Amit mi, balga elmék gonosznak nevezünk, valójában nem az,

csak idegen.

Andreas Hereticus

Fleurysiol Beau-Piéde, Lac des Joyouses ırgrófja, Mont

Syrasienne bárója és Garde de Léches-Rouges fı-fı koronahercege
hazafelé tartott a zöldellı erdıségben, és vidoran fütyörészett. Rang-
béli férfiú volt, nem is csupán ezt a három címet viselte – valameny-
nyit persze ı maga sem tudta volna felsorolni, hiszen szeszélyes ván-
dorlásai során gyakran nevezte ki határtalan hőbérbirtoka újabb tar-
tományának valamelyik mohos fatörzset, ezüstös viző forrást, a ne-
mesi javadalmakat pedig nyakló nélkül osztogatta a hajnali harmattól
párálló hálójukban szundikáló pókoknak. Egyszer, valamikor réges-
régen, egy riadt szemő ızsuta úgy megtetszett neki, hogy még a ki-
rálynıjének is megtette; ám a pettyes oldalú állatka csalfa módon
hőtlen lett hozzá, otthagyta ıt a kövérebb füvő tisztások, dúsabb
lombú cserjék kedvéért. Fleurysiol nem rótta fel neki; a helyében
maga sem cselekedett volna másképp.
Daliás termető, karcsú, légies férfi volt; keskeny válla, hosszú kar-
ja, finoman ízeit ujjai egyszerre mozdultak a páfránylevelek susogá-
sával, a tölgyfák ágai között motoszkáló szellı lágy rebbenésével.
Vonásai tiszták és élesek voltak, de korántsem darabosak: hegyes áll,
magasan ívelt járomcsont, fakóezüstben derengı, pókfonál-vékony
szemöldök, csúcsba futó fülek. Mandulavágású szemében könnyed
derő szikrázott halvány ibolyaszínnel. Haja finom szálú volt, hosszú,
selymes, s elsı pillantásra szürkének tőnt: ha azonban jobban odafi-
gyelt az ember, láthatta, hogy a ráesı holdsugarak tünékeny szivár-
ványfényben csillámlanak rajta. Habkönnyő láncinget viselt tünde-
módra ötvözött ezüstbıl, oldalán pedig keskeny pengéjő tırkardot,
kicirkalmazott markolattal, inkább a feltőnés, semmint a vérontás
végett. Az ı népe nem ismerte a fegyvereket, a harmadkor otromba,
szırös képő jövevényeitıl lestek el a használatukat, ám igazából
most sem értették, tulajdonképpen milyen célra is szolgálnak. Nagy-
szerő szórakozás volt nyaktörı kunsztokat bemutatni velük a holdfé-
nyes erdei tisztásokon, a vidám körtáncokat is kiegészítették néhány
újfajta elemmel, de ilyesmi a jövevényeknek eszükbe sem jutott: ık
másfajta mulatságokat tartottak, durvábbakat és ötlettelenebbeket. A
mókás kedvő tündérek gyakran figyelték ıket kuncogva a láthatat-
lanság palástja alatt, amikor idınként összegyőltek valami csúf, feke-
te kırakás közelében – ezeket az érthetetlen sziklahalmokat is ık
emelték, majd miután elkészültek velük, a mélyükre bújtak –, és
naphosszat püfölték egymást fantáziátlan fegyvereikkel, zordabbnál
zordabb képet vágva hozzá. A caernek lakói gyakran vitatkoztak
össze rajta, hogy mi lehet a célja ezeknek a furcsa összejöveteleknek;
Fleurysiolnak az volt a véleménye, hogy a szırös képő jövevények
ilyenkor egyfajta népünnepélyt tartanak, amikor több kıhalom népe
együtt vigadozik, de elképesztıen képzeletszegényen csinálják. Elı-
ször is a mozdulataik minden kecsességet, minden finom derőt nél-
külöznek; aztán pajzán dalok éneklése helyett fülsértı hörgéseket és
ordításokat hallatnak; ráadásul a mulatózok nagy része igen hamar
megmámorosodik – bár a tündérnek fogalma sem volt tıle, mitıl –,
lefekszik a földre, és elalszik. Fleurysiol szórakoztatónak tartotta
ezeket a különös lényeket, de azt el kellett ismernie, hogy ugyancsak
nyámnyila fickók; egyszer elhatározta, hogy örömöt szerez az egyi-
küknek, aki egy darab fával túrta a földet valami érthetetlen okból, és
megkínálta a caern messze földön híres békanektárjával. Az ostoba
teremtés elıször nem akarta elfogadni, csak üvöltött, mint a fába
szorult féreg; Fleurysiol végül megunta a dolgot, delejt olvasott rá
néhány közkelető bővigével, aztán – akarja, nem akarja – megitatta
vele. A szırös képő igen különösen viselkedett: elıbb valami élénk-
piros folyadékot izzadt, aztán egész testében rángatózni kezdett, vé-
gül elaludt, és a legmakacsabb unszolásra sem volt hajlandó feléb-
redni. A tündérúr egy darabig keltegette, aztán beszédbe elegyedett
egy arra röpködı pillangóval, aki egy érdekes tavacskáról mesélt
neki; állítólag vízimanók laknak a mélyén, és ha valaki beletekint, a
tó tréfából sárkánygyíkok és baziliszkuszok pofáját tükrözi vissza az
arca helyett. Fleurysiol kíváncsian felkerekedett a mulatságosnak
tőnı hely felé, de azért ott hagyott a szırös képő lénynek két szú-
nyoglábat, nehogy szomorkodjon majd, ha felocsúdik. A pillangó
egyébként füllentett neki – a tó teljesen mindennaposnak bizonyult –,
ezért késıbb vakondokká változtatta
Fleurysiol vidáman szaporázta lépteit az erdı sőrőjében; errefelé
nem futottak ösvények, országutak még kevésbé, legfeljebb vadcsa-
pások, de neki ez is tökéletesen elegendı volt. A roppant ágvillákról
lelógó mohaleplek félrehúzódtak elıle, a selymes-illatos fő hízelegve
simult kunkorodó orrú lábbelijéhez, a harangvirágok üdvözlı dalra
fakadtak, amerre járt. A tündérúr füttyszava kánonban zengett az
énekükkel; a barázdált kérgő, vén tölgyfák a fülbemászó dallam rit-
musára ringatták dús, méregzöld lombjaikat. A holdfény ezüstös va-
rázsa földöntúli köntösbe öltöztette a vadregényes vidéket, s
Fleurysiolnak örült a szíve, amiért végre viszontláthatja a gyönyörő-
séges Mabeleusine-t. Nagyszerő volt ez a kiadós kalandozás – az
egyszarvúak hajkurászása a hegyi tisztásokon, a mámoros lakoma a
délvidéki faunokkal, a szirének gyöngyözı kacagása a fehér fodrokat
vetı tenger partján, a barátságos társalkodás egy bölcs, öreg vámpír-
ral a Kárpátok fenyvesekkel borított bércei között –, de az otthon
mégiscsak otthon, és a tündérúr pihenni vágyott a sok kóborlás után.
Igaz, mikor tizenöt esztendeje elhagyta a caernt, a szép Mabeleusine-
nek csak annyit mondott, hogy a szomszédos pagonyban élı bagoly-
családnál tesz rövid látogatást; dehát a dolgok másként alakultak, és
Mabeleusine nem búslakodhatott utána, hiszen ott volt neki a délceg
Lysiander, Fleurysiol kenyeres pajtása, akivel annak idején együtt
cibálták meg a szunyókáló Albadanzor bajuszát. Mekkorát bıdült a
mogorva óriás, amikor váratlanul felriadt, kétszáz évvel korábban a
tervezettnél! Úgy bizony, nagy öröm lesz újra viszontlátni a régi ba-
rátokat!
Halandó fül nem neszelhetett volna fel közelgı lépteire, az utolsó
lombfüggöny azonban megérezte ıket, és szolgálatkészen susogva
szétnyílt. A tündérúr megérkezett otthonába.
 Fleurysiol homlokát ráncolva, értetlenül szemlélte az elébe táruló
látványt. Hová tőntek a sisakvirágból font girlandok a tisztást határo-
ló tölgyek ágai közül? Ki tüntette el a mohos faodvak bejárata elıtt
feszülı pókselyem fátylakat? Hol vannak a piros pettyes kalapú
gombák, amikbıl mézédes ambrósziát sajtolt a caern népe? És mi
történt magával a caernnel? Merthogy itt nyoma sincs, az kétségte-
len. Minden csupa üszök és hamu, a felforgatott föld feketére égett, a
tágas pázsit elsárgult, kifakult, közepén a körkörös dombokat vastag
rétegben korom takarta. Tőz Testvér járt itt, és nagy táncot ropott;
furcsa, ezt a tündérek sosem engednék meg neki, szigorú szóval nyu-
galomra intenék. A levegıben hideg, idegen illat terjengett,
Fleurysiolnak a szeme is könnybe lábadt tıle: a vasnak van ilyen
szaga, annak a csúf, tompa fényő fémnek, amibıl a szırös képő jö-
vevények a fegyvereiket készítik, és megégeti a tündéreket, ha hoz-
záérnek.
Fölöttébb furcsa! Itt valami titoknak kell lappangania. Fleurysiol
arca földerült a gondolatra; világéletében szeretett titkokat felderíte-
ni.
A mellette álló fához fordult, és parancsoló gesztussal összevonta
szemöldökét.
– Ébredj, Tölgy Apó! – szólította meg.
A vén tölgy lassan, nehézkesen mozgolódni kezdett; ágai száraz
hangon recsegtek, lombkoronája fáradtan, panaszosan sóhajtozott.
– Nehéz… nehéz… – suttogta. – Olyan mély az álmom, és olyan
kevés az erı a földben… Kérlek, hagyj pihenni, tündér!…
– Pihenésrıl szó sem lehet! – Fleurysiol megfenyegette a fát a mu-
tatóujjával. – Ha el mersz aludni, vakondokat idézek a gyökereid alá!
A tölgy minden ízében ropogva kinyújtózkodott, s kimerülten, be-
letörıdın felnyögött.
– Hadd halljam, mi történt a caern népével? – faggatta a tündérúr.
– Hol van a csodaszép Mabeleusine? Merre kószál a bátor
Lysiander? Dévaj nimfákat üldöznek tán a Nagy Csatorna habjain?
Vagy elunták a szúette recsegésedet, és üdébb, zöldebb facsemeték
közé hurcolkodtak minden pereputtyukkal?
 – Szırös arcú lények jöttek, talpig vasban, hatalmas kardokkal és
hidegen villogó szekercékkel. Embereknek nevezték magukat… –
susogta a fa. – Jaj, azok az éhes, mohó szekercék! Az a sajgás, ahogy
testvéreim kérgébe martak! Gyökereink szövevénye összeér a föld
színe alatt; a fájdalom átnyilallott az egész erdın, s a büszke vörös-
fenyık fekete gyantakönnyeket hullattak…
– Ne térj el a tárgytól! – figyelmeztette Fleurysiol. – Mi történt a
caernnel?
– Az emberek szabadjára engedték Tőz Testvért… engem is meg-
nyaldosott, látod az égésnyomot a kérgemen? A tündérek… elher-
vadtak…
– Ostobaság! A tündérek nem mezei virágok, hogy elhervadjanak!
– Pedig így volt! – bólogatott koronájával az öreg tölgy szomorú-
an.
Fleurysiol Beau-Piéde gondolkodóba esett. Ez az elaggott fatörzs
csupa badarságot fecseg összevissza; bizonyára teljesen elkorhadt
már belül. İszintén szólva nem is csodálkozott a dolgon; sosem volt
nagy véleménnyel a tölgyek szellemi képességeirıl. Az viszont két-
ségtelen, hogy ezek a… hogy is mondta?… emberek itt jártak a tisz-
táson – a vas mindent átjáró illata önmagáért beszélt. Valószínőleg
valami szörnyen mókásat mővelhettek, és Lysiander, Mabeleusine
meg a többiek úgy határoztak, hogy csatlakoznak hozzájuk, velük
tartanak egy darabig. A tündérek szeszélyes fajta, mindig úgy tesz-
nek, ahogy a kedvük hozza. Fleurysiol ugyan el nem tudta képzelni,
mi lehetett olyan egetverıen mulatságos az emberekben – ritka
unalmas teremtéseknek ismerte meg ıket –, más magyarázatot azon-
ban nem talált társai váratlan eltőnésére. Így már minden egybevá-
gott: az elhagyott caernt a tündérek engedték át Tőz Testvérnek,
hadd tombolja ki magát kedvére. Semmi sem kötötte ıket ehhez a
helyhez, hiszen alig tizenkétezer esztendeje éltek itt.
– Tölgy Apó! – szólt rá a fára szigorúan. – Merre mentek ezek az
emberek?
– Amerre a nap lenyugszik… – lehelte a vén tölgy fáradtan; arra-
felé intett még a lombjaival, majd mély, álomtalan álomba merült.
 Fleurysiol vállat vont, és nekivágott a sőrő rengetegnek. Az embe-
reket könnyő volt követni: széles, keményre taposott csapást hagytak
maguk után, mint valami nekivadult bölénycsorda. A tündérúr moso-
lyogva bandukolt az ösvényen, amíg a háta mögött a kelı nap pírja
rózsaszínre nem festette a látóhatárt; akkor egy bővös igével félhü-
velyknyire zsugorította magát, és nyugovóra tért egy harmatos lapu-
levél alatt.
A nappal eseménytelenül telt, csak egy okvetetlenkedı földigilisz-
ta próbálta megzavarni az álmát, de hamar elkotródott, amikor
Fleurysiol parányi elefántormányt és denevérszárnyakat varázsolt rá.
A sötétség leszálltakor a tündérúr folytatta útját, elıbb azonban
néhány apróbb változtatást eszközölt magán. Elıször is kibújt a lát-
hatatlanság palástja alól, mivel úgy ítélte meg, hogy nem árt, ha az
emberek észreveszik, felfigyelnek rá. Belátta azonban, hogy szokat-
lan külsejével nemkívánatos feltőnést keltene, ezért átrendezte kissé
a vonásait: bozontos szırzetet sarjasztott az arcán, sudár termetét
megkurtította, vállát szélesebbre vonta, haját ápolatlan, drótszálú
sörénnyé alakította át. Némi tépelıdés után úgy döntött, utánozni
fogja az emberek szagát is, de csak pár hısies pillanatig állta, utána
gyorsan megszüntette a maga-alkotta varázslatot. Végül gyorsan el-
végezte az utolsó simításokat: dallamtalan károgássá torzította a
hangját, s remekmívő páncéljáról, fegyverérıl eltüntette a csodálatos
díszítéseket. Most már minden meglepetés ellen fel van vértezve,
vélte; nyugodtan tovább nyomozhat elkóborolt pajtásai után.
Éjfélre járhatott már az idı – a hold fakó ezüsttel futtatta be a sej-
telmesen zúgó erdıséget –, amikor az útmenti bozótosból marcona,
sodronyinges alak toppant Fleurysiol elé. Himlıhelyes képe volt,
torzonborz szakálla, s a kezében tartott csupasz kardból a vas jéghi-
deg szaga áradt.
– Megállj, bitang! – bıdült rá rekedten az álruhás tündérúrra. –
Hogy merészeled hívatlanul lábaddal illetni Jehan de Coucy gróf
birtokát?
Fleurysiol megtorpant, és udvariasan fejet hajtott a páncélos férfi
elıtt.
 – Meglehet, nadragulyát ettem, randa idegen, de be kell vallanom,
hogy szavaid kevesebbet jelentenek fülemnek, mint a tücskök vidám
ciripelése – mondta mosolyogva. És igazat állított, mert kevés tündér
volt nála járatosabb a tücsökzene értelmezésének finomságaiban; erre
meglehetısen büszke volt.
– Vigyázz a szádra, kurafi! – vakkantotta a harcos. – Jehan de
Coucy földiét taposod; add meg hát az árát csengı aranyban, ha nem
akarod, hogy a pokolra küldjelek!
Fleurysiol elcsodálkozott.
– Nem is tudtam, hogy errefelé ennyire megváltozott a világ!
Ugyan már, Föld Testvér, te tényleg ennek a Jehan Akárkicsodának a
tulajdona vagy?
Föld Testvér azt mondta, hogy nem; a marcona vitéz felbukott, el-
törte a lábát, és kiejtette a kezébıl a kardot.
– Semmi baj! – vigasztalta Fleurysiol résztvevın. – Mindenki kö-
vet el hibákat, tudod…
A szakállas férfi azonban nem nyugodott meg, egyre csak zagyva-
ságokat üvöltözött.
– Távozz tılem, fekete mágus, garabonciás, pokol szülötte! Az Úr
és a Szentséges Szőzanya nevében parancsolom, hogy…
– Hagyd már abba ezt az óbégatást, még felvered álmukból az al-
vó mókusokat! – dorgálta meg szelíden a tündérúr. – Gyere, inkább
táncoljunk egy kicsit, hátha attól meggyógyul a lábad!
Az ember azonban nem akart táncolni, pedig Fleurysiol igazán
megtett minden tıle telhetıt: közelebb lépett hozzá, kivonta a kard-
ját, és azzal noszogatta.
– Csak türelem, pajtás, elıbb próbálj felállni! Na látod, ez az; de
ne ess össze rögtön! Most meg miért kiabálsz?…
A harcos végül elcsendesedett, és elaludt. Fleurysiol tapasztalatból
tudta, hogy ilyenkor az embereket igen sokáig nem lehet felébreszte-
ni, így hát vállat vont, és tovább ballagott. Ez a találkozás nem bizo-
nyult túl gyümölcsözınek; nem baj, a következı talán szórakozta-
tóbb lesz.
 Valamivel késıbb egy csúf, fekete kıhalomhoz ért; valamivel ki-
sebb volt azoknál, amik körül az emberek tömeges vigasságokat
szoktak rendezni, és a tornyában egy lefelé fordított virágkelyhet
mintázó bronzdarab kongott-bongott fülsértı hangon. Nagyon sok
szırös képő nyüzsgött körülötte, és mind befelé iparkodtak egy görbe
tetejő nyíláson a füstös félhomályba. Fleurysiol karon fogott egy
szakadt gúnyájú férfit, és udvariasan megkérdezte tıle:
– Mi történik itt, büdös idegen?
A férfi igen furcsán nézett rá.
– Ma üljük Urunk feltámadásának ünnepét – mondta bántó kap-
panhangon. – Csak nem akarsz elmaradni az éjféli istentiszteletrıl?
A papok megkorbácsoltatnak a falu fıterén, ha húzódozol.
Az álruhás tündérúr szeme felcsillant. Azt ugyan nem tudta, mi az
a korbácsolás, és az istentisztelet fogalma is kissé homályos volt elıt-
te, de ha itt ünnepre készülnek, akkor bizonyára mulatozni fognak;
márpedig ahol mulatoznak, ott nem lehetnek messze Mabeleusine,
Lysiander meg a többiek sem.
– Nem ismerem errefelé a járást, csak nemrégiben tértem meg egy
hosszú utazásról – mondta a kappanhangúnak. – Mutatnád nekem az
utat, cimbora?
Így hát Fleurysiol az emberekkel együtt besorjázott egy fülledt,
sötét, verítéktıl bőzlı hodályba, amit lemészárolt állatok zsírjából
formázott rudacskákkal világítottak ki úgy-ahogy. Ezen a barbár szo-
káson rettenetesen megütközött; ilyesmit még a baziliszkusz-gyíkok
sem csinálnak, pedig náluk förtelmesebb teremtmény igazán kevés
van a világon. A hodály túlsó végében, két keresztbe rakott fadarab
alatt egy potrohos alak állt díszes köntösben. A haját igazán mulatsá-
gosan viselte: középütt kivágott belıle egy kerek darabot. Egyébiránt
Fleurysiol semmi más mulatságos vonást nem bírt felfedezni rajta:
zord képpel álldogált, és figyelte a befelé tóduló tömeget.
A tündérúrnak le kellett térdepelnie egy kemény fadarabra, és a
szomszédja rászólt, hogy kulcsolja össze a kezét. Fleurysiol kíván-
csian engedelmeskedett; alig várta már, mikor bukkannak fel elve-
szett társai. Az embereknek azonban a jelek szerint egészen más el-
képzeléseik voltak az ünneplésrıl, mint neki.
A potrohos alak felütött egy roppant, dohos fóliánst, és érces han-
gon felolvasott belıle valami különös halandzsaszöveget. Fleurysiol
egy árva kukkot sem értett az egészbıl; lopva körbepillantott, és lát-
ta, hogy ezzel így vannak a körülötte térdelı emberek is. Rejtély volt
számára, hogy akkor miért merednek az emelvényen álló szónokra
olyan savanyú képpel, mintha egy tréfás kedvő leprechaun lócitromot
varázsolt volna az almáslepényükbe. Derengeni kezdett benne a fel-
ismerés, hogy a caern népe soha nem jönne el egy ilyen unalmas
helyre.
Csalódott képet vágott hát, felállt a kemény fadarabról, és barátsá-
gosan odaintett a díszruhás alaknak az emelvényen.
– Elnézést, hájas idegen! – mondta mosolyogva. – Nem láttad vé-
letlenül erre mostanában a derék Lysiandert? Esetleg nem boldogított
téged az utóbbi idıben kegyeivel a gyönyörőséges Mabeleusine? Bár
ahogy köntösöd terjedelmességét elnézem, aligha éppen rád esne a
választása.
Rémült moraj hullámzott végig a gyülekezeten. A pocakos szónok
kis híján lefordult az emelvényrıl döbbenetében.
– Hogy merészeled megzavarni kotnyeleskedéseddel az ájtatosság
nyugalmát? – hápogott végül veresedı képpel, miután nagy sokára
szóhoz jutott. – És micsoda gyalázat ez, hogy fertelmes bőnökkel
vádolod az Úr felkent szolgáját?
– Fertelmes bőnökkel? – Fleurysiol zavarba jött. – Hiszen én csak
azt kérdeztem, hogy a szépséges Mabeleusine…
– Apadjon szavad, nyomorú pór! – mennydörögte teli torokból a
szónok. – Hát nem félted halhatatlan lelked üdvösségét?
– Mi az, hogy lélek? – érdeklıdött a tündérúr szelíden.
A díszruhás alak olyan ordítást hallatott, akár a kölykeit védı nıs-
tényoroszlán.
– Halál az eretnekre!
– Halál az istenkáromlóra! – vette át kiáltását a tömeg.
 Felemelt öklök fordultak a betolakodó felé; néhány izmosabb férfi
leszakította a padok támláját. Fleurysiol sértetten felvonta magára a
láthatatlanság palástját.
– Igazán nem szép tıletek, ha így fogadjátok a jószándékú kérde-
zısködést. Ilyet még egy mezei pocok sem tenne – szólt megbántot-
tan. – Ráadásul iszonyúan unalmasok vagytok, még ünnepelni sem
tudtok tisztességesen!
– Sátánfajzat! Emberbırbe bújt démon! – rikoltoztak a szırös ké-
pőek.
Fleurysiol megbocsátón elmosolyodott a láthatatlanság leple alatt.
Nem volt haragtartó természet; sosem szívta mellre, ha udvariatlanul
bántak vele.
– Kicsit ütıdöttek vagytok, de azért ne szontyolodjatok el! – kur-
jantotta vígan. – Majd én megtanítalak titeket rá, hogyan lehet jól
szórakozni!
Odahívta Tőz Testvért a kırakás tetejére, hogy megmutassa nekik,
hogyan kell felszabadultan, pattogósan táncolni, aztán a láthatatlan-
ság palástjának védelmében kisurrant a bejáraton. Tőz Testvér ezúttal
igazán kitett magáért, mohón futott végig a fura kıhalmon, sziszeg-
ve-ropogva hívta mulatni az embereket. Azoknak bizonyára tetszett a
