jelet, hogy ezt a kérdést csakis egyedül neki kell
megoldani.
Ez utóbbiért Pirvan hálás volt. Nem volt olyan hangulat-
ban, hogy megmondják neki, amit amúgy is tudott.
Azt is tudta, hogy a kérdés nem arra irányul, hogy ki fog
vigyázni a gyerekekre, ki fogja fizetni a taníttatásukat, honnan
lesz Eskaiának hozománya, és Gerik hogyan jut be tanoncként
a Lovagok közé, és így tovább. Ezt mind tudták, és megbántód-
tak volna, ha még egyszer elismétli nekik.
– Eskaia, nem tudom pontosan, mire vagy kíváncsi, amit
még nem mondtunk el nektek.
A kislány szánakozó tekintettel nézett az apjára. Pirvan
túl jól ismerte ezt a tekintetet. Az bujkált benne, hogy ha nem
az apja volna, akkor talán még ahhoz sem tartaná elég értel-
mesnek, hogy szabadon kószáljon az utcán.
– Háát – nehéz pontosan megfogalmazni.
– Próbáld meg! Mindent meghallgatok, amit te vagy a
bátyád mondotok. És a mama is. – Egyszer legalábbis.
– Papa, ha te és a mama meghaltok, ki fog kiképezni
minket, hogy bosszút állhassunk értetek?
A szavak egy szuszra törtek elő belőle. Pirvan tisztában
volt vele, hogy tátott szájjal bámul rá, miközben próbálta meg-
győzni magát, hogy a füle nem csapta be.
Nyert egy kis időt azzal, hogy magához ölelte Eskaiát, de
aztán megoldódott nyelve, és el kellett magyaráznia, mit értett
az „igazságra nevelés” alatt.
– Ez azt jelenti, hogy mi is olyan jő harcosok leszünk,
mint te?
– Sőt, olyan jók, mint az édesanyátok, aki jobb harcos,
mint én – mondta Pirvan. – Ne felejtsd el, hogy rabló korom-
ban csak azért hordtam fegyvert, hogy megvédjem magam.
Nem voltam harcos.
– Igen, ez nagyon tisztességes volt a részedről, hogy
megpróbáltál senkit se bántani, miközben raboltál – mondta
hűvösen Eskaia. – Ha azonban valaki megöl téged és a mamát,
akkor számunkra a becsület azt jelenti, hogy végezzünk a gyil-
kossal.
– Valóban – hagyta helyben Pirvan. Nem tudta elhesse-
getni az érzést, hogy amíg nem figyelt oda, a lánya olyan vál-
tozáson ment keresztül, amit ő nem vett észre. Szeretet, igen.
De a megismerés – az egy másik történet, amiről, úgy sejtette,
minden apa tudna mesélni.
Megfordult a fejében, hogy elmagyarázza, hogy
Solamnia Lovagjainak a gyermekei hogyan kötődnek a becsü-
let egyéb megnyilvánulásaihoz a vérbosszún kívül – vagy leg-
alábbis hogyan kellene kötődniük. A bajtársainak panaszkodása
alapján úgy vélte, hogy még azok a gyerekek is, akiket a lehető
legigazságosabban neveltek, néha végül olyan dolgokra voltak
képesek, hogy az apjuknak égnek állt a haja. Inkább gyakorla-
tiasabb megoldást választott a lánya megnyugtatására.
– Minden kiképzést meg fogtok kapni, amire csak szük-
ségetek lesz, mindenkitől, aki vigyáz majd rátok – mondta ke-
ményen Pirvan. – De azon aggódni, hogy hogyan álltok majd
bosszút, ha mi meghalunk, és a gyilkosaink nem!? Remélem,
nem gondoljátok, hogy a mamával és velem olyan könnyű el-
bánni!
– Dehogy! – kiáltotta Eskaia, és dobbantott a lábával.
Akkor sem háborodhatott volna fel sokkal jobban, ha arra ké-
rik, hogy köpjön egy templom padlójára.
– Akkor ezt meg is beszéltük, de a búcsú még hátra van.
Ha a bátyád rá tudná venni magát, hogy lejöjjön – nem kell
megmosakodnia…
Eskaia úgy száguldott el, mintha parittyából lőtték volna
ki.

* * * * *
 Most már eltelt pár nap azóta, hogy mindenkitől elbú-
csúztak, aztán még visszasiettek egy-két életfontosságú dolo-
gért, amit az utolsó pillanatban otthon felejtettek. Tiradotból
sűrűn lakott tájon vezetett az út. Az utak még a hegyekben is
jók voltak, és mindenhol élt annyi becsületes ember, hogy elbá-
tortalanítsa a rosszabb fajtákat.
Nem mintha Pirvannak s kis csapatának túlzottan tartania
kellett volna az átlagos banditáktól, vagy útonállóktól. Túlzot-
tan is jól látszott, hogy fel vannak fegyverezve, és készek a
harcra. Nem kecsegtettek sok zsákmánnyal, kemény ütésekkel
viszont annál inkább, és az sem volt kétséges, hogy a meggon-
dolatlan támadás esetleges túlélőire is hóhér vár.
Valóban, Pirvan és társasága nem egyszer azon vette ész-
re magát, hogy nem is olyan kicsi karavánok őrei lettek. Szeke-
rek, málhás állatok, zarándokok, és magányos utazók, akik
csak azért keltek útra, mert benne volt a mehetnék a lábukban,
mind szívesen maradtak hallótávolságon belül Solamnia Lo-
vagjához és háza népéhez.
A hosszú, ballagással töltött napok alatt Pirvan sok új
dolgot megtudott ezektől az emberektől Istar csatározásairól,
úgy, ahogy az egyszerű emberek látták. Solamnia Lovagjai
mindent a jó ezer évre visszanyúló történelem fényében láttak.
Az egyszerű emberek számára a világ a születésükkel kezdő-
dött, és a halálukkal ért véget, és a gyerekeik életénél tovább
nem tudtak előre gondolkodni, visszafelé pedig a szüleik élete
volt a határ.
Pirvan néha eltűnődött, hogy Sir Marod vajon nem ezt a
„józan paraszti” szemléletet kereste-e benne is. Sir Marod nyil-
vánvalóan nem merte ezt nyíltan kimondani, nehogy sértésnek
vegye, Pirvan azonban egyáltalán nem találta sértőnek a gon-
dolatot, sőt inkább hízelgett neki.
Egyszer majd felveti a dolgot Sir Marod előtt, csak úgy
véletlenül, egy pohárka borpárlat mellett. Sir Marod minden
titkot megőriz, amit meg kell őriznie, és még tízet, ha megtehe-
ti. Néhány évvel ezelőtt megfogadta, hogy úgy fogja majszol-
gatni Sir Marod felesleges titkait, mint egér a sajtot.
Az út kellemesen telt, csak egy kissé hosszúra nyúlt, és
Pirvan sóvárogva gondolt vissza rá, hogy milyen jó volt sár-
kányháton repülni, még a szertelen, fiatal bronz sárkány,
Hipparan hátába kapaszkodva is. Csupán egy kellemetlen köz-
játék történt, az ötödik éjszakán, amikor az esőt ígérő alacsony
felhők a tervezettnél előbb megállásra késztették őket, a Lelán-
colt Ogre nevű terjedelmes fogadóban.
Már maga a név is durván csengett Pirvan füleiben, és
úgy döntött, hogy már az is elegendő fizetség lenne a fogadós-
nak, ha kicsit megtréfálnák, amiért ilyen kétes hangzású nevet
választott. A lovag még nem feledte el régi, rablóévei fortélyait,
többek között azt, hogyan találja meg a rejtett bejáratokat bár-
mely épületbe, és hogyan nyissa ki a zárakat csendben és ész-
revétlenül.
A különbség csak az volt, hogy most Pirvan olyan sze-
dett-vedett öltözékben volt, amelyet bármelyik ember-szolga is
viselhetett volna, és úgy nézett ki, mint akit napokon keresztül
húztak egy szekér után. Haimya is alakított egy kicsit a férje
haján, úgyhogy még az sem ismerte volna fel, aki gyakrabban
látja, mint a fogadós és a szolgái.
Már majdnem egy órája ólálkodott a fogadó körül, és
kezdte elfogadni, hogy nem igazolódtak be a sejtései. Megfo-
gadta, hogy addig folytatja a keresést, amíg el nem áll az eső,
aztán visszavonul. Másnap korán kellett indulniuk, hogy minél
többet haladhassanak a sáros utakon.
Pirvan éppen a padláson volt, amelyet a dohosságából,
porosságából és a felhalmozott haszontalan tárgyak mennyisé-
géből ítélve legfeljebb egyszer, ha felkerestek egy papkirály
uralma alatt. Azután tüsszentést hallott, mire felemelte a lám-
pását, és előhúzta a tőrét, miközben észrevette, hogy valami
megmozdul.
Egy apró alakot látott, és először azt gondolta, hogy egy
csaposinas vagy istállófiú lehet az, aki éjszakáról éjszakára a
padlás porlepte kacatjai között próbálja kipihenni az egész na-
pos kemény munka fáradalmait. Ez nem volt helyes, de nem
tartozott Pirvanra, és a törvény sem engedte meg, hogy bele-
avatkozzon a dologba. Az Istar és Solamnia között fennálló
Kardhüvely Egyezmény kimondta, hogy kölcsönösen el kell
ismerniük egymás törvényeit, és Istar törvényei semmit nem
szóltak arról, hogy az inasok alhatnak-e méltatlan körülmények
között, koszos padlásokon.
Aztán Pirvan jobban szemügyre vette az alakot. Nem inas
volt, hanem egy surranó – a nemét nem lehetett megállapítani.
Ezen kívül a surranó egyik szeme le volt hunyva egy lila mo-
nokli közepén, és mindkét lába oda volt láncolva egy akkora
rönkhöz, amely legalább annyit nyomott, mint Grimsoar, a Fél-
szemű.
Pirvan olyan hangtalanul ment oda a surranóhoz, hogy az
csak akkor vette észre, amikor már felette állt. A surranónak
akkor elakadt a lélegzete, elfehéredett és a karjával eltakarta az
arcát.
Pirvannak először az a kevésbé célszerű gondolata tá-
madt, hogy ott helyben ledöfi azt, aki így elbánt ezzel a surra-
nóval. A surranók sokszor idegesítőek voltak, és volt néhány
rossz szokásuk, de az, hogy így megfélemlítsék – és kiéheztes-
sék – őket, olyan kegyetlenségről vallott, amelyet semmiféle
bűn nem tehet indokolttá.
Vagy legalábbis semmi olyan bűn, amelyet a surranók
magunk is nem büntetnének meg készségesen. Nem volt olyan
hely Istar egész területén, ahol egynapi lovaglással ne lehetett
volna elegendő surranót találni, hogy saját maguk között gya-
koroljanak igazságot. Miért nem gondolt erre az, aki ezt a ke-
gyetlenséget elkövette?
Pirvan úgy döntött, jobb lesz, ha kideríti ki volt az elkö-
vető, és tesz róla, hogy megemlegesse tettét.
– Sir Pirvan vagyok Tiradotból, a Korona Lovagja –
 mondta. – Úgy érzem, igazságtalanság tanúja vagyok. Elmon-
danád, mi történt veled?
Ez egy kicsit tovább tartott, mint amire Pirvan számított.
Nem azért, mert a surranó, összevissza zagyvált, előre-hátra
csapongott a történetben és általában összefüggéstelenül be-
szélt, hanem azért, mert a surranó először is könnyekre fakadt.
Pirvan erre megmásította előbbi elhatározását, és úgy döntött,
hogy valami lassú halált választ a surranó megkínzója számára,
de nem sikerült sok mindent megtudnia.
Végül nagy nehezen összeállt a történet. – Annyi minden
van felhalmozva ezeken a magas polcokon, hogy nem csoda,
ha egy-két dolog a zsebembe pottyant, amikor itt töltöttem egy
éjszakát. Sosem gondoltam volna, hogy valaki egy polcra tenne
egy ilyen melltűt, még akkor is, ha csak csinosan néz ki. Ami-
kor megtudtam, hogy értékes, az első gondolatom az volt, hogy
visszateszem. Éppen azon voltam, amikor elkaptak.
Pirvan a sorok között olvasva azt vette ki a történetből,
hogy a surranó egy olyan ember-fogadóban szállt meg, ahol
nem szívlelték a fajtáját, a többi vendég pedig nyíltan gyűlölt
minden más fajt az embereken kívül. Mindehhez társult még
egy kis zsebtolvajlás, ami még surranók között is túllépte a
mértéket (ami azt jelenti, hogy a surranó talán teljesen lecsupa-
szította volna a fogadót, ha elbírt volna annyi mindent cipelni),
és a jelen lévő, nem kevés ember haragja gyorsabban csapott le
rá, mint ahogy egy surranó szaladni tud.
– Gondolom, tudod, hogy jogod van fellebbezni a terület
surranó elöljáróinál, vagy legalább értesíteni őket.
A surranó félrenézett.
– Tudom. Fellebbeztem.
– És – magadra hagytak, ebben az állapotban?
– Már nincs annyi a magam fajtából ezen a környéken,
mint régebben. A Brongon-hegyi tűzvész óta kevesen vagyunk.
Pirvannak rémlett valami. Egy egész surranó települést
elsöpört a tűzvész – nem pusztultak el túl sokan, de elvesztet-
ték mindenüket, és kénytelenek voltak elhagyni a vidéket. A
legtöbbjük egészen Surranóföldig visszavonult.
– Jól emlékszem, hogy az egy erdőtűz volt, ugye?
A surranó nagy szemei egyszerre olyan metszőek lettek,
mint az acél. A hangja is keményen reccsent.
– Ezt szeretnék elhitetni az emberekkel.
– Kik?
– Akik a tüzet gyújtották.
Pirvan egy egész sor célzatos kérdést jegyzett fel az
agyában, amelyeket különböző helyeken fel kell majd tennie.
Ezek közül egyik sem segíthetett az előtte álló surranón, leg-
alábbis aznap este nem.
– Nem is maradt több surranó errefele?
– Nem sok, aki hajlandó lenne a bosszúra. Többen gon-
dolják úgy, hogy ha az emberek továbbra is ezen az úton ha-
ladnak tovább, mindig tovább lehet menni egy heggyel, hogy
ott keressenek biztonságot.
Pirvannak feltűnt, hogy milyen nyíltan és közvetlenül be-
szél a surranó. Egy régóta halott lovag azonban megmondta:
– Bámulatosan össze tudja szedni az ember a gondolatait,
ha tudja, hogy másnap lefejezik. – Nem kérdés, hogy az éhe-
zés, a kimerültség és a testi bántalmazás ugyanezt a hatást éri el
a surranóknál is.
– Áhh, van még más is – mondta a surranó. A surranók
nem igazán tudnak zavarba jönni – egyesek szerint ez szeren-
cse, mert különben állandóan zavarban volnának, – de ez a
surranó most egyszerre nem tudott Pirvan szemébe nézni.
– Mi más?
– Hát – a surranók között az igazi hatalom a
Rambledinek kezében van – azt hiszem, nevezhetjük őket egy
klánnak. Én Shemra Rambledinnek udvaroltam régebben. Soha
nem látott, sőt elképzelni sem tudhat hozzá hasonló bájos lányt.
Órákig elüldögélt az ölemben, és…
Pirvan köhintett. A surranó udvarlásának bensőséges
részletei nem érdekelték túlzottan, inkább az aggasztotta, hogy
kezd elkalandozni a témától.
– Akárhogy történt is tehát, a Rambledinek ellened for-
dultak. Nem akartak segíteni, vagy meghallgatni a fellebbezé-
sedet, vagy továbbítani azt Surranóföldre, vagy bárhova, ahol
segíthettek volna rajtad anélkül, hogy kikérnék az emberek
véleményét.
A surranó láthatólag félig elaludt, mintha nem csak az
egész napos munka, de a történet elmesélése is teljesen kifá-
rasztotta volna. Azért még bólintott egyet.
– No és – mi a neved?
A surranó megrázta a fejét. Pirvan szerette volna megráz-
ni.
– Lehet, hogy valaki hajlandó segíteni neked, még akkor
is, ha úgy érzed, hogy becstelenül bántak veled. Azoknak, akik
hajlandóak segíteni, tudniuk kell, hogy ki az, aki segítségre
szorul.
– Gesussum Trapspringer – és nem, senkinek nem va-
gyok az unokaöccse. Ez egy valódi surranónév, és már hallot-
tam az összes hozzá kapcsolódó tréfát, amit csak ismersz, meg
azt is, amit nem.
Pirvan mély lélegzetet vett, aztán majdnem köhögő gör-
csöt kapott a sok portól, amit lenyelt.
– Valami szilárd táplálékra van szükséged – mondta,
amikor újra meg bírt szólalni. – Azt hiszem itt az ideje, hogy
tökéletesítsük a fogadós vendégszeretetét.
Ha megoldható lett volna úgy, hogy közben senkinek az
életét nem veszélyezteti, Pirvan boldogan kamatoztatta volna
korábban szerzett jártasságát, hogy porig égesse a fogadót. A
következő legjobb megoldásnak az tűnt, hogy arra használja
fel, hogy észrevétlenül meglátogassa a konyhát, és hogy szin-
tén észrevétlenül, egy dagadó zsákkal térjen vissza.
– Van benne egy húspogácsa és néhány alma mostanra,
valamint kenyér és sajt, amivel kiegészítheted a napi kosztodat,
amíg tart. Szerintem rejtsd el a kenyeret és a sajtot.
A surranó már ki is kapta Pirvan kezéből a húspogácsát,
és úgy esett neki, mint egy kiéhezett farkas. A padláson egy
darabig nem lehetett mást hallani, csak a surranó csámcsogását,
majd a ropogást, ahogy az almák ugyanolyan gyorsan eltűntek,
mint a fasírt.
A surranó láthatólag a sírás szélén állt, amikor befejezte
az evést, és Pirvan remélte, hogy ez nem azért van, mert rosz-
szul lett amiatt, hogy hirtelen evett és túl sokat. A surranó
azonban ehelyett lesöpörte a morzsákat szakadt ruháiról és
megpróbálkozott egy halvány mosollyal.
– Tudod mióta nem volt tele a hasam, csak az álmaim-
ban?
– Nem, de tudom milyen ennyire éhesnek lenni. A becsü-
letes tolvajok kénytelenek néha lemondani egy-egy étkezésről.
– Te tolvaj voltál? Úgy emlékszem azt mondtad, hogy
Solamnia Lovagja vagy…
– Valamikor az előbbi voltam, most meg az utóbbi va-
gyok, és túl hosszú lenne elmesélni, hogyan változtam meg.
Megyek, mielőtt bárki elkezd hiányolni, és még kérdezősködik
felőlem a fogadósnál, amitől az gyanút foghat. Lehet, hogy
többet nem találkozunk, de Paladine-ra és Kiri-Jolithra eskü-
szöm, hogy utána járok az igazadnak.
A surranó mosolya már sokkal határozottabb volt. – Csak
nehogy megbotolj az úton, tudod néha előfordul.
Pirvan erre nem tudott mit mondani, úgyhogy csendben
távozott.

* * * * *

Egész éjjel esett, és jórészt másnap is. A következő na-

pon, amikor felkapaszkodtak az Istar előtti utolsó hegyre is,
kezdett kitisztulni az ég.
A hatalmas város fehér tornyai az égbe szöktek a falak
fölött, amelyek maguk is lánchegységként körvonalazódtak a
síkság felett, mint a menetelő katonák sora. A levegőben tiszta
és friss, bár egy kicsit párás illat terjengett, mint az udvarra
kiteregetett frissen mosott ruha illata. Az út menti áfonya-, sze-
der-, vadmálna- és még vagy egy tucatféle bokrokon madarak
csiviteltek. Még korai volt, hogy akár zöld gyümölcsök is le-
gyenek rajtuk, de a színpompás virágaik elkápráztatták a sze-
met, édes illatuk pedig betöltötte a levegőt. A földeken még
több madár ugrándozott, szemüket a nedves talajra szegezve,
giliszták és talajlakó rovarok reményében, amelyeket kiöntött
az eső.
Haimya a férje mellé ügetett.
– Remélem, a toronyban tudnak az érkezésünkről. Össze-
szorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy tovább kell marad-
nunk, mint amennyit feltétlenül szükséges.
– Ha minden kötél szakad, fellépünk majd a jogos igé-
nyünkkel azért, amivel az Encuintras-ház még mindig tartozik
nekünk, legalábbis a legutóbbi levelük szerint.
Az Encuintras-ház volt Pirvan útjának első állomása a
Solamniai Lovagok felé, amikor betört, hogy ellopja Lady
Eskaia hozományának ékszereit. Többféle okból kifolyólag
azon kapta magát, hogy kénytelen őket azonnal visszaszolgál-
tatni, aminek az lett a vége, hogy Haimya elkapta, és belerán-
gatta egy küldetésbe, aminek kezdésképpen nem volt egysze-
rűbb célja, mint hogy kiváltsák Haimya jegyesét az Örvény
kalózainak fogságából.
– Csak addig lesznek hajlandók visszafizetni az adóssá-
gukból, amíg az öreg él.
– Nem hallottam hírét, hogy különösebben rosszul lenne
– mondta Pirvan. – Igazság szerint, talán olyan sokáig fog élni,
hogy mindannyiunkat eltemethet.
– Ha ilyen felelőtlenül fecsegsz – vetette közbe Grimsoar
– bizony, könnyen lehet, hogy valóra is válik.
Pirvan olyan keserűséget és mélabút hallott a nagydarab
tengerész hangjában, ami korábban nem volt rá túlzottan jel-
lemző. – Nyilvánvalóan nem beszélünk majd a Lovagok ügyei-
ről. Másból meg mi bajunk lehetne?
– Tengerész vagyok, nem pedig pletykafészek –
válaszolta Grimsoar. – De ha a rólad és arról a surranóról szóló
történetek szárnyra kaptak és megelőztek minket…
Pirvan megállította a lovát, és elkerekedett a szeme.
– Most akkor ki is fecseg felelőtlenül?
– Csak mi vagyunk az úton, senki más nem hallja –
szólalt meg Haimya, a férje vállára téve a kezét. – Hallgassuk
végig Grimsoart!
– Rövid a történet. Találkoztam egy szolgálóval egy
mindkettőnket érintő ügylet miatt, még hajnal előtt. Elmondta,
hogy valaki beosont a padlásra, ahol fogva tartották a surranót.
Azt mondta, reméli, hogy az illető mihamarabb útra kel, mie-
lőtt a fogadós módját találja, hogy ártson neki.
Pirvannak egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy
milyen „ügylete” volt Grimsoarnak a szolgálóval. Igazából
csak az lepte meg, hogy ilyen éber volt a fogadós.
– Ó, ez önmagában nem annyira rossz előjel, mint gon-
dolnád – magyarázta Grimsoar. – Mindegyik fogadósnak, aki
ekkora helyet üzemeltet, és akinek sok a gyakori vendége, van
elég kéme, akik behatolnak a papkirály belső köreibe, ha úgy
akarja. Lehet, hogy nem akar a vendégei titkaival üzletelni, de
azért nem nagyon töri magát, hogy ne tudódjanak ki.
Pirvan bólintott. Jó lett volna megtudni, hogy a fogadós
valójában kereskedik-e a vendégei titkaival. Ha megfenyegeti,
hogy napvilágra hozza a dolgot, lehet, hogy a fogva tartott sur-
ranó ügye megoldható közbotrány nélkül – feltételezve persze,
hogy Grimsoarnak nincs igaza, és a pletykákat nem kezdték el
máris szítani.
Tovább ügettek, miközben délen egyre gyülekeztek az
esőfelhők. Pirvant mit sem érdekelte a dolog; az alacsony fel-
hők nagyon is megfeleltek a hangulatának.
 * * * * *

A századok óta Nagy Fehér Útnak nevezett úton közelí-

tették meg a várost. A legenda szerint eredetileg mészkővel és
összetört kagylóhéjjal volt kirakva, és fehéren szikrázott a na-
pon. Most ugyanolyan kőlapok borították, mint bármelyik utat,
és a sok évszázad időjárási viszontagságai, földrengései, a sok
ezer pata és állati ürülék következményeként ugyanolyan színe
volt, mint bármelyik főútnak.
Pirvannak úgy tűnt, hogy minden alkalommal, ahányszor
erre jár, Istar gazdagjainak villái, sőt palotái mindig egyre to-
vább terjeszkednek az ősi falakon túl. Az utóbbi években ész-
revette, hogy valóságos falvak nőnek a tekintélyesebb lakok
közötti szabad tereken, azok számára, akik a gazadagokat szol-
gálják.
Egészében véve az jutott az ember eszébe, hogy hogyan
védené meg magát Istar a szárazföld felől érkező ellenséggel
szemben. Pirvan úgy vélte, hogy nem lenne lehetetlen, ha lét-
rehoznának a villákból egy megerősített külső gyűrűt, és attól
legalább ötszáz lépésre elválasztva egy belső gyűrűt, a falak
között szabad teret hagyva. Mindamellett egyáltalán nem iri-
gyelte azt, akinek elő kell állnia ezzel a javaslattal, és végig
kell hallgatnia azoknak az üvöltözését, akiknek a gazdagságát
jelképező palotáiból erődítménynek vagy zúzaléknak kell vál-
nia.
Istar talán nem akar kérkedni a gazdagságával és az ere-
jével az istenek előtt. De a kereskedőknek sem szabad elfelej-
teniük, a papokról nem is beszélve, hogy az istenek mindent
látnak, így ezt a büszkeséggel aládúcolt fényűző gazdagságot
is, akár akarják, akár nem.
A Nagy Fehér Út az utolsó villák között kettéágazott, az
egyik fele a Vízi Kapuhoz, a másik fele pedig a Minotaurusz
kapuhoz vezetett. Az előbbi onnan kapta a nevét, hogy valaha
egy vízfolyás partján állt, amit már ősrégen eltereltek, a máso-
dik pedig onnan, hogy egy rohamosztagnyi minotaurusszal
dicsőséges döntetlen csatát vívtak a válogatott istari harcosok,
akik között voltak Solamniai Lovagok is.
Amikor a társaság a Minotaurusz Kapuhoz ért, észrevet-
ték, hogy új nevet kapott. Most a Harcosok Kapuja nevet visel-
te, és a kapu ívének közepén a legszebb ergothi márványba
vésett minotaurusz koponya domborodott az út fölé. Pirvan
legalábbis remélte, hogy a koponya márványból való – inkább
bele sem gondolt, hogy az élő minotauruszok mit szólnának
hozzá, hogy egy halott társuk koponyáját közszemlére teszik
egy ilyen nyilvános helyen.
Arra pedig még kevésbé akart gondolni, hogy mit tenné-
nek; a következő rohamosztag biztosan nem a becsületéért har-
colna, hanem vérre menne, és valószínűleg mindegy lenne ne-
kik, hogy kinek a vérét ontják.
A kaput most is ugyanolyan erősen őrizték, mint mindig,
bár az őrök láthatólag három különböző urat szolgáltak. Voltak
köztük őrszemek, katonák a hadseregből és a papkirály testőrei
is, még mindig fehér tunikában, ami ellen olyan hevesen tilta-
koztak a fehér köpenyes mágusok, sőt még a vörös és fekete
köpenyesek közül is sokan.
A tunikájuk most legalább rövidebb volt, úgyhogy nem
volt olyan könnyű összetéveszteni a templomi őröket bármi-
lyen fehér köpenyessel, még akkor sem, ha rövid kardjuk nem
volt az övükre csatolva, és a dárdájuk nem lógott a vállukon. A
papok vezetője hívhatta magát papkirálynak, és lehet, hogy ez
a név évről-évre egyre hangosabban csengett, de a „király” név
még nem hordozta magában a tekintélyt – és Pirvan azért
imádkozott minden istenhez, akiről úgy gondolta, hogy meg-
hallgatja, és a jó istenekhez külön, hogy ez soha nem is követ-
kezzen be.
Pirvan társaságához két őrszem közeledett, a tunikájukon
és köpenyükön díszelgő hímzés alapján mindketten kapitá-
nyok, az egyikük pedig jól láthatóan idősebb volt, mert a kard-
jának markolatát fényes aranyozás borította. Pirvanhoz léptek,
megtettek minden kötelező udvariassági gesztust, majd az
egyikük megszólalt:
– Sir Pirvan, Tiradotból?
– Pontosan, és a társasága. Minek köszönhetem a meg-
tiszteltetést, hogy így köszöntenek? – Pirvan élesen a mögötte
szép lassan felgyülemlő utazók sorára pillantott.
– E levél tartalmának – a fiatalabb kapitány a legjobb pa-
pírból készült, négyzetesre összehajtott, lepecsételt levelet
adott át Pirvannak. A lovag a pecsétre pillantott. Piros volt, és
Gileannak, a semlegesség főistenének jele, egy nyitott könyv
volt belenyomva.
– Az, aki ezt küldi, foglalkozott a városban való fogadá-
sodat érintő minden dologgal – folytatta a kapitány. – Azt
mondták nekem, hogy a Négy Udvaros fogadóban találod meg.
Pirvan felhúzta a szemöldökét. Sejtette, hogy kivel fog-
nak találkozni, de Istar egyik legnagyobb vendégházában – ami
ráadásul nem csak a Magas Mágia Tornyától, de a víztől is
messze van?
Hiába tartja azonban fel a mögötte várakozó utazókat, at-
tól még nem fejti meg a talányt. Pirvan elvette a papírt, és a
tunikájába rejtette, majd az előírások szerint tisztelgett mindkét
kapitány felé.
– A lovagok rendelkezésetekre állnak becsülettel, szolgá-
lattal és önzetlenül – legalábbis addig, amíg ki nem derítjük, mi
folyik itt, gondolta.

* * * * *

Ahogy Pirvan sejtette, Tarothin várt rájuk a Négy Udva-

ros fogadó legfelső emeletén lévő lakosztály napfényes előszo-
bájában.
A fogadónak valójában már öt udvara volt, mivel a tulaj-
donosok az egész szomszédos utcát megvették, lezárták, a há-
zakat pedig lakosztályokká alakították, a huzamosabb ideig
náluk tartózkodó vendégek számára. Hogy a házakból hová
mentek az eredeti lakók, arról Pirvannak sejtése sem volt, de ez
nem a város olcsó negyede volt – nem tartotta valószínűnek,
hogy az utcára kerültek, és most koldulniuk kell.
– Szívesen látunk, bármit gondolsz is egyébként –
mondta a mágus. A szakállában több volt a szürke, mint ami-
kor Pirvan legutóbb látta, de még mindig ugyanolyan könnye-
dén lépkedett, és a pálcája most is ugyanúgy készen állt, hogy
bármikor támadásba lendüljön, fegyverként az olyan ellenfe-
lekkel szemben, akik túl jelentéktelenek ahhoz, hogy varázslat-
tal bánjon el velük.
Tarothin a fülére mutatott, azután a falakra, de ha nem
tette volna, akkor is csendben követték volna a lakosztály négy
szobája közül a legbelsőbe. Ez volt a legkisebb szoba, és
Pirvannak nem kerülte el a figyelmét, hogy a falak halványan
csillognak és a hideg húsokból és savanyúságból álló vacsorát
mintha patkányok dézsmálták volna meg. Mágus méretű pat-
kányok, gondolta Pirvan.
Tarothin vállrándítással felet a Pirvan szeméből kiolva-
sott kérdésre.
– Ezt a szobát levédtem minden hallgatózás ellen, legyen
az mágikus, vagy bármilyen más. A varázslat ki fog tartani ad-
dig, ameddig csak maradtok, hacsak Jemar rá nem tud beszélni
arra, hogy a hajójára menjetek…
Az utazók tátott szájjal bámultak. Pirvan sietve intett a
fegyvereseinek és szolgáinak, hogy helyezkedjenek el az egyik
külső szobában. Amikor bezárult mögöttük az ajtó, és Grimsoar
elé állt, Pirvan olyan barátságos tekintetett vetett Tarothinra,
mint egy kivont dárda hegye.
– Itt szállásoltok el minket? Nem a torony vendégszobá-
jában?
– Nem. Úgy értem, igen… itt fogtok lakni, amíg Jemar…
 – Tarothin! Ez a kétségkívül kiváló fogadó messze van a
kikötőtől. Messze van a toronytól. Közel van több templom-
hoz, köztük ahhoz, amelyben a papkirály őrségének fele el van
szállásolva. Olyan ügyben jöttünk, amit a papkirály és a ke-
gyencei veszélyesnek találhatnak magukra nézve. Le bírsz eb-
ből vonni logikus következtetéseket?
Tarothin sóhajtott.
– Igen, és ugyanígy érveltem a főmágusnak. Azt mondta,
hogy aligha fenyeget benneteket veszély, és veszélyesebb, ha
megsértjük a papokat azzal, hogy nálunk szállásolunk el benne-
teket. Küldött azonban ezüstöt, hogy ötszáz bástya értékben
kielégíthessétek minden igényeteket – és a legtöbb kocsmát
meg is vehetnétek nem sokkal…
– Én csak azt szeretném tudni – vágott közbe Grimsoar, a
Félszemű – hogy miért nem szóltál erről nekem, hogy felké-
szíthessem rá Pirvant.
Tarothin arcára kiült a „csak türelmet adjanak az iste-
nek!” kifejezés.
– Azért, mert amikor bármit is megtudtam abból, amit az
imént elmondtam nektek, te már rég elmentél. Azt meg senki
nem mondta meg, hogy hova mentél, úgyhogy hírnököt sem
tudtam utánad küldeni.
– Hírnököt, aki talán a papkirályhoz vitte volna a leveled
másolatát – csattant fel Grimsoar. – Pontosan ezért nem akar-
tam, hogy bárki tudjon róla, hova megyek.
Tarothin sóhajtott.
– Ahogyan én sem akartam, hogy Istarban mindenki tud-
jon róla, hogy Tarothin, a vörös köpenyesek rendjéből
Grimsoart, a Félszeműt keresi, Jemarnak, az Igazságosnak a
másodkapitányát. Az sem lett volna jó, ha olyanoknak a fülébe
jut, akik jobb, ha nem hallanak róla.
– Mindenesetre jobb, ha a papok füle tiszta marad, hogy
jobban hallhassák az istenek hangját – mondta Haimya. A
hangjára még a sziklafalak is megnyíltak volna. – Amitől, min-
denesetre cseppet sem kerülünk közelebb Jemarhoz, az Igazsá-
goshoz.
– Semmit sem kell már tennem ennek érdekében –
mondta Tarothin. – Ugyanis már tud az érkezésetekről. Ő
egyedül, és senki más az emberei közül. Azt ígérte, még ma
este találkozik veletek, ha úgy kívánjátok.
– Közölheted vele, hogy ez a kívánságunk – mondta
Pirvan. Ezzel előrelépett és megölelte Tarothint. – Bocsáss meg
öreg barátom, de úgy tűnt, hogy tovább rontottál az amúgy sem
túl rózsás helyzeten.
– Igen, és ha még egyszer így ránk ijesztesz, leütlek –
jegyezte meg Haimya.
– Én pedig a mászó bakancsomban fogok táncolni a há-
tadon – tette hozzá Pirvan.
– Én pedig a Tengeri Leopárd főárbocának csúcsára
akasztom, ami megmarad belőled, hogy a sirályok csupaszítsák
le a csontjaidat – mondta ki a végszót Grimsoar. – közben én
visszamegyek a Tengeri Leopárdra, és hozok néhány megbíz-
ható embert. Talán tudok beszélni magával Jemarral is.
– Eskaia vele hajózik? – kérdezte Haimya. – Róla még
nem esett szó, de szívesen találkoznék vele újra. – Haimya volt
Eskaia testőre és bizalmasa, amikor a lady még az Encuintras
Ház hajadon örökösnője volt, és bár legtöbbször nagy távolsá-
gok választották el őket azóta, úgy érezték, hogy tíz év házas-
ság és anyaság után még több minden köti össze őket.
– Nem, és nagy öröm az oka, hogy így áll a dolog –
mondta Grimsoar. – Pontosabban, inkább az öröm gyümölcse.
Haimya nevetett. – A negyedik, vagy az ötödik lesz?
– Csak a negyedik – válaszolta Grimsoar. – Néha azon-
ban dolgozni is kell.
Haimya átkarolta a férjét, és egy pillanatra a vállára tette
az állát. – Ezt mondanod sem kell nekünk.
– Nem – mondta Pirvan. – De ha ez a bor jó és biztonsá-
gos…
 Tarothin valami csúnyát mormogott.
– Akkor igyunk Jemar és Eskaia egészségére. Éljenek so-
káig az utódaikkal egészségben és tartsanak ki az élet viharai-
ban.
Ittak, de Haimya és Pirvan csak egymást nézte, ugyanaz-
zal a sóvárgó gondolattal, miközben az ajkukhoz emelték a
poharukat.
Jemar és Eskaia Istartól messze élnek, ha kihajóznak, és
a hajóik messze viszik őket a templomok viharaitól. Minket és
az utódainkat a vihar útjába szegez a kötelességünk, hogy
megpróbáljuk elhárítani azt az ártatlanoktól.
Ugyanakkor Pirvan egy másik gondolatot is kiolvasott
Haimya szeméből, ami szintén megegyezett a sajátjával.
Nem szeretnénk így egymást, ha egyikünk is másra vágy-
na.

7. fejezet

Nem Jemar Kardszellő nevű vitorlásán találkoztak a kapitány-

nyal, hanem egy megbízható istari ügynök közreműködésével a
vízparti raktárháza erődítményszerű falai között egy szobában.
A Kardszellő a kikötő külső részén horgonyzott, és Jemar
amúgy sem egyezett volna bele olyan találkába, amelyhez má-
gikus védelem szükséges a hajón található nem kívánatos hall-
gatóság ellen.
– Nem mintha nem bíznék meg benned, Tarothin barátom
– mondta a tengeri barbár kapitány. – Vagy a többiekben, akik-
kel együtt hajóztunk az Örvénybe, de jópár új emberem van.
Nem bíznának meg egykönnyen egy varázslóban, és én sem
bíznék meg bennük, hogy nem jár el a szájuk.
– Azonkívül magam is egy kicsit bizalmatlan vagyok a
tengerre vitt varázslatokkal kapcsolatban. Manapság több va-
rázslat kering a vizeken, mint korábban, és ha egy varázslat
alatt álló hajó belefut egy viharba, amit egy másik varázslat
keltett – hát, eszembe jut az a két hajó, akik ilyen viharba ke-
rültek, és soha többé nem jöttek ki belőle.
– Megértelek – mondta Tarothin. – Sokszor ez a gond
azokkal a varázslókkal, aki varázslásra és harcra is használni
akarják a pálcájukat. Emlékszem, egyszer egy fekete köpenyes
ki akarta ütni az ellenfele kezéből a kardot a pálcája hegyével,
és a pálca varázslatot bocsátott a kardra.
– És mi történt? – kérdezte Pirvan, próbálva elrejteni tü-
relmetlenségét.
A tengeri barbárokkal mindig el kellett egy kicsit beszél-
getni a családról, a termésről, a sikeres (vagy másféle) utakról
és hasonlókról. Jemar jó barát volt, akit Pirvan nem akart szán-
dékosan megbántani, ugyanakkor olyan barát is volt, akihez
égető szükség hozta őket, nyakukban az ellenség forró lehele-
tével.
– Ha szép lassan bocsátotta volna rá, talán nem történt
volna semmi – folytatta Tarothin. – De miután egyszerre bocsá-
totta rá – nos, egyikük testét sem találták meg soha, az úton
pedig húsz lépés széles és tíz lépés mély lyuk keletkezett. A
százlépésnyire álló fenyő is kidőlt, de lehet, hogy már egyéb-
ként is korhadt volt.
– Az istenek küldték – szólalt meg Jemar, egy szolga lé-
pett be ugyanis, aki sózott halat, savanyúságot, forró gyü-
mölcsöntettel leöntött piskótát és áfonyateát, bort és pálinkát
hozott. Miután mindenki kiszolgálta magát, úgy tűnt, hogy
Jemar hajlandó rátérni a tárgyra.
– Nos, nekem úgy tűnik, hogy az egész felfordulás, amit
Istar kavar, a körül a minotaurusz körül forog. Tehát, ha sikerül
véget vetnünk a ténykedésének, akkor Istarnak sem lesz többé
ürügye, hogy csapatokat küldjön az északi partra.
– Nem csak Karthay lélegezne fel, ha ez megtörténne.
Jópár becsületes kereskedő is, akiket Solamniába és
Thorbardinba szólít a munkájuk, boldog lenne, ha nem kukkan-
tanának át istari kapitányok a válluk felett.
– Aurhinius vezetésével nem olyan rossz a helyzet. Ő be-
csületes ember hírében áll. Szeret azonban az arcvonal élére
állni, ami szintén őt dicséri, ugyanakkor könnyen a vesztét
okozhatja. Egy nyíl, vagy egy nyúlüreg, és máris a családi krip-
tában találja magát, a helyébe pedig valami enyveskezű keres-
kedőpalánta kerül, aki tudja, hogyan húzhat hasznot a háború-
ból mindenki, kivéve azokat, akik tényleg a vérüket adják.
Jemar sóhajtott, és leöblítette a torkát egy nagy korty pá-
linkával. – Elnézést, hogy ilyen utakra tereltem a beszélgetést.
Inkább csendben iszom, amíg ti beszéltek. Lady Haimya, a
szépségé az elsőbbség, ezért ha Sir Pirvan nem veszi sértés-
nek…
– Legyen úgy – mondta Pirvan, és biccentett a felesége
felé.
– Szerintem Karthayban kellene kezdenünk, mégpedig
olyan gyorsan, ahogy csak a szelek és hullámok elvisznek min-
ket oda…

* * * * *
 Aznap este nem Pirvan és társainak találkája Jemarral, az
Igazságossal volt az egyetlen, ami megváltoztatta Krynn népei-
nek sorsát.
Északon, Biyerones városában Aurhinius is összehívta a
főkapitányait. Odakint csendesek voltak a város utcái, csak a
gyalogos járőrök léptei dobogtak a macskaköveken. Remélte,
hogy a város lakóiban inkább biztonságérzetet kelt a léptek
zaja, nem pedig fenyegetettséget, de most nem igazán érdekelte
a véleményük.
– Itt kell maradnunk, a lovasságot pedig védőpajzsként ki
kell küldenünk, hogy fedezzenek a Kovaritól délre eső partok
felől – mondta Aurhinius. – Így az egész lovasság kint lesz, de
egy nagy gyalogos csapat nem nagyon tud átjutni ezen a védő-
hálón. A kisebb csapatokkal a városiak és falusiak is el tudnak
bánni.
– Nem lehetünk biztosak a hűségükben – jegyezte meg az
egyik lovas kapitány.
– Magunk között szólva, nem lehetünk – mondta élesen
Aurhinius. – De ezt ne hangoztasd, ha mások is hallhatják.
Ezek az északiak makacsok. Ha hangosan árulónak nevezed
őket, lehet, hogy határozottabban is fellépnek ellenünk. Azon
kívül, mindenki, akinek viszálya van a szomszédjával, vagy a
szomszédja birkáira és földjére fáj a foga, árulással fogja vá-
dolni a szomszédot.
– Istarnak nincs elegendő katonája ahhoz, hogy békét te-
remtsen az ilyen belviszályok által szabdalt vidékeken. És ha
lennének is katonái a városnak, akkor sem küldené el őket hoz-
zánk.
A lovas kapitány bocsánatot kért a hadvezértől és nem
szólalt meg többet.
Aurhinius felállt és a térképhez lépett.
– Védekezni fogunk, minden erőnkkel és tapasztalatunk-
kal, amíg a flotta északra nem jön, hogy biztosítsa a tengeri
felőli szárnyunkat. Ha a szárazföld és a tenger felől egyszerre
lerohanjuk a Minotaurusz búvóhelyét, nem lesz hova menekül-
nie. A tengerről küldött kis erőkkel is tartani tudjuk majd az
ostromot, sokkal tovább, mint ameddig ők kitarthatnak.
– És azután? – kérdezte egy másik kapitány, aki a bátor-
ságáról és kegyetlenségéről volt híres.
– Azután talán igazi Minotaurusz-koponya kerül majd a
Harcosok Kapuja fölé, vagy legalábbis lesz két foglyunk, akik
megtaníthatnak rá, hogyan kell háborúzni. Azt hiszem, hogy ez
a Waydol a legmagasabb rangú minotauruszok utasítására jött a
mi partjainkra. Sosem árt tudni egy háborúban, hogy mit tud az
emberről az ellenség, vagy hogy milyen módszerekkel kutatnak
utána.

* * * * *

Szintén északon, csak valamivel nyugatabbra egy

minotaurusz és ember örököse ült egy sziklán a tenger fölött.
Csak a Lunitari látszott tisztán a felhők között, fényes sávot
rajzolva a tenger majdnem tükör sima felszínére.
Waydol elhelyezkedett az ülésében – az évek alatt a súlya
és durva bundája valóságos ülést vájt a sziklában –, majd az
övén lógó erszényből előhúzta a tőrét, egy üveg olajat, és fenő-
követ, és nekilátott a fegyver élesítésének.
Mintha még nem lenne olyan éles, hogy akár borotvál-
kozni is lehessen vele, gondolta Darin. Tudta azonban, hogy
Waydolnak muszáj valamivel elfoglalni a kezeit, ha nyugtalaní-
tó gondolatai támadnak. Darin nem csodálkozott, hogy Waydol
nyugtalan, hiszen neki is rossz álmai voltak, amióta visszatért
Aurhinius arany sisakjával. Már arra is gondolt, hogy megkéri
Sirbonest, hogy bocsásson rá valami pihentető álmot hozó va-
rázsigét.
– Ha Istar minden rendelkezésre álló erejét beveti elle-
nünk, akkor lehet, hogy nem menekülünk meg – mondta végül
Waydol.
 – De ők is megfizetnek értünk, és nem csak piros fejű
hadvezérek személyében – mondta Darin.
Waydol nevetése inkább csak rövid, halk dübörgés volt,
nem a szokásos hosszú morajlás.
– Odaadtam volna az egyik szarvamat, hogy láthassam
Aurhinius arcát, miután a kísérői ráestek és belökték a sárba.
Minden örömnek megvan azonban az ára, és azt hiszem, mi
most fogjuk megfizetni a részünket.
Darin nem szólt, tudván, hogy Waydol nem igazán ta-
nácsra vagy a véleményére kíváncsi, hanem inkább csak a saját
gondolatait rendezi azáltal, hogy hangosan kimondja őket.
Darin nem most játszotta először a megértő fül szerepét, hiszen
már vagy nyolcéves kora óta tudta, hogy Waydol sorsa kese-
rűbb, mint amilyen az örököséé valaha is lesz. Lehet, hogy
Darin másnap meghal egy csatában, de akkor sem töltött el
huszonvalahány évet az előtt a csata előtt idegen partokon
anélkül, hogy a saját fajtájabeliek közül egyet is látott volna.
Waydol is hallgatott egy darabig, és csak a szél zúgása és
a hullámok távoli morajlása törte meg az éjszaka csendjét.
Waydol végül az örököséhez fordult és a szemébe nézett. Darin
most először vett észre egy halvány foltot Waydol jobb szemé-
nek sarkában, és megfogadta, hogy megemlíti Sirbonesnek,
akár megengedi Waydol, akár nem.
– Megtanítottalak a minotauruszok harcmodorára –
mondta Waydol. – Legalábbis megpróbáltam. Hogyan jelle-
meznéd ezt a harcmodort?
Darin egy pillanatig úgy érezte, könnyebb volna szárnya-
kat növeszteni és elrepülni, mint válaszolni erre a kérdésre.
Aztán, mielőtt a szégyen miatt még tovább hallgatott volna,
szóra nyíltak az ajkai.
– Mindig jó erőben kell lenni, felfegyverkezve. Mindig
akkora erővel kell harcolni, ami a csatában szükséges, de ez
nem biztos, hogy az ember minden erejét jelenti. Soha ne kezdj
becstelen harcba, és soha ne add meg magad az ellenségnek, ha
az ilyen harcot provokál, vagy aki a becsületedet akarja az éle-
tedért cserébe.
Waydol nevetése most visszhangzott a rejtett öböl sziklái
között. Átölelte Darin vállát, és Darin egy pillanatig biztos volt
benne, hogy a nyakától a derekáig megroggyant a gerince és
több bordája összetört. Eltartott egy ideig, mire újra szabályo-
san tudott lélegezni.
Waydol közben visszaült a sziklára, és úgy nézett ki, mint
aki legszívesebben táncra perdülne, bukfencet vetne és csap-
kodna a karjaival és üvöltene a holdra, mint a kutyák. Miköz-
ben Darin lassan újra levegőhöz jutott, Waydol nagyot sóhaj-
tott.
– Tudod, Darin, évekkel ezelőtt megkérdeztem magam-
tól, hogy vajon fel tudlak-e úgy nevelni, hogy a minotauruszok
és az emberek lelke egyesüljön benned. Már nem emlékszem,
hogy mit fogadtam meg, ha meghallgatásra talál az imám, úgy-
hogy most nem tudom megtartani a fogadalmamat.
– Valamelyik isten – a tiéd, vagy az enyém, vagy egy
olyan, aki nem törődik vele, hogy milyen testben lakik egy-egy
lélek – mégis teljesítette a kívánságomat. Ma este úgy érzem,
hogy nincsen nálam boldogabb teremtmény Krynn földjén.
Waydol felállt és hatalmas kezét Darin homlokára he-
lyezte, aztán beletúrt a hajába.
– Menj le, és aludj egy jót, Örökösöm. Azt hiszem jobb
lesz, ha én átvirrasztom az éjszakát, mielőtt megvitatjuk, hogy
Aurhinius vajon méltó ellenfél-e, vagy sem.
Darin látta, hogy Waydolt sem érvekkel, sem hízelgéssel
nem lehet eltéríteni a szándékától, úgyhogy lement a kunyhó-
jába, és bebújt a meleg szőrmék alá. Arra számított, hogy aznap
éjjel sem pihen sokat, de Waydol érintése mintha Sirbones alta-
tó igéje lett volna. Darin mély, álom nélküli álomba zuhant, és
csak másnap délelőtt ébredt fel, amikor a nap már jó magasan
járt az égen.
 * * * * *

Istarban még egyszer összeült a mágusok tanácsa a Ma-

gas Mágia Tornyában, de nem sok eredményre jutottak.
Tarothin nem volt jelen, de ez senkit nem lepett meg és nem is
tette szóvá senki.
Rubina szintén nem volt jelen, amire senki nem számí-
tott, és amit többen szóvá is tettek, nem is szűkszavúan.
Szintén Istarban találkozott a papkirály egy bizonyos
pappal, aki Zeboimot, a Tenger Királynőjét szolgálta. A férfiről
legalábbis állították, hogy pap, és nem hitehagyott mágus.
A férfi okosan és jól beszélt, de még a papkirály sem tu-
dott szenvtelenül a maszkjára nézni, azokról nem is beszélve,
akik be- és kivezették a papkirály lakosztályából.
A maszk óriási teknősfejet formált, melynek a csőrére
szakállas fogak voltak erősítve. A Tenger Királynője biztonsági
okokból egy teknős alakját vette fel, ha útra indult a vizeken,
ilyenkor azonban gonoszságot és pusztulást vitt magával.
Azonkívül, bármi csillogott is a maszk szemnyílásai mé-
lyén, biztos, hogy nem teljesen a pap saját szeme volt.

* * * * *

Amikor Pirvan és kísérete elhagyta Jemar raktárépületét,

az égen felhők úsztak keresztbe, nagyrészt eltakarva a
Lunitarit, és a legtöbb csillagot. Tarothin lemaradt, de megígér-
te nekik, hogy másnap reggel felkeresi őket, miután megláto-
gatta egy-két barátját a tornyokból.
A kikötő menti utcák keskenyek és a legtöbbször rosszul
világítottak voltak, és bizony nem segített rajtuk a sötétség
sem, amit az eget borító felhők küldtek Istarra. Pirvan a kikö-
tőben horgonyzó hajók fénye mellett próbált tájékozódni, aztán
befordult az egyik utcára, amely Vidám Kislány Sétánynak
hirdette magát. Lévén, hogy a kikötő közelében jártak, Pirvan
sejtette, hogy mikor és miért lehetnek vidámak itt a lányok.
Három utcával beljebb jártak a vízparttól, és csak két ut-
ca választotta el őket a jobban megvilágított főutaktól, amikor
Pirvan a kezét felemelve megállította a csapatot. Aztán oldalra
hajtotta a fejét, emberi hangok után fülelve az egyre erősödő
szélben.
– Azt hiszem, követnek minket – suttogta. – Figyeljetek
erősen hátrafelé, és készüljetek fel, hogy futni kell, ha szólok.
De maradjunk együtt.
A fegyvereseik és Haimya bólintottak. Egy pillanattal ké-
sőbb követte őket Grimsoar, a Félszemű és a két matróz is, a
Tengeri Leopárdról. A habozásuk bosszantotta Pirvant.
Grimsoarról elképzelhetetlen volt, hogy elárulná – vagy mégis?
Mindenkinek meg van az ára, és ha ilyen sok forog kockán,
mint ebben az esetben is, előfordulhat, hogy valaki…
A sötétség megelevenedett, de előttük.
Emiatt, és mert csendben jöttek, sikerült meglepetéssze-
rűen támadniuk, és nem is vesztegették el ezt a lehetőséget. Az
egyik fegyveres már el is esett, felvágott torokkal, egy másik
pedig acéllal a bordái között hörgött. Mielőtt meghalt volna,
azért előrántotta a saját kardját, és a támadójába döfte az álla
alatt, hogy a penge meg se álljon az agyig.
Így aztán a két tengerésznek, akik közül az egyik
Jemartól és Grimsoartól, Pirvantől és Haimyától is kapott egy-
egy zsákot, legalább háromszoros túlerő ellen kellett harcolni-
uk. Grimsoar csökkentette valamennyire a létszámkülönbséget,
amikor egy harántvágással lekaszabolta az egyik támadót, jó-
formán kettészelve azt a derekánál. Egy másikat jól irányzottan
térden rúgott, az arcát pedig felhasította a tőrével.
Pirvan mélyen szúrt, de a tőrének hegye csikorogva ütkö-
zött a szakadt munkaruha alatt bújó páncélon, mire térddel
ágyékon rúgta az ellenfelét. Ettől az kétrét görnyedt, épp elég-
gé lehajtva a fejét, hogy Pirvan a tarkójába döfhesse a tőrét.
Miközben az áldozata elzuhant, a lovag hátraugrott, közben
megperdült, és hátát, a szilárd falnak támasztva ért földet.
Az egyik matrózt lelassította a zsákok súlya, de a karja
elég hosszú, és erős volt, hogy egy darabig egy helyben állva is
megvédje magát. Aztán az egyik támadó mögé került, és fel-
emelte rövid kardját, hogy keresztüldöfje a matrózt, de Haimya
még Pirvan előtt észrevette, mire készül, és ő közelebb volt
hozzájuk, mint a férje.
Haimya hátborzongatóan szép látványt nyújtott, ahogy
előrelendült, kecsesen kinyúlt, és kardját a támadó tarkójába
döfte. Pirvan még a sötétben is jól látta, hogy a férfi szemeiben
kihunyt az élet – ugyanakkor a leszúrt támadó estében elkapta
Haimya bokáját.
A nő elveszítette az egyensúlyát és már indult is felé egy
másik férfi két tőrrel a kezében, és veszélyesen közel került
hozzá, még mielőtt Pirvan kinyithatta volna a száját, hogy fi-
gyelmeztesse. Ekkor azonban a matróz keményen rátaposott a
nő bokájára kulcsolódó kezekre, mire azok engedtek a szorítá-
son, és Haimya oldalra vetődött. Az esését éppen az a férfi
tompította, aki miatt elveszítette az egyensúlyát.
A matróz kardja rövid úton véget vetett a második táma-
dó képében érkező veszélynek.
Pirvan ekkor rohanó léptek dobogását hallotta meg a ki-
kötő felől, és a szája hirtelen kiszáradt. Megfordult, tudván,
hogy a mögötte álló fal ad neki némi időnyereséget, és remélte,
hogy Haimya elég közel verekszi magát hozzá ahhoz, hogy
legalább egy utolsó szót válthassanak, ha már arra nincs is re-
mény, hogy megérinthessék egymást.
Az utcán egy Grimsoarnál nem sokkal kisebb ember tűnt
fel, kezében karddal, a fején acélsisakkal. Kalóz szakállába két
sárga szalag volt befonva. Mögötte még egy tucat férfi közele-
dett, mind matrózöltözékben és jól felfegyverkezve.
Grimsoar átölelte az újonnan érkezettek vezetőjét. – Nos,
Kurulus, ha valaha Jemarnak szeretnél dolgozni…
Pirvan nagyot nézett. Kurulus volt az árbocmester az
Arany Kelyhen, a hajón a mely az Örvényhez vezető küldeté-
sük útjának nagy részén szállította a csapatot. A megtermett
harcos és vérbeli tengerész azt kapta jutalmul az Encuintras
Háztól, hogy a maga ura lehetett.
– Van nekem saját hajóm, Grimsoar, és tudod, hogy
Jemarnál legfeljebb segédként lehet kezdeni. Na, lássuk, hogy
a megfelelő madárkák repültek-e a hálóba.
– Lenne szíves valaki elmagyarázni – kezdte Haimya.
Grimsoar az ajkára tette az ujját, mire Haimya kis híján
leharapta azt.
– Később – dünnyögte a nagydarab férfi, és Pirvan bólin-
tott. Nem tudta, hogy mire készülhetnek a matrózok, de ritka
dolog volt, hogy egy lovag nem védhette meg magát azok elől,
akik az életére törtek. Rejtély, igen, de azért nem olyan ügy,
amit a Becsület ítélőszéke elé kellene vinni.
Az újonnan érkezettek fele őrt állt, a másik fele pedig
Grimsoar-nak és Kurulusnak segített megfordítani és átvizsgál-
ni a tetemeket. Pirvan tíz halottat számolt össze, köztük néhány
olyat is, akiknek a sebesülése elsőre nem látszott halálosnak.
Egy éles szisszenésre, ami füttyentésben végződött, minden fej
hátrafordult. Grimsoar fél kézzel felemelte az egyik tetemet. A
másik kezével feltépte a férfi tunikáját. Alatta páncéling csillo-
gott, a férfi szabadra kerülő hónalján pedig egy sötét folt volt
látható.
– Pirvan, Haimya, ezt látnotok kell – mondta Grimsoar.
A lovag és az asszonya a tetem mellé térdelt. A lámpa fé-
nyénél kiderült, hogy a halott hónalján a sötét folt egy koronát
ábrázoló tetoválás. A stilizált korona ijesztően különbözött a
Solamniai Korona Lovagjainak jelképétől. A jel körbe volt fog-
lalva, és közelebbről nézve kiderült, hogy azt a szőtt pántot
jelképezi, amelyet az idősebb papok viselnek a homlokukon az
ünnepi alkalmakkor.
Idősebb papok, és, ha hinni lehet a szóbeszédnek, a pap-
király is.
 Pirvan a körbe foglalt koronatetoválásra bámult, és tudta,
hogy az istari papkirályáról terjengő legocsmányabb pletykák
egyike épp most bizonyult igaznak.
– Útonállóknak állítottál csapdát, vagy a terved része volt
az is, hogy elkapd a Csend Szolgáit? – kérdezte Pirvan suttog-
va Grimsoart.
– Esküszöm, hogy csak a Vlyby testvéreket akartuk el-
kapni és a futtatóikat – mondta Grimsoar. Úgy tűnt, hogy leg-
alább annyira magához és Kurlushoz beszél, mint Pirvanhoz. –
Rá kellett volna jönnöm, hogy te és Haimya esetleg másik
halat vonzotok.
Grimsoar ráért később megbirkózni a bűntudatával és
szégyenével. Pillanatnyilag nem tűnt valószínűnek, hogy a
papkirály jóindulatúan áll majd a ma éjszaka eseményeihez.
Tíz embere, akiket tetoválással jelöltek meg, és arra eskettek és
képeztek ki, hogy elhallgattassák az ellenfeleiket, halott volt,
miközben az áldozataik közül csupán kettő esett el, mégpedig a
legkevésbé fontosak. A Csend Szolgáinak létezéséről most már
tudott egy Solamniai Lovag, és több tanú is, több, mint ameny-
nyit el lehetne tüntetni, mielőtt beszélni kezdenek. A lovag és a
társai tudták, hogy halálos veszélyben forognak.
Pirvan tudta, hogy hasonló esetben olyat káromkodna,
hogy betörnének az ablakok, és lehullanának a cserepek a te-
tőkről.
– Rendben van – mondta. – Vissza kell mennünk
Jemarhoz, és minél hamarabb fel kell szállnunk – valamelyik
hajójára, ha még mindig hajlandó bújtatni minket.
– A szavát adta – mondta Grimsoar. – Ne sértsd meg az-
zal, hogy kétségbe vonod.
– Arra nem adta a szavát, hogy akkor is a barátunk ma-
rad, ha arcul csapjuk a papkirályt – mutatott rá Haimya. – Nem
sértjük meg azzal, ha lehetőséget adunk neki, hogy megválasz-
sza, milyen harcba hajlandó bocsátkozni.
– Nos, én amondó vagyok, hogy keresztülvisszük ezt a
dolgot – mondta Kurulus.
Az embereihez fordult:
– Mindannyian felesküdtünk az Encuintras Házra, és ők
még mindig tartoznak ennek a társaságnak. Azt ajánlom, fizes-
sük meg nekik azzal, hogy elmegyünk a – hol szálltak meg, Sir
Pirvan?
– A Négy Udvaros fogadóban.
– Rendben van, fiúk. Ha Sir Pirvan ad nekünk valamit,
amivel igazolhatjuk, hogy mi járatban vagyunk, és egy-két
ezüstöt, amivel gördülékenyebbé tehetjük a bejutást, elme-
gyünk a fogadóba, és pár perc alatt elhozzuk a csomagjaikat és
a szolgáikat.
Pirvan szabadkozni kezdett, megpróbálva ésszerű érveket
felhozni:
– Nos, mi úgy gondoltuk, mindent hátrahagyunk…
– Mindent hátrahagyunk – mondta Grimsoar. – És olyan
dolgokat hagyunk ott, amelyekre a papkirály kegyencei majd
szívesen ráteszik a kezüket. Arról nem is beszélve, hogy Jemar
valószínűleg szívesebben fogad minket a hajóján, ha nem egy
szál ingben megyünk.
– Biztos vagy benne, hogy tartozik nekünk valaki is any-
nyival, hogy ujjat húzzon a papkirállyal? – kezdte Haimya is.
– Ugyan már, hölgyem – mondta kevésbé szertartásosan
Kurulus. – Mi felesküdtünk az Encuintras Házra, és ez többet
jelent annál, mint hogy a tartozásaik minket is illetnek. Azt is
jelenti, hogy aki ránk támad, az rájuk is támad, és előbb veszik
fel a szatírok a cölibátust, minthogy bármelyik torony, vagy
templom kikezdjen az Encuintras Házzal.
Pirvan átnyújtotta neki az egyik szobakulcsot és kétma-
roknyi ezüstöt a tengerész erszényéből. Kurulus két csapatra
osztotta az embereit. Négyen Pirvannal és a társaságával ma-
radtak, nyolcan pedig a fogadóba mentek. Ezután a vele maradt
nyolc emberrel elsietett, olyan tempóban, ami még egy
minotaurusznak is dicséretére vált volna.
 – Jó, hogy vannak barátaink – mondta Haimya. Halovány
hangjából hallani lehetett, hogy próbálja feldolgozni az éjszaka
történéseit, de azért jobban örülne, ha egy kicsit visszavennék a
tempót.
– Több, mint jó, ha az embernek olyan ellenségei vannak,
mint a papkirály – mondta Pirvan, magához húzva az asszo-
nyát. – Én inkább azt mondanám, hogy ez jelenti a különbséget
élet és halál között.

* * * * *

A felhők beváltották az ígéretüket, és még több eső esett.

Mialatt Pirvan vezetésével a társaság visszatért a kikötőbe,
megnyílt az ég, olyan felhőszakadás támadt, hogy a csatornák
patakokká dagadtak, az utcákon pedig kisebb folyók keletkez-
tek.
Az eső mindenesetre legalább némi védelmet is nyújtott.
Ebben a zuhogó esőben az sem tűnt volna fel senkinek, ha egy
horda kentaur trappolt volna végig négyes sorokban a városon.
Mire az eső alábbhagyott, már a Kardszellő egyik csónakjában
ültek, és a külső kikötő felé tartottak felhúzott vitorlával, hogy
kihasználják az elcsendesedő vihar szelét.
Hamar odaértek, bár nem sok hiányzott, hogy tengeribe-
tegek legyenek az út alatt. Haimya kénytelen volt elrohanni egy
csendesebb sarkokba, ahol sötétség elrejtette az alakját, a szél
pedig a hangokat. Amikor visszatért, sápadt volt, de büszkén
lépkedett.
– Remélem ezúttal nem tart majd olyan sokáig, mint a
múltkor, amíg megszokom a tengert – mondta. Aztán olyan
erővel szorította meg Pirvan karját, hogy az összerándult a fáj-
dalomtól, és amikor meglátta, hogy hova mutat a szabad kezé-
vel, lovaghoz méltatlan szavak hagyták el az ajkát.
A fedélzeti feljárónál Tarothin állt, olyan közel a mellette
álló nőhöz, hogy nem karolta át ugyan, de az nyilvánvalóan
nem tiltakozott volna ellene. A mellette álló nő majdnem olyan
magas volt, mint Haimya, fekete haja lebegett a szélben és csil-
logott a lámpák fényében.
A köpenye is fekete volt.
– Persze lehet, hogy ez csak az utazóruhája – hallotta
Pirvan a saját hangját.
– Úgy tűnik, engem kikészített a hajóút, neked pedig el-
vette az eszedet – mondta Haimya olyan élesen, hogy a szavai
eljutottak Tarothin és a társa fülébe is. Mindketten megfordul-
tak, miközben Haimya feléjük közeledett, olyan tekintettel,
mint aki képes a vízbe lökni a nőt, és nyomban utána küldeni a
varázslót is, ha nagyon tiltakozik.
A hölgyet természetesen követte a lovag is, és mellé lé-
pett, amikor a két nő egymásra meredt. Pirvannak két farkas
jutott az eszébe, akik azt mérlegelik, most van-e itt falkarang-
sor eldöntésének ideje.
A csendet két dolog is megtörte. Egyrészt Tarothin meg-
köszörülte a torkát, másrészt lépések koppantak a hátuk mö-
gött, és megjelent Jemar, az Igazságos. A fekete köpenyes
Pirvanra nézett, aki hirtelen úgy érezte magát, mint egy kéjenc,
akinek egy nő felajánlja, hogy hajlandó vele elszórakoztatni
magát.
Csupán az hibázott, hogy nem az „elszórakoztatás” volt a
legmegfelelőbb kifejezés, ha ez a nő komolyan azt gondolta,
hogy a mágia eszközeivel szerzi meg. Vagy bármilyen más
eszközzel, tette hozzá a józan esze, amikor észrevette a hatal-
mas, sötét szemeket, és a mindennek keretet adó, csillogó, sötét
hajat.
Azt hiszem körülbelül évente egyszer, ha találkozik olyan
férfival, aki vagy túl öreg, vagy túl fiatal ahhoz, hogy kipróbál-
hassa rajta a csáberejét. Amúgy mindannyiunkat csak prédának
tekint, és emiatt rossz szokásokat vett fel.
Pirvan egyetlen átfogó imában hálát adott Krynn minden
istenének, amiért Haimya vele lehet ezen a küldetésen. Aztán
elmosolyodott.
– Hölgyem! Sir Pirvan vagyok Tiradotból, és lehet, hogy
ön már hallott rólam, mint Pirvanról, az Önfejűről – mondta,
majd ezt gondolta: egyáltalán nem ezt akartam mondani, és
nem akartam ötleteket adni a hölgynek – nem mintha szüksége
lenne ilyesmire.
Pirvan meglepetésére a nő mosolya olyan ünnepélyes
volt, akár egy fehér köpenyes mágusé.
– Rubina vagyok, a fekete köpenyesek rendjéből,
Karthayból. Úgy találtam, hogy az én ügyem nagyrészt egybe-
esik azzal, amit a barátotok, Tarothin szolgál. Ezért Jemar, az
Igazságos hozzájárulásával ezen a hajón utazom Karthayba, és
még tovább is, amennyiben hasznomat tudjátok venni.
Abból, ahogy Tarothin mellette állt és ránézett, az egyik
hasznavehető szolgálata annyira egyértelmű volt, hogy meg-
jegyzést sem érdemelt. Pirvan és Haimya egymásra pillantott.
Ezalatt Jemar szóhoz jutott.
– Gondolom nem áll szándékotokban kifogásolni, hogy
kit szállítok a saját hajómon? – ez nem kérdés volt.
– Ennyire bolondnak nézek ki? – kérdezte Pirvan.
– Nem. Bölcs vagy és lovag, de ez a két dolog nem min-
dig esik egybe – mondta Rubina.
Haimya kuncogott, ami ritka megnyilvánulás volt a ré-
széről, és ami láthatólag zavarba ejtette Rubinát. A nő megfor-
dult és valódi kecsességgel átölelte Tarothint az egyik kezével.
– Menjünk, barátom! Úgy érzem, erősödik a szél, és
egyikünknek sem hiányzik a megfázás és a köhögés.
Amikor a fedélzeten már csak a munkájukat, nagy oda-
adással végző matrózok maradtak, Haimyából kitört a nevetés.
– Min mulatsz ilyen jól, hölgyem? – kérdezte Jemar.
– Először rám tört a féltékenység. Aztán láttam, hogy
Tarothint szerezte meg magának, és más nem érdekli. De sze-
rintem nem tud úgy szólni egy férfihoz, hogy ne mondjon va-
lami kihívó dolgot. Biztosan túl sok idejét vesztegeti efféle
dolgokra, amit fordíthatna másra is.
Pirvan mindenfelé tekintgetett, csak a feleségére nem
mert rápillantani. Megkönnyebbült, amikor érezte, hogy az
asszony ujjai becsúsznak a tunikája alá, és megcsiklandozzák a
derekát. Amikor újra szóhoz jutott, Jemarhoz fordult.
– Öreg barátom, bízom az ítéletedben, de bölcs, vagy
szükséges dolog-e ezt a fekete köpenyest magunkkal vinni?
– Tarothin szerint az, és én magam is úgy láttam és hal-
lottam, hogy nagy befolyása van a karthayi tornyokban. A Lo-
vagjaid semmit nem mondtak róla?
– Még a nevét sem említették.
– A lovagoknak a jövőben tanácsos lenne többet beszél-
niük a varázslókkal, és kevesebbet egymással – jegyezte meg
Jemar.
– Nekünk pedig tanácsos lenne keresni egy meleg kabint
ahelyett, hogy itt fagyoskodunk a hideg szélben – mondta
Haimya. Pirvan ezúttal elkapta a kezét, mielőtt benyúlt volna a
tunikája alá, majd az ajkához emelte és megcsókolta a kardtól
kérges tenyeret.

