Főúri és nemesi irodalmi törekvések a 18. század utolsó harmadában.

A felvilágosodás mint egyetemes, nemzetközi eszmerendszer Európa országaiban eléggé változatos

képet mutat. E sokféleség fôleg azzal magyarázható, hogy más és más volt mindenütt a történelmi-
társadalmi helyzet. Kelet-Európában - s így nálunk is, Magyarországon - a társadalmi megkésettség s a
polgárosodás hiánya miatt az új eszmék csak viszonylag késôn, a 18. század harmadik harmadában s
bizonyos mértékig átalakulva, új célkitűzéseket teremtve terjedtek el. Magyarországon mindenekelôtt
a több évszázados gyarmati függés következtében nem volt számottevô polgárság, éppen ezért az új
világszemlélet iránt elsôsorban néhány nagy műveltségű fôúri család és fôleg a közép- és kisnemesség
értelmiségivé váló rétege lehetett fogékony. S mivel végeredményben az uralkodó osztály tagjai lettek
nálunk "felvilágosodottak", a nyugati polgárság forradalmi eszméi szükségszerűen át is alakultak: a
felvilágosodás magyar hívei az új gondolatokból leginkább az elmaradottság leküzdését, a mindenáron
való kulturális haladás elodázhatatlan igényét vették át, s a magyar nyelv "pallérozásának",
"csinosításának", művelésének feladatát sürgették.
A magyar felvilágosodás elsô szakaszában, melyet 1772-tôl 1795-ig számítunk, a nemesség által
vezetett nemzeti mozgalom célkitűzései nem estek egybe általában (minden író, gondolkodó esetében)
a társadalmi átalakulás, haladás eszméivel. Nem sajátos magyar jelenség ez: az idegen uralom alatt élô
közép- és kelet-európai kis népek is mind a nemzeti kultúra alapjául szolgáló nyelv fejlesztését
tekintették ekkor legfôbb céljuknak. A felvilágosodás termékenyítô terjedését tette lehetôvé, hogy
Mária Terézia (1740-1780 között uralkodott) 1760-ban magyar nemzeti testôrséget állított fel
Bécsben, s az európai kultúra egyik központjának számító császárvárosban magyar vidéki nemesifjak
művelôdhettek, látóhatáruk kitágult. Rádöbbentek a magyar parlag elmaradottságára, és céljaik
érdekében megszervezték az elsô magyar írói társaságot. Ennek a csoportnak vezetôje Bessenyei
György volt.
II. József felvilágosodott abszolutizmusa idején (1780-1790) még könnyebben terjedhettek a modern
gondolatok. A "kalapos király", aki azért nem koronáztatta meg magát, hogy ne kössék meg a kezét az
alkotmány elôírásai, több reformintézkedést hozott: feloszlatta a szerzetesrendeket, államosította az
iskolákat, enyhítette a jobbágyterheket, készült a nemesség megadóztatására. Ezeket az elôremutató
törekvéseit azonban összekapcsolta központosító célkitűzéseivel, s be akarta vezetni a német nyelv
használatát a magyarországi hivatali életben is az addig használt latin helyett. II. József politikája
megosztotta a magyar értelmiséget, a magyar írókat. Voltak, akik szívvel-lélekkel támogatták
felvilágosodott szellemű törekvéseit: ezek voltak a "jozefinisták" (részben a védelmébe vett protestáns
értelmiség számos tagja). A jozefinisták polgárosodást akartak, a társadalmi rend modernizálását, de
nem küzdöttek a nemzeti függetlenségért. - Azok a köznemesek viszont, akik szembeszállottak saját
elôjogaik csorbítása miatt II. Józseffel, harcoltak németesítô törekvései ellen; bár konzervatívok voltak
politikai szempontból, akarva-akaratlanul a nemzeti függetlenség harcosai lettek. Sôt, még a francia
forradalmat is hajlandók voltak üdvözölni: nem láttak benne kezdetben mást, mint zsarnokellenes
felkelést. A nemesi ellenállás hívei a németesítés ellen tiltakozva védték a magyar nyelv ügyét is,
divatba hozták a magyaros öltözködést, a magyar ételeket, a régi hagyományokat. îgy a Bessenyei
által elindított kulturális program sok pontjában találkoztak a jozefinisták és a nemesi-nemzeti
patrióták. Sajátos kelet-európai helyzet alakult ki: szembekerült egymással a kor két haladó
célkitűzése: a nemzeti függetlenségért és a polgári átalakulásért folyó küzdelem.
