Ádány Róza - Megelőző Orvostan És Népegészségtan PDF

Megelőző orvostan és
népegészségtan
Ádány, Róza
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Megelőző orvostan és népegészségtan
Ádány, Róza
Publication date 2011-09-01

Szerzői jog © 2011-09-01 Róza, Ádány; Szerzők
Kivonat
A „megelőző orvostan és népegészségtan” jelentősége megnőtt, ezért e tankönyv célja azon ismeretek
szintézise, melyek megalapozzák a jövő orvosainak prevenciós tevékenységét

Tartalom
1. A tankönyv szerzői ......................................................................................................................... 1
2. Előszó ............................................................................................................................................. 5
Előszó a második kiadáshoz .............................................................................................................. vi
3. I. A megelőző orvostan és népegészségtan tárgya .......................................................................... 7
1. A megelőző orvostan és népegészségtan definíciója ............................................................. 7
2. A népegészségügy fő funkciói .............................................................................................. 7
3. A népegészségügyi ciklus és működése ................................................................................ 8
4. A népegészségügy története, fejlődése .................................................................................. 9
5. Az egészség definíciója ....................................................................................................... 17
5.1. Egészségdeterminánsok .......................................................................................... 17
6. A prevenció és szintjei ........................................................................................................ 18
6.1. Szűrővizsgálatok ..................................................................................................... 19
7. Népegészségügyi programok .............................................................................................. 20
7.1. Általános elvárások a népegészségügyi programok kapcsán .................................. 20
7.2. A magyar népegészségügyi program ..................................................................... 21
8. A népegészségügyi tevékenység etikai vonatkozásai .......................................................... 23
4. II. Az epidemiológia alapjai ......................................................................................................... 27
1. Az epidemiológia fogalma, tárgyköre ................................................................................. 27
2. A demográfia fogalma, módszerei az epidemiológiában .................................................... 27
3. Az epidemiológiai jelenségek mérése ................................................................................. 30
3.1. Incidencia és prevalencia ........................................................................................ 31
3.2. Letalitás .................................................................................................................. 33
3.3. Kockázati mutatók .................................................................................................. 33
4. Nyers, specifikus és standardizált arányszámok ................................................................. 35
5. Az epidemiológiai megközelítés főbb módszerei ................................................................ 38
5.1. Deszkriptív epidemiológiai vizsgálatok .................................................................. 39
5.1.1. Keresztmetszeti vizsgálat ........................................................................... 42
5.2. Analitikus epidemiológiai vizsgálatok .................................................................... 43
5.2.1. Eset-kontroll vizsgálat ................................................................................ 44
5.2.2. Kohorszvizsgálat ........................................................................................ 45
6. A lakosság egészségi állapotának jellemzésére szolgáló globális indikátorok .................... 46
6.1. Halálozási elemzések .............................................................................................. 46
6.1.1. Csecsemőhalálozás ..................................................................................... 46
6.1.2. Várható élettartam ...................................................................................... 48
6.2. A halandósági elemzések ........................................................................................ 50
6.3. Korai halálozás ....................................................................................................... 54
6.3.1. Elkerülhető halálozás ................................................................................. 54
6.3.2. Többlethalálozás ........................................................................................ 56
6.3.3. Elveszített potenciális életévek .................................................................. 58
6.4. Időskori halálozás ................................................................................................... 59
6.5. A morbiditás monitorozásának lehetőségei ............................................................ 60
6.5.1. Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési Program ........................................... 62
6.5.2. Indikátorok értékelési szempontjai ............................................................. 63
6.5.3. Az Európai Unió morbiditási indikátorai (2011) ........................................ 65
7. A legfontosabb epidemiológiai adatbázisok ........................................................................ 66
7.1. Nemzetközi adatbázisok ......................................................................................... 67
7.2. Hazai epidemiológiai adatbázisok .......................................................................... 69
8. Klinikai epidemiológiai vizsgálatok .................................................................................... 70
9. A klinikai epidemiológiai kutatás főbb területei ................................................................. 70
10. A klinikai döntéselemzés alapfogalmai ............................................................................. 70
10.1. A kezelési küszöb, kezelési kockázat és a kezelés haszna .................................... 70
10.2. A diagnosztikus vizsgálatok szerepe .................................................................... 71
10.2.1. A valószínűségi hányados becslése .......................................................... 73
10.2.2. A Bayes-elméleten alapuló diagnosztikus érvelés modellje ..................... 74
11. A magyar lakosság egészségi állapota a halálozási viszonyok tükrében ........................... 75
5. III. A nem fertőző betegségek epidemiológiája ............................................................................ 89
iii
népegészségtan
1. Nozológia ............................................................................................................................ 89
2. Rosszindulatú daganatos betegségek (BNO-10: C00-C97) ................................................. 91
2.1. Epidemiológiai helyzet ........................................................................................... 91
2.2. Kockázati tényezők ................................................................................................. 94
2.2.1. Genetikai fogékonyság ............................................................................... 95
2.2.2. Dohányzás .................................................................................................. 95
2.2.3. Alkoholfogyasztás ...................................................................................... 95
2.2.4. Foglalkozási expozíciók ............................................................................. 95
2.2.5. Ionizáló és nem ionizáló sugárzás .............................................................. 96
2.2.6. Exogén nemi hormonok ............................................................................. 96
2.2.7. Az androgének lehetséges rákkeltő szerepe ............................................... 96
2.2.8. Táplálkozási tényezők ................................................................................ 96
2.3. Prevenciós lehetőségek ........................................................................................... 97
2.3.1. Elsődleges megelőzés ................................................................................. 97
2.3.2. Másodlagos megelőzés ............................................................................... 98
2.3.3. Harmadlagos megelőzés ........................................................................... 100
3. A keringési rendszer betegségei (BNO-10: I00-I99) ........................................................ 100
3.1. Epidemiológai helyzet .......................................................................................... 100
3.2. Kockázati tényezők ............................................................................................... 104
3.2.1. Genetikai fogékonyság ............................................................................ 105
3.2.2. Kor, nem, etnikai hovatartozás ................................................................. 105
3.2.3. Dohányzás ................................................................................................ 105
3.2.4. Táplálkozási szokások .............................................................................. 105
3.2.5. Magas szérumkoleszterin és LDL (Low Density Lipoprotein) szint ........ 106
3.2.6. Elhízás ...................................................................................................... 106
3.2.7. Fizikai inaktivitás ..................................................................................... 106
3.2.8. Orális fogamzásgátlók használata ............................................................ 106
3.2.9. Alkoholfogyasztás .................................................................................... 107
3.3. Prevenciós lehetőségek ......................................................................................... 107
3.3.1. Elsődleges megelőzés ............................................................................... 107
3.3.2. Másodlagos megelőzés ............................................................................. 108
4. Anyagcsere-betegségek (diabetes, osteoporosis) ............................................................. 109
4.1. Cukorbetegség (diabetes mellitus) ........................................................................ 109
4.1.1. Epidemiológiai helyzet ............................................................................. 109
4.1.2. Kockázati tényezők .................................................................................. 112
4.1.3. Prevenciós lehetőségek ............................................................................ 114
4.2. Osteoporosis ......................................................................................................... 115
4.2.1. Epidemiológiai helyzet ............................................................................. 115
5. Az emésztőrendszer betegségei (BNO-10: K00-K93) ..................................................... 116
5.1. Epidemiológiai helyzet ......................................................................................... 116
5.2. Gyomor- és nyombélfekély .................................................................................. 119
5.3. Krónikus májbetegség és májzsugor ..................................................................... 121
6. Mozgásszervi betegségek (bno-10: a csont-, izomrendszer és kötő-szövet betegségei, M00-M99)
122
6.2.1. Gyermekkori mozgásszervi betegségek ................................................... 125
6.2.2. Foglalkozással kapcsolatos mozgásszervi betegségek ............................ 125
6.2.3. Az időskori mozgásszervi betegségek rizikótényezői ............................. 126
6.2.4. Elhízás ...................................................................................................... 126
6.2.5. Vírusfertőzések ........................................................................................ 126
iv
népegészségtan

7. A légzőrendszer betegségei (BNO-10: J00-J99) .............................................................. 127
7.2.1. Genetikai fogékonyság ............................................................................. 130
7.2.2. Levegőszennyeződés ................................................................................ 131
7.2.3. Dohányzás ................................................................................................ 131
8. Mentális és viselkedészavarok (BNO-10: F00-F99) ........................................................ 132
8.2.1. Genetikai fogékonyság ............................................................................. 134
8.2.2. Kor, nem, etnikai hovatartozás ................................................................. 135
8.2.3. Családi státusz .......................................................................................... 135
8.2.4. Szociális helyzet ....................................................................................... 135
8.2.5. Pszichés trauma ........................................................................................ 135
8.2.6. Fejsérülések .............................................................................................. 136
8.2.7. Foglalkozási expozíció ............................................................................. 136
8.2.8. Fertőző betegségek ................................................................................... 136
9. Balesetek (bno-10: s00-t98, v01-x59, x85-y98) ............................................................... 137
9.2. A baleseti sérülések és halálozás megelőzésének stratégiái ................................. 141
10. Öngyilkosság (bno-10: x60-x84) ................................................................................... 142
10.1. Epiodemiológiai helyzet ..................................................................................... 142
10.2. Kockázati tényezők ............................................................................................. 144
10.2.1. Genetikai fogékonyság ........................................................................... 144
10.2.2. Mentális betegségek ............................................................................... 145
10.2.3. Kor, nem, etnikai hovatartozás ............................................................... 145
10.2.4. Perinatális komplikációk ........................................................................ 145
10.2.5. Szociális helyzet ..................................................................................... 145
10.2.6. Családi háttér .......................................................................................... 145
10.2.7. Mértéktelen alkoholfogyasztás ............................................................... 146
10.2.8. Magatartási tényezők ............................................................................. 146
10.3. Prevenciós lehetőségek ....................................................................................... 146
11. A genetikai/genomikai kutatások eredményeinek hasznosítása a népegészségügyi gyakorlatban
147
6. IV. A fertőző betegségek epidemiológiája .................................................................................. 150
1. Általános járványtan .......................................................................................................... 153
1.1. A járványfolyamat mozgatóerői ........................................................................... 154
1.2. A fertőző betegségek megelőzése ......................................................................... 155
1.2.1. Védőoltások ............................................................................................. 156
1.2.2. Kemoprofilaxis ......................................................................................... 158
1.3. Sterilizálás ............................................................................................................ 158
1.3.1. Fertőtlenítés .............................................................................................. 159
1.3.2. Rovarirtás ................................................................................................. 160
1.3.3. Rágcsálóirtás ............................................................................................ 160
1.4. A fertőző betegségek surveillance-a ..................................................................... 160
1.4.1. Bioterrorizmus ......................................................................................... 161
2. Részletes járványtan .......................................................................................................... 164
2.1. A fertőző betegségek csoportosítása ..................................................................... 164
2.2. Aerogen fertőző betegségek ................................................................................. 164
2.2.1. Tuberculosis ............................................................................................. 167
v
népegészségtan
2.2.2. Diphtheria ................................................................................................ 169

2.2.3. Pertussis ................................................................................................... 169
2.2.4. Scarlatina .................................................................................................. 170
2.2.5. Haemophilus influenzae okozta meningitis ............................................. 170
2.2.6. Meningitis epidemica ............................................................................... 171
2.2.7. Pneumococcus pneumoniae által okozott invazív betegség ..................... 172
2.2.8. Legionellosis ............................................................................................ 172
2.2.9. Parotitis epidemica ................................................................................... 173
2.2.10. Morbilli .................................................................................................. 173
2.2.11. Rubeola .................................................................................................. 174
2.2.12. Influenza ................................................................................................. 174
2.2.13. Nem influenzavírus okozta akut légúti megbetegedések ....................... 176
2.2.14. Varicella ................................................................................................. 176
2.2.15. Mononucleosis infectiosa ....................................................................... 177
2.3. Enteralis betegségek ............................................................................................. 177
2.3.1. Typhus abdominalis ................................................................................. 180
2.3.2. Paratyphus ................................................................................................ 181
2.3.3. Shigellosis (bakteriális dysenteria) ........................................................... 181
2.3.4. Patogén Escherichia coli okozta enteritisek ............................................. 182
2.3.5. Yersiniosis ................................................................................................ 182
2.3.6. Campylobacteriosis .................................................................................. 183
2.3.7. Cholera ..................................................................................................... 184
2.3.8. Hepatitis A, E ........................................................................................... 184
2.3.9. Poliomyelitis anterior acuta (Heine–Medin-kór) ...................................... 186
2.3.10. Rota-vírus okozta gastroenteritis ............................................................ 186
2.3.11. Amoebiasis ............................................................................................. 187
2.3.12. Giardiasis ............................................................................................... 187
2.3.13. Ascariasis ............................................................................................... 188
2.3.14. Enterobiasis (oxyuriasis) ........................................................................ 188
2.3.15. Trichuriasis ............................................................................................. 189
2.3.16. Hymenolepiasis ...................................................................................... 189
2.4. Toxikoinfekciók .................................................................................................... 189
2.4.1. Salmonellosis ........................................................................................... 191
2.5. Staphylococcus élelmiszer-mérgezés ................................................................... 193
2.5.1. Bacillus cereus toxikoinfekció ................................................................. 193
2.5.2. Clostridium perfringens toxikoinfekció ................................................... 194
2.5.3. Botulismus ............................................................................................... 194
2.6. Haematogen és lymphogen betegségek ................................................................ 194
2.6.1. Lyme borreliosis (Lyme-kór) ................................................................... 196
2.6.2. Typhus exanthematicus ............................................................................ 197
2.6.3. Hepatitis B, C és D ................................................................................... 197
2.6.4. Malária ..................................................................................................... 198
2.7. A kültakarón keresztül terjedő betegségek ........................................................... 199
2.7.1. Tetanus ..................................................................................................... 200
2.7.2. Oedema malignum ................................................................................... 202
2.7.3. Toxikus shock szindróma ......................................................................... 202
2.7.4. Trachoma ................................................................................................. 203
2.7.5. Trichomoniasis ......................................................................................... 203
2.7.6. Strongyloidosis ......................................................................................... 203
2.7.7. Ancylostomiasis ....................................................................................... 204
2.7.8. Pediculosis ............................................................................................... 204
2.7.9. Scabies ..................................................................................................... 205
2.8. Szexuális úton terjedő fertőző betegségek ............................................................ 205
2.8.1. Syphilis (lues) .......................................................................................... 208
2.8.2. Gonorrhoea ............................................................................................... 209
2.8.3. Acut urogenitalis chlamydiasis ................................................................ 209
2.8.4. Acut urethritis non-gonorrhoica ............................................................... 210
2.8.5. Herpes simplex genitalis .......................................................................... 210
2.8.6. Hepatitis B, C és D ................................................................................... 211
2.8.7. HIV-fertőzés/AIDS (acquired immunodeficiency syndrome) .................. 211
vi
népegészségtan
2.9. Zoonozisok ........................................................................................................... 213

2.9.1. Leptospirosis ............................................................................................ 217
2.9.2. Brucellosis ................................................................................................ 218
2.9.3. Tularaemia ............................................................................................... 218
2.9.4. Anthrax .................................................................................................... 219
2.9.5. Listeriosis ................................................................................................. 220
2.9.6. Pestis ........................................................................................................ 220
2.9.7. Malleus ..................................................................................................... 221
2.9.8. Q-láz ......................................................................................................... 222
2.9.9. Ornithosis (psittacosis) ............................................................................. 222
2.9.10. Lyssa (rabies) ......................................................................................... 223
2.9.11. Kullancsencephalitis .............................................................................. 225
2.9.12. Choriomeningitis lymphocytica ............................................................. 225
2.9.13. Nyugat-nílusi láz .................................................................................... 226
2.9.14. Vírusos haemorrhagiás lázak ................................................................. 226
2.9.15. Toxoplasmosis ....................................................................................... 233
2.9.16. Taeniasis ................................................................................................ 233
2.9.17. Echinococcosis ....................................................................................... 234
2.9.18. Trichinellosis .......................................................................................... 235
2.10. Szubakut (fertőző) spongiform encephalopathiák .............................................. 235
2.10.1. Creutzfeldt–Jakob-betegség ................................................................... 237
2.11. Az egészségügyi ellátással, ápolással összefüggő infekciók .............................. 238
2.11.1. Nosocomialis infekciók, nosocomialis surveillance ............................... 240
2.11.2. A nosocomialis fertőzések jellemzői ...................................................... 241
2.11.3. Infekciókontroll ...................................................................................... 243
2.11.4. Izolációs politika, antibiotikum-politika, nemzeti bakteriológiai surveillance
244
7. V. Környezet-egészségtan ......................................................................................................... 246
1. Humánökológiai megfontolások a környezet-egészségtan tanulmányozásához ............... 246
2. A klímaváltozás hatása az emberi egészségre ................................................................... 247
2.1. A felmelegedés és a következményes esőzések hatása ......................................... 247
2.2. Az ózonréteg elvékonyodásának hatása ............................................................... 248
3. A környezet-egészségtan tárgya, definíciója ..................................................................... 248
4. A környezet-egészségtan főbb feladatai ............................................................................ 248
5. A modern környezet-egészségtan történetének legjelentősebb állomásai ........................ 249
6. Környezeti expozíciók ...................................................................................................... 250
7. A környezeti eredetű egészségkárosító anyagok transzmissziója ..................................... 252
8. Foglalkozási és környezeti toxikológia ............................................................................. 253
9. Általános toxikológia ........................................................................................................ 254
9.1. A mérgező anyagok dózisai .................................................................................. 254
9.2. A mérgezések előfordulási formái ........................................................................ 255
9.3. A xenobiotikumok okozta mérgezési folyamat és az azt befolyásoló tényezők ... 258
9.3.1. Felszívódás ............................................................................................... 258
9.3.2. Transzport, eloszlás .................................................................................. 259
9.3.3. Biotranszformáció .................................................................................... 259
9.3.4. Kiürülés .................................................................................................... 260
9.3.5. A toxikus hatások ..................................................................................... 260
9.4. A toxikus hatások korai felismerése ..................................................................... 261
9.5. A kémiai biztonság ............................................................................................... 262
10. Részletes toxikológia ...................................................................................................... 263
10.1. Nehézfémek ........................................................................................................ 263
10.2. Arzén .................................................................................................................. 263
10.2.1. Higany .................................................................................................... 264
10.2.2. Kadmium ................................................................................................ 265
10.2.3. Kobalt ..................................................................................................... 266
10.2.4. Króm ...................................................................................................... 266
10.2.5. Nikkel ..................................................................................................... 267
10.2.6. Ólom ...................................................................................................... 267
10.3. Gázok .................................................................................................................. 269
10.3.1. Etilén-oxid .............................................................................................. 269
vii
népegészségtan
10.3.2. Fluor és hidrogén-fluorid ...................................................................... 269

10.3.3. Foszgén ................................................................................................. 270
10.3.4. Freonok .................................................................................................. 270
10.3.5. Hidrogén-cianid ..................................................................................... 270
10.3.6. Kén-hidrogén ......................................................................................... 270
10.3.7. Kén-oxidok ............................................................................................. 271
10.3.8. Klórgáz .................................................................................................. 271
10.3.9. Nitrogén-oxidok ..................................................................................... 271
10.3.10. Szén-dioxid .......................................................................................... 272
10.3.11. Szén-monoxid ..................................................................................... 272
10.4. Műanyagok és oldószereik ................................................................................. 272
10.4.1. Akrilamid ............................................................................................... 272
10.4.2. Akrilnitril ............................................................................................... 273
10.4.3. Fenol ...................................................................................................... 273
10.4.4. Formaldehid ........................................................................................... 273
10.4.5. Triortokrezil-foszfát (TCP) .................................................................... 273
10.4.6. Vinil-klorid ............................................................................................. 273
10.5. Peszticidek .......................................................................................................... 274
10.5.1. Ditiokarbamátok ..................................................................................... 275
10.5.2. Fenoxikarbonsav-származékok .............................................................. 275
10.5.3. Karbamátok ............................................................................................ 276
10.5.4. Piretroidok .............................................................................................. 276
10.5.5. Szervesfoszfát-észterek .......................................................................... 276
10.5.6. Egyéb származékok ................................................................................ 277
10.6. Perzisztens környezeti kemikáliák ...................................................................... 278
10.7. Szerves oldószerek ............................................................................................. 279
10.7.1. Aromás szénhidrogének ......................................................................... 280
10.7.2. Halogénezett szénhidrogének ................................................................. 281
10.7.3. Nem aromás szénhidrogének ................................................................. 281
10.7.4. Oxidált szénhidrogén-származékok (alkoholok, aldehidek, ketonok, éterek,
észterek) ............................................................................................................. 281
11. A levegő környezet-egészségügyi hatásai ....................................................................... 282
11.1. Az atmoszféra összetétele ................................................................................... 283
11.2. Levegőszennyezők .............................................................................................. 283
11.2.1. Aeroszolok ............................................................................................. 285
11.2.2. Gázok ..................................................................................................... 286
11.2.3. Egyéb toxikus anyagok .......................................................................... 286
11.3. A környezeti levegőszennyezés gyakori egészségkárosító hatásai ..................... 286
11.4. Belső téri levegőszennyezők ............................................................................... 287
12. A vizek környezet-egészségügyi hatásai ......................................................................... 288
12.1. Az emberiség vízszükséglete .............................................................................. 288
12.2. A természetes vizek és az ivóvíz ........................................................................ 288
12.3. A természetes vizek szennyeződései és egészségre gyakorolt hatása ................. 289
12.4. Az ivóvíz kémiai összetételének hatása az egészségre ....................................... 291
12.5. Az ivóvíz biológiai sajátosságainak hatása az egészségre .................................. 292
12.6. Fürdővizek .......................................................................................................... 292
12.7. Szennyvizek, szennyvíztisztítás .......................................................................... 293
13. A talaj környezet-egészségügyi hatásai ........................................................................... 293
13.1. A talajszennyezés és következményei ................................................................ 294
14. Hulladékok, a hulladékkezelés higiénéje ........................................................................ 295
14.1. Kommunális hulladékok ..................................................................................... 295
14.2. Veszélyes hulladékok ......................................................................................... 296
8. VI. Munkaegészségtan ................................................................................................................ 297
1. A foglalkozás-egészségügy szerkezete ............................................................................. 299
1.1. A munkahigiéné célja, feladatai ........................................................................... 299
2. Foglalkozási betegségek, munkabalesetek – általános kérdések ....................................... 300
2.1. A foglalkozási betegségek fogalma és osztályozása ............................................. 300
2.2. A foglalkozási betegségek diagnosztikája, bejelentése, kivizsgálása és nyilvántartása
309
2.2.1. Diagnosztika ............................................................................................. 309
viii
népegészségtan
2.3. Bejelentés, kivizsgálás, nyilvántartás ................................................................... 310

3. Munkabalesetek, üzemi balesetek ..................................................................................... 311
3.1. A foglalkozási eredetű sérülések két fogalomkörbe is beilleszthetők .................. 311
3.2. Baleseti ellátás ...................................................................................................... 312
3.2.1. A foglalkozási megbetegedettek és a munkabalesetet elszenvedettek munkába
állása .................................................................................................................. 312
3.2.2. A foglalkozási megbetegedések gyakorisága és megoszlása ................... 313
3.2.3. Foglalkozással összefüggő megbetegedések (work-related diseases) ...... 313
3.2.4. Foglalkozás által meghatározott megbetegedések .................................... 314
3.2.5. A foglalkozási megbetegedések megelőzése ........................................... 314
4. Részletes munkahigiéné .................................................................................................... 316
4.1. Munkahely (üzem) ................................................................................................ 316
4.2. Munkahely (üzem) telepítése során: ..................................................................... 316
4.3. A munkahely(üzem) külső működési feltételei .................................................... 316
4.4. A munkahely(üzem) belső működési feltételei ..................................................... 316
4.4.1. Megvilágítás ............................................................................................. 317
4.4.2. Vízellátás .................................................................................................. 317
4.4.3. Szellőztetés .............................................................................................. 318
4.4.4. Fűtés, melegedés ...................................................................................... 320
4.4.5. Klimatizálás ............................................................................................ 320
4.4.6. Üzemi vagy termelési hulladék, veszélyes hulladék ............................... 320
5. Foglalkozás-élettan ........................................................................................................... 320
5.1. Munka ................................................................................................................... 323
5.1.1. Fizikai munka ........................................................................................... 324
5.1.2. Szellemi munka ........................................................................................ 325
5.2. A munkahelyi magas és alacsony hőmérséklet hatása az egészségre ................... 325
5.2.1. Hőterhelés, hőmunka egészségkárosító kockázatai .................................. 327
5.3. A magas hőmérséklet okozta egészségkárosodás prevenciója .............................. 328
5.3.1. Hideg és a hidegben végzett munka egészségkárosító kockázatai ........... 328
5.4. A hideghez való alkalmazkodás, a hideg károsító hatásainak megelőzése .......... 329
6. Foglalkozási eredetű sérülések, megbetegedések – részletes rész ..................................... 330
6.1. Munkavégzés okozta sérülések, foglalkozási megbetegedések ............................ 330
6.1.1. Balesetek és következményeinek diagnosztikája .................................... 330
6.2. Nem súlyos balesetek okozta (leggyakoribb) sérülések ....................................... 330
6.2.1. A váz- és izomrendszer sérülései ............................................................. 330
6.2.2. A leggyakrabban előforduló sérülések ..................................................... 331
6.2.3. Tartás, kényszertesttartás munkavégzés közben ...................................... 331
6.2.4. A munkabalesetek, sérülések prevenciója ................................................ 331
7. Munkahelyi expozíciók okozta foglalkozási megbetegedések .......................................... 332
7.1. Sugárexpozíció ..................................................................................................... 332
7.1.1. Ionizáló sugárzás okozta expozíció .......................................................... 332
7.2. Az ionizáló sugárzás egészségkárosító hatásai ..................................................... 333
7.2.1. Nagy dózisok késői hatásai ...................................................................... 334
7.2.2. A kis dózisú sugárzás késői hatásai .......................................................... 334
7.2.3. Nem ionizáló sugárzás a munkahelyen .................................................... 336
7.2.4. Ultraibolya sugárzás okozta expozíció ..................................................... 336
7.2.5. Látható fény okozta expozició ................................................................. 337
7.2.6. Infravörös sugárzás okozta expozició ...................................................... 337
7.2.7. Mikrohullámú és rádiofrekvencia-sugárzás okozta expozició ................. 337
7.3. Lézersugárzás okozta expozició ........................................................................... 338
7.3.1. A nem ionizáló sugárexpozíciók megelőzése ........................................... 339
7.4. Zajexpozíció ......................................................................................................... 339
7.4.1. Zaj okozta halláskárosodások ................................................................... 340
7.4.2. Akut akusztikus trauma ............................................................................ 340
7.4.3. Dörejártalom (dörej okozta akusztikus trauma) ....................................... 340
7.4.4. Krónikus akusztikus trauma ..................................................................... 340
7.5. Zaj okozta egészségkárosodások megelőzése ....................................................... 341
7.6. Vibráció ................................................................................................................ 342
7.7. Egésztest-vibráció ................................................................................................. 342
7.8. Lokális vibráció .................................................................................................... 342
ix
népegészségtan
7.9. Magas légköri nyomáson végzett munka .............................................................. 343

8. Fizikai (mechanikus) hatás okozta barotraumák ............................................................... 344
8.1. Középfül-barotrauma ............................................................................................ 344
8.2. Orrmelléküreg-barotraumák ................................................................................. 344
8.3. Tüdőrepedés és agyi légembolia .......................................................................... 344
8.3.1. Keszonbetegség ........................................................................................ 344
8.3.2. Dysbaricus osteonecrosis (aszeptikus necrosis) ....................................... 345
8.3.3. Hypobar és hypoxiás környezetek (nagy magasságban végzett munka) .. 345
8.4. Akut hegyibetegség .............................................................................................. 345
9. Kémiai kóroki tényezők okozta foglalkozási megbetegedések (mérgezések) ................... 345
9.1. Helyes vegyianyag-kezelés a munkahelyen .......................................................... 345
9.2. Munkahelyi határértékek ...................................................................................... 346
9.3. Munkakörnyezeti monitor, munkakörnyezeti monitorozás .................................. 346
9.4. Biológiai monitorozás, fokozott expozíciós esetek ............................................... 347
9.5. Kvantitatív kockázatelemzés ................................................................................ 347
9.6. Foglalkozási tüdőbetegségek ................................................................................ 347
9.6.1. Silicosis ................................................................................................... 348
9.7. Tüdőtuberculosissal szövődött silicosis ................................................................ 349
9.7.1. Asbestosis ................................................................................................ 349
10. Szerves porok egészségkárosító hatása ........................................................................... 350
10.1. Gyulladásos folyamatok .................................................................................... 350
11. Biológiai kóroki tényezők okozta foglalkozási megbetegedések .................................... 351
11.1. Ergonómiai kóroki tényezők és foglalkozási eredetű egészségkárosodások ...... 352
11.1.1. Képernyős munkahely ........................................................................... 353
12. Pszichoszociális kóroki tényezők, pszichológiai stresszorok – „munkahelyi stressz” .... 354
12.1. Foglalkozási daganatos megbetegedések ............................................................ 354
12.2. A foglalkozási eredetű daganatos megbetegedések diagnosztikája .................... 358
12.3. A foglalkozási daganatos megbetegedések primer prevenciója .......................... 359
12.3.1. Szűrővizsgálatok jelentősége a foglalkozási daganatok prevenciójában 359
9. VII. A társadalmi-gazdasági helyzet és az életmód hatása az egészségi állapotra, az egészségfejlesztés
alapjai ............................................................................................................................................. 361
1. A szociális helyzet hatása az egészségi állapotra .............................................................. 361
2. Az iskolázottság hatása az egészségre ............................................................................... 364
3. A nő-, anya-, csecsemő- és gyermek-egészségvédelem .................................................... 365
3.1. A megszületendő gyermekek egészségének védelme ........................................... 365
3.1.1. Fogamzást megelőző (prekoncepcionális) egészségvédelem ................... 366
3.1.2. A fogamzást követő egészségvédelem, a várandósgondozás .................. 366
3.1.3. Családvédelmi Szolgálatok ...................................................................... 368
3.2. A megszületett gyermekek egészségügyi szükségletei, egészségvédelme ........... 368
3.2.1. 0–18 évesek mortalitásának jellemzői ...................................................... 368
3.2.2. 0–18 évesek morbiditásának jellemzői ..................................................... 369
3.2.3. A serdülőkor jellemzői, sajátos egészségügyi szükségletei ...................... 370
3.3. A 0–18 évesek egészségügyi ellátása ................................................................... 372
3.4. A 0–18 évesek egészségügyi ellátását végző szolgálatok ..................................... 372
3.4.1. Védőnői ellátás ......................................................................................... 372
3.4.2. Mozgó Szakorvosi Szolgálat (MSZSZ) ................................................... 373
3.4.3. Iskola-egészségügyi ellátás ...................................................................... 373
3.4.4. Iskolafogorvosi ellátás ............................................................................. 373
3.4.5. Életkorhoz kötött vizsgálatok és szűrővizsgálatok újszülött-, csecsemő- és
gyermekkorban ................................................................................................. 373
3.4.6. Prevenciós programok csecsemő- és gyermekkorban .............................. 374
3.4.7. Fekvőbeteg-ellátás ................................................................................... 375
4. Az öregedő társadalmak speciális népegészségügyi problémái ........................................ 375
4.1. Az időskorúak halálozásának jellegzetességei Magyarországon .......................... 376
4.2. Az idős magyar lakosság megbetegedési viszonyai ............................................. 382
4.3. Funkcionalitás időskorban .................................................................................... 383
4.4. Az időskor legfontosabb népegészségügyi jelentőségű egészségproblémái ......... 383
4.5. Az egészség megőrzésének lehetőségei időskorban ............................................. 384
4.5.1. Táplálkozás ............................................................................................. 384
4.5.2. Fizikai aktivitás ........................................................................................ 384
x
népegészségtan
4.5.3. Szellemi aktivitás ..................................................................................... 385

4.5.4. Rendszeres orvosi ellenőrzés, egészségügyi ellátás ................................. 385
5. Hátrányos helyzetű közösségek népegészségügyi problémái ........................................... 385
5.1. A fogyatékosság ................................................................................................... 386
5.2. Hátrányos helyzet ................................................................................................. 387
5.3. Hogyan lehet az egészségi egyenlőtlenségeket csökkenteni? ............................... 388
6. A lelkiállapot és az egészség összefüggései ...................................................................... 388
6.1. A viszonylagos lemaradás szerepe ....................................................................... 388
6.2. A stressz, illetve a nem megfelelő megküzdési készségek viszonya a megbetegedések és
halálozás emelkedéséhez ............................................................................................. 389
6.3. Az értékrend, az elvárások szerepe, az anómia és az értékvesztés jelentősége .... 392
6.4. A koherencia, az élet értelmébe vetett hit jelentősége a lelki egészség szempontjából 393
6.5. A pozitív érzelmi állapot fontossága .................................................................... 394
7. A dohányzás hatása az egészségre .................................................................................... 394
8. Az alkohologyasztás és az alkoholizmus hatása az egészségre ......................................... 397
9. A drogaddikció népegészségügyi vonatkozásai ................................................................ 398
10. Az egészségfejlesztés alapjai .......................................................................................... 401
10.1. Az Ottawai Karta ................................................................................................ 402
10.2. Egészséget támogató politikai döntések és környezet ........................................ 402
10.2.1. Caries megelőzése az ivóvíz fluorozásával ............................................ 402
10.2.2. Biztonsági öv használata a sérüléssel járó közlekedési balesetek számának
csökkentésére ..................................................................................................... 403
10.2.3. Munkavédelmi szabályozások ............................................................... 403
10.2.4. Egészséghatás-vizsgálat az Európai Unió közös agrárpolitikájáról ...... 403
10.3. A közösségek tevékenységének erősítése ........................................................... 404
10.3.1. Az Észak-Karélia Program ..................................................................... 404
10.4. Az egyéni képességek fejlesztése – egészségnevelés ......................................... 405
10.4.1. Az egészségnevelés módszertana ........................................................... 406
10.4.2. Az egészségügyi ellátás áthangolása ...................................................... 407
10.4.3. Egészségfejlesztési módszerek alkalmazása a dohányzás gyakoriságának
csökkentésére ..................................................................................................... 409
10. VIII. Táplálkozás- és élelmezés-egészségtan ........................................................................... 411
1. Táplálkozás, élelmezés, élelmiszerek ................................................................................ 411
1.1. Tápláltsági állapot ................................................................................................. 412
1.2. A tápanyagszükségleti referenciaértékek, a táplálkozás vizsgálata ...................... 416
2. Malnutríció ........................................................................................................................ 417
2.1. Éhezés és alultápláltság ........................................................................................ 417
2.2. Gyakori vitaminhány-betegségek ......................................................................... 418
2.2.1. A-vitamin-hiány ....................................................................................... 418
2.2.2. D-vitamin-hiány ....................................................................................... 419
2.2.3. Folsavhiány .............................................................................................. 420
2.2.4. B12-vitamin-hiány ................................................................................... 420
2.3. A mikroelemellátás zavarai .................................................................................. 421
2.3.1. Vashiány .................................................................................................. 421
2.3.2. Jódhiány ................................................................................................... 422
2.3.3. Szelénhiány és szeléntoxikózis ................................................................ 424
3. Túlsúlyosság és elhízás ..................................................................................................... 425
3.1. A nyugati típusú étrend, az arányaiban helytelen táplálkozás .............................. 427
3.2. A túlzott energiabevitel és az arányaiban helytelen táplálkozás szerepe a nem fertőző
betegségek kialakulásában ........................................................................................... 428
3.2.1. 2-es típusú diabetes mellitus .................................................................... 428
3.2.2. Szív- és érrendszeri betegségek ................................................................ 431
3.2.3. Daganatos betegségek .............................................................................. 433
3.2.4. Osteoporosis ............................................................................................. 435
3.2.5. Fogbetegségek .......................................................................................... 436
4. Az egészséges táplálkozás, táplálkozási ajánlások a lakosság számára ............................ 437
5. Alternatív táplálkozási formák: vegetarianizmus .............................................................. 439
6. Élelmiszer-biztonság ......................................................................................................... 440
6.1. Az élelmiszer-biztonsági intézményrendszer az Európai Unióban és Magyarországon
441
xi
népegészségtan
6.1.1. Algatoxinok által okozott ételmérgezések ............................................... 442

6.1.2. A penészeredetű toxikus élelmiszer-szennyezők, mikotoxinok ............... 442
6.1.3. Természetes eredetű, ill. természetes tartalomként előforduló egészségkárosító
vegyületek az élelmiszerekben ........................................................................... 443
6.1.4. Antinutritív vegyületek az élelmiszerekben ............................................. 443
6.1.5. Kémiai szennyező anyagok az élelmiszerekben ....................................... 444
7. Élelmiszer-adalékanyagok ................................................................................................ 446
7.1. Élelmiszer-hiperszenzitivás .................................................................................. 446
7.1.1. Élelmiszer-allergia ................................................................................... 447
7.1.2. Nem allergiás élelmiszer-hiperszenzitivitás ............................................ 448
11. IX. Egészségpolitika, az egészségügyi ellátás rendszere .......................................................... 449
1. Az egészségpolitika alapelvei ........................................................................................... 449
1.1. A gazdaságpolitika és egészségpolitika összefüggése .......................................... 449
1.2. Az egészségügyi ellátórendszer szerkezete és működése ..................................... 451
1.3. A szereplők érdekviszonyai .................................................................................. 452
1.4. A fogyasztó ........................................................................................................... 453
1.5. A szolgáltató ......................................................................................................... 454
1.5.1. Az egészségügyi szolgáltató rendszer struktúrája .................................... 454
1.5.2. Az egészségügyi ellátórendszer működése .............................................. 456
1.6. Az egészségügyi ellátás forrásai .......................................................................... 459
1.6.1. Humán erőforrás ...................................................................................... 459
1.6.2. Anyagi források ........................................................................................ 461
1.7. Finanszírozó ......................................................................................................... 462
1.7.1. A társadalmi szolidaritás .......................................................................... 462
1.7.2. A kockázaton alapuló biztosítás ............................................................... 463
1.8. Az állam ................................................................................................................ 464
1.9. A jogi szabályozás ................................................................................................ 465
1.9.1. Az egészségbiztosítás jogi szabályozása ................................................. 465
1.10. Pénzügyi szabályozás ......................................................................................... 466
1.11. Az egészségügyi reform ..................................................................................... 468
1.11.1. A magántőke bevonása az egészségügybe ............................................. 470
1.12. Az állami szabályozás intézményrendszere ........................................................ 471
1.12.1. Nemzeti Erőforrás Minisztérium Egészségügyért Felelős Államtitkársága 471
1.12.2. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) .......... 472
1.13. Az egészségpolitika dilemmája .......................................................................... 472
2. Prioritások meghatározása az egészségügyben ................................................................. 472
2.1. Hozzáférés az egészségügyi ellátásokhoz a nemzeti egészségügyi rendszerben .. 473
3. Egészségpolitika az Európai Unióban ............................................................................... 475
4. Minőségbiztosítás és minőségfejlesztés az egészségügyi ellátás területén ....................... 476
4.1. A minőség jelentősége .......................................................................................... 476
4.2. Az egészségügyi minőségbiztosítás és minőségfejlesztés szükségessége ............ 476
4.3. A minőség fogalma és dimenziói az egészségügyben ......................................... 477
4.4. Az egészségügyi minőségbiztosítást és -fejlesztést támogató modellek ............... 480
4.4.1. Minőségirányítási rendszerek ................................................................... 480
4.4.2. Magyar Egészségügyi Ellátási Standardok (MEES) ................................ 480
4.4.3. Teljeskörű minőségirányítás ................................................................... 480
4.5. A minőség mérése, értékelése ............................................................................... 481
4.5.1. A minőség mérésének alapelvei, alapfogalmai ........................................ 481
4.6. A minőség értékelésének formái ........................................................................... 482
4.6.1. Hatósági engedélyezési eljárás ................................................................. 482
4.7. Tanúsítás ............................................................................................................... 482
4.8. Auditálás ............................................................................................................... 482
4.9. Akkreditálás .......................................................................................................... 483
4.10. Önértékelés ......................................................................................................... 483
4.10.1. Minőségfejlesztés ................................................................................... 483
4.10.2. Klinikai hatékonyság .............................................................................. 484
4.11. Bizonyítékon alapuló orvoslás ............................................................................ 485
4.12. Klinikai audit ...................................................................................................... 485
5. Prevenció az egészségügyi alapellátásban ........................................................................ 485
5.1. A prevenció területei az alapellátásban ................................................................ 486
xii
népegészségtan
5.1.1. Primer prevenciós programok .................................................................. 486

5.1.2. Rizikófaktorok felismerése és szűrővizsgálatok ..................................... 487
5.1.3. Az alapellátás gondozási tevékenysége .................................................... 488
5.1.4. Egészségnevelés és tanácsadás ................................................................ 489
5.2. A komplex prevenciós feladatok integrált megvalósítása az alapellátásban ......... 489
xiii
A táblázatok listája
3.1. I-1. táblázat A népegészségügyi tevékenység etikai alapelvei (Amerikai Népegészségügyi Társaság,
2001) ................................................................................................................................................. 25
4.1. II-1. táblázat A nyers és a standardizált halálozás alakulása az Európai Régió (WHO) néhány
országában 2008-ban ........................................................................................................................ 36
4.2. II-2. táblázat A FÉRFIAK nyers és indirekt standardizált halálozási mutatóinak alakulása
Magyarország néhány megyéjében és Budapesten (2009) ............................................................... 38
4.3. II-3. táblázat A 18–20 éves sorozottak száma az észlelt elváltozások jellege és alkalmasság szerint,
2003-ban ........................................................................................................................................... 43
4.4. ................................................................................................................................................... 45
4.5. II-4. táblázat A csecsemőhalálozás alakulása születési súly szerint, és a kis súllyal születettek aránya
Magyarországon (1970–2009) .......................................................................................................... 48
4.6. II-5. táblázat A férfiak várható élettartamának alakulása egyes kiemelt életkorokban, néhány
országban (2008) .............................................................................................................................. 49
4.7. II-6. táblázat Elkerülhető halálozást okozó betegségek (halálokok) .......................................... 54
4.8. II-7. táblázat A 25–64 éves magyar férfiak ischaemiás szívbetegség (ISzB) okozta többlethalálozása
az EU15 férfi lakosságának halálozásához viszonyítva 2000-ben ...................................................... 57
4.9. II-8. táblázat A születéskor várható átlagos élettartam alakulása Magyarországon (1970–2008) 80
4.10. II-9. táblázat A magyar férfiak és nők születéskor várható átlagos élettartamának elmaradása az
osztrák lakosságétól (1980–2008) .................................................................................................... 81
4.11. II-10. táblázat. Magyarország 25–64 éves férfi és női lakossága relatív halálozási kockázatának
alakulása az EU15-átlaggal szemben haláloki csoportok szerint (1980, 1990, 2000, 2008) ............ 83
5.1. III-1. táblázat. A BNO-9 és a BNO-10 főcsoportjai .................................................................. 89
5.2. III-2. táblázat A 25–64 éves magyar férfiak és nők rosszindulatú daganatok okozta halálozásának
relatív kockázata* Magyarországon az EU15 átlaggal szemben (1970–2007) ................................... 92
5.3. III-3. táblázat A különböző rizikótényezők súlya (%) a daganatos betegségek etiológiai tényezői
között férfiak és nők esetében ........................................................................................................... 94
5.4. III-4. táblázat Európai Rákellenes Kódex .................................................................................. 97
5.5. III-5. táblázat A 25–64 éves férfiak és nők keringési rendszer betegségei okozta halálozásának relatív
kockázata* Magyarországon az EU15 átlaggal szemben (1970–2008) ............................................ 101
5.6. III-6. táblázat Szív- és érrendszeri betegségek korosztályonkénti és nemenkénti prevalenciájának
szélső értékei (%) a Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési Programban részt vevő tizenegy megyében
(2009. XII. 31.) ............................................................................................................................... 103
5.7. III-7. táblázat A metabolikus szindróma diagnosztikus kritériumrendszere az ATP-III és az IDF
szerint az európai populációra ........................................................................................................ 113
5.8. III-8. táblázat A metabolikus szindróma előfordulási gyakorisága (%) az európai férfiak és nők
körében, korcsoportonként ............................................................................................................. 113
5.9. III-9. táblázat Az emésztőrendszer betegségei körébe tartozó fődiagnózissal regisztrált fekvőbeteg-
felvételek nem szerint (Magyarország, 1996–2001) ....................................................................... 118
5.10. III-10. táblázat Mozgásszervi betegségek miatt rokkantnak nyilvánítottak gyakoriságának alakulása
(Magyarország, 1990–2008) ........................................................................................................... 123
5.11. III-11. táblázat A 0–64 éves férfiak és nők légzőrendszeri betegségek okozta halálozásának relatív
kockázata Magyarországon az EU15 átlaggal szemben (1970–2007) .............................................. 129
5.12. III-12. táblázat Egyes kiemelt légzőrendszeri betegségek miatt ellátott betegek gyakoriságának
alakulása a tüdőgondozók adatai alapján (1980–2001) .................................................................. 130
5.13. III-13. táblázat A motoros jármű közlekedési balesetek, illetve a balesetszerű esések okozta relatív
halálozási kockázat alakulása Magyarországon kor és nem szerint az EU 15 átlaggal szemben (1970–2008)
139
5.14. III-14. táblázat A halálos kimenetelű öngyilkosság relatív kockázata kor és nem szerint
Magyarországon az EU15 átlaggal szemben (1970–2008) ............................................................... 142
6.1. IV-1. táblázat Bejelentett fertőző megbetegedések száma Magyarországon, 1970–2009. évben 150
6.2. IV-2. táblázat A 2010. január 1-jétől érvényes oltási naptár .................................................... 156
6.3. IV-3. táblázat A légúti fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi
intézkedések ................................................................................................................................... 165
6.4. IV-4. táblázat Az enterális fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi
intézkedése ..................................................................................................................................... 178
xiv
népegészségtan
6.5. IV-5. táblázat Egyes élelmiszer-fertőzések, -mérgezések előfordulása esetén szükséges fontosabb
járványügyi intézkedések ................................................................................................................ 190
6.6. IV-6. táblázat Haematogen-lymphogen fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges fontosabb
6.7. IV-7. táblázat A kültakarón keresztül terjedő fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges
fontosabb járványügyi intézkedések ............................................................................................... 199
6.8. IV-8. táblázat A szexuális úton terjedő betegségek (STD-k) előfordulása esetén szükséges fontosabb
6.9. IV-9. táblázat HIV-fertőzöttség és AIDS-megbetegedés epidemiológiai adatai régiónként, 2009.
december ......................................................................................................................................... 211
6.10. IV-10. táblázat A zoonosisok előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedések
214
6.11. IV-11. táblázat A vírusos haemorrhagiás lázak (VHL) fontosabb általános mikrobiológiai,
etiopathologiai, epidemiológiai és klinikai jellemzői ..................................................................... 226
6.12. IV-12. táblázat A fertőző (szubakut) spongiform encephalopathiák (TSE) előfordulása esetén
szükséges fontosabb járványügyi intézkedések .............................................................................. 235
6.13. IV-13. táblázat Egészségügyi ellátással, ápolással összefüggő fertőzések, megbetegedések
előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedések .............................................. 239
7.1. V-1. táblázat Környezeti kóroki tényezők egyes mikrokörnyezetekben betöltött relatív jelentősége
250
7.2. V-2. táblázat Az anyagok méregkategóriákba történő besorolása akut orális LD50, illetve LC50
értékük alapján (az 1272/2008. európai közösségi rendelet alapján). ............................................. 255
7.3. V-3. táblázat Bizonyított emberi rákkeltő anyagok – 1. csoport .............................................. 257
7.4. V-4. táblázat „A piszkos tizenkettő” ........................................................................................ 279
7.5. V-5. táblázat Egyes levegőszennyezők egészségre gyakorolt hatásai ..................................... 287
7.6. V-6. táblázat Lakóépületek néhány jellemző beltéri légszennyezője ...................................... 288
8.1. VI-1. táblázat Bejelentendő foglalkozási megbetegedések jegyzéke ....................................... 301
8.2. VI-2. táblázat A munka-pihenési rend szabályozása meleg klímájú munkahelyeken ............. 326
8.3. VI-2. táblázat A munka-pihenési rend szabályozása meleg klímájú munkahelyeken ............. 326
8.4. VI–3. táblázat Néhány bizonyítottan humán karcinogén anyag (1. kategória), fokozott kockázattal járó
ipari folyamat, expozíciós forrás és rosszindulatú daganat célszerveinek jegyzéke az IARC-monográfiák
alapján ............................................................................................................................................. 356
9.1. VII-1. táblázat A születéskor és 65 éves korban várható átlagos élettartam alakulása nemek szerint a
különböző társadalmi kategóriákban 1972–2001 között, Angliában és Wales-ben ........................ 362
9.2. VII-2. táblázat Magyarország demográfiai profilja és annak várható változása az ENSZ
Népesedéspolitikai Osztálya szerint ............................................................................................... 376
9.3. VII-3.táblázat A 65 éves és idősebb férfiak és nők relatív halálozási kockázata Magyarországon az
EU15 átlaghoz viszonyítva haláloki főcsoportok és kor szerint (2009)) .......................................... 378
9.4. VII-4.táblázat Az idős férfiak és nők öngyilkosság, illetve balesetszerű esés miatti halálozásának
relatív kockázata Magyarországon az EU15 átlaghoz viszonyítva (1980–2009) ............................. 380
9.5. VII-5. táblázat A Beck-féle depressziós skála pontértékeinek megítélése ............................... 390
9.6. VII-6. táblázat A dohányzás abbahagyása után észlelhető kedvező változások ...................... 396
10.1. VIII-1. táblázat. Az egyes testtömegindex (BMI) kategóriák osztályozása az Egészségügyi
Világszervezet szerint ..................................................................................................................... 414
10.2. VIII-2. táblázat A test átlagos zsírtartalma (%) életkor, nem és BMI-értékek szerint csoportosítva
415
10.3. VIII-3. táblázat Elégtelen jódellátottság előfordulása az átlagpopulációban és a jódozott sót használó
háztartások aránya WHO-régiók szerint ......................................................................................... 424
10.4. VIII-4. táblázat Az elhízás kockázatát befolyásoló tényezők a bizonyítékok rangsorolása szerint
427
10.5. VIII-5. táblázat A szív- és érrendszeri betegségek kockázatát befolyásoló táplálkozási és azzal
kapcsolatos tényezők a bizonyítékok rangsorolása szerint ............................................................. 431
10.6. VIII-6. táblázat A daganatos betegségek megelőzésére vonatkozó táplálkozási ajánlások ... 434
10.7. VIII-7. táblázat Ajánlott tápanyag beviteli értékek a táplálkozástól függő krónikus betegségek
megelőzésére .................................................................................................................................. 437
11.1. IX-1. táblázat. Az egészségügyi ellátás szereplőinek érdekviszonyai ................................... 452
11.2. IX-2. táblázat Háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátottság Magyarországon ..................... 454
11.3. IX-3. táblázat A fontosabb egészségügyi szolgáltatások ....................................................... 456
11.4. IX-4. táblázat Az Európai Unió régi (2004 előtt felvett) tagállamainak GDP és humánerőforrás
adatai az egészségügyi ellátás területén .......................................................................................... 459
xv
népegészségtan
11.5. IX-5. táblázat Az Európai Unió új (2004-ben és 2006-ban felvett) tagállamainak (kivéve a balti
államokat) GDP és humánerőforrás adatai az egészségügyi ellátás területén ................................. 460
11.6. X-6. táblázat A szolidaritás és a kockázat alapú biztosítások összehasonlítása ..................... 464
11.7. IX-7. táblázat Az egészségügy szereplői a biztosítás típusa szerint ...................................... 464
11.8. IX-8. táblázat Az egyes finanszírozási rendszerek előnyei és hátrányai ................................ 466
11.9. X-9. táblázat A gyógyító-megelőző ellátás 2012-re tervezett kiadásainak főbb tételei (millió Ft)
467
11.10. IX-10. táblázat A 2012. évi költségvetés tervezett fontosabb bevételi források százalékos
megoszlása ...................................................................................................................................... 467
11.11. IX-11. táblázat Az egészségbiztosítási kiadások csökkentésének egészségpolitikai lehetôségei 469
11.12. IX-12. táblázat A minőség dimenziói és értelmezésük Maxwell szerint (1992) .................. 479
xvi
1. fejezet - A tankönyv szerzői
Ádány Róza, az MTA doktora
egyetemi tanár
Debreceni Egyetem
Orvos- és Egészségtudományi Centrum
Népegészségügyi Kar
Megelőző Orvostani Intézet
Ádám Balázs, PhD
egyetemi docens
Aszmann Anna, dr.
szaktanácsadó
Országos Gyermekegészségügyi Intézet
Bárdos Helga, PhD
egyetemi docens
Dévai György, az MTA doktora
egyetemi tanár
Debreceni Egyetem
Tudományegyetemi Karok
Természettudományi és Technológiai Kar
Hidrobiológiai Tanszék
Forgács Iván, PhD
emeritus professzor
Semmelweis Egyetem
Egészségtudományi Kar
Egészségfejlesztési és Klinikai Módszertani Intézet
Forrai Judit, PhD
1
A tankönyv szerzői
habilitált egyetemi docens
Semmelweis Egyetem
Általános Orvostudományi Kar
Népegészségtani Intézet
Gődény Sándor, PhD
egyetemi docens
Debreceni Egyetem
Ilyés István, PhD
egyetemi tanár
Debreceni Egyetem
Családorvosi- és Foglalkozás-egészségügyi Tanszék
Institoris László, PhD
egyetemi docens
Szegedi Tudományegyetem
Igazságügyi Orvostani Intézet
† Kopp Mária, az MTA doktora
egyetemi tanár
Semmelweis Egyetem
Magatartástudományi Intézet
Kósa Karolina, PhD
egyetemi docens
Debreceni Egyetem
2
Egészségfejlesztési Tanszék
Kovács Lajos, dr.
igazgató
Derkon Vezetési Tanácsadó Kft.
† Morava Endre, PhD
egyetemi tan á r
Semmelweis Egyetem
Közegészségtani Intézet
Papp András, PhD
habilitált egyetemi docens
Paulik Edit, PhD
egyetemi docens
Sándor János, PhD
egyetemi docens
Debreceni Egyetem
Biostatisztikai és Epidemiológiai Tanszék
Simon Tamás, PhD
emeritus professzor
Semmelweis Egyetem
Ungváry György, az MTA doktora
ny. egyetemi tanár
3
V. Hajdú Piroska, dr.
ny. egyetemi adjunktus
Vezér Tünde, PhD
egyetemi docens
Vokó Zoltán, PhD
főigazgató
Országos Egészségfejlesztési Intézet
4
2. fejezet - Előszó
A környezet és a társadalom fenntartható fejlődésének korunkban egyre hangsúlyosabbá váló eszménye és
igénye az „egészség” fogalmának többszintű újraértelmezéséhez vezetett. A XXI. század elejének egészség-
gazdaságtani tanulmányai bizonyítják, hogy a lakosság egészségi állapotának javulása nem pusztán
következménye egy ország társadalmi-gazdasági fejlődésének, de elengedhetetlen feltétele is annak. Az
egészség multidiszciplináris megalapozottságú, össztársadalmi aktivitásra épülő fejlesztése, a betegség és
rokkantság megelőzése hazánk gazdasági fejlődése szempontjából is stratégiai fontosságúvá vált. A Bolognai
dekrétum szellemében napjainkban hazánkban is újjászerveződő felsőoktatás keretében általában is, de
különösen az orvos- és egészségtudományi képzésen belül a betegségmegelőzés és egészségfejlesztés
tudománya, a „megelőző orvostan és népegészségtan” jelentősége felértékelődött. E tankönyv célja azon
ismeretek szintézise a graduális orvos- és egészségtudományi képzés számára, melyek megalapozzák a jövő
orvosainak/egészségügyi dolgozóinak szakmai és társadalmi összefogásban végzett prevenciós tevékenységét. E
tankönyvet a magyar népegészségügyi felsőoktatás fejlesztése iránt elkötelezett, szerkesztője, szerzői és
lektorai, valamint kiadója azzal a reménnyel bocsátják útjára, hogy hasznos forrásmunkaként szolgál a
népegészségügyi ismeretek oktatásához, és egyben kérik, hogy használói konstruktív kritikai megjegyzéseikkel
segítsék az esetleges hibák kijavítását.
Debrecen, 2006. szeptember
Ádány Róza
5
Előszó a második kiadáshoz
A graduális orvos- és egészségtudományi képzés számára a Megelőző orvostan és népegészségtan tankönyv első
kiadása hat esztendővel ezelőtt jelent meg. A második, átdolgozott kiadás megjelentetését nem pusztán az a tény
teszi indokolttá, hogy az első kiadás példányai elfogytak, hanem a tankönyv jelentős részét kitevő
népegészségügyi elemzések frissítésének szükségessége is. Bár hazánkban az elmúlt években népegészségügyi
mutatóink előnytelen alakulása mellékessé vált az egyre mélyülő gazdasági, politikai és morális válság generálta
események mellett, a nemzetközi színtéren a népegészségügyi tevékenység egyre inkább felértékelődik. Az
Európai Unió egyik vezető egészségpolitikusa a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy egy ország egészségügyi
kultúrájának fokmérője népegészségügyi szolgáltatásainak színvonala; az oxfordi egyetem tudástranszfer
igazgatója, két éve publikált cikkének címében pedig egyenesen azt állítja, hogy a XXI. század kultúrája a
népegészségügy égisze alatt bontakozhat ki. A tankönyv szerkesztője, szerzői és lektorai maximális szakmai
elkötelezettséggel törekedtek arra, hogy a graduális orvos- és egészségtudományi képzés különböző szakain
tanuló hallgatók értékes, modern népegészségügyi ismeretanyag birtokába jussanak a tankönyv anyagának
elsajátítása során, s ezáltal képessé váljanak szakterületük nemzetközi mércével mérve is korszerű,
közösségorientált művelésére.
Debrecen, 2012. június
Ádány Róza
vi
3. fejezet - I. A megelőző orvostan és
népegészségtan tárgya
1. A megelőző orvostan és népegészségtan
definíciója
A megelőző orvostan az orvostudomány azon ismeretanyagának összessége, amely elméleti alapul szolgál a
lakosság, ill. meghatározott közösségek egészségének védelmét és fejlesztését, a betegség és fogyatékosság
megelőzését, ill. azok manifesztációjának késleltetését célzó szakmai tevékenységekhez. A megelőző
orvostudomány egyrészt az elméleti és klinikai orvostudományok azon eredményeit rendszerezi, amelyek
prevenciós stratégiák és intézkedések alapjául szolgálhatnak, másrészt biostatisztikai módszerekkel,
epidemiológiai kutatások keretében az ismeretek populációs szintű érvényességét teszteli, s feltárja a betegség
megelőzés lehetőségeit.
A megelőző orvostan egyéb egészségtudományi szakterületek, valamint a biostatisztika, az epidemiológia, az

egészségügyi menedzsment, az egészségpolitika, az egészség-gazdaságtan, a jogtudomány, a szociológia, a
környezet-egészségtan és a magatartástudomány releváns ismeretanyagával – a népegészségügyi tevékenység
elméleti alapját jelentő – népegészségtanná ötvöződik.
2. A népegészségügy fő funkciói
A népegészségügy első definíciójának (Last, 1987) megalkotása óta számos módosított verzió látott napvilágot,
melyek apróbb részletekben eltérnek ugyan, de valamennyinek közös eleme, hogy „a népegészségügy
interszektoriális, a társadalom valamennyi szférájára és rétegére építő tevékenység az egészség védelme és
fejlesztése, a betegségek, sérülések és rokkantság megelőzése érdekében”.
A népegészségügyi tevékenység szervezeti kereteinek kialakítása, működtetése és felügyelete, finanszírozása

kormányzati feladat, ugyanakkor professzionális szakembergárda által szervezett és irányított szakmai
tevékenység.
Jellemzően három fő funkciója került szakmai dokumentumokban megfogalmazásra:
–a lakosság egészségi állapotának monitorozása, a veszélyeztetett közösségek/egyének azonosítása, az

egészségproblémák és prioritások meghatározása,
–az egészségproblémák megoldására szolgáló népegészségügyi intézkedések kimunkálása és foganatosítása

együttműködésben kormányzati és civil szervezetekkel,
–annak biztosítása, hogy az egészségügyi szolgáltatások (beleértve az egészségfejlesztési és betegség-

megelőzési szolgáltatásokat) megfelelőek, költséghatékonyak és mindenki számára elérhetőek legyenek.
Fentiek teljesítése érdekében a népegészségügy alapvető feladatai:
1.a lakosság egészségi állapotának folyamatos monitorozása, az egészségproblémák és az egészséget károsító

veszélyforrások azonosítása,
2.az egészségproblémák hátterének feltárása,
3.a lakosság tájékoztatása az egészségproblémákról és azok megelőzésének/kezelésének lehetőségeiről,
4.a társadalom mozgósítása a problémák megoldása érdekében, partnerség kialakítása az érintett kormányzati és
civil szervezetek között,
5.egészségfejlesztési, betegségmegelőzési programok kifejlesztése,
6.az egészségorientált döntéshozás és jogalkotás támogatása és érvényesítése,
7
I. A megelőző orvostan és
7.az egészségügyi szolgáltatások tervezésének támogatása, az általános elérhetőség biztosítása,
8.a népegészségügy humán erőforrásának biztosítása és továbbképzése,
9.az egészségügyi szolgáltatások effektivitásának, hozzáférhetőségének elemzése,
10.tudományos kutatások tervezése és kivitelezése konkrét népegészségügyi problémák elemzéséhez.
A népegészségügy fő területei:
• Biostatisztika és epidemiológia
• Környezet-egészségügy
• Fertőző betegségek epidemiológiája
• Nem fertőző betegségek epidemiológiája
• Táplálkozás- és élelmezés-egészségügy
• Anya- és csecsemővédelem
• Iskola-egészségügy
• Foglalkozás/munka-egészségügy
3. A népegészségügyi ciklus és működése

Az eredményes népegészségügyi tevékenység egyszerűsített modellje egymásra épülő ciklusok sorozata. Egy
cikluson belül három fázis jellegzetes logikai rendben követi egymást, s egy ciklus vége (harmadik fázisának
értékelési periódusa) szükségszerűen jelenti a következő ciklus kezdetét (I-1. ábra).
I-1. ábra A népegészségügyi ciklus
Egy cikluson belül
I.az első fázis: a lakosság egészségi állapotának (és az azt befolyásoló tényezőknek) szigorú szakmai
szempontok szerint elvégzett epidemiológiai elemzése, melynek értékelése a helyzetelemzés fázisa. Ebben a
fázisban gyakran kerül sor egy-egy adott egészségindikátor és egészség-determináns esetében az időbeli
8
alakulás jellemzésére ill. annak megállapítására, hogy valamilyen vonatkoztatási értékhez viszonyítva történt-e
(s ha igen milyen előjelű és mértékű) változás.
II.a második fázis: a helyzetelemzés adataira építve a problémák (s következésképp a lakosság népegészségügyi
szükségletei) azonosításának és rangsorolásának fázisa.
A ciklus ezen fázisa a lehetőség-elemzéssel folytatódik, melynek során fel kell tárni, mely problémák
kezelésére, milyen lehetőségek kínálkoznak, s ezen elemzésre építve készülhet el a stratégiai terv, mely már
egészségcélokat is rögzít. Az egészségcélok általában egy vagy több egészségi állapot-mutató (vagy azzal
összefüggő un. egészségdetermináns) változtatásának tervezett irányát és mértékét rögzítik (pl.: a szívinfarktus
okozta halálozás mértékének legalább 10%-os csökkentése a 35–64 éves férfiak körében)
III.A harmadik fázis: az azonosított problémák megoldását/mérséklését célzó konkrét egészségfejlesztési

programok tervezésének és megvalósításának fázisa.
A megvalósítás fázisa szükségszerűen kapcsolódik a program hatékonyságának elemzésével, azaz annak

megállapításával, hogy a program keretében végzett népegészségügyi tevékenység eredményes-e, s ha igen,
milyen mértékben. Az erre a kérdésre adott válasz döntő jelentőségű nemcsak az elvégzett (vagy folyamatban
lévő) népegészségügyi tevékenység eredményességének megítéléséhez, de a további tevékenység tervezése
szempontjából is. A válaszadás szükségszerű visszacsatolást jelent a ciklus I. fázisához, hisz csak az egészségi
állapotmutatók és egészségmagatartási mutatók (numerikus indikátorok) kedvező változása alapján
nyilvánítható egy program eredményesnek; míg ellenkező esetben felfüggesztendőnek, vagy legalább is
módosítandónak. Így elmondható, hogy a helyzetelemzés a népegészségügyi tevékenység meghatározó eleme,
hisz nélkülözhetetlen
a)a népegészségügyi problémák azonosításához, jellemzéséhez, rangsorolásához,
b)az egészségcélok egzakt meghatározásához,
c)a népegészségügyi programok és akciók tervezéséhez, azok hatékonyságának méréséhez, s a mindenkori

szükséges módosítások megtételéhez.
4. A népegészségügy története, fejlődése

Anélkül, hogy a tudományterület megnevezésre került volna, az egészségi állapot javítását és a betegségek
megelőzését célzó törekvés a történelmi kor kezdetétől jól azonosítható az egyén és a közösség szintjén
egyaránt.
I.A személyi higiéné, a kicsapongásoktól mentes, kontrollált életvitel fontosságának hangsúlyozása az egészség
megőrzése szempontjából a legkorábbi írott emlékekben is fellelhető. Bibliai intelmek is ősi tapasztalatokat
rögzítenek (a kézmosás szükségessége, a promiszkuitás kerülése, stb). Archeológiai leletek az ember épített
környezetének (l. egyiptomi, római építészeti emlékek) egészségtudatos tervezésére utalnak (I-2. ábra).
9
I-2. ábra Római fürdő archeológiai leletek alapján elkészített rekonstrukciós rajza
II.A betegségek elleni, már össztársadalmi szinten szervezett, küzdelem példáit a járványok kapcsán
azonosíthatjuk. Az ókor és a középkor történelemformáló, milliók pusztulását okozó járványai (pestis, himlő,
lepra) kapcsán, a tudományos ismeretanyag hiánya miatt igazán hatásos védekezésre nem volt mód, de a
korabeli járványügyi intézkedések egyes mozzanatai (pl. a temetkezés általános szokássá válása; a XIII. század
közel 20.000, a leprások izolálására szolgáló leprosoriuma vagy a himlő elleni kezdetleges ázsiai vakcinációs
próbálkozások) a fertőzések terjedésének, sőt esetenként okának, empirikusan korrekt értelmezésére utalnak (I-
3. ábra).
I-3. ábra Himlő elleni vakcinációra alkalmazott kínai „készlet” a XI. századból
III.1700. a megelőző orvostan szubdiszciplináinak kialakulása szempontjából mérföldkőnek számít, ekkor került
közlésre ugyanis Ramazzini „De morbis artificum diatriba” című munkája, mely joggal tekinthető a
foglalkozásegészségtan első szakkönyvének. Ramazzini túllépett azon a korábban is létező tapasztalaton,
miszerint bizonyos foglalkozást űzők körében egy-egy betegség halmozottan fordul elő, és rámutatott az ipari
ártalmak egészségkárosító hatásának elemzésén keresztül az üzemekben a megelőző intézkedések fontosságára
(I-4. ábra).
10
I-4. ábra Bernardino Ramazzini
IV.A XVIII. század végére, a XIX. első felére koncentrálódnak azok a korai tanulmányok, melyek a társadalmi
tényezők és az egészségi állapot összefüggésére irányították a figyelmet. Erre az időszakra tehető az a
felismerés, hogy a szociális helyzet javítása a lakosság egészségi állapota javításának is egyik leghatékonyabb
eszköze. A társadalmi egyenlőtlenség leképeződik az egészségi állapot egyenlőtlenségeiben, s a szegénység, bár
közvetetten ható, de meghatározó jelentőségű kóroki tényező.
V.A XIX. század második feléhez, Pettenkofer és követőinek munkásságához, köthető a környezet-egészségtan
önálló tudományterületként való megjelenése (I-5. ábra). Annak felismerése, hogy környezeti tényezők az
ember egészségi állapotát, sőt egészség-érzetét nagymértékben befolyásolják olyan ősi tapasztalat, mely az
embert érő környezeti hatások ellenőrzésének gyakorlatát is kialakította (l. a lakókörnyezetre vonatkozó
higiénés előírásokat rögzítő heidelbergi kéziratot a XV. századból), de a környezeti hatások és az egészségi
11
állapot összefüggésének tudományos igényű (fizikai és kémiai módszertanra épített) vizsgálata Pettenkofer
munkássága révén jelent meg és vált általános szakmai gyakorlattá. Max Pettenkoffer-nél tanult (majd
tanulmányutakat tett számos európai országban) a magyar közegészségügy nemzetközileg elismert „első
apostola”, Fodor József (I-6. ábra) is. Nevéhez fűződik – többek között – az első egyetemi közegészségtani
tanszék megalapítása Budapesten (1874), a hazai közegészségtani (elsősorban járványtani) kutatások elindítása,
Budapest csatornázásának szakmai megalapozása, az iskolaorvosi hálózat megteremtése, az egészségtan iskolai
oktatásának bevezetése.
I-5. ábra Max Pettenkofer
12
I-6. ábra Fodor József
VI.A XIX–XX. századok fordulóján született meg a hiánybetegség és a vitamin fogalma, s egyúttal annak
felismerése, hogy a táplálkozás nemcsak mennyiségi, de minőségi szempontból is kritikus tényező az egészségi
állapot meghatározásában. A rachitis, a skorbut, a beriberi, az endemiás golyva és a pellagra a leküzdhető, sőt
megelőzhető betegségek példáivá váltak. A táplálkozás- és élelmezésegészségtannak mapjainkban nem csupán
az ún. táplálkozás-függő betegségek etiológiai értelmezésével és megelőzésével kell foglalkoznia, de a fejlett
gazdaságú országok jellemzően tehetős polgárai körében születő újabb és újabb táplálkozási divatirányzatok
kihívásaira is reflektálnia kell.
VII.Az újkor járványügyi gyakorlatának minőségi változását a mikrobiológia, az immunológia és a

farmakológia forradalma, a kórokozó mikróbák azonosításának, a szervezet ellenük folytatott küzdelmének
13
megismerése és a kemoterapeutikumok (antimikróbás szerek) felfedezése hozta. A járványok sikeres

megfékezése avatta a megelőző orvostan egyik mai szubdiszciplináját, a járványtant alapvető társadalmi
szükségletet kielégítő, az emberiség javát szolgáló önálló tudománnyá. Robert Koch úttörő munkássága e
területen meghatározó jelentőségű (I-7. ábra).
I-7. ábra Robert Koch
VIII.A népegészségügy legnagyobb sikereit az elmúlt évszázadban a fertőző betegségek okozta járványok elleni
küzdelem területén érte el. A WHO által szervezett és irányított, a himlő eradikációjára irányuló program
sikeressége, melynek eredményeként a WHO 1979-ben deklarálta a világ himlőmentességét, nemcsak a
népegészségügyi tevékenység össztársadalmi elismertetésének ügyét szolgálta kiválóan, de a szakterület
fejlődésének is új lendületet adott. Ennek köszönhető, hogy a poliomyelitis felszámolására irányuló program
fontos részeredményeként, 2003 végén, Európa polio-mentességét is bejelentette a WHO.
14
A védőoltások kifejlesztésének, s folyamatos továbbfejlesztésének eredménye, hogy számos pusztító

népbetegség, mint a tuberculosis, a diftéria, a kanyaró, a skarlát, a szamárköhögés, a tífusz, a járványos tüdő- és
agyhártya-gyulladások ma már a jól kontrollált fertőző betegségek közé tartoznak.
Sikerei mellett a népegészségügyi tevékenység számos kudarccal szembesült, változatlan kihívásokkal néz
szembe.
•A fertőző betegségek elleni küzdelem sikerei mellett folyamatos, világszerte érvényesülő problémát jelentenek
az influenza-járványok, mivel a kórokozó nagy variabilitása miatt igazán hatékony védőoltással nem
rendelkezünk.
•A szexuális úton terjedő betegségek általában súlyos gondot jelentenek, közöttük az AIDS kiemelt jelentőségét
nemcsak a betegség rendkívül magas incidenciája és prevalenciája adja, de az a tény is, hogy hatékony
védőoltás nincs a halálos kór ellen.
•Bár Európa fejlett országaiban a malária csak szórványosan előforduló behurcolt betegségként ismert, fontos
rámutatnunk arra a tényre, hogy Afrika és Dél-Kelet-Ázsia országaiban milliókat sújtó betegség, mellyel
szemben az egyre gazdagodó kemoprofilaktikus arzenál is hatástalan. E két világrész mocsaraiban
nagymértékben elszaporodtak azon szúnyog törzsek, melyek mindenféle kemoterapeutikummal szemben
rezisztens Plasmodium falciparum kórokozót hordoznak.
•A világ fejlett országaiban egyre nagyobb kihívást jelentenek a nem fertőző krónikus betegségek, köztük a
kardiovaszkuláris, daganatos, mentális, idegrendszeri, mozgásszervi és krónikus obstruktív tüdőbetegségek.
Ezen nem fertőző (bár esetenként fertőző betegség talaján kialakult) betegségek jelentős részében a kóroki
tényezők nem, vagy csak részben, kerültek azonosításra, mely az igazán hatékony preventív intervenció gátját
jelenti.
•A fejlett és az ipari fejlődés útjára lépett országokban súlyos egészség- és társadalmi terhet jelentenek a közúti
balesetek (elsősorban a motoros jármű balesetek) okozta halálozások és a maradandó, súlyos
egészségkárosodások. Az ún. külső okok (baleset, sérülés, mérgezés, erőszak, öngyilkosság stb.) okozta
halálozás súlya a haláloki struktúrában különösen magas a közép-kelet-európai és a balti országok lakossága
esetében.
•A világszerte szaporodó szennyezett ipari övezetek lakossága esetében a különböző betegségeket okozó
környezeti expozíciók jelentenek kiemelt problémát. A környezeti eredetű megbetegedések kontrollja is csak a
népegészségügy interszektoriális működtetése esetén valósulhat meg. A tudományos technikai forradalom,
Földünk exponenciális népesedése, az urbanizáció, a gazdaság minden szféráját átható kemizáció a
környezetszennyezés elképesztő mértékével is társul, mely a környezet-egészségtant új kihívásokkal szembesíti.
Rachel Carson (I-8. ábra). „Silent Spring” c. könyve (1962) az igényes ismeretterjesztés eszközeivel érzékelteti
ezeket a veszélyeket, s a mai napig kiválóan alkalmas a laikus és szakmai közvélemény figyelmének felkeltésére
is.
15
I-8. ábra Rachel Carson
•Az elmúlt évtizedek társadalmi változásai az egyén elmagányosodásának irányába hatnak, azaz az anomia
súlyozott előfordulási gyakoriságával szembesülünk.
IX.A XX. század második felét a genetika térhódítása jellemezte. Az átörökítő anyag, a betegség asszociált
gének és génhibák megismerése a betegségekkel szembeni fogékonyság genetikai hátterének – ma még csak
részleges – feltárását tette lehetővé. Napjainkban (a HUGO projekt befejeztével, a human genom szekvenciáját
megismerve) egyre erőteljesebben fogalmazódik meg az igény, hogy a genetika, ill. a genetikai epidemiológia
eredményeit a mindennapi népegészségügyi tevékenységben is hasznosítsák, s mára a népegészségügyi
genomika a népegészségtan önálló szubdiszciplinájáva fejlődött.
16
5. Az egészség definíciója
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Alkotmányának előszavában az egészség alábbi definíciója szerepel:
„Az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jólét állapota, nem pusztán a betegség vagy fogyatékosság
hiánya.”
Bár ez a „egészség” meghatározás az Alkotmány aláírása (1946) óta nem változott, s vitathatatlanul a legtöbbet
idézett, teljes az egyetértés abban, hogy ez a definíció sokkal inkább idealisztikus célképzetet fogalmaz meg,
mintsem a mindennapos népegészségügyi tevékenység – akár individuális, akár közösségi szinten – elérendő
vagy elérhető célját.
Ezért nem meglepő, hogy a szakirodalomban számos egészségdefiníció lelhető fel, melyek közül Stokes és
társai (1982) meghatározása, mint az egyik széles körben elfogadott példa említhető. E definíció az „egészség”
meghatározása kapcsán az alábbiakat ötvözi:
•anatómiai integritás,
•alkalmasság értékes szerep betöltésére a családban, a munkahelyen és a társadalomban,
•alkalmasság a fizikai, biológiai és szociális stresszhelyzetek feldolgozására,
•a „jóllét” érzése,
•mentesség a megbetegedés és az idő előtti halálozás fenyegetésétől.
Leegyszerűsítve, az egészség a funkcionalitás az egyén számára megfelelőnek ítélt szintje. Tekintettel arra a
körülményre, hogy tökéletes egészség a gyakorlatban nem létezik, döntő tényező az egyén egészségérzete, azaz
milyen mértékben elégedett fizikai, szellemi és szociális állapotával, általában funkcionalitásával. Az objektív
mutatókkal jellemzett egészségi állapot gyakran nincs összhangban az egyén egészségérzetével – az ún. pozitív
gondolkodás pozitív viszonyulást jelenthet egészségproblémáihoz is, s azok funkcionális állapotában kevésbé
jelentenek gátló tényezőt, míg máskor a fizikálisan és mentálisan viszonylag jó egészségi állapotát is
kedvezőtlennek ítéli meg az egyén nyomasztó szociális-gazdasági gondjai közepette.
5.1. Egészségdeterminánsok
Egészségdeterminánsok alatt azokat az alapvető tényezőket és hatásokat értjük, melyek az egyén, és kiterjesztett
értelemben egy közösség, egészségi állapotát meghatározzák (I-9. ábra). Ismeretük nem kizárólag az egészség
meghatározottságának értelmezéséhez szükséges, de a népegészségügyi intervenciók támadáspontjának
meghatározásához is. Az egészségdeterminánsok kedvező befolyásolásával az egyén és a közösség egészségi
állapota javítható.
17
I-9. ábra Egészségdeterminánsok
Az egészségdeterminánsok legfőbb kategóriái a következők:
1.jövedelmi támogatottság (jövedelmi viszonyok),
2.társadalmi támogatottság (szociális ellátórendszer fejlettsége),
3.iskolázottság,
4.foglalkoztatottság és munkakörülmények (gazdasági helyzet),
5.fizikai környezet,
6.magatartási, életmódtényezők,
7.egészséges fejlődés (gyermekkor) biztosítottsága,
8.egészségügyi szolgáltatások fejlettsége és elérhetősége,
9.genetikai (biológiai) tényezők,
10.kulturális sajátságok.
Összefoglalva állítható, hogy egészség csak akkor lehetséges, ha adottak a lehetőségek (források) az emberi
szükségletek kielégítésére, s ha az élet- és munkakörülmények mentesek az egészségkárosító szennyező
anyagoktól, kórokozóktól és fizikai veszélyforrásoktól.
Az egészség meghatározásában a különböző determinánsok súlya nem azonos. Bár az egyes tényezők
meghatározó szerepének súlya vitatott (s különböző közösségekben ténylegesen is eltérő lehet), általában
elfogadható, hogy a genetikai tényezők kb. 15–30%-ban, az egészségügyi ellátás színvonala 10–15%-ban
határozzák meg az egészségi állapotot, míg a fennmaradó 55–75%-ért a társadalmi-gazdasági státusszal és az
iskolázottsággal szoros összefüggést mutató életmódtényezők felelősek. Természetesen ez a globális becslés az
egyes betegségek etiológiájának értelmezéséhez nem jelent támpontot: a betegségek kialakulásában a genetikai
és a tág értelemben vett környezeti tényezők együtthatásának és változó mértékű érvényesülésének elvét ma
általánosan elfogadottnak tekinthetjük.
6. A prevenció és szintjei
18
Az igen összetett struktúrájú népegészségügyi tevékenységen belül sajátos, kiemelt helyet foglal el a betegségek
megelőzését célzó ún. prevenciós (preventív) tevékenység. Célja az esetek egy részében valóban a betegségek
általános értelemben vett megelőzése (egészséges életmód propagálása) vagy adott konkrét betegség megelőzése
(célzott immunizálás), de a mindennapi gyakorlatban a prevenciós tevékenység (s maga a prevenciós szemlélet)
is sokkal bonyolultabb. A fejlett országokban a népesség elöregedése, a betegségek iránti genetikai fogékonyság
egyre alaposabb megismerése, a prevenciós tevékenység célját illetően is óvatosabb fogalmazásra int. Ma már
sokkal inkább realisztikusnak érezzük a prevenció értelmezését, miszerint azon tevékenységek összessége, mely
egyes betegségek esetében azok incidenciájának minimálisra szorítását (veleszületett rendellenességek, egyes
fertőző betegségek stb.), míg más betegségek esetében azok megjelenésének késleltetését, szövődményeik
mérséklését (krónikus, nem-fertőző betegségek) célozza.
A prevenció összetett gyakorlatát szintjei teszik értelmezhetővé:
1.Primer prevenció (elsődleges megelőzés) alatt mindazon tevékenységek összességét értjük, melyek célja az
egészség általános védelme, az egészségkárosodás és megbetegedés bekövetkezésének megelőzése. Ez a
tevékenység a potenciálisan betegségokozó (etiológiai és/vagy kockázati) tényezők lehetőség szerint teljes, de
legalább részleges kiiktatását vagy hatásukkal szemben a védekezőképesség kialakítását illetve fokozását
célozza. A sikeres primer prevenciós tevékenység a betegségek incidenciájának csökkenését eredményezi.
Jellemző primer prevenciós tevékenységek: a dohányzás és mértéktelen alkoholfogyasztás elleni programok,
táplálkozás-egészségügyi programok; az egészséges életmód kora gyermekkori kialakítása, a fizikai aktivitás
növelése, a biztonságos lakó- és munkahelyi környezet fenntartását/kialakítását célzó programok, a fertőző
betegségekkel szembeni védettség kialakítása immunizálás vagy kemoprevenció révén stb.
2.Szekunder prevenció (másodlagos megelőzés)
Célja a megbetegedés, ill. az annak kialakulásához kapcsolódó kóros állapotok korai, lehetőleg a preklinikai
szakaszban való, felismerése, annak érdekében, hogy a hatásos kezelés mielőbb megkezdődhessen. A korai
felismerés alapvető lehetőségeit a szűrővizsgálatok jelentik.
3.Tercier prevenció (harmadlagos megelőzés)
Mindazon tevékenységek összességét jelenti, melyek célja adott sérülések és betegségek kapcsán a
szövődmények, tartós károsodások, rokkantság kialakulásának megelőzése. Következésképp ebben a
megközelítésben a gyógyítás megelőző tevékenységet is jelent; különösen igaz ez a rehabilitációs ellátás
vonatkozásában.
A primer és a szekunder prevenció határterületének tekinthető az ún. fenotípus prevenció, mely a genetika
eredményeinek népegészségügyi hasznosítását jelenti. A betegségekkel szembeni fogékonyság genetikai háttere
egyre inkább ismertté válik, s természetesen nem lehet népegészségügyi cél a fogékony genotípusok kiiktatása a
populációból. Ma már nem kétséges Elliot Joslin (1869–1962) kijelentésének – miszerint a gének betöltik a
fegyvert, s az életmód húzza meg a ravaszt („Genes load the gun, lifestyle pulls the trigger.”) – igazságtartalma,
s a népegészségügyi gyakorlatban is elfogadásra került az a koncepcionális közelítés, hogy a preventív
intézkedéseknek a gén és környezet veszélyes interakcióinak gátlására kell törekednie, azaz a fenotípus
manifesztációját kell megakadályoznia, ill. késleltetnie.
6.1. Szűrővizsgálatok
A szűrővizsgálatok jellemzően gyorsan, gyakorlatilag veszélytelenül és viszonylag olcsón kivitelezhető tesztek
vagy egyéb eljárások alkalmazásával a teljes populáción, ill. annak egy jól definiált csoportján azzal az igénnyel
elvégzett vizsgálatok, hogy a csoport tagjai között egy adott betegség által valószínűleg érintettek azonosításra
kerüljenek.
A szűrés nem diagnosztikus eljárás, a kiemelt, valószínűleg beteg egyének esetében a szűrővizsgálatot
diagnosztikus vizsgálat(ok) követi(k).
Egy szűrővizsgálat (teszt) esetében amellett, hogy az olcsó, gyors, könnyen kivitelezhető és veszélytelen (az
egyén számára elfogadható) legyen, alapvető elvárás a megbízhatóság, megismételhetőség, hitelesség,
szenzitivitás és specifitás. Kellően szenzitív és specifikus tesztek alkalmazása esetén várható el az, hogy az adott
szűrési teszttel nyert eredmény prediktív értéke (azaz, hogy egy pozitív szűrési eredményű személy valóban
beteg, ill. egy negatív szűrési eredményű személy a betegségtől ténylegesen mentes) megfelelő lesz.
19
A szűrővizsgálatok számos szempont szerint osztályozhatók, népegészségügyi megközelítésben az érintettek

köre és a felderítendő megbetegedés alapján történik leggyakrabban csoportosításuk.
1.Tömeges szűrővizsgálatok
Az elnevezés azt hangsúlyozza, hogy az adott szűrővizsgálat kiterjed a teljes, potenciálisan érintett lakosságra.
Jellemző példái az újszülöttek szűrővizsgálata (pl. fenilketonuriára), a terhesek, ill. a magzat szűrése fejlődési
rendellenességek kimutatására (pl. ultrahang vizsgálattal stb.)
2.Előírt szűrővizsgálatok
A lakosság adott nemű és korcsoportba tartozó egyedeinek megfelelő időszakonként végzett rendszeres
szűrővizsgálata, mely egy adott betegség korai kimutatását célozza (pl.: az emlőrák, méhnyak-rák, vastagbél-
végbélrák kimutatására szervezett szűrővizsgálatok)
3.Célzott szűrővizsgálatok
Olyan csoportok esetében rendszeres időközönként vagy esetenként végzett szűrővizsgálatok, melyeknél káros
környezeti expozíció feltételezhető, vagy egy adott betegséggel szemben fennáll a fokozott fogékonyság
lehetősége. (Pl. foglalkozásokhoz kötött szűrővizsgálatok, familiáris/etnikai halmozódást mutató genetikai
betegségek szűrése stb.)
Tömeges és előírt szűrővizsgálatokat szervező, ill. ellátó intézmény kezdeményez, de a részvétel önkéntes. E
szűrővizsgálat típusok esetén döntő tényező a betegség szűrésre való alkalmassága, mely az alábbi szempontok
mérlegelésével határozható meg:
a)a preklinikai szakasz hossza (egyénről egyénre lényegesen különbözhet ugyanazon betegség esetén is; az adott
betegségre jellemző, kialakulási és progressziós időtartam átlagos hossza alapján dönthető el, hogy javasolt-e, s
ha igen, milyen időszakonként, a szűrés),
b)a betegség súlyossága; azaz annak vizsgálata, hogy súlyos következményekkel (komplikáció, rokkantság,
halál) jár-e, ha a betegség a tünetek kifejlődése után (a klinikai szakaszban) kerül diagnosztizálásra és kezelésre,
c)a betegség incidenciája/prevalenciája (ritka betegségek feltárására a rendszeres ismétlést igénylő, tömeges
szűrővizsgálatok hatékonyan nem alkalmazhatók).
7. Népegészségügyi programok
7.1. Általános elvárások a népegészségügyi programok kapcsán
1.A népegészségügyi tevékenység interszektoriális gyakorlat, mely akkor, s csak akkor lehet sikeres, ha
össztársadalmi összefogásra és felelősségvállalásra épít, s megvalósul a partnerség a társadalmi élet szereplői
(állam, önkormányzatok és civil szervezetek) között. A társadalom egésze számára elfogadható és vállalható
népegészségügyi program megalkotása és működtetése vitathatatlanul konszenzusalapú, azaz
kompromisszumok sorozatán keresztül alakul ki, s valósul meg. A kompromisszumok megkötése azonban soha
nem jelentheti szakmai érvek, szempontok feladását, mellőzését, s még kevésbé érdekcsoportok befolyásának
kontrollálatlan érvényesülését. Népegészségügyi program keretében csak olyan egészségfejlesztési és betegség-
megelőzési akcióknak, intervencióknak lehet létjogosultsága, melyek hatásosságára szakmai bizonyítékok állnak
rendelkezésre. A nemzeti programok illesztése az EU népegészségügyi programjához nemcsak a szakmai
szempontok jobb érvényesítésének kedvez, de a nemzetközi együttműködések hajtóerejét is a program sikeres
megvalósításának szolgálatába állítja.
2.A program megvalósításához a népegészségügyi feladatokra speciálisan felkészített szakembergárda

biztosítása elengedhetetlen. A program össztársadalmi kiterjesztése szempontjából a lelkes „amatőrök”
közreműködése ugyan meghatározó jelentőségű, de a program-irányítás, szervezés és értékelés ill. az erre
alapozott karbantartás és módosítás szintjén a professzionalizmus alapvető fontosságú.
3.Az oktatás fontosságát nemcsak a szakmai képzés szintjén kell hangsúlyozni: az egészséges életmódra
nevelés, az egészségfejlesztési készség és képesség kialakítására való törekvés az oktatás teljes spektrumát át
kell, hogy hassa.
20
4.A lakosság korai halálozása, ill. súlyos egészségromlása döntően az életmóddal összefüggő megbetegedésekre
vezethető vissza. Következésképp a népegészségügyi program nem ún. betegségspecifikus programok halmaza,
de alapvetően primer prevenciós egészségfejlesztési program kell, hogy legyen. A dohányzás, a mértéktelen
alkoholizálás, az egészségtelen táplálkozás és a mozgásszegény életmód tehető felelőssé a keringésrendszeri,
daganatos, emésztőrendszeri, légzőszervi megbetegedések és az általuk okozott korai halálozás meghatározó
többségéért, és ezt a helyzetet súlyosbítja a történelmileg determinált igénytelenség vagy elfojtott igény a
mentális egészségfejlesztés és egészségvédelem iránt.
Természetesen a program főcsapása mellett a célzott, bizonyítottan hatékony másodlagos és harmadlagos

prevenciós programok is helyet kell, hogy kapjanak. A másodlagos prevenció egyrészt a szakellátásra alapozott
(s azon keresztül támogatott), jellemzően daganatos betegség-szűrő programokat jelenti, másrészt az
alapellátásra alapozott rendszeres egészségi állapot felmérést, mely lehetővé teszi a magasvérnyomás, elhízás,
anyagcsere (lipidháztartási) zavarok, cukorbetegség, fog- és szájbetegségek és mentális zavarok korai
felismerése és gondozásba vétele mellett az egészségfejlesztési gyakorlat támogatásának (a tág értelemben vett
életvezetési tanácsadás) beépítését is az alapellátási tevékenységbe.
5.Az egészségfejlesztési, népegészségügyi tevékenységre fordítható keret korlátozott volta szükségessé teszi,
hogy az akciók/intervenciók tervezésekor kellő súllyal essenek latba a költséghatékonysági elemzések adatai.
Az EU-csatlakozás után, ma már egyre kevésbé fogadható el az az érvelés, hogy nemzetközi adatok a magyar
viszonyokra nem alkalmazhatók, s különösen nem helytálló ez a vélekedés viszonyítási rendszerekben.
Prevenciós eljárások/protokollok összevetésekor fenntartás nélkül fogadhatjuk el, hogy a fejlett országokban
költséghatékonyabb eljárások/módszerek a magyar viszonyok között is annak fognak bizonyulni. El kell
fogadnunk azt az egészség-gazdaságtani alaptételt, hogy egy szűrési protokoll sikertelensége esetén egy másikra
való átállás jóval többe kerül, mintha eredetileg is a nagyobb sikerrel kecsegtetőt választottuk volna. A
programok indítása előtti körültekintés nemcsak szakmai, de gazdasági szempontok miatt is megkövetelendő.
6.A program keretében végzett akciók eredményességének megítélése, jellemzése, megoldhatatlan

egészségmonitorozó rendszer felállítása és működtetése nélkül. A modern információ-technológia eszköztárára
építő fertőző és nem-fertőző (ezen belül keringésrendszeri, daganatos, emésztő- és légzőrendszeri, neurológiai,
mentális és mozgásszervi) betegségek, valamint a balesetek regisztereinek felállítása és működtetése szükséges,
de nem elégséges. Ezek ki kell, hogy egészüljenek az egészségi állapotot meghatározó módon befolyásoló
(életmódbeli, szociális, gazdasági és környezeti) tényezők alakulásának követésével. Fontos, hogy az
adatbázisok nemek és korcsoportok szerinti, valamint regionális/kistérségi elemzésre is lehetőséget adjanak,
nem pusztán a célzott népegészségügyi intervenciók, de a célzott egészségügyi fejlesztések miatt is. Az
adatbázisok epidemiológiai elemzése kapcsán nyert adatokat meg kell vizsgálni az egészségügyi
ellátórendszerrel összevetésben is, s elvárásként kell érvényesíteni, hogy az ellátórendszer fejlesztésekor a
regionális/térségi népegészségügyi adatok elsődleges súllyal essenek latba. Az adatbázisok esetében alapvető
követelmény azok objektivitása, hitelessége és összevethetősége. Egy ilyen adatbázis képezi alapját nemcsak a
mindenkori egzakt helyzetelemzésnek, de a program előrehaladása monitorozásának, eredményessége
megítélésének is. Fontos követelmény, hogy az eredményesség értékelését az egyes alprogramok/akciók
esetében független, azok eredményességében (sikerében) közvetlen módon nem érintett, s ezért objektív
véleményalkotásra képes szakértői testület végezze el, s tegyen javaslatot időről-időre a szükséges
módosításokra.
7.2. A magyar népegészségügyi program

A magyar lakosságnak az 1960-as évek végétől egyre romló egészségi állapota a XX. század utolsó
évtizedeiben súlyos demográfiai és epidemiológiai krízishez vezetett. 1981-től évről évre egyre kifejezettebbé
vált a népességfogyás mértéke: az ezredfordulóra több, mint félmillióval, 2012-re több, mint nyolcszázezerrel
lettünk kevesebben.
Össztársadalmi szinten szembesültünk azzal a szakmai körökben már korábban ismert epidemiológiai ténnyel,
hogy a magyar lakosság korai (a 65. életév betöltése előtti) halálozásának aggasztó mértéke messze felülmúlja
nemcsak az Európai Unió tagországai, de meghaladja a közép-kelet-európai országok lakosságának átlagos
halálozási szintjét – azaz, a korai halálozás mértékének csökkentése nemzeti sorskérdéssé vált.
Bár 1990 óta az egymást követő kormányzatok – különböző hangsúllyal – sorra rámutattak a hatékony
beavatkozás szükségességére, érdemi, a társadalom széles rétegeire építő, összehangolt akciókra az
ezredfordulóig nem került sor.
21
A Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztálya halaszthatatlannak ítélve a magyar lakosság egészségi
állapotából adódó problémák érdemi kezelését „A tudomány megszólítja az egészségpolitikát” címmel 2000.
novemberében közös tanácskozásra hívta össze a népegészségügy és az egészségpolitika vezető képviselőit, s
megfogalmazta egy átfogó nemzeti népegészségügyi program kidolgozásának és elindításának szükségességét.
Az egészségpolitika válasza nem maradt el. 2001 végén az „Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program
2001–2010” nemcsak elindításra került, de olyan szintű elfogadtatásra is, hogy az az aktuálpolitikai
változásoktól, kormányzati ciklusoktól függetlenül össztársadalmi programként napjainkban is folytatódik.
A Nemzeti Népegészségügyi Program az alapelvek szintjén az Egészségügyi Világszervezet „Egészség 21”

Regionális Stratégiájában megfogalmazott három alapvető érték elfogadásával került kimunkálásra.
Nevezetesen:
–az egészség, mint alapvető emberi jog elismerése,
–a szolidaritás eszmeisége mentén az egészségi állapot egyenlőtlenségeiben is megjelenő társadalmi

egyenlőtlenségek csökkentése,
–az egyének, csoportok, közösségek és szakmai intézmények összehangolt részvétele és felelőssége az egészség
fejlesztésében.
A jelenleg érvényben lévő Nemzeti Népegészségügyi Program négy területen, összesen 19 alprogramot
tartalmaz:
I.Egészséget támogató társadalmi környezet kialakítása
– Egészséges ifjúság
–Idősek egészségi állapotának javítása
–Esélyegyenlőség az egészségért
–Egészségfejlesztés a mindennapi élet szinterein
II.Egészséges életmód programja, az emberi egészség kockázati tényezőinek csökkentése
–Dohányzás visszaszorítása
–Az alkohol és drogmegelőzés
–Egészséges táplálkozás és élelmiszerbiztonság
–Aktív testmozgás elterjesztése
–Közegészségügyi és járványügyi biztonság
–Nemzeti Környezetegészségügyi Akcióprogram
III.Az elkerülhető halálozások, megbetegedések, fogyatékosság megelőzése
–Koszorúér- és agyérbetegségek okozta megbetegedések, halálozások visszaszorítása
–Daganatos megbetegedések visszaszorítása
–A lelki egészség megerősítése
–Mozgásszervi betegségek csökkentése
–AIDS-megelőzés
IV.Az egészségügyi és népegészségügyi intézményrendszer fejlesztése az egészségi állapot javítása érdekében
–Népegészségügyi szűrővizsgálatok
22
–Ellátásfejlesztés
–Erőforrás-fejlesztés
–Monitorozás-informatika
A Program épít az önkormányzatokra és intézményeikre, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi

Szolgálatra, az egészségügyi alapellátásra, civil szervezetekre, egyházakra, és gazdasági szervezetekre.
8. A népegészségügyi tevékenység etikai

vonatkozásai
Az egészségügyi ellátás, szűkebb értelemben az orvosi tevékenység, gyakorlata, kezdetétől fogva etikai
kérdésekkel szembesül. A dilemmák feloldására való törekvés alapvetően az orvosi etika tárgykörét jellemzi,
melynek legfőbb sajátossága, hogy az egészségügyi ellátás rendszerén belül az orvos-beteg viszonyra
koncentrál. Bár az orvosi etika alapelvei (az autonómia, a „nil nocere, bonum facere” és az igazságosság elve) és
alapnormái (a bizalom, az igazmondás, a szavahihetőség és a titoktartás) a népegészségügyi tevékenységre is
érvényesek, a terület specifikuma – miszerint a népegészségügy interszektoriális, össztársadalmi összefogásra és
felelősségvállalásra építő tevékenység – számos etikai elvet is sajátos megvilágításba helyez. Elkerülhetetlenül
az etikai elemzések középpontjába kerül az egymást időnként átfedő, máskor ellentétes előjellel megjelenő
egyéni és társadalmi érdekek viszonyának értelmezése. E helyen az orvosi etika történetével, kérdéseivel nem
foglalkozunk, hanem azokat az etikai kérdéseket tárgyaljuk, melyek a népegészségügyi tevékenység kapcsán
vetődnek fel.
Az egyéni és a társadalmi érdekek átfedése esetén, megfelelő kommunikációval, a népegészségügyi cél elérése
érdekében igen eredményes össztársadalmi összefogás valósítható meg, míg ezek eltérése, sőt esetleges
ütközése, etikai értelmezést és megfelelő kezelést igényel.
A népegészségügyi tevékenység sajátos területei, melyek etikai kérdéseket vetnek fel az alábbiakban foglalhatók
össze:
a)Az egészségügyi ellátás, s ezen belül a népegészségügyi szolgáltatások tervezése.
Az egészségügyi ellátás és a népegészségügyi programok esetében is érvényes, hogy csak olyan akcióknak és
intervencióknak lehet létjogosultsága, melyek hatásosságára és hatékonyságára szakmai (népegészségügyi és
egészség-gazdaságtani) bizonyítékok állnak rendelkezésre. A szakmai bizonyítékok felvonultatása az esetek egy
jelentős részében nem ellentmondásmentes: a rendelkezésre álló adatok kritikus mérlegelését és elemzését
követően gyakran a különböző vizsgálatok eredményeinek eredője alapján dönthetünk csak hatásosság és
hatástalanság kérdésében. Ez a tény is kiemeli a meta-analízisek fontosságát.
A népegészségügyi tevékenység tervezése szempontjából fontos hangsúlyozni az egészséghatás becslés

jelentőségét, mely annak vizsgálatát és véleményezését jelenti, hogy egy új jogi szabályozás, kormányzati vagy
helyi szintű intézkedés bevezetése, egy program vagy projekt indítása és hatása az érintett lakosság egészségi
állapotát ill. az azt befolyásoló tényezőket miként módosítja, s a várható pozitív hatások miként erősíthetők fel,
ill. a negatív hatások miként védhetők ki, de legalábbis mérsékelhetők.
b)A genetikai érintettség, veszélyeztetettség és fogékonyság értelmezése.
A betegségek genetikai hátterének eddig erősen részlegesnek mondható megismerése, valamint a genetikai
eltérések kimutatására alkalmas módszertan exponenciális fejlődése a megelőző orvostudományt számos etikai
dilemmával szembesíti. A genetikai ismeretanyag halmozódása a hippokratészi eskü azon kitételét tette végképp
tarthatatlanná, miszerint „…nem fogok adni nőnek magzatelhajtó szert”. Ma már általánosan elfogadott, hogy a
magzat súlyos, az önálló életvezetés lehetőségét kizáró fejlődési rendellenessége etikailag akceptálható ok, a
szülők egyetértésével, a terhesség megszakítására. A szülők döntési jogának elismerésével kezeli a genetikai
tanácsadás gyakorlata számos öröklődő betegség (pl. cisztikus fibrózis, Huntington-betegség, Duchenne–Becher
muscularis dystrophia stb.) prenatális kimutatását követően az utódvállalás kérdését is.
Népegészségügyi közelítésben nem fogadhatók el azok a törekvések, melyek az emberi társadalom vagy egy
adott közösség génállományából a heterozigótaság kiiktatására irányulnak, még abban az esetben sem, ha az egy
súlyos betegség génjére nézve jelent karrier-státuszt (hemofília, Tay–Sachs-betegség). Kétségtelenül ez a
23
szemlélet egy viszonylag zárt, magas allélfrekvenciával jellemezhető közösség esetében a károsodott gén
bedúsulásához vezethet, de ebben a vonatkozásban a népegészségügy etikája az egyén önrendelkezési jogát védi
a társadalom vélt vagy valós érdekeivel szemben. A hibás génhordozás fenti értelmezése már csak azért is
indokoltnak tekinthető, mert a „betegséggének” részleges ismerete alapján arra sincs garancia, hogy akik
esetében jelenlegi tudásunk birtokában és módszertani lehetőségeink szerint hibás gént azonosítani nem tudunk,
betegséggén hordozása kizárt.
c)A fertőző betegségek megelőzése.
A fertőző betegségek megelőzésének gyakorlata számos etikai kérdést vet fel. Mérlegelendő az a vélekedés,
hogy a járványügyi tevékenység teljes egészében sérti az emberi szabadságjogokat, önrendelkezési jogot,
autonómiát.
A fertőző betegségek esetére érvényes jelentési kötelezettség, a karantén alkalmazása, a megfigyelés, a kötelező
laboratóriumi vizsgálatok, a fertőzés terjedéséért felelős egyének felkutatása, esetenként kötelező gyógykezelése
ugyanakkor a társadalom védelmét szolgálja, így össztársadalmi szinten elfogadott az egyén érdekeivel szemben
a védelemre szoruló közösség érdekeinek érvényesítése.
A kötelező védőoltások rendszere – bevezetése óta – kisebb-nagyobb közösségek nem-tetszésével találkozik,

ennek ellenére a védőoltások társadalmi elfogadottsága – bár esetenként nem kívánt mellékhatásokkal is
számolni kell – általában nem kérdéses. Napjaink súlyos dilemmája, hogy az oltási kockázatok ismeretében, az
emberi szabadságjogok méltánylásával teret adjon-e olyan törekvéseknek, melyek a kötelező védőoltások
rendszerének eltörlését célozzák. Bár az Európai Unió jogrendje szerint számos EU-tagországban a védőoltások
igénybevétele nem kötelező, ezekben az országokban is kiegészítő rendelkezésekkel (pl. iskolába csak a
szükséges védőoltásokkal ellátott gyermek íratható be) megpróbálják ennek, a társadalomra kétségtelenül
veszélyes jogérvényesítésnek a következményeit kivédeni.
A magyar jogrend, a közösség érdekeinek előtérbe helyezésére hivatkozva, előírja a kötelező védőoltásokat.
Ennek jogosságát esetleg vitathatjuk, de eredményességét feltétlenül el kell ismernünk, hisz hazánkban a fertőző
betegségek okozta korai halálozás az EU15 átlagnál is kedvezőbb.
d)Nem fertőző betegségek megelőzése.
A betegségek elsődleges és másodlagos megelőzésének lehetőségei számos esetben etikai kérdésekkel

szembesítenek bennünket. Általában felvethető, hogy az emberi szabadságjogok tiszteletben tartásával lehet-e
bármilyen, az egészségi állapot javítását célzó intézkedést, eljárást kötelezővé tenni (pl. D-vitamin-profilaxis
gyermekkorban), ill. igénybevételét az egyénre mintegy rákényszeríteni (pl. az ivóvíz fluorozása, a konyhasó
jódozása, a dohányzás tiltása középületekben, a fegyvertartás korlátozása, a közlekedési rendszabályok – köztük
az alkoholfogyasztás tiltása és a sebesség korlátozása –, a dohányzásról és alkoholfogyasztásról leszoktató
programok forszírozása stb.).
A másodlagos megelőzést célzó szűrővizsgálatok propagandája és kivitelezése az emberi szabadságjogok

tiszteletben tartásával, a meggyőző érvelés eszközrendszerével operál a felnőtt lakosság esetében ajánlott – de
kötelezővé nem tett – szűrőprogramok kapcsán. Az újszülött és gyermekkori szűrővizsgálatokhoz a
népegészségügyi gyakorlat szülői beleegyezést nem kér, abból az etikai megfontolásból kiindulva, hogy a
gyermek egészséges élethez való jogát senki – még a szülő sem – korlátozhatja.
e)Környezetegészségügyi kérdések.
Bár jellemző módon a legtöbb országban törvények és rendeletek vannak érvényben, melyek elsősorban a
fogyasztóvédelem és a környezetvédelem szempontjait érvényesítve kívánják kontrollálni az emberi egészségre
veszélyes expozíciókat környezetükben, ezek betartási fegyelme számos országban kívánnivalókat hagy maga
után. Az etikai alapelvek hangsúlyozásával a European Charter of Environment and Health (WHO, 1989)
szabályozási standardok felállítására vállalkozott, s a környezetegészségügy etikai kérdései is kiemelt hangsúlyt
kapnak az egészségügyi és környezetvédelmi miniszterek négy évenként megrendezésre kerülő konferenciáin.
f)Az epidemiológiai vizsgálatok etikai kérdései.
Bár az epidemiológiai vizsgálatok alapvetően egy kisebb-nagyobb közösséget jellemző mutatók megismerésére
irányulnak, a vizsgálat résztvevői egyének, akik számára az egyéni jogok tiszteletben tartását, az adatok
titkosságát garantálni kell. Mindazok az etikai szabályozások, melyek az emberek bevonásával elvégzett
tudományos kutatásokra vonatkoznak, érvényesnek tekintendők az epidemiológiai vizsgálatok esetében is.
24
Epidemiológiai vizsgálatba egyének bevonására azok aktív (beleegyezés a vizsgálatban való részvételre),
ritkábban passzív (a részvétel egyértelmű visszautasításának hiánya) hozzájárulásával kerülhet csak sor. Az
analitikai epidemiológiai vizsgálatok résztvevői esetében aktív (jellemzően írásbeli) hozzájárulás szükséges,
melyet a vizsgálatban való részvételt vállaló személyek a vizsgálat céljáról, eszközeiről, esetleges veszélyeiről,
következményeiről való alapos tájékoztatást követően tesznek meg.
Természetesen nagy populációra kiterjedő statisztikai analízisek kapcsán minden érintett egyéntől, akiknek
adatai a vizsgálatban feldolgozásra kerülnek, felvilágosítást követően hozzájárulást kérni nem lehet. Ezen
vizsgálatok esetében az adatok titkosságát garantáló statisztikai törvények az irányadóak.
Az epidemiológiai vizsgálatok sajátos tudományterületet jelentenek, ahol az objektivitás – miként az a

tudományos életben általában – alapvető követelmény. Az epidemiológia esetében az objektivitás nem jelent ún.
értéksemlegességet és pártatlanságot, hisz a feltárt összefüggések alapján (pl. a dohányzás és a tüdőrák
összefüggésének bemutatása) gyakran olyan intézkedések válnak szükségessé, melyeknek jelentős szociális,
gazdasági, kereskedelmi, ipari és politikai konzekvenciái vannak. Érthetően az epidemiológia eredményei
kapcsán gyakran igen nagy súllyal esik latba az érdekellentét problémája, s esetenként észlelhető az
epidemiológiai eredmények és tények – etikailag elfogadhatatlan – elhallgatására való törekvés is.
g)A professzionalizmus kérdése.
A népegészségügy, jellegéből adódóan, a társadalom valamennyi szektorának és rétegének közreműködésére

épít a népegészségügyi programok feladatainak teljesítése során. A programok össztársadalmi kiterjesztése,
következésképp sikere, szempontjából fontos a civil szféra bevonása, de a programok tervezése, irányítása,
szervezése és értékelése szintjén a professzionalizmus meghatározó fontosságú. Alapvető etikai kérdés, hogy
egy adott tevékenységet arra speciálisan felkészült, tanúsított szaktudású, szakember végezzen. Miként azt az
orvostudomány egyéb szakterületein természetesnek tartjuk, hogy művelésük a feladatok teljesítésére
speciálisan felkészült szakorvosok feladata, ugyanúgy a professzionális népegészségügyi tevékenységre a
felkészítést csak népegészségügyi alap- és mesterképzés, illetve szakirányú szakképzés ill. továbbképzés adhatja
meg.
Az Amerikai Népegészségügyi Társaság (American Public Health Association – APHA) szükségesnek tartotta a
népegészségügyi tevékenység etikai alapelveinek rögzítését (Public Health Code of Ethics) 12 pontban (I-1.
táblázat).
3.1. táblázat - I-1. táblázat A népegészségügyi tevékenység etikai alapelvei (Amerikai

Népegészségügyi Társaság, 2001)
1. A népegészségügyi tevékenység a betegségek alapvető okainak és az egészség feltételeinek megismerésére

kell, hogy irányuljon, annak érdekében, hogy a nem kívánatos egészséghatásokat kivédje.
2. A népegészségügy a közösség egészségét úgy kell szolgálja, hogy közben az egyéni jogokat is tiszteletben
tartsa.
3. A népegészségügyi intézkedések, programok és rangsorok kialakítása és értékelése olyan folyamatban kell,

hogy megvalósuljon, melynek során a közösség tagjainak véleménye érvényre juthat.
4. A népegészségügyi tevékenységnek arra kell irányulnia, hogy a közösség kirekesztett tagjainak hátrányos
helyzete megszűnjön, s az egészséges élet lehetősége mindenki számára elérhető legyen.
5. A népegészségügynek össze kell gyűjtenie mindazt az információt, amire szükség van ahhoz, hogy az
egészség védelme és fejlesztése szempontjából hatékony intézkedéseket és programokat tudjon tervezni és
megvalósítani.
6. A népegészségügy intézményeinek biztosítani kell a közösségek számára mindazokat az információkat,

melyek szükségesek ahhoz, hogy a közösség tagjai a tervezett intézkedésekről és programokról véleményt
formálhassanak és egyetértésüket azok megvalósításához elnyerhessék.
7. A népegészségügyi intézményeknek a birtokukba jutott információ(k) alapján időben kell intézkedni,
25
lehetőség szerint a közösség egyetértésével.
8. A népegészségügyi programoknak és intézkedéseknek tekintettel kell lenni a közösségen belüli eltérő

értékekre, vallási és kulturális kötődésekre.
9. A népegészségügyi programokat és intézkedéseket úgy kell megvalósítani, hogy az a lehető legjobban

fejlessze a fizikai és szociális környezetet.
10. A népegészségügyi intézményeknek biztosítani kell mindazon információknak a titkosságát, melyek

nyilvánosságra kerülése akár az egyénre, akár a közösségre nézve hátrányos lehet. Kivétel csak abban az
esetben tehető, ha bizonyítottan nagy annak a valószínűsége, hogy az információ titokban tartása akár az
egyénre, akár másokra nézve jelentős veszéllyel járna.
11. A népegészségügyi intézményeknek munkatársaik számára a megfelelő szakmai felkészültséget és

kompetenciákat biztosítaniuk kell.
12. A népegészségügyi intézmények és alkalmazottaik tevékenysége és kapcsolatai a közösség bizalmának és

az intézmény hatékonyságának erősítését kell, hogy szolgálják.
26
4. fejezet - II. Az epidemiológia alapjai
1. Az epidemiológia fogalma, tárgyköre
Az epidemiológia meghatározott populáció(k)ban az egészséggel kapcsolatos állapotok, jelenségek és az
előfordulásukat befolyásoló tényezőknek az eloszlását és különböző hatásokra bekövetkező változását azzal a
céllal vizsgáló tudományterület, hogy eredményeit felhasználja az egészségfejlesztés, a megelőzés, a gyógyítás
érdekében.
Már az ókorban felismerték, hogy az emberi populációk megfigyelése és jellemző adatok gyűjtése
felhasználható a betegségek tanulmányozásához, okaik megismeréséhez; a görög eredetű alapkifejezést (epi
démosz: a nép körében) már Hippokratész is használta.
Az epidemiológia tárgya nem szűkül le a betegségek és a halálozás elemzésére, hanem kiterjed az egészséggel
kapcsolatos állapotok, jelenségek körére s ezáltal az egészségfejlesztés, a prevenció, a kóros állapotok és
egészséget veszélyeztető tényezők korai felismerése, a gyógyítás, a rehabilitáció területén mindazon tényezőkre,
amelyek az egészséget kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolhatják (pl. genetikai adottságok; biológiai,
természeti, társadalmi környezeti vagy életmódbeli tényezők; az egészségügyi ellátás és igénybevétel jellemzői
stb.).
Az egészséggel/megbetegedésekkel összefüggő állapotok, jelenségek tanulmányozása mindig egy

meghatározott – pontosan definiált – populációban történik, amely lehet
–specifikus jellemzők alapján összetartozó ill. összevonható egyének összessége (pl. egy konkrét iskola I.
évfolyamos hallgatói; egy üzem vagy egyéb intézmény dolgozói; egy bizonyos műtéti eljárással kezelt
személyek); vagy
–földrajzi/közigazgatási egység népessége (pl. egy ország/régió/megye/települések lakossága) egy

meghatározott időpontban vagy időtartamban.
Az epidemiológiai elemzések egy adott populációra vonatkozó adatai igen gyakran egy vagy több további
populáció adataival összevetésben kerülnek értelmezésre, valamint az adott populációt meghatározott
időpontban jellemző adatok korábbi/későbbi állapotjellemzőkkel összehasonlításban nyernek felhasználást. A
vizsgálat alapjául szolgáló populáció összetételének jellemzői (kor, nem stb.), valamint változásának (születés,
halálozás stb.) jellemzői önmagukban is hatással vannak az egészségi állapotra, ezért a populációval foglalkozó
tudomány – a demográfia – bizonyos módszerei szervesen beépültek az epidemiológiába.
2. A demográfia fogalma, módszerei az

epidemiológiában
A demográfia a népesség számát és összetételét – a népesség állapotát –, valamint az abban végbemenő
változásokat – a népesedésifolyamatokat – a földrajzi, a társadalmi és a gazdasági környezettel összefüggésben,
megfigyelések alapján, sajátos módszerekkel elemző tudomány.
A népesség száma és összetétele mindig egy meghatározott időpontra vonatkozó állapotot tükröz. Az
epidemiológiai vizsgálatokban a struktúrajellemzők közül sohasem hagyható figyelmen kívül a kor és a nem, de
a vizsgált probléma jellegétől függően további személyi jellemzők (pl. az iskolázottság, a gazdasági aktivitás, az
etnikai hovatartozás) és a mikro- és a makrokörnyezeti jellemzők (a család, a háztartás, a lakás, a közművesítés,
az urbanizáció) is igen fontosak lehetnek.
A strukturális demográfia alapadatait a népszámlálás (cenzus) biztosítja a népesség minden egyedére kiterjedő
számbavétel alapján, egységesen előírt struktúrajellemzők szerint, egy meghatározott időpontra (eszmei
időpontra) nézve.
A fejlett országokban általában 10 évenként történik népszámlálás. Két népszámlálás között a bekövetkező
változások nyomonkövetéséhez extrapolációs, illetve interpolációs módszerekkel végzett továbbszámítások,
valamint a népesség 1-5%-os reprezentatív mintáján végzett kis népszámlálások – ún. mikrocenzusok –
szolgáltatnak adatokat.
27
II. Az epidemiológia alapjai
A népszámlálás első nyomai már az ókorban is fellelhetők. Mai értelemben vett népszámlálásokat a XVII–
XVIII. század óta tartanak a fejlett országokban. Magyarországon az első népszámlálás 1784–1787 között
történt II. József rendeletére, de a következőre csak 1869-ben került sor. Azóta a népszámlálások jellemző
módon 10 évenként követik egymást.
A népesség kor és nem szerinti összetételét szemlélteti a korfa, amely úgy a férfi, mint a női lakosság korévek
(vagy korosztályok) szerinti létszámviszonyait összetett szalagdiagramon mutatja be abszolút számokkal
és/vagy százalékos megoszlásban (II-1. ábra).
II-1. ábra Korfa. Magyarország népességének kor és nem szerinti megoszlása (1900, 2010)
A magyar népesség korfája a XIX. és XX. század fordulóján (1900. XII. 31.) az alján (gyermekkorosztályok)
széles és a csúcsán (idős korosztályok) beszűkülő – piramisalakú – korfa, mely a szaporodó (fiatal) népességre
jellemző. Közel száztíz év múltán (2009. I. 1.) a népesség összetételének változását az időskorúak arányának
növekedése és a gyermekkorosztályok arányának beszűkülése jellemzi – urnaalakú korfa –, amely öregedő
népességre utal.
A népességben végbemenő változásokat – a népesedési folyamatokat– egy meghatározott időtartamban

(általában egy adott évben) a természetes népmozgalom és a vándorlás jellemzi.
A természetes népmozgalom alapvető meghatározói
–az élveszületés (natalitás);
–a termékenység (fertilitás);
–a halálozás (mortalitás);
–és a szaporodás (reprodukció)
szorosan kapcsolódnak az egészségi állapothoz és így az epidemiológiához. A természetes népmozgalom

szervezett adatforrása a polgári anyakönyvezés (népmozgalmi statisztika).
A polgári anyakönyvezést (a születések, halálozások, házasságkötések, válások nyilvántartását)

Franciaországban vezették be először 1791-ben. Magyarországon 1895-től van kötelező polgári anyakönyvezés.
Szervezett alapját a „de facto” és a „de jure” elvek alapján működő, kötelező adatszolgáltatás képezi. Ezek az
28
elvek azt jelentik, hogy a bejelentés az esemény helye, az adatok statisztikai feldolgozása viszont az érintett
személy utolsó tényleges lakóhelye szerint történik (pl. elhalálozás egy kórházi osztályon: a bejelentési
kötelezettség az osztály vezető orvosát „de facto” terheli; a haláleset területi besorolása viszont az elhalt utolsó
tényleges lakóhelye szerint, „de jure” történik).
A vándorlás (migráció) körébe tartozik az ország határain belüli lakóhelyváltoztatás – belsővándorlás – és az

országok közötti ún. külső vándorlás, beleértve a bevándorlást (immigráció) és a kivándorlást (emigráció),
valamint az idegenforgalmat.
A migráció szerepe az epidemiológiában nem pusztán azért kitüntetett, mert általa megváltozik a vizsgált
populáció száma és struktúrája, hanem azért is, mert közvetlen befolyásoló szerepe is lehet az egészségi
állapotra. A migráció az abban résztvevők számára a környezet (természeti, társadalmi, gyakran életmód)
megváltozását jelenti, mely alkalmazkodó képességük függvényében befolyásolja egészségi állapotukat; de a
népvándorlások – különösen nemzetközi viszonylatban – új és gyors reagálást igénylő népegészségügyi
problémákat is felvethetnek (pl. betegségek behurcolása, akár járványok terjedése).
A népesedési folyamatok alakulásának egyik alapjellemzője a természetes szaporodás, amely a népesség

szaporodását vagy fogyását az élveszületések és a halálozások száma, ill. azok különbsége alapján jellemzi, a
migrációt figyelmen kívül hagyva. Mérőszáma a természetes szaporodási arányszám (T), ami az élveszületési
arányszám (É) és a halálozási arányszám (H) különbsége:
Ha a különbség pozitív, akkor természetes szaporodás, ha negatív, akkor természetes fogyás jellemzi a
populációt.
A magyar népesség természetes fogyása 1981-ben kezdődött, és az egyre súlyosabbá váló folyamatban az
élveszületés és a halálozás kedvezőtlen alakulása egyaránt szerepet játszott (II-2. ábra). Figyelemre méltó
azonban, hogy míg a mutató élveszületési összetevője az EU 15 átlagnak megfelelően alakult, s az utóbbi
évtizedben is alig szakadt el attól (II-2/b ábra), a halálozási összetevő lényegesen felülmúlta az EU15 átlagot (II-
2/cábra), azaz a népesség fogyásáért elsősorban a rendkívül magas halálozás felelős hazánkban.
Olaszországban az 1970-es évek közepétől alacsonyabb, mint hazánkban az élveszületési arányszám (csak az
1990-es évek második felétől hazánkhoz hasonlóan alacsony), az olaszok természetes fogyása mégsem közelíti
meg a magyarokét, mert halálozásuk is alacsonyabb (II-2. ábra).
29
Forrás: Demográfiai Évkönyv 2009, KSH 2010
Levonható tehát az a következtetés, hogy egy adott populáció epidemiológiai jellemzéséhez elengedhetetlen a
demográfiai viszonyok feltárása.
3. Az epidemiológiai jelenségek mérése

Az egészségi állapottal kapcsolatos jelenségek numerikus jellemzése viszonyszámokkal történik. Az
epidemiológiában legáltalánosabban alkalmazott viszonyszámok:
–a részarány (megoszlási viszonyszám);
–az arányszám (intenzitási viszonyszám);
–és a dinamikus viszonyszám.
A megoszlási viszonyszámok a vizsgált jelenség belső struktúráját kifejező, dimenzió nélküli részarányok. A
mutató általános alakja:
azaz a számláló mindig része a nevezőnek.
30
Értéke százalékos formában 0,0% és 100,0% (együtthatós formában 0,0 és 1,0) között változhat. Az ugyanazon
jelenségre vonatkozó megoszlási viszonyszámok összeadhatók és az összes rész arányának összege 100,0%
(vagy 1,0). Például: egy ország lakosságának megoszlása korcsoportok szerint.
Az arányszám a vizsgált jelenség gyakoriságát (intenzitását) méri a vizsgált populációban egy meghatározott
időtartamban (vagy időpontban):
A „megfigyelt populáció átlagos száma” az időtartamra vonatkozó mutatók nevezőjében a populáció kezdeti és
a záró időpontbeli létszámának számtani átlaga (pl. egy évi időtartamban: a népesség évközepi száma). A „k”
szorzó értéke 10 valamely hatványa, általában 1000, de ritkább események vagy jelenségek esetén 10 000 vagy
100 000.
A számláló és a nevező dimenziója különbözhet, ezért a gyakorisági mutatók általában dimenzióval

rendelkeznek (pl. eset/óra az ellátásban; csecsemőhalott 1000 élveszülöttre).
A részpopulációkra specifikált arányszámok (pl.korspecifikus halálozási arányszámok) nem adhatók össze; az

egész populációra vonatkozó arányszám súlyozott átlagolással számítható belőlük, ahol a legáltalánosabban
használt súly, a részpopulációk létszáma:
A dinamikus viszonyszám a megfigyelt jelenség (esemény) időbeni változását százalékban kifejező mutató. Az
epidemiológiában a relatív változás mérésére leginkább használatos dinamikus viszonyszám a
bázisviszonyszám, ami az idősor – egymás utáni időpontokra vagy időtartamokra vonatkozó adatok – minden
tagját egy előre rögzített tag (a bázis)értékéhez viszonyítja(a bázis = 100,0%).
Az időbeni összehasonlítás rövidebb vagy hosszabb időre (napokra vagy akár évszázadra) egyaránt vonatkozhat.
Az epidemiológiában a hosszú távon (általában évtizedek alatt) bekövetkező változást nevezik szekuláris
trendnek (pl. a XX. század második felében a fejlett országokban a gyomorrák okozta halálozás szekuláris
trendje csökkenő, míg a tüdőráké növekvő volt).
3.1. Incidencia és prevalencia

Sajátosan epidemiológiai megközelítés a mérési módszerek alkalmazása során, hogy az egészségi állapottal
kapcsolatos jelenségek gyakoriságának mérésekor az epidemiológia alapvetően megkülönböztet új (a
31
megfigyelési időtartam alatt fellépő) jelenségeket és keletkezési idejétől függetlenül, a vizsgált populációban
létező(fennálló) jelenségeket:
–az incidencia az új esetek (pl. megbetegedések) előfordulása egy meghatározott időtartam alatt a vizsgált
populációban;
–a prevalencia egy jelenség (pl. betegség) összes létező esete egy meghatározott időpontban a vizsgált
populációban, függetlenül attól, hogy a jelenség mióta áll fenn.
Az incidencia és a prevalencia közötti lényegi különbség különösen a megbetegedések elemzése során

domborodik ki. Az akut betegségek jelentős része gyakran, sőt ugyanazon egyén esetében a vizsgált időtartam
alatt ismétlődően felléphet ugyan, de rövidebb-hosszabb idő alatt maradéktalanul gyógyul (pl. légzőrendszeri
fertőzések okozta megbetegedések esetleg ugyanazon egyén esetében egy év során többször is felléphetnek),
míg a krónikus betegségek, ha fellépnek, tartósan (vagy gyakran maradandóan) fennállnak, azaz a betegek
száma a prevalenciában halmozódik. Ha egy krónikus betegség nem gyógyítható, de a hatékony orvosi ellátás
következtében alacsony az általa okozott halálozás (pl. mozgásszervi betegségek), a beteg személyek
előfordulása igen megnőhet egy populációban (azaz nő a prevalencia) még akkor is, ha egyre kevesebben
betegednek meg (azaz csökken az incidencia).
Az incidencia és a prevalencia egyaránt arányszámokkal jellemezhető.
Az incidencia-arányszám általános alakja:
Ha az „adott időtartam” egy év, a gyakorlatban évi incidencia arányszámról beszélünk, ami egy meghatározott
betegségben az év során történt megbetegedések gyakoriságát jellemzi az érintett népesség körében.
Például: a 15–64 éves nők emlőrák incidencia arányszáma az adott évben a 15–64 éves nők körében
diagnosztizált emlőrákos megbetegedések számát viszonyítja a 15–64 éves nők évközepi számához, általában
100 000 főre vonatkoztatva (k = 100 000).
Az epidemiológiai vizsgálatokban az incidenciamutatók esetében gyakran nem elég informatív az érintett

populáció átlagos számának figyelembe vételével számított arányszám megadása, de célszerű a nevező
pontosabb specifikálása:
–Személy-idő incidencia-arányszám vagy incidenciasűrűség számításakor a nevezőben az érintett személyek

száma helyett a körükben ténylegesen megfigyelt személy-idő (személy-évek, személy-hónapok száma)
szerepel.
Egy, a vizsgált betegségtől mentes egyén pontosan annyi évvel (hónappal) járul hozzá a megfigyelt személy-
időhöz, ameddig az érintett populációnak valóban tagja volt (ha „eset”-té vált, elköltözött, meghalt stb. kikerül a
megfigyelésből). A személy-idő megfigyelése által lehetővé válik új egyedek bevonása menetközben a
vizsgálatba.
–Kumulatív incidencia számításakor a nevezőben a populációhoz a megfigyelés kezdetén tartozók száma

(kezdeti populáció száma) szerepel.
Ez az incidenciamutató voltaképpen a megbetegedettek arányát méri a betegségtől mentes, megfigyelt

populációban, feltételezve, hogy a populációhoz tartozók száma nem változik a megfigyelési időtartamban.
A prevalencia-arányszám számításának általános képlete egy konkrét jelenség (betegség vagy állapot) esetén
32
ahol az adott időpontban „létező eset” az eset ténye által meghatározott egyedek száma a populációban,
függetlenül az „eset” keletkezési idejétől (pl. tbc-s beteg; dohányzó személy, függetlenül a betegség, vagy a
dohányzás kezdetétől).
A prevalenciában az időpont hangsúlyos szerepet kap, mivel a mutató egy adott időponthoz tartozó állapotot
tükröz. Ezért szokás a prevalenciát pontprevalenciának is nevezni.
Próbálkozások történtek a prevalencia értelmezésének időtartamra (pl. egy évre) történő kiterjesztésére. Így
született a tartamprevalencia és az élettartam-prevalencia fogalma.
A tartamprevalencia egy jelenség összes előforduló esetének számát a következő formában értelmezi egy
populációban, meghatározott időtartamra:
Pontprevalencia+Incidencia
az időtartamaz időtartamban
kezdeti időpontjában
Az időtartamra vonatkozó tartamprevalencia viszonyszám nevezőjének az értelmezése azonban nehézkes, ezért

mutatóként általában nem használatos.
Az élettartam-prevalencia azon személyek összes számát jelenti egy populációban, akiknél a vizsgált jelenség
(betegség vagy egyéb tulajdonság) az életük során valaha fennállt vagy jelenleg fennáll. Ez esetben tehát
retrospektive bővül a pontprevalencia mindazon személyekkel, akiknél valaha is, bármilyen rövid ideig fennállt
a vizsgált betegség/tulajdonság, akkor is ha a vizsgálat idején mentesek attól (pl. drogfogyasztás). Értelmezése
számos problémát vet fel (nyilvántartás teljessége, emlékezési készség, ill. szándék), mely alkalmazhatóságát
erősen korlátozza.
Etiológiai vizsgálatok céljaira csak az incidencia alkalmas, mivel a prevalencia a kezelések, a halálozások
következtében számottevően megváltozhat. A prevalencia elemzése a betegség-terhek, az ellátási szükségletek
epidemiológiai vizsgálatához nélkülözhetetlen.
3.2. Letalitás
Egy konkrét betegségben megbetegedettek körében méri az adott betegség miatt elhaltak arányát százalékos
formában:
Az időtartam hossza a vizsgált betegségtől függ. A letalitás a vizsgált betegség halálos kimenetelének veszélyét
jellemzi.
3.3. Kockázati mutatók

A vizsgált betegség és a feltételezett kockázati tényező(k) előfordulása közötti összefüggés jellemzésére
szolgáló mutatók. Mérésük/becslésük a populáció két (vagy több) olyan csoportjában meghatározott
incidenciának az összehasonlítására épül, amely csoportokban a kockázati tényező érvényesülésének – az
expozíciónak – mértéke különböző. A viszonyítás alapját általában a kockázati tényezőtől mentes – nem
exponált – populációs csoport incidenciája képezi.
Az incidenciák összehasonlítási módja szerint a kockázati mutatók lehetnek
–hányadosmutatók (relatív kockázat) és
33
–különbségmutatók (járulékos kockázat).
A relatív kockázat (RK) az exponáltak és a nem exponáltak körében meghatározott incidencia mutatók
hányadosa:
Dimenzió nélküli mutató, amely azt fejezi ki, hogy hányszor nagyobb az incidencia a kockázati tényezőnek
kitettek körében, mint az attól mentesek esetén. Ha nincs kapcsolat a megbetegedés és a feltételezett befolyásoló
tényező között, akkor az RK=1,0.
A relatív kockázat ismerete önmagában nem ad információt a populációs teherről sem a betegség, sem a
kockázati tényező vonatkozásában. Igen magas relatív kockázat (RK akár nagyobb mint 20) populációs
jelentősége is háttérbe szorulhat, ha a megbetegedés és/vagy a kockázati tényező előfordulása ritka. Ugyanakkor
jóval kisebb (két-háromszoros) relatív kockázat populációs jelentősége is igen nagy lehet, ha a betegség
incidenciája és a kockázati tényező előfordulása – az exponált populáció aránya (Pexp) – is nagy. (Például: az
ischaemiás szívbetegségek okozta megbetegedések és a magas szérumkoleszterin érték, vagy a hipertónia, mint
az ISzB kockázati tényezői.)
JK = Incidencia exponáltak – Incidencia nem exponáltak .
A járulékos kockázat (JK) a kockázati tényezőnek kitettek (az exponáltak) többletkockázatát mutatja a nem
exponáltakkal szemben:
A járulékos kockázati hányad (JKH) pedig azt jellemzi, hogy milyen arányban csökkenne a vizsgált betegség
incidenciája az exponáltak körében (Iexp), ha az expozíció megszűnne.
A járulékos kockázati mutatók csupán exponált – nem exponált relációban jelzik a kockázati tényező
érvényesülése által okozott többletkockázatot (megbetegedési többletet), de nem veszik figyelembe a kockázati
tényező elterjedtségét (az exponáltak arányát) egy-egy populációban. Ezzel is számol a populációs járulékos
kockázat mutató.
PJK = Incidencia összesen – Incidencia nem exponáltak .
A populációs járulékos kockázat (PJK):
ahol Incidenciaösszesena vizsgált betegség populációs incidenciáját jelöli, amely nem más mint az exponáltak és a
nem exponáltak incidenciájának (Iexp, illetve Inem exp) az exponáltak (Pexp) és a nem exponáltak (1–Pexp)
populációs arányával súlyozott átlaga:
I összesen = Pexponáltak – Iexponáltak+ (1 –Pexponáltak ) × Inem exponáltak .
Ezt az összefüggést behelyettesítve a PJK képletébe, látható, hogy a populációs járulékos kockázat a járulékos
kockázatból (JK) és a kockázati tényezőnek kitettek arányából közvetlenül származtatható:
PJK = Pexponáltak(JK).
Az összefüggésből közvetlenül látható, hogy minél kisebb egy populációban a kockázati tényezőnek kitettek
aránya, annál kisebb a populációs járulékos kockázat anélkül, hogy a megbetegedés és a kockázati tényező
összefüggése – a JK illetve a RK értéke – bármit is változna. Erre a felismerésre épül a megelőzés egyik
alapvető stratégiája: az exponáltak arányának csökkentése a populációban.
Hasonlóképpen vezethető le a JKH-ból a populációs járulékos kockázati hányad.
Az elméletileg nagy jelentőségű és igen egyszerűen számítható járulékos kockázati mutatók alkalmazása a
gyakorlatban, konkrét esetekben nagy óvatosságot igényel. A számítás során ugyanis elfogadjuk azt a
feltételezést, hogy a tanulmányozott megbetegedés előfordulását – a vizsgált kockázati tényezőn kívül –
34
befolyásoló egyéb tényezők azonos mértékben vannak jelen az exponált és a nem exponált csoportban is. Ez a
gyakorlatban csak ritkán, kivételes esetekben teljesül, ezért a járulékos kockázati mutatók értékét súlyos
torzítások, zavaró hatások terhelhetik.
4. Nyers, specifikus és standardizált arányszámok

Az arányszámok vonatkozhatnak a teljes populációra – nyers arányszámok – vagy specifikusan a populáció
valamely jellemző szerint (kor, nem stb.) meghatározott rétegeire, osztályaira.
Az egészségi állapottal kapcsolatos jelenségek többsége (pl. morbiditás, mortalitás, gyógyszerfogyasztás)

jellegzetesen alakul mindenekelőtt az életkorral összefüggésben – azaz korspecifikus –, ezért egy populáció
korosztályok szerinti összetétele számottevően torzíthatja a nyers arányszám alakulását.
Például: a halálozás korosztályok szerinti alakulása – azaz a korspecifikus halálozás (II-3. ábra) – igen tág
határok között mozog: 5–9 éves korban 2 vagy kevesebb, míg 85 éves és idősebb korban mintegy 2000 haláleset
jut 10 000 főre évente. A nyers halálozási arányszám értéke szempontjából nem közömbös tehát hogy a „fiatal”
és az „idős” korosztályok milyen arányban szerepelnek az adott populációban, ezért a nyers halálozási
arányszámok két vagy több populáció halálozásának összehasonlítására nem alkalmasak.
Forrás: WHO/Európa, HFA adatbázis, 2010. július
A vizsgálatba vont populációk eltérő összetételéből származó torzítások kiküszöbölésére az epidemiológiában

leggyakrabban alkalmazott korrekciós statisztikai eljárás a standardizálás. A standardizált mutatóindexmutató,
amely – azáltal, hogy a populációk eltérő összetételéből eredő torzításra korrigált – alkalmas arra, hogy a
vizsgált jelenség (pl. halálozás, egy betegség incidenciája vagy prevalenciája) két vagy több populációban
összehasonlítható legyen. A standardizálásnak két alaptípusa van:
–direkt standardizálás;
–indirekt standardizálás.
A direkt standardizálás alapját egy rögzített összetételű (természetes vagy az elemzés számára képzett)
populáció, az ún. standard populáció képezi, amelynek rétegek szerinti megoszlása közös súlyként –
standardsúlyként – szerepel minden populációra nézve az összehasonlító vizsgálatban. A direkt standardizálási
35
módszer a standardizált arányszámot (SA) egy-egy vizsgált populációban az adott populáció saját
rétegspecifikus arányszámaiból a standard súlyokkal súlyozva számítja:
ahol
x i = a vizsgált népesség rétegspecifikus arányszámai;
f i = a standard népesség rétegek szerinti megoszlása;
n = a rétegek száma.
Nemzetközi összehasonlításokban kor szerinti direkt standardizáláshoz általában az ún. Európai standard
populáció vagy a Világ standard populáció kormegoszlása használatos. A standardizált arányszám konkrét
értéke függ a választott standard populáció rétegek szerinti megoszlásától, éppen ezért a standard populációt
mindig meg kell nevezni.
A standardizált mutató azt fejezi ki, hogy a vizsgált populációt jellemző nyers arányszám mennyi lenne, ha a
populáció rétegarányai azonosak lennének a standard populáció rétegarányaival.
Például: A WHO Európai Régiójához tartozó országok lakosságának kor szerinti megoszlása igen eltérő lehet,
ezért erőteljesen torzíthat a nyers halálozási arányszámok értéke (II-1. táblázat). Svédországban – ahol igen
magas az időskorúak aránya – a nyers halálozási arányszám értéke 2008-ban közel kétszerese volt az albán vagy
az üzbég lakosság nyers mutatójának. Azonos kormegoszlást – az európai standard populáció kormegoszlását –
alkalmazva mindegyik országban, a kor szerint standardizált halálozási mutatók már nem tartalmazzák az eltérő
kormegoszlásból származó torzításokat, így 1000 főre éppen fordított halálozási eltéréseket jeleznek a vizsgált
országok között. A magyar férfiak kor szerint standardizált halálozási mutatója közel kétszerese a svéd
férfiakénak és magasabb az albán és az üzbég férfiakénál is. A magyar nők halálozását pedig – a négy ország
között – csak Üzbegisztánban haladta meg a nők halálozása 2008-ban.
4.1. táblázat - II-1. táblázat A nyers és a standardizált halálozás alakulása az Európai

Régió (WHO) néhány országában 2008-ban
Ország Férfiak Nők
nyers standardizált* nyers standardizált*
halálozási arányszám 1000 főre
Albánia 6,47 10,46 5,11 6,81
Üzbegisztán 5,58 13,37 5,06 9,96
Svédország 10,22 7,18 10,54 4,75
Magyarország 10,38 14,11 12,37 7,85
*Standard: Az európai standard populáció
Az összehasonlíthatóság nem mindig biztosítható direkt standardizálással, hiszen ahhoz ismernünk kell a
rétegspecifikus arányszámokat mindegyik összehasonlítandó populációra nézve. A rétegspecifikus – pl.
korspecifikus – arányszámok azonban kisebb populációk (egy megye vagy település) esetében általában nem
36
ismertek vagy egyik évről a másikra nagyon ingadoznak a viszonylag csekély esetszámok miatt. Ilyenkor
indirekt standardizálással célszerű az összehasonlíthatóságot biztosítani.
Az indirekt standardizálás során a standard populáció rétegspecifikus arányszámait használjuk fel az

összehasonlíthatóság biztosításához. A standard populáció rétegspecifikus arányszámait a vizsgált populáció
réteglétszámaival súlyozzuk, s ezáltal megállapítjuk, hogy mennyi lenne a várható esetszám a vizsgált
populációban, ha a rétegspecifikus arányszámok megegyeznének a standard populációéval:
ahol
xi = a standard népesség rétegspecifikus arányszámai;
L i = a vizsgált népesség rétegek szerinti létszáma;
n = a rétegek száma.
Az indirekt standardizálással számított várhatóesetszám és a tényleges esetszám hányadosa a standardizált

hányadosmutató (SH) a vizsgált populációra nézve (általában százalékban kifejezve):
A halálozás országon belüli különbségeinek vizsgálatakor a standard népesség általában az ország lakossága és
az indirekt standardizálás alapjául az országos korspecifikus halálozási arányszám szolgál. A standardizált
halálozási hányados (SHH) a vizsgált területen (megye, település stb.) észlelt halálesetek tényleges számát
viszonyítja az országos átlag szerint várhatóhalálesetek számához százalékos formában:
Az SHH értéke aszerint azonos 100%-kal, illetve kisebb vagy nagyobb annál, hogy a vizsgált területen
(népességben) a halálozás megegyezik az országos átlaggal, illetve alacsonyabb vagy magasabb annál.
A gyakorlatban a vizsgált népesség (népességcsoport) indirekt standardizált halálozási arányszáma (ISHA) is

használatos, amely az SHH együtthatós formájának (SHH/100) és a standardizálás alapjául szolgáló országos
nyers halálozási arányszámnak a (H) szorzata:
Az indirekt standardizálással korrigált mutatók is indexmutatók, amelyeknek a konkrét értéke a standardként

választott populáció rétegspecifikus arányszámainak értékétől függ, ezért több vizsgált populáció esetén
összehasonlításra csak akkor alkalmasak, ha a mutatók mindegyik vizsgált populációban azonos standardra
korrigáltak.
Például: A magyar férfiak nyers halálozási arányszáma Békés és Somogy megyében a legmagasabbak között
szerepelt 2009-ben (II-2. táblázat). A megyék lakosságának eltérő kormegoszlásából származó torzításokat
indirekt standardizálással korrigálva – standard: Magyarország férfi lakosságának 2009. évi korspecifikus
37
halálozási arányszámai – a Békés megyei férfiak halálozása viszonylag kismértékben haladta meg az országos
átlagot (SHH = 104,87%), Somogy megyében viszont standardizálás után is lényegesen túllépte az országos
átlagot (SHH = 110,20%). A legnagyobb torzítás Szabolcs-Szatmár-Bereg megye férfi lakosságának
kormegoszlásából származott, hiszen a nyers halálozási arányszám (12,87 haláleset 1000 főre) alacsonyabb volt
az országos átlagnál (13,56 haláleset 1000 főre), holott a megyében az SHH értéke (115,18%) a Somogy megyei
SHH értéket is jóval meghaladta. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei férfiak indirekt standardizált halálozási
arányszáma valójában (15,62 haláleset 1000 főre) számottevően magasabb volt az országos halálozási
mutatónál. Hasonló irányú – bár jóval kisebb mértékű – torzítás terhelte Fejér megye nyers halálozási mutatóját.
Budapesten számottevően alacsonyabbnak bizonyult a férfiak halálozása az országos átlagnál.
4.2. táblázat - II-2. táblázat A FÉRFIAK nyers és indirekt standardizált halálozási

mutatóinak alakulása Magyarország néhány megyéjében és Budapesten (2009)
Terület Nyers halálozási SHH (%-ban) Indirekt standardizált*

arányszám 1000 főre halálozási arányszám
1000 főre
Győr-Moson-Sopron 13,16 96,72 13,12

megye
Fejér megye 13,53 107,47 14,58
Szabolcs-Szatmár-Bereg 12,87 115,18 15,62

m.
Békés megye 16,27 104,87 14,22
Somogy megye 15,43 110,20 14,95
Budapest 12,81 80,78 10,96
Magyarország 13,56 100,00 13,56
SHH: standardizált halálozási hányados
*Standard: Magyarország férfi lakosságának 2009. évi korspecifikus halálozási arányszámai
5. Az epidemiológiai megközelítés főbb módszerei

Az egészséggel kapcsolatos epidemiológiai vizsgálatoknak két fő csoportja különböztethető meg: a
megfigyeléses és a kísérletes (más néven intervenciós) vizsgálatok.
A megfigyeléses epidemiológia az eseményeket, állapotokat, folyamatokat a maguk természetes

előfordulásában – azaz beavatkozás nélkül – vizsgálja. Ide tartoznak
–a deszkriptívvizsgálatok, amelyek célja aggregált adatok alapján az epidemiológiai jelenség előfordulásának

leírásaszemélyi jellemzők, hely és idő szerint;
–és az analitikus vizsgálatok, amelyek célja egyedek megfigyelése alapján a feltételezett – elsősorban etiológiai –
összefüggésekvizsgálata; azaz a vizsgált jelenség előfordulását befolyásoló (kockázati, preventív) tényezők
azonosítása.
A kísérletes vagy intervenciós epidemiológiai vizsgálatok során a tervszerű, aktív beavatkozás következményét,
hatását elemzik a vizsgált populációban. Az intervenciós epidemiológiai vizsgálatok főbb formái
–a randomizált kontrollált és
–a populációs vizsgálatok.
38
A kísérletes (intervenciós) epidemiológiai vizsgálatoknak különösen szigorú – nemzetközi egyezményekben

rögzített – etikai előírásoknak is meg kell felelniük.
5.1. Deszkriptív epidemiológiai vizsgálatok

Az egészségi állapottal kapcsolatos jelenségek (megbetegedések, halálozások, egészségmagatartási mutatók
stb.) vizsgálatakor első lépésben a következő alapkérdések merülnek fel az epidemiológiában:
A vizsgált esemény/jelenség
–kik körében (személyek);
–hol (hely);
–mikor (idő)
fordult elő a populációban. Ezen leíró jellemzők meghatározásával a deszkriptív epidemiológia elsősorban a
gyógyító-megelőző ellátás számára (az ellátás tervezéséhez, szervezéséhez) szolgáltat információkat, de
eredményei gyakran vezetnek feltételezések – hipotézisek – megfogalmazásához is, és ezáltal az első lépést
jelentik a probléma analitikus vagy kísérletes epidemiológiai feltárásához (azaz a miért és hogyan kérdések
további módszerekkel történő kutatásához).
A deszkriptív epidemiológiai vizsgálatok általában az egészségügyi vagy egyéb nyilvántartási rendszerek

(rutinstatisztikák) – valamilyen szinten aggregált – populációs adataira támaszkodnak. Egyéni adatokra
alapozott deszkriptív vizsgálatok jellegzetes formái az eset- vagy esetsorozat-leírások (kazuisztika), amelyekben
az egyedi – vagy egyedinek tűnő, kirívó – eset(ek) részletes ismertetése során szintén három alapvető kérdés
kerül a középpontba: „ki” (személy), „hol” (hely, környezet) és „mikor” (idő).
A vizsgált személyi jellemzők közül sohasem hiányozhat a kor, a nem és általában fontos az iskolai végzettség,
a társadalmi-gazdasági státusz, a családi állapot, a táplálkozás, a szomatikus és pszichés státusz rögzítése is.
A hely meghatározása a szűkebb környezet (lakás, munkahely) jellemzőinek leírásán túl kiterjedhet az
egészségügyi ellátás elérhetőségére, urbanizációs tényezőkre, jellegzetes földrajzi adottságokra stb.
Az idő a naptári időpont (időtartam) rögzítésén túl jelezheti a vizsgált jelenség speciális kapcsolatát valamely
meghatározott eseménnyel (természeti katasztrófa, munkahelyi baleset, felvétel, beavatkozás stb. időpontja és az
azóta eltelt időtartam). Esetenként az azonos csoporthoz tartozás nem feltétlenül kötődik azonos naptári
időponthoz (az élveszületés utáni első nap – 0 napos korúak).
A rutinstatisztikákban a személy, hely, idő jellemzők és azok részletezése egy országon belül – a kor, nem
vonatkozásában nemzetközi viszonylatban is – egységes szempontok alapján történik. Az eset- vagy esetsorozat
leírásokban – a probléma jellegétől függően – elvben korlátlanul bővülhet a részletezés a szükségesnek ítélt
irányba.
Például: a deszkriptív epidemiológiai adatok rávilágítanak a daganatok okozta korai halálozás hazai
alakulásának tarthatatlanságára európai viszonylatban (II-4. ábra). A 25–64 éves magyar férfiak rosszindulatú
daganatok okozta halálozása az 1990-es évek második felére több mint kétszerese volt az EU15 átlagnak. Szintén
deszkriptív vizsgálat tárta fel azt is, hogy 2009-ben az országon belül (II-5. ábra)
39
II-4. ábra A 25–64 éves férfiak és nők rosszindulatú daganatok okozta halálozásának alakulása Magyarországon
és Európa régióiban (1980–2008)
40
Forrás: WHO/Európa, HFA adatbázis, 2010. június
–a megyeszékhelyeken (Miskolc, Békéscsaba és Tatabánya kivételével) jelentősen alacsonyabb, míg vidéken (a

különböző megyék megyeszékhelyén kívül élő lakosság esetében, Veszprém, Pest, Zala és Bács-Kiskun megyék
kivételével) jelentősen magasabb volt a férfiak daganatos halálozása az országos átlagnál; ugyanakkor
–ahol viszonylag alacsonyabb volt a halálozás (pl. Székesfehérváron), ott is több mint másfélszerese volt az
EU15 átlagnak.
A deszkriptív epidemiológiai vizsgálatok egyik jellegzetes típusát alkotják az ökológiai vizsgálatok, amelyek a
jelenségek populációs szintű összefüggéseit aggregált adatok alapján, jellemzően korrelációs mutatókkal mérik,
ezért szokás az ökológiai vizsgálatokat korrelációs vizsgálatoknak is nevezni.
A két alternatív elnevezés a vizsgálat egy-egy jellegzetességét hangsúlyozza:
–az „ökológiai vizsgálat” elnevezés azt, hogy az összefüggés tanulmányozása nem individuális adatokra, hanem
populációk (vagy azok csoportjainak) átlagos mutatóira épül;
–a „korrelációs vizsgálat” pedig azt emeli ki, hogy az összefüggés erősségét és irányát korrelációs
együtthatókkal vagy regressziós egyenletekkel fejezik ki.
Az ökológiai vizsgálatok eredményeinek jellegzetes ábrázolási formája a pontdiagram.
Például: Az ISzB és a szívbetegségek egyéb formái okozta halálozás egyenlőtlenségei igen szoros területi
összefüggést (kapcsolatot) mutatnak férfiak és nők vonatkozásában egyaránt (II-6. ábra). A pontdiagram jól
szemlélteti, hogy úgy a férfiak, mint a nők halálozása a megyeszékhelyeken alacsonyabb, míg vidéken
magasabb (pl. országos viszonylatban Nyíregyháza lakosságának a halálozása a legalacsonyabbak közé tartozik,
míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye vidéki területein az egyik legmagasabb).
41
ýMegyék a megyeszékhelyek nélkül
Az alapadatokat jelentő átlagos mutatókat torzítások és zavaró hatások terhelhetik, melyeket – a populációs
szintű összefüggés értelmezése előtt – ellenőrizni és (amennyiben lehetséges) korrigálni kell.
Az átlagos szintek közötti összefüggések nem feltétlenül érvényesek, s ezért nem is értelmezhetők individuális
szinten. A populációs szintű összefüggés egyéni szintre történő kiterjesztését nevezi az epidemiológia ökológiai
hibának.
Nincs biztosíték arra, hogy egy betegség és egy vélt befolyásoló tényező, mégoly erős populációs szintű
összefüggése individuális szinten is létezik. Az átlagos mutatókból ugyanis nem tudható meg, hogy a vélt
befolyásoló tényezőnek kitett egyének betegedtek-e meg, vagy netán olyan személyek, akik attól mentesek, de
rendelkeznek a betegség kialakulásának kedvező valamely tulajdonsággal és/vagy egyéb expozíció
következménye a betegség kialakulása.
Az ökológiai vizsgálatok hipotézisek felállításához szolgálhatnak alapul, melyek analitikus vagy kísérletes
epidemiológiai módszerekkel tovább vizsgálhatók.
5.1.1. Keresztmetszeti vizsgálat

A keresztmetszeti vizsgálat átmenetet képez a deszkriptív és az analitikus epidemiológiai vizsgálatok között
abban az értelemben, hogy egyének megfigyelésére épül, de a populáció egy meghatározott időpontbeli
állapotról ad – keresztmetszeti – képet.
A keresztmetszeti vizsgálat egy populációhoz (vagy populációs csoporthoz) tartozó minden egyes egyén
esetében egyszerre vizsgálja, hogy a kérdéses
–betegsége(ek) és
–befolyásoló tényező(k)
fennállnak-e, azaz a betegség és a befolyásoló tényező adott időpontbeli létezésével kapcsolatban szolgáltat
adatokat függetlenül attól, hogy azok mióta léteznek, azaz alapjában véve prevalenciaadatokat határoz meg.
Ezért szokás ezeket az elemzéseket prevalenciavizsgálatoknak is nevezni.
A keresztmetszeti vizsgálatok igen értékes információt szolgáltatnak a (nép)egészségügyi ellátás tervezéséhez és

szervezéséhez.
Keresztmetszeti vizsgálatoknak tekinthetők pl. a sorozások kapcsán elvégzett egészségi állapotfelmérések (II-3.
táblázat). A 2003. évi sorozásokon az első sorozási vizsgálatukon átesett, 18–20 éves férfiak (35 557 sorozott)
42
24,66%-a (8 769 fő) szenvedett valamely olyan betegségben, amely miatt sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak
minősítették. A megvizsgált fiatalok további 27,79%-ánál (9 882 fő) találtak olyan betegséget, állapotot –
jórészt neurológiai és szemészeti elváltozást –, amely az alkalmasságot nem, csupán a szolgálati beosztás
lehetőségeit korlátozta.
4.3. táblázat - II-3. táblázat A 18–20 éves sorozottak száma az észlelt elváltozások jellege
és alkalmasság szerint, 2003-ban
Elváltozások jellege Alkalmasság
igen nem
Belgyógyászati 1 157 2 091
Mozgásszervi 1 248 704
Ideg-elme 3 948 4 437
Szemészeti 2 842 427
Fül-orr-gégészeti 278 360
Egyéb 409 750
Összesen 9 882 8 769
Egészséges 16 906 –
Együtt 26 788 8 769
Forrás: Egészségügyi Statisztikai Évkönyv 2003. KSH, Budapest, 2004.
Etiológiai kérdések vizsgálatára a keresztmetszeti vizsgálatok nem alkalmasak (hiszen gyakran az sem
tisztázható egyértelműen, hogy a vizsgált betegség állt fenn előbb vagy a befolyásoló tényező).
5.2. Analitikus epidemiológiai vizsgálatok

Az analitikus epidemiológiai vizsgálatok – a deszkriptív vizsgálatokhoz hasonlóan – megfigyeléses vizsgálatok,
azaz alapjukat a jelenségek természetes alakulásának beavatkozásnélküli megfigyelése képezi, de – ellentétben a
deszkriptív vizsgálatokkal – egyének megfigyelése alapján tanulmányozzák a jelenség és az azt előidéző,
befolyásoló tényezők közötti összefüggéseket.
Az analitikus tanulmányok elsősorban a „miért” típusú kérdésekre keresik a választ:
–vizsgálják és tesztelik a hipotetikus összefüggéseket;
–azonosítják a befolyásoló (kockázati vagy preventív) tényezőket;
–mérik a kockázati tényező szerepét (jelentőségét) a jelenség (a kockázat) kialakulásában.
Az analitikus epidemiológiai tanulmányok két alaptípusa:
–az eset-kontroll vizsgálat;
–és a kohorszvizsgálat,
melyek célja elsősorban a megbetegedések (a fellépő jelenségek) etiológiai hátterének a feltárása.
43
5.2.1. Eset-kontroll vizsgálat

Ez a vizsgálattípus a már kialakult megbetegedés (okozat) előzményeit elemzi, összehasonlítva a feltételezett
befolyásoló tényező(k)nek a megbetegedett egyének körében észlelt előfordulását a megbetegedéstől mentes
egyének körében észlelhető gyakoriságával.
A vizsgálat egyéneket figyel meg, kiindulva egy eset (megbetegedett egyének) és egy kontroll (nem beteg vagy
a vizsgált betegségtől mentes egyének) csoportból, és vizsgálja a feltételezett kockázati tényező jelenlétét
minden egyes egyén esetében, a két csoportban külön-külön.
A megfigyelés időben visszamenve (retrospektíve) vizsgálja a feltételezett kockázati tényező érvényesülésének

jellegét/mértékét, ezért nevezik néha (helytelenül) retrospektív vizsgálatnak is. A megfigyelés alapvető feladata
a kockázati tényezőnek kitett (exponált) és a kockázati tényezőtől mentes (nem exponált) egyének azonosítása –
és számuk meghatározása – mindkét vizsgálati csoportban. A múltra irányuló, megfigyelt időtartam hosszát –
vagy hogy a múlt milyen meghatározott időtartamára irányuljon a megfigyelés – a vizsgált probléma jellege
határozza meg.
Például: a tüdőrák és a dohányzás kapcsolatát vizsgálva a régmúltra vonatkozó dohányzási szokások nagyon
fontosak, a heveny szívizominfarktus esetében viszont a közelmúltbeli dohányzás kerülhet a figyelem
középpontjába.
Az eset-kontroll típusú vizsgálatok széles körben elterjedtek az analitikus epidemiológiában. A gyakorló

orvosok is igen szívesen alkalmazzák, mert az ellátás folyamán megismert beteg személyek („eset”-csoport)
adatainak ismeretében – s mivel a kontrollcsoport tagjai is viszonylag könnyen elérhetők az egyéb betegség
miatt kezeltek köréből – az elemzésnek relatíve kisebb a költség- és időigénye a többi vizsgáló módszerhez
viszonyítva. Az a tény azonban, hogy az eset- és kontroll csoportok tagjai egyaránt egészségügyi ellátásra
szorulók köréből kerülnek ki, jelentősen megnövelheti az ilyen típusú vizsgálatokban a torzítások, a zavaró
hatások érvényesülésének a lehetőségét.
Az „eset” és a „kontroll” csoport tagjainak egységes, azonos szintű kivizsgálása a tanulmányozni kívánt
betegségre nézve, csökkentheti a kiválasztási hiba lehetőségét (nem fordulhat elő a vizsgált betegség a kontroll
csoportban akár szövődményként, látens formában sem).
A kockázati tényező vonatkozásában is számos torzítás és zavaró hatás léphet fel.
Zavarhatja a kitettség megállapítását az eset- és a kontrollcsoportban egyaránt, ha a kockázati tényezőként

vizsgált biológiai paraméter értéke szisztematikusan befolyásolt, de a kutató nem tud róla, vagy pedig figyelmen
kívül hagyja azt (szérumkoleszterin-szint meghatározása a kezelés és diéta megkezdése után).
Torzíthatja a vizsgált kockázati tényezőre vonatkozó megfigyelést az a tény, hogy az érintett betegek
(esetcsoport) általában készségesebben és részletesebben „emlékeznek” (szelektívemlékezés). Például: a beteg
újszülött szülei fontosabbnak érezhetik a lehető legpontosabban feltérképezni a terhesség alatti történéseket,
mint az egészségeseké.
Szisztematikus hibát eredményezhet az is, ha a megfigyelő alaposabban („célratörőbben”) kérdezi az

esetcsoportba tartozó személyeket, mint a kontrollokat.
A kockázati tényezőre vonatkozó megfigyelésből eredő torzítások elkerülését szolgálja az ún. „vakvizsgálat”,
amikor a megfigyelést végzők (kérdezők) nem tudják mely személy tartozik az eset-, s melyik a kontroll-
csoportba.
Abban az esetben, ha sem a vizsgálatba bevont személyek, sem a megfigyelők nem tudják, hogy ki melyik
csoportba tartozik, kettősvakvizsgálatról, míg ha a statisztikai elemzést végzők sem rendelkeznek ezzel az
információval, akkor hármas vakvizsgálatról van szó.
Az eset-kontroll vizsgálat megfigyelési adataiból a tanulmányozott betegség incidenciája nem ismerhető meg,
így a megbetegedés és a vizsgált kockázati tényezők közötti összefüggés sem vizsgálható incidenciákra
alapozott kockázati mutatók segítségével. Eset-kontroll tanulmányban a betegség és a kockázati tényező közötti
kapcsolat meghatározása – indirekt módon – a kockázati tényezőnek való kitettség esélyhányadosával történik.
Az esélyhányados az eset és a kontroll csoportokban megfigyelt, a 2 × 2-es kontingencia táblában feltüntetett

adatokból származtatott exponáltsági esélyekre épül
44
4.4. táblázat -
Megfigyelt személyek száma
eset csoport kontroll csoport
Exponált a b
Nem exponált c d
Az expozíció esélye
az eset-csoportban:a/c
a kontroll csoportban:b/d
és a kettő hányadosa az esélyhányados (EH):
Ha a vizsgált betegség és a kockázati tényezők között nincs kapcsolat, akkor az esélyhányados értéke 1,0.
Miután az EH a 2×2-es kontingencia táblába rendezett adatok keresztszorzatainak (ad, ill. bc) hányadosa, ezért
szokás néha keresztszorzat-hányadosnak is nevezni.
Eset-kontroll vizsgálatokban, ha az eset-csoportban új esetek – megbetegedettek – szerepelnek és nincsenek

közöttük régi (esetleg évek óta kezelt) betegek, az esélyhányados jó becslését adja a relatív kockázatnak.
5.2.2. Kohorszvizsgálat
A kohorszvizsgálat a tanulmányozandó megbetegedés – az okozat – bekövetkezése előtt indítja a betegség
kialakulása és a feltételezett kockázati tényező összefüggésének vizsgálatát, úgy, hogy a vizsgált betegségtől
mentes egyének exponált és nem exponált csoportjaiból (kohorszaiból) indul ki, és vizsgálja a betegség
fellépését (a megbetegedést) az exponált és a nem exponált csoportokba tartozó egyének mindegyikénél.
Ahhoz, hogy az exponáltság és a megbetegedés közötti összefüggés elemzéséhez elegendő számú adat
(megbetegedés) gyűljön össze, a vizsgálatba bevont egyének hosszú ideig (évekig, esetleg évtizedekig) tartó,
rendszeres megfigyelése – követése – szükséges.
A kohorszvizsgálatok ezen jellegzetességei tükröződnek a néha szinonimaként alkalmazott „követéses

vizsgálat”, vagy a „longitudinális vizsgálat” elnevezésekben. A szakirodalomban időnként fellelhető az
„incidenciavizsgálat” megjelölés is, amely azt hangsúlyozza, hogy a kohorszvizsgálatokban (ellentétben az eset-
kontroll vizsgálatokkal) az incidencia közvetlenül mérhető. Előfordul (helytelenül) a „prospektív vizsgálat”
megnevezés is, mivel a megfigyelés időben előrehaladva történik. Mindezen elnevezések csupán egyes
részjellemzőit emelik ki a kohorszvizsgálatnak, ezért használatuk kerülendő.
A kohorszvizsgálatok előnye, hogy a feltételezett kockázati tényezőnek való kitettség megállapítása – és ez

alapján az exponált és nem exponált csoportokba történő besorolás – még akkor megtörténik, amikor nem lehet
tudni, hogy a jövőben – a megfigyelés során – kinél lép fel megbetegedés. Így a kockázati tényező és a
megbetegedés összerendelése szempontjából kevésbé terhelik szisztematikus hibák. Torzítások, zavaró hatások
származhatnak azonban az egyének önkéntes részvételéből, hiszen a rendszeres időközökben ismétlődő orvosi,
egészségügyi kivizsgálásokat vállalók általában eleve nem reprezentálják az általános populációt és hosszabb
távon közülük is számottevő lemorzsolódás lehet.
Jelentős korlátai a kohorszvizsgálatoknak, hogy általában igen nagy munka- és anyagi ráfordítást igényelnek.
Hosszú távon akadályokba ütközhet a standard diagnosztikus kritériumok egységes biztosítása (személyi
változások a vizsgálatot végzők körében; a diagnosztikus eljárások fejlődése stb.) és etikai problémák is
45
fokozottan jelentkezhetnek. Mindezeket figyelembe véve, a kohorszvizsgálatok ritka betegségek és hosszú

indukciós periódusú betegségek (pl. daganatok) etiológiai vizsgálatára általában nem alkalmasak.
A nagy ráfordítások miatt a kohorszvizsgálatokat több irányból is igyekeznek hasznosítani.
Például: Klasszikus tanulmány ebben a vizsgálattípusban a Framingham Study (1949-től – gyakorlatilag

napjainkig), melynek indításakor egy földrajzilag és demográfiailag jól meghatározott populációban az
ischaemiás szívbetegségek kialakulásának vizsgálatát tűzték ki célul, de a hosszú távú követés során egyéb
(légzőrendszeri, mozgásszervi, szemészeti stb.) betegségek és a feltételezett kockázati tényezők
összefüggésének elemzésére is kiterjesztették.
A kohorszvizsgálatokban az incidencia – a megfigyelés tervezésétől függően akár a kumulatív incidencia, akár a

személy-idő incidencia – közvetlenül mérhető, ezért a kockázati mutatók (a relatív kockázat, a járulékos
kockázat) is közvetlenül számíthatók.
6. A lakosság egészségi állapotának jellemzésére

szolgáló globális indikátorok
A lakosság egészségi állapotának – a mortalitási és morbiditási viszonyoknak; az egészségi állapotot
befolyásoló genetikai adottságoknak, természeti és társadalmi környezeti tényezőknek, valamint az életmód
releváns összetevőinek – egyetlen mutatóval történő jellemzése nem célszerű, és számos akadályba ütközik.
A korlátot mindenekelőtt a hiányosan elérhető adatok – sőt az elérhető adatok esetében azok egy részének
megkérdőjelezhetősége – képezik még nyilvántartott morbiditási adatok (táppénzes és rokkantsági
nyilvántartások, kórházi vagy alapellátási morbiditás) esetén is. Kivételt jelentenek a morbiditás viszonylag szűk
körét érintő kötelező, folyamatos bejelentések (pl. fertőző betegségek), a felügyeletek és a teljességre,
pontosságra törekedő regiszterek (pl. rákregiszter) folyamatos, összefüggő, dokumentációs rendszerei. Még
ezeken a területeken is számolni kell azonban olyan megbetegedésekkel, állapotokkal, amelyek ugyan ellátást
igényelnének, de nem kerülnek a (nép)egészségügy látókörébe (rejtett morbiditás).
Teljes körű, megbízható adatok még a fejlett országokban is elsősorban a lakosság demográfiai viszonyairól és a
mortalitásról állnak rendelkezésre, éppen ezért a lakosság egészségi állapotának jellemzésére szolgáló klasszikus
indikátorok jelentős része a demográfiai helyzethez és a mortalitáshoz kapcsolódik.
A demográfiai jellemzők körében már tárgyaltuk a népesség természetes szaporodásával és az öregedéssel

kapcsolatos mutatókat.
A lakosság egészségi állapotát a mortalitási viszonyok alapján tükröző, klasszikus indikátorok a

csecsemőhalálozási és a várható élettartam mutatók.
6.1. Halálozási elemzések

6.1.1. Csecsemőhalálozás
A csecsemőhalálozási arányszám az élveszülöttek első életévi halálozását (a csecsemőhalandóságot) méri a
következő formában:
A mutató nem tekinthető a 0 évesek korspecifikus halálozási arányszámának, mert annak nevezőjében a 0
évesek évközepi száma szerepelne az élveszülöttek száma helyett.
A csecsemőhalálozási arányszám felhasználását az élveszülöttek első életévi halálozási valószínűségének

becslésére az torzíthatja, hogy egy adott évben elhalt csecsemők (számláló) nem mindegyike született
ugyanazon évben, tehát nem szerepel a nevezőben; de az ott szereplő élveszülöttek közül is lesznek, akik a
46
következő naptári évben halnak meg csecsemőkorban. Jelentős torzítással akkor kell számolni, ha az
élveszületések száma ugrásszerűen változik egyik évről a másikra (pl. demográfiai hullámok következtében).
Az élveszületés utáni első életév folyamán jellegzetes időszakok különíthetők el a csecsemőhalálozás kor
szerinti halmozódása alapján:
–az újszülöttkori (neonatális vagy korai) csecsemőhalálozás 0–27 napos korban; ezen belül is szokás
elkülöníteni
•a 0–6 napos (korai neonatális)
•a 7–27 napos (késői neonatális) újszülöttkori halálozást
–a késői (posztneonatális) csecsemőhalálozás a 28 napos kortól az 1 éves kor betöltése előtti halálozás (az első
születésnap már nem tartozik a csecsemőkorhoz).
A fejlett országokban az első életévi halálozás az újszülöttkorban, sőt azon belül is az első heti halálozásban,
azaz a korai neonatális periódusban mutat halmozódást.
Például : a XX. század utolsó évtizedeiben az EU15 országokban a csecsemőhalálozás átlagosan mintegy
kétharmada újszülött-korban következett be, jórészt az éretlen, kissúlyú újszülöttek életképtelensége miatt (II-7.
ábra). Hasonló volt a helyzet Magyarországon is. Ezzel szemben Albániában az igen magas késői
(posztneonatális) csecsemőhalálozás okozta a jelentős halálozási többletet az alacsonyabb csecsemőhalálozású
országokhoz viszonyítva. Az elmaradott, vagy kevésbé fejlett országokban még ma is súlyos problémát
jelentenek a különböző fertőző betegségek csecsemőkorban.
II-7. ábra A csecsemőhalálozás alakulása hazánkban, Svédországban és Albániában az EU15 átlaghoz

viszonyítva (1980, 1990, 2000*)
47
Magyarországon az elmúlt évtizedekben a kis súllyal (< 2500g) születettek körében is számottevően csökkent a
csecsemőhalálozás, de sokszorosa (közel harmincszorosa) a normál súllyal születettek első életévi halálozásának
(II-4. táblázat). Nemzetközi viszonylatban hazánkban igen magas a kis súllyal születettek aránya: 2009-ben is
több mint 8% (Svédországban évtizedek óta kisebb mint 5%).
4.5. táblázat - II-4. táblázat A csecsemőhalálozás alakulása születési súly szerint, és a kis
súllyal születettek aránya Magyarországon (1970–2009)
Év < 2500 2500 ≤ Összesen A < 2500 g súllyal

született
gramm súllyal született 1000 élveszülöttek
élveszülöttre jutó csecsemőhalálozás aránya (%)
1970 229,8 12,7 35,9 10,7
1980 152,7 8,2 23,2 10,4
1990 106,1 5,5 14,8 9,3
1995 84,3 4,1 10,7 8,2
2000 73,6 3,3 9,2 8,4
2005 48,6 2,4 6,2 8,2
2006 46,2 2,1 5,7 8,3
2007 46,6 2,3 5,9 8,2
2008 46,2 1,9 5,6 8,3
2009 43,6 1,6 5,1 8,4
Forrás: Demográfiai Évkönyv 1995–2009 kötetei, KSH, Budapest.
6.1.2. Várható élettartam

A várható élettartam a korspecifikus halálozási arányszámokból levezetett indexmutató, melynek számítása
nemzetközileg egységesen alkalmazott statisztikai modell – a halandósági táblák – segítségével történik. Értéke
azon életévek átlagos számát fejezi ki, amelyet meghatározott korú egyének a továbbiakban megélhetnének, ha
az adott évi korspecifikus halálozási arányszámok a jövőben is változatlanul érvényesülnének.
A várható élettartam-mutatók tehát
–nem halálozási arányszámok;
–nem a jövőbeni halálozási viszonyokat jelzik;
hanem az adott év (vagy alapul vett egyéb időszak) korspecifikus halálozási viszonyait jellemzik egyetlen
számértékkel. Ezért szükséges mindig megjelölni, hogy a mutató mely évre (időszakra) vonatkozik.
Legrégebben alkalmazott és legismertebb várható élettartam-mutató a születéskor várható átlagos élettartam:

azon évek átlagos száma, amelyet az adott évben élveszülöttek megélhetnének az adott évi korspecifikus
halálozási arányszámok jövőbeni változatlan érvényesülése esetén.
48
A születéskor várható élettartam értékét erőteljesen befolyásolja a csecsemőhalálozás szintje, ezért értéke a
kevésbé fejlett országokban akkor is alacsonyabb lehet, mint a fejlett országokban, ha a későbbi életkorokban
már alig van különbség közöttük.
Például: Magyarországon a férfiak születéskor várható átlagos élettartama 2008-ban jóval magasabb volt, mint
Üzbegisztánban (II-5.táblázat), de 45 és 65 éves korban az üzbég férfiak várható élettartama már alig maradt el
a magyar férfiak várható élettartamától. Üzbegisztánban a magas csecsemő- és gyermekhalálozás miatt jóval
alacsonyabb a születéskor várható élettartam, míg a későbbi életkorok mutatói jelzik, hogy az üzbég férfiak
korai halálozása a magyar férfiakénál alig kedvezőtlenebb.
4.6. táblázat - II-5. táblázat A férfiak várható élettartamának alakulása egyes kiemelt
életkorokban, néhány országban (2008)
Ország 0 15 45 65
éves korban várható átlagos élettartam
Svédország 79,29 64,59 35,70 18,14
EU15-átlag 77,78 63,24 34,58 17,76
Magyarország 70,02 55,62 27,35 14,01
Üzbegisztán 61,94 48,96 24,12 11,53
Az ezredfordulón a magyar férfiak születéskor várható élettartama mintegy 10 évvel (9,9 évvel) volt
alacsonyabb a svéd férfiakénál, de az EU15 átlagtól is közel 8 évvel (7,81 évvel) maradt el, annak ellenére, hogy
1995-től javuló tendenciát mutatott (II-8/a ábra). A nők születéskor várható élettartama minden országban
magasabb, mint a férfiaké. Hazánkban 6,01, illetve 5,37 évvel volt alacsonyabb a svéd nők, illetve az EU 15
átlagos mutatójánál.
49
II-8. ábra A várható élettartam mutatók alakulása Európa néhány országában és Üzbegisztánban (1970–2008)
A 45 éves magyar férfiak további várható élettartam-mutatója relatíve még rosszabb volt 2008-ban (l. II-5.
táblázat és II-8/b ábra), alig tette ki a svéd mutató háromnegyedét, és mintegy 20%-kal volt alacsonyabb az
EU15 átlagnál.
6.2. A halandósági elemzések

A lakosság halálozási viszonyainak elemzése a korspecifikus halálozási arányszámokra épülő, különböző típusú
mutatókra alapozva, a férfiak és a nők esetében elkülönítve történik.
50
Az általános halálozás a teljes életszakaszon – 0–X éves korban – kor szerint standardizált halálozási
arányszám (SHA) segítségével jellemzi az adott lakosság halálozási viszonyait.
A kor szerinti standardizálás – ahogyan az a standardizálás kapcsán ismertetésre került – lehetővé teszi a
halálozás időbeni és térbeni alakulásának összehasonlító elemzését. Például: a magyar férfiak általános
halálozása 1970-től az 1990-es évek közepéig szinte állandóan emelkedett és még 2001-ben is csak mindössze
8,1%-kal volt alacsonyabb mint 1970-ben (II-9. ábra). Ugyanezen idő alatt az EU15 tagállamában átlagosan több
mint egyharmaddal (36,1%-kal) csökkent a férfiak halálozása. Magyarországon az elmúlt évtizedekben a férfiak
és a nők általános halálozása egyaránt meghaladta nemcsak az EU15 átlagot (és az EU15-ben maximális értéket
mutató portugál halálozást), hanem az EU12 átlagot is.
Az általános halálozáson belül, a mortalitási elemzések főbb típusai a következő problémakörökhöz kötődnek:
–az anya-, csecsemő- és nővédelem;
–a korai halálozás;
–az időskori halálozás.
Az anya-, csecsemő- és nővédelem körébe tartozó mortalitási elemzések közül
–az anyai halálozás
–a magzati veszteség
–a születés körüli (perinatális) halálozás
a terhességgel, a szüléssel, a születéssel kapcsolatos halálozást öleli fel az anya és a magzat, illetve az
élveszülött szempontjából;
–a csecsemőhalálozás pedig – a már tárgyalt módon – az első életévi halálozást elemzi és alakulását az
egészségügyi ellátás egyik minőségi indikátorának tekintik, hisz mértéke jelentősen függ a terhesgondozás és az
újszülött (különösen a koraszülött) ellátás színvonalától.
51
Az anyai halálozás a nők terhességgel, szüléssel és gyermekággyal (a terhesség befejeződését követő 42 nap)
kapcsolatba hozható halálozását foglalja magába.
Nem tartoznak tehát az anyai halálozás körébe a megadott időszakban bekövetkezett azon női halálesetek,
amelyek nem állnak kapcsolatban a nő terhességével, szülésével vagy a gyermekággyal (pl. balesetek vagy
egyéb erőszakos halálesetek).
Az anyai halálozást mérő mutató sajátos (nem valódi) arányszám, mivel az érintett populációhoz tartozó nők (a
terhes, a szülő és a gyermekágyas nők) száma egyetlen országban sem ismert maradéktalanul, ezért a
tradicionálisan elfogadott anyai halálozási arányszám az élve-szülöttek számához viszonyítja az anyai
halálesetek számát:
Magyarországon az anyai halálozási mutató értéke folyamatosan csökkent az elmúlt évtizedekben, megközelítve
az EU15 átlagot, bár az utóbbi években észlelhető növekedése jelenleg az EU 12 országok átlagához viszonyítva is
kedvezőtlen pozíciót eredményezett (II-10. ábra).
Számos fejlett országban évente kevesebb, mint 100 000 az élveszületések száma, és vannak olyan fejlett
országok, ahol évente két-három anyai haláleset történik. A mutató stabilizálását (a túlzott ingadozás kivédését)
szolgálja a mozgó átlagolás, amely 3 éves időtartamokra összevonva számítja a mutató értékeit úgy, hogy a 3
éves időszak kezdetét minden évben következetesen eggyel elcsúsztatja (ezáltal a változás tendenciája is jól
nyomon követhető).
A fejlett országokban az anyai halálozást is az egészségügyi ellátás minőségi indikátorának tekintik, és az

előforduló halálesetek körülményeit szigorú szakmai kritériumok alapján, esetről esetre vizsgálják.
52
Örök figyelmeztetésül szolgálhat az anyai halálozás alakulása Romániában (II-11. ábra). Az 1989. előtti
időszakban a vetélés (illegális terhesség-megszakítás) miatti anyai halálozás alakulása egyértelműen jelzi a művi
abortuszok (a születések számának erőltetett növelését célzó) drasztikus tiltásának következményét.
Forrás: WHO/Európa, HFA-adatbázis, 2010. július
A magzati veszteség a terhesség-megszakítások és a magzati halálozás által együttesen okozott életveszteség

jellemzésére szolgál. A mérésére alkalmazott mutató nem halálozási arányszám, mivel az élveszületettek
számához viszonyítja a veszteséget (az elhalálozás kockázatának kitett – megfogant – magzatok száma ugyanis
egyetlen országban sem ismeretes):
A terhesség-megszakítások előfordulását a produktív korú – 15–49 éves – nők körében a terhesség-megszakítási

arányszám méri:
A magzati halálozáson belül a terhesség időtartamától függően, a következő csoportok különböztethetők meg:
–korai magzati halálozás a 22. teljes terhességi hét betöltése előtt bekövetkezett vetélés;
–középidős magzati halálozás a 22. terhességi hét betöltése napjától a 23. és 24. terhességi hetek során
bekövetkezett vetélés;
53
–késői magzati halálozás (korábbi elnevezéssel: halvaszületés)
•ha a fogamzástól számítva legalább 24 teljes hét telt el; vagy
•ha a magzat hossza 30 cm vagy meghaladja azt; vagy
•ha a magzat súlya 500 g vagy több.
A késői magzati halálozás a születés körüli (perinatális) halálozás értékét jelentősen befolyásolja. A perinatális
halálozás ugyanis a késői magzati halálozást (azaz a halvaszületést) az élveszülöttek első heti – 0–6 napos
korban bekövetkezett – halálozásával összevonva vizsgálja a halvaszülöttek és élveszülöttek összesített
számához viszonyítva:
A terhességi hét megítélése nehézségekbe ütközhet, és a magzati halálozáson belül a csoportokba való besorolás
– különösen a késői magzati halálozás kategória – sem feltétlenül egységes a különböző országokban, ezért a
halálozás elemzése – kiváltképpen országok közötti összehasonlítása – igen nagy körültekintést és óvatosságot
igényel.
6.3. Korai halálozás

A korai halálozások elemzése az 1–64 éves életszakaszra vagy annak meghatározott korintervallumaira terjed
ki.
Nem foglalja magába az első életévet (a csecsemőkort), mivel annak sajátos problémái – mint láttuk – speciális
megközelítési módszereket igényelnek.
Az idősek – 65 évesek és idősebbek – halálozásától való elkülönített elemzést az indokolja, hogy az időskori
halálozások túlsúlya (a halálozások több mint kétharmada időskorban történik) miatt az időskori
jellegzetességek eltakarnák a fiatalabb korosztályok halálozásának sajátos problémáit.
Az elemzések – az összhalálozás és a halálokok szerinti halálozás tradicionális vizsgálatán túlmenően – a korai

halálozás jellemzését speciális szempontok alapján is elvégzik, azzal a céllal, hogy a halálozás megelőzésének, a
társadalmi teher csökkentésének lehetőségeire is rámutassanak:
–az elkerülhető halálozás elemzésea (nép)egészségügyi ellátás minőségére,
–a többlethalálozás a megelőzési tevékenység céljainak kijelöléséhez és a teljesítendő feladatok

meghatározásához és rangsorolásához,
–az elveszített potenciális életévek a társadalmi veszteség megítéléséhez adnak
támpontot.
6.3.1. Elkerülhető halálozás

A fejlett országokban az 1970-es évektől szakmai konszenzus alapján összeállításra és elfogadásra kerültek azon
betegségek listái (II-6. táblázat), melyek miatt meghatározott életkorokban, időben történő, megfelelő orvosi,
(nép)egészségügyi beavatkozások alkalmazásával és igénybevételével a halálesetek bekövetkezése alapvetően
elkerülhető.(A közelmúltban egy olyan EU-finanszírozású projekt – Avoidable Mortality in the European
Union, Towards better Indicators for the Effectiveness of Health Systems; AMIEHS – fejeződőtt be, mely az
elkerülhető halálozást okozó betegségek listájának megváltoztatását fogja eredményezni.)
4.7. táblázat - II-6. táblázat Elkerülhető halálozást okozó betegségek (halálokok)
54
Halálokok BNO* – 10 kód Korcsoport (év)
Tuberkulózis A15-A19 5–64
Méhnyak-, méhtestrák C53-C55 15–64
Hodgkin-kór C81 5–34
Cukorbetegség E10-E14 5–64
Krónikus reumás szívbetegségek I05–I09 5–44
Magasvérnyomás- és I10–I15, I60, I62, 5–64

agyérrendszeri betegségek
I64, I65, I67–I69
Heveny légúti betegségek J00–J06, J20–J22 5–49
Tüdőgyulladás J12–J18 5–49
Idült hörghurut, tüdőtágulat, asztma J12–J18 5–64
Vakbélgyulladás K35–K38 5–64
Hasüregi sérv K40–K46 5–64
Epekőbetegség, epehólyag- K80–K82 5–64

gyulladás
* Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO): a betegségek, halálokok statisztikai csoportosítására létrehozott,

rendszeresen felülvizsgált osztályozási rendszer (l. Nozológia fejezetben).
A definícióban az időben történő és a megfelelő kitételek alapvetőek, éppúgy, mint az igénybevétel és az

alkalmazás hangsúlyozása, ugyanis ezek együttesen biztosíthatják az „elkerülhetőség” komplex
feltételrendszerét.
Bármelyik feltétel hiánya megakadályozhatja a haláleset elkerülését. A halálozás elkerülése meghiúsulhat az

ellátók és az ellátandók hibájából egyaránt (a beavatkozás szükségességének későn történő felismerése, nem
megfelelő beavatkozás; az orvoshoz fordulás elmaradása vagy az egészségügyi ellátás elkésett igénybevétele, az
ellátandó hiányos együttműködési készsége stb.).
A fejlett országokban az elkerülhető halálozás alakulását az ellátás minőségi indikátorának tekintik.
Az EU országaiban 4 éves időszakonként elemzik az elkerülhető halálozás időbeni és térbeli alakulását, amely
segít feltárni az egészségügyi/népegészségügyi ellátás hiányosságait és azok forrását.
Az elkerülhető halálozásban meghatározó szerepe van az agyérbetegségek okozta korai halálozásnak, amely
miatt Magyarországon
a 25–64 éves férfiak és nők halálozása erőteljesen elszakadt az EU 15 átlagtól (II-12. ábra). 2008-ban a 25–64
éves magyar férfiak agyérbetegségek okozta halálozása több mint négyszerese (4,6-szerese), a nőké pedig több
mint háromszorosa (3,2-szerese) volt az EU15 átlagnak.
55
II-12. ábra A 25–64 éves férfiak és nők agyérbetegségek okozta halálozásának alakulása Magyarországon és
Európa régióiban (1980–2008)
6.3.2. Többlethalálozás
Ennek az elemző módszernek a bevezetéséhez az a felismerés vezetett a fejlett országokban, hogy minél
alacsonyabb egy országban a halandóság, annál nehezebb tovább csökkenteni, de nincs egyetlen ország sem,
ahol minden korosztályban, minden betegség(csoport) miatt a legalacsonyabb lenne a világon a halálozás.
A többlethalálozás mérése indirekt standardizáláson alapul, és segít feltárni azokat a problémaköröket,

területeket egy országban, ahol az elérendő (vagy elérhető) célhoz képest halálozási többlet észlelhető. Az
elemzés tehát a célzott intervenciók meghatározásához nyújt támpontot.
A többlethalálesetek száma (TH) a vizsgált népesség körében észlelt halálesetek tényleges számának (T) és a
várható halálesetek számának (V) különbsége:
TH = T – V
A várható halálesetek számát a viszonyítási alapul választott (standard) halálozási szint kor-specifikus halálozási
arányszámai alapján határozzák meg a vizsgált népességben.
A viszonyítási alapként (standardként) választott halálozási szint tartozhat
–egy természetes populációhoz (pl. a japán vagy a svéd lakosság korspecifikus halálozási mutatói);
–mesterséges halmazhoz (pl. elérendő célként összeállított, vagy a világ különböző országaiban adott évben
legalacsonyabb korspecifikus halálozási mutatók listája).
A többlethalálozási hányados (THH) a tényleges halálesetek és a várható halálesetek eltérését a várható

halálesetek számához viszonyítja százalékos formában:
56
és azt fejezi ki, hogy hány százalékkal magasabb a vizsgált népesség halálozása a viszonyítási alapul választott
halálozási szintnél.
A relatív többlethalálozási hányados (RTH) annyiban tér el a többlethalálozási hányadostól, hogy a

többlethalálesetek számát – a választott halálozási szint szerint várható halálesetek száma (V) helyett – a
halálesetek tényleges számához (T) viszonyítja:
s így azt fejezi ki, hogy a vizsgált populáció halálozását hány százalékkal kellene csökkenteniahhoz, hogy a
választott halálozási szintnek megfeleljen. Ez a mutató közvetlenül hasznosítható a korai halálozás
csökkentésével kapcsolatos reális célok meghatározásában és a tervezett célok megvalósulási ütemének
követésére is. Ezzel szemben a többlethalálozási hányados elsősorban a helyzet előzetes feltérképezését
szolgálja.
Például: Az ischaemiás szívbetegségek (ISzB) okozta halálozás 2000-ben a magyar 25–64 éves férfiak körében
közel háromszorosa volt az EU15 átlagnak, a magyar férfiak többlethalálozása (THH) 186,65% volt (II-7.
táblázat). A relatív többlethalálozás (RTH) 65,11%-os értéke azt jelentette, hogy a magyar 25–64 éves férfiak
ISzB okozta halálozását mintegy kétharmadával kellene csökkenteni ahhoz, hogy elérje az EU15 átlagot. Az is
kitűnik a táblázatból, hogy a 25–34 és a 35–44 éves magyar férfiak ISzB okozta többlethalálozása a
legmagasabb, a halálozásukat mintegy negyedére kellene csökkenteni ahhoz, hogy megfeleljenek az EU 15
átlagnak.
4.8. táblázat - II-7. táblázat A 25–64 éves magyar férfiak ischaemiás szívbetegség (ISzB)
okozta többlethalálozása az EU15 férfi lakosságának halálozásához viszonyítva 2000-ben
Korév 100 000 A magyar férfiak 2000. évi THH RTH

férfira jutó
halálozás évközepi várható tényleges többlet-
EU 15 - száma haláleseteine halál-ese halál-
átlaga 2000- k száma az tei-nek eseteinek
ben (100 000 EU 15 -átlag száma száma
főben) szerint
1 2 3 4=3×2 5 6 = 5–4 7 = (6/4) × 8 = (6/5) ×

100 100
25–34 2,22 7,425940 16,49 65 48,51 294,18 74,63
35–44 16,65 6,641485 110,58 426 315,42 285,24 74,04
45–54 66,19 7,190240 475,92 1451 975,08 204,88 67,20
57
55–64 189,44 4,996980 946,63 2500 1553,37 164,09 62,13
25–64 1549,62 4442 2892,38 186,65 65,11
RTH: relatív többlethalálozási hányados; THH: többlethalálozási hányados
EU 15 : Az Európai Uniót 2004. május 1. előtt alkotó 15 ország
6.3.3. Elveszített potenciális életévek

Az elveszített potenciális életévek a korai halálozásból származó társadalmi veszteség jellemzésére szolgál,
abból az alapállásból kiindulva, hogy a 70. életév betöltése előtt bekövetkezett minden halálozás potenciális
életév veszteséggel jár, és ezért azt adja meg, hogy az 1–69 éves (néha a 0–69 éves) életszakaszban elhaltak 100
000 (vagy 1000) lakosra számítva hány évet nem éltek meg abból, amit potenciálisan megélhettek volna.
Esetenként a 15 évesnél idősebb, aktív korú népesség körében az elveszített potenciális aktív életéveket
elkülönítve elemzik.
Az elveszített potenciális életévek mennyiségét két irányból is befolyásolja a vizsgált népesség kor szerinti
összetétele: az elveszíthető potenciális életévek száma csökken az életkor előrehaladtával, ugyanakkor a
korspecifikus halálozás nő az életkorral. Ezért az elveszített potenciális életévek arányszámát mindig
standardizálni szükséges.
Magyarországot az igen magas korai halálozás miatt rendkívül magas társadalmi veszteség jellemzi (II-13.
ábra). A 100 000 főre jutó elveszített potenciális életévek száma a férfiak és a nők körében egyaránt jelentősen
meghaladja a lengyel és a cseh mutató értékét is. (A Cseh Köztársaság mutatói egyébként mindkét nem
esetében, Lengyelország mutatói a nők esetében kedvezőbbek – a világviszonylatban közepes szintű társadalmi
veszteséggel jellemezhető – Egyesült Államok mutatóinál is.) A kritikusan magas magyar mutató alakulása
egyértelműen figyelmeztet a korai halálozás igen jelentős szerepére a népességfogyásban.
58
II-13. ábra Elveszített potenciális életévek alakulása a 0–69 éves férfiak és nők halálozása következtében
Magyarországon és néhány kiemelt országban (1980–2007)
6.4. Időskori halálozás

Az idősek – 65 évesek és idősebbek – halálozásának elemzése általában a tradicionális halálozási mutatókkal –
kor- és nem-, továbbá halálok-specifikus halálozási arányszámokkal – történik.
Idős korban betegségek miatt következik be a halálesetek döntő többsége (95-98%-a) (II-14. ábra). Ugyanakkor
a betegségek okozta halálozási elemzések esetén óvatosságra int – különösen 75 éves és idősebb korban –, hogy
az akkorra kifejlődött, összetett egészségkárosodások miatt jelentősen csökken a halálok megállapításának
megbízhatósága. Időskorban a betegségek szerinti halálozási elemzéseket célszerű a 65–74 éves korosztályra
korlátozni.
Forrás: OECD adatbázis, 2010
Más a helyzet a balesetek, sérülések és egyéb erőszakos okok miatti halálozás esetében. Különösen hangsúlyos
lehet idős korban a balesetek – közülük is a balesetszerű esések – okozta halálozás alakulása a megelőzés
számára. Az öngyilkosság (II-15. ábra) és egyéb erőszak miatti halálozási egyenlőtlenségek pedig éppen az
idősek – akár a legidősebb korosztályok – körében tárhatnak fel sajátos, szociálgerontológiai
veszélyeztetettséget.
59
6.5. A morbiditás monitorozásának lehetőségei

A folyamatos és rendszeres adatgyűjtésen, adatfeldolgozáson és értékelésen alapuló morbiditás monitorozására
elengedhetetlen szükség van a népegészségügyben a tervezés, a végrehajtás és az értékelés szintjén is. Az
egészségi állapot időbeni változásának követése és a különböző beavatkozások hatékonyságának értékelése
alapvető népegészségügyi feladat.1
A morbiditás monitorozásának története éppen úgy az eseti rendszerektől a mind összetettebbek felé vezetett,
mint a halálozási2 viszonyok értékelése. Egyes bejelentendő fertőző betegségek epidemiológiai viszonyainak
rendszeres értékelése dominálta a betegségek monitorozási gyakorlatát egészen az 1970-es évekig. Mára viszont
a népegészségügy minden területén kiépült valamilyen rendszeres adatgyűjtésen és adatfeldolgozáson alapuló
értékelőrendszer. Mivel a meghatározó népegészségügyi súllyal rendelkező krónikus nem fertőző betegségek
többsége multikauzális és évek alatt fejlődik ki, illetve progrediál, a megbetegedési monitoroknak ki kell
egészülniük a kockázati tényezők, egészségdeterminánsok értékelésével is.
A monitor lényegében a klasszikus epidemiológiai triád (idő–tér–személyi jellemzők) mentén nyújt leíró jellegű
információkat, illetve figyelmeztető jeleket ad (ha definiált határértékekhez lehet hasonlítani eredményeit), azaz:
1.Trendeket ír le. (Az időbeni változások észleléséhez folyamatos és egyenletes minőségű adatokra van szükség.
Az észlelt eltéréseket azonban csak figyelmeztető jelként lehet a legtöbb esetben értékelni, és csak ritkán a
változás definitív bizonyítékaként. Alapvetően valószínűsíthető változásra hívják fel a figyelmet, de részletesebb
vizsgálatra van szükség a trend értékeléséhez, és csak ennek eredményének ismeretében lehet beavatkozásokról
dönteni.)
2.Területi halmozódásokat detektál. (Meghatározza azokat a területeket, ahol a megbetegedés előfordulása

gyakoribb. Az ilyen halmozódások okának felderítéséhez is külön vizsgálatra van szükség a beavatkozások
kezdeményezése előtt.)
1
Természetesen értelmezhető a monitorozás kiterjesztettebb módon az egészségpolitika, vagy a klinikai gyakorlat szintjén is.
2
Graunt féle halálozási elemzésektől a XVII. században a mai modern vitál-statisztikai rendszerekig.
60
3.Kockázati csoportokat azonosít. [Monitorozási eszközök segítségével le lehet írni egyes megbetegedések
halmozódását bizonyos kockázati profillal (családi anamnézis, foglalkozás, képzettség, egészségmagatartás stb.)
jellemezhető csoportokban. A halmozódás tényén túlmenően az etiológiai háttérrel kapcsolatban ebben az
esetben is csak további kutatásokat serkentő gyanú fogalmazódhat meg, bár az is előfordulhat, hogy – az
etiológia ismerete nélkül is – ezek az információk már megalapoznak sikeres intervenciót.]
A morbiditás monitorozásának minden esetben jól meghatározott célja van. Ennek figyelembe vételével kell
technikai jellemzőit kialakítani. Pontosan (az említett triád mentén) kell definiálni a vizsgálandó populációt,
amely lehet akár a teljes populáció (pl. a fertőző betegségek bejelentése), vagy annak egy reprezentatív mintája
(pl. egészségfelmérések).
A morbiditás monitorozásának során első megközelítésben a minél pontosabb epidemiológiai adatok előállítása
a cél. Ehhez azonban bonyolult adatgyűjtési rendszer kellene, ami vagy drágasága, vagy az adatszolgáltatók
idejének túlzott igénybevétele (kooperációt romboló hatása) miatt nem alkalmazható. (A monitoring alapvetően
nem kutatási eszköz, nem törekszik új etiológiai ismeretek megállapítására, hanem hasznosítja a meglevő
ismereteket. Ugyanakkor hipotéziseket generálhat, illetve segítheti kutatási projektek mintaválasztását.) Ezért
olyan egyszerűsített esetdefiníciókat kell kialakítani, amiket a gyakorlatban ténylegesen használni lehet, és amik
még kellően pontosak a monitoring céljainak eléréséhez. A túlegyszerűsítést is el kell kerülni, hiszen az így
működtetett monitorrendszer csak olyan adatokat szolgáltat, aminek nem lesz gyakorlati haszna (minden
megállapítását meg lehet valamilyen adatminőségi kifogással kérdőjelezni). Az adatgyűjtés elégséges
pontosságát, természetesen, csak a monitorozási alapfeladat függvényében lehet értelmezni.
A monitoring precizitását a személyiségi jogok tiszteletben tartása is korlátozza; nem minden adatot lehet a jogi
korlátok miatt gyűjteni. (Meg kell jegyezni, hogy az általános jogelvek gyakorlati alkalmazása jelentősen eltér
az egyes országokban. Pl. az USA-ban regisztrálják a rasszokat az egészségügyi ellátás során, ami Európában
jelen jogi környezetben kivitelezhetetlen; Dániában össze lehet kapcsolni a társadalombiztosítási és
foglalkoztatási nyilvántartásokat, amit a magyarországi jogszabályok nem engednek meg.) Az egyéni
azonosításra viszont feltétlenül szükség van a monitoring tevékenység során, pusztán annak érdekében is, hogy
egy beteg többszörös jelentését el lehessen kerülni; ha a résztvevők számára valamilyen egészségügyi
szolgáltatást ajánlanak; ha a szükséges részletesebb (ráépített) vizsgálatok elvégzéséhez vizsgálati csoportot kell
kialakítani. Az egyén korlátozott azonosítását ilyen esetekben a jogi keretek figyelembe vételével kell
biztosítani. A monitoring adatkezelési folyamatait, technológiáját is úgy kell kialakítani, hogy csak a monitoring
célkitűzésének megfelelő célokra lehessen felhasználni az adatokat. (Kettős azonosító alkalmazásával lehet a
jogi problémát kezelni: az adatszolgáltató – pl. háziorvos – a monitorban szereplők azonosítója alapján egy
másodlagos, de az adott személyekhez kölcsönösen egyértelmű módon rendelhető azonosítót generál. A
monitoron belül keletkező adatok egymáshoz kapcsolhatók ennek segítségével, és ha a vizsgált személy érdeke
megköveteli, akkor az adatszolgáltató – de csak az adatszolgáltató – képes azonosítani a betegét.) Természetes,
hogy az ilyen rendszerek működését rendszeresen és szigorúan ellenőrizni kell.
Etikailag is egyensúlyozni kell az intézkedések meghozatalához szükséges részletes adatgyűjtési igény és a

személyiségi jogok, esetleg csoportérdekek védelme közt: a monitoring során a stigmatizáció lehetőségét is el
kell kerülni.
Az információigény és az adatok forrása alapján az alábbi monitoring típusokat definiálhatjuk:
1.Kötelező jelentési rendszer (Pl.: fertőző betegségek, foglalkozási betegségek.) Elsősorban akkor van rájuk
szükség, ha a jelentés valamilyen beavatkozást tesz szükségessé. Következésképpen a beavatkozáshoz
szükséges részletességgel határozzák meg a jelentés tartalmát.
2.Laboratóriumi eredményekre alapozott monitoring (Pl.: antibiotikum rezisztencia monitoring.) A

mikrobiológiai laboratóriumok eredményeinek rendszeres értékelése révén viszonylag egyszerűen és
hatékonyan lehet – akár egy intézmény szintjén is – monitorozni a változásokat.
3.Betegség(csoport) specifikus regiszterek (Pl.: daganatregiszter, fejlődési rendellenességek regisztere.)

Meghatározott populáció minden megbetegedését regisztráló, pontos esetdefiníciót alkalmazó, viszonylag
részletes információkat gyűjtő, általában a betegek követését lehetővé tevő eszközök, amik viszonylag
forrásigényesek, és ritkán tartalmaznak egészségdeterminánsra vonatkozó információt.
4.Önkéntes adatszolgáltatók (Pl.: háziorvosi monitor hálózatok egyes betegségekkel kapcsolatos incidencia,
prevalencia, ellátás minőség értékelésére; a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Kara által működtetett
Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési Program.) Esetenként a monitor működtetéséhez a rutin adatszolgáltatási
61
igényt meghaladó mértékű információ kell, amire viszont már nincs jogi kötelezés, és ami többletmunkát,
elkötelezettséget igényel a jelentők részéről. Ilyen esetben célszerű a többlet terheket önként vállaló potenciális
adatszolgáltatók jelentkezése alapján bő listát készíteni, amiből aztán olyan módon lehet választani, hogy a
végső vizsgálati csoport reprezentatív legyen.
6.5.1. Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési Program

Az önként jelentkező háziorvosok őrposztrendszeren alapuló (tehát csak kiemelt jelentőségű betegségekre
koncentráló) hazai morbiditásmonitorozó rendszerét, a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Iskolája és az
Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat hozta létre 1998-ban. A Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtés
Program (HMAP) munkájában ma már Baranya, Bács-Kiskun, Borsod-Abaúj-Zemplén, Győr-Moson-Sopron,
Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Komárom-Esztergom, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Zala
megye 150 háziorvosa vesz részt (II-16. ábra). Incidencia és prevalencia adatokat szolgáltat a cukorbetegségről,
a daganatos betegségekről (tüdőrák, emlőrák, méhnyakrák, prosztatarák, colorectális karcinomák), a heveny
szívizominfarktusról, az ischaemiás szívbetegségekről, a krónikus májbetegségről és májzsugorról, a magas
vérnyomásról és a szélütésről. Az adat megbízhatóságát minőségbiztosítási protokoll érvényesítésével szavatolja
a rendszer. Mivel a programban részt vevő praxisok népessége reprezentatív a felnőtt magyar lakosságra, a
HMAP alkalmas a hazai morbiditási alapadatok megbízható becslésére. Ezen felül, a hálózat kiváló lehetőséget
biztosít egy-egy ellátási területen nyújtott alapellátási szolgáltatások hatékonyságának részletes vizsgálatára is
(magas vérnyomás és krónikus májbetegségek korai felismerése, cukorbetegség és metabolikus X szindróma
ellátása, szívinfarktuson és szélütésen átesett betegek gondozása, méhnyakrákszűrésen való részvételt
meghatározó tényezők, a nem fertőző betegségek rizikófaktoraival kapcsolatos ismeretek és attitűd
egészségdetermináns szerepének vizsgálatára nyújtott lehetőséget az alapprogram).
5.Felmérések (Pl.: Országos Lakossági Egészségfelmérés 2000 és 2003, Európai Lakossági Egészségfelmérés
2009.) Lehetnek interjú alapúak, ahol az egészséggel kapcsolatos ismeretek, az egészség-attitűd és -magatartás,
az ellátórendszer igénybevétele során szerzett tapasztalatok, önértékelés alapján az egészségi állapot kerül
felmérésre. Lényegesen forrásigényesebb, de megbízhatóbb adatokat szolgáltat a felmérés, ha objektív vizsgálati
eljárásokat is alkalmaznak az egészségi állapot leírásakor.
6.Egyéb informatikai rendszerek adatbázisainak másodlagos hasznosítása (Pl.: egészségbiztosítási pénztár

teljesítmény-elszámolási adatbázisa, egészségügyi szolgáltatók intézményi informatikai rendszereinek adatai.)
Ezek elsődlegesen nem morbiditásmonitorozás céljából működtetett rendszerek; a monitor szempontjából
általában nem megfelelő az adattartalmuk, adatminőségük gyakran elégtelen, megbízhatóságuk szolgáltatónként
változó, mivel variábilisak az intézményi diagnosztikus és kódolási eljárások. Félrevezető eredményeket
kaphatunk, ha ezeket az adatbázisokat a limitáló tényezők figyelembe vétele nélkül használjuk monitorozásra.
7.Figyelmeztető események monitorozása (Pl.: mesothelioma diagnosztizálása.) Olyan ritka betegségek esetén
alkalmazható ez az eszköz, amik nagyon specifikusan kapcsolódnak egy kockázati tényezőhöz, és amelyek
észleléséhez automatikusan kapcsolódik valamilyen beavatkozás.
8.Adatbázisok egyéni adatainak összekapcsolása (Egyéni azonosítók segítségével össze lehet kapcsolni
különböző adatbázisokat. Az ilyen módon kapcsolt expozíciós és egészségállapot adatok együttes adatbázisában
kis ráfordítások révén lehet specifikus kapcsolatokat vizsgálni. Adatvagyon hasznosítás szempontjából
rendkívül értékes módszer, aminek az alkalmazását azonban a személyiségi jogok védelmét szolgáló
joggyakorlat számos országban gátolja. Jól használható egyes regiszterek jelentési fegyelmének
meghatározására is.)
9.Kombinált monitor (Pl.: Észak-Kelet Magyarországi Egészség Obszervatórium.) Egy-egy betegségről úgy
alkothatunk teljesebb képet, ha több monitor eredményeit együttesen értékeljük, ha például lehetőség van a
halálozási, morbiditási, ellátás minőségi adatok együttes feldolgozására.
A monitor meglevő programok, intézmények hatékonyságát méri. Eredményei a tervezést segítik,

beavatkozások megalapozására szolgálnak. Az együttműködést csak ritkán érdemes jogi eszközökkel
kikényszeríteni. Fontosabb, hogy a monitor eredményeiről rendszeresen kapjanak megfelelő tájokoztatást a
szakértők, a döntéshozók, civil szervezetek és az érintett laikusok is.
Megfelelő tájékoztatás nélkül nem is tekinthető teljesnek a monitor működése. Az említett célcsoportokra
tartalmában és formájában is adaptált beszámolókra van szükség. Bármilyen csoportnak is szól a beszámoló,
mindig pontosan be kell mutatni a monitor célját, hangsúlyozni kell az akár rövid üzenetté sűrített legfontosabb
megállapításokat, állást kell foglalni a monitor eredményei alapján megalapozottnak tűnő változtatási
62
igényekről. A kommunikációs feladatokhoz általában kapcsolódó záró feladatként pedig fel kell mérni az
eredmények és megállapítások disszeminációjának eredményességét.
Nincs minden monitor minősítésére alkalmazható egységes kritériumrendszer; csak egy adott feladat
szempontjából lehet a monitort jónak vagy rossznak minősíteni. A felhasználói igénynek megfelelően kell
optimalizálni a monitor technikai megoldásait. (Egy bizonyos feladat ellátására alkalmas monitor teljesen
megbízhatatlan lehet egy másik feladattal összefüggő kérdés megválaszolására.) Végül, nem lehet eléggé
hangsúlyozni, hogy a monitor értékét az határozza meg, milyen területeken használják ténylegesen az
eredményeit. Ezért, ha valójában nincs igény bizonyos változtatások valós szükségletekhez igazodó
levezénylésére, akkor a monitoring felesleges – akármilyen technikai színvonalon is működik.
6.5.2. Indikátorok értékelési szempontjai

A morbiditási monitor eredményei (az adatgyűjtés során felépített adatbázis) alapján indikátorok értékeit
számítjuk ki. Természetesen valid, megbízható és összehasonlítható indikátorokra van szükségünk. A
monitorozási gyakorlatban nem lehet olyan kiterjedt és olyan részletes az adatgyűjtés, mint amire kutatási
jellegű programokban van szükség. Emiatt kevesebb indikátort tudunk csak alkalmazni, mint amennyit
szeretnénk, és ezek is csak közelítő jellegűek lesznek. A definiálásnál és kiválasztásnál mérlegelni kell, hogy
mely indikátorok és milyen pontosság mellett adnak kellően megbízható képet a monitorozni kívánt
folyamatról, jelenségről. A kellő megbízhatóság csak az adott monitorozási igény szempontjából értelmezhető.
Azt is mérlegelnünk kell, hogy az indikátorok kiválasztása a figyelmet orientálja: a monitorozni kívánt terület
vélhetően több figyelmet fog kapni és több problémakezelést célzó intézkedés célterületévé válik, mint az a
terület, amit nem fed le indikátor. Ezek alapján egy indikátor akkor tekinthető jól definiáltnak, ha:
•könnyen értelmezhető
•kapcsolódik beavatkozási lehetőségekhez
•összhangban van más indikátorok eredményeivel
•időszerű
•minden vizsgálati populációban előállítható
•alapadatai megbízható adatforrásból származnak
63
•nem túlságosan forrásigényes
•standardizált módszer alapján számítják
•valid módon tükrözi a valóságot
•értékei különböző populációkban összehasonlíthatók
•tényleges népegészségügyi jelentőséggel bíró jelenséggel kapcsolatos
Az Európai Unió által kialakított 88 egészségi indikátor (ECHI: European Community Health Indicators) közül
24 fókuszál közvetlenül a morbiditási viszonyok egységes leírására. A halálozási és morbiditási adatok
kombinálása révén kialakított indikátor a várható egészségben töltött élettartam (Healthy Life Years, HLY). Az
indikátor a várható élettartam mutatókhoz hasonló, de kor- és nem-specifikus morbiditási adatokkal korrigált
mutató, ami azt mutatja meg, hogy a regiszterek vagy az önbevallás alapján meghatározott morbiditási mutatók
alapján adott év megbetegedési és halálozási viszonyainak változatlanságát feltételezve, mennyi lenne egyes
életkorokban a még egészségesen leélhető élettartam. Egészség-gazdaságtani elemzésekben, életminőség
értékelésekben és ellátásminőség vizsgálatokban is informatívabb indikátorok, mint önmagukban a halálozás
vagy a morbiditás mérőszámai (II-17. ábra).
64
(A szimbólumok mérete a településenként résztvevő praxisok számával – 1 és 6 között változó – arányos.)
6.5.3. Az Európai Unió morbiditási indikátorai (2011)

1.Egyes fertőző betegségek incidenciája [Chlamydia, giardiasis, campylobacteriosis, salmonellosis, mumpsz,
HAV, invazív pneumococcusok okozta betegségek, HBV, legionellosis, listeriosis, E. coli infekciók (VTEC,
STEC, EHEC), yersiniosis]
2.HIV infekció és AIDS incidencia
3.Egyes daganatok incidenciája [ezen belül minden daganat bőrrák nélkül, valamint elkülönítve tüdőrák,
emlőrák, colorectalis karcinoma, prosztatarák, gyomorrák, melanoma, méhnyakrák, leukémiák és limfómák,
gyermekkori (0–14 év kor közt jelentkező) malignus daganatok]
4.Cukorbetegség prevalencia saját bevallás és regiszter alapján
5.Demencia prevalencia (fejlesztés alatt)
65
6.Depresszió prevalencia saját bevallás és regiszter alapján
7.Akut szívinfarktus incidencia
8.Stroke incidencia
9.Asztma prevalencia saját bevallás és regiszter alapján
10.Krónikus obstruktív tüdőbetegségek prevalenciája saját bevallás és regiszter alapján
11.Alacsony születési súly részaránya
12.Az összes és az orvosi ellátást igénylő otthoni, szabadidős illetve iskolai baleset incidenciája önbevallás és
regiszter alapján
13.Az összes és az orvosi ellátást igénylő közúti baleset incidenciája önbevallás és regiszter alapján
14.Súlyos munkahelyi balesetek incidenciája
15.Öngyilkossági kísérletek (fejlesztés alatt)
16.Önértékelt egészségi állapot
17.Krónikus betegségek együttes prevalenciája önbevallás alapján
18.Tartós funkcionális veszteségek prevalenciája
19.Tartós fizikai és érzékszervi funkcionális veszteségek prevalenciája (fejlesztés alatt)
20.Mozgásszervi fájdalom prevalencia (fejlesztés alatt)
21.Stressz prevalencia (fejlesztés alatt)
22.Mentális egészség (fejlesztés alatt)
23.Születéskor és 65 éves korban várható egészségben töltött élettartam
24.65 éves korban várható jó egészségben és krónikus betegségektől mentesen töltött élettartam önértékelt
egészségi állapot alapján
7. A legfontosabb epidemiológiai adatbázisok

A népegészségügyi tevékenység tervezését és hatékonyságának értékelését számos nemzetközi szervezet
támogatja monitoring eredmények rendszeres publikálásával. Általában országok szintjén aggregált interneten
elérhető adatbázisokat tesznek elérhetővé. A honlapokon megadják az adatgyűjtés során alkalmazott indikátorok
pontos definícióját, az indikátorok számításának menetét, az input adatok forrását, és értékelik az adatminőséget.
Az adatok feldolgozását és értelmezését interaktív demonstrációs eszközökkel segítik. Az alapadatok mellett
saját szakértőik elemzéseit is publikálják, amit kiegészítenek az általuk értékesnek minősített és más honlapokon
elérhető elemzésekre utaló linkekkel. Majdnem minden honlap esetén lehetőség van az adatok letöltésére, ami
lehetőséget ad a felhasználóknak saját elemzéseik elkészítésére, a nyers adatok sokrétű hasznosítására.
A magyarországi szakmai szervezetek által fenntartott adatbázisok internetes elérését nem minden esetben
oldották még meg. Sok esetben külön engedélyezésre, egyedi adatkérésre van szükség az adatok használatához.
Kevés példa van jelenleg arra is, hogy az adatbázist fenntartó szervezet rendszeresen publikál könnyen elérhető
elemzéseket. A fejlődés iránya azonban Magyarországon is a nemzetközi trendet követi. Erre garanciát jelent az
Európai Unió eEUROPE és Népegészségügyi programja, ami a modern informatikai eszközök egészségügyi-
népegészségügyi területen való alkalmazását prioritásként kezeli. Ennek keretein belül a know-how import
mellett, számos hazai informatikai fejlesztés is az Európai Unió finanszírozásában valósul meg.
Az interneten keresztül elérhető adatbázisok, bibliográfiák, jelentésgyűjtemények és szakértői vélemények

száma ma már óriási, és folyamatosan növekszik. A tájékozódás ezen a területen általában, de különösen a
szakértői interpretációk vonatkozásában egyre nehezebb. (A táplálkozás és egészség kapcsolatát, egyes
66
betegségek ellátásának optimális módját, környezeti ártalmak szerepét a daganatos betegségek kialakulásában
számos honlapon értékelik. Nem feltétlenül egybehangzóak a publikált következtetések még azokban az
esetekben sem, amikor a tudományosan megalapozott bizonyítékok rendelkezésre állnak.)
Az egészséggel foglalkozó honlapokkal kapcsolatban az alábbi, a felhasználók védelmét szolgáló minőségi

kritériumok fogalmazhatók meg:
1.Átláthatóság (Alapvető elvárás, hogy a honlap tartalmazza a szolgáltató pontos nevét, postai és elektronikus
címét; nevezze meg a publikálás célcsoportját, célját és sorolja fel a honlap létrehozásában résztvevőket,
valamint a támogatókat.)
2.Adatforrás hitelessége (Legyenek egyértelműen feltüntetve a honlapon a szerzők azonosítására szolgáló

adatok, valamint a publikált információk forrásai a megjelenés dátumával együtt; amennyiben valamilyen
módszer, gyógyszer vagy eszköz használatát javasolja a honlap, akkor tüntesse fel azt a megjegyzést, hogy a
javaslat nem helyettesíti a szakemberekkel történő személyes konzultációt; deklarálja világosan a legutolsó
frissítés dátumát.)
3.Felelősség (Biztosítson lehetőséget felhasználói visszajelzésekre, jelölje meg, hogy ki felel a felvetések
megválaszolásáért.)
Ezeket a szempontokat egyrészt a honlapok fejlesztésekor kell érvényesíteni, másrészt teljesülésükre a

felhasználóknak is figyelnie kell. Ezek a minőségi kritériumok elvileg mindenki számára ismertek, önkéntes
alkalmazásukra sok jó példa van, de az ellenkezőjével is bőven találkozhatunk. A felhasználók tájékozódását, a
hiteles és a megbízhatatlan információk elkülönítését, az egészséggel kapcsolatos honlapok minőségi védjegye
segítheti (ilyen rendszer működik Svájcban 1995 óta). Lehetőség van a felhasználók véleményét gyűjtő és
összegző automatizált rendszerek működtetésére is (pl. NETSCORING, DISCERN). Leghatékonyabb – és
egyben legdrágább – eszköz ezen a területen az akkreditációs védjegy alkalmazása, amit pályázat alapján egy
független minősítő szervezet bocsát ki (MedCERTAIN, TNO QMIC). Mindezeken túlmenően fontos elvárás,
hogy a honlapok fejlesztői és fenntartói hatékony kommunikációs eszközök segítségével tájékoztassák a
felhasználókat a minőségi kritériumokról.
7.1. Nemzetközi adatbázisok

Az Egészségügyi Világszervezet Global Health Observatory (GHO) programja (http://www.who.int/gho/en/)
számos mortalitási, morbiditási indikátort, ellátórendszerre, szakpolitikai irányításra, egészségdeterminánsokra
(pl. környezeti expozíciókra, életmódra, balesetek gyakoriságára) és esélyegyenlőségre vonatkozó adatokat
publikál. Az indikátorok révén a WHO stratégiai programjainak (pl. Millennium Development Goal, Global
Burden of Disease) előrehaladása általában jól követhető. A WHO európai központja saját programot működtet
az indikátorok publikálására (www.who.dk/hfadb), ami rendszeresen frissített on-line és off-line használatot is
támogat.
A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (Organization for Economic Co-operation and

Development, OECD) saját jelentési rendszert működtet. Adatbázisa
(http://www.oecd.org/topic/0,3699,en_2649_37407_1_1_1_1_37407,00.html) országokra vonatkozó adatokat
tartalmaz. Az alapvető mortalitási, morbiditási és egészségmagatartási adatok mellett számos egészség-
gazdaságtani indikátor is elérhető az OECD honlapján keresztül. Az egészségügyi kiadások szerkezete (pl. az
egészségügyi kiadások gyógyszerekre fordított hányada), az egészségügyi intézményrendszer struktúrája (pl. 1
millió lakosra jutó CT-k száma) és működésének hatékonysága (pl. 65 év felettiek influenza ellen oltott
részaránya) jól követhetőek az alkalmazott standardizált indikátorok révén.
Az Egyesült Államok népegészségügyi főhatósága (Centers for Disease Control and Prevention; CDC) által
fenntartott honlap (Surveys and Data Collection Systems; http://www.cdc.gov/nchs/surveys.htm) sokféle
epidemiológiai elemzés számára nyújt jól használható adatokat. Legfontosabb adatbázisaik táplálkozás-
epidemiológiával, az egészségügyi ellátórendszer igénybevételével, az egészségi állapottal (önértékelés alapján),
a védőoltási programok hatékonyságával, a halálozási viszonyokkal, a reprodukcióval és az időskorúak speciális
problémáival kapcsolatosak.
Magyarország számára kiemelkedő jelentőséggel bír az Európai Unió statisztikai központja (EUROSTAT) által
fenntartott honlap (http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/eurostat/home), ami egyfelől a nemzeti
statisztikai központok által – Európa szerte egységes kritériumok alapján – gyűjtött adatokat publikálja, másfelől
rendszeresen megjelenteti a reprezentatív európai népesség vizsgálatán alapuló, az Európai Bizottság által
67
irányított, felmérések eredményeit is. A demográfiai viszonyokra, az egészségi állapotra, az

egészségdeterminánsokra és az egészségügy működésére vonatkozó adatai széleskörűek. A legalapvetőbb
indikátorokat nemcsak országok, de régiók szerinti bontásban is publikálja.
Az Európai Bizottság Fogyasztóvédelmi és Egészségügyi Főigazgatósága (European Commission Directorate

General for Health & Consumers, DG SANCO) önálló honlapot üzemeltet
(http://ec.europa.eu/health/index_en.htm). Ezen keresztül az egészségfejlesztéssel, az ellátórendszer
hatékonyságának javításával, a betegbiztonsággal, az európai ellátórendszerek működésének összehangolásával
kapcsolatos adatok, beszámolók érhetők el. Az egyes országok hatóságai által összeállított, a lakosság egészségi
állapotáról szóló átfogó értékelések is ezen a honlapon keresztül érhetők el
(http://ec.europa.eu/health/reports/european/index_en.htm).
A nemzetközi szervezetek sok olyan honlapot üzemeltetnek, amelyek egy-egy terület speciális adatainak
részletes bemutatására törekszenek. Példaként érdemes megemlíteni az Európai Bizottság által menedzselt
projektek részletes leírását, és a már lezárt projektek beszámolóit tartalmazó honlapot
(http://ec.europa.eu/health/projects/index_en.htm); az International Agency for Research on Cancer és az
Európai Unió által fenntartott European Cancer Observatory programot, ami daganatokkal kapcsolatos
morbiditási, mortalitási, túlélési és szűrésszervezési adatokat szolgáltat (http://eu-cancer.iarc.fr/1-home.html,en);
valamint az EUPHIX (EU Public Health Information & Knowledge System; www.euphix.org) honlapot, amely
nem közvetlenül adatokat szolgáltat, hanem a már feldolgozott adatok alapján megírt tanulmányokat gyűjti
össze, és a kritikusan értékelt vizsgálati beszámolók közül a minőségükben megfelelőeket egy saját
könyvtárszerkezetbe illesztve teszi könnyen elérhetővé.
A népegészségügyi tevékenység számára ugyanolyan fontos a szakirodalom szisztematikus és kritikus

elemzésén, a jó vizsgálatok eredményeinek együttes értelmezésén alapuló bizonyítékok előállítása, mint a
klinikai tudományterületeken. A szakirodalom legátfogóbb és legjobban kezelhető gyűjteménye, bibliográfiai
adatbázisa a PubMed (fenntartói az Egyesült Államok szövetségi intézményei: National Center for
Biotechnology Information, National Library of Medicine, National Institutes of Health;
http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/), ami elsősorban, de nem kizárólag az angol nyelvű biomedicinális
publikációkat (folyóirat közleményeket és on-line könyvek fejezeteit) adja közre. Tételei száma ma már 20
millió felett van, s a közleményeket számos keresési paraméter beállításával teszi kutathatóvá. Ha a
jogtulajdonos nem korlátozza a hozzáférést, akkor a teljes közlemény olvasható és lementhető a PubMed-en
keresztül.
A Nemzetközi Cochrane Együttműködés (Cochrane Collaboration) 1993-ban alakult (www.cochrane.org). Non-

profit szervezet, ami független minden kereskedelmi érdekcsoporttól. Elnevezését Archie Cochrane (1909–
1988) angol epidemiológusról kapta, aki kidolgozta a randomizált klinikai vizsgálatokon alapuló
döntéstámogatási rendszer elvét. Nemzetközi hálózata szisztematikusan elemzi a publikált klinikai vizsgálatok
eredményeit, és ezek feldolgozásával állítja elő a jó döntéshozatalt segítő bizonyítékokat úgy a klinikusok, mint
az egészségpolitikusok és az egészségügyi szolgáltatók, valamint a betegek számára. A bizonyítékokon alapuló
orvoslást több mint 4500 tanulmánya szolgálja. A népegészségügy területén 38 elemzést tettek eddig közzé, és
ezeken felül 109 tanulmány foglalkozik az alkoholfogyasztással, a dohányzással és a drogok használatával.
Az Angol Egészségügyi Szolgálat (National Health Service) 1999-ben alapította meg saját intézetét, a National
Institute for Health and Clinical Excellence-t (NICE), ami hasonló feladatokat lát el (http://www.nice.org.uk/).
Függetlenségét felügyelőbizottság garantálja. Népegészségügyi kérdésekkel 35 tanulmánya foglalkozik.
Kifejezetten preventív jellegű beavatkozásokkal kapcsolatos bizonyítékok előállításával és publikálásával

foglalkozik az Egyesült Államokbeli szakmai szervezetek és szövetségi intézmények által fenntartott, 1984 óta
működő munkacsoport (U.S. Preventive Services Task Force;
http://www.uspreventiveservicestaskforce.org/recommendations.htm). A klinikai jellegű kutatási eredmények
rendszeres értékelése alapján dolgoznak ki ajánlásokat szűrésekre, klinikai konzultációkra, védőoltások
alkalmazására vonatkozóan. Figyelmük az alapellátás szintjén alkalmazható ajánlásokra fókuszálódik. Külön
foglalkoznak egyes rizikócsoportokra vonatkozó speciális ajánlásokkal. 126 ajánlásuk a szakterület
standardjaiként használható. Részletes tanulmány támasztja alá minden állásfoglalásukat.
Számos speciális adatbázis is elérhető az internet segítségével. Ezeknek még a tipizálása sem könnyű. Egy-egy
konkrét feladat megoldásakor használhatjuk szolgáltatásaikat. Esetükben különösen figyelnünk kell arra, hogy a
honlap megfelel-e a minimálisan elvárható minőségi kritériumoknak! Ilyen például a leggyakrabban használt
statisztikai programokat összehasonlító gyűjtemény
(http://en.wikipedia.org/wiki/Comparison_of_statistical_packages), vagy a majdnem 5000 epidemiológiai
68
témával foglalkozó előadás prezentációs anyagát tartalmazó Supercourse (http://www.pitt.edu/~super1/).