8. fejezet
A kabinjuk kicsi volt, szerény bútorzatú, és Pirvan rájött, hogy-
ha a csomagjaik valaha is megérkeznek, a nagy részüket mu-
száj lesz a raktérbe tenni. Most azonban a legfontosabb az volt,
hogy megmenekültek az esőtől és a széltől, valamint, hogy
együtt voltak és egyedül.
Éppen kezdtek álomba merülni az egy személynek is épp,
hogy elég széles ágyon – ami kettejüknek kifejezetten szűk volt
–, amikor a fejük fölül hallatszó félelmetes lárma rázta fel
mindkettejüket teljes ébrenlétbe. Pirvannak az jutott eszébe,
hogy talán a Csend Szolgái követték őket, és most megpróbál-
ják elfoglalni a Kardszellőt.
Kiugrott az ágyból, a ruhái után nyúlt, és egyik kezében
karddal, a másikkal megpróbált megfelelő ruhákat és fegyvere-
ket keríteni Haimya számára. Végül mindkét lábát sikerült be-
lebújtatnia a nadrágja egyik szárába, és úgy pofára esett, mi-
közben a létrához próbált ugrani, hogy felszakadt az ajka.
Amikor feltápászkodott, csak azt látta, hogy Haimya
meztelen vállakkal ül az ágyban, egyik kezében kardot tart, és
arca kipirosodik a visszafojtott nevetéstől. Ekkorra Pirvan is
felismerte Kurulus hangját, amint vidáman jelenti, hogy min-
denkinek megérkezett a csomagja, és hozott néhány embert is.
Pirvannak ez utóbbi momentum felkeltette az érdeklődé-
sét, de azért nem annyira, hogy ne szakítson rá időt, hogy most
már felöltözzön tisztességesen, és lovaghoz illően jelenjen meg
a fedélzeten, teljes fegyverzetben és rövid szárú csizmában.
Amikor a levegőbe repült egy láda, amelyről úgy gondolta,
hogy az övé, és Haimya maradék fegyverzete, megint majdnem
hasra esett egy több tengerész által húzott kötélben, de aztán
átlépett rajta.
A pakolás zajában képtelenség volt beszélgetni, ezért
Pirvan félrehúzódott, hogy ne legyen útban. Ekkor látta meg
Grimsoar, a Félszemű Tengeri Leopárdját a hajó bal oldalának
közelében, és a jobb oldalon ugyanolyan közel egy másik ha-
jót, amit nem ismert, de amelynek mindkét árbocán Encuintras
lobogója díszelgett. Úgy gondolta, az lehet Kurulus hajója.
És már jött is maga Kurulus, olyan vigyorral az arcán,
mintha csak valami surranó lenne, aki épp most csórt el a pék-
től egy egész tál még meleg süteményt és valakinek az esküvői
tortáját.
– Minden rendben? – kérdezte Pirvan.
Kurulus nagyot kacagott.
– Hát az unokáinknak is mesélni fogjuk a ma este történ-
teket. Elegánsan jutottunk be a fogadóba, persze Jemar erszé-
nyéből lefizettünk néhány portást útközben.
– A kulcs nem volt elég, hogy bizonyítsuk: fel vagyunk
hatalmazva, hogy bemenjünk a szobátokba. A szolgák közül is
úgy tűnt, van, aki készen áll, hogy kisurranjon és beszámoljon
valakinek – neveket nem mondok – rólunk.
– Ezért úgy kellett felrohannunk a lépcsőkön, mintha
vízözön jönne a sarkunkban. Bementünk a lakosztályba, fel-
kaptunk mindent, amit el bírtunk hozni…
– Nem nagyon figyeltetek arra, hogy vajon hozzánk tar-
toznak-e, vagy a fogadóhoz? – vágott közbe Pirvan.
– A matrózok nem nagyon bajlódnak azzal, hogy címké-
ket olvassanak, ha sietnek, már ha egyáltalán tudnak olvasni. A
lényeg, hogy simán leléptünk, és egy kocsi segítségével, akit
meggyőztünk, hogy térjen el az eredeti úti céljától…
– Elloptátok a szekerét, vagy kényszerítettétek, hogy jöj-
jön a kikötőbe?
– Ne kérdezz semmit, és akkor nem kell meghallgatnod a
tengerésztörténeteket – mondta Kurulus olyan jámboran, hogy
Pirvanból kitört a nevetés.
– És utána?
– Nos, az a négy emberem, aki elvitt benneteket Jemar
csónakjához, utána vízre tette a miénket, és figyelmeztette az
én Viharkacajomat. Mi is felhúztuk a csónakot a hajó oldalára,
aztán felszedtük a horgonyt, és idecsorogtunk, hogy csatlakoz-
zunk hozzátok. Biztos vagyok benne, hogy három tengeri bar-
bár hajó és Encuintras zászlaja elegendő védelmet nyújt, bármit
is akar a nyakunkra küldeni a papkirály.
– Ha az egész istari flottát mozgósítja, akkor haleledel
lesz belőlünk, de a fedélzeten lévő összes borra lefogadom,
hogy nem tesz ilyesmit. Istarban nagyon sokan gondolják úgy,
hogy az igazi erény azt jelenti, ha az isteneket tisztelik és nem
csak egy embert, aki annak képzeli magát.
Dobszó hallatszott, felszólítva mindenkit, hogy ideje vi-
torlát bontani, és Pirvan oldalra lépett, hogy elengedje a köte-
lek és vitorlák felé igyekvő matrózok elől. Kurulus úgy meg-
szorította Pirvan kezét, hogy annak kis híján csontja tört, majd
beugrott a hajó mellett várakozó csónakjába.
A Lunitari megint fényleni kezdett a felhők mögött, és
Pirvan látta, hogy a vitorlák egymás után kinyílnak, és beléjük
kap a szél. Ezután a dobok és a szócső irányítása alatt a csörlő-
nél dolgozó matrózok felhúzták a horgonyt, és Pirvan maga is
előre szaladt, hogy belekapaszkodjon a fogantyúba, amit a sok-
sok év alatt fényesre koptattak a tengerész kezek.
Ez nem Lovagoknak való munka volt, de Pirvan olyan ál-
lapotban volt, hogy akár egy disznóólat is kiganajozott volna,
ha azon múlik, hogy minél hamarabb elhagyhassák Istart.

* * * * *

Lassan, de minden nehézség nélkül értek el Karthayba,

változékony, sokszor szembeszéllel, de viharba nem kerültek.
Másnapra már Haimyának is elmúlt a tengeribetegsége, és bár
még mindig sápadt volt, fel tudta venni a hajó mozgását, és úgy
kapaszkodott fél kézzel az állandó kötélzetbe, mintha a fél éle-
tét hajón töltötte volna.
Olyan messzire haladtak el a Virág Sziklák mellett, hogy
Pirvannak fel kellett másznia a főárbocra, hogy vethessen egy
pillantást a napsütötte víz fölé sötéten és alacsonyan benyúló
alakzatokra. Haimya, Tarothin és ő itt segítettek megmenteni az
Aranykelyhet, aminek következtében kis híján megfulladtak, és
nem sokon múlott, hogy nem estek egy tengeri hárpia áldoza-
tául.
A tenger most olyan vidáman csillogott és fodrozódott,
hogy nehéz volt elképzelni, hogy bármi veszélyt rejthet. A négy
hajó nyomában apró szivárványok keletkeztek, ahogy hol da-
gadó, hol csapkodó, vitorlákkal szelték a hullámokat, és az
Istari-öböl partjai lassan elmaradtak mögöttük.
Három nap múlva meglátták a Karthay mögött húzódó
hegyvonulatokat, és semmi jele nem mutatkozott annak, hogy
bárki is követné őket. Pirvan hangot adott a meglepetésének, és
a kíváncsisága nem nagyon nyugodott. Sok elintéznivalója volt
Karthayban, akár felkutatják a Minotaurusz bandáját, akár nem.
Gyorsabban végezhet, ha nem a sötétség oltalmában kell vé-
gigosonnia a városon, hogy elkerülje a saját feletteseit, vagy a
Csend Szolgáit.
Jemar próbálta megnyugtatni.
– Én amondó vagyok, hogy az üldözés a vízpartig tartott.
Az istari flottát jórészt kereskedő családok irányítják. Azok
pedig nem szívesen vennék üldözőbe az Encuintras Ház hajó-
ját.
– Ahogy nem nézik majd túl jó szemmel a Csend Szolgá-
it sem. A templomi őröknek a templom területén belül van a
helye. A papkirály vesztére válhat, ha fegyveres gyilkosokat
küld az utcákra, de legalábbis megfoszthatja a hatalmától, és
csak abban marad meg a döntési jogosultsága, hogy mikor lá-
togassa meg a budit.
Pirvan csak remélni merte, hogy Jemarnak igaza van. A
saját erején és eszén kívül másban nem nagyon hitt a tengeri
barbár kapitány, bármennyire állította is, hogy tiszteli
Habbakukot, a Tengerjárók Urát. Nem tudta, mennyire züllesz-
tő hatású lehet, ha valakinek megmondják, hogy mindenki
másnál erényesebb.
A Solamniai Lovagok legalábbis megkövetelték az eré-
nyek gyakorlását – és ez a gyakorlat olyan nagy erőfeszítést
követelt, hogy az embernek nem volt ideje arra, hogy azon el-
mélkedjen, hogy mennyire csodálatos személyiség is ő. A pap-
királyok nem tanították ilyesmire a követőiket, és ez azzal fe-
nyegetett, hogy az erény nevében üti fel a fejét a romlás.

* * * * *

A negyedik napon egy kikötőben találták magukat, az

öböl nyugati partja mellett. A térképeken az Istariku nevet vi-
selte. Azon az ősi nyelven, amelyből már csak egy maréknyi
tudós és pap ismert néhány szót, ez annyit jelentett: Istar Sze-
me.
Azt senki sem tudta, mit kellett volna figyelnie a szem-
nek azokban az időkben, amikor a kikötő a nevét kapta. Ma
egyszerűen csak Karthayt figyelte és az öböl bejáratát, melyek
nem több, mint egy napi hajóútra feküdtek innen.
A dombokon álló romok arról is tanúskodtak, hogy
Istariku valaha jelentős város lehetett, de az utazók számára ma
már csak egy kis sátrakból álló falu volt a parton. A part men-
tén egy tucat könnyű gálya sorakozott, a mélyebb vízben pedig
több nagyobb hajó horgonyzott, néhány egyértelműen kereske-
dő hajó, másokon pedig az Istari flotta zászlaja lobogott.
Kurulus vállalkozott rá, hogy beljebb merészkedik a Vi-
harkacajjal, hátha talál vevőt a rakományára. Még fontosabb
volt, hogy talál-e esetleg néhány kapitányt, akiknek elegendő
bor elfogyasztása után megoldódik a nyelve.
– Ha ivásra kerül a sor, mindenki a legrosszabbra számít
a tengeri barbároktól – mondta. – Gyanakvás költözik a szí-
vükbe, és a kezüket az erszényük közelében tartják. Az
Encuintras Ház azonban pajzs és pálca lesz a kezemben.
Jemar csak egyetérteni tudott. Ugyanakkor nem bírta
megállni, hogy figyelmeztesse Kurulust, nehogy túl sokat vár-
jon a háza zászlajától.
– Úgy hallom az öreg Josclyn Encuintras már nem a régi,
és talán már nem sokáig lesz velünk, hogy a segítségünkre si-
essen.
Kurulus lehalkította a hangját, hogy csak Jemar, Pirvan
és Haimya hallja.
– Pontosan ezt akarja, hogy a világ ezt higgye róla. Egy
olyan gályának az árában le merném fogadni, hogy még leg-
alább tíz évig húzza. Talán még örülne is egy jó kis csetepaté-
nak a papkirállyal, amíg még elég fiatal hozzá, hogy kiélvez-
hesse. Azt még jobban élvezné, ha kiderülne, hogy a háza né-
péből valaki a papkirály besúgója lett, és haleledelt csinálhat
belőle.
Mivel Josclyn Encuintras túl volt már a hetvenen (Eskaia
volt a harmadik feleségétől a legkisebb gyermeke, és négy test-
vére közül már csak ő élt), Kurulus elismerése egy pillanatra
féltékenységgel töltötte el Pirvant. Épp hogy fele annyi idős
volt, mint az öregúr, de legalább olyan gyakran gondolt a csa-
lád és az otthon örömeire, mint az ellenség legyőzésében rejlő
dicsőségre.
Neki viszont ott volt Haimya, Josclyn Encuintrasnak pe-
dig nem.

* * * * *

Kurulus kora délelőtt behajózott a Viharkacajjal

Istarikuba, Jemar három hajója pedig elindult Karthayba, a
parttól távol. Kurulus hamarabb is elindult volna, Rubina azon-
ban vitát robbantott ki, mivel úgy gondolta, hogy ő is hasznára
lehetne Kurulusnak, ha vele tartana.
Tarothinon látszott, hogy nem tetszik neki az ötlet, és
Pirvan véleménye szerint ennek a kelleténél jobban hangot is
adott. Rubina válaszképpen haragos tekintetet vetett rá, de nem
mondott semmit.
Jemar játszotta a békéltetőt.
– Hölgyem, nem kétlem, hogy minden bornál jobban el
tudod bódítani a férfiakat. Azt is elismerem, hogy jogod van
minden eszközt bevetni, hogy megoldd a nyelvüket.
Ez utóbbi mondatnál éles pillantást vetett Tarothinra.
– De pusztán azzal, hogy megjelensz a Viharkacaj fedél-
zetén, többet árulsz el, mint amennyi értesülést szerezhetnél.
Az ellenségeink megtudnák, inkább előbb, mint később, hogy
egy fekete köpenyes van a társaságunkban, egy fekete köpe-
nyes Karthayből. Gondolj arra, hogy ez gyanút kelthet, ami
miatt sok kapitány inkább vállalja, hogy szembe száll az
Encuintras Házzal, csak hogy nekünk keresztbe tegyen.
Rubina lassan bólintott.
– Való igaz. Én olyan fegyver vagyok, amit jobb csak
végszükség esetén bevetni. És mindenkinek annál jobb, minél
többet tudok segíteni Sir Pirvannak, hogy a lehető legtöbbet
hozzuk ki a karthayi látogatásunkból.
Pirvan csak remélte, hogy a nő arra a tervükre utalt, hogy
zsoldosokat toborozzanak, Karthay uralkodóinak segítségével,
vagy a nélkül, és a városban tartózkodó Solamniai Lovagok
tudtával, vagy tudta nélkül.
A fekete köpenyes ezután kissé lábujjhegyre emelkedett
és Tarothin füléhez illesztette az ajkát.
– Azonkívül megfosztanám magam a társaságodtól is.
Semmi olyat nem szedhetnék ki az istariakból, ami megérné ezt
az árat.
A hangjából szinte csöpögött az őszinteség, és Pirvan
tisztán le tudta olvasni az utastársai arcára kiülő indulatot:
Hajítsuk ki ezt a némbert a hajóról, a fekete hálóingével
együtt. Nem segíthet nekünk annyit, hogy megérje közben a
szövegét hallgatni.
A Lovagok azonban becsületességre és megfontoltságra
esküdtek, és ha az útnak ebben a szakaszában megválnának
Rubinától, az mind a kettőnek ellent mondana. Ráadásul min-
den segítségre szükségük lesz, hogy elegendő embert tudjanak
összeszedni a terveik végrehajtására.
Rubina tehát Tarothin társaságában a Kardszellő végében
állt, és búcsút intett Kurulusnak, aki a kikötő felé kormányozta
a Viharkacajt, ahonnan már indultak is csónakok a fogadására.

* * * * *

A Kormányoshoz címzett elég tágas, és szerény kényel-

met nyújtó fogadó Karthay nyugati kikötőnegyedében állt, és a
fogadós elég megbízható volt. Még ha a Lovagok városbeli
megfigyelői szerint nem is lett volna megbízható, volt annyi
esze, hogy kialakítsa ezt a tulajdonságot, ha Jemarral, az Igaz-
ságossal akadt dolga.
A tengeri barbár sosem állt valami véreskezű kéjgyilkos
hírében. A nevét onnan kapta, hogy nem felejt, ha valaki köp,
vagy áruló lesz, és rövid úton elintézi a fecsegőket és árulókat,
ha egyszer elkapja őket.
Jemar és Pirvan útra kelt a Kormányos hátsó szobájából,
hogy kellő számú, kellőképpen rettenthetetlen harcost toboroz-
zanak. Haimya minden segítségét felajánlotta, de már sok éve
felhagyott a zsoldoskodással, és a régi bajtársainak nagy része
már visszavonult, vagy meghalt, ahogy az itt élő távoli rokonai
többsége is.
Grimsoar is az utcákat járta, hogy matrózokat és mester-
embereket béreljen fel, mivel jól ismerte a tengerjárókat és az
éjszaka tevékenykedőket is, arról a néhány régi barátjáról nem
is beszélve, akiket még birkózó korából ismert. Ő volt megbíz-
va a fegyverek beszerzésével is, mivel Karthay urai feltehető-
leg nem néznék jó szemmel, hogy valakik embereket toboroz-
nak és még fegyvereket is beszereznek.
Pirvan halála napjáig nem tudta eldönteni, hogy Rubina
segítette, vagy gátolta őket.
 Ugyanakkor a Kormányosban töltött egyik estét sem tud-
ta soha elfelejteni, amikor Rubina úgy döntött, hogy csatlako-
zik hozzá és Jemarhoz, amikor azt vitatták meg, hogy bérelje-
nek-e ötven embert Birak Epronon keresztül.
Epron elég jó hírű zsoldos volt, és olyan alacsony és inas,
hogy azt lehetett volna hinni, hogy surranó vér folyik az erei-
ben, csakhogy körülbelül annyira volt bőbeszédű, mint az asz-
tal, aminél ültek a fogadóban. A három kalandorral szemben ült
a padján, egy nagy korsóból kortyolgatta a sörét, egy-egy szó-
val vagy morgással válaszolt a kérdésekre, ő maga pedig mind-
össze két kérdést tett fel az est korábbi folyamán.
Az egyik az volt, hogy mekkora vérdíjat tűztek ki
Waydol fejére.
– Az attól függ, hány fejet hozunk még Waydolén kívül –
mondta Pirvan. – Annak a társaságnak minden tagja, aki elkap-
ja Waydolt, tíz bástyát kap, és nem kevés dicsőséget. Ha bandá-
ja többi részét is elkapjuk – miért gyűjtene be őket egy olyan
hadvezér, aki aranysisakkal védi az üres fejét?
– Mert Aurhinius feje egyáltalán nem üres – mondta
Epron, ezzel kipréselve magából az este eddigi leghosszabb
mondatát.
Pirvan úgy döntött, most sem próbálkozik azzal, hogy
meggyőzzön róla egy tapasztalt zsoldost, hogy a küldetés nem
lesz nehéz. A második kérdésre később került sor, és így hang-
zott:
– Gyógyító van köztetek?
Mielőtt a férfiak megszólalhattak volna, Rubina már vá-
laszolt is.
– Persze, hogy van. Minden varázsló, aki olyan képessé-
gekkel rendelkezik, mint én, ért a gyógyító varázsigékhez.
Igaz, hogy nem feltétlenül a leghatalmasabbakhoz, de arra
mindenképpen elegendőek, hogy életben tartsanak valakit, aki
amúgy meghalna.
– Nem vagyok Mishakal követője, de ha mutatsz valakit,
aki gyógyításra szorul, nem vallok kudarcot.
Birak Epron ábrázatára ravasz arckifejezés ült ki, és
megoldódott a nyelve.
– Ha a kezeddel kell meggyógyítanod azt, ami a legin-
kább segítségre szorul, akkor nem ez a legmegfelelőbb hely. A
természetemből fakadóan csak zárt ajtók mögött tolom le a
nadrágomat.
– Akkor feltétlenül keressünk egy szobát, amelynek zár-
ható az ajtaja – válaszolta Rubina. Kezét Epron vállára tette, és
Pirvan megesküdött volna, hogy a férfi több ujjnyi magasra
felemelkedett a pad fölé, mielőtt a csizmái a földre értek.
Mire az alvószobákba vezető lépcső aljára értek, Rubina
a vállára hajtotta a fejét, a férfi pedig átkarolta a derekát. Az
sem számított, hogy Tarothin abban a pillanatban lépett be a
szobába.
Látta, hogy Rubina eltűnik a lépcsőn egy másik férfi tár-
saságában, és az arca olyan színűvé vált, mint a köpenye. Úgy
nézett ki, mint akiből menten dühös szitkok törnek elő – vagy
egy varázsigével lángra robbantja az egész fogadót.
Mielőtt bármelyiket is megtehette volna, Jemar felállt,
kezével a kardja markolatán.
– Tarothin, hagyd! Elég idős vagy már ahhoz, hogy is-
merd a könnyűvérű nőcskéket, még ha fekete is a szoknyájuk,
amit emelgetnek. Ahhoz meg fiatal vagy, hogy bolondot csinál-
janak belőled. És Habbakukra és Kiri-Jolithra, elég bölcs vagy,
hogy tudd, egy ledér nőcske nem fog miattad megváltozni,
bármilyen ellenállhatatlan is vagy.
Egy pillanatig Pirvan azt hitte, hogy kénytelen lesz a
matróz és a varázsló közé lépni, nehogy egymásnak essenek.
Egyértelműen mindenki ettől tartott, aki csak hallótávolságon
belül volt, azaz gyakorlatilag az egész fogadó és talán még az
utcán elhaladók is.
Tarothin végül mély lélegzetet vett, az oldalára szorította
a kezét és megnyalta az ajkát.
 – Pirvan, kérlek tolmácsold bocsánatkérésemet a felesé-
ged és mindenki felé, aki úgy gondolod, hogy megérdemli.
Úgy látom, hogy a továbbiakban nem tarthatok veletek.
Rubinának hatalmában áll minden varázserő, amire szüksége-
tek lesz, még akkor is, ha önmagán nem bír jobban uralkodni,
mint Jemar.
A tengeri barbár szemébe egy támadni készülő oroszlán-
fóka tekintete ült.
– Én ugyanúgy uralkodom magamon, ahogy a hajóimon
is. És amondó vagyok, hogy ha te másképp gondolod, akkor
jobb, ha többet nem teszed a lábad egyik hajómra sem!
– Nem is képzeltem, hogy ekkora szerencsében lesz ré-
szem – mondta szinte vicsorogva Tarothin, és olyan elvakult
dühvel távozott, hogy összeütközött egy pincérfiúval, és vissz-
hangos csattanás kíséretében fellökte, a nála lévő tányérokkal
együtt.
– Úgy tűnik nem ez a legszebb együtt töltött esténk az
ismeretségünk kezdete óta – mondta Jemar valamivel később.
Egy ideig eltartott, mire a férfiak megfizették a károkat a foga-
dósnak, Haimya pedig régi csatatéri ápolási tapasztalatával
összefoltozta a fiút. Valószínű volt, hogy másnap nagyobb fáj-
dalmai lesznek, mintha Rubina gyógyította volna meg, de senki
nem vállalta, hogy megkeresse a fekete köpenyest és megza-
varja, miközben Birak Epront „gyógyítja”.
Pirvan röviddel ezután kijelentette, hogy teljesen kime-
rült és elballagott Haimyával közös szobájukba. Egyáltalán
nem volt álmos, de az alvásigény volt a legjobb ürügy, amivel
magára maradhatott, amíg lecsillapodik.
Nem gondolta volna, hogy Tarothin képes lehet ilyen os-
tobaságra, mint ez a féltékeny harag. Nem hitte, hogy Rubina
bármennyire is megfelelő lehet Tarothin, vagy akár egy
karthayi, vagy egy surranó helyettesítésére, mert fekete köpe-
nyes volt, és így Takhisis szolgája. A Sötétség Királynője volt
Paladine-nak, a Solamniai Lovagok védelmezőjének egyetlen
ellensége.
Azon is eltűnődött, hogy az egyáltalán megengedhető-e,
hogy ő folytassa ezt az utat, arról nem is beszélve, hogy bölcs
dolog-e.
Az egyetlen vigasza az volt, miközben elfújta a gyertyát,
hogy mialatt megmosdott és átöltözött, végül csak elálmoso-
dott.

* * * * *

Valaki volt még a szobában Pirvanon kívül, és amint ezt

észrevette, előhúzta a tőrét a párnája alól. Ezután teljesen moz-
dulatlanul feküdt – mígnem a lélegezte illatáról és hangjáról, a
vetkőzés és a csizmákból való kibújás zörejeiből fel nem is-
merje Haimyát.
Több bizonyságra nem volt szüksége, de akkor is meg-
kapta, amint a nő mellé bújt az ágyba, és hátulról átkarolta.
Meleg lehelete lágyan simogatta a tarkóját. A férfi visszacsúsz-
tatta a tőrt a párna alá, és nyugodtan feküdt tovább.
– Kurulus visszatért – szólalt meg végül Haimya. – Azt
mondja, jobb lesz, ha sietünk, ha véghez akarjuk vinni a ter-
vünket. Istarban még több hajó gyülekezik – legalább húsz, és
a hozzájuk tartozó katonák –, hogy csatlakozzanak a már ittlé-
vőkhöz.
Pirvan elkomorodott. A terv meglehetősen egyszerű volt:
Jemar elviszi Pirvant és vagy kétszáz zsoldost az öböl túloldal-
ára, és titokban partra teszi őket. Ezután elindulnak a száraz-
földön arra, ahol Waydol, a Minotaurusz rettegésben tartja az
embereket.
Közben Jemar másik száz fegyveressel kihajózik az Istari
öbölből, és elindul nyugat felé, ahol majd a többi hajójával és
embereivel találkozik. Elviszi őket azokhoz a partokhoz, ahol
feltételezhetően Waydol erődítménye rejtőzik, miközben a szá-
razföldi csapat is odaér. Azután, mivel a céljuk eléréséhez nincs
szükségük sem Waydol, sem senki más fejére, szabad utat aján-
lanak a rablóvezérnek, és a bandájának az istari flotta és sere-
gek elől.
Ha azonban Istar még nagyobb erőket küld északra a ten-
geren és a szárazföldön, akkor mostantól verseny van. A ver-
seny nem csak arról szólt, hogy a társaság előbb érje el Waydol
erődítményét, mint Aurhinius. A társaságnak azért is versenyt
kellett futnia, nehogy Istar útját állja Jemarnak a tengeren, vagy
a zsoldosoknak a szárazföldön.
Az a veszély is fennállt, hogy az istariak, amilyen gőgö-
sek, úgy próbálnak célt érni, hogy lezárják Karthayt, vagy
olyan területeken szállítanak partra csapatokat, amiről a
karthayiak úgy gondolják, hogy nem Istar, hanem közvetlenül
az ő irányításuk alatt áll. Mindkét esetben kitörhet a viszály
Istar és Karthay között. Pirvan és Haimya alapvetően azért
gyűjtötte össze a csapatot és az erőforrásaikat, és hagyták el az
otthonukat és a gyermekeiket a Solamniai Lovagok parancsára,
hogy ezt megakadályozzák!
Pirvan gondterheltségén még Haimya melegítő közelsége
sem segített.
Haimya érezte, hogy milyen feszült és gondterhelt, ezért
még jobban magához ölelte. – Mi aggaszt ennyire édes férjem?
Pirvan elmondta neki, min jár az esze, és azt is hozzátet-
te, milyen ellenszenvet váltott ki belőle Tarothin.
– Nem tudom, hogy lehet, hogy a férfiak mindig képesek
bolondot csinálni magukból egy nő miatt. Tarothin azonban
már jóval idősebb annál, hogy ilyen hisztérikus kitörései le-
gyenek, amivel a társait sodorja veszélybe.
Ekkor megérezte, hogy Haimya teste rázkódik, és oldalra
fordult, hogy átölelje, és csókjaival itassa fel a könnyeit.
Ehelyett azonban az történt, hogy a felesége majdnem le-
harapta a bal fülét. A párna szerencsére elnyelte a kiáltását, és
mire elmúlt a fájdalom, rájött, hogy a Haimya egyáltalán nem
sír, hanem épp ellenkezőleg, a nevetés rázza.
 – Hölgyem – suttogta. – Nyugodtan a párnába fojthatod a
nevetésedet, de ha nem mondod el, hogy mi olyan vicces, ak-
kor én meg téged foglak megfojtani.
Haimya lassan lecsillapodott. – Bárcsak elmondhattuk
volna már korábban – kezdte, – de tudtuk…
– Tudtátok?
– Jemar, Tarothin és én. Szerintem Grimsoar is sejtette,
de ő tudja tartani a száját és leplezni a gondolatait.
– Egyre homályosabban beszélsz ahelyett, hogy elmon-
danád, miről van szó – mondta fáradtan Pirvan. – Kérlek, foly-
tasd.
– Az a lényeg, hogy a veszekedés csak színjáték volt.
Tarothin hátramarad, hogy látszólag hű maradjon Istarhoz és a
papkirályhoz. Egy kis szerencsével és némi csúszópénzzel,
amihez Jemar elegendő ezüstöt adott neki, Tarothin az istari
flottával hajózhat, így aztán nem csak szemünk és fülünk, de
varázserőnk is lesz az ellenség sorai között – illetve azok kö-
zött, akikből ellenség válhat.
Pirvan fészkelődött egy kicsit. Haimya testének melege
olyan jóleső érzést keltett benne, hogy könnyen újra elaludt
volna, ha az agya nem járt volna még mindig úgy mit a motol-
la.
– Nem bíztatok meg bennem?
– A becsületedben igen, de az arcodban nem.
– Az arcomban?
– Minden rá lett volna írva, amiből az ellenség könnyen
kiolvashatott volna olyasmit, amit jobb, ha nem tud. Azt hi-
szem, túl becsületes rabló voltál ahhoz, hogy jó színész legyél,
és persze jó tíz éve a Solamniai Lovagok szolgálatában állsz…
Egy darabig még eltartott, mire Haimya meggyőzte
Pirvant az igazáról. Amikor végre sikerült neki, Pirvan első
válasza az volt, hogy halkan a hajába nevetett.
Ezután a karjaiba zárta.
– Nos, lehet, hogy nem vagyok olyan jó színész, mint
Tarothin, de rendelkezem egy olyan áldással az út hátralevő
részére, amiből neki nem jut ki.
– Mi lenne az?
– Az utazás hátralevő részében kénytelen lesz önmegtar-
tóztató életmódot folytatni. Nekem viszont…
Haimya az ajkaival vetett véget a beszélgetésnek.

9. fejezet

A kis felderítőcsapatnak ugyanazon az úton kellett visszamen-

nie, hogy biztosítsa Pirvan és emberei partraszállását. Közvet-
lenül Karthayjal szemben túl közel lettek volna Istarikuhoz, az
egyre sokasodó őrszemekhez és a flottához. Ha északra mentek
volna, az öböl bejáratához, sokat kellett volna gyalogolniuk a
már ellenőrzés alatt tartott területeken, ahol egyáltalán nem az
a sűrű trópusi erdő tenyészett.
Ha délre hajóznak, akkor is hosszú gyaloglás vár rájuk,
de elkerülik a nagyobb városokat, az ellenséges őrszemeket,
vagy a még fenyegetőbb természeti akadályokat. A vidék azon-
kívül meglehetősen nedves volt, tele vaddal, és a menetelő csa-
pat semmiképp sem tudott annyi élelmet vinni magával, ami
kitart egész úton.
Úgy tervezték, hogy amit nem tudnak lelőni, vagy össze-
gyűjteni, azt megveszik, hiszen a Jemar és a Lovagok által ösz-
szegyűjtött arany és ezüst bőven elegendő, hogy megnyíljon a
raktárak ajtaja. Pirvan abban reménykedett, hogy még arra is
elég lesz, hogy a szájak viszont bezáruljanak.
Most már legalább azzal jobban tisztában voltak, hogy az
északi népek mennyire ferde szemmel nézik Istar uralmát.
Egyeseknél ez abból fakadt, hogy réges-régen Karthay uralko-
dott felettük, vagy abból, hogy a közelmúltban a Solamniai
Lovagok segítségével a Nagy Összeolvadás során leigázott
„barbárok” elvették tőlük a földjeiket.
A legtöbb esetben azonban az az egyszerű tény játszott
közre, hogy minél messzebb voltak Istartól, annál kevésbé volt
jótékony a hatalmas város uralma. Pirvan nem volt a történe-
lem nagy ismerője, de eleget olvasott a Lovagok könyvtáraiban
és a sajátjában, hogy tanuljon valamit az elmúlt korok leckéi-
ből.
Az egyik ilyen lecke az volt, hogy a nagy birodalmaknak
mindig különös figyelmet kell fordítania arra, hogy a távol eső
területeit jól kormányozza. A korrupt kormányzók és hadvezé-
rek hatalom központjától távolabb tudták a leginkább gyako-
rolni a piszkos ügyeiket, és könnyebben pártoltak át más ural-
kodókhoz, ami aztán a háborúk kiapadhatatlan forrása lett.
Nem mintha az itt élő népeknek lett volna lehetősége má-
sik uralkodóhoz pártolni, ha akartak volna is. Thorbardin törpéi
csak nevettek volna, hogy emberi alattvalóik legyenek,
Solamnia pedig nem igen szeghette meg a Kardhüvely Egyez-
ményt. Az a vidék azonban, ahol állandóan fortyogott az elége-
detlenség, mint a tűzhelyen felejtett húsleves, csöppet sem volt
békésnek nevezhető.
Mindez súlyosan beárnyékolta Pirvan gondolatait, mi-
közben azt figyelte, ahogy a szárazföldi egység utolsó tagjai is
elhagyják a csónakokat, és a partra gázolnak. Az ég a korai
időpont és a felhők miatt még szürke volt, de a szél elült. A víz
sötét volt és olyan nyugodt, mintha olajat öntöttek volna a fel-
színére.
A parttól távolabb a köd és az eső már a Tengeri Leopár-
dot is elnyelte, amely a négy hajó közül a legközelebb állt hoz-
zájuk. A sok csónak, amely már megszabadult az utasaitól,
szorgalmasan igyekezett vissza a tengeri barbárok hajóihoz.
Pirvan szerette volna elhinni, hogy Grimsoart látja a hajó orrá-
ban, de tudta, hogy inkább csak a képzelete játszik vele.
A közelében azonban nagyon is valóságos csobbanás hal-
latszott, mire megfordult. Rubina gázolt éppen partra, a szok-
nyáját jócskán a térde fölé emelve, hogy szárazon tartsa. Ez
nem teljesen sikerült neki, viszont sikerült a figyelem közép-
pontjába kerülnie. Birak Epron megköszörülte a torkát.
– Hölgyem, Rubina! Úgy vélem a célnak jobban megfe-
lelő ruházatot kellett volna öltenie, mielőtt a csónakba szállt.
Biztos vagyok benne, hogy amint a csomagjai partot érnek,
Haimya asszony szívesen áll őrt, amíg ön ruhát vált.
Rubina kilépett a vízből, és leengedte a szoknyáját.
Pirvan látta, hogy az arcok is lekonyulnak, amint a formás láb-
szárak eltűntek szem elől.
A fekete köpenyes most a zsoldoskapitányhoz lépett és
rávillantotta zavarba ejtő mosolyát.
– Sokkal szívesebben tenném az ön társaságában… –
kezdte. Epron azonban közbevágott.
– Hölgyem! A világért ne gondolja, hogy hálátlan va-
gyok, de a kötelességem az embereimhez szólít. Ahogy nem
különben önt is. Közös feladatunk, hogy fegyelmet tartsunk
közöttük.
Rubina elgondolkodó képet vágott, pontosan olyat, ami-
lyet egy különösen agyafúrt nő vág, ha butának próbál látszani.
– Kedves barátom. Úgy tűnik, hogy meg kívánod nehezíteni
számomra az első háborút, amiben részt veszek. Nem csak
Tarothint veszítettem el, de most úgy tűnik, hogy el fogom ve-
szíteni…
– Lady Rubina! – szólalt meg Haimya ellentmondást nem
tűrő hangon. – Húzódjunk egy kicsit félre, és amíg átöltözik,
elmondom, mennyire kemény is egy háború valójában!
Ezzel erősen megragadta Rubina karját. Egy pillanatig
úgy tűnt, a fekete köpenyes esetleg ellenáll, akár testileg, akár a
mágia erejével, mire Pirvan és Epron egyetértő pillantást vál-
tott.
Rubina végül anélkül, hogy észrevette volna, mitől me-
nekült meg, engedte magát egy különálló sárkányfogbokorhoz
vezetni, amely ezen a parton olyan magasra nőtt, akár egy fiatal
fa. Amikor a nők eltűntek, Pirvan a zsoldos kapitányhoz for-
dult.
– Köszönetem.
– Én megvédem az embereimet minden veszélytől, Sir
Pirvan, ők pedig engem. Ezt az egyezséget nem szegem meg,
még a Mágia Legmagasabb Tornyaiért sem. Megfordult már
önben valaha a gondolat, hogy a zsoldosokban nincsen becsü-
let?
– Soha, sőt épp az ellenkezőjét gondolom. Ugyanakkor
azt is megtanultam, hogy ne becsüljem le az erejét a… a…
– Annak, hogy a Rubinához hasonló nők miatt a férfiak
hajlamosak a fejük helyett egyéb testrészeikkel gondolkodni?
– Azt hiszem, így is lehet mondani.
Az utolsó csónak is eltávozott, gerince alatt
megcsikordítva a parti kavicsokat. Pirvan a felhalmozott felsze-
reléseket és élelmet szemlélte, és az embereket, ahogy már
kezdték is elpakolni őket szem elől.
Nagyon helyénvalónak találta, hogy Birak Epron volt a
rangidős kapitánya, és így Pirvan után a második parancsnok a
parton. Az emberei nem csak, hogy a legjobb fajtából kerültek
ki, de elismerésre méltó módon ragasztották át saját jártasságu-
kat és fegyelmezettségüket a vegyes összetételű társaikra.
 Ami Rubinát illeti, Pirvan megfogadta, hogy tőle telhető-
en megpróbálja Haimyára és Epronra hagyni. Ha együttes erő-
vel sem bírják hasznosabbá tenni, mint amennyi kárt okoz,
akkor kénytelen lesz ő maga közbelépni.

* * * * *

– Elnézésüket kérem a szerény vendéglátásért, de tavaly

elveszítettük a földjeinket – mondta a Darin előtt térdelő férfi.
Egy fatálcán szárított gyümölcsöt és magokat tett a
Minotaurusz Örököse elé, középen egy darab szárított hússal,
amely keményebb és sötétebb volt, mint a tálca maga. Aztán
felállt és hátralépett.
A fáklyák fényénél Darin látta, hogy az emberei olyan
éberek, amilyennek lenniük kell egy idegen táborban. Nyugod-
tan odafigyelhetett a vezetőjükre, nem kellett attól tartania,
hogy a másik csapat emberei meglepik őket.
Emberek – és mások. Ezen a vidéken néhány nemzedék-
kel ezelőtt nem egy alkalommal ogrék kerültek össze emberi
asszonyokkal. A harminc ember közül, akiket Darin összeszá-
molt (észrevétlenül, hiszen, ha nyíltan tette volna, azonnal ki-
tört volna a harc), legalább tízen mutatkoztak az ogre vér nyo-
mai.
A vezetőjük is, aki épp most tette le az ajándék ételt
Darin elé, ezek közé tartozott. Olyan magas volt, mint Darin, és
legalább olyan széles és izmos is lett volna, ha a kemény mun-
ka és a sovány koszt nem dolgozott volna az ogre vér ellené-
ben. Nem is volt igazán ronda, és semmiképp sem szerencsét-
len alkatú. A ráncos homlokon, a koponyaformáján, az állkap-
csán és a régi vágások helye kivételével az egész testét beborító
bozontos szőrén kívül semmi más nem mutatta az ogre jegye-
ket.
Ez azonban bőven elegendő volt, hogy törvényen kívüli-
vé váljon. Az emberei állapotából, a fegyvereikből és a tábo-
rukból ítélve, nem a legszerencsésebb fajtából – azaz nem ab-
ból a fajtából, aki megengedheti magának, hogy visszautasítsa,
ha együttműködést ajánlanak fel neki.
Darin tíz nap alatt tizedszer kívánta azt, bárcsak ő vi-
gyázna a rejtekre, és Waydol járná a vidéket, hogy szövetséget
ajánljon fel a törvényen kívüli bandáknak, magányos rablók-
nak, vagy azoknak, akik egyszerűen csak elégedetlenek vagy
kellőképpen vadszívűek. Ez persze lehetetlen volt. Nem volt
olyan ló, amelyik elbírta volna Waydolt, a munkát pedig gyor-
san kellett elvégezni.
Ráadásul, az igazat megvallva a vidéken élő szabadcsa-
patok közül sokan nem szívlelték a minotauruszokat, pusztán
azért, mert nem szívlelték Istart, vagy akárkit, aki a vidék tör-
vényes uralkodójának tartotta magát. A Minotaurusz Örököse
nem keltett gyanút, vagy haragot, míg a Minotaurusz könnyen
lehet, hogy ilyen hatást váltott volna ki.
Darin előreintette a két oldalán álló embereit. Így félkört
formáltak, amely a félogre és a tűz felé nyitott, és Darin nekilá-
tott az ételnek.
Nem volt annyira éhes, hogy ízletesebbnek találja az egy-
szerű ételt, de miközben evett, látta, hogy az emberei átnéznek
a tűzön, hogy lássák, mikor készül el az ő vacsorájuk. A hom-
loka ráncba futott. Nem tűnt valószínűnek, hogy a félorg kész-
letei elegendőek még tizenkét ember számára. Ő maga csak az
illendőség kedvéért evett, viszont evett, miközben az emberei
nem ettek, és ez teljesen ellent mondott a szokásainak, a becsü-
letének és a józan eszének.
– Erdei testvérem, kérdezhetek tőled két dolgot? –
kérdezte a félogretól.
– Bármit kérhetsz, de hogy mit tudok teljesíteni…
– Értelek. Először is, Pedoon az a név, amelyen ismernek,
vagy az, amelyen szeretnéd, hogy ismerjenek?
A vezető végigfuttatta a hüvelykjét a homloka ráncain. –
Évek óta csak a Pedoon névre hallgatok. Nem hiszem, hogy
rájönnék, hogy hozzám beszélsz, ha máshogy szólítanál.
– Rendben van, Pedoon. Van tehát valami ennivaló a tá-
borodban az embereim számára? Ha nincs, vadászhatunk-e a
területeteken, hogy ne kelljen a választás elé állnunk, hogy
megesszük-e az öveinket, vagy szorosabbra húzzuk őket?
Pedoon embereiből durva ugatásként tört ki a nevetés.
Rájuk tekintve Darin el tudta képzelni, hogy nem találják túl
viccesnek az éhségen való tréfálkozást.
– Megelégedtek sóval és kenyérrel, utána pedig a vadá-
szati engedéllyel? – kérdezte Pedoon.
Darin bólintott. Azt nem tudta, hogy a kenyér és só vajon
hűséget jelent-e Pedoon számára, ahogy sok embernek jelentett
volna. Mindez sokban függött attól, hogy hol nevelkedett:
ogrék vagy emberek között, erre a kérdésre azonban majd ak-
kor kerülhet sor, ha a főnökök egymás között lesznek.
A kenyér épphogy félig sült volt, és olyan lisztből ké-
szült, amit biztosan nem erre a célra termett növényből őröltek,
a só pedig a legdurvább kősó volt. Darin emberei azonban
mindkét vezér tekintetének kereszttüzében, nem mertek tilta-
kozni, kiváltképp, amikor látták, hogy Darin is nekilát a sónak
és kenyérnek.
Épp végeztek a falatozással, és néhányuk már a
vizespalackja után nyúlt, amikor Darintól három lépésre az
egyik ember térdre emelkedett. A szája kinyílt és a torkához
kapta a kezét. Taknya-nyála összefolyt, és úgy tűnt, hányni
készül.
A sor jobb végéről egy apró alak ugrott fel, és elfutott a
sötétbe, ahol a lovak és az őrzőik álltak. Pedoon kiáltott, és fél
tucat embere ugrott fel, és követte Darin emberét.
– Állj! – kiáltotta Darin. – Az egyik ember jóval a többi-
ek előtt járt, és ahogy Darin megfordult, lándzsát szegezett rá.
Darinon nem voltak rajta a kesztyűi, de a karja ugyan-
olyan erős volt nélkülük is. Megragadta a feléje döfött lándzsa
nyelét, kicsavarta a férfi kezéből, és az álla alá nyomta a he-
gyesebbik végét. Az hátrazuhant a társai közé – és mindkét
oldalon talpra álltak az emberek, mintha csak kötélen húzták
volna őket.
A következő pillanatban mindenkinek fegyver volt a ke-
zében.
Még egy pillanattal később véres mészárlás vette volna
kezdetét, csakhogy a sötétségből újra előtűnt az apró alak. A
kezében pálcát tartott, amelynek a végén földöntúli kék fény
izzott halványan, de mindenki számára láthatóan, még a tábor-
tűz fényében is.
– Állj! – kiáltotta Pedoon, Darinnal összhangban.
Sirbones az öklendező férfihoz sietett, aki most már rán-
gatózva fetrengett az oldalán. A férfi torkára helyezte a pálcát,
aztán a hasára, majd a mellére, végül pedig hátralépett, és fül-
siketítő hangon énekelni kezdett.
Úgy tűnt, hogy a férfi mindent kihányt, amit azóta evett,
hogy az erődítményt elhagyták. Sirbones és két bajtársa segített
arrébb húzni, ahol tiszta volt a fű, és levelekkel, vízzel letiszto-
gatták. Aztán betakarták két köpennyel, és Sirbones Darinhoz
lépett.
– A méreg nagyrészt kijött belőle, a gyógyerőm pedig
megbirkózik majd azzal, ami még benne maradt.
– Milyen méreg volt?
– Ebben a kenyérben egy tucatnyi mérget is el lehet rej-
teni, azt sem érzi meg az ember – mondta Sirbones. – Kérdezd
meg azt, aki belerakta. Vagy…
– Nem! – Ez Pedoon volt, aki most amellett a férfi mel-
lett állt, aki lándzsa végre akarta kapni Darint. – Megsértette az
istenek és a banda törvényét, bolond volt, és áruló is. De ne
nézz bele a gondolataiba.
– Jobb lesz neki, ha izzó parázzsal égeted a testét, amíg
az üvöltéstől már elmegy a hangja és úgy hal meg, hogy nem
mondott el semmit? – csattant fel Sirbones.
Darin a pap és a félogre főnök közé lépett.
 – Felelnél Sirbonesnek? Nem fogunk emiatt egymásnak
ugrani, de nem számítunk majd a barátaink közé benneteket, ha
nem adsz megfelelő választ.
Pedoon megvonta hatalmas vállait. Még a lapockáján is
nőtt szőr, de ez nagyrészt szürke volt.
– Ansik mindig különc volt egy kicsit. Nem tudom, hon-
nan szerezte a mérget. Remélem, hogy azok közül a társai kö-
zül, akik tudják, egyik sem lesz olyan barom, hogy hasonlóval
próbálkozzon.
Pedoon tekintete úgy söpört végig az emberein, mint va-
lami mágikus tűz.
– Hogy miért tette, amit tett? Vérdíjat tűztek ki a fejedre,
Minotaurusz Örököse. Mindenki tudja. Egyesek kevésbé be-
csületes úton próbálják megszerezni, mint mások.
– Kielégítő volt a válaszom?
Darin Sirbonesre pillantott. Az apró pap megvonta a vál-
lát. Az arca azt mondta, hogy lehet, hogy nem elégíti ki a vá-
lasz, de nem sok esélyük van, hogy ennél megfelelőbbet kapja-
nak.
Darin bólintott.
– Akkor megkaphatnám Ansik lándzsáját?
Darin átnyújtotta Pedoonnak a zsákmányolt lándzsát, a
nyelével előre, miközben másik kezét a saját kardja markolatán
tartotta.
Semmitől nem kellett azonban tartania. Pedoon Ansikhoz
lépett, aki még nem nyerte teljesen vissza az eszméletét, és
teljes erejéből az elesett áruló mellébe döfte a lándzsát.
Ansik szinte meg sem rándult, már ki is szállt belőle a lé-
lek.
Mélységes csend ült a táborra, mintha minden jelenlévő
követte volna Ansikot a halálba. Végül Pedoon törte meg, vad,
jajgató kiáltással.
A banda többi tagja is csatlakozott hozzá. Egyszerűen
megsiratták a halottat, nem emberi és nem is ogreszokás sze-
rint, hanem a kettő keverékével. Darin jelzett az embereinek,
hogy csendben várják meg, amíg a sirató véget ér.
Amikor hallgatásba süllyedt éjjeli madarak és rovarok új-
ra hangjukra találtak, Pedoon Darinhoz lépett.
– Elkísérnél egy rövid sétára, Minotaurusz Örököse?
– Szívesen.
Darin nem nagyon örült a sötét ösvénynek, amelyre
Pedoon vezette, de csendben követte a főnököt. Ha az volt a
sorsa, hogy Pedoon áruló keze végezzen vele, nem menekülhe-
tett előle, hiába mutatkozik gyávának, és utasítja vissza a vezér
hívását.
– Azt hiszem szerencsés lenne, ha a csapataink nem
egyesülnének. – mondta Pedoon. – Könnyebb megküzdeni az
éhséggel és a kemény derékaljjal, minthogy állandóan attól
kelljen tartani, hogy vagy egyik, vagy másik oldalról árulás
történik. Így hamar kinyílik a bicska az emberek zsebében,
könnyen vérontásra kerül a sor, és a végén mindannyian csak
vesztünk az ügyön.
– Így gondolom én is – válaszolta Darin, és a szavai nem
buktak volna meg a legszigorúbb hazugságvizsgáló varázslaton
sem. – Nem gondoltam, hogy te…
– Nem vártál ilyen józan gondolkodást egy ogrétől? –
kérdezett közbe nevetve Padoon. A sötét erdőben meglehető-
sen nyugtalanítóan hangzott ez az ogrekacaj. – Elég szégyen-
teljes a részedről, aki egy minotaurusz követője vagy.
Darin erre nem tudott mit válaszolni. Pedoon most már
halkabban nevetett.
– Ugyanakkor leköteleztél vele, hogy nem használtad fel
Ansik bolond árulását vérontásra. És ezt a tartozásomat leg-
alább meg tudom fizetni. Úgy tíz évvel ezelőtt egy ember
megmentett engem és a csapatomat az öbölnél, és azóta sem
láttam. Lehet, hogy úgy halok meg, hogy ez az adósság még
mindig nyomni fogja a lelkemet. Neked azonban vissza tudom
adni.
 Pedoon elmondta, hogy sok kisebb banda főnökével
együtt megegyeztek, hogy értesítik egymást, ha ellenséges lá-
togatók érkeznek a vidékre. Hajlandó volt megesküdni, és
megkérni erre a többieket is, hogy akkor is figyelmeztetik
egymást, ha Waydol és az örököse ellen jön valaki.
– Harcba nem keveredünk, csak ha kevesen vannak, vagy
ha olyan gyorsan tudjuk egyesíteni a csapatainkat, mint még
soha. Ami viszont a riasztást illeti – megbízhatsz bennünk.
Darin megszorította Pedoon bütykös kezét.
– Te pedig számíthatsz rám, hogy a vadászaim megoszta-
nak veletek mindent, amit fognak, amíg a területeteken va-
gyunk.
Csendben sétáltak vissza a táborba, csak az éjszakai erdő
neszei hallatszottak körülöttük.

* * * * *

– Van hely ennél az asztalnál? – hallotta Tarothin a háta

mögül.
A vörös köpenyes nem felejtett el kutató tekintettel körül
nézni, mielőtt lassan a széke mögött álló jámbor kinézetű em-
berre összpontosított volna.
– Azt hiszem, igen – mondta. A hangján épp csak egy ki-
csit érződött, hogy nem tiszta a feje. Csak három pohár jóféle
bort akart kiüríteni, ami nem igen foghat ki egy edzett nagy-
ivón. Senki nem szólta volna meg, ha azt gondolják, hogy szív-
fájdalmára keres vigaszt az italban.
A férfi minden további invitálás nélkül leült, és még egy
kancsó bort és egy tál kolbászt rendelt a szolgálótól. Amikor
kihozták a rendelést, Tarothin kénytelen volt hagyni, hogy újra
töltsék a poharát, de nem okozott nehézséget, hogy elbliccelje
az ivást.
Képes volt úgy tenni, mintha inna, és mintha hatna rá az
alkohol, amíg a férfi oda nem hajolt hozzá, és suttogva meg-
kérdezte:
– Szeretne újra csatlakozni azokhoz, akik elhagyták?
– Kicsodák? – kérdezte Tarothin.
A férfi először fennhangon kezdett el mondani valami
teljesen oda nem illő dolgot, aztán nagy levegőt vett.
– Nagyon jól tudod, hogy kik. Már egész Karthayban be-
szélik.
Ha valóban így volt, akkor valaki hétmérföldes csizmá-
val, szárnyakon, vagy talán egy sárkány hátán terjeszthette a
hírt. Mindenesetre, ha ez a fickó hallotta, és onnan jött, ahon-
nan Tarothin remélte, akkor a pletyka eljutott elég messzire.
– Ja, Rubina és a barátai?
– Ezen a néven emlegették a nőt. És kik a többiek?
– Ha hallottad a történetet, akkor tudod, hogy kik a töb-
biek. Átkozott istariak. Háromszorosan átkozott Lovagok.
Tarothin a következő öt percben kifejtette, hogy mi min-
dent tenne Rubinával, egyes istariakkal és akármelyik
Solamniai lovaggal, aki csak a kezei közé kerül. Időről-időre
felemelte a hangját, hogy a közelükben lévő asztaloktól gya-
nakvó pillantásokat vonzzon magára.
A részletek egy részét Tarothin találta ki. Egy részük éle-
tének egyik legkellemetlenebb élményéből merítette, egy rene-
gát mágus tárgyalásáról, aki gyógyító varázsigéket használt fel
az áldozata kínzására. Tarothin komolyan remélte, hogy azok-
nak nagy része a képzeletének szüleménye volt.
A látogató érdeklődő arccal figyelt, amíg Tarothin befe-
jezte, aztán rendelt még bort. A mágus remélte, hogy a férfi
rátér a tárgyra, ha egyáltalán van olyan, még mielőtt annyi bort
kell meginnia, hogy valóban összezavarodjanak a gondolatai.
Az Igaz Istenek Tarothinnal voltak. A következő pohár
felénél a férfi áthajolt az asztalon és így szólt:
– Nézze! Én nem tudom, mi várna önre, ha visszamenne
Istarba. Van viszont egy jó kis karthayi csapatunk, akiknek ele-
ge van ebből a harcból Istarral. Az istenek egyértelműen meg-
mutatták, hogy a mi oldalunkon állnak, és mi nem harcolunk az
istenek ellen.
– Bérelünk egy hajót, egy jó nagyot, sok-sok elszánt
karthayival a fedélzetén, akik készek felvenni a harcot Istarral.
Bőven lesz szükségünk varázslókra is, de azt mondják, maga ér
annyit, mint három az egyszerűbbek közül. Bízhatunk magá-
ban?
A bor jobban dolgozott a férfiban, mint Tarothinban, és
eltartott egy darabig, mire mindezt kinyögte. Addigra azonban
már nem tűnt fel neki, hogy Tarothin abbahagyta az ivást.
Ez nem jött rosszul Tarothinnak. Még a legenyhébb ön-
gyógyító igét sem kellett használnia, hogy kijózanítsa magát,
vagy hogy még részegebbé tegye a másikat. Meglehet, hogy
másik azt állítja, hogy karthayi, aki hű Istar uralmához, de ha
valóban karthayi, akkor Tarothin pedig surranó!
– Valami hely, ahova mehetek, ha fel akarok szállni a ha-
jóra? – kérdezte Tarothin.
– Eg-Egalobos kocsmája. A Pajzs-Pajzskészítők kikötő-
jében.
– Egalobos kocsmája a Pajzskészítők kikötőjében –
Tarothin feltűnően belenézett az erszényébe, mint aki készen
áll, hogy kifizesse a következő kört.
– Barátaid – barátaighd, pézz nélkül hagytakk itt? –
nyögte ki a férfi.
Tarothin bólintott, de a férfi feje is előre bukott, majd az
asztalra borult, felborítva a poharát. Tarothin úgy érezte, meg-
érdemli, hogy ott feküdjön, szakállával a borban, de azért in-
kább szólt az inasnak.
Figyelt rá, hogy botladozva hagyja el a helyiséget. Lehet,
hogy a férfi nem egyedül jött. A valamire való cselszövők, akik
után érdemes kutakodni, nem küldenek egyetlen ügynökként
egy olyan fickót, aki három pohár ilyen vacak bor után kifek-
szik! Tarothint már az is zavarná, ha valahogy kapcsolatba
hoznák ilyenekkel.
 Volt már rá példa azonban, hogy iszákosok és ostobák
trónokat döntöttek le. Ha háború és béke kérdése forog kockán,
vajmi keveset számít egy vörös köpenyes zavara.

* * * * *

A levél, amit Karthayból írt neki Pirvan, megnyugtatta

Sir Marodot.
A levél, amit épp most kapott Istarból, épp az ellenkező
hatást váltotta ki.
Sir Marod úgy nézett a levélre, mintha lehetséges volna,
hogy ha elég erősen akarja, akkor a papíron lévő szavak ártat-
lanokká váljanak, mint mondjuk egy szerelmes vers, vagy egy
bevásárló lista.
A kívánságának nem lett foganatja. Ha tűzre veti a leve-
let, annak lett volna némi következménye, de semmi jó. A levél
nagy része már amúgy is bevésődött Sir Marod agyába.
A papkirály Zeboimnak, a tenger királynőjének bizonyos
hatalmas és könyörtelen követőit is elküldi a flottával, ami ha-
marosan elhagyja Istart. Az ő parancsára és az ő áldásával
mennek, a nagy templomok anyagi támogatásával, és kifejezet-
ten felmentve azok alól a kötelékek alól, amelyek normális
esetben megkötik őket a mágikus tevékenységeikben.
Ez volt a legrosszabb rész. A fekete, vörös és fehér má-
gusok és a Jó, a Semleges és a Gonosz papjai tartották fenn
Krynn egyensúlyát, ahogy a csillagok között is fennmaradt az
egyensúly, ha tiszteletben tartottak bizonyos szabályokat. Nem
olyan bonyolultakat és mereveket, mint a Lovagok Szabályza-
ta, de legalább olyan hasznosakat.
Zeboim papjait tengerre küldeni azzal az utasítással,
hogy a győzelem érdekében bármit megtehetnek, könnyen oda
vezethet, hogy kihúzzák Krynn kényes egyensúlyának alapkö-
vét. Akkor kitörne a káosz, és tekintet nélkül minden teremt-
ményt maga alá temetne.
 Sir Marod megállapította, hogy kezdi megkedvelni az
olyan drámai szófordulatokat, amelyek jobb, ha megmaradnak
a költőknek és csepűrágóknak. Zeboim papjai ellenállásba fog-
nak ütközni, akár mágikus, akár emberi erők részéről.
A jelenlétük azonban növelik a veszélyt, ami felé Pirvan
és a barátai hajóznak vagy menetelnek, mert ők nem tudnak
róla, és nem tudnak rá felkészülni. És ezen nem sokat segít,
hogy csak Rubina személyében áll rendelkezésükre a mágia
segítsége, miután Tarothin féltékeny haragjában elhagyta őket.
Sir Marod korábban is küldött már a halálba férfiakat és
nőket – nem túl sokat, de ahhoz eleget, hogy rossz éjszakái
legyenek miattuk. Mindent megtett azonban annak érdekében,
hogy azok, akik küldetésre indulnak, még mielőtt elindulnak,
tudjanak róla, hogy mi vár rájuk.
Most azon gyötrődött, hogy törött dárdájú és kicsorbult
kardú Lovagokat küldött olyan ellenség ellen, aki akár az égből
is eléjük pottyanhat, vagy kinőhet a földből, minden figyelmez-
tetés nélkül.

10. fejezet
 – Hóhahó! – jött a kiáltás az oszlop végéről. – Sir Pirvan!
Ez az utolsó hegy?
Pirvan tölcsért formált a kezéből, és úgy kiáltott vissza: –
Igen, a következő egy egész hegység lesz!
A sziklákról kedélyes káromkodások és fáradt nevetés
verődött vissza, ahogy a menetoszlop az ösvény tetejéhez köze-
ledett. Pirvan erőt kényszerített a lábába, miközben tudta, hogy
a testének valamely olyan másik részéből veszi el, amelyre
még szüksége lehet, mielőtt pihenhetne.
Ő ment elől, amikor elérték a gerincet, és szinte össze-
esett a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta, hogy a másik
oldalon enyhe a lejtő és széles az ösvény, nagyobb letörések
nélkül. Ha egy hadvezér egy nap alatt két katonáját is elveszíti,
mert túl közel merészkedtek a sáros, vagy csúszós kövekkel
borított letörés széléhez, megtanulja értékelni az olyan enyhe
letöréseket, amin még egy csecsemő is sértetlenül legurulhatna.
Azon kívül megtanulja becsülni az ügyes helyetteseket.
Haimyát akkor is sokra tartotta volna, ha történetesen nem sze-
relmes belé, ugyanígy értékelte Birak Epront, és némi meglepe-
tésére Rubinát. A fekete köpenyes most férfi öltözetet viselt,
bár egy katona sem ment még hadjáratba ilyen sapkában, és ez
egyértelműen változtatott a vonzerején, ami eképpen nem von-
ta el annyira a férfiak figyelmét.
Az sem okozott gondot, hogy esténként, amikor megáll-
tak, végigment az oszlopon és a vízhólyagokra, meghúzódott
izmokra, tövisszúrásokra és hasonló sérülésekre helyezte a ke-
zét, vagy a pálcáját. Mint minden fekete köpenyesnek, neki is
mérsékelt volt a gyógyító ereje, de a szárazföldi egységben
eddig nem esett komolyabb sérülés. Aki nem halt meg, az me-
netképes állapotban volt.
Pirvan keresett egy lapos és száraz követ az ösvény szé-
lén, és leült. Ezután az övén lévő erszényből előhúzott egy szo-
rosan összehajtogatott, a vidékről készült, bőrhátú térképet.
 Ez a terület soha nem tartozott Solamniához, ezért a Lo-
vagok nem térképezték fel, úgy, mint ahogy más területeket,
amióta csak a térképezés tudományát feltalálták. Ehelyett ab-
ban bíztak, hogy a Kardhüvely Egyezmény és a Nagy Összeol-
vadás rábírja Istart, hogy az udvariassági szabályoknak megfe-
lelően rendelkezésükre bocsássa a térképeit.
Ebben a tekintetben, ahogy sok másban is, a Lovagok
kevesebbet kaptak, mint ami járt volna nekik. A térkép alapján
Pirvan leginkább annyit tudott megállapítani, hogy már majd-
nem kiértek a hegyekből, amelyek mögött laposabb vidék fe-
küdt. Ez a lapos vidék innen egészen a tengerpartig elnyúlt, és
valahol azon a parton volt Waydol erődítménye.
Olyan vidékre érnek most tehát, ahol könnyen a
Minotaurusz bandájába ütközhetnek. Az itt élő népek lehetnek
ellenségesek, vagy barátságosak, nagyrészt attól függően, hogy
mit gondolnak Waydolról. Az istari uralomhoz való hozzáállá-
suk szintén sokat nyomhat a latban, és Pirvannak nyújtott némi
vigaszt, hogy az embereinek többsége Karthayból való.
Pirvan a lemenő napba hunyorgott és lenézett a völgybe.
A fák magasra nőttek, és sokat takartak, még ezen a lejtőn is,
ezért eltartott egy darabig, mire észrevette a kéményből felszál-
ló füstöt, jóval az utolsó látható domb után.
– Falu van előttünk – mondta Haimyának és Epronnak. –
Lefelé vezet az utunk, úgyhogy biztosan elérjük, még mielőtt
leszáll az éj. De bízhatunk-e vajon, hogy barátsággal fogadnak?
Epron bólintott.
– Ezt a kérdést hallottam legtöbbször vonuló csapatok
kapitányaitól. Mennyi ideig lehet hajtani az embereket? Mert
ha a falu Waydolt támogatja, lehet, hogy kénytelenek leszünk
tovább menni, mint amit a csapat még elvisel.
Pirvan eddig sem hajolt meg annyira Epron véleménye
előtt, és továbbra sem szándékozott, hogy az emberek esetleg
megkérdőjelezzék, ki is vezeti a csapatot. Ugyanakkor azt sem
tagadhatta, hogy még soha nem vezetett kétszáz embert csatá-
ba, Epron pedig két kezén se tudta volna megszámolni, hány-
szor tett már ilyet (igaz, hogy két ujja hiányzott, a bal kezét ért
kardvágásnak köszönhetően).
– Rendben. Olyan közel megyünk a síksághoz, amennyi-
re csak lehet, tábort verünk, őröket állítunk, aztán felderítjük a
falut. Ha kiérünk az erdőből, fel kell készülnünk rá, hogy át
kell vágnunk a terepen, minél távolabb a lakott településektől.
– Meg kell tudnunk, hogyan állnak az emberek Istarhoz,
Waydolhoz, Karthayhoz, az Irda és jéglakó barbárokhoz, akik
legjobb tudomásom szerint szerepet játszhatnak még a törté-
netben – mondta Haimya. – Ha ez annyira fontos lenne, akkor
persze küldhettek volna két embert gyalog, a többiek meg jö-
hettek volna mind tengeren.
– Van benne igazság – ismerte el Epron. – Nem monda-
nám, hogy a barátotok, Jemar…
– Ne emlegessük Jemart, amikor az emberei itt mennek
el mellettünk – vágott közbe Haimya. – Ne felejtsük el, továb-
bá, hogy ő kint van a tengeren, az istari flottával a nyakán, ami
minket jelenleg nem érhet el, mert itt nem túl mély a víz.
Pirvan meg akarta jegyezni, hogy Jemar viszont bizton-
ságban van Aurhinius seregétől, amint akkora vízbe ér, ahol a
lovak szügye elmerül. Tudta azonban, hogy a fáradt csipkelő-
dés könnyen éles vitává fajulhat.