dolog, mert lelkes kiáltozással fogadták tanítómesterüket.
Néhány mérfölddel odébb – ez a távolság nem jelentett különö-
sebb terhet bőverejő tündércsizmájának – Fleurysiol visszanézett. A
tornyos kıhalom körvonalai vörösen izzottak, az egész építmény
megroppant, roskadozni kezdett, mint valami üres csigaház. A tün-
dérúrnak eszébe jutott, hogy így nézhetett ki a caern is, amikor a
lakói elhagyták, de nem volt ínyére a gondolat, gyorsan elhessegette.
Az embereknek egyébként szemlátomást tetszett Tőz Testvér elıadá-
sa, csak kevesen hagyták el a kırakást, a legtöbben – köztük a potro-
hos szónok – odabent maradtak, hogy minél tovább élvezhessék a
mulatságot.
Fleurysiol tovább rótta az utat, s hamarosan egy elágazáshoz ért:
az oldalsó ösvény egy zord, fekete sziklahalomhoz vezetett, melynek
tornyain sárkányos-kardos lobogók lengedeztek. Az elágazásban egy
lefátyolozott arcú leányzó ült sötétkék brokátruhában, és keservesen
zokogott; a tündérúr léptei puhák és könnyőek voltak, akár a macs-
káé, nem figyelt fel hát a közeledésére.
Fleurysiolt mindig érzékenyen érintette, ha valaki szomorú a kör-
nyezetében, bár a tündérek között ilyesmi ritkán fordult elı. Leved-
letté magáról a bosszantó álruhát, ismét felöltötte saját alakját, és
odalépett a cifra öltözékő leányhoz.
– Miért sírsz, szép idegen? – kérdezte gyengéden; mert a leány
ugyancsak szemrevaló volt.
A fiatal teremtés félrehúzta a fátylát, könnyáztatta arcát a tündér-
úrra emelte – és elakadt a lélegzete. Fleurysiol valóban nagyszerő
látványt nyújtott: a holdfény körülragyogta szálas alakját, lágyan
végigsimogatta finom metszéső arcvonásait, sugárzó dicsfényt szıtt
selymes hajkoronája köré.
– Vajha angyal szállott-e le hozzám a mennyekbıl? – rebegte a le-
ány.
– Nem tudom, mi fán terem az az angyal; én Fleurysiol Beau-
Piéde vagyok, Lac des Joyouses ırgrófja, Mont Syrasienne bárója,
továbbá Garde de Léches-Rouges fı-fı uralkodóhercege. Elveszett
barátaimat keresem, mert szeretnék végre egy jót vigadni velük; út-
közben azonban meghallottam a zokogásodat, szép idegen, és nem
álltam meg, hogy szó nélkül elsétáljak melletted, mert az ilyen ke-
serves muzsika bizony nem kedves fülemnek.
A leány áhítattal meredt a tündérúrra: sudár termete, márványba
mintázott arca, szépen csengı fırangi címei valósággal megbabonáz-
ták.
– Nemes lovag úr, én Leyselotte kisasszony vagyok, e vár gazdá-
jának, a messze földön nagyhírő Jehan de Coucynek hajadon leánya.
Könnyezni pedig azért könnyezek, mivelhogy igen aggódom győrős
mátkám miatt, aki atyámnak legvitézebb hadnagya, és Coucy úr ren-
delésére éppen künn vigyázza a birtokon keresztülhaladó utat, hogy
adópénzt szedjen be a rajta utazóktól.
Fleurysiol érdeklıdve nézte a távolban magasodó kıhalmot. Szó-
val várnak hívják.
 – A mátkád ugye himlıhelyes képő, szakállas ember, és hatalmas
kardot visel? – érdeklıdött.
– Vagy maguk a magasságos szentek világították meg elmédet,
nemes lovag úr, vagy… mint alítom… színrıl színre láttad ıt errefelé
haladtodban.
– Valóban váltottam vele néhány szót – bólintott a tündérúr moso-
lyogva. – Utána elfáradhatott kissé, mert lepihent az útmenti, bozó-
tosban.
– Ó jaj! – nyögött fel Leyselotte kisasszony. – Bizony nagy gond
lesz ebbıl, ha szigorú atyám megorrontja; mert Coucy ura nem ke-
gyes azokhoz a csatlósokhoz, akik nem veszik komolyan kötelessé-
geiket.
– Egyet se félj a mátkád miatt – felelte Fleurysiol. – Majd én meg-
vigasztallak.
És meg is vigasztalta, olyan káprázatos módon, amilyenrıl
Leyselotte kisasszony mindeddig nem is álmodhatott. A tündérnép
ısidık óta tökélyre fejlesztette a szerelem mővészetét, s Fleurysiol
számos gyönyörteljes órát töltött a szép és sokat tapasztalt
Mabeleusine karjaiban.
Dolga végeztével a tündérúr ismét felöltötte pókselyemmel hím-
zett, holdezüsttel áttört öltözékét, és induláshoz készülıdött.
– Hová-merre, nemes lovag úr? – kérdezte fátyolos szemmel
Leyselotte kisasszony.
Fleurysiol felsóhajtott; kezdte már nyomasztani az emberek nehéz
felfogása.
– Mint említettem, sürgetıs teendıim vannak: elkóborolt pajtása-
imat kell mihamarabb elıkerítenem – magyarázta türelmesen. – Iga-
zán örömömre szolgált, hogy kölcsönösen elszórakoztattuk egymást,
de tovább már nem idızhetek.
A leány felült a földön, tekintete tágra nyílt a rémülettıl.
– Hiszen veled háltam, neked ajándékoztam a szüzességemet! –
kiáltotta. – A nemesi jog azt diktálja, hogy most magad mellé fogadj,
és asszonyoddá tegyél! Alig várom már, hogy láthassam Lac des
Joyouses büszke vártornyait, Mont Syrasienne pompázatos kastélyát,
a gazdag jobbágyfalvakat Garde de Léches-Rouges sziklafalai alatt!
– Ízlésem ellen való volna kupacokba halmozott kövekkel elrútí-
tani ezeket a csodálatos helyeket – mondta Fleurysiol, és felcsatolta
keskeny pengéjő ezüstkardját. – Lac des Joyouses egy eldugott hegyi
tavacska; Mont Syrasienne a korredek népe által emelt sziklaszál a
hiberniai dombvidéken; ami pedig Garde de Léches-Rouges-t illeti,
az egy festıi szépségő tengerszem, amit rajtam kívül senki eleven
lélek nem ismer.
– Szóval becsaptál, gazember? Földtelen kóbor lovag vagy? –
Leyselotte kisasszony szeme megvillant – Bármerre menekülsz, a
mátkám a nyomodban lesz, és csúfos halált kell halnod a rajtam tett
gyalázatért!
Fleurysiol semmit sem értett ebbıl a zagyvaságból, de nem akarta
tévedésben hagyni a szép leányzót.
– A mátkád egy darabig aludni fog, és nekem nincs idım megvár-
ni, amíg együtt mulathatunk – magyarázta udvariasan. – Nemrégiben
megböktem a kardommal, és az a tapasztalatom, hogy az embereket
ezután igen körülményes fölébreszteni.
Leyselotte kisasszony feljajdult, és zokogva borult a hideg földre.
– Mit tettél velem, nyomorult? Elvesztettem az erényemet, soha
többé nem fogadnak be egy tisztes fedél alá! A férfiak gúnyolódni
fognak velem, riherongy cafatnak káromolnak, és senki nem akar
majd a kastélyába vezetni! A püspök megtagadja tılem a szentsége-
ket, és egész életemben valami zord kolostorban vezekelhetek bőnö-
mért…
Fleurysiol sajnálkozva vállat vont; fogalma sem volt róla, mi lehet
az a kolostor.
– Nem tehetek az emberek ostoba szokásairól – mondta, és távo-
zott.
Vidáman dúdolgatva bandukolt tovább az út holdfényes ezüstsza-
lagján; eddig nem sokat jutott elıre, de igazán érdekes kalandjai vol-
tak, és nem kételkedett benne, hogy elıbb-utóbb meg fogja találni a
gyönyörő Mabeleusine-t és a daliás Lysiandert. Ekkor észrevette,
hogy egy görnyedt, köpönyeges alak közelít felé nehézkesen, göcsör-
tös botra támaszkodva. Az arca azonnal felderült; megismerte a
bölcs, öreg vámpírt, akivel a messzi Kárpátokban találkozott.
– Dicsıség jár a neveddel, Fleurysiol Beau-Piéde! – mondta a haj-
lott hátú vérszopó, amint odaért mellé. – Coucy tartománya egy
nemzedéken át fogja nyögni a reá mért csapásokat! Bosszút álltál
elveszejtett népedért!
Fleurysiol elmosolyodott, és szórakozottan vállon veregette a
vámpírt.
– Igazán megtisztelsz elismerı szavaiddal, öreg barátom! – mond-
ta. – Elárulnál valamit?
– Minden kérdésedre megfelelek, ha hatalmamban áll. – A vámpír
szeme vérvörösen csillogott az éjszakában, alatta fehéren világítottak
szikkadt ajkára bukó szemfogai; reumás ujjai karmokként görbültek
a bot fája köré.
Fleurysiol zavartan ráncolta szemöldökét.
– Mondd csak, cimbora, mi az, hogy „bosszú”?
 Karnevál éjszakája volt, álarcos forgatag kavargott Terracina fák-
lyafényes utcáin, amikor meghozták nekem apám halálhírét.
Jól emlékszem arra az estére: azt a nyestprémmel szegett, hasított
ujjú mentét viseltem, amit a nápolyi Johanna királynıtıl – az egyet-
len asszonytól, akit valaha becsülni tudtam – kaptam ajándékba, és
hatvankét éves Lacrimae Christit kortyolgattam egy metszett velen-
cei kristálykehelybıl. Akantuszfıs oszlopokkal alátámasztott balkon-
ról néztem a tarka farsangi kavalkádot, a bortól és az egynapos sza-
badságtól megrészegült popolo minuto féktelen tombolását, s kesz-
tyős kezem egy toszkán nemeshölgy hattyúfehér vállán pihentettem,
aki üdítıbbnek találta az én társaságomat, mint elhízott, borvirágos
orrú férjéét. Nem áltattam magam: tudtam, hogy legalább felerészt a
nevem csengésének köszönhettem, hogy megosztotta velem a nyo-
szolyáját, de a másik felerész azért mégiscsak a külsımnek szólt, és
ahogy a gyertyafényes vacsora után elszórakoztattam a kacér szép-
asszonyt, igazán nem volt miért panaszkodnia. A karnevál az önfe-
ledtség ideje: a szürke közemberek ilyenkor maradéktalanul levet-
kızhetik a gátlásaikat, s felszabadultan belevethetik magukat a leg-
vadabb orgiákba és tivornyákba, hogy annál jobban felkészülhesse-
nek utána a hétköznapok lélekölı robotjára.
Én persze nem tartoztam közéjük; nekem, ha úgy akartam, minden
napom karnevál volt.
Mozgolódást hallottam hátulról, az erkélyajtó felıl. Mintha valaki
felsikoltott volna, aztán egy nehéz tárgy dılt el odabent harsány csö-
römpöléssel. Odafordultam, bosszúsan ráncolva a szemöldökömet;
nem szenvedhettem, ha meghitt perceimben kívülállók zaklatnak,
legyenek bárkik is.
A míves üvegajtó kicsapódott, s háziasszonyom egyik komornája
botladozott ki rajta zilált hajjal, tépett ruhával a füstös félhomályba.
Tekintetében az őzött vad félelme ült.
– Che cósa? – kiáltott rá úrnıje ingerülten. – Szigorúan meghagy-
tam, hogy ne zavarjanak!
 A lány szólásra nyitotta reszketı száját, ám ekkor egy páncélozott
marok ragadta meg hátulról, és durván visszarántotta. A balkonra
nyíló ajtóban Mikola jelent meg; térdig érı csizmát, plundranadrágot
és összekaristolt mellvértet viselt. Torzonborz, elvadult szakálla zsí-
ros csimbókokban lógott a viharvert páncélra; sárga szeme úgy tüzelt
a tarajos genovai sisak árnyékából, mint valami pogány emberevıé.
A toszkán hölgy felsikoltott.
Mikola féltérdre ereszkedett, s a kezében szorongatott kardot
hosszában végigfektette az erkély padlatán; ahogy megmozdult, fe-
kete vércseppek hullottak a mozaikberakásos kılapokra.
– Bocsánatodért esedezem, amiért ily otromba módon rád törtem,
nagyuram – mondta torokhangon, kerékbe törve azt a gyatra olasz
tájszólást, amit a dalmát partokon tanult –, de az ügy, amelyben já-
rok, nem tőr halasztást!
Megfontoltan belekortyoltam a mély tüző óborba, és a véráztatta
penge felé intettem.
– Ezt mire véljem, derék hívem?
Mikola elfintorodott, s szakálla bozótjából elıvillant a fél arcát el-
rútító hosszúkás, ráncos forradás; egy csúf végre jutott breton zsol-
dos kardjának a nyoma.
– Az ajtónálló talpasok nem akartak bebocsátani – felelte. – Meg-
öltem ıket.
– Scandale! – sikoltott föl a háziasszonyom. – Az orvietói Szent
Szőzre…
Gyors mozdulattal elkaptam a kezét, futó csókot leheltem rá, aztán
vállon ragadtam, és durván az ajtó felé penderítettem, a tágra nyílt
szemmel bámuló komorna irányába.
– Ne káromold az égieket, szerelmem! Rossz néven veszik –
mondtam mosolyogva. – Most pedig takarodj innen, ha élni akarsz!
Nagyot nyelt, válaszolni akart valamit, aztán belenézett a sze-
membe, és meggondolta magát. Fölnyalábolta szoknyáját, és a rémült
komornára támaszkodva eltőnt a palotában, sietısebb iramban, mint
egy rangjabéli úrasszonyhoz illett volna.
 Felhajtottam az utolsó korty bort, s az üres kristálykelyhet egy ha-
nyag csuklómozdulattal kihajítottam az utcára, az önfeledten vigado-
zó nép közé.
– Magunk vagyunk immár, hőséges szolgám – mondtam Mikolá-
nak. – Nyugodt lélekkel beszélhetsz.
Mikola talpon termett, és felkapta a mozaiklapokról a kardját. Egy
pillanatra eljátszadoztam a gondolattal, hogy valamelyik ellenségem
lefizette, és most az életemre tör. Nem mintha bármi félnivalóm lett
volna tıle – az én övemen is ott lógott a fegyver, és forgattam olyan
jól, mint Itáliában bárki –, de megkeseredne a szám íze, ha elveszíte-
nék egy ilyen nagyszerő, sok mindenre használható eszközt. Mikola
azonban csak a vért kanyarította le a penge lapjáról egy széles ívő
mozdulattal, majd visszacsúsztatta a hüvelyébe. Apám udvarában
hamar megtanultam, hogy soha senkiben nem bízhatok, ám ezúttal be
kellett látnom, hogy az ötletem merı ostobaság volt. Mikola és a
harcosai veszett csikaszok voltak; Nápolytól Milánóig keserő győlö-
let övezte nevüket az emberek emlékezetében. Az én védelmem nél-
kül fabatkát sem ért volna az életük; túl sok özvegyet, árvát, meggya-
lázott asszonyt hagytak maguk után szerte Itáliában. Ha az én életem
lángja kilobbanna, nem lenne senki, akinek a tekintélye visszafogná a
bosszúálló kezeket.
Mikola megköszörülte a torkát.
– A signore halott – bökte ki. – Úgy fertályórája.
Ez a hír meglepett. Jómagam két héttel késıbbre terveztem az ak-
ciót, a pontecorvói püspök látogatásának idejére. Úgy látszik, valaki
levette a vállamról a sok fáradságot, és megelızött.
– Kés? Méreg? – kérdeztem.
Mikola megrázta dúlt üstökét.
– Egyik sem – mondta. – Egy elıkelı kurtizánnál tette tiszteletét
az Örömök Utcájában. Annunziata pokolian érti a módját, hogyan
kell felhergelni a férfinépet; a vénember szívének túl sok volt az iz-
galom.
– Szebb halála volt, mint amit megérdemelt – Összevontam a
szemöldökömet. – Ki tud még róla?
 – A signore testırein meg rajtunk kívül egyelıre senki. De virra-
datra a külvárosi halászkunyhókig is eljut a hír.
Gondterhelten simogattam az államat. Gondolatban sorra vettem
Terracina tekintélyes patríciusait: a posztókereskedıket, kelmegyár-
tókat, hajósgazdákat, ötvösöket, a gazdagabb céhek elöljáróit. Egy-
két környékbeli nemesúrnak is volt palotája a városban; és persze
nem feledkezhettem meg a többi itáliai fejedelem követeirıl sem.
– Mikola – mondtam lassan –, van néhány ember Terracinában,
aki nem érheti meg a napfelkeltét. És akadnak olyanok is, akiknek
védelmet kell biztosítani.
A zsoldos meghajtotta szakállas fejét.
– Hadd tudom meg a nevüket, uram – mondta öblös hangon –, és
minden akaratod szerint leszen.
Elmosolyodtam, és nekiláttam, hogy elıszámláljam ıket az ujjai-
mon. Nyúlánk, finoman tagolt kezem van, mint minden igazán jó
kardforgatónak; mindig különös gondot fordítok az ápolására.
– Kezdjük azokkal, akik az utamban vannak – mondtam. –
Messire Fortiglione a kelmefestık ligájából. Bertinossi kapitány. Az
urbinói hercegek megbízottja. A pápai nuncius titkára.
Mikola rezzenetlen képpel bólintott.
– Halottak, nagyuram.
– Azt a kurtizánt fogassátok le, és hozzátok a palotába!
– Ez minden, uram?
A tekintetünk találkozott, és Mikola véreres szemébıl kiolvastam,
hogy ı is tudja a kérdésére a választ. Kinyújtottam selyemkesztyős
kezem, és barátságosan vállon veregettem.
– Nem. Nem minden, kedvelt hívem – mondtam. – Van még egy
apróság.
Egy apróság.
Merthogy én a fia voltam ugyan az öreg és undorító Bernabo
Tedeschinek, a romokban heverı pápai állam egyik legsötétebb, leg-
förtelmesebb zsarnokának – csakhogy nem az egyetlen, és még csak
nem is az elsıszülött.
 Mikor letelepedtem halott apám trónusára, és forgatni kezdtem uj-
jaim között a nemes abruzzói borpárlattal teli talpas poharat, tudtam,
hogy bıven lesz idım fontolóra venni a tennivalókat.
A trónus a hatalmas, visszhangos bálterem hátsó traktusában állt,
egy háromlépcsıs, vörösbársonnyal húzott emelvényen, két meztelen
kariatidákat formázó, aranyfüsttel koszorúzott oszloppár között. Ün-
nepi alkalmakkor a boltozatos termet vakító fényárba vonták a meny-
nyezetrıl lógó abroncscsillárok és a falifülkékben álló kandeláberek,
a karnevál azonban az utca mulatsága volt, nem a palotáké. Így hát
most borongós félhomály vett körül; a falikarokba szúrt négy viasz-
fáklya sisteregve vívta reménytelen harcát a sötétséggel, mindhiába.
Imbolygó fényük csak a falakon csillogó, embernagyságú velencei
tükrökben kapott erıre kissé; másutt elnyelték a boltozat alatt meg-
húzódó testetlen árnyékok, a sarkokban tócsába győlı homályfoltok.
A vastag damasztleplekkel elfüggönyözött ablakokon túlról tompán
beszőrıdött az odakint zsibongó borgızös tömeg lármája.
A tükrök csuklós csapokra jártak, ki lehetett nyitni ıket, mint az
ajtókat. Mindegyik mögött egy-egy szők rejtekfülke húzódott meg,
ahová csak a bálterembıl lehetett bejutni. Hátulról nézve a tükrök
természetesen átlátszóak voltak; a fülkékben meglapuló nézelıdı
mindent figyelemmel kísérhetett, ami a teremben történt, a felfedez-
tetés legcsekélyebb veszedelme nélkül.
Most Mikola és tizenkét embere várakozott a tükörajtók mögött,
készenlétben tartott fegyverekkel.
Lehunyt szemmel belekortyoljam a méregerıs, zamatos párlatba,
és élvezettel fogadtam a zsibbasztó érzést, ahogy végigömlött a gara-
tomon, a nyelıcsövemen. Aztán szorosabbra húztam vállam körül a
vastag medvebır köpönyeget, amit a terem roppant kıfalaiból szi-
várgó hideg ellen kaptam magamra.
A családban mindig létezett egy kimondatlan megosztás köztem
és a bátyám között; fogalmam sincs, mikor alakulhatott ki – annyira
régre nem terjednek az emlékeim –, de már gyermekkorunkban így
könyveltek el bennünket, talán azért, nehogy összetőzések adódjanak
az érdeklıdési körünk miatt – az ilyesmi idelent délen könnyen vér-
ontáshoz vezethet. Vittorio a könyvek embere volt; én a kardé. Ez
korántsem jelentette azt, hogy engem tekintettek volna a cím örökö-
sének; apánk – a kiszolgált condottieri – mocskos, kéjsóvár vadállat
volt, de felvilágosult elme, a mővészetek nagy pártolója. Semmi ki-
vetnivalót nem talált volna abban, ha utána egy kimővelt, tudós feje-
delem lép a trónra, aki tárgyalóasztalok mellett poharazgatva éri el
mindazt, amit ı a csatamezın, véres verítékkel.
Nekem persze némileg más elképzeléseim voltak.
Vittorio hat vagy hét nyelvet beszélt folyékonyan, és a latinon kí-
vül olvasott ógörögül, arabul és héberül is. Beteges, gyönge alkat
volt – siheder korában csodájára jártak, hogy nem vitte el a tavaszi
forróláz –, és mióta ismertem, naphosszat a könyveit bújta. Magam is
gyakran megfordultam a palota bibliotékájában, én azonban a köny-
nyedebb szellemő, újkori írásokat szerettem: Petrarca szerelmes szo-
nettjeit, Boccaccio pajzán Dekameronját. Vittorio ezzel szemben
valósággal eltemetkezett a dohos, kiszáradt kötéső fóliánsok közé, és
úgy falta a kolostorokban halálra aszalódott szerzetesek zavaros agyú
eszmefuttatásait, mintha az élete függne tıle. Apánk elıször elked-
vetlenedett, mert azt hitte, a bátyám papnak akar állani, de a derék
Vittorio sokkal világibb természet volt annál; nem hígul olyan köny-
nyen a sőrő condottieri-vér! Miután áttanulmányozott néhány lelaka-
tolt fedelő, írföldi miniatúrákkal díszített kódexet, ami Isten tudja,
hány évszázada porosodott elfeledve, kinyitatlanul az olvasóház va-
lamelyik eldugott zugában, különös kérésekkel állt elı. Szüksége
lenne, mondotta apánknak, néhány igen régi és ritka irományra, amik
még a terracinai palotakönyvtárban sincsenek meg, pedig ez a győj-
temény – valami isteni csoda folytán – háborítatlanul gyarapodott
Nagy Theoderich ideje óta. Bernabo Tedeschi elıtt nem volt akadály,
ha az elsıszülött fia kedvteléseirıl volt szó. A bolognai egyetemtıl
kisarcolta a Liber Sacratus egyetlen, féltve ırzött példányát, melyet
az a Honorius pápa írt, akit a halála után töröltek az apostoli pluviálé
viselıinek jegyzékébıl, és minden mővét máglyán égettették el. Egy
genovai hajóskapitánytól százötven firenzei aranydukátért megvásá-
rolt néhány száradt vértıl kérges papirusztekercset, amit Konstanti-
nápoly lángoló romjai közül mentett ki a kapitány egyik ıse, a ne-