Nagyon jó példa a meta-adatbázisokra a University of California San Francisco által fenntartott honlap
(linkgyűjtemény), ami igyekszik széleskörűen bemutatni az epidemiológiai, biostatisztikai és általános
népegészségügyi kérdésekkel kapcsolatos megbízható és jól használható honlapokat
(http://www.epibiostat.ucsf.edu/epidem/epidem.html).
7.2. Hazai epidemiológiai adatbázisok

Magyarországon a kormány költségvetési intézménye, a Központi Statisztikai Hivatal végzi a nemzetközi
gyakorlatnak megfelelően a népegészségügyi szempontból elsődleges fontosságú népesség-nyilvántartással
kapcsolatos feladatokat és a halottvizsgálati bizonyítványok feldolgozását. A feldolgozások eredményeit hosszú
ideje a Demográfiai évkönyvekben közlik minden évben. Az adatok egységes szerkezetben kerültek
feldolgozásra, ezért hosszú idősorok elemezhetők segítségükkel. A népességi adatokat kor, nem és családi
állapot szerinti bontásban közlik. Ma már a megyei adatok is részei a publikációnak. Amennyiben ennél
részletesebb adatokra van szükség egy elemzéshez, akkor a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások
Központi Hivatala szolgáltat adatokat kérvény benyújtását követően
(https://www.nyilvantarto.hu/kekkh/kozos/index.php). 2002 óta a Demográfiai Évkönyvek CD melléklettel
jelennek meg, melynek elektronikus adatbázisa egyszerűen kezelhető. A Demográfiai Évkönyvben az
élveszületésre, a magzati veszteségekre és az okspecifikus halálozásra vonatkozó adatok is kor, nem, családi
állapot szerinti, illetve megyénkénti bontásban találhatók meg. Ennél részletesebb adatokhoz csak külön
adatkérések révén lehet jutni. Interneten keresztül is elérhető számos népegészségügyi szempontból fontos
adatbázis a KSH Tájékoztatási adatbázisa segítségével (www.ksh.hu), ami népességi, népmozgalmi,
társadalomstatisztikai (munkaerőpiaci, egészségügyi, baleseti, oktatási, kulturális, illetve jövedelmi
viszonyokkal, életkörülményekkel, szociális ellátással kapcsolatos), általános gazdaságstatisztikai, és
környezetvédelmi, egészségügyi adatokat tartalmaz.
A hazai lakosság egészségi állapotára vonatkozó legteljesebb körű, interneten keresztül is elérhető adatbázis az
Internetes Magyar Egészségügyi Adattár (IMEA; http://hawk.eski.hu/IMEA/index.html), melyet az Informatikai
és Rendszerelemzési Főigazgatóság (IRF) (http://www.eski.hu/) üzemeltet. Az IRF számos hazai intézmény
jelentését gyűjti össze, és rendezi egységes adatbázisba. Adatokat tartalmaz az egészségi állapotról (mortalitási
és morbiditási viszonyokról, életminőséggel kapcsolatos indikátorokról), a fejlődési rendellenességekről, az
egészséget meghatározó külső tényezőkről, az egészségügyi ellátórendszerről, gyógyszerekről, szervezett
prevenciós tevékenységekről, öngondoskodásról, civil szerveződésekről. A területi (regionális, illetve megyei)
bontásban elérhető adatokat a REA (Regionális Egészségügyi Adattár On-line) tartalmazza. A MEA (Magyar
Egészségadattár) on-line változata a funkcionális veszteségekkel élőkre vonatkozó, illetve az önértékelt
egészségi állapotra vonatkozó adatokat is közread. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) a vele
szerződött fekvő- és járóbeteg szakellátó intézményeket a teljesítés-elszámolási jelentések alapján finanszírozza.
Ezek a jelentések egységes adatbázisban gyűlnek, ami a finanszírozási igényeken túlmenően alkalmas arra is,
hogy (figyelembe véve a monitorozási fejezetben leírt adtaminőségi korlátokat) a lakossági szükségletekről (a
kezelt betegségekről), az ellátás folyamatáról (az alkalmazott eljárásokról) és minőségéről (pl. a szövődmények
gyakoriságáról, a letalitásról), a betegutakról (egy beteg ellátásában résztvevő intézményekről) is képet
alkossunk. Az OEP adatbázisa közvetlenül nem kutatható (csak külön adatkérés révén van lehetőség az OEP
adatbázisainak használatára), de az IRF által működtetett TEA (Tételes Egészségügyi Adatok) – ugyan
regisztrációhoz kötötten –, de viszonylag egyszerű hozzáférést biztosít az adatbázishoz
(http://hawk.eski.hu/Tea/). A honlap WIKI technológiára épülő Egészségpolitikai Fogalomtárat
(http://fogalomtar.eski.hu/index.php/Kezd%C5%91lap), illetve jogszabálygyűjteményt
(http://www.eski.hu/new3/jogszabaly/jogszabaly_index.php) is tartalmaz a Magyar Orvosi Bibliográfia (a
Magyarországon megjelent orvos- és egészségtudományi szaklapok közleményeinek bibliográfiai adatait,
esetenként absztraktját is tartalmazó adatbázis) mellett (http://hawk.eski.hu/j2ee/webbib/simplesearch.jsp).
A bizonyítékokon alapuló szakmai irányelvek fejlesztéséhez az intézményi környezetet a Emberi Erőforrás

Minisztériumra biztosítja Magyarországon. Jelentős részben nem magyar irányelvek adaptációján alapulnak a
hazai ajánlások, amelyeket a főhatóság honlapján lehet elérni. Az irányelvek fejlesztésének módját, szerkezetét
egységes ajánlás határozza meg (http://www.eum.hu/egeszsegpolitika/minosegfejlesztes/modszertani-
segedanyagok).
Meglehetősen kevés népegészségügyi kérdéssel foglalkozó irányelv készült el - és érhető el – eddig. A

foglalkozás-egészségügy területén négy, a megelőző orvostan területén pedig két irányelv került eddig
kidolgozásra (http://www.eum.hu/egeszsegpolitika/minosegfejlesztes/szakmai-iranyelvek).
69
8. Klinikai epidemiológiai vizsgálatok

A klinikai epidemiológia az alkalmazott orvosi kutatás alapvető módszertana és szakterülete. Tágabban
értelmezve a klinikai epidemiológia fogalmába nemcsak maguk a klinikai epidemiológiai vizsgálatok tartoznak,
hanem a kvantitatív kutatási eredmények orvosi gyakorlatban való felhasználását elősegítő döntéselemzési,
döntéstámogatási módszerek is.
A klinikai orvoslás empirikus és algoritmikus: empirikus, mivel adott beteg kezelésekor az előző betegek
kapcsán szerzett tapasztalatokat hasznosítja, algoritmikus, mert az orvoslás döntési folyamata általánosítható
lépéssorozatot jelent.
Az orvosi döntési helyzetekben általában mindig ad hoc páciencspecifikus ismeretet kell ötvözni a korábbi
betegek megfigyeléséből származó, általános törvényszerűségeket leíró tudással. Az adott páciens
diagnosztikus profilja (panaszai, tünetei, leletei) ad hoc ismeret; ugyanakkor annak becslése, hogy egy adott
diagnosztikus profillal rendelkező betegnél az egyes betegségek fennállási valószínűsége mekkora, általános, a
korábbi betegekkel kapcsolatos megfigyelésekből származó tudást igényel.
A hagyományos orvoslásban az általános tudás – az előző betegek megismeréséből szerzett tudás – többnyire
nem tudományos vizsgálatból származik, informális úton szerzett, egyéni vagy kollektív tapasztalatra épül.
Napjainkban paradigmaváltás megy végbe, az informális egyéni és kollektív tapasztalatból származó kvalitatív
jellegű általános tudás fokozatosan kiegészül formális, alkalmazott orvosi kutatásból származó, kvantitatív
jellegű tudással. Ezt az új érát szokás bizonyítékokon alapuló orvoslásnak is nevezni. Ahhoz, hogy a gyakorló
orvosok ezt a tudást a leghatékonyabban hasznosítani tudják, alapvető döntéselméleti és kutatás-módszertani
ismeretekre van szükségük.
9. A klinikai epidemiológiai kutatás főbb területei

A diagnosztikus epidemiológiai kutatások alapvetően kétfélék. A hagyományos diagnosztikus kutatás arra keresi
a választ, hogy bizonyos vizsgálati eljárásokkal nyert különböző eredmények mennyire valószínűek bizonyos
betegségben szenvedők, illetve a betegségtől mentesek körében. Például az emlőrákban szenvedő nők körében
mennyire valószínű, hogy az aspirációs citológia eredménye „gyanús”, és mennyire valószínű ez a citológiai
vizsgálatra kerülő, malignus elváltozást nem hordozók körében. A modern diagnosztikus kutatás azt vizsgálja,
hogy egyes diagnosztikus jellemzők által leírt diagnosztikus profil esetén mennyire valószínű egy betegség
fennállta.
Az etiológiai vizsgálatok célja annak meghatározása, hogy bizonyos expozíciók (jellemezve azokat
mértékükkel, időtartamukkal) milyen mértékben növelik meg bizonyos betegségek kialakulásának
valószínűségét (pl. a rendszeres erős dohányzás hányszorosára növeli a tüdőrák kialakulásának valószínűségét).
A prognosztikus vizsgálatok arra keresik a választ, hogy a páciens jellemzői alapján mennyire valószínű a
betegség bizonyos kimenetele (pl. tekintve a beteg életkorát, alapbetegségének stádiumát – pl. az emlőtumor
kiterjedtségét, a nyirokcsomók érintettségét, a távoli áttétek meglétét, a társbetegségeiket –, mennyire valószínű,
hogy a beteg élni fog öt év múlva). A prognosztikai elemzés kapcsán alapvető kérdés, hogy mennyivel nő a
kedvező kimenetel valószínűsége bizonyos kezelési eljárások alkalmazása esetén (pl. mennyivel változik az
ötéves túlélés valószínűsége radikális mastectomia esetén).
10. A klinikai döntéselemzés alapfogalmai

10.1. A kezelési küszöb, kezelési kockázat és a kezelés haszna
Az orvos gyakran bizonyos diagnosztikus bizonytalanságban kényszerül döntéshozásra. Általában három
lehetőség közül választhat egy adott szituációban: (1) obszerváció, (2) további információ szerzése, (3) kezelés.
Feltételezve, hogy további információ szerzésére nincs mód, a kezelési alternatíva adott esetben többféle lehet.
Az alapvető kérdés azonban jellemzően az, hogy egy adott kezelés (beavatkozás) megtörténjen-e, vagy sem (pl.
appendicitis gyanú esetén két dolgot szeretnénk elkerülni: az „elnézett” appendicitis okozta szövődményeket,
illetve a szükségtelen műtéti kockázatot, ha mégsincs a betegnek appendicitise). A klinikai döntéselemzésben a
megbetegedés fennállásának azt a valószínűségét, amely felett a kezelés, alatta pedig a nem kezelés jár
várhatóan jobb kimenetellel, kezelési küszöbnek nevezzük.
70
A kezelés kockázatának nevezzük egy adott betegségben nem szenvedő egyén esetén a szükségtelen
beavatkozással okozott egészségveszteséget. A betegeknek a kezelés elmaradásával okozott veszteséget, illetve
kezelés esetén a nettó egészségnyereséget (nettó, mert a kezelés mellékhatásainak, esetleges szövődményeinek
ők is ki vannak téve) a kezelés hasznának nevezzük.
A prognosztikus vizsgálatok – beleértve az intervenciós vizsgálatokat – szolgáltatják azt az információt,

amelyek felhasználásával becslésekhez lehet jutni arra vonatkozóan, hogy egyes kezeléseknek mi a haszna és a
kockázata.
A kezelési küszöb és a kezelés haszna közötti összefüggés:
Konkrét példával illusztrálva:
Ha a tévesen obszervált appendicitises betegek a kezelés elmaradása miatt átlagosan 9-szer rosszabbul járnak,
mint a feleslegesen megoperáltak, akkor a kezelési küszöb 0,1. Azaz, ha már legalább 10% feletti az
appendicitis fennállásának becsült valószínűsége, akkor a betegek akkor járnak jobban, ha megoperálják őket.
Ennek a megközelítésnek egyenes következménye, hogy sok békés féregnyúlványt távolítanak el, de ez nem
minősíthető szakmai hibának!
A képletből az is nyilvánvaló, hogy a kezelés kockázatának növekedésével a küszöb egyre feljebb tolódik. Ez
összhangban van az intuícióinkkal; nagyon kockázatos, azaz jelentős mellékhatással járó kezelés indikálásához
általában magas diagnosztikus bizonyosság szükséges. Ugyanakkor, ha a kezelés teljesen kockázatmentes
(pontosabban igen kis kockázattal jár), de a betegség fennállása esetén haszna egyértelmű, akkor már a
legkisebb gyanú esetén meg kellene kezdeni a kezelést, ha csak a megfigyelés és a kezelés a szóba jövő
alternatívák.3
Ilyen kezelési küszöb problémát nap mint nap megold minden orvos. Még ha nincs is pontos becslésünk a
kezelés hasznáról és kockázatáról, megfelelő szakmai ismeretek birtokában a kettő arányáról elfogadható
becslést lehet adni (döntéseink során ezeket a becsléseket nap mint nap implicit módon el is végezzük).
A klinikai epidemiológiai vizsgálatok és a döntéselemzési modellek felhasználásával kiszámított kezelési

küszöbök a gyakorlatban hasznosítható módon, kvantitatív formában foglalhatják össze a kutatásokból származó
„bizonyítékokat”.
10.2. A diagnosztikus vizsgálatok szerepe

A megfigyelésen és a kezelésen kívül többnyire van egy harmadik lehetőség is: további információ szerzése,
azaz diagnosztikus vizsgálatok végzése.
Ha felvettük az anamnézist, elvégeztük a fizikális vizsgálatot, megismertük a rutin diagnosztikai vizsgálatok

eredményét, akkor kialakítunk egy becslést arra vonatkozóan, hogy mennyire valószínű a kérdéses betegség
fennállása. Ezt a valószínűséget a klinikai döntéselemzésben előzetes valószínűségnek nevezzük. Ezt a becslést a
gyakorló orvosok általában nem végzik el explicit módon, holott ez számos előnnyel járna, és viszonylag
egyszerűen megtanulható. Kívánatos lenne, hogy az orvos vélekedése bizonyosságát ne csak félreérthető, mások
számára esetleg teljesen mást jelentő fogalmakkal írja le, mint „nagyon valószínű, eléggé valószínű, …, szinte
kizárt”, hanem számszerű értékekkel.
Diagnosztikus vizsgálatot4 – ritka kivételektől eltekintve – akkor végzünk, ha annak eredménye befolyással lehet
további cselekvésünkre. Ha a betegség előzetes valószínűsége a kezelési küszöb alatt van, akkor az a kérdés,
hogy valamilyen vizsgálattal nyerhető-e olyan eredmény, amely esetén ez a valószínűség a kezelési küszöb fölé
kerül. Ha nincs ilyen lehetőség, akkor felesleges a vizsgálat, hiszen eredményétől függetlenül mindenképpen
további megfigyelés mellett döntünk. Ha a betegség előzetes valószínűsége a kezelési küszöb felett van, akkor
3
A kezelések költségvonzatát a fejezetben figyelmen kívül hagyjuk, mert a gondolatmenetbe való beépítéséhez szükséges elméleti ismeretek
meghaladják a tankönyv kereteit.
4
Diagnosztikus vizsgálat alatt a klinikai gyakorlatban végzett diagnosztikus eljárást értjük. Ettől megkülönböztetendő, a diagnózissal
kapcsolatos kutatásokat diagnosztikus kutatásnak hívjuk a fejezetben.
71
az a kérdés, hogy van-e olyan vizsgálati eljárás, amelynek eredménye alapján a valószínűség a kezelési küszöb
alá kerül.
A diagnosztikus vizsgálat eredményének ismeretében kalkulálható az utólagos valószínűség, mely az előzetes

valószínűségtől és a diagnosztikus lelet kórjelzőségétől függ, a Bayes-elméletként ismert logikai
törvényszerűség szerint.
Ha p(B+) a betegség fennállásának előzetes valószínűsége és p(B+|E) a betegség utólagos valószínűsége [ez a
feltételes valószínűség jelölése, azaz a betegség fennállásának valószínűsége az adott diagnosztikus vizsgálati
eredmény (E) esetén], a Bayes-tétel szerint:
Az egyenlet bal oldalán az utólagos esély5 áll, míg a jobb oldal második tagja az előzetes esély. A jobb oldal
első tagja a diagnosztikus vizsgálati eredmény információ tartalmának, kórjelzőségének a mutatója az adott
betegségre vonatkozóan, vagyis a valószínűségi hányados. A betegség utólagos esélye a valószínűségi hányados
és az előzetes esély szorzata.
A valószínűségi hányados (VH), mint a kórjelzőség mutatója
A valószínűségi hányados számlálója az adott vizsgálati eredmény valószínűsége a betegek körében, nevezője
pedig ugyanennek az eredménynek a valószínűsége a nem betegek körében. Az adott betegségre vonatkozóan az
adott vizsgálati eredményhez tartozó valószínűségi hányados azt mutatja tehát, hogy hányszor valószínűbb az
adott eredmény azon személyek esetében, akiknél végül diagnosztizálják a betegséget, mint azok körében,
akiknél ugyan elvégezték a vizsgálatot, de a betegség fennállása nem volt igazolható.
A valószínűségi hányados 0 és végtelen közötti értékeket vehet fel, minél nagyobb, annál inkább kórjelző a
betegségre vonatkozóan.
Ha az eredmény egyformán gyakori a betegek és a nem betegek körében, akkor a valószínűségi hányados értéke
1. Ez azt jelenti, hogy az adott eredmény nem hordoz információt a betegségre vonatkozóan, a betegség előzetes
esélye és utólagos esélye megegyezik.
Ha az adott diagnosztikus vizsgálati eredmény csak a betegekben fordul elő, akkor valószínűségi hányados
értéke végtelen, az eredmény patognomikus. Bármennyire is nem hittünk a vizsgálat elvégzése előtt a betegség
fennállásában, az eredmény igazolta azt.
Ha az adott eredmény csak a nem betegekben fordul elő, akkor a valószínűségi hányados értéke 0, az eredmény
kizárja a betegség fennállását, bármennyire is hittünk benne a vizsgálat előtt.
A Bayes-formula alkalmazását megkönnyítendő többféle nomogram is elterjedt, ezek közül a gyakorlatban a

Lubsen-féle nomogram használható a legjobban (II-18. ábra). Ennek x tengelyén az előzetes valószínűség
szerepel. A becsült előzetes valószínűségtől (az ábrán példaként 0,4) függőlegesen felfelé haladva, ahol
elmetsszük az adott vizsgálati eredményhez tartozó VH-görbét (az ábrán példaként VH = 4), ott olvasható le az
y tengelyen az utólagos valószínűség (kb. 0,73 az ábrán).
5
Ha valaminek a valószínűsége p, akkor esélye p / (1-p)
72
Forrás: EUROSTAT, 2009
10.2.1. A valószínűségi hányados becslése

A hagyományos diagnosztikus kutatások arra keresik a választ, hogy bizonyos vizsgálati eljárások különböző
eredményei mennyire valószínűek bizonyos betegségben szenvedők között, illetve a betegségtől mentesek
körében, azaz ezek a kutatások a valószínűségi hányadosok meghatározására törekszenek.
Amennyiben egy diagnosztikai vizsgálat eredményét dichotomizáljuk, azaz két kategóriára, pozitívra és
negatívra bontjuk, akkor a pozitív eredményhez tartozó valószínűségi hányados a valódi pozitív arány és az
álpozitív arány hányadosa, azaz
A negatív eredményhez tartozó valószínűségi hányados pedig az álnegatív arány és a valódi negatív arány
hányadosa, azaz
Sok diagnosztikus vizsgálat eredményének kórjelzőségére vonatkozóan mind a mai napig nem áll rendelkezésre
információ nagy betegsorozaton végzett diagnosztikus kutatásból. A kórjelzőség becslése egyébként is gyakran
problematikus, mert a valószínűségi hányadosok értéke függhet a betegség stádiumától, valamint attól is, hogy
akik körében a diagnosztikus vizsgálatot alkalmazzák, milyen előző vizsgálati eredmények alapján kerültek
vizsgálatra, hiszen az egyes vizsgálóeljárások eredményei általában nem függenek egymástól.
Az egyes leletek kórjelzőségére vonatkozó tudás többnyire egyéni és kollektív informális tapasztalatból
származik, illetve időnként kiegészül formális klinikai vizsgálatokból származó bizonyítékokkal. A
gyakorlatban, ha az orvos nem is végez kvantitatív elemzést, egy intuitív folyamat eredményeként ötvözi az
előzetes valószínűséget a lelet kórjelzőségének értékével, ezáltal jellemzi, hogy egy vizsgálati eredmény milyen
mértékben változtatta meg a vélekedését a betegség fennállásáról. Kvantitatív elemzés esetén, amennyiben más
forrásból nem áll rendelkezésre megbízhatóbb információ, azt kell megbecsülni, hogy milyen gyakran látta az
orvos az adott vizsgálati eredményt a betegségre vonatkozó kivizsgálás során olyan személyek esetében, akiknél
6
A szenzitivitás a pozitív vizsgálati eredmény valószínűsége a betegek, a specificitás a negatív eredmény valószínűsége e betegségtől nem
szenvedők körében.
73
végül diagnosztizálták a betegséget, p(E|B+), és milyen gyakran azoknál, akiknél végül nem diagnosztizálták a
betegséget, p(E|B–). A kettő hányadosa a valószínűségi hányados.
10.2.2. A Bayes-elméleten alapuló diagnosztikus érvelés modellje

A gyakorló orvosok legtöbb esetben nem explicit módon megfogalmazott döntési folyamat során hozzák meg
döntéseiket. Az explicit módon megfogalmazott probléma és kvantitatív módszerek alkalmazása lehetővé teszi,
hogy a döntési folyamatba klinikai kutatási eredményekből származó kvantitatív bizonyítékok épüljenek be, s a
Bayes-elmélet lehetőséget teremt a döntések melletti érveléshez. Abban a klinikai szituációban például, amikor
arról kell dönteni, hogy szepszis gyanúja esetén két negatív hemokultúra ismeretében leállítsák-e az antibiotikus
kezelését, az orvosok megérzéseikre, tapasztalataikra hagyatkozva ellentétes álláspontot foglalhatnak el. Vitára
alapvetően nincs mód, mert a két vélekedés (leállítani és nem leállítani) megfelelően megfogalmazott
érvrendszer nélkül kerül szembe egymással. Ugyanakkor használhatunk egy másik nyelvet, és mondhatjuk,
hogy szerintünk az adott szituációban a kezelési küszöb 5%, és mivel a hemokultúra előtt 70%-ra becsültük a
szepszis valószínűségét, és a hemokultúra szenzitivitása 90%-os, specificitása pedig 99,75%-os, a negatív
hemokultúrához tartozó valószínűségi hányados 0,1. A nomogramot használva látható, hogy az utólagos
valószínűség 0,2 feletti, bőven a kezelési küszöb felett van, azaz nem célszerű a kezelést abbahagyni.
A Bayes-elméleten alapuló döntési folyamat lépései röviden összefoglalva a következők:
1.A kezelés hasznának és kockázatának meghatározása.
2.A kezelési küszöb meghatározása:
3.A betegség előzetes valószínűségének [p(B+)] becslése.
4.A lehetséges diagnosztikus vizsgálati eredmény elképzelhető tartományának és az elképzelhető legkórjelzőbb,

illetve legkizáróbb eredményekhez tartozó valószínűségi hányados meghatározása.
5.A Bayes-elmélet alapján az utólagos valószínűség kiszámítása a szélsőséges diagnosztikus vizsgálati

eredmények esetén.
Bayes-elméleten alapuló diagnosztikus érvelés modellje szerint (II-19. ábra):
1.Ha annyira alacsony az előzetes valószínűség, hogy még az elképzelhető leginkább kórjelző (az elképzelhető
legnagyobb VH-val bíró) diagnosztikus eredmény esetén sem kerül az utólagos valószínűség a küszöb fölé,
akkor az obszerváció a választandó.
2.Ha annyira magas az előzetes valószínűség, hogy még az elképzelhető leginkább kizáró (az elképzelhető
legkisebb VH-val bíró) diagnosztikus eredmény esetén sem kerül az utólagos valószínűség a küszöb alá, akkor
az azonnali kezelés a választandó.
74
II-18. ábra Lubsen-féle diagnosztikus nomogram
Ha az előzetes valószínűség a bizonytalansági zónában (II-19. ábrán szürkével jelölve) van, akkor van értelme
elvégezni a diagnosztikus vizsgálatot, és attól függően, hogy az utólagos valószínűség a küszöb alá vagy fölé
kerül, javasolt, vagy nem javasolt a beteg kezelése.
Fontos megjegyezni, hogy a fenti érvelés arra az esetre vonatkozik, amikor a diagnosztikus vizsgálatnak nincs,
vagy csak elhanyagolható mértékű a kockázata.
11. A magyar lakosság egészségi állapota a

halálozási viszonyok tükrében
Egy ország lakosságának egészségi állapotát első megközelítésben a korai – azaz a 65. életév betöltése előtt
bekövetkezett – halálozások mértéke és haláloki struktúrája jellemzi és határozza meg.
Ezen belül sajátos csoportot képvisel az első életév során bekövetkező halálozások összességével jellemzett
csecsemőhalálozás, mely nem annyira a lakosság egészségi állapotát, mint inkább az egészségügyi ellátás
színvonalát tükrözi. A csecsemőhalálozás alakulását hazánkban 1970–2008 között csökkenő trend jellemezte
(II-20. ábra), 1997-ben 10‰ alá csökkent, s 2009-ben már 5,1‰-et jelentett a Központi Statisztikai Hivatal. Ez
a kétségkívül kedvező trend elégedettségre azonban távolról sem ad okot, hisz a 10‰ átlépése az EU 15 átlag
szintjén 1984-ben Svédországban – egy negyedszázaddal korábban – 1973-ban megtörtént (2008-ban az EU15
átlag 4,7‰, a svéd mutató 2,5‰, míg a legalacsonyabb érték Luxemburgban 1,8‰ volt az Eurostat jelentése
szerint). A csecsemőhalálozást megyék szerinti bontásban elemezve jelentős térségi egyenlőtlenség figyelhető
meg. A csecsemőhalálozás vonatkozásában a 2009. évi adatok alapján az ország legkedvezőbb helyzetben lévő
megyéiben (Pest, Tolna, Veszprém, Zala) a mutatók az EU15 átlagnál is kedvezőbbek, ugyanakkor a
legkedvezőtlenebb helyzetben lévő megyéket (Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Vas)
jellemző arányszám 8‰ körüli értéket mutat (II-21. ábra).
75
II-19. ábra A Bayes-elméleten alapuló diagnosztikus érvelés modellje
A 0–64 éves korosztály halálozása döntő módon az egészségi állapotot befolyásoló kockázati tényezők, ill. azok
érvényesülésének mértéke által meghatározott, ezért a népegészségügyi szakirodalom jellemző módon e
korosztály halálozását elemzi kiemelten.
Hazánkban a 0–64 éves lakosság halálozása (II-22. ábra) az 1970-es évek elején mind a férfiak, mind a nők
esetében az EU15 tagországok halálozási átlagát alig haladta meg; csak az évtized közepén kezdődött el a férfiak
halálozásában az a példátlan meredekségű növekedés, mely 1993-ban 832/100 000 halálozási arányszámmal
76
tetőzött. Ez a növekedés parallel zajlott az EU15 tagországok korai halálozási mutatóinak töretlen javulásával, s
így elszakadásunk az EU15 átlagtól egyre mélyült. A magyar lakosság korai halálozásának növekedése
mértékében messze meghaladta a 2004-ben és azután csatlakozott országokban zajló hasonló változást, s így
vált hazánk pozíciója az EU12 átlaggal szemben is egyre kedvezőtlenebbé.
Forrás: Demográfiai Évkönyv, 2009, KSH, Budapest, 2010.
1994-től a magyar férfiak korai halálozását alapvetően csökkenő trend jellemzi, de ez a csökkenés nem elég
erőteljes ahhoz, hogy a korai halálozás relatív kockázatát jelző hazai átlag/EU 15 átlag viszonyszám értékét
érdemben befolyásolja – az azóta is 2,5 körül stagnál.
A magyar lakosság korai halálozását kor szerinti bontásban elemezve mutathatunk rá arra a tényre, hogy a 45–
64 éves férfiak halálozása 1991–1995 között kedvezőtlenebb volt e korosztály 1920–21 évi halálozásánál, s
2006-ra csökkent az 1930–31-es mutató értéke alá (II-23. ábra).
77
Általában a korai halálozás aggasztó mértékére vezethető vissza, hogy a 100 000 főre jutó elveszített potenciális
életévek száma úgy a férfiak, mint a nők esetében igen magas (2005-ben férfiak esetében 9235 év, nők esetében
4032 év), nemcsak az e téren legkedvezőbb helyzetben lévő országok, de a volt szocialista államok mutatóihoz
viszonyítva is (II-24. ábra). Az ország egészére vonatkoztatva 2005-ben több, mint 660 000 azon elveszített
életévek száma, amit 70. életévük betöltése előtt elhalálozott honfitársaink még megélhettek volna. A korai
halálozás miatti potenciális életévveszteséget természetesen egyetlen ország sem tudja – még oly alacsony korai
halálozás esetén sem – teljesen kiküszöbölni. Pusztán a magyar lakosság többletveszteségének érzékeltetésére
említjük, hogy a cseh lakosság halálozásánál is annyival magasabb a hazai korai halálozás miatti veszteségünk
(2005-ben mintegy 240 ezer életév többletveszteség), mintha egy év alatt kilenc olyan óriás-repülőgép
tragédiája (gépenként 500 utassal számolva) következne be, amelynek mindegyike 20 éves, magyar utasokkal
telt.
78
*Standard: Az európai 45–64 éves standard populáció
Az évenkénti halálozási mutatók alapján számított születéskor várható átlagos élettartam a férfiak esetében
1988–1993 között – Európában egyedülálló módon – csökkent, s bár a nők esetében 1980 óta enyhe, de
gyakorlatilag konzekvens emelkedést mutat, messze elmarad mindkét nem esetében nemcsak a vezető országok,
de a hasonló történelmi sorsú cseh és lengyel volt „testvérállamok” hasonló mutatóitól is (II-25. ábra, II-8.
táblázat). A földrajzilag hasonló helyzetű – a múlt század második felétől eltekintve –, hasonló történelmi sorsú
Ausztria férfi és női lakosságától elmaradásunk a születéskor várható átlagos élettartam tekintetében 1980 után
az ezredfordulóig egyre nőtt, azóta gyakorlatilag stagnál; 2008-ban az elmaradás férfiak esetében 7,9 évnek, nők
esetében pedig 5,1 évnek adódott (II-9. táblázat).
79
Forrás: OECD adatbázis, 2010
4.9. táblázat - II-8. táblázat A születéskor várható átlagos élettartam alakulása

Magyarországon (1970–2008)
Év Születéskor várható átlagos élettartam
férfiak nők
1970 66,39 72,21
1980 65,52 72,82
1990 65,21 73,88
1997 66,67 75,54
1998 66,45 75,61
1999 66,72 75,59
2000 67,61 76,25
2001 68,32 76,76
2002 68,39 76,84
80
2003 68,39 76,75
2004 68,77 77,23
2005 68,75 77,23
2006 69,03 77,35
2007 69,19 77,34
2008 69,79 77,76
Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 2008, KSH, Budapest, 2009.
4.10. táblázat - II-9. táblázat A magyar férfiak és nők születéskor várható átlagos
élettartamának elmaradása az osztrák lakosságétól (1980–2008)
Év A magyar és osztrák
férfiak nők
születéskor várható átlagos élettartamának különbsége
1980 3,5 3,4
1985 5,3 4,2
1990 7,3 5,3
1995 8,2 5,4
1997 7,8 5,3
1998 8,4 5,5
1999 8,5 5,6
2000 8,0 5,2
2001 7,8 5,2
2002 7,5 5,0
2003 7,6 4,8
2004 7,8 5,0
2005 8,1 5,1
2006 8,1 5,1
2007 8,2 5,4
81
2008 7,9 5,1
A korai halálozás mértékének csökkentésére irányuló intervenciók tervezése szempontjából döntő fontosságú a
haláloki struktúra ismerete. Ennek vizsgálata a 25–64 éves korosztályban látszik indokoltnak, tekintettel arra a
tényre, hogy a betegségek okozta korai halálozások több, mint 90%-a ebben az életkortartományban következik
be.
A 2009-ben 25–64 éves korban bekövetkezett halálesetek (II-26. ábra) 32,9%-át a férfiak esetében a daganatos
betegségek és 31,1%-át pedig a keringési rendszer betegségei okozták. E két vezető halálokot – közel azonos
súllyal – az emésztőrendszer betegségei (13,2%) és a külső okok (12,4%) követik. Nők esetében a haláloki
rangsor azonos, de a daganatos betegségek és a keringési rendszer betegségei okozta halálozás viszonyát a
daganatos betegségek okozta halálozás erős dominanciája jellemzi (45,0%), a második helyen álló, a keringési
rendszer betegségei okozta halálozás a korosztály halálozásának 24,5%-át jelenti. Az emésztőrendszer
betegségei okozta halálozás 10,7%-kal a nők esetében is a harmadik helyen áll a halálok szerinti rangsorban,
míg a külső okokra visszavezethető halálozás esetükben is a 4. helyen áll, de aránya lényegesen kisebb (6,8%),
mint a férfiak esetében.
II-26. ábra A vezető halálokok súlya a 25–64 éves férfiak és nők halálozásában (Magyarország, 2009)
Bár a légzőrendszer betegségei okozta halálozás haláloki súlya a vezető halálokokhoz viszonyítva mindkét nem
esetében lényegesen alacsonyabb (kevesebb mint 5%), figyelembe véve azt a tényt, hogy többségükben az ún.
„elkerülhető halálozás” kategóriájába tartoznak (a mutató évente több, mint 1500 elkerülhető halálesetet jelez), e
haláloki csoport a népegészségügyi akciók szempontjából különösen fontos.
Hazánk lakossága különböző betegségcsoportok, ill. erőszak okozta korai halálozásának relatív kockázata (az
EU15 átlaghoz viszonyítva) jelentős variabilitást mutat a kockázat mértéke és a változás szekuláris trendje
tekintetében egyaránt (II-10. táblázat). 1980 óta a keringési rendszer betegségei és a daganatos betegségek
okozta korai halálozás relatív kockázata mindkét nem esetében jelentősen nőtt. Különösen drasztikus növekedés
volt észlelhető az emésztőrendszeri betegségek okozta korai halálozás esetében, ahol 2000-ben az EU15 átlaghoz
viszonyítva a férfiak esetében közel öt és félszeres, a nők esetében több mint négyszeres korai halálozási
kockázat állt fenn; ez a relatív kockázat az ezredfordulót követő időszakban jelentősen csökkent, de mértéke
jelenleg is férfiak esetében 4,5-szeres, a nők esetében közel 3,5-szeres. Kitüntetett haláloki súlya miatt is
megkülönböztetett figyelmet érdemel a keringési rendszer betegségei okozta korai halálozás relatív
kockázatának mértéke (férfiak és nők esetében egyaránt több, mint háromszoros). A daganatos betegségek
82
esetében a relatív kockázat növekedésének mértéke különösen a férfiak esetében jelentős (a relatív kockázat az
1980-as 1,23 értékről 2008-ra 2,2-re növekedett). A légzőrendszeri betegségek okozta korai halálozás relatív
kockázata 1990–2000 között mérséklődni látszott mindkét nem esetében, de ennek trendje 2008-ra
megváltozott, s az arány minden eddiginél kedvezőtlenebb értéket mutat mindkét nem esetében. Míg minden
egyéb haláloki csoport esetében az 1980–2008 között lezajlott relatív halálozási rizikóváltozás aggasztó vagy
legfeljebb reménykeltő, a fertőző betegségek okozta korai halálozás mértéke mindkét nem esetében az EU 15
átlag szintje alá csökkent, s ezáltal a korai halálozás relatív kockázata mindössze fele az EU15 országok
lakossága átlagos kockázatának.
4.11. táblázat - II-10. táblázat. Magyarország 25–64 éves férfi és női lakossága relatív
halálozási kockázatának alakulása az EU15-átlaggal szemben haláloki csoportok szerint
(1980, 1990, 2000, 2008)
Haláloki Relatív halálozási arány* (EU 15 -átlag = 1,0)

csoportok
férfiak nők
1980 1990 2000 2008 1980 1990 2000 2008
Keringési 2,04 2,81 3,09 3,38 2,36 3,00 3,10 3,28

rendszer
betegségei
Daganatok 1,23 1,72 2,10 2,19 1,27 1,36 1,59 1,68
Emésztőre 1,62 3,63 5,48 4,51 1,74 3,54 4,14 3,38

ndszeri
betegségek
Légzőrend 1,90 2,03 1,89 2,72 1,60 1,82 1,40 2,06

szeri
betegségek
Fertőző és 2,52 2,67 1,19 0,57 1,82 1,55 0,83 0,43

élősdiek
okozta
betegségek
Erőszak 2,22 2,70 2,45 2,27 1,96 2,19 1,89 1,84

(külső
okok)
Halálozás 1,66 2,26 2,49 2,50 1,66 1,92 1,97 1,99

összesen
Az erőszakos halálozás relatív kockázata mind a férfiak, mind a nők esetében a vizsgált periódusban emelkedett,
majd mérséklődött.
Hangsúlyozandó az a tény, hogy a magyar férfiak és nők korai halálozását jellemző globális mutatók mögött
jelentős térségi egyenlőtlenségek húzódnak meg. A 25–64 éves férfiak és nők halálozásának az országos átlagtól
való eltérései megyék szerinti bontásban jól mutatják (II-27. ábra), hogy a lakosság halálozása az országos
átlagtól számos megyében lényegesen eltér, s egy-egy megyén belül jelentős különbségek figyelhetők meg a
megyeszékhelyek és az azon kívüli – vidéki – területek viszonylatában.
83
A standardizált halálozási hányados (SHH) mutató – mely adott terület lakossága halálozásának és az országos
átlagnak a viszonyszáma – a férfiak és a nők esetében is igen tág határok (72,0%–131,1%, ill. 59,1%–127,0%)
között mozog.
A haláloki bontásban elvégzett SHH elemzésekre is jórészt a korai összhalálozással kapcsolatban említettek
érvényesek, kivéve az öngyilkosság miatt bekövetkezett halálozások eltéréseit. A 25–64 éves férfiak esetében az
SHH értékek rendkívül széles (38,0–173,0%) tartományban mozognak, ami azt jelenti, hogy a
legkedvezőtlenebb mutatóval jellemezhető megyékben (Bács-Kiskun és Csongrád) az öngyilkosság miatt
bekövetkezett halálozás négy és félszerese a legkedvezőbb helyzetben lévő megyékben (Győr-Moson-Sopron és
84
Vas megye) észleltnek. A Dél- és Észak-Alföld Régiókban a férfiak öngyilkosság okozta halálozásának SHH
értékei homogenitást mutatnak, a két régió valamennyi megyéjében (s csak ezekben) az országos átlagot erősen
szignifikánsan ( < 0,001) meghaladja, legalább 34%-kal. Hasonló homogenitást mutatnak a férfiak és a nők
esetében is a Nyugat-Dunántúl Régió megyéinek mutatói, kedvező irányban eltérve – esetenként akár 73%-os
mértékben is – az országos átlagtól. A jelenséget nem túlzás az ország geoszociális és gazdasági
polarizációjának sajátos indikátoraként interpretálni – a női halálozás kapcsán észlelhető, kevésbé eklatáns, de
egyértelmű jelenség is ezt látszik alátámasztani.
A korai halálozás megyék – és azon belül megyeszékhely és vidék – szerinti alakulása (II-28. ábra) a
betegségek okozta korai halálozás eltéréseivel mutat elsősorban összefüggést. Az egyes megyék 25–64 éves
férfi és női lakossága SHH értékeinek elemzésekor fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy az országos
átlagnál jelentősen alacsonyabb halálozás is csak országon belüli viszonyításban minősíthető kedvezőnek, hisz
még a legkedvezőbb adatokkal jellemezhető megyeszékhelyek halálozási mutatói is messze meghaladják az
EU15, sőt gyakran túllépik az EU12 átlagot is. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy az országos átlagnál
szignifikánsan magasabb korai halálozási veszélyeztetettségük miatt megkülönböztetett figyelmet érdemel
számos megye megyeszékhelyeken kívül élő vidéki lakosságának egészségfejlesztése.
85
A halálozás megyék szerinti elemzése a hazai halálozási különbségek leírását kétségtelenül finomítja; azaz ez az
elemzési szint szükséges, de nem elégséges. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye férfi és női lakossága korai
halálozásának településméret szerinti bontásban elvégzett elemzése (II-29. ábra) jól példázza, hogy egy megyén
belül is számottevő lehet a heterogenitás mértéke, s feltárása egészségfejlesztési stratégiák/programok
kidolgozása kapcsán elengedhetetlen. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakosságának halálozása az országos
átlagnál szignifikánsan kedvezőtlenebb, de a megyén belül a megyeszékhely lakosságának egészségi állapota az
országos átlagnál lényegesen kedvezőbb. A megye előnytelen helyzetét a halálozási statisztikákban kisebb,
döntően a 10000-nél kevesebb lakosságszámú, településeinek tragikus halálozási viszonyai magyarázzák.
86
Hasonló heterogenitás észlelhető Budapesten belül is kerületek szerint a halálozási viszonyokban (II-30. ábra).
Budapest 25–64 éves férfi és női lakosságának SHH mutatói kerületenkénti bontásban rendkívül tág
tartományban mozognak. A VII., VIII. és IX. kerület férfi és női lakosságának halálozási kockázata e
korosztályban több mint kétszerese a budai kerületek lakossága halálozási kockázatának. Általában
megállapítható, hogy a főváros felerősítve képezi le az országon belüli viszonyokat, rámutatva arra, hogy az
országos és a helyi egészségpolitikai intézkedések racionalizálására irányuló törekvéseket epidemiológiai
adatokra kell alapozni.
87
*p < 0,05; ***p < 0,001
88
5. fejezet - III. A nem fertőző
betegségek epidemiológiája
1. Nozológia
A nozológia a betegségek és következményes állapotok tudományos rendszerezésével és – meghatározott
kritériumok alapján – csoportokba történő besorolásával (osztályozásával) és a csoporthatárokra vonatkozó
megállapodások kidolgozásával foglalkozó tudomány.
A csoportképzés során a csoportosítás alapjául szolgáló tényezők lehetséges kimeneteleit úgy osztályozzák,
hogy a besorolandó esetek (megbetegedett személyek) bármelyike egy (és csak egy) osztályba legyen sorolható.
Ma már a nozológiai osztályozás az egészségi állapottal kapcsolatos klasszikus eseményeken (betegség,

rokkantság, sérülés, halál stb.) túlmenően, kiterjed az egészségügyi ellátás egyéb eseményeire is (mint a terápiás
eljárások, a tünetek, a panaszok stb.).
Az egészségi állapottal kapcsolatos csoportosítás legismertebb példája a Betegségek Nemzetközi Osztályozása

(BNO), amely a betegségek nemzetközileg egységes szempontok alapján meghatározott osztályokba történő
besorolása. Az egységesítés célja, hogy a különböző forrásokból származó (országon belüli, országok közötti) és
különböző betegségek, ill. az azok okozta halálozások gyakoriságát jellemző morbiditási és mortalitási adatokat
össze lehessen hasonlítani.
Az egységes osztályozás szükségessége már a XVIII. században felmerült. Az első, nemzetközileg elfogadott
osztályozás (Nemzetközi Statisztikai Intézet, Párizs, 1893) bevezetése óta általában 10 évenként történik az
osztályozás szakmai revíziója. A revíziókat nemzetközi szakértői bizottság végzi, 1948 óta az Egészségügyi
Világszervezet (WHO) felügyeletével.
A BNO jelenleg hatályban lévő 10. revíziója – Betegségek és az egészséggel kapcsolatos problémák nemzetközi
statisztikai osztályozása (BNO-10) – számos változtatást, elsősorban bővítést tartalmaz a BNO-9 revízióval
szemben, és Magyarországon 1996. I. 1-én került bevezetésre. A BNO-10 alfanumerikus kódrendszert alkalmaz,
amely lehetővé tette, hogy több mint kétszeresére emelkedjen a rendszer tételkerete (III-1.táblázat). A
rendszerbe beiktatásra kerültek olyan osztályok, amelyek a korábbi revízió(k) főcsoportjai között nem
szerepeltek. A BNO 11. revíziója jelenleg van folyamatban, s várhatóan 2014-ben fejeződik be.
5.1. táblázat - III-1. táblázat. A BNO-9 és a BNO-10 főcsoportjai
BNO-9 BNO-10
Főcsoport Főcsoport Megnevezés Kód
I. I. Fertőző és parazitás A00–B99

betegségek
II. II. Daganatok C00–D48
IV. III. A vér és a vérképző D58–D89

szervek betegségei és az
immunrendszert érintő
bizonyos rendellenességek
III. IV. Endokrin, táplálkozási és E00–E90

anyagcsere-betegségek
V. V. Mentális és F00–F99
viselkedészavarok
89
III. A nem fertőző betegségek
epidemiológiája
VI. VI. Az idegrendszer G00–G99

betegségei
VII. A szem és függelékeinek H00–H59

betegségei
VIII. A fül és a csecsnyúlvány H60–H95

megbetegedései
VII. IX. A keringési rendszer I00–I99

betegségei
VIII. X. A légzőrendszer J00–J99

betegségei
IX. XI. Az emésztőrendszer K00–K93

betegségei
XII. XII. A bőr és bőr alatti szövet L00–L99

betegségei
XIII. XIII. A csont- és izomrendszer M00–M99

és kötőszövet betegségei
X. XIV. Az urogenitalis rendszer N00–N99

megbetegedései
XI. XV. Terhesség, szülés és a O00–O99

gyermekágy
XV. XVI. A perinatális szakban P00–P96

keletkező bizonyos
állapotok
XIV. XVII. Veleszületett Q00–Q99

rendellenességek,
deformitások és
kromoszómaabnormitások
XVI. XVIII. Máshova nem osztályozott R00–R99

panaszok, tünetek és kóros
klinikai és laboratóriumi
leletek
XVII. XIX. Sérülés, mérgezés és külső S00–T98

okok bizonyos egyéb
következményei
Kiegészítő oszt.* XX. A morbiditás és mortalitás V01–Y98

külső okai
Kiegészítő oszt.* XXI. Az egészségi állapotot és Z00–Z99

az egészségügyi
szolgálatokkal való
kapcsolatot befolyásoló
tényezők
90
epidemiológiája
* Korábban nem volt a fő osztályozási rendszer része
2. Rosszindulatú daganatos betegségek (BNO-10:

C00-C97)
2.1. Epidemiológiai helyzet
A rosszindulatú daganatok haláloki súlya a korai halálozás tekintetében a legjelentősebb, de a keringési
rendszer betegségei után a legtöbb halálesetet okozzák az összhalálozás (a 0–X éves lakosság) vonatkozásában
is.
A daganatok okozta halálozás alakulása az elmúlt évtizedekben az EU15 országokban sem játszott távolról sem
olyan kedvező szerepet a korai halálozás – azon belül a 25–64 éves lakosság halálozásának – alakulásában, mint
ahogy az a keringési rendszer betegségei esetében tapasztalható volt (III-1. ábra). 1980-hoz képest 2006-ra az
EU15-ben a 25–64 éves férfiak rosszindulatú daganatok okozta halálozása átlagosan mintegy 24%-kal csökkent,
a nők esetében pedig 26%-os volt a csökkenés.
III-1. ábra A rosszindulatú dagantok okozta halálozás alakulása 25–64 éves korban, nem szerint,
Magyarországon és Európa régióiban (1980–2008)
Magyarországon az 1990-es évek közepéig a daganatos betegségek okozta halálozás a férfiak esetében
meredeken, a nők esetében mérsékelten emelkedett, azóta stagnál. 2008-ban az 1980. évi halálozásnál a férfiak
halálozása 27%-kal, a nők halálozása 3%-kal magasabb volt.
A 25–64 éves férfiak rosszindulatú daganatos halálozásában a halálesetek több, mint egyharmadát (35,76%-át) a
légcső, hörgő, tüdő rosszindulatú daganata okozta 2009-ben (III-2. ábra). Rendkívül magas az ajak, a szájüreg
és a garat rosszindulatú daganatainak részesedése (közel 12%) is; több halálesetet okoztak mint a vastagbél- és
a végbélrák együttvéve (11%). A nők esetében a légcső-, a hörgő- és a tüdőrák okozta halálozás erőteljesen
emelkedett, 2002-ben meghaladta az addig vezető emlőrák haláloki súlyát, s 2009-ben már számottevően
felülmúlta azt (26,54% vs. 17,68%).
91
epidemiológiája
A légcső-, hörgő- és a tüdőrák okozta halálozás mértékének növekedése felelős elsősorban a magyar férfiak és
nők EU15 átlaghoz viszonyított nagymértékű relatív daganatos halálozási kockázatának növekedéséért (III-2.
táblázat). Súlyos figyelmeztetés a hazai egészségügyi ellátó hálózat számára a magyar nők mintegy 3,5-szeres
relatív halálozási kockázata méhnyakrák miatt, hiszen a méhnyakrák okozta halálozás elkerülhetőnek tekintett a
fejlett országokban és mértéke az ellátás egyik minőségi indikátora. Az emlőrák okozta halálozás viszonylag
mérsékeltebb eltérése az EU15 átlagtól sem lehet megnyugtató a hazai ellátás számára, hiszen 2007-ben 37%-kal
magasabb volt az 1970. évi halálozásnál, holott az EU15 -ben az e tekintetben tradicionálisan legmagasabb
halálozású országokban (Egyesült Királyság, Dánia, Hollandia) is legalább 15-25%-kal csökkent az emlőrák
okozta halálozás 1970 óta.
5.2. táblázat - III-2. táblázat A 25–64 éves magyar férfiak és nők rosszindulatú
daganatok okozta halálozásának relatív kockázata* Magyarországon az EU15 átlaggal
szemben (1970–2007)
Év Rosszindulatú Légcső, hörgő, Emlő Méhnyak Egyéb

daganatok tüdő
rosszindulatú daganata
Relatív halálozási kockázat* (EU 15 -átlag = 1,0)
Férfiak
1970 0,97 0,83 – – 1,03
1980 1,23 1,20 – – 1,25
1990 1,72 2,06 – – 1,57
92
epidemiológiája
2000 2,10 2,46 – – 1,95
2001 2,11 2,52 – – 1,95
2002 2,17 2,55 – – 2,02
2003 2,17 2,60 – – 2,00
2004 2,23 2,59 – – 2,08
2005 2,15 2,46 – – 2,02
2006 2,17 2,50 – – 2,03
2007 2,18 2,62 – – 1,99
Nők
1970 1,07 1,24 0,81 1,57 1,11
1980 1,27 1,29 0,95 2,81 1,30
1990 1,36 1,92 1,02 2,85 1,35
2000 1,59 2,47 1,19 2,99 1,50
2001 1,62 2,44 1,19 3,57 1,53
2002 1,63 2,48 1,16 3,94 1,52
2003 1,67 2,45 1,22 3,60 1,59
2004 1,65 2,34 1,23 3,88 1,55
2005 1,58 2,35 1,09 3,56 1,49
2006 1,61 2,34 1,14 3,44 1,53
2007 1,70 2,62 1,14 3,51 1,60
*SHA (Magyarország, 25–64 évesek) / SHA (EU 15 -átlag, 25–64 évesek)
A rosszindulatú daganatok okozta megbetegedések (incidencia) monitorozására 2000-től Magyarországon is

ténylegesen működik a Nemzeti Rákregiszter (az Országos Onkológiai Intézet gondozásában), amely elsősorban
a különböző daganattípusok miatt évente előforduló új megbetegedéseket tartja nyilván (III-3. ábra). 2009-ben a
férfiak esetében ahörgő és a tüdő (19,5%), az ajak, a szájüreg és garat (10,5%) és a vastagbél, végbél és anus
(10%) rosszindulatú daganatai, míg nők esetében az emlő (21,5%), a hörgő és a tüdő (12%), avastagbél,
végbélésanus (8%), valamint améhnyak (4%) rosszindulatú daganatai kerültek leggyakrabban diagnosztizálásra.
93
epidemiológiája
III-3. ábra A főbb daganat(csoport)ok aránya a 25–64 éves férfiak és nők rosszindulatú daganatok okozta
megbetegedései között Magyarország, 2009
2.2. Kockázati tényezők

A daganatos betegségek esetében is – egyéb más krónikus, nem fertőző betegségekhez hasonlóan – általánosan
elfogadott az az etiológiai közelítés, hogy genetikai és környezeti tényezők összegződésének, együtthatásának
eredőjeként alakulnak ki. Ismertté vált, hogy különböző, a környezetünkben előforduló rákkeltő (karcinogén)
tényezők (fizikai, kémiai és biológiai) hatásukat különböző mechanizmusok útján fejtik ki, s celluláris
támadáspontjuk is különböző. A genetikai, valamint genetikai epidemiológiai kutatások rámutattak arra, hogy a
különböző daganatos betegségekkel szemben eltérő mértékű egyéni fogékonyság hátterében genetikai tényezők
állnak. Az elmúlt néhány évtizedben egyre elfogadottabbá vált, hogy a daganatos betegségek olyan genetikai
betegségek, melyek fogékony egyének karcinogén környezeti expozíciója révén alakulnak ki. A különböző
környezeti expozíciók súlya a daganatos betegségek környezeti meghatározottságában igen eltérő; vitathatatlan
az ún. életmód tényezők (táplálkozás, alkoholizálás, dohányzás, reprodukciós és szexuális magatartás stb.)
dominanciája (III-3. táblázat).
5.3. táblázat - III-3. táblázat A különböző rizikótényezők súlya (%) a daganatos

betegségek etiológiai tényezői között férfiak és nők esetében
Férfiak Nők
Dohányzás 30 10
Alkohol 5 2
Foglalkozási expozíció 5 2
Gyógyszer-expozíció <1 <1
Ionizáló sugárzás 1 1
94
epidemiológiája
Napsugárzás 10 10
Exogén hormonhatás 0 ?
Életmódtényezők* 35 55
*Táplálkozás, szexuális és reproduktív magatartás, infekciók stb.
2.2.1. Genetikai fogékonyság

Már a XX. század elején számos közlemény hívta fel a figyelmet egyes daganatos betegségek (emlőrák,
petefészekrák, vastagbélrák stb.) familiáris halmozódására, mely e daganatos betegségek esetében az öröklött,
ill. átörökíthető fogékonyság szerepére utalt. Az 1980-as évek eleje óta egyre nagyobb számban kerülnek
azonosításra olyan genetikai mutációk (elsősorban az onkogének és onko-szupresszor gének esetében), melyek
fennállása különböző daganatos betegségekkel szemben fokozott fogékonyságot jelent. A daganatos
betegségekkel szembeni fogékonyság populációs szinten (geográfiai, etnikai stb. szempontból) különböző
közösségek esetében észlelhető eltérő incidencia értékekben nyilvánul meg. Példaként említhető az emlőrák
magas incidenciája az askenázi zsidóközösségekben, melynek hátterében a BRCA1 gén különböző mutációi
állnak. A daganatos betegségekkel szembeni fogékonyságot jelentő génvariánsok laboratóriumi kimutatásának
lehetősége számos daganatos betegség esetében adott, de populációs szintű szűrővizsgálatokra egyelőre csak
kivételes példák említhetők. Egy adott daganatos betegség (emlőrák, vastagbél-rák stb.) családi halmozódása
esetén a veszélyeztetett család tagjai esetében lehetőség van genetikai szűrővizsgálatra, s igazoltan fogékony
egyének esetében célzott szűrővizsgálatokra.
2.2.2. Dohányzás
Epidemiológiai vizsgálatok eredményeinek meta-analízise alapján napjainkban ma már általánosan elfogadott a
dohányzás rákkeltő szerepe. Megalapozott becslés szerint a rendszeres dohányosok relatív rizikója tüdőrák
esetében tízszeres, gégerákra nyolcszoros, garat- és szájüregi rákra négyszeres a nem dohányzók átlagos
veszélyeztetettségéhez viszonyítva. A veszélyeztetettség mértékét a dohányzás módja is erősen befolyásolja; a
pipázók és szivarozók rizikónövekedése tüdő- és gégerák vonatkozásában mérsékeltebb, de a garat- és szájüregi
rákra ugyanolyan mértékű, mint a cigarettázóké. Kétségtelen, hogy a filteres és alacsony kátránytartalmú
termékek bevezetése valamelyest csökkentette a daganatos megbetegedések rizikóját, de a veszélyeztetettség így
is számottevő. A csökkentett nikotintartalmú cigaretták forgalomba hozatalával vélhetően nem történt érdemi
rizikócsökkentés, hisz ugyanolyan mennyiségű nikotin „felvétele” csak megnövelt karcinogén expozíció mellett
lehetséges. Ma már nem vitatott, hogy a dohányzás nemcsak a dohányosokra nézve jelent veszélyt, de az ún.
passzív dohányosok számára is, azaz a dohányosok környezetében élő, velük nagy gyakorisággal egy légtérben
tartózkodók (jellemzően családtagok) számára is. Elfogadott becslés szerint a nem dohányzó családtagok
daganatos rizikónövekedése a dohányzó családtag rizikójának 30%-a. Nagyon valószínű, hogy a tüdőrák
megbetegedések 90%-át, a szájüregi, gége- és nyelőcső daganatok 75%-át, a hólyagrák eseteknek pedig mintegy
felét a dohányzás okozza.
2.2.3. Alkoholfogyasztás
Míg a szív-érrendszeri betegségek és az alkoholfogyasztás összefüggésének megítélése körül számos
bizonytalanság van, a daganatos betegségek és az alkoholfogyasztás közötti kapcsolat bizonyos daganattípusok
esetében elfogadottnak tekinthető. Bár a mechanizmus nem teljesen ismert, elfogadott, hogy a hepatocelluláris
karcinómák hátterében nagy gyakorisággal a mértéktelen alkoholfogyasztás áll. Epidemiológiai vizsgálatok az
alkoholfogyasztás szerepére utalnak a szájüregi- és a nyelőcsőrák esetében is. Az alkoholizmus és a dohányzás
társulása igen gyakori, ezért az utóbbi daganattípusok esetében nem könnyen ítélhető meg a két rizikótényező
etiológiai súlyának aránya.
2.2.4. Foglalkozási expozíciók

Általánosan elfogadott az a becslés, hogy a daganatos megbetegedések mintegy 4-5%-a foglalkozási expozíció
következménye. Az International Agency for Research on Cancer (IARC) a különböző kémiai anyagok és ipari
folyamatok lehetséges rákkeltő szerepét folyamatosan monitorozza, s a rákkeltő tényezőket aszerint
kategorizálja, hogy karcinogenitásuk milyen mértékben alátámasztott állatkísérletek és humán epidemiológiai
95
epidemiológiája
vizsgálatok adatai által. Különösen értékesek azok az adatok, amelyek relatíve nagymértékű munkahelyi
expozíciónak kitett csoportokon végzett vizsgálatok adataiból származnak.
2.2.5. Ionizáló és nem ionizáló sugárzás

A szakirodalomban igen nagy mennyiségű adat halmozódott fel arra vonatkozóan, hogy az ionizáló sugárzás
gyakorlatilag minden formája (röntgen-, gamma-, neutron-, alfa- és bétasugárzás) és a nem ionizáló sugárzás
(különös tekintettel a napsugárzásra) rákkeltő hatású lehet. Hiroshima és Nagasaki atomkatasztrófája után kb. 10
évvel az emlőrák incidencia növekedését észlelték a sugárterhelést elszenvedett nők körében. Az embert érő
ionizáló sugárzás kb. fele természetes (kozmikus és terresztikus) forrásból származik, s kb. 42-45%-a
diagnosztikai célú vizsgálatok kapcsán lép fel. A becsült évi expozíció alapján feltételezhető, hogy az összes
daganatos megbetegedésnek kb. 1%-át okozza ionizáló sugárzás.
A nem ionizáló sugárzás okozta daganatos megbetegedés típusos formája a melanoma, melynek incidenciája
igen nagy geográfiai és etnikai variábilitást mutat. A legnagyobb gyakorisággal napos/meleg klímájú,
jellemzően fehér (alacsonyan pigmentált) bőrű lakosság által lakott földrajzi övezetekben (kiemelten Ausztrália)
fordul elő. A napsugárzás egyéb bőrrákok esetében is rákkeltőként elfogadott, s feltételezett, hogy az összes
daganatos megbetegedés 10%-a (ill. az összes daganatos halálozás 2%-a) nem ionizáló sugárzás által okozott.
2.2.6. Exogén nemi hormonok

Az összefüggés az orális fogamzásgátlók használata és az emlőrák között régóta feltételezett, de a mai napig –
ellentmondó epidemiológiai vizsgálati adatok miatt – vitatott. A legvalószínűbb, hogy a viszonylag fiatal korban
elkezdett, s hosszú időn át fennálló hormonális fogamzásgátló használata megnöveli a viszonylag korai
(premenopauzális) emlőrák relatív rizikóját. Hasonló megfontolások miatt vetődött fel a posztmenopauzális
hormonpótló kezelés lehetséges rákkeltő hatása. A jelenlegi szakmai vélekedés szerint a hosszú időn át tartó
magas napi dózisú (1,25 mg, ill. ennél nagyobb mennyiségű) össztradiol-kezelés mellett következik csak be
rizikónövekedés az emlőrák és az endometrium karcinóma vonatkozásában. Az exogén nemi hormonok rákkeltő
szerepének mára klasszikussá vált példája az 1940–50-es években a fenyegető abortusz kivédésére mintegy 5
millió amerikai asszony esetében használt dietil-stilbösztrol (DES) kezelés. Az e terhességekből származó
leánygyermekek mintegy 80%-ában endometriózist észleltek, s ezen esetek egy kis részében (1/100 000
exponált) a hüvely világossejtes adenokarcinómáját diagnosztizálták még 30. életévük betöltése előtt. Bár ez a
gyakoriság csekély a daganatos megbetegedések összes gyakoriságához viszonyítva, de igen magas az ebben az
életkor csoportban, ill. ezen daganattípus esetében észlelhető gyakorisághoz viszonyítva.
2.2.7. Az androgének lehetséges rákkeltő szerepe

Az androgének lehetséges rákkeltő szerepe testépítők körében észlelt megnövekedett hepatomaincidencia
kapcsán vetődött fel, de bizonyítottnak nem tekinthető.
2.2.8. Táplálkozási tényezők

A táplálkozás és a daganatos betegségek összefüggése az egyik legtöbbet vizsgált táplálkozásegészségügyi
kérdés. A táplálkozás szerepét a daganatos betegségek keletkezésében számos hétköznapi tapasztalat és
tudományos megfigyelés támasztja alá. A különböző földrajzi területeken élő, eltérő táplálkozási szokásokat
kialakító, ill. követő népek, ill. népcsoportok között nemcsak a daganatos betegségek incidenciájában, de a
jellemző daganattípusok vonatkozásában is számottevő különbségek vannak. A táplálkozás és a daganatos
betegségek közötti kapcsolat epidemiológiai vizsgálata nem egyszerű. Általában nehezen állapítható meg, hogy
melyik az a táplálkozási komponens, amelyik egy epidemiológiai vizsgálatban észlelt rizikókülönbségért
felelőssé tehető.
Esetenként a rákkeltő táplálkozási komponens jól azonosítható, bár esetleg vitatható, hogy az adott tényező
valóban táplálkozási tényezőnek tekinthető. Az aflatoxin májrákkeltő hatása jól ismert, de jelenléte a
táplálékban a takarmánynövény gombás fertőződésének következménye. Különböző táplálék-adalékanyagok
(mesterséges színező- és ízesítőszerek) esetében az esetleges rákkeltő szerep szintén felmerült, emelkedett
húgyhólyagrák incidencia kapcsán. A táplálékkal a szervezetbe jutott nitritek és nitrátok (tartósított hús- és
haláruk) a béltraktusban jelenlévő baktériumok hatására karcinogén N-nitrozo vegyületekké alakulnak, s
szerepüket feltételezik a nyelőcső-, a gyomor-, a vastagbél- és a húgyhólyagrák kialakulásában. A magas
zsírtartalmú étrend daganatos rizikót növelő szerepe szintén felmerült, de a teória a mai napig nem tekinthető
teljesen elfogadottnak. A telített zsírsavakban gazdag étrend kóroki szerepét elsősorban emlőrák kapcsán
96
epidemiológiája
tételezték fel (ma ezt a szakirodalom erősen vitatja), de lehetséges szerepe a vastagbél és a prosztatarák
vonatkozásában is felmerült.
A rostszegény étrend valószínűleg rizikónövelő tényező a vastagbélrák vonatkozásában, hisz a rostok felszíne
egyrészt a béltraktusban képződő karcinogén anyagok megkötésére szolgál, másrészt magas rosttartalom esetén
lerövidül a táplálék tranzit-ideje a béltraktusban. Mindkét mechanizmus csökkenti annak a valószínűségét, hogy
a vastagbélhám karcinogén anyagokkal tartósan kapcsolatba kerül.
A táplálékban a daganatképződés szempontjából nemcsak permisszív, de protektív komponensek is

azonosíthatók. A táplálék magas C-vitamin tartalma gátolja az N-nitrozo komponensek képződését, közömbösíti
a DNS-t károsító szabadgyököket; a b-karotin csökkenti a tüdőrák rizikóját; a különböző gyümölcsökben és
zöldségfélékben nagy mennyiségben található flavonoidok számos mechanizmus révén képesek a
karcinogenezis gátlására.
A táplálkozás és a daganatos betegségek összefüggésének részletesebb elemzését lásd a VIII. fejezetben.
2.3. Prevenciós lehetőségek

A daganatos betegségek megelőzését célzó programok kiemelt jelentőségét az adja, hogy a már kifejlődött
daganatos betegségek halálozási kockázata általában igen magas. Gyakran szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a
terápiás beavatkozás esetleg csak a beteg életének – sokszor kérdéses minőségű – meghosszabbítását jelenti, de
nem jelent tényleges gyógyulást.
2.3.1. Elsődleges megelőzés

Az elsődleges megelőzés fontosságát különösen indokolt hangsúlyozni olyan daganatos megbetegedések
esetében, amelyek nem tartoznak az ún. szűrhető daganatos betegségek közé, azaz a jelenleg rendelkezésünkre
álló diagnosztikus eszközökkel, elfogadható költséghatékonysággal, populációs szűrőprogram nem áll
rendelkezésre. Az elsődleges megelőzés alapvető célja a rákkeltő környezeti expozíciók lehetőség szerint minél
teljesebb körű kiiktatása. Az IARC által nyilvántartott, bizonyítottan, valószínűleg, ill. feltételezetten rákkeltő
hatású vegyi anyagok kiiktatása környezetünkből megfelelő törvényi, környezet-egészségügyi, ill. foglalkozás-
egészségügyi szabályozással részlegesen lehetséges. Amennyiben (pl. bizonyos ipari folyamatban) erre nincs
lehetőség, megfelelő munkavédelmi szabályozással (mely magában foglalja a műszaki munkavédelmet és az
egyén individuális védelmét egyaránt, valamint a szükséges környezeti és biológiai monitorozó rendszerek
működtetését) hatásuk minimálisra csökkenthető.
Általában a daganatok primer prevenciója szempontjából az Európai Rákellenes Kódex ajánlásai mértékadónak
tekinthetők, melyeket összefoglalva a III-4. táblázat tartalmaz.
5.4. táblázat - III-4. táblázat Európai Rákellenes Kódex
Alapvető tanácsok a rák megelőzéséhez és korai felismeréséhez.
•Ne dohányozz! Dohányzók, hagyjátok abba a dohányzást olyan hamar, ahogy csak lehet és ne dohányozzatok
más jelenlétében! Nem dohányzók, ne próbálkozzatok a dohányzással!
•Ha alkoholt fogyasztasz – akár sört, akár bort, vagy szeszt – mérsékeld a fogyasztást!
•Növeld a napi főzelék- és friss gyümölcsfogyasztást! Gyakran fogyassz magas rosttartalmú növényi
táplálékot!
•Kerüld az elhízást, fokozd a fizikai tevékenységedet, és korlátozd a zsíros ételek fogyasztását!
•Óvd magad a túlzott napfénytől és kerüld a napon való leégést, különösen gyermekkorban!
•Szigorúan tartsd be az ismert munkahelyi karcinogénekre vonatkozó munkavédelmi előírásokat! Minden

egészségvédelmi és biztonsági rendszabálynak tegyél eleget, ha ilyen anyagokkal találkozol!
97
epidemiológiája
Korai felfedezése esetén több rákot lehet gyógyítani!
•Keress fel orvost, ha csomót észlelsz, vagy ha fekélyed nem gyógyul (különösen a szájüregben)!
•Menj orvoshoz, ha bőrödön olyan elváltozás van, amely alakját, nagyságát vagy színét változtatja, esetleg
vérzik!
•Vizsgáltass ki minden makacsul fennálló problémát, legyen az állandó köhögés, rekedtség, a széklet vagy a
vizelés ritmusának megváltozása, magyarázat nélküli fogyás!
Nők számára
•Szabályos időközökben csináltass hüvelykenetet, vegyél részt szervezett méhnyakrák-szűrési programban!
•Vizsgáld meg emlőidet szabályos időközökben! Ha elmúltál 50 éves, vegyél részt mammográfiás szűrésen!
Az Európai Rákellenes Kódex alapvetően egészségmagatartási ajánlásokat tartalmaz, melyek a daganatos

betegségek kialakulása szempontjából veszélyeztető expozíciók elkerülését, a daganatos betegségek
kialakulásának minél korábbi észlelését célozzák. A Kódex útmutatásai egyben a primer és szekunder prevenció
összekapcsolását is jelentik.
Bár a különböző egészségmagatartási ajánlások rámutatnak a daganatos betegségek elsődleges megelőzésének

lehetőségeire, az egészséges életmódra nevelés hatását nem pótolhatják. Fontos hangsúlyozni az egészséggel, az
egészségvédelemmel és -fejlesztéssel kapcsolatos ismeretek oktatásának fontosságát a kora gyermekkortól
kezdve, a szocializáció kiemelt fontosságú szintereit jelentő gyermek- és közoktatási intézményekben. Az
egészségtan oktatása az iskolákban, illetve az egészségfejlesztési ismeretek beépítése a pedagógusképzés
tanrendjébe elodázhatatlan feladatok.
2.3.2. Másodlagos megelőzés

2.3.2.1. Daganatszűrő programok
A daganatos betegségek szűrőprogramjai a daganatok lehetőség szerint minél korábbi felismerését célozzák. A
szűrőprogramok tervezése során részben szakmai, részben gazdasági megfontolások érvényesülnek. Alapvető
mérlegelési szempont, hogy költséghatékony, szakmailag elfogadható módszerek alkalmazásával van-e reális
esély a daganatos betegség olyan korai stádiumban való felismerésére, amikor megfelelő ellátással a betegség
még gyógyítható.
A szűrőprogramok kidolgozása kapcsán mérlegelendő alapvető szempontok a következők:
1.Megfelelő-e az alkalmazni kívánt szűrővizsgálati teszt, ill. eljárás szenzitivitása és specificitása; azaz, az
eljárás alkalmazása során a fals negatív és fals pozitív esetek aránya.
2.Jól meghatározható-e a szűrőprogram ún. célpopulációja; azaz, garantálni lehet-e, hogy a megbetegedés
szempontjából leginkább veszélyeztetettek köre a vizsgálatba bevonható.
3.Milyen a szűrni kívánt daganatos betegségek incidenciája a célpopulációban. Természetesen elfogadható

költséghatékonysággal csak viszonylag magas incidenciájú betegség szűrhető; de azzal is tisztában kell lennünk,
hogy minél általánosabban elterjedt a betegség, a fals negatív eredmények száma annál magasabb, míg egy
relatíve ritkábban előforduló daganatos betegség esetében több fals pozitív teszteredménnyel kell számolni.
4.Milyen a pozitív teszteredmény prediktív értéke; azaz, a pozitív teszteredménnyel rendelkező egyének
körében azok aránya, akik esetében a betegség valóban fennáll. Ez az arány az alkalmazott szűrővizsgálati
eljárás szenzitivitásának csökkenése esetén mérsékelten, míg specificitásának csökkenése esetén jelentősen
csökken. A pozitív teszt eredmény prediktív értéke akkor is csökken, ha a populációban viszonylag alacsony az
adott daganatos betegség prevalenciája. Pl.: ha egy magas szenzitivitású (> 95%) és magas specificitású (> 98%)
vizsgálati eljárást alkalmazunk és a daganatos betegség prevalenciája a szűrési célpopulációban 1‰, akkor a
szűrővizsgálat során pozitívnak talált eseteknek < 5%-a bizonyul ténylegesen betegséghordozónak további
diagnosztikai vizsgálatok kapcsán.
98
epidemiológiája
5.A fals pozitív és a fals negatív teszteredmény milyen mértékben járhat káros következményekkel úgy az
egyén, mint az egészségügyi ellátás vonatkozásában. Mérlegelendő a fals pozitív teszteredmények okozta
egyéni pszichés trauma és a diagnosztikus vizsgálatok jelentette egyéni terhelésen kívül az a költségteher is,
melyet a feleslegesen elvégzett diagnosztikus vizsgálatok rónak az egészségügyi ellátás rendszerére. Fals
negatív teszteredmények esetében természetesen elsősorban az egyén, akár halálos kimenetelű,
veszélyeztetettsége jelenti a fő problémát, de nem mellékesek a jogi és erkölcsi konzekvenciák sem, melyek
akár az alkalmazott szűrőprogram hitelvesztéséhez, ill. a szűrőprogramokkal kapcsolatos bizalom
megrendüléséhez is vezethetnek.
6.Az alkalmazott vizsgálati eljárás infrastrukturális, instrumentális igénye, bonyolultsága, következésképp

költsége, ill. elfogadhatósága az egyén szempontjából. Speciális szempontként vizsgálandó, hogy az adott
szűrővizsgálat elvégzése milyen veszéllyel jár az egyénre nézve (pl. emlőrák szűrés kapcsán végzett
mammográfiás vizsgálat okozta sugárterhelés).
7.Van-e mód a szűrővizsgálat eredményességének vizsgálatára, hatékonyságának bemutatására; azaz,

képezhetők-e olyan indikátorok, melyek monitorozásával a szűrővizsgálat eredményessége egyértelműen
megítélhető. A daganatos megbetegedések szűrővizsgálatai kapcsán a legfontosabb indikátormutató az adott
daganatos betegség okozta halálozási arányszám, ill. annak kedvező változása, mely a szűrővizsgálat indítását
követően általában legalább 5 év elteltével alkalmazható, ezért nem lebecsülendő egyéb indikátormutatók
(túlélési arányszámok, a szűrés kapcsán azonosított esetek és az egyéb úton azonosított esetek aránya stb.)
fontossága sem.
Fenti tényezők figyelembevételével mindössze néhány daganatos betegség esetében van lehetőség elfogadható
költséghatékonyságú populációs szűrőprogramra. Általában világszerte az emlőrák, a méhnyakrák, valamint a
vastag- és végbélrák esetében tekinthető kellően megalapozottnak a populációs szintű szűrőprogramok
bevezetése. Az egyes országokban a szűrési célcsoport korszerinti meghatározásában, a szűrővizsgálat
alkalmazásának frekvenciájában ugyan vannak eltérések, valamennyi nemzeti protokoll általában igazodik az
American Cancer Society – a szakmai bizonyítékok esetleges változásának mérlegelésével karbantartott –
ajánlásaihoz.
•Az emlőrákszűrés esetében a mammográfiás szűrővizsgálatot 50–70 év között, évente ajánlott végezni.
Természetesen a szűrővizsgálat elvégzése 50 év alatt és 70 év felett sem tekinthető indokolatlannak, viszont az
50 év alatti korcsoportban az emlőrák viszonylag alacsony incidenciája, ill. a 70 év feletti korcsoportban a
szűrővizsgálat elvégzésével elért viszonylag alacsony életév nyereség miatt a szűrővizsgálat
költséghatékonysága drasztikusan csökken. A mammográfiás szűrővizsgálat mellett az emlő fizikális
önvizsgálata elsősorban a (két szűrővizsgálat közötti időtartamban manifesztálódó) ún. intervallum-karcinómák
korai felderítése szempontjából hangsúlyozható. Hazánkban a szűrővizsgálat elvégzésére a 45–65 év közötti
korcsoportban kétévenként kerül sor, nem megfelelő (40% alatti vagy azt alig meghaladó) részvételi arány
mellett.
•A méhnyakrákszűrés esetében általánosan elfogadott vizsgáló eljárás a Papanicolau (Pap) citológiai vizsgálat,
melyet a szexuális aktivitás kezdetétől (de 21 évtől mindenképpen) 3 évente szükséges elvégezni. Azon nők
esetében, akik 70. életévüket betöltötték, s 3 korábbi vizsgálat eredménye negatív volt, azaz gyakorlatilag a
megelőző 10 évben nem volt pozitív citológiai vizsgálati eredményük, a rendszeres szűrővizsgálatot általában
nem folytatják. Szakmailag a cervikográfiás, kolposzkópos és a humán papilloma vírus kimutatására irányuló
szűrővizsgálatok esetében nincsenek elégséges evidenciák szűrővizsgálati hasznosíthatóságukra vonatkozóan.
Az American Cancer Society közelmúltban módosított ajánlása a 21–30 éves korcsoport esetében a Pap-teszt
elvégzését szűrővizsgálati célzattal évente ajánlja, de az ez alatti és feletti korcsoportok esetében a 3 évenkénti
gyakoriságot továbbra is megfelelőnek minősítette.
•A vastag- és végbélrákszűrésre a széklet vértartalmának kimutatására alkalmas teszt (fecal occult blood test –
FOBT) ajánlott férfiak és nők esetében a 45. év betöltését követően évente. A vizsgálatot három egymást követő
székürítés közül kettőből származó mintán kell elvégezni, s ha egyik vagy mindkét minta eredménye pozitív,
endoszkópiás vizsgálat javasolt.
Mindhárom szűrővizsgálat esetében az ajánlások az ún. átlagos rizikójú populációra vonatkoznak, magas
rizikójú csoportok esetében az ajánlott szűrővizsgálati protokoll ettől eltérő. Emlőrák szempontjából pl. magas
rizikójú csoportot jelentenek a BRCA1 és BRCA2 génhordozók, vagy akiknek családjában az emlőrák
halmozottan fordul elő, méhnyakrák szempontjából a börtönlakók és a prostituáltak, vastag- és végbélrák
szempontjából a familiáris colon polyposissal sújtott családok tagjai stb. A magas rizikójú csoportok esetében
99
epidemiológiája
indokolt és szükséges speciális (általában az általánosnál nagyobb gyakorisággal, esetleg a szokásosnál nagyobb
szenzitivitású módszerrel elvégzett vizsgálatokra épített) szűrőprogramok alkalmazása.
Bár populációs szűrőprogramok általában nem kerültek bevezetésre, ismétlődően felvetődik a szűrés lehetősége
a prosztatarák, a szájüregi rákok és a bőrrákok (elsősorban a melanoma) esetében. Szakmai szempontból ezek a
daganatok a szűrhető rákok kategóriájába tartoznak, hisz a korai felismerés lehetősége módszertani szempontból
adott, s a daganatok preklinikai stádiuma viszonylag hosszú – de a költséghatékony, populációs szintű
szűrőprogramok gyakorlatának mikéntje egyelőre tisztázatlan.
2.3.3. Harmadlagos megelőzés

A daganatos betegek, ill. a daganatos betegségen átesettek esetében a harmadlagos megelőzési tevékenység
gyakorlatilag a gondozó hálózat működését, ill. működtetését jelenti. A meghatározott időközönként végzett
kontrollvizsgálatok (fizikális, radiológiai, laboratóriumi) célja és feladata a progresszió gátlása, ill. a recidíva
kialakulásának mielőbbi észlelése mellett az életmódra, életvezetésre vonatkozó tanácsadás is.
3. A keringési rendszer betegségei (BNO-10: I00-I99)

3.1. Epidemiológai helyzet
A lakosság halálozásának alakulását legnagyobb súllyal a keringési rendszer betegségei által okozott
halálozások befolyásolják. A fejlett országokban a XX. század második felében a korai halálozás csökkenése
elsősorban a keringési rendszer betegségei okozta korai halálozás számottevő csökkentésének eredménye volt
(III-4.ábra).
III-4. ábra A keringési rendszer betegségei okozta halálozás alakulása 25–64 éves korban, nem szerint,
A keringési rendszer betegségei okozta halálozás vizsgálatát a korai halálozásra, ezen belül is a 25–64 éves
korosztályra célszerű korlátozni, mert (az időskori halálozás túlsúlyából adódó torzítással ellentétben) az 1–24
éves korosztályban a keringési rendszer betegségei okozta halálozás viszonylag csekély súlya miatt tompítja a
25–64 éves korra jellemző sajátosságokat.
100
epidemiológiája
Magyarországon a keringési rendszer betegségei okozta halálozás az EU15 országaiban évtizedek óta
tapasztalható számottevő csökkenése 1993-ig nem volt megfigyelhető, sőt addig tekintélyes mértékben nőtt. Az
ellentétes tendenciák következménye, hogy az 1990-es évek második felében és az ezredforduló után is a 25–64
éves magyar férfiak és nők e betegségcsoport által okozott halálozása háromszorosa volt az EU15 lakossága
átlagos halálozásának (III-5. táblázat).
5.5. táblázat - III-5. táblázat A 25–64 éves férfiak és nők keringési rendszer betegségei
okozta halálozásának relatív kockázata* Magyarországon az EU15 átlaggal szemben
(1970–2008)
Év Keringés rendszer ISzB Cerebrovascularis A keringési

betegségei betegségek rendszer egyéb
betegségei
Férfiak
1970 1,27 1,11 1,40 1,52
1980 2,04 1,80 2,99 1,95
1990 2,81 2,47 4,18 2,73
2000 3,09 2,89 4,67 2,65
2002 3,07 2,89 4,71 2,57
2003 3,17 3,04 4,74 2,64
2004 3,28 3,25 4,63 2,66
2005 3,60 3,68 4,15 3,19
2006 3,53 3,54 4,25 3,15
2007 3,54 3,50 4,27 3,28
2008 3,38 3,33 4,18 3,10
Nők
1970 1,52 1,58 1,41 1,57
1980 2,36 2,14 2,74 2,29
1990 3,00 2,97 3,46 2,68
2000 3,10 3,60 3,26 2,43
2002 3,01 3,70 3,24 2,20
2003 3,11 3,84 3,35 2,28
101
epidemiológiája
2004 3,38 4,23 3,52 2,50
2005 3,37 4,55 2,88 2,67
2006 3,28 4,11 2,86 2,83
2007 3,28 4,09 2,79 2,91
2008 3,28 4,20 3,02 2,65
*SHA (Magyarország, 25–64 évesek / SHA (EU15-átlag, 25–64 évesek)
A keringési rendszer betegségei okozta férfi és női halálesetek közel háromnegyedeischaemiás szívbetegségek
(ISzB) és cerebrovaszkuláris betegségek miatt következik be (III-5.ábra).
III-5. ábra A főbb keringésrendszeri halálokok súlya a 25–64 éves férfiak és nők keringésrendszeri betegségek
okozta halálozásában Magyarország, 2009
Magyarországon az ISzB okozta halálozás az EU15 átlaghozviszonyított relatív kockázata – a közfelfogással

ellentétben – a nők esetében a magasabb: a férfiak ISzB okozta halálozása több, mint háromszorosa, a nők
halálozása pedig több, mint négyszerese az EU15 átlagnak (ld. III-5. táblázat). A cerebrovaszkuláris betegségek
okozta hazai halálozás és az EU15 átlag viszonya ellentétes a férfiak halálozása több, mint négyszerese, a nők
halálozása háromszorosa az EU15 átlagnak.
A keringési rendszer betegségeire vonatkozóan az ország felnőtt lakosságára reprezentatív incidencia és

prevalencia adatok a Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési Programból (HMAP) származnak, nemek és
korcsoportok szerinti bontásban (III-6. táblázat). A GYÓGYINFOK adatai szerint ischaemiás szívbetegségek
102
epidemiológiája
illetve a hipertónia okozta morbiditás elsősorban az ország északkeleti megyéiben veszélyezteti kiugróan magas
gyakorisággal a 45–64 éves férfi és női lakosságot, de súlyos halmozódások észlelhetők a Dunántúl egyes
megyéiben is (III-6. ábra).
5.6. táblázat - III-6. táblázat Szív- és érrendszeri betegségek korosztályonkénti és

nemenkénti prevalenciájának szélső értékei (%) a Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési
Programban részt vevő tizenegy megyében (2009. XII. 31.)
Korosztály (év)
férfiak nők
35–44 45–54 55–64 65–74 35–44 45–54 55–64 65–74
Magas 12,6–19,9 26,4–40,4 39,7–58,5 47,9–71,8 8,3–18,8 26–44,9 42,6–64,7 55–80,8

vérnyomás
Ischaemiás 0,4–3,2 2,2–8,5 7,1–23,3 12,5–34,3 0,5–3,6 2,1–13,9 5,8–23,2 10,2–33,9

szívbetegs
ég
Szívinfarkt 0,3–0,6 0,7–1,5 1,5–3,8 1,7–4,9 0–0,3 0,2–0,8 0,5–1,6 1,2–3

us
Szélütés 0,3–0,7 0,8–1,5 2,5–5,8 4,3–9,7 0,1–0,5 0,8–2 1,3–3,6 2,4–7,1
Az adatok %-ban értendők!
103
epidemiológiája
III-6. ábra Az ISzB, valamint a hipertónia gyakoriságának területi különbségei a 45–64 éves férfiak és nők
körében (Magyarország, 2001. XII. 31.)

A keringési rendszer betegségei közül az általuk okozott betegség- és halálozási teher alapján kiemelt figyelmet
érdemelnek a magas vérnyomás (I10-I15), az ischaemiás szívbetegségek (ISzB) (I20-I25), ezen belül is a
heveny szívizominfarktus (I21-I23), valamint a cerebrovaszkuláris betegségek (I60-I69), ezen belül a szélütés
(I61). A hipertónia megítélése kettős: egyrészt egy igen magas prevalenciájú népbetegségként tartjuk számon,
másrészt más szív-érrendszeri betegségek kialakulása szempontjából rizikótényezőként. Természetesen így
mindazon tényezők, amelyek a hipertónia kialakulása szempontjából oki és rizikótényezőknek minősülnek,
közvetlen vagy közvetett formában, az egész betegségcsoport vonatkozásában rizikótényezőnek tekinthetők.
104
epidemiológiája
A továbbiakban a szív-érrendszeri betegségek kialakulása szempontjából nagy jelentőségű rizikótényezőket

általában soroljuk fel, megjegyezve, ha egy adott rizikótényező fennállása egy adott típusú szív-érrendszeri
betegség kialakulása szempontjából kiemelt jelentőségű.

A szív-érrendszeri betegségekkel szembeni fogékonyság genetikai meghatározottsága ma már bizonyítottnak
tekinthető. Több mint negyedszázada ismertek azok a kutatási eredmények, melyek bemutatják a hipertóniás
hajlam poligénes öröklődését, a hipertónia familiáris halmozódását. Monozigóta és dizigóta ikervizsgálatok
szintén a magas vérnyomás hajlam genetikai meghatározottsága mellett szólnak. A renin-angiotenzin és a
kallikrein-rendszer, valamint az iontranszportot és az ioncsatornák működését szabályozó gének
polimorfizmusának vizsgálatával azonosították a veszélyeztetettség indikátorainak tekinthető konkrét
allélizomorfokat. Az ateroszklerózis hajlam genetikai hátterének vizsgálatával nyert eredmények ma már a
konkrét népegészségügyi hasznosítás küszöbén állnak. Számos olyan genetikai defektust és polimorfizmust is
azonosítottak, melyek a lipidháztartás szabályozásában szereplő különböző fehérjék (pl.: LDL-receptor gén,
ApoE, ApoB) génjeit érintik, s ezáltal vezetnek hiperkoleszterinémiás hajlam kialakulásához. Túl a
lipidháztartást érintő genetikai polimorfizmusokon a véralvadás szabályozásában (pl.: a FV gén Leiden
mutációja), a szénhidrát-háztartásban, a homocisztein-anyagcserében résztvevő fehérjék génjeinek (pl.: MTHFR
gén mutációja) sajátos polimorfizmusai is jelezhetnek fokozott fogékonyságot. A hajlamosító gének hatásának
érvényesülése attól függ, hogy a hajlamosító polimorfizmusok milyen mértékben kombinálódnak egymással, ill.
kifejeződésüket a környezeti tényezők milyen mértékben segítik vagy gátolják.
3.2.2. Kor, nem, etnikai hovatartozás

Közismert, hogy a kor előrehaladtával úgy férfiak, mint nők esetében a szisztolés és diasztolés vérnyomás
értékek egyaránt növekednek; ennek ellenére nem fogadható el az az álláspont, hogy a vérnyomás értékek
növekedését a kor előrehaladtával fiziológiás jelenségként értékelhetjük. Bár a hipertónia definíciója
napjainkban is vita tárgyát képezi, első megközelítésben elfogadhatjuk, hogy a 140/90 Hgmm fölötti vérnyomás
értékek, kortól függetlenül hipertóniát jelentenek, s következményesen fokozott veszélyeztetettséget egyéb szív-
érrendszeri megbetegedések vonatkozásában is. A 65 év fölötti korosztály 50–75%-a – úgy férfiak, mint nők
esetében – hipertóniás.
Ismert, hogy a nők a magas vérnyomás betegséggel szemben a premenopauzális életszakaszban kevésbé
veszélyeztettek, mint a férfiak, de ez a biológiai „védettség” a poszt-menopauzális életszakaszban a – kor
előrehaladtával egyre egyértelműbben – elvész.
Az etnikai csoportok közötti jelentős eltérésekre észak-amerikai epidemiológiai vizsgálatok szolgáltatnak

meggyőző példákat. Nagy mintaszámú populációs vizsgálatok eredményei szerint, a fekete férfiak és nők
körében egyaránt, a legveszélyeztetettebb korcsoportokban, a hipertónia incidenciája a fehér férfiak és nők
esetében észlelt értéknél lényegesen magasabb. Nem állítható egyértelműen, hogy ez az eltérés a feketék
fokozott genetikai fogékonyságával áll összefüggésben, hisz eltérő társadalmi-gazdasági státuszuk, s az ebből
eredően eltérő életmódtényezők ezen vizsgálatokban zavaró hatásként érvényesülnek.
3.2.3. Dohányzás
Elsősorban az ISZB kialakulása szempontjából jelent fokozott veszélyeztetettséget. Az ISZB-kialakulás relatív
rizikója a dohányzók esetében kb. 20%-kal magasabb, mint a nem dohányzók esetében. Több epidemiológiai
vizsgálat eredményei alapján elvégzett becslés is támogatja azt a vélekedést, hogy a dohányzás kb. ugyanannyi
szív-érrendszeri betegség okozta halálozásért felelős, mint tüdőrák okozta halálozásért. Teljes a szakmai
egyetértés arra vonatkozóan, hogy a dohányzás a szívinfarktus egyik legjelentősebb rizikótényezője. Fontos
hangsúlyozni, hogy más rizikótényezők hatását is felerősíti, így például a hiperkoleszterinémia mint
rizikótényező hatása a koronáriabetegség esélyére lényegesen megnövekedett dohányzók esetében.
3.2.4. Táplálkozási szokások

A hipertónia kialakulása szempontjából a táplálkozási tényezők között a sófelvétel mértéke érdemel kiemelt
figyelmet. Több százezer emberre kiterjedő epidemiológiai vizsgálatok mutattak ki egyértelmű pozitív
összefüggést az átlagos napi sófelvétel mértéke és a magasvérnyomás betegség prevalenciája között különböző
populációkban. Klinikai vizsgálatok adatai szólnak amellett, hogy ha az antihipertenzív kezelést a sófelvétel
megszorításával kombinálják, a gyógyszeres kezelés hatékonysága az esetek jelentős hányadában fokozható.
105
epidemiológiája
A felvett táplálék egyéb komponensei a magas vérnyomás és egyéb szív-érrendszeri betegségek kialakulásával
közvetettebb összefüggést mutatnak, hatásukat a zsír- és szénhidrát anyagcsere, ill. a hormonháztartás
befolyásolásán keresztül fejtik ki.
A táplálkozási szokások és szív-érrendszeri betegségek gyakorisága közötti összefüggést populációs szinten

vizsgáló tanulmányok eredményei bizonyították, hogy a szív-érrendszeri betegségek prevalenciája azon
országok lakossága esetében magas, melyek táplálkozását a telített zsírok nagymérvű fogyasztása jellemzi, ami
általában magas koleszterinszinthez vezet. A telített zsírok helyett egyszeresen telítetlen zsírok fogyasztása nem
jár koleszterincsökkentő hatással, szemben a többszörösen telítetlen zsírok ilyen szempontból kedvező
hatásával.
3.2.5. Magas szérumkoleszterin és LDL (Low Density Lipoprotein) szint

Számos epidemiológiai vizsgálat egybehangzóan bizonyítja, hogy a szérum koleszterin- és LDL-szintjének
növekedése az érelmeszesedés veszélyének növekedésével jár együtt. A szérum magas koleszterinszintje
általában együtt jár a szérum LDL-szint emelkedésével, azaz az összkoleszterinszint emelkedés hátterében
jellemzően az LDL-koleszterin frakció emelkedése áll. Általában elfogadott az a becslés, hogy a
szérumkoleszterinszint minden 0,1 mmol/l-es emelkedése kb. fél százalékkal emeli a koszorúér-betegség
rizikóját. Ezzel a becsléssel összhangban van az a klinikai megfigyelés, hogy az akut miokardiális infarktus az
esetek kb. 1/3-ában hiperkoleszterinémiás betegeknél következik be. Számos vizsgálat támasztja alá, hogy a
szérumkoleszterinszint értéke és az ISZB okozta halálozás relatív kockázata között egyértelműen pozitív
korreláció áll fenn.
A HDL-hez kötött koleszterinfrakció esetében ellenkező előjelű összefüggés ismert. Általában elfogadható,
hogy a HDL-frakció szintje minél inkább meghaladja az 1 mmol/l-es koncentráció értéket, a koronáriabetegség
rizikója annál kisebb.
3.2.6. Elhízás
Keresztmetszeti és longitudinális vizsgálatok nagy száma bizonyítja, hogy a BMI és a vérnyomásértékek között
szoros, pozitív korreláció áll fenn. Ennek ellenére nem egyértelműek azon epidemiológiai vizsgálatok
eredményei, melyeket a szív-érrendszeri betegségek és az elhízás mértéke közötti összefüggés feltárására
terveztek, ill. végeztek el. Az ún. Seven Countries Study (1970) vizsgálat eredményei jól tükrözik a
túlsúlyosság, ill. elhízás és a koronáriabetegség közötti összefüggés komplexitását. A vizsgálatba bevont
populációk esetében a koronáriabetegség incidenciája a túlsúlyosság, ill. az elhízás egyetlen mutatójával sem
korrelált konzisztens módon. Ugyanakkor Finnországban az Észak-Karéliai Projekt keretében elvégzett
vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az elhízás egyértelműen hajlamosít koronáriabetegségre. Hasonló
eredménnyel zárult az a vizsgálat, amit Hollandia vidéki férfi lakosságán végeztek el, s erős pozitív korrelációt
tapasztaltak a koronáriabetegség gyakorisága és a túlsúlyosság között. A mediterrán Európa (Olaszország,
Görögország, s a vizsgálat idején Jugoszlávia) férfilakossága esetében a koronáriabetegség rizikója a BMI-vel
U-formájú összefüggést mutatott, azaz a normál tartomány alatti és fölötti érték egyaránt koronáriabetegségre
hajlamosít, a legalacsonyabb rizikó a normál tartományhoz rendelhető. A Framingham-vizsgálat eredményei
alapján, különösen fiatalok esetében, a túlsúlyosság, ill. elhízás a koronáriabetegséggel szembeni
veszélyeztetettség indikátorának bizonyult.
3.2.7. Fizikai inaktivitás

A fizikai inaktivitás, ill. következményei jellegzetes civilizációs ártalmaknak tekinthetők. Bár állatkísérletes és
humán epidemiológiai adatok eredményei alapján is némi bizonytalanság észlelhető az intenzív (esetleg
versenyszerűen végzett) fizikai aktivitás vonatkozásában, a rendszeres, a szervezetet alapvetően nem megterhelő
testmozgás kedvező hatása nem vitatott. A fizikai inaktivitás esetében jelentős többletrizikóval kell számolni
szív-érrendszeri betegségek vonatkozásában is; 18 epidemiológiai vizsgálat metaanalízise is ezt a vélekedést
támasztja alá.
3.2.8. Orális fogamzásgátlók használata

Számos epidemiológiai vizsgálat eredménye hívja fel arra a figyelmet, hogy az orális fogamzásgátlók használata
(különösen a 35 év fölötti és/vagy dohányzó nők esetében) a koszorúér-betegség rizikóját növeli. Az ösztrogén
tartalmú fogamzásgátlók alkalmazása különösen az agyi érbetegségek relatív kockázatát növeli jelentős
mértékben (kb. hatszorosra, dohányzó nők esetében akár tizenhatszorosra).
106
epidemiológiája
3.2.9. Alkoholfogyasztás
Az alkoholfogyasztás és a szív-érrendszeri betegségek összefüggésének megítélése nem mentes minden
ellentmondástól. Számos adat szól amellett, hogy a mérsékelt alkoholfogyasztók körében kisebb a szív-
érrendszeri betegségek korspecifikus incidenciája, s következményesen a kardiovaszkuláris halálozás.
Esetenként a mérsékelt alkoholfogyasztás (kevesebb, mint napi 24 gramm) protektív hatásáról is beszámolnak
tanulmányok, mely a lipid-anyagcsere előnyös befolyásolásán keresztül érvényesülne. Ugyanakkor, az
alkoholfogyasztás a vérnyomást emeli, s ezáltal előnytelenül befolyásolja a kardiovaszkuláris betegségekkel
szembeni veszélyeztetettség alakulását. Általában elfogadhatjuk, hogy a mérsékelt alkoholfogyasztás nem jelent
rizikónövekedést a kardiovaszkuláris megbetegedésekkel szemben, de ebből a megállapításból nem vonható le
az a következtetés, hogy az egyéneket, ill. közösségeket bátorítani kellene arra, hogy a szív-érrendszeri
betegségrizikó csökkentése érdekében alkoholt fogyasszanak.

Tekintettel arra a körülményre, hogy a szív- és érrendszeri betegségek rizikótényezői egyéb, nem fertőző
krónikus betegségek esetében is rizikótényezőként hatnak, a kardiovaszkuláris betegségek megelőzését célzó
programok sem betegségspecifikusak. Igen gyakori, hogy egy nagyszabású betegségmegelőző program több
népbetegség incidenciájában/prevalenciájában lényeges javulást hoz. Erre szolgál példaként az Észak-Karéliai
program eredményessége is, melyet alapvetően a szív-érrendszeri betegségek okozta korai halálozás mértékének
csökkentésére indított el a finn kormány, ill. egészségügyi kormányzat az 1970-es évek elején, de mivel a
program – többek között – az egészséges táplálkozás széleskörű elterjesztésére és a dohányzás mérséklésére
irányult, lényegi javulást eredményezett a daganatos betegségek okozta halálozás területén is (a program
indítását követő 25 év alatt a szív-érrendszeri betegségek okozta korai halálozás 60%-kal, a daganatos
betegségek okozta korai halálozás pedig 40%-kal csökkent).

3.3.1.1. Dohányzásellenes program
A dohányzásellenes programok hatékonyságát a szív-érrendszeri betegségek megelőzésére jól példázza az a

tény, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az 1970-80-as években zajló intenzív kampány eredményeként a
dohányzók arányát 20%-kal szorították vissza, s ezzel egyidejűleg a koszorúér-betegség rizikója több, mint
10%-kal csökkent a populációban. Igazolást nyert, hogy sikeres leszoktató programot követően a volt
dohányosok esetében a koszorúér-betegség rizikója annál inkább csökken, minél hosszabb idő telik el a
dohányzás abbahagyását követően. Epidemiológiai vizsgálat igazolja azt is, hogy még az ismétlődően sikertelen
leszoktató programnak is rizikócsökkentő hatása van, hisz a dohányzást időszakonként szüneteltető
dohányosoknak is kedvezőbb a rizikóstátusza, mint a perzisztens dohányzóké. Ha a dohányzás abbahagyása
kardiovaszkuláris eseményt (pl. szívinfarktust) követően következik be, akkor is kimutatható, hogy a dohányzást
abbahagyók életesélyei kedvezőbbek, mint a dohányzást feladni képtelen sorstársaiké. A dohányzásellenes
kampányok látványos sikereket elsősorban a fejlett országok iskolázott lakossága esetében hoznak, míg az
alacsonyabb társadalmi státuszú csoportok esetében, ill. a kevésbé fejlett országok lakossága esetében kevésbé
sikeresek. Hatékonynak általában azok a dohányzásellenes programok bizonyultak, melyekben a társadalom
mozgósítása egyértelmű dohányzásellenes törvénykezéssel és árpolitikával társult.
3.3.1.2. Az egészséges táplálkozást segítő programok
Kardiovaszkuláris rizikó csökkentésére irányuló táplálkozási programok alapvető törekvése a telített zsírok
fogyasztásának és a sófelvétel mértékének csökkentése. A teljes tej, vaj, tojás és általában az állati zsírok
felvételének mérséklése kedvezően befolyásolja a szérum koleszterin-szint alakulását, ami a koronária betegség
rizikójával közismerten pozitív összefüggést mutat.
A sófelvétel kontrollálása elsősorban a magas vérnyomás rizikó csökkentésén keresztül hat. A fiziológiás
nátrium-klorid szükséglet mindössze napi 1-2 g, aminél még abban az esetben is magasabb a napi sófelvétel, ha
ételeinket sózás, ill. utánsózás nélkül készítjük el (azaz sózást sem az elkészítés, sem a fogyasztás során nem
alkalmazunk). WHO általánosan elfogadott ajánlása szerint a napi sófogyasztás mértékét kívánatos 5 g alatt
tartani, ami nem csekély kihívást jelent olyan néptáplálkozási szokások mellett, ami 10 g fölötti napi sófelvételt
eredményez. Ez jellemző a hazai táplálkozási szokásokra is. Klinikai és epidemiológiai vizsgálatok igazolják,
hogy a sószegény étrend a vérnyomást még azon hipertóniás betegek esetében is lényegesen csökkentheti,
akiknél a hipertónia mértéke súlyosnak minősül; illetve antihipertenzív gyógyszerek alkalmazása esetén a
sófelvétel megszorításával lényeges dóziscsökkentést lehet elérni. Általánosan elfogadott, hogy a vérnyomás-
107
epidemiológiája
csökkentés érdekében a testsúly és a sófelvétel mérséklése hatékony intervenciót jelentenek. Nagy

valószínűséggel állítható, hogy a kontrollálatlan sófelvétel az elhízásnál is nagyobb mértékben befolyásolja a
vérnyomás érték alakulását, hisz azokban az országokban, melyek ételkészítési szokásait a sózás mellőzése
jellemzi, a hipertónia prevalenciája alacsony még abban az esetben is, ha az elhízás prevalenciája magas.
A telített zsírok fogyasztásának mérséklése jellemző módon a szérumkoleszterinszint csökkenéséhez vezet.

Érdemes megjegyezni, hogy genetikai epidemiológiai vizsgálatok eredményei szerint még a telített zsírokban
igen gazdag táplálkozás mellett sem emelkedik a szérumkoleszterinszint több, mint 30%-kal, azaz 6,5 mmol/l
fölé. Ezért hangsúlyozza az amerikai National Cholesterol Education Committee, hogy a 6,5 mmol/l fölötti
koleszterinszint „genetikai kihívás”, s érdemi eredmény kizárólag diétás megszorításokkal nem érhető el. Ezt a
vélekedést támasztja alá az a megfigyelés, hogy a koleszterinszintet még a zsírfelvétel megszorítása
szempontjából legszigorúbbnak tartott Pritkin–Ornish-diétával sem lehet több mint 30%-kal csökkenteni.
Következésképp a 6,5 mmol/l szint feletti koleszterinszint esetén az érdemi koleszterinszint csökkentéshez
gyógyszeres támogatás látszik szükségesnek.
Megfontolandóak azok a táplálkozási ajánlások, melyek a szív-érrendszeri betegségek kialakulása

szempontjából protektív hatású fitokemikáliákban gazdag táplálék (zöldségekben és gyümölcsökben gazdag
diéta) fogyasztását javasolják, de ezek jelentősége alárendelt a só és a telített zsírfelvétel kontrollálásához
viszonyítva.
3.3.1.3. A fizikai aktivitás növelését támogató programok
Ezek a programok összetett hatásúak, hisz nemcsak az egyes szervek vérellátásának javításán keresztül hatnak,
de a testsúly kontrollálása szempontjából is lényegesek. A szív-érrendszeri betegségek szempontjából ajánlott
fizikai aktivitás intenzitása, gyakorisága és időtartama nem pontosan meghatározott. Általában napi 150–300
kalória energialeadással járó testmozgás javasolt, jellemzően séta formájában, hisz a nagy erőkifejtést igénylő
napi fizikai aktivitás kapcsán a rizikócsökkentő hatás nem egyértelmű. Már az észak-karéliai vizsgálat kapcsán
is felhívták a szakemberek a figyelmet arra, hogy azok a finn férfiak, akik esetében a legmagasabb szív-
érrendszeri rizikó volt észlelhető a 1970-es évek Finnországában, a társadalom fizikailag legaktívabb rétegét
(fizikailag leginkább igénybevett földművelő parasztjait) képviselték. A szív-érrendszeri betegségek prevenciója
szempontjából az ajánlott fizikai aktivitás rendszeres, a szervezet szempontjából extra terhelést nem jelentő,
alapvetően rekreációs jellegű testmozgást jelent.

3.3.2.1. Hipertónia-szűrőprogramok
Mint korábban említettük, a magas vérnyomás betegség azért jelent kiemelt népegészségügyi problémát, mert
számos egyéb szív-érrendszeri betegség kialakulása szempontjából is rizikótényezőt jelent. A magas vérnyomás
prevalencia már a viszonylag fiatal magyar populációban is igen magas. A HMAP-ra épített rejtett
morbiditásvizsgálat adatai szerint a hazai helyzet még annál is kedvezőtlenebb, mint amit a GYÓGYINFOK és
HMAP adatok mutatnak, hisz a rejtett morbiditás vizsgálat tanúsága szerint pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyében az 55–64 éves korcsoportba tartozó férfiak több mint 15%-a esetében sem az egyén, sem
kezelőorvosa nem tudott a hipertónia fennállásáról. Természetesen a nem azonosított (s következésképp nem
kezelt) hipertónia a szív-érrendszeri betegségek kialakulása szempontjából sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint
a felismert és kezelt magasvérnyomás-betegség. Ezért nem hangsúlyozható eléggé az alapellátásra épített
vérnyomás-szűrés fontossága, hisz ezáltal válik lehetővé a magas vérnyomás korai felismerése és az érintett
egyének gondozásba vétele. A szűréshez hasonló fontossággal bír a gyógyszeres kezelésben részesülő magas
vérnyomás betegek rendszeres kontrollálása, s szükség esetén a kezelés módosítása. Aggasztó az a becslés,
miszerint a hazai hipertóniás betegek kb. 80%-a ismert; az ismert eseteknek kevesebb, mint 60%-a részesül
rendszeres gyógyszeres ellátásban; s a gyógyszeresen kezelt betegek nem több, mint 30%-ánál tekinthető a
magas vérnyomás betegség megfelelően kontrolláltnak. Ezen adatok alapján véleményezhető, hogy a
szakszerűen ellátott és gondozott esetek a magyar hipertóniás populáció kevesebb, mint 15%-át jelentik. A
Nemzeti Népegészségügyi Program a „Koszorúér- és agyérbetegségek okozta megbetegedések, halálozások
visszaszorítása” programjában a hipertónia szűrés hatékonyságának, a rendszeres kezelésben részesülő
hipertóniás betegek részarányának és a hipertónia kezelés hatékonyságának növelését ütemezi elő. Ez a
célkitűzés csak egy, az alapellátásra épített, következetesen érvényesített és finanszírozott program keretében
valósulhat meg.
108
epidemiológiája
3.3.3.1. Szív-érrendszeri betegek rehabilitációja
A szív-érrendszeri betegek, ill. azok akut manifesztációin (szívinfarktus, szélütés) átesett egyének célzott
rehabilitációja komplex tevékenység. Elemei között a fizikai, a pszichés és a társadalmi rehabilitáció mozzanatai
egyaránt fellelhetők. Magyarországon ez a tevékenység elsősorban a kardiológiai és neurológiai
gondozóintézetekre hárul, melyek feladata a megfelelő gyógyszeres kezelés beállítása mellett az életviteli és
táplálkozási tanácsadás és a rendszeres ellenőrzés az alapbetegségre és lehetséges szövődményeire vonatkozóan.
A fizikai rehabilitáció sajátos hangsúlyt kap a szélütésen átesett betegek esetében, mely a feladatra speciálisan
felkészült gyógytornászok, rehabilitációs szakemberek tevékenységét igényli.
4. Anyagcsere-betegségek (diabetes, osteoporosis)

Az „anyagcsere-betegségek” különböző etiológiájú és patogenezisű ,örökletes és szerzett betegségek széles
körét magába foglaló gyűjtő kategória. Tekintettel kiemelt népegészségügyi jelentőségére, két betegség, a
cukorbetegség és a csontritkulás részletesebb elemzése indokolt.
4.1. Cukorbetegség (diabetes mellitus)

A diabetes két fő formája különíthető el:
–az I. típusú diabetes diagnosztikus kritériuma a cukorbetegség hátterében álló inzulinhiány, ami autoimmun
folyamat által okozott béta-sejt pusztulás következménye. Az esetek 90%-a már a 25. életév betöltése előtt
manifesztálódik, jellemzően gyermekkorban [korábban e jellegzetességei alapján nevezték juvenilis, ill.
inzulindependens diabetes mellitusnak (IDDM)]
–a II. típusú diabetes a perifériás szövetek inzulinrezisztenciájával és a béta-sejtek szekréciós működésének

zavarával jellemezhető. Jellemzően felnőttkorban alakul ki (korábbi elnevezése, a „felnőttkori nem
inzulindependes diabetes mellitus (NIDDM)”, fenti sajátosságait tükrözi).
4.1.1. Epidemiológiai helyzet

A diabetes mellitus (BNO-10: E10-E14) okozta halálozás 5–64 éves korban a fejlett országokban elkerülhetőnek
tekintett, és ez a szemlélet a halálozás trendjeiben is tükröződik (III-7. ábra). Az EU15 tagállamaiban az 1970-es
évektől csökkent a diabetes okozta halálozás, hazánkban viszont jóval magasabb volt az ezredfordulón, mint az
1970-es években. A 65 évesnél fiatalabb magyar férfiak és nők halálozása 2000-ben közel kétszerese volt az
EU15 átlagnak (RK = 2,0).
109
epidemiológiája
Forrás: Széles Gy. et al: A krónikus nem fertőző betegségek okozta morbiditás alakulása Magyarországon a
HMAP és a GYÓGYINFOK adatai tükrében. In: Ádány R. (szerk.) A magyar lakosság egészségi állapota az
ezredfordulón, Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2003
A diabetes okozta morbiditás alakulásáról hazánkban a GYÓGYINFOK és a HMAP adatai adnak tájékoztatást
(III-8. ábra). Ezek az adatok azt jelzik – a fekvőbeteg-ellátás és az alapellátás irányából egyaránt –, hogy az
életkor előre haladásával, 75 éves korig nő a diabeteses betegek aránya, valamint 65 évesnél fiatalabb korban
általában a férfiak, idősebb korban pedig a nők esetében fordul elő nagyobb arányban a diabetes, azaz
felnőttkori prevalenciája erős korfüggést mutat. A HMAP adatai alapján a diabetes prevalenciája a 65–74 éves
korcsoportban egyes megyékben a 18%-ot is meghaladja. Tekintettel arra a körülményre, hogy a diabetes
prevalencia a 25–34 éves korcsoportban, mindkét nemben alatta marad az 1%-nak, állítható, hogy a II. típusú
diabetes lényegesen gyakoribb a populációban. Ezt nemzetközi adatok is jól alátámasztják: az USA-ban évente
30 000 körüli az újonnan diagnosztizált I. típusú diabetes esetek száma, míg a II. típusú diabetes diagnózisát
évente megközelítőleg 800 000 alkalommal állítják fel. A gesztációs diabetes gyakorisága is igen jelentős, az
USA-ban a terhességek 3-5%-ában lép fel a glükózháztartás zavara.
110
epidemiológiája
ýMozgó átlagolás (3 év)
A British Heart Foundation (WHO HFA adatokra alapozott) közlése szerint Európa országaiban a diabetes
prevalencia 2005-ben a 20–79 éves lakosság körében 2,5% (Izland) és 11,83% (Németország) között
variálódott. A hazai prevalenciamutató a felső határértéket közelíti (9,2%).
Hazánkban az 55–64 éves korcsoportban mindkét nem esetében a prevalencia 10-12% között mozog az
adatbázisok adatai alapján, de két megyére kiterjedő rejtett morbiditás vizsgálat ennél lényegesen magasabb
(14–18% közötti) tényleges prevalenciára utal (III-9. ábra).
Forrás: Széles Gy. et al: A krónikus nem fertőző betegségek okozta morbiditás alakulása Magyarországon a
HMAP és a GYÓGYINFOK adatai tükrében. In: Ádány R. (szerk.): A magyar lakosság egészségi állapota az
ezredfordulón, Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2003
111
epidemiológiája
A diabetes mellitus okozta megbetegedések igen gyakran nem önmagukban vezetnek súlyos egyéni vagy
társadalmi terhekhez (rokkantság, korai halálozás), hanem általában a betegség okozta (jórészt szív- és
érrendszeri) szövődmények révén.
4.1.2. Kockázati tényezők

4.1.2.1. Genetikai fogékonyság
Számos epidemiológiai vizsgálat valószínűsíti, hogy a cukorbetegségre való hajlam genetikailag meghatározott.
Egyes vizsgálatok a cukorbetegség familiáris halmozódását mutatják be, míg mások az egyes etnikai csoportok
(amerikai pima indiánok, mikronéziai és polinéziai bennszülöttek stb.) körében észlelt, az átlagosnál lényegesen
magasabb prevalenciáról számolnak be. Az 1. típusú diabetes gyakorisága a skandináv államokban igen magas
(20/100 000 feletti éves incidencia), ugyanakkor Ázsiában általában igen alacsony (kisebb mint 3/100 000/év
indidencia). Régi (az 1970-es években számos vizsgálatban jól dokumentált) megfigyelés, hogy a HLA-
DR3/DR4 génlocus hordozók körében a diabetes halmozottan fordul elő. Az utóbbi években a
molekulárbiológiai technikák fejlődésével az is ismertté vált, hogy a HLA-DQ b lánc 57. pozíciójában lévő
aszparginsavat kódoló DNS-szekvencia mutációja (ami non-Asp-57 konstellációt eredményez) igen erős
fogékonyságot jelent a betegség iránt. Még erősebb veszélyeztetettséget jelez a HLA-DQ b non-Arg-52
mutációja. A diabetes és a HLA-DQ allélek mutációi között fennálló rendkívül erős kapcsolat alapján
feltételezett genetikai fogékonyság igazolására elvégzett eset-kontroll tanulmányok (l. WHO DiaMond
Molecular Epidemiology Project) eredményei alapján igazoltnak tekinthetjük, hogy azokon a földrajzi
területeken, ahol a cukorbetegség incidenciája magas, a HLA-DQ szuszceptibilitási allélek gyakorisága is
magas. Az a tény, hogy a betegségekkel szembeni genetikai fogékonyság a szöveti antigenitás meghatározásáért
felelős géneket érinti, alátámasztja az 1. típusú diabetes etiológiájára vonatkozóan autoimmun eredetet
feltételező hipotéziseket. Ugyanakkor csekély a valószínűsége annak, hogy az eddig ismert genetikai
szuszceptibilitási markerek bármelyike hasznosításra kerül népegészségügyi szinten a cukorbetegség
prevenciójában.
A genetikai meghatározottság minden valószínűség szerint lényeges szerepet játszik a 2. típusú diabetes
kockázati tényezői között is, hisz igen gyakori a betegség familiáris halmozódása, s ikervizsgálatok eredményei
is közel teljes mértékű konkordanciát mutatnak.
4.1.2.2. Vírusfertőzések
Számos epidemiológiai vizsgálat számol be arról, hogy az l. típusú diabetes manifesztációját megelőző néhány
éven belül az érintettek körében viszonylag nagy gyakorisággal volt észlelhető egyes vírusfertőzések (influenza,
mumpsz, rubeola, Coxsackie B) lezajlása. Kérdéses, hogy a diabetes kialakulásában a fertőző ágens által
indukált pathomechanizmusok vagy a szervezet immunválasza játszik-e jelentősebb szerepet.
4.1.2.3. Elhízás
A cukorbetegség és az elhízás közötti összefüggés általánosan elfogadott, hisz a 2. típusú diabetes és az elhízás
nembeli és geográfiai eloszlása jellegzetes átfedést mutat. Hasonlóan a kardiovaszkuláris betegségekhez, a
diabeteshajlam is az ún. centrális típusú (android) elhízáshoz kötött. A cukorbetegek többsége (közel 80%-a)
BMI értéke alapján a túlsúlyos, ill. elhízott kategóriába tartozik, s míg a normál BMI értékű felnőtt
populációban a cukorbetegség gyakorisága 1% alatt van, addig a túlsúlyosak körében ez az arány akár 4–5% is
lehet.
4.1.2.4. Metabolikus szindróma
Az elhízás gyakoriságának növekedése járványszerű méreteket öltött a legtöbb fejlett országban – így
hazánkban is – az elmúlt évtizedekben. Az OLEF 2003 adatai szerint a nők 29%-a, míg a férfiak 38%-a
túlsúlyos (BMI 25-29,9 kg/m2), s minden ötödik felnőtt elhízottnak (BMI 30-X kg/m2) tekinthető.
Az elhízás (különösen annak visceralis formája) esetében molekulárbiológiai és epidemiológiai vizsgálatok

eredményei igazolják, hogy a vázizomrostokban, zsírsejtekben, a hepatocytákban és a pancreas β-sejtjeiben
olyan celluláris defektusok észlelhetők, amelyek a szénhidrát-anyagcsere komplex zavarát eredményezik. A
gátolt glukóztranszport és glukóztárolás mellett az inzulinreceptor működése is zavart szenved. Az
inzulinrezisztencia közvetve a lipidanyagcsere zavarához vezet: a kóros mesenteriális zsírsejtekből szabad
zsírsav áramlik a máj felé, ami elősegíti a májban a very low density lipoprotein (VLDL)-termelést, és nő a
trigliceridkoncentráció is. A magas triglicerid- és szabadzsírsav-szint gátolja az endotheliumban az áramlás
112
epidemiológiája
mediálta vasodilatatiót, a hyperinsulinaemia pedig Na+- és vízretenciót, valamint értónus-fokozódást okoz. Így
kialakul a hipertónia két fő etológiai tényezője: a vérvolumen-növekedés és a perifériás rezisztenciafokozódás.
A hypertensio, az elhízás, a dyslipidaemia, a hyperinsulinismus és a csökkent glükóztolerancia közötti

kapcsolatrendszert Reaven ismertette 1988-ban, és megalkotta a metabolikus szindróma koncepcióját. A 2001-
ben publikált, széles körben használt ATPIII (Adult Treatment Panel III) kritériumrendszer szerint ötből három
komponens együttes megléte esetén mondható ki a metabolikus szindróma diagnózisa. Az International
Diabetes Federation (IDF) nemzetközi konszenzuson alapuló, 2005-ös kritériumrendszere azonban már a
centrális elhízást tette meg a tünetegyüttes diagnózisának felállításához elengedhetetlen kritériumnak, melyhez
legalább két további kritérium teljesülése, ill. társulása szükséges (III-7. táblázat).
5.7. táblázat - III-7. táblázat A metabolikus szindróma diagnosztikus

kritériumrendszere az ATP-III és az IDF szerint az európai populációra
ATP-III IDF
Visceralis elhízás (csípőkörfogat) > 102 cm ffi > 94 cm ffi
> 88 cm nő > 80 cm nő
Vérnyomás érték ≥ 130/85 Hgmm ≥ 130/85 Hgmm
Emelkedett éhomi vércukorszint ≥ 6,1 mmol/l ≥ 5,6 mmol/l
Emelkedett trigliceridszint ≥ 1,7 mmol/l ≥ 1,7 mmol/l
Csökkent HDL-koleszterin szint < 1,03 mmol/l ffi < 1,03 mmol/l ffi
< 1,29 mmol/l nő < 1,29 mmol/l nő
Diagnosztikai kritérium Ötből három kockázati tényező A centrális elhízás mellett még
jelenléte legalább két további kockázati
tényező jelenléte
4600 férfi és 5500 nő bevonásával hét európai országban a közelmúltban elvégzett epidemiológiai vizsgálat
szerint a 30–89 éves férfiak 38%-a, a nők 36%-a esetében állítható fel a metabolikus szindróma diagnózisa. A
diagnosztikus kritériumok prevalenciáját elemezve megállapítást nyert, hogy
–a férfiak 91%-a, a nők 90%-a hypertóniás,
– a férfiak 73%-a, a nők 64%-a esetében állapítottak meg éhomi vércukorszint-emelkedést,
–a férfiak és a nők 77%-a esetében volt lipidháztartási zavar (trigliceridszint-emelkedés vagy HDL-C
szintcsökkenés) észlelhető a metabolikus szindróma diagnosztikus kritériumainak megfelelők körében.
A metabolikus szindróma korspecifikus prevalenciája férfiak esetében 60 éves korig növekszik, s ezt követően
tetőzést mutat, míg a nők esetében a legidősebb korcsoportig folyamatos növekedés észlelhető (III-8. táblázat).
5.8. táblázat - III-8. táblázat A metabolikus szindróma előfordulási gyakorisága (%) az

európai férfiak és nők körében, korcsoportonként
Korcsoport (év) Férfiak Nők
(csípõkörfogat 94 cm) (csípõkörfogat 80 cm)
30–39 13,2 10,3
113
epidemiológiája
40–49 29,7 20,2
50–59 40,1 35,6
60–69 42,7 45,9
70–74 44,5 54,2
75–89 39,4 58,4
Forrás: www.medicalnewstoday.com
4.1.2.5. Szociális státusz
Igen érdekes megfigyelés, hogy azon közösségekben (pl. Dél-Korea), melyek rövid idő alatt jelentős gazdasági
fejlődésen mentek keresztül, a 2. típusú diabetes incidenciájának és prevalenciájának gyors és jelentős
növekedése volt, viszonylag csekély időbeni eltolódással, észlelhető. A szociális helyzet pozitív változása első
szinten a táplálkozási szokások megváltozásán keresztül érvényesül, s következményesen nő az elhízás
prevalenciája is. Az elhízás mértéke és a 2. típusú diabetes iránti fogékonyság között egyértelmű korreláció
észlelhető, miként ezt az 1970-es években a pima indiánok körében elvégzett vizsgálatok eredményei is
bemutatják. Az Amerikai Egyesült Államokban közel 60 ezer nő részvételével elvégzett vizsgálat a társadalmi-
gazdasági helyzet és az elhízás mértéke között inverz kapcsolatot tárt fel, s fentiekkel összhangban a
diabetesgyakoriság a kedvezőtlenebb szociális helyzetű csoportok körében volt magasabb. Nem meglepő, hogy
a csökkent fizikai aktivitás és a diabetes társulása ugyancsak megfigyelhető, de míg az elhízás egyértelműen
független rizikótényező, ugyanez a csökkent fizikai aktivitás esetében nem állítható.
4.1.3. Prevenciós lehetőségek

4.1.3.1. Elsődleges megelőzés
Az elsődleges prevenció az elhízás, mint kockázati tényező, kialakulásának megakadályozására, ill. a

cukorbetegség-hajlammal összefüggésbe hozható vírusfertőzések kivédésére irányulhat. Az elhízás
vonatkozásában nem tekinthető bizonyítottnak, hogy a fokozott szénhidrátfelvétel talaján kialakult elhízás
jelentősebb veszélyeztetettséget jelentene, mint az egyéb más eredetű táplálék (zsírok, fehérjék) fokozott
felvétele miatt kialakuló elhízás. Döntő az energiafelvétel kontrollálása általában, s a cukorbetegség prevenciója
szempontjából is a viszonylag alacsony kalóriafelvétel, ill. szükséges esetben általában a testsúly csökkentése
hangsúlyozott.
4.1.3.2. Másodlagos megelőzés
4.1.3.2.1. Diabetes-szűrőprogramok
A diabetes korai felismerése rendkívüli fontossággal bír a diabetes súlyos szövődményeinek megelőzése
szempontjából. Ismert, hogy míg a diabetes fennállásának első 10 esztendejében a diabetes akut komplikációi
(mint pl. a ketoacidosis) jelentenek akár halálos kimenetelű veszélyt, addig a betegség második évtizedében a
diabetes talaján kialakuló vesebetegség, majd 20 év után a renális és kardiovaszkuláris komplikációk
jelenthetnek közvetlen halálokot. A több mint 20 éve fennálló cukorbetegség esetében a halálozás rizikója
általában húszszor magasabb, mint az azonos nemű és korú nem cukorbeteg populáció esetében. A HMAP
talaján elvégzett rejtett morbiditás vizsgálat eredményei (III-9. ábra) felhívják a figyelmet a cukorbetegség
szűrésének fontosságára, hisz a legveszélyeztetettebb korcsoportban minden három ismert cukorbetegségre jut
legalább egy (célzott szűrővizsgálat nélkül) rejtett megbetegedés. Amerikai becslések szerint az USA-ban
jelenleg az ismert – megközelítőleg 10,3 millió – cukorbeteg mellett mintegy 5,4 millió rejtett megbetegedéssel
is számolni kell.
Az Egészségügyi Világszervezet és az Amerikai Diabetes Társaság szakembereinek együttműködésében

kidolgozott ajánlás szerint 45 éves kor felett rendszeres diabetes szűrés indokolt, ami éhgyomri vércukorszint
meghatározáson alapszik. Negatív teszt eredmény esetén háromévenkénti ismétlés megfelelőnek tűnik. Korábbi
kezdet és nagyobb szűrési gyakoriság indokolt olyan egyének esetében, akik testtömegindexe eléri ill.
meghaladja a 27 kg/m2-t, akiknek egyenesági rokonai között cukorbeteg található, 4 kg fölötti súllyal született
114
epidemiológiája
utódja(ik) van(nak), trigliceridszintjük emelkedett (2,9 mmol/l ill. magasabb), és/vagy HDL-koleszterin szintjük
csökkent (0,9 mmol/l ill. alacsonyabb).
A korán felismert diabetes ma már diétával, orális antidiabetikumokkal, ill. szükség esetén inzulinpótló
terápiával jól karbantartható, a szövődmények kialakulása megakadályozható, ill. késleltethető. A
veszélyeztetett korcsoportok esetében szűrővizsgálat keretében az éhgyomri vércukorszint meghatározása, ill.
indokolt esetben az orális glukóztolerancia-teszt elvégzése javallt.
4.1.3.3. Harmadlagos megelőzés
A cukorbetegség másodlagos és harmadlagos prevenciója között a határ nehezen vonható meg. A diabetes
szűrését, ill. korai felismerését másodlagos prevencióként említettük, holott ez a tevékenység alapvetően a
szövődmények kialakulását, a betegség progressziójának gátlását célozza. Mindenesetre a cukorbetegek
gondozása nemcsak az érintett egyén életminősége szempontjából, de a cukorbetegség mint népbetegség okozta
társadalmi teher mérséklése szempontjából is súlyozott jelentőségű.
4.2. Osteoporosis
4.2.1. Epidemiológiai helyzet
Az osteoporosisos megbetegedések (BNO-10: M80-M94) legfontosabb szövődménye a csonttörés, és a hozzá
kapcsolódó halálesetek jó része csípőtáji törésekből származik. Hazánkban relatíve több az osteoporosisos
beteg, mint az európai átlag: évente 30-40 ezer csigolyatörés, 14-15 ezer csípőtáji törés és 25-28 ezer csuklótáji
törés történik osteoporosis következtében. A csípőtáji törést elszenvedettek közel egyharmada önellátásra
képtelenné válik, és intézeti ellátásra szorul, de e törések akut ellátása is évente milliárdokkal terheli az
egészségügyi költségvetést. A Magyar Osteoporosis Hálózat működése világszerte elismert és példaként
ajánlják, mégis a rendelkezésre álló adatok szerint, épp az idős, combnyaktörést szenvedett betegek esetében
derül ki, hogy korábban nem részesültek osteoporosis ellenes kezelésben, legtöbbjük pedig nem is tud
betegségéről.

4.2.2.1. A hormonháztartás változása
Férfiak és nők körében egyaránt a kor előrehaladtával a csontozat súlyának csökkenése egyértelműen
megfigyelhető, de a legdrasztikusabb változás nők esetében a menopauzát követő években következik be. A
csontritkulási folyamat hátterében az ösztrogén termelés csökkenése áll. Azon nők esetében, akiknél bármilyen
ok miatt a petefészkek eltávolítására került sor, rapid csontsúlycsökkenés figyelhető meg. Ösztrogénpótló
terápia megakadályozza a csontritkulás kialakulását is, következményesen protektív hatású az osteoporosis
talaján kialakuló csonttörésekkel szemben. A menopauza táján mért ösztrogénkoncentráció és a csontveszteség
között negatív korreláció áll fenn.
4.2.2.2. Csökkent kalciumfelvétel
Epidemiológiai vizsgálatok eredményei is bizonyítják, hogy a táplálékkal felvett kalcium mennyisége és a csont
alapállomány szerkezete között egyértelmű összefüggés áll fenn. Különösen fontos a kalciumfelvétel
gyermekkorban és serdülőkorban. A D-vitamin-felvétel fontosságát is számos tanulmány hangsúlyozza.
4.2.2.3. Fizikai inaktivitás
Ismert, hogy bármilyen okból bekövetkező immobilizáció osteoporosis kialakulásához vezethet, így nem
meglepő, hogy a fizikai inaktivitás fokozza az osteoporosis hajlamot. Általánosan elfogadott, hogy gyermek- és
serdülőkorban a megfelelő fizikai aktivitás a csontfejlődés szempontjából is kritikus, ugyanakkor nincs
bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a fizikai aktivitás az osteoporosis kialakulása szempontjából felnőttek
esetében protektív hatású lenne.
4.2.2.4. Dohányzás
A dohányzás egyértelműen növeli az osteoporosissal szembeni veszélyeztetettséget azáltal, hogy csökkenti az

ösztrogénszintet. Ca-vesztéshez vezet a dohányzók esetében észlelt fokozott Ca-ürítés is, mely annak a
következménye, hogy a csontokba a Ca helyett Cd épül be.
115
epidemiológiája

Az egészséges életmód jelentősége nem hangsúlyozható eléggé. Különösen gyermek- és serdülőkorban, az

intenzív csontfejlődés időszakában, a táplálék megfelelő kalciumtartalma, a dohányzás mellőzése, a megfelelő
fizikai aktivitás az osteoporosis megelőzése szempontjából is döntő jelentőségű.
Az osteoporosis korai felismerésének lehetőségét a veszélyeztetettek körében elvégzett csont-denzitometriás

vizsgálatok adják. Az osteoporotikus folyamat elindulásának észlelésekor kritikus mérlegelést igényel az
ösztrogénpótlás elindítása, ami bár vitathatatlanul megakadályozza a csontritkulás progresszióját, de ugyanakkor
egyéb szempontból rizikótényezőt jelenthet. Bár a kalciumfelvétel diétás növelése korántsem olyan meggyőző
hatású, mint az ösztrogénterápia, de alapvetően mellékhatással sem kell számolni. Nem egyértelmű a mérsékelt
fizikai aktivitás protektív hatása sem, de abban a tudatban ajánlható, hogy egyéb (elsősorban kardiovaszkuláris)
betegségek kialakulása szempontjából biztosan protektív.
Az osteoporosis szövődményeinek megelőzése szempontjából fontos annak belátása, hogy a szövődményként

kialakuló törések döntően esések következményei. Következésképp mindazon izomerősítő gyakorlatok, a látási
és hallási problémákat megoldó beavatkozások, melyek a mozgáskoordinációt javítják, hasonlóan az esések
valószínűségét csökkentő környezet kialakításához, a szövődmények megelőzése szempontjából hangsúlyozott
fontosságúak.
5. Az emésztőrendszer betegségei (BNO-10: K00-K93)

Az „emésztőrendszer betegségei” igen összetett kategóriát jelentenek, melyen belül a májbetegségek (ezen belül
is a májzsugor) úgy a morbiditás, mint a mortalitás vonatkozásában meghatározó súllyal szerepelnek. A
májbetegségek mellett a gyomor- és nyombélfekély jelentősége emelhető ki, elsősorban morbiditási súlyuk
miatt.

Magyarországon az emésztőrendszer betegségei kiemelt szerepet játszanak a lakosság egészségi állapotának
alakulásában. Az EU15 átlaggal szembeni relatív halálozási kockázat katasztrofálisan magas (III-10.ábra). 2008-
ban a 25–64 éves férfiak halálozása négy és félszerese volt az EU15átlagnak (RK=4,51) és a nők esetében is
közel három és félszeres halálozási kockázattal kellett számolni (RK=3,38).
116
epidemiológiája
III-10. ábra Az emésztőrendszeri betegségek okozta halálozás alakulása 25–64 éves korban, nem szerint,
Hazánkban az emésztőrendszeri betegségek miatt bekövetkező halálesetek több mint 80%-át májbetegségek
okozzák, és ezek meghatározó hányada – 6 halálesetből 5 – alkoholos eredetű (III-11. ábra). A hazai halálozás
1994-ben volt a legmagasabb, akkor a férfiak halálozása több mint hatszorosa, a nőké pedig ötszöröse volt az
EU15 átlagnak. Az azóta észlelhető csökkenés eredményeképpen 2008-ban 4,5, ill. 3,4 volt a relatív halálozási
mutatók értéke.
117
epidemiológiája
Forrás:WHO/Európa, HFA Adatbázis, 2011. január
Az emésztőrendszeri betegségek okozta morbiditásra vonatkozóan is két forrásból nyerhetők adatok. A

fekvőbeteg-ellátási eseményregisztrációs adatbázis (GYÓGYINFOK) adatai alapján (III-9.táblázat) a
betegségek gyakoriságával – az incidenciával vagy prevalenciával – kapcsolatos becslések nem végezhetők el.
Feltűnő, hogy az emésztőrendszeri megbetegedések (a fekvőbeteg-ellátás során megállapított fődiagnózis
szerinti) struktúrája távolról sem azonos az emésztőrendszeri betegségek okozta halálesetek haláloki
struktúrájával (ld. III-11.ábra). A máj betegségei a 25–64 éves férfiak emésztőrendszeri betegségek okozta
halálozásának mintegy 82%-áért felelősek, ugyanakkor a morbiditási struktúrában részesedésük a 20%-ot sem
éri el. Ez az eltérés számos okra vezethető vissza, melyek között az is szerepel, hogy a májbetegségek esetében a
halálos kimenet kockázata magasabb, mint egyéb emésztőrendszeri betegségek esetében, de el kell azt is
fogadnunk, hogy ezek az adatok a morbiditás elemzése szempontjából használhatatlanul torzak.
5.9. táblázat - III-9. táblázat Az emésztőrendszer betegségei körébe tartozó

fődiagnózissal regisztrált fekvőbeteg-felvételek nem szerint (Magyarország, 1996–2001)
Emésztőrendszeri Férfiak Nők

betegségek
Fekvőbeteg-felvételi esetek
szám szerint %-ban szám szerint %-ban
A nyelőcső, gyomor 94 685 15,5 82 801 14,3

és nyombél
betegségei (K20–
K31)
Sérv (K40–K46) 123 897 20,3 60 259 10,4
A máj betegségei 111 295 18,3 55 072 9,5

(K70–K77)
Az epehólyag, az 110 785 18,2 192 335 33,1
118
epidemiológiája
epeutak és a
hasnyálmirigy
betegségei (K80–
K87)
Az emésztőrendszer 168 761 27,7 189 733 32,7

egyéb betegségei
(K00–K14; K35–
K38; K50–K67;
K90–K93)
Összesen 609 423 100,0 580 200 100,0
Forrás: Kardos L. et al: Az emésztőrendszeri betegségek morbiditása és az általuk okozott halálozás alakulása
hazánkban. In: Ádány R. (szerk.): A magyar lakosság egészségi állapota az ezredfordulón, Medicina
Könyvkiadó, Budapest, 2003
A Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtés Program (HMAP) 6 megyében végzett, célzott morbiditás-regisztráció

keretében jóval magasabb májzsugor-gyakoriságot jelzett (különösen az 55–64 évesek esetében), mint ahogy azt
a GYÓGYINFOK adatai mutatják (III-12. ábra).
III-12. ábra A májzsugor prevalenciája a Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtés Programban résztvevő hat
megyében a GYÓGYINFOK adataival összehasonlítva (2001. december 31.)
5.2. Gyomor- és nyombélfekély

Kapcsoltsági és ikervizsgálatok egyaránt arra utalnak, hogy a fekélybetegségre való hajlam genetikailag
meghatározott, bár specifikus genetikai eltérés kimutatására eddig nem került sor.
5.2.1.2. Kor, nem, etnikai hovatartozás
A fekélybetegségek nem szerinti eloszlását néhány évtizeddel ezelőtt még erőteljes férfidominancia jellemezte.
Az elmúlt évtizedekben a nyombélfekély miatti hospitalizáció gyakorisága a férfiak esetében csökkent, míg a
119
epidemiológiája
nők esetében világszerte nőtt. Ezt a jelenséget sokan a nők tömeges munkába állásával, ill. az ebből fakadó
stressz-szituációk hatásaként magyarázzák. E nézet elfogadhatóságát kétségessé teszi, hogy a gyomor- és
nyombélfekély prevalencia növekedése elsősorban a nyugdíjas korú, 65 éven felüli nők esetében figyelhető
meg. Számos epidemiológiai tanulmány utal arra is, hogy a prevalenciafokozódás hátterében a nők körében is
egyre általánosabbá váló dohányzás szerepe valószínűsíthető.
5.2.1.3. Dohányzás
Számos epidemiológiai vizsgálat bizonyítja, hogy a fekélybetegség gyakorisága a dohányzók körében kb.
kétszerese a nemdohányzók esetében észleltnek. A dohányzás mértéke (melyet elsősorban a dohányzás kezdete
óta eltelt időtartammal és a napi cigaretta számmal jellemeznek) a fekélybetegség prevalenciájával egyértelmű
összefüggést mutat. A különböző gyógyszeres beavatkozások (cimetidin, különböző antacidok) hatékonyságát
dohányzók esetében lényegesen mérsékeltebbnek találták.
5.2.1.4. Nem szteroid gyulladáscsökkentők
Epidemiológiai vizsgálatok a gyomorfekély esetében egyértelműen igazolják az aszpirin rizikónövelő hatását,

míg a nyombélfekély esetében ilyen összefüggést nem tártak fel. Olyan betegek esetében, akik reumás
megbetegedésük miatt krónikus (legalább három hónapon át tartó) aszpirinkezelés alatt álltak, a gyomorfekély
magas prevalenciáját endoszkópos eljárással igazolták. Hasonló hatást egyéb nem szteroid gyulladáscsökkentők
(indometacin, acetaminophen) esetében is megfigyeltek.
5.2.1.5. Kávé- és alkoholfogyasztás
Epidemiológiai vizsgálatok a koffein tartalmú italok feltételezett szerepét a gyomorfekély kialakulásában nem
igazolták, bár korábbi epidemiológiai tanulmányok eredményei alapján ez feltételezhető volt. (Az 1970-es évek
elején a Harvard Egyetem volt diákjai körében elvégzett vizsgálat eredményei arra utaltak, hogy fekélybetegség
elsősorban azok körében alakult ki, akik diákéveik alatt nagy mennyiségű kávét fogyasztottak.)
A mértéktartó alkoholfogyasztás esetében az alkohol rizikónövelő szerepe szintén nem volt igazolható. Ezzel
szemben a krónikus nagymértékű alkoholfogyasztás (mely az esetek jelentős részében dohányzással társul) a
gyomorfekély vonatkozásában is rizikónövekedést jelent. Epidemiológiai vizsgálatok eredményei alapján
fekélybetegek esetében a mérsékelt alkoholfogyasztás tiltása sem tartható indokoltnak.
5.2.1.6. Táplálkozási szokások
A Harvard Egyetem diákjai körében elvégzett, fentebb említett epidemiológiai vizsgálat a táplálkozási szokások
és a gyomorfekély prevalencia esetében is összefüggést tárt fel. Negatív összefüggés volt megállapítható a
tejfogyasztás és a gyomorfekély gyakorisága között, annak ellenére, hogy a tejfogyasztást követően 2-3 óra
elteltével fokozott gyomorsav-elválasztás figyelhető meg (ez az oka annak, hogy fekélybetegek esetében a
tejfogyasztás nem ajánlott). A táplálék A-vitamin-tartalma és a gyomorfekély okozta mortalitás között Izraelben
elvégzett vizsgálatok szintén inverz korrelációt tártak fel.
5.2.1.7. Stressz
Általánosan elterjedt az a felfogás, hogy – különösen a halmozottan jelentkező – stresszhelyzetek kedveznek a
gyomorfekély kialakulásának. Légiforgalom-irányítók esetében a gyomorfekély emelkedett gyakoriságát
észlelték, néhány vizsgálat a konfliktushelyzetekkel terhelt munkakörülményekkel is összefüggést mutatott. Ez a
feltételezés azonban eset-kontroll tanulmányokban nem nyert igazolást. Ugyanakkor több műszakban dolgozó
japán munkások esetében mind a gyomorfekély, mind a nyombélfekély gyakoriságát emelkedettnek találták a
populációs kontroll értékéhez viszonyítva. A pszichoszociális terhelés, valamint a magatartási jellemzők és a
fekélybetegség összefüggését tanulmányozó munkák általános hibája, hogy a zavaró tényezők (pl. dohányzás,
alkohol- és gyógyszerfogyasztás, Heliobacter pylori fertőzöttség) hatásának kiküszöbölésére általában kísérletet
sem tettek.
5.2.1.8. Helicobacter pylori (H. pylori) fertőzöttség
A H. pylori felfedezése (1982), majd a fertőzés következményeinek feltárása, a fekélybetegséggel kapcsolatos

kóroki vélekedést gyökeresen változtatta meg. Becslések szerint a világ lakosságának kb. kétharmada fertőzött e
kórokozóval; a fertőzés prevalenciája különösen magas a társadalom szociálisan hátrányos helyzetű csoportjai
körében. A fertőzöttek nagytöbbsége tünetmentes hordozó ugyan, de a kórokozó fogékony egyénekben
120
epidemiológiája
gastritist, ill. gyomor- és nyombélfekélyt okoz. Becslések szerint a nyombélfekélyt az esetek 90%-ában, míg a
gyomorfekélyt az esetek 80%-ában H. pylori okozza.

Az elsődleges megelőzés intervenciós programjai között a dohányzás elleni programoknak van a fekélybetegség
megelőzése szempontjából kiemelt jelentősége.
A nem szteroid gyulladáscsökkentők körültekintő megválasztása és alkalmazása azon egyének esetében, akiknél
a fekélybetegséggel szemben egyértelmű veszélyeztetettség véleményezhető, különösen indokolt.
5.2.2.2. Másodlagos és harmadlagos megelőzés
A H. pylori hordozók fokozott veszélyeztetettsége miatt valamennyi jelenlegi és korábbi gyomor-, ill.
nyombélfekély beteg esetében célszerű a H. pylori kimutatására szolgáló teszt elvégzése, s pozitív esetben a
kórokozó eradikációja. A H. pylori kiirtása egyben a gyomorrák prevencióját is szolgálja, hisz epidemiológiai
vizsgálatok eredményeire alapozott becslések szerint a H. pylori fertőzöttség a gyomorrák szempontjából két-
hatszoros rizikónövekedést jelent. A H. pylori eradikációja általában 10–14 napon át tartó célzott antibiotikum-
kezelést jelent, antacidkezeléssel kombinálva. Ez idő szerint több különböző protokoll is bizonyítottan hatékony,
az eradikáció hatékonysága 61–94% között mozog. A legmagasabb eradikációs arányt három szer 7 napon át
tartó kombinációs alkalmazásával tapasztalták.
5.3. Krónikus májbetegség és májzsugor

5.3.1.1. Mértéktelen alkoholfogyasztás
Bár a krónikus májbetegség és májzsugor heterogén betegségcsoportot megjelölő kategória, a megbetegedések

döntő többségét a mértéktelen alkoholfogyasztás következtében kialakult krónikus májbetegség, ill. májzsugor
jelenti. Első megközelítésben az alkohol kóroki szerepe vitathatatlanul mennyiségi kérdés, hisz a megbetegedés
prevalenciája, ill. incidenciája az alkoholfogyasztás mértékével egyértelmű pozitív kapcsolatot mutat.
Ugyanakkor az alkoholfogyasztást jellemző mennyiségi adatok és a krónikus májbetegség és májzsugor okozta
halálozási mutatók összevetése a közép-kelet-európai régió egyes országai (Magyarország, Ukrajna, Románia,
Moldávia) lakossága esetében jelentős eltérést mutat. Ezen országokban az illegális alkoholkereskedelem
mértéke jelentős, s az ily módon forgalomba kerülő alkoholtartalmú italok minősége is kérdéses. Ezek a
termékek gyakran az etilalkoholon kívül számos olyan alkoholvariánst (izo-amilalkohol, izo-propanol, izo-
butanol stb.) tartalmaznak, melyek hepatotoxicitása az etilalkoholénál lényegesen magasabb.
5.3.1.2. Egyéb toxikus májártalmak
A toxikus májkárosodások általában foglalkozási expozíció következményei. A hepatotoxicitás számos

vegyianyag sajátsága, közülük is kiemelésre érdemesek a szerves oldószerek, egyes aromás és halogénezett
szénhidrogének.
5.3.1.3. Vírusfertőzések
Ismert, hogy a nem alkoholos májzsugor-megbetegedések döntő többsége (elsősorban B-, C- és D-vírusok által
okozott) hepatitisfertőzés talaján alakul ki. Ezért jelentenek kiemelten veszélyeztetett populációt az
egészségügyi dolgozók, intravénás kábítószer-használók és a vér útján terjedő fertőző betegségek iránt
különösen veszélyeztetett egyéb közösségek. A hepatitisfertőzések nagy gyakorisággal társulnak HIV-
fertőzöttséggel, ami különösen afrikai közösségek esetében jelent drasztikus veszélyeztetettséghalmozódást.
Régi megfigyelés, hogy a mértéktelen alkoholizálás egészségkárosító következményei jelentős egyéni

variabilitást mutatnak. Öt alkoholista beteg közül csak egy esetében fejlődik ki májbetegség, s ezen esetek
körülbelül 50%-a minősíthető igen súlyosnak. Megalapozottnak tűnik az a feltételezés, hogy nemcsak az
alkoholizmusra való hajlam hátterében áll genetikai meghatározottság, de a genetikai tényezőknek szerepe lehet
121
epidemiológiája
abban is, hogy az alkoholizmus talaján májbetegség kialakul-e vagy sem, s ha igen, milyen súlyosságú. Számos
genetikai epidemiológiai vizsgálat eddig eredménytelenül zárult, azaz a vizsgált gén-polimorfizmusok (ALDH2,
CYP2E1, ADH2, ADH3) és az alkoholos májbetegség iránti fogékonyság között nem sikerült összefüggést
feltárni. A közelmúlt vizsgálatai arra utalnak, hogy egyes alkoholisták esetében az alkohol olyan autoimmun
reakciókat indít el, amelyeknek célszerve a máj, s ez az autoimmun válasz az, melynek kialakulása és mértéke
erősen függ genetikai tényezőktől (CTLA-4, IL-10 gén polimorfizmusok).

A krónikus májbetegség és májzsugor elsődleges megelőzésének legfontosabb területét a mértéktelen

alkoholfogyasztás elleni küzdelem jelenti. Az alkohol fogyasztás kontrollálása, a dohányzás elleni küzdelem
mellett, napjaink egyik legnagyobb népegészségügyi kihívása. Az alkohol ill. a szeszesitalok gyártási
technológiájának szigorú szabályozása és ellenőrzése, forgalmazásuk ellenőrzése, az alkohollal függőségi
kapcsolatba került egyének korai azonosítása és gondozásba vétele a primer prevenció komplexitását jelző
mozzanatok.
Tekintettel a hepatitis vírusfertőzések talaján kialakuló krónikus májbetegségekre, e szempontból is kiemelendő

a hepatitis B fertőzés elleni immunizálás jelentősége.
Az egyéb toxikus májkárosodások megelőzése elsősorban munkavédelmi feladat.
Tekintettel arra a tényre, hogy az alkoholizmus kapcsán bekövetkező korai májkárosodás (biliáris irritáció és
zsírmáj) még reverzíbilis elváltozást jelent, a májkárosodás korai kimutatására az elvi lehetőség adott. A HMAP
keretében elvégzett rejtett morbiditás vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy e területen jelentős diagnosztikai
bizonytalansággal is számolnunk kell, s bár a szűrővizsgálat a májbetegség és májzsugor korai kimutatására
indokolt lenne, ennek feltételei ez idő szerint nem adottak.
Az alkoholos májbetegség és májzsugor progressziója feltartóztatásának szinte egyetlen lehetőségét a teljes

absztinencia jelenti, melynek elérése a gyakorlatban az esetek döntő többségében sikertelen. Epidemiológiai
bizonyítékok szólnak amellett, hogy az alkoholizálás felfüggesztésével még az alkoholos májbetegség és
májzsugor előrehaladott stádiumában lévő betegek életkilátásai is javulnak.
6. Mozgásszervi betegségek (bno-10: a csont-,

izomrendszer és kötő-szövet betegségei, M00-M99)
A mozgásszervi betegségek világszerte a legelterjedtebb betegségek közé tartoznak. Egészségfelmérés
vizsgálaton alapuló becslés szerint a mozgásszervi betegségek prevalenciája lényegesen magasabb, mint
bármely egyéb betegségcsoportba sorolt betegség gyakorisága. A fejlett országokban a felnőtt lakosság körében
becsült prevalenciája a szív-érrendszeri betegségek prevalenciájának átlagosan másfélszerese.
A mozgásszervi betegségek a lakosság minden korcsoportját érintik, népegészségügyi szempontból kiemelt

jelentősége
A.a gyermekkori,
B.a foglalkozással összefüggő,
C.és az öregkori mozgásszervi betegségeknek van.
A.Gyermekkorban a veleszületett csípőficam és a scoliosis a leggyakoribb mozgásszervi betegségek.
A veleszületett csípőficam gyakorisága igen jelentős geográfiai eltéréseket mutat. Észak-Amerikában és

Nyugat-Európában 1000 születésre 1–10 eset jut, míg bizonyos közösségekben ez az arányszám jóval
magasabb, 10–100/1000 között mozog. A magas érintettségű populációk közé tartozik a magyar populáció is,
122
epidemiológiája
érdekes módon a navaho, apacs indián és a számi populációval együtt. A veleszületett csípődiszplázia
ugyanakkor igen ritka Dél-Afrika fekete lakossága, valamint Nyugat-India és Kína lakossága esetében.
A gyermekek körében hazánkban a scoliosis gyakorisága körülbelül 2-3%, a lányok esetében 11–14 éves
korban, fiúk esetében 14–16 éves korban kerül leggyakrabban diagnosztizálásra. Jellemző módon a gerinc
mellkasi szakaszára lokalizálódik, bár a thoracolumbalis manifesztáció sem ritka.
B.A foglalkozással összefüggő mozgásszervi betegségek körébe az egyszeri és a kumulálódó traumás

behatásokra, az ismétlődő (jellemzően mikro) irritációkra, valamint a túlerőltetésre visszavezethető betegségek
tartoznak. Fő megjelenési formái a tendinitis, a laterális epicondilitis (teniszkönyök), a mediális epicondilitis
(golf könyök), tendosynovitis, synovitis, az ujjak sztenotizáló tendosynovitise, a deQuervain-betegség, a
Raynaud-kór és az ún. thoracic outlet syndrome tartozik. Ezeket a betegségeket az amerikai szakirodalom
WMSD (work-related musculosceletal disorders) néven foglalja össze, s megelőzésük lehetőségeinek feltárása,
ill. a megelőzés módjának kidolgozása az ergonómia feladatai közé tartozik. A WMSD kategórián belül igen
nagy gyakorisággal előforduló mozgásszervi probléma még a derékfájás (low back pain), valamint a
komputerhasználattal összefüggésben napjainkban egyre szélesebb körben és gyakrabban jelentkező – gyakran
kognitív, emocionális és látási problémákkal kísért – mozgásszervi problémák, melyek közül leggyakoribb a
nyak és a váll területére lokalizálódó izomfájdalom.
C.Az elöregedő társadalmakban, így hazánkban is egyre gyakoribbak az öregedéssel összefüggésben jelentkező,
ill. halmozódó mozgásszervi betegségek, közöttük is az anyagcsere-betegségek között tárgyalt osteoporosis, az
arthritis és az arthrosis.

A mozgásszervi betegségek okozta terhek az egyén, a család és a társadalom szempontjából nem a mortalitáson
(Magyarországon 2000-ben 84 férfi és 222 nő halt meg), hanem a morbiditáson keresztül jelentkeznek
elsősorban, az életminőség romlása, valamint az ellátásra szorulók kapcsán a szociális és gazdasági terhek
növekedése révén. Az életkor előrehaladtával a mozgásszervi betegségek előfordulása – jórészt a civilizációs
ártalmak halmozódása következtében – emelkedik. Így a fejlett országokban az elmúlt évtizedekben, az
időskorú lakosság arányának növekedésével számottevően nőttek a mozgásszervi betegségek okozta szociális és
gazdasági terhek, ezen belül az egészségügyi ellátás terhei. Ugyanakkor a morbiditás jelentős költség- és egyéb
terheivel kell számolni a fiatalabb – munkaképes korú – korosztályokban is, az ideiglenes keresőképtelenség és
a rokkantság miatt.
Az Egészségbiztosítási Alap (E. Alap) 2008. évi kiadásai között az ideiglenes keresőképtelenség idejére
kifizetett táppénz mintegy 102,6 milliárd Ft volt. Az igazolt napok tekintetében első helyen 30,25%-kal a 31–90
napig mozgásszervi megbetegedések miatt keresőképtelen állományban levők állnak.
Az új rokkantak és azon belül a mozgásszervi betegségek miatt rokkanttá minősítettek gyakoriságának alakulása
csupán jelzés értékű lehet a munkavállalási korú lakosság egészségi állapotának megítélésében (III-10.táblázat).
Az adatok értékelésekor óvatosságra int a „munkaképes kor” változása éppúgy, mint a „rokkantság”
megítélésének aktuális szigorúsága. Kétségtelen viszont, hogy 2008-ban az új rokkantaknak a rokkanttá
minősítés okául szolgáló betegségek szerinti megoszlásában a mozgásszervi betegségek súlya (7,78%) messze
meghaladja az emésztőrendszeri és a légzőrendszeribetegségek arányát is (III-13.ábra).
5.10. táblázat - III-10. táblázat Mozgásszervi betegségek miatt rokkantnak

nyilvánítottak gyakoriságának alakulása (Magyarország, 1990–2008)
Év Új rokkantnak minősítettek száma 10 000 munkavállalási korú*

lakosra vonatkoztatva
összesen mozgásszervi betegségek miatt
1990 108,7 12,5
2000 77,6 8,3
123
epidemiológiája
2001 82,7 9,2
2002 75,9 8,4
2003 67,6 7,4
2004 62,3 6,2
2005 58,2 5,5
2006 54,1 5,1
2007 51,5 4,3
2008 41,2 3,2
*2003-tól: 16–61 éves férfiak és 16–58 éves nők;
2005-től: 16–61 éves férfiak és 16–59 éves nők
Forrás: Egészségügyi Statisztikai Évkönyv kötetei, KSH, Budapest.
III-13. ábra A rokkantsághoz vezető betegségek megoszlása fő betegségcsoportok szerint (Magyarország, 2008)
A rokkantsághoz vezető mozgásszervi betegségek között igen magas a lumbalis discus hernia aránya (a
spondylosis miatti leszázalékolással együtt az esetek mintegy 55%-a).
A fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátás keretében mozgásszervi betegség fődiagnózissal ápolt betegek esetében az

ápolás átlagos tartama meghaladja a 10 napot, azaz jelentősen magasabb az átlagos ápolási időnél (2007-ben:
5,7 nap).
A reumatológiai betegek életminőség romlásávalkapcsolatos hazai vizsgálatok eredményei szerint a rheumatoid

arthritises betegek életminősége – az arthrosisos betegekéhez hasonlóan – 40 éves korban olyan, mint a 80
esztendős átlagnépességé (III-14.ábra).
124
epidemiológiája
Forrás: Egészségügyi Statisztikai Évkönyv, 2008, KSH, Budapest, 2009

A rizikótényezők a mozgásszervi betegségek fentebb tárgyalt főcsoportjai szerint változóak.
6.2.1. Gyermekkori mozgásszervi betegségek

A gyermekkorban manifesztálódó mozgásszervi betegségek esetében a genetikai tényezők szerepe
meghatározónak tűnik. A scoliosis családi halmozódására epidemiológiai vizsgálatok már az 1960-as években
rámutattak, de a hajlamot meghatározó genetikai tényezők ma sem ismertek. A scoliosis jellemzően társul látási
és egyensúlyérzékelési problémákkal, s halmozottan fordul elő viszonylag idős korban szülésre vállalkozó
anyák gyermekei körében.
A familiáris aggregáció a veleszületett csípőizületi diszplázia esetében is egyértelmű. Érdekes megfigyelés,

hogy az ún. „túlhordott” (az átlagosnál hosszabb gesztációs idejű) terhességekből nagyobb gyakorisággal
születnek csípődiszpláziás utódok.
6.2.2. Foglalkozással kapcsolatos mozgásszervi betegségek

A WMSD hátterében a munkavégzés kapcsán fellépő helyét, jellegét, mértékét tekintve inadekvát terhelés széles
skálája állhat. Ez a terhelés, ill. túlterhelés érintheti az izmokat, inakat, szalagokat, idegeket, ízületeket, porcot,
csontokat, ill. a mozgásszerveket ellátó érrendszert együttesen vagy külön-külön. Az expozíció irányultsága
meghatározza a károsodás jellegét is. A károsodás jellemző módon kezdetben reverzibilis, majd ismétlődő
jelentkezéseken át vagy krónikussá válva permanens mozgásszervi betegségként rögzül. A permanens betegség
szükségszerűen jelent permanens mozgáskorlátozottságot, következésképp különböző mértékű rokkantságot. A
WMSD-hez vezető rizikótényezők lehetnek a munkavégzés során felvett kényszertartás, gyakran ismétlődő
vagy tartósan fennálló erőbehatás, mechanikai kompresszió, vibráció, lokális extrém hő- vagy hideghatás stb.
125
epidemiológiája
A krónikus derékfájdalom általában gyakori emeléssel járó munkavégzés során, ill. elhibázott mozdulatok
kapcsán akut módon lép fel. Jelentkezhet kényszertartásban végzett tevékenységet követően is, s igen gyakori
ergonómiailag hibás konstrukciójú széken végzett ülőmunka esetében.
A komputerhasználók körében mozgásszervi probléma általában akkor észlelhető, ha a napi munkavégzés

gyakorlatilag teljes időtartamban komputerhasználatot jelent, ill. ha a munkaállomás kialakítása ergonómiai
szempontból elhibázott. Jellemző hiba a monitor pozíciójának rossz beállítása, az alkar alátámasztásának
megoldatlansága, valamint a hibás székmagasság.
6.2.3. Az időskori mozgásszervi betegségek rizikótényezői

6.2.3.1. Genetikai tényezők
Az osteoarthritis kapcsán a genetikai meghatározottság valószínűsíthető, a II. típusú kollagén génjének egyik
polimorfizmusa (Col2A1) és az osteoarthritis kapcsolatát családfavizsgálatok eredményei valószínűsítik.
Rheumatoid arthritis esetében familiáris aggregációt, valamint a monozigóta ikrek esetében a dizigóta ikrekénél
szignifikánsan magasabb konkordanciát észleltek. Kapcsoltsági vizsgálatok a HLA-DR4 hisztokompatibilitási
antigén és a rheumatoid arthritis összefüggésére mutattak rá.
6.2.3.2. Ismétlődő ízületi traumák
Az ismétlődő ízületi sérülések az időskori arthrosisos problémákkal küzdő betegek esetében anamnesztikusan
igen nagy gyakorisággal kimutathatók. Kiemelendő, hogy bár a munkavégzés idején mozgásszervi probléma
nem vagy csak átmenetileg jelentkezett, bizonyos foglalkozási területekről nyugdíjazottak körében a betegség
időskori manifesztációja lényegesen gyakoribb, mint az átlagos populációban (pl. bányászok esetében a könyök
és térd, rakodómunkások esetében az ujjak, a csukló, a könyök és a térd arthrosisos érintettsége).
6.2.3.3. Kor, nem, etnikai hovatartozás
Az időskor mozgásszervi betegségei esetében a korfüggés egyértelmű, a megbetegedések prevalenciája

jellemzően erős korcsoportfüggést mutat. A 75 éven felüli korcsoportba tartozó férfiak 88%-a, míg a nők 79%-a
osteoarthritis érintettséget mutat, elsősorban a kéz ízületei területén, de e korcsoport esetében, mindkét nem
esetében, kb. 50%-ban az alsó végtag kisízületei területén is kimutatható.
A rheumatoid arthritis prevalenciája 65 évnél idősebb férfiak esetében 5%, míg nők esetében csak 2% körüli
értéket mutat, a nők esetében az elmúlt évtizedekben észlelt (az orális fogamzásgátlók protektív hatásaként
interpretált) csökkenése következtében. 11 analitikai epidemiológiai tanulmány metaanalízisével az orális
fogamzásgátlók protektív hatása (mintegy 30%-os rizikócsökkenést okoz) igazoltnak látszik.
Ázsiai népcsoportok (japánok, indiaiak és hongkongi kínaiak) esetében az osteoarthritis prevalenciáját

alacsonyabbnak észlelték, mint az amerikai fehér lakosság esetében, de az USA-ban elvégzett vizsgálatok
számottevő etnikai eltérést a betegség prevalenciájában csak indián népcsoportok esetében tártak fel (körükben a
rheumatoid arthritis igen magas prevalenciáját észlelték).
6.2.4. Elhízás
A prospektív Framingham Osteoarthritis Study a túlsúlyosság, ill. elhízás és az osteoarthritis veszélyeztetettség
között egyértelmű összefüggést igazolt, megállapítva, hogy a túlsúlyosság elsősorban a térdízületi osteoarthritis
rizikóját emeli jelentős mértékben.
6.2.5. Vírusfertőzések
Epidemiológiai vizsgálatok alapján megalapozott feltételezés, hogy a rheumatoid arthritis kialakulásában
vírusfertőzéseknek szerepe lehet. Az Epstein–Barr-vírus és a parvovírus szerepét több vizsgálat is valószínűsíti.

126
epidemiológiája
A gyermekkori mozgásszervi betegségek elsődleges megelőzése a scoliosis esetében vetődik fel. Gyermekek (és
később a serdülők) esetében a csontanyagcserét károsító nagymennyiségű cola fogyasztása, alkoholizálás,
dohányzás, a gyakran kalciumfelvétel-deficithez vezető tartós fogyókúrák elleni határozott fellépés a
csontrendszer egészségének megóvása érdekében is kritikus. Fontos a tejtermékekben gazdag, egészséges
táplálkozás propagálása és a gyermekkori rendszeres iskolai sporttevékenység („gerinctorna”).
A foglalkozással összefüggő mozgásszervi betegségek hatékony prevencióját célzott munkavédelmi

intézkedések és szabályozások jelentik.
A jellemzően időskorban manifesztálódó mozgásszervi betegségek kialakulásának megakadályozása, ill.

késleltetése szempontjából fontos az elhízás megakadályozása, az egészséges táplálkozás, s a mozgásszervek
túlzott igénybevételét nem jelentő, rendszeres fizikai aktivitás.

A gyermekkori mozgásszervi betegségek célzott szűrővizsgálata hazánkban is több évtizedes múltra tekint
vissza. A csípőízületi dysplasia szűrését (a lábtartási vizsgálatok szűrésével egybekötve) valamennyi újszülött
esetében elvégzik, s háromhetes és négyhónapos korban megismétlik. A scoliosis szűrése 1 éves, 3–5 éves, 6
éves (beiskolázás kapcsán), 10–12, ill. 13–14 éves (pályaválasztás kapcsán) korban történik.
Foglalkozáshoz kötött veszélyeztetettség esetén speciális, célzott szűrővizsgálatok szükségesek.
Úgy az osteoarthritis, mint a rheumatoid arthritis esetében, a hatékonyabb terápia érdekében fontos a minél
korábbi diagnózis, mely az eredményesebb kezelés lehetőségét nyújtja.

A mozgásszervi betegségek adekvát kezelése, ill. az érintettek házi gyermekorvos, ill. háziorvos által, kritikus
esetekben ortopédiai szakgondozók által végzett gondozása, megelőzheti a súlyos mozgásszervi deformitások
kialakulását, érdemben javítja a krónikus betegek életminőségét, következésképp a betegségteher csökkenését
eredményezi.
A fizioterápiás kezelések széles skálája jelent igen hatékony lehetőséget a fájdalom csökkentésére, a
deformitások kialakulásának megakadályozására vagy mérséklésére, a lehetőség szerint legkedvezőbb
funkcionális állapot fenntartására.
7. A légzőrendszer betegségei (BNO-10: J00-J99)

A légzőrendszer betegségei okozta halálozás haláloki súlya csak első megközelítésben tűnik viszonylag csekély
jelentőségűnek, de ha figyelembe vesszük, hogy az idetartozó betegségek meghatározó része (több mint fele)
miatt a korai halálozás elkerülhetőnek tekintett, ez a betegségcsoport kitüntetett figyelmet érdemel.
2009-ben a 25-64 éves férfiak és nők összes halálesetének mintegy 4%-a következett be légzőrendszeri betegség
miatt. A légzőrendszer betegségei okozta halálesetek között a heveny alsó légúti fertőzések, a tüdőgyulladás, az
influenza, valamint az idült hörghurut, tüdőtágulat ésasthma az esetek több mint 40%-ában fordult elő a halál
okaként (III-15.ábra).
127
epidemiológiája
Forrás: Bálint G. et al: A mozgásszervi betegségek gazdasági és társadalmi terhe. In: Ádány R. (szerk.): A
magyar lakosság egészségi állapota az ezredfordulón, Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2003
Az elmúlt évtizedekben a 65 évesnél fiatalabb férfiak légzőrendszeri betegségek okozta halálozása az EU15
országokban nemcsak átlagosan csökkent, de a korábban kivételesen súlyosan veszélyeztetett Portugáliában,
Írországban is látványos volt a csökkenés (III-16. ábra). A légzőrendszer betegségei okozta hazai halálozás
1980 óta meghaladja az ír és a portugál férfiak halálozását. Az idült hörghurut, tüdőtágulat és asthma okozta
halálozás alakulása emeli Magyarországot is a legveszélyeztetettebb országok közé a férfiak és a nők esetében
egyaránt (III-11. táblázat).
128
epidemiológiája
Forrás: Demográfiai Évkönyv 2009, KSH, Budapest, 2010.
5.11. táblázat - III-11. táblázat A 0–64 éves férfiak és nők légzőrendszeri betegségek
okozta halálozásának relatív kockázata Magyarországon az EU15 átlaggal szemben
(1970–2007)
Év férfiak nők
légzőrendszeri idült hörghurut, légzőrendszeri idült hörghurut,

betegségek tüdőtágulat és betegségek tüdőtágulat és
asthma asthma
Relatív halálozási kockázat*(EU 15 -átlag = 1,0)
1970 0,82 0,65 0,87 0,72
1980 1,80 2,47 1,63 2,24
1990 2,08 3,79 1,88 2,86
2000 1,88 3,56 1,47 2,72
2001 1,73 2,82 1,57 2,25
2002 1,94 2,96 1,49 2,24
129
epidemiológiája
2003 2,12 3,22 1,85 2,61
2004 2,27 3,32 1,83 2,68
2005 2,70 4,51 2,14 3,27
2006 2,77 4,98 2,22 3,57
2007 2,80 4,75 2,30 3,77
*SHA (Magyarország, 0–64 évesek) / SHA (EU15-átlag, 0–64 évesek)
A légzőrendszeri betegségek népegészségügyi jelentőségét nem tükrözi e betegségek haláloki súlya. A tényleges
incidenciáról és prevalenciáról nem állnak rendelkezésre adatok, de a szakgondozói ellátás igénybevételének
időbeni alakulása a morbiditás erőteljes növekedését jelzi (III-12.táblázat). 1980 és 2001 között a krónikus
obstructiv bronchitis miatt tüdőgondozó intézet által ellátott betegek arányszáma megduplázódott, míg az
asthma bronchiale miatti gondozásba vétel gyakorisága nyolcszorosára nőtt. Az allergiás rhinitis miatt ellátott
esetek regisztrációja csak 1990-ben kezdődött meg, s a 2001-ig eltelt, alig több mint egy évtized alatt az évente
regisztrált esetek gyakorisága nagyságrendileg növekedett. Megjegyzendő, hogy a szakgondozásban részesülők
regisztrációs adatai még a COPD (Chronic Obstructive Pulmonary Diseases), illetve Krónikus Aspecifikus
Légzőszervi Betegségek (KALB) kategóriába besorolt kórformák (köhögéssel, köpetürítéssel, a légzőfunkció
beszűkülésével járó betegségek, jellemzően krónikus bronchitis és emphysema) esetében is messze a
feltételezett prevalenciaérték alatt vannak.
5.12. táblázat - III-12. táblázat Egyes kiemelt légzőrendszeri betegségek miatt ellátott
betegek gyakoriságának alakulása a tüdőgondozók adatai alapján (1980–2001)
Év Krónikus Asthma Emphysema Rhinitis allergica

obstruktív bronchiale
bronchitis
miatt regisztrált morbiditás 100 000 lakosra
1980 213,9 33,9 175,0 ..
1985 278,0 38,3 346,0 ..
1990 320,9 38,4 527,1 92,8
1995 367,0 44,1 766,2 302,9
2000 435,8 52,2 1282,5 1310,9
2001 435,6 53,0 1411,8 1546,4
Forrás: Pataki G .: A krónikus légzőszervi megbetegedések epidemiológiája. In: Ádány R. (szerk.): A magyar
lakosság egészségi állapota az ezredfordulón, Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2003

130
epidemiológiája
A genetikai tényezők szerepe különösen a gyermekkorban manifesztálódó nem fertőző, krónikus légzőszervi
betegségek esetében igen jelentős. A cysticus fibrosis a leggyakoribb halálos kimenetelű genetikai
megbetegedés, mely autosomalis recesszív öröklésmenetet mutat. A cystic fibrosis transmembrane regulatory
(CFTR) protein, mely az epithelialis sejtek kloridcsatornáinak fiziológiás működéséhez nélkülözhetetlen,
génjének mutációja áll a megbetegedés hátterében. A génmutáció előfordulási gyakorisága a fehér
közösségekben jellemzően 5% körül mozog, ami azt jelenti, hogy a homozigótaság (következésképp a manifeszt
betegség) gyakorisága az újszülött populációban 1:2000 körüli, hatékony prenatális szűrés hiányában.
Epidemiológiai vizsgálatok az asthma esetében is jelentős familiáris aggregációt mutatnak, bár a közölt
ikervizsgálati tanulmányok kapcsán jogos kritikaként vetődött fel, hogy a környezeti hatások szerepe nem került
kellő súllyal mérlegelésre.
7.2.2. Levegőszennyeződés
A krónikus légzőszervi betegségek esetében a természetes (pl. pollenek) és a mesterséges (közlekedésből eredő,
valamint munkahelyi) légszennyeződést okozó tényezőknek nagy szerepet tulajdonítanak. Az asthmás
betegségek esetében vitatott, hogy a levegőszennyeződésnek kóroki jelentősége lenne, de elfogadott, hogy a
betegség akut exacerbációja szempontjából (annak súlyossága és gyakorisága vonatkozásában egyaránt)
jelentőséggel bír.
Legnagyobb jelentősége a levegő kén-dioxid és nitrogén-dioxid koncentrációja emelkedésének, valamint

pollentartalmának van. A parlagfű (Ambrosia elatior) aggasztó mértékű elterjedtsége az asthma incidencia és
prevalencia növekedésével is összefüggésbe hozható. Évtizedekkel ezelőtt az asthmás, ill. allergiás gyermekek
parlagfű-érzékenysége ritkaságszámba ment (1% körül volt), napjainkban ez az arány már jóval meghaladja az
50%-ot. A foglalkozási eredetű asthmás megbetegedések kialakulása szempontjából nagy jelentősége van a
munkahelyi levegő fém (króm, nikkel, vanádium stb.) és növényi por (liszt, fűrészpor, gabonaporok stb.)
szennyeződésének is.
7.2.3. Dohányzás
A COPD esetében a dohányzás kitüntetett szerepe egyértelműen elfogadott. Becslések szerint a COPD 80–90%-
a a dohányzás következtében alakul ki, míg a fennmaradó 10-20% esetében elsősorban munkahelyi expozíció
valószínűsíthető. A foglalkozási eredetű krónikus légúti betegségek jelentősége a célzott munkavédelmi
(elsősorban a porképződéssel járó munkafolyamatok kapcsán bevezetett) intézkedések általános elterjedtsége és
szigora miatt napjainkban egyre csökken. A dohányosok 50%-ának esetében a légzőszervi tünetek fennállása –
COPD-diagnózis nélkül is – általánosnak mondható, ami általában krónikus bronchitisként diagnosztizált
köhögést és köpetürítést jelent.

Tekintettel a krónikus obstruktív bronchitis kiemelt jelentőségére a krónikus légzőszervi betegségek között, s
ennek a dohányzással való szoros összefüggésére, a dohányzásellenes programok sikere e betegségcsoport
megelőzése szempontjából kritikus.
A levegőszennyezés mérséklése kiemelt fontosságú környezet-egészségügyi feladat.
Azok a munkavédelmi szabályozások, melyek a munkahelyi zárt helyiségek, vagy akár a kültéri levegő
tisztaságát, ill. a lehető legminimálisabb szennyeződését hivatottak biztosítani, szigorú ellenőrzéssel
betartandók, ill. betartatandók.
Az ÁNTSZ Aerobiológiai Hálózata által készített és heti rendszerességgel nyilvánosságra hozott jelentések a
levegő pollenösszetételéről segítséget jelentenek a pollenallergiával küzdő egyének számára, hogy kritikus
időszakokban elkerüljék a számukra fokozott veszélyt jelentő pollenexpozíciót.
Tekintettel arra, hogy a cysticus fibrosis gyakorlatilag halálos kimenetelű genetikai betegség, esetében nem csak
a neonatalis, de a prenatalis szűrés is elfogadott. Ismert, hogy a CFTR fehérje génjének leggyakoribb defektusa
a DF508 allélt eredményező, három bázispárt érintő deléció, aminek kimutatására az USA-ban szűrővizsgálati
eljárás is kidolgozásra és bevezetésre került. Napjainkban is vita tárgyát képezi a CF heterozigóta génhordozók
szűréssel való azonosítása, melynek jelenleg inkább elutasításáról, mint elfogadásáról lehet beszámolni.
131
epidemiológiája
Természetesen azon egyének, akik pozitív CF családi anamnézissel rendelkeznek, magas rizikójú csoportot
képeznek, akik esetében a genetikai vizsgálat elvégzése a családtervezés kapcsán a leendő szülők, s ha
mindkettőjük karrierstátusza bizonyított, a magzat esetében indokoltnak tekinthető. Elfogadva, hogy a
heterozigótaság kiiktatása a populációból sem szakmai, sem etikai megfontolások alapján nem lehet
népegészségügyi célkitűzés, a magas rizikójú partnerek önrendelkezési jogának méltánylását jelenti fenti szűrési
gyakorlat elfogadása.

Különösen a foglalkozási eredetű krónikus légzőszervi betegségek esetében fontos hangsúlyozni azok mielőbbi
felismerésének és kezelésének fontosságát. A veszélyeztetett munkahelyeken dolgozó egyének kellő
rendszerességgel végzett szűrése ezt a célt szolgálja.

A harmadlagos megelőzés, miként általában, a krónikus légzőszervi betegségek esetében is a betegség
progressziójának megakadályozását, ill. az erre irányuló intézkedéseket jelenti. A krónikus légzőszervi
betegségek szakorvosi ellátása és gondozása a tüdőgyógyászati hálózat hatáskörébe tartozik; ez azonban közel
teljes mértékben csak a tuberkulózis felderítése és ellátása kapcsán valósul meg. A nem TBC-s krónikus
tüdőbetegségek többszintű ellátása a gondozási rendszer hatékonyságát kedvezőtlenül befolyásolja, a
gondozásra szorulók jelentős hányada nem jut hozzá ehhez a szolgáltatáshoz. A gondozó hálózat munkájának
fejlesztése kritikus tényező a krónikus légzőszervi betegségek okozta elkerülhető halálozás mértékének
csökkentéséhez.
8. Mentális és viselkedészavarok (BNO-10: F00-F99)

A mentális betegségek és viselkedészavarok egy igen heterogén betegségcsoportot képeznek.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nemzetközi adatok alapján elvégzett becslése szerint úgy a fejlett, mint
a fejlődő országokban a lakosság 25%-a esetében alakul ki mentális betegség vagy viselkedészavar életük
folyamán. A leggyakoribb megbetegedések e csoporton belül a depresszió, a skizofrénia és az Alzheimer-
betegség. Ezen betegségek etiológiai háttere ma még jórészt ismeretlen, ezért megelőzésük lehetőségei is
rendkívül korlátozottak.
A betegségcsoport esetében a rendelkezésre álló epidemiológiai adatok is erősen korlátozottak, s kétséges

validitásúak. Ennek oka az elmebetegségek esetében világszerte észlelhető, a múlt tévhiteire épülő, erkölcsileg
és etikailag elfogadhatatlan stigmatizáció, mely e betegségcsoport áldozatait a betegségterhen túl a
diszkriminációból eredő terhekkel is sújtja, s korlátozza az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele terén is.
Célzott egészségfelmérések adatai alapján elvégzett becslések szerint, e betegségcsoport esetében a rejtett
morbiditás mértéke magasabb, mint bármely más betegségcsoport esetében.

A mentális és viselkedészavarok nem tartoznak a gyakori halálokok közé, a halálozás nemzetközi
összehasonlítását lehetővé tevő HFA adatbázisban nem is szerepelnek elkülönítve, hanem csak az idegrendszeri
betegségek okozta halálozással összevonva. A 65 évesnél fiatalabb magyar lakosság a betegségcsoport okozta
halálozása az elmúlt évtizedekben nemcsak magasabb volt az EU15 átlagnál, de az 1980-as években és az 1990-
es évek első felében drasztikusan emelkedett is (III-17/aábra). Ugyanakkor a 65 éves és idősebb lakosság
halálozása jóval az EU15 átlag alatt, az EU15-ben legalacsonyabb halálozás (Portugália) közelében alakult (III-
17/bábra).
132
epidemiológiája
III-17. ábra Mentális és viselkedészavarok, valamint az idegrendszer betegségei okozta korai és időskori
halálozás alakulása Magyarországon és Európa régióiban (1970–2008)
A probléma speciális jellege tárul fel, ha a hazai halálozás alakulását szűkebb haláloki csoportok szerint
vizsgáljuk (III-18.ábra). A korai halálozáson belül a 25–64 éves férfiak és nők idegrendszeri betegségek okozta
halálozása gyakorlatilag stagnál 1980 óta, miközben az alkohol okozta mentális és viselkedészavarok miatti
halálozás a többszörösére emelkedett, 1994-ben tetőzött és az azóta bekövetkezett erőteljes csökkenés ellenére,
még 2008-ban is magasabb volt az 1980. évi halálozásnál.
133
epidemiológiája
A probléma népegészségügyi jelentőségét jelzi, hogy 2008-ban a 25–64 éves korosztályhoz tartozó férfiak
körében az alkohol okozta mentális és viselkedészavarok miatti halálozás meghaladta a vastagbélrák okozta
halálozás mértékét (8,59, ill. 8,09 eset 100 000 főre).
Az elmebetegségek terhei – akárcsak a mozgásszervi betegségek terhei – a morbiditáson keresztül jelentkeznek

elsősorban, úgy az egyén, mint szűkebb és tágabb környezete, ill. a társadalom vonatkozásában. Táppénzes
adatok nem állnak ugyan rendelkezésre, de jellemző, hogy az új rokkantak körében a rokkanttá minősítés okául
– a keringési rendszer betegségei (25,5%) és a daganatos betegségek (23,9%) után – a mentális és
viselkedészavarok (17,6%-kal) a harmadik helyen szerepelnek, megelőzve a mozgásszervi betegségek miatti
rokkanttá nyilvánítás gyakoriságát (ld. III-13. ábra).
Az Alzheimer-kór jellemzően az idős kor betegsége, így táppénzes és rokkantsági adatok a betegség
prevalenciájáról nem adnak tájékoztatást. Hazánkban jelenleg 5000 körül van a nyilvántartott betegek száma,
becslések szerint a tényleges prevalencia ennek kb. húszszorosa.

Mind a depresszió, mind a skizofrénia esetében, epidemiológiai tanulmányok jelentős familiáris halmozódásról
számolnak be. Ikervizsgálatok monozigóta ikrek esetében lényegesen magasabb %-ban (30-80%) észleltek
konkordanciát, mint dizigóta ikrek esetében (8-30%). Megállapítást nyert, hogy depressziós betegek utódjainak
rizikója két-háromszor magasabb depresszióra, mint az általános populáció kockázata. Adoptációs vizsgálatok a
genetikai fogékonyságot szintén valószínűsítik.
Kiterjedt vizsgálatok folynak napjainkban is az Alzheimer-kór genetikai hátterének tisztázása érdekében.

Valószínűnek tűnik, hogy a b-amyloid precursor protein, és az S182 membrán protein génjeinek bizonyos
mutációi, valamint az apoE4 allél hordozása genetikai prediszpozíciót jelent. Feltételezhető, hogy az S182
134
epidemiológiája
membrán protein gén mutációja áll a korai (30–60 éves kor közötti) kezdetű, familiáris halmozódást mutató
Alzheimer-betegség 70–80%-ának hátterében.

Az elmebetegségek és magatartászavarok prevalenciájában a nemek közötti különbség jelentős. A nők
veszélyeztetettsége, különösen az alacsony társadalmi osztályokban, lényegesen magasabb, mint a férfiaké.
Becslések szerint a nők esetében, e megbetegedés kétszer gyakoribb mint a férfiaknál. Gyermekkorban a
pszicológiai/pszichiátriai problémák kétszer gyakoribbak fiúk, mint lányok esetében és ez az arány a serdülőkor
idején fordul meg. A skizofrénia esetében a nemek közötti eltérés a prevalenciában nem egyértelmű, viszont
férfiak esetében a megbetegedés jellemzően korábbi életszakaszban manifesztálódik (férfiak esetében a 20.
életév, nők esetében a 30. életév körül).
A rendelkezésre álló megbetegedési regiszterek adatai szerint az elmebetegségek incidencia- és prevalencia-

arányszámai, geográfiai elosztást tekintve, rendkívül tág tartományban szórnak. A regiszterek adatai azonban
igen nehezen összevethetők, hisz az országok között lényeges eltérés van már a diagnosztikai kritériumok
szintjén is, melyet fokoz az esetek nyilvántartásba vételének eltérő módja (egyes regiszterek a pszichiátriai
gondozottak adatait, míg mások az első orvos–beteg találkozás adatait tartalmazzák). Általában az éves
incidenciamutatók a 15–54 éves korcsoportban 0,1–0,5/1000 lakos között mozognak. Az USA különböző
etnikai csoportjai körében elvégzett felmérések adatai szerint a fehér lakosság körében a depresszió
prevalenciája magasabb, mint az ország fekete és indián lakosai körében. Az adatok validitását kétségessé teszi,
hogy a korra korrigált öngyilkossági arányszámok az amerikai indiánok esetében (különösen a fiatalabb
korosztály esetében) lényegesen magasabbak, mint az USA általános populációra vonatkozó mutatói. Jellemző,
hogy az elmebetegség miatti hospitalizációt a városi lakosság dominanciája jellemzi, ami a fentebb említett
problémák miatt, valójában nem jelenti azt, hogy az elmebetegség és a magatartási zavarok gyakorisága a városi
lakosság esetében ténylegesen magasabb lenne. Közlésre kerültek olyan felmérések adatai, melyek a
skizofréniagyakoriság közel azonos voltát mutatják be városi és vidéki lakosok esetében, s kétségtelenül
léteznek olyan felmérések, melyek a városi lakosság esetében 3X-os prevalencia túlsúlyról számolnak be (pl. az
USA Maryland államában az 1980-as években elvégzett felmérés adatai).
8.2.3. Családi státusz

Az elmebetegséggel és magatartási zavarokkal küzdő egyének jellemző módon magányosak. Nehezen
eldönthető, hogy ez a helyzet okként vagy következményként áll fenn. Megállapítható, hogy a társas
támogatottság hiánya a betegség prognózisát is kedvezőtlenebbé teszi. Fentiek alól némileg kivételt képez a
depresszió, hisz ennek reaktív formája sajátosan társul bizonyos élethelyzetekhez, mint pl. a partnerkapcsolatok
felbomlása, ill. válás. Ugyanakkor keresztmetszeti vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy a házasságban élő
asszonyok depressziója jellemzően súlyosabb, mint a házasságon kívül élő nőké. A férfiak esetében ennek az
ellenkezőjét tapasztalták: vagyis házasságban élő férfiak esetében a depresszió ritkább, ill. tünetszegényebb.
8.2.4. Szociális helyzet

Több, mint egy évszázados megfigyelés, hogy a magatartási zavarok, vagy elmebetegségek formájában
manifesztálódó pszichés defektusok magas gyakorisága a társadalmi depriváció által legsúlyosabban érintett
társadalmi osztályok sajátja. Tekintettel arra a körülményre, hogy a prevalenciaadatok ökológiai vizsgálatokból
származó, jellemzően aggregált adatok, nem zárható ki a betegség manifesztációját követő szociális hanyatlás
torzító hatása. New York-i elmebeteg rehabilitációs intézetekben elvégzett vizsgálatok eredménye szerint a
hajléktalanok, ill. a hajléktalansággal veszélyeztetettek aránya 28% körül volt.
8.2.5. Pszichés trauma

Igen nagy számú epidemiológiai vizsgálat került közlésre, mely az elmebetegségek és magatartászavarok
kialakulásában az egyszeri, nagy horderejű, valamint bizonyos életperiódusban halmozottan jelentkező pszichés
traumatizáció szerepét vizsgálta. A két világháború, valamint a vietnámi háború okozta trauma hatását több
epidemiológiai vizsgálat is elemezte, s kimutatták, hogy enyhébb esetben a tragikusként megélt események
sorozatos visszatérése az álom szintjén, súlyosabb esetben alvászavarok, a koncentráló képesség beszűkülése,
míg a legsúlyosabb esetekben definitív pszichiátriai kórképek alakultak ki az érintett egyéneknél. A vietnámi
veteránok esetében a háborút követő néhány év elteltével a pszichés zavarok pontprevalenciáját 15%-osnak, míg
később élettartam-prevalenciáját 30% fölöttinek észlelték. Egyszeri, tragikus esemény (természeti és nukleáris
katasztrófák) túlélői esetében is a pszichés problémák halmozódását írták le eset-kontroll tanulmányok.
135
epidemiológiája
Leggazdagabb az irodalma a különböző tragikus kimenetelű magánéleti szituációk és a mentális zavarok

összefüggése vizsgálatának. A skizofrénia kapcsán igazoltnak tekinthető, hogy a betegség kialakulását és
progresszióját ezek az élethelyzetek felgyorsítják; különösen igaz ez a családok szétesésére, a társas
támogatottság megszűnésére. A depresszióval küzdő betegek esetében is nagy gyakorisággal tárhatók fel, a
betegség jelentkezése előtti időszakra vonatkozóan, családi konfliktusok. A gyermekkorban észlelt pszichés
zavarok és antiszociális magatartás hátterében gyakran súlyos konfliktushelyzetekkel terhelt családi környezet
áll.
8.2.6. Fejsérülések
Háborús veteránok és ökölvívómúlttal rendelkező csoportok vizsgálatával, amerikai epidemiológiai
tanulmányok az előzetes fejsérülések hajlamosító szerepét valószínűsítik az Alzheimer-kór vonatkozásában. A
betegség manifesztációját megelőző agyi sérülések viszonylag nagy gyakorisággal mutathatók ki skizofréniával,
ill. skizofréniaszerű tünetekkel hospitalizált betegek esetében is.
8.2.7. Foglalkozási expozíció

A pszichés megbetegedések kialakulása foglalkozási expozíció következménye is lehet. Hallucinációs és
emlékezetzavarok fellépését figyelték meg különböző fém (ólom, higany), kéndiszulfid és szerves oldószer
expozíciók kapcsán.
A foglalkozás körében fellépő, ill. érvényesülő stresszhelyzetek hatása meglehetősen ellentmondásosan

véleményezett; a különböző torzító hatások kizárása a vizsgálat során nehezen valósítható meg.
8.2.8. Fertőző betegségek

A fertőző betegségek lehetséges prediszponáló szerepére az az észlelet hívta fel a figyelmet, hogy azon anyák,
akik az 1957-es A2 influenzapandémia idején terhességük második trimeszterében voltak, utódjai körében a
skizofrénia gyakorisága lényegesen magasabbnak bizonyult, mint az átlagos populációban. Felvetődött annak
lehetősége is, hogy bizonyos pszichiátriai rendellenességek hátterében előzetes Borna-vírus fertőzés áll. A
Streptococcusinfekciók hajlamosító szerepéről is jelentek meg közlemények, s posztinfekciós pszichátriai
rendellenességeket írtak le leptospirosis kapcsán is. A fertőző betegségek lehetséges kóroki szerepét a
neuropszichiátriai megbetegedések mintegy 1%-ában tételezik fel.

Tekintettel arra a körülményre, hogy a mentális betegségek etiológiájának ismerete részlegesnek is csak komoly
fenntartásokkal tekinthető, az elsődleges megelőzés lehetőségei rendkívül korlátozottak.
A munkavédelmi előírások betartása mindazon munkahelyeken, ahol a fém, kéndiszulfid és szerves oldószer
expozíció lehetősége fennáll, értelemszerűen kritikus.
A mentális egészségfejlesztés területére irányuló programok a magatartási zavarok kialakulásának megelőzése

szempontjából hangsúlyozandók. A gyermek és ifjúságvédelmi tevékenység a mentális egészség veszélyeztetése
szempontjából magas rizikót jelentő szituációk azonosítására és eliminálására is kell, hogy törekedjen.

A mentális problémák felismerésére irányuló szűrőprogramok célcsoportja döntően az iskoláskorú populáció. A
korai depresszió, az alkohol- és droghasználattal összefüggő magatartászavarok felismerése és kezelésbe vétele
a mentális betegség kialakulásának megakadályozását, illetve feltartóztatását jelenthetik.
Munkahelyi szűrőprogramok veszélyeztetett közösségek esetében az USA-ban szintén létjogosultságot nyertek.

Valamennyi betegség vonatkozásában érvényes, hogy az etiológia ismeretének hiánya nemcsak a megelőzést, de
a hatékony kezelést is akadályozza. A mentális betegségek 80–90%-ában – ha a gyógyítás lehetősége nem is
adott – tartós, megnyugtató életminőséget eredményező tünetmentesség, ill. remisszió érhető el. Tekintettel arra
136
epidemiológiája
a körülményre, hogy az öngyilkosságok kb. 60%-ának hátterében depresszió vagy skizofrénia áll, ezen betegek
hatékony gyógykezelése az öngyilkosság okozta halálozás megelőzése, ill. mérséklése szempontjából is
hangsúlyozottan fontos.
9. Balesetek (bno-10: s00-t98, v01-x59, x85-y98)

Hazánkban évente több ezer haláleset történik külső okok miatt. A külső okok között a balesetek meghatározó
súlya miatt kiemelten célszerű foglalkozni ezzel a haláloki kategóriával.
A balesetek legfőbb, a statisztikai elemzésekben is alkalmazott csoportjai:
–járműbalesetek (motoros és egyéb)
–balesetszerű esések
–balesetszerű fulladás
–vízbefulladás
–mechanikus fulladás (étel, tárgyak belégzése, légutakba kerülése)
–balesetszerű mérgezések (kábítószerrel, gyógyszerrel, egyéb vegyi anyagokkal)
–balesetszerű égések
–balesetszerű sérülések lőfegyverrel
–fagyási sérülések
–egyebek (tűzijáték, sport stb. sérülések)
A halálesetek között a különböző típusú balesetek aránya a férfiak és a nők esetében eltérő, s jellegzetes eltérés
észlelhető a fiatalabb és az idős korosztályok között is (III-19.ábra). 2008-ban a 65 évesnél fiatalabbak halállal
végződő baleseteinek mintegy 40%-át a járműbalesetek – elsősorban motoros járműbalesetek (férfiak: 33,7%;
nők: 33,0%) – okozták és minden hatodik haláleset balesetszerű esés következménye volt. A 65 éves és
idősebbek esetében a két leggyakoribb balesettípus haláloki súlya teljesen megváltozik: az idős férfiak halálos
baleseteinek mintegy kétharmada (59%-a), a nők esetében pedig döntő többsége (70,5%-a) balesetszerű esés
következménye.
137
epidemiológiája
Forrás: Demográfiai Évkönyv kötetei
Időskorban az osteoporosisos betegek esetében a combnyaktörés és a kompressziós csigolya-fraktúrák halálos

kimenetele jóval magasabb az átlagosnál.
Európai viszonylatban a magyar 15–24 éves korosztály baleseti halálozása az utóbbi években az EU15 átlaggal
egyezően alakult (III-20/aábra). Ezzel szemben a 25–64 éves férfiak balesetek okozta halálozása hazánkban
meghaladja az EU15 átlagot, sőt az 1980-as évektől annak kétszeresét is (III-20/bábra). A nők balesetek okozta
halálozása is kedvezőtlenül alakult ebben a korosztályban, hiszen halálozásuk az EU15 átlagnak közel kétszerese
volt. Az idős hazai lakosság baleseti halálozása is – bár az 1990-es évek elejétől erőteljes csökkenést mutat -
hasonló mértékben haladja meg az EU15 átlagot (III-20/cábra).
138
epidemiológiája
Forrás: Demográfiai Évkönyv, 2009, KSH, Budapest, 2010.
Feltűnő, hogy az elmúlt évtizedekben a balesetek okozta halálozáson belül a 25 éves és idősebb férfi és női
korosztályban a motoros jármű közlekedési balesetek okozta hazai halálozás relatív kockázata kedvezőbben
alakult az EU15 átlaghoz viszonyítva (III-13. táblázat), mint az „balesetszerű esések” okozta halálozás, mely a
25 éves és idősebb férfi korosztályokban, valamint az idős nők esetében meghaladta, ill. megközelítette az EU15
átlag háromszorosát is.
5.13. táblázat - III-13. táblázat A motoros jármű közlekedési balesetek, illetve a

balesetszerű esések okozta relatív halálozási kockázat alakulása Magyarországon kor és
nem szerint az EU15 átlaggal szemben (1970–2008)
Év Motoros jármű közlekedési balesetek Balesetszerű esések
Relatív halálozási kockázat* (EU 15 átlag = 1,0)
25–64 65–X 25–64 65–X
éves korban
Férfiak
1980 1,13 1,40 2,09 2,56
1990 2,07 1,95 4,39 3,76
2000 1,49 1,32 4,46 3,88
2001 1,52 1,57 3,89 4,09
2002 1,92 1,50 4,30 4,04
2003 1,97 1,82 4,27 4,76
139
epidemiológiája
2004 2,04 1,91 4,80 4,49
2005 1,86 1,73 3,76 3,07
2006 2,18 1,83 3,80 2,88
2007 2,06 1,85 3,43 2,89
2008 1,70 1,79 3,50 3,07
Nők
1980 0,85 1,34 1,97 2,63
1990 1,75 2,07 3,52 3,79
2000 1,43 1,19 2,97 4,34
2001 1,44 1,52 2,59 4,62
2002 1,87 1,46 2,75 4,74
2003 1,86 1,36 3,22 5,76
2004 1,87 1,42 3,26 5,53
2005 1,90 1,37 1,90 3,37
2006 2,08 1,63 2,00 2,75
2007 2,22 1,74 1,94 2,96
2008 1,86 1,48 2,17 2,83
*SHA (Magyarország, adott korúak) / SHA (EU15-átlag ugyanazon korúak)
Az egyéb külső okok között nyilvántartott gyilkosság és testi sértés okozta halálozás (III-21. ábra) mértéke az
1990-es években a 25-64 éves férfiak esetében több mint háromszorosa, a nők esetében pedig több mint
négyszerese volt az EU15 átlagnak. Még riasztóbb a halálozás alakulása a 65 éves és idősebb hazai lakosság
esetében: az idős férfiak az EU15 átlagnál ötször-hatszor nagyobb gyakorisággal estek gyilkosság áldozatául, az
idős nők relatív halálozási kockázata pedig 4,7 és 6,1 között változott az 1990-es években; ezek a mutatók az
ezredforduló után kedvező irányba változtak, de nem csökkentek 2 alá.
140
epidemiológiája
III-21 a ábra A 25–64 éves férfiak és nők gyilkosság és testi sértés miatti halálozásánaký alakulása
A balesetek, mint haláloki csoport különös jelentőségét az adja, hogy a halálozások – különösen a fiatalabb
korcsoportokban – jellemzően betegségtől függetlenül következnek be, súlyosan érintve a 65 év alatti felnőtt
lakossági csoportokat, sőt a gyermekeket is. Következésképp, a balesetek okozta halálozás
•igen jelentős potenciális életévveszteséget okoz;
•rendkívül kedvezőtlenül befolyásolja a születéskor várható átlagos élettartam alakulását;
•a halálozási teher mellett, a nem halállal végződő baleseti sérülések betegség, ill. rokkantsági terhe is
jellemzően magas.
9.2. A baleseti sérülések és halálozás megelőzésének stratégiái

A balesetek megelőzése azon népegészségügyi feladatok tipikus példája, mely az egészségi állapot javítása
érdekében alapvetően nem egészségügyi tevékenységet jelent. A „baleset-megelőzés” meghatározás
jogosultságát gyakran vitatják, példaként hozva fel a biztonsági öv használatát, ill. annak propagálását.
Biztonsági öv használata de facto nem előzi meg a balesetet, sőt a baleset kapcsán a biztonsági öv használatából
is származhatnak sérülések, de a baleset kapcsán bekövetkező sérülés súlyosságát jelentősen mérsékelni lehet.
Épp ezért a baleset megelőzés (accident prevention) elnevezés helyett a baleset kontroll (injury controll)
megjelölést az angolszász szakirodalom kiterjedten használja.
A Haddon-féle ún. technikai balesetkontroll-stratégia tíz, logikailag összefüggő, kategóriába sorolja a stratégiai
lépéseket, melyek mindegyike gyakorlatilag a jármű és a közlekedési felületek és terek biztonságos
kialakításának szempontjait írja le (pl. a járműtervezés szempontjai, az útmenti védelmi berendezések stb.).
A közlekedésben résztvevő járművezetők és gyalogosok felkészítése a biztonságos közlekedésre meghatározó

jelentőségű. Fontos olyan szabályozás kialakítása, mely a vezetői engedélyek kiadásának és bevonásának
rendszerén keresztül is a balesetek számának csökkentése irányába hat. A közlekedés rendjének szabályozásán
túl fontos a vezetői magatartás befolyásolása is annak érdekében, hogy a baleseti kockázat minél jelentősebb
mértékben csökkenjen. A jogi szabályozás hatása attól függ, hogy a szabályalkotás kapcsán megcélzott
rizikótényező milyen mértékben befolyásolja a balesetek gyakoriságát. Az USA-ban elvégzett elemzések
rámutattak a vezetői engedély kiadása során alkalmazott korhatár fontosságára. New Jersey államban a 16 éves
korhatár 17 évre emelése jelentősen csökkentette a halálos kimenetelű közlekedési balesetek számát. A
szabályozások megalkotása önmagában azonban a balesetek számának mérsékléséhez távolról sem elegendő. A
szabályok betartatása, a szabálysértés kellő szigorú szankcionálása legalább ugyanolyan fontosságú.
141
epidemiológiája
A baleseti halálozások közül minden hetedik-nyolcadik ittas vezető által elkövetett szabálysértés
következménye, ami felhívja a figyelmet az alkoholfogyasztás kontrollálásának jelentőségére ezen a területen is.
10. Öngyilkosság (bno-10: x60-x84)

Az öngyilkosság okozta halálozás a BNO szerint a balesetek, mérgezések, erőszak okozta halálozással együtt az
ún. külső okok okozta halálozás kategóriájába tartozik, míg bizonyos statisztikai elemzések a mentális
betegségek okozta halálozások között tárgyalják. Az öngyilkosság okozta halálozás besorolásának jogossága a
külső okok okozta halálozások közé nem vitatható, míg a mentális betegségek okozta halálozások közötti
megjelenítés csak erős fenntartásokkal fogadható el. Számos elemzés mutat rá, a depresszió és az öngyilkossági
magatartás szoros összefüggésére, s tény, hogy a depresszió tünetei (ezek közül is az agitáltság) az
öngyilkossági magatartás legfontosabb előrejelzői. Ugyanakkor, átlagosan az öngyilkosság okozta halálozások
kb. 60%-ának hátterében tárható fel depresszió vagy skizofrénia. Fentieken túl az öngyilkosság
epidemiológiájának elkülönített tárgyalását az is indokolja, hogy – bár az elmúlt két évtizedben csökkenő
tendenciát mutat – a magyar lakosság öngyilkosság okozta korai halálozása tradicionálisan magas.
10.1. Epiodemiológiai helyzet

Magyarországon a halállal végződő öngyilkosság gyakorisága az elmúlt századokban (és a XX. század második
felében is) a legmagasabbak közé tartozott nemcsak európai, hanem világviszonylatban is. Korcsoportos
bontásban – a 25–64 éves nők öngyilkosság okozta halálozásán kívül – a hazai öngyilkossági mutatók jóval
magasabbak az EU15 -ben legkedvezőtlenebb helyzetű országok mutatóinál is (III-22.ábra). Az utóbbi két
évtizedben észlelhető csökkenő trendek következtében 2008-ban a 25-64 éves korcsoportban a férfiak
öngyilkosság miatti halálozása közel 50%-al alacsonyabb volt, mint 1980-ban, míg a nők halálozása a
harmadára csökkent. Ezekben az évtizedekben azonban az Unió országaiban is csökkent az öngyilkosság, így az
EU15 átlaggal szemben csak mérsékelten csökkentek a magyar relatív halálozási kockázat mutatók (III-
14.táblázat). Különösen figyelmet érdemel, hogy a 65 éves és idősebb magyar lakosság öngyilkosság okozta
halálozása is két és fél-háromszorosa az EU15átlagnak, ami megoldatlan szociálgerontológiai problémákra utal.
ýMozgó átlagolás (3 év); Luxemburg és Írország adatai nélkül
5.14. táblázat - III-14. táblázat A halálos kimenetelű öngyilkosság relatív kockázata kor
és nem szerint Magyarországon az EU15 átlaggal szemben (1970–2008)
Év 25–64 éves 65 éves és idősebb
142
epidemiológiája
férfiak nők férfiak nők
1970 2,83 1,88 2,58 3,12
1980 3,79 3,23 3,60 4,05
1990 3,49 2,67 3,29 3,43
2000 3,28 2,17 3,00 3,68
2002 2,86 2,02 2,93 2,35
2003 2,84 1,84 2,87 2,88
2004 2,78 2,06 2,79 2,51
2005 2,87 1,89 2,69 2,45
2006 2,69 2,08 2,48 2,53
2007 2,73 1,86 2,78 2,76
2008 2,69 1,91 2,90 2,52
*SHA (Magyarország, adott korúak) / SHA (EU15 átlag, ugyanazon korúak)
Az öngyilkosság miatti halálozásban tradicionális az országon belüli halálozási különbségek alakulása is (III-
23.ábra). A 25–64 éves férfiak öngyilkosság miatt bekövetkezett halálozása az 1990-es, 2000-es években, így
2009-ben is a Dél- és Észak-Alföldi Régiók megyéiben az országos átlagot erősen szignifikánsan (P < 0,001)
meghaladta, legalább 34%-kal. Hasonló homogenitást mutatnak a férfiak és a nők esetében is a nyugat-dunántúli
megyék mutatói, kedvező irányban eltérve az országos átlagtól, esetenként akár 60%-kal is. Az öngyilkosság
területi – országok közötti, ill. országon belüli – különbségeinek vizsgálata számos epidemiológiai elemzés
tárgya, értékelésük azonban komplex megközelítést igényel.
143
epidemiológiája
III-23. ábra A 25–64 éves férfiak és nők öngyilkosság miatt bekövetkezett halálozásának eltérései az országos
átlagtól megyék szerint Magyarországon (2009)

Ismert, hogy bizonyos neurotranszmitter-metabolitok liquorszintje és az öngyilkosság rizikója között már az
1980-as években végzett kutatások szoros összefüggést tártak fel. Egyértelmű összefüggés volt kimutatható
pszichiátriai páciensek körében a szerotonin 5-hidroxyindol-ecetsav (5-HIAA) metabolitjának alacsony
liquorszintje és az öngyilkossági próbálkozások és befejezett öngyilkosságok magas incidenciája között. Az
utóbbi időben kimutatásra került, hogy nem csak az 5-HIAA-szint csökkenése, de a preszinaptikus 5-
144
epidemiológiája
hydroxitriptamin (5-HT) receptordenzitás-csökkenés, valamint a posztszinaptikus 5-HT receptordenzitás-

növekedés szintén az öngyilkossági veszélyeztetettség indikátora lehet. Genetikai vizsgálatok arra utalnak, hogy
ezen neurokémiai abnormalitások mögött az 5-HT-metabolizmusban involvált enzimeket kódoló gének
polimorfizmusai, ill. mutációi állnak. Vélhetően az öngyilkossági magatartás családi halmozódása is –
legalábbis részben – a hajlam genetikai meghatározottságára utal.
10.2.2. Mentális betegségek

Bár az az általános laikus vélekedés, miszerint az öngyilkosság alapvetően krónikus vagy akut elmezavar miatt
következik be, nem fogadható el, kétségtelen, hogy az elmebetegségek – ezek között is elsősorban a depresszió
– a rizikótényezők között vezető szerepet foglalnak el. Eset-kontroll tanulmányok és kohorszvizsgálatok
egyértelműen igazolják, hogy pszichiátriai betegségek fennállása az öngyilkosság rizikóját nagymértékben
növeli, bár a kapcsolat erősségét leíró tanulmányok az elmebetegségek eltérő mértékű súlyáról számolnak be.
Különböző korcsoportokban az öngyilkosságok 50–80%-ának hátterében véleményeznek elmebetegséget, ill.
viselkedési zavart.

Az öngyilkosság okozta halálozás a 15 év feletti korcsoportokban jelentős súllyal szerepel a halálozási
statisztikákban, de legmagasabb értéket a 65-X éves korcsoportban mutat. Gyakorisága a férfiak körében
általában három-négyszer magasabb, mint a nők körében, valamennyi kor és etnikai csoportban. Férfiak körében
az öngyilkosság elkövetésének legjellemzőbb formája a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosság, míg nők körében a
gyógyszer-túladagolás vezet nemcsak a befejezett öngyilkosságok, de az öngyilkossági próbálkozások
vonatkozásában is. Az öngyilkossági próbálkozások és a befejezett öngyilkosságok aránya megbízhatóan nem
számolható, közelítő becslések szerint egy öngyilkosság okozta halálozásra kb. 25 öngyilkossági kísérlet esik
(az arány férfiak esetében ennél alacsonyabb, míg nők és homoszexuális férfiak esetében ennél magasabb). Bár
számos olyan tanulmány került közlésre, melyek közvetlen vagy közvetett módon az öngyilkossági hajlam és az
etnikai hovatartozás lazább vagy szorosabb összefüggésére utalnak, az „öngyilkos nemzetek” teória ma már
egyre kevésbé látszik fenntarthatónak. A magyar lakosság öngyilkosság okozta halálozásának területi eloszlása
is az öngyilkos magatartás társadalmi-gazdasági meghatározottságára utal.
10.2.4. Perinatális komplikációk

Már az 1980-as évek közepén kimutatásra került, hogy az öngyilkosság gyakoribb azok körében, akik születése
kapcsán komplikációk (ezek közül is kiemelten a központi idegrendszer későbbi fejlődésére hatással lévő
patofiziológiás történések) léptek fel.
10.2.5. Szociális helyzet

Az öngyilkosság és a szociális helyzet összefüggésével kapcsolatos tanulmányok ellentmondásos
következtetésekre jutnak. Tanulmányok számolnak be az egzisztenciális bizonytalanságot okozó, kedvezőtlen
szociális helyzet és a magasabb öngyilkosság okozta halálozási gyakoriság összefüggéséről, de ennek
ellentmondó közlések is megjelentek. Az Amerikai Egyesült Államok fekete lakossága esetében a kedvezőbb
szociális helyzetű csoportok jellemzőjeként írtak le magasabb öngyilkosság okozta halálozást. Tanulmányok
arra is fölhívják a figyelmet, hogy azokban a családokban, ahol lőfegyvereket birtokolnak, lényegesen nagyobb
az öngyilkossági próbálkozások és befejezett öngyilkosságok gyakorisága, mint az általános populációban, s a
fegyver-birtoklás a viszonylag kedvező szociális helyzetű lakossági rétegek jellemzője.
A magyarországi öngyilkosság okozta halálozás mutatóinál is lényegesen kedvezőtlenebbek egyes szovjet

utódállamok (különösen Litvánia, Oroszország, Fehér-Oroszország, Kazahsztán) mutatói, s ezekben az
országokban az öngyilkosság halmozódását egyértelműen a szociálisan kedvezőtlen helyzetben lévő, kevésbé
iskolázottak, igen gyakran munkanélküliek körében észlelik. Egy 1995-ben végzett magyarországi felmérés
szerint az öngyilkossági magatartás tekintetében a legfontosabb szociális tényezőnek a munkanélküliség
bizonyult. A felmérés adatai szerint a munkanélküliek közel 40%-ának vannak öngyilkossági gondolatai, s több
mint 7%-uk orvosi beavatkozást igénylő öngyilkossági kísérletet tesz (a vállalkozói csoporton belül ez az arány
13,4%, ill. 1,2%). A munkanélküliek körében találták legmagasabbnak az ismétlődő öngyilkossági kísérletek
gyakoriságát is.
10.2.6. Családi háttér
145
epidemiológiája
A társas támogatottság elégtelen volta és az öngyilkossági magatartás között számos tanulmány tárt fel
összefüggést, bár ez az összefüggés nem bizonyult különösebben erősnek, sem a házastársak közötti
diszharmónia, sem pedig a problémás szülő-gyermek viszony kapcsán. Ugyanakkor, a szülő és gyermek közötti
hiányos kommunikációt más tanulmányok az öngyilkossági kísérletek hátterében viszonylag nagy gyakoriságú
okként említik. Az öngyilkosságot megkísérlők és elkövetők esetében az is gyakran feltárható, hogy mintaként
vagy legalábbis ösztönző erőként, valamelyik közeli családtag vagy barát korábbi cselekedete szolgált. A családi
élet negatív eseményeinek (szeretett hozzátartozó halála, válás stb.) hatását gyakran egyéb élethelyzetek (pl.
munkanélkülivé válás, súlyos egészségromlás) súlyosbítják.
10.2.7. Mértéktelen alkoholfogyasztás

A mentális betegségek és magatartási zavarok közül, a depressziót követően az alkoholbetegség (alkoholizmus)
mutatja az öngyilkossággal a legerősebb összefüggést. A fiatal korban elkövetett öngyilkosságok 2/3-ában akut
alkoholabúzus, míg a felnőttkori öngyilkosságok kb. 30%-ában alkoholbetegség mutatható ki. Számos vizsgálat
erős összefüggést igazolt az alkoholizmus mértéke és az öngyilkosság gyakorisága között. Ezen vizsgálatok
kritikájaként említendő, hogy a vizsgálatok célcsoportjai igen gyakran hospitalizált vagy gondozás alatt álló
alkoholbetegek, így ezek az eredmények az alkoholizmus mértéke és az öngyilkosság rizikója közötti
összefüggés vonatkozásában csak erős fenntartásokkal általánosíthatók.
10.2.8. Magatartási tényezők

A magatartási tényezők jelentős szerepével hozzák összefüggésbe az öngyilkossági kísérletek gyakori imitatív
jellegét, ill. esetenként az öngyilkossági kísérletek „járványszerű” halmozódását. Számos közlés jelent meg
arról, hogy egy öngyilkossági történetet feldolgozó film bemutatását, vagy öngyilkosságról szóló híradásokat
követően az öngyilkosság gyakorisága emelkedik. Klasszikus honi példa a Seres Rezső „Szomorú vasárnap” c.
dalával összefüggésbe hozott öngyilkosságok magas száma. Számos esetben az elkövetés módja is mintául
szolgál. A személyiségi jegyeket is gyakran interpretálják tanulmányok az öngyilkossági hajlam indikátoraként,
kiemelve az agresszív/impulzív magatartás prediktív értékét.

