A gyermeki szemlélet Weöres Sándor gyerekverseiben

A tudatos és intézményes gyermeknevelés múlt században kezdődött új korszaka az

irodalomban is újat teremtett: a gyermekirodalmat. Az a verstermés azonban, amivel
ekkoriban kívánták a gyermek versigényét kielégíteni, ritkán érdemelné ki az irodalom szót.
A gyermekköltészet és tágabban a gyermekirodalom legnehezebben kivédhető fenyegetése az
volt, hogy az irodalmat a pedagógia szolgálatába állítja.

Az új magyar gyermekvers születésének lehet sorolni okait.

1, Weöres Sándor és Gazdag Erzsi indulásánál például meghatározó szerepe volt Kodály
Zoltánnak, aki pontosan meg tudta fogalmazni számukra zenepedagógiájának igényeit:
írjanak olyan verset, amely prozódiájában a leghívebben magyar, a gyermekélmény világára
épül és a magyar népi gyermekdalok és mondókák hagyományából táplálkozik.

2, Hozzájárult a fordulathoz az is, hogy polgári származású költőink, azaz a már háború előtt
is jelentkezők többsége az 1950-es évek diktatúrájában az irodalmi közéletben nem
kívánatosnak nyilváníttattak, s számukra csak a gyermekirodalomban szorítottak némi helyet.

3, A legfontosabb ok mégis a pedagógia és a pszichológia paradigmaváltása volt. Az új

felfogásban a gyermek már nem a törékeny áldozat, és nem is tudatlan, potenciális felnőtt,
hanem önálló személyiség, aki a világgal ismerkedve olyan szellemi kalandokat él át,
amelyekre mi már csak emlékezhetünk. Ez az új felfogás, új megközelítés „benne volt a
levegőben”. Mérei Ferenc leírta a gyermeki világkép sajátosságait, s annak
művészetpszichológiai jelentőségét. Valószínű, hogy Weöres ismerte ezeket a nézeteket, de
ha mégsem, azt akkor is megállapíthatjuk, hogy a gyermeki spontaneitás, önfeledt játékosság,
érintetlen látásmód, amelyek gyermekverseinek jellemzői, s amiket elvekként fogalmaz meg
nyilatkozataiban, interjúiban, teljesen egybevágnak Mérei szavaival.

(Mérei Ferenc-Binét Ágnes: Gyermeklélektan)

Mik tehát a jó gyermekvers általános jellemzői?

1. Formai jellemzők:

 erőteljes formai, zenei megformálás, a tartalmi elemek háttérbe szorulása a

formaiakhoz képest,

 a szöveg újra zeneivé válása elsősorban a szimultán ritmusrendszer révén,

 a magyar nyelv szabályos hangsúlyozásának verstani megerősítése,

 viszonylag egyszerű mondatszerkezet, versszak- és mondathatárok egybeesése,

 az alakzatszerű szerkezetek: ismétlések, párhuzamosságok,

 gyermeki, azaz viszonylag kicsi és konkrét szókincs,

 nyelvi játékok: szójátékok,

 néphagyomány kínálta formák, műfajok, kifejezések használata,

 képszerűség.

2. Tematikus jellemzők:

 helyzetszerűség , azaz a vershelyzet konkrét életszerűsége,

 gyermekalakok gyakori szereplése,

 cselekményesség,

 az elvont gondolatiság kerülése,

 kicsinyítés, gyermek-méretekhez igazítás,

 a természeti világ és állatok szereplése,

 humor,

 képzeleti játékok, szerepjátékok,

 töprengő attitűd.
3. Világképi jellemzők:

 antropomorfizmus, azaz nem emberek (természet, állatok, tárgyak) emberszerűsége,

 animizmus, azaz eleven tárgyak,

 természet és emberi világ történései közötti összefüggés feltételezése,

 felértékelődő kicsiségek,

 figyelmesség, érdeklődés, éberség.