* * * * *

Végül nem volt rá szükség, hogy túl közel menjenek el a

falu mellett. A főútról még jóval a falu előtt leágazott egy ki-
sebb ösvény, és az előreküldött felderítők beszámoltak róla,
hogy a falvaktól távol ér ki a nyílt vidékre.
Az út azonban szénégetők között vezetett, melyek szintén
majdhogynem falut alkottak. Az elkövetkezendő napon minden
tisztáson egy-egy kemencére bukkantak.
Pirvan mostanra már egyáltalán nem emlékeztetett egy
lovagra, és igazság szerint a menetoszlopról is csak abból lát-
szott, hogy katonák, hogy fegyver volt náluk és nagyjából ren-
dezett sorokban haladtak.
– Hah – mondta az egyik szénégető (akit Pirvan nőnek
nézett), kezét bőrkötényébe törölve, amely olyan fekete volt,
mint a szurok, és repedezett, mint a jég olvadáskor. – Hát ti,
barátocskáim soha nem fogtok ártani Waydolnak, még ha el is
juttok a kapujába anélkül, hogy hasra esnétek.
Pirvan megvonta a vállát.
– Ki mondta, hogy kopogtatáson kívül bármi mást akar-
nánk tenni a kapujában? Hogy aztán mit teszünk – az rajta mú-
lik, és azon, hogyan válaszol.
– Akkor hát nem ellenségnek tartjátok?
– Nem, hacsak ő nem nevez annak, és még akkor is meg-
próbálunk csak annyira harcba bocsátkozni vele, amennyivel
kikényszeríthetjük, hogy tárgyaljon velünk.
A szénégető – kétségtelenül nő volt, bár nem sokkal ala-
csonyabb, mint Grimsoar, a Félszemű – szagos és poros ölelés-
ben magához szorította Pirvant.
– Akkor az istenek veletek lesznek. De vigyázzatok! So-
kan járják a vidéket Waydol fejére vadászva, és lehet, hogy
nektek is át kell rajtuk verekednetek magatokat, mielőtt célhoz
értek.
Így telt a nap nagy része, hogy Pirvan és Haimya külön-
féle véleményeket nyilvánított Waydolról, hogy megtudja, hova
húznak a szénégetők és a rokonságuk. A nap végére egyértel-
műen kiderült, hogy, legalábbis a szénégetők számára Waydol
nem számított igazán ellenségnek, inkább barátnak, és semmi-
képpen sem ő bőszítette fel a hatalmas Istart, úgyhogy vég-
eredményben nem lehet rossz, még akkor sem, ha minotaurusz!
Azt már nehezebb volt megállapítani, hogy miként véle-
kednek a főút menti falu lakói, mert a szénégetők és a falusiak
nem voltak a legjobb viszonyban egymással. Az erdőlakók
gyanították, hogy a falusiak kezet (vagy egyéb testrészt) csó-
kolnak Istarnak, egyszerűen azért, mert olyan népek, akik haj-
lamosak az ilyesmire. Részletesebben azonban nem tudtak nyi-
latkozni erről, és Pirvan egy idő után feladta a kérdezősködést.
– Nincs benne semmi meglepő, hogy nem tudunk kijönni
a más fajokkal, ha két, egymáshoz ilyen közel fekvő emberi
település sem bír meglenni békességben – jegyezte meg Epron,
amikor az utolsó katona is átvonult az utolsó tisztáson.
– Lehet, hogy nem lep meg, de nem csupán a csapdák le-
hetnek halálosak – mondta Haimya.
A nő hosszan és keményen nézett Epron szemébe, és
Pirvannak eszébe jutott, hogy Epronnak nemcsak, hogy tisztán
emberekből állt a csapata, de nem is nagyon kezdeményezte,
hogy más fajokból is toborozzanak. Nem mintha túl sok ilyen
lett volna Karthayban, de minden esetre elgondolkodtató a do-
log.
Mindazonáltal ebben a témában a tűnődés mindössze ál-
matlan éjszakhoz vezet, azt viszont Pirvan nem engedhette meg
magának, ha a két lábán akar eljutni Waydol ajtajáig.

* * * * *

Haimya utána még egy darabig azon töprengett, hogy ta-

lán az ördögöt festette a falra, amikor csapdákról beszélt. Két
óra sem telt el ugyanis azóta, hogy elhagyták a szénégetők er-
dejét, amikor belebotlottak egybe. Ha ügyesebbek, vagy erő-
sebbek a támadók, súlyos kárt is tehettek volna a csapatban.
Úgy esett azonban, hogy a falusiak nem tudták eldönteni,
hogy az útnak melyik oldalán rejtőzködjenek el. Ezért, amikor
Pirvan felderítői meglátták őket, még mindig ide-oda szalad-
gáltak az úton, néha pedig megálltak középen vitatkozni.
A felderítők gyorsan az erdőbe surrantak, és addig kúsz-
tak előre, amíg észrevétlenül fel tudták mérni az ellenség erejét
és elhelyezkedését. A hírnökeik ezután visszasiettek Pirvanhoz,
aki azonnal megállította a menetet, miközben meghallgatta a
beszámolót.
Birak Epron úgy vélte, hogy baloldalon legalábbis elég
ritkás az erdő, hogy egy kisebb csoport titokban a falusiak mö-
gé kerüljön, és hátba támadja őket. Még vállalkozott is rá, hogy
vezeti a csapatot, de Pirvan úgy gondolta, hogy inkább arra
játszik, hogy a nagy hőstettel elbűvölje Rubinát, és nem túl
alaposan átgondolt a terve.
Amennyire Pirvan tudta, a fekete köpenyes hű maradt
Epronhoz, de azzal is tisztában volt, hogy Epron állandóan
kétségek között gyötrődik, és mindig újabb és újabb lehetősé-
geket keres, hogy nagyobbnak látsszon a hölgy szemében.
Egyáltalán nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy
nem engedi, hogy a nő elvonja a kötelességeitől, de azért nem
is volt teljesen őszinte. Az emberei szerencsére elnézőek voltak
– legalábbis egyelőre.
– Küldd a legjobb helyettesedet tíz, tizenkét emberrel! –
mondta Pirvan a zsoldosnak. – Senki sem kérdőjelezi meg a
bátorságodat közülünk. Senki nem tudná elvégezni a munká-
dat, ha lemészárolnának egy csetepatéban, ahol az ellenfél meg
sem érdemli, hogy ráemeld a pengéd.
Epron láthatólag nem volt meggyőzve.
– A jó helyettesek sem teremnek minden bokorban –
mondta. – Azonkívül nem úgy nyertem meg az embereim hű-
ségét a sok év alatt, hogy másokat küldtem olyan feladatok
elvégzésére, amelyeket én nem tettem volna meg.
– Az alatt a sok év alatt soha nem volt még rád ekkora
szükség. – Pirvannak fáradtságában már az jutott az eszébe,
hogy Birak Epron talán háborút szeretne Istar és Karthay kö-
zött, amitől nyilván minden zsoldosnak megtelne az erszénye
szerte a vidéken.
És ami leégett városokat, síró özvegyeket és árvákat, ha-
lott vagy megnyomorodott fiatal férfiakat és sok minden mást
hagyna maga után, aminek nem örülnének az istenek.
Nem mondta ki a megjegyzését.
 – Epron, válassz! Nem hiszem, hogy képzett harcosokkal
állunk szemben, de nem alszanak és nem is részegek, hogy
bármeddig várhassunk a támadással.
Epron megvonta a vállát.
– Legyen, ahogy te akarod, Lovag.
Epron helyettese pillanatok alatt eltűnt tíz emberrel. Má-
sok az út másik oldalán lévő erdőben szívódtak fel. Nekik az
volt a feladatuk, hogy fedezzék a fő hadtest visszavonulását, ha
esetleg erre kényszerülnének.
A csapat többi részének egyszerűen előre kellett nyomul-
nia az úton, mint a halastóba vetett csalinak, hogy támadásra
csalják a lesben állókat. Pirvan elmondott egy rövid fohászt
Kiri-Jolithoz, hogy nehogy a hal nagyobb és éhesebb legyen a
vártnál, majd elfoglalta a helyét a menetoszlop élén.
Pirvan nem sokat tévedett, amikor felbecsülte az ellenség
erejét és tapasztalatát. Alig voltak többen ötvennél, és a sok
lehetőség közül olyan helyet választottak a támadásra, ahol
mély árok futott az út mindkét oldalán.
Így, amikor az első nyilak kivágódtak a fák közül, elesett
egykét katona. A többség, még a legkevésbé képzettek is, az
árokba ugrottak az út egyik, vagy másik oldalán. Mindkét
árokban térdig érő víz volt, úgyhogy a lebukó katonák vizesek
és koszosak lettek, és egyáltalán nem volt kényelmes a rejte-
kük. Az íjak egy része is nedves lett.
Mindazonáltal le tudták győzni az ellenfél íjászait, szinte
abban a pillanatban lenyilazva őket, amint megmutatkoztak.
Csupán néhány perc telt el így, és az ellenfél kellőképpen két-
ségbe esett, hogy nyílt támadást indítson, a több, mint három-
szoros túlerő ellen.
Amint támadásba lendültek, Epron helyettese és az em-
berei sem tétováztak. Az út baloldalán az ellenség azon kapta
magát, hogy két tűz közé szorult, és nedves talajra kényszerült,
ahonnan nem nagyon tudtak harcolni, és még menekülésre sem
volt esélyük, úgyhogy pillanatok alatt legyőzték őket. Ott hely-
ben lemészárolhatták volna őket mind egy szálig, de Pirvan
szigorúan megtiltotta a felesleges gyilkolást. A parancsát nagy-
részt betartották. Jobb oldalon, ahol Pirvan maga állt az élen,
jóval élesebb közdelem dúlt. A falu elszántabb szívű és kardhoz
jobban értő emberei ezen az oldalon voltak, és Pirvannak elő is
kellett húznia a kardját, hogy visszatartson egy párost, akik
Haimyát nézték ki ellenfelüknek.
A lovag végül tettetett visszavonulással vetett véget a
harcnak, amellyel a támadókat kicsalogatták az erdőből, át az
árkon, ki az útra. Amikor kiértek, a hátsó védelem rohanvást
előretört, és acélerdővel vették körül a falusiakat. Azok meg-
lengették felhúzatlan íjaikat, és hamarosan nem maradt más
hátra, mint megkötözni a foglyokat.
Nem, nem csak ennyi. Pirvan tudni akarta, hogy miért
követtek el ekkora butaságot a falusiak. Annak ellenére, hogy
megtiltotta a gyilkolást, az ötven támadó közül hatan menthe-
tetlenül meghaltak, és Rubina ki sem látszott a munkából a
többiek meggyógyításán ügyködve.
Pirvan leült egy dombocskára, a legidősebb épségben
maradt férfival szemben, és a társaságot nézte. Azután a földre
mutatott.
– Ülj le!
– A kezedben vagyunk, kapitány – dörmögte a férfi. –
Nem kell előzékenykedned.
– Épp ellenkezőleg – mondta Pirvan. – Nagyon is kell,
hacsak nem maga az ördög vagytok, amellett, hogy bolondok.
Ülj le, vagy maradj állva, ahogy akarod, csak mondd el, hogy
miért támadtatok ránk.
Úgy tűnt, hogy a falu megtudta – kétségkívül a szénége-
tők kéme közbenjárásával –, hogy a zsoldosok Waydolhoz tar-
tanak, hogy csatlakozzanak hozzá. Ha ellenállás nélkül hagyták
volna, hogy átvonuljanak a területen, akkor Istar bosszúja,
Aurhinius valamelyik kapitánya és csapatának személyében
előbb-utóbb utolérte volna a falut.
 – Akkor is annyi vért vesztettünk volna, mint így, de
amellett rámentek volna az értékeink, az asszonyaink és a
gyermekeink is, a becsületünkről nem is beszélve. Így legalább
a ma ontott vérünk, megment ettől a csapástól.
Pirvan sóhajtott. Az ő emberei nem igen tehettek semmit
– talán Rubina gyógyító igéinek kivételével – ami pótolhatná a
falu veszteségeit.
Pirvan egyik táskájában azonban volt papír és tinta, és
ezekkel igenis tudott segíteni.
Elővette őket, gyorsan írt pár sort, aztán viaszt kért
Haimyától. A korona jelével ellátott gyűrűjét belenyomta a zöld
pecsétviaszba, majd összehajtotta a papírt és átnyújtotta a pa-
rasztnak.
– Ha ezt elviszed a Solamniai Lovagok valamelyik tor-
nyába, tudni fogják, hogy egy lovag kívánja, hogy meghallgas-
sanak. Meg fognak hallgatni, és azt hiszem, igazságot fognak
szolgáltatni neked, talán többet is, mint amire számítasz.
A férfi kétkedve nézett Pirvanra.
– Azt beszélik a vidéken, hogy a Lovagok már nem olya-
nok, mint valaha voltak.
– A Lovagok soha nem azok voltak, amiről a legendák
szólnak, legalábbis a legtöbbjük nem. Az istenek tudják, én
nem. Tudod, hogy én tolvaj voltam Istarban, mielőtt a Lovagok
becsületesebb munkát találtak a számomra?
A falusi most már teljesen elámult. Pirvan felállt, és fel-
segítette a férfit is.
– Úgyhogy ne térdelj előttem! Csak tedd ezt a levelet a
Lovagok elé, és utána ítéld meg, mennyit érnek! Lehet, hogy
csodálkozni fogsz.
– Én már most is csodálkozom, Sir… eh..?
– Sir Pirvan.
– Mint már mondtam, nem tudom, mit jelentsen mindez.
De a magafajta emberek miatt talán érdemes megkérdezni a
Lovagokat.
 Eddigre a sebesült falusiak nagy részét sikerült annyira
rendbe hozni, hogy tudjanak járni, vagy el lehessen őket szállí-
tani az ágakból és köpenyekből rögtönzött hordágyakon. Pirvan
Haimya mellett állt, és nézte, ahogy a falusiak eltűnnek szem
elől, majd Birak Epronhoz fordult.
– Szedd össze az embereket, a sebesülteket és halottakat
tegyétek hordágyra, és tűnjünk el innen. Messze akarok jutni az
erdőből, mielőtt leszáll az éj.

* * * * *

Kiderült, hogy nincs rá esély, hogy napnyugta előtt el-

hagyják az erdőt. A hegytetőről nyílt vidéknek látszó területet
erdősávok és foltok szabdalták. Pirvan megesküdött volna,
hogy a fák egy része követi őket.
Végül egy könnyen védhető mezőn ütöttek tábort, ame-
lyet egyik oldalról fák, a másikról pedig egy tiszta vizű patak
határolt. Felállították a könnyű sátrakat, a sebesülteket alájuk
fektették, és Rubinára bízták, egy társaság pedig elment, hogy
eltemesse a két halottat.
Pirvan egy tömzsi juharnak vetette a hátát, és lehúzta a
csizmáit. A csata óta nem vette le és nem szárította meg őket,
és a lábikráján lévő nedvedző vörös csíkok figyelmezették rá,
hogy nem volt túl bölcs. Lehúzta a harisnyáját, és épp elmé-
lyült az élvezetben, hogy mezítláb tapos a füvön, amikor árny
mozdult a sötétségben.
Már nyúlt a kardja után, amikor az árny újra megmoz-
dult, és a tábortűz fényében kirajzolódott a sziluettje. – Jó estét,
Lady Rubina!
– Jó estét, Sir Pirvan! Úgy érzem, gyógyító erőre van
szüksége.
– A friss levegő bőven elegendő a javulásomhoz. Nem
szükséges fáradnia.
– Talán így van, talán nem. Legalább hadd vessek rá egy
pillantást, nehogy olyan komolyra forduljon, hogy aztán igazán
fáradságos munka legyen meggyógyítani.
– Igaza van. Becsületesen és jól dolgozott és helytelen
lenne, többet kérni öntől, mint amit adhat.
– Híres vagyok a nagylelkűségemről, de azért köszönöm
– mondta Rubina.
Pirvan elértette a kettős értelmet, de tudta, hogy a legegy-
szerűbben úgy akadályozhatja meg, hogy Rubina folytassa a
témát, ha csendben marad.
Nem volt azonban könnyű túl sokáig csendben tűrnie,
hogy Rubina hosszú, hajlékony ujjai a kidörzsölődött lábszárán
játszanak. Apró, jóleső sóhajok hagyták el az ajkát, bár a nő
legalább azt nem erőltette, hogy vegye le a nadrágját.
Sajnos azonban úgy tűnt, hogy Rubina kifinomult sze-
relmi igéit nem nagyon érdekelte, mit visel az áldozat. Amikor
Pirvant égető vágy öntötte el, hogy az ölébe rántsa és megcsó-
kolja Rubinát, tudta, hogy menekülnie kell.
Feltápászkodott, miközben tisztában volt vele, hogy aki
csak ránéz, mindenki láthatja rajta a vágyat, és Rubina is fel-
állt. Hozzá dörgölőzött, amiből egyértelműen érezni lehetett,
hogy katona ruhája alatt nem sok mindent visel, aztán egyik
kezével megsimogatta a férfi állát és ajkait.
Aztán felnevetett – most az egyszer nem erőltetett kacaj-
jal, hanem igazi kedvességgel – és állon csókolta Pirvant.
– Nos, én… tudod, hogy mik a szándékaim, és tudom,
hogy mit gondolsz. Mivel, tudom, hogy mit gondolsz, azt is
tudom, hogy rajtad felesleges gyakorolnom ezt az erőt. Nem is
állnék közéd és a feleséged közé, hogy megszerezzem.
– Van kettőtökben valami nagyon ritka. Azt hiszem ennek
olyan ereje van, ami megvéd mindkettőtöket. Ha valaha is létre
tudnék hozni számodra egy varázsigét, akkor az arra irányulna,
hogy megszüntesse ezt az erőt.
Rubina megint megcsókolta Pirvant, majd csípőjét rin-
gatva elsétált, egyértelműen sugározva magából a vágyat, és az
eltökélt szándékot, hogy kielégítse. Pirvan nekidőlt a fának egy
percre, és a fekete köpenyes csókjának a helyét dörzsölgette.
Nem azért, hogy valami tisztátalanságtól szabadítsa meg ma-
gát, hanem egyszerűen azért, hogy felfogja, hogy mindez való-
ban megtörtént.
Pirvan végül úgy döntött, hogy a hideg víz hagyományos
gyógymódja talán segíteni fog. Felsétált egy darabon a patak
mellett, az őrszemeken túlra, egy magányos bokornál levetkő-
zött, és beugrott a vízbe.
Frissítő, nyugtató, megtisztító és még sok más érzés ön-
tötte el egyszerre. Pirvan élvezte a víz ölelését, ahogy soha nem
élvezheti Rubina karjait, amikor csobbanást hallott a közelben,
ami túl nagy volt ahhoz, hogy haltól származzon.
Megfordult, és egy emberi fej bukkant fel a víz alól, egy
fej hosszú, szőke hajjal és a sötétségben színtelen, de ismerős
formájú szemekkel.
– Jó, hogy látlak, hölgyem.
– Úgy látszik, mindketten megkívántuk a fürdőzést –
mondta Haimya.
– Valóban – válaszolta Pirvan. – Bár már mást is megkí-
vánt; még a hideg víz hatása sem volt végérvényes, ha Haimya
mellette volt.
A felesége kézen fogta, és a partra vezette. Amikor a víz
már csak a csípőjükig ért, Pirvan átkarolta és megcsókolta a
tarkóját, a vizes hajával és mindennel együtt. Haimya szembe
fordult vele, és onnantól kezdve nem sokat beszéltek. Olyan
sok idő eltelt, hogy végül a táborból jövő kereső brigád hangjai
térítették magukhoz őket.
Miután visszatértek a sátrukba, hamarosan elaludtak, és
Pirvan utolsó gondolata ez volt: Minden harcosnak ilyen társra
lenne szüksége, mint Haimya. Viszont akkor soha nem akarná-
nak csatába menni, és elválni tőle.
Lehet, hogy ezzel a módszerrel békét lehetne teremteni
mindenütt, csak az istenek nem jöttek még rá?
 11. fejezet

Tarothin nem tartozott a világ legboldogabb tengerjárói közé,

még egy olyan hatalmas hajó fedélzetén sem, mint az Aranyke-
hely. Most még kevésbé volt vidám, ahogy a csónak hányko-
lódva távozott Karthay nyugati kikötőjéből, és ő próbált min-
den kézre eső fogódzkodóban megkapaszkodni. A szél majd-
nem viharos volt, az eső apró tövisekként szurkálta az arcát, a
vízpermet eláztatott mindent, amit az eső még nem, és a He-
gyek Büszkesége, a „Karthay-hű” bérelt hajó akár a Nuitarin is
lehetett volna, Tarothin annyira nem látott semmit belőle.
Annyi vigasza azért volt, hogy sok útitársánál jobban fel-
készült a vad utazásra. Az újonnan toborzottak olcsó zsoldo-
soknak látszottak, akik Karthay minden kocsmájában megta-
lálhatók.
Ugyanakkor úgy tűnt, hogy szíves-örömest lesüllyedné-
nek a kikötő aljára, ha az véget vetne a szenvedésüknek.
Tarothin orra egyértelműen tolmácsolta, hogy milyen rettentő-
en érzik magukat.
 Aztán egyszer csak megszűnt a szél, a vitorlák összees-
tek, valaki elkiáltotta magát, hogy „Elő az evezőket!”, és a fe-
délzeten lévők közül azok, akik képesek voltak kezeim, vagy
legalább felismerni egy evezőt, tántorogva a dolgukra indultak.
Tarothin úgy döntött, hogy nem méltóságán aluli dolog, ha ma-
ga is evezőhöz nyúl, és jócskán megizzadt, mire a csónak elérte
a Hegyek Büszkesége mellé ért.
Még jobban leizzadt, mire végezet a segédkezéssel a csó-
nak kipakolásában. A csomagokat és az utasokat is hálóban
kellett felhúzni a fedélzetre, és az izzadság csípte a frissen ke-
letkezett vízhólyagokat Tarothin tenyerén.
Végül az utolsó hordó és zsák is lekerült a raktérbe, és
csak a legénység, valamint a nyögve fetrengő újoncok hada
maradt a fedélzeten. Egy férfi, akin mintha másodkapitányi
szalag lett volna, a hátsó fedélzetre hívta Tarothint.
– Nincsen valami gyógyító módszere, amivel segíthetne
ezeken a szerencsétlen félnótásokon? – kérdezte a férfi, a fe-
délzeten fetrengő tengeribetegekre mutatva.
Tarothin a homlokát ráncolta. Nem akart már rögtön az
elején nagyobb gyógyító varázslatokhoz folyamodni, ráadásul
ilyen jelentéktelen gyengélkedések miatt, mint a tengeribeteg-
ség. Meg kellett őriznie az erejét, annál inkább, mivel tudta,
hogy a Hegyek Büszkesége nem sok jó elébe néz, úgyhogy
minden erejét szépen elhasználhatja apró adagokban. Azon
kívül, minél kevésbé ismerik az igazi erejét ezek az emberek,
annál nagyobb esélye van, hogy meglepje őket, amikor arra
kerül a sor, hogy meg kell mutatnia, mire képes.
– Hát, ezek a fickók maguktól is meggyógyulnak, csak
hadd vigyem őket nyugodt helyre, ahol kapnak vizet és erőle-
vest. Ha megmutatják, hol a konyha, többféle keveréket is ké-
szíthetek, ami megnyugtatja a gyomrot. Csak annyi varázslatra
lesz szükségem, amit még egy kontár varázsló is el tud végezni
álmában.
A másodkapitány kétkedve nézett rá. Tarothin megvonta
a vállát.
– Rájuk bocsáthatok egy varázslatot, amitől mindannyian
meggyógyulnak, de nem tudom, akarod-e, hogy túl sok varázs-
lat üljön a hajón, mikor kihajózunk.
– Ki mondta neked, hogy ki akarunk hajózni? – A másod-
tiszt láthatólag még mindig azon hezitált, hogy hívjon-e segít-
séget, és láncra verje-e Tarothint.
Tarothin úgy tett, mintha tökéletesen hidegen hagyná,
hogy mi történik vele, és mi áll a másodtiszt szándékában.
– Senki sem mondta, de van szemem, és nem ez az első
eset, hogy tengerre szállok. Azonkívül, bármilyen ocsmány is
ez a szél, azért arra jó, hogy elhagyjuk a partot. Várhatsz, amíg
a varázsigéket elfújja a szél, és lehet, hogy egy jó kis ellenszél
oszlatja majd szét őket.
– Na ja – mondta keserűen a másodtiszt. – És azt az istari
főnökeink nem fogják megköszönni.
Tarothin megjegyezte, hogyan jut el a konyhába, és ott-
hagyta a másodtisztet, hogy próbáljon összeszedni néhány ke-
vésbé beteg újoncot, akik segíthetnek a ramatyabb állapotban
lévő társaikon. Közben azon töprengett, hogy a másodtiszt
megjegyzése elégedetlenségre utalt-e a legénység részéről,
vagy egyszerűen egy sokat megélt tengerész vonakodása volt,
hogy szárazföldi patkányok ugráltassák.
Ő legalább biztos nem árthatott senkinek a Büszkeség fe-
délzetén, ha az első feladata az volt a fedélzeten, hogy negyven
tengeribeteg újoncot egészséghez közeli állapotba hozzon.

* * * * *

Amikor már pár napja északnyugatnak hajóztak, Jemar,

az Igazságos kikémlelt a Kardszellő hátsó kabinjának egyik
ablakán, és ő is érdekes jelentenek volt a szemtanúja a fedélze-
ten. Ha lett volna lehetősége, hogy megossza az érzéseit a
Büszkeség másodtisztjével, könnyen kiderülhetett volna, hogy
rokonlelkek.
Nem mintha a hajó középfedélzete zöldképű újoncokkal
lett volna tele, akik annyira betegek, hogy azt se tudják élnek-e
vagy halnak. Az út előkészületeit végző szorgos kezek mellett
három nő állt a fedélzeten. A tunikájuk, nadrágjuk és csizmájuk
fölé előrelátóan csuklyás köpenyt öltöttek fel, és körülöttük
tisztes mennyiségű táska, bőrönd és láda állt.
Az egyik, lengébben öltözött nő szemmel láthatólag gye-
reket várt. És ez volt az, amitől elfacsarodott Jemar szíve. A nő,
akit az életénél is jobban szeretett, és majdnem annyira, mint a
tengert, felajánlotta, hogy hajóra száll vele, miközben már fél-
úton volt a negyedik gyermekük.
A jól nevelt köszöntésből mindenesetre semmi rossz nem
származhat, még akkor sem, ha az ember halálos ellenségéről
van szó, hát még, ha a saját feleségéről. Jemar mély lélegzetet
vett, és kilépett a fedélzetre.
A következő pillanatban levegőt is alig kapott, olyan szo-
rosan ölelte Eskaia. Meglepően erős volt egy olyan nőhöz ké-
pest, aki épp, hogy a válláig ért. Jemart melegség járta át az
ölelésétől, és érezte a nő domborodó hasát.
– Minek köszönhetem ezt az üdvözlést? – kérdezte Jemar
felhúzott szemöldökkel.
– Annak, hogy megengedted, hogy én is hajóra szálljak,
és veled tarthassak – mondta Eskaia, és olívaszínű arcán fehé-
ren csillogó mosoly villant.
– Valóban – mondta Jemar, azon igyekezve, hogy nehogy
olyan hangot üssön meg, hát még, hogy olyan szavakat mond-
jon ki, amelyek nyilvános veszekedéshez vezethetnek. – És kit
tisztelhetek a kísérőidben?
Eskaia hátra lépett és gyengén a férje bordái közé bökött.
– Ha elfelejtetted Amalyát, a komornámat, akkor csodál-
kozom, hogy vállalkoztál a flotta vezetésére. Még jó, hogy itt
vagyok, hogy átvegyem a helyed, ha az eszed…
Jemar nem tudta visszatartani a nevetését. A dolog nem
volt annyira vicces; ha Eskaia olyan családba született volna,
mint a férje, lehet, hogy tényleg a saját hajója fedélzetén sétált
volna (persze, remélhetőleg nem ilyen előrehaladott áldott álla-
potban), és számíthatna rá, hogy egy napon kitűzheti a saját
lobogóját. Úgy vette fel a tengeri barbár feleségére váró élet-
módot, mintha arra született volna, nem pedig Istar egyik ha-
talmas kereskedő háza örökösnőjének.
Jemar abbahagyta a nevetést, amikor észrevette, hogy
Eskaia még mindig beszél.
– …ez pedig Delia, vörös köpenyes varázsló, különleges
gyógyító varázsigék tudója a bábaság terén. Minden esetre nem
számítok rá, hogy még tengeren leszünk, amikor megszületik a
gyermek, de Delia ahhoz is ért, hogy megelőzze a balszeren-
csét.
Az elvetélést nem akarod kimondani, gondolta Jemar.
Eddig szerencsések voltak az utódaikkal: három egészsé-
ges gyermekük növögetett, és nem volt velük azóta sem semmi
gond, hogy a bábák először emelték fel őket a büszke szülők
előtt. Jemar azonban úgy érezte, hogy a sorsot hívják ki maguk
ellen azzal, hogy Eskaia eljön erre az útra.
Mostanra mindenki abbahagyta a munkát a fedélzeten, és
Eskaia körül tülekedtek, hogy elvigyék a lady csomagjait. Öt,
magát is felkapták volna, ha nem lettek volna kénytelenek
meghagyni ezt a megtiszteltetést a kapitány számára.
Talán minden jól alakul. Habbakuk tudja, hogy imádják,
és hogy a jószerencse jelének tartják.
A Kardszellő fedélzetén mindenki ujjongásban tört ki,
amikor Jemar, az Igazságos a karjaiba kapta a feleségét, és a
hátsó kabinba vitte.

* * * * *

Tarothin pontosan olyan rosszul felszereltnek találta a

Hegyek Büszkeségének konyháját, mint amilyenre számított.
Ahhoz azonban volt elég gyógyfű és fűszer, hogy elkészítse az
egyik főzetet. Nem a legjobbat ugyan, de egy kis mágia segít-
ségével és az istenek jelentős közbenjárásával megteszi.
A vörös köpenyes varázsló gyorsan dolgozott, azt az
alapelvet követve, hogy ha nem lesz rossz az íze, akkor senki
nem hiszi el, hogy valamit is használ. A fortyogó főzet szaga
kis híján kiüldözte a szakácsokat és a kuktákat a saját konyhá-
jukból, és a fiúk, akik a fedélzetre vitték az edényeket, a szá-
jukra és az orrukra kötötték a kendőjüket.
De működött. Mire a Hegyek Büszkesége útra készen
állt, az újoncok sápadtan még ugyan, de talpra álltak – és a
vitorlamester nyomban munkára is fogta őket, hogy segítsenek
a csörlőnél, a vitorlák felvonásában, vagy a laza vitorlák meg-
feszítésében.
A nyílt tengeren persze a szél és a hajó együttes erővel
mindent megtett, hogy az újoncok ismét maguk alá kerüljenek.
Az erőfeszítésük azonban nem járt sikerrel: mindannyian tal-
pon maradtak és dolgoztak, vagy eltűntek szem elől és megér-
demelt álmukat aludták, amikor a Büszkeség belefutott az istari
flottába.
Az idő még mindig nem volt kéjutazáshoz való, és
Tarothin megesküdött volna, hogy a levegőben egyszerre látott
ködöt, esőt és felhőket. A kötélzetbe kapaszkodva megpróbálta
számba venni az istari flottát, amit körülbelül tizenöt akkora
hajóra becsült, amelyeken összesen mintegy ezer katona lehe-
tett a saját legénységükön kívül.
Némelyikük jobban küszködött, mint amennyire indokolt
lett volna; a gályák mind teljes vitorlával haladtak, miközben
az evező nyílásaik szorosan be voltak zárva. Még a nagyobb
vitorlás hajók is úgy billegtek lustán, hogy Tarothinnak felka-
varodott volna a gyomra, ha túl sokáig nézi őket.
De nem nézte őket sokáig. Lement inkább a kabinjába, és
bezárkózott, mivel a szolgálatainak hála, kapott saját lakrészt.
Lefeküdt és könnyű igét bocsátott magára, amitől transzba
esett, valamint egy erősebbet is, amely azonnal figyelmezteti,
ha a flottában mágikus erő, vagy mágiahasználó jelenik meg.
Ez nem tette lehetővé, hogy bármilyen igével beavatkoz-
zon; az egy másik, sokkal súlyosabb kérdés volt, a veszélyes-
ségéről nem is beszélve. Nem is volt tőle annyira cselekvőké-
pes, mint szerette volna, hogy megvédhesse magát a mágikus
támadásoktól, hát még a fizikaitól, miközben transzban fekszik.
A varázsigék eme ötvözetének volt azonban egy nagysze-
rű erénye. Úgy feküdt ott, mint légy a falon, észrevétlenül azok
számára, akik alatta mászkálnak, és akik nem érzékelik fürké-
sző tekintetét.
Amikor felkel, az istari flottának jóval kevesebb mágikus
titka lesz előtte.

* * * * *

Lady Eskaia leereszkedett a férje kabinjának második

legelegánsabb, cseresznyefa székébe, amelyet csiszolt, borvö-
rös korall és szarvasbálna-csont berakás díszített. A férje észre-
vette, hogy óvatosan és kecsesen mozog.
Valóban, a kecsességét a terhesség utolsó hónapjáig nem
fogja elveszíteni, amikor már egyetlen nő sem tehet semmit,
hogy ne úgy nézzen ki, vagy mozogjon, mint egy két lábon járó
dinnye. Különben még elf is lehetne a sötét bőrével, talán a vad
vérű kagonestiek közül, akiknek ösztönösen kecses a mozgásuk
a vízen és a parton egyaránt, akár táncolnak, akár járnak, akár
van rajtuk ruha, akár…
Jemar nem űzte ki a gondolatot a fejéből. A nyelvét kény-
szerítette rá, hogy ihletet kapjon belőle, hogy olyan szavakat
formáljon, amelyek talán meggyőzik a feleségét, hogy menjen
vissza a partra.
– Olyan szép vagy, hogy nem is tudom elhinni, hogy lé-
tezel, még ha itt ülsz is előttem.
– Még így terhesen is?
 – Így még inkább.
A nő csókot lehelt felé.
– Nem győzök csodálkozni, hogyan válhat egy bárdolat-
lan tengeri harcos ilyen mézesmázossá.
– Volt, aki megihlessen, édes hölgyem.
– Akkor hát, ha olyan nagyon meg van ihletve, jó uram
miért zavarja ennyire a jelenlétem a hajón? Balszerencsét ho-
zok tán?
– Nem – ez lényegében igaz volt; elenyésző volt azoknak
a száma, akik úgy tartották, hogy a nők balszerencsét hoznak a
hajón, és Jemar óvakodott tőle, hogy ilyeneket vegyen a szol-
gálatába.
– Te vagy a jó szerencsém záloga, amióta csak ismerlek –
folytatta. – Tartozom neked…
– Valamivel a hozományomért és a kapcsolatokért, amit
az Encuintras Házzal és a szövetségeseivel hoztam a számodra,
mondhatnám.
– Ezt mondanád, amikor én a lágy szenvedéllyel…
– Jobb, mintha kevésbé lágy szavakkal visszaküldenél a
csónakba, hogy ismét partra szálljak.
Jemar felugrott a székéből. Térdre akart ereszkedni, a fe-
jét Eskaia ölébe hajtani, és úgy könyörögni neki, hogy vegye
észre, milyen őrültséget akar elkövetni. Ehelyett csak állt,
ökölbe szorított kezét az oldalához szorítva.
Eskaia pillantása szinte átdöfte. Talán azt gondolja, hogy
esetleg kezet emelne rá? Kétszer előfordult már ilyesmi. Nem
sok kétsége volt afelől, hogy a felesége elhagyná, ha harmad-
szorra is megtenné. Ezért aztán kordában tartotta a nyelvét, az
indulatait és a bor iszogatást, amelyek közül, úgy gondolta,
egyik sem árthatott neki, ha módjával bánt velük.
A visszafogottság valóban több Eskaiával töltött évet
ajándékozhat neki, hiszen a lány mintegy tizenhét évvel fiata-
labb volt nála, és valószínűleg ezüsthajú szépség lesz, amikor ő
már csak egy motyogó tengerész-roncs, vagy csupán halak által
lecsupaszított csontváz valamelyik távoli tenger fenekén. Vá-
gyott azokra az évekre. Olyan borzasztóan vágyott rájuk, hogy
érezte az ízüket az ajkain…
Eskaia felállt és átölelte, és Jemar inkább az ő ajkain kós-
tolta meg az álmait.
– Nem gondolok könnyelműen a veszélyekre, amelyek
ezen az úton leselkedhetnek rám, szerelmem. De emlékezz rá,
hogy túléltem egy téli vihart, amikor Milandorral voltam álla-
potos, és ő már a vállamig ér, és olyan erős, mint egy
minotaurusz.
– A vihar nem ugyanaz, mint a csata. Ha a hajó nem bo-
rul fel, a fedélzeten mindenki képes túlélni a vihart. A csata
más dolog. A csata, amelybe az istari flottával keveredhetünk,
akik sokkal többen vannak, mint mi…
– Nem szükséges részletesen elemezned az út veszélyeit
– mondta Eskaia. – Inkább arra gondolj, hogy hányféle ve-
szélyt elháríthatok.
– Először is, ismerhetek néhányat az istari kapitányok
közül, de legalábbis a beosztottjaik közül. Nem lenne haszonta-
lan, ha inkább tárgyalnánk, mint harcolnánk.
– Másodszor, lehet, hogy az istari flotta képes lenne
Josclyn Encuintras vejét a dragonestik és cápák közé küldeni.
Azt azonban már jobban meggondolják, hogy Josclyn lányát
elsüllyesszék. Az apám még nem annyira öreg, hogy ne számít-
son, ha magukra haragítják.
– Azt várod tőlem, hogy úgy hajózzak csatába, hogy
mindenki tudja, hogy a képes vagyok a feleségem mögé bújni?
A feleségem mögé, aki gyermeket vár? Jemar ujjai megrándul-
tak, és a hangja majdnem úgy süvített, mint a kötélzet között
süvítő szél.
Eskaia nem mozdult. Csak mosolygott.
– Válassz! Tartsanak gyávának az ostobák, amiért véde-
lem mögé bújsz, vagy hogy én és valószínűleg mások is bo-
londnak tartsunk, amiért nem használsz ki minden lehetőséget,
amit az istenek a kezedbe adnak.
Jemar vállai megereszkedtek. Eskaia nem szaggatná da-
rabokra a nyelvével, mint ahogy a vihar szétszaggatja a vitorlá-
kat, ha arra a véleményre jutna, hogy bolondot csinál magából
a büszkesége miatt. Valami azonban megszakadna kettejük
között, valami, amitől az élet édesebb, mint amiről valaha is
álmodott.
– Ha úgy ismerlek, ahogy gondolom, lennie kell másik
oknak is – mondta. A mosolya erőltetett volt, de a nő is hason-
lóval válaszolt. – Újra látni akarod a régi cimboráinkat, a baj-
társainkat az Örvény-kalandból.
– Nem is vagy olyan ostoba, mint amilyennek néha tette-
ted magad, Jemar – mondta Eskaia és felállt, hogy megcsókol-
ja. – Valóban boldoggá tenne, ha találkozhatnék velük.
– Addig, amíg nem kell gályák ostromgépeit és nyilait
kerülgetnünk, ha csak jó napot akarunk kívánni valakinek –
jegyezte meg Jemar. Gyengéden átölelte a feleségét.
– Na, küldd be azt a mágiaűző bábát, vagy bábáskodó
mágust, vagy akármi legyen is, hogy meggyőzzön a képessége-
iről. Mert, ha nem az, akinek mondja magát, még mindig lehet,
hogy partra küldelek.
– Így igazságos – mondta olyan illedelmesen Eskaia,
mintha tizenkilenc éves lányka lenne, nem pedig harmincon
túli asszony.
Jemar legszívesebben a fogát csikorgatta volna, amiért
eredménytelenül járatta a száját. Ha azonban nem hagyott vol-
na fel ezzel a szokásával, már évekkel ezelőtt, amikor elvette
Eskaiát, a fogaiból csak csonkok maradtak volna, és most él-
hetne zabkásán és sörön.

* * * * *

A mágiához nem értő szemek úgy látták volna, hogy

Tarothin alszik. Valójában a negyedik, vagy még magasabb
szintű mágiára lett volna szükség, hogy behatoljanak az alvás
álarca mögé – a behatolás hatására pedig valódi álomba zuhant
volna, és a kíváncsiskodó varázsló, akár jó szándékú, akár nem,
nem sokat olvashatott volna ki a gondolataiból.
Ez jól is volt így, mert Tarothin olyan közel lévő mágia
űzők elméjében olvasott, akik biztos, hogy a flotta hajóin vol-
tak. Azt nem tudta megállapítani, hogy melyik hajókon; volt
egy halvány érzése, hogy egy olyan nedves és sötét kamrában
vannak, ami biztosan egy hatalmas hajó vízvonala alatt találha-
tó.
A megfigyeltek fizikai környezetéből mindössze ennyit
látott. Az volt a benyomása, hogy inkább papok, mint mágu-
sok, de nem esküdött volna meg rá, már ha egyáltalán olyan
állapotban lett volna, hogy esküdözzön.
A következő kép sokkal élesebb volt – a viharos tengert
szántó hajók, feszülő vitorlákkal, a derekukon és néha az orru-
kon is átcsapó zöld víztömegekkel. A hajók előtt ködös alak
repült, amely néha kirajzolódott annyira, hogy felismerjen ben-
ne egy kék főnixet, Habbakuk hétköznapi alakját.
A hajók mögött a víz hirtelen tarajos hullámheggyé ma-
gasodott. A hullámhegy belsejében sötétség hömpölygött,
amely a szél erejének és a saját súlyának dacára megtartotta
alakját.
A sötétség kivált a vízből – Zeboim óriási teknős alakja
volt az, aki a gonoszt hozza a vizekre, ahogy Habbakuk a jót.
Teljesen kiemelkedett a hatalmas hullámból, és a csőre a kék
főnix egyik szárnya után kapott.
A hullám körül nem fújt a szél. A hajók már kezdtek ol-
dalra dőlni, ahogy megpróbáltak menekülni az egyre jobban
filéjük tornyosuló hullám elől. Némelyik már teljesen fel is
borult és a gerincét mutatta, mielőtt elsüllyedt; mások az olda-
lukra dőlve sodródtak, az emberek pedig megpróbáltak megka-
paszkodni, amiben csak lehetett, amíg el nem fogyott az erejük,
és el nem tűntek a fortyogó tengerben.
 A harcoló istenek villámokat és tüzeket szórtak. A szél le-
tépte a vitorlákat a még ép hajókról, soknak ledöntötte az árbo-
cát, és még egyet feldöntött. Szinte azonnal elsüllyedt, mintha
egy hatalmas kéz – vagy csőr? – húzta volna le a mélybe.
A tűz egyszerre volt sokszínű és színtelen, és a színek
nagy részét bölcs ember nem is próbálta volna beazonosítani,
mert akkor túl sokáig kellett volna közelről szemügyre venni
őket. Amellett forró is volt, és a hullám tetejéből gőz tört fel,
ahogy egy akkora adag víz, amivel egy kisebb tavat meg lehe-
tett volna tölteni, fehér felhővé vált.
Tarothin látta, hogy a gőzfelhő felé terjed, tudta, hogy a
húsa rá fog égni a csontjaira, azon küzdött, hogy felébredjen,
vagy valami védelmező igét kreáljon, vagy mindkettőt, ha
eszébe jut…
…és akkor felébredt, izzadságban úszva. Az ágyneműje
úgy elázott, mintha a kabinját elöntötte volna a víz. Az ablakra
nézett; be volt zárva, egy csepp víz nem jöhetett be rajta. A
padlóra nézett; száraz volt, még csak egy sötét folt sem volt az
olcsó gyapjúszőnyegen, amit az utolsó fillérein szerzett a kabin
felszereléséhez.
Tarothin nem tudta, hogy mi lett Habbakukkal az istenek
eme harci játékában. Gyanította, hogy nem lenne túl okos do-
log túl hosszasan elidőzni ennél a – látomásnál, álomnál, rém-
álomnál? Csak néhány éve ismerte a varázslat-kihallgató igét,
amit a fekete köpenyesek sem használtak sűrűn, a vörös köpe-
nyesek ritkán, a fehér köpenyesek számára pedig gyakorlatilag
tiltott volt.
Lehet, azonban, hogy Zeboim papjainak volt alapjuk,
hogy ilyen nyíltan eltervezték, hogyan fogja az istennőjük le-
győzni Habbakukot, mert nekik hatalmuk volt különleges va-
rázsigék felett is. Tarothinnak talán még az utazás vége előtt
arra kell majd rájönnie, hogy ők ugyanolyan könnyen olvasnak
az ő elméjében, mint ő az övékben.
Akkor azon múlik a győzelem, hogy ki kezdi meg a tá-
madást.
Tarothin a vizeskancsó felét kiitta, majd levetkőzött és
lemosta a testéről az izzadtságot a víz másik felébe mártott
törülközővel. Amikor elkészült, úgy érezte, nemcsak a teste
frissült fel, de valamelyest az agya is.
Úgy érezte elég tiszta a feje, hogy tudja hova szólítja a
kötelesség. A semlegesség azt kívánta, hogy ne ő tegye meg az
első támadó lépést, ha a veszély csak őt fenyegeti. A semleges-
sége azonban azt még inkább sugallta, hogy egy pillanatig se
habozzon, ha barátai kerülnek veszélybe.

12. fejezet

Északkelet felé a kanyon mélyen bevágott a hegy oldalába. A

hegy felső lejtőit elrejtették a komor, fekete felhők, és keletről
és északról még több felhő érkezett. Az éles szemű megfigyelő
villámokat is kivehetett a felhők között.
– Nem úgy néz ki, mint egy természetes vihar – mondta
Birak Epron. Gondosan körülnézett, hogy biztosan csak
Haimya és Pirvan hallják a szavait. Aztán lenézett a völgy aljá-
ban kanyargó folyóra. Pirvan Rubinára pillantott, de Epron
megrázta a fejét. Ez nem azt jelentette, hogy a fekete köpenyes
ártatlan, csupán azt, hogy a zsoldoskapitány nem szívesen hal-
laná, ha őt vádolnák.
Nem mintha sok mindent lehetett volna várni az efféle
vádaskodástól egy jó kiadós veszekedésen kívül, aminek során
biztos nem derül ki az igazság. Pirvan azonban egyre inkább
azt kívánta, hogy a körülmények úgy hozzák, hogy vagy csak
Rubinával, vagy csak a zsoldos sereggel kelljen folytatnia az
útját. Külön-külön mindkettővel elboldogult, de a kettő együtt
túl sok volt neki.
A dolog minden esetre úgy állt, hogy a nap lassan a vé-
géhez közeledett. A folyó túloldalán, ott, ahol elég alacsony
volt a víz, hogy átgázoljanak rajta, számos rejtett táborhely
kínálkozott. Ezen az oldalon csak puszta sziklák voltak és fű,
és még egy árva tisztavizű forrást sem lehetett látni. A folyó
déli partján egy szikla is belógott a víz fölé, kiváló leshelyet
kínálva az íjászoknak, hogy bárkit célba vegyenek, aki elhalad
alattuk.
Pirvan nem szívesen kelt volna át a folyón ilyen késői
órában, de a többi lehetőség még kevésbé tetszett neki.
– Én előreviszem Rubinát a vezetőkhöz – mondta Pirvan.
– Te maradj jóval hátrébb, a menetoszlop közepén.
– Rendben. Bármennyire is odavagyok érte, azért bánom,
hogy összeveszett Tarothinnal. Két varázsló jobb, mint egy, és
Tarothin hajlamos volt elárulni a gondolatait. Rubina a testét
felfedi, de az agya kifürkészhetetlen marad a halandó emberek
számára.
Pirvan visszafogta magát, és nem gratulált a zsoldos ka-
pitánynak ehhez a késői felismeréséhez.

* * * * *

A folyó azok közé a rossz természetű vízfolyások közé

tartozott, amelyek túl sekélyek egy csónak számára, túl széle-
sek, ahhoz, hogy át lehessen ugrani őket, ahhoz viszont túl mé-
lyek, hogy könnyedén át lehessen gázolni rajtuk. Ráadásul tele
volt döglött állatokkal, úgyhogy sem inni nem volt tanácsos
belőle, sem átúszni.
A csapat fel-alá mászkált a folyó innenső partján, és gáz-
lót keresett. Végül találtak egy homokpadot, ami majdnem tel-
jesen átért a folyón, és lehetővé tette, hogy ha nem is száraz
lábbal, de azért a ruhák és a fegyverek károsodása nélkül átkel-
jenek.
– Ne felejtsük el az élelmet se! – jegyezte meg Haimya. –
Ha eláztatjuk a kétszersülteket, és aztán olyan területre érünk,
ahol nincs vad, karcsúbbak leszünk, mint az elfek, mire
Waydolhoz érünk.
A két legmagasabb katona vastag kötelekkel átgázolt a
folyón, és a másik oldalon odakötözték őket egy-egy fához.
Más magas és erős katonák is bementek a vízbe, és megálltak a
kötél mentén, arra az esetre, ha valaki elvesztené az egyensú-
lyát. Pirvan ezt nem találta túl fontosnak; az áramlat nem tűnt
erősnek, egy-egy örvénytől eltekintve.
Pirvan és Haimya ment elől, utánuk Rubina következett.
A magassága ellenére sikerült tetőtől talpig eláztatnia magát,
úgyhogy amikor kigázolt a másik oldalon, úgy tapadt rá a feke-
te ruha, mint egy második bőr. Így állt a tisztáson, a hajából
csavarva a vizet, miközben a férfiak sorban gödörbe léptek,
mert nem tudták levenni róla a szemüket.
Pirvan már azon volt, hogy erővel elráncigálja szem elől,
amikor távoli morajt hallott, égdörgéshez hasonlót, csak a föld
közeléből. A folyó partjára szaladt, és elnézett felfelé, majd
lefelé. Lefelé az utolsó látható kanyarig semmi nem látszódott.
Fent, mintha valami halvány köd szállt volna fel a folyó-
ról. Pirvan a szemeit meresztette, és látta, hogy egy hatalmas fa
törzse eltűnik, majd az alsó ágai is. Ugyanez történt a többi
fával is, és Pirvan tölcsért formált a kezéből, úgy kiáltott:
 – Áradás! A folyó emelkedik! Mindenki kifelé a vízből, a
magas partra!
Nem mindenki tudott engedelmeskedni ennek az ésszerű
parancsnak. A folyó száz lépés széles volt a gázlónál, és még
azok sem mind maradtak életben, akik megőrizték a hidegvé-
rüket. Pirvan látta, hogy Haimya a folyó partjához szalad, köz-
ben letépi magáról a fegyverzetét és a ruháit, azzal a nyilvánva-
ló szándékkal, hogy a vízbe vesse magát és megmentsen, akit
tud.
A lovag kiáltani akart, vagy odafutni és elrántani őt a víz-
től. Ehelyett intett két katonának, akik már átkeltek.
– Vigyétek Lady Rubinát magas helyre, vagy másszatok
fel egy fára, ha jobb helyet nem találtok!
Aztán Pirvan maga is a partra futott, ahol a víz szinte
olyan gyorsan emelkedett felé, amilyen gyorsan ő futott.
Haimyát nem lehetett megállítani. Két választása volt: engedi,
hogy az életét kockáztassa, vagy megszégyeníti, amit a nő soha
nem bocsátana meg neki.
Pirvan remélte, hogy a bölcs döntése nyújt majd számára
némi vigaszt, ha az a sors vár rá, hogy ma a felesége megfullad
a szeme láttára.
A kötelet tartó egyik katona már be is esett a vízbe, és el-
sodródott a társaival együtt. A második keményebben tartotta
magát, de végül ő is meghátrált az emelkedő víz elől. Amikor
egy-egy ember elérhető közelségbe küzdötte magát, Pirvan
kinyúlt érte hosszú karjával, elkapta, aztán kihúzta, mint vala-
mi horgász egy túlméretezett halat, és feltuszkolta Haimyához.
A nő kitámogatta a száraz talajig, ahol aztán Pirvan és a többi-
ek alaposan kipasszírozták belőle a vizet, és úgy helyezték el,
hogy ne essen megint áldozatul a tovább emelkedő folyónak.
Ha a kötelek teljesen elsodródtak volna, valószínűleg
rémálomba illő méreteket öltött volna a halálozások száma.
Néhány életfontosságú percig azonban még tartották magukat,
így sokan lábon bírtak maradni, amíg megszabadultak annyi
ruhától, hogy ki tudjanak úszni. Azok, akik tudtak úszni, csap-
kodva lesodródtak a partok felé küzdve magukat, és sokan biz-
tonságosan partot is értek. Pirvan látta, hogy lefelé, a part men-
tén végig katonák rázzák ki magukból a vizet, mint a kutyák, a
vízben pedig a szerencsétlenül jártak holttestei hánykolódtak.
A folyó túloldalán laposabb volt a part, és gyorsabban tu-
dott terjedni a víz. Akik kiértek a száraz talajra, hamarosan azt
vették észre, hogy térdig, aztán derékig ér a víz, és végül
megint úszniuk kell. Ez megint csak nem történt olyan gyorsan,
ezért sokan le tudtak vetkőzni, és biztonságban tovább úsztak.
Pirvan egy ideig abban reménykedett, hogy a folyó
ugyanolyan gyorsan le is fog apadni, mint ahogy megemelke-
dett. Ez azonban hiú remény volt. Lassan bealkonyult, és Birak
Epronnal ötszáz lépésnyi széles, legtöbb helyen két-vagy há-
romembernyi mély víztömeg két oldaláról bámultak egymásra.
A vízen tömegével sodródtak le az állati tetemek, fatörzsek és
fűcsomók. Néhány emberi hulla is elúszott, az öltözetükből
ítélve erdőlakók, vagy mezei munkások, és egy olyan is, akiben
mintha ogre vér is lett volna.
– Most mi tévők legyünk? – kérdezte félig tűnődve, és
alig hallhatóan Pirvan.
Rubina a haját fésülte nagy buzgón, és megvonta a vállát.
– Birak Epront vagy a feleségedet kérdezd, ne engem!
– A feleségem az őrséget szervezi, Birak Eprontól pedig
ötszáz lépésnyi víz választ el. Olyan messzire sem kiáltani, sem
nyilat lőni nem tudok üzenettel. Fel tudod ajánlani, hogy szár-
nyakat adsz nekem, vagy előteremtesz egy csónakot?
– Elnézésedet kérem, Sir Pirvan.
– Akkor nézem el neked, ha megesküszöl, bármire es-
küsznek is a fekete köpenyesek, hogy nincs közöd az árvízhez.
Rubina arcára kiült a tökéletes döbbenet. Ha olyasvalaki-
vel van dolga, aki kevésbé jártas a tettetésben, Pirvan talán
pusztán az arcának is hitt volna. Azonban inkább végighallgat-
ta, ahogy megesküdött Takhisisre, Gileanra és még Paladine-ra
is, hogy olyan ártatlan az árvíz ügyében, mint a ma született
bárány.
Mivel sem fák nem dőltek le, sem a föld nem nyílt meg,
és az égből sem sújtott le mennykő, hogy megbüntesse
Rubinát, amiért a jó és semleges istenekre esküdött, Pirvan
kész volt hinni neki. Nem élvezte jobban a társaságát, mint
korábban, de legalább enyhült benne a félelem.
– Az igazat megvallva, nem is lettem volna képes létre-
hozni ezt az áradást. Még csak meg sem éreztem, mielőtt te
észrevetted volna – tette hozzá a fekete köpenyes. – A víz szfé-
rájában nagyon kevés hatalmam van. Arra nem esküdnék meg,
hogy az áradás teljesen természetes jelenség volt, de az igaz,
hogy a folyó olyan vidékről jön, ahol rengeteget esett mostaná-
ban.
– Légy szíves, ne emlegesd az áradás természetfelettisé-
gét, ha lehet! – mondta Pirvan kissé élesebben, mint ahogy
akarta. A hangja azonban úgy pattant le Rubináról, mint kavics
a harci sisakról, és a nő vakító mosollyal válaszolt, amitől
Pirvan úgy érezte kész talpra ugrani és megküzdeni bármilyen
makacs ellenféllel.
Az érzés hamar elmúlt, de megmaradt a küzdelem utáni
vágy, mégpedig a gondokkal, amelyek voltak olyan kemények,
mint bármilyen testet öltött ellenség. Pirvan elkezdett fel-alá
járkálni a parton, mit sem törődve a csizmájára tapadó sárral és
az arcába csapó lelógó ágakkal.
A folyónak ezen az oldalán húsz embere volt, akik közül
a harmadának volt fegyvere és felszerelése. A másik oldalon
Birak Epronnál volt a túlélők nagy része, és nem igazán tudta,
hogy hányuknál van fegyver, vagy bármilyen felszerelés. Talán
a felüknél, többnél biztosan nem.
A folyó persze hamarosan le kell, hogy apadjon. De még
ha vissza is tér eredeti medrébe, a halottakat nem hozza vissza
az életbe, és nem fogja visszaadni a jó termést és a szerszámai-
kat sem azoknak, akik most egy szál ázott ruhában maradtak.
 Tovább menjenek, vagy vissza forduljanak? Valakinek
mindenképp tovább kell mennie, hogy megtudjon valamit
Waydolról. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor legalább a partig
el kell jutni, és figyelmeztetni Jemart, az Igazságost. Ha elég
messzire jutott az északi partok mentén, könnyen összetalál-
kozhat az istari flottával, ami lehet, hogy megtámadja, csupán
azért, mert nincs más, akivel harcoljon, vagy egyszerűen azért,
mert tengeri barbár, aki rossz időben van rossz helyen.
Pirvan tudta, hogy Haimyával – és Rubinával, ha meg le-
het bízni benne – magukban el tudnának jutni északra, és
ennyien is el tudnák intézni, amit a nagyobb csapat. Ott volt
azonban a nagyobb csapat, ami fejtörést okozott neki, aminek
gondját kellett viselnie. Fel kellett mérni, hogy hányan vannak
közülük, akik védtelenek lennének egy esetleges komolyabb
támadással, vagy akár egy egyszerű rablótámadással szemben.
Ketté kellene osztani a csapatot, és az egyik felét tovább
küldeni, a másikat pedig haza? Nem tűnt butaságnak – amíg rá
nem jött, hogy akkor a fegyvereseket is ketté kell osztani. Ha
kettéválnak, meglehet, hogy egyik csapat sem lesz elég nagy,
hogy megvédjék fegyvertelen társaikat. A maguk mögött ha-
gyott vidék ráadásul fel volt zavarva, és nagyobb volt az esély
a támadásokra.
Menjen mindenki tovább? Veszélyes megoldás, de talán
még mindig a legbiztonságosabb. Ha minden kötél szakad,
Pirvan még mindig elirányíthatja őket Aurhinius egyik helyőr-
ségéhez. A Korona Lovagjaként elég biztosítékot jelent, hogy
rendesen bánnak majd az embereivel. Megalázzák majd őket,
ha nem is annyira, mint őt, de életben maradnak, és nem kell
csúfos halált halniuk a vadonban.
Ha a szerencse melléjük áll, és sikerül elérniük a partot,
egy kisebb fegyveres csoport felkutathatja Waydol erődítmé-
nyét. A többiek elrejtőzhetnek a sziklák között, és elélhetnek
halon, madarakon és vadakon, amíg Jemar megérkezik.
Azon kívül nem kell fegyver nélkül maradniuk. Lándzsá-
kat már jóval a fegyverkovácsok előtt is faragtak faágakból,
csapdával pedig embereket is el lehet kapni, nem csak vadakat.
A közelharcban pedig a bunkósokkal is sokra lehet menni. A
Lovagok kiképzésében az egyik legfontosabb lecke a „Veszé-
lyes Ember” elnevezésű volt, amely azt tanította meg, hogyan
lehet bármiből fegyvert faragni, hogy az utolsó leheletéig ki-
tarthasson az ember, és becsülttel haljon meg, ha nem tud
győzni.
Aztán Pirvan reményei szertefoszlottak. Ezek a zsoldo-
sok nem Solamniai Lovagok voltak, és még csak nem is olya-
nok, akiket elfogadtak volna, hogy részt vegyenek a lovagi
kiképzésen. A felük a legelvetemültebb kocsmai verekedők
közül került ki, a maradék pedig ahhoz volt szokva, hogy meg-
vesse az olyan munkaadót, aki fegyver nélkül hagyja, sőt akár
fel is lázadhatnak.
Mit tenne, ha nem lennének hajlandóak továbbmenni?
Mit tenne, ha Birak Epron nem lenne hajlandó megbüntetni a
szökni készülőket? Ez őrültség lenne; Epronnak tudnia kell,
hogy csak egyféleképpen végződhet, ha valaki egyedül akar
visszajutni ezen az ellenséges vidéken. Epron azonban nem
szállhat egyedül szembe ötven emberrel, akik csak arra bírnak
gondolni, hogy minél hamarabb kijussanak ebből a rengeteg-
ből.
Pirvan leült, és kavicsokat, fadarabokat kezdett dobálni a
lába alatt elszáguldó, örvénylő folyóba. Úgy ette belülről a
rossz érzés, hogy megbukott azok előtt, akikért felelősséget
vállalt, mint ahogy féreg rágja az almát.
A Szabályzatban természetesen van szó erről; igen való-
színűtlen lenne, hogy ne legyen. Azt mondta, hogy az ilyen
kétségbeesés nem méltó a Lovagokhoz, és olyan hamar túl kell
lépni rajta, amilyen gyorsan csak lehet. Azt nem írta, hogy ho-
gyan.
Az is benne állt, hogy ilyen elkeseredett lelki állapotban
nem szabad fontos döntéseket hozni. Arra nem tért ki, hogy mi
a teendő, ha a döntés sürgős, és nincs rá esély, hogy elmúljon a
kétségbeesés, mielőtt határozni kell.
Pirvan úgy vélte, hogy még két vagy három tapasztalt
zsoldoskapitány éppen annyira megtenné, mint bármilyen lo-
vag. Minden esetre neki ott voltak a parancsai, az embereinek
ott volt ő – és a biztonság kedvéért, mindkettőjüknek ott volt
Haimya. Eleget szolgált zsoldosként, hogy legalább tanácsot
tudjon adni neki, hogy mekkora ezeknek az embereknek a tű-
rőképességük. Pirvan úgy sejtette, hogy Birak Epron emberei
Krynn legtávolabbi sarkába is követnék a kapitányukat; a töb-
biekben nem volt ilyen biztos.
Most pedig meg kell keresnie Haimyát. Pirvan felállt – és
akkor észrevette, hogy két fegyveres őrszem hátrál felé. A
kardjuk ki volt vonva, de nem forgatták, és láthatólag borzasz-
tóan figyeltek, nehogy hirtelen mozdulatot tegyenek. Az egyi-
kük annyira óvatos volt, hogy megbotlott egy gyökérben és
hátraesett. A társa felsegítette, de közben nem vette le a szemét
az őket követő akárkiről, akiket Pirvan nem láthatott, és akinél
volt valamilyen fényforrás.
Aztán egy kisebb menet tűnt fel Pirvan előtt. Az élen egy
fáklyás ember haladt, mellette pedig egy másik – igaz, ogre
vérről árulkodó – ember fehér zászlót vitt.
Mögöttük még négy fegyveres jött, közülük kettő kivont
karddal. A másik kettő egy letakart alakot hozott egy ágakból
és takarókból összerakott hordágyon.
A menetet egy magas félogre zárta, aki a köpenye és a si-
sakja alapján a vezető lehetett. Ő is lándzsát tartott maga előtt,
amelynek a hegye épphogy kéztávolságnyira lebegett a hord-
ágyon fekvő ember torka fölött.
A hordágyvivők letették a terhüket a földre. A magas
félogre a lándzsája hegyével felemelte a takarókat a fekvő alak
torkáról.
Pirvannak mintha kést döftek volna a bordái közé, és az-
tán megforgatták volna a szívében.
 A hordágyon. Haimya feküdt.

13. fejezet

Tarothin majdhogynem teljesen átvette a Hegyek Büszkeségé-

nek irányítását, miután a főzete talpra állította az újoncokat. A
kapitány hálás volt neki, a karthayi vezetők hálásak voltak, és
maguk az emberek is hálásak voltak.
Csak az a férfi nem volt hálás neki, aki az elején felaján-
lotta neki, hogy csatlakozzon a Büszkeség fedélzetén utazók-
hoz. Persze a papkirály ügynökétől hálát várni, körülbelül
olyan lett volna, mint jótékonykodást várni valakitől, aki pénzt
adott kölcsön.
Miközben a flotta elhagyta az Istari-öblöt és elindult
nyugatnak, hogy Aurhiniussal találkozzon, Tarothin azon kapta
magát, hogy a gyógyítás mellett számos más feladata is akadt.
Életében legelőször azzal keresett pénzt, hogy helyre tette a
féktelen részegeskedőket egy helyi kocsmában, és ebből kifo-
lyólag magas fokra fejlesztette a botvívás tudományát. Ezt a
tudományát azóta sem felejtette el, csupán egy évet hagyott ki,
amikor a varázslónak való képzés során fizikailag túlzottan
leterhelték a feladatok, a tanárai pedig nagyon szigorúak vol-
tak.
Ezért aztán ő is részt vett az újoncok kiképzésében, leg-
alábbis amikor a fedélzet erre alkalmas szögben állt. Nappal az
újoncok, este a legénység között járva sok mindent meghallott,
anélkül hogy neki túl sokat kellett volna beszélnie, vagy egy
cseppet is innia kellett volna. Úgy gondolta, hogy olcsóbb lett
volna egyszerű ecetet venni, mint kifizetni az árat, amit a bor-
kereskedő elkért az általa bornak nevezett folyadékért.
Sok ahhoz hasonló rémálomról, mint a saját víziója
Zeboimról és Habbakukról. Senki nem tudta pontosan, mit je-
lenthetnek, de elég elterjedt volt a szóbeszéd, hogy a flotta fe-
délzetén Zeboim papjai utaznak, és a másodtisztek egy része
emiatt kellőképpen gondterhelt volt.
Tarothin megpróbált meggyőzni mindenkit, aki komolyan
aggódott, hogy Zeboim papjai ugyanúgy az egyensúlyra töre-
kednek, mint bárki más. Azonkívül a papkirály nem lehetett
annyira törvényszegő és bolond, hogy olyan szinten kedvezzen
az egyik oldal papjainak, amivel az egyensúlyt veszélyezteti,
még akkor sem, ha maguk a papok szándékai a legkevésbé sem
tisztességesek.
Erre az észrevételre sokatmondó, majdhogynem istenká-
romló válaszokat kapott. Egyértelműen kiderült belőlük, hogy
még az Istar hatalmát támogató karthayiak sem támogatják a
papkirály uralmát.
A hosszú napokon Tarothin szundított egyet-egyet dél-
után, bár már nem kellett felkészülnie a Rubinával töltött hosz-
szú éjszakákra. Az egyik ilyen délutáni szunyókálás során tör-
tént, hogy ő maga is rémálmot látott.
A Zeboim követőinek karmos teknősmaszkját viselő pa-
pok álltak körben, és viharfelhőket keltettek egy hegy fölött. A
felhőkből szakadt az eső, a patakok folyókká duzzadtak, a fo-
lyók megemelkedtek, és a hegyek lábánál lévő embereket fi-
gyelmeztetés nélkül elvitte az ár. Úgy rémlett neki, hogy az
emberek egy része katona volt, de olyan hirtelen riadt fel, és
olyan bódultan, hogy nem tudott pontosan visszaemlékezni.
Annyira azért nem volt kába a feje, hogy ne legyen szám-
ra világos, hogy ezt az álmot jobb, ha megtartja magának.