Az öngyilkosság megelőzése területén az elsődleges, másodlagos és harmadlagos megelőzés nehezen
alkalmazható kategóriák, ill. ezek határai eléggé összemosódnak. Általában a preventív intervenciók öt stratégiai
csoportját különítik el.
Az első csoportba azok az intervenciók tartoznak, melyek a szakemberképzésre összpontosítanak, annak

érdekében, hogy az öngyilkos magatartásforma jeleit korán felismerjék. E területen a szakirodalom
hangsúlyozza az alapellátásban dolgozó orvosok és a szociális munkások képzésének jelentőségét. A prevenció
első lépésének az öngyilkosságra hajlamosító rizikótényezők – melyeket az alábbiakban foglalunk össze –,
azonosítása tekinthető.
•Korábbi öngyilkossági kísérlet(ek)
•Mentális betegség, különösen depresszió, fennállása
•Alkohol- és/vagy droghasználat
•Öngyilkosság korábbi előfordulása a családban
•Gyermekkori nevelési problémák
•A reménytelenség érzése
•Impulzív vagy agresszív magatartási jegyek
•Korlátozottság a pszichiátriai ellátás igénybevételében
•Az egyént ért súlyos (társas kapcsolati, szociális, egzisztenciális és/vagy financiális) veszteségek
•Súlyos betegség
•Öngyilkosságra alkalmas eszköz(ök) könnyű elérhetősége
146
epidemiológiája
•Elzárkózás a segítségkérés, ill. segítségnyújtás elől
•Kulturális vagy vallási tévhitek
•Az egyén környezetében bekövetkezett, ill. halmozódó öngyilkosság
•Zárkózottság, kiközösítettség érzése
A prevenciós intervenciók második csoportját az a stratégiai közelítés jellemzi, ami az azonosított rizikó
faktorok kiiktatására, lehetőség szerint eliminációjára összpontosít. Tág értelemben ide tartozik az
alkoholfogyasztás mérséklésére irányuló programok széles skálája.
A prevenciós stratégia harmadik vonulata a lakosság egészségfejlesztésére összpontosít, ezen belül is a mentális
egészségfejlesztés lehetőségeinek megismertetésére, az egyéni problémakezelő képesség fejlesztésére.
Az öngyilkosság megelőzését célzó prevenciós stratégia negyedik vonulata közvetlen segítségnyújtást jelent,
jellemzően segélyvonalak és krízisambulanciák működtetése által.
S végül ötödikként, fontos stratégiai koncepció az öngyilkosság elkövetésére használható eszközök távoltartása
a veszélyeztetett egyénektől. Ez a stratégia arra a hipotézisre épít, hogy kisebb a valószínűsége az öngyilkosság
tényleges elkövetésének, hogyha az erre késztetést érző egyénnek számottevő erőfeszítéseket kell tenni annak
érdekében, hogy szándékát végrehajtsa. E stratégia munkahipotézisének helytálló volta aligha vitatható, hisz
tény, hogy az USA-ban a férfiak döntő többsége az öngyilkosságot lőfegyverrel követi el, s az elkövetők
impulzív személyiségük kontrollálására alapvetően képtelen vagy csak korlátozottan képes egyének.
Általában elmondhatjuk, hogy az öngyilkosság gyakoriságának mérséklése össztársadalmi feladat, mely a

szociális támogatás rendszerének fejlesztésével, a mentális egészségfejlesztés hálózatának működtetésével, a
legveszélyeztetettebb egyének korszerű egészségügyi ellátásával és gondozásával valósítható meg.
11. A genetikai/genomikai kutatások eredményeinek

hasznosítása a népegészségügyi gyakorlatban
Az elmúlt évtizedekben a betegségek keletkezésével, progressziójával (általában meghatározottságával)
kapcsolatos genetikai ismeretek exponenciális halmozódása napjainkban egyre sürgetőbbé és egyre
meglapozottabbá teszi a genetikai ismeretek népegészségügyi hasznosításának igényét. Ismert ma már,
hogynemcsak ritka, jellemzően veleszületett, betegségek esetében kell a genetikai eltérések/defektusok kóroki
szerepével számolnunk, de az igen magas incidenciával és prevalenciával jellemezhető klasszikus
népbetegségek (szív-érrendszeri, daganatos, anyagcsere stb.) esetében is. Utóbbiak jellemzően nem monogénes
kórképek, hanem genetikai tényezők együttese játszik a fogékonyság (ill. veszélyeztetettség) meghatározásában
fontos szerepet.
Ismert, hogy a népegészségügy célja a lakosság egészségi állapotának javítása, a betegségek megelőzése. Az
alapvető kérdés tehát az, hogy a genetikai/genomikai kutatások eredményei miként hasznosíthatók a betegség-
megelőzést célzó, jellemzően populációs szintű preventív intervenció elméleti megalapozásában.
Tradicionális értelmezésben a prevenció három szintje különböztethető meg: primer (a megbetegedés veszélyét
jelentő tényezők kiiktatása), szekunder (a betegségek korai felismerésével – mely jellemzően szűrővizsgálattal
lehetséges – a gyógyulás esélyének növelése, ill. a betegségek okozta halálozás mértékének csökkentése) és
tercier (a betegségek progressziójának gátlása, a maradandó egészségkárosodás mértékének csökkentése,
gyakran a rehabilitáció eszköztárával). A genetikai prediszpozició, ill. veszélyeztetettség kimutatása, ill. az erre
épülő intézkedés mint preventív célzatú gyakorlat besorolására a prevenció szintjeinek fenti, hagyományos
klasszifikációja nem, ill. nehezen alkalmazható. A genetikai hajlam kimutatása nem tekinthető primer
prevenciós intézkedés megalapozásának, hisz a rizikótényező nem iktatható ki, de nem tekinthető szekunder
prevenciós ténykedésnek sem, hisz nem a betegség korai felismerését, hanem az iránta fennálló fogékonyság
kimutatását célozza. Elfogadhatjuk, hogy a genetikai veszélyeztetettség kimutatása a krónikus nem fertőző
népbetegségek kapcsán a primer és szekunder prevenció határterületén elhelyezhető – Juengst (1995) javaslata
és meghatározása alapján – fenotípus-prevenció megvalósulását, ill. megvalósítását célozza, azaz a
megbetegedés kialakulásának megakadályozását a veszélyeztetettséget jelentő genotípusú egyének (magas
rizikójú csoportok) esetében.
147
epidemiológiája
A genomikai kutatások eredményeinek népegészségügyi hasznosítása a közeljövő feladata, melynek kapcsán

eldöntendő, hogy az információk milyen népegészségügyi relevanciával bírnak, s a népegészségügyi
intervenciók szintjén miként kerülhetnek hasznosításra.
1.A fő feladat annak becslése, hogy a kérdéses (felfedezett) gén variáns populációs szinten milyen mértékben
befolyásolhatja az egészségi állapotot. Erre a kérdésre nincs általános válasz, hisz az egyes etnikai, geográfiai,
kulturális, ill. egyéb szempontok szerint elkülönülő, ill. elkülöníthető közösségek esetében nemcsak a
hajlamosító génvariáns prevalenciája variálódhat igen széles határok között, de azok penetranciája is, hisz
kifejeződésük széles értelemben vett környezeti hatások (táplálkozási szokások, egyéb életmódtényezők,
kulturális hagyományok, környezeti expoziciók stb.) függvénye. Ezért alapvető népegészségügyi feladat egy
adott közösség (ország lakossága, etnikai csoportjai) esetében a kérdéses allél, ill. genotípus frekvenciájának
megállapítása, s a genotípus-fenotípus-betegség asszociáció mértékének tisztázása. Utóbbi kérdés
megválaszolása lényegében annak becslését jelenti, hogy milyen mértékű megbetegedés rizikó társítható egy
adott allélhoz egy-egy közösség esetében.
2.Tisztázandó továbbá, hogy az adott génhiba, ill. -variáns kimutatására rendelkezésre álló teszt
népegészségügyi vizsgálatokban (pl. szűrővizsgálatokban) hasznosítható-e. E problémakör vizsgálata messze
túlmutat a laboratóriumi minőségbiztosítás kérdéskörén: azaz nem elégséges a módszer megfelelő szintű
specifitásának, validitásának, szenzitivitásának, reprodukálhatósának bizonyítása, de meggyőzően igazolni kell
azt is, hogy az vizsgálatba vonandó egyének számára könnyen elfogadható, s nem utolsósorban azt, hogy a
genetikai módszerekre épített, tömeges vizsgálatok lehetősége financiális megfontolások alapján is elképzelhető.
3.Ha a fenti kérdésekre kapott válaszok a hasznosítás lehetőségét felvetik is, a népegészségügyi tevékenység, ill.
szűrővizsgálatok sajátos szempontrendszere alapján további kérdések vetődnek fel. Ezek közül kettő kiemelésre
érdemes: a.) Van-e igazolható egészségnyereség a vizsgálatok elvégzésének köszönhetően, azaz a
veszélyeztetettség kimutatása esetén van-e lehetőség preventív intézkedésre. b.) A vizsgálatok
költséghatékonysági mutatói alapján milyen szintű kiterjesztés engedhető meg, ill. milyen szűrővizsgálati
protokoll alkalmazása lehetséges.
4.A népegészségügyi tevékenység és szolgáltatások rendszerében a kommunikáció alapvető funkció. Az

egészségpolitikai döntéshozók (köztük a népegészségügyi ellátás finanszírozóinak) tájékoztatása és meggyőzése
mellett a vizsgálatok potenciális érintettjeinek meggyőzése is kiemelten fontos. Az egyén önrendelkezési
jogának tiszteletben tartása szükségessé teszi annak mérlegelését is, hogy a lakosság jelentős hányada nem
óhajtja tudni, hogy esetében fennáll-e bármiféle genetikai veszélyeztetettség.
5.Kritikus, a népegészségügyi gyakorlatban is hangsúlyos kérdés, hogy kellő mértékben megvalósítható-e az

érintett egyén, ill. közösségek jogivédelme a stigmatizációval és a diszkriminációval szemben. Ez nem pusztán a
személyes adatok védelmét jelenti, de olyan törvénykezési gyakorlatot, amely az érintettek előnytelen
megkülönböztetését minden vonatkozásban (a foglalkoztatás és egészségbiztosítás esetén hangsúlyozottan)
gátolja.
Fenti megfontolások alapján érthető, hogy jelenleg a genetikai/genomikai ismeretek népegészségügyi

hasznosításának lehetőségei még korlátozottak. Az ismeretek hasznosításának korlátjai közül érdemes kiemelni,
hogy
1.a népegészségügyi hasznosításhoz elengedhetetlen genetikai epidemiológiai tanulmányok a potenciálisan

érintett közösségek csak igen szűk körében kerültek elvégzésre és a rendelkezésre álló tesztmódszerek
evaluálása népegészségügyi hasznosíthatóság szempontjából nem, vagy alig, történt meg,
2.a jelenleg alkalmazott módszerek jellemzően költségigényesek (diagnosztikum és instrumentalizáció

vonatkozásában egyaránt), emellett nem igazán kedvezőek költség-hatékonysági mutatóik sem (azaz drágán, a
közvetlen hasznosíthatóság szempontjából viszonylag csekély információhoz jutunk),
3.az azonosított veszélyeztetettségi állapotok csak igen szűk körében van lehetőség érdemi preventív
intézkedésekre, s esetenként ezek elfogadhatósága az egyén szempontjából kérdéses (l. prevenciós célzatú
mastectomia, oophorectomia, colectomia),
4.a genetikai alapú szűrővizsgálatokhoz, ill. azok céljainak és eredményeinek kommunikálásához a

népegészségügy területén a humán erőforrás nem biztosított,
5.hiányzik, ill. korlátozott a szabályozottságot biztosító törvényi háttér.
148
epidemiológiája
Fentiek értelmében nem meglepő, hogy genetikai/genomikai alapú populációs szintű szűrővizsgálatokra és az
ezek eredményeire épített preventív intervenciókra csak sporadikus példák említhetők, jellemzően a daganatos
betegségek okozta halálozás csökkentésére törekedve.
1.A daganatos betegségekkel szembeni veszélyeztetettség kimutatására
A.askenázi zsidó közösségek esetében az emlőrákhajlam azonosítására működnek szűrőprogramok. Erre –

többek között – az ad lehetőséget, hogy a populációban a hibás gén mutációinak jelentős része a BRCA1/2
gének lehetséges mutációi közül három mutáció valamelyike (azaz módszertanilag jól fogható), és ezek
előfordulási gyakorisága és penetrancája magas, ill. igen magas (a génhordozók aránya elérheti a 2,6%-ot és 84-
85% valószínűséggel következik be a hordozó egyén megbetegedése teljes élettartama alatt). E három mutációra
végzett populációs alapú szűrés költség-hatékonyságát vizsgálva csekély a valószínűsége annak, hogy a szűrési
módszer alacsonyabb prevalenciával jellemezhető közösségekre is kiterjesztésre kerül. Bár a túlélési elemzés
szignifikáns esélynövekedést igazol, egy megmentett életév költsége – a protokoll függvényében –
meghaladhatja a 130 000 US dollárt is. A populációs alapú szűrés költséghatékonysága jellemzően elmarad a
csak magas rizikójú egyénekre kiterjesztett szűrővizsgálatok költség-hatékonyságától, melyre számos példát
találni.
B.A vastagbélrákra hajlamosító gének kimutatására a gyakorlatban szintén a magas rizikójú egyének/családok
esetében kerül sor általában, s költség-hatékonyság tekintetében is kedvező eredményekről számolnak be.
Sajnálatos, hogy a daganatos betegségekkel szembeni fogékonyság esetében nemcsak a szűrővizsgálatok, de a

prevenció lehetőségei is erősen korlátozottak. Lehetőség van:
–a hagyományos daganatszűrések speciális alkalmazására, ami egyrészt a szűrővizsgálatok gyakoriságának

növelését, a kortartomány kiszélesítését (jellemzően a rendszeres szűrések kezdő időpontjának előrehozását),
továbbá nem hagyományos szűrési tesztek bevezetését jelenti (Az NIH Cancer Genetics Studies Consortium
ajánlására a BRCA1/2 mutáns gén-hordozók esetében az évenkénti mammográfiás szűrést már 25 éves kortól
végzik, s – az ováriumcarcinoma kialakulása szempontjából is fennálló veszélyeztetettség miatt – kiegészítik
kismedencei ultrahang vizsgálattal. Az American Cancer Society ajánlása szerint vastagbélrákra prediszponáló
HNPCC génhordozók esetében a szokásos FOBT-alapú szűrővizsgálatok helyett 21 éves kortól évenkénti
colonoscopiás vizsgálat alkalmazása indokolt.)
–profilaktikus sebészeti beavatkozásokra (bilaterális mastectomia, oophorectomia emlőrák genetikai hajlam és

colectomia FAP gén hordozók esetén), de ezek elfogadhatósága erősen vitatott
–az örökletes daganatos kórképek manifesztációjának megelőzésére a kemoprevenció lehetősége is felmerül. Az

emlőrákra hajlamosító major gén hordozók esetében a szelektív ösztrogén receptor modulátorok (pl. tamoxifen)
alkalmazását illetően nincs egységes álláspont, nemcsak az eredményességet illetően, de a nem kívánatos
mellékhatások miatt sem.
–könnyen indokolható az életmód tényezők befolyásolásával elérhető rizikócsökkentés szükségessége. A zsír-

szegény diéta, a zöldség és gyümölcs fogyasztás és a fizikai aktivitás növelése az emlőrák rizikót a génhordozók
esetében is csökkenteni látszik. A dohányzás tiltása emlőrákra és vastagbélrákra hajlamos génhordozók
esetében, a dohányzás jelentős rizikónövelő szerepe miatt, különösen indokolt.
A genetikai kockázatbecslés jelentősége ma sem lebecsülendő, de korlátai könnyen beláthatók. A

biotechnológia, bioinformatika és a diagnosztika fejlődésétől e területen is egyértelmű fejlődés, sőt bizonyos
vonatkozásban áttörés várható. A microarray technikai rohamos fejlődésének köszönhetően ma már
kereskedelmi forgalomban vannak azok a chipek, melyek használatával számos daganattípus (pl. emlőrák,
prosztatarák) vonatkozásában az egyéni fogékonyság tesztelhető, de nem kell sokat várnunk azokra a chipekre
melyek komplex rizikóbecslést tesznek lehetővé, nemcsak a daganatos betegségekre, de a nem fertőző
népbetegségek széles skálájára is kiterjesztve a szűrést. Megjelentek az elemző programok előfutárai is, jelezve
e területen a fejlődés irányát. A modern diagnosztika és bioinformatika eredményeinek konstruktív fogadása és
alkalmazása az elkövetkező évtized(ek)ben a modern gyógyító-megelőző tevékenység iránt elkötelezett
szakemberek számára is óriási kihívást fog jelenteni.
149
6. fejezet - IV. A fertőző betegségek
epidemiológiája
A védőoltások kiterjedt alkalmazása, a népegészségügyi helyzet és az életszínvonal javulása következtében az
utóbbi évszázad során jelentős előrelépések történtek a fertőző betegségek leküzdésében. A klasszikus fertőző
betegségek egy részét sikerült visszaszorítani (a fertőző betegségek elleni küzdelem legnagyobb sikere a
himlőeradicatio, 1979). A WHO által irányított tevékenység eredményeképpen 2002-re poliomyelitis-mentessé
vált Európa és így Magyarország is. Kedvező, hogy hazánkban 2000 óta nem volt anthrax; kanyaró, typhus
abdominális és paratyphus csak importált esetként, cholera és diphtheria pedig még behurcolt esetként sem
fordult elő az utóbbi években. A világszerte fokozódó problémát jelentő HIV-fertőzés, illetve az AIDS-
pandémia hazánkat kevéssé érintette ez idáig. A klasszikus fertőző betegségek egy részénél (pl. malária) ma is
fennáll a behurcolás veszélye a fejlődő országokból. A légi utazás általánossá válása következtében már
eltűntnek hitt, de távoli földrészeken még előforduló betegségek is veszéllyel fenyegetnek. E veszély nagyságát
fokozza a fejlődő országokból a fejlett országokba való bevándorlás napjainkban egyre növekvő mértéke. Új
fertőző kórformák is jelentkezhetnek, melyre jó példa a 2003 első felében, számos országban megjelent, letális
kimenetelt is okozó SARS-járvány, vagy a Délkelet-Ázsiából – 2003 decemberében – elindult A/H5N1
madárinfluenza-járvány, továbbá a 2009-ben azonosított, új pandémiás potenciállal rendelkező influenza
A(H1N1)v vírus okozta megbetegedések is. A madárinfluenza alapvetően a szárnyasok betegsége, de időnként a
sertéseket, valamint különleges körülmények között az embert is megfertőzheti. A madárinfluenza-vírus
nagymértékben fajspecifikus ugyan, de fennáll annak a lehetősége, hogy ha a madárinfluenza vírusa
genetikailag módosul, akkor kialakul egy olyan változata, amely már emberről emberre is képes terjedni. A
fentiek mellett az antibiotikumok helytelen használata következtében kialakuló multirezisztens kórokozók
jelentenek egyre nagyobb járványügyi veszélyt Európában.
Magyarország járványügyi helyzete a fejlett országokra jellemző sajátosságokat mutatja (IV-1. táblázat).
6.1. táblázat - IV-1. táblázat Bejelentett fertőző megbetegedések száma

Magyarországon, 1970–2009. évben
Betegség 1970 1980 1990 2000 2005 2009
Aerogén betegségek
Diphteria 2 6 1 – – –
Pertussis 355 22 12 1 22 33
Scarlatina 5 871 15 337 4 394 5 702 3 543 2 356
Legionellosis .. .. .. 42 13 66
Tuberculosis 9 914 5 412 3 588 3 598 2 024 1 448
Meningitis .. .. .. 316 220 208

purulenta
Meningitis 95 103 34 98 32 39
epidemica
Haemophilus .. .. .. .. 2 3
meningitis
Pneumococcu .. .. .. .. 60 49
s meningitis
150
IV. A fertőző betegségek
epidemiológiája
Meningitis .. .. .. .. 126 117

purulenta
k.m.n.
Meningitis 516 331 134 197 69 56

serosa
Morbilli 7 472 1 198 29 1 2 1
Rubeola .. 6 128 4 961 107 32 –
Parotitis .. 46 034 21 335 223 72 5

epidemica
Varicella .. .. .. 43 728 52 608 40 460
Mononucleosi 431 541 925 1 429 1 199 1 202

s infectiosa
Enterális betegségek
Typhus 207 21 – 1 3 –
abdominalis
Paratyphus 20 1 – 1 – –
Dysenteria 7 628 4 619 1 520 520 109 66
Shigellosis .. .. 1 438 440 85 42
Amoebiasis .. .. 82 80 21 24
Dysenteria .. .. .. .. 3 –
k.m.n.
Dyspepsia coli 2 124 577 349 174 71 4
Egyéb E. coli .. .. .. 131 78 9

által okozott
mb.
Yersiniosis .. .. .. 102 41 51
Campylobacte .. .. .. 8 644 8 293 6 583

riosis
Salmonellosis 2 869 7 181 11 392 11 507 8 157 6 029
Enteritis .. .. .. 35 080 36 961 29 878

infectiosa
Poliomyelitis 2 1 3 – – –
anterior acuta
151
epidemiológiája
Haematogen és lymphogen betegségek
Lyme-kór .. .. .. 1 106 1 433 1 738
Malária 8 6 17 14 4 8
Vírushepatitisek
Hepatitis 8 672 4 003 2 466 773 481 250

infectiosa
Hepatitis A .. .. .. .. 279 107
Hepatitis B .. .. .. .. 119 66
Hepatitis C .. .. .. .. 22 31
Hepatitis E .. .. .. .. .. 37
Hepatitis .. .. .. .. 61 9
infectiosa
k.m.n.
Kültakarón keresztül terjedő betegségek
Tetanus 78 48 25 10 3 6
Ancylostomia .. .. .. – – –
sis
Strongyloidosi .. .. .. 5 4 –
s
Szexuális úton terjedő fertőző betegségek
Syphilis 979 521 124 365 545 490
Gonorrhoea 11 990 11 569 4 862 1 183 851 872
AIDS .. .. .. 27 33 23
Zoonózisok
Leptospirosis 110 42 44 90 32 9
Brucellosis 113 20 3 1 1 –
Tularaemia 36 26 59 69 87 38
Anthrax 5 – – 2 – –
Listeriosis .. .. .. 4 10 16
Q-láz .. .. 8 – 13 19
152
epidemiológiája
Ornithosis .. .. 1 5 140 22
Toxoplasmosi – 109 166 292 115 102

s
Kullancs- .. .. 229 46 53 70
encephalitis
Nyugat-nílusi .. .. .. .. .. 7
láz
Vírusus .. .. .. 9 6 12
haemorrhagiás
láz
Taeniasis 66 61 11 6 1 5
Echinococcosi 1 14 9 13 5 8
s
Trichinellosis 1 65 1 3 – 9
Fertőző spongiform encephalopathiák
Creutzfeldt- .. .. .. .. 12 15
Jacob-
betegség
– nem volt bejelentett eset
.. nincs adat (nem tartozott a bejelentendő betegségek közé)
k.m.n. – külön megnevezés nélkül
Magyarországon gyakoriak egyes enteralis betegségek (salmonellosis, campylobacteriosis stb.), valamint a

védőoltással nem megelőzhető légúti betegségek (scarlatina, varicella stb.). Kedvezőtlen, hogy a jellemzően
még oltatlan – 0–2 hónapos – csecsemők mellett, a náluk idősebbek körében is megfigyelhető a pertussisos
esetek növekvő száma, az utóbbiak visszaszorítása érdekében 2009 óta 11 éves korban nem csak a diphtheria és
a tetanus, hanem a pertussis ellen is történik újraoltás. Hazánkban is megjelentek a prionbetegségek, valamint
számolnunk kell a szomszédos országok járványügyi helyzetében bekövetkező változásokkal is, a fertőző
betegségek importjának növekvő kockázatával.
Speciális járványügyi kérdésként merül fel a bioterrorizmus lehetősége, amely jelentős létszámú lakosságot
veszélyeztethet magas kontagiozitású és igen magas letalitású betegséget – anthrax, pestis, himlő, egyes
haemorrhagiás lázak – kiváltó kórokozók által.
Összességében megállapítható, hogy az elért eredmények ellenére még jelentős, új vagy újra felmerülő feladatok
állnak a járványügy területén dolgozó szakemberek előtt.
1. Általános járványtan
Az általános járványtan a fertőző betegségek közös epidemiológiai sajátosságaival foglalkozik. Kutatja és
elemzi a járványfolyamatok okait, a terjedés módját, a betegség lefolyását és megszűnését befolyásoló
tényezőket, és ezen ismeretek alapján meghatározza a fertőző betegségek, a járványok megelőzésének,
leküzdésének lehetőségeit.
153
epidemiológiája
Fertőző betegséget egy fertőző ágens – vírus, rickettsia, baktérium, gomba, protozoon, parazita – vagy annak
valamely terméke (pl. exotoxin), valamint prionok (nukleinsavat nem tartalmazó fehérjék) hoznak létre. A
fertőző betegségek emberről emberre, állatról emberre és állatról állatra képesek terjedni.
A fertőző betegségek több fázisban zajlanak. Az infekció és a tünetek megjelenése közötti lappangási idő
(inkubáció) az egyes betegségekre jellemző hosszúságú. Ez alatt a kórokozók elszaporodnak az egyén
szervezetében és/vagy elkezdődik az általuk termelt, a kóros folyamatban szerepet játszó toxin(ok) és egyéb
anyag(ok) termelődése, felszívódása. A betegségek egy részében a fertőződött egyén már a lappangási idő alatt
üríteni kezdi a kórokozót. A prodromalis szakaszban először többnyire általános (pl. láz), majd specifikus, az
adott kórformára jellemző klinikai tünetek jelennek meg. A rekonvaleszcencia során a tünetek fokozatosan
mérséklődnek, és kedvező esetben bekövetkezik a teljes gyógyulás. A betegek egy részénél azonban
szövődmények alakulhatnak ki, illetve a folyamat krónikus formába mehet át. Az adott kórformára jellemző
gyakorisággal halálos kimenetelű esetek is előfordulhatnak.
A fertőzést követően a betegség lefolyása különböző lehet. Az esetek többségében a megbetegedés jellemző
tünetei nyilvánulnak meg, de a betegek egy csoportjánál a folyamat lehet tünetszegény (abortív) vagy
tünetmentes (latens, inapparens) is.
A fertőző betegségek előfordulási gyakorisága különböző.
Sporadikus formánál a viszonylag kisszámú eset egymástól térben és időben elválasztva jelenik meg.
Endémia esetén a fertőző betegség egy jól körülírt földrajzi területhez köthető, ahol tartósan előfordul.
Epidémia az a megjelenési forma, amikor egy fertőző betegség egy adott területen viszonylag rövid időn belül,
nagyobb számban fordul elő.
Pandémia, ha egy járvány világrészekre vagy az egész Földre kiterjed.
Szezonalitásnak nevezzük, ha egy fertőző betegség az év bizonyos időszakában nagyobb gyakorisággal

jelentkezik (pl. légúti betegségek halmozódása a téli időszakban). A betegség ciklicitása azt jelenti, hogy egyes
kórformák bizonyos időszak – több év – elteltével az átlagosnál magasabb esetszámmal fordulnak elő.
A járványfolyamat terjedésének jellemzésére használható viszonyszámok az infekciozitási és a kontagiozitási

indexek. Az infekciozitási index azt fejezi ki, hogy 100 azonos fertőzésnek kitett személy közül hányból
mutatható ki a kórokozó, a kontagiozitási index pedig azt mutatja meg, hogy 100 azonos fertőzésnek kitett
fogékony személy közül ténylegesen hány betegszik meg.
1.1. A járványfolyamat mozgatóerői

A fertőző betegségek, járványok kialakulásához három alapvető tényező – a fertőző forrás, a terjedési mód és a
fogékony szervezet – egyidejű megléte szükséges, melyeket a járványfolyamat elsődleges mozgatóerőinek
neveznek. Azok a tényezők pedig, amelyek nem játszanak ilyen meghatározó szerepet a betegségek
kialakulásában, de befolyásolják annak lezajlását, a másodlagos mozgatóerők.
A fertőzés forrása az az élőlény (ember vagy állat), amely a kórokozót hordozza és ha az ágenst a külvilágba
juttatja, és az fogékony szervezetbe kerül megbetegedést hoz létre.
A fertőzés forrása lehet a manifeszt vagy latens betegségben szenvedő, a kórokozó-hordozó ember, illetve állat.
Kórokozó-hordozó állapotot jelent szükségszerűen az inkubáció időszaka, de fennállhat az a rekonvaleszcencia
időszakában (jellemzően a tünetek megszűnését követően, legfeljebb négy hétig) is, de krónikus kórokozó-
hordozó állapot is kialakulhat. Ez utóbbi formán belül megkülönböztetik a kórokozó-ürítőt, ha négy hétnél
hosszabb, de egy évnél rövidebb ideig, és a kórokozógazdát, ha egy éven túl is, akár egész életében
folyamatosan vagy intermittálva üríti a kórokozót.
A terjedési mód lehet közvetlen (direkt), ha a betegséget okozó ágens – közvetítő közeg nélkül – a fertőző
forrásból közvetlenül a fogékony szervezetbe jut. Ennek típusos példája a szexuális érintkezés, az állatok
harapásával történő infekció, a transplacentarisan (intrauterin) vagy a szülés közben történő kontamináció.
Közvetett (indirekt) a terjedés, ha a kórokozó élő vagy élettelen közvetítő segítségével jut el a forrástól a
fogékony egyedbe. Az élettelen közvetítő közegben (ivóvíz, fürdővíz, szennyvíz, élelmiszerek) esetenként a
kórokozók szaporodni is képesek, míg mások (tárgyak, fehérnemű, törülköző stb.) csak mechanikus átvivők,
154
epidemiológiája
bennük a kórokozó szaporodása nem észlelhető. Közvetíthetik az infekciót a levegőben található kórokozót
tartalmazó részecskék (aeroszolok, folyadékcseppek, porszemek) is, melyek a szervezetbe inhalációval
kerülnek.
Fertőzéseket biológiai anyagok (vér, plazma, szövet, szerv) is átvihetnek, melyek részint a donor szervezetéből
származó kórokozókat tartalmazhatnak, részint pedig kontaminálódhatnak feldolgozásuk, kezelésük során.
Az élő közvetítők (vektorok) – elsősorban ízeltlábúak – egyrészt a testfelületükre tapadt vagy tápcsatornájukba
került kórokozókat passzív, mechanikus átvitellel terjeszthetik, anélkül, hogy azok testfelszínükön vagy
szervezetükben bármilyen szaporodáson vagy fejlődésen mennének át, másrészt a vektor szervezetében a
kórokozó szaporodik, illetve egyes esetekben speciális fejlődési szakasz(ok)on megy át.
A járványfolyamat harmadik összetevője a fogékony szervezet. A fogékony egyén az adott kórokozóval szemben
nem rendelkezik hatékony védekezőképességgel. Egy adott betegséggel szembeni védettség lehet veleszületett
(anyai eredetű) és szerzett. A szerzett immunitás létrejöhet természetes módon a fertőzés átvészelését követően,
és mesterségesen, védőoltásokat követően (bővebben l. védőoltások).
A járványfolyamat másodlagos mozgatóerői természeti, környezeti (pl. klíma) és társadalmi tényezők (pl.
lakásviszonyok) lehetnek, amelyek elősegíthetik vagy gátolhatják a járvány kialakulását.
1.2. A fertőző betegségek megelőzése

A megelőzés elsődleges feladata a járványfolyamat kialakulásának megakadályozása, illetve annak
megszakítása, amely az elsődleges mozgatóerők valamelyikének kiiktatásával lehetséges.
A fertőző betegségek be- és kijelentése biztosítja a tájékozódás lehetőségét a járványügyi helyzetről. A fertőző
betegeket és a fertőző betegségre gyanús személyeket – a járványügyi jogszabályban meghatározott
esetdefiníciók alapján – a megbetegedés helye szerint illetékes kistérségi népegészségügyi intézetnek kell
jelenteni. Az eset alapú bejelentés klinikai (pl. az adott betegségre jellemző tünetek), laboratóriumi vagy
epidemiológiai (pl. közös fertőző forrással való érintkezés) kritériumok alapján történhet. Ezen kritériumok
teljesülésétől függően megkülönböztetünk gyanús (klinikai kritériumoknak megfelel), valószínűsíthető (klinikai
és epidemiológiai kritériumoknak megfelel) és megerősített eseteket (laboratóriumi, illetve egyes fertőzéseknél
a klinikai kritériumoknak is megfelel). Egyes, járványügyi szempontból kiemelten veszélyes kórformákat
(cholera, lyssa, pestis stb.) telefonon vagy e-mailen sürgősséggel is jelenteni kell az illetékes megyei
népegészségügyi szakigazgatási szervnek és az ÁNTSZ-OEK Járványügyi Osztályának. A népegészségügyi
szerv a bejelentés alapján tudja megtenni a szükséges járványügyi intézkedéseket. A bejelentett fertőző
betegségeket kijelenteni csak tartós szervi elváltozás, szövődmény vagy halálos kimenetel esetén kell.
A fertőzött egyén – beteg, betegségre gyanús személy, kórokozó-hordozó stb. –, a fertőző forrás mozgásának
korlátozása, elkülönítése megakadályozza, hogy a kórokozót ürítő egyénből a fertőző ágens tovább terjedjen. A
járványügyi elkülönítés szükségességét és annak helyét miniszteri rendelet szabályozza. Az elkülönítés egyik
formája a fekvőbeteg-gyógyintézet fertőző osztályán történő elhelyezés. Ez történik minden olyan
megbetegedés esetében, amelynek magas a kontagiozitása, különösen akkor, ha a beteg állapota miatt is szükség
van a kórházi ellátásra. Abban az esetben, ha az elkülönítés és a terápia a beteg lakásán is megoldható, akkor
bizonyos betegségekben (pl. scarlatina) nem szükséges az illető kórházi elhelyezése. Otthoni elkülönítés esetén
tilos minden olyan anyag (pl. élelmiszer) kivitele a beteg lakásából, amely a fertőzés terjedését elősegítheti.
Járványveszély vagy járvány esetén a népegészségügyi hatóság elrendelheti egyes intézmények (óvoda, iskola,
egészségügyi intézmények stb.) működésének korlátozását vagy bezárását (felvételi vagy teljes – felvételi és
kibocsátási – zárlat).
A fertőző beteggel közvetlen kontaktusba kerülő személyek, mint lehetséges fertőző források, esetében
alkalmazzák a járványügyi megfigyelést. Időtartama az adott fertőző betegség maximális lappangási ideje. A
járványügyi megfigyelés ideje alatt az illetőt el kell tiltani az olyan foglalkozásoktól (egészségügy, élelmezés,
gyermekintézmények), amelyekben fokozottan veszélyeztető fertőző forrásként szerepelhet, és az olyan helyek
látogatásától, ahol tömeges fertőzést okozhat. A járványügyi megfigyelés szigorított formája a járványügyi
zárlat, amely pestis, sárgaláz, typhus exanthematicus, visszatérő láz és a vírusok okozta haemorrhagiás lázak
vagy azok gyanúja esetén rendelhető el.
A járványügyi ellenőrzés során – a fentieken túlmenően – kötelezik a kórokozó-hordozókat a fertőzőképesség

időtartamára a rendszeres orvosi, mikrobiológiai laboratóriumi vizsgálaton való részvételre, a fertőzés
155
epidemiológiája
terjedésének megakadályozása céljából előírt higiénés rendszabályok betartására. Két hétnél hosszabb időre
történő elutazás esetén kötelesek előzetesen tájékoztatni az illetékes hatóságot.
Fertőző betegség vagy annak gyanúja esetén szűrés, diagnosztika, illetve felszabadítás céljából – a járványügyi
teendőket szabályozó rendeletben foglaltaknak megfelelően –mikrobiológiai vizsgálatokat kell végezni. A
járványügyi érdekből végzett mikrobiológiai szűrővizsgálat célja a tünetmentes személy kórokozó-
hordozásának, a felszabadító vizsgálaté pedig a betegségből gyógyult személy fertőzőképességének
megállapítása. A klinikai mikrobiológiai diagnosztikai vizsgálat a megfelelő egyéni terápia meghatározására,
míg a járványügyi érdekből végzett mikrobiológiai diagnosztikai vizsgálat a populációs szintű kockázat
azonosítására, elemzésére, a szükséges beavatkozások megalapozására irányul.
1.2.1. Védőoltások
A prevenció lehetőségei közül a leghatékonyabb módszer a fogékonyság megszüntetése védőoltással – aktív
vagy passzív immunizálással.
Aktív immunizálással olyan antigéneket juttatnak a szervezetbe, amelynek hatására kialakul a specifikus
rezisztencia. Ez az antigén lehet maga a kórokozó élő, attenuált vagy elölt formában, sejtjének speciális kivonata
vagy az általa termelt toxinból készített toxoid/anatoxin.
Passzív immunizáláskor az oltott egyén szervezetébe az adott fertőzéssel szembeni kész ellenanyagokat viszik
be. Ennek előnye, hogy a védőhatás azonnal jelentkezik, hátránya azonban, hogy a bevitt ellenanyagok
lebomlása következtében a védettség néhány héten belül megszűnik. Ezért olyan esetben kell alkalmazni,
amikor az egyén védettségének kialakítása rövid időn belül meg kell, hogy történjen (pl. hepatitis A fertőzött
környezetében).
A hazai oltási rendszerben több oltási forma ismert:
–életkorhoz kötötten,
–megbetegedési veszély esetén,
–munkakörhöz kapcsolódóan kötelező,
–valamint a külföldi utakkal kapcsolatos kötelező, illetve ajánlott védőoltások.
A védőoltások rendjét minden évben közlik módszertani levél formájában, amely valamennyi oltási formára
vonatkozóan meghatározza, hogy kinél, mikor és milyen oltóanyaggal történjen az immunizáció, valamint leírja
az oltásokkal kapcsolatos kontraindikációkat is.
Az életkorhoz kötött kötelező védőoltások adása két formában történik (IV-2. táblázat).
6.2. táblázat - IV-2. táblázat A 2010. január 1-jétől érvényes oltási naptár
Oltás Életkor
Folyamatos oltások
Kötelező Önkéntes
BCG 0–6 hét
DTPa+IPV+Hib PCV 2 hónap
DTPa+IPV+Hib 3 hónap
DTPa+IPV+HibPCV 4 hónap
MMR PCV 15 hónap
156
epidemiológiája
DTPa+IPV+Hib 18 hónap
DTPa+IPV 6 év
Kampányoltások
dTap emlékeztető oltás 11 év
MMR revakcináció 11 év
Hepatitis B 13 év
BCG – Bacillus Calmette-Guérin/tuberculosis elleni oltóanyag
DTPa – diphteria-tetanus-acellularis pertussis komponenest tartalmazó oltóanyag
IPV – inaktivált poliovírus vakcina
Hib – Haemophilus influenzae b elleni oltóanyag
PCV – konjugált pneumococcus vakcina
MMR – morbilli-mumps-rubeola elleni oltóanyag
dTap – diphtheria-tetanus-acellularis pertussis komponenseket tartalmazó oltóanyag újraoltás céljára
Folyamatos oltások, amelyeket a gyermek életkorának megfelelően adnak be, 0–6 éves kor között. A BCG-oltás
újszülöttkorban, illetve a szülést követő 6 héten belül, a DTPa (diphtheria, tetanus, acellularis pertussis), az IPV
(inaktivált poliovírus oltóanyag) és a Hib (Haemophilus influenzae b) komponenseket együttesen tartalmazó
vakcina adása 2, 3, 4 és 18 hónapos korban, az MMR (morbilli, mumps, rubeola elleni trivalens oltóanyag)
vakcina betöltött 15 hónapos korban esedékes, valamint a DTPa- és IPV-oltás 6 éves korban is történik. A
kötelező oltások mellett, a szülő kérésére az egy évnél fiatalabbak számára térítésmentesen adható a
Pneumococcus elleni védőoltás is. A háromnál több betegség elleni egyidejű immunizáció kizárólag kombinált
oltóanyaggal végezhető.
Hatéves kor felett a védőoltások (diphtheria, tetanus, pertussis, MMR-revakcináció, hepatitis B) kampányoltás
formájában történnek az évnek egy meghatározott őszi időszakában, azon gyermekek körében, akik az oltási
naptárban megadott iskolai osztályba járnak.
A gyermekeket oltó orvosnak a folyamatos oltásokról havonta, a kampányoltásokról pedig annak befejezését
követően jelentést kell tennie az ÁNTSZ illetékes intézetének. Gyermekközösségbe, alsó és középfokú oktatási
intézménybe csak az vehető fel, aki az addig előírt oltásokat – dokumentáltan – megkapta.
A védőoltásoknak abszolút kontraindikációja nincs, de bizonyos esetekben (pl. immunhiányos állapot) annak
elvégzését egyénileg kell mérlegelni a várható előnyök és hátrányok összevetésével. Inaktivált vakcinák esetén
az ellenjavallatok kevésbé szigorúak, mint élő, attenuált vakcinák esetében. Ha átmeneti kontraindikáció (pl.
lázas betegség) miatt elmarad a korhoz kötött kötelező védőoltás megadása, a pótlásnak a legrövidebb időn belül
meg kell történnie.
Az egyes védőoltások beadása között meghatározott időközöket kell betartani. A különböző inaktivált
oltóanyagok egyszerre vagy meghatározott időköz nélkül, bármikor beadhatók, valamint az inaktiváltak élő
vakcinákkal (MMR, BCG stb.) egyidejűleg is adhatók. A különböző élővírus-vakcinák adhatók egyszerre (pl.
MMR és sárgaláz), ha azonban ez nem azonos időpontban történt, akkor köztük a legrövidebb betartandó
intervallum 4 hét. Ugyanekkora időtartam betartása szükséges az élővírus-vakcinák és a BCG beadása között, és
fordítva is; kivételt képez a csecsemők rotavírus vakcinája, amely időköz tartása nélkül adható a BCG oltás
idején. Az egyidejűleg adott oltóanyagok nem szívhatók fel ugyanabba a fecskendőbe, és azokat eltérő helyre
kell beadni. Kivételt képeznek azon oltóanyagok, amelyek esetében ez eleve engedélyezett. Élővírus-vakcinák
beadását követően gammaglobulin-készítmény adása előtt legalább két hétnek kell eltelnie, fordított esetben az
intervallum 3 hónap.
157
epidemiológiája
A védőoltások második csoportját a megbetegedési veszély esetén kötelező oltások adják. Aktív immunizálást
jelentő oltások közé tartoznak a typhus abdominalis, a diphtheria, a pertussis, a morbilli, a rubeola, a parotitis és
a hepatitis A megbetegedés diagnosztizálásakor a beteg környezetében élőknek, valamint a tetanus- vagy lyssa
expozíciónak kitett személynek adott vakcinák. Megbetegedési veszély esetén passzív immunizálást kell
alkalmazni hepatitis A-fertőzött környezetében és morbilli esetén, ha aktív immunizálás nem végezhető. Aktív
és passzív immunizálásban kell részesíteni a HBsAg-pozitív anyák újszülöttjeit. Az immunizálás során
figyelembe kell venni – az egyes betegségekre vonatkozó járványügyi előírásoknak megfelelően – az érintettek
életkorát, korábbi oltásait stb.
A munkakörökhöz kapcsolódó védőoltásokról a munkáltató köteles gondoskodni, ha a dolgozók foglalkozása

miatt fokozottan fennáll az alábbi fertőző betegségek veszélye: typhus abdominalis, kullancsencephalitis,
hepatitis A, hepatitis B, diphtheria, veszettség, tetanus, Meningococcus-betegség, influenza és varicella. A
közép- és felsőfokú egészségügyi képesítést adó oktatási intézmények elsőéves hallgatóinál ellenőrizni
szükséges a hepatitis B elleni védőoltások.
Utazások kapcsán, ha az egyén olyan régióba utazik, ahol egyes fokozottan veszélyes megbetegedések
fordulnak elő (pl. sárgaláz), nemzetközi egyezmények alapján a fogadó ország megkövetelheti bizonyos
védőoltás(ok) előzetes felvételét. Az utazással kapcsolatos oltás térítés ellenében történik.
Az említett, kötelező védőoltások mellett önkéntes jelentkezés alapján aktív immunizálásban (pl. influenza,
kullancsencephalitis ellen) lehet részesíteni azokat, akiknek sporttevékenységük, foglalkozásuk, egészségi
állapotuk miatt egyes betegségek vonatkozásában magasabb a kockázatuk.
1.2.2. Kemoprofilaxis
A szervezet fertőző betegségek elleni védelme kemoterápiás szerek adásával is fokozható. A kemoprofilaxis
során a fertőzés veszélyének kitett egyénekben a kórokozó még azelőtt elpusztul, mielőtt jelentősen
elszaporodna. Így egyrészt megelőzhető a tünetek kialakulása, másrészt csökkenthető a kórokozó-ürítők száma.
Kemoprofilaxist alkalmaznak például a malária-megbetegedés megelőzésére az endémiás területre utazók
körében.
1.3. Sterilizálás
A sterilizálás olyan eljárás, amelynek célja a mikroorganizmusok – beleértve a spórákat is – elpusztítása, és
ezáltal az aszepszis biztosítása a betegellátás során. A sterilizálás mechanikai, fizikai és kémiai módszerekkel
történhet.
A legáltalánosabban alkalmazott mechanikai eljárás a szűrés, amely során a sterilizálandó folyadékot olyan
pórusméretű szűrőn bocsátják át, amelyen a mikroorganizmusok nem jutnak át.
A fizikai módszerrel való sterilizálás hővel vagy sugárzással történik.
A hőlégsterilizátorban zárt térben 160–200 oC közötti száraz levegő cirkulál, a forró levegő a sterilizálandó
anyagnak hőenergiát ad át, amely az eszközöket felmelegíti, s ennek hatására az azokon lévő
mikroorganizmusok elpusztulnak, inaktiválódnak. Ez a módszer elsősorban hőstabil anyagok (üveg, porcelán
stb.), eszközök esetén alkalmazható.
Ugyancsak hőstabil anyagoknál használhatók a telített, túlnyomásos vízgőzzel működő autoklávok. A

mikroorganizmusokat a behelyezett anyagok felületén lecsapódó gőzből felszabaduló magas hőenergia pusztítja
el. Az autoklávban biztosított hőmérséklet, nyomás, valamint a sterilizálási idő között szoros összefüggés van,
ezért a megfelelő hatás elérése érdekében az előírásokat pontosan be kell tartani (pl. 121 oC, 108 kPa, 15 vagy
20 perc).
Az ionizáló sugárzással történő sterilizáláskor – csak gyári körülmények között – kemény gamma-sugárzást
használnak. A módszer előnye, hogy bármilyen hőérzékeny anyag sterilizálására alkalmas. Ilyen módon történik
például az egyszer használatos orvosi eszközök (fecskendők, tűk) sterilizálása.
Hőérzékeny anyagoknál alkalmazható a kémiai sterilizálás is, amely során a mikroorganizmusokat elpusztító
folyadékot (formaldehid) vagy gázt (etilén-oxid) használnak, amely lehetővé teszi a sterilizálási hőmérséklet
csökkentését. A gáz koncentrációgradiensének megfelelően hatol be vagy ürül ki a csomagolásból. Tekintettel
158
epidemiológiája
arra, hogy az etilén-oxid kifejezetten toxikus, teratogén és karcinogén hatással is rendelkező vegyület, ezért az
eszközöket felhasználás előtt szellőztetéssel gázmentesíteni kell.
Speciális eljárás a hidrogénperoxid plazmában történő sterilizálás (plazmasterilizálás), melynek előnye, hogy
alacsony hőmérsékleten (46 oC) történik, és nincs a környezetre toxikus hatása. A hőre, nedvességre érzékeny
anyagok, eszközök is csíramentesíthetők vele, és rövid az alkalmazás ideje is. Hátránya, hogy folyadék, textília,
zárt edényzet és az abban levő anyagok ilyen módon nem sterilizálhatók.
A sterilizálás effektusának ellenőrzése valamennyi eljárás esetében elengedhetetlenül szükséges. Félévente

egyszer mikrobiológiai módszerekkel kell megállapítani a tényleges hatékonyságot, a közbeeső időszakban
pedig – a sterilizálási műveletek során minden alkalommal – a sterilizáló térbe helyezett kémiai indikátorral kell
igazolni, hogy a sterilizálás az előírásoknak megfelelően történt.
1.3.1. Fertőtlenítés
A fertőtlenítés (dezinfekció) során a cél a fertőző forrásból a külső környezetbe került kórokozók elpusztítása,
illetve fertőzőképességük megszüntetése, mely fizikai és kémiai módszerekkel történhet.
Fizikai eljárások a hővel és a sugárzással történő fertőtlenítés. Hőhatáson alapszik az égetéssel, kifőzéssel,
magasabb hőmérsékleten történő mosással történő fertőtlenítés, vagy a tej pasztőrözése, ultrapasztőrözése. Az
elégetés során valamennyi mikroorganizmus elpusztul ugyan, de véglegesen tönkremennek a potenciálisan
szennyeződött tárgyak is. Ily módon fertőtleníthetők a veszélyes, fertőző hulladékok, értéktelen tárgyak,
anyagok. Ultraibolya sugárzást (germicidlámpa) lehet használni a betegellátó intézmények zárt tereinek (pl.
műtők) levegőjében levő mikroorganizmusok számának mérséklésére. A hatékonyságot befolyásolja a
mikroorganizmusok ellenálló képessége, az alkalmazás időtartama, az exponált tér mérete és annak zártsága.
Egészségkárosító hatása következtében csak akkor alkalmazható, ha a térben az alkalmazás ideje alatt nem
tartózkodik senki.
A kémiai fertőtlenítés során különböző antimikrobiális hatású vegyületek használhatók fel annak függvényében,
hogy milyen anyag dezinficiálását kívánjuk elvégezni.
Az aldehidek (formaldehid, paraformaldehid, glutáraldehid) a leghatásosabb széles spektrumú

fertőtlenítőszerek. Baktericid, mycobaktericid, fungicid, virucid, nagyobb koncentrációban sporocid hatásuk
van.
A klór és a klórtartalmú vegyületek igen reaktívak, kellő mennyiségben alkalmazva még nagyszámú
mikroorganizmust tartalmazó anyagok (pl. széklet) fertőtlenítésére is alkalmasak. Minden klórvegyület
baktericid és virucid, egyes formái pedig mycobaktericid, sporocid, fungicid és féregpeteölő hatással is
rendelkeznek.
Az elemi jódot kálium-jodidos oldatban bőrfertőtlenítésre használják. Baktericid, fungicid és virucid hatása van.
A jód allergizáló hatása miatt ma inkább az allergiát nem okozó jódofórok használatosak, amelyek baktericid,
fungicid, virucid és protocid hatásúak.
A hidrogén-peroxid erős oxidáló hatása miatt fertőtlenít, nagy koncentrációban baktericid, virucid, sporocid és
fungicid is.
Az alkoholok fertőtlenítő hatása molekulasúlyuk növekedésével fokozatosan nő, de csak a baktériumok

vegetatív alakjait pusztítják el, a baktériumspórákat nem. A 70%-os etilalkohol bactericid, szelektíven fungicid
és virucid, a 60-70%-os propilalkohol bactericid és szelektíven fungicid.
A fenolt kevésbé, származékait (pl. krezol, o-fenilfenol) kiterjedtebben alkalmazzák. Baktericid, virucid,
fungicid hatással rendelkeznek.
A kationaktív felületaktív vegyületek (tenzidek) közül az alifás aminok és a kvaterner ammónium vegyületek
baktericid, fungicid hatással rendelkeznek, de nem hatnak az összes vírusra és a spórákra sem.
A járványügyi gyakorlatban fertőtlenítést különböző céllal alkalmaznak:
A megelőző fertőtlenítés célja az infekció terjedése szempontjából nagyobb rizikót jelentő tárgyak, anyagok,
helyiségek fertőtlenítése, függetlenül attól, hogy az adott időpontban van-e fertőző beteg vagy nincs.
159
epidemiológiája
A folyamatos fertőtlenítés során a fertőző forrásból a környezetbe kerülő ágensek elpusztítása történik. A
fertőtlenítés kiterjed a betegre, az őt ápoló, illetve szállító személyzetre, valamint a beteg váladékaira (pl.
enteralis kórképeknél a székletre), az azokkal szennyeződött tárgyakra, a beteg által használt helyiségekre,
minden olyan anyagra, eszközre, amivel a beteg érintkezett vagy potenciálisan érintkezhetett.
A zárófertőtlenítés célja a beteg gyógyulása, elszállítása vagy halála után a visszamaradt kórokozók elpusztítása,
amely kiterjed a szállító és a zárófertőtlenítést végző személyekre, valamint a folyamatoshoz hasonlóan azon
tárgyakra, anyagokra, amelyekkel a beteg érintkezett vagy érintkezhetett.
Szigorított folyamatos és zárófertőtlenítést fokozott kockázatot jelentő fertőző betegségek (pl. pestis) esetében
kell végezni, amelyet csak szakképzett egészségügyi dolgozók végezhetnek a területileg illetékes tisztiorvos
irányítása mellett.
1.3.2. Rovarirtás
A rovarirtás (dezinszekció) célja a potenciálisan fertőző betegségeket terjesztő – egyes szúnyogfajok,
kullancsok, tetvek, bolhák – elpusztítása.
A dezinszekció mechanikai, kémiai és biológiai módszerekkel történhet. A mechanikai módszerek közé

tartoznak a különböző csapdák (pl. légyfogó). Kiterjedten alkalmazzák a különböző kémiai rovarölő szereket
(inszekticidek), amelyek többsége azonban nem specifikus hatású, azaz nem csak a megcélzott organizmust
pusztítják el. Ezen környezettoxikológiai rizikójuk mellett az sem elhanyagolható, hogy többségük humán
toxikus hatással is rendelkezik. A biológiai módszerek a rovarok életciklusának ismeretében, annak
megszakítására törekednek. A tenyészőhelyek megszüntetése, korlátozása vagy az adott rovar betegségét
előidéző mikroorganizmusok (entomopathogen vírusok, baktériumok, gombák) felhasználásával azok direkt,
környezetbarát elpusztítása a legismertebb dezinszekciós eljárások. Biológiai lehetőség továbbá a rovarok
növekedését, fejlődését megakadályozó speciális vegyületek célzott alkalmazása is.
1.3.3. Rágcsálóirtás
A rágcsálóirtás (deratizáció) célja azon élőlények elpusztítása, melyek emberre terjedő betegségek forrásai
lehetnek (egér – salmonellosis, leptospirosis; patkány – pestis, leptospirosis stb.)
Elpusztításuk történhet mechanikai, kémiai és biológiai módszerekkel. A mechanikaiak közé tartoznak a

különböző csapdák (pl. egér/patkányfogó). Egyes kémiai vegyületek (pl. véralvadásgátlók) lényegében minden
rágcsáló ellen használhatók. Hátrányuk, hogy nem szelektívek, tehát más élőlényekre, köztük az emberre is
veszélyesek. A biológiai úton történő irtás tenyészőhelyeik felszámolásával, esetenként az őket elpusztító
állatok (kutya, macska, vadászgörény) „segítségével” lehetséges.
1.4. A fertőző betegségek surveillance-a

A surveillance egy vagy több, az egészséggel összefüggő jelenség/esemény (fertőző betegségek, kórházi
fertőzések, rosszindulatú daganatos megbetegedések, veleszületett fejlődési rendellenességek stb.), valamint az
azt befolyásoló tényezők szisztematikusan gyűjtött adatok alapján végzett folyamatos elemzése, értelmezése és
közzététele, illetve a szükséges információk továbbítása a jelenség befolyásolására kompetens döntéshozókhoz.
A járványügyi surveillance olyan aktív felügyelet, amelynek célja a fertőző betegségek általános és konkrét
epidemiológiai jellemzőinek tanulmányozása. Ennek megvalósításához folyamatos és szisztematikus
adatgyűjtés történik. Az összegyűjtött adatokat azután összegzik, elemzik, és a szakszerűen értelmezett
információkat jelentés formájában a megfelelő személyekhez és/vagy intézményekhez juttatják el. A
járványügyi felügyelet ezáltal járul érdemben hozzá a fertőző betegségek megelőzéséhez, leküzdéséhez
szükséges eljárások és intézkedések tervezéséhez, végrehajtásához és értékeléséhez.
Az adott megbetegedés populációs szintű jelentőségének megítéléséhez meg kell ismerni a betegedések
morbiditási (incidencia, prevalencia), mortalitási és letalitási adatait is.
A rendszernek pontosan rögzítenie kell:
–a diagnosztikus kritériumokat, azaz hogy az adott megbetegedés diagnózisa milyen klinikai tünetek,
laboratóriumi adatok, vizsgálati eredmények stb. alapján állítható fel (esetdefiníció),
160
epidemiológiája
–a felügyelet alá tartozó populáció méretét és összetételét,
–az adatgyűjtés időtartamát,
–az észlelt eseteket, illetve a hozzájuk tartozó adatokat,
–az adatgyűjtőket, elemzőket, az adatfeldolgozás módszerét, valamint azt, hogy
–a feldolgozott adatokat milyen rendszerességgel, milyen formában és hova kell eljuttatni.
A fenti ismeretek birtokában megítélhető az adott megbetegedés elterjedtsége, annak endémiás vagy epidémiás
volta. A morbiditási és mortalitási adatok alapján jellemezni lehet a járványügyi probléma súlyát a vizsgált
populációra és/vagy a teljes lakosságra nézve. A surveillance keretében meg kell határozni
–a szükséges kiegészítő epidemiológiai vizsgálat/okat,
–a fennálló rizikótényezőket,
–a megbetegedettek egészségügyi ellátásával kapcsolatos teendőket,
–valamint a járványfolyamat megelőzéséhez vagy annak megléte esetén annak megszakításához szükséges
preventív intézkedéseket az érintett/veszélyeztetett egyén(ek) és a közösség szintjén egyaránt, és meg kell tenni
a szükséges lépéseket azok elvégeztetéséhez.
A surveillance megfelelő működtetése csak néhány alapvető követelmény teljesülése esetén lehetséges:
–az adatszolgáltatáshoz szükséges adatlap legyen könnyen és egyértelműen kezelhető,
–az adatok továbbítása gyors és egyszerű legyen,
–a rendszer beindítása előtt pontosan meg kell határozni – a megfelelő szakmai felkészültségű – adatgyűjtők és
feldolgozók körét,
–a rendszer kellően rugalmas legyen, hogy új körülmények vagy szükségletek felmerülése esetén azokhoz
könnyen adaptálni lehessen,
–elfogadhatónak kell lennie az érintett személyek/betegek, a szakemberek és az irányító szervezet(ek) számára

egyaránt (külön is hangsúlyozni kell a betegekkel kapcsolatos információk korrekt kezelését),
–kellően specifikus és érzékeny legyen, azaz csak azon egyének kerüljenek be az adatbázisba, akik valóban az
adott betegségben szenvednek, de azok regisztrálása minél teljesebb körben megtörténjen,
–reprezentatív legyen, mert csak így lehet az adatokból az egész lakosságra érvényes következtetés(eke)t
levonni,
–aktuális, naprakész legyen, azaz gyorsan megválaszolhatók legyenek a megbetegedéssel kapcsolatban akutan
felvetődő kérdések.
Egyes fertőző betegségek – pestis, sárgaláz, HIV/AIDS, influenza – surveillance-át a WHO irányítja. Az
Európai Unió keretén a 2004-ben létrehozott Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ
(European Centre for Disease Prevention and Control, ECDC) feladata a fertőző betegségekre vonatkozó
adatgyűjtés és elemzés fejlesztése, egy hosszú távú surveillance stratégia kidolgozása. A korábbi
betegségspecifikus hálózatok integrálásával létrejött – az ECDC keretében – az Európai Surveillance Rendszer
(The European Surveilance System, TESSy), amely 49 fertőző betegséggel kapcsolatosan végez adatgyűjtést és
elemzést.
1.4.1. Bioterrorizmus
A XX. század utolsó évtizedeiben a polgári lakosságra nézve is új fenyegetettségként jelent meg a biológiai
hadviselés, melynek célja vírusok, baktériumok és méreganyagaik háborús célra való szándékos alkalmazásával
az állat- és növényvilágban pusztulást, a humán populációban súlyos, akár letális kimenetelű fertőző betegségek
előidézése. A polgári személyek célcsoportja ellen az élet kioltására irányuló, előre kitervelt és végrehajtott,
161
epidemiológiája
politikailag motivált erőszakos cselekmények – beleértve a halálos betegségek előidézését – a terroristák

fegyvertárába kerültek.
A XXI. század első éveiben realitássá vált nemzetközi bioterrorizmus a viszonylag rövid idő alatt, nagy
létszámú közösségekre nézve pusztító hatású (tömegpusztító), biológiai harcanyagok és -eszközök együtteséből
álló biológiai (bakteriológiai) és toxinfegyverek valamelyikét használja fel az elrettentés eszközéül. A
bioterrorizmus célja nemcsak a fatalis kimenetel, hanem a félelem, a pánikkeltő és -fenntartó hatás elérése.
A biológiai harcanyagok hatóanyaga lehet élő mikroorganizmus (baktériumok, vírusok, rickettsiák, gombák)
vagy infektív komponense (toxin). Összetételük szerint megkülönböztethetők az egyszerű (egyféle mikrobát
tartalmazók), az összetett (mikroorganizmusok kombinációi) és a kevert (vegyi és biológiai) komponensű
harcanyagok. Az USA járványügyi központjának (Centers for Disease Control and Prevention; CDC) szakértői
három csoportba sorolták a bioterrorizmus kapcsán – kockázatbecslés alapján fontossági sorrendbe rendezett –
potenciális veszélyt jelentő ágenseket (IV-1. ábra), egyben módszertani ajánlásokat is adtak a lakosság
védelmének megerősítésére.
IV-1. ábra A bioterrorizmus kapcsán veszélyt jelentő biológiai ágensek CDC szerinti csoportosítása
Az A csoportba a könnyen terjedő, nagy letalitású és pánikot keltő, a társadalom védekezési képességét jelentős
mértékben igénybe vevő mikroorganizmusok tartoznak. A B csoportba kerültek a kevésbé könnyen terjedő,
viszonylag alacsony letalitású betegségeket okozó infektív ágensek, míg a C csoportba a könnyen előállítható és
terjedő, valamint nagyszámú halálesettel járó járványt okozó, nagy rezisztenciájú kórokozókat sorolták.
A kórokozók vagy (gén)manipulált változataik lehetnek ideiglenes harcképtelenséggel (Q-láz) vagy letális
kimenetellel (tüdőpestis) járó megbetegedéseket okozók, a kijuttatás után szaporodásra és következményes
járványok okozására képesek (pestis) vagy nem képesek (toxinok).
A bioterrorizmus során bevetésre kerülő harcanyagok alkalmazásának módja lehet nyílt (kiszórás –
sárgalázvírust hordozó szúnyogok, pestises bolhák, fertőzést terjesztő legyek révén) és rejtett (szellőztető-,
ivóvíztározó-, nagy élelmiszer-elosztó rendszerek szennyezése, tömegközlekedési gócok, központi épületek
elleni támadás). A harcanyagok technikai harceszközök (permetező készülékek, aeroszol generátorok, rakéta
robbanófejek, lövedékek) vagy egyéb, sajátos jellegű eszközök (fertőzött porok, folyadékok, élvezeti és
iparcikkek, emberi és állati tetemek) segítségével, továbbá fertőzött növényi és állati kártevők (gyomnövények,
férgek, vektorok) tömeges kiszórásával juttathatók a célterületre.
A mikrobiális (botulinus, tetanus) és az állati eredetű (kígyó-, skorpió-) toxinok, valamint a növényi és
gombamérgek (ricin, aflatoxin), mint biológiai eredetű kémiai anyagok a biológiai harcanyagokkal azonos
megítélés alá esnek. Ezen korlátozott stabilitású ágensek hatását rövidebb lappangási idő jellemzi.
162
epidemiológiája
A biológiai fegyverek előállítása a mikro- és orvosi biológia magas szintű ismereteire alapozott, fejlett
gyógyszer- és finomvegyipari háttér meglétét igényli. Jellemző, hogy a „hatóanyagaik” olcsón, nagy
mennyiségben, gyorsan (kettős rendeltetésű technológiák alkalmazásával), „láthatatlanul” előállíthatók, jól
felszerelt, de esetenként akár átlagos műszerezettségű laboratóriumokban is.
A bioterrorizmus jellegzetessége a meglepetésszerűség, a nehéz/körülményes detektálás, így a célba vett

lakosságcsoport nem képes védekezni az esemény ellen. A pusztítás elsődleges hatásai néhány perc–2 hét
elteltével jelentkeznek, ezért beavatkozásra csak a tünetek megjelenése és a kórokozó identifikálása után van
mód (nagy idő- és költségigény). A megbetegedések robbanásszerű kezdete, az érintett célcsoport(ok) korának,
egészségi állapotának sokszínűsége fokozott és akut kihívást jelent az egészségügyi ellátórendszer és a polgári
védelmi szolgálat számára.
A bioterrorizmus az egész társadalomra veszélyt jelent. A megelőzés célja – a CDC-irányelvek alapján – a

komplex lakosságvédelem, oktatás keretében a veszélyeztetettek informálása a katasztrófaelhárítás
módszertanáról, a védekezés és pánikkezelés lehetőségeiről. A megelőzés és védekezés elemei a biovédelmi
kapacitás, a lakosság biztonságát is szolgáló szervezetek, eszközök és a kiképzett személyek számának növelése
(IV-2. ábra).
IV-2. ábra A bioterrorizmus elleni komplex lakossági védelem elemei
A biovédelmi intézkedések hatékony életbeléptetésének első fontos eleme a korai detektálás, melyben
kulcsfontosságú szerepe van a népegészségügyi szolgálatnak. Az aktuális járványügyi helyzet feltérképezése
kapcsán feladatai közé tartozik
–a gyors mintavétel/identifikáció (molekuláris diagnosztika, biztonsági mikrobiológiai laboratóriumok),
–a jól működő korai epidemiológiai felderítési, riasztási és információs rendszer (surveillance) biztosítása,
–a kombinált pre- és posztexpozíciós (kemo- és immun-) profilaxis megszervezése,
–a betegek izolációjára szolgáló karantenizálás, a járványok terjedésének megakadályozása,
–dekontamináció szigorú DDD (dezinfekció, dezinszekció, deratizáció) tevékenységgel,
–a tömegellátás ápolási feltételeinek biztosítása: fel kell készülni a tömeges infektológiai ellátásra, kellő
laboratóriumi kapacitással (mintavételi, diagnosztikai kitek, speciális szállítási eszközök) kell rendelkezni,
163
epidemiológiája
gondoskodni kell a terápiás készletekről és utánpótlásukról (gyógyszer, kötszer, oltóanyag), továbbá védeni kell
az egészségügyi személyzetet (védőeszközök) és az anyagi készleteket (járművek, víz, energia).
A bioterrorizmus elleni védekezés leghatékonyabb módja azonban a biológiai fegyverek gyártásának és

alkalmazásának tiltása, a fellelhető teljes készletek felszámolása/megsemmisítése, melyek végrehajtását és
ellenőrzését szigorú nemzetközi egyezmények írják elő. Bár a biológiai fegyverek betiltásáról szóló egyezmény
(Biological Weapons Convention; BWC) 1975-ben érvénybe lépett, a bioterrorizmus elterjedése egyre szélesebb
körű, így napjaink létező veszélye a biológiai csapás a polgári lakosság ellen. Ezen túlmenően minden
lehetőséget ki kell használni a lakosság veszélyeztetettségének minimalizálása érdekében a megfelelő szintű és
hatékonyságú biológiai/járványügyi biztonság megteremtésével.
2. Részletes járványtan
2.1. A fertőző betegségek csoportosítása
A fertőző betegségeket a leggyakrabban alkalmazott felosztás szerint az azokat kiváltó fertőző ágensek
szervezetben való elsődleges megtelepedési helye szerint csoportosítják.
Ennek megfelelően elkülöníthetők (1) a légúti (aerogen) fertőzések, (2) a gyomor-bél traktus (enteralis)
megbetegedései, (3) az ételfertőzések (toxikoinfekciók), (4) a vér- és nyirokrendszer (haematogen-lymphogen)
fertőző betegségei, (5) a kültakarón keresztül (cutan), (6) a szexuális érintkezéssel terjedő megbetegedések
(STD-k), valamint a (7) zoonosisok, melyek esetében a fertőzés elsődleges forrása valamilyen állat.
2.2. Aerogen fertőző betegségek

Hazánkban az évente bejelentett fertőző betegségek közel 40%-át az aerogen fertőző betegségek teszik ki. A
kórképek jellegzetességeit számos tényező befolyásolhatja, nem hagyhatók figyelmen kívül például a
világszerte folyamatosan emelkedő számú multirezisztens kórokozótörzsek. Mindemellett a betegségek
hátterében gyakran állnak kedvezőtlen prognózisért felelős rizikófaktorok is, úgymint időskor, dohányzás,
immunszupprimált állapotok (HIV/AIDS), krónikus cardiovascularis (ischaemiás szívbetegségek, mitralis
stenosis) és légzőszervi betegségek (KALB, silicosis), valamint kedvezőtlen szociális helyzet (zsúfoltság,
hajléktalanság) és higiénés állapotok.
A betegségcsoport kialakulásáért felelős fertőző ágensek terjedése elsősorban cseppinfekcióval (influenza,

pertussis) vagy közvetlen kontaktussal történik, valamint közvetetten, a kórokozót tartalmazó váladékokkal
szennyezett anyagokkal, tárgyakkal, ritkán élelmiszerek (scarlatina, tuberculosis) vagy vektorok útján, esetleg
anyáról magzatra transplacentaris úton (rubeola, varicella). A kórokozók a betegség egy-egy szakaszában vagy
teljes időtartama alatt jelen vannak a légutakban és a légúti váladékban, melyek a beszéd, tüsszentés, köhögés
során jelentős mennyiségben ürülnek a szervezetből. Az ürítés általában már a lappangási idő alatt elkezdődik,
és adekvát terápia nélkül hetekig is tarthat. Az infekciók gyakoriságát és terjedési sebességét nagymértékben
meghatározza a légtérbe került mikrobák koncentrációja, virulenciája, továbbá az ott tartózkodók létszáma, a
belégzés mélysége és időtartama.
A kontagiozitási index általában magas, megfelelő számú fogékony szervezet esetén a megbetegedések
robbanásszerű kezdettel, járványos formában zajlanak. Létrejöttüknek kedvez a nagy létszámú, zárt, fogékony
közösség, így többségük gyermekközösségekben fordul elő („gyermekbetegségek”). Jellegzetesen őszi-téli-kora
tavaszi szezonalitást mutatnak. Egy kórokozó okozta fertőzés több kórkép formájában is jelentkezhet, és egy-
egy tünetcsoportot több kórokozó is képes előidézni. A kóros folyamat elsősorban a légutakban zajlik, ritkábban
egyéb szervek érintettségére utaló tünetek is megfigyelhetők.
Többségük személyazonosító adatokkal jelentendő, néhány betegségnél (influenza, tuberculosis) az aktív

jelentőrendszer eltér a „szokásos” surveillance útvonaltól. Laboratóriumi vizsgálat többnyire kötelező, néhány
esetben nem szükséges (scarlatina varicella). A fertőző ágens azonosításához légúti váladék, vizelet, liquor; a
típusspecifikus ellenanyagtiter emelkedésének igazolásához kezelés előtt és 2 héttel (rubeola, morbilli), illetve
4-5 héttel (pertussis) később alvadásgátolt, sterilen vett vérminta küldendő az ÁNTSZ–OEK laboratóriumába.
A beteget a fertőzőképesség tartamára a fogékony környezettől elsősorban kórházi fertőző osztályon vagy a
beteg otthonában kell izolálni, továbbá járványügyi megfigyelés és ellenőrzés alá helyezni. Különösen veszélyes
fertőzések (pertussis, diphtheria) gyermekvédelmi, illetve fekvőbeteg-intézményben való előfordulása esetén
kitiltás és felvételi zárlat elrendelése szükséges. Az akut felső légúti fertőzés tüneteit mutató egészségügyi
164
epidemiológiája
dolgozó közvetlen betegellátásban (vizsgálat, ápolás, gyógykezelés) nem vehet részt. A betegségre gyanús
személy kórokozótartalmú váladékai és az azokkal szennyeződött anyagok, tárgyak, eszközök folyamatos és
zárófertőtlenítése kötelező megfelelő hatásspektrumú dezinficienssel.
Az aerogen fertőző betegségek hatékony megelőzése a preventív óvórendszabályok és az aspecifikus módszerek

szigorú betartása mellett, a fogékony lakosság/rizikócsoportok célzott pre-postexpozíciós vakcinációjával,
továbbá a fertőző betegek és/vagy azok környezetében élők specifikus védelmével (aktív/passzív imunizálás),
illetve kemoprofilaxissal lehetséges.
A légúti fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedéseket a IV-3. táblázat
mutatja be.
6.3. táblázat - IV-3. táblázat A légúti fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges
fontosabb járványügyi intézkedések
Kórokoz Kórkép Járványügyi teendők

ó
Eset bejelentés Laborvizsgálat Specifiku
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
Baktériumok okozta megbetegedések
Mycobact Tuberculo – + + + + – – kötelező

erium sis (aktív, aktív
tuberculo latens) TSK törzsregiszt. imunizálá
sis s
complex kemoprof
ilaxis
Coryneba Diphtheri + + + + + + + kötelező

cterium a aktív
diphtheria s s s immunizá
e lás;
kemoprof
ilaxis
Bordetell Pertussis + + + + + – – kötelező

a aktív
pertussis immunizá
lás
kemoprof
ilaxis
Haemoph Haemoph – – + + – – – kötelező

ilus ilus aktív
influenza meningiti immunizá
e s, lás
meningiti kemoprof
s ilaxis
purulenta
A-csop. Scarlatina – + – – – – – –
S.
165
epidemiológiája
pyogenes
ET termel
törzse
Neisseria Meningiti + + + + + – – ajánlott/k

meningiti s ötelező
dis epidemica s s s aktív
szerocsop immunizá
ortok lás;
kemoprof
ilaxis
Streptoco Pneumoc – – + + – – – adható

ccus occus aktív
pneumoni meningiti immunizá
ae s lás
Legionell Legionell – + – + + – – –
a fajok osis
(s) (s)
Vírusok okozta megbetegedések
Mumps Parotitis + + + + + – – kötelező

vírus epidemica aktív
immunizá
lás
(Paromyx Morbilli + + + + + – – kötelező

ovírus) aktív/pass
Morbilli s s s zív
vírus immunizá
lás
Rubeola Rubeola + + + + + (+) – kötelező

vírus aktív,
CRS + + + + + – + adható
passzív
immunizá
lás
Influenza Madárinfl + + + + + – – kemoprof

A vírus uenza ilaxis
H1, H5, sá sá sá
H7, H9,
H10
altípusok
fok.
pathogen
biotip.
SARS- SARS + – – + + – – –
coronavír
us s
Varicella Varicella + + + – – – – adható

Zooster aktív/pass
vírus zív
166
epidemiológiája
(VZV) immunizá
lás
CMV, Encephali + – + + – – – adható

EBV tis passzív
infectiosa + + + + + immunizá
Meningiti lás
s serosa (CMV)
Jelmagyarázat:
Gy:gyanús eset
V:valószínűsíthető eset
M:megerősített eset
K:klinikai mikrobiológiai diagnosztikai vizsgálat
J:járványügyi érdekből végzett mikrobiológiai diagnosztikai vizsgálat
F:felszabadító vizsgálat
Sz:járványügyi érdekből végzett mikrobiológiai szűrővizsgálat
s:az eset sürgősséggel is jelentendő a megyei népegészségügyi szakigazgatási szervek és az ÁNTSZ–OEK

részére
á:a fertőzés helye szerint illetékes hatósági állatorvos is értesítendő
2.2.1. Tuberculosis
Az egész világon elterjedt, jelenleg a második leggyakoribb halálozással járó fertőző betegség. Járványügyi
jelentőségét az adja, hogy világszerte jelentősen megnőtt a HIV/AIDS-hez társuló, nagy mortalitással járó,
multirezisztens (multidrug-resistant, MDR; extenssively drug-resistant, XDR) Mycobacterium okozta esetek
száma. A kettős fertőzés miatt gyakran szokatlan (extrapulmonalis, szisztémás) megjelenési formák nehezítik a
korai felismerést, emellett egyes földrajzi régiókban (India, Afrika) jelentősen nőtt az atípusos
Mycobacteriumok (M. africanum, M. microti) okozta pulmonalis tuberculosis gyakorisága.
Hazánkban új jelenség az 1996 óta folyamatosan csökkenő (extrapulmonalis és pulmonalis) tbc-incidenciatrend

(2000–1500 eset évente; IV-3. ábra) megtorpanása, különösen a halmozottan hátrányos szociális helyzetűek
körében. Az országos (elsősorban pulmonalis) tbc incidencia emelkedés okai között szerepel az alacsony szűrési
aktivitás, a leszakadt, elszegényedett egészségtelen életmódot folytató társadalmi réteg szélesedése, valamint a
korábbi tbc surveillance rendszer pontatlansága – melyek sürgős szervezési, igazgatásrendészeti és jogszabály-
alkotási intézkedések (pl. kényszerfelkutatás/-gyógykezelés jogi intézményének) bevezetésére hívták fel a
figyelmet. Hazai sajátosság továbbá, a bakteorlógiailag igazolt esetek – WHO elvárással (65%) szemben –
alulreprezentált (50% körüli) rátája és az ernyőképszűréssel kiemelt tbc-s betegek alacsony (25% körüli) aránya.
Az új tbc-s betegek területi megosztása tekintetében az ország markánsan kettészakadt alacsony (Dunántúl, Dél-
Alföld) és magas incidenciájú megyékre. Az egyes régiókban (Budapest, ÉK-Magyarország) észlelhető
magasabb (> 25%000) incidencia hátterében a rosszul vagy nem kooperáló, betegségtudattal nem rendelkező,
illetve alacsony kompliance-ú betegek és az immigránsok nem megfelelő ellátása vagy az egészségügyi ellátó
rendszerből történő „eltűnése” állhat, mely a kontrollálatlan, kórokozó-ürítő fertőzőforrások számának
növekedéséhez vezet. Hazánkban a tbc rizikótényezői közül első helyen az alkoholfüggőség áll, azonban a
hajléktalan tbc-s betegek növekvő száma jelenti a legnagyobb epidemológiai gondot, mert körükből kerülnek ki
legnagyobb számban az „eltűnt”, kezeletlen esetek. Figyelemfelkeltő továbbá a 15–19 évesek emelkedő számú
tbc megbetegedése, ugyanakkor kedvező jelenség a két éven belül ismételten bejelentett (korai vagy álrecidivák)
csökkenő száma. A férfiak és nők aránya 1:1,7. A betegség mindkét nemben a 40 év feletti korcsoportban mutat
halmozódást. Az extrapulmonalis tbc-incidencia nem változott az utóbbi években, az esetek megoszlása
tekintetében a pleuritis tuberculosa vezet.
167
epidemiológiája
IV-3. ábra Az új pulmonalis és extrapulmonalis tuberculosis megbetegedések száma Magyarországországon

1965–2009 között
A kórokozó az esetek döntő többségében a kifejezetten saválló baktérium komplex, a Mycobacterium

tuberculosis hominis és a Mycobacterium tuberculosis bovis.
A gyermekkori primer fertőzés túlnyomórészt szubklinikusan zajlik. Az esetek 5%-ában a gyógyult primer
komplexus az élet későbbi szakaszában – immunszupprimált állapot esetén – reaktiválódva felnőttkori
pulmonalis kórformához vezet.
A légutakon keresztül bejutott baktériumok primer gócot hoznak létre a tüdőben (Gohn-góc), majd a nyirok- és
vérárammal a környéki nyirokcsomókba, a tüdőcsúcsokba vagy más szervekbe kerülnek, ahol szaporodásnak
indulnak. A haematogen/lymphogen szóródás következtében miliaris, extrapulmonalis vagy generalizált
tuberculosis jöhet létre. A változatos megjelenési formájú extrapulmonalis kórképek közül legjelentősebbek a
meningitis basilaris tuberculosa, a csont-ízületi-izom, bőr, urogenitalis, enteralis tbc. Ez utóbbi létrejöhet
primeren a fertőző ágens per os bejutásakor is. A fertőzés forrása a kórokozókat ürítő beteg ember, illetve a
fertőzőtt szarvasmarha.
A fertőzés főként aerogen, ritkán enteralis úton vagy bőr- és nyálkahártya-sérüléseken át történik; melyeknek
csupán 0,5-1%-ából alakul ki megbetegedés. Rizikótényező a 3 év alatti kor, a krónikus betegség (silicosis,
diabetes), az immunszupprimált állapot, a zsúfoltság és a rossz szociális helyzet.
A lappangási idő a primer góc kialakulásáig 4–12 hét, a fertőzőképesség a Koch-pozitivitás fennállásáig tart. A
letális kimenetelért a tüdőfolyamat progressziója vagy a belőle kiinduló miliaris tbc és a meningitis basilaris
tuberculosa felelős.
A primer komplexus kialakulása nem jár tünetekkel. A folyamat reaktivizálásakor kezdetben fáradékonyság,
subfebrilitas, éjszakai izzadás, majd köhögés, haemoptoe és fokozódó dyspnoe lép fel. A jellegzetes klinikai
képet a lefolyás kettőssége (regresszió-progresszió) és a szervezet (a baktériumürítés végéig fennálló)
immunszupprimált állapota együttesen hozzák létre.
2011. év elejétől a tbc jelentése három pilléren nyugszik. Ennek megfelelően a tüdőgondozók, a
tüdőgyógyászati fekvőbetegosztályok és a mikrobiológiai laboratóriumok szolgáltatnak adatokat az Országos
Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet Módszertani Osztálya keretében működő Tbc Surveillance Központnak
(TSK). A betegek gyógykezelését a tbc szervi lokalizációjának megfelelői osztályon (urológia, bőrgyógyászat,
nőgyógyászat) kell elindítani. A Koch-pozitív kórokozó-ürítők elkülönítése, a kiszűrt esetek nyilvántartásba és
gondozásba vétele kötelező. A gyógykezelést megtagadó személyt a kistérségi népegészségügyi intézet arra
kötelezheti. A büntetésvégrehajtási intézetek fogvatartottjai esetében bekerüléskor, majd évente egy alkalommal
röntgen ernyőképszűrést kell végezni. A mycobactericid vagy sporocid hatású dezinficiálás kötelező.
A tuberculosis megelőzése komplex humán- és állategészségügyi feladat. Fontos a magas incidenciájú területen
élő lakosság kötelezően elrendelt monitorozása ernyőképszűréssel, a korai életkorban történő BCG-
168
epidemiológiája
primovakcináció és a kiszűrt egyének szigorúan kontrollált, standardizált antituberkulotikus kezelése. A

fertőzött egyének környezetében élők szűrővizsgálata és kemoprofilaxisban részesítése szükséges.
2.2.2. Diphtheria
Hazánkban az 1940-es években bevezetett diphtheria elleni védőoltásnak köszönhetően az 1980-as évekre
sporadikussá vált megbetegedés 1990 óta nem észlelhető, azonban a környező országokból (Oroszország,
Belorusszia) behurcolható.
A kórokozók a külvilágban kifejezett ellenálló képességet mutató, de megtartott penicillinérzékenységű

exotoxint termelő Corynebacterium diphtheriae törzsek. A toxin aktív immunizálásra alkalmas toxoiddá
(anatoxinná) alakítható.
A fertőzés forrása a beteg ember, a rekonvaleszcens és a tünetmentes hordozó (a lakosság 0,5–1, a beteg
közvetlen környezetének 15–20%-a).
Elsősorban cseppfertőzéssel, ritkábban közvetlen kontaktussal, légúti váladékkal szennyezett tárgyak, tej
közvetítésével terjed. A kórokozó – bejutási helyétől függően – légzőszervi, nazális bőr és más területekken
(conjunctiva, nyálkahártya) kialakuló diphtheriát okozhat. A kontagiozitási index 20%.
A lappangási idő 2–10, általában 2–5 nap.
A patogén ágensek a felső légutak nyálkahártyáján szaporodva toxint termelnek, majd lokális gyulladást és
necrosist váltanak ki következményes álhártyaképződéssel. Az esetek egy részében a felszívódó toxin a
szívizom, a máj, a vese, a mellékvese, valamint az idegrendszer sejtjeinek súlyos anatómiai és funkcionális
károsodását okozza.
Kezdetben a baktériumok lokalizációjának helyén (bőr-, orrüreg-, conjunctiva-, gége-, vulvasérülések) szürkés
színű, hyperaemiás, oedemás szövetekkel körülvett álhártya alakul ki. Súlyos esetben a légzés gátolt lehet a
toxin által kiváltott lokális szövetduzzanat miatt. A felszívódó toxin hatására myocarditis, illetve vasomotor-
bénulások észlelhetők. Terápia nélkül a letalitás 15-20%, melynek hátterében légúti elzáródás, valamint szív- és
idegrendszeri szövődmények állnak.
A kórkép sürgősséggel is jelentendő. Laboratóriumi vizsgálathoz vérmintapár, illetve torok, orr vagy a
lokalizációnak megfelelő váladék küldendő az ÁNTSZ–OEK-ba. Folyamatos és zárófertőtlenítés kötelező. Két
egymást követő negatív felszabadító vizsgálati eredményig a beteget fertőző osztályon kell elkülöníteni, továbbá
el kell tiltani a gyermekvédelmi intézmények látogatásától, kórházi sebészeti, szülészeti, egyéb műtéti és
gyermekosztályokon való munkától, és tejkezeléssel kapcsolatos munkakörben sem alkalmazható. Tünetmentes
hordozás esetén az elkülönítés megszüntethető, de a járványügyi ellenőrzés nem. A fertőzőforrást és a
kontaktokat fel kell kutatni, a tünetmentes űrítőket antibiotikum-kezelésben kell részesíteni. A beteg környezetét
az utolsó érintkezéstől számított 7 napig járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, és ezzel egyidejűleg 7 napos
posztexpozíciós (penicillin/erythromycin) kemoprofilaxisban kell részesíteni. A beteg 6 éves kor alatti
kontaktjait oltottsági státusuk figyelembevételével, egyedi mérlegelés után DPT-oltóanyaggal, a 6–24 éveseket
„di-te emlékeztető oltás” vakcinával kell, a 25 év felettieket pedig „di-te felnőttek részére” oltóanyaggal 10
évenként célszerű immunizálni.
A diphtheria legeredményesebb megelőzési módja a korhoz kötött kötelező védőoltás.
2.2.3. Pertussis
Hazánkban 20–50 évenkénti esetszámmal bejelentett, elsősorban a vakcinációban nem részesített gyermekeket
érintő, ritkán letális kimenetelű fertőző betegség.
A kórokozó a külvilágban mérsékelt ellenállást mutató, endo- és exotoxint termelő Bordetella pertussis.
A fertőzés forrása a beteg. A kontagiozitási index 60–80%. Az újszülöttek nem rendelkeznek maternális
immunitással.
A szervezetbe jutó baktériumok az alsó légutak nyálkahártyáján megtelepedve és gyorsan elszaporodva

gyulladásos folyamatot váltanak ki, míg toxikus hatású anyagaik bronchusfal necrosist, súlyosabb esetben
169
epidemiológiája
interstitialis pneumoniát okozhatnak. A megbetegedés három, egyenként 2-3 hétig tartó stádiumban zajlik. Az
első (catarrhalis) szakaszban felső légúti gyulladásra utaló tünetek és éjszakára gyakoribbá váló köhögési
rohamok jelentkeznek. A második (konvulzív) szakaszban a nap folyamán állandósuló görcsös köhögési
rohamok észlelhetők, melyek száma, időtartama és intenzitása az oldódás (stadium decrementi) alatt
fokozatosan csökken. Az antibiotikum-terápia bevezetése előtt a kórkép letalitása a szövődmények
(bronchopneumonia, subarachnoidealis vérzés, a latens tuberculosis fellobbanása) miatt csecsemőknél 4–5%,
kisgyermeknél 1–1,5% volt.
Jelentésre kötelezett megbetegedés. A kötelező laboratóriumi vizsgálathoz 4–5 hetes időközzel vett vérmintapár,
illetve oltott személy esetén a betegség kezdetétől számított 2 héten belül vett orr-garatváladék küldendő az
ÁNTSZ–OEK-ba. A beteget az oltatlan csecsemőktől az antibiotikum-kezelés megkezdését követő 1 hétig el
kell különíteni. A betegség gyermekvédelmi intézményben vagy kórházi osztályon való előfordulása esetén a
fogékony 6 éven aluliak 14 napos járványügyi megfigyelését és az 1 éven belül pertussis ellen nem vakcináltak
DPT-oltását el kell végezni, továbbá az oltatlan vagy részben immunizált fogékony korcsoportúak 14 napos
felvételi zárlatát el kell rendelni, melynek tényét a kórházi zárójelentésben fel kell tüntetni. A fertőzőforrás és a
kontaktok felkutatása kötelező. A folyamatos és zárófertőtlenítés kötelező. Leghatékonyabb megelőzése
életkorhoz kötött, kötelező vakcinációval lehetséges.
2.2.4. Scarlatina
Hazánkban az elmúlt évtizedben több ezres nagyságrendben bejelentett, október-novemberi szezonális csúcsot
mutató, akut lefolyású fertőző betegség. Morbiditása a 3–5 éves korcsoportban a legmagasabb. Magyarországon
letális kimenetelt évtizedek óta nem észleltek.
A kórokozó a hővel, kiszáradással, fertőtlenítőszerekkel szemben közepes ellenállást mutató Strepcococcus

pyogenes erythrogen toxint termelő szerotípusa, mely penicillinérzékenységét megtartotta.
A fertőző forrás a beteg ember, a tünetmentes kórokozó-hordozó (a lakosság körében általában 5–10%,
járványos időszakban 20–30%), valamint a Streptococcus-anginában szenvedő, antitoxikus immunitással nem
rendelkező egyén. Elsősorban cseppinfekció, ritkábban légúti váladékkal kontaminált kéz, tárgyak, élelmiszer
(tej) útján terjed. A kontagiozitási index 35–40%. Felnőttkorban is előfordulhat.
A torok- és garatképleteken megtelepedő és szaporodó baktériumok lokális gyulladást, míg erythrogen toxinjuk
helyileg vagy a keringéssel eljutva más szervekben necroticus folyamatot, jellegzetes pontszerű vérzést
(enanthemát, exanthemát) hoz létre. Kezdetben láz, garatlob, torokfájás jelentkezik, majd a torok- és
garatképletek nyálkahártyáján enanthemák észlelhetők. Jellegzetes tünetek a málnanyelv és az inkubációt
követő 3 napon belül először – a száj körüli terület kivételével – az arcon, nyakon megjelenő, majd
craniocaudalis irányba haladó, így a hónaljban, a lágyékon és a comb belső felszínén észlelhető exanthemák. A
4-5. naptól kezdődően 4-5 hétig az arcon, nyakon és törzsön apró lemezes, a tenyéren és talpon pedig
nagylemezes hámlás jelentkezik. A rekonvaleszcencia ideje több hétig tart. Akut szövődményként a folyamat
generalizálódását jelző meningitis, endocarditis, sepsis és a nagy mennyiségű felszívódott toxin okozta carditis
jelentkezhet. Késői szövődményként reumás láz, glomerulonephritis, chorea minor és erythema nodosum is
előfordulhat. Átvészelése tartós antibakteriális és antitoxikus immunitást hoz létre.
A valószínűsíthető eset bejelentendő. Laboratóriumi vizsgálat általában nem szükséges. A beteget 6 napig
otthonában vagy fertőző osztályon kell izolálni. Munkaköri korlátozás, gyermekközösség látogatásától való
eltiltás, felvételi zárlat elrendelése, továbbá a fertőzőforrás, a terjesztő közeg és a kontaktok felkutatása nem
szükséges. A beteg környezetében folyamatos és zárófertőtlenítést kell végezni.
Terápia céljából a beteget 10 napig penicillinnel kell kezelni, környezetét nem szükséges kemoprofilaxisban
részesíteni. Megelőzéséhez védőoltás nem áll rendelkezésre.
2.2.5. Haemophilus influenzae okozta meningitis

Főként a 0–5 éves korúak téli-tavaszi szezonalitású, a védőoltás bevezetését követően évenként 10 alatti
esetszámmal bejelentett, sporadikussá vált megbetegedése.
Kórokozója a fertőtlenítőszerekre érzékeny Haemophilus influenzae (a–f szerotípusok), melyek közül a

meningitisszel járó kórformáért a „b”, míg a felső légúti infekciókért a többi szerotípus felelős.
170
epidemiológiája
A fertőzés forrása a beteg és a kórokozó-hordozó. Elsősorban cseppfertőzéssel terjed.
A lappangási idő 2–4 nap.
A baktérium a légutak nyálkahártyáján szaporodva lokális gyulladásos tüneteket hoz létre, majd bacteriaemiával
a többi szervbe, köztük az agyhártyára is eljut, ahol szekunder gyulladásos folyamatot (meningitist) vált ki. A
kezdeti felső légúti hurutos folyamathoz magas láz és fokozódó meningealis izgalmi tünetek társulnak. Az
antibiotikum-kezelés ellenére a letalitás 5-8%. Az esetek harmada központi idegrendszeri maradványtünetekkel
gyógyul.
Meningitis purulenta néven jelentendő. A vér és liquor diagnosztikus célú laboratóriumi vizsgálata kötelező. A
beteg környezetében elsősorban az orr-, torokváladékkal szennyezett anyagok folyamatos dezinficiálása
szükséges. A fogékony 6 éves kor alatti gyermekeket 5 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni.
Gyermekvédelmi intézményben a védőoltásban korábban nem részesülteket 4 napig antibiotikum-
kemoprofilaxisban kell részesíteni. A kontaktok felkutatása – posztexpozíciós profilaxis céljából – kötelező.
Specifikus megelőzése korhoz kötött, kötelező védőoltással történik.
2.2.6. Meningitis epidemica

Magyarországon évente kevesebb, mint 50 megbetegedést jelentenek (IV-4. ábra). A meningitis epidemica
diagnózissal nyilvántartott betegek főként a 15 évesnél fiatalabbak körében, míg a letális kimenetel a 2 éven
aluliak között fordulnak elő.
Forrás: A pulmonológiai intézmények 2009. évi epidemiológiai és működési adatai. Korányi Bulletin 2010. 2.
szám
A kórokozó a hőre, kiszáradásra és fertőtlenítőszerekre kifejezetten érzékeny Neisseria meningitidis (A, B, C

szerocsoportok). Hazánkban a sporadikus esetekért főként a B, míg a járványos előfordulásért a C szerocsoport
tehető felelőssé.
A fertőzés forrása a beteg, a rekonvaleszcens és a tünetmentes hordozó (a lakosság 2-3, a beteg környezetének
50%-a). A kontagiozitási index 0,1%. A bevezetőben említett rizikótényezők ismételten halmozott előfordulása
kedvez a betegség kialakulásának.
A baktérium a garatban és az orrüregben megtelepedve és elszaporodva általában csak helyi gyulladást hoz
létre. Invazívvá válás esetén a kórokozók bacteriaemiával eljutnak más szervekbe, a meninxekre és generalizált
sepsis alakulhat ki. Letalitása korai antibiotikum-terápia esetén 15–20%, nélküle 70%. A betegség korai
szakaszában atípusos tünetek, majd mind kifejezettebbé váló meningealis izgalmi jelek, csecsemőknél magas,
171
epidemiológiája
fejhangú sírás, ébresztési nehézség figyelhetők meg. A generalizálódó folyamatot dezorientáció, coma; a fatalis
kimenetelű septicaemiát nyomásra el nem tűnő bőrvérzések, -laesiók (pozitív üvegteszt-tünet) jelzik. Súlyos,
halálos kimenetelű szövődménye a Waterhouse–Friderichsen-szindróma.
A betegség sürgősséggel is jelentendő Neisseria meningitidis által okozott invazív betegség (Meningococcus
okozta megbetegedés) néven. Laboratóriumi vizsgálat céljából sterilen vett liquort és vérmintát kell az illetékes
ÁNTSZ–OEK intézetbe eljuttatni. A beteget infektológiai osztályon kell elkülöníteni a gyógykezelés
időtartamára. A beteg környezetének 8 napig tartó járványügyi megfigyelése és a kontaktok kemoprofilaktikus
kezelése szükséges. Kórházi előfordulásakor az adott részlegen 8 napos felvételi zárlatot kell elrendelni.
Folyamatos dezinficiálás kötelező. A kontaktok felkutatása – a posztexpozíciós profilaxisban részesítés céljából
– szükséges.
Megelőzésére a fogékonyak számára ajánlott, illetve egyes munkakörökben (laboratóriumi dolgozók) kötelező
aktív immunizálás vagy a kemoprofilaxis szolgál. Zárt közösségekben, szoros kontaktusban élők környezete
számára antibiotikum-profilaxis végzendő.
2.2.7. Pneumococcus pneumoniae által okozott invazív betegség

Téli, kora tavaszi szezonalitást mutató, fulmináns lefolyás esetén akár 20–30%-os letalitású, hazánban évente
100 alatt regisztrált, férfiakban gyakoribb invazív betegség.
Kórokozói a Streptococcus pneumoniae szerotípusok, melyek között a multirezisztens izolátumok gyakorisága

világszerte folyamatosan nő.
Az elsősorban cseppinfekcióval a felső légutakba került virulens törzsek a kolonizációt követően

mikroaspirációval vagy inhaláció révén az alsó légutakba jutnak, ahol az invázió helyén fokozódó intenzitású
exsudativ gyulladás jön létre. Kedvezőtlenebb prognózist jelent a krónikus légzőszervi betegség fennállása, a
zárt közösség, az immunszupprimált állapot, a 2 év alatti és a 65 év feletti kor. A rizikócsoportokban a betegség
letalitása 20–40% is lehet.
A fertőzés forrása a beteg, a rekonvaleszcens és a kórokozó-hordozó (a lakosság körében általában 15–30, zárt
közösségekben akár 50–60% is lehet).
A klinikai kép hirtelen kezdődik hidegrázással, magas lázzal, légúti hurutos állapottal, néha shock tüneteivel,
zavartsággal. A dyspnoe, gennyes köpetürítés, tachycardia megjelenése jelzi a súlyosbodó lobaris pneumonia,
bronchopneumonia, pleuritis kialakulását. Bacteriaemia az esetek 20-30%-ában alakul ki. Szövődményei az
empyema, tüdőtályog, extrapulmonalis gócok, pericarditis, endocarditis, purulens meningitis, sepsis.
Átvészelése után rövid ideig tartó, típusspecifikus immunitás marad hátra.
A S. pneumoniae invazív betegség vagy gyanúja nem jelentendő – adatgyűjtése laboratóriumi surveillance
keretén belül történik. A megerősített eset Meningitis purulenta, illetve Pneumococcus okozta megbetegedés
néven bejelentendő. A légúti váladék laboratóriumi vizsgálata kötelező. A beteget a terápia időtartamára fertőző
osztályon kell elkülőníteni. A beteg környezetében folyamatos fertőtlenítés szükséges.
Megelőzés céljából a rizikócsoportba tartozók aktív immunizálása célszerű. A vakcina 2009 áprilisa óta
önkéntes alapon - a hazai védőoltási naptárba illesztve - térítésmentesen kérhető a 2 éven aluliak számára.
2.2.8. Legionellosis
Világszerte előforduló, enyhe lefolyása miatt a ténylegesnél lényegesen kevesebb esetszámban diagnosztizált
megbetegedés. A lakosság átfertőzöttsége 1–16%, a férfiak érintettsége két-háromszor gyakoribb. Hazánkban
emelkedő esetszámmal, 100 alatti évenkénti megbetegedést jelentenek.
Kórokozói az ubiquiter előfordulású, kifejezett környezeti ellenállást mutató, de a fertőtlenítőszerekre érzékeny

Legionella fajok (pl. L. pneumophila szercsoportok).
Az alsó légutakban megtelepedő kórokozók intracelluláris parazitaként az alveolaris macrophagokban

szaporodnak, károsítva azok működését.
172
epidemiológiája
A fertőzés forrása a kórokozót légúti váladékával ürítő ember, de feltételezhető a párásító berendezés, a
hideg/meleg zuhanyfürdő, szökőkút, hűtőtorony vizének és a pornak közvetítő szerepe is.
Klinikai megjelenési formái az 1–2 napos lappangási idejű Pontiac-láz és az általában 5–6 napos lappangást
mutató legionella pneumonia.
A Pontiac-láz kezdetét atípusos, influenzaszerű klinikai kép uralja, melyhez hasi fájdalom, hasmenés társul. A
10–15% letalitású pneumoniás formában emellett lobaris pneumoniára, pleuritisre, valamint centrális
idegrendszeri érintettségre utaló tünetek is jelentkeznek. Legsúlyosabb szövődménye a légzési elégtelenség.
Az utazással összefüggő legionárius betegség – Legionellosis néven – sürgősséggel is jelentendő. Elkülönítés

nem szükséges. A kórokozó kimutatásához légúti váladék, szerológiai vizsgálatra kéthetes időközzel vett
savópárt, antigénkimutatásra vizeletet, illetve légúti vizsgálati anyagot (pl. bronchusváladékot, BAL, mélylégúti
köpet) kell küldeni laboratóriumi vizsgálatra.
Megelőzése a lehetséges terjesztő közeg felderítésével, rendszeres ellenőrzésével, folyamatos és

zárófertőtlenítésével, továbbá az atípusos pneumoniák komplex kivizsgálásával lehetséges.
2.2.9. Parotitis epidemica

Hazánkban a védőoltás bevezetése óta folyamatosan csökkenő számú, évente tíz körüli megbetegedést
diagnosztizálnak, elsősorban az oltatlan korosztályban.
A kórokozó az UV sugárzással szemben alacsony ellenálló képességű, a fertőtlenítőszerekre igen érzékeny

Mumpszvírus.
A fertőző forrás a beteg és a tünetmentes hordozó. A kontagiozitási index 60%.
A vírusok a felső légúti nyálkahártya sejtekben kezdenek szaporodni, majd viraemiával jutnak el a
nyálmirigyekbe és egyéb szervekbe, ahol tovább multiplikálódva lokális gyulladásos folyamatot hoznak létre. A
kezdeti lázas állapothoz a parotis, esetenként a többi nyálmirigy 2-3 hétig tartó duzzanata társul, melynek
következtében a rágás és nyelés fájdalmassá válik. Szövődményként orchitis (pubertás után irreverzíbilis
sterilitással), oophoritis, pancreatitis, ritkán meningoencephalitis fordulhat elő.
Jelentendő megbetegedés. A beteg elkülönítése szükséges. A laboratóriumi vizsgálat kötelező, melyhez kéthetes
időközzel vett vérmintapárt kell küldeni az ÁNTSZ–OEK Virológiai főosztályára. Közösségben történő, illetve
halmozott előfordulás esetén a fogékony egyéneket az OEK-kal történt előzetes egyeztetést követően
posztexpozíciós aktív immunizálásban kell részesíteni. Folyamatos fertőtlenítés szükséges. A fertőzőforrást
kötelező felkutatni.
Megelőzése korhoz kötött, kötelező védőoltással történik.
2.2.10. Morbilli
A védőoltás bevezetésének köszönhetően 2002 óta szórványosan előforduló, 1–3 évente csupán 1-2 importált
esetként nyilvántartott megbetegedés.
A kórokozó az átlagos ellenállóképeségű, de fertőtlenítőszerekkel szemben alacsony rezisztenciát mutató

Morbillivírus (Paramyxovírus).
A fertőzés forrása a beteg. A kontagiozitási index 95-98%. Az újszülöttek 6–9 hónapig tartó, csökkenő
intenzitású maternális immunitással rendelkeznek.
A lappangási idő 8–13, általában 10 nap.
A főként inhalációval bejutott vírusok elsődleges szaporodási helye a légutak nyálkahártyája, ahonnan a
nyirokcsomókba, majd primer viraemiával a RES-sejtekbe jutnak. A kórokozók innen szekunder viraemiával
különböző szervekbe (bőr, légutak, idegrendszer) kerülnek, ahol lokális reakciókat, jellegzetes elváltozásokat
hoznak létre. Az immunrendszer érintettségét jelzi a betegség során fellépő immunszupprimált állapot. A
folyamat kezdetén láz, conjunctivitis, felső légúti hurutos tünetek, majd a buccalis nyálkahártyán Koplik-folt, a
173
epidemiológiája
szájpadon enanthemák alakulnak ki. A craniocaudalis irányban terjedő maculopapulosus kiütések a 4–7. napon
jelennek meg, melyek finom „korpádzó” hámlás kíséretében tűnnek el. Csecsemőkorban letális kimenetelű
szövődmények (otitis media, pneumonia, laryngitis, encephalomyelitis, sclerotizáló panencephalitis)
alakulhatnak ki.
Sürgősséggel is jelentendő betegség. A betegek elkülőnítése kötelező. Egyhetes időközzel vett vérmintapár
küldése az ÁNTSZ–OEK Virológiai főosztályára laboratóriumi vizsgálatra kötelező. A fertőzőforrás és a
beteggel kontaktusba kerülők felkutatása szükséges. Megbetegedési veszély esetén a beteg környezetében az
1967. előtt született, oltatlannak tekintendő egyéneket aktív, míg a 15 hónaposnál fiatalabbakat 6 napon belül
passzív immunizálásban kell részesíteni. Gyermek- és ifjúsági közösségben való előfordulásakor a
revakcinációról az OEK-kel való egyeztetés alapján kell dönteni. Folyamatos fertőtlenítés szükséges.
Hatékony megelőzése korhoz kötött, kötelező védőoltással történik.
2.2.11. Rubeola
Általában enyhe lefolyású, 2006-ig évente tízes nagyságrendben bejelentett akut megbetegedés, melynek
jelentőségét a terhesség első trimeszterében akvirált fertőzést 80%-os valószínűséggel követő magzati fejlődési
rendellenesség (congenitalis rubeola szindróma, CRS) kialakulása adja. 2006 óta hazánkban nem
diagnosztizáltak laboratóriumi vizsgálattal igazolt rubeolát, és a CRS is csak igen ritkán fordul elő.
A kórokozó a különböző behatásokkal, fertőtlenítőszerekkel szemben átlagos ellenálló-képességű Rubeola-

vírus. A kontagiozitási index 20-80%.
A fertőzés forrása a beteg, a tünetszegény vagy tünetmentes hordozó. A fertőzőképesség a kiütések megjelenése
előtt 1 héttel kezdődik, és azok megjelenése után még 4-5 napig fenn áll. A CRS-es újszülöttek azonban
hónapokig ürítik (székletükkel-vizeletükkel) a kórokozókat. A maternális immunitás néhány hónapig tart.
A vírusok a légúti nyálkahártyasejtekben szaporodnak, majd primer viraemiával különböző szervekbe kerülnek.
Szekunder viraemia során jutnak el a bőrbe, és létrehozzák a rubeoliform exanthemákat. A teratogén ágens a
placentabarrieren átlépve a magzatba jut, és a terhesség első trimeszterében congenitalis malformatióval
(cardialis vitiumok, cataracta, retinopathia, siketség, microcephalia, mentális retardáció) járó CRS-t alakít ki. A
második-harmadik trimeszterben bekövetkező infekció nem hoz létre fejlődési rendellenességeket.
A klinikai kép enyhe légúti hurutos tünetekkel kezdődik, majd a fül mögötti és a tarkótáji nyirokcsomók
megnagyobbodását követően az esetek kétharmadában először az arcon, utána testszerte craniocaudalis irányba
terjedő rubeoliform kiütések jelennek meg. A kórkép gyermekkorban enyhe lefolyású, felnőttkorban azonban
súlyosabb és nem ritka a szövődményes (arthralgia, arthritis, encephalitis) esetek megjelenése sem.
A rubeola és 2 éves korig a CRS jelentendő. A rubeolás beteget oltatlan gyermekektől és terhes nőktől izolálni
kell. Egy évesnél fiatalabb, CRS-ben szenvedő csecsemők elkülőnítése vizeletük és torokváladékuk negatívvá
válását követően szüntethető meg. A laboratóriumi vizsgálat (vérmintapár küldésével) az expozíciónak kitett
terhességük első trimeszterében lévő gravidák vagy korábban már oltott betegek esetében kötelező, egyéb
esetekben a korai diagnózis felállítása miatt célszerű. A kontaktokat rubeola és CRS esetén, a fertőzőforrást csak
rubeola esetén szükséges felkutatni. A rubeolás beteg környezetében élő 15 hónaposnál idősebb, de oltási
dokumentációval nem rendelkező kontaktokat aktív vakcinációban kell, míg a fertőzésnek kitett fogékony terhes
nőket 48 órán belül passzív immunizálásban lehet részesíteni. Közösségi előfordulás esetén az aktív
immunizálás kiterjesztéséről az OEK-kal történt egyeztetés után kell dönteni. A folyamatos fertőtlenítés
kötelező.
Specifikus megelőzése korhoz kötött, kötelező védőoltással történik, melynek célja a víruscirkuláció leállítása és
a CRS eliminálása.
2.2.12. Influenza
A megbetegedés a légutak akut vírusfertőzése, melyet csillapíthatatlan láz, hidegrázás, fej-, izom- és
torokfájdalom, orrnyálkahártya-gyulladás és köhögés tünetegyüttese jellemez, olykor gastrointestinalis
manifesztációval. Jelentőségét a gyakorisága, gyors terjedése, a pandémiak létrehozása, valamint a jelentős
morbiditási/mortalitási forrást és sokrétű betegségterhet okozó súlyos szövődmények kialakulása adja.
174
epidemiológiája
Hazánkban 2008 végéig több országos kiterjedésű A- és B-vírus okozta szezonális influenzajárvány zajlott le,
járványonként 200-1000 bejelentett esettel. 2009 tavaszától 2010 nyarának végéig egy feltételezhetően dél-
amerikai sertésfeldolgozó üzemből kiinduló – hármas reasszortáns – új variáns influenza A(H1N1) törzs okozta
pandémia zajlott.
A kórokozó az alacsony ellenálló képességű Orthomyxovírus influenzae A, B és C szerotípusok. Mindhárom

stabil belső és változó külső antigénszerkezettel rendelkezik. Az A-vírus felületi antigénjeinek kismértékű,
folyamatos (drift), időnként pedig kifejezett, hirtelen változása (shift) is bekövetkezhet. A driftek általában 1-3
évenként epidémiákat vagy helyi járványokat, míg a shiftek pandémiát okoznak. Legutóbb 2009. áprilisban vált
ismertté a pandémiás potenciállal rendelkező A(H1N1)v vírus robbanásszerű terjedése, melyet 2 hónappal
később a WHO világjárvánnyá nyilvánított. Az influenza B szerotípus változása csak kismértékű. A stabil
antigénszerkezetű és korlátozott szóródási képességű C típus sporadikus eseteket vagy kisebb házi járványokat
hoz létre.
A fertőzés forrása a beteg, a vírushordozó, a faji barriert átlépő reasszortáns típusok esetében az állatok (sertés,
ló, szárnyasok). A szezonális influenzavírusok dominánsan cseppinfekcióval, esetenként vírusrészecskéket
tartalmazó légúti váladékkal kontaminált tárgyak közvetítésével, míg a 2009-es pandemiás A(H1N1)v vírus
szennyezett kéz útján is terjed. Az utóbbi esetén a tünetmentes vagy tünetszegény megjelenési formák szintén
fertőzhetnek, és a fertőzőképesség a tünetek megjelenését követő 48 órán belül a legmagasabb. A kontagiozitási
index 80-85%. Kialakulásában jelentős szerepet játszanak a rizikófaktorok (összezártság, vitaminhiány).
Veszélyeztetettek az 5 éven aluliak, az 60 éven felüliek, valmant az immunszupprimált állapotúak. A pandémiás
vírus esetén rizikócsoportba tartoznak a gravidák, a 40 feletti BMI-értékkel rendelkezők, a krónikus betegségben
(diabetes, malignus kórképek, idegrendszeri, légzőszervi, kardiovascularis kórképben) szenvedők is. Lényeges,
hogy az új variáns fertőző ágens – a magasabb testhőmérsékletű madarakhoz adaptálódot madárinfluenza A gén
pool szakaszoknak köszönhetően – a meleg évszakban is képes terjedni.
A lappangási idő 1–3, a pandemiás vírus esetén átlagosan két nap.
A felső légutakba került vírusok a nyálkahártyasejtekben szaporodnak, majd új fogékony hámsejteket fertőzve
azok necrosisát idézik elő, amely kedvező lehetőséget nyújt a gyulladásos, oedemaképződéssel járó folyamat
tüdőre terjedésére és egyéb mikrobákkal való szuperinfekciókra. A rövid viraemiás szakasz alatt a vírus eljuthat
valamennyi szervbe (szív, központi idegrendszer) azok kóros folyamatait indukálva. Hirtelen kezdődő
hidegrázás, myalgia, fejfájás jellegzetes. Az A(H1N1)v okozta kórképek esetén gyakoribb a hasmenés és
hányás. A szövődménymentes esetekhez gyakran társulnak általános toxikus, gastrointestinalis és idegrendszeri
tünetek, melyek egy hét alatt lezajlanak. A légutakat, a cardiovascularis és idegrendszert érintő szövődmények
kialakulásáért elsősorban a társfertőzések felelősek. A gyermek- és időskori rapid lefolyású, haemorrhagiás-
necroticus pneumoniával együtt járó kórforma 0,05–2%-os letalitású.
Átvészelése rövid, típusspecifikus immunitást eredményez.
A kórkép az interpandemiás időszakban az influenzajárvány-veszélyes időszakban „sentinel” jelleggel

működtetett surveillance rendszer keretén belül kerül bejelentésre. Ennek keretében az ÁNTSZ a háziorvosi
ellátásra alapozott influenzafigyelő szolgálatot működtet, majd a regisztrált esetszám növekedésének
függvényében elrendeli az egész országra kiterjedő jelentési kötelezettséget. Az influenzaszerű megbetegedések
halmozódását követően – a WHO ajánlásnak megfelelően – a hazai Nemzeti Influenza Pandemiás Terv előírja a
klinikai és virológiai surveillance működtetését. A laboratóriumi vizsgálathoz toroköblítő folyadék, orr-garat
váladék és vérmintapár küldhető az ÁNTSZ–OEK Virológiai főosztályára. A súlyos tünetekkel járó esetek
kórházi elkülönítése szükséges. Kötelező a folyamatos fertőtlenítés.
Megelőzése aspecifikus módszerekkel és a meghatározott kockázati célcsoportokban alkalmazott specifikus

(antivirális kemoprofilaxis és vakcinációs) eljárásokkal, továbbá hatékony nemzeti/nemzetközi influenza
surveillance-tevékenységgel lehetséges. Megbetegedési veszély elhárítása céljából az influenza elleni védőoltás
felvétele ajánlott a csökkentett immunitású, illetve egyéb fokozott kockázati csoportba tartozó személyek
egészsége védelme érdekében. Az oltóanyagok gyártásához a WHO ajánlásainak és az Európai
Gyógyszerügynökség (EMEA) által az adott évi influenzaszezonra (az északi féltekére) ajánlott vírustörzsek
kerülnek felhasználásra. A hazai – hatékonysági és ártalmatlansági vizsgálatoknak alávetett – térítésmentesen
felvehető vakcinák tartósítószere a gyorsan ürülő thiomersal (etil-higany), mely a WHO állásfoglalása szerint is
biztonságos. Az EU tagállamokban a WHO célkitűzéseit figyelembe véve elérendő a mielőbbi, de lehetőleg
2014/2015. telére az idősebb korosztályokra és más kockázati csoportokra (krónikus betegek, egészségügyi
dolgozók) is kiterjesztett 75%-os átoltottsági arány elérése.
175
epidemiológiája
2.2.13. Nem influenzavírus okozta akut légúti megbetegedések

Ebbe a csoportba a parainfluenza-, RS-, rhino, corona-, egyes adeno- és enterovírusok (coxsackie A-, B-, echo-,
enterovírus 68) okozta, magas kontagiozitású influenzaszerű megbetegedések tartoznak.
A parainfluenza-vírusok főleg csecsemő/gyermekkorban okoznak felső légúti hurutokat, pharyngitist,

pszeudokruppot, ritkábban bronchitist, esetleg pneumoniát.
Az RS-vírusok csecsemők/kisgyermekek lázas felső légúti gyulladását, bronchiolitisét, pneumoniáját

eredményezik, amelyek talaján meningitis epidemica is kialakulhat.
A Rhino-virusfertőzésre az emberen kívül a csimpánz is fogékony. A nátha kórokozói. Hőemelkedés, fejfájás,

purulens orrváladékozás, improduktív köhögés, asthmát indukáló alsó légúti érintettség alakul ki. Szövődménye
a melléküreg-gyulladás.
A coronavírusok fokozott szekrécióval járó felső légúti hurutot, náthát okoznak.
Az adenovírus1-3-as és 6-os típus által okozottakut lázas gégegyulladás a csecsemők, kisgyermekek, míg a
pharyngoconjuctivalis láz (3-as, 7-es és 14-es típus) az iskoláskorúak megbetegedése. Az 5-ös típus pertussis
szindrómát okoz. Láz, torokfájás, rhinitis, conjunctivitis, photophobia jelentkezik. Szövődménye lehet
melléküreg-gyulladás, tracheobronchitis, pneumonia.
A Coxsackie-vírusok lázas állapottal, torokfájással, exanthemákkal együtt járó felső légúti gyulladásos
folyamatokat válthatnak ki.
Az influenzaszerű fertőzések forrása a beteg, valamint a tünetmentes vírushordozó. Átvihetők cseppinfekcióval,

szennyezett eszközökkel, uszodavízzel (adenovírus 3-as, 7-es és 14-es típus) és per os (adeno-, Coxsackie-
vírusok).
Lappangási idejük 1–10 nap. Az általuk kiváltott tünetek hasonlósága miatt a klinikai kép alapján általában nem
lehet az adott kórokozóra következtetni. Átvészeltségük rövid ideig tartó, típusspecifikus védelemmel jár, ezért
reinfekciók többször előfordulhatnak.
Nem bejelentendők, célszerű a betegek elkülönítése és a folyamatos fertőtlenítés.
Megelőzésük az aspecifikus módszerek alkalmazása mellett is kis hatékonyságú.
2.2.14. Varicella
Hazánkban endémiásan zajló, bejelentési kötelezettségének kezdete óta évente több tízezres nagyságrendű,
kisded- és csecsemőkorban enyhe, felnőttkorban súlyosabb lefolyású megbetegedés.
A kórokozó az alacsony ellenálló képességű Varicella-Zooster-vírus (VZV).
A fertőzés forrása kizárólag a beteg ember. A kontagiozitási index 95%.
A VZV primer fertőzés első stádiumának lappangási ideje 14–21 nap.
Lázzal, rossz közérzettel, majd a törzsön, arcon és a végtagokon egy időben megjelenő típusos (macula-papula-
vesicula-pustula-pörk) kiütésekkel jár. A terhesség első trimeszterében bekövetkező fertőzés anyai pneumonia
kialakulásához vezethet, de 5–10%-os valószínűséggel a magzat súlyos komplex fejlődési rendellenességgel
járó congenitalis varicella szindrómája is kialakulhat. Ugyancsak magas kockázatú a szülést megelőző 5, illetve
követő 2 napon belüli anyai fertőzés, mely a maternális immunitásal még nem rendelkező magzatot, illetve
újszülöttet is megbetegíti. A neonatális varicella megfelelő ellátás hiányában 30% letalitású. Szövődményként
cellulitis, pneumonia, encephalitis, sepsis fordulhat elő. Varicellás gyermektől a kontakt felnőtt herpes zostert
akvirálhat.
Jelentendő megbetegedés. A beteg elkülőnítése kötelező, laboratóriumi vizsgálat nem szükséges. A fogékony 6
éven aluliakat 21 napos járványügyi megfigyelés alá kell vonni, a gyermekvédelmi intézményben erre az időre
felvételi zárlatot kell elrendelni, mely alatt új gyermeket csak a szülő írásos kérésére lehet felvenni. Kórházi
osztályon észlelt megbetegedés(ek) esetén felvételi zárlatot kell elrendelni, és a kontaktokat a beteggel való
176
epidemiológiája
utolsó érintkezést követő 12 napon belül nem lehet hazabocsátani. A beteg környezetében folyamatos és
zárófertőtlenítés kötelező.
Megelőzése aktív, illetve a kontaktust követő 72 órán belül posztexpozíciós passzív immunizálással lehetséges,
mely elsősorban a magas kockázati csoportba tartozók és a szülést megelőző 5 nappal vagy azt követő 48 órával
varicella klinikai tüneteit mutató anyák újszülöttjei számára javasolt. Az immunhiányos betegek, a várandós nők
és az újszülöttek, csecsemők ápolását/gondozását végző fogékony egészségügyi dolgozók varicella elleni
védőoltását a munkáltatónak kell biztosítania.
2.2.15. Mononucleosis infectiosa

Hazánkban évi 1000 körüli esetben bejelentett megbetegedés, tényleges gyakorisága – enyhe lefolyása miatt –
ennél feltételezhetően magasabb.
Kórokozói a Cytomegalovirus (CMV; 80%) és az Epstein–Barr-vírus (EBV; 8-10%).
A fertőzés forrása a beteg és a tünetmentes vírushordozó.
Többnyire cseppfertőzéssel és közvetett úton, továbbá nosocomialisan (transzplantáció, transzfúzió) és

transplacentarisan terjedhet. Alacsony kontagiozitású.
A lappangási idő 4–6 hét.
A primer fertőzés ép immunrendszerű egyénnél – általában gyermekkorban – abortív formában vagy

mononucleosis képében zajlik. A vírus a garatnyálkahártya-sejtekbe jutva szaporodik, melyet viraemia és
hosszabb ideig tartó viruria követ. A vírus latens formában a lymphoid elemekbe, valamint a vérárammal
valamennyi szervbe eljut, és évtizedekig perzisztál. Átvészelése életre szóló immunitással és vírushordozással
jár. Influenza-szerű tünetek, lágyrészduzzanat, generalizált lymphadenopathia, CMV-fertőzés esetén
hepatosplenomegalia alakul ki. Szövődmények (pneumonia, myocarditis, meningoencephalitis) és opportunista
fertőzések társulhatnak hozzá.
A tünetegyüttes nem jelentendő. Laboratóriumi vizsgálat igénybe vehető, melyhez vért kell az ÁNTSZ–OEK
Virológiai főosztályára küldeni. A beteg környezetében folyamatosan kell fertőtleníteni. A
szervtranszplantáción átesettek és immunszupprimáltak profilaktikus passzív immunizálása célszerű.
2.3. Enteralis betegségek

Az enteralis betegségek esetében a kórokozók a szájon keresztül jutnak a szervezetbe, többnyire a gyomor-bél
traktusban szaporodnak, és általában a széklettel ürülnek. A kórfolyamatok egy részében a gastroenteralis
traktusban lévő kórokozók endotoxinjai okozzák a tüneteket, míg más betegségekben az általuk termelt exotoxin
felszívódva más szervekben vált ki tüneteket. Az enteralis fertőzések járhatnak bacteriaemiával, illetve
viraemiával, ilyen esetekben a kiváltó ágens is átjut a bélfalon, majd a vér- és nyirokkeringéssel bejut más
szervekbe is, és ott megtelepszik. Valamennyi kórképnek van egy olyan szakasza, amely enteralis tünetekkel
(hasmenés, hasi fájdalom, hányinger, hányás, láz) jár.
A fertőzés elsődleges forrása a beteg, a rekonvaleszcens vagy a már gyógyult, krónikus kórokozó-hordozó
ember, illetve egyes megbetegedésekben állat, mindaddig, amíg székletével (esetleg vizeletével) a kórokozót
üríti. Rossz higiénés körülmények között a betegségek terjedhetnek közvetlen kontaktussal (pl. szennyezett kéz),
kontaminálódott ivóvízzel, élelmiszerrel (tej, hús stb.), a melegebb időszakban átvihetik vektorok, elsősorban
legyek is. A betegségek előfordulására kifejezett nyári szezonalitás jellemző. A lakosság fogékonysága
általános.
Egyes enteralis fertőzéseket be kell jelenteni, és a diagnózist mikrobiológiai diagnosztikai vizsgálattal

pontosítani. A beteget el kell különíteni, és használati tárgyainak folyamatos fertőtlenítése szükséges; tilos a
lakásából olyan élelmiszer, ital, élvezeti cikk kivitele, amely mások fertőzését hozhatja létre.
Az antibiotikus terápia megkezdése előtt diagnosztikus, azt követően pedig felszabadító laboratóriumi
vizsgálatot kell végezni.
A beteg környezetében levők közül járványügyi megfigyelés alá kell vonni azokat a 0–6 éves gyermekeket, akik
közösségbe járnak; szociális, illetve egészségügyi intézmények ápoltjai/gondozottjai; akik gyermek- vagy
177
epidemiológiája
betegellátásban dolgoznak; hőkezelés nélkül, közvetlen fogyasztásra kerülő élelmiszereket, ételeket, italokat
kezelnek; közétkeztetésben, vízműben tevékenykednek, anyatejet kezelnek (a továbbiakban „veszélyeztető
munkakör”); anyatejet adnak. A kórokozó-hordozók felderítése céljából körükben laboratóriumi (széklet-)
vizsgálatot kell végezni, és az említettek munkájukat csak akkor folytathatják, ha annak eredménye negatív.
A megelőzés többnyire aspecifikus, amely elsősorban a fertőző források kiiktatását célozza. A megfelelő ivóvíz
biztosításával, az élelmiszeriparban, az élelmiszer-kereskedelemben, a közétkeztetésben a higiénés előírások
betartásával, a csatornázás és hulladékkezelés megoldásával, légy- és rágcsálóirtással stb. megakadályozható az
enteralis betegségek terjedése. A teljes lakosság vagy a betegek környezetében élő fokozottan veszélyeztetett
egyének védőoltásával – ha arra van mód – csökkenteni lehet a fogékonyak számát.
Az enteralis fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedéseket a IV-4.
táblázat mutatja be.
6.4. táblázat - IV-4. táblázat Az enterális fertőző betegségek előfordulása esetén

szükséges fontosabb járványügyi intézkedése

ó
Eset bejelentés Laborvizsgálat Specifiku
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
Salmonell Typhus + + + + + + + Aktív

a typhi abdomina immunizá
lis lás
Salmonell Paratyphu + + + + + + + –
a s
paratyphi s s s
A,B,C
Shigella Shigellosi + + + + + + + –
dysenteria s
e, S.
flexneri,
S. boydii
és S.
sonnei
Escherich Patogén – + + + + (+) + –

ia coli E. coli
gastroente
ritis
Dyspepsi
a coli
Yersinia Yersiniosi – + + + – – – –
enterocoli s
tica Y.
pseudotub
erculosis
178
epidemiológiája
Campylo Campylo + + + + + (+) + –

bacter bacteriosi
jejuni C. s
coli
Vibrio Cholera – + + + + + + adható

cholerae aktív
immunizá
lás
Hepatitis Hepatitis – + + – + – – kötelező

A vírus A aktív/
passzív
immunizá
lás
Hepatitis Hepatitis – – + – + – – kötelező

E vírus E passzív
immunizá
lás
Poliovírus Poliomyel + + + + + – – kötelező

1, 2, 3 itis aktív
anterior s s s immunizá
acuta lás
Rotavírus Rotavírus – + + + + – + adható

okozta aktív
gastroente immunizá
ritis lás
Protozoonok okozta megbetegedések
Entamoeb Amoebias + + + + + + + –
a is
histolytic
a
Giardia Giardiasis + + + + + – + –
lamblia
Jelmagyarázat:
Gy:gyanús eset
179
epidemiológiája

részére
2.3.1. Typhus abdominalis

A fejlődő országokban ma is jelentős számban előforduló megbetegedés; a rossz higiénés viszonyok kedveznek
a terjedésnek. Hazánkban a korábban járványos formában jelentkező kórforma napjainkra sporadikussá vált,
évente 1-2 behurcolt eset fordul elő.
Kórokozója a Salmonella typhi, amely – átlagos környezeti hőmérsékleten – kutak vizében 1-2 hétig, a felszíni
és szennyvizekben 1-2 hónapig, hóban és jégben hónapokig életképes marad. A fertőtlenítőszerekkel szembeni
ellenállása közepes.
A fertőzés forrása a beteg és a kórokozó-hordozó ember. A gyógyulást követően tartós kórokozó-hordozás

marad fenn a megbetegedettek mintegy 2%-ánál az epehólyag perzisztens infekciója miatt. A betegség terjedhet
kontakt úton, széklettel/vizelettel szennyeződött tárgyakkal, élelmiszerrel, ivóvízzel, valamint legyek
közvetítésével is.
Lappangási ideje 3–30, átlagosan 7–21 nap.
A kórokozók a gyomor-bél csatorna nyirokcsomóiban szaporodnak, majd a véráram útján eljutnak a szervekbe,
így a vékonybél falában lévő Peyer-plakkokba is. Itt hatásukra a sejtek nekrotikus folyamata, annak
eredményeképpen pörkösödés kezdődik, majd a pörkök leválása után a helyükön fekély jön létre. A
kifekélyesedő plakkokból, valamint az epeutakból, epehólyagból a bélbe kerülő baktériumok a széklettel,
valamint bacteriaemia következtében a vizelettel is ürülnek. A betegségre jellemző a fokozatosan növekvő láz,
mely a 2-3. héten magas és continua jellegűvé válik. A has bőrén roseolák jelennek meg, a lép megnagyobbodik.
A betegnek ritkán van hasmenése. A 2-3. héten idegrendszeri tünetek (apátia, eszméletvesztés stb.) is
jelentkeznek. A 4-5. héttől az állapot fokozatosan javul. A kezeletlen betegek esetében a letalitás 10%, a
kezeltek esetében 1% körüli; oka többnyire bélvérzés, illetve perforáció. A betegség életre szóló immunitást hoz
létre.
A betegség bejelentendő, egyidejűleg telefonon és e-mailen sürgősséggel is értesíteni kell a megbetegedés helye
szerint illetékes megyei népegészségügyi szakigazgatási szervet és az ÁNTSZ–OEK Járványügyi osztályát is. A
beteget fertőző osztályon kell elkülöníteni. Diagnosztika és felszabadítás céljából a laboratóriumi vizsgálat
kötelező, a terápia megkezdése előtt széklet- és vizeletmintát, valamint sterilen vett natív vért kell a kijelölt
mikrobiológiai laboratóriumba küldeni; a vizsgálatokat célszerű többször megismételni a terápia alatt is. A
folyamatos és zárófertőtlenítés kötelező, továbbá biztosítani kell a rovarmentességet.
Az elkülönítést meg kell szüntetni, ha a terápia befejezését követő 48 óra elteltével, 3 egymást követő napon vett
széklet- és vizeletminta bakteriológiai vizsgálatának eredménye negatívvá válik. Ha a vizsgálatsorozatból egy is
pozítiv, az elkülönítés megszüntethető, de a gyógyult személyt járványügyi ellenőrzés alatt kell tartani addig,
amíg a kórokozó hordozása meg nem szűnik. Ha az ürítés ideje hosszabb mint 4 hét, akkor kórokozó-ürítőnek,
egy év után pedig kórokozógazdának minősítik. A kórokozó-ürítő és -gazda köteles a járványügyi ellenőrzés
során előírt higiénés szabályokat (folyamatos fertőtlenítés, munkaköri eltiltás stb.) betartani; a kórokozó-
ürítőnek egy éven keresztül havonta, a kórokozógazdának folyamatosan, félévente egyszer, széklet- és vizelet-
ellenőrző vizsgálaton kell részt vennie. A környezetében élőket védőoltásban kell részesíteni.
A kórokozó-ürítő felszabadítása kezdeményezhető, ha laboratóriumi eredményei legalább 6 hónapon keresztül

folyamatosan negatívak, és meg kell indítani akkor, ha azok egy éven keresztül mindig negatívak. A
felszabadító vizsgálatok negatív eredményét követően a járványügyi ellenőrzés megszüntethető. Kórokozógazda
felszabadítása akkor indítható el, ha eredményei legalább két éven keresztül negatívak, és ha azt az illető maga
kéri. A járványügyi ellenőrzés alól való felszabadítást követően az utolsó pozitív eredménytől számított egy évig
havonta egy vizsgálat még kötelező.
A beteggel érintkezetteket 21 napos járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, mely időszak alatt a 0–6 évesek
nem járhatnak gyermekközösségbe, a felnőttek nem dolgozhatnak „veszélyeztető munkakörben”. A betegség 0–
6 éves gyermekek közösségében való előfordulásakor 21 napos felvételi zárlatot kell elrendelni; kórházi
osztályon történt diagnosztizálásakor a beteggel érintkezett ápoltakat és a személyzet tagjait 21 napra
járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, és a széklet- és vizeletvizsgálatokat el kell végezni. Szükség esetén
21 napos felvételi zárlat is elrendelhető.
180
epidemiológiája
A megelőzésében kiemelt szerepe van a megfelelő higiénés viszonyok biztosításának. Lényeges az ismert
kórokozó-ürítők és -hordozók életvitelének ellenőrzése. A betegség megelőzhető aktív immunizálással, a
fertőzés veszélyének fokozottan kitettek (a beteg vagy a kórokozó-hordozók környezetében élők, veszélyeztetett
munkavállalók) körében hastífusz elleni poliszacharid vakcina (2 évnél idősebbek) adásával.
2.3.2. Paratyphus
A fejlődő államokban még ma is endémiás kórforma hazánkban csak sporadikusan – többnyire importált
esetként – fordul elő.
A paratyphus kórokozói a Salmonella paratyphi A, B és C, melyek ellenállóképessége azonos a S. typhiével.
A fertőzés forrása a beteg vagy kórokozó-hordozó ember, aki a székletével, illetve vizeletével üríti a kórokozót.
Többnyire kontakt úton terjed, de átvihető a széklettel, vizelettel szennyezett eszközzel, fertőződött ivóvízzel és
élelmiszerrel (pl. tej), szennyvízzel; terjeszthetik a legyek is.
A lappangási idő 1–10 nap. A tünetek a typhus abdominalishoz hasonlóak, de kevésbé kifejezettek.
A betegség bejelentendő, telefonon és e-mailen is értesíteni kell a megbetegedés helye szerinti illetékes megyei
népegészségügyi szakigazgatási szervet, valamint az ÁNTSZ–OEK Járványügyi Osztályát. A beteggel
kapcsolatos teendők (elkülönítés, fertőtlenítés stb.) megegyeznek a typhus abdominalisnál leírtakkal.
A beteggel kontaktusban levőket 10 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, amely alól csak akkor
szabadíthatók fel, amikor egymás követő napokon vett széklet- és vizeletmintájuk 2 egymást követő alkalommal
negatív. A kórokozó ürítők és kórokozógazdák felszabadítása a typhus abdominalisnál leírtak szerint történik. A
betegség előfordulását követően 0–6 éves gyermekek intézményében 10 napra felvételi zárlatot, egészségügyi
intézményekben pedig a beteggel érintkezett ápoltak és a dolgozók 10 napos járványügyi megfigyelését kell
elrendelni. Szükség esetén 10 napos felvételi zárlat is elrendelhető.
Megelőzésében a kellő higiénés színvonal biztosítása mellett szerepe van a kórokozó-hordozók felkutatásának
és ellenőrzésének is.
2.3.3. Shigellosis (bakteriális dysenteria)

A hazánkban évente kevesebb, mint száz esetszámmal előforduló betegség nem megfelelő higiénés viszonyok
között gyakori lehet. Jellemző a nyári, kora őszi szezonalitás, az esetek többsége kisebb járványok formájában
fordul elő, főleg 10 évnél fiatalabbak körében.
Kórokozói a Shigella genushoz tartozó S. dysenteriae, S. boydii,S. flexneri,és S. sonnei, melyek ellenálló
képessége és fertőtlenítőszerekre való érzékenysége közepes; Magyarországon főleg a két utóbbi felelős a
megbetegedésekért.
A fertőzés forrása a beteg és a kórokozó-hordozó ember. Kontakt úton (piszkos kéz) terjed, de átviheti
szennyezett étel, ivó- és fürdővíz, valamint légy is.
A kórokozó a szájon át jut be a szervezetbe. A vastagbélben megtelepedő és a bél nyálkahártyájának sejtjeiben

szaporodó baktériumok fibrines gyulladásos, necrosissal, fekélyképződéssel, vérzéssel együtt járó folyamatot
hoznak létre. A beteg lázas, fejfájása és hányingere van. Jellegzetes tünet a tenesmussal járó, gyakori
székletürítés, a véres, nyákos, időnként gennyes széklet. A betegség 2-3 hét alatt terápia nélkül is megszűnhet,
esetenként azonban krónikus formába megy át.
Bejelentendő megbetegedés. A beteget otthon vagy fertőző osztályon kell elkülöníteni, addig, amíg a terápia
befejezése után 48 órával elkezdett, napi rendszerességgel végzett székletvizsgálat eredménye 2 egymást követő
alkalommal negatív nem lesz. Ha ez 8 nap alatt sem következik be, akkor az elkülönítés megszüntethető, de az
illetőt további járványügyi ellenőrzés alatt kell tartani. Ez alatt nem járhat 0–6 éves gyermekközösségbe, nem
tevékenykedhet „veszélyeztető munkakörökben”, és nem adhat anyatejet. Diagnosztika és felszabadítás céljából
a széklet laboratóriumi vizsgálata kötelező. Folyamatos és zárófertőtlenítést kell végezni.
A beteggel szoros érintkezésben levőket 7 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni.
Gyermekközösségben, -intézményben, kórházi osztályon, újszülött-, koraszülött- és csecsemőosztályokon való
181
epidemiológiája
előfordulásakor 7 napos felvételi zárlatot kell elrendelni. A járványügyi megfigyelés, illetve a felvételi zárlat
csak a laboratóriumi eredmények negatívvá válása után szüntethető meg.
Megelőzésében kiemelt szerepe van a jó higiénés viszonyok biztosításának, valamint fontos a krónikus betegek
és a kórokozó-hordozók felkutatása és kezelése.
2.3.4. Patogén Escherichia coli okozta enteritisek

Hazánkban az E. coli gastroenteritisek évente száz alatti esetszámban kerülnek bejelentésre. A dyspepsia coli az
1 évnél fiatalabb korosztály megbetegedése.
Az Escherichia coli tagja a normális bélflórának. Különböző típusai ismeretesek: az enteropathogen E. coli
(EPEC) dyspepsia colit, az enterotoxicus (ETEC) choleraszerű, az enteroinvasiv (EIEC) shigellosisszerű
kórképet, az enterohaemorrhagiás (EHEC) pedig súlyos, véres colitist okoz.
Dyspepsia coli esetében a fertőzés forrása a beteg és a tünetmentes kórokozó-hordozó csecsemő. A kórokozó
terjedhet szennyezett kézzel, tárgyakkal (hőmérő, kád, mérleg, textília stb.), élelmiszerekkel (tápszer, tej stb.),
valamint legyek útján is. A csecsemők fogékonysága általános. Kórházi osztályon a kontagiozitási index 85-
90%.
Étvágytalanság, hányás, gyakori híg, nyálkás, bűzös széklet ürítése jellemzi. Az intenzív hasmenés
következtében súlyos exsiccosis, majd keringési zavar is felléphet. Ismételt előfordulás esetén a csecsemő
fejlődésében visszamaradhat.
Bejelentendő megbetegedés. A beteget – a nem fertőzőtt csecsemőktől – lehetőleg fertőző osztályon kell
elkülöníteni addig, míg a gyógyulást követően 48 órával elkezdett, napi rendszerességgel végzett
székletvizsgálat eredménye két egymást követő alkalommal negatív nem lesz. A széklet laboratóriumi vizsgálata
kötelező. Folyamatos és zárófertőtlenítést kell végezni, amely során fokozott figyelmet kell fordítani a fertőzést
esetlegesen átvivő egyéb eszközökre (pl. etetőüvegek), az ellátó személyzet és a szülők higiénés
kézfertőtlenítésére is.
A beteg környezetében levő csecsemőket és az őket ellátókat 7 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni,
és az utóbbiakat, míg székletmintájuk negatív nem lesz, el kell tiltani a csecsemőkkel kapcsolatos
tevékenységtől, anyatej adásától, illetve kezelésétől.
A betegség megelőzésében az általános és kórházhigiénés rendszabályok betartása, valamint a járványügyi

érdekből végzett munkaalkalmassági vizsgálatok játszanak szerepet.
A gyermekek és felnőttek egyéb E. coli-infekciójakor a fertőzés forrása a beteg, a rekonvaleszcens és a

tünetmentes kórokozó-hordozó ember, illetve enterohaemorrhagiás típus esetén állatok (szarvasmarha, juh) is
szerepelhetnek forrásként. Közvetlen kontaktussal terjed, de átvihető széklettel szennyezett vízzel, élelmiszerrel
és tárggyal is.
A lappangási idő 1–8 nap, amely a kórokozótól függően változhat. Jellemző tünetek a hányás, a híg, vizes,
nyálkás, esetenként véres széklet ürítése.
A gyermek- és felnőttkori E. coli-fertőzés bejelentendő; EIEC, ETEC és EHEC okozta megbetegedéseket

sürgősséggel is jelenteni kell. A beteget otthonában vagy kórházban kell elkülöníteni. A széklet laboratóriumi
vizsgálata kötelező. Felszabadító vizsgálatot azoknál kell végezni, akik 0–6 éves gyermekközösségbe járnak,
„veszélyeztető munkakörben” dolgoznak, illetve anyatejet adnak. Folyamatosan fertőtleníteni kell.
A beteggel közvetlenül érintkezetteket 7 napos járványügyi megfigyelés alá kell helyezni. Gyermekvédelmi
intézményben – a beteg elkülönítését követően – 7 napra felvételi zárlatot kell elrendelni. Kórházi osztályon
észlelt enteroinvasiv E. coli fertőzés esetén az újszülött, koraszülött és csecsemőosztályokon 7 napos felvételi
zárlatot kell elrendelni.
A betegség megelőzése az általános, a személyi és az élelmezés-higiénés rendszabályok betartásával és

betartatásával lehetséges.
2.3.5. Yersiniosis
182
epidemiológiája
Többnyire enyhe lefolyású betegség, amelyre őszi-téli szezonalitás jellemző.
A betegség kórokozói a Yersinia enterocolitica és a Y. pseudotuberculosis; ellenálló képességük külső

behatásokkal, fertőtlenítőszerekkel szemben közepes.
A fertőzés forrásai házi- és vadon élő állatok (szarvasmarha, sertés, nyúl, kutya, macska, kacsa, tyúk, rágcsálók
stb.), ritkán a beteg ember. Terjedhet kontakt úton, valamint széklettel kontaminálódott vízzel vagy élelmiszerrel
is. A fogékonyság általános, de a 10 év alattiak érzékenyebbek.
Általában enyhe lefolyású, appendicitis gyanúját keltő hasi panaszok, hasmenés észlelhető; a betegség
súlyosabb formájában láz, és főleg gyermekekben intenzív hasmenés is kialakul. A letális kimenetel ritka.
A betegség bejelentendő. A beteget nem szükséges elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat kötelező, székletet és
natív vérmintát kell a területileg illetékes bakteriológiai laboratóriumba küldeni. Folyamatos fertőtlenítés
szükséges.
A betegség megelőzése a személyi higiéné, a hús- és élelmiszer-kezelési szabályok és az állat-egészségügyi

rendszabályok betartásával lehetséges.
2.3.6. Campylobacteriosis
Világszerte elterjedt zoonosis, amely hazánkban főleg a gyermekpopulációt érinti (IV-5. ábra). Kórokozói a
Campylobacter jejuni és a C. coli. Ellenálló képességük hővel, kiszáradással, fertőtlenítőszerekkel szemben
alacsony.
IV-5. ábra A 2009-ben bejelentett campylobacteriosis megbetegedések korspecifikus incidenciája

Magyarországon (100 ezer lakosra)
A fertőzés forrásai a beteg vagy tünetmentes fertőzött állatok (főleg a házi szárnyasok és a szarvasmarha),
valamint a beteg ember. Terjedhet közvetlen kontaktussal, fertőzött állatok nem kellően hőkezelt termékeivel
(hús, tej) vagy széklettel szennyezett élelmiszerrel, vízzel.
A lappangási idő 1–10 nap, rendszerint 3–5 nap.
A tünetek fejfájás, láz, hányinger, hányás, hasi fájdalom, véres, nyálkás hasmenés.
183
epidemiológiája
Bejelentendő. A beteget otthonában el kell különíteni. A széklet diagnosztikus laboratóriumi vizsgálata

kötelező, a felszabadító vizsgálat azoknál szükséges, akik 0–3 éves gyermekközösségbe járnak, illetve anyatejet
adnak. Folyamatos fertőtlenítés kötelező.
A beteggel közvetlen kontaktusban levő egyéneket 5 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni. Az
azonos, feltételezhetően a fertőzést terjesztő ételt fogyasztók körében mikrobiológiai szűrővizsgálatot kell
végezni. Azoknál a személyeknél, akik 0–3 éves gyermekközösségbe járnak, illetve anyatejet adnak,
felszabadító székletvizsgálatot kell végezni, munkájukat egyszeri negatív székletvizsgálati eredmény esetén
folytathatják.
A betegség megelőzése az általános-, a személyi, az élelmezés- és kórházhigiénés rendszabályok betartásával

lehetséges.
2.3.7. Cholera
Egyes, kevésbé fejlett régiókban járványos formában, az európai országokban elsősorban sporadikusan
előforduló megbetegedés, hazánkba is behurcolható.
Kórokozója a Vibrio cholerae, melynek korábbi járványokat okozó klasszikus szerotípusai helyett az utóbbi
időszakban a magasabb rezisztenciájú, vízben, felszíni és szennyvizekben hetekig életben maradó El Tornak
nevezett formának és a V. cholerae O139-nek van járványügyi jelentősége.
Szájon keresztül jut be a szervezetbe. Normális aciditású, és különösen hyperacid gyomorban a savas pH-val
szembeni érzékenysége miatt a baktériumok többsége elpusztul. A jellegzetes tüneteket a vibrio által termelt
enterotoxin hozza létre.
A fertőzés forrása a beteg és a kórokozó-hordozó ember. Az El Tor-infekciók jelentős része tünetmentesen

zajlik. A fertőzés legtöbbször szennyezett ivóvízzel, fürdővízzel vagy közvetlenül terjed, de átviheti élelmiszer
és légy is. A fogékonyság általános, az achlorhydriás állapot az egyén veszélyeztetettségét növeli.
A lappangási idő néhány órától 5 napig terjedhet, általában 2–3 nap.
A folyamat általános tünetekkel, émelygéssel, hányingerrel indul, ezt követően jellemző az intenzív hasmenés, a
nagy mennyiségű, rizslészerű széklet ürítése, a beteg gyorsan dehidrálódik, vérnyomáscsökkenés, acidosis,
keringési elégtelenség, anuria léphet fel. Kezeletlen esetben letalitása elérheti a 35–40%-ot, megfelelő terápia
alkalmazásakor 1–2%.
Bejelentendő, a betegséget sürgősséggel is jelenteni kell. Az esetről az OTH hivatalos értesítést küld a WHO-
nak. A beteget fertőző osztályon el kell különíteni, amíg a terápia befejezését és a tünetek megszűnését követő
48 óra múlva elkezdett, naponta elvégzett bakteriológiai vizsgálat eredménye legalább két egymást követő
alkalommal negatív lesz. A laboratóriumi vizsgálat kötelező, a terápia megkezdése előtt vett székletmintát
haladéktalanul az ÁNTSZ–OEK laboratóriumba kell beküldeni úgy, hogy az 2 órán belül feldolgozásra
kerülhessen (ha ez nem oldható meg, akkor sós konzerváló oldatban tároljuk). Szigorított folyamatos és
szigorított zárófertőtlenítést kell végezni savas vegyhatásra beállított klórtartalmú dezinficiensekkel.
A betegekkel közvetlen kontaktusban levőket 5 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, mindaddig,
míg két egymás utáni székletvizsgálat eredménye negatív nem lesz. Ezen idő alatt nem látogathatnak 0–6 éves
gyermekközösséget, nem dolgozhatnak „veszélyeztető munkakörökben”, illetve nem adhatnak anyatejet,
továbbá tilos a beteg vagy a kontakt személy környezetéből közfogyasztásra szánt élelmiszerek, italok kivitele
is.
A megelőzésben elsődleges a kellő színvonalú higiénés körülmények biztosítása. A cholera szempontjából

endémiás területre utazók védelmére javasolt elölt baktériumokat és mesterségesen előállított toxint tartalmazó
orális vakcina biztonságos, hatékony és immunogén (80–85%-os védettséget biztosít 2 évre).
2.3.8. Hepatitis A, E
A hepatitis A korspecifikus morbiditása a fiatal korosztályban a legnagyobb. Típusos őszi-téli szezonalitást
mutat, a fertőződés többnyire nyáron történik, de a viszonylag hosszú lappangási idő miatt a megbetegedések
általában ősszel következnek be (IV-6. ábra). A hepatitis E hazai előfordulási adatai pontosan nem ismertek.
184
epidemiológiája
Forrás: Magyarország járványügyi helyzete 2009, OEK Járványügyi Osztály, http://www.oek.hu
A kórokozók a hepatitis A-vírus (HAV), illetve a hepatitis E-vírus (HEV). A HAV ellenálló képessége hővel és
egyéb hatásokkal szemben kifejezett, a fertőtlenítő szerek csak magasabb koncentrációban pusztítják el, míg a
HEV kevésbé ellenálló.
Mindkét kórokozó a szájon át kerül a szervezetbe, majd viraemiával a májba jutva ott szaporodik tovább. A
májsejtek érintettségére a transzaminázenzimek kórosan magas szintje utal.
A fertőzés forrása a beteg és a tünetmentes fertőzött személy, a HEV-t valószínűleg egyes állatok (majmok,
sertés, vaddisznó, rágcsálók) is hordozzák. A fertőzés széklettel szennyeződött kéz, élelmiszer, ivóvíz,
szennyvíz, fürdővíz, használati tárgyak közvetítésével terjed. Terhesség alatti HEV-infekció esetén
transplacentarisan a magzat is fertőződhet. Hepatitis A esetében a fogékonyság általános, a szerzett
immunitással rendelkezők száma az életkorral nő. Hepatitis E-nél a populációs fogékonyság mértéke nem
ismert.
Az A-vírus okozta hepatitis lappangási ideje 15–50, leggyakrabban 28–30 nap, az E-vírus esetén 15–40,
általában 26–42 nap.
A klinikai tünetek kezdetén láz és hasi panaszok lépnek fel, majd icterus, máj- és lépmegnagyobbodás
jelentkezik. Az E-vírus okozta megbetegedések nagy része tünetmentes, illetve enyhébb lefolyású, mint a
hepatitis A-fertőzéseké. A terhes nők hepatitis E okozta megbetegedése gyakran igen súlyos lefolyású, magas
letalitással jár. Az infekció spontán abortust, valamint az újszülöttek fulmináns hepatitisét okozhatja.
A járványügyi teendők a hepatitis A és E esetén hasonlóak. A betegség gyanúja hepatitis infectiosa néven
bejelentendő. A típusú hepatitisnél a valószínűsíthető és a megerősített esetet, E típusú hepatitisnél csak a
megerősített esetet kell bejelenteni. A beteget a klinikai állapottól függően fertőző osztályon vagy otthonában az
icterus kialakulását követő egy hétig kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat kötelező, natív vérmintából
történik az anti-HAV, illetve anti-HEV ellenanyagok kimutatása. A folyamatos és a zárófertőtlenítés kötelező.
A beteg környezetében levő személyeket A típusú hepatitisnél 30 napra (E típusúnál 40 napra) járványügyi
megfigyelés alá kell helyezni, mely időtartam alatt nem látogathatnak 0–6 éves gyermekközösséget, nem
dolgozhatnak „veszélyeztető munkakörben”, és nem adhatnak anyatejet. Ezen személyek körében szerológiai
vizsgálatot kell végezni, és ha annak eredménye a HAV-fertőzés korábbi átvészeltségét jelzi, akkor
megfigyelésüket és munkaköri eltiltásukat meg kell szüntetni. A beteg közvetlen környezetében élő 1–40 év
közötti személyeket aktív, az egyévesnél fiatalabbakat, valamint a 40 évesnél idősebbeket gamma-globulinnal
végzett passzív immunizálásban kell részesíteni, a lehető legrövidebb időn belül (az expozíciót követő 14. napig
feltétlenül).
Megelőzésében az általános, személyi, élelmezés- és vízhigiénés szabályok betartása játszik fontos szerepet. A
hepatitis A aktív immunizálással megelőzhető. A védőoltás ajánlott endémiás területre utazó személyeknek,
185
epidemiológiája
valamint olyanoknak, akik alapbetegségük (haemophilia, krónikus májbetegség, hemodializálás alatt állók) vagy
életmódjuk (intravénás kábítószer-használók, homoszexuálisok) miatt fokozottan veszélyeztetettek.
2.3.9. Poliomyelitis anterior acuta (Heine–Medin-kór)

Korábban a heveny gyermekbénulás kiterjedt járványokat okozó, magas letalitású, súlyos bénulásokat okozó
betegség volt. Napjainkra a WHO eradikációs programja eredményeképpen már csak három polioendémiás
ország (Afganisztán, Nigéria, Pakisztán) van a Földön.
Kórokozói a Poliovírus 1, 2, 3-mal jelzett típusai. Hővel, UV-sugárzással szemben érzékenyek, a

fertőtlenítőszerekkel szembeni ellenállásuk azonban kifejezett. Székletben, szennyvízben hetekig életképesek
maradnak.
A fertőzés forrása a beteg és a tünetmentes vírusürítő. A betegség kontakt úton, széklettel szennyezett
tárgyakkal, ivóvízzel és egyes élelmiszerekkel (tej) terjed, de a lappangási idő első felében aerogén úton is
átvihető.
A vírus a tonsillákban, a garatban és az ileumban telepszik meg, és főként az utóbbi nyirokelemeiben

szaporodik. Az infekciók egy részében a vírus bekerül a keringésbe, és a vér-agy gáton keresztül bejuthat a
központi idegrendszerbe is, melynek következményeként asepticus meningitis, illetve súlyosabb formában – a
gerincvelő elülső szarvi motoros sejtjeinek károsodása következtében – bénulás jön létre. Az esetek jelentős
része (kb. 90%-a) tünetmentesen vagy abortív formában zajlik, felső légúti hurutos tüneteket vagy bizonytalan
enteralis panaszokat okozva. A típusos betegség magasabb lázzal, fejfájással, rossz közérzettel kezdődik, majd
két-három napig tartó átmeneti javulását követően caudocranialis irányú terjedéssel jelentkeznek a bénulásos
tünetek. A bordaközti izmok érintettsége légzészavart, míg a légzőközpontra való átterjedés légzésbénulást
okozhat. A restitúció néhány héttel később indul meg és hónapokig tart, az egy év múlva meglévő állapot már
nem javul tovább.
Bejelentendő megbetegedés, telefonon, faxon értesíteni kell a megyei népegészségügyi szakigazgatási szervet és
az ÁNTSZ–OEK Járványügyi osztályát is. Az OTH a virológiai vizsgálattal megerősített megbetegedést jelenti
a WHO-nak. A beteget 4 hétre a Szent László Kórházban kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat kötelező, a
betegség kezdetekor 3 egymás utáni napon vett székletmintát és toroköblítő folyadékot, 1-2 liquormintát és natív
vért, majd három hét elteltével a szerológiai vizsgálathoz ismételten vért kell az ÁNTSZ–OEK Virológiai
Főosztályára küldeni. Letális esetben agy- és gerincvelőmintákat kell eljuttatni az ÁNTSZ–OEK-ba A
folyamatos és a zárófertőtlenítés kötelező.
A beteggel közvetlen kontaktusban levőket 14 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni.
Specifikus megelőzését a korhoz kötött, kötelező védőoltás (IPV) adása jelenti.
2.3.10. Rota-vírus okozta gastroenteritis

A betegség világszerte elterjedt, a csecsemő- és kisgyermekkori súlyos, kiszáradáshoz vezető hasmenések
leggyakoribb formája. 3-5 éves korára a gyermekek többsége átesik ezen a fertőzésen.
Kórokozója a Rota-vírus, amely a fertőtlenítőszerek többségével szemben igen ellenálló.
A fertőzés forrása a beteg és a kórokozó-hordozó ember. A kórokozó terjedhet széklettel szennyezett kézzel,
tárgyakkal, vízzel, de a légúti terjedés lehetséges.
A lappangási idő 24–72 óra.
Az őszi-téli szezonalitással megjelenő betegség sokszor tünetmentes vagy enyhe formában zajlik le. Jellegzetes
tünetek a láz, hányás, vizes hasmenés, amely súlyos esetben dehidrációhoz vezethet.
A betegség bejelentendő. A beteget el kell különíteni. A laboratóriumi vizsgálat kötelező. A szennyezett tárgyak
és a kéz folyamatos fertőtlenítése szükséges.
A beteggel érintkezett személyeket 3 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni. Ez alatt nem dolgozhat
0–6 éves gyermekközösségben, „veszélyeztető munkakörben”, valamint nem látogathat 0–3 éves
186
epidemiológiája
gyermekközösségeket sem. Bentlakásos intézetben, kórházi osztályon előforduló megbetegedés esetén 3 napos
felvételi zárlatot kell elrendelni.
A betegség aspecifikus megelőzésében a személyi, a kórházhigiénés és az élelmezés-egészségügyi

rendszabályok betartásának van szerepe. A specifikus prevenció élő, attenuált Rota-vírust tartalmazó orális
vakcinával lehetséges a 6 hetesnél idősebb csecsemők körében, az életkorhoz kötött védőoltásokkal egyidőben.
2.3.11. Amoebiasis
Az amoebás dysenteria az egész világon elterjedt, de főleg a trópusi, szubtrópusi régiókban gyakori.
Kórokozója az Entamoeba histolytica protozoon, vegetatív és nagyobb ellenálló képességű, cisztás alakja
ismert.
A fertőzés forrása főleg a tünetmentes cisztaürítő és ritkábban a beteg. Direkt kontaktus, széklettel szennyezett
ivóvíz, nyersen fogyasztott élelmiszer (zöldség, gyümölcs) és légy is terjesztheti.
A lappangási idő 2 naptól több hónapig terjedhet, általában 2–4 hét.
A kórokozó mindkét formája a szájon át jut a szervezetbe, és a vastagbélben vagy annak sejtjeiben szaporodik.
A bélfalba bejutottak proteolitikus enzimeikkel károsítják a szöveteket, az erek falát, és a keringéssel más
szervekbe kerülve jellemző tünetek alakulnak ki. A típusos tünetekkel, lázzal, hidegrázással, véres-nyákos
hasmenéssel stb. együtt járó akut forma nálunk ritka. A fertőzöttek nagy része tünetmentes, és csak időnként
jelentkeznek bizonytalan hasi panaszok és enyhe hasmenés. Letális kimenetelének oka a bélperforáció, vagy az
egyes szervekben (agy, máj) kialakuló tályog. Gyakori a krónikus forma.
Az amoebiasis bejelentendő, és ha az illető valamely trópusi országból érkezett, azt a bejelentőlapon fel kell
tüntetni. Az akut tünetekkel rendelkező beteget otthon vagy kórházban el kell különíteni addig, míg a kezelés
befejezése után 48 óra múlva elkezdett székletvizsgálat két egymás utáni napon negatív nem lesz. Ha a minta a
8. napot követően még mindig pozitív, az elkülönítés megszüntethető, de az illetőt járványügyi ellenőrzés alá
kell helyezni mindaddig, amíg széklete két egymás utáni napon nem lesz negatív. Ez alatt nem dolgozhat 0–6
éves gyermekközösségben, „veszélyeztető munkakörben”, illetve nem adhat anyatejet. A széklet laboratóriumi
vizsgálata kötelező. Folyamatos és záró fertőtlenítés szükséges.
A beteg közvetlen környezetében élők körében laboratóriumi vizsgálatot kell végezni cystaürítés felderítésére. A
kontakt személyeket 7 napra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, ami abban az esetben, ha a megfigyelés
4. napja után vett székletminta negatív lesz, felfüggeszthető. Ezen időszak alatt veszélyeztető munkahelyeken
nem dolgozhatnak.
A betegség megelőzése specifikus prevenció hiányában a higiénés színvonal emelésével lehetséges. A trópusi
országokba utazók figyelmét fel kell hívni a fokozott fertőzésveszélyre, és a szükséges óvintézkedésekre
(elsősorban nyers zöldség és gyümölcs fogyasztásával kapcsolatosan).
2.3.12. Giardiasis
Világszerte elterjedt megbetegedés. Hazánkban 2007 óta bejelentendő, főleg a gyermekpopuláció körében
fordul elő, gyakran tünetmentes.
A kórokozó a Giardia lamblia, vegetatív és cisztás alakkal rendelkező protozoon.
Mindkét forma a szájon keresztül kerül a szervezetbe. A vegetatív alakok a vékonybél felső szakaszának,
elsősorban a duodenumnak a nyálkahártyáján telepednek meg, a lumen felől cserépszerűen fedik a sejteket.
Nagyszámú kórokozó felszívódási zavart okozhat.
A fertőzés forrása a beteg, valamint a tünetmentes cisztaürítő. Közvetlen kontaktussal, valamint széklettel
szennyezett ivóvízzel, fürdővízzel, élelmiszerekkel terjedhet.
A klinikai tünetek a fertőzés mértékétől függenek, gyakran tünetmentes. Enyhe esetben csak atípusos hasi
panaszok jelentkeznek, míg sok kórokozóval történt fertőzésben étvágytalanság, kifejezett hasi panaszok,
krónikus hasmenés, steatorrhoea alakulnak ki, gyermekekben anaemia is lehetséges.
187
epidemiológiája
A megbetegedés bejelentendő. A beteget nem kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat kötelező, székletet,
esetleg duodenalis váladékot kell küldeni bármely laboratóriumba, illetve járvány gyanúja esetén a kijelölt
mikrobiológiai laboratóriumba. Folyamatos fertőtlenítés szükséges; a kórokozó a klóros fertőtlenítőszerekre
nem érzékeny, ezért az ivóvíz szempontjából a forralás jelent biztosítékot.
A beteg környezetében a fertőzöttek azonosítása céljából célszerű szűrővizsgálatot végezni, és a fertőzötteket

gyógykezelni kell.
A megelőzés az enteralis fertőzések prevenciójában elfogadott általános elvek szerint történik.
2.3.13. Ascariasis
Az egész világon, de főleg a trópusi, szubtrópusi éghajlaton előforduló féregfertőzés. A magyar lakosság
szűrővizsgálatokkal becsült átfertőzöttsége 0,5-0,8%, egyes zárt közösségekben azonban az átfertőzöttek aránya
elérheti a 30%-ot is.
A kórokozó a geohelminth Ascaris lumbricoides, melynek petéi csak egy, a talajban lezajló, kb. 30 napos érési
ciklus után válnak fertőzőképessé, és meleg, nedves talajban fél-egy évig azok is maradnak.
A fertőzés forrása a még éretlen petéket ürítő ember. A fertőzőképes peték indirekt úton, általában széklettel
szennyezett, nyersen fogyasztásra kerülő élelmiszerekkel (zöldség, gyümölcs) jutnak a szervezetbe, gyermekek
esetében azonban nem kizárt (pl. homokozóból) a közvetlenül talajrészecskék által közvetített infekció sem.
A betegség biológiai lappangási ideje 2 hónap, ennyi idő alatt fejlődnek ki az ivarérett férgek; a pulmonalis
tünetek 10–12 nap, az enteralis tünetek pedig 7–8 hét múlva jelennek meg.
A fertőzés többnyire tünetmentesen zajlik le. Nagyobb számú féreggel való fertőzés esetén a lárvavándorlás
pulmonalis stádiumában köhögés, véres köpet, magas láz, néha pneumonitis, pneumonia tünetei láthatók; az
enteralisban kólikaszerű fájdalom, a ductus choledochus és a ductus pancreaticus elzáródása, mechanikus vagy
reflektorikus ileus jöhet létre. A féregfertőződésekre jellemző eosinophilia is kialakulhat.
Nem bejelentendő, és a beteget nem kell elkülöníteni. Laboratóriumi vizsgálat igénybe vehető. A székletet, a
széklettel szennyeződött anyagot, tárgyakat, valamint az azzal kontaminálódott talajt fertőtleníteni kell.
A megelőzés a nyersen fogyasztott zöldségek gondos lemosása, a szennyvízzel való öntözésre, trágyázásra
vonatkozó szabályok betartása.
2.3.14. Enterobiasis (oxyuriasis)

Az egész világon elterjedt féregfertőzés, amely különösen gyermekkorban gyakori. A kórokozó az Enterobius
vermicularis. A pete ovális, kissé megnyúlt alakú, hőre, kiszáradásra érzékeny, fertőtlenítőszerekkel szemben
közepes ellenállású.
A szájon át bejutott petékből a lárvák a duodenumban kelnek ki, innen – elérve az ivarérettséget – a vastagbélbe
kerülnek. A nőstények petéjüket az anus körüli redőkbe rakják le, melyek itt válnak fertőzőképessé.
A fertőzés forrása a petéket ürítő ember. Terjedhet közvetlen érintkezéssel, piszkos kéz, tárgyak, étel, por,
levegő útján. Az infekció fennmaradásában fontos szerepe van az autoreinfekciónak.
Az enyhe fertőzés sokszor tünetmentes. Típusos a lefekvés után 1-2 órával fellépő anustáji viszketés, és a
vakaródzás következtében lokálisan kialakuló dermatitis, pyoderma, ekzema, a kialvatlanság miatti fokozott
fáradékonyság. Lányokon vulvitis, húgyúti infekció tünetei is kialakulhatnak. Nagyszámú féreg jelenléte
appendicitisszerű tüneteket is okozhat.
Nem kell bejelenteni, és a beteget nem kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat nem kötelező. A beteg
ágyneműjét, alváshoz használatos ruházatát és fehérneműjét folyamatosan fertőtleníteni kell. Az autoreinfekció
megelőzésére a megfelelő tisztálkodás mellett célszerű a gyermekeket jól záró nadrágban altatni, és a körmeiket
rövidre vágni.
188
epidemiológiája
A fertőzött személy környezetében célszerű féregpete-vizsgálatot végezni, a pozitív egyéneket egyszerre kell
terápiában részesíteni.
A betegség megfelelő személyi higiénével, a székletszóródás megakadályozásával megelőzhető.
2.3.15. Trichuriasis
Világszerte előforduló féregbetegség. A hazai fertőzöttség az adott lakosságcsoport higiénés szintje
függvényében változó.
A kórokozó a geohelminth Trichuris trichiura. A peték hőre, kiszáradásra érzékenyek, fertőzőképességüket

nedvesebb talajban hónapokig megőrzik.
A fertőzés forrása az éretlen petéket ürítő ember. A fertőzőképes peték per os kerülnek a szervezetbe. Az
infekció a széklettel szennyezett talajszemcsék lenyelésével, széklettel szennyezett, nyersen elfogyasztott
gyümölccsel, zöldséggel terjed.
A lappangási idő 1–3 hónap.
Enyhe infekció esetén gyakorlatilag tünetmentes lehet, masszív fertőzésben azonban súlyos, lázas, véres-nyákos
hasmenéssel járó állapot alakulhat ki. A krónikus formában anaemia és eosinophilia is észlelhető.
Nem bejelentendő betegség, és a beteget nem kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat igénybe vehető.
Fertőtlenítés nem szükséges.
A megelőzés szempontjából legfontosabb a nyersen fogyasztott zöldségek gondos lemosása és a szennyvízzel

való öntözésre, trágyázásra vonatkozó szabályok betartása.
2.3.16. Hymenolepiasis
A szubtrópusi és trópusi régiókban gyakori betegség, de a mérsékelt égövön is előfordul. Hazánkban elsősorban
gyermekközösségekben észlelhető.
A kórokozó elsősorban az átlagos ellenálló képességű Hymenolepis nana, ritkán a Hymenolepis diminuta.
A fertőzés forrása a peteürítő egyén, a H. diminuta esetében az egér és patkány. A peték szájon át jutnak a
szervezetbe. A folyamat autoreinfekcióval járhat együtt, de terjed közvetlen kontaktussal, közvetett módon
széklettel szennyezett élelmiszerekkel, tárgyakkal is. A H. diminuta a köztigazdákkal (lisztbogár, lisztmoly,
patkánybolha) kontaminált élelmiszerek elfogyasztásával terjed.
A folyamat többnyire tünetmentes, súlyos fertőzöttség esetén étvágytalanság, émelygés, hányás, hasmenés, hasi
fájdalom, főleg gyermekekben fogyás jön létre.
Nem kell bejelenteni, és a beteget nem kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat igénybe vehető. Fertőtlenítés
nem szükséges.
A beteg környezetében szűrővizsgálatot lehet végezni, és a pozitív egyéneket egyszerre kell kezelni. A
megelőzés a személyi higiénés színvonal emelésével, a székletszóródás megakadályozásával lehetséges.
2.4. Toxikoinfekciók
Ezen élelmiszer eredetű megbetegedésekre (élelmiszer-fertőzés, -mérgezés) jellemző, hogy a baktériumok
szaporodása és/vagy az általuk termelt toxin(ok) mennyiségének megnövekedése már a kontaminált
élelmiszerekben megtörténik, így az infekció után a tünetek rövid időn belül jelentkeznek.
A toxikoinfekciók jellegük szerint három csoportba oszthatók:
–a kórforma dominánsan infekció, kiváltó oka a szervezetbe kerülő nagyszámú, majd a béltraktusban tovább
szaporodó baktérium (pl. salmonellosis),
189
epidemiológiája
–tényleges toxikoinfekció, amikor az ételben elszaporodott kórokozó és az általa termelt exotoxin hozza létre a
tüneteket (staphylococcosis, C. perfringens-infekció),
–dominánsan toxikózis, az ételben csak a baktérium által termelt exotoxin van jelen, és az felelős a tünetekért
(pl. botulismus).
Az élelmiszer-fertőzések, -mérgezések eredetének feltárását az ételminta vizsgálata teszi lehetővé. A

közétkeztetést biztosító konyhákban – napi 29 adag felett – naponta valamennyi étel külön-külön főzött
mennyiségeiből 100 g-nyi mintát kell venni, tiszta, mikrobiológiai és kémiai szempontból megfelelő
tárolóedénybe vagy csomagolásba (tasakba) helyezni, és 72 órán át jégszekrényben tárolni. A mintára rá kell írni
annak tartalmát, a mintavétel időpontját és a mintavételt végző személy nevét. Ha a betegek székletében talált és
az ételmintából kimutatott baktérium antigénszerkezete azonos, akkor laboratóriumi alapon bizonyítottnak
tekinthető, hogy a betegséget az adott étel elfogyasztása okozta. Epidemiológiailag bizonyított az összefüggés,
ha hasonlóak a tünetek és közel azonos a lappangási idő a gyanús élelmiszert fogyasztók körében.
Az élelmiszer eredetű megbetegedéseket és annak gyanúját sürgősséggel (telefonon, faxon) jelenteni kell az
illetékes kistérségi népegészségügyi intézethez, valamint az „Élelmiszer-fertőzés, élelmiszer-mérgezés bejelentő
lap» felhasználásával írásban is be kell jelenteni. Ha a betegek száma 5–30 között van, akkor csoportosnak
számít, ha 30-nál több, akkor a mérgezés tömegesnek minősül. Ez utóbbi esetben a kistérségi intézet értesíti a
megyei népegészségügyi szakigazgatási szervet, az pedig jelentést tesz az OTH-nak és az OÉTI-nek.
A toxikoinfekciók megelőzésében fontos szerepe van az élelmiszeriparban, az élelmiszer-kereskedelemben és a

közétkeztetésben dolgozók előzetes és időszakos orvosi alkalmassági vizsgálatának. Munkába lépés előtt
belgyógyászati kivizsgáláson, tüdőszűrésen, bőrgyógyászati, valamint bakteriológiai (széklettenyésztés)
vizsgálaton kell átesniük. A vizsgálatokat akkor kell megismételni, ha a dolgozónál vagy a vele közös
háztartásban élő személynél sárgaság, hasmenés, hányás, láz, torokgyulladás, bőrkiütés stb. fordul elő. A
dolgozó erre vonatkozóan jelentési kötelezettséget vállal a munkába lépés előtt kitöltött és aláírt „Egészségügyi
nyilatkozat”-tal.
A prevencióban döntő jelentőségű az élelmiszeriparban és -kereskedelemben, a közétkeztetésben előírt

élelmiszer-higiénés rendszabályok betartása, és a megfelelő szintű személyi higiéné.
Az élelmiszer-fertőzések, -mérgezések előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedéseket a

IV-5. táblázat mutatja be.
6.5. táblázat - IV-5. táblázat Egyes élelmiszer-fertőzések, -mérgezések előfordulása

esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedések

ó
Esetbejelentés Laborvizsgálat Specifiku
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
Salmonell Salmonell + + + + + + + –
a genus osis
Clostridiu Botulism + + + + + – + –
m us
botulinum s s s
Jelmagyarázat:
Gy:gyanús eset
190
epidemiológiája

részére
2.4.1. Salmonellosis
Az élelmiszer eredetű megbetegedések jelentős részét világszerte, így hazánkban is a különböző Salmonella-
típusok okozzák. Ez a kórkép évtizedek óta egyike a legmagasabb morbiditású magyarországi
megbetegedéseknek, az esetek mintegy felét járvány keretében, a többit sporadikusan jelentik. Főként a 0–2
éves népességet érinti (IV-7. ábra) nyári szezonalitással (IV-8. ábra).
IV-7. ábra A 2009-ben bejelentett salmonellosis megbetegedések korspecifikus incidenciája Magyarországon

(100 ezer lakosra)
191
epidemiológiája
Forrás: Magyarország járványügyi helyzete 2009, OEK Járványügyi Osztály, http://www.oek.hu
Kórokozói a Salmonella genus különböző, O és H antigénjeik alapján elkülönített szerotípusai. Ellenállásuk

hővel, kiszáradással, fertőtlenítőszerekkel szemben közepes.
A fertőzés forrásai a beteg vagy tünetmentesen fertőzött háziállatok (sertés, szarvasmarha, szárnyasok), vadon
élő szárnyasok és rágcsálók, valamint a beteg vagy tünetmentes kórokozó-hordozó ember. Fertőzött
élelmiszerekkel (tojás, tojáskészítmények stb.), ritkábban ivóvízzel, valamint kontakt úton emberről emberre,
piszkos kéz vagy fertőzött tárgyak közvetítésével terjed. A salmonellosis elsősorban zoonosis, a fertőzés
jellemzően az állatokat érinti. Az élelmi anyagok egy részében eredetileg is kimutathatók a salmonellák (pl.
intravitálisan fertőzött lehet a sertés, a szarvasmarha húsa). A betegség átvészelése után csak típusspecifikus
immunitás marad vissza.
A lappangási idő 6–48 óra az ételeredetű és 1–3 nap a kontakt fertőzések esetében. A tünetek hirtelen
kezdődnek.
Enyhe esetben rossz közérzet, fejfájás, hányinger, bizonytalan hasi panaszok jelentkeznek. A súlyosabb
mérgezésben láz, hányás, hasmenés, hasi görcsök lépnek fel, gyermekekben a fokozott vízvesztés miatt egyre
fokozódó dehidrációval is számolni kell. A csecsemők, kisgyermekek, ritkán az időskorúak megbetegedése a
szövődmények (pneumonia, meningitis) vagy a folyamat generalizálódása miatti sepsis következtében letális
kimenetelű is lehet.
A betegség bejelentendő; ha a kiváltó ok igazoltan ételmérgezés volt, akkor a megbetegedést az „Élelmiszer-

fertőzés, élelmiszer-mérgezés bejelentő lap”-on is be kell jelenteni, és telefonon értesíteni kell a kistérségi
népegészségügyi intézetet is. A beteget el kell különíteni. A széklet laboratóriumi vizsgálata diagnosztikus
célból kötelező, felszabadító vizsgálatot azoknál kell végezni, akik 0–3 éves gyermekközösségbe járnak,
„veszélyeztető munkakörben” dolgoznak, illetve anyatejet adnak. Az utóbbiak tevékenységüket csak akkor
folytathatják, ha a gyógyulás után két nap múlva levett székletminták eredménye két egymás utáni esetben
negatív lesz. Pozitív eredmény esetén az elkülönítés megszüntethető, de az illetőt a kórokozó-ürítés
megszűnéséig járványügyi ellenőrzés alá kell helyezni. Folyamatos és zárófertőtlenítést kell végezni.
A beteg környezetében szűrővizsgálatot kell végezni, és a pozítiv személyeket járványügyi ellenőrzés alá kell
helyezni, amely csak akkor szüntethető meg, ha ezen idő alatt székletvizsgálata negatív eredménnyel zárul. A
pozitív személyek a kórokozó-ürítés ideje alatt nem látogathatnak 0–3 éves gyermekközösséget, nem
dolgozhatnak „veszélyeztető munkakörben”, valamint nem adhatnak anyatejet. A beteg, illetve az ürítő
lakásából élelmiszerek, italok kivitele tilos.
192
epidemiológiája
Gyermekvédelmi intézményekben, kórházi csecsemő- és gyermekosztályokon előforduló halmozott, járványos

megbetegedések esetén 5 napra felvételi zárlatot kell elrendelni, és a betegek és az őket ellátók körében széklet-
szűrővizsgálatot kell végezni. Pozitív vizsgálati eredmény esetén a kórokozó-ürítőket el kell különíteni, illetve a
munkahelyről ki kell tiltani.
A betegség megelőzése komplex higiénés feladat, melyet személyi, állat-egészségügyi, élelmezés-egészségügyi,

valamint környezet- és településhigiénés előírások szabályoznak.
2.5. Staphylococcus élelmiszer-mérgezés

A Staphylococcusok elsősorban gennyes folyamatok kórokozói, egyes típusaik azonban néhány nap alatt lezajló
ételmérgezést is kiválthatnak.
A kórokozók a Staphylococcus aureus enterotoxint termelő törzsei. A baktériumok igen rezisztensek. A

kiszáradást jól tűrik, gennyben, váladékokban, ezekkel szennyeződött anyagokon, tárgyakon hetekig, esetenként
hónapokig életképesek maradnak. A fertőtlenítőszerekre érzékenyek, 1%-os fenol hatására 10–15 perc alatt
elpusztulnak. A termelt toxinok többsége hőstabil, még 30 perces főzés hatására sem bomlanak le; a pepszin
kivételével a proteolitikus enzimekkel szemben ellenállóak.
A fertőzés forrása a baktériumot ürítő ember, akinek bőrfelszínén, orrüregében rendszeresen, illetve gennyes
folyamataiban esetenként ki lehet mutatni a Staphylococcusokat. A baktériumok nem megfelelő higiénés
körülmények között végzett élelmiszer-feldolgozás során bekerülhetnek az ételbe (jellemzően a tejbe,
tejtermékekbe, krémekbe, fagylaltba, kolbászba, disznósajtba, hurkákba, pástétomokba), ahol elszaporodnak, és
toxint termelnek. A szennyeződött élelmiszerrel a baktériumok mellett nagy mennyiségű toxin is bejuthat a
szervezetbe. Ritkán előforduló fertőzési mód, mikor Staphylococcus-mastitises anya teje fertőzi csecsemőjét. A
tehén Staphylococcus okozta tőgygyulladásakor a beteg állat pasztörizálatlan teje is kiválthatja a betegséget.
A lappangási idő – az elfogyasztott toxin mennyiségétől függően – általában 2–6 óra.
A tünetek gyorsan kialakulnak, hányinger, hányás, hasmenés lép fel, melyekhez súlyos esetben
vérnyomáscsökkenés is társul. A betegség 2-3 nap alatt általában spontán gyógyul, a letális kimenetel ritka.
A betegség bejelentendő, élelmiszer-mérgezési bejelentőlapon külön is jelenteni kell az illetékes kistérségi

népegészségügyi intézetnek. Az élelmiszer-mérgezésben szenvedő betegeket nem kell elkülöníteni. A
laboratóriumi vizsgálat (széklet, hányadék) igénybe vehető.
A megelőzésben az élelmezés-egészségügyi (élelmiszeripar, -kereskedelem, közétkeztetés) és a személyi

higiénés előírások betartása döntő szerepet játszik. Gennyes bőrtünetek, tonsillitis esetén a betegeket el kell
tiltani ételek, italok készítésétől és kezelésétől, valamint gyermekvédelmi intézményekben való tevékenységtől.
2.5.1. Bacillus cereus toxikoinfekció

Általában enyhe lefolyású, nem gyakori ételmérgezés, a hazai ételmérgezéseknek csak néhány százalékában
mutatható ki.
A kórokozó a Bacillus cereus, melynek ellenálló képessége külső behatásokkal és fertőtlenítőszerekkel szemben
kifejezett.
A baktérium a talajban mindenütt megtalálható, így egyes élelmiszer-alapanyagokon (zöldségek, gyümölcsök

felszínén), valamint talajjal szennyezett élelmiszerekben rendszeresen előfordul. Az ételmérgezés többnyire
akkor jön létre, amikor a fertőzött étel olyan hosszú ideig van szobahőn, hogy a benne levő baktériumok által
termelt toxin mennyisége az ételmérgezés kialakulása szempontjából kritikus értéket ér el.
A lappangási idő a hányással járó forma esetében 0,5–5 óra, a hasmenéses variációban 6–24 óra.
A tüneteket a baktérium egy hőstabil és egy hőérzékeny exotoxinja váltja ki. A panaszok általában enyhék,
jellemző a különböző intenzitású hányás és hasmenés. 1-2 napon belül többnyire gyógyul, a letális kimenetel
igen ritka.
A betegség bejelentendő, élelmiszer-mérgezésként is jelenteni kell a kistérségi egészségügyi intézetnek. A

laboratóriumi vizsgálat (széklet, hányadék) kötelező.
193
epidemiológiája
2.5.2. Clostridium perfringens toxikoinfekció

Az ételmérgezések néhány százalékát jelentő toxikoinfekció hátterében többnyire húsételek állnak.
A kórokozók a Clostridium perfringens enterotoxint termelő típusai; ellenálló képességük kifejezett.
A baktériumok a szennyeződött ételekben igen gyorsan szaporodnak, és az enterotoxin termelés már az

élelmiszerben megkezdődik. A toxin a jejunum és ileum nyálkahártyasejtjeire hatva intenzív hiperszekréciót vált
ki, melynek következtében kifejezett víz- és elektrolitvesztés lép fel.
A fertőzés forrása az ember és azon állatok (szarvasmarha, sertés, szárnyasok), amelyek béltraktusában a
Clostridiumok folyamatosan megtalálhatók, és onnan a széklettel a talajba jutnak. A kórokozók az élelmiszerbe
részint a széklettel, részint pedig a talajjal történő szennyeződés során jutnak be. A betegséget kiváltó ételek
között a levesek, mártások, pástétomok és egyéb húsételek a leggyakoribbak.
A lappangási idő 6–24, általában 10–12 óra.
A tünetek néhány napig tartó hasi fájdalom, hasmenés és étvágytalanság. A betegség többnyire 1-2 nap alatt
lezajlik, súlyosabb kimenetel igen ritkán fordul elő.
A betegség bejelentendő élelmiszer-mérgezésként is jelenteni kell a kistérségi egészségügyi intézetnek.
2.5.3. Botulismus
Sporadikusan előforduló, súlyos lefolyású, ma is magas letalitással járó ételmérgezés. Hazánkban többnyire a
házilag és nem megfelelő higiénés körülmények között készített húsételek okozzák a megbetegedést, míg
külföldön a hús- és a zöldségkonzervek.
A kórokozó az anaerob Clostridium botulinum A, B, E és F típusú neurotoxint (botulotoxin) termelő típusai;

hazánkban a B típus a leggyakoribb. A spórák ellenállása rendkívül nagy, több órán át tartó főzést követően is
életképesek maradnak; a toxin 100 fokon 10 percen belül inaktiválódik.
A baktérium nem invazív, a kóros folyamatot a szervezetbe kerülő, az acetil-kolin felszabadulását gátló toxin
hozza létre.
A fertőzés forrásai azok az állatok (szarvasmarha, sertés stb.), amelyek béltraktusában a Clostridiumok
folyamatosan megtalálhatók. Fertőzés jöhet létre, ha ezeknek az állatoknak a nem kellően megtisztított belét
hurka, kolbász készítésére használják fel, illetve, ha a házilag készített élelmiszerek (kolbász, hurka, disznósajt
stb.) tölteléke a kórokozót tartalmazó béltartalommal vagy földdel szennyeződik. Konzervkészítmények okozta
ételmérgezés esetében általában komplex élelmiszer-technológiai problémával állunk szemben, hisz a konzervek
gyártásához használt alapanyagot (bab, borsó, spenót stb.) egyrészt nem megfelelően tisztítják meg, illetve a
hús, sonka stb. konzervek készítéséhez a használt hús vagy töltelék földdel szennyeződik, másrészt a gyártási
folyamat végén nem megfelelő a kész konzervek sterilizálása sem. Az anaerob miliőt jelentő konzervekben az
élő baktériumok kellő mennyiségű toxint termelnek ahhoz, hogy akár egy konzerv elfogyasztását követően is
súlyos, letális kimenetelű ételmérgezés alakuljon ki. A lappangási idő az elfogyasztott toxin mennyiségétől
függ, általában 12–36 óra.
A folyamat általános tünetekkel (fejfájás, hányinger, szédülés) indul, melyekhez később jellegzetes tünetek –
ptosis, diplopia, akkomodációs zavar, szájszárazság, nyelési nehézség, beszédzavar – társulnak. A letalitás 30-
50%, oka keringési elégtelenség vagy légzésbénulás.
A betegség bejelentendő, telefonon és e-mailen értesíteni kell a területileg illetékes megyei népegészségügyi
szakigazgatási szervet és az ÁNTSZ–OEK-et. A beteget nem kell elkülöníteni (a botulismus emberről emberre
nem terjed), de a megfelelő kezelés biztosításához intenzív osztállyal rendelkező kórházba kell szállítani. A
laboratóriumi vizsgálat kötelező, az antibiotikum terápia megkezdése előtt natív vért kell venni, valamint a toxin
kimutatásához a mérgezés okaként feltételezett élelmiszerből vett mintát is meg kell vizsgáltatni. Fertőtlenítés
nem szükséges.
A megelőzés az élelmezés-egészségügyi előírások betartásával lehetséges.
2.6. Haematogen és lymphogen betegségek
194
epidemiológiája
A kórokozók vérszívó vektorok (szúnyog, kullancs stb.), illetve vérrel vagy vérrel szennyezett eszközök
közvetítésével kerülnek a szervezetbe. Endémiás előfordulás jellemző azokon a helyeken, ahol a vektor számára
az életfeltételek kedvezőek.
A fertőzés forrásai a beteg és a tünetmentes kórokozó-hordozó, közvetlen kontaktus útján e betegségek nem
terjednek. Fertőtlenítés általában nem szükséges.
Megelőzésük vektorkontrollal (irtás, természeti tenyészhelyek teljes vagy részleges felszámolása), valamint a
fogékonyak számának csökkentésével (aktív immunizálás és/vagy kemoprofilaxis) lehetséges.
A vektorok által terjesztett haematogen fertőző betegségek közül hazánkban nagyobb számban azok fordulnak
elő, melyek vektorai is itt élnek (pl. Lyme-kór). A kórképek többsége (febris recurrens, malária stb.) csak
importált esetként fordul elő, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy az endémiás, epidémiás területekről
beutazó egyének között lehetnek fertőző források, akiktől a ma még fertőzésmentes hazai vektorok – még ha kis
valószínűséggel is – megfertőződhetnek, és átvihetik a fertőző ágenst fogékony személyekre.
A haematogen-lymphogen fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi

intézkedéseket a IV-6. táblázat mutatja be.
6.6. táblázat - IV-6. táblázat Haematogen-lymphogen fertőző betegségek előfordulása


ó
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
Borrelia Lyme-kór – + + (+) (+) – – –

burgdorfe
ri
Rickettsia Typhus – + + + + – + –
prowazek exanthem
i aticus s s
Hepatitis (akut) – + + – + – + Kötelező

B vírus Hepatitis aktív/
B passzív
(újszülött
ek)
immunizá
lás
Hepatitis (akut) – – + – + – – –
C vírus Hepatitis
C
Protozoon okozta megbetegedés
195
epidemiológiája
Plasmodi Malária – + + + + – – kemoprof

um vivax, ilaxis
P. ovale, s s
P.
malariae,
P.
falciparu
m
Jelmagyarázat:
Gy:gyanús eset

részére
2.6.1. Lyme borreliosis (Lyme-kór)

A betegség fokozatosan növekvő számban fordul elő, amelynek oka egyrészt a természeti gócok egyre
kiterjedtebbé válása, másrészt a jobb diagnosztikus lehetőségek. A betegséget terjesztő kullancs (Ixodes ricinus)
életciklusa és a fertőződésnek kedvező körülmények miatt a tavaszi-nyári-őszi szezonalitás jellemző (IV-9.
ábra).
IV-9. ábra A 2009-ben bejelentett Lyme-kór megbetegedések számának havonkénti alakulása Magyarországon
196
epidemiológiája
A kórokozó a Borrelia burgdorferi.
A szervezetbe a kullancs csípésével bejutó baktérium a nyirokkeringéssel a környéki nyirokcsomókba, a

vérárammal pedig különböző szervekbe (szív, máj, lép, agy) kerül.
A fertőzés forrásai fertőzött vadon élő (rágcsálók, szarvasok, őzek, madarak stb.) és háziállatok (szarvasmarha,
juh, kutya stb.). A nőstény kullancs két évig tartó fejlődési folyamata során több ízben is vért szív, és ennek
során fertőződik. A humán populáció fogékonysága általános, egyes foglalkozási ágakban dolgozók (erdészek,
favágók stb.) veszélyeztetettsége nagyobb.
A lappangási idő 2–32 nap az erythema migrans megjelenéséig.
Típusos elváltozás a csípés helyén megjelenő erythema migrans. A korai stádiumban lehet tünetmentes, illetve
általános tünetek – fejfájás, láz, hidegrázás, regionális lymphadenopathia – alakulnak ki, esetenként meningealis
irritáció, migráló izomfájdalmak, hepatitis, generalizált lymphadenopathia, splenomegalia is megfigyelhető.
Késői tünetekként a betegek egy részében hosszabb idő, esetleg évek múlva intermittáló arthritis, myositis,
osteomyelitis, myocarditis, meningitis, encephalomyelitis stb. jelentkeznek.
A betegség bejelentendő. A beteget nem kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat erythema migrans-t kivéve
kötelező, előzetes megbeszélés után vért, neuroborreliosis gyanúja esetén liquormintát is kell küldeni az
ÁNTSZ–OEK-ba, illetve a szerológiai vizsgálatra kijelölt laboratóriumba. Fertőtlenítés nem szükséges.
A prevenciót a kullancscsípés megelőzése jelenti. Ezért a természeti góc területén a szabadban történő munka,
tevékenység során repellenst kell használni; nyakban, csuklóban, bokában zárt ruhát kell viselni, és a nem fedett
bőrterületet rendszeresen át kell vizsgálni. A bőrbe került kullancsot minél előbb, lehetőleg annak sérülése
nélkül el kell távolítani.
2.6.2. Typhus exanthematicus

Ma csak egyes fejlődő országokban endémiás megbetegedés, hazánkban évtizedek óta nem fordult elő.
A kórokozó a Rickettsia prowazeki; hőre, fertőtlenítőszerekre közepesen érzékeny, vérben órákig, a tetű
beszáradt ürülékében hónapokig életképes marad.
A fertőző forrás a kiütéses tífuszos vagy a Brill–Zinsser-féle betegségben szenvedő. Az átvivő vektor a ruhatetű.
A tetű a betegből való vérszíváskor fertőződik, bélrendszerében a kórokozók elszaporodnak és székletével
ürülnek. Amikor a tetű vért szív, egyidejűleg székletet is ürít, melyet vakaródzáskor az ember a bőrébe dörzsöl.
Terjedhet a betegség a tetűk beszáradt székletében levő kórokozók inhalációjával is.
A lappangási idő 1-2 hét, általában 12 nap. A folyamat hirtelen, magas lázzal kezdődik, fejfájás, szédülés,
vérnyomáscsökkenés lép fel. A 4-7. napon a törzsön és a végtagokon halvány kiütések jelennek meg, amelyek
néhány nap alatt fokozatosan megnagyobbodnak, sötét színűvé válnak és bevéreznek. Az idegrendszeri tünetek
(apátia vagy delírium) egyre kifejezettebbé válnak. A tünetek mérséklődése a harmadik héten kezdődik, a
rekonvaleszcencia hosszú ideig tart. A kezeletlen betegség letalitása 10-40% is lehet. A felépülés után a
rickettsiák tovább perzisztálhatnak a szervezetben, és a betegség évek múlva reaktivizálódhat (Brill–Zinsser-
betegség).
A betegség, valamint a Brill–Zinsser-betegség bejelentendő; telefonon, faxon értesíteni kell a megbetegedés

helye szerinti illetékes népegészségügyi szakigazgatási szervet és az ÁNTSZ–OEK Járványügyi osztályát. A
beteget tetvetlenítés után fertőző osztályon kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat – natív vérből – kötelező.
Szigorított folyamatos és zárófertőtlenítés kötelező. A beteg vagy betegségre gyanús személy környezetét
(beleértve lakását, ruházatát stb.) – a tetűmentesítés mellett – fertőtleníteni is kell.
A beteggel közvetlen kapcsolatban levő személyeket tetvetlenítést követően 12 napra járványügyi zárlat alá kell
helyezni, és laboratóriumi vizsgálatra vérmintát kell küldeni.
Megelőzésében a tetűmentesség biztosítása a legfontosabb teendő.
2.6.3. Hepatitis B, C és D
197
epidemiológiája
A B vírus okozta hepatitis világszerte elterjedt fertőző betegség, melynek incidenciája az aktív immunizáció
bevezetésének eredményeként a fejlett államokban csökkenést mutat. A hepatitis C gyakorisága pontosan nem
ismert, de egyes adatok szerint világszerte növekvő.
A kórokozók a Hepadnaviridae családba tartozó hepatitis B-vírus (HBV), a Flaviviridae családba tartozó
hepatitis C-vírus (HCV) és hepatitis D-vírus (HDV), amely utóbbi önállóan nem, csak a B-vírussal együtt válik
fertőzővé.
A fertőzés forrása az akut és krónikus beteg, valamint a tünetmentes vírushordozó. A beteg már több héttel az
icterus megjelenése előtt, majd a heveny tünetek lezajlásáig fertőz. A tünetmentes HBV-hordozók aránya a
hazai a lakosságban 1% alatti, a HCV-hordozók gyakorisága pedig 0,6%-ra becsült.
A fertőzés terjedhet indirekt úton, vérrel, vérkészítményekkel, dialízissel, nosocomialisan a nem kellően
sterilezett műszerekkel. Átvihető közvetlenül is, szexuális érintkezés során ondóval, hüvelyváladékkal.
Transplacentarisan átjut a magzatba, de az újszülött a szülés során, vagy a szoptatás alatt is fertőződhet.
Átvihető nem steril eszközökkel végzett akupunktúra, tetoválás, manikűrözés, pedikűrözés során is.
A fogékonyság általános. A lakosság fokozottan veszélyeztetett csoportjai a promiszkuitásban élők, a homo- és

biszexuális férfiak, az utóbbiak heteroszexuális partnerei, az intravénás kábítószer-fogyasztók. Hepatitis a
krónikus alkoholisták körében is nagyobb arányban fordul elő, feltehetően az alkoholizmussal együtt járó
veszélyeztető életmód következményeként.
A lappangási idő a B típus okozta fertőzés esetében 45–180, általában 60–90 nap, a C esetében 14–180,
általában 6–9 hét, a D esetében 2–10 hét.
A tünetek lényegében megegyeznek a hepatitis A-nál leírtakkal, annál azonban sokszor enyhébbek. Letalitása 1–
2%. Krónikus hepatitis B-fertőzött betegek HDV ko- vagy szuperinfekciója következtében igen súlyos
lefolyású, 10–20%-os letalitású kórfolyamat is kialakulhat. A folyamat krónikus hepatitisbe és cirrhosisba mehet
át, melynek következményeként primer hepatocellularis carcinoma is kialakulhat.
Bejelentendő megbetegedés, gyanú esetén „hepatitis infectiosa” megnevezéssel; B típusú akut hepatitisnél a
valószínűsíthető és a megerősített esetet, C típusú hepatitisnél csak a megerősített esetet kell bejelenteni. Az
európai uniós surveillance céljából azokat a hepatitis B, illetve C vírushordozókat is be kell jelenteni, akiknél a
fertőzést első alkalommal regisztrálják. A pontos diagnózis megállapításáig a hepatitis A vírus okozta
megbetegedésnél leírtak szerint kell eljárni, a hepatitis B illetve C diagnózisa után ezen intézkedéseket meg kell
szüntetni, azaz a beteggel szokásos (nem szexuális) kapcsolatban levőket nem kell járványügyi megfigyelés alá
helyezni. Folyamatos fertőtlenítés szükséges.
Megelőzésében aspecifikus és specifikus tényezők is szerepet játszanak. Aspecifikus megelőzés – mindhárom

vírus esetén – a rizikócsoportokba tartozók felvilágosítása, a promiszkuitás kerülése, óvszer használata, a terhes
nők szűrővizsgálata, a nosocomialis terjedést megakadályozó, megfelelően kivitelezett sterilizálás és
fertőtlenítés, a fertőzőképes HBV- és HCV-hordozó egészségügyi dolgozó számára az invazív (pl. sebészeti)
beavatkozásokban való részvétel megtiltása.
HBV- és HCV-markerekre kötelező a donorok szűrése és a vérkészítmények vizsgálata.
Specifikus prevencióra csak a hepatitis B esetében van mód. Ennek egyik formája az életkorhoz kötött, kötelező
védőoltás, melyre 13 éves korban kerül sor. A fokozottabb veszélyeztetettség miatt, foglalkozáshoz kötötten
kötelezően oltják az egészségügyi dolgozókat. Bizonyítottan HBsAg-pozitív személy ellátása során az ellátott
vérével kontaminálódott eszközzel okozott sérülést követően a sérült passzív-aktív kombinált immunizálását el
kell végezni. HBsAg-pozitív anyák újszülöttjeinek a szülést követő 12 órán belül HB immunglobulin és vakcina
(passzív-aktív immunizálás) adandó. Célszerű oltani a HBsAg-pozitív személyek kontaktjait, továbbá a
rendszeresen dializált betegeket és a magatartásuk, szexuális szokásaik, intravénás kábítószer-használatuk miatt
fokozottan veszélyeztetett személyeket is.
2.6.4. Malária
Világviszonylatban egyike a legelterjedtebb fertőző betegségeknek; az évenkénti megbetegedések száma
többszáz millió, a halálozások száma 1 millió körüli. Hazánkban csak importált esetek fordultak elő.
198
epidemiológiája
A betegség kórokozói a Plasmodium vivax, a Plasmodium ovale (malaria tertiana), a Plasmodium malariae
(malaria quartana) és a Plasmodium falciparum (malaria tropica). Terjesztő vektorai az Anopheles genusba
tartozó szúnyogok. A plasmodiumok ivartalan ciklusa az emberben, ivaros ciklusa a szúnyogban zajlik.
A fertőzés forrása a maláriával fertőzött, gametocytákat hordozó ember, a fertőzés szúnyog közvetítésével
terjed. A fertőzés transzfúzióval és transzplacentárisan is átvihető. Régiónkban az Anopheles maculipennis
kifejlett, vért szívó nősténye a malária terjesztője.
A lappangási idő a plasmodium típusától függően 9–14 naptól több hónapig is terjedhet. Tipikus tünete a
rendszeresen ismétlődő, 6–8 óra időtartamú, magas lázas szakasz, amely mindig intenzív izzadással fejeződik
be. A krónikus formában hypochrom anaemia, máj- és lépmegnagyobbodás, haemoglobinuria, esetenként
icterus látható. A P. falciparum okozta formában fokozatosan súlyosbodó agyi tünetek is kialakulhatnak.
Bejelentendő megbetegedés, azt is fel kell tüntetni, hogy a beteg melyik országból érkezett, és milyen malária
profilaktikumot szedett. A beteget – szúnyogoktól izoláltan – fertőző osztályon kell elhelyezni. A laboratóriumi
vizsgálat kötelező, két vérkenetet és egy vastagcseppkészítményt kell az ÁNTSZ–OEK Parazitológiai osztályára
és a vizsgálat elvégzésére kijelölt laboratórium parazitológiai osztályára küldeni. Fertőtlenítés nem szükséges,
de a szúnyogmentességet folyamatosan biztosítani kell.
A malária megelőzése komplex feladat: a fertőző források - akut vagy krónikus betegek - felkutatása, kezelése; a
vektorok számának csökkentése tenyészterületeik megszüntetésével vagy vegyszeres irtással; a fogékony
személyek számának mérséklése kemoprofilaxissal. A kemoprofilaxis különösen az endémiás területekre utazók
esetében fontos prevenciós lehetőség.
2.7. A kültakarón keresztül terjedő betegségek

E heterogén csoportba tartozó betegségek különböző jellegűek. A kórokozók lehetnek baktériumok,
chlamydiák, protozoonok, férgek és ízeltlábúak. A kiváltott folyamat lokalizálódhat a bőrre (pediculosis,
scabies), a nyálkahártyára (trachoma, trichomoniasis), a bőr sérüléseire (tetanus, oedema malignum), de van
olyan forma is, ahol a kültakaró csak mint behatolási kapu szerepel, és a tüneteket belső szervi elváltozások
okozzák (strongyloidosis, ancylostomiasis).
A megbetegedések többnyire a rossz higiénés körülmények között élők körében gyakoriak, amelynek oka, hogy
e betegségek főleg közvetlen kontaktussal (nemi érintkezés, piszkos kéz), fertőzött mosdó- és fürdővízzel,
közösen használt ruhaneművel és textíliákkal terjednek. Megelőzésükben az életkörülmények javítása, a
lakosság higiénés ismereteinek bővítése (megfelelő szintre hozása) az elsődleges feladat.
A kültakarón keresztül terjedő fertőző betegségek előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi
intézkedéseket a IV-7. táblázat mutatja be.
6.7. táblázat - IV-7. táblázat A kültakarón keresztül terjedő fertőző betegségek

előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedések

ó
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
Clostridiu Tetanus – + + + (+) – – kötelező

m tetani aktív/
passzív
immunizá
199
epidemiológiája
lás
Chlamydi Trachoma – – + + + – + –
a
trachomat
is
Trichomo Trichomo – – – – – – – –
nas niasis
vaginalis
Helmintek okozta megbetegedések
Strongylo Strongylo – – + + + + (+) –

ides idosis
stercoralis
Ancylosto Ancylosto – + + + + – + –
ma miasis
duodenale
, Necator
american
us
Ízeltlábúak okozta megbetegedések
Pediculus Pediculos – – – – – – – –
capitis, P. is
humanus,
P. pubis
Sarcoptes Scabies – – – – – – – –
scabiei
Jelmagyarázat:
Gy:gyanús eset

részére
2.7.1. Tetanus
200
epidemiológiája
A tetanus világszerte, de főként a mezőgazdasági jellegű országokban előforduló sebfertőzés. Újszülöttkori

formája (tetanus neonatorum) a csecsemőhalálozás egyik fő oka a fejlődő országokban. Hazánkban a
védőoltások hatására a morbiditás csökkent, mára sporadikussá vált, de a letalitás nem változott (IV-10. ábra).
IV-10. ábra A bejelentett tetanus-megbetegedések számának és azok letalitásának (%) alakulása

Magyarországon 1999–2009 között
Kórokozója a Clostridium tetani, obligát anaerob, spórás baktérium. Vegetatív formájának ellenálló képessége
közepes, spórájának rezisztenciája igen nagy. A bőr vagy a nyálkahártyák sérülésein keresztül bejutó baktérium
anaerob körülmények között exotoxinokat (pl. tetanospazmin) termel.
A fertőzés forrása az ember és azon állatok (ló, szarvasmarha, sertés, juh stb.), amelyek béltraktusában a
Clostridiumok a normál bélflórájuk tagjaként állandóan megtalálhatók. A talajba az állatok ürülékével kerülnek.
A szervezetbe földdel szennyezett sérülés(ek)en keresztül jut be, melyek közül a mély, roncsolt, mezőgazdasági
munka közben elszenvedett sérülések jelentik a legnagyobb veszélyt, előfordul azonban felületes sérülés után is.
Előfordulhat szülés alatti infekció, az újszülöttek köldökcsonkfertőzése, valamint a nem megfelelően sterilezett
varróanyag miatt a műtéti fertőzés is.
Legjellemzőbb tünet a harántcsíkolt izmok fájdalmas görcse, ami fokozatosan a teljes izomzatra kiterjed. A
mimikai izmok spasmusa hozza létre a „risus sardonicus”-t, melyhez később a rágóizmok, a nyelőcső- és a
nyakizmok görcse társul. A hátizmok összehúzódása váltja ki az opisthotonust. A letális kimenetel oka a
légzőizmok görcse. A tetanus letalitása a beteg életkorától függően 30–80%. Túlélés esetén nem alakul ki
hosszan tartó immunitása.
Bejelentendő, az újszülöttkori tetanus esetén értesíteni kell a területileg illetékes fővárosi/megyei szülész
szakfelügyelő főorvost is. A beteget – a terápia miatt – intenzív osztállyal rendelkező kórházban kell elhelyezni.
Járványügyi érdekből végzett laboratóriumi vizsgálat igénybe vehető. Fertőtlenítés nem szükséges.
A betegség megelőzése korhoz kötött kötelező védőoltással történik. Tetanus-fertőzésre gyanús (szakított,
roncsolt, mély, földdel szennyezett stb.) sérülés esetén – a megfelelő sebészi ellátás mellett – a sérültet
védőoltásban kell részesíteni az alábbiak szerint. Ha az alapimmunizálásban és revakcinációban is részesültek az
201
epidemiológiája
utolsó oltásukat 5 éven belül kapták, akkor védőoltás adása nem szükséges; ha 5 év vagy annál több idő telt el,
akkor tetanus toxoidot kell adni; ha 10 év vagy annál több idő telt el az utolsó emlékeztető oltás óta és a seb
súlyosan roncsolt, földdel szennyezett, idegen testet tartalmaz, vagy a beteg kivérzett, shockos állapotban van,
nagy bőrfelületen megégett, esetleg sugársérült, akkor aktív és passzív immunizálásban (toxoid és humán
tetanus immunglobulin) kell részesíteni. Az alapimmunizálásban és revakcinációban nem részesült vagy ezt
megfelelően igazolni nem tudó sérültet is aktív és passzív immunizálásban kell részesíteni; az aktív
immunizálást a teljes védettség eléréséig folytatni kell.
2.7.2. Oedema malignum

A sebek földdel történő szennyeződéskor kialakuló, évente tizes nagyságrendben jelentett, magas letalitású
megbetegedés.
Kórokozói a Clostridium perfringens, Clostridium novyí, Clostridium septicum, ritkábban más Clostridiumok is.
Anaerob, spórás baktériumok, amelyek nekrotizáló, haemolizáló toxinokat (alfa-toxin) és a folyamat lokális
tovaterjedésében szerepet játszó enzimeket (proteináz, kollagenáz, hialuronidáz stb.) termelnek. A vegetatív
formák ellenálló képessége közepes, a spóráké azonban kifejezett.
A fertőzés forrása az ember, és főleg azon állatok (ló, szarvasmara, sertés stb.), amelyek béltraktusában a
Clostridiumok állandóan megtalálhatók.
A kórokozó többnyire a széklettel vagy állati ürülékkel szennyezett talajjal a bőr sérülésein keresztül jut az
emberi szervezetbe, a megbetegedés ritkán kialakulhat bélműtétek után is endogén infekció következtében.
A lappangási idő, a szervezetbe jutott kórokozók számának függvényében 5–6 órától 5–6 napig tart.
Típusos tünetek a fertőzött sérülés körül a bőr oedemája, a lokális gázképződés miatti crepitatio és véres-bűzös
sebváladék ürülése. A lokális folyamat gyorsan terjed, generalizálódva többnyire sepsisbe megy át. A letalitás
40-60%.
Nem bejelentendő. A szigorúan elkülönített beteg ellátásához külön ápoló- és takarítószemélyzetet kell
biztosítani. A laboratóriumi vizsgálat (genny vagy sebváladék) kötelező. A folyamatos és zárófertőtlenítést
sporocid hatású szerekkel kell végrehajtani. A beteg kötszereit el kell égetni, a hővel nem sterilizálható
eszközöket, tárgyakat sporocid oldatba kell helyezni. Az egyszer használatos eszközöket veszélyes hulladékként
kell kezelni.
Kórházi előfordulása esetén, a beteg operált kontaktjait 6 napos járványügyi megfigyelés alá kell helyezni. A
nosocomialis folyamat feltárása érdekében járványügyi vizsgálatot kell lefolytatni.
Megelőzése megfelelő sebellátással, a nosocomialis surveillence-rendszer megfelelő működtetésével és a

kórházhigiénés előírások betartásával lehetséges.
2.7.3. Toxikus shock szindróma

A betegség bármely életkorban, férfiakon és nőkön egyaránt előforduló, sporadikus fertőzés, amely letális
Kórokozói a Staphylococcus aureus azon típusai, amelyek a toxicus shock szindróma toxin 1-et (TSST-1)
termelik. A baktérium ellenálló képessége kifejezett, túlnyomó többsége penicillinrezisztens.
A fertőző forrás maga az érintett személy. Bár a bőr, az érzékszervek, húgyutak, sőt enteralis fertőzések
gyulladásos folyamatai is vezetnek toxikus shock szindrómához, leggyakrabban menstruáló nők esetében
endogén infekcióként alakul ki. A hüvely baktériumflórájában megtalálható Staphylococcusok indítják el a
folyamatot; exogén fertőződés tamponhasználat esetén jöhet létre. Nosocomialis fertőzésként nem kellően
dezinficiált nőgyógyászati eszközök miatt is kialakulhat. A kórkép postpartum is kialakulhat.
Kezdetben fokozatosan, majd hirtelen megnövekvő láz lép fel, melyhez hányinger, hányás, intenzív hasmenés
társul. Később erythematosus, sötétvörös kiütések jelennek meg, myalgia, hypotonia, hypovolaemiás shock
alakul ki. A toxin lokális hatása következtében a vagina nyálkahártyája hyperaemiás, fokozott szekréció
észlelhető, a váladékban nagyszámú baktérium található. Jellegzetes tünet a tenyér és a talp bőrének hámlása,
202
epidemiológiája
amely kb. 10 nap elteltével kezdődik. Az esetek 5%-a, letális kimenetelű. A bőrfolyamatból kiinduló forma
tünetei legtöbbször enyhébbek.
Nem bejelentendő. A beteget nem kell elkülöníteni, de kezelése céljából kórházban kell elhelyezni. Folyamatos
fertőtlenítés szükséges.
Megelőzése megfelelő személyi higiéné mellett, menstruáció során a tamponhasználat mellőzésével, illetve
gyakori tamponcserével lehetséges.
2.7.4. Trachoma
Napjainkban a fertőzöttek száma több mint 80 millió ember világszerte, közülük 8 milliónál fordul elő
következményes látáscsökkenés, illetve vakság. Elsősorban a rossz higiénés körülmények között élő lakosságot
veszélyezteti. Nálunk ma már csak ritkán és többnyire importált megbetegedésként diagnosztizálják.
Kórokozója a külső behatásokkal és dezinficiensekkel szembeni alacsony ellenálló képességű Chlamydia

trachomatis. A conjunctivára kerülő kórokozó gyulladásos folyamatot hoz létre, amely később ráterjed a
corneára és a szem körüli egyéb szövetekre is.
A fertőzés forrása a beteg, aki szemváladékával kezeletlen esetben akár évekig is üríti a kórokozókat. Általában
közvetlenül terjed, de átvihető közösen használt tárgyakkal (törülköző, játékok stb.), és terjeszti a légy is.
Genitalis folyamat esetén szülés közben az újszülött is fertőződhet.
A lappangási idő 5–25 nap. A folyamat conjunctivitisszel, keratoconjunctivitisszel kezdődik, krónikus tünetei a
papillaris hyperplasia, a pannusképződés, a szemhéjak deformálódása, végül – kezeletlen esetben –
látáscsökkenés, vakság is bekövetkezhet. Nem alakul ki a kórokozókkal szembeni tartós immunitás, így
lehetséges az újrafertőződés.
Bejelentendő, észlelése vagy gyanúja esetén a beteget szemészeti szakrendelésre kell küldeni. A beteg
elkülönítése nem szükséges, a higiénés előírásokat azonban szigorúan be kell tartani. A laboratóriumi vizsgálat
kötelező, conjunctivakaparékot kell az ÁNTSZ–OEK-ba küldeni. Folyamatos fertőtlenítést kell végezni.
A megelőzésben fontos a fertőző források kiszűrése és a megfelelő személyi higiéné biztosítása.
2.7.5. Trichomoniasis
Világszerte igen gyakori megbetegedés, hazánkban a lakosság mintegy 15–20%-a lehet fertőzött.
A kórokozó a Trichomonas vaginalis, egy közepes ellenállóképességű protozoon, amely nedves körülmények
között néhány óráig életképes marad.
A fertőző forrás a trichomonásszal fertőzött ember. A fertőzés nemi érintkezéssel, közösen használt
törülközővel, mosdószivaccsal, fürdővízzel, valamint nem megfelelően fertőtlenített nőgyógyászati eszközök
közvetítésével is terjedhet.
A lappangási idő általában 2–3 nap, de esetenként több hét is lehet.
Nőknél a heveny szakaszban fluor, vulvovaginalis érzékenység jelentkezik, krónikussá válásakor colpitis,
cervicitis, adnexitis tünetei láthatók. Férfiakon kezdetben urethritis jön létre, amelyhez a krónikus formában
prostatitis, epididymitis társulhat. Nem alakul ki a kórokozó ellen védettség, gyakori az újrafertőződés.
A betegséget nem kell bejelenteni, a beteget nem szükséges elkülöníteni, de gyógyulásáig ne éljen nemi életet,
és ne használjon másokkal közösen a kórokozó átvitelének veszélyét jelentő tárgyakat. A laboratóriumi
vizsgálat nem kötelező. Folyamatos fertőtlenítés szükséges. A házastárs, nemi partner vizsgálata és egyidejű
gyógykezelése szükséges.
A megelőzésben elsődleges a megfelelő személyi higiéné. Az uszodák, fürdők vizének fertőtlenítése fontos
része a lakossági szintű prevenciónak. A nosocomialis fertőzések megelőzése a szabályosan elvégzett
dezinficiálással/sterilizálással biztosítható.
2.7.6. Strongyloidosis
203
epidemiológiája
A kórkép főleg a trópusi és szubtrópusi területekre jellemző, de sporadikusan a mérsékelt égöv alatt, így
hazánkban is előfordul.
A kórokozó a Strongyloides stercoralis. A peték és a lárvák hőre, kiszáradásra és fertőtlenítőszerekre

érzékenyek.
A fertőzés forrása a lárvákat ürítő ember, fiatal kutya vagy macska. A filariform lárvák az ép bőrön át is
közvetlenül, vagy közvetve a szájon át, a külvilágban lezajlott fejlődés után (geohelminth) fertőzőképes
lárvákkal szennyezett talajjal, fürdővízzel, közösen használt tárgyakkal (törülköző) jutnak a szervezetbe.
A lappangási idő a lárvaürítés megjelenéséig 2–4 hét.
A fertőzés gyakran tünetmentes. Az enteralis tünetek jelentkezéséig általában néhány hét telik el. A lárvák
behatolásának helyén lokális reakció, maculopapularis exanthema jön létre. A lárvavándorlás pulmonalis fázisa
alatt láz, köhögés, bronchitis, pneumonitis, eosinophilia lép fel, az enteralis szakasz során epigastrialis fájdalom,
hányinger, hányás, különböző intenzitású, nyákos-véres székletürítésekkel járó hasmenés jellemző.
Bejelentendő. 0–6 éves gyermekek intézményében, kórházi gyermekosztályon észlelt beteget vagy fertőzöttet a
többiektől el kell különíteni. A laboratóriumi vizsgálat kötelező. A beteg fehérneműinek, használati tárgyainak
folyamatos fertőtlenítése javasolt.
Megelőzése a fertőzöttek felkutatásával, a székletszóródás megakadályozásával, megfelelő személyi higiénével

lehetséges.
2.7.7. Ancylostomiasis
Nagyobb gyakorisággal a szubtrópusi, trópusi területeken előforduló féregfertőzés. Hazánkban régebben főként
a meleg bányákban fordult elő; napjainkban sporadikus az előfordulása.
A kórokozók az Ancylostoma duodenale és a Necator americanus, melyek közül nálunk csak az előbbi fordul
elő. A pete és a filariform lárvák kiszáradásra kifejezetten érzékenyek, nedves talajban hetekig életképesek
maradnak.
A fertőzés forrása a petét ürítő ember. A betegség a filariform lárvát tartalmazó széklettel, illetve azzal
szennyezett talajjal terjed. A filariform lárvák az ép bőrön vagy a szájon át jutnak a szervezetbe. Emberről
emberre, mivel a kórokozó geohelminth, nem terjed.
A lappangási idő a szervezetbe kerülő férgek számától függően 5–8 hét, a peték székletben való megjelenéséig.
A lárva behatolásának helyén papula, macula, esetleg pustula jelenik meg. A lárvavándorlás pulmonalis
szakasza alatt láz, mellkasi fájdalom, eosinophilia észlelhető; a duodenalis periódusban az egyre fokozódó
anaemia a fő tünet, mely gyakran enteralis panaszok mellett alakul ki.
Bejelentendő, a beteget nem kell elkülöníteni. A laboratóriumi vizsgálat kötelező. Fertőtlenítés nem szükséges.
Megelőzése a trópusi, szubtrópusi országokból érkezők körében végzett szűrővizsgálatokkal lehetséges.
2.7.8. Pediculosis
Rossz higiénés körülmények között élő lakosság körében gyakran fordul elő, de – mivel közösségen belül
gyorsan terjed – a populáció jó higiénés körülmények között élő tagjai körében is felléphet.
A kórokozók a Pediculus capitis (fejtetű), Pediculus humanus (ruhatetű) és a Phthirus pubis (lapostetű). A 2,5-
4,5 mm hosszú hajtetű a hajszálak között él, serkéit a hajszálak tövéhez rakja. A hasonló méretű ruhatetű a
ruházatban, annak a testtel szorosabb kontaktusban levő részein él, a petéket is a ruházatra rakja le, a
bőrfelületen csak vérszíváskor található. A kisebb méretű (1-2,5 mm) lapostetű a genitális szőrzeten él, petéit is
arra ragasztja rá.
A tetvek élőhelyeiken vért szívnak; a szúrást követően viszkető érzés jelentkezik. A vakarás következtében
erodálódott bőr bakteriálisan felülfertőződhet, dermatitis, folliculitis alakulhat ki.
204
epidemiológiája
A fertőző forrás a tetveket hordozó ember. A fejtetű általában direkt úton terjed, de átvihető közös fésűvel,
hajkefével is. A ruhatetűre jellemző az aktív vándorlás, terjedhet közösen használt ruházattal is. A lapostetű
kizárólag közvetlen úton, jellemzően nemi érintkezéssel terjed.
Nem bejelentendő megbetegedés, de ha a tetvesség mértéke, jellege (pl. ruhatetű) indokolja, az észlelő köteles
az esetről az illetékes népegészségügyi intézetet értesíteni. A tetvesnek talált személy környezetében
szűrővizsgálatot kell végezni, majd a fertőzötteket – ruházatukat is – tetvetleníteni kell. Az irtásra és a
megelőzésre kémiai (tetűirtó szer) és fizikai (kifőzés, mosás, vasalás stb.) módszerek alkalmazhatók.
Járványügyi szempontból a ruhatetű kiemelt fontosságú, mivel fertőző betegségek (pl. typhus exanthematicus)
vektora.
Megelőzése rendszeres szűrővizsgálatok végzésével, a személyi higiéné kellő szintre emelésével lehetséges.
2.7.9. Scabies
Az alacsony higiénés szinten élők megbetegedése, zárt közösségekben fordul elő nagyobb számban.
A kórokozó a Sarcoptes scabiei, egy 0,3-0,5 mm hosszú atka. A megtermékenyített nőstény atka a bőrbe fúrva
magát, az így keletkező járatba teszi le petéit, amelyek egy hét alatt kikelnek, és kb. 4 hét alatt ivaréretté válnak.
A fertőzés forrása a scabieses beteg, de lehetnek egyes állatok is (ló, kutya stb). Többnyire közvetlen
kontaktussal terjed, de átvihető közösen használt ágyneművel, ruhával is.
A lappangási idő az első infekciónál 2–6 hét, ismétlődő fertőződéskor 1–4 nap.
A fertőzés jellegzetes tünete az ujjak között, a csukló-, könyökhajlatban, nőkön az emlők alatt többnyire éjszaka
jelentkező viszkető érzés. A vakaródzás miatt kialakuló bőrerózió bakteriális felülfertőződésekor dermatitis
alakul ki.
A betegség nem bejelentendő. A beteget nem kell elkülöníteni, de a gyógyulásig a vele való közvetlen
kontaktust kerülni kell. Laboratóriumi vizsgálat nem szükséges. A beteg kezelésével egyidejűleg a ruháit,
használati tárgyait atkamentesíteni kell, és a környezetében is célszerű szűrővizsgálatot végezni.
A betegség megelőzése a fertőzöttek kiszűrésével, megfelelő személyi higiéné betartásával lehetséges.
2.8. Szexuális úton terjedő fertőző betegségek

A szexuális úton terjedő betegségek (sexually transmitted diseases; STD) heterogén csoportjába olyan
„életmódbetegségek” tartoznak, melyek kórokozói elsősorban (de nem kizárólag) szexuális úton terjednek.
Előfordulási gyakoriságuk világszerte folyamatosan nő; ennek hátterében a szexuális magatartásban
bekövetkezett jelentős változás, a mind korábbi életkorban elkezdett nemi élet, a gyakori partnercsere, az
injekciós droghasználat elterjedtté válása, továbbá a multirezisztens kórokozótörzsek megjelenése áll. A női
genitália krónikus gyulladásos folyamatainak következményeként extrauterin terhesség, sterilitás alakulhat ki.
Terhes nők fertőzöttsége esetén számolni kell a betegség magzatkárosító hatásával, ami miatt alacsonyabb lehet
a születési testtömeg, koraszülés léphet fel, súlyosabb esetben magzatelhalás, congenitalis malformatio
következhet be. Ismeretes egyes kórokozók (HBV, HCV, humán papillomavírus) karcinogenitása is, így
folyamatosan emelkedik az általuk okozott tumorok gyakorisága hazánkban is. A HBV-val és a syphilis
kórokozójával fertőzőtt anyáról gyermekre történő fertőzés terjedésének megelőzése érdekében valamennyi
várandós nő kórokozó hordozás felderítésére irányuló szűrővizsgálatát el kell végezni.
Az STD megelőzése, diagnosztizálása és terápiája komplex feladat, melynek végrehajtásában az OEK, a

lakóhely szerint illetékes kistérségi ÁNTSZ intézetek, a SE ÁOK Bőr-Nemikórtani és Bőronkológiai Klinika
Országos STD Centrum és a területileg illetékes (fővárosi illetve megyei) Bőr- és Nemibeteg Gondozó (BNG)
intézetek együttesen vesznek részt. A betegségek többsége (akut uregenitales chlamydiases, HIV-fertőzés,
AIDS-betegség, gonorrhoea, syphilis, lymphogranuloma venereum) személyazonosító adatok nélkül jelentendő.
A laboratóriumi vizsgálat elvégzése valamennyi betegség esetén kötelező. Luesben és gonorrhoeában szenvedő
betegek és felderített kontaktjaik esetében egyidejűleg HIV-szűrővizsgálatot is szükséges végezni. Az
egészségügyi szolgáltató az általa észlelt STD-betegségben szenvedő egyént ellátja vagy beutalja a lakóhelye
szerint illetékes BNG-intézetbe. A diagnózis felállítása és a gondozásba vétel a BNG feladata. A diagnózis a
kórokozó direkt kimutatásával és szerológiai vizsgálatokkal történik. A nemi betegségben szenvedők kezelését a
háziorvos is végezheti, ekkor a BNG orvosa levélben tájékoztatja a terápiás protokollról a háziorvost, aki a kúra
205
epidemiológiája
végén köteles írásban visszajelezni annak előírás szerinti befejezését. Ha a nemi beteg a gyógykezelést a
fertőzőképesség megszűnte előtt megszakítja, a kezelőorvos köteles erről a kezelést átadó intézmény orvosát
azonnal, írásban értesíteni. Amennyiben az egyén az ismételt felszólításokra sem jelentkezik, vagy nem veti alá
magát a gyógykezelésnek, a kistérségi népegészségügyi intézet az érintettet határozattal kötelezheti a
gyógykezelésre. Amennyiben bizonyítható, hogy a fertőzött személynek (az inkubációs időt is figyelembe véve)
nemi kapcsolata volt, partnerei – negatív mikrobiológiai eredmény esetén is – „preventív kezelés”-ben
részesítendők. A lues, gonorrhoea gondozásának ideje alatt az ellenőrző vérvizsgálatok HIV-re is kiterjednek.
Járványügyi megfontolások alapján az országban átmenetileg tartózkodó, egészségbiztosítással nem rendelkező

külföldi állampolgár kezelését is azonnal meg kell kezdeni, ha az illető vizsgálatra jelentkezett, és a diagnózis
bizonyított.
Elkülönítés nem szükséges, de a nyilvántartásba vett és kezelésben részesítendő személyt betegsége fertőző
voltáról fel kell világosítani. A beteg köteles az őt kezelő szakorvost a fertőződés körülményeiről, valamint
szexuális partnereinek nevéről és címéről tájékoztatni. Az STD-betegséget észlelő egészségügyi szolgáltató a
diagnózis felállítását követő 24 órán belül köteles elektronikus úton jelentést tenni – ezzel a kórkép kockázati
tényezőire vonatkozó adatgyűjtés, elemzés, a fertőzés hazai sajátosságainak megismerése és a megelőző
intézkedések hatékonyabbá tétele lehetővé válik. A BNG-k, az STD-betegeket ellátó járóbeteg-szakrendelők,
STD-centrumok felhívására az STD fertőző betegek és a környezetünkben élők kötelesek magukat orvosi
vizsgálatnak és mikrobiológiai szűrővizsgálatnak alávetni. Amennyiben a beteg más egészségügyi
intézményben, családorvosnál jelentkezik, az észlelő orvos köteles értesíteni az illetékes bőr- és nemibeteg-
gondozót, és kérni a fertőző forrás felderítését. A BNG orvosa jogosult a megnevezett fertőző forrást – zárt
ajánlott levélben – határidő kitűzésével felszólítani, hogy saját érdekében jelentkezzen vizsgálatra. A bőr- és
nemibeteg-gondozók jogosultak az érintett kontaktusaira vonatkozó személyazonosító adatot átadni egymásnak.
A beteg váladékaival szennyezett eszközök sterilizálása, virucid szerekkel történő folyamatosan és záró
dezinficiálása kötelező (HBV, HIV) vagy ajánlott (syphilis, gonorrhoea, urethritis non-gonorrhoica, herpes
simplex).
Megelőzésük lényeges elemei az aspecifikus (fertőtlenítés, sterilizálás), esetenként a specifikus (vakcináció)

preventív módszerek és a kemoprofilaxis alkalmazása, továbbá a rizikócsoportokba tartozók (terhesek, donorok)
kötelező szűrővizsgálata és egyes munkakörökben (oktatási intézményekben, élelmiszeriparban, -
kereskedelemben, vendéglátóiparban, a lakosság személyi ellátásában) dolgozók kötelező munkaalkalmassági
vizsgálata. Lényeges a lakosság (különösen a kiemelten veszélyeztetett korosztály) széleskörű egészségügyi
felvilágosítása.
Hazánkban 2007 óta a condyloma acuminatum, a herpes symplex genitalis és az urethritis non-gonorrhoica
acuta kórképekre vonatkozóan nincs adatgyűjtés esetdefinició hiányában.
A nosocomialis fertőzések megelőzése érdekében HBV-, HCV-hordozó és HIV-pozitív egészségügyi dolgozó

nem folytathat fokozott veszélyeztetéssel járó tevékenységet. Így nem végezhet szöveteket, testüregeket,
szerveket érintő sebészeti, illetve testnyílásokon keresztül történő beavatkozásokat; nem kezelhet jelentős
traumás elváltozásokat; nem vehet részt szívkatéterezésben, illetve angiográfiás vizsgálatban, nem vezethet le
szülést, nem végezhet császármetszést és egyéb szülészeti vagy nőgyógyászati beavatkozást; nem végezhet
vérzéssel együtt járó orális, periorális szövet- és fogkezelést, illetve eltávolítást.
A STD előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedéseket a IV-8. táblázat mutatja be.
6.8. táblázat - IV-8. táblázat A szexuális úton terjedő betegségek (STD-k) előfordulása

ó
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
206
epidemiológiája
Treponem Syphilis – – + + + – + kötelező

a kemoprof
pallidum Korai – + + HIV ilaxis
veleszület
ett sy. – + + Go is
Késői
veleszület
ett sy.
Neisseria Gonorrho – – + + + – HIV Sy is Credé-

gonorrhoe ea csepp
ae
Chlamydi Acut – – + + + – HIV –

a urogenital
trachomat is Sy is
is chlamydi
asis
C. Lymphog – – + + + – + –
trachomat ranuloma
is L1, venerum
L2, L3
szerotíp.
Hepatitis (akut) – + + – + – + aktív/pass

B vírus Hepatitis zív
B immunizá
lás HBV
esetén
Hepatitis (akut) – – + – + – – –
C vírus Hepatitis
C
HIV 1, 2 HIV- - – + + + – + antiretrov

fertőzés irális
kezelés
AIDS
betegség (eü.
dolgozók)
Jelmagyarázat:
Gy:gyanús eset
207
epidemiológiája
2.8.1. Syphilis (lues)

Világszerte előforduló, a nagyvárosokban gyakoribb, a 25–29 éves férfiak dominanciáját mutató megbetegedés.
Hazánkban a hatvanas évek kezdetére száma minimálisra csökkent a célzott preventív és terápiás
tevékenységnek köszönhetően, azonban a hatvanas évek második felétől ismét gyakoribbá vált a friss és a
lappangó kórformák száma. Az utóbbi néhány évben évente 400–600 új esetet jelentettek, és congenitalis
syphilist is regisztráltak.
A kórokozó a környezeti hatásokkal és fertőtlenítőszerekkel szemben érzékeny Treponema pallidum.