E tulajdonságok kisebb-nagyobb része minden Weöres Sándor utáni gyermekversről

elmondható. A leglátványosabb változás, hogy a „Valamit mondani kell!” kényszere
háttérbe szorult a „Szépen kell szólni!” mögött, a „Valami tanulságosat kell mondani!”
pedig remélhetőleg végleg kiment a divatból.

A versalkotás spontaneitásának, játékosságának köszönhetően e versek felszabadultabbak,

tartalmaikban ösztönösebbek, s ezzel gyakran megközelítik korunk egyik népszerű ars
poétikáját: az öntudatlan kifejezésének vágyát. Felnőtteknek is szólnak: gyermekverseket
érett fejjel olvasva lehetségessé válik a lehetetlen: az értelem, a beszéd számára
megközelíthetetlen tájak bejárása, egy elveszett, elmerült világ újra felfedezése. Költők:
Weöres Sándor, Gazdag Erzsi, Nemes Nagy Ágnes, Tarbay Ede, Kányádi Sándor és Kiss
Anna.

Weöres Sándor gyermekversei

Weöres Sándor (1913–1989) Szombathelyen született. Gyermekéveit a Celldömölkhöz

közeli Csöngén élte. Igazi csodagyerek-költő volt, első verseit tizenöt éves korában
közlik, s Kodály Zoltán 1934-ben az Öregek című versének megzenésítésével korán
országos hírnevet szerez neki. Kosztolányi Dezsőt és Babits Mihályt tekintette
mesterének, akik ifjúkorában még csak példák voltak számára, de hamarosan személyes
ismerői, közvetlen pártfogói is. Weöres Sándor a Nyugat harmadik nemzedékének egyik
legismertebb alakja lett. Pécsi egyetemi évei alatt nemzedéktársainak egyik vezére volt. A
40-es évek elején Kodály Zoltán zenei olvasógyakorlataihoz az ő megbízásából
prozódiailag és szemléletileg alkalmazkodó szövegeket írt. Ő fedezte fel és ajánlotta
Kodálynak a szintén szombathelyi származású Gazdag Erzsit, aki azután valóban
számtalan Kodály-dallam szövegírója lett. E gyakorlat hatására Weöres Sándor a műfajt
tovább fejlesztve sorozatban alkotta ritmusjátékait, amelyek később felnőtteknek szóló
köteteiben is megjelentek (Rongyszőnyeg, Magyar Etűdök). A háború után rövid ideig
még a figyelem középpontjában állt. Ekkor jelentette meg első gyermekvers-kötetét, a
Gyümölcskosárt (1946). A koalíciós idők végén, 1948-ban ellehetetlenítették költői
szereplését. Hosszú éveken át csak műfordítóként, majd gyermekvers-íróként
publikálhatott. 1955-ben megjelent Bóbitája korszakhatárt jelent a magyar
gyermekirodalomban. Általános sikere minden elméleti munkánál egyértelműbben
„emancipálta” a gyermekirodalmat. Az addig presztízsféltő irodalomtudomány azóta
foglalkozhat vele úgy, hogy ne kelljen tartania a nevetségessé válástól, előtte a
gyermekversek véleményezése inkább csak pedagógiai kérdés volt. Később újabb
gyermekvers-kötetei is megjelentek: a Tarka forgó (feleségével, Károlyi Amyval közösen
írta, 1958), a Zimzizim (1969), a Ha a világ rigó lenne (a korábbi kötetekből válogatva,
 1973), a Gyermekjátékok (1981). Ezekben közölt versei az óvodai nevelés által
nemzedékek alapélményévé vált, talán a legismertebb költővé tették. A szélesebb
közvélemény kissé bele is szűkítette ebbe a szerepbe, és csak mint gyermekvers-költőt
tartja számon, másrészt az irányzatos költészet elutasításával sok irodalomkritikus
ellenzését is magára vonta. Játékosságának mélyebb alapjait azonban az egész életmű
igazolja, s ennek teljesen integráns része a gyermekversek csoportja.

A Bóbita-kötet első költeménye a Ha vihar jő a magasból című.