* * * * *

Pirvan először is elhatározta, hogy ő nem ránt kardot.

Ezután utasította a többi fegyverest, a menetet vezető két őr-
szemmel együtt, hogy azok is dugják hüvelyébe kardjukat. Ez-
után Rubinára nézett, olyan pillantással, amely sokatmondóan
elárulta, hogy mi vár rá, ha valami felelőtlen varázslattal még
nagyobb veszélybe sodorja Haimyát.
Mindebből egyértelműen kiderült ellenség és barát szá-
mára egyaránt, hogy mennyire gyenge, ha Haimyáról van szó.
Nem sok értelme lett volna azonban rejtegetni az amúgy is
egyértelmű igazságot.
Inkább előre lépett, mindkét kezét előretartva.
– Minek köszönhetjük ezt a látogatást ilyen, nem túl
megtisztelő körülmények között?
– Úgy gondolom, te tartozol magyarázattal, miután te
követted el az első támadást – mondta a félogre.
Pirvan emberei közül sokan elvörösödtek, és láthatólag
erősen küzdöttek, hogy ne rántsanak fegyvert. Pirvan keresztbe
fonta a mellén a karját. Így a kezei is közel kerültek a mellén
lévő hüvelyekben lapuló tőreihez. Úgy vélte, hogy le tudja
szúrni a félogrét, mielőtt az ellenséges vezér lándzsája meg-
sérthetné Haimyát, de nem akarta kipróbálni a dolgot, hacsak
nem mérgesedik el nagyon a helyzet.
Máshogy alakultak a dolgok. A félogre ellépett Haimya
mellől, és lándzsája hegyét a földbe szúrta. Volt még a derekán
egy minotauruszoknak is megfelelő méretű kard, és több kés
lógott a ruházatán, de most nem állt támadási közelségben
Haimyához.
– Nem tudok róla, hogy bármilyen támadást is elkövet-
tünk volna – mondta enyhébb hangon Pirvan. – A figyelmetlen-
ség azonban olyan gyakran megesik az emberrel, akár télen a
hóesés. Ha figyelmetlenek voltunk, elfogadjuk a kioktatást.
– Minden figyelmeztetés és engedély nélkül jöttetek a te-
rületünkre – mondta a félogre. – Ezt nem engedjük meg a ve-
télytárs bandáknak sem, hát még katonáknak.
– Mi tisztességes ügyben járó katonák vagyunk – mondta
Pirvan. – Ez az ügy nem ártalmas rátok nézve, de készek va-
gyunk harcolni érte, ha arra kerül a sor.
– Elhiszem, hogy a folyó túloldalán rekedt társaitok kel-
lőképpen bosszút állnának értetek – mondta a vezér. – De in-
kább egyáltalán nem beszélnék harcról és bosszúról. Ha az
emlékezetem nem csal, tartozom neked az életemért.
Pirvan olyan gyorsan felidézte magában az életének kü-
lönböző eseményeit, ahogy csak tudta, de nem tudott rájönni,
hol találkozott már a félogréval, és mentette meg az életét. Az
arc és a hang halványan ismerősen csengett az emlékezetében,
de az idő szele elsodorta.
– Nem te vezetted a csapatot, amely ránk támadt, amikor
eltulajdonítottunk bizonyos karthayi értékeket? Az öböl nyugati
partján, egy meredek, csúszós ösvényen?
A félogrék arcát nem igazán mosolygásra teremtették, de
most a vezér teljes sárga fogsora kivillant. Aztán felnevetett.
– Igen, Pedoon vagyok, és azon az éjszakán megölhettél
volna az összes emberemmel együtt. Nem tetted. Vajon ilyen
dolgok miatt lett belőled Solamnia Lovagja?
– Honnan… oh! Gondolom megelőzött a nevem. Nos,
valóban Sir Pirvan vagyok Tiradotból, a Korona Lovagja.
Olyan ügyben vezetem ezeket az embereket, ami esküszöm,
hogy nem veszélyes rád nézve.
Pirvan hangja megkeményedett.
– A nő a hordágyon, akinek az életét fenyegetve meg-
kezdted ezt a tárgyalást, a szeretett feleségem, Haimya. Nem
tudom, hogy milyenek a tárgyalási szokásaitok, de biztosíthat-
lak róla, hogy nagyobb veszélyben voltál, mint gondoltad,
amikor ebbe belekezdtél.
– Nem kötnék bele Solamnia Lovagjába. Azonkívül,
ahogy mondtad, megelőzött a híred, és tudtuk, hogy hogyan
bánsz az emberekkel.
– Nos – folytatta Pedoon. – Úgy gondolom, jó lenne, ha
elmennénk az én táboromba veled és néhány őröddel. Ígéretet
teszek, hogy én és az embereim teljes tisztelettel adózunk ne-
ked, és az ígéretszegők vérére esküszöm, hogy semmi bántódá-
sod nem esik, sem neked, sem az embereidnek.
Pirvan nem volt benne biztos, hogy bármi haszna lehet
belőle, ha elbeszélget Pedoonnal. Ha azonban a haramiavezér
úgy gondolta, hogy az életével tartozik Pirvannak, akkor az
sokat nyom a latban az árulás ellen, akár ogrékról, akár embe-
rekről legyen szó. Így aztán Pirvannak nem sok vesztenivalója
volt.
– Elfogadom, két feltétellel.
– Mik azok? – Pedoon hangjába visszatért a gyanakvás.
– Az egyik, hogy jelzek az embereimnek a túlsó parton,
hogy ne keljenek át reggel a folyón, hogy bosszút álljanak azért
a vérért, amit ki sem ontottál. A másik, hogy a gyógyítónk,
Lady Rubina megvizsgálja a feleségemet, és megbizonyosod-
jon róla, hogy nem súlyos a sérülése.
Ha pedig súlyos, vérrel fogod megfizetni a tartozásodat.
– Teljesen elfogadható.
Ezek után nagy sürgés-forgás támadt, két katona fáklyá-
val lement a partra, hogy jelezzen a túloldalon lévőknek.
Pirvan meghagyta nekik, hogy közöljék velük, hogy egy befo-
lyásos helyi vezetővel tárgyal, aki tisztességesnek látszik. Ha
azonban másnap délig nem hallanak róla, Birak Epron vegye át
a parancsnokságot, és cselekedjen belátása szerint.
Mire a túloldalról felvillantak a választ jelző fáklyák,
Rubina már egy ideje Haimya mellett térdelt, és az eszméletlen
nő arcát simogatta, meghallgatta a pulzusát, a légzését, kinyi-
totta és lecsukta a szemét, és benézett a szájába, olyan figye-
lemmel, mint egy lóvásárló, aki gyanítja, hogy az eladó dör-
zsölt fickó.
Végül felállt.
– Erős filogyökérfőzet. Megitattátok vele, vagy átitatott
ruhát nyomtatok a szájára és az orrára?
– A második, és meg tudom mutatni a karmolásokat,
hogy mennyire ellenkezett – mondta Pedoon.
– Szerencséd van, hogy megúsztad karmolásokkal –
mondta Pirvan. – Nos, jól van. Mi ennek a főzetnek a hatása?
– Mélyen elaltatja az embert, de más semmi komoly –
mondta Rubina. – A könyvek legalábbis ezt mondják. Más
sérülésnek nem látom nyomát, de azt javasolnám, hogy hagy-
juk őt aludni, amíg magától ki nem ürül a méreg a szervezeté-
ből. Fel tudnám ébreszteni egy mérsékelt varázsigével, de túl
kába lenne, hogy bármi komoly dolgot végezzen, sőt még ah-
hoz is, hogy gyalogoljon. Úgy képzeljétek el, mint egy iszákost
a tizedik pohár után.
Pirvan elképzelte, és a gondolat nem volt túl biztató.
Haimya tanácsai nélkül kell tárgyalnia Pedoonnal, Rubina pe-
dig gyenge helyettesítő volt. Azt azonban, hogy ne keseregjen
megmásíthatatlan dolgok felett, már az apjától megtanulta, még
amikor a Solamniai Lovagokról mindössze annyit hallott, hogy
messzi földön élő, istenekhez hasonlatos harcosok, akikhez az
olyan városi kölykök, mint ő, nem is hasonlíthatók.
– Holnap délig van időnk, hogy mindent elrendezzünk
egymás között – közölte Pirvan. – Különben nem tudom, hogy
egy olyan sokat megélt kapitány, mint Birak Epron, mit tervel
majd ki, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz az ínyetekre.
Pedoon bólintott, kihúzta a földből a lándzsát, a vállára
vette, és intett a fejével az embereinek. Pirvan, Rubina és há-
rom fegyveresük felsorakozott mögöttük, és ötven lépésen be-
lül az egész menet eltűnt a folyópartról.

* * * * *

Waydol a bőrkesztyűkkel gyakorolt, amikor Darin megje-

lent a Minotaurusz kunyhójához vezető ösvényen.
A szegekkel kivert, páncélos kesztyű akkor is elég gono-
szul nézett ki, ha emberi kézre méretezték. Egy nagydarab
minotaurusz kezén kifejezetten óriásinak hatott.
Waydol egy bőrbe tekert farönkön gyakorolt, amely vas-
tag bőrszíjakon lógott egy fáról. A bőrön már most mély hasa-
dékok látszódtak, és miközben Darin nézte, egy újabb keletke-
zett, és forgácsok repültek szerteszéjjel.
Waydol erejét azonban Darin mindig természetesnek vet-
te. Egyszer tanúja volt, hogy Waydol kettétörte egy lázadó ge-
rincét, úgy, hogy a tarkójára csapott, nem is teljes erővel, hogy
olyan üllőket emelt fel, amelyet két erős ember is alig bírt
megmozdítani, elcipelt a vállán egy ötfős csónakot, és még sok
más alkalommal tett bizonyságot olyan erőről, amit semmilyen
halandó teremtménytől nem várna az ember.
Waydol cselezett a bal kezével, a jobbal bevitt egy ütést,
ami nagyot csattant két szíjon, aztán észrevette az örökösét.
Megfordult, levette a kesztyűket, a padra lökte őket, és intett
Darinnak, hogy hozzon neki vizet.
– Vérzel – mondta Waydol, miután ivott. Erősen izzadt,
és Darin tudta, hogy a legtöbb ember olyan bűzösnek találja a
minotauruszok szagát, mint egy mocsári törpe trágyadombját,
de neki ez is természetes volt.
Darin megtapogatta a nyaka baloldalát.
– Tényleg. Gondolom valamelyik verekedő elkapott egy
heves suhintással. Senkit nem fog megvágni azzal a késsel,
vagy mással, amíg Sirbones meg nem gyógyítja a karját. Az
egyik társa törte el, hogy megelőzze a verekedést.
– Rendben – mondta Waydol. – De egyáltalán nem kellett
volna megtörténnie.
Darin összeráncolta a homlokát. A Minotaurusz röviden
felnevetett.
– Nem, nem benned kételkedem. Ha így lenne, magam
mennék le, és teremtenék rendet. Jól végezted el azt, ami egy-
általán nem a te feladatod lett volna.
Darinnak be kellett látnia, hogy Waydolnak igaza van.
Északon elég jól haladt a haramiák és rablók összegyűj-
tésével, legalábbis a számokat tekintve. Kisebb és nagyobb
csapatok csatlakoztak hozzájuk, és sok magányos útonálló is,
akik egyszerűen otthagyták a falujukat, hogy másik falvak ja-
vaiból éljenek.
Ezek közül már többen megléptek a bandától, és kétség-
kívül volt köztük néhány kém is. Nagyon sokan pedig túlzottan
hozzászoktak a rend, törvény és fegyelem nélküli életmódhoz.
Már most sor került civakodásokra a bor, a nők és a szállások
felett – nem olyan sokszor, mint amire Darin számított, de még
egy is több volt a kelleténél. Eddig még senki sem halt meg, de
ez csak. a szerencsén és Sirbones gyógyítótudományán múlott,
és a szerencse nem tart örökké.
Waydol bandáját jelenleg komolyan fenyegette a veszély,
hogy belefullad a saját sikereibe, mint a kígyó, amelyik túl
nagy disznót akar lenyelni.
Darin megnyalta kiszáradt ajkait. Merész lépésre készült,
de a döntő lépéseket még az előtt meg kellett vitatni, mielőtt
cselekvésre kerül a sor.
– Hívhatnánk segítséget északról – mondta. – A szülőföl-
dedről – tette hozzá, hátha Waydol elsőre nem értette meg, mire
gondol.
Waydol szeme kikerekedett, és egy pillanatig úgy nézett,
mint akit fejbe vágtak, és menten az örököse lábai elé zuhan.
Aztán halkan felnevetett, és átölelte Darint, olyan gyengéden,
hogy még egy macska sem vette volna fel, hát még egy edzett
harcos.
 – Most szinte istennek érzem magam. Egy minotaurusz
lelkét ültetettem bele egy emberbe. Tényleg úgy gondolod,
hogy itt az idő, hogy délre hívjuk a népemet, hogy segítségünk-
re legyenek a tieid ellen?
– Ha nincs más választásunk, mint az, hogy végignézzük,
ahogy a belső viszályokban és engedetlenségben széthullik a
bandánk, az összes újonccal együtt, mint kenyér a forró leves-
ben… – Darin azon kapta magát, hogy nem bírja befejezni.
Megrázta a fejét, de ezzel nem sikerült elfojtania a gondolatait,
és féket tenni a nyelvére.
Végül csak kitört belőle:
– Bármit is kell tennünk azokért, akiknek megfogadtuk,
hogy jó vezetőik leszünk, meg kell tennünk. Ha más
minotauruszokkal kell megtennünk, hát legyen.
Waydol leült a padra. Az halkan megnyekkent, aztán na-
gyot reccsent, majd kettétörött. A Minotaurusz feltápászkodott,
és szemügyre vette a roncsot.
– Még szerencse, hogy senki sincs a közelben, aki hisz az
előjelekben. – A pad egyik felét az egyik, a másikat a másik
kezébe fogta, és a ház mögött tornyosuló, tűzifahalomra dobta.
– Becsüllek téged, örökösöm, de arra kérlek, hogy gon-
dold át még ezt. Nem sok minotaurusz jönne ide egy olyannak
a hívására, akiről úgy tartják, hogy elvesztette a becsületét. Ha
valaki jönne, akkor csak abban a reményben, hogy át tudja
venni helyettem a vezetést a banda felett. Akkor aztán ezek a
csetepaték és összetűzések csak gyermeki civódásnak tűnnének
ahhoz képest, ami jönne.
– Ráadásul, ha nem én magam megyek északra az üze-
nettel, akkor végképp nem jön senki. Akkor teljesen rád hárul-
na a feladat, hogy megakadályozd, hogy a bandából megvadult
kutyafalka váljon.
– Elfogadnám, ha arra lenne szükség.
– Rád fogom bízni, ha eljön az ideje, de úgy érzem, hogy
a banda és az én sorsom lassan elválik egymástól. Előbb vagy
utóbb vissza kell térnem északra, hogy elmondjam, mit tanul-
tam meg az emberek erősségeiről és gyengeségeiről. Az elsőről
többet, mint a másodikról, azt kell, hogy mondjam, és nem
hiszem, hogy túl sokáig élhetek azután, hogy kimondtam az
igazságot.
– A követőinket viszont biztonságban ki kell vezetni erről
a vidékről, oda, ahol Istar már nem éri el őket, ha van ilyen
hely egyáltalán. Amíg ez megtörténik, együtt kell dolgoznunk.
Aztán neked hátra kell maradnod, és átvenni a vezetést, én pe-
dig hajóra szállok, és elmegyek északnak.
– Egyedül?
– Egy nagy hajó legénységét is kitennék azok, akik egye-
dül hajóztak el innen a minotauruszok partjaira, vagy onnan
ide. Vitorlázásra alkalmas időszakban, egy jó hajóval nem is
veszélyes vállalkozás.
– Akkor elkezdünk gondolkodni a visszavonulás útvona-
lán? – kérdezte Darin. – Említetted a törpék hazáját.
– Igen, de azóta beszéltem Fertig Tempererrel. Azt mond-
ta, lehet, hogy a törpék nem engednek be minket, bár ha meg-
tennék, nem valószínű, hogy feladnának. Attól tart, hogy Istar
azon az ürügyön indít háborút Thorbardin ellen, hogy a törpék
befogadtak bennünket.
– Azt a háborút nem venném a lelkemre – mondta Darin.
– Én sem – mondta Waydol, kiürítve a vizes korsót. –
Add ide a fésűt és a kefét légy szíves. – Elkezdte lekefélni ma-
gát, pedig még Darin edzett orra is arról tanúskodott, hogy in-
kább egy alapos fürdőt kellene vennie.
– Ugyanakkor, itt legalább olyan területen uralkodunk,
amelyet nem tudnak egykönnyen elvenni tőlünk. Talán Istar is
inkább engedi, hogy elvonuljunk, minthogy véres, végsőkig
menő harcba kezdjen velünk. Aztán vannak más népek is, akik
nincsenek annyira az útjukban, mint a törpék.
Darin nem tudta biztosan, kikre gondol Waydol, hacsak
nem a surranókra és mocsári törpékre, de mindenesetre a
Minotaurusznak igaza volt. Itt, az erődítményben, akár vannak
viszályok, akár nincsenek, időt tudnak nyerni, olyan áron, amit
megengedhetnek maguknak.

* * * * *

Mire elérték Pedoon táborát, Haimya magánál volt, de

csak mosolyogni bírt, és megszorítani Pirvan kezét.
A tábor úgy nézett ki, mint amit sietve megnagyobbítot-
tak az elmúlt napokban, hogy helyet teremtsenek egy nagy csa-
pat új embernek. Pirvan azonban ötven fegyveresnél nem látott
többet. Még ha feltételezzük, hogy mondjuk fele ennyien őr-
ségben vannak, akkor is kevesebb, mint százan lehetnek, még
ha beleszámoljuk azokat a nőket és gyerekeket is, akik elég
nagyok már ahhoz, hogy köveket és lándzsákat dobáljanak.
Egyáltalán nem jelentettek volna ellenfelet Pirvan kato-
náinak, ha az áradás nem kapta volna el őket, és el nem sodorja
a fegyvereik és felszerelésük nagy részét, vagy húsz társukkal
együtt. Így azonban a szedett-vedett banda is valódi veszélyt
jelenthetett volna Pirvan menete számára, ha Pedoon úgy akar-
ta volna.
Láthatólag azonban nem voltak ilyen szándékai.
– Mindketten ugyanoda igyekszünk – mondta a félogre.
Átnyújtott Pirvannak egy kenyérnek látszó valamit, és egy
sótömbszerűséget. A kóstolás nem oszlatta el teljesen Pirvan
kétségeit, de a körülötte lévő arcok megenyhültek.
– És hova? – kérdezte, miután ivott egy kicsit, hogy kiöb-
lítse a száját.
– Waydol erődítményébe – felelte Pedoon.
– Ha valóban így van, mi okod van…?
– Sir Pirvan, bolondnak néz engem? Tudom, hogy el
akarja kapni Waydolt. Ez engem egyáltalán nem zavar. Csupán
azon töröm a fejem, hogyan működhetnénk közre ebben.
– Bocsánat – mondta Pirvan, bár a legkisebb megbánást
sem érezte. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy bölcsebb, ha inkább
hallgat, mint beszél.
A hallgatásának meg lett a gyümölcse. Pedoon több, mint
száz erdőlakót, nagyrészt embereket, vagy részben ogrékat
gyűjtött össze. Az volt a szándéka, hogy északra vonul velük,
Waydol erődítményéhez, de félt a rivális bandáktól és
Aurhinius lovas őrjárataitól.
– Ha azonban önök velünk jönnének, Sir Pirvan, együtt
már lennénk olyan erősek, hogy az ellenséges bandák ne mer-
jenek ránk támadni. Ami az istariakat illeti, ha látják, hogy hű-
séget fogadtam egy Solamniai Lovagnak, Istar szövetségesé-
nek, akkor talán békén hagynak minket.
Pirvan nem azért kapta meg a Korona Lovagja rangot,
hogy arra használja, hogy haramiákat védelmezzen vele. Ha
azonban arra használja fel, hogy elvigye ezeket az alakokat
erről a vidékről, és a saját katonáival együtt békességben
északra vezesse őket, az elég becsületre méltó cselekedetnek
tűnik.
Mégis volt valami Pedoon szavaiban, ahogy Waydolról
beszélt, ami nyugtalanította Pirvant. Felállt, és leporolta a nad-
rágjáról a hamut és a sarat.
– Egy kicsit szeretném átgondolni magamban ezt a dol-
got. Veszélyben leszek, ha az őrszemeid körén belül maradok?
Pedoon előhúzott az övén lévő erszényből egy kendőt,
ami valaha fehér lehetett.
– Kösd ezt a fejedre, és akkor látni fogják, hogy békével
közeledsz.
A rongydarab nem csak koszos volt, de bűzlött is. Pirvan
nem tudta, vajon mi mindent vonz majd magához a sétája alatt.
Lehet, hogy a szag elriasztja a rovarokat, és hogyha maga a
rongy távol tartja a hirtelen természetű őrszemek lándzsáit és
nyilait…
– Köszönöm, Pedoon.
 * * * * *

A Kardszellő fedélzetéről úgy tűnt, mintha szürke vízfa-

lak takarnák el a láthatárt, ahogy szürke felhők takarták el az
eget. Előző este a hajó olyan partok mentén haladt, ahol kopár
fennsíkok, teraszos hegyek és erdőnyúlványok váltakoztak
egymással. Most, mintha olyan világba csöppentek volna, ahol
csak szél és víz létezett.
A fedélzeten semmi kötelessége nem lévén, Jemar, az
Igazságos lement a kabinjába. Eskaia az ágyban feküdt, Delia
pedig a szőnyegpadlón ült, és látszólag a pálcája egyik végét
hallgatta, mintha füle tölcsér lenne, miközben a másik vége
Eskaia hasán nyugodott.
Jemar azon morfondírozott, hogy talán valami titkos női
praktikába botlott, és már azon volt, hogy visszavonul.
– Nem, maradj – mondta Eskaia. – Már majdnem vég-
zett.
– Na és mivel? – kérdezte élesen Jemar. Mindig ideges
lett, ha a parthoz ilyen közel rossz időbe kerültek. Elég sok víz
választja el őket a parttól, ha a szél nem változik, ez azonban
bármikor előfordulhat, és errefelé a part a szélfelőli oldalon a
legrosszabb fajtából való volt.
– A babát hallgatom – mondta Delia. – Nem a fülemmel,
hanem a pálcámmal előidézett varázslattal.
– Ó? – mondta Jemar. – És mit mond a baba?
– Nem sokat, csak hogy jól van – válaszolta a nő. – Még
nem tudom megállapítani, hogy fiú lesz-e vagy lány, és a szív-
verését sem hallom még.
– Nem ő az első gyermekünk – mondta Jemar. –
Könyörgöm, ne kezeljen úgy, mintha semmit sem tudnék az
újszülöttekről.
– Az apák nem nagyon szoktak okosabbak lenni ennél –
jegyezte meg Delia, Eskaia azonban erősen megszorította a
kezét, hogy a csípős megjegyzés élét elvegye egy mosollyal.
 – Én a hajók nyelvén értek – mondta Jemar. – Ami az
apákat illeti, talpraesettek vagyunk a gerinc kialakításánál, de a
felépítés és vízre bocsátás egy nagy rejtelem a számunkra.
Végzett?
– Igen – mondta Delia, és szedelőzködni kezdett, hogy
elvonuljon, inkább méltósággal, mint sietve.
– Azt hittem, hogy egy savanyú bába nem tesz jót a gye-
reknek – mondta Jemar, ahogy a kabin ajtaja becsukódott.
– Ó, biztosan csak arról van szó, hogy már számtalan
problémája volt olyan apákkal, akik nem nyitottak az új dol-
gokra – védte a bábát Eskaia. – A baba minden esetre jól van,
ezt én mondom, aki már hármat szültem, és én is jobban va-
gyok. Felmehetek a fedélzetre?
– Nem.
– Még ebben az egyszerű viharban sem?
– Ez egy keskeny és mély földközi tenger, és a hajó éle-
sen manőverezik.
– Emlékszem olyan alkalomra, amikor úgy sétáltam a fe-
délzeten, hogy a szél közben lefújta a hullámok tetejét, és a
hajónak csapta őket. Az biztos, hogy a férfiak úgy néztek rám,
mint egy őrültre…
– Így van, és az egyikük én voltam. A torkomban dobo-
gott a szívem, ahányszor csak kimentél „levegőzni”. Azonkívül
nem voltál ilyen előre haladott állapotban, mint most.
– Rendben van. Engedelmesebb és visszafogottabb le-
szek, egy feltétellel.
Jemar felsóhajtott. A saját bőrén tanulta meg, hogy
Eskaia nem olyan alkusz lánya volt, aki a semmiért alkudozik –
és ezt a riválisai és ellenségei is megtanulták, csak jóval maga-
sabb áron. Volt, amikor úgy gondolta, hogy Eskaiából jobb
tanácsadó lenne, mint feleség, de az ilyen esetek egyre ritkáb-
ban fordultak elő az évek múlásával.
– Mi lenne az?
– Angyalian kedvesnek kell lenned Deliával. Ha pedig le-
teremti a legénység bármelyik tagját, aki csúnyán néz rá, ne
törődj vele. Különben olyan savanyú bábánk lesz, aki nem árt
ugyan a babának, de engem biztos kihoz a sodromból.
Jemar most nem sóhajtott. Inkább elmosolyodott, bár egy
kicsit gyászosan. Az Eskaiával való együttélés sok mindenre
megtanította, többek között arra is, hogy van, amikor nincs más
megoldás, mint emelt fővel elfogadni a vereséget.

* * * * *

Az erdő komor sötétségbe burkolta Pirvant odakint, és

benne még nagyobb sötétség honolt. Úgy nézett ki, hogy ez a
küldetés egészen máshová vezet, mint ahogy tervezték, és mint
ami egy lovaghoz méltó becsületes cél lenne.
A becsület kérdésében Paladine-ra és a lovagtársaira
hagyta volna a döntést, miután megtett mindent a legjobb tudá-
sa szerint. Azt a döntést azonban nem halogathatta, ami a kül-
detésnek a sikerességét befolyásolta, ami erre a vidékre hozta,
azaz, hogy véget vessen a Minotaurusz ténykedésének, mielőtt
Istar tenné meg azt, olyan eszközökkel, amelyek háborút szül-
nek. Jelenleg úgy látta a dolgot, hogy jó nagy területet bejártak
a katonáival anélkül, hogy egy lépéssel is közelebb kerültek
volna a céljukhoz.
Ebben a pillanatban meghallotta a háta mögött a lépése-
ket, amelyeket már várt. A nehéz léptekből egy pillanat alatt
rájött, hogy nem Haimya jött a megérzéseit követve, hogy ta-
nácsot adjon neki.
Pedoon volt az, a másik ember, akire számított. A félogre
lerövidítette a lépteit és beérte a lovagot.
– Vannak olyan parancsaid Waydollal kapcsolatban, ame-
lyekről beszélhetsz nekem? – kérdezte Pedoon.
Pirvan megvonta a vállát. – Vannak titkos részletek, de
semmi olyasmi, ami változtatna azon, amit mondtam neked.
Egy percnyi hallgatás után Pedoon bólintott. – De van
olyan törvény vagy szokás, ami megtiltja, hogy elfogadd a vér-
díjat?
Pirvan gyanította, hogy a beszélgetés kezd olyan irányba
terelődni, amelyen a Szabályzat szigorú értelmezése szerint
nem becsületes tovább mennie. Többnapi járóföldnyi körzetben
ő volt azonban az egyetlen Solamniai Lovag, hogy eldöntse, mi
a becsületes és mi nem. Azonkívül a saját becsülete, és ezzel
együtt a Lovagoké is, nagymértékben függött attól, hogy meg-
menti-e a rábízott embereket.
– Szerintem nem sok értelme van elosztani valamit, ami
még meg sem kaptunk. Ezt még a kisiskolások is tudják.
– Én nem vagyok kisiskolás, Sir Pirvan. Csak egy öreg
haramia vagyok, akit egyszer méltónak tartottál rá, hogy meg-
kíméld az életét. Most arra sem vagyok méltó, hogy meghall-
gass?
Úgy hallatszott, hogy Pedoon mindjárt elsírja magát, és
az elkeseredés őszintének tűnt a hangjában. Pirvan gyengéden
megpaskolta a férfi szőrös vállát.
– Még egyszer bocsánatot kérek. Úgy tűnik a folyó az
elemózsiás zsákokkal együtt a józan eszemet is elmosta.
– Nem érdekes. De én a következőt gondolom. Ha egye-
sítjük csapatainkat, és úgy megyünk el Waydol táborába, akkor
talán mi leszünk ott a legtöbben. Úgy hallottam, sokan elége-
detlenek Waydollal. Ki tudná rajtunk kívül jobban összefogni
őket? Mert ha egy Solamniai Lovag vezetésével taszítjuk le
Waydolt a trónjáról, akkor nem csak a vérdíjat kapjuk meg, de
meg is bocsátanak nekünk, és senkinek egy rossz szava nem
lesz ránk.
Pirvan először arra gondolt, mennyire bánja, hogy tíz év-
vel azelőtt életben hagyta Pedoont. Aztán arra gondolt, hogy ez
talán igazságtalan dolog; mit tudhat ő arról, milyen számkive-
tettként élni egy olyan világban, ami sokkal keményebb, mint
Istar utcái, vagy a birodalom más városai?
A harmadik gondolata az volt, hogy muszáj valahogy
összetűzés nélkül eltérítenie Pedoont ettől az úttól. Eltartott egy
darabig, amíg mindezt tisztázta magában, és érezte, hogy
Pedoon már türelmetlen.
– Úgy érzem, hogy már a borjú árát próbáljuk felmérni,
miközben a tehenet még el sem vitték a bikához – mondta las-
san Pirvan. – Először is el kell vinnünk az embereinket bizton-
ságban Waydol táborába, kikerülni a többi rablóbandát, az istari
őrjáratokat, áradó folyókat, és mit mondjak még, földrengése-
ket, erdőtüzeket és kolerajárványokat.
– Aztán, az elégedetlenségnek valósnak kell bizonyulnia,
nemcsak pletykának. Waydol olyan régóta tartja össze azt a
bandát, amikor én még szinte gyerek voltam. Ez nem egy
akármilyen vezér megdöntése lenne. Lehet, hogy teljes őrültség
fellépni ellene.
– Harmadszor, még ha valóban elégedetlenek is az embe-
rei, akkor is lehet, hogy úgy találjuk, tanácsosabb mellé állni.
Ha erőből akar tárgyalni, és én is az ő erejéhez csatlakozom,
talán akkor jár mindenki a legjobban. Ha választhatnál a kö-
zött, hogy megkapod a díjat és elveszíted az embereidet Istar
igazságszolgáltatása által, vagy éhezned kell, melyiket válasz-
tanád?
– Természetesen az embereimet – mondta Pedoon, és
Pirvan nem érzett hamisságot a hangjában. – Hosszú ideje
élünk az erdőben, Lovag uram. Túl régóta, azt hiszem. Hogyan
vethetnénk ennek véget…
Pirvan Pedoon vállára tette a kezét. – Két csapat, akár-
csak két fej, többet ér, mint egy, ebben az esetben. Menjünk
vissza a táborba, és vágjunk bele.
Ami nem jelenti azt, hogy nem szólok Haimyának, hogy
tartsa a szemét Pedoonon, ahogy közeledünk Waydol táborá-
hoz. Az árulás kígyójának sok feje van; levághatsz egyet, a töb-
bi attól még megmarhat.

* * * * *
 A küldönc tajtékzó lovon érkezett a levéllel Aurhinius tá-
borába. A lóról lepattanva a tábornok sátrához rohant, berepült
az ajtón, és térdre esett Aurhinius előtt.
Aurhinius megköszönte fáradságát, és elrendelte, hogy őt
és a lovát is lássák el tisztességesen. A levél kinyitását azonban
nem nagyon kapkodta el. Tapasztalatai szerint a küldöncök
sietsége általában nem a levél fontosságát tükrözte, hanem azt,
hogy milyen magas rangú a személy, akinek szól. A hozzá ha-
sonlóan magas rangú tiszteknek szánt levelek mindig mintha a
szél szárnyán szálltak volna, még akkor is, ha csak egy meghí-
vásról volt szó, mondjuk egy levéltáros partijára, aki a surranok
eredetéről kidolgozott új elméletét ünnepelte.
Egy fél pohár bor után azonban Aurhiniust egyre jobban
furdalta a kíváncsiság. Kinyitotta a levelet, és nagy, fújtató só-
haj hagyta el az ajkát.
– Rossz hír, uram? – érdeklődött a titkára.
– Nem egyértelmű hír, az biztos, de hogy jó-e vagy rossz,
az majd később derül ki. – Aurhinius letette a levelet, és kisimí-
totta. – Úgy néz ki, hogy Jemar, az Igazságos hajói elhaladtak
ezek mellett a partok mellett. Legalább nyolc hajó, de lehet,
hogy több is. A beszámoló kétnapos. Amióta a vihar kitört, nem
volt több megfigyelés.
– Jemar – álmélkodott a titkár. – Az, aki beházasodott
a…
– Az Encuintras-házba? Pontosan. Ami azt jelenti, hogy
általában nem számít ellenségnek Istar számára. Ugyanakkor
tengeri barbár, és a hozzá hasonlók ritkán állnak szembe az
olyan törvényenkívüliekkel, mint Waydol. Hacsak nem vesznek
össze a zsákmány elosztásán – tette még hozzá Aurhinius.
A titkár kötelességtudóan felnevetett.
– Eltegyem a levelet az irattárba, vagy kíván most rögtön
lediktálni egy választ?
– Tegye el, de reggel az első dolgom lesz válaszolni rá –
 mondta Aurhinius. Felállt, és elfújta a gyertyát a tábori aszta-
lon.
Annak ellenére, hogy a megboldogult feleségétől kapott
függőágya nagyon kényelmes volt, Aurhinius először nem tu-
dott rendesen pihenni benne. A vihar, ami elrejtette Jemar hajó-
it a parti megfigyelők szemei elől, az istari flottát is szembe
fogja kapni a tengeren. Akár jók Jemar szándékai, akár rosszak,
mindenképpen könnyebben véghezviszi őket, ha senki nem áll
az útjában.
Hacsak nem valami természetfeletti akadály áll az útjába.
Az istari fennhatóság alatt álló területeken terjedő szóbeszédek
már rég elérték a tábort. Aurhiniusnak több fenntartása volt a
pletykákkal és a mágiával szemben, hogy akár a felét is elhigy-
gye ezeknek.
De mi történne, ha a csatát két mágikus erő összecsapása
döntené el a nyílt tengeren? Az efféle összecsapások óriási
pusztítást hagytak maguk után a szárazföldön. Aurhinius nem
emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna ilyesmiről a tenge-
reken.
Ugyanakkor Zeboim magának a Sötétség királynőjének
volt a lánya, Saragonnastól, a bosszú urától. Nevezzék őket
papoknak, varázslóknak vagy mágusoknak, mindenkitől tartani
kellett, aki korlátlanul tudott bánni a Zeboim hatalma alatt álló
varázsigékkel, még akkor is, ha azt állították, hogy a te oldala-
don állnak.
Ugyanez vonatkozott azokra is, akik útnak indították
őket.
Aurhinius inkább csak remélte, mint imádkozott érte,
hogy Jemar el legyen látva némi mágikus segítséggel is. Az
óceánok különben nem párharcnak, hanem tömegmészárlásnak
lesznek a tanúi, ha Jemar akár a legkisebb ellenséges művelet-
tel is megpróbálkozik.
Ez alapján Aurhinius legalább meg bírta fogalmazni az
üzenetének szövegét: Jemart, az Igazságost nem szabad meg-
támadni, vagy megzavarni, hacsak nem tesz támadó lépéseket –
ezzel a gondolattal aztán el is aludt.

14. fejezet

Az északi vihar többeket megzavart, akik részt vettek a törté-

netírók által később Waydol háborújának nevezett küzdelem-
ben.
Igaz, hogy nem tombolt teljes erővel, mégis Jemar hajóit
és az istari flottát is kikényszerítette a nyílt tengerre. „A hullá-
mok megkegyelmeznek néha, de a sziklák sohasem” –
gondolták egységesen az emberek, mindkét hajóhad fedélze-
tén.
Tarothinnak emiatt sok dolga akadt, mert a tengeribeteg-
ség újból felütötte a fejét. Ez alkalommal szinte üres konyhával
kellett szembenéznie vele, ráadásul alig volt már olyan víz, ami
ne poshadt volna meg a tartályokban való hosszú állás alatt.
Azért megtett minden tőle telhetőt, forró vízzel és néhány
fűszer keverékével, ami még borzalmasabban bűzlött, mint az
előző. A főzet olyan kegyetlen szagot árasztott, hogy többen
inkább összeszedték magukat valahogy, csak ne kelljen inniuk
belőle.
A tenger jól elbánt Amalyával, Eskaia szobalányával is.
Zöld arccal összeesett, és csak nyögni tudott, ezért aztán Delia
azon vette észre magát, hogy egyszerre látja el a szobalány, a
bába és gyógyító feladatait. Emiatt sok dolga akadt, és nem
nagyon került Jemar útjába. Azon kívül, amikor látta a kötél
okozta égési sérüléseket, megrándult bokákat, esetenkénti tö-
rött csuklókat és betört fejeket, amelyeket Delia gyógyított,
Eskaia is jobban megérezte a tenger erejét, és már nem kíván-
kozott ki annyira a kabinjából.
Aurhinius arra jutott, hogy egyedül ő maga tudja megfe-
lelően irányítani a flottát, akár a háború, akár a béke érdekében.
Ezért aztán amilyen gyorsan a küldönc délre érkezett, ő ugyan-
olyan sietve észkara vágtatott, egy romos halászfaluba, amely
rajta sem volt a térképeken, és amelynek a nevét sem betűzni,
sem kimondani nem bírta.
Ahelyett azonban, hogy kihajózhatott volna a hajóhad-
hoz, olyan heves szélviharban találta magát, ami mindenkit arra
kényszerített, hogy vagy a parton maradjon, vagy messzire
kihajózzon a nyílt vízre. Az időjárás miatt néhány napig egy
halászkunyhóban kellett rostokolnia. Közben a késlekedés kö-
vetkezményeitől rettegett, tudván, hogy semmit sem tehet, és
gyanítva, hogy az ő hidegvére tartja féken a körülötte lévőket
is.
A szárazföld belsejében Pirvan katonái és Pedoon hara-
miái észak felé meneteltek, sáros utakon és mocsaras területe-
ken. Gyilkos árvízzel nem találkoztak többet, de a megduzzadt
patakok és elmosott hidak legalább annyira hátráltatták őket,
mint a sár. Az időjárás viszontagságai a ruháikat és lábbelijüket
is tönkretették, és olyan kegyetlen volt üres hassal gyalogolni,
hogy még Pirvan katonái is kezdtek megszökdösni, Pedoon
emberei közül néhányan pedig egyszerűen összeestek, és ott
maradtak az út szélén.
 Pirvan és Birak Epron legalább megpróbálta együtt tarta-
ni az embereit. Esténként pedig mindig a fát faragó kések nyi-
korgása hallatszott. Az egyenes ágakból, vagy facsemetékből
lándzsák, dárdák és azokhoz való hegyek készültek, a hosszú-
ságuktól és a fafaragó ízlésétől függően. Még néhány kezdetle-
ges íj is készült, szarvasín húrral.
Egy szerencsés megállónál, egy kovácsműhelyben, kin-
cset érő fémekre tettek szert, amiből nyílhegyek és néhány bal-
tafej is készült. Amikor Pirvan már jószerivel a Lovagok utolsó
ezüstjeit költötte el, az emberei fel voltak készülve, hogy leg-
alább a Pedoon emberei között kitörő esetleges lázadást lever-
jék, ha komolyabb kihívás nem is éri őket.
Az idő megvakította a kíváncsi, vagy ellenséges szeme-
ket is, már csak azért is, mert a tulajdonosaik eleve nem hagy-
ták el a házaikat, vagy menedékbe húzódtak. Senki nem tudta
kihasználni Pirvan seregének gyenge felszereltségét, mert nem
is sokan láthatták, mi a helyzet. Voltak napok, amikor a köd, az
eső és a szél úgy elhomályosították a világot, hogy Pirvanék
akár ingujjban és fűzfavesszőkkel is menetelhettek volna, ak-
kor is olyan biztonságban lettek volna minden támadás elől,
mint csecsemő az anyja karjában.
Azt senki sem tudta, hogy Zeboim szolgáinak mi köze
van ehhez az időhöz, és már nem is beszéltek róla.

* * * * *

Az első nap, amikor az égen kibukkant némi kékség,

megérkeztek Waydol táborához.
A fejük felett szálló tengeri madarakból Pirvan már tudta
egy ideje, hogy közelednek a tengerparthoz. A madarak fehér
szárnya vakítóan villogott a szürke és kék égen. Az elmúlt két
nap alatt olyan dolgok mellett haladtak el, amiből az is kiderült
számára, hogy közelednek már Waydol táborához, de legalább-
is háború sújtotta területre értek.
 Az utakat széltében-hosszában mély lábnyomok szántot-
ták fel az elvonuló seregek mögött. Mindenütt otthagyták a
nyomaikat, levetett ruhadarabok, ételmaradványok, szemét-
halmok, tábortűz gyújtásra tett kísérleteik szánalmas maradvá-
nyai formájában, és kétszer temetetlen halottakra is bukkantak.
Az emberei kérésére Pirvan ezeknél megállította a me-
netoszlopot, sebtében megásták a sírokat és még Rubina is el-
mondott néhány végtisztességet adó szót felettük. Lehet, hogy
Pedoon szedett-vedett bandája hátrahagyja a betegeket, hogy
meghaljanak, Pirvan azonban vagy továbbvitte őket, vagy
megadta nekik a végtisztességet.
Az utak mellett elhagyott gazdaságok követték egymást.
Az egyiken találtak egy félig éhen pusztult lovat. Pirvan attól
kezdve azon lovagolt, bár először Rubinának ajánlotta fel a
lehetőséget.
– Nem tudok lovagolni – közölte a nő. – Azonkívül a sa-
ját lábamon vágtam neki ennek az őrült útnak, és azon is fogom
befejezni, vagy engem is a többi mellé temethetsz.
Pirvan tisztességes temetést ígért Rubinának, megjegyez-
te magában, hogy vigyáznia kell majd, nehogy valaki kútja
közelébe temesse, azzal felszállt a lovára.
Így, hogy egyedül Pirvannak volt lova – ráadásul az sem
harci mén – nem sok értelme lett volna üldözőbe vennie a lovas
őrszemeket, akik előttük tűntek elő a sűrűből, messziről nézték
őket, aztán el is tűntek, mint a kísértetek. Pirvan nem hitte,
hogy azok lennének, de nem is Istar katonái; talán Waydolnak
voltak lovas felderítői.
Dél körül végül az egyik őrjárat nem állt meg lőtávolsá-
gon kívül, hanem egyenesen Pirvanhoz vágtatott. A vezetője
egy törpe volt, aki nem annyira ülte meg a lovát, inkább csak
gubbasztott rajta, félig udvarias intéssel üdvözölte Pirvant.
– Kik vagytok?
– Pirvan, az Önfejű és Pedoon, meg az ő embereik, akik
Waydol, a Minotaurusz, és az örököse jóindulatát keresik.
 – Hah. Egyikük sem mutat jóindulatot, ha nem kapnak
cserébe jó szolgálatot. Ti ezért jöttetek?
– Azért jöttünk, hogy a tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk
neki – vette át a szót Pedoon.
A törpe fanyar pillantást vetett rá, és megvonta a vállát.
– Rendben van. Rendezzétek soraitokat, ha eddig még
nem tettétek meg, és kövessetek.
Pedoon embereinek eltartott egy darabig, mire teljesítet-
ték ezt az utasítást, mert össze kellett szedniük a csellengőket.
Pirvan emberei legalább mind együtt voltak, és a saját lábukon
álltak, de azért egy lovagi kiképző agybajt kapott volna, ha
meglátja, a soraik rendezettségét.
Pirvan végignézett a mögötte sorakozó két oszlopon, és
felvidult a lelke. A közösen leküzdött nehézségek és a belevaló
vezetés – amiben Pirvan úgy érezte, hogy csak kis részben van
érdeme – kemény és edzett harcosokat faragott a szedett-vedett
zsoldosokból, akik fegyelmet és rendet tartottak a soraik kö-
zött, és figyeltek egymásra, legalábbis Pedoon bandájával
szemben. Waydol biztosan jó véleménnyel lesz a vezetőikről.
Ha rendesen fel lennének fegyverezve, nem lehetne egyköny-
nyen elbánni velük.
Mivel Pirvan nem bajlódott vele, hogy sarkantyúkat is
szerezzen magának, csak sarokkal és kiáltásokkal bírta gyor-
sabb haladásra késztetni a lovát. Egyiknek sem volt nagy foga-
natja, mert a ló kehes volt és alultáplált.

* * * * *

Waydol erődítménye nem olyan volt, amilyenre Pirvan

számított. Deszkafallal elkerített tábor volt, amelyben jó ezer
ember fért el, a kapu körül földtúrásokkal, a fal mentén vizes-
árokkal, kunyhókkal, sátrakkal, pöcegödrökkel, főző pajtákkal
és sok minden mással. Tűzifa halmok, kocsik, sőt még istállók
is álltak egy másik körben, amelyet nem vett körül árok, és
egyelőre fal is csak félig határolta.
Úgy tűnt, hogy Waydol ambíciói egyre nőnek, és ezzel
együtt az ereje is. Nem kevés fegyelemre lehetett szüksége,
hogy a haramiák bandáiból kihozza ezt a munkát, még akkor is,
ha semmi más dolguk nem volt.
A tiradoti Sir Pirvan mögött borzalmas út állt, de a végén
legalább méltó ellenféllel találta szemben magát.
A törpe, Fertig Temperer megállította a lovát és az erdő
felé mutatott.
– A mögött van Waydol erejének igazi magva. De ne is
reméljétek, hogy bejuthattok oda, amíg méltónak nem bizo-
nyultok rá!
Fontos kérdés volt, hogy mi módon bizonyíthatják majd
ezt, de még várhatott. Az étel viszont nem.
– Mi a helyzet az ellátmánnyal? Ha az embereimnek még
szorosabbra kell húzniuk a nadrágszíjukat, akár meg is ehet-
nénk őket, amíg még van rajtuk rágnivaló.
– Van halunk és kásánk – fordult a törpe mindenkihez. –
Most oszoljatok ötvenes csoportokra, mert ennyien férnek el
egy-egy kunyhóban. Valószínűleg magatoknak kell majd építe-
netek, de…
– Hosszabb utat tettünk meg annál, minthogy most mun-
kára fogjatok minket – kiáltotta valaki Pedoon soraiból. Pirvan
oszlopaiban is forgatni kezdték a fejüket az emberek, de
Haimya és Birak Epron úgy nézett végig rajtuk, hogy senki
nem merte szóra nyitni a száját.
– Ahogy tetszik – mondta a törpe. – Minden út két irány-
ba vezet. Ha most visszafordultok, talán már holnap hajnalra
kiértek Istar felségterületéről.
Pirvan feje fölött élesen felsikoltott egy tengeri madár,
elnyomva a nyílvessző süvöltését, amely egyszer csak beleállt
Pedoon bal szemébe.
– Ott, a farakásnál! – kiáltotta Haimya, kirántott kardjá-
val arrafelé mutatva.
 Ötven szempár fordult arra, és nézte végig, ahogy egy
magas ember íjjal a kezében leugrik az egyik farakásról.
– Állj! – kiáltotta szinte egyszerre Pirvan és Birak Epron.
Az embereik nem mozdultak.
Pedoon azonban több parancsot nem adhatott és nem is
hallott meg soha. Pirvan ránézett, és látta, hogy a megmaradt
szemében felvillan és kihuny a tűz, majd vakon mered az égre.
Éles körmű kezei megvonaglottak, belemarkoltak a sárba, még
egy rángás végigfutott a testén, aztán többet nem mozdult.
– Kapjátok el a disznót! – kiáltotta valaki a haramiák kö-
zül. Most ötven hang csatakozott a kiáltáshoz – aztán Pedoon
összes embere az egyetlen menekülő után vetette magát, a tá-
bor bejárata felé.
Pirvan utasításokat kiáltott az embereinek, és lovát pedig
szidta, mint a bokrot. – Bal oszlop a kapuhoz! Tartsátok kívül
Pedoon embereit, amíg tárgyalunk! Jobb oszlop négyzet alak-
ba!
Birak Epron megint visszhangozta Pirvan parancsait,
csak éppen a lónak szóló szitkait nem. A szegény jószág nagy
nehezen megmozdult, botladozott pár lépést, aztán holtan ösz-
szerogyott. Pirvannak esélye sem volt rá, hogy ki bírja szedni a
lábát az állat alól.
Mire Haimya felsegítette Pirvant, Pedoon emberei már
majdnem elérték a kaput. A katonák szorosan a nyomukban, és
egyre jobban utolérték őket, hiszen jobb állapotban voltak.
Közben egy kisebb hadsereg gyűlt össze a kapuban, hogy meg-
védjék a tábort a kétségkívül lázadásnak tűnő akcióval szem-
ben.
Az árulás a másik oldalon történt, de az újonnan jöttek
könnyen felbolygathatták az egész tábort. Pirvan a tábor kapu-
jához rohant, mintha csak egy rémálomban lenne. Olyan fürgén
futott, mint egy kölyök, de csizmát viselt, az egyik lába kissé
megsérült az esésben, és minden lépésnél térdig süllyedt a sár-
ban. Ha Haimya nincs mellette, biztos nem csak egyszer esik
el, hanem vagy háromszor, és talán nem is bír idejében felkelni.
Persze így is majdnem túl késő lett. Mire Pirvan a kapu-
hoz ért, a versenyfutás befejeződött és elkezdődött a csata.
Máris több holttest feküdt a sárban, és Pedoon emberei körbe-
vették az íjászt. Nagydarab ember volt. Kardot és tőrt tartott a
kezében, az íja most a vállán lógott, vadul és hatékonyan véde-
kezett.
Pedoon emberei nem bírtak a közelébe kerülni; a hullák
többsége közülük került ki. A kapuban kialakult csoportosulás
azonban megakadályozta, hogy a bent lévők kijöjjenek, és
hogy Pirvan katonái hozzá férjenek az íjászhoz. Ahhoz túl nagy
volt a tömeg, hogy a saját fegyverét fordítsák az íjász ellen.
Egészében véve úgy nézett ki a dolog, hogy addig nem lesz
vége, amíg valaki elveszíti a fejét, vagy kardot ránt, és végül el
nem kezdődik az általános mészárlás.
– Add meg magad! – kiáltotta valaki a tábor belsejéből.
Pirvan nem tudta, vajon kinek szól a felszólítás.
A gyilkos mindenesetre magára vette – Megmentettem
Waydolt Pedoon árulásától. Eladta volna Waydolt az
istariaknak. Ő és a Solamniai Lovag!
Pirvan nem azt kívánta, hogy elsüllyedjen a földbe, ha-
nem, hogy sárkánykarmai nőjenek, és kitépje az íjász nyelvét,
mielőtt tovább fröcsögné a mérgét. Valaki kémkedett utánuk
azon az estén, amikor az erdőben sétáltak, és értesítette Waydol
táborát. Mennyit köphetett? Még hányan vártak felkészülten,
hogy megvédjék a vezérüket, és Pirvant Pedoon mellé taszítsák
a sárba?
Értelmetlen kérdések. Most csak a becsület maradt – és
aki azt gondolta, hogy annak sincs értelme, az reménytelenül
bolond volt.
Pirvan előrelépett.
– Sir Pirvan vagyok Tiradotból, a Korona Lovagja. Fog-
lyommá teszem ezt az embert, amíg igazságosan el nem ítéljük
Pedoon, a félogre meggyilkolásáért. – Remélte, hogy találnak
valami rendesebb nevet Pedoonnak, de hát nála jóravalóbbakat
is temettek már el rövidebb név alatt.
Az íjász megfordult. Pedoon egyik embere kapott az al-
kalmon, hogy elterelődött a figyelme, és megpróbált a közelébe
férkőzni. Az íjász csapott egyet a tőrével, és véres szökőkutat
nyitott a vakmerő haramia torkában. A férfi megtántorodott,
aztán rázuhant egyik halott társára.
Pirvan az íjászra bámult. Nagy, barna szemei mintha
mindent és semmit sem láttak volna, és a lovag úgy sejtette,
hogy tébolyt lát benne. Valamint a saját halálának is elébe néz-
het, ha alulbecsüli ezt az ellenfelet.
Haimya a férje mellé lépett.
– Neki kellene támadnunk…
Pirvan nemet intett a fejével.
– Nem érnénk el vele sokkal többet, mint Pedoon embe-
rei. A Szabályzat…
– …lehet, hogy a halálodat okozza.
– Aztán gondját viseli Geriknek és Eskaiának – csattant
fel Pirvan. Haimya úgy nézett rá, mintha megpofozta volna.
Pirvan nem vesztegette az időt bocsánatkérésre, hanem áttörte
magát Pedoon embereinek gyűrűjén, és úgy szólt az íjászhoz,
hogy mindenki hallja.
– Add hát meg magad és fogadd el, hogy törvény szerint
a foglyom vagy, vagy pedig erőszakkal kell elfogjalak.
A férfi válasza egy tébolyult elme üvöltése volt. Pirvan
már előhúzta kardját, különben a következő pillanatban már
holtan hevert volna a sárban. Ehelyett érezte a merénylő kard-
jának szelét az arcán, sietve félre ugrott, miközben elhárított
egy tőrdöfést. Csak valami csodának köszönhetően nem esett
el, előhúzta saját tőrét, és nekilátott a komoly munkának.
Pirvan csak később jött rá, hogy valóban mennyire ko-
moly volt, amikor a szemtanúk elmesélték neki, mit láttak kí-
vülről. Az íjász egyik vad támadást intézte a másik után, és a
harc egyetlen véget nem érő, vak védekezési kísérletnek tűnt. A
férfi nagyobb és erősebb volt Pirvannál, és óriási düh hajtotta.
Szerencsére azonban nem volt olyan gyors, és még Pirvannál is
kevésbé volt képzett kardforgató.
A harc első perceiben a lovag azon volt, hogy minden tő-
le telhetőt megtegyen az életben maradásért. Csak abban re-
ménykedett, hogy senki sem avatkozik bele a kettejük harcába,
és még Rubina sem próbálkozik meg semmiféle varázsigével,
hogy segítsen neki. Akkor aztán tényleg véget érne a lovagsá-
ga, ha egy fekete köpenyes varázslata mentené meg!
Mintha órák teltek volna el, amikor Pirvan észrevette,
hogy Pedoon emberei közül néhányat kiragadtak a körből, és
saját katonái foglalták el a helyüket. Így legalább biztosan sza-
bályos marad a küzdelem. Pedoon emberei közül azonban még
sokan a kapuban álltak, és fennállt a nagyobb összetűzés veszé-
lye, ha bent lévők ki akarnak jönni.
Ekkor Pirvan majdnem elveszítette a harcot és az életét,
mert megbotlott egy holttestben. Hevesen félregurult a merény-
lő lesújtó kardja elől, és gördülés közben vadul a férfi lábába
vágott, aminek meglett a hatása.
– Első vér! – kiáltotta egy tucat torok.
Pirvan felállt. Az íjász bal lábából vér csorgott. Nem sán-
tított ugyan, de a Szabályzat szigorúan rendelkezett az első vér
ügyében.
– Megadod magad?
A válasz olyan szitokáradat volt, amitől még a madarak is
holtan zuhantak volna le a fákról, ha a csatazaj nem kergette
volna már el őket. Majd újabb dühödt támadás következett.
Ez azonban nem volt olyan gyors, mint a korábbiak. Ta-
lán a lábsebesülés miatt. Talán azért, mert az eddigi támadások
felőrölték minden erejét, és kezdett kifáradni. Talán egyre job-
ban elnehezedtek a lábai – Pirvan észrevette ezt, és a harc kez-
dete után nem sokkal lerúgta magáról a csizmáját, és mezítláb
küzdött.
Ez jóleső, ismerős érzés volt, a régi éjszakai munkájára
emlékeztette – és így sokkal könnyebben tudott mozogni.
Az íjász egyik nadrágszárát már teljesen átáztatta a vér,
és mindkét lábfejét vastag sárcsomó burkolta. Ezen kívül vagy
féltucat kisebb sérülés is látszott rajta, amelyekre Pirvan nem
emlékezett, hogy mikor okozta őket, de amelyek bizonyára
még jobban lelassították.
Pirvan tudta, hogy véget kell vetnie ennek a harcnak, mi-
előtt elszabadulnak a szenvedélyek, vagy a merénylő megma-
radt, még mindig tekintélyes erejét kihasználva áttör a lovag
védelmén. Körbe-körbe szökdelt a férfi körül, amíg biztos talajt
nem talált a közelében, és ekkor előretört, kihasználva a mos-
tanra tartogatott fürgeségét.
Most már a férfi védekezési távolságán belül, Pirvan a tő-
rével megállította a másik tőrét, egy pillanatra mindkét fegyver
megállt a levegőben, aztán a másik erősebb karja újra mozgás-
ba lendítette őket. A lovag eldobta a kardját, és nem törődött a
körülötte felhangzó kiabálással és üvöltéssel. Miközben a rabló
megpróbálta elkapni a kardjával, Pirvan tőrt rántott elő a mel-
lén lévő tokból. Aztán felfelé döfött, és érezte, hogy a pengéje
áthatol a légcsövön, keresztül a szájüregen, egészen az agyig. A
férfi ezzel hátrazuhant.
Pirvan lehajolt, hogy felvegye a kardját – és a kapun be-
lül felordított a tömeg.
– Öljétek meg a lovagot! Öljétek meg a másik árulót!
Pedoon emberei lehetséges ellenségből egy pillanat alatt
Pirvan legelszántabb védelmezőivé váltak. Látták, hogyan
bosszulta meg vezérük halálát; inkább elestek az oldalán, mint-
sem hogy elhagyják, és – bár nem túl nagy ügyességgel vagy
szakértelemmel – vadul rátámadtak a kapuban álló emberekre.
Azok visszavágtak, Pedoon több embere elesett, és a ka-
puban lévő emberek egyre előrébb nyomultak. A következő
percben már kiértek volna a nyílt területre, és óriási csata vette
volna kezdetét.
Pirvanban már nem maradt szusz, hogy káromkodjon.
Viszont még mindig tisztán látott, és azt látta, hogy nem az
összes bent lévő ember nyomul kifelé. Volt, aki visszavonult,
és magukkal vonszolták a többieket is, vagy legalábbis meg-
próbálták.
Úgy tűnt, hogy a táborban lévő emberek kétféleképpen
gondolkodnak Pirvanról és az embereiről.
– Vissza a kapuból! – kiáltotta a lovag. – Mindenki lépjen
vissza a kapuból, kerüljön lőtávolságon kívülre, és alakítsatok
négyszöget! Most, ti átkozott bolondok! – Még egypár más
dolognak is elmondta az embereit, melyek egy részéről csak
később szerzett tudomást, amikor mások, akik ámulattal és
csodálattal hallgatták, elmondták neki.
Legalább Pedoon emberei engedelmeskedtek, és egyszer-
re csak fejvesztve elrohantak a kapuból. Láthatólag úgy gon-
dolták, hogy a bosszúálló lovag lekötelezettjei lettek, mert
Pirvan hirtelen azon kapta magát, hogy a rohanó emberek kö-
zött áll.
A következő pillanatban egyedül nézett szembe a tábor-
ból kitörő tucatnyi emberrel. Egy pillanat múlva mellette ter-
mett Haimya is, olyan fagyos harci tekintettel, amelytől Pirvan
félt, hogy legalább annyira neki is szól, mint az ellenségnek.
Haimya pengéje azonban fürgébb volt, mint valaha, és
két ellenfelet már le is terített. Aztán valahonnan a semmiből
előrepült egy bola, rátekeredett a kardjára, és félrerántotta. Ez-
zel elveszítette a védelmét, és meghátrált. A tömegből rövid
bunkót lengetve karcsú, sötét ember ugrott elő.
Haimya előhúzta a tőrét, miközben Pirvan közelebb ke-
rült hozzá, hogy megvédje, valami azonban bokájának ütkö-
zött. Erre megtántorodott, és tudta, hogy most már az ő véde-
kezése sem elég szilárd, és hogy a sötét ember megölheti őt,
vagy Haimyát, vagy talán mindkettejüket…
A sötét férfi azonban a társával együtt – az istenekre, egy
surranóval – visszalépett. Úgy tűnt, hogy a többieket is vissza-
terelik a táborba, és Pirvan hirtelen magára maradt Haimyával.
 Egyedül, ötven lépésre a legközelebbi emberüktől – akik
most mindannyian egy szedett-vedett, de tömör négyszögbe
tömörültek, állapította meg elismeréssel Pirvan. Egyedül vol-
tak, Haimya kard nélkül, Pirvan pedig alig bírt járni, a lábaiban
égő fájdalom társult a fáradtsághoz, és tudta, hogy még körül-
belül három lépést bír megtenni, aztán levághatják, mint az
érett búzát.
Viszont nem csak őt. Pirvan bocsánatot akart kérni
Haimyától, amiért olyan éles volt a nyelve, de tudta, hogyha
szavakban nem is kapja meg, pár percen belül úgyis megtörté-
nik, amikor együtt meghalnak.
A pár perc eltelt, de az ellenség nem jelentkezett.
Pirvan Haimyához fordult.
– Bocsáss meg, szerelmem! – vagy legalábbis valami ha-
sonlót próbált mondani, illetve krákogni.
Haimya felé fordult, pislogott és beszélni kezdett.
A szavak azonban nem hagyták el az ajkát. Jobbról fülsi-
ketítő csatakiáltás hangzott fel. Legszívesebben megint eldobta
volna a kardját, hogy a fülére tapassza a kezét.
A következő pillanatban megérkezett a válasz a másik
oldalról. Ugyanolyan artikulátlan volt, mint az első, de ez nem
emberi torokból fakadt. Csak egyetlen fajnak van ilyen menny-
dörgő üvöltése Krynn földjén.
Megérkezett a Minotaurusz – és Pirvan le merte volna
fogadni, hogy az örököse sem lehet messze.