gyedik keresztes hadjáratban. Vittorio különösen sóvárgott valami
titokzatos irat után, amit csak Énok könyveként emlegetett; azt állí-
totta, egyetlen példányról van csupán tudomása, azt pedig valahol a
Rajna-vidéken ırzik, egy eldugott, romladozó bencés kolostorban.
Apánk korzikai tolvajokat bérelt fel, hogy szerezzék meg neki. Ezt a
szörnyőséget jómagamnak is alkalmam adódott megtekinteni; hat
darab háromtenyérnyi széles tekercsbıl állott, elefántcsont pálcákra
csavarva, amit érthetetlen, kusza ákombákomokkal róttak tele. A
szöveget eleven emberek bırére tetoválták, amit utána lenyúztak
róluk, és aprólékos mőgonddal kipreparáltak. A karmelita szerzete-
sek nem állnak nagy harcosok hírében, a kolostorba küldött korzikai-
ak közül mégis csak egyetlenegy tért vissza, az is örök életére némán
– legalább megtakarította apánknak a fáradságot, amibe a nyelve
kivágatása került volna.
A bátyám minden idejét új szerzeményéi társaságában töltötte, és
idınként, ha kissé szórakozott tekintettel megjelent egy vadászaton
vagy valami magas rangú vendég fogadásán, homályosan célozgatott
rá, hogy olyasminek bukkant a nyomára, ami hatalmasabb fegyver a
számszeríjnál, a katapultnál, de még a bizánciak rettegett görögtüzé-
nél is. Nagyjából ekkortájt történt, hogy a gyóntatóatyja felakasztotta
magát a cellájában, és ı nem választott helyette magának másikat. Ez
sokakat gondolkodóba ejtett, és gonosz szóbeszédek kaptak lábra
egész Itáliában. Én abban az idıben sokfelé megfordultam – beálltam
Sir John Hawkwood hírhedt szabadcsapatába, hogy ne csak az udvari
vívómesterektıl tanuljam a kardforgatást –, és még Szavója vidékén
is találkoztam olyan pletykákkal, hogy a pápa egyik nagyhatalmú
hőbéresének az elsıszülött fia a sátánnal kacérkodik, és sötét prakti-
kákat őz. Nevet sohasem említettek – és ezt bölcsen tették, mert a
családom becsületén esett foltot nem hagytam volna megbosszulatla-
nul –, de egyesek közülük azt rebesgették, hogy a rejtélyes
fejedelemfi varázshatalma Albertus Magnuséval, a szellemidézı
szerzetesével vetekszik.
 Ez persze bıdületes ostobaság volt. Elıször is Albertus Magnus
közönséges sarlatán volt, kótyagos fejő misztikus, aki addig gızöltet-
te az agyát mérgezı higanypárában az alkimista lombikjai fölött,
amíg a végén saját maga is elhitte a tulajdon badarságait. Másodszor
pedig – és ezt egy olyan ember mondta nekem a francia Alpokban,
akivel eléggé rendhagyó módon ismerkedtem meg, és jó okom volt
hinni a szavának – az igazi mágus arról ismerszik meg leginkább,
hogy sohasem kérkedik a tudományával.
Nos, igen. Az az ember…
Tőnıdésemet vasalt csizmák csattogása szakította félbe; a zörej a
bálterem dombormívesen faragott, liliommintás ajtaja mögül hallat-
szott. Hanyagul átvetettem fél lábamat a trónus karfáján, és belekor-
tyoltam az italomba. Éreztetni akartam Vittorióval a fölényemet, és
azt is, hogy alaposan felkészültem erre a találkozásra.
A bálterem ajtaja csikorogva sarkig tárult. Fáklyafény ömlött rıtes
hullámokban a félhomályos helyiségbe, alaktalan árnyékszörnyeket
táncoltatva a kandeláberek mögött. Páncélos-kardos alakok tolongtak
a bejáratban; az élükön Vittorio haladt, és amikor megpillantott, úgy
torpant meg lépés közben, mintha a bibliai Lót asszonya lenne, amint
visszatekint Szodoma és Gomorra égésére.
– Roderico! – sikerült végre nagy nehezen kiböknie. – Hát te meg
mit keresel itt?
Barátságosan rámosolyogtam, és megforgattam ujjaim között a fé-
lig telt üvegpoharat.
– Elmélkedem a szerencse forgandóságán – mondtam. – Nem ta-
lálod furcsának, drága testvérem, milyen hirtelen leáldozott szeretett
apánk jó csillagzata?
Óvatosan közelebb lépett; tekintete fürkészen körbevillant a kárpi-
tozott falakon, ı is tudott a tükörajtókról; kezének egy intésére az
emberei lassan besorjáztak a bálterembe, és legyezı alakzatban szét-
terültek a jobb- és baloldalán. Toszkán zsoldosok voltak, legalább
kéttucatnyian; a legtöbbjük nehéz számszeríjat tartott a kezében, és
szótlan elégtétellel nyugtáztam, hogy a számszeríjak némelyike –
mintegy véletlenül – énfelém mutat.
 – Szóval tudod már – mondta Vittorio, és pillantása megállapodott
rajtam. Hasonlítottunk egymásra; az ı válla ugyan egy vonalnyival
keskenyebb, a bıre árnyalatnyival sápadtabb volt, hosszúkás arcát,
szőken vágott szemét, magas homlokát azonban mintha rólam min-
tázták volna. A hajunk is ugyanolyan mélyfekete volt, már-már kékes
fényő, csak ı hagyta hosszúra nıni, én meg vékonyra nyírt
körszakállt növesztettem hozzá. – Ez esetben viszont, drága testvé-
rem, igazán nem ildomos dolog tıled balsorsra jutott atyánk trónszé-
kére telepedni.
Vállat vontam, és felhajtottam a borpárlatot; főszeres, folyékony
tőz bizsergett végig a torkomon.
– Tıled sem volt ildomos, hogy megöletted.
A tekintete szürkén megvillant; úgy, bizony, veszedelmes ember
volt ám az én egyetlen testvérem!
– Vádolni mersz, Roderico?
– Nem vádollak, csak leszögezem a puszta tényeket – feleltem, és
felvontam a fél szemöldököm. – Tisztában vagyok vele, hogy ostoba
embernek tartasz, Vittorio, de kettıt meg kettıt azért még össze tu-
dok adni. Mindenki tudta az udvarban, hogy a vén kecske bolondul a
nıkért, de a szíve már nem bírja úgy a tüzes éjszakákat, mint fiatal-
korában. És az sem titok, hogy Annunziata a te szeretıd volt.
Közelebb lépett, és kivillantotta felém a foga fehérjét. A szemét
egy pillanatra elködösítette a harag füstje. Pokolian jó színész volt,
de ezúttal nem kellett megjátszania magát.
– Mit mőveltél vele? – sziszegte.
Feltartottam a tenyeremet, hogy megnyugtassam.
– Nincs mitıl tartanod! A drágalátos Annunziatádnak haja szála
sem görbült… egyelıre. A két testırrıl, akit az ırizetére rendeltél,
sajnos nem mondhatom el ugyanezt. İk azóta már a Tirrén-tenger
hős habjai közt ringatóznak.
– Mit tettél vele? – kérdezte fojtott hangon Vittorio. – Ha annak a
sebhelyes képő barbárnak a kezére adtad, hát én…
– Ne izgasd föl magad, bátyámuram! Mikola a fejével felel érte,
hogy senki ne érintse egy ujjal sem a szíved hölgyét – hazudtam a
szemébe mosolyogva. – A szép Annunziata a biztosíték, hogy béké-
ben lefolytassuk a mi kis beszélgetésünket, és egyikünket se érje
közben véletlen baleset.
Kurtán bólintott. A toszkánok sőrőn pislogtak felé; elıször azt hit-
tem, a parancsát lesik, de aztán rájöttem, hogy egyszerően félnek
tıle. Ami azt illeti, igazuk volt. A bátyámnál nem volt fegyver – leg-
alábbis én nem láttam rajta – mégis egész fellépésébıl valami meg-
foghatatlan, lappangó fenyegetés sugárzott.
Leejtettem magam mellé az üres poharat az emelvény bársonyhu-
zatára.
– Áruld el nekem, szeretett Vittorióm – kérdeztem tıle félrehajtott
fejjel –, miért érezted ilyen sürgetıs szükségét, hogy eltakarítsd az
utadból derék apámurunkat? Rozoga vén görény volt, sokáig úgyse
húzta volna már.
Megvetıen kiköpött a bálterem padlatára.
– Tudod, hogy mit mondott a szent emlékezető Gergely pápa,
amikor hajóra szállt Avignonban, hogy visszatelepítse az apostoli
széket Róma ısi városába?
Bosszúsan megráztam a fejem. Vittorio mindig szeretett kevély-
kedni vele, hogy kettınk közül ı a tanultabb fı.
– A kikötıhöz vezetı úton agg édesapja, Beaufort gróf a lába elé
vetette magát, és fennhangon könyörgött hozzá, hogy ne csináljon
ilyen ostobaságot, ne vonja ki magát a legkeresztényibb király jám-
bor oltalma alól. A pápa átlépett rajta, és közben a zsoltár szavát
idézte a Bibliából: „Meg vagyon írva, hogy rá kell hágnod a viperára,
és le kell sújtanod a baziliszkuszra!”
Széttártam a karomat.
– És nekem melyik szerepet szántad a kettı közül, szeretett testvé-
rem? A viperáét vagy a baziliszkuszét?
Eleresztette a megjegyzést a füle mellett; úgy látszott, nem volt
ideje tovább játszadozni.
– Mit akarsz tılem, Roderico?
– Terracinát. Mi mást?
– Az jog szerint engem illet.
 – Apagyilkossággal nem lehet domíniumot szerezni.
– Sohasem tudod rám bizonyítani.
– Én a helyedben nem lennék benne ennyire biztos.
Hosszas, nyomasztó csend telepedett a bálteremre; csak a toszká-
nok fáklyáinak száraz sistergése hallatszott. A lángok részegen im-
bolygó lidércíveket festettek a falakra, a boltozatos mennyezetre. A
zárókövekre faragott torz démonpofák üres vigyorral meredtek le
ránk.
– A város az apostoli szentszék hőbérese – mondta végül Vittorio.
– Forduljunk a pápához; ı majd igazságot tesz közöttünk.
– És melyik pápához? – érdeklıdtem szelíden. – A háborodott el-
méjő Orbánhoz, aki a Lateránban másfélszáz rangos vendég szeme
láttára verekszik össze a bíborosaival? Vagy Kelemenhez, a cesenai
mészároshoz, akinek a nevét szitokszó gyanánt használja az Alpokon
innen minden keresztényi lélek?
Vittorio sötéten meredt rám.
– Akkor javasolj te valamit, öcsémuram! – recsegte. – Ha már
ilyen szépen elrendezted ma este ezt a beszélgetést, bizonnyal van
valami elképzelésed!
– Hogyne volna! – bólintottam rá kedélyesen. – Méghozzá nevet-
ségesen egyszerő.
Talpon teremtem, széles ívben magam elé kanyarítottam a med-
vebır köpönyeget, és ugyanazzal a mozdulattal a trónszék támlája
mögé penderedtem. Két nyílvesszı elakadt a nehéz, prémes redık
között; a keményvas mellvértet ilyen közelrıl minden gond nélkül
átütötték volna, ám a röptükre harántirányban lebbenı köpönyeg
könnyedén eltérítette ıket a pályájukról. Egy harmadik nyílvesszı
magasan a fejem fölött süvített el. Harsány üvegcsörömpölés hallat-
szott, ahogy kicsapódtak a míves velencei tükörajtók, és Mikola meg
az emberei elırontottak búvóhelyükrıl. Hárman azonnal meghaltak
közülük, és az elsı lépés után még kettı, de a túlélık a következı
pillanatban ott voltak a toszkánok között.
A túlzásba vitt elmélkedés, a poros fóliánsok elmélyült lapozgatá-
sa érzéktelenné teszi az embert a harctér könyörtelen valósága iránt.
Vittorio nem volt ostoba ember; bárhová ment, mindig egy csapat
fegyveressel vette körül magát. A hibát a fegyveresek kiválasztásánál
követte el. Azt hitte, a veszély kiküszöbölésére elegendı felbérelni
bizonyos számú zsoldost, akik megfordultak már egy-két csatában.
Vittorio testırei értették ugyan a dolgukat, de toszkánok voltak;
civilizált harcosok egy civilizált vidékrıl. Mikola és a társai viszont
az Anjou-származék magyar királyt kísérték el Itáliába, egy értelmet-
len és véres hadjáratra Nápoly ellen, amely végül szánalmas kudarc-
ba fúlt. A messzi földrıl érkezett Anjou-sarj végül kénytelen volt
meghátrálni egy koronás asszony fondorlatai elıl, vert seregének
maradványai pedig szétszóródtak az egész félszigeten. A gazdag
olasz városok hamar megtanulták rettegni ezeket a félig pogány, félig
keresztény rablócsürhéket, amelyek olyan barbár kegyetlenséggel
dúlták-prédálták végig egész Itáliát, hogy a világvégét prédikáló
jámbor barátok a sátán fattyainak nevezték ıket. Amerre jártak, fel-
égetett falvak, megcsonkított gyermekhullák, keresztre feszített pa-
pok jelezték az útjukat. Elvadult, kérges lelkő martalócok voltak, a
kárhozat kiégett katonái.
Éppen olyan emberek, amilyenekre nekem szükségem volt.
Egy nyílvesszı koppanva átütötte a trónszék gazdagon kárpitozott
támláját; a hegye ott rezgett pár hüvelyknyire az orrom elıtt. Kirán-
tottam a kardomat, a medvebır köpönyeget kilöktem a fedezékbıl
bal felé, vártam egy szívdobbanásnyi idıt, aztán elıugrottam jobb
oldalon. Behajlított lábbal, rugózva értem földet, és félkörívben, to-
rokmagasságban körbevillantottam magam elıtt a pengét, de az elı-
vigyázatosság fölöslegesnek bizonyult. Itt már semmi szükség nem
volt rám.
Akármilyen varázshatalommal ruházta föl a szóbeszéd Vittorio
bátyámat, nem maradt ideje, hogy számot adjon róla. Mikola úgy
gázolt bele a kézitusa sőrőjébe, akár egy dühöngı medve; izmos
jobbjában irdatlan lóravaló pallost forgatott, amit én két kézzel se
bírtam volna megemelni. Egy vízszintes vágással utat csinált magá-
nak, és benyomult a résbe a két véres rongybabaként összecsukló
toszkán között. A harmadikat, aki oldalról rontott volna rá, páncélo-
zott könyökével ütötte képen; nyakcsigolya reccsent. Aztán egy
izomszakasztó mozdulattal fogást váltott a kard markolatán, és felül-
rıl sújtott le az útját álló negyedik ellenfélre. A védekezésül felemelt
számszeríj tusa kettéhasadt, s példáját azonnal követte az alatta lévı
sisak is. A toszkán zsoldos koponyája vérmocskos lucsokká robbant
szét, a pallos pengéje pedig csikorogva megakadt a gerincoszlopban.
Mikola elengedte a fegyverét, s szırös mancsával az elhanyatló holt-
test mögé kapott. Az álla alatt ragadta meg a bátyámat, épp mikor
szóra – vagy kiáltásra? – akarta volna nyitni a száját; hihetetlenül
gyors mozdulat volt egy ilyen nagytestő, lomhának tetszı embertıl.
Aztán fél kézzel a levegıbe emelte Vittoriót, lendületbıl a földhöz
teremtette, és egész páncélos súlyával fölébe kerekedett. Az acél
térdvédı alatt csontok ropogtak.
Tíz szívdobbanásnyi idı alatt mindennek vége volt. Mire elıug-
rottam a trónszék takarásából, a bátyám testırei mind egy szálig a
vérükben vonaglottak, az öt életben maradt magyar pedig az utolsó
simításokon munkálkodott Egy kopasz, félszemő zsoldos, akinek az
egész arcát vér borította – hogy az övé-e, vagy valaki másé, nemigen
tudtam megállapítani –, széles pengéjő dalmát tırt húzott elı az övé-
bıl, minden sietség nélkül végigjárta a haldoklókat, és gyakorlott
mozdulatokkal végzett velük. Egy másik magyar a toszkánok elhul-
lajtott fáklyáiból szertefutó lángokat oltogatta a medvebır köpönye-
gemmel, nehogy leégjen az egész palota. A harmadik – az arcáról
ítélve legfeljebb tizenhat éves lehetett – halottsápadtan, gyöngyözı
homlokkal ült a terem kövezetén, bal karját a magasba tartva; negye-
dik társa éppen azon volt, hogy egy lószırbıl sodrott zsineggel el-
kösse a csuklóban levágott végtagot, amelynek csonkjából vastag
sugárban patakzott a vér.
Mikola még mindig Vittorio mellkasán térdelt, és sötéten vigyor-
gott bátyám arcába, amely egyre inkább kezdett kékes árnyalatot
ölteni.
– Szállj le róla! – vetettem oda neki. – Élve kell!
Körülnéztem. A kopasz magyar végzett feladatával, és összevont
szemöldökkel tisztogatta a kését egy szálas toszkán hosszú hajában,
akinek az elıbb vágta el a torkát, és még hörgött, ha egyre halkabban
is.
– Hé, te! – vakkantottam rá. Szolgálatkészen felpattant. A hátam
mögé böktem. – Eredj, vidd a kölyköt az arab háziorvosomhoz! Ha
kell, borítsd ki az ágyából a dögvészes pogányát, de azt akarom,
hogy ez a fiú életben maradjon!
A félszemő zsoldos szó nélkül bólintott, odalépett megnyomoro-
dott társához, a nyakába vette ép karját, és kitámogatta a bejárati aj-
tón.
Mikola meghajtotta szakállas fejét.
– Köszönjük, signore.
– Ne köszönj te nekem semmit! – vágtam rá ingerülten. – Túl sok
jó embert vesztettem el ma este. Ha a kölyök meggyógyul, majd le-
szolgálja a kezelés költségeit. – Vittorióra böktem. – Emeld föl, de
vigyázz, nehogy kiszabaduljon!
Mikola a hajánál fogva talpra rántotta a bátyámat, aztán hátracsa-
varta mindkét karját, hogy csak úgy ropogtak az ízületei. Vittorio
kétrét görnyedt a fájdalomtól, és könnyek futották el a szemét, de az
ajkát egyetlen jajszó sem hagyta el.
– És most mi lesz? – nyögte kínlódva. Nehezen, darabosan for-
málta a szavakat, és ahogy beszélt, vér buggyant ki a szája sarkán;
amikor Mikola a földhöz vágta, valószínőleg elharaphatta a nyelvét.
Megfogtam az állát, és magam felé fordítottam a fejét, hogy far-
kasszemet nézhessek vele. Rezzenetlenül állta a tekintetem.
– Én nem veszem magamra a rokongyilkosság ódiumát, bátyám-
uram; bolond lennék vértanúval szolgálni az elégedetlenkedıknek. –
Szelíden elmosolyodtam. – De azt is beláthatod, hogy nem engedhet-
lek egyszerően szabadon. Terracinának csak egy ura lehet.
– És milyen megoldást találtál erre a problémára? – préselte ki
magából a szavakat Vittorio.
Vállat vontam, és megsimogattam az arcát. Éreztem a friss borosta
szúrását az ujjaimon.
 – Senkinek sem támadnak egészségtelen gondolatai a polgárok
közül, ha a két Tedeschi-sarj közül az egyik alkalmatlan az uralko-
dásra – mondtam, és kinyújtottam a kezemet. – Fáklyát!
A tagbaszakadt, bajszos magyar, aki az elıbb a tüzek oltogatásá-
val foglalatoskodott, azonnal a kezembe nyomott egyet. Mikola térd-
re kényszerítette Vittoriót, rátaposott hátul a bokáira, fél kézzel a
karját tartotta, a másikkal pedig belemarkolt az üstökébe, és hátrafe-
szítette a fejét.
Lefelé fordítottam a fáklyát.
– Végy búcsút a napvilágtól, bátyámuram! – mondtam barátságo-
san, és belenyomtam az arcába.
Vittorio hosszan, elnyújtottan üvöltött, olyan hangon, amilyet még
nem hallottam emberi torokból. A haja azonnal lángra lobbant; a
szeme elpárolgott az üregébıl, a húsa szétfolyt, megfeketedett, sze-
nes kéregben ráégett a koponyacsontjaira. A félelem és a fájdalom
emberfeletti erıt adott neki, ahogy vadul rángatózva próbált kitérni a
fáklya elıl, de ez is kevés volt ahhoz, hogy kitépje magát Mikola
rettenetes vasmarkából. Szikrák pattogtak, pernye záporozott min-
denfelé; az égett hús gyomorkavaró bőze az egész báltermet betöltöt-
te. Amikor már csaknem kibírhatatlanná vált, elfintorodtam, vissza-
húztam a fáklyát, és intettem a mellettem álló bajszos magyarnak. A
zsoldos bólintott, ráborította a medvebır köpönyeget Vittorio fejére,
gyors kézzel csavart rajta egyet, majd amikor a lángok kialudtak,
lerántotta róla, és messzire hajította.
Marokszám röpködtek körülöttünk az égett hajcsomók. Fojtó füst-
felhı szállt föl arról az iszonyatos roncsról, ami a bátyám arcából
megmaradt. Idomtalan, elfeketedett halálfı, a szemek és az orr he-
lyén üresen tátongó lyukak, a mélyükön valami nyálkásan csillogó,
fehéres váladék. Még a fogakat is megkapta a láng a leperzselt ajkak
mögött. Undorodva a bajszos magyar kezébe nyomtam a fáklyát, és
úgy-ahogy leporoltam a ruhámról a dögletes bőzt árasztó hamut, ami
rátelepedett. Ha ezt befejeztem, az elsı dolgom egy forró, illatosított
fürdı lesz.
– Most már elengedheted! – szóltam oda Mikolának.
 Vittorio teste koppanva hanyatt zuhant. Torka mélyérıl rekedt, zi-
háló hörgés szakadt fel. Ahogy elkínzottan félrefordította a fejét, az
arcáról ujjnyi csíkokban mállott a szénné perzselt hús.
– Kést! – mondtam bosszúsan. Szerettem volna már túllenni ezen
a förtelmes munkán.
A harmadik magyar markolattal elıre átnyújtott nekem egy görbe
pengéjő szicíliai tırt. A tekintetem lopva körbevillant a zsoldosokon,
de egyiküknek sem rándult arcizma sem. A bajszos kissé talán sápad-
tabbnak tőnt a szokottnál, de ezt valószínőleg a vérveszteség tehette;
csak most figyeltem föl rá, hogy csúnya sebet kapott a combján.
Derék emberek.
Vittorio harákolva köhögni kezdett, és véres epét öklendezett a
bálterem padlatára. Megcsóváltam a fejemet, és föléhajoltam.
– Bátyámuram – suttogtam –, tudom, hogy hallasz! A fülednek
nem esett baja.
A földön fekvı testen görcsös remegés borzongott végig. A feke-
tére perzselt fogak mögött valami nedves, alaktalan, nyers húsdara-
bot láttam megvonaglani. Vittorio torkát szánalmas, sírós nyüszítés
hagyta el.
– Ne haragudj, drága testvérem, de még nem végeztünk! – mond-
tam bocsánatkérıen. A kezemben tartott késpengén vörösen végigfu-
tott a fáklyalángok fénye. – Tudod, arról is gondoskodnom kell, hogy
ha netán újabb Tedeschi-sarják jönnek a világra, csakis az én ágyé-
komból fakadhassanak…