Abaktérium az ép kültakarón nem képes áthatolni.
A nemi szervek, a szájüreg nyálkahártyáján és a bőr laesióin át bejutó kórokozók lokális folyamatokat hoznak
létre, majd a regionális nyirokcsomókba, illetve haematogen úton a belső szervekbe kerülve váltják ki a
jellegzetes elváltozásokat.
Fertőzőforrás a fertőzött, a baktériumot váladékaival (hüvelyváladék, ondó, nyál) ürítő ember, illetve annak
vére. A fertőzőképesség időtartama az infekció feltételezhető időpontját követő 5 év.
A betegség elsősorban direkt módon (nemi kontaktus valamennyi formájával) és közvetett (aszexuális:
haematogen, diaplacentaris, nosocomialis) úton terjed.
A lappangási idő általában 2-3 hét, melynek hosszát az alkalmazott antibiotikumok befolyásolhatják. Ezért a
tünetek később vagy atípusos formában jelentkezhetnek, néha hiányozhatnak, így a fertőzésre más okból végzett
– terhességi, munkaalkalmassági – vizsgálat kapcsán derül fény (lappangó syphilis).
A megbetegedés stádiumokban zajló, lényegében az egész szervezetet érintő kórforma. A fertőzéstől számított
második év végéig tart az I. és II. fázist magában foglaló „korai fertőző syphilis” stádiuma.
Az I. fázis kezdetén (genitálisan, extragenitálisan) a fertőződés helyén „primer sclerosis tünetegyüttes” (tömött,
fájdalmatlan beszűrődés, felszínén kifekélyesedő, gyulladásos infiltrátummal) és egy- vagy kétoldali
fájdalmatlan regionális nyirokcsomó duzzanat jelenik meg. Nőknél a primer sclerosist a rejtett intravaginalis
folyamat miatt gyakran nem ismerik fel, így fertőzőképességük tovább fennáll. A lokális folyamat kezelés
nélkül is spontán, heg hátrahagyásával gyógyul. A szerológiai próbák bizonytalanok (lehetnek negatívak és
pozitívak is).
A II. fázisban – kezeletlen betegnél általában az infekciót követő 8-9 hét elteltével – ún. szekunder jelenségek
(általános lymphadenopathiával kísért, disszemináltan megjelenő, különböző morfológiájú spontán, heg
hátrahagyása nélkül gyógyuló bőrelváltozások) lépnek fel. Ha a kezelés ebben a fázisban is elmarad, a betegség
fokozatosan megy át a III. és IV. fázist magában foglaló késői syphilis stádiumába.
A III. (benignus) fázist már hegképződéssel járó granulomatosus szöveti reakciók, ulcerosus bőrfolyamatok és
gummaképződés jellemzi. A késői szakasz életet veszélyeztető cardiovascularis (aortaaneurysma) és súlyos
idegrendszeri elváltozásokkal járó (tabes dorsalis) szövődményei a IV. (malignus) fázisban fordulnak elő.
Gravida fertőződése esetében a terhesség kimenetele az infekció időpontjától, a kórokozók számától, az

alkalmazott antibiotikum terápiától, az anyai ellenanyag-titertől függ. A terhesség hetedik hónapja előtt történő
fertőzés esetén általában halvaszületés következik be. A lueses terhes a magzatot a gesztáció második felében
transplacentrisan fertőzi, így a congenitalis syphilis jellegzetes malformatióit mutató (csak ritkán egészséges)
gyermek születik.
A betegség és a gyanúja is jelentendő. A beteget fertőző voltáról fel kell világosítani. Fertőtlenítés nem
szükséges. A laboratóriumi vizsgálat kötelező. A beteg a lehetséges fertőzőforrás(ok) azonosításához köteles
megadni szexuális partnereinek nevét és címét. Amennyiben a betegség diagnosztizálása és a BNG irányításával
történő kezelése háziorvosi rendelőben történik, a kezelőorvosnak jelentenie kell a terápia befejezését. A
syphilisen átesett, kezelt nőbetegeket aktuális terhességük esetén preventív célú terápiában kell részesíteni.
208
epidemiológiája
A laborvizsgálat, a terápia és a megelőzés a bevezetőben leírtak szerint végzendő.
2.8.2. Gonorrhoea
Elsősorban a fiatal felnőtt (20–29 éves) korosztályban előforduló, azonban a reproduktív korúak teljes skáláját
érintő, a homoszexuális férfiak körében is gyakori kórkép. Hazánkban évenként 800–900 esetet jelentenek.
Kórokozója a külső behatásokkal szemben érzékeny, humán patogén Neisseria gonorrhoeae baktérium.
Napjainkban penicillinrezisztens törzseinek száma növekszik.
Fertőzőforrás a kórokozót váladékaival ürítő, a típusos vagy enyhe tüneteket mutató akut vagy krónikus beteg.
Terjedése többnyire nemi érintkezéssel, leánygyermekeknél – a vaginalis nyálkahártya nagyobb érzékenysége

miatt – indirekt módon vagy váladékokkal szennyezett eszközök közvetítésével történhet. Reinfekció lehetősége
fennáll.
Lappangási idő 3–10, általában 5–6 nap. A kórkép lefolyása a két nemben eltérő.
Nőknél a fertőzés gyakran tünetmentes, így a kezeletlen folyamatok talaján ascendáló krónikus gyulladásos
szövődmények (következményes méhen kívüli terhességgel, infertilitással, disszeminált infekciókkal)
alakulhatnak ki. A tüneteket mutató formákban fájdalmas vizeletürítés, gennyes fluor jelentkezik. A kórkép a
férfiaknál fájdalmas vizeletürítés, gennyes váladékürítéssel járó purulens urethritis képében nyilvánul meg. A
folyamat átterjedhet a prostatára és a mellékherékre is. Orális kapcsolat esetében mindkét nemben tünetmentes
vagy enyhe lefolyású tonsillitist, pharyngitist hoz létre. A hetero- és homoszexuális analis szexuális kontaktus
többnyire tünetmentes proctitis gonorrhoicát okoz. A nemi szervek fertőzéséből – autoreinfekcióval – 2–4 órás
inkubációs időt követően ophthalmoblenorrhoea adultorum alakulhat ki.
A terhesség alatt bekövetkező infekció az újszülöttet is veszélyezteti, a szülőcsatornában történő kezeletlen

fertőződés az újszülött vaksághoz vezető conjunctivitisét, ophthalmoblenorrhoeáját okozhatja
A fertőzőképesség az adekvát antibiotikum-kezelés kezdetét követő 24–48 órán belül megszűnik. A nők
kórokozómentessé válását a terápiát követő laboratóriumi vizsgálati eredmény negativitásával kell igazolni.
Megelőzésében az általános részben leírt járványügyi intézkedések az irányadók. Az újszülöttkori

ophthalmoblenorrhoea prevenciója a terhesek kötelező szűrővizsgálatával, a fertőzöttek kezelésével, valamint az
újszülöttek esetében kötelezően alkalmazott 1%-os ezüst-acetát oldat (módosítot Credé-csepp) profilaxissal
történik.
Fertőzött csecsemő- és gyermekgondozónők kórokozómentessé válásuk igazolásáig gyermekvédelmi

intézményben nem dolgozhatnak. A beteg váladékaival szennyeződött tárgyakat dezinficiálni kell. A beteg és
szexuális partnereinek lues- és HIV-szűrővizsgálata kötelező. A gonorrhoeás krónikus urethritis és nem
gonorrhoeás urethritis diagnózissal gondozásba vett egyének gyógyszeres kezelése szükséges.
2.8.3. Acut urogenitalis chlamydiasis

Hazánkban 700-800 esetszámmal bejelentett, elsősorban a 25–29 éves férfiakat érintő megbetegedés. Az utóbbi
években a főváros, Somogy, Borsod és Bács megye szexuálisan aktív korú lakosai körében regisztrálták a
legmagasabb gyakoriságot.
Kórokozója az obligát intracelluláris Chlamydia trachomatis (D-K) szerotípusok és a 2009-ben azonosított új

variáns C. trachomatis (nvCT).
A fertőzés forrása a beteg vagy tünetmentes ember.
A fertőzés kórokozót tartalmazó váladékkal (ondó, hüvelyváladék) adható át a szexuális partnernek, ritkán más
terjedési mód is igazolható. Az újszülött a szülőcsatornán történő áthaladás közben fertőződhet.
Lappangási ideje átlagosan 7–21 nap. A beteg a gyógykezelés végéig fertőzőképes.
A kórokozó az urogenitális traktus, a légzőrendszer nyálkahártya és a conjunctivális hengerhám sejtjeket

károsítja. A kórfolyamat gyakran hosszú ideig tünetmentes lehet, ezért „néma járványnak” is szokták nevezni.
Klinikai tünetei férfiaknál urethritis, nőknél emellett mucopurulens cervicitis és mindkét nemben változatos
209
epidemiológiája
kismedencei gyulladásos folyamatok (salpingitis, vulvovestibulovaginitis, epididymitis, krónikus prostatitis),

melyeket dysuria kísér. A fertőzés gyorsan és gyakran vezet a reprodukciós képességet jelentősen befolyásoló
szövődményekhez (sterilitás, extrauterin graviditás). A 15–65 évesek körében előforduló Reiter’s szindróma az
arthritis, urethritis, conjunctivitis triádja. Újszülöttekben neonatalis pneumoniát okozhat. A kórokozónak
jelentős szerepe van a fertőző szemgyulladás és annak talaján létrejött vakság, továbbá az atipusos pneumonia
kialakulásában.
A megerősített eset személyazonosító adatok nélkül jelentendő a fejezet bevezetőjében felsorolt intézeteknek.
Fertőtlenítés és elkülönítés nem szükséges. A kórokozó kimutatása céljából hámsejtdús urogenitalis,
conjunctivalis vagy pharingealis váladékot kell küldeni a laboratóriumba. Neonatalis infekció gyanúja esetén
alvadásgátló nélkül vett vérminta is küldendő az ÁNTSZ–OEK-be. Egyidejű HIV és lues szűrővizsgálat
elvégzése is ajánlott. A fertőzőforrás és a beteggel szexuális kontaktusba került személyek felkutatása kötelező.
Az akut urogenitalis chlamydiasisban szenvedők tünetmentes kontaktjainak mikrobiológiai szűrővizsgálata
szükséges. Az eredményes terápia érdekében a szexuális partnerrel együtt célszerű az egyén felismert betegségét
gyógykezelni. Megelőzése a lakosság körében végzett széleskörű egészségneveléssel lehetséges.
2.8.4. Acut urethritis non-gonorrhoica

Világszerte folyamatosan növekvő számban diagnosztizált, húgyúti gyulladással és váladékképződéssel járó
megbetegedés. Hazánkban 2006-ig évente több ezer beteget jelentettek.
Kórokozói különböző baktériumok (Chlamydia trachomatis, Ureaplasma urealyticum, Streptococcusok, H.

parainfluenzae, Mycoplasma hominis) és protozoonok (Trichomonas vaginalis) lehetnek.
A fertőzés forrása a tünetmentes vagy a tüneteket mutató beteg.
Az infekció főként a fertőzött személy genitális váladékával (ondó, hüvelyváladék), másodsorban indirekt
módon váladékkal szennyezett tárgyak közvetítésével terjed. Az újszülött Chlamydiával való fertőződése
általában a szülés alatt történik.
A lappangási idő változó, jellemzően 1–3 hét.
Nőknél mucosus, purulens folyás és fájdalmas vizeletürítés lép fel, ascendáló kismedencei gyulladás is
kialakulhat. Férfiak esetében a fertőzés általában gennyes váladék ürülését és dysuriát okoz.
A kórkép esetdefiníció hiányában nem jelentendő. Megelőzése a korábbiakban leírtak szerint történik.
Kezelésüket (elsősorban Chlamydia trachomatis-fertőzésben) tünetmentesség esetén is el kell végezni úgy a
beteg, mint partnere(i) esetében.
2.8.5. Herpes simplex genitalis

Világszerte emelkedő számú, elsősorban a fiatal felnőtteket érintő megbetegedés. A populáció 20–25%-ának
érintettsége (aktuális vagy korábbi fertőzöttsége) immunológiai vizsgálatokkal igazolt. Hazánkban 2006-ig évi
1000–1200 esetet jelentettek, női dominanciával.
Kórokozója a Herpes simplex 1-es és 2-es típusa (HSV-1, HSV-2). Fertőzőforrás a tünetmentes vagy beteg
egyén.
Lappangási ideje a primer fertőzéskor 3–12 nap.
Típusos formában a primer fertőződés kapcsán az anogenitalis terület fájdalma, erythemák majd vesiculák
megjelenése figyelhető meg. A hólyagok megnyílásával fájdalmas, lepedékkel fedett erosiók jönnek létre a
regionális nyirokcsomók fájdalmas megnagyobbodásával, amelyet rossz közérzet, gyengeség, láz, fájdalmas
széklet- és vizeletürítés kísér. Terápia hiányában a tünetek 2-3 hét múlva megismétlődhetnek.
A menses, akut lázas állapot, immunszuppressziós kezelés vagy más kórokozó okozta genitális infekcióval
kiváltott recidívákat - égő, viszkető érzéssel, fájdalommal járó bevezető tünetek után - csoportosan megjelenő
vesiculák jelzik.
Az újszülöttek szülés alatti primer fertőződése neonatális herpeshez, ennek következtében 50%-os letalitással
járó encephalitishez, sepsishez vezethet.
210
epidemiológiája
Esetdefinició hiányában 2007 óta a kórképre vonatkozóan nincs adatgyűjtés, azonban meningitis vagy
encephalitis tünetei esetén „menigitis serosa”, illetve „encephalitis infectiosa” megnevezéssel bejelentendő.
Megelőzésében az általános részben leírtak az irányadók. Genitális herpesben szenvedő terhes nő esetében –
függetlenül attól, hogy aktív vagy tünetmentes állapot áll fenn – a neonatális herpes megelőzése érdekében a
magzat világrahozatala császármetszéssel történik.
2.8.6. Hepatitis B, C és D
Lásd a Haematogen és lymphogen betegségek fejezetben.
2.8.7. HIV-fertőzés/AIDS (acquired immunodeficiency syndrome)

A HIV az 1982. évi felfedezése óta 2009 végéig közel 60 millió ember fertőzött meg, és 25 millióan haltak meg
HIV-fertőzés miatt. Korábbi mértéktartó előrejelzések arra utaltak, hogy 2010-re az AIDS-ben meghaltak száma
eléri az 52 milliót, és 58 millióan élnek HIV-fertőzöttként, illetve AIDS-betegként a világon. Nem túlzás tehát
az AIDS-t az ezredforduló pestiseként jellemezni (Susan Hunter: Black death: AIDS in Africa, 2004), hisz
áldozatainak száma meghaladja a XX. század háborúiban (beleértve a világháborúkat) elesettek számát, és a
fertőzéssel szembeni védettség kialakítására tett próbálkozások eddig nem jártak sikerrel.
A WHO/UNAIDS jelentése szerint 2009-ben 33,3 millió HIV-fertőzött élt a világon, akik közül 2,6 millió
betegségét 2009-ben diagnosztizálták (IV-9. táblázat). Ugyanebben az évben 1,8 millió volt az AIDS miatt
meghaltak száma. A HIV-fertőzöttek döntő többsége (67%-a) Afrika Szaharától délre eső területein él, de
jelentős Dél- és Délkelet-Ázsia részesedése (12%) is. 2009-ben Nyugat- és Közép-Európában 31 ezer új HIV-
fertőzöttet diagnosztizáltak, azonban Kelet-Európában és Ázsiában drámai gyorsasággal nőtt (130 ezer fő) -
2006 óta Oroszország egyes területein meghétszereződött, 2001 óta Ukrajnában megháromszorozódott - a
regisztrált HIV-fertőzöttek száma
6.9. táblázat - IV-9. táblázat HIV-fertőzöttség és AIDS-megbetegedés epidemiológiai

adatai régiónként, 2009. december
Régió HIV-fertőzött Új HIV-fertőzött Felnőtt HIV AIDS-megbetegedés

felnőttek és felnőttek és prevalencia (%)* okozta felnőtt és
gyermekek gyermekek gyermekhalálozás
Szubszaharai Afrika 22,4 millió 1,9 millió 5,2 1,4 millió
Észak-Afrika és 310 000 35 000 0,2 20 000

Közel-Kelet
Dél- és Délkelet- 3,8 millió 280 000 0,3 270 000

Ázsia
Kelet-Ázsia 850 000 75 000 < 0,1 59 000
Latin-Amerika 2,0 millió 170 000 0,6 77 000
Karib-térség 240 000 20 000 1,0 12 000
Kelet-Európa és 1,5 millió 110 000 0,7 87 000

Közép-Ázsia
Nyugat- és Közép- 850 000 30 000 0,3 13 000

Európa
Észak-Amerika 1,4 millió 55 000 0,4 25 000
211
epidemiológiája
Óceánia 59 000 3 900 0,3 2 000
Összesen 33,4 millió 2,7 millió 0,8% 2,0 millió
* 2009-ben HIV-fertőzött 15–49 éves felnőttek részaránya, a 2009. évi népességszámhoz viszonyítva
Forrás: UNAIDS/WHO, 2009 december
Jelenleg 2,1 millió 15 év alatti HIV-fertőzött gyermek él a Földön, akiknek 90%-a édesanyjától kapta el a vírust.
2009-ben naponta 7000 új fertőzés történt, melyből 1000 gyermek volt érintett. A 15 éven felül megbetegedettek
41%-a a 15–24 éves korcsoportba tartozott. A világjárványban érintettek 51%-a nő, ami jelzi a heteroszexuális
terjedés egyértelmű dominanciáját.
A hazai HIV/AIDS járványügyi helyzet viszonylag kedvező. 1985–2010 második negyedév végéig
Magyarországon a kumulatív HIV-pozitív esetszám 1877 volt (férfi-nő arány: 6:1). Ezen esetekből minden
negyedik vagy ötödik nem magyar állampolgár. A fertőzöttek 32%-ánál (531 férfi és 77 nő) manifesztálódott a
betegség, és a betegek fele (308 fő) meghalt (IV-11. ábra). A fertőzöttek mintegy 54%-a a homo-/biszexuálisok,
17%-a a heteroszexuálisok, 1%-a az intravénás droghasználók köréből kerül ki. Nosocomialis átvitelt 9 esetben,
maternalis fertőződést 9 esetben verifikáltak.
IV-11. ábra Az újonnan bejelentett HIV-fertőzöttek, AIDS-betegek és -halálozások száma Magyarországon

1985–2009 között
Magyarországon évente 100 körüli az újonnan regisztrált fertőzések száma, ezért járványügyi helyzete
kedvezőnek mondható. Azonban aggodalomra adhat okot, hogy 2010. első félévében négyszer annyi új HIV-
fertőzöttet jelentettek, mint a megelőző négy évben összesen. A korábbi évekhez képest változás az is, hogy a
HIV-pozitív személyek között több a heteroszexuális fertőzött és a párcsereklubok látogatói [szexmunkások,
„MSM” – men who have sex with men (férfiak, akik férfiakkal létesítenek kapcsolatot) – populáció] is
megjelentek a rizikócsoportok között.
A kórokozó az alacsony ellenálló képességű humán immundeficiencia vírus (HIV) 1-es és 2-es altípusai. A
fertőzések többségét heterogén víruspopuláció okozza.
A fertőzőforrás a beteg és a tünetmentes vírushordozó.
A fertőződés a provírus/vírustartalmú sejtek fogékony szervezetbe jutásával (inokulációval) történik. A

terjedésben fontos szerepe van a vérnek, a test- és szövetnedveknek, váladékoknak. A vírus 30–40%-os
212
epidemiológiája
gyakorisággal transplacentarisan átjut a magzatba, de fertőződhet az újszülött a szülés alatt is, valamint a
szoptatás során.
A lappangási idő eltérő, a szeropozitivitás a fertőződést követő 1–3 hónap múlva állapítható csak meg
(ablakperiódus), de a lappangási idő második felében az egyén immunológiai negativitása ellenére már
fertőzőképes. Az első klinikai tünetek hónapok-évek – antivirális kezelés mellett hosszabb idő – múlva
jelentkeznek. Általában jellemző, hogy az első klinikai tünetek jelentkezéséig annál rövidebb idő telik el, minél
fiatalabb életkorban következett be az infekció (pl. a szoptatás során fertőződött csecsemő átlagosan 1–2 év
múlva, felnőttek fertőződése esetén átlagosan 10 év múlva).
Az infekciót követő néhány hét elteltével influenzához vagy mononucleosishoz hasonló „szerokonverziós
tünetegyüttes” lép fel, mely egy-két hét elteltével spontán megszűnik. A folyamat progrediálását jelzik a
tünetmentes HIV-hordozó állapotot évek múlva felváltó klinikai formában megnyilvánuló HIV-betegség-
stádiumok – perzisztáló generalizált lymphadenopathia [PGL], AIDS related complex [ARC]. Az esetek 75–
95%-ában a fertőzést követő 15 éven belül kialakulnak az indikátorbetegségek, az ismétlődő opportunista
fertőzések, tumorok, majd az AIDS-dementia komplex megjelenésekor a beteg az AIDS-stádiumba jut. A
folyamat letalitása magas, a betegek 80–90%-a az AIDS diagnózisának megállapítását követően 3-5 éven belül
meghal.
A megerősített eset bejelentendő. 2013. január 1-jétől a módosított – informatívabb – változók/szempontok

alapján történő elektronikus jelentés az OSZIR HIV/STD alrendszeren keresztül végzendő. A HIV-pozitív
beteget pszichés zavarokkal társult vérzéses folyamata, nyitott sebe, fekélyes vagy váladékozó bőrfolyamata,
illetve inkontinenciája miatt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Fertőző Osztály feladatait átvevő
intézményben kell elhelyezni.
A fertőző forrás, a HIV-pozítiv személyek szexuális partnereinek, továbbá – vérrel terjedés gyanúja vagy
halmozott előfordulás esetén – a terjesztő közeg felderítése kötelező. A HIV-pozitív egyén és szexuális
partnere/i/nek laboratóriumi vizsgálata kijelölt laboratóriumokban kötelező, melyet háromhavonta kell
ismételni. A verifikált HIV-pozitív esetek gondozását a feltételezett fertőzési módnak megfelelő gondozóban (az
illetékes BNG-ban, az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézetben vagy hematológiai osztályokon), a
HIV-pozitív gyermekek ellátását a Fővárosi Szent László Kórház kijelölt gyermekosztályán végzik. A felnőtt
HIV-pozitív egyének és AIDS-betegek kezelése a Fővárosi Szent László Kórházban történik.
Azokat az egészségügyi dolgozókat, akiket munkaköri tevékenységük közben a fertőződés lehetőségét hordozó
sérülés vagy potenciálisan veszélyeztető kontamináció ért, a fővárosi Szent István és Szent László Kórház
Rendelőintézet immunológiai osztályával vagy a megyei népegészségügyi szakigazgatási szervvel történt
egyeztetést követően, legfeljebb 2 órán belül antiretrovirális kezelésben kell részesíteni. Folyamatos fertőtlenítés
szükséges.
A hatékony megelőzés érdekében az UNAIDS komlex prevenciót célzó eszközök alkalmazását javasolja,
melyek a társadalom különböző szintjein működve érhetik el a legmagasabb kockázatnak kitett csoportokat. Az
intervenciós és ártalomcsökkentő programok mellett egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a
büntetésvégrehajtási intézetekben élők egészségének megőrzésére és a vertikális transzmisszió eliminálására. A
HIV elleni küzdelem sikeréhez a politikai elkötelezettség és a társadalmi szemléletváltás is hozzájárul. A
rizikócsoportokat kriminalizáló törvények és a társadalom kirekesztő, stigmatizáló hozzáállásának változása
kedvező hatást gyakorolna a célzott mellett az önkéntes szűrővizsgálatok számának növekedésére, továbbá az
említett programokhoz való hozzájutás világszerte csökkentené a HIV terjedését.
2.9. Zoonozisok
A zoonozisok olyan fertőző betegségek, melyek természetes úton terjednek a gerinces állatokról az emberre.
Nagyfokú etiopatológiai változatosságuk, sokszínű klinikai megjelenésük, különböző epidemiológiai
sajátosságuk komplex prevenciós megközelítést tesz szükségessé. Terjedésük az állat közvetlen harapásával,
húsának, tejének elfogyasztásával, továbbá a fertőzött állat excretumával szennyezett víz, talaj vagy por
közvetítésével történhet. Számos kórkép esetében a vektorok közvetítő szerepe is bizonyított (tularaemia,
kullancsencephalitis, Lyme-kór). A globális felmelegedéssel járó globális és regionális klímaváltozás a fertőző
betegség-hordozó új vagy újra felbukkanó vektorok új tenyészőhelyeken történő megjelenésével és
elterjedésével, vagy tenyészidejének hosszabbodásával, illetve tenyészőhelyeinek kiterjedésével vagy az
elterjedési terület határainak (délről északra és nyugatról keleti irányba mutató) eltolódásával jár. Ezért az
elkövetkező évtizedekben várhatóan megnő az egészségügyi kártevők és parazitáik által terjesztett honi eredetű
zoonozisok gyakorisága (Nyugat-nílusi láz, kullancsencephalitis, Hanta vérzéses láz, humán dirofilariasis). A
213
epidemiológiája
természeti gócok számának és aktivitásának növekedésével a kórképek szezonális növekedésével, továbbá az új

vektorok (tigrisszúnyog, lepkeszúnyog) megjelenésével az ún. „emerging zoonózisok” (Chikungunya láz,
Krími-Kongói vérzéses láz, Leishmaniosis, Usutu láz) megjelenésével, a behurcolt fertőző betegségek számának
emelkedésével (schistosomiasis, Dengue-kór) is számolni kell. A vektor-közvetítette betegségek
epidemiológiájának értékelésekor figyelembe kell venni pl. a klimatikus tényezőket, az élőhelyek ökológiai
viszonyit, a földrajzi tényezőket, a vízgazdálkodási adatokat és a szabadidős szokásokat.
A fogékonyság általános, az állatokkal foglalkozásuk révén gyakran kontaktusba kerülő egyének (állatorvosok,
állatgondozók) fokozottan veszélyeztetettek.
Számos zoonozis jelentendő. Amennyiben az anthrax, brucellosis, madárinfluenza, malleus, Nyugat-nílusi láz,
trichinellosis, tbc, tularaemia betegség vagy gyanúja esetén a fertőződés házi- vagy haszonállattal, illetve vadon
élő állattal történt kontaktus révén jött létre, az egészségügyi államigazgatási szerv haladéktalanul értesíti a
lakóhely szerint illetékes élelmiszerlánc-felügyeleti szervet a szükséges járványügyi intézkedés céljából. A
kötelező laboratóriumi vizsgálathoz (szerológia, tenyésztés) natív vért kell vagy váladékot javasolt küldeni az
ÁNTSZ–OEK Zoonozisok (esetenként Veszélyes Kórokozók) Nemzeti Referencialaboratóriumába. A beteg
elkülönítése nem szükséges, azonban esetenként (brucellosis, ornithosis, anthrax) az akut szakban a szakszerű
terápia céljából vagy a súlyos/halálos kimenetelű szövődmények kockázata miatt a kórházi elhelyezés kötelező.
A kórokozókat tartalmazó váladékokat és a velük szennyezett tárgyakat dezinficiálni kell.
Megelőzésük komplex állategészségügyi (egészséges állomány kialakítása, a vadon élő állatokkal történő
kontaktus kerülése és/vagy a szükséges preventív intézkedések megtétele), munka (nominális védelem,
munkaszervezés), élelmezés- és személyi higiénés feladat. Fontos a természeti gócok területén élők
figyelmeztetése és felvilágosítása a megelőzés lehetőségeinek, így a vektorkontroll, a biológiai dezinszekció, az
élőhelyek felszámolása, a település/tereprendezés fontosságáról. A megelőzés hatékonysága fokozható a
kockázati csoportok aktív immunizálásával és az új kórokozók elleni védőoltások kifejlesztésével. Lényeges
lenne továbbá az azonosított vektorok célzott (passzív és vagy aktív) monitoring rendszerének (surveillance)
működtetése és nemzetközi egészségügyi rendszabályok bevezetése (globális harmonizációja).
A zoonozisok előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedéseket a IV-10. táblázat mutatja be.
6.10. táblázat - IV-10. táblázat A zoonosisok előfordulása esetén szükséges fontosabb

járványügyi intézkedések

ó
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
Leptospir Leptospir + + + + + – – –
a osis
interrogan á á á
s sp.
szerotípus
ok
Brucella Brucellosi – + + + + – + –
abortus, s
B. suis, á á
B.
melitensis
, B. canis
214
epidemiológiája
Francisell Tularaemi + + + + + kemoprof

a a ilaxis
tularensis á á á
Bacillus Anthrax + + + + + – – kemoprof

anthracis ilaxis
á á
Listeria Listeriosi – + + + + – – –
monocyto s
genes
Yersinia Pestis – + + + + (+) – kemoprof

pestis ilaxis
á á
Burkhold Malleus + + – + + – – –
eria
(Pseudom sá sá sá
onas)
mallei
Coxiella Q-láz + + + + + – + kemoprof

burneti ilaxis
Chlamydi Ornithosi + + + + + – – –
a psittaci s
sá sá sá
Rabies- Lyssa + + + + + – – kötelező/a

vírus jánlott
s s s
aktív/pass
zív
immunizá
lás
Kp- Kullancse – + + + + – – kötelező/a

európai ncephaliti jánlott
Kullancse s (+) +
ncephaliti Meningiti aktív
s vírus s serosa (+)
v. immunizá
Encephali lás
tis inf.
Lymphoc Encephali + – + + – – – –
ytás tis infect.
choriome Meningiti + + + + +
ningitis s serosa
vírus
Haemorrh Vírusos + + + + + – – immunizá

agiás láz haemorrh lás
vírusok agiás s s s lehetséges
215
epidemiológiája
(HLV) lázak
Chikungu Chikungu – + + + + – – –
nya-vírus nya-láz
Dengue- Dengue- + + + + + – – –
vírus 1–4 láz, DHL
szerotípus s s s
ok
Hanta- Hantavíru + + + + + – – –
vírus s okozta
genus veseszind
különböz róma
ő tagjai
Pulmonali + + + + + – – –
s
szindróm s s s
ával járó
hantavíru
s fertőzés
Krími- Krími- + + + + + – – –
Kongói Kongói
HLV HL s s s
Lassa- Lassa-láz + + + + + – – –
vírus
s s s
Marburg-, Malburg- + + + + + – – –
Ebola- Ebola HL
vírus s s s
Nyugat- Nyugat- + + + + + – (+) –

nílusi nílusi láz
vírus áe áe
(WNV)
Rift- Rift- + + + + + – – –
völgyi láz völgyi láz
vírus s s s
Sárgaláz Sárgaláz – + + – + – – –
vírus (Febris
flava) s s
Toxoplas Toxoplas – – + (+) + – – –

ma gondii mosis
Veleszüle
tett
toxopl.
Helmintek okozta megbetegedés
216
epidemiológiája
Taenia Taeniasis – + + + + – + –
saginata
T. solium –
Echinoco Echinoco – – + + + – – –
ccus ccosis
granulosu á
s
E.
multilocul
aris
Trichinell Trichinell – + + + + – +
a fajok osis
Jelmagyarázat:
Gy:gyanús eset
s:az eset sürgősséggel is jelentendő a megyei népegészségügyi szakigazgatási szervnek és az ÁNTSZ–OEK

részére
á:a fertőzés helye szerint illetékes hatósági állatorvos is értesítendő
e:az érintett egészségügyi szolgáltató is értesítendő
2.9.1. Leptospirosis
Természeti gócokban előforduló zoonozis. Az elmúlt évtizedekben évenként száz alatti számban jelentettek
humán megbetegedést. Nyári szezonalitással, a férfiak dominanciájával jellemezhető kórkép.
Kórokozói a kis ellenálló képességű Leptospira interrogans species szerotípusok (L. icterohaemorrhagica,
grippotyphosa, pomona, bovis).
A baktériumok többnyire enyhe lefolyású betegséget okoznak. A bejutás helyén lokálisan szaporodnak, majd a
vérrel a májba, vesébe és a meninxekre kerülnek, ahol különböző intenzitású, olykor letális kimenetelű
gyulladást hoznak létre.
A fertőzés forrása a vizeletével kórokozót ürítő állat (patkány, egér, sertés, szarvasmarha, juh, ló, kutya stb.). A
terjedés általában kontaminált víz fogyasztásával, az abban való fürdéssel (ép vagy sérült kültakarón át) vagy
állat harapásával történhet. Fokozottan veszélyeztetettek a mezőgazdasági, a vágóhídi dolgozók, az
állatgondozók, a csatornamunkások. A kórokozó a beteg vizeletével hosszabb-rövidebb ideig ürül, így emberről
emberre való terjedése sem kizárt.
A tünetek 4–20, általában 9–10 nap lappangási idő elteltével jelentkeznek.
217
epidemiológiája
Fejfájással, hányingerrel, hányással kezdődik a betegség, amelyekhez később magas láz, myalgia, meningismus
társulhat. A legsúlyosabb forma a L. ichterohaemorrhagiae által okozott, patkányról emberre terjedő Weil-kór
(letalitása adekvát kezelés ellenére is 20–25%). Az enyhébb kórformák letalitása általában 1% alatt marad.
Átvészelés után típusspecifikus immunitás alakul ki.
A kórkép jelentendő, melyről a területileg illetékes állatorvost is értesíteni kell. A megelőzésben fontos szerepet
játszik a rágcsálók elleni rendszeres védekezés, a felszíni vizekben való fürdés kerülése, továbbá az állat-
egészségügyi és munkahigiénés rendszabályok betartása. A fertőző forrás kutatása kötelező, a terjesztő közeg
(pl. szennyezett víz) felderítése szükséges.
2.9.2. Brucellosis
Hosszú lefolyású, hullámzó lázzal járó, napjainkra sporadikussá vált zoonozis.
Kórokozói a közepes ellenálló képességű Brucella abortus, B. suis, B. melitensis (hazánkban nem fordul elő)és
B. canis intracelluláris coccobacilus fajok.
A baktériumok a bőrön, a tápcsatornán és a kötőhártyán át jutnak a szervezetbe, majd a regionális

nyirokcsomókba kerülve szaporodásnak indulnak. Innen a vérárammal a májba, lépbe, más nyirokcsomókba és
a csontvelőbe kerülnek, ahol elgennyesedő granulomák képződnek.
A fertőzés forrása a beteg állat (kecske, sertés, szarvasmarha, vaddisznó, mezei nyúl, egér), amely székletével,
vizeletével, tejével és abortált szöveteivel üríti a kórokozókat. Humán fertőzés bőr- és a nyálkahártya-
sérüléseken keresztül a pasztőrizálatlan tej és tejtermékek fogyasztásával, ritkán inhalációval történhet.
Fokozottan veszélyeztetettek az állat-egészségügyben dolgozók és vágóhídi munkások.
A betegség jellegzetes tünete a hónapokig fennálló, 2–4 napos lázas és láztalan szakaszok váltakozása, melyhez
fejfájás, gyengeség, fogyás, arthralgia, myalgia társulhat. Krónikus formában gennyes folyamatok
(osteomyelitis), húgy-ivarszervi elváltozások (glomerulonephritis, epidydimitis, orchitis), idegrendszeri tünetek,
nyirokcsomó-elváltozások, hepatosplenomegalia, és endocarditis is kialakulhatnak. Átvészeltsége rövid,
típusspecifikus immunitást okoz. A kezeletlen esetek letalitása 1–2%.
A kórkép – a területileg illetékes állatorvos egyidejű értesítésével – jelentendő. Fertőtlenítés nem szükséges,
laboratóriumi vizsgálatok céljára alvadásgátló nélkül vett vérminta küldendő, illetve az akut szakban
nyirokcsomó, csontvelőminta küldése ajánlott az ÁNTSZ–OEK Veszélyes Kórokozók Nemzeti Referencia-
laboratóriumába. Fertőzőforrás kutatás és a terjesztő közeg felderítése szükséges, melyek eredményéről a
területileg illetékes hatósági állatorvost, illetve (élelmiszer esetén) az élelmiszer-biztonsági hatóságot, vagy (vér,
anyatej, transzplantátum esetén) az egészségügyi szolgáltatót értesíteni kell. A beteggel közös forrásból
exponálódott személyeket járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, akik célzott terápiája – tünetek
jelentkezése esetén – kötelező. Fertőzött vagy arra gyanús állatok teje kizárólag hőkezelés után fogyasztható.
Terhes nők, 16 évesnél fiatalabbak, valamint kézsérülést szenvedett személyek a beteg vagy arra gyanús állatok
gondozását nem végezhetik.
2.9.3. Tularaemia
Egyes vadon élő rágcsálók (mezei egér, patkány) és más házi illetve társállatok (juh, macska) megbetegedése. A
zoonozisban a kullancsok vektor és rezervoár, míg a mezei nyulak rezervoár szerepet játszanak. A nagyalföldi
természeti gócban történt változások feltárták, hogy ebben a földrajzi régióban az üregi/házi nyúl nem fogékony
a betegségre, és az itt élő rágcsálók (pockok) vélhetően nem rezervoárok, továbbá járványmentes időszakban
nem a mezei hörcsögök tartják fenn a kórokozó cirkulációját. A rezervoárok változó mértékű átfertőzöttsége
miatt különböző gyakorisággal évente 25–150 megbetegedést jelentenek az ország különböző régióiból. Az
utóbbi években a legintenzívebb aktivitást mutató természeti góc hazánkban a Balaton környéke. A tularaemia
korábbi téli szezonalitása eltűnt, és 2006–2010 között - a terjesztésben szerepet játszó vektorok tenyészidejének
megfelelően - július-augusztusi csúcsú, markáns nyári szezonalitást mutat.
Kórokozói a közepesellenálló képességű, különböző virulenciájú Francisella tularensis biovariáns törzsek,

melyek A-kategóriás, potenciális biológiai fegyverként is alkalmazhatók. Hazánkban a négy szerocsoport közül
leggyakrabban az enyhe fertőzést okozó F. tularensis supsp. holarctica (B-típus) fordul elő.
218
epidemiológiája
Az állatról emberre terjedés történhet direkt kontaktussal, továbbá indirekt módon vektorok (kullancs,
szúrólegyek) csípése útján vagy víz közvetítésével. A baktériumok az ép és sérült kültakarón, a légutakon át
vagy per os jutnak a szervezetbe. A vektorok fertőzőképessége életük végéig fennmarad. A betegség emberről
emberre ritkán terjed. A szabadban végzett hobbitevékenységet végzők (horgászok), egyes foglalkozások
esetében (mezőgazdasági munkások, erdészek, vadászok) és a lelőtt mezei nyulakat feldolgozó háziasszonyok
körében gyakoribb kórforma. A főként férfiak körében elterjedt megbetegedés gyakoribb a 40 év körüli
korcsoportban.
A betegség lázzal, rossz közérzettel kezdődik, amelyet a bejutás helyének megfelelő lokalizációjú gyulladásos,
ulcerosus folyamat és a környéki nyirokcsomók duzzanata követ. Megkülönböztethető az oculoglandularis, a
glandularis, ulceroglandularis, oropharingeális, intestinalis, septicus/typhoid és anginás forma, továbbá a
pleuropulmonalis alak, amelyben bronchitis, pneumonia alakul ki. Enteralis fertőzés esetén enyhe lefolyású,
typhosus tünetek észlelhetők. Az utóbbi két forma kezeletlen esetben 5% letalitású. A cutan klinikai megjelenési
forma az utóbbi 10 évben a bejelentett esetek 75%-ában fordult elő. A tularaemia átvészelése tartós immunitást
alakít ki.
A kötelező laboratóriumi vizsgálathoz alvadásgátló nélkül vett vérminta küldendő az ÁNTSZ–OEK Bakteriális
Zoonozisok Nemzeti Referencialaboratóriumába, illetve váladék beküldése javasolt a Bakteriológiai osztályra.
A sebváladékok, a köpet és a velük szennyezett anyagok folyamatos fertőtlenítése kötelező. A közös
expozíciónak kitett személyek járványügyi megfigyelése szükséges. Légúti, alimentáris expozíció, illetve
bioterrorista cselekmény gyanúja esetén posztexpozíciós kemoprofilaxis alkalmazandó. A fertőzőforrás kutatás
és a terjesztő közeg felderítése kötelező. Megelőzése aspecifikus (személyi higiénés, élelmezés-egészségügyi és
munkavédelmi óvórendszabályok betartása, állat-egészségügyi intézkedések, vektorkontroll, lakosság
felvilágosítása), valamint specifikus módszerek (laboratóriumi dolgozók aktív immunizálása) alkalmazásával
lehetséges.
2.9.4. Anthrax
Növényevő állatok (szarvasmarha, juh, ló stb.) szeptikus betegsége, amely a feldolgozásra kerülő részeikkel
kontaktusba kerülő személyekre is átterjedhet. Hazánkban az 1990-es évektől sporadikussá vált (bőranthrax
formában előforduló) zoonozis 2001. óta nem került észlelésre.
A kórokozó a vegetatív formában közepes ellenállású, exotoxint termelő, spórás alakban igen rezisztens Bacillus
anthracis, mely alkalmas biológiai fegyvernek.
A baktériumspórák a bejutás helyén - bőr, béltraktus, tüdő - vegetatív formává alakulnak, szaporodnak, toxint
termelnek. A toxin lokális oedemát, necrosist, haemorrhagiás gyulladást okoz. A bél- és tüdőanthrax
generalizálódva gyakran súlyos szeptikotoxikus folyamatba torkollik.
A fertőzés forrása a beteg növényevő állat. A fertőzés terjedhet közvetlen módon, az állatok kezelése, húsának
fogyasztása, boncolása vagy nyúzása során. Egyes foglalkozások – a mezőgazdaságban, állattenyésztésben
dolgozók, az állatorvosok, a bőr- és szőripari munkások – esetén a veszélyeztetettség fokozott.
Lappangási idő bőr- és bélanthrax esetén általában 2–3, tüdőanthrax esetén 1–1,5 nap.
A megbetegedés több formában – bőr-, bél-, tüdő-, agyhártya-/agyvelő-, septicaemiás anthrax – jelentkezhet.
Bőrfertőzés esetén a kórokozó bejutása helyén bevérző, beszáradó, közepén feketés színű, oedemás udvarral
körülvett pustula keletkezik. A folyamat többnyire gyógyul, esetenként generalizálódva sepsisbe megy át.
Bélanthraxban bizonytalan hasi tüneteket követően görcsös, véres-gennyes székürítéssel járó hasmenés lép fel.
Tüdőanthraxban felső légúti gyulladásos tüneteket követően rövid időn belül progrediálódó, haemorrhagiás
pneumonia jelentkezik. Antibiotikum-terápia nélkül a bőranthrax letalitása 15–20%, a bél- és tüdőanthraxé
közel 100%. A betegség átvészelését hosszú ideig tartó immunitás követi.
Sürgősséggel is jelentendő kórkép. Elkülönítés nem szükséges. A beteg kórházi elhelyezése az esetlegesen
romló klinikai állapot miatt kötelező. Bőr- és bélanthrax esetében folyamatos és zárófertőtlenítés szükséges,
tüdőanthrax esetén kötelező a szigorított folyamatos és zárófertőtlenítés. A beteg seb- és légúti váladékát,
székletét, valamint a velük szennyezett anyagokat sporocid vegyületekkel dezinficiálni kell, a kontaminált
kötszereket el kell égetni, a kezelés során használt eszközöket autoklávozni kell. A kötelező diagnosztikus
laboratóriumi vizsgálatokhoz bőrfolyamatokban pustulából vett mintát, bélanthraxban székletet,
219
epidemiológiája
tüdőfolyamatban köpetet, szeptikus folyamat kialakulásakor vért kell küldeni az illetékes ÁNTSZ–OEK-be.
Diagnózisa csak egybehangzó klinikai, epidemiológiai és bakteriológiai eredmények esetén mondható ki.
Hatékony megelőzése komplex, egyrészt állat-egészségügyi feladat a fertőzött állatok kiszűrése, a beteg állatok
elkülönítése, leölése és tetemük elégetése; másrészt munka-egészségügyi feladat az állatok egyes
szerveit/szöveteit feldolgozó iparágakban a speciális munkahigiénés körülmények (bőr, gyapjú fertőtlenítése,
védőfelszerelés viselése stb.) megteremtése és betartása/betartatása. Az anthraxos állat termékeinek
fogyasztóit/feldolgozóit 7 napos járványügyi megfigyelés alá kell helyezni és antibiotikum-profilaxisban kell
részesíteni. A kötelező fertőzőforrás-kutatás és terjesztő közeg felderítése során az illetékes állatorvossal együtt
kell működni. Igazolt vagy valószínűsített bioterrorista cselekmény során exponálódott személyeket az
expozíció jellegének megfelelő időtartamra járványügyi megfigyelés alá kell helyezni, akik közül a gyanús
bőrfertőzésben szenvedőket haladéktalanul posztexpozíciós kemoprofilaxisban kell részesíteni.
2.9.5. Listeriosis
Háziállatok (sertés, kecske, nyúl, szárnyasok) és vadon álló állatok (róka) betegsége; humán megbetegedés
napjainkban tíz körüli esetszámban fordul elő évente.
Kórokozója az átlagos ellenálló képességű, haemolizáló exotoxint és endotoxint termelő Listeria

monocytogenes.
A szájon át bekerülő baktériumok a bél hámsejtjeiben és a macrophagokban szaporodnak, majd a vérárammal

egyes szervekbe jutva endocarditist, májgranulomát, meningitist, generalizálódó sepsist hoznak létre.
Transplacentarisan a magzatba jutva eltérő szervi lokalizációjú granulomákkal, meningitisszel,
meningoencephalitisszel járó congenitalis kórformához vezet.
A fertőzés forrása elsősorban a beteg vagy tünetmentes, a kórokozót székletével ürítő állat, ritkábban ember.
A fertőzés az állatokkal való közvetlen kontaktussal; a kórokozóval kontaminált, nem kellően hőkezelt hús, tej,
tejtermékek (kvargli sajt), tojás fogyasztásával; ritkán széklettel szennyezett tárgyakkal, valamint vektorok
(feketehasú ganéjbogár) közvetítése útján lehetséges. A kórokozó transplacentarisan fertőzheti a magzatot,
illetve szülés közben az újszülöttet. A betegség lappangási idejét néhány naptól három hétre becsülik.
A szerzett formára általában enyhe, influenzaszerű tünetek jellemzők. Ritkábbak a meningitis, encephalitis,
agytályog, sepsis képében jelentkező, súlyos lefolyású esetek. A terhesek fertőzése többnyire enyhe lefolyású,
olykor pyelitisszel jár. A terhesség korai szakaszában történő fertőződés abortust vagy koraszülést vált ki. A
terhesség kései fázisában, illetve szülés közben bekövetkező fertőződés következményeként az újszülöttnél
meningitis, meningoencephalitis, pneumonia, sepsis, keringési és légzési elégtelenség alakul ki. A congenitalis,
újszülöttkori listeriosis letalitása kezelés nélkül 60–70%, míg antibiotikum-terápia mellett 10–15%.
Jelentendő kórkép. Liquorból, váladékból, vérből, vizelet- és székletmintából laboratóriumi vizsgálat elvégzése
kötelező. A beteg székletét, váladékait és a velük szennyezett anyagokat folyamatosan fertőtleníteni kell. A
fertőzőforrás-kutatás és a terjesztő közeg felderítése kötelező.
A betegség megelőzése komplex állategészségügyi, munka- és élelmezéshigiénés feladat.
2.9.6. Pestis
Korábban egyike volt a legnagyobb letalitással járó, vektor által terjesztett, heveny, kiterjedt járványokat okozó
megbetegedéseknek. Napjainkban is behurcolható egyes endémiás afrikai, dél-amerikai és ázsiai régióból.
Kórokozója a közepes ellenálló képességű, a patkánybolha székletében azonban hosszabb ideig életképes
Yersinia pestis.
A fertőző ágens a bőrön át a parazita csípésével vagy aerogen úton kerülhet a szervezetbe. A csípéssel bekerült
baktérium a nyirokutakon haladva jut a regionális nyirokcsomókba, ahol gennyes gyulladást, necrosist vált ki
(bubopestis). Továbbterjedve betörhet a véráramba, testszerte vérzéseket okoz, bejut a lépbe, májba, agyba,
tüdőbe (másodlagos tüdőpestis). Ha a kórokozók a szúrcsatornán át közvetlenül a vérbe kerülnek, elsődleges
septicaemiás formát hoznak létre. Az infektív ágens inhalálásával elsődleges tüdőpestis alakul ki, melyben a
haemorrhagiás pneumonia az elsődleges, majd generalizálódó sepsis jön létre.
220
epidemiológiája
A fertőzés forrásai a beteg rágcsálók (patkány, mókus, ürge), ritkán a tüdőpestises beteg. Legfontosabb
rezervoár a patkány, legjelentősebb vektor a patkánybolha (Xenopsilla cheopis, Ceratophyllus fascinatus), de az
emberi bolha szerepe sem kizárt. Az infekciót ritkán olyan húsevő állat (kutya, macska) okozza, amely
előzetesen beteg rágcsáló elfogyasztásával közvetlen kontaktussal fertőződött. A primer és a szekunder
tüdőpestis – aerogen úton – intenzíven terjed emberről emberre. Kontagiozitási indexe gyakorlatilag 100%.
A lappangási idő a vektor által közvetített formában 2–6, a primer tüdőpestisben 1–3 nap. Jellegzetes a bubo
kialakulása, beolvadása és a bőr felé való áttörése, mely sipolyképződéssel jár. A folyamat generalizálódásakor
– a másodlagos tüdőpestis kialakulásának jeleként – súlyosbodó pneumoniára utaló tünetek észlelhetők. A
primer tüdőpestisben hirtelen fellépő magas láz, serosus-véres köpetürítés és lobaris pneumoniára utaló tünetek
lépnek fel. A betegség letalitása magas, antibiotikum-kezelés nélkül a bubopestisé 40–50%, a szekunder és
primer tüdőpestisé csaknem 100%. A betegség valamennyi formája után tartós immunitás marad vissza.
A kórkép a területileg illetékes állatorvos értesítése mellett sürgősséggel is jelentendő az ÁNTSZ–OEK

Járványügyi osztályának. Nemzetközi egyezmény értelmében az OTH a pestis előfordulását jelenti a WHO-nak.
A beteget dezinszekciót követően kijelölt kórházban (Fővárosi Szt. László Kórház) kell szigorúan, egyedileg
elkülöníteni. Az ápolószemélyzetnek egyszer használatos védőruhát és maszkot kell viselnie. Szigorított
folyamatos és zárófertőtlenítést kell végezni. A kontaminált anyagokat (ágyneműt, fehérneműt) el kell égetni. A
beteg váladékait és az azzal szennyezett, meg nem semmisíthető tárgyakat, anyagokat klórtartalmú
dezinficiensek legnagyobb alkalmazható koncentrációjával kell fertőtleníteni. A kötelező laboratóriumi
vizsgálathoz haemokultúrát, szérumot, liquort, bubopestisben sterilen vett bubo-aspirátumot, tüdőpestisben
trachea-váladékot és brouchus-mosófolyadékot kell – egyidejű fax vagy telefonos értesítés mellett – külön
gépkocsival, küldönccel az ÁNTSZ–OEK Veszélyes Kórokozók Nemzeti Referencialaboratóriumába szállítani.
A beteg elkülönítése az antibiotikum kezelés kezdetét követő 4. naptól, a klinikai tünetek megszűnését követően
szüntethető meg. Tüdőpestis esetén kötelező a kontaktok felkutatása. A beteg környezetében élőket 7 napig
szigorított járványügyi megfigyelés, zárlat alá kell helyezni. A fertőzőforrás-kutatás és a terjesztő közeg
felderítése kötelező.
A megelőzés legfontosabb része a rezervoárok és vektorok irtása. A pestissel kapcsolatos

karanténkötelezettséget és egyéb járványügyi teendőket egyezményekre alapozott jogszabályok írják elő. Az
aktív immunizálás védőhatása (fél év) bizonytalan.
2.9.7. Malleus
A páratlan ujjú patások (ló, szamár, öszvér) légúti megbetegedése, amely gyorsan átterjedhet a velük
kontaktusba kerülő emberre. Hazánkban az ötvenes évek eleje óta nem regisztrálták; járványügyi jelentősége,
mint egyes endémiás területekről (afrikai és ázsiai államokból) behurcolható betegségnek van.
A kórokozó a kis ellenálló képességű Burkholderia (Pseudomonas) mallei.
Általában a kültakarón, ritkábban alimentárisan vagy aerogen úton jut a szervezetbe. Lokálisan granulomát,
tályogot, a nyirok- és vérkeringéssel generalizálódva a belső szervek purulens elváltozását, másodlagos
abscessusokat, sepsist okoz.
A fertőzés forrása a beteg állat, ritkán a beteg ember. A fertőzés elsősorban direkt kontaktussal történik, de
átvihető kontaminálódott étellel, illetve szennyezett por belégzésével is. Az állatokkal foglalkozók fokozottan
veszélyeztetettek.
A lappangási idő többnyire 1–5 nap, néha hosszabb is lehet. A fertőzés formájától függően a fertőzés helyén
lokalizált, pulmonalis és septicaemiás kórformák ismertek. Akut malleusban a kórokozók bőrbe jutásának
helyén pustula keletkezik, amelyhez a környéki nyirokutak és nyirokcsomók gyulladása társul. A
generalizálódás kapcsán magas lázzal társuló, az érintett szervekben (tüdő, agy) lokálisan kialakuló gennyes
folyamatok, majd szepszisre utaló általános tünetek jelentkeznek. A ritkább, krónikus forma kórjelzői
hasonlóak, de hosszabb idő (hónapok-évek) elteltével alakulnak ki. A heveny malleus letalitása kezeletlen
esetben 100%, antibiotikum terápia alkalmazása esetén alacsonyabb.
A kórkép jelentése mellett telefonon, faxon is értesíteni kell a megbetegedés helye szerint illetékes megyei
népegészségügyi szakigazgatási szervet és az ÁNTSZ–OEK Járványügyi osztályát, az illetékes állatorvos
egyidejű tájékoztatásával. A kötelező laboratóriumi vizsgálathoz steril körülmények között vett váladékot,
valamint natív vért kell küldeni – egyidejű telefon/fax értesítés mellett – az ÁNTSZ–OEK Veszélyes Kórokozók
Referencialaboratóriumába. A beteget kijelölt fertőző osztályon (Fővárosi Szt. László Kórház) kell elkülöníteni.
221
epidemiológiája
A beteg környezetében szigorított folyamatos és zárófertőtlenítés kötelező. A kontaktok felkutatása kötelező. A

beteggel érintkezett személyeket 6 napra járványügyi zárlat alá kell helyezni. A kötelező fertőzőforrás-kutatás
eredményéről a területileg illetékes hatósági állatorvost értesíteni szükséges.
A megelőzés komplex állategészségügyi, járványügyi és munkahigiénés feladat.
2.9.8. Q-láz
Vadon élő haszonállatok világszerte előforduló betegsége. Világszerte több mint 40 kullancsfaj terjeszti, ennek
megfelelően endémiás gócok azonosíthatók. Hazánkban a humán kórképet többnyire sporadikus esetként
jelentik. Az évente néhány tízes nagyságrendben jelentett esetszám – az aspecifikus klinikai kép miatt –
valószínűleg jóval nagyobb lehet. A globális felmelegedéssel együtt járó forró, száraz időjárás kedvez a
kullancsok elterjedésének és a kórokozó aerogen átvitelének, ezért a Q-láz esetszám jelentős növekedése
várható.
Kórokozója a kifejezett környezeti ellenállást mutató, alacsony infektív dózisú Rickettsiaceae családba tartozó
obligát intracelluláris Coxiella burnetii. A kórokozó igen fertőzőképes, hosszasan perzisztál a környezetben, és a
szél útján kilométerekre is eljut. Az ubikviter elterjedésű baktériumot kétfázisú fejlődési ciklus jellemzi – egyik
a spóraszerű, fertőző extracelluláris forma, a másik a kórokozó intracelluláris vegetatív alakja.
A kórokozó széleskörű állati rezervoárral rendelkezik. A fertőzés forrásai és közvetítői házi (kérődzők, kutya,
macska, kecske, juh, szárnyasok) és vadon élő állatok (rágcsálók), kullancsok egyaránt lehetnek, melyek a
kórokozót bélsarukkal, vizeletükkel, valamint tejükkel ürítik. A Coxiellák jellemzően két ciklusban fertőznek. A
természeti ciklus során a fertőzött kullancsok és a rágcsálók között terjed a baktérium, míg a másodikban évente
kétszer a kifejlett kullancsok nagytestű vad- és háziállatokat fertőznek. Többnyire ezek a forrásai a járulékos
(akcidentális) emberi fertőzéseknek is. A humán infekció döntően inhalációs módon (az állatok fertőző
váladékával, vizeletével, testnedveivel, székletével kontaminált szőrt, tollat tartalmazó aerosol, vagy a fertőzött
kullancs beszáradt ürülékének belégzésével), ritkán alimentáris úton (kontaminált hús, tej elfogyasztásával),
esetenként kontakt úton történhet. Elenyésző számban írtak le kullancs-csípés közvetítette fertőzéseket.
Fokozottan veszélyeztetettek az állattenyésztésben, a vágóhidakon, a tejüzemekben dolgozók. Rizikócsoportba
tartoznak a szívbetegek, transzplantátumokkal rendelkezők és a terhesek. A rizikótényezők közé tartozik az
állatkontaktus, állattartás, nyerstejfogyasztás. A pneumoniás beteg légúti váladékával emberről emberre történő
átvitel előfordulhat. A fertőződést a direkt expozíció (közös forrás, állatkontaktus) hiánya nem zárja ki, továbbá
az endemiás területen való tartózkodás már önmagában kockázatot jelent. Emberről emberre ritkán terjed.
Az általában inhalációval bejutó baktérium a felső légutakban szaporodva gyulladásos folyamatot, majd az alsó
légutakba jutva pneumoniát hoz létre. A kórokozó elsődleges célsejtjei az alveoláris makrofágok, melyek
elősegítik a hematogén disszeminációt. A kórfolyamatokat főként granulómaképződés jellemzi. Esetenként - a
bacteriaemiát követően – gyulladásos folyamat figyelhető meg a szívben és a májban is. A ritkább per os
fertőződést követően különböző intenzitású enteritis alakul ki, amelyhez – generalizálódás esetén – más szervek
(jellemzően a máj) folyamatai is társulhatnak.
Magas láz, fejfájás, izomfájdalom, elesettség jelentkezik, amelyet felső légúti gyulladás, atípusos pneumonia
vagy hepatitis követhet. Szövődményként májtoxikózis és endocarditis is előfordulhat. A krónikus, hat hónapnál
hosszabb ideig fennálló tüneteket mutató kórkép magas (65 %-os) mortalitású. Átvészelése tartós immunitást
eredményez. A gyógyulást követő tartós utánkövetés a „néma” , de gyakran letális kimenetelű kardiológiai
szövödmények kialakulása és megelőzése céljából – akár 30 évig is – szükséges.
Jelentendő kórkép. A kötelező laboratóriumi vizsgálathoz 2 hetes időközzel vett savó, illetve a betegség korai
szakában vérmintával együtt légúti váladék vagy egyéb klinikai minta küldendő az ÁNTSZ–OEK Bakteriális
Zoonozisok Nemzeti Referencia-laboratóriumába. Elkülőnítés nem szükséges. A kockázati csoportba tartozó
exponáltak mikrobiológiai szűrővizsgálata klinikai tünetek jelentkezése esetén a krónikus Q-láz kialakulásának
megelőzése érdekében szükséges. A közös expozíciónak kitett személyek járványügyi megfigyelés alá
helyezendők és szükség esetén célzott posztexpozíciós antibiotikum-profilaxisban részesítendők. Kötelező a
fertőzőforrás-kutatás és a terjesztőközeg felderítése. Megelőzése komplex állat- és élelmezés-egészségügyi,
járványügyi és munkahigiénés feladat. Klórtartalmú dezinficienssel folyamatosan fertőtleníteni kell. Megoldásra
vár a harmonizált kullancsirtás és a hatékony állatoltás bevezetése.
2.9.9. Ornithosis (psittacosis)
222
epidemiológiája
Házi szárnyasok és vadon élő madarak megbetegedése. Az ornithosis többnyire az üzemszerű baromfitartás és -
feldolgozás során, ritkábban beteg díszmadarakkal való kontaktust követően fordul elő. Járványmentes években
tízes nagyságrendben jelentik, azonban a tünetmentes szeropozitív esetek gyakorisága alapján magasabb
esetszám feltételezhető. A járványos évek során 80-150 megbetegedés kerül bejelentésre.
A kórokozó az obligát intracelluláris Chlamydia psittaci.
A fertőzés forrása a kórokozókat légúti vagy conjunctivalis váladékával, székletével ürítő beteg/tünetmentes
szárnyas (galamb, csirke, kacsa, pulyka, papagáj, kanári), ritkán a beteg vagy baktériumhordozó ember.
Hatékony expozíció a kórokozóval szennyezett tollpihe, por/aerosol inhalációjával, esetenként a beteg állat
harapásával, csípésével, a szem/száj nyálkahártya szennyezett kézzel való rövid ideig tartó érintésével, ritkábban
szennyezett étellel történik. Rizikócsoportba tartoznak a baromfi feldolgozó, állattartó telepek munkatársai és a
hobby állat tartással foglalkozók.
A légutakon át bejutó baktériumok a RES sejtjeiben szaporodnak, majd a vérárammal különböző szervekbe,
illetve ismételten a tüdőbe kerülve oedematosus-haemorrhagiás gócok kialakulásával járó gyulladást hoznak
létre. A tüdőfolyamat a ritkább enteralis infekciót követően is megfigyelhető.
A lappangási idő 4–15, általában 10 nap.
Hirtelen kezdettel fellépő influenzára, majd typhus abdominálisra emlékeztető klinikai kép alakul ki. A
későbbiekben improduktív köhögés és erősen viszkózus köpet ürítése hívja fel a figyelmet a csak röntgennel
diagnosztizálható, atípusos interstitialis pneumonia kialakulására. Abortiv és latens esetek is előfordulhatnak.
Leggyakoribb szövődménye a thrombophlebitis, máj- és szívizom-károsodás, encephalitis. Antibiotikum-
kezelés nélkül a halálozás 20%, kezelt esetekben 1% körüli. Az átvészelést követően rövid ideig tartó immunitás
alakul ki.
A megbetegedés a területileg illetékes hatósági állatorvos értesítése mellett jelentendő. A kötelező szerológiai
vizsgálathoz a betegség első tíz napján, valamint a 21–25. napja között natív vért kell az ÁNTSZ–OEK
Bakteriális Zoonozisok Nemzeti Referencia-laboratóriumának küldeni. Az atípusos pneumoniában és krónikus
alapbetegségben szenvedők terápiáját a súlyos/halálos kimenetelű szövődmények kockázata miatt fekvőbeteg-
gyógyintézetben kell végezni. Folyamatos fertőtlenítés szükséges. A beteggel közösen exponálódott
személyeket járványügyi megfigyelés alá kell vonni és szükség esetén adekvát terápiában részesíteni. Kötelező a
fertőzőforrás-kutatás, mely során azonosítandó a fertőzőtt állat/állatállomány.
A betegség megelőzése komplex állat-egészségügyi (fertőzésmentes állomány kialakítása), munkavédelmi

(kritikus üzemrész kiemelt monitorozása, nominális és műszaki védelem biztosítása) és járványügyi (személyi
higiéné betartása) feladat.
2.9.10. Lyssa (rabies)

Magas letalitással járó, vírusos eredetű fertőző betegség, amelynek kórokozója veszett melegvérű, elsősorban
húsevő emlősök testváladékaival juthat az emberi szervezetbe. A humán rabies-eset igen ritka hazánkban (1995
óta nem észlelték); az évente ezres nagyságrendben bejelentésre kerülő lyssagyanús esetek közül - az adekvát
posztexpozíciós vakcinációnak köszönhetően - „csak” néhány fatális kimenetelű. A 1980-as évek közepéig az
igazoltan veszett rezervoárok 95%-a vadon élő állat (elsősorban róka, továbbá őz, vaddisznó, borz, görény) volt,
míg ezt követően 25%-ra nőtt a veszett háziállatok (kutya, macska, szarvasmarha) aránya. Fontos, hogy az
utóbbi években a betegség patomechanizmusának, a kórokozó szövet/szervtropizmusának, a betegség
kórlefolyásának és a szervezet vírussal szembeni reakcióképességének változását figyelték meg. A veszettség
„variábilitását” jelzik azok az expozíció után kialakult tünetmentes rabies-kórformák, melyek ellenanyagok
nélküli, ún. igazolható vírusürítéssel járnak, vagy vírusneutralizáló ellenanyag jelenlétében ún. intermittáló
kórokozó ürítést mutatnak, vagy nem megállapítható vírus jelenléte mellett csupán szerokonverzió
kialakulásával járnak (barlangászok, kutyák). Néhány állatfaj esetén ismertté vált tünetmentes vírushordozás
(patkány, nyúl, tengerimalac), valamint nem-letális veszettség (kutya, juh, szarvasmarha, macska, sertés,
rovarevő denevér) is.
A kórokozó a külvilágban kis ellenálló képességet mutató Rabies-vírus hétgenotípusa.
Hazánkban az elsődleges természetes rezervoár a róka, valamint az általa fertőzött kutya, macska (más
régiókban a farkas, a görény, a vadmacska, a sakál). A szervezetbe a vírus a fertőzött vagy fertőzésre gyanús
(endemiás területen atípusosan viselkedő) állat által okozott harapásos sérülés (testtájra való tekintet nélkül a
223
epidemiológiája
fogak áthatolása a bőrön) vagy nem harapásos (benyálazás, karmolás, horzsolás) expozíció során jut be. Az
expozícióval létrejött vagy a már meglévő nyitott sebbe, nyálkahártyára került vírus a környező izmokban
replikálódik, majd a perifériás idegek axonja mentén óránként 2-3 mm-es sebességgel vándorol a központi
idegrendszer felé, ahol megindul intenzív szaporodása, amely a sejtek degenerációjához vezet. A vírus az
efferens idegek mentén visszafelé vándorolva testszerte szóródik, így a manifeszt fázisban gyakorlatilag minden
szervből (bőrből is) – továbbá a nyálmirigyekből, a corneából és a magzati barna zsírszövetből – kimutatható. A
vírus nyállal, vizelettel, könnyel, légúti váladékkal, tejjel ürülhet.
A melegvérűek fogékonysága változó, a lyssa emberről emberre csak igen ritkán terjed, de a fertőzőképesség az
ember esetében is már a tünetek kialakulása előtti 7–10. naptól fennáll.
A lappangási idő általában 2–8 hét, de 10 naptól 1 évig variálódhat.
A jellegzetes prodromális tünetek gyorsan progrediálnak, fokozott ingerlékenység, tiszta tudat mellett
hydrophobiás, izomgörcsökkel járó állapot, később ascendáló paralysis jelentkezik. A halál oka az
izomgörcsrohamok következtében kialakuló légzésbénulás vagy szívmegállás. A letalitás 100%.
A lyssa-gyanús sérülés nyilvántartása nem a fertőzőbeteg-jelentő rendszerben, hanem az OEK 2011. évi
Módszertani Levél a veszettség-fertőzésre gyanús sérülésekkel kapcsolatos eljárásokról – alapján egyedi
adatgyűjtéssel történik. A betegség jelentendő, gyanúját telefonon és faxon is jelenteni kell az illetékes megyei
népegészségügyi szakigazgatási szervek és az OEK-nek, az állatorvos egyidejű értesítése mellett. A beteget a
Fővárosi Szt. László Kórházban kell elkülöníteni. Laboratóriumi vizsgálat végezhető a cornea kaparékból. A
beteg környezetében folyamatosan fertőtleníteni szükséges.
A megelőzésben lényeges a lakosság tájékoztatása az állatok atípusos viselkedéséről. Nagy jelentőségű továbbá
a fertőző források kiiktatása a kóbor állatok befogásával, zárlat elrendelésével. A szilvatikus veszettség elleni
védekezés egyetlen hatékony módja a vörös rókák/nyestkutyák évente két alkalommal történő csalétekbe rejtett
vakcinázása, míg az urbánus lyssa-járvány megelőzésében az azt fenntartó kutyák rendszeres évenkénti
védőoltása. A fertőzésgyanús állattal történt kontaktus után döntő fontosságú az azonnali (detergenssel, majd
40–70%-os alkohollal vagy vizes jódoldattal történő) sebkezelés, harapás esetén sebészeti ellátás, tetanus elleni
védelem (a hatályos OEK ML a védőoltásokról szerint) és a seb környékének rabies hiperimmun globulinnal
történő injektálása/infiltrálása.
A specifikus prevenciót a profilaktikus aktív immunizálás jelenti. A rabiesfertőzés valószínűségét az expozíciót

okozó állat faja (kutya/macska, róka, egyéb állatok), egészségi állapota, viselkedése (típusos, atípusos) és
korábbi mozgásterülete, továbbá az expozíció körülménye, természete (harapás, nem harapás) és mértéke, nem
utolsó sorban az állat oltottsági állapota szerint becsülhetjük. A döntést alapvetően meghatározza a vadon élő és
a házi állatok közötti veszettség területi előfordulási gyakorisága. Az 1992–2007 között - Magyarország teljes
területén - lezajlott perorális immunizációs programnak köszönhetően hazánk jelenleg lyssamentes terület,
kivéve a keleti és déli határok menti 50 km-es sávokat. Nem indokolt oltani, ha a veszettséggyanús állattal nem
történt kontaktus, vagy ha az indirekt volt vagy nem járt sérüléssel; továbbá ha a sérülést okozó egészséges,
megfigyelhető állat veszettségének gyanúja a 14 napos megfigyelési idő elteltével biztonsággal kizárható (akkor
a már esetleg megkezdett oltássorozatot félbe kell szakítani), továbbá megfelelően hőkezelt vagy elegyített tej
fogyasztása esetén. Egyedi elbírálást igényel a természetes élőhelyen élő apró rágcsálókkal történt expozíció.
Amennyiben az állat okozta expozíció kapcsán a fertőződés lehetősége egyértelműen nem zárható ki, vagy az
állat nem megfigyelhető, illetve a 14 napos megfigyelés alatt veszettségre gyanússá válik, valamint inokulált
állati csalétekkel történő kontaktust követően, illetve szarvasmarha nyers tejének fogyasztása után,
haladéktalanul meg kell kezdeni – a korábbi oltási anamnézis figyelembevételével – a posztexpozíciós
profilaktikus vakcinációsorozatot. A rókával való kontaktust minden esetben potenciálisan fertőzőnek kell
tekinteni, ezért teljes sorozatot kell adni a 0., 7. és a 21. napokon 2–1–1 adag oltóanyaggal. Ha az egyén
korábban 5 éven belül teljes oltási sorozatban részesült, akkor a 0. és 3. napokon 1–1 adag oltoltóanyaggal; ha 5
évnél régebben vakcinálták, akkor a 0., 7. és 21. napokon 2–1–1 oltási séma szerint ismételten immunizálni kell.
Az immunkomprimált személyek esetén ismételt indikációban a 0., 3., 7., 14. és 28. napokon 2–1–1–1–1 adag
oltóanyaggal szükséges oltani.
Preexpozíciós oltásban részesítendők a foglalkozásuknál fogva veszélyeztetett munkakörökben tevékenykedők

(ebrendészeti dolgozók, állatorvosok) 1-1 adag oltóanyaggal a 0., 7. és a 21. vagy 28. napon és 1 év múlva, majd
minden újabb 5 év elteltével. Preexpozíciós oltásban részesíthetők továbbá a lyssaendémiás területre (egyes
afrikai, ázsiai országokba) utazók. Fertőzésgyanús expozíció esetén a preexpozíciós oltás ellenére
posztexpozíciós oltást is kell alkalmazni.
224
epidemiológiája
2.9.11. Kullancsencephalitis
Kórokozója kis rágcsálókban (sárga nyakú erdei egér), sünökben cirkulál. A humán endémiás encephalitisek,
meningoencephalitisek kialakulásában vektorként a fertőzött állatok vérét szívó ektoparazita kullancsfajok
játszanak fontos szerepet, melyek többféle módon egymásnak – együttáplálkozás során (co-feedinggel), további
fejlődési alakban fenntartva (intrastadiálisan), másik egyedet megfertőzve (transzstadiálisan) vagy germinális
úton (transzováriálisan) – továbbadva a vírust, fenntartják az adott természeti gócban a kórokozó cirkulációt. A
hazánkban regisztrált – évente 100 alatti – eset többsége (erdővel borított, csapadékos) aktív természeti gócos
területekre (Zala, Somogy, Vas, megye) lokalizálódik.
A kórokozók a közepes ellenálló képességű közép-európai kullancsencephalitis-vírus altípusai.
Hazánkban a betegség európai formája két fázisban zajlik le. A kullancs csípésével a szervezetbe kerülő vírusok
az első szakaszban a környéki nyirokcsomókban, lépben, májban replikálódnak, ahonnan a következő ütemben -
a csípést követő második héten - viraemiával a központi idegrendszerbe kerülve kétfázisú lázmenettel kísért
encephalitist hoznak létre. Elsősorban a basalis ganglionokat, illetve az agykéreg és a gerincvelő motoros sejtjeit
pusztítják.
A fertőzés forrásai rágcsálók, kisemlősök, valamint a kecske, amely tejével üríti a vírusokat. Fokozottan
veszélyeztetettek a gócos területek erdészeti munkásai, a tájfutók. A megbetegedés férfiak körében gyakoribb, a
korspecifikus morbiditás a 3–4 és 40–49 évesek körében magasabb. Szezonalitása (júliusi csúcsot megmutatva)
a nyári hónapokra tehető.
A lappangási idő 4–21 nap, általában 1–2 hét.
A vírusfertőzés jelentős része tünetmentes marad. Enyhe lefolyás esetén influenzához hasonló tünetek
figyelhetők meg. A manifeszt megbetegedések egy része kétfázisú lefolyást mutat, amelynek kezdetén hirtelen
fellépő magas láz, photophobia jelentkezik. A második fázisban kibontakoznak a meningoencephalitis tünetei,
amelyhez somnolentia, polyradiculitis, érzékszervi zavarok társulnak; átmeneti javulás után centrális bénulások
alakulnak ki, amelyek a légzőközpont érintettsége esetén letális kimenetelhez vezetnek. A betegség letalitása 2–
3%. Átvészelése életre szóló immunitást hoz létre.
A „meningitis serosa” vagy „encephalitis infectiosa” diagnózissal jelentett eseteket az etiológia tisztázása után
„kullancsencephalitis” néven újra kell jelenteni. A betegség kezdetén, majd 2-3 hét elteltével natív vért, liquort
kell küldeni az OEK-be szerológiai vizsgálat céljából. Elkülönítés nem szükséges. A beteggel közös
expozíciónak kitett személyek járványügyi megfigyelése kötelező. Sporadikus és halmozott előfordulás esetén
kötelező a terjesztő közeg felderítése és a fertőzőforrás kutatása.
A betegség megelőzése aspecifikus (zárt ruházat, repellenesek alkalmazása, vektorkontroll, kecsketej forralása)
és specifikus módszerekkel történhet. Preexpozíciós oltásban kell részesíteni a rizikófoglalkozásban dolgozókat,
továbbá aktív immunizálásban részesíthetők az endémiás területre utazók is.
2.9.12. Choriomeningitis lymphocytica

Meningitis serosaként jelentendő, évi 100 alatti esetszámban, sporadikusan előforduló, gyakran abortív
lefolyású betegség.
A kórokozó a közepes ellenállású lymphocytás choriomeningitis (LCM) vírus.
Az emberbe rendszerint inhalációval bejutó vírus a légutakban, a fertőzött váladékkal kontamináció útján per os
szervezetbe jutó vírus a bélnyálkahártya hámsejtjeiben elszaporodik, majd viraemiával a meninxekre jutva,
serosus gyulladásos folyamatot hoz létre.
A rezervoárok rágcsálók (házi és mezei egér, hörcsög, tengerimalac) és más laboratóriumi állatok (majmok),
melyek légúti váladékukkal, vizeletükkel és székletükkel ürítik a kórokozót. A vírus jelen lehet a rezervoárok
ektoparazitáiban is. Az ember a vírust tartalmazó por inhalációjával, az állatok vizeletével vagy székletével
szennyezett élelmiszer fogyasztásával fertőződhet. A fogékonyság ismeretlen.
Az emberi megbetegedések mintegy harmada tünetmentesen zajlik le. A többnyire enyhe lefolyású betegségben
az influenzaszerű tünetekhez (magas láz, izomfájdalom, lymphadenopathia) enyhe meningismus járulhat. A
225
epidemiológiája
ritka, súlyosabb formában a viraemiát követően meningitis, meningoencephalitis jelei láthatók. Ritkán orchitis,
parotitis, artritis és percarditis társul a kórfolyamathoz. A vírus a placentabarrieren átjutva a magzat súlyos
fejlődési rendellenességét, vagy vetélést okoz, így teratogén biológiai ágensnek tekintendő. Maradványtünetek
nélkül gyógyul, kimenetele többnyire nem letális.
A beteget a heveny tünetek időszakában fertőző osztályon kell elkülöníteni, környezetében folyamatosan
fertőtleníteni kell. A laboratóriumi vizsgálathoz torokmosó folyadékot, liquort, natív vért kell küldeni a betegség
kezdetén, majd 3-4 hét múlva.
A megelőzés az élelmiszer-ipari és -kereskedelmi intézményekben, valamint a közétkeztetésben végzett

rágcsálóirtással és az élelmezéshigiénés előírások betartásával lehetséges.
2.9.13. Nyugat-nílusi láz

A betegség korábban Afrikában és Ázsiában fordult elő, az utóbbi években azonban Európa egyes területein is
megjelent. Hazánkban 2003-ban észlelték az első humán megbetegedéseket, mely óta növekvő esetszámmal,
augusztusi halmozódást mutató nyári szezonalitással az ország egész területén folyamatosan észlelik. A betegek
életkora 4–71 év között változik. Bács-Kiskun megyében területi halmozódást mutat.
A kórokozó a flavivírusok közé tartozó Nyugat-nílusi vírus.
Az fertőzés elsődleges rezervoárjai a madarak (valódi gazdák), de emlősök (ló, sertés, macska stb. – járulékos
gazdák) is megfertőződhetnek. Az állat-állat illetve állat-ember átvitelben vektorok (főként Culex és
opportunista vérszívó Aedes szúnyogfajok) játszanak elsődleges szerepet; de vérrel és szövetekkel is terjedhet.
A kórkép etiológiájában a szúnyogcsípés mellett gyakori a beteg környezetében előfoduló tömeges vadmadár,
illetve galambpusztulás vagy korábbi görögországi nyaralás. A fogékonyság általános.
A fertőzések 80–85%-a tünetmentesen zajlik, a többi esetben fejfájás, láz, fényérzékenység,

nyirokcsomóduzzanat stb. figyelhetők meg. Elsősorban meningitis serosa és encephalitis infectiosa képében
zajlik, melynek megfelelően a vezető klinikai tünetek a meningeális izgalmi tünetek, továbbá a morbilliform
bőrkiütések és az izomfájdalom. A ritka letális kimenetel oka a vírus okozta encephalitis.
A vérrel, szervátültetéssel való átvitel prevenciója céljából a tünetmentes vér-, szövet- és szervdonorok
mikrobiológiai szűrővizsgálata kötelező.
Hazánkban 2008 óta bejelentendő fertőző betegség. Laboratóriumi vizsgálattal igazolt megbetegedés esetén a
feltételezett expozíció helye szerint illetékes állatorvos, és vér-, szövet- és szervdonáció esetén az érintett
egészségügyi szolgáltató is értesítendő. Kötelező laboratóriumi vizsgálatra vér, liquor küldendő az ÁNTSZ–
OEK Vírusdiagnosztikai osztályán működő Virális Zoonozisok Nemzetközi Referencialaboratóriumába.
Elkülőnítés és a kontaktok felkutatása nem szükséges. Mivel aktív immunizálás jelenleg nem áll rendelkezésre,
a prevenció aspecifikus, kerülni kell a vektorral való érintkezést. A járványügyi biztonság fenntartása céljából a
továbbiakban fontos a Nyugat-nílus láz surveillance megerősítése és az ECDC-vel történő szoros
együttműködés, az OVSZ tájékoztatása a fokozódó víruscirkulációról és az állategészségügyi hatóság
informálása a humán megbetegedésekről. A hatékonyabb megelőzés céljából lényeges a lakosság megfelelő
tájékoztatása és a védekezés módszereivel történő megismertetése.
2.9.14. Vírusos haemorrhagiás lázak

A vírusos haemorrhagiás lázakat (VHL) több víruscsaládba tartozó, a környezetben közepes (Lassa) vagy kis
(sárgalázvírus) ellenállású, a fertőtlenítőszerekre érzékeny vírusok és szubspecieseik okozzák. Többnyire enyhe
lefolyású kórképet hoznak létre, de esetenként súlyos, életet veszélyeztető formában is megnyilvánulhatnak. A
fertőzések általában körülhatárolt területre (laboratórium, település, régió) korlátozódnak. A kórokozók egy
része (Ebola, Marburg, Lassa, Rift-völgyi láz, sárgaláz stb. vírus) potenciális biológiai veszélyt jelentő
ágensként kezelendő. Mások sporadikus esetként (Hanta) vagy endémiás területeken lokális, magas letalitású
járványok formájában (Ebola) jelentkeznek (IV-11. táblázat). A VHL járványügyi jelentőségét az adja, hogy
kórházi körülmények között a fertőzés emberről emberre terjedhet, és a speciális körülmények miatt a
szokványosnál jelentősen súlyosabb formában zajlanak.
6.11. táblázat - IV-11. táblázat A vírusos haemorrhagiás lázak (VHL) fontosabb

általános mikrobiológiai, etiopathologiai, epidemiológiai és klinikai jellemzői
226
epidemiológiája
Infektív ágens Pathogenesis átfogó Epidemiológiai jellemzők Klinikai

mikrobiológiai jellemzői jellemzők
jellemzői
Vírus csa Fertőző Kórkép Földrajzi Rezer- Vektor Terjedési Inku- Leta-litás Tünetek
lád ágens lokalizáci voár mód bációs (%)
ó idő
Filo-víru- Ebola- Ebola HL Afrika isme- isme- aerosol- 2–21 nap 50–90 hepatocell
sok vírus sub- retlen retlen cseppel; ularis
szaharai szexuális necrosis;
(4 sub- területei: maj-mok? úton
species) Zaire, (spermáb myocardi
Sudan, an); alis
Cote d’ fertőzött oedema;
Ivore, vérrel,
Reston szövettel, microvasc
testváladé ularis
-kokkal; károsodás
kontakt ;
úton
(kísérleti maculo-
állattal); papulosus
percutan kiütések;
(inokuláci
haemathe
ós
mesis,
csípéssel)
melaena
Marburg Marburg [Német- isme- isme- 2–14 nap 23–93 hepatocell

vírus HL ország retlen retlen ularis
(Mar- necrosis;
(2 megj. burg)], afrikai
forma) Afrika zöld ma- necrosis
sub- jom? és
Szaharai haemorrh
területei agia
a belső
szervekbe
n;
petechia;
microvasc
ularis
infectio
és
károsodás
; shock
Are-na- „Óvilág” Lassa HL Nyugat- vadon élő nincs elsősorba 5–16 nap 15–25 kifejezett
vírusok arena-ví- Af-rika: rág-csá- n csepp- RES
rusok: D-Ni- lók: spray-vel (hospit) érintettsé
géria (3), (lég-úti g;
Lassa Libéria, Mas- váladék, 1–2 (nem multifoká
vírus (4 Si-erra tomis vi-zelet); hospit) lis
sub- Leone spe- fertő-zött hepatocell
species) ciesek vérrel, uláris
227
epidemiológiája
testnedvv necrosis;
el; intersticia
szexuális lis
kontaktus pneumoni
révén; a;
nosocomi mellékves
alis úton e
(vér, necrosis,
vizelet, arthralgia;
injectio) petechia,
diffúz
capillaris-
vérzések;
encephalo
pathia;
anuria;
shock
„Újvilág” NWHL: Dél-Ame- egér nincs rezervoár 7–16 nap 15–30 conjuncti
arena-ví- rika: vírustartal va
rusok: Argentin mú belövellts
HL ÉK-Ar- excretum ég,
Junin gentina inhalációj petechia;
vírus ával genera-
lizált
Machupo Bolíviai Bolívia egér nincs Inhaláció 30 lympha-
vírus HL val; denopathi
nosocomi a; multi-
alis úton fokális
hepatocell
ularis
Guanarito Venezue- Venezuel egér nincs ismeretle 25
necrosis,
vírus lai HL a n
mini-
(rezervoár
vírustartal mális
Sabia Brazíliai Brazília isme- nincs 33 gyulladás
vírus HL retlen mú
és
rág-csáló? excretum
haemorrh
ának
agia
inhalációj
White- Kalifor- Dél-Kali- erdei pat- nincs 100 bármely
water niai HL fornia, kány a?)
szervben;
Arroyo San idegrends
vírus Francisco zeri
tünetek;
intersticia
lis, v.
broncho-
pneu-
monia
pulmonári
s
oedemáva
l és
haemorrh
agiával;
haemathe
mesis
Bu--nya- Phlebo- Rift- Afrika rág-csá- Aedes és kültakaró 2–6 nap 30; (hae- vese és
ví-rusok vírusok: völgyi láz sub- lók, Culex n át morr ha- májkáros
228
epidemiológiája
Rift- szaharai birkák, szú-nyog- (csípéssel giás:50) odás;

völgyi láy és déli szar-vas- fa-jok ); kiterjedt
vírus területei, mar-hák kontamin hepatocell
Egyiptom á-ció ularis
, Szaúd- útján (vér, necrosis
Arábia, amnion – haemorrh
Jemen aerosol) agiával;
encephalit
is;
vasculitis;
retinitis
macularis
,
perimacul
aris
aesioval;
nyirokrsz
ált.
depletioja
;
neurológi
ai tünetek
Nairo- Krími- Afrika, kis em- kul-lan- kültakaró 3–6 nap 30–50 testszerte
vírusok: Kongói Ázsia, lősök csok n át petechiák;
Krími- láz Kelet- (csípéssel lágyszájp
Kongói Európa, ) adon
láz vírus Kp-Kelet bevérzése
(Irán, k,
Pakisztán vérzések;
) máj
érintettsé
g
Hanta- Hae- Kína, mezei nincs rágcsálók 6–8 hét 40–50 HFRS 5
vírusok: morrha- Oroszo. egér harapása; szakaszbó
giás láz Balkán nyála, l álló
a.) renális vizelete lefolyása:
Hantaan syndro- világszert pat-kány inha-
vírus mával e lációjával –néhány
Dobrava ; napos láz,
vírus szájnyh
enanthem
Seoul ák,
vírus hányás;
Puumala- (HFRS) Európa gözü –1–2

vírus b.) Hanta-ví- Mexikó, külön- napos
Sin rus pul- USA böző pat- hypotensi
Nombre monalis Kanada kány- o
New szindróm fajok haemorrh
York 1 a a agiás
Black tünetek;
Creek (HPS) USA
Canal –3–5
Bayoua napig
tartó
súlyos
Thai-749 ? Thaiföld
229
epidemiológiája
szervi
Prospect USA, vérzések,
Hill Kanada oliguria,
anuria;
Habarovs Orosz-
k ország –
vesefunkc
ió
Isla USA
Vistaa javulása,
polyurias
fázis,
Bloodlan USA
d Lakea –
rekonvale
Thottapa- India scens
layam szak
Tulaa Európa HPS:
fokozódó
El Moro USA, köhögés,
Mexikó kétoldali
intersticia
Canyona Kp- lis,
Amerika haemorrh
agiás
tüdőinfiltr
áció,
tüdőoede
ma,
pleuralis
vérzés,
dyspnoe,
cardiogen
shock
Flavi- Yellow Sárgaláz Afrika maj-mok Aedes parenterál 3–6 nap 5–7 hepatocell
víru-sok fever (urbana, szubszaha szú-nyog- is úton, ularis
vírus sylvatica, -rai fajok; fél- aerosol- necrosis;
interme- terüle-tei; házias cseppekk a szervek
dium) Dél- mosz-kiel; mucosajá
Amerika tók kültakaró ban és a
trópusi n át szervekbe
ré-szei (csípéssel n kiterjedt
) haemorrh
agiás
vérzések
Kyasonur Kyasonur Kp-Ny- kis em- kul-lancs kültakaró 2–9 nap 3–10 20%-ban
erdő vírus erdő HL India lősök rág- n át 2 fázisú
(Karnatak csá-lók, (csípéssel lefolyás;
a állam) maj-mok ); aerosol- generalizá
csep-pel lt
lympha-
de-
nopathia;
fokális
hepato-
celluláris
degenerác
230
epidemiológiája
ió;
haemorrh
a-giás
pneumoni
a;
myocardit
is;
meningoe
n-
cephalitis;
abnormáli
s
reflexek,
veseelég-
telenség
Omszki Omsk HL Közép- kis rág- Ixodes kültakaró 2–9 nap 0,5–10 perivascul
HLV Ázsia csálók kul-lancs- n aris
(Omszk, (pat-kány fajok keresztül infiltráció
Ny-Szibé- fajok) (csí- ; fokális
ria, Novo- péssel); haemorrh
sibirsk) fer-tőzött agia;
rezer- intersticia
voárral lis
való pneumoni
direkt a;
kontak- papuloves
tussal; icuaris
elváltozás
ok a
lágyszájp
adon;
melaena;
orr-,
uterusvér
zés, ge-
neralizált
lympha-
denopathi
a,
splenome
galia,
encephalit
is
Omszki Dengue Afrika, egyes Aedes kültakaró 3–14 nap 50 belső

HLV HL Ázsia, maj-mok? szú-nyog- n át szervek
Amerika fajok (csípéssel súlyos
) haemorrh
agiás
folyamata
i; maculo-
papulosus
kiütések;
orrvérzés,
haematem
esis,
shock
231
epidemiológiája
Para-my- Henipa- Hendra Ausztrália repülő gyü- direkt 5–14 nap 70 influenza-
xo-ví- vírusok: vírus róka mölcs- kontak- szerű
rusok Hendra betegség rovar- evő dene- tussal (> 50) tünetek
vírus evőde- vér csepp- (köhögés,
nevér infekcióv hányás,
al (lovak nehézlégz
nyálkahár és);
tya progresszí
szekrétum v
á-val, encephalit
testvála- is tünetei
dékával)
Nipah Nipah Malajzia repülő gyü- fertőzött 9 nap 40 Influenza-

vírus vírus en- Szingapúr róka mölcs- sertéssel szerű
cephalo- Banglade rovar-evő evő dene- történő) tünetek,
pathia s India de-nevér vér szoros encephalit
kontak- is tünetei
tussal (láz,
(gondozás álmosság,
) görcsroha
mok,
coma,
nehézlégz
és,
dezorien
táció,
mentális
diszfunkc
iók)
A humán fertőzésben szerepe van az állati rezervoároknak és a vektoroknak. A vírusok átvihetők vérrel,
nyiroknedvvel, testváladékokkal (nyál, ondó). Az infekció állatról emberre a rezervoárral való direkt kontaktus
(harapás) révén vagy azok vírustartalmú exkrétumával és/vagy szekrétumával kontaminált por, aeroszolcseppek
(Hanta) inhalálációjával terjedhet. Az emberről emberre terjedésben fontos szerepe van a szexuális kontaktussal
való átvitelnek (Ebola) és a nosocomialis transzmissziónak (inokulációs sérülések) is. A fogékonyság általános,
a fertőzőképesség addig tart, míg a kórokozó a váladékokban jelen van. Az állatkísérletes laboratóriumok
dolgozói (Marburg-betegség); a vadászok és csatornamunkások (Omszki HL) fokozottan veszélyeztetettek.
A lappangási idő változó.
Patomechanizmusuk sok esetben nem ismert. A szervezetbe kerülő vírusok gyors multiplikálódást követően
viraemiával jutnak el az egyes szervekbe (tüdő, máj, vese, idegrendszer), ahol rövid idő alatt súlyos, többnyire
letális kimenetelű haemorrhagiás, necroticus folyamatot indíthatnak el. Az aspecifikus jelenségek mellett
fennálló jellegzetes tünetek (vérzés a testüregekből, a haemorrhagiás jelenségek talaján kialakuló shock)
figyelemfelkeltőek lehetnek. A VHL típusos tüneti hirtelen kezdődnek, drámaian zajlanak, a betegség halálozási
rátája magas – akár 90% is lehet. A komplex patomechanizmusban szerepet játszik a véralvadási rendszer és az
immunapparátus érintettsége, egyes szervek közvetlen károsodása és a fertőző ágensek specifikus affinitása a
kapilláris endothelsejtjekhez.
A letális kimenetel oka lehet vesekárosodás (Ebola), melyhez más szervek egyidejű jelentős funkcióromlása és
shock is társulhat. A sárgaláz átvészelése életre szóló immunitást hoz létre.
A VHL a Dengue-láz kivételével jelentendő, telefonon, faxon értesíteni kell az illetékes megyei
népegészségügyi szakigazgatási szervet és az ÁNTSZ–OEK-et, sárgaláz esetén az OTH-t és a WHO-t is. A
kötelező laboratóriumi vizsgálathoz váladékot és vért kell az ÁNTSZ–OEK Virológiai főosztályára szállítani,
ahonnan szükség esetén továbbítják azokat a WHO kijelölt laboratóriumaiba. A beteg elkülönítés és kezelés
céljából kijelölt kórházban (Fővárosi Szt. László Kórház) helyezendő el, környezetében szigorított folyamatos
és zárófertőtlenítést kell végezni. A kijelölt kórházi személyzetnek megfelelő egyszerhasználatos védőruhát és
232
epidemiológiája
maszkot kell viselnie. A sérülések megelőzését, elkerülését célzó rendszabályokat szigorúan be kell tartani. A
beteggel közös forrásból exponálódott kontaktok felkutatása és járványügyi megfigyelése kötelező. Honi
eredetű expozíció gyanúja esetén a fertőzőforrás-kutatás és a terjesztő közeg felderítése szükséges.
Az aspecifikus megelőzésben az enzootiás természeti gócokban rágcsálóirtás, továbbá az élelmiszerek és az

ivóvíz rezervoár-szennyezésének megakadályozása játszik fontos szerepet (Hanta). Fontos a laboratóriumi
rágcsálók rendszeres szűrővizsgálata és vírusmentességük ellenőrzése, szükség esetén a rezervoár állat
importjának tilalma, valamint a vírussal foglalkozó laboratóriumokban a munkahigiénés óvórendszabályok
szigorú betartása. A betegség megelőzése a vektortenyésző helyek ellenőrzésével és kontrollált dezinszekciós
tevékenységgel, a beteg környezetének vektormentesítésével lehetséges (sárgaláz). A fertőző források pontos
ismerete hiányában megszorító intézkedésekkel (karantén), a beteg környezetének dekontaminálásával és a
WHO által előírt infekciókontroll és izolációs protokoll betartásával kell a fertőzés tovaterjedését
megakadályozni (Dengue-láz, Ebola, Lassa).
Specifikus megelőzés profilaktikus posztexpozíciós antivirális kezeléssel (Lassa) vagy preexpozíciós

vakcinációval történik (sárgaláz, Lassa-láz, Argentin láz, Rift-völgyi láz, Junin HL, Ebola, Kyasanur-erdő
betegség). A vakcinálást és dokumentálását a Nemzetközi Oltóközpontokban végzik.
A VHL kórokozói közül hazánkban jelenleg a Hanta-vírus és a Krími-Kongói HL-vírus előfordulása ismert. A
Rift-völgyi láz vírus behurcolása esetén a terjesztő honi szúnyogfajok miatt helyi fertőzési lánc alakulhat ki.
Más vírusok (Marburg, Ebola, Lassa-láz) behurcolása – a vér, váladék útján történő terjedés miatt –
veszélyeztetheti az egészségügyi dolgozókat. A sárgaláz és a Dengue-láz behurcolása pedig meghatározott
járványügyi intézkedésekkel jár. A VHL jelentős része nem fordul elő hazánkban, azonban behurcolásuk
lehetősége fennáll.
2.9.15. Toxoplasmosis
Háziállatok protozoon okozta betegsége, mely gyakran tünetmentesen zajlik, így az évi 100 körül bejelentett
humán esetnél feltételezhetően lényegesen gyakrabban fordul elő. Korspecifikus morbiditása 15–39 éves korra
tehető, a nők körében gyakoribb.
A kórokozó a dezinficiensekre érzékeny, intracelluláris Toxoplasma gondii egysejtű trophozoit (aszexuális

szaporodás az akut betegség alatt), cysta (krónikus megbetegedésekben) és oocysta (szexuálisan szaporodás a
macskában) formája. Ellenálló képességük eltérő, a külvilágban az oocysta tovább marad életképes.
A fertőzés forrásai a kórokozót székletükkel ürítő háziállatok (elsősorban a macska, továbbá sertés,
szarvasmarha, szárnyasok). A terjedés az állattal való közvetlen kontaktus során és közvetett úton, a széklettel
szennyezett étellel és itallal, nem megfelelően hőkezelt állati hús fogyasztásával, továbbá transzplacentáris úton
is történhet. Immunszupprimált betegek (AIDS) fogékonysága fokozottabb.
A szervezetbe szájon át bekerült kórokozó a keringéssel a különböző szervekbe jutva akut vagy krónikus
gyulladásos, nekroticus folyamatot hoz létre. A transplacentarisan fertőződött magzatban súlyos teratogén
elváltozásokat okoz, amelyek elsődleges lokalizációja a központi idegrendszer, így periaqueductalis,
periventricularis gyulladás, hydrocephalus internus jöhet létre. A tünetekkel járó akut szakaszban néhány napig
tartó láz, lymphadenopathia figyelhető meg, majd maculopapularis kiütések, pneumonia, myocarditis, hepatitis
és idegrendszeri tünetek is kialakulhatnak. A krónikus formában lymphadenitis, choriomeningitis,
meningoencephalitis tünetei láthatók. A transzplacentáris magzati fertőződés congenitalis malformatiót okoz,
így a veleszületett toxoplasmosisban chorioretinitis, agyi kalcifikáció, hydrocephalus diagnosztizálható,
következményes vaksággal, epilepsziával, motoros és mentális retardációval.
A megerősített eset bejelentendő. A beteget célszerű terhesektől, csecsemőktől és újszülöttektől elkülöníteni. A

kötelező szerológiai vizsgálathoz veleszületett toxoplasmosis gyanúja esetén a gyermektől és anyától is levett
natív vért kell küldeni az ÁNTSZ–OEK Parazitológiai osztályára.
A megelőzés a személyi és élelmezéshigiénés rendszabályok betartásával és a lakosság egészségnevelésével

lehetséges.
2.9.16. Taeniasis
233
epidemiológiája
A galandférgesség hazánkban sporadikusan előforduló, évente 10 alatti esetszámban bejelentett, de

feltételezhetően gyakoribb megbetegedés.
A kórokozó a Taenia saginata (köztigazdája a szarvasmarha) és a Taenia solium (köztigazdája a sertés).
A fertőzés forrása a szarvasmarha és a sertés. A humán cysticercosis direkt kontaktussal vagy nem kellően
hőkezelt - szennyvízzel öntözött - zöldség, gyümölcs, továbbá borsókás hús elfogyasztásával történhet. A szájon
át bejutott borsókából kikerülő scolex a vékonybél nyálkahártyáján megtapad, majd fejlődni és növekedni kezd,
és 2-3 hónap alatt petéket ürítő ivarérett féreggé alakul. A peték a széklettel távoznak, és a velük szennyezett
takarmányt fogyasztó köztigazdák (sertés, szarvasmarha) bélrendszerébe kerülnek. A kialakuló lárvák az állatok
duodenumának falát átfúrva, a vérárammal az izmokba jutnak, ahol betokolódva cysticercusszá, borsókává
alakulnak. Ritkán a peték nem a köztigazda állatokba, hanem újra az ember szervezetébe kerülnek. Ekkor a
köztigazdáéhoz hasonló lárvavándorlás zajlik le, de a betokolódás helye nem az izomzat, hanem a központi
idegrendszer és a szem.
A lappangási idő az ivarérett féreg kifejlődéséig, a T. saginata esetében 10–14 hétig, a T. solium-infekcióban
pedig 8–12 hétig tart.
A klinikai képet atípusos tünetek jellemzik (hasi panaszok, fogyás, anaemia, nyugtalanság). Az emberi
cysticercosis tünete a lárva betokolódásának helyétől függ, a központi idegrendszer érintettsége miatt letális
Jelentésre kötelezett kórkép. A beteget nem kell elkülöníteni, de székletét célszerű dezinficiálni. A kötelező
féregpete-vizsgálathoz székletet, illetve az ürült proglottisokat 4–8%-os formalin oldatban kell az ÁNTSZ–OEK
Parazitológiai osztályára küldeni. Az elmeszesedett cysticercusokat röntgenvizsgálattal lehet diagnosztizálni.
Féregűzést követően székletvizsgálattal célszerű ellenőrizni a scolex eltávozását is, mivel a féreg újra kifejlődik.
A borsókás élelmiszerből (hús) együtt fogyasztók székletének laboratóriumi vizsgálata kötelező. A beteg
környezetében nem szükséges fertőtleníteni.
A terjesztő közeget kötelező felderíteni. Megelőzése a személyi és élelmiszer-higiénés szabályok betartásával

lehetséges.
2.9.17. Echinococcosis
A hólyagférgesség elsősorban a kutyáról emberre terjedő, évi tízes nagyságrendben bejelentett, de a populáció
3–4%-ának átfertőzöttségét mutató szerológiai vizsgálatok eredményei alapján ennél lényegesen gyakrabban
előforduló zoonozis. A megbetegedések hátterében a rókák növekvő száma és fertőzöttségi aránya, a róka és
ember közti kapcsolat gyakoribbá válása és a gazdátlan ebek számának növekedése állhat.
A kórokozó az Echinococcus granulosus (lárvája az E. hydatidosus) és az Echinococcus multilocularis (lárvája

az E. alveolaris), melyek végső gazdája a kutya, a róka, a mosómedve és a macska, míg köztigazdák a hörcsög-,
mókus- és egérfélék, a szarvasmarha és az ember. A vadon élő állatok körében a vízipocok a leggyakrabban
fogyasztott köztigazda, mely a legmagasabb (21% körüli) fertőzöttséget mutatja.
A fertőzés forrása a tömlőtartalmú hús, vagy a köztigazda állatok belső szerveinek elfogyasztásával fertőződött
és 3–4%-ban rendszeresen petéket ürítő kutya. Az infekció az állattal való direkt kontaktus során vagy annak
székletével szennyezett étel és ital fogyasztásával történik.
A lappangási idő 1–2 hónaptól 1–2 évig tart.
A szervezetbe jutó peték a bélfalat átfúrva a keringéssel a májba, a tüdőbe és az agyba kerülnek. A
megtelepedés után a lárva növekedve tömlő alakot vesz fel, melynek belsejében 20–40 scolexet tartalmazó
költőhólyagok keletkeznek. Olykor extrahepatikus terjedéssel ún. „metastatizáló” – malignus tumor/cysta képét
utánzó – elváltozás formájában jelentkezik. A nagy méretű tömlők térszűkítő folyamatként okoznak tüneteket,
míg a kisebbek elmeszesedhetnek. A klinikai kép a tömlők lokalizációjától és méretétől függően változik.
Gyakran tünetmentes, de súlyos nyomási tünetek is jelentkezhetnek. A tömlő megrepedése fatális anaphylaxiás
shockot vált ki.
A kórkép a fertőzés helye szerint illetékes hatósági állatorvos értesítésével jelentendő. A műtétileg eltávolított
tömlőt és tartalmát meg kell semmisíteni. A kötelező szerológiai vizsgálathoz natív vért, illetve műtétileg
eltávolított tömlőt vagy annak bennékét kell küldeni az ÁNTSZ–OEK Parazitológiai osztályára. A beteg
elkülönítése, továbbá környezetében fertőtlenítés végzése nem szükséges.
234
epidemiológiája
Eredményes megelőzés integrált védekezési programmal lehetséges, melynek legfontosabb elemei a társállatok
(kutya, macska) fertőződésének megakadályozása (kitiltásuk a vágóhidakról, rágcsálókkal történő érintkezési
lehetőségük korlátozása), az ember és rókák érintkezését minimalizáló stratégia kidolgozása, a rókák és a beteg
állatok helyi és regionális féreg elleni kezelése, továbbá a fertőzött állati húsok/zsigerek megsemmisítése, nem
utolsó sorban a személyi és élelmiszerhigiénés rendszabályok betartása.
2.9.18. Trichinellosis
Elsősorban a vadon élő és házi mindenevő állatok megbetegedése. A hazai évenkénti bejelentett esetek száma
tíz alatti, azonban a felderítetlen esetek száma miatt ennél jóval magasabb lehet.
A kórokozók a Trichinella-fajok, elsősorban a T. spiralis.
A fertőzés forrása (rezervoárja) a vadon élő - egymással táplálkozó - illetve házi mindenevők (vaddisznó, sertés)
és húsevők (vörös róka), amelyek a trichinellás kisebb mindenevő állatok vagy kisrágcsálók (patkány)
fogyasztásával fertőződnek. Érzékeny fajok közé tartozik az ember, a kutya és a macska. A humán infekció a
beteg állatok nem kellően hőkezelt húsából készített élelmiszerek (kolbász, disznósajt, tatár bifsztek stb.)
közvetítésével történik. Az izomzatba tokolódott lárvák hosszú idejű hőkezeléssel vagy 20 napot meghaladó
mélyhűtéssel pusztíthatók el. A pácolás, füstölés, sózás nem teszi életképtelenné őket.
Az emésztőnedvek hatására az elfogyasztott beteg állat húsában betokolódott lárvák tokja lebomlik, a
kiszabaduló lárvák behatolnak a bél mucosájába, ahol ivarérett féreggé alakulnak (béltrichinella). A nőstény egy
hét elteltével 1-2 ezer lárvát szül, amelyek az izmokba vándorolnak (izomtrichinella), és ott betokolódnak; egy
részük később elmeszesedik. Kisszámú féreggel való fertőződés esetén a folyamat tünetmentes. Nagy
mennyiségű lárvával történő infekció során, azok enteralis fejlődése alatt izgalmi és enteralis tünetek, valamint
allergiás eredetű maculopapulosus kiütések észlelhetők. A lárvavándorlás szakaszában (második-harmadik hét)
fejfájás, láz, hidegrázás, arc- és szem körüli oedema, sinusitis, a rágó- és nyelőizmok fájdalma, köhögés, laza
székürítés és eosinophilia jön létre. A betokolódás után (két-három hét elteltével) a tünetek enyhülnek, majd
megszűnnek. Az igen nagy számú lárvával történt fertőződés – a szívizom érintettsége miatt – következményes
letális kimenetelű interstitialis carditist hozhat létre.
A megerősített és a valószínűsíthető eset jelentendő. Elkülönítés, fertőtlenítés nem szükséges. A kötelező

laboratóriumi vizsgálathoz a betegektől és a beteg környezetében a fertőzött ételből feltételezhetően fogyasztott
személyektől natív vért kell küldeni az ÁNTSZ–OEK Parazitológiai osztályára. A kontaktok felkutatása
szükséges. A kötelező terjesztő közeg felderítése érdekében együtt kell működni a területileg illetékes
népegészségügyi intézettel és a mezőgazdasági szakigazgatási szervekkel.
A megelőzés elsősorban állat-egészségügyi feladat. Integrált patkánymentesítéssel kell megelőzni a sertések

fertőződését; a vágóhidakon trichinoszkóppal ellenőrizni kell a levágott állatok húsát. A nem ellenőrzött
magánvágásból származó sertés vagy vaddisznó húsából készült ételt csak kellő hőkezelést követően szabad
elfogyasztani.
2.10. Szubakut (fertőző) spongiform encephalopathiák

Régóta ismertek az agyvelő progresszív degeneratív elváltozásaival járó, átoltható (fertőző), halálos kimenetelű
szivacsos encephalopathiák (transmissible spongiform encephalopathies; TSE), melyeket sokáig az ún.
lassúvírus-fertőzések csoportjába soroltak.
Az állatvilágban napjainkig ismertté vált TSE közé tartozik a nyércek átoltható encephalopathiája (transmissible
mink encephalopathy); a juhok, kecskék, szarvasok átvihető surlókórja (scrapie); az öszvérszarvasok,
jávorantilopok ún. sorvasztó betegsége (chronic wasting disease); a szarvasmarhák bovine spongiform
encephalopathiája (BSE), az egzotikus nagymacskák (puma, gepárd) és házimacskák szivacsos
agyvelőelfajulása (FSE) vált ismertté.
6.12. táblázat - IV-12. táblázat A fertőző (szubakut) spongiform encephalopathiák

(TSE) előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedések
235
epidemiológiája

ó
s
prevenci
ó
Gy V M K J F Sz
Humán TSE megbetegedések
PrP kóros Fertőző + + + + + – (+) –

izoform spongifor
változata m
encephalo
pathiák
prpvcjD Variáns + + + + + – – –
Creutzfel
dt-Jakob-
betegség
(vCJB)
Jelmagyarázat:
Gy: gyanús eset
V: valószínűsíthető eset
M: megerősített eset
K: klinikai mikrobiológiai diagnosztikai vizsgálat
J: járványügyi érdekből végzett mikrobiológiai diagnosztikai vizsgálat
F: felszabadító vizsgálat
Sz: járványügyi érdekből végzett mikrobiológiai szűrővizsgálat
Jelenleg öt – progrediáló dementiával, extrapyramidális mozgászavarral, kisagyi tünetekkel járó – humán

prionbetegség fordul elő, melyek közé az 1920-ban elsőként közölt (10-6 gyakoriságú) Creutzfeldt–Jakob-
szindróma (CJB) a harmincas évek közepén leírt (10 -7–10-8 nagyságrendben előforduló) Gerstmann–Sträussler–
Scheinker-betegség (GSSB), az új-guineai Fore bennszülött törzs tagjai körében előforduló, rituális
kannibalizmussal terjedő kuru, a thalamikus magcsoport érintettségével járó fatalis familiáris insomnia (FFI) és
az 1996-ban felbukkant új variáns CJB (vCJB) tartozik. Magyarországon a humán TSE-k közül a CJB-k mellett
GSS-t is diagnosztizáltak.
Az egyes – hasonló klinikai tünetekkel járó – kórformák kialakulásáért felelős „infektív ágens” az agy
szürkeállományában vacuolás degenerációt okozó és felhalmozódó kóros prionfehérje (protein only). A
kórokozó főként az egészséges idegsejtekben található, eredetileg alfa-hélix másodlagos struktúrájú, kis
molekulatömegű, 4–6 óránként lebomló, majd újraképződő, a sejtek anyagcseréjében és a szinaptikus
ingerületátvitelben szerepet játszó prionfehérje kóros (β-lemezes struktúrájú) izoformja. Ez a megváltozott
térbeli struktúrájú fehérje az idegsejteken belül lezajló genetikai változás következtében szintetizálódik, vagy
exogén úton jut a szervezetbe, és templátként szolgál további infektív izoformok keletkezéséhez – így elindul a
kaszkádszerű kórfolyamat. A kóros fehérjék ellenállók az endogén proteázokkal szemben, így a sejtekben
felhalmozódva destruálják, degenerálják azokat és/vagy plakkokká polimerizálódnak.
236
epidemiológiája
A TSE alapvető sajátossága, hogy az idegrendszer megbetegedése, további jellemzője a hosszú, néha
évtizedekig tartó lappangási idő; a hónapoktól évekig tartó progresszió, a letális kimenetel; a szövettani képet
uraló amiloidalapú depozíció, reaktív astrocytosis és neurovakuolizáció.
A fertőzés forrása a beteg és a tünetmentes, kóros priont hordozó ember vagy állat.
A fertőzés módja az esetek döntő többségében ismeretlen, ritkábban bizonyítható az örökletes (familiáris CJB,
GSSB, FFI) vagy akvirált alimentáris/parenterális (vCJB, kuru) és (CJB) nosocomialis terjedés. A
megbetegedések 85–90%-a sporadikus esetként fordul elő, 5–15%-a örökletes és < 1%-a szerzett. A kóros
priont tartalmazó liquor, nyirokszervek, vese, máj, tüdő és placentaszövetek fertőzőképessége nagyságrendekkel
kisebb az agy, gerincvelő és corneáénál. Nosocomialis terjedés – speciális invazív orvosi beavatkozások során –
fertőzött szövet/szervtranszplantációval, műtéti/idegsebészeti eszközök közvetítésével vagy agyalapi mirigyből
kivont növekedési hormon adásával lehetséges. Az emberről emberre terjedés (vCJB) elsősorban nosocomialis
fertőzéssel történhet, de a vér terjesztő szerepe sem zárható ki.
A lappangási idő a fertőzés módjától függően években, évtizedekben adható meg.
A fertőzőképesség a kóros prion szervezetben történő megjelenésétől kezdődően a beteg haláláig tart.
Hazánkban 2001 óta a TSE-kórképek – a klinikai és/vagy neuropatológiai diagnózis alapján – jelentendők. Az
észlelt esetekről az OEK és a korábbi OPNI alaptevékenységeit befogadó intézmények kölcsönösen
tájékoztatják egymást, és szükség esetén az OVSZ-t is. A beteget nem szükséges elkülöníteni. Biztos diagnózis
céljából a post mortem kórbonctani és -szövettani vizsgálat elvégzése kötelező, melyekhez a boncolás során
eltávolított agyat a SE ÁOK Neuropatológiai és Prionbetegség Referencia Központjába kell küldeni. Az élő
szervezetből a kóros prion jelenléte nem igazolható, de vCJB esetén – a kórokozó verifikálására – liquort vagy
biopsziás anyagot (tonsilla) lehet küldeni. A prionbetegségekkel kapcsolatos rendszabályok kötelezővé teszik a
transzplantációkkal kapcsolatos preventív lépéseket; az egyszer használatos, zárt vér- és liquorvételi rendszerek
alkalmazását; a „fokozottan veszélyes” kategóriájú boncolást; a szigorú – szokásos fertőtlenítési vagy
sterilizálási eljárásoktól eltérő – dezinfekciós tevékenységet; az állat- és élelmezés-egészségügyi rendszabályok
betartását. A terjesztő közeg felderítése expozíciótól függően kötelező.
A megelőzést szolgálják azon elfogadott egyezmények is, melyek értelmében a nemzetközi áruszállításban
forgalomkorlátozó intézkedések szabályozzák az élő állat, a nyerstermékek, a szaporítóanyagok forgalmát;
előírások rögzítik az állati eredetű fehérjetakarmányok (hús-, csont-, vérliszt) importjának és takarmányokba
keverésének, etetésének módját; az agy- és gerincvelő szövetével való vágóhídi kenődés megelőzésére új
technológiák alkalmazását; a hobbiállatok (macska, kutya) etetésére szolgáló tápok ellenőrzött alapanyagból
gyártását és forgalmazását; a vágóhídi melléktermékek kötelező dezinficiálásáta és/vagy hamvasztásos
megsemmisítését.
2.10.1. Creutzfeldt–Jakob-betegség
A humán TSE kórképek közül leggyakoribb a Creutzfeldt–Jacob-kór (CJB), hazánkban a bejelentési
kötelezettség elrendelése óta évente 10–30 esetet regisztáltak. Több formája ismert.
Kórokozója a kóros CJB prion. A fertőzés forrása a kórokozót hordozó tünetmentes vagy beteg ember.
Terjedése alimentáris/parenteralis és nosocomialis úton történhet. A PrP-gén egyes kodonjainak meghatározott
RNS-sorrendje hajlamosíthat a betegség kialakulására.
A klasszikus, sporadikus CJB 15 hónap és 30 év között változó lappangási idő után – általában 60 év feletti
korban – jelentkezik. Előfordulási gyakorisága bizonyos populációkban/földrajzi régiókban (líbiai származású
izraeli zsidók, közép-szlovákiai szlovákok; Nógrád, Győr, Szolnok megye) magasabb lehet.
A betegség több fázisban zajlik. Kezdetben változatos, nem kórjelző értékű tünetek, megváltozott viselkedés,
bizonytalan járás jelentkeznek. A szimptomás fázisban jellegzetes, gyorsan progrediáló tünetek (szellemi
leépülés, mozgás-inkoordináció, hangképzési zavar, extrapyramidalis eredetű akaratlan izom- és
végtagmozgások, vakságig fokozódó látászavar, epilepsziás rohamok) uralják a képet. A tünetek kialakulását
követően a betegek többnyire 1 éven belül meghalnak. A terminális szakaszban súlyos decorticatio/decerebratio
következik be. A letális kimenetel oka többnyire a folyamathoz társuló légzési és/vagy keringési elégtelenség.
A CJB-esetek 5-15%-a genetikailag determinált, familiáris előfordulású.
237
epidemiológiája
A vCJB patogén ágense valószínűleg azonos a BSE-t kiváltó kóros prionnal. Az expozíció a megbetegedett
szarvasmarhákból készült élelmiszer fogyasztásával történik. A betegség a fiatalabb korosztályt érinti, a betegek
átlagéletkora 29-30 év. A kóros folyamat hosszabb ideig tart, a tünetek a sporadikus CJB-től eltérőek – korán
jelentkező érzészavarok, akaratlan mozgások, demencia és egyéb pszichiátriai eltérések. A betegség állatról
emberre való átvihetősége elfogadott tény, emberről emberre való terjedése is feltételezhető.
A járványügyi teendők megegyeznek a TSE-re vonatkozó bekezdésében leírtakkal.
2.11. Az egészségügyi ellátással, ápolással összefüggő infekciók

Az egészségügyi ellátással, ápolással összefüggő infekciók azok, melyek még lappangó formában sem voltak
jelen a beteg felvételekor illetve ellátásakor, továbbá melyeket a beteg, az egészségügyi dolgozó, valamint az
egészségügyi ellátással kapcsolatba kerülő más személy a fekvőbeteg-szakellátás során szerez – beleértve
azokat is, melyek az elbocsátást követően alakultak ki, illetve a foglalkozással függnek össze.
Az orvostudomány fejlődésével folyamatosan nő az infekciókra fokozottan hajlamos betegek és az egészségügyi

ellátással összefüggő fertőzések száma (IV-12. ábra). Az infekciók kialakulásának lehetőségét befolyásolja a
beteg általános állapota, az invazív diagnosztikus és terápiás beavatkozások száma és hossza, a betegek és az
egészségügyi személyzet közti kapcsolat gyakorisága és időtartama, a személyzet képzettsége, valamint az
egészségügyi intézmény anyagi helyzete/felszereltsége.
IV-12. ábra A jelentett nosocomialis eredetű infekciók száma és százalékos aránya a bejelentett fertőző
betegségek között Magyarországon 1993–2007 között
Az egészségügyi ellátással összefüggő fertőzések multikauzálisak. Fertőzési láncuk 3 eleme a „klasszikus”

járványfolyamatokétól eltérő speciális jegyeket visel.
A fertőzés forrása lehet endogén vagy exogén. Endogén forrás a normál commensalis flórával rendelkező bőr,
orr, száj, emészttőtraktus és a vagina. Az exogén források közé a beteget ellátó/ápoló személyzet, a látogatók,
illetve az intézményi környezet tartozik.
A kórokozók többnyire opportunista mikroorganizmusok - az emberi test (betegek, látogatók, egészségügyi

személyzet) normál (E. coli, Enterococcus spp.) vagy tranziens flórájának tagjai (Streptococcus, Pseudomonas
spp.), esetleg a kórházi környezetben élő (ubiquitr), kevéssé virulens kórokozók (Serratia, Klebsiella) köréből
kerülnek ki -, ezért a fertőzések létrejöttéhez hajlamosító tényezők jelenléte szükséges.
A fertőzések gyakoriságát számos belső és külső rizikótényező befolyásolhatja. A belső (intrinsic), azaz a beteg
fogékonyságát növelő tényezők között az egyén életkora (idős kor), malnutríciója, krónikus alap- vagy kísérő
betegsége (veseelégtelenség, égés, immunszupprimált állapot) továbbá más fertőző betegsége szerepel.
A külső (extrinsic) rizikótényezők – rendszerint hosszú vagy intenzív kórházi ellátás során – adódnak az
intrinsic komponensekhez, így általában valamilyen eszközös beavatkozás (katéterezés, invazív tevékenység,
238
epidemiológiája
elhúzódó műtét, parenterális táplálás) kapcsán vagy a nem kellően fertőtlenített kézzel történő kontaktus révén
jönnek létre. Az előzetes antibiotikum (AB) terápia, a szervtranszplantáció elsősorban a multirezisztens
kórokozók (MRK, pl. vankomycin rezisztens E. coli, VRE) fertőzések extrinsic rizikótényezője lehet.
Az infekciók halmozott előfordulása esetén a kolonizált egészségügyi dolgozó nem vehet részt a közvetlen
betegellátásban (vizsgálat, ápolás, gyógykezelés). Ilyen esetekben a diagnosztikai mikrobiológiai célból vett
vizsgálati mintából izolált kórokozó törzseket vagy vizsgálati anyagot 72 órán belül mikrobiológiai
referencialaboratóriumba kell küldeni az esetleges járványügyi kapcsolatok felderítése céljából. Az ide tartozó
fertőzések közül hat az egészségügyi államigazgatási szervnek kötelezően jelentendő. Ezek előfordulása esetén
szükséges fontosabb járványügyi intézkedések a IV-13 táblázatban kerültek összefoglalásra. Az egészségügyi
ellátással összefüggő infekciók megelőzése, leküzdése és a betegbiztonság megvalósítása - az Európai
Parlamenti Tanács 2008–2013 között megvalósuló „Együtt az egészségért” stratégiai tervének és a 2009. évi
betegbiztonságról szóló ajánlásának megfelelően - az egészségügyi intézmények hosszú távú stratégiai
prioritása.
6.13. táblázat - IV-13. táblázat Egészségügyi ellátással, ápolással összefüggő fertőzések,

megbetegedések előfordulása esetén szükséges fontosabb járványügyi intézkedések

ó
s
Gy V M K J F Sz prevenci
ó
Cl. Cl. – – + + + – – –
difficile difficile
toxinterm által
elő okozott,
törzsek egészségü
gyi
ellátással
összefügg
ő
fertőzések
MRK Multirezis – – + + + – + –
ztens
kórokozó
k által
okozott,
eü.
ellátással
összefügg
ő
fertőzések
VÁF Egészség – – + + + – (+) Izolált

kórokozó ügyi kórokozó
k (pl. S. ellátással függvény
aureus, E. összefügg ében
coli, P. ő posztexpo
aerugiono véráram- zíciós
sa, K. fer- profilaxis
pneumoni tőzések
ae,
Candida
spp.,
239
epidemiológiája
Enterococ
cus spp.
Enterobac
ter spp.
stb.)
VÁF Intenzív – – + + + – (+) Izolált

kórokozó terápiás kórokozó
k ellátással függvény
(pneumon összefügg ében
ia és ő posztexpo
húgyúti fertőzések zíciós
fertőzésbe profilaxis
n
leggyakra
bban
izolált
kórokozó
k)
Műtéti Műtéti – – + + + – (+) Izolált

sebből sebfertőzé kórokozó
izolált s függvény
leggyakor ében
ibb posztexpo
kórokozó zíciós
k (pl. S. profilaxis
aureus, S.
pyogenes,
Staphyloc
occusok
stb.)
Leggyako Mûveseke – – + + + – (+) Izolált

ribb -ze-léssel kórokozó
izolált összefügg függvény
kórokozó ő ében
k: S. fertőzések posztexpo
aureus, zíciós
Enterococ profilaxis
cus spp.,
E. coli, P.
aeruginos
a,
Enterobac
ter spp.,
K.
pneumoni
ae,
Candida
spp.,
HBV,
HCV,
HIV stb.)
2.11.1. Nosocomialis infekciók, nosocomialis surveillance

Az egészségügyi ellátással összefüggő fertőzések egyik legismertebb és legtöbbet kutatott multikauzális
etiológiájú csoportja a nosocomialis infekció, mely olyan – helyi vagy szisztémás – kóros állapot, amit egy
240
epidemiológiája
olyan fertőző ágens vagy toxinja vált ki, amelyre vonatkozóan nincs semmiféle bizonyíték, hogy manifeszt vagy
lappangó állapotban jelen lett volna a kórházba történő felvételkor. A nemzetközi irodalomban jelzett évi 5–
10%-os gyakorisággal szemben hazánkban 1,5% körüli (azaz aluljelentett) a bejelentett nosocomialis infekciók
(NI) aránya. A fertőzések 5%-os gyakoriságával és (ECDC becslések szerint) 1–2%-os letalitásával számolva
valószínűsíthető, hogy hazánkban a NI a vezető halálokok között szerepel.
Megelőzésük az infektológia, a klasszikus kórházhigiéné és a klinikai mikrobiológia összehangolt, aktív

tevékenységén alapuló eredményes nosocomialis surveillance és infekciókontroll tevékenységek révén
valósítható meg.
A nosocomialis surveillance rendszerek közül a fekvőbeteg-ellátó intézmények akut osztályainak kórházi

fertőzéseire irányuló nosocomialis surveillance módszerek a legismertebbek. A nosocomialis surveillance (NS)
az egészségügyi ellátással összefüggő fertőzések közül a kórházi fertőzések monitorozása céljából végzett és a
kórházi epidemiológia tudományos bizonyítékaira támaszkodó – folyamatos és rendszeres adatgyűjtés, elemzés,
értékelés és információ-visszacsatolás.
A kórházi nosocomialis surveillance rendszer elindítását számos tényező segítette elő hazánkban: a CDC
hetvenes évek elején indított, folyamatosan működő, incidencia alapú nemzeti nosocomialis infekció
surveillance (National Nosocomial Infection Surveillance, NNIS), a CDC eredményeire támaszkodó Európai
kórházak surveillance alapú infekciókontroll-hálózat (Hospitals in Europe Link for Infection Control through
Surveillance, HELICS) programja, a hazai egészségügyi intézményekben megjelenő közgazdasági szemlélet, a
teljesítmény finanszírozás bevezetése és a nosocomialis fertőzések epidemiológiai szemléletében bekövetkező
paradigmaváltás. Így az elmúlt évtizedekben a nosocomialis fertőzések költségnövelő tényezővé, az
egészségügyi ellátás indikátoraivá és a kórházi akkreditáció fontos elemeivé váltak. Megelőzésüket jelentős
betegbiztosítási tényezőként, illetve az egészségügyi ellátás minőségügyi indikátoraként tartják számon.
Tudományosan igazolható, hogy a megfelelően végzett NS révén a nosocomialis fertőzések egy része (30–32%-
a) és a fertőzésekkel összefüggő halálozás megelőzhető.
A nosocomialis fertőzések epidemiológiai azonosítása az e célra kialakított (pl. CDC, HELICS) epidemiológiai
esetdefiníciók alapján történik. Bejelentésük hazánkban kizárólag web-alapú, on-line elektronikus formában –
2012. év végéig az epidemiológiai felügyeleti rendszert támogató információs rendszeren (EFRIR) keresztül –
történik. Az adatokat 2004 óta a nemzeti nosocomialis surveillance rendszer (NNSR) gyűjti és elemzi, melynek
működtetője és koordinátora az OEK. A surveillance adatai a fertőző betegségek európai adatbázisába (The
European Surveillance System, TESSy) kerülnek. Az NNSR mikrobiológiai, beteg- és osztályos alapú jelentési
rendszereket tartalmaz, melyek eredményességét a standardizált módszertan, a harmonizált esetdefiníciók
alkalmazása, továbbá a szakképzett surveillance tevékenységet végző team biztosítja. Az NNRS-ben működő
kötelező jelentések közé tartoznak a nosocomialis járványok és két egyedi nosocomialis – véráram, valamint a
multirezisztens kórokozók (MRK) okozta – infekció surveillance. Az aktív fekvőbeteg-ellátó intézmények által
önkéntesen választható egy vagy több (szelektív/célzott) nosocomialis surveillance-alrendszerek: a nosocomialis
sebfertőzések, az ITO, illetve PIC részlegek, eszközhasználattal összefüggő infekciók, a manuális osztályok
fertőzései, továbbá a teljes körű nosocomialis infekciók jelentő rendszere, melyek valamennyien a kórházi
ellátás ideje alatt (ún. „in patient”) keletkező fertőzések felderítésére szolgálnak. (Jelenleg az első két alrendszer
jelentése történik.) A hazai sebfertőzés-jelentés a HELICS, a többi a CDC monitoring metodikára (így
esetdefinícióra is) épül.
A NNSR célja a nagyrészt megelőzhető kórházi fertőzésekre vonatkozó – hazai fekvőbeteg-ellátó intézmények
közötti és a nemzetközi összehasonlításra alkalmas – adatbázisok létrehozása, mely során megismerhetővé
válnak a fertőzések rizikótényezői, elemzésük révén költséghatékony prevenciós módszerek adhatók közre,
valamint az egyes egészségügyi szolgáltatások minőségét meghatározó indikátorok fejleszthetők ki.
2.11.2. A nosocomialis fertőzések jellemzői

A nosocomialis járványok lehetnek csak kórházi körülmények között előfordulók (ún. „specifikusak”) vagy más
közösségekben is előfordulók (ún. „nem specifikusak”). A regisztrált fertőzési formák és kórokozóik
egyidejűleg többfélék lehetnek (IV-13. ábra).
241
epidemiológiája
IV-13. ábra A kizárólag egészségügyi intézményi körülmények között kialakuló (A), valamint az egyéb
közösségekben is előforduló (B) nosocomialis járványok megoszlása kórokozók szerint 2009. évben
A nosocomialis járványok 70-80%-ának etiológiai hátterében a közösségben cirkuláló kórokozók (Calici-, Rota-
vírusok) állnak, melyek lappangó vagy tünetes formában kerülnek behurcolásra az egészségügyi intézményekbe.
A járványok során megbetegedett ápoltak és egészségügyi dolgozók aránya 9:1. Domináns kórokozó az MRSA,
mely által okozott járványok letalitása 10%-nál magasabb.
Az évente 120-150 jelentett járvány közül minden ötödik kizárólag egészségügyi intézményi körülmények
között alakul ki, melyek közel 80%-át multirezisztens kórokozó okozza (MRSA, ESBL-termelő K. pneumoniae,
MDR A. baumannii). Az MRK okozta megbetegedések letalitása közel 20%. Többségük a nagy kockázatú
osztályokon – PIC, ITO, traumatológia, szülészet – fordul elő.
Az egyéb közösségekben is előforduló járványok többsége – a magas betegszámot, gyors lefolyást mutató,
általában enyhe klinikai tünetekkel járó – főként Calici- és Rota-vírus okozta enterális nosocomialis járvány.
Elsősorban a nagy zsúfoltsággal és az egészségügyi személyzet hiányával küzdő osztályokon – belgyógyászat,
pszichiátria, rehabilitációs részleg – gyakoriak.
242
epidemiológiája
Az egészségügyi ellátással összefüggő fertőzések közül a nosocomialis véráramfertőzés (VÁF) az egyik

legsúlyosabb, magas letalitással (15–50%, immunszupprimált állapotban 90%), átlag 6,5–23 nappal hosszabb
bennfekvési idővel és jelentős költséggel (29–56 ezer USD) járó szövődmény. Hazai incidenciája 0,06/100
kibocsátott beteg. Az évi 1500 körül jelentett infekciók több mint fele primer (centrális vénás katéterrel
összefüggő) és közel 30%-a szekunder (előzetes fertőzés szövődményeként létrejött) VÁF. A korspecifikus
morbiditás csúcsa a 40 éven felüli korcsoportban jelentkezik, de az esetek egyharmada 70 év fölöttiekben fordul
elő. Viszonylag magas esetszámmal fordul elő 0–14 éves korcsoportban a PIC, illetve gyermek
onkohematológiai osztályokon. Legtöbb esetbejelentés az ITO, sebészeti, belgyógyászati osztályokról történik.
Leggyakoribb felvételi diagnózis az idült ischaemiás szívbetegség, koraszülöttség, akut myeloid leukaemia,
atherosclerotikus szívbetegség, akut pancreatitis. A VÁF domináns kórokozói (60%) a Gram-negatív
mikroorganizmusok, s bár kisebb arányú a Gram-pozitív mikrobák szerepe, a jelentőségüket a fokozódó
gyakoriságú coaguláz negatív S. aureus (CNS) okozta VÁF adja.
A MRK által okozott nosocomialis fertőzések olyan mikrobák okozta fertőzések, melyek egy vagy több, az
elpusztításukra hagyományosan alkalmazott antimikrobiális hatóanyaggal szemben rezisztenciát mutatnak. Az
évi 1500–2000 körül (alul)jelentett infekciók leggyakoribb fertőző ágense a MRSA (Methicillin rezisztens S.
aureus), mely az elhunyt ápoltak több mint 10%-ának halálában játszik szerepet. Az MRK infekciók
leggyakrabban regisztrált klinikai formái a sebfertőzések (30%), a véráramfertőzések (20%) és a nosocomialis
pneumonia (16%). A fertőzések jelentős része (> 30%) a felnőtt és gyermek ellátást végző ITO-kon kerül
regisztrálásra. A férfi-nő arány 3:2, a betegek kétharmada 60 év feletti korcsoportú. Az ápoltak átlagosan ápolási
ideje 5 hét, a leggyakoribb felvételi diagnózisok a cardiovascularis betegség, daganatok, sérülés, mérgezés. A
fertőzések kiemelkedő rizikótényezője a kórházi tartózkodás során végzett műtéti beavatkozás.
A harmadik leggyakoribb nosocomialis fertőzés a sebfertőzés, mely elsősorban az a fekvőbeteg-ellátó

intézmények manuális osztályán fordul elő. Kialakulásának valószínűsége változó (2–5%, de 20% is lehet) és
nagymértékben függ a műtétek típusától/kategóriájától (pl. appendectomia, térdprotézis), a műtéttel kapcsolatos
egyéb beavatkozásoktól (pl. intubáció, érkatéterezés) és az ápolt fennálló kísérőbetegségeitől. Következményei
a bennfekvési idő hosszának növekedése, az esetleges újrafelvétel, a magasabb antibiotikum (AB) felhasználás,
a többletköltségek, a magasabb mortalitás. A műtéti sebfertőzési arányok (SFA, TFA) az ellátás minőségének és
hatékonyságának becslésére alkalmas indikátorok. Segítségükkel intézményi szinten azonosíthatók az esetleges
helytelen gyakorlatok, továbbá megalapozhatók a megelőzéshez szükséges intézkedések. Megfelelő
infekciókontrollal gyakorisága felére csökkenthető.
A hazai sebfertőzés surveillance rendszerben jelentett 22 műtéti típusra vonatkozóan 2009-ben átlag 3% (végtag
amputációban 13%, egynapos sebészet 0%) volt a sebfertőzési arány (SFA), míg 2004–2009 között a közel 55
ezer nyilvántartott műtét teljes fertőzési aránya (TFA) 2,5%-nak bizonyult. A sebfertőzések csaknem 50%-ában
ismert az etiológia – minden ötödik sebfertőzésért a S. aureus és az E. coli, minden tizedikért a Streptococcus,
az Enterococcus spp. és a CNS a felelős. A minden műtéti típusban jelentős növekedést mutató posztoperatív
kórházi bennfekvési idő medián 4–12,5 nap. A csípő- és térdprotézisműtétek esetén a csökkenő éves kumulatív
incidenciaértékek az eredményes és javuló helyi és országos sebfertőzés surveillance tevékenységet tükrözik.
Cél – az EU elvárásoknak megfelelően – a sebfertőzések kibocsátást követő (post discharge) nyomonkövetése.
Az invazív beavatkozások gyakorisága és az ápoltak súlyos kísérőbetegségei miatt az intenzív osztályokon a

legmagasabb a nosocomialis fertőzések kockázata. A három – húgyúti, véráram és pneumonia – fertőzésfajtára
kiterjesztett surveillance az eszközhasználattal összefüggő és attól független esetek adatait gyűjti.
Az évi 750–900 nosocomialis fertőzés háromnegyede eszközhasználattal összefüggőnek bizonyul. A fertőzések

közel fele lélegeztetéssel összefüggő pneumonia, minden hetedik urológiai katéterezéssel összefüggő húgyúti
infekció vagy centrális intravascularis katéterhasználattal összefüggő VÁF. A legmagasabb fertőzési arányt a
lélegeztetéssel összefüggő nosocomialis pneumonia mutatja, mely első három leggyakoribb kórokozója a P.
aeruginosa, (közel 10%-ban) a S. aureus (95%-a MRSA) és a K. pneumoniae. Az intenzív osztályon előforduló
fertőzések közel 70%-a nosocomialis pneumonia, a leggyakrabban izolált kórokozó a P. aeruginosa. Az infekció
az átlagos bennfekvési időt (ÁBI) átlagosan 2 nappal megnöveli.
2.11.3. Infekciókontroll
Az infekciókontroll az egészségügyi ellátással kapcsolatos fertőzések kialakulásában szerepet játszó tényezők
ismeretén, elemzésén alapuló fertőzések megelőzésére irányuló intervenciós tevékenység. Alappillérei a –
nosocomialis, mikrobiológiai, antibiotikum rezisztencia, antimikrobiális szerfelhasználási/-hasznosítási –
surveillance, az egészségügyi ellátás szabályozásának kialakítása, bevezetése és ellenőrzése, prevenciós
tevékenységek, járványügyi intézkedések végrehajtása, antibiotikum-politika, az ellátásban résztvevő
243
epidemiológiája
személyzet egészség- és környezetvédelme, katasztrófa-/pandémiás terv kidolgozása, infekciókontroll-terv

elkészítése, folyamatos képzés és oktatás.
Feladata a higiénés rendszabályok betartatása, módszertani útmutatók kiadása, adatok szolgáltatása és végső
soron a rezisztens baktériumok terjedésének csökkentése, a fertőzések felszámolása. Folyamatos fejlesztésével
az antibiotikum (multi)rezisztens kórokozók intézményi terjedése korlátozható.
Az infekciókontroll megvalósítása szakképzett infektológus, epidemiológus, klinikai mikrobiológus,

kórházhigiénikus, gyógyszerész, infekciókontroll-nővér, közgazdasági szakember, diplomás infekciókontroll-
menedzser teammunkáját jelenti. A fekvőbeteg-gyógyintézet infekciókontroll-személyzete a hatályos NM
rendeletben foglalt tevékenységeknek/feladatoknak köteles eleget tenni. Az előírások betartása, végső soron az
infekciókontroll sikere bizonyíthatóan függ a személyzet és az őket foglalkoztató intézmény karakterétől –
létszám, szervezeti kultúra – ezért a program valamennyi résztvevői szintjén szabályozások szükségesek.
2.11.4. Izolációs politika, antibiotikum-politika, nemzeti bakteriológiai

surveillance
Az egészségügyi ellátórendszer struktúraváltozása, az új intézményi elemek (hosszú ápolási idejű
intézmények/részlegek, otthonápolás, menhely, ambuláns ellátás), új „emerging” kórokozók felbukkanása
(madárinfluenza, SARS, Nipah HL) új terápiás módszerek bevezetése (génterápia), a biológiai fegyverhasználat
fokozódó veszélye, az MRK fertőzések incidenciájának növekedése az izolációs politikát megalapozó
óvórendszabályok folyamatos revízióját teszik szükségessé. A CDC 2007-ben tette közzé a fertőző ágensek
kórházakban/egészségügyi (és szociális) intézményekben történő terjedésének megelőzésére vonatkozó felújított
és kiterjesztett irányelvét. Az izolációs óvintézkedésekre vonatkozó ajánlás magába foglalja az általános és a
dolgozók testvédelmét szolgáló óvórendszabályokat, a standard izoláció szabályainak alkalmazását, az izolációs
kategóriák (légúti, cseppfertőzés, kontakt) bevezetését, azon klinikai kórképeket, melyek etiopatológiai
diagnosztizálásáig a beteget empirikusan kell izolálni, továbbá új elemekként az intézményi ún. adminisztratív
ajánlásokat, a preventív és kontrolleszközök, módszerek különböző ellátási szintek, formák szerinti
specifikációját is.
Az európai tagállamokban jelentős eltérések tapasztalhatók az antibiotikumok (AB) felírási és fogyasztási

szokásaiban. Magyarországon 2008-ban egy adott gyógyszer egy napi átlagos felnőtt adagja (Defined Daily
Dose, DDD) 15 DDD/1000 fő volt. A gyógyszerfogyasztás főként a penicillinszármazékok, a makrolidek, a
quinolonok és cefalosporinok köréből került ki. Tudományos eredmények támasztják alá, hogy az AB-használat
növekedése és a közösségakvirált mikroorganizmus-rezisztencia fokozódása között összefüggés áll fenn. A
modern orvostudomány nem nélkülözheti a hatékony antimikrobiális készítményeket. Azonban az indokolatlan
AB-használat elkerülhetetlen következménye az antimikrobás rezisztencia/multi-/polirezisztencia kialakulása.
Az egészségügyi ellátó rendszer speciális körülményei között kiszelektálódnak a MRK törzsek. Megjelenésük és
elterjedésük fokozódó – globális szinten jelentkező – népegészségügyi problémát jelent. Az általuk okozott
fertőzések súlyosabbak, magasabb letalitásúak és terápiájuk magasabb ápolási költséggel jár. Az antibiotikumok
megfelelő, racionális alkalmazása, az „AB-nyomás” megszüntetése a MRK infekciókontroll egyik legfontosabb
lehetősége. Tudományosan igazolt tény, hogy az AB-rezisztencia-fokozódással a megbetegedések és
halálozások gyakorisága, valamint az ellátásra fordított költségek aránya is nő, ugyanakkor a
gyógyszerfejlesztések mértéke csökken. Kórházi költségkalkulátor nomogram segítségével számszerűsíthető a
MRK infekciók száma, a kórházi tartózkodás napokban kifejezett hossza és a kórházi tartózkodás napi költsége
alapján az egészségügyi ellátással összefüggő fertőzéseknek tulajdonítható éves kórházi (többlet)költségvetés.
Cél az antibiotikumok hatékonyságának megtartása, mely érdekében lényeges az antibiotikumok felelősségteljes
orvosi alkalmazása (gyógyszerelés biztonsága), a tudatosság (bizonyítékon alapuló irányelvek), a
betegbiztonság és a lakossági/beteg compliance fokozása. Az AB-rezisztencia mérséklésére szolgál a
körültekintő AB-felhasználás (indokoltan, megfelelő dozírozásban, előírt ideig), az infekciókontroll (kézhigiéné,
kézvédelem, izoláció) és új antibiotikumok kifejlesztése. Az ECDC kezdeményezésére az európai
tagállamokban megrendezett „Európai Antibiotikum Tudatosság Nap” kulcsfontosságú üzenete az AB-
rezisztencia fokozódás fontosságának kihangsúlyozása, az orvos-beteg kommunikáció jelentősége, a magas
betegelégedettségi szint elérése, a lakosság megfelelő tájékoztatása és a háziorvosok felelősségének
hangsúlyozása. Ennek érdekében fontos a fertőzések, az egészség és az antibiotikum használat felügyelete.
Az AB-kontroll – antibiotikum-politika – a fertőzések megelőzésére és gyógyítására alkalmazott antibiotikumok

ésszerű és költséghatékony felhasználásának tervezése, elemzése, ellenőrzése, illetve az antibiotikumokkal
szembeni rezisztencia kialakulása és terjedése ellen alkalmazott módszerek összessége. Lényegében olyan
konzultációs rendszer, mely az antibiotikumok helyi alkalmazásának ésszerű megszorításával lehetővé teszi a
beteg optimális ellátását. Megvalósítása intézményenként és országonként más, azonban infekciókontroll-
244
epidemiológiája
munkacsoport folyamatos működését feltételezi. Elemei: AB-áttekintés és bázisformulák kidolgozása, ajánlások

a profilaktikus, empirikus és célzott kezelésre, nagy toxicitású gyógyszerek alkalmazhatóságának korlátozása,
AB érzékenységi vizsgálatok végzése, AB-rezisztencia monitorozása és az eredmények kommunikálása, AB
alkalmazásának ellenőrzése, folyamatos továbbképzés, gyógyszergyári promóciós tevékenység szabályozása.
Az antibiotikum politika közvetett haszna az AB-rezisztencia terjedésének korlátozása. A helyes és következetes
antibiotikum politika az intézmény költségeit 15-30%-kal csökkentheti.
A „Nemzeti stratégiai akcióterv az antibiotikum-rezisztencia kialakulására és leküzdésére” célja az

antibiotikumok - humán gyógyászatban történő - körültekintő alkalmazásának és az egészségügyben történő
betegbiztonság fokozásának a megvalósítása.
Hazánkban 2001-ben indult az OEK által működtetett nemzeti bakteriológiai surveillance (NBS). Célja a
bakteriális kórokozók AB-rezisztencia adatainak gyűjtése; a klinikai szempontból jelentős kórokozók
nyomonkövetése; az epidemiológiai célú vizsgálatokhoz rezisztencia adatok biztosítása; szakmai tájékoztatás
adása. Napjainkban közel 30 laboratórium tevékenykedik az NBS rendszerben. Az adatfeldolgozás során az
általános rezisztencia állapotok meghatározása mellett specifikus adatgyűjtéseket is végeznek. A NBS adatok
(úgy, mint az NNSR adatok) a TESSy adatbázisba kerülnek.
245
7. fejezet - V. Környezet-egészségtan
1. Humánökológiai megfontolások a környezet-
egészségtan tanulmányozásához
Az ökológia a természet- és a környezetvédelem egyik fontos alapozó tudománya, s így szemléletet is kíván
adni és formálni. Az ökológiai szemléletmód kialakításának legfontosabb célja, hogy a természet lenyűgöző
szerkezeti-működési (strukturális-funkcionális) sajátosságai („rendje”), rendkívüli léptékei és mérhetetlen
sokfélesége iránti csodálatot és alázatot kialakítsa annak érdekében, hogy a természeti történések és folyamatok
megértésének igénye és szükségessége a rokon szaktudományok területén is minél eredményesebben
érvényesülhessen.
Az ökológiai jelenségek színtere a földrajzi burok. Ez egy összetett anyagi rendszer részei: a Föld – mint a
Naprendszer egyik égitestének – három külső szférája, az élettelen természeti elemeket magában foglaló, három
alegységre [a földkéregre )litoszféra), a vízburokra [hidroszféra] és a légkörre (atmoszféra)] tagolódó geoszféra,
az élővilágot felölelő bioszféra és az emberi társadalom által létrehozott és fenntartott nooszféra. A három szféra
kölcsönösen befolyásolja és áthatja egymást, és anyagaik egy része is állandó mozgásban, kicserélődésben van.
De ez a felsorolás egyben sorrendiséget is jelent az egyszerűbbtől a bonyolultabbig, az összetettebbig.
Mindegyik szféra – legalábbis részben és bizonyos viszonylatokban – magában foglalja az előzőt, de annak
elemeit saját belső tartalma, rá és csakis rá jellemző alapvető ellentmondása révén minőségileg új, magasabb
szinten fogja egységbe. Ebből következően a magasabb szintű mozgásformával jellemezhető anyagfajták sajátos
törvényeit és történéseit nem írhatjuk le az egyszerűbbel (pl. a biológiai jelenségeket kizárólag fizikai/kémiai,
vagy a társadalmi jelenségeket csak biológiai alapon).
A környezetvédelem humánökológiai szempontú megközelítésében már nemcsak a „biologikum” a fontos,

hanem egyrészt az emberi lét társadalmi oldala, másrészt az ezzel szorosan összefüggő gazdasági tevékenység.
Az emberi lét ugyanis nemcsak meghatározott biokémiai-fiziológiai folyamatok lefutását jelenti az élő állapotú
anyagban, hanem állandó kölcsönhatást azzal a külvilággal (környezettel), amelynek adottságai (keretei) között
élnie és – az emberi társadalom esetében – alkotnia kell. A két oldal között egy feszültségi mező húzódik, ezzel
kell az élőlénynek aktív és passzív módon megbirkóznia. Ennek a küzdelemnek a kimenetelétől függ az
emberiség biológiai és társadalmi léte.
Az ember és az őt körülölelő külvilág (a maga természeti-társadalmi adottságaival) két pólus, amelyek között az
„élet színjátéka” zajlik. Ez azonban – a földi élet fejlődéstörténetének tükrében – nem egyoldalú „harc az
életért”, hanem állandó párbeszéd a két fél között. Az ember ezt a párbeszédet (az erősebb jogán?) szinte
napjainkig elég egyoldalúan értelmezte: elvette és saját érdekében hasznosította mindazt, amire szüksége volt.
Ennek következményeként az utóbbi időben – elsősorban a második világháború óta eltelt évtizedekben –
nemcsak a természeti, hanem a társadalmi szféra degradációja is drámai méreteket öltött. Ezt érzékelve a
gondolkodó és felelős emberek rádöbbentek arra, hogy a környezettel szembeni magatartásunkon, az emberi
tevékenységet ma elsősorban jellemző hasznosítási módszereken gyökeresen változtatni kell. Ha ugyanis a
károsodások a jelenlegi irányban, a mostani vagy annál nagyobb ütemben folytatódnak, akkor – sajnos belátható
időn belül – környezetünk pusztulásával egyidejűleg saját életünket is erősen veszélyeztetjük, sőt esetleg
fennmaradásunkat is lehetetlenné tesszük. A veszély valódi mértékét növeli, hogy a káros hatások jelenleg még
nincsenek kellő alapossággal feltárva; tanulmányozásuk módszertana sok vonatkozásban kidolgozatlan; a
degradáció káros következményei nehezen érzékelhetők és prognosztizálhatók, ezért a figyelem nem mindig
összpontosul a tényleges megelőzésre.
Humánökológiai szempontból mindezek miatt különös jelentősége van a természet- és a környezetvédelemnek.

E szóösszetételek első tagjait a korábbiakban már részletesen bemutattuk. A második tag – a védelem –
legáltalánosabb értelemben az épségnek és a sértetlenségnek a tevékeny, cselekvő oltalmazását jelenti. Ezekben
a konkrét esetekben – teljes összhangban az általános értelmezéssel – azt az aktív és célirányos társadalmi
tevékenységet értjük a védelem fogalmán, ami valamilyen állapotnak vagy folyamatnak a fenntartására irányul,
s a megmentésen és a megőrzésen kívül – szükség esetén – a visszaállítást is magában foglalja.
Mindezek alapján a természetvédelmet olyan fenntartó (konzervatív) jellegű társadalmi tevékenységként

értelmezhetjük, ami az élő és az élettelen természet eredeti állapotának (szerkezeti és működési sajátosságainak)
megőrzésére, s ezen belül különösen a máig fennmaradt természeti értékek megóvására, ill. szükség esetén a
természetközeli állapot helyreállítására irányul.
246
V. Környezet-egészségtan
A természetvédelmi tevékenységen belül mindig a legbonyolultabb felépítésű, s ezért a legsérülékenyebb

összetevő (kompartment) állapotát és igényeit kell elsősorban figyelembe venni, sőt meghatározónak tekinteni.
Ez azt jelenti, hogy az élővilág (s benne az ember mint biológiai lény!) létfenntartó rendszereinek és
folyamatainak minél zavartalanabb megőrzését biztosító intézkedéseknek és beavatkozásoknak kell egyértelmű
elsőbbséget élvezniük!
A környezet helyesen és szabatosan értelmezett fogalmából nyilvánvalóan következik, hogy egy teljesen
általános értelemben vett környezetvédelemnek nincs semmi értelme. Mindig világosan és egyértelműen ki kell
tehát mondani, hogy milyen fogadó félre vonatkoztatjuk a környezetvédelmet. Humánökológiai szempontból a
környezetvédelem egy olyan megelőző (preventív) jellegű társadalmi tevékenység, amelynek célja a természeti
elemek (alapkőzet és talaj, víz, levegő, élővilág) és a művi alkotások (elsősorban kultúrtörténeti emlékek)
megóvása mindazon tényezőktől és hatásoktól, amelyek eredeti szerkezetüket és működésüket – az emberiség
létszükségleteinek kielégítése szempontjából – hátrányosan befolyásolják, tartósan veszélyeztetik vagy
visszafordíthatatlanul károsítják. A környezetvédelem tehát rendkívül széleskörű tevékenység, ami nagyon sok
tudomány oldaláról igényel speciális ismeretanyagot. Napjainkban ezért kibontakozóban van egy olyan irányzat,
ami külön kategóriaként kezeli az ún. környezettudományokat (environmental sciences), s ezzel feloldozza az
ökológiát is a rá nehezedő parttalanság és eklekticizmus súlyos terhe alól.
Az utóbbi években – különösen a „környezeti krízis” fenyegető réme miatt – nemcsak szakmai körökben,
hanem politikai és társadalmi szinten is egyre inkább tudatosul, hogy korunk válsághelyzetének kezelésére a
puszta védelem nem elegendő, ennél sokkal többre van szükség. Ennek a paradigmaváltásnak az eredményeként
mára már a védelem mellett a fejlesztés és a gazdálkodás is az érdeklődés homlokterébe került.
Környezetfejlesztésen olyan előrejelző (prediktív) jellegű társadalmi tevékenységet értünk, ami a természeti
elemek (alapkőzet és talaj, víz, levegő, élővilág, táj) hasznosítása és az új művi alkotások létesítése során olyan
megoldásokat fogad el és részesít előnyben, amelyek az eredeti állapot fennmaradását, azaz a természetes
önirányítási folyamatok minél eredményesebb érvényesülését elősegítik. A mindezeket szerves egységbe fogni,
ill. a fenntartható fejlődés (sustainable development) eszméjét megvalósítani hivatott környezetgazdálkodás
pedig olyan átfogó (korrelatív) jellegű társadalmi tevékenységnek tekinthető, ami a védelem és a fejlesztés
igényeinek ésszerű összehangolásával biztosítja, hogy az élettelen és az élő természet, ill. a kultúrtörténeti
emlékek eredeti állapotának minél teljesebb megőrzése mellett a társadalmi fejlődés is zavartalanul
érvényesülhessen.
A technika fejlődése, a természeti környezet fölötti befolyás fokozódása, a népesség növekedése, a szűklátókörű
gazdasági és politikai intézkedések, ill. a természettől való érzelmi-gondolati eltávolodás mind hozzájárultak a
jelenlegi környezeti krízis kialakulásához. Ha ezt a folyamatot meg akarjuk állítani, akkor minden felelősen
gondolkodó embernek kötelessége rávilágítani arra a maga szűkebb és tágabb szakmai és magánéleti
környezetében, hogy a modern társadalom nem járhat tovább ezen a veszélyes, akár könnyen végzetessé is váló
úton. Ezért – tanulva az eddigi hibákból és tévedésekből – véges világunkban olyan alternatívákat kell keresni,
amelyek segítségével békében élhetünk egymással és otthont adó, de nagyon sebezhető bolygónkkal. A valódi
ökológiai szemlélet térhódítása pedig segíthet visszaszorítani az emberiségnek azt az önző szemléletét, amellyel
az őt körülvevő és éltető természethez viszonyul.
2. A klímaváltozás hatása az emberi egészségre

A XX. század során egyre szaporodtak azok a közlemények, amelyek a klímaváltozás emberi egészségre
gyakorolt hatásának elemzésére koncentráltak. A Föld globális felmelegedésén, ill. ennek következményes
ökológiai hatásának elemzésén ezek a tanulmányok messze túlmutatnak. Általánosan elfogadott, hogy a
klímaváltozást előidéző, valamint annak következményeként észlelhető hatások nemcsak közvetve, de
közvetlenül is befolyásolják az emberi egészséget. A sztratoszféra ózonrétegének elvékonyodása, a
levegőszennyeződés (az ún. szmogepizódok), a víz, a talaj és a táplálék szennyeződése, a hideg- és melegfront-
hatások nemcsak a nem fertőző betegségek kialakulása/lefolyása és az általuk okozott halálozások
vonatkozásában, de a fertőző (különösen a vektorok által közvetített) megbetegedések és az általuk okozott
halálozások alakulásán is éreztetik hatásukat.
2.1. A felmelegedés és a következményes esőzések hatása

A globális felmelegedés közvetlen hatásaként a szív- és érrendszeri és légzőszervi betegségek okozta
halálozások arányszámának a nyári hőhullámok idején észlelt egyértelmű emelkedését mutatja a szakirodalom.
2003 nyara Európa legforróbb nyara volt az elmúlt 500 esztendőben, mely – mérvadó epidemiológiai becslések
247
szerint – a két legmelegebb augusztusi hét során 22 000–45 000 többlethalálozást okozott. Az áldozatok a
krónikus szív- és érrendszeri és légzőszervi betegségekben szenvedő, elsősorban idős lakosság köréből kerültek
ki. Az epidemiológiai elemzések a 2003. évi hőhullámok halálozásra gyakorolt hatásával kapcsolatban az
Európai Unió 25 országára vonatkozóan folyamatban vannak, az előzetes becslések szerint Franciaországban
több mint 14 000 többlethalálozást okoztak, de ez a szám az Egyesült Királyságban és Portugáliában is
meghaladta a 2000-et. A világ sűrűn lakott nagyvárosaiban a felmelegedés hatását ennél is drámaibbnak ítélik.
A New York Climate and Health Projekt 2004-ben publikált jelentése szerint az 1990-es években nyaranta
átlagosan mintegy 850, a hőséggel összefüggésbe hozott haláleset történt a metropoliszban. Bár vannak olyan
vélemények, melyek szerint az enyhébb telek okozta halálozáscsökkenés ezt a hatást kompenzálhatja, a
feltételezést epidemiológiai adatok eddig nem igazolták.
A felmelegedéssel együtt járó fokozott esőzések következtében számos – egyébként is jelentős népegészségügyi
problémát okozó – fertőző betegség súlya tovább növekedett (a szúnyogok tenyészhelyének kiterjedtebbé válása
a malária és a dengue-láz, a belvizek térhódítása a schistosomiasis incidenciájának növekedéséhez vezetett). A
WHO becslése szerint 2000-ben a közepesen fejlett országokban a hasmenéssel járó megbetegedések 2,4%-a, a
maláriaesetek 6%-a a klímaváltozással volt összefüggésbe hozható.
2.2. Az ózonréteg elvékonyodásának hatása

A Föld felszínétől mintegy tíz–ötven kilométer magasságban elhelyezkedő sztratoszférában található a légkör
ózontartalmának 90%-a. A kemizáció, ill. a légkör halogéngáz- (elsősorban a klór-fluorokarbonok)
koncentrációjának növekedése következményeként a sztratoszférában az ózonkoncentráció egyre csökken, s
elvékonyodik az a védőpajzs, amely a káros ultraibolya-sugárzás elnyelődésében döntő szerepet játszik.
Általánosan elfogadott, hogy az ózonkoncentráció 1%-os csökkenése a bőrrák incidenciáját átlagosan 2%-kal
növeli. Előrejelzések szerint, ha az átlagos ózonkoncentráció hatékony intézkedések hiányában 10%-kal
csökken, évente mintegy 250 000 bőrrákmegbetegedés-többlettel kell számolni.
A bőrrák-incidencia növekedése mellett számolni kell azzal a következménnyel is, hogy az ózonkoncentráció
1%-os csökkenése a cataracta incidenciájának 0,5%-os növekedésével is társul.
Bár hasonló kvantitatív becslések nem ismertek, de az UV-B sugárzás immunszuppresszív hatása miatt a fertőző
betegségek incidenciájának növekedése, ill. lefolyásuk súlyosbodása szintén várható.
3. A környezet-egészségtan tárgya, definíciója

A környezet állapota alapvetően befolyásolja és meghatározza az élőlények, így az ember egészségi állapotát és
az életminőséget, ugyanakkor a civilizáció is folytonosan alakítja a környezetet. Napjainkban ez a változás
jellege és nagysága miatt egyaránt fokozódó mértékben fenyegeti az emberi egészséget. Válaszul a sokasodó
kihívásokra a megelőző orvostudomány, a toxikológia, az epidemiológia, a biológia, az ökológia és a
környezetvédelem ismeretanyagára támaszkodó új tudományág alakult ki: a környezet-egészségtan, és az erre
épülő gyakorlat, a környezet-egészségügy, melynek célja a környezet károsításának, degradálásának
megakadályozásával a lakosság egészségi állapotának javítása, a környezeti ártalmak okozta betegségek
megelőzése. Napjaink modern környezet-epidemiológiai kutatásai a környezetből származó expozíciók hatására
az egészségi állapotban bekövetkező változások karakterizálásával, katasztrófák (pl. háború, árvíz, földrengés)
nyomán az érintett populációban előforduló megbetegedések típusainak, jellegzetességeinek és eloszlási
mintázatának vizsgálatával, a kitettség szintjéhez köthető egészségkárosodás mértékének jellemzése révén a
dózis-hatás összefüggések elemzésével foglalkoznak.
4. A környezet-egészségtan főbb feladatai

–Levegőszennyezés: a közlekedésből, ipari és kommunális forrásokból származó, egészségre káros
légszennyező anyagok kimutatása; SO2, NOx, CO, összes és respirábilis szuszpendált részecskék, ózon, ólom,
benzol és egyéb egészségkárosító anyagok koncentrációjának meghatározása a levegőben.
–Vízszennyezés: a víz által közvetített egészségre ártalmas anyagok és fertőző ágensek kimutatása;
mezőgazdasági, ipari, kommunális eredetű vegyi anyagok, hulladékgyűjtőkből bemosódó szennyezők,
fertőtlenítési melléktermékek, fluorid-, nitrátvegyületek, arzén és egyéb anyagok koncentrációjának
meghatározása a vízben.
248
–Talajszennyezés: a levegőből kiülepedő, talajra kerülő, hulladékgyűjtőkből bemosódó szennyezők, nehézfémek

kimutatása, koncentrációik és terjedésük nyomon követése.
–Ionizáló sugárzás, elektromágneses mezők által keltett, illetve egyéb emberi beavatkozás hatására létrejött
radiogén expozíciók mérése, nyomon követése.
–Kémiai biztonság.
–Élelmiszerbiztonság.
–Speciális környezetek: lakó- és munkahelyi környezet jellemzése, az egészségkárosító expozíciók kimutatása

és követése.
–A környezeti expozíciók kivédésére, megelőzésére irányuló intézkedések kidolgozása és megvalósítása.
5. A modern környezet-egészségtan történetének

legjelentősebb állomásai
A modern környezet-egészségtan kialakulásának kezdete Rachel Carson „Néma tavasz” című könyvének 1962-
es megjelenésére datálható. A mű óriási hatást gyakorolt korának világszemléletére, az első környezetvédelmi
mozgalmak kialakulására azáltal, hogy tudományos alapossággal bemutatta az akkorra nagy mennyiségben
használt növényvédő szerek felhalmozódását a táplálékláncban és ennek káros hatását az élővilágra, beleértve az
embert. Abból a megfigyelésből kiindulva, hogy sarkvidéki madarak tojásaiban sikerült kimutatni az akkor
széles körben használt rovarirtó szer, a DDT jelenlétét, a szerző egy olyan tavasz képét vázolta fel, ahol a
környezetszennyezés következtében madarak – mivel kipusztultak – már nem énekelnek.
1968-ban Aurelio Peccei olasz gazdasági szakember kezdeményezésére megalakult a Római Klub huszonöt
ország nyolcvan tudósa részvételével az emberiséget fenyegető globális veszélyek előrejelzése céljából. A Klub
független, alapítványi támogatással működő, nemzetközi szakértők által alkotott szervezet.
Problémaelemzésének három pillére a globális nézőpont, a holisztikus szemlélet és a hosszú távú megoldások
keresése. Első jelentését 1972-ben adta ki A növekedés határai címmel, mely hatalmas feltűnést keltett azzal,
hogy előrevetítette az ipar és a népességszám növekedésének fenntarthatatlanságát és megoldásként a szén- és
fémalapú technológiának a környezettel egyensúlyi kölcsönhatásban élő „zöld” gazdaságra történő felcserélését
javasolta. A Római Klubban tevékenykedett több magyar tudós – Bognár József és Szentágothai János mellett
László Ervin és Gábor Dénes – is. 1983 szeptemberében Budapesten tartotta konferenciáját Élelem hatmilliárd
ember számára címmel.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) első Környezetvédelmi Világkonferenciájára 1972-ben

Stockholmban került sor 113 ország képviselőinek részvételével. A rendezvény ráirányitotta a figyelmet az
országhatárokon átnyúló, globális környezetvédelmi problémákra és kezelésük érdekében az együttműködés
szükségességére. A konferencia határozatai alapul szolgáltak a környezetvédelmi tevékenység fejlesztéséhez. 26
irányelvet fogadtak el, melyek közül kiemelendők azok, amelyek deklarálták a megfelelő minőségű
környezethez való jogot és azt a célt, hogy a Föld természeti erőforrásait megőrizzük a jelen és a jövő
nemzedékek számára. Ekkor alakult meg a környezetvédelmi programokat koordináló szervezet, az Egyesült
Nemzetek Környezetvédelmi Programja (United Nations Environment Programme). 1973–1976 között került
megvalósításra az Európai Közösség első Környezetvédelmi Akcióprogramja (Environment Action Programme),
melyet azóta öt további követett.
A sokasodó környezeti problémák hatására az ENSZ közgyűlése 1983-ban megalakította a Környezet és

Fejlődés Világbizottságot (World Commission on Environment and Development). A bizottság feladata hosszú
távú stratégia kidolgozása, a nemzetközi együttműködés hatékonyabbá tétele a környezet megóvása érdekében.
A Bizottság 1987-ben adta közre jelentését „Közös jövőnk” címmel (Brundtland jelentés), melyben
megfogalmazódik a fenntartható fejlődés gondolata. Mivel a jelenlegi gazdasági növekedés a Föld korlátozott
kapacitású ökológiai rendszerében nem fenntartható, a jövő csak bizonyos korlátozásokat bevezető fejlődési
stratégia mentén képzelhető el, ami biztosítja, hogy a döntéshozatalok alkalmával a gazdasági és környezeti
megfontolások egymással összhangba kerüljenek.
Az Egészségügyi Világszervezet által a környezetvédelem és egészségügy képviselői között kezdeményezett

párbeszéd jegyében 1989-ben 31 európai ország egészségügyi és környezetvédelmi minisztereinek részvételével
249
Frankfurtban rendezték meg az I. Környezet és Egészség Miniszteri Konferenciát, ahol elfogadták a Környezet
és Egészség Európai Kartát, amely egy hosszú távú európai stratégiai program alapelveit fektette le.
A Brundtland Bizottság tevékenységének köszönhetően 1992-ben az ENSZ összehívta a Környezet és Fejlődés

Világkonferenciát Rio de Janeiróban, ahol a fenntartható fejlődés globális kérdéseit vitatták meg. A megjelent
kormány- és államfők részére megrendezték a Föld Csúcsot (Earth Summit). A találkozón több fontos
dokumentumot fogadtak el. A Riói Nyilatkozat megfogalmazza a fenntartható fejlődésnek, az erőforrások
hasznosításának, a környezet védelmének, és az elengedhetetlen nemzetközi együttműködésének az alapelveit.
A „Feladatok a XXI. századra” (Agenda 21) ajánlásokat tartalmaz a fenntartható fejlődés megvalósításához.
Elfogadásra került emellett az atmoszféra védelméről szóló Éghajlatváltozási Keretegyezmény (Framework
Convention on Climate Change), valamint a Föld biodiverzitásának megőrzéséről és a trópusi esőerdők
pusztításának megállításáról rendelkező egyezmények. Megalakult a konferenciahatározatok és ajánlások
végrehajtását figyelemmel kísérő Fenntartható Fejlődés Bizottság (Committee on Sustainable Development). A
következő, 2002-ben Johannesburgban megrendezett Világkonferencia és Föld Csúcs sajnos nem járt az elsőhöz
mérhető sikerekkel.
1994-ben Helsinkiben került megrendezésre a II. Környezet és Egészség Miniszteri Konferencia, melyen
elfogadott Helsinki Nyilatkozat foglalkozik az aktuális környezet-egészségügyi kihívásokkal és síkra száll az
Egészséget Mindenkinek Európai Célkitűzéseiben és a Környezet és Egészség Európai Kartájában lefektetett
alapelvek mellett, hangsúlyozva a fenntartható fejlődés, az együttműködés és partnerség, a nemzeti és
nemzetközi szolidaritás és a szubszidiaritás fontosságát. Elfogadásra került az Európai Környezetegészségügyi
Intézkedési Terv (Environmental Health Action Plan for Europe), melynek koordinálására létrejött az Európai
Környezetvédelmi és Egészségügyi Bizottság (European Environment and Health Committee).
A riói Éghajlatváltozási Keretegyezmény áttekintése céljából az aláíró országok 1997-ben ültek össze a Kiotói
Klímakonferencián, ahol sikerült megállapodni az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérsékléséről az egyes
országokra vonatkozó konkrét csökkentési célokkal együtt. Magyarország az 1985–1987 közötti
bázisidőszakhoz képest az üvegházhatású gázok kibocsátásának 6%-os csökkenést vállalta a 2008-2012 közötti
időszakra. A globális légszennyezés jelentős részéért felelős Egyesült Államok sajnálatos módon nem ratifikálta
a kiotói jegyzőkönyvet.
Az 1999-ben Londonban megrendezett III. Környezet és Egészség Miniszteri Konferencia indítványozta

környezeti hatásvizsgálatok végzését, Nemzeti Környezet-egészségügyi Akcióprogramok végrehajtását és
javaslatot tett Egészséges Város Akciótervek kidolgozására. Az ezt követő IV. Környezet és Egészség
Miniszteri Konferencia Budapesten ült össze 2004-ben, mely mottójául a „Gyermekeink jövője” gondolatot
választotta. A gyermekek egészséges jövőjének biztosítására kidolgozta a Gyermek Környezet és Egészség
Cselekvési Tervet (Childrens’ Environment and Health Action Plan for Europe). Az V. Környezet és Egészség
Miniszteri Konferenciát 2010-ben Pármában rendezték meg „A gyermekek egészségének védelme egy változó
környezetben” címmel. Elfogadásra került a Pármai Nyilatkozat a környezet és egészség legfontosabbnak ítélt
kihívásainak – többek között az éghajlatváltozás, a gyermekek és más sérülékeny csoportok kockázatai, az
endokrin rendszert károsító és felhalmozódó vegyi anyagok és nanorészecskék problémáinak – a kezelésére.
6. Környezeti expozíciók
Életünk különböző színterein változatos jellegű és mértékű környezeti expozíciók érhetnek bennünket. A káros,
következésképp kóroki környezeti tényezők fizikai, kémiai, biológiai és mechanikai, valamint jórészt a társas
környezet által meghatározott pszichoszociális kategóriákba sorolhatók.
Életünk legnagyobb részét három, egymástól eltérő tulajdonságokkal jellemezhető környezetben töltjük:
lakóhelyen, munkahelyen és közösségi közforgalmú helyeken. E speciális mikrokörnyezetekben előforduló
legfőbb veszélyforrásokat foglalja össze az V-1. táblázat, jelezve azok relatív fontosságát. Bár ugyanaz az
expozíció előfordulhat többféle környezetben is, azok egymástól eltérő, jellegzetes „toxikus” profillal
rendelkeznek. A helyileg kialakuló expozíciós szinteket változatos körülmények befolyásolják. A lakáson belüli
expozíció nagyságát meghatározzák az ott lakók kóroki tényezővel kapcsolatos ismeretei, valamint azok
ártalmatlanítására vonatkozó hajlandóságuk. A munkahelyi kitettség mértéke függ a jogi szabályozás
szigorúságától, a munkavállalók és munkaadók közötti együttműködés szintjétől; befolyásolják azt továbbá
eltérő érdekeik, gazdasági tényezők és a jogkövetés ellenőrzésének eredményessége.
7.1. táblázat - V-1. táblázat Környezeti kóroki tényezők egyes mikrokörnyezetekben

betöltött relatív jelentősége
250
Veszélyforrás Környezet
lakótér közforgalmú hely munkahely
Fizikai
Ionizáló sugárzás + ++ +++
Nem ionizáló sugárzás ++ ++ +++
Zaj + ++ ++++
Vibráció 0 0 +++
Hőmérséklet + ++ +++
Kémiai
Nehézfémek +++ ++ ++++
Peszticidek ++ ++ ++++
Oldószerek ++ + ++++
Klórozott szénhidrogének + + ++++
Aromás vegyületek ++ +++ +++
Biológiai
Baktériumok +++ ++++ +++
Vírusok ++ ++++ +++
Gombák + +++ +
Allergének ++++ ++++ +++
Mechanikai (traumás)
Egyszeri ++++ ++++ ++++
Ismétlődő + 0 ++++
Pszichoszociális
Személyi +++ + +++
Család ++++ + +++
Munkatársak +++ + ++++
Az expozíció intenzitása a + jelek számával egyenes arányban növekszik; a 0 az expozíció hiányát jelzi.
251
Forrás: Brooks at al (eds): Environmental Medicine. Mosby, 1995
A kóroki tényezők közül a kémiai anyagok mutatják a legnagyobb változatosságot és a kémiai expozíciók
tehetők felelőssé az emberi eredetű környezeti ártalmak többségéért. A probléma összetettségét és súlyosságát
jól jelzi, hogy a több mint 10 millió regisztrált vegyi anyag közül mintegy 130 000 van kereskedelmi
forgalomban, melyeket az iparban, mezőgazdaságban, háztartásokban vagy az orvoslásban alkalmaznak,
közülük azonban csak mintegy 2-3% esetében rendelkezünk részletes humán toxikológiai adatokkal. Az
expozícióhoz társuló kockázat megítélését tovább nehezíti az a körülmény, hogy a gyakorlatban mindig többféle
ártalom együttes hatásának vagyunk kitéve. Összetett expozíciók esetén a kóroki tényezők interakcióba
léphetnek egymás hatását erősítő (szinergista) vagy gyengítő (antagonista) módon, ám a kölcsönhatások
végtelen kombinációjának többségére vonatkozóan csak korlátozott ismeretekkel rendelkezünk.
A fizikai tényezők közül jelentőségénél fogva kiemelhető az ionizáló és nem ionizáló sugárzás, a zaj, a vibráció
és a hőmérséklet, a biológiai tényezők kategóriájába pedig biológiailag aktív fertőző ágensek és allergiás
betegségeket kiváltó faktorok tartoznak. A mechanikai tényezők traumás sérüléseket okoznak, a pszichoszociális
faktoroknak pedig a társas érintkezés legfontosabb színterein, a munkahelyeken és a lakókörnyezetben van
kiemelkedő jelentőségük.
7. A környezeti eredetű egészségkárosító anyagok

transzmissziója
A környezeti szennyezők általában nem közvetlenül hatnak ránk, hanem a forrásukból a környezet három
alapvető elemébe, a levegőbe, a vízbe vagy a talajba kerülnek, majd onnan közvetlenül vagy esetenként
változatos utat bejárva érik el az emberi szervezetet. Az egészségkárosító anyagok környezeti megoszlását, a
kibocsátó és befogadó között megtett útját transzmissziónak nevezzük. A környezetszennyezők koncentrációja
és toxicitása is lényegesen módosulhat a transzmisszió során lejátszódó fizikai (hígulás, párolgás, oldódás,
ülepedés), kémiai (oxidáció, redukció, hidrolízis, fotokémiai reakciók) és biokémiai (mikroorganizmusok általi
transzformáció) folyamatok hatására. Egy vegyi anyag környezeti megoszlását és fennmaradásának időtartamát
elsősorban kémiai sajátosságai határozzák meg. A stabil molekulaszerkezettel rendelkező anyagok csak nagyon
lassan bomlanak le, így a környezet egyes elemeiben felhalmozódnak. Ezek a perzisztens szennyezőknek
nevezett anyagok kiemelt környezet-egészségügyi jelentőséggel rendelkeznek, mivel hosszú távú, tartós
expozíciót okozva, az emberi szervezetben is felhalmozódva, ill. tartósan fennmaradva veszélyeztetik az emberi
egészséget. Az V-1. ábra a kémiai anyagok lehetséges útjait mutatja be a környezetben.
252
V-1. ábra Feltételezett hulladéklerakó helyről származó szennyező anyagok lehetséges útjai a környezetben
A testidegen anyagok a környezet elemeiből közvetlenül vagy növényi és állati szervezetekbe jutva és ott
felhalmozódva közvetett expozíció során a légutakon, tápcsatornán vagy a bőrön keresztül jutnak be az emberi
szervezetbe. A test különböző folyadéktereiben kialakuló koncentrációjuk függ felszívódásuk, megoszlásuk,
átalakulásuk és kiürülésük mértékétől. Az egészségkárosító hatások kialakulását és súlyosságát a toxikokinetikai
folyamatok mindegyik lépése befolyásolja, mely jelentős egyéni változatosságot mutat, ezért nagyon fontos a
környezeti problémák kezelésénél tekintettel lenni a fokozott érzékenységű populációkra.
8. Foglalkozási és környezeti toxikológia

Nagyjából a XIX. század második felétől figyelhető meg, hogy a Föld lakosságának exponenciális növekedése
és egyidejűleg emelkedő életszínvonala egyre fokozódó igényt támaszt a mezőgazdaság és az ipar termékei
iránt. A fejlődés szinte minden területen magával hozta a kémiai ismeretek gyakorlati alkalmazását, a kifejlődő
vegyipar termékeinek felhasználását. Az ilymódon – a fejlettebb országokban – kulcsszerepbe kerülő vegyipar
lehetővé tette
–a mezőgazdaság termelékenységének fokozását,
–az egyre fogyatkozó természetes nyersanyagok pótlását,
–más iparágak számára újszerű technológiák bevezetését, esetenként az élet- és munkakörülmények javítását.
Ma már a 10 milliót is meghaladja a regisztrált vegyületek száma, és ebből mintegy 100 ezer kereskedelmi
forgalomban is van. A különböző márkaneveken forgalomban levő mezőgazdasági, ipari, egészségügyi stb.
felhasználású készítmények száma 5-6 millió között van, azonban ezek több mint 90%-áról nem állnak
rendelkezésre humán toxikológiai adatok. Töretlen ütemben, évente több százzal nő az új vegyületek listája, a
kiszerelések számának változása pedig alig követhető.
Mindezzel a biztonsági, egészségvédelmi célú vizsgálatok egyelőre nem képesek lépést tartani, pedig
kézenfekvő, hogy a vegyi készítményeknek az élet szinte minden területére kiterjedő alkalmazása – azaz a
kemizáció – elkerülhetetlenül azzal jár, hogy mikro- és makrokörnyezetünkben folyamatosan igen nagyszámú
kémiai ágenssel kerülünk kapcsolatba. Mégis törekedni kell arra, hogy minél kisebb legyen a vegyi anyagok
253
által kiváltott káros környezeti és humán hatás. Hatékony prevenciós intézkedésekkel azt kell elérni, hogy
foglalkozásuk és/vagy életkörülményeik következtében a lakosság tagjai körében ne alakuljon ki
egészségkárosodás, vagy ha a károsodás teljesen nem kiküszöbölhető, azt a lehető legalacsonyabb szintre
szorítsuk.
A kemizáció fokozódása következtében a korábban egységes tudományként létező toxikológián (a mérgek, azaz
kémiai jellegüknél fogva az egészséget károsító anyagok tudományán) belül több új terület alakult ki. A
foglalkozási toxikológia a kémiai anyagok előállítása, szállítása, felhasználása során munkaköri expozíció
következtében fellépő károsító tényezőkkel, ill. azok hatásainak megelőzésével foglalkozik; míg a
környezettoxikológia a környezet kontaminálódása következtében felmerülő problémákat vizsgálja, középpontba
állítva az embert ért hatásokat. A két szakterület egymással szoros kapcsolatban van, hiszen egyrészt a
környezetünket kontamináló anyagok többsége előállításuk vagy keletkezésük folyamatában foglalkozási
expozíciót is okozhat, másrészt nyilvánvaló, hogy egy adott vegyület humán egészségkárosító hatása
lényegében ugyanaz lesz, akár munkahelyi, akár lakókörnyezeti expozícióról van szó. Fontos azonban tudni,
hogy míg foglalkozási expozíciónak döntően egészséges felnőttek vannak kitéve, és az adott tevékenységre
vonatkozó higiénés előírások számukra teljes vagy legalábbis potenciális védelmet jelentenek, a környezeti
expozíciónak kitett lakosság körében mindig vannak fokozottan érzékeny csoportok (terhes nők, újszülöttek,
kisgyermekek, időskorúak, különböző krónikus betegségben szenvedők stb.), akik veszélyeztetettsége
kifejezettebb.
A kemizáció minden területre kiterjedő voltából következik továbbá, hogy az egyén nem egy-egy – foglalkozási
és/vagy környezeti eredetű – kémiai anyag izolált hatásának van kitéve, hanem számos vegyület egyszerre
érvényesülő, folyamatos, komplex hatásainak. Ez adott helyzetben a ténylegesen érvényesülő expozíció
becslését, s az annak megelőzéséhez szükséges teendők meghatározását igen megnehezíti.
9. Általános toxikológia
Méreg minden olyan anyag, amely az élő szervezetbe jutva fizikai, fizikokémiai, kémiai hatásánál fogva annak
átmeneti vagy tartós károsodását, esetleg halálát okozza. A biológiai eredetű (pl. baktérium, gomba vagy
mérgeskígyó által termelt) méreganyagot toxinnak nevezzük.
Xenobiotikum minden olyan vegyi anyag, amely az ember (vagy más élő szervezet) anyagcseréjéhez nem
szükséges, és annak normális működésében nem vesz részt. Ezen anyagok túlnyomó többsége – az ún. inert
anyagok kivételével, amelyek a szervezetbe jutva abban semmilyen hatást nem váltanak ki (pl. nemesgázok) –
károsító hatású.
9.1. A mérgező anyagok dózisai

A toxikus anyagok okozta elváltozások – többek között – a szervezetbe kerülő dózistól függenek. Az egyes
anyagok toxicitása (azaz a mérgezés kialakulásához vezető dózis nagysága) egymástól jelentősen, több
nagyságrenddel is eltérhet.
Toxikológiai szempontból – az anyagmennyiség és a létrejött hatás függvényében – az alábbi ún. kitüntetett

dózisokat ismerjük:
–dosis effectiva minima (minimális effektív dózis, DEM), az a legkisebb mennyiség, amely már kiváltja az adott
anyagra jellemző hatást,
–dosis toxica minima (minimális toxikus dózis, DT), az a legkisebb mennyiség, amely már mérgező hatást fejt
ki,
–dosis tolerata maxima (maximális tolerálható dózis, DTM) az a mennyiség, amelyet a szervezet
károskövetkezmények nélkül még elvisel;
–dosis letalis minima (minimális letális dózis, DL), a legkisebb halálos adag;
–dosis letalis certa (DLC), biztosan halálos adag.
A fentieken túl, az akut méreghatás jellemzésére leginkább alkalmazott adat az ún. félhalálos dózis, az LD 50-
érték. Ez azt az anyagmennyiséget (mg/kg) jelenti, amely az adott fajú (törzsű) és nemű kísérleti állatok
nagyobb létszámú csoportjában, egyszeri beadást követően, 14 napon belül 50%-os elhullást okoz. A definíció
254
értelmében az LD50 közlésekor mindig meg kell adni a kísérleti állat faját, törzsét, valamint a bejuttatás módját
(orális, dermális stb).
Inhalációs expozíció esetén a toxicitás jelzésére az LC50-et használják, mely a vizsgált anyagnak a levegőben
lévő azon koncentrációja (mg/m3), amely adott időn (tipikusan 4 órán) át inhalációs expozíciónak kitett kísérleti
állatok 50%-át 14 napon belül 95%-os valószínűséggel elpusztítja (vízi szervezetekkel történő
környezettoxikológiai vizsgálatban az LC50 alapja a vízben mért koncentráció)..
Mivel humán toxicitási adat a veszélyes anyagok esetén rendszerint nem áll rendelkezésre, a veszélyességi
kategóriákba való besorolás a kísérleti állaton mért LD50-érték – gázok, gőzök, aeroszolok, porok esetében pedig
az LC50-érték – alapján történik.. A kategóriákat az 1272/2008. sz. európai közösségi rendelet határozza meg,
ezeket anyagokra 2010. december 1-jétől, keverékekre (azaz készítményekre, kiszerelésekre) 2015. június 1-
jétől kell, illetve kellett alkalmazni (V-2. táblázat).
7.2. táblázat - V-2. táblázat Az anyagok méregkategóriákba történő besorolása akut

orális LD50, illetve LC50 értékük alapján (az 1272/2008. európai közösségi rendelet
alapján).
Expozíciós út Méregkategóriák
1. 2. 3. 4. 5.
Orális (mg/ttkg) 5 50 300 2000 5000*
Dermális 50 200 1000 2000

(mg/ttkg)
100 500 2500 5000
Gázok (ppm/V)
0,5 2,0 10 20
Gőzök (mg/l)
0,05 0,5 1,0 5
Porok és ködök
(mg/l)
A feltüntetett számértékek az adott kategória felső határát jelentik. A meghatározást elsősorban patkányon
(dermális
expozíciónál patkányon vagy nyúlon) végzik.
* Csekély toxicitású anyagok. A limit megállapítása a sérülékeny csoportok védelmét szolgálja.
9.2. A mérgezések előfordulási formái

A mérgezésnek, az expozíciótól a tünetek megjelenéséig eltelt idő és a klinikai manifesztáció szerint, különböző
megnyilvánulási formái vannak.
Akut intoxikáció lép fel, amikor egyszeri alkalommal nagy mennyiségű anyag jut be a szervezetbe, s az rövid
időn – legfeljebb 2 napon – belül súlyos tüneteket vált ki.
Szubakut mérgezés esetén a bekerült dózis kisebb, a folyamat kifejlődése hosszabb időt – legfeljebb 6 hét – vesz
igénybe, s a lefolyás is általában enyhébb, kevésbé kifejezett tünetekkel jár. Ha a dózis még kisebb, az expozíció
esetleg néhányszor ismétlődik, a mérsékeltebb tünetek lassan, de három hónapon belül fejlődnek ki, a mérgezés
szubkrónikus.
Krónikus mérgezés többnyire ismétlődő, kisebb dózisok hatására alakul ki, a folyamat hónapok alatt zajlik le, a
tünetek kezdetben enyhék, de a későbbiekben intenzívebbé válhatnak.
A xenobiotikumok többsége esetében az akut és krónikus hatások támadási pontja, célszerve azonos, így
mindkét formában azonos vagy hasonló tünetek észlelhetők. Ritkábban a heveny és krónikus expozíció
célszerve más, és ennek következtében jelentősen eltérhetnek egymástól az észlelt tünetek is (pl. akut benzol-
255
intoxikáció célszerve a központi idegrendszer, míg a krónikus mérgezés a csontvelőt károsítja anaemiát,
leukaemiát okozva). Igen kis mennyiségek gyakran nem is okoznak manifeszt (jellegzetes tünetekkel járó)
mérgezést; a mégis kialakuló egészségkárosodást ekkor larvált mérgezésnek nevezzük. Ennek két fő csoportja
van:
–A bejutó anyag enyhe, klinikai tünetekben nem manifesztálódó elváltozást hoz létre a máj, a központi
idegrendszer, az immunrendszer működésében, melyek a szokásos, rutinszerűen alkalmazott laboratóriumi
módszerekkel többnyire nem detektálhatók, s a kóros folyamat klinikailag csak hosszabb idő, akár évek
elmúlásával jelentkezik (korai larvált mérgezés).
–Az alacsony szintű expozíciót vagy expozíciókat toxikus tünetek nélküli, évekre, esetleg évtizedekre kiterjedő
szakasz követi, s a patológiás elváltozás csak ennek eltelte után manifesztálódik. Ezek a késői larvált hatások a
mutagén, teratogén és a karcinogén effektusok.
Lehetséges az is, hogy az exponált egyénben nem alakul ki semmilyen kóros elváltozás, de az utódaiban igen;
vagy ha a mérgezés terhes anyát ért, a toxikus hatás a magzat károsodását váltja ki.
A mutagenezis lényege, hogy a toxikus anyag hatására olyan változás jön létre – gén-, kromoszóma- vagy
genommutáció formájában – amely szomatikus sejtek érintettsége esetében az exponált egyénben pl. daganat
kialakulásához vezethet; az ivarsejteket érintve pedig terméketlenséget, abortuszt, a magzat halálát vagy
fejlődési rendellenességét okozza.
A kémiai anyagok között számos mutagén (azaz genotoxikus) hatású ismert, ilyenek például az alkiláló
vegyületek (nitrogén-mustár, epoxidok stb.), N-nitrozo-vegyületek (nitrozaminok és -amidok stb.),
szabadgyökképző vegyületek (pl. peroxidok, hidroxi-urea, hidroxi-karbamát stb.), bázisanalógok (2-amino-
purin, 5-bróm-uracil stb.), nehézfémek (Cd, Cr, Ni) stb. Fontos, hogy két vagy több enyhe mutagén egymás
hatását felerősítheti, illetve egy önmagában nem mutagén vegyület is erősítheti mutagén anyagok hatását.
A mutagén anyagok elsősorban foglalkozástoxikológiai szempontból jelentenek problémát.
A teratogén hatás azt jelenti, hogy terhesség alatt bekövetkező expozíció hatására a magzat károsodása jön létre,
amely annak pusztulását vagy benne fejlődési rendellenesség kialakulását okozza. A károsodás jellege attól
függ, hogy az anyát érő behatás a magzati fejlődés melyik fázisában történt. A fogamzás utáni első hat hétben
elhalás, abortusz következik be, később, a terhesség első három hónapjában, az organogenezis időszakában
fejlődési rendellenességek jönnek létre. A teratogén anyag hatására az a szerv sérül, amelynek fejlődése az
expozíció idején éppen folyamatban van, de az expozíció specifikusan károsíthat egy szervtelepet is (pl. a
Thalidomid a végtagok kifejlődését gátolta). A toxikus hatás következménye lehet fejlődési retardáció is. Ilyen
hatású anyagok a szerves higanyvegyületek, az etilén-oxid, a toluol, a PCB-k, egyes gyógyszerek (pl.
antiepileptikumok, citosztatikumok) stb.
A teratogén anyagokkal történő expozíció lehet foglalkozási és életmódból adódó, lakossági (pl. alkohol,
gyógyszer) expozíció is. A foglalkozási rizikó megelőzése érdekében előírások szabályozzák, hogy mely
munkahelyeken, illetve munkakörökben tilos terheseket foglalkoztatni. Veszélyeztető körülmények közt
dolgozó nők figyelmét fel kell hívni arra, hogy menstruációjuk elmaradása esetén azonnal kérjék áthelyezésüket.
A karcinogén hatás lényege, hogy a rákkeltő anyagok már alacsony dózisban is maradandó változásokat
hozhatnak létre a sejtek DNS-ében, illetve a repair rendszer gátlása útján megnövekszik a DNS ki nem javított,
hibás szekvenciáinak száma. A változások első fázisa az iniciáció, melynek során transzformált sejtek jönnek
létre, amelyek a szervezet védekező reakciói következtében eliminálódhatnak. Ha ez nem következik be,
további promoter hatásra a transzformált sejt vagy utódsejtjei aktív daganatsejtté alakulnak át, s megkezdődik a
tumor progresziója.
A kémiai anyagok nyilvántartása humán daganatkeltő hatásuk alapján a WHO Rákkutató Ügynöksége
(International Agency of Research of Cancer - IARC) által történik. Az emberben bizonyítottan rákkeltő
anyagokat az 1., a valószínűleg karcinogéneket a 2A csoportba osztják (V-3. táblázat). Hangsúlyozandó, hogy a
daganatkeltő vegyületeknek – sem foglalkozási, sem lakossági expozíció esetén – nincs küszöbértéke. Mégis,
praktikus megfontolások alapján, megengedhető maximális expozíciónak fogadják el azt a mértéket, melynek
rákkeletkezési kockázata legfeljebb 1/100 000 (tehát 1 millió exponáltban 10 eset, azaz 10 „mikrorisk”).
A táblázatban szereplő anyagok számos foglalkozási körben (1. foglalkozási daganatos megbetegedések)
előfordulnak; a lakosság érintettsége elsősorban az életmódhoz kapcsolódó (pl. dohányzás) karcinogén hatások
következtében jön létre.
256
7.3. táblázat - V-3. táblázat Bizonyított emberi rákkeltő anyagok – 1. csoport
Aflatoxinok l-(2-klóretil)-3(4-metil-cilohexil)-1-nitrozokarbamid
Agyagpalaolajok Chlorambucil
4-amino-bifenil Kombinált orális kontraceptívumok
Arzén és vegyületei Kormok
Azathioprin Króm határértékü vegyületei
Azbeszt Kőszénkátrányok
Ásványolajok Kőszénkátrányszurok
Benzidin Melfalan
Benzol 8-metoxipsoralen + UV-sugárzás
N,N-bisz(2-kloretil)-2-naftil-amin MOPP, alkilálókkal kombinált kemoterapeutikumok
Bisz-klórmetil-éter; klórmetil-metil-éter Mustárgáz
1,4-butándiol-diemtán-szulfonár Myleran
Cyclophosphamid 2-naftil-amin
Csillám, azbesztszerű szálakkal Nikkel és vegyületei
Dietil-stilbösztrol Szekvenciális orális kontraceptívumok
Dohányfüst Szteroid ösztrogének (ösztrogénpótló terápia)
Dohánytermékek, füst nélküli Talkum, azbesztszerü szálakkal
Erionit Treoszulfán
Fenacetintartalmú analgetikumok Vinil-klorid
Valószínű emberi rákkeltő anyagok – 2A csoport
Adriamicin Formaldehid
Akrilnitril Kadmium és vegyületei
Androgén szteroidok l-(2-klóretil)-3-ciklohexil-1-nitrozokarbamind
Benz(a)antracén Kreozotok
Benz(a)pirén Kvarc, kristályos
Benzidin-színezékek 4,4-metilén-bisz-(2-klór-anilin)
257
Berillium és vegyületei N-metil-N-nitro-N-nitrozo-guanidin
Bisz-klóretil-nitrozokarbamind N-metil-N-nitrozo-karbamid
Cisplatin 5-metoxi-pszoralén
Dibenz(a,h)antracén Nitrogénmustár
Dibróm-etán (etilén-dibromid) N-nitrozo-dietil-amin
Dietil-szulfát N-nitrozo-dimetil-amin
Dimetil-karbamoil-klorid Poliklórozott bifenilek
Dimetil-szulfát Prokarbazin-hidroklorid
Epiklórhidrin Propilén-oxid
Etilén-dibromid Sztirol-oxid
Etilén-dioxid Triszf 1-aziridinil)foszfin-szulfid
Etil-N-nitrozo-karbamind Trisz (2,3-dibróm-propil)foszfát
Fenacetin Vinil-bromid
9.3. A xenobiotikumok okozta mérgezési folyamat és az azt

befolyásoló tényezők
9.3.1. Felszívódás
A kémiai anyagok a szervezetbe az ún. határfelületeken, elsősorban a bőrön, a gyomor-bél traktus és a
légzőrendszer nyálkahártyáján keresztül jutnak be, kisebb mennyiségben felszívódhatnak a szem és az
urogenitalis traktus felszínéről is.
A zsírban oldódó kemikáliák gyorsan átjutnak valamennyi határfelületen, a hidrofilek csak a nyálkahártyákon és
ott is csak kisebb mértékben – esetenként speciális transzporttal – képesek átjutni. Felszívódásukat befolyásolja
az is, hogy a határfelületen létrehoznak-e valamilyen reakciót, mely gátolhatja bejutásukat.
Az ép bőrön, melynek felülete 1,5-2 m2, a zsíroldékony anyagok átjutnak, sérült, esetleg betegség miatt
megváltozott struktúrájú bőrfelület esetében az abszorpció mértéke megnövekedhet. A felszívódás során először
az epidermisen jut át az anyag, melynek vastagsága az egyes testrészeken eltérő, ami befolyásolja a felszívódást
is, majd a dermisen keresztül – a vérellátás mértékétől függően – a vérbe kerül.
Minden olyan hatás, mely a bőr normál szerkezetét vagy annak védelmét károsítja, megnöveli a felszívódás
mértékét és sebességét. A bőrön át felszívódó anyagok a szerves oldószerek, az anilin, a szerves ólom- és
higanyvegyületek, a klórozott szénhidrogének, szerves foszforsavészterek, karbamátok stb. Kifejezetten lipofil
vegyületek esetében, ha azok nagy bőrfelülettel érintkeznek, súlyos tünetekkel járó intoxikáció is kialakulhat.
Egyéb nyálkahártya-felületről (conjunctiva, vagina, urethra) olyan mértékű felszívódás, melynek szisztémás
hatása lenne, általában nem történik.
A bronchopulmonalis traktusból történő bejutás szempontjából elhanyagolható a légutak felszíne a tüdőéhez

képest. A felső légutak nyálkahártyájáról – kis mennyiségben – csak a kifejezetten lipofil anyagok szívódnak
fel, esetenként nagyobb méretű porszemcsékből kioldódó vegyületek hozhatnak létre lokális folyamatokat. A
tüdőn keresztüli, többnyire igen gyors felszívódásban nemcsak az alveolusok nagy felülete (50–100 m2) játszik
258
szerepet, hanem az is, hogy az alveolushámon és az endothelen, illetve azok bazálmembránjain keresztüljutva az
anyag közvetlenül a vérpályába kerül. Fizikai munka következtében fokozódó légzésintenzitás és perctérfogat
miatt – még viszonylag alacsony levegőkoncentráció esetében is – a szervezetbe bekerülő xenobiotikum
mennyisége jelentős lehet.
A tüdőn keresztül a lipofil gázok/gőzök koncentrációgradiensük szerint nagyon gyorsan felszívódnak; a hidrofil
karakterű vegyületek abszorpciója lényegesen lassabb. Speciális a tüdőbe kerülő, irritatív hatású, lokálisan
reaktív szekréciót kiváltó anyagok (klór, foszgén, ammónia stb.) hatása, melyek az oedema miatt beálló
gázcserezavar, oxigénhiány miatt károsíthatják a szervezetet.
A gastrointestinalis traktus egyes szakaszain a felszívódási folyamatok alapvetően eltérnek egymástól. A

szájüregből és a gyomorból, valamint a vastagbélből kevésbé történik felszívódás, az abszorpció elsődleges
helye a nagy felületű és jelentős vérellátású vékonybél. A lipofil anyagok passzív diffúzióval jutnak át a
nyálkahártyán, melynek sebessége a lumenben és a sejtekben levő koncentráció különbségétől függ. A vízben
oldódó, kisebb molekulatömegű anyagok a hámsejtek membránjának hidrofil pórusain jutnak át, a nagyobb
molekulatömegűek pedig transzportmechanizmussal kerülnek felvételre. Ez utóbbi lehet koncentrációfüggő és
attól független is; az utóbbi energiaigényes folyamat. Igen nagy, hidrofil molekulák pinocytosissal is átjuthatnak
a hámsejten.
9.3.2. Transzport, eloszlás

A szervezetbe jutott anyagok a vérpályába kerülnek, ahol fizikokémiai sajátosságaik szerint szabadon, vagy
kötött állapotban vannak. Egyes anyagok a plazmafehérjékhez (pl. metallotionein: kadmium) vagy
hemoglobinhoz (pl. CO) kötődve keringenek a vérben.
A xenobiotikumok megoszlását a szervezetben, illetve annak egyes víztereiben – plazma, extracelluláris és

intracelluláris tér – több tényező is befolyásolja: az anyag fizikokémiai sajátosságai; speciális affinitása a
sejt(ek)hez, szövet(ek)hez és/vagy szerv(ek)hez; lebomlásának helye és mértéke stb. Célszerv az a szerv,
amelyben a xenobiotikum hatását elsődlegesen kifejti. Ez nem feltétlenül azonos azzal a szervvel, amelyikben
az anyag kumulálódik, lehetséges, hogy a célszervben az anyag mennyisége a raktározószerve(ek) tartalmánál
lényegesen kisebb.
A lipofil, s ezért a zsírtartalmú szövetek felé nagyobb affinitást mutató vegyületek koncentrációgradiensük
szerint kilépnek a vérpályából, a megoszlás során fokozatosan egyensúlyi helyzet alakul ki a vér és a szövetek
között. Azon túl, hogy ezek a vegyületek felhalmozódnak a zsírszövetben, oldékonyságuk miatt át tudnak lépni
a vér-agy gáton és a placentális barrieren, s ezért megtalálhatók az agyban és a magzat szöveteiben is. Az
anyagok egy része a belső szervekben – májban, vesében, lépben stb. – felhalmozódik, ahol (elsősorban a
májban) végbemehet metabolizmusuk is. A nehézfémek közül az ólmot pl. a csontszövet, a kadmiumot a vese-
és májparenchyma raktározza.
A raktározás nem statikus állapot, a raktározó szövetekből az anyag kiléphet, sőt ezek között mozoghat is. Így
pl. a felszívódott ólom kezdeti – a vörösvértestekben, májban, vesében történő – deponálódását követően
mintegy 85–90%-ban a csontokban raktározódik, ahonnan fokozatosan kiürül. A deponálódó anyagok
esetenként már a raktárakban (pl. ólom a csontban) lokális toxikus hatást fejtenek ki, a raktárakból történő
hirtelen mobilizálódáskor pedig a nagy mennyiségben felszabaduló anyag akut toxikus tüneteket okozhat (pl.
Ca-EDTA adásakor a csontokból nagy mennyiségű ólom kerül a keringésbe).
9.3.3. Biotranszformáció
A felszívódást, eloszlást követően, azzal lényegében egyidejűleg megkezdődik a xenobiotikumok
metabolizmusa is. Ez a folyamat nemcsak a toxikus anyag átalakítását jelenti kevésbé toxikus vagy nem toxikus
termékké, hanem az apoláros molekulák hidrofil metabolittá alakítását is, melyek ürülnek a vizelettel.
A xenobiotikumok metabolizációja elsősorban a vérben és a májban történik, de biotranszformációjuk – ha

lényegesen kisebb hatásfokkal is – gyakorlatilag az összes szövetben (különösen a vesében, a tüdőben, a bélben)
lejátszódhat.
Az apoláros anyagok metabolizmusa – leegyszerűsítve – két lépésben megy végbe: először a mikroszomális
enzimrendszer oxidációval, redukcióval, hidroxilációval stb. módosítja a molekulát, mely a második fázisban
egy, a szervezet által termelt molekulához (pl. glükuronsav) kapcsolódik, és a metabolit az így kialakult
konjugátum részeként ürül a vizelettel (V-2. ábra).
259
V-2. ábra A kémiai anyagok metabolizmusa, I. és II. fázisának sémája
A mikroszomális enzimrendszer indukálható, melynek következtében gyorsabbá válik a toxikus anyag

lebontása. Ez a többnyire előnyös folyamat egyes esetekben azonban negatív következménnyel is járhat, mivel
vannak olyan xenobiotikumok, amelyek metabolitja toxikusabb az eredeti molekulánál. Ez az ún. toxikus
detoxikáció folyamata (pl. a szerves foszforsav-tioészterek első, deszulfurált oxometabolitja lényegesen
toxikusabb, mint az eredeti peszticidmolekula; a – szeszesital gyanánt megivott – metanol metabolizmusában
pedig mérgező formaldehid és hangyasav keletkezik).
9.3.4. Kiürülés
A mérgek kiválasztási helye toxikológiai szempontból azért lényeges, mert a kiválasztódó anyag, illetve
metabolitjai ott koncentrálódnak, és lokális kóros folyamatot hozhatnak létre.
A xenobiotikumok és metabolitjaik elsődleges eliminációs helye a vese. A fehérjéhez nem kötött vegyületek
glomerularis filtrációval és/vagy tubularis szekrécióval a vizelettel választódnak ki.
A tüdőn keresztül gázok és egyes folyékony anyagok (pl. alkohol, szerves oldószerek) illékonyságuk
függvényében, koncentráció-gradiensüknek megfelelően távozhatnak.
A máj az epébe különböző anyagokat, pl. fémeket választ ki, amelyek a széklettel távoznak (de a vastagbélből
részben reabszorbeálódhatnak).
Az anyatejbe elsősorban lipofil anyagok (alkohol, nikotin, PCB, dioxin stb.) választódnak ki, melyekkel a
szoptatás során a csecsemő exponálódik.
Számottevő lehet a verejtékkel kiürülő xenobiotikumok (pl. fémek) mennyisége is.
9.3.5. A toxikus hatások

A xenobiotikumok lokális vagy általános hatást fejthetnek ki; az utóbbi az anyag és receptora közötti kötődést
követően jelenik meg. A receptorok elhelyezkedhetnek a sejtmembránon vagy intracellulárisan.
Az anyagok az enzimekre is kifejthetik hatásukat (ilyenkor az enzimek toxikológiai receptorként

funkcionálnak); ennek egyik formája, amikor a fiziológiás szubsztráthoz hasonló szerkezetű xenobiotikum
kompetitív gátlással kiszorítja azt a kötőhelyről (pl. szerves foszforsavészterek hatása a kolinészteráz enzimen);
más esetben megváltoztatja annak struktúráját, s ezáltal okoz enzimaktivitás-csökkenést, illetve -gátlást (pl. a
nehézfémek egyes enzimek SH-csoportjaihoz kötődve fejtik ki hatásukat).
A mérgező anyagokat toxikus hatásuk alapján három fő csoportba lehet osztani:
260
–A kumulatív hatású anyagok lipofilek, raktározódnak a zsírszövetekben, a zsírtartalmú parenchymás

szervekben és az idegrendszerben; mennyiségük a szervezetben minden egyes expozíció során növekszik.
Toxikus hatást csak akkor fejtenek ki, ha mennyiségük a receptor környezetében eléri a kritikus értéket.
–Koncentrációs hatásúak a vízoldékony anyagok, melyek nem halmozódnak fel a szervezetben, hanem
folyamatosan ürülnek. Ezek a xenobiotikumok rendelkeznek egy rájuk jellemző küszöbszinttel; ez alatt toxikus
hatásuk nem észlelhető.
–A szummációs hatású anyagok többnyire irreverzíbilis, késői manifesztációjú károsodást okoznak. A hatás
manifesztációja sokszor jóval az azt kiváltó anyag szervezetből való kiürülését követően jelentkezik korábbi
károsító hatások összegződéseként. Az ilyen anyaggal történő expozíció esetén (pl. karcinogén vegyületek)
nincs küszöbdózis.
Ha több kémiai anyag jut egy időben a szervezetbe, azok megváltoztathatják egymás hatását. A kölcsönhatások
következménye a felszívódás, a megoszlás, a metabolizmus és az elimináció szintjén egyaránt jelentkezhet. Az
együttes effektusok eredőjeként megnyilvánuló szervezeti hatás additív, ha az anyagok kombinált hatása
egyenlő külön-külön észlelt hatásuk összegével; potenciáló, ha az együttes hatás nagyobb, mint az egyes
vegyületek effektusának összege, illetve antagonista, amikor az anyagok mérsékelik egymás hatását.
Egyes xenobiotikumoknak ún. szelektív toxikus hatása is van, azaz képesek bizonyos fajokban olyan toxikus
elváltozásokat kiváltani, melyek más fajokban nem jelentkeznek. Humán toxikológiai szempontból ez akkor
jelent problémát, amikor az állatkísérletekben kötelezően vizsgálatra kerülő vegyület az alkalmazott fajokban
nem hozza létre azt az elváltozást, amely az emberben megnyilvánul (pl. a thalidomid humán teratogén hatását
az előzetes patkánykísérletek nem jelezték). Ez a fajspecificitás ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy olyan
anyagokat lehessen kifejleszteni, amelyek csak a célfajt károsítják, másokat nem (pl. piretroid típusú rovarirtók,
melyek melegvérűekben gyakorlatilag nem toxikusak).
A xenobiotikumok hatásait a már említettek mellett egyéb tényezők is befolyásolják:
–életkor (gyermek- vagy időskorban többnyire jobban érvényesül az anyagok károsító hatása),
–nem (pl. a nők bizonyos xenobiotikumokra, így etil-alkoholra, szerves foszforsavészterekre érzékenyebbek),
–mennyiségileg és/vagy minőségileg nem megfelelő táplálkozás (pl. romlik a máj detoxikáló képessége),
–számos akut vagy krónikus betegség (pl. a metabolizmust befolyásoló krónikus májbetegség),
–genetikai tényezők (pl. enzimdefektusok).
Egy toxikus anyag hatását jelentős mértékben befolyásolja, hogy a vegyület milyen készítmény formájában
okoz expozíciót. Oldószerek, adalékanyagok stb. – megváltoztatva például a hatóanyag felszívódását –
nagymértékben megnövelhetik annak károsító hatását. Meg kell jegyezni, hogy ezek az adalékvegyületek
maguk is toxikusak lehetnek, a hatóanyaggal együtt súlyosabb folyamatot válthatnak ki.
9.4. A toxikus hatások korai felismerése

A tünetekben is megnyilvánuló toxikus hatások vizsgálatán túl – a megelőzés szempontjából – legalább olyan
lényeges azon korai elváltozásoknak az észlelése, amelyek még akkor következnek be, amikor a szervezet
érintettsége viszonylag enyhe, reverzibilis; ezáltal a súlyosabb károsodások megelőzhetők. Ezt a célt szolgálják
az ún. biomarker-vizsgálatok.
A biomarker szó a biológiai marker (jelző, indikátor) kifejezésből ered, és az adott hatásra bekövetkező
szervezeten belüli történéseket tükröző, mérhető, illetve kimutatható elváltozást jelöl.
–Expozíciós biomarker a szervezetbe bejutó anyag vagy annak metabolitja, illetve azok endogén anyaggal
történt kölcsönhatásának terméke, vagy az expozíciótól függő jelenség;
–A hatásbiomarker a szervezetnek, ill. egy szervrendszernek a xenobiotikum hatására bekövetkező funkcionális

megváltozását jelzi, a károsító effektus preklinikai előjele;
–Az érzékenységi biomarkerek az exponált egyén öröklött vagy szerzett tulajdonságaitól függő individuális
érzékenységének mértékét jelzik adott xenobiotikumokra, ill. azok egy csoportjára.
261
A humán toxikológiában az egyént érő hatás detektálása szempontjából megfelelő expozíciós biomarker az,
oamelynek kimutatásához a mintavétel és a minta elemzése egyszerű és megbízható;
oegy adott expozícióra specifikus és változása annak mértékével arányos;
ojelzi a még csak szubklinikai és reverzíbilis elváltozásokat, így a szükséges, megfelelő beavatkozás vagy
megelőző intézkedés idejében elvégezhető;
oalkalmazása etikailag is elfogadható.
A biomarkerek használhatóságának elbírálásakor a validitást három szempont szerint állapítják meg:
oAnalitikai szempontból: a biomarker-meghatározás/vizsgálat standardizációja (az egyén előkészítése, a minta

levétele és kezelése, a mérési eljárás, a minőségbiztosítás, valamint a személyzet képzettségi és gyakorlottsági
szintje).
oToxikokinetikai szempontok: meghatározható-e az az időtartam, amelyre vonatkozóan a biomarker jelzi a

korábbi expozíciót és a szervezetben kumulálódó terhelést.
oA mérési eredmény diagnosztikai értéke, s hogy az egészségkockázatra miként konvertálható, ismert legyen.
Humán vizsgálatokban a toxicitási adatok és a biomarker-analízisek eredményeinek értékelését sokszor

megnehezíti, hogy az expozíció kevert. Ha a kevert expozícióra vonatkozóan állatkísérletes eredmények
rendelkezésre állnak is, ezek emberre való extrapolációjánál a kinetikai paraméterek, az anyagcsere és az
érzékenység különbségeit is mindig figyelembe kell venni.
A megbízható biomarkerek felhasználhatósága sokrétű: az egyén szintjén egy expozíciós biomarker pozitivitása
döntő lehet a mérgezés vagy más vegyi ártalom kórisméjének felállításában; míg egészséges nem exponált
egyéneknél az expozíciós biomarker analízisének eredménye alapján mód van az egészségi kockázat
előrejelzésére. Populációs szinten egyes expozíciós biomarkerek jelezhetik a környezetszennyezést korlátozó
rendelkezések és a megelőző intézkedések betartásának mértékét és/vagy hatékonyságát.
9.5. A kémiai biztonság

Az egész világon, felismerve az egészséget veszélyeztető környezetkárosító vegyi anyagok egyre erőteljesebb
térhódítását, az 1970-es években sorra léptettek életbe korlátozó kémiai szabályozásokat. 1992-ben 172 állam
fogadta el a helyes vegyianyag-kezelés, ún. Agenda 21 programját, amely az egyes országokra lebontva
határozta meg azokat a feladatokat, amelyeket a kémiai biztonság fejlesztése érdekében a csatlakozó államoknak
kötelező végrehajtaniuk. A folyamat koordinálására 1994-ben létrehozták a Kémiai Biztonság Kormányközi
Fórumát (IFCS). Az Európai Parlament és az Európa Tanács által 2006-ban elfogadott regulációs határozat
átfogó szabályozást ír elő a kémiai anyagok regisztrációjára, értékelésére és szabályozására (Registration,
Evaluation and Authorisation of Chermicals – REACH; 2006/212 sz. irányelv). A REACH-rendelet előírja az
EU-ban használt vegyi anyagokkal kapcsolatos információk összegyűjtését, rendszerezését és ennek alapján a
vegyi anyagok európai szintű szabályozásának elérését, továbbá rendelkezik a GHS (globally harmonized
system of classification and labelling of chemicals) bevezetéséről a vegyi anyagok kategorizálása és a veszélyek
jelzése (ld. alább) terén. Végső célja az emberi egészség és a környezet védelme a kemikáliák okozta
veszélyekkel szemben, azaz a kémia biztonság magasabb szintjének elérése. Maga a kémiai biztonság azon
tevékenységek összessége, illetve eredője, amelyek a veszélyes vegyi anyagok által okozott egészség- és
környezetkárosodási kockázatok csökkentésére irányulnak. .Hazánkban a kémiai biztonsággal kapcsolatos
kérdéseket a Kémiai Biztonsági Törvény szabályozza, az illetékes főhatóság Az Országos Kémiai Biztonsági
Intézet (OKBI).
A kémiai biztonság megalapozása, vagyis a folyamat első fázisa az anyagok veszélyességi kategóriákba sorolása
fizikai, fizikokémiai, humán- és ökotoxikológiai sajátosságaik alapján; azaz a tűz- és robbanásveszélyes,
mérgező, maró, allergizáló, rákkeltő stb. tulajdonságok megállapítása. Ezen adatok meghatározására szolgáló
vizsgálatokat csak akkreditált, vagy GLP minősítéssel rendelkező laboratóriumok végezhetnek.
A veszélyességi kategóriába sorolás egyben előírja az adott anyaggal kapcsolatos valamennyi tevékenység
körülményeit, biztonsági követelményeit, beleértve az előállítás, a szállítás, a raktározás, a felhasználás, az
esetleges újrahasznosítás és a kapcsolódó hulladékártalmatlanítás teljes folyamatát. A valamely EU-tagállamban
korábban nem törzskönyvezett új veszélyes anyagokat, felhasználásuk/alkalmazásuk előtt, törzskönyveztetni
262
kell; ehhez a gyártónak/forgalmazónak az előírásoknak megfelelően be kell nyújtania az Országos Kémiai

Biztonsági Intézetbe az anyaggal kapcsolatos műszaki információkat, vizsgálati bizonyítványokat, biztonsági
adatlapot; és közölnie kell, előreláthatóan mennyi lesz az általa évenként előállított vagy behozott mennyiség. A
törzskönyvezést követően az OKBI az anyagot jegyzékbe veszi, és ha aggályok nem merülnek fel, kiadja az
engedélyt. A gyártóknak és a felhasználóknak a veszélyes anyagokat a vonatkozó szabályok szerint kell
tárolniuk, szállítaniuk és felhasználniuk. A borításon, csomagolásán fel kell tüntetni az anyag nevét, a vele
kapcsolatos veszélyeket jelző – nemzetközileg elfogadott – szimbólumokat (V-3. ábra), valamint az
alkalmazásának kockázatát jelölő és a biztonságos használatra utaló figyelmeztetéseket. A korábbi rendszerben
alkalmazott ún. R (risk) mondatokat (pl. R 20 Belélegezve ártalmas; R 51 Mérgező a vízi szervezetekre) és a S
(safety) mondatokat (pl. S 2 Gyermekek kezébe nem kerülhet; S 36 Megfelelő védőruházatot kell viselni) a
GHS jelölési rendszer bevezetésével 2010-től a veszélyes anyagokra, 2015-től pedig a
keverékekre/készítményekre vonatkozóan a hasonló rendeltetésű, de részletesebb H (hazard) és P (prevenció)
mondatok váltják fel.
V-3. ábra Példák az anyag veszélyességét jelző (itt: „mérgező”, illetve „tűzveszélyes”) szimbólumokra. Balra a
korábbi, jobbra az új GHS szerinti jelek
Ugyancsak fel kell tüntetni a termék EU-jegyzékben szereplő számát, valamint a magyar törzskönyvezési
számot is. Ha egy még nem alkalmazott, nem törzskönyvezett veszélyes anyag bevezetésére kerül sor, a
gyártónak vagy a forgalmazónak a tevékenységgel kapcsolatban kockázatbecslést kell végezni, és meg kell tenni
azokat az intézkedéseket, amelyek lehetővé teszik minimalizálását. Ha egy anyag alkalmazása túlságosan nagy
kockázattal járna, használata betiltható, illetve korlátozható. Veszélyes anyagot vagy készítményt csak olyan
biztonsági adatlappal szabad forgalmazni, amely tartalmazza az egészség- és környezetvédelemmel kapcsolatos
előírt információkat.
A veszélyes anyagokkal végzett tevékenységet egészségvédelmi szempontból az ÁNTSZ, környezetvédelmi

aspektusból a környezetvédelmi felügyelet, a munkabiztonság vonatkozásában pedig a munkaügyi felügyelet
ellenőrzi. A veszélyes anyagokkal kapcsolatos adatokat szükség esetén az OKK Egészségügyi Toxikológiai
Tájékoztató Szolgálat (ETTSZ) bocsátja rendelkezésre; a nemzetközi adatszolgáltatás és információcsere az
OKBI Információs Központjának feladata.
10. Részletes toxikológia

10.1. Nehézfémek
A fémek kinyerése, előállítása, feldolgozása és felhasználása jelentős szerepet játszott az emberiség technikai
fejlődésében. Egyes fémekről (vas, réz, kobalt) régóta, másokról (cink, króm, vanádium stb.) csak néhány éve
ismert, hogy humán élettani szempontból esszenciális faktorok, azaz hiányuk jellegzetes patológiás
elváltozásokat okoz; ugyanakkor képesek mind akut, mind krónikus formában károsítani az exponált személy
egészségét.
A toxikus foglalkozási fémexpozíció megelőzése az adott munkakörök számára előírások – zárt technológia,
helyi és/vagy általános elszívás, védőruházat és egyéni védőeszközök stb. – betartásával lehetséges. A
lakosságot érintő expozíció prevenciójában elsődleges a környezet fémszennyeződésének megelőzése, illetve
csökkentése (ólommentes benzin stb.), a magasabb kockázatú – kisgyermekek, terhes és szoptató anyák stb. –
egyének, csoportok speciális védelme.
10.2. Arzén
263
Az arzént (As) vegyületeiben és fémötvözetek formájában használják. Mivel a földkéregben általánosan

előfordul, a kísérő kőzet összetételétől függően a kőszén égetése és főleg színesfémércek kohósítása során
nagyobb mennyiségben kerülhet a levegőbe. Az arzénvegyületek peszticidként történő felhasználása számos
országban, így hazánkban is megszűnt, faanyag tartósítására (arzéntartalmú réz-kromát) és állati takarmány
adalékaként azonban még ma is alkalmazzák. Egyes As-vegyületek bizonyos üvegfajták és mikroelekronikai
alapanyagok előállításához is használatosak.
A foglalkozási As-expozíció rendszerint a légutakon keresztül történik. A finom por és a füst As-tartalma az
alveolusokból jelentős mértékben felszívódik. A felső légutakban megkötődő arzéntartalmú porszemcsék
lenyelése is az As felszívódásával jár, amennyiben vízoldékony vegyületről van szó. A dermális expozíció csak
sérült bőr, illetve maró hatású származék esetén jár jelentősebb szisztémás hatással. Munkahelyi
arzénexpozícióból kizárandók a fiatalkorúak, terhes és szoptató anyák, neurotikusok, szervi idegbetegségben
szenvedők, máj-, légzőszervi és bőrbetegségben, vérképzési zavarban és anémiában szenvedők.
A lakossági As-expozíció forrásai a levegőbe arzént emittáló ipari létesítmények, az ivóvíz As-tartalma, a
táplálék és bizonyos háztartási vegyszerek. Geológiai okokból a rétegvizekből nyert ivóvízben magasabb
koncentrációban is előfordulhat, pl. Délkelet-Magyarországon, Indiában (Nyugat-Bengál) vagy az USA egyes
területein (Utah, Virginia, Alaszka). Az ivóvíz megengedett As-szintje az EU-szabályozás szerint 10 mg/l.
Viszonylag magasabb As-tartalom a tengeri eredetű élelmiszerekben fordul elő, de ez kémiai formájánál fogva
(arzeno-kolin, arzeno-betain) gyakorlatilag ártalmatlan.
A bekerült arzén a szervezetben a három- és ötértékű forma között szabadon átalakul. Az AsIII toxikusabb az
AsV-nél. Az AsIII detoxikálásnak tekinthető metileződésen megy át, és megkötődhet a fehérjék -SH csoportjain,
elsősorban a szaruképletekben. Recens As-terhelést a vizelet As-tartalmának meghatározásával lehet
kvantifikálni és nyomon követni, míg a haj, köröm stb. As-szintjéből a múltbeli expozícióra lehet következtetni.
Kémiai analógia következtében az AsV a foszfor helyét elfoglalhatja a csontokban és fogakban; szétkapcsolja az
oxidatív foszforilációt is. Az arzént leginkább kumuláló szervek a máj, a lép, a vese és a tüdő; idegrendszeri
felhalmozódása mérsékelt. A szervetlen arzén átjut a placentán is. A kiválasztás a vizelettel történik szervetlen
és metilezett formában egyaránt. A szervetlen As felezési ideje emberben kb. 10 óra.
Akut arzénmérgezés az anyag lenyelése vagy arzingáz (AsH3) belégzése során fordul elő. A tünetek hányás,
hasmenés, hasi görcsök, a vázizmok görcse, valamint arrhythmia. Az AsH 3-nak kifejezett haemolyticus hatása is
van. Lokálisan az As-vegyületek a nyálkahártyákat irritálják, a bőrön kontakt dermatitist és fekélyesedésre
hajlamos ekcémát okoznak.
Krónikus expozícióban az arzén – a bejutás módjától függetlenül – cardiovascularis és perifériás keringési

zavarokat okoz. Tipikus jele az acrocianosis, az alsó végtag elégtelen keringéséből támadó „black foot diesase”.
A bőrön hiperpigmentáció és hiperkeratózis alakul ki; a bőrelváltozások egy része rosszindulatú daganattá
fajulhat. Az arzén bizonyítottan humán karcinogén, tüdő- és májdaganatot is okoz. A perifériás idegek – először
szubklinikai és reverzíbilis – károsodása és a következményes, főleg szenzoros zavarok akut és krónikus As-
mérgezésben is megfigyelhetők. A központi idegrendszer károsodása fejfájásban, a figyelem és a rövid távú
emlékezet romlásában és viselkedési zavarokban manifesztálódik.
Arzénexpozíciót jelentő munkakörben nem dolgozhatnak terhes és szoptató nők, fiatalkorúak, valamint krónikus
bőr-, máj-, légző- és idegrendszeri betegségben szenvedők. Az egészségkárosodás megelőzése érdekében
alkalmazás előtti és folyamatos foglalkozás-egészségügyi vizsgálatokat kell végezni, a dolgozók expozíciójának
monitorozása a vizelet arzéntartalmának mérésével történik.
10.2.1. Higany
A higany (Hg) az egyetlen szobahőmérsékleten is folyékony fém. Elemi állapotban hőmérőkben, egyes
műszerekben, fénycsövek és higanygőzlámpák tölteteként, valamint elektródként a kősó ipari elektrolíziséhez
használják. A fogászati amalgám ezüst és higany képlékeny ötvözete. A Hg-vegyületek gombaölő hatását
kihasználva szervetlen sóit faanyagok védelmére, néhány szerves származékát pedig csávázószerként, vetőmag
kezelésére használják.
A fémhigannyal történő, főleg foglalkozási expozíció a Hg bányászata során, a vegyi és műszeriparban, valamint
az amalgám készítésekor a gőzök belégzése útján történik. A folyékony Hg szobahőmérsékleten is intenzíven
párolog, és a légtérben veszélyes koncentrációt érhet el. Munkahelyi expozíció fordulhat még elő a különböző
Hg-vegyületek gyártása és felhasználása során is.
264
A lakossági expozíció többnyire közvetett; a felhasználás során (csávázószerek) vagy hulladékként (szennyvíz,
elhasznált szárazelemek) a környezetbe kerülő elemi vagy szervetlen Hg biotranszformáción esik át, metil-, ill.
dimetil-higannyá alakul, elsősorban a vízi környezetben. Az alkilezett Hg-származékok stabilak és
zsíroldékonyak, ennek következtében az élőlényekben felhalmozódnak és a táplálékláncban feldúsulnak. E
tekintetben a legnagyobb kockázatot a tengeri eredetű élelmiszerek jelentik. Néhány Hg-vegyület
(mercurochrom, thiomersal) az egészségügyben ma is használatos antibakteriális szer, emellett az amalgámot is
használják még a fogorvosi gyakorlatban.
Higanyexpozícióval járó munkakörben nem foglalkoztathatók fiatalkorúak, terhes és szoptató anyák,

neurológiai és pszichiátriai betegségekben szenvedők, máj-, vese- és emésztőszervi betegségben és
hyperthyreosisosban szenvedők és alkoholisták.
A belégzett Hg-gőz kb. 80%-a szívódik fel, a lenyelt fémhigany viszont kevéssé veszélyes. A vízoldékony,
szervetlen Hg-sók az emésztőtraktusból, míg a szerves Hg-származékok a bőrről is felszívódnak. A fogtömésből
a Hg igen kis mértékben a nyálba oldódik, de ennek egészségkárosító hatása gyakorlatilag elhanyagolható. A
fogtömések cseréjét a fogorvosok főleg esztétikai szempontból tartják indokoltnak.
Az elemi Hg a vörösvértestekbe vagy a vér-agy gáton átjutva az agyállományba kerül; mindkét helyen gyorsan
Hg2+-vá oxidálódik, és a fehérjék SH-csoportjaihoz kötődik. Ebben a formában már nem mobilis, így
felhalmozódik a központi idegrendszerben (felezési ideje több év).
A szerves Hg-származékok könnyen áthatolnak mind a vér-agy gáton, mind a placentán. Az elemi vagy
szervetlen formában a szervezetbe kerülő Hg főleg a vizelettel (a felezési idő 6 hét), míg a szerves származékok
inkább a széklettel választódnak ki. A Hg lipofil származékai az anyatejben is megjelennek.
Nagy koncentrációjú akut higanygőz-expozíció pneumonitist, a szájüregi és a légúti nyálkahártyán irritációt

okoz. A vízoldékony Hg-sók lenyelve felmaródásokat okoznak a gyomor-bél rendszerben, emellett súlyosan
károsítják a veseműködést és a keringést.
Krónikus expozíciót leggyakrabban a higanygőz okoz. Ebben a formában a perifériás idegrendszeri tünetek
dominálnak, jellemző a finom hullámú tremor mercurialis, mely a mimikai és kézizmokról (íráspróba) indulva
végül az egész testre kiterjed. Rendszeresen elvégzett íráspróbával a mérgezés súlyosbodása jól követhető. A Hg
centrális hatásából eredő elváltozások kóros étvágytalanság, ingerlékenység, alvászavar, depresszió formájában
jelentkeznek. Szerves higannyal történt krónikus expozíció esetén mások az idegrendszeri tünetek;
érzészavarok, beszűkült látótér, cerebellaris ataxia és a kognitív képességek romlása észlelhető. Az
idegrendszeri tünetek azonban kevéssé specifikusak, diagnosztikus értékük csak a vizelet Hg-szintjének és/vagy
a munkahelyi Hg-terhelés mértékének (pl. légtérbeli koncentráció) maghatározásával együtt van.
A lakossági szerveshigany-expozíció klasszikus példája a Minamata-betegség. A Minamata-öbölben az ipari

szennyvízzel a tengerbe bocsátott szervetlen Hg a mikroszervezetek által metil-Hg-nyá alakult át, amely
feldúsult a helyi fogyasztásra kifogott halakban és más tengeri állatokban. Az exponált emberi (és macska)
populációban a leírt tünetek mellett súlyos, főleg az idegrendszert érintő teratogén hatások voltak észlelhetők, a
táplálékkal exponált terhes nők gyermekeinek értelmi fejlődése visszamaradt, nyelvi, figyelmi és
memóriateljesítményük maradandóan károsodott.
Higanyexpozícióval együtt járó munkahelyen nem alkalmazható terhes és szoptató nők, hypertoniában, krónikus
bőr-, vese-, máj- és idegrendszeri betegségben szenvedők, valamint azok körében, akiknek korábban már volt
higanymérgezése. Az alkalmazás előtti, valamint a folyamatos foglalkozás-egészségügyi vizsgálatokat el kell
végezni.
10.2.2. Kadmium
A kadmium (Cd) viszonylag képlékeny, kékesfehér fém. Felhasználják ötvözőanyagként, korróziógátló
galvánbevonat készítésére, nikkel-kadmium akkumulátorokban, festékek (kadmiumsárga) előállítására, valamint
az atomtechnikában. A környezet Cd-tartalmának kb. fele természetes folyamatokból, pl. a kőzetek mállásából
ered, az antropogén emisszió a színesfémkohászatból, a kadmiumot is tartalmazó fémtárgyak hegesztéséből és
fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származik. Potenciális emissziós források a Cd-tartalmú anyagokat rejtő
hulladéklerakók is. Nem dolgozhatnak Cd-expozícióban fiatalkorúak, terhes és szoptató anyák, máj- és
vesebetegek, idült légzőszervi betegségben szenvedők és anaemiások.
265
Foglalkozási Cd-expozíció a fent említett iparágakban dolgozókat érheti, döntően a fémet tartalmazó por és füst
belégzése útján. A populáció Cd-terhelésének két fő forrása a táplálék és a dohányfüst. A dohánynövény a
talajból felvett Cd-ot leveleiben felhalmozza, és az a füsttel a dohányzó tüdejébe kerül, ahonnan 60%-ban
felszívódik. Az élelmiszerek közül a burgonya, a leveles zöldségek és cereáliák Cd-tartalma viszonylag a
legmagasabb. Ez a mennyiség azonban összességében sem jelentős, kivéve, ha a termőhely kadmiummal
szennyezett. A lenyelt Cd-nak fiziológiás állapotban csupán 5–10%-a szívódik fel, vas-, kalcium-, illetve
fehérjehiányos állapotban, valamint az intenzív fejlődésben levő szervezetben az abszorpció mértéke
jelentősebb.
A felszívódott kadmium deponálódási helyei a vesék, a máj, a pajzsmirigy, a pancreas, a mellékvesék és a

herék. A lerakódott Cd felezési ideje több év, ami kelátképzőkkel sem befolyásolható. A belső terhelés a vér
vagy a vizelet Cd-tartalmának mérésével követhető.
A heveny légzőszervi Cd-expozíció (hegesztők, öntők stb.) több órás latencia után súlyos oedemás pneumonitist
okoz, mely halállal is végződhet. Enyhébb esetben influenzaszerű „fémláz” lép fel. A lenyelt Cd hatására
hányás, hasmenés jelentkezik.
A levegő Cd-tartalmából eredő krónikus expozícióban a felső légutak irritációja, gyulladása, az orrnyálkahártya
sorvadása és szaglászavar látható; az állandósuló bronchitis KALB-bá is fejlődhet. A fogakon – nem megfelelő
személyi higiéné esetén – sárga (CdS) elszíneződés jöhet létre. Jellemző tünetei a fáradékonyság, fogyás,
álmatlanság és a gyomorpanaszok. A leginkább érintett szerv a vese, melyben a proximalis tubulusok
károsodása proteinuriát, később nephrosist okoz; károsodhat a máj is. A Cd-hatás késői következménye lehet a
csontok állományvesztéssel és spontán törésekkel járó elváltozása, mint ahogyan ez a kadmiumtartalmú ipari
vízzel öntözött rizsföldekről származó táplálék fogyasztásakor fellépő japán itai-itai kórban is történt. A
folyamat a vesekárosodásból eredő Ca-vesztés és elégtelen D-vitamin-aktiváció következménye is lehet. A Cd
humán idegrendszeri toxikus hatása nem bizonyított.
A Cd humán karcinogén, tüdő- és prostatatumort okoz. Teratogén hatását emberben nem figyelték meg, de
ismert, hogy csökkenti a spermiumok motilitását.
Nem dolgozhatnak kadmiumexpozíciót jelentő munkakörben krónikus légúti, vese- és májbetegek Az ilyen
munkakörökben alkalmassági vizsgálat és a dolgozók folyamatos monitorozása szükséges.
10.2.3. Kobalt
A kobalt (Co) szintén esszenciális az emberi szervezet számára, a B 12-vitamin alkotórésze. Katalizátorként
használják ötvözött acélok gyártásához, vegyületeit pedig színezékek előállítására.
A foglalkozási expozíció általában légúti vagy dermalis, mindkettőt fémfüst és finom fémpor okozza; a
lakossági expozíciót gyakorlatilag csak a táplálékban jelenlévő Co okoz. A felszívódás minden expozíció esetén
meglehetősen jó; a szervezetbe került fém felhalmozódása nem jelentős, az ürülés a vizelettel és kisebb
mértékben a széklettel történik. A vizelet Co-szintjével a dolgozók expozíciója követhető. Kobalttal nem
dolgozhatnak fiatalkorúak, terhes és szoptató anyák, szívbetegek, valamint krónikus gyulladásos légúti és
bőrbetegségben szenvedők.
A bőrre került kobalt allergiás bőrgyulladást, ismételt esetben szenzitizációt vált ki. A nagy mennyiségben
belélegzett por és füst irritatív, köhögést és nehézlégzést okoz, krónikus behatás esetén pedig pneumoconiosist.
Tipikus kobaltártalom a szívizom – kohászok és sörivók körében megfigyelhető – károsodása. A kobalt humán
daganatkeltő vagy reproduktív toxikus hatására vonatkozó megfigyelés nem ismert.
10.2.4. Króm
A króm (Cr) kékesfehér, kemény fém. Három- és hatvegyértékű formában fordul elő, amelyek toxicitása
különböző. A CrIII egyidejűleg esszenciális mikroelem is, a glükóztolerancia-faktor alkotórésze.
Vízoldhatóságuknak megfelelően a CrVI maximum 10%-ban, a CrIII csak 1-2%-ban szívódik fel. A bejutott 6
vegyértékű Cr-ot a szervezet a sokkal kevésbé mérgező 3 vegyértékűvé redukálja. Kiválasztása a vizelettel és
széklettel történik, a vizelet Cr-szintje biomonitorozásra alkalmas.
Krómot használnak az ötvözött acélokban (rozsdamentes acél, „CroVa” szerszámok), többféle festék és vegyi
reagens (pl. bőrcserző anyagok) előállításához, valamint a nyomdászatban és a színes fotográfiai technikában is.
266
A krómexpozíció tipikusan foglalkozási, a fent említett iparágakban, illetve tevékenységekben fordul elő. Az
esetleges lakossági expozíció az ipari szennyezés, emisszió következménye.
A munkahelyi levegőben a Cr többnyire finom por és füst formájában van jelen, amely az alveolusokig lejutó
légzőszervi expozíciót eredményez. Az emésztőszervi hatás sokkal ritkább. Krómexpozícióval járó munkakört
nem tölthetnek be fiatalkorúak, terhes és szoptató anyák, valamint krónikus felső légúti és bőrbetegségben
szenvedők.
Az akut gastrointestinalis Cr-expozíció gyomor- és bélvérzést, a máj és a vese nekrotikus károsodását idézi elő.
A krónikus bejutás legtöbbször légúti, illetve dermalis. Irritációt, hyperaemiát és hiperszekréciót követően
fekély alakul ki az orrsövényen (mely perforálódhat is), valamint a garat és légcső nyálkahártyáján. A lenyelt
CrVI-tartalmú por megnöveli a gyomor- és nyombélfekély, az ismétlődő hasmenés és obstipáció gyakoriságát. A
bőrön mély, lyukszerű laesiók jönnek létre. Gyakori a bőr kromátallergiája, és a krómfüst asthmás rohamot is
kiválthat. A króm 6 vegyértékű formája (CrO3, CrO42+, Cr2O72+) inhalációs expozíció esetén rákkeltő, hörgő- és
orrmelléküregi daganatot okoz (amelyekre az időszakos vizsgálat során figyelni kell); a más úton történő
behatás nem karcinogen.
Máj, vese és légzőszervi betegségben szenvedők nem dolgozhatnak krómexpozícióban, s azok sem, akik
korábban karcinogén anyaggal már kontaktusba kerültek. Az alkalmazás előtti és a folyamatos foglalkozás-
egészségügyi vizsgálatokat el kell végezni.
10.2.5. Nikkel
A nikkel (Ni) az ember számára esszenciális mikroelem. Az iparban galvánbevonatokban és acélötvözetekben,
akkumulátorokban (Ni-Cd és Ni-hidrid), továbbá vegyipari katalizátorként használatos. Számos használati tárgy
(pénzérmék, divatékszer stb.) készül nikkeltartalmú fémből. A környezet Ni-tartalma alacsony, kivéve az ipari
tevékenység vagy hulladéklerakás kapcsán szennyeződött területeket.
Foglalkozási expozíciót – légutakba vagy a bőrre kerülve – általában a légtérbe kerülő por és füst formájában
okoz. Nikkeltartalmú anyagok lenyelése csak véletlenül fordul elő. A lakossági expozíciót döntően a nikkelt is
tartalmazó fémből készült tárgyakkal való érintkezés okozza. A fém sebészeti implantátumok egy része is
nikkelt tartalmaz. Régen a margarin is tartalmazott kis mennyiségű nikkelt, katalizátormaradványaként.
Nikkellel nem dolgozhatnak fiatalkorúak, terhes és szoptató anyák, allergiások és allergiás hajlamot mutatók,
valamint krónikus légúti és bőrbetegségekben szenvedők.
A belélegzett, nikkeltartalmú szemcsék méretüktől függően a felső légutakban vagy a tüdőben rakódnak le. A
nikkel vízoldékony só formájában innen gyorsan felszívódik, és a vizelettel kiürül. Kevéssé oldható vegyületei
hosszas lokális expozíciót okoznak. A légúti expozíció allergiás reakciókat, asthmás tüneteket okoz; krónikus
hatásakor az orrüreg, az orr-melléküregek és a tüdő rosszindulatú daganata fejlődhet ki.
Az akut behatáskor legveszélyesebb származéka a nikkel-tetrakarbonil, egy szobahőmérsékleten is illékony

vegyület. Gáz formában belélegezve – szén-monoxid-mérgezésre emlékeztető tünetek után – a légutak és a
tüdőhólyagocskák falát károsítja, pneumonitist és tüdőoedemát okoz. A vizelettel ürül, a vesén áthaladva
károsítja a tubulusokat. A Ni-expozíció követése a vizelet Ni-szintjének meghatározásával lehetséges.
Bőrre kerülő vegyületei – pl. a fémpénzről vagy bizsuról a verejtékkel leoldódó anyag – gyakran okoznak
kontakt dermatitist, ekcémát, esetleg asthmás rohamot.
Emberben és kísérleti állatokban is megfigyelték genotoxikus – kromoszómatöréseket okozó – hatását, valamint

azt, hogy növeli a spontán abortuszok és a congenitalis malformációk gyakoriságát.
Nikkelbehatásnak nem lehetnek kitéve krónikus légzőszervi és májbetegségben szenvedők, és azok, akik
korábban már exponálódtak más karcinogén anyaggal. Foglalkozás-egészségügyi alkalmassági és ellenőrző
vizsgálatok szükségesek.
10.2.6. Ólom
Az ólom (Pb) szürkésfehér, lágy, könnyen olvadó nehézfém. Az emberi tevékenységtől mentes környezetben
előfordulása minimális. Fémólmot érceiből (pl. galenit, PbS) kohósítással állítanak elő, de fontos a hulladék (pl.
akkumulátorok) újrafeldolgozása is. Az ólmot és ötvözeteit korábban nagy mennyiségben használták
267
vízvezetékcsövek előállítására, védőburkolatként tetőfedésre, kábelek borítására, valamint nyomdai (betűfém)

célokra. Az ólomakkumulátorok gyártása ma is jelentős.
Az ólom minden felszívódni képes vegyülete mérgező, így a festékként használt ólomfehér (PbCO 3) és mínium
(Pb3O4), a PVC-hez lágyítóként adagolt Pb-sztearát, a motorbenzinbe évtizedeken át kopogásgátlóként kevert
Pb-tetraetil és -tetrametil stb.
Munkahelyi ólomexpozíció az ólomkohászatban, a kerámia- és festékiparban (ólommáz, illetve ólomfehér), az

akkumulátorgyártásban, a míniummal festett vasszerkezetek karbantartásánál, az ólomhulladék
újrafeldolgozása, valamint a szerves ólomszármazékok gyártása és alkalmazása során fordul elő. Lakossági
szintű expozíciót hoz létre az ólom- vagy PVC-csövekből esetenként az ivóvízbe oldódó fém, de hosszú időn
keresztül elsődleges forrása volt az ólmozott benzinnel üzemelő járműmotorok kipufogógázával a légkörbe
kerülő ólom, mely belégzéssel közvetlenül, vagy a talajba és a növényzetre kiülepedve közvetetten, táplálék
útján került az emberi szervezetbe. Elhanyagolt, régi lakóházakban a falról málló festék ólomtartalma is
expozíciós veszélyt jelent, elsősorban a szemcséket esetenként szájba vevő és lenyelő kisgyermekek esetében.
Felnőtt emberben az ólom a légutakból 15–40%-ban, az emésztőtraktusból 10–20%-ban szívódik fel.