* * * * *

Először egy férfi érkezett, az egyik őrjáratot vezetve, egy

girhes póninak látszó hátason. Csak amikor a férfi leszállt a
lóról, akkor jött rá Pirvan, hogy nem póniról van szó. A férfi
mérete tévesztette meg a lovagot.
A férfi mozdulatai azonban egyáltalán nem voltak esetle-
nek, ahogy Pirvanhoz és Haymiához közeledett.
 – Darin vagyok, a Minotaurusz Örököse. Jó lenne, ha ad-
nátok valami magyarázatot, hogy érkezésetek miként okozott
ekkora felfordulást a táborunkban.
– Lord Darin – kezdte Haimya.
– Örökös – javította ki határozottan a férfi.
– Oh, lazíts egy kicsit Darin – dörrent egy hang a balol-
dalon. Pirvan és Haimya nem tudott mást tenni, csak állt és
bámult, mint aki sóbálvánnyá vált.
A mezőn keresztül egy, még a lovasnál is hatalmasabb
alak lépkedett határozottan feléjük. Nyolc lábnál aligha lehetett
alacsonyabb, és a minotauruszokra jellemzően robusztus volt a
termete. Nem is sétált, hanem inkább menetelt. Láthatólag nem
adta meg a sárnak azt a megtiszteltetést, hogy azt gondolja,
hogy hátráltathatja az előrehaladásban, és a lába olyan üteme-
sen emelkedett és süllyedt, akár egy fújtató. Rövid térdnadrágot
viselt, ujjatlan tunikát és a hátán egy satang lógott keresztben, a
minotauruszok nehéz hajítódárdája.
A szőrén szürke foltok keveredtek a vörössel és a feketé-
vel, de a szarvai úgy csillogtak, mint a legfényesebb kristály.
Pirvan még nem látott ilyen hosszú minotaurusz szarvakat.
Mialatt Waydol átért a mezőn, Pirvannak volt ideje, hogy
elszakítsa róla a pillantását, és másfelé nézzen. Az emberei is
tátott szájjal bámultak, de szorosan markolták a fegyvereiket és
megtartották a négyszög alakzatot.
A tábor kapuja tele volt emberekkel, és a falakra is jó né-
hányan felmásztak. Láthatólag Waydol újoncai közül többen
most látták először a vezérüket.
Úgy tűnt, a táborban senki nem nyúlt a fegyveréhez, és
ez biztató volt. Az már kevésbé, hogy az íjászon és Pedoon
emberein kívül jó pár másik hulla is hevert a földön. Valószínű-
leg vérdíjat kell fizetniük értük, ami Pirvan elképzelései szerint
nem a legjobb módja volt a Waydollal való tárgyalások meg-
kezdésének.
A Minotaurusz végül közel ért annyira, hogy eljöjjön a
formális üdvözlés ideje. Noha a nyilvánosság előtt korholta
meg az örökösét, viselkedésében nyoma sem volt a közvetlen-
ségnek, ahogy Haimyához és Pirvanhoz közeledett.
Egyikük sem térdelt le. Ez a minotauruszoknál, még job-
ban, mint az embereknél, a felsőbbrendűséget nyilvánította ki,
mielőtt még felmerült volna a kérdés.
Még a fejüket sem hajtották meg. Csak álltak kinyújtott
karral, széttárt tenyérrel, ami a békés szándék jele volt. Amikor
Waydol megállt, Pirvan megszólalt.
– Üdvözlet néked, Waydol!
– Az első üdvözlésetek, a legkevésbé sem volt barátságos
– mondta Waydol.
A legtöbb minotaurusz hangja mindig olyan volt, mintha
dühösek lennének, vagy legalábbis a fejük fájna, még akkor is,
ha udvariasan beszéltek. Waydol hangjában nem volt harag.
Inkább olyan volt a hangja, mint egy lavina – ami nem dühös
arra, akit elsöpör, de ugyanakkor nem lehet megállítani sem.
– Ha nem is barátsággal jöttünk, de semmi esetre sem
rosszakarattal – válaszolta Pirvan. – Ugyanakkor a te üdvözlé-
sed sem volt túl barátságos. A csapataink vezetésében segítsé-
gemre lévő társamat, Pedoont, a félogrét, akit egyszer meg-
mentettem egy ütközetben, lelőtte az egyik embered, mint a
veszett kutyát.
– Valóban, mindkét oldalon esett véráldozat – mondta
Waydol. Pirvan reménykedni kezdett. Ez a beismerés jelentős
terhet rótt egy tisztességes minotaurusz vállára, és soha nem
lett volna bölcs vagy egyáltalán ésszerű azt feltételezni, hogy
egy minotaurusz nem tartja magát tisztességesnek – még akkor
is, ha saját választása szerint már húsz esztendeje az erdőben
él, emberi zsiványok vezéreként.
– Akkor hát hagyjuk, hogy az istenek ítélkezzenek? –
kérdezte Waydol. Úgy tűnt, hogy a kérdést egyszerre intézi,
Pirvanhoz, Haimyához, az örököséhez, fejük felett az éghez és
a lábuk alatt a sárhoz.
 – Hagyjuk, hogy az istenek ítélkezzenek! – szólalt meg
az örököse, a hangjában némi kérdő hangsúllyal. Ez nem any-
nyira az engedetlenség, hanem inkább az ámulat kérdőjele volt.
– Akkor két nap múlva kerüljön sor a tárgyalásra –
mondta Waydol. – Darint, az örökösömet viszem társamul. Te
kit hozol, Sir Pirvan?
Mielőtt Pirvan felfoghatta volna, hogy amit hallott, az va-
lóban elhangzott, Haimya megszólalt:
– Én leszek, az istenek legyenek a tanúim. – Majd sut-
togva Pirvanhoz fordult: – Csak Birak Epron jöhetne még szó-
ba, de én jobb vagyok a közelharcban, mint ő.
Haimya lehetett olyan rátermett harcos, mint akár maga
Huma, a sárkányölő, akkor is valószínűnek tűnt, hogy a saját
halálos ítéletét írta alá. A „tárgyalás” ilyen körülmények között
a minotauruszoknál személyes párharcot jelentett, jelen esetben
Pirvan és Haimya és Waydol és Darin között.
Függetlenül attól, hogy milyen fegyverek és fegyverzet a
megengedettek, mindenképpen a Minotaurusz és az örököse
volt fölényben. Az ilyen párharcban való részvételt azonban
megengedte a törvény, sőt, ha valaki megesküdött, hogy az
istenek döntsenek, akkor el is rendelte a Szabályzat.
– A végeredménytől függetlenül úgy kell tekinteni, hogy
a veszteségeket rendeztük – folytatta Waydol. – Ezen felül a
vesztesnek békét kell ígérnie a győztesnek.
Már Pirvan nyelve hegyén volt, a lovagi esküje megtiltja,
hogy ilyesmit ajánljon fel, de megadóan a nyelvébe harapott.
Amit Waydol most elmondott, azt jelentette, hogy a küzdelem
nem életre-halálra fog szólni. Lehet, hogy egy rakás másik dol-
got jelentett emellett, de azokon Pirvan később is ráért gondol-
kodni. Most el tudta fogadni, hogy belement egy olyan játékba,
aminek nem ismeri minden szabályát, és amelyért az életével
fizethet, de amely olyan nagy nyereményt helyez kilátásba,
amiért megér kockáztatni. Még akkor is, ha ő és Haimya is
veszélybe kerül.
 15. fejezet

– Ez több mint ostobaság – mondta Rubina. – Ez őrült-

ség.
Birak Epron nem mondott semmit, csak felállt és kilépett
az alacsony mennyezetű, füsttől fekete falú szobából, az elha-
gyott tanyaépületben, amelyben Pirvant és a társait elszállásol-
ták a két nappal későbbi párharcig. Látszott rajta, hogy legszí-
vesebben bevágná maga mögött a csodálatos módon épségben
maradt ajtót, de ehelyett csendesen becsukta. A következő pil-
lanatban a lépései elhaltak a kavicsokon a ködös szürkületben.
– Nem tudom elképzelni, hogy mit gondol minderről –
mondta Rubina, inkább a kőfalaknak és a földet borító sáros
szalmának, mint Pirvannak vagy Haimyának.
– Azt gondolja, hogy megesküdtünk, hogy megtesszük,
ezért meg kell tennünk, különben esküszegők lennénk, és
egyikteknek sem tud olyasmit mondani, amiért érdemes lenne
megszólalni – hadarta Haimya. Pirvan érezte, hogy a könnyed-
ség nagyrészt csak tettetett a hangjában, de el akar kerülni
mindenféle összetűzést.
– Azonkívül azt gondolom, biztos akar lenni benne, hogy
csak megbízható emberek vannak hallótávolságon belül – tette
hozzá Pirvan. – Ez az egész összetűzés egy hamis pletykából
fakadt, amit valami kétszínű bolond terjesztett, és amit valaki,
akiben több volt a becsvágy, mint a józan ész, elhitt. Ha ez még
egyszer megtörténik, csak az istenek állnak majd közöttünk, és
ők fognak pusztítani.
– Nem állnak már most is így a dolgok? – kérdezte
Rubina.
Pirvan szája kiszáradt a kimerültségtől, a harctól és a ne-
héz gondolatoktól. Töltött a vizeskorsóból a poharába, és ivott.
A kint alvó emberek nem maradtak éhen, és nem is fáztak, mert
Waydol táborából nem csak tűzifát, de sózott halat is kaptak,
inni azonban vízen kívül más nem jutott. Az legalább tiszta
volt, az igaz; Az előbbi csatározás során egyik oldalon sem
alacsonyodott senki annyira, hogy kutakat mérgezzen meg.
– Nem – mondta Pirvan, miután kiöblítette a száját. –
Hallottad, mit mondott Waydol, mit kérhet a győztes a vesztes-
től. Azt gondolod ez alapján, hogy életre-halálra megy majd a
harc?
– Talán. De az a nagy mamlasz Darin nem tűnt túl hatá-
rozottnak. Ezt te sem tagadhatod.
– Nem lehet, hogy csak meglepődött? – szúrta közbe
Haimya. – Azt hiszem Waydolnak olyan tervei vannak, ame-
lyeket még vele sem osztott meg. Ez remélem, nem azt jelenti,
hogy viszály van közöttük.
– Azt gondoltam volna, azért imádkoztok és mutattok be
áldozatot, hogy igenis legyen viszály közöttük – mondta
Rubina. – Az a halovány esélyetek a győzelemre vagy az élet-
ben maradásra nagyobb lenne, ha így állna a dolog.
– Nem hiszem – mondta Pirvan. – És annak is megfizet-
nénk az árát. Ha Waydol és az Örököse szakítanának, akkor a
tábor is még jobban feldarabolódna. Előbb vagy utóbb harcra
kerülne a sor, és kitörne a káosz.
– Most nem fekete köpenyesként beszélek – mondta
Rubina –, hanem mint a barátotok. Vajon a zűrzavar nem a mi
ügyünket szolgálná-e ebben az esetben, akár a szökést, akár
Waydol erejének fogyását nézzük?
– Becsületes úton semmiképp, – mondta Pirvan, és foly-
tatta, annak ellenére, hogy Rubina elfintorodott, mintha a „be-
csület” valami büdös szag lenne. – Azonkívül, mi lenne a saját
embereinkkel? Ha mi meg is szöknénk, őket elkapná a felfor-
dulás, és végül valószínűleg egymásnak esnének. Előbb vágom
el a torkomat, mint hogy a nekem hűséget fogadott embereket
szándékosan ilyen sorsra küldjem.
– Hacsak Waydol és Darin meg nem spórolja neked a fá-
radozást – jegyezte meg Rubina.
Pirvan csak csodálni bírta a nő makacsságát, ami olyan
szembetűnő volt, mint a szépsége. Ugyanakkor fenntartásai
voltak a módszereivel szemben, ahogy mindkettőt használta.
Halk kopogás hallatszott, és az ajtó kitárult az egyetlen
megmaradt sarokpántján.
– Én vagyok – hallatszott Epron hangja.
Válaszra nem várva belépett, a csizmájáról leverve a sa-
rat. Rubina feddő pillantást vetett rá, amiért otthagyta a társa-
ságot.
– Van valami ötleted, hogyan menthetnénk meg a baráta-
inkat? – az igazsága mellett állt, hogy a hangjában valódinak
tűnt a szemrehányás.
– Beszéltem a kocsisok vezetőjével, aki az élelmet hozta
– mondta Epron olyan formán, mint aki hivatalos beszámolót
tart a parancsnokának. – Azt mondta se boruk, se sörük nincs
most annyi, hogy megosszák velünk. Ez nem is baj, mert úgyis
annyira ki vannak éhezve az embereink, hogy nem nagyon bír-
nák egyiket sem.
– Holnap jön egy fegyverkovács, és megjavítja a fegyve-
reket. Azt mondja, valószínű, bár nem biztos, hogy a párharc
kimenetelétől függetlenül, mindenki, aki Waydol szolgálatába
áll, kap majd tőle fegyvert.
Ez sokat elárult Waydol készleteiről – és nyilvánvalóvá
vált, hogy nem csupán lopni, de vásárolni is tud fegyvereket a
baráti városoktól és falvaktól a környéken. Pirvan meggyőző-
dött arról is, hogy Waydol a velejéig minotaurusz; igaz, hogy
saját erkölcsi normákat alakított ki, de azokhoz élete végéig
ragaszkodik.
– Adj feladatot az embereknek, és ne engedd, hogy be-
mászkáljanak a táborba – mondta Pirvan. – Én is beszélek ve-
lük holnap, megdicsérem őket a mai bátorságukért és fegyel-
mezettségükért.
– Szerintem amúgy sem sokan vannak olyan kedvükben,
hogy puszta kíváncsiságból legyalogoljanak egészen a partig,
hátha megölik őket az őrszemek – jegyezte meg derűsen Epron,
és Pirvan napok óta most látott először mosolyt az arcán. – Te
azonban nagyon jól gondolkodsz. Hamarosan már semmi újat
nem tudok majd tanítani neked a katonai alakulatok vezetésé-
ről.
– Na igen, és mi hasznát veszi mindennek a sok új tudás-
nak a párharc során? – csattant fel Rubina. Látszott, hogy
mindjárt könnyekre fakad. – Nem ajánlhatok komoly varázsla-
tot, de még a legkisebb érintés is a csuklójukra…
– Tilos! – ez Haymia volt.
– A becsületembe kerülne! – kiáltotta Pirvan.
A beálló csöndben Birak Epron szólalt meg, olyan nyu-
godt hangon, mint a gazda, aki arról beszél, hogy hány disznót
fog majd levágni a tél beállta előtt.
– Hölgyem! Biztos vagyok benne, hogy ezek a jó embe-
rek elmondták önnek, hogy nincs más választásuk, mint hogy
megküzdjenek Waydollal és az örökösével. Ez valóban így van.
– Most mondok még valamit, amit ők nem mondhatnak.
Bármin mentünk is közösen keresztül, bármennyire tisztelem is
önt – akármilyen kötelékek is legyenek még közöttünk –, nem
engedem, hogy ilyen becstelenségbe keveredjen, mint amit
felajánlott. Az összes istenre esküszöm, akik döntenek a becsü-
let dolgában és betartatják az esküket, hogy a saját két kezem-
mel ölöm meg, ha beleavatkozik a harcba.
A szobára ráülő csend akkor sem lehetett volna teljesebb,
ha Birak Epron minotaurusszá változik. Végül Pirvan nevetése
törte meg.
– Min mulat ilyen jól? – kérdezte jeges hangon Epron.
Leült Rubina mellé, aki hagyta, hogy átkarolja a vállát.
– Arra gondoltam, hogyha minotaurusszá váltál volna,
akkor talán kettétörted volna az egyik tetőgerendát, és az egész
házat a fejünkre omlasztottad volna…
Abbahagyta, mert Rubina sírva fakadt. Pirvan és Haimya
anélkül is felállt és kisétált, hogy Birak Epron parancsoló tekin-
tettel ösztönözte volna őket erre.

* * * * *

Gildas Aurhinius a tőle telhető legnagyobb méltósággal

mászott fel a lengedező létrán a halászcsónakból a Szárnyas
Hölgy nevű vitorlás fedélzetére. A finom ruhák rétegei és a jó
élet zsírpárnái alatt erős volt, és fürge, és soha életében nem
volt még tengeribeteg.
A többi kapitány, aki elkísérte a tengerre, nem volt ilyen
szerencsés. Egyikük sem esett ugyan a tengerbe, de kettejüket
hálóval kellett felhúzni. Egy másik, aki addig mindent kibírt,
azonnal a fedélzeti lefolyóhoz térdelt és okádni kezdett.
– Van egy varázsló a karthayi Hegyek Büszkesége fedél-
zetén, aki tengeribetegség elleni főzeteket készít – mondta a
kapitány. – Jelezzünk neki, hogy jöjjön át?
– Hol van a karthayi?
A kapitány odamutatott. A láthatár legszélén a lemenő
nap fényében Aurhinius kivette egy háromárbocos hajó szilu-
ettjét, a karthayiakra jellemző sárga első vitorlával.
 – Köszönöm, de azt hiszem, nem kell zargatnunk a va-
rázslót.
Aurhinius szíve szerint nem ezt a választ adta volna, de
tudta, hogy így helyes. Ha a varázsló a fedélzetre jön, akkor sor
kerülhet személyes beszélgetésre, melynek során Aurhinius
érdeklődhet Zeboim papjai és hasonló dolgok felől.
A varázsló azonkívül vízbe fúlhat az oda úton, vagy
olyan tengeribeteggé válhat, mint azok, akiket gyógyítani jött,
vagy olyan hangulatba kerülhet, hogy még egy isten kérdéseire
sem válaszol egykönnyen. Aztán az is lehet, hogy szövetségben
áll Zeboim szolgáival.
Aurhinius nem kedvelte az olyan helyzeteket, amikor
nem tud nyíltan az ellenségnek támadni, ledönteni azt a lábai-
ról, és rákényszeríteni, hogy válaszoljon lépéseire. Ugyanakkor
elég türelmes volt, hogy kivárjon, ha arra van szükség, és már
számtalan csatát és legalább egy hadjáratot megnyert ezzel a
módszerrel.
Azon kívül, türelem ide, vagy oda, nem sok választási le-
hetősége volt, ameddig nem tudja, hányan vannak az ellenfe-
lek, és a felükről nem is sejti, hogy merre lehetnek!

* * * * *

Darin lesöpörte az öléből a száraz kenyérmorzsákat. A fa-

lakból azonnal elősereglettek az egerek, és lakomázni kezdtek.
Waydol elmosolyodott, és a tányérjáról leszórta a maradékot a
bolyhos kis bérlőinek.
– Van valami, amit nem a tetszésed szerint intéztünk? –
kérdezte a Minotaurusz.
Darin szerette volna, ha a válasza nemleges lehet, de
most a legkegyesebb hazugságnak sem volt helye.
– Igen. Mi van, ha nyerünk?
– Ha megadják magukat…
– Nem. Úgy értem, ha meghalnak.
 – Azt hiszem, meg tudjuk oldani, hogy ne öljük meg
őket, de közben ne kockáztassuk, hogy elveszítjük a harcot. Az
biztos, hogy ha az egyikük harcképtelenné válik, akkor a másik
is fel fogja adni, hogy megmentse.
Darin fejében megfordult, hogy megkérdezi, hogy vajon
fordított esetben ő és Waydol ugyanezt a szabályt követi-e
majd, ahogy ő szerette volna. Ezzel azonban annyira súrolta
volna a megszégyenítés határát, hogy egy minotaurusz soha
nem fogadta volna el.
– De ha a legrosszabbul sül el a dolog…
– Ha a legrosszabb történik, akkor egy Solamniai lovag
vére fog a kezünkhöz tapadni. A zsoldoskapitánytól, Birak
Eprontól békeesküt fogok kérni, hogy rendezzük a csapat csat-
lakozásának dolgát. Onnantól kezdve nem lesznek többé ellen-
ségek, még akkor sem, ha nem lépnek be a sorainkba.
– Közben Solamnia Lovagjai fel fognak készülni, hogy
bosszút vegyenek a társukért. Sokkal hamarabb véget fognak
vetni a háborúnak, mint azok az istariak, akik minden jel sze-
rint arra mennek, hogy minél kevesebbe kerüljön a háború,
nem, pedig arra, hogy minél jobban sikerüljön. A Lovagok
amellett fegyelmezettek és jól felszereltek, nem fogják feldúlni
a vidéket és tönkretenni a parasztokat, hanem foglyokat fognak
ejteni, akikkel tisztességesen bánnak.
– Ha nekik adod meg magad, akkor talán bízhatsz benne,
hogy az embereid legalább életben maradnak. Ha az a veszély
fenyeget, hogy a Lovagok a fejedet akarják venni, akkor eset-
leg csatlakozhatsz hozzám, és együtt hajózhatunk északra –
bár, ha választanom lehet, a Lovagokban inkább bízom, mint a
saját fajtámban.
– Értem – Darin legalábbis azt hitte, hogy érti. Egy em-
beri hadvezértől nehéz lett volna megérteni az ötletet, hogy úgy
alakítsanak egy összecsapást, hogy a vereségből egész egysze-
rűen győzelmet lehessen kovácsolni, és fordítva.
Egy minotaurusz részéről, még ha Waydolról van is szó,
az embernek először arról kellett meggyőznie magát, hogy sem
a minotaurusz sem jómaga nem vesztette el az eszét.
– Van még egy dolog, amit nem vettél észre – mondta
Waydol. A hangja most keményebb volt. – Nem jöttél rá, hogy
Pedoon ellen merénylet készül.
– Nem lehetek ott mindenütt, hogy kémkedjek az embe-
rek után – hogyan legyek becsületes, úgy, hogy közben nem
bízom az embereimben, még akkor sem, ha szükségem van
rájuk?
– Nehéz kérdés, az biztos – felelte idegtépő nyájassággal
Waydol.
– Nem egyszerű megoldani, amikor annyi mindent kell
tennem – csattant fel Darin.
– Tudom, hogy ötször annyi dolga van most a vezérnek,
mint régebben, és hogy te végzed el a kilenc tizedét – hagyta
helyben Waydol. – Ez azonban azt jelenti, hogy az időd egy
részét arra kell szánnod, hogy új alvezérekét képezz ki magad
mellé. Kindro és Fertig Temperer nem lesz elég, ha tovább aka-
rod vinni a csapatot, miután én elmentem.
– A harc után utánanézek. De mi a másik dolog, amit nem
vettem észre? – Darin olyan közel volt hozzá, hogy igazán
megharagudjon Waydolra, mint évek óta soha, és tudta, hogy
ez csak részben fogható a fáradtságra.
– Bocsáss meg. Azt hiszem, azért nem láttad, mert nem jó
helyen álltál. Én jobban megfigyelhettem, hogyan harcolt
Pirvan és Haimya. Olyan volt, mintha egy agy irányított volna
négy kart és négy lábat.
– Mi ketten harcoltunk már párban néhány gyakorlat so-
rán, de igazi összecsapásban soha. Le merném fogadni, hogy a
lovag és a felesége többször harcolt együtt az életéért, mint
ahányszor mi gyakoroltunk. Úgyhogy a győzelmünkért tisztes-
ségesen meg kell küzdenünk, de nem a haláluk árán.
– Ez úgy hangzik, mintha feltételeznéd, hogy ők is nyer-
hetnek! – fakadt ki Darin.
 – Pontosan – válaszolta egyszerűen Waydol.

* * * * *

Sir Marod tolla hagyott egy kis pacát a papíron, ahogy

befejezte a levelet. A homok azonban felszárította a maradék
tintával együtt, és hamarosan elégedetten olvashatta újra át a
levelet.

Dargaard Torony
Sir Niebar!
Ezennel felkérem és utasítom, hogy vegyen magához há-
rom megbízható lovagot és nézzenek utána egy Gesussum
Trapspringer nevű surranó esetének, akit jogtalanul tartanak
fogva a Leláncolt Ogréhoz címzett fogadóban, Bisel városának
nyugati szomszédságában.
Ha úgy határoz, hogy esetleg több emberre lenne szüksé-
ge, igénybe veheti a Tiradot birtok fegyvereseit. Addig ne lépjen
érintkezésbe a helyi surranó közösséggel, amíg ki nem szabadí-
totta Trapspringert, és a Leláncolt Ogre tulajdonosát ki nem
kérdezte a fogvatartásának körülményeiről.
Elismerem, hogy ez olyan megbízás, amit általában Sir
Pirvanra szoktunk ruházni. Neki azonban jelenleg más küldeté-
se van, amit nem hagyhat félbe. Ezt az intézkedést az ő levelei
alapján rendelem el, ezért bízhat benne, hogy az értesülések
megbízhatóak.
Az Eskü és a Szabályzat nevében
Ellersfordi Marod
A Rózsa Lovagja

Az idős lovag összehajtotta és lepecsételte a levelet, az-

tán küldöncöt hívatott, aki kézbesíti, és egy szolgát, hogy vigye
el a vacsorája maradékait. Az utóbbi időben a kelléténél több-
ször étkezett egyedül a lakosztályában, és kevesebbet, mint
amit a szervezete az öregedés ellenére megkívánt volna.
Mindazonáltal átkozottul sok dolga és kevés ideje volt,
ráadásul olyan régóta nem jött semmi hír Pirvan felől, hogy
már lassan fel kellett készülni arra az eshetőségre, hogy meg-
halt.
Jemarról, az Igazságosról jelentették, hogy jól van, kint a
tengeren, de ahhoz kevés az ereje, hogy a szárazföldi esemé-
nyeket befolyásolni tudja.
Marod úgy határozott, hogy aznap este virrasztani fog.
Amúgy sem tudott volna jól aludni. A Rózsa Lovagjainak köte-
lező volt havonta egyszer virrasztani, és még az is meglehet,
hogy tényleg segít rendezni a gondolatait, ahogy annak a Sza-
bályzat szerint történnie kellene.

* * * * *

A tanyát egy kivételével minden oldalról olyan sötétség

vette körül, hogy Haimya és Pirvan úgy érezte, mintha egy
fekete bársonyzsákba dugták volna őket.
A katonák táborában még mindig égtek az őrtüzek, bár a
főző tüzek már elhamvadtak. Az őrtüzek fényében Pirvan ki
tudta venni a sisakkal és lándzsával felszerelkezett járőrök
alakját, amint köreiket rótták. Tudta, hogy a többiek a fák kö-
zött várakoznak, hogy meglepjenek mindenkit, aki átcsúszik a
látható őrök gyűrűjén.
Az emberei jó formában voltak, és készen álltak, bármi
legyen is a párharc kimenetele. Ha úgy kell lennie, hogy a hol-
napi beszéde búcsúbeszéd legyen…
Nyelt egyet. Az azt jelenti, hogy Haimyától is búcsút kell
vennie, és az évek alatt kifejlesztett minden önfegyelmére
szükség lesz, hogy ezt a gondolat ne gyengítse el a katonák
előtt. Megértenék; előfordult már, hogy meghallotta, hogyan
áradoznak a lovag asszonyáról és bajtársáról, amikor azt hitték,
hogy nem hallja.
 Akkor is rossz előjel lenne, és holnap nem csak a saját
szívét kell megkeményítenie.
A derekára kulcsolódott egy kar, mire nagyot ugrott, de
felismerte, még mielőtt kardot rántott volna.
– Olyan csendben jöttél, hogy meg sem hallottalak.
– Ne haragudj!
– Nem, te bocsáss meg nekem, Haimya. Amit mondtam,
amikor úgy tűnt, hogy a félelmed vezérel…
– Igazad volt abban, hogy a félelem szólt belőlem.
Ugyanannyira szégyellem magam emiatt, mint amennyire sze-
rinted neked szégyellned kell magad a válaszod miatt.
– Észrevettem, hogy újra magad voltál, amikor elkezdő-
dött a harc.
– Igen, és a párharc után le fogok ülni azzal a
boladobálóval, és a surranóval, hogy megtudjam, hogyan dol-
goznak össze. Nem gondoltam, hogy egy surranó ennyire fe-
gyelmezett tud lenni.
– Úgy látszik Waydol sok mindent kihoz minden fajtából,
amit még ők maguk sem gondoltak volna, hogy bennük van.
– Igen. Jó lenne, ha mindannyian életben maradnánk a
párharc után. Szeretném jobban megismerni Waydolt. Vagy ő a
legravaszabb minotaurusz, aki valaha napvilágot látott, vagy a
fajtája még veszélyesebb ellenség lehet, mint ahogy eddig gon-
doltuk.
– Mindkettő igaz lehet. De majd holnap ráérünk gondol-
kodni rajta, hogyan győzzünk vérontás nélkül. A ma este a mi-
énk. – Haimya karja szorosabban ölelte és a fejét a vállára haj-
totta.
– A miénk?
A házban három lakható szoba van, szerelmem. Birak
Epron és Rubina már alszanak, az egyikben, a ház másik végé-
ben, az isteneknek legyen hála. A legközelebb esőben már lete-
rítettem takarókat és szőrméket. Egy tőrt adtam cserébe értük,
Waydol egyik altisztjének.
 – Ezen az egy estén puha fekhelyen alhatunk.
Pirvan megfordult, és hagyta, hogy Haimya a házba ve-
zesse, és mire elaludtak, valóban megpuhultak a takarók és a
szőrmék.

16. fejezet

Pirvan elkente az olajat Haimya hátán, aztán folytatta a teste

alsóbb részein. Egy kicsit hagyta, hogy elkalandozzon a keze.
Haimya felkacagott, megfordult és megcsókolta, aztán
köpött egyet.
– Ugh! Ennek a halolajnak az íze még rosszabb, mint a
szaga.
– Az biztos, hogy inkább friss olajat kellett volna kér-
nünk, vagy esetleg medvefaggyút.
Pirvan tetőtói talpig bekente a feleségét, aztán megfor-
dult, és Haimya viszonozta a kedvességét. Amikor felemelte a
harci öltözetét, két bőrszalagot, összeráncolta a homlokát.
– Biztos vagy benne, hogy ér valamit ez az olaj, azon kí-
vül, hogy a barátainkat és az ellenségeinket egyaránt arra kész-
teti, hogy megpróbáljanak kitérni a szag elől?
– Hidd el, minden tolvaj, akit csak ismertem, legalább
háromszor, négyszer alkalmazta az éjszakai munka során. Álta-
lában azzal a céllal használták, hogy átcsússzanak a szűk he-
lyeken, de azt is megakadályozta, hogy poroszlók meg tudják
ragadni őket.
Pirvan is magára öltötte a harci ruháját, egy bőrszalagot a
kipárnázott ágyékvédő fölé, és a sarokba ballagott, ahol a bot-
jaik álltak. Mindkettőt megragadta, megpörgette a kezében, és
Haimyára mosolygott. Lehet, hogy nézett már ki ennél kívána-
tosabban és észbontóbban, de Pirvan nem emlékezett rá.
Haimya elvette az egyik botot, támadóállásba szökkent,
aztán ugyanabban a pillanatban felugrott és megpördült. Ami-
kor azonban visszafordult, a mosoly egy kicsit bizonytalan volt
az ajkán.
– Mi van, ha ők páncélt viselnek?
– Akkor mi fürgébbek leszünk. De nem hinném, hogy így
megszégyenítenék magukat. Tettem róla, hogy mindenki tudja,
hogy mi ketten páncél nélkül fogunk harcolni.
A párharc kétségkívül nem csak fegyverzet nélkül fog
zajlani, de túl sok szabály sem fogja kötni őket. Egy százszor
száz lépés területű négyzet lesz a harctér, és aki túllép a határát
jelölő cölöpökön, az kiesik a harcból. Egyik fél sem használhat
éles fegyvereket, lándzsákat, vagy íjakat. A négyzeten belül
minden felhasználható fegyverként, de a harc megkezdése után
kívülről újabb fegyvereket nem kaphatnak a küzdő felek.
A harc addig nem ér véget, amíg valamelyik fél ki nem
jelenti, hogy feladja, vagy egyértelműen harcképtelenné nem
válik. Szándékosan nem okozhatják egymás halálát, és mindkét
oldalon őröket kell állítani, akik megakadályozzák, hogy bárki
is Pedoon gyilkosának a nyomába lépjen.
– Hölgyem? – kérdezte Pirvan az ajtó felé intve a fejével.
Haimya a férje arcához szorította az ajkát, és kilépett az
ajtón. Pirvan követte, és a Waydol által küldött lovak halkan
felnyerítettek.
– Gyertek – morogta Fertig Temperer, a kíséret vezetője.
– Valami üzér beosont a táborba tegnap este egy szállítmány
borral. Ha még egy órát adsz azoknak a csirkefogóknak, nincs
az a mód, hogy békét tarts.
Pirvan felugrott a nyeregbe. Csupasz testén hűvösnek
érezte az enyhe szellőt. Az olaj miatt nehéz lesz fogást találni
rajta, de ugyanakkor semmi védelmet nem nyújt. Az ég leg-
alább teljesen szürke volt, úgyhogy arra nem kell majd veszte-
getni az időt, hogy úgy helyezkedjenek, hogy a nap az ellenfél
szemébe süssön.
– Előre! – kiáltotta Pirvan, és az újonnan szerzett dobos
lassú menetelő ütembe kezdett. A menetoszlop felállt a lovas
kíséret mögé, és Pirvan megcsodálta rendezett soraikat, hogy
milyen fényesre pucolták a fegyvereiket, és hogy még a ruhái-
kat is megpróbálták kitisztítani.
A dob rendületlenül szólt tovább, egy apró, de elszánt
hang a szürke ég és a sebhelyes táj végtelenségében.

* * * * *

Mire Pirvan és Haimya a harctérre ért az embereivel, a

szél el is állt. A küzdőteret előző nap jelölték ki, mindkét tábor-
tól biztonságos távolságra, a rendbontás elkerülése végett.
Pirvan Waydol embereit tanulmányozta, senkin nem látta a
részegségnek a nyomát sem, és az ellenfeleit kereste a tekinte-
tével.
A négyszög egyik sarkában nagy, barna sátrat vett észre.
Rögtönzött holmi volt, talán valami régi vitorlából, de azt je-
lentette, hogy Waydol és Darin közvetlenül a takarásból léphet
ki a küzdőtérre. Az ellenfeleiknek nem volt rá módjuk, hogy
előre szemügyre vegyék őket, míg Pirvan és Haimya teljesen
fedetlen volt, a szó több értelmében.
Elnézéseteket kérem, Lovagok, hogy én nem gondoltam
erre.
– Ah – hallatszott egy ismerős női hang. – Eddig is azt
gondoltam, hogy kedves a női szemnek, Sir Pirvan. Most már
biztos vagyok benne.
Pirvan szorosan markolta a botját és keskeny mosollyal
Rubinához fordult.
– Köszönetem, hölgyem. De figyelmeztetnem kell: ha el-
vonja a figyelmemet, és elpusztulok ebben a harcban, vissza
fogok jönni, kísérteni önt, ha ugyan Haimya nem végez önnel
előbb.
Rubina csípőre tett kézzel kacagott. – Elnézését kérem,
Lovag úr. Megesküdtem, hogy nem avatkozom bele ebbe a
harcba, és nem fogom megszegni az eskümet.
– Helyes – mondta röviden Pirvan, és hátat fordítva me-
legíteni kezdett.
Haimya is ugyanezt tette, aztán mindketten felvették a
botjaikat, és azzal dolgoztak, de nem egymás ellen. Minél ke-
vesebben tudják, hogy Haimya és Pirvan milyen harcos párost
alkotnak, annál jobb – bár Waydol, ha csak fele olyan éles eszű,
mint amilyennek Pirvan gondolta, biztosan megsejtett valamit.
Ahogy az istenek akarják. Mást nem tehetünk, csak hogy
a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk.
A várakozás csendjét minden bizonnyal zenének szánt
lárma törte meg. Waydol bandájában öt dobos volt, és még va-
laki, aki azt gondolta, hogy tud trombitálni. Pirvan arra gon-
dolt, hogyha valaki ilyen macskazenével zavarná meg egy vár-
toronyban a lovagok álmát, a várárokban találná magát, még
mielőtt a visszhangok elhalnának.
Pirvan egyetlen dobosa válaszba kezdett, aztán az üdvri-
valgás elnyomott mindenféle zenét, amikor a sátor kinyílt és
Waydol és Darin lépett ki a bejáratán. Pirvan a vállára dobta a
botját, megfogta Haimya kezét, és elindultak a cölöpsor felé,
miközben az ő embereik is elkezdtek éljenezni.
Az üdvrivalgás megvívta a saját csatáját, mialatt Pirvan
az ellenfeleiket tanulmányozta. Egy fogadást megnyert volna:
egyikükön sem volt páncél. Darin még a páncélos harci kesz-
tyűjéről is lemondott, amelyek halálos harci bunkóvá változtat-
ták erős karjait. Igazából egyikük sem viselt mást, csak nehéz
ágyékkötőt.
Pirvan figyelmesen fülelt, kihallatszik-e valami elégedet-
len mellékzönge, amiért ő és Haimya fegyverrel áll a fegyver-
telen ellenféllel szemben. Semmi ilyesmit nem hallott, úgy-
hogy gyorsan elmondott néhány hálaimát.
Darin úgy nézett ki, mint valami mesebeli bajnok Vinas
Solamnus idejéből. Nagy volt, de arányos testalkatú, és egyál-
talán nem volt esetlen a mozgása. Ami Waydolt illeti, Pirvan
még nem látott teremtményt, amely ilyen tisztán megtestesítet-
te volna nyers testi erőt. Sajnálta, hogy nem láthatta Waydolt
fiatal korában.
A Minotauruszon látszott ugyan a kora, de az örököse a
legkicsattanóbb életkorban volt. Mindkettejüknek óriási előnye
volt bármilyen fegyvertelen ellenféllel szemben, hogy messzire
ki tudtak nyúlni, és hatalmasat bírtak ütni.
A botok nélkül Pirvan és Haimya próbálkozásai biztos
látványosak lettek volna, de nem igazán hatásosak.
Haimya most ellépett Pirvan mellől, és a bal lábával kö-
röket kezdett el rajzolni a földbe. Pirvan nem tudta elképzelni,
miért van szüksége erre a szertartásra, hogy kipróbálja, milyen
a talaj, hiszen asztallap simaságú volt, és se nem túl kemény, se
nem túl puha. Ha azonban jól esik neki, hát tegye.
Mindkét oldalról előállt egy-egy kikiáltó és újabb dobszó
mellett felolvasták a küzdelem szabályait. A trombitás szeren-
csére addig csöndben maradt, amíg a felolvasás véget nem ért,
akkor aztán fülsiketítő szólóba kezdett, hogy a hideg futkosott
a hátakon.
– Waydol! – kiáltotta a Pirvan. – Majd ha esküt teszel ne-
kem a harc után, legalább egy dologhoz ragaszkodni fogok.
A minotaurusz döfött egyet a levegőbe a szarvával.
 – Mi lenne az?
– Keresel egy új trombitást, vagy ezt a meglévőt megta-
nítod játszani!
Mindkét oldalon kitört a nevetés és kiabálás. Aztán újra
megszólaltak a dobok. A két kikiáltó felemelte a pálcáját,
amely ehhez a feladatkörhöz tartozott (valószínűleg bálna bor-
dából faragták őket), és amíg a dobok szóltak, a magasban tar-
tották őket.
Aztán elhallgattak a dobok, a kikiáltók a négyzet két ol-
dalára szaladtak, és a négy harcos nekikészült a küzdelemnek.

* * * * *

Az első pár perc cselezéssel és helyezkedéssel telt el, mi-

alatt mindkét fél megpróbálta kiismerni a másikat anélkül,
hogy bármit is felfednének magukról. Nehéz feladat volt
Pirvan és Haimya számára, hogy ne árulják el túl korán, milyen
összeszokott párost alkotnak, és ne fáradjanak el abban, hogy
fürgébben ugranak el az utánuk nyúló kezek elől.
A küzdelemnek ebben a szakaszában mindössze egy érin-
tés volt, amikor Waydol teljes erejéből egyenesen rácsapott
Pirvan botjára. Az ütés villámgyors volt, és Pirvan karját meg-
rántotta egészen a válláig. Az ütés lendületét átvéve elhempe-
redett, egy bukfenccel távolabb került, majd felállt, kiköpte a
sarat a szájából, és újfajta tisztelettel nézett Waydolra.
A Minotaurusz felkacagott. Ez nem kegyetlen kacagás
volt a másik fájdalma feletti élvezetben. Inkább annak szólt,
hogy kezdi élvezni a harcot.
Túl akarom élni ezt a harcot – gondolta Pirvan. – Biztos,
hogy mindig emlékezni fogok rá. Sőt majd emlegetjük is
Waydollal és Darinnal, ha mindannyian megéljük, hogy barát-
ságban öregedjünk meg.
Darin fejében azonban a jelek szerint nem sokat ért a jö-
vőbeni barátság. Gyorsabb volt, mint amire Pirvan számított.
Nem volt fürge, de a hosszú lábaival hamar fel tudott gyorsul-
ni. Sokszor Haimyának rohant, és csak annak köszönhetően
nem érte el, és nem keveredtek kézitusába, hogy a nő olyan
gyorsan ugrott el jobbra vagy balra, amit Darin nem tudott kö-
vetni.
Haimya kétszer Darin térdére ütött a botjával, és egyszer
sikerült olyan erősen eltalálnia, hogy a másik egy pillanatra
megállt megnézni a sérülést. Még mindig elég erős maradt
azonban, hogy bármilyen sebességnél elbírja a súlyát.
Haimyának esélye sem volt, hogy esetleg első vérnek számít-
son.
Pirvannak is gyorsabban kellett mozognia, hogy megpró-
bálkozzon néhány ütéssel Waydolon. Először hátulról szeretett
volna lecsapni, de úgy látta, hogy onnan sehogyan sem árthat
neki. Így aztán Waydol könyökére és kezére célzott. Háromszor
megütötte, mindössze annyi eredménnyel, hogy a Minotaurusz
megállt és megszívta az öklét.
Az ökle azonban vérzett; a kemény minotauruszirhát fel
lehetett szakítani. Azonkívül kiserkent az első vér.
Pirvan végigment az elsővér-szertartáson, ahogy az íjász
esetében is tette. Waydol válasza egy újabb eget rengető kaca-
gás volt. Darin, kevésbé udvarias módon, kiköpött a földre,
Haimya lába közelébe. A harc újra kezdődött.

* * * * *

Nem sokára az összes küzdőfélről csöpögött az izzadtság,

és erősen lihegtek. Pirvan nem bánta, hogy izzadnak; jó kiegé-
szítés a halolajhoz, hogy nehezebben lehessen fogást találni
rajta és Haimyán. Valamennyi szuszt azonban tartalékolniuk
kellett a csata elkerülhetetlen csúcspontjára, ami akkor fog be-
következni, hacsak valami csoda nem történik, amikor Waydol
és Darin úgy találja, hogy az ellenfeleik kellőképpen meglas-
sultak.
 Akkor aztán nekik rohannak majd, és következik a kézi-
tusa, amelyben az erő és a méret küzd a fürgeség és a botok
ellen, és amelynek csak az istenek tudják, hogy mi lesz az
eredménye.
A harcosokon az izzadtság és a lihegés mellett, már a sé-
rülések nyomai is mutatkoztak. Darin az egyik karját óvta,
amelyet Pirvan és Haimya is eltalált, egy-egy tiszta és erős
ütéssel. Pirvan horzsolásokat és karmolásokat szerzett, amikor
többször épp, hogy kicsúszott az ellenfelek kezei közül.
Haimyának csúnya duzzanat éktelenkedett a csípőjén,
ahol Waydol eltalálta egy váratlan rúgással. Ha a pata olyan
erővel kapta volna el, mint ahogy akarta, szilánkokra törte vol-
na a csontjait. Ő azonban visszaütött, Pirvan Waydol hasára
húzott a botjával, ezzel még jobban kibillentette az egyensú-
lyából, Haimya pedig kis híján végleg leterítette a torkára
irányzott döféssel.
Darin azonban Haimya mögé került, ezért megint oldalra
kellett ugrania, miközben lehetősége sem volt, hogy megüsse
ellenfele gyenge karját. Waydol ezután mintha lassabban moz-
gott volna, de az öklei még mindig olyan fenyegetően lendül-
tek, ami minden épeszű ellenfelet óvatosságra intett.
Az óvatosság azonban csak egy darabig segít. Inkább
előbb, mint utóbb, Pirvannak és Haimyának is meg kellett koc-
káztatnia a közeledést, hogy eltalálhassák az ellenfeleik legse-
bezhetőbb pontjait, ami megfékezi őket.
Már ha ennek a minotaurusznak van egyáltalán sebezhető
pontja, tette hozzá magában Pirvan. A minotauruszok gyenge
pontjait úgy védelmezte a testtömegük, mint ahogy az embere-
ket védi a páncél, Waydolnak pedig kétségtelenül nagyobb volt
a tömege, mint egy átlagos minotaurusznak, és háj nem nagyon
volt rajta.
A lovag és asszonya összenéztek, aztán Darinra pillantot-
tak, majd rohamra indultak. Botjukat vadul lengetve elsuhantak
Waydol mellett kétoldalt, hogy az örököse közelébe kerüljenek.
A Minotaurusz kevésbé volt sebezhető, és ha továbbra is ilyen
józanul harcol, akkor az is marad. Pirvannak és Haimyának ki
kellett hoznia a sodrából Waydolt, és úgy tűnt, hogy erre a leg-
jobb módszer az, ha leteperik az örökösét.
Rátámadtak, ütöttek, és egy percre úgy tűnt, hogy sikerrel
jártak. Körülöttük felharsant az üdvrivalgás és kiabálás. Darin
karjai és lábai azonban lehetetlen szögben és hihetetlen gyorsa-
sággal csapásra lendültek.
Pirvan érezte, hogy botja úgy repül oldalra, mint valami
gally, az arcára pedig mintha kalapáccsal sújtottak volna. Am-
ennyire tudott, elhemperedett az ütéssel, és fel sem kelve ar-
rébb gurult, a botját védelmezőn a feje felett tartva. Felkászá-
lódott, majd kis híján megint elesett, de botjára támaszkodva
végül megállt egyenesen. Haimya Waydol és Darin közé szo-
rult, meglehetősen kilátástalan helyzetben, és lábai nem akartak
mozdulni!
Látta, hogy Haimya kivárja az utolsó pillanatot, amikor a
Minotaurusz és az örököse is lecsap rá. Nem egyeztek meg,
hogy ki veszi üldözőbe, és ki állja el az útját, ezért mindketten
rávetették magukat. Egyenesen egymás felé vetődtek, és ami-
kor Haimya elugrott előlük, már nem tudtak megállni.
A hat és fél láb magas ember és a nyolc láb magas
minotaurusz iszonyatos csattanással csapódott össze. Az ütkö-
zéstől Waydol hátraesett és Darin is megtántorodott. Neki még
volt annyi lélekjelenléte, hogy a menekülő Haimya felé kapjon,
de a sérült karját használta. Nem tudta jól megfogni a nő csú-
szós vállát, hanem csak a felső bőrszalagot kapta el, letépte,
majd térdre rogyott.
A tömeg még hangosabban zúgott fel, mindkét oldalon.
Pirvan nem tudta biztosan, hogy a férfiak a vakmerő harcmo-
dort éljenzik-e, vagy azt a tényt, hogy Haimya most már sem-
mit sem viselt derékon felül.
Ennél sokkal érdekesebb volt számára az érzés, hogy
visszatért belé az erő. Egy pillanatig úgy érzete, hogy az agya
körbe forog a fejében, és ha tüsszentene, minden foga kihulla-
na. Biztos azonban csak abban volt, hogy vérzik az ajka, és
borzalmasan lüktet az arca.
Közben Haimya a legkevésbé sem törődött a hirtelen le-
meztelenítésével. Látta, hogy mindkét ellenfele a földön van,
és rájuk rontott, hogy legalább az egyikükkel végezzen.
Waydol azonban gurult egyet, és mindkét kezével elkapta
Haimya lefelé döfő botját. Haimya engedett, egy bukfenccel
hátravetődött, és biztonságos távolságban talpra állt, miközben
Waydol, mint egy faágat, kettétörte a botját, és elhajította a két
darabot.
Ezalatt Darin még mindig a földön ült, Pirvannak háttal.
A lovag azonban nem tudott elég gyorsan közel kerülni hozzá,
így Waydolnak volt ideje, hogy megeresszen egy figyelmeztető
kiáltást. Darin felpattant és megfordult, utat nyitva Pirvannak,
hogy a bőrszalagot tartó kezére vágjon. Az ütés talált, a bőr
leesett, és ekkor, a harc folyamán először, Waydol és Darin
meghátrált.
Pirvan emberei negyed annyian voltak, mint Waydoléi,
de lelkes kiabálásukkal túlszárnyalták őket.
Pirvan előreugrott, a botja végével felkapta Haimya le-
esett ruhadarabját, és a nő felé nyújtotta, amikor az odament
hozzá.
Koszos volt, olaj és izzadtság borította, és a válla vérzett,
ott, ahol Darin felsebezte a körmeivel. Úgy nézett ki, mintha az
összes harci istennőkép, amit halandó férfi valaha elképzelt
magának, egyetlen karcsú testben egyesült volna.
– Köszönöm, hogy törődsz az erényességemmel –
mondta, az alsó bőrszalag alá gyűrve a felsőt. – De azt hiszem,
ezt most másra fogom felhasználni. Vissza tudnánk terelni a
harcot oda, ahol elkezdtük?
– He?
– Ahol köröket rajzoltam a homokba a lábammal, amire
azt hitted, hogy valami szertartás.
 – Oh – Pirvan sajgó koponyájának sötétjébe világosság
kezdett kapiskálni. Óvatosan bólintott. – Úgy kell tennünk,
mintha rosszabb állapotban lennénk, mint valójában, hogy utá-
nunk jöjjenek.
– Még egy kézitusa akármelyik óriással a kettő közül, és
egyáltalán nem kell majd tettetnem magam – mondta Haimya,
a bordáit és a vállát dörgölve.
– Rajta! – mondta Pirvan. Ez inkább csak egy hörgésnek
hangzott buzdítás helyett, és Haimya kipréselt magából egy
nevetést.

* * * * *

Az éljenzés és kurjongatás lassan elhalt, és áhítatos

csendnek adta át a helyét, miközben Pirvan és Haimya meghát-
rált, Waydol és Darin pedig előrenyomult. Lassú volt a vissza-
vonulás, és lassú volt a támadás is. A lovag és felesége minden
lépésnél azt próbálta közben felmérni, hogy milyen állapotban
vannak az ellenfeleik.
Vajon megsérült a Minotaurusz és az Örököse? Vagy
pusztán csak óvatosak voltak, és talán maguk is csak megját-
szották, hogy megsebesültek? A helyes válaszon talán élet és
halál múlott – de egyáltalán nem lehettek biztosak egyik vá-
laszban sem.
Végül Haimya jelzett, hogy a megfelelő helyre értek.
Pirvan bólintott, és balra húzódott, maga után csalva Waydolt.
A Minotaurusznak még mind a két karja ép volt, és messzebbre
ki tudott nyúlni, mint Darin, aki most egyértelműen csak az
egyik karját bírta használni.
Darin előretört. Haimya lebukott, gurult egyet, és a felső
bőrszalaggal a kezében állt fel – amibe valamit belecsavart.
Futni kezdett, és Darin megpördült, hogy utána vesse
magát. Haimya úgy futott, mint egy gazella, Waydol is odafor-
dult, hogy bekapcsolódjon a hajszába, és akkor Pirvan ráron-
tott, és derékon kapta a botjával. Fontos volt, hogy Haimyának
egy pár percig csak egy ellenfele legyen.
Waydol megperdült, a karja kilendült, de Pirvan megint
lebukott, és elhemperedett az ütés elől. Amikor felállt, Haimya
háromszor gyorsan megpörgette a bőrszalagot a feje felett, az-
tán elengedte az egyik végét.
A rögtönzött parittyából kirepült egy gyermekökölnyi kő.
Olyan nyílegyenesen repült, mint ahogy a kőműves kalapácsa
lecsap az ékre, pontosan Darinnak. Úgy ütötte pontosan hom-
lokon, mintha az a bizonyos kalapács lett volna.
A nagydarab férfi megállt lépés közben, megingott, de
nem esett el. Kinyúlt maga elé, mintha ködben tapogatózna
valami fogódzkodó után, aztán térdre rogyott, Haimyára nézett,
és végül elzuhant a bal oldalára.
Úgy tűnt, hogy Waydol emberei annyira megdöbbentek,
Pirvan emberei pedig annyira megörültek, hogy egyik csapat
sem hallatott egy hangot sem.
A Minotaurusznak viszont nem ment el a hangja. Darinra
nézett, és mondott néhány szót a saját nyelvén. Pirvan nem
ismerte a minotauruszok nyelvét, de sejtette, hogy eljött a vér-
bosszú ideje.
Valóban, úgy tűnt, hogy végre sikerült kihozniuk Waydolt
a sodrából.
A következő percekben Pirvan és Haimya erősen küzdött
az ellen, hogy Waydol darabokra ne szaggassa őket. Ha fele
annyiszor próbálkozott volna vele, hogy mindkettejüket egy-
szerre kapja el, akkor talán sikerült volna megkaparintania egy-
szerre az egyiket.
Így azonban Waydolról ömlött az izzadtság, és úgy fújta-
tott, mint egy ló, mire végül teljesen kifulladt. Pirvan és
Haimya egymásra nézett. Mindkettőjükön új sérülések éktelen-
kedtek, ott, ahol Waydol öklei és körmei hozzájuk értek. Pirvan
alig bírt beszélni; Haimyának lesántult az egyik lába, és izzadt-
ságtól és vértől csöpögő felsőtestét új karmolások borították.
Vagy hamarosan győznek, vagy soha.
Közeledni kezdtek Waydolhoz, két oldalról, hogy meg-
osszák a figyelmét. Lehajtotta a fejét, hogy végül a szarvaival
támadjon – és Pirvannak el kellett hessegetnie a képet, hogy
Haimya úgy csüng az egyik szarvon, mint egy sült galamb a
nyárson.
Waydol azonban végzetes hibát követett el azzal, hogy
lehajtotta a fejét. Pirvan és Haimya nekirohant, közben Pirvan
odahajította Haimyának a botját, az pedig a bőrszalagot dobta
oda neki.
Pirvan még életében nem futott olyan gyorsan, mint az
alatt a tizenkét lépés alatt, amíg Waydol háta mögé került. Fel-
ugrott a Minotaurusz hátára, nagyot rúgott a derekába, és a
bőrszalagot a nyaka köré hurkolta.
Waydol hátratántorodott, Pirvan a parittyánál fogva ló-
gott a hátán. A bőrszalag azonban a súlyánál fogva megfeszült,
és rászorult a Minotaurusz gégéjére. Waydol hátrakapott, hogy
elkapja Pirvant, és darabokra tépje – ezzel azonban teljesen
kitárulkozott Haimya és a botja előtt.
A nő bőszen ütni kezdte a torkát, a hasát, az ágyékát és a
térdeit, aztán szépen újra kezdte a sorozatot. A záporozó ütések
alatt Waydol egyszer csak térdre rogyott, egy pillanattal később
Pirvan leszállt a hátáról és megfogta Haimya karját.
– Elég, szerelmetes feleségem. Már nem küzd tovább.
Waydol nehézkesen bólintott. Megpróbált megszólalni,
de a torkára mért ütésektől átmenetileg elment a hangja. Inkább
felemelte mindkét kezét, és Pirvan tenyerébe helyezte. Pirvan
sebesült kezeibe fogta Waydol vérző kezeit, és az a gondolata
támadt, valahonnan mélyről, hogy ő és Waydol, most bizonyos
értelemben vértestvérekké váltak.
Aztán zűrzavaros kiabálás töltötte meg körülötte a vilá-
got, mintha mindenkinek rézből lett volna a torka, és mindenki
megpróbált volna hangosabb lenni, mint az összes többi
együttvéve. Pirvannak az egésztől csak még jobban megfájdult
a feje.
Haimya vele szemben állt, és ő felé nyújtotta a bőrszala-
got. A nő azonban szó nélkül neki dőlt. Pirvan azt hitte, hogy
hozzá akar bújni, csak éppen nem a legalkalmasabb helyen és
időben, Haimya azonban térdre rogyott. Pirvannak éppen csak
le tudott guggolni, hogy elkapja, mielőtt elájul – és amikor fel
akart állni, rá kellett jönnie, hogy nem engedelmeskednek a
lábai.
Pirvan nem ájult el. Emlékezett rá, hogy mintha egy ki-
sebb sereg rohant volna a küzdőtérre, Birak Epronnal és
Rubinával az élen. Valahonnan előkerült Fertig Temperer, a
surranó és egy apró, ezüsthajú öregember is, sáros, kék kö-
penyben.
Emlékezett rá, hogy megmondták neki az öreg nevét, de
nem tudta megjegyezni, csak azt, hogy Mishakal papja. Emlé-
kezett rá, hogy Rubina átölelte őt és Haimyát, és eldobta a pál-
cáját, amit eltaposott volna a tömeg, ha Birak Epron nem húzza
elő a kardját, és nem tereli őket vissza.
Sir Pirvan, Tiradot ura, ekkor sem ájult el igazán. Hanem
megfogta Haimya kezét, és utána jó darabig nem emlékezett rá,
hogy mit tett, vagy mi történt körülötte pontosan.
 17. fejezet

Waydol barátságos kunyhójában kellemesen ropogott a tűz, és

nyugtató fenyőillatot árasztott.
Ez csak két dolog volt a sok kellemes hang és illat – meg
látvány és íz – közül, amelyekkel Pirvannak dolga volt a pár-
harc óta eltelt napok során. Még jobban értékelte őket, amikor
arra gondolt, hogy az életébe is kerülhetett volna, és azon is
elgondolkodott, vajon fog-e még valaha valamit is megízlelni.
Belekortyolt Sirbones forralt borába. Mishakal papja azt
mondta, hogy a nagyobb sebesülésekre nincsen hatással, de a
megfelelő varázsigék használata mellett nem lassítja meg a
gyógyulásukat. Ami meg az apróbb sérüléseket illeti, amelyek-
re nem érdemes komolyabb mágiát fordítani, azokat legalább
segít elfelejteni, legalább átmenetileg.
Pirvan most nagyokat kortyolt. Sok mindent el akart fe-
lejteni az apróbb sérüléseken kívül, és aztán el akart aludni
Haimya mellett, hogy felébredve érezze a melegét és halk lé-
legzését…
Eljön majd ennek is az ideje, de nem most. Waydol kiürí-
tette a poharát, amely nagyobb volt, mint Dariné, Dariné pedig
akkora volt, mint Haimyáé és Pirvané együttvéve. Letette a
poharat, a száját megtörölte egy tiszta kendővel, és óvatos
mozdulatok kíséretében – amelyekből látszott, hogy még min-
dig fájnak a kezei – köhögött egyet.
– Attól tartok nem küldhetem el a trombitást – mondta
Waydol. A hangja rekedt volt, de nem veszített az erejéből.
Sirbones nagyon értett a gyógyításhoz, és bár néhány napig
mindegyik résztvevőnek sajog és fájdogál majd egy-két tagja a
csata emlékére, egyiküknek sem lesz maradandó a sérülése.
– Megalázó lenne a számára – tette hozzá a Minotaurusz.
– Úgy jött a bandámba, hogy tanoncként megszökött egy ke-
mény mester szolgálatából. Az egyetlen öröme a trombitálás
volt.
– Borzalmas elviselni a hangját – mondta Pirvan. –
Kössünk egyezséget a trombitás dolgában. Ha visszamegy az
emberek közé, kerítek neki egy tanárt, aki megmondja, hogy
van-e benne valami minimális zenei tehetség. Ha van, akkor
nagyszerű. Ha nincs, akkor keresünk neki valami másik elfog-
laltságot.
– Nagyon szilárd az erényed – mondta Darin. Óvatosan
beszélt, hogy ne kelljen megmozdítani a fejét. A négy küzdő fél
közül ő állt legközelebb a halálhoz. Ha nem lett volna az átla-
gosnál vastagabb a koponyája, Sirbones sem tudta volna meg-
menteni.
– Solmania Lovagja vagyok – mondta Pirvan. – Tudom,
hogy ez még nem elég magyarázat, de most nincs időm részle-
tesen kifejteni az erénnyel kapcsolatos minden felfogásomat.
Legyen elég annyi, hogy ugyanakkora gondom lesz a ti embe-
reitekre, mint a sajátjaimra, és keressük meg a legjobb utat a
megmentésükre.
Pirvan, miután elfogadta Waydol békeesküjét, csak any-
nyit kért, hogy ha valamelyik embere el akar menni, akkor
Waydol engedje el. Jemar, az Igazságos hajói majd elviszik
őket Solamniába, ahova nem valószínű, hogy Istar utánuk
megy, ha békés életet választanak.
Waydolt a hűségén kívül semmi nem kötötte az emberei-
hez. Pirvan sejtette, hogy a Minotaurusz készül rá, hogy az
emberekről szerzett értékes tapasztalataival megpakolva újra
felkeresse a szülőföldjét.
A papkirály talpnyalói nyilván azt fogják mondani, hogy
Pirvannak Waydol útjába kellett volna állnia, sőt végeznie is
kellett volna vele, ha úgy hozza a szükség. Az is nyilvánvaló
volt azonban, hogy Pirvan a kisujját sem fogja mozdítani, hogy
megállítsa Waydolt, és fegyverrel akadályozza meg azt, aki
megkísérli.
 A lovag valószínűleg nem mondja majd el a társainak,
hogy miért bánja a legjobban, hogy Waydol északra hajózik.
Arról volt szó, hogy így nem lesz alkalma jobban megismerni a
minotauruszt. Waydol tudna tanítani egy-két dolgot a Lova-
goknak az erényekről és az eskü erejéről, és Pirvan szerette
volna megtanulni ezeket.
– És mi lesz azokkal, akik nem akarnak Solamniába me-
nekülni, de fel akarják adni a törvényenkívüli életmódot? –
vetette fel Darin. – Velük tudsz kezdeni valamit?
– A lovagok kétségkívül tiszteletben tartják minden nekik
tett ígéretemet, ha rájuk kerül a sor – mondta Pirvan. – Attól
tartok azonban, hogy Aurhinius a végére akar járni a dolognak,
mielőtt ez megtörténik. Ezért azt mondom, hogy mindenki, aki
el akar menekülni, tegye meg, mielőtt ostrom alá vesznek ben-
nünket. Ha szép csendben eltűnnek a bandádból, és valahol
máshol megjelennek tisztességes emberként, nem hiszem, hogy
bárki is zargatni fogja őket.
– Az egyetlen dolog, amit el kell kerülni, az, hogy bárki
is megpróbáljon a helyedbe lépni a törvényenkívüli banda ve-
zéreként. Akkor az istariak teljesen feldúlnák ezt a vidéket,
amíg minden romokban nem hever, akkor aztán a hadseregük
és a flottájuk addig fenyegeti majd Karthayt, amíg végül a vá-
ros el nem veszíti a türelmét.
Csak amikor már kimondta, akkor jött rá Pirvan, hogy
egy minotaurusz számára kedvező kilátást jelenthet egy Istar és
Karthay között dúló, mindkét fél erejét felőrlő értelmetlen há-
ború. Ugyanakkor nem tartott tőle, hogy Waydolnak ilyesmin
törné a fejét.
Waydol, ahogy az egész népe, hisz a minotauruszok fel-
sőbbrendűségében. Ugyanakkor arról is meg van győződve,
hogy a felsőbbrendűségüket a tisztességes győzelemmel kell
bebizonyítaniuk.
– Lesz egy-két szavam minden feltörekvő emberkéhez –
mondta Waydol. – Darin, vagy olyan állapotban, hogy kividd a
Sirályszárnyat és megkeresd vele Jemart, az Igazságost?
– Jól érzem magam, Waydol.
– Sirbones is azt mondta, hogy jól vagy?
– Még nem.
– Akkor parton maradsz, amíg ő nem mondja – jelentette
ki Waydol, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Lehet, hogy Jemar anélkül is megtalál minket, hogy
Darin kihajózna – jegyezte meg Pirvan. – Azonkívül vannak
jelek, amiket fel fog ismerni. Ha tüzeket raktok az öböl feletti
földnyelvre, akkor már messziről észreveszik őket a tengerről.
– Nemcsak Jemar, de az istariak is – szólt közbe Darin.
– Szerintem már amúgy sem titok többé, hol fekszik az
erődítményünk – mondta Waydol. – Mostantól az a feladatunk,
hogy az ellenségeinkkel szemben segítsünk a barátainknak
megnyerni az érte folyó versenyt.

* * * * *

Aurhinius nagy kiabálásra és a feje fölött dobogó léptek

zajára ébredt. Úgy tűnt, hogy a Szárnyas Hölgyön, vagy tulaj-
donképpen bármelyik másik hajón ez a mindennapos módja az
ébredésnek. Szerencsére jó alvó volt; a jó emésztésének nem
csak a kerek pocakját köszönhette.
A dobogás elhalt, de a kiabálás folytatódott. Aurhinius
kezdte kivenni a szavakat. Valami ismeretlen hajó volt a látha-
táron.
Úgy döntött, hogy felöltözik, és felmegy a fedélzetre,
hogy megnézze, mit tesz a kapitány ebben a helyzetben. Ez
volt az első ilyen eset, amióta felszállt a hajóra. Ezen kívül
csak a különböző népek kereskedőhajóit látták. Egy kivétellel.
Egyszer egy alacsony építésű vitorlás húzott el olyan sebesen a
ködben, amiből arra lehetett, következtetni, hogy nem szeret-
nék, ha felismernék őket.
Aurhinius nem csinált nagyobb ügyet az öltözködésből,
mint általában. Igaz, hogy szeretett finoman öltözködni, de
fontosabb volt számára a saját méltósága – egy hadihajón pedig
biztosan nevetség tárgyává vált volna, ha olyan ruhát ölt, mint-
ha a papkirályhoz menne kihallgatásra. Hosszú gyapjúköpeny-
ben és vászonnadrágban ment tehát a fedélzetre, nagyjából ak-
kor, amikor az őrszem lekiáltott az árboc csúcsáról.
– Fedélzet, amott! Egy könnyű gálya közeledik. Nem lá-
tok rajta zászlót, de felénk tart.
Aurhinius a kapitányra nézett, aki megvonta a vállát. –
Mindegyik felderítőnk megvan. Lehet, hogy hírnökhajó, bár
ha nyugatról jön, akkor valószínűleg solamniai. Túl sokan vi-
szont nem lehetnek a fedélzetén, úgyhogy nem hinném, hogy
lovagok akarnak csatlakozni hozzánk.
– Én is így gondolom – mondta Aurhinius.
A csúcsról érkező következő kiáltás mindenkit meglepett:
– Most megállt, és felhúztak egy fehér zászlót. Felségjelzést
még mindig nem látok, de valami van az orrvitorláján.
– Biztos, hogy nem ellenséges – mondta a kapitány. –
Különben rohanvást jönne. – Felemelte a szócsövét és hátraki-
áltott a hajó farába.
– Balra! Oda akarok menni, hogy beszéljek ezzel a gá-
lyával. Mindenki menjen a helyére!
– Jelezz a többi hajónak is, hogy kövessenek! – mondta
Aurhinius.
– Bocsásson meg, uram! – mondta a kapitány. – De erre
nincs szükség. Ha a Szárnyas Hölgy nem tud egyedül elbánni
egy könnyű gályával, akkor áldásomat adom rá, hogy megfosz-
szon bennünket a zászlajától.
– Arról szó sem lehet – mosolygott Aurhinius. – Túl igé-
ző a hajód orrszobra.
A kapitány viszonozta a mosolyt. A vitorlás orrán egy
életnagyságú, karcsú, faragott nőalak díszelgett, minden ruhá-
zat nélkül, kiterjesztett szárnyakkal, amelyeken minden egyes
toll finoman ki volt dolgozva és bearanyozva. A vélemények
különböztek a tekintetben, hogy melyik istennőt, vagy hősnőt
ábrázolja a szobor. Aurhiniusnak az tetszett a legjobban, misze-
rint a fafaragó mester kedvesének képmása volt.
Mielőtt az emberek elfoglalták volna az ütközetnél kije-
lölt helyüket, az őrszem megint kiáltott.
– Hé, fedélzet! A gálya felénk fordult, és kibontotta az
orrvitorláját. Csak most látom – Habbakuk legyen velünk!
– Mit látsz? – kiáltotta a kapitány. – Válaszolj, vagy
Habbakuk sem ment meg tőlem!
– A vitorlán egy minotaurusz feje van, kapitány. Egy
szép, hatalmas, vörös minotaurusz fej.
– Minotauruszokat látsz a fedélzetén?
– Nem – nem, várjunk csak. Úgy látom, csupa ember van
a fedélzetén.
Aurhinius csettintett, mire előlépett az egyik szolgája.
– A hétköznapi páncélzatomat és a kardomat kérem!
– Igenis, uram.
Aurhinius a kapitányhoz fordult. – Waydolt kerestük.
Nos, úgy tűnik, hogy ő is keresett minket.