A francia forradalom után (1789), a 90-es években bizonyos politikai radikalizálódás is bekövetkezik:
egy maroknyi értelmiségi csoport próbált vállalkozni arra, hogy a nemzeti és a polgári törekvéseket
összekapcsolva céljait "zendüléssel" (a "forradalom" szó maga még nem létezett) érje el. Ezt a
szervezkedést, a magyar jakobinus mozgalmat, melynek élére Martinovics Ignác (1755-1795) apát,
volt egyetemi tanár állott, 1794 második felében a hatóságok könnyűszerrel felgöngyölítették, a
vezetôket kegyetlenül kivégezték, sokakat (köztük több írót is) súlyos börtönbüntetéssel sújtottak. A
megrémült nemesség - a császári-királyi hatalommal szemben rebelliskedô nemesi ellenállók is - a
központi hatalom védôszárnyai alá menekült, s az elkövetkezô terroruralom I. Ferenc alatt a politikai
életet 30 évre lehetetlenné tette.
Majd csak a börtönbôl 1801 nyarán szabaduló Kazinczy Ferenc ismerte fel, hogy ebben a nehéz
helyzetben egyetlen útja maradt a magyar progressziónak: a látszólag apolitikus nyelvművelés,
stílusújítás. Az ô neve fémjelzi a magyar felvilágosodás második szakaszát, mely 1795-tôl a reformkor
megindulásáig (1825) tart.
A 18. század 70-es, 80-as éveiben - a korábbi évtizedek viszonylagos pangása után - eleven, pezsgô
irodalmi-szellemi élet bontakozott ki. Ez a fellendülés közvetlenül vagy közvetve összefüggött a
felvilágosodás szellemének elterjedésével, de szerepet játszottak benne más intézkedések is. Pl. 1777-
ben - Nagyszombatról Budára, majd 1784-ben Pestre helyezték a Pázmány Péter által alapított
egyetemet. 1790-ben Kelemen László irányításával Budán megalakult az elsô magyar színjátszó
társulat (1796-ig működött). 1791-ben a pesti egyetemen magyar nyelvi tanszéket állítottak fel, az
ország gimnáziumaiban pedig bevezették a magyar nyelv tanítását. Az irodalmi élet rendkívüli
pezsgését, sokszínűségét elsôsorban az jelentette, hogy egyszerre több tucatnyi író alkotott, vitázott,
csoportosult, írói társaságokat hozott létre, folyóiratokat alapított, s egy magyar tudós társaság
felállításán buzgólkodott. Ebben az idôben indultak meg az elsô szépirodalmi folyóiratok: a Magyar
Museum (Kassa, 1788-1792), a Mindenes Gyűjtemény (Komárom, 1789-1792), az Orpheus (Kassa,
1790-1791), az Uránia (Pest, 1794-1795).
Csaknem áttekinthetetlenül gazdag - 1795-ig - a kor irodalmi élete a szinte egymásra torlódó
stílusirányzatok, írói csoportosulások szempontjából is. - A felvilágosodással együtt érkezô korstílus, a
klasszicizmus kezdett érvényre jutni: elôször a francia, majd a német klasszicista ízlés formájában; ide
sorolhatjuk Bessenyei Györgyöt és a testôrírókat, pl. Báróczy Sándort, Barcsay Ćbrahámot, majd
Kazinczy Ferencet és követôit. - Többen fölfedezték újra, hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas
antik idômértékes versek írására, pl. Molnár János, Kalmár György, Baróti Szabó Dávid, Révai
Miklós, Rájnis József s a legkitűnôbb köztük, Virág Benedek. - A klasszicizmus egyik változataként
jelentkezett a szentimentalizmus is; írói közül a jelesebbek: Ćnyos Pál, Batsányi János, Dayka Gábor,
Földi János, Ráday Gedeon, Szentjóbi Szabó László, Verseghy Ferenc stb. - A népi hagyományokat
igyekeztek fenntartani az irodalomban Orczy Lôrinc, Gvadányi József, Fazekas Mihály. - Meg kell
még említeni néhány, csoportba nehezen besorolható költô nevét: Vitkovics Mihály, Ungvárnémeti
Tóth László, a Berzsenyit fölfedezô Kis János, Dukai Takács Judit. - Rengeteg regényátdolgozás,
regénymagyarítás látott napvilágot. Az egyik legnépszerűbb mű alkotója Mészáros Ignác volt; eredeti
műveket írt Dugonics András és mindenekelôtt Kármán József. - A stílusirányzatok tarkasága jellemzô
a felvilágosodás egyik legnagyobb költôjének, Csokonai Vitéz Mihálynak a művészetére. A kor egyik
neves költôje Kisfaludy Sándor, a Himfy-dalok szerzôje. Föllendült a tudományos irodalom, és a
szellemi mozgást a különbözô irodalmi "perek", viták is színezték. - Ennek a változatos, pezsgô
szellemi életnek megindítója, elsô programadója Bessenyei György volt.