Vittoriót négy nappal azután láttam viszont, hogy Mikolával ki-

dobattam egy szennylétıl bőzlı csatornába. Tulajdonképpen nem lett
volna szabad életben maradnia; a vérveszteség és az iszonyatos fáj-
dalmak nála keménykötésőbb férfiakkal is egykettıre végeztek vol-
na. Ám a gyanúm, amely még azoknak a titokzatos, lelakatolt fedelő
fóliánsoknak a föllelésekor fogant meg bennem, ékesszólón bebizo-
nyosodott: volt valaki Terracinában, aki nem hagyhatta, hogy
Vittorio Tedeschi eltávozzon a földi siralomvölgybıl.
 A bátyám egy szők, salétromvirágos fülkében feküdt, amit sárga-
réz karikákra függesztett, durva szövéső lópokróc választott el a tég-
lafalú folyosótól. Egy keskeny párkányon tenyérnyi cserépmécses
pislákolt, keserő füstöt árasztva. A rozoga dikóra foltos szalmazsákot
löktek; ezen hánykolódott Vittorio, egy kirojtosodott szélő posztóta-
karó alatt. A gyatrán összetákolt priccs mellett egy kopott huzatú
imazsámoly állt, azon pedig néhány nyitott óntégely, színültig tele
valami sőrő, zsíros, kocsikenıcsre emlékeztetı ragaccsal. A bőzlı,
fekete masszában vastag ujjak lenyomatai látszottak.
Elsı pillantásra igencsak nyomorúságos betegszobának látszott,
akár a német landsknechtek legendásan rosszhírő harctéri lazarettjei.
Akadtak azonban bizonyos intı jelek, amiket az avatott szem azonnal
felismert, és ezek arra vallottak, hogy a durvának tőnı gyógykezelés
valójában messzemenıen hatékonyabb, mint hinné az ember. Elıször
is egy ilyen sötét, földalatti odúnak nyirkosnak és dohosnak kellett
volna lennie, amirıl szó sem volt. A falak tapintásra szárazak voltak,
a levegı pedig – ha a mécses füstjének átható keserőmandula-
illatától eltekintünk – szokatlanul friss és egészséges. Ami magát a
mécsest illeti, amikor belenyúltam, csontszáraznak találtam a lángoló
kanócot; egyetlen vonalnyi olaj sem volt alatta. Valószínőleg négy
napja éghetett egyfolytában.
Leguggoltam a dikó mellé, és alaposan szemügyre vettem
Vittoriót. Nem volt eszméleténél – görcsösen vonagló mozdulataiból
úgy ítéltem, álmában azt a bizonyos éjszakát élheti át újból –, de nem
is haldoklott. Ronccsá perzselt koponyáját csillogó, fekete máz vonta
be; valaki vastagon bekente azzal a bőzlı kenıccsel az óntégelyek-
bıl. Az arcát borító elszenesedett kéreg itt-ott hosszában felrepede-
zett, és a hasadékokban látni lehetett a rákos hegekben, újrasarjadó
friss bır élénk rózsaszínét. A szeme világát persze nem nyerte vissza
– nincs az a mágia vagy medicina, ami vetekedhetik a tőz pusztító
hatalmával –, de a sötéten tátongó üregek mélyérıl eltőntek a kocso-
nyás gennycsomók, és amikor óvatosan szétfeszítettem az állkapcsát,
láttam, hogy elharapott nyelve kezd már összeforrni.
 Éles zörrenés hallatszott a hátam mögül, ahogy egy kéz félrehúzta
a fülkét takaró pokrócot. Nem egyenesedtem föl; még a fejemet sem
fordítottam hátra.
– Hogy találtál ide? – kérdezte egy szárazan recsegı, szikkadt fér-
fihang.
Vállat vontam.
– Nehezen – feleltem, ıszintén szólva az sem tudtam egészen pon-
tosan, hol vagyok; úgy becsültem, valamerre az ótemetı környékén,
a besüppedt római kripták alatt. Nem gyalog jutottam ide, nem lovon,
de még csak nem is dereglyén; és mivel a közlekedésnek egy igen
kevéssé hagyományos módját választottam, nem volt alkalmam be-
hatóan tanulmányozni az idevezetı utakat.
Megvetı horkantást hallottam.
– A csatlósaidat hol hagytad?
Felálltam, és lassan széttártam a karomat, hogy megmutassam,
nincsen nálam se kard, se tır.
– Egyedül jöttem, és fegyvertelenül. Nincs mitıl tartanod. – Óva-
tosan megfordultam, és rámosolyogtam a szerzetesre. – Pietro
Aldobrandini, ha nem tévedek?
A papnak arcizma sem rándult; hideg nyugalommal viszonozta a
tekintetemet. Testes, középkorú férfi volt, a bencés rend barna csuhá-
jában, mezítláb. Borotvált, mély ráncokkal barázdált arca, erısen
ıszülı üstöke idısebbnek mutatta a valóságosnál; amennyire tudtam,
még az ötvenet sem töltötte be. A homlokába az orrnyerge fölött szi-
gorú redı mélyedt; mellkasán összefont kezét a csuha bı ujjaiba rej-
tette. Elsı pillantásra ugyanolyan hivalkodóan jámbornak és ájtatos-
nak tőnt, mint bármelyik benedekrendi barát, néhány aprócska, de
fontos különbségtıl eltekintve.
A nyakláncáról ugyanis hiányzott a feszület, kenderkötél övérıl
pedig a rózsafüzér.
– Az én hajlékomban jársz, Tedeschi – mondta összevont szemöl-
dökkel. – Ha itt bárkinek oka lehet a félelemre, nem én vagyok az.
– Persze, persze! – bólogattam elnézı mosollyal. Egy hanyag
mozdulattal lesöpörtem az imazsámolyról a tégelyeket – csörömpöl-
ve hullottak a téglapadlóra –, aztán keresztbe vetett lábbal leteleped-
tem rá. Közben lopva egy pillantást vetettem a szerzetes képére, és
elégedetten nyugtáztam, hogy csöppet sem tetszik neki, amit lát.
– Hogy jöttél rá? – kérdezte komoran.
– Túlságosan sok volt a véletlen egybeesés – feleltem fejcsóválva.
– Vittorio nekiáll éjjeli baglyot játszani, és mit ad Isten! azonnal rá-
bukkan néhány szerfelett ritka könyvre, amik hatszáz éve lappanga-
nak a palota könyvtárában, és mindeddig senki sem találta meg ıket.
– Elmosolyodtam. – Ami a könyvekben áll, az persze színtiszta zagy-
vaság: néhány hibbant agyú ír szerzetes látomásai a világvégérıl,
amelynek szerintük harmadfélszáz esztendıvel ezelıtt kellett volna
bekövetkeznie; egy Malakiás nevő eretnek püspök jövendölései a
pápák névsoráról. A lapszéli jegyzetekkel viszont már más a helyzet.
Azok sötét titkokra célozgatnak, a régi kaldeusok kora óta feledésbe
merült tudásra, pecsétekre, kötésekre és nevekre… Az én drága, kó-
tyagos fejő bátyám pedig megittasodik a hatalom igézetétıl, pénzt és
fáradságot nem kímélve hajszát indít bizonyos tiltott könyvek után,
és közben fogalma sincs róla, hogy valaki másnak kaparja ki a tőzbıl
a gesztenyét…
A szerzetes arca kımerev maradt.
– Honnan jöttél rá, hogy a jegyzetek újkeletőek? – kérdezte. – Ko-
rabeli kelta minuszkulákat használtam, és vegyszerekkel kezeltem a
papírt, hogy öregítsem a kézírásomat.
– A tintád viszont embervér volt, amit tőz fölött forralva sőrítettél
– válaszoltam egykedvően. – És ha egy harcos száradt vért lát, meg
tudja mondani róla, hogy mennyi idıs; pár hetes-e, vagy több évszá-
zados.
Aldobrandini szemében sötét láng lobbant, ahogy engem nézett.
Tisztában voltam vele, mivégre ez a kérdezısködés; a kiugrott pap
azt hitte, a hatalmában vagyok, bármikor megsemmisíthet, és mielıtt
megtenné, az én számból akarta hallani, hol hibázott.
– Csavaros az elméd, Tedeschi; de a jegyzetek nyomán nem jut-
hattál el hozzám.
Tagadóan megráztam a fejemet.
 – Nem is; ebben igazságod vagyon. Korábban is gyanakodtam
már, de a kép csak akkor tisztult ki elıttem, amikor Mikola meghozta
a hírt, hogy Vittorio gyóntatóatyja önkezével véget vetett az életének.
– Halványan elmosolyodtam, és hátrasimítottam a hajamat. – Nem a
lehetıségét kétlettem; dédapámtól kezdve valamennyi Tedeschinek
elegendı bőn nyomta a lelkét, hogy az ırületbe kergessen egy kegyes
élető szerzetest, akinek pecsétet üt az ajkára a gyónási titok. De a
papok is emberek; esendık ık is, mint maga az egyház, és a mi csa-
ládunk régóta tudja ezt. – Vállat vontam. – A Tedeschik között léte-
zik egy kimondatlan megállapodás, amelyhez nemzedékek óta tartja
magát a család apraja-nagyja. A kisebb, mindennapos vétkeinket
meggyónjuk a lelkiatyánknak, elvégre keresztények vagyunk; ám a
fıbenjáró bőnök alól nem keresünk feloldozást.
– Hiszen a lelketek amúgy is a sátáné már… – suttogta rekedten a
szerzetes.
Rábólintottam.
– Akárcsak a tiéd, Aldobrandini. Ravasz ötlet volt tıled megren-
dezni a saját halálodat. Kétség sem merülhetett föl senkiben, hiszen
valamennyien láttuk szederjes ajkadat, ahogy ott forogtál a celládban
a kenderkötél végén. A rendtársaid balzsammal kenték be a testedet,
és háromnapos vigíliát tartottak fölötte a kolostor kápolnájában. Az a
hír járta, szent ember lehetsz; mert forró hévvel tőzött ránk a nap
azon a nyáron, rajtad mégsem fogott az enyészet, amikor a harmadik
éjszakán örök nyugovóra helyeztek a kripta mélyén. Mondd, milyen
érzés volt kinyitni a szemedet a sír sötétjében? Nem borzongatta meg
szívedet a halál jeges fuvallata, amikor tapogatózni kezdtél magad
fölött, hogy leemeld hideg nyoszolyádról a kripta kıfedelét?
– Titkok tudója vagyok – mondta Aldobrandini zordan. – Több
egyszerő halandónál.
Legszívesebben felkacagtam volna, de türtıztettem magam.
– És milyen fondorlatos tervet fıztél ki cellád magányában elmél-
kedve! Hatalmadba keríted Bernabo Tedeschi elsıszülött fiát, ki-
használod a becsvágyát, a nagyratörését, és miután a vén condottierit
kebelére fogadja a pokol, dróton rángatott marionettbábuként irányí-
tod majd a háttérbıl az új fejedelmet, s korlátlan kényurává válsz
egy-egész városnak, a pápai hőbér nyomasztó terhe nélkül. Miért
kellett eljátszanod az öngyilkost, Aldobrandini? Talán a bátyám oko-
sabb volt, mint hitted? Gyanút fogott, megorrontott valamit? Sejteni
kezdte, hogy idegen elme vezérli lépteit, bármerre jár?
Mély redık fodroztak a szerzetes boltozatos homlokát.
– Hibát követtem el – mondta. – Most már látom, hogy téged kel-
lett volna választanom. Vittorio túl gyönge volt.
– És most mi a szándékod vele? – Széles ívő karmozdulattal a
szalmazsákon hánykolódó emberroncs felé intettem. – Hiába ápolod
föl, ugye tudod? Terracina népe sohasem fogadna el urának egy
kasztrált nyomorékot. Még arca sem maradt, amirıl felismerhetnék.
Aldobrandini tőnıdve ingatta a fejét.
– Miért jöttél, Tedeschi? – kérdezte. – Szövetséget ajánlasz?
Mosolyogva egymás mellé tettem két tenyeremet, és megtámasz-
tottam rajtuk az államat.
– Nem – mondtam. – Nincs szükségem rád, hamis pap. Rühes ku-
tya vagy, az alvilág szemetje; a pokol nem találna méltónak rá, hogy
befogadjon.
Harag lobbant Aldobrandini tekintetében.
– Utolsót szóltál, Tedeschi! – sziszegte. – A kárhozat tüzére kül-
delek!
Elıvonta jobb kezét csuhája rejtekébıl; csontos ujjai között sma-
ragdzöld fénykígyó tekergızött vakító fénnyel. Ajka ısi igéket for-
mált hangtalanul; szemébıl hideg lángcsóva csapott elı, ahogy a
magasba emelte karját. A keserőmandula illata hirtelen szúrósabbá,
áthatóbbá vált.
Elmosolyodtam, és mutatóujjamnak egy gyors mozdulatával ma-
gam elé rajzoltam a jelet – körvonalai fehéren felizzottak, s csak há-
rom szívdobbanás múlva sápadtak ki a levegıbıl –, majd kimondtam
hozzá a szót. Kicsit talán túlzásba vittem a dolgot; egy pillanatra
émelyítı szédülés fogott el, és önkéntelenül lehunytam a szemem.
Fölöttünk, az ódon sírboltok mélyén a holtak görcsösen összerándul-
tak hideg álmukban. Terracina városában valamennyi kutya egyszer-
re kezdett vonítani. A levegıt tömény sáfrányillat töltötte be, teljesen
elnyomva a keserőmandula aromáját.
Kinyitottam a szememet. Aldobrandini elázott rongykupacként
feküdt a téglapadlón; kapkodva, ziháló kortyokban szedte a levegıt.
Mikor úgy-amennyire megemberelte magát, hason csúszva odamá-
szott hozzám, és zokogva csókolgatni kezdte a csizmám orrát. Sava-
nyú veríték bőze csapta meg az orromat.
– Mester! – rimánkodott a szerzetes a könnyeit nyeldekelve. –
Könyörögve kérlek, bocsáss meg hitvány szolgádnak vakmerıségé-
ért! A démonok fátylat vontak a szemem elé, azért nem ismertelek
meg! Arra is méltatlan vagyok, hogy megcsókoljam a lábad nyomát,
de könyörgök, légy hozzám irgalommal, és hagyd meg nyomorult
életemet!
A lábammal hanyatt fordítottam, és a csizmám talpával ránehe-
zedtem az ádámcsutkájára. Aldobrandini szeme kiguvadt, és a szája
sarkából habos nyálpatak csordult az állára. Az arcába mosolyogtam.
– Most elmesélek neked egy érdekes történetet, papocska – mond-
tam. – Tudod, akkortájt, amikor szeretett bátyámnak a kezébe kerül-
tek azok a bizonyos lelakatolt könyvek, én éppen a valais-i Alpokban
jártam Sir John Hawkwooddal. Azokban az években Gian Galeazzo
Viscontit szolgálta, Milánó urát, és attól tartott, hogy a császári ha-
dak a hágókon keresztül a hátunkba kerülnek. Mellém adott hát há-
rom tucat derék legényt, és felküldött velük a havasokba, hogy tart-
sam szemmel a szorosokat, és sietve menesszek hozzá futárt, ha el-
lenséges csapatokba botlok. Ezerszer elátkoztuk a nemes Sir John
nevét, mert a császáriaknak eszük ágában sem volt, hogy feldugják
az orrukat abba a pokoli hidegbe, mi pedig éheztünk, mert az elsı
falu felégetése után a parasztok elbujdokoltak elılünk a birkanyája-
ikkal. Egy szó mint száz, a legények kutyául érezték magukat, és
kettıt fel is kellett köttetnem közülük, mert zendülést akartak szítani.
– Nos, az egyik napon egy szélvédett szurdokban ütöttünk tábort,
valahol a Rhone közelében; máig emlékszem arra a helyre, életem-
ben nem láttam még magasabb fenyıszálakat. Miután kiosztottam az
ırséget, annak rendje-módja szerint nyugovóra tértem. Fogalmam
sincs, mitıl riadhattam fel az éjszaka kellıs közepén; talán valami
hatodik érzék figyelmeztethetett, vagy a jószerencse ırködött felet-
tem. Mindenestre felébredtem, és azonnal tudtam, hogy valami nincs
rendjén. A tábortőz parazsa békésen pattogott – kialvófélben volt
már –, a telihold pedig ezüstbe öltöztette körülöttünk a zúgó feny-
vest. A legényeim közül egy sem volt talpon, még azok sem, akiknek
a posztjukon kellett volna lenniük; a pokrócaikba bugyolálva feküd-
tek a földön, és angyali nyugalommal szundikáltak – legalábbis ak-
kor még azt hittem. A tábor közepén egy magányos, ösztövér alak
állt; fekete, tömött vállú dolmányt viselt, fókaprém köpennyel, s
hosszú haja lobogott a hideg havasi szélben. Meztelen pengéjő kard
volt nála, firenzei munka, még a századelırıl. A bal karját nem tudta
használni; könyökbıl egészen el volt sorvadva, úgy lógott az oldala
mellett, mint a száraz kóró. Amikor megmozdultam, rám nézett –
acélkék szeme volt, és úgy vágott, akár a frissen köszörült penge –,
és annyit mondott franciául: „Gyere velem!”
– Nomármost, én nem vagyok ijedıs ember, de akkor egy pilla-
natra megfagyott az ereimben a vér. Nem tudnám okát adni, hogy
miért; a jövevény keszeg, sápkóros, félkarú alak volt, én pedig egész-
séges, megtermett ifjú, nem láthattam volna benne semmi fenyegetıt.
Mindenesetre kardot rántottam, és teli torokból a legényeim után
kiáltottam. Nem válaszolt egyik sem, csak feküdtek tovább békésen,
némán. Az idegen elmosolyodott, és azt mondta: „Tudod, halottak.”
Aldobrandini arca kezdett bíborlila színt ölteni, úgyhogy kissé fel-
jebb emeltem a torkáról a csizmasarkamat.
– Ekkor elöntötte az agyamat a vér – folytattam révetegen. – Az
embereim nyomorult gazemberek voltak egytıl egyig, cseppet sem
jobbak, mint Mikola meg a martalócai, de Sir John énrám bízta ıket,
és felelısséggel tartoztam értük. Biztosra vettem, hogy a fenyılom-
bok mögött egy csapat fegyveres rejtızik, a francia parancsnoksága
alatt, és leszámoltam az életemmel. Ordítottam egy nagyot – azt hi-
szem, nem voltam teljesem magamnál –, megsuhogtattam a kardo-
mat, és lerohantam a fickót.
 – Meglepıdni sem volt idım, amiért senki sem nyilazott le a sö-
tétbıl; a jövevény azonnal elıttem termett, és táncolni kezdett a ke-
zében a kard. Tudnod kell, papocska, hogy én Pietramala falai alatt
összemértem a pengémet Olivier de Clissonnal, az ırült Bretonnal,
aki ma Károly király sénéchalja, és nem kerültem ki szégyennel, az
összecsapásból. A félkarú francia ellen viszont egyszerően tehetetlen
voltam. Úgy játszott velem, mint macska az egérrel; késıbb az a be-
nyomásom támadt, hogy a párviadalunk csupán azért tartott csaknem
hatvan szívverésnyi ideig, mert ı kedvét lelte benne. Mikor aztán ott
feküdtem a keményre fagyott földön, és a kardja hegye az arcomat
csiklandozta, itt a bal szemem alatt, az idegen fölém hajolt, és csön-
desen kijelentette: „Velem jössz”.
Tőnıdve megsimogattam azt a pontot az arcomon; még most,
ennyi esztendı után is éreztem a hideg acél cirógatását.
– Magas, nyúlánk ember volt, hideg kék szemekkel, és hollófekete
hajjal, amelybe a halántéka felett egyetlen ısz tincs vegyült. Folyton
feketében járt, sosem beszélt fölöslegesen, mindig halk szóval élt, és
keveset mosolygott. A nyomorék bal kezén, amit alig bírt mozgatni,
ametisztköves győrőt viselt. – Érdeklıdı pillantást vetettem
Aldobrandinire. – Ugye tudod, ki volt?
A szerzetes a csizmatalpammal a torkán nem tudott válaszolni, ám
a homlokán gyöngyözı jéghideg veríték, arcának hirtelen sápadtsága
beszédesebb volt a legékesebb szavú szónoklatnál is.
– Igen, ı volt az – bólintottam. – A Hitehagyott. Nagyon sok min-
denre megtanított, pedig eleinte igencsak vonakodtam. A számát sem
tudom, hányszor próbáltam meggyilkolni álmában, holdtalan éjsza-
kákon megszökni tıle. Hővös, szenvtelen mosollyal fogadta minden
újabb kísérletemet; azt hiszem, valami kihívásfélét látott bennük.
Persze nem jelentettem veszélyt a számára; ha ezerszer jobb vagyok,
akkor sem érhettem volna a nyomába. İ Hermész örökségének leté-
teményese volt, és ugyanakkor talán a legjobb kardforgató, aki vala-
ha erre a világra született. Egy idı után azután rádöbbentem, micsoda
ostobaságot mővelek, és tanulni kezdtem tıle. Nagyon sokat tudott,
bár nekem csak a töredékét adta át.
 Tőnıdve meredtem a függöny mögött ásító folyosó sötétségébe.
– Azt nem mondhatom meg, hogy hová vitt, és mi mindent muta-
tott meg nekem, mert ha elárulnám a titkait, eljönne értem az Alpok-
ból, és megölne. Félek attól az embertıl, papocska; már ha ember
még egyáltalán. Azt rebesgették róla, egy vámpír volt a szeretıje. És
olyan eleven szavakkal beszélt nekem az Andalúziát uraló mórokról,
a pápaságot rabigába döntı Fülöp királyról, a dölyfös templomos
lovagokról, mintha a saját szemével látta volna ıket. Egyszer azt
mondta nekem, a cordóbai emír egyetemén tanult.
Visszahúztam a lábamat Aldobrandini nyakáról, felálltam, és le-
poroltam magam. A szerzetes alázatosan lekuporodott elém, és úgy
nézett föl rám, mint az elnáspángolt kutyakölyök a gazdájára.
– Mikor hosszú idı múlva elbocsátott magától, és visszaengedett
Itáliába, nem akartam hinni a fülemnek. Megkérdeztem tıle, hogy
miért teszi? Mi haszna volt belıle, hogy tanítványául fogadott? Ek-
kor a szemembe nézett és felkacagott – ez volt az elsı és utolsó alka-
lom, hogy nevetni hallottam, és Isten látja lelkem, hogy ez a hang
kísérteni fog a halálos ágyamon. Azt mondta, győlöli ezt a világot,
mert megfosztotta mindentıl, amiért élni érdemes. És úgy áll bosszút
rajta, hogy hatalmat ad az olyan emberek kezébe, amilyen én vagyok.
A kárhozottakéba, akiknek a lelke csaknem ugyanolyan fekete, mint
az övé.
A szerzetes testét megállíthatatlan reszketés rázta. Lassan végig-
húztam a mutatóujjamat verítéktıl fénylı tonzúráján; élénkpiros vér
serkent a körmöm nyomán.
– Mindezt azért meséltem el neked, papocska, hogy tudd, kivel
állsz szemben. A Hitehagyott tanítványával. A te szánalmas bővész-
kedésed az én számomra nem mágia, csak szelek szárnyán szálló
homok, amit az ember egy kézmozdulattal lesöpör a ruhájáról. –
Kedvesen rámosolyogtam. – Féreg vagy, papocska, és ha úri kedvem
úgy tartja, esdekelhetsz nekem, hogy eltiporjalak
– Mit kíván tılem az én nagytisztelető mesterem? – kérdezte resz-
ketı hangon Aldobrandini.
Vállat vontam.
 – Az égvilágon semmit. Csináld ugyanazt, ami eredetileg a szán-
dékodban állt. – A szalmazsákon heverı emberroncsra böktem. – Ha
magához tér, könyörögni fog neked, hogy légy segítségére bosszú-
tervében. Tedd meg! Tanítsd meg neki a leghatalmasabb oldásokat és
kötéseket, amiket csak ismersz! Oszd meg vele minden féltve ırzött
titkodat! – A dikó felé fordultam, és barátságosan megveregettem az
elszenesedett arcot. Vittorio hörögve felnyögött, és lázas önkívületé-
ben megpróbált elhúzódni a kezemtıl. – Megérdemli. Hiszen a test-
vérem!
Borús, ólomszürke ıszi égbolt feszült Terracina városa fölött; a
Tirrén-tenger felıl sós ködöt sodort a fıtérre a nyugati szél; a székes-
egyház tornyaiban érces hangon kongtak a roppant bronzharangok.
Földig érı, hermelinprémes brokátpalástban és félrecsapott tollas
fövegben álltam a máglya tövében, győrődíszes ujjakkal, nyakamban
nehéz vertarany lánccal, ahogy az a város új urához illik. Alabárdos
talpasok győrője vett körül, mert a fıtéren ezrével tolongtak a polgá-
rok, és nem lehetett kizárni a lehetıségét, hogy orvlövész vagy me-
rénylı lapul a tömegben. A testıreim nyalka, rátarti ifjak voltak
Pescara vidékérıl, olyan büszkén feszítettek aranysujtásos mentéjük-
ben, mintha az egész világ a lábuk elıtt heverne. Mikola egyetlen
embere tízzel felért közülük, de a magyarokat északra küldtem, hogy
tolmácsolják utódlásom hírét a nagyhatalmú Colonnáknak, a
Tedeschik legfıbb riválisainak.
Miközben a csodaszép Annunziata, aki fehér vezeklıingben állt
odafönt a cölöphöz kötözve, hisztérikusan zokogva vallotta be a tö-
megnek, miféle ármányos praktikákat szıttek Vittorio bátyámmal
apánk elveszejtésére, én a gondolataimba merültem. A zsoldosaim
közül általában a cifra pávákat szoktam diplomáciai utakra küldeni,
és a félvad magyarokat tartom magam mellett, ezúttal azonban szán-
dékosan intéztem fordítva a dolgot. A Colonnák valószínőleg vérig
sértıdnek majd, de ez különösebben nem zavart, hiszen velük már
aligha lehetett volna rosszabb a viszonyunk. Jó okom volt a dönté-
semre. Egyrészt ma délután minél sebezhetıbbnek akartam mutat-
kozni; másrészt a daliás pescaraiak elvesztése nem fog olyan súlyo-
san érinteni, mint Mikoláé és a harcosaié.
A primogenitúra jogrendje szerint, amely kıbe vésett törvénynek
számított Szent Péter patrimóniumán, a másodszülöttnek igencsak
keserves dolog volt apja örökébe lépnie. Ha megszabadul idısebb
testvérétıl, bármit is hozzon fel indokul, alapot szolgáltat a lázongás-
ra, az elégedetlenkedésre, és a népmozgalmak általában akkor szok-
tak igazán pusztító erıvel fellángolni, miután már legalább egy vér-
tanúval büszkélkedhetnek. Ha számőzve, megcsonkítva, kolostorba
záratva – a lehetıségek meglehetısen széles skálán mozogtak –, de
életben hagyja fivérét, akkor az illetı körül azonnal kialakul egy ki-
sebb csoport a berzenkedı elıkelıkbıl, és elıbb-utóbb számítani
lehet egy véres palotaforradalomra. Engem egyik lehetıség sem von-
zott különösebben, így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy a
nyilvánosság elıtt számolok le Vittorióval, mégpedig úgy, hogy az
egész nép szívvel-lélekkel támogasson. A város hıse akartam lenni.
Tekintve, hogy Terracina dolgos polgárai mélységesen utáltak, a
feladat elég nehéznek ígérkezett.
Annunziata idıközben befejezte vallomását, és sírógörcsöt kapott.
A tömegen a felháborodás moraja hullámzott végig, és röpülni kezd-
tek az elsı kövek és rothadó zöldségek – természetesen csak a mág-
lya túloldaláról, azt ugyanis egyik forrófejő polgár sem kockáztatta,
hogy valamelyik indulatos dobásával véletlenül engem találjon el.
Intettem a hóhérlegényeknek, hogy a székesegyház bejárata elıtt
felállított parazsas háromlábról gyújtsák meg a karóra szúrt, olajba
mártott szalmacsutakokat.
– Tedeschi! – sikoltott rám Annunziata a máglyarakás tetejérıl.
Érdeklıdı mosollyal fordultam feléje. A csapzott hajfürtök alatt a
kerekre nyílt szempárból hitetlenkedı borzalom sugárzott. Meg kell
hagyni, még ilyen állapotban is csinos teremtés volt a kicsike; sok
mindent felhozhattam Vittorio ellen, de az ízlésére nem lehetett pa-
nasz.
– Parancsolsz, drágám?
 A kurtizán ajka reszketett; tekintetét nem tudta levenni az égı
szalmacsutakokkal közeledı hóhérlegényekrıl.
– Megígérted… – nyöszörögte hideglelısen. – Azt mondtad, hogy
ha megvallom a bőnömet… azt mondtad…
– Hogy nem kell tőzhalált halnod, hanem a hóhér megfojt elıtte a
cölöpön – bólintottam helyeslın, aztán széttártam a karomat. – Nézd,
kedvesem, bizonyára te is belátod, hogy a népnek szórakozásra van
szüksége. Milyen benyomást tennék az alattvalóimra, ha rögtön az
uralkodásom elsı napján könnyő halállal ajándékoznék meg egy
szajhát, aki a legtekintélyesebb polgárok elıtt ismerte be, hogy cin-
kosságot vállalt egy apagyilkosságban? – Hátat fordítottam neki, és
odaintettem a testıreimnek. – Álljunk odébb innen egy kicsit; mele-
gen vagyok öltözve, nem szeretnék megizzadni.
Átvonultunk a székesegyház lépcsıjére, a parazsas háromláb mö-
gé, és megállapodtunk szemközt a máglyával. Amikor a hatalmas
farakás négy sarkán felcsaptak az elsı lángok, Annunziata eszeve-
szetten sikoltozni kezdett, és a cölöphöz csapkodta a tarkóját, hátha
sikerül betörnie. Én a magam részérıl kételkedtem benne; nem vol-
tak elég erısek hozzá a nyakizmai.
– Átok szálljon a fejedre, Roderico Tedeschi! – rikoltotta a kurti-
zán. – Kívánom neked, hogy ugyanolyan sorsra juss, mint a legnyo-
morultabb azok közül, akiknek a vére a kezedhez tapad…
A többit nem lehetett érteni; fuldokló köhögésbe fúlt. Annunziata
vergıdı alakja beleveszett a fekete füsttengerbe, csak egy iszonyatos
ordításból lehetett tudni, hogy a lángok belekaptak a húsába. Az ösz-
szesereglett polgárok a nyakukat nyújtogatták; a tömeg izgatottan
zúgott, mindenki igyekezett lábujjhegyre ágaskodni, hogy jobban
lásson.
– Signore – súgta oda nekem az egyik pescarai borzongva –, nem
félsz, hogy megfogan az átka?
– Csak nem arra célzol, csatlós, hogy az én kezemhez vér tapad? –
förmedtem rá dühösen, mire rémülten visszahıkölt.
A röpke közjáték miatt nem vettem észre, mikor jelent meg a
szerzetesi daróccsuhát viselı alak a parazsas háromláb és a máglya
közötti üres térségen. Ezzel egyébként nem álltam egyedül; a jöve-
vény felbukkanása teljesen váratlan és megmagyarázhatatlan volt,
nem kísérte mennydörgés, villámlás és egyéb baljós elıjelek. Az
egyik pillanatban még nem volt ott, a másikban már igen. A tömeg-
nek még meglepıdni sem maradt ideje, ahogy magasra emelte jobb
karját, s intése nyomán valami kígyóforma, tengerzöld fénycsóva
lobbant a máglyalángok közé. A hátborzongató üvöltés olyan hirtelen
maradt abba, mintha elvágták volna. Hogy irgalom vagy bosszúvágy
vezérelte a fölfelé lendülı kezet – ugyan ki tudhatja azt?
A nézıközönség riadtan felmorajlott. Odalent a fıtéren a daróc-
csuhás alak lassan szembefordult velem. Tudtam róla, hogy vak; de
azt is, hogy léteznek bizonyos rituálék, melyeknek segítségével rövid
idıre vissza lehet nyerni azt, ami elveszett.
– Ki vagy te, korcsfajzat, és minı jogon ártod bele magad a világi
igazságszolgáltatás menetébe? – rivalltam rá, ahogy csak a torkomon
kifért.
Nem kellett csalatkoznom a várakozásomban; ugyanilyen harsá-
nyan válaszolt, csengı hangja túlszárnyalta a zavart tömeg lármáját,
és eljutott a fıtér legtávolabbi sarkába is.
– A nevem Vittorio Tedeschi, te alávaló szörnyeteg, és ma nem te
szolgáltatsz igazságot Terracinában, hanem én; mert azért jöttem,
nyomorult, hogy a fejedre idézzem fertelmes gaztetteidért a sújtó
kező Isten bosszúját!
Hátrahıköltem, mintha megijedtem volna; a pescaraiak kardot
rántottak körülöttem, hogy a csuhás alakra rontsanak. Vittorio mind-
két kezét a magasba kapta, és bonyolult szimbólumokat írt ujjaival a
levegıbe. Szivárványszín dicsfény lobbant a feje körül; a leperzselt
ajkakon rettenetes hatalmú igék csikorogtak.
– Mortem horribilem per ignem conjuro!
A testıreim alig tettek egy lépést lefelé, mikor a parazsas három-
lábból tomboló lángförgeteg viharzott felénk, és legyezı alakban
szétterült az egész lépcsısoron. A zsoldosok halálsikolya egyetlen
kurta ordítássá olvadt össze. Bömbölı tőzorkán tombolt körülöttem,
emésztı hıséget sugározva szét az egész téren. Megállapítottam,
hogy Vittoriónak van érzéke a költıi igazságszolgáltatáshoz; ami-
képpen én tőzzel nyomorítottam meg ıt örök életére, úgy ı is a lán-
gok révén akart átadni engem az enyészetnek. Természetesen hiába
próbálkozott.
A lángok eszeveszetten dühöngtek ugyan, de csak néhány pillana-
tig. Ez az idı bıven elegendı volt nekem, hogy a ruhaujjamból elı-
kapjak két gondosan elıkészített, aprócska holmit. Az egyik egy ék-
kövekkel kirakott feszület volt, amivel a nép vallásos áhítatára akar-
tam hatni; a másik a bajszos magyar görbe pengéjő kése, ezt
Vittoriónak tartogattam.
A varázserejő tőzvész kialudt; gigászi füstfelleg gomolygott az
égen gyülekezı viharfellegek felé. A székesegyház lépcsıjének már-
vány burkolólapjai megfeketedtek és felhasadoztak az iszonyú hı-
ségtıl. A pescaraiakból csak szállongó pernye maradt, meg egy-egy
sötétebb folt, ahol álltak, mikor lecsapott rájuk a lángoló halál. És az
egész ijesztı jelenet közepén ott álltam én, szálfaegyenes derékkal,
elıretartott jobb kezemben a csillogó feszülettel; még a palástom
széle sem pörkölıdött meg.
Vittorio megrökönyödve meredt rám.
– Csoda történt! Isteni csoda! – harsogta valaki a tömegben, és
mindjárt több tucat torok átvette a kiáltását.
A feszületnek persze vajmi kevés köze volt varázslatos megmene-
külésemhez, a palástom bélésébe hímzett oltalmazó rúnáknak már
annál inkább, dehát a hitükben állhatatos, jámbor polgárokat nem lett
volna helyénvaló szırszálhasogató magyarázatokkal zaklatni.
Vittorio mindig is teátrális alkat volt, és szem elıl tévesztette az igazi
beavatottak egyik legfontosabb tízparancsolatát: a mágiádat csak
akkor használd, ha muszáj, és ha mégis rákényszerülsz, lehetıleg a
legkevésbé feltőnı módon tedd. Ehhez az alapelvhez alkalmazkod-
tam én is, amikor futó csókot leheltem a bal kezemben szorongatott
görbe késre, és a magasba emeltem. Elızı este egy kénporból mintá-
zott pentagrammában bizonyos ısi igéket olvastam erre a pengére;
egyszer már megízlelte Vittorio vérét, ezúttal is meg fogja találni a
hozzá vezetı utat.
 – Quaere corem! – suttogtam szinte hangtalanul, és eleresztettem
a fegyvert.
A hajító mozdulatot csak a nézıközönség kedvéért imitáltam; a
kés önmagától röppent ki a kezembıl, tévedhetetlen bizonyossággal
szelte a levegıt, és átjárta Vittorio szívét. A körülöttem támadó hal-
vány sáfrányillatot pillanatok alatt elnyomta a füst kesernyés bőze. A
bátyám a melléhez kapott, egy pillanatig döbbenten meredt rám a
kámzsa árnyékából, aztán hanyatt zuhant, és mozdulatlanul fekve
maradt.
Bénult, dermedt csend telepedett a fıtérre. Kihasználtam az al-
kalmat, és a feszületet magam elé tartva leszökelltem a lépcsın,
egyenesen Vittorio holtteste felé.
– Fekete mágia! – kiáltottam harsányan. – Láttátok, Terracina de-
rék polgárai? A pokol kénköves lángjait akarta ellenem fordítani!
Hitetlenkedı moraj hullámzott végig a tömegen. Közben odaér-
tem a tetemhez, a magasra tartott feszület oltalmában fellebbentettem
fivérem arcáról a kámzsa durva szövetét, és borzadva hıköltem visz-
sza az elém táruló látványtól. Igazán meggyızıen csináltam; azt hi-
szem, még elsápadnom is sikerült.
– Irtózat! – kiáltottam remegı hangon. – Nézzétek, milyen árat
követel a Sátán attól, akit alvilági hatalommal ruház föl! Nézzétek a
démont, akivé Vittorio Tedeschi vált!
A tömegnek nem kellett biztatás. Amit ma Terracina fıterén lát-
tak, azt életük végéig mesélni fogják az unokáiknak, de a csıcselék
szenzációéhségét sohasem lehet elapasztani. A polgárok egy embe-
renként tódultak elıre a vörhenyes fénnyel lobogó máglya felé, hogy
szemügyre vegyék azt, ami szeretett bátyámból megmaradt. Ekkorra
már magukhoz tértek a fıtér szélén felállított alabárdosaim is, akik-
nek a rendbontás megakadályozása volt a feladatuk, és kemény ütle-
geket osztogatva törtek maguknak utat felém, hogy győrőbe fogja-
nak, és kimentsenek a tolongó forgatagból. Tudtam, hogy beletelik
egy kis idıbe, amíg ideérnek. Elszörnyedt kiáltások harsantak körü-
löttem; mosdatlan, gyászos körmő kezek nyúltak felém.
 Ez volt a tervem legkritikusabb pontja. Ha most valamelyik hib-
bant halászlegény úgy dönt, itt az alkalom, hogy elégtételt vegyen
rajtam a megemelt adókért vagy valami más sérelemért, az úristen
sem fog idejében kimenekíteni a csıcselék karmaiból. ízekre tépnek,
mire kiránthatnám a kardomat.
Ám ezúttal sem kellett csalatkoznom az emberi természetrıl alko-
tott ítéletemben. A kezek valóban megragadtak, és még az sem lehe-
tetlen, hogy egy-két győrő is eltőnt az ujjamról. Miután azonban egy
pillantást vetettek arra a szörnyő valamire, ami a lábuk elıtt hevert,
Terracina polgárai sugárzó arccal a vállukra emeltek, a levegıbe ha-
jítottak, elkaptak, majd többször megismételték ezt az ısrégi szertar-
tást, ami csak a közösség szolgálatában múlhatatlan érdemeket szer-
zett hısöknek járt ki. Valaki hátulról egy babérkoszorút nyomott a
fejembe. És a nép ajkán ütemes, egyre erısödı kántálás kélt, amely
magasra szállt az egekbe, és eljutott Terracina legeldugottabb sikáto-
raiba, a legnyomorúságosabb halászkunyhókig is.
– Il campio della civita!
„A város hıse.”
Elégedett mosollyal az ajkamon vártam alabárdosaim érkezését.
 „Add, uram, hogy ne ismerjük meg a bennünk lakozó szörnyete-
get!”
Metamorphosis Cryptae