* * * * *

Amióta három napja vitorlát bontott, Darin azon tűnő-

dött, hogy mi vár rá, ha előbb találkozik az istariakkal, mint
Jemarral. Arra nem számított, hogy az egész flottába belefut,
ráadásul olyan szélnél, hogy a Sirályszárnynak esélye se legyen
a menekülésre.
Mindenesetre, amióta felismerte Aurhinius zászlaját, úgy
döntött, hogy a becsület nem feltétlenül kívánja meg, hogy
élethalál harcot vívjon. Elrendelte, hogy húzzák fel a fehér
zászlót, és végiggondolta, mit fog mondani Aurhiniusnak, ha
elfogadják a békés közeledést.
Arra nem számított, hogy maga az istari flotta fog oda-
menni a Sirályszárnyhoz, hogy úgy tornyosuljon fölé, mint
csataló a póni fölé. És arra sem számított, amit a másik hajóról
kiáltottak neki.
– Ahoj, Waydol gályája! Ha van olyan a fedélzeten, aki
beszélhet a Minotaurusz nevében, Gildas Aurhinius szívesen
vendégül látná a Szárnyas Hölgy fedélzetén.
– Figyelj ide! – morogta a gálya másodkapitánya. – Nem
vendégül fognak látni, hanem ellátják a bajod, a nyakad fogja
bánni.
– Akkor legalább megtudjuk, hogy az istariakban nincsen
becsület, a mi becsületünkön viszont nem esik csorba – mondta
Darin.
– De elveszítjük…
– Már így is elég időt veszítettünk, és hamarosan elveszí-
tem a türelmemet is – torkolta le Darin. A hangja nem volt
olyan mennydörgő, mint Waydolé, de legalább annyira paran-
csoló.
– Jó, jó, Örökös – mondta a másodkapitány.
A Szárnyas Hölgyről újabb meglepő udvariassági gesz-
tusként átküldték egy csónakot Darinért. Olyan hamar odaért,
hogy Darinnak alig volt ideje, hogy átvegye az inget, amiben
egy napja hajózott, és egy durva ruhával gyorsan áttörölje a
bakancsát.
Aztán beugrott a csónakba, miközben tisztában volt vele,
hogy az emberei közül sokan, mintegy fohászkodva, az ég felé
fordítják a szemüket. Ő maga azon tűnődött, hogy vajon leg-
alább azt kérheti-e az istenektől, hogy akadályozzák meg, hogy
bármi ostobaságot mondjon.
Egy ideig nem is volt lehetősége rá, hogy megszólaljon,
mert előzékenyen bár, de olyan gyorsan tessékelték fel a fedél-
zetre, majd onnan a fedélközbe, mintha el akarnák rejteni a
flotta többi tagjának szemei elől. Vajon kinek a szemei elől, ha
így volt?
Hamarosan túltette magát ezen az aggodalmon, amikor
bevezették Aurhinius kabinjába. Most, hogy szemközt állt az-
zal az emberrel, akinek korábban megpróbált keresztbe tenni,
és aki a kezében tartotta az életét, tudta, hogy az önmagában
nem elég, ha nem mond ostobaságot. Olyan okosan kell be-
szélnie, mintha tudós pap lenne.
– Remélem, hogy a sisakom jó kezekben van – szólalt
meg Aurhinius. Nem mozdult, hogy felálljon.
Darin kifejezéstelen arccal és ugyanolyan hangon vála-
szolt:
– Magára Waydolra bíztam. Sokra értékeli a méltó ellen-
felektől szerzett trófeákat.
– Akkor idővel talán viszonozni tudom ezt a nemes gesz-
tust – mondta Aurhinius. – Ha annál a surranónál hagytad vol-
na…
– Imsaffor Whistletrot megbízható és hűséges társunk
volt számos csatában – mondta Darin.
– Afelől semmi kétségem. De a surranókra nem a legta-
nácsosabb rábízni mások értékeit.
Aurhinius most felállt. Még most sem nyújtotta kézfogás-
ra a kezét, és nem lépett ki az asztala mögül, hát még, hogy
ülőhellyel kínálja Darint.
– Úgy hiszem, mindketten Jemart, az igazságost keres-
sük. Nem így van?
Úgy tűnt, hogy hazudni ostobaság lenne, vagy még rosz-
szabb.
– De igen.
Aurhinius összekulcsolta a kezét a háta mögött.
– Nos, Minotaurusz Örököse. Vagy elsüllyesztjük a hajó-
dat, és az embereidet a fedélzetünkre hozzuk, és úgy folytatjuk
a keresést, vagy együtt hajózunk tovább. Te választhatsz.
– A hajód és az embereid szabadsága egy válaszon múlik.
Milyen célból keresed Jemart?
– Semmi olyasmi miatt, ami ártana Istarnak, vagy sértené
az isteneket.
– Ez úgy hangzik, mintha ismernéd Istar legbelsőbb
ügyeit, sőt az istenek akaratát is. Ez azt feltételezi, hogy böl-
csebb vagy, mint amit a korod alapján feltételeznék. Csakhogy
én ezt nem hiszem.
Aurhinius mindkét tenyerével az asztalra csapott. A tinta-
tartók és tollak nagyot ugrottak.
– Ne nézz bolondnak! Semmi okom nincs rá, hogy bíz-
zak benned, viszont minden jogom és hatalmam meg van ah-
hoz, hogy a fejedet vegyem, és az embereidét is.
– Valóban így van – mondta Darin, és nyelt egyet. – De
hiszem, hogy van önben annyi tisztesség, hogy ne tegye.
Darin folytatta, még mielőtt Aurhinius válaszolhatott
volna.
– Lord Aurhinius, kérem hát, hogy tárgyaljunk egymással
tisztességesen. Mondjuk el mindketten, igazság esküje alatt,
hogy miért keressük Jemart. Ha ezt megtesszük, és ön nem
akar ártani Jemarnak, akkor önnel tartok. Különben vérrel kell
megfizetnie a Sirályszárnyért és a rajta lévő összes emberért.
És ne legyen benne biztos, hogy a saját vére nem lesz benne a
fizetségben.
Darin igazából nem számított arra, hogy a fenyegetés
megfélemlíti vagy feldühíti Aurhiniust. Arra azonban még ke-
vésbé számított, ami történt. A vezérből ugyanis kitört a neve-
tés.
– Ha téged a minotauruszok tanítása tett ilyenné, akkor
lehet, hogy nekünk is minotauruszokat kellene alkalmaznunk,
hogy kioktassák az istari ifjakat. Idős koponya ül a fiatal válla-
idon, és ez manapság igen ritka dolog, a jövőben pedig való-
színűleg még ritkább lesz.
Aurhinius előtolt egy széket az asztal mögül.
– Ülj le, Darin, és mondd el nekem, hogy Jemar segíteni
készül-e Waydolnak bármi olyan úton, ami árthat Istarnak.
– Nem áll szándékában. Waydol hűséget esküdött Sir
Pirvannak, Tiradot urának, a Korona Lovagjának, miután Sir
Pirvan legyőzte őt párharcban.
 – Egy ember legyőzött egy minotauruszt?
Darin elvörösödött.
– Két ember győzött le egy minotauruszt és… egy másik
embert.
Aurhinius udvariasabb volt annál, mint hogy feltegye a
magától értetődő kérdést.
– Waydol tehát arra készül, hogy visszavonul az istari te-
rületekről – vagy legalábbis onnan, amit most az uralma alatt
tart – és nem háborítja tovább a békénket? És mindezt Jemar
hajóinak fedélzetén készül megtenni?
– Igen, ha az istenek is úgy akarják. Talán önnek is van
ehhez némi hozzáfűznivalója.
Aurhiniusnak rengeteg hozzáfűznivalója volt azzal kap-
csolatban, hogy mit tehet, és mit nem tehet ő és az istari tenge-
részek és katonák. Végül azonban Darin úgy érezte, megbízhat
benne, hogy az istariak nem tesznek ellenséges lépéseket Jemar
ellen, ha a tengeri barbár nem tesz mást, mint hogy elszállítja
Waydolt és a törvényenkívülieket.
De hogyan védekezzen az árulás ellen, ha Aurhinius eset-
leg nem teljesen ura a saját házának? Darin rájött, hogy való-
ban akkor értesülne leghamarabb egy esetleges árulásról, ha az
istari flottával hajózik. Akkor aztán meg kell kockáztatnia,
hogy a sötétség vagy a rossz idő leple alatt megszökik, azonkí-
vül bíznia kell benne, hogy a hajója és a legénysége elég meg-
bízható, és reménykednie kell benne, hogy az istenek az ő párt-
ján állnak.
Most jött rá azonban, hogy ami az ölébe hullott, azt kel-
lett volna eddig is szorgosan keresnie. Lehet, hogy az istenek
már most is vele vannak.
Az istari hadvezér és a Minotaurusz Örököse úgy rázott
kezet, hogy mind a ketten úgy érezték, kedvező eredménnyel
zárult a tisztességes egyezkedés.

* * * * *
 Sir Niebar az előtte álló négy fegyverest szemlélte, majd
becsukta mögöttük a zajtót.
– Felkérlek benneteket, hogy kísérjetek el engem, és két
másik lovagot egy küldetésre, amely súlyos jelentőséggel bír
Solamnia Lovagjai és a birodalom békéje számára. Ha
bármelyikőtök úgy érzi, nem tudja megígérni, hogy úgy enge-
delmeskedik nekem, mint ahogy Sir Pirvannak tenné, az most
elmehet. Semmi kára nem származik belőle.
A négy férfi csak bámult rá. Kétségkívül sokkal rejtélye-
sebbnek találták Niebart, mint a lovag őket. Annyira azonban
egyikük sem, hogy az ajtóra nézzen.
– Rendben. Az ügy nemcsak a Lovagokat érinti, de Sir
Pirvannak is szívügye. Egy surranó igazságtalan
fogvatartásáról van szó.
Röviden elmondta, mit fedezett fel Pirvan a Leláncolt
Ogréhoz címzett fogadóban, aztán folytatta.
– Amióta Sir Pirvan tovább folytatta az útját, több min-
dent megtudtunk a fogadóról. Felmerült a gyanú, hogy bizo-
nyos – szertartások – központja, amelyeket a papkirály tudta és
beleegyezése nélkül végeznek.
A Csend Szolgáinak kiképzése csak részben volt szertar-
tásnak nevezhető, de Sir Niebar és Sir Marod meg voltak róla
győződve, hogy a papkirály némileg áldását adta a dologra. Az
azonban kicsit túl sok lett volna, ha arra kéri ezeket az embere-
ket, hogy nyílt háborúba menjenek vele a papkirály ellen.
Azonkívül, ha nem tudják a hadjárat igazi célját, akkor na-
gyobb esély van rá, hogy az esetleges bosszú egyedül Sir
Niebart sújtsa.
A becsület elveszítése nélkül, de hazudva ezeknek a jó-
embereknek.
– A surranó tehát tanú? – kérdezte az egyikük.
– Ebben és más ügyekben is.
– Embereket, surranókat, vagy kiket érintő ügyekben?
 Niebar igyekezett megőrizni a nyugalmát és visszafogni a
nyelvét.
– Számít az?
– Nézze, Sir Niebar, a nézeteim szerint nem tartozik a kö-
telességeink közé, hogy más népek ügyeibe beavatkozzunk.
Nem vagyok túlzottan oda az egyéb fajtákért, de azt gondolom
– nem mondanám, hogy a papkirály, de talán valaki a közeléből
– megpróbál rászedni minket. Ha az ember hagyja, hogy a né-
pek bántalmazzák a surranókat, hamarosan azt fogja látni, hogy
egymással is ugyanezt teszik.
– Eeegen – mondta a másik. – Én is megtenném ezt, a
mocsári törpék kivételével bárkiért.
Akiknek nem valószínű, hogy szükségük lesz a segítséged-
re, gondolta Niebar.
A mocsári törpék ugyanis szerény észbeli képességeik el-
lensúlyozására az évszázadok alatt olyan magas szintűre fej-
lesztették rejtőzködőtudományukat, hogy az életükre törők
gyakran már azt feladják, hogy egyáltalán megtalálják őket.
A surranókat viszont legalább olyan nehéz volt nem ész-
revenni, mint a Magas Mágia Tornyait.

* * * * *

A sötétség úgy borult a tengerre, mint valami hatalmas

fedő. Tarothin a Hegyek Büszkeségének középső fedélzetén
állt, és a megpróbálta felmérni, milyen messze lehet a hajó a
minotaurusz fejjel az orrvitorláján.
Most csupán a farában lévő lámpást látta. A sötétség már
rég elnyelte a minotaurusz fejet, minden mással együtt a fedél-
zeten, beleértve a fiatal óriást is, aki olyan magas volt, akár egy
minotaurusz.
A Minotaurusz tengerre küldte az örökösét, valószínűleg
inkább azért, hogy Jemart keresse meg, nem pedig azt, akibe
belefutott. Az istenek jóindulatának, Aurhinius becsületének, és
nagy valószínűséggel annak köszönhetően, hogy Zeboim pap-
jai nem tudnak a dologról, az örökös még ezt a váratlan talál-
kozást is túlélte.
Tarothin az első alkalom óta csínján bánt a mágikus
kémkedő tudományával, az elmúlt napokban pedig egyáltalán
nem élt vele. Úgy tűnt, Zeboim papjai pillanatnyilag nyugton
vannak, és a varázsló tíz évet adott volna az életéből, ha meg-
tudhatja, hogy miért.
Lehet, hogy azt hiszik, már győztek is, és már nincs
szükség a fáradozásaikra? Vagy tartalékolják az erejüket az
elszánt küzdelemre, amelyről tudják, hogy előttük áll?
Ez persze attól függ, mit értenek „győzelem” alatt – és
Tarothin e tekintetben még találgatni sem mert. Zeboim papsá-
ga még titkosabb volt, mint a többi, és az, hogy Zeboim papjait
tengerre küldték, úgy, hogy maga a papkirály minden korláto-
zás alól felmentette őket, felülmúlta az egyszerű ember, de még
a varázsló felfogóképességét is.
Ha megérteni nem is bírta őket Tarothin, figyelmeztetni
azért tudta a többieket. A vörös köpenyes még egyszer végig
gondolta, mennyire becsülte Waydol hajójának távolságát. Nem
volt a legjobb úszó, hiszen felnőtt korában sajátította el ezt a
tudományt, de azért már nem az volt, mint annak idején az
Arany-kehely fedélzetén, amikor úgy süllyedt volna el, mint
egy kő, ha beesik a vízbe.
A víz ráadásul melegebb volt, mint délebbre, a szél eny-
he, a sötétség pedig elrejtette őt. Ha csobbanás nélkül sikerülne
a vízbe ugrania, akkor nem venné észre senki, és nem küldené-
nek csónakokat a keresésére…
Csónakok. A flotta sok hajójához hasonlóan a Hegyek
Büszkesége is húzott maga után néhány tengerjáró dereglyét,
amelyekkel vitorlázni és evezni is lehetett, és amelyek alkal-
masak voltak nehéz rakományok szállítására a katonák, vagy
raktárak számára. A vontatókötelek a hajó derekáról indultak.
Ha az egyiken le tudna mászni észrevétlenül, aztán a dereglyé-
ből óvatosan becsusszanna a vízbe…
Ez egy olyan döntés volt, jött rá Tarothin, amelyet végre
kell hajtani, mielőtt átgondolná az ember, és ettől elmenne a
bátorsága, hogy egyáltalán megpróbálja. Nála volt a pálcája, és
egy vízhatlan zsákocskában – amelyet mindig magánál tartott,
még akkor is, ha fürdött – gyógyfüvek bizonyos varázslatok-
hoz.
Teljes mértékben felkészült az indulásra. Nem volt haj-
landó arra gondolni, mi lesz, ha eltéved, ha éhes halakkal talál-
kozik, vagy ha túl sokáig marad a vízben és kihűl.
Megvárta, amíg senki sem nézett a hajó bal oldala felé.
Akkor átmászott a kötélzetén, karjaival és lábaival átölelte a
vontatókötelet, és ügyetlenül mászni kezdett a dereglye felé.

18. fejezet

– Állj! Ki jár ott? – kiáltotta az egyik őrszem.

Pirvan már le akart szállni, de megállt, fél lábbal még a
nyeregben. Aztán visszapattant a lovára. Ez sem volt igazi csa-
tamén, de legalább nem az a félhulla, amin Waydol táborába
érkezett.
Waydol elrendelte, erősítsék meg az őrséget, a lovasságot
és a gyalogságot egyaránt most, hogy közel negyven lovuk
volt. Úgy gondolták, hogy a Solamnia lovagjaként Pirvan lesz
a legmegfelelőbb a lovascsapatok vezérének, és azt is feltéte-
lezték, hogy neki van a legnagyobb tapasztalata az őrjáratozás
nehéz tudományában.
Pirvan ezen Birak Epronnal és Haimyával együtt nagyot
nevetett.
Kevésbé volt nevetséges a veszély, hogy esetleg istari ka-
tonákkal, vagy a szövetségeseikkel kell harcba szállnia. A be-
csület kötelezte rá, hogy vezesse és védelmezze Waydol embe-
reit, amíg Jemar meg nem érkezik, hogy biztonságos helyre
vigye őket. Ha azonban a becsülete arra kötelezi, hogy istari
katonákat öljön meg, akkor a város vezetésének lesz esetleg
egy-két szava a Solamniai Lovagokhoz, egy bizonyos Tiradoti
Sir Pirvanról.
Eddig azonban nem került sor ilyen szerencsétlen talál-
kozásra. Pirvan kétszersültet és sózott halat osztott szét a me-
nekülő parasztok csapatainak, nagyobb távolságokra látott
istari lovas őrjáratokat, és eligazította a Waydol táborába
igyekvő jövőbeni újoncokat. Amióta megkezdte az őrjáratozást,
még nem kellett fegyverhez nyúlnia, vérontásról nem is be-
szélve.
A ma esti őrjárat öt lovasból állt, köztük magával
Pirvannal, és tíz további gyalogosból. A gyalogosok fele Birak
Epron veteránjaiból került ki, akik a másik felet, Waydol újon-
cait oktatták.
Hangjának élességéből arra lehetett következtetni, hogy
aki kiáltott, újonc volt.
Pirvan megsarkantyúzta a lovát, miközben jelzett a töb-
bieknek, hogy szóródjanak szét kétoldalt. Nem gondolta, hogy
csapda vagy komolyabb ellenség fenyegeti őket, de mindig jó
volt egy-két embert távol tartani a lehetséges csapdáktól, hogy
bármi történjék is, legyen aki szabadon elmehet figyelmeztetni
a többieket.
Egy-két felhőpamacs volt ugyan az égen, de amúgy tiszta
volt az este, és a Solinari egyre növekedett, míg a Lunitari fo-
gyott. Volt elegendő fény, hogy egy kis szerencsével meg le-
hessen különböztetni az ellenséget a baráttól, és az éjszakai
harcnál leginkább a szerencsében volt tanácsos bízni.
– Állj! – hallatszott megint. – Ki jár – aghhh!
Az őrszem úgy hörgött, mint akit valami szörny állkapcsa
harapott ketté. Pirvan önmagának ellentmondva megborzon-
gott, annak ellenére, hogy biztos volt benne, hogy aznap este
legfeljebb emberi ellenségekkel találkozhatnak. Még jobban
megsarkantyúzta a lovát, és oly könnyű vágtába kezdett, ami-
lyet csak meg mert kockáztatni a sötétben, bizonytalan talajon.
Pirvan és az emberei kis híján túlrohantak az őrszemen.
Pirvan egy rövid pillantással felmérte, hogy egy ember felvá-
gott torokkal fekszik a földön és két sötét ruhás alak áll fölötte.
Aztán egy harmadik és egy negyedik támadó is előtűnt a sötét-
ből, mindkettő lóháton, sötét köpenyben. Pirvan megállapította,
hogy mind a négy támadó túlságosan jól öltözött ahhoz, hogy
törvényenkívüli legyen, de istariak sem lehettek, ha csak a sötét
öltözet nem megtévesztés.
Egy darabig ez volt az utolsó tiszta gondolata. A követ-
kező pillanatban mindkét lovas karddal támadt Pirvanra. Ő
kettejük között volt, és amazok olyan gyorsan húztak el mellet-
te, hogy csak le kellett húznia a fejét, hogy a kardjaik össze-
csapjanak fölötte, nagyot szikrázva, de vért nem ejtve.
A gyalogságra mért támadásuk nem volt ilyen ártalmat-
lan. Az újoncok kiáltozva szétszaladtak. A veteránok szintén
futni kezdtek, de csendben és szabályos alakzatban, sündisznó-
tüskékként meredő, előreszegezett lándzsákkal. Pirvan is kar-
dot rántott, megfordította a lovát, és visszament, hogy segítsen
az embereinek.
Mire odaért, ahol gondolta, hogy lenniük kell, a holdfény
elhalványult, és abban a félelmetes helyzetben találta magát,
hogy azt sem tudja, ki az ellenség, és ki a barát. Ezért amikor
előreszegezett lándzsával felé rohant valaki, nem csapta le a
fejét. Csak megvágta az illető karját, miközben a térdével irá-
nyította a lovát, és a másik kezével megragadta a lándzsa nye-
lét.
Amikor a kard a húsába vágott, a támadó felüvöltött, és
elengedte a lándzsát. Pirvan felemelte a fegyvert, kipróbálta az
egyensúlyát, és megállapította, hogy egy jó dárdára tett szert.
Ez a felismerés éppen időben jött.
A férfi újra nekirontott, most rövid karddal az ép kezé-
ben. Pirvan fogást váltott a dárdán, megfordította a lovát és
lefelé döfött.
A dárda feje feltépte a támadó torkát. A férfi holtan ro-
gyott össze. Pirvant majdnem ledobta a lova, mert megpróbálta
kikerülni a rángó testet.
– Mögötted!
Pirvan összehúzta magát, megfordította a lovát, majd
ugyanazzal a mozdulattal előreszúrt a dárdájával. Az ellenséges
lovast annyira meglepte a felé közelítő dárda, hogy semmit sem
bírt tenni, mielőtt a fegyver a mellébe fúródott. Nagy puffanás-
sal és páncélcsörömpöléssel hátrazuhant a lováról, kiáltott
egyet, aztán még egyet, ahogy mögötte lévő lovas rátiport, vé-
gül elcsendesedett.
– Elkaptuk a másik kettőt, Sir Pirvan – jött a kiáltás a sö-
tétből.
– Melyik kettőt?
– Azokat, akik megölték az őrszemet.
– Hagyjátok őket életben, ha még nem haltak meg… kü-
lönben feldugom ezt a dárdát valakinek a seggébe!
Kiderült, hogy mindkét fogoly életben van, ami azt jelen-
tette, hogy a mérleg két fogoly és három halott a támadók olda-
lán, és egy sebesült és három halott Pirvan oldalán. Nem vala-
mi dicsekvésre méltó egyenleg, még ha tekintetbe vesszük is,
hogy Pirvan éltében most harcolt először igazi, hagyományo-
san lovagi módon, lóhátról, dárdával.
Egyedül abban reménykedett, hogy a ma esti csődnek
lesz annyi haszna, hogy megtudja, ki küldte ezeket az embere-
ket az őrszeme útjába. Vagy nagyon vakmerő volt az illető,
vagy nagyon nem érdekelte az emberei épsége, esetleg nagyon
kíváncsi volt Waydol titkaira – és ezek közül egyik sem adott
okot kellemes gondolatokra.
Pirvanban megint olyan sötétség áradt szét, ami kívülről
is beburkolta. Az őrjárat megfordult és elindult vissza, a tábor
felé.

* * * * *

Aurhinius gondosan átolvasta a nagy halom levél utolsó

darabjait is, amelyek nagy része mind ugyanazzal az ügyel fog-
lalkozott.
Az északi partokról számos város csapatokat küldött
Waydol ellen. Az együttes erejük kitehette a háromezer főt is.
Ha ezt hozzáadjuk a már most a parton lévő kétezres istari se-
reghez, egy koncentrált támadással akár pusztán erőfölénnyel
legyőzhetik Waydolt.
Véres győzelem lenne, még ha biztos is, de a szárazföldi
hadvezér nem ijedt meg a vértől. Aurhinius után a rangidős
Beliosaran Főkapitányra kellett hogy essen a választás, annak
ellenére, hogy nemcsak a bátorságáról de a kegyetlenségéről is
híres volt.
Mindazonáltal időbe telik, míg Beliosaran összegyűjti az
embereit, a városok csapatainak pedig még több idő, mire ösz-
szegyűlnek és elindulnak. A városok egy része esetleg ragasz-
kodni fog hozzá, hogy Beliosaran küldje el nekik néhány har-
cosát, hogy helyettesítsék a távollévő katonáikat.
Ezzel persze azt kockáztatják, hogy az egész hajtóvadá-
szat még hiábavalóbb lesz, mint amúgy lenne. Aurhinius azon
tűnődött, hogy vajon Beliosaran megtámadná-e Waydolt annyi
emberrel, amennyi várhatóan megmarad az éhezés, az özönvi-
zek, járványok, a selejtes csizmák, mocsarak, kígyók, csapdák
és az után, hogy egyszerűen elveszítik a harc iránti lelkesedé-
süket.
A titkára lépett be, mivel engedélye volt rá, kopogás nél-
kül.
– .Jelzés a Hegyek Büszkeségéről – mondta.
Több, mint enyhe megvetéssel ejtette ki a karthayi hajó
nevét, ahogy a flottában szinte mindenki. Kiderült róla, hogy
sem az anyagi háttere, sem a legénysége nem jelentős.
Aurhinius csak azért nem imádkozott, hogy csavarja ki valami
vihar az árbocát, mert akkor haza kellett volna kísérni, külön-
ben azok a karthayiak, akik azt hiszik, hogy a papkirály ke-
gyeltjei, úgy üvöltenének, mint a sakál – esetleg éppen
Aurhinius fejét követelve.
– Valami fontos dolog?
– Talán. Attól tartanak, hogy a vörös köpenyes varázsló-
juk, az a Tarothin, beesett a vízbe.
Aurhinius nem kezdett el hörögni, és egyéb állatias han-
gokat kiadni. Elmondott egy rövid fohászt, hogy a Hegyek
Büszkeségét lepjék el a férgek, a legénységét pedig vigye el a
pestis meg a váltóláz.
– Tarothin? – kérdezte. – Az, aki…
– Igen. Az, aki együtt volt Sir Pirvannal az Örvénynél,
még mielőtt a lovagok maguk közé vették. Azt mondják
Pirvannal együtt elindult Waydolhoz, de összetűzésbe kevere-
dett egy nő miatt. Valami fekete köpenyes miatt, úgy mondják.
– Most hallok először olyan varázslóról, akiben ennyi vér
lenne – mondta Aurhinius. – Nos, tegyetek vízre néhány csó-
nakot, és nézzetek körül. A víz teljesen nyugodt és sima, úgy-
hogy nem fenyegeti veszély a csónakokat, és talán van rá némi
esély, hogy megtalálják Tarothint, ha még nem fulladt meg. Az
lenne a legjobb, ha azt mondhatnánk Sir Pirvannak, hogy meg-
próbáltuk megtalálni ezt a régi barátját.
– Igen, uram.
Magára maradva Aurhinius ismét az üzenetekre nézett,
aztán a falra erősített térképre. Talán tudna tenni valamit a szá-
razföldi ügyek érdekében, azonkívül, hogy a sorsra, a városok
csapataira, vagy Beliosaranra bízza őket.
Közel ezer tapasztalt katona hajózott a flottával, bár so-
kukat kikezdte a tengeribetegség. Közelebb tudnák őket lerakni
Waydol erődítményéhez, mint ahol bármelyik istari, vagy vá-
rosok által küldött katona van jelenleg. Behatolva a szárazföld-
re békét teremthetnek Waydol és az ellenségei között, amíg
Jemar, az igazságos el nem viszi a Minotaurusz embereit, vagy
ki nem derül, hogy a Minotaurusz és a tengeri barbár árulásra
készül.
Akkor bőven elegendő erő állna rendelkezésükre a szá-
razföldön és a tengeren egyaránt, hogy elbánjanak a leleplezett
ellenséggel, ahogy megérdemli.

* * * * *

Pirvan és Waydol egymás mellett ballagott felfelé a

Minotaurusz kunyhójához vezető ösvényen. Az ösvény nem
volt elég széles két személy számára, ha az egyikük
minotaurusz volt, de Pirvan alaposan kiismerte már az elmúlt
napok során.
Az út nagy részén nem sokat beszéltek. Pirvannak való-
jában úgy tűnt, hogy ő és Waydol akkor mondják egymásnak a
legtöbbet, amikor hallgatnak. Mintha hosszú évek óta barátok
lettek volna – és Pirvan nagyon fájlalta, hogy a jövőben nem
lesz lehetőségük ennek a barátságnak a fenntartására.
Waydol hajlíthatatlan volt az elhatározásában, hogy visz-
szatér a szülőföldjére, nem érdekelte, bármi vár is ott rá. Csak
az volt számára fontos, hogy először elmondhassa a népének,
amit tanult az emberekről. Szilárdan elhatározta, hogy visszatér
a hazájába, de azt is, hogy előtte gondoskodik Darinról.
A sötétben és a ködben valahol messze rózsaszínes fé-
nyek villództak.
– Meggyújtották a tüzeket – mondta Waydol. – Lehet,
hogy segíteni fognak, hogy a tengerről érkező barátok ránk
találjanak. Azt nem hiszem, hogy Jemaron segítenek. A na-
gyobb hajók, ha közel merészkednek a parthoz annyira, hogy
észrevegyék a tüzeket, akkor a sziklákhoz is túl közel kerülnek.
Ha most megfeneklik, és hajnal előtt megkezdődik a hullámve-
rés, akkor nekünk kell megmenteni az ő embereit, nem hogy ők
mentenének meg minket.
– Jemar óvatos ember – legalábbis ahhoz képest, hogy
tengeri barbár – tette hozzá Pirvan, hallván, hogy Waydol alig
bírja visszatartani a nevetését.
Jó húsz lépés múlva elérték az ösvény tetejét. A kunyhó
csupán egy homályos folt volt a ködben, csak az ajtó fölé
akasztott lámpás rajzolt aranyos fénykört a sötétbe. Haimyát
nagyon érdekelte Waydol lámpaolajának a titka, hogy ilyen a
különösen szép színt és kellemes illatot ad.
– Kikérdeztük a foglyokat – mondta Waydol, miközben
kinyitotta az ajtót.
Pirvan hallgatott. Az ő lovagi becsületét sértette, hogy
megkínozták őket. Ugyanakkor egyedül nem szállhatott szem-
be Waydol egész bandájával, ha ők úgy ítélték meg, hogy szük-
ség van erre.
– Elég könnyen beszéltek – tette hozzá Waydol. –
Biyerones katonái, és az volt a céljuk, hogy a város lakói közül
ők szedjék tőlünk az első áldozatot. Azt hiszem sikerült nekik,
de közben az első halott is közülük került ki.
És nem az utolsó. Hangosan csak ennyit mondott Pirvan:
– Az összes város vadászik a vérdíjért?
– Szerintem nem a díj hajtja őket – mondta Waydol. –
Valószínűbb, hogy a hűségüket akarják bizonyítani ezzel.
Beliosaran főkapitány most a szárazföldön irányítja a csapatait,
és az a hír járja róla, hogy kegyetlen az ellenségeivel, és min-
denütt felkutatja őket.
Pontosan az a fajta, aki mészárlássá változtatja a tisztes-
séges harcot, ha elég időt kap, gondolta Pirvan. – Imádkozzunk
érte, hogy a szelek hamarabb hozzák ide Jemart, mint a város-
ok katonáit, vagy Beliosarant.
– Ezt fogom tenni a magam módján – mondta Waydol.
Megfordult, és most halkabban szólalt meg, szinte suttogott,
amennyire ez egy minotaurusztól kitelik.
– Még egy dolgot szerettem volna kérni tőled. Nem köt
semmilyen eskü, de ha lenne egy olyan korú fiad, aki már rá-
néz a nőkre…
Pirvan sokat adott volna, ha valamivel eloszlathatja a
Minotaurusz nyilvánvaló zavarát. Sajnos azonban a leghalvá-
nyabb sejtelme sem volt, mire akar Waydol kilyukadni.
– Ha elhajózom, Darin itt marad – folytatta Waydol. –
Nem kötheti örökké hozzám az életét. Idővel azonban a banda
is fel fog oszlani. Akkor egy magányos férfi lesz a férfiak kö-
zött, és a tehetségéhez mérten meg kell találnia a helyét a vi-
lágban.
– Megesküdök neked szívesen, hogy saját véremként fo-
gok vigyázni rá – ajánlotta Pirvan.
– Eskü nélkül is megteszed, tudom – mondta Waydol.
Könnyedén Pirvan vállára tette hatalmas kezét, de az álmatlan
éjszaka és a heves küzdelem után a lovag térde ettől is megro-
gyott.
– Arra kérlek, hogy… hogy tartsd távol Lady Rubinától.
Darin… egy fiatal férfinak nem ilyen nő való elsőre.
Ez olyan, mintha arra kérne, hogy gyújtsak tüzet egy
szalmával teli csűrben, és akadályozzam meg, hogy a csűr le-
égjen. Waydolnak azonban joga volt bármit, akár lehetetlent is
kérnie tőle.
– Lady Rubina rám nem nagyon hallgat, talán még Birak
Epronra valamicskét.
 – Ő nem fogadott nekem esküt.
– Nekem viszont igen, és így neked is. Azonkívül a józan
ész embere – mosolyodott el Pirvan. – És az ágyban sem rest,
legalábbis úgy hallottam. Talán el bírja szórakoztatni a hölgyet
annyira, hogy annak ne legyen ideje másfelé kacsingatni.
A mocsári törpék meg álruhába öltözött sárkányok.
– Ne áltass engem hiú reményekkel, Sir Pirvan.
– Jó, jó. Akkor mondok valamit, ami igaz. A feleségem
szerint az örökösöd annyira jóképű fiatalember, nem tarthat
neki sokáig, míg magához való asszonyt talál. Lady Rubina
bármit tehet vele, az se használni, se ártani nem fog neki.
– Talán így van – mondta Waydol. – Sir Pirvan, itt az idő,
hogy jó éjt kívánjak. Visszatalálsz egyedül?
– Nem lesz egyedül – hallatszott Haimya hangja a sötét-
ből.
– Nem, veled, Lady Haimya, nem lehet egyedül. Bárcsak
Darin is ilyen szerencsés lenne.
És a csodáért imádkozva fejezzük be az éjszakai mun-
kát…
Az ajtó becsukódott, és Haimya a férje dereka köré fonta
a karját.

* * * * *

Tarothinnak először sikerült kiűznie a fejéből a gondola-

tot, hogy milyen végtelenül mély alatta a víz, és mi minden
lehet benne. Aztán nem bírt róla megfeledkezni, hogy olyan
mélyen van alatta a fenék, mint egy hegy lába a csúcstól. Min-
denhol csak a sötét vizet látta, és csak az istenek tudják, hogy
miféle teremtmények úszkáltak benne, táplálék után kutatva.
Csak természetes lények, persze. Megérezte volna, ha
Zeboim papjai bármi mást életre hívnak saját maguk, vagy az
istennőjük védelmére.
Tarothin vizet nyelt, majdnem megfulladt és egy percig
kétségbeesetten kapálódzott. Összeszedte magát, és egyenlete-
sen úszni kezdett. Testének és az önbizalmának is jót tett, hogy
a vártnál melegebb volt a víz, ő pedig nagyobb biztonsággal
úszott, mint gondolta.
De a legmelegebb víz is kiveszi egy idő után az ember
erejét. Tarothin érzete, hogy a végtagjai lassan elnehezülnek,
egyre nehezebben veszi a levegőt, egyre lassabban jár az agya,
sőt, már szinte nem is gondolkodott.
Már szinte csak ösztönösen úszott, amikor egyszer csak
valami síkos és kemény dologba ütközött. Felnézett és valami
vörösség ragyogott rá. Bámult rá, ugyanis egyetlen óriási szem
volt az, és a kemény, síkos felület, amihez hozzáért, egy óriás
teknős páncélja volt…
Tarothin felordított – és ennél okosabb dolgot nem is te-
hetett volna. A hang nem terjedt messzire a ködben, de a Si-
rályszárny fedélzetén mindenki meghallotta.
A varázsló éppen csak rájött, hogy egy hajó moszattal
benőtt kormánylapátjának ment neki, és a „szem” a tatlámpa
volt, amikor mellette egy kötél csobbant a vízben. Elszántan
belekapaszkodott. Elhatározta, hogy ha kell, nemcsak kézzel de
foggal-körömmel is tartani fogja.
Erősen szorította, amíg a matrózok felhúzták, mint egy
döglött halat, átemelték a korláton, és nagyot puffanva, egy
loccsanás kíséretében földet ért a fényesre sikált fedélzeten.
Térdre kecmergett, aztán az összes addig lenyelt víz visszajött,
és addig fel sem állt, amíg teljesen ki nem ürült a gyomra.
Addigra már jó pár matróz odagyűlt köréje. Egyikük sem
volt minotaurusz, és nem volt köztük a fiatal óriás sem, aki a
Minotaurusz Örököse kellett, hogy legyen. És nem volt túl ba-
rátságos az arcuk.
Gondolom nem olyan mindennapos dolog egy jó nevű ha-
jó életében, hogy éjszakánként félmeztelen, félig megfulladt
varázslókat húznak ki a vízből, gondolta.
Erről eszébe jutott a pálcája, jeges rémület töltötte el a
gondolatra, hogy esetleg elveszítette, és ettől rögtön talpra állt.
Azonnal megtalálta a pálcáját, ugyanis olyan hirtelen emelke-
dett fel, hogy az jól tarkón vágta. Leoldozta magáról, két kézre
fogta, részben mankóként is használva, és talán meg is csókolta
volna, ha nem veszi körül az a sok bámuló matróz.
Aztán szétnyílt a gyűrű, és mintha az árboc csúcsáról
jönne, erőteljes férfihang szólalt meg.
– Már megint mit hozott nekünk Habbakuk?

* * * * *

Darin inkább csak a matrózok kedvéért említette

Habbakuk nevét, nem pedig a saját meggyőződése miatt. Miu-
tán azonban kihallgatta Tarothint, és meggyőződött róla, hogy a
vörös köpenyes az igazat mondja, arra kellett gondolnia, hogy
a halászisten valóban nagy szívességet tett neki és barátainak.
– El kell válnunk a flottától – mondta a másodkapitány-
nak. – Veszély van a láthatáron, és erről értesítenünk kell
Waydolt és Sir Pirvant.
– Na és mi lesz az esküinkkel? – kérdezte a másodkapi-
tány.
– Ebben az esetben nem lehetünk hűek hozzájuk –
mondta Darin. – Aurhiniushoz nem. A Waydolnak és Sir
Pirvannak tett esküink előbbre valók, bár nem hiszem, hogy
Aurhiniusnak személyesen köze lenne a dologhoz.
A másodkapitány zavartan nézett rá. Darin kereste a sza-
vakat, amelyek igaznak hangozhatnak anélkül, hogy felfedné
az igazságot, amely túl rémisztő volt ahhoz, hogy elterjedjen a
legénység között.
– A flotta nem egységes. Van egy része, amely összees-
küvést tervez Aurhiniussal szemben, bizonyos varázslók segít-
ségével. Ha felülkerekednek rajta, vagy ha egyáltalán megpró-
bálják átvenni a hatalmat, Aurhinius ígérete, hogy megvéd
minket, semmit nem fog érni. Ha átveszik a hatalmat, lehet,
hogy a flotta könyörtelen háborút indít ellenünk és Jemar ellen
is.
A másodkapitány füttyentett. – Hát, akkor legjobb lesz,
ha mihamarabb megyünk. Kirakom az egyik csónakot oldalra,
árboccal és vitorlával, és az árboc csúcsára fellógatok egy lám-
pát. Az körülbelül olyan magas, mint a mi tatlámpánk, úgyhogy
mindenki azt fogja hinni, mi vagyunk, és mire rájönnek, hogy
nem, már túl késő lesz.
Darin szerette volna, ha a köszöneten kívül mást is ad-
hatna a másodkapitánynak, amiért ilyen tiszta tengerész fejjel
gondolkodik ebben a kritikus helyzetben. Még jobban kívánta,
hogy életben legyen pár nap múlva, amikor megjutalmazhatja.
– Ja, és egy kicsit kipárnázzuk az evezőket meg behúz-
zuk a vitorlákat, hogy kevésbé legyünk feltűnőek – folytatta. –
És ha valamelyik fickó zajt mer csapni, szíjat hasítok a hátá-
ból.
Senki nem csapott zajt, a vitorlákat bevonták, az evezők
pedig csendben kicsúsztak. A lámpással felszerelt csónak elli-
begett, aztán eltűnt a ködben. Aztán a másodkapitány halk füty-
tyére az evezősök elkezdtek tolni a lapátokkal, és a Sirály-
szárny hátrafelé elsiklott a flottától, és eltűnt az éjszakában.
 19. fejezet

Aurhinius átaludta a reggeli őrségváltásnak, a fedélzettakarí-

tásnak és az éjszaka szétzilálódott dolgok helyreigazításának
zaját. Végül a titkára rázta fel. Felbámult a fiatalember arcába.
– Mi van megint?
– A Minotaurusz hajója – eltűnt.
– Elsüllyedt?
Aurhinius egy pillanatra megengedte magának, hogy el-
ábrándozzon a kellemes képen, ahogy a Hegyek Büszkesége
lerohanja és elsüllyeszti a Sirályszárnyat. Akkor felajánlhatná a
karthayiakat Waydolnak a béke zálogául…
– Nem. Elsurrantak az éj leple alatt. Az az örökös végül
is áruló volt.
– Vagy az, vagy rossz navigátor. Nem lehet, hogy vélet-
lenül a csapatszállító hajókat követte, amikor azok elváltak
tőlünk, azt gondolván, hogy a fő hajórajt követi? – A partra-
szálló csapat már úton volt dél felé. Aurhinius minden szabad
idejében, amit csak erre bírt áldozni, azért imádkozott, hogy
épségben megérkezzenek.
A titkár gyászosan megrázta a fejét.
– Nem véletlen volt, uram. Megtaláltuk a csónakot, ame-
lyet vízre tettek egy lámpással az árboccsúcson, hogy megté-
vesszenek bennünket.
Aurhinius kitette az egyik lábát az ágyból. A padló hide-
gebbnek tűnt, mint előző este. A levegő is. Ezeken a vizeken az
ilyen hirtelen hőmérséklet-csökkenés gyakran vihart jelzett,
jelen esetben kevés dolog jött volna rosszabbul.
– A flotta, gondolom, üldözőbe vette őket.
– Igen. A legelöl lévő felderítő jelentette, hogy már látja a
Sirályszárnyat, de lehet, hogy nem éri utol mielőtt lemegy a
nap, még akkor sem, ha marad a jó szél és a tiszta idő.
 – El vagyok ragadtatva – mondta Aurhinius. Hirtelen
eszébe jutott egy másik, a levegőben lógó dolog. – Van azóta
valami hír Tarothinról?
– Semmi, uram.
– Merre volt a Hegyek Büszkesége, amikor a Sirály-
szárny eltűnt?
– Eh, a második oszlopban, azt hiszem.
– Mondhatjuk, hogy leúszható távolságban?
– Egy erős, vakmerő úszónak talán, de a varázslók…
– Jobban tudják használni a fejüket, mint a jelek szerint
bárki ebben a flottában pillanatnyilag.
Aurhinius ez után a megjegyzés után is fenntartotta ma-
gának a jogot a szólásra, de lemondott róla, hogy olyasmire
vesztegessen szót, amivel nem ér el semmit. Az ajtóra mutatott.
A titkár akkor sem tűnhetett volna el gyorsabban, és a szolgák
nem jelenhettek meg volna hamarabb, ha Aurhinius olyat ká-
romkodik, hogy a vitorlák leszakadnak az árbocokról, az árbo-
cok pedig tőből kifordulnak.

* * * * *

Darin fel akart mászni a Sirályszárny árbocára, hogy ma-

ga vegye szemügyre az üldözőiket. De inkább nem hagyta el a
fedélzet biztonságos deszkáit, hanem minden bizodalmát az
őrszemekbe vetette. Gondosan választották ki a jó szemű és
hidegvérű tehetségeket, és a legügyetlenebb is fürgébben má-
szott, mint ő.
Találj jó beosztottakat, akkor nem kell mindenhol egy-
szerre jelen lenned, és mindent magadnak intézned. Olyan volt,
mintha Waydol hangja beszélne hozzá a tengeri széllel.
– Fedélzet, amott! – kiáltott az őrszem. – Újabb hajókat
látok az elől lévő mögött.
Felesleges lett volna megkérdezni, hogy istariak-e. Darin
hátra nézett. Amikor először észrevették, az istari üldözőjüket
csak a csúcsról lehetett látni. Most már a fedélzetről is ki tudta
venni a vitorláit. A többi istari hajót még mindig csak az őr-
szem látta.
– Gondolja, hogy könnyítenünk kellene a hajón? –
kérdezte a másodkapitány.
– Hogyan? – kérdezte Darin. – Nem szívesen válnék meg
a fenéksúlytól, amikor lehet, hogy felerősödik majd a szél, és
az különben is körülményes munka lenne.
– A vízre és az élelemre gondoltam. Vagy nem leszünk
már sokáig vízen, vagy örökre itt leszünk, de akkor nem lesz
szükségünk ételre vagy vízre.
– Nagyon jó a hangulatod ma reggel – mondta enyhe
feddéssel Darin.
– Meg tudom számolni, hányat mutat – válaszolta a má-
sodkapitány. – Legalábbis a negyedik pohárig biztos.
Darin gondolkodott. A Sirályszárnyon hosszú útra ele-
gendő készletek voltak a teljes legénység számára. Úgy szá-
moltak, hogyha korábban érnek vissza, akkor a hajó elviszi
Waydol embereit, és nem lesz idő a készletek feltöltésére.
Most az tűnt a legfontosabb feladatnak, hogy egyáltalán
visszajussanak a Sirályszárnnyal.
– Kezdjük a vizeshordókkal – mondta Darin. – Verjétek
őket csapra, és szivattyúzzátok a tengerbe a vizet! Aztán fek-
tessetek ki vitorlákat, hogy felfogjuk az esővizet, ha jön a vi-
har! Tarothint pedig küldjétek ide hozzám! Ugye jól van?
– Ó, igen, jól van, Örökös. Hogy mennyire hajlandó ide-
jönni, az más kérdés. De majd megjön az esze.

* * * * *

Jemar és Eskaia egymás mellett álltak a Kardszellő kö-

zépső fedélzetén lévő felépítmény tetején. Jemar szeretett volna
magasabbra menni, de Eskaiát nem engedte volna feljebb.
Azonkívül, attól, hogy felmegy az árbocra, és felidegesíti az
őrszemeket, nem fog sem ellenség sem barát hamarabb a látó-
terükbe kerülni.
Jemart jobban aggasztotta az, hogy az éjszaka alatt hirte-
len lehűlt a levegő, a szél pedig erősödött. A köd már régen
felszívódott, de a csontjaiban érezte, hogy vihar lesz. Termé-
szetes vihar, egyelőre. De mindenki tudja, hogy az időjárással
könnyebb varázsolni, ha már amúgy is elszabadultak a termé-
szeti erők, mintha mindent elölről kellene kezdeni a saját va-
rázsigékkel.
Tarothin értett valamennyit az időjárás-varázsláshoz;
Jemar remélte, hogy a vörös köpenyes élni fog a lehetőséggel,
hogy felhasználja a tudományát.
– Fedélzet! – kiáltotta az őrszem. – Jelzés a Viharkacaj-
ról. Tüzeket vettek észre a parton. Azt mondják, hogy szemé-
lyesen neked szól a jelzés.
Eskaia megszorította a férje kezét, és megkönnyebbülten
akkorát sóhajtott, hogy az már a szél erejével vetekedett. Jemar
legszívesebben táncra perdült volna, de muszáj volt a méltósá-
gára gondolnia.
– Nagyszerű – mondta Jemar. Egy hírvivő előreszaladt,
az üzenetküldő köteleknél álló matrózokhoz. Az árbocok csú-
csán hamarosan zászlók jelentek meg, színes foltokként tarkít-
va a szürke eget.
A Viharkacaj visszajelzett, és közölte, hogy merre és mi-
lyen messze vannak a tüzek. Jemar köszönetét fejezte ki
Kurulus felé, és biztosította róla, hogy megkapja jutalmát.
Ugyanezt közölte az őrszemmel is, és lehajolt, hogy átölelhesse
Eskaiát.
– Szinte be is fejeztük?
– Mondjuk úgy, hogy egy jó nagy lépést tettünk előre –
mondta Jemar, miközben nem szívesen, de elvette az egyik
kezét, hogy egy mozdulattal jelezze: nincs nagy kedve a dolog-
hoz. A tenger nem hagyta magát egykönnyen legyőzni az em-
ber által, és számtalan természeti csapással visszavághatott,
mielőtt az ember biztonságos partot ért.
Jemar még jelentőségteljesebben, ezúttal két kézzel gesz-
tikulálva nyomatékosította, hogy mennyire rosszak a sejtései.
Éppen befejezte, amikor az őrszem újból leszólt, a hangjából
lehetett hallani, hogy majd szétveti az izgatottság.
– Vitorla! Egy gálya az, és az orrvitorláján egy
minotaurusz feje van. Biztosan a Sirályszárny az, és olyan
gyorsan jön, mintha üldöznék.
Jemar összeráncolta a szemöldökét.
A hajó még egy ideig nem lesz olyan közelségben, hogy
fogja a jeleket, és amúgy is lehet, hogy a legénysége nem érti a
tengeri barbár jelrendszert. Állítsa csatarendbe a hajóit már
most, vagy várjon, amíg többet megtud.
Egy dologban biztos volt: A hajói már így is széllel
szemben haladtak. Ha elkezdi őket csatarendbe állítani, az még
jobban meglassítja a haladásukat.
Volt még valami: akkor kellett óvatosnak lenni, amikor a
veszélynek még csak a lehetősége állt fenn. Ez nagy igazság
volt a szárazföldön, és a tengeren még tízszer nagyobb.
Jemar a hajóit nézte, aztán három jelet kezdett el felróni a
simára gyalult üzenő táblára.
– Látom, mit akarsz kezdeni a hajókkal – mondta Eskaia.
– De miért?
– Így a nehezebb hajók kint maradnak a nyílt vízen, hogy
fogadják a Sirályszárnyat és az üldözőit, valamint útját állják
az ellenségnek, ha van ilyen, a kisebb hajók pedig kimennek
Waydolhoz.
– Harcra kerülhet sor?
– Ez úgy hangzik, mintha szinte várnád.
Eskaia elpirult.
– Bocsánatot kérek. Az Aranykehely fedélzetén átélt harc
elég volt nekem. Azonkívül nem vagyok olyan állapotban,
hogy minotauruszokkal birkózzak.
Jemar megint átölelte. Ha az istariak üldözik a Sirály-
szárnyat, nem volt benne biztos, hogy nem járnának-e jobban,
ha minotauruszokkal kell szembenézniük!

* * * * *

Tarothin a priccsén feküdt, nem azért, mert beteg volt,

kedvetlen, vagy mert transzba esett. Egész egyszerűen teljes
erőből koncentrálnia kellett, hogy megértse az üzenetet, amit
most kapott.
Pontosabban, először is időbe telt, mire egyáltalán elhitte.
Az üzenet először nem az agyában, hanem egyéb testré-
szeiben kezdett kapiskálni. Olyan testrészeiben, amelyekhez
bizonyos ősi rítusok kötődtek, melyeket még Rubinával gyako-
rolt, nem is egyszer, és nagy élvezettel. Legalábbis, ami őt ille-
ti, és volt annyira úriember, hogy remélte, hogy ő is legalább
annyit adott a nőnek, mint amennyit kapott tőle.
Most először kezdett ilyen típusú varázslásba, mert nem
igazán volt nagy gyakorlata az ehhez a rítushoz kapcsolódó
varázsigékben. Bár a férfiak hozzá tudnak szokni az efféle má-
giához, tűnődött.
Ezen a ponton történt, hogy megpróbálta megnevezni az
üzenet küldőjét.
– Rubina?
A válasz nem szavakban, hanem egy kép formájában ér-
kezett. A kép egyáltalán nem segítette Tarothin koncentráló
képességét.
Aztán jöttek a szavak.
Biztos akartam lenni benne, hogy felismersz.
Rubina, nem sok kétségem van afelől, hogy még sok má-
sik férfi is felismerte volna ezt a képet rólad.
Nem verem nagydobra a kalandjaimat. Azonkívül, te vagy
az egyetlen varázsló.
Igazán? Ez még nem magyarázza meg, hogy miért keres-
tél meg. Úgy tűnik, hogy haszontalan csevegésre használod fel
ezt a nagyon is hatékony varázslatot.
Megint Rubina képe jelent meg. Most dobbantott a lábá-
val, a szeme vörösen izzott, a haja pedig zöld kígyókká válto-
zott, bíbor szemekkel és karmokkal, amelyeket Tarothin inkább
nem vizsgált meg közelebbről.
Ez Takhisis volt, vagy a lelkiállapotod, Hölgyem?
Ha így folytatod, inkább a Sötét Királynőnek és a lánya
szolgáinak adlak!
Más nem is szedhette volna jobban össze újra Tarothin
gondolatait, mint ez az utazás Zeboimra.
Rubina minden jel szerint kiragadta Tarothin agyából a
meglepetést és félelmet, körbeforgatta a saját agyában, hogy
minden oldalról megvizsgálja, aztán válaszolt.
Zeboim szolgái dolgoznak. Vagy hamarosan azt fogják
tenni, hogy kialakítsák a vihart. Tudnánk esetleg – tenni vala-
mit közösen, hogy ne sikerüljön nekik, amire készülnek?
Tarothin agyán több lehetséges válasz is átfutott, függet-
lenül attól, hogy tisztában volt vele, hogy Rubina előtt esetleg
egyik sem titok.
Arra jutott, hogy amit a nőnek tudnia kell, azt röviden és
egyszerűen el lehet mondani:
Te fekete köpenyes vagy, Zeboim anyjának a szolgálója,
és mégis arra ajánlkozol, hogy harcba szállsz a Tenger Király-
nője ellen. Hogyan bízhatnék benned?
Az első kép lebegett fel Tarothin tudatának a szegélyén.
Nyersen válaszolt.
Ez még nem elég, hogy melléd álljak az árulásban a ba-
rátaink ellen.
A válasz meglepő gyorsasággal és tisztán érkezett.
Igazat beszélsz. Ők a mi barátaink. Aztán ott van
Karthay, a városom. Ráadásul nem egyértelmű, hogy azok, akik
ellenünk vannak, valóban Zeboimot szolgálják-e, aki valóban
Takhisis lánya, vagy csak Zeboim azon arcait, amelyeket a
papkirály láttatni enged nekik.
 Ez már a tudós papok világába való elkalandozás volt, és
ijesztően nagy hatalmat tulajdonított a papkirálynak. Az a gon-
dolat azonban még rémisztőbb volt, hogy egy mágikus vihar a
tenger fenekére küldi Jemar hajóit, és elzárja a menekülés útját
Waydol és Pirvan csapatai elől, kiszolgáltatva őket az istariak
kényére-kedvére.
Mit javasolsz?
Te ismersz olyan időjárás-varázslatokat, amelyeket al-
kalmazhatsz a tengeren. Az enyémek csak a szárazföldön mű-
ködnek, hacsak nem egyesítem őket egy másik varázsló igéivel,
aki már vízen van.
Tarothinban megint kétségek merültek fel. Sőt, azt is le-
hetne mondani, hogy megrémült. Az ilyen összekapcsolódások
nem voltak lehetetlenek, ismeretlenek, sem különösebben ve-
szélyesek – csakhogy Rubina azt ajánlotta, hogy egy fekete és
egy vörös köpenyes kapcsolódjon össze, akik korábban ezt
soha sem tették, legalábbis mágikus úton nem, és akik jelentős
távolságra vannak egymástól. Ráadásul rendkívül hatalmas
varázsigéket akartak bevetni, ugyanolyan hatalmas és minden
korlátozástól mentes ellenfelekkel szemben.
Abban a pillanatban az az egyetlen érv szólt Rubina aján-
lata mellett, hogy ha összekapcsolódnak, akkor legalább sem-
legesíteni tud mindenféle árulási kísérletet, mielőtt végzetes
következményei lennének – legalábbis a barátaira.
A saját végzete…
Veszélybe sodornád a barátainkat, miközben úgy kín-
lódsz, mint valami kisgyerek a fogfájással, olyan dolgok miatt,
amiket semmilyen körülmények között nincs szándékomban
megtenni?
A nő hangja több veszekedésüket eszébe juttatta, ame-
lyekre az ágyban került sor.
Igen, én is ilyen hangulatban vagyok. De emlékszem rá,
hogyan végződtek azok a veszekedések.
Tarothin felsóhajtott, fizikailag és a tudatával is. Vágya-
kozva gondolt a szüzességi fogadalmakra. Aztán válaszolt
Rubinának.
Most kezdjünk neki?
Igen, ha nem túl késő máris.

* * * * *

Darin még egyszer magához hívatta Tarothint, egyre ke-

vésbé válogatott szavakkal. Aztán a kérést parancsra változtat-
ta.
Ennek következtében kiderült, hogy a vörös köpenyes
magára zárta a kabinját. Darinon kívül ő volt az egyetlen a ha-
jón, akinek saját kabinja volt.
– Törjétek be! – mondta Darin.
Azok, aki hallották, a másodkapitánnyal az élen, kétkedő
pillantásokat váltottak. Mindenesetre engedelmeskedtek – vagy
legalábbis megpróbálták.
Percekkel később összevissza zagyválva és kiabálva visz-
szacsődültek a fedélzetre. Darin kénytelen volt üvöltve csendet
teremteni, hogy végre meghallgathassa, mi is történt.
A kabin ajtaja ellenállt minden próbálkozásnak, hogy ki-
nyissák. Mintha sziklává vált volna. Amikor tűzifának való
rönköket hoztak a konyhából, és azzal próbálták betörni, a rön-
kök kirepültek az emberek kezéből.
Akkor megpróbálták kiszedni a helyükből a sarokvasa-
kat, és a sarokvasak tűzforrón felizzottak, de sem az ajtót, vagy
bármi mást nem gyújtottak lángra.
Végül megpróbálták lefeszíteni a kilincset, de az kígyó-
fejjé változott, amelynek méreg csepegett a fogából, és fájdal-
masan megégetett többet közülük, akik nem léptek elég hamar
hátra.
Darirr a duzzadt, vörös sebeket nézte az emberein, és
megjegyezte, hogy Tarothin tartozik annyival, hogy meggyó-
gyítsa őket, és bocsánatot kérjen tőlük, ha végzett a sürgősebb
feladataival. Aztán az is eszébe jutott, hogy talán neki kellene
bocsánatot kérni a varázslótól, amiért elfeledkezett róla, hogy
mekkora ostobaság megzavarni egy mágust, miközben erőtel-
jes varázslatokat bocsát útjukra.
Egyetlen kérdés maradt: ha Tarothin nagy hatású varázs-
laton dolgozik, mire szolgálnak azok? Az üldözőik közül a leg-
elsők már a nyakukon voltak. Az éles szeműek a fedélzetről is
kivehették más istari hajók csúcsvitorláit, tőlük keletre.
Darin úgy döntött, dolgozik egy kicsit a szivattyúkkal,
amelyek kiürítették a vizet a hajófenékben lévő hordókból. A
testi gyakorlat talán megnyugtatja kicsit az agyát, és legalább
nem téblábol tétlenül, azon rágódva: vajon miben mesterkedik
Tarothin.
Éppen rálépett a raktérbe vezető létrára, amikor az őr-
szem nagyot kiáltott.
– Vitorla, hó, éppen előttünk! Egy egész hajóraj! Csapdá-
ba kerültünk!
Darin látta, hogy a fedélzeten lévő emberek arcára kiül a
pánik, és elüvöltötte magát:
– Lehetetlen! Vagy kereskedőflotta, vagy Jemar!
Ez egy pillanatra útját állta az általános pániknak, bár a
másodkapitány Darin fülébe súgta, hogy mi van, ha a Waydol
segítségére siető minotauruszok azok.
– Akkor meg kell harcolniuk az istariakkal ezért a kivált-
ságért – felelte Darin. – Minden egyes hajó és ember, amit az
istariak mások ellen küldenek, az egyel kevesebbet jelent elle-
nünk.
A másodkapitány úgy nézett, mint aki egyszerre csak egy
minotaurusz erényeiben tud hinni, de azért bólintott.
Aztán az őrszem megint kilátott, ezúttal artikulálatlanul.
Szavakra nem volt szüksége, sőt arra sem volt szükség, hogy
egyáltalán kiáltson. Nem volt olyan a Sirályszárny, vagy a lát-
határon lévő bármelyik másik hajó fedélzetén, aki ne látta vol-
na a közeledő viharokat.
 * * * * *

Nem volt két ember, aki ugyanolyan formában látta volna

a viharokat. Valójában abban sem sokan értettek egyet, hogy
egyáltalán hány vihar volt. A legalacsonyabb becslés kettő volt,
a legmagasabb pedig húsz fölött.
Mindent összevetve, azt látták, hogy egy szürkészöld fal
emelkedik ki a tengerből, olyan éles szélekkel, mintha kőből
volna, olyan átlátszó, mint az üveg, és úgy kavargott a szilárd
szegélyen belül, akár a köd. Pontosan a legközelebbi istari ül-
döző előtt emelkedett ki, az aljában a víz habzani kezdett, és
heves szél tört elő belőle. Aztán a fallal szemben kiemelkedett
egy olyan magas hullám, mint egy hajó árboca. Teljesen hihe-
tetlen módon olyan sokáig megtartotta ezt a magasságot, mint
semmilyen természetes hullám – aztán megtört a szélben és a
falon. Ahol addig hab volt, most fehér tölcsér keletkezett,
amely olyan magasra emelkedett, hogy néha eltakarta a falat.
A szél és a víz egymással küzdött. Szélrohamok és hul-
lámok törtek ki a csatatérről minden irányba, mint egy szökő-
kútból.
Csakhogy ez nem szökőkút volt. A Sirályszárnyat dobál-
ták a széllöketek és a hullámok, amíg a szél alatti oldalán át
nem csapott a víz a korláton. A hátsó vitorla úgy lerepült a ke-
resztvitorlarúdról, mint gyermek fejéről a kendő. A nagy részét
elvitte a szél, úgy csapkodott, akár egy sárkány szárnya. Né-
hány leszakadt darabja ott maradt a vitorlarúdon lógva.
Darinnak nem kellett elrendelnie, hogy behúzzák a ke-
resztvitorlarudat; már el is kezdték baltákkal és késekkel el-
vágni a köteleit. Az elszabadult kötélvégekbe belekapott a szél,
több embert a belöktek a fedélzeti lefolyóba, és maga a rúd is
leszakadt, akkora reccsenéssel, hogy még a vihart is túlharsog-
ta.
A Sirályszárny most már csupasz árbocokkal hánykoló-
dott és néhány matróz lerohant, hogy bezárják az evezőnyílá-
sokat. Most, hogy a hajó alul és felül is megkönnyebbült, leg-
alább egy halvány kis esély volt rá, hogy nem süllyed el. Ha a
hullám vihar és a szélfal elég sokáig egyensúlyban marad, ak-
kor talán még előre is tudnak haladni annyira, hogy megtudják,
hogy az újonnan érkezettek Jemarék-e, vagy mások, barátok,
vagy ellenségek.

* * * * *

Pirvan és Haimya korán kelt és egy néhány fős kísérettel

kilovagoltak, hogy felderítsék a lehetséges partraszálló helye-
ket az öblön kívül, akár barát, akár ellenség érkezik. Az öböl
bejárata keskeny volt, és így belül csendes, mélyvizű kikötőt
kínált, amelyet könnyű volt védeni.
Az ellenségnek máshol kellett partra szállnia; és lehet,
hogy a barátok is úgy döntenek. Ezért a felderítés.
Nagyrészt Pirvan mászott, de azért Haimya is felküzdötte
magát vele a meredekebb kaptátokon. Ő nem volt annyira für-
ge, és természetesen kizárólag az eget nézte, de ha így folytat-
ja, néhány éven belül bárhova felmászik majd, ahova szüksége
lesz rá.
Sirbones felajánlotta, hogy egy varázsigével kiűzi belőle
a tériszonyt; Haimya olyan hevesen utasította el, hogy időbe
telt, mire Mishakal papját sikerült ismét viszonylag nyugodt
lelkiállapotba juttatni.
Először Haimya vette észre, hogy megmozdulnak a fel-
hők, mert ő az eget nézte. – Pirvan! – kiáltotta. – Jobb lenne
hazatérnünk. Mindjárt kitör a vihar!
Pirvan felnézett. Olyan volt, mintha egy hatalmas örvény
keletkezett volna az égen, mert a felhők koncentrikus körökbe
rendeződtek. Ha mozogtak is, akkor olyan lassan, hogy azt a
szem nem láthatta; olyan volt, mintha valami varázslat folytán
egy pillanat alatt az egész ég ezt a formát vette volna fel.
 Valóban kitörőben volt a vihar, de Pirvan ösztönei azt
súgták, hogy ez nem természetes vihar lesz.
– Halihóóóó! – kiáltotta az egyik kísérő az emelkedőről.
– Valaki azt mondja, hogy akkora vízoszlop van kint a tenge-
ren, amekkorát még soha nem látott. Innen lentről nem látni, de
a sziklákról mindent láthattok. Azt mondja, hajók vannak a
vízen, két vagy három rajban, közvetlenül a vízoszlop két olda-
lán.
Pirvan számára ezzel világossá vált a vihar oka. Mást
nem tehetett, mint hogy imádkozik és várja, hogy mi lesz a
következménye.
Egy átlagosnál nagyobb hullám tört át a sziklákon, mind-
össze egy embernyivel Pirvan lába alatt. A következő hullám
hihetetlenül rövid szünet után érkezett. Ez egyszínű, zöld víz-
tömeg volt.
Úgy emelkedett, mint az áradás, és ha Pirvan nem ugrik
fel a következő, magasabb sziklára, a térdét érte volna, és talán
le is húzza. Pirvan azonban felugrott, aztán még feljebb, végül
Haimya felhúzta az utolsó veszélyes helyről, megszorította a
kezét, és megcsókolta az arcát ott, ahol ugrás közben felhorzso-
lódott.
– Küldjetek hírvivőket! – kiáltotta a lovakra vigyázók-
nak. – Mindenki maradjon jóval a víz fölött.
– Mennyire jóval?
– Ha elmos a víz, akkor majd megtudod, hogy nem voltál
elég magasan.
A lovászok úgy nevettek, mintha Pirvan valami jó tréfát
mondott volna. Egyáltalán nem csodálkozott; az útjára bocsá-
tott varázslat gyakran nem áll meg ott, ahol a varázslók szán-
déka szerint kellene neki – és könnyen lehet, hogy ebben a
harcban az egyik oldal egyáltalán nem akar megállni.

* * * * *
 A Kardszellő jó néhány hullámon átsiklott a szokásos ke-
csességével. Jemart már éppen kezdte elönteni a büszkeség,
hogy a kedvenc hajója, a várakozásaival ellentétben, milyen jól
állja az elszabadult mágikus vihart, amikor két hullám össze-
csapott.
Két hullámsorozat előfutárai voltak, amelyek mind úgy
döntöttek, hogy épp a Kardszellő fölött csapnak össze. Jemar
hallott már az ilyen hullámsorozatokról, és hogy milyen óriá-
sok keletkezhetnek, amikor összecsapnak. Látni még nem látott
egyet sem. Arra még kevésbé számított, hogy egyszer egy
ilyennek a közepébe kerül.
A Kardszellő nem borult fel. Ahhoz mindkét oldalról túl
sok víz ömlött a fedélzetre. Egyszerűen csak lejjebb süllyedt,
aztán még lejjebb, amíg víz alá nem került az egész főfedélzet.
A korlát elmerült, a csónakok és a fedélzeti felszerelések kezd-
tek elszabadulni, a tartókötelek kioldódtak, az előárboc pedig
megingott és oldalra zuhant.
Jemart annyira lefoglalta a kapaszkodó keresése, és hogy
hálát adjon az isteneknek, amiért Eskaia lent van, hogy egy
pillanatra nem gondolt a hajójára. Aztán eszébe jutott, hogy
embereket kellene előreküldenie, hogy levágják az előárbocot,
bevonják a vitorlákat a többi árbocon, és minden tőle telhetőt
meg kellene tennie a sebesültekért…
A hullámok továbbdübörögtek a láthatár felé, a víz le-
folyt a Kardszellő fedélzetéről, és mint ahogy egy disznó ki-
emelkedik a pocsolyából, a hajó felemelkedett.
Ennek következtében az előárbocot tartó maradék köte-
lek elpattantak. Nem maradt ott, hogy a Kardszellő orrának
verődve akadályozza őket, hanem szépen elúszott.
Jemarnak le kellett küzdenie a nevetséges késztetését,
hogy búcsút intsen neki.
Inkább lenézett. A fedélzetek úgy néztek ki, mintha ré-
szeg minotauruszok tomboltak volna rajtuk baltával. Mindenütt
romok hevertek, és több ember feküdt kiterülve. A többségük
azonban mozgott, némelyikük ízeseket káromkodott, azt a ket-
tőt pedig, akik nem tudtak mozdulni, a társaik segítették fel.
A hajója még nem süllyedt el, és a legénységének nem
volt szüksége az ő segítségére, hogy felszereljék az ilyen ítélet-
időre, legyen mágikus, vagy másféle. Jemar most szétnézett,
először a Sirályszárny, aztán a többi hajója után kutatva.
Kétszer is meg kellett számolnia, mire elhitte, hogy
mindegyik hajó – az ő tíz hajója és a Sirályszárny is – a felszí-
nen maradt. Némelyikük úgy nézett ki, mint ami szintén viha-
ros erejű széllökéssel találkozott, vagy fedélzetet elöntő hullá-
mokkal, de egyelőre egyetlen elveszített hajót sem kellett sirat-
nia.
Maradt elég ereje is, hogy elszállítsa Waydolt és bandáját
a tábortüzek mögött megbújó rejtekhelyükről.
Jemar harmadszor is számolni kezdett, csak hogy megbi-
zonyosodjon róla, hogy a vágyai nem csapják be a szemét. A
felénél tartott, amikor egy matróz jelent meg a létrán.
– Kapitány! Le kellene jönnie! A felesége megsérült!

* * * * *

Waydol éppen elmélkedni próbált, amikor Birak Epron

rontott be hozzá olyan váratlanul, hogy a Minotaurusz felkapott
egy katart az egyik oldalsó asztalról, mielőtt felismerte a láto-
gatóját.
– Ha a tengeren dúló mágikus viharról akarsz beszámol-
ni, akkor nem szolgálsz friss hírrel – mondta Waydol, próbálva
olyan nyugodtnak látszani, amennyire csak bírt.
– Többről van sző. Észrevettük a városi csapatok fő had-
testét. Legalább kétezren vannak, és még feleannyi istari kato-
na van velük.
– Milyen messze vannak?
– Az előőrsük már elhagyta a párharcotok helyszínét.
– Ott erény lebeg a levegőben. Talán meghallják a hang-
ját – mondta Waydol olyan hangon, hogy Epron összerándult. –
Van más hír a tengerről?
– Istari hajók két rajban. Az egyik a part közelében, való-
színűleg partraszálló csapatokat szállít, és azt várja, hogy le-
nyugodjon a tenger. A másik a vihar túloldalán van, Jemar ha-
jóival szemben.
– Ez biztos? Jemar megérkezett?
– Olyan közel jött, amennyire lehetséges, amíg a varázs-
lók ilyen vérszomjassá teszik a tengert – csattant fel Epron.
A meditáció most nem lett volna alkalomhoz illő, de
amúgy is lehetetlen volt. Waydol felállt és nekilátott, hogy ki-
pakolja a fegyvertartó ládáját.
Neki legalábbis nem kellett megvárnia, amíg a varázslók
befejezik a játékaikat, hogy szembenézhessen az ellenségeivel.