Ha vihar jő a magasból, / Ne bocsáss el, kicsi bátyám.

Ha falomb közt telihold lép, / Kicsi néném, te vigyázz rám.

Falu végén van a házunk, / A bozótból ki se látszik,

De a cinke, ha leröppen, / Küszöbünkön vacsorázik.

A vers szimultán ritmusú. A felező nyolcas kombinálódik az ionicus a minorékkal (  – –),

éppen úgy, mint a híres Tartózkodó kérelem páratlan számú soraiban („A hatalmas
szerelemnek…”). Az ionicus a minore verslábat tölti ki a kicsit bátyám és a kicsi néném
megszólítás. Ritmikailag problémát jelent a kötőszóval való kezdés. Kodály határozott
elvárása volt a hangsúlyos ütemkezdet.

A vers 1946-ban Gyümölcskosár című kötetben megjelent változatában a cinke helyett az

angyal szó szerepel. 1955-ben a szó egyházias tartalma miatt cserélődött ki. De vajon hogyan
képzelhetjük el a küszöbön vacsorázó angyalt? Mekkora ő? Ül vagy áll? Hová teszi szárnyait?
A vers egésze az otthonosság, a meghittség hangulatát árasztja. Izgalmas
meghatározatlanságban marad a lírai én személye. Gyermeket sugall a báty és néne
szereplése, ugyanakkor furcsa azok jelzője. A vihar természetesen a férfi-, a hold a nőtestvért
asszociálja. A kicsiség ott van még a bozótból ki se látszó ház(acska) képében is.
Miniatürizált világ ez, amelyben a gyermeki méretekhez való arányosítás megnyugvást
ajándékoz (nem csak) a gyermekolvasónak. Éppen úgy, mint József Attila Altatójában
(„Lehunyja kék szemét az ég…”).
 Buba éneke

Ó ha cinke volnék, / útra kelnék, / hömpölygő sugárban / énekelnék –

minden este / morzsára, buzára / visszaszállnék / anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék, / mindig fújnék, / minden bő kabátba / belebújnék –

nyári éjen / fehér holdsütésen / elcsitulnék / jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék / kerek égen, / csorogna a földre / sárga fényem –

jaj de onnan / vissza sose járnék, / anyám nélkül / mindig sírdogálnék.

A Buba éneke példája annak a verstípusnak, amelyben nem a vers hangzásvilága

(hangalakzatok, rímek, ritmus stb.), sem képei, sem szókincse, hanem a logikai viszonyoknak
a nyelvi elrendezésre gyakorolt hatása válik a leginkább alapvető stíluselemmé. A nyelvi
elrendezésnek a művészi nyelvhasználatban való sajátosságait nevezzük alakzatoknak.

Jelen esetben is alighanem nagy csalódás lenne versélményünk teljességéhez képest, ha e

versben az elemzés az anya-gyermek viszony szemléletességét, személyes hitelességét
keresné. Ezt inkább mint valamiféle toposzt, az eltávolodás-visszatérés viszony jelképét
értelmezhetjük.

A vers legalapvetőbb szerkezeti eleme, alkotói eljárása az ismétlődés, illetve ismétlés.

A Buba énekének első két versszakát a szerkezeti párhuzamosság mellett a gondolati

párhuzamosság jellemzi, a harmadikat azonban az előzőekhez képest a szerkezeti hasonlóság
és a gondolati ellentét!

Mit is közöl a szöveg? A versben egyes szám első személyben beszélő valaki versszakonként
közli fantázia-játékát: hogyan élne, ha valami másként létezne (cinke-, szellő- vagy csillag-
létben). A három ábránd arányosan három versszakban fogalmazódik meg, a versszakok
felépítése is nagyon hasonló. Az első kettőé teljesen azonos, a harmadik azonban a két
versszak alatt erőteljesen rögzült szerkezettől – jelentős stílushatást nyerve – eltér.