Berthold sohasem látta kívülrıl a Böseringen-várat, pedig csak

nem negyven évet töltött a falai között. Mondják, zömök falú, sarok-
bástyás erısség volt, a közepén vaskos-ormótlan öregtoronnyal, a rég
letőnt századok szokása szerint; úgy gubbasztott a sziklás hegyháton,
mint valami kivénhedt dögkeselyő, s körülötte mérföldszám csak a
zordon thüringiai rengeteg sötétlett. Az irtásföldeken itt-ott nyomo-
rúságos jobbágyfalvak húzódtak meg, árpával és savanyú sörrel táp-
lálva a várkastély urait. Tılük a Böseringenek akár lerongyolódott
kurtanemesek, züllött hegyi rablóbárók is lehettek volna; hogy még-
sem voltak azok, azt az alpesi hágókhoz vezetı kalmárútnak köszön-
hették, amely látótávolságnyira futott fenyegetıen magasodó sas-
fészküktıl.
Berthold mindezzel tisztában volt, de csupán hallomásból; hogy ki
mesélte el neki, arra már nem emlékezett, csak annyi rémlett neki
homályosan, hogy nagyon régen történhetett a dolog. Talán akkori-
ban, amikor még megengedték neki, hogy szigorú felügyelet mellett
sétálhasson a folyosókon; ha az ablakszegélybe kapaszkodva lábujj-
hegyre állt, még az erdıt is látta. Akkor tanulta meg, hogy mi az a fa,
és azóta sem felejtette el; erre meglehetısen büszke volt. Este, mie-
lıtt visszavezették a cellájába, boldogan újságolta el a hírt Gerhard-
nak, ı azonban egyáltalán nem hatódott meg tıle, és gúnyolódni
kezdett. Der arme Berthold, mondta a szemét forgatva, és csúfon-
dárosan vigyorgott hozzá. Ach, der arme, dumme Berthold!
Persze Gerhard mindig gúnyolódott vele: kezdetben, amikor még
olyan alacsony volt, és a bajusza sem nıtt ki, szavakkal és illetlen
taglejtésekkel, késıbb meg, miután kardot kötött az oldalára, és már
ı parancsolgatott a kulcsároknak, a tekintetével. Biztos azt hitte,
hogy Berthold nem veszi észre; de Berthold annyira azért nem volt
buta, és minden egyes pillantás úgy fájt neki, mintha vörösre izzított
késpengét döftek volna a bordái közé. Nem értette, miért kell ennek
így lennie, hiszen Gerhard máskülönben jó volt hozzá: mindennap
ételt adatott neki, játékokat is, ha kért, és igaz ugyan, hogy többé
nem volt szabad elhagynia nyirkos celláját, de mindig kapott friss
szalmazsákot, vastag takarókat, és elegendı olajat a mécsesébe.
A cella. Ez volt az ı saját kis világa, az egyetlen meghitt zug, aho-
vá visszavonulhatott, s szabadon élhetett a kedvteléseinek. Tágas
helyiség volt – széltében akár ötöt is tudott lépni benne egymás után,
bár kissé levegıtlen, és nem a legjobb illatú. A sarkokban vastag
porfátylak győltek a keresztespókok elhagyott hálói köré; a nyirkos
tapintású falakon hatalmas foltokban virágzott a salétrom; a küszöb
körül puffadt, nedvesrózsaszín penészgomba-telepek sarjadtak. A
cella berendezése egy deszkapriccsbıl, egy kecskelábú asztalkából és
egy lötyögı fedelő ládából állt; erre ült le Berthold, ha elfáradt, és
ebben tartotta darócvászon zsákruháit is, mind a hármat. A porkolá-
bon és Gerhardon kívül az utóbbi idıben kevés látogatója volt, még-
sem érezte egyedül magát soha.
Ott voltak neki a patkányok.
Berthold szerette a patkányokat. A barátai voltak. Gyakran be-
szélgetett velük az élet apró-cseprı dolgairól; az okos kis jószágok,
akik az esztendık múlása során egészen hozzászoktak a jelenlétéhez,
ilyenkor két lábra álltak, a bajuszszálaikat rezegtették, és figyelme-
sen néztek rá csillogó, fekete gombszemükkel. Ha ennivalót adott
nekik, azt is hagyták, hogy Berthold megsimogassa ıket; nyirkos
bundájuk kissé olajos tapintású volt a vár csatornáiban zubogó
szennyvíztıl, s ha Berthold szır ellenében húzta végig rajta a tenye-
rét, orrfacsaró bőz áradt belıle. A cella lakóját nem zavarta az ilyes-
mi; a patkányok csupasz, rózsaszín farka és borotvaélesen villogó
metszıfogai viszont valósággal lenyőgözték, órákig képes volt legel-
tetni rajtuk a tekintetét, miközben kenyérmorzsákkal és húscafatok-
kal etette az ölébe győlı állatokat. Ha hallott volna Istenrıl, Berthold
bizonyára meggyızıdéssel állította volna, hogy a patkányok a leg-
szebb teremtményei.
 Elégedett volt a sorsával, nem érzett rá vágyat, hogy változtasson
rajta. Gerhard idırıl idıre felkereste, hogy kurtán megtudakolja tıle,
jól érzi-e magát. Bertholdnak mindig jólesett az érdeklıdés – innen
tudta, hogy Gerhard a szíve mélyén szereti ıt. Arcán ilyenkor bol-
dog, együgyő vigyor terült szét, és szavak nélkül, lelkesen bólogatva
válaszolt. Gerhard utána általában beharapta vékonyra nyírt bajusz-
káját, indulatosan az oldalán lógó tırkard markolatára csapott, és
kiviharzott a cellából.
– Der wyrd' noch ewig leben! – mormolta néha maga elé, bár
Bertholdnak fogalma sem volt róla, mit akar ezzel mondani.
Persze Gerhard nem volt mindig ilyen szép szál, magas legény,
pengı sarkantyúkkal a csizmáján és karddal a derékövén. Berthold
homályosan emlékezett azokra az idıkre, amikor Gerhard egészen
kicsi volt, még nála is alacsonyabb, és nem ı parancsolt a cselédek-
nek, hanem egy másik férfi. Az a másik férfi hasonlított a mostani
Bernardra, csak az arca volt ráncosabb, meg a haja fehér színő. Egy
nı is gyakran volt vele; hosszú, áttetszı fátylat viselt az arca elıtt, és
Berthold valahogy mindig nagyon szépnek látta, pedig nem volt már
fiatal. İk ketten hozták Bertholdot elıször ebbe a cellába; nem na-
gyon emlékezett már rá, mert ez tényleg régen történt, Gerhard még
csak dundi, kopasz emberke volt, és folyton üvöltött, éjszaka felverte
álmából a vár szolganépét.
Ott álltak hárman az asztalkán égı mécses fényében; Berthold iz-
gatottan nézegette a cellát, tekintete kíváncsi lázban égett. Nagyot
dobbant a szíve, amikor a mécses fénykörén kívül egy árnyat pillan-
tott meg elsurranni a kıfal mellett; késıbb innen számította a patká-
nyokkal kötött barátsága kezdetét.
– Muss es so seyn? – kérdezte az asszony; hátrahajtotta az arcából
a fátylat, és Berthold látta, hogy víz folyik a szemébıl.
A férfi komoran, mozdulatlanul állt a cella közepén, mint valami
roppant kıszobor; keze ökölbe szorult, a homlokát redızı árkokban
meggyőlt a sötétség.
– Ja, meyne Liebe – mondta rekedten; a válla megroskadt – Er
darff das Kreuz nie kennenlernen!
 A nı ekkor felzokogott, arcát a tenyerébe temette, és kirohant cel-
lából. Berthold soha többé nem látta. A férfi évekig fel-feltőnt még,
hogy meglátogassa ıt; néha ajándékokat is hozott, egy-egy ócska
kalapot, fakardot, más apró-cseprı holmikat. A válla soha többé nem
egyenesedett ki, és az arca mintha darabokra hullott volna; valami
mély, határtalan kétségbeesés sugárzott a tekintetébıl. Berthold na-
gyon sajnálta, és szerette volna megvigasztalni, mikor azonban egy-
szer be akarta mutatni ıt a kedvenc patkányának, a férfi undorodva
felüvöltött, és széttaposta szerencsétlen kis állat gerincét.
Aztán egy idı múlva az ı látogatásai is elmaradtak; a kastélyban
Gerhard lett az úr, és a porkolábok felügyelete alatt engedélyezett
sétáknak végé szakadt.
Néha, ha a törött gerincő patkánnyal álmodott, és verítékezve
hánykolódott a derékalján, Bertholdban fölsejlett a bizonytalan gya-
nú, hogy nem jól van ez így; de miután felriadt a cella sötétjében,
hiába próbálta megosztani gondolatait a barátaival, azok csak néztek
rá némán fekete gombszemükkel.

Az idegen az éjszaka kellıs közepén érkezett a cellába; Berthold

az ajtó sarokvasainak fülsértı csikorgására ébredt. Rıtvörös fáklya-
fény gomolygott a szők helyiségbe füstös hullámokban; a porkoláb
borgızös hangon, folyamatosan káromkodott, miközben egy vona-
kodó alakot taszigált maga elıtt. A küszöbre érve meglendítette a
szırös mancsában szorongatott, jókora kulcscsomót; valami csattant,
reccsent, fojtott fájdalomkiáltás hallatszott. Egy egyensúlyát vesztett
test zuhant a cellába tompa puffanással; a következı pillanatban az
ajtó döndülve becsapódott, és áthatolhatatlan, bársonyfekete sötétség
borult a tömlöcre. A zárban fémes zördüléssel fordult el kívülrıl a
kulcs.
Néhány szívdobbanásnyi ideig csend volt, aztán valaki elgyötör-
ten felnyögött, és harákolt egyet.
– A magasságos úristen bocsásson meg nektek azért, amit jámbor
szolgájával mőveltetek, mocskos türingiai disznók!
 Berthold mozdulatlanul feküdt a priccsén, és a sötétséget fürkészte
a cellabejárat elıtt. A tömlöcben töltött hosszú esztendık során a
szeme hozzászokott a félhomályhoz; úgy győjtötte magába a fényt,
akár a macskáé. A terméskı falba vágott ablakaknán keresztül beszü-
remlett kintrıl a csillagok halovány derengése; a jövevény bizonyára
továbbra sem látott semmit, Berthold elıtt azonban lassan kibonta-
koztak egy hórihorgas, karósovány férfi körvonalai, aki posztókám-
zsás ruhában térdel a szalmatörekkel felszórt padlón, és az imént
kapott ütés helyét dörzsölgeti a halántékán.
Valami felvisított a sötétben; egy apró, mozgékony test iszkolt elı
a deszkapriccs alól, egyenesen a térdelı alak felé.
Az idegen felordított, amikor megérezte meztelen talpán a nyirkos
patkánybunda érintését, és vakon csapkodni kezdett maga körül.
– A Szőzanya nevében, távozzatok tılem, hitvány vérszopók!
Berthold felállt a derékaljáról, és a rozoga asztalkához lépett.
– Ne bántsd ıket! – mondta. – Akkor ık sem fognak bántani té-
ged.
Döbbent csend támadt. Úgy tőnt, a jövevénynek meg sem fordult
a fejében, hogy nincs egyedül.
– Ki… ki jár ott? – kérdezte végül; hangját kiszárította, reszelıssé
tette a félelem.
– Csak én.
A kovakı szikrát vetett az acélon; a száraz tapló felparázslott; az
olajmécses kanóca lángra lobbant, formátlan árnyékíveket vetítve a
cella pókhálós bolthajtásaira.
Az idegen nyurga, szakállas férfi volt; vonásai fiatal emberre val-
lottak, de a haja halántéktájon erısen deresedett már. Barna szerzete-
si csuhát viselt, fölötte pedig rozsdás vasakkal kivert vezeklıövet, a
kamalduli rend szokása szerint; nyakában egyszerő, dísztelen vas-
feszület lógott. Elvakultan hunyorgott a hirtelen támadt világosságba,
kezét védelmezın az arca elé emelte – aztán megpillantotta Berthol-
dot és az arcára kiült az iszonyat. Elsápadt, gyorsan hátrált három
lépést, és keresztet vetett.
 – Miféle pokolszülte szörnyeteggel zártatok egy odúba engem? –
motyogta elfehérült ajakkal.
Berthold elvigyorodott; torz gnómképébıl kivillantak pudvás, tö-
redezett fogai.
– Nem vagyok szörnyeteg – mondta. – Berthold vagyok.
– Ber… Berthold – nyögte a jövevény, és nagyot nyelt. Kidülledt
szemmel, megigézve meredt a púpos torzszülöttre az asztalka mel-
lett; a szája széle remegett, és látszott rajta, hogy csak nagy erıfeszí-
téssel képes uralkodni magán.
Berthold gyermeki örömmel bólogatott, és lelkesen kinyújtotta
idomtalan orángutánkarját a szerzetes felé. A szakadt darócvászon
alatt hajókötélnyi izomkötegek feszültek.
– Ritkán jön ide vendég – mondta nehézkesen. Mióta Gerhard lá-
togatásai megritkultak, elszokott kissé a tagolt beszédtıl. – Játszunk?
– Hogy játszunk-e? – Az idegen lehunyta a szemét, és elmormolt
egy kurta imát. – Mióta senyvedsz itt, Isten szerencsétlen teremtmé-
nye? – kérdezte aztán mély lélegzetet véve.
– Nem vagyok teremtmény. Berthold vagyok. – A torzszülött fél-
oldalas járással odasántikált a ládájához, és felnyitotta a fedelét. – Itt
jó. Jó hely. – Könnyed kézlegyintéssel szétriasztotta a ládában fész-
kelı patkányokat aztán benyúlt a vaksin sivalkodó, csupasz kölykök
közé, elıhalászott egy letépett fejő, félig elrohadt kócbabát, és a szer-
zetes felé nyújtotta. – Tetszik? Neked adom, ha kéred!
A jövevény egy pillantást vetett a fölkínált ajándékra; szakállas
arcán az undor kifejezése suhant át, de csak egy pillanatra. Aztán
lehajtotta a fejét, és szótlanul nemet intett.
– Istenem… – mondta fáradtan.
– Neked van istened? Nekem nincs – kapta fel ormótlan fejét a
szóra Berthold. Mocskos, ıszbe vegyülı haja zsíros csimbókokban
lógott kiugró homlokereszére. – Hol tartod?
A szerzetes felnézett, és közelebb lépett a púpos gnómhoz. Tekin-
tetében a döbbenet keveredett a szomorúsággal. Nyelt egyet, aztán
óvatosan kinyújtotta balját, és félresimította Berthold haját; a mozdu-
lat sápadt-fehér tetvek seregét riasztotta fel, melyek végigfutottak
reszketı ujjain. A torzszülött képén rákos daganatok burjánzottak,
ferde állású száját a sarkoknál nedvedzı tályogok csúfították el. Ám
a szemébıl tiszta, gyermeki derő sugárzott, s hátborzongató mosolya
szívbıl jött, ıszinte volt.
A pap szabad jobbjával Berthold elé tartotta a feszületet.
– Ebben lakik az én istenem – mondta csendesen. – És bármilyen
szükséget szenvedtem is, nem hagyott el soha.
Berthold kíváncsian szemügyre vette a keresztet; óvatosan meg-
simogatta tömpe, göcsös ujjaival, és buzgón fújtatott hozzá, mint
valami izzadó kutya.
– Még soha nem láttam ilyet – mondta mohón. – Nekem adod?
A szerzetes szeme döbbenten tágra nyílt.
– Pogány vagy? – suttogta halkan. – Kereszteletlen?
– Nem – rázta meg a fejét a torzszülött. – Berthold vagyok. Ne-
kem adod?
Az idegen hátralépett, és mélyen Berthold szemébe nézett.
– Az istent nem lehet csak úgy adni-venni – mondta. – Ha eljön az
ideje, szólani fog hozzád, és akkor rátalálsz a kereszt nélkül is.
– Igazán? – A púpos gnóm képe felderült. – Az nagyon jó lesz.
Hozzám kevesen beszélnek. A porkoláb, meg néha Gerhard. De ıt
csak az érdekli, hogy jól vagyok-e. Gerhard jó ember. Te is jó ember
vagy?
– Bőnös és esendı lélek vagyok – felelte a pap. – De ha pokolba
jutok is, Gerhard von Böseringen sebesebben fog odaérni nálam.
Berthold értetlenül rázta a fejét.
– Hol van az a pokol? – kérdezte. – Melyik emeleten?
A szerzetes keserően, örömtelenül felkacagott. .
– Itt, szegény barátom – felelte. – Ebben a szörnyőséges cellában,
ahol most vagyunk!

A kamalduli szerzetest Konrád atyának hívták, a messzi karantán

végekrıl származott ide az alpesi hegyvidékre, és már nem sok volt
hátra az életébıl.
 Berthold félelmetes torzalakjába hihetetlen erıt és szívósságot ol-
tott az anyatermészet: a hideg rothadás, a mindent átható nyirkosság,
a patkányok és a tetvek által terjesztett fertızések több mint három
évtized alatt sem tudták kikezdeni a szervezetét. Néha meghőlt
ugyan, esıs idıben pedig csúful nyilallottak az ízületei, de semmi
több: vasegészsége ismételten visszaverte a különféle kórságok és
nyavalyák meg-megújuló ostromrohamait. Konrád atyát azonban
más fából faragták; eleve beteges alkat volt, ráadásul hosszú évek óta
irgalmatlanul sanyargatta magát, ahogy az bőnbánó szerzeteshez il-
lik. Bebörtönzése harmadnapján a tüdejében fészket ütött a vizenyı;
a láza felszökött, csúnya, ugatós köhögıgörcsök kínozták, s az álla-
pota rohamosan rosszabbodott. Berthold átengedte neki a priccsét,
vizes rongyokkal törölgette verítékezı homlokát, és még a patkányo-
kat is elkergette a fekhelye mellıl – bár igazán nem értette, mi kifo-
gása lehet ellenük a jó atyának –, buzgólkodásával azonban legfel-
jebb elodázta az elkerülhetetlent. Józan perceiben, amikor az orcáit
rózsásra festı láz alábbhagyott, tudta ezt jól a pap is.
– Ezt a tömlöcöt arra szánták, hogy öljön – suttogta cserepes ajak-
kal a torzszülött karfiolfülébe. – Fölszentelt személy vagyok; nem
mernek kezet emelni rám. Tudják úgyis, hogy a forróláz majd bevég-
zi helyettük a munkát.
– Gerhard jó ember! – tiltakozott Berthold, de már kevesebb meg-
gyızıdéssel.
– Gerhard von Böseringen maga a testet öltött Sátán – felelte ki-
merülten a szerzetes. – Kiugrott papokat fogadott a zsoldjába, akik
hamis búcsúcédulákkal üzletelnek, a szabad kantonoktól egész a
Hanza-szövetségig. Ötven firenzei aranydukátért akár az anyagyil-
kosságra is bőnbocsánatot lehet vásárolni rajtuk.
– Mi az a Firenze? – kérdezte a torzszülött, a szerzetes azonban
ügyet sem vetett rá.
– Becsapja az embereket – folytatta harákolva. – A cédulákon
még püspöki áldás sincsen, nemhogy pápai. Mustáros cserépre jók
legfeljebb födınek, ahogy az eretnek Wyclif mondta. A szerencsét-
lenek abban a biztos tudatban élnek tovább, hogy bőnbocsánatot
nyertek, közben pedig a kárhozat tüze vár reájuk.
Berthold nemigen értette, mirıl beszél a jó Konrád atya, de az
ırültek és a kisgyermekek ösztönös tapintatával tovább hallgatta.
Megérezte, hogy a szerzetes végórája közeledtén ki akarja önteni
valakinek a szívét, és – más választása nem lévén – ıt szemelte ki
erre a célra.
– Nyomára jutottam álnok mesterkedésének. – A szerzetes hangja
egyre gyengült. – Ha sikerül eljutnom Augsburgba, a tartományi zsi-
nat egyházi átokkal sújtotta volna a Böseringenek minden birtokát.
De ı volt a gyorsabb, és lefogatott a katonáival.
A pap szikár ujjai matatni kezdtek a mellkasán, és görcsösen a
nyakában lógó feszület szárára fonódtak.
– Meg kell ígérned nekem valamit, Berthold! – hörögte. – Ha en-
gem magához szólít az Úr, és te valahogyan kijutnál innen, hozd a
világ tudomására ezt a förtelmet! Nem vagy egyházi személy; Augs-
burgban nem hinnének neked. De ha sikerül eljutnod az anyakolosto-
romba, és felmutatod Kuno apátnak a keresztemet, ı tudni fogja,
hogy az én üzenetemet hordozod, és igazat beszélsz!
– De én… – Berthold bizonytalan mozdulatot tett ormótlan, szı-
rös mancsával.
– A kamalduliak greipenwaldi kolostora, Uri szabad kantonban –
suttogta a szerzetes. – Kuno apát. Mindig csak délnek tarts…
– De én nem akarok elmenni innen! – nyögte kétségbeesetten
Berthold. – Ez jó hely. Te jó ember vagy. Ne menj el te se!
– Nekem muszáj – mosolyodott el a pap szelíden; és végigsimított
a torzszülött fekélyes ábrázatán. – És neked is az lesz.
– Én mindig itt éltem – nyöszörögte Berthold olyan hangon, mint
egy megvert kiskutya. – Nem tudom, hogy kell elmenni innen…
– Mert nem volt istened – suttogta Konrád atya rekedten. – A vég-
sı szükség órájában, amikor az emberi erıforrásaink mind kimerül-
tek, Istenhez fordulunk. Imádkozunk hozzá, ı pedig végtelen kegyes-
ségében meghallgat minket, és segítı kezet nyújt felénk. Ezért nincs
félelem az én szívemben sem, mert tudom, hogy hamarosan megté-
rek az ı kebelére. Az Úr az én gyámolom…
– De én nem ismerem ıt!
– Nyisd meg elıtte a szívedet, és meg fogod ismerni. – A pap
reszketeg, sárgára színezıdött ujjai a feszületet cirógatták. – Imád-
kozz, és meghallgattatol. Túl sokáig tőrted Jób módjára az igaztalan-
ságot; itt az ideje, hogy fölemelkedj az állati létbıl, és elfoglald a
téged megilletı helyet a világban.
– Hiszen nekem itt van a helyem! – Berthold teljesen zavarba jött;
most már végképp nem értette, mirıl beszél a jó atya.
A szerzetes hangja alig hallható suttogássá halkult; száraz avar
zörgése a porfátylas ıszi szélben.
– Nemcsak a fölszentelt vér száll a fejedre, ha aljasul kiontod; a
rokonod vére is. Csak a legálnokabb emberbırbe bújt sakálok vete-
mednek testvérgyilkosságra; olyan bőn ez, amiért bizton számolhat-
nak a kárhozattal. De ha tömlöcben veszejted el, aki az utadban va-
gyon, egyetlen ujjaddal sem illetted, a romlása nem róható fel vétke-
dül. Különösen akkor nem, ha arra is ügyeltél, hogy születése után
kereszteletlenül maradjon…
– Nem értem – ingatta a fejét a púpos gnóm szerencsétlenül.
A pap arca verítékben úszott, elvadult szakálla alatt élénkpiros
lázrózsák virítottak. Vijjogó keselyőhangon felkacagott; éles neveté-
sében a hit leplével elfojtott halálfélelem iszonyata vibrált.
– Ugye soha életedben nem láttál még tükröt, drága gyermekem?
Okuk volt rá, hogy elzárják elıled. Te vagy az elsıszülött… itt min-
den a tiéd… a birtok, az útvám, ez az elátkozott kastély… Berthold
von Böseringen!
A rikoltó nevetés hirtelen görcsös, fuldokló köhögésbe csapott át;
Konrád atya szeme kimeredt, vézna teste kétrét görnyedt a hitvány
szalmazsákon. Berthold riadtan kapott utána, hogy visszafektesse, de
most, ezekben az utolsó pillanatokban a pap törékeny tagjait ember-
feletti erı szállta meg, és úgy rázta le magáról a két hatalmas man-
csot, akár a verítékétıl ázott szalmatöreket. Aztán megrándult, mint
az elpattanó lanthúr, ernyedten visszahanyatlott a derékaljra, és vége
volt.
Berthold hosszan, szavavesztetten ült a pislákoló olajmécses fé-
mében, lapátnyi kezét tehetetlenül a térde közé ejtette. A szerzetes
üveges szemmel meredt a börtöncella homályba veszı boltozatára.
Nyitott szája szélén parányi habfoszlány rezgett; a torzszülött figyel-
te, ahogy lassan eltöpped, rászárad a láztól felhasadozott ajakra, és
megkeményszik. Aztán nehézkesen felállt, és egy dühös mozdulattal
elkergette a sivalkodó patkányokat, amik már falkába verıdtek a
dikó lábánál, és remegı bajusszal, feketén csillogó gombszemekkel
bámulták a gyorsan hőlı holttestet. Hirtelen – maga sem tudta, miért
– kibírhatatlanul ellenszenveseknek találta ıket.
Kinyújtotta a kezét, és amilyen gyengéden csak tudta, lefejtette a
szerzetes merev ujjait a feszületrıl.
A jó atya azt mondta, hogy ebben lakik az isten. És ha az ember
már nem tudja, hogy mit csináljon, az isten beszélni fog hozzá, és
útmutatást ad neki.
Berthold ügyetlenül igazgatta mancsában a keresztet aztán maga
elé tartotta, ahogy a szerzetestıl látta. A fém tapintása hideg volt, a
durván megmunkált Krisztus-alakról rég lekoptak már az arcvonás-
ok; a töviskoronából három apró dudor maradt csupán. A torzszülött
markában esetlenül állt a feszület; nem volt gyakorlata az ilyesmi-
ben, fordítva tartotta, a hosszabbik szárával fölfelé. Aztán lehunyta a
szemét, és imádkozni kezdett.
Szavak és artikulált gondolatok nélküli, ösztönös ima volt ez, in-
kább rokon a megrugdosott kutya panaszos szőkölésével, mint a hi-
tükben buzgó egyházatyák által javallott elmélyült ájtatoskodással.
Berthold szívében megnyíltak a szomorúság kútjai, és a bánat lüktetı
folyamban áradt belılük az egek felé. Enyhet keresett, megnyugvást,
feloldozást; együgyő kis világa darabokra hullott körülötte, s ı most
elveszetten hányódott az ismeretlen veszedelmek hullámverésében,
kétségbeesetten kapkodva fogódzó után. Formátlan válla mázsás
kıkoloncokat bírt el, ám a valóság hirtelen rászakadó terhe alatt ösz-
szeroppant, akár a szalmaszál. Támaszt keresett; egy vezérlı elmét,
egy magasabbrendő akaratot, amely leveszi róla a saját sorsáért való
felelısség nyomasztó súlyát, új irányt szab az életének, és kiragadja
ıt a harmincegynéhány éve zokszó nélkül tőrt nyomorúságból.
Berthold szerette a jó Konrád atyát. Szerette Gerhardot. Szerette a
patkányokat.
Csak azt nem értette még, hogyan kell szeretni.
Hirtelen, mintegy varázsütésre, világosság gyúlt az elméjében.
Kinyitotta a szemét, s lassú, szelíd mosoly terült szét daganatokkal
elrútított ábrázatán. Közelebb vonta arcához a lefelé fordított feszüle-
tet, és áhítatos csókot lehelt rá tályogos ajkával.
A vasban lakó isten meghallgatta az imáját, és válaszolt neki.
Most már tudta, mit kell tennie.
A nyakába akasztotta a keresztet, majd a hitvány priccshez lépett
és felnyalábolta Konrád atya testét. Olyan könnyőnek találta, mintha
egy pihés dunyhát emelne meg; kicsi korában egyszer volt a kezében
ilyen drága holmi, de aztán Gerhard elvette tıle. Nem számít. Nem
haragudott Gerhardra.
Lassú léptekkel a cella ajtajához ballagott, óvatosan kerülgetve a
halál megnevezhetetlen illatától feltüzelt patkányokat, nehogy rálép-
jen valamelyikükre. Amikor odaért, felemelte a lábát, és térddel bele-
rúgott a vasalt tölgyfalapokba. Tompa döndülés visszhangzott végig
a tömlöc föld alatti folyosóján. Berthold gépiesen megismételte a
mozdulatot. Szelíden mosolyogva, szemrebbenés nélkül rugdosta az
ajtót, elszánt, konok céltudatossággal. Szálkák fúródtak a húsába, a
térdérıl lehorzsolódott a bır, és kárminpiros vérszirmok nyíltak rajta
rózsa alakban. Nem törıdött vele, hisz az isten megígérte neki, hogy
minden rendben lesz.
– Mi a keserves kórság?…
A porkoláb káromkodása egyre közelebbrıl hallatszott; lépteit
fémes zörgés kísérte, az egymásnak csendülı kulcsok muzsikája.
– A dögvész ütött beléd, vagy micsoda? Mán alunni se haggyák az
embert…
Berthold újra meglendítette a lábát; a térdébe szúrós fájdalom nyi-
lallt, ahogy nekicsattant az ajtólap rozsdás vasvereteinek.
 – Jól van na, nyitom…
A cella ajtaja nyikorogva kitárult; a hirtelen támadó léghuzat szá-
raz forróságot és pernyefoszlányokat vágott a torzszülött képébe az
égı fáklya felıl. A porkoláb kötésig meztelen, tagbaszakadt férfi
volt, bal mellén tarjagos szélő forradás húzódott végig hosszában.
Mikor kinyitotta az ajtót, elıvigyázatosan hátraszökkent, és meg-
emelte a szabad kezében tartott kilencágú szöges korbácsot. Berthold
ugyan még soha nem emelt kezet senkire a várkastély szolganépébıl,
de akik ismerték, jól tudták, milyen félelmetes erı lappang idomtalan
tagjaiban, és a porkoláb – noha maga sem volt gyönge ember – nem
kívánt kockáztatni. Egyik kezében a fáklyával, a másikban a korbács-
csal úgy érezte, nincs mitıl tartania.
És igaza is volt; hiszen Berthold nem akarta bántani.
A porkoláb pillantása a holttestre tévedt a torzszülött karjaiban, s
vastag ajka gúnyos félmosolyra húzódott.
– No lám, csak feldobta a talpát a csuhás! – Durván, rekedten fel-
röhögött – Lökd le ide a padlóra, én majd eltakarítom!
– Az öcsémmel szeretnék beszélni – mondta Berthold tisztán ért-
hetıen.
A porkoláb véreres disznószeme elkerekedett; borostás képén
rıtvörös táncot lejtett a fáklyalángok visszfénye.
– Kicsodával?
– Az öcsémmel – felelte Berthold. Átlépte a küszöböt, és szelíden
elmosolyodott – Sok mondanivalóm van neki.
A porkoláb homlokán hatalmas cseppekben ütött ki a veríték. Fe-
nyegetıen meglóbálta a fáklyáját.
– Mit képzelegsz itten, te tetves? Honnan vóna neked ecséd?
– İ a kastély ura – mondta a torzszülött, és még egy lépést tett a
porkoláb felé.
A forradásos mellő férfi morogva elbıdült – dühös, ijesztı ordí-
tásnak szánta, de átsugárzott belé a csontjaiban fészkelı félelem.
Megsuhogtatta a szöges korbácsot, és Berthold felé csapott vele, de
csak a karjában átnyalábolva tartott, ernyedt holttestet találta, aminek
már nem fájhatott semmi.
 – Vissza a celládba, bides fattyú! – rikoltotta a porkoláb.
Berthold daganatos arcán megrándult egy izom.
– Miért csinálod ezt, testvér? – suttogta halkan. – Hiszen emberek
vagyunk mindketten, az Úr teremtményei. Szeretnünk kellene egy-
mást, hogy jobbá tegyük ezt a világot.
Valami forróságot érzett, ahogy lüktetı csomóba győlik a keble
mélyén, aztán kúszva elindul fölfelé, összeszorítja a torkát, megbi-
zsergeti a hangszálait. Megpróbálta visszatartani, de nem bírta to-
vább; rút ábrázatát különös, meleg-sós nedvesség öntötte el, és zo-
kogva, fuldokolva sírva fakadt, elıször életében.