* * * * *

Azon a vidéken, ahol Sir Niebar hat társával együtt sietve

haladt a Leláncolt Ogréhoz címzett fogadó felé, nem dúlt sem-
miféle vihar. Ugyanakkor homályban lovagoltak, mert olyan
mellékutakat és ösvényeket használtak, ahol az erdő elég sűrű
volt ahhoz, hogy elrejtse őket az ellenséges szemek elől.
Sir Niebar feltételezte, hogy adott esetben, minden szem
ellenségesnek számított. Talán nem tudtak volna ártani e miatt
az ellenségesség miatt, hiszen a hét lovas közül egyikről sem
lehetett felismerni, hogy Solamnia Lovagjai közül valók, vagy
hogy egy tiszteletre méltó ház fegyveres szolgái. Inkább ven-
déglőket fosztogató tolvajoknak látszottak, akik olyan fogadót
keresnek, amit puszta kézzel kifoszthatnak; a többi fegyverük
gondosan el volt rejtve a ruhájuk, köpenyük alatt és a nyereg-
táskákban.
Egyedül az ezeket az erdőket lakó nem ember fajok le-
hettek barátiak. Niebar biztos volt benne, hogy surranók élnek
arrafelé, és gyanította, hogy gnómok is; mocsári törpék min-
denhol előfordultak, de nem voltak túl használható kémek, ha
az embernek gyors értesülésekre volt szüksége. Kentaurok
szintén éltek a vidéken, legalábbis egy kisebb csorda, de ők
olyan ritkán foglalkoztak valamit is az emberek dolgaival
(amíg nem őket akarták csapdába ejteni, lelőni, vagy megmér-
gezni), hogy nem jelentettek nagyobb veszélyt, mint a mocsári
törpék.
A surranók szeme sok mindent észrevett, az agyuk gyor-
san járt és a nyelvük is. Nem lehetett volna úgy figyelmeztetni
az itt élő surranókat, hogy azzal ne kockáztassák azt is, hogy a
fogadós és a barátai is fülest kapnak. Niebar ezért nem tehetett
mást, mint hogy imádkozott Paladine-hoz, Kiri-Jolithoz és Ma-
jeréhez, hogy a surranók rájöjjenek: ők azért jöttek, hogy véget
vessenek a fajtársuk szenvedéseinek, nem pedig, hogy növeljék
azokat.

* * * * *

Jemar megpróbálta rendezni az arcvonásait, mielőtt belé-

pett a kabinba. Nem segített volna a helyzeten, ha úgy megy
oda Eskaiához, hogy süt róla a páni félelem.
Az alapján, ahogy Delia ránézett, amikor belépett, úgy
tűnt, hogy Jemarnak nem sikerült túl jól a próbálkozás. Aztán
nem bírta tovább visszafogni magát, odarohant az ágyhoz, és
letérdelt mellé.
Eskaia mosolygott. Arra a mosolyra emlékeztette Jemart,
amit egy bűnöző arcán látott, amikor karóba húzták, de leg-
alább valóságossá tette Eskaiát.
Vajon mennyi ideig lesz még ez így?
– Mi történt? – kérdezte Jemar. Most azt gondolta, hogy
legalább a hangján uralkodik, ha már az arcán nem sikerült.
Eskaia fel is emelte tisztelgésre mindkét kezét – aztán leejtette
és az arca eltorzult a fájdalomtól.
Delia zord mosollyal kedveskedett a kapitánynak. –
 Elesett. Nagyot. Előre.
– Még jó, hogy előre – mormogta Eskaia. – Mindig azt
mondtad, hogy jól ki vagyok párnázva – ah – a hátsómnál… –
beharapta az ajkát, és Jemar észrevette, hogy a szájára és az
állára alvadt vér száradt.
– Nem tudod legalább a fájdalmait megszüntetni? –
kérdezte Jemar. Vicsorogni, sikítani, üvölteni szeretett volna,
vagy olyan hangokat kiadni, mint egy szarvasbika bőgés ide-
jén. Eskaia kedvéért nem emelte fel a hangját.
– Nem, mert csak rontanék a helyzeten – felelte Delia. –
Nem tudom, elmondhatom-e ezt neked…
– Jemar tudja, hogy van némi papi tehetség bennem –
mondta Eskaia fáradtan. – Delia, beszélj gyorsan, vagy hagyd,
hogy én mondjam el a férjemnek, hogy mi történt.
Delia nyelt egyet, és aztán Jemar kénytelen volt elismer-
ni, hogy utána valóban gyorsan, és jól adta elő a történteket.
Eskaia akkor esett el, amikor a hatalmas hullámok egy-
másnak csapódtak. Annyira megütötte a méhét, hogy komolyan
fenn állt a vetélés esélye. Azonkívül belső vérzései is lehettek.
Delia ismert olyan varázsigéket, amelyekkel külön-külön
mindkét bajt orvosolni lehetett. Jelen esetben azonban mindket-
tőt egyszerre kellett volna kezelni, ha nem akarják elveszíteni
sem a babát, sem az anyát. Az egyetlen varázslat, amivel ezt
meg lehetett volna oldani, csak szárazföldön volt végrehajtha-
tó. Ha a tengeren kísérleteznek vele, amikor már amúgy is any-
nyi varázslat kering szabadon, biztos, hogy nem sikerülne, és
talán meg is ölné mind a babát, mind az anyát.
– Azonnal partra kell szállnunk – vonta le a végkövetkez-
tetést Delia. – Órák kérdése, és már túl késő lesz. Hallottam,
hogy van egy biztonságos kikötő, amit elérhetünk annyi idő
alatt. Vegye irányba, kapitány a jó istenek nevében!
– Delia, Jemar nem mehet el a vezérhajóval, és nem
hagyhatja itt a többi hajót, hogy ők – oh – hogy ők szálljanak
szembe az ellenséggel – Eskaia kifulladva lihegett.
 – Megteheti, ha azt akarja, hogy megéld a holnapot.
– Megpróbálhatnék egy másik… – kezdte Eskaia.
Delia lecsukta a szemét, ökölbe szorult a keze. Jemar
meg akarta rázni, de észrevette, hogy sír. Ebben nem szállhatott
vitába senkivel.
– Ha a Kardszellő fedélzetén marad – mondta rekedten, –
az ő segítségével annyit tehetek érte, hogy talán életben marad,
amíg nem késő. Ha csónakba teszed – akkor akár ki is hajíthat-
nád a hajó oldalán.
Jemarra meredt, mintegy kihívásként, hogy kezet mer-e
emelni rá, vagy kiabálni vele.
– Az nem segít rajtam, ha veszekedtek – mondta Eskaia,
a régi hevességének csak a, nyomával a hangjában. – Jemar
tedd, amit a legjobbnak tartasz. Nem vitatkozom semmivel,
bárhogy döntesz.
– Hát, nem tudok sárkánnyá változni, és kirepülni a part-
ra – mondta Jemar. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, és arra a
bronz sárkányra emlékezett, aki hősi halált halt az Örvénynél,
és akit csak azért ébresztettek fel a sárkányálomból, hogy el-
lensúlyozza azt a fekete sárkányt, akit egy hitehagyott mágus
keltett fel.
– De azt hiszem, irányba vehetnénk Waydol öblét. Delia,
egyedül a sebesség a fontos, vagy az is segít, ha csillapítjuk a
hajó mozgását?
– Segít, ha van rá mód – mondta Delia. – Nem vagyok
tengerész, de azt hiszem azok a viharkeltő mágusok odakint,
nem könnyítik meg a dolgot.
Jemar most az egyszer azon kapta magát, hogy egyetért a
gyógyító bábával.
 20. fejezet

Darinnak többé nem kellett legyőznie magában a késztetést,

hogy felmásszon a Sirályszárny árbocainak csúcsára. A hajón
már egyetlen árboc sem állt.
A fedélzetről sem lehetett már olyan tisztán látni, mint
korábban. A mágikus viharok felhőkkel, esővel, köddel, víz-
permettel és minden egyébbel töltötték meg a levegőt, amitől
nem lehetett látni. A hajó is valamivel lejjebb süllyedt a vízben.
A Minotaurusz Örököse azon tűnődött, hogy Tarothin ka-
binja vajon még mindig vízmentes-e. Ha a Sirályszárny még
jobban lesüllyed, a legénységnek mindenképp meg kell majd
mentenie a varázslót, akár akarja, akár nem, hacsak nem teremt
magának kopoltyút, hogy víz alatt folytathassa a varázslást.
A mágikus viharokat azonban még mindig lehetett látni.
Most mind a kettő hegymagasságúra nőtt a köd és a permet
fölött. A zöld ködfal villámokat szórt; hatalmas gőzfelhők tör-
tek fel, ahogy a hullámok beléjük szaladtak.
Mindenesetre úgy tűnt, a vihar területéről egyelőre sem-
milyen varázslat nem szökött ki, amely veszélybe sodorja a
tengeren lévő hajókat, akár Jemaréit, akár az istariakat. Még a
szél és a hullámok sem tűntek igazán veszedelmesnek. Darin
hajójának mindkét oldalán hat evező dolgozott, és a Sirály-
szárny szép lassan távolodott.
Közben egy éles szemű matróz közölte, hogy istari hajó-
kat látott a part közelében. Darin személy szerint Jemar hajóit
látta egyenesen az öböl bejárata felé tartani.
Remélte, ezt azért teszik, hogy végrehajtsák a rájuk bízott
feladatot, és nem azért, mert szorult helyzetbe kerültek. Senki
nem szokott védett helyre vonulni olyan hajóval, amelyet úgy
építettek, hogy nem tud elsüllyedni, vagy léket kapni a sziklá-
kon.
Darinon kívül voltak más matrózok, akik irányíthatták
Jemar hajóit az átjáróban. Darin így minden figyelmét arra for-
díthatta, hogy a saját hajóját a felszínen tartsa – és így a varázs-
lóra, akinek az erőfeszítésein áll vagy bukik minden.

* * * * *

Waydol harci öltözetét egy vasgyűrűkkel kivarrt, régi

szabású bőring, egy akkora sisak, amelyben egy tucat ember-
nek lehetett volna vacsorát főzni, és bronz lábszárvédők alkot-
ták. A fegyverei között volt egy klabárd, azaz fűrészes élű
minotaurusz pallos, két katar az övén és egy harmadik a bal
csuklójára szíjazva, valamint a hátán egy gladiátor négy
satangja, a tartójában. – Pirvan úgy érezte, hogy a nap folya-
mán többen már a háborúra felszerelkezett Minotaurusz puszta
látványától holtan rogynak majd össze. Arra nem is nagyon
lesz szükség, hogy bármelyik fegyverével hozzájuk érjen.
Ő maga végtelenül hálás volt, amiért ebben a harcban
Waydol oldalán lehet, nem pedig vele szemben.
– Darinról van valami hír? – kérdezte.
Waydol a fejét rázta. Pirvan észrevette, hogy éles acélhe-
gyeket rakott a szarvai csúcsára, nehogy letörjenek, ha páncél-
nak ütköznek. Ez arra a próbálkozásra emlékeztette, amit né-
hány Solaminiai Lovag tett a bajsza védelmében. Pirvant soha
sem izgatta ez a probléma. Az állán díszes szakállat növesztett,
ha akart, de a felső ajkán csupán annyi szőrzet nőtt, mint egy
alultáplált hernyón.
Birak Epron jelent meg, és köszöntötte Pirvant és
Waydolt. Mögötte sorakoztak az emberei, immáron több, mint
háromszázan, kiegészítve Waydol néhány emberével és sza-
badcsapatokból dezertáltakkal. A pletykák szerint még egy
istari lovas strázsamester is volt köztük.
A tengeri fuvallat mostanra heves széllé erősödött, és a
csapat zászlaja csattogott és fodrozódott a légáramlatban. A
szél a köd minden formáját magával hozta a tenger felől, bár
azt megakadályozta, hogy vastag, áthatolhatatlan falat alkos-
son. Jemar hajói valószínűleg biztonságban be tudnak majd
jutni az öbölbe, és a parton sem kell majd félvakon harcolni.
– Csónakokat küldtem ki, hogy az öbölbe irányítsák
Jemar hajóit – mondta Waydol. – Biztosan hírt hoznak Darinról
is, ha Jemar látta őt.
Senki nem kívánta szavakba önteni a többi lehetőséget,
Pirvan pedig azon gondolkodott, ellentmond-e a szabályzatnak,
ha törvényenkívüliek életéért imádkozik, aztán úgy döntött,
hogy nem érdekli. Mindent megtett volna azért, hogy meg-
mentse a barátját és bajtársát, Waydolt attól a sorstól, hogy el-
veszítse örökösét, a bandáját, és az erődítményét, egyetlen nap
alatt.
Lovas hírnök érkezett ügetve, ahogy utasították. Pirvan a
saját öklével ütött ki egy vágtató lovast a nyeregből, ezután
komolyabban vették a parancsot, hogy kímélni kell a lovakat.
Talán mindenki attól félt, hogy a következőt, aki vágtatni mer,
Waydol üti le.
– Lord Waydol! Az istariak elkezdtek partra szállni,
mintegy egyórányi járásra, keletre. A szemtanúk esküsznek,
hogy legalább ezren vannak.
A Minotaurusz bólintott.
– Akkor a velünk szembenállók kétharmadát városi sza-
badcsapatok adják, amikor kezdődik az ütközet.
– Lehetséges. Beliosaran hírneve még Istaron is túltesz.
Van olyan ügyes, hogy szabadcsapatokat küldjön ránk, felőröl-
je az erőinket, és megkímélje a saját katonáit, amíg meg nem
érkezik az erősítés.
– Ez egy mészárosra jellemző taktika, nem pedig egy ka-
pitányra a háborúban.
– Úgy nézek ki, mint aki vitatkozni akar?
Waydol békésen mordult egyet.
– Nem. De azért légy készen a harcra! Lehet, hogy nem
szívesen harcolsz ártatlanok ellen, de az emberek fele meginog,
ha nem te és asszonyod vagytok az élen.
Mintha csak Waydol hívó szavára érkezne, Haimya lova-
golt elő, Pirvan lovát vezetve. Amiért újabb foglyokat ejtettek,
Pirvan megajándékozta magát egy igazi lovas kapitány harci
hátasával, amely nem volt ugyan lovagi harcra kiképezve, de
minden másra alkalmas volt.
– Átkutattuk a külső táborrészt gyermekek és nők után? –
kérdezte Pirvan. – A dezertálók most elrendezhetik saját sor-
sukat, de menekülteket nem akarok hátrahagyni.
– Én inkább hátvédekkel tartanám a külső táborrészt –
mondta Waydol.
Pirvan Birakra nézett. Már megvitatták ezt a kérdést, és
mindketten tudták, hogy itt az érzelmek uralkodnak a józan
ítélőképesség felett. A Minotaurusz nyilván nem viselte el egy-
könnyen, hogy egy darabját is elveszítse annak, ami oly sokáig
az övé volt.
– Csak körbevetetném egy maroknyi emberrel, aztán to-
vább nyomulnának az erődítmény felé – mondta Pirvan. –
Akkor a külső táborrészben lévő embereket lemészárolnák.
Már régen megegyeztünk, hogy mindenkinek, aki felesküdött
rád, meg kell adni az esélyt, hogy visszavonuljon a résen ke-
resztül, és feljusson a hajókra.
Waydol bólintott. Úgy tűnt, hogy túlzottan fáradt ahhoz,
hogy megszólaljon. Aztán mindannyian meghallották a kürtö-
ket – volt, amelyik olyan fülsértően szólt, mint Waydolé, de
hallatszott az istari harci jelzés érces hangja is. Aztán jöttek a
dobok.
Waydol pedig hátravetette a fejét, kihívóan és dacosan
elbődült, amitől a támadók katonazenéje gyermeki játékmuzsi-
kának hatott.

* * * * *

Jemar kényszerítette magát, hogy ne álljon ott árgus sze-

mekkel figyelve a mélységmérők háta mögött, miközben a
Kardszellő bekúszott a sziklák közötti résen Waydol öblébe. A
mélységmérőknek épp elég dolguk volt, és a hajón lévők szá-
mára élet és halál múlhatott a munkájukon, úgyhogy jobbnak
tűnt, ha a kapitány verejtéke nem csepeg a hátukra!
Élet és halál, nemcsak a Kardszellő számára. Ha kijut a
csatornából és megfeneklik, akkor lezárhatja az utat a többi
hajó előtt. Még az is lehet, hogy mások is megfeneklenének.
Olyan szorosan mentek a nyomában, mint ahogy a birkanyáj
átbújik a kerítés résén. Az egész menet élén a Waydol által ki-
küldött irányítóhajó haladt.
A csatorna legalább volt annyira széles, hogy minden ha-
jó használni tudta az evezőket. Némelyikük épphogy csak be
tudta kormányozni magát szél nélkül, de mindegyik bejutott
valahogy – és Habbakuk hozzájárulásával ki is jutnak majd.
Az utolsó sziklák mellett is elcsúsztak, a csatorna kezdett
kiszélesedni az öbölbe, és Jemar felnézett a sziklákra. Három
oldalról övezték az öblöt, a negyedik oldalon enyhébb lejtő
emelkedett, kunyhókkal, raktárépületekkel, és minden mással,
amelyre egy jókora falut kitevő haramiabandának szüksége
lehetett. A lejtő tetején istállók, kovácsműhelyek és néhány
kőkunyhó állt, amelyek öregebbnek tűntek, mint a többi, vagy
talán csak minotaurusz stílusban épültek, amely nem sokat vál-
tozott azóta, hogy az elfek uralkodtak Ansalon földjén.
Jemar körülnézett az öbölbe, és egy tengerész szemével
mérte fel. Ha elég nagy területen volt mély a víz, és horgony-
zásra alkalmas aljzat, akkor kétszer annyi hajó is elfért, mint
amennyit ő hozott. Elég sok csónakot is látott a parton, és a
hajók is leeresztik majd a sajátjukat, még mielőtt lehorgonyoz-
nának.
Még egy lépés, amit remélhetőleg nem kell többször
megtenniük. Azért még mindig leeshetnek, mégpedig végzetes
magasságból.
A horgonyzó csapat munkája még kevesebb felügyeletet
igényelt a kapitány részéről, mint a mélységmérőké. Most nyu-
godtan a fedélzeten maradhatott, amíg az utolsó hajója is biz-
tonságban bejutott az átjárón.
Jemar legszívesebben felüvöltött volna, mint egy sebzett
farkas. Ehelyett magához szólított egy hírnököt.
– Menj le, és nézz utána, hogy van Lady Eskaia.
– Igenis, kapitány. Mi – mindannyian imádkozunk érte.
– A jó kezdet még csak fél siker, barátom. Most futás!

* * * * *

A szabadcsapatok egyenesen a ködből tűntek elő, Pirvan

és Waydol szemtől szembe állt velük.
Legalább öt percig álltak így, s ez elegendő volt arra,
hogy a szabadcsapatok a kis jóindulattal menetoszlopnak ne-
vezhető formációból kétségkívül csatarendnek nevezhető alak-
zatba fejlődjenek.
Legalább félórába tellett, mire a csatarendet támadásra
készre formálták, és ehhez olyan hangnemet kellett megütniük
a parancsnokoknak, hogy még Haimya is belepirult.
 Pirvan és Waydol addigra már tökéletesen elrendezte há-
romszáz emberét, és felkészültek a visszavonulásra, bármilyen
gyors ütemben kelljen is azt megvalósítani.
A szabadcsapatok jórészt dárdákkal, lándzsákkal és kar-
dokkal voltak felszerelkezve. A legtöbbjükön nem nagyon volt
páncélzat, íjászok pedig alig voltak köztük, és azok is teljesen
szétszórva.
– Talán nem ugyanaz a kapitány parancsol
mindannyiuknak – mondta Birak Epron. – Az biztos, hogy nem
istari, különben okosabban lennének elrendezve.
– Akkor hol vannak az istariak? – kérdezte Waydol.
– Talán a tenger felé tartó szárnyban – mondta Epron. –
Készen, hogy csatlakozzanak a társaikhoz, aztán körbevegyék
a mi oldalszárnyunkat, és egyenesen hátba támadjanak, miköz-
ben a városiak szemből visszatartanak.
Aztán a nedves talajon dobogó gyors paták dübörgése
ütötte meg a fülüket – jobbról, azaz a szárazföldi szárny felől.
Epron kiköpött. – Emlékeztessetek rá, hogy soha ne
kezdjek jövendőmondásba, ha már kiöregedtem a katonásko-
dásból.
Pirvan bólintott, és Epron torkaszakadtából üvölteni kez-
dett – Tömörüljetek négyzetbe, hogy fogadjuk a lovasságot!
Az embereik nagyon ügyesen nem csak négyzetet alkot-
tak, de sikerült elhúzódniuk az egyik sarokba, és így eltávolod-
niuk a városi katonáktól. Éppen elkészültek, amikor megjelent
az oldalsó szárny, tömérdek lovastól hajtva.
Egyikük sem hasonlított a rettegett istari lovasokra. Ezút-
tal közvetlenül Pirvan adta ki a parancsot.
– Négyszög – térdre, íjászok – nyilakat kilőni!
Az ellenséggel szemben Waydol kiválasztott hátvédjei
között szép számmal voltak íjászok. Igazság szerint a kapitá-
nyok elsősorban olyan embereket választottak ki, akik több
fegyverhez is értettek, ezért a lándzsások közül sokan íjat is
viseltek a hátukon.
 A lándzsák meginogtak, majd a földre kerültek, a négy-
zetben mozgolódás támadt, hogy az íjászok előtt szabaddá vál-
jon az út. Aztán hirtelen nyílzápor zúdult el a fejek felett. A
felhők csak egy pillanatra homályosultak el, és a szél néhány
nyilat alaposan eltérített.
Azért a cél méretéhez viszonyítva így is épp elég szállt
egyenesen. A lovasok mind jómódú kereskedőknek tűntek, akik
csak kedvtelésből játszanak lovagosdit. Gyalogos társaikhoz
hasonlóan ők sem tudtak fegyelmezetten és gyorsan harci
rendbe fejlődni.
Ezért aztán könnyedén lőtávolságon belülre kerültek,
száz lépés széles és közel olyan mélységű célpontot képezve,
épp, amikor a nyilak kirepültek.
Lovak és emberek üvöltése hallatszott. Az emberek a
földre zuhanva fetrengtek, amíg a lovak el nem taposták őket.
Néhány ló is felbukott; több megbokrosodott a félelemtől, és
levetette magáról az amúgy épségben maradt lovasát.
A lovas támadás megsemmisült, még mielőtt az íjászok
kilőtték volna a harmadik sorozatot.
A látvány azonban, ahogy a földijeik elpusztulnak a nyíl-
zápor alatt, megingatta a gyalogság bátorságát is. Némelyikük
kiabálva és sikoltozva rohant előre. Aztán egy több száz főbő l
álló csapat tört ki a sorból, és teljes összevisszaságban a négy-
szög felé vetette magát.
Ugyanakkor újabb lovascsapat érkezett, hogy csatlakoz-
zon az első támadás túlélőihez. Lelassítottak, hogy óvatosan
lépdeljenek át az elesetteken, de feltartóztathatatlanul haladtak
Waydol négyszöge felé…
Waydol kilépett a négyszög szélére, hogy szembenézzen
a lovasokkal, és menet közben két satangot húzott elő a tartójá-
ból. Az emberek mélyen meghajoltak előtte. Felemelte a jobb
karját, hátrahajlította, aztán villámgyorsan előrelendítette.
A satang még fürgébben repült előre. Egyik pillanatban
még Waydol kezében volt, a következőben már markolatig
mélyedt az egyik ló szügyébe. A ló, lépés közben holtan ro-
gyott össze, maga alá temetve a lovasát.
A lovasok még észre sem vehették, hogy az egyik társuk
elesett, máris a levegőben volt a második satang. Waydol ezút-
tal egy embert szedett le.
A mellén találta el a férfit, aki háttal leesett a lováról.
Amíg a levegőben volt, Pirvannak volt ideje megfigyelni, hogy
a satang teljesen átszúrta a mellkasát és az egész testét, és leg-
alább karnyi hosszan kiállt a hátából.
A második lovas támadás szervezettebben zajlott, mint az
első. Szétszéledtek, és így csak kevesen estek el. Néhány íjász
azért utánuk küldött pár búcsúnyilat, mielőtt a feléjük rohanó
gyalogságra fordították volna a figyelmüket.
Pirvan tudta, hogy ez döntő pillanat Waydol emberei
számára. Hacsak egy városi is megsebzi valamelyiküket, a töb-
biek felbátorodnak, hogy rájuk vessék magukat. Ha állják az
első támadást, akkor talán a többiek elbizonytalanodnak.
Így Pirvan visszavezethetné a négyszög alakulatot az
erődítménybe és a tengerhez, és az istariakon, varázslatokon,
viharokon, áruláson kívül semmitől sem kellene tartania, talán
csak attól, hogy leesik a lováról. Ez ellen még tehetne annyit,
hogy gyalogosan küzd, de a többi….
A gyalogság már ott volt előttük.
Waydol szemmel láthatóan arra készült, hogy a klabárdját
veszi elő, de aztán rájött, hogy nem tudná úgy forgatni, hogy
baráti fejeket és végtagokat ne csapjon le vele. Inkább előhúzta
a harmadik satangot és felkészült a hajításra, miközben a másik
kezében egy katar termett.
Minden igyekezete ellenére, Waydol nem ott volt, ahol a
négyszög megnyílt. Ezt a megtiszteltetést Pirvan és Haimya
kapta.
A csata akkor vette kezdetét, amikor az egyik városi vitéz
ügyesen lebukott a feléje döfött lándzsa elől, és leszúrta a tá-
madóját. Ezzel rés nyílt a falon, és a vitéznek voltak hasonlóan
bátor, ügyes, vagy szerencsés társai. Már három lándzsás is a
földön volt, négy városi újonc verte vissza a második sort, és a
négyszög távolabbi oldaláról valamelyik íjász elengedett egy-
két eltévedt lövést, amelyek bajtársakat találtak el a második
sorban.
Pirvan megfogadta, hogy az első szabad pillanatában fe-
nékbe rúgja a figyelmetlen íjászt, de gyanította, hogy ez a köz-
eljövőben nem következik be. Ehelyett egy fél falura való tö-
meg kezdett el befurakodni a négyszögbe.
Pirvannal és Haimyával találták szembe magukat.
Pirvannál kard és tőr volt, Haimyánál pallos és pajzs. Az egyik
támadó egy sarlóval megpróbálta félrerántani a pajzsát; Pirvan
rögtön le is szúrta. A társa baltával csapott Pirvan védtelen fejé-
re; Haimya oldalra lépett, a pajzsával felfogta a baltát, és levág-
ta a támadó lábát.
Pirvan közben Haimya átmenetileg védelem nélkül ma-
radt oldalára csúszott, sebesen forgatva kardját és a tőrét. Nem
annyira ölni, mint inkább elijeszteni akart. Ez sikerült is. A
támadó városiak közül többen meghátráltak.
Azért nem mindenki. Az egyikük Pirvan felé rohant a
lándzsájával, de Waydol satangja ledöntötte a lábáról. A férfi
még mindig üvöltött, amikor Waydol a nehéz lándzsát megráz-
va, a társai közé hajította a szerencsétlent.
A társak közül néhányan rossz irányba léptek el a repülő
test elől. Volt, aki elérhetővé vált Waydol számára. Az egyikük
felordított, mert egy pata taposta szét a lábát, a másik pedig
hörögve haldoklott, mert a katar felvágta a torkát.
A másik oldalon Pirvan és Haimya négy emberrel küz-
dött. Mindegyiknél kard volt, és a jelek szerint vagy nem vol-
tak elég bátrak, vagy nem volt elég eszük hozzá, hogy megáll-
janak és úgy harcoljanak. Ez nem vált a hasznukra.
Haimya félrelökte az egyik kardot a pajzsával, a kardjá-
val pedig a jobbján állót kaszálta le. Pirvan lebukott Haimya
pajzsa alá, és leszúrta a lefogott kardú támadót. Ezzel a két
másik támadó mögé került, úgy, hogy Haimya szemben volt
velük. A közéjük szorult két ember még vagy hármat lélegezhe-
tett, aztán mindketten elterültek a földön.
A lovag megpördült, hogy lássa, mi történik a háta mö-
gött, de látta, hogy onnan nem fenyegeti veszély. Tudván, hogy
az elsőket lekaszabolták, a támadó oszlop maradéka visszavo-
nult. Igazság szerint úgy rohantak, mintha attól tartanának,
hogy Pirvan, Haimya és Waydol szárnyakat növeszt, és utánuk
veti magát.
Pirvan azt kívánta, bárcsak megtehetné. Senkinek nem
ártana vele, legkevésbé ezeknek a városi vitézeknek, ha addig
futnak, amíg vissza nem érnek az otthoni kocsmáikba, hogy
borozgatás közben hazugságokat meséljenek a hőstetteikről.
Valójában az történt, hogy a városiak vonala visszahúzó-
dott lőtávolságon kívülre. Abból, ahogy a soraik hullámzottak,
mint a fortyogó kása, Pirvan arra következtetett, hogy egyha-
mar nem támadnak újra.
– Azt hiszem, már nem látnak minket itt szívesen –
mondta. – Küldjünk el a lovas járőrökért, és menjünk innen.
Waydol bólintott.
– Tudod, fele annyit sem harcoltam, mint amennyire
számítottam. Azért mégiscsak elégtételt kaptam. Úgy láthatta-
lak téged és az asszonyodat harcolni, hogy azt igazán tudtam
becsülni.
Waydol ezzel öblösen felkacagott, olyan hangosan, mint
amilyen kihívó bömbölése volt korábban. Pirvan észrevette,
hogy a városiak nem nagyon tudtak különbséget tenni. Néhá-
nyan kitörtek, és elfutottak az erdőbe, még mielőtt Waydol ka-
cagásának visszhangja elült volna.

* * * * *

Jemar csónakja zörögve ért partot a kavicsos öbölben. A

kapitány kiugrott, és felfutott az emelkedőn, ahhoz a kunyhó-
hoz, amelyiken a Mishakal kék botját ábrázoló zászló lobogott.
Eskaia majdnem egy órája ott volt már, mert a vezércsó-
nak felajánlotta, kiviszi őt és Deliát. Azt Jemar nem tudta, hogy
a vezércsónakban honnan tudták, hogy Eskaia veszélyben van.
Waydollal volt egy Sirbones nevű Mishakal pap, talán
neki volt valami köze a dologhoz. Ő azonban nagy valószínű-
séggel valahol előrébb volt, közelebb a harchoz, amely egyre
jobban terjedt az öböl szárazföld felőli oldalán, és egyre köze-
lebb húzódott az erődítmény bejáratához. Rubinát mintha a
föld nyelte volna el – de legalábbis senki nem tudta, merre le-
het, bár Jemar úgy sejtette, hogy nem is mernek kérdezni utána.
Jemar számára az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy ha
a fekete köpenyes teljesen az istariak oldalára fordítja a varázs-
tudományát, akkor ketten együtt tisztára söpörhetik a tengert
minden ellenségtől, és szörnyű tevékenységüket áthelyezhetik
a szárazföldre.
Most pedig megfeledkezhetett minderről, és elmehetett
megkeresni Eskaiát. A vezércsónak azt is meghagyta a csó-
nakmestereknek, hogy kezdjék el felvinni a gyerekeket és a
nőket, és Jemar néhány hajóján már zsúfolásig megtelt a fedél-
zet.
A hegyoldal meredeken emelkedett, így a rohanásból séta
lett, és az ösvényen való sétából kőlépcsőkön való mászás. To-
vább akart menni, megállás nélkül, be az ajtón, hogy a karjaiba
zárhassa Eskaiát.
A kék festék alatt azonban kemény tölgyfából volt az aj-
tó, mégpedig bezárva. Jemar bekopogott, aztán állt és várt,
próbálva kiszagolni, hogy élet, vagy halál van-e odabent. A falu
nem volt túl tiszta, úgyhogy még mindig az orrát és a fülét he-
gyezte, amikor az ajtó kinyílt.
Nem Delia volt az, hanem egy nő – illetve inkább lány –
a rablók közül. Nem sokkal lehetett több, mint tizennégy.
Jemar már emelte a kezét, hogy félresöpörje az útjából,
amiért volt olyan arcátlan, hogy egyáltalán ott volt, de megállt.
A lány mosolygott.
– Akkor hát jól…?
A lány bólintott, aztán kis híján hátrazuhant, ahogy Jemar
berohant, átgázolt egy sámlin, és nem sok hiányzott, hogy fel-
kenődjön a kunyhó másik végében a falra.
– Jemar – szólalt meg egy ismerős hang a kunyhó végé-
ből a sötétben. – Így kell belépni egy betegszobába, és
Mishakal házába?
Eskaia hangja gyenge volt, de a gyengeség alatt visszatért
belé a régi él. A fájdalom pedig, az erőlködő légzés és a két-
ségbeesett küzdelem érzete, hogy egyáltalán erőt gyűjtsön a
beszédhez – ezek mind eltűntek.
– Jól van – Jemar alig ismerte fel a kunyhó másik végé-
ből jövő hangot, pedig Deliáé volt. – Ő is és a baba is. Ki fogja
hordani, de a bábának majd figyelnie kell rá, hogy lélegzik-e,
amikor megszületik, és az első időkben beteges lehet. Azon
kívül megtiltottam a feleségednek, hogy újabb tengeri útra in-
duljon, amíg a gyermek meg nem születik.
– Delia, gyalog vagy gyaloghintón aligha mehetek innen
haza – mondta fagyosan Eskaia. – Megegyezhetünk abban,
hogy a parton maradok, ha már egyszer hazaértünk?
– Oh – hát persze.
Ez a könnyű beleegyezés annyira nem volt jellemző
Deliára, hogy Jemar odafordult hozzá. Aztán előrelépett, hogy
elkapja, nehogy leessen a székéről.
A kerekded, pirospozsgás Delia néhány óra alatt szinte
elsorvadt. Az arca olyan sápadt volt, hogy semmilyen színt
nem lehetett felfedezni rajta, kivéve a fekete karikákat a szeme
alatt. Jemar érezte, hogy remeg, és rossz szagú verejték önti el.
– Hozz egy szalmazsákot! – kiáltott a lányra.
– Igenis, uram!
Jemar a karjában tartotta Deliát.
– Nem kímélted magadat, és csak az istenek tudják, ho-
gyan köszönhetem meg neked. Én nem tudom. Csak azt, hogy
bármit, amit tehetek – tehetünk, hogy segítsünk rajtad…
– Egyelőre elég lesz a szalmazsák – mondta Delia.
– De Sirbones…
– Neki most fontosabb dolga van, az érkező sebesültek-
kel. Rubina pedig – ő jót cselekszik most, nem rosszat. Ám ha
most hozzám érne – az nem lenne bölcs dolog.
– Az biztos! – jelentette ki egyszerre Eskaia és Jemar.
– Nem, tényleg. Rubina – rossz színt választott. Az ő szí-
ve – a legrosszabb esetben is semleges. Most – most elárulja
Takhisist. A Sötét Királynő meg fogja büntetni ezért. Ó, igen,
meg kell majd fizetnie érte.
Ekkor a lány megjelent a szalmazsákkal, és Delia meg-
könnyebbült sóhajjal hátradőlt Jemar karjaiban.
A következő pillanatban elfeküdt a zsákon, és láthatólag
mély álomba zuhant.
Jemar lehajolt és adott neki egy csókot, aztán a feleségé-
hez fordult.
– Tudnod kell, hogy egyetlen másik nőt sem csókoltam
meg, mióta egybekeltünk. Esküszöm rá.
– Remélem, nem lesz egyhamar alkalmad hasonló csókra
– mondta Eskaia. Aztán szívből felnevetett.

* * * * *

A délutáni árnyékok már majdnem teljesen beterítették a

tisztást, amikor Niebar a szélére ért. Átellenben kezdődött a
Leláncolt Ogre hátuljához vezető ösvény. Elhaladt néhány gaz-
daság mellett, amelyeken bizonyosan voltak házőrző kutyák,
de falvak nem voltak az úton, hát még városok, ahol olyan fel-
tűnő lett volna hét fegyveres idegen, mint egy minotaurusz a
surranók között.
Niebar hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a
lovakat nem lehet látni a tisztásról. Lovakat nem látott, de ész-
revett egy surranót, aki egy napfényes folton állt.
 Niebar először árulásra gondolt.
Aztán a lovakra! Ha az előőrs visszatér akár Gesussum
Trapspringerrel, akár nélküle, és azt találja, hogy a hátasaikat
„kezelésbe vették” mialatt ők távol voltak…
– Ó, ne aggódj a lovak miatt! – mondta a surranó. Ez
pont, hogy nem nyugtatta meg Niebart.
– Varázsló vagy?
– Nem, és túl közel állunk a tisztás széléhez, hogy itt
csevegjünk, hacsak nem épp az a szándékod, hogy valaki meg-
halljon bennünket.
Niebar elpirult, amiért épp egy surranó emlékeztette a
diszkréció alapelvére. Követte új ismerősét egy fiatal fenyves-
be, ahol néhány évvel azelőtt még tisztás lehetett.
– Gesussumért jöttetek, igaz? – kérdezte a surranó. –
Mert ha nem, örülnénk neki, ha elmagyaráznád…
A surranó innentől vég nélkül mondta és mondta, de
Neibarnak sikerült kivennie a monológból, hogy a
Rambledinek közül való, és egy kicsit bánják, hogy így elha-
nyagolták Gesussum Trapspringert, és hogy szándékukban áll
segíteni bárkinek, aki ki akarja szabadítani.
– Vigyázhatunk a lovaitokra – fejezte be a surranó. –
Meg aztán… – itt hosszasan sorolta a lehetséges szolgálatai-
kat, amelyeknek a fele több veszélyt hordozott volna magában,
mint amennyit segített volna.
– Figyelmeztethetünk, ha jönnek a tetováltak – mondta
végül a surranó. – Nem szállhatunk velük harcba, mert a temp-
lomokhoz tartoznak, és el kellene menekülnünk innen, ha meg-
tennénk, de…
– A tetováltak? – kérdezte Niebar. Jobb keze önkéntele-
nül felemelkedett, és megvakarta a bal hónalját.
– Igen, igen. Ott viselik a tetoválást. Ostoba szokás, de
azt hiszem, a papkirály követeli így. Legalábbis úgy tűnik,
hogy neki dolgoznak, és azt hiszem, segítségre van szüksége.
Nem tölthetné az egész napot előkészületekkel, vagy azzal,
amit csinál, ha nem kapná meg. Ő…
A lovag innentől nem figyelt. A fülében lüktetett a vér, és
mintha az egész teste egy kicsit megélénkült volna.
Lehet, hogy ma este nem csak arra kerül sor, hogy meg-
mentsék azt a surranót és megtudják, min ment keresztül a fog-
sága alatt.
Lehet, hogy találkozni fognak a Csend Szolgáival – és
Niebar megfogadta, hogy ha az életébe kerül is, az egyikük
rabként távozik a fogadóból.
Itt volt az ideje, hogy a becsületes népek megtudják,
hogy a papkirály miért ereszt bűnözőket szabad portyára
Istarban, az erény nevében.
Annak is itt volt az ideje, hogy ismét a Rambledin surra-
nóra fordítsa a figyelmét. A surranók lyukat bírnak beszélni az
ember hasába, aztán lerágják a fülét, majd megsértődnek, ami-
ért nem figyelt rájuk!

* * * * *

Aurhinius keményen dobbantott a csizmájával, hogy az a

helyére kerüljön, aztán a válla fölött a titkárára nézett.
A fiatalember buzgón próbálta felszíjazni a sisakját, ami-
ből rögtön kiderült, hogy nem sűrűn visel ilyesmit. Mellette
mellvért támaszkodott a széknek.
– Fegyverzetet öltesz magadra?
– Nem sok választási lehetőségem van, uram.
– Világbékére számítasz holnap, vagy az én halálomat lá-
tod a küszöbön állni?
A titkár elpirult. – Egyiket sem. De – nos, ez a legna-
gyobb harc, aminek valaha is a közelébe kerültem.
– És az első, amelyet csónakon kell megközelítened –
tette hozzá Aurhinius. – Próbáltál már úszni fegyverzetben?
– Nem.
– Én igen. Nem kívánom az élményt. Tízből kilencen,
akik megpróbálkoznak vele, haleledelként végzik. Egy kis csó-
nakban fogunk partra szállni. Egyelőre egyensúlyban van a két
mágikus erő, de ez megváltozhat. Azonkívül bármikor elszaba-
dulhat egy-egy rakoncátlan hullám az egyensúlyból.
– Hozz magaddal fegyverzetet, ha akarsz, de csak azután
vedd fel, hogy partot értünk!
– Igenis, uram.
A Szárnyas Hölgy legénysége éljenezve köszöntötte
Aurhiniust, amikor megjelent a fedélzeten. Arra gondolt, bár-
csak adott volna nekik okot az éljenzésre. Valójában inkább a
süllyedő hajót elhagyó patkánynak érezte magát, amiért ki-
megy a partra, semmint hadvezérnek, aki az emberei élére áll.
Nem könnyítette meg a helyzetét az sem, amikor megál-
lapította, hogy a parton kívül kerül a kettős mágikus vihar ha-
táskörén. A flotta teljesen elpusztulhat, de ő biztonságban lesz,
hogy elvezethesse az embereit Waydol rejtekéhez.
Vagy esetleg Waydol fog elpusztulni az egész bandájával
együtt. Aurhinius minden istent megkérdezett, akiről feltételez-
te, hogy tudhatja a választ, de egyikük sem mondta meg neki,
hogy Zeboim szolgáiért kell-e fohászkodnia, vagy sem.

* * * * *

Tarothin?
A vörös köpenyes a varázslatra való összpontosítás mel-
lett azért jelen volt annyira fizikailag, hogy tudja, víz szivárog
be a kabinjába. A jelek szerint legalábbis alulról jött, úgyhogy a
Sirályszárny kétségkívül még nem süllyedt el.
Idióta!
A hang szinte már kedves volt, és összetéveszthetetlen.
Rubina! Mit akarsz?
Azt, hogy vedd magadra az egész csata terhét.
Viccelsz?
Aligha. Amit belebocsátottam a vihar mágiába, az ott is
marad. Zeboim papjainak nincs akkora erejük, hogy eltávolít-
sák. Ne felejtsd el, hogy én fekete köpenyes vagyok, és jobban
ismerem a titkaikat, mint te.
De miért…?
A parton van dolgom. Félő, hogy az istariak előrenyo-
mulnak, és elvágják a mieinket. Velük nincsen varázsló, és
Zeboim szolgái a parton semmit sem tehetnek. Azonkívül te is,
most a tengeren jobban boldogulsz egyedül, mint velem.
De Rubina…
Tarothin, nem sokáig kell elviselnem a hiányodat. De be-
léd oltok egy emléket, amit bármikor felidézhetsz, amikor csak
akarod.
Ha olyan fajta, mint amilyennek gyanítom, várj vele ad-
dig, amíg miénk nem lesz a győzelem.
Tipikus férfi. Mindig csak a munkán jár az eszük, soha
nem engednek meg maguknak egy kis kikapcsolódást sem.
Aztán halk kacaj hallatszott, amelyben nyom sem volt a
tettetésnek, és Rubina eltűnt a tudatából.
Az ereje azonban ott maradt a mágikus akadályokban,
amelyeket Tarothin tartott Zeboim szolgáival szemben. Sőt,
most már kezdte látni a hézagokat az ő varázsigéikben, és ha
gyorsan dolgozik, talán kijátszhatja őket…
 21. fejezet

Mire Waydol bandája kitört a városi újoncok szorításából, a

tengeri szél is elült. A köd és a permet azonban tovább szitált
befelé, de nem állandóan haladt előre. Pirvan néha úgy érezte,
mintha valahol időn és téren kívül harcolna.
Nem volt túl szívderítő gondolat, hogy a varázslók már
barátot és ellenséget is küldtek pontosan ilyen helyekre, ahon-
nan nem mindenki találta meg a visszavezető utat.
– Legalább nem tudnak olyan gyorsan előrenyomulni –
mondta Epron mindenkinek. – A rossz katonák, akik épp most
kaptak egyet az orrukra, kétszer is meggondolják, követik-e a
jókat. Fel a fejjel, fiúk. Mindjárt jön az utolsó felvonás.
A fákon keresztül már látni lehetett a sziklát, amely az
erődítmény tényleges bejáratát rejtette, amikor lovas hírnök
vágtatott vissza északról, a lovas felderítőktől.
– Istariak! – csak ennyit mondott, és több nem is kellett.
Mielőtt bárki parancsokat adhatott volna, a sziklák közöt-
ti résből fegyveresek törtek elő. Pirvan húsz teljesen felfegy-
verzett harcost számolt össze, akiket a Lopakodó nevű tengeri
barbár vezetett és a surranó – Imsaffor Whistletrot?
– Gondoltuk, talán jól jön egy kis segítség – magyarázta
Lopakodó.
Waydol elnézett észak felé.
– Talán többre lenne szükségünk, mint amennyit ti nyúj-
tani tudtok. Ki van még bent?
A surranó elkezdte sorolni; Waydol közbevágott. – Az idő
szalad, barátom, nincs szükség szónoklatokra.
Lopakodó elmondta, hogy mindenki, akit csak nélkülözni
lehetett az öböl védelmében, ha az ellenség áttörne, kijött vele.
A hajók berakodása gyorsan haladt, az öböl bejártánál még
nem volt sem ellenség, sem köd, Lady Eskaia rendbe jött…
– Azt sem tudtam, hogy baja esett! – kiáltott fel Haimya.
Waydol, megköszörülte a torkát, annak jeléül, hogy nem
kívánja megismételni az előbbi figyelmeztetését az idő múlásá-
ról – és felszállt a Kardszellőre. Delia, a bába, Sirbonesnek
segédkezett a gyógyításban. Rubina eltűnt, de egyelőre senki
sem tudott róla, hogy árulóvá vált volna.
– Hogy állnak a dolgok a tengeren? – kérdezte Waydol.
Lopakodó megvonta a vállát. – Sem mi, sem ők nem
süllyedtünk még el. Azt hiszem, ez győzelmet jelent számunk-
ra.
Ha így marad, akkor az, gondolta Pirvan.
Aztán megint nem maradt ideje az elmélkedésre. Az
istariak előtörtek a ködből, a gyalogság már csatarendben állt
középen, kétoldalt pedig felsorakozott a lovasság. A gyalogság
mögött ezüst páncélba öltözött lovas haladt, főkapitányi zászló
alatt.
– Aurhinius? – kérdezte Lopakodó.
Pirvan megrázta a fejét.
– Beliosaran. Azt hiszem, megpróbálja learatni a babéro-
kat.
– Én meg azt mondom, meg kell tanulni, ahogy ez mek-
kora ostobaság – szólt Waydol olyan halkan, hogy csak a mel-
lette állók hallhatták.
Aztán megeresztet egy kihívó bömbölést az istariak felé.
Egy pillanatig még válaszra sem méltatták. Aztán a lovasság
mindkét oldalon eltávolodott egy kissé, a gyalogság végében
megszólalt egy dob, és megindult a támadás.
Ötször akkora erővel közeledtek, mint ahányan Waydol
hátsó vonalában voltak, és mindannyian hivatásos istari kato-
nák. Még ha Waydol minden emberére számítva el is veszítet-
tek volna egyet maguk közül, akkor is elegen maradtak volna
ahhoz, hogy betörjenek az erődítménybe, és lemészároljanak
mindenkit, aki még nem szállt hajóra.
 Az egyetlen dolog, amiért Pirvan hálát adhatott az iste-
neknek az volt, hogy az istariak között az utóbbi időben az íjá-
szat a hozzájuk csapódó csavargókra és városi újoncokra ma-
radt. Ez túlságosan elf művészet volt ahhoz – de legalábbis
annak tartották, – hogy az Erény Városának felesküdött katonái
bepiszkítsák vele a kezüket.
Nem, volt még egy dolog, amiért hálát lehetett adni az is-
teneknek. Ha már elérkezett a halál napja, legalább jó társak
közt éri utol a vég.
Létrejött a négyzet alakulat, és a képzettebb íjászok már
lőttek is. Vagy alacsonyan kellett lőniük, hogy a lábakat találják
el, vagy magasan, hogy a hátsó sorokig eljuttassák a nyilakat.
Az istariak előre nyomultak, és négyszögletes pajzsaik áthatol-
hatatlan falat képeztek. A lovasság még gyorsabban haladt két-
oldalt, ők nem igazán voltak elérhető közelségben a nyilak
számára.
Az istariak elkezdték kántálni harci kiáltásukat:
– Uur-ha! Uur-ha! Uur-ha!
Úgy hangzott, mint a megvadult medvék üvöltése, ame-
lyek dühösek mindenkire, még egymásra is.
A sorok között most néha rés nyílt, és Pirvan látta, hogy a
főkapitány lobogója meginog. A zászlóvivő azonban, akinek
eltalálták a lovát, átadta a lobogót másnak, és úgy jöttek to-
vább, hogy egy lépés erejéig sem akadtak meg.
Aztán Waydol áttörte magát a négyszögön. Pirvan kirakta
a karját, hogy megállítsa; a Minotaurusz úgy törtetett el mellet-
te, mintha izmos karja csak egy fűszál lenne. Mások csak egy
pillantást vetettek rá, és szélesebbre nyitották a rést.
Waydol fegyverzetben, de puszta kézzel állt a nyílt terü-
leten saját emberei és a közeledő istariak között. Pirvan nye-
regbe szállt, megsarkantyúzta lovát, és arra gondolt, bárcsak
szólt volna Haimyának, hogy nehogy kövesse, azután szigorú
pillantást vetett Birak Epronra, amikor elindult a rés felé.
Epron a négyszögön belül maradt, a Lopakodó és
Whistletrot azonban ott loholt Pirvan sarkában. Más hiába
akart volna előre menni és meghalni a Minotauruszsal, nem
maradt rá ideje.
Az istari sorok között harsonák és dobok szólaltak meg,
jelzéseket adva a csapatoknak. A gyalogság megállt. A balolda-
lon a lovasok megsarkantyúzták hátasaikat, és lehajtott fejjel a
szikla felé vágtattak, amilyen gyorsan csak a fák és a görön-
gyös talaj engedte.
A jobbszárnyon a lovasság ugyanígy előretört – de ők
Waydolt és a körülötte állókat vették célba.
– Tartsátok a bejáratot! – mennydörögte Waydol. Birak
Epronnak további utasításokra vagy magyarázatokra nem volt
szüksége. A négyszög megindult, olyan gyorsan, ahogy csak
haladni tudott anélkül, hogy felbomlana. Pirvan látta, hogy
íjászok is mennek a négyszöggel együtt.
Talán tudják annyi ideig tartani az erődöt, hogy a bent lé-
vők hajóra szállhassanak. Valamennyien talán a négyszögben
lévők közül is újra harcba tudnak állni.
Azok, akik követték Waydolt, hogy eltereljék az istariak
figyelmét, az utolsó csatájukat vívták.
Így legalább nem lesz szükség Erényességi Ítéletre, hogy
szabad-e istariakkal szemben harcolni, gondolta Pirvan.
Az istari jobbszárny lovassága alig húsz főből állt, de
mindannyian jó lovakon ültek és dárdákkal vagy kardokkal
voltak felszerelkezve. Pirvan hátrált a lovával, döfésre emelte
rögtönzött dárdáját, és észlelte, amint Waydol belép a támadási
útvonalába.
A harmadik satang volt a kezében.
Az élen lévő lovas csak azt látta, hogy egy könnyű cél-
pont bolond daccal áll előtte, majd előreszegezte a dárdáját, és
támadott.
Pirvan elharapott egy kiáltást, amikor észrevette: Waydol,
hagyja, hogy a férfi nekimenjen. Aztán látta, hogy a többiek
megnyitják az alakzatot, kapitányuknak hagyva az ölés dicső-
ségét.
– Előre! – rikkantotta Pirvan.
A lova előre ugrott. Ugyanabban a pillanatban a
Minotaurusz a jobb kezéből a balba lökte a satangot, felemelte,
és elhajította. A dárda belefúródott Waydol vállába, és felszakí-
totta azt, miközben a satang eltalálta a lovas nyakát.
Az „eltalálta” túl enyhe kifejezés. A satang egyenesen át-
repült az emberen, hogy annak félig levágott nyaka egy pilla-
natra a vállára bicsaklott, mielőtt lezuhant a lováról. Két mö-
götte haladó lovas is leesett, de megpróbáltak nem rálépni.
Ebben a pillanatnyi zavarodottságban Pirvan és Haimya
bevágtatott az istari sorok közé, nyomukban Lopakodóval és
Whistletrottal. A levegő hirtelen megtelt harci kiáltásokkal,
sikolyokkal, lónyerítéssel, pengecsattogással, repülő bola go-
lyókkal és a surranó hevesen pörgő abroncsbotjának fura vijjo-
gásával.
Pirvan kis híján elveszítette lovát, amikor a második el-
lenfelével küzdött. Aztán válaszként megvágta a másik lovának
a farát. A ló meghátrált és ledobta a lovasát, Pirvan pedig kést
döfött a férfi torkába, amikor az megpróbált felállni.
Haimya rosszabbul járt az ellenfelekkel. Pirvan látta,
hogy Lopakodó az utolsó bola golyóját használja el, hogy leüs-
se a támadó lovát, aki Haimya védtelen oldalán közeledett. A
lovag egy intéssel fejezte ki a köszönetét.
Az istariak pillanatokon belül elveszítettek öt embert, és
teljesen felbomlottak soraik. Waydol ekkor szállt be újra a
harcba. Egyik kezében a vállából kihúzott véres dárdát tartotta,
aztán két kézre fogta, és meglengette, mint egy bunkóst. Egy-
szer csak kiürült még egy nyereg – és a dárda kettétört, mint
egy gally.
Pirvan mintha morogni hallotta volna Waydolt. Azt bizto-
san látta, hogy a Minotaurusz mindkét kezével hátranyúl a vál-
la felett, és előhúzza a klabárdját. Aztán mindenki megbizo-
nyosodhatott arról, hogy mire képes egy minotaurusz, aki fiatal
korában mindkét kezében klabárddal harcolt, még évekkel ké-
sőbb is, ráadásul úgy, hogy az egyik válla merő vér, és cafatok-
ban lóg róla a hús.
Azon istariak közül, akik mindennek szemtanúi voltak,
nem nagyon maradt, aki később elmesélhette volna. Waydol
olyan gyorsan tisztította meg a körülötte lévő területet az élő,
vagy legalábbis harcképes emberektől és lovaktól, amennyi idő
egy igazán szomjas embernek sem elég kiüríteni egy kupa bort.
Az életben maradt lovak közül jó pár üres nyereggel futott el,
hangosan nyerítve a sebesülése vagy vak rémülete miatt.
A többi lovas elkezdett visszavonulni, vagy azért mert
megijedtek, vagy azért, hogy átadják a terepet a gyalogságnak.
Lopakodó parittyával szedte le az egyik ilyen óvatos vitézt,
Whistletrot pedig felugrott egy másik mögé, és a nyakát elszo-
rítva kényszerítette ki a nyeregből. A férfi földet érve sem adta
fel a harcot, ezért Haimya odavágtatott, két lábra állította a
lovát, hogy az mellső patáival mellbe találja a férfit.
Aztán Pirvan látta, hogy a gyalogság sorai között mozgo-
lódás támad. Eljött az idő, hogy búcsút vegyen Haimyától, mert
már csak néhány pillanatuk volt hátra, mielőtt újra harcba in-
dultak.
A főkapitány lobogója áttört a gyalogság sorai között.
Beliosaran maga készült vezetni a végső támadást.
Aztán annyi minden történ egyetlen pillanat alatt, hogy
három ember sem bírta volna követni, még ha mindegyiknek
három szeme lett volna is. Az erőd bejáratánál álló sziklák fö-
lött íjászok bukkantak fel. A bal oldalon álló istari lovasokra,
akik épp leszállni készültek a nyeregből, hogy tartsák a bejára-
tot Epron négyszögével szemben, az égből jött a halál.
Birak Epron vonalba rendezte a négyzetet, hogy mind-
egyik íjász szabadon tudjon lőni. Lőttek, és az eddig életben
maradt lovasok, követték a társaikat a halálba.
Beliosaran és a testőrei megsarkantyúzták lovaikat – és
Waydol utolsó satangja is elrepült.
 A főkapitány lovát találta el, és az állat olyan hirtelen állt
meg, hogy a lovasa tovább lendült, és átbukott a fején. Köny-
nyedén ért azonban földet, azonnal felugrott, és kardot rántott.
Életében utoljára előadott egy tetszetős, igazi háborúba
illő figurát.
Aztán Waydol odaért mellé, és lesújtott a klabárdjával. A
fűrészes élű penge olyan gyorsan csapta le Beliosaran fejét,
ahogy egy kislány szakít le egy szőlőszemet. A főkapitány test-
őrei túl messze voltak Waydoltól ahhoz, hogy a dárdáikat hasz-
nálják, de nem elég messze ahhoz, hogy elkerülhessék a
klabárot.
Azok, akik nem repültek ki a nyergükből, túlzottan el
voltak foglalva, sem hogy észrevehessék, hogy Pirvan és a tár-
sai rájuk támadnak. A következő pillanatban a támadás célba
ért, és még jó pár istari testőr a földre került, noha Pirvan most
már nem a leöldöklésükre törekedett, hanem azzal is megelé-
gedett, ha a lovukról leszedte őket.
Az erődítménynek egyszerre esélye nyílt a harcra, ahogy
a négyszögnek is. Az öt bajtársat azonban már alig száz lépés
választotta el az ezer istaritól, akik a vezérük halálától felbő-
szülve üvöltöztek.
Az égből egy tűzgolyó zuhant alá, alig egy lándzsányira
az istariak orra előtt. Ahol földet ért, lángnyelvek csaptak fel
minden irányba. Némelyik majdnem Pirvanig is elért, az
istariakat pedig szinte elborították.
Pirvannak leesett az álla, de a szemét becsukta, és azt kí-
vánta, bárcsak az orrát is bedughatná. Már elég haldoklót látott,
aki még vonaglott és sikoltozott, és elégszer érezte az égett hús
szagát.
Most csak a forró föld és égő fű szaga jutott el hozzá. Ki-
nyitotta a szemét. A főből, az aljnövényzetből mindenhol lán-
gok csaptak fel, ahol csak a lángnyelvek érték a talajt. Az
istariak pedig visszavonulóban voltak. Igazság szerint úgy ro-
hantak, mintha a tűz a bokájukat nyaldosta volna. Volt, aki le-
dobta magáról a fegyverzetét, és mindenki kiabált félelmében,
vagy akár fájdalmában.
Égett hullát azonban nem lehetett látni, sem égő hús sza-
gát érezni.
– Attól tartok, megtaláltuk Rubinát – mondta Waydol –,
vagy ő minket. – Aztán köhögni kezdett. Lába előtt vér fröcs-
csent a földre.
Pirvan a Minotauruszhoz lovagolt, aztán rájött, hogy tel-
jesen hiábavaló lenne azzal próbálkozni, hogy megtartson,
vagy lóhátra emeljen egy akkora teremtményt, aki többet nyo-
mott, mint ő és Haimya együttvéve.
– Kapaszkodj a nyeregkápámba!
– Nem. Ti csak… csak menjetek be! Még vannak istariak
a környéken, és lehet, hogy Rubina egyedül nem bír el velük.
Waydolra ismét rátört a köhögés.
– Waydol, te békességi fogadalmat tettél, ami azt jelenti,
hogy megígérted, engedelmeskedsz nekem.
– Csak abban, ahogy szétoszlatjuk a bandámat, és békes-
ségben elküldjük őket.
– Játsszatok az ügyvédet később! – mondta Haimya, oda-
ügetve Waydol másik oldalára, és lenyúlt hozzá. – Nem kény-
szeríthetsz szégyenbe bennünket azzal, hogy itt hagyunk.
Waydol morgott egyet, a morgásból megint köhögés lett,
és újabb vérfoltok kerültek a földre az előbbiek mellé.
Pirvan és Haimya összenézett a Minotaurusz feje felett.
Tüdősérülés. Ha nem visszük azonnal Sirboneshez, el fog vé-
rezni, vagy megfullad.
Pirvan erősen megragadta a hatalmas csuklót, és a nye-
regkápára helyezte.
– Most pedig kapaszkodj, Waydol barátom, mert ha meg-
botlasz és elesel a saját patáidban, akkor le kell szállnunk a
lóról, és egész biztosan veled halunk.
Utánuk, az első tűzvonal mögött újabb tűzgolyó csapó-
dott be. Egy fenyőfa lángoló oszloppá változott, és a gőz gej-
zírként csapott fel, ahogy felforrt egy kisebb patak vize.

* * * * *

Tarothin csak homályosan fogta fel, hogy Rubina miben

mesterkedik a szárazföldön. Szándékosan nem engedte ezt a
gondolatot mélyebbre férkőzni az elméjében. A tudat befolyás-
sá változhat, és most nem volt arra alkalmas az idő, hogy a
Gonosz befolyásolja a Semleges varázsigéket.
Most nem, amikor az ellenség már majdnem a markában
volt. Amióta Rubina elmondta neki, szinte könnyen ment az
egész; sosem fogja elfelejteni.
Ami a többit illeti – hogy Semleges varázslóként küzdött
az egyensúlyért, olyan erő volt a birtokában, amit az ellene
dolgozó Gonosz papok sohasem szerezhetnek meg.
Megragadta a pálcáját, és elkezdte ismételgetni az első öt
sillabuszt, amit Rubina tanított neki.

* * * * *

A bejárat fölötti sziklákon legfeljebb egy tucat íjász ku-

porgott, de a magasság és a meglepetésszerű támadás miatt
nagy előnyben voltak, és sorra szedték áldozataikat.
Pirvan továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy tovább men-
jenek, át a bejáraton, végig az alagúton, be az erődítménybe.
Leszállta a lováról, az állat farára csapott, és nézte, ahogy el-
üget. Remélte, hogy meg tudja kerülni a lángokat – Rubina
tűzgolyói nyomán most már három félkörben égett a tűz az
erődítmény körül.
– Waydol? – Pirvanba mintha jeges kéz markolt volna,
amikor rájött, hogy sehol nem látja a Minotauruszt.
– Ott van.
Pirvan sietve megkerülte a sziklatömböt. Waydol a föl-
dön ült, a feje a mellére csuklott. A szájából most már egyenle-
tesen szivárgott a vér.
– Le kell – le kell omlasztanunk. Belülről leomlaszthat-
juk a sziklákat. Az embereim – tudják hogyan.
– Te magad is megteheted, miután Sirbones meggyógyí-
tott.
– Sirbones…
– Mishakal papja mindenkit meggyógyít, amíg telik az
erejéből.
Waydol felemelte a fejét. Félmosoly jelent meg az ajkain.
– Az én esetemben – az nagyon sok erőt jelent.
– Minél tovább várunk, annál többe fog kerülni. – Pirvan
remélte, hogy nem kell otthagynia Waydolt, aki már nem tudott
tovább menni, és felhajtott nyolc-tíz embert, akik átviszik az
alagúton.
– Ha muszáj…
– Egyáltalán nem tudom, hogy mi az, ami muszáj, de az
biztos, hogy nem hagyhatunk itt kint egyedül meghalni.
– Igenis, Lord Pirvanom.
Waydol megtántorodott, ahogy felállt, és kénytelen volt
valamennyire Pirvanra támaszkodni, de kiképzése idején a lo-
vag cipelt már kővel teli zsákokat, amelyek súlyosabbak voltak
ennél. Ráadásul a kövekkel szemben semmilyen becsületbeli
tartozása nem volt!

* * * * *

Pirvannak igazán nem okozott problémát hordárokat ta-

lálni, miután Waydollal együtt bevonszolták magukat az erő-
dítménybe. Annyian szaladtak oda hozzájuk, hogy abból már
egy elfogadható méretű hajó legénysége is kitelt volna. Négyen
hoztak egy erős; fogantyúkkal ellátott deszkaajtót, erre fektet-
ték a Minotauruszt. Ez a négy ember, és még annyian, ahányan
hozzáfértek, felemelték az ajtót, és a menet elindult a víz felé.
Pirvan ennél többet nem tehetett Waydolért, úgyhogy el-
ment megkeresni Birak Epront és Haimyát. Waydol kunyhója
előtt talált rájuk, kivont karddal, és egy tucat dühös emberrel
farkasszemet nézve. Szakadt öltözékükből ítélve újoncok vol-
tak, vagy menekültek.
– Mi folyik itt? – kérdezte kurtán Pirvan.
– Ezek az emberek be akarnak menni Waydol kunyhójá-
ba – mondta Birak Epron. – Nem tudják bizonyítani, hogy len-
ne hozzá joguk. Azt mondják, hogy le akarják vinni a dolgait a
partra. Szerintem megpróbálták kifosztani.
– Lehet – mondta Pirvan, olyan pillantást szegezve az
emberekre, hogy több lépést hátráltak. – Vagy azon jár az
eszük, hogy mennyit fizetne a papkirály a minotaurusz titkaiért,
aki húsz évig élt az emberek között.
– De hát az istenek szerelmére, miért ne? – kérdezte az
egyik szakadt figura. – Waydol nem viszi magával…
Birak Epron egyik keze egyszer csak a férfi gallérján
volt, a tőrének hegye pedig a torkának szegeződött.
– Ezt kitől hallottad?
A férfi motyogott valamit, ami akár egy név is lehetett.
Birak Epron úgy dobta le a férfit, akár egy rothadó báránycom-
bot.
– Azt gondolom, ez az ember ugyanaz, aki az íjásszal is
beszélt, aki végzett Pedoonnal. Azt hiszem, megpróbál minden
áron bajt keverni, de most legalább senki nem halt meg miatta.
– Eddig legalábbis nem, de csak akkor marad így a do-
log, ha egyikőtöket sem látjuk itt többé, fajankók. A csónakok
várnak rátok. Szálljatok be, mielőtt leérek a partra, különben
úszhattok!
A kompánia sietve elkotródott.
– Meg kell találnom a bajkeverőt, és végeznem kell vele,
mielőtt szabadjára engedjük ezeket Solamniában – jegyezte
meg Birak Epron. – Tudom, hogy neked és a feleségednek tiltja
az ilyesmit a becsülete, de biztosíthatlak róla benneteket, hogy
meg kell tenni.
 Pirvant most már akár arról is győzködhették volna, hogy
muszáj megkeresniük Gargath Szürke Kövét. Ez a küldetés
túlment minden elképzelésén, hogy mi fér bele és mi lép át a
korábban felállított határokon – és nem érezte úgy, hogy külö-
nösebben nyugodt életet élt volna addig.
Haimya a kunyhót nézte. – Gyűlölöm a gondolatot, hogy
itt kell hagynunk az istari fosztogatóknak. Ők talán még annál
is gyorsabban elvisznek a papkirálynak mindent, mint ezek a
rablók tették volna.
– Majd lesz időnk ezen gondolkodni akkor, ha az embe-
reket már biztonságba helyeztük… – kezdte Epron.
A hajókon megszólaló dobok szakították félbe. Aztán ki-
abálás hallatszott, és lent valaki felordított.
Pirvan körülnézett az erődítményben, aztán a sziklákon.
Ott! Apró alakok szaladtak a sziklák tetejére az öböl keleti ol-
dalán. Úgy mozogtak, mint az íjászok. Íjászok, akik onnan el-
érhették a hajók egy részét és néhány házat is.
És akiket ott olyan nehéz volt elérni, hogy akár Abyss
mélységéből is lőhettek volna Takhisis engedélyével!
A három bajtárs lerohant a hegyoldalon, még gyorsabban,
mint a tolvajjelöltek egy pár perccel korábban.