A két első versszakban további párhuzamosság is felfedezhető. Az ábránd elrugaszkodási

pontja a második sor. Az eltávolodás után ettől a ponttól messze önfeledten játszadozik, éli,
élvezi létét. A harmadik tagmondat a visszatérésé, s itt már meg is van nevezve az
elrugaszkodás helye: az anya közel-je. A térbeliség folyamatainak (el-távol-vissza)
megfelelnek az időbeliek. A cinke hömpölygő sugárban énekel – azaz a nap delelőjén, majd
este száll le. Hasonlóképpen a szellő is a mozgalmas nappalon fújdogál, és az éjen csitul el.

A harmadik strófa közepén nagyon éles cezúra van. A jaj indulatszó vezeti be a fájdalmas
felismerést, hogy ennek az ábrándnak más következménye lehet, mint az előzőeknek. Ugyanis
mindjárt az elképzelt szerepben benne van a távol-lét. Az előzőekben látott elrugaszkodás
hiányzik, amit jelzett, hogy már az első (feltételes alárendelt) tagmondatban ott volt az
időhatározó (kerek égen). A harmadik tagmondatban azután tagadva jön elő a visszatérés
mozzanata, s végül a negyedikben a kiinduló és viszonyulási pont mint hiány szerepel.
Nyomatékosítja ezt egy mindig szó és a gyakorítóképzős állítmány (sírdogálnék). Ez a
fantázia-kép, képzeleti jelenet eleve az éjszakában zajlik, és semmi sem jelzi a megnyugtató
feloldódás lehetőségét, mint korábban.

Ha gyermeklélektani eszközökkel közelítjük meg a verset:

A vers kulcsszavának a volnék-ot tekintjük. (E szót csengi vissza versszakonként háromszor a

rím.) Mit is jelöl e szó? Képzeleti próbát: mit jelent nem annak lenni, aki vagyok. A lehetőség
valójában nem áll fenn – ezt jelzi, hogy nem lennék-et, hanem volnék-ot használunk.

Ezt a játékot az önazonosságot friss élményként megtapasztaló gyermek szívesen játssza

körülbelül hároméves korától egészen kamaszkoráig. Az elábrándozás, a fantázia-játék
folyamán az ént kettős tudat jellemzi. Ilyenkor birtokában van a valós világban helyét
megőrző én-tudatának, ugyanakkor a fantázia-világban valami másként létezik. A
gyermekpszichológusok így fogalmazzák ezt meg: „Ahol a gyerek a játékban utánoz, ott
kettős tudatállapot is van. A gyerek papírsüteményt vág ki vagy homoktortát formál, de ha
éhes nem ezt akarja megenni, hanem vajas kenyeret kér. (...) Minden esetben realitás és fikció
kettősségéről van szó.”

A szerepjáték kiváló lehetőséget jelent a valós személyiség és körülményeinek szemlélésére.

Feljegyzik a pszichológusok, hogy a gyermek e játékokban is elsősorban olyan jeleneteket
szimulál, amelyekben érdekelt szokott lenni. Csakhogy most a másik oldalt is kipróbálja, s
ennek során empátiát tanul, valamint kívülről szemléli önmagát. Ez a játék tehát egyrészt a
kettős tudat feszültségének izgalmát hozza magával, másrészt az önazonosság megerősítését
szolgálja a „biztonságos földetérés” élménye által.

A vers megfogalmazza gyermekkorunknak két alapvető élményét: Először is a biztonság

elvesztésének és visszanyerésének élményét. Azt, amit minden bújócska-játék megtett velünk,
s amit maga az élet is elhoz. A biztonság elvesztésének időszakai nőnek, visszanyerésének
percei rövidülnek. Hiszen élni csak útra kelve lehetséges! A felnőttség-élmény pedig
ugyanakkor magányosság-élmény is.

A vers végkicsengése egyértelműen tragikus. Jelzi ezt a jaj szó, a sírdogál ige, az anyám
nélkül kifejezés. A vers szépsége mellett tehát ezt a fájdalmat is érzékeli a befogadó.