Vacsoraidı volt, s a Böseringen-vár lakomatermében vidáman

zsivajgott a vendégsereg. A hatalmas, szegletesen ácsolt asztal mel-
lett elıkelı urak vagdosták késükkel a kerek kenyérszeletekre tálalt
ızpecsenyét, s olykor sőrő, főszeres szósszal öntözték meg az ezüst
mártásos tálkákból. A háznépbıl csak a legrangosabbak étkezhettek
együtt urukkal: a fıvadászmester, az ırség hadnagya, a káplán és a
kulcsárok elöljárója. A többi jelenlévı a környékbeli birtokos nemes-
ségbıl került ki; ketten-hárman a Böseringen-család nagyhőbéresei
voltak, a maradék csupa szomszéd és távoli rokon, vastag aranylánc-
okkal, atlaszselyem mentében. A fıhely természetesen Gerhard von
Böseringent illette meg; győrődíszes ujjai kristályból metszett
boroskupát markoltak, miközben sőrőn bólogatva társalgott a jobbján
ülı Hartmann von Gildendorffal, akinek a lányát nemrég arájául sze-
melte ki.
Éles csattanás hasított a beszélgetés fojtott morajába. A nagyterem
szárnyas ajtaja kitárult. Berthold állt a küszöbön, karjában a hallott
kamalduli szerzetessel.
A lármát mintha elvágták volna. Minden szempár az ijesztı jöve-
vény felé fordult. A legtöbb arcra döbbenet, viszolygás és értetlenség
ült ki; csak a beavatott kevesek szemében csillant félelem. Az ırség
hadnagya viaszfehérre sápadt, gondosan stuccolt szakálla pillanatok
alatt csatakossá vált a verítéktıl. Tudta jól, hogy ez a fejébe fog ke-
rülni.
A torzszülött belépett a nagyterembe, és végighordozta tekintetét a
vendégseregen. Gerhardot hagyta utoljára; a nyalka, vonásnyi bajszú
Gerhardot, a kifogástalan modorú úriembert, akit nem vitt rá a lélek,
hogy vérét vegye a tulajdon bátyjának.
Talán hiba volt.
– Jó estét, öcsémuram – mondta Berthold, és az asztalhoz von-
szolta idomtalan, púpos testét. A káplán, aki a legközelebb ült hozzá,
iszonyodva talpon termett, és oldalazva elhátrált tıle, magával rántva
a remekbe készült asztalnemő nagyját. Sőrő vadas mártás ömlött
végig a padlón; egy kristálykehely csengve szilánkokra tört. A torz-
szülött nem zavartatta magát; a szabaddá vált székhez lépett, és óva-
tosan, féltı gonddal elhelyezte benne Konrád atya üveges szemmel
bámuló tetemét. – Beszédem van veled.
Gerhard von Böseringen hátralökte a székét, és felállt. Napbarní-
tott arca most szokatlanul sápadtnak tőnt; tırkardja markolatára fo-
nódó ujjain kifehéredtek a bütykök.
– Hogy jutottál be ide? – sziszegte fojtottan.
– Az Őr segedelmével.
– Ki ez a szörnyeteg, rokon? – szólalt meg Hartmann von
Gildendorf felháborodva. – És minı jogon tör reánk estebéd közben?
Magyarázatot követelek!
– Tartsd a szád, vénség! – förmedt rá Gerhard, akár a felbıszített
csikasz, és kivillantotta hibátlan fogsorát. Az ısz nemes ültében hát-
rahıkölt a gyilkos ragadozóvicsor elıl. – Családi ügy.
Berthold pincemocskos ujjai a damasztabrosszal letakart asztalon
matattak, vastag koszcsíkokat hagyva maguk után. Az egyik
filigránmíves ezüstkanna megtetszett neki, és megpróbálta fölemelni,
de a keze a cellában nem az ilyen kényes-finom holmikhoz szokott.
A vékonyra kalapált fém csengve végigrepedt, ahogy megszorította,
s a nemes óbor a fıvadászmester aranysujtásos dolmányára fröcs-
csent, aki sóbálvánnyá meredve ült a káplán székével átellenben, és
megbabonázva meredt a halott Konrád atyára.
 – Csak azért jöttem, öcsémuram, hogy megmondjam: nem harag-
szom rád. – Berthold nyelvén szokatlanul könnyen forogtak a szavak.
– Ártalmadra voltam, mert megszülettem. Bocsánatodat kérem érte.
De nem kellett volna így bánnod velem. Az ilyesmit szép szóval is el
lehet intézni. Én nem áhítok rangot, címet, birtokokat. Ha megbeszé-
led velem a dolgot, ahogy keresztény emberek közt szokás, talán
elmentem volna a jó atyával, hogy az ı várában éljek, és soha többé
nem hallottál volna rólam. Derék ember volt, és a végén már ı sem
haragudott rád.
Gerhard von Böseringen elıvonta a kardját, és lassú, megfontolt
léptekkel megindult az asztal vége felé. Tekintetében gyilkos indulat
parázslott. A többi vendég szótlan nézett utána, ahogy elhaladt mel-
lettük, az ırség hadnagyát kivéve. İ fegyvert ragadott, és csatlako-
zott az urához; ha most jóváteszi a hibáját, talán még életben marad-
hat.
– Der dumme Berthold – sziszegte Gerhard, ahogy közeledett a
bátyjához. – Tönkreteltél, szerencsétlen fajankó! Örökre vége a jó
híremnek!
– De hát miért? – csodálkozott el a torzszülött. – Hiszen nem öltél
meg; nem vagy testvérgyilkos. Kuno apát pedig keresztény ember,
biztosan megbocsát neked a jó atya miatt.
– Biztosan – köpte a szót keserően Gerhard. – Majd elmondok két
üdvözlégyet meg egy hiszekegyet.
– Még mindent jóvá tehetsz, öcsém – mondta Berthold halkan, és
kitárt karral a bátyja felé lépett. – Én szeretlek téged.
Gerhard győlölködve szikrázó szeme résnyire szőkült, ahogy a
testvérét nézte. Aztán félrelépett az útból, és az ırök hadnagyára pil-
lantott
– Öld meg! – vetette oda neki kurtán.
A katona habozás nélkül elırelendült; hosszú pengéjén rıtvörös
lobot vetett a mennyezetrıl lógó abroncscsillárok fénye.
Berthold valami nagy-nagy szomorúságot érzett. Szóval az öccse
mégsem bocsát meg; nem fognak kibékülni. Nem róhatja föl neki;
Gerhardnak születésétıl fogva ott lógott a nyakában a kolonc, amit a
család rettenetes titka jelentett Azzal a tudattal nevelkedett, hogy van
egy torzszülött bátyja, egy förtelmes és visszataszító teremtés, egy
félesző futóbolond, aki az egész nemzetséget tönkreteheti, ha a külvi-
lág tudomást szerez a létezésérıl; de ı az elsıszülött, ıt illetik meg a
címek, a birtokok. Nem sokat tehetett, hiszen az apja már az ı szüle-
tése elıtt elrendezte a dolgot, neki már csak az iszonyú örökség ma-
radt. Ámde Gerhard mégis életben hagyta a testvérét, gondoskodott
róla, nem gyilkoltatta le a csatlósaival; Berthold hálával tartozik neki.
És mivel jutalmazta ezt a jóságot? Mikor ki akart békülni szerencsét-
len bátyjával, szánalmas együgyőségében mindent porba döntött, ami
a család jóhírébıl még megmaradt. Rászolgált a halálra.
Berthold keményen megmarkolta Konrád atya keresztjét, és érez-
te, hogy a szeme sarkából kibuggyannak az elsı könnycseppek.
De mi ez? Hiába várta a hadnagy halálos kardcsapását Miért inog
meg futtában a katona, miért kapja a kezét az arcához, miért hallat
ilyen különös, ziháló hangokat? És mintha nem is csak egyedül ı
fuldokolna…
Berthold testét zokogás rázta, szeme elé vörös fátyol ereszkedett.
Görcsösen nyeldekelte a könnyeit, szájában szúrós-sós ízt érzett.
Értetlenül megtörölte maszatos képét, és maga elé emelte a kezét.
Valami élénkpiros nedvesség csillogott rajta.
Most már mindenki hörögve kínlódott a lakomateremben. Székek
borultak fel csattanva; görcsösen összeránduló ujjak markoltak az
asztalterítıbe. A hadnagy rohamosan terjedı vértócsában vonaglott a
földön, kardját elhajította, és mindkét kezével vadul marcangolta az
arcát.
– Segítség! Megvakultam! – Hartmann von Gildendorf tántorgott
Berthold látómezejébe; kinyújtott karral tapogatózott maga elıtt, ısz
szakállában szabálytalan csíkok vöröslöttek. Szeme helyén két fekete
kráter ásított; mélyükrıl kárminpiros könnyek patakzottak, csillogó
barázdákat szántva ráncos arcára. Aztán megbotlott a padlón fetrengı
hadnagyban, elesett, és nem kelt fel többet.
Nemcsak a könnynek sós az íze…
 A fıvadászmester leesett állal, mozdulatlanul ült a székében; arc-
bıre kísérteties sápadtsággal fénylett, a szeme helyén tátongó két
sötétvörös barlangot kivéve. A fal mellett valaki hisztérikus, el-
elcsukló hangon imádkozott; a térdeplı káplán volt az, csuhája elejét
csatakosra áztatta az arcából ömlı vér.
Vért sírok, gondolta Berthold tompán; túljutott már azon, hogy
csodálkozzék. Ahogyan ık is. De nekem nem fáj, csak nekik.
Mint a porkoláb, lent a tömlöcben.
Az ima elhallgatott; a káplán teste ernyedten oldalt hanyatlott. A
hadnagy is abbahagyta már a vonaglást a padlón. Berthold beletöröl-
te az orrát a zsákruha ujjába, és szipogva körülnézett.
Egyetlen helyen látott mozgást az egész díszesen kivilágított te-
remben. Gerhard von Böseringen hason fekve kúszott feléje a hullák
között, a tırkardot maga után vonszolva; amerre elhaladt, páros vér-
barázda maradt a nyomában.
Berthold odasietett hozzá, térdre ereszkedett mellette, és megra-
gadta a vállát.
– Testvérem! – kiáltotta. – Mi történt?
Gerhard rekedten felhördült, és híg vért öklendezett a padlóra a
tüdejébıl. Aztán fogcsikorgatva megpróbálta felemelni a kardját, de
már nem maradt ereje hozzá; érzéktelenné zsibbadó ujjai közül ki-
fordult a díszveretes markolat.
A torzszülött óvatosan hanyatt fordította öccsét. A hajdan-nyalka
nemesúr nem nyújtott szép látványt; az arcából nem sok maradt.
– Mit mőveltél, te nyomorult? – harákolta elhalóan.
– Én… én nem csináltam semmit! – Berthold kis híján újra sírva
fakadt nyomorúságában; emberfölötti erıfeszítéssel tudta csak visz-
szafogni magát. – A jó atya azt mondta, hogy amikor az embernek
már fogalma sincs, mit csináljon, és nem érti, mi történik körülötte,
és minden zavarosnak tőnik, és…
– Ne szaporítsd a szót, bátyám! – zihálta Gerhard. – Nincs sok
idım.
A torzszülött nagyot nyelt.
 – Azt mondta, beszéljek istennel, és isten majd segíteni fog ne-
kem.
Borzongás futott végig a haldokló testén.
– Tehát… imádkoztál?
– Igen – szipogta a púpos gnóm.
– Berthold! – Gerhard fölfelé kaparászott a kezével; ujjai megta-
lálták a mellén a zsákvászon szövetet, és ijesztı erıvel marokra fog-
ták. – Nem hallottál még arról, hogy… imádkozni sokféleképpen
lehet?
A torzszülött némán rázta a fejét, és csak késın döbbent rá, hogy
az öccse nem láthatja már.
– Minden századévben születik egy gyermek a Böseringenek kö-
zött, aki olyan, mint te – folytatta Gerhard. Makacs konoksággal ra-
gaszkodott az élethez, pedig már minden emberi számítás szerint rég
búcsút kellett volna vennie tıle. – Berthold, a mi családunk ısapja…
másmilyen volt. A hegyek között élt, amikor még római légiók me-
neteltek Thüringiában. Aztán valamikor régen elragadott egy teuton
lányt, aki fiút szült neki.
A púpos gnóm értetlenül meredt a karjai közt haldokló nemesúrra.
– Végül máglyán égették el, mint boszorkánymestert, és istenem-
re mondom, megérdemelte! Túlságosan vén volt már ehhez a világ-
hoz. – Gerhard kínlódva felkacagott; a szája szélén félig alvadt vér
buggyant ki. – Az a századévenként születı gyermek… az ı képét
viseli. A vérünkben örökítjük tovább az átkot! – A nevetés rekedt,
bugyborékoló hörgésbe fúlt. – Az ısapánkat égette a szenteltvíz, és
nem viselte el a kereszt látványát.
– De hát akkor mi…? – szólalt meg Berthold kétségbeesetten, az
öccse azonban a szavába vágott.
– Hát még mindig nem érted, szerencsétlen bolond? A fekete má-
gus vére tört felszínre benned! Imádkoztál, igen; és az imád meghall-
gatásra lelt – de rossz helyen! Valaki válaszolt neked; de az a valaki
nem a keresztények istene volt…
 Ujjai eleresztették a torzszülött ruháját, a feje hátrahanyatlott. A
torka mélyérıl még felszivárgott valami apró, sírós-szőkölı hang,
aztán nem mozdult többé.
A púpos Berthold pedig magára maradt a vörösbe öltöztetett te-
remben, a kráterszemő halottak között, és daganat-rútította arcán újra
csorogni kezdtek a sós íző vérkönnyek…
 Szeretve Tisztelt Ecsémuram!

Régi ismeretségünk jogán vettem magamnak a bátorságot, hogy

levelemmel háborgassalak. Köztudomású rólad, hogy immáron
negyven esztendeje forgatod a kardot a keresztény hit védelmében, és
világi ember létedre igen tájékozott vagy spirituális kérdésekben. A
mai zavaros idıkben, amikor az Anyaszentegyház a szörnyőséges
szkizma terhét nyögi, nemigen tudjuk már, kihez forduljunk szoron-
gattatásunkban: ahol ellenséget alítunk, ott könnyen jótevıre lelhe-
tünk, s akit hosszú éveken át kebelbéli barátunknak hittünk, mihamar
fenekedve támadhat reánk. Ezért nincsen bizodalmam sem az érsek
úrhoz, sem a dominikánus fráterekhez; ezért döntöttem úgy kellı
megfontolás után, hogy Téged kereslek meg levelemmel. Tudnod kell,
drága Ecsémuram, hogy rút kígyó ütötte föl fejét szeretett városunk
falai között, méghozzá a csúszómászók azon fajtájából való, amely-
nek pokolra küldésében a letőnt esztendıkben kiváltképp jeleskedtél.
Gyanítom, a kor súlya lehúzza már kardforgató jobbodat; de ha hi-
szel mindabban, ami a Teremtés mővében szent és igaz, most nem
habozol felövezni magadra a fegyverderekadat, és üstöllést nyargal-
ván sietni régi barátod szerény hajlékába.
Keresztényi hittel üdvözöl jámbor híved,
Pater Innocentius

Kelt Augsburg városában,

az Úr 1402-ik évében

Szikrázóan tiszta, azúrkék égbolt ragyogott a kis alpesi falu fölött,

amely úgy bújt meg a zord hegyek egyik beszögellésében, akár a
bércek közé fészkelı vadgalamb. A levegı üdítıen csípıs volt, szinte
harsogott az ember tüdejében; frissen kaszált fő illata úszott benne,
meg a legelıkön csillogó hővös-friss hajnali harmaté. A falu fölé
toronyló hegyszirt ferdén megtörı csúcsát vakítóan fehér hósapka
koronázta; szakadozott szegélye fokozatosan megszürkült, majd be-
leolvadt a csupasz sziklakıbe. Valamivel alacsonyabban zöldellı
foltok kezdtek feltünedezni a meredek kaptatókon; ahogy a pillantás
mind lejjebb vándorolt rajtuk, egyre szélesedtek, terebélyesedtek.
Közvetlenül a falu felett egybefüggı szınyeggé folytak össze, mint-
ha csak bársonyzöld mohalepel kerítene deréköv gyanánt a mogorva
hegy csípejét; itt-ott kisebb birkanyájak legelésztek rajtuk, a juhok
bundája messzire fehérlett a kristálytiszta havasi levegıben. Még
lejjebb, a nyeregnél sötét fenyıerdı szökkent szárba minden átmenet
nélkül, váratlanul; a faluhoz vezetı gyalogút kacskaringós szalagja
eltőnt a komoran susogó, tőlevelő lombok között. A másik irányban
az ösvény betorkollott a cseréptetıs, gondos kézzel zsindelyezett
házak közé, és nem folytatódott tovább.
A falu kellemes, megnyugtató látványt nyújtott; dolgos népek
lakhatták, mert a földszintes porták közül egyik sem volt elhanyagolt
állapotban. A legtöbbje fésőélő rönkház volt, egy-két tekintélyeseb-
bet kivéve, amit a hegyoldal szürke kövébıl emeltek; valamennyihez
pajta, csőr, istálló tartozott, meg léccel kerített veteményes, annak a
kevéske zöldségnek, ami bírta az errefelé uralgó zord éghajlatot. A
falépcsıs tornácokon néha meg-megvillant egy tarka fıkötı; a hővös
szél tehenek szomorú bıgését és frissen köpült vaj illatát sodorta a
nyereg felé. Idilli táj volt ez; békét és nyugalmat sugárzott magából.
És mégsem volt minden rendben vele.
Igaz, avatott szem kellett hozzá, hogy észrevegye az apróbb rend-
ellenességeket. A falu fekvése például túlontúl szabályos volt, túlon-
túl megtervezett. Az utcákat mintha vonalzóéllel húzták volna meg; a
takaros rendben tartott telkek mind ugyanakkorák voltak, kivéve
hármat-négyet a kıbıl rakott házak körül. Községházának nyoma
sem volt, mint ahogy templomnak sem; a falu fölött, a hegy szemöl-
dökén azonban fehérre vakolt falú kúria állt, amelyhez széles, dön-
gölt földő kocsiút vezetett. Az épület homlokzatán tarka címerdísz
virított; arany mezıben saskarmot ábrázolt, amely összezárul egy
dühösen sziszegı vipera nyaka körül. Már pusztán az elhelyezkedése
is azt sugallta, hogy ez a ház uralkodik az egész település fölött; hogy
ez helyettesíti a tanácslakot, a templomot; hogy itt egy hatalmas
kegyúr székel, döntıbíró és tekintély mind világi, mind spirituális
ügyekben.
És ez különös volt, mert a szabad kantonok lakói hírhedetten nya-
kas és független embereknek hírlettek. Évszázadnál is régebben már,
hogy megelégelték a síkvidéki Habsburgok uralmát, és azóta nem
tőrték meg magukon senki igáját. Nemesúrét pedig végképpen nem.
A kúria belseje egynémely kérdésre választ adott: sokkal inkább
parasztos volt, semmint nemesi. A tágas, meszelt falú konyha sarká-
ban jókora kemence ontotta magából a meleget, mellette, a padkán
frissen sült cipó illatozott, ropogós, aranybarna kérgére fehér kendıt
borítottak, nehogy idejekorán kihőljön. A mennyezet magasában
faragott boronafa húzódott végig a fal mentén; szabályos közönként
mázas cserépkorsók és hímesen festett tálak lógtak róla. Alattuk réz-
veretes ládák sorakoztak; száraz fájukban, a rájuk rakódott zöldes
patina alatt hallhatóan percegett a szú. A hátsó udvarra szolgáló ab-
lakok mellett széles, félbe hasított gerendákból ácsolt faasztal állt.
Tucatnyi ember is könnyen elfért volna mellette; a ház gazdája mégis
évtizedek óta egyedül étkezett.
A bejáró asszony – pirospozsgás képő, szalmaszıke hajú teremtés,
csontos-széles vállakkal és darabos vonásokkal – éppen az asztalról
takarította le a früstök maradékát. A frissen megszelt cipó morzsáit a
kötényébe söpörte, a sajt lehántott kérgével meg a lehámozott birs-
almahéjjal együtt. Aztán felkapta a kerek fatányért, törölt rajta kettıt,
és visszarakta a rekeszes polcra, a többi közé. Hangtalanul, mosoly-
talanul dolgozott, de gyorsan és hibátlanul; ezért választották ki ép-
pen ıt erre a feladatra. Suhogó szoknyával térült-fordult, és mire az
ember kettıt pislantott volna, egy jókora ónkupában letette a reggeli
szíverısítıt a gazdája elé. Aztán lesütött szemmel, hátrakulcsolt kéz-
zel félrehúzódott, de nem távozott a házból; szükség lehet még a
szolgálataira.
Steinhardt kimért fıbólintással köszönte meg a fáradozását, mint
évek óta mindennap. Lassan kortyolt egyet a méregerıs, karcos pá-
linkából, majd nyugodt kézzel feltörte a kanonoki viaszpecsétet a
levélen, amit lovas futár hozott aznap hajnalban Altdorfból.
 Zömök, javakorabeli férfi volt; szürke haja, az arcát barázdáló
ráncok beszédesen mutattak, hogy eljárt már fölötte az idı. Egyszerő,
tiszta parasztgúnyát viselt, mint a faluban mindenki más; mégis,
egész lényében volt valami parancsoló, valami ellentmondást nem
tőrı. Talán szálfaegyenes dereka tette, talán a sőrő, bozontos szem-
öldök, talán a szigorú ránc a homlokán, közvetlenül az orrnyerge
fölött – de ha valahol megjelent, mindenki megérezte a környezeté-
ben ezt a láthatatlan kisugárzást. Az a fajta ember volt, aki, ha utasí-
tásba ad valamit, nem kell kétszer mondania. És látszott rajta, hogy
szükség esetén erıszakkal is érvényt tud szerezni akaratának; hiába
járt már jócskán benne a korban, széles válla, öles karja fiatalokat
meghazudtoló erıre vallott. Borotvált arcát mintha baltafokkal farag-
ták volna ki; kemény volt és rideg, minden porcikájában elutasító.
Egy született harcos arca.
Ahogy némán mozgó ajakkal végigfutott a cirkalmas sorokon,
szürke szeme résnyire szőkült. Mikor végzett a levéllel, gondosan
összehajtogatta, elsimított rajta egy győrıdést, és átnyújtotta az asz-
szonynak.
– Tüzeld el! – mondta kurtán. Mély medvehangja volt, mintha a
gyomrából beszélt volna. Az asszony engedelmesen meghajtotta a
fejét, és már sietett is a kemencéhez, kezében a papirossal. – Mi van
a futárral, aki hozta?
– A pajtában alszik, Herr Kapitan – felelte a nı alázatosan. A le-
vélbe belekaptak a lángok; a szélei feketére zsugorodva visszakunko-
rodtak a szétfolyó viaszpecsétre. – Kimerítette az éjszakai vágta.
– Tartsd jól, ha felébred! Ma megpihenhet itt; holnap adj neki ke-
nyeret meg sajtot a visszaútra!
– Igenis, Herr Kapitan. – Az asszony visszafordult, és lopva
Steinhardtra nézett. – Kíván tılem még valamit?
Az ısz férfi hátralökte a székét, és kiegyenesedett. Állva maga-
sabb volt, mint az ember hitte volna.
– Igen – mondta komoran. – Eredj, szólj a férjednek és a bátyád-
nak, hogy nyergeljenek! Kilovagolunk.
 – Fertályóra múlva készen lesznek – felelte az asszony; a hangja
kissé rekedtebbre váltott. Lehajtotta a fejét, és szapora léptekkel
megindult az ajtó felé.
Már a küszöbnél járt, amikor Steinhardt utánaszólt.
– Grete!
Az asszony oldalvást fölpillantott rá; keze a patinás rézkilincsen
nyugodott. Az ablakokon beáradó reggeli fényben látni lehetett, hogy
könnyek csillognak a szemében.
Steinhardt arca kımerev volt.
– Jó katonákat szültél a századnak, Grete – mondta lassan, minden
szótagot külön megnyomva. – Tudom, mivel tartozom neked. Vissza
fogom hozni a férjed és a bátyád.
Grete halványan, sápadtan elmosolyodott.
– Ha uram ezt mondja, akkor vissza is fognak jönni – suttogta hal-
kan, és kilépett a házból. Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, a sa-
rokvasak panaszos-rozsdásan felnyikordultak.
Steinhardt kurtán, keményen biccentett, csak úgy önmagának. Az-
tán átsietett a tágas konyhahelyiségen, és benyitott a tisztaszobába.
Nagy gonddal választotta meg a ruhadarabjait. Nem olyan alkat
volt, aki különösebb súlyt helyezett volna a fényőzésre, a pávásko-
dásra; itt a hegyekben, az övéi között nem szorult rá, hogy efféle
hívságokkal mutassa ki a rangját. Ám tudta jól, hogy a külvilág más
elvek szerint ítél; ha egyszerő öltözékben hagyná el a falut, sokan
megvetéssel tekintenének rá, nem adnák meg neki a kellı tiszteletet.
Steinhardt büszke férfi volt, de okos; nem akart fölöslegesen vért
ontani.
Meleg, vastag gyapjúharisnyát húzott, föléje pedig színes sely-
mekkel kitömött, hasítékolt plundranadrágot. Sötétbarna lovagló-
csizmája szinte elnyőhetetlen volt; páclében cserzett vízilóbırbıl
készült, és ismert olyan nemesurakat, akik két-három jobbágyportát
is zálogba csaptak volna érte. Az ujjasát elöl, a mellén szorosra főzte,
ám derékban és hónaljban bıre hagyta, hogy ha majd verítékezni
kezd, ne dörzsölje ki a bırét. Utána az ormótlan, párnázott nemez-
mellény következett; ez nem volt különösebben díszes, és a ládába
rejtett főszerszámos golyóbisok ellenére itt-ott beléesett már a moly,
de nem számított, hiszen úgyse fogja látni senki.
A mellvértjét és a hátvasát külön ládában tartotta, viaszosvászon-
ba csomagolva; minden héten elıvette, gondosan beolajozta és kifé-
nyesítette. Remekmívő darabok voltak; a csillogó acélba csatajelene-
teket marattak, a griffes-indás mintázat kecses ívekben kanyargott
körülöttük. Ám a páncélról a kenıolaj sem tudta eltüntetni a csorbá-
kat, a karcolásokat, a hajdanvolt kardvágások és buzogányütések
nyomait; ezt a vértezetet nem fényes parádékra, hanem a harcmezıre
szánták. Feladatát be is töltötte maradéktalanul; csaknem nyolcvan
esztendeje kísérte gazdáját a történelem viharaiban.
Steinhardt sokkal öregebb volt, mint a külseje mutatta, s mint a
legtöbben hitték. Európa legjobb harcosainak négy nemzedéke ne-
velkedett a keze alatt.
A hosszú használattól kifényesedett fegyvertartó övet különös
gonddal igazította el a derekán. A csatában a katona élete múlhat
azon, hogy kézre esik-e a fegyvere, vagy több szívdobbanásnyi idıt
kell elfecsérelnie a kirántására. Jobboldalt – Steinhardt balkezes volt
– a tartószíj a csípıje alá ért; ide került a nehéz lóravaló pallos, te-
nyérnyi széles pengéjével, amit gyöngébb ember két kézzel sem bírt
volna megemelni. Baloldalt, a tőzszerszám, a kulacs és a pénzes tar-
soly mellett, a kosaras markolatú tır kapott helyet; erre csak a kegye-
lemdöfésnél volt szükség. Több fegyvert nem vitt magával; gyakran
szokta mondogatni, hogy csak az a katona fegyverkezik fel állig, aki
nem bízik benne, hogy a csata végéig meg tudja tartani a kardját.
Steinhardt vastag, mókusprémmel szegett köpönyeget kanyarított
a páncélja fölé, és tollas bársonysüveget nyomott a fejébe. Egy pil-
lantást vetett a tisztaszoba túlsó falán az embernyi magas, velencei
ezüsttükörre, és alig észrevehetı bólintással nyugtázta a látottakat.
Aztán elhagyta a helyiséget, lendületes léptekkel átvágott a konyhán,
lenyomta az ajtó kilincsét, és kilépett a tornácra.
A friss hegyi levegı élénkpiros színt csalt az orcáiba. Detlefs és
Johann már felnyergelve várták odakint, kantárszáron tartva az ı
lovát – egy izmos, vastag csontú vasderest –, amelyre Grete épp most
szíjazott föl egy viaszosvászon csomagot, a váltás ruhával.
Kettejük közül Detlefs, az asszony férje volt az idısebb. Huszon-
hét éve, Fraubrunnennél esett át a tőzkeresztségen, amikor a szabad
kantonok hadai megfutamították az angol-francia güglereket. Mo-
gorva, vén medve volt, kevés szavú, de holtig hőséges; néhány esz-
tendeje a jobb szemére megvakult egy kardcsapástól, amely csúnya,
ujjnyi vastag forradást hagyott az arcán. Hogy eltakarja, torzonborz
szakállat növesztett, amelybe már széles ısz csíkok vegyültek. De-
rékövén – urához hasonlóan – jókora pallost viselt, a nyeregkápa
mellé pedig kurta nyelő lándzsát tőzött. Nem öklelésre használta,
mint a gıgös francia lovagok; hiába volt fél szeme, húsz lépésrıl
tévedhetetlenül eltalálta vele az ellenfél szívét.
Johann negyvenes éveiben járt, és ritka rút ember volt; bıre sárgás
színben játszott elırehaladott májbaja miatt, szürke, töredezett szálú
haját pedig varkocsba kötve hordta, különben úgy lebegett volna
lapos arca körül, mint a kiszáradt szalmakóc. Táskás, savószín sze-
mekkel meredt a világba, és csak néha pislogott; mivel elöl alig ma-
radt már foga, a képe megtévesztésig hasonlított egy varangyéhoz. A
lovat nehézkesen ülte meg, hisz világéletében gyalogkatona volt. A
karósovány, langaléta férfi akár ártalmatlan madárijesztınek tőnhe-
tett volna, az ütött-kopott salade-sisakkal a kobakján, ha nincs a há-
tára szíjazva a félelmetes, lángolt élő flamberg. Ez a cirkalmas mar-
kolatú, borotvaéles pallos harminc angol fontot nyomott, és egy ma-
gányos talpas kezében egyike volt a legfélelmetesebb fegyvereknek.
Steinhardt egyszer a saját szemével látta, amikor Johann egyetlen
suhintásra lecsapta vele egy lovagi csatamén páncélozott fejét.
Jó emberek.
– Hány napra csomagoltál útravalót? – fordult az odalent tüstén-
kedı asszonyhoz.
– Csak háromra, Herr Kapitan – felelte Grete. – Uram nem mond-
ta, milyen messzire mennek.
– Altdorfig elég lesz – bólintott Steinhardt. Az övét lehúzó pénzes
tarsolyban másfél birodalmi márka lapult, tiszta színaranyban. – Ott
majd vásárolunk magunknak eledelt, és váltás lovat is, ha úgy hozza
a szükség.
Detlefs felpillantott rá, és megvakarta szakálla ıszes bozontja alatt
a hosszú forradást.
– Sürgetıs utunk lesz, Herr Kapitan? – kérdezte.
Steinhardt leballagott a tornác falépcsıjén, elkapta a kantárszárat,
amit Johann vetett feléje, és korát meghazudtoló könnyedséggel nye-
regbe lendült.
– Igen – felelte röviden. – Augsburgba megyünk.
A vén harcos halk mordulással vette tudomásul a felvilágosítást,
és engedelmesen lehajtotta a fejét. Asszonya a mezei munkából hívta
vissza; idén tavasszal sok lesz még a tennivaló a földeken, és a fiai-
kat túlságosan lefoglalja majd a kiképzés. Se teste, se lelke nem kí-
vánt egy hosszas utazást De kicsiny gyermekkora óta ismerte
Steinhardtot; tıle tanult mindent, amit tudott, ı adott neki telket, há-
zat, asszonyt, ı vezette csatába a császár, a legkeresztényibb király és
az itáliai fejedelmek ellen. A kapitány gondoskodni fog róla és az
övéirıl, bármi történjen is.
És valóban.
– Grete! – mondta Steinhardt, miközben megveregette a lova nya-
kát. – Nem fogadhatsz béreseket a völgybıl; túl megbízhatatlanok.
Amíg elmaradunk, szólj a három Reyder testvérnek; ık fogják meg-
mővelni a földeteket.
Az asszony hátrahúzódott kissé.
– Terményrészért? – kérdezte halkan, lesütött szemekkel.
Steinhardt szürke pillantása hideg maradt.
– Nem – válaszolta kurtán. – Azért, mert én mondom nekik.