* * * * *

Mire a három bajtárs leért a partra, Waydol már egy csó-

nakban ült és a Kardszellő felé tartott. Íjászok rohantak kelet
felé, olyan helyet keresve, ahonnan megzavarhatják az ellensé-
get.
Pirvan úgy hallotta, hogy az ellenség valószínűleg
istariakból áll – talán erdőkerülők voltak, vagy a flotta íjászai.
Egyiküket sem érdekelte, hogy az íj az elfek fegyvere, és az elf
népek után a legveszélyesebb íjászok közé számítottak. Azon
kívül magaslati előnyük is volt. Mindent összevetve olyan ne-
hézséget jelentettek, amire Pirvan nem számított, és amire egy-
általán nem volt most szüksége!
– Nem tudnak még többen utánuk menni? – kérdezte, de
senkitől nem várt választ. Az a fönt lévő húsz íjász épp elég
kárt okozott. Százan…
– Nem – ez Lopakodó volt. – Csak nagyon jó mászók
mehettek fel oda. Biztos vagyok benne, hogy azok közül, akik
megpróbálnak felmászni, legalább annyi lezuhanna, mint ahá-
nyan fent vannak.
Ez nyújtott némi vigaszt. Ahogy az is, hogy az erődít-
ményből egyértelmű ellentámadás kezdődött. Az ő oldalukon
álló íjászok is szorgosan dolgoztak, de nem tudtak jól célozni,
mivel felfelé kellett lőniük. Sokan voltak azonban, és sok nyi-
luk volt; a szerencse talán gondoskodik a többiről.
Jemar flottájából is több hajó kezdett el visszalőni. Ket-
tőnek teljes méretű ostromágyú volt a fedélzetén, másik kettőn
pedig hatalmas ostromló íjpuska, amelyekből ember nagyságú
nyilat lehetett kilőni, amely egylábnyi vastag tölgyet is átvitt.
Az egyik íjpuskával szedték le az első íjászt, aki egy pillanat
alatt eltűnt.
Ez egy pillanatra visszavetette a társai lendületét, ami épp
elég volt Pirvannak ahhoz, hogy a társaival együtt felmenjen
Mishakal papjának kék ajtajú kunyhójához. Jópár sebesült fe-
küdt takarókon az ajtó előtt, Sirbonest azonban sehol nem lehe-
tett látni.
– Én – én Delia vagyok – mondta a vékony, sápadt nő,
aki éppen egy nyíl által megsebzett férfi combját kezelte. – Én
voltam Lady Eskaia bábája és gyógyítója. Ő már biztonságban
van a Kardszellő fedélzetén, de Sirbonesnek segítségre van
szüksége.
– Azt nem kétlem – mondta Haimya. – Waydolnak azon-
ban muszáj azonnal segítséget kapnia. Meg tudnád mondani,
hol találjuk Sirbonest…?
– Delia! – hallatszott egy kiáltás a hegytetőről. – Nem
megmondtam, hogy…
 – Sirbones, annyian voltak. Attól, hogy magukra hagyom
őket, rosszabbul lettem, mint a gyógyítástól. Hagyjál békén,
különben arra leszek kénytelen elpazarolni az erőmet, hogy
téged…
Sirbones éppen megjelent a felfelé vezető ösvényen.
Mielőtt Pirvan megkérhette volna, magyarázza el, miről is be-
szélnek, a szikla tetejéről a legmesszebb hordó nyílvesszőiket
lőtték ki az íjászok.
Pirvan és a társai háromnak követték az útját. Az egyik
Birak Epron sisakjáról pattant le, a másik Delia kunyhójának
zsúpfedelébe fúródott.
A harmadik gyomron találta Deliát. Halkan felsikoltott,
megmarkolta a nyílvessző nyelét, aztán leült, a száját összeszo-
rítva fájdalmában.
– Ne nyúlj hozzá! – mondta Haimya. – Ha ott marad, va-
lószínűleg nem halsz bele, hiszen kéznél van egy jó gyógyító…
– Ah, de nincs elég közel az a gyógyító – mondta Delia.
A szemei befordultak, és hátra zuhant, arra a férfira, akinek a
lábát eddig kezelte.
– Hölgyem? – kérdezte a férfi. – Hölgyem? – ismételte
meg most már siránkozva.
– Delia? – kérdezte Sirbones, felgyorsítva a lépteit. Le-
térdelt mellé, és a botját hosszában mellé fektette. – Delia? –
kérdezte ismét.
Aztán lassan felállt, az arca remegett.
– Én figyelmeztettem. Amikor – amikor Lady Eskaiát és
a gyermeket gyógyította, annyi erőt elhasznált azokra a varázs-
igékre. Semmi sem maradt benne. Aztán ment, és gyógyítani
kezdte a többieket, és annyi erőt adott magából, amennyi való-
jában már nem is volt benne. Végül már egy szúnyogcsípésbe
is belehalhatott volna!
Sirbones támasz után tapogatózott. Haimya hagyta, hogy
páncélba bújtatott vállára hajtsa a fejét, és átölelte, amíg kipi-
tyeregte magát.
 Hamar összeszedte magát, de a legyek már elkezdtek
gyülekezni Delia testén, mire újra megszólalt: – Igaz, hogy
Waydol…?
Mennydörgés szakította félbe a kérdést. Pirvan felnézett,
és látta, amint vagy egy tucat tűzgolyó csapódik a sziklatetőbe,
ahol az íjászok álltak. Pontosabban, már nem álltak – ezek a
tűzgolyók nem varázslat szülöttei voltak.
Pirvan követte a tekintetével az egyik íjász lángoló alak-
ját, amint a szikla tetejéről a mélybe zuhant, és sisteregve eltűnt
az öböl vizében. Még jó néhányan követték, aztán néhány át-
forrósodott szikla is gőzfelhő kíséretében csapódott be a vízbe.
– Waydol – kezdte Pirvan, aztán elnyomott egy károm-
kodást, amikor Rubina egyszer csak megjelent, látszólag a föld
alól.
– Azt hittem, ennél jobbat érdemlek, Sir Pirvan – mondta
Rubina.
Majdnem olyan sápadt volt, mint Delia, és Pirvan észre-
vette, hogy a pálcája most sétabotként üzemel. A szépségéből
azonban mit sem veszített, és a partraszállás óta – mintha hó-
napok teltek volna el – most először viselte a fekete köpenyét.
– Nem neked szántam – mondta Pirvan. – Úgy tűnik ez
egy olyan nap, amikor senki nem tud befejezni egy mondatot
anélkül, hogy barát vagy ellenség félbe ne szakítaná.
Rubina Pirvanhoz sétált, a könyökére akasztotta a pálcá-
ját, aztán átölelte a férfit, és hatalmas csókon nyomott az ajká-
ra.
– Így! – mondta. – Ezt senki nem szakította félbe, ami
nagyon helyes, mert azóta szeretném megtenni, amióta megis-
mertelek.
Ezzel Mishakal papjához fordult. – Sirbones, most, hogy
elmész…
A pap keményen állta a sarat. – Te nem parancsolsz itt,
Fekete Köpenyes.
Rubina majdnem dobbantott egyet a lábával, de aztán
megvonta a vállát.
– Na jó, te is megérdemled, hogy elbúcsúzzak tőled. Ki-
megyek az alagúton, és ledöntöm a sziklákat magam mögött.
Legyetek szívesek senkinek ne engedjétek, hogy babrálni kezd-
jen a szerkezettel, amíg ki nem jutottam. Én jobban meg tudom
oldani a dolgot.
Megfordult, és elindult fölfele. Birak Epron sietve lépett
utána kettőt.
– Rubina? – A kemény zsoldos kapitányból hirtelen ka-
masszá változott, akit épp most pofozott fel az első szerelme.
– Jaj, bocsáss meg, Birak! – mondta a nő, és megfordult.
– Te is megérdemled a búcsút.
A búcsúzás egy még annál is hosszabb csók volt, mint
amilyet Pirvan kapott. Ezután, még mielőtt bárki megszólalha-
tott, vagy megmozdult volna, eltűnt a kunyhók között.
Pirvan jutott először szóhoz, és Sirboneshez fordult:
– Mire készül – ha kimegy, meghal! Miért? Olyan sok
mindent tett értünk…
– Értetek sokat, igen – felelte Sirbones. – És olyan sok
mindent a Sötétség Királynője és a Királynő lánya, Zeboim
ellen.
– A Sötétség Királynője bosszút áll azon a fekete köpe-
nyesen, aki így elárulja őt. A bosszú borzalmas lesz, és senkit
nem kímél, akit Rubina közelében talál. Ezért megy egyedül,
hogy senki más ne szenvedjen Takhisis kezétől.
Sirbones szavait még hosszabb hallgatás követte, mint
Rubina hirtelen távozását. Most a pap törte meg a csendet.
– Kerítsünk embereket, akik leviszik Deliát és azokat,
akik nem bírnak járni, és gyerünk a csónakokhoz.

* * * * *

Tarothin akkor látta utoljára Rubinát, amikor a nő tűzgo-

lyót küldött az erődítmény alagútjába. Az alagút félig beomlott,
félig megolvadt, és földi halandó már nem juthatott át rajta.
Próbálta hívni a varázslónőt, hogy elküldjön neki egy
utolsó üzenetet, de érezte, hogy az üzenet visszapattan a falról,
amit maga köré emelt.
Nagyon jó. Nem volt többre szükség, mint ami már
amúgy is megvolt, és semmi olyan nem hatolhatott át a falon,
és érhette el őt, amit a Zeboim oldalán harcolók küldtek.
Legalábbis semmi, amit azalatt küldhettek, amíg az éle-
tükért küzdöttek.
Tarothin helyezkedett egy kicsit, és érezte, hogy tudata
megkönnyebbül. Az időérzékét egy kissé elveszítette, amikor
ennyire elmerült a varázslásban, de a Tenger Királynője már
bizonyára hamarosan kénytelen lesz az anyjához fordulni segít-
ségért.

22. fejezet

Tarothin valami olyasmit tett Zeboim szolgáival, amit könnyű

elmondani, de nehéz megvalósítani. A mágia tele van hasonló
dolgokkal, de ilyennel a vörös köpenyes addig még soha nem
találkozott.
Egyszerűen szólva, egy fallal elzárta magát a gonosz va-
rázslatok elől. Aztán ezt a falat egy másik varázslattal vette
körül, amely Zeboim szolgáinak minden erejét visszafordította
saját maguk ellen.
Számos ilyen visszafordító varázsigét ismert, és már rég-
óta használta volna őket, csakhogy ezek magukban hordozták
azt a veszélyt, hogy az összes érintett varázslót elpusztítják.
Ahhoz volt szüksége Rubina erejére és a fekete köpenyesek
tudására, hogy egyszerre tudjon falat húzni maga köré, és visz-
szaverni a Gonosz igéket.
Az eredmény, amint később megtudta, pontosan az volt,
amit várni lehetett.
Az istari hajók fedélzetén állítólag hét Zeboimot szolgáló
pap tartózkodott. Három hajón egyedül volt egy-egy közülük,
az egyiken pedig négy együtt. Az egyedül lévő papok közül
kettő úgy halt meg, hogy a hajójuk nem pusztult el. Az egyikre
úgy találtak rá, hogy semmi felismerhető nem maradt belőle,
ami emberi lényre emlékeztetett volna. A másikból olyan ma-
radványokra leltek, amelyek még az edzett matrózokat is arra
késztették, hogy elfordulva okádjanak – a vízbe, amely roha-
mosan emelkedett a szivárgó eresztékek miatt. A harmadik ma-
gányos pap eltűnt, senki sem tudta, hová. Legénysége mindösz-
sze annyit vett észre, hogy egyszer csak szekérnyi méretű lyuk
keletkezett a hajójukon, a vízvonal alatt. A fegyelmezett le-
génység gyorsan csónakokba szállt, a fedélzetről pedig olyan
tárgyakat dobáltak le, amelyek nem süllyednek el, úgyhogy a
többiek ezekbe kapaszkodva várták, hogy kimentsék őket –
nagy részük megmenekült. Az a hajó, amelyen négy pap volt,
még hányatottabb sorsra jutott.

* * * * *

Darin akkor vette észre először, hogy valami nincs rend-

jén, amikor egy hirtelen, nagy lökés következtében megreme-
gett a fedélzet a lába alatt.
Aztán rájött, hogy az egymással küzdő viharok helyén
már csak üvöltő szél fúj, az istariak felé. Üvöltő szél, amely
olyan gyorsan elült, mint ahogy keletkezett, és csak tajtékfolto-
kat és hamar csillapodó hullámokat hagyott maga után.
Az istariak nagy része már felvonta a vitorláit; Darin úgy
látta, hogy csak egy árboc dőlt le. A flotta közepén azonban
hatalmas hajó emelkedett ki a vízből, mintha egy óriás emelné.
Már szinte a gerince is kint volt a vízből, amikor a hajó
darabokra hullott. Nem lassan esett szét, mint amikor sziklák-
nak megy egy hajó. Szilánkokra robbant, mint amikor egy érett
gyümölcsöt falhoz vágnak.
Árbocok és póznák, a fedélzet és a hajótest deszkái, bor-
dák és a gerinc darabjai, a fedélzeti felszerelések, csónakok, a
kötélzet, a vitorlák, a készletek – minden szanaszét repült, nyíl-
sebességgel szálltak akkora darabok, amekkorákat ember fel
nem bírt volna emelni. Repültek, és becsapódtak közéjük ha-
donászó alakok is, a legénység szerencsétlenül járt tagjai.
Darin elmondott egy rövid imát, hogy ne szenvedjenek
sokáig. A másodkapitány már kiadta a parancsot az evezősök-
nek, és a Sirályszárny orrfája himbálózva elindult az istariak
felé. Ha bármilyen hullám követte volna a másik hajó pusztulá-
sát, készen álltak a fogadására.
Találkoztak hullámmal, de az inkább csak a víz enyhe
felduzzadása volt. Darin alatt megemelkedett, aztán lesüllyedt
a padló. Egy csepp víz sem került a megviselt gálya fedélzeté-
re. Amikor elhagyták a hullámot, egy matróz jött jelenteni,
hogy Tarothin ajtaja már nincs bezárva.
– Bementél?
– Uh – nem uram.
– Akkor talán menjünk, és nézzük meg, van-e még va-
rázslónk.
A férfi elsápadt, de tudta, hogy Darin nem olyan lágyszí-
vű, hogy eltűrje a gyávaságot.
A Sirályszárnyon még mindig volt varázsló, és ez a va-
rázsló mélyen aludt, izzadtságtól átázott köpenyben. Pontosab-
ban úgy horkolt, hogy attól akár a hajó meghúzott eresztékei is
kilazulhattak volna.
– Tegyetek oda neki vizet, és a konyha álljon készenlét-
ben, hogy tudjon adni neki valamilyen ételt, amikor felébred! –
mondta Darin a matróznak. – A fedélzeten leszek. Az öböl felé
vesszük az irányt.

* * * * *

A tengeren a Zeboim szolgáinak halálát követő hullám

csak egy lapos púp volt, ami egy pillanatra megemelte a Sirály-
szárnyat. A part közelébe érve, a sekély vizeken, már nem tűnt
olyan jóindulatúnak.
A csónakból Aurhinius inkább csak hallotta, mint látta,
hogy milyen pusztítás megy végbe a hajói között. Ettől még
jobban megdermedt, mint a hideg széltől, de megpróbálta a
lehető legjobb arcot vágni a dolgokhoz. Maga körül mindenütt
félelmet látott, ami könnyen pánikba fordulhatott; háromszoro-
san el lett volna átkozva, ha csak azért kell megfulladnia, mert
néhány evezős elveszíti az önuralmát és a józan eszét!
– A mágikus harc véget ért, és azt hiszem, nem azok
győztek, akik a mi hajóinkon voltak – kiáltotta. – Én azonban
már régóta kételkedtem benne, hogy a Jó és az Igazság szolgái
lettek volna. Könnyen lehet, hogy borzalmas árat kell fizetnie
annak, aki ilyenekkel szövetkezik.
És ha ez visszajut a papkirály fülébe, hát úgy legyen!
– Azt hiszem, hogy a vörös köpenyes Tarothin megszö-
kött a Hegyek Büszkeségéről, hogy azok ellen küzdjön, akik a
barátainknak nevezték magukat. Ő pártatlan, így nem fog ül-
dözni minket, ha győzött a Gonosz felett.
Az emberek látszólag megkönnyebbültek, bár nyilvánva-
lóan a felét sem értették annak, amit Aurhinius mondott. Ő ma-
ga sem volt biztos abban, hogy akár a fele igaz, vagy legalább
van értelme. De sokéves főparancsnoki pályafutása során ez is
egy olyan pillanat volt, amikor mondani kellett valamit, hogy
szavakkal törje meg a csendet, amit egyébként a félelem járna
át!
Aztán minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, ami-
kor vízfal emelkedett a csónak mögött.
Az alja szürkéskék, a teteje pedig zöld színben játszott, és
olyan magasra emelkedett a csónak fölé, mint egy nagy hajó
fara. Előre söpört, lezúdult, és Aurhinius érezte, hogy a csónak
felemelkedik.
– Kormányozzatok kicsiket, és fogjátok erősen az evező-
ket! – próbálta túlüvölteni a víz robaját. Lehet, hogy simán
átcsúsznak a hullám taraján, a tenger felőli oldalra, amivel
ugyan nem járnak túl jól, ha jön még egy hullám, de…
Szilaj hullámtaraj emelte meg őket, aztán lecsúsztak a
másik oldalán. Az továbbsöpört, majd habos tajtékká szelídült,
ott, ahol sekély volt a víz, és permetfelhőt fröcskölt szét, ott,
ahol megtört a sziklákon.
A visszacsapódó hullámok felborították a csónakot, ami-
kor a partra vetődő víz visszaigyekezett a tengerbe. Apró, go-
nosz hullámok dobálták a kis lélekvesztőt minden irányból, az
evezősök izzadtak és káromkodtak, a csónak pedig végül fel-
emelkedett, aztán visszazuhant egy sziklára, amely normális
esetben víz alatt lett volna.
Először Aurhinius titkára került a vízbe, és nem azért,
mert gyáván megfutamodott. A szikla egész egyszerűen lemet-
szette a csónaknak azon részét, ahol ült, vagy inkább csim-
paszkodott, mint egy kullancs, és ő a víz alá merült.
A következő, aki beesett, maga Aurhinius volt. Talán el-
tűrte volna, hogy egy matróz menjen utána, ha nem lett volna
egyértelmű, hogy a csónak süllyed. Így viszont, ha már min-
denképp úsznia kellett, miért ne tette volna hasznossá magát?
 Több volt, mint hasznos. Mire Aurhinius odaért hozzá, a
titkár már elsüllyedt, aztán kapálódzva újra a felszínre bukott.
– Segítség! Nem tudok úszni!
Aurhinius az egyik karját átvetette a titkár mellén, aztán a
másik kezével és a lábával tempózni kezdett.
– Én tudok. Lazíts! Ötven méterrel arrébb már ki tudsz
gyalogolni a partra.
Ez azért tovább tartott, az utóhullámok visszaszippantó
hatása miatt. Amikor végre kikászálódtak a partra, az egyik
matrózt újra kellett éleszteni, de senki sem fulladt meg.
– Mondtam, hogy a vörös köpenyes nem tervez semmi
komolyat ellenünk, most, hogy az igazi ellenfeleit legyőzte –
emlékeztette az embereit Aurhinius.
A csónakban szállított holmi nem járt ilyen szerencsével.
Aurhinius harci öltözetének és fegyverzetének nagy része, va-
lamint a titkárának iratait, tollait és könyvelését tartalmazó láda
már a tenger alján pihent a kagylók és moszatok között.
Aurhinius remélte, hogy nem lesz túl sok dolga az irányí-
tással, legalábbis addig, amíg talál valami száraz ruhát.
Beliosaran kétségkívül szívesen élvezi még egy napig, hogy ő
lehet az úr mindenki felett, akit csak lát, és talán minden eddi-
ginél jobban ragaszkodik ahhoz, hogy elismerjék az ogre sze-
repét, bármilyen győzelmet érjenek is el.
A hegyoldalon két lovas közeledett a parthoz. Aztán
olyan hirtelen és vadul sarkantyúzták meg a lovaikat, hogy az
egyik megcsúszott és elesett.
A másik is olyan gyorsan jött le, hogy alig bírt megállni,
mielőtt belevágtatott volna a tengerbe. Visszarántotta a lova
fejét, leszállt és letérdelt.
– Lord Aurhinius. Beliosaran elesett, és a Minotaurusz
menekülőben van a tengeren. Mik az utasításaid?
A hírvivő Zephros volt, egy, a papkirállyal nagyon is jó-
ban lévő család fiatal sarja. Ő volt a legutolsó, akinek
Aurhinius szíve szerint elmondta volna, amit mondani kellett,
de a sors így döntött.
– Nincs olyan állapotban a flottánk, hogy üldözőbe ve-
gyük a Minotaurusz bandáját. Mi a helyzet a parton lévő embe-
rekkel? Beliosaran súlyos veszteség, tudom, de az emberei
megvannak még? A partra szálló osztag épségben van?
– A mi embereink jórészt épségben vannak, bár a városi
újoncoknak már elment a kedve a harctól. A Minotaurusz erő-
dítményét viszont mágikus tűz veszi körül. Nem okoz semmi
kárt, miközben ég, de senki nem tud áthatolni rajta.
Nekünk pedig nem áll rendelkezésünkre több varázslat,
amit felhasználhatnánk ellene, gondolta Aurhinius.
– Nagyszerű. A kezembe veszem az irányítást, és szét-
küldök néhány embert, hogy kutassák át a vidéket. Könnyen
lehet, hogy Waydol hátrahagyott néhány elcsavargott rablót,
akiktől talán megtudhatunk valamit.
– Arról is tenni kellene, nehogy egy másik haramiabanda
vegye uralma alá az erődítményt, és folytassa a bajkeverést az
északi vidékeken. Eleget tűrtek már az itt élő népek.
– Csak amennyit megérdemeltek, amiért egy minotaurusz
mellé álltak!
Aurhinius őszinteséget hallott ebből a felkiáltásból. Az
őszinte gyűlöletet. De hát hogyan is lehetne elvárni ettől a fia-
talembertől és a hozzá hasonlóktól a mértékletességet? Meny-
nyire más, mint a Minotaurusz Örököse.
Az istari hadvezér azon tűnődött, vajon életben van-e
még a Minotaurusz Örököse. Remélte, hogy igen. Istarnak mél-
tó ellenfelekre van szüksége, hogy megbízatást tudjon adni a
hadvezéreinek – és hogy legalább valamennyire becsületesség-
re nevelje az ilyen kis nemes-palántákhoz hasonlókat.

* * * * *

A Rubina által lerombolt alagútból még mindig füst szállt

fel a hegyoldalon. Pirvan fel-alá járkált a Kardszellő fedélze-
tén, amíg Jemar, az Igazságos elég élesen rá nem szólt, hogy
tűnjön el, mivel ez a kapitány privilégiuma.
Pirvan tudta, hogy mennyi minden nyomja a tengeri bar-
bár vállát, és szó nélkül lement.
A főkabint betegszobává alakították át Eskaia és Waydol
számára. Delia is velük volt, egy takaró alatt, az egyik sarok-
ban, amit Sirbones nem tartott helyénvalónak, és ennek hangot
is adott.
Jemar és Eskaia egyszerű szavakkal fejtette ki, hogy mit
kezdjen a helyénvalósággal. Ha ez nem lett volna elég, Haimya
és Pirvan mondta volna meg a véleményét.
Birak Epron és az embereinek nagy része a Viharkacaj
fedélzetén tartózkodott, ezért a Kardszellő nem volt olyan zsú-
folt, mint a flotta más hajói. Az emberkéz által épített hajón
azonban nem sok hely volt, ahol egy minotaurusz kényelmesen
elfért volna, hát még egy olyan minotaurusz, aki sürgős ellátás-
ra szorult.
Haimya Waydol szalmazsákja mellett ült, és az egyik ke-
zét fogta, miközben Sirbones a másik csuklóban hallgatta a vér
áramlását. Waydol ide-oda dobálta a fejét, és időnként mélyen
felmordult. Ahányszor ezt tette, Pirvan mindig látta, hogy
Haimya összerándul, ahogy a hatalmas kéz összeszorítja az
övét.
De nem akarta kiküldeni. Csak a helyét akarta átvenni.
– Él az örökösöm? – zihálta Waydol. – Hallottatok róla?
– Azt tudjuk, hogy a Sirályszárny nem süllyedt el –
mondta Haimya. – Ezt a jelzést az irányító csónak adta le. De
az árbocait elveszítette, így az evezőket használják. A tenger
egyre nyugodtabb, de még beletelhet egy időbe, mire Darin
ideér.
És még annál is többet kell Waydolnak szenvednie, ha-
csak Sirbones nem tudja bevetni jóformán az utolsó csepp ere-
jét is, hogy meggyógyítson egy minotauruszt.
Mindenféle hétköznapi gyógyfőzeteket ajánlottak
Waydolnak, de ő maga hívta fel rá a figyelmüket, hogyha belső
vérzései vannak, akkor ezek meg is ölhetik. Ráadásul azt sem
lehetett pontosan tudni, hogy mekkora adag kell egy
minotaurusznak. Végül pedig valószínű volt, hogy magánál
lesz, amikor Darin megérkezik, és ez meg is oldotta a kérdést.
Pirvan és Haimya úgy érezte, hogy Waydol most is fel
tudna kelni a szalmazsákról, és fedélzettartó gerendához vágná
mindkettőjüket, ha túlzottan szembeszállnának az akaratával.
Így aztán vártak – hogy jelet kapjanak Darintól, hogy kedve-
zőbbre forduljon a szél, hogy Sirbones visszanyerje az erejét,
és még maguk sem tudták, hogy mire.
Hogy elmúljanak Waydol fájdalmai – Pirvan ezt nem
merte szavakba önteni; ennek a kívánságnak a teljesítését csak
azzal garantálhatták az istenek, hogy véget vetnek az életének.
Ha ezt teszik, mielőtt Darinnal újra beszélni tud, én – én nem
tudom, mit tehetek Solamnia Lovagjaként. Emberként
aztkíváwm, hogy…
A kabin ajtaja kicsapódott, és berontott rajta az egyetlen
ember a hajón, aki ezt kopogás nélkül megtehette, kis híján
leütve Haimyát.
– Waydol! Jelzés a Sirályszárnyról. Darin épségben van,
és a te győzelmedet ünnepli. A szél pedig kezd jó lenni, úgy-
hogy megyünk is, amilyen gyorsan csak fel tudjuk szedni a
horgonyokat.
Waydol üvöltése csak a halvány mása volt a korábbinak,
de még így is hangosan visszhangzott a kabinban, és Eskaia
kénytelen volt a fülére tapasztani a kezét. Köhögőrohamban
tört ki, amely véres habot hozott magával, és Haimya
gyógyfőzetbe áztatott ruhával törölte le Waydol ajkát és állát.
– Küldjetek le valaki mást, aki majd ápol! – mondta
Waydol. – Neked a fedélzeten a helyed.
Haimya vonakodva felállt.
Pirvan és Jemar már a fedélzeten voltak, amikor csatla-
kozott hozzájuk. Pirvan átkarolta, de ő elfordította a fejét. A
férfi tudta, hogy ez mit jelent – könnyeket, amelyeket neki nem
volt szabad látnia –, és nem mondott semmit.
A hegytetőn lévő kunyhók egyikéből füst és lángok csap-
tak elő. Amikor a füst eloszlott, és a kövek végiggörögtek az
alatta lévő házak tetején, Pirvan felismerte, melyik ház volt az.
– Megint Rubina – mondta. – Tesz róla, hogy a kunyhó-
ban biztosan senki se tegye rá a kezét Waydol titkaira.
– Ki az evezőket! – kiáltotta Jemar – Fedélzeti osztag,
mindenki a helyére, vitorlabontásra felkészülni! – Ezzel hátra
sietett a kapitány kabinjába.
Haimya feje Pirvan vállára csúszott, és a férfi érezte,
hogy rázkódik a teste.

* * * * *

Most már csak egy gyűrűben égett a tűz a messzeségben.

Rubina egy farönkön ült az erődítmény bejáratánál, és nézte,
ahogy egy kupac megolvadt szikla lassan kihűl egy pár lépéssel
arrébb.
Nehézkesen felállt, és elindult felfelé a lejtőn, hogy ke-
ressen egy helyet, ahonnan lelát a tengerre. Fel is lebeghetett
volna odáig, de akkor meg kellett volna törnie a varázst, ami
égve tartotta az utolsó tűzgyűrűt.
Azt azonban addig meg akarta tartani, amíg az utolsó ha-
jó is kifut a nyílt tengerre.
Hosszú kaptató volt ez a varázslónak, aki egész nap sza-
badon árasztotta szét az erejét. Ha a Magas Mágia Tornyában
lenne egy ilyen nap után, akkor napokig csak aludna és jókat
enne.
Nem nagyon bízott abban, hogy ezen a vidéken bármiféle
ízletes lakomában részesülhet. Az alvás felől kevésbé voltak
kétségei.
Többször kísértésbe esett, hogy elhajítsa a pálcáját és a
köpenyét. Most csak felesleges súlyt jelentettek, és a tűzgyűrűt
néhány egyszerű szóval kiolthatta. Legalábbis ahhoz képest
egyszerűvel, hogy mekkora munka volt létrehozni a három
tüzet, amivel a napot kezdte.
Mégis, oly sok éve hordozta már a pálcáját, és viselte a
köpenyét, hogy természetellenes lett volna nélkülük. Nem
akarta ilyen érzések közepette élni le utolsó óráit.
Ráadásul, ha ezek az utolsó órák netán az éjszakába
nyúlnának, akkor fázna a köpeny nélkül. Fiatal korában imádta
a szabad ég alatti randevúkat – emlékezett egy jókötésű katoná-
ra, akinek a nevét soha sem tudta, és arra, hogy milyen rózsail-
lat lengte körül őket.
Egyszer csak kitárult előtte a tenger, olyan hirtelen, hogy
kénytelen volt leszúrni a pálcáját, és megkapaszkodni egy ág-
ban, nehogy lecsússzon a mélybe.
Ott terült el előtte a tenger, és rajta a hajók. Két hajóraj,
az egyik keletre, annyira messze, hogy alig bírta megszámolni
őket. A másik nyugatra, sokkal közelebb, de ahhoz azért mesz-
sze, hogy fel lehessen ismerni valamelyik hajót. Aztán volt
még egy magányos, alacsony építésű hajó is, amely a keletre
lévő hajóraj felé tartott, és láthatólag evezőkkel haladt.
Rubina leült oda, ahonnan még látni lehetett a tengert, de
biztonságos távolságra a meredélytől. Felemelte a pálcáját és
elmondott még egy varázsigét, amelyről tudta, hogy az lesz az
utolsó, és amellyel rövid időre olyan éles lesz a látása, hogy
meg tudja különböztetni a hajórajokat.
Először a keleti flotta. A közelebbihez kevesebb erő kell.
Szemei megteltek könnyel, a látása elhomályosodott,
majd kitisztult, és a Kardszellő olyan közelinek tűnt, hogy szin-
te megérinthette volna.
Még Pirvant és Haimyát is felismerni vélte, ahogy elöl
állnak, szorosan egymás mellett.
Egész nap nem sírt. Most sem sírta el magát, amíg meg
nem számolta Jemar hajóit. Mind a tíz ott volt, valamint a Si-
rályszárny. Befejezte a munkáját. Miért ne tenne egy-két lépést
előre?
Mert a barátaid már megmenekültek Takhisis bosszúja
elől. Most már csak ellenségek maradtak ezen a parton. Azt
akarod, hogy ők is megmeneküljenek?
Ez a gondolat végett vetett Rubina rövid pityergésének.
Jó érzés volt ráébredni, hogy még a halál után is tovább lehet
harcolni, ha Sötétség Királynője az ember oldalán áll.
Végül talán nem is volt olyan rossz döntés a fekete kö-
peny.

* * * * *

Darin szívesen átúszott volna a Kardszellőre, amikor a

Sirályszárny már elég közel került hozzá, de Jemar már elé
küldött egy csónakot.
Semmi új hírt nem tudott leolvasni az emberek arcáról
Waydollal kapcsolatban. Tudta, hogy már látta volna, ha meg-
gyógyult, vagy meghalt, még akkor is, ha szavakkal nem is
mondta ki senki.
Valójában úgy tűnt, mintha a csend ködként telepedett
volna a tengerre és Jemar hajóira. A víz lágyan ringatózott, a
levegő nyugodt volt, és olyan, mintha a halál, a félelem vagy a
mágia nem is járt volna arra aznap.
Jemar üdvözölte elsőként a vezérhajó fedélzetén, de rög-
tön hátra is lépett, és hagyta, hogy Pirvan beszéljen.
– Waydol még sokáig nem kímélte magát, amikor már
régen abba kellett volna hagynia a harcot.
– Ez a te ítéleted, vagy a papé?
– Bízom a papban.
– Ő nem harcos. Ő – nem mintha nem lenne benne be-
csület, de nem olyan, mint a minotauruszok becsülete. Vagy a
harcosoké. Te harcos vagy. Mit mondasz?
– Waydol helyében én ugyanezt tettem volna.
Darin megragadta Pirvan mindkét vállát.
 – A köszönöm nem elég kifejező. Ha találok jobbat, ami
tehetek, vagy mondhatok…
– Nem sürgős – mondta a lovag. – Most menj le, mielőtt
Sirbones elaltatja Waydolt a gyógyításhoz.
Darin jópárszor beverte a fejét a fedélzet gerendáiba, mi-
re megtalálta a főkabint. Sirbones kinyitotta az ajtót, és Darin
első gondolata az volt, hogy Mishakal papjának magának is
gyógyítóra lenne szüksége.
– Hamarosan munkához kell látnom – mondta Sirbones.
– Már elég erőt gyűjtöttem – azt hiszem. De persze, ettől füg-
getlenül, úgysem várhatok tovább.
– Ne félj! – mondta Darin. – Ha az apámnak most jött el
az ideje…
Sirbones elszáguldott, olyan sebességgel, amekkorát
Darin nem nézett volna ki belőle.
A kabinból rekedt hang hallatszott.
– Minek neveztél engem?
Darin az ajkába harapott, és azt kívánta, bárcsak lenyelte
volna azt az engedetlen nyelvét. Azt is szerette volna, hogy
elmúljon a pír az arcáról, de tudta, hogyha erre vár, Waydol
talán meghal, mielőtt ő bemenne a kabinba.
Belépett hát, és letérdelt a szalmazsák mellé.
Mindjárt érezte, hogy egy nagy kéz ér a hajához. Nem
nagyon volt mibe beletúrni, mert közvetlenül azelőtt borotválta
le, hogy tengerre szállt volna. Temetéshez sem a legillendőbb
viselet.
– Szóval, minek neveztél engem?
– Apámnak.
– Hmmm. Nem vagyok… nem vagyok vér szerint az
apád. De minden másban… nem… nem utasítom vissza a cí-
met.
– Egy gyermeknek az a lelki apja, aki becsületre neveli.
– Ezt te… eh… ezt te találtad ki?
– Sehol nem olvastam.
 – Nem, az erődítményben nem volt túl sok könyv, sem
túl sok könyvbarát. Ha szépen megkéred Pirvant, szerintem
megengedi, hogy körülnézz a könyvtárában.
Darin sok egyebet szeretett volna, semmint a jövőbeni
neveltetéséről beszélgetni. Többek között sírni. Szívesebben
vette volna, ha behajítják az Abyss mélységeibe.
– Nos, akár te mondtad, akár más, nem számít. Menj és
hívd Sirbonest, fiam. Hacsak nem feleslegesen fárasztom ki a
végkimerülésig…
Fájdalmas zihálásba fulladt a mondat, és Darin érezte,
hogy a Minotaurusz összerándul. Aztán egy apró kéz érintette
meg a vállát.
– Maradj az apáddal, Darin. Majd én elmegyek
Sirbonesért. Lady Eskaia volt az. Csak hálóruhát viselt, amely
annyival kevesebbet takart el a testéből, mint hétköznapi vise-
lete, hogy Darin érezte: megint elvörösödik. Az is eszébe jutott,
hogy a nő maga is közel járt a halálhoz.
– Ne vitatkozz, Darin! – mondta Eskaia olyan határozott
és kemény hangon, amely Waydolra emlékeztette, még gyere-
kes csínytevései idejéből. – Biztos, hogy meg tudok tenni tíz
lépést, amíg megtalálom Sirbonest, aki nyilván a körmeit rágja
valamelyik sötét sarokban.
Kiment, valami halvány, zörgő hang kíséretében, amiben
Darin végül felismerte Waydol – az apja – nevetését.

* * * * *

Sir Niebar számtalanszor megváltoztatta a terveit a

Tiradot birtoktól a Leláncolt Ogréig vezető úton. Minden eset-
ben az késztette erre, hogy valami újat tudjon meg Sir Pirvan
fegyvereseiről.
Leginkább azt tanulta meg, hogy ők mennyit okultak Sir
Pirvan cselekedeteiből, pontosabban leginkább abból, amelyet
finoman szólva lovagjuk „korábbi foglalkozásának” neveztek.
Olyan dolgokról volt szó ugyanis, mint bejutni egy házba, az
ajtó helyett a tetőn keresztül, ártalmatlanná tenni a házőrző
kutyákat anélkül, hogy megölnék őket, és olyan csendben mo-
zogni, amely általában hús-vér teremtményektől nem várható
el. Sir Niebar nem neheztelt, amiért a Korona Lovagja ilyen
dolgokra tanította az embereit.
Nem tudta azonban megállni, hogy el ne gondolkodjon
rajta, vajon mi mindent tanulhattak még a Tiradot birtok embe-
rei, amit nem vallanak be. No meg azon, hogy vajon Sir Pirvan
barátai és ellenségei csak az utolsó pillanatban tudják-e meg
ezeket a dolgokat.
A fegyveresek ezen kívül szép számmal hoztak különle-
ges felszereléseket és főzeteket a birtok fegyvertárából. Olya-
nokat, mint szöges bakancsok, és mászó kesztyűk, fogó kam-
pók és kötelek, kötélhágcsók, kenőcs, ami besötétíti a bőrt,
vagy elrejti az ember szagát, vagy főzetek, amiket húsra, vagy
kétszersültre kell hinteni, és kitenni a nem kívánatos kutyák
számára.
A hét férfi szétosztotta egymás között a felszereléseket,
és amikor a felhők elnyelték a hold utolsó sugarait is, elsurran-
tak a Leláncolt Ogre irányába. A házakban csak itt-ott égett a
lámpa, és a fogadóban sem volt sokkal nagyobb világosság. A
legközelebbi ünnep csak pár nap múlva kezdődik; mindenikre
munka várt másnap, és valószínűleg már ágyba bújtak éjszaká-
ra.
Sir Niebar egy nagy zsákot cipelt, a fegyverein és néhány
pótnyílon kívül. A zsák arra szolgált, hogy Gesussum
Trapspringert lejuttassák benne a földre, már, ha nincs olyan
állapotban, hogy maga másszon le.
Mivel ezt csak a rajtaütés legvégén akarták használni, és
akkor is csak végszükség esetén, Sir Niebar azon kapta magát,
hogy rá hárult az őrködés feladata. Az egyik fegyveres egy
nyílhoz erősített kötelet lőtt fel a fogadó ereszébe, egy második
felmászott a hágcsón, és egy másik kötelet húzott maga után. A
harmadik kötéllétrát kötött a második kötélre, amelyen felmá-
szott, maga után húzva a kötéllétrát, melyet odakötözött az
egyik tetőablak keretéhez.
Az ablak nyitva volt, a negyedik fegyveres kiköpött,
amikor ezt észrevette. – Sir Pirvan nem nevezte volna ezt igazi
feladatnak, amikor még a korábbi foglalkozását űzte – suttogta
ingerülten. – Ezt egyáltalán nem lehet őrizetnek nevezni.
Ez igaznak tűnt, persze a fogadósnak semmi oka nem
volt feltételezni, hogy bárki sejtené, hogy értékes dolgok lapul-
nak a padláson. Valószínűleg azért zárta le az összes padlásfel-
járót, arra az esetre, ha a surranó megszabadulna a láncaitól, és
nem azt az utat választaná, hogy kiugrik a három emelet ma-
gasságban lévő ablakon.
A negyedik fegyveres az egyik lovaggal együtt eltűnt a
létrán. Sir Niebar és a másik lovag lent maradt őrködni, arra az
esetre, ha a padláson csapdába ütköznének. Ha nem tudják
megszöktetni a surranót, valakinek el kell mennie az egyik vár-
toronyba, hogy figyelmeztesse a lovagokat.
Sir Niebar mozgó alakokat látott a szeme sarkából, de
mindig eltűntek, amikor közvetlenül arra fordította a fejét. Tud-
ta, hogy a sötétség és az izgalom könnyen megtévesztheti a
szemet, hangokat pedig nem hallott. Ami nem jelentette azt,
hogy nem ólálkodnak körülötte, ha nem is éppen most, olyan
képzett lopakodók, mint például a Csend Szolgái…
A tetőablakban hirtelen fény gyulladt. Sir Niebar egy pil-
lanatig semmit sem látott, aztán egy másik pillanatig azt hitte,
hogy kigyulladt a fogadó. Majd az ablakban megjelent egy
apró alak a fényben. Gondolkodás nélkül kiugrott, és elkapta az
épület közelében álló fa egyik ágát.
Egy ember alatt azonnal letört volna az ág, de egy surra-
nó alatt, még ha jól fejlett volt is, épp annyira hajlott le, hogy
onnan már biztonságban tovább ugorhatott a földre. Ügyetlenül
érkezett azonban, és a fájdalmas landolás és egyéb nyomorúsá-
gai miatt nyöszörgött, és nem bírt felállni, amikor Sir Niebar
odarohant hozzá.
– A tetováltak – lihegte a surranó.
A figyelmeztetés épp időben érkezett. Sir Niebar és a tár-
sai felugrottak, és egymásnak vetett háttal kivonták kardjukat,
amikor négy, feketébe öltözött férfi rontott elő a bokrok közül.
Ugyanabban a pillanatban az egyik fegyveres jelent meg az
ablakban.
– Futás! – kiáltotta.
Sir Niebar nem látta, hogy azon kívül, hogy felverte az
egész fogadót, mi értelme volt ennek a kiáltásnak. A lent lévő
lovagok nem fogják cserbenhagyni a társaikat, az biztos. Azon-
kívül, ha azonnal elszaladnak, akkor arra sincs esélyük, hogy
foglyot ejtsenek.
A két lovag tehát fürgén munkához látott, és megköny-
nyebbüléssel vegyes csalódással vették tudomásul, hogy a ve-
lük szemben álló négy jóember nem képzett kardforgató. Csa-
lódottak voltak, mert abban nem volt semmi tisztesség, hogy
olyanokkal harcoljanak, akiket egyáltalán nem lett volna sza-
bad harcba küldeni; de megkönnyebbültek, mert így nagyobb
esélyük volt a győzelemre.
A Csend Szolgái közül még kettővel végezniük kellett,
egy pedig súlyosan megsebesült, mielőtt elmenekült az éjsza-
kába. A negyedik talán épségben menekült volna el, ha
Trapspringer hirtelen oda nem gurul, és bele nem döfi a lábába
a tőrt, amit az egyik halottól vett el.
A férfi felüvöltött, elvétette a lépést, és eldőlt, akár egy
fa, amikor Sir Niebar fogást váltott és a kardja élével halánté-
kon vágta. A másik lovag rögtön letérdelt, hogy megbizonyo-
sodjon a férfi tehetetlenségéről, és bekötözze a sebét, ha szük-
ség van rá.
A surranó eljárt egy rövid táncot a kiterült ember fölött.
Sir Niebar eddig még sosem látott surranót amint éppen
vérbosszút forral; most sem szívesen nézte.
A surranó állapota azonban magáért beszélt. A körmei és
a fogai is hiányoztak, és megvolt rajta minden sérülés, amit Sir
Pirvan leírt. Kisebb csodának számított, hogy ilyen fürge volt.
Nem csoda, hogy kiontotta volna bármelyik kínzójának a vérét,
ha a lovagok nincsenek ott.
Eddigre már a négy fegyveres is visszajött a padlásról.
Az egyiküket úgy dobták; amikor megérkezett a kavicsra,
Niebar látta, hogy miért: tőr vagy kard döfte át a szívét; bizo-
nyára gyors és fájdalommentes halála volt.
Sir Niebar maga győződött meg róla, hogy a foglyon
van-e tetoválás, és úgy is volt.
Két fegyveres előrefutott a fogadó főbejáratához, és el-
torlaszolták egy nagy kocsival, hogy ne lehessen egykönnyen
kinyitni. A harmadik lovag hasonló ügyön dolgozott hátul,
meggyújtott egy halom aprófát az ajtó közelében.
Sir Niebar őszintén fohászkodott Sirionhoz, a teremtő tűz
istenéhez, hogy a tűz elég sokáig égjen ahhoz, hogy hasznát
vegyék, de annyira ne sokáig, hogy leégjen a fogadó, és ártat-
lan emberek váljanak hamuvá.
A zsáknak végül szintén hasznát vették, Trapspringernek
ugyanis az utolsó ereje is elszállt a tánccal. Sir Niebar, mint a
társaság legmagasabb tagja vállalta, hogy cipeli a surranót. Két
másik vitte a halott fegyverest.
Amikor visszafelé mentek az ösvényen a helyhez, ahol a
lovakat hagyták, a házak lakói már ébren voltak. A házőrző
kutyák többsége azonban aludt, az altatóval fűszerezett kétszer-
sültnek hála. A házakból kinéző, vagy kifutó emberek általában
előre mentek, míg a társaság hátul haladt. A csapat tagjai feke-
tébe voltak öltözve, és az arcukat is bemázolták.
Sir Niebarnak eszébe ötlött, hogy akik jobban meg tudták
nézni, talán éppen a Csend Szolgáival tévesztették össze őket,
akiket legyőztek. Ha így volt, a parasztoknak még több okuk
volt arra, hogy másfelé nézzenek.
A lovak ott voltak, ahol kikötötték őket, csak most mind-
egyikük fején egy-egy surranó ült, készen rá, hogy egy pillanat
alatt eloldozzák őket, vagy akár egy tőrcsapással elvágják a
köteleiket.
– Nem akartuk, hogy a tetováltak megszerezzék a lovai-
tokat, és bizonyítékuk legyen arról: kik vagytok – mondta
Rambledin.
Gesussum Trapspringer feje kibukkant a zsákból.
– Miron Rambledin! Mit művelsz itt, ha egyáltalán vala-
mi hasznosat művelsz, ami az első eset lenne…
– Ha a fogságban nem tanultál jó modort, a lovagok még
mindig visszavihetnek a fogadóba – mondta Miron Rambledin.
– Most pedig gyere! Ezeknek a jóembereknek van elég cipelni-
valójuk rajtad kívül is, Sherma pedig örülni fog, ha meglát –
nem, meggondoltam, nem fog, csak miután megfürödtél. Mi-
kor engedtek utoljára tíz lépésnél közelebb forró vízhez, ha
szabad érdeklődnöm?
– Nem szabad – felelte Trapspringer, de kimászott a
zsákból, megingott, aztán Miron Rambledin karjaiba zuhant. A
másik surranó fölnyalábolta és felemelte, és mielőtt Sir Niebar
kifejezhette volna háláját, az emberek már egyedül álltak ott a
lovaikkal.
– Nos úgy néz ki, hogy sikerült foglyot ejtenünk – szólalt
meg Sir Niebar. – Rambledin unokaöccsei és unokahúgai pedig
hamarosan valóban mesélhetnek az igazi Trapspringer Nagybá-
csiról. Bár remélem, hogy a családon kívül nem verik nagydob-
ra ezt az ügyet.
– Talán igen, talán nem – mondta az a fegyveres, aki ki-
állt a surranók megsegítése érdekében. – De tudod, hogy van ez
ennél az apró népnél. Amit az egyikük tud, azt hamarosan mind
tudni fogja. Ez semmit sem árt nekünk ma este, Sir Niebar, és
talán a jövőben sem fog.
– Hagyjuk a jövő dolgait a jövőre! Most kevesebb be-
szédre, egészséges lovakra és sötét, csillagtalan éjszakára van
szükségünk.
– Igenis, Sir Niebar.
 A surranók után öt percen belül az emberek és a lovak is
elindultak, ha nem is ugyanolyan csöndesen, és ellovagoltak az
éjszakában.

* * * * *

Rubina is egyedül töltötte az éjszakát egy inkább sziklás,

mint erdős partszakaszon.
Tudta, hogy rajta kívül mások is vannak a vidéken. On-
nan, ahol ült, jól látta a csatateret átfésülő négy istari kutató-
csapat fáklyáit. Úgy tűnt, mintha minden bokor, sőt kavics alá
benéznének, a saját halottaik és sebesültjeik, valamint Waydol
elszéledt emberei után kutatva.
Kétszer acél csattanását is hallotta, és haldoklók kiáltását,
akik vagy ellenségek voltak, vagy nem tudták bebizonyítani,
hogy barátok. Eddig még nem találtak rá, és nem is jöttek túl
közel abba az irányba.
Másfelől Takhisis egyáltalán nem jött. Rubina arra számí-
tott, hogy már rég az Abyss mélyén kellene lennie, ahol addig
kínozzák, amíg majdnem meghal, aztán visszahozzák az életbe,
csak hogy újabb kínzásoknak vessék alá. A Sötétség Királynője
talán a lányát, Zeboimot ápolja, vagy vigasztalja?
Lehetséges. Valószínűbb, hogy Takhisis akkor jön el,
amikor ő jónak látja. Elég körmönfont kínzás lenne arra kény-
szeríteni Rubinát, hogy napokat, hónapokat, akár éveket vándo-
roljon egyedül, rettegve, hogy másokra is átruházza a saját
végzetét. A Sötétség Királynője végül is istennő volt, több idő-
vel rendelkezett és több kegyetlenség szorult belé, mint bárme-
lyik halandóba.
Most az egyik csoport végül megindult fölfelé a hegyol-
dalban. Hamarosan meghallotta a csizmák dobogását a hullám-
verés zaján keresztül. Aztán látta, hogy a fáklyák fénye meg-
csillan a páncélokon, és végül az arcokat is ki tudta venni.
Az egyikük, egy csapat katona gyűrűjében, nem volt más,
mint maga Gildas Aurhinius. Ő látta meg először Rubinát, bi-
zonyságul, hogy éjszakai látása még mindig olyan, mint egy
fiatal emberé.
– Hölgyem! Mit keres maga itt?
Rubina felállt, de a lábai láthatólag bármelyik pillanatban
felmondhatták a szolgálatot. A pálcáját otthagyta beékelődve a
sziklák közé, mert nem akarta megijeszteni a katonákat.
Aurhinius gyalog volt ugyan, de húsz fegyveres őrrel körülvé-
ve.
– Várok.
– Mire?
– A sorsomra.
– Ne beszélj talányokban, nőszemély – csattant fel egy
fiatalabb hang. – Emberek, menjetek oda, és kötözzétek meg.
Biztosan a fekete köpenyes Waydol erődítményéből. Sok min-
dent megtudhatunk tőle.
Aurhinius a fiatalabb férfihoz fordult, aki díszes páncélt
viselt, és láthatólag a testőrök kapitánya volt.
– Engedd meg, Zephros.
Aurhinius előre lépett.
– Lady… Rubina, ha nem tévedek?
Rubina nyelt egyet. Nem gondolta, hogy bármelyik istari
tudja a nevét.
– Próbáljuk kideríteni, hol vannak a varázslók, és hogy
élnek-e vagy meghaltak – mondta kedvesen Aurhinius. – Néha
még sikerrel is járunk. Nos, azt nem ígérhetem, hogy a Magas
Mágia Tornyába visszafogadják önt a szökése után, de azt meg-
ígérem, hogy ha velünk jön békével, akkor idővel szabadon
visszatérhet közéjük, ha mindenki úgy akarja.
Rubina újra és újra végigpörgette a szavakat a fejében. Ez
ígéret volt az istari vezetők részéről, hogy teljes bocsánatot
nyer, ha segít nekik kibogozni Waydol rejtélyes távozását és a
nap eseményeit.
Ezt az ajánlatot nem fogadhatta el. Túl sok olyan titkot
érintett, amely nem az övé, és ezért nem fedheti fel őket.
Ezzel az ajánlattal azonban Aurhinius bizonyságot tett ar-
ról, hogy milyen ember is ő. Olyan, aki nem lehet a közelben,
amikor Takhisis lecsap. Olyan ember, akire Istarnak,
Karthaynak, a Solamniai Lovagoknak és mindenkinek élve van
szüksége, nem pedig holtan.
Így aztán egyszerű volt a választás. Csak azt remélte,
hogy lesz valaki az őrök között, aki hozzásegíti az utolsó lé-
péshez.
Lehajolt, felkapta a pálcáját, és közben az egyik kezét a
köpenyébe rejtette.

* * * * *

Aurhinius azt hitte, hogy Rubina csak a botját veszi fel,

és talán a gyógyfüves zacskóját akarja átadni neki, hogy meg-
őrizze.
Zephros dühösen és ijedten kiáltott fel.
– Meg akarja igézni Aurhiniust!
Az őrök egy része könnyűgyalogos volt, hosszú kard és
pajzs helyett rövid kardokkal és dárdákkal felszerelkezve.
Zephros megragadta a hozzá legközelebb álló ember dárdáját,
felemelte, és elhajította.
A sportversenyeken balkezesnek bizonyult a dárdahají-
tásban. Most bebizonyította, hogy csatában pontosan tud cé-
lozni – ha ugyan csatának lehet nevezni azt, amikor harminc
lépésről eltalál egy álló nőt.
A dárda éppen a melle alatt találta el Rubinát. Egy kissé
felfelé hatolt be, és átdöfte a szívét. Rubinának aligha volt ideje
rá, hogy megkönnyebbülést érezzen, amiért ilyen gyors véget
ért a testi létezése, mert már nem is érzékelt semmit.
Aurhinius megpróbálta elkapni, ami sikerült is neki, azon
az áron, hogy csupa vér lett a keze és a karja. Zephroshoz for-
dult, aki már a kezében tartott egy másik dárdát – majd rögtön
le is dobta.
Aurhinius lesétált a lejtőn Zephroshoz, olyan arccal, amit
senki nem felejtett el többé, aki látta.
– Te zöldfülű idióta! – mondta nyugodtan.
Zephros úgy összerezzent a csendes megjegyzésre, mint-
ha szitkok áradata érte volna.
– Megpróbált megölni téged.
– Fontos információk kincsesbányája volt, amit te most
betemettél.
Aurhinius türelme a végéhez ért. Mindkét karjánál meg-
ragadta Zephrost, és a fiatalember arcához tolta a sajátját.
– Oda mész, ahova tetszik, azt mondasz, amit tetszik, an-
nak, akinek tetszik. De én alattam többet nem szolgálsz. Ha
még egyszer meglátlak a táboromban, megöllek!
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Zephros halála nem várat
magára olyan sokat. A harag tigrissé tudja változtatni a kölykeit
védő anyamacskát; egy középkorú ember hadvezért pedig egy
minotaurusz erejével ruház fel, hogy széttépjen egy bolond
fiatal kapitányt.
Aurhinius tudta ezt, ezért levette a kezét Zephrosról, és
hátra lépett. Aztán az ifjú lába elé köpött, s bár tudta, hogy ez
közönséges megnyilvánulás, de ennél kifinomultabb dolgot
nem érdemelt a kalmár hercegecske.
Amikor Aurhinius kisétált a fáklyák fényköréből a sötét-
be, senki nem tett egy lépést sem, hogy kövesse.

* * * * *

Waydol még hajnal előtt meghalt.

Az történt, amitől mindannyian tartottak. A Minotaurusz
túl sok erejét felőrölte a harcban, még azután is, hogy megse-
besült, Sirbones erejét pedig kimerítette a többiek gyógyítása.
Mishakal papja pontosan abba a hibába esett, amitől korábban
Deliát óvta, azaz erején felül próbálta gyógyítani Waydolt, de
hiába. Önfeláldozó buzgalma csupán azt eredményezte, hogy
kis híján ő maga is követte Deliát és a Minotauruszt a halálba.
Szerencsére Tarothin addigra már egy pihentető alvás, és
kiadós lakoma után, kellőképpen visszanyerte erejét, és át tu-
dott szállni a Kardszellőre, hogy meggyógyítsa a gyógyítót.
– Nos, ha most egy pár napra odakötözitek az ágyához –
mondta a vörös köpenyes –, akkor megint olyan erős lesz,
hogy vízhólyagoktól a betört fejekig mindent képes lesz meg-
gyógyítani.
Úgy döntöttek, hogy Waydolt és Deliát a tengerbe teme-
tik – „hogy az apám idővel mégiscsak hazajusson, ha átalakul-
va is”, mondta Darin. A flotta megállt, a két letakart testet egy-
egy pallóra helyezték, és mivel Sirbonnes aludt, Tarothin
mondta el az ide illő áldásokat.
A temetés idejére Eskaia feljött a fedélzetre, bár úgy né-
zett ki, hogy az ágyában lenne a helye. Elmesélte azonban,
hogy mi történne Jemarral, ha megtiltaná neki, hogy jelen le-
gyen, és mindenki másnak volt annyi esze, hogy hallgasson.
Darin mondott egy-két szót az apjáról: „…aki tovább fog
élni, mintha tíz vér szerinti gyermeke lett volna, mivel minden
követőjét saját sarjának tartotta”.
Aztán hátravetette a fejét, és olyan minotaurusz gyász-
üvöltést hallatott, amilyet Pirvan nem nézett volna ki egyetlen
emberből sem.
Persze, arra sem számított, hogy valaha találkozik
Darinhoz hasonlatos emberrel.
Megszólaltak a dobok, a vitorlavászon szemfedők leke-
rültek a pallókról, két csobbanás hallatszott a Kardszellő olda-
lán, és minden véget ért.
 Epilógus

Jó szelük volt, és hamar eljutottak Solamniába. Azért annyira

nem volt rövid az út, hogy Eskaiának és Sirbonesnek ne legyen
ideje felépülni. Amikor Jemar a karjában vitte le feleségét a
kiszállóhídon, pusztán a látványosság kedvéért tette – és ami-
kor mindenki éljenzésben tört ki, majdnem a vízbe ejtette meg-
lepetésében és örömében.
Ezután már kevesebb ünneplés, viszont annál több mun-
ka várt rájuk. Pirvan jól tudta: ez túlmutat azon, hogy elhelye-
zik Waydol embereit és Birak Epron zsoldosait. Az utóbbiak
nagy része beállhatott a lovagok gyalogságába, de a többiek
végül Jemar és Kurulus hajóin helyezkedtek el (néhányan ke-
rültek még másik hajókra is, vagy valami egyéb állást kaptak
az Encuintras Háznál), illetve különböző mezőgazdasági mun-
kákat vállaltak.
Pirvan és Darin annyira elfoglalt volt, hogy alig jutott
több idejük a másikra, mint hogy köszönjenek, amikor elhalad-
nak egymás mellett. Pirvan azonban észrevette, hogy a kemény
munka lassan átsegíti az ifjút a gyászon. Azt is megállapította,
hogy Haimyának igaza volt: Darin bármerre ment, mindig ma-
gára vonzotta a női tekinteteket.
A nők viszont szerencsére nem térítették el az ő tekinte-
tét.
A minotauruszok nem csak a harc és a becsület kérdésé-
ben jó tanítók, gondolta Pirvan. Aztán kijavította magát. Egy
minotaurusz legalábbis nagyon jó tanító volt.
Sir Marod ugyanígy érzett. Sőt, annyira jó véleménnyel
volt Waydolról, amit Pirvan nem is mert szavakba önteni.
– Waydol lehetett volna a minotauruszok Vinas
Solamnusa. Amikor a mi alapítónk látta, hogy az erény, aminek
ő is elkötelezte az életét, rossz útra kezd térni, nem hajlott meg,
és nem tért rossz útra. Ehelyett felállította a saját magasabb
mércéit az erényről, és ennek megfelelően élve, megváltoztatta
a világot.
– Kár, hogy Waydol nem élhette meg, hogy megtegye
ugyanezt. Kevésbé tartanék a papkirálytól és a hozzá hasonlók-
tól, ha a minotauruszokat a barátainknak tudhatnánk.
Pirvan bólintott. Ez volt az az igazság, amelyet ezentúl
úgy kell szolgálnia lovagnak, mintha parancs volna. Ő maga
nehezen tudna ezek után ellenségként kezelni egy
minotauruszt, hacsak nem maga a minotaurusz vallja annak
magát.
Sir Marod a lovagok ügyeivel kapcsolatban is sok mun-
kát adott Pirvannak, úgyhogy nemcsak Darint látta ritkán, de
Haimyát is. Igazság szerint a Rózsa Lovagjának az volt a szán-
déka, hogy a Dargaard Toronyban tartja Haimyát, amíg bizo-
nyos dolgokat nem tisztáznak Istarral.
– Ha úgy kívánod, Sir Niebarral és a lovagjaival ideho-
zathatom a gyermekeidet is, hogy biztonságban legyenek –
tette hozzá Sir Marod.
Pirvan szerencsére le tudta beszélni erről az ötletről anél-
kül, hogy vétett volna a Becsület, a Szabályzat, az általános jó
modor ellen, és mielőtt elért volna Haimyához, aki erre bizto-
san megbocsáthatatlan szavakkal illette volna Sir Marodot.
Ez így volt rendjén. Pirvan nem volt abban egészen biz-
tos, hogy meg akarja-e állítani, ha már egyszer elkezdi kimon-
dani, amit gondol. Sir Marodnak rengeteg erénye volt, de nem
értett az olyan nőkhöz, mint Haimya.

* * * * *

Pirvan és Haimya végül ősz elején indult haza Tiradotba.

Tarothin velük tartott, arra az esetre, ha varázslói segítségre
lenne szükségük, és Grimsoar, a Félszemű is velük akart men-
ni. Jemar azonban előléptette a saját hajója kapitányává, és így
túl sok munka szakadt a nyakába.
Miután fájdalmas búcsút vettek Darintól, sietve ellova-
goltak. Még gyorsabban mentek volna, ha Haimya fel nem
fedezi, hogy ő is áldott állapotban van, azután, hogy hosszú
évekig azt gondolta, hogy a kis Eskaia lesz az utolsó gyermeke.
Hazaérve először egy kevésbé örömteli felfedezést tettek.
Sir Niebar, a szálfatermetű és nem kevesebb, mint hét lovagja a
Tiradot birtokon tartózkodott.
Szerencsére maguk fedezték a költségeiket.
– Semmi említésre méltó nem történt… – kezdte Niebar.
– Azt majd én döntöm el – vágott közbe Pirvan.
– Rendben van. Majd később mindent elmesélek. Most
csak annyit mondok, hogy ha bárki meg akarta volna támadni a
Tiradot birtokot, Solamnia Lovagjaival nézett volna szembe.
Akkor választaniuk kellett volna, hogy letesznek a támadásról,
vagy háborút indítanak a lovagok ellen.
Pirvan nem volt meggyőződve arról, hogy a gondosan
kiképzett fegyveresei nem tudták volna hatékonyabban legyőz-
ni a titkos támadást, ami sokkal valószínűbb volt, mint a nyílt.
Abban sem volt biztos, hogy valóban szüksége van-e a fizető-
vendégek képében mutatkozó védelemre a birtokon, amíg a
lovagok befejezik az egyezkedést Istarral. Mindkét fél hajla-
mos volt a köntörfalazásra, és egyikük sem akarta figyelembe
venni, hogy milyen kényelmetlenségek érik az egyezkedésük
alanyait.
Haimya hasában azonban gyermek növekedett, szép ter-
més várt betakarításra, a gyermekei és az otthona pedig rá vár-
tak. Mindent összevetve, bőven volt oka arra, hogy ne üljön
ölbe tett kézzel.
Már benne jártak a télben, amikor a tárgyalások befeje-
ződtek. Maga Sir Marod hozta a hírt, aki nem kevesebb, mint
tizenöt kísérővel érkezett.
– Szeretnénk meglátogatni néhány szomszédodat –
mondta a Rózsa Lovagja. – Talán szükségük van némi magya-
rázatra, hogy miért ne háborgassanak téged.
– Azt kívánod, hogy tájékoztatást adjak a
szomszédaimról? – kérdezte Pirvan. Nem tetszett neki túlságo-
san a gondolat, de nem volt igazán mérges sem.
– Nos, ha te nem teszed meg, Sir Niebarra kétség kívül
számíthatok… – kezdte Sir Marod. Aztán nem bírta tovább
fegyelmezni az arcvonásait, és kitört belőle a nevetés.
– Meglátogatjuk a szomszédaidat, de nem mondunk ne-
kik semmit, és neked sem kell semmit mondanod. A látogatá-
sunk puszta ténye elegendő lesz.
Pirvan bort töltött.
– Hogy van Darin?
– Többek között elintéztük, hogy részt vehessen a lovagi
kiképzésben. Ez a saját döntésünk volt, de egyesek – neveket
nem említek – attól tartottak, hogy ezzel megsértjük Istart.
Pirvan tett egy megjegyzést, hogy mihez kezdjen Istar a
sérelmeivel.
Marod a fejét rázta.
– Legszívesebben én is ezt mondtam volna, de nekem és
a tárgyalásban résztvevőknek olyan felelősség nyomta a vállát,
ami a tiédet nem. Beletelt egy időbe, mire sikerült meggyőz-
nünk őket, hogy semmit nem tettél Istar ellen szabad akaratod-
ból, hacsak nem azért, mert a becsületed és a parancsaid arra
köteleztek, hogy megvédd Waydolt.
– Akkor persze azt firtatták, hogy a lovagok vajon miért
adtak neked ilyen parancsokat. Érdeklődtünk, hogy a papkirály
valóban felbérelt-e bérgyilkosokat. Ezt nagyban segítette az,
amit Rubina mondott Tarothinnak, a fogoly említett Sir
Niebarnak, és a surranó barátod, Trapspringer elmondott min-
denkinek.
– A papkirály sorsa most pusztán a kereskedő urak jóin-
dulatán múlik. Úgy gondolom, hogy jópár évig nem hallunk
majd a Csend Szolgáiról, és a Gonosz hivatalos papjai sem
fognak szabadon garázdálkodni a szárazföldön, sem a tengeren.
Még Zeboim igaz papjai is igen rossz néven vették, hogy egyes
társaik úgy kezelték a káoszt, mint valami gyerekjátékot.
Marod benyúlt az egyik övzsákjába, és előhúzott egy
gondosan lepecsételt, négyzetesre hajtogatott papirost.
– Mindez pedig oda vezetett, hogy az istariak békével be-
leegyeznek mindebbe.
Pirvan a papirosra nézett, aztán átvette, de nem nyitotta
ki.
– Nem azért adtam, hogy bekereteztesd, és kifüggeszd a
faladra – mondta Sir Marod.
Pirvan kinyitotta. Az előírásos köszöntéssel kezdődött:

Tudassék ezennel minden Lovag Testvérrel:

és a következő bejelentéssel végződött:

A Tiradoti Sir Pirvan, más néven Pirvan, az Önfejű, a

Korona Lovagja, az Eskü és a Szabályzat értelmében ezennel
felvétetik a Kard Lovagjainak sorába.

Szerencsés nap volt ez Tiradotban, ugyanis még aznap

este érkezett egy küldönc, azzal a hírrel, hogy Eskaia egészsé-
ges leánygyermeknek adott életet. Az ünneplés még hosszabbra
nyúlt volna, ha Haimya többet ihat, de mindig csínján bánt a
borral, ha állapotos volt.
A férjétől azért nem tagadta meg a figyelmességet aznap
este. Amikor az újonnan kinevezett Kard Lovagja végre el-
aludt, úgy érezte, hogy ő a legszerencsésebb férfi a világon.

A SZERZŐRŐL

Roland Green Chicagóban él. Jerry Pournelle-lel együtt a

Jannisaires-sorozat szerzője, számos Conan-regényt, valamint
Peace Company- és Starcruiser Shennandoah-sorozatot írt.