Gyermekek és serdülők esetében a felszívódás nagyobb mértékű, elérheti az 50%-ot is, mivel a Pb2+ részben a
Ca2+-transzportrendszert veszi igénybe, és a fejlődő szervezet Ca-anyagcseréje fokozottabb mértékű. A vérbe
jutott ólom legnagyobb része először a vörösvértestekbe kerül, majd megoszlik a vér és a parenchymás szervek,
illetve a csontok és egyéb szövetek között. Az utóbbiakban történő deponálódás az ólmot az anyagcseréből
hosszabb időre kivonja, ezért azt átmeneti méregtelenítésnek is lehet tekinteni. Amikor a raktárból az ólom
felszabadul, a keringésbe és egyéb szervekbe kerülve újra ki tudja fejteni károsító hatását. A vér
ólomtartalmának felezési ideje kb. 1 hónap, a csontozatba lerakódotté több év. Kiválasztása főként a vizelettel,
kisebb részben a széklettel, verejtékkel stb. történik. A vizeletben az ólom szintje a friss expozícióra nézve
diagnosztikus értékű, míg a vérben és esetleg a csontokban kimutatott szint a közeli, ill. távoli múltban történt
ólomterhelést jelzi. A korábban fontos jelként számon tartott „ólomszegély” a fogakon, a lepedék
baktériumflórája által termelt H2S és a nyálban lévő Pb reakciójával jön létre, jó szájhigiéné esetén nem
észlelhető.
Az ólom több fontos szervrendszert, illetve biokémiai mechanizmust károsít. A Pb 2+ ionok gátolják a hem
szintézisében részt vevő delta-aminolevulinsav-dehidrogenázt, melynek következtében a delta-aminolevulinsav
(DALA) koncentrációja a vérben megnő, majd a vizeletben is megjelenik. A vizeletben megjelenő DALA jól
felhasználható az ólomexpozíció monitorozására. A hemszintézis akadályozottságát súlyosabb mérgezésben a
vörösvértestek bazofil szemcsézettsége és hyperchrom anaemia is mutatja. A gyomor-bél rendszer érintettségét
székrekedés és jellegzetes, heves fájdalommal járó ólomkólika jelzi. A vesében fokozatosan irreverzíbilissé váló
distalis tubularis diszfunkció alakulhat ki. Egyes adatok arra utalnak, hogy a szervezetben lerakódott ólom
mennyisége és az „időskori” hypertonia között összefüggés van. A terhes anya ólomexpozíciója megnöveli az
alacsonyabb testtömegű újszülöttek és egyes minor malformációk gyakoriságát.
A krónikus ólomexpozícióban a központi és a perifériás idegrendszer egyaránt károsodik. Jellemző a perifériás

mozgatóidegek szelektív, használattal arányos (pl. jobbkezeseknél a jobb oldali n. radialison), az érintett végtag
gyengeségében manifesztálódó degenerációja. Az agy károsodása krónikus fáradtságban, alvászavarban,
felfokozott, illetve depressziós hangulati eltérésekben, motoros (tremor, centrális görcsök) és emlékezetzavarban
nyilvánul meg. A gyermekkori, kifejezett és hosszan tartó ólomexpozíció következtében tanulási és
memóriazavarok lépnek fel, következményes IQ-csökkenéssel (a vér ólomszintjének 10 mg/dl-ről 30 mg/dl-re
való emelkedése az IQ 4-5 pontos csökkenésével jár).
A lakossági ólomterhelés az ólmozatlan motorbenzin bevezetésével nagymértékben csökkent, ma már

ólomtartalmú festékek sincsenek forgalomban. A foglalkozási expozíció megfelelő védőeszközök használatával
és zárt, gépesített munkafolyamatokkal csökkenthető.
Az alkilezett ólomszármazékok felszívódása és toxikus hatása részben eltér a többi ólomvegyületétől. Ilyen
expozíciónak az üzemanyag- és adalékgyártásban dolgozók, hivatásos vagy hobbi járműszerelők stb. voltak
kitéve. Az ólom-tetraetil és -tetrametil illékony, lipofil folyadék, mely a bőrön és a légutakon keresztül is jól
felszívódik. A bekerült anyag lebontása során trialkil-származékká alakul át, és ez okozza a tulajdonképpeni
mérgezést.
Fejfájás, hányinger, hasi fájdalom lép fel; a pulzusszám, a vérnyomás és a testhőmérséklet esik; zavartság,
delírium alakul ki mániás vagy szkizoid tünetekkel. Az akut intoxikáció súlyos esetben halálhoz is vezethet.
268
Krónikus expozícióban a hemanyagcsere eltérései gyakran hiányoznak, a vér ólomszintje azonban ilyenkor is
emelkedett.
Potenciálisan az ólomexpozíció lehetőségét jelentő munkahelyen/munkakörben nem dolgozhatnak fiatalkorúak,

terhes és szoptató nők, hypertoniások, krónikus máj-, vese-, endokrin és idegrendszeri betegségben szenvedők.
Az alkalmazás előtti és a folyamatos foglalkozás-egészségügyi – belgyógyászati, ideggyógyászati, laboratóriumi
– vizsgálatokat el kell végezni. A dolgozó ólomexpozíciójának megállapítása a vér ólomszintjének
meghatározásával történik.
10.3. Gázok
A gázok toxikus hatását befolyásolja a levegőben mért koncentrációjuk (mg/m3, ppm), oldékonyságuk a vérben,
illetve szövetnedvekben, az expozíció módja és időtartama, valamint kémiai sajátosságaik. Elsődleges
behatolási helyük a légutak nyálkahártyája, azonban egy részük – kémiai és fizikokémiai sajátosságaiból
adódóan – a bőrön át is felszívódhat, illetve a bőrt és a szem nyálkahártyáját is károsíthatja.
A szervezetre gyakorolt hatásuk szerint a gázokat három csoportra osztjuk.
Az egyszerű fojtógázok (CO2, metán, hidrogén, nemesgázok, etilén stb.) – mennyiségüktől függően – csökkentik
a levegő oxigénkoncentrációját, így hypoxiát, nagyobb mennyiségben fulladást okoznak. A kémiai hatású
fojtógázok (HCN, H2S, CO) az oxigén szállítását, illetve a szövetek oxigénfelhasználását gátolják, melynek
következtében hypoxia, majd fulladás alakul ki. Az ingerlő gázok (kén- és nitrogén-oxidok, Cl2, F2, HF, foszgén,
etilén-oxid, freonok stb.) a nyálkahártyákat (szem, légutak), illetve a nedves bőrt irritálják, az expozíció helyén
hyperaemiát, gyulladást, necrosist okoznak. Az utóbbi csoport tagjainak légutakra kifejtett hatása
koncentrációjuktól és vízoldékonyságuktól függ; alacsonyabb koncentrációban azok a gázok, amelyek vízben
jól oldódnak, főként a felső légutakat, a rosszul oldódók pedig az alsó légutakat és a tüdőt károsítják.
A gázok okozta egészségkárosodás megelőzését a környezetszennyezés visszaszorítása, a háztartásokban

megfelelő fűtéstechnika alkalmazása és a szellőztetés, a munkahelyeken pedig a gyártási technológiák szigorú
betartása, a zárt rendszerű műveletek alkalmazása, a helyi elszívás és/vagy a szükséges mértékű általános
ventiláció biztosítása és amennyiben szükséges, az egyéni légzésvédő eszközök használata jelenti.
10.3.1. Etilén-oxid
Színtelen, éterre emlékeztető szagú, igen reaktív gáz, erős alkilezőszer. Kiterjedten használják a vegyiparban,
több vegyipari folyamat intermediere. A mikroorganizmusokra kifejtett hatása következtében gázsterilizálásra
használható.
Hatása az expozíció után megkésve jelentkezik, irritálja a szem és a légutak nyálkahártyáját, a bőrön vesicularis,
esetenként allergiás dermatitist okoz. Magas koncentrációban belélegezve dyspnoét, cyanosist, narcosist,
alacsonyabb koncentrációban légzőrendszeri megbetegedéseket és perifériás neuropathiákat hozhat létre.
Késői toxikus hatásai is veszélyesek: 1. kategóriájú karcinogén (myeloid leukaemia, non-Hodgkin-lymphoma

stb.), mutagén, emellett terhességben spontán abortuszt okozhat.
Az akut mérgezések esetében a kezelés tüneti.
10.3.2. Fluor és hidrogén-fluorid

A fluor halványsárga, a hidrogén-fluorid (HF) színtelen; mindkettő szúrós szagú és rendkívül reaktív gáz.
Alacsony szintű HF-expozíció a magas fluortartalmú szén égetésekor érheti a lakosságot, munkahelyi expozíció
főként az üveggyártásban, az alumíniumiparban, a vegyiparban és a petrolkémiai iparban fordul elő.
A F2 és HF nyálkahártyára és tüdőre kifejtett hatása a klórgázéhoz hasonló. A bőrön mindkettő nehezen

gyógyuló fekélyt okoz, a HF hatására a bőrtünetek nem azonnal, hanem az expozíciót követően 1-2 óra múlva
jelentkeznek. Akut F2-mérgezés esetén nyálkahártya-irritáció, tüdőoedema; HF belélegzésekor hányás és az
életet veszélyeztető collapsus; krónikus expozíció hatására dentalis, súlyosabb esetben csontfluorosis alakulhat
ki.
Akut mérgezés esetén az ellátás a klórgáz mérgezésével megegyező, azzal a különbséggel, hogy az exponált
bőrfelületet lemosás után MgO-os glicerines pasztával kell lefedni.
269
10.3.3. Foszgén
Színtelen, szénára emlékeztető szagú, a levegőnél nehezebb gáz, amely a festék- és gyógyszeriparban dolgozók
körében okozhat mérgezéseket. Hatásáért elsősorban a molekulából szabaddá váló C = O-csoport a felelős,
amely a fehérjék aminocsoportjaival reagálva életfontosságú anyagcsere-folyamatokat gátol. Vízoldékonysága
alacsony, ezért a légutakat irritáló hatása enyhe. Az alveolusokba lejutva hosszú lappangási idő után
tüdőoedemát vált ki.
Nagy koncentrációban belélegezve azonnal nehézlégzés jelentkezik, majd fulladás következtében beáll a halál.
Az alacsonyabb dózisú akut mérgezés tünetei az expozíció után 3–10 órával jelentkeznek, köhögés, barnás
köpetürítés, légszomj, cyanosis, tachycardia, majd tüdőoedema, illetve annak lezajlása után bronchopneumonia
alakulhat ki. Kis koncentrációban a szem és légúti nyálkahártyák izgalmát, hányingert, hányást, mellkasi
fájdalmat és enyhe bronchitist okoz, amely tünetek az expozíció megszűnése után 1-2 napon belül spontán
elmúlnak.
10.3.4. Freonok
A freonok alacsony szénatomszámú, fluorozott, illetve fluorozott és klórozott szénhidrogének. Színtelen,
szagtalan vagy édeskés szagú gázok, alacsonyabb hőmérsékleten folyékony halmazállapotúak. Mivel a
freonokat korábban inertnek tartották, felhasználásuk rendkívül széleskörű volt. Egyes származékokat a
hűtőiparban vagy a gépkocsik klímaberendezéseiben hűtőfolyadékként, másokat gyógyszeres és kozmetikai
spray-kben hajtógázként használtak.
Környezeti hatásuk jól ismert, alacsony sűrűségüknél fogva feljutnak az ozonoszférába, ahol az ózon bomlását
katalizálva meghatározó szerepük van az ózonlyuk kialakulásában. Több származékról kiderült, hogy
kardiotoxikus és neurodepresszáns hatású, egyesekről genotoxikus és karcinogén hatást is feltételeznek. A
gyógyszeres spray-kben korábban hajtógázként alkalmazott triklór-fluormetán a sympathomimeticumok hatását
potencírozva, arrhythmia következtében letális kimenetelű intoxikációkat okozott. Káros hatásaik miatt a
freonokat az egész világon betiltották, illetve felhasználásukat erősen korlátozták.
10.3.5. Hidrogén-cianid
Szobahőmérsékleten színtelen, keserűmandula szagú, rendkívül mérgező folyadék vagy gáz (forráspontja 26
0
C). Egyes munkakörökben (galvanizálás, műanyag- és acélgyártás, ezüst és arany kivonása stb.) használt
különféle cianidsókból sav hatására szabadulhat fel; a HCN gázt a rovar- és rágcsálóirtásban alkalmazzák
(gázosítás). Igen kis mennyiségben kimutatható a dohányosok, valamint azok vérében, akik bizonyos ételeket
(pl. keserűmandula, barackmag) nagyobb mennyiségben fogyasztottak. Az utóbbi estekben – az alacsony dózis
miatt – nem alakul ki mérgezés, ilyenkor a cianidok strumigen hatása dominál. Bár a HCN a bőrön keresztül is
felszívódik, mérgezés elsősorban a ciánsók lenyelése (a gyomorban lévő sósav hatására HCN képződik) és a
HCN-gáz inhalációja következtében jön létre.
Hatását elsődlegesen a citokróm-oxidáz gátlásával fejti ki, melynek következtében az anaerob sejtlégzés
károsodik, és anoxia alakul ki. A mérgezésre a központi idegrendszer és a szívizom a legérzékenyebbek.
Az akut mérgezés tünetei már másodperceken belül jelentkeznek, gyengeség, könnyezés, nyálfolyás, fejfájás,
hányás, légszomj, tachycardia, szorító érzés a mellkasban, zavartság lép fel. Nagyobb dózis azonnali halált
okoz.
Akut mérgezés esetén a szennyezett bőrt meleg, szappanos vízzel le kell mosni, a mérgezettnek iv. NaNO 2-et
kell adni a cianomethemoglobin képzéséhez, majd ezt követően Na-tioszulfátot a cianid-tiocianát átalakulás
elősegítéséhez. Még hatékonyabb a hidroxokobalamin adása, amely a szabad cianiddal cianokobalamint képez.
A kimenetel a szöveti hypoxia mértékétől és időtartamától függ; súlyos mérgezés után encephalopathia, paresis,
szívizom-károsodás maradhat vissza.
10.3.6. Kén-hidrogén
Színtelen, záptojásszagú, a levegőnél nagyobb sűrűségű gáz. Természetes körülmények között a vulkáni
gázokban, kéntartalmú ásvány- és fürdővizekben fordul elő, de képződik olyan folyamatokban is, amelyekben
kéntartalmú szerves anyagok bomlanak. Jelentősebb munkahelyi expozíciónak elsősorban a kokszolókban, a
vegyipar egyes ágazataiban, a kőolaj- és bőriparban, illetve a cukorrépa-feldolgozásban dolgozók vannak kitéve.
270
A kén-hidrogén lokálisan irritálja a szem és a légutak nyálkahártyáját, a tüdőn keresztül felszívódva szulfáttá
oxidálódik, amely a citokrómoxidáz gátlása révén citotoxikus anoxiát hozhat létre.
Az akut mérgezés tünetei – az irritatív hatás mellett – fejfájás, szédülés, szegycsont környéki fájdalom,
hyperpnoe, görcsök, majd eszméletvesztés, coma. Nagy dózisban – légzésbénulás vagy szívmegállás
következtében – azonnali halált okoz. A mérgezés kezelése tüneti.
10.3.7. Kén-oxidok
Színtelen, szúrós szagú, köhögésre ingerlő gázok, amelyek természetes eredettel a vulkáni gázokban fordulnak
elő. A háztartásokban a fa- és széntüzelés, kisebb mennyiségben a gáztüzelés során képződnek, de jelentős
expozíciós forrást jelent a közlekedés is – londoni és Los Angeles-i típusú szmog. Nagyobb mennyiségben
keletkeznek a hőerőművekben ércek olvasztása, pörkölése során, amely tevékenységek egyaránt lehetnek
környezeti és munkahelyi expozíció forrásai. Az előbbiek mellett jelentős foglalkozási expozíciónak vannak
kitéve a kénsavgyártásban, a cukor-, gumi-, papír-, kőolaj- és textiliparban dolgozók.
A SO2 és SO3 a nyálkahártyák és a verejték víztartalmával kénessavat és kénsavat képez, így irritálja a bőrt, a
szem és a légutak nyálkahártyáját.
Az akut mérgezés a bőr-, szem- és nyálkahártya-irritáció mellett a bronchusokban fokozott szekréciót és

bronchuskonstrikciót, a tüdőben tüdőoedemát, pneumoniát hozhat létre. A krónikus, alacsonyabb dózisú
expozíció esetén – az irritatív hatások mellett – károsítja az íz- és szagérzést, tracheitist, nasopharingitist,
krónikus bronchitist és emphysemát okozhat.
A mérgezettel 5%-os glicerinben oldott 2%-os NaHCO3-oldatot kell inhaláltatni.
10.3.8. Klórgáz
Jellegzetesen szúrós szagú, zöldessárga színű, a levegőnél nagyobb sűrűségű gáz. Foglalkozási expozíciót
okozhat a műanyag-, papír-, textil- és vegyiparban, fertőtlenítőszerként, valamint a mezőgazdasági kártevők
irtására történő felhasználása során. Mivel közepesen vízoldékony, belélegezve nemcsak a légutak
nyálkahártyáját irritálja, hanem a tüdőbe is lejut. Igen reaktív, a szövetek víztartalmával hipoklórossavat, sósavat
és naszcensz oxigént képez, amelyek együttesen felelősek az irritatív és szövetkárosító hatásért.
Nagy töménységben belélegezve a légzőközpont bénítása útján néhány percen belül halált okoz. Magas, de
azonnali halált okozó koncentráció hatására conjunctivairritáció, mellkasi fájdalom, köhögés, légszomj, véres
köpet, majd tüdőoedema és másodlagos bronchopneumonia alakulhat ki. Mivel már alacsonyabb
koncentrációban is fulladásérzést vált ki, a súlyos mérgezés viszonylag ritka.
Az ellátás lényegében megegyezik a nitrogén-oxidoknál leírtakkal.
10.3.9. Nitrogén-oxidok
A nitrózus gázok különféle nitrogén-oxidok (NO, NO2, N2O3, N2O4) keverékei, jellegzetesen szúrós szagúak,
alacsony koncentrációban színtelenek, magasabban sárgásbarna színűek. A lakóhelyi és környezeti expozíció
főbb forrásai – a kén-oxidokhoz hasonlóan – a közlekedés és a fűtés; a foglalkozási expozíció elsősorban a
fémek salétromsavval végzett maratása, a vegyipari nitrálási folyamatok, a műtrágya- és robbanóanyag-gyártás,
a hegesztés, a takarmánysilókban végzett munka során jelentős.
A nitrózus gázok vízoldékonysága kisebb, mint a kén-oxidoké, ezért belélegezve mintegy 80%-uk lejut az
alveolusokba. A tüdőalveolusok és a légutak nyálkahártyájának víztartalmával salétromsavat, salétromossavat,
nitrátokat és nitriteket képeznek, a keletkező savak károsítják az alveolaris epithelt és a tüdő kollagén rostjait,
illetve irritálják a légutakat. A tüdőből felszívódó nitritek methaemoglobinaemiát okoznak.
Nagy koncentrációban glottis- és tüdőoedemát hozhatnak létre, amelyek azonnali halálhoz vezethetnek. Kisebb
mennyiségükre először a nyálkahártyák lokális izgalmi tünetei, köhögésinger, fejfájás, szédülés jelentkeznek.
Az említett tüneteket egy általában 3–10 óráig tartó tünetmentes időszak követi, majd hirtelen fejlődik ki a
tüdőoedema, amelyet másodlagos bronchopneumonia követhet.
A mérgezettet teljes nyugalomba kell helyezni, a mozgás még napokkal a mérgezés után is tüdőoedemához
vezethet; a tüdőoedema megelőzésére iv. Ca-glükonátot, a bronchopneumonia rizikójának csökkentésére széles
spektrumú antibiotikumot kell adni. A légúti izgalom NaHCO3-permet inhaláltatásával csökkenthető.
271
10.3.10. Szén-dioxid
Színtelen, szagtalan gáz, amely nagyobb mennyiségben a tüzelőanyagok, üzemanyagok elégetése, valamint
különféle szerves anyagok égése, erjedése, rothadása során keletkezik. Mivel sűrűsége a levegőnél nagyobb, zárt
helyen felszaporodva kiszoríthatja a levegőt, melynek következtében már számos halálos balesetet okozott. A
nem foglalkozási eredetű mérgezést elsősorban a borpincékben az erjedés során képződő CO 2 okozza,
foglalkozási eredetű intoxikáció főként bányákban, silóvermekben végzett munka, szűk csatornákban és
aknákban történő hegesztés stb. során fordul elő. Alacsony koncentrációban belélegezve izgatja, magasabb
koncentrációban pedig bénítja a légzőközpontot.
Enyhe mérgezés esetén fejfájás, gyengeség, súlyosabb esetben légszomj, tachycardia, a comb belső részén égető
érzés, szédülés, eszméletvesztés jelentkezik. Kb. 20%-os koncentrációban már rövid idő alatt a légzőközpont
bénulását okozza.
Mérgezés esetén mesterséges lélegeztetést kell alkalmazni oxigénbelégzéssel.
10.3.11. Szén-monoxid
Színtelen, szagtalan, a levegőnél könnyebb gáz, amely szerves anyagok tökéletlen égése során képződik. A
populáció expozícióját okozhatja a szén- és fatüzelés, valamint a gázfűtés során képződő, illetve a
kipufogógázokban és a dohányfüstben jelen lévő CO. A foglalkozási eredetű expozíció szempontjából
elsősorban a gázgyárak dolgozói, az autószerelők, a közlekedési dolgozók, a fűtők, a tűzoltók, a bányászok a
veszélyeztetettek.
A tüdőn át a vérbe jutó CO a vörösvértestek hemoglobinjához kötődve – affinitása a hemoglobinhoz kb. 300-
szor nagyobb, mint az oxigéné – karboxi-hemoglobint (COHb) képez, amely nem képes oxigén szállítására,
ezért szöveti hypoxia, súlyosabb esetben fulladás következik be.
Az akut mérgezés fejfájást, szédülést, hányingert és hányást okoz, súlyosabb esetben eszméletvesztés, coma és
halál következhet be. A súlyos CO-mérgezés maradandóan károsíthatja az agyat és a szívizmot; az
arteriosclerosisban szenvedők esetében az ischaemiás károsodás kockázata magas.
A mérgezettet haladéktalanul ki kell vonni az expozícióból, és mindaddig oxigént kell vele lélegeztetni, amíg a
vér COHb-koncentrációja 5% alá nem csökken.
10.4. Műanyagok és oldószereik

A műanyagok mesterséges úton előállított, nagy molekulatömegű polimerek. Emberre – leszámítva egyes
műanyagok porának allergizáló hatását (PVC) – általában nem toxikusak, állatkísérletekben azonban kimutatták,
hogy a bőr alá implantálva közülük több is (PVC, epoxigyanták, polietilén, polisztirol stb.) daganatképződést
indukál. Az allergizáló hatásnak a műanyagok feldolgozása során (PVC-csövek csiszolása, vágása), a
daganatkeltő hatásnak az implantált műanyagok alkalmazása (csontprotézisek, műbillentyű) esetében van
humán jelentősége. Az utóbbi ok miatt implantációhoz csak olyan műanyagok használhatók fel, amelyek
daganatkeltő hatása állatkísérletek alapján nagy valószínűséggel kizárható.
A műanyagoknál lényegesen veszélyesebbek azok a monomerek, adalék- és segédanyagok, amelyeket

gyártásukhoz felhasználnak. A monomerek közül bizonyítottan humán karcinogén a vinil-klorid, valószínűleg
daganatkeltő az akrilamid vagy a formaldehid, de az adalék- és segédanyagok között is találunk toxikus
anyagokat (ólomvegyületek, fenolok stb.). Az említett anyagcsoportokkal – az implantációra alkalmazott
műanyagokat és esetleges vegyi katasztrófahelyzeteket leszámítva – gyakorlatilag csak foglalkozási expozíció
fordul elő.
Az egészségkárosodás megelőzése elsősorban a légutak és a bőr védelmét jelenti. Az erősen párolgó

monomerek és adalékanyagok esetében ezért helyi és/vagy általános elszívást, szükség esetén egyéni
légzésvédőt, a dermalis expozíció elkerülésére megfelelő védőkesztyűt, esetleg védőruhát kell alkalmazni.
Azok, akiknek olyan károsodásuk van, amelyet a kérdéses anyaggal történő expozíció súlyosbít, illetve azok,
akik a műanyaggyártás során alkalmazott vagy képződő anyagokra túlérzékenyek, potenciális expozícióval járó
munkakörökben nem alkalmazhatók.
10.4.1. Akrilamid
272
Szilárd halmazállapotú, de vízben, éterben, alkoholban jól oldódik. Főként a nejlon gyártása kapcsán okozhat
expozíciót, de laboratóriumokban is alkalmazzák poliakrilamid gél előállítására (elektroforézis).
A bőrön és a nyálkahártyán át felszívódva központi idegrendszeri zavarokat és perifériás neuropathiát (tremor,

ataxia, izomatrófia, hallucináció) okozhat. A „valószínűleg rákkeltő” (2A) anyagok kategóriájába tartozik.
10.4.2. Akrilnitril
Színtelen, enyhén keserűmandula szagú folyadék, amelyet poliakrilamid előállításához használnak. A bőrön át
jól felszívódik, gőzei a légutakon keresztül jutnak a szervezetbe.
A bőrrel érintkezve viszketést, esetenként hólyagképződést okoz, gőzei conjunctivitist, köhögést, légzési
nehézséget, mellkasi fájdalmat idéznek elő. A felszívódott akrilnitril akut expozíció során elsősorban
idegrendszeri tüneteket (fejfájás, fokozott ingerlékenység, félelemérzet) vált ki, a hosszú ideig tartó expozíció a
tüdő- és bronchuscarcinoma gyakoriságának emelkedését okozza.
10.4.3. Fenol
Színtelen, jellegzetes szagú, higroszkópos kristályos anyag, amelyet a műanyaggyártásban, a festékiparban,
illetve impregnáló szerként használnak. Korábban vizes oldatát karbol néven fertőtlenítőszerként alkalmazták,
azonban a korszerűbb készítmények kiszorították a higiénés gyakorlatból.
A fenol, illetve vizes oldata a bőrön érzéstelenséget, majd dermatitist, sérült bőrfelülettel érintkezve gangraenát
okoz. A szervezetbe jutva szédülés, fejfájás, álmatlanság, ingerlékenység, hányás, ritkán vesekárosodás
jelentkezhet.
Az akut hatások mellett a fenollal dolgozókon a bőrrák gyakoriságának emelkedését figyelték meg, rákkeltő
hatása állatkísérletekben egyértelműen igazolt.
10.4.4. Formaldehid
Színtelen, szúrós szagú, vízben jól oldódó gáz. Nem foglalkozási expozíciót a lakások szigetelésére használt
urea-formaldehid gyantákból, illetve a pozdorjabútorokból felszabaduló, valamint a dohányfüstben jelen lévő
formaldehid gáz okoz. Az iparban a műanyaggyártáson kívül fakonzerválásra, az egészségügyi gyakorlatban
fertőtlenítőszerként, holttestek és szervek fixálására, valamint gázsterilizálásra használják.
Az akut formaldehidexpozíció elsősorban a conjunctiva, az orr és a légutak nyálkahártyájának irritációját,

köhögést, tüsszentést, hányingert, hányást, dyspnoét okoz. Krónikus és „long term” expozíció hatására krónikus
bronchitis, asthma, a bőrön ekzemák, emellett esetenként pszichoneurotikus tünetek jelennek meg.
Több epidemiológiai vizsgálatban kimutatták, hogy a formaldehid rákkeltő, fokozza a szájnyálkahártya-

daganatok és a lymphomák gyakoriságát (2B csoportba sorolva).
10.4.5. Triortokrezil-foszfát (TCP)

Színtelen, szagtalan viszkózus folyadék, amelyet lágyítószerként alkalmaznak a műanyagiparban, de használják
a bőriparban és a nitrolakkgyártásban is. Jelentős lakossági expozíciót okozott az étolaj (1955, Marokkó), illetve
(az amerikai szesztilalom idején) szeszes italok hamisítására felhasznált TCP.
Ipari körülmények között a bőrön át felszívódva gátolja a kolinészteráz aktivitását, illetve a gerincvelő motoros
neuronjainak degenerációját okozhatja. Akut mérgezés esetén hányás, hasmenés jelentkezik, majd 2-4 hetes
lappangási idő után az alsó végtagok paralysise figyelhető meg, amely általában reverzíbilis. Krónikus expozíció
hatására fáradtságérzés, vérnyomáscsökkenés, valamint a végtagok érzészavara alakulhat ki.
10.4.6. Vinil-klorid
Színtelen, édeskés szagú gáz, amely a PVC-gyártás és -feldolgozás során okozhat expozíciót. A tüdőn át jut a
szervezetbe, magas koncentrációban narkotikus hatású, akut mérgezésben tüdőoedemát okozhat.
A hosszú ideig tartó, alacsony szintű expozíciót követően szédülés, fejfájás, hányinger, végtagzsibbadás,
fáradékonyság, feledékenység jelentkezik. Közepes dózisú, hosszú (kb. 15 év) expozíciónak kitett dolgozók
körében idegrendszeri zavarok, Raynaud-szindróma, thrombocytopenia, fibrotikus májkárosodás, tüdőfibrosis,
273
acroosteolysis és sclerodermaszerű bőrelváltozások figyelhetők meg. Nagy dózisú krónikus vagy „long term”
expozíció máj haemangiosarcoma kialakulásához vezethet.
10.5. Peszticidek
Peszticideknek nevezik azokat az anyagokat és készítményeket, amelyeket a mezőgazdaságban növényi és állati
kártevők (agrár peszticidek), a higiénés gyakorlatban és a háztartásokban rovarok és rágcsálók
(higiénés/háztartási peszticidek – irtószerek), valamint állati paraziták (veteriner peszticidek) irtására és
távoltartására használnak.
A mezőgazdaságban alkalmazott peszticidek csoportosítása többféle szempont alapján történhet.
Az alkalmazás módja szerint – amely a legvalószínűbb expozíciós formákra utal – megkülönböztetnek

permetező-, porozó-, gázosító-, csávázó- és aeroszol formában alkalmazott szereket.
A célszervezetekre gyakorolt hatás alapján a peszticidek legfontosabb csoportjai az inszekticidek (rovarölők), a

herbicidek (gyomirtók), a fungicidek (gombaölő szerek), az akaricidek (féregirtók), a rodenticidek
(rágcsálóirtók), a repellensek (rovarűző szerek), a defóliánsok (lombtalanítók) és a larvicidek (lárvaölő szerek).
A hatóanyagok kémiai szerkezete szerint a toxikus hatások és elterjedtség szempontjából legfontosabb

származékok a klórozott szénhidrogének, a szervesfoszfát-észterek, a karbamátok, a piretroidok, a
ditiokarbamátok, a fenoxi-alkánsavak és a dinitro-o-krezol (DNOC).
A higiénés gyakorlatban és a háztartásokban alkalmazott irtószerek hatóanyaga és alkalmazásuk módja a

legtöbb esetben megegyezik az agrárpeszticidekével.
Bár a peszticidek között számos veszélyes készítményt találunk, használatuk elkerülhetetlen. A WHO becslése
szerint a peszticidek használata nélkül a megtermelt élelmiszer-mennyiség közel 30%-kal lenne kevesebb, ami
lehetetlenné tenné a szükséges mennyiségű táplálék előállítását; hiányukban azok a fertőző betegségek, amelyek
terjedésében a rovarok és rágcsálók meghatározó szerepet játszanak, lényegesen magasabb számban
fordulnának elő, illetve kiterjedt járványokat okoznának.
Az előnyök mellett a peszticidek alkalmazásának több káros következménye is van. Széles körű használatuk
miatt jelentősen befolyásolják az ökoszisztéma egyensúlyát, károsítják a talaj és a vizek mikro- és
makroszervezeteit, direkt vagy indirekt expozíció folytán veszélyeztethetik az ember egészségét is.
A lakosság peszticidexpozíciója elsősorban a táplálék útján, alacsony mennyiségekkel történik. A magasabb

dózisú expozíció szempontjából lényegesen veszélyeztetettebbek azok, akik foglalkozásuk következtében
(előállítók, kereskedők, permetezők, rovar- és rágcsálóirtók), illetve mint mezőgazdasági munkások és
kerttulajdonosok kerülnek kapcsolatba velük.
A peszticidekkel akut mérgezés elsősorban véletlen baleset (pl. sörösüvegben tartott növényvédőszer megivása),
védőruha nélkül végzett permetezés, keverés, illetve frissen permetezett növények begyűjtése és/vagy
fogyasztása következtében fordul elő.
Az egyes készítményeket akut toxicitásuk alapján a WHO négy kategóriába sorolja: IA: rendkívül veszélyes; IB:
nagyon veszélyes; II.: mérsékelten veszélyes; III.: rendeltetésszerű használat esetén akutan valószínűleg nem
veszélyes. Az I. veszélyességi kategóriájúakkal csak a megfelelő képzettséggel rendelkezők foglalkozhatnak, de
a WHO a II.-ba tartozó készítményeket sem ajánlja háztartási vagy egyéni felhasználásra.
A szubakut, szubkrónikus és krónikus mérgezések az akut intoxikációkhoz viszonyítva általában kevésbé

jelentősek. Ezek az expozíciós formák azonban nem elhanyagolhatók, hiszen interakciók révén – a máj és az
idegrendszer nemcsak az alkohol, de számos peszticid toxikus hatásának is célszervei – jelentősen megnőhet az
általuk okozott egészségkárosodás kockázata.
Állatkísérletekben már több peszticid mutagénnek bizonyult, és vannak köztük olyanok is, amelyek
mutagenitását in vitro humán sejteken is igazolták. Tekintettel arra, hogy a mutagén anyagok többsége egyben
karcinogén is, ezen vegyületek esetében az expozíciót a lehető legalacsonyabb szintre kell szorítani, illetve
azokat, amelyek karcinogén hatását igazolják, be kell tiltani, mint ahogy ez a POP (persistent organic pollutants)
anyagok többsége esetében már megtörtént.
274
A populációs expozíció elleni védekezés a peszticidek alkalmazásának szabályozása, az egyes peszticidekre

megállapított élelmezés-egészségügyi várakozási idő betartása, valamint az élelmiszerekben és élelmiszer-
alapanyagokban a szermaradvány-mennyiségek rendszeres ellenőrzése jelenti.
A peszticidek engedélyezése hatástani és ártalmatlansági (toxicitás, ökoszisztémára kifejtett hatások, tűz- és

robbanásveszélyesség stb.) vizsgálatokon alapul. Ha ezek ellenére a későbbiekben súlyos károsító hatások
derülnek ki (pl. karcinogén hatás), az engedély azonnal visszavonható.
Az élelmezés-egészségügyi várakozási idő az a napokban kifejezett időtartam, amelynek a permetezéstől a

termék forgalmazásáig, illetve fogyasztásáig el kell telnie ahhoz, hogy az abban jelen lévő hatóanyag, illetve
metabolitjainak szintje az egészséget veszélyeztető érték alá csökkenjen. Meg kell még említeni – részint a
populáció egészsége, részint az ökoszisztéma védelme szempontjából – a minimalizálásra való törekvést, ami
azt jelenti, hogy az adott mezőgazdasági területre valóban csak a ténylegesen szükséges mennyiséget
alkalmazzák.
A munka-egészségügyi várakozási idő az a napokban kifejezett időtartam, amelynek letelte előtt tilos a
permetezett területre védőruha nélkül belépni, illetve ott munkát végezni. A foglalkozási eredetű
egészségkárosodás megelőzése az expozíció kizárása, illetve határérték alá szorítása, a munkaegészségügyi
várakozási idő betartása, illetve alkalmassági és időszakos orvosi vizsgálatok segítségével történik. Az
expozíció határérték alá történő csökkentése az előállítás során zárt gyártástechnológia felhasználásával,
légzésvédelem és/vagy elszívás alkalmazásával, a keverés, illetve permetezés során megfelelő védőruházat
(kesztyű, csizma, impregnált munkaruha, kalap, szemüveg, légzésvédelem) viselésével lehetséges.
A peszticidekkel dolgozók alkalmassági orvosi vizsgálata arra irányul, hogy kiszűrjék az olyan betegségekben
szenvedőket, akik egészségi állapotát a hatóanyaggal történő expozíció tovább ronthatja (máj-, idegrendszeri,
légzőszervi, keringési betegségek stb.), valamint azokat, akik az átlagosnál érzékenyebbek egyes vegyületek
toxikus hatásaira (pl. alacsony egyéni kolinészteráz-aktivitás). Nem dolgozhatnak peszticidekkel 18 éven
aluliak, terhes és szoptatós anyák, illetve anyatejet adók sem. Az időszakos orvosi vizsgálatok célja az expozíció
következtében kialakuló esetleges károsodások, illetve az azt megelőző állapotok korai kimutatása. Pozitív
esetekben a dolgozót átmenetileg vagy véglegesen olyan munkakörbe kell áthelyezni, ahol nincs kitéve ilyen
expozíciónak.
10.5.1. Ditiokarbamátok
A ditiokarbamátok (maneb, cineb stb.) kiterjedten alkalmazott fungicidek; permetező-, porozó- és
csávázószerként egyaránt használatosak. Legtöbbjük gyenge méreg, vagy gyakorlatilag nem mérgező,
felszívódásuk sebessége készítményenként változó.
Akut mérgezés esetén lokálisan irritálják a nyálkahártyát, a bőrön égő, viszkető érzést okoznak, a verejtékes
bőrfelületen vesicularis dermatitis alakulhat ki. A szisztémás mérgezés ritka, ilyenkor rossz közérzet, hányinger,
hányás, mozgászavarok jelentkeznek. Ha az exponált személy alkoholt is fogyasztott, acetaldehid-mérgezés
alakulhat ki, mert a ditiokarbamátok gátolják az acetaldehid-dehidrogénáz aktivitását. Szubakut és krónikus
mérgezésekben főként a bőr- és nyálkahártya-tünetek dominálnak.
A késői toxikus hatások vizsgálata során több származékot mutagénnek találtak, emellett egyes készítmények
embriotoxikus hatását is igazolták.
Orális úton létrejött mérgezés esetén aktív szenes vízzel gyomormosást kell végezni és a mérgezettet kórházba
kell szállítani; a kezelés egyébként tüneti.
10.5.2. Fenoxikarbonsav-származékok
Kiterjedten alkalmazott herbicidek (2,4-diklór-fenoxi-ecetsav: 2,4-D, 2,4-diklór-fenoxi-propionsav: 2,4-DP, 2-
metil-3-klór-fenoxi-ecetsav: MCPA stb.), a veszélyes vagy kifejezetten veszélyes kategóriába tartozó
készítmények.
Akut mérgezés esetén a bőrön enyhe dermatitist, a szemen conjunctivitist, belélegezve orrfolyást, garat- és
gégetáji fájdalmat okoznak. A szisztémás mérgezés tünetei enyhébb esetben fejfájás, étvágytalanság, hányinger,
hányás, súlyos esetben incontinentia, izomgörcsök, izomgyengeség, narcosis.
275
A késői toxikus hatások vizsgálata során több származék mutagénnek bizonyult, néhány anyag esetében
felmerült a karcinogén hatás gyanúja is.
A mérgezés kezelése tüneti, lenyelés esetén 5%-os Na-bikarbonát oldattal gyomormosást kell végezni.
10.5.3. Karbamátok
A karbamátok (aldikarb, karbaril, karbofurán, pirimikarb stb.) per os LD 50-értékük alapján a méreg, illetve az
erős méreg kategóriába tartozó inszekticidek.
A bőrön át kevésbé, a gyomor-bél traktusból, illetve a tüdőből jól felszívódnak. A szerves foszfátokhoz
hasonlóan kolinészteráz-gátlók, azonban hatásuk reverzíbilis és rövid ideig tart, így az enzim spontán
reaktiválódik.
Akut mérgezés esetén lokális tünetek (irritáció, felső légúti- és bőrgyulladás) és/vagy a szisztémás kolinerg
mérgezés tünetei jelentkeznek. Toxikológiai veszélyességük kisebb, mint a szerves foszfátoké, mert nagyobb a
különbség a már tüneteket kiváltó és a letális dózis között, illetve a mérgezést követően tünetek nem maradnak
vissza.
Késői toxikus hatásként több származéknál felmerült a mutagén és karcinogén hatás valószínűsége; az
embriotoxikus hatás több származék esetében bizonyított.
Akut mérgezés esetén reaktivátor adása tilos (súlyosbítja a tüneteket), a kezelés egyébként a szerves
foszfátoknál leírtakkal megegyező.
A lakossági expozíció megelőzése az általános prevenciós elvek szerint történhet. Ha a foglalkozási körben
exponált egyén vörösvértestben mért kolinészteráz-aktivitás a saját alap enzimaktivitás-értékének 50%-a alá
csökken, tevékenységét átmenetileg nem folytathatja.
10.5.4. Piretroidok
A piretroidok (cipermetrin, permetrin, alfametrin, biorezmetrin stb.) melegvérűekben enyhén mérgező
inszekticidek. Hatásukat az idegsejtek Na-csatornáira fejtik ki, megnyújtva a sejtbe történő Na-beáramlás
időtartamát.
A bőrön át kis mértékben, a tüdőből és a gastrointestinalis traktusból jól felszívódnak. Melegvérűekben a

májban gyorsan metabolizálódnak, ez magyarázza viszonylag alacsony toxicitásukat.
A piretroidokkal akut mérgezés ritkán fordul elő. Lokálisan bőr- és nyálkahártya-irritációt, esetenként allergiás
reakciót, szisztémásan nyálfolyást, hányingert, hányást, fájdalmas légzést, tremort, a bőrön égető érzést idéznek
elő. Egyes származékok (pl. cipermetrin, deltametrin) emellett izomkontrakciókat, vérnyomáscsökkenést,
hypertoniát is létrehozhatnak. Szubakut, krónikus és késői toxikus hatásaik nem ismertek.
Az akut mérgezések kezelése Na-bikarbonát oldattal végzett gyomormosást követően tüneti.
Tekintettel arra, hogy jelentős humán hatása ezen anyagoknak nincs, alkalmazásuk során elsősorban allergizáló
hatásukat kell (pl. védőkesztyű viselésével) kiküszöbölni.
10.5.5. Szervesfoszfát-észterek
Az ebbe a csoportba tartozó növényvédő szerek a foszforsav (diklórfosz, triklórfon stb.), a tiofoszforsav
(diazinon, paration, metil-paration stb.), illetve a ditiofoszforsav (malation, fentoát stb.) szubsztituált
észterszármazékai. Többségük lipofil karakterű, a bőrön és a nyálkahártyákon keresztül jól felszívódnak.
A foglalkozási expozíció elsődleges formája a dermális út; az inhalációval, illetve per os történő bejutás
általában kevésbé jelentős, bár légzésvédelem hiányában a belégzés is meghatározó lehet. A foglalkozási
expozíció szempontjából elsősorban a gyártásban, kiszerelésben, szállításban, forgalmazásban részt vevők, a
növényvédelemben az előkészítők, hígítók és permetezők, a higiénés gyakorlatban a féreg- és vektorirtást
végzők veszélyeztetettek. Külön ki kell emelni a farm- és kiskerttulajdonosokat, akik gyakran megfelelő
előképzettség nélkül használnak növényvédő szereket. A populációs expozíció elsősorban per os, a táplálékban
jelen lévő, általában kis mennyiségű szermaradványokkal következik be. Az akut, nagy dózissal történő
intoxikációk öngyilkosságok, illetve véletlen balesetek következtében jönnek létre.
276
A szervesfoszfát-észterek nem perzisztensek, így a környezetet károsító hatásuk rövidebb ideig érvényesül, és
nem kumulálódnak a szervezetben. Hatásuk az acetil-kolin-észteráz enzim irreverzíbilis gátlása, amely a
kolinerg szinapszisokban az acetil-kolin felszaporodásához vezet.
Vannak olyan szervesfoszfát-észterek, amelyek a májban történő metabolizmus során aktiválódnak, illetve a
kiindulási molekulából erősebb kolinészteráz-gátló hatású származékuk is képződhet (toxikus detoxikáció);
ilyen például a paration-paraoxon, a metilparation-metilparaoxon vagy a malation-malaoxon átalakulás.
Az akut szervesfoszfát-mérgezés háromféle tünetcsoportot hoz létre:
1.Muszkarinszerű tünetek: fokozott bronchusszekréció, erőteljes verejtékezés, nyálfolyás, könnyezés,

tűhegypupilla, bronchusgörcs, hasi görcsök (hányás, hasmenés), bradycardia.
2.Nikotinszerű tünetek: a kis izmok, súlyosabb esetekben a diaphragma és a légzőizmok görcse, tachycardia.
3.Központi idegrendszeri tünetek: fejfájás, szédülés, nyugtalanság, szorongás, mentális zavarok, görcsök, coma,
a légzőközpont bénulása.
Súlyos mérgezéseket követően, néhány nap elteltével szívmegállás is bekövetkezhet, amelynek pontos
mechanizmusa még nem ismert.
Akut mérgezés esetén, amennyiben a bőr is kontaminálódott, a szennyezett bőrfelületet langyos, szappanos
vízzel le kell mosni. A tünetek megjelenését követő néhány órán, de legfeljebb 24 órán belül a mérgezetteknek
kolinészteráz-reaktivátort (PAM, Toxogonin) kell adni. A reaktivátor reverzíbilisen kapcsolódik a még szabad
enzimmolekulák kötőhelyéhez, megakadályozva az enzimet irreverzíbilisen alkilező szerves foszfátok
kötődését. A nem kötődött szerves foszfátok eliminációja viszonylag gyors, mire a reaktivátor disszociál az
enzimről, a nem kötött szerves foszfát jelentős része már kiürült, így a szervezetben több-kevesebb
funkcióképes enzim marad. Ez azért előnyös, mert az új enzimmolekulák szintézise legalább 3-4 napot vesz
igénybe. Mivel a reaktivátor maga is kolinészteráz-gátló, tilos azt a mérgezést követő 24 óránál későbbi
időpontban alkalmazni!
A muszkarinszerű hatások csökkentésére atropint kell adni iv., a kezelést szükség esetén 5–15 percenként
megismételve, egészen az enyhe atropinmérgezés – midriasis – megjelenéséig. Az idegrendszeri hatások
kivédésére a mérgezettet az atropin adásával párhuzamosan diazepamkezelésben kell részesíteni.
A szubakut intoxikációk ismételt, alacsonyabb dózisú expozíciók hatására alakulnak ki. Ilyenkor valószínűleg
az egyes molekulák egyéb hatásai, és nem elsősorban a kolinészteráz-gátló hatás dominál. Ha azonban a
kolinészteráz-aktivitás az alapérték 50%-a alá csökken, megjelenhetnek az akut mérgezés tünetei.
Késői toxikus hatásként egyes származékok esetében neurotoxikus hatások (polyneuropathia, súlyosabb
bénulások), illetve hónapokig tartó magatartási, pszichés, viselkedési zavarok (beszédkészség és
felfogóképesség romlása, EEG-elváltozások) alakulhatnak ki.
A szerves foszfátok egy része (dimetoát, diklórfosz) bizonyítottan mutagén, és egyes származékok esetében
felmerült a teratogén és karcinogén hatás gyanúja is.
A lakossági expozíció kiküszöbölése, illetve csökkentése az általános elveknek megfelelően történhet. Ha a

munkájánál fogva érintettnél az időszakos orvosi vizsgálat során a vörösvértest kolinészteráz-aktivitása az egyén
saját, expozíció nélkül mért enzimaktivitás-értékének 50%-a alá csökken, az illetőt annak helyreállásáig
feltétlenül ki kell vonni az expozíciót jelentő munkakörből, de az átmeneti eltiltás már 25%-os csökkenés esetén
is ajánlott.
10.5.6. Egyéb származékok

A csoport tagjai közül a dinitro-o-krezolt (DNOC) egyaránt használják inszekticidként, fungicidként,
akaricidként, herbicidként, illetve fakonzerválásra.
A bőrön és a tüdőn keresztül, valamint a gastrointestinalis traktusból egyaránt jól felszívódik, a szervezetben
kumulálódik.
Lokálisan izgatja a bőrt és a nyálkahártyát, felszívódva – a foszforiláció gátlása útján – fokozza az anyagcserét,
károsítja a májat, a vesét és a szivet. Toxikus hatását a magasabb hőmérséklet fokozza.
277
Kisebb dózisú akut mérgezésben a lokális tünetek (kötőhártya-gyulladás, felső és alsó légúti hurut, dermatitis)
mellett gyengeség, fogyás, alvászavarok, verejtékezés, megterhelésre dyspnoe jelentkezik. Nagyobb dózisok
hatására az előbbiek mellett láz, tachycardia, máj- és szívtáji panaszok, súlyos esetben 40 oC feletti láz,
eszméletvesztés, légzési zavarok, tüdőoedema és görcsök alakulnak ki; sokszor letális kimenetellel.
Szubakut és krónikus mérgezésben a kis dózisok okozta akut mérgezéshez hasonló tünetek mellett erőteljes
fogyás, vérnyomásesés, tachycardia, máj- vese- és szívizomkárosodás, egyes esetekben neuropathiák, a
szemlencsében hályogképződés, a bőr, körmök és a szőrzet sárgás elszíneződése („sárga méreg”) figyelhető
meg.
Antidótum hiányában a mérgezés kezelése tüneti.
Toxikus hatásainak megelőzése megfelelő védőruházattal, maszk viselésével lehetséges.
10.6. Perzisztens környezeti kemikáliák

Ebbe a csoportba tartoznak a poliklórozott bifenilek (PCB-k), a poliklórozott dibenzo-dioxin- (PCDD-) és
dibenzo-furán- (PCDF-) származékok.
A PCB elnevezés több mint 200 hasonló szerkezetű vegyületet foglal magába. Kiterjedt alkalmazásuk
(elektromos és festékipar, műgumigyártás stb.) és perzisztenciájuk következtében az egész világon elterjedt
környezetszennyezők. A klórozott szénhidrogén peszticidekhez hasonlóan feldúsulnak a táplálékláncban,
kumulálódnak az állati és emberi zsírszövetben és kiválasztódnak az anyatejjel.
A populáció elsősorban per os, a táplálék útján exponálódik, a foglalkozási expozíció elsődleges formája az
inhalációs út, de egyes származékok a bőrön át is felszívódhatnak. A felszívódott származékok a máj
mikroszomális enzimeinek indukciója útján változást idéznek elő a szteroid-anyagcserében és a metabolikus
folyamatokban.
Az akut PCB-mérgezés ritka, főbb tünetei chloracnék megjelenése a bőrön, nyálkahártya-irritáció, hányinger,
hányás. A krónikus mérgezésre chloracnék kialakulása és a májkárosodást jelző enzimek szérumszintjének
emelkedése jellemző.
Tömeges PCB-mérgezést írtak le 1979-ben Tajvanon (yu-cheng betegség) és 1986-ban Japánban (yusho
betegség), amelyeket technológiai hiba következtében PCB-vel szennyeződött étolaj okozott. A főbb tünetek a
bőr, a köröm és az ajkak barnás elszíneződése, fogyás, chloracne, szemhéjoedema, átmeneti látás-, hallás- és
érzészavarok voltak.
A PCDD- és PCDF-származékok – összefoglaló néven dioxinok – a PCB-k és egyéb klórozott aromás

származékok melléktermékeiként, illetve műanyagok égése során keletkeznek.
Legismertebb képviselőjük a TCDD (2,3,7,8-tetraklór-dibenzo-p-dioxin), amely állatkísérletekben rendkívül

toxikusnak, emberre kevésbé mérgezőnek bizonyult.
Az akut mérgezés igen ritka, tünetei a PCB-mérgezéshez hasonlóak. A szubakut, krónikus és „long term”
mérgezések tekintetében a megfigyelések ellentmondásosak. A vietnami háború során az amerikaiak a dzsungel
lombtalanítására dioxinokkal szennyezett fenoxialkánokat használtak; az exponált populációban egyes
daganatok és az utódok fejlődési rendellenességeinek incidencianövekedését figyelték meg. Ezzel szemben
Olaszországban az 1976-os sevesói katasztrófa – egy vegyi üzemben bekövetkezett robbanás során kb. 1,5 kg
dioxin került a levegőbe – kapcsán az exponált lakosság körében csupán chloracne volt megfigyelhető, a
daganatok és fejlődési rendellenességek gyakorisága – epidemiológiai vizsgálatok adatai szerint – nem változott.
Mivel az 1970-es évek elején a PCB-k gyártását betiltották, és a hulladékégetéssel kapcsolatos normákat a
legtöbb országban megszigorították, a lakossági expozíció az említett anyagokkal jelentősen csökkent.
PCB-hatásnak kitett munkakörökben nem dolgozhatnak májbetegségben és dermatitisben szenvedők. A

munkába lépés előtt és azt követően az orvosi vizsgálat évenként kötelező. A dolgozóknak PCB-nek ellenálló
védőruházatot kell viselniük és egyéni légzésvédelmet kell alkalmazniuk.
A PCDD- és PCDF-expozíció elleni védekezés elsősorban a veszélyes hulladékok biztonságos égetését jelenti.
278
A klórozott szénhidrogének többsége perzisztens, lebomlásuk a környezetben és az élő szervezetekben egyaránt

igen lassú. Lipofil karakterük következtében főként a zsírszövetben és az idegrendszerben kumulálódnak, de
átjutnak a placentán és kiválasztódnak az anyatejjel is. Nagy tömegű felhasználásuk világszerte komoly
ökológiai következményekkel járt, felhalmozódásuk a táplálékláncban a lakosság évtizedeken át tartó
expozícióját eredményezte; tartós expozíció következtében a populációban egyre emelkedett a zsírszövetben
kumulálódó klórozott szénhidrogének mennyisége.
Toxicitásuk és perzisztenciájuk miatt legtöbbjüket az 1970-es években a fejlettebb országokban – köztük

Magyarországon is – betiltották; ma csak nem perzisztens vegyület lehet forgalomban.
A csoport legismertebb képviselője a DDT, amely az idegsejtek Na-pumpamechanizmusának megzavarása útján

fejti ki toxikus hatását.
Az akut DDT-mérgezés ritka, ilyen esetekben epilepsziához hasonló görcsös állapot alakul ki. A bőrrel és
nyálkahártyával érintkezve enyhe lokális gyulladást okozhat; a bőrön át por alakban csak igen kevéssé, olajos
oldatból lényegesen nagyobb mennyiségben szívódik fel.
A szubakut és krónikus mérgezés tünetei enyhébb esetben alvászavar, fejfájás, fokozott ingerlékenység,
súlyosabban száj- és nyelvkörnyéki zsibbadás, a szemhéjak, arcizmok rángása, a végtagok hyperaesthesiája és
végtagremegés.
Az akut lindánexpozíció lokálisan izgatja a bőrt és a nyálkahártyát, a bőrön kontakt dermatitist és allergiás
ekzemát, szisztémásan keringési és légzési zavarokat, eszméletvesztést, bénulást, májkárosodást,
agranulocytosist és polyneuritist okozhat. Szubakut és szubkrónikus expozíció hatására dermatitis, dyspepsia,
máj- és idegrendszeri károsodások jelentkezhetnek.
A klórozott szénhidrogén peszticideket más perzisztens környezeti kemikáliákkal együtt – PCB-k, dioxinok és
furánok (lásd később) – ezen sajátosságuk alapján ún. piszkos tizenkettőként („The Dirty Dozen”) is emlegetik
(V-4. táblázat), amelyeket kifejezetten egészség- és környezetkárosító hatásuk miatt az Európai Unió
tagállamaiban (így hazánkban is) betiltottak. Külön is hangsúlyozni kell genotoxikus és karcinogén hatásukat,
valamint azt, hogy feldúsulnak a táplálékláncban.
7.4. táblázat - V-4. táblázat „A piszkos tizenkettő”
Aldrin* Hexaklórbenzol*, **, ***
Klordan* Mirex*
DDT* Toxaphene*
Dieldrin* Poliklórozott bifenilek (PCB-k)**, ***
Endrin* Poliklórozott dibenzo-p-dioxinok***
Heptaklór* Poliklórozott dibenzo-p-furánok***
*Peszticid; ** Ipari kemikália; *** Melléktermék
A klórozott szénhidrogén peszticidek okozta ártalmak megelőzése a populáció szintjén az élelmezés-

egészségügyi várakozási idő betartását, a munkahelyeken a megfelelő egyéni védőeszközök alkalmazását,
valamint az alkalmassági és időszakos orvosi vizsgálatok elvégzését jelenti.
10.7. Szerves oldószerek

Szerves oldószereket igen sok ipari és háztartási műveletben alkalmaznak. A vegyipari folyamatok mellett
használják őket textíliák, alkatrészek, felületek stb. tisztítására, festés és lakkozás során, illetve számos
ragasztóanyag alkotórészei.
279
Lipofil (zsíroldékony) vagy amfifil (víz- és zsíroldékony) jellegük miatt könnyen átjutnak a szervezet lipideket
tartalmazó határfelületein, így a bőrön is. Több oldószer erősen párolog, ezek gőzei zárt légtérben magas
koncentrációt is elérhetnek, ezáltal inhalációs úton is jelentős expozíciót okozhatnak. Az oldószerek, illetve
gőzeik a behatolás helyén irritálhatják a bőrt, illetve a nyálkahártyát, ismételt expozíció esetén károsíthatják is
azokat.
A bőrön át felszívodott vagy inhalációs úton a keringésbe jutó molekulák lipofil jellegük következtében
áthatolhatnak a sejtmembránon, így a szervezet magas lipid tartalmú szöveteiben magasabb koncentrációt is
elérhetnek. Ennek következtében egyszeri nagy dózisban narkotikus, krónikus expozíció esetén neurotoxikus
hatást fejtenek ki. Ugyancsak lipofil karakterüknek köszönhetően átjuthatnak a placentán (magzatkárosító hatás)
és megjelenhetnek az anyatejben is. Metabolizmusuk elsődleges helye a máj, amelyet egyes oldószerek –
különösen a több halogén- vagy nitrocsoportot tartalmazók – súlyosan károsíthatnak. Oxidált és konjugált
metabolitjaik a vizelettel ürülnek, így abból meghatározhatók.
Eliminációjuk (gyakran változatlan formában) a kilélegzett levegővel is történhet, amely felhasználható az

expozíciónak kitett személyek biomonitorozására.
10.7.1. Aromás szénhidrogének

Az aromás szénhidrogének alapvegyülete, a benzol, igen jó oldószer. Korábbanaz ipari alkalmazása kiterjedt
volt, szabad forgalmú vegyszerként is használták, az utóbbi időben toxikus hatásai miatt lehetőleg más, kevésbé
ártalmas anyaggal helyettesítik.
A benzol a bőrön át is felszívódik, de mivel igen illékony, így expozíciót elsősorban gőzeinek belégzése okoz.
A lipoidokban gazdag szövetekben, különösen a csontvelőben és a központi idegrendszerben halmozódik fel.

Akut expozícióban neurotoxikus hatása dominál; kezdetben eufória lép fel, amely meggátolja az érintettet a
veszélyhelyzet felismerésében, majd szédülés, görcsök, eszméletvesztés és gyakran légzésbénulás következik
be.
A krónikus benzolexpozíció a vérképző rendszert károsítja, aplasztikus anaemia, reverzíbilis pancytopenia jön
létre. Bár az egyes sejttípusok termelődése eltérő mértékben károsodik, valamennyi vérképzési elváltozás
utalhat benzolmérgezésre. Ez a folyamat, ha ritkán is, de lehet letális kimenetelű. Krónikus hatásának
legsúlyosabb következménye akut, esetleg krónikus myeloid leukaemia kialakulása. A benzol az IARC-beosztás
szerint az 1. csoportba tartozik, azaz bizonyítottan humán karcinogén vegyület.
Nem dolgozhatnak benzollal terhesek, szoptató anyák, fiatalkorúak, vérképzőszervi-, máj- és vesebetegek,
valamint alkoholisták. Az időszakos orvosi vizsgálat az említett betegségekre terjed ki, és magában foglalja a
metabolitokon alapuló biomonitorozást is, amely utóbbi a vizelet fenol- és mukonsav-koncentrációjának
mérésével történik.
A benzol két származéka, a toluol (metil-benzol) és a xilol (dimetil-benzol) szintén jó oldószerek, de kevésbé
toxikusak, s valószínűleg nem rákkeltő anyagok (IARC 3. csoport). Általános tendencia, hogy a különböző
alkalmazásokban a benzolt ezekkel váltják fel. Lényeges felhívni a figyelmet arra, hogy a „technikai tisztaságú”
toluol, valamivel kevésbé a xilol, több százaléknyi benzolt is tartalmazhat.
A toluol elsősorban belégzéssel kerül a szervezetbe. Egy része a kilégzett levegővel változatlan formában
távozik, nagyobb része azonban a májban benzoesavvá alakul és glicinnel konjugálva, hippursavként a vizelettel
ürül. Ugyancsak a vizelettel kiválasztódó és specifikusabb metabolitja az ortokrezol.
Akut neurotoxikus hatásának első fázisában euforizál (a „szipuzók” által beszívott ragasztógőznek is a toluol a
fő hatásos komponense), eszméletlenséget csak ritkán okoz. Krónikus toluolexpozícióban az idegrendszeri
funkciók lassulását, enyhe romlását figyelték meg.
A xilol három – orto-, meta-, para- – izomer elegye. Vegyipari, festékipari felhasználásán túl a szövettani
technikában is alkalmazzák, bár törekszenek felváltására nem aromás oldószerrel. Főként inhalációs úton okoz
expozíciót, elsősorban a vizelettel, metil-hippursav formájában ürül; eliminációja lassúbb, mint a benzolé és a
toluolé.
A bőrt és nyálkahártyákat jobban irritálja, mint rokon vegyületei. A xilol akutan kábulatot, görcsöket,
légzésbénulást, krónikusan neurastheniát, pszichés és érzészavarokat, depressziót hoz létre.
280
Toluollal és xilollal – benzoltartama miatt is – nem dolgozhatnak terhesek, szoptató anyák, fiatalkorúak,
vérképzőszervi, máj- és vesebetegségben szenvedők, valamint alkoholisták; xilolexpozíció-veszélyes
munkakörben bőrbetegek alkalmazása sem engedélyezett. Az időszakos orvosi vizsgálat során monitorozni kell
az expozíciót jelző, a vizelettel ürülő metabolitokat (hippursav, orto-krezol, illetve metil-hippursav) is.
10.7.2. Halogénezett szénhidrogének

A metán, etán és etilén halogénezésekor egy vagy több H-atomot Cl – ritkábban F- vagy Br- – atommal
helyettesítenek. Az így keletkező származékok legtöbbje folyékony, oldószerként közülük elsősorban a
klórozottakat alkalmazzák.
A halogénezett szénhidrogének nem gyúlékonyak, vagy nehezen éghetőek pl. tűzoltó készülékek tölteteként is
használatosak, hő hatására azonban mérgező bomlástermékek (HCl, HF, foszgén) keletkeznek belőlük. Fontos,
nem oldószer jellegű alkalmazásuk a kártevők irtása (metil-bromid); korábban hűtőközegként és aeroszolos
hajtógázként is felhasználták őket (freonok).
A legtöbb halogénezett szénhidrogén toxicitása jelentős. Akut narkotikus, valamint máj- és vesekárosító hatásuk
a halogénatomok számával nő; a bőrt irritáló hatás azonban az egyszeresen klórozottak esetében a
legkifejezettebb. A klórozott származékokra a leginkább jellemző, hogy fokozzák a szívizom adrenalinnal
szembeni érzékenységét, ezáltal arrhythmiát, esetenként hirtelen szívmegállást, halált okozhatnak.
A legtöbb klórozott szénhidrogén igen illékony, és belélegezve jól felszívódik, de jelentős lehet dermális
felszívódásuk is. A kiürülés történhet változatlan formában a kilégzett levegővel vagy a májban oxidálódva és
konjugálódva a vizelettel. Ez az oka annak, hogy károsodott májfunkciójú személyek (hepatitisen átesettek,
krónikus alkoholisták) a szokásosnál érzékenyebbek a klórozott szénhidrogénekre.
Specifikus metabolitjuk (pl. a triklór-etilénből képződő triklór-ecetsav) kimutatása felhasználható az expozíció

biológiai monitorozására.
A munkakörükben klórozott szénhidrogénekkel exponált személyek rendszeres orvosi vizsgálata szükséges,

beleértve ebbe a májfunkciós és a neurológiai vizsgálatokat is. Nem dolgozhatnak ilyen anyagokkal 18 éven
aluliak, terhes nők, szoptató anyák, alkoholisták, krónikus tüdő-, máj- és vesebetegségben szenvedők; egyes
vegyületek esetében szívbetegek és központi idegrendszeri betegségben szenvedők sem.
A szén-tetraklorid elterjedt zsírtalanító, folttisztító szer, de ragasztókban is előfordul.
Nagyobb dózisú, akut expozíció során prenarkotikus, illetve narkotikus hatása gyorsan kialakul, ezt néhány nap
múlva a toxikus máj- és vesekárosodás – icterus, atrophia hepatis flava, albuminuria, oliguria, poliuria, uraemia
– tünetei követik. Változatlan formában, lassan ürül a kilégzett levegővel és kismértékben a vizelettel is. Idült
inhalációs toxikózisban a központi idegrendszeri tünetek, fejfájás, fáradékonyság, étvágytalanság dominálnak, a
dermális expozíciót követően polyneuritis is felléphet.
A tri- és tetraklór-etilén legismertebb alkalmazási területe a ruhaneműk száraz tisztítása (vegytisztítás).

Mindkettő erős bőr- és nyálkahártya-izgató. Az akut narkotikus hatás a triklór-etilén esetében jelentősebb. Máj-
és vesekárosító hatásuk mérsékelt. Krónikus intoxikációban fejfájás, szédülés, álmatlanság, mozgászavarok,
érzelmi instabilitás jelentkeznek, de emésztőszervi panaszok is előfordulnak. A perifériás idegeket csak a
triklór-etilén károsítja.
Több klórozott szerves oldószer daganatkeltő. A tri- és tetraklór-etilénnek az IARC szerinti besorolása 2A –
valószínűleg humán karcinogén; a diklór-etáné és a szén-tetrakloridé 2B – azaz lehetséges humán karcinogén.
10.7.3. Nem aromás szénhidrogének

A benzin többféle, főleg nyílt láncú szénhidrogén elegye. Üzemanyagként való alkalmazása mellett számos
folyamatban használják tisztító- és oldószerként. Viszonylag kevéssé mérgező. Az akut inhalációs expozíció
mértéke az adott elegy illékonyságától is függ – sebbenzin esetén pl. nagyobb, mint lakkbenzinnél. A hatás
először excitáló, de azt követően gyorsan eszméletvesztéshez vezet. A benzinnel kapcsolatban leírt krónikus
ártalmak valószínűleg az elegyben levő, kifejezettebben mérgező (pl. aromás) anyagoknak tulajdoníthatók.
10.7.4. Oxidált szénhidrogén-származékok (alkoholok, aldehidek, ketonok,

éterek, észterek)
281
Az egyértékű alkoholok erőteljesebben izgatják, majd bénítják a központi idegrendszert, mint a nekik megfelelő
alifás szénhidrogének.
Hatásukra a légzőrendszeri és szemirritáció általában már alacsonyabb koncentrációnál (korábban) jelentkezik,

mint a központi idegrendszeri depresszió.
Legismertebb képviselőjük az etil-alkohol, melyet kiterjedten használnakveszélyesebb oldószerek

helyettesítésére, illetve lakossági felhasználásra szánt készítményekben.
A metanol/metil-alkohol az etanolnál erősebben neurotoxikus. A hatás per os expozíció után viszonylag lassan
alakul ki. Súlyos részegség tünetei mutatkoznak (fejfájás, szédülés, émelygés, hányás, látászavar), amelyekhez
fokozódó metabolikus acidózis társul.
A metanol a szervezetben acetaldehiddé majd hangyasavvá oxidálódik, mindkét anyag erős méreg; az utóbbi a
pH-egyensúlyt is megzavarja. A hangyasav a vizelettel ürül.
A látászavar, később a vakság a n. opticusra kifejtett specifikus hatás következménye.
Az irreverzíbilis vakságot okozó minimális dózis 8-10 g, a legkisebb letális adag 75-100 g.
Metanolexpozícióban nem dolgozhatnak idegrendszeri megbetegedésben, kóros szemideg- és szemfenék-

folyamatban szenvedők, máj- és vesebetegek. A rendszeres – a szemészeti és neurológiai kontrollt is magában
foglaló – orvosi vizsgálat a potenciális metanolexpozíciót jelentő munkakörökben kötelező.
A propil-, butil- és amil-alkoholt oldószerekként, kenőanyagokban, gépkocsi-üzemeltetési segédanyagokban

(hűtőfolyadék, ablakmosó szer) adalékként használják. Kevésbé illékonyak, a bőrt és nyálkahártyát azonban
jobban irritálják. Nagy koncentrációban narkotikus hatásúak, letális kimenetelű comát is okozhatnak.
A többértékű alkoholok és étereik (etilén-glikol, propilén-glikol, etilénglikol-mono- és dimetil-éter stb.) számos

alkalmazása ismert (hidraulikus folyadék, motorhűtők és klímaberendezések munkaközege, oldószerek stb).
Magasabb hőmérsékleten erősen párolognak, így légúti expozíciót idézhetnek elő; felszívódnak a bőrfelszínről
is, vagy ha az anyagot – tévedésből, hamisított italban vagy narkomániás kényszerből – megisszák, a gyomor-
bél traktusból is. Az etilén-glikol akutan erősen neurotoxikus, részegségszerű állapotot okoz; legfontosabb
metabolitja, az oxálsav vesekárosító és acidózist okoz; krónikus expozíció toxikus encephalopathia és
vérképzési zavar kialakulásához vezet.
A ketonok közül többet is – aceton, butanon, metil-butil-keton – alkalmaznak oldó- és hígítószerként vagy
tisztításra. Számos kozmetikum és egyéb, a mindennapi használatban alkalmazott vegyi termék is tartalmaz
ketonokat.
A légtérbe párolgó ketonok a nyálkahártyákat csak kevéssé izgatják. Erős inhalációs vagy dermális expozíció a
központi idegrendszert deprimálja, átmeneti izgató hatás nélkül hoz létre bódulatot. A hosszan tartó metil-butil-
keton expozíció kevert (érző és mozgató) perifériás neuropathiát okoz, mely az alsó végtagtól a felső felé illetve
centripetális irányban terjed; elektromyographiával a károsodás már a klinikai tünetek megjelenése előtt
kimutatható.
Ketonexpozíciós munkakörökben az alkalmazás előtti és az időszakos orvosi vizsgálatnak ki kell terjednie az

esetleges neurológiai károsodások megállapítására is.
Az aldehid- és észterjellegű oldószerek mérsékelten toxikusak, munka- és környezet-egészségügyi jelentőségük

kismértékű.
11. A levegő környezet-egészségügyi hatásai

Földünket több kilométer vastagságban levegőréteg burkolja, sűrűsége felfelé haladva csökken. Az állandóan
érvényesülő keverő mozgásoknak köszönhetően a levegőt alkotó gázkeverék összetétele mintegy 80 km
magasságig változatlan (homoszféra). A homoszférán belüli jellegzetes rétegeket különböztethetünk meg a
levegő hőmérsékletének változása szerint: legalsó a troposzféra (felhőöv), amelyben az átlagos hőmérséklet-
csökkenés 0,6 0C/100 m, vastagsága a pólusokon 7-8 km, az Egyenlítő közelében 17 km, a mérsékelt övben
mintegy 11 km, hőenergiáját a földfelszíntől kapja. A troposzféra felső rétegét tropopauzának nevezzük, ami
már nem tartalmaz felhőket és állandó hőmérsékletű. A következő réteg a sztratoszféra, amelyben az előzővel
282
ellentétben a hőmérséklet a Földtől távolodva emelkedik, ugyanis ez a réteg hőenergiáját a Nap ultraibolya
sugárzásából nyeri. Jellemző légmozgása vízszintes irányú, így a helyi légköri szennyezők (pl. kísérleti
atomrobbantások okozta szennyezés) a sztratoszférában egyenletesen eloszolva nagy kiterjedésű légköri, majd
talajszennyezést okoznak. A sztratoszféra alsó rétegét ozonoszférának nevezzük (jellemzően itt a legmagasabb
az ózonkoncentráció), felső része az ionoszféra. A homoszférán belüli harmadik réteg a mezoszféra, amelyben a
hőmérséklet ismét fordítottan arányos a Földtől mért távolsággal (V-4. ábra).
V-4. ábra Az atmoszféra felépítése
11.1. Az atmoszféra összetétele

A légköri levegő aerodiszperz rendszer, azaz gázok elegyében szilárd és cseppfolyós részeket tartalmaz. A gáz
fázis állandó komponenseit alapgázoknak nevezzük, ezek aránya száraz levegőben jellemző: nitrogén (78%) és
oxigén (21%), argon (0,93%) és szén-dioxid (0,03%). Az alapgázokon kívül a természetes levegőben előforduló
anyagok a vendéganyagok (egyéb gázok, illetve aeroszolok). Legfontosabb vendéganyag a vízgőz, melynek
koncentrációja földrajzi szélességek szerint változik: legmagasabb az Egyenlítő környékén (3-4%),
legalacsonyabb a sarkok felett (0,1–0,2%). Emellett szilárd halmazállapotú részecskék (por, korom, füst), illetve
szennyező gázok (kén-oxidok, nitrogén-oxidok) alkotják a légkört. Amennyiben a vízgőz ún. kondenzációs
magvakon (por-, korom-, kén-dioxid-részecske) kicsapódik, felhő, köd keletkezik, majd a csapadék a talajba
mossa ezeket a szennyező anyagokat. Kis mennyiségben – természetes vulkáni működés, erdőtüzek, biomassza
lebomlása következtében – metánt, kén-hidrogént, kén-dioxidot, nitrogén-oxidokat is tartalmaz a légkör az
emberi tevékenységtől függetlenül is. E vegyületek határozzák meg a légkör globális háttérszennyezettségét,
míg a lakott területek – túlnyomórészt antropogén eredetű szennyezettsége – főként a lokális
levegőszennyezettségért felelős.
11.2. Levegőszennyezők
A levegőszennyezés veszélyes anyag(ok) olyan mértékű szintjének eredményeképpen jön létre, amely
meghaladja a légkör természetes öntisztulási képességét. Bár a levegőszennyezés az emberi tevékenységgel –
tűzhasználattal – egy időben jelent meg, fokozódása az ipari forradalom óta jelentős. Számos légszennyező
283
anyag, mint pl. illékony szerves anyagok, szervetlen vegyületek, nyomelemek kizárólag emberi tevékenység
hatására jutnak az atmoszférába.
Az anyagoknak a szennyező forrásból a levegőbe történő kikerülését emissziónak nevezik; mérése g/óra, kg/év
dimenzióban történik. Származhatnak pontszerű vagy diffúz szennyezőforrásból. Az ilyen módon kibocsátott
anyagok – a földrajzi és időjárási viszonyoktól függően – különböző távolságra juthatnak el, amelynek során
koncentrációjuk a kihullás, a csapadékkal történő kimosódás, illetve a levegőben való hígulás következtében
fokozatosan csökken. Ez a folyamat a transzmisszió. A szennyező anyagoknak a szennyező forrástól tetszőleges
távolságban, a felszíntől 1,5-2 m magasságban mérhető koncentrációját imissziónak nevezik, egysége mg/m3.
Ennek szintje azért lényeges, mert ezzel az anyagmennyiséggel exponálódik az érintett egyén.
A légszennyező anyagokat – eredet szerint – két csoportra oszthatjuk: elsődleges és másodlagos légszennyezők.
A primer szennyezők közvetlenül a forrásokból jutnak transzmisszióval a légkörbe; míg a szekunderek az
elsődleges légszennyezők és/vagy természetes alkotók között lejátszódó kémiai reakciók révén keletkeznek a
légkörben.
A légszennyezettség mértéke (emisszió) számos tényezőtől (évszak, napszak; uralkodó szélirány; a csapadék
mennyisége, minősége; ipari tevékenység; közlekedés) függ. Ebből következik, hogy a levegő szennyezettsége
egy adott területen nem állandó, hanem ciklikus változást mutat. Ha a légszennyező anyagok hosszú távon a
légkörben maradnának, akkor annyira megváltoztatnák a légkör összetételét, hogy az alkalmatlan lenne a földi
életre. A légkör azonban rendelkezik természetes öntisztuló képességgel, melynek több fajtája ismeretes: 1. a
szennyező anyag a légkörből eltávozik, ez történhet kiülepedéssel (szedimentáció), kihullással (csak radioaktív
szennyezők esetében), precipitációval, adszorpcióval, abszorpcióval, kondenzációval és kimosódással; 2. a
szennyező anyag átalakul közömbös anyaggá; 3. a szennyező anyag felhígul (= transzmisszió): diffúzióval és a
szelek, turbulens légmozgások hatására (ez csak a szűkebb környezet számára kedvező, ugyanis ezzel a
szennyező anyag mennyisége a légkörben nem változik, csak koncentrációja csökken).
A kémiai anyagok akkumulációját nagymértékben befolyásolja az adott terület földrajzi adottsága: a nyílt
területek (park, erdő, nagy kiterjedésű vízfelület) hiánya (pl. hegyvonulatok között húzódó völgyek) helyi
szinten jelentősen megnöveli a légszennyező anyagok koncentrációját. Az ilyen területek mintegy konténerként
több napig magukba zárva a szennyezőket megakadályozzák azok keveredését, illetve felhígulását.
Hőmérsékleti inverzió alakul ki a légkör azon rendkívül stabil állapotában, amelyben az egymás feletti
légrétegek nem keverednek egymással. A hőmérsékleti inverzióban a függőleges irányú hőmérsékleti gradiens
pozitív, azaz a hőmérséklet felfelé haladva nő. Igen gyakran csak a légréteg alsó részére terjed ki, jellemzően
füstköd (szmog, kibocsátott szennyező anyagok feldúsulása a talajközeli levegőrétegben) jelenséggel együtt
figyelhető meg (pl. londoni köd 1952, Los Angeles-i köd 1970–80-as évek).
A szmognak két formáját, a London (redukáló) és a Los Angeles típusú (oxidáló) szmogot különböztetjük meg.
A London típusú szmog fő összetevői a szén-dioxid, szén-monoxid, kén-dioxid és a korom, forrása elsősorban a
lakások széntüzelésű fűtése és az ipari kibocsátás. Kialakulásának kifejezetten kedvez az óceáni éghajlat téli
időjárása: mérsékelten alacsony hőmérséklet, magas páratartalom, helyi ködképződés. Az ezekhez társuló stabil
(szélmentes) légállapot elősegíti a szennyezett légtömegek egyhelyben maradását. Az ilyen típusú
szmogképződés legjellegzetesebb példája az 1952 telén Londonban kialakult szmog, amely egészségkárosító
hatását elsősorban a krónikus légzőszervi vagy keringési alapbetegségekben szenvedők körében fejtette ki,
átmeneti többlethalálozást okozva. Ebben az esetben a levegőszennyezettség mértékének emelkedése (s a
következményes expozíció) a halálozás szempontjából csak előrehozó tényezőként, nem pedig kiváltó okként
jelölhető meg. Azaz a halálesetek a levegőszennyezettség mértékének emelkedésétől függetlenül is rövid időn
belül bekövetkeztek volna, az expozíció csak előre hozta azokat. Ebből következően a halálesetek halmozódását
és a légszennyezettség – mint kiváltó ok – megszűnését követően halálozási „hiány” tapasztalható (V-5. ábra).
284
Forrás: www.comet.ucar.edu
A Los Angeles típusú szmog alkotói főként közlekedési eredetű nitrogén-oxidok és különböző szénhidrogének,
valamint a belőlük, légköri fotokémiai reakciók útján keletkező ózon, hidrogén-peroxid, salétromsav, aldehidek
és peroxiacetil-nitrát (PAN):
NO2 + UV → NO + O,
O + O 2 → O 3,
O3 + NO → NO2 + O2,
O3 + szénhidrogének + NO → PAN.
Tipikus keletkezési helyei a nagy forgalmú, medencében fekvő városok, ahol a hőmérsékleti inverzió és az erős
nyári napsütés ideális feltételeket teremt a fenti reakciók lejátszódásához. Elsősorban krónikus légzőszervi
betegségek kialakulását és súlyosbodását segíti elő.
11.2.1. Aeroszolok
A levegőben szuszpendált állapotban jelen levő kisméretű szilárd vagy folyadékrészecskék.
Az aeroszolok főbb típusai:
–por: szilárd magot tartalmazó aeroszolrészecske (ülepedő és szálló por, szuszpendált részecske),
–füst: égetésből származó szilárd és folyadék fázisú anyagokat tartalmazó aeroszol; a füst szilárd fázisú
komponense a hamu.
Az aeroszolok összetételüket tekintve általában széntartalmú vegyületek, melyek felszínükön nitrát- és

szulfátrészecskéket, nyomelemeket és vízgőzmolekulákat adszorbeálnak. Amennyiben egyféle méretű
anyagokból áll az aeroszol, monodiszperz rendszerről; ha többféle méretű részecskékből, polidiszperz
rendszerekről beszélünk. Gyakorlatilag minden levegőszennyező aeroszol polidiszperznek tekinthető. A
részecskék mérete meghatározza a légzőszervbe jutás módját és a légzőrendszerre kifejtett hatását. Az
aeroszolok nagyságát a keletkezés helye határozza meg: a nagyobb méretű aeroszolok általában nyílt tüzelés
alkalmával keletkező korom és szálló por eredetűek, melyek a szilárd fázisú alkotó mellett a felszínükön
gyakran tartalmaznak adszorbeált gázokat vagy folyadékokat. A kisebb méretű, különösen a finom részecskék
elsősorban szerves anyagok (pl. dízelolaj) gyors, magas hőfokon (pl. erőművekben) történő égetése során
keletkeznek.
285
A légzőrendszerbe jutott partikulumok emberi egészségre kifejtett hatását azok penetrációs képességge, kémiai
reaktivitása és toxicitása befolyásolja. A nagyobb részecskék (>100 mm) egészségkárosító hatása – a magasabb
szennyezőanyag-tartalom ellenére – kisebb, ugyanis az orr nyálkahártyája többnyire kiszűri azokat, így nem
penetrálnak az alsó légutakba. Míg a 10–20 mm méretű részecskék elsősorban a légutakban fejtik ki hatásukat, a
0,1–10 mm méretű szemcsék nagy része a tüdőkbe jutva akkumulálódik, jellegzetes betegséget,
pneumoconiosist okozva. A természetes folyamatokból származó és antropogén eredetű nanométer (10 -9 m)
tartományba eső partikulumok inhalációja a bejutás helyén és az alsó légutakban lokális gyulladást válthat ki.
Ezen túlmenően méretük, kémiai összetételük és oldékonyságuk függvényében – a biológiai barriereken is
áthatolva – a vérárammal különböző célszervekbe jutnak, ahol további kóros folyamatokat (oxidatív stressz
okozta gyulladás, carcinoma) okozhatnak. A lokális környezetszennyezésből eredő, több éven át tartó, 10 mm
alatti részecskéket tartalmazó porexpozíció elsősorban foglalkozási eredetű megbetegedések (l. foglalkozási
betegségek fejezetet) kialakulásához vezet.
A levegőminőség-vizsgálatok során többnyire az összes szuszpendált részecske (particulate matter, PM) számát
határozzák meg, a levegő átlátszóságát vizsgálják (mely a füsttartalomra utal). A PM 10 és PM2.5 frakciók (a 10
mm valamint a 2,5 mm alatti méretű szemcsék frakciója) mérése, illetve az erre kidolgozott módszer széles
körben elfogadott, az ultrafinom szemcsék mennyiségi meghatározása igen nehéz.
A szemcsék mérete mellett azok alakja is meghatározó az egészségkárosító hatás szempontjából. Az elemi
részecskéket hossz-szélesség arányuk alapján kategorizálják. Megkülönböztetünk hosszú szálakat (rostokat) és
szemcséket. A rostszerkezetű porok (hossz-szélesség arány > 3:1) veszélyesebbek, mivel ezeket a szervezet
természetes védekező mechanizmusa nem tudja eltávolítani az alsó légutakból (pl. a hosszanti rostozódású, kis
átmérőjű azbesztszálak – rostminőségtől függően - az expozíció kezdete után általában 30 év múlva
tüdődaganatot, valamint mesotheliomát okoznak).
Az aeroszolok folyadék alkotóit cseppeknek nevezi a szakirodalom. Az aeroszolok folyadékkomponense

minden esetben vízmolekula, ugyanis az illékony szerves anyagok igen gyorsan gázzá alakulnak. A köd is
aggreagált folyadékcseppekből áll.
11.2.2. Gázok
A gáz halmazállapotú levegőszennyező anyagok egészségkárosító hatása szempontjából azok vízoldékonysága
és kémiai reakcióképessége döntő tényező. A vízoldékony gázok jellemzően a felső légutak és tüdő
nyálkahártyájának felületén található folyadékrétegben feloldódva fejtik ki károsító hatásukat. A lipofil gázok az
alveolusokig jutnak. Relatíve vízoldékonyak a nitrogén- és kén-oxid-vegyületek, melyek ionizált formában, sok
esetben ultrafinom vagy finom szemcsékké aggregálódva vannak jelen. A legtöbb gáz fázisú levegőszennyező
anyag (mint a sósavgőz, az ammónia) foglalkozási expozíciót okoz. Egyes mérgező gázok nagy
koncentrációban a légutakba jutva tüdővizenyőt okoznak.
11.2.3. Egyéb toxikus anyagok

A toxikus anyagok belélegzése különösen veszélyes, ugyanis a tüdő alveolusain keresztül közvetlenül a
véráramba jutnak. A tápcsatornán át bejutó – és májban metabolizálódó – mérgekkel ellentétben – rendszerint
nem metabolizálódnak a szervezetben, hatásukat azonnal és közvetlenül fejtik ki az expozíció helyszínén.
Néhány természetes gáz (pl. nitrogén-oxidok, szén-dioxid, nitrogén és szénhidrogének) nagy koncentrációban és
egyes kémiai vegyületek (pl. szén-monoxid, hidrogén-cianid) az oxigéntranszport gátlása miatt – légzésbénító
hatásúak. Az irritáló vegyi anyagok szintén légzésbénító hatásúak: helyi gyulladásokat indukálva bronchitist,
asthmaticus rohamokat váltanak ki, ami súlyos esetben tüdőoedemához vezethet.
11.3. A környezeti levegőszennyezés gyakori egészségkárosító

hatásai
A környezeti levegőszennyezés gyakori egészségkárosító hatásait az V-5. táblázat foglalja össze. A
leggyakoribb megbetegedések a légzőszervi elváltozások. Az érintettek esetében a köhögést, orr-, garatirritációt,
légszomjat igen gyakran szemirritáció, fáradékonyság kíséri. Gyakori az allergiás rohamok megjelenése is.
Asthmások és krónikus obstruktív tüdőbetegségben szenvedők a levegőminőség romlása esetén gyakran
panaszkodnak állapotromlásra. A legújabb vizsgálatok rámutatnak az asthmás rohamok hátterében feltételezhető
levegő SO2-koncentráció emelkedésre.
286
7.5. táblázat - V-5. táblázat Egyes levegőszennyezők egészségre gyakorolt hatásai
Betegség Levegőszennyező egészségre Egyéb kockázati tényező

gyakorolt hatása
Akut bronchitis SO2, korom és petrolkémiai Dohányzás

szennyezők közvetlen irritatív
hatása
Akut légzőszervi fertőzések Kisgyermekek fokozott Szegénység, alultápláltság, fertőző

kockázatnak kitettek ágensekkel szembeni expozíció
Asztma feltehetően reflex alapú Légzőszervi irritáció fokozódása, Rendszerint fennálló légzőszervi
allergia, légúti hiperaktivitás
Krónikus bronchitis Köhögés és köpetképződés Dohányzás, foglalkozási expozíció

fokozódása (gyakoriság és
súlyosság egyaránt lényeges) mely
bármely légszennyező
koncentrációjának emelkedésével
kapcsolatban lehet
Halál Fokozott szív- és légzőszervi Fennálló szív- és légzőszervi

betegségek okozta mortalitás a betegség
finom szemcsék koncentrációjának
emelkedése következtében,
mechanizmusa ismeretlen
Szemirritáció Fotokémiai oxidánsok [aldehidek, Fokozott fogékonyság

peroxiacetil-nitrátok, finom
szemcsék (szálló hamu)] idegen
testként hatnak
Fejfájás A szén-monoxid karboxi- Dohányzás

hemoglobin képzést indukál
Ólommérgezés Aeroszolok formájában közvetlenül Társuló expozíció egyéb forrásból

a légutakban fejti ki hatását
Forrás: Yassi et al: Basic environmental health, Oxford University Press, 2001
A levegőszennyezettség szív- és érrendszeri hatásai a szívizom csökkent oxigénellátására vezethetők vissza, és

jellemzően a levegő magasabb szén-monoxid-koncentrációjával mutatnak összefüggést. A keringési rendszer
betegségeivel küzdő egyének esetében a hypoxia miatt a levegőszennyezés hatása sokkal kifejezettebb.
Egyes esetekben – elsősorban nagy dózisú foglalkozási, illetve ipari eredetű levegőszennyezés esetén –
feltételezhető egyes daganatos betegségek és a levegőszennyezettség között fennálló ok-okozati összefüggés.
A megfigyelt központi idegrendszeri tünetek elsősorban a levegő ólomtartalmára vezethetők vissza, mely
aeroszol formájában jut a szervezetbe. A környezeti eredetű levegőszennyezés csökkentése céljából napjainkban
a legtöbb országban már csak ólommentes üzemanyagot forgalmaznak, azonban az ólomrészecskék ezekben az
országokban is még igen hosszú ideig kimutathatók maradnak a környezetben.
11.4. Belső téri levegőszennyezők

A belső téri levegőszennyezettséget a Világbank 1993-ban kiadott éves jelentése a leginkább megoldásra váró
általános környezeti problémaként tünteti fel. Elsősorban a fejlődő (pl. ázsiai) országokban a beltéri
levegőszennyezettség a vidéki lakosság feltehetően szélesebb körét érinti, mint a kültéri. Azokban a lakásokban,
287
ahol fa- vagy széntüzelésű kályhával fűtenek/főznek, a használt fosszilis tüzelőanyag a bel- és kültéri levegőt is
szennyezi. A belső térben akkumulálódott szennyezők a lakók – elsősorban nők, idősek és gyermekek –
különösen hideg időjárás esetén fokozott expozícióját és következményes krónikus légzőszervi betegségét,
súlyos esetben tüdődaganatának kialakulását okozhatják.
A gazdaságilag fejlett országokban szintén komoly problémát okoz a kedvezőtlen beltéri levegőminőség. A
lakások nem megfelelő szellőzése miatt a belső téri levegőszennyezők – dohányfüst, radon, formaldehid,
azbesztrostok, CO, CO2, NOx, SOx, PAH vegyületek és más égéstermékek – felhalmozódnak. Különböző
mikrobiológiai eredetű szennyezők szintén ronthatják a belső tér levegőjének minőségét, ilyen pl. különböző
penészgombák, poratkák, egyes vírusok, baktériumok, algák, a legtöbb pollen, spóra jelenléte. A belső téri
kémiai levegőszennyezők akkumulálódása és koncentrációjuk jellegzetes emelkedése az úgynevezett „sick-
building”szindróma (SBS), valamint a gyermekkori akut légzőszervi fertőzések, asthma kialakulását is
elősegítheti. A legfogékonyabbak az 5 évesnél fiatalabbak. Felnőttek esetében felső és alsó légúti légzőszervi
betegségeket, asthmás rohamokat, krónikus tüdőbetegségeket, esetleg tüdődaganatot indukálhat. A lakóépületek
legjellemzőbb beltéri légszennyezőit az V-6. táblázat foglalja össze.
7.6. táblázat - V-6. táblázat Lakóépületek néhány jellemző beltéri légszennyezője
Beltéri légszennyező Forrás Egészségkárosító hatás
1,1,1-triklór-etán Aeroszol spray Szédülés, rendszertelen légzés
Tetraklór-etilén Ruhák száraz tisztítása Idegrendszeri zavarok, máj-,

vesekárosodás, daganat (?)
Kloroform Klórozott forró vizes zuhanyzás Daganat
Sztirol Padlószőnyeg, műanyagok Vese- és májkárosodás
Metilén-klorid Festékoldók, hígítók Idegkárosodás, cukorbetegség
Para-diklórbenzol Légfrissítők, molyirtók Daganat
Dohányfüst (~50 rákkeltő: benzol, Dohányzás Légző- és emésztőrendszeri, vese,

formaldehid, PAH, nitrózaminok, hólyagdaganat
nehézfémek, radioaktív részecskék
stb.)
PAH (benz(a)pirén| Dohányzás, fűtés Daganat
12. A vizek környezet-egészségügyi hatásai

12.1. Az emberiség vízszükséglete
A szervezet fiziológiás (biológiai) és civilizációs (használati, társadalmi) vízszükségletének kielégítése alapvető
létfeltétel. A mérsékelt éghajlati övezetben a biológiai vízigény – a hőmérséklettől, széljárástól, relatív
páratartalomtól és a munkavégzéstől függően – felnőtt egyén esetében kb. 2-3 liter/fő naponta. A személyi
higiénére és a környezet tisztán tartására szolgáló használati vízszükséglet pedig a fejlett országok városi
populációja esetén elérheti a napi 200-300 liter/fő értéket is (pl. egyes észak-amerikai nagyvárosokban),
Magyarországon 2009-ben – a település nagyságának és vízellátottságának függvényében – 50-160 l/fő. A víz
élettani és társadalmi funkcióját azonban csak akkor képes betölteni, ha megfelelő minőségben és mennyiségben
áll rendelkezésre.
12.2. A természetes vizek és az ivóvíz
288
A megfelelő minőségű ivóvízzel szemben támasztott követelmény, hogy ne tartalmazzon egészséget károsító
anyagokat vagy kórokozókat, ugyanakkor megfelelő mennyiségben legyenek benne a szervezet számára fontos
ásványi sók, legyen kb. 12 oC hőmérsékletű, tiszta, színtelen, idegen szagtól és íztől mentes, megfelelő
mennyiségben álljon rendelkezésre, és előállítása ne legyen túl költséges.
Napjainkban a felszíni vizekből (folyók, tavak) történő közvetlen fogyasztásra szánt víznyerés csak mesterséges
tisztítási eljárások alkalmazásával valósulhat meg. Előny, hogy a felszíni vizek mennyisége kevéssé korlátozott,
hátrány azonban, hogy fizikai-kémiai paramétereik (hőmérséklet, szennyezettség stb.) szélsőséges határok
között változhatnak. A víznyerés felszíni vízkivétellel (vízkiemelő műtárgyakkal) történik. Hazánkban az
ivóvízellátás 8-10%-a ebben a formában valósul meg.
Az első vízzáró réteg felett elhelyezkedő felszínközeli víz (talajvíz) a mérsékelten szennyezett területeken az
ivóvízszükségletek kielégítésére évezredeken át alkalmas volt. A talaj fokozott elszennyeződése (túlzott
műtrágyázás, helytelen hulladékkezelés) következtében azonban olyan mértékben szennyezetté vált, hogy ivóvíz
előállítására gyakorlatilag már nem alkalmas (esetenként felhasználható a források, galériák vize). Jelenleg az
ivóvízellátás legfontosabb bázisai a felszín alatti, ún. mélységi (réteg) vizek, a (mészkő) kőzetrepedésekből
származó karsztvíz és a parti szűrésű vizek.
A rétegvizek (mélységi vizek) – néhány tíztől ezer méterig terjedő mélységben – két vízzáró réteg között
helyezkednek el, amelyet a felszíni szennyeződésektől a felső réteg véd. Gyakorlatilag mikrobamentesnek
tekinthetők, így kiválóan alkalmasak ivóvíz-előállítás céljára. Hazánkban ma már az artézi kutak száma és
szerepe az ivóvíz-ellátáson belül csupán 25-35%-ra tehető.
A rétegvizek kémiai összetétele a vízzáró rétegek összetételétől függ. Így előfordulhat, hogy bennük a
szükségesnél kisebb vagy nagyobb koncentrációban vannak jelen a vízben a szervezet számára fontos ásványi
elemek (fluor, jód, nátrium, kálcium), máskor egyes anyagokból többet tartalmaznak (ammónium, nitrit, nitrát),
és fokozottabb mértékben „szennyeződhetnek” geológiai eredetű, egészségkárosító mikroelemekkel (arzén,
foszfor) is. Az utóbbi esetekben az ivóvíz tisztítása, illetve a káros anyagok mennyiségének határérték alá
csökkentése (arzénmentesítéssel, vas- és mangántalanítással) elengedhetetlenül szükséges.
A karsztvíz (rés-, hasadékvíz) mészkő-, dolomithegységek repedéseiben gyűlik össze, s kellő mélységű
karsztkutakkal kitermelhető. Összetétele igen kedvező, azonban hátránya, hogy szűrés és természetes tisztulás
hiányában, szennyező anyag bemosódása következtében könnyen kontaminálódhat.
Hazánkban a parti szűrésű vízből származik az összes ivóvíz mintegy 45%-a, amely a folyók medre közelében
létesített, ún. parti szűrésű kutak segítségével termelhető ki. A víz a meder kavicságyán és a talajon természetes
módon, lassan, jó tisztulási hatásfokkal átszűrődve jut a kútba. Így kis költségráfordítással jelentős mennyiségű
ivóvíz nyerhető. Hátránya, hogy a folyó és a talaj kontaminálódása miatt szennyezésre érzékeny.
Lényeges, hogy a fogyasztóig eljuttatott ivóvíz megfelelő minősége folyamatosan biztosított legyen. Ezért a
vízadó források (külső, belső, hidrogeológiai) védőterületekkel és védőidomokkal, a vezetékrendszer
védősávokkal történő védelme, valamint a csőrendszer épsége és a belsejében uralkodó túlnyomás folyamatos
biztosítása elengedhetetlenül fontos részét képezik a patogén mikroorganizmusok okozta ivóvízjárványok
megelőzésének.
12.3. A természetes vizek szennyeződései és egészségre

gyakorolt hatása
A felszíni víz kontaminánsokat fizikai, kémiai és biológiai szennyezőkre osztjuk fel.
Fizikai szennyeződés során természetes úton vagy antropogén forrásból a felszíni vizekbe radioaktív izotópok
kerülnek, illetve a vízhőmérséklet emelkedése következik be.
Jelentős izotóperedetű expozíció következhet be felszíni atomrobbantásokat vagy nukleáris baleseteket

követően. Kisebb mértékű az egészségügyi (izotóplaboratóriumi) és ipari eredetű sugárzó anyag szennyvizekbe
kerülése, amely – az anyag jellegétől, fizikai, illetve biológiai felezési idejétől függően – a vízi szervezetekben
és a táplálékláncban feldúsulva, humán expozíciót is eredményezhet.
A hőszennyezés (a folyóvíz felmelegedése az erőművek technológiai hűtésére való használata közben) a meleg
évszakokban jelenthet problémát. A felmelegedés hatására csökken a felszíni vízben az oldott O 2 mennyisége,
fokozódik a vízi élőlények anyagcseréje és toxikus behatásokkal szembeni érzékenysége.
289
A kémiai szennyezők egy része hagyományos, természetes eredetű anyag, melyek a vizekben végbemenő
biológiai folyamatokban általában nem vesznek részt (a part talajának vízbe kerülő részei, huminanyagok),
többnyire nem befolyásolják a vízminőséget és jelenlétük általában csak átmeneti.
Más részük az emberi tevékenység során, mesterséges szennyezőként jut a vizekbe, rontva az ivóvíz érzékszervi
tulajdonságait, károsítva a vízi élőlényeket és az ember egészségét is. Lebontási folyamataikban szerepet játszik
az UV-sugárzás, az oldott O2 mennyisége, a víz hőmérséklete, továbbá meghatározó szerepe van a szaprofita
egysejtű organizmusoknak, amelyek a lebontott szerves anyagok többségét képesek saját életműködésükhöz
felhasználni, szervezetükbe beépíteni és abban felhalmozni. Ezen folyamat során számos lipofil szennyező
anyag dúsul fel – a tápláléklánc közvetítésével – a magasabb rendű vízi szervezetekben (ragadozó halak),
amelyek elfogyasztása humán expozíciót eredményezhet.
A vizeket szennyező szervetlen anyagok közül veszélyt jelentenek a nehézfémek (higany, ólom, nikkel, cink,
kadmium, réz), amelyek nehezen oldódó vegyületekként a mederfenék iszapjában halmozódnak fel, majd a
mikroszervezetek közvetítésével a táplálékláncban feldúsulva, végül a magasabb rendű vízi élőlényekben
akkumulálódnak.
A felszíni vizek „hagyományos” szerves szennyezői a kőolaj és származékai, a detergensek, a peszticidek, a

műtrágyák, valamint a nagyüzemi állattartó telepekről származó hígtrágya.
A finomítók, ipartelepek és a hajóbalesetekből származó kőolaj és származékai a víz felszínén olajfoltként

szétterülve gátolják az öntisztulási folyamatokhoz szükséges UV-sugárzás és oxigén vízbe jutását. Hasonló
hatást fejt ki a főként háztartási szennyvízzel a felszíni vizekbe jutó étolaj is. Az ún. fáradtolajok karcinogén
vegyületei (PAH-tartalma) is hozzájárulnak az olajszennyezések egészségkárosító hatásaihoz.
A felületaktív detergensek – melyek a mosóporok, tisztítószerek hatóanyagai – jelentős mennyiségben kerülnek

a háztartási szennyvízzel a felszíni vizekbe. A felületaktív tenzidek a víz felszínén már alacsony
koncentrációban habréteget képeznek, így csökkentik az O2-felvételt, és lassítják az öntisztulást. Emulgeáló
hatásuk révén gátolják az oldhatatlan szennyező anyagok kiülepedését, így költségesebbé teszik az ivóvíz-
előállítást felszíni vízből, amfoter sajátosságuknál fogva elősegítik egyes hidrofil szennyezők vízbe kerülését, és
ezáltal toxikus hatásuk manifesztálódását. A mosószerek magas foszfáttartalma az algák túlburjánzását válthatja
ki.
A növényvédőszerek már néhány mg koncentrációban ronthatják a víz érzékszervi tulajdonságait (íz, szag),
nagyobb mennyiségben pedig toxikus hatást fejthetnek ki a vízi élőlényekre; a táplálékláncban való feldúsulásuk
pedig az emberi szervezetet exponálhatja. A növényvédő hatóanyagok egy része (klórozott szénhidrogének) a
környezetben perzisztál, jelenlétük az élővizekben hónapokig vagy évekig kimutatható. Hasonlóan viselkedik
néhány ipari eredetű szennyező, pl. a poliklórozott bifenilek (PBC-k) is.
A magas P- és N-tartalmú műtrágyák túlzott használatuk következtében, a hígtrágya pedig nem megfelelő
kezelés vagy helytelen elhelyezés miatt közvetlenül vagy közvetve (pl. a talajból a csapadékvízzel bemosódva)
juthatnak a felszíni vizekbe. Nagyobb mennyiségeik olyan mértékben elősegítik az e vizek természetes
flórájához tartozó (kék)algák elszaporodását, hogy a felszínen zöld, nyálkás réteg jelenik meg. Ez a
vízvirágzásnak nevezett jelenség részben esztétikai probléma, másrészt viszont több kékmoszat termel olyan
toxikus anyagot, amely a fürdőzők bőrére kerülve gyulladáskeltő hatású, lenyelve, illetve az ivóvízbe átjutva
pedig neuro- vagy hepatotoxikus. Ez az ún. eutrofizáció folyamata – kellő volumenű vízcsere nélküli
állóvizekben – olyan mértékű lehet, hogy az algák fokozott oxigénfelhasználása miatt alacsony oldott O 2-
koncentráció alakul ki, ami a magasabb rendű vízi élőlények pusztulásához is vezethet.
Ezen túlmenően, elsősorban a helytelen nitrogénműtrágya-használat következtében, egyes területeken a felszíni

és felszín alatti vizek nitrit és nitráttartalma jelentősen emelkedett, s az ebből származó ivóvíz rendszeres
fogyasztása az 1 év alatti csecsemők súlyos, esetenként letális kimenetelű methaemoglobinaemiáját okozhatják.
Ezért a 30-40 mg/l nitrát tartalmú vizet nem ajánlott, a 40 mg/l felettit pedig tilos csecsemők itatására, illetve
ételeik elkészítéséhez felhasználni. Az első életévüket be nem töltött csecsemők és várandós anyák
ivóvízellátásában pedig nem alkalmazható az 1 mg/l nitrit tartalmú ivóvíz. Azokon a településeken, ahol magas
az ivóvíz nitrit- és/vagy nitrátkoncentrációja, a veszélyeztetettek részére a megfelelő összetételű, palackozott
ivóvíz biztosítása elengedhetetlen.
A felszíni vizekbe alacsony koncentrációban ipari (kátrány, ásványolaj, petrolkémiai termékek), illetve
közlekedési eredetű (hajózás) szennyeződésként karcinogén aromás szénhidrogének is juthatnak. A rákkeltő
290
anyagok kis mennyiségét egyes növények is képesek szintetizálni. Ezek a növények azután elpusztulnak, és az
anyagok a vízbe kerülnek.
A felszíni vizek biológiai szennyeződése egyes patogén mikrobákkal – enteralis baktériumok és vírusok,
féregpeték – való szennyeződést jelent. A patogén mikrobák fő forrása a fekáliás szennyezés (istállótrágya,
háztartási szennyvíz). Az élővizek öntisztuló képessége a mikroflóra vonatkozásában is érvényesül. A humán
patogén baktériumok számára a víz nem ideális élettér, azokat a természetes szaprofita baktérium- és
gombapopuláció kiszorítja, így csíraszámuk gyorsan csökken. A szennyvíz biológiai tisztítása során a
kórokozók túlnyomó többsége szintén elpusztul. Kifejezett fekális terhelés esetén azonban a patogének jelenléte
az adott vízben állandósulhat, sőt egyes kórokozók (Salmonellák) a jégben/iszapban túlélve a kedvezőtlen téli
hónapokat, a melegebb időszakban fertőzést okoznak. A széklettel ürülő enteralis vírusok (polio-, Coxsackie,
hepatitis A) rezisztenciájuktól és a szennyvíz kezelésétől függő mértékben az élővizekben fertőzőképesek
maradnak. Közülük a legjelentősebb rizikót a rezisztens hepatitis A-vírus jelenti.
Fekális szennyvízzel kontaminált természetes vizekből enteralis protozoonok (Giardia lamblia, Entamoeba
histolytica) cystáit és bélférgek petéit is ki lehet mutatni.
A sokféle kórokozóból összetevődő mikrobiológiai szennyezettség jellemzésére szolgál az ún. coliform- és a

fekális coliformtiter, amely az 1 liter vízből 37, illetve 44 þC-on kitenyésző coli típusú – a laktózt sav- és
gázképződéssel bontó – baktériumok száma.
12.4. Az ivóvíz kémiai összetételének hatása az egészségre

A tiszta természetes víz – amely a természetben fizikai és kémiai értelemben teljesen tiszta állapotban soha nem
fordul elő – elektromosan semleges, és gyakorlatilag különböző ionok és a belőlük képzett sók vizes oldatának
fogható fel. Mindig tartalmaz több-kevesebb mennyiségű kalcium- és magnézium-hidrogénkarbonátot, vele
egyensúlyt tartó szénsavat, továbbá az anionok közül kloridot és a talajösszetételtől függően szulfátot, valamint
nátrium-kationt. Emellett nyomokban találhatók benne nem ionos vegyületek (egészségre ártalmatlan
metakovasav, szennyezőnek tekintett szerves anyagok), valamint a talaj szerkezetétől és pH-jától függően
egyéb, nemkívánatos összetevők (vas, mangán) is. Természetes és szükséges komponense a gázok közül az
oldott oxigén. Nem tartalmaz nitrogénvegyületeket, továbbá antropogén szennyezéseket sem.
A kemény és közepesen kemény (azaz magas Ca- és Mg-tartalmú) víz fogyasztása növelheti az érelmeszesedés
gyakoriságát, illetve súlyosságát, és elősegítheti a vesekőképződést. A túlzott mértékű lágy víz fogyasztás
fokozhatja az érrendszeri megbetegedések arányát és csontosodási zavart okozva megemelheti a nyitott
gerinccel és szájpadhasadékkal születő újszülöttek arányát. A korrozív tulajdonságú lágy víz emellett kioldja a
műanyagból készült vízvezeték-szerelvények nehézfémtartalmát (ólom). A Mg-szegény víz növeli a
szívinfarktus kockázatát.
Az édesvizek alacsony koncentrációban tartalmaznak geológiai eredetű vagy emberi tevékenységből származó
szennyezésként jelen levő nátriumot. Az ivóvíz magasabb nátriumtartalma növelheti a hypertonia, míg hiánya a
myocardialis elváltozások gyakoriságát. Hazánkban több alföldi településen található magas nátriumtartalmú,
igen lágy víz.
Magyarország lakosságának 80%-a jódhiányos területen él. A jódszegény ivóvíz fogyasztása következtében –
különösen, ha a táplálék jódtartalma szintén alacsony – a jódhiányos golyva frekvenciájának emelkedése
figyelhető meg.
A fluor elengedhetetlenül szükséges a szervezet kalcium-anyagcseréjéhez. Az ivóvíz ideálisnál – 0,9-1,1 mg/l –

alacsonyabb fluortartalma emeli a lakosság cariesgyakoriságát, míg túlzott bevitele fluorosis, foltos fogzománc
kialakulásához vezet. A hazai ivóvizek többségének fluoridtartalma kisebb a szükségesnél, melyet fluortartalmú
ásványvíz fogyasztásával vagy pl. Dentocar tabletták adagolásával lehet megoldani.
Magyarországon Bács-Kiskun, Békés, Csongrád és Szolnok megye területén, valamint Pécs és Sopron
környékén találtak geológiai eredetű magasabb arzéntartalmú rétegvizeket. A határértéket meghaladó arzént
tartalmazó ivóvíz fogyasztása bőrtünetek, a máj egyes elváltozásainak megjelenését, igen magas koncentráció
esetében pedig az ún. „blackfoot disease” kialakulását, továbbá magzatkárosodást okozhat. Az európai uniós
előírások értelmében az ország egész területén a szolgáltatott ivóvíz As-tartalma nem haladhatja meg a 10 mg/l
értéket.
291
Az ivóvíz optimális (2–5 μg/l) szeléntartalma csökkentheti a nehézfémek (arzén) toxicitását. Hiányában a
gyermekkori szívizombetegségek (Keshan-kór) előfordulása fokozódhat.
Az ivóvíz magas nitráttartalma elsősorban az 1 évnél fiatalabb gyermekeket veszélyeztető

methaemoglobinaemiát idézhet elő.
A nitrát jelenléte az ivóvízben a populáció más tagjainál is kockázatot jelent, mivel a gyomor-bél rendszerben
levő szekunder és tercier aminokkal való reakció esetén humán karcinogének keletkezhetnek.
Az vízvezeték azbesztcement csöveiből és szűrőiből azbesztrostok kerülhetnek az ivóvízbe, melyek fokozhatják

a gastrointestinalis daganatok gyakoriságát.
A króm (Cr3+) hiánya az arteriosclerosis gyakoriságának emelkedését és diabetes kialakulását okozhatja. A

talajvízszennyezéssel az ivóvízbe kerülő toxikus Cr6+ daganatkeltő tulajdonságú; a kromátos víz allergizál
(ekcéma).
A halogénezett származékok közül – az ivóvíz klórozási melléktermékeként – a víz természetes

(humuszeredetű) vagy emberi tevékenységből eredő szénhidrogén-tartalmából keletkező trihalo-metánok egy
részét daganatkeltőnek tartják. A WHO által megengedhető koncentráció betartása mellett – jelenlegi
ismereteink szerint – ez a kockázat igen alacsony mértékű.
A hazai vízellátás meghatározóan a felszín alatti vizekből történik. Azonban egyes védett rétegvizekre telepített
vízbázisok (közel 30%) vízminősége – a geológiai eredetű vízszennyezők (bór, fluorid, nitrit, arzén, vas,
ammónium, mangán) miatt – nem felel meg az uniós és a hazai követelményeknek. Fontos stratégiai feladat az
ivóvíz minőségének javítása.
12.5. Az ivóvíz biológiai sajátosságainak hatása az egészségre

A vízhasználattal kapcsolatos – különösen a fejlődő országokban – gyakori veszély a víz direkt vagy indirekt
állati/humán eredetű mikrobiális szennyezettségéből eredő, a közvetlen fogyasztás vagy felhasználás során
kialakuló fertőzés(ek), és az azokból kiinduló „ivóvízjárványok” kialakulása.
Az ivóvíz mikrobiális aktivitása és higiénés minősége között összefüggés állapítható meg. A gyakorlatban az
összcsíraszám és a coliformszám – mint az epidemiológiai kockázat jellemzésére alkalmas higiénés indikátor
paraméterek – növekedéséből a patogének előfordulásának potenciális veszélyére következtethetünk.A fekális
Streptococcus és coliformtiter pedig korrelációt mutat a friss fekális szennyezettséggel. A magyar
ivóvízszabvány előírja a vezetékes ivóvíz megengedhető kémiai és mikrobiológiai minőségének határértékét és
annak rendszeres ellenőrzését.
Az ivóvíz által terjesztett járványok általában robbanásszerűen kezdődnek, amelyet megelőzően a

megbetegedettek valamennyien fogyasztottak a fertőzött vízből. A kórkép ritkán polietiológiájú, a tünetekért
legtöbbször egyetlen kórokozó felelős. A járványnak nincs jellegzetes szezonalitása és korspecifikus
morbiditása. Lokalizációja egybeesik a fertőzött vízzel ellátott területtel, s a vízadó berendezés vagy a
vezetékrendszer fertőzöttsége/fertőződésének lehetősége többnyire igazolható. A járvány későbbi szakaszában
további megbetegedések is észlelhetők (ún. kontakt uszály), a terjedési lehetőség felszámolását követően
azonban új esetek nem figyelhetők meg.
Az ivóvíz útján is bizonyítottan terjedő enteralis patogén baktériumok (Shigella, Campylobacter, Salmonella, E.
coli O:124), vírusok (hepatitis A-, Norwalk-, Rota-, Calici-, Adenovírus) és a rendszerbe időszakosan jutó
paraziták (criptosporidiumok, giardiák) az ivóvízklórozással szemben eltérő rezisztenciát mutatnak, így ellenük
– főként az utóbbi kórokozók esetén – az ivóvíz előállítási folyamata során a megfelelő szűrés vagy ülepítés
nyújt védelmet.
12.6. Fürdővizek
A fürdő- és uszodamedencék töltő- és pótvizével szemben támasztott mikrobiológiai és kémiai követelmények
megegyeznek az ivóvíz minőségű víz higiénés elvárásaival. A fürdővíz használata során azonban a vízterhelés, a
testfelszínről lemosódó, illetve a más módon bejutó, a vízben szaporodni képes fakultatív patogén kórokozókkal
történő szennyeződés növekedésével párhuzamosan emelkedik a fürdőzők fertőződésének veszélye.
292
Hazánkban a fürdővíznek jelentős szerepet tulajdonítanak egyes enteralis kórképek, így elsősorban a sonnei által
okozott dysenteria fertőzési láncának fenntartásában. A fürdővíz útján más kórokozók terjedése is
valószínűsíthető. A leggyakoribb uszodai fertőzések a conjunctivitis, egyes allergiás megbetegedések, a
trichomoniasis, a felső légúti megbetegedések, a bélbaktériumok és a hepatitis A vírus által okozott enteralis
folyamatok.
A „fürdővízjárványok” jellegzetes nyári szezonalitást és a gyermekpopuláció érintettségét mutatják. A

korspecifikus morbiditás maximuma a 6–9 éves korra tehető. Jellegzetességük, hogy a 30 oC fölötti,
huminsavban gazdag termálvizes gyermekmedencék – elsősorban fiúgyermek – látogatói között gyakrabban
fordulnak elő.
12.7. Szennyvizek, szennyvíztisztítás

A szennyvizek összetétele – keletkezésüknek megfelelően – különböző lehet. A háztartási szennyvizek jelentős
mennyiségű szerves (konyhai) anyagot, zsiradékot, detergenst, valamint fekális kórokozókat tartalmaznak; a
mezőgazdasági eredetűekben peszticid, biocid, műtrágya hatóanyagok, állati eredetű mikroorganizmusok
vannak; az ipari szennyvizekben az adott iparágra jellemző szervetlen és/vagy szerves vegyületek találhatók. Az
egészségügyi intézményekben keletkező szennyvízben infektív ágensek, különböző gyógyszer- és
vegyszermaradékok, izotópok stb. is kimutathatók.
A talaj és a talajvíz maradandó károsodás nélkül csak csekély szennyvízterhelést visel el, ezért a tisztítatlan vagy
részben tisztított szennyvizek közvetlen felszínközeli vízbe vezetése nem elfogadható. A közcsatorna-
hálózatban összegyűjtött szennyvizet a tisztítóművekbe, illetve – ahol a tisztítás az összetétel miatt nem
szükséges – a befogadóba vezetik.
A szennyvíztisztító telepek létesítésekor a környező lakóterületre gyakorolt kedvezőtlen zaj-, légy/egyéb rovar-
és bűzhatás miatt a védőtávolságok biztosítása kötelező.
A mesterséges szennyvíztisztítás több fázisban történik. Az eljárás első szakasza a mechanikai előtisztítás,
melynek során a kolloid mérettartománynál nagyobb szennyeződések leülepszenek. A második fázisban, azaz a
biológiai tisztítás során a szerves szennyezéseket nagy mennyiségű szaprofita mikroorganizmussal lebontatják.
Ez a folyamat lényegében a vizek természetes öntisztulási folyamatának emberi kontroll alá vont, kis térben és
rövid idő alatt történő intenzív lejátszódása. A szennyvíztisztítás harmadik (utótisztító) fokozata során a nitrogén
és a foszfor eltávolítására kerül sor, majd utóülepítés és fertőtlenítés után a megtisztított/fertőtlenített víz
befogadóba (élővizekbe) vezetésével vagy az előírások betartása mellett termőföldön történő elhelyezésével a
szennyvíztisztítási folyamat befejeződik.
A ipari eredetű, természetidegen, toxikus vagy a biológiai lebontás során nem távozó szennyezőanyagokat
kémiai tisztítással (pl. csapadékképző reakcióval) távolítják el.
Az egészségügyi intézményből származó, fokozottan fertőzésveszélyes szennyvizek fertőtlenítésére klórgázt

vagy hipokloritoldatot használnak. Ha szükséges, a megtisztított szennyvíz pH-ját semlegesre állítják be, és így
juttatják a befogadóba vagy a talajra.
Magyarországon a lakosság ellátása ivóvízzel mennyiségileg megoldott. Az ivóvízbekötéssel rendelkező

lakások aránya 2002 elején 93,1% volt, de a csatornázottság mértéke – a lakásokra vonatkoztatva – csak 53%-os
volt. Az összegyűjtött szennyvizeknek csak kisebb része kerül teljes (kb. 40%) vagy részleges (kb. 25%)
tisztításra, míg a többi kezeletlenül terheli a felszíni, illetve a felszín alatti vizeket és a talajt.
A közeljövő kiemelt fontosságú feladatának kell tekinteni az ország valamennyi településének csatlakozását a
meglévő és bővítendő csatornahálózathoz, az új, korszerű szennyvíztovábbító és -tisztító létesítmények
telepítését, mely feltételek meghatározott időn belüli teljesítése európai uniós követelmény is.
13. A talaj környezet-egészségügyi hatásai

A talaj a felszíni, illetve felszínhez közeli kőzetek mállásával az időjárás és a társult élővilág együttes hatásának
eredményeként létre jött komplex rendszer.
A talajnak szerepe van egyes betegségek terjesztésében (rovar- és féregpeték, patogén mikroorganizmusok), az
ivóvíz mikro- és makroelem-összetételének kialakításában, ugyanakkor hatást gyakorol a levegő minőségére
(por, gázok) és befolyásolja a klíma alakulását (növényzet, domborzat) is.
293
Mivel az egyes területek talajának kialakításában részt vevő tényezők eltérőek, azok geológiai összetétele,
fizikai, kémiai és biológiai sajátosságai különbözők lehetnek.
A fizikai jellemzők közül a legfontosabbak a szemcseméret-eloszlás, a szemcsék ioncserélő és adszorpciós

képessége, a talaj pH-ja, nedvességtartalma és vízmegtartó képessége. A talaj kémiai jellemzői magukba
foglalják a talajszemcsék, az általuk megkötött anyagok és a talajlevegő kémiai összetételét. A talaj biológiai
összetevői közül a makroszervezeteknek (geohelmintek) higiénés jelentősége van, míg a mikroorganizmusok
(baktériumok, sugárgombák, vírusok, algák, protozoonok) meghatározó szerepet játszanak a talaj
öntisztulásában.
A talaj mint természetes hulladékbefogadó öntisztulása során a szennyező szerves anyagok szervetlen
anyagokká mineralizálódnak, a patogén mikroorganizmusok elpusztulnak (geociklus). Ezt a folyamatot a talaj
biológiai aktivitásának nevezzük, melyben szerepet játszanak fizikai tényezők (a szemcsék szűrőhatása,
nedvesség, hőmérséklet), valamint fiziko-kémiai (abszorpció, kicsapódás) és biológiai (lebontó szervezetek,
biológiai hártya) hatások.
13.1. A talajszennyezés és következményei

Szennyezett a talaj, ha a szennyeződés mértéke meghaladja öntisztuló képességét. Ebben az esetben a
természetes alkotórészeken kívül mennyiségileg és/vagy minőségileg olyan anyagokat és élő szervezeteket
tartalmaz, amelyek a talaj biológiai egyensúlyát károsítják, felhasználhatóságát tartósan korlátozzák, valamint
direkt vagy indirekt egészségkárosodást okoznak.
A szennyező anyagok lehetnek a talaj öntisztulóképessége révén ártalmatlanná válók (trágya, mezőgazdasági
hulladék) és nem ártalmatlaníthatók (fémeket tartalmazó hulladékok, egyes peszticidek, biocid termékek). A
szennyezettség mértéke függ a szennyező anyag minőségétől és mennyiségétől, a behatási időtől és az érintett
terület nagyságától. Forrásai lehetnek a helytelenül lerakott hulladék, a levegőből kiülepedő anyagok, a
gondatlan anyagtárolás és a túl nagy mennyiségben és nem megfelelően alkalmazott mezőgazdasági kemikáliák.
A talajra jutó természetes eredetű szerves anyagok (elhalt növényi részek, állati tetemek) a jó minőségű talajon
általában kis szervetlen molekulákká bomlanak le. Ezt a folyamatot a talaj nitrogén- és szén-anyagcseréjével
szokták jellemezni.
A természetes szennyező anyagok általában kevésbé károsítják a talajt, mint az emberi tevékenységből
származók.
A szerves szennyezők közül a kőolaj és származékai (olajbányászat, petrolkémiai ipar) eltömik a talajszemcsék
közötti pórusokat, ezáltal gátolják a talaj hő- és gázanyagcseréjét, jelentősen rontva ezáltal annak öntisztuló
képességét. A talajra jutó detergensek (mosószerek, mosogatószerek) hasonló hatást fejtenek ki, magasabb
koncentrációban pedig közvetlen mikroflóra-károsodást is okoznak. A növényvédő szerek egy része képes
megváltoztatni a talaj pH-ját, amely a mikroorganizmus-flórára gyakorolt negatív hatása miatt az öntisztulás
csökkenését eredményezheti.
A szervetlen szennyezők közül legfontosabbak az ipari tevékenységből és a közlekedésből származó, a talajra

kiülepedő nehézfémek (ólom, kadmium), melyeket egyes növények képesek akkumulálni, melyek
elfogyasztásával növekedik a populáció nehézfém expozíciója. A nitrogéntartalmú műtrágyák túlzott használata
jelentősen növelheti a talaj nitrát/nitrittartalmát, amely a talajvízbe jutva – ahol azt ivóvíz nyerésére használják –
növeli a csecsemőkori methaemoglobinaemia és a gyomorrák kockázatát.
Egyes területek talajának jelentős radioaktív izotóp szennyezettsége egyrész növeli a háttérsugárzást, másrészt a
növényekbe beépülve közvetlen humán expozíciót okozhat.
Az egészségügyi szennyvízzel vagy hulladékkal a talajra kerülő patogén mikroorganizmusok egy része hetekig
(Mycobacteriumok, Leptospirák), ritkábban hónapokig (S. typhi, S. paratyphi) fertőzőképes marad. A
baktériumspórák lényegesen rezisztensebbek, így a Clostridium-spórák 3-4 évig, a Bacillus anthracis spórák
évtizedekig is fertőzőképesek maradnak. A féregpeték többsége a talaj felszínére jutva néhány nap alatt
elpusztul, a geohelmint peték azonban 2-3 évig is túlélnek.
A talaj mikrobiológiai szennyezettségét az 1 g talajban lévő coliformszámmal jellemzik. Coliformnak nevezik

azokat a baktériumokat, amelyek a kommenzális bélflóra tagjai, és amelyek normál körülmények között nem
okoznak megbetegedést. A féregszennyezés mértékét az 1 kg talajban előforduló féregpeteszám mutatja. A talaj
294
mikrobiológiai szennyezettsége különösen veszélyes mértékű lehet háziállatok környezetében, de sétautak

mentén és homokozókban is.
Az ÁNTSZ feladata a határértékek kidolgozása, továbbá a szennyező üzemek, a hulladék- és szennyvízkezelés,

valamint a hulladéktelepek és -lerakók ellenőrzése.
14. Hulladékok, a hulladékkezelés higiénéje

Hulladéknak nevezzük mindazon anyagok (termékek, maradványok, szennyezőanyagok stb.) együttesét,
amelyek az ember mindennapi élete, munkája és gazdasági tevékenysége során keletkeznek, létrejöttük helyén
(háztartás, ipar, mezőgazdaság) felhasználhatatlanok. A hulladékok halmazállapotuk szerint lehetnek szilárd,
folyékony és iszap konzisztenciájúak, keletkezési helyük szerint települési (kommunális) és termelési (ipari,
mezőgazdasági és szolgáltatási) tevékenységből származóak, veszélyességük alapján pedig veszélyesek és nem
veszélyesek.
Hasznosításnak nevezzük a hulladéknak vagy valamely komponensének felhasználását a

termelésben/szolgáltatásban, ami jelentheti a hulladék különböző (szervetlen, szerves) anyagainak
visszanyerését, újrafeldolgozását vagy a bennük rejlő energia felhasználását.
Az ártalmatlanítás (lerakás, égetés, komposztálás) folyamatával a hulladékok okozta környezetterhelést

csökkentik, a környezetet veszélyeztető, szennyező, károsító hatást megszüntetik, kizárják.
A hulladékgazdálkodás a hulladékok teljes életciklusára kiterjedő gyakorlati tevékenységek komplex

rendszere/láncolata, mely magában foglalja azok keletkezésének megelőzésére, mennyiségének és
veszélyességének csökkentésére, a hulladékok kezelésére, a hulladékkezelők tervezésére és ellenőrzésére
irányuló tevékenységeket. Alapelvei közé tartoznak a megelőzés, elővigyázatosság, gyártói felelősség,
tudatosság, a „szennyező fizet” elv, továbbá a közelség, a regionalitás, az önellátás, a fokozatosság és a
költséghatékonyság. Elemeit a hulladékkezelés és -hasznosítás képezik.
14.1. Kommunális hulladékok

A kommunális hulladékok a lakóépületekben, az intézményekben, a közterületeken keletkező folyékony
(szennyvíz) és szilárd, heterogén méretű és összetételű hulladékok keveréke, amelyek nem minősülnek
veszélyesnek. Közülük bővebben tárgyaljuk a szilárd települési hulladékokat, melyek magas szervesanyag-
tartalmuk miatt számos patogén mikroorganizmus számára jó táptalajok, így azok abban elszaporodva
fertőzéseket okozhatnak.
A szelektíven gyűjtött hulladék jelentős részét hasznosítani lehet, így csupán a maradékot és a vegyesen gyűjtött
hulladékot kell ártalmatlanítani. A hulladékártalmatlanítás módja lehet az elhelyezés (nyílt, rendezetlen és
rendezett), a komposztálás és az égetés.
Problémát jelent az illegális vagy a nem megfelelően létesített (nyílt, rendezetlen) hulladéklerakás, amely
potenciális környezetszennyező és fertőző forrás. A kimosódó mérgező és szennyező anyagok,
mikroorganizmusok a talajvízbe szivárogva veszélyeztethetik – többek között – a közeli települések
ivóvízbázisát, szennyezhetik a talajvizet, a rajtuk/bennük elszaporodó rovarok és rágcsálók – mint mechanikai
átvivők – kórokozók terjesztői lehetnek, a szél nagy távolságokra szállíthatja a könnyebb hulladékot, annak
porát és kellemetlen szagát. Az illegális lerakókban gyakran helyeznek el olyan hulladékokat (pl. régi festék,
háztartási vegyipari termékek stb.), amelyek veszélyes hulladéknak minősülnek, és így jelenlétük és
ellenőrizetlen „működésük” fokozott veszélyt jelent az egészségre és a környezetre. A legkorszerűbb eljárás
esetében a depóniában a hulladékot válogatás után tömörítik és inert anyagokkal (homok, törmelék) takarják. E
záróréteg alatt lejátszódó bomlás során a hulladék kb. 70 oC-ra felmelegszik, így a patogén mikroorganizmusok
és a féregpeték többsége elpusztul. A szerves anyagok bomlási folyamata során képződő ammónia és metán
(depónia biogáz) csőrendszerben összegyűjthető, és energia előállítására hasznosítható.
A kommunális hulladék szigorú előírások betartása mellett végzett égetése során a hulladék közel 90%-os
térfogat- és mintegy 60–70%-os tömegcsökkenése érhető el. Az égetéssel a szerves anyagok kémiai energiája hő
formájában szabadul fel, az éghető anyagok égési gázokká, hamuvá, a nedvesség vízgőzzé alakul. Az éghetetlen
szervetlen komponensek a füsttel távoznak vagy salakként és pernyeként visszamaradnak. A kibocsátott
nemkívánatos anyagokat (dioxin, por, sósav, NOx-vegyületek, toxikus fémek) tartalmazó füstgázt tisztítani
295
szükséges (füstgázmosó), míg a salakot és pernyét veszélyeshulladék-lerakóban kell elhelyezni. A felszabaduló

hőenergiát elektromos áram termelésére és/vagy melegvíz előállítására lehet használni.
Hazánkban lényeges környezetvédelmi és közegészségügyi feladat a regionális hulladékgazdálkodás fejlesztése,

melynek megvalósítása érdekében több nemzetközi programhoz csatlakoztunk.
14.2. Veszélyes hulladékok

Veszélyesnek nevezzük azokat a hulladékokat, amelyek olyan fertőző biológiai és/vagy kémiai komponenseket
tartalmaznak, amelyek önmagukban vagy bomlástermékeik által veszélyt jelentenek az emberi egészségre,
illetve a környezetre. A veszélyes hulladéknak minősülő anyagok listáját a WHO állítja össze, országonként kell
listát vezetni a veszélyes anyagok előforduló formáiról és azok mennyiségéről.
A veszélyes hulladékok nagyobb mennyiségben az ipari, a mezőgazdasági és az egészségügyi tevékenység

során keletkeznek. A fejlett ipari országokban ennek kb. 70%-át különféle iparágak (műanyag-, műtrágya-,
peszticid-, gyógyszer-, élelmiszer-, festék- és háztartási vegyipar, gépipar) termelik, de jelentős problémát okoz
a mezőgazdaságban képződő, nagy mennyiségű hígtrágya, valamint a fel nem használt peszticidek és műtrágyák
ártalmatlanítása is. Ez utóbbi legelterjedtebb módja a zárt térben, magas hőmérsékleten, oxigénfeleslegben
történő égetés, illetve a veszélyeshulladék-temetőkben való elhelyezés.
A veszélyes hulladékok égetése 800–900 oC-on, zárt térben történik. A képződő füstgázokat 1200 oC körüli
hőmérsékleten oxigénfeleslegben utóégetik, hűtik, majd a savas jellegű komponenseket lúgos fürdőkben
elnyeletik, kicsapják és kiszűrik. A kiszűrt csapadékot veszélyeshulladék-temetőkben kell elhelyezni. A gázok
dioxintartalmát és a nem elnyelődött toxikus komponenseket lebegő aktívszén-szemcséken adszorbeáltatják, a
szenet kiszűrik, és a füstgázokat csak ezután engedik ki a levegőbe. A füstgázokban jelen lévő komponensek
mennyiségét folyamatosan mérik és regisztrálják, hogy az egyes komponensek emissziója a határértéket ne
haladja meg. A veszélyes hulladékok egy részét a környezet és az ott dolgozók egészségének védelme
érdekében tilos égetni. Ide tartoznak a radioaktív hulladékok, a néhány %-nál nagyobb mennyiségű nehézfémet,
valamint a 40% fölötti klórt tartalmazó hulladékok, illetve azok, amelyek elégetése során rákkeltő anyagok
képződnek. Az ilyen hulladékokat, illetve amelyeket nem lehet vagy nem érdemes égetni, a veszélyeshulladék-
temetőkben helyezik el.
Veszélyeshulladék-temető csak lakott területtől távol, olyan helyen létesíthető, ahol az első vízzáró réteg
összefüggő, kellő vastagságú és közel van a felszínhez (talajvíz és a rétegvizek védelme), illetve, ha a tárolókból
valamilyen oknál fogva veszélyes anyagok szabadulnak ki, a szennyezés könnyen lokalizálható, a terület pedig
jól dekontaminálható.
A veszélyes hulladékok ártalmatlanítása rendkívül költséges, ezért még napjainkban is előfordul, hogy azokat
illegális lerakókban helyezik el, a környezetet kifejezetten veszélyeztetve. A veszélyes hulladékok „export-
importját” nemzetközileg szabályozták; ilyen hulladékot csak olyan országok fogadhatnak be, ahol adottak
újrahasznosításának vagy ártalmatlanításának feltételei.
Az egészségügyben keletkező hulladékok fertőző és vegyi összetételüknél, illetve fizikai, kémiai vagy
különleges kezelést igénylő tulajdonságaiknál fogva tekintendők veszélyesnek. Egy-egy kórházban évente több
száz tonna veszélyes hulladék képződik, amelynek túlnyomó részét a használt kötszerek, gumikesztyű, egyszer
használatos injekciós tűk és fecskendők, szervek, amputált végtagok, placenta stb. teszik ki. Gyűjtésük a
kommunális hulladékoktól külön, piktogrammal jelölt gyűjtőedényekbe, hulladékfajták szerint elkülönítve
történik. Ártalmatlanításuk legáltalánosabb formája a veszélyeshulladék-égetőben történő megsemmisítés.
Lényegesen olcsóbb eljárás az egyes hulladékfajták kommunális hulladékká átalakítása autoklávozással és
mikrohullám-kezeléssel történő. A mikrohullámú fertőtlenítés előnye, hogy a készülék kisméretű és hordozható,
így a hulladék ártalmatlanítását a képződés helyén lehet elvégezni. A vákuum-autoklávozás előnye viszont,
hogy a sterilizálás során a hulladék egy része bomlik (gázok képződése), így a művelet végén visszanyert szilárd
kommunális hulladék tömege többnyire jelentősen kisebb.
296
8. fejezet - VI. Munkaegészségtan
Az emberiség története egyidős az emberi munkavégzés történetével. Az ember munkavégzése több százezer (~
félmillió) éven át a megélhetését biztosító vadászatra (időszakosan a halászattal kiegészülve) szorítkozott. Ezek
a tevékenységek főleg a munkavégzés biztonságát veszélyeztették. Az utolsó jégkorszakot (~ 12 000 évvel
ezelőtt fejeződött be) követően az ember megismeri és alkalmazza a földművelést, állattartást, majd a
kézművességet. A bronzkorszak embere (~ Kr. e. III. évezred) a bányászkodás és a kohászat egyfajta
ismeretével egyidejűleg a foglalkozáshoz kötött megbetegedések bizonyos formáit is elszenvedhette, még ha
nem is ismerte fel. Ez utóbbiak az újabb és újabb tevékenységek kapcsán már az ipari forradalom (XVIII. század
második – XIX. század első fele) előtti évszázadokban egyre gyakoribbá váltak. Az ipari forradalmat követően
az emberek egyre nagyobb tömegei éltek az iparból, az iparhoz kötött szolgáltatásokból. Mindez azonban az
újabb és újabb foglalkozáshoz kötött megbetegedések megjelenésével és megismerésével is együtt járt. Az ipari
forradalomtól napjainkig az ipar gyorsulva fejlődött, s a XXI. századra az ún. kékgalléros vagy műhelyszerű
munkahelyeket egyre inkább az ún. fehérgalléros vagy hivatalszerű munkahelyek váltották, illetve váltják fel. A
hihetetlen gyorsaságú technikai fejlődéstől azt lehetne várni, hogy a munkavégzést kezdetétől végigkísérő
munkabalesetek, foglalkozási megbetegedések egyre kevésbé fenyegetik a munkát végző embert. A valóság
azonban az, hogy a technológiák változása az írásos történelem előtti időktől kezdve napjainkig jelentősen
módosította ugyan a munkakörülményből vagy a munkavégzésből eredő egészségkárosító kockázatokat, ezek
gyakorisága azonban az optimálisnál sokkal nagyobb, számuk pedig növekszik. A harmadik évezredet
„köszöntő” pénzügyi és gazdasági világválságot megelőző évek jelentős gazdasági és társadalmi fejlődése,
illetve az egészségügyet érintő demográfiai, gazdasági, technikai-technológiai és ökológiai
sokkhullámok/sokkhatások a munka világában munkaegészségügyi kihívások, egészségkárosító kockázatok
sorát hozták magukkal. Ezért – a jelentős technikai fejlődés ellenére – a munkakörnyezetet ma is valamennyi
részkörnyezetnél 1-3 nagyságrenddel veszélyesebbnek tartjuk.
A XX. század végén a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (angol nevének rövidítése: ILO) adatai szerint évente
120 millió ember szenvedett munkahelyén balesetet, amelyek közül 200 000 halálos kimenetelű volt; azaz napi
átlagban ~800 főt (!) ért munkahelyi baleset. Nem volt kisebb a foglalkozási eredetű megbetegedések
gyakorisága sem; az ILO adatai szerint ezek száma évente 50–150 millióra volt tehető; a halálos kimenetelű
betegségekről nem rendelkeztünk adatokkal. Az utóbbi évek munkahigiénés és foglalkozás-orvostani
kutatásainak eredményei arra derítettek fényt, hogy a foglalkozással (vagyis a fizikai és társadalmi
munkakörnyezettel, valamint a munkavégzéssel) összefüggő és az ún. foglalkozás által meghatározott
megbetegedések, illetve a munka közben kialakult sérülések száma a világon 100 milliós nagyságrendű, s
közülük 2,3 millió halálos kimenetelű. A halálos kimenetelű esetek túlnyomó többsége megbetegedés, amelyek
többsége Európában daganatos, vérkeringési és neuropszichiátriai megbetegedés. Vagyis: a foglalkozás
egészségkárosító hatásának népegészségügyi súlya korábbi ismereteinknél jelentősen nagyobb.
Egyrészt a korábban és újabban megismert adatok miatt, másrészt a beteg- és a baleseti ellátás költségei,
különösképpen pedig a termelésből való kiesés elkerülése végett, a munkahelyi egészséget és biztonságot ma
csaknem a világ valamennyi országában – így Magyarországon is – törvények és a törvényekhez kapcsolódó
kormány- és tárcaszintű rendeletek, szabványok, munkahelyi előírások stb. szabályozzák.
Magyarországon a munkahelyi egészséget és biztonságot az 1993. évi XCIII. törvény a munkavédelemről

(Mvt.) és ennek végrehajtási rendeletei szabályozzák.
Az Mvt. felfogása megfelel az ILO – tripartit rendszeréből fakadó – szellemiségének. Az ILO szerkezetének a
lényege, hogy a munka világának képviselete háromoldalú. Nevezetesen a munkavállalók, munkaadók és a
kormány képviselői alkotják; a három oldal mindegyike azt képviseli, hogy a munkahelyen a szabályozás és a
szabályozás megvalósításának első számú célja a munkahelyi egészség és biztonság garantálása. A rendszer
előírja, hogy a releváns szabályozásokat, az oldalak a lehetséges legnagyobb egyetértésben hozzák, és a
munkahelyen a munkavállalók egészségéért és biztonságáért a munkáltatók felelősek.
Az Mvt. szabályainak értelmében – az ILO tripartit rendszerének megfelelően – létrehozásra került az

egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzéssel kapcsolatos országos érdekegyeztetést ellátó
Munkavédelmi Bizottság, amely a munkavállalók és a munkáltatók érdek-képviseleti szervezetei, valamint a
Kormány képviselőiből áll.
A Munkavédelmi Bizottság többek között előzetesen véleményezi a munkavédelemmel kapcsolatos jogszabály-

koncepciókat és egyéb előírások, intézkedések tervezeteit, a beszámolókat, jelentéseket, valamint részt vesz
297
VI. Munkaegészségtan
Magyarország munkavédelmi nemzeti politikájának kialakításában és ajánlást és véleményt alakíthat ki egyes

munkavédelmi kérdésekről.
A felelős munkaadó munkavédelmi feladatait a hatályos jogszabályokkal összhangban, de saját döntése szerint
oldja meg. Az Mvt. – amely az EU-ban hatályos 89/391/EGK keretirányelv honosítása – maximálisan megfelel
az EU szellemiségének, követelményeinek. Az Mvt. és a hozzá kapcsolódó, a munkahelyi egészséget és
biztonságot garantáló jogszabályok ismertetése nem feladata könyvünknek; a jelen fejezet egyes részeiben
azonban számos fontos szabályozási részletre hivatkozunk. Ezt annál inkább tesszük, mert az EU nemcsak
meghatározó jelentőségűnek tartja a munkahelyi egészség és biztonság védelmét, de annak szabályozása az
Európai Közösség történetének egyik első és legkoherensebb szabályozási rendszere (megjegyezzük, hogy
hasonló szabályozás az egészségügyre vagy a szociális ügyekre vonatkozóan nincs az Európai Közösségben).
Mindezekből következik, hogy noha fejezetünk a munkaegészségtannal foglalkozik, a munkavédelem két első
számú feladatát, a foglalkozási megbetegedések, illetve a munkabalesetek megelőzését – ha nem is hasonló
részletességgel – az egységes munkavédelmi szemlélet kialakítása érdekében bemutatjuk.
A munkavédelmet munkaegészségügyre és munkabiztonságra osztjuk fel. Fejezetünkben elsősorban a

foglalkozás-orvostanra és munkahigiénére felosztható munkaegészségtannal foglalkozunk. A munkaegészségtan
gyakorlati alkalmazása a munkaegészségügy. Az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről a
munkaegészségügyön belül foglalkozás-egészségügyet és munkahigiénét különböztet meg (VI-1. ábra).
VI-1. ábra A munkavédelem struktúrája és legfontosabb feladatai Magyarországon
298
A munkabiztonságról csak a munkabalesetek vázlatos ismertetése kapcsán szólunk.
A foglalkozás-orvostan (foglalkozás-egészségtan) a munkát végző ember munkakapacitása, munkahelyi

optimális igénybevétele, munkaképessége, egészségmegőrzése megismerésének, a munkának a dolgozó testi,
lelki és szellemi képességeihez, állapotához való adaptálásának tudománya. A foglalkozás-orvostan
közreműködik az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés és munkakörnyezet elméleti
kérdéseinek, problémáinak megválaszolásában, megoldásában, feltételrendszere kidolgozásában.
A foglalkozás-egészségügy a foglalkozás-orvostan gyakorlati alkalmazása.
A foglalkozás-egészségügy feladata, hogy
a )a munkahigiéné által feltárt adatok, illetve a jogszabályokban előírt saját munkahigiénés vizsgálati
tapasztalatainak ismeretében elemezze az egyes munkakörnyezeti kóroki tényezők emberre kifejtett hatását, az
ember válaszreakcióját, feltárja ez utóbbiakra jellemző paramétereket,
b)kidolgozza és alkalmazza a foglalkozási megbetegedések korai felismerésére alkalmas eljárásokat,
c)meghatározza a munkavállaló munkavégzéssel és munkakörülményével kapcsolatos összterhelését,
d)a munkavállaló orvosi vizsgálatával megállapítsa annak terhelhetőségét (optimálishoz közeli igénybevételét),
eldöntse a munkavállaló adott munkakörre, szakmára való egészségi alkalmasságát és meghatározza a
foglalkoztathatóság feltételeit,
e )a munkakörnyezet és a munka jellegének ismeretében meghatározza az alkalmassági vizsgálatok

gyakoriságát,
f )a munkavállalót a munkakör ellátására alkalmasnak vagy alkalmatlannak minősítse, illetve meghatározza,

hogy milyen munkakörnyezetben, mely feltételek mellett alkalmas munkavégzésre,
g ) meghatározza és segítse megőrizni a munkavállaló munkaképességét,
h ) közreműködjön a munkaegészségügyi szaktevékenységekben (pl. a kockázatelemzés, az egyéni védőeszköz-

juttatás belső rendjének kialakítása),
i)fokozott figyelmet fordítson a fiatalkorúak, a nők, a terhes nők, a szoptatós anyák, az időskorúak, az idült
betegek, a fogyatékosok (ún. sérülékeny csoportok) egészségi állapotának ellenőrzésére munkavégzésük során,
j)a megváltozott munkaképességű személyek foglalkozási rehabilitációját kezdeményezze, illetőleg abban részt
vegyen.
1. A foglalkozás-egészségügy szerkezete
A foglalkozás-egészségügy feladatait egy háromszintű szolgáltatási rendszer oldja meg. Az alapvető és
legnagyobb tömegű munkát az ún. alapszolgálatok végzik. Egy alapszolgálat egy
üzemorvostan/foglalkozásorvostan szakorvosból és egy foglalkozás-egészségügyi ápolóból áll. Az
alapszolgálati praxisok – a munkavállalók munkahelyi kockázatától függően – 1000–2000 főt látnak el. Az ún.
szakellátóhelyek jogszabályban engedélyezett számban és hetenként meghatározott órában végzik a foglalkozás-
egészségügyi szakellátást. Az országos szinten a Nemzeti Munkaügyi Hivatal önálló feladat és hatáskörrel
rendelkező munkavédelmi és munkaügyi igazgatósága (a továbbiakban: munkavédelmi és munkaügyi
igazgatóság) látja el a feladatot az igazgatóság szervezetén belül működő Munkahigiénés és Foglalkozás-
egészségügyi Főosztály útján. Megjegyzés: a Főosztály a korábbi Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-
egészségügyi Intézet (OMFI) utódja. Az a) – j) betűkkel jelzett feladatokat, a három szint jogszabályban
rögzített megosztásban oldja meg, amely biztosítja a progresszív ellátást. Az alap- és szakellátást végezhetik az
ún. foglalkozás-egészségügyi központok is, ahol az orvos és az ápoló mellett munkahigiénikus,
munkabiztonsági, esetleg munkapszichológus, toxikológus vagy más szakemberek dolgoznak.
Munkahigiéné a munkakörnyezeti egészségi veszélyek, kockázatok előrelátásának, felismerésének, becslésének

és kezelésének tudománya, amelynek célja a dolgozók egészségének megóvása.
1.1. A munkahigiéné célja, feladatai
299
Alapvető cél a dolgozó emberek egészségének és jóllétének védelme és javítása a munkakörnyezetben

végrehajtott megelőző intézkedéseken keresztül.
Ennek érdekében a munkahigiéné feladata, hogy
a)kidolgozza az egészséget nem károsító munkahelyi higiénés határértékeket;
b)kidolgozza, alkalmazza a munkakörnyezeti kóroki tényezők kimutatásának módszereit, a munkakörnyezeti és

a biológiai monitorozás rendszerét,
c)a technológia fejlesztési, illetőleg a munkahely tervezési szakaszában megállapítsa a várható egészségkárosító
kockázatokat;
d)a munkakörnyezet, a technológia, a tevékenységhez alkalmazott anyagok, készítmények ismeretében

meghatározza az egészségkárosító kockázatokat, azokat minőségileg és mennyiségileg jellemezze;
e)a kockázatot a mért értékeknek, adatoknak a határértékekkel, szabványokkal való összevetését követően
határozza meg;
f)képes legyen a munkahigiénés vizsgálatok elvégzésére, a vizsgálatok eredményeinek elemzésére és

értékelésére,
g)kidolgozza a megelőzés stratégiáját.
Magyarországon munkahigiénéből, foglalkozásorvostan/üzemorvostan, közegészségtan-járványtan/megelőző

orvostan és népegészségtan szakorvosok ráépített szakvizsgával szakirányú szakképzettséget szerezhetnek.
Sajnálatos módon szervezett rendszerben Magyarországon munkahigiénés szolgálat nem működik. Korábban
ezt a feladatot az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) oldotta meg. A munkahigiénés
tevékenységet ma a foglalkozás-egészségügyi szolgálatok, központok végzik; bizonyos munkahigiénés
tevékenységek végrehajtására privát laboratóriumok vállalkoznak. A munkahigiénés feladatok hatósági
ellenőrzését az illetékes munkavédelmi felügyelőségek látják el.
Munkabiztonság. A munkabiztonság a munkabalesetek műszaki megelőzésének tudománya, amely kidolgozza

az ún. munkabiztonsági szaktevékenységek elméletét és gyakorlati megvalósításának módszertanát. Az itt
leegyszerűsítve megfogalmazott munkabiztonság feladatainak megoldása munkavédelmi szakmérnöki
ismereteket igényel. Ezek bemutatása nem képezi fejezetünk tárgyát. E helyütt kizárólagosan a munkabiztonság
legfontosabb céljához, a munkabalesetek megelőzéséhez kapcsolódó orvosi feladatokról, illetve a bekövetkezett
balesetek következményei által igényelt orvosi tennivalókról adunk egy rövid összegzést.
2. Foglalkozási betegségek, munkabalesetek –

általános kérdések
2.1. A foglalkozási betegségek fogalma és osztályozása
Ha a munkavégzés során az igénybevétel tartósan nem optimális - szintje akár magasabb (túlzott igénybevétel),
akár alacsonyabb (pl. monoton, ingerszegény munkakörnyezetben végzett munkák esetén) - egészségkárosodás
alakul ki.
Azokat a megbetegedéseket, amelyek meghatározó mértékben ok-okozati összefüggésbe hozhatók a

foglalkozással, foglalkozási megbetegedésnek nevezzük. A foglalkozási megbetegedések kiváltó oka a
foglalkozásban keresendő; ebből értelemszerűen következik, hogy ha a foglalkozásban (itt a munkavégzés és a
munkakörülmény együtt értendő) rejlő okot megszüntetjük, akkor egyetlen ilyen eset sem fordulhat elő. Miután
ezek a kiváltó okok műszaki vagy szervezési vagy egyéni védőeszközös megoldásokkal, illetőleg ezek és az
orvosi megelőzés (pl. alkalmassági vizsgálatok) kombinációjával kiküszöbölhetők, a foglalkozási
megbetegedések munkaegészségügyi hiányosságra hívják fel a figyelmet. Indokolt tehát, hogy minden ilyen eset
napvilágra kerüljön, az illetékesek (munkáltató, hatóság) tudomására jusson és intézkedések szülessenek a
hasonló esetek elkerülése, az ismétlődések megakadályozása érdekében. A bejelentési és kivizsgálási
kötelezettség, amit jogszabály ír elő, mindenekelőtt ezt a célt szolgálja.
300
A foglalkozási betegség kialakulása és formája a munkával kapcsolatos tényezők hatásától, a behatás idejétől és
intenzitásától függ. Ezek heveny, félheveny, idült formában és ún. késői (pl. mutagén, teratogén, karcinogén)
hatásként jelennek meg. Heveny megbetegedésnek tekintendők pl. az azonnal vagy néhány órás lappangási idő
után jelentkező mérgezések vagy a nagy nyomású munkahelyről kisebb nyomású munkahelyre történő hirtelen
átmenetet követő légembolia. A félheveny megbetegedések (esetleg ismételt „expozíciót” követően) néhány
hetes lappangási idő után jelentkeznek. Az idült megbetegedések lappangási ideje (általában ismételt
„expozíciót” követően) néhány hónaptól több évig terjed. A késői hatások következményei közül a foglalkozási
daganatok latencia-periódusa jellemzően néhány év, de akár 2–4 évtized is lehet. A károsodások, tünetek
valamennyi szervrendszert érinthetik és megjelenésük általában jellemző arra a fizikai, kémiai, biológiai stb.
kórokra, amely előidézte. A foglalkozási megbetegedések kóroki tényezők szerinti csoportosítását mutatja be a
VI-1. táblázat.
8.1. táblázat - VI-1. táblázat Bejelentendő foglalkozási megbetegedések jegyzéke
EU kód Kód
1 A) Kémiai kóroki tényezők okozta

megbetegedések
100 A1 Akrilnitril által okozott betegségek
101 A2 Arzén és vegyületei által okozott

betegségek
102 A3 Berillium és vegyületei által okozott

betegségek
103.01 A4 Szén-monoxid által okozott

betegségek
103.02 A5 Foszgén által okozott betegségek
104.01 A6 Hidrogén-cianid által okozott

betegségek
104.02 A7 Egyéb cianidok által okozott

betegségek
104.03 A8 Izocianátok által okozott betegségek
105 A9 Kadmium és vegyületei által okozott

betegségek
106 A10 Króm és vegyületei által okozott

betegségek
107 A11 Higany és vegyületei által okozott

betegségek
108 A12 Mangán és vegyületei által okozott

betegségek
109.01 A13 Salétromsav által okozott sérülések
109.02 A14 Nitrogén-oxidok által okozott

betegségek
301
109.03 A15 Ammónia által okozott betegségek
110 A16 Nikkel és vegyületei által okozott

betegségek
111 A17 Foszfor és vegyületei által okozott

betegségek
112 A18 Ólom és vegyületei által okozott

betegségek
113.01 A19 Kénoxidok által okozott betegségek
113.02 A20 Kénsav által okozott betegségek
113.03 A21 Szén-diszulfid (szénkéneg] által

okozott betegségek
114 A22 Vanádium és vegyületei által okozott

betegségek
115.01 A23 Klór által okozott betegségek
115.02 A24 Bróm által okozott betegségek
115.03 A25 Jód által okozott betegségek
115.04 A26 Fluor és vegyületei által okozott

betegségek
116 A27 Benzinekből (kőolaj eredetű,

alacsony forráspontú
szénhidrogénelegyekből) származó
alifás és aliciklikus szénhidrogének
által okozott betegségek
A28 Vinilklorid által okozott betegségek
A29 Triklór-etilén által okozott

betegségek
117 A30 Tetraklór-etilén által okozott

betegségek
A31 Egyéb alifás és aromás

szénhidrogének halogén származékai
118 A32 Butil-, metil- és izopropil-alkohol

119 A33 Etilén-glikol, dietilén-glikol, 1,4-

butándiol, valamint glikolok és
glicerin nitro-származékai által
okozott betegségek
302
120 A34 Metil-éter, etil-éter, izopropil-éter,

vinil-éter, diklór-izopropiléter,
gvajakol, az etilénglikol metil-étere
és etil-étere által okozott betegségek
121 A35 Aceton, klóraceton, brómaceton,

hexafluoraceton, metil-etil-keton,
metil-n-butil-keton, etil-izobutil-
keton, diaceton-alkohol, mezitil-
oxid, 2-metilciklohexanon által
okozott betegségek
A36 Egyéb alkoholok, glikolok, ketonok,

aldehidek, észterek által okozott
betegségek
122 A37 Szerves foszforsav-észterek,

karbamát inszekticidek által okozott
betegségek
123 A38 Szerves savak által okozott

betegségek
124 A39 Formaldehid által okozott

betegségek
125 A40 Nitroglicerin és más alifás

nitroszármazékok által okozott
betegségek
A41 Benzol által okozott betegségek
126.01 A42 Toluol által okozott betegségek
A43 Xilol által okozott betegségek
A44 Egyéb benzol homológ által okozott

betegségek
126.02 A45 Naftalin vagy a naftalin megfelelői

(a naftalin megfelelőit a CnH2n–12
összegképlet jellemzi) által okozott
betegségek
126.03 A46 Sztirol és divinilbenzol által okozott

betegségek
127 A47 Aromás szénhidrogének

halogénezett származékai által
okozott betegségek
128.01 A48 Fenolok és megfelelőik vagy

halogénezett származékaik által
okozott betegségek
128.02 A49 Naftol és megfelelői vagy
303
halogénezett származékai által

okozott betegségek
128.03 A50 Alkilaril-oxidok halogénezett

származékai által okozott betegségek
128.04 A51 Alkilaril-szulfonátok halogénezett

128.05 A52 Benzokinonok által okozott

betegségek
129.01 A53 Aromás aminők vagy aromás

hidrazinok vagy ezek halogénezett,
fenolos, nitrifikált, nitrált vagy
szulfonált származékai által okozott
betegségek
129.02 A54 Alifás aminők és halogénezett

származékaik által okozott
betegségek
130.01 A55 Aromás szénhidrogének nitrált

130.02 A56 Fenolok és megfelelőik nitrált

131 A57 Antimon és vegyületei által okozott

betegségek
132 A58 Salétromsav-észterek által okozott

betegségek
A59 Nitroglicerin és más salétromsavas

észterek által okozott betegségek
133 A60 Kén-hidrogén által okozott

betegségek
135 A61 Szerves oldószerek által okozott

encephalopathiák, amelyek más
címszó alá nem tartoznak
136 A62 Szerves oldószerek által okozott

polyneuropathiák, amelyek más
címszó alá nem tartoznak
A63 Dioxán (dietilén oxid) által okozott

betegségek
A64 Minden egyéb a munkavégzés,

foglalkozás közben használt és a
munkavállaló testfelületére,
szervezetébe jutó vegyi anyag
(beleértve az egyéb növényvédő
szereket) által okozott betegségek
304
201.01 A65 Korom által okozott bőrbetegségek

és bőrrák
201.02 A66 Bitumen által okozott bőrbetegségek

és bőrrák
201.03 A67 Kátrány által okozott bőrbetegségek

és bőrrák
201.04 A68 Szurok által okozott bőrbetegségek

és bőrrák
201.05 A69 Antracén és vegyületei által okozott

bőrbetegségek és bőrrák
201.06 A70 Ásványi és egyéb olajok által

okozott bőrbetegségek és bőrrák
201.07 A71 Nyers paraffin által okozott

201.08 A72 Karbazol és vegyületei által okozott

201.09 A73 Szén desztilláció melléktermékei

által okozott bőrbetegségek és bőrrák
202 A74 Vegyianyagok által okozott kontakt

irritatív dermatitisz
A75 Vegyianyagok által okozott kontakt

allergiás dermatitisz
A76 Vegyianyagok által okozott egyéb

bDrbetegségek (pl. olajakne) és
nyálkahártya betegségek
A77 Egyéb bőrbetegségek és bőrrákok
301.11 A78 Szilikózis
301.12 A79 Tüdő tuberkulózissal kombinált

szilikózis
301.21 A80 Azbesztózis
301.22 A81 Azbesztpor belégzését követő

mesothelioma
301.31 A82 Egyéb pneumokoniózisok
302 A83 Azbeszt szövődménye hörgőrák

formájában
303 A84 Szinterezett (zsugorított] fémek pora
305
által okozott hörgő-, tüdőbetegségek
304.04 A85 Kobalt, ón, bárium és grafit porának

belégzése által okozott
légzőrendszeri betegségek
A86 Kemény fém által okozott

tüdőfibrózisok
304.05 A87 Sziderózis
304.06 A88 Tudományosan igazolt kémiai

allergének által kiváltott és
munkával kapcsolatos allergiás
asztma
304.07 A89 Tudományosan igazolt kémiai

rinitisz
305.01 A90 Fapor által okozott felsőlégúti

daganatos betegségek
306 A91 A pleura azbeszt által okozott,

légzési restrikcióval járó fibrózisa
307 A92 Mélyszíni bányában dolgozó

bányászok krónikus obstruktív
hörghurutja és emfizémája
308 A93 Azbesztpor belégzése által okozott

tüdőrák
309 A94 Alumínium és vegyületei által

okozott betegségek
310 A95 Lúgos salak pora által okozott

bronchopulmonáris betegségek
B) Fizikai kóroki tényezők okozta

megbetegedések
502.01 B1 Ultraibolya, infravörös, egyéb nem

ionizáló sugárzás által okozott
betegségek (kivéve
elektroophthalmia)
502.02 B2 Elektroophthalmia
503 B3 Zaj által okozott halláskárosodások
504 B4 Túlnyomás alatti munkavégzés által

okozott betegségek
505.01 B5 Helyileg ható vibráció által okozott
306
betegség
505.02 B6 Egésztest-vibráció által okozott

betegségek (beleértve az ágyéki
gerinc porckorongbetegségeit)
B7 Foglalkozással kapcsolatos egyéb

fizikai kóroki tényező által okozott
betegségek
508 B8 Ionizáló sugárzás által okozott

betegségek
C) Biológiai köroki tényezők okozta

megbetegedések
401 Cl Egyéb zoonózisok
402 C2 Tetanusz
403 C3 Brucellózis
C4 Ornitózis
C5 Kullancs-enkefalitisz
C6 Antrax
C7 Leptospirózis
C8 Q-láz
C9 Tularémia
Cl 0 Borelliózis (Lyme-kór)
Cl 1 Trichofitiázis
Cl 2 Foglalkozással kapcsolatban
keletkezett hepatitiszek
C13 Foglalkozással kapcsolatban

keletkezett tuberkulózis
Cl 4 Amöbiázis
407 Cl 5 Fertőző betegségek által okozott

idült egészségkárosodás, ha az a
foglalkozással kapcsolatban
keletkezett
Cl 6 Hivatalos külszolgálat során szerzett

trópusi betegségek
Cl 7 Gennykeltők által okozott

bőrbetegségek
307
Cl 8 Gombák által okozott bőrbetegségek
304.01 Cl 9 Exogén (extrinsic) allergiás

alveolitiz'
304.02 C20 Gyapot, len, kender, juta, szizál és

cukornád porok és rostok belégzése
által okozott tüdőbetegségek2
C21 Foglalkozással kapcsolatos biológiai

kóroki tényezők által okozott egyéb
betegségek
304.06 C22 Tudományosan igazolt biológiai

asztma
304.07 C23 Tudományosan igazolt biológiai

rinitis
D) Nem optimális igénybevétel,

pszichoszociális ergonómiai kóroki
tényezők okozta megbetegedések
506.10 D1 A periartikuláris tömlők nyomás

miatti betegsége
506.11 D2 Praepatelláris és subpatelláris

bursitis
506.12 D3 Olecranon bursitis
506.13 D4 Vállbursitis
506.21 D5 Az ínhüvely-túlerőltetés által okozott

betegségek
506.22 D6 A peritendineum-túlerőltetés által

okozott betegség
506.23 D7 Az izom és ín tapadási helyeinek

túlerőltetés által okozott betegségei
506.30 D8 Térdízületi meniszkusz sérülése
506.40 D9 Nyomás eredetű perifériás

idegkárosodás
506.45 D10 Carpal tunnel (kéztő alagút]

szindróma
507 D11 Bányászok nystagmusa

(szemtekerezgése)
308
D12 Az ágyéki gerincporckorong

tehermozgatás által okozott
betegségei
D13 A nyaki gerincszakasz porckorong

tehermozgatás által okozott
betegségei
D14 Csontok, ízületek, izmok, inak

túlzott, illetve egyoldalú
igénybevétele által okozott
betegségei
D15 Pszichoszociális kóroki tényezők

okozta megbetegedések
D16 Ergonómiai kóroki tényezők által

okozott betegségek
D17 A munkavégzéssel vagy a

munkakörnyezettel kapcsolatos
egyéb betegségek
A táblázat ortográfiája megegyezik a 27/1996. (VIII. 28.) NM rendeletével. A jegyzék feltünteti a betegségek,
betegségcsoportok előtt azok EU-ban használatos, majd hazai kódjait. (Az utóbbiak: A1 – A95; B1 – B8; C1 –
C23; D1 – D17.)
1
Az extrinsic allergiás alveolitist állati fehérjék, növényi eredetű és más anyagok is okozhatják (ilyen esetekben
a kórokitényező nem biológiai);
2
A felsorolt szerves porok és rostok nem élőlények, feltehetően tévedésből lettek besorolva a biológiai kóroki
tényezőkközé (igaz viszont: gyakran gombákkal szennyezettek)
A félheveny és az idült betegségek egy része a munka abbahagyása után meggyógyul, más része azonban nem; a
késői hatások a mutagén hatások kivételével általában irreverzíbilisek. Különösen ott várható az expozíció utáni
progresszió, ahol a több évtizedes hatásnak súlyos patológiai következményei vannak. A progrediáló
foglalkozási megbetegedések egy része „quo ad vitam” jó, de „quo ad sanationem” rossz prognózisú. Pl. a zaj
okozta halláskárosodás, a lokális vibráció okozta ízületi vagy vérkeringési elváltozások az évek múlásával (ha
az expozíció fennáll) egyre súlyosbodnak, de az életet nem fenyegetik. Más esetekben - például asbestosisban -
a prognózis „quo ad vitam” már az expozíció megszüntetése esetén sem jó; a progrediáló fibrosis miatt a
légzőfelület egyre inkább beszűkül, és a kis vérköri elégtelenség a beteg halálához vezet.
2.2. A foglalkozási betegségek diagnosztikája, bejelentése,

kivizsgálása és nyilvántartása
2.2.1. Diagnosztika
A foglalkozási betegségek egy részének a klinikai képe annyira jellegzetes, hogy a tünetekből a betegség oka(i)
nagy valószínűséggel feltételezhető(k); a foglalkozásimegbetegedés diagnózisa azonban ez esetben is
megkívánja a foglalkozási eredet bizonyítását. A betegség okának megállapítását nagymértékben elősegítik a
laboratóriumi (pl. a megbetegedést előidéző vegyi anyag vagy metabolitjainak kimutatása a vizeletben, a
vérben), a radiológiai, a klinikai stb. vizsgálatok, de a munkaanamnézis, a higiénés adatszolgáltatás a
foglalkozási megbetegedés diagnosztizálásához soha sem nélkülözhető. A foglalkozási megbetegedés
diagnózisa csak ezen utóbbiak ismeretében mondható ki, még a legjellegzetesebb klinikai kép esetében is.
Nagyon fontos:a foglalkozási megbetegedés diagnózisa összeilleszthető munkahigiénés/expozíciós és klinikai
diagnózis!
309
A foglalkozási betegségek nagyobb részénél a klinikai tünetek nem jellemzőek a foglalkozási hatásra (azonos
vagy nagyon hasonló klinikai kép számos más, nem foglalkozási betegségben is előfordul). A foglalkozási
megbetegedés diagnózisának felállításakor ezért a foglalkozási eredetű megterhelés vagy kóroki tényező
jelenlétének felderítése alapvető fontosságú. Fokozott figyelmet kell továbbá fordítani a foglalkozásból eredő
megterhelés, illetve kóroki tényező jelenléte mellett a megterhelés, illetőleg a kóroki tényezők munkahelyi
szintjére, az ún. megterhelésnek való kitettség (expozíció) időtartamára és csak ezek kielégítő ismeretében
dönthető el, hogy a betegség és a foglalkozás között meghatározó mértékű ok-okozati összefüggés van-e, azaz
felállíthatjuk-e a foglalkozási megbetegedés diagnózisát.
A foglalkozásból eredő kóroki tényező, túlzott vagy elégtelen méretű megterhelés gyakran már a foglalkozási
anamnézisből is kideríthető. A foglalkozási anamnézis pontos felvétele a diagnózis megállapításának és később
a betegség foglalkozási eredete elismertetésének fontos része. Magába foglalja a beteg első és valamennyi
foglalkozását, az egyes foglalkozásokban és munkahelyeken előfordult kóroki tényezőket és esetleges más
egészségkárosító hatásokat (fokozott megterhelés vagy alulterhelés), az expozíció időtartamát és intenzitását.
Amennyiben a foglalkozási anamnézisből a kórok kellően nem tisztázható, szükség esetén laboratóriumi
mérésekkel alátámasztott helyszíni higiénés vizsgálatokat kell végezni. Ezek a vizsgálatok azonban legfeljebb
heveny foglalkozási megbetegedések (mérgezések) megítélésében lehetnek perdöntőek. Fontos, hogy az
expozíciós adat a megbetegedés „keletkezésének” időpontjára vonatkozóan álljon rendelkezésre,ezért mind a
korábbi, mind a „jelenlegi” munkahelye(ke)n betöltött munkakörökről, a munkahely(ek) évekre visszanyúló
expozíciós viszonyairól, megterhelési jellemzőiről, lehetőség szerint ezek munkahigiénés vizsgálati
eredményeiről igazolásokat, adatokat kell beszerezni. Ezek beszerzése, felkutatása a lehetséges mértékig
kötelező. Mindezek megismerését elősegíti, hogy a munkáltató köteles a munkavállaló megbetegedésével,
fokozott expozíciós esetével összefüggő munkahelyre, munkakörülményre, munkavégzésre vonatkozó
információkat a diagnosztizáló orvos, illetve a vizsgálatot vezető szakember részére biztosítani. Alapvető
fontosságú lehet az utóbbi években kötelezően elvégzett kockázatértékelés1 vagy a foglalkozás-egészségügyi
szolgálat helyszíni munkahigiénés vizsgálatait összegző jegyzőkönyv, vagy (az orvosi titoktartás
figyelembevételével) az orvosi naplóban rögzített adatok ismerete.
A foglalkozási megbetegedések korai diagnózisa a munkaképesség helyreállíthatósága végett rendkívüli

fontosságú. Ezért a foglalkozási megbetegedések korai diagnosztizálása vezérelv kell legyen; azaz mindig a
homeosztázis és a kompenzációs mechanizmusok zavarait kell detektálni, mégpedig addig, amíg a biokémiai, a
morfológiai és a funkciós változások reverzíbilisek.
2.3. Bejelentés, kivizsgálás, nyilvántartás

A foglalkozási megbetegedések és a fokozott expozíciós esetek, valamint ezek gyanújának 2bejelentése,
kivizsgálása és nyilvántartása kötelező! Az eljárást miniszteri rendelet határozza meg, amely kimondja, hogy a
Magyarország területén szervezett munkavégzés keretében vagy egyéb jogviszony alapján végzett
munkatevékenység során elszenvedett foglalkozási megbetegedéseket, valamint ezek gyanúját és a fokozott
expozíciós eseteket, be kell jelenteni. Hasonlóképpen e rendelet szerint kell eljárni a Magyarország területén
székhellyel rendelkező munkáltató magyar állampolgárságú munkavállalójának külföldi munkavégzése esetén
is.
Bármely orvosi gyakorlatot folytató orvos, aki a foglalkozási megbetegedést vagy gyanúját megállapította, a
diagnózis felállítását követő 24 órán belül köteles az esetet a munkáltató székhelye szerint illetékes
munkavédelmi felügyelőséghez (az illetékes megyei kormányhivatal munkavédelmi és munkaügyi
szakigazgatási szerve) bejelenteni; az esetet ki kell vizsgálni és elfogadása esetén nyilvántartásba kell venni. A
munkáltató foglalkozási megbetegedés észlelésekor értesíti a munkáltató székhelye szerint illetékes
munkavédelmi felügyelőségét.
A halálos kimenetelű, illetőleg ugyanazon munkahelyen 5 vagy több munkavállalót érintő azonos, egy időben
kialakult heveny (továbbiakban: tömeges) foglalkozási betegséget, az azt először észlelő orvos szóban azonnal
és írásban legkésőbb 24 órán belül köteles jelenteni az illetékes munkavédelmi felügyelőségnek és a
munkavédelmi és munkaügyi igazgatóságnak. Az észlelő orvos bejelentési kötelezettségétől függetlenül a
területileg illetékes munkavédelmi felügyelőséget, valamint a munkavédelmi és munkaügyi igazgatóságot a
munkáltató azonnal értesíti.
1
az Mvt. kockázatértékelést ír elő, megfelel az EU-ban és a magyar kémiai biztonsági törvényben használt kockázatelemzés terminus
technicusnak.
2
2007 előtt a gyanút nem kellett bejelenteni
310
A fokozott expozíciós esetet az érintett személyt vizsgálatra beküldő foglalkozás-egészségügyi szolgálat orvosa
a lelet kézhezvételétől számított 24 órán belül jelenti be, ugyancsak az illetékes munkavédelmi felügyelőségnek.
A bejelentéseket a rendelet mellékletei szerinti bejelentőlapon kell megtenni.3
Ha az első észlelő orvos a foglalkozási megbetegedés diagnózisát nem tudja biztonsággal megállapítani, a
munkavállalót további vizsgálatok elvégzésére a foglalkozás-egészségügyi szakrendelésre (szakellátóhelyre)
vagy a munkavédelmi és munkaügyi igazgatóságba utalja be; a foglalkozás-egészségügyi szakellátóhely
diagnosztikai probléma esetén ugyancsak továbbküldheti a munkavállalót a munkavédelmi és munkaügyi
igazgatóságra (itt: Főosztály) Mindkét esetben a beutalóra rá kell vezetni a „Bejelentve nincs” megjegyzést.
A foglalkozási megbetegedés, illetve fokozott expozíciós eset körülményeinek kivizsgálásába az illetékes

munkavédelmi felügyelőség bevonja a fogalkozás-egészségügyi szolgálat orvosát, a munkáltatót, vagy annak
képviselőjét és a munkavállalók érdekképviseletét (munkavédelmi képviselőt), valamint a vizsgálat során a
megbetegedés és az expozíció okainak feltárása érdekében más hatóság, illetve intézmény is megkereshető. A
kivizsgálást a körülmények által meghatározott legrövidebb időn belül meg kell kezdeni és a kivizsgálás
eredményeinek ismeretében intézkedni kell a további foglalkozási megbetegedések megelőzése érdekében. A
foglalkozási megbetegedés, illetve a fokozott expozíciós eset körülményeinek kivizsgálásáról jegyzőkönyvet
kell felvenni, amelynek egy-egy példányát a kivizsgálás valamennyi résztvevőjének át kell adni. A kivizsgálás
vezetője az erre a célra jogszabályban meghatározott vizsgálati lapot hat példányban állítja ki.
A vizsgálati lap egy példányát az illetékes munkavédelmi felügyelőség megőrzi, egy példányát pedig a bejelentő
lappal együtt megküldi a munkavédelmi és munkaügyi igazgatóságnak. A bejelentés teljeskörüségét, szakmai
megalapozottságát a munkavédelmi és munkaügyi igazgatóság bírálja el. A munkahigiénés/expozíciós és a
klinikai diagnózis pontosságának kontrollját, valamint a két diagnózis foglalkozási megbetegedés
diagnózisakénti illeszthetőségének megítélését a Főosztály szakorvosokból álló bizottságai/munkacsoportjai
végzik. A munkavédelmi felügyelőség a munkavédelmi és munkaügyi igazgatóság (fentiekben összegzett)
tájékoztatásának kézhezvétele után a vizsgálati lap egy-egy példányát megküldi a munkáltatónak, a
munkavállalónak (halálos kimenetelű foglalkozási megbetegedés esetén a hozzátartozónak), a foglalkozás-
egészségügyi szolgálat orvosának, továbbá TAJ-számmal ellátva és a bejelentő lappal együtt az Országos
Egészségbiztosítási Pénztárnak. Ha a bejelentés nem a foglalkozás-egészségügyi szolgálat orvosától érkezett, a
szolgálat vezetője köteles értesíteni a bejelentő orvost is a kivizsgálás eredményéről.
A foglalkozási megbetegedések és fokozott expozíciós esetek – itt nem teljeskörűen részletezett – kissé
bonyolult bejelentési és kivizsgálási rendszere fontos célt, az esetek jövőbeni prevencióját szolgálja. Ezért
egyrészt a munkavédelmi felügyelőség szükség szerint intézkedik a munkaegészségügyi, közegészségügyi-
járványügyi szabálytalanságok megszüntetésére, a hasonló esetek előfordulásának megelőzése végett; ennek
érdekében értesíti a fővárosi és megyei kormányhivatalok területileg illetékes kistérségi népegészségügyi
intézetét is. Másrészt a munkáltató, – aki felelős a munkahelyi egészségért és biztonságért – köteles a
felügyelőség intézkedése szerint eljárni, olyan munkaegészségügyi szabályozásokat, technológiai módosításokat
stb. foganatosítani, amelyek alkalmasak a további esetek megelőzésére.
3. Munkabalesetek, üzemi balesetek

3.1. A foglalkozási eredetű sérülések két fogalomkörbe is
beilleszthetők
Társadalombiztosítási szempontból ezeket a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII.
törvény (Ebtv), míg munkavédelmi szempontból az 1993. évi XCIII-s törvény a munkavédelemről határozza
meg. Az Ebtv hatálya alá a biztosításra jogosító üzemi baleseti fogalomba tartozik, míg az Mvt. a munkabaleset
fogalmát megelőzési céllal határozza meg. Munkabalesetnek az emberi szervezetet szervezett munkavégzés
közben vagy azzal összefüggésben egyszeri, hirtelen vagy aránylag rövid idő alatt érő, külső hatásra
bekövetkező egészségkárosodást tartjuk. A magyar jog szerint nem szervezett munkavégzők munka közbeni
balesetét a véletlen, a háztartási vagy az egyéb baleseti csoportba soroljuk, vagyis nem munkabaleset; ez azt
jelenti, hogy a bejelentett munkabalesetek gyakorisága kisebb, mint a munkavégzés közben valóban
elszenvedett balesetek gyakorisága.
3
A bejelentést meg kell ismételni, ha a korábban keresőképesként bejelentett személy keresőképtelenné vált. Tanulói, illetve hallgatói
jogviszonyban lévő személy esetén a gyakorlati képzés helyén működő foglalkozás-egészségügyi orvos végzi a bejelentést, aki ezzel egy
időben értesíti az oktatási intézményt.
311
Üzemi balesetek alatt a munkabaleseteket és a munkába menet-jövet bekövetkezett úti baleseteket együtt értjük,
de ezek közül kizárásra kerülnek azok az esetek, amelyek előidézésében a munkavállaló fegyelmezetlen
magatartása is közrejátszott. Üzemi baleset viszont továbbá az is, amely a biztosítottat közcélú munka végzése
vagy egyes társadalombiztosítási ellátások igénybevétele során éri.
A munkabalesetekkel kapcsolatban célszerű külön is megemlíteni a súlyos munkabalesetet. Ez a halálos

munkabaleseteket, illetve azokat a baleseteket öleli fel, amelyek következtében az orvosi vélemény szerint egy
éven belül következik be a balesetet elszenvedett egyén halála, vagy a magzat károsodása vagy a sérülése, az
újszülött halála, illetve a sérült gyermekének önálló életvitelét gátló, maradandó egészségkárosodását okozza.
Súlyos csonkulásos balesetek közé soroljuk a hüvelykujj, a kéz, a láb két vagy több ujja nagyobb részének
elvesztését, valamint ennél súlyosabb eseteket; súlyos károsodás továbbá a beszélőképesség elvesztése, vagy
feltűnő torzulása, bénulása, illetőleg az elmezavar. Kiemelten kezelendő valamely érzékszerv érzékelő-
képességének vagy a reprodukciós képességnek az elvesztése is.
A súlyos munkabalesetet a munkáltatónak a tudomást szerzést követően haladéktalanul be kell jelentenie a

baleset helyszíne szerint illetékes munkavédelmi felügyelőségnek.
A munkabalesetek jelentős része a munkáltató működési körén belül, a munkáltató telephelyén következik be,
amely esetekben a munkáltató székhelye és a baleset helyszíne azonos. Számtalan foglalkoztatási forma létezik,
amelynél a munkavállaló munkavégzési helye nem azonos a munkáltató telephelyével, vagy a baleset más
munkáltatónál vagy a közúton következik be. Ezeknél a baleseteknél a baleset bekövetkezési helye határozza
meg a baleset bejelentésének fogadására illetékes munkavédelmi felügyelőséget.
Minden munkabaleset észlelésénél értelemszerűen az első lépés a sérült számára az elsősegély, illetőleg az
orvosi ellátás biztosítása. Ezt követően a munkáltató minden keresőképtelenséggel járó balesetet, a hatályos
jogszabályban előírtaknak megfelelően köteles – jegyzőkönyv felvétele mellett – kivizsgálni. A jegyzőkönyvet a
hatályos jogi szabályozás alapján a munkáltató határidőre (kivizsgálás befejezésekor, de legkésőbb a tárgyhót
követő hónap 8. napjáig) köteles megküldeni a jogszabályban felsorolt személyeknek (mindenekelőtt a balesetet
elszenvedett sérültnek, annak halála esetén hozzátartozójának), az illetékes hatóságoknak, a baleseti ellátás
megítéléséért és kifizetéséért felelős szerveknek, és bizonyos esetekben a munkáltatónak (munkaerő-kölcsönzés,
kirendelés).
3.2. Baleseti ellátás

Ha a munkavállaló a munkavégzésével összefüggésben – üzemi baleset vagy foglalkozási betegség okán –
egészségkárosodást szenved, baleseti egészségbiztosítási ellátást vehet igénybe. Az üzemi balesetből vagy
foglalkozási megbetegedésből eredő egészségkárosodásokra nyújtott egészségbiztosítási ellátásokra speciális, az
általános szabályoknál kedvezőbb szabályok vonatkoznak, így szélesebb körű gondoskodás igénybevételére
biztosítanak lehetőséget. A társadalombiztosítási szempontból elismert baleset bekövetkezése esetére
természetbeni ellátásokat (orvosi ellátást, magasabb gyógyszer/gyógyászati segédeszköz/gyógyászati ellátás
ártámogatást), illetve a balesetből eredő keresőképtelenség idejére a táppénznél kedvezőbb feltételű baleseti
táppénz igénybevételét teszi lehetővé az egészségbiztosítás.
A baleseti ellátással kapcsolatban ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a foglalkoztatónak meg kell térítenie az
üzemi baleset vagy foglalkozási megbetegedések miatt felmerült egészségbiztosítási ellátást, ha a baleset vagy
megbetegedés annak a következménye, hogy ő vagy megbízottja a reá nézve kötelező munkavédelmi
szabályokban foglalt kötelezettségének nem tett eleget, illetőleg ha ő vagy alkalmazottja (tagja) a balesetet
szándékosan idézte elő.
Törvényi rendelkezéseknek megfelelően, a baleseti ellátás üzemi baleset és foglalkozási betegség esetén jár, és
baleseti ellátásként a sérültet baleseti egészségügyi szolgáltatás, baleseti táppénz és baleseti járadék, valamint
baleseti rokkantsági nyugdíj illeti meg. (Ezeket kötelező egészségbiztosítási ellátás, valamint
társadalombiztosítási nyugellátás keretében kapja meg.)
3.2.1. A foglalkozási megbetegedettek és a munkabalesetet elszenvedettek

munkába állása
A foglalkozás-egészségügyi alapszolgálat orvosának a foglalkozási betegséget vagy munkabalesetet
elszenvedett munkavállaló munkára való jelentkezése esetén – a bejelentéstől és a kivizsgálástól függetlenül –
véleményt kell alkotni a dolgozó további sorsáról: maradhat-e korábbi munkahelyén és munkakörében vagy
312
korábbi munkahelyén, de más munkakörben, esetleg más munkahelyre kell áthelyezni. A véleményt a munkára
jelentkezéskor elvégzett munkaköri orvosi alkalmassági vizsgálat alapján kell kialakítani.
3.2.2. A foglalkozási megbetegedések gyakorisága és megoszlása

A foglalkozási megbetegedések leggyakoribb kórformáit illetően (ismételten) utalunk a VI-1. táblázatra; a
kórformák országonkénti gyakorisága elsősorban a nemzetgazdaság és a munkavédelem fejlettségétől függ.
Magyarországon a foglalkozási megbetegedések incidenciájának csaknem monoton csökkenése figyelhető meg
(VI-2. ábra), amely azonban csak részben magyarázható a munkakörnyezet minőségének javulásával és a
munkavégzésből eredő megterhelés optimalizálásával. A fejlődő országokban az akut (főként növényvédőszer)
mérgezések, a fertőző megbetegedések (főként zoonosisok) vagy a nagy bányaiparral bíró országokban a
silicosis a leggyakoribb foglalkozási megbetegedések.
VI-2. ábra Foglalkozási betegségek és fokozott expozíciós esetek számának alakulása Magyarországon 1996–
2011 között
A fejlett iparosodott országokban a megfigyelt gyakorisági sorrend:
1.mozgásszervi megbetegedések;
2.allergiás (bőr- és légzőszervi) megbetegedések;
3.lumbago (a mozgásszervi betegségek közüli kiemelésüket gyakori balesetkénti megjelenésük indokolja);
4.zaj okozta halláskárosodás.
Megjegyzendő, hogy az ún. EU-15 tagállamok közül egyre többen számolnak be a munkahelyi stressz és
következményei előfordulásának, gyakoriságának növekedéséről. Ez a probléma Magyarországon is előtérbe
került.
3.2.3. Foglalkozással összefüggő megbetegedések (work-related diseases)

A munkakörnyezet és annak jellegzetességei, a munkavégzésből, munkahelyi körülményekből adódó hatások
egyéb rizikófaktorokkal együtt szerepet játszhatnak komplex, több kórokra visszavezethető betegségek
kialakulásában, progressziójában és kimenetelében. Ezek a „több kórokra” visszavezethető betegségek - mint a
szív- és érrendszeri betegségek egy csoportja (pl. ischaemiás szívbetegség, magas vérnyomás), mozgásszervi,
bizonyos nem specifikus légzőszervi, gastrointestinalis (pl. gyomor- és nyombélfekélyek) és egyes daganatos
betegségek, valamint néhány magatartási rendellenesség előfordulása - a dolgozók néhány csoportjában
gyakoribbak, mint a lakosság körében, vagy más munkakörökben foglalkoztatott dolgozók között. Ezeket a
megbetegedéseket megkülönböztetésül a foglalkozási megbetegedésektől, foglalkozással összefüggő
313
megbetegedéseknek (work related diseases) nevezzük. A foglalkozással összefüggő megbetegedés statisztikai

diagnózis, vagyis individuális foglalkozással összefüggő megbetegedés kórisme nincs. Ugyanakkor fontos
tudnunk, világszerte olyan tendencia alakult ki, hogy a foglalkozással összefüggő megbetegedések egyre
nagyobb részét foglalkozási megbetegedésnek ismerik el.
3.2.4. Foglalkozás által meghatározott megbetegedések

A 2007-es évben az ILO és finn kutatók a foglalkozási eredetű morbiditás és mortalitás becslésének új
koncepcióját és módszerét dolgozták ki. Kiindulásuk alapja egyrészt az volt, hogy a foglalkozási megbetegedés
nem kizárólagosan orvosi szakmai diagnózis, hanem (országonként különböző) jogi, közigazgatási és biztosítási
előírások függvénye4 amiért is a regisztrált foglalkozási megbetegedések gyakorisága nem tükrözheti a valós
helyzetet. Másrészt figyelembe vették azt a tényt is, hogy a foglalkozással összefüggő megbetegedések száma
nagyságrendekkel is meghaladhatja a foglalkozási megbetegedések számát/gyakoriságát, és nem tartották
elfogadhatónak, hogy a foglalkozással összefüggő megbetegedések következményeit az elszenvedő dolgozó
balszerencséjének számlájára írják (ezért pl. nem jár részére ilyen esetekben baleseti ellátás).
Eljárásukhoz meghatároztak egy a foglalkozási eredetért felelős arányszámot (ún. attributable fraction, tovább:
attr. f.), amely azt jelzi, hogy egy-egy megbetegedés kialakulásáért vagy halálos kimeneteléért milyen
mértékben felelős a foglalkozás. Úgy ítélik meg, hogy ha az attr.f. elhanyagolható vagy nincs, a megbetegedés
nem alakul ki. Az attr.f. a Föld régiói, a nemek, az egyes megbetegedésfélék függvényében változik. Ez a
becslés népegészségügyi kérdéseket is felvet. Nevezetesen, ha ez a becslés valós, akkor évente a világon nem 2–
4 százezer ember hal meg munka közbeni sérülések és foglalkozási megbetegedések miatt, hanem 2,3 millió. Ez
utóbbi érték napi bontásban 5 000–6 000 élet elvesztését jelenti. Ezen belül az eljárással becsült eredmények
szerint foglalkozási daganatban évente kb. 640 ezer, foglalkozási eredetű szív- és érrendszeri megbetegedésben
kb. 450 ezer ember veszti életét.
3.2.5. A foglalkozási megbetegedések megelőzése

A foglalkozási megbetegedések (továbbá a fokozott expozíciós esetek, a foglalkozással összefüggő
megbetegedések és az ún. foglalkozás által meghatározott megbetegedések, valamint a munkaképesség
csökkenése) megelőzése az egészségkárosító hatások gyakoriságát csökkentő kizárólag primer prevencióval
történik. A legszervezettebben, legpontosabban működő szekunder prevenció (szűrés) sem befolyásolja a
betegség gyakoriságát, „csak” a megbetegedést az elláthatóság szempontjából kiemelten fontos korai szakban
ismeri fel.
A munkahelyi primer prevenció rendszerét az EU-tagországokban és a világ valamennyi fejlett (iparosodott)

országában törvények írják elő. A magyarországi szabályozás egyrészt figyelembe veszi Magyarország
Alaptörvényét és az ország által ratifikált nemzetközi egyezményeket. Másrészt ezek szellemével összhangban
tételesen az EU 89/391/EGK keretirányelvén alapuló Mvt-ben és az Mvt-hez kapcsolódó végrehajtási
rendeletekben előírja a munkavédelem primer prevenciós feladatait. A munkahelyi primer prevenciós rendszer
akkor eredményes és hatékony, ha a munkáltató a törvény meghatározta kötelességének megfelelően biztosítja a
jogi szabályozás betartását, a szabályozás betartásához szükséges feltételeket, illetve megköveteli és képzéssel
garantálja a munkavállalók biztonság- és egészségtudatos magatartását. Annak érdekében, hogy a kóroki
tényező ne hasson a dolgozóra („el se érje” a dolgozó szervezetét, ami a primer prevenció lényege) a
munkahelyi egészségért és biztonságért felelős munkáltató a munkakörülményekből és/vagy a munkavégzésből
eredő kockázatok kezelése (csökkentése) érdekében
I.kollektív (műszaki) védelmet,
II.szervezési megoldásokat,
III.egyéni védőeszközöket és
IV.klinikai (orvosi) primer prevenciót
köteles biztosítani. A klinikai (orvosi) primer prevenció Magyarországon a foglalkozás-egészségügyi

szolgálatok által minden egyes munkavállaló esetében kötelező. Az I–III-mal jelzett megoldások a felírt
sorrendben egyedül vagy kombinációban kerülnek alkalmazásra. Az első három munkavédelmi eszköz
4
Az Mvt-nek megfelelően Magyarországon pl. csak a szervezett munkavégzésben elszenvedett foglalkozási megbetegedést ismerik el
(ezeket kell bejelenteni, kivizsgálni és nyilvántartásba venni)
314
alkalmazásának ajánlott sorrendjét a munkateret szennyező anyagok hatásának megelőzési stratégiájával

illusztráljuk. Eszerint:
I.műszaki megoldással – pl. megfelelő mesterséges szellőztetés/helyi elszívás kiépítésével – a légtér-

szennyezettséget a határérték alatt tartjuk;
II.rákkeltő anyagok esetében a műszaknak azokban az időszakaiban, amikor a munkavégzés nem igényli a
szennyezett munkatérben való tartózkodást, olyan tevékenységet és munkahelyet vagy pihenőhelyet biztosítunk,
amelynek légtere nem szennyezett rákkeltőkkel (szervezési megoldás);
III.előre látható határérték-túllépés esetén (pl. karbantartási munkák, technológia megbontása) biztosítjuk a
megfelelő védőeszközt – légzésvédelem, szűrőbetét, esetleg teljes testvédelem stb.5
Az ideális sorrendet nem mindig lehet tartani. Bizonyos tevékenységek során – pl. zajkeltő munkákban,
növényvédelemben – a műszaki és a szervezési megoldások átadják helyüket az egyéni védőeszközöknek.
Annak érdekében, hogy azt a veszélyforrást, kockázatot, amely megszüntetésére vagy csökkentésére a primer
prevenciót alkalmazni kell, fel kell tárni a veszély és/vagy kockázati forrásokat, jellemezni vagy (mérhető
kóroki tényezők esetében) számszerűen becsülni kell tudnunk a kockázatokat; vagyis kvalitatív és/vagy
kvantitatív kockázatelemzést kell végezni.
Magyarországon az ún. kockázatelemzést6 az Mvt. mint munkabiztonsági és munkaegészségügyi

szaktevékenységet teszi kötelezővé, és meghatározza, hogy munkaegészségügyi szaktevékenységet csak
közegészségtan-járványtan/megelőző orvostan és népegészségtan vagy üzemorvostan/foglalkozás-orvostan vagy
munkahigiéné szakirányú szakképzettségű szakorvos végezhet.
A kockázatelemzés három szakasza: I. kockázatbecslés; II. kockázatkezelés; III. kockázatkommunikáció. A

kockázatbecslés négylépéses tevékenység, amely veszélyazonosításból, veszélyjellemzésből,
expozícióbecslésből vagy expozíciómérésből és kockázatjellemzésből áll, amelynek eredményeként a kérdéses
kockázatot kvalitatív jellemzőkkel vagy számszerűen – pl. mikrorizikóban (1μR = 1:106 kockázat) – meg tudjuk
határozni. A kockázatkezelés első lépésében – a kockázatértékelésben – a megismert kockázatot ismert
kockázattal hasonlítjuk össze; ha ez alapján a kockázatot jelentősnek ítéljük, akkor a kockázatkezelés második
lépéseként olyan (általában a primer prevenció eszközeit felhasználó) kezelési stratégiát állítunk össze, amely
eredményeként a kockázat megszűnik, elkerülhető vagy elfogadható szintre csökken. A kockázatelemzés
harmadik szakaszában (kockázatkommunikáció) az érintettekkel (pl. munkavállalókkal, közeli lakossággal)
ismertetjük eljárásunk eredményét. A munkavédelemnek ezt a nagyon fontos tevékenységét, ennek módszereit,
eredményeinek értékelését a munkaegészségügyben dolgozó orvosoknak nemcsak ismerniük, hanem alkalmazni
is tudniuk kell (lásd: Mvt.).
Amint említettük, Magyarországon a klinikai primer prevenció is kötelező. Ez a szervezett munkavégzés

területén kötelezően biztosított foglalkozás-egészségügyi szolgáltatás keretében az orvosi munkaköri
alkalmassági vizsgálatok7 révén valósul meg. A vizsgálat nemcsak a sérülékeny csoportok, a beteg
munkavállalók kiszűrésére alkalmas (ami értelemszerűen szekunder prevenciós tevékenység), hanem biztosítja
annak megállapítását, hogy a vizsgálatok során megismert munkavállalói munkakapacitás elégséges-e ahhoz,
hogy a megterhelés által indukált igénybevétel az optimális értéket közelítse (lásd még: lábjegyzet 7).
Megjegyezzük, hogy az orvosi prevencióba tartoznak a már említett primer és szekunder prevenciós feladatok
megoldása mellett az oltások, a munkahelyi surveillance biztosítása, a munkakörnyezeti, a biológiai, esetenként
a citogenetikai monitorozás működtetésében való közreműködés.
5
Az egyéni védőeszközök forgalombahozását, engedélyezését jogszabály írja elő; kizárólag engedélyezett egyéni védőeszköz használható.
Szükséges esetben egyéni védőeszközt a munkáltató térítésmentesen köteles a munkavállaló részére biztosítani, amelyet a munkavállaló
köteles viselni, használni. Az egyéni védőeszköznek nincs kihordási ideje, ami azt jelenti, hogy ha meghibásodik/védőfunkciója károsodik, a
munkáltató köteles kicserélni. Az egyéni védőeszközt a munkavállaló nem viheti haza, tisztításáról a munkáltató gondoskodik.
6
Amint már említettük: a Mvt. a kockázatelemzést kockázatértékelésnek nevezi, amíg a Kémiai Biztonsági törvény, amely az EU
terminológiáját követi, a kockázatbecslést, kockázatkezelést, kockázatkommunikációt együttesen kockázatelemzésnek hívja.
7
A munkaköri orvosi alkalmassági vizsgálatok részletes leírása nem képezi jelen tankönyv tárgyát. A vizsgálatot megelőzően a
munkavállaló általános anamnézise mellett részletes (valamennyi megelőző munkahelyére kiterjedő) munkaanamnézist kell felvenni. Orvosi
vizsgálattal meghatározzuk a munkavállaló munkakapacitását (mind az általános, mind a speciális munkakapacitás megismerése szükséges).
Miután ismert, hogy a munkavállalót a munkáltató milyen/melyik munkakörben kívánja alkalmazni – és mert a foglalkozás-egészségügyi
orvos, kötelezően elvégzett helyszíni munkahigiénés vizsgálata és/vagy kockázatelemzési vizsgálatai alapján a munkakör megterhelését
ismeri – a megterhelés és a munkakapacitás összevetésével megbecsüli, hogy a várható igénybevétel milyen lesz. Ha ez az optimálishoz
közelít, a dolgozó egészségi állapotát tekintve alkalmas a munkakör ellátására. Orvosi alkalmassági vizsgálatra új munkakörbe lépést
megelőzően (előzetes), a munkakör kockázataitól függően különböző időpontokban (időszakos), meghatározott esetekben (pl. betegséget
követően, vagy a munkahelyről kilépéskor) ún. soronkívüli, illetve záróvizsgálatokra kerül sor.
315
Korszerű munkavédelmünk jogi aktusokkal (így hívjuk a közösségi jogtárgyakat), jogszabályokkal

meghatározott, a munkáltatói felelősség és a munkavállalói partnerség mellett törvényben előírt végzettséggel
bíró műszaki és orvosegészségügyi szakemberekkel (szakorvosok, ápolók) működő, hatósági és szakmai
felügyeletek által ellenőrzött rendszer. Ez a gondosan megtervezett és jelentős költségeket igénylő rendszer
biztosítja az ország működésének előfeltételét, a dolgozó emberek munkahelyi egészségét és biztonságát.
4. Részletes munkahigiéné
A munkahigiénés feladatok megoldhatósága érdekében a munkahigiénikusnak tisztában kell lennie az
üzemek/munkahelyek fogalmával, telepítésének, működőképességének külső, belső, valamint biztonsági
feltételeivel. Amint említettük a munkahigiéné egy önálló diszciplina és mint az
üzemorvostan/foglalkozásorvostan, a munkahigiéné gyakorlata is szakirányú szakképzéshez, szakorvosi
vizsgához kötött. Fejezetünk – értelemszerű terjedelmi korlátai miatt – csak arra vállalkozik, hogy néhány példa
segítségével impressziót adjon a munkahigiénikustól elvárt alapismeretekről és ezek alkalmazásáról.
4.1. Munkahely (üzem)

Minden olyan szabad vagy zárt tér – ideértve a földalatti létesítményt, a járművet is – ahol a munkavégzés
céljából vagy azzal összefüggésben munkavállalók tartózkodnak. Munkahelynek kell tekinteni a nem szervezett
munkavégzésben foglalkoztatottak, vagy a munkájukat kizárólag személyesen végző egyéni vállalkozó
munkavégzési helyét is.
4.2. Munkahely (üzem) telepítése során:

–az ember által épített, az egyéni és közösségi lét feltételeinek megteremtését szolgáló mesterséges, valamint
–a természetes környezet védelmének egyidejű biztosításával
kell az egészséget nem veszélyeztető, biztonságos munkafeltételeket, munkavégzést garantáló tárgyi,

munkahelyi környezetet kialakítani.
Mind a zárt, mind a nyílt téri munkahely (üzem) telepítése azzal a céllal történik, hogy egy vagy több
munkatevékenység gyakorlását biztosítsa. Értelemszerűen más és más követelményeknek kell, hogy megfeleljen
egy nagyméretű, „zöldmezős” vegyipari beruházás, egy mikro- vagy kisüzem telepítése lakónegyedben vagy
éppen lakóházban, egy távmunkához szükséges munkahely vagy egy nyílt téri munkahely kialakítása. Mindezek
figyelembevételével a munkáltató (aki egyben területhasználó, illetve üzemeltető is) az Mvt. és a
környezetvédelmi törvény alapvető előírásait be kell, hogy tartsa; felelős a munkahely egészségéért és
biztonságáért, a telepített munkahely környezetének épségéért. Ezért célszerű, ha a feladatok megoldását
(tervezés, végrehajtás, ellenőrzés stb.) munkahigiénikus bevonásával végzi/végezteti.
4.3. A munkahely(üzem) külső működési feltételei

Az üzemek, vállalkozások, munkahelyek külső (építészeti) feltételei kialakításakor figyelembe kell venni, hogy
területet felhasználni, továbbá telket alakítani, építményt, építményrészt, épületegyüttest építeni, átalakítani,
bővíteni, felújítani, helyreállítani, korszerűsíteni, lebontani, elmozdítani, rendeltetését megváltoztatni előírt
hatósági engedély birtokában lehet. A területek felhasználását, a telkek átalakítását, építések feltételeit, módját,
településrendezési tervben kell rögzíteni; ez figyelembe veszi a település (pl. főváros, város, falu) sajátosságait,
követelményeit. A következetes – az ismertetettnél részletesebb – szabályozás célja, hogy az építmény és részei,
önálló rendeltetési egységei, helyiségei úgy legyenek kialakítva, hogy sem ezek, sem az ezekbe beépített
berendezések, vezetékhálózatok, illetve az ezekből kiszivárgó, kisugárzó légnemű, folyékony, szilárd stb.
légszennyezők, fizikai, biológiai kóroki tényezők stb. se az egészséget, se a környezetet ne veszélyeztessék.
4.4. A munkahely(üzem) belső működési feltételei

A működőképesség beltéri kialakítása, korszerűsítése során alapvető, hogy ezek megfeleljenek a munkavédelmi
követelményeknek. Kiemelt figyelmet kell fordítani egyrészt arra, hogy a munkahely, padozat, falfelület,
mennyezet, berendezések, gépek, gépsorok, technológia stb. megfeleljen a dolgozó ember anatómiai és
foglalkozás-élettani sajátosságainak (testméret, izomerő, nem, életkor, munkát végző ember mozgási
tartományai stb.). Ezt az ergonómiai követelmények betartásával érhetjük el. Figyelemmel kell lenni másrészt
316
arra, hogy a munkakörnyezetben ne legyen fizikai, kémiai vagy biológiai kóroki tényezőt kibocsátó
veszélyforrás. Ezt megfelelő műszaki és szervezési eszközökkel biztosíthatjuk. Jó beltéri tervezéssel
megteremthetjük az ember egészségét és biztonságát nem veszélyeztető fizikai munkahelyi környezetet. A
társadalmi munkahelyi környezet kialakítása a munkáltató feladata; a kialakítás kezdete a munkatársak munkába
állása.
Mind a külső, mind a belső működési feltételek megtervezésének, kivitelezésének és működésének megindítása
munkahigiénés szakismeretet igényel. A külső működési feltételek előzőekben összegzett általános elvárásait
meghaladó, a megtervezés kialakítására, ellenőrzési rendszerére vonatkozó további részleteket illetően
munkaegészségtani szak- és kézikönyvekre utalunk.
A belső működési feltételek közül röviden a megvilágítás, szellőzés, vízellátás, fűtés, hulladék, klimatizálás
kérdésével foglalkozunk. Ezeknek részleteit, illetve további fontos munkahigiénés tevékenységek bemutatására
vonatkozóan utalunk a jelen könyv és egyéb szakkönyvek releváns fejezeteire.
A munkahigiénés tevékenység és ellenőrzés olyan speciális feladataival, mint a primer prevenció megoldásai,
szintjei (műszaki, szervezési, egyéni védőeszközös), a határértékek kontrollja, a kockázatelemzés, a
munkakörnyezeti és a biológiai monitorozás, jelen fejezetünk azonos című részfejezeteiben foglalkozunk.
4.4.1. Megvilágítás
A felületegységre (1m2) eső fényáramot (egysége a lumen, lm) nevezzük megvilágításnak; egysége lux (lx), ami
egy lumen fényáram egy négyzetméternyi területen történő egyenletes megoszlásának felel meg. A szem
számára érzékelhető, látható fény 380–750 nm hullámhosszú elektromágneses sugárzás. Az egyes
hullámhosszaknak színek felelnek meg. A kisebb hullámhosszaknak megfelelő színeket (kék, ibolya) hideg
színeknek nevezzük. A világítás céljára a látható tartomány valamennyi hullámhosszát tartalmazó, ún. fehér
fényt alkalmazzuk. A munkahelyeken a munka jellegének megfelelő megvilágítást önmagában természetes
világítás útján általában nem lehet biztosítani, szükség van mesterséges világítás alkalmazására, amely a
munkavégzés követelményeinek megfelelően mérhető és szabályozható. A munka tárgyának mérete gyakran
igényel erős megvilágítást. Hasonlóképpen fontos a megvilágítás erőssége az emberi arcok felismeréséhez.
Ehhez minimálisan 20 lx szükséges. Az állandó tartózkodási helyeken legalább 200 lx fényerőre van szükség. A
tárgyak, személyek, élőlények felismerése nemcsak a fény-, hanem a színkontraszton is alapul. A
színdifferenciálás 200–3000 lux természetes fénynél optimális.
A mesterséges megvilágítás rendeltetése szerint lehet: üzemi, tartalék, biztonsági, vész-, irány- stb.
megvilágítás.
Mit várunk el a mesterséges megvilágítástól? A megvilágítás-rendszer legyen képes általános és helyi

megvilágításra (a végzett munka igényei szerint alakítjuk ki, de általánosságban úgy járunk el, hogy az általános
és a helyi megvilágítás aránya 1:3). A fényelosztás módja (igénynek megfelelően) legyen alkalmas közvetlen
megvilágításra (100%-ban a megvilágítandó területet érje el), megosztott megvilágításra (pl. 70–90% lefelé, 10–
30% felfelé irányul), szórt fény szolgáltatásra, kizárólag közvetett megvilágításra.
A megvilágítás tegyen eleget az alábbi követelményeknek: kellő megvilágítási erősség, megfelelő fénysűrűség
(függ a munkadarab méretétől, visszaverő képességétől, kontrasztjától), legyen káprázatmentes, ne vibráljon;
legyen továbbá egyenletes térbeli eloszlása, időbeli egyenletessége, megfelelő színhatása, ártalommentes (ne
bocsásson ki ártalmas anyagot, sugarat), megfelelő kontrasztot biztosítson, árnyékhatása legyen megfelelő (az
elemzést ne zavarja, de a térlátást segítse elő). Egyéb követelmények: legyen biztonságos (kívánság szerint
legyen alkalmas folyamatos üzemeltetésre), és esztétikus.
4.4.2. Vízellátás
A munkahelyi (üzemi) vízigény mennyiségét a tevékenység, technológia jellege, ezzel összefüggésben az üzemi
vízfogyasztó tevékenységek, berendezések rendszere és vízfelhasználási igények, munkavállalók száma és a
kommunális fogyasztás vízfelhasználási igénye határozzák meg.
Az üzemi vízminőséggel, vízellátással kapcsolatos követelmények.
Az építményeket rendeltetésüknek megfelelő minőségű és mennyiségű ivó-, ipari (technológiai), tűzoltó vízzel
kell ellátni. Az ipari üzemek egy részének gyengébb minőségű (egyes, az ivóvíznél meghatározott, kémiai,
biológiai, bakteriológiai paraméterek tekintetében szennyezettebb, a felszíni víz átlagos tisztasági fokának
317
megfelelő minőségű) vízre van szüksége; ilyen, elsősorban mennyiségi igénye van pl. a villamosenergia-
iparnak. Különleges mennyiségi és minőségi, ivóvíz tisztaságú vagy egyes kémiai, bakteriológiai paramétereket
illetően az ivóvíznél is nagyobb tisztaságú vízigény is felmerülhet (pl. egészségügyi intézmények,
élelmiszeripar, gyógyszeripar, hűtőtápvizek).
Az ivóvízről a munkáltatónak kell gondoskodnia. Kizárólag ivóvíz használható fel:
–üzemi éttermekben, konyhákban, melegítő-, tálaló-, mosogatóhelyiségekben,
–szociális helyiségekben mosdáshoz, fürdéshez,
–vészzuhanyozáshoz,
–étkező-, pihenő-, melegedő helyiségekben;
–elsősegélynyújtó helyeken,
–védő-, melegítőital készítésénél;
–munkahelyen ivásra,
–szellőztető-, légkondicionáló berendezések nedvesítésére.
Tapasztalati adatok szerint 50 dolgozóig 1 ivóvízcsap, ívókút szükséges. Ahol nincs közműves ellátás, 3–5
liter/fő (megfelelő hőfokú) napi vízmennyiségről kell gondoskodni. Az ivóvíztartályok tisztán tartására,
zártságára kiemelt gondot kell fordítani. Közös ivópoharat használni nem szabad, a tartályok kifolyócsapjából
közvetlenül szájjal inni szintén tilos. Egészségre ártalmas, mérgező anyagokkal végzett munkával járó
munkahelyen ivóedényt tárolni tilos.
Üzemek (munkahelyek) vízellátása.
Az üzemek vízellátását többféleképpen is lehet biztosítani, a szükségletektől és a lehetőségektől is függően:
–a lakossági szükségletek megsértése nélkül szabad az üzemet ivóvízműre kapcsolni; általában a kevesebb, de
ivóvíz minőségű vízfelhasználást igénylő tevékenységek esetében ez nem okoz problémát;
–kevert rendszerű megoldás szükséges, ha a nyersvizet ipari vízműről (amely lehet saját üzemeltetésű vagy
egyéb) és az ivóvizet ivóvízműről biztosítják. Ebben az esetben a kétféle víz keveredésének, összetévesztésének
lehetőségét meg kell előzni; pl. a vezetékek, csapok feltűnő, piktogrammal (kék színű) „ivóvíz”, „nem ivóvíz”
felirattal való jelölésével.
Vízellátás ellenőrzése, munkahigiénés feladatok.
Saját vízmű esetén ugyanazon előírásokat kell alkalmazni, mint amelyek az ivóvíz-szolgáltatókra egyébként
vonatkoznak, beleértve az ivóvíz-szolgáltatásban foglalkoztatottakra vonatkozó speciális rendelkezéseket is.. Az
üzemeltető szabályzatban köteles az üzemeltetés műszaki, technológiai, biztonságtechnikai, közegészségügyi és
személyi feltételeit rögzíteni. A szabályzathoz meg kell kérni az illetékes hatóság előzetes egyetértését.
4.4.3. Szellőztetés
A munkavállaló munkahelyi tartózkodásából, munkavégzéséből, valamint a tevékenységgel összefüggésben
(felhasznált, előállított, megmunkált, feldolgozott, kiszerelt és mindezek közben keletkezett anyagok révén) a
munkatér levegőjének természetes összetétele módosulhat, illetve a természetes összetevőkön felül – akár az
egészségre ártalmas – anyagokat is tartalmazhat. Ezért a munkahelyiségekben az egészséget nem károsító, tiszta
levegőt kell biztosítani.
Légszennyező anyagok felhígítása, eltávolítása, az elszívott levegő pótlása útján azonban nemcsak a levegő
minőségét, hanem az ott dolgozók hőérzetét meghatározó mikroklíma állapotjelzőit is (levegő hőmérséklete,
relatív nedvességtartalma, légáramlás sebessége, hősugárzás) befolyásolhatjuk.
A szellőzés, valamint a munkahelyiség térfogategységében kialakuló légszennyezettség mértékét egyebek között

a következő tényezők határozzák meg:
318
–a munkahelyen tartózkodók száma és fizikai terhelése. A fizikai terheléssel nő a szervezet oxigénigénye és a

kilégzett levegő szén-dioxid-mennyisége, ezért eltérő lehet a szellemi és a könnyű, valamint a közepesen nehéz,
illetve a nehéz fizikai munkát végzők esetében az 1 főre jutó, óránként biztosítandó friss levegő mennyisége (az
előbb említettek sorrendjében ez az érték: 30-30, 40, 50 m3/óra/fő).
–A tevékenység technológiai jellege. Azaz, hogy kell-e számolni azzal, hogy ezekkel összefüggésben
közvetlenül vagy közvetve légszennyező anyagok (gázok, gőzök, aeroszolok, füstök, porok, rostok formájában)
szennyezik a munkahelyek légterét, a dolgozó légzőzónáját.
–Az időegység alatt felszabaduló szennyező anyagok tömege és a helyiség térfogata.
A munkavégzés, munkafolyamat jellegének, a munkahelyen tartózkodók számának megfelelő mennyiségű és

minőségű levegő biztosítása érdekében ún. természetes és mesterséges szellőzési rendszerek alkalmazhatók.
A természetes szellőzés (vagy aeráció) esetén a légcsere a nyitott nyílászárón, külön kialakított légcsatornákon,
az épület pórusain át valósul meg. Mechanizmus szerint megvalósulhat gravitációs (belső magasabb, külső
alacsonyabb hőmérséklet) vagy statikus nyomáskülönbség (az épület felületei között) alapján.
A mesterséges szellőztetés alkalmazása akkor indokolt, ha a természetes légcsere önmagában nem elegendő a
megfelelő tisztaságú és mennyiségű levegő biztosítására. A munkavégzés jellegének, a munkahelyen végzett
tevékenységnek, technológiának stb. megfelelő légtechnika megvalósításának kulcsfontosságú elemei: helyes
megválasztásuk, kialakításuk, üzemeltetésük, karbantartásuk, hatékonyságuk kontrollja.
A mesterséges szellőztetés ún. szellőzéstechnikai rendszerek útján valósul meg. A következő általános
szellőzéstechnikai rendszereket különböztetjük meg:
–túlnyomásos (nyomó) rendszerű szellőztetés esetén több a betáplált, mint az elszívott levegő. Ilyen rendszerre
van szükség, ha a munkatér levegőjét akarjuk megvédeni a környező szennyezett levegő bejutásától (pl.
szennyezett levegőjű csarnokba telepített munkakabinok, kezelőhelyiségek);
–depressziós (szívó) rendszerű szellőztetésnél az elszívott levegő több, mint a betáplált. Abban az esetben
célszerű alkalmazni, ha a szennyezett(ebb) munkatérből a tiszta (tisztább) levegőjű munkahelyekre történő
levegőáramlást kívánjuk megelőzni;
–kiegyenlített (szívó-nyomó) szellőztetés úgy valósul meg, hogy az elszívott és a betáplált levegő mennyisége
közel azonos, azaz a környezet és a szellőztetendő helyiség közötti légáramlás lehetősége nem okoz problémát;
–visszakeringtetéses (recirkulációs) szellőztetés esetében a helyiségbe a szellőzési igénynél nagyobb

levegőmennyiséget fújnak be, majd szívnak el, és a többletet – miután elszívták – azonnal visszajuttatják, míg a
külső levegőből a szellőztetési igény által megkívánt (10% friss levegő) mennyiséget veszik ki, és juttatják
vissza.
Esetenként a megfelelő levegőminőség elérése végett helyi szellőzést és/vagy elszívó szerkezeteket kell
alkalmazni Az utóbbiak közül szabad elszívó nyílásfej, ernyőszívás, peremszívás, elszívó burkolat, elszívó fülke
működtetésére van lehetőség/szükség lokálisan keletkező levegőszennyezők (porok, bűzös gázok, gőzök stb.)
elszívására.
A mesterséges szellőztetés akkor megfelelő, ha:
1.A munkahely légterében a szennyező anyagok megengedett értékei betartottak, a helyiség minden része jól
átszellőzött, azaz nem maradnak átöblítetlen „holt” terek. A szellőztetés megfelelőségéről mérésekkel kell
meggyőződni, a mérési eredményeket meg kell őrizni.
2.Az alkalmazott szellőztető rendszer keltette légsebesség huzathatást nem okoz, azaz a légsebesség értéke a
padlófelülettől mért 2 méteres magasságon belül nem haladja meg a következő értékeket:
–ülve végzett szellemi és könnyű fizikai munkánál 0,1 m/s;
– helyváltoztatással járó könnyű fizikai munkánál 0,2 m/s;
–közepesen nehéz fizikai munkánál, melegüzemi körülmények mellett 1,0 m/s;
–nehéz fizikai munkánál, melegüzemi körülmények mellett 1,5 m/s.
319
3.A betáplált levegő megfelelő tisztaságú, hőmérsékletű, páratartalmú (és nem képez újabb egészségkárosító
kockázati tényezőt).
4.A szennyezett levegő kivezetése nem terheli a környezetet (egészségre ártalmas, veszélyes anyagokkal, porral,
páratartalommal, bűzzel, zajjal).
5.Az épület állékonyságát nem veszélyezteti.
4.4.4. Fűtés, melegedés

Munkahelyi fűtésre van szükség:
–a külső hőmérséklet által befolyásolt munkakörnyezettel bíró munkahelyiségekben,
–ahol a munkát helyváltoztatás nélkül (pl. tartósan ülve vagy egy helyben állva) kell végezni (pl.
szerelőcsarnokokban, lakatosműhelyekben, palackozókban),
–és minden olyan további, fizikai munkavégzéssel járó munkahelyen is, ahol fűtés hiányában a külső időjárás
hatására kialakult hideg munkakörnyezet kedvezőtlenül befolyásolná a dolgozók egészségét, munkavégző
képességét, termelékenységét, és ezt kizárólag munkaruházattal (pl. meleg, téliesített) nem lehet elkerülni (mert
nem elegendő, mert korlátozza a mozgást, növeli a balesetveszélyt stb.).
A fűtés útján történő hőmérséklet-szabályozásra speciális esetekben nincs mód. A technológia jellegéből
adódóan nem jöhet szóba pl. hűtőházakban, hideg raktárakban, szabadtéri munkahelyekenvagy gyúlékony,
robbanásveszélyes anyagok raktározása, vagy a velük végzett munka közben stb. Ilyenkor azonban gondoskodni
kell a munkaközi szünetek eltöltésére szolgáló, megfelelően felszerelt, télen fűthető melegedő helyiségekről.
4.4.5. Klimatizálás
A munkakörnyezet klímaparamétereinek automatikusan és folyamatosan meghatározott értéktartományon belül
tartására szükség lehet:
–azokon a munkahelyeken, ahol a gyártástechnológia vagy speciális berendezések üzemmódja a termelés

érdekében és azzal összefüggésben meghatározott állapotú munkaklímát igényel (pl. elektronikai ipar,
folyamatirányítás, szabályozás, távvezérlés);
–valamint olyan munkahelyeken, ahol a dolgozók komfortérzetét biztosító munkaklíma fenntartása a cél (pl.
központi irányítótermek, irodaházak, gyógyszergyártás, kórházak, stúdiók).
Az ilyen kondicionálást igénylő helyiségek tájolására, kivitelezésére már a létesítésnél gondot kell fordítani.
Mind a szellőztetés, mind a fűtés, mind a klimatizálás tervezését, kivitelezését és ellenőrizhetőségét célszerű
munkahigiénikus szakember bevonásával végezni.
4.4.6. Üzemi vagy termelési hulladék, veszélyes hulladék

Folyékony és szilárd termelési (üzemi) hulladékot különböztetünk meg. Mindkettőre jellemző, hogy a
termelésből származnak, amiért is összetételük a tevékenységre, a technológiára és az adott ipari,
mezőgazdasági vagy szolgáltatási ágazatra, alágazatra, munkakörre jellemző jegyeket tartalmaz. Ezért nem
feltétlenül veszélyesek, de lehet bennük kifejezetten veszélyes vegyi anyag, sugárzó anyag, biológiai kóroki
tényező. Osztályozásuk, munkahelyi gyűjtésük, tárolásuk, illetve szállításuk, ártalmatlanításuk jogszabályokban
rögzítettek.
A munkahigiénés feltételek hatósági ellenőrzését (általában) munkahigiénés képzettségű felügyelők végzik.
5. Foglalkozás-élettan
Az élettannak ez az alkalmazott ága az alábbi kérdésekkel foglalkozik:
I.a munkavállaló/dolgozó ember munkaköri alkalmassága megítélésének (elméleti) alapját képező megterhelés
és igénybevétel fiziológiája;
320
II.a munkavégzés, a munka fiziológiai alapjai, a munkavégzést szokásosan befolyásoló paraméterek elemzése;
III.a felvételre jelentkező dolgozó fiziológiai megterhelhetőségének munkakapacitásának meghatározása;
IV.az adott munkakörre jellemző munkakörülmény, valamint munkavégzésre jellemző paraméterek

meghatározása, értékelése, ezeknek a megterheléssel, igénybevétellel, munkaképességgel való összefüggése;
V.az előző két pont szerint elvégzett vizsgálatok eredményeinek ismeretében a dolgozók számára megfelelő
munkahelyre, munkavégzésre történő javaslata.
Az előzőekből következik egyrészt, hogy a foglalkozás-élettan az élettannak egy a munkaélettantól különböző

ága (az utóbbi ismeretesen kizárólag a munka élettani jellemzőivel foglalkozik). A foglalkozási élettan
gyakorlati alkalmazását a munkahigiénében és a klinikai munkában egyaránt járatos orvos tudja csak végezni,
minthogy az III–V. feladatok megoldására egymásra épülő, szakszerű kockázatelemzés és orvosi alkalmassági
vizsgálatok keretében kerülhet sor8.
8
Az III–V. kérdéseket illetően utalunk a munkaegészségtani kézi- és tankönyvekre.
321
VI-3. ábra A megterhelés és igénybevétel munkaegészségtani értelmezése
Megterhelés, igénybevétel. A két fogalom megértéséhez a VI-3. ábrát hívjuk segítségül. A sémás ábra középső
része a 24 órás megterhelésnek kitett embert (ha úgy tetszik a meghatározott – pl. a napi 8 órás – munkaidőben a
munkahelyi megterhelésnek kitett munkavállalót) reprezentálja. A munkavállalót (aki egyúttal lakos is)
munkahelyén kétféle megterhelés ér(het)i: egyrészt a fizikai és/vagy szellemi munkavégzésből eredő fizikai,
fiziológiai, mentális és pszichés megterhelések; másrészt a munkakörülményben/ munkakörnyezetben
potenciálisan jelen levő kóroki tényezők okozta expozíciójához kapcsolódó megterhelések. A kóroki tényezők
lehetnek fizikai (pl. zaj, rezgés, ionizáló sugárzás), kémiai (különböző vegyi anyagok), biológiai (vírusok,
322
baktériumok, gombák stb.), pszichoszociális9 (a munkahelyen a munka hierarchizáltságából eredő - pl. a főnök
és a beosztott közötti konfliktusok hatásai) vagy ergonómiai [a nem optimális ember-gép-munka(környezet)
viszony] jellegűek. A munkavégzésből és a munkakörnyezetből eredő megterhelések együttesen hatnak a
munkavállalóra (ún. szumma munkahelyi megterhelés; SM). A hatás alapja, hogy a megterhelések a
szervezetben anyag-, energia- és/vagy információáramlást előidézve miliő interiőr, illetve homeosztázis-
változást okoznak10. A szumma munkahelyi megterhelés a munkavállalóban kompenzációs válaszreakciókat
indukál, amelyek célja a megterhelés által indukált homeosztázis-változás minél gyorsabb helyreállítása. Ez a
folyamat a megterhelés és a szervezet válaszhatásai közötti interakció, amelyet igénybevételnek (I) nevezünk. A
munkavállaló akkor képes tartósan egy adott munkakörnyezetben meghatározott munkavégzésre, ha ez az
igénybevétel optimális vagy optimálishoz közeli. Az VI-3. ábrát figyelembe véve könnyen belátható, hogy az
optimális igénybevételi szint a SM-től és a genetikailag kódolt, antropometriai paraméterekkel jellemezhető
munkavállaló „képességeitől” (izomerő, IQ, tapasztalat, képzettség stb.) függ. A foglalkozás-orvostan szakorvos
feladata a munkavállaló igénybevételének meghatározása és annak biztosítása, hogy ez optimális legyen. Ehhez
(orvosi alkalmassági vizsgálatokkal) ismernie kell a munkavállalót, a munkavállalót érő megterhelést; és
feladata annak megítélése, hogy a konkrét megterhelés milyen igénybevétellel jár együtt, ez a munkavállalót
illetően optimálisnak ítélhető-e, vagy a várható igénybevétel nem optimális. Ez utóbbi esetben a megterhelés
változtatására olyan javaslatot kell kidolgozni, amelynek eredményeként az adott munkavállalóhoz a munka úgy
adaptálható, hogy igénybevétele az optimális szinthez közeli legyen. Csak ha ez nem megoldható, akkor lehet
(sőt kell) kimondania, hogy a munkavállaló alkalmatlan a munkavégzésre. A foglalkozás-orvostan szakorvos a
munkára való alkalmasságról a munkavállaló (kizárólag orvosegészségügyi paraméterekkel meghatározott)
munkakapacitása alapján dönt. Fontos azonban ismernünk, hogy a munkaképesség és a dolgozó
munkakapacitása nem azonos fogalmak.
A munkaképesség azoknak a fizikai és szellemi tulajdonságoknak, valamint megszerzett ismeretek alkalmazási

képességének az összessége, amelyek alkalmassá teszik az embert a munkavégzésre. Vagyis, egy konkrét
feladat, munkakör ellátásának megítéléséhez sem az általános egészségi állapot (általános munkakapacitás), sem
a munkakör ellátásához szükséges speciális anatómiai, fiziológiai stb. képesség (speciális munkakapacitás)
ismerete nem elégséges.
Az individuális munkaképesség, illetve a munkavállalói csoportok munkaképességének meghatározására

alkalmas az ún. munkaképességi index (work ability index – WAI). A WAI értéke az életkor, valamint a
munkakörben eltöltött idő előrehaladásával, illetve az összmegterhelés növelésével szoros korrelációban
csökken. Pl. a nehéz fizikai munka, a váltott műszak – összességében nagy megterhelés és igénybevétel esetén –
a WAI az elfogadható érték alá csökken/csökkenhet.
5.1. Munka
Az ember egyik specifikus anatómiai sajátossága a valódi egyenes testtartás. Az ember egyenes testtartása
következtében felső végtagja a főemlősök „fogó-kapaszkodó” kezéből a „fogóműszer” típusú kéz irányába
alakult át. Ezzel szemben ugyanezen rendben az általános fogó-kapaszkodó alsó végtag valódi járólábbá
módosult. Mindez alapfeltétele az ember fizikai munkavégző képességének, amelynek morfológiai alapja
mozgásrendszere (csont-, ízület- és izomrendszer).
A harántcsíkolt munkaizomzat (vázizomzat) nagyobb anyagcsere-eredetű aktivitástartománnyal rendelkezik,

mint bármely más szövet; izommunkában akár a nyugalmi 50-szeresére is növekedhet az oxigénfogyasztás. Az
izom energiaszolgáltató mechanizmusaiban az ATP mellett a kreatin-foszfát, a glukóz (glikogén), illetve a
zsírsavak vesznek részt közvetlenül; az aminosavak az energiaszolgáltatásban csak szabályozó szerepet kapnak.
Az izommunka kezdetén (20-40 másodperc) az azonnal mobilizálható ATP, majd a kreatinin-foszfát, a
zsírsavak, végül a glikogén mozgósítását követően a glukóz-felhasználás a meghatározó. Az izommunka
fenntartható erősségét a rendelkezésre álló glikogén mennyisége határozza meg. Ha a munka kimerítő, az izom
glikogénraktára gyorsan kimerül. A szervezet hasznos munkájának közvetlen forrása az ATP, amely végső
fokon a tápanyagok elégéséből regenerálódik (ez az oka annak, hogy az izommunka abszolút korlátja a
tápcsatorna kapacitása); a szervezet által fogyasztott O2-mennyiség energiaértékéből kiszámítható a fizikai
munkát végző dolgozó energiaforgalma; ez nemcsak az energiaforgalom mérésére, hanem a munkavégzés
nehézségi fokának meghatározására, valamint a fizikai munka határértékeinek kidolgozására is lehetőséget
nyújt.
9
Ebbe a csoportba soroljuk a munkahelyi fizikai és pszichológiai stresszorokat is.
10
A miliő interiőr, illetve homeosztázis anyag-, energia- és/vagy információáramlás megváltozásának és helyreállításának molekuláris
alapjait illetően munkaegészségtan kézi- és tankönyvekre utalunk.
323
5.1.1. Fizikai munka

A felnőtt ember átlagos nyugalmi oxigénfogyasztása 0,25 l/min, ami percenként 5,2 kJ, illetve óránként ~300 kJ
energiafelszabadulásnak felel meg. Nyugalomban a perctérfogat átlagértéke 5,25 liter; e vérmennyiség kb. 5%-a
jut a coronariákon keresztül a szívizomhoz, kb. 16%-a a vázizomzathoz. Az arteriovenosus oxigénkülönbség
figyelembevételével a nyugalmi oxigénfogyasztás kb. 12%-a jut a szívre és kb. 20%-a a vázizomzatra.
Izommunka végzésénél az oxigénfogyasztás a nyugalmi érték sokszorosára nő. Átlagos erősségű emberben az
oxigénfogyasztás (rövid időn keresztül) a nyugalmi érték 12-szeresét is elérheti. A szívizom véráramlása és
oxigénfogyasztása a perctérfogattal arányosan nő; a munkával kapcsolatban nagymértékben fokozott
oxigénfogyasztás a munkát végző vázizomzat megnövekedett oxigénigényével kapcsolatos.
Az energetikai mérések kapcsán a munkafolyamattal kapcsolatos oxigénfogyasztást mérjük (ún. teljes

oxigénszükséglet); ha a munka alatt mért oxigénfogyasztásból kivonjuk a vizsgált egyén nyugalmi
oxigénfogyasztását, a különbség az adott munkához felhasznált oxigénszükségletnek (ún. extra
energiaszükségletnek) felel meg. Néhány munkatevékenység, pl. a fafűrészelők, fakitermelők, vájárok,
aratómunkások energiaszükséglete eléri az 1700–2400 kJ/órát; ezekkel szemben a szellemi munka extra
energiaszükséglete olyan kicsi, hogy az nem is mérhető.
Az elsősorban információáramlással együtt járó mentális megterhelést mai ismereteinkkel nem tudjuk
kielégítően mérni; még nagyobb probléma, hogy a mentális megterhelés által előidézett igénybevételt becsülni
is alig, vagy nem tudjuk.
Az izommunka intenzitása alapján lehet:
–könnyű fizikai munka, ha a teljes energiaforgalom (ebbe mindig beleértjük a nyugalmi energiaforgalmat - 5,2
kJ/min - is) ≤ 15,5 kJ·min–1 (≤ 930 kJ/óra); az igénybevételi mutatók közül a pulzusfrekvencia: ≤ 90/min; a
maghőmérséklet-változás: 0 oC,
– közepesen nehéz munka, ha a teljes energiaforgalom 15,6–19,0 kJ·min–1 (936 1140 kJ/óra); az igénybevételi
mutatók közül a pulzusfrekvencia 91-100/min; a maghőmérséklet-változás: 0,1–0,3 oC,
–nehéz fizikai munka, ha a teljes energiaforgalom 19,1–22,5 kJ·min–1 (1146–1350 kJ/óra); a pulzusfrekvencia
101–110/min; a maghőmérséklet-változás: 0,4-0,6 oC,
–nagyon nehéz fizikai munka, ha a teljes energiaforgalom meghaladja a 22,5 kJ·min–1 (> 1350 kJ/óra) értéket.
A fizikai munkavégzésnek azt a mértékét, amelyet egy műszak alatt pihenőidő közbeiktatása nélkül végezhet a
dolgozó, tartós terhelési határértéknek (TTH) nevezzük; ennek értéke 20 kJ/perc. A csúcsterhelési határérték
(CSH) a munkavégzés során maximálisan eltűrhető energiaforgalom; ennek értéke: 3 × TTH = ~ 60 kJ/perc. A
TTH-t meghaladó intenzitású izommunka esetén pihenési pótlékot kell meghatározni úgy, hogy a beiktatott
pihenési időt is beleszámítva az adott órára eső energiaforgalom ne haladja meg a TTH-t.A TTH fölötti
energiaforgalom, főként gyors és nagy teljesítményt igénylő munkavégzés során kialakuló jelenség; a
tevékenység befejezése után is fokozott mértékben fogyaszt a szervezet oxigént. Azt az oxigénmennyiséget,
amelyet a munka befejezése és a nyugalmi légzés visszaállásig lélegzünk be, oxigénadósságnak nevezzük (az
adott munkavégzés szükséglete meghaladja az egyén maximális oxigénfogyasztását, és ezt a tevékenység
befejezését követően pótolni kell). Hasonlóan oxigénadósság alakul ki, ha az ember rövid ideig tartó
izommunkát külső oxigén felvétele nélkül végez (pl. víz alatti úszás).
Az izommunka hatásfoka. A szervezetben a tápanyagok lebontása, illetve oxidációja során a szabad energia
csökken; a szabadenergia-változást a teljes égéshővel azonosnak vesszük. Az ATP-képződés optimális
biokémiai hatásfoka 40–45%; a különbség hőleadás során vész el. Az izomszövet az ATP formájában
raktározott energiát sem tudja 100%-ban hasznos munkára fordítani; az összenergia 20–30%-a a felhasználás
fázisában is hő formájában „vész el”. Összegezve a veszteségeket, az izom a tápanyagok energiájának csak
~20%-át tudja hasznos munkává alakítani. Kiváló atléták maximális oxigénfogyasztása csúcsteljesítményük
során 4–5 liter/percet érhet el. Ha 20%-os hatásfokú izommunkát tételezünk fel, egy liter/perc O 2-fogyasztásnak
megfelelő energia (~ 20 kJ/min) alakulhat át hasznos munkává; az így számított maximális emberi teljesítmény
430 W. Erre kiváló sportolók is csak meghatározott időtartamon belül képesek.
A foglalkozási körülmények között az erőkifejtés a jelenleg érvényes szabályozások szerint nem haladhatja meg
a munkában részt vevő izmok maximális akaratlagos erőkifejtésének 15%-át. Ezek az értékek „átlagos” férfira
vonatkoznak. A nőkre vonatkozó értékek a 15%-nak a 60–80%-át jelentik. Vagyis a határértékek csak az
324
átlagosnál jelentősen gyengébbeknek okozhatnak gondot. A bruttó energiaforgalom lehetséges maximumának

általában a 42 000 kJ/nap értéket tartják. Ilyen energiaforgalom jellemzően csak egyes fizikai sportágakban
(sífutás, szupermaratoni futás, sziklamászás) fordul elő, és legfeljebb néhány egymást követő napra
korlátozódik. Az izommunka energiáját a táplálékkal biztosítjuk, és miután tápcsatornánk felvevőképessége napi
25 000–33 000 kJ-ra becsült, nyilvánvaló, hogy a fenti teljesítmény több napon keresztüli ismétlése gyorsan a
test saját építőelemeinek lebontásához, súlyos lesoványodáshoz, halálhoz vezetne. Foglalkozásszerűen ilyen
teljesítményekre az igény kivételes (pl. katasztrófa, havária felszámolása során bányamentők, tűzoltók, polgári
védelem tagjai). A foglalkozásszerűen végzett fizikai munka lehetséges maximumának demonstrálására
szakkönyvek (köztük külföldiek is) a II. világháború előtti magyar adatokat idéznek. Ezek szerint a
magyarországi aratómunkások bruttó energiaforgalma (napi 14 órás munkaidőben!) elérte a 29 000 kJ-t. Ma
egyre kevesebb a nehéz (vagy az igen nehéz) fizikai munkát végzők száma, és a napi bruttó energiaforgalom
esetükben sem haladja meg a 18 000–20 000 kJ-t.
5.1.2. Szellemi munka

A szellemi munka olyan tevékenység, amely az agykéreghez kötött, alapját tudományos ismeretek képezik, és
lényege az információk feldolgozása. A legkomplettebb feladatmegoldás, szellemi munkafeladat is lebontható
elemi döntések sorozatára. A szellemi munkából adódó mentális megterhelést a döntések percenkénti számával
jellemezhetjük. Eszerint a 20 döntés/perc alulterhelést, a 60 döntés percenként túlterhelést jelent.
Minden munkavégzés valamilyen mértékben pszichés megterhelést is okoz. Ennek mértéke különböző. A
terhelő hatások részben a fizikai, részben a szociális munkakörnyezetből, részben pedig magából a
munkafeladatból erednek. A terhelő hatások csökkentése érdekében az embernek valamilyen regulációs
tevékenységet kell folytatnia, azaz alkalmazkodni kell a feltételekhez. Noha a szellemi munka (a mentális
megterhelés) okozta igénybevétel mérésére szolgáló módszert nem ismerünk, a szellemi munka – csakúgy, mint
a fizikai – alkalmazkodási elégtelenséggel, kifáradással és kimerültséggel járhat együtt (ún. elhatároló
tényezők). Ezek a fizikai és szellemi munkát elhatároló tényezők nemcsak a munkateljesítményt rontják, hanem
az egészséget is veszélyeztetik.
5.2. A munkahelyi magas és alacsony hőmérséklet hatása az

egészségre
Az egyre jelentősebb műszaki fejlődés ellenére még sokáig lesznek olyan nemzetgazdasági ágak, ágazatok (pl.
bányászat, kohászat, üvegipar, hűtőipar, építőipar, mezőgazdaság), ahol bizonyos munkahelyeken,
munkakörökben a mikroklíma – időnként a munkavállaló tűrőképességét meghaladó mértékben – szélsőséges
lehet. Ha emellett a dolgozónak nehéz fizikai munkát kell végeznie (hőmunka), akkor egészsége, biztonsága
veszélyeztetetté válhat. Ennek oka az, hogy a homoioterm ember állandó hőmérsékletéért felelős
hőtermelésének, hőleadásának vagy ezek szabályozásának mechanizmusa a külső feltétel hatására
inszufficienssé válik.
A munkahelyi klíma értékelésére számos ún. hőmunka-indexet dolgoztak ki. Ezek közül az effektív hőmérséklet
(EH) és a korrigált effektív hőmérséklet (KEH) használatosak hazánkban. Az EH a levegő hőmérsékletét, a
levegő relatív páratartalmát és a légáramlási sebességet veszi figyelembe, míg a KEH a hősugárzást is
figyelembe veszi. Klímaindexnek tekinthető az ún. kataérték, amelynek alapelve az a megfigyelés, hogy a
levegő hűtőképességéből, esetleg felmelegítő hatásából az emberi hőérzetre lehet következtetni. Munkahelyi
klíma méréséhez száraz, nedves és globus hőmérőt használnak. Az EH nomogram segítségével határozható meg
(lásd: munkaegészségtani és élettani tankönyvek).
A munkahelyi klíma értékelésére használják az ún. WBGT (Wet Bulb Globe Temperature) indexet is. A
WBGT-index az angolszász nyelvterületen és Európában elterjedt klímaindex, amelyet az Európai Unió
tagjaként hazánkban is használnak. A WBGT-index meghatározásához szükséges a száraz és nedves
hőmérséklet és a napsugárzás-hőközlés mérése.
A konstans testhőmérséklet megőrzésének képessége emberbenaz ontogenezis során viszonylag későn fejlődött
ki. Az újszülöttek és különösen a koraszülöttek labilis hőháztartása általánosan ismert, de még iskoláskorú
gyermekek esetében is nagyobbak a testhőmérséklet izommunkával kapcsolatos ingadozásai, mint felnőttben. A
szervezeten belül jelentős különbségek vannak a test belsejében levő szervek (ún. mag) és a bőr (ún. köpeny)
hőmérséklete között. A magtemperatúrát (belső szervek hőmérséklete) emberben a végbélben (átlag 37,1 oC)
vagy a szájüregben (átlag 36,7 oC) vagy a hónaljban (átlag 36,5 oC) mérjük. A rectalis hőmérsékletet a
környezeti hőmérséklet viszonylag széles határok közt nem befolyásolja. Ezzel szemben a köpenytemperatúra a
325
környezet hőmérsékletének függvénye. Az ún. semleges környezeti hőmérsékleten (28-30 oC) a mezítelen ember
átlagos bőrhőmérséklete 4-5 oC-kal alacsonyabb, mint a rectalis hőmérséklet. Hideg környezetben (pl. 23 oC-on
a nyugodtan fekvő mezítelen ember nagyon fázik) a bőrhőmérséklet jelentősen csökken, és kifejezetté válik a
hőmérséklet-különbség az egyes bőrterületek között is: a láb bőrének hőmérséklete kb. 10 oC-kal alacsonyabb,
mint a magtemperatúra. Emellett hidegben kiszélesedik az a zóna, amelyet köpenynek tekintünk; a lehűlés 2–4
cm mélységig terjed, és az izomszövetben is érvényesül. 30 oC környezeti hőmérséklet fölött a bőrterületek
hőmérséklete 34–35 oC-on kiegyenlítődik. Megfelelő ruházatban az átlagos bőrhőmérséklet kb. 33 oC. Az ember
kellemes melegérzéséhez 30–35 oC-os bőrhőmérséklet szükséges.
8.2. táblázat - VI-2. táblázat A munka-pihenési rend szabályozása meleg klímájú

munkahelyeken
Munka/pihenési rend 75/25 50/50 25/75

(%/%)
Közepesen nehéz fizikai 30,5 þC-ig 31,5 þC-ig 32,5 þC-ig

munka Nehéz fizikai
munka 28,5 þC-ig 30,0 þC-ig 31,0 þC-ig
A hőmérsékletek EH-ban vagy KEH-ben értendők.
Forrás: Pórizász J. – Munkaegészségtan (Szerk.: Ungváry Gy. és Morvai V., 2010)
Az ember testhőmérséklete (magtemperatúra) a nap folyamán jellemző módon változik; ezt diurnális ritmusnak
hívjuk. A testhőmérséklet legmagasabb délután 6 óra körül, legalacsonyabb a hajnali órákban. Fiziológiásan a
napi ingadozás 1 oC-on belül marad. A napi ritmusban a szokásos életforma, a táplálékfelvétel időpontja, az
alvás stb. is szerepet játszik, de a feltételes reflexes tényezők (megszokás) szerepe sem elhanyagolható. Ha az
ember fordított életritmusban él (éjszakai dolgozók), a hőmérséklet diurnális ritmusa csak ritkán fordul meg.
A magtemperatúra jelentősen függ az egyén életkörülményeitől. Kora reggel, hideg környezetben 35,8 oC-ra is
süllyedhet, a táplálékfelvétel után emelkedik (specifikus dinámiás hatás), hideg, illetve meleg fürdő vagy hideg,
illetve meleg étel stb. a megfelelő irányba befolyásolja. Emocionális tényezők a testhőmérsékletet 38,5 oC-ig is
emelhetik. Nagyon jelentős a testhőmérséklet emelkedése izommunka kapcsán: az izommunka során a fokozott
oxigénfogyasztás és a testhőmérséklet között viszonylag széles határok közt az összefüggés lineáris. Erős
izommunkában a testhőmérséklet 40 oC-ra (rectalis), illetve 38,5 oC-ra (orális) is emelkedhet. Nők és fiatal
egyének átlagos testhőmérséklete valamivel magasabb.
A hőtermelés változását szabályozó mechanizmusok összességét kémiai termoregulációnak, a hőleadás

változását szabályozó mechanizmusok összességét fizikai termoregulációnak, míg a magtemperatúra
állandóságát biztosító mechanizmusokat együttesen termoregulációnak nevezzük. A hőtermelésért a
mechanikusan aktív izomzat felelős (látható és nem látható didergés révén). Ha a ruha nélküli ember ún.
semleges hőmérséklete 28–30 oC-nál alacsonyabb, akkor megindul a hőtermelés. Ha a semleges hőmérséklet
magasabb, megindul a fizikai hőszabályozás (hőleadás kezdődik). A szervezet kondukció (közvetlen vezetés),
konvekció (mozgó levegővel történő vezetés), radiáció (sugárzásos hővesztés), evaporáció (párolgás, izzadás)
útján képes hőt leadni. Változatlan testhőmérséklet mellett a hőtermelés egyenlő a hőleadással, képletben:
H = K + R + E,
ahol H a hőtermelés, K a kondukció és a konvekció együtt, R a radiáció, E az evaporáció.
A munkapihenési rend szabályozását meleg klímájú munkahelyeken mutatja be a VI-2. táblázat. Az óránként
megállapított pihenőidők nem vonhatók össze.
8.3. táblázat - VI-2. táblázat A munka-pihenési rend szabályozása meleg klímájú

munkahelyeken
Munka/pihenési rend 75/25 50/50 25/75

(%/%)
326
Közepesen nehéz fizikai 30,5 þC-ig 31,5 þC-ig 32,5 þC-ig

munka Nehéz fizikai
munka 28,5 þC-ig 30,0 þC-ig 31,0 þC-ig
A hőmérsékletek EH-ban vagy KEH-ben értendők.
Forrás: Pórizász J. – Munkaegészségtan (Szerk.: Ungváry Gy. és Morvai V., 2010)
A hőmunka során különös jelentőségű a párologtatás, miután a maghőmérséklet emelkedését egyedül a

párologtatásos hőleadás fokozódása védheti ki. Párologtatással igen jelentős hőmennyiség adható le (2500 kJ/l
verejték, teljes elpárolgás esetén). Párologtatás azonban csak akkor lehetséges, ha a környezet képes a pára
felvételére, vagyis az ún. „relatív páratartalom” kevesebb, mint 100%.
A verejtékelválasztásnak a foglalkozás-élettanban különös jelentősége van. Magas környezeti hőmérsékleten

ugyanis ez képviseli az egyetlen hatásos hőleadási formát. Az elválasztott verejték mennyiségére jellemző, hogy
az emberi szervezet tartósan képes az 1 l/óra verejték elválasztására, de rövid ideig (különösen akklimatizált
egyéneknél) el lehet érni ennek 4-5-szörösét is. A verejtékelválasztás ilyen mértéke jelentős terhelést ró a só- és
vízháztartásra; ennek megfelelően nemcsak a folyadékbevitelről, hanem jelentős sóveszteség esetén a
sóbevitelről is gondoskodni kell. Munkahelyi körülmények között a maghőmérséklet maximálisan
megengedhető értéke 38 þC (vagy 1 þC emelkedés).
A hőháztartás speciális változása az akklimatizáció. Az akklimatizáció lényege, hogy a hőleadás hatékonyabbá

válik (elsősorban a verejtékelválasztás fokozódik), miközben azonos fizikai aktivitás során a maghőmérsélet és
a szívfrekvencia emelkedése egyaránt csökken. Az akklimatizálódás általában 2 hét alatt válik teljessé, s az
akklimatizált állapot nagyjából ugyanennyi idő alatt meg is szűnik.
A meleg munkahelyeken végzett fizikai munka esetén annak intenzitásától és a klíma jellemzőitől függő
mértékben szükség van arra, hogy a szervezet a nagymértékű hőtermelés és az ezzel együtt jelentkező
hőleadásgátlás alól – a hőegyensúly fenntartásának érdekében – időnként „felszabaduljon”. A munka közbe
iktatott pihenési időknek az a szerepe, hogy a pihenés alatt jelentősen csökkenni tudjon a metabolikus
hőtermelés, illetve, hogy a kedvező, komfortos klímazónában a hőleadás megfelelő mértékben gyorsulni tudjon.
5.2.1. Hőterhelés, hőmunka egészségkárosító kockázatai

A környezeti hőmérséklet elviselhetősége függ a levegő páratartalmától. Hőpangás, hyperthermia keletkezik, ha
a szervezet nem képes a felesleges hőt leadni. Nyáron, kánikula idején, szélmentes, párás időben olyan
embereken alakul ki, akik nem tudnak védekezni a hőfelvétel, napsütés ellen. Hőpangás keletkezik akkor is, ha a
környező levegő hőmérséklete alacsonyabb ugyan a bőrénél, de a fokozott hőtermelés (erőteljes izommunka)
mellett gátolt a hőleadás („menetöltözet” katonákon, 70% telítettség feletti külső páratartalom, légmozgás
hiánya). A hőpangás kritikus értéke, mint a láznál is, 41 þC; e feletti hőmérséklet már halálos lehet.
Veszélyeztetettek a hajófűtők, a bányászok, a „hőmunkások” (öntödei, kemencénél dolgozó munkások), a forró
égövön munkát végzők.
A melegártalmak iránti érzékenységet növelő (verejtékezést és párologtatást gátló) állapotok, megbetegedések a

következők: elhízás, generalizált bőrbetegségek, alultápláltság, dehidráció (diuretikumok használata),
hypotensio. A verejtékezést gátló gyógyszerek: antikolinerg szerek, antihisztaminok, fenotiazinok, triciklikus
antidepresszánsok, MAO-gátlók és diuretikumok.
Amikor az anyagcsere-eredetű hőtermelés és a környezeti hőfelvétel összeadódása olyan mértékű hőterhelést

okoz, amelyet nem lehet a hőleadással megfelelően egyensúlyozni, akkor a testben tárolt hőmennyiség megnő,
magasabb lesz az életfontosságú szervek hőmérséklete, amely egy pont felett, a kialakuló keringési elégtelenség
miatt hőeredetű ájulást vált ki az exponáltaknál. Az az időtartam, amely után a hőájulás bekövetkezik, az
exponáltak munka- és hőterhelésétől függően változik, és az exponáltak egyéni adottságai is befolyásolják.
Átlagosan nem alkalmazkodott emberek 60 percig elviselik a 100%-os páratartalmú 39,5 þC-os klímát, ha az
anyagcsere hőtermelése csak 90 J/s; ugyanezt kb. 36,5 þC-ig, ha anyagcsere-hőtermelésük csak 210 J/s;
ugyanezt kb. 35,5 þC-ig, ha az anyagcsere hőtermelése 315 J/s; és ugyanezt csak kb. 31,5 þC-ig, ha anyagcsere-
hőtermelésük nem több, mint 420 J/s. Jó erőnlétű, melegüzemi körülményekhez alkalmazkodott munkavállalók
esetében rendszerint magasabb a tűrési idő, mint a nem alkalmazkodott vagy hasonló körülmények között
327
dolgozó kevésbé jó erőnlétű egyéneknél. Ezért a hőájulás elkerülése érdekében az expozíciós időt az átlagos
tűrési idő 66-75%-ában javasolják megszabni.
A meleg környezetben [≥ 24 Co (K)EH (effektív vagy korrigált effektív hőmérséklet)] végzett tartós, nehéz
fizikai munka, különösen, ha erős a napsugárzás, gátolt a hőleadás (≥ 70% páratartalom, légmozgás hiánya, zárt
ruházat), vagy ha a verejtékezéssel elvesztett folyadékot kizárólag vízzel pótolták, hőártalmak kialakulásához
vezethet. A hőártalom okozta kórképek a következők: napszúrás, hő-syncope, hőséggörcsök, hőkimerülés és
hőguta. Ezeknek az állapotoknak, illetve megbetegedéseknek a diagnosztikáját és terápiáját illetően
munkaegészségtan, belgyógyászat kézi- és tankönyvekre utalunk.
Égési sérülések. Az ún. termikus bőrsérüléseket több tényező (gőz, forró folyadék, láng, forró vagy megolvadt
fémek, ércek, kőzetek, megolvadt műanyagok, sugárzó energia, elektromos hatások) idézheti elő. Részletes
ismertetésük a munkabiztonság, illetőleg munkabalesetek tárgykörébe tartozik.
5.3. A magas hőmérséklet okozta egészségkárosodás

prevenciója
A munkahigiénés és gyakorlati tapasztalatok és a tanulmányok többsége szerint az ipari dolgozók a melegüzemi
hőterheléstől két alapelv szerint védhetők meg. Az egyik az exponáltak alkalmassági vizsgálatához, a másik a
környezet változtatásához kapcsolódik. Mivel a dolgozók hőterhelése környezeti és emberi tényezők
együtthatásának eredménye, a két alapelvre épített védelmi intézkedéseknek ki kell egészíteniük egymást.
A két alapelv közül az első azt fejezi ki, hogy a hőterhelés kisebb, ha az exponáltakat sajátos szempontok
alapján választják ki és készítik fel a melegüzemi munkára. Így a különleges munkakörülményekhez -
amelyekben dolgozni fognak - alkalmazhatnak olyan dolgozókat, akik egészségesek, jó a fizikai erőnlétük, a
végzendő munkára jól kiképzettek; ők hőmunkában kisebb veszélyben vannak, mint a többi exponált.
Meleg munkakörnyezetben végzett munka folyamán alapvető követelmény a hűvösebb környezet biztosítása,
ahol a dolgozók pihenhetnek és hűs italokat (valamint az erős izzadás miatt sópótlást) kapnak, ezáltal
csökkenthető vagy megelőzhető a hőtárolásból származó terhelés, a kiszáradás és a sóhiány.
A hővédelem második alapelve azt fejezi ki, hogy a hőterhelés kisebb, ha az exponáltak számára hűsebb
mikrokörnyezetről gondoskodnak a melegüzemi munkahelyen. A hőhatás csökkentéséhez az exponáltak
hőfelvételét minimalizálni, a hőleadást pedig maximálni kell.
A sugárzó hő hatása a dolgozók és a hőforrás közé árnyékolók elhelyezésével csökkenthető.
Árnyékolók lehetnek: a hőforrás körüli szigetelőrétegek; a hatásosság érdekében polírozott visszaverő ernyők,
amelyeket állandóan tisztán kell tartani; hőelnyelő ernyők, amelyek levegővel vagy vízzel hűthetők, hogy ne
váljanak hőforrássá, vagy egyéni védőöltözet (hővédő ruházat), amely szigetelőréteget képez a viselőjén, és ha
alumíniummal van bevonva a felszíne, akkor visszaveri az infravörös sugárzást.
Megfelelő szellőzőrendszerrel – amely hűvös, kis nedvességtartalmú levegőt visz be a munkahelyre - a

hővezetéses hőfelvétel csökkenthető és a párolgási hőveszteség fokozható. Ha ez nem megoldható, a
gőzkiáramlás elzárása, a gépekből származó forró levegő külső légtérbe irányítása és a helyi levegő- vagy
vízhűtés a munkatérben megfelelően csökkentheti a dolgozók hőterhelését.
Néhány munkahelyen kondicionált védőruházatra lehet szükség, amely viselője számára - víz- vagy
levegőelosztó rendszer útján – hűtött mikrokörnyezetet biztosít.
Az utóbbi években egyre gyakrabban megjelenő ún. hőhullámos napokon a hőségriasztás 11 idején a kültéren
munkát végző munkavállalók igénybevétele jelentősen megnő, ami egészségüket és biztonságukat fenyegeti (pl.
a balesetek, a hőártalom kockázata megnő), és értelemszerűen csökken a munkateljesítmény. Erős napfényben
végzett kültéri munka (megnő az UV-B sugárzás) megnöveli a bőrdaganatok kockázatát is.
5.3.1. Hideg és a hidegben végzett munka egészségkárosító kockázatai
11
A napi középhőmérséklet mértékétől és az egymás után következő, 25 C o-nál melegebb középhőmérsékletű napok számától függően első
vagy másodfokú hőségriasztást vagy harmadfokú hőségriadót rendel el az országos tiszti főorvos.
328
Az agy és a végtagok működésének összehangoltságától függ az embernek az a képessége, hogy tud-e hidegben
munkát végezni. Az agy lehűlése először zavartsághoz, majd a végtagok nem koordinált mozgásához vezet. A
végtagok lehűlése viszont meggémberedést és ügyetlenséget okoz, bonyolultabb mozgást igénylő feladatok
elvégzése ilyenkor nehézségbe ütközik. Két követelménynek kell tehát eleget tennünk: fenn kell tartani a test
megfelelő hőmérsékletét, és a végtagok hőellátását is biztosítani kell.
A hideg környezet akut expozícióként elsődlegesen kétféle hatást okoz: javul a szervezet hőszigetelő képessége,
és nő a termelt hő mennyisége. A hőszigetelés mértéke oly módon növekszik, hogy csökken a bőrbe áramló vér
mennyisége; különösen gyorsan csökken az ujjak, a lábujjak, a fül és az orr vérellátása. Ez az érösszehúzódás a
végtagok lehűléséhez vezet; nagyon erős hidegben csökken az erek összehúzódásának mértéke (hideg okozta
értágulás), kissé felmelegszik a szóban forgó végtag, bár ezáltal a test hőmennyisége csökken. A bőr lehűlése
didergést okoz, amely a szervezet kompenzációs reakciójának tekinthető, az izmok összehangolatlan
mozgásával fokozza a termelt hő mennyiségét. Az agy hőmérsékletének csökkenése következtében a didergés
hamar abbamarad.
A hideg hatására bekövetkező elsődleges reakciók a túlélést szolgálják, a munkavégzés folytatását nem teszik
lehetővé. A munka folytatását főképpen az intellektuális szint és viselkedési szokások (kötelességtudat)
ösztönzik.
A hideg egészségkárosító hatásai:
–Lokális külső hidegsérülés (fagyások). Leggyakrabban a végtagok és az arc kiálló részei (orr, fül) sérülnek,
mert egyrészt ezek vannak leginkább lehűlésnek kitéve, másrészt a külső hideg ezekben okoz mélyreható
vérkeringési változásokat. Fagyási sérülések munkabalesetként előfordulhatnak.
–A lokális belső hidegsérülés hirtelen nagyobb mennyiségben lenyelt túl hideg étel vagy ital hatására alakul ki;
fájdalmat, hasmenést, öklendezést, collapsust okozhat; spontán megoldódik; nincs munkaegészségügyi
jelentősége.
–Általános hidegártalom, kihűlés. Az egész testet érő olyan hőveszteséggel járó állapot, amelynek
következtében a belső hőmérséklet, illetve a rectalis hőmérséklet 36,3 oC, a hónaljhőmérséklet 35 oC alá süllyed.
Kihűlés akkor fenyegeti az embert, ha hőtermelését nem tudja a szükségletnek megfelelően fokozni, pl. hideg
környezetben megfelelő védőruházat és táplálék nélkül marad. A súlyos, halálos kimenetelű állapot nagyon
ritkán, legfeljebb üzemi balesetként fordulhat elő; munkaegészségügyi jelentősége nincs.
–Cryopathiák. Több tanulmány szerint ezen a néven foglalhatók össze a hideg-túlérzékenység, hidegintolerancia
különböző mechanizmusú esetei, amelyekben a következő tüneteket, illetve ezek társulását észlelhetjük már
olyan enyhe hideg hatására is, amelyre a legtöbb ember még nem reagál: cyanosis, zsibbadt ujjak, Raynaud-
jelenség, exulceratio, necrosis, gangraena, hidegurticaria, hidegpurpura, hideghaemolysis,
hideghaemoglobinuria, érspasmusok. Ezeknek az elváltozásoknak (ha primer, ismeretlen eredetűek) az orvosi
alkalmassági vizsgálatok alkalmával a foglalkoztathatóság megítélésében van jelentőségük.
–Foglalkozással összefüggő hideghatások. Az alacsony hőmérsékleten dolgozók körében a hűléses

megbetegedések, a légúti és a reumás egészségkárosodások feltételezhetően gyakoribbak, mint a lakosság között
(bár pontos vizsgálatok erre nem állnak rendelkezésre). Hideg hatására a már megnyugodott krónikus
bronchitisek, endocarditisek és nephritisek kiújulhatnak.
5.4. A hideghez való alkalmazkodás, a hideg károsító hatásainak

megelőzése
A hideghez való alkalmazkodás nem más, mint a hidegben végzett munka hatására a dolgozó szervezetében
lejátszódó összes változás. Ezeket a tanulmányok többsége három csoportba osztja: akklimatizálódás,
megszokás, valamint a viselkedés megváltozása.
–Akklimatizálódás. Ha a környezeti hőmérséklet elég alacsony, a viselt ruházat nem szigetel eléggé és
munkavégzés közben nem termelődik elég hőmennyiség, az egész szervezet ki van téve a hideg hatásának. A
végtagok védelme a legnehezebb feladat. A hideghez való helyi akklimatizálódást jelzi, hogy megnő az ujjakba
áramló vér mennyisége, következésképpen javul az ujjak érzékenysége és mozgathatósága, azaz észrevehetők a
hideg értágulás kezdeti és hangsúlyozottan megmutatkozó jelei. Ezek a változások a hidegben dolgozó
munkások számára kedvezőek.
329
Az egész test akklimatizálódását a jobb hőszigetelés (valószínűleg a vérkeringés változásának köszönhetően),

illetve a hatékonyabb hőtermelés (nem didergéssel) jellemzi; a változások is inkább a túlélést szolgálják a
hidegben, mint a munkaképesség javítását.
–Hozzászokás. A hideg munkakörülményekhez való hozzászokást úgy határozhatjuk meg, mint a változatlan
körülmények érzékelésében beálló változást. A hozzászokást legjellemzőbben az mutatja, hogy ha a kezüket
ismételten hideg vízbe mártják, nem éreznek fájdalmat. A hideghez való hozzászokást az ismételt expozíció
váltja ki; a végtagok sokkal könnyebben szokják meg a hideget, mint az egész test.
A hideghez való hozzászokás kifejlődése azzal járhat együtt, hogy a dolgozók gyakrabban feledkeznek meg a
hideg környezetről, következésképpen megnő annak a veszélye, hogy kórosan csökken a testhőmérsékletük
(hypothermia), vagy a hideg miatt egyes testrészeik megfagynak. Az idősebb korban nagyobb gyakorisággal
jelentkező hypothermia egyébként az öregkor velejárójának tekintett „természetes” hozzászokás (az érzékelés
tompulása) következménye.
–Változások a viselkedésben. Amíg az akklimatizálódás és a hozzászokás csak kismértékben növeli a dolgozók

képességét a hideg környezetben történő munkavégzésre, a viselkedési szokások megfelelő változtatása e
tekintetben főszerephez jut. Az emberek megtanulják, hogyan lehet a hideget távol tartani testüktől, hogyan kell
ruházatukat megválasztani és viselni, mikor kell a melegedőhelyre menni, és hogyan végezhetnek el bonyolult
műveleteket is anélkül, hogy testüket túlságosan kitennék a hideg hatásainak.
Mindezek ismeretében is kiemelten kell figyelembe vennünk, hogy a hidegben végzett munka esetében: I. a
megengedhető expozíciós időt a végtagokat érő hűlés határozza meg; II. a védőruházat hordása az extrém fizikai
terhelést, a mozgást, a látást, a hallást (a kommunikációt) korlátozza; III. hideg környezetben hosszabb ideig
tartó munka csak akkor engedhető meg, ha az legalább közepes nehézségű; IV. –20 Co alatti környezeti
hőmérsékleten maximális hőszigetelés mellett is csak ritkán hajtható végre hosszabb ideig tartó (fizikai) munka.
Megjegyzés: mint minden munkavégzés esetében, a releváns szabályozásokat és a kockázatértékelés
eredményét figyelembe kell venni.
6. Foglalkozási eredetű sérülések, megbetegedések –

részletes rész
6.1. Munkavégzés okozta sérülések, foglalkozási
megbetegedések
A foglalkozási sérülések évenként 100 milliós nagyságrendben fordulnak elő a világon. Magyarországon
évenként 21 000-26 000 három napon túl gyógyuló munkabalesetet regisztrálnak. Ha a halálos kimenetelű
baleseteket - a szokásnak megfelelően – 100 000 foglalkoztatottra – vonatkoztatjuk, kiderül, hogy ez az érték
felülmúlja az ún. EU-15 országaira jellemző átlagos gyakoriság értékét.
6.1.1. Balesetek és következményeinek diagnosztikája