Az augsburgi káptalanház rideg, barátságtalan építmény volt az

érseki palota mögött, nem messze a katedrálistól. Nyeregtetıs, diófá-
val zsindelyezett polgárlakok fogták közre, melyeknek aládúcolt
emeleti része kiugrott a hepehupás utcakövek fölé. A homlokzatán
nem voltak stukkódíszek, csak néhány keskeny, lırésszerő ablaknyí-
lás hunyorgott mogorván a nyirkos tavaszi ködbe; sem üveg, sem
marhahólyag nem fedte ıket. A bélletes kapuzat mellett nem strá-
zsáltak egyházi poroszlók, csak Páduai Szent Antal korhatag, szúette
faszobra egy vizelettıl bőzlı, vassal elkerített benyílóban. A szent
fejérıl vastag foltokban hámlott a festék; vak tekintetét bal felé fordí-
totta, amerrıl beszüremlett az utcára a piactér távoli zsivaja
Steinhardt leszállt a nyeregbıl; pillantása körbevillant. Egyedül
volt a sikátorban; azon nem csodálkozott, hogy a derék augsburgi
bürgerek nem kedvelik különösebben ezt a környéket, az viszont már
gondolkodóba ejtette, hogy még a mindenütt ott lábatlankodó koldu-
sok, szajhák és nyomorékok is hiányoznak. A piactéren egy sereg
utcagyerek vette körül, és kezdte szapora szóval ostromolni, ala-
mizsnáért rimánkodva. Talán azért maradtak el mellıle, mert egysze-
rően tudomást sem vett róluk; talán azért, mert látták, hogy merrefelé
indul tovább.
De a szomszédos polgárházak lakottak voltak; takaros külsejük
legalábbis erre vallott, és Steinhardt egy csukott ablaktábla hézagai
mögött mécsvilágot látott pislákolni.
Szórakozottan megveregette a fújtató vasderes pofáját, átlépett az
utca közepén csordogáló szennyvízcsatornán, és marokra fogta a
káptalanház kapujának oroszlánfejes kopogtatóját. Hideg volt, és
meglepıen nehéz; amikor nekicsattant a vastag tölgyfának, mély
döndülés hallatszott, tompán vibráló visszhangokat verve odabent.
A kapu túloldalán valaki halk, fémes kattanással félretolta a
kukucskálónyílás reteszfedelét; elevenen csillogó, mogyoróbarna
szempár nézett a jövevényre.
– Mit óhajt kegyelmed? – kérdezte egy rekedtes férfihang.
– Innocentius atyát keresem – mondta a kapitány.
– Milyen ügyben?
– A nevem Steinhardt.
– De milyen ügyben?
Steinhardt homloka ráncba szaladt.
– Erısen kétleném, hogy ez a kapusra tartozik.
– A kanonok atya meghagyta, hogy ne zavarják.
 – Velem kivételt fog tenni.
A barna szempár résnyire szőkült.
– Erısen kétleném, hogy ezt kegyelmed fogja eldönteni.
Steinhardt lehúzta jobb kezérıl a lovaglókesztyőt, és tőnıdve vé-
gigsimított borostás arcán. A tőzzel játszik a kispap. Ölt már ı em-
bert ennél kevesebbért is.
Futva közeledı lábak dobogtak a kapu túloldalán. Valaki felkiál-
tott.
– Anton testvér! Anton testvér! A Mindenható szerelmére, nyissa
ki!
A barna szempár egy pillanatra eltőnt, ahogy a kapus hátranézett,
hogy lássa, ki kiabál. Steinhardt benyúlt a kukucskálóablakon, dur-
ván marokra fogta a pap haját a tonzúra alatt, és iszonyatos erıvel
hátrarántotta, neki a reteszfedél keményvasának. Éles fájdalomkiáltás
harsant; a kapitány kezét valami folyékony melegség öntötte el. A
kapus megpróbált szabadulni, de a kíméletlen acélujjak a fejbırébe
mélyedtek, nem eresztették.
Retesz nyikordult, kulcs zördült, zárnyelv kattant. A kapu rozsdá-
san nyikorogva kitárult; mögötte hosszú, boltozatos folyosó vált lát-
hatóvá, meg egy testes Ágoston-rendi barát, aki halottsápadtan me-
redt Steinhardtra, reszketı kezében össze-összekoccantak a kulcsok a
hatalmas fémkarikán. Anton testvér még mindig kínlódva vonaglott a
kapu túloldalán, mert a kapitány nem engedte el; egyik kezével az ı
üstökét tartotta, a másikkal a lova kötıfékjét, ahogy belépett a bejára-
ton.
– K-k-kegyelmes uram… – hebegte a másik szerzetes holtra vál-
tan.
Steinhardt odalökte neki a kantárszárat, és ugyanabban a pillanat-
ban eleresztette a kapus fráter haját, Anton testvér hörögve elırebu-
kott, egyenesen a vízilóbır lovaglócsizma fölfelé lendülı orrába.
Valami reccsent, és a szerzetes arcát elöntötte a vér. Görcsös vonag-
lással terült el a hideg kövön, de nem vesztette el az eszméletét; kín-
lódva próbált feltámaszkodni.
 – Rosszabbul is járhattál volna – mondta neki Steinhardt hidegen.
– Ha nem fordulsz el idejében, most odalenne a szemed világa. –
Rezzenetlen arccal a másik Ágoston-rendi baráthoz fordult. – Hol
találom Innocentius atyát?
A testes fráternek torkán akadt a szó a rémülettıl. Némán mutoga-
tott bal felé, ahol egy ódivatú csigalépcsı torkollott a széles folyosó-
ba, szemlátomást a káptalanház felsı szintjeire vezetett. Steinhardt
elırekémlelt, és ködösen derengı napvilágot pillantott meg a bolto-
zatos folyosó másik végén. Jól sejtette: a belsı udvarra nyílik.
– Legyen gondod a lovamra! – vetette oda a falfehér szerzetesnek.
– Csutakold le kiadósan, és adj neki abrakot; de ne széna legyen,
hanem zab!
Nem várt válaszra; átlépte a földön fetrengı kapust, és lendületes
léptekkel megindult a csigalépcsı felé. Még félúton sem járt, amikor
a benyílóból elıbukkant Innocentius atya.
Galambısz, szikár öregember volt, hályogosan hunyorgó keselyő-
szemmel és csúztól görbedi, karomszerő ujjakkal. Fekete, csontgom-
bos reverendát viselt, a mellén egyszerő fakereszt lógott, az övén
rózsafüzér. Verítékezı arca kipirult, a térde ina reszketett; ugyancsak
sietıs iramban igyekezhetett lefelé a lépcsın. Ám a dereka szálfa-
egyenes volt, és törékeny aggastyán létére mégsem keltette tehetetlen
ember benyomását. Ha másképpen is, de ugyanaz a megfoghatatlan,
anyagtalan kisugárzás áradt belıle, mint Steinhardtból magából.
Pillantása a két szerzetesre tévedt a kapuzat elıtt; megborzongott,
és sietısen keresztet vetett magára.
– Magasságos ég! – suttogta halkan, aztán Steinhardtra nézett.
A kapitány rezzenetlenül állta az agg szemek tekintetét.
– Nem akart bebocsátani – mondta. – Gúnyt őzött belılem. Meg-
lakolt érte.
Az öreg kanonok közelebb lépett hozzá, és a vállára tette mindkét
kezét.
– Én vagyok a hibás – sóhajtotta – Szigorú penitenciát fogok ki-
szabni magamra. Azt mondtam Anton fráternek, hogy ne háborgas-
son senki, mert egy Ulrich nevő testvéremet várom a szabad kanto-
nokból. Bizonyára félreértette a szavaimat, és azt hitte, papi személy-
rıl van szó. Mire meghallottam a hangodat odafönt az emeleten, már
késı volt.
– Tudhatnád, hogy évtizedek óta nem használom a keresztségben
kapott nevemet.
– Ugyan honnan? – ingatta a fejét a pap. – Idestova húsz esztende-
je nem láttalak!
– Igaz – vont vállat Steinhardt egykedvően.
Innocentius atya eleresztette a kapitány vállát, és belékarolt. Sza-
bad kezével fehér gyolcskendıt vett elı reverendája hasítékából, és
reszketve letörölte vele a homlokáról a verítéket.
– Baljós csillagzat vigyázta a viszontlátásunkat, mégis örülök,
hogy újra találkozhatunk – mondta. – Halasztást nem tőrı ügyek vár-
nak elintézésre. Talán váltsunk néhány szót a refektóriumban; vettem
magamnak a bátorságot, és odavitettem egy kancsó burgundi veres-
bort.
Steinhardt fáradalmakhoz szokott ember volt: elgémberedett tagjai
minden ízükben sajogtak a kimerítı lovaglás után, a puha derékalj s a
mély álom talán jobban esett volna nekik, ı azonban kirekesztette
tudatából a pihenni vágyást.
Elvégre szükség van rá. Szólították.
– Indulhatunk – bólintott, s a lépcsıhöz támogatta a ziháló kano-
nokot.
Amikor odaértek, hátranézett. A testes barát Anton testvér fölött
térdelt, aki a sors kegyelmébıl végre elvesztette az eszméletét. A vér
nagyját már letörölte az arcáról egy keszkenıvel, s most épp azon
volt, hogy a csuhájából tépést szaggasson neki.
A vasderes türelmesen álldogált a fal mellett, s a kváderkövek il-
lesztékein megtelepedı szürke penészt szagolgatta.
– Hé, kispap! – dörrented: oda Steinhardt.
A kövér barát ijedten kapta fel a fejét.
– Az a csuhás várhat. Azt mondtam, viseld gondját a lovamnak!
 A szerzetes pillantása Innocentius atyára tévedt. Az agg kanonok
szemöldöke összehúzódott; a szája sarkában szigorú ráncok jelentek
meg.
– Konrád testvér! – mondta határozottan. – Ez az ember Krisztus
katonája; egyike azon keveseknek, akik megmaradtak még ebben a
sanyarú világban. Ha szól valamit, vedd úgy, mintha az én ajkamról
hallanád!
Ezzel hátat fordított a döbbent barátnak, és Steinhardt karjára tá-
maszkodva nekivágott a terméskıbıl metszett, egyenetlen lépcsı-
fokoknak.
A refektórium rideg, barátságtalan hodály volt; csupasz kıfalai
rózsaíves salétromvirágokat izzadtak magukból. A keskeny, üvege-
zetlen ablakhasítékok hosszúkás sávokra szabdalták a belsı udvarról
beszüremlı napvilágot; a sápadt fénykévékben miriád porszemcse
ropta végeérhetetlen táncát. A berendezés kemény fapadokból állt, s
a terem túlsó végében egy deszkaemelvénybıl, amin masszív, láncos
könyvtámasz magasodott. A teremben senki nem volt rajtuk kívül;
lépteik kongó visszhangokat vertek a boltozatos mennyezet zárókö-
vei alatt, ahogy az egyik oldalsó asztalhoz ballagtak, amelynek lapján
mázatlan cserépkorsó árválkodott.
Innocentius atya fáradtan lehuppant a gyatra lócára, és a kendıjé-
vel megtörölgette ráncos nyakát. Steinhardt állva maradt; tekintete
lassan körbevándorolt a sivár kıfalakon.
– Szerény hajlékotok van – jegyezte meg. – Furcsa. Idefelé jövet
elhaladtam az érseki palota mellett; az csupa pompa és fényőzés.
Az öreg kanonok legyintett.
– Jog szerint székeskáptalan lennénk, de szinte már társas-
káptalannak hihetnık magunkat – mondta. – Az érsek urat jobban
érdekli a birodalmi politika, mint a diocézis ügyei. Évente ha egyszer
bukkan föl errefelé, akkor is csak azért, hogy behajtsa az egyházi
járandóságokat. A székesegyházban is folyton én celebrálom a misét
pedig az ı kötelessége lenne.
– Fölteszem, fiatal érseketek van, és nemesi származású.
 – Fiatalnak éppen nem fiatal, de csakugyan tekintélyes családból
való. A Luxemburgiak voltak a patrónusai, és elsı dolga vitába
szállni minden pápai bullával, ami a Lateránból érkezik.
Steinhardt letelepedett az asztalhoz, és komótosan felhörpintette a
kancsóban lévı vörösbor felét.
– Derék ital! – csettintett elégedetten, és az inge ujjával megtöröl-
te a szája szélét. – Az érsekkel van gondod? Mert akkor nem biztos,
hogy segíthetek.
Innocentius atya megrázta ısz fejét.
– Az érsek úr nem jobb és nem rosszabb a prelátusok zöménél.
Sokat elmélkedtem ezeken a dolgokon, és olyasféle premisszákat
állítottam fel magamban, mint a hájas Tamás, a domonkosok büszke-
sége, csak persze jóval földhözragadtabbakat. – Keserően elmoso-
lyodott. – A birodalmi rang kéz a kézben jár a keresztényi jámborság
megcsappanásával. Ez mindenütt a világon természetes jelenség;
fölösleges lenne hadakozni ellene.
– Akkor miért hívtál? – kérdezte Steinhardt, és szórakozottan si-
mogatta a boroskancsó domborodó oldalát.
Az agg kanonok hosszan hallgatott.
– Emlékszel még az utolsó találkozásunkra? – suttogta végül.
A kapitány szótlanul bólintott
– Az a fattyú a Sátán gyermeke volt – folytatta az atya réveteg te-
kintettel. – A démoni örökség kiütközött az arcán, a tagjain, minden
porcikáján. Romlás és siralom járt a nyomában, bármerre vette útját.
– Mit vársz egy olyan korcstól, aki egy boszorkány ölében fogant,
egy incubus magjától? – dörmögte Steinhardt.
– A pillantásából döghalál sütött, és a keze érintése bemocskolta a
szentségeket – mormolta a kanonok. – Azóta is el-eltöprengek rajta,
nem lett-e volna helyesebb kiszolgáltatni a szent inkvizíciónak.
A kapitány határozottan megrázta a fejét.
– A bőn az anyja lelkét terhelte. İ nem tehetett arról, hogy kinek-
minek született – mondta. – Az én pengém irgalmasabb halál volt
neki, mint a kínpad és a máglya.
 – Talán igazságod vagyon – sóhajtott Innocentius atya, és elhall-
gatott.
Hosszú csönd telepedett a refektóriumra. Steinhardt az ajkához
emelte a kancsót, és lassú, megfontolt kortyokkal fenékig ürítette.
– A fattyú tért volna vissza, ennyi év után? – kérdezte. – Öt da-
rabba vágtam, mielıtt a lángok elemésztették volna. A hamvait
messze fönn a hegyekben szórtuk szét, és te átkot mondottál a földre,
amely befogadta ıket.
– Nem hiszem, hogy errıl lenne szó. – Az öreg kanonok lassan,
tagoltan beszélt; minden szót alaposan megforgatott a szájában. –
Egymagad érkeztél a városba?
– Igen – hazudta rezzenetlen képpel a kapitány.
– Okosan cselekedtél – sóhajtott az atya. Minél kevesebb ember
tud a dologról, annál jobb. – Fölemelte a fejét; vén, hályogos szeme
szomorúan csillogott. – Rontás ül a városunkon, Ulrich, és mind ez
idáig nem tudtam kinyomozni a forrását.
– Számláld elı a jeleket! – mondta Steinhardt.
– Aszály sújtotta a határt. – Az öreg kanonok fáradtan megdör-
zsölte a homlokát. – Elıfordult ilyesmi máskor is; ebben még nem
kell a Sátán keze mővét keresni. A Bürgermeister fel volt készülve
az efféle esetekre, és parancsba adta, hogy nyissák ki a városi gabo-
naházakat. Igen nagy meglepetés érte; a félretett búzát ellepte az
üszög, és patkányok fészkelték be közé magukat.
– Folytasd csak! – bólintott a kapitány.
– A magyar tızsérek újabban Regensburgba terelik a gulyáikat,
mert itt a környéken felütötte a fejét a marhapestis. İsszel a szılıtı-
kéket elette a penész, a gyümölcsöt a rohadás; ami kevés megmaradt,
abban csak úgy hemzsegtek a férgek. A padlásokon városszerte meg-
avasodik a szalonna, a kamarákban megsavanyodik a vaj, a pincék-
ben megecetesedik a bor. Még a Lech vizének is furcsa, kénes íze
lett, pedig bajor földön, ahol a Dunába torkollik, senki sem panasz-
kodik rá. A polgárok félnek; csak egy paraszthajszál választ el min-
ket az éhínségtıl, és mindenki tudja, hogy az párban jár a döghalál-
lal. Amíg a városi kincstárból futja, elboldogulunk valahogyan; de az
a hír járja, hogy a császár Itália ellen készül, és rendkívüli hadiadót
akar kivetni ránk, a Rajnai Liga kalmárjai pedig mindinkább vona-
kodnak elfogadni a pénzünket.
Innocentius atya elhallgatott, és keserően ingatta a fejét.
– A leggonoszabbat még nem mondtad el – jegyezte meg
Steinhardt csöndesen.
– Igen… a leggonoszabbat. – A kanonok mélyet sóhajtott. – Tu-
dod, sorra vetélnek el a várandós anyáink. A Bürgermeister már há-
rom bábaasszonyt felköttetett, de semmi foganatja. Ulrich, Augsburg
Városában tavaly ısz óta nem született eleven kisgyerek!
Steinhardt leszegte a fejét, és beharapott ajakkal fontolgatta a hal-
lottakat.
– Az érsek úr nem hajlandó a városba jönni, így hát a
Bürgermeister hozzám fordult segítségért – folytatta Innocentius
atya. – Megtettem minden tılem telhetıt; beszenteltem a földeket a
határban, könyörgı körmenetet vezettem a Szentséges Szőzanyához,
hetekig böjtöltem és imádkoztam a kápolnánkban isteni útmutatás-
ért… mindhiába. A Gondviselés levette rólunk a kezét. Te maradtál
az egyedüli reményem.
– Vagy úgy – dörmögte Steinhardt. – Van még ebbıl a burgundi
veresbıl?
– Mindjárást küldetek érte.
A kanonok az asztallapra támaszkodva felállt, nehézkesen az ajtó-
hoz csoszogott, és lekiáltott valakinek a csigalépcsın. Amikor visz-
szatért, minden ízében reszketett az erıfeszítéstıl. Hosszan és kemé-
nyen sanyargathatta magát, hogy elfordítsa a rontást a városáról.
– A Bürgermeister találkozni kíván veled, Ulrich – zihálta elgyö-
törten, miközben letelepedett a lócára. – Délebédre vár az otthoná-
ban. Azt hiszem, ı többet tud mondani neked, mint én.
– Gondolod, hogy eltitkol valamit elıled? – kérdezte Steinhardt
mogorván.
Innocentius atya keserően elfintorodott.
 – Az érsek úr viselkedése nem a legjobb ajánlólevél az augsburgi
egyháznak – mondta. – Benned nagyobb bizodalma lesz; te világi
ember vagy.
– Úgy legyen – vont vállat egykedvően a kapitány.
– De mielıtt még odamennél… Átadnád egy minutára a fegyvere-
idet?
Steinhardt nem kérdezett semmit. Szótlanul kivonta hatalmas pal-
losát, és az asztallapra fektette, kettejük közé. Egy pillanatra mintha
habozott volna, aztán melléje tette a tırt is.
– Köszönöm, Ulrich. – Az agg kanonok kinyújtotta reszketeg kar-
ját a fegyverek fölé. – Isten áldását kérem a pengéidre. Valami azt
súgja nekem, hogy még szükséged lehet rá.
Lehunyta fáradt szemét, és halk, monoton litániába kezdett, lassan
emelkedı hanglejtéssel. Májfoltos ujjai apró köröket írtak le a leve-
gıben.
Steinhardt rosszkedvően elhúzta a szája szélét. Nem tudott latinul.