Bármely baleseti esemény (tűz, robbanás, omlás, zuhanás, beesés, mérgezés stb.) mint ok és a bekövetkezett
egészségkárosodás közötti összefüggés megállapításában az orvosi vélemény a döntő. A baleseti esemény miatt
kialakuló megrázkódtatás következményét is balesetnek tartjuk; ennek meghatározásában is meghatározó az
orvosi vélemény.
6.2. Nem súlyos balesetek okozta (leggyakoribb) sérülések

6.2.1. A váz- és izomrendszer sérülései
A munkavégzésből származó túlzott megterhelés, a nem egyenletesen elosztott, nem kiegyensúlyozott teher kézi
mozgatása, a helytelenül kivitelezett mozgássorok, a munka közbeni kényszertesthelyzet, a munkamozzanatok
okozta mikrotraumák stb. a váz- és izomrendszer (a mozgásrendszer) sérüléseihez, megbetegedéseihez
vezetnek. A mozgásrendszer foglalkozási, túlnyomó többségében ún. foglalkozással összefüggő megbetegedései
a leggyakoribb foglalkozási eredetű betegségek közé tartoznak. A legtöbb mozgásszervi károsodás ortopédiai,
illetőleg traumás jellegű. Mivel az izmok, ízületek stb. bizonyos degenerációs elváltozásai az életkor
előrehaladásához „szokásosan” társuló folyamatok részét képezik, nehéz megítélni, hogy a foglalkozási
330
etiológia a csont-izom megbetegedésekhez milyen mértékben járult hozzá. Ezért a WHO szerint célszerű a
következő szempontokat figyelembe venni:
–A fájdalom gyakran fontos jele a csont-izom rendellenességnek (amelyet egyébként nem könnyű mérni). Az
itai-itai betegségben, amely Japánban endémiás, az osteoporosishoz nagyfokú fájdalom társul.
–A foglalkozással összefüggő csont-izom rendellenességek rendszerint a fiatalabb korosztályban fejlődnek ki,

míg a nem foglalkozási eredetű osteoarthritis és az izmok és ízületek egyéb degeneratív elváltozásai későbbi
életkorban jelentkeznek. E szabály alól kivétel a kadmiummérgezés, amelyben az osteoporosis, az osteomalacia
és a pseudofractura későbbi életkorban fordul elő.
–A vibrációval összefüggő rendellenességek esetén az állapot rendszerint a vibrációnak leginkább kitett

testrészre és csak az egyik oldalra lokalizálódik.
A mozgásszervrendszer működési zavarai rendszerint csak a betegség lefolyásának késői szakaszában

manifesztálódnak, így kimutatásuk nem hasznosítható a foglalkozási eredetű mozgásrendszeri rendellenességek
korai felismerésében. Az anamnézis és a fizikális vizsgálat (a mozgáskorlátozottság kimutatására) a fő eszközök
az izmokat és az inakat érintő károsodások felismerésében. A csontrendszer károsodásai diagnózisában a
különböző képalkotó módszerekkel történő vizsgálatok szerepe is jelentős.
6.2.2. A leggyakrabban előforduló sérülések

A leggyakrabban előforduló sérülések az izmokat, az inakat és az ízületeket érintik. Ezek közé tartozik:
–az izmok, inak, szalagok húzódása, amelyeket nagyon nehéz teher emelése, rendszerint húzóerő idéz elő; a
tünetek (fájdalom, ritkán duzzanat) egy naptól egy hétig tartanak;
–rándulás: a szalagokon belül vagy a szalagok tapadásánál több-kevesebb rost elszakad; ezért a ligamentumok
teljes szakadását harmadfokú rándulásnak is hívják;
–tendinitis: primer gyulladásos folyamatként rheumatoid arthritis része, szekunder módon mechanikus sérülés
következménye is lehet;
–tendosynovitis, bursitis: gyakran túlterhelés, traumás sérülés következménye;
–myositis: a gyulladás lehet primer, mint polymyositisben vagy szekunder, amely általában mechanikus eredetű,
az izom túlfeszülése okozza;
–arthritis: gyakran egyéb sorsszerű megbetegedés (pl. rheumatoid arthritis), de lehet poszttraumás károsodás.
Mindezek izoláltan, de gyakrabban egymással kombinálódva társulnak az egyes exponált testrészek – pl. nyak,
váll; könyök, csukló, kéz; gerinc; csípő, comb; térd, boka, láb – sérüléseihez, megbetegedéseihez.
6.2.3. Tartás, kényszertesttartás munkavégzés közben

Ahogyan a munka világában a „műhelyszerű” munkahelyeket egyre inkább a „hivatalszerű” munkahelyek
váltják fel, a meghatározott vagy kényszertesttartással társuló munkavégzések gyakorisága és időtartama
növekszik. Ezek típusos példája a képernyős munkahely, de kényszertesttartáshoz társul a fogorvosok, a
fodrászok nyaki- és trapezius myalgiája, a hegedűsök alkarfájdalma is. Az izmok statikus terhelésekor a működő
izom összenyomja a benne futó ereket, rontja saját vérellátását, majd az előidézett izomkontrakció fájdalmat
okoz. Ez utóbbi fokozza a kontrakciót, és circulus vitiosus alakul ki. Úgy tűnik, hogy a fájdalom mint
pszichológiai stresszor, tovább rontja a helyzetet. Ezért (is) fontos, hogy a munkahelyi hierarchia
konfliktusmentesen, pszichoszociális kóroki tényezőtől mentesen működjön.
6.2.4. A munkabalesetek, sérülések prevenciója

Ezt a célt a prevenció szokásos eszközeivel (műszaki, szervezési, egyéni védőeszközös, orvosi) érjük el. A
halálos kimenetelű, a csonkulások vagy a súlyos baleseteknek organikus okai (pl. epilepsia, hypertonia) is
lehetnek; ezek megelőzésében meghatározó szerepe van az orvosi alkalmassági vizsgálatoknak. Fontos azonban
annak hangsúlyozása, hogy pl. a mechanikai veszélyek csökkentése szempontjából kiemelt figyelmet kapjanak a
gépek, géprészek, munkadarabok (pl. alakjuk, elhelyezkedésük, tömegük) ergonómiai előírásai vagy az olyan
műszaki védőintézkedések bevezetése, mint a védőburkolatok, biztonsági berendezések. Fontos továbbá a
331
jogszabályok mellett az előírt szabványok és a munkaköri utasítások, konkrét munkavédelmi előírások ismerete,
betartása, illetve az aktuális kockázatbecsléseket követően előírt kockázatkezelés végrehajtása, valamint az
orvos tanácsainak maximális figyelembevétele.
7. Munkahelyi expozíciók okozta foglalkozási

megbetegedések
7.1. Sugárexpozíció
7.1.1. Ionizáló sugárzás okozta expozíció
Az ionizáló sugárzás12 mindig része volt az emberi környezetnek (kozmikus sugárzás, természetes radioaktív
anyagok). Igaz, hogy minderről az emberiség egészen a XIX. század utolsó évtizedéig – a röntgensugárzás (W.
C. Röntgen, 1895), illetve a természetes radioaktív anyagok felfedezéséig (H. Becquerel, 1896) – semmit sem
tudott. Ma már a mesterséges ionizáló sugárzást az iparban, a mezőgazdaságban, az orvoslásban és a
tudományos kutatásban egyaránt széles körben használják. Az ionizáló sugárzás forrása nagy energiájú
elektromos berendezés (röntgenkészülék vagy részecskegyorsító), természetes vagy mesterséges radionuklidok.
A radionuklidokat vagy teljesen tokba zárva (zárt források) vagy nyomjelzőként közvetlenül adják a vizsgált
rendszerhez (nyílt források).
Legnagyobb expozíciónak és veszélynek az uránbányászok és uránércőrlők, ipari röntgennel tevékenységet

végzők (pl. a csővezetékek helyszíni hegesztését végzők), egészségügyben a radiológiai, radioterápiás osztályok
dolgozói, intraoperatív képalkotási eljárást vagy izotópdiagnosztikai munkát végzők, radionuklidtermelésben
alkalmazottak, radioaktív anyagot használó kutatók, lumineszkáló tárcsákat festők, katonai tevékenységet
végzők csoportjai (hadiipar, katonai személyzet) vannak kitéve.
Az ionizáló sugárzás az élő szövetekben, sejtekben - beleértve mind a külső sugárforrások, mind a
szervezetünkbe jutott radioaktív izotópok sugárzását - először fizikai és kémiai jelenségeket okoz; az anyagokra
gyakorolt hatása következtében ellenkező elektromos töltésű részecskék (ionok), a víz radiolízisével szabad
gyökök, továbbá molekulaszerkezet-változások keletkeznek. Mind a természetes, mind a mesterséges ionizáló
sugárzás kétféle: elektromágneses és részecske jellegű. Az előzőt 3,0 × 10 15 Hz-nél nagyobb
frekvenciatartomány (1,0 × 10–17 m-nél rövidebb hullámhossz) jellemzi, valamint az, hogy a fotononkénti
energiája 1,2 × 101 eV-nál nagyobb tartományban van (röntgensugárzás és gamma-sugárzás). A korpuszkuláris
sugárzás alfa- és béta-részecskékből, elektronokból, protonokból, neutronokból stb. áll.
Radioaktivitásnak azta jelenséget nevezzük, amelynek során az instabil atommag energialeadás közben
elbomlik, stabil állapotba kerül, és új elem keletkezik. Az energialeadás a-, b-, g-, neutron- és protonsugárzások
révén történhet. Biológiai hatásukról röviden az alábbiakat emeljük ki:
– Alfa-sugárzás: a nagyméretű a-részecskék emberi szövetekbe gyakorlatilag nem képesek behatolni, ezért
külső sugárforrásként az emberre nem jelentenek veszélyt. Levegővel, ivóvízzel vagy táplálékkal a szervezetbe
jutva azonban egészségkárosodást okozhatnak; az urán a-sugárzó légnemű bomlástermékei jelentős mértékben
felelősek pl. az uránbányászok tüdőrák-gyakoriságának megnövekedéséért.
– Béta-sugárzás: az a-részecskéknél több ezerszer kisebb b-részecskék már külső sugárforrásként is súlyosan
károsítják az emberi bőrt; b-sugárzás okozta a csernobili reaktorkatasztrófa során több (égési sérülést
szenvedett) tűzoltó halálát. A belső szervekbe, szövetekbe jutott b-részecskék jelentős sugárterhelést
okozhatnak.
– Gamma-sugárzás: a rtg-sugárzástól csak keletkezési helyében és módjában tér el; nagy áthatolóképessége
miatt nagyon veszélyes, és elsősorban külső forrásból származik.
– Neutron-, protonsugárzás: jelentőségük csak speciális munkakörökben van.
Az ionizáló sugárzás hatásai két csoportra oszthatók:
12
Az ionizáló, továbbá a nem ionizáló sugárzás részletes fizikai jellemzése nem tárgya fejezetünknek, e tekintetben a fizikai tanulmányokra,
tan- és kézikönyvekre utalunk.
332
determinisztikusnak nevezzük azokat a hatásokat, amelyek egy meghatározott dózis (ún. küszöbdózis) felett
mindenkinél kialakulnak. A küszöbdózis (elnyelt dózis, Gy) viszonylag magas; jellemző, hogy ha a dózist
emeljük, a hatások egyre súlyosabbak lesznek, majd a fatálissá válnak;
sztochasztikusnak nevezzük azokat a hatásokat, amelyek kialakulásának gyakorisága, valószínűsége növekszik a

dózisok emelésével, pontosabban a dózisegyenérték (Sv) növekedésével; ezen hatások esetében (feltételezetten)
nincs küszöbdózis, a dózisválaszt jellemző egyenes (görbe) az origón megy keresztül.
7.2. Az ionizáló sugárzás egészségkárosító hatásai

Akut, determinisztikus hatások. Az akut radiációs szindróma rövid, de intenzív, az egész testre vagy a test egy
részére ható ionizáló sugárexpozíció következménye. A betegségek klinikai megjelenését és súlyosságát a dózis,
a dózis testben való eloszlása, az expozíció időtartama, valamint az exponált sejtek, szövetek, szervek,
szervrendszerek sugárérzékenysége határozza meg. A sugárzásra a legnagyobb celluláris turnoverű szervek,
szövetek, sejtek a legérzékenyebbek; ezek a nyirok, a reprodukciós, a vérképző és a gastrointestinalis szervek,
szövetek, sejtek (pl. ivarsejtek, bélhámsejtek, valamint a bőr fedőhámjának stratum basaleja /germinatívuma).
Súlyos megbetegedések elsősorban nukleáris katasztrófákat, sugárbaleseteket követően fordulnak elő; napjaink
sugárvédelme mellett a munkakörülményekből, munkavégzésből eredő foglalkozási megbetegedésként ezekkel
nem kell számolni.
Az ún. akut sugármegbetegedések lefolyásában a kézikönyvek, tankönyvek többsége négy szakaszt különböztet
meg:
–Bevezető vagy prodromalis szakasz - a tünetek anorexia, hányinger, hányás, hasmenés, bélgörcsök, nyálzás,
dehidráció, fáradtság, apátia, levertség, arrhythmia, láz, légzési nehézség, túlzott ingerlékenység, ataxia, fejfájás,
hypotensio lehetnek. A gastrointestinalis és a központi idegrendszeri jelenségek uralják a képet.
–Lappangási vagy latenciaperiódus - a bevezető szakaszt egy tünetmentes szakasz követi; a beteg viszonylag jól,
esetenként munkaképesnek, érzi magát. Nagyobb sugárdózist követően a latens időszak megrövidül vagy
eltűnik, és a központi idegrendszeri vagy a gastrointestinalis tünetek uralják a klinikai képet.
–Kritikus vagy fő szakasz -leggyakrabban 3-5 megjelenési formáról számolnak be. A hemopoetikus formában
ez a fázis a sugárexpozíció (1-6 Gy között) után 2-3 héttel kezdődik granulocytopéniával, thrombocytopéniával
és a csontvelő-károsodás egyéb szövődményeivel. Ha a csontvelő-károsodás súlyos, a 4. és 6. hét között a
halálos kimenetelt vérzés, sepsis, esetleg más szövődmény előzi meg. Az ún. intestinalis formában a betegség fő
vagy kritikus fázisa a sugár-expozíciót (6-10 Gy között) követő 2-3 nappal később kezdődik hasi fájdalommal,
lázzal, egyre súlyosabb hasmenéssel, kiszáradással, a só-víz háztartás zavaraival, levertséggel, toxaemiával,
schokkal és általában 7-14 nap múlva halálos kimenettel végződik. 10 Gy fölött cardiovascularis collapsusról,
pericarditisről, illetve központi idegrendszeri hatásról is beszámoltak (ezek a letális dózisokkal történt
expoziciót követően alakulnak ki).
–Lábadozási vagy rekonvaleszcens szakasz - a felépülés prognózisa 600 mGy-ig jó, ha megfelelő a terápia.
Magasabb expozíciós szinteknél a prognózis a dózis növekedésével rosszabbodik. A sugárzás okozta
egészségkárosodás következtében kialakuló fertőzés és a sepsis a mortalitás fő okai azokban az esetekben,
amelyeknél az expozíció 1000 mGy alatt van, de a sugárzás hatása a vérképzésre jelentős.
Prognózis. Bár a 100 mGy expozíciós dózis alatt tünetek nem valószínűek, kóros laboratóriumi leletek 25 mGy
felett bármilyen dózisnál előfordulhatnak. Az akut determinisztikus hatásoknak, amelyeket maximum 4 Gy
dózis okoz, megfelelő kezelés esetén, még kedvező lehet a prognózisa. A korai jelek hiánya általában azt
jelezheti, hogy a sugárdózis nem haladta meg az 1 Gy-t. A tapasztalatok, vélemények megoszlanak. Az 1987.
április 27-én (26-án?) bekövetkezett csernobili atomreaktor-katasztrófát követően súlyos akut sugárbetegséget
elszenvedettek között az expozíciós dózis függvényében azt állapították meg, hogy azoknál, akik 600 mGy
feletti dózissal exponálódtak, az első fél órán belül fejfájás, láz és hányás lépett fel; 6 napon belül súlyos
lymphopenia alakult ki, amelyet súlyos gastroenteritis, granulocytopenia és thrombocytopenia követett.
Azoknál, akik kisebb expozíciót kaptak (80–210 mGy) néhány napon belül enyhe lymphopenia jött létre, melyet
a 4. héten enyhe granulocytopenia és thrombocytopenia követett. A 1000–3000 mGy dózisok a gastrointestinalis
nyálkahártya károsodása következtében azonnali gastrointestinalis tüneteket és masszív folyadék-, vér- és
elektrolitveszteséget okoztak.
333
Akut lokális sugársérülések. Izolált bőr (izolált testrészek) ionizáló sugárzással való expozíciója (3-10 Gy
között) erythemát, hajhullást, száraz hámlást (radionecrosis), és nedves hámlást eredményez. Röviddel az
expozíció után gyakran fordul elő fájdalom és viszketés, majd erythema és hólyagképződés lép fel. Súlyos,
lokális égési sérülésnél ischaemia és necrosis is kialakulhat.
Radionuklid-kontamináció. A bőr kontaminációja radionuklidokkal ritkán életveszélyes. Az azonnali

dekontaminációs intézkedésekhez tartozik a bőr gyengéd ledörzsölése meleg vízzel és szappannal, és szükség
esetén a haj levágása. A haj nyiradékát, egyéb anyagokat súrolással kell eltávolítani; a száj, az orrlyukak
törlőtamponjait, a ruházatot és személyes tárgyakat meg kell őrizni a radioaktivitás-analízishez és a dózis
kiszámításához. Kontaminált nyílt sebeknél óvatosan sebtisztítást kell végezni; a seb öblítése megfontolandó.
7.2.1. Nagy dózisok késői hatásai

Ionizáló sugárzással végzett terápiához a nagy dózisú sugárzás késői hatásaként gyakran kapcsolódik
radiodermatitis. A nagy dózisú expozíciót követően endarteritis obliterans, intestinalis stenosis, tüdőfibrosis és
szürkehályog is kialakulhat. A lokális besugárzáshoz különféle rákos elfajulások társulhatnak. Ide tartozik a
csontrák a lokálisan adagolt radioizotóptól, a pajzsmirigyrák a gyermekkori thymusbesugárzást követően, a
tórium-oxiddal összefüggő májrák és a radon bomlási termékeivel („radonleányelemek”) kapcsolatos tüdőrák
egy része az uránbányászoknál. Leukaemiáról számoltak be ankylosisos spondylitis miatt sugárterápiát kapott
páciensek esetében. A nagy dózisú expozíció egyéb hatásai között számon tartják még az idő előtti öregedést és
az élettartam rövidülését.
Idült radiodermatitis alakulhat ki, ha a bőr nagyobb fokú sugárégést szenvedett. Megjelenési formái:
érzészavarok, fájdalom, viszketés, a bőr kiszáradása, kisimult bőrredők a tenyéren és az utolsó ujjpercek
felszínén, valamint a körmök enyhe dystrophiája. 10 Gy feletti kumulálódó dózisok után fájdalmas berepedések,
helyi hyperkeratosis és pangásos hyperaemia is megjelenik. Késői sugárfekély alakulhat ki 20 Gy vagy nagyobb
kumulálódó dózisok után; az állapot lefolyása elhúzódó. Néha a sérült helyeken a bőr sugárcarcinomája fejlődik
ki.
A szemen cataracta alakulhat ki a szemlencse nagy dózisú röntgensugárzás-, gamma-sugárzás- és különösen

neutronsugárzás-expozícióját követően. Ezt az állapotot a lencse hátsó pólusán kialakuló subcapsularis sugárzási
cataracta jellemzi. Míg a neutronsugárzás már 0,5 Gy dózisnál kiváltja a lencse elhomályosodását, 6 Gy vagy
nagyobb dózis kell ahhoz, hogy egyetlen röntgensugárzási expozíció után kialakuljon. Krónikus expozíció
esetén ~ 15 Gy kumulálódott dózis okoz cataractát.
Torzkeltő hatás. Ha az embryót az organogenesis idején éri nagyobb sugárdózis (≥ 0,1 Gy), a központi
idegrendszer, a szem és a csontrendszer fejlődési rendellenességei alakulhatnak ki. A hirosimai túlélők között
microcephalia és mentalis retardáció gyakoriságnövekedést figyeltek meg.
7.2.2. A kis dózisú sugárzás késői hatásai

Kisebb dózisok és alacsonyabb dózisteljesítmények esetében a tumor kifejlődésének valószínűsége olyan kicsi,
hogy a jelenlegi munkakörülmények között a rák incidenciájának változásait a legtöbb csoportban nem találták
statisztikailag szignifikánsnak. Valamivel nagyobb dózisok esetében előfordulnak reprodukciós károsodások
(sterilitás, spermaképződés csökkenése, menstruáció megszűnése). Epidemiológiai vizsgálatok szerint, olyan
foglalkozási csoportok esetében, amelynek tagjai több Gy kumulálódó dózisoknak voltak kitéve, az alábbi
rosszindulatú daganatok előfordulásának gyakorisága növekedett meg.
– Bőrrák (pikkelysejtes) rendszerint idült radiodermatitis után fordul elő. Azokon az orvosokon és fogorvosokon
gyakori ez a fajta rák, akik a múltban megfelelő védelem nélkül dolgoztak radioaktív anyagokkal.
– Csonttumor alakult ki a rádiumos számlapot festőknél és a rádiumkezeléssel foglalkozó egészségügyi

dolgozóknál. A rádium a csontmátrixban gyűlik fel.
– Leukaemiák (myelogen) főként radiológusok között fordultak elő. Ma már ilyen veszély a megfelelő előírások
betartása mellett gyakorlatilag nincs.
–Emlőrák – incidenciája az atombombázást túlélők között jelentősen megnőtt, csakúgy mint a tbc vagy
postpartum mastitis miatt röntgenbesugárzással kezelt nők között. Az 1980-s évek végén, az 1990-s évek elején
magyarországi koraszülött osztályokon dolgozó ápolónők, orvosnők között megnőtt az emlőrák gyakorisága,
amelynek hátterében a sterilizálókból a munkatérbe jutó etilénoxid (ETO) expozíció szerepét bizonyították hazai
334
munkacsoportok. Egy utóvizsgálat arra mutatott rá, hogy az emlőrák azokon az osztályokon volt a leggyakoribb,
amelyeken portábilis röntgen-készülékkel dolgoztak (a rtg- és ETO-expozíció között kialakult potencírozott
interakció miatt).
–Tüdőrák uránium- és uránszurokérc-bányászoknál gyakori. Az oki tényező a radon és leányelemei.
Hosszú évtizedeken át a dél-dunántúli régió második legnagyobb foglalkoztatója volt a sokáig titkokkal övezett,
a környékben csak „uránnak” nevezett Mecseki Ércbányászati vállalat. A magyarországi uránérc földtani
kutatása 1954-ben, az uránérc Szovjetunióba történő kiszállítása 1958-ban kezdődött, és 1997. december 31-én
fejeződött be; a csaknem 40 évig működő uránbányászatban 55–60 ezer ember dolgozott. A mecseki
uránbányászok 45 millió tonna kőzetből 21 ezer tonna uránt nyertek, s 18 millió köbméter üreget hagytak
maguk után a mélyben. A bánya bezárását követően, 1998 és 2008 között egy sikeres környezetvédelmi projekt
keretében végzett rekultivációról 2009 júniusában rendezett nemzetközi konferencián számoltak be. Az MTA
Bányászati Ergonómiai és Bányaegészségügyi Osztályközi Tudományos Bizottsága felhívta a figyelmet, hogy a
problémát az 1997. évi Kormányhatározat, amely elrendelte az uránbányák bezárását, illetve a szükséges
tájrendezési és környezetvédelmi munkákat, nem oldja meg a fokozott egészségkárosodásnak kitett bányászok
egészségi állapotának gondozását és rámutatott, hogy – tekintettel a fellépő késői hatásokra – szükséges egy a
bányászok egészségét támogató és kontrolláló követéses rendszer kialakítása. Az 1970 és 1997 között legalább 2
évet földalatti munkakörben dolgozó uránbányász közül ~ 11 000 dolgozót sikerült az önkéntes követéses
vizsgálatba bevonni. A vizsgálatot a Dél-dunántúli Regionális Foglalkozás-egészségügyi Központ (DDRFK), az
OMFI, valamint az Országos „Frederic Joliot-Curie” Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet
(OSSKI) munkatársai végezték. A foglalkozás-egészségügyi vizsgálatok (szűrővizsgálatok, diagnosztika,
gondozás) 1998–2008 között folytak, amelyeket a DDRFK javaslata esetén az országos intézetek
szakvizsgálatai egészítettek ki. Az OMFI pulmonológiai, légzésfunkciós, ergospirometriai laboratóriumi,
vibrációs, audiológiai, neurológiai, reumatológiai szakvizsgálatokat, az OSSKI egésztest-számlálást,
citogenetikai és speciális tumormarker vizsgálatokat végzett.
A vizsgálatok megállapították, hogy a sugárterhelés – függően a szolgálati időtől, műszakszámtól – 40 és 160

WLM13 között változott. E helyütt csak a radonexpozícióval összefüggésben rendelkezésre álló adatokat
összegezzük14. A citogenetikailag pozitív személyek aránya jelentősen meghaladta a szokásos lakossági szintet,
a kromoszómaaberrációk gyakorisága az expozíció mértékével együtt nőtt. Megállapítható volt továbbá, hogy a
földalatti tevékenységet 20 évvel korábban befejező uránbányászok között a mikronukleusz-, de különösképpen
a dicentrikus kromoszómák gyakorisága jelentősen meghaladta a kontrollértékeket. A Pécsi Tudományegyetem
vizsgálatai bizonyították, hogy az uránbányászok tüdőrák-gyakorisága jelentősen megnőtt. Az MTA Bizottság
adataiból ismerjük, hogy a hivatalos nyilvántartások 1981 és 2006 között 362 tüdőrákban meghalt uránbányászt
regisztráltak. A tüdőrákban elhunyt uránbányászok átlagos életkora jelentősen alacsonyabb volt az országban
más okból tüdőrákban elhunytak átlagos életkoránál.
Prevenció. Az ionizáló sugárzás okozta egészségkárosodások megelőzésének legfontosabb alapelve – amelyet a

Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság (ICRP) 1991-ben, majd 2007-ben ismételten megfogalmazott, és amely
alapelv egyaránt visszaköszön az EU előírásaiban és a hazai jogszabályokban – hogy ionizáló sugárzásokat csak
abban az esetben szabad alkalmazni, ha azok eredménye más módszerrel nem érhető el. Ez azt jelenti továbbá,
hogy az alkalmazás indokolt (a társadalomnak szükséges hasznot hoz), az okozott kockázat a lehető legkisebb
(amely biztonsággal és jól kezelhető), miáltal a dolgozókat, lakosságot a társadalmilag eltűrhető/elfogadható
mértéknél nem veszélyezteti jobban, vagyis a kidolgozott higiénés határértékek (szervi, szöveti dóziskorlátok
nem érik el a küszöbdózist) betarthatók.
A determinisztikus sugárhatásoktól a kidolgozott higiénés határértékek betartása biztonsággal megvédi a

munkavállalót. A sztochasztikus hatások esetében a sugárterhelés csökkentésével lehet a kockázatot
csökkenteni, és a higiénés határértékek a stochasztikus hatásokkal szemben csak egy meghatározott
valószínűséggel védenek. A stochasztikus dózisválasszal jellemezhető sugárexpozíció esetén az expozíciós
határértéket arra a feltevésre alapozzák, hogy lineáris, küszöbérték nélküli kapcsolat van a dózisszint és a rák
kifejlődése között. Az eszerint becsült kockázatalapú higiénés határértékeket eltűrt vagy társadalmilag
elfogadott határértéknek is nevezzük. A határérték felső határa a szervi dózis, amelyet úgy állítanak be, hogy
13
WLM (working level month vagy munkaszinthónap) a radon vagy toron rövid felezésű bomlástermékeitől származó sugárterhelés egysége
= 3,54 mJ × h × m-3, ami egy munkaszintű (WL) koncentrációtól származó 170 órán át tartó expozíció (1 WLM = 170 WLh).
14
A DDRFK szűrési, diagnosztikai, gondozási adatait, az OMFI egyéb (elsősorban vibrációs, zaj okozta halláskárosodási, szilikózisos,
mozgásszervi) foglalkozási megbetegedésekre vonatkozó eredményeit, valamint a súlyos és halálos kimenetelű bányászati baleseteket
illetően utalunk az MTA Bizottság, a Pécsi Tudományegyetem, a Vállalatok, valamint a Magyar Bányászati Hivatal e tárgykörben
összeállított kiadványaira, beszámoló jelentéseire.
335
elkerüljék a nem sztochasztikus (küszöb) hatásokat (pl. szürkehályog). A munkavállalók foglalkozási

sugárterhelését úgy kell szabályozni, hogy azok a következő korlátokat ne lépjék túl:
–20 mSv effektív dózis évente; öt egymást követő évre átlagolva;
–50 mSv effektív dózis bármely (egyetlen) évben;
–150 mSv egyenértékdózis egy évben a szemlencsére, valamint
–500 mSv egyenértékdózis egy évben a végtagokra (kéz és láb) vagy bőrre.
Megjegyzendő, hogy sugárterheléssel járó foglalkozást elsajátító fiatalkorúak (pl. 16–18 éves tanulók) képzése
során a dóziskorlátok szigorúbbak (6 mSv effektív dózis/év; 50 mSv egyenértékdózis/év szemlencse, 150 mSv
egyenértékdózis/év a végtagok vagy bőr esetében). A lakossági értékeket illetően utalunk a környezet-
egészségügyi fejezetre.
A radon bomlástermékeiből származó sugárterhelés esetén átszámítási tényező segítségével meg tudjuk
állapítani, mennyi sugárterhelés felel meg 20 mSv-nek. Nevezetesen 20 mSv 4 WLM-nek, 50 mSv 10 WLM-
nek felel meg.
Az ionizáló sugárzás okozta foglalkozási expozíciót monitorozni kell. Az alkalmazott technológia változik a
sugárzás típusa és célhelye szerint. A személyi expozíció mérőeszközeihez tartoznak a filmkitűző vagy a
nukleáris emulziós monitorok (röntgensugárra, gamma-sugárra, béta-részecskére és neutronsugárzásra),
termolumineszcens doziméterek és ionizáló doziméterek. Szcintillációs számlálót lehet használni néhány
radioizotóp mérésére vizeletmintában vagy célszerv szövetmintájában (pl. pajzsmirigy). Környezeti vagy terepi
monitorozó készülék a Geiger–Müller-számláló, az ionizációs kamra és a szcintillációs detektor. Ahol az
expozíció potenciálisan előfordul, ólomárnyékolással vagy más hatékony barrierrel lehet az emissziót
megakadályozni.
A potenciálisan sugárexponáltak védelme Magyarországon az OSSKI irányítása és operatív munkája révén

hatékonyan megoldott. A személyi dozimetria hatósági dózismérője az intézet által szolgáltatott filmdózismérő.
Az ún. „A” besorolású munkavállalók létszáma az utóbbi években ~ 16 000 fő volt. Munkatevékenység szerinti
megoszlásuk: 45,5 % az egészségügyben, 24,2% az atomerőműben, 10,2% az iparban, 2,9% az oktatásban,
10,2% kutatóhelyeken és egyéb munkakörben dolgozott. Az „A” besorolású egészségügyben dolgozók száma
2006 és 2009 között ~ 8 200–8 400 volt. A foglalkozási sugárterhelési dóziskorlát (20 mSv/év) túllépését az új
évezred első évtizedében mindössze két fő esetében regisztrálták.
7.2.3. Nem ionizáló sugárzás a munkahelyen

Azok a 100 nm-nél hosszabb hullámhosszú elektromágneses sugárzások, amelyek egy fotonja nem rendelkezik
akkora energiával, hogy ionizációt okozzon, az ún. nem ionizáló sugárzások. Ezek közé tartozik a fény teljes
tartománya (ultraibolya, látható és infravörös sugárzás), a mikrohullámú és a rádiofrekvenciás sugárzások,
valamint a kis, illetve rendkívül kis frekvenciájú sugárzások, továbbá a fény teljes tartományára kifejlesztett
lézersugárzások.
7.2.4. Ultraibolya sugárzás okozta expozíció

Ultraibolya sugárzásnak nevezzük a100 és 400 nm közötti hullámhosszúságú fényhullámokat; fotonjaik
energiája 12,4 és 3,1 eV közé esik. Fontos megjegyezni, hogy a nagyobb energiájú fotonok már ionizálnak. A
hullámhosszak három sávba oszthatók (A, B és C); a nagyobb hullámhosszú A és B sávba tartozó sugaraknak
van, a 200 nm-nél kisebb hullámhosszú sugaraknak (C) nincs biológiai hatása.
Munkahelyi, foglalkozási expozícióknak az ívhegesztők, fémvágók, plazmavágók, lézer és germicid UV-

lámpákat, ultraibolya sterilező készülékeket használók, nyílt téren (szabad ég alatt) dolgozók vannak kitéve.
Az ultraibolya sugárzás által okozott egészségkárosodások:
–Fotokeratoconjunctivitis (hegesztőbetegség). Tünetek: a szem erős fájdalma, fénykerülés, idegentest-érzés,

könnyezés 6–12 órával az expozíció után. A latenciaperiódus fordítva arányos az expozíció mértékével (idő ×
fényintenzitás); a kötőhártya-gyulladáshoz a szemhéj és az arcbőr vérbősége, duzzanata társul. A tünetek 48 óra
után általában megszűnnek, tartós következmény nincs.
336
–Szürkehályog. A cataractogenesisért az UV-sugarak fotokémiai és hőhatásai egyaránt felelősek lehetnek. A

szürke hályog nagyon gyorsan, az expozíciót követő 24 órán belül megjelenhet.
–Egyéb szemsérülések. Sérülhet az iris és a retina is; a bulbaris conjunctiván pterygium (jóindulatú hyperplasia)
és epidermoid carcinoma alakulhat ki.
–Erythema. Az abszorbeált UV-sugárzás reagál a bőrben lévő fotoaktív anyagokkal, és 2–24 órával később
erythemát (napégés) okoz; ez a leggyakoribb akut UV-hatás. A következményes hámlás, a bőr sötétedése
(fokozott melanintermelés miatt) és a stratum corneum fokozott védelmet nyújt a következő expozíciók ellen.
–Fényérzékenységi reakciók. - A bőrnek két ilyen típusú reakciója fordulhat elő UV-sugárzás-expozíciót
követően: fototoxikus (nem allergiás) és fotoallergén reakciók. A fototoxikus reakciók sokkal gyakoribbak, és
sokszor előfordulnak bizonyos gyógyszerek szedése kapcsán (grizeofulvin, tetraciklin, szulfonamidok, tiazidok
stb.). A fototoxicitás erősítheti, súlyosabbá teheti bizonyos szisztémás betegségek hatását (lupus erythematosus,
dermatomyositis, veleszületett erythropoeticus porphyria, porphyria cutanea tarda symptomatica, pellagra,
herpes simplex, pemphigus foliaceus). A fényérzékenységi reakciókra jellemző a hólyagok, bullák, más
bőrmanifesztációk megjelenése. A 320 nm-nél hosszabb hullámhosszú UV-sugárzással történt expozíció után a
furokumarint termelő növényekkel (zeller) a bőrkontaktus phytophotodermatitist idézhet elő. Az enyhe
fototoxikus reakció pigmentációs változásokat okoz a kontaktus mentén; a bullák súlyosabb gyulladásos reakció
következményei. A fotoallergén reakciók UV-sugárzásra bakteriosztatikus ágensekkel és parfümösszetevőkkel
kapcsolatban fordulnak elő, amelyek bőrirritációt, erythemát és hólyagképződést idéznek elő.
–Premalignus és malignus bőrlaesiók. - Az UV-sugárzás expozícióhoz társult premalignus laesiók közé sorolják
az actinicus keratosist, a keratoacanthomát és a Hutchinson-melanosist. Az expozícióval kapcsolatos malignus
laesiók leggyakrabban basalis sejtcarcinomák, továbbá laphámsejt-carcinomák és malignus melanomák.
Veszélyesnek az UV-sugárzás 256–320 nm-es hullámhossztartományát tartják. Az UV-sugárzás elősegíti a
bizonyos vegyi anyagok expozícióját követő carcinogenesist; ilyen anyagok a kátrányban és a szurokban
találhatók.
7.2.5. Látható fény okozta expozició

Az elektromágneses spektrum ultraibolya és infravörös része között van a látható fény. Azok a munkások
veszélyeztetettek, akik tartósan vagy ismételten erős fényforrásból eredő fénynek vannak kitéve (pl. napfény,
nagy intenzitású lámpák). A legjellemzőbb egészségkárosodás a retina sérülése (szoláris retinitis), amelyet a kék
fény okoz. Elkerülendő az aphakiások retinasérülése (a lencse normálisan kiszűri a 320–500 nm-es
hullámhosszú fényt, ami bizonyos védelmet nyújt a retinának); a lencse hiánya esetén védőszemüveget kell
viselni a retinasérülés elkerülése érdekében.
7.2.6. Infravörös sugárzás okozta expozició

Az infravörös sugárzás az elektromágneses spektrum látható és rádiofrekvenciás sugárzásai között helyezkedik
el. Hullámhossza 760 és 1 millió nm között van; 3 spektrális sávja (A, B és C) 760 nm-nél, 1400 nm-nél, illetve
3000 nm-nél kezdődik. A napfény mellett azokban a folyamatokban, tevékenységekben fordul elő, amelyek az
infravörös sugárzás hőenergiáját használják fel. Ilyenek a hevítő és vízmentesítő folyamatok, a hegesztés, az
üveggyártás, a közfogyasztási cikkek bevonatának szárítása, ráégetése. A 2000 nm-nél rövidebb hullámhosszú
sugarak hősérülést okozhatnak a szaruhártyán, szivárványhártyán, szemlencsén; ismert foglalkozási
megbetegedés az üvegfúvók szürkehályogja.
7.2.7. Mikrohullámú és rádiofrekvencia-sugárzás okozta expozició

A mikrohullámú (MH) és rádiófrekvenciás (RF) sugárzások a 300 GHz–0,3 MHz frekvenciatartományba esnek.
Hullámhosszúságuk 0,001 métertől 10 000 méterig terjed. Sugárvédelmi szempontból e tartományban a rádió-
és TV-adók jelentősek, mint az RF-sugárzások mesterséges forrásai. Mobiltelefonok üzemeltetése során,
távközlésben és adatátvitelben a mikrohullámú sugárzást hasznosítják.
Az elektromágneses spektrumban az infravörös és a rádiofrekvencia-tartomány között helyezkedik el a

mikrohullámú sugárzás, amelynek jellemzői: 300 GHz-300 MHz rezgésszám, illetőleg 1mm-1m hullámhossz. A
rádiofrekvencia-sugárzások (RF) az elektromágneses spektrumban a mikrohullámú sugarakon „kívül” lelhetők
fel; jellemzői - frekvencia: > 300 MHz-30 kHz; hullámhossz: 1m–10 km.
337
Mind a mikrohullámú, mind a rádiofrekvencia-sugárzás energiája a szabad térben a fény sebességével terjed. A
szervezetben mindkettő hőhatást fejt ki. A mikrohullámú sugárzásra kevés terhelő adattal rendelkezünk, de az
Egészségügyi Világszervezet a közelmúltban a mobiltelefonokat abba az IARC besorolás szerint 2B jelzésű –
vagyis emberre nézve esetlegesen rákkeltő – kategóriába sorolta, amelyben a DDT rovarirtó és a benzinmotor
kipufogógáza is szerepel. Ennek oka, hogy 2010-ben egy nagyszabású, 13 ezer mobilhasználót tíz éven át
követő tanulmány felvetette egy esetleges kapcsolat lehetőségét a túlzott mobilhasználat és a glióma kialakulása
között.
Az RF-sugárzás energiája elégtelen ugyan a molekulák ionizálásához, de a molekulák vibrációját és rotációját

képes előidézni; ez a jelenség főleg az aszimmetrikus töltéseloszlású vagy poláros struktúrájú molekulák
esetében lehet jelentős. Az RF-sugárzás - függően a hullám irányától, a rezgésszámtól – a testben elnyelődik, és
ott jelentős hőhatást indukál; az RF testen belüli vezetése a szövetek vastagságától, komponenseloszlásától és
víztartalmától függ. Az RF modulálható, pulzáló és folyamatos formában generálható; a pulzált hullámok
egészségkárosító kockázatát nagyobbnak ítélik, mint a folyamatos formáét. Az RF által előidézett
egészségkárosodások egyéb tényezőktől is függenek (környezet páratartalma, hőmérséklet, földelés, visszaverő
közeg, a szövetek vascularisatiója, a szövetek hőérzékenysége stb.).
Foglalkozási expozíció azokon a munkahelyeken fordul elő, ahol a munkavállalók olyan készülékek közelében
vannak, amelyek RF-sugárzást generálnak. Ilyenek a dielektromos fűtésre használt készülékek
(műanyaghegesztők, faszárítók, fizioterápiás, rádió-kommunikációs, -lokációs készülékek, antennák és
nagyfeszültségű elektromos berendezések) karbantartási munkái.
Az egészségkárosodások az alábbi csoportokba sorolhatók:
–Akut sérülések. 10 mW/cm2 szint feletti expozíció esetén figyelhetők meg. Hősérülések - fehérjedenaturáció és
szöveti elhalás – jellemzik, amelyeket gyulladásos reakció és következményes hegképződés kísér.
–Rákkeltő hatás. Az akut magas és a hosszú időtávú alacsony szintű expozíciók rákkeltő hatását nem igazolták,
adatok vannak viszont az alacsony (< 200 Hz) frekvenciatartományú sugárzással történt expozíció daganatkeltő
hatására. Agytumorokat, malignus melanomákat, leukaemiákat írtak le alacsony frekvenciájú elektromágneses
sugárzással exponált munkavállalók között.
–Utódkárosító hatások - erőműtelepi munkások, elektromágneses sugárzással exponált apák utódaiban a

neuroblastoma incidenciájának növekedését, férfi terapeuták utódai esetében a fejlődési rendellenességek
gyakoriságának növekedését írták le.
–Szürkehályog - feltételezett hatás, egyelőre tudományos igazolása nincs.
Az ENSZ nem ionizáló sugárvédelemmel foglalkozó bizottsága, az ún. ICNIRP (International Commission on
Non-Ionizing Radiation Protection) lefektette az elektromágneses terek egészségvédelmével kapcsolatos
irányelveit, beleértve a lakossági és foglalkozás-egészségügyi határértékeket > 0 és 300 GHz
frekvenciatartományban. Az ICNIRP irányelveit az EU is átvette, és a lakosságra vonatkozó ajánlásban, illetve a
dolgozókra vonatkozó direktívában tette közzé. Az ICNIRP irányelv alapelvei közül az alábbit emeljük ki: a
határértékek alapját a nagyfrekvenciás tartományban az emberben fajlagosan elnyelt teljesítmény (Specific
Absorption Rate, SAR), az alacsonyfrekvenciás tartományban az emberben átfolyó áramsűrűség (J) határozza
meg. Ezt az ICNIRP irányelve alapkorlátnak, az EU dolgozókra vonatkozó direktívája expozíciós határértéknek
nevezi.
7.3. Lézersugárzás okozta expozició

Koherens, monokromatikus, kis nyalábátmérőjű, nagy intenzitású fény. Lézersugárforrásokat gyakorlatilag már
a fény teljes tartományára - sőt azon kívül is (mikrohullámú lézer, röntgenlézer) - előállítottak. A lézereket a
lézeranyag szerint csoportosítják (gáz-, folyadék-, félvezető, szilárd lézerek).
Foglalkozási expozíció leggyakrabban az építőiparban fordul elő, ahol a lézereket az elemek „vonalba
hozásához”, szintezéséhez, alagútépítésekhez, töltések építéséhez, kotráshoz, pallózat-elhelyezéshez,
csőfektetésekhez használják. Elektronikában lézert hegesztésre, égetésre, „vonalba hozáshoz” alkalmaznak. Ún.
intenzív lézereket kemény fémek és gyémánt vágására, kevésbé intenzív lézereket sebészeti, kissebészeti és
egyéb orvosi beavatkozások során alkalmaznak.
A jellemző egészségkárosodások:
338
–Hősérülések: főleg a látható spektrumon kívül eső sugárnyalábok okozzák (véletlen balesetek); azonnal
manifesztálódó cornea-, retina-, bőrégések alakulnak ki.E sérülések megelőzése érdekében a lézersugarak
intenzitása, hullámhossza, valamint a lézerexpozíciós idő figyelembevételével a lézerek veszélyességét
osztályozzák (1–4 osztályba sorolják). Az 1. osztályba a kockázatmentes lézerek, a 4. osztályba pedig azok
kerültek, amelyek esetében még visszaverődésük is súlyos károsodást okozhat. A munkát végzőket az általuk
használt lézerek veszélyességi osztályáról, ezek jellemzőiről, a szem- és bőrvédelem módszereiről tájékoztatni
kell.
Egyéb patológiás elváltozásokról nincsenek adatok. A hosszú időtartamú, alacsony intenzitású expozíciókhoz
társuló elváltozást nem figyeltek meg.
7.3.1. A nem ionizáló sugárexpozíciók megelőzése

A nem ionizáló sugárzásnak kitett munkahelyek vonatkozásában alkalmazzuk a speciális prevenciós eljárásokat
(határérték, jogszabályi előírás az adott kóroki tényezőre), valamint a prevenció szokásos lépéseit (műszaki,
szervezési, egyéni védőeszközös, orvosi), amelybe értelemszerűen beépítjük a kockázatbecslés és a
kockázatkezelés eredményeit, konzekvenciáit.
7.4. Zajexpozíció
A beszéd és a hallás nemcsak az emberek közötti társas kapcsolatok legfontosabb kommunikációs eszközei,
hanem sok munkakör és munkaköri feladat ellátásában nélkülözhetetlenek; ennél fogva elvesztésük,
károsodásuk viselkedési, társadalmi beilleszkedési zavarok mellett munkaképesség-csökkenést és
foglalkoztatási problémát is jelent.
A beszéd zavarai általában veleszületettek vagy betegségek következményei. Néhány foglalkozásban (tanítók,
tanárok, előadóművészek, sportriporterek stb.) azonban a hangszalagok túlzott igénybevétele a beszéd átmeneti
vagy tartós károsodásával járhat.
A hallás károsodása is lehet veleszületett, de gyakrabban megbetegedés következménye, és nagyon gyakran

munkahelyi eredetű (legtöbbször a zaj idézi elő). Néhány évvel korábban, hasonlóan az iparosodott országok
többségéhez, Magyarországon is a zaj okozta halláskárosodás volt az egyik leggyakoribb foglalkozási
megbetegedés. Miután a hang, a zaj érzetében, elemzésében, értelmezésében bonyolult idegpályák és az
agykéreg is alapvető szerepet töltenek be, és mert ezek is károsodhatnak a zaj hatására, könnyen belátható, hogy
a zaj okozta egészségkárosodások nemcsak a hallás, hanem számos idegrendszeri működéshez kapcsolódó
funkció destrukciójához is vezetnek. A zaj fizikai stresszorkénti hatása is jelentős.
A zaj legfontosabb keletkezési helyei az ipar és a közlekedés; speciális hatásai miatt a repülőtéri zajt (a felszálló
repülőgép zaját15) kiemelten szokás megemlíteni. A legjelentősebb zajjal (és a halláskárosodás veszélyével) a
következő tevékenységek járnak: bányászat, alagútépítés, kőfejtés (robbantások, fúrás), nehézgépipar (vasöntés,
kovácsolás, sajtolás), fémmegmunkálás (lakatosmunka), textilipar, erdőgazdaság (fakitermelés), nagy
teljesítményű belső égésű motorok által hajtott gépek (teherautók, építőipari gépek stb.) üzemeltetése. Azokat a
hangokat, amelyek az emberben kellemetlen érzetet keltenek, tevékenységét, nyugalmát zavarják, illetve kóros
reakciót váltanak ki, zajnak nevezzük. Jellemzői: a frekvencia (rezgésszám/s = Hz) és a nyomásingadozás
(amplitúdó) nagysága (mikrobarban, újabban mikropascalban [mPa-ban] mérjük). Az ember 20 és 20 000 Hz
közötti rezgésszámú, illetőleg 0,0002 (20 mPa) és 2000 mbar nyomástartományon belüli hangokat képes
meghallani; a beszédfrekvencia 250-4 000 Hz tartományban van.
Miután a mbar(mPa)-skála a gyakorlatban igen nehezen kezelhető, a hangnyomásmérés alapjául

viszonyításszintnek a hallásküszöböt (20 mPa) veszik, és ehhez hasonlítják a kérdéses hang nyomását; így
alkották meg a logaritmusos decibel (dB) skálát, ami a hangnyomásszintet adja meg. A hallástartomány eszerint
0 dB-től (ez a 20 mPa-os hallásküszöb) 120–140 dB-ig (ez a 2x107 mPa-os fájdalomküszöb) terjed. A
fájdalomküszöbnél nagyobb hangnyomások kizárólag fájdalmat idéznek elő. [Ha a zajt fizikai jellemzői
segítségével definiáljuk, akkor a zajt különböző frekvenciájú és erősségű (hangnyomásszintű) hangok
rendszertelen keverékeként határozhatjuk meg.]
A zaj veszélyessége frekvenciájától (Hz), intenzitásától (dB), időtartamától és jellegétől függ. Minél nagyobb a
frekvenciája, minél nagyobb az erőssége, annál veszélyesebb a zaj; károsító hatása az expozíció időtartamával
15
Pl. a repülőterek közelében kihordott terhességekből származó újszülöttek a felszálló repülőgépek zajára – a várakozástól eltérően –
elalszanak.
339
arányos, és összefügg a belső fület elérő teljes energiamennyiséggel. Ezért kívánatos, hogy az akusztikai
környezet minden elemét megmérjük; erre a célra regisztráló és integráló zajmérőket használnak. A hang jellege
a hangenergia időbeli megoszlására utal; eszerint lehet stabil, fluktuáló, intermittáló. Az ún. impulzusszerű zaj
(egy vagy több hangenergia-lökés 1 másodpercnél rövidebb idő alatt) különösen ártalmas. Az iparban általában
ún. kevert zajokkal kell számolnunk.
7.4.1. Zaj okozta halláskárosodások

A zaj okozta halláskárosodások lényege a Corti-szerv szőrsejtjeinek destrukciója. Minthogy a szőrsejtek a
neuroectodermából származó primer érzékhámsejtek (tehát módosult neuronok), az idegsejtek túlnyomó
többségéhez hasonlóan nem regenerálódnak; ezért a zaj okozta halláskárosodás irreverzíbilis. A zaj hatására
percepciós típusú halláscsökkenés alakul ki, amely az expozíció fennmaradása esetén progresszív. A
halláskárosodások típusai a zaj jellegétől és a zajhatás időtartamától függően alakulnak ki. Ha a zajhatással
egyidejűleg (pl. légnyomáshatás) külső és/vagy középfül-károsodás is fellép, a percepciós típusú csökkenéshez
vezetéses típusú halláscsökkenés is társul.
7.4.2. Akut akusztikus trauma

Egyszeri nagy intenzitású - 125 dB feletti - hang hatására alakul ki, ha a nagy intenzitású hanghoz jelentős
légnyomásváltozás nem társul. Ezért csak a belső fül (elsősorban a szőrsejtek) károsodnak, a külső és középfül
vizsgálata kóros elváltozást nem mutat. A halláskárosodás a fej árnyékoló hatása miatt egyoldali, főleg a magas
hang-tartományra terjed ki; percepciós típusú és irreverzíbilis. Leggyakrabban lőfegyverek elsütése okozza
(~150 dB).
7.4.3. Dörejártalom (dörej okozta akusztikus trauma)

Egyszeri, egyetlen hullámból álló, nagy intenzitású hanghatás és légnyomásváltozás együttes hatására alakul ki.
Leggyakrabban robbanás okozza, de nem ritkán sportsérülésként (vízilabdások, kézilabdások, ökölvívók) is
előfordul. Általában kombinált (vezetéses és percepciós) vagy percepciós típusú halláscsökkenéssel jár, amely a
külső, közép-, esetenként a belső fül traumás sérülésével társul. A károsodás (baleset) általában az egyik oldali
fület éri; a halláskárosodás mértéke a sérülés után kb. fél évvel lesz végleges.
7.4.4. Krónikus akusztikus trauma

Hosszan tartó, 85 dB-nél nagyobb hangnyomásszintű ipari zaj (esetenként diszkó és walkman) hatására alakul
ki. A megbetegedés kezdeti szakaszában (néhány hét) a zaj autonóm idegrendszeri hatásai (sympathicus tónus
fokozódása, parasympathicus tónus csökkenése) mellett szubjektív tünetek (a fülben teltségérzés, fülzúgás,
fülfájdalom, füldugulás, fejfájás, fáradékonyság, koncentrálóképesség-csökkenés stb.) jellemzőek. A
hozzászokási vagy premorbid szakaszban a tünetek csökkennek, halláspanasz nincs, a kezdődő halláscsökkenést
csak audiometriás vizsgálattal lehet kimutatni - először a 4000–8000 Hz tartományban. Magyarországon a 4000
Hz-en megjelenő és 30 dB-t elérő/meghaladó ún. zajcsipkét fokozott expozíciós esetként be kell jelenteni. (Ez is
irreverzíbilis!16) A betegség harmadik, manifeszt halláskárosodási szakaszát egyre fokozódó halláscsökkenés
jellemzi, amely a beszédfrekvenciára terjedve már egyre jelentősebb beszédmegértési zavarokat okoz (VI-4.
ábra). A kialakuló halláskárosodás kétoldali, percepciós típusú, szimmetrikus, a két oldal között 10 dB-nél
nagyobb eltérés nincs, a zajexpozíció fennmaradása esetén progrediál (a 4000–8000 Hz tartomány felől a
zajcsipke fokozatosan mélyül és egyre inkább ráterjed a beszédfrekvenciára), a zajexpozíció felfüggesztésekor a
progresszió megáll. Nem gyógyítható, spontán remisszió nincs, kialakulását csak hatékony prevencióval
akadályozhatjuk meg.
16
A zaj esetében a bejelentendő fokozott expozíciós esetek – minthogy irreverzíbilis károsodásoktól van szó – fogalmilag nem felelnek meg
elnevezésüknek; jól szolgálja viszont bejelentésük a súlyosabb halláskárosodás megelőzését.
340
VI-4. ábra Munkahelyi zajexpozíció hatására kialakuló halláscsökkenés. A: fokozott expozíció (4000 Hz-en 32
dB-t meghaladó zajcsipke van) B: bejelentendő foglalkozási megbetegedés (4000 Hz-en a halláscsökkenés 50
dB és a progresszió 2000 Hz-en is meghaladja a 30 dB-t)
A szőrsejtek károsodásához a sokneuronos hallórendszer változatos károsodása társulhat (ún. transneuronalis

degeneráció), amelynek következményét a zaj autonóm idegrendszerre és neuroendokrin rendszerre kifejtett
hatásai tovább módosítják. Ezek az ún. hallószerven kívüli hatások az alvászavarok (az elalvást gátolja, az alvást
zavarja, az alvásból felébreszt); a stresszorok hatásaihoz kapcsolódó fiziológiai, emocionális és magatartási
stresszreakciók; a figyelem, óvatosság, koncentrálóképesség, a mentális és motoros aktivitás csökkenése; a
teljesítménycsökkenés, ami részben az előző két bekezdésben összefoglalt hatások, részben pedig annak
eredménye, hogy a zaj zavarván a beszéd megértését - különösen, ha már halláskárosodást is okozott - gátolja
vagy pontatlanná teszi a feladat (munka) végrehajtását; az egyensúlyzavarok (a belső fül vestibularis része is
traumát szenvedhet); a „startle reakció” (impulzív zajra a végtagok, a gerinc flexorai és a musculus orbicularis
oculi kontrahálódnak), már a magzati életben megjelenik.
A felsorolt hatások (különösen egymással kombinálódva) eredményezik, hogy a baleseti kockázattal

jellemezhető munkahelyeken a balesetek (beleértve a súlyos, a csonkulásos és a halálos kimenetelű baleseteket
is) kockázata jelentősen megnő. Számos országban sok szakértő a zaj legveszélyesebb hatásának nem az
akusztikus traumákat előidéző, hanem a súlyos munkabalesetek gyakoriságát növelő hatását tartja.
7.5. Zaj okozta egészségkárosodások megelőzése

Megkülönböztetünk napi és heti zajexpozíció-szinteket. Mérni kell, és meg kell határozni a legnagyobb
hangnyomásszintet, valamint a zaj okozta terhelést. A zajexpozíciós határérték meghatározása esetén
341
figyelembe vesszük a munkavállaló által használt egyéni hallásvédő eszköz zajcsökkentő hatását, míg a
beavatkozási határértékek egyéni hallásvédő eszköz használata nélküli értékek. A határértékek betartása, a
munkahelyi zajszint mérése a munkáltató kötelezettsége, míg az ellenőrzés a hatóság feladata. A zaj okozta
halláskárosodások megelőzése műszaki, szervezési intézkedésekkel vagy hallásvédő eszközökkel (hallásvédő
vatta, füldugó, fültok és sisak vagy ezek kombinációja) történik. Ha a zajexpozíció meghaladja az alsó
beavatkozási határértékeket (80 dB), akkor köteles a munkáltató a munkavállaló részére egyéni hallásvédő
eszközt biztosítani. Ha a zajexpozíció eléri vagy meghaladja a felső beavatkozási határértéket (85 dB), akkor a
munkavállaló köteles a rendelkezésére bocsátott egyéni hallásvédő eszközt a munkáltató által meghatározott
módon viselni. Nagyon fontos, hogy az intézkedések eredményeként a munkavállaló zajexpozíciója nem
haladhatja meg az ún. zaj-expozíciós határértéket (87 dB). A megelőzés megoldásáról a munkáltató esetenként
konzultál a munkavállalókkal, munkavédelmi képviselőkkel, de végső soron a hatékony megelőzés felelőssége a
munkaadóé. Az orvosi prevenció részeként a foglalkozás-egészségügyi orvos a hallás károsodás kockázatával
járó munkahelyen dolgozó munkavállalók egészségi állapotát rendszeresen ellenőrzi. Külön figyelmet kell
fordítani a sérülékeny csoportba tartozó munkavállalók (terhes nők, fiatalkorúak, hallássérültek) zaj elleni
védelmére. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy az ototoxikus gyógyszerek (pl. Streptomycin, szalicilátok,
vízhajtók), veszélyes anyagok (pl. szén-monoxid, szén-diszulfid, neurotoxikus anyagok), vibráció okozta
expozíció és a zajexpozíció hatásai között additív, sőt potencírozó jellegű interakciók is kialakulhatnak.
7.6. Vibráció
A vibráció okozta elváltozások maradandó egészségkárosodást, munkaképesség-csökkenést idéznek elő; az ún.
vibrációs megbetegedések a gyakrabban előforduló foglalkozási megbetegedések közé tartoznak. Ugyanakkor
fontos tudnunk, hogy a vibrációs expozíció a szorosan vett termelési területek mellett/helyett egyre inkább
megjelenik a mindennapi életben.
A vibráció legfontosabb jellemzői a rezgésszám (Hz-ben adjuk meg), az intenzitás (amplitúdó, sebesség vagy
gyorsulás formájában mérjük), a behatás időtartama (teljes vagy részműszak, vibrációs expozícióban töltött
hetenkénti műszakok száma, vibrációs expozíció teljes időtartama), a behatás időbeli lefolyása (állandó,
átmeneti, változó), a végzett munka típusa (köszörülés, rezgőgépkezelés, munkagépvezetés stb.), valamint a
behatás helye és iránya (kéz-kar, egész test „tengelyei”). A vibráció egészségkárosító hatását további tényezők
is befolyásolják, így a klímaviszonyok, a hideg, nedves munkakörnyezet, a dolgozó testhelyzete
(kényszertartás), a kéz szorítóereje, a perifériás vérkeringésre ható tényezők (dohányzás, gyógyszerek, vegyi
anyagok stb.), a nem (nők érzékenyebbek), az életkor (fiatalkorúak és idősödők kevésbé ellenállóak a vibrációs
expozíciónak).
A vibráció átterjedhet az egész testre (egésztest-vibráció) vagy csak a vibráció forrását jelentő szerszámot,
illetve eszközt tartó karra (lokális vibráció).
7.7. Egésztest-vibráció
Általában az 5 Hz-es frekvenciájú munkagépek, járművek (teherautó, busz), nehézgépek rezgésére az egész test
rezonál (amplifikáció), amelynek kedvezőtlen hatásai vannak. Leírták a mozgásrendszeri, idegrendszeri, vér- és
nyirokkeringési és emésztőrendszeri megbetegedések gyakoriságának növekedését, de a kötőszöveti
függesztőkészülékek ellazulása, megnyúlása miatt az emésztőszervek (gyomor, máj) ptosisa mellett az
urogenitalis szervek (vese, méh) süllyedését is. Vannak megfigyelések a látásélesség és a labirintusfunkciók
károsodására vonatkozóan is. Viszonylag sok pozitív megfigyelés történt a gerinc degeneratív megbetegedéseit
(intervertebralis osteochondrosis, intervertebralis discusok meszesedése, egyéb degeneratív elfajulása) illetően,
de az egésztest-vibráció és valamely megbetegedés között kizárólagos ok-okozati összefüggést egészen a
legutóbbi évekig nem sikerült bizonyítani. Összhangban az EU szabályozásával, azokat az egész testet érintő
mechanikus rezgéseket, amelyek a munkavállalók számára gerincváltozások formájában
jelentkező egészségkárosító és biztonsági kockázatokat jelentenek, az ún. megengedett határértékek (1,15m/s2),
valamint az ún. prevenciós határértékek (0,5m/s2) bevezetésével csökkentjük, illetve kerüljük el. A rezgéseket
forrásuknál (munkagépek) célszerű elfojtani (műszaki prevenció).
7.8. Lokális vibráció

Rezgéskeltő szerszámokat, eszközöket kiterjedten alkalmaznak a fémfeldolgozó, az autó- és hajóépítő iparban, a
bányászatban, az út- és alagútépítésben, az építőipar több ágazatában, az erdőgazdaságokban (fakitermelésben)
és a bútoriparban. A leggyakrabban használt ún. vibrációs eszközök, szerszámok a pneumatikus fúrók, a
342
vibrációs vésők, a köszörűk, a motoros fűrészek, a láncfűrészek, a csiszológépek, a pneumatikus kalapácsok és a

szegecselőgépek. Ezek vibrációjának jellemzői (és ezáltal egészségkárosító kockázataik) egymástól eltérnek.
Az expozíció értékelése nehéz és komplex feladat. Kidolgozott expozíciós mérések, értékelések, indikatív
határértékek léteznek, de az alkalmazásukért felelős munkáltatók sokszor nem fordítanak ezekre kellő figyelmet.
A foglalkozási megbetegedések verifikálása ezért (és a rendelkezésre álló adatszegénység miatt) nehéz. Fontos
figyelemmel lenni legalább arra, hogy a lokális vibrációkért 10–1500 Hz (leggyakrabban 125–300 Hz)
frekvenciatartományba tartozó szerszámok felelősek, és hogy kumulatív traumával akkor kell számolni, ha a
munkaanamnézisben legalább 2 000 expozíciós óra szerepel, de a megbetegedés leggyakrabban 8 000
expozíciós óránál hosszabb periódust követően lép fel.
A vibráció hatására kialakuló legjellemzőbb tünet az ujjelfehéredés(az ujjarteriák spasmusa, Raynaud-jelenség),

amelyet a kézen és a kéz ujjain az idegek, vascularis szövetek, bőr alatti szövetek, csontok, ízületek vibráció
okozta károsodásai idéznek elő. A kórfolyamat során az artériák mediájában izomhypertrophia, az idegekben
demyelinisatio, az erek, idegek körül, a bőr alatt kötőszövetes proliferatio, illetve a kiserek elzáródása figyelhető
meg. A korai tünetekhez tartozik a bizsergés, amelyet az ujjak zsibbadása követ. Az ujjak később elfehérednek
hideg környezetben vagy hideg tárgy érintésére. Intermittáló fehéredés gyakran kezdődik az egyik ujj hegyén, és
progresszív módon terjed más ujjhegyekre, majd az ujjakon végig az exponált kézre. A betegség súlyosabbá
válásával az ujjak kifehéredése vagy cyanosisa nyáron is bekövetkezik. Az epizódokat a vérkeringés
visszatérése (reaktív hyperaemia) követi, ez pirosodással, duzzadással, éles fájdalommal, paraesthesiával és
lüktetéssel jár. A rohamok súlyos esetben 15–60 percig, vagy akár 2 óráig is tartanak; rendszerint még ezek is
reverzíbilisek, ha az egyént kiemelik a vibrációs expozícióból. Előrehaladottabb esetekben degenerálódhatnak a
csontok és porcok, ennek következményeként ízületi merevség és ízületi fájdalmak jönnek létre; a kéz
ügyetlensége fokozódik. Nagyobb intenzitású vibráció okozta károsodások esetén a vibrációs expozíció és az
ujjak elfehéredése közötti szabad intervallum rövidebb. Specifikus diagnosztikai teszt nincs. A perifériás
érfunkció és a neurológiai funkciók, valamint a szenzoros és motoros idegek vezetési sebességének vizsgálatára
szolgáló tesztek, a hidegprovokációs teszt, az ún. hidegvízpróba, a bőrtermográfia, pletizmográfia, Doppler,
lézer-Doppler és bizonyos radiográfiai vizsgálatok a kóros jelenségek mértékének meghatározásában nyújtanak
segítséget.
A lokális vibráció okozta egészségkárosító és biztonsági kockázatok csökkentését, illetőleg elkerülését

határértékek is biztosítják. A lokális vibráció rezgésterhelés értéke nem haladhatja meg az 5 m/s 2–t, az ún.
prevenciós határérték pedig a 2,5 m/s2–t. Minthogy maradandó egészségkárosodásról van szó, megelőzése
meghatározó jelentőségű. A lokális vibráció elsősorban jól tervezett munkaeszközök használatával
előzhető meg. Ugyancsak fontos a kéz melegen tartása, a munka-pihenő szakaszok megtartása (amely a hosszú
időtartamú vibrációs expozíció káros hatásait kivédi). A munkásokat fel kell világosítani a korai tünetekről és
azokról a faktorokról (vazoaktív anyagok/gyógyszerek, cigarettázás), amelyek nagyobb kockázatot jelentenek a
vibrációs károsodás kialakulása szempontjából is.
7.9. Magas légköri nyomáson végzett munka

Túlnyomásosnak nevezzük a levegőt, ha nyomása nagyobb a tengerszinten mért (normális légköri) nyomásnál.
A normális légköri nyomás (a fizikai atmoszféra) értéke 101 325 Pa17.
Túlnyomáson történő munkavégzésre kerül sor búvártevékenység, valamint keszonmunka esetén, és a külső
légtérhez képest túlnyomáson dolgoznak a magasrepülők, űrrepülők.
A túlnyomásos levegővel töltött keszonokat víz (tenger, folyó) alatti, vízbetöréssel veszélyeztetett alagutak,
metrók, vasutak építésénél, hídpillérek javításánál, süllyesztésénél használják. Keszon létesítésére azért van
szükség, hogy a munkavégzés vízmentes környezetben történhessen.
A keszonokban a túlnyomásos levegőt maximálisan 330 kPa nyomáson tartják. Az ennél nagyobb nyomáson
végzett alagútépítés vagy keszonmunka a túlságosan hosszan tartó dekompresszió (kizsilipelés) miatt már nem
gazdaságos. A szabályozások általában +3,4 bar túlnyomást engedélyeznek. 18
A túlnyomáson való tartózkodás, valamint a normál légköri nyomásra való visszatérés a túlnyomásos levegő
fizikai (mechanikus) és patofiziológiai hatásának (a levegő alkotórészeknek magasabb parciális nyomása)
következtében egyaránt egészségkárosodást, foglalkozási megbetegedést okozhat.
17
Egy pascal (Pa) az a nyomás, amellyel az egyenletesen eloszló 1 newton (N) erő 1 négyzetméter felületre merőlegesen hat: 1 Pa=1 N/m2.
18
1 bar =106 din/cm2 =0,987 atmoszféra (1 atm)
343
8. Fizikai (mechanikus) hatás okozta barotraumák

8.1. Középfül-barotrauma
A leggyakoribb barotrauma. Oka a dobüregi membránok (dobhártya, membrana tympani secundaria), valamint a
kengyel talpának két – dobüregi és dobüregen kívüli – felszíne között kialakuló nyomáskülönbség. A
barotrauma a túlnyomásos levegőn dolgozók leggyakoribb egészségkárosodása. Ha a túlnyomáson dolgozók
Eustach-kürtje valamilyen ok miatt elzáródik (pl. egy banális felső légúti fertőzés miatt megduzzad a
nyálkahártyája), a levegő nyomása a középfülben nem tud kiegyenlítődni a külső hallójárat légnyomásával (ami
értelemszerűen azonos a külső légnyomással), a dobhártya fizikailag károsodik, esetleg beszakad. Ha ennek
elkerülése végett az egyén erőltetett Valsalva-féle manővert végez, a membrana tympanica secundaria (ami a
kerek ablakot zárja) és a kengyel talpával lezárt ovális ablak szakadhat be, mivel a Valsalva-kísérlet fokozza a
koponyaűri nyomást, ami áttevődik az endolymphára, a kerek és az ovális ablak zárószöveteit, szerveit
benyomja a középfül üregébe – a dobüregbe –, ahol viszonylagos vákuum van. A Valsalva-manőver hiánya
miatt általában előbb a dobhártya szakad be.
8.2. Orrmelléküreg-barotraumák
Ha a kompresszió folyamán az orrmelléküregek (sinus frontalisok, maxillarisok, ethmoidalisok, sphenoidalisok)
nincsenek nyitva, nyomáskülönbség hatására erős fájdalom lép fel (elsősorban a homloküregeket érinti).
8.3. Tüdőrepedés és agyi légembolia

A dekompresszió folyamán, ha elzáródás van a légcsőben vagy egy bronchopulmonalis lebenykében, és ha az
alveolaris nyomás 10,8 kPa-lal (80 Hgmm-rel) az intrapleuralis nyomás fölé emelkedik, a tüdő megrepedhet.
Alagútban végzett munka során azonban az alkalmazott lassú kizsilipelési művelet igen kicsi valószínűséggel
okozhat tüdőrepedést. Azagyi légembolia a túlnyomásos levegő expozíció legsúlyosabb következménye. Tünete
a hemiplegia, öntudatvesztés és görcsök. A halál 1-2 percen belül bekövetkezhet.
8.3.1. Keszonbetegség
Normális légköri nyomáson kb. 12 ml nitrogén oldódik 1 liter vérben. 196 kPa nyomáson a vér
nitrogénkoncentrációja kb. 22 ml/liter, 390 kPa-on a koncentráció kb. 39 ml/liter. Ha a dekompresszió az
atmoszférás nyomásra nem megfelelő sebességű - túl gyors -, akkor a vérben, az abban oldott nitrogénből
buborékok keletkeznek; ennek eredményeként a végarteriák, prekapillárisok elzáródnak, vérkeringési zavarok,
kisebb-nagyobb kiterjedésű lokális szöveti elváltozások - hypoxiás károsodások, necrobiosisok, necrosisok -
alakulnak ki.
I. típusú keszonbetegség. Ebben az állapotban nincs egyéb tünet, mint fájdalom, amely rendszerint a végtagok
izmaiban vagy inaiban - leginkább az ízületek közelében jelentkezik. Az összes keszonbetegségben szenvedő
személynek kb. 90%-a jelez fájdalmat. A túlnyomásos levegőjű keszont alkalmazó alagútban dolgozók körében
az alsó végtagokban jelentkező fájdalom a leggyakoribb.
II. típusú keszonbetegség. Ez sokkal súlyosabb állapot. Ide tartoznak a gerincvelő és az agy sérülései, a belső
fül zavarai, a tüdő rendellenességei és a dekompressziós shock. A gerincvelő működési zavara zsibbadást,
érzészavart vagy közvetlen paralysist okoz, amely általában az alsó végtagokon jelentkezik; ritkán
quadriplegiához vezethet. Az alagútban dolgozók esetében az agyat a dekompressziós betegség rendszerint
megkíméli. Az összes eset kb. 25%-ában fordulnak elő idegrendszeri panaszok.
III. Vestibularis jellegű dekompressziós betegség („tántorgás”) az esetek kb. 5%-ában észlelhető; ez súlyos
szédüléssel, nystagmussal, hányingerrel és hányással jár együtt. Tüdőkárosodás („fulladás”) kb. az esetek 6%-
ában fordul elő – ezt az egyre fokozódóan nehezített mély belégzés és fullasztó köhögési rohamok jellemzik. Ha
kezeletlen marad, végül asphyxiához vezet.
A keszonbetegségben előforduló shock esetenként halálos kimenetelű. A tüdőoedema szintén a shock ijesztő
megnyilvánulása; szerencsére ritka.
Megjegyzendő, hogy az ezredfordulót követően az ILO egy újabb osztályozási rendszert ajánlott, amely jó
lehetőségeket kínál a cerebralis arteriás légembólia és a cerebralis dekompressziós megbetegedések, valamint az
I., és II. és III. típusú dekompressziós megbetegedések megkülönböztetésére.
344
8.3.2. Dysbaricus osteonecrosis (aszeptikus necrosis)

A 60-as évek közepén a nem megfelelő kizsilipelés következményeként a csipő- és vállízületek degenerációját
észlelték néhány országban (Magyarországon is), amely a túlnyomásos levegőjű alagútban dolgozók ~20%-át és
az egyéb kompressziós munkahelyeken dolgozók ~35%-át érintette. Sokkal modernebb kizsilipelési technika
alkalmazásával drámai módon csökkent a betegség gyakorisága, azonban hosszabb időn át, nagy nyomáson
végzett munka esetén ma is előfordulhat. A femur distalis és a tibia proximalis részén jelentkező elváltozások
ennek a rendellenességnek a legenyhébb formái, és tüneteket nem okoznak. Súlyosabb expozícióban a csípők és
a vállak érintettek, de a többi ízület nem. A betegség legkorábbi röntgentünetei a nem megfelelő kizsilipelés
után 3-4 hónappal jelennek meg: egyszeri helytelen kizsilipelés is képes kiváltani szinte rohamszerűen egy vagy
több ízület maradandó károsodását.
8.3.3. Hypobar és hypoxiás környezetek (nagy magasságban végzett munka)

A földet körülvevő nyomáskörnyezet fiziológiai hatásai alapján négy zónára osztható: a fiziológiás zóna (a
tengerszinttől kb. 3000m-ig terjed), a fiziológiailag deficiens zóna (3000 m és 15 200 m között), az űrekvivalens
zóna (15 200 m és 200 km között) és a világűr (200 km felett).
Munkaegészségügyi és egészségkárosító kockázatok vonatkozásában az egyes zónákkal kapcsolatban az

alábbiakat emeljük ki. A fiziológiás zónában enyhe középfül vagy orrmelléküreg-panaszok jelentkezhetnek, de a
nyomáscsökkenéshez az ember jól alkalmazkodik. A fiziológiailag deficiens zónában (utasszállító és katonai
repülőgépek) a csökent atmoszférikus- és parciális oxigénnyomás miatt megfelelő nyomást és oxigén ellátást
biztosító védelem szükséges. Az űrekvivalens zónában az össznyomás progresszíven csökken (87 Hgmm-ről
kevesebb, mint 1 Hgmm-re). Ebben a zónában és a világűrben (űrhajók, űrállomások) az alacsony nyomástól
való védelmet a megfelelő nyomású légmentesen zárt kabin vagy a teljes nyomású űrruházat biztosítják. Ezek
sérülése esetén halálos kimenetelű dekompressziós aeropathia lép fel.
8.4. Akut hegyibetegség

Nagy magasságokban a leggyakoribb egészségkárosító probléma. Fő jellemzői a fejfájás, az émelygés, a hányás,
a depresszió, az étvágytalanság. Súlyosabb a nagy magassági tüdőoedema, amely a nem akklimatizált embereket
sújtja rendszerint 1–3 napon belül, különösen, ha fizikai munka is társul a nagy magasságban tartózkodáshoz. A
magassággal kapcsolatos betegség fizikai aktivitással összekapcsolt lassú akklimatizálással megelőzhető, ha a
magasban levő munkahelyen fizikai munkát kell végezni.
9. Kémiai kóroki tényezők okozta foglalkozási

megbetegedések (mérgezések)
Figyelemmel arra, hogy a WHO megítélése szerint minden egyes vegyi anyag legalább egy kóroki tényező,
illetve, hogy ezek számát napjainkban 13 millióra becsülik, a foglalkozási eredetű megbetegedéseket okozó
kóroki tényezők legnépesebb csoportját a vegyi anyagok képezik. A vegyi anyagok okozta problémákat tovább
növelik azok az ismeretek, miszerint a dózis/koncentráció, illetve az expozíciós idő függvényében egy-egy
vegyi anyag többféle megbetegedést is okoz. Például a benzol egyszeri, nagy koncentrációban történő belégzése
estén ventricularis fibrillatiót követően okoz halálos kimenetelű mérgezést, a szubakut és krónikus benzol-
expozíciók különböző vérképzés-károsító hatásokkal járnak együtt, míg a benzol-expozíció késői hatásként
myeloid típusú leukaemiát idéz elő. De említhetjük az infinitezimális dózisban endokrin diszruptorként ható,
nagyobb dózisban/koncentrációban neurotoxikus DDT-t, vagy immuntoxikus és/vagy dermatotoxikus 2,3,5,7-
TCDD-t (dioxint). Fejezetünkben vázlatosan a veszélyes helyes munkahelyi kezelésével, illetve valamivel
részletesebben a munkahelyi porokkal, foglalkozunk. A veszélyes anyagok okozta leggyakoribb foglalkozási
mérgezéseket illetően a VI-1. táblázatra utalunk.
9.1. Helyes vegyianyag-kezelés a munkahelyen

A kémiai biztonság egyik meghatározó pillére a munkahely, minthogy a kémiai biztonság a vegyi anyagok
életciklusából (nevezetesen importjából vagy termeléséből, tárolásából, szállításából, feldolgozásából,
felhasználásából, lerakásából) adódó rövid és hosszú távú, ember- és környezetkárosító hatásainak megelőzése.
Az életciklus valamennyi fázisa részben vagy teljes egészében munkahelyhez kötött. A dolgozókat a lakossági
expozíció és a munkahelyi vegyianyag-expozíció egyaránt éri, és munkahelyi expozíciójuk – maximális
munkavédelem mellett is – ugyanazon vegyi anyag esetében a lakóhelyinek többszöröse (a lakóhelyi
345
határértékek legalább egy nagyságrenddel kisebbek, mint a munkahelyiek). Vagyis a dolgozók potenciális
vegyianyag-expozíciója a vegyi anyagok tételszámát, valamint azok expozíciós koncentrációját (dózisát)
tekintve nagyságrendekkel, illetve egy vagy több nagyságrenddel nagyobb, mint a lakosságé. Ez még akkor is
kiemelt figyelmet érdemel, ha tudjuk, hogy a nem aktív keresők csoportjában, a lakosság soraiban jelentős
számban vannak a vegyi anyagokra érzékenyebb kisgyermekek, idősödők, idősek, esetleg betegek is. A helyes
munkahelyi vegyianyag-kezelés eljárásai közül e helyütt csak a munkahelyi határértékekkel, a munkakörnyezeti
és a biológiai monitorozással, valamint a kvantitatív kockázatelemzéssel foglalkozunk röviden. Ezek az
eljárások az ún. speciális munkahelyi vegyianyag-kezelések közé tartoznak. A speciális jelző itt azt jelenti, hogy
a veszélyes anyagok hatásai ellen ezeket az eljárásokat a korábban már említett eszközök mellett használjuk. Az
említett eszközök, eljárások vonatkozásában utalunk a munkavédelmi kötelezettségekkel, a prevenciós
kérdésekkel kapcsolatban, illetve a toxikológiai fejezetben leírtakra (jogszabályok, munkaköri leírások,
műszaki, szervezési, egyéni védőeszközös prevenció, klinikai primer prevenció, veszélyes anyagok
osztályozása, R és S számok, mondatok, a REACH19-nek megfelelő biztonsági adatlapok, expozíciós
forgatókönyvek, kémiai biztonsági értékelés, jelentés, korlátozások, engedélyezések, GHS szerinti globalisan
harmonizált osztályozás stb.).
9.2. Munkahelyi határértékek

Átlagos koncentráció, csúcskoncentráció (ÁK, CK). Az ÁK-értéknek (egy műszakra megengedett átlagos
koncentráció) nevezzük egy, a munkatér levegőjében lévő vegyi anyag azon koncentrációját, amelyben az
ország jogszabályaiban meghatározott műszakidőben20 a dolgozó teljes munkaképes élete során úgy végezheti
mindennemű foglalkozási tevékenységét, hogy a vegyi anyag általában sem a dolgozónak, sem utódjának, sem
reverzíbilis, sem irreverzíbilis egészségkárosodást nem okoz.
Az ÁK-érték mellett a hatályos jogszabály csúcskoncentrációt is megad; ez az érték az anyag veszélyességétől

függően 1-8-szor nagyobb, mint az ÁK-érték és egy műszak alatt összesen 4-szer 15 (összesen 60) percig lehet
ilyen mértékű a munkatérben a levegő szennyezettsége; a „CK-periódusok” között legalább 45 percnek el kell
telnie. Az ÁK-érték magába foglalja a CK-értéket is.
A jogszabály még MK (maximális koncentráció) értéket is feltüntet – pl. a rákkeltő anyagok esetében csak MK-
értéket ad meg. Ez azt jelenti, hogy a munkatérben egy vegyi anyag légtér-koncentrációja minimális
időegységen át sem haladhatja meg ezt az értéket. A rákkeltő anyagok esetében a jogszabályban megadott MK
értéket „eltűrhető” értéknek is nevezzük. Ezzel jelezni kívánjuk, hogy mai ismereteink szerint a karcinogén
vegyi anyagoknak (hasonlóan az ionizáló sugarak sztochasztikus hatásához) nincs biztonságos
küszöbkoncentrációjuk vagy küszöbdózisuk. Az MK-értékek egy olyan koncentrációt jelentenek, amely
betartása esetében is a veszélyes esemény (pl. foglalkozási daganat) kialakulásának kockázata 1:10 5 (=10
mikrorizikó21). Megjegyzés: A rákkeltő anyagok alkalmazásának további korlátozását (lásd: REACH-rendelet
XVII. Melléklete) az utóbbi időben azzal is kifejezésre juttatják, hogy nem adnak meg határértéket; ez csaknem
az anyaggal folytatott tevékenységek tiltását jelenti.
9.3. Munkakörnyezeti monitor, munkakörnyezeti monitorozás

Abból a célból, hogy a vegyi anyagok a dolgozó ember egészségét ne károsítsák, a munkatér levegőjében a
vegyi anyagok koncentrációját méréssel kell ellenőrizni. A munkatér levegőjében lévő vegyi anyag
koncentrációjának folyamatos, rendszeres vagy időszakos mérését, regisztrálását és értékelését munkakörnyezeti
monitorozásnak nevezzük. A munkakörnyezeti monitorozás jó tájékoztatást ad arra vonatkozóan, hogy egy adott
munkatérben dolgozó populáció kielégítően védett-e a vegyi anyagok károsító hatásától. Bizonyos esetben
szükséges a folyamatos mérés és regisztrálás. Ez az eljárás a munkatér expozíció szempontjából
legveszélyesebb, illetve leginkább meghatározó pontjain elhelyezett ún. fix pontos vagy a dolgozó légzési
zónája közelében a dolgozóra (öltözetére, felszerelésére) rögzített személyi mintavevőkkel egyaránt történhet. A
munkakörnyezeti monitorozás folyamatos alkalmazása költséges, munkaigényes eljárás, és a legveszélyesebb,
pillanatszerűen katasztrófahelyzetet vagy balesetet okozó vegyi anyagok okozta légtérszennyezettség
monitorozásától eltekintve, felesleges is. Ha a technológia változatlan, és ÁK-érték feletti koncentrációt a
meghatározott időpontokban végzett mérések során egyetlen alkalommal sem mérünk, a szükségesnek
megfelelő gyakorisággal végzett mérésekkel kielégítő biztonságot nyújthatunk a dolgozóknak. A mérések
gyakoriságát az anyag veszélyessége, technológiai kockázata szabja meg, és jogszabály vagy a területileg
19
A REACH az Európai Parlament és Tanács 1907/2006/EK rendelet angol nyelvű címe (Registration, Evaluation, Authorisation and
Restriction of Chemical substances) szavainak kezdő betűiből kialakított betűszó. A rendelet az EU „kémiai biztonságát” szabályozza.
20
Magyarországon az általában napi nyolcórás, ötnapos munkahetet és 250 napos munkaévet jelent.
21
1 mikrorizikó (1 μR)= 1:106 kockázat, ami azt jelenti, hogy egy esemény 1 000 000 egyén közül egy esetben valósul meg.
346
illetékes felügyelet írhatja elő. Ugyanakkor fontos, hogy indokolt esetben a foglalkozás-egészségügyi orvos
soron kívül is kezdeményezheti a vizsgálatokat. (A munkakörnyezeti monitorozás elvégzése munkahigiénikus
szakértő feladata.)
9.4. Biológiai monitorozás, fokozott expozíciós esetek

A biológiai monitorozás az ún. biológiai expozíciós mutató(k) (BEM) meghatározott gyakorisággal történő
rendszeres mérése, regisztrálása, értékelése. A mérések gyakoriságát a munkatér levegőjében jelen lévő vegyi
anyag veszélyessége és az expozíciós idő szabja meg. A BEM a vegyi anyag és az emberi szervezet
kölcsönhatását jellemző paraméter, amely arányos a szervezetbe jutott xenobiotikum dózisával, és amely lehet
maga a szervezetbe jutott vegyi anyag (pl. fémek) vagy annak valamely metabolitja (pl. toluol esetében az o-
krezol), illetve tágabb értelemben a vegyi anyag és/vagy metabolitjának a szervezetet károsító hatására jellemző
paraméter (ún. hatásmutató) – ilyen pl. a szerves foszforsav-észtereknek a vörösvértest AchE-re kifejtett
aktivitást gátló hatása. A BEM szintjei, amelyek azokat a biológiai válaszokat reprezentálják, amelyek fölött
(vagy alatt) a szintek már közelítenek a szervezet károsodását okozó mérgezési szintekhez, figyelmeztető
szinteknek, biológiai határértékeknek nevezzük. A BEM-re jellemző, hogy mértéke a szervezetbe jutott anyag
összes tömegével (dózisával) arányos, függetlenül attól, hogy a vegyi anyag szájon át, belélegzéssel, bőrön át,
illetőleg egyidejűleg többféle expozíció révén jutott-e a szervezetbe.
A BEM-kat és a hozzájuk tartozó biológiai határértéket jogszabály rögzíti. A biológiai határértékek és a

mérgezési szintek közötti BEM-értékeket eredményező expozíciót elszenvedő munkavállalókat, mint fokozott
expozíciós eseteket be kell jelenteni (a foglalkozás-egészségügyi orvos feladata); az expozícióforrást meg kell
szüntetni, az esetet ki kell vizsgálni és nyilvántartásba kell venni. A biológiai monitorozás és a környezeti
monitorozás egymást kiegészítik, de nem helyettesítik. (A biológiai monitorozás a szervezetbe jutó összes
xenobiotikum mennyiségéről tájékoztat, a munkakörnyezeti a pillanatnyi expozíciós változások detektálására
alkalmas; a „másik” paraméter mérésére egyik monitorozás sem alkalmas.)
9.5. Kvantitatív kockázatelemzés

A felsorolt munkahelyi speciális, helyes vegyianyag-kezelési eljárásokat egészíti ki. Azoknak a munkahelyi
kóroki tényezőknek az esetében, amelyek mérhetők (pl. zaj, rezgés, sugárzás, veszélyes anyagok) kvantitatív
kockázatelemzést végzünk. Vagyis a kockázatbecslés valamennyi lépését (veszélyazonosítás, veszélyjellemzés,
expozícióbecslés/mérés, kockázatjellemzés) elvégezzük. A kockázatbecslés végén a munkatér vegyi
szennyezettségét mg/m3-ben vagy μg/m3-ben kapjuk meg. Az anyagok egy része esetében ismerjük az anyag
határértékét; a kapott értéket mindössze a határértékkel hasonlítjuk össze, és az összehasonlítás eredménye
ismeretében járunk el. Az anyagok többségében azonban nincs sem ÁK-, sem CK-, sem MK-, sem biológiai
határérték, sem DNEL (derived no effect level) érték. Ilyenkor a kockázatkezelés első lépésében (a
kockázatértékelés során) a mért értékeinket a rendelkezésre álló fizikai-kémiai, emlős toxikológiai,
ökotoxikológiai, epidemiológiai adatokkal vetjük össze és így becsüljük meg a kockázatot. Ha a kockázat nem
elfogadható – amint azt korábban említettük – kockázatkezelési stratégiát dolgozunk ki, amelynek teljesítésével
a kockázatot elfogadható értékre csökkentjük.
A kockázatelemzés bonyolult, de nagyon fontos munkavédelmi feladat. A feladat komplexitását növeli, hogy a
munkahelyen a legritkább esetekben fordul elő, hogy csak egy kóroki tényezővel (pl. egyetlen vegyi anyaggal)
kell számolni. Ilyen esetekben az expozícióbecslés során a tényezők additív, szinergikus, gátló vagy egymástól
független hatását kell szem előtt tartanunk. Ez a komplex feladat az oka annak, hogy a határértékek számítása, a
kockázatbecslés is munkavédelmi (pl. munkabiztonsági és munkaegészségügyi) szaktevékenység. [A
kockázatelemzés részletes leírását illetően (beleértve a becslést, a kezelést és az azt követő kockázat-
kommunikációt is) munkaegészségtani könyvekre, a kémiai biztonsági törvényre, a munkavédelmi törvényre és
a REACH-re utalunk.]
9.6. Foglalkozási tüdőbetegségek

A foglalkozási tüdőbetegségek túlnyomó többsége jellemzően porártalomnak minősíthető. A por olyan szilárd
halmazállapotú részecskékből és gázból (levegőből) álló heterogén diszperz rendszer (aeroszol), amelyben a
részecskék tág határok közötti méreteloszlása túlnyomórészt a kolloid tartományba esik. A porokat a kémiai
kóroki tényezők közé soroljuk. Megkülönböztetünk szervetlen és szerves porokat, amelyek természetesek és
mesterségesek (szintetizáltak) egyaránt lehetnek. A szervetlen porok lehetnek ásványi és nem ásványi eredetűek;
az ásványiakat kristályos és amorf porokra osztjuk (a kristályos szerkezetűek általában agresszívabbak,
347
patogének). Mind a szerves, mind a szervetlen porok között alakjuk szerint szemcsés és rostos formájúakat
különböztetünk meg; ez utóbbiak leghosszabb és az erre merőleges felező átmérőjének aránya > 3 : 1.
A nagymérvű porképződéssel járó fontosabb nemzetgazdasági ágak és munkafolyamatok a következők:

bányászat, építőipar (ásványőrlés, cement-, tűzállótégla-gyártás), vasipar (formázás, öntvénytisztítás,
homokfúvás, csiszolás, köszörülés), textilipar, faipar, szőrmeipar, malomipar, porcelángyártás, üveggyártás,
tisztítószergyártás, dohánygyártás, mezőgazdasági munkák (szántás, aratás, cséplés, raktározás stb.).
A munkatérben mindezek jelentős porszennyeződést okozhatnak.
Az ipari és mezőgazdasági eredetű porokhoz két, egymástól jól megkülönböztethető veszélyforrás kapcsolódik:
a robbanásveszély és az egészségkárosodás.
Porfelhő alakjában meggyújtva a legtöbb gyúlékony por porrobbanást okozhat. Az alumínium, szén, fa, parafa,
keményítő, liszt és más hasonló anyagok porfelhőinek robbanása súlyos épületkárokat és személyi sérüléseket
okoz. A porrobbanások sokszor két fokozatban következnek be; a helyi porfelhő elsődleges robbanást idéz elő,
ez felkavarja a leülepedett porréteget, és egy nagyobb másodlagos robbanás következik. Az éghető porok 10
g/m3 feletti koncentrációban robbanhatnak. Ilyen porkoncentráció mellett a látási viszonyok a munkaterületen
már rosszak, de ez a porfeldolgozó üzemek és berendezések belsejében előfordulhat. A robbanóképes felhők
forró, zárt terekben általában 400 oC feletti hőmérsékleten gyulladnak meg, de már 150 oC felett füstölögni
kezdenek. A robbanóképes porfelhőket villamos készülékek szikrái is meggyújthatják.
A porok egészségkárosító hatásainak célszervei elsősorban a légzőrendszer szervei. Ezek károsodása azonban
nemcsak a porok toxikológiai sajátosságaitól, hanem attól is függ, hogy a légzőrendszer milyen állapotban van,
és mely részét éri el az expozició.
9.6.1. Silicosis
A szemcsés porok közül az 5 mm-nél kisebb átmérőjűek lejutnak az alveolusokba. A nagyobb szemcsék a
légzőrendszer felsőbb légutaiban akadnak el; ezeket a mucociliaris mozgás eltávolítja. Az alveolusokba jutó
legkisebb (< 0,1 mm) porrészecskék többsége az alveolusokból kilégzéssel vagy a nyirokutakon át távozik. A
kiülepedett szemcséket a macrophagok bekebelezik, de ha a porok kvarc, tridimit, krisztabolit formájában
kristályos SiO2-t tartalmaznak, azok elpusztítják a macrophagokat, és a szemcséket újabb és újabb macrophagok
kebelezik be. Az elpusztuló macrophagokból progresszív fibrózist produkáló anyag (kemokinek, citokinek)
szabadul fel, amely szélükön növekvő fibrosisos gócokat indukál. Az erek és a hörgőágak körüli gócokban a
kollagénrostok koncentrikus elrendeződést mutatnak; a betegség előrehaladásával a gócok hialinosan
átalakulnak, a bennük futó erek obliterálódnak, a bronchusok beszűkülnek. A folyamatos növekedés
következtében a gócok összeolvadásával ún. progresszív, masszív fibrosis jöhet létre. A tartósan fennálló
silicosis talaján carcinoma alakulhat ki (lásd még22-es számú lábjegyzet).
A kristályos SiO2-t nem vagy csak nyomokban tartalmazó szemcsés porok nem képesek progresszív fibrosist
okozni, sőt pl. az aluminíum-szilikátoknak, szénnek, antracitnak minimális silicosistól védő hatása is van. A
többi belégzett ásványi por inert (pl. szén, korund, karborund), vagy idegentest-reakciót (pl. azbesztmentes
talkum, vas-oxidok), vagy tárolásos reakciót (alumínium-szilikátok: bentonit, illit, kaolinit) okoz.
Klinikai tünetek. Az ún. akut silicosis gyorsan progrediáló betegség. Különleges körülmények között a légszomj
és a száraz köhögés az expozíció után néhány héttel kifejlődhet. Néhány hónap alatt mellkasi szorító érzés és
munkaképtelenség fejlődik ki, amit 1–3 éven belül légzési elégtelenség vagy cor pulmonale miatti halál
követhet. A beteg vizsgálatakor korlátozott mellkasi mozgás, cyanosis és belégzési szörtyzörej tapasztalható,
korlátozott rendellenes tüdőműködéssel és csökkent gázcserével. A röntgenfelvétel pelyhes perifériás
árnyékokat mutat, amelyek fokozatosan keményednek és lineárissá válnak. Ezeket gyakran még a boncolás
során sem ismerik fel, mert a macrophagok pusztulása és a sejtreakció sokszor az alveolusokban fordul elő
anélkül, hogy a tipikus csomók nagy számban megjelennének. A tüdőszövetben kettősen fénytörő SiO 2-
részecskék vannak. Ezt a silicosisformát Magyarországon sok évtizede nem észlelték.
Jelenleg az iparosodott országokban szokásos expozíciós szint esetén a silicosis csak sok év után fejlődik ki.
Magyarországon ez a „latenciaperiódus” a mecseki (ún. silicosis-veszélyes) szénbányák bezárásakor 25 év volt.
A betegség gyakorisága és súlyossága az expozíció mértékétől, a por biológiai aktivitásától és olyan anyagok
22
Csak évekkel később jelezte a WHO Rákkutató ügynöksége, hogy a kristályos SiO 2 is rákkeltő; különös módon ezt a hatást többszöri
utóvizsgálatok sem igazolták a mecseki szénbányák vonatkozásában. Az országos intézetben végzett állatkisérletekben sem sikerült az
experimentálisan előidézett silicosisokhoz kapcsolódó tüdő-karcinomák gyakoriságának növekedését detektálni.
348
jelenlététől vagy hiányától függ, amelyek a szöveti reakciót késleltetik. Kezdetben a por nagyobb része kitisztul
a tüdőből. Később, amikor a hilusok nyirokcsomói és a nyirokrendszer károsodnak, nő a visszamaradt por
mennyisége, és a károsodás beterjed a tüdő parenchymájába. Kialakul az ún. progresszív-masszív fibrosis,
ischaemiás károsodást, másodlagos hegesedést okozva. Ez többnyire a tüdő felső és középső lebenyeiben fordul
elő; röntgenfelvételen mint szabálytalan, összefolyó és meszesedő árnyékoltság látható. Gyakori a
megnagyobbodott hilusi nyirokcsomók meszesedése is.
A silicosis korai szakaszaihoz rendszerint semmilyen légúti megbetegedési tünet nem társul, az alapvető
légzésfunkciós tesztek eredményei ugyancsak a normális élettani határok között maradnak. A betegség
előrehaladottabb szakaszában fizikai erőkifejtés hatására dyspnoe lép fel. Az alattomos kezdet miatt a dyspnoés
tüneteket esetleg az életkornak tulajdonítják; ezért a röntgenvizsgálat viszonylag specifikusabb módszer a
felismeréshez. Az összefolyó árnyékokhoz egyre gyorsabban progrediáló fulladásérzet, valamint fizikai
erőkifejtés során csökkent légzésfunkció társul, amely főként restrikciós típusú. A bronchitises tünetek (pl.
köhögés és köpetképződés), melyek a nagyobb porrészecskéknek a légutakban való lerakódása következtében
lépnek fel, kevésbé jelentősek.
9.7. Tüdőtuberculosissal szövődött silicosis

A kvarcexpozíciónak kitett dolgozókat fokozottan veszélyezteti a tuberculosis; ez a veszélyeztetettség jelentős
mértékben megnő, amint a röntgenelváltozások nyilvánvalókká válnak, és a silicosis súlyos formát ölt. A
tuberculosis terjedésének kedvező tényezői közé tartoznak pl. a zsúfolt munkakörnyezet, a rosszul tápláltság és
a közösségben gyakori fertőzések.
Diagnózis. Magyarországon silicosist vagy a munkavédelmi és munkaügyi igazgatóság, vagy a pécsi silicosis-
szakrendelés diagnosztizálhat. A diagnózisnak két kritériuma van: I. szilikogén porexpozíciót bizonyító
munkaanamnézis és II. szilikózisra jellemző mellkasröntgen elváltozás. A röntgenfelvételek értékelését az ILO
1980-ban közzétett „Pneumoconiosisos röntgenfelvételek nemzetközi osztályozása” című útmutatója szerint kell
elvégezni; az intézkedések (a meghatározott diagnosztikai helyek, a kötelező útmutató-használat) a silicosis
diagnosztizálásában előforduló szubjektivitás kiküszöbölését szolgálják.
Prevenció. A szilikózisveszélyes (nem bányászati) munkakörökben be kell tartani a határértékeket és/vagy

légzésvédő eszközt kell használni. A bányászatban a leghatékonyabb megelőzési eljárás a porexpozíció
csökkentése (pl. ún. pornedvesítő eljárással), amely a magyarországi silicosisveszélyes bányákban eredményes
volt. A prevenció további eszköze az orvosi prevenció. Ennek első lépése a felvétel előtti és az időszakos orvosi
vizsgálatok elvégzése, amelyek rendjét jogszabályok rögzítik.
Magyarországon a silicosis-prevenció speciális, de garantáltan hatékony módját – egy valószínűleg világszerte

egyedülálló – jogszabály biztosította: a silicosisveszélyes (mecseki) szénbányákban, mélyszíni bányászkodásban
maximum 4000 műszakot volt szabad dolgozni; azaz évenként 250 munkanappal számolva összesen 16 évet. Ez
a korlátozás a mecseki bányákban a pornedvesítéssel elért 25 éves látenciaperiódus mellett kizárta a silicosis
kifejlődését. Ma már ezek a bányák nem működnek. Működésük esetén Svédország után Magyarország lett
volna a világ második országa, amely a bányászsilicosist eradikálta 22. A mecseki uránbányászatban bevezetett
3000 műszakos korlátozás már távolról sem volt ilyen hatékony és szerencsés intézkedés. A silicosist
természetesen megelőzte, de a radonexpozíciót követő tüdőrákos megbetegedés populációs kockázatát
megnövelte, hisz 3000 műszak után új bányászok felvételére és radonexpozíciójára került sor, ami bővítette az
érintettek körét.
9.7.1. Asbestosis
Progresszív, irreverzíbilis szilikatózis23, amelyet azbesztszálak belégzése okoz.
Az azbeszt a természetben előforduló szálas szilikátásványok egy csoportjának általános elnevezése. Ezek
kristályosak, és képesek hosszában elhasadni elemi szálacskákra vagy szálkötegekre.
Két csoport és hat ásványtípus ismert: szerpentincsoport - krizotilok; amfibolcsoport - krokidolit, amozit,
antofillit, tremolit, aktinolit. Mindezek hidratált magnéziumszilikát-láncok, kivéve a krokidolitot, amely
nátrium- és vas-szilikát. A krokidolitnak és az amozitnak nagy a vastartalma. Az amfibol változó méretű, de
legtöbbször nagyon vékony (kb. 0,1 mm) egyenes szálakra hasad. A krizotil lemezekben fordul elő, amely
felgöndörödik és benne üreges, csőszerű, kb. 0,03 mm átmérőjű szálacskák keletkeznek.
23
A szabad SiO2-tartalomtól mentes szilikátok belégzéséből származó rendellenességek általános elnevezése.
349
Az azbesztet viszonylagos oldhatatlanság, nagy szakítószilárdság jellemzi. Az amfibol hővel és savval szemben
is ellenálló.
Az azbesztet 1880 óta termelik ki tömegesen, 1979-ben a világ azbeszttermelése meghaladta az 50 millió tonnát.
Ugyanebben az évben az azbeszt 69%-át azbesztcementtermékek (csövek és tetőfedőanyag) előállítására; 29%-
át egyéb tetőfedőanyagokhoz, padlócsempékhez, dörzsanyagokhoz, festékekben és borításokban; 2%-át
textíliákhoz, műanyagokhoz és szigetelőanyagként használták fel. Az azbesztpapír, a padlóburkoló és a
fékbetétek főként krizotilból készültek. A többi termékben általában krizotil- és amfibolkeveréket használtak.
Magyarországon - az EU más tagországaihoz hasonlóan - az amfibol és krizotil típusú azbeszt felhasználása ma
már be van ugyan tiltva, de nemcsak hazánkban, hanem világszerte mégis jelentős probléma, hogy a korábban
beépített azbeszt, illetve az elterjedten alkalmazott azbesztszórásos szigetelés miatt (különösen épületek bontása
során) még évtizedekig számolni kell azbesztexpozícióval.
Asbestosis veszélyével járó munkakörökkel – a bányászat, az őrlés és az azbesztfeldolgozás; a kibányászott

vagy őrölt azbeszt szállítása; azbeszttermékek gyártása; az azbesztbányából vagy őrlésből származó
hulladékanyagok eltávolítása; mindenféle azbeszttermékek használata vagy bontása – amelyek során a levegőbe
azbesztpor kerül, ma már csak a nagy azbesztbányákkal bíró országokban (pl. Oroszország, Kanada) és az
általuk azbeszttel ellátott – főként fejlődő – országokban kell számolni. Az EU tagországokban azbesztexpozíció
elvileg csak azbeszttartalmú épületek bontásakor történhet.
A 3 mm-nél kisebb átmérőjű, levegőből belégzett szálak behatolnak a légutakba, és a szálak egy része
megmarad a kis légutakban és az alveolusokban (különösen az amfibolok); ezeket vas-protein komplex vonja
be, és „azbeszttestekké” vagy „vastestekké” alakulnak.
Hosszú időn át fennálló és súlyos expozíció után jelentős mennyiségű azbesztszál marad vissza a tüdőben. Ez
fokozatosan vezet progresszív, diffúz, interstitialis fibrosishoz, amellyel fokozatosan összeolvadó egyedi
acinuskárosodások járnak. Gyakran található különböző fokú mellhártyafibrosis, néha hialinos vagy meszes
pleuralis plakkok alakulnak ki. Az asbestosis idült diffúz interstitialis tüdőfibrosis. Súlyossága összefügg az
expozíció időtartamával és intenzitásával. Korai szakaszában a betegség nem okoz szubjektív tüneteket,
röntgenfelvételeken a középső és alsó tüdőlebenyek érintettsége figyelhető meg. Fizikális vizsgálattal finom
bazális szörtyzörej vagy crepitatio észlelhető. Előrehaladottabb esetekben a beteg esetleg dyspnoétól szenved, és
kifejlődhetnek a légzési elégtelenség tünetei (cyanosis, dobverő ujjak stb.).
Tüdőrák. Az azbesztexpozicióval összefüggő tüdőrák klinikailag megkülönböztethetetlen az azbesztexpozíciótól

független tüdőráktól. A jelentések szerint az adenocarcinoma sokkal gyakoribb az azbesztnek kitett
dolgozóknál. Az asbestosis jelei gyakran, de nem általánosan kimutathatóak. Lappangási ideje jellemzően 20 év,
de nemritkán 40 év is lehet. A gyomor-bél csatorna, az epehólyag és esetleg a gége rákja ugyancsak előfordulhat
hosszú azbesztexpozíció után.
Mesothelioma. A pleurális (és ritkán peritonealis) savós hártya viszonylag ritkán előforduló, rendkívül malignus
daganata. Az expozíciós idő rövid (1–3 év), a latenciaperiódus hosszú (~30 év). A „hatékony” expozíciót ún.
„rostév”-ben adjuk meg24.
Mellhártyadaganatoknál gyakran fordul elő mellkasi fájdalom és fulladás a masszívan vérrel festett pleuralis
folyadékgyülem miatt, míg a hashártyadaganatok általában hasi fájdalmat és jelentős ascitest okoznak. A
betegség gyorsan progrediál és halálos; a halál rendszerint a tünetek első megjelenésétől számított egy éven
belül bekövetkezik.
Prevenció. Az azbeszt felhasználása az EU-ban be van tiltva.Az azbeszttartalmú épületek bontása az ún.
azbesztmentesítés szabályainak betartásával történik (lásd: munkaegészségtani kézikönyvek).
Magyarországon az azbesztexpozícióban dolgozók rendszeres tüdőszűrő-vizsgálata kötelező.
10. Szerves porok egészségkárosító hatása

10.1. Gyulladásos folyamatok
24
1 rostév = 1 év (250 munkanap) nyolcórás munkaidőben végzett munka olyan munkatérben, amelyben az azbesztrost-koncentráció eléri
vagy meghaladja a 1 millió/m3-t.
350
Ezeket általában mezőgazdasági környezetben keletkező állati (fehérje természetű anyagok, szérum, ürülék, toll,
szőr) vagy növényi eredetű porok, ezek gombás vagy baktériumos szennyeződései okozzák.
Négy fő formájukat különböztetjük meg:
– Akut gyulladás - az expozícióhoz szorosan kapcsolódó toxikus szindróma, ún. toxinláz (organic dust toxic
syndrome). Felső légúti irritatív tünetek jellemzik, amelyekhez láz társul.
– Gyulladásos bronchoconstrictio -irritatív porok belégzése okozza; kiváltja irritatív gázok és gőzök belégzése
is. Az expozíciót követő néhány órán belül légúti obstrukció alakul ki.
–Krónikus bronchitis - hosszabb expozíciót követően jelenik meg; bronchitis, amelyhez köhögés, köpetürítés,
légúti obstrukció társul.
–Extrinsic allergiásalveolitis - alaptípusa a farmertüdő. Leggyakrabban penészes széna okozza. Előfordul zárt
baromfi-, marha- és sertéstelepek dolgozói és galambtenyésztők között is. Az extrinsic allergiás alveolitisek
akutan - az expozíció után 6–8 órával - alakulnak ki; tünetei köhögés, borzongás, hidegrázás, láz, fejfájás,
esetleg hányinger, ízületi és izomfájdalmak, a tüdő felett gyakran crepitatio hallható; súlyos esetben a beteg
dyspnoés és cyanotikus, a mellkas-röntgenfelvételen nodularis infiltráció látható. Prognózisa általában jó.
A sajtmosók betegségét penészgombák okozzák.
A bagassosis a penészes cukornáddal dolgozók betegsége.
A byssinosist a levegőben levő gyapot, len és lágykender pora okozza. A levegőben levő len- és lágykenderpor
rendszerint növényi törmelékekből és mikroorganizmusokból áll, amelyek a len áztatása során szaporodnak el.
A poros műveleteket végző textilipari dolgozók vannak a legnagyobb veszélyben. Néhány fejlődő országban a
len tilolását és fonását otthon végzik, ez porexpozíciót jelent a dolgozók családja számára is.
Klinikai tünetek. A korai szakaszban a byssinosist a mellkasi szorító érzés jellemzi, amely rendszerint a műszak
vége felé, valamint a hétvégi pihenés vagy szabadság utáni első munkanapon lép fel (ezért hívják hétfői láznak
is). Ahogyan a betegség progrediál, a mellkasi szorító érzéshez fulladás társul, a tünetek rosszabbodnak, és
hosszabb ideig megmaradnak. Késői szakaszában a betegség emlékeztet az idült bronchitisre és emphysemára.
Foglalkozási asthma. A munkahelyi környezetben jelen lévő szenzibilizáló tényezők (por, gőz, gáz stb.)
belégzése okozza. Az oki tényezők sora hosszú, számuk jóval 200 fölött van. A foglalkozási asthma klinikai
képe nem különbözik a „sorsszerű” asthma bronchiale megjelenésétől. Gyakorisága jelentős.
Szerves porok okozta megbetegedések prevenciója. A szokásos prevenciós stratégiát alkalmazzuk, lehetőség
szerint a szokásos sorrendben (műszaki → szervezési → egyéni védőeszközös). Az orvosi prevenciónak
(alkalmassági vizsgálatok) különös jelentősége van. A szűrővizsgálatokat speciális bővítésekkel (röntgenszűrés,
allergiás tesztek) végzik el; ez a munkavállaló és a munkáltató szempontjából egyaránt fontos. A munkáltatónak
kiemelt figyelmet kell fordítania a kockázatbecslés szakszerű elvégzésére és ennek alapján a megfelelő
kockázatkezelési intézkedések (pl. porcsökkentési eljárások, s ha van határérték, annak betartása)
meghozatalára.
11. Biológiai kóroki tényezők okozta foglalkozási

megbetegedések
Magyarországon a biológiai kóroki tényezők (vírusok, baktériumok, gombák, paraziták stb.) által okozott
megbetegedések az évente bejelentett, kivizsgált és elfogadott (regisztrált) foglalkozási megbetegedések
számottevő részét képezik.
Definíció. Abiológiai kóroki tényezők alatt értjük azokat a mikroorganizmusokat (beleértve a genetikailag
módosított mikroorganizmusokat is), sejttenyészeteket és az ember szervezetben élő élősdiket, amelyek
fertőzést, allergiát vagy mérgezést okoznak.
Osztályozás. A biológiai kóroki tényezőket a fertőzés kockázatának szintjétől függően négy csoportba soroljuk:
1.csoport: azok a biológiai tényezők tartoznak ide, amelyek nem képesek emberi megbetegedést okozni.
351
2.csoport: azoknak a biológiai kóroki tényezőknek a csoportja, amelyek képesek emberi megbetegedést okozni,
és ezért veszélyt jelentenek a dolgozó emberre, de elterjedésük az emberi (munkahelyi) közösségekben nem
valószínű; az általuk előidézett betegségek általában eredményesen megelőzhetők, illetőleg kezelésük hatásos.
Ide tartoznak pl. a Bordatella pertussis, a Clostridium tetanii, az Enterococcus spp. és az Adenoviridiae.
3.csoport: ide azok a biológiai kóroki tényezők tartoznak, amelyek súlyos emberi megbetegedéseket okoznak, és
emiatt komoly veszélyt jelenthetnek a dolgozókra nézve; ezek szétterjedésének kockázata az emberi
(munkahelyi) közösségekben jelentős, de az általuk előidézett megbetegedések szétterjedése megelőzhető, a
kialakult megbetegedések kezelése hatásos. Ennek a csoportnak a tagjai pl. a Bacillus anthracis, a Pseudomonas
mallei, a közép-európai kullancs hordozta encephalitis vírus és a West Nile vírus.
4.csoport: azokat a biológiai kóroki tényezőket soroljuk ide, amelyek súlyos emberi megbetegedéseket okoznak,
és ezért súlyosan veszélyeztetik a munkavállalókat; az emberi (munkahelyi) közösségekben szétterjedésük
kockázata nagy, az általuk előidézett megbetegedések nem előzhetők meg, hatásos kezelésük nincs. Ide
tartoznak pl. a Lassa-vírus, az Ebola-vírus, a Marburg-vírus és a Variola major (emberi himlő) vírus.
A leggyakrabban előforduló foglalkozási eredetű fertőző megbetegedéseket a VI-1.táblázat mutatja be. A

foglalkozási eredetű fertőző megbetegedések megelőzését illetően is a kockázatelemzés és a munkahigiénés
bejárások eredményeire kell támaszkodni. Fontos, hogy a munkavállalókat tájékoztassuk. A tájékoztatás foglalja
magába azokat az intézkedéseket is, amelyek az expozíció megelőzését szolgálják (higiénés előírások, oltások,
egyéni védőeszköz viselése, munkavállalói tennivaló vészhelyzetekben stb.) Kiemelt figyelmet kell fordítani a
diagnosztikai laboratóriumokra, ipari eljárásokra, állattartó helyiségekre vonatkozóan előírt speciális
kötelezettségek betartására. Ezeknek a tevékenységeknek az esetében külön meg kell határozni és rögzíteni kell
a biológiai kóroki tényezők veszélye miatt megkívánt fizikai elkülönítés szintjét. A 2. csoportba tartozó
tényezők esetében legalább a 2. fokozatú, a 3. csoportba tartozók vonatkozásában legalább 3. fokozatú, míg a 4.
csoportba tartozó biológiai kóroki tényezőkkel folytatott tevékenységek során legalább a 4. fokozatú elkülönítési
szintnek megfelelő munkateret kell kialakítani. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a munkahelyet el kell különíteni
minden más tevékenység folytatására használt munkahelytől ugyanabban az épületben. Hasonló intézkedés a 2.
csoport esetében nem szükséges, a 3. csoport esetében ajánlatos, a 4. csoport esetében kötelező. A munkahely
bemenő és kimenő levegőjének szűrése HEPA-val (nagy hatékonyságú szemcselégszűrő) a 2. csoport esetében
nem szükséges, a 3. csoport esetében a kimenő levegő szűrése kötelező, a 4. csoport esetében pedig mind a
bemenő, mind a kimenő levegő szűrése kötelező. Az egyes kóroki tényező csoportokkal kapcsolatos
tevékenységekre vonatkozó szabályozások gyűjteményét a releváns közösségi irányelv, illetőleg a hatályos
hazai jogszabály tételesen felsorolva adja közre.
11.1. Ergonómiai kóroki tényezők és foglalkozási eredetű

egészségkárosodások
Az ember és a termelőmunka kapcsolatának rendkívül szerteágazó követelményei az utóbbi évtizedekben
lényegében kikényszerítették azt a multidiszciplináris megközelítési módot, amely az ember egészségét nem
veszélyeztető, igénybevételét az optimálishoz közeli szinten tartó munkavégzést képes biztosítani, s
egyszersmind garantálja a munka eredményességét, biztosítja a hatékony termelékenységet.
A Magyar Szabványügyi Hivatal az alábbiak szerint határozta meg az ergonómiát (amely a görög ergon =
munka és a monos = tan szavak összetételéből származik):
„Az ergonómia elvek, modellek és módszerek alkalmazása az ember-gép-környezet rendszer kialakításában és

fejlesztésében azzal a céllal, hogy növelje a rendszer működésének hatékonyságát és/vagy csökkentse a dolgozó
ember igénybevételét.
Az ergonómia alkalmazása a műszaki tudományok és az emberrel foglalkozó tudományok (elsősorban a

pszichológia és a fiziológia) szakismereteinek felhasználásával, és ezen tudományok képviselőinek
együttműködésével valósul meg.
Az ergonómiai ismeretrendszer a műszaki tudományok és a következő szakterületek:
–antropometria,
–biztonságtechnika,
–ipari formatervezés,
352
–munkaélettan/foglalkozási élettan
–munkalélektan,
–munkaszervezés,
–munkaszociológia
eredményeiből az általános rendszerelmélet rendező elveinek felhasználásával alakult ki és fejlődik.”
Konstrukciós és korrekciós ergonómia. Konstrukciós ergonómiáról beszélünk akkor, amikor új ember-gép-

környezet rendszer kialakításáról van szó. Ilyen esetekben az ergonómiai szemléletet már a tervezés
időszakában érvényesíteni kell. Korrekciós ergonómiáról szólunk akkor, amikor meglévő, működő
munkahelyek korszerűsítése során kell figyelembe venni az ergonómiai szempontokat azért, hogy javuljon a
rendszer működése. Ez mindig utólag történik, és többletráfordítással jár.
Az ergonómia célját sokan úgy fogalmazzák meg, hogy az nem más, mint az ember illesztése a munkához és a
munka illesztése az emberhez; a munka alatt az ember foglalkozási tevékenységét, annak tárgyát, eszközeit és
környezetét egyaránt értjük. Ez a közelítés csak részben fogadható el: az ember illesztése a munkához csak
akkor lehet cél, ha speciális munkakörről van szó (pl. berepülő pilóta). Valós cél azonban nem lehet a „golyóálló
hősök” keresése, de még csak az ép, egészséges, minden munka elvégzésére alkalmas munkavállalók
kiválasztása sem; a cél és a feladat sokkal inkább a munka adaptálása az emberhez. Ez esetenként költségesebb
vállalkozás, de megoldható és össztársadalmi szinten olcsóbb, hasznos, szociális előnye kézenfekvő. A VI-3.
ábra bal oldalán felsorolt tényezők (a SM valamennyi tényezője) változtatható és úgy változtatható, hogy az
emberre kifejtett hatásai és az emberi (munkavállalói) válaszreakciók interakciója által meghatározott
igénybevétel - az esetek túlnyomó többségében - optimálishoz közeli szinten tartható akkor is, ha az ember
antropometriai, egészségi, genetikai stb. paraméterei nem ideálisak.
Az ergonómiai szempontok érvényesülésében mind a munkáltató, mind a munkavállaló érdekelt. A

munkavállalót optimális munkahelyi igénybevétele megvédi a munkabalesetektől, elsősorban a foglalkozási
eredetű mozgásszervi megbetegedésektől, különböző fizikai és pszichológiai stresszorok hatásaitól, segít
munkaképességének és egészségének megőrzésében. Ezért mind a munkáltató, mind a munkavállaló érdekelt
abban, hogy az ergonómiai feltételek javítását szolgáló eljárásokkal is elemezzék a munkahelyeket, illetőleg a
munkafolyamatokat, továbbá a munkahelyek kialakításánál figyelembe vegyék az ergonómiai szempontokat.
A munkahelyeket, munkatevékenységeket elemző ergonómiai eljárásokat illetően ergonómiai és

munkaegészségtani kézi- és tankönyvekre utalunk.
11.1.1. Képernyős munkahely

A képernyős munkahellyel kapcsolatosan megfogalmazott elvárások jelentőségét önmagában jelzi, hogy
ezeknek az előírásoknak a betartatását az Európai Unió irányelvben rögzíti, és Magyarország tárcarendeletben
teszi kötelezővé.
A jogszabály szerint a „képernyős munkahely: olyan munkaeszközök együttese, amelyhez a képernyős

eszközön kívül csatlakozhat adatbeviteli eszköz (billentyűzet, szkenner, kamera, egyéb adatbeviteli eszköz),
egyéb perifériák (mutatóeszköz, nyomtató, plotter, lemezegység, modem stb.), esetleges tartozékok, ember–gép
kapcsolatot meghatározó szoftver, irattartó, munkaszék, munkaasztal vagy munkafelület, telefon, valamint a
közvetlen munkakörnyezet.”
Egy ergonómiai szempontból tökéletes munkahelyet vázol fel a jogszabály, amely - ugyancsak az ergonómiai
szemlélettel, elvárásokkal összhangban - kötelezővé teszi a munkáltatónak a képernyős munkahely által
képviselt egészségkárosító kockázatok becslését, kezelését, a munkafolyamat optimális igénybevételt szolgáló
szervezését stb. Tekintettel arra, hogy a képernyős munkahelyek elterjedése évről-évre szélesebb körű, a
rendelet pontos előírásokat fogalmaz meg a munkahely kialakítására is. Előírja, hogy a képernyős berendezést
úgy kell kialakítani, üzembe helyezni, illetve üzemben tartani, hogy rendeltetésszerű használat esetén ne
jelentsen egészségkárosító kockázatot vagy balesetveszélyt a munkavállalók számára. Avégett, hogy ez
teljesüljön, pontos, adatszerű elvárásokat fogalmaz meg a képernyő, a billentyűzet, a munkaasztal vagy
munkafelület, a munkaszék (tehát a berendezések), valamint a környezet (térkövetelmények, megvilágítás,
tükröződés és fényvisszaverődés, zaj, klíma, sugárzás) vonatkozásában.
353
A képernyőfigyelés fokozott figyelmet igénylő szellemi munka. A hatályos jogszabály a képernyő előtti
munkavégzést ezért napi hat órában maximálja úgy, hogy óránként 10-10 perces szünetet ír elő; a szünetek nem
vonhatók össze, de a jogszabály módosítása kivételes esetekben a 10-10 perces szünetektől eltérést engedélyez.
Mozgásszervi és érzékszervi megbetegedések megelőzése a képernyős munkahelyen. A képernyős munkahellyel

kapcsolatban meghatározott követelménysort ma még sokan megsértik. Ez az oka annak, hogy az ergonómiai
kóroki tényező által indukált foglalkozással összefüggő megbetegedések nagyon gyakran sújtják a képernyős
munkahelyeken dolgozókat. A nem megfelelő asztal-, szék-, képernyőelhelyezés stb. a számítógépen dolgozók
nyaki és trapezius myalgiáját idézi elő. Gyakran vezet a szigorú ergonómiai feltételrendszer megsértése
neurotikus panaszokhoz, amelyek a myalgiás fájdalom, az izomkontrakció fokozásával növelik az izmok
hypoxiáját és a képernyős munkahelyen dolgozó képtelen munkáját végezni. Ezt a fájdalmat növelő circulus
vitiosust erősíti esetenként az ún. harmadik szemüveg, illetve e nélkül az éles látás hiánya, ami kínzó
fejfájásokhoz vezethet. A prevenció egyértelmű: nagyon pontosan be kell tartani a jogszabályban előírtakat,
beleértve a képernyős munkavégzés folyamatába iktatott óránkénti 10 perces munkaszünetet, a látásélesség
előírás szerinti vizsgálatát, az éles látáshoz biztosítandó megfelelő (pl. multifokális-, munka- vagy „harmadik
fókuszú”) szemüveget. A szabályozások betartása esetén a képernyős munka önmagában semmilyen
egészségkárosodást nem okoz, védőeszköz nincs (és nincs is rá szükség), minden panasz és bántalom kizárólag
a munkahely kialakítási hibái következményének tekintendő.
12. Pszichoszociális kóroki tényezők, pszichológiai

stresszorok – „munkahelyi stressz”
Az Európai Unió már a 2002–2006-os évekre kidolgozott munkavédelmi stratégiájának indoklásában azzal
szembesítette tagországait, hogy a munkahelyi stressz, erőszak, zaklatás, megfélemlítés stb. következményei
(félelem, neurosis, depresszió, pszichoszomatikus megbetegedések stb.) okozzák a foglalkozási megbetegedések
egyötödét, és ezek száma, aránya növekszik. Ha mindezek mellett figyelembe vesszük a növekvő számú,
jelentős pszichés megterhelést okozó tevékenységeket, munkahelyi pszichológiai stresszorokat, nyilvánvaló,
hogy az ún. munkahelyi stressz25 mint foglalkozási megbetegedés megelőzésével megkülönböztetett
figyelemmel kell foglalkozni. A feladat megoldása nem egyszerű. Ehelyütt az alábbiakat emeljük ki:
–2008-tól az Mvt. is ráirányítja a figyelmet a munkahelyi stressz okozta problémák, kockázatok,

egészségkárosodások kérdéseire, amikor is a pszichoszociális kockázati tényezők kezelését, mint munkáltatói
feladatot beemeli a törvénybe26;
–a distressz/krónikus stressz és/vagy következményei (magatartási, pszichiátriai és pszichoszomatikus

megbetegedések) munkavállalók közötti megjelenése nem rkapcsolható össze kizárólagosan a munkahelyi
eredettel. A distresszt és következményeit okozó stresszorok a dolgozót érhetik a lakóhelyi környezetében, ezek
eredhetnek a dolgozó életmódjából, vagy származhatnak a dolgozót érintő életeseményekből is.
Ezért munkahelyi stresszt vagy következményeit csakis akkor diagnosztizálhatunk, ha a munkahelyi fizikai és
pszichológiai stresszorokat a patológiás folyamat kezdetének feltételezett időpontjában krónikus stresszt
előidéző mértékben képesek vagyunk regisztrálni az érintett dolgozó vagy dolgozói csoport esetében. Ennek
érdekében leltárba kell venni a munkahelyen jelenlévő valamennyi jelentős fizikai (pl. vegyi anyag, zaj),
valamint pszichológiai (pl. a munka hierarchizáltságából eredő konfliktusok, túl- és alulterheltség, vezetői
magatartás, együttműködés hiánya) stresszort. Gyakran fordul elő, hogy csak a pszichológiai stresszorokat
veszik figyelembe, pedig ismert, hogy Selye eredeti vizsgálataiban a fizikai stresszoroknak (pl. formaldehid,
oxigénhiány) a stressz-reakciókban, a lokális adaptációs szindrómában vagy éppen a generalizált adaptációs
szindróma különböző fázisainak kialakulásában fontos szerepet tulajdonított.
Az utóbbi időben dolgozták ki az ún. stressz-monitort. Ez a fizikai és társadalmi munkakörnyezetből eredő

fizikai és pszichológiai stresszorok (és hatásaik) leltározására, értékelésébe és kezelésére szolgáló rendszer,
amelynek szakszerű működtetésével az ún. munkahelyi stressz megítélhető, kezelhető és megelőzhető.
12.1. Foglalkozási daganatos megbetegedések

25
Az elterjedten használt munkahelyi stressz megnevezés nem pontos; pontosabb lenne a munkahelyi distressz/krónikus stressz megnevezés
használata.
26
Mvt. 87.§ 1/H1 szerint a pszichoszociális kockázat a munkavállalót a munkahelyén érő azon hatások (konfliktusok, munkaszervezés,
munkarend, foglalkoztatási jogviszony, bizonytalanság stb.) összessége, amelyek befolyásolják az e hatásokra adott válaszreakcióit, illetőleg
ezzel összefüggésben stressz, munkabaleset, lelki eredetű szervi (pszichoszomatikus) megbetegedés következhet be.
354
Az iparosodott világ lakosságának 30-40%-ában fejlődik ki élete folyamán daganatos megbetegedés; az

országok többségében a lakosság több mint 20%-a hal meg rosszindulatú daganat következtében, és
gyakoriságuk növekszik. A rákos megbetegedések túlnyomó többségéért a táplálkozás, a dohányzás és a
különböző infekciók felelősek, de jelentős szerepe van kialakulásukban a reprodukciós és szexuális
magatartásnak, a foglalkozásnak, az alkoholfogyasztásnak, bizonyos geofizikai tényezőknek, valamint a lakó- és
természetes környezet szennyeződésének is.
A foglalkozási eredetű daganatos megbetegedések túlnyomó többségéért kémiai, kisebb részéért fizikai (ionizáló
sugárzás) és biológiai (vírusok) kóroki tényezők, továbbá bizonyos rákkeltő hatású munkakörülmények (tovább
együtt: daganatkeltő tényezők) felelősek.
A foglalkozási rákok, daganatok etiopatogenetikai kutatásának története egyidős a kémiai karcinogenezis

történetével; a legismertebb fizikai kóroki tényező, az ionizáló sugárzás rákkeltő hatásának felismerése az általa
okozott foglalkozási daganatos megbetegedések révén vált ismertté.
Kémiai kóroki tényezők okozta foglalkozási daganatos megbetegedések. 1775-ben Percival Pott angol orvos a
kéményseprők herezacskórákját foglalkozásukból eredő koromexpozícióhoz kötötte. Pott leírja, hogy a
kéményseprők borékrákjának gyakorisága függ a rákkeltő expozíciós dózisától és a rákkeltővel történt első
expozíciótól eltelt idő (latenciaperiódus) hosszától. Jóllehet Pott ezeket a fogalmakat (expozíciós dózis, idő,
latenciaperiódus) nem nevezte meg (valószínűleg nem is ismerte), de hangsúlyozta, hogy a herezacskórák
leggyakrabban olyan kéményseprők között fordul elő, akik kéményseprőinasként, kisgyerekkorban kezdték
mesterségüket. Minthogy testméretük őket tette leginkább alkalmassá arra, hogy ülepükön lecsúszva a kürtők
alsóbb szakaszát is kitisztítsák, az ilyen munkákat (ami abban az időben tetemes mennyiségű volt) csaknem
kizárólag gyerekek végezték. Lecsúszva a kürtők belső felszínén – amely vastag koromréteggel volt bevonva – a
scrotum bőrébe nagy mennyiségben dörzsölődött be a „rákkeltő” korom. A XVIII. sz. végén a meglehetősen
rövid várható átlagos élettartam miatt a rák manifesztálódását – tekintettel a megbetegedés megjelenéséig
szükséges hosszú „lappangási” időre – döntően csak azok körében észlelték, akiknek az expozíciója már a korai
életévekben bekövetkezett. A koromban csak sokkal később (az 1930-as években) azonosítottak több
policiklikus aromás szénhidrogént (PAH-ot), amelyek karcinogén anyagok.
A kémiai karcinogenezis tudományos megalapozásához más – régóta ismert – foglalkozási daganatok

felismerése is (anilingyári munkások hólyagrákja27; gyapotszövő munkások borékrákja – ásványolajtól; halászok
ajakrákja – kátrányozott fonaltól; vincellérek arzén okozta talpbőr- és primer májrákja; azbesztmunkások
mesotheliomája és a szokásosnál gyakoribb tüdőrákja stb.) jelentős mértékben járult hozzá.
A fizikai kóroki tényezők okozta daganatos foglalkozási megbetegedések. Az első röntgendermatitis talaján
kifejlődött bőrrákot 1902-ben írták le, s 1911-ben Hesse már 54 röntgencarcinoma esetről számolt be. A betegek
közül 26 orvos, 24 röntgentechnikus, 4 sugárkezelt beteg volt. A világirodalomban 1902–1953 között összesen
200 bőrrákról számoltak be. Ma már ez a carcinoma foglalkozási megbetegedésként gyakorlatilag nem fordul
elő. Napjainkban szintén inkább csak történeti jelentőségű a radiológusok leukaemiája, de az 1900-as évek
közepén a radiológusok leukaemiájának relatív kockázata (retrospektív vizsgálatok alapján) 2,5-szeres volt. A
korszerű sugár elleni védekezés kialakítása a radiológusok leukaemia-mortalitását jelentősen csökkentette.
1931-ben New Jersey-ben egy világító számlapú műszereket készítő üzemből nagy gyakorisággal észlelt
anaemia aplasticáról, mandibula- és maxillanecrosisról, osteogen sarcomáról számoltak be; a halált daganatos
metastasisok okozták. A világító számlapot az alkalmazott munkásnők rádiumot és mezotóriumot tartalmazó
festékbe mártott, ajkukkal hegyesre formált ecsettel készítették; az alkalmazott „technológia” révén
rendszeresen radioaktív anyag jutott szervezetükbe.
Az ércbányászok „bányabetegségéről” a schneebergi és a joachimstahli bányákból már a XVI. századból vannak

feljegyzések, amelyekről csak 1878-ban állapították meg, hogy a betegséget a tüdőbe jutott ércpor okozza, és
hogy az előidézett tüdőmegbetegedés bronchuscarcinoma. Később – a XX. század első harmadában – vált
ismertté, hogy ezeket a daganatokat a bányák levegőjében levő radon, valamint a belélegzett radioaktív ércpor
okozzák. Egyebek közt ennek ismeretében sorolta a WHO-IARC a „hematitbányászatot” a rákrizikós iparágak
közé. Az ionizáló sugárzás rákkeltő hatását (beleértve a leukaemiákat is) az összes rákos daganatos
megbetegedés legfeljebb 1-2%-áért teszik felelőssé (lásd még : „A kis dózisú sugárzás késői hatásai” című
alfejezetben).
27
Az anilin önmagában nem rákkeltő.
355
Biológiai kóroki tényezők okozta daganatos foglalkozási megbetegedések. A biológiai kóroki tényezők ritkán
felelősek foglalkozási eredetű daganatos megbetegedésekért; a foglalkozási eredetű hepatitisek talaján kifejlődő
hepatomák (általában cirrhosist követően alakulnak ki) azonban foglalkozási megbetegedésnek tekintendők.
Egyéb rákkeltő hatású munkakörülmények okozta daganatos foglalkozási megbetegedések (lásd később:
rákrizikós iparágak, munkakörök.).
Korábban az összes daganatos halálozás 4–5%-át tartották foglalkozási eredetűnek, ami egy külső, manipulatív
ráhatásoktól sem mentes alulbecslés eredménye volt. A WHO és az ILO 2006-ban és 2007-ben közölt adatainak
megismerése óta a halálos kimenetelű rosszindulatú daganatos megbetegedések arányát ~10%-ra becsülik.
Eszerint Magyarországon – évenként több mint 30 000 rosszindulatú daganatos betegségben elhunyttal, illetve
300 000–350 000 rákkeltővel veszélyeztetett munkavállalóval kalkulálva – 3 200–3 300 foglalkozási eredetű
daganat miatt elvesztett emberi élettel kell számolni28. A foglalkozási eredetű daganatok prevenciója a nagy
szám miatt nemcsak munka-, hanem népegészségügyi jelentőségű is.
Annak ellenére, hogy a foglalkozási eredetű daganatos megbetegedések elvi gyakorisága jól ismert, jelenleg
ezek felismerésére meglehetősen ritkán kerül sor.
Kémiai rákkeltő tényezők a munkahelyen, rákrizikós iparágak
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Lyonban működő Rákkutató Ügynöksége – International Agency for
Research on Cancer (továbbiakban IARC) – az ún. IARC-monográfiákban adja közre elemzéseinek eredményét.
A daganatkeltő tényezőket, köztük a többségüket képező vegyi anyagokat három kategóriába sorolja. Az
emberben bizonyítottan rákkeltők tartoznak az 1. kategóriába, az emberben valószínűleg rákkeltő anyagok a 2A
kategóriába, míg a feltételezhetően (ez ideig csak állatkísérletben bizonyítottan) rákkeltő anyagok a 2B
kategóriába vannak sorolva. Napjainkban az 1-s kategóriába 108, a 2A kategóriába 63, a 2B kategóriába
mintegy 250 daganatkeltő tényező (túlnyomó többsége vegyi anyag) tartozik. Az IARC javaslata alapján
gyakorlati szempontból a 2B kategóriába tartozó daganatkeltő tényezőket is humán rákkeltőknek kell tekinteni!
Részben az IARC-monográfiák, részben más kézikönyvek alapján azt is ismerjük, hogy az 1-s és 2A
kategóriába sorolt anyagoknak, fizikai vagy biológiai kóroki tényezőknek melyek a célszervei. Hasonlóképpen
ismerjük a célszerveket az ún. rákrizikós iparágakban. Rákrizikós iparágaknak hívjuk azokat a nemzetgazdasági
ágakat, alágakat, ágazatokat, amelyek meghatározó munkakörei többségében dolgozó ember egy vagy több
rákkeltő tényező/anyag expozícióban végzi munkáját, és a munkáspopulációban a daganatos megbetegedések
gyakorisága meghaladja az ún. „várt” értéket, amely érték a daganatos megbetegedés lakossági gyakoriságát
jelenti.
Néhány jelentősebb rákrizikós ipari tevékenység bizonyítottan humán rákkeltő célszerveit mutatja be a VI-3.
táblázat. A rákkeltő anyagok jegyzékét (amely nem pontosan azonos az IARC jegyzékével) az EU tagországok
(és 2000-től Magyarország is) jogszabályban adták közre. Ez a kötelező érvényű jegyzék a rákkeltőket
elsősorban hatásuk erőssége, illetőleg a humán bizonyítékok alapján 1. (az utóbbi időben ezen belül 1A és 1B),
valamint 2. kategóriába sorolja. Az IARC kategorizálásától különböző osztályozás nem szerencsés megoldás, de
a definíciók ismeretében világos, hogy a kétféle kategorizálás egymásnak nem mond ellent és mindkettő
használható. Az Európai Unióban az anyagok rákkeltő tulajdonsága nagy nyilvánosságot kap. Az ilyen anyagot
tartalmazó csomagolóeszközök burkolatán elhelyezett feliratoknak része az R45 és a „rákot okozhat” feliratozás
– Magyarországon 1996 óta – kötelező29.
8.4. táblázat - VI–3. táblázat Néhány bizonyítottan humán karcinogén anyag (1.
kategória), fokozott kockázattal járó ipari folyamat, expozíciós forrás és rosszindulatú
daganat célszerveinek jegyzéke az IARC-monográfiák alapján
Anyag/ipari folyamat Foglalkozási expozíció fő forrásai Célszerv
28
A rákkeltő tényezőkkel exponáltak számának becslése során figyelembe vettük nemcsak a kémiai, fizikai, biológiai rákkeltők potenciális
expozíciójában dolgozókat, hanem azokat a munkavállalókat is, akik újonnan felismert olyan rákkeltő tényezőkkel meghatározott
munkakörülmények közepette végzik munkájukat, mint a váltott vagy az éjszakai műszak. A becslés nagyon durva, mert pl. a fluktuáció
jelentős.
29
Az EU-ban a veszélyes anyagokra vonatkozóan 2010. december 1-jétől, a veszélyes keverékek tekintetében 2015. június 1-jétől hatályba
lép az ENSZ veszélyes anyagok és keverékek osztályozására, címkézésére és csomagolására vonatkozó globálisan harmonizált rendszere
(GHS). Ennek értelmében, a megadott időponttól kezdődően a csomagolóburkolati feliratokon a H350 (rákot okozhat), illetve a H351
(feltehetően rákot okoz) jelzések is megjelennek. A GHS-t az Európai Parlament és Tanács az 1271/2008/EK rendeletben „honosította”.
356
Alumínium-előállítás Nem értelmezhető Tüdő, hólyag
4-aminobifenil Festékipar Hólyag
Arzén és vegyületei Arzéntartalmú inszekticidek Bőr, tüdő, máj

előállítása, felhasználása
Azbeszt Épületek bontása Tüdő, mesothelioma, egyéb
Benzol Gumiipar, cipőipar, Vérképzőrendszer (leukaemia)

petróleumfinomítás, és gyártás
Króm (VI) végyületek Kromátpigmentek előállítása, Tüdő

felhasználása, krómgalvanizálás,
krómötvözetek, rozsdamentes acél
öntés
Kőszénkátrány, köszénszurok Széndesztillálás, különleges Bél, gége, tüdő, szájüreg, hólyag

tüzelőanyag-, kátránykészítés,
aszfaltozás
Kokszgyártás Nem értelmezhető Bőr, tüdő, vese, hólyag
Bútor- és kabingyártás Nem értelmezhető Orrüreg
Hematitbányászat, föld alatti, Nem értelmezhető Tüdő

radonexpozíció
Vas- és acélkohászat Nem értelmezhető Tüdő
Ásványi olajok (ke-ze-let-len és Fonógépek, gépipar, Bőr

enyhén kezelt) jutafeldolgozás
Nikkel és vegyületei Nikkelfinomítás Orrüreg, tüdő
Radon Bányászat Tüdő
Gumiipar Nem értelmezhető Leukaemia, hólyag
Koromfajták Kéményseprés Bőr
Vinil-klorid Előállítás, polimerizáció Máj-angiosarcoma
Foglalkozási eredetű daganatos megbetegedések kockázata. Amint említettük, a foglalkozási eredetű daganatos
megbetegedések okozta halálozások az összes halálos kimenetelű daganatos megbetegedésnek mintegy 10%-
áért felelősek. Kérdés, hogy Magyarországon (egyébként több más országhoz hasonlóan) miért kerülnek a
daganatos megbetegedések a „várt”-nál ritkábban bejelentésre. Az valószínű, hogy a foglalkozási eredetű
rákkeltők túlnyomó többségét kitevő kémiai kóroki tényezők okozta daganatos megbetegedések gyakorisága
hazánkban sem marad el az iparosodott országokétól, hiszen rákkeltőnek minősített anyagok/tényezők
többségével Magyarországon munkavégzés történik; vagyis a karcinogénekkel való munkahelyi expozíció az
országban jelentős lehet.
Magyarországon jelenleg kémiai rákkeltő okozta expozíció veszélyével a következő nemzetgazdasági, ipari
ágazatokban, munkakörökben kell számolni: vas- és alumíniumkohászat, színesfémkohászat (csaknem
megszűnt), bútoripar, gumiipar, építőipar (azbesztszigetelésű épületek bontása), hegesztés, passzív dohányzás
(tiltás ellenére hivatali és egyéb helyiségekben), kéményseprés (szilárd tüzelésű kályhák, fűtés), tűzoltó-,
357
fodrász-, festő-mázoló munkakörök, egészségügy (pl. kórbonctani, onkológiai osztályok, fertőtlenítő egységek,
kutató-, toxikológiai laboratóriumok), továbbá minden olyan munkakör, amelyben a WHO-IARC 1, 2A, 2B
vagy az EU 1A és 1B, illetőleg 2. kategóriába sorolt anyagokkal, ill. tényezők között tevékenységet végeznek.
A kémiai rákkeltőkkel munkakörükben veszélyeztetett foglalkoztatottak száma 250 000–300 000-re tehető; a
veszélyeztetettek számát az országra évtizedeken át jellemző munkahelyi fluktuáció ez esetben is jelentősen
növelheti. A lakosság teljes életre számított rákhalálozásának kockázata Magyarországon 1:4-5, a foglalkozási
rákkeltő anyagokkal dolgozók daganatos megbetegedésének ehhez adódó kockázata 1:10-11; vagyis daganatos
halálozásuk kockázata jelentősen meghaladja a lakosságét. (Tizenegy kémiai karcinogénnel exponált dolgozó
közül hárman, tizenegy lakos közül ketten fognak daganatos megbetegedésben meghalni).
A kémiai karcinogének okozta daganatos megbetegedés kockázatnövekedése mellett számolni kell a fizikai,
valamint a biológiai és egyéb rákkeltők okozta expozíció kockázatnövelő hatásával is.
A Magyarországon jelenleg ionizáló sugárzás potenciális kockázatának kitett mintegy 16 000 dolgozó
tevékenységek szerinti megoszlásával korábban foglalkoztunk. Noha a hazai uránbányászok daganatos
betegségének kérdéskörével ugyancsak foglalkoztunk, az ércbányászathoz még a következő kiegészítést fűzzük.
Az ércbányászok – elsősorban uránbányászok – tüdőrákja napjainkban is az egyik leggyakoribb foglalkozási
eredetű rosszindulatú daganat, lévén hogy ebben a munkakörben a bányák levegőjében lévő radon és
bomlástermékei, valamint a belélegzett radioaktív ércpor miatt a dolgozók bronchushámját az eltűrt határértéket
sokszorosan meghaladó dózisban rákkeltő hatás érte (elsősorban vájárok, csillések esetében). Jóllehet a hazai
uránbányát 1997-ben bezárták, az ott dolgozott 55–60 000, radonexpozíciót szenvedett uránbányász kialakuló
tüdőrákjával (amint már említettük) még évekig kell számolni.
Vagyis az uránbányászat jelentős többletkockázat „vállalás” volt. A vállalás szó azért kíván idézőjelet, mert
Magyarországon éppen az uránbányászat virágzása idején – az 1960-as évektől az 1980-as évek elejéig – az
uránbányászok a „vállalt” kockázatról nem kaptak kielégítő tájékoztatást. A magyar uránbányászok morbiditási
és mortalitási adataival a munkaegészségügy a bánya működése idején gyakorlatilag nem rendelkezett.
Figyelemmel az ionizáló sugárexpozíciók ma sokkal inkább „politikai”, mint tudományos megalapozottságú

irreálisan alacsony határértékeire, továbbá a korábbi magasabb határértéket is sokszorosan meghaladó
uránbányászati expozícióra és az országban az uránbányászokra vonatkozó átfogó epidemiológiai vizsgálatok
hiányára, a fizikai rákkeltők okozta daganatos megbetegedések kockázatát nem vagy csak nagy
bizonytalansággal tudjuk megbecsülni.
A biológiai tényezők okozta foglalkozási eredetű daganatos megbetegedések valamennyi munkavállalóra

számított kockázata az exponált populáció kis száma miatt szerencsére kicsi. Az egészségügyben dolgozó
ápolók, orvosok hepatitisfertőződésének talaján kialakuló hepatomák száma ismeretlen.
Egyéb rákkeltő hatású munkakörülmények. Az utóbbi néhány év egyik legnagyobb munkaegészségügyi

jelentőségű felismerése, hogy a három műszakban, váltott műszakban, éjszakai műszakban dolgozók között
megnő a rosszindulatú daganatok gyakorisága. A közlések elsősorban ápolónők emlőrák-gyakoriságának
megnövekedéséről számolnak be. Az ápolónők, orvosok és más éjszakai műszakban dolgozók emlőrák-szűrését
fontos lenne a munkaköri alkalmassági vizsgálatokhoz kötni!
12.2. A foglalkozási eredetű daganatos megbetegedések

diagnosztikája
Hasonlóan más foglalkozási megbetegedésekhez, a foglalkozási daganatos megbetegedések diagnózisa is a
klinikai diagnózis (daganatos megbetegedés) és az expozíciós (higiénés) diagnózis (rákkeltő tényező okozta
expozíció) illesztésével születik meg.
A foglalkozási rákkeltők (első számú célszerveik mellett) elvileg bármely szerv daganatos megbetegedésében
oki tényezők lehetnek; ezt a daganatos megbetegedések foglalkozási eredetének megítélésekor figyelembe kell
venni. A nyugdíjaskorban orvosi vizsgálaton felismert rákos megbetegedések esetében fontos lenne, ha a
vizsgálatot, kezelést végző orvos átfogó munkaanamnézist venne fel.
Az expozíciós (higiénés) diagnózissal szemben támasztott követelmény:
358
–rákkeltő expozícióban történt munkavégzés bizonyított; az alapanyagok, adalékanyagok, intermedierek,

végtermékek stb. között volt rákkeltő anyag vagy a technológiához rákkeltő anyag felhasználására volt szükség;
vagy a munkahelyen más rákkeltő tényező (pl. ionizáló sugárzás, biológiai kórokozó, egyéb) volt jelen.
–a rákkeltő expozíció első napja és a manifeszt tumor, rosszindulatú elfajulás között szolid tumor esetében 8–40
év, átlagban 15–25 év, leukaemiák esetében 4–6 év, átlagban 5 év telik el.
Az elvárásnak minimális ismeretekkel meg lehet felelni, mégis a foglalkozási daganatos megbetegedések
túlnyomó többsége nem kerül, pontosabban nem foglalkozási betegségként kerül diagnosztizálásra.
Ennek okai:
–A gyakorló orvosoknak kevés ismeretük van a munkahelyi rákkeltő tényezőkről.
–A daganatos megbetegedések túlnyomó többsége a hosszú latenciaperiódus miatt az öregségi – vagy éppen
korengedményes vagy korkedvezményes – nyugdíjkorhatár után manifesztálódik. A beteg foglalkozása ilyenkor
Magyarországon „nyugdíjas”; a diagnosztizáló orvosnak ez nem mond semmit, a beteg korábbi foglalkozására
pedig az orvos általában nem kérdez rá.
–A daganatos megbetegedések túlnyomó többsége esetében az ok összetett. A beteg élete során a foglalkozási
expozíción kívül több daganatot okozó tényezővel is exponálódhatott (pl. dohányzás, alkoholos italok
fogyasztása, táplálkozási tényezők) és a syncarcinogenesis jelensége, valamint a különböző jellegű
együtthatások (addíció, inhibíció, szinergizmus) miatt a foglalkozási eredet mértéke nehezen állapítható meg.
Ehhez megjegyzendő még, hogy a daganatos megbetegedések túlnyomó többsége sorsszerű megbetegedés. A
foglalkozási rákkeltővel biztosan exponáltak esetében is (akik munkahelyén a prevenció inszufficiens volt) a
sorsszerű daganatos megbetegedés és a foglalkozási eredetű daganatos megbetegedés várható aránya 2:1-hez!
Ha a prevenció tökéletes volt, ez az arány egy-három nagyságrenddel is nagyobb lehet.
12.3. A foglalkozási daganatos megbetegedések primer

prevenciója
Azt az elvet, hogy a rákkeltők esetében nincs bizonyítottan hatástalan expozíciós szint gyakorlati szempontból
célszerű elfogadni. Ez nem jelenti azt, hogy a rákkeltő tényezőkre (vegyi anyagokra, ionizáló sugárzásra,
biológiai kóroki tényezőkre) nem adunk meg határértéket, hanem azt jelzi, hogy tudatában vagyunk annak, hogy
a magyarországi határértékeket nem „biztonságos”, hanem eltűrt kockázati szintként határoztuk meg. Ez viszont
azt is jelenti, hogy „hallgatólagosan” elfogadjuk az 1:105 (tíz mikrorizikó) kockázatot, ami megfelel a közepesen
balesetveszélyes iparágakban a halálos kimenetelű munkabalesetek kockázatának, pontosabban incidenciájának
(lásd még a 506. oldalon).
A „biztonságos határérték” tagadásával a rákkeltők hatásának primer prevenciója szempontjából – a

munkavédelem valamennyi kötelező előírásának betartása mellett – feladataink a következők:
1.meg kell határozni, hogy az adott munkakörülmény esetében kell-e karcinogén kóroki tényezővel számolni;
2.ha van rákkeltő kóroki tényező, eldöntendő, hogy feltétlenül szükséges-e az alkalmazása; ha használata
elkerülhető, be kell tiltani,
3.ha szükség van a rákkeltő anyag vagy más rákkeltő tényező műszaki, technikai stb. funkciójára, meg kell
kísérelni kicserélni hasonló műszaki, technikai stb. funkciójú nem rákkeltő tényezőre, de mindenképpen
figyelemmel kell lenni a REACH előírásaira,
4.ha nem sikerül kiváltani, akkor a daganatkeltő tényező okozta rákkeltő hatás kockázatát (kockázat itt: a
rákkeltő anyag okozta hatás veszélyessége megvalósulásának valószínűsége) minimálisra kell csökkenteni,
5.a kockázatelemzés során kiemelten figyelmet kell fordítani valamennyi daganatkeltő tényező jelenlétére és az
okozott kockázatok kezelésére.
12.3.1. Szűrővizsgálatok jelentősége a foglalkozási daganatok prevenciójában

A WHO-IARC-monográfiákban, de kézikönyvekben is fellelhető, hogy a bizonyítottan rákrizikós iparágakban
dolgozók vagy bizonyítottan humán rákkeltőkkel tevékenységet végzők körében mely szervek daganatainak a
359
gyakorisága nő meg. Ezek ismeretében elvileg célzott szűrővizsgálatok megszervezésére nyílik lehetőség. Az
elvileg szót azért hangsúlyozzuk, mert – amint már említettük is – a foglalkozási daganatok szűrésének
eredményessége meglehetősen korlátozott. Jelenleg szervezett, „kötelező” munkavállalói rákszűrés
Magyarországon – sajnálatos módon – nincs. A szervezett lakossági rákszűrés – avárakozástól elmaradó
hatékonysággal – csak az emlő-, a méhnyak- és a colorectalis rákok vonatkozásában történik. Ismeretesen a
foglalkozási eredetű rosszindulatú daganatok többsége a tüdő, a hólyag, a bőr, a vérképzés malignus
elfajulásával jár együtt, de – amint már említettük – a foglalkozási rákkeltő tényezők bármely más szerv
daganatos megbetegedésében is meghatározó szerepet játszhatnak. A foglalkozás-egészségügyi szolgálatok
rákszűrésbe történő bevonásával – akár kapuőri funkció ellátásával, akár pl. a bőr- és szájüregi rákok
opportunista szűrésével – a rosszindulatú daganatos megbetegedések hatékonyabb szekunder prevencióját
lehetne elérni.
A foglalkozási eredetű daganatos betegségek primer és szekunder prevencióját sikeresebbé tehetik – a kötelező
környezeti és biológiai monitorozás mellett – a célzott citogenetikai vizsgálatok; ezek jelentősége elsősorban a
nyílt téren működő, rákkeltővel szennyezett munkahelyeken a valós expozíciók megítélésében lehet jelentős.
A fejezet szerkezete követi a munkahigiénés, illetve a foglalkozás-orvostan szakirányú szakképzést szolgáló, a

Medicina Könyvkiadó Zrt. által 2010-ben megjelentetett Munkaegészségtan c. könyv szerkezetét. A fejezet
szerzője kiemelt figyelmet fordított a Munkaegészségtan c. könyv 53 társszerzőjének, a hazai munkaegészségtan
kiváló művelőinek a könyvben megjelenített fejezetei legfontosabb mondanivalójára.
A fejezetben – a tankönyv természetesen terjedelmi korlátai miatt – legfeljebb egy impressziót adtunk a jelenleg
három szakirányú szakképzést megalapozó munkaegészségtanból. Mintegy zárszóként két dologra szeretnénk
ráirányítani fiatal kolléganőink, kollégáink figyelmét: egyrészt, ahogy az emberiség történetének kezdetétől
mindig, a munkahelyi ártalmak a jövő nemzedékeket is végigkísérik, miközben a szakterület – amely életünk
„leggyorsabb” változójához, a gazdasági-technikai változóhoz kötött – soha nem látott sebességgel alakul át,
ismeretanyaga gyorsulva változik. Hol vannak már a Magyarországon először kötelezően bejelentendő és
baleseti ellátásra/kártalanításra jogosító foglalkozáseredetű megbetegedések, az anthrax, a higany-, de már a
tömeges ólommérgezés is? És ugyanakkor alig tudunk valamit a biotechnológia vagy a nanotechnológia
alkalmazásához kötött, foglalkozás által meghatározott megbetegedésekről, és mindemellett a munkahelyi
eredetű egészségkárosodásokkal kapcsolatos kérdések sora bukkan elő. – Hogyan oldjuk meg az éjszakai, a
váltott műszak okozta egészségkárosodások prevencióját? Felismerjük-e a XXI. század alighanem legnagyobb
kémiai biztonsági problémáját okozó endokrin disztruptorok által előidézett fejlődésalapú, felnőttkorban
megjelenő betegségeit? Vajon képesek leszünk-e kidolgozni ezek ma megoldhatatlannak tűnő prevencióját?
Másrészt: újabb ismereteink alapján ma már tudjuk – a fejezet erre törekedett ráirányítani a figyelmet – a
foglalkozás által meghatározott morbiditás és a mortalitás a néhány évvel ezelőtt ismertnek sokszorosa. És bár
sokféle jelzővel illethető, de tény: a lakosság, az emberek túlnyomó többsége vagy most aktív dolgozó, vagy
nyugdíjelőtt aktív dolgozó volt, vagy mint gyermek, pályakezdés előtt álló fiatal aktív dolgozó lesz! Ezért a
minden részkörnyezetnél 1-3 nagyságrenddel veszélyesebb munkahelyi környezet közeli vagy későbbi
egészségkárosító hatását a munkahelyi egészség és biztonság garantálásával (ezért is) meg kell akadályozni,
mert az csaknem az egész lakosságot sújtja. Ebben az orvosoknak, a jövő orvos generációinak fontos szerepe
van.
360
9. fejezet - VII. A társadalmi-
gazdasági helyzet és az életmód
hatása az egészségi állapotra, az
egészségfejlesztés alapjai
1. A szociális helyzet hatása az egészségi állapotra
Ismert, hogy azokban az országokban, ahol a legalacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, ott a
legalacsonyabb az ország lakosságának születéskor várható átlagos élettartama, illetve a legmagasabb a
csecsemőhalálozás. Pusztán e két globális mutatót tekintve is egyértelmű, hogy azok az országok, ahol a
szegénység általános, komoly egészségügyi gondokkal is meg kell küzdjenek. A rossz szociális helyzet
következménye, hogy problémák lehetnek a táplálkozással, a zavartalan pihenéssel és a személyi higiéné
biztosításával is. Azokban az országokban, ahol az évszakok között előfordul a hideg tél, még fűtési és
öltözködési problémák is csökkentik a hátrányos szociális helyzetű közösségek betegségekkel szembeni
ellenálló képességét (nő a fertőző megbetegedések incidenciája, gyakoribbak és súlyosabbak a járványok).
A XX. század második felében úgy tűnt, hogy a szegénység felszámolásával néhány, a szegénységhez kötődő
megbetegedés, mint pl. a tuberkulózis, a hastífusz, a kiütéses tífusz egyre inkább háttérbe szorul, és a járványos
fertőző betegségek kezdik elveszíteni népegészségügyi jelentőségüket, de az 1980-as évek óta rohamosan
terjedő és azóta több tízmillió életet követelő HIV-fertőzés újra a szegény országok lakosságát sújtja elsősorban.
A brit szociológusok még a XIX. század közepén a képzettség és a foglalkoztatás jellege alapján öt társadalmi-
gazdasági csoportba sorolták a lakosságot, és ezt – az azóta inkább csak bizonyos munkaköri csoportok
átsorolásával módosított klasszifikációt – a szociológiai és a népegészségügyi kutatásokban a mai napig
kiterjedten alkalmazzák:
I.csoport: tulajdonosok, birtokosok, nagyvállalkozók, szellemi szabadfoglalkozásúak.
II.csoport: magasabb iskolai végzettségű közalkalmazottak, illetve beosztottak (pl. pedagógus, vállalati
középvezető, közalkalmazott orvos, mérnök stb.).
III.csoport, két részre oszlik:
III/N (nem manuális munkát végző) csoport az úgynevezett „fehérgalléros” beosztottak, túlnyomó többségük
nem manuális tevékenységet folytat, irodai szellemi munkát végez, és
III/M (manuális munkát végzők) csoport az úgynevezett „kékgalléros” réteg, akik a termelőmunkát közvetlenül
irányítják, kiemelt szakmunkások, művezetők, jelentős részben manuális tevékenységet végeznek.
IV.csoport: valamilyen szakképzettséggel rendelkező fizikai munkások. Ide tartoznak a szakmunkások és a

betanított munkások, a földművesek között a kis családi gazdaságot fenntartók.
V.csoport: alacsony képzettségű, illetve képzetlen segédmunkások, kisegítő munkások.
A szociális csoportokba tartozás az esetek túlnyomó többségében jelentős jövedelmi különbségeket is jelent (a
hazai szociológusok vizsgálatai alapján, ha tíz csoportra osztjuk jövedelem szempontjából a lakosságot, akkor az
első két – a legmagasabb jövedelmű – csoport tagjainak túlnyomó része az I. szociális kategóriába, míg a
kilencedik és tizedik jövedelmi csoportba sorolt lakosság túlnyomó többsége a V. szociális kategóriába kerül).
Bár a legmarkánsabb különbség az egyes szociális csoportokba tartozók között a csecsemőhalálozás mértékében
tapasztalható (IV–V. kategóriába tartozó szülők csecsemőinek halálozása Angliában és Walesben még az
ezredfordulón is 50-65%-kal volt magasabb az I–II. csoportba tartozók hasonló mutatójánál), de az Egyesült
Királyság Statisztikai Hivatala a születéskor és a 65 évesen várható átlagos élettartam mutatók alakulásában is
lényeges eltéréseket talált az egyes szociális kategóriák között. 1972–2001 között valamennyi szociális
kategóriában javultak a várható élettartam mutatók, de a férfiak esetében a szakadék tovább mélyült: az 1972–
361
VII. A társadalmi-gazdasági helyzet
és az életmód hatása az egészségi
állapotra, az egészségfejlesztés
alapjai
1976 évi 5,3 év különbség az I. és V. kategóriák között a születéskor várható átlagos élettartamban 1997–2001-
re 8,4 évre nőtt (VII-1. táblázat).
9.1. táblázat - VII-1. táblázat A születéskor és 65 éves korban várható átlagos élettartam
alakulása nemek szerint a különböző társadalmi kategóriákban 1972–2001 között,
Angliában és Wales-ben
Férfiak
Szociális Születéskor várható átlagos élettartam

kategória
1972–76 1977–81 1982–86 1987–91 1992–96 1997–2001
I 71,9 74,5 75,1 76,7 77,6 79,4
II 71,7 72,4 73,8 74,5 75,9 77,8
IIIN 69,4 70,7 72,1 73,7 75,0 76,8
IIIM 69,7 70,0 71,4 72,5 73,5 74,6
IV 68,3 68,8 70,7 70,5 72,6 73,3
V 66,4 67,2 67,7 68,2 68,5 71,0
65 éves korban várható átlagos élettartam
I 14,2 15,5 15,4 15,8 16,9 18,3
II 13,3 14,2 14,4 14,9 15,6 17,1
IIIN 12,6 13,3 13,6 14,1 15,2 16,7
IIIM 12,2 12,6 13,0 13,5 14,3 15,2
IV 12,3 12,1 12,6 12,7 13,9 14,2
V 11,6 11,9 11,6 11,8 12,7 13,3
Nők
Szociális Születéskor várható átlagos élettartam

kategória
1972–76 1977–81 1982–86 1987–91 1992–96 1997–2001
I 79,1 80,0 80,3 80,8 83,2 82,2
II. 76,9 78,2 78,5 80,2 81,1 81,7
II 78,0 78,1 78,6 79,3 80,4 81,3
362
alapjai
IIIN 75,1 76,1 77,1 77,7 78,9 79,3
IV 75,0 76,1 77,4 77,1 77,7 78,6
V 73,8 74,9 75,3 76,3 77,1 77,6
65 éves korban várható átlagos élettartam
I 19,3 20,0 18,6 18,7 20,9 20,6
II 17,1 17,8 18,0 18,8 19,5 20,1
IIIN 17,8 17,6 18,0 18,4 19,0 19,7
IIIM 16,3 16,9 16,8 16,9 18,0 18,2
IV 16,8 16,8 17,4 17,0 17,2 17,8
V 16,4 16,3 16,1 16,0 16,5 16,9
Forrás: ONS Longitudinal Study, Office for National Statistics, UK, 2005
Ha a leggyakoribb nem fertőző betegségek előfordulását elemezzük az érintettek szociális csoportba tartozása
szerint, akkor megállapíthatjuk, hogy az agyi érkatasztrófák, a nem akut elváltozásokkal járó általános
érelmeszesedés, a tüdőrák, az ajakrák, a gyomorrák, a májzsugorodás egyértelműen gyakrabban fordul elő a IV–
V. szociális kategóriába tartozó emberek között, mint az első kettőbe soroltaknál. Vannak viszont olyan
megbetegedések, amelyek gyakrabban érintik a magasabb szociális csoportokba soroltakat: ilyenek a heveny
cardiovascularis történések, a mentális egyensúly felborulását tükröző adaptációs zavarok, a diabetes. A III/N
csoportba tartozók között gyakoribbak az elhízással kapcsolatos megbetegedések, epekövesség, heveny agyi
érkatasztrófák, vastagbélrák, végbélrák, emlőrák.
Az eddigiekből kitűnik, hogy ha javítani akarjuk az ország lakosságának egészségi állapotát, akkor más-más
célkitűzéseket kell meghatározni az egyes szociális kategóriákba tartozók egészségének fejlesztése érdekében. A
célzott egészségfejlesztésnek sokkal nagyobb aktivitást kell kifejteni az alacsonyabb szociális kategóriákba
tartozó lakosság körében, ami a IV–V. kategóriába tartozó lakosság együttműködő képességének elnyerésére
alkalmas kommunikációs stratégiát és módszertant igényel.
A szociális helyzettel összefüggést mutató másik osztályozó kategória az etnikai hovatartozás. Az USA
adminisztrációja számos tapasztalattal rendelkezik ezen a téren, tekintettel a nagy létszámú afroamerikai és
ázsiai lakosságra. Magyarországon a legnagyobb létszámú etnikai csoport a roma etnikum. Létszámuk
mértéktartó becslések szerint is jelentősen meghaladja a fél milliót, és ha elvégezzük szociális besorolásukat,
akkor túlnyomó többségük a IV–V. szociális csoportba kerül.
Az etnikai csoporthoz tartozók egészségének védelme elsősorban azon múlik, hogy az egészségfejlesztésért,
egészségnevelésért felelős személyek között vannak-e kellő számban olyan képzett aktivisták, akik ismerik az
etnikumhoz tartozók kulturális gyökereit, életvezetését, és akiket elfogad az etnikumhoz tartozók többsége. Ezek
hiányában minden, az etnikumot megcélzó egészségfejlesztési akció legfeljebb csak minimális eredményességű
lehet, vagy ténylegesen eredménytelenül zárul.
A szociális helyzet az egyes betegségekre való hajlamon kívül jelentősen befolyásolja az orvoshoz fordulási
készséget, az egészségügyi ellátás igénybevételét és az egészségüggyel való együttműködést is.
A I. csoportba tartozók esetén a problémák az egészségügyi ellátás igénybevételének szintjén jelentkeznek.

Fontos meggyőzni őket arról, hogy vegyenek részt rendszeresen szűrővizsgálatokon. Ha viszont orvoshoz
fordulnak, együttműködésük az orvossal jó, sőt jellemzően azt is megengedhetik maguknak, hogy megkeressék
a legmagasabb ellátást nyújtó intézményt, hogy minél előbb visszanyerjék egészségüket. Az e csoportba
tartozók között a legmagasabb az esztétikus fogpótlásokat viselők aránya is.
363
alapjai
A II. szociális csoport tagjai esetében az egészségügyi és népegészségügyi szolgáltatások igénybevételét jobban
meg lehet szervezni, különösen ha munkaadójuk megkívánja, hogy részt vegyenek rendszeres
szűrővizsgálatokon. Ennek a csoportnak a tagjai már jóval ritkábban választanak maguknak orvost és
gyógyintézetet.
A III. szociális kategóriába tartozók közül különösen a III/N. csoporthoz tartozók, és ezek közülük is inkább a
nők sokkal gyakrabban fordulnak orvoshoz, ráadásul az orvoshoz fordulás elég gyakran nem is megalapozott.
Orvossal való együttműködési készségük megközelíti az I. kategóriához tartozókét. A III/M. kategóriába
tartozók együttműködése erősen kifogásolható, az e kategóriába tartozók nehezen fogadják el betegségüket és
ezzel járó feladataikat.
A IV–V. kategóriába tartozók túlnyomó többsége nagyon sokszor nem tudja, hogy hogyan és mikor kell igénybe
vennie az egészségügy szolgáltatásait, és sokszor meg sem érti – mert nem az ő tájékozottsági szintjének
megfelelően kap eligazítást – az együttműködés módjait és fontosságát.
Ha az egészségügy (a szolgálat és az intézmények) hatásosságát, hatékonyságát javítani akarjuk, akkor

mindenkinek, aki az egészségügy bármelyik fokán dolgozik, tisztában kell lennie a szociális helyzet egészséget
befolyásoló és az egészségügyi ellátás igénybe vételét meghatározó szerepével, és ezek ismeretében kell a
megfelelő szintre adaptált mindennapos orvosi tevékenységet szervezni és gyakorolni. Ezek elhanyagolása,
figyelmen kívül hagyása mind a preventív, mind a gyógyító munka hatásfokát jelentősen ronthatja.
2. Az iskolázottság hatása az egészségre

Az iskolázottság és az egészségi állapot, az iskolázottság és az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele szoros
kapcsolatban vannak egymással. Amikor az UNESCO 1948-ban megalakult, körkérdést intézett világszerte a
szülőkhöz, hogy mit várnak el általában az iskolától, és a több tízezres minta feldolgozása után az alapfokú
iskolákra vonatkozóan az a kívánalom volt általános, hogy az iskola tanítsa meg a gyermeket írni, olvasni,
számolni, imádkozni és egészségesen élni.
Fontos, hogy a jövő generációja megfelelő eligazítást kapjon élete legfogékonyabb szakaszában az egészségről
és az egészségügy szolgáltatásairól. Tanulja meg az egészség értékét, tudjon fejlesztésének lehetőségeiről és
megromlása esetén a segítségkérés és -nyújtás mikéntjéről. Minden iskolának – szerte a világon – feladata, hogy
ezeket az ismereteket oktatási-nevelési programjába integrálja.
Az egészségkultúra része az általános kultúrának, s minél több iskolai osztályt végez el valaki, annál nagyobb a
fogékonysága a kultúra és ezen belül az egészségkultúra iránt.
Az írni-olvasni tudás olyan alapvető emberi jog, amit mindenki számára biztosítani kell, mégis több százmillió
analfabéta él a Földön. Hazánkban az írni-olvasni tudás közel általános, de vannak olyan helyek az országban és
vannak olyan rétegei a lakosságnak, akik körében ez nem rögzült készségszinten, ill. feledésbe merült, mert
olyan ingerszegény és rossz szociális körülmények között élnek, hogy nem tudják hasznosítani/gyakorolni
ezeket a készségeket. Becslések szerint a magyar lakosság körében az analfabéták száma meghaladja a százezer
főt, és a legutóbbi nemzetközi felnőtt írásbeliség vizsgálat (Second International Adult Literacy Survey, SIALS)
adatain alapuló becsés szerint minden 4. magyar felnőtt funkcionális analfabéta.
Már az általános iskolai képzésnek biztosítania kell, hogy az egészséges életmód szabályait a gyermekek
elsajátítsák, nemcsak az ismeret, hanem az attitűdformálás, magatartás és öntevékenység szintjén egyaránt.
Abban az országban, ahol az iskola nem tekinti feladatának az egészséges életmódra nevelést, a jövő generációk
egészsége, és áttételesen az ország gazdasága sínyli azt meg. Nem elég meghirdetni a nevelési célok között az
egészségfejlesztést, gyakorolni is kell azt, aminek komoly szemléleti, személyi és anyagi feltételei is vannak.
Magyarországon az iskolák egészségnevelő szerepének fontosságát a XIX. század utolsó harmadában Fodor
József ismerte fel, és ő dolgozta ki annak első gyakorlati megvalósítási lehetőségét. A magyar oktatási
rendszerben nem kötelező az egészségtan tantárgy oktatása (minisztériumi állásfoglalás csak a hatodik és a
tizedik osztályokban egy-egy tízórás egészségtanképzés bevezetésére kötelezi az iskolákat), de van lehetőség
arra, hogy minden iskola egyedileg beiktassa oktatási programjába az egészségtan és egészségfejlesztés
témaköreinek oktatását. A megvalósítás akadálya, hogy a pedagógusok között kevés az egészségtantanár, bár
1990 óta főiskolai és egyetemi szinten is van lehetőség egészségtantanári szak végzésére, de azok száma, akik e
képesítést megszerezték és munkájukra számítanak is az iskolákban, igen alacsony. Kifogásolható a
pedagógusok és az iskola-egészségügyi ellátásban dolgozók közötti együttműködés mértéke is.
364
alapjai
A szociális helyzet és az egészségi állapot közötti szoros összefüggésből szinte közvetlenül származtatható az
iskolázottság és a lakosság egészségi állapota közötti hasonló kapcsolat. A párhuzam az iskolázottság és a
szociális hovatartozás között egyértelmű, az I–II. szociális csoportba soroltak túlnyomó többsége egyetemi,
főiskolai diplomával rendelkezik. Az iskolázottság foka jelentős mértékben meghatározza az egyén társadalmi
hierarchiában elfoglalt helyét, illetve a szülők társadalmi helyzete meghatározó gyermekeik iskoláztatása
szempontjából is. Hazánkban a 70 évnél idősebb lakosság körében 25–30%-ra tehető azok aránya, akiknek
iskolai végzettsége kevesebb mint nyolc osztály. Ha ezen idős emberek egészségi állapotát, életminőségét
összehasonlítjuk azokkal, akik legalább nyolc osztályt végeztek, akkor megállapítható, hogy bár a korosztályhoz
tartozók mindegyike szemüvegre és fogpótlásra szorulna, a legkevesebb osztályt elvégzettek körében a
szemüveggel és fogpótlással ellátottak aránya lényegesen alacsonyabb, mint a magasabb iskolai végzettségűek
körében.
3. A nő-, anya-, csecsemő- és gyermek-

egészségvédelem
Az ENSZ gyermeki jogokról szóló alapokmánya a gyermekkort 0–18 éves kor között határozza meg. A hazai
népesség 1/5-ét kitevő korosztály egészségi állapota és életmódja azonban számarányát meghaladó jelentőségű,
mivel a felnőtt népesség egészségi állapota nagyrészt ebben az életkorban alapozódik meg.
A gyermek egészségét elsősorban az határozza meg, hogy egészségesen születik-e. Ezt követően az, hogy
felnevelése során kielégítik-e testi-, lelki és intellektuális szükségleteit, képességeit, adottságait megfelelően
fejlesztik-e. Amennyiben beteg vagy valamilyen veleszületett vagy szerzett fogyatékkal él, úgy állapotát sikerül-
e javítani, meglévő funkcióit sikerül-e fejleszteni.
Ezeknek a feladatoknak jó része ugyan meghaladja az egészségügyi ellátórendszer kompetencia- és felelősségi

körét, azonban az anya- és gyermek-egészségvédelemmel foglalkozó szakemberek tudása, tapasztalatai és
közreműködése mindehhez nélkülözhetetlen.
3.1. A megszületendő gyermekek egészségének védelme

Az újszülöttek valamivel több mint 90%-a normál testtömeggel születik és döntő többségük később is
problémamentesen fejlődik. 8% körül van azoknak az aránya, akik korán (a 37. terhességi hét előtt) kis (< 2500
g) vagy nagyon kis testtömeggel (< 1500 g) születnek1. A csecsemőhalottak 2/3-a koraszülött. A
koraszülötteknek, az intrauterin sorvadtaknak (az újszülött súlya a gesztációs életkornak megfelelő tartomány
alsó határa alatt van) és azoknak, akik a születés közben oxigénhiányt szenvedtek, testi, mozgás és értelmi
fejlődése akadályozott, ill. lassúbb lehet, érzékszervi funkcióik sérülhetnek. Elsősorban közülük kerülnek ki a
szellemi, mozgás-, látás-, hallás-, illetve a halmozottan károsodottak, és esetükben gyakrabban találkozunk
fejlődési rendellenességekkel is. Az 5–6%-ot kitevő gyakoriságú fejlődési rendellenességek közül
leggyakoribbak a szív fejlődési hibái, a hypospadiasis, a nem descendált here és a Down-kór. Az utóbbi évek
kutatásai bizonyították, hogy az alacsony születési testtömeg és a felnőttkori szív- és érrendszeri betegségek,
valamint a magas vérnyomás között is összefüggés van.
A koraszülés csak kisebb részben egészségügyi, nagyobbrészt azonban szociális, kulturális és életmódbeli
probléma: több mint kétszer magasabb arányban fordul elő a legfeljebb általános iskolai végzettségű, mint a
felsőfokú végzettségű anyák, és magasabb arányban a serdülőkorú anyák körében. Az előzetesen lezajlott művi
terhesség-megszakítást is gyakrabban követi koraszülés. A művi terhesség-megszakítások száma ugyan az
elmúlt években csökkent, de még így is 44,8 művi megszakítás jut minden 100 élveszületésre.
Az összes terhesség-megszakítás 16,6%-a a 19 éven aluli nők körében történik. Évek óta csökken ugyan a
serdülőkorúak terhességeinek aránya, de még így is 1000 serdülőkorú nőre 17 művi terhességmegszakítás és 18
élveszülés jut. A serdülőkorban vállalt gyermekek 3/4-e születik házasságon kívül, az országos átlagnál
magasabb közöttük a csecsemőhalottak aránya, és az esetek többségében a szülés egzisztenciális törést jelent a
fiatal anya életében.
A várandós anya szociális helyzete, táplálkozása, dohányzása, higiénéje, a serdülők szexuális viselkedése
(védekeznek-e, monogámia vagy poligámia jellemző-e kapcsolatukra) kulcskérdései az egészséges
1
A pontos elemzésnél megkülönböztetjük a valódi (37. gesztációs hét előtt) koraszülötteket és a kis súllyal (< 2500 g) születetteket. A
„koraszülött” kifejezés alatt az egyszerűség kedvéért a 2500 g alattiak értendők.
365
alapjai
reprodukciónak, és ezen keresztül a megszületett gyermekek egészségi állapotának. Bizonyított a várandós anya
dohányzása és az alacsony születési súly közötti kapcsolat, és jól ismert az anyai alkoholizmus következménye,
az alkoholos foetopathia.
A családi életre való felkészítést már fiatalkorban el kell kezdeni az egészséges életmódra, a harmonikus, felelős
párkapcsolatra, a biztonságos szexuális életre és a családtervezésre neveléssel.
3.1.1. Fogamzást megelőző (prekoncepcionális) egészségvédelem

Az egészséges reprodukció bizonyítottan hatékony eszköze a fogamzást néhány hónappal megelőző
prekoncepcionális gondozás. Ennek jelentőségét és célját az 1997. évi CLIV. Törvény Az egészségügyről 41. §-
a fogalmazza meg: „a gyermekvállalás optimális biológiai és pszichés körülményeinek elősegítése a fogamzás
előtti gondozás és genetikai tanácsadás, valamint a termékenységi ciklus alatti gondozás (a várandós anya
gondozása, a magzat születés előtti gondozása, a gyermekágyas és szoptatós anya gondozása) eszközeivel”.
Ennek fontos része a majdani magzat egészségét veszélyeztető körülmények felismerése és lehetőség szerinti
elhárítása, ill. hatásuk mérsékelése: az anya betegségeinek kivizsgálása, ismert betegség esetén kezelésének
beállítása (pl. diabetes, epilepszia, depresszió), a genetikai betegségek felderítése és a velőcső-záródási
rendellenességek folsavprofilaxissal való megelőzése. A prekoncepcionális gondozás része a korábbi sikertelen
terhesség (spontán vetélés, méhen belüli elhalás, kimutatott fejlődési rendellenesség miatti
terhességmegszakítás) okának kivizsgálása és kezelése is (pl. speciális kórokozók vizsgálata, hormonális,
immunológiai kivizsgálás, UH-vizsgálat, andrológiai vizsgálat stb.). E mellett kiemelt figyelmet fordítanak a
fogamzást tervező pár életmódjára is, amelyhez hozzátartozik az élvezeti szerek kerülése, az anya helyes
táplálkozása, rossz fogainak rendbetétele.
A családtervezési szándékkal jelentkező párok alkalmassági vizsgálaton vesznek részt, amely kiterjed a
genetikai, terhességi alkalmassági vizsgálatra és a szexuálisan átvihető (SZTB) betegségek szűrésére. Gondos
anamnézissel a fogamzást akadályozó pszichoszexuális probléma is kideríthető és orvosolható.
A genetikai alkalmassági vizsgálat a családfa felvételét és értékelését foglalja magában, amelynek során számba
veszik a családot tervező pár és a rokonok betegségeit, a családban előfordult fogyatékosságokat. A családfa
elemzésével megbecsülhető a leendő utód veszélyeztetettségének természete és mértéke.
A komplex betegségekre vonatkozó szokásosnál magasabb kockázat esetén az ártó és védő tényezőkre hívják fel
a figyelmet, hiszen az öröklött hajlam manifesztálódását megfelelő életmóddal késleltetni lehet, illetve ki lehet
védeni.
A prekoncepcionális gondozásban – megfelelő felkészítés után – háziorvos és védőnő is sikerrel

közreműködhet. Optimális esetben arra az időszakra, amikor a magzat fejlődése a legintenzívebb, a magzat a
legsérülékenyebb (ez a 3. és a 8. hét közötti magzati életkor), egészségét és életmódját tekintve az anya már
felkészült a várandósságra. Bármennyire is kívánatos lenne azonban a fogamzást megelőző felkészítés, ez
hazánkban még nem általános, a leendő anyák gondozásba vételére többnyire legkorábban a magzat 4-6 hetes
életkora körül kerül sor.
3.1.2. A fogamzást követő egészségvédelem, a várandósgondozás

Magyarországon magas szintű jogszabályok és szakmai irányelvek határozzák meg a család-és nővédelem, ezen
belül a várandósgondozás alapelveit, tartalmát, a gondozásra való térítésmentes jogosultságot (1997. évi CLIV.
törvény az egészségügyről, az 1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről, 33/1992. (XII. 23.) NM r. a
terhesgondozásról, 49/2004. (V. 21.) ESzCsM r. a védőnői területi ellátásról, a szűrővizsgálatokat szabályozó
51/1997. (XII. 18.) NM r.). A gondozás a várandós anya egészségének és a magzat fejlődésének folyamatos
ellenőrzéséből áll, amely során fény derülhet a magzat fejlődését befolyásoló anyai betegségekre (pl.
szénhidrátanyagcsere-zavarok, magas vérnyomás, Rh-inkompatibilitás, urogenitalis és egyéb infekciók), a
magzat bizonyos fejlődési rendellenességeire (pl. velőcső-záródási rendellenességek, Down-szindróma, szív- és
vesefejlődési rendellenességek) és a vetélésre, koraszülésre való veszélyeztetettségre. A gondozás keretében –
egészséges lefolyású várandósság esetén – a teherbeesés tényének megállapításakor, a 12., a 16., a 18. héten, a
19. héttől havonta, a 36. héttől pedig hetente történnek célzott vizsgálatok.
A várandósgondozás az alapellátás és szakellátás összehangolt tevékenységét igényli, a rendeleteken kívül

szakmai protokollok határozzák meg a szülész-nőgyógyász szakorvos és az anya háziorvosa, valamint a védőnő
366
alapjai
önálló feladatait. A gondozásban kiemelt szerepet játszik a védőnő, a várandós anya folyamatos testi-lelki
gondozásával és támogatásával, szociális és párkapcsolati problémák esetén a segítő szolgáltatásokhoz való
hozzáférés elősegítésével és az életmód helyes irányba történő befolyásolásával. A gondozás nagyon fontos
része a szülésre, az újszülött gondozására és a szoptatásra való felkészítés is.
A várandósgondozás keretében kötelezően elvégzendő és szakorvosi javaslatra igénybe vehető vizsgálatok:
A terhesség fennállásának, a magzat élettani és kóros fejlődésének, valamint a fejlődési rendellenességek

felismerésének céljából a várandós megjelenésekor, a 12., a 18., a 28., a 32. és a 38. héten végeznek UH-
vizsgálatokat. Jó minőségű készülékekkel és nagy tapasztalattal számos fejlődési rendellenesség deríthető fel.
A gondozásba vételt követően laboratóriumi vér- és vizeletvizsgálatokra kerül sor (vércsoport-meghatározás,

lueszszerológiai vizsgálat, Rh-negatív anyáknál három alkalommal történik ellenanyag-vizsgálat). Minden
várandós esetén ellenőrizni kell a fogak állapotát, és el kell végezni a szükséges beavatkozásokat. A diabéteszes
és epilepsziás anyákat erre szakosodott centrumokba irányítják.
A 16. héten a velőcső-záródási rendellenességek szűrésére alfa-fötoprotein-vizsgálatot (AFP) végeznek, amikor

is a normálisnál magasabb érték záródási rendellenességre utal. Eltérés esetén a 18. terhességi héten UH-
vizsgálatot végeznek. Ekkor végzik az anya esetleges tünetmentes hepatitis B-vírus-hordozására vonatkozó
szűrését is (HBsAg szűrés). A pozitívnak bizonyult anyák újszülöttjei kombinált védőoltást kapnak (vakcina +
specifikus ellenanyag). A serdülőkorúak hepatitis B elleni immunizációja azonban már a hazai immunizációs
program része.
Bár még nem része a közfinanszírozott ellátásnak, egyre több helyen érhető el valamilyen típusú, a
kromoszóma-rendellenességek szűrésére alkalmas teszt, általában az első trimeszterbeli kombinált teszt. Ez a
magzat tarkóvastagságát és két anyai fehérje értékét felhasználva ad kockázatbecslést a Down-kórra (és egy
vagy két másik triszómiára), figyelembe véve az anya életkorát is.
A felsorolt időpontokban nőgyógyászati vizsgálat is történik, amelynek része a hüvelytisztaság vizsgálata,

onkocitológiai szűrővizsgálat, a vérkép és vizelet, a vérnyomás és glukózanyagcsere ellenőrzése. A várandósság
idején számos kórokozó okozhat súlyos anyai és magzati fertőzést, és ezáltal embryopathiát (rubeola), magzati
megbetegedést (toxoplasma, CMV), az újszülött fertőzését (Streptococcus B, herpes simplex) és koraszülést. Az
infekciógyanút és a vizsgálat szükségességét szakorvos dönti el.
A 32. héten és ezt követően végzett UH-vizsgálatok főként a magzat fejlődését és a lepény keringését ellenőrzik.
Egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ma már a várandós anyák pszichés problémáinak, a postpartum
depresszió megelőzésének. Ugyancsak lényeges a szociális rizikótényezők feltárása, amelyek jelentősen
befolyásolják a terhesség és szülés kimenetelét.
Indokolt esetben (fenyegető koraszülés, szövődményes terhesség, magzati rendellenesség) az anyákat a szülés
levezetésére magas szintű szülészeti-nőgyógyászati ellátást végző intézményekbe irányítják (egyetemi klinikák,
megyei kórházak), ezt nevezik intrauterin szállításnak. Ezekben az intézményekben az újszülöttek ellátására is
magas szinten fel vannak készülve.
Szakmai követelmény, hogy minden szülésnél a szülést vezető orvoson kívül legyen jelen olyan személy, aki az
újszülött újraélesztésben járatos.
Az 1970-es évek végén szerveződtek meg Magyarországon az intenzív újszülöttellátás legmagasabb szintű
központjai, a neonatális intenzív centrumok. Ezek közül néhány intézményben újszülött-sebészeti ellátást is
végeznek. Ezt a rendszert egészíti ki a speciális műszerezettségű és személyzeti felkészültséggel működő
újszülött/koraszülött mentő hálózat.
A szülésvezetés körülményei, a szülőszobák, az anyák és újszülöttjeik elhelyezése az utóbbi évtizedekben

kedvező változásokon mentek keresztül. Családiasabb, az otthoni körülményekre jobban hasonlító környezet,
változatos szülési módok lehetőségei (pl. szülőszéken, vízben szülés, vajúdás közben szabad mozgás és torna)
váltották fel a korábbi merevebb gyakorlatot. Az apák vagy más támogató személyek jelenléte a szülésnél, az
újszülött és az anya együttes elhelyezése a kórházi tartózkodás alatt (rooming in rendszer) gyakorlatilag minden
intézményben biztosított. A beteg, intenzív centrumokban ápolt újszülöttek számára is fontos az anya jelenléte,
és egyre inkább törekednek az intenzív ápolásban részesülő újszülöttekkel való kíméletes bánásmódra (kevesebb
fény- és hanginger, az egészségügyi beavatkozások kíméletesebb elvégzése). Nő a „Bababarát Kórház”-címet
367
alapjai
elnyert kórházak száma, ahol kiemelten figyelnek a szoptatás és a korai anya–gyermek kapcsolat kialakításának
megfelelő támogatására.
A várandós anyák közül néhány százalék igényli az otthon történő szülést. Fontos, hogy ez szigorú szakmai
szabályok betartásával történjen.
3.1.3. Családvédelmi Szolgálatok

A Családvédelmi Szolgálatok (CsVSz) 1993-ban kezdték meg működésüket, védőnők közreműködésével. Ez a
tevékenység külön erre a feladatra felkészítő szakirányú tanfolyami igazolás birtokában folytatható. A CsVSz
alapfeladata a családtervezési ismeretek átadása, valamint válsághelyzet esetén a várandós anyák segítése a
válsághelyzet feloldásában, illetve abban, hogy a leendő anya (pár) felelősségét átérezve, megalapozott
ismeretek birtokában döntsön a magzat megszületéséről vagy a terhesség megszakításáról.
A válsághelyzetben levő várandós anyának két alkalommal kell megjelennie a tanácsadáson, ahol lehetőség van
arra, hogy átgondolja a válságot előidéző tényezőket, a megoldási lehetőségeket. A magzat megtartása
érdekében információt kap többek között a társadalmi, szociális támogatásokról, az örökbeadás lehetőségéről és
menetéről, valamint személyre szabottan a fogamzásgátlás lehetőségéről. A tanácsadáson az érintett
személyeken kívül csak a védőnő vesz részt.
3.2. A megszületett gyermekek egészségügyi szükségletei,

egészségvédelme
A 0–18 éves életszakaszon belül más-más egészségügyi ellátási szükségletük van a csecsemőknek és
kisgyermekeknek, és más az iskoláskorúaknak; az ellátás szerkezetét és tartalmát az életkoronként eltérő
mortalitási és morbiditási jellemzők határozzák meg.
3.2.1. 0–18 évesek mortalitásának jellemzői

A csecsemőhalálozást elsősorban a perinatális életkorral összefüggő patológiás állapotok és a fejlődési
rendellenességekből, majd az infekciókból származó halálesetek határozzák meg, de már ebben az életkorban is
jelen vannak az erőszakos halálesetek (csecsemőgyilkosságok, bántalmazásból eredő halálokok). A hirtelen,
váratlanul bekövetkező halálesetek (sudden infant deaths = SIDS, bölcsőhalál) aránya az összes haláleset 0,2–
3%-a, előfordulásában számos rizikótényezőnek (pl. rossz szociális körülmények, dohányzó környezet, hason
fekve altatás) tulajdonítanak szerepet.
A későbbi korcsoportok halálozásában egyre emelkedő arányban, első illetve második helyen a külső halálokok
játsszák a vezető szerepet (balesetek, öngyilkosságok elhanyagolás, bántalmazás). Az 1–4 évesek halálozásának
16%-t okozzák balesetek és a gyermekek ellen elkövetett erőszakos cselekmények, a 10–18 évesek
halálozásának pedig 37%-t balesetek, és 12%-át öngyilkosságok. A fiúk baleseti halálozása több mint kétszerese
a lányokénak.
A baleseti halálozásban az életkor emelkedésével egyre nagyobb hányadot tesznek ki a közlekedési balesetek,
melyeknek aránya 2000-2008 között nem változott, a 2009. évben – köszönhetően a megelőző intézkedéseknek
– csökkent.
Az öngyilkosságból eredő gyermek- és serdülőkori halálozás 1980-2006 között csökkent, 2006–2008 között
stagnált, nemzetközi összehasonlításban még mindig magas. A befejezett öngyilkosságok azonban csak a
jéghegy csúcsát jelentik, becslések szerint ennél tízszer többen kísérelnek meg öngyilkosságot. Az
öngyilkossági kísérlet stigmatizál, ezért sok öngyilkosságot balesetnek tüntetnek fel. Mivel az öngyilkossági
kísérletet a további kísérletek elkövetése szempontjából intő jelnek kell tekinteni, ez a maszkírozás a megelőzés
és kezelés esélyeit súlyosan veszélyezteti.
A gyermekbalesetek, az öngyilkosságok és a gyermekbántalmazás csökkentése a Nemzeti Csecsemő és

Gyermekegészségügyi Program, ezen belül a Nemzeti Gyermek és Ifjúságbiztonsági Akcióterv kiemelt
célkitűzése.
A halálozásban második helyen a rosszindulatú daganatos megbetegedések szerepelnek. Feltétlenül említést

érdemel, hogy a daganatos gyermekbetegségek túlélési aránya ma már – köszönhetően a jól szervezett és magas
színvonalú gyermekonkológiai ellátásnak – 70% körüli, ami megfelel a jó nemzetközi aránynak.
368
alapjai
3.2.2. 0–18 évesek morbiditásának jellemzői
A gyermekkori morbiditás struktúrája is átalakult az elmúlt évtizedekben, köszönhetően az életszínvonal és a
higiénés viszonyok általános javulásának, valamint a védőoltásokkal megelőzhető fertőző betegségek
eltűnésének vagy számuk jelentős csökkenésének. Figyelmeztető azonban, ha valamilyen ok miatt a védőoltási
fegyelem csökken, újra jelentkeznek az eltűntnek hitt fertőző betegségek (pl. a tuberkulózis, közel határainkhoz
a diftéria, és még jóléti országokban is a pertussis).
Előtérbe kerültek viszont az egészségtelen életmóddal, a környezeti károsító tényezőkkel és a halmozottan

hátrányos helyzettel összefüggést mutató megbetegedések és fejlődésbeli elmaradások.
Csecsemő- és kisgyermekkorban az ellátási szükségletet egyrészt a sürgősségi jellegű ellátást igénylő akut légúti
és enteralis kórképek gyakorisága határozza meg, másrészt – az újszülöttek életesélyeinek javulásával
párhuzamosan –, a szoros ellenőrzést, utógondozást és korai fejlesztést igénylő, valamilyen fogyatékkal vagy
sérüléssel rendelkező gyermekek arányának növekedése. Súlyosságtól függően arányuk 3-10%-ra becsült.
A gyermek gondozásának és helyes táplálásának irányítása, az erre vonatkozó folyamatos tanácsadás, és

emellett a gyermek nevelésében való segítségnyújtás elsősorban az alapellátásban dolgozó orvosok és védőnők
feladata.
A környezeti károsító fizikai és pszichoszociális tényezők, valamint az életmód rizikótényezőinek sokasodása

következtében többféle „civilizációs” betegség előfordulásának gyakorisága nő.
„Civilizációs” betegségek:
1.Jelentős arányú és az életkorral nő a rossz testtartású (tartási kyphosis, scoliosis, lordosis, közismert nevén
hanyag tartás) és a lábstatikai problémákkal rendelkező gyermekek aránya, amely elváltozások korrekció nélkül
a későbbi életkorban a mozgásszervek degeneratív folyamataihoz vezethetnek. Ortopéd szakorvosi vizsgálatok a
hanyag tartás arányát 40–70% közöttinek találták.
2.Az iskolás gyermekek fizikai teherbíró képességét (cardiorespiratoricus terhelhetőség, izomerő) mérő fittségi
vizsgálatok is kedvezőtlen (az életkorral egyre kedvezőtlenebb) képet mutatnak.
3.Magas a túlsúlyos és kifejezetten elhízott gyermekek aránya (életkortól függően 5–25%). Az elhízottak
számának növekedésével párhuzamosan egyre több esetben észlelik az eddig csak felnőttkorban ismert, II-es
típusú cukorbetegség gyermekkori megjelenését. Bizonyított, hogy a kövér serdülőkből nagy valószínűséggel
lesz kövér felnőtt, az elhízásnak minden járulékos következményével együtt. Így a gyermekkori kövérség is
joggal sorolható a népegészségügyi problémák közé.
A kövérség, a testtartásproblémák és a fizikai teherbíró képesség csökkenése az életmóddal és bizonyos

környezeti tényezőkkel magyarázható: a kevés mozgással, az egészségtelen táplálkozással, a nem megfelelő
ülőbútorok, újabban a számítógépek ergonómiai szempontból kifogásolható elhelyezésével és túlzott
használatával, valamint a szabadidő jelentős hányadának passzív eltöltésével..
Az iskoláskorú gyermekek körében, nemzetközi kollaborációban végzett, az Egészségügyi Világszervezet által

koordinált vizsgálatok (Iskolásgyermekek Egészségmagatartása – Health Behaviour in School-aged Children
Study, HBSC) keretében Magyarországon 1986–2010 között 7 országosan reprezentatív adatfelvétel történt.
Ezek eredményei szerint a magyar gyermekek 1/3-a egyáltalán nem vagy nagyon keveset sportol. A fiatalok
1/3-át kitevő fizikailag aktívak aránya az életkorral csökken és elsősorban a lánytanulók között. A szabadidő,
különösen a hétvégi szabadidő egyre nagyobb hányadát töltik ki a képernyős elfoglaltságok, a televíziózás,
videózás és a számítógépezés. Iskolanapokon a tanulók 1/5-e, hétvégén fele 4 vagy még ennél is több órán
keresztül tévézik, videózik. Iskolanapokon a tanulók 16%-a, hétvégén harmada több mint 2 órát számítógépezik.
A fejlődő szervezet különösen igényli a rendszeres és minőségi táplálkozást. Ugyanakkor a rendszertelenül

étkezők arányát az említett vizsgálat magasnak találta: a vizsgált gyermekek harmada reggeli nélkül megy
iskolába, tizede soha nem ebédel. A rendszertelen étkezés a felmérésben részt vevő országokban magasabb
arányban jellemző a serdülő lányokra, akik gyakran testsúlyuk csökkentése érdekében hagyják ki a
főétkezéseket. A mentálhigiénés ellátó hálózat tapasztalatai is megerősítik, hogy különösen a serdülő lányok
között terjednek az egészségtelen, szélsőséges, orvosi kontroll nélkül végzett fogyókúrák (a lányok 17%-a
fogyókúrázik).
369
alapjai
A magyar fiatalok táplálkozási szokásaira is jellemző, hogy a zöldségfélék és gyümölcsök fogyasztásának
rovására az utóbbi években egyre inkább teret hódítanak a chipsek, a cukros üdítőitalok és elsősorban a
városokban a gyorséttermi étkezés.
Táplálkozás-egészségügyi vizsgálatok az elhízás mellett közel azonosnak találták az alultáplált gyermekek

arányát is. A családok szűkös anyagi helyzete, tudatlansága és a szélsőséges diéták egyaránt vezethetnek a
gyermekek elhízásához (mennyiségileg bőséges, de minőségileg nem megfelelő a táplálkozás) és mennyiségi-
minőségi (nem kellő energiatartalmú és/vagy vitaminokban, nyomelemekben és fehérjékben szegény)
alultápláltsághoz.
Allergiás betegségek. A környezetünkben, étkeinkben, testápoló szereinkben lévő egyre több, nem természetes,
módosított és károsító anyagra a kisgyermekek elsősorban étel- és bőrallergiával, az iskolás gyermekek asztmás
nehézlégzéssel, az orrnyálkahártya és a szem kötőhártyájának allergiás betegségeivel reagálnak. A fejlett világ
gyermekei között növekvő gyakoriságát a megváltozott életkörülményekkel és a javuló higiénés viszonyok
miatt megváltozott csecsemőkori bélflórával magyarázzák. Ezek a betegségek jelentősen rontják az
életminőséget, a tanulási képességet, és kezelésük nagyon költséges.
Mentális betegségek. Tapasztalatok és vizsgálati eredmények világszerte, így hazánkban is jelzik a

gyermekkorúak mentális problémáinak szaporodását. Epidemiológiai vizsgálatok szerint a gyermekek ötödének
van valamilyen érzelmi és viselkedési problémája, vagy gyakori pszichoszomatikus panasza (leggyakrabban
fejfájás, has- és gyomorfájás, szédülés, fáradékonyság és szorongás).
A HBSC-vizsgálat eredményei szerint a serdülők 18–28% jellemezhető agresszív és 10% jelentős mértékű
deviáns magatartással, a depresszív hangulatot gyakran panaszoló serdülők aránya a fiúk között eléri a 19%-ot,
lányok között a 30%-ot.
Hozzá kell azonban tenni, hogy a gyermekek 3/4-e egészségesnek tartja magát, és a válaszolók nagy többsége
(66–86%-a) az élettel való elégedettségét egy 10 fokozatú skálán az átlagos tartományba (6–9 pont) és a fölé
helyezi, tehát jól érzi magát.
Jelentősek azonban az életkori, nemi különbségek (a fiatalabbak és a fiúk minden tekintetben kedvezőbb
válaszokat adnak), és komoly különbségek találhatók aszerint, hogy a gyermekek milyen környezetben élnek. A
vizsgálatok szerint életükkel szignifikánsan elégedetlenebbek – és magasabb arányban számoltak be
szorongásról, depresszióra jellemző tünetekről – a család nélkül nevelkedő, gyermekotthonokban élő és a roma
gyermekek.
Jobb egészségről és az élettel való nagyobb elégedettségről számolnak be azok a gyermekek, akik jól érzik
magukat a családi és iskolai környezetben és a kortársközösségben.
Magasabb arányban kerülnek ki a pozitív közérzetűek a családjukat jómódúnak tartók közül, feltehetően azért,
mert az egzisztenciális problémákkal nem küszködő családokban könnyebb a harmóniát fenntartani és a
gyermekekre figyelni. Feltétlenül meg kell azonban említeni, hogy ezek az összefüggések statisztikailag
világosan kimutathatók, de az egyes családokra kivetítve nem feltétlenül érvényesek (szegény családokban is
nőhet fel boldogan, s gazdag családban is boldogtalanul egy gyermek).
Meg kell azonban jegyezni, hogy két, kombinált indikátorokat alkalmazó európai kutatás szerint a magyar
gyermekek életminősége és mentális állapota nemzetközi összehasonlításban is kedvezőtlen.
3.2.3. A serdülőkor jellemzői, sajátos egészségügyi szükségletei

A szokványos egészségügyi mutatókkal mérve (halálozás, betegségek gyakorisága, kórházi ellátási igény) a
serdülőkor az élet legegészségesebb szakaszának látszik. Ez az életkor azonban a csecsemőkor mellett a testi
átalakulás és az érzelmi, intellektuális és szociális fejlődés legintenzívebb időszaka, amely a drámai hormonális,
idegrendszeri és pszichés változások, valamint a társas kapcsolatok, szociális támogató rendszer
átstrukturálódása miatt – még egészséges személyiségfejlődés esetén is – hajlamosít a kockáztató magatartásra
(társadalmi, életmódbeli és balesetvédelmi szabályok lebecsülése vagy éppen semmibe vétele). Erre az életkorra
jellemző a spontán orvoshoz fordulás alacsony aránya is, a nehezített együttműködés az egészségügyi
szakemberekkel, és ebből következően a rejtve maradó panaszok magas aránya.
Ugyanakkor a serdülőkor az egyéni képességek és érzelmi élet kiteljesedésének, az ideálok megjelenésének

időszaka is, amely a szülők és nevelők számára sok lehetőséget és nagy kihívást jelent. A fejlett egészségüggyel
370
alapjai
rendelkező országokban az elmúlt évtizedekben különös figyelemmel fordulva ezen korosztály felé,
serdülőkorúak egészségügyi ellátására szolgáló speciális intézmények létesültek, amelyekre jellemző a
nyitottság, kívánság szerint a névtelenség biztosítása, a sokszakmájú ellátás, és a tanácsadás modern formái.
Hazánkban egyenlőre modell program formájában működik egy többszakmás kamasz ambulancia.
A magyar serdülők életmódjában rejlő kockázati tényezők (rizikómagatartások). Következményeit tekintve ide
sorolható a dohányzás, a rendszeres vagy időnként nagyobb mennyiségű alkoholfogyasztás és a túl korai
életkorban elkezdett szexuális élet, különösen, ha ez a védekezés elmulasztásával társul. A serdülőkorúak döntő
többsége kipróbálja a dohányzást, és alig akad olyan, aki ne kóstolt volna alkoholt, azonban sokkal kevesebben
válnak rendszeres fogyasztóvá. A legjelentősebb (több mint háromszoros) emelkedés a 13–15. életévek között
következik be: 17 éves életkorban a fiúknak már 38%-a, a lányoknak 33%-a dohányzik rendszeresen. Az elmúlt
két évtizedben nem változott a dohányzó serdülő fiúk aránya, a dohányzó serdülő lányok aránya viszont
határozott növekedést mutat. Rossz prognózis, hogy a fiatalok általában egyre fiatalabb életkorban gyújtanak rá.
A dohányzó fiatalok közel ötöde már függő, ami azt jelenti, hogy felébredés után reggel rögtön rá kell
gyújtaniuk.
A fiatalokat környezetük (elsősorban családtagjaik) dohányzása is veszélyezteti: a dohányzóknak 9/10-e, de még

a nem dohányzó gyermekeknek is 3/4-e kénytelen elviselni családi környezetben a dohányfüstöt.
Szignifikáns különbség mutatható ki a gyermekek dohányzási gyakoriságában aszerint, hogy a számukra fontos
modellértékű személyek dohányoznak-e, vagy sem. A naponta dohányzó szülők gyermekei közül majdnem
kétszer annyian dohányoznak naponta, mint a nemdohányzó szülők gyermekei közül.
A fiatalok alkoholfogyasztására nem a napi mérsékelt ivás, hanem a hétvégi bulizós, gyakran részegséggel
végződő nagyivás jellemző. Már a 13 évesek között is előfordul a lerészegedés, a 15 éves fiúk fele, a lányok
harmada már két vagy több alkalommal volt részeg. A legnépszerűbb italféleségek a sör és a tömény italok,
illetve újabban az alkohollal „dúsított” édes üdítőitalok.
Nemzetközi összehasonlításban a rendszeresen dohányzó 15 éves tanulóink kedvezőtlen helyet foglalnak el.
Alkoholfogyasztásban – dacára annak, hogy az elmúlt két évtizedben a helyzet nem javult, sőt inkább romlott –
a nemzetközi átlag körül helyezkednek el. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálatban részt vevő számos országban még
rosszabb a helyzet.
A dohányzás és az alkoholfogyasztás serdülőkorban elsősorban társas összejövetelekhez kötött tevékenységek.

A naponta dohányzó fiatalok 4/5-e válaszolta, hogy legjobb barátja maga is dohányzik; a 15–17 évesek 80%-a
pedig gyakran baráti társaságban fogyaszt alkoholt.
Illegális szerek (drogok) fogyasztása. Magyarországon a kilencvenes évek második felében – az évtized elejéhez
képest – közel kétszeresére növekedett azon fiatalok aránya, akik tiltott szereket és/vagy inhalánsokat már
legalább egy alkalommal használtak. A növekedés határozott, bár eltérő intenzitású volt, s elsősorban a
marihuána fogyasztásának növekedéséből adódott. További fontos adat az elmúlt évekre vonatkozóan, hogy
több mint egynegyedével növekedett a visszaélésszerű gyógyszerhasználat prevalenciája, valamint a
visszaélésszerű gyógyszerhasználók körében jelentősen emelkedett a tiltott szerek és/vagy inhalánsok
használatának aránya is.
A szipuzást leszámítva nagyon kevés fiatal fogyasztott legális vagy tiltott drogot 13 éves életkora előtt, a
drogfogyasztás kipróbálásának átlagéletkora 14,9 év.
A HBSC-vizsgálat 2006. évi adatai szerint a 15 és 17 éves diákok több mint egytizede fogyasztott már életében
legalább egyszer valamilyen gyógyszert vagy gyógyszert alkohollal együtt azért, hogy „feldobott” állapotba
kerüljön, több mint egyötödük pedig már fogyasztott valamilyen tiltott szert hasonló céllal. A legelterjedtebb
drogféleség a marihuána és a hasis, amit a hangulatfokozó gyógyszerek követnek.
A drogot már fogyasztott fiatalok 60-80%-a a drogot csak kipróbálta, 1-2% rendszeres fogyasztónak tekinthető.
Minden szerfajta esetében szignifikáns különbséget találunk a szakmunkástanuló és szakiskolás, valamint a

gimnáziumi és szakközépiskolás tanulók fogyasztása között, a szakmunkástanulók/szakiskolások hátrányára. A
nemek közötti különbségek – kivéve a visszaélésszerű gyógyszerfogyasztást – minden szerfajta esetében
szignifikánsak, a fiúk fogyasztanak többet. A fővárosban élő fiatalok között sokkal elterjedtebb a
371
alapjai
drogfogyasztás, mint a vidéken élők körében, kivéve a visszaélésszerű gyógyszerfogyasztást. Budapesten
minden negyedik, vidéken minden ötödik tanuló használt már valamilyen tiltott drogot és/vagy inhalánst.
Nemzetközi összehasonlításban drogfogyasztás tekintetében helyzetünk még kedvező, azonban az európai

trendet ismerő szakértők arra figyelmeztetnek, hogy hatékony beavatkozásra van szükség a helyzet
súlyosbodásának megelőzése érdekében.
Szexuális aktivitás, védekezés. A korai életkorban, testileg-lelkileg felkészületlenül és gyakran felelőtlenül,

védekezést nélkülözve elkezdett szexuális élet számos kedvezőtlen egészségügyi és egzisztenciális
következménnyel jár. A „Volt-e vagy van-e szexuális kapcsolatod?” kérdésre a 15 éves fiúk harmada, a lányok
több mint ötöde, a 17 éves fiúk és lányok fele igennel felelt. Az igennel válaszoló fiúk és lányok közel
egyharmada 14 évesnél fiatalabb, egyharmada 15 éves volt az első kapcsolat létesítésekor.
Kedvező változás, hogy a valamilyen eszközzel, elsősorban kondommal védekezők aránya az elmúlt években
jelentős emelkedést mutat (2006-ban a szexuálisan aktívak több mint 2/3-a), kedvezőtlen viszont, hogy a
válaszolók több mint ötöde a szexuális aktus előtt alkoholt, 2%-a alkoholt és drogot együtt fogyasztott.
3.3. A 0–18 évesek egészségügyi ellátása

Mivel a 0–18 éves életszakasz az egyén testi, mozgás-, érzelmi, intellektuális és szociális fejlődésének
legdinamikusabb időszaka, az egészségügyi ellátórendszer alapvető feladata a fejlődés folyamatos ellenőrzése és
elősegítése, a gyakori állapotfelmérés. Ez számos találkozást igényel az egészségügyi szakemberek és a
családok, később a szakemberek és a nevelési-oktatási intézményekben tanuló gyermekek között.
Az egész életen át tartó szocializációban a gyermek- és serdülőkor kitüntetett jelentőségű (szociális tanulás,
személyiségfejlődés), mert ebben az életkorban alakulnak ki, sőt szilárdulnak meg az egészséget befolyásoló
szokások. A gyermek-egészségügyi ellátó rendszernek ezért jelentős szerepe van az egészséges életmódra
ösztönzésben és abban, hogy a családi és gyermekintézményi környezet egészségtámogató legyen.
Ebben az életkorban – sokkal inkább, mint bármikor – szoros szakmai és szervezeti együttműködésre van
szükség az egészségügy, az oktatásügy és a gyermekvédelem, valamint a gyermek környezetének védelmét
szolgáló népegészségügyi szakemberek között.
A családok egyre nagyobb segítséget igényelnek nemcsak a gondozásban, de a nevelési problémák

megoldásában is, valamint a szociális problémákat enyhítő lehetőségek ismertetésének területén is.
3.4. A 0–18 évesek egészségügyi ellátását végző szolgálatok

Gyermek-egészségügyi alapellátás: háziorvosi, házi gyermekorvosi, védőnői és iskolaegészségügyi és
iskolafogorvosi ellátás.
A gyermekek 2/3-át az alapellátásban is gyermekszakorvos, a fennmaradó 1/3-ot vegyes praxist ellátó háziorvos
gondozza. A 60-as évektől folyamatosan fejlődő házi gyermekorvosi hálózat működésének komoly szerepe van
a csecsemőhalálozás és a fekvőbeteg-ellátás iránti igény csökkenésében. A házi (gyermek) orvosoknak egyaránt
feladata a csecsemő és gyermek fejlődésének követése, a szűrővizsgálatok elvégzése, a megelőzési programok
irányítása és az akut és krónikus betegek ellátása.
3.4.1. Védőnői ellátás

A közel 5000 főből álló, elsősorban az anya- és gyermek-egészségvédelem preventív feladataira képzett hálózat
szintén a magyar egészségügy kedvező sajátossága. A védőnők a nő, anya, csecsemő, gyermek, ifjúság és a
család egészségvédelmében és fejlesztésében, népegészségügyi feladatok megvalósításában töltenek be fontos
szerepet.
A védőnő az egészségügyi anamnézis és a családi környezet megismerésével, megfigyeléssel, észleléssel,

nyomon követéssel, vizsgálatok, szűrővizsgálatok végzésével közreműködik a rizikótényezők, az elváltozások, a
betegségek korai felismerésében és jelzésében. Segíti, támogatja a gyógykezelés eredményességét az ellátást
végző orvos útmutatásainak megfelelően. Közreműködik a hátrányos helyzetben, tartós megbetegedésben
szenvedők életminőségének javításában. Segíti a kialakult állapot és helyzet szükségszerű elfogadását.
372
alapjai
Támogatást nyújt a családi élet egyensúlyának megtartásában, szükség esetén újraalakításában, illetve a
társadalmi integrációban.
A védőnő feladatait családlátogatás, önálló tanácsadás, csoportos foglalkozás, egészségvédelmi programok

keretében végzi.
A védőnők nagy szerepet játszanak a szoptatott csecsemők arányának elmúlt években bekövetkezett javulásában
is.
A háziorvost ma a családok szabadon választják (praxisba való bejelentkezéssel), míg a védőnői hálózat területi
elven szervezett. Ez a kettős módon kialakított ellátás kétségtelenül nehézséget okoz a két szolgálat
együttműködésében.
3.4.2. Mozgó Szakorvosi Szolgálat (MSZSZ)

Az 1950 óta fennálló Mozgó Szakorvosi Szolgálat (MSZSZ) alapgondolata ma is korszerű, mert arra volt
hivatott, hogy lakóhelyétől és szociális körülményeitől függetlenül minden várandós anyát és gyermeket
(elsősorban a csecsemőket és kisdedeket) rendszeresen lásson szakorvos is, hogy fejlődésüket ellenőrizze, és a
gyermek háziorvosának konzultációs lehetőséget nyújtson. Ez a konzultációs szolgálat azonban ma már csak
néhány helyen működik; mivel nagy igény lenne rá, korszerűbb formában való újjászervezése indokolt.
3.4.3. Iskola-egészségügyi ellátás

Az iskola-egészségügyi ellátás feladata az óvodás és tanulmányaikat végző iskolás gyermekek megelőző jellegű
ellátása, amely magában foglalja:
1.A szomatikus és pszichomotoros, mentális és szociális fejlődés rendszeres ellenőrzését, az adott életkorban
szükséges szűrővizsgálatok elvégzését;
2.A krónikus beteg gyermekek közösségbe való beilleszkedéséhez szükséges környezeti feltételek figyelemmel
kisérését és a gyermek beilleszkedésének elősegítését;
3.Az oltási rendnek megfelelő kampányoltások és a járványveszély megelőzéséhez szükséges oltások beadását;
4.Az iskola-higiénés feladatok ellátását az ÁNTSZ szakembereinek segítségével;
5.Az egészségnevelésben való részvételt.
A hozzávetőlegesen 9000 hazai oktatási intézményt több mint 3000 orvos, többségük házi és házi gyermekorvos
látja el részfoglalkozásban. Megközelítőleg 300 főfoglalkozású iskola-, ifjúsági orvos látja el a középfokú
tanintézményeket. Az utóbbi években bekövetkezett változások lényege, hogy az óvodáskorúak életkorhoz
kötött szűrővizsgálatait a háziorvosi praxisokban és a védőnői körzetekben végzik, valamint jelentősen megnőtt
(1000 fő körüli) az iskolákban főfoglalkozásban dolgozó védőnők száma.
3.4.4. Iskolafogorvosi ellátás

A fogszuvasodás, az ínygyulladás és a fogágybetegségek hazánkban népbetegségnek számítanak. A prevenciót
már kisgyermekkorban el kell kezdeni, megfelelő táplálkozással, gondos fogápolással, az alacsony fluortartalmú
ivóvízzel ellátott területeken fluorpótlással, vagy helyi fluorid (fogkrém zselé) használatával és barázdazárással.
Javasolt, hogy a helyi ivóvíz fluortartalmának ismeretében szakember határozza meg a fluorprevenció formáját.
A gyermekek fogait óvodás- és iskoláskorban az iskolafogorvosi szolgálat ellenőrzi és kezeli, amely szolgálat az
iskola-egészségügy része. Az iskolafogászati ellátást és prevenciós programot jogszabály garantálja, azonban
ennek szervezeti keretei és az ellátás minősége területenként jelentősen különböznek. A fővárosban és a
nagyobb városokban főfoglalkozású iskola-fogorvosok, míg a kisebb városokban és községekben az ott dolgozó
fogorvosok részmunkaidőben végzik a 3–18 éves gyermekek fogazatának rendszeres ellenőrzését. A fogászati
problémák ellátására azonban az iskolai szűrés időkeretében nem mindig kerül sor.
3.4.5. Életkorhoz kötött vizsgálatok és szűrővizsgálatok újszülött-, csecsemő-

és gyermekkorban
373
alapjai
A kötelező egészségbiztosítás keretében jogszabály írja elő és szakmai irányelvek segítik az életkorhoz kötött
orvosi és védőnői vizsgálatok és kiegészítő szűrővizsgálatok elvégzését.
Újszülöttkorban:
–az életet, vagy a későbbi normális fejlődést és egészséget veszélyeztető 26 anyagcsere-betegség szűrését,
tandem tömeg-spektográfiával,
–a fejlődési rendellenességek felismerésére irányuló fizikális vizsgálatokat (pl. csípőficamszűrés) és a testi

fejlettség ellenőrzését,
–az újszülött vizsgálatához hozzátartozik az idegrendszer, a hallás és látás vizsgálata is, ezeket a nagyobb
intézményekben ma már specialisták (neurológus, audiológus, gyermekszemész) végzik. Különösen fontosak ez
utóbbi vizsgálatok a kis súlyú, éretlen és patológiás életjelenségeket mutató újszülöttek esetében.
1, 3 és 6 hónapos korban, 1–5 éves kor között évente (szükség esetén sokkal gyakrabban), iskoláskorban 2
évente:
–a testi fejlettség és tápláltsági állapot ellenőrzését és értékelését a hazánkban kifejlesztett növekedési

standardok segítségével,
–az adott életkorban felismerhető fejlődési rendellenességek szűrését,
–az idegrendszer vizsgálatát,
–a pszichomotoros, mentális és szociális fejlettség vizsgálatát,
–a mozgásszervek vizsgálatát (hanyag tartás, scoliosis, pes planus)
–az érzékszervek (látás, kancsalság, színlátás és hallás), valamint a beszédfejlettség vizsgálatát,
–a nemi szervek vizsgálatát (2 éves korban a rejtettheréjűség felismerését),
– az iskoláskorúak nemi érettségének vizsgálatát,
–3 éves életkortól a vérnyomás mérését,
–11 éves életkortól a pajzsmirigy tapintásos vizsgálatát,
–évente a fogazat állapotának vizsgálatát.
Mindezen vizsgálatok eredményét a gyermek egészségügyi törzslapján és a szülőknél lévő

Gyermekegészségügyi Könyvben dokumentálni kell.
A jogszabály előírja, hogy törekedni kell az érzelmi és viselkedészavarok, valamint a rizikómagatartások

feltárására is. A jogszabály meghatározza a védőnő önállóan elvégzendő feladatait, és az orvos–védőnő közötti
információcsere kötelezettségét.
A gyermekek rendszeres egészségügyi vizsgálatának célja, hogy időben azonosíthatók legyenek és megfelelő
fejlesztésben részesüljenek a testi, értelmi, beszédfejlődésben elmaradt, a látás- és hallásproblémával
rendelkező, valamint a krónikus betegségben szenvedő gyermekek. Vizsgálatok igazolják, hogy ma még ezen a
területen is nagy a területi egyenlőtlenség.
Bár nem teljes körben és mindenki által egyformán elérhetően, de mód van a fejlődésükben elmaradt gyermekek
korai életkorban történő fejlesztésére, amely az egészségügy és az oktatásügy közös feladata. Míg a krónikus
beteg gyermekek gondozását a fekvőbeteg-ellátáshoz tartozó számos szubspecialitás segíti, a fejlesztést és a
rehabilitációt, valamint a pszichés-pszichiátriai gondozást igénylő gyermekek ellátása jelenleg nagyon szűk
keresztmetszetű.
3.4.6. Prevenciós programok csecsemő- és gyermekkorban
374
alapjai
Feltétlenül meg kell említeni a minden csecsemőre és kisgyermekre kiterjedő, D 3-vitaminnal történő rachitis-
profilaxist. Mivel az ország területének nagy részére jellemző az ivóvizek alacsony jódtartalma, javasolt a
jódozott konyhasó használata általában és a gyermekétkeztetésben is.
A nitráttal szennyezett ivóvizű területeken a csecsemők számára a methaemoglobinaemia megelőzésére zacskós

ivóvizet biztosítnak, illetve a lakosságot tájékoztatják a szennyezésmentes ivóvíznyerési lehetőségekről.
Világszerte, így hazánkban is kiemelt figyelmet fordítanak a csecsemők 6 hónapig tartó kizárólagos
szoptatására, amely nemcsak a testi fejlődés és a későbbi egészségi állapot, de a lelki fejlődés szempontjából is
rendkívül fontos. Szakmailag indokolt esetekben a fiatal csecsemők számára az OEP által térítetten idegen női
tej és szakorvosi javaslatra speciális tápszerek adása lehetséges.
A prevenciós programokat módszertani irányelvek szabályozzák és segítik.
Magyarországon az egészségügyről szóló törvény előírja, rendelet és minden évben az erről szóló módszertani
levél szabályozza a gyermekek számára térítésmentesen beadandó védőoltásokat. Az életkorhoz kötött kötelező
védőoltásokon („oltási naptárban szereplő vakcinák”) kívül számos egyéb vakcina is törzskönyvezett, amelyek
gyógyszertári forgalomban, receptkötelesen – változó mértékű térítési kötelezettség mellett – kaphatók, és a
gyermek-egészségügyi hálózat biztosítja a beadásukat.
A kötelező védőoltások alól felmentést speciális indokok alapján lehet kapni, amelyek elbírálása az Egyesített
Szent László és Szent István kórházban és megyei hálózatában történik.
Hazánkban az oltási fegyelem kiváló (közel 100%-os átoltottság).
3.4.7. Fekvőbeteg-ellátás
A fekvőbeteg-ellátást igénylő gyermekek számára szolgáló progresszív ellátási rendszer szintjei: városi és
megyei kórházak gyermekosztályai, orvostudományi egyetemek gyermekklinikái és néhány speciális ellátásra
(gyermekpulmonológia és -kardiológia, fejlődésneurológia) szakosodott országos hatáskörű intézmény. A
ritkábban előforduló és nagy felkészültséget igénylő ellátási formák (pl. gyermekonkológia, immunológia,
szívsebészet) a gyermekklinikákon lévő regionális centrumokban működnek.
A gyermekek kórházi gyógykezelése iránti igény általában, így hazánkban is csökkenő tendenciát mutat. Ez
egyrészt annak köszönhető, hogy a diagnosztika és terápia egyre több betegség esetében oldható meg járóbeteg-
ellátás formájában, másrészt köszönhető a szakosított gyermek-alapellátásnak. A gyermekgyógyászok többsége
figyelembe veszi a gyermekek azon igényét – melyet a „Beteg Gyermekek Kartája” is deklarál –, hogy csak
akkor kerüljenek kórházba, ha kezelésük otthon nem oldható meg.
Ennek következtében a hazai kórházak gyermekellátásra szolgáló ágyainak száma az elmúlt évtizedben több
mint 2000-rel csökkent, a kórházban töltött idő pedig sokkal rövidebbé vált.
A gyermekellátás jellemzője a fekvőbeteg-forgalom több mint hatszorosát kitevő kórházi járóbeteg-forgalom,

amelyet a gyermekellátáson belül kialakult 15 féle szubspecialitás (pl. gyermekendokrinológia, nefrológia,
allergológia, diabetológia) és az úgynevezett határterületi szakmák (pl. gyermeksebészet, -szemészet, -fül-orr-
gégészet) végeznek. Az egész ország területén – viszonylag egyenletes színvonalon – biztosított a krónikus
beteg gyermekek kórházi specialista által irányított gondozása.
Általában minden gyermek-fekvőbetegintézmény lehetőséget biztosít a kórházban ápolt gyermekek kulturált

étkezésére, foglalkoztatására, beleértve a tanulásban való segítségnyújtást is. Jogszabály által biztosított (bár a
feltételek sok helyütt még hiányosak), hogy a gyermek kórházi kezelése alatt együtt lehessen
szülőjével/gondviselőjével, aki tájékoztatást kap gyermeke állapotáról, és részt vehet a kezelését érintő
döntésekben.
Amennyiben egy gyermek speciális betegsége miatt Magyarországon nem kezelhető eredményesen, de
gyógyítása szakmailag máshol megoldható, úgy jogszabály biztosítja külföldi gyógykezelésének támogatását.
4. Az öregedő társadalmak speciális népegészségügyi

problémái
375
alapjai
A népesség öregedése a fejlett országokban általános jelenség. Az ENSZ jelentése szerint 2004-ben a lakosság
megközelítőleg 20%-a volt 60 éves, ill. annál idősebb a fejlett országokban, s ez az arány 2050-re – a jelenlegi
mutatók és szekuláris trendek alapján – eléri átlagosan a 32%-ot. Ennek következményeként minden gyermekre
(0–14 éves) két idős ember jut. Az eltartottsági ráta – azaz a 60 éves, illetve annál idősebb (elvben nyugdíjas)
személyek és a 15–60 év közötti (elvben aktív korú) személyek aránya – az Európai Unióban 2002-ben 0,36
volt, és ezt az arányt 2025-re 0,56-nak prognosztizálják. Az ENSZ Népesedéspolitikai Osztályának magyar
lakosságra vonatkozó demográfiai előrejelzése szerint hazánkban 2050-re a lakosság 36,2%-a 60 év feletti lesz,
és a 15 éven aluliak aránya nem éri el a 14%-ot sem (VII-2. táblázat).
9.2. táblázat - VII-2. táblázat Magyarország demográfiai profilja és annak várható

változása az ENSZ Népesedéspolitikai Osztálya szerint
1980 2000 2010 2020 2030 2040 2050
Lakosság 10,70 10,23 9,96 9,63 9,22 8,74 8,26

száma
(millió)
0–4 éves 7,9 4,9 4,6 4,4 4,2 4,3 4,5

(%)
5–14 év (%) 14,0 12 9,9 9,3 9,0 8,9 9,2
15–24 év 13,4 14,7 12,4 10,3 9,8 9,6 9,5

(%)
60 év felett 17,2 19,8 22,3 26,5 28,4 33,9 36,2
65 év felett 13,4 14,7 16,2 19,9 21,7 25,1 29,0
80 év felett 2,1 2,5 3,8 4,3 5,6 7,4 7,9
15–49 éves 46,6 48,1 45,6 44,1 38,7 36,1 34,5

férfiak (%)
Forrás: http//esa.un.org/unpp; 2006. március 18-i verzió
4.1. Az időskorúak halálozásának jellegzetességei

Magyarországon
Magyarországon az időskorú férfiak és nők halálozása tendenciájában csökkent ugyan az utolsó két évtizedben,
de ma is sokkal kedvezőtlenebb az EU15-átlagnál. Mértéke közel megegyezik a 2004-ben és 2006-ban
csatlakozott országok idős lakosságának átlagos halálozásával (EU12-átlag) (VII-1. ábra).
376
alapjai
VII-1. ábra A 65 éves és idősebb férfiak és nők halálozásának alakulása Magyarországon és az Európai Unióban
(1980–2009)
A halálozás halálokok szerinti alakulását az EU15-átlaggal szemben vizsgálva feltűnő, hogy Magyarországon a
keringési rendszer betegségei már 65–74 éves korban is közel olyan vagy nagyobb arányban szerepelnek a halál
okai között (férfiak: 44,5%, nők: 44,6%), mint az EU15-országok 85–X éves korcsoportjában. A
rosszindulatúdaganatok haláloki előfordulása az időskori halálesetek között a férfiak és a nők esetében is a 65–
74 éves korcsoportban mutat maximumot (VII-2. ábra), hasonlóan az EU15 országokhoz, de részesedésük
messze elmarad az EU15 országokban tapasztalttól. Bár nem bizonyítható, de alapos a gyanú, hogy hazánkban az
időskorúak halálozásának adatai súlyos halálok-megállapítási bizonytalansággal vagy felületességgel terheltek.
377
alapjai
Forrás: WHO/Európa, HFA adatbázis, 2011. január
A főbb halálokok haláloki súlyának hazai alakulását az EU15-átlaggal szemben vizsgálva (VII-3. táblázat)
megállapítható, hogy a légzőrendszeri betegségek okozta halálozás időskorban – 65–X éves korban –
Magyarországon lényeges elmarad (különösen nők esetében) az EU15-átlagtól, s a nem kiemelt többi betegség
(egyéb betegségek) okozta halálozás is alacsonyabb hazánkban, mint az EU15-átlag.
9.3. táblázat - VII-3.táblázat A 65 éves és idősebb férfiak és nők relatív halálozási

kockázata Magyarországon az EU15 átlaghoz viszonyítva haláloki főcsoportok és kor
szerint (2009))
Haláloki főcsoport A 100 000 főre jutó halálozás* relatív kockázata EU 15 átlag = 1,0
65–X 65–74 75–X
éves korban
378
alapjai
Férfiak
Keringési rendszer 2,21 2,82 2,00

betegségei
Daganatok 1,26 1,51 1,06
Emésztőrendszeri 1,72 2,81 1,07

betegségei
Légzőrendszeri betegségei 0,91 1,56 0,74
Egyéb betegségek 0,69 1,06 0,58
Betegségek 1,51 1,95 1,31
Külső okok 1,89 2,56 1,54
Összesen 1,52 1,97 1,32
Keringési rendszer Nők

betegségei
2,11 2,86 1,97
Daganatok 1,19 1,36 1,05
Emésztőrendszeri 1,27 2,14 0,95

betegségei
Légzőrendszeri betegségei 0,73 1,29 0,60
Egyéb betegségek 0,63 1,03 0,55
Betegségek 1,42 1,77 1,31
Külső okok 1,54 1,94 1,41
Összesen 1,43 1,78 1,31
*Standard: A megfelelő korú európai standard populáció Forrás: WHO/Európa, HFA adatbázis, 2011. január.
A rosszindulatú daganatok okozta férfi halálesetek több mint fele (55,8%-a) három daganattípus miatt
következik be 65–X éves korban: minden negyedik halálesetet a légcső, hörgők és a tüdő rosszindulatú
daganata okoz, ezt követik a vastagbél és/vagy a végbél rosszindulatú daganatai és a prosztatarák.
A 65 éves és idősebb nők rosszindulatú daganatok okozta halálesetei közül is három daganattípus előfordulása a
leggyakoribb: a vastagbél és/vagy a végbél rosszindulatú daganata közel minden 5. halálesetért felelős, míg a
légcső-, hörgő- és a tüdőrák, illetve az emlőrák mintegy 13-14%-át okozzák a daganatos haláleseteknek.
Magyarországon 65 éves és idősebb korban a külső okok körébe tartozó halálesetek meghatározó részét (75-
80%-át) az öngyilkosságok és a balesetszerű esések okozzák. Bár az öngyilkosság trendje egyértelműen
csökkenést jelez (VII-3. ábra A),arelatív halálozási kockázat 2009-ben is a 65–74 éves nők körében több, mint
kétszeres, a férfiak esetében pedig közel háromszoros (VII-4. táblázat). A balesetszerű esés okozta halálozás
vonatkozásában Magyarországon egyik idős korosztály halálozása sem közelített érdemben az EU15-átlaghoz
(VII-3. ábra B), sőt a relatív halálozási kockázat 2009-ben férfiak esetében nagyobb, mint 1980-ban volt (VII-4.
379
alapjai
táblázat); csupán a 65–74 éves nők halálozása mutat az 1980 évi helyzetnél kedvezőbb képet. Az ezredforduló
körüli tetőzéshez viszonyítva a trend alakulása kedvezőnek tekinthető, de a relatív halálozási kockázat jelenlegi
mértéke is igen súlyos teendőkre figyelmezteti a népegészségügyi/egészségügyi szakembereket a balesetszerű
esés megelőzése és ellátása területén egyaránt.
VII-3. ábra A 65 éves és idősebb férfiak és nők öngyilkosság, valamint balesetszerű esés miatti halálozásának
alakulása Magyarországon és az Európai Unióban (1980–2009)
9.4. táblázat - VII-4.táblázat Az idős férfiak és nők öngyilkosság, illetve balesetszerű

esés miatti halálozásának relatív kockázata Magyarországon az EU15 átlaghoz
viszonyítva (1980–2009)
Év Férfiak Nők
Relatív halálozási kockázata* (EU 15 átlag = 1,0)
65–74 75–X 65–74 75–X
éves korban
Öngyilkosság
1980 3,56 3,63 3,45 4,88
1985 3,46 3,25 2,47 3,66
1990 3,30 3,27 2,85 4,15
1995 2,93 3,08 2,67 3,82
2000 3,03 2,98 3,17 4,36
380
alapjai
2001 2,82 3,19 2,71 3,39
2002 2,93 2,93 1,72 3,19
2003 3,23 2,55 2,45 3,44
2004 2,66 2,91 2,11 3,04
2005 2,42 2,98 2,24 2,77
2006 2,76 2,24 2,32 2,88
2007 2,72 2,80 2,52 3,15
2008 2,91 2,89 2,22 3,04
2009 2,91 2,37 2,26 2,06
Balesetszerű esés
1980 3,04 2,45 2,93 2,59
1985 4,46 2,99 4,65 3,23
1990 5,35 3,43 4,93 3,65
1995 5,15 3,25 5,10 3,75
2000 4,68 3,64 4,67 4,29
2001 4,84 3,86 5,02 4,55
2002 4,71 3,84 4,35 4,80
2003 5,19 4,62 5,15 5,88
2004 4,68 4,42 5,49 5,54
2005 3,37 3,01 3,27 3,45
2006 3,70 2,66 2,47 2,89
2007 3,36 2,80 2,70 3,12
2008 4,18 2,72 2,76 2,95
2009 3,66 2,80 2,61 2,97
*Standard: A megfelelő korú európai standard populáció Forrás: WHO/Európa, HFA adatbázis, 2011. január
Az öngyilkosság okozta halálozás Magyarországon mindkét idős korosztályban továbbra is az Alföld két
régiójában (valamint a 65–74 éves nők esetében ezekhez csatlakozóan az Észak-Magyarország régióban) a
legmagasabb (VII-4. ábra), de a tradicionálisan legalacsonyabb halálozású Nyugat-Dunántúl régióban is a 65–
381
alapjai
74 éves férfi és női korosztály esetében az öngyilkosság miatti halálozás az EU15-átlagnál lényegesen
kedvezőtlenebb.
VII-4. ábra A 65–74 és a 75–X éves férfiak és nők öngyilkosság miatti halálozása* régiók szerint
Magyarországon (2008)
4.2. Az idős magyar lakosság megbetegedési viszonyai

A Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési Program (HMAP) adatai szerint a 65 éves és idősebb magyar lakosság
körében igen magas (60-70%) a magas vérnyomás gyakorisága. A különböző cardiovascularis betegségek
prevalenciája 55 éves kortól rohamosan nő, s a 65–74 éves korcsoportban gyakorlatilag minden negyedik egyén
érintett. Az ország egyes megyéiben (pl. Zala) 65 éves és idősebb férfiak körében igen magas a szélütésen
382
alapjai
átesettek aránya, minden hatodik férfi érintett. Az idős férfiak közül minden ötödik cukorbetegségben szenved, s
ettől nem tér el jelentős mértékben a nők körében észlelt prevalencia sem.
4.3. Funkcionalitás időskorban

Az Európai Lakossági Egészségfelmérés (ELEF) 2009 kérdőíves vizsgálat adatai szerint a 65 évnél idősebbek
körében a korlátozottság nélkül élők aránya 36%, míg a súlyosan korlátozottak aránya 23%. Még rosszabb az
arány a 75 éven felüliek körében, akiknek mindössze 15 %-a él korlátozottság nélkül, 33%-uk pedig súlyosan
korlátozott mindennapi tevékenységeiben (ágyból felkelés, székről felállás, öltözködés, kézmosás, étkezés, WC-
használat stb.). A 65 éven felüliek 43%-a nehezen tud eljutni 500 m távolságra sík terepen, segédeszköz nélkül,
és 15% azoknak az aránya, akik erre egyáltalán nem képesek. 33%-uk nehezen, 15% egyáltalán nem tud a
lépcsőn egy emeletet felmenni. A 65 éven felüliek 35%-a nem látja jól a nyomtatott szöveget, és 25%-uk nem
ismeri fel az utca túloldalán haladó ismerősét.
A korlátozottság a szokásos napi tevékenységeken túlmenően a munkavégző képességet és a másokkal való

kapcsolattartást is súlyosan gátolja.
4.4. Az időskor legfontosabb népegészségügyi jelentőségű

egészségproblémái
Időskorban különösen magas a krónikus betegségek rejtett morbiditása, vagyis a nem diagnosztizált és nem
kezelt kórállapotok magas arányú előfordulása. A Háziorvosi Morbiditási Adatgyűjtési Program (HMAP) adatai
alapján – amely a magyar népesség mintegy 2%-át monitorozza egyes népegészségügyi betegségek előfordulása
szempontjából – a diabetes prevalenciája 8% körülire becsülhető; míg a szélütés térségenként változó
gyakoriságú, a rejtett morbiditás prevalenciája 2–12% közé tehető. A szélütés legfontosabb kockázati tényezője,
a hypertonia nem ismert eseteinek gyakorisága a HMAP adatai szerint a 65 éven felüliek körében mintegy 60–
70%-ra tehető; az ELEF 2009 során a nyugdíjasok körében a magasvérnyomás-betegség előfordulási
gyakorisága 65%-nak bizonyult.
Időskorban számos olyan kórállapot gyakorisága nő, amelyek közvetlen halálokként ugyan nem tűnnek
jelentősnek, de az életminőséget nagymértékben befolyásolják. Ezek közé tartoznak a vázrendszer kopását jelző
elváltozások: gerincpanaszok, arthritis, osteoporosis, amelyek mozgáskorlátozottsággal és gyakran fájdalommal
járnak. A csont-ízületi fájdalom jelentősen csökkenti a mozgásra való hajlamot, amelynek következményeként
circulus vitious módjára tovább romlik a fizikai aktivitás, illetve ennek következtében az egyébként is
szuboptimális általános állapot. A mozgáskészséget tovább csökkenti az érzékszervek, elsősorban a látás
(fénytörési hibák, cataracta), hallás (presbyacusis) és egyensúly-érzékelés romlása, amely az idős embert
gyakran elbátortalanítja az utcán egyedül való közlekedéstől, lépcsőn járástól (pl. aluljárókban), vagy olyan
tömegközlekedési eszközök használatától, amelyek lépcsője magas (vonat, régi típusú autóbusz) – ezáltal is
növelve az inaktivitást. Az érzékelés és izomerő csökkenése, esetleges fájdalom fennállása mind
hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az idős ember kritikus helyzetekben (súlypont-emelkedéssel vagy süllyedéssel
járó mozgás, egyensúly elvesztése, hirtelen motoros reakciót igénylő helyzet) rosszabbul alkalmazkodik,
amelynek az eredménye nagyobb valószínűséggel lesz esés és súlyos sérülés, mint fiatalabbak esetén.
Az érzékszervek funkciócsökkenése és a reakcióidő megnyúlása a 65 éven felülieknél szerepet játszik a

közlekedési balesetek kockázatának növekedésében is. Amint azt kísérletes adatok bizonyítják, 65–70 év közti
autóvezetők tekintete átlagosan hosszabban időzik a kijelzőkön, mint a fiatalabb vezetőké, s ennek megfelelően
az általuk vezetett autó átlagosan hosszabb távolságot tesz meg úgy, hogy a vezető nem az utat figyeli, ez pedig
a közlekedésben jelentősen növeli a baleseti veszélyeztetettség mértékét.
Az életminőség kevéssé vizsgált, de nem lényegtelen meghatározója a fogazat állapota (hiánya), amely
egyértelműen befolyásolja a táplálkozást, sőt gyakran a fogyasztható ételek választékát is. A rossz fogazat miatt
(vagy más, pl. anyagi okból) jellemzően rostszegény, pépes étrendet fogyasztó idősekre általánosan jellemző a
székrekedés, amelynek fennállásához a mozgásszegény életmód, a gyenge hasizomzat is hozzájárul.
Az inkontinencia, a nehezített vizelettartás előfordulása nőkben gyakoribb, összefüggést mutat a kor

előrehaladtával és a szülések számával, de idős férfiak körében is gyakori. Egyes adatok szerint a 80 éven felüli
férfiak és nők több mint egyharmada küzd az inkontinencia enyhébb-súlyosabb formáival. Ez a tünet
kedvezőtlen hatással lehet a mozgáskészségre is, az inkontinens időseknek mégis csak töredéke fordul orvoshoz
ezzel a panasszal.
383
alapjai
A mentális állapot hanyatlásának egyértelmű meghatározója a szellemi aktivitás mértéke, amelynek intenzitása
pozitív összefüggést mutat a mentális képességek megőrzésével. Ezt kedvezőtlenül befolyásolhatja, ha a korábbi
tevékenység megváltozását (pl. nyugdíjba vonulást) követően nem sikerül olyan elfoglaltságot találni, amely az
idős embert érdekli, és segít szellemi és fizikai állapotának megőrzésében. Az időskorra általában jellemző
csökkent alvásigény tovább növeli az értelmes tevékenységgel kitöltendő, ébren töltött órák számát. Az értelmes
elfoglaltság és a jövőkép hiánya, a korábbinál általában kedvezőtlenebb anyagi helyzet, esetleg a házastárs vagy
más családtag elvesztése, újonnan felismert vagy súlyosbodó krónikus betegség mind hozzájárulhatnak az
időskori depresszió kialakulásához. A depresszió, különösen ha az időskorban oly gyakori krónikus betegséghez
társul, fokozott kockázatot jelent öngyilkosság szempontjából, amely tendenciózusan a 65 éven felüli férfiak
körében a legmagasabb.
4.5. Az egészség megőrzésének lehetőségei időskorban

A népegészségügy egyik kiemelkedően fontos kihívása napjaink idősödő társadalmában annak elérése, hogy az
időskorúakra jellemző krónikus betegségek és állapotromlás következményeit minnél nagyobb mértékben
megelőzve vagy csökkentve, sikerüljön megőrizni az idősek egészségét, önállóságát, illetve fenntartani
megszokott életminőségüket. Tekintettel arra, hogy az időskornak nem feltétlenül velejárója a testi és szellemi
teljesítmény csökkenése, az időskori jó életminőség megőrzésének kulcsa a krónikus betegségek elkerülése,
illetve kialakulásuk kockázatának csökkentése.
E kockázati tényezők közé tartozik többek közt a fennálló krónikus betegségek mellett az alacsony jövedelem;
az alacsony iskolai végzettség; a csökkent mobilitás, fizikai aktivitás és egyensúlyérzék; a csökkent izomerő; a
magasabb testtömegindex; valamint az egészség kedvezőtlen önértékelése.
Az időskori egészség megőrzésének négy kulcsfontosságú eleme van: az egészséges táplálkozás, a fizikai,
valamint szellemi aktivitás megőrzése és a rendszeres orvosi ellenőrzés.
4.5.1. Táplálkozás
Az egészséges táplálkozás jelentősége idősebb korban talán még nagyobb, mint fiatalabb korban. Az időskori
életminőségnek önmagában is meghatározó tényezője a testtömegindex. A kísérletes egészségtudomány
egybehangzó eredményei arra utalnak, hogy a megfelelő tápanyag-összetételű, de kalóriaszegény táplálkozás
növeli az élettartamot; igen magas életkort elérő emberekre a normális vagy alacsony testtömegindex jellemző.
Fontos ugyanakkor a tápanyagok, elsősorban a fehérjék megfelelő mennyiségben történő bevitele, amely az
izomtömeg fenntartásához is szükséges. Az atherogenesis, mint a szív- és érrendszeri betegségek legfontosabb
kockázati tényezője egyre szaporodó bizonyítékok szerint nem egyszerűen lipidtárolási zavar, hanem komplex
gyulladásos folyamatokkal kísért jelenség, amelynek kialakulására és progressziójára is kedvező hatással van az
antioxidánsokban és a telítetlen (főként ω-3) zsírsavakban gazdag táplálkozás. A kalcium és a D-vitamin
megfelelő mennyiségű bevitele a testmozgással együtt kulcsfontosságú az osteoporosis és a következményes
csonttörések megelőzésében. A vitaminok közül kiemelkedő jelentőségű a B 12-vitamin és a folsav bevitele is. A
folsav vörösvértestekben mért koncentrációja fordított összefüggést mutat az idősek kognitív teljesítményével
is.
Általában véve jótékony hatású minden olyan tápanyag, amely a testet érő oxidatív stresszt csökkenti: kísérletes
bizonyítékok szerint bizonyos polifenolok (illetve az ezeket tartalmazó gyümölcsfélék) képesek a neuronális
jelátvitel, illetve egyes kognitív és motoros funkciók időskori hamyatlásának ütemét lassítani, illetve a
folyamatot feltartóztatni.
4.5.2. Fizikai aktivitás

Nem hangsúlyozható eléggé, hogy az időskori egészség megőrzésének döntő tényezője a rendszeres, közepes
intenzitású, nagyizmokat átmozgató fizikai aktivitás. Igaz, hogy például az alsó végtagok nagyizmaiban (m.
triceps surae, m. quadriceps femoris) alaki és mechanikai változások egyaránt kimutathatók az aktív,
rendszeresen futó és az inaktív idősekben is, de az előbbiek e változásokhoz alkalmazkodva, a futási technika
változtatásával képesek teljesítményük hatásfokát javítani, tehát kisebb erőfeszítéssel és izomterheléssel
fenntartani a mozgásteljesítményt. 61–70 év közötti, ritmikus gimnasztikát végző nők végtagkoordinációja
lényegesen jobbnak bizonyult, mint hasonló korú, rendszeres testmozgást nem végző nőké. Arthritisben
szenvedő idős betegek mozgáskoordinációja és izomereje is javítható volt rendszeres tornázással. Az esések
gyakorisága és súlyossága csökkent rendszeres testmozgást elkezdő és végző idősekben, s ez a pozitív változás a
rendszeres mozgást magas életkorban elkezdők körében is megfigyelhető volt. Egy 14 évig tartó követéses
384
alapjai
vizsgálat során szignifikánsan alacsonyabbnak találták a mozgásszervi fájdalom gyakoriságát rendszeresen
mozgó 50 év felettiek körében azokhoz képest, akik inaktívak voltak. A rendszeres testmozgás nemcsak a fizikai
állapot javítása révén járul hozzá az életminőség fokozásához azáltal, hogy javítja az egyensúlyérzéket,
csökkenti a székrekedés súlyosságát és előfordulási gyakoriságát, hanem javítja a szellemi teljesítőképességet is,
illetve megakadályozza annak hanyatlását.
A testmozgás elkezdése soha nem késő, sőt, a legnagyobb mértékű egészségnyereség azok körében figyelhető
meg, akik korábban inaktívak voltak. A fizikai aktivitás időseknek leginkább ajánlott formái a mindennapokba
könnyen beiktatható, felszerelést és anyagi ráfordítást nem igénylő gyaloglás, kertészkedés, házimunka végzése,
lépcsőn járás, illetve úszás, kerékpározás, társastánc. A testmozgás elkezdésével kapcsolatos általános szabályok
idősebb korban fokozottan érvényesek: a mozgás elkezdése előtt történjen orvosi vizsgálat; a mozgás intenzitása
fokozatosan emelkedjen és minden alkalommal alapos bemelegítés előzze meg. A testnek a mozgás során
jelentkező visszajelzéseit (fájdalom, szédülés stb.) komolyan kell venni; a mozgásképességet befolyásoló
krónikus betegség fennállása esetén pedig gyógytornász tanácsát kell kérni az ajánlott mozgástípusokra
vonatkozóan.
Az esések megelőzéséhez hozzájárulhat a látászavarok, elsősorban a fénytörési hibák és a cataracta korrekciója.
4.5.3. Szellemi aktivitás

A szellemi aktivitás megőrzésére aktívan törekedni kell, lehetőleg már a nyugdíjazást megelőző időszakban
tervezve a nyugdíjas éveket. Nők esetében a családban betöltött szerep, a házimunka, az unokák ellátása
kitöltheti a korai nyugdíjas éveket; férfiak esetében a nyugdíjas kori életmód kialakítása gondosabb tervezést
igényel. Az átlagéletkor növekedésével egyre nagyobb arányban lesznek olyanok, akik nyolcvanas, kilencvenes
éveiket is megérik; az ebben a korban követendő életmód és végezhető tevékenységek előzetes tervezést
igényelnek. Ha lehetőség és igény van rá, a korábbi munkahelyhez, munkához való kapcsolódás, esetleg új
dolgok tanulása és hasznosítása értelmes elfoglaltságot nyújthat. Az önkéntes, fizetés nélkül történő, de
társadalmilag értékelt munkavégzés az elkövetkező években remélhetőleg az eddigieknél nagyobb teret nyer
hazánkban is, számos lehetőséget kínálva a jövőben arra, hogy a jó egészségi állapotban lévő, aktív idősek
tevékenyen kapcsolódjanak be a mindennapokba.
4.5.4. Rendszeres orvosi ellenőrzés, egészségügyi ellátás

A rendszeres orvosi ellenőrzés, szűréseken való részvétel segíti az egészséget hátrányosan befolyásoló kóros
állapotok korai felismerését és kezelését, illetve az esetleg fennálló krónikus betegség(ek) karbantartását. A
fertőző betegségek megelőzése érdekében 65 éven felül mindenkinek ajánlott az influenza és a pneumonia elleni
védőoltás.
A fekvőbeteg-ellátásban működő orvosoknak kiemelt figyelemmel kell követniük a kórházi ellátásra szoruló
idős betegeket. Idősek körében egy-egy kisebb betegség kialakulásakor – gyakran inkább az otthoni ápolás
megoldatlansága, mintsem a kórállapot által indokolva – hospitalizálásra kerül sor, amely a mai kórházi
viszonyok mellett, sokszor indokolatlanul, teljes ágynyugalmat jelent. Az ezzel járó mozgáshiány idősek
esetében már igen rövid idő, akár napok alatt is irreverzíbilis élettani változásokat, többek közt a keringés
lelassulását, vénás pangást, a tüdőventiláció csökkenését, izomgyengeséget okozhat, növelve iatrogén
szövődmények (trombózis, pneumonia, húgyúti fertőzés) kialakulásának veszélyét. Mindezek következtében a
beteg a kezelés befejeztével, az elbocsátás időpontjára rosszabb általános állapotba kerülhet, mint amilyenben a
felvételekor volt. A lassult keringés a magasabb rendű agyi tevékenységekre is kihat, ami az időskori nehezített
alkalmazkodóképességgel társulva a fekvőbeteg-intézményben pszichés zavarokhoz, átmenetileg akár manifeszt
pszichotikus állapothoz is vezethet. Mindezek megelőzése érdekében idősek körében különösen megfontolandó
a kórházi felvétel, illetve az ágynyugalom elrendelése, és ha ez utóbbi fenntartása a nap 24 órájában nem
indokolt, gondoskodni kell a beteg rendszeres mozgatásáról, a mindennapos sétáról, illetve az érzékszerveket is
stimuláló tevékenységről. A fentiek természetesen érvényesek a súlyos állapotban lévő, ágynyugalmat igénylő
idős betegekre is: a mielőbbi mobilizálás nemcsak az aktuális betegségből való gyógyulás, hanem a túlélés
esélyét is javítja. Idős betegek gyógyszerválasztásánál különös tekintettel kell lenni a gyógyszer-interakciókra,
illetve az esetleges, mozgáskoordinációt és memóriát befolyásoló mellékhatásokra.
5. Hátrányos helyzetű közösségek népegészségügyi

problémái
385
alapjai
Az egészségi állapot tekintetében óriási különbségek léteznek egyes világrégiók, országok és országokon belül
kistérségek között is. Ezek a különbségek ugyanazon régió különböző társadalmi helyzetű csoportjai között is
fellelhetők. A populációs átlaghoz képest kedvezőtlen egészségi állapot epidemiológiai adatok tanúsága szerint
bizonyos társadalmi csoportokra és rétegekre szisztematikusan jellemző. Példaként említhető, hogy
–az alacsonyan iskolázottak önmegítélés szerinti egészségi állapota tendenciózusan rosszabb a magasabban
iskolázottakéhoz képest;
–a csecsemőhalálozás minden világrégióban magasabb a rossz anyagi helyzetben lévők körében a tehetősekhez
képest;
–Magyarország megyéinek vidéki területein magasabb a halálozási arányszám, mint a megyeszékhelyeken;
–a munkanélküliséggel, iskolázatlansággal, alacsony jövedelemmel, a sok gyermeket nevelő, illetve csonka

családok magas arányával, valamint a lakások zsúfoltságával jellemzett településszintű depriváció növekedése
szignifikáns összefüggést mutatott a korai halálozással Magyarországon 1998–2004 közt.
A szakirodalmi adatok tanúsága szerint ezek az egészségkülönbségek szegények és gazdagok, iskolázottak és

iskolázatlanok, munkanélküliek és alkalmazásban állók, ép testűek és fogyatékosok közt minden eddig vizsgált
társadalomban fennállnak, a hátrányos helyzetűnek tartható társadalmi csoportok rovására. E különbségek
csökkentésének szükségszerűsége mellett több érv is szól:
1.morálisan védhetetlen az egészség megszerzésének, illetve megtartásának lehetőségét egyeseknek biztosítani,

másoknak nem,
2.a népesség egészségi állapotának nagyobb mértékű javulását eredményezhetik a hátrányos helyzetűekre
irányuló beavatkozások, mint az átlagnál egyébként is kedvezőbb helyzetű társadalmi csoportokra irányuló
intervenciók,
3.újabb közgazdaságtani elméletek szerint az egészség nemcsak eredménye, hanem feltétele is a gazdasági
fejlődésnek, ezért a jó egészségi állapot fenntartása vagy megszerzésének biztosítása mindenki számára a
gazdaság fejlődésének biztosítéka.
Az érintettek döntési lehetőségein kívül eső okokra visszavezethető és potenciálisan megszüntethető egészségi
egyenlőtlenségek (inequities) méltánytalannak tarthatók, és megkülönböztetendőek azon egészségi
egyenlőtlenségektől, amelyek biológiai, genetikai eredetűnek tarthatók (inequalities), s amelyek kiküszöbölése
mai tudásunk szerint nem lehetséges (pl. az idősebbek magasabb halálozási kockázata a fiatalokhoz képest).
5.1. A fogyatékosság
A fogyatékosság (disability) definíciója többféle elméleti alapon megalkotható. A hagyományos biomedikális
modell szerint a fogyatékosság az egyén olyan jellemzője, amelynek hátterében betegség, baleset vagy más, az
egészségi állapotban bekövetkezett kedvezőtlen változás áll. E modell szerint a fogyatékosság szakemberek által
az egyénnek nyújtott ellátást igényel. A társadalmi modell a fentivel ellentétben a fogyatékosságot nem az egyén
tulajdonságának, hanem társadalmi problémának tartja, amely ennek megfelelően nem egyéni, hanem társadalmi
szintű, politikai megközelítést igényel, mivel okai a tágan értelmezett fizikai és társas környezetben
gyökereznek. A fogyatékosság legmegfelelőbb értelmezése e két modell kombinációjából alkotható meg, hiszen
a fogyatékosságnak rendszerint megvannak a jellemzői az egyén fizikai létezésének, valamint tágan értelmezett
társadalmi környezetének szintjén is. A biopszichoszociális modell szerint a fogyatékosság vagy hátrányos
helyzet mindig az egyén tulajdonságainak és azon környezet jellemzőinek eredője, amelyben az illető él. Így a
fogyatékosság/hátrányos helyzet kezelésére irányuló beavatkozások egy részének az egyénre, más részének az
egyén társadalmi környezetére kell irányulnia.
A fogyatékosság legkorszerűbb osztályozási rendszere a biopszichoszociális modellen alapul, integrálva az

egészség biológiai, egyéni és társas komponenseit egyaránt. Ez az Egészségügyi Világszervezet által
megalkotott klasszifikációs rendszer (International Classification of Functioning, ICF) a működőképességet
(funkcionalitást) három szinten értékeli: a test vagy testrészek szintjén, az ember (személyiség) egésze szintjén,
valamint a társadalmi közegbe ágyazott, abban működő és cselekvő ember szintjén.
Ennek értelmében a funkcionalitás csökkenésének is három szintje lehetséges:
386
alapjai
1.a test anatómiai rendszerének és/vagy annak valamely részének/funkciójának károsodása, zavara
(impairment);
2.az egész ember működésében, valamely tevékenység végrehajtásában jelentkező probléma, amely a
mindenapi működés akadályozottságaként (activity restriction) definiálható), valamint
3.a társas működésnek a fentiekből gyakran következő – bár nem szükségszerű – problémája, amelyet a
részvétel korlátozottságaként (participation restriction) határoznak meg, és amely az egyén kora, neme,
társadalmi szerepe szerint várható közösségi cselekvéseinek súlyos beszükülését jelenti.
Összefoglalóan tehát a zavar magában a szervezetben, az akadályozottság az egyén tevékenységében, a

korlátozottság pedig a társadalmi életben való részvétel során jelentkező problémákat foglalja magába.
Az ICF fenti egészségmodellje gyökeres szemléletváltozást tükröz a korábbi gondolkodásmódhoz képest, amely
szerint a fogyatékosság és egészség egymást kizáró kategóriák voltak. Az ICF alapján az egészségi állapot
értékelésekor nem az anatómiai, szervi állapot, hanem az egyéni és társadalmi működőképesség a döntő
szempont. E szemlélet fontosságát és gyakorlati relevanciáját jól példázzák egyrészt azok, akik viszonylag
enyhe zavart okozó betegségük (pl. diabetes) vagy anatómiai működészavart nem is okozó minor problémáik
(vitiligo, alopecia, arcon elhelyezkedő haemangioma) dacára súlyos funkcionalitáscsökkenést szenvednek el a
társas működés problémái, a társadalomban való részvétel szubjektív és/vagy környezeti eredetű korlátozottsága
miatt. Másrészt a funkcionalitás elsőbbségére mutatnak példát azok az emberek, akik súlyos szervi zavaraik
dacára teljes életutat jártak be: Helen Keller, a gyermekkorától vak és süket, világhírre szert tett emberjogi
aktivista; Mark Inglis hegymászó, aki 2006-ban elsőként mászta meg két műlábbal a Mount Everestet; vagy
John Nash közgazdász, aki a skizofréniával vívott sok éves küzdelem után kapott Nobel-díjat.
Az ICF klasszifikációs rendszerét 2001-ben vezették be nemzetközi szinten hétéves tesztelés után. Alkalmazása
lehetővé teszi a funkcionalitás pontos értékelését a fogyatékosság eredetétől függetlenül. Elterjedése az
elkövetkező években nagymértékben segíteni fogja az egyéni és társas szintű működőképesség (funkcionalitás)
pontos értékelését, amelynek ismeretében a segítés módjai felvázolhatók, illetve egyénre szabott, hatékony
beavatkozások tervezhetők.
5.2. Hátrányos helyzet

A fentebb ismertetettek szerint a biopszichoszociális egészségmodell a működőképesség különböző szintjeinek
vizsgálatával lehetőséget ad az egészségi állapot egyénenként nagyon eltérő mértékének specifikus vizsgálatára,
és lehetővé teszi az egészségi állapot komplex értelmezését olyanok esetében is, akik a hagyományos
biomedikális szemlélet egészségképe alapján egyértelműen betegnek vagy fogyatékosnak minősülnének. Ezen
túlmenően a modell alkalmazása révén lehetővé válik az egészségi állapot árnyalt értelmezése olyanok esetében,
akik a biomedikális egészségmodell szerint egészségesnek minősülnek, egészségmutatóik és funkcionalitásuk
mégis kedvezőtlenebb a populációs átlagnál. Ebbe a körbe tartoznak a társadalmi és gazdasági szempontból
hátrányos helyzetűnek (disadvantaged) tekinthető népességcsoportok. Társadalmi szempontból hátrányos
helyzetűnek minősülnek a faji, etnikai vagy kulturális előítéleteknek kitett csoportok, illetve azok, akik nem
vagy aránytalanul kevéssé részesülnek az elfogadható életminőséget lehetővé tévő társadalmi javakban (pl.
lakhatás: hajléktalanok, oktatás: iskolázatlanok). Gazdasági szempontból hátrányos helyzetűnek tekinthetők
azok, akik részvétele a piacgazdaságban – csökkent vagy hiányzó tőkejavaik és/vagy hitelképtelenségük miatt –
súlyosan korlátozott (szegények/alacsony jövedelműek). A hátrányos helyzet fenti elkülönítése inkább elméleti
jelentőségű, minthogy annak kialakulásához rendszerint társadalmi és gazdasági tényezők is hozzájárulnak.
A társadalmi-gazdasági helyzet és az egészség összefüggéseinek vizsgálatánál az előbbi jellemzésére

leggyakrabban az iskolázottság, foglalkozás és jövedelem mutatói szolgálnak. Az elmúlt évtizedek kutatásai
jelentős volumenű tudományos bizonyítékot szolgáltattak arra vonatkozóan, hogy a társadalmi-gazdasági
szempontból hátrányos helyzetű népcsoportok megbetegedési és halálozási mutatói kedvezőtlenebbek, mint
azon tágabb populáció átlaga, amelyhez a hátrányos helyzetű csoportok tartoznak. Az egészség leggyakrabban
vizsgált mutatói: a születéskor várható élettartam, az összhalálozás és okspecifikus halálozás, valamint a
csecsemőhalálozás a társadalmi-gazdasági helyzet romlásának függvényében fokozatosan, gradienst képezve
tolódnak el a kedvezőtlen irányba. Vagyis a legalacsonyabb társadalmi–gazdasági helyzetű csoportokban a
legkedvezőtlenebbek, a legmagasabb helyzetűkben pedig a legjobbak. Az eltolódás mértéke és nagyságrendje
populációnként változó, de a gradiens jelenléte minden eddig vizsgált populációban, fejlett és fejlődő
országokban is kimutatható. Ez a gradiens az epidemiológiai mutatókban pontosan tükröződik, és jól jellemzi a
különböző populációk között és egyes populációkon belül is meglévő egészségi egyenlőtlenségeket.
387
alapjai
5.3. Hogyan lehet az egészségi egyenlőtlenségeket csökkenteni?
A társadalmi-gazdasági tényezőkkel összefüggő egészségi egyenlőtlenségek magyarázata és megoldási
lehetőségeik vizsgálata népegészségügyi vonatkozásait tekintve is kiemelt fontosságú. Egyes kutatók úgy vélik,
hogy az egészségi állapot társadalmi-gazdasági helyzettel összefüggő különbségeinek általánosan elterjedt volta
arra utal, hogy azok a társadalom működésének belső lényegéből fakadnak, így nincs lehetőség azok
megváltoztatásukra. Más kutatók, valamint nemzetközi szervezetek (mint például az Egészségügyi
Világszervezet és az ENSZ) szerint az egészségi egyenlőtlenségek csökkenthetők, és minden erőfeszítést meg
kell tenni azon egyenlőtlenségek redukálására, amelyek módosítható társadalmi-gazdasági tényezőkkel vannak
kapcsolatban. Biztosítani kell mindenki számára az egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzáférést
lakóhelytől és jövedelemtől függetlenül. Az egészségügyi ellátáson túlmenően az élet- és munkakörülmények
javítása, az egészséges életmód lehetővé tétele például az egészséges élelmiszerekhez való hozzáférés javítása
révén, az alapfokú oktatás mindenki számára történő biztosítása, a közösségi részvétel a politikai
döntéshozatalban, illetve a politikai döntéseket megelőző egészséghatás-vizsgálat egyaránt beletartozik az
egészségi egyenlőtlenségek mérséklését célzó, politikai döntéseket igénylő módszerek tárházába.
Az egészségi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló erőfeszítések fontosságát nemcsak humanitárius, hanem

gazdasági megfontolások is indokolják. Az egészségi állapotot nagymértékben meghatározó társadalmi-
gazdasági tényezők, úgymint a szegénység, az éhezés, az iskolázatlanság, a nem megfelelő minőségű
lakáskörülmények, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés elégtelensége az egészségi állapot kedvezőtlen
irányú befolyásolása révén rontják az egyén munkaképességét, populációs szinten pedig a gazdasági
teljesítményt. Ezért e tényezők javítása, sőt lehetőség szerinti kiküszöbölése össztársadalmi, sőt globális emberi
érdek, amint azt az ENSZ 2000-ben közrebocsátott Millenneumi Fejlesztési Céljai (Millennium Development
Goals) is egyértelműen tükrözik. Az Egészségügyi Világszervezet által létrehozott ’Az Egészség Társadalmi
Meghatározói Bizottság’ által 2008-ban közzétett ajánlások konkrét iránymutatást adnak a méltánytalan
egészségi egyenlőtlenségek csökkentésére. Ezek szerint javítani kell a hátrányos helyzetűek mindennapi
életkörülményeit; csökkenteni kell a hatalomnak, az anyagi javaknak és az erőforrásoknak a rovásukra fennálló
egyenlőtlen elosztását; valamint mérni kell azon beavatkozások eredményességét, amelyekre az egészségi
egyenlőtlenségek csökkentése céljából kerül sor.
6. A lelkiállapot és az egészség összefüggései

Az átalakuló közép- és kelet-európai országokra az utóbbi évtizedekben jellemző morbiditási és mortalitási
krízis hátterében a legelismertebb nemzetközi kutatócsoportok eredményei szerint is alapvető a lelki,
magatartási tényezők szerepe.
6.1. A viszonylagos lemaradás szerepe

Az utóbbi évtized egyik legfontosabb népegészségügyi felismerése, hogy a civilizált országokban az egészséget
alapvetően veszélyeztető tényező a társadalmon belüli viszonylagos szociális-gazdasági lemaradás.
Míg a fejlődő országok esetében az egészségi állapot a nemzeti jövedelemmel arányosan növekszik, a fejlett
(OECD) országok esetében a halálozási mutatók alakulását az országon belüli jövedelem, illetve szociális
különbségek határozzák meg: minél nagyobb a különbség a gazdagok és szegények között egy államon belül,
annál magasabb a morbiditási és mortalitási arány, azaz nem a gazdagság fejlettségének átlagos mértéke, hanem
a társadalmon belüli gazdasági-szociális különbségek alakítják döntően az egészségi állapot mutatóit. Az
országokon belüli súlyos egyenlőtlenség nem csupán rosszabb egészségi állapottal, hanem magasabb
munkanélküliséggel, gyilkossági és bűnözési aránnyal, a munkaképtelenség magasabb arányával, a kis súlyú
újszülöttek magasabb arányával, ugyanakkor a felsőfokú végzettségűek alacsonyabb arányával és az oktatásra
fordított alacsonyabb összegekkel jellemezhetőek.
A magyar helyzet elemzése előtt érdemes áttekinteni egy igen tanulságos svéd-litván kutatás (az ún.
LiViCordia-study) eredményeit. A 70-es években a litván férfiak szív- és érrendszeri halálozási mutatói nem
voltak rosszabbak a svédeknél, ma a középkorú litván férfiak szív-érrendszeri halálozása négyszer magasabb
annál. A vizsgálatban Linköping és Vilnius középkorú férfilakossága körében végeztek reprezentatív mintán
igen alapos orvosi, pszichológiai vizsgálatot. Az tapasztalták, hogy a szív- és érrendszeri betegségek
hagyományos rizikófaktorai nem mutatnak rosszabb jellemzőket Vilniusban, nem dohányoznak többen, a svéd
férfiak szérumkoleszterin-szintje magasabb volt. Igen szignifikáns különbséget találtak azonban a pszichológiai
jellemzők területén: a vilniusi férfiak körében lényegesen magasabb a depresszió prevalenciája, sokkal inkább
388
alapjai
úgy érzik, hogy nehéz helyzetben nem számíthatnak mások segítségére, és sokkal inkább jellemzi őket a
krónikus stresszállapot (az ún. vitális kimerültség állapota). A vilniusi férfiak szinte állandóan túlfeszített
állapotban éltek, ami abban nyilvánult meg, hogy nyugalmi kortizolszintjük magasabb volt, mint a svédeké, és
stresszhelyzetekre mérsékeltebb kortizolszint-emelkedéssel reagáltak.
A magyar népesség körében a Kopp és munkatársai által az elmúlt évtizedben végzett vizsgálatok eredményei
szerint a viszonylag rosszabb szociális-gazdasági helyzet nem önmagában, hanem elsősorban a depressziós
tünetegyüttes közvetítésével eredményez magasabb megbetegedési arányokat. Tehát nem önmagában a nehéz
szociális helyzet, hanem a viszonylagos lemaradás szubjektív átélése a leglényegesebb egészséget veszélyeztető
leglényegesebb tényező.
Az 1970-es években szinte azonosan alacsony életszínvonalon élt a magyar lakosság nagy része, a nyolcvanas
évek végére a társadalom jelentős hányada lényegesen magasabb szociális-gazdasági helyzetet ért el, egy vagy
több gépkocsit, saját tulajdont, lényegesen magasabb jövedelmet szerzett. Azaz a társadalmon belüli
különbségek jelentősen megnőttek, és felborult a korábbi viszonylag stabil dominanciasorrend.
Nem önmagában a rossz szociális-gazdasági helyzet, hanem a viszonylagos lemaradás a leglényegesebb

tényező, hiszen az egységesen alacsony életszínvonal mellett és ellenére a 70-es évekig a magyar halálozási
statisztikák lényegesen jobbak voltak Európa más országaihoz viszonyítva. Állatkísérletes vizsgálatok is
kimutatták, hogy nem maga a dominanciasorrend, hanem annak megváltozása jelent igen súlyos krónikus
stresszállapotot. Régiónkban ez a jelenség figyelhető meg az elmúlt évtizedekben, hiszen a korábban biztosnak
hitt társadalmi státus vált bizonytalanná, sok esetben másokhoz képest hátrányossá.
A saját anyagi körülmények, az alacsonyabb jövedelem 1988-ban a férfiak esetében rosszabb egészségi
állapottal és súlyosabb depressziós állapottal járt együtt, míg a nők esetében hasonló összefüggés nem volt
megállapítható. Számos nemzetközi vizsgálat eredményeivel összhangban a jövedelmi lemaradás a férfiak
számára jelentősebb pszichés teher és következményes egészségkockázati tényező, mint a nők esetében,
különösen a tradicionális társadalmakban.
Az etológiából jól ismert jelenség, hogy a dominanciasorrendben való lemaradás a hím állatok számára
rendkívül fontos egészségi kockázati tényező és humán vizsgálatok is hasonló eredményeket mutatnak. Ez a
jelenség az átalakuló társadalmakban az aktív korú férfiak veszélyeztetettségében jelentős.
A nemi szerepelvárások ebben a tekintetben igen különbözőek, az anyagi sikeresség a közép-kelet-európai

régióban még elsősorban a férfi önértékelés alapvető jellemzője. A fenti vizsgálat azt is feltárta, hogy a nők
férfiakkal szembeni elvárásai igen súlyos stresszforrást jelenthetnek a férfiak számára. Azokban a
kistérségekben, ahol a nők rosszabbnak ítélik meg saját anyagi helyzetüket, ez komolyabban befolyásolja a
férfiak idő előtti, 45–64 éves halálozási arányait, mint a férfiak saját véleménye anyagi helyzetükről.
Megjegyzendő, hogy a tradicionális társadalmi viszonyok és értékrend átalakulása egyre csökkenti a nemi
szerepekkel kapcsolatos elvárások különbségeit (elsősorban a Skandináviában a 70-es években végbement
változások tapasztalhatók jelenleg hazánkban is).
6.2. A stressz, illetve a nem megfelelő megküzdési készségek

viszonya a megbetegedések és halálozás emelkedéséhez
Ha egy adott helyzetet újszerűnek vagy várhatóan veszélyesnek minősítünk, kétféle magatartási válasz
következhet:
1. Ha az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással megoldhatónak, kontrollálhatónak minősítjük, aktív

elkerülőmagatartással reagálunk. Ez a klasszikus, Cannon-féle vészreakció, alarmreakció, a „flight or fight”,
„üss vagy fuss” válasz, tehát vagy támadunk vagy elmenekülünk – a környezeti feltételeket igyekszünk
módosítani.
2. Ha az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minősítjük vagy

azért, mert nem ismerjük a helyes megoldást, vagy mert az ehhez szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek
magunkat, ún. passzív elkerülő magatartással reagálunk; Gray ezt az állapotot a szorongással azonosította.
Állatkísérletben a tartós kontrollvesztés következményei a gyomor-bél rendszeri fekélyképződés, szívműködési
és ritmuszavarok, végül a „tanult tehetetlenség” állapota, amelyet a depresszió legjobb modelljének tekintenek.
389
alapjai
A tanult tehetetlenség állatkísérletes modelljében, ha egy állatot negatív ingerek érnek (például folyamatosan
áramütést kap, vagy jeges vízben kell úsznia), s nincs lehetősége a menekülésre, egy ideig mindent megtesz,
hogy elmenekülhessen, azonban egy idő múlva feladja, a „holttá tettetési reflexnek” megfelelően passzívvá
válik. Amennyiben az állat többször éli át ezt az élményt, már a veszélyhelyzet előjeleire is tehetetlenséggel,
passzivitással reagál. Az ember esetében hasonló szerepe lehet egy tartósan rossz, megoldhatatlanak érzett
kapcsolatnak, fenyegető munkanélküliségnek, munkahelyi rossz légkörnek.
A tartós, hosszan tartó kontrollvesztés élménye nehezen elkerülhető érzelmileg negatív helyzetekben. A
reménytelenség, magárahagyottság érzése a későbbi helyzetekre is áttevődik, és kimutatható élettani
változásokkal, elsősorban tanulási deficittel jár.
A depressziós tünetegyüttes legfontosabb jellemzői, hogy az egyén minden érdeklődését elveszti környezete
iránt, több órával korábban ébred, mint szokott, vagy éppen többet alszik, és kínzó gondolatok foglalkoztatják,
úgy érzi, a jövő reménytelen és ez nem fog változni; hogy túlságosan fáradt ahhoz, hogy bármit csináljon fizikai
betegség nélkül is; állandóan hibáztatja magát, hogy mindennel elégedetlen vagy közömbös. A depressziós
tünetegyüttes lakossági szűrésére legalkalmasabb a Beck-féle depressziós skálát alkalmazó rövidített kérdőíves
felmérés, amely lehetőséget ad arra, hogy pontszámokkal jellemezzük akár egy adott egyén, akár egy kisebb-
nagyobb közösség lelki egészségi állapotát (VII-5. táblázat).
9.5. táblázat - VII-5. táblázat A Beck-féle depressziós skála pontértékeinek megítélése
Pontszám Megítélés
0–9 Nem depressziós állapot
10–18 Enyhe depressziós tünetegyüttes
19–24 Közepesen súlyos depressziós tünetegyüttes
> 25 Súlyos depressziós állapot
A magyar népesség körében közel minden harmadik ember szenved ilyen lelkiállapottól, de ez önmagában még
nem betegség, bár sok szenvedést okoz. A már kezelést igénylő depressziós tünetegyüttes gyakorisága
rendkívüli mértékben változott az elmúlt évtizedekben. Ez az állapot (19 pont feletti depressziós pontszám)
1988-ban a 18 évnél idősebb felnőtt magyar népességben 7,5% volt, 1995-ben és 2002-ben 13,4%, 2006-ra
16,8%-ra emelkedett. (VII-5. ábra).
390
alapjai
VII-5. ábra. Kezelésre szoruló depressziós tünetegyüttes előfordulásának gyakorisága Magyarországon 1988–
2006
Valamennyi betegség közül az emberek a depressziós állapotot tartják saját maguk, családjuk, környezetük
számára a legmegterhelőbbek. E tekintetben legszembetűnőbbek a társadalmi különbségek: a nyolc osztálynál
kevesebbet végzettek közel 40%-a, a nyolc osztályt végzettek 22%-a, az érettségizetteknek 6%-a, míg a
diplomásoknak csak 4%-a szenved depressziós tünetektől. Tehát nem vonható le az a következtetés, hogy a
magyarok általában depressziósabbak, mint más országok népei, viszont a leszakadó rétegekben, az állandó
krónikus stressz, bizonytalanság állapotában élők között rendkívül gyakori a negatív hangulati állapot. A negatív
(változó mértékű depressziós) lelkiállapot a korai halálozás igen fontos előrejelzője; a férfiak esetében nagyobb
mértékben, mint a nőknél. Ebben szerepet játszik az, hogy a férfiak sokkal inkább próbálják alkohollal,
dohányzással oldani a rossz lelkiállapotot, míg a nők hamarabb keresnek segítséget, beszélik meg lelki
gondjaikat barátaikkal, orvossal (a magyar társadalomban ezt gyakran nem tekintik „férfias” magatartásnak). A
férfiaknál a depresszió igen gyakran agresszivitásban, ellenséges magatartásban nyilvánul meg, és ilyenkor ők
maguk is kevésbé gondolnak arra, hogy ez az agresszivitás a depressziós lelkiállapot megnyilvánulása.
Önrontó kör kialakulását feltételezhetjük a viszonylag rosszabb szociális-gazdasági helyzet és a depressziós

tünetegyüttes között, amelyek együttesen jelentős oki szerepet játszanak a morbiditási és halálozási arányok
alakulásában. A VII-6. ábra a depressziós tünetegyüttes megyei pontszámait és a 45–64 éves férfiak halálozási
arányait mutatja be, a kettő közötti igen szoros átfedést feltárva.
Igen érdekes, hogy egyeseknél nagyon könnyen alakul ki a tanult tehetetlenség állapota, míg másoknál alig
váltható ki. A veszélyeztetettséget fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától, a korai szülővesztés, a
negatív családi légkör, a gyermekkori bántalmazás. A depresszió ún. szociális stresszmodellje szerint a korai
anya–gyermek kapcsolat zavara három fázison keresztül vezet fokozott depressziós hajlamhoz: a tiltakozás, a
reménytelenség, majd a kötődési zavar kialakulásán keresztül. Ez a sérülékenység valamennyi gerincesnél
idegpályához kötötten kimutatható az agyban. A kötődéselmélet ezen a modellen keresztül bizonyítja a biológiai
és pszichológiai tényezők igen szoros összefüggéseit.
391
alapjai
VII-6. ábra. (A) A 45–64 éves férfiak (1000 főre vonatkoztatott) standardizált halálozási arányszámának és (B) a
depressziós tünetegyüttes pontszámátlagainak megyénkénti eloszlása a Hungarostudy 2002 adatai alapján
A tanult tehetetlenség ellentétje az ún. tanult sikeresség, eredményesség vált a mai, pozitív pszichológia egyik
központi fogalmává. Ennek a készségnek az elsajátítása szintén a nevelés, az önnevelés eredménye, de az orvos
hatékonyságának egyik legfontosabb mutatója lehet, ha betegeiben a krónikus betegséggel kapcsolatos „tanult
sikerességet” alakítja ki. Mivel az önértékelés attól függ, hogy az ember milyen célokat tűz maga elé, mikor érzi
magát sikeresnek, az énideál, a célok, értékek szerepe a depresszió megelőzése szempontjából alapvető.
6.3. Az értékrend, az elvárások szerepe, az anómia és az

értékvesztés jelentősége
A Hungarostudy 2002-es és 2006-os országos reprezentatív vizsgálat keretében az anómia és az egészségi
állapot összefüggésének vizsgálatára is sor került. Az anómia azt a meggyőződést jelenti, hogy egy adott
társadalomban csak a szabályok és törvények megszegésével lehet eredményeket elérni; a céltalanság és
irányvesztés érzése jellemzi. Olyan helyzetekre utal, amikor a társadalmi normák elvesztik befolyásukat az
emberek viselkedésére. Az anómiát, illetve az anómia elterjedtségét az alábbi állításokkal való azonosulás
mértéke szerint vizsgálták: „Minden olyan gyorsan változik, hogy az ember azt sem tudja már, miben higgyen”,
„Az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme előre terveket szőni”, „Manapság alig tudok eligazodni az
élet dolgaiban”.
392
alapjai
A felmérés eredményei szerint az anómia megyei átlagértékei igen szoros kapcsolatot mutatnak mind a
középkorú férfiak halálozásának, mind a depresszió mértékének megyei átlagértékeivel. A legmagasabb anómia
értékek Nógrád, Békés és Somogy, a legalacsonyabb értékeket Győr-Moson-Sopron, Vas megyékben és
Budapesten voltak. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kistérségek között sok esetben jelentős különbségek
vannak, a legnegatívabb lelkiállapotú megyékben is vannak viszonylag egészségesebb és a legegészségesebb
megyékben is viszonylag betegebb kistérségek. Felvethető, hogy a negatívabb lelki és egészségi állapot szoros
kapcsolatban áll a rosszabb gazdasági helyzettel. Ez valóban így van, de ez a jelenség önrontó körként működik:
ahol rosszabb az emberek lelkiállapota, nagyobb fokú az értékvesztés, ott kevésbé jellemző a gazdasági
fellendülés, s a rosszabb anyagi helyzet szintén a negatív lelkiállapotot erősítheti.
A 2000-es European Social Survey szerint Európában a balti államok lakossága után a magyarok ítélik meg
legkedvezőtlenebbül egészségi állapotukat. Mondhatnánk, hogy a magyarok talán hajlamosabbak a
panaszkodásra – egyébként ez is súlyos lelki torzulást jelezne –, de a középkorú népesség halálozási viszonyai
az önmegítélés helyességét támasztják alá. A középkorú, aktív, alkotó népesség idő előtti halálozása egy ország
rossz lelkiállapotának legsúlyosabb tükre. 45 és 64 év között a krónikus stressz szerepe meghatározó mind az
önkárosító magatartásformák, mind a tanult tehetetlenség, kontrollvesztés miatt kialakuló civilizációs
megbetegedésekkel összefüggésben.
Az ember és környezete közötti egyensúly megteremtésében, a nehézségekkel való megbirkózás szempontjából

az értékrend alapvető, hiszen minden élethelyzet megoldását céljainkhoz viszonyítjuk. Ha a társadalom széles
rétegei számára az anyagi előrejutás alapvető céllá, értékké válik, az ezzel kapcsolatos frusztrációt kudarcként
élik át.
6.4. A koherencia, az élet értelmébe vetett hit jelentősége a lelki

egészség szempontjából
Antonovskynak az egészség keletkezésére vonatkozó salutogenezis modellje (1993) szerint a koherencia annak
átélése, hogy az embernek van helye és szerepe a világban és a társadalomban, hogy a velünk történő
események kihívások, amelyeknek megoldására képesek vagyunk. A koherencia a személynek sajátmagával és
a világgal szemben tanúsított és átélt beállítódása, annak a biztonsága, hogy az őt körülvevő és a benne
megnyilvánuló világ kiszámítható, és az események nagy valószínűséggel befolyásolhatóak. Ebben a modellben
a krízisek, nehézségek arra szolgálnak, hogy az egyén a személyiségfejlődés magasabb szintjére jusson
megoldásukkal. Ez a lelkiállapot ellentéte a „tanult tehetetlenségnek”, a „tanult forrásgazdagság” állapota, ami
az ún. pozitív pszichológia alapfogalmává vált. A Hungarostudy keretében használt kérdőívet megalkotója,
Richard Rahe „az élet értelme” kérdőívnek nevezi, amely a koherenciához igen hasonló koncepciót vizsgál, de
magában foglal az élet transzcendens értelmére vonatkozó kérdéseket is („Úgy érzem, életem egy nagyobb terv
része”, „Az értékeim és hitem vezérelnek mindennapjaimban”).
A „élet értelme” élmény magában foglalja a sikeres megküzdés, megbirkózás képességét, azonban ennél többet
jelent. Azt a képességet és biztonságot jelenti, hogy a személy bízik benne, hogy változó körülmények között
mindig képes lesz megfelelő erőforrásokat mobilizálni, adott esetben nem csupán saját erőforrásaiban, hanem
külső segítségben, a kölcsönösségben bízhat, így erős „társadalmi tőkével” is rendelkezik. Érdekes módon az
egyes magyarországi régiók nem térnek el jelentősen a koherencia mértékében; magas koherenciaérték jellemzi
a magyar társadalom egyharmadát, a nők 32%-át, a férfiak 28%-át. Az élet értelmébe vetett hit életkortól,
nemtől és iskolázottságtól szinte független lelki és testi egészségi védőfaktor. A társadalmi átalakulás negatív
hatásai – társadalmi helyzetüktől függetlenül – sokkal kevésbé érintik azokat, akik úgy érzik, életüknek van
értelme.
A magyar társadalom átalakulása során, miközben új gazdasági és politikai feltételekkel kell megbirkózni, a
Hungarostudy 2002 eredményei szerint rendkívül szoros összefüggés mutatható ki az élet értelme érzés és az
egészségi mutatók között. Az átlag feletti koherenciával rendelkezők tízszer nagyobb valószínűséggel
minősítették jónak egészségi állapotukat, nyolcszor nagyobb valószínűséggel állították, hogy nincs
munkaképesség-csökkenésük, és hétszer ritkább volt közöttük a súlyos depressziós tünetegyüttes.
Az élet értelmébe vetett bizalom ugyanakkor több további egészségi kockázatot csökkentő tényezővel is szoros
kapcsolatot mutat, a személyiség fejlettségének, önazonosságának, kompetenciájának, sikeres megbirkózásának,
a környezetével kialakított harmóniájának igen jó mérőeszköze. Pozitív kapcsolatot mutat a közösségi
hatékonysággal, azaz a szomszédsági kapcsolatok erősségével, a vallásgyakorlással, a vallás fontosságával, a
civil szervezeti tagsággal, amelyek számos vizsgálat tanúsága szerint jelentős egészségvédő faktorok. Az élet
393
alapjai
értelmébe vetett hittel negatív kapcsolatban áll több fontos egészségi kockázatot jelentő mutató, mint a
bizalmatlanság, a rivalizálás, az anómia.
Az élet értelmébe vetett hit és a vallásosság közötti kapcsolat szoros, de a két fogalom nem azonos. Vannak
vallásos emberek, akik nem hisznek az élet értelmében, és koherens személyiségek, akik nem vallják
vallásosnak magukat.
6.5. A pozitív érzelmi állapot fontossága

A pozitív érzelmi állapot nyitottságot, kezdeményező készséget, pozitív életcélokat, az élet értelmébe vetett
hitet, mások megértésének és elfogadásának igényét jelenti. Alexis de Tocqueville az amerikai demokráciáról
írott meghatározó könyvében a pozitív érzelmi állapot társadalomformáló erejét mutatja be. Amerika
egyedülálló helyzetét sok tekintetben magyarázhatja, hogy ide eleve a vállalkozó kedvű, a jövő érdekében
komoly áldozatot és bizonytalanságot vállaló kivándorlók érkeztek.
Míg a negatív érzelmek rombolnak, a pozitív érzelmekre építeni lehet; új emberi kapcsolatokat, ideákat; ezek
javítják az ember személyes forrásgazdagságát. Barbara Friedrickson vizsgálatai szerint a negatív érzelmekre is
szükség van, de legalább 3:1 arányban több pozitív érzelmet kell átélnünk ahhoz, hogy életminőségünk pozitív
legyen.
Az EVSZ életminőség skálája szerint a 18 évnél idősebb magyar népesség 22%-át jellemzi teljes jóllét, pozitív
életminőség; minden második ember lelkileg egészségesnek mondta magát, további 23%-ot jellemez csökkent
lelki jóllét, és csupán 5% minősítette életminőségét teljesen negatívnak. A megyék közül Vas és Győr-Moson-
Sopron megye lakói minősítik életminőségüket a legpozitívabbnak. A lelki egészséget jellemző mutatók igen jó
előrejelzői a jobb életminőségnek, a jobb testi egészségi állapotnak is. Az „ép testben ép lélek” mondást
megfordíthatjuk olyan értelemben, hogy az ép lélek az ép test legfontosabb alakítója.
7. A dohányzás hatása az egészségre

A dohányzás kórélettani hatásai jól ismeretek, a dohányfüstben lévő nikotin, amellett, hogy az erek falát
károsítja és idő előtti érelmeszesedést, szívinfarktust okozhat, függőséget kialakító droghatással is rendelkezik.
A kátrány, illetve kémiai összetevői jelentős szerepet játszanak a tüdőrák, a gégerák s a hólyagrák
kialakulásában. A szén-monoxid, mivel kölcsönhatásba lép az oxigént szállító hemoglobinnal, csökkenti a vér
oxigénszállító kapacitását, s ez gátolja a szervezet oxigénellátását, a magzati fejlődést.
–Az EVSZ szerint szerte a világon több mint 1,1 milliárd ember dohányzik
–A Világbank becslése szerint a dohányzás okozta gazdasági terhek 1993-ban 200 milliárd dollárt tettek ki.
–Magyarországon a tizenöt évesnél idősebbek 38%-a dohányzik. A jelenlegi felnőtt magyar dohányosok
átlagosan 12,7 éves korukban szoktak rá szenvedélyükre, közülük sokan tízéves koruk előtt.
–Hazánk lakossága –a kereskedelmi forgalmi adatok szerint – összesen 22 milliárd szál cigarettát szív el, azaz
az egy felnőttre jutó cigarettafogyasztás évi 3000 szál körül van.
–Magyarországon évente körülbelül 35 ezer ember a dohányzás következtében hal meg.
–A dohányzás következtében elhunyt emberek jelentős része alkotóereje teljében pusztul el, mert a dohányzás
átlagosan tíz évvel rövidíti meg az életet.
–Az elmúlt negyven évben a dohányzás okozta halálozás a világon csaknem négyszeresére nőtt.
A dohányzás összetett probléma, következményei a társadalmi-gazdasági élet különböző szféráiban

jelentkeznek:
A dohányzás, mint népegészségügyi probléma: a levegőszennyezés mérséklése, a munkavédelem és a nem

dohányzók védelmének kérdése a népegészségügy számára állandó kihívást jelentenek. A népegészségügy
feladata azon egészségpolitikai és gazdaságpolitikai intézkedések szakmai támogatása, melyek törvényi és
rendeleti szinten, de az adópolitika és a reklámkorlátozás területén is a dohányzás elleni küzdelmet
össztársadalmi szintre emelik.
394
alapjai
Az egészségfejlesztési tevékenység, az elsődleges, másodlagos és harmadlagos megelőzés a népegészségügyi
szakemberek, a szakmai és civil szervezetek együttműködésében valósulhat meg.
A dohányzás, mint egészségügyi ellátási probléma különböző szakterületeket érint. Jelentős terhet ró a
dohányzás a koraszülött ellátásra, hiszen nagyon sok gyermek azért jön idő előtt a világra, mert szülei
dohányoznak.
A dohányzás egészségkárosító hatásával kapcsolatban egyértelmű bizonyítékokat szolgáltatott az a vizsgálat,

melyet közel 35 000 dohányzó (átlagosan napi 15 szál cigarettát elszívó) brit férfi orvos bevonásával Doll és
Peto 1951-ben indítottak, s több részjelentést követően a vizsgálat 50 esztendeje alatt tett megfigyelésekről a
záróriportot 2004-ben közölték. A dohányzás kóroki, illetve súlyosbító szerepét igazolták különböző daganatos
(tüdő-, oesophagus-, szájüregi-, gyomor-, húgyhólyag-, vese- és hasnyálmirigyrák, valamint leukémia), szív- és
érrendszeri (atherosclerosis, aorta aneurysma, szívizom degeneráció, koronária betegség), légzőrendszeri
(COPD, pneumonia, asztma) megbetegedések, valamint emésztőrendszeri (gyomorfekély), anyagcsere
(osteoporosis), idegrendszeri (muliplex sclerosis, impotencia), mozgásszervi (osteoarthritis, rheumatoid
arthritis), szem (cataracta, maculadegeneráció) és bőr (psoriasis) betegségek kapcsán. Ezen betegségek, illetve
betegek ellátása, gondozása nagyon jelentős társadalmi és gazdasági terhet is jelent.
A dohányzás „védelmében” gazdasági érveket szoktak felhozni, hiszen az áru termelése sok munkahelyet, az
áru fogyasztása a rájuk rótt adók miatt jelentős költségvetési bevételeket jelent. Ezek a rövid távú előnyök nem
ellensúlyozzák a dohányzás hosszú távú következményeként elvesztett aktív életéveket, s a dohányzás miatt
létrejött megbetegedések kapcsán felmerülő egészségügyi ellátás súlyos költségterheit.
Az Európai Unió 1995-ben az Európai Dohányzáselleni Kódex hat pontját az alábbiak szerint határozta meg:
1.A dohányfüstmentes friss levegő igénylése az egészséges, környezetszennyeződéstől mentes emberi

környezethez való jog gyakorlása.
2.Minden gyereknek és serdülőnek joga van arra, hogy védjék a dohányzás káros hatásaitól, és hogy megkapjon
minden lehetséges tájékoztatást és segítséget ahhoz, hogy ellen tudjon állni a dohányzás kísértésének.
3.Minden állampolgárnak joga van a dohányfüstmentes levegőhöz, bármilyen zárt közösségi helyiségben, illetve
közlekedési eszközön.
4.Minden dolgozónak joga van arra, hogy dohányfüst nélküli levegőt lélegezzen be munkahelyén.
5.Minden dohányosnak joga van arra, hogy megkapjon minden lehetséges segítséget, hogy abba tudja hagyni
káros szenvedélyét.
6.Minden állampolgárnak joga van arra, hogy kellő információt kapjon a dohányzás egészségkárosító
kockázatáról.
Az Európai Dohányzáselleni Kódexet követi a hivatalos magyar egészségpolitika is, de a fenti hat pont közül
közel teljes mértékben csak a harmadik méltányolt és intézkedésekkel megerősített ma Magyarországon, a
másik öt megvalósítására nemzeti akció program került meghirdetésre.
A nemzeti akció program öt feladatcsoport megoldását tűzi ki célul.
1. A nemdohányzók védelme. A nem dohányzók védelmére a Magyar Országgyűlés 1999-ben törvényt fogadott
el, és ennek végrehajtása sikeresnek tekinthető. A nem dohányzók védelme érdekében minden közösségi és
munkahelyen ki kellett jelölni elkülönített dohányzó helyet. 2012 áprilisa óta tilos a dohányzás minden zárt
közösségi helyszínen, és bejáratától 5 m-es távolságban.
2.A következő feladatcsoport a rászokás megelőzését célozza. Ismert, hogy serdülők veszélyeztetettsége igen
nagy a kortársak negatív pressziója, a visszautasítás kommunikációs eszköztárának hiánya, a korra jellemző
kíváncsiság és negatív példaképek követése miatt. A serdülőkkel kapcsolatban a szülők és tanárok felelőssége a
dohányzás terén a negatív példaadástól, a cinikus összekacsintáson keresztül a felelőtlen tudomásul vételig
terjed. A rászokás megelőzésére iskolai és közösségi, valamint média kampányokat szerveznek, de igen jelentős
a kortárs-segítés szerepe is, melynek kapcsán az arra vállalkozó fiatalok megfelelő képzés után sokszor sikeres
kísérletet tudnak tenni a negatív kortárs nyomás visszaszorítására.
395
alapjai
3.A leszokni kívánók segítése ugyancsak jelentős feladat, hiszen leszokni egy függőségről támogatás nélkül,
nagyon nehéz. Ezen a téren az egészségügyben az alapellátás tud sokat segíteni azzal, hogy odafigyel a
dohányzókra, fölajánlja nekik a leszoktató programokat. Az alapellátás tevékenységén túl nagyon fontosak a
szervezett, leszoktató kampányok; így az európai országokban kétévente megrendezett: „Hagyd abba és nyersz”
című akció, melynek Magyarország rendszeres résztvevője. Ez a program a leszokás első szakaszában próbál
segíteni, a leszokást különböző felajánlott díjakkal végrehajthatóvá tenni. A segítség szerepe az első hónapban
meghatározó lehet, hisz ha a leszokni kívánó az első kritikus hónapon már túl van, akkor könnyebb megmaradni
a nem dohányzó magatartás mellett. Számos civil szervezet célkitűzése a dohányzás visszaszorítása, a leszokás
segítése. Magyarországon az Országos Dohányfüstmentes Egyesület már közel tizenöt éve szervez programokat
a leszokni vágyóknak, de a Magyar Rákellenes Ligától a Magyar Védőnők Egyesületéig számos civil szervezet
célkitűzései között szerepel a leszokni kívánók segítése. A dohányzás ellenes civil szervezeteket hazánkban a
„Szövetség a Dohányzás Visszaszorításáért” fogja össze.
A leszokás segítését szolgálják a nikotinéhséget csökkentő nikotin tartalmú rágógumik, tapaszok, melyek
alkalmazását orvos írja elő, és orvosi felügyelettel szabad csak alkalmazni. E segédeszközök nem olcsók, de
nem drágábbak a cigaretták áránál.
A leszoktatási programban résztvevők pszichés támogatása speciális szakmai felkészültséget igénylő egészség-
pszichológiai feladat, melynek gyakorlata hazánkban nem alakult ki. A leszokni kívánók szándékának erősítését,
segítheti a várható egészségi állapot- és rizikóstátusz-változások előrejelzése, mely szerint, ahogy letette valaki
az utolsó cigarettát, szervezete szinte azon nyomban nekilát helyrehozni a dohányzás okozta károkat, s ezek a
változások rövid és hosszú távon egyaránt meghatározhatók (VII-6. táblázat)
9.6. táblázat - VII-6. táblázat A dohányzás abbahagyása után észlelhető kedvező

változások
A leszokás óta eltelt idő Előnyös változások
20 perc Visszatérnek a vérnyomás és pulzus normál értékei.
8 óra A vér nikotin- és szénmonoxid-szintje a felére

csökken, az oxigénszint visszatér a normál értékre.
24 óra A szervezetből kiürül a szén-monoxid; a tüdő kezd

megtisztulni a dohányzás okozta lerakódásoktól.
48 óra A szervezetből teljesen kiürül a nikotin. Jelentősen

javul az íz- és szagérzékelés.
72 óra A légzés könnyebbé válik, a hörgők ellazulnak.
9–12 hét Javul a vérkeringés.
3–9 hónap Enyhülnek a légzési problémák, a köhögés, a fulladás.

A légzési funkció akár tíz százalékkal is javul.
5 év A szívinfarktus kialakulásának veszélye felére csökken

a dohányosok veszélyeztetettségéhez viszonyítva.
10 év A tüdőrák kialakulásának kockázata a dohányosokéhoz

képest a felére csökken. A szívinfarktus kialakulásának
veszélye akkorára csökken, mint a hasonló korú és
nemű nemdohányzók esetében észlelt.
A fentiek alapján egyértelmű, hogy a gazdaság egyéb szektorai mellett az orvosoknak is fontos teendői vannak a
súlyos népegészségügyi problémát okozó dohányzás visszaszorítása terén. Mit várhatunk el az orvosoktól?
396
alapjai
–Adjanak mindenkinek helyes információt a dohányzás káros hatásairól, a rászokás megelőzéséről, a leszokás
lehetőségeiről és hasznáról.
–Segítsenek mindenkit, aki le akar szokni a dohányzásról.
–Ne ítéljék el, ne bélyegezzék meg azt, aki a dohányzásszenvedély betege.
–Működjenek együtt a dohányzás visszaszorításában érintett civil szervezetekkel.
–Tartassák be a dohányzás tilalmát ott, ahol az tilos.
–Mutassanak jó példát, ne dohányozzanak.
8. Az alkohologyasztás és az alkoholizmus hatása az

egészségre
Az etilalkoholt tartalmazó italok fogyasztása az ókori civilizációktól végig kíséri az emberiség történetét;
élénkítő, bódító hatásukért mindig is fogyasztottak ilyen italokat az emberek. Népegészségügyi problémaként a
XIX. század eleje óta kezelik az alkohol fogyasztás kérdését, ugyanis e század előtt csak az erjesztett alkoholos
italok fogyasztását tette lehetővé a technika, de a XIX. század elejétől a desztillált italok tömegtermelése új, a
szervezetet jelentősen terhelő hatásokkal szembesíti a társadalmat és az egészségügyet.
A XX. században a túlzott alkoholfogyasztás népegészségügyi hatásai világszerte olyan mértékű gondot
okoztak, hogy 1971-ben az Egészségügyi Világszervezet egy szakértői értékelést tett közzé, mely szerint a
függetlenné vált, volt gyarmati országok új vezető rétegét a túlzott alkoholfogyasztás olyan mértékben károsítja,
hogy az hátráltatja ezen országok felzárkózását a fejlett országok közé.
Ha az alkoholfogyasztás népegészségügyi vonatkozásait elemezzük, akkor azt a termelés, a forgalmazás, a

fogyasztás és a következmények figyelembevételével kell, hogy végezzük.
Az alkoholos italok termelését a tradicionális szőlő- és sörárpa-feldolgozás mellett a XVIII. század végétől az
egyéb gabonaalapú erjesztett és desztillált italok egészítették ki; de a desztillált italok körében az erjesztett
gyümölcs alapú cefre nyersanyagból készülő gyümölcspálinkák is jelentős mennyiségben kerülnek ez idő óta
előállításra. Egyes földrajzi területeken inkább a bor, más területeken a sör az alapvető, az étkezések mellé
elfogyasztott alkoholos ital, míg a desztillált alkoholos italok különösen az északi, hosszú, sötét telek
országaiban (pl.: Skócia, Oroszország) uralják az alkoholtermelést.
A megtermelt alkoholtartalmú italok forgalmazásából és jövedéki adójából származó bevételek is jelentős tételt
jelentenek az állami költségvetésben. De éppen az adózás miatt meglehetősen nagy az illegálisan forgalmazott,
ellenőrizhetetlen eredetű és összetételű alkoholtartalmú italok mennyisége is. Igen sok országban életkori
korlátozásként 18 éven alulit nem szolgálnak ki alkoholos italokkal sem árusító, sem vendéglátóhelyen, s
vannak országok, ahol desztillált alkoholos italokat csak külön üzlethálózatban lehet megvásárolni, melynek
nyitvatartási ideje korlátozott. Ismeretes, hogy a XX. század elején az Amerikai Egyesült Államokban teljes
alkoholkorlátozási tilalmat rendeltek el, valamint az 1980-as évek elején a Szovjetunióban is igen erélyes
alkoholforgalmazási korlátozások voltak érvényben. Ez utóbbi két országban a teljes vagy az igen erélyes
alkoholkorlátozás nem érte el eredeti célkitűzését, az emberek csempészett, illetve otthon erjesztett és desztillált
italokat fogyasztottak, ezek az illegális tevékenységek a bűnözés erősítése mellett a kétes eredetű és minőségű
szeszes italok elterjedéséhez vezettek.
Az alkoholfogyasztás kérdése a népegészségügy területét már közvetlenül érinti. Hazánkban az elfogyasztott

alkoholos italok mennyisége abszolút alkoholtartalomra átszámítva évente 10 és 11 liter közötti értéket mutat
lakosonként. Ez azt jelenti, hogy az alkoholfogyasztó országok sorrendjében Magyarország az első tíz közé
sorolható. Az OLEF felmérések (2000 és 2003) szerint a felnőtt lakosság 10–15%-a absztinens, tehát egyáltalán
nem fogyaszt alkoholos italt, 60–70%-a szociális ivó, tehát társadalmi események kapcsán, (születésnap,
névnap, esküvő, halotti tor, illetve baráti összejövetelek során) meg-megiszik egy-két pohár italt, a lakosság 15–
18%-a erősen alkoholizál, 8–9%-a alkoholfüggő (alkoholbeteg vagy alkoholista).
Az erősen alkoholizáló és az alkoholfüggő betegcsoportok tagjai esetében észlelhetők az alkoholfogyasztás

egészségügyi, szociális és kriminális következményei.
397
alapjai
Az egészségügyi következmények az alkohol okozta egészségkárosodások, illetve az ellátásukra visszavezethető
gazdasági terhek. Az az ember, aki 0,4 gramm/testtömegkg abszolút alkoholnál több alkoholos italt fogyaszt
naponta, potenciálisan kiteszi magát az alkohol egészségkárosító hatásának, ami májzsugorodás, primer májrák,
pancreatitis, gastritis, gyomorrák, szájüregi rák, gégerák, gyomorfekély, perifériás neuropáthia, alkoholfüggő
szenvedély betegség, alkoholos epilepszia, alkoholos agresszivitás, alkoholos elbutulás, ill. ezek kombinált
előfordulásaként manifesztálódhat.
A krónikus egészségkárosodások mellett természetesen heveny alkoholos egészségkárosodások is előfordulnak,

ilyen a részegség, a veszélyérzékelő képesség csökkenése, a verekedési hajlam és súlyos esetben az alkoholos
kóma.
A fent felsorolt idült és heveny alkoholkárosodások következtében egészségügyi ellátási gondokkal is

számolnunk kell. A hazai kórházi felvételeknek a baleseti sebészeti osztályokon 25–30%, a belgyógyászaton
15–20%, az általános sebészeten 7–10%-a, az ideggyógyászaton 7–10%, az elmegyógyászaton 20–25% az
alkoholfogyasztás következtében fellépő egészségkárosodásra vezethető vissza.
Az alkoholizmus szociális és kriminális következményei tovább erősítik azt a véleményt, hogy a mértéktelen
alkoholfogyasztás nem pusztán közvetlen, de közvetett hatásai révén is súlyosan rontják a lakosság egészségi
állapot és gazdasági mutatóit. A népegészségügyi program a túlzott alkoholfogyasztás visszaszorítását és az
alkohol betegek gyógyítását tűzi ki célul, és az alábbi feladatokat jelöli meg:
A prevenció célkitűzése nem a teljes absztinencia, hanem a józan mértékletesség elfogadása, ami azt jelenti,
hogy 18 éves kor alatt senki ne fogyasszon alkoholos italt, 18 éves kor felett pedig csak alkalomszerűen, a
mennyiségi és minőségi szempontok respektálásával tegye.
A primer prevenció feladatai e téren elsősorban a fiatalság kellő informálása arról a veszélyről, amit számukra
az alkohol tartalmú italok fogyasztása jelent. Fontos annak megtanítása is, hogy merjenek a fiatalok nemet
mondani negatív kortárs nyomás esetén. Ezt az információt lehetőleg képzett kortársak adják át a korosztálynak
megfelelő kommunikációs eszközökkel és szinten. Primer prevenciós tevékenység a példamutatás is, amit a
szülőktől és pedagógusoktól egyaránt el kell várni. Szekunder prevenciós tevékenység, hogy az alapellátásban
dolgozó orvosok gondoljanak az alkohol problémára, és azonosítsák betegeik között az alkohol problémákkal
küzdőket. Tercier prevenciós tevékenységnek tekinthető a leszokás elősegítése, illetve a már függő vagy
alkoholbetegek kezelése. A leszokás segítésében igen jelentős szerepe van a civil szerveződéseknek. A
„Névtelen alkoholista” mozgalom keretei között a leszokni kívánót, egy már leszokott „vezető segítő”
támogatja, mindennapos tanácsokkal. A már kialakult alkoholbetegségben szenvedők 65–0%-a a leszoktatási
programban meg tud szabadulni káros szenvedélyétől.
Az alkohol okozta problémák csökkentése terén a felelősség megoszlik a család, az iskola, a munkahelyek, a
közösségek és a társadalom, beleértve ebbe a döntéshozókat is, között. Az egészségügyben dolgozók
mindegyikének kitüntetett szerepe van az alkohol okozta egészségi ártalmak csökkentésében, elsősorban a jó
példamutatással, a megfelelő primer prevenciós tevékenység szervezésével, az alkohol problémák időbeli
felismerésével, és az alkohol betegek betegként való elfogadásával és leszoktatásával kapcsolatban.
9. A drogaddikció népegészségügyi vonatkozásai

A kábítószer a XX. század második felétől vált súlyos veszélyeztető tényezőjévé az emberiségnek. A
kábítószer-probléma az 1980-as évek vége óta hazánkban is létezik, s az 1990-es években vészesen terjedt.
2008-ban az egészségügyi intézményekben kezelt kábítószer–fogyasztók száma megközelítette a 15 000-et (VII-
7. táblázat). Az 1980-as évek közepe óta az ENSZ több olyan határozatot hozott, melyben világméretű
összefogásra szólít fel kábítószerek emberiséget veszélyeztető hatásai ellen. 2000-ben a magyar Országgyűlés
konszenzussal fogadta el a Nemzeti Drogstratégia programját, melyet vélhetően nyomatékosított az EU új, a
2005–2012-ig terjedő periódusra kidolgozott drogstratégiája. Az új EU-drogstratégia megvalósításában az
európai drog- és drogszenvedély európai megfigyelő szerve, az EMCDDA (European Monitoring Centre for
Drugs and Drug Addiction) meghatározó szerepet játszik. A stratégia két súlypontját az EU-integrált
kezdeményezések megerősítése, valamint a kereslet és a kínálat csökkentése jelenti.
398
alapjai
VII-7. táblázat Kezelt drogfogyasztók megoszlása legális/illegális szerek alapján 2004–2008 között (fő)
Az Egészségügyi Világszervezet általánosan elfogadott definíciója szerint kábítószernek minősül minden olyan
anyag, legyen annak fogyasztása tiltott vagy nem tiltott, mely az egyén testi és/vagy szellemi funkcióit kis
mennyiségben is erőteljesen (jellemzően azok ingerlésével) befolyásolja, használata veszélyesnek és deviánsnak
minősül, hozzászokást eredményez. A köznyelv „drog” kifejezéssel szinte csak az illegális szereket illeti, míg az
addiktológia az illegális szerek mellett a központi idegrendszerre ható, hangulati és gondolkodásbeli
változásokat okozó ún. legális anyagokat (alkohol, koffein, nikotin) is ide sorolja.
Legális drogoknak minősülnek mindazok a kábítószerek, melyek gyártását és forgalmazását az állam nem tiltja,
használatuk csak ritkán kötött engedélyhez (bizonyos gyógyszerek esetében). Illegális drogok mindazok,
melyek gyártása, forgalmazása államilag tiltott, azaz legálisan nem hozzáférhetők.
Az „Európai vizsgálat a középiskolások alkohol- és egyéb kábítószer-fogyasztásáról, valamint dohányzásáról”

című kutatás (ESPAD ’99) eredményei szerint Magyarországon 1992–1999 között a 16 éves középiskolások
körében a tiltott szerek legalább egyszeri használata 11,6%-ról 28,8%-ra nőtt. Minden vizsgált évben a
marihuána volt a leggyakrabban használt tiltott szer, de jelentős emelkedés volt tapasztalható az LSD, az
amfetaminok és az Extasy elterjedtségében is.
Mértékadó irodalmi források szerint 100 kábítószert kipróbáló közül 80 a drogtapasztalatot veszélyesnek
minősíti és elutasítja; 10 pedig rövid ideig, ritkán és csak csoportban él a drogokkal. Kilenc számára a drogokkal
való visszaélés kockázatossá válik, mert esetükben az érzelmi egyensúly kialakítását a rendszeres
drogfogyasztás elősegíti, egy pedig menthetetlen toxikománná válik, s inkább vállalja a drog okozta
szenvedéseket, mintsem hogy elviselje drámainak ítélt személyes problémáit.
Kábítószerfüggőnek tekintjük azt az egyént, aki kábító hatású anyag rendszeres fogyasztása nélkül nem képes
élni, ezért először csak fizet, majd kriminális cselekményektől sem riad vissza annak érdekében, hogy a droghoz
hozzájusson. A drogos először csak él és használja az anyagot, majd azért él, hogy használhassa az anyagot,
később azért használja az anyagot, hogy éljen, és végül oly mértékben használja az anyagot, hogy belehal. A
társadalomnak és ezen belül az egészségügynek minél előbb be kell avatkozni ebbe a fent jelzett szomorú
végkimenetelű „drogkarrier”-be.
Az illegális forgalomban lévő kábítószerek csoportosítása több szempont szerint is szokásos, legelterjedtebb a
hatásuk alapján elvégzett kategorizálás:
399
alapjai
1. eufóriát okozó szerek: a természetes és szintetikus úton előállított kábító hatású fájdalomcsillapítók,
jellemzően az ópium és származékai (morfin, kodein, heroin, fentanil, methadon stb.), valamint a kokain, a
marihuana és a kawa-kawa (kábító bors).
2. a nagyagykéreg tevékenységét befolyásoló izgató szerek, hallucinogének: hasisfélék, meszkalin, pszilocibin,

valamint szintetikus hallucinogének: LSD (Lysergic Acid Diethylamide), DOM (dimetoxi-metil-amfetamin),
DMT (dimetil-triptamin), STP (scientifically treated petroleum). Sajátos alcsoportot képviselnek az ún.
„designer” drogok, melyeket különböző illegális kábítószerek hatásának imitálására állítanak elő, de hatásuk
sokszor erősebb, mint azoké a kábítószereké, melyeket imitálni akarnak (pl. Ectasy).
3. izgató szerek: természetes (pl. bétel) és szintetikus (pl. amfetamin-származékok, kokain) úton előállítottak.
Rendszeres kábítószer-fogyasztásra utaló tünetek:
•pszichés tünetek: érzelmi labilitás (feldobottság, depresszió, ingerlékenység, közöny, ok nélküli örömkitörések,
túlérzékenység, figyelmetlenség, a koncentrációs és teljesítőképesség ingadozása, feledékenység, gyors
kimerülés, alvászavarok, idő- és térbeli dezorientáció, az ítélő- és döntésképesség zavara illetve elvesztése,
félelemérzés, hallucinációk, gyakran összefüggéstelen beszéd)
•magatartásbeli változások: a korábbi érdeklődés csökkenése, a tanulmányi eredmény hirtelen romlása, túlzott
költekezés és kölcsönkérés, illatszerek túlzott használata (a használt drog szagának elnyomására), iskola illetve
munkakerülés stb.
•testi tünetek: a bőr elszíneződése (jellemzően beesett, hamuszürke arc), szűkebb (morfin, heroin, metadon stb.)
vagy tágabb (marihuána, amfetaminok stb.) pupillák, szájszárazság, orrfolyás, étvágytalanság (de fokozott igény
édes-savanyú üdítőitalokra), fogyás, túlzott érzékenység fény- és zajingerekre, esetenként tűszúrás nyomok,
véraláfutások stb.
A kábítószer-használók környezetében jellemzően megtalálhatók gyanút keltő tárgyak, mint alumínium fólia
darabkák (ebbe csomagolják a kábítószer adagokat), injekciós felszerelés, levélmérleg, orvosi vények, stb;
gyakori körükben a napszemüveg felesleges viselése (a szűk illetve tág pupilla elrejtésére).
Ebben a helyzetben azonnali segítő beavatkozás szükséges, elsősorban a család részéről. A család szerepe és
lehetőségei mind a megelőzésben, mind a korai felismerésben, a leszoktatásban és a rehabilitációban egyaránt
jelentősek, de ártani is tud a család, amennyiben nem tud biztos védelmet felmutatni, kialakítani, illetve ha nem
fogadja el, hogy ilyen probléma az ő körükben egyáltalán előfordulhat. Segíteni tudnak a pedagógusok oly
módon, hogy gondolnak rá, figyelnek és észlelnek, de tovább is adják – elsősorban a szülőknek, másodsorban a
segíteni tudóknak – a gyanújukat, és segíteni tud az egészségügy a drogfüggés elsődleges megelőzésének
szakmai vezetésével, a felismert drogfogyasztók számára életvezetési tanácsokkal, intézeti elvonással és
utógondozással, de ez utóbbiakra csak akkor tud sort keríteni, ha a probléma tudomására jut és az érintett el is
jut az egészségügyi ellátás erre specializálódott intézményeibe.
Az elsődleges megelőzés kiemelt fontosságú, melynek programja elsősorban megfelelő információk átadása a
veszélyről és az elkerülés lehetőségeiről, az ésszerű nemet mondás motiválása, valamint azoknak a helyeknek a
fokozottabb ellenőrzése, ahol a kábítószer terjesztők kapcsolatba tudnak lépni a fogyasztókkal. Meg kell találni
a hiteles ismeretközlőt és a hatékony segítőt. Igen fontos tudomásul venni, hogy az önálló életüket alakítani
kezdő serdülő szemében a felnőtt, ha valamiről le akarja őket beszélni, akkor ritkán lehet hiteles, de mindig
„gyanús” lesz. Ezért az elsődleges megelőzésben a kiképzett kortárssegítők sokkal eredményesebbek, mivel
ismereteik és motivációik alapján eredményesek lehetnek a negatív kortársnyomás hatásának csökkentésében,
ezért ne féljünk kiképezni és bevonni őket a drogprevenciós munkába, de ne is hagyjuk őket kiképzés után
támogatás nélkül.
A másodlagos megelőzés az időbeni felismerés mellett a segíteni tudó effektív hálózat létét is feltételezi.
Jelenleg ennek kiépítése folyamatban van, és a hivatalos egészségügyön kívül különböző civil szervezetek
hatásos segítő szerepe már észlelhető.
A kábítószer-fogyasztás legveszélyesebb formája az injekciós droghasználat. A kábítószer-fogyasztás e

módszere „hatványozottan” veszélyes, mert a parenterálisan szervezetbe juttatott kábítószer mellett a nem
kellően steril injekciós tű és fecskendő, amit a drogfogyasztók közösen is használhatnak, számos fertőző
betegség átvitelének forrása is lehet. Irodalmi adatok szerint az injekciós drogfogyasztók 30–40%-a fertőződött
400
alapjai
hepatitis C és/vagy B vírussal is. Azokban az országokban, ahol a HIV-pozitivitás nagy számban fordul elő, az
érintettek jelentős hányada injekciós drogfogyasztás kapcsán fertőződött a halálos kimenetelű kór vírusával.
A fentiek ismeretében fontos másodlagos megelőzési módszer „a tűcsereprogram”, melynek során főleg civil
szervezetek az injekciós droghasználóknak, ha használt tűjüket, fecskendőjüket leadják, cserébe steril, egyszer
használatos tűt és fecskendőt adnak. Jelenleg sokan, főleg a pszichiáterek, ellenzik a tűcsereprogramot,
mondván, hogy ezzel kvázi legálissá, elismertté tesszük az injekciós droghasználatot. Szakmai szempontból
érvelésük csak részben fogadható el, ugyanis a már fent említett fertőző megbetegedések terjedésének
visszaszorítása igen fontos megelőzési feladat, és a már injekciós droghasználók, valamint partnereik védelmére
a bizonytalan sikerű leszoktatáson kívül egyelőre hatékonyabb módszer nem ismeretes.
A kábítószerfüggők leszoktatása egyértelműen intézményi feladat, de erről a megfelelő szaktantárgyakban

kapnak részletes ismereteket, a megelőző orvostan és népegészségügy feladata e téren annak elismerése és
elismertetése, hogy ilyen profilú, aktív és hosszú ápolást biztosító intézményekre nagyobb mértékben van
szükség, mint ahogy az jelenleg hazánkban biztosított. Az egészségügy fekvőbeteg-ellátó, illetve rehabilitációt
biztosító kapacitását a terjedő kábítószer probléma kezelésére már a közeljövőben biztosítani kell, ugyanis a
növekvő számú függőségben szenvedők hatékony segítése a megfelelő intézményi háttér hiányában nem
oldható meg. A kábítószer-fogyasztás hatásainak mérséklése azon területei közé tartozik az egészségügynek,
ahol a megelőzés mindhárom szakaszának feladatait sokkal nagyobb mértékben kell a jövőben végrehajtani,
mint ahogy arra manapság lehetőség adódik, ha mérsékelni kívánjuk azt a veszélyt, amit az országban már
jelenlévő kábítószerek, illetve az azok terjesztésében érdekelt, semmilyen eszköz bevetésétől vissza nem riadó,
antihumánus „üzletemberek” jelentenek, akikkel szemben a törvényi eljárást még következetesebbé kell tenni.
10. Az egészségfejlesztés alapjai

Az egészségfejlesztés (health promotion) mint szakkifejezés mintegy három évtizede jelent meg az egészséggel
foglalkozó szakirodalomban. Megjelenése egybeesett azzal a mozgalommal, amelyre az angol nyelvű
szakirodalom a new public health (magyarul új közegészségügy vagy népegészségügy) kifejezést alkalmazta.
Ezt a mozgalommá vált újfajta gondolkodásmódot az a felismerés táplálta, hogy az egészségi állapot
meghatározásában, a betegségek kialakulásában nemcsak egyéni genetikai, biológiai és külső természeti
tényezők (pl. fertőző mikroorganizmusok) játszanak szerepet, hanem közösségi, társadalmi tényezők is,
amelyeknek a biológiai és genetikai tényezőkkel összemérhető vagy még nagyobb szerepük van az egészségi
állapot alakításában.
Az „új népegészségtan” kialakulásának előzményei között említendő az epidemiológiaiátmenetnek

(epidemiological transition) nevezett, a II. világháborút követően felismert jelenség, melynek lényege, hogy a
legfejlettebb országokban a korábban vezető helyen szereplő fertőző betegségek okozta halálozások helyébe a
krónikus nem fertőző, elsősorban szív- és érrendszeri betegségek okozta halálozások léptek.
E haláloki változások hátterének feltárására intenzív kutatások indultak, amelyeknek nagy lendületet adott Ancel
Keys amerikai kutató 1952-ben közölt hipotézise. Eszerint a táplálékkal a szervezetbe jutó zsírok a plazma
koleszterinszintjének emelése révén atherosclerosist okozhatnak, így azon betegségek gyakorisága, amelyeknek
az atherosclerosis rizikófaktora, a táplálkozás megváltoztatásával csökkenthető. Az elméletet a következő
évtizedek kutatásai sokszorosan igazolták; elegendő itt csak a legismertebbé vált Framingham-tanulmányt
említeni.
Hasonló jelentőségű volt Richard Doll és Richard Peto angol kutatók vizsgálata a dohányzás és a tüdőrák közt
fennálló oki kapcsolat bizonyítására. Más kutatások az iskolai végzettségnek, az anyagi helyzetnek és egyéb,
nem biológiai tényezőknek a krónikus nem fertőző betegségekkel kapcsolatos kockázati szerepét mutatták ki.
McKeown angol orvos-szociológus a XIX–XX. században Angliában és Walesben megfigyelt népességszám-

növekedés hátterét elemezve azt mutatta ki, hogy annak oka elsősorban a fertőző betegségek okozta halálozás
nagymértékű csökkenése volt, amely még azelőtt következett be, hogy a fertőző betegségek hatékony orvosi
kezelésének módszerei rendelkezésre álltak volna. A halálozás csökkenésének és így a népességszám
növekedésének legvalószínűbb okaként McKeown a táplálkozás, az ivóvízellátás, illetve a higiénés
körülmények javulását feltételezte.
A fenti kutatási eredmények mellett kiemelkedő jelentőségű volt az akkori kanadai egészségügyi miniszter,
Marc Lalonde 1974-ben közzétett jelentése a kanadaiak egészségi állapotáról, amely többek közt azt állította,
hogy az idő előtti halálozások nagy része megelőzhető, de elsősorban nem az egészségügy és az egészségügyi
401
alapjai
szolgáltatások bővítése révén (mert nem ezek a legfontosabb meghatározói a népesség egészségi állapotának),
hanem az életmód és egyéb környezeti tényezők előnyös befolyásolásával.
E tudományos kutatási eredmények és az egészség új megközelítése eredményezte az egészségfejlesztés

kibontakozását, amelynek első nemzetközi konferenciáját 1986-ban rendezték a kanadai Ottawában. Ennek
záródokumentuma, az Ottawai Karta a mai napig érvényes módon, alapdokumentumként rögzíti az
egészségfejlesztés definícióját és alapvető tevékenységeit.
10.1. Az Ottawai Karta

A Karta megfogalmazása szerint az egészségnek vannak bizonyos alapfeltételei, úgymint béke, lakás, oktatás,
élelem, jövedelem, stabil ökológiai rendszer, fenntartható erőforrások, társadalmi igazságosság és egyenlőség,
amelyeket az egészség javításához biztosítani kell. E lista áttekintése önmagában is sugallja, hogy az egészség
érdekében végzett tevékenység nem korlátozódhat az egészségügyre, miután e feltételek egyikének
megteremtése sem tartozik az egészségügy kompetenciájába.
A Karta az egészségfejlesztést olyan folyamatként határozta meg, amely módot ad az embereknek egészségük
fokozott karbantartására és tökéletesítésére, és ennek elérése érdekében az alábbiakban felsorolt öt fő
tevékenységi területet jelölte meg:
•az egészséget támogató politikai döntések,
•az egészséget előmozdító környezet,
•közösségi tevékenységek,
•egyéni képességek fejlesztése – egészségnevelés,
•az egészségügyi ellátás átszervezése.
Összefoglalásképpen tehát az egészségfejlesztés nemcsak az emberi egészséget meghatározó egyéni (genetikai,

biológiai, életmódbeli), valamint a közeli és távoli társas kapcsolatokkal összefüggő közösségi tényezőket
kívánja befolyásolni, hanem ezen túlmenően azokat a tágabb strukturális (társadalmi, gazdasági, kulturális,
közösségi, politikai) tényezőket is, amelyek sokszor láthatatlan vagy nem nyilvánvaló módon, de gyakran az
egyéni tényezőknél is nagyobb mértékben hatnak az egyének és a közösségek egészségi állapotára. Az
alábbiakban néhány gyakorlati példa és esettanulmány következik az egészségfejlesztési tevékenységek
illusztrálására.
10.2. Egészséget támogató politikai döntések és környezet

Az országos és helyi hatáskörű törvények, rendeletek, határozatok, szerződések, egyezmények, megállapodások,
kinevezések, megbízások stb. összessége, vagyis a politikai döntések alapvetően befolyásolják a népesség
egészségét. Politikai döntések nyomán alakulnak az élelmiszerárak, az uszoda- és kerékpárút-építések, a
gyógyszerek és dohánytermékek árai, a közintézmények kialakítására vonatkozó építési előírások, a
közoktatásban elsajátítandó ismeretanyag, az egészségtantanárok és orvosok létszáma, a túlórák szabályozása,
és a sort még hosszan lehetne folytatni. E példákból is kitűnik azonban, hogy a politikai döntések alapvető
befolyással vannak a mindennapi élet kereteire, és ezen keresztül mindannyiunk egészségi állapotára.
Az Ottawai Karta, ezt felismerve, az egészségfejlesztés tevékenységei közé sorolta a politikai döntések
befolyásolását olyan módon, hogy a meghozandó döntések az egészség megőrzését és fejlesztését szolgálják. A
politikát alakítókban tudatosítani kell, hogy döntéseik legtöbbjének következményei vannak az egészségre
nézve, az egészségügyet érintő döntéseken kívül is, és el kell fogadniuk, hogy emiatt felelősséget viselnek a
népesség egészségéért.
A különféle ágazatpolitikai döntések egészségre gyakorolt hatásának fontosságát, illetve az ezzel kapcsolatos
dilemmákat illusztrálják a következő példák.
10.2.1. Caries megelőzése az ivóvíz fluorozásával
402
alapjai
Az 1940-es évek elejére számos bizonyíték gyűlt össze arra vonatkozóan, hogy az ivóvízben lévő fluor
koncentrációja és a caries prevalenciája közt összefüggés van. Az Amerikai Egyesült Államokban a
bizonyítékok áttekintése után a szövetségi egészségügyi minisztérium 1945-ben döntött arról, hogy nyolc
városban közösségi intervenciós vizsgálat induljon az ivóvíz-fluorozás és a caries gyakorisága közti összefüggés
feltárására. A kísérlet sikeresnek bizonyult, a 15 éves követés során a fluorozott vízzel ellátott városokban lakó
gyermekek körében 50–70%-kal csökkent a caries gyakorisága. 1962-ben az USA-ban hivatalosan közzétett
ajánlás az ivóvíz fluorkoncentrációját 0,7–1,5 mg/l közt határozta meg. Manapság az USA lakosságának
mintegy fele fogyaszt fluorozott ivóvizet.
Az ivóvíz fluorozása azonban technikai szempontból bonyolult, mert a fluornak rendkívül szűk a terápiás
tartománya: 2 mg/l fölötti koncentráció már a fluorosis gyakoriságának növekedéséhez vezet. Emiatt Európa
legtöbb országában nem vezették be az ivóvíz fluorozását (így hazánkban sem).
1956-ban az USA-ban piacra került az első fluorozott fogkrém, amelynek jelentőségét az akkori reklámok a
penicillinéhez hasonlították. A szakirodalom döntően a fluorozott fogkrémek használatának tulajdonítja, hogy az
1970-es évek óta a caries prevalenciája nemcsak az Amerikai Egyesült Államokban, hanem a fluorozott
fogkrémek forgalmazását szintén bevezető Európában is lényegesen csökkent.
10.2.2. Biztonsági öv használata a sérüléssel járó közlekedési balesetek

számának csökkentésére
A közlekedési balesetek jelentőségét az adja, hogy a 25 éven aluli férfiak körében külső okokból (köztük
baleseti sérülésekből) ered a legtöbb halálozás; a 25–64 éves férfi korosztályban pedig a külső okok szerepelnek
a negyedik leggyakoribb halálokként. Az ütközések alkalmával elszenvedett sérülések jelentős részének
kivédésére alkalmas a bekötött biztonsági öv, amelynek modern, hárompontos változatát Niels Bohlin svéd
mérnök találta fel 1958-ban. Ezt követően egyre több autógyár épített be biztonsági övet új modelljeibe,
azonban csak néhány ország, mint például Japán, Új-Zéland és Svédország tette kötelezővé, hogy a forgalomba
kerülő személygépkocsik mindegyike biztonsági övvel legyen felszerelve. Az Európai Unióban 2004. július 1-
jén lépett érvénybe az az irányelv, amely minden, kereskedelmi forgalomba kerülő járműtípusra (autóbuszokra
és tehergépkocsikra is) kötelezővé teszi a biztonsági öv beszerelését.
Ettől független, külön politikai döntést és jogi szabályozást igényel, hogy a biztonsági öv használata ne csak
ajánlott, hanem kötelező legyen, vagyis elmulasztása esetén jogi szankciókat lehessen alkalmazni. E szabályozás
nagy változatosságot mutat a különböző országokban. Magyarországon 1976 óta az első, 1993 óta a hátsó
üléseken is kötelező a biztonsági öv használata azon személyautókban, ahol az fel van szerelve; az Európai
Unióban 1993 óta kötelező a felszerelt biztonsági övek használata. Az Amerikai Egyesült Államokban azonban
jelenleg sincs olyan jogszabály, amely a beszerelt biztonsági öv kötelező használatát írná elő.
10.2.3. Munkavédelmi szabályozások

A politikai döntések és az egészség szoros kapcsolatát jól példázzák a munkakörülményekre vonatkozó
szabályok. Angliában 1833-ban született az első törvény (Factory Act), amely textilüzemekben megtiltotta a 9
éven aluli gyermekek alkalmazását, a 9–13 év közötti munkások számára pedig napi 9 órában vagy heti 48
órában maximálta a munkaidőt. Egyes fejlődő országokban a XXI. században is probléma maradt a kiskorúak
foglalkoztatása, amelynek körülményeit megfelelő jogi szabályozás híján az üzem vagy gyár tulajdonosa
határozza meg.
A munkaidő és a munkakörülmények törvényi szabályozása manapság is fontos eszköze a dolgozók

egészségvédelmének; gondoljunk például a sugárzásveszélyes munkakörökben dolgozók munkaidő-
kedvezményére, a meleg munkahelyeken dolgozók kötelező védőital-ellátására, vagy az újabbak közül a
folyamatosan számítógéppel dolgozók számára előírt óránként 10 perces pihenőidőre. Jogi szabályozás
(politikai döntés) híján a dolgozók kiszolgáltatottá válnak a tulajdonos vagy az üzemeltető profitmaximalizálást
célzó, az emberi egészség megőrzését általában nem szolgáló elvárásainak.
A politikai döntések befolyásolásának egyik legfontosabb módja az egészséghatás-tanulmányok készítése és

közzététele, amelyek célja bizonyos politikai döntések, illetve döntési alternatívák egészségre előre láthatóan
gyakorolt hatásainak elemzése, és a várható kimenetek felvázolásával a döntéshozók segítése az optimális
megoldás kiválasztásában. Az alábbi esettanulmány jól illusztrálja az egészséghatás-elemzések jelentőségét.
10.2.4. Egészséghatás-vizsgálat az Európai Unió közös agrárpolitikájáról
403
alapjai
Svédországnak az Európai Unióhoz 1995-ben történt csatlakozását követően a svéd Nemzeti Népegészségügyi
Intézet 1996-ban egészséghatás-elemzést készített az Egészségügyi és Szociális Minisztérium felkérésére az
Európai Unió közös agrárpolitikájáról (KAP). A tanulmány a KAP négy elemét: a zöldségek és gyümölcsök, a
tejtermékek, a dohánytermékek és az alkohol előállítására vonatkozó szabályrendszer hatását vizsgálta meg az
egészségre. Az elemzés a zöldség- és gyümölcstermesztés szabályozására vonatkozó előírások megvizsgálásával
arra a következtetésre jutott, hogy az Európai Unió közös agrárpolitikájának szabályrendszere akadályozza a
zöldség- és gyümölcsfogyasztás növelését, mert az akkori szabályok értelmében a zöldség- és
gyümölcstermesztésre fordított 1,5 milliárd euró mintegy felét az előállított termékek megsemmisítésére
költötték csak azért, hogy a fogyasztói árak magasak maradjanak. Az elemzés megállapításai szerint a
szabályozás a magas árak fenntartásával különösen hátrányos volt az alacsony jövedelmű fogyasztókra, így
jelentősen akadályozta a méltányosság érvényesülését, és szükségtelen egészségügyi kiadásokat generált. Az
elemzés szerint a zöldség- és gyümölcstermelés és -forgalmazás szabályozásának akkori rendszere lényegében a
szegényebb mediterrán országoknak nyújtott szociális támogatást szolgálta. Az elemzés közzététele után az
Unióban megindult a KAP rendszerének felülvizsgálata, amelynek eredményeként 2000-ben, 2003-ban és 2010-
ben is lényegi változtatásokra került sor.
10.3. A közösségek tevékenységének erősítése

Mintegy 2300 évvel ezelőtt Arisztotelész írta le először Politika című munkájában, hogy az ember társas lény,
aki saját hasznát, biztonságát keresve más emberekkel társul, és közösségeket hoz létre. A közösség védelmet
nyújt az egyének számára, akik ezért az előnyért cserébe tudatosan hajlandóak bizonyos korlátozásokat
elfogadni, és a közösség fennmaradása érdekében tartózkodni olyan dolgoktól, amelyek annak felbomlásához
vezetnének.
A közösség azonban nem tudatosuló módon is alakítja tagjainak véleményét és cselekedeteit. E jelenségre Paul
D. MacLean amerikai neuroanatómus alkalmazta először 1975-ben az „isopraxis” megnevezést
(megkülönböztetendő az imitációtól, amely tudatos, tanult utánzást jelent). A közösségnek ez a nem tudatos
befolyásoló hatása áll a legkülönfélébb divathullámok, a tömeges kivándorlások vagy a tömeges
tetszésnyilvánítás hátterében. Hatása az egészség kérdéskörében is igen erős, amit mindenki megtapasztalhat,
aki speciális diétát próbál tartani jó étvágyú családban, vagy a dohányzásról akar leszokni olyan munkahelyen,
ahol a kollégák jelentős része dohányzik.
E hatás felismerésének eredményeként kaptak hangsúlyt a közösségi tevékenységek az egészségfejlesztő

munkában. A közösség lehet egy iskolai osztály, egy munkahely dolgozóinak összessége vagy azon belül egy
bizonyos részleg kollektívája, egy falu, de akár egy országrész lakossága is, tehát emberek egy csoportja, akik
valamilyen szempontból közös jellemzőkkel bírnak. A folyamat magvát a közösség hatalommal való
felruházása (empowerment) képezi, amelynek során annak tagjai a saját törekvéseik irányítóivá, egészségük
„ellenőreivé” válnak. A folyamat során az egészségfejlesztő szerepe abban áll, hogy megkeresse és motiválja a
közösség azon tagjait, akik hajlandóak és képesek cselekvésre, a továbbiakban pedig elsősorban háttér-
információkkal és módszertani tanácsokkal segítsen a közösségnek az önszervezésben. A közösségfejlesztés
előnye, hogy segíti a helyi erőforrások kiépítését, megerősíti a közösség cselekvőképességét, és ezáltal
csökkenti a függést a külső támogatástól. A közösségi megközelítés nagyon kiszolgáltatott és hátrányos helyzetű
emberi csoportokban is sikeresen működhet.
A közösség fejlesztésének első lépése a meglévő emberi és anyagi erőforrások feltérképezése, amelyet követően
történik a célok meghatározása és az azok elérésére alkalmas tevékenységek megtervezése és kivitelezése. A
közösségfejlesztés módszertanának kiterjedt irodalma van. Az orvosnak, ha többnyire egyénekkel dolgozik is,
nem szabad felednie, hogy páciensei nemcsak individuumok, hanem kisebb-nagyobb közösségek (például
család, munkahely) tagjai is. A betegek életmódját, az orvossal való együttműködését ezek a közösségek
döntően befolyásolják; nem egy esetben sikeresebb lehet az orvos, ha nemcsak a betegre, hanem a beteget
befogadó közösségekre is megpróbál hatást gyakorolni. Erre különösen sok lehetősége van az alapellátásban
dolgozóknak.
10.3.1. Az Észak-Karélia Program

A nemzetközi hírű Észak-Karélia Program Finnország keleti tartományában zajlott 1972 és 1992 közt a szív- és
érrendszeri betegségek megelőzése érdekében. Előzménye az volt, hogy ebben a régióban igen magas volt a
középkorú férfiak körében a szív- és érrendszeri betegségek okozta halálozás, és a 70-es évek elejére már
számos tudományos bizonyíték gyűlt össze arra vonatkozóan, hogy e halálok szoros összefüggést mutat a
táplálkozással, különösen a magas zsírtartalmú ételek fogyasztásával. A tartomány lakosságának képviselői a
404
alapjai
rendkívül magas szív- és érrendszeri halálozásról tudomást szerezve petíciót intéztek a kormányhoz, intézkedést
követelve. A Finn Szívtársaság koordinálásával szakemberek és a lakosság képviselőinek bevonásával kiterjedt
megbeszélések indultak a követendő stratégia felvázolására, amelynek elkészülte után felállt a program
koordinációjára hivatott szervezet, és 1972-ben elindult a megvalósítása, amelyet különböző, a tartományban
működő munkacsoportok hajtottak végre.
A program példaértéke részben az elért eredményekben, részben pedig abban rejlik, hogy igen összetett
feladatokat valósítottak meg. Így például, mivel Észak-Karéliában hagyományosan az állattartás dominált a
mezőgazdaságban, amelynek következtében a tartomány lakói körében igen jelentős volt a hús- és tejtermékek
(hús- és tejeredetű zsiradék) fogyasztása, szükség volt a mezőgazdaság átszervezésére. Ennek eredményeként a
hagyományosan állattenyésztést folytató régióban meghonosították a bogyós gyümölcsök termesztését,
amelynek következtében csökkent az előállított (és elfogyasztott) hús- és tejtermékek mennyisége, és nőtt a
lakosság számára elérhető zöldség- és gyümölcsmennyiség. Jelentős változások történtek az élelmiszeriparban:
ekkoriban került sor a vajnál alacsonyabb zsírtartalmú, de ahhoz hasonló termékek, a margarinok tömeges
előállítására és bevezetésére, valamint csökkentett só- és zsírtartalmú felvágottak forgalmazására. Ezzel
párhuzamosan országos kampány indult a dohányzás visszaszorítására és a táplálkozási szokások
megváltoztatására; koleszterinszint-csökkentő versenyeket szervezteka szomszédos falvak között. Változásokat
hajtottak végre az alapellátásban; a családorvosok és körzeti ápolónők egészségi állapotfelmérésre invitálták a
lakosságot, amelyet követően a rászorulókat kezelésbe vették, a kockázati tényezőkkel bírókat
életmódtanácsokkal látták el, és rendszeres ellenőrzésre hívták vissza őket.
Az eredmények követésére 5 évenként felmérések történtek. Az 1972 és 1992 közt zajlott program
eredményeként a 35–64 éves férfiak körében 57%-kal csökkent a halálozás az életmódban bekövetkezett
jelentős változásoknak köszönhetően. A zöldség- és gyümölcsfogyasztás az 1972-es fejenkénti 20 kg-ról 1992-
re 50 kg-ra nőtt, a dohányzás a férfiak körében jelentősen csökkent. Az Észak-Karélia Programot a mai napig
világszerte a közösségi programok mintapéldájának tekintik.
Életmódváltás Bősárkányban
Az előzőnél jóval kisebb volumenű, de a háziorvosi gyakorlatban dolgozók számára követhetőnek tekinthető az
a hazai kezdeményezés, amely Győr-Moson-Sopron megye Bősárkány nevű településén indult el. A falu egyik
lakosa, egy negyedik gyermeke születése után jelentős súlyfelesleget felhalmozó családanya kezdeményezésére
indult el egy csoportos súlyfigyelő, kéthetes fogyókúrás program a település háziorvosának és védőnőinek
közreműködésével. A program résztvevőit a családanya toborozta hasonló korú és hasonló problémákkal küzdő
sorstársai közül, akik előadásokat hallgattak a háziorvostól az elhízás következményeiről, diétás tanácsadást
kaptak a védőnőktől, maguk pedig közös együttléteken cseréltek recepteket, tartottak ételkóstolót, szerveztek
testmozgást igénylő kirándulásokat, és figyelték, biztatták egymást a diéta megtartására. A program végeztével a
résztvevők nemcsak a cél, a súlycsökkenés megvalósulását, hanem az együttlét, a közösség összetartó erejének
megtapasztalását is nagy sikernek értékelték, és a kéthetes programot a későbbiekben többször megismételték.
10.4. Az egyéni képességek fejlesztése – egészségnevelés

A magyar szaknyelvben különösen nagy a zűrzavar az egészségfejlesztés (health promotion) és az
egészségnevelés (health education) közötti különbséget illetően. Az egészségnevelés az egészségfejlesztés egyik
legfontosabb módszere, amely alatt olyan tudatosan létrehozott tanulási lehetőségeket értünk, amelyeknek célja
az egészséggel kapcsolatos ismeretek, tudás és készségek bővítése és elmélyítése – vagyis az egyéni képességek
javítása – annak érdekében, hogy az egyének és a közösségek egészsége javuljon, pozitív irányban változzon.
Az egészségnevelés tehát, mint eddig, továbbra is rendkívül fontos, alapvető jelentőségű eszköze az
egészségfejlesztésnek; ez utóbbi azonban az előbbin kívül más technikákat, tevékenységeket is alkalmaz, és
mint azt korábban említettük, az egészségfejlesztés nemcsak az emberi egészséget meghatározó egyéni,
magatartásbeli tényezőket kívánja befolyásolni, hanem ezen túlmenően azokat a strukturális és közösségi
tényezőket is, amelyek gyakran az egyéni tényezőknél is nagyobb mértékben hatnak egyének és közösségek
egészségi állapotára.
Az egészségnevelés által alkalmazott tanulási lehetőségek az írott és szóbeli kommunikáció legváltozatosabb

módjait foglalják magukba, az interneten elhelyezett, szabadon elérhető anyagoktól kezdve a lakosságnak
személyesen tartott vagy tömegközlési eszközökön keresztül közvetített (korábban gyakran „felvilágosító”-nak
nevezett) előadásokon vagy egyéni tanácsadásokon keresztül az országos médiakampányokig, amint azt az
alábbi néhány példa illusztrálja:
405
alapjai
Internetes portál egyéni kockázatbecsléssel (angol nyelven): http://www.mdcalc.com/framingham-coronary-
heart-disease-risk-score-si-units/.
Előadás: How I repaired my own heart (Hogyan javítottam meg a szívemet) www.ted.com.
Írott dokumentum: Csontsűrűségmérés, ismeretterjesztő portálon (pl. http://www.hazipatika.com).
Tv-reklám: Reklámspot-ok, változatos, az egészséggel kapcsolatos témákban: www.reklamadatbazis.hu).
Plakát: Dohányzásellenes plakátok a http://thedesigninspiration.com honalapon (Top 45 creative anti-smoking

advertisements).
Kommunikációs kampány: kampány a méhnyakrákszűrésen való részvétel fokozására. Az Egészségügyi

Minisztérium 2005 októbere és 2006 februárja között szervezett komplex kampányt tömegközlési eszközök
bevonásával annak érdekében, hogy ösztönözzék a nők részvételét méhnyakrákszűrésen. A méhnyakrák
populációs alapú, államilag finanszírozott szűrését 2003-ban vezették be hazánkban a 25 és 65 év közötti nők
körében, melynek keretében egyszeri negatív eredményű szűrővizsgálatot követően háromévenként történik a
szűrés ismétlése. A program indítását követő évben azonban az érintett korosztályba tartozó nők részvétele a
szűrésben nem volt kielégítő. A kampány célja a behívott nők részvételi arányának ötven százalékra történő
emelése volt. Ennek érdekében a Liliom elnevezésű program keretében a szűrővizsgálatról szóló behívólevéllel
együtt egy nyereményszelvényt is kaptak az érintettek; a vizsgálaton megjelentek között egy személygépkocsit
és tárgynyereményeket sorsoltak ki. A kampány keretében a szűrésen való részvételre ösztönző televíziós és
rádiós felhívásokat vetítettek, valamint sajtóhirdetésekben és óriásplakátokon is felhívták a figyelmet a
megelőzés fontosságára. Az országos kampányt a megyékben helyi programok egészítették ki. A szűrésre a
legtöbb nőt mozgósító orvos kétmillió forint értékű műszervásárlási utalványt nyert rendelője korszerűsítésére.
10.4.1. Az egészségnevelés módszertana

A tanulási lehetőségek megtervezésénél figyelembe kell venni a tárgyalni kívánt témát, és azt is, hogy kiknek
szól majd, vagyis kik alkotják a célközönséget. Ezek függvényében kell kiválasztani a kommunikációs
csatornát; tehát hogy előadás, szórólap, tv-reklám vagy közösségi fórum szolgálja-e leghatékonyabban
célkitűzésünk megvalósulását. Belátható, hogy egy, a parlagfűirtás fontosságát hangsúlyozó üzenet más
csatornát kíván, mint a fogamzásgátlás módszertanát tárgyaló és az arra szolgáló eszközök bemutatását is
tervező tanulási lehetőség. Ez utóbbinál az sem mindegy, hogy szakiskolai tanulók vagy egyetemisták jelentik
majd a célközösséget, hiszen a témával kapcsolatos háttérismereteik valószínűleg jelentősen eltérnek.
E helyen nincsen mód az egészségnevelés módszertanának részletes tárgyalására, amellyel kapcsolatban számos
forrás áll rendelkezésre magyar nyelven is. Két szempontra azonban érdemes felhívni a figyelmet, mert azok
minden, a betegek tájékoztatásában részt vevő egészségügyi dolgozó számára fontosak.
Az egyik az a tény, hogy az információátadás hatékonysága alapvetően függ attól, hogy a befogadó fél az
információ forrását mennyire tartja megbízhatónak és szavahihetőnek. A nagyközönség az információforrás
hitelességéről kialakított véleményét rendszerint az alábbi négy tényezőre alapítja:
1.empátia és törődés,
2.szakértelem és hatáskör,
3.becsületesség és nyíltság,
4.elkötelezettség.
E szempontok részletes kifejtése az egészségkommunikációval foglalkozó szakirodalomban megtalálható.

Különösen fontos, hogy a hitelesség érdekében mindig felkészülten, a kompetenciahatárok figyelembevételével
és csak olyan témában vállaljon mindenki egészségnevelést, amelyben elkötelezettsége nem kérdőjelezhető meg
(ami nem áll fenn például egy, a dohányzásról való leszokást célzó program vezetésére vállalkozó láncdohányos
esetében).
A másik alapvető szempont az információközlés érthetősége a célközönség számára.
A szövegértésre vonatkozó OECD-felmérés eredményét a VII-7. ábra foglalja össze.
406
alapjai
Forrás: OSAP 1627, illetve EüM (ESzCsM) 1211. sz. jelentés
A Nemzetközi Felnőtt Írás-Olvasás Vizsgálat (International Adult Literacy Survey, IALS) azokat az ismereteket
és készségeket mérte fel, amelyek a különböző formában megjelenő információk (hivatalos nyomtatványok,
menetrendek, táblázatok, használati utasítások) értelmezéséhez szükségesek. Az ábra a felnőttek megoszlását
mutatja országonként az írni-olvasni tudás négy fő szintjének megfelelően, az alacsonytól (IALS 1. szint) a
magasig (IALS 4/5. szint). A harmadik szinten vagy annál magasabban (IALS 3-4/5. szint) teljesítő felnőtteket
lehet úgy tekinteni, mint akik birtokában vannak a modern társadalomban szükséges írás-olvasási/szövegértési
készségeknek. Amint azt az ábrán alulról a 3. sor mutatja, a 90-es évek második felében Magyarországon a
népesség mintegy 2/3-a nem volt birtokában ilyen szintű szövegértési készségnek. Ezt az egészségnevelési
programok tervezésénél és a mindennapi orvos–beteg kommunikációban is érdemes a szakembernek szem előtt
tartania, egyszerűen, röviden, szakkifejezések nélkül megfogalmazva mondandóját, lehetőség szerint ábrákat és
képeket használva.
10.4.2. Az egészségügyi ellátás áthangolása

Ellentmondásosnak tűnik, de tény, hogy az egészségügyi ellátás fontos színtere az egészségfejlesztésnek. Az
ellentmondás abban gyökerezik, hogy a fejlett országok egészségügyi ellátórendszere valójában betegellátást
végez, és döntően nem az egészséges emberek állnak érdeklődésének homlokterében. Ugyanakkor az
egészségügyi dolgozók, minden más szektor alkalmazottaitól eltérően, a népesség jelentős részével – mint
páciens vagy mint hozzátartozó – kapcsolatba kerülnek, mégpedig bizalmi helyzetben, ami az információátadás
(egészségnevelés) tekintetében kitüntetett pozíciót biztosít számukra. Ezek a találkozási alkalmak lehetőséget
nyújtanak a populáció egészséggel és betegséggel kapcsolatos tudásának növelésére, magatartásának
befolyásolására, amelynek feltétele az egészségügyi dolgozók folyamatos és célzott továbbképzése,
kompetenciáik bővítése a kliensekkel végzett prevenciós tevékenység irányába.
407
alapjai
Az egészségügyi ellátás mint az egészségfejlesztés színtere azért is fontos, mert az a fejlett országokban a
legnagyobb munkáltatók egyike. Magyarországon 2003-ban a foglalkoztatottak mintegy 1,8%-a dolgozott az
egészségügyben. Az intézményeknek mint munkáltatóknak ezért úgy kell átalakítaniuk működésüket az
egészségfejlesztés alapelveivel összhangban, hogy más munkáltatók számára az egészséges munkahely
példaképéül szolgáljanak. Az egészségügyi intézményekben a tevékenység sajátosságai miatt például a
pszichoszociális stressz (munkával való túlterhelés és határidőkényszer, a mindennapi munkateher fölött
gyakorolt befolyás hiánya, a munkavégzéshez szükséges képzettség vagy előkészülés hiánya, túl sok vagy túl
kevés felelősség, az elismerés hiánya, megkülönböztetés vagy zaklatás, nem megfelelő kommunikáció, a
törvényi és biztonsági előírások elhanyagolása, a munkahely és családi élet közötti egyensúly tiszteletben
tartásának hiánya) az átlagosnál magasabb; ennek csökkentésében az ágazatnak élen kell(ene) járnia.
Az egészségügyi intézményeknek mint a közétkeztetés helyszíneinek is példát kell mutatniuk a korszerű

táplálkozás alapelveinek megvalósításában, hogy a betegeknek és a munkavállalóknak egyaránt lehetőségük
legyen korszerű étkezésre, illetve különböző diétákhoz való hozzájutásra.
Dohányzásról való leszoktatás az egészségügyi ellátásban. A dohányzás komplex egészségkárosító hatása miatt
a dohányzásról leszokás a legfontosabb lépés, amit egy dohányos az egészsége érdekében tehet. Ennek
elősegítésére bizonyítottan hatékony a 3–5 perc időtartamú ún. minimális intervenció, amelynek lényege, hogy
orvos vagy képzett nővér a betegvizsgálat keretében feltérképezi a beteg dohányzási státusát, majd röviden és
célzottan bíztatja a pácienst a dohányzás abbahagyására, ahhoz konkrét segítséget is nyújt.
A minimális intervenció lépései:
1.Minden egyes megjelenés alkalmával minden beteget meg kell kérdezni, hogy dohányzik-e. Ezt a beteg
dokumentációjában rögzíteni kell.
2.Ha igen, akkor a betegnek röviden és egyértelmű megfogalmazásban el kell magyarázni, hogy e szokása
hogyan járul hozzá aktuális panaszának, betegségének fenntartásához, és tanácsolni kell a dohányzás
abbahagyását.
3.Ezt követően meg kell kérdezni, akarja-e a beteg azonnal abbahagyni a dohányzást.
4.Ha igen, további tanácsokkal, illetve gyógyszerrel kell ellátni. A leszokást vállaló beteget lehetőleg egy héten
belül vissza kell rendelni, vagy esetleg telefonos konzultációt megbeszélni, mert a követés bizonyítottan segíti a
pácienst elhatározása megtartásában.
5.A dohányzásról leszokni nem akarókat a későbbi találkozások keretében ismét meg kell kérdezni, hogy
dohányoznak-e, és meg kell ismételni a leszokásra vonatkozó tanácsot.
A dohányzásról való leszoktatás az egészségügy keretei közt nemcsak az alapellátásban, hanem a szakellátásban
is történhet. Hazánkban a tüdőgondozói hálózatban dolgozó tüdőgyógyászok egy része végez leszoktató
terápiát, amely nem feltétlenül azonos a minimális intervencióval (része lehet szubstituúciós kezelés [kiváltás]
és célzott pszichoterápia is). A betegek döntő többsége számára azonban lényegesen egyszerűbb, ha az az orvos
segíti a dohányzásról való leszokásban, aki egyébként is kezeli, és akivel rendszeresen találkozik. Ennek széles
körben való elterjedését remélhetőleg elősegíti, hogy a dohányzásról való leszokás támogatásának
módszertanára az Egészségügyi Minisztérium az Egészségügyi Közlöny 2009. évi 21. számában szakmai
irányelveket tett közzé. A szakdolgozók, elsősorban szakképzett és diplomás ápolók oktatása a minimális
intervenció végzésére – mint például Kanadában – jelentős lépés lehet nemcsak a minimális intervenció
gyakoribb alkalmazása, hanem az orvosok tehermentesítése szempontjából is.
Krónikus betegek gondozása ápolók irányításával. A tartós gondozást kívánó betegségekben szenvedők
követésére elsőként Finnországban, az Észak-Karélia Program keretében hoztak létre szakképzett ápolók által
irányított hypertoniaambulanciákat. Ennek oka az volt, hogy már a tervezés során nyilvánvalóvá vált: a
hypertoniás betegek követését lehetetlen volna csak orvosi munkával megoldani. A hypertóniaambulanciákat
ezért egészségügyi központokban alakították ki. Ha valakinek a vérnyomása a szűréskor magasnak bizonyult,
akkor az illetőt felkérték arra, hogy keresse fel az ápoló által irányított hypertoniaambulanciát ismételt mérés
céljából. Az itt történt (rendszerint három) találkozás alkalmával az ápoló megkérdezte a beteget korábbi
betegségeiről, dohányzási, étkezési és testmozgási szokásairól, só- és gyógyszerfogyasztásáról stb. Ha a
vérnyomás a harmadik alkalommal is emelkedett volt, az ápoló az orvos felkeresését javasolta, aki ellenőrizte a
kórtörténetet, fizikális vizsgálatot végzett, laboratóriumi, illetve szükség szerint egyéb célzott műszeres
vizsgálatokat javasolt. Az orvos döntött a szükséges kezelésről és a követést biztosító vizsgálatok
408
alapjai
gyakoriságáról; ennek során a magas vérnyomásos betegek általában évente kétszer keresték fel az orvost, és két
vagy három alkalommal az ápolót.
A program első öt éve során a halálos kimenetelű cardiovascularis események csökkenésének közel 50%-áért ez
a program volt felelős, amely modellként szolgált a későbbi hasonló, ápolói irányítású gondozóprogramok
(nurse-led clinics) létrehozásához.
Nagy-Britanniában manapság egyes praxisokban szakképzett ápolók látják el a diabeteses, hypertoniás,

hyperlipidaemiás betegek gondozását. Tevékenységük keretében 4–6 hetenként ellenőrzik a gyógyszerszedést,
vérnyomást mérnek, követik a megfelelő paraméterek (vércukor, szérumlipid) alakulását és a beteg életmódját,
így például a diétát, a beteg fizikai aktivitását, illetve szándékát ezek változtatására. A lipidszint- és
vérnyomáscsökkentő gyógyszerek dózisát meghatározott protokoll szerint változtatják a célvérnyomás (vagy
céllipidérték) eléréséig. Az eddigi vizsgálatok szerint az ápolók által gondozott betegek állapota és halálozása az
orvosok által gondozottakhoz képest nem kedvezőtlenebb, sőt esetenként jobb.
10.4.3. Egészségfejlesztési módszerek alkalmazása a dohányzás

gyakoriságának csökkentésére
Az alábbiakban a dohányzással kapcsolatban mutatjuk be az egészségfejlesztés által alkalmazott komplex
megközelítés lehetőségeit a népegészségügyi problémák kezelésére.
A dohánynövény évszázadok óta ismert és használatos volt különböző kultúrákban, de tömeges elterjedése és
élvezeti szerként való alkalmazása csak a XIX. században bontakozott ki. A XX. század második felére számos
kutatás igazolta, hogy a dohányzásnak jelentős egészségkárosító hatása van. Ezt különösen aggasztóvá teszi
egyrészt az, hogy a dohánynövény hatóanyaga, a nikotin, az ismert legerősebben addiktív anyagok egyike;
másrészt, hogy az EVSZ Dohányatlasza (The Tobacco Atlas) szerint globálisan a férfiak több mint harmada, a
nők csaknem egytizede dohányzik.
Mindezekre tekintettel a dohányzás elleni küzdelem alapvető jelentőségű az emberiség jövőbeni egészsége
szempontjából.
Az egészségfejlesztés tevékenységi területeinek mindegyike számos lehetőséget nyújt a dohányzás

csökkentésére, amint azt az alábbi példák szemléltetik.
Egészséget támogató politikai döntések és környezet. Egészség-gazdaságtani elemzések szerint a dohányzás

korlátozása köztereken, a dohányreklámok tiltása vagy a dohánytermékek árának emelése nagyobb hatással van
a dohányzás prevalenciájára, mint a dohányzás káros hatásairól szóló puszta ismeretátadás. A dohányzást
populációs szinten jelentősen befolyásoló politikai döntésekre két nemzetközi példa is adódik.
Az Amerikai Egyesült Államok szövetségi államainak jogi képviselői által a nagy dohánycégek ellen indított, a
dohányzás következményeiből adódó kártérítési perek lezárásaként 1998-ban megszületett Multistate Master
Settlement Agreement (MMSA) egyebek között jelentősen korlátozta a dohánytermékek hirdetéseit; a
dohánytermékekből származó bevételek egy részét pedig az államoknak juttatja.
Az Egészségügyi Világszervezet által 2003 májusában elfogadott nemzetközi Dohányzásellenes

Keretegyezmény (Framework Convention on Tobacco Control, FCTC) részletekbe menően rendelkezik a
dohányáruk iránti igény, valamint a dohányáruk termelésének csökkentését célzó – az aláíró ország által
kötelezően vállalt – módozatokról. A keretegyezményt aláíró országok (köztük hazánk) vállalták, hogy az
egyezmény előírásait saját jogrendszerükkel összhangba hozzák.
Ezen előírások például olyan adó- és árpolitikát (vagyis áremelést) javasolnak, amelyek csökkentik a keresletet;
javasolják a dohányzás törény erejű tiltását zárt munkahelyeken, tömegközlekedési eszközökön, nyilvános
helyeken; a dohányáru összetételének feltüntetését; a dohányáruk eladásának tiltását fiatalkorúak részére. A
szabályozás kiterjed egyebek mellett a termelés csökkentésére, a hirdetések és szponzorálások tiltására, az
illegális kereskedelem megszüntetésére is. Európában elsőként Írország tiltotta meg törvényileg a munkahelyi
dohányzást 2004-ben, példáját több ország is követte. Amagyar jogalkotás a javasolt korlátozások közül már
többet megvalósított, a munkahelyi dohányzási tilalom a zárt terekben történő dohányzás megtiltásával 2012.
januárjától lépett életbe.
409
alapjai
Egyéni képességek fejlesztése. Az egészségnevelés tág teret nyújt a dohányzással kapcsolatos információk
átadására, bár ez önmagában nem biztosítéka a leszokásnak vagy a rá nem szokásnak. Egy közelmúltbeli
vizsgálat szerint 25 évvel az orvosi diploma megszerzése után a műtétes szakmákban dolgozó magyar férfi
orvosok 12%-a még dohányos volt, 40%-uk pedig már leszokott, míg a nem műtétes szakmákban dolgozók
között aktív dohányos már nem volt, de 57%-uk korábban dohányzott. Meglepő módon a női orvosok közt
magasabb volt az aktív dohányosok aránya a férfiakhoz képest, ugyancsak a manuális szakmákban dolgozók
javára.
A dohányzással kapcsolatos programok közül a legtöbb információ az iskolákban megvalósított programokról

áll rendelkezésre. Legeredményesebbek azok az integrált, hosszú távú programok, amelyek a dohányzás mellett
általában tárgyalják az élvezeti szerek (alkohol és kábítószerek) témakörét, és nemcsak ismeretátadásra, hanem
készségek fejlesztésére is irányulnak.
A képességfejlesztés, illetve a szerhasználat visszautasításával kapcsolatos attitűd kialakítása már óvodáskorban

kezdődhet, amint azt a hazai óvodai dohányzásmegelőzési program bizonyítja. Ebben több mint 16 ezer
gyermek vesz részt, amely elsősorban a gyermekek egészségtudatosságát, a passzív dohányzással szembeni
ellenállásukat segíti kialakítani korosztályuknak megfelelő módszerekkel.
10.4.3.1. Az egészségügyi ellátás áthangolása. A dohányzásról való leszokás bármely

életkorban jótékony hatású; s erre különösen fogékonyak lehetnek azok, akiknek már a
dohányzás okozta szövődményekkel kell szembenézniük, és emiatt megjelennek az
alapellátásban. Ezért az egészségügyi alapellátás mint helyszín kiemelt jelentőségű. Az
orvosok és ápolók által alkalmazott rövid beavatkozások (mint a fentebb már tárgyalt
minimális intervenció) hatása fokozható a nikotinpótló terápias alkalmazásával, amelynek
költséghatékonysága is kiváló.
A fent tárgyalt módszerek komplex, egymásra épülő alkalmazása sokkal eredményesebb, mint egy-egy
megközelítés izolált alkalmazása. A módszerek egymással való szoros összefüggésére példa, hogy a
nikotinpótlásra alkalmas termékek árának szabályozása, mint politikai döntés, befolyásolja az azt alkalmazók
számát, ami viszont nyilvánvalóan kihat a leszokottak számára. Az árszabályozás (áremelés) hatékonyságát
csökkenti, ha nem társul hozzá intézkedési terv az illegális forgalmazás megakadályozására. A minimális
intervenció alkalmazása nem várható el attól az alapellátási dolgozótól, akit erre nem képeztek ki, vagy ha
kiképezték is, saját megítélésére van bízva, hogy alkalmazza-e vagy sem. S a dohányzásellenes harcot szolgáló
legszigorúbb jogi szabályozás hitelességét is aláássa, ha maguk a törvényhozók, véleményformálók és
közszereplők nem állnak az ügy mellé, és magatartásukkal nem azt közvetítik, aminek követésére az általuk
alkotott törvény az állampolgárt sarkallja.
410
10. fejezet - VIII. Táplálkozás- és
élelmezés-egészségtan
1. Táplálkozás, élelmezés, élelmiszerek
Az életmódnak, mint alapvető egészségdeterminánsnak, meghatározó eleme a táplálkozás. Az ember a
rendelkezésre álló választék és az anyagi lehetőségek korlátai között maga választja meg, hogy mit, mennyit és
mikor eszik. A táplálkozási szokásokat a gazdasági/szociális tényezők mellett a hagyományok, a vallás, az
ember ismeretei és környezete alakítja. Mindennapi életünk egyik örömforrása a táplálkozás. A betegségek
kialakulásában, és így a betegségek megelőzésében is kiemelkedő szerepe van a táplálkozási szokásoknak.
A táplálkozás- és élelmezés-egészségtan a lakosság táplálkozásának, élelmezésének és az egészségnek az

összefüggését vizsgálja. Célja az egészséges táplálkozás elősegítése és ezáltal az egészségi állapot javítása. A
táplálkozás-egészségügy feladata a lakosság táplálkozási helyzetére, tápláltsági állapotára, a táplálkozás és az
egészségi állapot közötti összefüggésekre vonatkozó egyes vizsgálatok elvégzése, ezek alapján táplálkozási
ajánlások kidolgozása. A lakosságot felvilágosítás, nevelés, oktatás útján kell megismertetni az egészséges
táplálkozás, a biztonságos ételkészítés és kezelés módjaival, a táplálkozással összefüggő egészségi ártalmakkal
és ezek elkerülési módjaival. A közétkeztetésben az élettani szükségleteknek megfelelő minőségű és tápértékű
étkezést kell biztosítania. Az élelmezés-egészségügy feladata az élelmiszer előállításához és forgalomba
hozatalához szükséges egészségügyi követelmények meghatározása és ellenőrzése; az élelmiszer előállításában
és forgalomba hozatalában közreműködő személyekre vonatkozó egészségügyi alkalmassági és higiénés
követelmények meghatározása ill. rendszeres ellenőrzése; valamint az élelmiszer-eredetű megbetegedések
előfordulásának megelőzése, ill. esetleges előfordulásuk esetén kivizsgálása, az ismétlődés megakadályozása.
Az élelmiszerek közforgalomba kerülő növényi, állati vagy ásványi eredetű élelmi anyagok, ételek, italok. Az
élelmiszer-biztonság fizikai, kémiai és biológiai szempontból értékelendő. Fizikai szempontból biztonságosnak
tartjuk az élelmiszert, ha annak fogyasztása a halmazállapotát és radioaktív izotóptartalmát tekintve nem jelent
veszélyt (pl. üvegdarabok, tüskék nincsenek benne). A kémiai biztonság azt jelenti, hogy vegyi anyag,
különösképpen természetidegen vegyi anyag nincs az egészségre veszélyes mennyiségben jelen az
élelmiszerben. A biológiai biztonságot a kórokozó- mentesség jelenti, azaz kórokozó baktérium, vírus-, prion-,
gomba-, féreg- és toxinmentes. Az élelmiszer-biztonság egy új és egyre jelentősebb eleme az allergének
alacsony szintje (hipoallergén élelmiszerek).
Az élelmiszerek minőségének három meghatározója van:
1.az élettani érték, ami az élelmiszer tápanyag-összetételétől függ, de szerepet játszanak benne az élelmiszer
nem tápanyag összetevői is (pl. egyes élelmi rostok, probiotikumok),
2.az élvezeti érték amelyet az élelmiszer íze, illata, aromája, színe és állománya szab meg,
3.az alkalmassági érték, ami a fogyaszthatóságra vonatkozik, s az élelmiszer-készítmény feldolgozottságától,

eltarthatóságától, az elkészítés munkaigényétől, a csomagolástól és a csomagoláson feltüntetett útmutatástól
függ (VIII-1. ábra).
411
VIII. Táplálkozás- és élelmezés-
egészségtan
Forrás: OECD
Magyarországon az 1940-es évekig az emberek életkilátásait alapvetően a fertőző betegségek, a humán

reprodukció veszteségei és a táplálkozási hiánybetegségek határozták meg. Ezen a helyzeten az 1960-as
években sikerült jelentősen javítani. Az 1960-as évek közepétől azonban a nem fertőző cardiovascularis
betegségek, a rosszindulatú daganatok és a diabetesmorbiditás és az ebből származó halálozás jelentősen
megnőtt, és ma már biztosan állíthatjuk, hogy ebben jelentős szerepe van a helytelen táplálkozásnak.
1.1. Tápláltsági állapot

A táplálék mennyisége és minősége alapvetően befolyásolja testünk tömegét, összetételét, szervezetünk
működését (ezáltal a növekedést és fejlődést) és egészségünket. A tápláltsági állapot jelentősen meghatározza az
egészségi állapotot. A javuló tápanyagellátással magyarázzák, hogy a XX. században a gazdaságilag fejlett
országokban az egymást követő generációk egyre gyorsabb ütemben növekedtek és fejlődtek, jellemzően
magasabbra nőttek, mint az előzők (akceleráció).
A tápláltsági állapot vizsgálatakor az egyes személyek, ill. populációk adatait referenciaértékekkel hasonlítják
össze, és ennek alapján értékelik. A korszerű referenciaértékek az egyes országok etnikai, genetikai és szociális
összetételét reprezentáló közösségek kor- és nemspecifikus átlagértékei.
A tápláltsági állapot vizsgálatának egyszerű, jól reprodukálható, értékes módszere az antropometria

(szomatometria), a testméretek és a testtömeg vizsgálata. Csecsemők és gyermekek esetében a tápláltságot jól
tükrözi a növekedés. A gyermekek növekedése azonban időben nem egyenletes; gyakran előfordul, hogy néhány
hónapig a jól táplált gyermek sem növekszik, ezért a növekedés üteméből csak hosszabb időszak alapján lehet
következtetéseket levonni. Hiányos tápanyagellátás esetén azonban a gyermekek növekedése tartósan
megtorpan, illetve leáll. A gyermekek testi fejlettségét percentilis táblázatok segítségével ítéljük meg. A
percentilis táblázat megadja, hogy a gyermek korcsoportjában azonos nemű társainak hány százaléka
rendelkezik nála alacsonyabb testmérettel illetve testtömeggel. Ha egy gyermek testi fejlettsége a nemének és
korának megfelelő referencia populációban igen alacsony percentilisnek felel meg, akkor meg kell vizsgálni,
412
egészségtan
hogy ennek nem hiányos táplálkozás-e az oka. Hasonlóképpen, ha egy gyermekpopulációban az országos
referenciatáblázat 10 percentilis értéke alatti gyermekek aránya nem 10%, hanem annál sokkal magasabb (pl.
20–30%), akkor valószínű, hogy a gyermekek táplálkozása elégtelen.
Felnőttek körében a szomatometriás vizsgálatoknak elsősorban a kövérség, ill. soványság megállapításában van
jelentősége. A kövérség és a betegség, ill. a kövérség és a rövidebb életkilátások közötti kapcsolatra az USA
életbiztosító társaságai figyeltek fel a XX. század elején. Az általuk biztosított személyek élettartamát a
testmagasság és a testtömeg függvényében elemezték, és azt tapasztalták, hogy a kövérek sokkal rövidebb ideig
éltek; ezért a biztosítási tarifák megállapításánál figyelembe vették a testtömeg és testmagasság adatokat.
Felnőttek tápláltsági állapotának jellemzésére táblázatokat és indexeket használunk. A táblázatokban nemenként

külön, a testmagassághoz rendelve tüntetik fel a kívánatos testtömeget. A korábban használt Broca-index az
ideális testtömeget a testmagasság (cm) – 100 alapján adta meg. A szakirodalom ezt ma már nem használja, de
az egészségnevelésben közérthetősége miatt jól alkalmazható: minden felnőtt legfeljebb annyi kg legyen, ahány
cm-rel magasabb, mint 100 cm. A nemzetközi szakirodalomban legelterjedtebb a testtömegindex, amit angol
neve után (body mass index) BMI-vel jelölünk. Kiszámításához a kg-ban mért testtömeget kell osztani a m-ben
mért testmagasság négyzetével:
Ha megvizsgáljuk a különböző testtömegindexű emberekben az idő előtti (korai) halálozás kockázatát, azt
találjuk, hogy a 20–25 BMI-tartományban a legalacsonyabb a kockázat. A 20 alatti értékeknél az iparilag fejlett
országokban szintén nő a kockázat. Valószínű, hogy a 20 alatti BMI nem oki szerepet játszik a magasabb
halálozásban, hanem ebben a csoportban nagyobb azok aránya, akik valamilyen betegség következtében
lefogytak. Ázsiai populációkban jellemzően alacsonyabb átlag BMI-t találunk, és ott a 18,5–20,0 közötti BMI
nem jelent kockázatnövekedést.
A 25 fölötti BMI-vel jellemezhető populációban a testtömegindex növekedésével nő az idő előtti halálozás

kockázata. A 25–30 közötti tartományban (túlsúlyosság) a kockázatnövekedés még mérsékelt (kb. 20–30%-kal
magasabb), a 30-as érték felett (elhízás) már jelentős (60%-tól akár a kockázat négyszeres növekedéséig) (VIII-
2. ábra). A magas testtömegindexűek idő előtti halálozását elsősorban szív- és érrendszeri, daganatos és
anyagcsere betegségek okozzák. A testtömegindex említett határai felnőttekre vonatkoznak, az Egészségügyi
Világszervezet állásfoglalásában szereplő kategóriákat és megítélésüket az VIII-1. táblázat tartalmazza.
Gyermekek esetében BMI percentilis táblázatok segítségével ítélhetjük meg a tápláltsági állapotot, 85% feletti
értékek túlsúlyra, 95% feletti értékek egyértelműen elhízásra utalnak.
413
egészségtan
Forrás: MTA Élelmiszertudományi Komplex Bizottság Táplálkozástudományi Munkabizottsága, 1999
10.1. táblázat - VIII-1. táblázat. Az egyes testtömegindex (BMI) kategóriák osztályozása

az Egészségügyi Világszervezet szerint
Osztályozás BMI (kg/m 2 )
Alultápláltság < 18,50
enyhe 17,00–18,49
közepes 16.00–16,99
súlyos < 16,00
Normál tartomány 18,50–24,99
Túlsúlyosság > 25,00
Elhízás > 30,00
1. fokú 30,00–34,99
II. fokú 35,00–39,99
III. fokú > 40,00
A BMI jó korrelációt mutat a direkt módszerrel meghatározott testzsírtartalommal (VIII-2. táblázat). A BMI jól
használható a lakosság tápláltsági állapotának monitorozására, azonban egyénileg a testösszetételt, a
csontrendszer és az izomzat tömegét érdemes figyelembe venni. Pl. egy testépítő vagy súlyemelő
testtömegindexe meghaladhatja a normál tartomány felső határát, ami nem jelenti azt, hogy szervezetének
414
egészségtan
zsírtartalma a kívánatosnál magasabb. Idősebbeknél az izomtömeg csökkenése miatt a BMI normál

tartományban maradhat a zsírszövet felszaporodása ellenére.
10.2. táblázat - VIII-2. táblázat A test átlagos zsírtartalma (%) életkor, nem és BMI-
értékek szerint csoportosítva
Nem és BMI 20–39 év 40–59 év 60–79 év
Nők
BMI < 18,5 21 23 24
BMI > 25 33 34 36
BMI > 30 39 40 42
Férfiak
BMI < 18,5 8 11 13
BMI > 25 20 22 25
BMI > 30 25 28 30
Forrás: Am J Clin Nutr 72:694-701, 2000
A test zsírtartalmának vizsgálatára használatos a bőrredőmérés. Bőrredőméréskor standardizált módszerrel a bőr

alatti zsírszövet vastagságát vizsgáljuk, a különböző testtájakon mért bőrredő vastagságból tapasztalati képletek
segítségével állapítják meg a test zsírtartalmát. A test zsírtartalmának vizsgálatára modern műszeres eljárásokat
is kidolgoztak. Ilyen eljárás a test elektromos vezetőképességének vizsgálata (bioelektromos impedancia
analízis), ami azon alapul, hogy a zsírszövet rossz vezető, szemben az izomszövettel. Modern képalkotó
eljárással (kettős energiájú röntgen-foton abszorpciometria) nagy pontossággal lehet meghatározni a test
zsírtartalmát, de ez költséges vizsgálat, sugárterheléssel jár, ezért a tápláltsági állapot mindennapi megítélésére
nem javasolják.
A zsírszövet testtájak szerinti eloszlásának prognosztikai jelentősége van. A zsírfelszaporodásnak két alapvető
formáját különítjük el:
–az alma típusú elhízásnál a zsírfelhalmozódás elsősorban a hasra lokalizálódik (abdominalis vagy centrális
elhízás)
–a körte típusú elhízáskor a zsírszövet túlnyomóan a csípőtájon halmozódik fel (alsó testfélre lokalizálódó
elhízás).
Epidemiológiai vizsgálatok szerint a centrális típusú elhízás, amely jellemzően visceralis zsírhalmozódás a
hasüregi szervek környékén, sokkal veszélyesebb, mint a körte típusú; jelentősen növeli a 2. típusú
cukorbetegség, a magas vérnyomás, a szívroham, a vascularis agyi katasztrófa és az epekőbetegség kockázatát.
Az alma és a körte típusú elhízás differenciálására a derék- és a csípőkörfogat hányadost használjuk. Centrális
elhízáskor a hányados értéke nőkben meghaladja a 0,8-at, férfiakban a 0,9-et. A derékkörfogat meghatározása
ennél egyszerűbb és pontosabb, nőknél 80–88 cm, férfiaknál 94–102 cm feletti értékek fokozott, ill. lényegesen
megnőtt kockázatot jelentenek a fent említett betegségekre.
A tápláltsági állapot vizsgálatának klasszikus módszerei közé tartoznak az alapvető klinikai vizsgáló módszerek,
az anamnézis, a megtekintés és a fizikális vizsgálat. A táplálkozási hiánybetegségek klasszikus tüneteit (pl.
jódhiányos golyvát, A-vitamin-hiányos bőrelváltozásokat, rachitises csontelváltozásokat) minden orvosnak fel
kell ismerni.
415
egészségtan
A táplálkozási hiánybetegségekre funkcionális vizsgálatok is felhívhatják a figyelmet (pl. a sötét adaptáció

romlása A-vitamin-hiányra, a gyenge ízérzés cinkhiányra utalhat). A terheléses vizsgálatokkal mérhető
munkavégző képesség csökkenés és az immunfunkció károsodása is gyakran táplálkozási hiánybetegséget
tükröz.
A tápláltsági állapot, a tápanyag-ellátottság megítélhető biokémiai markerek vizsgálatával, a makro és

mikronutriensek szintje vizsgálható vérben, szérumban, vizeletben, a vér alakos elemeiben, zsírszövetben, ill.
hajban és körömben.
1.2. A tápanyagszükségleti referenciaértékek, a táplálkozás

vizsgálata
A XX. század elejéig egyéni szinten a táplálkozás, közösségi szinten az élelmezés tervezése a
tápanyagszükséglet tényleges ismerete nélkül történt. A XX. század közepére vált ismertté, hogy a különböző
tápanyagokból naponta milyen mennyiségre van szükség, és ennek alapján dolgozták ki a tápanyag-szükségleti
referencia értékeket, amelyeket – különböző módosításokkal –jelenleg is használunk.
A tápanyagszükséglet az egyes emberekre vonatkozó érték; az esszenciális tápanyagoknak az a mennyisége,

amit a kielégítő mértékű növekedéshez, fejlődéshez, a szervezet zavartalan működéséhez, a reprodukciós
képesség megtartásához, a munkavégzéshez és az egészség megőrzéséhez nélkülözhetetlen. A szükséglet függ a
nemtől, az életkortól, fiziológiás állapotoktól (pl. terhesség, szoptatás) és a fizikai aktivitástól.
A tápanyag-beviteli referenciaértékek megállapítása két lépésben történik. Első lépésben megállapítják, hogy az
adott esszenciális tápanyag elégséges bevitelének mi a kritériuma. Így pl. ha a C-vitamin-szükségletet úgy
határoznák meg, hogy védelmet nyújtson skorbut ellen, akkor napi 5–10 mg is elegendő lenne, de ha a
kritériumok között szerepeltetik az immunrendszer optimális működésének biztosítását is, akkor 30–60 mg a
napi szükséglet, s ha a vasfelszívódást is a maximális szinten biztosítani akarják, akkor napi 200 mg körüli
mennyiség felvételére van szükség. Ha a szükséglet kritériumairól döntés született, akkor egy, az adott csoportot
reprezentáló mintában meghatározzák az egyéni szükségleteket, melyekből megbecsülhető az átlagos szükséglet
és ehhez kell hozzáadni a szükségletek szórásértékének kétszeresét. Az így kapott érték (x + 2 SD) az ajánlott
tápanyagbeviteli érték, mely az egyéni szükségletek Gauss-eloszlása miatt a populáció 97,5%-ának a
szükségletét fedezi. Bizonyos tápanyagok esetében biztonsági tartalékkal megnövelt tápanyagbeviteli értéket
adnak meg referenciaértéknek, mely az adott populáció 100%-ának szükségletét fedezi, de a többlet bevitele
nem okoz káros hatást.
Az energiaszükséglet az a táplálékkal bevitt energiamennyiség, amely az egészség megőrzéséhez, a

növekedéshez és a megfelelő szintű fizikai aktivitás fenntartásához szükséges. Az energiaszükségleti
referenciaérték, eltérően a tápanyagbeviteli referenciaértéktől, az adott csoport átlagos szükségletét jelenti, és az
energiafelhasználás meghatározásából számítható ki, amely függ a nemtől, életkortól, testtömegtől és a fizikai
aktivitástól.
A tápanyagszükségleti referenciaértékek felhasználhatók egyéni tanácsadásra, csoportos étkeztetés és

élelmiszer-ellátás tervezésére és élelmiszeripari fejlesztésekhez is.
A lakosság élelmiszer, tápanyag- és energiafogyasztásának vizsgálatára különböző módszereket használnak. A

táplálékfogyasztás becslését teszi lehetővé az élelmiszer-felhasználás vizsgálata (élelmiszer mérleg táblázatok).
Az ország által megtermelt és importált élelmiszerek mennyiségéből kivonják az exportált és a nem emberi
fogyasztásra felhasznált élelmiszerek mennyiségét, és ebből kiszámítják az egy lakosra eső élelmiszer- és
tápanyag-felhasználást. Ez azonban nem tükrözi a ténylegesen elfogyasztott élelmiszerek ill. tápanyagok
mennyiségét, csak a rendelkezésre álló készleteket adja meg. A népesség különböző csoportjainak
táplálkozásában levő különbségek sem mutathatók ki. Az élelmiszer mérleg táblázatok pontossága is változó, az
adott ország statisztikai adatbázisának megbízhatóságától függ. A nem élelmiszer-felhasználások (vetőmag,
takarmányozás) és a keletkezett hulladék mennyisége sokszor csak becsülhető. Mindezek ellenére az élelmiszer
mérleg táblázat alkalmas az országra jellemző táplálkozási szokások bemutatására, a változások időbeli
követésére. Segítségével megítélhető, hogy az adott országban rendelkezésére álló élelmiszerkészletek
kielégítik-e a táplálkozási szükségleteket, továbbá felhasználható az ország mezőgazdasági és gazdasági
helyzetének jellemzésére („egy főre jutó készletek”).
A lakosság élelmiszer- és tápanyagfogyasztásának, valamint élelmiszer-kiadásainak követésére háztartási

felméréseket végeznek. Részletesen feljegyzik a háztartásba kerülő élelmiszereket (vásárolt, termesztett,
416
egészségtan
ajándék) és azok pontos mennyiségét egy meghatározott időn keresztül, a nem otthon fogyasztott élelmiszerek
mennyiségét megbecsülik. A felmérés egy előre szerkesztett kérdőív alapján is történhet. Bár nincs információ a
háztartásban élőkre jellemző fogyasztási szokásokról, azonban sok háztartás fogyasztásának átlaga megadja az
adott populációra jellemző átlagos egyéni fogyasztást.
Egyéni táplálkozási felméréseket lakossági egészségfelmérések és epidemiológiai vizsgálatok céljából végeznek.

Segítségével megítélhető egyes populációk, csoportok táplálkozása, élelmiszerfogyasztása ill. tápanyagbevitele;
vizsgálható a táplálkozás és egészség ill. betegségek kialakulása közötti kapcsolat; értékelhető a táplálkozási
intervenciós programok hatása. A „24 órás visszaemlékezés” során a felmérésben résztvevőket részletesen
kikérdezik táplálkozásukról a vizsgálatot megelőző napra vonatkozóan. Az egyes étkezésekre elfogyasztott
élelmiszerek mennyiségének ismeretében tápanyagtáblázatok alapján, számítógépes programok segítségével
kiszámítható a tápanyagfogyasztás és az energiabevitel. A felmérésnél figyelemmel kell lenni arra, hogy a
hétköznapi és a hétvégi, ill. ünnepi táplálkozás jelentősen különbözik, valamint a táplálék összetétele szezonális
eltéréseket mutat. Pontosabb, de fáradságosabb a táplálkozási napló felvétele, amikor a vizsgált személyek
folyamatosan feljegyzik, hogy mit és mennyit fogyasztottak. Az élelmiszer-fogyasztási gyakorisági kérdőívek az
elmúlt hónapok, évek táplálkozási szokásairól adnak képet, leggyakrabban kohorszvizsgálatokban használják. A
kérdőívek különböző élelmiszerek fogyasztási gyakoriságát és mennyiségét becslik, a kérdések száma változó,
függ a vizsgálni kívánt tápanyagoktól. Például az osteoporosis vizsgálatára elegendő lehet 9 kérdés is, amely a
kalciumbevitelt becsli, de a szív- és érrendszeri vagy a daganatos betegségek kockázatának és a táplálkozásnak a
vizsgálatához akár 190 kérdésre is szükséges lehet ahhoz, hogy különböző tápanyagok, ill. az energia bevitelét
pontosan meghatározhassuk. A kérdőíves felmérés előnye, hogy könnyen és egységes formában kivitelezhető,
postázható, feldolgozása egyszerű, azonban a kérdőív kifejlesztése és a validálása fáradtságos munka. Sokszor
nehézséget jelent a szokásos élelmiszerfogyasztás, az adagok becslése, ebben képes kártyák vagy számítógépes
programok segítenek.
2. Malnutríció
A különböző betegségek és kóros állapotok kialakulásához vezető tápanya- és energiahiányt malnutríciónak
nevezzük. Az emberiség történetében a legtöbb betegséget és halálesetet a malnutríció és a fertőző betegségek
okozták, és – bár a Föld népeinek táplálkozása alapvető változáson megy keresztül – az emberiség
legáltalánosabb és legnagyobb táplálkozással kapcsolatos gondja még mindig a malnutríció. Az éhező emberek
száma nem csökken, 2010-re elérte a kritikus 1 milliárdot, minden 7. ember a Földön éhezik. A táplálkozási
hiánybetegségben szenvedők túlnyomó része a gazdaságilag kevéssé fejlett országokban él. Különösen
veszélyeztetettek a fejlődő világ falusi és városi szegényei, az ismétlődő aszályok, árvizek, polgárháborúk által
sújtott területeken élők, közöttük is kiemelten a nők, a gyerekek, az időskorúak és a menekültek. Malnutríció
azonban nemcsak a fejlődő országokban fordul elő. A társadalom peremén élő szegények, és különösen a
hajléktalanok körében az alultápláltság és a fertőző betegségek kockázata nagy a gazdaságilag fejlett
országokban is. Magyarországon is jelentős az a szociálisan hátrányos helyzetű réteg, amelynek nincs rendes
megélhetése, lakása, amely kimarad a rendszeres egészségügyi ellátásból, és nem megfelelő a táplálkozása sem.
A malnutríció nem mindig okoz klinikai tüneteket, de latens formában is kimutatható biokémiai és funkcionális
vizsgálatokkal.
Alultápláltság huzamos ideig fennálló elégtelen táplálékfogyasztás, éhezés következményeként fejlődik ki.
Egyes esszenciális tápanyagok izolált hiánya az adott tápanyagra jellemző hiánybetegség formájában
jelentkezik. A Földön a legelterjedtebb hiányállapotok a vashiány, a jódhiány, az A-vitamin-hiány és a D-
vitamin-hiány. A gazdaságilag fejlett országokban is figyelmet érdemel a folsavhiány és a vegetáriánusok között
gyakori B12-vitamin-hiány.
2.1. Éhezés és alultápláltság

Az éhezéses malnutríció hatására súlyos funkcionális, majd morfológiai károsodások alakulnak ki. Az éhező
ember fáradékonnyá válik, munkavégző képessége csökken, hipotermiás lesz, a hideggel szemben érzékeny,
étvágytalan. Nőknél a menstruáció is megszűnhet. A fertőzésekkel szembeni ellenállás csökken. Nemcsak a
zsírszövet fogy el, hanem az izomzat és a parenchymás szervek is atrofizálnak, a test elsorvad (cachexia).
A gyermekkori alultápláltság még mindig a listavezető a Földön a halálozást és a rokkantságot okozó tényezők
között, évente több mint 2 millió 5 éven aluli gyermek halálát okozza. A hiányos táplálkozás miatt a fejlődő
országokban a gyermekek több mint 1/3-a alacsonyabb mint az életkorának megfelelő érték, az 5 évesnél
fiatalabbak között a kis súlyúak számát 150 millióra becsülik. Felnőttek esetében az alultápláltság legjellemzőbb
indikátora az alacsony (< 18,5) testtömegindex. A tünetek a krónikus éhezés tüneteihez hasonlóak. Hosszan
417
egészségtan
fennálló súlyos alultápláltság esetén a visszatáplálás-gyógyítás is nehéz feladatot jelent. Az elégtelen

táplálékellátás különösen súlyosan érinti a gyermekeket. Gyermekekben a krónikus alultáplálás hatására
kialakuló kórképeket protein-energia malnutríció néven foglalja össze az irodalom, bár a tápanyag-energia
hiány elnevezés kevésbé lenne félrevezető. A gyermekek növekedése, fejlődése lelassul, testmagasságuk, ill.
testsúlyuk elmarad az adott életkorban elvárt értékektől. A protein-energia malnutríció körébe tartozik két
klinikai kórkép, a kwashiorkor-betegség és a táplálkozási marasmus, ill. a két szindróma közötti átmeneti
kórképek. Kialakulásukban nemcsak a fogyasztott táplálék jellemzően alacsony energia- és fehérjetartalma
játszik szerepet, hanem egyéb esszenciális tápanyagok hiánya is. A szegénység, nélkülözés mellett fontos oki
tényezők a tudatlanság, a táplálkozási ismeretek hiánya és a rossz higiénés körülmények és zsúfoltság miatt
gyakori enterális és légúti fertőző betegségek.
A táplálkozási marasmusban szenvedő gyermek testtömege kevesebb mint 60%-a az életkornak megfelelő
referenciaértéknek, növekedése teljesen leáll. Rendkívül sovány, atrófiás, zsírpárnái eltűntek, izomzata sorvadt,
bőre laza, lógó, hasa erősen előredomborodik, haja hiányzik. Hipotermiás, hidegre és fertőzésekre igen
érzékeny.
A kwashiorkor-betegség hirtelen alakul ki az alultáplált gyermekeken, a klinikai tünetek többnyire fertőző

betegség lezajlása után manifesztálódnak. A kórkép feltűnő jellemzője a testszerte megjelenő ödéma, a
megnagyobbodott zsírmáj és a bőr és haj elváltozások. Kezdetben proteinhiányra vezették vissza a kórkép
kialakulását, később az aflatoxin-expozíció oki szerepe is felmerült. Újabb kutatások szerint a kórkép
kialakulásában a megnövekedett oxidatív stressz játszik szerepet, ami a szabadgyökök eliminálásában fontos
szerepet játszó enzim kofaktorok hiányára és a fertőző betegség lezajlására vezethető vissza. A kwashiorkor az
elsőszülött gyermeken gyakran akkor alakul ki, amikor a második gyermek megszületik, és az anya abbahagyja
az elsőszülött gyerek szoptatását, ugyanakkor nem biztosít számára megfelelő minőségű táplálékot. A
kwashiorkor súlyos betegség, döntő a korai felismerése. Az interkurrens fertőzések halálos veszélyt jelentenek,
a visszatáplálás orvosi-gyógyintézeti feladat.
Magyarországon a protein-energia malnutríció súlyos foka szerencsére nagyon ritka, inkább csak szekunder
módon, különböző betegségek következtében fordul elő, nem a hiányos tápanyagbevitel következménye. Enyhe
fokú, látens protein-energia malnutríció előfordulásával azonban számolnunk kell. Kialakulásában gazdasági,
szociális problémák és biológiai tényezők szerepelnek. Ez utóbbiak között a fehérjeintolerancia, fehérjeallergia,
laktóz intolerancia, tehéntej-érzékenység és más allergiás betegségek játszanak szerepet.
2.2. Gyakori vitaminhány-betegségek

2.2.1. A-vitamin-hiány
Az A-vitamin nélkülözhetetlen a látáshoz, a cornea, a bőr és a nyálkahártyák épségéhez, a normális
reprodukcióhoz és a növekedéshez. Hiányában farkasvakság, xerophthalmia, keratomalácia, teljes vakság,
továbbá bőr- és nyálkahártya-léziók alakulnak ki. Károsodik az immunrendszer, gyakoriak és súlyos
kimenetelűek a fertőzések, lassul a növekedés.
Az A-vitamin-hiány-betegség főleg a fejlődő országokat sújtja, kisgyermekek és terhes nők körében a

leggyakoribb. Az A-vitamin-hiányban szenvedő iskoláskor előtti gyermekek számát a Földön jelenleg mintegy
190 millióra becsülik, közülük több mint 5 millió szenved farkasvakságban és xerophtalmiában, amely végleges
vaksághoz vezet. A világtalanná váló gyermekek több mint fele néhány hónap alatt különböző fertőzésekben
meghal. A WHO becslése szerint az összhalálozás 1,4%-a (évente 0,8 millió haláleset) A-vitamin-hiány
következménye.
Az A-vitamin (retinol) az állati eredetű élelmiszerekben (máj, tőkehalmáj, tej, tejtermékek), provitaminjai a
karotinok (legjelentősebb a β-karotin) az aranysárga és az élénkzöld növényi élelmiszerekben (sárgarépa,
sütőtök, dinnye, paradicsom, spenót) találhatók meg. Az élelmiszerek teljes A-vitamin-értékét
retinolekvivalensben (RE) adják meg oly módon, hogy a provitaminok mennyiségét is átszámítják a belőlük
képződő A-vitamin-mennyiségre. (1 RE = 1 µg retinol = 6 µg β-karotin = 12 µg más A-provitamin karotin.)
Felnőtt férfiak javasolt napi A-vitamin-bevitele 600, nőké 500, terheseké 800, szoptató anyáké 850 μg RE, míg
gyermekeknek az életkortól függően 400–600 μg RE a napi szükséglete. Az A-vitamin-készítmények krónikus
túladagolása májkárosodáshoz vezet, csontkárosító hatású, hajhullást, kettős látást, hányást, fejfájást okoz. A
napi bevitel nem lehet több mint 7500 μg nők ill. 9000 μg férfiak esetében. Kisgyermekek napi rutin adagja
életkoruktól függően nem haladhatja meg a 900–3000 μg-ot. Ugyanakkor a szervezet félévenként egyszeri nagy
dózist jól tolerál. A retinol teratogén hatású, több mint 3000 μg napi bevitele a fejlődési rendellenességek
kockázatának növekedésével jár. A máj retinol-tartalma állatfajtától függően 4–10 mg/100g, ezért fogyasztása
418
egészségtan
óvatosságból nem ajánlott terhesség esetén ill. gyermeket épp vállalni akaró nőknek. A β-karotin tartalmú
élelmiszerek túlzott bevitele a bőr ártalmatlan sárgás elszíneződését okozhatja, de más veszélyt nem jelent.
Az A-vitamin-hiány jelenleg több mint 120 fejlődő országban jelentős népegészségügyi probléma. Az elégtelen
A-vitamin-ellátás (szérum retinol < 0,70 μmol/l) már a klinikai tünetek megjelenése előtt az immunrendszer
csökkent működését okozza, növeli a gyermekkori morbiditást és mortalitást. Az A-vitamin-hiányos betegségek
kontroll programjának részeként, a gyermekkori védőoltási programhoz csatolva A-vitamin-olaj kapszulákat
osztanak szét a fejlődő országokban (évente kétszer 30 mg csecsemőknek ill. 60 mg gyermekeknek és szoptató
anyáknak). A nemzetközi kontroll program kiemelkedően sikeres, a rászoruló gyermekek mintegy 70%-ához jut
el. Igen költséghatékony, a kapszula ára csak pár dollár, hatására a kanyaró miatti halálozás 50%-al, a diarrhea
miatti halálozás 33%-al, az összhalálozás 23%-al csökkent.
Magyarországon a súlyos A-vitamin-hiány nem volt soha jellemző, de a két világháború között a mérsékelt A-
vitamin-hiány igen gyakori volt, pl. Szabolcs-Szatmár megyében a szegények 70-80%-a, a Dunántúlon 50%-a
szenvedett farkasvakságban.
2.2.2. D-vitamin-hiány
A D-vitamin (egyaránt jelöli a D3-kolekalciferolt és a D2-ergokalciferolt) elsősorban a kalcium- és
foszforanyagcsere biztosításához, az enterális kalcium- és foszfátfelszívódás elősegítéséhez, a csontosodáshoz, a
csontok növekedéséhez és átépüléséhez és a testfolyadékok kalciumszintjének szabályozásához
nélkülözhetetlen. Az elmúlt években kiderült, hogy a legtöbb sejt, szövet tartalmaz D-vitamin- receptort, és a
vérben keringő 25-hidroxi-D-vitamint (25-OH-D) képes aktív 1,25-dihidroxi-D-vitaminná (1,25-(OH)2-D)
alakítani. A D-vitamin fontos szerepet tölt be a sejtproliferáció, a neuromuszkuláris és immunfolyamatok
szabályozásában is.
A D-vitamin csak akkor esszenciális tápanyag, ha a bőrben a nap ultraibolya sugarainak hatására 7-dehidro-
koleszterinből nem keletkezik elegendő D3-vitamin. Nagyon kevés élelmiszer gazdag D-vitaminban
(tőkehalmáj, zsíros hal, tojássárgája), jelentősebb forrást a lakosság számára a D-vitaminnal dúsított termékek
jelentik (margarin, tej). A D-vitamin-hiánybetegség a XIX. század elején Angliában nagyon gyakori kórkép volt
a szegény sorsú nagyvárosi csecsemők és gyerekek között, akiknek a bőrét nem érte napsugár, és D-vitamin-
tartalmú élelmiszert is alig fogyasztottak. Tartós D-vitamin-hiány esetén gyermekekben rachitis alakul ki. D-
vitamin-hiányban a rossz kalcium- és foszfátfelszívódás miatt a szervezetben kalcium- és foszfáthiány alakul ki.
A csontok ásványi anyag tartalma elégtelen, csontdeformitások alakulnak ki, gyakoriak a törések. Károsodik a
csontok folyamatos átépülését biztosító mechanizmus, a csontreszorpció elégtelen, az osteoid és az újonnan
képződő porc nem meszesedik, és a csontok hossznövekedése is sérül. Felnőttekben a D-vitamin-hiány
osteomalaciát okoz. Az elégtelen D-vitamin-ellátottság a kalcium-felszívódást csökkentő hatása miatt hozzájárul
az osteoporosis kialakulásához is.
A gazdaságilag fejlett országok urbanizációs viszonyai között a D-vitamin-hiány szempontjából a csecsemők, a

nagyon fiatal kisgyermekek és a mozgásukban korlátozott időskorúak veszélyeztettek. Többnyire napi 15–30
perc a szabadban normál öltözékben elegendő, hogy a ruhával nem fedett bőrben UV-sugárzás hatására
elegendő D-vitamin képződjön. A D-vitamin bőrben történő szintézisét számos tényező befolyásolja: a földrajzi
elhelyezkedés, az évszak, a bőr pigmentációja, a ruházat, fényvédő használata. Idősebbekben csökken a bőr D-
vitamint szintetizáló képessége is.
Csecsemőknek és 3 éven aluli kisgyermekeknek D-vitamin-kiegészítést javasolnak, mert ilyenkor a

csontfejlődés és -növekedés nagyon intenzív korszaka zajlik, és az anyatej sem tartalmazza a szükségleteket
kielégítő D-vitamin mennyiséget. Csecsemőkorban naponta, 1 éves kortól csak a téli hónapokban ajánlott a D-
vitamin-kiegészítés (napi 10 µg, azaz 400 egység D-vitamin). 3–18 éves korban, továbbá a terhesség és a
szoptatás alatt is napi 10 µg, felnőtteknek napi 5 µg a D-vitamin-szükségletük.
A városokban lakó, mozgásszervi betegségekkel küszködő idős emberek jelentős hányada azonban ritkán megy
ki a szabadba, és táplálkozásuk sem megfelelő. A D-hipovitaminózis és az elégtelen kalciumbevitel elősegíti az
osteomalacia, ill. az osteoporosis kialakulását, progresszióját. A következményes törések és korlátozottság
circulus vitiosushoz vezetnek. Az idősek aránya Európa-szerte nő, így az időskorúak D-vitamin-hiánya egyre
súlyosabb probléma. Lehetőség szerint idős korban is a szabadban töltött idő növelésével és kiegyensúlyozott
táplálkozással kell elérni a D-vitamin-szükséglet fedezését. Felmérések szerint azonban időseknek, különösen az
intézményben élőknek alacsony a szérum D-vitamin szintje (50 nmol/l alatti szérum 25-OH-D elégtelen D-
vitamin-ellátottságra utal), ezért 65 éves kor felett mindenkinek napi 10 µg D-vitamin-kiegészítés ajánlott. A D-
419
egészségtan
vitamin-szükségleti referenciaérték huzamos túllépése káros, napi 50 µg bevitele már hypercalcaemiához vezet,
s vesekőképződés léphet fel.
2.2.3. Folsavhiány
A folsav szintetikus formáját (pteroil glutaminsav) és a természetben előforduló folát mono- és poliglutamátokat
közös néven folátoknak nevezzük. A folsav általános metildonor, enzimkofaktorként részt vesz a nukleinsavak
és az aminosavak szintézisében. Hiányában súlyos zavarok lépnek fel a homocisztein-metionin-anyagcserében,
és károsodik a sejtosztódás. A folsavhiány megaloblastos anémiát okoz. A biológiailag aktív tetrahidrofolsav
kialakulása B12-vitamin-függő folyamat. A folsavszükségletet jelentősen megnövelik mindazok a fiziológiás
állapotok, amelyek a sejtosztódás fokozódásával járnak (növekedés, terhesség, laktáció). A terhesség alatti
folsavhiány a velőcsőzáródási rendellenességek (pl. spina bifida) emelkedett kockázatával jár, valamint a
magzat növekedési retardációját idézi elő, ami alacsony születési súlyhoz vezet.
Népegészségügyi szempontból nagy jelentőségű megfigyelés, hogy a folsav-szupplementáció csökkenti a

velőcsőzáródási rendellenességek gyakoriságát. Perikoncepcionális folsavadagolással szignifikáns védőhatást
lehet elérni. Felnőttkorban csökkentheti a cardiovasculáris betegségek előfordulási gyakoriságát lényegesen
megnövelő hyperhomocysteinaemia mértéket is.
A folátokat mikroorganizmusok és növények képesek szintetizálni, az emlősök nem tudják előállítani.

Élelmiszereink közül folátban leggazdagabbak a máj, a zöld leveles zöldségek, hüvelyesek, élesztőkivonat. A
természetben előforduló folát könnyen lebomlik, így jelentős lehet a veszteség a tárolás, feldolgozás során. A
lakosság folsav- ellátottsága jelentős mértékben javítható folsavval dúsított élelmiszerekkel. Egyes
gabonakészítményekhez, extrudált termékekhez és néhány kenyérféléhez szintetikus folsavat adnak, mely a
természetes folátokkal ellentétben stabil vegyület.
A folátszükségleti referenciaértékeket újabban folátekvivalensben (FE) adják meg, amely figyelembe veszi az
élelmiszerekben természetesen előforduló folátok és a szintetikus folsav felszívódása közötti különbségeket.
(1FE = 1 µg folát = 0,6 µg folsav). Csecsemőknek napi 60–80 µg, gyermekeknek életkortól függően 160–400
µg, felnőtteknek 400 µg a napi folát szükséglete. Fogamzóképes korban lévő nőknek 600 µg/nap folátbevitel
javasolt, ez a mennyiség terhesség esetén is elegendő. A laktáció alatt napi 500 µg fogyasztása javasolt.
A hyperhomocysteinaemia nemkívánatos következményeinek megelőzésére a teljes lakosságnak javasolják a

folsavval dúsított élelmiszerek fogyasztását. A velőcsőzáródási rendellenességek csökkentése érdekében az
elmúlt években már 60 országban tették kötelezővé a kenyérliszt folsav dúsítását, figyelembe véve azt a tényt,
hogy a terhességek közel fele nem előre tervezett és így a folsav szupplementáció későn kezdődik el. Hazai
felmérések szerint a terhes nők jelentős része szed folsavkészítményt, azonban kevesebb mint 10%-uk teszi ezt a
terhességet megelőzően is.
A megaloblastos anémia egyaránt kifejlődhet folsavhiányban és B12-vitamin-hiányban. Nagy mennyiségű folsav

adása (1000 µg) a B12-vitamin hiányában kialakuló anémiát is megszünteti, de a súlyos neuropathiát nem védi ki.
Ezért folsavhiány gyanúja esetén mérlegelni kell a B12-vitamin-hiány fennállásának lehetőségét is, és szükség
esetén a folsavhiány mellett a B12-vitamin hiányát is korrigálni kell.
2.2.4. B12-vitamin-hiány
A B12-vitaminnak (kobalamin) a vitaminban lévő kobaltion béta-ligandja alapján 4 formáját különböztetjük meg:
metil-, deoxiadenozil-, hidroxi- és cianokobalamint. Az első három forma fordul elő az élelmiszerekben, de
gyógyszerkészítményekben a cianokobalamint használják, mert ez a legstabilabb forma. A B 12-vitamin két
enzim, a metilmalonil-CoA-mutáz és a metionin-szintáz esszenciális kofaktora. Hiányában megaloblastos
anaemia és súlyos neuropathia alakul ki, és megnő az atheromatosus artériakárosodás, a thromboemboliás
vénabetegségek, a zsírmáj és a velőcsőzáródási zavar kockázata.
B12-vitamint csak a mikroorganizmusok képesek szintetizálni. Az emberben a kobalamin bonyolult

transzportmechanizmuson keresztül, a gyomor által kiválasztott intrinsic faktor segítségével az ileum alsó
szakaszán szívódik fel receptorokhoz kötődve. Idősebb korban gyakori az atrophiás gastritis, ami a gyomorsav-
szekréció csökkenése miatt okozhat B12-vitamin-hiányt. Gyakorlatilag minden állati eredetű élelmiszer (máj,
hús, hal, tojás tej és a tejtermékek) tartalmaz B12-vitamint.
420
egészségtan
Felnőttek szervezetében 3–5 mg kobalamin található, ennek mintegy 80%-a a májban. Szervezetünk B12-
vitamin-készletének naponta csak mintegy 0,1%-át veszíti el, ezért hiánybetegség csak a bevitel huzamos hiánya
vagy a felszívódási mechanizmus tartós károsodása esetén alakul ki.
A növényi élelmiszerek nem tartalmaznak B12-vitamint, ezért a vegetáriánus táplálkozás, különösen a kizárólag
növényi élelmiszerek fogyasztása (vegán táplálkozás) fokozott kockázatot jelent a B 12-vitamin-hiányra. A
hosszú éveken át szigorú vegetáriánus étrendet követők számára fontos ajánlás, hogy étrendjükbe iktassanak be
B12-vitaminnal dúsított élelmiszert, vagy fogyasszanak B12-vitamint is tartalmazó vitamintablettákat.
A B12-vitamin szükségleti referenciaérték gyermekeknek az életkortól függően napi 0,4–1,8 µg, felnőtteknek 2,4
µg, terheseknek 2,6 µg, a laktáció alatt 2,8 µg.
2.3. A mikroelemellátás zavarai

2.3.1. Vashiány
A vas központi szerepet játszik az oxigéntranszport-folyamatokban, az oxidatív anyagcserében és a
sejtnövekedésben is. Ugyanakkor az ionos vas részt vesz azokban a folyamatokban, amelyek a toxikus szabad
gyökök képződéséhez vezetnek.
A felnőtt ember szervezete 3–4 g vasat tartalmaz, ennek mintegy 75%-a metabolikusan aktív vegyületekben van
jelen, 25%-a képezi a vasraktárakat. A funkcionális vas legnagyobb része (mintegy 2 g) hemoglobinhoz kötött,
egy kisebb rész van a mioglobinban (mintegy 0,2 g), és további 0,15–0,2 g található egyéb hemenzimekben és
nem hem enzimekben. A szervezet vasegyensúlyának fenntartásában három mechanizmus játszik fontos
szerepet. Az egyik a vörösvértestekben található vas újrahasznosítása, az elpusztult vörösvértesteket a
retikuloendoteliális rendszer makrofágjai degradálják. A vasat egy szérumprotein, a transzferrin szállítja a
különböző szövetekhez, melyek a transzferrinreceptorok számával szabályozzák a vas felvételét. A második
mechanizmus a specifikus tárolófehérje, a ferritin hozzáférhetőségének befolyásolása. A harmadik pedig a vas
bélből történő felszívódásának szabályozása; ha csökken a szervezet vasraktára, akkor nő a vas felszívódása, ill.,
ha a vasraktárak telítettek, akkor csökken a vas felszívódása. Ez az egyensúlyi állapot csak bizonyos határokon
belül tartható fenn, ha a vasveszteség egy kritikus pont alá süllyed, a vashiány tünetei jelentkeznek. Káros a túl
sok vas bevitele is, különösen a hemochromatosisban szenvedőknél nagy a kockázat. Ez az autoszóm recesszív
módon öröklődő betegség 1:250 gyakorisággal fordul elő az európai népcsoportban. A betegekben a vas
felszívódása a bélből a szervezet vasraktárainak telítettsége ellenére sem csökken, és a vas hemosziderin
formájában lerakódik különböző szövetekben, ezzel májcirrhosist, cardiomyopathiát, diabetest, arthropathiát,
hypogonadizmust és hyperpigmentációt okozva.
A vasanyagcsere szabályozásában úgy tűnik, központi szerepet tölt be egy, a májsejtek által termelt
peptidhormon, a hepcidin. A hepcidin a ferroportin vascsatornához kötődve gátolja a makrofágok vasleadását és
a bélhámsejteken keresztül történő vas felszívódását, így következményes vashiányt okoz. Ferroportin-csatorna
található a májsejteken is, melyen keresztül a szervezet vasstátuszát monitorozzák, és a szükségleteknek
megfelelően szintetizálnak hepcidint. Régi megfigyelés, hogy a krónikus fertőző betegségek, daganatos
kórképek, trauma és más gyulladásos betegségek gyakori kísérője a vashiányos anaemia. Gyulladás hatására a
makrofágok egy interleukint (IL-6) választanak ki, melynek hatására a májsejtek hepcidint termelnek, ami
vashiányhoz vezet. Fertőző betegségek esetén az alacsony vasszint kedvező hatású, mert fokozza a
gazdaszervezet védekező képességét a szaporodásukhoz vasat igénylő extracelluláris kórokozók ellen.
Daganatos betegségek esetén az alacsony vasszint csökkenti az oxidatív stressz mértékét, mely lassíthatja a
progressziót. Ismert a vastúlterhelés és egyes humán daganatok előfordulási gyakorisága közötti pozitív
összefüggés is. Anaemia, hypoxia, ill. hemochromatosis a hepcidinszintézis csökkenéséhez vezet. Az utóbbi
esetben a csökkent hepcidinszint magyarázatul szolgál az ismert jelenségre, a vasraktárak telítettsége esetén is
tovább folyó vasfelszívódásra.
Az európai étkezési szokások mellett a táplálék MJ-onként kb. 1,5 mg vasat tartalmaz. Ennek mintegy 10%-a
hemkötésű vas, ami az elfogyasztott húsban lévő hemoglobinban és mioglobinban található. A hemvas
felszívódása rendkívül jó hatásfokú, a szervezet vastelítettségétől függően 10–40%-a, átlagosan mintegy 25%-a
szívódik fel. A szervetlen, nem-hem vas felszívódása lényegesen rosszabb, 2–10%, azt számos táplálkozási
tényező befolyásolja. A nem-hemas felszívódását gátolják a növényi élelmiszerekben található fitátok (teljes
kiőrlésű gabonafélék, fényezetlen rizs, hüvelyesek), polifenolok (tea, kávé, kakaó, vörösbor), oxalátok (sóska,
spenót, rebarbara) és egyes növényi fehérjék (szója). A magas kalciumbevitel is gátolja a vas felszívódását. A
fitátok gátló hatása csökkenthető előáztatással, főzéssel, valamint csíráztatással. C-vitamin, hús és hal
fogyasztása, valamint fermentált élelmiszerek (savanyú káposzta, szójaszósz) elősegítik a vas felszívódását. A
421
egészségtan
C-vitamin szerepe a vasfelszívódásban annyira jelentős, hogy a C-vitamin egyik fiziológiás szerepének is
tekinthető. Minden étkezésnek minimum 25 mg C-vitamint kell tartalmaznia, ha sok vasfelszívódást gátló anyag
van jelen, akkor még többet. A hemvas felszívódásában csekély különbségek vannak, de a nem-hemvas
felszívódásában hússzoros különbségeket is észleltek. Vegyes táplálkozás mellett az összes vas felszívódása
10%-ra tehető.
A vashiányt és a vashiányos anémiát gyakran, de tévesen szinonimaként használják. A vashiány a szervezet

vasraktárainak megfogyatkozását, kiürülését jelenti, a vashiányos anémiát a szérum hemoglobin-
koncentrációjának kritikus érték alá esése alapján definiálják. A vashiány, a vashiányos anaemia fokozatosan
alakul ki. Először csak a raktározott vas mennyisége csökken, amelyet a szérum ferritinszintjének csökkenése
jelez (< 15 µg/l). Ha a vashiány fokozódik, csökkenni kezd a szérum vasszintje és a szérum transzferrin
szaturációja, nő a vörösvértestek protoporfirin-koncentrációja. Ha ilyenkor nagyobb vérveszteség éri a
szervezetet (baleset, műtét, véradás), akkor a vérképzés igen lassú. Egy feltöltött vasraktárakkal rendelkező
személy napi 40 mg vasat tud mobilizálni a vörösvértestképzéshez, míg az üres vasraktárral rendelkező csak a
napi vasfelszívódásból származó néhány mg-ot tudja erre a célra fordítani. A vashiány további progressziója
esetén fejlődik ki a hypochrom mikrociter anémia. A vashiány számos egyéb tünettel is jár, nyálkahártya- és
bőrelváltozások lépnek fel (angularis stomatitis, nyelvgyulladás, fájdalmas nyelés, atrófiás gastritis,
körömelváltozások). Romlanak az immunfunkciók, a fertőző betegségekkel szembeni ellenállás csökken.
Gyakoriak a bőr- és nyálkahártya-candidiasisok, az enteritisek és a hűléses betegségek. A vashiány veszélyezteti
a fizikai és szellemi fejlődést, a teljesítőképességet. A felnőttkori vashiány súlyosan érintheti a munkavégző
képességet. A teljesítménycsökkenés az anémiával még nem járó esetekben is megfigyelhető. A vashiány
jelentősen befolyásolja a gyermekek koncentrálóképességét, csökken a figyelem, a memória, a tanulási
képesség, romlik a teljesítmény.
A vashiány rendkívül gyakori táplálkozási hiánybetegség; az emberiség mintegy egyharmada szenved enyhébb
vagy súlyosabb vashiányban. Különösen a nők és a gyermekek között gyakori. A fejlődő országokban a
vashiány a lakosság különböző rétegeit egyaránt érinti, férfiak és nők, gyermekek és idősek 40–50%-a anémiás.
A fejlett országokban legveszélyeztetettebbek a terhes nők és a kisgyermekek, körükben az anémia
prevalenciája 20–30%-ra tehető. Hazánkban a felmérések szerint minden 5. reproduktív korban levő nő és
minden 3. kisgyermek szenved vashiányos anémiában.
Vashiány kialakulása szempontjából a gyors növekedésben lévők, a vérveszteséget elszenvedők és a húsféléket

nem fogyasztók (vegetáriánusok) a veszélyeztetettek. 1 éves korra a csecsemő vaskészleteit felhasználja, ezért a
kisgyermekek táplálékának vastartalmára különösen oda kell figyelni. A vashiány a fogamzóképes kórú nőkben
mindvégig gyakori, különösen veszélyeztetettek a vérzészavarban szenvedők. A terhesség alatt rendkívül nagy a
vasszükséglet a placenta és a magzat gyors növekedése miatt, terhesekben a vashiányos anémia is gyakori. A
helyzetet súlyosbítja, hogy a nők jelentős hányada kedvezőtlen vasstátusszal kezdi a terhességet, s ezért a
táplálékkal elfogyasztott vas általában nem fedezi a terhes nők vasszükségletét; a terhesség második-harmadik
trimeszterében napi 30 mg vas bevitele javasolt. Reproduktív korban levő nőknek 15 mg, férfiaknak 12 mg vas
bevitele ajánlott, ha a 10%-os vasfelszívódási aránnyal számolunk.
Népegészségügyi szempontból a vashiány megelőzése és a vastúladagolás elkerülése egyaránt fontos feladat. A

vashiányos állapot megelőzésében legfontosabb a helyes táplálkozás, a változatos és kiegyensúlyozott étrend.
Főétkezések során törekedni kell vasfelszívódást elősegítő ételek (pl. magas C-vitamin tartalmú gyümölcs,
gyümölcslé) fogyasztására és a vasfelszívódást gátlók (pl. tej, tejtermékek, tea) kerülésére, ill. kontrollált
fogyasztása. A fizikailag kevéssé aktív, és így mérsékelt energiaigényű emberek esetében nehéz biztosítani a
táplálékból a szükségletnek megfelelő vas felvételét. Az élelmiszerek vassal történő dúsítása (liszt, cukor) még
nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a vassal dúsított készítmények a szegényebb, vidéki, legjobban
sújtott lakosságcsoportokhoz nem jutnak el, a vashiány globális prevalenciája nem csökken. A krónikus
vastúladagolás elkerülése érdekében kerülni kell az indokolatlan szupplementációt. Vastabletták véletlen
lenyelése a hatéven aluli gyermekek között előforduló mérgezések gyakori oka. Mérgezés tünetei 20 mg/ttkg
felett észlelhetők, 60 mg/ttkg dózis súlyos mérgezést okoz, ami akár halálos kimenetelű lehet a nekrotizáló
bélgyulladás, máj- és szívizom-károsodások, metabolikus acidózis és a kialakuló sokk következtében.
2.3.2. Jódhiány
A jód a pajzsmirigyhormonok, a tiroxin (T4) és a trijód-tironin (T3) nélkülözhetetlen alkotórésze. Hiányában
növekedési és fejlődési zavar lép fel, siketség, idegrendszeri károsodások, a szellemi tevékenység lelassulása,
apátia, jellegzetes bőr- és szőrzetváltozások alakulnak ki. A terhesség és a kora gyermekkor alatt érvényesülő
súlyos jódhiány fejlődési rendellenességeket és súlyos pszichomotoros fejlődési zavart okoz. A kreténekre
422
egészségtan
súlyos mentális károsodás jellemző. A terhesség alatti jódhiány növeli az abortusz, a halvaszületés, a
veleszületett rendellenességek és az újszülöttkori halálozás gyakoriságát.
A jódhiány következtében a pajzsmirigy megnagyobbodik, golyva (struma) fejlődik ki, melyet pajzsmirigy-
alulműködés jellemez. A golyva előfordulása a serdülők körében a leggyakoribb. A jódhiányt népegészségügyi
jelentőségűnek tekintik, ha 6–12 éves gyermekek körében a golyva prevalenciája 5%-nál nagyobb. A golyvának
tapintással a következő stádiumait különítik el: 0 stádium: nincs tapintható vagy látható golyva; I. stádium:
tapintható, de a nyak normál helyzetében nem látható golyva; II. stádium: a golyva jól látható a nyak normál
helyzetében, és összhangban van a tapintható megnagyobbodással. Magyarországon 1994–1997-ben végzett
iskolaorvosi vizsgálatok szerint iskolás gyermekek körében átlagosan 11% (4–23%) volt a golyva prevalenciája.
A jódellátottság vizsgálatára a megtekintésen és tapintáson alapuló golyvavizsgálat mellett alkalmazzák az
ultrahangos pajzsmirigytérfogat-vizsgálatot. Ultrahangkészülékkel végzett szűrővizsgálat adatai alapján a
magyar iskolás gyermekek pajzsmirigye átlagosan 135–144%-a a normális jódellátottságú országokban mért
értékeknek, a 97-s percentilisnél a fiúk 25%-ának, ill. a lányok 17%-ának volt nagyobb a pajzsmirigye egy
2003-as felmérés szerint. Populációs vizsgálatokban a lakosság jódellátottságának jó indikátora a vizelettel
ürített jód mennyisége. Megfelelő jódellátottságra utal, ha a vizelet literenként 100–200 µg jódot tartalmaz,
enyhe jódhiány áll fenn 50–100 µg/l, mérsékelt jódhiány 20–50 µg/l és súlyos jódhiány 20 µg/l alatti jódürítés
esetén. 200 µg/l feletti vizeletjód értékek a jód indukálta hyperthyreosis kockázatát jelzik. Magyarország az
iskolások átlagos vizeletjód értékei alapján enyhén jódhiányos területnek tekinthető.
A jódhiány minden életkorban csökkenti a fizikai és szellemi teljesítőképességet. Enyhe jódhiányban

szomatikus tünetek nem észlelhetők, de a szellemi teljesítmény kismértékű csökkenését leírták. A hosszan tartó
mérsékelt és súlyos jódhiány különösen gyermekkorban befolyásolja nagymértékben a szellemi fejlődést,
teljesítményt. A gyermekek intelligenciája csökkent, a lemaradás IQ-ban kifejezve átlagosan 12–13,5 pont a
megfelelő jódellátottságú társaikhoz képest.
Az emberiség történetében a jódhiány súlyos és gyakori hiánybetegségeként ismert. Élelmiszereink közül az

egyedüli jó jódforrást a tengeri moszatok és halak jelentik, ezért tengerparti területeken ritkán fordult elő
jódhiány, de a hegyvidékeken mindig gyakori volt. A legnevezetesebb jódhiányos terület Afrikában a
Kilimandzsáró vidéke, Ázsiában a Himalája, Dél-Amerikában a Cordillerák, Európában a Pireneusok, az Alpok,
a Kárpátok és a Kaukázus falvai. Hazánkban az 1930-as évektől kezdődően vannak adatok a golyva
előfordulásával kapcsolatban, az 1950-es évekig Észak-Magyarországon és a Dunántúlon gyakori volt. Sok
településen az iskolás gyermekek fele golyvás volt.
A jódhiány kialakulása az ivóvíz és a táplálék elégtelen jódtartalmával magyarázható, amit súlyosbíthat a

táplálékban a goitrogenek jelenléte. Újabban a szelénhiány kóroki szerepét is felvetik. Régebben, amíg a
lakosság élelmiszer- és vízfogyasztása jellemzően helyi élelmiszerforrásokra és víznyerő helyekre épült, a
jódhiány szempontjából veszélyes területeket a kutak vizének jódtartalma alapján azonosították. Ahol a talajvíz
bázisú kút vizében kevés volt a jód, ott az emberek az ivóvízzel kevés jódot fogyasztottak, és várhatóan a
helyben termelt élelmiszerek jódtartalma is alacsony volt, hiszen a talaj is jódszegény volt. Ezeken a területeken
volt elsősorban szükség jódszupplementációra. Ez az alapelv ma már csak részben érvényes: egyrészt azért,
mert az ivóvíz nem a helyi talajvízre épült kutakból származik, másrészt pedig azért, mert az élelmiszer-ellátás
globalizálódott. A jódhiány megelőzésére kidolgozott első eredményes intervenció Svájcban indult az 1920-as
években, itt alkalmazták először a jódozott konyhasót. Ez a módszer azóta világszerte elterjedt, Magyarországon
is. Ennek segítségével sikerült a XX. század második felében felszámolni a hazai golyvaendémiás gócokat.
A jódszükségleti referenciaérték serdülők és felnőttek számára napi 150 µg, a terhesség és a laktáció
időszakában napi 220, ill. 290 µg. A só jódozásánál a nátrium-klorid-fogyasztást kell alapul venni, Európában l
kg sóhoz 20–40 mg-ot adnak. A jódhiány jelenleg a Földön mintegy 2 milliárd embert veszélyeztet. A fejlődő
országokat is érintő Univerzális Sójódozási program csak 1990-ben indult el, célja, hogy a Földön a háztartások
több mint 90%-a jódozott sót fogyasszon. A program következtében a jódhiányos országok száma mára a felére
csökkent, azonban a világ iskoláskorú gyermekeinek és felnőtt populációjának egyharmada még mindig
elégtelen jódellátottságú (VIII-3. táblázat). Az elmúlt évtizedek erőfeszítéseinek ellenére a jódhiány továbbra is
jelentős népegészségügyi probléma maradt Európában, bár a súlyos mentális károsodást okozó jódhiány nagyon
ritka. Európában a jód a lakosság számára többnyire csak asztali só formájában érhető el, ellentétben a fejlődő
országokkal, ahol az élelmiszeripar és a mezőgazdaság is jódozott sót használ. Miután az átlagosan jellemző
napi sóbevitel 8–10 g és ennek 90%-a feldolgozott élelmiszerekből kerül a szervezetbe, a mintegy 1g jódozott
asztali só nem biztosítja a megfelelő szükségleteket. A jódellátottságot tovább rontja, hogy a háztartásoknak
csak kevesebb mint fele használ jódozott sót Európában. Feltehetően tovább csökken a lakosság sóbevitele a
cardiovascularis betegségek megelőzése érdekében megfogalmazott nemzetközi ajánlások és programok
következtében is. Természetesen a jódozott só használatának ajánlása nem szabad, hogy a sófogyasztás
423
egészségtan
növelésére buzdítson. Európában a kevesebb, de jódozott só élelmiszeripari használata hozhat előrelépést

mindkét területen, addig is fontos a lakosság figyelmének felhívása, hogy a háztartások jódozott sót
használjanak.
10.3. táblázat - VIII-3. táblázat Elégtelen jódellátottság előfordulása az

átlagpopulációban és a jódozott sót használó háztartások aránya WHO-régiók szerint
WHO-régió Elégtelen jódellátottság Jódozott sót használó

háztartások
(%) millió fő (%)
Afrika 41,5 312,9 66,6
Amerika 11,0 98,6 86,8
Délkelet-Ázsia 30,0 503,6 61,0
Európa 52,0 459,7 49,2
Földközi-tenger keleti 47,2 259,3 47,3

térsége
Csendes-óceán nyugati 21,2 374,7 89,5

térsége
Összesen 30,6 1900,9 70,0
Forrás: WHO, UN, UNICEF, 2006
Túl sok jód hyperthyreosist indukálhat; különösen a régóta jódhiányos területeken észlelték, hogy a
jódszupplementáció megkezdésekor főleg 40 év fölött – ha ritkán is – thyreotoxicosis (ún. jódbasedow-
betegség) lépett fel. Az európai ajánlás szerint a jódbevitel életkortól függően nem haladhatja meg gyermekek
esetében a 200–500 µg-ot, felnőtteknél a 600 µg-ot.
2.3.3. Szelénhiány és szeléntoxikózis

Az emberi szervezetben szinte csak nyomokban fordul elő, de létfontosságú szerepet játszik a növekedésben, a
spermatogenezisben, az izomműködés, az immunrendszer, a máj, a pajzsmirigy és az idegrendszer funkcionális
integritásának fenntartásában. A szelén egyedülálló módon egy aminosav, a szelén-cisztein formájában található
meg a szelénproteinekben. Ezek egyik csoportja a glutation-peroxidáz és tioredoxin-reduktáz enzimek, amelyek
szerepet játszanak a szabadgyökök eltávolításában. A szelénproteinek másik csoportjába tartozó jódtironin-
dejodinázok a pajzsmirigyhormonok aktiválásában vesznek részt. A plazmában található szelénprotein P igen
gazdag szelénben, különböző szövetek szelénellátásában játszik szerepet, és antioxidáns aktivitása is van.
Egyes populációk szelénbevitele nagyon különbözik, függ az adott földrajzi területen termesztett gabonafélék
szelénkoncentrációjától. Kínában írták le az endémiás cardiomyopathiát, a Keshan-betegséget, ami napi
átlagban 12 µg-nál kevesebb szelén bevitelekor alakul ki.
Magas szeléntartalma van a tenger gyümölcseinek (kagyló, rákok, csigák, halfélék), a húsféléknek és a
tejtermékeknek. Jelentős lehet azonban a gyümölcsök és zöldségfélék szelénkoncentrációja is, amennyiben
termőtalajuk gazdag szelénben. Különösen sok szelént tartalmaz a brazil paradió.
Felmerült az alacsony szelénbevitel és a szív- és érrendszeri, ill. egyes daganatos betegségek kockázata közötti
kapcsolat. A táplálékból származó szelén és szelénszupplementáció (200µg) protektív hatását írták le
prosztatadaganatok esetén, azonban a szív- és érrendszeri betegségek kapcsán ezt a hatás nem bizonyított.
424
egészségtan
A nyomelemek közül a szelén feltűnően keskeny terápiás dózistartománnyal rendelkezik. A szelén ajánlott napi
adagja felnőtteknek 55–75 µg. A maximális napi dózist 400 µg-ban állapították meg. Túl sok szelén bevitele
émelygést, fokhagymaszagú leheletet, fehérfoltos körmöket, hajhullást, gyengeséget, idegességet okoz.
A különböző táplálékok szeléntartalma alapján nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a napi táplálkozással felvett
szelén mennyisége nem toxikus, óvatosságot a különböző táplálék-kiegészítők használata igényel. Klinikai
kísérletek adatai szerint szeléntartalmú táplálék-kiegészítők tartós szedése, különösen normál szelénstátuszú
egyének esetén, növeli a 2-es típusú diabetes kockázatát, emeli a trigliceridszintet és a vérnyomást.
3. Túlsúlyosság és elhízás
A túlsúly és az elhízás az energiabevitel és az energiafelhasználás közötti egyensúly tartós megbomlásának
következménye azért jön létre, mert az energiabevitel növekedését nem kíséri az energialeadás fokozódása
(fokozott munkavégzés, fizikai aktivitás), vagy pedig azért, mert változatlan energiabevitel mellett csökken az
egyén energialeadása, inaktívabbá válik. Ritkán valamilyen örökletes betegség vagy endokrin zavar áll az
elhízás hátterében. A túlsúlyosság mértéke az életkor előrehaladtával jellemzően növekszik, és gyakran átmegy
elhízásba.
Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a túlsúlyosság és az elhízás a dohányzás után a második

legfontosabb megelőzhető kockázati tényező. Oki szerepet játszik a magasvérnyomás-betegség kialakulásában,
a szív- és érbetegségek létrejöttében, az agyi vascularis katasztrófák (stroke) kialakulásában, a 2-es típusú
diabetes kifejlődésében, és kockázati tényező számos daganat kialakulása szempontjából is.
Az elhízásra különösen hajlamos emberek egy ún. „takarékos genotípusba” tartoznak, azaz nagyon jó
hatásfokkal hasznosítják a táplálékkal felvett energiát. Ezen sajátosságuk szelekciós előnyt jelentett a történelem
során az éhezésre kényszerített közösségekben a túlélés szempontjából. Manapság, amikor az élelmiszer-kínálat
bőséges, a takarékos genotípus már nem jelent túlélési előnyt, sőt ellenkezőleg, elősegíti az elhízást és az
elhízással kapcsolatos betegségek kialakulását. Az elhízást elősegítő körülmények között fontos szerepe van a
vásárlóerő növekedésének, ami összefügg a nők munkavállalásával is. Ezáltal a családok anyagi helyzete javult,
az otthoni ételkészítés gyakorisága csökkent, és a hozzáadott zsírban, cukorban gazdag, finomított
élelmiszerkészítmények fogyasztása megnőtt. Csökkent az emberek fizikai aktivitása, ami már
kisgyermekkortól kezdve észlelhető. A TV, a videó, a számítógép elterjedésével a fizikai aktivitást igénylő
játékok visszaszorultak. A munkafolyamatokat gépesítették, így a felnőttek munkavégzése és a háztartási munka
is sokkal kevesebb fizikai erőfeszítést igényel, és ezzel egyidejűleg kialakult egy, az elhízást elősegítő
(obesogen) élelmezési környezet.
Az Amerikai Egyesült Államokban pl. mintegy 170 000 gyorsétterem és 3 000 000 üdítőital-automata csábítja
az amerikaiakat. Ennek következtében csak az étkezések 38%-a jelenti otthon készült étel fogyasztását, az
elfogyasztott ételek túlnyomó része gyorséttermi készítmény. Az Egyesült Királyságban a felnőttek 3/4 része és
a gyermekek 91%-a legalább egy snackételt fogyaszt naponta. A gyorséttermi láncok, az étel- és italárusító
automaták, magas zsír- és cukortartalmú, élelmi rostban szegény ételeket, aromásított, hízlaló édes italokat
kínálnak. Gyermekkorban a cukrozott üdítőitaloknak igen jelentős szerepe van az elhízás kialakulásában, mert a
folyadék formájában bevitt energia jóllakottság érzést nem ad, ezért szinte korlátlan energiabevitelhez vezethet.
A túlsúlyosság és az elhízás világméretű probléma, a gazdaságilag legfejlettebb országokban egyre súlyosabb

gondot jelent. Az 1980-as évekhez képest megduplázódott az elhízottak száma. 2008-ban a Földön 1,5 milliárd
túlsúlyos (BMI ≥ 25) felnőtt élt, közülük 200 millió férfi és 300 millió nő elhízott volt (BMI ≥ 30). Közel 43
millió volt az 5 éven aluli gyermekek között a túlsúlyosak száma.
Az Amerikai Egyesült Államokban közel minden harmadik, Európában minden ötödik felnőtt elhízott. A fejlődő
országokban az alultápláltság mellett megjelent a városi lakosság körében az elhízás is.
Magyarországon a 18 éven felüli lakosság körében a túlsúlyosság és az elhízás együttes prevalenciája

meghaladja az 50%-ot. Az életkor előrehaladtával nő a túlsúlyosság és az obesitás incidenciája (VIII-3. ábra).
Nyugtalanító, hogy már a fiatal felnőttek körében is a férfiak 40%-a, ill. a nők 24%-a túlsúlyos vagy kövér. Az
idősebb korosztályok 2/3-a túlsúlyos, 20–25% körükben az elhízottak aránya.
425
egészségtan
VIII-3. ábra Testtömegindex-csoportok előfordulási gyakorisága Magyarországon életkor és nem szerint
Az elhízás egyre nagyobb problémát jelent már gyermekkorban is; minden 5. amerikai, ill. minden 7. európai
gyermek túlsúlyos vagy kövér. Hazánkban a 11 éves lányok 13%-a, a fiúk 21%-a bizonyult túlsúlyosnak egy
2005/06-os reprezentatív felmérés szerint.
Az elhízás kockázatát növelő legfontosabb tényezők a mozgásszegény ülő életmód, az energiadús ételek
nagymértékű fogyasztása, a gyorséttermi menük és a cukrozott üdítőitalok túlzott fogyasztása. A rendszeres
testmozgás, az egészséges táplálkozást támogató otthoni és iskolai környezet segít az optimális testsúly
megőrzésében (VIII-4. táblázat). Az elhízás megelőzését csecsemőkorban kell elkezdeni. A preventív stratégia
része az anyatejes csecsemőtáplálás elősegítése, a gyermekek túlzott etetésének elkerülése, az aktív életmód
kialakítása. Fontos a TV-nézés és a fizikai inaktivitásra kényszerítő számítógép-használatra épülő játékok
korlátok közé szorítása, a bőséges zöldség és gyümölcsfogyasztás, az energiagazdag és mikronutriensekben
szegény élelmiszerek és a cukorral édesített üdítőitalok fogyasztásának mérséklése. Engedjük a gyermekeket
minél többet játszani a szabad levegőn a társaival. Felnőttek esetében fontos az életmódnak megfelelő
energiatartalmú táplálék fogyasztása az egészséges táplálkozás szabályainak megfelelően és a fizikai aktivitás
növelése. Az elhízás megelőzése érdekében alapvető a napi energiabevitel megfelelő szinten tartása. Kerülni
kell a nagy energiatartalmú ételeket, amelyeket magas zsírtartalom és/vagy cukortartalom jellemez. Ezekből az
ételekből csak ritkán és lehetőség szerint keveset ajánlott fogyasztani (pl. szalonna, tepertő, zsíros tej, tejszín,
zsírban sült burgonya, cukorka, csokoládé, torta, fagylalt, csomagolt édességek). Zöldségekből, salátafélékből,
gyümölcsökből, főzelékfélékből viszont a hazai szokásoknál nagyobb mennyiségek fogyasztása ajánlott.
Válasszunk sovány tejet, joghurtot, túrót és cukor hozzáadása nélkül készült üdítőitalokat. Az élelmiszeripar
jelentős szerepet tölthet be az egészséges táplálkozás elősegítésében, ha csökkenti termékeinek zsír, cukor és
sótartalmát. Nagy jelentőséggel bír a közétkeztetés kínálatának megváltoztatása, az egészséges iskolai és
munkahelyi menük biztosítása. A lakosság egészséges választását elősegíti a táplálkozásra vonatkozó
ismereteinek bővítése, az élelmiszerek és menük energia és tápanyagtartalmának feltüntetése, ill. a felelősebb
marketing politika. A rendszeres fizikai aktivitás mindenkinek ajánlott, legalább napi 1 óra mérsékelt aktivitású
mozgás, mint pl. gyors gyaloglás. Fontos az ezt támogató környezet, biztonságos kerékpárút és gyalogút
biztosítása, valamint a bel- és kültéri sportolási lehetőségek bővítése.
426
egészségtan
10.4. táblázat - VIII-4. táblázat Az elhízás kockázatát befolyásoló tényezők a

bizonyítékok rangsorolása szerint
Bizonyíték Csökkenti a kockázatot Növeli a kockázatot
Meggyőző Rendszeres testmozgás Ülő életmód
Nem keményítő (szénhidrátok, Energiadús, mikronutriens szegény

élelmi
ételek nagymértékű fogyasztása
rostok] fogyasztása
Valószínű Az egészséges táplálkozást Az energiadús ételek és

támogató otthoni és iskolai gyorséttermek
környezet Szoptatás
erőteljes reklámozása
Cukrozott üdítőitalok és
gyümölcslevek
nagymértékű fogyasztása
Hátrányos társadalmi-gazdasági
helyzet
(fejlett országokban, főleg nők

esetében)
Lehetséges Alacsony glikémiás indexű ételek Nagy adagok
Ha az ételek nagy részét nem otthon

készítik (fejlett országokban)
„Szigorú megszorítást / időnként
feloldást” váltakoztató étkezési
szokás
Nem elegendő Alacsony glikémiás indexű ételek Alkohol
Forrás: Diet, Nutrition and the Prevention of Chronic Diseases. WHO Techn. Rep. Series 916, Geneva, 2003
A túlsúly és az obesitas szekunder prevencióját jelenti a fogyókúra. A fogyókúrákhoz különböző módszereket

ajánlanak, de alapelv az, hogy fogyás csak akkor várható, ha az energiabevitelt tartósan csökkentjük. 1 kg
zsírszövet leadásához mintegy 6000 kalória elvonása szükséges. Minden túlsúlyos egyén számára ajánlható
biztonságos módszer a szokásos napi energiabevitel kb. 500 kilokalóriával való csökkentése, ami a zsírbevitel és
az édességfogyasztás csökkentésével általában könnyen megoldható. A testsúly kontrollálásában hatásosabb, ha
nem kisebb adagokat eszünk, hanem alacsonyabb energiatartalmú ételekből kielégítő méretű, jóllakottság
érzését biztosító adagokat. A fogyókúrázók általános problémája, hogy a fogyókúra befejezése után
visszahízzák a leadott zsírtöbbletet. Ezért fontos, hogy az életmódunkat megváltoztassuk, együnk több zöldséget
és gyümölcsöt, és mozogjunk többet a mindennapi élet részeként.
3.1. A nyugati típusú étrend, az arányaiban helytelen táplálkozás

Az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában kialakult ún. nyugati típusú táplálkozás
Magyarországon is terjed, és keveredik a hagyományos, nehéz magyar konyhával. A nyugati étrendet a
gyorsétteremláncok kínálata (hamburger, sült burgonya), a fehér kenyér, húsok, tejtermékek, édes üdítőitalok és
a szegényes zöldség- és gyümölcsfogyasztás jellemzi. A készítmények általában magas zsír- és cukortartalmúak,
ugyanakkor komplex szénhidrátokban, élelmi rostban szegények, kalóriatartalmuk magas, mikronutriens
tartalmuk alacsony. A nyugati étrend további elemei az automatákból is árusított csomagolt édességek,
üdítőitalok.
427
egészségtan
A nyugati étrend alapvető problémája nem pusztán a magas zsírtartalom, de a kedvezőtlen zsírösszetétel. A
zsiradéktöbblet nagy része telített zsírsavakból, növényi olajokból és magas transz-zsírsavtartalmú
főzőmargarinokból származik, az olívaolaj használata, ill. a halakból származó n-3 zsírsavak fogyasztása igen
kismérvű. A telített zsírok túlzott fogyasztása növeli az atherosclerosis, a thrombosis, az ischaemiás
szívbetegség, a heveny agyi vascularis katasztrófák, az emlőrák, a vastag és végbélbélrák kialakulásának
kockázatát.
A magas cukorhányad egyrészt gyorsan felszívódó szénhidrátterhelést okoz, igénybe veszi a reguláló rendszert,
másrészt nagy mennyiségű „üres” kalóriát jelent. Ha valaki kalóriaszükségletének 30%-át répacukorból fedezi,
akkor várhatóan 30%-kal kevesebbet fogyaszt olyan élelmiszerekből, amelyekben az energiát szolgáltató
tápanyagok mellett az esszenciális mikronutriensek és egyéb tápanyag-összetevők is jelen vannak. Várhatóan
vitaminhiány és mikroelemhiány alakul ki, és nem fogyasztja el azokat a biológiailag aktív anyagokat sem,
amelyek az egészségmegőrzés szempontjából rendkívül fontosak a szervezet számára. Az élelmi rostok
szegényes fogyasztása befolyásolja a felszívódást: a szénhidrátok gyorsabban szívódnak fel, és nagyobb mérvű
lesz a zsírfelszívódás is. A vastagbél passzázsideje megnyúlik, obstipáció alakul ki, a bélben keletkező toxikus
anyagok hosszabb ideig időznek a vastagbélben, toxikus hatásuk kifejtésére, ill. felszívódásra több idő áll
rendelkezésre.
A nyugati étrend további jellemzője a magas konyhasótartalom, ami szorosan összefügg a magas
zsírtartalommal. A túlzott sóbevitel a magas vérnyomás fontos kockázati tényezője és szerepet játszik a
gyomorrák kialakulásában is.
3.2. A túlzott energiabevitel és az arányaiban helytelen

táplálkozás szerepe a nem fertőző betegségek kialakulásában
3.2.1. 2-es típusú diabetes mellitus
A 2-es típusú diabetes genetikai és környezeti tényezők interakciójának hatására fejlődik ki. A jellegzetes
diabetogén étrend nagy energia denzitású, magas telített zsírsav tartalmú és élelmi rostokban szegény.
Epidemiológiai vizsgálatokban szoros összefüggést találtak a testtömegindex növekedése, különösképpen a
centrális elhízás és a 2-es típusú diabetes kialakulásának kockázata között. Globálisan a cukorbetegség-
kockázat 44%-a tulajdonítható a túlsúlyosságnak és elhízásnak. Ha a kövérek lefogynak, csökken a diabetes
kockázatuk is. A mindennapos intenzív fizikai munka vagy sporttevékenység növeli az inzulinérzékenységet,
ezáltal csökkenti a diabetes kockázatát.
A „takarékos genotípus” elmélet szerint a régmúlt éhezés és bőség időszakai alatt előnyt jelentő takarékos gén
ma hátrányt jelent a modern társadalmi körülmények között élőkre, és prediszponál az elhízásra és diabetes
kialakulására. A közelmúltban egy másik elmélet, a „takarékos fenotípus” került előtérbe, amely szerint a
magzati és gyermekkori malnutríció meghatározó tényezője a felnőttkorban kialakuló olyan krónikus
betegségeknek, mint a magas vérnyomás, szív- és érrendszeri betegségek és 2-es típusú diabetes. Az elmélet
szerint az elégtelen intrauterin tápláltság az anyagcsere-folyamatok programozása révén hajlamosít a felnőttkori
inzulinrezisztencia kialakulására. Ez az elmélet megmagyarázza a 2-es típusú diabetes Ázsiában észlelhető
robbanásszerű növekedését, ahol az elmúlt évek intenzív gazdasági fejlődése következtében ma a populáció
egyre nagyobb százaléka folytat nyugati típusú életmódot, viszont magas az alacsony születési súlyú újszülöttek
aránya.
A magas telített zsírsav fogyasztás gyakran jár együtt magasabb éhomi glükóz- (IFG) és inzulinszinttel és
csökkent glükóztoleranciával (IGT). Humán intervenciós vizsgálatokban a telített zsírsavak telítetlenekkel
történő helyettesítése javította a glükóztoleranciát és növelte az inzulinérzékenységet. Az élelmi rostok, ill. a
nem keményítő komplex szénhidrátok bőséges fogyasztása 2-es típusú diabetesben csökkenti a vér glükóz- és
inzulinszintjét, hasonló előnyös hatások várhatók alacsonyabb glikémiás indexű élelmiszerek (bab, borsó,
lencse, zöldségfélék, teljes kiőrlésű élelmiszerek, olajos magvak stb.) rendszeres fogyasztásától.
A 2-es típusú diabetes minden populációban előfordul, hatásos megelőző és kontroll programok nélkül a
prevalenciája az elkövetkező 10 évben globálisan 50%-al fog emelkedni. A Földön jelenleg 250 millió ember
cukorbeteg, 2025-re 380 millió fölé nőhet a számuk. A cukorbetegség nem megfelelő kontrollja, az emelkedett
vérnyomás és kóros vérlipidértékek miatt a cukorbetegek stroke-kockázata négyszer, szívinfarktus-kockázata
háromszor nagyobb. Minden 3. cukorbeteg szívkoszorúér-betegségben szenved. Magyarországon naponta 2
cukorbeteg ember veszíti el a látását, 7 diabéteszes betegnél végeznek alsó végtagi amputációt. A dializált
betegek 1/3-a cukorbetegek közül kerül ki.
428
egészségtan
A 2-es típusú diabetes kialakulásának megelőzésére és korai kezelésére a Nemzetközi Diabetes Szövetség (IDF)
a magas kockázatúakat és az egész populációt megcélzó stratégiát fejlesztett ki. A magas kockázatúak
azonosítására első lépésben egyszerű, nem-invazív és olcsó módszert, a kockázati tényezők prevalenciáját
becslő kérdőíves felmérést ajánl. Ezzel mérsékelhető a szükséges laboratóriumi glükóztolerancia-vizsgálatok
száma. Egy ilyen kérdőívet mutat be a VIII-4. ábra. Második lépés a vér glükóz- és lipid- értékeinek
laboratóriumi vizsgálata, ill. egyéb cardiovascularis kockázat megállapítása. Harmadik lépés az intervenció, az
életmódbeli változtatások ajánlása esetleges gyógyszeres kezeléssel kiegészítve. A populációs stratégia az egész
lakosság egészségi állapotában hozhat kedvező változásokat az egészséges életmódnak a diabetes kockázatát
csökkentő hatása révén. E megközelítés szerint mindenkinek ajánlott legalább napi 30 perc mérsékelt intenzitású
fizikai aktivitás (pl. gyors séta), az optimális testsúly megőrzése (európaiak BMI < 25, ázsiaiak BMI < 23)
és/vagy 5–10%-os testsúlycsökkenés, valamint a gyermekkori túlsúly-, ill. elhízás elkerülése. A táplálkozási
ajánlások a telített zsírok bevitelének korlátozására, és az élelmi rostok bevitelének növelésére fókuszálnak.
Együnk több teljes kiőrlésű gabonafélét, babféléket, zöldséget és gyümölcsöt és fogyasszunk kevesebb állati
eredetű élelmiszert, főleg vörös húsokat és zsíros tejtermékeket.
429
egészségtan
VIII-4. ábra A diabetes kockázatát felmérő kérdőív
A táplálkozási ajánlásoknak a 2-es típusú diabetes megelőzésében és kezelésében egyaránt nagy jelentősége
van. Klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy prediabéteszes szakaszban (IFG és/vagy IGT) az életmód
változtatásával, megfelelő táplálkozással és mozgással nemcsak megelőzhető a 2-es típusú diabetes kialakulása,
hanem akár normális vércukorszint is elérhető. Naponta 30 perc mozgással és 5–10%-os súlycsökkentéssel az új
diabéteszes esetek száma több mint felére csökkenthető. A szűrés és aorai diagnózis kiemelt fontosságú a súlyos
szövődmények és a korai halálozás csökkentése szempontjából.
430
egészségtan
3.2.2. Szív- és érrendszeri betegségek

A cardiovascularis betegségek a gazdaságilag fejlett és közepesen fejlett országokban – hazánkban is – a
halálozásoknak mintegy 50%-áért felelősek. A cardiovascularis betegségek közül az atherosclerosis, a
hypertonia, az akut myocardiális infarctus, az ischaemiás szívbetegség, valamint a stroke a legjelentősebbek.
Kialakulásukban három életmódbeli kockázati tényező játszik fontos szerepet: (1) a helytelen táplálkozás, (2) a
fizikai aktivitás hiánya és (3) a dohányzás. A biológiai kockázati tényezők részben szintén az életmódbeli
kockázati tényezők következményei: túlsúly, centrális obesitas, magas vérnyomás, dyslipidaemia és a
cardiorespiratoricus fittség hiánya. A legjelentősebb táplálkozási kockázati tényezők a túlzott energiabevitel, a
nagymérvű telített zsírsav és transz-zsírsavfogyasztás, alacsony rostbevitel, kevés zöldség- és
gyümölcsfogyasztás és nagy sóbevitel.
Epidemiológiai vizsgálatok meggyőzően bizonyították, hogy a cardiovascularis betegségek kockázata

csökkenthető bőséges zöldség- és gyümölcsfogyasztással, halfogyasztással (eikozapentaénsav és
dokozahexaénsav), linolénsavban és káliumban gazdag növényi élelmiszerek bőséges fogyasztásával. (VIII-5.
táblázat)
10.5. táblázat - VIII-5. táblázat A szív- és érrendszeri betegségek kockázatát befolyásoló

táplálkozási és azzal kapcsolatos tényezők a bizonyítékok rangsorolása szerint
Bizonyíték Csökkenti a kockázatot Növeli a kockázatot
Meggyőző Rendszeres testmozgás Telített zsírsavak (mirisztin és

palmitinsav)
Linolsav
Transz-zsírsavak
Hal, halolaj
Túlzott sóbevitel
Zöldségek, gyümölcsök
Elhízás
Kálium
Túlzott alkoholfogyasztás (stroke)
Mérsékelt alkoholfogyasztás
(koszorúérszívbetegségek]
Valószínű Alfa-linolénsav Koleszterin
Olajsav Nem szűrt kávé (török kávé)
Nem keményítő szénhidrátok

(élelmi
rostok]
Teljes kiőrlésű gabonafélék
Olajos magvak (sótlan]
Fitoszterinek/sztanolok
Folsav
Lehetséges Flavonoidok Szója termékek Laurinsav
Magzati malnutríció
Nem elegendő Kalcium Magnézium C vitamin Vas Szénhidrátok
431
egészségtan
A túlzott energiabevitel a szív- és érrendszeri betegségek régóta ismert kockázati tényezője. Az elhízás
szempontjából másodrendű, hogy az energiafelesleg túlzott zsír-, túlzott szénhidrát-, túlzott fehérje- vagy túlzott
alkoholfogyasztásból származik.
A telített zsírsavak túlzott fogyasztása megemeli a plazma össz- és LDL-koleszterin-szintjét. Az egyes telített
zsírsavak koleszterinszint emelő-hatása eltérő, legjelentősebb a mirisztinsav (C14) és a palmitinsav (C16)
dyslipidaemiás hatása. A sztearinsav (C18) nem befolyásolja a vér koleszterinszintjét, felszívódása után gyorsan
olajsavvá alakul.
A transz-zsírsavak a cisz-telítetlen zsírsavak izomerjei, amelyek a többszörösen telítetlen növényi zsírsavak

részleges hidrogénezése során keletkeznek. A transz-zsírsavak nemcsak az LDL-koleszterinszintet emelik, de a
HDL-koleszterinszintet is csökkentik. Kohorszvizsgálatok bizonyítják, hogy a transz-zsírsavak fogyasztása
növeli az ischaemiás szívbetegség kockázatát, napi 5 g bevitele 25%-kal emeli a kockázatot. A transz-zsírsavak
fő forrásai a hidrogenizált növényi zsiradékok (főző-sütő zsiradékok, olcsó margarinok) és az ezekben sült,
illetve ezekkel készült termékek. A lakosság transz-zsírsav bevitelének jelentős része a gyorséttermi láncok
kínálatából származik. A korszerű, jó minőségű margarinok transz-zsírsavtartalmát speciális eljárásokkal
csökkentik, egyes termékekben nulla közeli értéket sikerült elérni. Az 1 g/nap bevitelt tartják kis kockázatúnak.
Évtizedeken át úgy gondolták, hogy a táplálékkal elfogyasztott koleszterin a legfontosabb étrendi atherogen
tényező. Mára ez a felfogás megváltozott. Humán megfigyelések bizonyítják, hogy a táplálék koleszterin
tartalma nem emeli a cardiovascularis kockázatot. A táplálékkal bevitt koleszterin a vér LDL-koleszterin-szintjét
nem vagy alig befolyásolja. Sőt, a tojássárgájában levő koleszterin kedvezően befolyásolja a vér lipidértékeit,
emeli a HDL-koleszterin-szintet. Cukorbetegségben szenvedőknek azonban óvatosság ajánlott, mert az
esetükben napi egynél több tojás fogyasztása esetén a cardiovascularis kockázat emelkedését észlelték.
Az élelmi rostok közé különböző poliszacharidok és a lignin tartoznak, amelyeket a gerincesek emésztőenzimjei
nem tudnak lebontani. Az élelmi rostok csökkentik a plazma össz- és LDL-koleszterin-szintjét. Számos
kohorszvizsgálat bizonyította, hogy a magas rosttartalmú étrend, illetve a teljes kiőrlésű gabonát tartalmazó
étrend csökkenti az ischaemiás szívbetegség kockázatát.
A túlzott nátriumfogyasztás a magas vérnyomás kockázati tényezője. Ha túlzó Na-bevitel esetén a Na-
fogyasztást napi 3 g-al csökkentik akkor a szisztolés vérnyomás átlag 5 Hgmm-el, ha 6 g-al, akkor mintegy 10
Hgmm-rel csökken. A diasztolés vérnyomás az esetek mintegy 50%-ában hasonló mértékben csökken. A Na-
bevitel megszorításának jótékony hatása legkifejezettebb a túlsúlyos férfiak esetében. A DASH-diéta (Dietary
Approaches to Stop Hypertenson) zöldségek és gyümölcsök bőséges fogyasztását, teljes kiőrlésű
gabonatermékek és heti kétszer hal fogyasztását, ill. napi 4 g alatti sóbevitelt javasol.
Az egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírsavak védő hatásúak a cardiovascularis betegségekkel szemben.

Az egyszeresen telítetlen zsírsavak és a többszörösen telítetlen zsírsavak, ha az étrendben ezekkel helyettesítjük
a telített zsírsavakat, csökkentik a plazma össz- és LDL-koleszterin-szintjét. Megfigyelték, hogy a többszörösen
telítetlen zsírsavak kissé hatékonyabbak, mint az egyszeresen telítetlenek. A legfontosabb egyszeresen telítetlen
zsírsav az olajsav (18:1n9), amely elsősorban az olívaolajban és a dió- és mogyorófélékben fordul elő. A
legjelentősebb n-6 többszörösen telítetlen zsírsav a linolsav (18:2n6), amely különösen nagy mennyiségben
fordul elő a napraforgóolajban és a szójában. Az n-3 többszörösen telítetlen zsírsavak az eikozapentaénsav
(20:5n3) és a dokozahexaénsav (22:6n3) zsíros halakban találhatók, ill. az alfa-linolénsav (18:2n3), ami a
növényi olajokban fordul elő. Az n-3 zsírsavak biológiai hatásai sokfélék, kedvezően befolyásolják a lipid- és
lipoproteinszintet, a vérnyomást, a szívműködést, az endothelműködést, a véralvadást, gyulladásellenes hatásuk
van. Az n-3 többszörösen telítetlen zsírsavak védőhatására vonatkozó bizonyítékok elsősorban olyan
intervenciós vizsgálatokból származnak, ahol a résztvevőkkel haldiétát fogyasztattak. Ezen többéves vizsgálatok
szerint a rendszeres halfogyasztás jelentősen csökkenti a cardiovascularis mortalitást.
A folátbevitel kérdése a folát és a homocisztein-anyagcsere összefüggése miatt került előtérbe. A

hyperhomocysteinaemia független rizikófaktor az ischaemiás szívbetegség és a heveny agyi vascularis
katasztrófa kialakulásában. Szoros kapcsolatot találtak az alacsony plazmafolátszint és az emelkedett
plazmahomocisztein-szint között, s megállapították, hogy folátadagolással csökkenteni lehet a magas
homociszteinkoncentrációt. Humán megfigyelések szerint a magas folátbevitel (0,8 mg folát/nap) csökkenti az
ischaemiás szívbetegség és a heveny agyi vascularis katasztrófa kockázatát.
Meggyőző bizonyítékok állnak rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy kis mennyiségű alkohol rendszeres
fogyasztása csökkenti az ischaemiás szívbetegség kockázatát, függetlenül attól, hogy az alkoholt sör, bor vagy
432
egészségtan
égetett szesz formájában fogyasztották, de más egészségkockázatok növekedése miatt természetesen nem
ajánlható a lakosságnak az alkoholfogyasztás az ischaemiás szívbetegség prevenciójaként.
Atherogen hatású a szűretlen (zaccos) babkávéfőzet, mert emeli az össz- és az LDL-koleszterin-szintet. A

kávébabban egy terpenoid lipid (kafesztol) található, amelynek mennyisége a török módra főzött kávéban
nagyon magas, a filterezett kávékban közel nulla.
A növényekben a koleszterin helyett növényi szterolok találhatók. Ezek közül különösen a szitosztanol és a
rezveratrol csökkentik a szérumkoleszterin-szintet. A növényi flavonoidok hasonló hatását szintén megfigyelték.
A rendszeres fizikai aktivitás bizonyítottan kardioprotektív hatású, csökkenti az új cardiovascularis

megbetegedések kialakulását és a mortalitást, különösen a koszorúér-betegségekből eredő halálozást. Legalább
30 perc mérsékelt intenzitású testmozgás ajánlott a hét minden napján. Heti kétszeri nagyobb energiaigényű
fizikai aktivitás (torna, futás, úszás, labdajátékok stb.) javítja a cardiovascularis fittnest és további
kockázatcsökkenést eredményez.
Az elmúlt évtizedekben a táplálkozás- és cardiovascularis betegségek összefüggésének elemzésében a telített

zsírok kockázatnövelő hatása került kiemelésre, erre fókuszáltak az ischaemiás szívbetegségek megelőzésére
vonatkozó nemzetközi táplálkozási ajánlások is. Az elmúlt évek prospektív vizsgálatai azonban nem tudtak
szignifikáns összefüggést kimutatni a telített zsírsavak bevitele és az ischaemiás szívbetegségek kockázata
között. Ennek számos oka lehet. A telített zsírsavak fogyasztása mellett más táplálkozási és életmódbeli
tényezők is jelentősen befolyásolják a cardiovasculáris kockázatot. A táplálékban található telített zsírok
szénhidrátokra, különösen finomított gabonafélékből készült élelmiszerekre történő cseréje (magas glikémiás
indexű élelmiszerek) egyenesen kockázatnövelő hatásúnak bizonyult. Ugyanakkor a telített zsírok telítetlenre
történő cseréje csökkentette a kockázatot, amely hatáshoz valószínű hozzájárult a növényi élelmiszerek nagyobb
mértékű fogyasztása következtében megnőtt élelmi rost és egyéb mikronutriens bevitel. Egyértelmű, hogy sem a
magas telített zsírsavtartalmú, sem a magas finomított szénhidráttartalmú táplálkozás nem alkalmas a
cardiovascularis betegségek megelőzésére. Sőt, a finomított szénhidrátok valószínűleg nagyobb metabolikus
károsodást okoznak, mint a telített zsírsavak a fizikailag inaktív és túlsúlyos populációkban. Ebből az okból
kifolyólag, valamint figyelembe véve az elhízás és diabétes járványszerű terjedését, a finomított szénhidrátok
bevitelének korlátozása népegészségügyi prioritás kell, hogy legyen. A szív- és érrendszeri betegségek
megelőzésére vonatkozó táplálkozási ajánlásokban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a teljes kiőrlésű
gabonafélék, zöldségek, gyümölcsök, hüvelyesek fogyasztásának és a sóbevitel korlátozásának. A telített zsírok
bevitelének csökkentésekor pedig hangsúlyozni kell, hogy telítetlen zsírsavakkal, ill. alacsony glikémiás indexű
komplex szénhidrátokkal kell fedezni a táplálékkal bevitt energia azonos (lecserélt) százalékát.
3.2.3. Daganatos betegségek

Az élelmiszerek, ill. az élelmiszerekkel a szervezetbe jutó idegen anyagok többféle mechanizmus révén
befolyásolják a rosszindulatú daganatok kifejlődését. A daganatok kialakulását serkentő (permisszív) és gátló
(protektív) táplálkozási komponensekkel egyaránt számolnunk kell. Az élelmiszerekkel szervezetünkbe
juthatnak karcinogén, ill. prekarcinogén, továbbá olyan anyagok, amelyek indukálják a prekarcinogéneket
karcinogén vegyületté alakító enzimeket, illetve a karcinogéneket metabolizáló és kiürülésüket elősegítő
enzimeket. Emellett a táplálék számos, az immunrendszer működését, ill. a programozott sejthalált, továbbá a
sejtosztódást befolyásoló anyagot is tartalmaz.
A daganatok kialakulásában különösen nagy szerepe van a túlsúlynak, az elhízásnak és a csökkent fizikai
aktivitásnak. Az elhízás fokozza a vastag és végbélbélrák, az endometriumrák, a menopauza utáni emlőrák, a
hasnyálmirigyrák, a veserák és a nyelőcsőrák kockázatát. A rendszeres testmozgás bizonyítottan protektív
hatású a colorectalis daganatokkal szemben, a fizikai aktivitás intenzitása és gyakorisága dózisfüggő módon
csökkenti a kockázatot. Számos mechanizmus hozzájárul ehhez a hatáshoz: a fizikai aktivitás következtében
csökkenő inzulinrezisztencia, a testzsír csökkenése, a szteroid hormonok metabolizmusra kifejtett hatása,
valamint a táplálék csökkent tranzitideje is. A fizikai aktivitás csökkenti a menopauza utáni emlőrák és az
endometriumrák kockázatát is.
A rákkockázatot növelő további tényezők a túlzott alkoholfogyasztás, a vörös húsok, a tartósított

húskészítmények, az aflatoxinok és a sózott és fermentált halkészítmények fogyasztása, nagyon forró ételek és
italok fogyasztása.
A túlzott alkoholfogyasztás bizonyítottan növeli a szájüreg-, a garat-, a gége-, a nyelőcső-, a máj-, a vastag és
végbél, valamint az emlődaganatok kockázatát. Az alkohol daganatkeltő hatását többféle mechanizmus szerint
433
egészségtan
fejti ki. Metabolitjai (pl. az acetaldehid) karcinogén hatásúak, fokozzák a szabadgyökök képződését. Az alkohol
oldószerként hatva elősegíti más karcinogén anyagok sejtbe történő bejutását. Befolyásolja az
ösztrogénprodukciót, a prostaglandinszintézist, a lipidperoxidációt. A dohányzás hatását szinergikus módon
erősíti. Végül az alkoholt nagy mennyiségben fogyasztókra jellemző táplálkozás sokféle mikronutriensben lehet
deficiens, ami megkönnyíti a daganatok kialakulását.
A túlzott vöröshúsfogyasztás (marha-, birka-, sertéshús) és tartósított húskészítmények (sonka, szalámi, kolbász)
túlzott fogyasztása bizonyítottan növeli a vastagbél- és végbélrák kockázatát. A fehér húsok (csirke, pulyka) és a
hal fogyasztásával kapcsolatban a daganatos kockázat növekedését nem mutatták ki.
Sózással tartósított és sós élelmiszerek gyakori fogyasztása a gyomorrák kockázatának növekedésével mutat
összefüggést. Az USA-ban és Japánban elvégzett epidemiológiai vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy a
gyomorrák-incidencia és -mortalitás elmúlt évtizedekben észlelt jelentős csökkenése azzal függ össze, hogy a
hagyományos tartósító eljárások alkalmazását a hűtés/fagyasztás erősen visszaszorította a fejlett országokban.
A mikrobiológiai eredetű szennyezők közül erősen rákkeltő hatásúak az aflatoxinok, növelik a májrák
kockázatát. Aflatoxinszennyeződés elsősorban földimogyoróban, kukoricában, néha pisztáciában fordulhat elő.
A hazai élelmiszerek esetében aflatoxinszennyezettséggel nem kell számolni, de import élelmiszerek kapcsán
már előfordult határértéket meghaladó szennyezettség.
A bőséges zöldség-, főzelék- és gyümölcsfogyasztás csökkenti a szájüreg-, a garat-, a gége, a nyelőcső-, a tüdő-,
a gyomor-, valamint a vastag és végbéldaganatok kockázatát. A keresztesvirágúakban (káposztafélék, retek,
torma) gazdag táplálkozás valószínűleg véd a vastag-és végbél- és a pajzsmirigyrák ellen. A hagymafélék és a
paradicsom (jelentős flavonoid- és likopintartalom) és a citrusfélék gyomorrákellenes védőhatása bizonyított. A
zöldségekben és gyümölcsfélékben található karotinoidok valószínűleg csökkentik a tüdőrák kockázatát,
flavonoid tartalmuk daganatellenes hatását is számos kutatás igazolta.
A teljes kiőrlésű gabonafélékből készült sütőipari termékek bőséges fogyasztása magas rosttartalmuknak
köszönhetően csökkenti a vastag- és végbéldaganatok kockázatát.
Tej gyakori fogyasztása protektív hatású a colorectális daganatok kialakulásával szemben. A hatásért a tej magas
kalciumtartalma tehető felelőssé, amely az endogén rákkeltő epesavakat megköti, ill. a colon epitheliális sejtek
proliferációját és apoptózisát direkt módon befolyásolja. Másrészről a magas kalciumbevitel, melyet elsősorban
táplálék kiegészítők szedése esetén észleltek, növeli a prosztatarák kialakulásának kockázatát. Ezen hatás
mögött a csökkent D-vitamin-képződés állhat, mely a prosztatában a sejtproliferáció fokozódásához vezet. Az
élelmiszerekből származó likopin, valamint a szelén bevitelét protektív hatásúnak találták a prosztatadaganatok
képződésével szemben.
A daganatos betegségek kockázatát növelő táplálkozási és azzal kapcsolatos tényezők (fizikai inaktivitás,
elhízás) nagy része jelen van a magyar lakosság táplálkozásában, és az egészséges táplálkozásban rejlő
védőhatásokat nem használjuk ki eléggé. Ezért is szükséges a hazai táplálkozási szokások megváltoztatása.
A daganatos betegségek megelőzése érdekében megfogalmazott legújabb nemzetközi táplálkozási ajánlás tíz
célterületet jelöl ki (VIII-6. táblázat). Az elhízás megelőzése, a fizikai aktivitás fokozása központi jelentőségű a
daganatos betegségek megelőzése területén. A szoptatás elősegítése kedvező hatású az anyára nézve, mert
csökkenti az emlőrák kockázatát és kedvező a babára nézve is, mert csökkenti a felnőttkori elhízás és ezáltal
számos daganatos betegség kialakulásának kockázatát. A bőséges zöldség és gyümölcsfogyasztás kedvező
hatását magas élelmi rost, vitamin, ásványianyag- és egyéb fitokemikália- tartalmának tulajdonítható.
Energiaszegény volta segít az optimális testsúly megőrzésében is. Lényeges az alkoholfogyasztás mérséklése, a
vörös húsok és tartósított húskészítmények és sós ételek fogyasztásának korlátozása. Táplálék-kiegészítők
szedése nem ajánlott megelőzés céljából, mert nincsenek olyan vizsgálatok, amelyek ezek hatásosságát
igazolnák. Sőt béta-karotin-kapszulákkal történt klinikai vizsgálatok során a tüdődaganatok kockázatának
emelkedését észlelték az intervenciós csoportokban. Valószínűleg egy-egy tápanyag nagy dózisban való szedése
nem jár olyan előnyökkel, mint élelmiszerek formájában történő elfogyasztása, amikor a hatáshoz más
nutriensek is hozzájárulnak. A táplálék-kiegészítők szedése nem helyettesíti a kiegyensúlyozott, változatos
táplálkozást. A daganatos betegségek túlélőinek sem tanácsolják különböző táplálék-kiegészítők, vitaminok
szedését, mert a kedvező hatás náluk sem bizonyított, s a magas dózisú bevitel egyenesen káros lehet.;
esetükben is a daganatos betegségek megelőzésére vonatkozó táplálkozási ajánlások az érvényesek.
10.6. táblázat - VIII-6. táblázat A daganatos betegségek megelőzésére vonatkozó

táplálkozási ajánlások
434
egészségtan
Optimális testtömeg fenntartása a BMI normál tartományában
Fizikai aktivitás növelése, rendszeres testmozgás a mindennapi élet részeként
Hízást elősegítő energiadús ételek és italok fogyasztásának korlátozása
Friss gyümölcsök, zöldségek, teljeskiőrlésű gabonafélék bőséges fogyasztása
Vörös húsok és tartósított húskészítmények fogyasztásának korlátozása
Alkoholfogyasztás mérséklése
Sós ételek és penészes gabonafélék, hüvelyesek fogyasztásának kerülése
Táplálék kiegészítők szedése nem ajánlott
Szoptatás ajánlott az anyáknak és a babáknak
Daganatos betegségek túlélői a megelőzésre vonatkozó ajánlásokat kövessék
Forrás: World Cancer Research Fund/ American Institute for Cancer Research. Food, nutrition, physical
activity and the prevention of cancer: a global perspective. Washigton DC, AICR, 2007
3.2.4. Osteoporosis
Az osteoporosist a csonttömeg csökkenése, mikroarchitekturájának károsodása, és ennek következtében a
csontok fokozott fragilitása jellemzi. Az 50 év fölötti nők és a 60 év fölötti férfiak gyakori betegsége. Az
osteoporosisos törések azon túl, hogy sok szenvedést okoznak az érintetteknek, nagyon jelentős egészségügyi és
gazdasági terhet jelentenek.
Az osteoporosis táplálkozási kockázati tényezői közül a D-vitamin-hiány és az elégtelen Ca-fogyasztás hatását

régóta feltételezik. Jelenleg már meggyőző bizonyítékok vannak arra, hogy az alacsony Ca-bevitel (400–500 mg
Ca/nap alatt), illetve a szegényes D-vitamin-ellátás növelik az osteoporosisos törések gyakoriságát a fejlett
országok idősebb populációiban. A longitudinális csontnövekedés befejeződése után a csonttömeg sűrűsége 30–
35 éves korig nő. Ha az elérhető maximális csontsűrűségnél kevesebb alakul ki, akkor idősebb korban
könnyebben jön létre az osteoporosis állapota. Az optimális csontszerkezet kialakulását életmódbeli tényezők is
befolyásolják, a fizikai aktivitás, a dohányzás és az alkoholfogyasztás.
Legújabban eltérő Ca-szükségleti értékeket ajánlanak a magas és az alacsonyabb törési incidenciájú

országoknak. Magyarországon a Ca-szükségleti referencia érték gyermekeknek 500–800 mg/nap, serdülőknek a
gyors csontnövekedés időszakában 1000 mg/nap, felnőtt férfiaknak 800 mg/nap, nőknek 1000 mg/nap. 60 év
feletti férfiaknak is 1000 mg/nap ajánlott. A terhesség és szoptatás időszakában 1200 mg/nap Ca-fogyasztása
javasolt. (A D-vitamin-szükségletet lásd a D-vitamin fejezetben.)
A csontképződés és a csontok tömegének, ásványi anyag tartalmának megtartása szempontjából figyelembe kell
venni a táplálkozás egyéb tényezőit is. Ismert az A-vitamin, a C-vitamin, a K-vitamin és a különböző B-
vitaminok szerepe a csontanyagcserében. A mikroelemek közül a réz, a cink, a bór és a mangán szerepét
hangsúlyozzák. A csonttömeg megtartását elősegítheti egyes növényi élelmiszerek fogyasztása is, ismert pl. a
szójakészítményekben található fitoösztrogének védőhatása.
A Ca- és D-vitamin-szükségletet tejtermékek fogyasztásával biztosíthatjuk legjobban. Laktóz intolerancia esetén

laktózmentes készítmények is rendelkezésre állnak. A növényi élelmiszerek Ca-tartalma általában alacsony, de
viszonylag magas a brokkoli, bab, lencse és a szója Ca-tartalma. Az egyoldalú Ca-kiegészítés tabletták
formájában veszélyes lehet, mert gátolja más, esszenciális mikroelemek felszívódását (réz, cink, vas).
Nemkívánatos a túlzott állati fehérje fogyasztása sem. Tény, hogy a csípőtörések gyakorisága jelentősen
nagyobb a gazdaságilag fejlett, mint a fejlődő országokban, bár a fejlett országokban sokkal magasabb a Ca-
fogyasztás. Ez az ún. „Ca-paradoxon”, melynek oka, hogy a magas fehérjefogyasztás növeli a renális Ca-
435
egészségtan
veszteséget. Kapcsolat van a vizelettel ürülő nátrium és kalcium között is, ha a táplálék kevesebb nátriumot
tartalmaz, akkor kevesebb kalcium ürül a szervezetből.
3.2.5. Fogbetegségek
A fogbetegségek közül a táplálkozás a fogszuvasodás és a dentális erózió kialakulását befolyásolja jelentős
mértékben. A fogakon képződő plakkokban szaporodó baktériumok a táplálékkal bejutó cukrokból szerves
savakat képeznek. A szerves savak megnövelik a hidroxiapatit oldékonyságát, és demineralizálják a
fogzománcot és a dentint. A semleges vegyhatású (pH 7) nyál szuperszaturált kalciumra és foszfátra nézve, ami
kedvez a fogak remineralizációjának. Erre a hatásra azonban csak akkor számíthatunk, ha a nyál vegyhatása pH
7 körüli. Ha a bakteriális savtermelés intenzív, és a szájban savas pH dominál, akkor a demineralizáció
progrediál, és kialakul a caries. A fogszuvasodás kialakulása tehát alapvetően a szájüreg bakteriális flórájától, a
cukorfogyasztás mértékétől függ, de a fogak minősége, valamint a nyál mennyisége és minősége is befolyásolja.
Dentális eróziónak nevezzük a fogfelszín nem bakteriális pusztulását, ami rendszerint savas vegyhatású
élelmiszerek rendszeres fogyasztása során alakul ki.
A caries következtében kialakuló fogpusztulás sok szenvedést és táplálkozási nehézséget okoz a betegeknek,
rontja a megjelenést, a beszédet, az önértékelést.
A caries által okozott károsodások mértékének jellemzésére nemzetközileg elfogadott a DMF-index (decayed,
missing, filled – szuvas, hiányzó, tömött fogak). 5–7 éves gyermekekben a DMF-index a fejlett nyugati
országokban 2 alatti, Magyarországon 4,5. A 12 éves gyermekek DMF-indexe Nyugat-Európában csökkenő
(Angliában pl. 1983-ban 3,1, 1997-re 1,1 volt), míg számos fejlődő országban növekvő tendenciát mutat. 35–44
éves felnőttekben a DMF-indexet 14 fölött tartják magasnak. Az idősek körében gyakori a teljes foghiány,
Magyarországon a 65–74 évesek 27%-ának egyetlen saját foga sincs.
A fogak minőségét a csecsemőkori és korai gyermekkori táplálkozás is befolyásolja. A preeruptív stádiumban

fennálló malnutríció zománchypoplasiát és nyálmirigy-atrófiát okoz, ami csökkenti a fogak későbbi ellenálló
képességét.
A fogszuvasodás kialakulását befolyásoló táplálkozási tényezők: a cukorfogyasztás (mono- és diszacharidok)

mennyisége és gyakorisága, a fluorbevitel és a nyálelválasztást befolyásoló élelmiszerek. Számos megfigyelés
bizonyítja, hogy a túlzó cukorfogyasztás cariogen: napi 50 g cukornál kevesebbet fogyasztó 12 éves gyermekek
DMF-indexe alacsony (< 3), s nagyobb cukorfogyasztás esetén a DMF-index is magasabb. A cukorfogyasztás és
a cariesprevalencia összefüggése különösen szembetűnő, ha a fluoridbevitel alacsony, de
fluoridszupplementáció mellett is kimutatható. Nemcsak az elfogyasztott cukor mennyisége, hanem az
édességek és cukros üdítőitalok fogyasztásának gyakorisága is pozitív korrelációt mutat a caries gyakoriságával.
A keményítőben gazdag élelmiszerek és a gyümölcs fogyasztása sokkal kevésbé cariogen, mint a
cukorfogyasztás.
A fogszuvasodás elleni leghatékonyabb preventív szer a fluorid, gyermekek esetében a fluoridszupplementáció

20-40%-kal csökkenti a caries előfordulását. Az optimális védőhatást 1 mg/l fluoridtartalmú ivóvíz
fogyasztásával lehet elérni. Ilyenkor a vízzel és az élelmiszerekkel elfogyasztott fluorid hatékonyan gátolja a
cariesképződést, de nem jelent fluorid-túladagolási kockázatot. Magyarországon az ivóvizek túlnyomó többsége
fluorban szegény, de vannak olyan települések is, ahol a víz fluortartalma 1 mg/l közelében van, vagy ennél is
magasabb. Az elmúlt évtizedekben hazánkban a fluorszupplementációt egységesen kívánták megoldani minden
olyan településen, ahol az ivóvíz fluoridtartalma alacsony, s a gyermekeknek fluorid tabletta adagolását
javasolták. Ez az eljárás csak részben járt sikerrel a lakossági együttműködés hiánya miatt. Ugyanakkor 1990
óta jelentősen megnövekedett a fluoridban gazdag élelmiszerek és használati cikkek választéka: magas
fluoridtartalmú ásványvizek, fluoridtartalmú rágógumi, fluoridtartalmú fogkrémek széles választéka kapható. A
fogászati ellátásban fluoridos ecsetelőt is használnak. Nemzetközileg elfogadott további lehetőség a fluoriddal
dúsított konyhasó és a tej ajánlása, illetve fogyasztása. A gyermekorvosnak, ill. az iskolaorvosnak ismernie kell
a település ivóvizének fluoridtartalmát, és ennek ismeretében kell javaslatot tennie a fluoridkiegészítés
mértékére és módjára. A cariesprevenció szempontjából optimális fluoridbevitel meghaladhatja a tápanyag-
szükségleti referencia táblázatban javasolt értéket, de a fluoridkiegészítéssel vigyázni kell, mert a túlzott fluorid-
bevitel toxikus hatású. Ha a fluoridbevitel tartósan meghaladja a napi 0,03 µg/ttkg értéket, toxikus tünetek
jelentkezhetnek. A preeruptív periódusban történő fluor-túladagolás következménye a foltos fogzománc.
A fogszuvasodás ellen védőhatású a sajtfogyasztás is. Tehéntejfogyasztás után a tehéntej jelentős laktóztartalma
ellenére alig csökken a plakkok pH-ja. Védőhatásúak a teljes kiőrlésű gabonából készült sütőipari termékek,
436
egészségtan
valószínűleg azért, mert több rágást igényelnek, és így erősen stimulálják a nyálelválasztást. Szintén a
nyálelválasztás serkentése révén hatékony a földimogyoró és a rágógumi. A nyers növényi élelmiszerek
védőhatása foszfáttartalmukkal függhet össze. A feketetea-kivonatok növelik a plakkok fluoridkoncentrációját,
és ezáltal csökkentik a cukrok cariogen hatását.
A dentális eróziót a gyümölcsökben, gyümölcslevekben, üdítőitalokban és az ecetben található savak

(citromsav, aszkorbinsav, szénsav, malonsav és más szerves savak) okozzák. Súlyos esetben az erózió teljes
fogpusztuláshoz vezethet.
A caries megelőzése érdekében a fluoridvédelem mellett fontos a cukorfogyasztás korlátozása. A

cariesfrekvencia alacsony azokban az országokban, ahol a cukorfogyasztás (mono- és diszacharidok) nem
haladja meg az évi 15–21 kg-ot fejenként, ami napi 40–55 g cukor/fő fogyasztásnak, az energiabevitel 6–10%-
ának felel meg. Általában arra kell törekedni, hogy a cukorbevitel ne legyen több, mint az energiabevitel 10%-a.
Tekintettel arra, hogy nemcsak az elfogyasztott cukor mennyisége, hanem a cukortartalmú élelmiszerek
fogyasztási gyakorisága is befolyásolja a caries kialakulását, az édességek és cukortartalmú üdítőitalok
fogyasztását maximum napi 4 alkalomra javasolt korlátozni. Bár nem táplálkozás-egészségügyi vonatkozású, de
itt is hangsúlyozni kell a szájhigiéné fontosságát a fogazat épségének védelme szempontjából is.
4. Az egészséges táplálkozás, táplálkozási ajánlások

a lakosság számára
A táplálkozási ajánlások kutatási eredmények alapján az egészségmegőrzés és egészségfejlesztés szempontjából
legelőnyösebb táplálkozás főbb jellemzőit foglalják össze azzal a céllal, hogy a táplálkozással összefüggő
megbetegedések gyakorisága csökkenjen.
Az egészséges táplálkozás alapelvei a következők:
•Minden esszenciális tápanyagból biztosítsuk a szükségleteknek megfelelő bevitelt, de azt ne lépjük túl.
•A táplálék energiatartalma legyen az egyén fizikai aktivitásával arányos, és biztosítsa a kívánatos testsúlyt, azaz
a testtömegindex 18,5–25,0 közötti értékét.
•Az energiát szolgáltató tápanyagok megfelelő arányban jussanak a szervezetbe.
•Minden főétkezés legyen komplett, azaz tartalmazza a különböző esszenciális és energiát szolgáltató
tápanyagokat.
•A táplálék legyen fizikai, kémiai és biológiai szempontból biztonságos.
Hosszú ideig úgy gondolták, hogy nincs különösebb jelentősége annak, hogy energiaszükségletünket milyen
arányban fedezzük fehérjékből, zsírokból, szénhidrátokból. Az utóbbi évtizedek epidemiológiai vizsgálatai
egyértelműen igazolták nemcsak a táplálék-összetevők, de azok helyes arányának fontosságát.
A WHO ajánlása szerint az energiabevitel 15–30%-a származzon zsírfogyasztásból (VIII-7. táblázat). Az

összzsír fogyasztáson belül a telített zsírsavak maximális mennyisége ne haladja meg az összes energiabevitel
10%-át. A többszörösen telítetlen zsírsavak az energiabevitel 6–10%-át fedezzék, ebből 5–8% legyen az n-6
sorozatba tartozó és 1–2% az n-3 sorozatba tartozó telítetlen zsírsavak. A zsírfogyasztás fennmaradó része
egyszeresen telítetlen zsírsavakból származzon. A transz-zsírsavfogyasztásból származó energia ne haladja meg
az 1 energiaszázalékot.
10.7. táblázat - VIII-7. táblázat Ajánlott tápanyag beviteli értékek a táplálkozástól

függő krónikus betegségek megelőzésére
Tápanyag Cél (az össz.energia %- a ill. az adott egység

szerint)
Össz. zsír 15-30%
437
egészségtan
Telített zsírsavak < 10%
Telítetlen zsírsavak 6-10%
n-6 telítetlen zsírsavak 5-8%
n-3 telítetlen zsírsavak 1-2%
Transz-zsírsavak < 1%
Egyszeresen telítetlen zsírsavak a különbség
Össz. szénhidrát 55-75%
Szabad cukor (mono- és diszacharidok) < 10%
Fehérje 10-15%
Koleszterin < 300 mg/
Nátrium-klorid (nátrium) < 5 g/nap (< 2g/nap)
Zöldség, gyümölcs ≥ 00 g/nap
Össz. étkezési rost > 25 g/nap (élelmiszerből)
A telített zsírsavak főleg állati eredetű élelmiszerekben, sertészsírban, szalonnában, töpörtyűben, a zsíros sertés-
és marhahúsban, a tejben és a tejtermékekben találhatók nagy mennyiségben. Az n-6 sorozatba tartozó
esszenciális zsírsavak legjobb forrása a napraforgóból vagy gabonából sajtolt étolaj, az n-3 sorozatban gazdag
zsírok főleg a halakban találhatók. Egyszeresen telítetlen zsírsavakban különösen gazdag az olívaolaj, de gazdag
a repceolaj is. Transz-zsírsavak növényi olajok hidrogénezése során képződnek, olajban sült termékekben,
kekszekben, olcsó margarinokban fordul elő.
A magyar néptáplálkozásban a zsírfogyasztásból származó energiafelvétel aránya jóval meghaladja a 30%-ot. A

kívánatos fogyasztás eléréséhez csökkenteni kell a zsírfogyasztást, alacsonyabb zsírtartalmú tej és tejtermékek,
sovány húsok és húsipari készítmények fogyasztásának ajánlásával. Főző- és sütőzsiradékként, salátaolajként
napraforgóolajat, kukoricaolajat, olívaolajat, repceolajat kell használni.
Szénhidrátok fedezzék az energiabevitel 55–70%-át, és ebből csak kevesebb mint 10% legyen tisztított cukor
(mono- és diszacharid), a többi keményítő jellegű szénhidrátból és gyümölcsből származzon. A javasolt
egészséges táplálkozás fő energiaforrása tehát a szénhidrát. A hozzáadott cukor (répacukor stb.) bőséges
fogyasztása azért nem kívánatos, mert oly módon emeli az étrend energiatartalmát, hogy esszenciális
tápanyagok bevitelét nem biztosítja. A cukrozott üdítőitalok nemcsak jelentősen növelik az energiabevitelt, de
csökkentik az étvágykontrollt is. Ha a cukrot üdítőital formájában fogyasztjuk el, kevésbé érezzük jóllakottnak
magunkat, mintha étel formájában fogyasztunk el ugyanannyi energiát. A szénhidrátbevitelt teljes kiőrlésű
lisztből készült termékekkel (kenyér, péksütemény, száraztészta, müzli), burgonya, hüvelyesek és gyümölcsök
fogyasztásával célszerű biztosítani. Ajánlott az alacsony glikémiás indexű élelmiszerek (hüvelyesek, rizs, barna
kenyér) fogyasztása, melyek szénhidráttartalmukhoz képest kevéssé emelik a vércukorszintet.
A fehérjefogyasztásra az energiabevitel 10–15%-a marad. Felnőttek fehérjeszükségletét napi 0,75 g/ttkg protein
biztonsággal fedezi. Az intenzív fejlődés és növekedés időszakában, terhesség, szoptatás esetén, ill.
idősebbeknek több fehérjebevitelre van szüksége.
Az élelmi rostok és az egyéb, energiát nem szolgáltató, de az egészségmegőrzés szempontjából fontos

élelmiszerkomponensek megfelelő bevitelének biztosítására a teljes kiőrlésű gabonakészítmények fogyasztása
438
egészségtan
mellett szükséges legalább 400 g zöldség és gyümölcs elfogyasztása is. Ez a fogyasztás biztosítja, hogy naponta
legalább 25 g élelmi rost jusson a szervezetünkbe.
A magyar néptáplálkozás egyik alapvető hibája a túlzott sózás. A nátrium-klorid napi bevitelét 5 g/nap érték
alatt kellene tartani, de ennek jelenleg többszörösét fogyasztjuk.
Az egészséges étrend összetevőinek bemutatására szolgál a táplálkozási piramis, amely az elmúlt években sok
változáson ment keresztül. A legújabb nemzetközi ajánlást mutatja a VIII-5. ábra. Az „én piramisom”
grafikájában a különböző élelmiszercsoportok helyes arányait színek jelölik. A legtöbbet gabonafélékből
(narancssárga), zöldségekből (zöld), gyümölcsökből (piros) ajánlott fogyasztani. Tej, tejtermékeket a kék,
húsokat és húsalternatívákat (hüvelyesek) a lila, ill. az olajokat, zsírokat a sárga csík jelöli. A grafika
hangsúlyozza a változatos és kiegyensúlyozott táplálkozást, amely az egészséges táplálkozás fő jellemzője. A
lépcsők és a felfelé mászó figura azt szimbolizálja, hogy a fizikai aktivitásnak a mindennapi egészséges életmód
részévé kell válnia.
VIII-5. ábra Az új táplálkozási piramis és üzenetei
5. Alternatív táplálkozási formák: vegetarianizmus

A vegetarianizmus gyűjtőfogalom, azokat a táplálkozási irányzatokat foglalja össze, amelyeknek közös
jellemzője, hogy az energia forrását gabonafélék, magvak, zöldségek, gyökerek, diófélék és gyümölcsök
jelentik. A vegetarianizmus és a vegyes táplálkozás közötti átmenet folyamatos: a legszigorúbb vegetáriánus
táplálkozási formában (vegán) minden állati eredetű élelmiszer fogyasztása – még a mézé is – tilos. A
laktovegetáriánus étrendben állati eredetű élelmiszer csak a tej és a tejtermék. Az ún. ovo-lakto-vegetáriánusok
tojást és tejterméket is fogyasztanak, míg az ún. szemivegetáriánusok – ha ritkán is – baromfihúst és halat is
esznek.
A vegetarianizmus legenyhébb formája az ún. Pesco-vegetarianizmus; ebben az étrendben a növényi

élelmiszerek mellett jelen van a tej, a tejtermékek, tojás és a hal. A Pesco-vegetáriánus étrend minden szükséges
tápanyagot megfelelő mennyiségben tartalmazhat.
A vegetarianizmus Ázsiában több évszázados hagyományokra tekint vissza; a hinduk és a buddhisták vallási
okokból vegetáriánusok. Európában is régóta szokás a vegetáriánus táplálkozás, egyik első hirdetője Pitagorasz
volt. A hetednapos adventistáknál és a hinduista vallás követőinél a vegetarianizmus az „ölni tilos” erkölcsi elv
leképeződése a táplálkozásban, és a gondolkodás tisztaságának megőrzéséhez is szükségesnek vélik. A
makrobiotikusok a Zen buddhizmus filozófiai tanításaira építik fel táplálkozásukat. Különösen gyakori a
vegetarianizmus a fiatal nők körében.
439
egészségtan
A laktoovovegetáriánus és a laktovegetáriánus étrend vezethet túlzott energiafelvételhez, sőt hasonló

kockázatokat is jelenthet, mint a vegyes táplálkozás, ha a magas zsírtartalmú tej és tejtermékek dominálnak az
étrendben.
A vegán étrend D-vitaminban és B12-vitaminban hiányos, a vas- és cinkellátást szűkösebben biztosítja, mint a
vegyes táplálkozás. A növényi fehérjék nagy része nem teljes értékű, aminosav-összetételük nem felel meg az
ember esszenciális aminosav-szükségletének. Ezért különleges gondot kell fordítani a fehérjebevitel
komplettálásra. Viszonylag kedvező (az állati eredetű fehérjékhez hasonló) összetételű a szója, a bab, a borsó és
a lencse fehérjéje, bár egyik sem teljes értékű. Megfelelő ételkombinációval el kell érni, hogy a különböző nem
teljes értékű fehérjeforrások együtt fogyasztva komplettálják egymást (pl. a kukorica és a bab kombinációjával
jó aminosav-ellátás biztosítható). Vegán étrend esetén viszonylag nagy volumenű táplálékfelvétellel fedezhető
csak az energiaszükséglet. Ajánlott a vitamin- és ásványianyag-szupplementáció is. A vegán diétát nem ajánlják
növekedésben lévő gyermekeknek, terheseknek és lábadozó betegeknek.
A szélsőséges vegetáriánus irányzatok közé tartozik a fruitáriánus és a makrobiotikus étrend. A fruitáriánusok

csak gyümölcsöt, dióféléket és különböző bogyókat fogyasztanak. A makrobiotikus étrendhez 10 lépcsőn át
vezet az út; az étrendet követő azáltal lép egyre magasabb fokozatba, hogy lépcsőről lépcsőre sorra kihagyja
étrendjéből előbb az állati eredetű élelmiszereket, majd a gyümölcsöket és a zöldségeket, és végső diétája barna
rizsre korlátozódik. A szélsőséges vegetáriánus étrendek egyértelműen károsak az egészségre; követőiket
lehetőség szerint rá kell bírni étrendjük bővítésére.
A vegetariánizmust általában egészséges táplálkozásnak tekintik – a szélsőséges formákat leszámítva. A

gyümölcs, a zöldség, a hüvelyesek, a teljes kiőrlésű gabonafélék, a diófélék és növényi olajok fogyasztása
védőhatású a cardiovascularis és a daganatos betegségekkel szemben. A vegetáriánus étrend az esetek
többségében az életmód része, és a vegetáriánusok számos egyéb előnyös életmódi sajátosságokat is mutatnak:
környezettudatosak, ügyelnek fizikai aktivitásuk rendszerességére, meditálnak, jógáznak, nem dohányoznak,
nem fogyasztanak alkoholt. Így a vegetáriánusok egészségi állapotára és életkilátásaira vonatkozó
epidemiológiai felmérési adatok nem pusztán a vegetarianizmus hatását, hanem egy komplett életmód hatását
mutatják. A vegetarianizmus világszerte terjedőben van. Népegészségügyi szempontból lényeges, hogy a
vegetáriánus irányzatok közül a jó egészséggel összeegyeztethető formák terjedjenek el.
6. Élelmiszer-biztonság
Az élelmiszer-biztonság – a Codex Alimentarius meghatározása szerint – annak a biztosítása, hogy az élelmiszer
nem okoz egészségi ártalmat a fogyasztónál, ha azt a tervezett módon készítik és fogyasztják el. Az élelmiszer-
biztonságért nemcsak az élelmiszeriparban résztvevők a felelősek. Az élelmiszerek minőségét és biztonságát az
élelmiszerláncban szereplő minden egyes résztvevő (termelő, feldolgozó, szállító, élelmiszer-előállító,
fogyasztó) befolyásolja. Különböző szabályozásokhoz és eljárásokhoz igazodnak az élelmiszer-
előállítók/feldolgozók, de a fogyasztók is ugyanúgy felelősek azért, hogy az élelmiszer-biztonságot otthon
garantálják. Az élelmiszer-biztonság gyakorlásához nélkülözhetetlen, hogy az élelmiszerekről, az azokkal
kapcsolatos kémiai (természetes és környezeti szennyezők) és mikrobiológiai veszélyekről a lakosság
kellőképpen jól informált legyen. A szántóföldtől az asztalig tartó közös felelősségvállalás az alapfeltétele a
biztonságosan fogyasztható, egészségre nem ártalmas élelmiszereknek.
A kórokozómentes állati és növényi élelmiszer-nyersanyagok biztosítása a mezőgazdaság feladata. Ehhez meg

kell szüntetni a haszonállatok fertőzöttségét: a Salmonella- és Campylobacter-mentes állatállomány biztosítása
azonban még nem megoldott. A zöldségek és gyümölcsök mikrobiológiai szennyezettségének megelőzésére a
szennyvízzel való öntözést meg kell tiltani.
Az élelmiszeripari üzemekben, vágóhidakon megfelelő technológiai rendszert kell kiépíteni. Szakszerű,

ellenőrzött gyártási technológiára, biztonságos csomagolásra és tárolásra van szükség, és gondoskodni kell arról,
hogy az ott dolgozók egészségesek és jól képzettek legyenek. A biztonságos szállítás és tárolás rendkívül fontos
eleme a folyamatos hűtőlánc. Ha a készítmények hűtése vagy mélyhűtése abbamarad, a felmelegedő
élelmiszerben a baktériumok elszaporodnak (visszahűtés vagy visszafagyasztás tilos).
Az élelmiszer-biztonságot a HACCP (Hazard Analysis and Critical Control Point, Veszélyelemzés és kritikus
kontrollpontok) rendszerrel biztosítják. Ennek lényege, hogy a gyártási folyamat elemzése során meghatározzák
azokat a lépéseket, amelyek a mikrobákkal történő szennyezés, ill. a mikrobák elszaporodása szempontjából
veszélyesek. Ezekre a lépésekre dolgoznak ki figyelőrendszert, és ha az ellenőrzési pontoknál eltérés
mutatkozik, haladéktalanul beavatkoznak. Tehát nem elsősorban, ill. nem kizárólag a végtermék minőségét
440
egészségtan
vizsgálják, hanem az ellenőrzés a veszélyt jelentő részfolyamatoknál történik. A HACCP célja a megelőzés,
csökkenti a végtermék vizsgálatától és tesztelésétől való függést, alkalmazása növeli a felelősséget, az
ellenőrzés mértékét az élelmiszeriparban. A HACCP rendszerek az erőforrások hatásosabb használatát jelentik;
megtakarítást biztosítanak az élelmiszeriparban; az élelmiszerbiztonsági problémákra történő reagálást
gyorsabbá teszik; segítik a hatósági élelmiszerellenőrzést végző szervek munkáját és a vásárlók bizalmának
fokozása által támogatják a nemzetközi kereskedelmet. A fogyasztó otthon is követhet HACCP szemléletű
gyakorlatot, amikor az élelmiszerek tárolására, kezelésére, főzésére és a takarításra vonatkozó helyes eljárásokat
követi. Az élelmiszerboltban a hús vagy baromfi megvásárlásától az elkészítésén át az étel tálalásáig számos
olyan kritikus lépés van, amikor az élelmiszer-biztonságra ügyelni kell. Például a hús megfelelő hűtése a
felhasználásig, a nyers hús és baromfi elkülönítése a készételektől, alapos sütés/főzés, a maradék hűtése.
Az élelmiszer-eredetű megbetegedések nagy részéért csak néhány faktor a felelős: ha az ételeket a fogyasztás
előtt jóval előbb elkészítik; ha az elkészített ételeket túl sokáig olyan hőmérsékleten hagyják, ahol a
baktériumok szaporodni tudnak; ha nem megfelelő a hőkezelés; ha a megfőzött és nyers ételek között
keresztkontamináció jön létre; és ha nem megfelelő a személyi higiéné az ételek kezelésekor. Az élelmiszer-
biztonság szempontjából a legnagyobb kockázatot az étkezdék, éttermek és a háztartások jelentik. Ha a
mikrobiológiai szempontból tiszta, már fogyasztásra kész élelmiszereket együtt tárolják vagy együtt készítik elő
a potenciálisan kórokozókat tartalmazó élelmiszerekkel (pl. a tejet, felvágottat, készételt együtt tárolják a
tojással, nyers húsáruval, földes árukkal), akkor a tiszta élelmiszerek kontaminálódnak, és bennük a kórokozók
elszaporodnak. Az ételeket főzés után frissen kell elfogyasztani. Ha ez nem történik meg, akkor a fogyasztásig
forró állapotban (70 oC körüli hőmérsékleten) kell tartani, vagy pedig gyorsan le kell hűteni, hűtve tárolni és
fogyasztás előtt újra felforralni. A közétkeztetésben a főzőedények és az étkezési eszközök számára elkülönített
fertőtlenítő mosogatást kell biztosítani. A biztonságos étkeztetés szempontjából igen fontos a konyhai dolgozók
egészségi állapota. A munkaalkalmassági vizsgálat kapcsán tisztázni kell, hogy az élelmezési dolgozó nem ürít-
e olyan kórokozót, ami ételmérgezést vagy ételfertőzést okozhat. Az alkalmassági vizsgálat eredményét az
egészségügyi könyvben rögzíteni kell.
Az élelmiszer-eredetű megbetegedések heterogén, multikauzális csoportot képeznek. Ételmérgezéseknek

nevezik az élelmiszer természetes toxintartalma, mikroorganizmusok által termelt toxin vagy az élelmiszert
szennyező vegyi anyag következtében kialakuló megbetegedést. Az ételfertőzést az élelmiszer baktérium-,
vírus- vagy parazitaszennyeződése okozza, epidemiológiai jellegzetességeikkel kapcsolatban utalunk a „Fertőző
betegségek epidemiológiája” fejezetre. Élelmiszer-eredetű megbetegedések előfordulásakor a teendők ellátása
az észlelő orvos és az élelmiszerlánc hatósági felügyeletét ellátó szerv (Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal,
MGSZH), valamint az egészségügyi államigazgatási szerv (Népegészségügyi Szakigazgatási Szerv, NSZSZ)
feladata. Az észlelő orvos teendője a diagnózis gyors megállapítása a jellemző tünetek, az inkubációs idő és az
élelmiszer-fogyasztás ismeretében, az orvosi elsősegélynyújtás, szükség esetén a kórházba szállítás
megszervezése. Az ételmérgezést, ételfertőzést be kell jelenteni az MGSZH vagy NSZSZ városi/kerületi
hivatalába telefonon, táviratban vagy faxon és minden esetben bejelentőlapon. A további mérgezési esetek, ill.
fertőzések megelőzése érdekében meg kell tiltani a gyanúsított élelmiszer vagy készétel további kiszolgálását,
fogyasztását. Laboratóriumi vizsgálatra biztosítani kell, ill. meg kell őrizni az ételmintákat. A meglévő
készételeket, nyersanyagokat, munkaeszközöket változatlan állapotban meg kell őrizni a járványügyi
vizsgálatig. A betegektől hányadék, gyomormosó-folyadék, székletminta vétele és megőrzése szükséges
laboratóriumi vizsgálatra. Az MGSZH és NSZSZ munkatársai a bejelentés alapján tájékozódnak az eseményről;
intézkednek az orvos által vett, ill. biztosított minták laboratóriumba szállításáról; helyszíni vizsgálatot
végeznek, amely kiterjed a környezetre, a nyersanyagokra, a készételekre, azok tárolására, előkészítésére, a
technológiára stb.; vizsgálják a személyzet egészségi állapotát, személyi tisztaságát, széklet- és orr-torok
váladékból mikrobiológiai laboratóriumi vizsgálatot végeztetnek; felderítik az ételmérgezés okát, megállapítják
a személyi felelősséget; intézkednek a fertőtlenítő nagytakarítás elvégzéséről, és előírásokat tesznek a
szolgáltató számára az eset ismétlődésének megakadályozására.
6.1. Az élelmiszer-biztonsági intézményrendszer az Európai

Unióban és Magyarországon
Az utóbbi évtizedekben az élelmiszer előállítás és kereskedelem globalizálódott. A világ bármely részében
előállított élelmiszer nagy mennyiségben és gyorsan eljut különböző országokba. Ha az élelmiszer nem
megfelelő összetételű vagy egészségkárosító hatású, akkor ugyanaz a készítmény számos ország nagyszámú
lakóját betegítheti meg. Ezért az utóbbi években az élelmiszer-biztonság nemzeti és nemzetközi szinten is
előtérbe került. Az Európai Unióban 1997-ben alakult meg az Uniós Élelmiszer és Állategészségügyi Hivatal,
amely központi szerepet játszik az Uniós szintű élelmiszer-ellenőrzésekben. 2002-ben jelent meg az Unió ún.
„élelmiszertörvénye”, a 178/2002 EK-rendelet, és ekkor alakult meg az Európai Élelmiszer-biztonsági Hivatal.
441
egészségtan
A Hivatal legfontosabb feladata magas színvonalú szakmai, tudományos tanácsadás az Unió döntéshozói részére
élelmiszer-biztonsági és táplálkozási témakörökben. Az EU-tagországokban működő, az élelmiszerekre és a
takarmányokra vonatkozó gyorsvészjelző rendszer (Rapid Alert System for Food and Feed, RASFF)
létrehozását is ezen rendelet írta elő. Amennyiben a hálózat valamelyik tagja élelmiszerekből és takarmányokból
eredő, az emberi egészséget veszélyeztető, súlyos, közvetlen vagy közvetett kockázatról szerez tudomást, ezt az
információt a sürgősségi riasztórendszer keretében haladéktalanul jelenti a Bizottságnak, az pedig a hálózat
többi tagjának. A riasztások egy internetes adatbázison keresztül a lakosság számára is hozzáférhetőek.
Magyarországon az Uniós intézményrendszerrel összhangban kormányrendelet intézkedett a Magyar

Élelmiszer-biztonsági Hivatal (MÉBIH) létrehozásáról. A Hivatal irányítását a Földművelési és Vidékfejlesztési
Minisztérium az Egészségügyi Minisztérium egyetértésével látja el. A Közegészségügyi, a Fogyasztóvédelmi,
és az Élelmiszer- és Takarmányellenőrző hatóságok a Hivatallal együttműködve végzik feladataikat.
Az élelmiszer-biztonság növelése érdekében elengedhetetlen az élelmiszerek okozta megbetegedések

surveillance-rendszerének erősítése és kiterjesztése, a kockázat-becslés és kockázatkommunikáció fejlesztése, az
infrastrukturális és személyi kapacitás kiépítésének erősítése és a nemzetközi és nemzeti együttműködés
javítása.
6.1.1. Algatoxinok által okozott ételmérgezések

Az algamérgezések a világ számos részén, jellemzően a tengerparti mediterrán és trópusi országokban
gyakoriak. Az algákat fogyasztó halak és kagylók közvetítésével okoznak humán megbetegedéseket. Az
algatoxin a tengeri táplálékláncban a nagyragadozó halakban feldúsul.
A ciguatera halmérgezés gastrointestinalis és neurológiai tüneteket okoz. Már egy órával a trópusi halféleségek
fogyasztása után jelentkeznek a tünetek (hasmenés, hányás, hasi fájdalom), majd perifériás paresztéziák és
gyengeségérzés lép fel, ami hónapokig eltarthat. A mérgezettek bizarr érzészavarról számolnak be (a fagylaltot
forrónak érzik és a forró kávét hidegnek). Kóma és légzésmegállás is kialakulhat.
A paralitikus kagylómérgezést a kagylókban felhalmozódó speciális algafélék toxinja, a szaxitoxin okozza. A

kagyló elfogyasztása után akár néhány perccel, jellemzően néhány órán belül paresztéziák és gastrointestinalis
tünetek jelentkeznek. Súlyos esetekben teljes izomparalízis és légzésbénulás lép fel. Az enyhébb esetek néhány
nap alatt gyógyulnak.
A neurotoxikus kagylómérgezést az elszaporodó Gymnodinium breve toxinja, az ún. breve-toxin okozza. A

toxin nemcsak emberre, hanem a tengeri madarakra és a tengeri emlősökre is mérgező. A toxikus algát
tartalmazó kagyló fogyasztása után száj körüli paresztéziák, végtag-paresztáziák, zavartság és ataxia,
izomfájdalom és gastrointestinalis tünetek lépnek fel. A toxikus tünetek egy nap múlva enyhülni szoktak.
Ismeretes diarét okozó kagylómérgezés, továbbá amnéziát okozókagylómérgezés is.
Az algatoxinok által okozott mérgezések megelőzésére a tengerparti országok figyelőhálózatokat működtetnek.

Nyomon követik a toxikus algák „virágzását”, ill. a toxin szintjét a kagylókban és halakban; ha az veszélyes
értéket ér el az állatokban, megtiltják a halászatot.
6.1.2. A penészeredetű toxikus élelmiszer-szennyezők, mikotoxinok

Mintegy 300 penészeredetű toxikus anyag ismeretes, amely szennyezheti az élelmiszereket. A penészgombák
kis csíraszámban nagyon gyakori szennyezői az élelmiszereknek, és ha a körülmények kedveznek, akkor
elszaporodnak, és toxint termelnek az élelmiszerben, ill. az élelmiszernövényben.
A mikotoxinok közül a legrégebben ismertek az aflatoxinok, amelyek szubsztituált kumarinszármazékok. Az

Aspergillus flavus és az Aspergillus parasiticus gombák termelik. 1960-ban Angliában több mint 100 000
pulyka hullott el aflatoxin-mérgezés következtében. Ezeket az állatokat földimogyoró-takarmánnyal etették,
amelynek mikrobiológiai és vegyi vizsgálata tette lehetővé az aflatoxin felfedezését. Az aflatoxinok teratogén,
mutagén és karcinogén hatású vegyületek. Afrikában a májrák legfontosabb etiológiai tényezői közé tartoznak.
Nagy mennyiségben a szervezetbe jutva heveny májelégtelenséget idézhetnek elő. Gabonaféléken, olajos
magvakon, babféléken, aszalt gyümölcsön telepedhetnek meg aflatoxint termelő penészgombák, leggyakoribb a
földimogyoró aflatoxin szennyezettsége, ezért a földimogyoró-szállítmányok csak aflatoxin-ellenőrzés után
kerülhetnek forgalomba.
442
egészségtan
A patulint Penicillium és Aspergillus törzsek termelik. Az alma jellemző mikotoxinja. Citotoxikus, antibiotikus
és fungicid hatása van. Ödémát, vérzéseket, okoz. Mutagén vagy rákkeltő hatása nem bizonyított. Elsősorban
penészes gyümölcsökben és az ezekből készült gyümölcslevekben kell számolni jelenlétével. Mennyisége
folyamatosan nő a tárolás során.
A zearalenon(F2) toxin a Fusarium nemzetségbe tartozó gombák terméke. Mérsékelt égövi viszonyok mellett is
gyakran kimutatható, ösztrogén hatású élelmiszer-szennyező anyag. Szintén a fusariumfélék temelik a
trichotecének közé tartozó (T2) toxint és deoxinivalenolt (DON), melyek immunszupresszív hatásúk.Hazánkban
elsősorban állategészségügyi problémát okoz a fusariumos kukorica etetése.
Az ochratoxint gabonaféléken, hüvelyeseken, kávébabon, szőlőn elszaporodó Penicillium és Aspergillus

termeli. Immunszupresszív és vesekárosító hatású. Állatkísérletek során teratogén és karcinogén hatását
figyelték meg.
A mikotoxin-expozíció minimális szintre csökkentése érdekében gondoskodni kell róla, hogy az élelmiszer-
nyersanyagok ne legyenek penészesek, és az élelmiszerek gyártása és különösen tárolása során is biztosítani kell
a penészmentességet.
6.1.3. Természetes eredetű, ill. természetes tartalomként előforduló

egészségkárosító vegyületek az élelmiszerekben
Magyarországon a legnagyobb problémát a gombaszedők által tévedésből összegyűjtött, ehető gombák közé
keveredő mérges gombák okozzák. Hazánkban több száz vadon termő gombafaj fordul elő, és ezek közül
mintegy 35 mérgező. Évente mintegy 500 gombamérgezés okozta megbetegedést jelentenek, és közülük kerül ki
a halálos kimenetelű bejelentett ételmérgezések túlnyomó része. A hazai mérges gombák közül a
legveszélyesebbek a galócafélék: a gyilkos galóca (Amanita phalloides), a fehér galóca (Amanita verna), a
légyölő galóca (Amanita muscaria) és a párduc galóca (Amanita pantherina). A gombatoxinok jelentős része
hőstabil, főzés után is mérgező marad.
Gombamérgezés gyanúja esetén – a gomba elfogyasztása után minél hamarabb – az elsősegélynyújtás lényegi
eleme a hánytatás, ill. a gyomormosás. A gombamérgezésre gyanús egyéneket enyhe tünetek esetén is indokolt
megfigyelésre kórházba szállítani, mert nem kizárt, hogy a gombákat nem ismerő ember többféle gombát is
szedett, köztük rövid latenciaidejű (azaz korai tüneteket okozó) enyhén mérgező gombákat, és a hosszabb
latenciaidejű gyilkos galócát. Így az első korai tünetek felhívhatják a figyelmet egy súlyos mérgezés veszélyére.
A gyilkos galóca mérgezés első tünetei (heves hányás, hasmenés) csak 6–24 óra lappangás után jelentkeznek,
amikor a méreganyag már nagyrészt felszívódott. 4–6 órás lappangási idő jellemző a papsapka gomba
(monometil-hidrazin-) mérgezésre is. A súlyos veseelégtelenséget okozó pókhálós gomba mérgezésnek 1–7
napos a lappangási ideje. A többi mérgezéstípusra a rövid lappangási idő jellemző, néhány perc–másfél óra.
Súlyos mérgezés ezek között is előfordul, így pl. a susulyka típusú (muszkarin) mérgezés. Ehető gomba
fogyasztása is kiválthat tüneteket. Gombamérgezés gyanúja esetén a gombás étel további fogyasztását meg kell
tiltani, az étel maradékát, a konyhai tisztítási hulladékot, továbbá a hányadék, ill. a gyomormosó folyadék egy
részét laboratóriumi vizsgálatra félre kell tenni. A mérgezést okozó gombák laboratóriumi azonosítása
rendszerint a gombarészek mikroszkópos morfológiai vizsgálatával történik. A vadon termő gombák
fogyasztásából származó mérgezések megelőzése szempontjából a legfontosabb feladat, hogy az összegyűjtött
gombát az emberek felhasználás előtt mutassák be a piacon működő gombaszakértőnek.
Az élelmiszernövények közé mérgező gyomnövények keveredhetnek. Magyarországon az 1980-as években

lencséhez keveredett mérgező gyommagvak okoztak tömeges megbetegedést.
Az élelmiszerek nitráttartalma számos tényező függvénye. Befolyásolja a fajta, a talaj nitrogénműtrágya

ellátottsága és a tenyészidő hossza is. Sárgarépában, karalábéban, spenótban olyan magas nitráttartalom is
előfordulhat, amely csecsemőkben methaemoglobinaemiát idéz elő.
A lóbab (Vicia faba) Dél-Európában, Irakban és Egyiptomban nagyon népszerű élelmiszer, de nálunk is
fogyasztják. A favismus kialakulásában játszik szerepet. A favismus enzymopathiával, anaemiával, súlyos
esetben sárgasággal, haematuriával, lép- és májduzzanattal járó betegség. A glukóz-6-foszfát-dehidrogenáz
enzim öröklődő defektusában szenvedő emberekben alakul ki a lóbab két glikozidja, a vicin és a konvicin
hatására.
6.1.4. Antinutritív vegyületek az élelmiszerekben
443
egészségtan
Élelmiszereinkben számos antinutritív fehérjevegyület található. Ide tartoznak a proteáz inhibitorok különböző
típusai, amelyek a gabonafélékben, a zöldségekben és a hüvelyesekben mutathatók ki. Proteáz inhibitorokban
különösen gazdag a szójabab, mely tripszin és kimotripszin inhibitorokat tartalmaz. A proteáz inhibitorok
hőérzékeny fehérjék, de a nyers növényi élelmiszerek fogyasztásánál számolnunk kell hatásukkal. Proteáz
inhibitorokban gazdag táplálék rendszeres fogyasztása esetén megnövekszik a hasnyálmirigy tömege.
A hüvelyes magvak antinutritív vegyületei közé tartoznak a lektinek. A lektinek glikoproteinek, ezeket az
emésztőrendszer enzimei nem tudják lebontani. Közülük néhány toxikus hatású, akadályozzák a tápanyagok
felszívódását és a fehérjeszintézist. Hasi panaszokat, görcsöket okozhatnak, felszívódva a vérben a
vörösvérsejteket agglutinálhatják. A vegyületek hőlabilisak, főzés, sütés hatására inaktiválódnak.
A fitinsav és a fitátok a növényekben mint foszfátraktározó vegyületek jelentősek. A tápcsatornában megkötik a

kalciumot, a vasat és a cinket, és ezzel a felszívódást előnytelenül befolyásolják. A fitát hőstabil, de kelesztés
hatására és egyes konyhatechnikai eljárások következtében lebomlik.
A tanninok komplex polifenol vegyületek, amelyek a táplálék fehérje- és szénhidrát- vegyületeivel oldhatatlan
komplexeket képeznek, és ezáltal gátolják a fehérjeemésztést. Gátolják a vasfelszívódást is.
A glukóz-inolátok kéntartalmú glikozidok; a káposztafélék jellegzetes ízét, valamint a mustár és a torma

csípősségét okozzák. A bomlásukkor felszabaduló nitrilek antinutritív hatásúak, más bomlástermékeik azonban
antikarcinogén vegyületek.
Egyes csonthéjas gyümölcsök magjából, továbbá a keserűmandulából cianid szabadul fel. Datura (maszlag)
fajokból készült mézben atropin található.
6.1.5. Kémiai szennyező anyagok az élelmiszerekben

Élelmiszereink vegyi anyagokkal történő szennyeződésének három fő forrása van: az állattartásban és a
növényvédelemben alkalmazott vegyi anyagok; a gyártási, feldolgozási folyamat során és a
környezetszennyezésből az élelmiszerbe jutó vegyi anyagok. A kémiai szennyező anyagok ritkán nagy
mennyiségben is bekerülhetnek az élelmiszerekbe pl. természeti katasztrófa, ipari baleset vagy kriminális
cselekmény következtében. Ezek a ritka esetek rendkívül súlyos akut és krónikus következményekkel járhatnak.
A növényi kártevők ellen használt növényvédő szerek maradékai az élelmezés-egészségügyi várakozási idő
letelte után már csak igen alacsony koncentrációban, a megengedett szint alatt lehetnek jelen az
élelmiszerekben. A növényvédelem következtében mintegy 250 hatóanyag maradékaival kell számolni.
Magyarországon a rendszeres élelmiszer-ellenőrzési vizsgálatok tapasztalatai szerint az élelmiszermintáknak
néhány százaléka tartalmaz határértéket meghaladó növényvédőszer-maradékot, ami általában annak a
következménye, hogy a termelők nem tartatják be az alkalmazási előírásokat. Az előírások betartásának
ellenőrzése elsősorban a kistermelők esetében nehéz feladat.
Az állattartásban betegségmegelőzésre, járványok leküzdésére, hozamnövelésre és a haszonállatok gyógyítására

több mint 200 féle hatóanyag (gyógyszerek és hozamnövelő szerek) használata engedélyezett. Ezek közül
különösen az állattartásban alkalmazott antibiotikumok érdemelnek figyelmet. A tejtermelésben a gépi fejés
miatt gyakoriak a tőgygyulladások, és ez teszi szükségessé a tehenek antibiotikum-kezelését. Az antibiotikumok
kiválasztódnak a tejjel, és ha az antibiotikum ürülése alatti tejet felhasználják, ez élelmezés-egészségügyi
problémákat is okozhat. A tejjel elfogyasztott antibiotikum okozhat allergiát. A nagyobb problémát az jelenti,
hogy az állatgyógyászat során alkalmazott antibiotikumok hatására az emberre patogén kórokozók már a
gazdaállatban antibiotikum-rezisztenssé válnak. Az antibiotikumok és a szulfonamidok a tejen kívül a tojásban
és a húsban, valamint a belsőségekben is megjelenhetnek. Az anabolikus szteroidok használata hozamnövelési
céllal Magyarországon nem engedélyezett.
A gyártási technológia során szennyező anyagok juthatnak az élelmiszerekbe az élelmiszeripari gépekből,

eszközökből, tartályokból, csomagolóanyagokból, ill. a technológiai folyamatok során. A fémek kioldódhatnak,
ill. kopás útján juthatnak az élelmiszerbe. A gyártási folyamathoz felhasznált oldószer maradékai bekerülhetnek
a végtermékbe, pl. zsíroldószerrel (hexán) kivont étolajban az oldószer maradékai megtalálhatók. Gyakori, hogy
a tisztító- és fertőtlenítőszerek maradékai jutnak be az élelmiszerbe, ha a tisztítási fázis végén előírt bő vizes
öblítést nem jól hajtják végre. A csomagolóanyagokból, gumicsövekből, műanyagokból is vegyi anyagok
oldódhatnak ki.
444
egészségtan
A technológiai eredetű szennyezések előidézésében nagyon fontos szerepe lehet a tárolóedényeknek. Ha a

mázas cserepeket nem megfelelően magas hőmérsékleten égetik ki, akkor a rajtuk lévő ólommáz oldható marad;
az ilyen edényekben tárolt savas vegyhatású vagy komplexképző élelmiszerbe (szilvalekvár, tea) olyan nagy
mennyiségű ólom oldódhat ki, ami mérgezést okoz. Ólommérgezést okozhat ólomfestékkel bevont régi
fémhordóban tárolt must vagy cefre, hiszen rendkívül nagy mennyiségű ólom kioldására képesek. Étkezési
célokra vagy élelmiszer tárolására használt edényekben tilos ólomsók használata.
Az ipari és a mezőgazdasági tevékenység, különösen a közlekedés, a bányák üzemeltetése, az atomerőművek és

a hulladékkezelés nagy mennyiségű és sokféle szennyező anyagot juttat a környezetbe. Ezek a szennyező
anyagok a levegő, a víz és a talaj közvetítésével élelmiszereinkbe is bejutnak, és a tápláléklánc útján a
csúcsragadozókban nagymértékben feldúsulhatnak. A megelőzés egyetlen hatékony módja a
környezetszennyezés megakadályozása. A környezeti szennyező anyagok legveszélyesebb csoportjai a toxikus
nehézfémek, a radioaktív szennyeződések, a poliaromás szénhidrogének és a különféle poliklórozott vegyületek.
A toxikus nehézfémek közül legelterjedtebb az ólomszennyezés. Ólomszennyezéssel elsősorban a

gabonaneműekben, különösképpen a korpában, az állati eredetű élelmiszerekben és a nagy felületű leveles
növényi élelmiszerekben kell számolni. Az utóbbi években az ólomszennyezés csökkenő tendenciát mutat az
ólommentes benzin használatának köszönhetően.
A másik nehézfém szennyező a kadmium. Főleg az állati eredetű élelmiszerek és ezek közül is a belsőségek és
kiemelten a kagylók, rákok a legszennyezettebbek. A táplálék (rizs és víz) nagymértékű kadmiumszennyeződése
Japánban okozott súlyos krónikus tömeges mérgezést, ami „itai-itai” betegség néven vált ismertté. A betegeken
erős csontfájdalmak, járási nehézségek, osteomalaciára emlékeztető csontelváltozások és vesekárosodások
léptek fel. A kadmium elsősorban a vesékben halmozódott fel.
A higany főleg a vízi táplálékban feldúsuló szennyező anyag. A halakban szinte teljes egészében metil-higany
formájában raktározódik. A krónikus szerveshigany- (metil-higany-) mérgezés Minamata-betegségként szintén
Japánból vált ismertté. A Minamata-öbölben a tenger vizét egy parti üzem higannyal szennyezte. A higany
szerves higannyá alakult, és bejutott a kagylók, rákok, halak szervezetébe. Az öböl partján élők ezeket a tengeri
állatokat fogyasztották, ami súlyos bénulásokat, ataxiával, tremorral, látótér-beszűküléssel, nagyothallással és
fejfájással jelentkező mérgezést okozott.
A radioaktív izotópok atomrobbantások, atomerőmű-balesetek következtében jutnak a légtérbe, majd az

élelmiszerekbe. A levegőből kiülepedő izotópok a leveles növényzetre jutnak, ill. a talajba mosódnak, és a
talajból szívódnak fel a növényekbe. Atomerőmű-balesetet követően a zöldségek és gyümölcsök radioaktivitása
és a tej izotópjód-aktivitása emelkedik leghamarabb. A táplálékban felhalmozódó radiojóddal szemben
védőhatású, ha a szervezet a radiojód-expozíciót megelőzően jól el volt látva jóddal. Nukleáris balesetek
következménye lehet a stroncium és a céziumizotópok megnövekedő szintje az élelmiszerben, főleg az állati
eredetű élelmiszerekben.
A policiklusos aromás szénhidrogének (PAH) csoportjába közel 200 féle anyag tartozik. A PAH elsősorban
ülepedéssel kerül a növényekre, de egyes növények a talajból is képesek felvenni. A policiklusos aromás
szénhidrogének legfontosabb képviselője a benzpirén, ami erősen rákkeltő. Az élelmiszerek PAH-szennyezése
nem csak a környezetszennyezésből származik, technológiai eredetű is lehet: füstöléskor, hevítéskor is
képződnek PAH-ok, ezek mennyisége azonban megfelelő technológia alkalmazásával igen alacsony szinten
tartható.
A poliklórozott vegyületek több száz szennyező anyagot jelentenek. Rendkívül stabilak, a táplálékláncon át
feldúsulnak az állati szervezetekben; a növényi élelmiszerekben csak rendkívül kis mennyiségben fordulnak elő.
Ide tartoznak a klórozott szénhidrogének, köztük a DDT növényvédőszer, amit már több mint 40 éve betiltottak
Magyarországon is, de metabolitja, a DDE még most is kimutatható az emberi szövetekből és az anyatejből.
Ebbe a csoportba tartoznak a poliklórozott bifenilek (PCB) is, melyeket transzformátorokban dielektrikumként
használtak, továbbá oldószerként és fékfolyadékként is kiterjedten alkalmaztak. Használatát már szintén
betiltották, de a környezetben még mindenhol kimutatható. A PCB-vel legszennyezettebb élelmiszerek a halak.
1969-ben Japánban, 1979-ben Tajvanon súlyos, tömeges mérgezést okozott a PCB-vel és más poliklórozott
vegyületekkel szennyezett étkezési olaj (Yusho-betegség, ill. Yu-cheng-betegség).
A dioxinok és dibenzofuránok különböző szerves anyagok szintézisekor szennyező anyagként keletkeznek, ill.
klórtartalmú szerves anyagok égetésekor képződnek. Ezek az anyagok genotoxikus, karcinogén, teratogén,
májkárosító hatásúak. Főleg a zsírban gazdag állati eredetű élelmiszerekkel és a halakkal jutnak az emberi
445
egészségtan
szervezetbe. Az anyatejben is kimutathatók. Egészségkárosító hatásuk rendkívül kis koncentráció esetén is

jelentkezik.
7. Élelmiszer-adalékanyagok
Az élelmiszer-adalékanyagokat az élelmiszerek érzékszervi tulajdonságainak javítására, eltarthatóságuk
növelésére és feldolgozhatóságuk megkönnyítése érdekében használja az élelmiszeripar. Felhasználásukat
szigorú nemzetközi előírások szabályozzák. Ezek lényege, hogy az élelmiszerekhez csak engedélyezett
anyagokat szabad hozzáadni, limitált mennyiségben. Csak olyan élelmiszer-adalékanyagokat engedélyeznek,
amelyeket toxikológiai vizsgálatok során ártalmatlannak találtak. Az állatkísérletekben ártalmatlannak talált
testtömeg-kilogrammra vonatkoztatott dózist általában százszoros biztonsági faktorral számolják át emberre;
ebből határozzák meg a megengedhető napi bevitelt, és ennek alapján az élelmiszerben megengedhető
maximális koncentrációt. A jogszabályok szerint az adalékanyag felhasználása csak indokolt esetben
engedélyezett, akkor, ha védi az élelmiszer tápértékét, különleges étrendhez szükséges alkotórészt tartalmaz,
tartósít, javítja az élelmiszer érzékszervi tulajdonságait, segíti az élelmiszer gyártását, csomagolását, tárolását.
Az élelmiszer-adalékanyagokkal szemben magas minőségi követelményeket támasztanak, állandó összetételűek
és nagy tisztaságúak kell legyenek. Az élelmiszereken kötelező feltüntetni a címkén, hogy milyen adalékot
tartalmaznak. Az adalékanyagokat csoportnévvel és az adalékanyag E-számának megadásával vagy
csoportnévvel és az adalékanyag megnevezésével lehet feltüntetni.
Az élelmiszer-színezékeket részben színes vegyületekben gazdag zöldségekből, gyümölcsökből vagy magvakból

vonják ki: ezek a természetes színezékek. A természetes színezékekkel kémiailag azonos vegyületeket
szintetikus úton, esetleg biotechnológiai eljárással is előállítanak. Természetes eredetű színezék az aktív szén és
a karamell is. A mesterséges színezékek az élelmiszerektől idegen szerkezetű szintetikus anyagok.
A tartósítószerek óvják az élelmiszerek minőségét és növelik eltarthatóságukat azáltal, hogy megvédik a

mikroorganizmusok okozta romlástól. Az antioxidánsok megakadályozzák vagy késleltetik az oxidációs
folyamatokat az élelmiszerekben, gátolják az avasodást. Az állományjavító és -módosító anyagok (pl. az agar-
agar, az alginsav, a módosított keményítő, a gumiarábikum), az emulgeáló szerek, a sűrítő, a stabilizáló
anyagok, a térfogatnövelő szerek viszonylag nagy mennyiségben kerülnek az élelmiszerekbe.
A természetes aromaanyagokat növényi vagy állati termékekből állítják elő fizikai módszerekkel vagy
fermentációs eljárással, ill. pörköléssel. A mesterséges aromaanyagok szintetikus vegyi anyagok, amelyek
természetes tartalomként nem fordulnak elő. Sok kémiailag szintetizált, de a természetben előforduló
aromaanyagokkal azonos adalékanyagot is használ az élelmiszeripar.
Az élelmiszer-adalékanyagok kiemelkedően fontos csoportját képezik a mesterséges édesítőszerek. Ezek sokkal

édesebbek a répacukornál, és az aszpartámot leszámítva energiamentesek. Toxikológiai szempontból a
legrészletesebben kivizsgált és legellentmondásosabb adalékanyagok. A négy legjelentősebb mesterséges
édesítőszer a szacharin, a ciklamát, az aszpartám és az aceszulfám-K. A szacharin mintegy 400-szor, a ciklamát
nátriumsója mintegy 35-ször édesebb, mint a szacharóz. A szacharinnak azonban fémes, keserű utóíze van,
főleg, ha erősen édes ízt akarnak vele elérni. A szacharint és a ciklamátot az 1970-es években állatkísérletes
toxikológiai vizsgálatoknak vetették alá, és ekkor felmerült a gyanú, hogy húgyhólyagrákot okoznak. Az emberi
rákkeltő hatást nem lehetett kimutatni, mindkét szer továbbra is engedélyezett édesítőszer. Az aszpartám
aminosavszármazék, amit a 80-as évek óta használnak édesítőszerként. Hőkezelés hatására elveszíti édes ízét,
ezért csak a kész, ill. további hőkezelést nem igénylő élelmiszer ízesítésére használható. Az aszpartám
metabolizálódik a szervezetben, 1 g aszpartám kalóriaértéke 15 kJ. Metabolizációja során fenil-alanin
keletkezik, ezért fogyasztása tilos a phenylketonuriában szenvedők számára. Az aceszulfám-K édesítő ereje az
aszpartáméhoz hasonló, a főzést és sütést is jól bírja, nincs mellékíze.
A laikusok között sokan úgy gondolják, hogy az élelmiszer-adalékanyagok a felelősek a modern ember
élelmezéssel-táplálkozással kapcsolatos betegségei nagy részéért, de ez tévedés. Az engedélyezett élelmiszer-
adalékanyagok szabályszerű felhasználása toxikológiailag biztonságos. Egészségkárosító hatás az
adalékanyagok miatt mai tudásunk szerint csak élelmiszer-hiperszenzitivás következtében léphet fel.
7.1. Élelmiszer-hiperszenzitivás
A lakosság néhány százaléka bizonyos élelmiszerek, ill. élelmiszer-komponensek a populáció többsége által jól
tolerált mennyiségének fogyasztására heveny rosszulléttel, kóros tünetekkel reagál. Minden élelmiszerrel
446
egészségtan
kapcsolatos, nem pszichés eredetű és reprodukálható kóros reakciót élelmiszer-hiperszenzitivásnak nevezünk.

Az élelmiszer-hiperszenzitivási esetek két fő csoportba sorolhatók.
1.Élelmiszer-allergiáról beszélünk, ha a hiperszenzitivási reakció immunmechanizmus révén jön létre. Az

élelmiszerallergiás reakciók egy része IgE-mediált (I. típusú hiperszenzitivási reakció), a tünetek a fogyasztás
után azonnal jelentkeznek. A másik része nem IgE-mediált, hanem késleltetett, sejtközvetített (IV. típusú
hiperszenzitivási reakció), ami órákkal vagy napokkal az expozíció után okoz tüneteket.
2.A nem allergiás eredetű élelmiszer-hiperszenzitivási csoportba tartoznak a metabolikus eredetű intoleranciák
és a ma még ismeretlen mechanizmusú, nem allergiás jellegű túlérzékenységek. Az intoleranciák közül a
leggyakoribb a laktóz-intolerancia.
A pszichológiai eredetű élelmiszer-averzió, ami nem tartozik a hiperszenzitivás fogalmába, nehezen különíthető
el a valódi hiperszenzitivástól. Kettős vak vizsgálatban a konzekvens válaszreakció hiánya jellemzi.
7.1.1. Élelmiszer-allergia
Az élelmiszer-allergia a lakosság egy viszonylag szűk rétege számára súlyos, életveszélyt jelentő probléma, egy
jóval nagyobb népességcsoportban pedig az életminőséget rontó tényező. Az élelmiszer-allergia következtében
kialakuló kórképek, ill. tünetek a következő négy csoportba oszthatók:
–Legsúlyosabb következmény az anafilaxia.
–Emésztőszervi tünetek: az ajak és a száj viszketése, dagadása; görcsös hasi fájdalom, görcs, hányinger, hányás,
hasmenés.
–Légzőszervi panaszok: rhinitis, asthma, gégeoedema.
–Bőrtünetek: viszketés, kiütés, urticaria, angioödéma, ekcéma, kötőhártya-gyulladás.
A régebben élelmiszer-allergiás típusú betegségnek tekintett coeliakiát (glutén szenzitív enteropathia,

gluténérzélenység, lisztérzékenység) ma autoimmun betegségként tartják számon. A betegek 95%-a specifikus
HLA II allélt hordoz, ez a genotípus gyakran más betegségekkel is társul, mint pl. 1. típusú diabetes, autoimmun
pajzsmirigybetegség, rheumatoid arthritis, SLE, autoimmun hepatitis, Sjögren-syndroma, vitiliogo, alopecia
arreata. A szövettanilag kimutatható boholyatrófiás eseteket nevezik coeliakiának. Gyakorisága 0,5–1%. Ismert
coeliakia nélküli gluténszenzitivitás is, mely jóval gyakoribb, 15% körüli. A coeliakiás betegek a búzában,
árpában, zabban és a rozsban lévő gluténra érzékenyek; a glutén gliadinkomponense ellen termelnek
ellenanyagokat. Az ellenanyagok sejt közvetítette immunreakciót okoznak, ami a vékonybélboholy atrófiájához
vezet. A betegség malabszorpciót, krónikus hasmenést, fejlődésbeli visszamaradást, anémiát okoz.
Gluténmentes étrenden a felszívódási zavar megszűnik, a betegek panasz- és tünetmentesek lesznek.
A valódi élelmiszer-allergia prevalenciája a felnőtt lakosság körében 2% körüli, gyermekek között gyakoribb,
mintegy 8%. A leggyakrabban élelmiszer-allergiát okozó élelmiszerek Európában a gyermekek körében a
tehéntej, a tojás, a szója, a földimogyoró, a dió- és mogyorófélék, a hal- és rákfélék; felnőttek között a
földimogyoró, a dió- és mogyorófélék, a rákok, a hal és a tojás, de a legkülönbözőbb élelmiszerekre
vonatkozóan leírtak már allergiás érzékenységet.
Az élelmiszerek allergén hatását a hőkezelés az esetek többségében mérsékli, de egyes esetekben fokozhatja is
az allergizáló hatásukat. A tejfehérjék hidrolízise jelentősen csökkenti az allergizáló hatást, de teljesen nem
szünteti meg. Néhány élelmiszert, ami gyakran okoz allergiát (búza, földimogyoró), széles körben használ az
élelmiszeripar a különböző élelmiszer-készítmények előállításához. Ezek a szenzitizált fogyasztóban váratlan
anafilaxiát vagy egyéb allergiás reakciókat okozhatnak. Hasonló veszélyforrás az élelmiszergyártás vagy a főzés
során a termék vagy az étel kontaminációja az allergénnel.
Az élelmiszer-adalékanyagok közül IgE típusú allergiát okozhatnak a növényekből vagy az állatokból származó
fehérjék, ill. enzimek, pl. a papain vagy az alfa-amiláz. Allergiás hatást válhatnak ki a szulfitok is. Más
adalékanyagok önálló élelmiszer-allergiát okozó hatása nem bizonyított, de néhány egyéb adalékanyag ronthatja
a már fennálló allergiás állapotot.
Az allergiás reakciók kiváltásához szükséges küszöbdózis a szenzitizált emberekben igen változó nagyságú.
Tojásallergiásokban 10–190 mg ovoalbumin elfogyasztása után észlelnek súlyos tüneteket, a tehéntej-allergiás
447
egészségtan
tüneteket kiváltó dózis 1 µg és 6 g fehérje között változik. Földimogyoróból az allergiás reakciót provokáló
dózis 100 µg és 50 mg között van.
Csecsemőkorban a hosszú ideig tartó kizárólagos anyatejes táplálás védőhatású a tehéntej-allergia kialakulása
ellen. A tehéntej-allergia annál gyakoribb, minél korábbi életkorban kezdik a tehéntej-táplálást.
Az élelmiszer-allergiában szenvedőknek kerülniük kell a tüneteket, rohamot kiváltó élelmiszerek fogyasztását.

Ez viszonylag könnyű a nem feldolgozott, természetes élelmiszerek esetében, de rendkívül nagy nehézséget
jelent az allergénkomponens elkerülése élelmiszer-készítmények és éttermi ételkészítmények esetén, mivel
ugyanaz a készítmény különböző receptúra szerint készülhet, ill. a hozzá felhasznált nyersanyagok összetétele
különböző lehet (pl. egy pizzán a kolbász készülhet szója felhasználásával vagy anélkül). Az élelmiszer-
allergiában szenvedők számára biztonságos élelmiszer-ellátás nagyrészt az élelmiszer-előállítók jó gyártási
technológiájának a függvénye. Az élelmiszer-készítmény csak akkor lesz megbízhatóan allergénmentes, ha a
gyártáshoz felhasznált összes komponens mentes az allergéntől, és a gyártás az allergiát okozó termékektől
izoláltan történik (ha a gyártósoron nem gyártanak felváltva földimogyorós csokoládét és mogyoró nélkülit). A
fogyasztó választásának elősegítésére a gyakran allergiát okozó komponenseket mindig fel kell tüntetni az
élelmiszerek összetételében. Magyarországon az élelmiszer-allergiában szenvedők számára a Magyar
Táplálékallergia és Táplálékintolerancia Adatbank nyújt felvilágosítást a fogyasztható élelmiszerekről.
7.1.2. Nem allergiás élelmiszer-hiperszenzitivitás

Az élelmiszer-hiperszenzitivitási esetek jelentős részében nem, vagy csak részben ismerjük a jelenség
mechanizmusát, de ismert, hogy kiváltásukban immunológiai mechanizmus nem játszik szerepet.
A laktóz-intoleranciában szenvedő egyének nem tudják megemészteni a laktózt, ami a tehéntej fő

szénhidrátkomponense. Az anyagcserezavar oka a laktáz enzim csökkent működése vagy hiánya. A laktázt
normális körülmények között a vékonybél kefeszegélye termeli, és az enzim glukózra és galaktózra bontja a
laktózt. A glukóz és a galaktóz felszívódik a véráramba. Ha az enzimes bontás elmarad, a laktóz nem szívódik
fel, továbbhalad a vékonybélben, bakteriális bomlásnak esik áldozatul, gázok és rövid láncú zsírsavak
képződnek. Ezek ozmotikus hatására nagy mennyiségű folyadék áramlik a bélbe, és hányinger, hasi görcsök,
puffadás, hasmenés, felszívódási zavar lép fel. A laktóz-intolerancia öröklődő sajátság, prevalenciája
országonként nagy különbségeket mutat. Előfordulása kaukázási népeknél 10-15%, mediterrán népeknél 50%,
afro-amerikaiak között 75%, ázsiai népeknél 95%. Magyarországon a fiatalok körében a laktóz intolerancia
prevalenciája mintegy 6,5%, a 30–50 évesek körében eléri a 14%-ot, az 50 éven felüliek körében még
gyakoribb. A laktáz enzim működésének csökkenése természetes jelenség. A laktóz intolerancia az életkorral
nő, az emlősöknél általában – így az embernél is – az anyatejes táplálás abbahagyása után csökken a laktáz
produkció. Csak néhány etnikai csoport, főleg az észak-európaiak esetében észlelhető gyakorlatilag változatlan
intenzitású laktáz termelés az életkor előrehaladtával is („laktáz perzisztensek”), mely tulajdonság domináns
módon öröklődik. A különböző gyulladásos, fertőzéses bélbetegségeket szekunder laktóz intolerancia kísérheti,
ami az alapbetegség gyógyulása után rövidebb-hosszabb idővel általában elmúlik.
Súlyos laktóz-intolerancia esetén teljesen laktózmentes étrendet kell biztosítani. A fermentált tejtermékekben
csak a laktóz egy része bomlik el, tehát nem laktózmentesek. A kereskedelemben hozzáférhetők laktózmentes
tejtermékek is. A laktóz-intolerancia a lakosság jelentős hányadában csak részleges, ezért egyéni mérlegelést és
diéta beállítást igényel, hogy ki mennyi tejcukortartalmú tejterméket fogyaszthat panaszmentesen. Táplálkozás-
élettani szempontból a tej alapvető élelmiszer, ezért a tejes ételeket az étrendből lehetőség szerint nem szabad
teljesen kizárni.
Az élelmiszer-adalékanyagok közül a tartrazin, egyéb azofestékek és a benzoesav a hízósejtekből hisztamin és

más mediátoranyagok felszabadulását váltják ki nem allergiás mechanizmus révén. A kén-dioxid az ételekben és
az italokban légúti irritánsként hathat, és így asztmás rohamot provokálhat olyan személyekben, akik asztmás
alapbetegségük miatt hiperreaktívak.
448
11. fejezet - IX. Egészségpolitika, az
egészségügyi ellátás rendszere
1. Az egészségpolitika alapelvei
A politika meghatározása nem egységes, talán a legáltalánosabb megfogalmazást Max Weber adta, amely
szerint a politika „egy állam vezetése vagy vezetésének befolyásolása” konkrétabban: „törekvés a hatalomból
való részesedésre vagy a hatalomeloszlás befolyásolására…”.
Az Egészségügyi Világszervezet 1946-ban elfogadott Alkotmányában rögzítette, hogy „A kormányok felelősök

népeik egészségéért, amelyet csak megfelelő egészségügyi és szociális intézkedésekkel tudnak elősegíteni”.
Eszerint az egészségpolitika az állam vezetésének az a törekvése, hogy politikai eszközökkel biztosítsa
lakosainak egészségét. A XX. század második felében a legtöbb országban az egészségpolitika a kormányzati
politika részévé, sőt a jóléti államokban egyre inkább annak központi kérdésévé vált. Ez annak tulajdonítható,
hogy egy bizonyos életszínvonal felett az emberek értékrendjében az egészség, a betegségek megelőzése és
sikeres gyógyítása, a betegségektől mentes élettartam meghosszabbítása a legfontosabbak közé tartozik. Ennek
köszönhetően a politikai tevékenység megítélésében is kiemelt helyet foglal el az egészségpolitika.
A fentiek mellett azonban az új népegészségügy az egészségpolitikát abban az értelemben használja, hogy az

általános politika által meghatározott célokat milyen módon valósítja meg. (Az angol nyelvben erre a „policy” és
nem a „politics” kifejezést használják.) Mivel a magyar nyelvben erre a két fogalomra csupán egy kifejezés, a
politika létezik, ebben a fejezetben az egészségpolitika kifejezést általában a „policy” értelemben használjuk.
Ennek fényében a világ országainak döntő többségében az egészségpolitika az alábbi, egymással összefüggő és
egymást kölcsönösen feltételező négy fő tevékenységi területre koncentrál:
–az egészségorientált döntéshozás támogatása minden állami szektorban,
–az egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzáférés biztosítása mindenki számára,
–az egészség védelme és fejlesztése,
–speciális egészségi problémák megelőzése, feltárása és kezelése.
Az egészségpolitika (policy) és a „nagy” politika (politics) szoros kapcsolatára jellemző, hogy a humán
fejlesztések az életminőség javítását jelentik a magasabb életszínvonal, a pénz vásárlóerejének növelése, az
alapvető javakhoz és szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférés által. Mindezek már a kormányzati politika
kompetenciáját képezik.
Az egészségpolitika különösen az alábbi területekre terjed ki:
–az egészségügyi intézményrendszer szervezete és működtetése,
–az egészségügyi szolgáltatások szabályozása és minőségbiztosítása,
–a népegészségügyi rendszer közvetlen működtetése,
–a megelőző és gyógyító (preventív és kuratív) rendszerek finanszírozásának szabályozása,
–az egészségre ható környezeti tényezők ellenőrzése és szabályozása,
–gyógyszerek és biológiailag aktív anyagok forgalmának szabályozása,
–az egészségügyben dolgozók (humán erőforrás) képzésének, továbbképzésének szabályozása,
–az egészségügyben alkalmazott anyagi-tárgyi eszközök beszerzésének, alkalmazásának szabályozása,
–a nemzetközi kapcsolatokból (pl. az Európai Uniós tagságából) fakadó kötelezettségek teljesítése.
1.1. A gazdaságpolitika és egészségpolitika összefüggése

449
IX. Egészségpolitika, az
A II. világháború után az orvosi kutatások intézményesülése és eredményeinek gyors alkalmazása a mindennapi
orvosi praxisban, a gyógyszeripar és az orvosi műszer ipar gyors fejlődése, „az egyre kevesebbről egyre többet
tudni” elv dominanciája a tudományban megindította a szakosodást az orvostudományban, és a jól felszerelt
specializált fekvőbeteg- intézmények elterjedését az egészségügyi ellátásban. Hozzájárult ehhez az egyre javuló
szociális helyzet és a környezeti infrastruktúra gyors fejlődése, amely a megbetegedési struktúrát úgy
változtatta, hogy a fertőző betegségek előfordulásának jelentős csökkenése mellett a társadalmi alkalmazkodás
zavarával is összefüggő krónikus nem-fertőző betegségek előfordulása rohamosan emelkedett. A diagnosztikus
eszközök bonyolult sokfélesége, a terápiás lehetőségek sokszínűsége és a nagymértékű specializálódás az
alapellátást végző általános orvost a kapuőr szerepébe helyezte. Közben azonban az egészségügyi ellátás
költségeinek exponenciális növekedése az adott országok nemzeti jövedelmének sokkal lassúbb növekedési
üteme mellett, még a leggazdagabb ipari országokat is egészségügyi ellátórendszerük felülvizsgálatára
kényszerítette.
A kórházi technológia fejlődése és a diagnosztika/ellátás költségeinek rohamos növekedése további

szabályozásokra késztették a gazdasági és politikai döntéshozókat. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a gyógyítás
társadalmi költségei sokkal jelentősebben emelkednek, mint amilyen ütemű a lakosság egészségi állapotának
javulása. Képletesen úgy is mondhatjuk, hogy az egységnyi egészség egyre drágább lett. Az orvostudomány
ragyogó bravúrjai mellett nőtt az állandó kezelésre szoruló krónikus betegek száma. Természetesen minél
szegényebb egy ország, minél alacsonyabb a nemzeti jövedelme, annál kevesebbet tud egészségügyre költeni, és
annál kevésbé tudja az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag megengedhető közötti szakadékot áthidalni.
A gazdag és szegény országok egészségpolitikájának középpontjába egyaránt az egészségügyi kiadások

visszafogása került, miközben a humán és anyagi erőforrások terén súlyos gondokkal kell megküzdeniük.
A korszerű egészségügyi ellátórendszerek a hozzáférhetőség, esélyegyenlőség és minőség stratégiai jelentőségű

paramétereivel jellemezhetők.
A hozzáférhetőség térben és időben a beteg (fogyasztó) egészségi állapotának megfelelő ellátás fizikai
elérhetőségét jelenti.
Az esélyegyenlőség a mindenki számára egyenlő színvonalú és minőségű ellátáshoz való hozzájutás lehetősége,
amelynek egyik feltétele a hozzáférhetőség. A kettő abban különbözik, hogy a hozzáférhetőséget (a földrajzi,
szakmai és jogi értelemben vett elérhetőséget) az egészségügyi ellátás keretében kell biztosítani, míg az
esélyegyenlőség a fogyasztó, a szolgáltató és a finanszírozó szándékain és lehetőségein, valamint a gazdasági,
politikai és kulturális tényezőkön múlik, azaz multiszektorális jellegű.
Minőség alatt az egészségügyi ellátás nemzetközileg elfogadott technológiai színvonalát értjük. A mindenki
számára egyenlő esélyekkel hozzáférhető, a nemzetközi technikai színvonalnak megfelelő minőség biztosítása a
gyakorlatban ritkán valósítható meg. A valóban minőségi szolgáltatások csak egyes társadalmi csoportok vagy
egyes betegcsoportok részére biztosíthatók. Az egészségügyi szolgáltatások technikai és technológiai kínálatai
messze meghaladják a gazdasági lehetőségeket.
A hozzáférhetőség, az esélyegyenlőség és a minőség biztosítása együttesen még a leggazdagabb országokban is

csak tiszteletreméltó gazdaságpolitikai célkitűzés, hiszen mindhárom követelmény teljesülése meghaladná a
leggazdagabb országok egészségügyre fordítható költségvetési kereteit. Minél szegényebb egy ország, annál
kevésbé tudja megvalósítani a fenti hármas követelményt. Az egészségpolitika játékterén csupán az dől el, hogy
az ellátást jellemző három paraméterből melyiknek ad magasabb prioritást, illetve melyik elérésére vagy
megközelítésére szán nagyobb összeget. A szociális elosztást az vagy újraelosztást preferáló politikai rendszerek
a hozzáférhetőségre, a demokratikus elveket előnyben részesítők az esélyegyenlőségre, az elsősorban
piacorientált rendszerek a minőség biztosítására áldoznak nagyobb hányadot az egészségügyi költségvetési
keretből, mely a GDP (lásd 657. oldal) meghatározott részét jelenti. Kevés lehetőség van arra, hogy adott GDP
mellett az egészségügyi kiadások volumenét emeljék, a politika mozgástere behatárolt, lehetőségei az arányok
megváltoztatására korlátozódnak.
Természetesen az arányok változtatása nem csupán politikai akarat kérdése, amely elsősorban az adott ország
gazdasági helyzetétől függ. Egy gazdag (magasabb GDP-vel rendelkező) országban könnyebb az egyes
tényezők közötti arányokat változtatni, mint egy szegényebb országban, amelyben a változtatás hatására az
egyik tényező vészesen közelíthet az elégtelenhez. Az arányok extrém eltolódására csupán két végletet
említünk: a korábbi szocialista egészségügyi modellt, amelyben a hozzáférhetőség és esélyegyenlőség mellett a
minőség alacsony szintre süllyedt, és ennek ellentétét, az USA ellátási rendszerét, amelyben az igen magas
minőségi színvonal mellett a hozzáférhetőség és az esélyegyenlőség korántsem biztosított. A viszonylag
450
kiegyenlített rendszerekre jó példák az Egyesült Királyság vagy Kanada egészségügyi ellátórendszerei, amelyek
a leggazdagabb ipari országok egészségügyi kiadásaihoz képest mérsékelt egészségügyi költségek mellett
nyújtják a magas minőségű ellátást és az egész lakosságra kiterjedő hozzáférhetőséget, valamint biztosítják a
viszonylagos esélyegyenlőséget.
1.2. Az egészségügyi ellátórendszer szerkezete és működése

Az emberi közösségek szükségleteik kielégítésére szervezeteket hoznak létre, amelyek missziója (küldetése)
adott szükséglet vagy igény kielégítése. Az igény vagy szükséglet kódolt formában – mint input – kerül a
szervezetbe, ahol a humán és anyagi erőforrások segítségével a szervezet egy eredményt (output) produkál,
amely kielégíti az adott igényt vagy szükségletet. A szervezet addig működik kielégítően, ameddig az adott
szükséglet vagy igény fennáll. Ha az igény módosul, akkor a szervezet struktúrájának is változnia kell, hogy a
funkció módosulásával az újabb igényt kielégítő eredményt produkáljon. Mindezt egyszerűsített sémán a IX-1.
ábra szemlélteti.
Forrás: Dietary Guidelines for Americans, 2005 http://www.mypyramid.gov
Ha feltételezzük, hogy egy településnek háziorvosi ellátásra van szüksége, akkor megfelelő források birtokában
létrehoznak egy háziorvosi praxist (ez a szervezet), amelynek missziója a közösség alapellátásának biztosítása.
A szervezet bemenete a beteg ember, és a szervezet keretei között történik a prevenció, diagnosztika és terápia a
szervezet humán és tárgyi (anyagi) erőforrásainak segítségével, az eredmény pedig a gyógyult ember. Ha a
szükségletek módosulnak, például igény van fogorvosi ellátásra is, akkor a szervezet struktúrája módosul (pl.
praxisközösség), vagy újabb szervezet jön létre. A különböző szükségleteket különböző helyeken és szakmai
szinteken kielégítő szervezetek egymással összefüggő rendezett hálózatot, ún. rendszert alkotnak. Így például az
egymásra épülő alapellátás, járó- és fekvőbeteg-szakellátás, a szakellátás városi, megyei és országos szintjei
alkotják az egészségügyi ellátás kuratív rendszerét, amelyhez szervesen kapcsolódnak a szükségletek
kielégítését célzó preventív és egészségügyi igazgatási rendszerek.
A mindennapi szükségletet kielégítő szervezeti modell kétszereplős: a fogyasztó, akinek szüksége van a
szolgáltatásra és a szolgáltató, vagyis az a szervezet, amelyik az igényt kielégíti. Természetesen a szolgáltatás
ellenértékét (árát) a fogyasztó fedezi. Azon különleges szolgáltatásoknál, amelyek váratlanul jelentkeznek,
kielégítésük sürgős és/vagy különösen nagy költségráfordítást igényelnek, szükségessé válhat, hogy egy
harmadik szereplő (biztosító) fedezze a költségeket. Ilyen szolgáltatás az egészségügyi ellátással összefüggő
szolgáltatások nagy része, amelyeket részben vagy egészben az állam szabályoz (lásd Finanszírozás fejezet).
Ezáltal az egyszerű kétszereplős fogyasztói modell az egészségügyi szolgáltatásokban négyszereplősre bővül,
amelynek sémáját a IX-2. ábra mutatja.
451
IX-1. ábra A szervezeti modell
A négyszereplős modell résztvevői:
–a fogyasztó vagy beteg, aki az egészségügyi ellátást, szolgáltatást igényli,
–a szolgáltató vagy az egészségügyi ellátást nyújtó, aki szolgáltatásáért ellenértéket (pénzt) kap,
–a finanszírozó, aki a fogyasztó számára a szolgáltatónál megvásárolja az egészségügyi ellátást,
–a politika (állam vagy helyi önkormányzat), amely felelős az ellátás zavartalan és folyamatos működtetéséért,
és részben, de nem feltétlenül tulajdonosa az ellátást nyújtó intézményeknek (pl. önkormányzati vagy állami
kórházak, egyetemi klinikák, országos intézetek).
1.3. A szereplők érdekviszonyai

A konszenzuson alapuló egészségpolitika kialakítását erősen nehezíti, hogy az egészségügyi ellátásban
szereplők érdekei korántsem azonosak, sőt jellemzően ellentétesek (IX-1. táblázat).
11.1. táblázat - IX-1. táblázat. Az egészségügyi ellátás szereplőinek érdekviszonyai
Szereplők
Fogyasztó Szolgáltató Finanszírozó Állam
Egészségbizt. Alap
Érdekek
Hozzáférés ++ ↑ +↑ – +↑
Egyenlőség +↑ – – +↑
Minőség ++ ↑ ++ ↑ +↑ +↑
Járulék ++ ↓ – ++ ↑ +↑
Önrész ++ ↓ – ++ ↑ ++ ↑
Járadék ++ ↑ ++ ↑ ++ ↓ +↓
452
Szolgáltatás köre ++ ↑ ++ ↑ ++ ↓ +↓
Az érdekeinek megfelelő változási irány: ↑ nő ↓ csökken ++ erősen érdekelt, + mérsékelten érdekelt, – nem
érdekelt
A fogyasztó kevesebb járulékért több és jobb ellátást szeretne kapni.
A szolgáltató érdekelt a technológiai színvonal növelésében (minőség), mivel a magasabb minőségű ellátás
magasabb finanszírozást jelent és csökkenti a hibalehetőséget, ezen kívül nagyobb szakmai sikerélményt és
elismerést biztosít.
A társadalombiztosítás-alapú finanszírozás a befolyt kötelező járulékok újraelosztása. A társadalombiztosítási

intézmény elsősorban a deficitmentes gazdálkodásban, a költségvetés betartásában érdekelt, és csak mérsékelten
érdeke a prevenció, az esélyegyenlőség, a hozzáférhetőség és a minőségben biztosítása.
Az állam az alkotmány és az egészségügyi törvény alapján felelős a lakosság egészségi állapotának javításáért.
A költségvetési deficit csökkentését célzó gazdaságpolitika miatt igyekszik a szociális és egészségügyi
kiadásokat csökkenteni, az önrész vállalást és a privát tőke bevonását növelni, ugyanakkor az egészségügyi
ellátást a politikai, társadalmi elégedettség szolgálatába állítani.
1.4. A fogyasztó
Az egészségügyi szolgáltatás szempontjából az adott ország teljes populációja potenciális fogyasztó a
rendszerben. A rendszer akkor működik jól, ha a fogyasztók igénye (és nem csak a szükséglete) összhangban
van a szolgáltató kapacitásával. Ha az igények meghaladják a kapacitást, akkor vagy nem mindenki jut hozzá a
megfelelő ellátáshoz, tehát sérül az egyenlő hozzáférés esélye, vagy várólisták alakulnak ki. Következésképp, az
egészségpolitika egyik fontos feladata a reális igények felmérése és kielégítése.
A populáció egészségi állapotát jellemző epidemiológiai elemzések általában viszonyszámokon alapulnak,

amelyek valójában a „betegségi” és nem az „egészségi” állapotot mérik. Ilyen értelemben egy adott populáció
„rossz egészségi állapota” azt jelenti, hogy alacsony az adott korban még várható átlagos élettartam, magas a
korai halálozás és a betegség incidenciája/prevalenciája. Tekintettel arra, hogy egyre több olyan krónikus, nem
fertőző betegség van, amely nem jár korai halállal, viszont jelentős terhet ró az egészségügyi ellátórendszerre,
kidolgozták a betegségteher-mérőszámot (burden of diseases), amely a korai halálozás és a betegségben vagy
rokkantságban eltöltött évek számán alapul. Természetesen minél öregebb egy adott társadalom, annál nagyobb
a betegségek terhe.
A bruttó hazai össztermék (GDP)1 és a születéskor várható átlagos élettartam közötti kapcsolat (IX-3. ábra) az
egészség és gazdagság szoros összefüggését mutatja. Az ábrán jól látható, hogy azon országok többségében,
amelyekben a GDP 30 000 US$/fő/év felet van, a születéskor várható átlagos élettartam mindkét nemben 80 év
felett van, míg a szegényebb országok zömében jóval ez alatt. A kivételek bizonyítják, hogy a GDP-n kívül más
tényezők is befolyásolják a születéskor várható átlagos élettartamot.
1
GNP (Gross National Product): Az ország otthon és külföldön lévő vállalatai által egy év alatt előállított összes végső jószág és szolgáltatás
értéke végső piaci áron. GNP = C + I + G, ahol: C = fogyasztás, I = beruházás, G = kormányzati kiadások javakra és szolgáltatásra.
453
GDP (Gross Domestic Product): Az ország területén egy év alatt előállított összes végső jószág és szolgáltatás
értéke végső piaci áron.
A gazdasági fejlettséggel szoros kapcsolatban áll a lakosság iskolázottsági szintje is, amely viszont jelentősen
befolyásolja az egészségi állapotot; minél alacsonyabb az iskolázottsági szint, annál nagyobb a betegségteher.
Szomorú tény, hogy minél szegényebb és alacsonyabban iskolázott egy társadalom, annál betegebbek a tagjai,
és annál kevesebb pénz jut az egészségügyi ellátásra. Úgy látszik tehát, hogy az Egészségügyi Világszervezet
1946-ban megalkotott és azóta gyakorlatilag a világ minden országa által elfogadott alkotmányának az a tétele,
hogy „a legmagasabb egészségi standardok elérése alapvető emberi jog, faji, vallási, politikai hovatartozásra,
gazdasági és társadalmi feltételekre való tekintet nélkül”, gazdasági korlátok miatt még nem elérhető.
Természetesen a társadalombiztosítási rendszerekben a fogyasztó – általában – nem az igényeinek, hanem

szükségletének megfelelő ellátást kap. Azt viszont, hogy az igények közül mi minősül szükségletnek, a biztosító
szabja meg.
1.5. A szolgáltató
1.5.1. Az egészségügyi szolgáltató rendszer struktúrája
Az egészségügyi szolgáltatást megelőző (preventív) és gyógyító (kuratív) rendszerekre szoktuk felosztani, noha
a két rendszer feladataiban kölcsönösen feltételezi egymást. A megelőző szolgáltatás, különösen a környezeti
expozíciók kontrollálása, a járványmegelőzés, az egészségügyi jogszabályok betartatása hazánkban az Állami
Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) feladata, amely állami költségvetésből működik.
A gyógyító ellátás területileg (helyi, városi, megyei, regionális, országos) és szakmailag (alapellátás, járó- és
fekvőbeteg-szakellátás) progresszív felépítésű, a politikai szándék szerint mindenki számára biztosítva az
indokolt, orvosilag legmegfelelőbb ellátást.
Az alapellátás keretében működő háziorvosi szolgálat az egész országot átszövi. Hasonló módon működik a
városokban a házi gyermekorvosi szolgálat is (IX-2. táblázat).
11.2. táblázat - IX-2. táblázat Háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátottság

Magyarországon
454
Megnevezés 1990 2000 2005 2006 2007 2010
Háziorvosok 4447 5159 5 018 5002 4969 4926

száma
Ebből: 864 993 979 971 949 962

Budapesten
a többi 1603 2202 2338 2339 2354 2328

városban
a községekben 1980 1964 1701 1692 1666 1576
Egy 1975 1 647 1717 1744 1744 1745

háziorvosra
jutó
bejelentkezett
lakosok száma
Egy 435 384 430 442 442 464

háziorvosra
jutó 60 éves és
idősebb lakos
Ebből: 504 393 427 448 448 449

Budapesten
a többi 440 382 442 456 456 489

városban
a községekben 401 381 415 418 418 436
Házi 1417 1570 1571 1554 1554 1525

gyermekorvos
ok száma
Ebből: 351 348 342 338 338 334

Budapesten
a többi 1066 982 1047 1044 1044 1039

városban
a községekben .. 240 182 172 172 152
Egy házi 995 951 939 938 938 945

gyermekorvos
ra jutó
bejelentkezett
lakosok száma
KSH. Egészségügyi Statisztikai Évkönyv 2010
A gondozóintézeti hálózat a krónikus betegségek szűrővizsgálatát (korai diagnózisát), valamint a krónikus

betegségben szenvedők tartós gondozását (az állapotrosszabbodás megelőzését, az állapot lehetőség szerinti
javítását) végzi. Ide sorolhatók – a teljesség igénye nélkül – a tüdőgondozók, a bőr- és nemibeteg-gondozók, a
455
pszichiátriai gondozók, a gyermek- és ifjúságpszichiátriai gondozók, az addiktológiai gondozók, az onkológiai

gondozók stb. A gondozóintézetet a beteg saját kezdeményezésére, vagy a háziorvos, illetve a szakrendelő
javaslatára veheti igénybe.
Ha a beteg állapota indokolja, a háziorvos szakorvosi ellátást igényelhet számára. Ez lehet járóbeteg-szakellátás
(ún. szakrendelő) vagy kórházi ellátás. Egyes szakellátások a beteg közvetlen kezdeményezésére (beutaló
nélkül) is igénybe vehetők.
Magyarországon a szakellátást biztosító intézmények túlnyomó többsége az állam tulajdonát képezik. Néhány
kiemelt szakosított intézmény és országos intézet, az egyetemek klinikái az az állam tulajdonában vannak. A
városi kórházak 200–400 körüli ágylétszámmal működnek és az alapszakmákat (belgyógyászat, sebészet,
csecsemő- és gyermekgyógyászat, szülészet- és nőgyógyászat), valamint még egy-két egyéb szakmát (pl.
szemészet vagy fül-orr-gégészet) működtetnek. A megyei kórházak (amelyek közül néhány regionális
feladatokat is ellát) 2000–3000 ággyal számos szakterületet felölelnek. A városi és megyei kórházak speciális
szakambulanciákat is működtetnek járó betegek részére. Az egyetemi klinikák – a felsőfokú képzés,
továbbképzés mellett – részben a területi betegellátásban vesznek részt, részben speciális ellátás keretében
országos vagy regionális feladatokat látnak el. Az országos intézetek, amelyek önálló gyógyító vagy megelőző
intézmények (pl. Országos Onkológiai Intézet) egy speciális szakmai területen látnak el országos szintű
feladatokat és végeznek szakmai irányítást.
1.5.2. Az egészségügyi ellátórendszer működése

Az egészségügyi ellátás, illetve ezen belül az egészségügyi szolgáltatások különböző szinteken valósulnak meg
(IX-3. táblázat).
11.3. táblázat - IX-3. táblázat A fontosabb egészségügyi szolgáltatások
Alapvető ellátások Gondozás
–Egészségvédelem, betegségmegelőzés Speciális ellátások
–Szűrővizsgálatok Sürgősségi ellátások Foglalkozásegészségügyi

ellátások Iskolaegészségügyi ellátások
–Járványügyi ellátások Sportegészségügyi ellátások
–Családtervezés és családvédelem Ápolás, otthonápolás
–Terhesgondozás, tanácsadás Védőnői szolgálat
–Mentés
–Katasztrófa-ellátás
–Vérellátás
Háziorvosi alapellátás (felnőtt, gyermek) Egészségügyi szociális ellátások
Szakellátás Egyéb gyógyító ellátások
–Járóbeteg-szakellátás Gyógyszerek és gyógyszeripari termékek
–Fekvőbeteg-szakellátás Gyógyászati segédeszközök
Fogászati ellátás Betegszállítás
Rehabilitáció Szakértői szolgáltatás
1.5.2.1. Alapellátás
456
Az alapellátás döntő részét a felnőtt és gyermek háziorvosi ellátás képezi. Ide soroljuk még a védőnői ellátást, az
otthoni házi ápolást, az iskolai, a sport- és foglalkozás-egészségügyi és részben a fogászati ellátást. A korábbi
körzeti orvosi ellátás reformját 1993-ban vezették be. A újonnan létesített háziorvosi szolgálat legjellegzetesebb
sajátosságai a szabad orvosválasztás, a bejelentkezett lakosok utáni per capita (ún. fejpénz) finanszírozási
rendszer és a magánvállalkozásban működtethető praxisok. Tekintettel arra, hogy a per capita alapú
finanszírozási rendszer sem a rendszeres megelőzést, sem a definitív ellátást külön nem dotálja, ez a
tevékenység nem fejlődött jelentős mértékben a reform következtében. Egy háziorvos – aki rendszerint önálló
vállalkozó – 1500–2000 lakos ellátását vállalja, és ezért az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól
szerződésben rögzített, ún. kártyapénzt kap. A háziorvosi praxisok döntő többsége ún. területi ellátási
kötelezettséget is vállal. Ha az átlagos háziorvosi rendelési időt tekintjük, amely kb. 1000 óra évente, akkor az
átlagos adatokból kitűnik, hogy 8–10 beteget látnak el a rendelőben óránként, vagyis 6-7 perc jut egy betegre.
Ugyancsak évi 250 munkanappal számolva, a napi látogatások száma átlagosan 2–3 vizit. Egy háziorvos a
rendelésen és lakáson ellátott betegeknek mintegy 10%-át utalja szakrendelésre és 0,8–0,9%-át kórházba. A
jelenleg érvényben lévő finanszírozási rendszerben az alapellátás orvosa nem igazán érdekelt az ún. kapuőri
(gate keeper) funkció, azaz az alapellátás szintjén történő definitív ellátás biztosításában. Így nem meglepő,
hogy az elmúlt években jelentősen megnőtt a szakrendelésre és kórházba utalások száma.
Magyarországon 5000 háziorvosi és 1500 gyermek háziorvosi praxis működik, amelyek 9–98%-a vállalkozási
formában végzi tevékenységét és csaknem mindegyiknek van ellátási kötelezettsége. A házi gyermekorvosi
praxisok számát és betegforgalmát nem befolyásolta, hogy az alacsony születésszám miatt 1990 óta csökkent a
gyermekorvosi kompetenciába tartozóknak, de különösen a csecsemőknek és újszülötteknek a száma. Itt kell
megjegyezni, hogy a kisebb településeken a gyermekek egészségügyi ellátását a felnőtt háziorvos, illetve a
mozgó gyermek-egészségügyi szolgálat vagy szakrendelés végzi. A IX-2. táblázat jól mutatja a praxisok
dinamikáját és földrajzi megoszlását 1990 és 2008 között.
Otthonápolás. Az alapellátásnak egy speciális formája az otthonápolás, amelyet az Országos Egészségbiztosítási

Pénztárral szerződött önálló vállalkozók látnak el a háziorvos javaslatára. Évente 50 000 beteg mintegy 1,2
millió látogatását végzik, amely átlagban egy beteg évi 24 látogatását jelenti. A szolgálat a szociális szolgálat és
krónikus fekvőbeteg-ellátás tehermentesítésében is jelentős szerepet játszik.
1.5.2.2. Járóbeteg-szakellátás
A kilencvenes évek elején az egészségügyi reformelképzelések a szakrendelői hálózat teljes átalakítását célozták
úgy, hogy annak egy része a háziorvosi csoportpraxis konziliáriusi teendőit, míg a fekvőbeteg-intézmények
szakambulanciái a speciális eseteket látják el. Később ez a koncepció nem realizálódott, és előtérbe került a
kórházi ágyszámcsökkentés kompenzálására a járóbeteg-szakellátás differenciált fejlesztése. Továbbra is
fennmaradt az önálló többszakmás rendelőintézet, amely városi (kerületi) szinten működik, és jelentőségükben
megnőttek a fekvőbeteg-gyógyintézetek mellett működő speciális szakambulanciák. Ez utóbbiak ugyan
korlátozzák a háziorvosok kapuőri funkcióját, de jelentősen csökkenthetik a fekvőbeteg-ellátásban az ápolási
napok számát.
A járóbeteg-szakellátásban az orvosi munkaórák száma kerekítve 19 millió, az ellátott megjelenési esetek száma
72 millió évente, amelynek fele valamilyen klinikai orvosi beavatkozás, az egy kezelésre jutó átlagos idő 5–6
perc!
A felnőtt fogászati kezelések jelentős részénél 1995-ben megszűnt az egészségbiztosítási támogatás, viszont a
gyermekfogászati ellátás továbbra is térítésmentes maradt, ennek kövezkeztében radikálisan csökkent a felnőt-
és kisebb mértékben nőtt a gyermekfogászati megjelenések száma.
1.5.2.3. Szakgondozó-hálózat
A járóbeteg-szakellátásnak egy speciális területe a szakgondozó hálózat, amely a népegészségügyi szempontból

legjelentősebb, krónikus betegségek speciális irányú szűrését, az aktívan felkutatott és kiszűrt veszélyeztettek
vagy betegek gondozását végzi. Az intézményhálózat tehát átmenetet képez a népegészségügyi megelőzés és az
alap--, illetve járóbeteg-szakellátásban végzett gondozás között. A gondozók többlete a szakambulanciákhoz
képest, hogy kiemelten foglalkoznak a betegek életvezetésével, társadalmi rehabilitációjával, be-, illetve
visszailleszkedésével, családterápiával. A népegészségügyi megelőzés keretébe tartozik a család- és nővédelmi,
az ifjúság-egészségügyi és sportegészségügyi gondozás. A gondozást bárki, saját kezdeményezésére, orvosi,
esetleg szociális gondozói javaslatra is igénybe veheti, bizonyos esetekben a szűrés-gondozás igénybevételét a
veszélyeztetett személy számára kötelezővé lehet tenni.
457
A szakgondozók a másodlagos megelőzés (szűrés) és tanácsadás mellett krónikus ellátást (gondozást) és

rehabilitációt is végeznek, ezek között a legrégibb, az egész országban 153 intézetben működő tüdőgondozó
hálózat, amely eredetileg a népbetegség számba menő tuberkulózis (morbus hungaricus) felderítésére, szűrésére
és gondozására alakult. Miután a tbc incidenciája a javuló gazdasági viszonyok hatására jelentősen csökkent, a
prevencióhoz tartozó ernyőfénykép szűréshez kapcsolódva több intézetben már ún. komplex szűrést is végeznek
(hypertonia, a diabetes, vesebetegségek stb.). A preventív szolgáltatás a tüdőgondozok teljes tevékenységnek
csupán 2-3%-a és itt történik pulmonológiai megbetegedésben szenvedők krónikus kezelése is, amely a teljes
betegforgalom 95%-a.
Ugyancsak országosan kiépített hálózata – országosan 125 intézet – van a bőr- és nemibeteg-gondozásnak,
amelynekelsődleges feladata a szexuális úton terjedő betegségek (STD) korai felismerése, a fertőző források és
terjesztők felkutatása és gondozásba vétele, a megbetegedettek gyógyítása és felvilágosítása. A gondozók a
bőrgyógyászati járóbeteg-ellátást is végzik, amely betegforgalmuknak mintegy 90%-át képezi.
A pszichiátriai gondozók (140 intézet)országos hálózatának jelentős szerepe van a pszichiátria fekvőbeteg
ellátás tehermentesítésében, a pszichiátriai betegek életvezetésében és krónikus gyógyszerelésének ellátásában.
A gyermek- és ifjúsági pszichiátriai gondozók a 18 éven aluliak gondozását végzik.
Az addiktológiai gondozó hálózat az alkohológiai gondozókból alakult át, és jórészt még ma is alkoholistákkal
foglalkozik, noha gondozottak száma jelentősen alacsonyabb az alkoholbetegek becsült számánál. A
drogambulanciák a drogfüggők orvosi, pszichológiai és szociális gondozását, rehabilitációját látják el.
Hangsúlyozni kell, hogy az általános beteggondozás, különös tekintettel a hypertoniás és cukorbetegekre, a

háziorvosi szolgálatban történik. Gondozási (és szűrési) feladatokat a kórházak, klinikák és országos intézetek
speciális szakambulanciái is ellátnak.
1.5.2.4. Fekvőbeteg-szakellátás
A fekvőbeteg-ellátást a kilencvenes évek elején a tulajdonosváltás (települési önkormányzat), a finanszírozás

módjának alapvető változása és a kórházi menedzsment nagy részének kicserélődése jellemezte. Ehhez társult
az 1995–97-es években a kórházi ágyak számának felülvizsgálata, az ún. kapacitástörvény (1997)
következményeként a fekvőbeteg-ellátás szerkezetének átalakítása. Az aktív ágyak száma 1990 és 2000 között
mintegy 20%-kal, a krónikus ágyaké 14%-kal csökkent. Újabb ágyszámcsökkentés 2006–07-ben történt. 2010-
ben 71 000 ágy működött, amelyből 44 000 volt az ún. aktív betegellátó osztályokon, és 26 000 ágyon tartós
ápolási feladatokat láttak el. Ez utóbbi ellentétes az európai trenddel, ahol az aktív ágyszámcsökkentés a
krónikus ágyszám emelkedésével párosult. Az ágyszámcsökkentés célja a kórházi költségek csökkentése volt.
Az éves betegforgalom az akut ellátásban 2010-ben 2,2 millió, míg a teljes fekvőbeteg ellátásban 2,5 millió
elbocsátott beteg volt, mintegy 200 000 kevesebb, mint 2006-ben. Az átlagos ápolási napok száma az akut
fekvőbeteg-ellátásban 5,3 napra (30%-kal) csökkent, az aktív osztályok ágykihasználása 71,6% volt, az előző
évekhez viszonyítva 5%-kal csökkent. Az ápolási napok csökkenése és az ágykihasználás együttesen
kompenzálni tudja az ágyszámcsökkentés hatását.
Az összes halálozások 37,2%-ában történt boncolás, ezeknek 90%-a fekvőbeteg-ellátásban történt elhalálozás
miatt. Az aktív betegosztályokon kezelt betegek 3,2 halt meg.
A fekvőbeteg-ellátás az egészségügyi szolgáltatás legdrágább eleme, ezért világszerte tendencia – az alapellátás

és járóbeteg-szakellátás erősítése mellett – a kórházi ágyak és az ápolási napok számának csökkentése. Jól
bizonyítja ezt az ún. egynapos sebészet gyors terjedése.
1.5.2.5. Speciális ellátások
Különleges fontossága miatt említést kell még tenni három speciális ellátásról: a vérellátásról, a
mentőszolgálatról és a rehabilitációs hálózatról.
A vérellátás célja a gyógyításhoz szükséges vér és vérkészítmények biztosítása, amelynek finanszírozása állami
feladat. A vérellátással kapcsolatos feladatokat az Országos Vérellátó Szolgálat látja el. Magyarországon a
véradás önkéntes és térítésmentes. Humán vér vagy vérkészítmények kereskedelmi forgalomba nem
kerülhetnek. A konzervvér és vérkészítmények szerológiai vizsgálata (ezen belül szűrése HIV-re) kötelező. A
véradások szervezésében jelentős szerepe van a Magyar Vöröskeresztnek.
A mentés az azonnali ellátásra szoruló beteg helyszíni sürgősségi ellátása és szükség esetén a beteg állapotának
megfelelő egészségügyi intézménybe szállítása és szállítás közbeni ellátása. A mentés feltételrendszerének
458
biztosítása állami feladat, és az ország területén biztosítási jogviszonyra való tekintet nélkül minden rászorulót
megillet. A mentési feladatokat az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) – amely budapesti központtal, megyei és
helyi állomásokkal rendelkezik – és részben más erre feljogosított szervezetek látják el.
A rehabilitációnak orvosi, foglalkozási és társadalmi vonatkozásait különböztetjük meg. Az orvosi rehabilitáció

az Országos Rehabilitációs Intézet szakmai irányítása mellett történik, és elsősorban a mozgásszervi és
neurológiai betegségben szenvedőkre terjed ki. Bizonyos tekintetben a gondozás is rehabilitáció, és a
gondozóhálózat tevékenységének egy része is ennek járóbeteg-ellátási formájaként fogható fel.
1.5.2.6. Gyógyszerellátás
Az egészségügyi ellátásnak több szempontból is speciális része a gyógyszerellátás, amelynek célja a

gyógyszerek hivatalos jegyzékében szereplő, megfelelő minőségű, biztonságos, hatásos és költséghatékonyan
alkalmazható gyógyszerek biztosítása. Magyarországon a gyógyszergyárak és gyógyszertárak privatizációja
1997-re gyakorlatilag befejeződött. Az országban több mint 2500 közforgalmú gyógyszertár működik. A hazai
gyógyszeripar többségi tulajdona külföldi gyógyszergyártók tulajdonába került. Az egészségügyi kiadások
legerőteljesebben növekvő tétele a gyógyszerkiadás.
1.6. Az egészségügyi ellátás forrásai

Az egészségügyi szolgálat terhelésére jellemző, hogy a IX-3. táblázatban felsorolt egészségügyi
szolgáltatásokból kiemelve
–a háziorvosi praxisban évente mintegy 53 millió orvos–beteg találkozásra kerül sor,
–a járóbeteg-szakellátásban évente 180 millió esetet (nem beteget) látnak el,
–a fekvőbeteg-ellátásban 71 000 ágyon mintegy 2,5 millió beteget kezelnek.
Egy szolgáltató rendszer – így az egészségügy is – akkor működik optimálisan, ha a kereslet, amely az ellátandó
szükséglet (igény), arányban van a rendszer kapacitásával, amely a humán és anyagi erőforrásokkal
jellemezhető.
1.6.1. Humán erőforrás

Az egészségügyi ellátás kifejezetten humán munkaerő-igényes szolgáltatás, mintegy 40–60%-os bérjellegű
költséghányaddal. Magyarországon a dolgozó orvosok száma (fogorvosokkal együtt) 34 000-re tehető, akiknek
közel 40%-a a fővárosban tevékenykedik, és csaknem 90%-a szakorvos. A háziorvosi szolgálatban 6800, a
járóbeteg-szakellátásban 6000, az akut fekvőbeteg-ellátásban 10 000 orvosi állás van. A tulajdonviszonyokra
jellemző, hogy míg a háziorvosi szolgálatban 85%, a járóbeteg ellátásban a szakorvosok 48%-a, a fogorvosok
66%-a vállalkozó, addig az aktív fekvőbeteg ellátásban dolgozó orvosoknak csupán 9%-a.
A szakdolgozói állások száma 100 000, beleértve a főiskolai és szakiskolai végzettségűeket is. Az egészségügyi
szolgálat gazdaságos működtetése szempontjából döntő a humán munkaerő száma és szakmai összetétele,
különösen az orvosok/szakdolgozók aránya. Az akut fekvőbeteg-ellátásban egy orvosi állásra öt, míg a
járóbeteg-szakellátásban csupán három szakdolgozó jut.
A IX-4. és IX-5. táblázatok az Európai Unió régi és új tagjainak humán erőforrás adatait mutatják a GDP-vel
összehasonlítva. Feltűnő, hogy míg az Európai Unió korábbi országaiban a GDP és az ezzel szorosan
összefüggő egészségügyi kiadások nagyságrenddel magasabbak, mint az újonnan felvettekben, de az orvosok
száma alig különbözik. Közgazdaságilag nehezen indokolható, hogy az új tagállamok lényegesen alacsonyabb
GDP-je és ezzel összefüggésben egészségügyi kiadásai hogyan viselik el a magas orvosi létszámot, amely csak
a bérek rovására valósulhat meg. Említésre méltó, hogy a fogorvosok és főleg a gyógyszerészek száma már
jobban alkalmazkodik a GDP mértékéhez, mivel ez a két szolgáltatás főleg a magánszektorban működik, és a
magasabb GDP nagyobb vásárlóerőt is jelent.
11.4. táblázat - IX-4. táblázat Az Európai Unió régi (2004 előtt felvett) tagállamainak
GDP és humánerőforrás adatai az egészségügyi ellátás területén
Ország Százezer lakosra Százezer lakosra Százezer lakosra GDP/fő/év US$
459
jutó orvosok száma jutó fogorvosok jutó gyógyszerészek

száma száma
Ausztria 374,9 54,0 59,5 44 619
Belgium 292,5 83,5 116,0 43 190
Dánia 317,0 78,5 68,5 56 854
Egyesült Királyság 212,6 43,9 .. 45 955
Finnország 331,0 85,3 155,1 46 532
Franciaország 341,6 68,0 115,7 40 772
Görögország 534,6 127,2 .. 27 926
Hollandia 393,2 49,5 17,5 47 419
Írország 302,9 58,5 96,9 51 049
Luxemburg 285,1 77,2 82,8 105 043
Németország 348,4 76,3 59,9 40 350
Olaszország 365,4 62,8 74,7 35 943
Portugália 342,6 58,3 97,8 21 072
Spanyolország 375,7 56,2 92,0 32 072
Svédország 357,9 83,1 72,7 49 545
KSH. Egészségügyi Statisztikai Évkönyv 2008, WHO. HFA. 2010
11.5. táblázat - IX-5. táblázat Az Európai Unió új (2004-ben és 2006-ban felvett)

tagállamainak (kivéve a balti államokat) GDP és humánerőforrás adatai az
egészségügyi ellátás területén
Ország Százezer lakosra Százezer lakosra Százezer lakosra GDP/fő/év
jutó orvosok jutó fogorvosok jutó gyógyszerészek USS
száma száma száma
Bulgária 364,4 84,0 12,5 6 423
Ciprus 252,9 92,8 20,8 18 668
Csehország 356,6 67,3 56,0 16 855
Lengyelország 203,2 32,0 58,9 11 130
460
Magyarország 309,3 50,5 57,5 13 766
Málta 331,7 42,8 154,0 13 256
Románia 192,1 20,2 4,2 7 499
Szlovákia 313,3 45,3 49,0 13 902
Szlovénia 237,3 59,9 47,0 16 115
KSH. Egészségügyi Statisztikai Évkönyv 2008, WHO. HFA. 2012
Természetesen az egészségügyi ellátásban még számos más egyetemi, főiskolai végzettségű, szakképzett és
szakképzetlen dolgozó vesz részt, közel 240 000 álláshellyel, amely a hazai munkahelyek 6%-át teszi ki, tehát a
munkaerő-politika szempontjából is jelentős szektor az egészségügy.
1.6.2. Anyagi források

Az egészségügyre fordítható pénzmennyiség (függetlenül annak bevételi forrásaitól) a bruttó hazai össztermék
(GDP) függvénye.
A IX-4. ábrán jól látható, hogy hazánk egészségügyi kiadása mintegy 40%-a az Európai Unió 15 régi tagországa
egészségügyi kiadásai átlagának. Ugyancsak feltűnő, hogy Európában az egészségügyre legtöbbet és
legkevesebbet költő országok között több mint harmincszoros különbség van, erősen megkérdőjelezve az
európai esélyegyenlőség belátható időn belüli elérését.
IX-4. ábra Az európai országok egy főre jutó egészségügyi kiadásai a dollár vásárlóerejére korrigált GDP
alapján (2008)
A IX-5. ábra a GDP és az állami egészségügyi kiadások összefüggését mutatja az európai országokban, amely
jól bizonyítja a két érték közötti szoros összefüggést. Ez azzal magyarázható, hogy az európai országokban a
461
szolidaritásalapú egészségbiztosítás bevételét a GDP-vel arányos társadalombiztosítási (egészségbiztosítási)

bevételek adják.
Forrás: WHO/Európa, HFA adatbázis 2011
1.7. Finanszírozó
A modern orvostudomány egyre több lehetőséget ismer az egészségkárosodások helyreállítására, vagy
legalábbis azok csökkentésére. Ezt a rendkívül fejlett informatikával kombinált diagnosztikus és terápiás
eszközökkel lehet elérni, amelyek költségei igen magasak és gyorsabban nőnek, mint az egyes országok nemzeti
jövedelme. Még a gazdag országokban is nagyon kevés ember meri kockáztatni, hogy betegsége költségeit
kizárólag maga viselje, különösen, mivel nem tudható előre, hogy az egészségkárosodás orvoslására mikor és
milyen költségkihatás mellett lesz szükség. Tehát a kockázat legalább kettős: az egészségkárosodás
bekövetkezésének kockázata és betegség esetén felmerülő költségek viselésének kockázata. A két kockázat
kényszerítő ereje hozta létre az egészség- vagy betegbiztosítást, amelynek valamilyen formája ma már a világ
legtöbb országában létezik. A biztosítás közgazdasági értelemben a kockázat megosztása révén csökkenti az
egyéni kockázatot.
1.7.1. A társadalmi szolidaritás

A biztosítás lényegét jól magyarázza Samuelson Nobel-díjas amerikai közgazdász, aki szerint a biztosítás segít
csökkenteni és megosztani a kockázatokat. „A társadalombiztosítás lényege, hogy azon területeken, amelyeken
a káresetre nem, vagy csak igen magas járulékkal köthető magánbiztosítás, mert a feltételek nem állnak fenn
(kiválasztás, várható káresetek előre számítása), szóba jön a társadalombiztosítás, amelyben a kormányzat
kibővítheti a biztosított alanyok körét (pl. állampolgári jogon vagy mindenkire nézve kötelezően), és ezzel
elkerülhetik a biztosítók kiválasztási elfogultságát. Ehhez szükséges az állam pénzügyi segítsége. A
társadalombiztosításnak különleges szerepe van a betegbiztosításban, a munkanélküliségi biztosításban és
bizonyos mértékben az életjáradék (nyugdíj) biztosítás területén.”
A társadalmi szolidaritáson alapuló egészségbiztosítás abból indul ki, hogy a társadalom vagy veszélyközösség
tagjai kölcsönösen segítik egymást, ha a közösség valamelyik tagját baj éri. A tagok jövedelmük arányában
osztják fel a várható költségeket, és ezen a kárt szenvedett társuk számára szükségletei szerint vásárolják meg a
megfelelő ellátást. Ezt a „mindenki képességei szerint fizeti a járulékot, mindenki szükségletei szerint részesül a
járadékban” alapú betegbiztosítást Bismarck herceg (1815–1898) a német „vaskancellár” vezette be
Németországban. A rendszer viszonylag kis létszámú homogén közösségekben ma is működőképes, ahol a
veszélyközösség tagjainak jövedelme nem tér el egymástól lényegesen, és így az általuk fizetett járulék
462
nagyságrendje is hasonló, valamint az egészségügyi ellátás iránti szükségleteik sem különböznek túlságosan. A
XIX. század végén, a XX. század elején ez a biztosítási forma azért is elfogadott volt, mivel az orvostudomány
akkori állásának megfelelően viszonylag szűkös és nem túl drága lehetőségeket kínált.
A szolidaritásalapú betegbiztosítás krízise a XX. század utolsó negyedében vált egyre kifejezettebbé, mivel
–az orvosi technológia hirtelen és rendkívül gyors fejlődése radikális költségrobbanást okozott,
–a társadalmon belüli jövedelemkülönbségek kiszélesedtek, amely a járulékok közötti különbségek jelentős

növekedésével társult,
–az életkor meghosszabbodása miatt az időskorúak arányának megnövekedett, új és egyre drágábban kezelhető
betegségek jelentek meg, a lakosság egészségügyi ellátás iránti igényei fokozódtak.
A szolidaritáson alapuló biztosításhoz hasonló megoldás az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás,
amelynek modern formáját Beveridge koncepciója alapján 1948-ban az Egyesült Királyságban vezették be. Lord
Beveridge (1879–1963) angol közgazdász és politikus még a II. világháború alatt dolgozta ki a brit jóléti állam
szociálpolitikáját. Azóta az európai országok nagy része átvette az angol nemzeti egészségügyi szolgálat
(National Health Service, NHS) rendszerét, amelynek kiadásait az állami költségvetésből, az adókból fedezik.
Ez a rendszer még napjainkban is a legdemokratikusabb és leginkább költségkímélő modellnek számít, és az
Európai Unió legtöbb országában alkalmazzák, habár hasonlóan a szolidaritásalapú biztosításhoz, egyre
súlyosabb anyagi gondokkal, problémákkal küzd.
A két rendszer közötti alapvető különbség, hogy a bismarcki rendszerben csak a járulékfizetők jogosultak
ellátásra, míg a beveridge-i koncepció alapján az egészségügyi ellátás állampolgári jog, és mindenkinek jár.
A szolidaritásalapú és az állampolgári jogon járó biztosítási rendszerek legnagyobb problémája, hogy az

egészségügyi ellátás költségei gyorsabb ütemben nőnek, mint a nemzeti jövedelem, illetve a járulékfizetés,
valamint az adók alapját képező bérek, illetve személyi jövedelmek.
1.7.2. A kockázaton alapuló biztosítás

Az egészségbiztosítás másik elterjedt módja az egyéni kockázaton alapuló biztosítás, amelyben a járulék az
egyén veszélykockázatával és a vállalt szolgáltatással arányos.2 A szolidaritásalapú és kockázatalapú
egészségbiztosítás között alapvető különbség, hogy a szolidaritásalapú biztosításnál a járulék mértéke független
az egyén kockázatától (a biztosított korától, egészség-magatartásától, esetleg meglévő betegségeitől), csupán a
jövedelmétől függ, valamint a járadék (ellátás) független a járulék mértékétől és csupán a biztosított
szükségletétől függ. Ezzel szemben a kockázaton alapuló biztosítási díj annál magasabb, minél nagyobb
kockázatot vállal a biztosító, tehát minél betegebb valaki, annál magasabb járulékot kell fizetnie, és a járadék (a
szerződésben rögzített szolgáltatás mértéke) a járulékkal függ össze.
Mindkét biztosítási típus előnyökkel és hátrányokkal jár. A szolidaritásalapú biztosításnál az egyén nem érdekelt
egészsége megőrzésében, hiszen biztosítási díját ez nem befolyásolja, mivel minden biztosított szükségleteinek
megfelelő ellátást kap. A kockázatalapú biztosítás érdekeltté teszi a biztosítottat egészsége megőrzésében, és
lehetőséget ad arra, hogy a kár (betegség) bekövetkezése esetén a biztosító ne csak a biztosított szükségletei
szerinti ellátást nyújtsa, hanem a biztosított igénye szerinti szolgáltatásokat is (pl. ha kórházi ellátásra van
szüksége, akkor megválaszthassa orvosát, luxusszobában helyezzék el). Nyilvánvaló, hogy a kockázatalapú
biztosítás az esélyegyenlőtlenség és a magasabb minőség irányában hat. Minél szegényebb valaki, annál inkább
érdeke a szolidaritásalapú biztosítás, mert betegsége esetén – legalábbis elvben – ugyanolyan természetbeni és
pénzbeli ellátásban részesül, mint a gazdag. Ezzel szemben a gazdag a kockázatalapú biztosítással jár jobban,
mert ha magasabb biztosítási díjat fizet, betegsége esetén igényei szerinti szolgáltatást kap. Ha viszont olyan
gazdag, hogy bármilyen magas díjat el tud viselni, akár váratlan megbetegedés esetén is, akkor nincs szüksége
biztosításra, mert a felmerülő költségeket maga tudja fizetni. A IX-6. táblázat a szolidaritás- és kockázatalapú
biztosítás előnyeit-hátrányait mutatja be.
2
A magyar biztosítási törvény így fogalmazza meg a biztosítás fogalmát: „A biztosítási tevékenység biztosítási szerződésen, jogszabályon
vagy tagsági jogviszonyon alapuló kötelezettségvállalás, mely során a biztosító megszervezi az azonos vagy hasonló kockázatnak kitett
személyek közösségét (veszélyközösség), matematikai és statisztikai eszközökkel felméri a biztosítható kockázatokat, megállapítja a
kockázatvállalás ellenértékét (díját), meghatározott tartalékokat képez, a létrejött jogviszony alapján a kockázatot átvállalja és teljesíti a
szolgáltatásokat”
463
11.6. táblázat - X-6. táblázat A szolidaritás és a kockázat alapú biztosítások

összehasonlítása
Szolidaritás alapú, kötelező biztosítás Kockázat alapú magánbiztosítás
Egyenlő esélyek Esély-egyenlőtlenség
Egyenlő hozzáférés Hozzáférés eltérő
Egyenlő, de alacsony minôség Magas, de nem egyenlő minőségi szolgáltatás
Nem kockázat-orientált Kockázat-orientált
Nem prevenció-orientált Prevencióban érdekelt
Járulék a jövedelem arányában Járulék a kockázat és szolgáltatás szerint
Járadék szükség szerint Járadéki szolgáltatás a szerződés szerint
Fejlesztésben nem érdekelt Fejlesztésben érdekelt (üzletpolitika)
Merev rendszer Flexibilis rendszer
Nem profit-orientált Profit-orientált
A biztosítótársaságok az egyén nagymértékű kockázatát megosztják a biztosítottak nagy száma között. A nagy
számok törvénye alapján az események bekövetkezése nagy biztonsággal előre megjósolható, csak azt nem
tudjuk, hogy ez kinél és pontosan mikor fog bekövetkezni. Az egyént tehát a veszélyközösség, a biztosítottak
összessége kárpótolja. Persze számos olyan előre nem látható esemény lehetséges, amely nem felel meg a
kockázatalapú biztosítás feltételeinek, és így vagy nem köthető rá biztosítás, vagy annak díját túl magasra
emelnék a veszélyközösségben lévő, igen nagyfokú veszélynek kitett (magas rizikójú) biztosítottak. Így például,
ha egy betegbiztosításra alakult veszélyközösségben túl sok idős, beteg ember van, akkor abban a fiatalok és
egészségesek biztosítási díja is irreálisan magas lesz. Az egyéni kockázat alapú magánbiztosítónak joga van a
biztosítási ajánlatot elutasítani a biztosított megromlott vagy nagy valószínűséggel a jövőben várhatóan
megromló egészségi állapota miatt. Könnyen belátható, hogy egy civilizált társadalom ezeket az önhibájukból
vagy önhibájukon kívül megbetegedett embereket sem hagyhatja egészségügyi ellátás nélkül. Ekkor kap ismét
szerepet a szolidaritásalapú egészségbiztosítás. Samuelson szerint: „Ilyen körülmények között közbeléphet a
kormányzat, és kibővítheti a biztosított alanyok körét. A kormányzat nagy pénzügyi tartalékai, plusz az a
képessége, hogy a biztosított alanyok körének általánossá bővítése révén el tudja kerülni a kiválasztási
elfogultságot, jólétfokozó eszközzé teheti a kormányzati biztosítást”. Itt tehát már nélkülözhetetlen az
egészségügyi ellátás „negyedik partnere”, az állam.
A három alapvető egészségbiztosítási forma jellemzőit a IX-7. táblázat mutatja.
11.7. táblázat - IX-7. táblázat Az egészségügy szereplői a biztosítás típusa szerint
Típus Fogyasztó Szolgáltató Finanszírozó Állam
Bismarck-i Jövedelem utáni Szektorsemleges Társadalombiztosítás Jogi – szabályozás és

járulék ellenőrzés
Beveridge-i Adók Főleg állami Állam Költségeket viseli
Kockázat alapú Biztosítási díj Főleg privát Magán biztosító Felügyeleti jogot
társaságok, pénztárak gyakorol
1.8. Az állam
464
Az állam egészségügyi politikáját az alábbi eszközökkel szabályozhatja:
–jogi eszközökkel: törvényekkel és rendeletekkel,
–pénzügyi eszközökkel az állami költségvetés keretében,
–az állami és önkormányzati intézményrendszeren keresztül.
1.9. A jogi szabályozás

Az egészségügy szereplőinek jogait és kötelességeit átfogó módon az egészségügyi törvény szabályozza.
A hazai „egészség ügyének első általános szabályozása” királyi rendelet formájában a „Generale Normativum in
Re Sanitatis” 1770-ben jelent meg latin nyelven. Az első mai értelemben vett egészségügyi törvény 1876-ban
jelent meg a „közegészségügy rendezéséről”, a második átfogó törvény pedig mintegy száz évvel később, 1972-
ben (1972. évi II. tv.) az „egészségügyről”.
Az 1997-ben elfogadott (1997. évi CLIV. tv.) és 1998. július 1-jétől érvényben lévő, azóta többször módosított
törvény az egészségügyről jól demonstrálja az állam feladatait és kötelezettségeit, amely az alábbiakban
foglalható össze:
–törvény megalkotásával elő kell segítenie a lakosság egészségi állapotának javítását,
–hozzá kell járulnia, hogy az egyének az egészségügyi ellátásokat – társadalmi, gazdasági helyzetüktől
függetlenül – egyenlő eséllyel és azonos szakmai tartalommal vehessék igénybe,
–biztosítania kell a betegek általános emberi és állampolgári jogainak, valamint speciális betegjogainak érvényre
jutását az egészségügyi ellátás során,
–biztosítania kell – jogaik és kötelezettségeik jogi meghatározásával – az egészségügyi dolgozók és

ellátóintézmények védelmét,
–az egészségügyi rehabilitáció feltételeinek biztosításával, valamint az egészségügyi és szociális ellátórendszer

összekapcsolásával elő kell segítenie az átmenetileg vagy tartósan megváltozott egészségi állapotúak, rokkantak
társadalmi beilleszkedését (szociális rehabilitáció),
–lehetővé kell tennie az egészségügy területén az egyéni és közösségi érdekek harmonikus érvényesülését, és
biztosítania kell az egészségtudományok fejlődését.
A törvény európai viszonylatban is korszerűen határozza meg az egészségügy résztvevőinek jogait és

kötelességeit az alábbi alapelvek szerint:
–meghatározó jellegű és alapvetően új a korábbi jogi szabályozáshoz viszonyítva a betegek jogainak és

méltóságának védelme,
–az egészségügyi ellátásban kiemelten kezeli a hozzáférhetőséget, esélyegyenlőséget és méltányosságot,
–az egészségügyi ellátás meghatározó eleme a megelőzés, a preventív szemlélet érvényesítése,
–az egészségügyi ellátórendszer struktúrájában kiemelkedő fontosságú a progresszivitás,
–az egészségügyi szolgáltatók szektorsemlegesek.
Az egészségügyi törvény, mint alaptörvény határozza meg az egészségügyi igazgatást, ellátást és finanszírozást
szabályozó törvényeket, kormány szintű és miniszteri rendeleteket.
1.9.1. Az egészségbiztosítás jogi szabályozása

A jogi szabályozásnak egyik gazdaságilag kiemelkedő és politikailag jelentős része az egészségbiztosítás
szabályozása. Az Országgyűlés az Alkotmányban foglalt elvekből kiindulva, az esélyegyenlőség érdekében az
állampolgárok számára egészségük megőrzéséhez, helyreállításához és egészségi állapotuk javításához
szükséges egészségügyi ellátásra, továbbá a foglalkoztatottak betegség miatt kieső jövedelmük részleges
465
pótlására a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól, valamint azok igénybevételének szabályairól az 1997. évi
LXXXIII. törvényt alkotta, amely az alábbi öt alapelvet alkalmazza az egészségbiztosítás szabályozására:
–az egészségbiztosítási ellátások közül az egészségügyi szolgáltatások – a törvény keretei között – az egészségi
állapot által indokolt mértékben vehetők igénybe (a járadék független a járulék nagyságától),
–az egészségbiztosítási ellátások közül a pénzbeli ellátások az egészségbiztosítási járulékfizetési

kötelezettséggel arányosan vehetők igénybe (pl. a táppénz járulékfüggő),
–az egészségügyi szolgáltatások azonos szakmai tartalommal illetik meg az egészségbiztosítás egészségügyi
szolgáltatásaira jogosult személyeket (esélyegyenlőség),
–az állam a törvényben meghatározott ellátások teljesítését akkor is biztosítja az állami költségvetés keretéből,
ha az ahhoz szükséges kiadások az Egészségbiztosítási Alapból nem fedezhetők (állami kötelezettségvállalás),
–az egészségbiztosítási feladatokat ellátó igazgatási szerv tájékoztatja a biztosítottat jogairól és

kötelezettségeiről, segítséget nyújt igénye érvényesítéséhez (tájékoztatáshoz való jog).
1.10. Pénzügyi szabályozás

A társadalombiztosítás bevételeit a jövedelemmel rendelkezők kötelező járulékaiból, állami bevételekből, illetve
az adókból fedezik. A szolidaritásalapú biztosítási rendszerekben a biztosítottak járadékait a kockázatközösség
által meghatározott szükségleteik szerint az Egészségbiztosítási Alap bevételeiből pénzbeli vagy természetbeni
juttatás formájában biztosítják. A természetbeni juttatás lényege, hogy a biztosított igényeiből azokat, amelyeket
a társadalombiztosító indokolt szükségletnek ismer el, megvásárolja a szolgáltatótól. Ez esetben tehát a
szolgáltató kínálata a társadalombiztosító (és nem a de facto fogyasztó) keresletével találkozik egy olyan piacon,
amelyen a kereslet és kínálat szabályait is az állam határozza meg. Ezen a piacon az egészségügyi szolgáltató
számára az egészségbiztosító [Egészségbiztosítási Alap (EA), illetve ennek hivatala, az Országos
Egészségbiztosítási Pénztár (OEP)] képezi a keresleti oldalt.
A szolgáltató és az egészségbiztosító közötti pénzügyi kapcsolatot az állam teljesítményarányos finanszírozás

formájában szabályozza. A magyarországi egészségügyi reform legdöntőbb lépése volt a teljesítményen alapuló
finanszírozás bevezetése. Az ellátás különböző szintjeinek finanszírozására más-más országban alkalmazott
módszert vettek át. A különböző kifizetési módszereket a IX-8. táblázatban foglaljuk össze.
11.8. táblázat - IX-8. táblázat Az egyes finanszírozási rendszerek előnyei és hátrányai
Fizetési mód Előny Hátrány
Eseti díjazás Jól összefügg a végzett munkával. Költségnövelő hatása serkent a

Könnyen számítható a teljesítmény. túlkezelésre.
Esetalapú (Pontrendszer és HBCS) Mérsékelten teljesítményarányos A listák összeállítása nagyon

Érdekelt a kezelések bonyolult,
egyszerűsítésében
sokszor nem költségarányos. A
„drágább” diagnózis irányába hat.
Fejpénz Egyszerű adminisztráció, serkent Az egészségesebbeket szívesebben

veszi listára.
a takarékosságra. Előre tervezhető
bevétel. Az orvosnak nem érdeke, hogy
kezelje a beteget.
Fix fizetés Megkönnyíti a bevételtervezést. A beteg elveszíti a befolyását, az

orvos nem érdekelt az ellátásban.
A háziorvosi ellátás finanszírozása az Egyesült Királyságban az általános orvosi ellátás finanszírozására

alkalmazott per capita elv szerint történik. A praxis finanszírozásában döntő súllyal a listára vett lakosok száma
466
szerepel, amelyet módosít a korösszetétel, a praxis területi elhelyezkedése, a háziorvos szakképzettsége stb. A
lakosságszám meghatározásában a degresszió elve érvényesül, azaz bizonyos praxislétszám fölött nem érdekelt
a háziorvos az ellátottak körének növelésében. A finanszírozás a teljes praxis üzemeltetésére, és nem csak az
orvos munkabérére vonatkozik. Hátránya, hogy a háziorvost kevésbé teszi érdekeltté a prevencióban és a
definitív ellátásban.
A járóbeteg-szakellátásban az ún. német pontrendszert alkalmazzák, amelyben a különböző vizsgálatok,

eljárások különböző pontszámot érnek. Ennek hátránya, hogy felesleges vizsgálatok végzésére, „pontok
gyűjtésére” serkenti az intézményt.
A fekvőbeteg-ellátás finanszírozása az Egyesült Államokban elsőként alkalmazott DRG (diagnoses related

groups) rendszeren alapuló HBCS (homogén betegségcsoportok) szerint történik. A módszer lényege, hogy
megállapítanak egy átlagos beteg kórházi ellátására fordítható díjat (pl. 200 000 Ft), amelyhez az egyes
homogén betegségcsoportok költségigénye alapján egynél nagyobb vagy kisebb szorzókat rendelnek. Az így
kialakított térítési díjak képezik a kórházi finanszírozás (ún. case-mix index) alapját, amelyhez egyéb
finanszírozási mutatók is társulnak (pl. a bázisfinanszírozás). Ennek a módszernek legnagyobb hátránya, hogy
nem minden homogén csoport támogatási összege fedezi a valós költségeket, az utólagos költségtérítés a
kórházat érdekeltté teszi a bonyolultabb, magasabb térítésű diagnózisok felállításában és a betegek ellátásán
való „spórolásban”. A finanszírozó (Egészségbiztosítási Alap) különböző „fékeket” illeszt a rendszerbe a
szolgáltató túlszámlázásának megakadályozására (pl. egy bizonyos esetszám felett csak a HBCS törtrészét fizeti
ki). Ez a finanszírozási rendszer nincs összhangban a kórházak túlnyomó többségében meglévő közalkalmazotti
bérezéssel.
Egyes nagy költségű speciális ellátásokra külön finanszírozást állapítanak meg.
A krónikus fekvőbeteg-ellátás finanszírozása az ápolási napok és nem a betegség (diagnózis) alapján történik.
Az alábbiakban az Egészségbiztosítási Alap (továbbiakban EA) 2012. évi költségvetésén keresztül (IX-9. és IX-
10. táblázatok) mutatjuk be az állam konkrét pénzbeli szabályozását, megjegyezve, hogy a számok évenként
változhatnak.
11.9. táblázat - X-9. táblázat A gyógyító-megelőző ellátás 2012-re tervezett kiadásainak

főbb tételei (millió Ft)
Háziorvosi ellátás 81 115,9
Védőnői szolgáltatás 17 966,2
Fogászati ellátás 22 264,1
Művesekezelés 23 171,1
Mentés 25 270,7
Összevont szakellátás 617 680,6
Gyógyszertámogatás 262 000,0
Spec. gyógyszertámogatás 10 000,0
Gyógy. segédeszköz 43 513,0
11.10. táblázat - IX-10. táblázat A 2012. évi költségvetés tervezett fontosabb bevételi
források százalékos megoszlása
Bevételi forrás %
467
Munkáltatói járulék 8,96
Biztosítottak járuléka 32,74
Egészségügyi hozzájárulás 5,84
Központi költségvetés 34,0
Gyógyszergyártók 0,3
A kiadások az egészségbiztosítás pénzbeli és természetbeni ellátásának költségeit fedezik. A költségvetési

kiadások kétharmadát kitevő természetbeni ellátásból az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP)
megvásárolja az egészségügyi szolgáltatóktól az általa szükségesnek tartott szolgáltatásokat a biztosítottak
(fogyasztók) részére. Hangsúlyozni kell az aránytalanul magas gyógyszer, gyógyászati segédeszköz kiadások
arányát, amely a természetbeni kiadásoknak közel egyharmada. Az aránytalanság abból adódik, hogy nálunk a
gyógyszer árak a nyugat-európai átlagnak felelnek meg, míg a természetbeni ellátás költségeinek mintegy 60%-t
felemésztő humán erőforrás bér- és bérjellegű kiadások a hazai szintű bérviszonyokat tükrözik.
A pénzbeli ellátások kiadásain mintegy 40-40 százalékban osztoznak a táppénzszerű kiadások és a

gyermekgondozási díj (GYED), míg maradékot a terhességi-gyermekágyi segély teszi ki. Ezeket a tételeket a
központi költségvetésből járulék címen átvett pénzek bőven fedezik. Kérdéses, hogy ezek az alapvetően
szociális célokat szolgáló tételek mennyiben tartoznak a gyógyító-megelőző ellátásokhoz.
A Emberi Erőforrás Minisztériumra Egészségügyi Államtitkársága (2010. április előtt: Egészségügyi

Minisztérium) költségvetése az állam egészségüggyel kapcsolatos kiadásait tartalmazza, amely az EA
kiadásainak csupán 8%-a. Ebben a fejezetben találjuk az ÁNTSZ, az országos intézetek, a szak- és továbbképző
intézmények, az állami szociális intézmények működtetésére, fejlesztésére, egyes kiemelt egészség- és
szociálpolitikai feladatokra, az alapvető és sürgősségi betegellátásra, a katasztrófa-elhárítás fejlesztésére, a gép-
és műszerbeszerzési programokra és még számos más kiemelt célra vonatkozó előirányzatokat.
1.11. Az egészségügyi reform

A betegellátás finanszírozása az egész világon válságjeleket mutat. Természetesen a válság súlyossága
fordítottan arányos az egészségügyre fordítható költségvetési kerettel. Az USA-ban, Németországban, az
Európai Unióban, de különösen a 2004-ben felvett országokban az egészségügyi ellátás súlyos problémákkal
küzd, amelyek megoldását a bevezetendő reformoktól remélik. Az egészségügyi ellátásnak van ugyanis egy
politikai döntésektől viszonylag független dilemmája, nevezetesen, hogy minél alacsonyabb egy ország nemzeti
jövedelme, annál betegebb a lakossága, és annál kevesebbet tud (a GDP százalékában és abszolút összegben is)
egészségügyre fordítani. Ebben a dilemmában a valódi politikai (politics) feladat megmagyarázni
(kommunikálni), hogy miért jut kevesebb az egészségügyre a szegény országban, mint a gazdagban. A másik és
nehezebb egészségpolitikai (policy) feladat, hogyan lehet ebből az alacsonyabb összegből is még elfogadható, a
kor tudományos és technológiai színvonalának megfelelő egészségügyi ellátást nyújtani.
A tervezett egészségügyi reformok célja világszerte a kiadások csökkentése, de legalábbis növekedési ütemének
lassítása, valamint az államháztartás részleges mentesítése az egészségügyi kiadások alól.
Az európai egészségügyi reformtörekvéseket alapvetően az indokolja, hogy az egészségügyi kiadások

növekedési üteme meghaladja a GDP növekedésének ütemét. A költségrobbanás indokai között az orvosi
technológia gyors fejlődése mellett szerepel az időskorú népesség arányának megnövekedése, a krónikus
betegségek elhúzódó és a technológia rohamos fejlődése miatt is egyre költségesebb kezelése, az egészségügy
működésének alacsony hatékonysága, a túlfogyasztást serkentő magatartás, a gyógyszeripar nyomása és a
társadalmi igények növekedése.
Az egészségügyi kiadásokat csökkentő törekvésekhez hozzájárul az állam újraelosztó szerepének visszaszorítása

és a szociális kiadások csökkentése. Mindezek a problémák jóval súlyosabban érintik a korábbi szocialista
országokat, amelyekben a gazdasági és politikai rendszerváltozás úgy hatott a gazdaságra, hogy a GDP
jelentősen csökkent, amely természetesen az egészségügyi költségvetés reálértékének csökkenését is maga után
vonta.
468
Az európai reformelképzelések – miként a hazaiak is – három pilléren alapulnak, amelyek célja az

államháztartás tehermentesítése:
–társadalmi szolidaritás vagy állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás dominanciája,
–egyéni kockázatvállalás kiterjesztése (co-payment),
–tőkepiaci eszközök bevezetése (privatizáció, „public-private partnership” stb.).
A forráshiányok korrigálására az alábbi négy lehetőség merül fel, de mindegyik bevezetése politikai kockázattal
járhat, ezért a kormányok nehezen határozzák el bevezetését (IX-11. táblázat):
–a bevételi források növelése az adók vagy járulékok emelésével, vagyis fizessen többet az állampolgár,
–a kiadások csökkentése a járadék (szolgáltatások) szűkítésével, azaz kapjon kevesebb ellátást a beteg,
–a szolgáltatások árának csökkentése, kapjon kevesebbet a szolgáltató (áralku),
–egyéb források, gyakorlatilag a magántőke bevonása, kiegészítő magánbiztosítás, zsebből fizetés (co-payment).
11.11. táblázat - IX-11. táblázat Az egészségbiztosítási kiadások csökkentésének

egészségpolitikai lehetôségei
1. Források növelése:
•járulékok emelése,
•adók emelése
2. Kiadások csökkentése:
2.1.A fogyasztó felé
•a költségek egy részének átterhelése;
•a kötelezô társadalombiztosításból való kizárás, vagy kilépés lehetôsége;
•a magánbiztosítás igénybevételének elôsegítése;
•az igénybevétel elkerülésének jutalmazása;
2.2.A szolgáltató felé
•a szolgáltatások korlátozása, csökkentése;
•orvosok, kórházi ágyak számának csökkentése;
•gyógyszer rendelés és finanszírozás korlátozása;
•a csúcstechnológia alkalmazásának korlátozása;
•a drágább technológiák helyettesíthetôsége olcsóbbakkal;
•bizonyítékokon alapuló orvoslás bevezetése.
3. Hatékonyság fokozása:
•versenyhelyzet kialakítása;
•valódi teljesítményen alapuló finanszírozás;
•érdekeltség fokozása;
469
•minôségbiztosítás.
4. Privatizáció a szolgáltató vagy a finanszírozó vonatkozásában
Kétségtelen, hogy minél alacsonyabb egy ország egészségügyi költségvetése és szegényebbek állampolgárai, a
reform bevezetése annál érzékenyebben érinti az ellátottak körét, és annál nagyobb ellenállásba ütközik.
Természetesen a reformnak vannak visszafogottabb, bár kétségtelenül kevésbé hatásos lehetőségei, mint a
finanszírozás különböző módjainak (bázis, fejpénz, pontérték, HBCS stb.) alkalmazása; vagy a biztosító és
szolgáltató közötti elszámolás (előre, utólag) variálása.
1.11.1. A magántőke bevonása az egészségügybe

Az egészségügyi költségek okozta társadalmi teher csökkentésének fő irányát azok a kezdeményezések képezik,
amelyek a szolidaritáson (bismarcki) vagy állami költségvetésen (beveridge-i) alapuló egészségügyi ellátás
részleges vagy teljes helyettesítésére magánerős finanszírozás bevezetésére készülnek.
A közhiedelemmel ellentétben a magántőke bevonása az egészségügyben nem azonos a privatizációval, csupán

annak egyik lehetősége. Az egészségügy privatizációja az egészségügyi reformok egyik politikailag is
legneuralgikusabb tényezője.
A privatizáció definíciója: az addig köztulajdonban lévő vagyontárgyaknak, vagyis az egészségügyi rendszer

infrastruktúráját jelentő épületeknek, eszközöknek és velük együtt a forrásoknak és a funkciók feletti
felügyeletnek a magánkézbe adása. Ebből következik, hogy privatizáció csak ott lehetséges, ahol a javak
korábban állami vagy önkormányzati tulajdonban voltak. A privatizációhoz az a hiedelem kapcsolódik, hogy az
állami szektor bürokráciája merev és nem hatékony, ezzel szemben a piaci mechanizmusok biztosítják a
költséghatékonyságot, a jó minőséget és a rugalmas szolgáltatásokat. Ez sok esetben igaz, de nem törvényszerű.
A mindennapi szóhasználatban tévesen privatizációnak vagy funkcionális privatizációnak nevezik, amikor a
magánkézbe adás csupán az irányításra, működtetésre vonatkozik, az érintett ellátók továbbra is köztulajdonban
maradnak, a vagyontárgyak nem kerülnek át magántulajdonba.
Az európai államok hagyományaiknak megfelelően igyekeztek azt az alapelvet megtartani, amelynek

értelmében minden állampolgárnak egyéni fizetőképességére való tekintet nélkül rendelkezésére áll az állam
vagy a társadalombiztosítás által finanszírozott egészségügyi ellátás.
A finanszírozó privatizációjának nincs domináns szerepe az európai régió egészségügyi rendszereiben. A

magánbiztosítás leginkább kiegészítő biztosítás formában jelenik meg. Fedezheti azokat a szolgáltatásokat,
amelyeket a kötelező biztosítás nem, vagy csak részben finanszíroz, illetve biztosíthatja az ellátáshoz való
gyorsabb hozzáférést és a beteg nagyobb választási lehetőségét.
A fogyasztó magánkifizetései a kötelező biztosításon kívül a következők lehetnek:
–a magán (önkéntes) egészségbiztosítás,
–a szolgáltatás igénybevételekor a betegek által fizetett teljes vagy részleges ellenszolgáltatás,
–közvetlen kifizetések,
–önrész vállalása,
–nem hivatalosan kifizetett pénzösszegek (paraszolvencia).
A szolgáltató privatizálása érintheti az ellátás színhelyéül szolgáló épületek/helyiségek magántulajdonát; az

ellátás privát jellegét; a munkaerő alkalmazásának a privatizációját (munkaszerződések a magánszektorban),
valamint a hotel- és más szolgáltatások bérbeadását.
A magánszektornak az ellátásban játszott szerepét vizsgálva megkülönböztetnünk „not-for-profit”

magánszektort, amelyik magában foglalja a meghatározott küldetéssel rendelkező nem kormányzati
szervezeteket, a vallási és a jótékonysági intézményeket, és „for-profit” magánszektort, amelyikbe a kisebb
vállalkozások (pl. gyógyszertárak, fogászati praxisok) és a nagy részvénytársaságok egyaránt beletartoznak.
470
A magántőke bevonásnak egyik lehetősége a „public-private partnership” (PPP). A koncepcióban a „public”,

az állami részvétel azt jelenti, hogy az állam kezességet vállal a magántőke visszafizetéséért, vagy hozzájárul a
beruházáshoz; a „private” a tőkéjét megfelelő állami garanciák és profit reményében közszolgálati feladatok
ellátásába fektető tőkés; a „partnership” arra utal, hogy az állam és a tőkés egyaránt előnyös üzletet köthet.
A PPP-t több formában alkalmazzák, ilyenek:
–a köztulajdonban lévő kórházak vezetésének magánkézbe, koncesszióba adása,
–az Egyesült Királyságban alkalmazzák a „Private Finance Initiative”-t , amelynek lényege, hogy a
köztulajdonú kórházak a magánszektortól kölcsönöznek pénzt az infrastruktúra fejlesztése céljából,
–a tervezés, beruházás és teljes körű működtetés magántőkéből történik,
–csupán a tervezés, beruházás és a nem orvosszakmai működtetés képezi a magántulajdont.
1.12. Az állami szabályozás intézményrendszere

1.12.1. Nemzeti Erőforrás Minisztérium Egészségügyért Felelős
Államtitkársága
A Minisztérium (Államtitkárság)) hatásköréből itt csak az egészségpolitika szempontjából releváns feladatokat
emeljük ki.
Meghatározza:
–a népegészségügyi feladatokat, beleértve a környezet védelmét, a fertőző és nem fertőző betegségek

megelőzésével és kezelésével kapcsolatos feladatokat, a gyógyszerforgalom szabályozását,
–az egészségügyi ellátás szakmai szabályait (ebben tanácsadó testületei a szakmai kollégiumok),
–az egészségügyi ellátás személyi, tárgyi működési feltételeit,
–a szakirányítás, a szakfelügyelet és a szakmai ellenőrzés rendszerét.
Kidolgozza:
–az egészségügyi ellátás rendszerének koncepcióját,
–az egészségügyi ellátás feladatait,
–a nonprofit és a profitorientált vállalkozások által az ellátásban betölthető szerepeket,
–a munkakörülmények és a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatás feltételeit,
–az egészségvédelem, a kábítószer, dohányzás és alkohol elleni küzdelem szakmai javaslatait,
–az egészségügy területén fizetendő térítési díjakat.
Irányítja:
–az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot (ÁNTSZ),
–az egészségügyi ellátás országos hatáskörű szerveit és országos intézeteit,
–az egyetemeken (orvosi, fogorvosi karokon) folyó betegellátó tevékenységet,
–szakmailag az egészségügyi felsőoktatást, kötelező továbbképzést, szakoktatást,
–az egészségügyi kutatásokat (az Egészségügyi Tudományos Tanács segítségével).
Koordinálja:
471
–Az Egészségügyi Világszervezettel (World Health Organization), illetve annak Európai Regionális Irodájával,
valamint az Európai Unióval kapcsolatos egészségügyi tevékenységet.
Az Európai Unió országaiban az egészségügyi ellátórendszerek egységesítése a 90-es évek elejétől folyik az
Unió négy alapelvének (a tőke, az áruk, a szolgáltatások és az állampolgárok szabad áramlása) megfelelően,
azaz biztosított az Unión belüli szabad beteg- és egészségügyi szakembervándorlás, az Unió polgárai számára a
hozzáférhetőség és az esélyegyenlőség, valamint a megfelelően magas minőségű ellátás. Nyilvánvaló, hogy
ennek az elvárásnak a különböző gazdasági helyzetű, eltérő struktúrájú egészségügyi ellátó szolgálattal
rendelkező, különböző finanszírozási alapokon működő rendszerek nehezen tudnak eleget tenni, illetve a
problémák áthidalása igen költségigényes. Még több nehézséget jelent az újonnan csatlakozott országok
egészségügyi rendszerének felzárkóztatása az európai uniós normák szintjére.
Az Egészségügyért Felelős Államtitkárság tevékenységét a közvetlen irányítása alá tartozó országos intézetek, a
szakmai kollégiumok, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, a különböző szakmai és testületek
és civil szervezetek közreműködésével fejti ki. Az ellátás szempontjából fontos partnerei a települési
önkormányzatok megfelelő testületei, amelyek felelősek területük egészségügyi ellátásának biztosításáért.
A miniszter által kinevezett országos tisztifőorvos vezetése alatt működő Állami Népegészségügyi és
Tisztiorvosi Szolgálat végzi a népegészségügyi feladatok közvetlen irányítását és végrehajtását
1.12.2. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ)

Az Országgyűlés az 1991. évi XI. törvénnyel létesítette az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot
(ÁNTSZ), amely állami költségvetésből működő országos hatáskörű államigazgatási szervezet.Az ÁNTSZ
alapvető küldetése (missziója) a lakosság egészségi állapotát veszélyeztető – beleértve a munkakörnyezeti –
tényezők hatásának csökkentése, a lakosság egészségi állapotának javítása a források optimális felhasználásával,
továbbá a lakosság egészségromlását okozó gazdasági, társadalmi, életmódbeli, környezeti ártalmak hatásának
csökkentése.
1.13. Az egészségpolitika dilemmája

Az Egészségpolitika fejezetben az Egészségügyi Világszervezet és az Európai Unió egészségügyre vonatkozó
küldetése szemléletéből kiindulva már körvonalazódtak a problémák, amelyek abból adódnak, hogy az
orvostudomány technológiai lehetőségei és az ebből adódó költségek, illetve igények gyorsabban nőttek, mint a
gazdasági lehetőségek. Az egészségpolitika fő dilemmái tehát:
–Minél alacsonyabb egy ország, térség vagy társadalmi réteg gazdasági teljesítménye (GDP), annál rosszabb a
populáció egészségi állapota.
–Minél alacsonyabb a GDP, annál kevesebbet tudnak egészségügyre fordítani.
–A GDP lassabban emelkedik, mint az egészségügyi kiadások iránti igény.
–Az egészségügyi ellátásnak lépést kell tartania a medicina nemzetközi fejlődésével és technológiai
lehetőségeivel, de az államháztartási kiadás visszafogásának egyik lehetséges eszköze az egészségügyi kiadások
csökkentése.
–Hogyan biztosítsa az állampolgárai egészségéért felelős állam, a fokozódó társadalmi nyomás és a korlátozott
gazdasági források ellenére, az orvosilag maximálisan lehetséges színvonalat.
–Milyen területekre terjeszthető ki a szolidaritásalapú ellátás korlátozása, illetve az egyéni költségvállalás? Ki

döntse el ezeket: a politikusok, a gazdasági szakemberek vagy az orvosok?
2. Prioritások meghatározása az egészségügyben

A szükségletek és igények szakmai szempontból indokolt kielégítése a rendelkezésre álló, rendszerint
korlátozott források miatt gyakran nem lehetséges teljes mértékben. Ez azt is jelenti, hogy a piacon
egészségügyi ellátás iránti kereslet formájában jelentkező szükségletek és igények különféle egészségpolitikai
döntések érvényesülése mellett (különösen az állami beavatkozás és a piaci mechanizmusok közötti arány
meghatározásán keresztül) találkoznak az egészségügyi szolgáltatók kapacitásaival. A méltányosság
követelményének továbbra is megfelelő hozzáférést ily módon befolyásoló (gyakran korlátozó) választás a
472
prioritások meghatározásának egyik formája az egészségügyben. Bár az epidemiológiai vizsgálatok eredményei

és az ezekre épülő elemzések alapján az egészségügyi szükségletek egzakt módon meghatározhatók
(egészségpolitikai döntéshozás), az adott gazdasági feltételek és a finanszírozási rendszer teljesítőképessége az,
amely a különböző egészségpolitikai döntések következményeinek elemzése során valójában kijelöli az
egészségpolitikusok és döntéshozók számára a prioritásokat.
Végső soron az egészségügyi ellátások igénybevételében érdekelt lakosság szükségletei és az azok biztosítása
iránt felelősséggel tartozó politikusok, egészségpolitikusok, egészségügyi menedzserek és a szakma képviselői
közti egyetértés elérése, azaz a rendelkezésre álló források leghatékonyabb (legnagyobb egészségnyereséget
biztosító) felhasználása a döntéshozatal célja.
2.1. Hozzáférés az egészségügyi ellátásokhoz a nemzeti

egészségügyi rendszerben
Egyes egészségügyi gazdasági szakemberek véleménye szerint az egészség(ügy) iránt viselt állami
(kormányzati) felelősség helyett előtérbe kellene helyezni az egyéni felelősségvállalást (pl. egy alap és egy
kiegészítő szolgáltatási csomag meghatározásával). Mások ezzel szemben úgy vélik, többletforrások
bevonásával az egészségügybe, vagy a források hatékonyabb felhasználásával szükségtelenné válna a
kapacitások igénybevétele közötti mérlegelés és választás.
Szakmai szempontból egyrészt a mortalitás és morbiditás, ill. ezek eloszlásának feltárása révén az
epidemiológia, másrészt az egészségügyi gazdaságtan a különböző eljárások költséghatékonyságának
vizsgálatával járul hozzá a döntéshozatalhoz. A politikai tudományok képviselői viszont kifogásolják a
prioritások meghatározásának szakmai szempontok szerinti leegyszerűsítését, mondván, hogy a döntéshozatal
középpontjában olyan értékek állnak, mint az élet és az egészség, valamint az egyéni és közösségi felelősség.
Más megközelítésben a prioritások meghatározása az egészségügyben különböző szintekre osztható. Első

szinten döntő a makrogazdasági források elosztása és az egészségügyi rendszer részesülése ezekből, majd a
további elosztás során az egészségügyi rendszerben felhasználható források földrajzi területek vagy
egészségügyi ellátási csoportok (különböző szolgáltatások) közötti megoszlása a kérdés. További mérlegelési
szempont, ha egy adott ellátásban egyszerre csak a betegek egy bizonyos köre részesülhet, vagy az is, hogy egy
adott beteg esetében kell dönteni új, hatásos, de ugyanakkor költséges eljárás alkalmazásáról. A források
felosztásának alacsonyabb szintjein hozandó döntés nem jelent kevésbé fontos döntést (elosztásának inkább az
egyéni és a közösségi érdekek ütközését láthatjuk). Míg a makroszinten hozott döntések elsősorban a
politikusok, egészségpolitikusok számára jelentenek kihívást, az egyéni ellátással összefüggésben mérlegelendő
prioritások az egészségügyi menedzserek, végül pedig a betegágy mellett dolgozó orvosok helyzetét nehezítik.
A prioritások meghatározásának vizsgálatában hasznos különválasztani az alábbi tényezőket és hatásokat: a

kormány és az egyes minisztériumok, az egészségügyi szolgáltatók, a lakosság és a betegek, valamint az
egészségügyi ellátásra vonatkozó szükségletek és igények, továbbá költségek és a hatékonyság (IX-6. ábra).
473
IX-6. ábra Prioritások meghatározása az egészségügyben
A kormány elsősorban az adóalapú finanszírozási technikával és állami tulajdonban lévő intézményekkel

jellemezhető egészségügyi rendszerekben játszik meghatározó szerepet. Az egészségügyi szolgáltatások
biztosításának szabályozásában megnyilvánuló központi kormányzati feladat az Egészségügyi Minisztériumhoz
(vagy az egészségügyért felelős kormányzati szereplőhöz) kapcsolódik. Ez nem zárja ki ugyanakkor, hogy – a
kormányzati struktúrától függően – más tárcák is szabályozzanak és felügyeljenek az egészségügyhöz kötődő
területeket, ám ezek leginkább bizonyos ágazati szakfeladatokként jelentkeznek, mint például a gyermek- és
idősgondozás, a munkahelyi egészség és biztonság, az élelmiszer-biztonság, a növény- és állategészségügy, de
ilyen lehet például és egészségügyi alapképzés, a közlekedésbiztonság, a környezetvédelem és környezet-
egészségügy. A népegészségügy, valamint bizonyos esetekben a népegészségügyi programok tölthetnek be
olyan interszektorális integráló szerepet, amely révén az egyes szaktárcák képesek lehetnek a lakossági
egészségügyi prioritások meghatározásban hatékonyan együttműködni.
Az egészségügyi ellátások biztosításában közreműködő szolgáltatók, szakmai szervezetek és csoportok,

valamint a gyógyszer-, orvosi eszköz és műszer- és gyógyászati segédeszköz iparban érdekelt vállalatok,
valamint a betegbiztosítók (közkeletű elnevezéssel az egészségipar szereplői) fontos szerepet töltenek be a
prioritások, ezen keresztül az egészségpolitika meghatározásában.
A lakosság döntéshozatali folyamatokba történő bevonása a képviseleti demokrácián, az érdekcsoportokon vagy

az egyéneken keresztül lehetséges. A parlament egészségügyi bizottsága mind az egészségügyet érintő döntések
előkészítésében, mind azok végrehajtásának ellenőrzésében részt vesz. A helyi önkormányzatok mellett szintén
működnek hasonló feladatkörű bizottságok. A fogyasztói szervezetek és érdekképviseletek jelentősége egyre nő
a biztosítandó egészségügyi ellátások meghatározásában. Előbbiekkel szemben a döntéshozatali folyamatokban
kevésbé támaszkodnak az egyének önállóan képviselt véleményére. Összességében a lakosság bevonása a
döntéshozatali folyamatokba nem csupán egy más nézőpontot jelent a döntéshozók számára, de legitimálhatja az
általuk meghozott döntéseket.
A prioritások meghatározásában egyre növekvő jelentőségű a bizonyítékokon alapuló egészségügy és orvoslás,

amelyek a kutatások, publikációk és egyéb módon hozzáférhető, összegyűjtött és rendszerezett információk
révén a döntéshozók elé tárják az adott egészségügyi technológiák mellett és ellen szóló érveket. Az igazolt
epidemiológiai és egészségügyi gazdaságtani ismeretek nagymértékben segítik az egészségpolitika alakítását.
Az egészségügyi ellátások iránti szükségletek és igények, valamint az ellátások költsége és hatékonysága

különféle eljárásokban becsülhető meg. Az epidemiológiai és egészségügyi gazdaságtani módszereket a
betegségteher vizsgálatával együtt alkalmazva lehetővé válik az adott lakosság körében az egyes betegségekkel
összefüggésben jelentkező morbiditási és mortalitási adatok összevetése a költségekkel és hatásokkal. Az
együttesen alkalmazásra kerülő eljárások eredményeként meghatározhatók az adott betegség, ill. az általa
okozott halálozás miatt potenciálisan elveszített életévek, vagy az ún. életminőséggel súlyozott életév (QALY)
474
nyereség. Utóbbi további finomítása vezetett az egészségkárosodással súlyozott életév (DALY) nyereség
meghatározásához.
3. Egészségpolitika az Európai Unióban

A tagállamok egészségügyi minisztereiből álló Miniszterek Tanácsa még a kilencvenes évek elején rögzítette
közös álláspontját a Közösség alapvető egészségpolitikáját illetően. A miniszterek kifejezték egyetértésüket,
hogy a tagállamok feladata egészségügyi rendszereik kialakítása és működtetése, valamint az egészségpolitika
kidolgozása, de szükségesnek ítélték a tagállamok közötti együttműködést is. Megerősítették, hogy a tagállamok
működjenek közre a közös problémák meghatározásában, és ha lehetséges, alakítsanak ki együttes álláspontot
megoldásukra, valamint a tagállamok készüljenek fel a belső piac egészségügyre gyakorolt hatásainak
kezelésére (Noordwijk Konferencia, 1991).
A Maastrichti Szerződés 129. cikkében (Amszterdami Szerződés 152. cikk) foglalt felhatalmazással vált lehetővé
a közösségi népegészségügyi programok kidolgozása és a tagállamok rendszereinek közelítése. A tagállamok
egészségpolitikájának közös elemei és az azokra épülő nemzetközi együttműködés viszont még nem
egyenértékű a közös egészségpolitikával. A 152. cikket a Lisszaboni Szerződés – az emberi egészség védelmét
és javítását ösztönző intézkedésekre, valamint a tagállamok közti együttműködésekre tekintettel – módosította,
illetve kiegészítette.
A népegészségügy már a kilencvenes években kitüntetett szerepet kapott a tagállamok együttműködésében. A

közösségi akcióprogramok egymást követő időszakokban kiemelt területeken fogalmaznak meg közös fellépést
és támogatási lehetőségeket. Ilyenek voltak a 2003. előtti időszakban például az egészségvédelem; képzés és
továbbképzés; monitoring; daganatos betegségek; AIDS és más fertőző betegségek, környezetszennyeződéssel
kapcsolatos megbetegedések, ritka betegségek és balesetek megelőzése. A következő, 2003–2008 közötti
szakasz prioritásai az egészséggel kapcsolatos információk; a gyors reagálás az egészséget veszélyeztető
rendkívüli körülmények között; valamint az egészséget meghatározó tényezők figyelemmel kísérése
(monitoring). A jelenlegi, 2008–2013. közötti program célkitűzései a következők: a lakosság egészségügyi
biztonságának javítása; az egészség elősegítése, beleértve az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentését; az
egészséggel kapcsolatos információk és ismeretek gyűjtése és terjesztése. A tagállamokban a kihívásokra adott
válaszok eltérőek lehetnek, vagy akár hasonló megoldások a nemzeti rendszerek sajátosságaitól függően más-
más eredményre vezethetnek. A különböző típusú egészségügyi rendszerek közelednek: a Bismarck típusú
társadalombiztosítási rendszerek költségvetési korlátokat és pénzügyi ösztönzőket vezetnek be, míg az adóalapú
Beveridge-rendszer befogadta a piaci eljárásokat. Az egészségügyi technológiaértékelést, a „legjobb
gyakorlatot” (best practice) és a bizonyítékokon alapuló egészségügy módszereit az utóbbi években egyre
szélesebb körben alkalmazzák az Európai Unió tagállamaiban. Számos nemzetközi szervezet, intézmény és
módszertani központ létezik, amelyek információcserével, kutatási együttműködésekkel, képzési programokkal
segítik az egészségügyi rendszerek korszerűsítésében közreműködő egészségpolitikusokat és menedzsereket.
A lakosság egészségi állapota és a hozzáférhető egészségügyi szolgáltatások vizsgálata és javításuk

lehetőségeinek keresése mellett nem kevésbé fontos a munkahelyi biztonság és egészségvédelem kérdésköre,
melyekre vonatkozóan az Európai Bizottság 1978 óta akcióterveket dolgoz ki. Ezek különösen a foglalkozási
megbetegedések megelőzése, a kockázatok csökkentése és a balesetek elkerülése érdekében biztosítanak
szakmai és pénzügyi keretet az egységes eljárások kidolgozására. Az akcióprogramok egyaránt tekintetbe veszik
a képzés és továbbképzés, az informatika, a statisztika, a kutatási és egyéb együttműködések lehetőségét a
cselekvési tervek összeállításakor.
Az Európai Unió különböző egészségügyi rendszerei előtt hasonló kihívások állnak. Az európai lakosság
korösszetétele átalakul, azaz a születéskor várható élettartam növekedésével és a csökkenő születésszámmal az
idősebb korosztályok aránya megnövekszik. Ezen felül egyes megbetegedések arányának csökkenése, míg
mások gyakoriságának megnövekedése, vagy új veszélyek megjelenése, továbbá a korszerű technológiák
alkalmazása a költségek rohamos emelkedésétidézi elő. A következő tényezőket tekinthetjük még az
egészségpolitika fő mozgatóinak: költségérzékenység a közszférában, a piac megjelenése az egészségügyben; a
civil társadalom magas minőségi elvárásai az egészségügyi szolgáltatókkal szemben; az orvosok csökkenő
szerepe az egészségügyi rendszer és a forráselosztás döntéshozatalaiban; az egészségügy szerepe a
nemzetgazdaságban, az egészségügyre fordított kiadások alakulása; valamint az egészségügy szerepe a
munkaerő-piaci folyamatokban.
A 2008–2013. közötti európai egészségügyi stratégia az alábbi célokat tűzi ki: egyrészt javítani szándékozik az
idősödő európai lakosság egészségi állapotát, másrészt igyekszik megvédeni a polgárokat az új fenyegetésektől,
475
harmadrészt támogatja az egészségügyi rendszerek fenntartható fejlődését és az új technológiák alkalmazását,

utóbbiakat elsősorban az e-egészségügy terén. A Közösség a közös politikákon keresztül nagy hatást gyakorol
az egészségi állapotra, illetve az egészségügyi rendszerekre. A személyek szabad mozgása az egészségügyben
lehetővé teszi az orvosok, ápolók szabad áramlását a tagállamok között, a munkahelyi egészség és biztonság
kitüntetett szerepének a belső piac munkavállalói részére van hatása, az áruk szabad mozgása a gyógyszerek,
gyógyászati segédeszközök piacát szélesíti ki a Közösség területére. A hozzáférés a nemzetközi
tapasztalatokhoz és eredményekhez segíti a csatlakozó országok egészségpolitikájának formálását is.
A fenntartható fejlődés koncepciója, különösen a társadalmi-környezeti-gazdasági dimenziók egymásra hatásai

az utóbbi két évtized során egyre meghatározóbb jelentőségűvé váltak az ágazati problémák elemzésében és a
fejlesztési stratégiák kidolgozásában. A fenntartható fejlődés kérdéseivel foglalkozó kutatások eredményei és a
megfogalmazott javaslatok mind szélesebb körben épültek/épülnek be az államok intézkedéseibe, és az
igazságosság, fenntarthatóság, szolidaritás és az interszektorális együttműködés alapelvei mentén
meghatározzák az egészségügyi rendszer fejlesztésének lehetséges irányait. Magyarország, egyrészt mint
szuverén állam, másrészt mint az Európai Unió tagállama és a Közösség közös politikáinak részese,
lakosságáért és társadalmi-környezeti-gazadasági rendszereiért egyrészt önálló, másrészt tagállami felelősséggel
tartozik. Ez a kettősség érvényesül az előbbieket érintő fenntartható fejlődés állami és közösségi kutatási
programjaiban, illetve az azok által megfogalmazott célok és irányok, valamint stratégiák alkalmazásában.
Mint a fenntartható fejlődés stratégiájának felülvizsgálatáról szóló közösségi cselekvési program fogalmaz, az
egészségügy globális kérdés. Ahhoz tehát, hogy eredményesen lehessen fellépni a fenntartható fejlődés útjában
álló akadályok lebontása és az egészségvédelem és egészségfejlesztés érdekében, az alábbi kulcsterületeken
indokolt az összehangolt fellépés:
•Az éghajlatváltozás elleni küzdelem keretében az egészségre is hatást gyakorló környezeti következmények
mérséklése;
•A népegészségügyi program keretében a népesség egészségi állapotát közvetlenül érintő betegségek

megelőzése, valamint a környezeti és egészségügyi hatások közötti kapcsolatok összehangolt kutatása;
•A szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem, az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentése,

valamint az elöregedő európai lakosság egészségszükségleteinek kielégítése, valamint a demográfiai
tendenciákat, illetve a foglalkoztatottak és eltartottak arányának változását kísérő kihívások a fenntartható
gazdaság számára.
A fenntartható fejlődéssel kapcsolatos hosszú távú célkitűzések, valamint a tervezési és egyeztetési feladatok
meghatározásánál tekintettel kell lenni a nemzetközi együttműködésből adódó kötelezettségekre, különösen az
Európai Unió vonatkozó stratégiáira – így többek között az EU Fenntartható Fejlődési Stratégiájára és a
Lisszaboni Stratégiára –valamint az ENSZ égisze alatt elfogadott fenntartható fejlődési és nemzetközi fejlesztési
együttműködési programokra.
4. Minőségbiztosítás és minőségfejlesztés az
egészségügyi ellátás területén
4.1. A minőség jelentősége
A minőség fogalma, megnyilvánulási formája folyamatosan fejlődik és egyre meghatározóbb szerepe van, sőt az
elmúlt század utolsó évtizedeiben stratégiai kategóriává, az egyik legfontosabb versenytényezővé vált.
A minőségszemlélet, a minőségfejlesztés jelentősége világszerte egyre meghatározóbb a mindennapi

egészségügyi ellátásban és a népegészségügyi tevékenységek tervezése, gyakorlati megvalósítása és fejlesztése
területén is.
4.2. Az egészségügyi minőségbiztosítás és minőségfejlesztés

szükségessége
Az egészségügy a XX. század utolsó évtizedeiben jelentős változáson és fejlődésen ment át. Megváltoztak a
megbetegedési és halálozási viszonyok, fejlődtek az ellátás során alkalmazott diagnosztikus és terápiás
technológiák, módszerek. Megváltozott a lakosság gazdasági, szociális helyzete és igénye az egészségügyi
476
ellátással szemben. A megváltozott körülmények új kihívások elé állították az egészségügyi ellátórendszert. A

megváltozott igények, követelmények és lehetőségek ellenére az egészségügyi ellátórendszer szerkezete, a
szolgáltatások összetétele, az ellátási szintek igénybevétele nem követte sem az orvostudomány és az
orvostechnika fejlődését, sem a megváltozott szükségleteket, igényeket, és nem felelt meg Magyarország
lakosságának rossz egészségügyi helyzete miatt szükségessé váló népegészségügyi program hatékony és
eredményes működtetésének sem.
Magyarországon az egészségügyi közkiadások GDP arányos csökkenése és az egészségi állapot romlása

következett be. Az OECD 2007-re vonatkozó adatai szerint Magyarország egészségügyi kiadása 7,4%, míg az
OECD országoknál ez az arány átlagosan 8,9 % volt. Hasonlóan alacsonyabb hazánkban az egészségügyi
közkiadások aránya is, mely 2007-ben Magyarországon 70,6% volt, szemben az OECD országok 73%-os
arányával. A egészségügyi kiadások arányának elmaradása az OECD országok átlagától a magyarországi
népegészségügy kedvezőtlen mutatóival párosul.
Az egészségi állapot helyzetét jelzi, hogy 2008-ban Magyarországon a születéskor várható élettartam 74,23 év
volt, szemben az EU átlagával, mely 79,31 év volt (World Health Statistics, 2010).
Mivel az egészségügyi közkiadások az elkövetkező években várhatóan nem növelhetők, különösen fontos
kérdés, hogy az orvosi gyakorlatban hogyan lehet kezelni azt a kihívást, hogy a romló egészségügyi
finanszírozás mellett a betegségek megelőzése, a páciensek ellátása, kezelése hatékony és eredményes legyen,
illetve Magyarország lakosságának egészségi állapotában ne következzen be romlás.
A korlátozott finanszírozási lehetőségek miatt különösen fontos feladat:
•a bizonyítékokon alapuló egészségügyi technológiák folyamatos fejlesztése,
•a rendelkezésre álló pénzügyi, technikai és humán erőforrás hatékony felhasználása,
•a pazarlás megszüntetése,
•a felesleges vagy nem kellően eredményes, hatékony, rossz minőségű egészségügyi szolgáltatások
visszaszorítása,
la megelőzhető halálozás további csökkentése,
•a megelőző tevékenységek fejlesztésével a népegészségügyi helyzet javítása.
Bár a hagyományos orvosi tudás is biztosíthatja a betegségek megelőzését, a betegek gyógyulását, egészségi
állapotuk javulását, de ennek optimális megvalósulásának és a további fejlődésnek gátat szab, ha a mindennapi
orvosi gyakorlatban nem a korszerű egészségügyi technológiák kerülnek alkalmazásra, és használatuk során
hiányzik a minőségszemlélet.
A minőségbiztosítás, a minőségfejlesztés világszerte egyre meghatározóbbá vált a mindennapi egészségügyi

ellátás során.
„A minőség az egészségügyi ellátás lényegi és nélkülözhetetlen összetevője, és a mennyiségi és költségmutatók

mellett minden egészségügyi ellátó tevékenység normális jellemzője.” [Miniszteri Bizottság R (97) 17 számú
ajánlása].
A Nagy-Britanniában működő General Medical Council (GMC) által kiadott „Jó Orvosi Gyakorlat (Good
Medical Practice) 14. paragrafusa szerint minden orvosnak szükséges az egészségügyi ellátás minőségének
biztosítása és fejlesztése, a betegbiztonság növelése érdekében tevékenykedni, és ezért – többek között –
megfelelő dokumentációt kell vezetniük, tevékenységüknek meg kell felelnie a szakmai ajánlásoknak, részt kell
venniük a minőségirányítási rendszer működésében, az auditokban, továbbá az eredményességi kutatásokban és
a gyógyszer-mellékhatás-jelentésben (General Medical Council 2006).
Ugyanakkor hazánkban gyakran csak formálisan, a gyakorlati egészségügyi munkától elkülönülve, a

minőségirányítási rendszerek működtetésére korlátozódnak a minőségügyi tevékenységek, és a
minőségszemlélet és annak szerves részét képező preventív (proaktív) szemlélet sem vált még a mindennapi
munka szerves részévé.
4.3. A minőség fogalma és dimenziói az egészségügyben
477
Az egészségügyi ellátás minőségének definíciója napjainkban még nem egységes. Az Egészségügyi

Világszervezet Minőségügyi Munkacsoportja (WHO Working Group on Quality) szerint a minőség-összetevők a
következők:
–teljesítmény (technikai minőség),
–erőforrás-felhasználás (gazdasági hatékonyság),
–kockázatmenedzsment (a nyújtott szolgáltatással előidézhető sérülés, sérelem vagy betegség meghatározása és

elkerülése),
–a páciens (vevő) elégedettsége.
Magyarországon 1995-ben fogalmazódott meg az egészségügyi ellátás minőségének első és a mai napig
egyetlen hivatalos definíciója. Eszerint „Az egészségügyi szolgáltatás minősége olyan értékítélet, amely az
egészség megőrzésében, helyreállításában és fenntartásában résztvevők által kinyilvánított és elvárható igények
megvalósításának mértékét fejezi ki. A megvalósulás mértéke minden egyes komponens tekintetében az arra
jellemző mutatóval írható le.”
Donabedian klasszikussá vált munkája alapján az egészségügyi ellátás minősége három dimenzióra: struktúrára
(structure), folyamatra (process) és eredményre (outcome) osztható (IX-7.ábra).
IX-7. ábra Az egészségügyi ellátás minőségének dimenziói Donabedian szerint, illetve a dimenziók közötti
kapcsolatot módosító tényezők
A struktúra az egészségügyi rendszer tárgyi, emberi és szellemi erőforrásainak gyűjtőneve, amely magában
foglalja a gazdasági feltételeket, menedzsmentet, a megfelelő épületeket, eszközöket, műszereket, az
információs rendszert, a megfelelően képzett szakembereket és kisegítő személyzetet, azok képzettségét és
tapasztalatát. A strukturális erőforrások közé soroljuk a tevékenységek végzésére vonatkozó előírásokat is,
beleértve a minőség javítása érdekében létrehozott minőségügyi rendszereket is.
A folyamat a különböző egészségügyi technológiák (preventív, diagnosztikus, terápiás, ápolási és rehabilitációs

eljárások) használatát jelenti. A folyamatok megválasztása során minőségi szempont, hogy az megfelelő,
hatásos, hatékony, etikus, elfogadható és kivitelezhető legyen. A folyamat része a beteg tájékoztatása is, amely
befolyásolja az ellátás eredményességét is.
Az eredmény a minőség harmadik, az egészségügyi ellátás szempontjából legfontosabb dimenziója.
478
Az egészségügyi ellátás eredményei négy fő kategóriába sorolhatók:
–klinikai eredmények,
–elégedettség,
–gazdasági eredmények,
–társadalmi hatás.
A klinikai eredmény az egészségügyi szolgáltatások végső kimeneteként (outcome) a páciensek jelenlegi

és/vagy jövőbeli egészségi állapotában bekövetkező változás. Az eredmény minőségét jellemző indikátorok
vonatkoznak a gyógyulásra vagy állapotromlásra, a halálozásra, az életminőségre, illetve az egészségi állapot
egyéb változására. A jó eredmény magában foglalja a szociális és a pszichológiai funkciók javulását is, a
szomatikus (fiziológiai) javulás mellett. Tartalmazza továbbá a beteg magatartását, mint a megelégedettséget, a
kezelés során megszerzett, az egészséggel összefüggő ismereteket, illetve az egészséges életvitelt. A lakosság
egészségi állapotának javulása közép- és hosszú távon – a munkaerő minőségének javulása miatt – a gazdaság
eredményességének javulásához érdemben járul hozzá, társadalmi kihatásként javítja a foglalkoztatottság
mértékét.
Az egészségügyi ellátás minőségének dimenzióit összetettebb formában fogalmazza meg Maxwell, melyet a IX-
12. táblázat foglal össze.
11.12. táblázat - IX-12. táblázat A minőség dimenziói és értelmezésük Maxwell szerint

(1992)
Dimenzió Értelmezés
Eredményesség A nyújtott ellátás technikai értelemben a lehető

legjobbnak minősíthető-e? Mi erre a bizonyíték? Mi a
kezelés eredménye összességében?
Elfogadhatóság Mennyire emberi és figyelmes a nyújtott

ellátás/szolgáltatás? A páciensnek mi a véleménye
róla? Mi lenne egy független megfigyelő véleménye
róla? (Hogyan ítélném meg, ha egy közeli barátom
vagy családtagom részesülne az adott ellátásban?)
Milyen a környezet? Biztosított-e a magánélet
bizalmas kezelése?
Hatásfok Az eredmény maximális-e az adott feltételek mellett,

vagy fordítva, adott eredményszint mellett minimális-e
a befektetett energia? Hogy viszonyul a
kezelésre/szolgáltatásra jutó egységköltség a máshol
nyújtott kezelésre/szolgáltatásra jutó
egységköltséghez?
Hozzáférhetőség Hozzájutnak az emberek a kezeléshez, mikor

szükségük van rá? Van-e példa a szolgáltatásnyújtás
meghatározható korlátjára – távolság,
fizetésképtelenség, várólisták, vagy várakozási idők –
vagy a szolgáltatás egyértelmű szüneteltetésére?
Egyenlőség A pácienssel a többiekhez képest igazságosan bántak-

e? Sérült-e jól meghatározhatóan az egyenlőség –
például vannak-e betegek, akik véleménye szerint
Ővelük kevésbé szívesen foglalkoztak, mint másokkal,
vagy kevésbé helyénvaló volt a kezelésük, mint
479
másoknak? A vélt megkülönböztetés igazolható-e?
Relevancia A szolgáltatások összetétele és egyensúlya

összességében az elérhető optimális szinten van-e,
figyelembe véve az egész populáció igényeit és
szükségleteit?
4.4. Az egészségügyi minőségbiztosítást és -fejlesztést támogató

modellek
4.4.1. Minőségirányítási rendszerek
Az Európa Tanács Egészségügyi Szakértői Bizottsága 1996-ban ajánlást tett a tagországok minőségbiztosítási
rendszereinek kialakítására. A tagországok nem kötelezték el magukat egyik minőségügyi rendszer mellett sem.
Az egészségügyi miniszterek egyetértettek abban, hogy a folyamatos minőségfejlesztés (continuous quality
improvement – CQI) feltételeinek kialakítása és biztosítása legyen minden minőségirányítási rendszer
nélkülözhetetlen része.
Magyarországon az 1997-ben megjelent CLIV. törvény az egészségügyről rendelkezik a minőségügyi

rendszerek, illetve a minőség ellenőrzésének formáiról, melynek 120. §-a kimondja: „Az egészségügyi
szolgáltatások minőségét és minőségfejlesztését az egészségügyi szolgáltató minőségbiztosítási,
minőségfejlesztési és ellenőrzési rendszere (a továbbiakban: belső minőségügyi rendszer), valamint a szakmai
felügyeletet gyakorló szervezet minőségbiztosítási, minőségfejlesztési és ellenőrzési rendszere, továbbá a
megfelelőség-tanúsítás (a továbbiakban: külső minőségi rendszer) biztosítja. A törvény hatására rohamosan nőtt
a tanúsított minőségügyi rendszerek száma, és elkezdődött a belső minőségügyi rendszerek kialakítása. A
minőségirányítási rendszer előnye, hogy (1) szabályozza a szakmai szabályok betartását, (2) csökkenti a
pazarlásból és a nem megfelelő egészségügyi ellátásból származó költségeket, (3) támogatja a teljesítmény
folyamatos javítását azáltal, hogy a dolgozókat bevonja a szervezet fejlődését biztosító folyamatokba és (4)
ösztönzi annak felismerését, hogy a páciensek elégedettsége és a szervezeti célkitűzések egymástól
elválaszthatatlanok. A minőségügyi rendszereknek több formája ismert; Magyarországon leggyakrabban az ISO
9001:2008 szabvány szerint épül fel és működik, annak ellenére, hogy az egészségügyi törvény értelmében csak
a belső minőségügyi rendszer kialakítása a kötelező.
4.4.2. Magyar Egészségügyi Ellátási Standardok (MEES)

A MEES az ISO 9001: 2008-hez viszonyítva jobban támogatja az egészségügyi szolgáltató szakma specifikus
minőségfejlesztését, az eredményesebb és hatékonyabb betegellátás megvalósításában és az előírt
követelmények megvalósulásának objektív mérésében.
A standardok alkalmasak a szervezeten belüli szakmai és vezetési tevékenység ellenőrzésére, folyamatok

nyomon követésére, belső auditra is.
A standardok – a fentieken túl – lehetőséget teremtenek arra, hogy önállóan, illetve az irányítási rendszerbe
ágyazva független szervezetek által is felülvizsgálhatók legyenek.
A standardok állandó fejlesztés alatt állnak, de fő elvekben megegyeznek:
•betegcentrikusak, amennyiben a biztonságos környezeti feltételekre, illetve az ellátás azon fontos folyamataira
koncentrálnak, amelyek a szolgáltatás minőségét mutatják;
•működéscentrikusak, amennyiben konkrét strukturális követelmények helyett célokra és elvekre figyelnek;
•a szervezet azon fő folyamaira vonatkoznak, amelyek minden szolgáltató szervezetben azonosak; végül
•megvalósíthatók és felülvizsgálhatók.
4.4.3. Teljeskörű minőségirányítás

A teljeskörű minőségirányítás [Total Quality Management (TQM)] nem tekinthető külön minőségirányítási
rendszernek, hanem olyan vezetési filozófiának és gyakorlatnak, amely a szervezet céljainak érdekében a
480
leghatékonyabb módon használja fel a rendelkezésére álló emberi és anyagi erőforrásokat. Átfogja az egész
szervezet működését; nemcsak a folyamatokra terjed ki, hanem az irányításra és az erőforrásokra is; a vevői
elégedettségre és a szervezeti működés folyamatos fejlesztésére helyezi a hangsúlyt.
Nemzetközi adatok alapján jelenleg nem rendelkezünk megbízható adattal arra vonatkozóan, hogy melyik
minőségügyi modellel lehet a legeredményesebben és leghatékonyabban javítani az ellátás minőségét.
Nem az a legfontosabb kérdés, hogy tanúsítás vagy akkreditáció, illetve a rendelkezésre álló modellek közül
melyiket válasszuk, hanem az, hogy helyi szinten, az adott lakosság epidemiológiai mutatóit, a helyi
adottságokat, lehetőségeket, problémákat figyelembe véve – mi a prioritás a minőség fejlesztésének a terén, és
erre melyik minőségmodell, módszer a legalkalmasabb, amellyel az ellátás minőségének és a lakosság egészségi
állapotának eredményesebb javítása a leghatékonyabb módon megvalósulhat. Ennek érdekében gyakran a
különböző modellek integrált alkalmazására van szükség
4.5. A minőség mérése, értékelése

4.5.1. A minőség mérésének alapelvei, alapfogalmai
Az egészségügyi ellátás minőségét folyamatosan mérni kell. Az adatok gyűjtésének és értékelésének alapvető
célja az ellátás minőségének fejlesztése. Csak rendszeres, megfelelő módszerrel kivitelezett mérésekkel lehet
eredményes minőségfejlesztő programot tervezni, illetve az elért eredményeket megbízhatóan értékelni. A nem
megfelelően, a hiányosan gyűjtött adatok, vagy azok nem szakszerű feldolgozása téves következtetések
levonását eredményezik és gátolják az egészségügyi ellátás fejlesztését.
A megbízhatóságon kívül szükséges, hogy az adatok relevánsak legyenek, azaz az ellátás minőségének
értékelése és a szükséges fejlesztés szempontjából információértékkel bírjanak. Lényeges, hogy a feldolgozott
adatok értékelését követően megszülessen az a döntés, ami az adatok, illetve az adatok alapján számolt
arányszámok (indikátorok) alapján értékeli és korrigálja az észlelt eltérést, illetve fejleszti az ellátás minőségét.
Az indokolatlan adatgyűjtés nemcsak az erőforrásokat terheli feleslegesen, de gátolhatja a minőségügyi rendszer
működése szempontjából valóban fontos adatok gyűjtését, és rontja a dolgozók elkötelezettségét.
Azok a jó minőségmérési módszerek, amelyekkel a beteg szempontjából valóban fontos strukturális elemeket,
folyamatokat és eredményeket értékelik. Fontos szempont az is, hogy csak azokra a paraméterekre kell
koncentrálni, amelyek megváltoztathatók.
Az egészségügyi ellátás struktúrájának, folyamatának és eredményének mérése standardok és kritériumok

alkalmazásával, illetve indikátorok segítségével történhet.
Standard alatt valamely, az egészségügyi ellátás számára megfogalmazott teljesítendő elvárás, cél értendő,
amely kifejezhető számszerű vagy szöveges formában. Minőségügyi értelemben a standardnak két formája van:
– Leíró standard: előre megfogalmazott elvárások összessége, melynek teljesítése szükséges feltétel a kívánt
minőség eléréséhez.
– Numerikus standard: előre megfogalmazott irányszámok, amelyek adott kritériumok szerinti teljesítése
szükséges a kívánt minőség eléréséhez.
A kritériumok segítik kiválasztani azokat az adatokat, amelyek előre meghatározott szempontok szerint
felhasználhatók az egészségügyi ellátás értékelésére. A kritériumoknak egyértelműeknek, pontosan
meghatározottaknak és precízen mérhetőknek kell lenniük, és jelezniük kell a vizsgált ellátással szoros
kapcsolatban lévő struktúra, folyamat vagy eredmény megvalósulását. A legmegbízhatóbb kritériumokat a
tudományos bizonyítékokra épülő irányelvek vagy az irodalom kritikus értékelése alapján lehet kialakítani.
Indikátor alatt az egészségügyben valamely mutatószámot értünk. Az indikátorok mérhetik az egészségi

állapotot és vonatkozhatnak az egészségügyi szolgáltatások minőségére. Az indikátorok fogalmát Donabedian
alkotta meg az egészségügyi ellátás struktúrájának, folyamatának és eredményességének mérésére.
A donabediani dimenzióknak megfelelően megkülönböztetünk:
–strukturális indikátorokat
–folyamatindikátorokat
481
–eredményindikátorokat
Az egészségügyi ellátás minőségének méréséhez nélkülözhetetlen olyan információs rendszerek kialakítása,

amelyek lehetővé teszik valid adatok gyűjtését és ezek alapján az indikátorok folyamatos fejlesztését és
rendszeres alkalmazását.
Ahhoz, hogy az indikátorok alapján következtetni lehessen az ellátás minőségére, előre meg kell határoznunk
azokat a szempontokat, amelyek az ellátást befolyásolják. Ezek lehetnek az ellátás színvonalától független, az
ellátó által nem befolyásolható, elsősorban beteghez kapcsolódó, vagy a szolgáltatáshoz köthető tényezők.
A jó indikátor tulajdonságai:
–könnyen érthető,
–populációs szinten alkalmazható,
–jelentős egészségügyi eredményeket jelez,
–az általános egészségügyi célkitűzésekhez kapcsolódik,
–reprezentatív,
–jól mérhető adatok alapján képezhető,
–az egészségügyi ellátás több szintjén és területén is alkalmazható,
–érzékeny a változásra,
–kiegyensúlyozottan jelzi az elérendő célokat,
–értelmezhető az egészségpolitika és az egyén számára egyaránt.
4.6. A minőség értékelésének formái

4.6.1. Hatósági engedélyezési eljárás
Az egészségügyi szolgáltatás nyújtására jogosító engedélyezési eljárás lefolytatása és a működési engedély
kiadása Magyarországon 2011. január 1-jétől az Országos Tisztiorvosi Hivatal (kórházak), illetve a megyei
kormányhivatalok népegészségügyi intézeteinek (alapellátás, csak járóbeteg szakellátást végző intézetek)
feladat- és hatáskörébe tartozik. Az ÁNTSZ a működési engedély kiadását követően rendszeresen ellenőrzi a
működéshez szükséges feltételek folyamatos meglétét, az ellátás minőségét.
4.7. Tanúsítás
A tanúsítás (certification) olyan eljárás, amellyel egy független, arra felhatalmazott (akkreditált) szervezet
írásban igazolja, hogy az egészségügyi szolgáltató tevékenysége megfelel az előírt követelményeknek, pl. az
ISO 9001:2008 minőségirányítási rendszer standardjainak vagy a Magyar Egészségügyi Ellátási Standardok
(MEES) által előírt követelményeknek. Mivel a tanúsítás csak a minőségügyi rendszer (pl. ISO)
meglététvizsgálja, s ezen keresztül a normáknak való megfelelést, nem közvetlenül értékeli az ellátás minőségét.
A standardkövetelmények (MEES) teljesülésének tanúsítása már jobban utal a szolgáltatás minőségére.
A tanúsítási rendszer egyik hátránya, hogy – bár az egészségügyről szóló törvény a tanúsítást önkéntesnek
deklarálja – nem fogalmaz meg előnyt azok számára, akik ezt teljesítik, és nem is szankcionálja hiányát.
További gondot jelent, hogy hiányoznak az egészségügyi szolgáltatók tanúsítása során alkalmazható és a
standardok egységes szempontok szerinti értelmezésére vonatkozó útmutatók, így a minőségmenedzsment
rendszer működését igazoló tanúsítványok értéke széles sávban mozog.
4.8. Auditálás
A kívánt teljesítmény elérése érdekében szükség van a folyamat rendszeres, tervezett ellenőrzésére, auditálására.
A folyamat ellenőrzésének/értékelésének különböző módjai vannak.
482
Az audit lehet:
–első típusú audit (belső felülvizsgálat),
–másik fél által végzett felülvizsgálat (beszállító minősítése),
–harmadik fél által végzett felülvizsgálat (külső audit, tanúsítás).
A belső értékelést (internal audit) az adott intézmény alkalmazottai, míg a külső értékelést (external audit)
avizsgált intézményen kívüli személyek végzik. A külső auditorok képviselhetnek társintézményt, szakmai
szervezetet, oktatási intézményt, kormányzati szervet, kutatócsoportot vagy vállalkozást. Az egészségügyben
lényeges a szakmai tevékenységek folyamatos mérése és ellenőrzése is, amely a klinikai audit módszerével
valósítható meg.
4.9. Akkreditálás
Az akkreditálás önkéntesen kezdeményezett eljárás annak érdekében, hogy egy intézmény megszerezze
tevékenysége megfelelő minőségének általános és szakmai elismerését. A folyamat során egy szervezet vagy
hivatal értékeli az egészségügyi szolgáltatót, és tanúsítja, hogy az megfelel bizonyos előre meghatározott
követelményeknek, normáknak.
A Magyarországon 1995-ben elfogadott akkreditációs törvény szerint a vizsgáló és kalibráló (tanúsító)

laboratóriumok, a tanúsító és az ellenőrző szervezetek akkreditálása kötelező. Ennek értelmében akkreditálásra
kerülnek azok a szervezetek is, amelyek az egészségügyi szervezetek tanúsítását végzik.
Magyarországon jelenleg folyamatban van egy olyan akkreditációs rendszer kialakítása, amely lehetővé teszi az
egészségügyi ellátást végző szervezetek egységes értékelését.
4.10. Önértékelés
Az önértékelési modell az adottságok és az eredmények csoportjaiban főkritérium és alkritériumok
teljesülésének mérésével értékeli az egészségügyi szolgáltatót. Önértékelés széleskörű alkalmazásával
biztosítani lehet a minőségirányítási rendszer szisztematikus értékelését, a gyengeségek feltárását. A modell
alkalmazásának legnagyobb eredménye, hogy a szolgáltatókat arra kényszeríti, hogy összehasonlítsák aktuális
helyzetüket az előző önértékelés eredményével, és szükség esetén változtatásokat vezessenek be, amely végül
spirálszerű folyamatos minőségfejlesztést eredményez.
4.10.1. Minőségfejlesztés
Minőség a vezetésről, a szemléletről, a változásról, a fejlődésről szól, nem csupán a feltárt hibák javításáról. Az
elért eredmények objektív értékeléséhez, amely az egyik feltétel a fejlődést biztosító célok meghatározásához,
az elért eredmények fejlesztéséhez, az egészségügyi szolgáltató szervezetek vezetésének ki kell alakítania azt a
szemléletet, amelyben a szervezet minden szintjén dolgozó munkatársak rendszeresen alkalmazzák a feladatok
megoldásához szükséges, és a rendelkezésükre álló minőségfejlesztő módszereket és eszközöket. A
minőségfejlesztés azonban nem lesz eredményes, ha a módszereket csak a vezetők alkalmazzák, hiszen a
minőségfejlesztő módszerek jól alkalmazhatók a minőség szakmai dimenziójának fejlesztésénél, a szakmai
folyamatok folyamatos fejlesztésénél, tehát a mindennapi munkában is.
Az egészségügy minőségének fejlesztésében az összes érdekelt fél, az egészségügyi kormányzat, a finanszírozó,

az orvosi-technikai eszközöket, gyógyszert gyártók és forgalmazók, az egészségügyi szervezetek, az
egészségügyi dolgozók, de különösen a páciensek, illetve az egész lakosság érdekelt.
Az egészségügyi ellátás típusától és az egészségügyi szolgáltató szervezettől (kórházi ellátás/alapellátás)

függően a minőségfejlesztés gyakorlata, a minőségfejlesztés során alkalmazott szakmai módszerek mások
lehetnek, de alapelve és fő lépései, szervezettől és környezettől függetlenül, a minőségfejlesztés legismertebb és
legelterjedtebben használt módszerére, a PDCA-körre épül.
Tervezés (PLAN): A tervezés a fejlesztési körfolyamat egyik legfontosabb eleme. Ha minél több szinten, és
minél több érdekelt bevonásával sikerül kialakítani a támogatottságot és az elkötelezettséget, biztosítható, hogy
a megoldások valóban jelentősek és tartósak legyenek. A minőségfejlesztés tervezési szakaszában ezért
483
szükséges kialakítani egy teamet, melynek tagjai közösen elemzik a problémákat, az okokat, és megtervezik a
szükséges beavatkozásokat.
Cselekvés (DO): Ebben a szakaszban történik a folyamatok változtatása, a team-vezető irányításával. Ez néhány
naptól akár több hónapig is eltarthat. Az eredményesség érdekében minden érintettet be lehet vonni a változtatás
megvalósításba. Mivel legtöbbször nemcsak a folyamatot és a rendszert szükséges megváltoztatni, hanem a
folyamatban érintett vezetők és dolgozók szemléletét, magatartását is, a minőségfejlesztő team tagjainak
ismerniük kell a változtatás-menedzsmenti módszereket is.
Ellenőrzés (CHECK): A változtatások sikeres végrehajtása után, fontos újra megmérni az ellátás színvonalát,
teljesítményét. Megfelelő módszerrel elvégzett mérési adatok, bizonyítékok nélkül nem lehet igazolni, hogy a
bevezetett változtatások ténylegesen az elvárt fejlődést eredményezték. A mérés során kapott adatokat össze kell
hasonlítani a korábbi mérések eredményeivel, illetve a célokban meghatározott értékekkel. A mérés és
adatkezelés során biztosítani kell azt is, hogy a fejlődés ne csak az adatok manipulációjának következménye
legyen.
Visszacsatolás (ACT): Két lehetséges tennivaló van, a megfigyelt az elért eredménytől függően:
Ha sikeres a megoldás, azt dokumentálni kell, és a tapasztalatokat, eredményeket másokkal is meg kell osztani.
Ha a célok megvalósultak, a team sikerét a vezetésnek el kell ismerni, akár ünnepélyes körülmények között is,
különösen, ha a team hozzájárult a felhasználó-szolgáltató viszony javulásához. Fontos fenntartani az
ellenőrzést, és a folyamatok teljesítményének javítását, hogy a célok továbbra is megvalósuljanak, sőt további
fejlesztéseket kell tervezni a fejlesztési körfolyamat fenntartására.
Ha a változtatás nem sikerült vagy nem váltotta be a reményeket, újra át kell gondolni a kiváltó okokat és a
fejlesztési folyamatot.
4.10.2. Klinikai hatékonyság

Az egészségügyi minőségbiztosítás és minőségfejlesztés kérdéseinek tárgyalásánál külön ki kell emelni a
klinikai hatékonyság fogalmát és megvalósításának jelentőségét. A klinikai hatékonyság lényege a
rendelkezésre álló erőforrásokhoz viszonyítva a lehető legnagyobb egészségnyereség elérése egy adott
egészségügyi beavatkozással, egyéni vagy populációs szinten.
A klinikai hatékonyság gyakorlati megvalósulásának vizsgálatánál a következő főbb kérdések tisztázása

szükséges:
•Valóban bizonyítottan hatásos egészségügyi technológiák állnak-e rendelkezésre az egészségügyi ellátás során,
és ismert-e ezek költséghatékonysága?
•Vannak-e olyan irányelvek, amelyek útmutatást adnak a rendelkezésre álló egészségügyi technológiák
alkalmazásához?
•A kifejlesztett irányelveket megfelelő módon terjesztik, oktatják?
•Milyen mértékben valósul meg a bizonyítékok ismertetése?
•Milyen struktúrák és folyamatok biztosítják, hogy a leghatásosabb eljárások kerüljenek kiválasztásra az

egészségügyi szervezeteknél vagy az egészségügyi dolgozók szintjén?
•Érvényesülnek-e a döntéseknél a költséghatékonyság szempontjai?
•Biztosítva vannak-e azok a körülmények, amelyekkel a hatásos eljárások eredményessége optimalizálható?
•Figyelembe vették-e a betegek preferenciáit az eljárás kiválasztása során?
•Milyen folyamatok működnek az egészségügyi szervezeteknél, amelyekkel az alkalmazott egészségügyi

technológiák hatásosságának, eredményességnek és hatékonyságának kritériumai rendszeresen mérhetők és
értékelhetők?
484
A klinikai hatékonysági kör lépései. A klinikai hatékonyság a klinikai hatékonysági kör lépésein keresztül
valósul meg, amely a folyamatos minőségfejlesztés alapelveit és lépéseit, a tervezz (plan), cselekedj (do),
ellenőriz (check) és avatkozz be (act) cselekvéssorozatot (pdca-kör) integrálja.
A klinikai hatékonyság első lépésének (plan) alapját azok a kutatások jelentik, amelyek az egészségügyi ellátás
fejlesztéséhez szükséges bizonyítékokat szolgáltatják. A kutatások közül kiemelt jelentősége van a klinikai
epidemiológiai kutatásoknak.
Fontos eleme továbbá az egészségügyi technológiaelemzés, amely során vizsgálatra, mérlegelésre kerül az adott
egészségügyi technológia (diagnosztikai, terápiás, preventív eljárás) biztonsága, hatásossága, eredményessége és
hatékonysága, költségeredményesség és költségelőny viszonyai, illetve a szakmai és gazdasági szempontokon
kívül a társadalmi, jogi és etikai vonatkozások.
Ezt követően kerül sor a tudományos eredmények rendszerezésére és ezek alapján az egészségügyi ellátás
klinikai hatékonyságát támogató szakmai irányelvek, protokollok kialakítására, majd a cselekvésre (do). A
klinikai hatékonyság gyakorlati megvalósításához azonban nem elegendő tudományos alapokra épülő
irányelvek összeállítása; az irányelvek csak akkor érik el céljukat, ha azokat megfelelő módszerekkel vezetik be,
ha az alkalmazók azonosulnak tartalmával, illetve alkalmazásuk eredményességét rendszeresen felülvizsgálják
és értékelik (check), és szükség esetén a módosítás (act) megtörténik.
A klinikai hatékonyság biztosításához szükséges a lakosság felvilágosítása, illetve a betegek aktív bevonása az
egészségügyi ellátás folyamataiba. Vizsgálatok igazolják, hogy az egészségügyi oktatásra költött összeg jobban
csökkenti a halálozást, mint ha azt közvetlenül az egészségügyre költenénk. A hatásos és eredményes
struktúrákat és folyamatokat standardizálni kell, azaz olyan egészségügyi minőségügyi rendszer keretében kell
működtetni azokat, amely támogatja a kitűzött célokat és biztosítja az egészségügyi folyamatok biztonságos
működését, a klinikai hatékonyság folyamatos fejlesztését.
4.11. Bizonyítékon alapuló orvoslás

A mindennapi egészségügyi ellátás során a klinikai hatékonyság a bizonyítékon alapuló egészségügyi
gyakorlattal (evidence based practice) valósul meg. A bizonyítékon alapuló egészségügyi ellátás tágabban
értelmezhető és az egészségügyi minőségbiztosítás szempontjából is többet jelent, mint a bizonyítékon alapuló
orvoslás, hiszen az egészségügyi ellátás olyan komplex folyamat, amelyben az orvosokon kívül más
egészségügyi szakdolgozók is részt vesznek.
A bizonyítékon alapuló gyakorlat alapelve szerint az egyéni tapasztalatokon kívül a rendelkezésre álló
bizonyítékok közül a legmagasabb szintűt kell figyelembe venni, a beteg preferenciáinak megfelelően.
4.12. Klinikai audit

A bizonyítékon alapuló kritériumok gyakorlati alkalmazásnak mértékét és eredményességét a klinikai audittal
lehet rendszeres ellenőrizni, mind szervezeti, mind regionális vagy országos szinten.
A klinikai auditálás (clinical audit) az egészségügyi ellátás rendszeres és kritikus elemzése, amely kiterjed a
diagnosztikus és terápiás eljárásokra, az erőforrások felhasználására, valamint az eredményre és a beteg
életminőségére. Olyan értékelési módszer, amely arra szolgál, hogy adott kritériumok alkalmazásával
egybevessünk egy praxist vagy szolgáltatást egy előre meghatározott kritériumrendszerrel vagy standardokkal,
pl. hogy a gyakorlat során miként tarják be a szakmai irányelveket. Az auditálás eredménye a minőség javítását
célzó javaslatok vagy ajánlások kidolgozása, a szükséges változtatások bevezetése, majd azok ismételt
auditálása. Jellegét tekintve lehet külső, pl. a szakfelügyeleti rendszer keretében végzett audit, vagy belső audit,
amely a minőségügyi rendszer belül zajlik és annak szakmai megfelelőségét vizsgálja.
A klinikai audit nemcsak a szakmai ellátás minőségének ellenőrzésére szolgál, hanem minőségfejlesztő módszer
is.
5. Prevenció az egészségügyi alapellátásban

Az egészségügyi alapellátás (a továbbiakban: alapellátás) az egészségügyi ellátórendszer első vonala, ami az
egyén, a család és a lakosságcsoport számára elsődleges, folyamatos és személyes ellátást nyújt. Feladata az
485
egyén, a család és a közösség egészséggel-betegséggel kapcsolatos problémainak menedzselése. Feladatkörei

ebből adódóan: preventív feladatok, gyógyító tevékenység, hatósági feladatok és szervezési tevékenység.
Az alapellátás preventív tevékenysége a prevenció minden szintjére kiterjed, így jelentősége a betegségek
megelőzése területén nem hangsúlyozható eléggé. A primer prevenció körébe sorolhatók mindazok az
alapellátási feladatok, amelyek a betegségek kialakulásának megelőzését szolgálják. A szekunder prevenció
végzése az alapellátásban a betegségek kockázati tényezőinek feltárását, a betegségek korai stádiumban történő
felismerését, és így az időben történő beavatkozás biztosítását jelenti, azzal a céllal, hogy a betegség súlyosabb
formájának kialakulását megakadályozzuk. Lényege tehát a szűrővizsgálatok végzése és a célzott intervenció
bevezetése. A tercier prevenció egy már kialakult betegség esetén mindazon intézkedéseket magában foglalja,
amelyekkel a következmények és a szövődmények megelőzhetők, a kialakult károsodások mérsékelhetők; a
krónikus betegek komplex kezelése és gondozása az alapellátásban és a betegek otthoni rehabilitációja e
tevékenység körébe tartozik.
Az alapellátás a preventív munkája során a prevenció rizikócsoportot és populációt célzó stratégiáját együttesen
alkalmazza. A rizikócsoport-stratégia lényege a fokozott kockázatnak kitett egyének és csoportok esetében
célzott szűrővizsgálatok végzése és szükség esetén intervenció bevezetése. Előnye a költséghatékonyság, az
érintettek motiváltsága és a tevékenység beilleszthetősége az alapellátás munkájába. Alkalmazása rizikófaktor-
identifikációt és szűrővizsgálat végzését igényli. A populációs stratégia lényege az egész populációt érintő
kockázat csökkentése révén az elterjedt betegségek megelőzése, ami az egészséget befolyásoló tényezők vagy
az egészségmagatartás megváltoztatásával érhető el. Alkalmazása költségigényes, és bár az egyén számára
közvetlenül kevés előnyt kínál, hatásossága a populáció szintjén jelentős.
Az alapellátásnak helyzetéből adódóan elsődleges feladata a rizikócsoport-stratégia alkalmazása a mindennapi

munkájában, de folyamatos támogatással a populációs stratégia törekvéseinek megvalósulását is hatékonyan
segítheti.
5.1. A prevenció területei az alapellátásban

Az alapellátás preventív feladatai szerteágazók. A tevékenység főbb területei a következők: primer prevenciós
programok megvalósítása; a rizikófaktorok identifikációja és szűrővizsgálatok végzése a kóros állapotok,
betegségek korai felismerésére; egészségnevelés és tanácsadás végzése; a rizikótényezőkkel vagy már kialakult
idült betegségekkel rendelkezők gondozása; közösségi szintű preventív programok megvalósítása;
népegészségügyi jellegű preventív feladatok végzése.
5.1.1. Primer prevenciós programok

Az alapellátás keretében a háziorvosi, házi gyermekorvosi, védőnői és iskolaorvosi ellátás számos prevenciós
programot valósít meg. Ezek a nő- és anyavédelemnek, az újszülöttek, csecsemők és gyermekek
egészségvédelmének prevenciós programjai, a védőoltási program és az életmóddal összefüggő felnőttkori
betegségek megelőzését szolgáló primer prevenciós programok.
A nő-és anyavédelem területén a védőnői szolgálat és az alapellátási team, szükség szerint együttműködve a
szakellátással a családi életre nevelésnek, a fogamzás előtti ellátásnak, a várandós és gyermekágyas anyák
ellátásának prevenciós programjait valósítja meg.
Az újszülöttek, csecsemők és gyermekek egészségvédelme prevenciós programjainak működtetése is a háziorvosi

vagy házi gyermekorvosi ellátás és a védőnői szolgálat közös feladatát képezi. Ezek közül kiemelhető a
csecsemőtáplálás korszerű gyakorlatának biztosítása, ami a szoptatás előnyeinek tudatosítása, a helyes szoptatási
gyakorlat kialakítása, a mesterséges táplálás helyes megvalósítása és a hozzátáplálás és elválasztás helyes
gyakorlatának kialakítása révén érhető el, továbbá a K-vitamin-profilaxis, a rachitisprofilaxis, a cariesprofilaxis
és a jódprofilaxis szakmai irányelvek szerint történő végzése.
A védőoltási program megvalósításában is kiemelt szerepe van az alapellátásnak. Az életkorhoz kötött

védőoltások rendszerét a megbetegedési veszély esetén végzendő és a kívánságra igénybe vehető védőoltások
egészítik ki.
Az életmóddal összefüggő felnőttkori betegségek megelőzését segítő programok az egészséges életmód

kialakítását tűzik ki célul. Példaképpen az egészséges táplálkozást, a fizikai aktivitás fokozását és a dohányzás
csökkentését szolgáló programok emelhetők ki. Említhetjük még a káros szenvedélyek és a balesetek
megelőzésére irányuló programokat is.
486
Az alapellátás a fenti programok megvalósításában az egészségnevelés és tanácsadás módszerét alkalmazza (l.

később).
5.1.2. Rizikófaktorok felismerése és szűrővizsgálatok

A rizikótényezők identifikálása és a betegségek korai stádiumban történő felismerése az alapellátásban folyó
rizikószemléletű prevenció fontos eleme. Az alapellátás szintjén a folyamatos és személyes orvos–beteg
kapcsolat jó lehetőséget ad számos rizikótényező felismerésére, más rizikófaktorok feltárására és a betegségek
korai felismerésére azonban szűrővizsgálatok végzésére van szükség. A szűrővizsgálatok a szekunder prevenció
legfontosabb eszközét jelentik. Az alapellátásban végzett szűrővizsgálatoknak gyakorlati szempontból négy
csoportja különíthető el: az újszülött-, csecsemő- és gyermekkorban végzett szűrővizsgálatok, az életmódbeli (és
ezen belül a szív- és érrendszeri betegségekkel összefüggő) rizikótényezők feltárására irányuló
szűrővizsgálatok, a daganatos betegségek korai felismerését biztosító szűrővizsgálatok és az alapellátásban
fontos egyéb betegségek felismerését segítő szűrővizsgálatok.
Az újszülött-, csecsemő- és gyermekkorban végzett szűrővizsgálatok egyrészt a szomatomotoros, mentális,

pszichés és szociális fejlődés megítélését, másrészt a veszélyeztető állapotok és betegségek korai felismerését
teszik lehetővé. A gyermekkor folyamán az egyes életperiódusokban a preventív tevékenység prioritásai
eltérőek, emiatt alakult ki az életkorhoz kötött szűrővizsgálatok jogszabályban előírt rendszere. Ennek keretében
meghatározott életkorokban a következő szűrővizsgálatokra kerül sor: fejlődési rendellenességek szűrése
fizikális vizsgálattal, a szomatikus, motoros, mentális, pszichés és nemi fejlődés vizsgálata, az érzékszervek
működésének és a beszédfejlődésnek a vizsgálata, a mozgásszervek vizsgálata, a vérnyomás és a keringési
rendszer vizsgálata, a rejtettheréjűség vizsgálata és golyvaszűrés, az életmód tényezőinek (dohányzás,
táplálkozás, fizikai aktivitás, alkohol- és drogfogyasztás, szexuális magatartás) vizsgálata.
Az életkorhoz kötött szűrővizsgálatok végzésében a háziorvosi vagy házi gyermekorvosi, a védőnői és az

iskolaorvosi szolgálatoknak meghatározott szerepük van.
A cardiovascularis rizikótényezők felismerése az alapellátás fontos feladata. A nem és az életkor ismert; az

elsőfokú rokonok körében előforduló korai cardiovascularis esemény, a dohányzás, az alkoholfogyasztás az
előzmény felvételével megítélhető; a táplálkozási és testmozgási szokások célzott tájékozódással vagy egyszerű
kérdőívvel felmérhetők; az elhízás és a hypertonia az opportunista stratégiával végzett vagy célzott vizsgálattal
felismerhető. A szénhidrát- és a lipoprotein-anyagcsere eltéréseinek feltárása viszont alkalmi és célzott
szűrővizsgálat végzését igényli. A szénhidrát-anyagcsere zavarai éhomi vagy terheléses vércukor-vizsgálattal
tisztáthatók. Alkalmi szűrés felnőttkorban 45 éves életkor felett háromévente végzendő. Célzott szűrés a
következő hajlamosító tényezők esetén ajánlott: pozitív családi előzmény, pozitív terhességi előzmény, centrális
elhízás, más cardiovascularis rizikótényező fennállása.
A lipoprotein-anyagcsere zavarai lipidvizsgálatokkal (összkoleszterin, triglicerid, HDL-koleszterin, LDL-

koleszterin) tisztázhatók. Alkalmi szűrést felnőttkorban ötévente szükséges végezni, majd férfiak esetében 35 év
fölött, nők esetében 45 év fölött évente. Célzott szűrés a következő esetekben ajánlott: hyperlipoproteinaemia a
családban, koszorúér-betegség a családban, koszorúér-betegség tünete, hyperlipoproteinaemia tünete,
dyslipidaemiával társuló cardiovascularis rizikótényező.
A metabolikus szindróma szűrése összetevőinek (centrális elhízás, szénhidrátanyagcsere-zavar, dyslipidaemia,

hypertonia) felismerésén alapul.
A krónikus vesebetegségek is növelik a cardiovascularis kockázatot; szűrésük az albuminuria kimutatásával és a

vesefunkciók vizsgálatával lehetséges.
A cardiovascularis rizikótényezők együttes előfordulása esetén a veszélyeztetettség mértéke megsokszorozódik.

Több rizikótényező fennállása esetén emiatt az alapellátás fontos feladata a cardiovascularis kockázat
mértékének megállapítása. A Framingham Health Study pontrendszere a koszorúér-betegség kockázatát becsli,
a SCORE-tanulmány táblázata pedig a bármilyen eredetű cardiovascularis mortalitás kockázatát adja meg, tíz
évre előrevetítve. A kockázatbecslési eljárások a páciens nemét, életkorát, dohányzását, összkoleszterinszintjét
és szisztolés vérnyomás értékét veszik figyelembe. A kockázatbecslésnek nemcsak a gondozási stratégia
megválasztásában, de a beteg együttműködésének biztosításában is jelentősége van (l. később).
A daganatos betegségek korai felismerése érdekében végzett szűrővizsgálatok közül az emlőrák, a méhnyakrák,
a vastag- és végbélrák szűrővizsgálata emelhető ki. E betegségek esetében az adekvát módszerrel végzett
szűrővizsgálatok lehetővé teszik a daganat megelőző állapot vagy a korai stádiumú betegség felismerését.
487
Ezáltal a kezelés eredményessége nő, a korai és kevésbé radikális kezelés a betegek jobb életminőségét
biztosítja.
Az emlőrák korai felismerését a mammográfia biztosítja. Végzését hazánkban a 45–65 éves nők esetében
kétévente ajánlják.
A méhnyakrák szűrési módszere a citológiai vizsgálat és a kolposzkopia együttes végzése, amelyet hazánkban a
25–65 éves nők esetében 3 évente javasolnak. Az emlőrák és a méhnyakrák szűrése lakossági szűrővizsgálat
keretében történik. Az alapellátás feladata a célpopuláció felvilágosítása, meggyőzése, mozgósítása és a
kiszűrtek további ellátásának szervezése és követése.
A vastag- és végbélrákok korai felismerésében fontos a rectalis digitális vizsgálat elvégzése, szűrővizsgálati
módszere a rejtett vérzés kimutatása. Végzése 50 éves életkor fölött kétévente indokolt. Bevezetése az
alapellátás részvételét a betegek egészségnevelése, mozgósítása és követése mellett a technikai megvalósítás
szintjén is igényli.
A prostatarák felismerését is segíti a rectalis digitális vizsgálat végzése, szűrővizsgálati módszere a

prostataspecifikus antigén (PSA) meghatározása. Végzése az 50 éven felüli férfiak esetében évente javasolt. Az
alapellátás feladata a figyelemfelhívás és a vizsgálat kezdeményezése. Az alapellátásnak fontos szerepe van a
szájüregi rákok és a bőr rosszindulatú daganatainak korai felismerésében is, ami körültekintő fizikális
vizsgálattal biztosítható.
Az alapellátásban egyéb szűrővizsgálatok végzésére is sor kerülhet. Ide sorolható a drogdependencia, a

depresszió, a demencia kimutatása, továbbá a veszélyeztetettek körében a szexuális úton átvihető vagy egyéb
fertőző betegségek szűrése.
5.1.3. Az alapellátás gondozási tevékenysége

Az alapellátásban a prevenció további területe a rizikótényezőkkel rendelkező és a krónikus betegségben
szenvedő páciensek gondozása. A gondozás a rizikótényezők és a betegségek felismerését biztosító
szűrővizsgálatokra, illetve a diagnózist biztosító vizsgálatokra épül, majd pedig az életmód befolyásolása
és/vagy az állapotnak megfelelő adekvát kezelés biztosítása révén szekunder és tercier prevenciót valósít meg.
Az alapellátásban gondozandó állapotokat és betegségeket gyakorlati szempontból célszerű a cardiovascularis
kockázattal járó állapotokra, betegségekre és a gondozást igénylő más krónikus betegségekre osztani.
A cardiovascularis kockázatot jelentő állapotokban a gondozás gyakorlata a kockázat mértékének függvénye.

Az alapellátás feladata emiatt az érintettek kockázati szintjének megállapítása, amihez a hazai szakmai
társaságok kockázati kategóriái nyújtanak segítséget.
Eszerint nagy kockázati kategóriába sorolhatók a koszorúér-betegségben, cerebrovascularis vagy perifériás

érbetegségben szenvedők, a diabetes mellitus vagy a metabolikus szindróma esetei, továbbá a tünetmentes, de
nagy kockázatú páciensek (akiknek a koleszterin- vagy vérnyomásértékük, testtömegindexük vagy becsült
kockázatuk magas). A közepes kockázati kategóriákba sorolhatók, akik emelkedett koleszterinszinttel és még
két vagy több rizikótényezővel rendelkeznek. A kis kockázatú kategóriába a csak emelkedett koleszterinszinttel
vagy esetleg még egy rizikófaktorral rendelkezők sorolhatók.
E betegek esetében, bármely kockázati kategóriába tartozzanak is, a gondozás első lépése az életmód-
változtatást jelentő intervenció bevezetése. Elemei a következők: az egészséges, kiegyensúlyozott táplálkozás, a
fizikai aktivitás fokozása, testsúlycsökkentés (ha szükséges), a dohányzás abbahagyása, az alkoholfogyasztás
csökkentése (ha szükséges). Ha az életmód-változtatás ellenére a beteg vizsgálati eredményei a kezelési-
gondozási célértékeket meghaladják, gyógyszeres kezelés bevezetése szükséges. Az elérendő célérték az adott
betegség és a kockázati kategória függvénye, és ez egyaránt érvényes a hypertonia, az elhízás, a szénhidrát-
anyagcsere és a lipoprotein-anyagcsere eltérései, a koszorúérbetegség vagy a cerebrovascularis betegség
kezelésére. A szervvédelmet célzó preventív és a betegség kezelését biztosító gyógyszeres terápia konkrét
irányelveit bizonyítékokon alapuló szakmai ajánlások írják elő az alapellátás számára csakúgy, mint az otthoni
rehabilitáció teendőit.
Az alapellátásban gondozandó egyéb betegségek közé tartoznak az asthma bronchiale, a krónikus nemspecifikus
légzőszervi betegség, a krónikus mozgásszervi betegségek és a daganatos betegségek. A gondozás teendőit ezek
esetében is szakmai irányelvek tartalmazzák.
488
5.1.4. Egészségnevelés és tanácsadás

Az egészségnevelés célja, hogy elősegítse az egészséggel-betegséggel kapcsolatos ismeretek elsajátítását, az
egészséges életmód értékeinek megismerését és elfogadását. A prevenció fontos módszere: egyaránt segítheti a
primer, a szekunder és a tercier prevenció célkitűzéseinek megvalósítását. A tanácsadás a páciens számára adott
szituációban nyújtott célzott egészségnevelés. A tanácsadáson alapuló intervenció a szekunder és a tercier
prevenció eszköze. Az alapellátásban az egészségnevelés és tanácsadás a páciens egészséggel-betegséggel
kapcsolatos minden problémájára kiterjedhet, noha jól körülhatárolt területei vannak (személyi higiéné,
egészséges táplálkozás, mozgáskultúra, káros szenvedélyek megelőzése stb.). Helyszíne nemcsak az orvosi
rendelő és a tanácsadó, de az iskola és a munkahely is, és a tevékenységből az alapellátási team tagjai szakmai
kompetenciájuk szerint veszik ki részüket.
5.2. A komplex prevenciós feladatok integrált megvalósítása az

alapellátásban
Az alapellátás prevenciós feladatai leginkább egy integrált modell keretei között teljesíthetők. Ez a rendszer a
megvalósítandó primer prevenciós programokat, a kötelező és ajánlott szűrővizsgálatokat és az elvégzendő
egészségnevelési és tanácsadási feladatokat nemek és korcsoportok szerint csoportosítja és foglalja rendszerbe,
és ehhez hozzákapcsolhatók az egyes páciensek esetében jelentkező gondozási feladatok. A megközelítés
lehetővé teszi az egyéni prevenciós szükségletek megállapítását és kielégítésük személyre szabott biztosítását.
489

Ádány Róza - Megelőző Orvostan És Népegészségtan PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Ádány Róza - Megelőző Orvostan És Népegészségtan PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Megelőző orvostan és

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2011-09-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6.3.2. Másodlagos megelőzés ............................................................................. 127

2.2.2. Diphtheria ................................................................................................ 169

2.9. Zoonozisok ........................................................................................................... 213

10.3.2. Fluor és hidrogén-fluorid ...................................................................... 269

2.3. Bejelentés, kivizsgálás, nyilvántartás ................................................................... 310

7.9. Magas légköri nyomáson végzett munka .............................................................. 343

4.5.3. Szellemi aktivitás ..................................................................................... 385

6.1.1. Algatoxinok által okozott ételmérgezések ............................................... 442

5.1.1. Primer prevenciós programok .................................................................. 486

Orvos- és Egészségtudományi Centrum

Megelőző Orvostani Intézet

Ádám Balázs, PhD

Orvos- és Egészségtudományi Centrum

Megelőző Orvostani Intézet

Aszmann Anna, dr.

Országos Gyermekegészségügyi Intézet

Bárdos Helga, PhD

Orvos- és Egészségtudományi Centrum

Megelőző Orvostani Intézet

Dévai György, az MTA doktora

Természettudományi és Technológiai Kar

Forgács Iván, PhD

Egészségfejlesztési és Klinikai Módszertani Intézet

Forrai Judit, PhD

habilitált egyetemi docens

Általános Orvostudományi Kar

Gődény Sándor, PhD

Orvos- és Egészségtudományi Centrum

Megelőző Orvostani Intézet

Ilyés István, PhD

Orvos- és Egészségtudományi Centrum

Családorvosi- és Foglalkozás-egészségügyi Tanszék

Institoris László, PhD

Általános Orvostudományi Kar

Igazságügyi Orvostani Intézet

† Kopp Mária, az MTA doktora

Általános Orvostudományi Kar

Kósa Karolina, PhD

Orvos- és Egészségtudományi Centrum

Megelőző Orvostani Intézet

Kovács Lajos, dr.

Derkon Vezetési Tanácsadó Kft.

† Morava Endre, PhD

Papp András, PhD

habilitált egyetemi docens

Általános Orvostudományi Kar

Paulik Edit, PhD

Általános Orvostudományi Kar

Sándor János, PhD

Orvos- és Egészségtudományi Centrum

Megelőző Orvostani Intézet

Biostatisztikai és Epidemiológiai Tanszék

Simon Tamás, PhD

Általános Orvostudományi Kar

Ungváry György, az MTA doktora

ny. egyetemi tanár

V. Hajdú Piroska, dr.

ny. egyetemi adjunktus

Vezér Tünde, PhD