A Bürgermeister elhízott, golyvás, beteges arcszínő férfi volt; ko-

pasz feje búbján néhány csapzott, ıszes hajtincs árválkodott csupán.
Asztmásan zihálva szedte a levegıt, és evés közben szakadatlanul
fújtatott borvirágos orrán keresztül. Dülledt, táskás szemekkel für-
készte Steinhardtot a vörösborban párolt szarvassült fölött; párnás
ujjain vastag patakokban csordogált a zsíros, barna pecsenyelé.
– Szóval kegyelmed afféle boszorkányvadász – szuszogta. – Ne-
tán valamifajta egyházi affiliációval?
Steinhardtot mélységes undor fogta el, amikor viszonozta a hájas
vénember tekintetét, de uralkodott magán; kımerev arcán egyetlen
rezzenés sem mutatta az érzéseit.
– Nem foglalkozom öreg szipirtyók elégetésével, jó uram, és nem
bírok semmiféle jogi felhatalmazással az egyház részérıl – mondta
kimérten. – Való igaz, hogy több ízben harcba szálltam már azzal a
förtelemmel, amit mindközönségesen fekete mágia névvel szokás
illetni, és azt sem tagadom, hogy vannak kapcsolataim egyházi kö-
rökben. De nem vagyok tagja semmilyen rendnek vagy szervezetnek,
és a prelátusok szemében ugyanolyan világi személynek számítok,
mint kegyelmed.
– És melyik civitas vallja a polgárának, ha megérdeklıdhetem?
Steinhardt finoman, alig észrevehetıen felvonta az egyik szemöl-
dökét.
– Lovagi rangú családból származom, Herr Bürgermeister. İseim
a Stauf-ház utolsó sarjától kapták a címet és az ezzel járó birtokokat.
– A lázadó Konradintól? – kérdezte a polgármester hangosan
csámcsogva. – Ha jól tudom, ı hóhérbárd alatt végezte Itáliában.
– Mindazonáltal aligha lehet kétségbe vonni császári származását,
és birtokadományai a szabad kantonokban máig érvényben vannak.
– És kinek a fıségét vallják ezek a beneficiumok?
– A Stauf-házét, természetesen.
A Bürgermeister tőnıdve simogatta kopasz fejét.
– De hiszen a Stauf-háznak, mint kegyelmed is említette, csaknem
egy évszázada magva szakadt!
Steinhardt hanyagul vállat vont.
– Az a remény éltet minket, hogy bármikor felbukkanhat egy ké-
sei származék. Addig kénytelenek vagyunk saját magunk intézni az
ügyeinket.
– Vagy úgy. – A polgármester belekortyolt a teríték mellett álló
boroskupába. – És ki gyakorolja e birtokok fölött a fıkegyúri jogo-
kat?
– A genfi érsek.
– Akinek a széke ötven esztendeje betöltetlen.
– Mély fájdalommal vesszük tudomásul a dolgok ilyetén állását,
és minden igyekezetünkkel azon buzgólkodunk, hogy véget vessünk
ennek a tarthatatlan állapotnak.
A Bürgermeister félretolta maga elıl a szarvaspecsenye maradé-
kát, harsányat böffentett, és beletörölte püffedt ajkát a patyolatfehér
asztalkendıbe.
– Értelmezhetem tehát úgy a hallottakat, hogy kegyelmed mőkö-
dése nem ütközhet semmiféle fıhatóság nemtetszésébe, és nem vonz
Augsburg városába idegen ágenseket, különös tekintettel a szent ink-
vizíció nagytisztelető atyáira?
– Igencsak csodálkoznék, ha a dominikánus testvérek bármiféle
munkálkodásba fognának az én mőködési területemen – felelte
Steinhardt óvatosan, minden szavát gondosan megválogatva.
– Nem lennék ıszinte kegyelmedhez, lovag úr, ha azt mondanám,
hogy ez nem szolgál felettébb az örömömre – mondta a polgármester
elégedetten. – Szabadna megtudnom, hogy milyen árat számít fel a
szolgálataiért?
Steinhardt felsóhajtott.
– Herr Bürgermeister, én gazdag ember vagyok. Úgy is fogal-
mazhatunk, hogy nagyon gazdag – nyomta meg egy kicsit a „na-
gyon” szócskát. – Amit teszek, azt elhivatottságból teszem, no meg
egy öreg barátom kérésére. – Látta, hogy a kövér férfi arcán a gyanú
árnyéka suhan át, hát gyorsan hozzátette: – Kegyelmed felfoghatja
ezt afféle úri passziónak. Nem áll szándékomban megapasztani a
városi közösség tartalékait, kegyelmed magánvagyonáról nem is be-
szélve.
– Dicséretes az ilyen önzetlen, keresztényi viselkedés – bólogatott
a polgármester. – A mai gondokkal sújtott világban alig találni párját.
A kapitány halványan elmosolyodott.
– Megtiszteltetésnek veszem ezeket a szavakat – mondta. – A ka-
nonok atya beszámolt róla, hogy miféle nehézségekkel került szembe
mostanság Augsburg városa. Említette azt is, hogy a kegyelmed haj-
lékában bıvebb felvilágosításra számíthatok.
A Bürgermeister a homlokát ráncolta, és hosszan belekortyolt a
borába, mielıtt tovább főzte volna a szót.
– Kegyelmednek tudnia kell, hogy idestova húsz éve viselem már
polgártársaim bizalmából ezt a felelısségteljes posztot, és nem tarta-
nak csekély esző embernek – kezdte elıvigyázatosan. – Természete-
sen szó sincs arról, hogy ne bíztam volna Innocentius atya jámbor
fáradozásában, amikor megpróbálta feltartóztatni a ránk szakadt
vészt, úgy véltem azonban, hogy nem árthat, ha magam is végzek
némi… nyomozómunkát.
 Steinhardt mosolyogva bólogatott, és intett az asztaltársának,
hogy folytassa csak bátran.
– Nos, megpróbáltam kapcsolatba hozni a rontás beálltát bizonyos
külsı tényezıkkel. Nem az üstökösökre meg a csillagzatok állására
gondolok; senki sem tagadhatja, hogy az égi hatalmak ilyen ómenek-
kel jelzik elıre sorsunk alakulását, de én nem vagyok tudós magisz-
ter, és nem kontárkodom bele az asztrológusok dolgába. Inkább a
mindennapos jelenségekre próbáltam figyelni… az emberek jövés-
menésére, a piactéri szóbeszédre…
A polgármester összekulcsolta párnás kezét, és sanda mosollyal az
asztal fölé hajolt, mint valami összeesküvı.
– Mint kegyelmed bizonyára tudja, az elsı baljós elıjeleket tavaly
ısszel tapasztaltuk meg, mindenszentek ünnepe táján. Nagyjából
ugyanebben az idıben egy vándor cigánykaraván érkezett városunk
falai alá, és azóta sem tágítottak innen!
– Érdekes egybeesés, de a véletlen mőve is lehet – bólintott
Steinhardt. – A cigányok mindig városközelben szoktak áttelelni,
különben a fagyok idején a fel törzs odaveszne.
– Csakhogy ez még nem minden! – A Bürgermeister intın föl-
emelte tömpe mutatóujját. – Ugyanis ez a törzs utoljára tizennégy
esztendeje telelt ezen a vidéken. Gondoltam egyet magamban, és
átlapoztam a régi ítélıszéki jegyzıkönyveket, hátha ráakadok bennük
valami érdekesre. Nos, találtam egy olyan passzust, ami talán számot
tarthat kegyelmed becses figyelmére. Tizennégy évvel ezelıtt a ta-
nács kipellengérezésre és a városból való kivesszızésre ítélt egy ci-
gányasszonyt, mert szégyentelen ringyó módjára viselkedett, meg-
botránkoztatván derék polgárainkat. A törzs felszedte a sátorfáját, és
semmit sem hallottunk felılük… egészen mostanáig.
– Soványka nyom – vélte Steinhardt.
– Elismerem – sóhajtott a polgármester. – De semmi más szálat
nem találtam, amin el lehetne indulni; és a cigányasszonyokról köz-
tudomású, hogy rontó hatalommal bírnak.
– Ha így áll a helyzet – hajtotta félre a fejét a kapitány –, miért
nem adta kegyelmed parancsba a városi poroszlóknak, hogy kerges-
sék el a falak alól a cigányokat? Ez minden problémát megoldott
volna
A kövér Bürgermeister bosszúsan felhorkant.
– Mert ami kevés készletünk csak van, mind tılük vásároljuk!
Még ezt a bort is a cigányoktól vettem – lökte félre ingerülten a ku-
páját. – A Liga nem akar velünk kereskedni, a tızsérek kerülnek
minket a marhavész miatt, a déli hágók pedig szekérrel még mindig
járhatatlanok. A gabonatartalékaink tönkrementek; csak a saját
kalmárainkra támaszkodhatunk, amit pedig ık hoznak, az nyomorú-
ságosan kevés. Ha igazam van, és elüldözzük a cigányokat, talán
vége szakad a rontásnak, de mire a kereskedık visszaszoknak a vá-
rosba, kitör az éhínség! Ha meg tévedek… még gondolni is rossz rá!
És mondja csak, lovag úr, kinek hiányzik egy vérfürdı most, a hábo-
rú küszöbén, még akkor is, ha csak cigányokról van szó?
Steinhardt összevonta a szemöldökét.
– Kegyelmed valóban éles esző férfiú – mondta lassan. – Mit kí-
ván hat tılem, mit tegyek?
– Kerítse elı azt a Sátánnal cimboráló cigány szajhát! – csapott az
asztalra a polgármester dühösen; a szájából csak úgy fröcsögött a
nyál a terítékre. – Egy vajákos pokolra küldése nem számít bőnnek, s
ha mégis, a kanonok atya majd feloldozza kegyelmedet alóla! Nem
tőrhetem tovább, hogy ezt mőveljék a városommal!

– Herr Bürgermeister, kegyelmedet elragadják az indulatai – je-

gyezte meg Steinhardt hővösen. – Lovagi szavamat adom, hogy meg-
teszek minden tılem telhetıt. Cselekedni azonban csak józan fıvel
szabad; az embernek minden eshetıségre föl kell készülnie. Gondolt
már kegyelmed például a saját személyének a biztonságára?
– Mire? – bámult rá a hájas férfi értetlenül.
A kapitány lassan, tagoltan beszélt, s érvelése hamar lehőtötte föl-
gerjedt házigazdáját.
– A városba érkezésem nem maradt titokban; tucatnyi lepcses szá-
jú ember is láthatott, úgy a káptalanházba menet, mint itt
kegyelmedéknél. A rontás szerzıje bizonyára megsejdíti, hogy
mivégre a jövetelem. Nyilvánvaló tehát, hogy megpróbál majd félre-
állítani az útból, de ez természetes dolog, s én vállalom is a kockáza-
tot. Sajnos azonban ez azzal jár, hogy mindenki veszélyben forog,
aki kapcsolatot tart velem; Innocentius atya éppúgy, mint
tekegyelmed. Kétség sem férhet hozzá, hogy a boszorkánymester
igen súlyos csapást mérhetne a városra, ha orozva meggyilkolna egy
ilyen köztiszteletben álló személyiséget, mint a polgármester úr.
A hájas Bürgermeister olyan fehér lett, akár á gyertyaviasz.
– Erre nem is gondoltam… – suttogta rekedten. – Majd berende-
lek a védelmemre néhány poroszlót…
Steinhardt rosszallón ingatta a fejét.
– Herr Bürgermeister, válaszoljon egy kérdésemre! Amikor a csá-
szár fegyvereseket kér Augsburg városától a birodalmi hadakba, a
tanács a poroszlókat küldi el neki?
– Természetesen nem – felelte a polgármester zavartan; szemlá-
tomást nem értette, hova akar kilyukadni a vendége. – Jó pénzért
zsoldosokat fogadunk, és…
– Na látja! – vágott a szavába a kapitány. – Ha nincs bizodalma
hozzá, hogy ezeket a poroszlókat csatába küldje, akkor ugyan hogy
bízhatná rájuk a tulajdon életét?
– De hát… akkor mit tegyek? – siránkozott a kövér férfi tehetetle-
nül.
Steinhardt felállt az asztal mellıl, és megropogtatta a hosszas ül-
dögélésben elgémberedett csontjait.
– Ugyanazt, mint amikor sereget kell toboroznia – felelte. – Mint
kegyelmed igen helyesen rámutatott, küszöbön áll a háború Itáliával.
Ilyenkor mindenfelıl a birodalmi városokba rajzanak a zsoldosok.
Bizonyára akad belılük az augsburgi csapszékekben is egynehány. –
Leemelte a szék támlájáról tollas süvegét, és a fejébe nyomta. – Kö-
szönöm a kiadós ebédet, Herr Bürgermeister, ha megbocsát, most
távoznom kell. Sok az elintéznivalóm.
Egymás testmelegébe húzódó, ijedt verébként gubbasztó házak;
félve suhanó árnyékok a kiugró, toldott nyergestetık alatt; a vasderes
patáinak csattogására riadt hirtelenséggel kiürülı sikátorok; pajeszos
férfiarcok a piszkos ablakok mögött honoló homályban, fejükön fe-
kete kalpag vagy kerek, hímzett sipka. Gyereksírás, csitító asszony-
hangok; monoton, kivehetetlen mormolás, valahonnan a háttérbıl;
magányosan lengı mezüzék a szemöldökfák fölött. Feketén csillogó
szempárok a ködben; futva távolodó léptek dobogása az egyenetlen
macskaköveken.
Steinhardt idegennek, kívülállónak érezte magát a kihalt utcákon
poroszkálva; fürkészı tekinteteket sejtett a hátában, a levegıben lop-
va elmorzsolt szitkok és imák érthetetlenné torzult törmelékei lebeg-
tek. Augsburg zsidónegyede külön világ volt, a saját törvényei sze-
rint élt, s a keresztény gójokkal ritkán közösködött. Lakói két-
háromszáz év távlatából sem feledték még el a Szentföldre induló
keresztesek emlékét, az aacheni, wormsi, speyeri mészárlásokat,
Emicho von Leiningen és Gottschalk pap véres nevét. Zárkózottan,
elutasítóan fogadták a betolakodót; és Steinhardt, aki tudta, hogy ez a
kóros befelé fordulás a nagyon is megalapozott félelembıl fakad,
megbocsátott nekik a sértésért.
A zsinagóga sötét, masszív épület volt, Dávid-csillagos ablakai
komor méltósággal meredtek a sőrő ködbe. Falait vastag rétegben
lepte a korom és az utcák mocska; itt-ott idétlen firkálmányok lát-
szottak rajta. A bejárati kapu elé érve Steinhardt megállította a lovát,
leszállt a nyeregbıl, és letelepedett a repedezett lapú lépcsıfokokra.
Aztán a vasderes pofája elé kanyarította az abrakos tarisznyát, és
várt, békésen, türelmesen. Nyugaton az alkony pírja bíborvörösre
színezte a nyirkos ködleplet; valahonnan messzirıl vetési varjak ká-
rogása hallatszott.
A kapu sarokvasai panaszosan megnyikordultak a háta mögött.
Lassú, nehézkes léptek közeledtek; egy bot ütemes kopogása kísérte
ıket. Végül megállapodtak, alig karnyújtásnyi távolságban. A kapi-
tány kurtán bólintott, de nem fordult hátra.
– Mi dolgod itt, idegen? – szólalt meg egy fáradt, reszketeg hang.
– Miért hozod az ölés szerszámait arra a helyre, ahol Isten szavát
ırzik?
 Steinhardt benyúlt az ujjasa elejébe, és egy többedrét hajtott per-
gament vett elı; a vékonyra kopott anyagon halványan átütöttek a
héber írásjelek. Szó nélkül hátranyújtotta; a szeme sarkából látta az
öreg, májfoltos kezet, ami átvette tıle.
Pergamenzörgés hallatszott, majd rövid idıre csend lett. Aztán a
rabbi botjára támaszkodva megkerülte Steinhardtot, és megállt elıtte.
Hajlott hátú, szakállas aggastyán volt, talpig feketében; széles kari-
májú kalapja alól a válláig lógott a két szorosra sodort, ısz arcfonat.
– Az az ember, aki Mainzban kimentette a lángok közül a Tóra-
tekercset, bármit kérhet tılünk – mondta halkan, és visszaadta a kapi-
tánynak a gondosan összehajtogatott pergament. – Mi az óhajod,
fiam?
– Felvilágosítást szeretnék – felelte Steinhardt, és jégszürke sze-
mét az öregemberre emelte. – Veszedelmes helyzetbe kerültem, és
attól tartok, nem látom elég tisztán a dolgokat.
– Bujdokolsz? Üldöznek? Elrejthetünk…
Steinhardt nemet intett a fejével.
– Azért jöttem, hogy eltávoztassam a rontást.
A rabbi összevonta bozontos, ısz szemöldökét.
– Nem a mi kezünktıl való, bármit beszéljenek is a gójok. Mi
ugyanúgy szükséget szenvedünk tıle…
– Magam is gój vagyok, és nem beszélek ilyesmiket – mondta a
kapitány keményen. – Nem minden kívülálló az ellenségetek.
Az öregember meghajtotta a fejét, néma bocsánatkérés gyanánt.
– Beszélj nekem a polgármesterrıl! – folytatta Steinhardt. Azt már
tudom róla, hogy kapzsi, hazug, harácsoló lator, és a saját érdekét
mindig a másoké fölé helyezi.
– Akkor tudsz mindent, amit érdemes. Mire vagy hát még kíván-
csi?
– Az az ember beteg; mértéktelenül el van hájasodva, szederjes az
ajka, és rossz a lehelete. A szívének rég föl kellett volna mondania a
szolgálatot. Hogyhogy még életben van?
– Tizenöt évvel ezelıttig a mi népünkbıl való orvosok kezelték.
Drága pénzen váltotta meg a szolgálataikat. Aztán valami undok kór-
ságba esett; hetekig feküdt holtsápadtan az ágyán, egyre csak szakadt
róla a bőzhödött veríték, és nem maradt meg benne az étel. A tudora-
ink eret vágtak rajta, köpölyözték, de hiába. Akkor haragra gerjedt,
és elkergette ıket. Azóta nem látta orvos, legalábbis Izrael fiai közül.
– Mitıl kapott erıre?
– Annak csak a saddáj a tudója. Az orvosai megesküdtek nekem,
hogy a betegsége halálos.
Steinhardt töprengve emésztette a hallottakat.
– Tizennégy esztendeje kivesszıztek a városból egy cigányasz-
szonyt – mondta végül. – Kiféle volt?
Ha meg is lepte a rabbit a hirtelen témaváltás, arcizma rezdülésé-
vel sem mutatta.
– Szép Rilyándrinak nevezték, és akik látták, azt mondották róla,
nem ok nélkül. Heves vérő, kikapós asszony volt, sok férfiembert tett
boldoggá a bőnben.
– Vajákos volt?
A rabbi lassú mozdulattal végigsimított galambısz szakállán.
– Ismered Mózes törvényeit, fiam?
– A Tízparancsolatot, azt igen – felelte Steinhardt. – De laikus ke-
resztény vagyok, és a népemben nem tartozom a legtanultabbak kö-
zé.
Az öregember lehunyta a szemét; hangja elváltozott, furcsamód
éneklıssé lett, ahogy emlékezetbıl idézni kezdte a Tóra szövegét.
– Mikor te bemégy arra a földre, amelyet az Úr, a te istened ád
néked, ne találtassák te közötted se jövendımondó, se igézı, se jegy-
magyarázó, se varázsló; se bőbájos, se ördöngösöktıl tudakozó, se
titokfejtı, se halottidézı. Mert mind utálja az Úr, aki ezeket mőveli,
és az ilyen utálatosságokért őzi ki az Úr, a te istened, te elıled.
– Értem – bólintott komolyan Steinhardt.
A vén rabbi ráncos szemhéja fölemelkedett a szeme bogaráról.
Különös, igézı erejő láng izzott a tekintetében.
– Ha a keresztény akolban bőbájos támad, az ellen semmit sem
tehetünk; a vád visszahullana ránk a tieidtıl, és csak még nagyobb
nyomorúságot szenvednénk miatta. Ám a cigányok élete még a mi-
énknél is kevesebbet ér, senki nem emelné föl velünk szemben a sza-
vát, ha ıket háborgatnánk. Izrael fiai egyetlen napig sem tőrnének
meg egy cigány vajákost a városban avagy a falak alatt.
– Sem akkor, sem most?
– Sem akkor, sem most.
A kapitány megfontoltan hátradılt a kopott lépcsıfokokon, s a
könyökével kitámasztotta magát.
– Ártatlan volt-é a Szép Rilyándri? – kérdezte lassan.
Az öregember a fejét rázta.
– Fehér volt a mája, akár a frissen hullott hó – mondta. – De a
büntetést, amit kapott, nem szolgálta meg.
– Miért nem?
– Nemcsak a közrendőek töltötték véle a kedvüket. Magas körök-
ben is akadtak, akik a nyoszolyájukra parancsolták a szép cigány-
lányt. De aztán valahogy úgy esett, hogy gyerekkel lett viselıs…
– És aki nemzette, annak ez csöppet sem volt ínyére.
– Ahogy mondod, fiam. Utána már a pellengér és a korbács kö-
vetkezett…
Hosszas csend telepedett a két alakra a zsinagóga lépcsıjén. Aztán
Steinhardt komótosan fölállt, leporolta magát, és a kötıfék után
nyúlt.
– A cigányok közé vagy menendı? – kérdezte az öreg zsidó.
– Ha Isten is úgy akarja – bólintott a kapitány. – Elıbb azonban
volna még hozzád egy kérésem, rabbi!
– Parancsoljál velem, fiam!
– Ráolvasás van a kardomon – mondta Steinhardt. – Azt akarom,
hogy fürkészd meg, miféle.
Mély redık szabdalták a rabbi homlokát.
– Az imádság helyére nem istenes dolog bevinni a halál hírnökeit
– mondta végül. – De ha elkísérsz szerény hajlékomba, minden kí-
vánságod szerint leszen.
– Derék ember vagy te, öreg.
 Halvány, ironikus mosoly fodrozta a vén zsidó arcát a dús szakáll
alatt. A két férfi tekintete egybekapcsolódott; kimondatlan, szavak
nélküli megértés honolt ebben a pillantásban.
– Hízelgı szavakkal szólsz, gój – felelte végül a rabbi. – De azt
tán ne feszegessük most, hogy kettınk közül ki az öregebb.
Mert mindketten tudták, hogy jó hatvan esztendeje már annak a
napnak, amikor Volkmar, a kivetkezett barát üszköt vetett a mainzi
zsinagóga tetejére.

Sötét volt már az ég alja, amikor Steinhardt elıbukkant a ganétól

bőzlı mellékutcából, és a Kolduskapu felé nógatta a lovát. Félszár-
nyú, hitványka kis kapu volt ez a városfalon, és a szegénynegyedre
nyílott; nem is használta más, csak a nincstelen aljanép. A terméskı
ırbódé mellett egy magányos alabárdos támasztotta a falat; unatkozó
képpel meredt a semmibe, és szórakozottan rágcsálta a körmeit, ame-
lyek alatt zsíros félholdakban feketéllett a kosz. Mikor meghallotta a
közeledı lópaták csattogását, fáradtan fölnézett. Ösztövér, középkorú
férfi volt; borostás arcát mély himlıhegek rútították el.
– Hová-hová, nagy jó uram? – kérdezte rekedten.
Steinhardt megállította a nagycsonttá vasderest
– Van egy kis dolgom odakint – válaszolta. – Ugye errefelé tábo-
roznak azok a vándorcigányok?
A strázsa bizonytalanul a városfal irányába intett.
– Itt tanyáznak azok valahol a folyóparton – mondta. – Hanem azt
ugye tudja, lovag úr, hogy ki még csak kimehet, de vissza már csak
pirkadat után jöhet, a kódisokkal meg az üstfoltozókkal?
A kapitány vállat vont.
– Egy városban rendnek kell lennie – jelentette ki. – És a rendhez
a szigorú kapuzárás is hozzátartozik.
– Okos beszédő ember a lovag úr. Ne énrám legyen hát mérges,
ha napszállat után be többé nem bocsátom!
– Éjszaka is te vagy a szolgálatos? – kérdezte Steinhardt
együttérzıen.
 – Egészen pitymallatig, hogy a dögvész ütne abba a szukafattya
strázsakapitányba!
Steinhardt tőnıdı képet vágott, és megsimogatta az állát.
– Bizony, sanyarú dolog egész éjjel vigíliát tartani ilyen rosszhírő
környéken – mondta. – Úgy áll viszont a helyzet, hogy talán köny-
nyíthetnék keserves sorsodon, ha teszel nekem egy viszontszívessé-
get
– Éspedig? – sandított föl rá az alabárdos gyanakodva.
– Elképzelhetı, hogy sürgetıs dolgaim még pirkadat elıtt vissza-
szólítanak a városba – csóválta a fejét a kapitány. – És igen nagy
veszteségek érnének, ha kénytelen lennék egy ostoba kapu miatt vá-
rakozni. Olyannyira nagyok, hogy azokhoz képest ez a keresztényi
adomány semmirevaló csekélység csupán. – Szabad bal kezével egy
aranytallért halászott elı a pénzes tarsolyából, és hanyagul az ajtón-
álló felé pöckölte.
A himlıhelyes férfi ösztönös mozdulattal kapta el a levegıben
pörgı pénzdarabot, mielıtt rádöbbenhetett volna, hogy mit is csinál.
Csak utána volt ideje elgondolkodni a hallottakon, és a szemöldöke
ráncba szaladt; de az ujjai között csillogó vagyon a torkára forrasz-
totta a tiltakozást.
– De egyedül jöjjön ám az úr, kísérık nélkül! – bökte ki végül. –
Mert mielıtt kaput nyitnék, lámpással ki fogok világítani a falakon
túlra!
Steinhardt jóízően felkacagott
– Ugyan már, hát úgy nézek én ki, mint aki éjnek évadján rátok
hozza a cigányokat? – A térdével oldalba bökte a lovat, mire az ké-
nyelmesen poroszkálni kezdett a kapu felé. Amikor egy vonalba ért a
strázsával, oldalt hajolt a nyeregbıl, s közelebb tolta arcát a strázsáé-
hoz; jégszürke szeme hidegen csillogott. – De egyvalamit azért je-
gyezz meg jól, atyámfia! Az ábrázatodon látni, hogy egyszer már a
kegyeibe vett a Gondviselés, amikor átvészelted a himlıt. Ne kísértsd
hát tovább a jószerencsédet azzal, hogy nem viszonzod egy úriember
szívességét!
A kapuır visszahıkölt a villogó kardpenge-tekintet elıl.
 – Ugyan hogy is juthatna eszembe ilyesmi! – motyogta ijedten. –
Járjék egészséggel az úr!
Steinhardt halványan elmosolyodott, és csak akkor vette le pillan-
tását az ırrıl, amikor a lova fara is áthaladt a kapu bolthajtása alatt.
A poros országút lusta, fehér kígyóként kanyargott a lankás
dombvidéken. Jobboldalt, a láthatáron a szelíd ívő halmok kopottas
röghegyekké növekedtek; bal felıl, az alacsonyan húzódó gerincek
mögött ezüstös fodrokban táncolt a holdfény a Lech vizén. A kapi-
tány errefelé fordította a lovát, és felnógatta a rövid kaptatón. A
dombhátra érve egyszerre pillantotta meg a határban tanyázó vándor-
cigányok tábortüzének parázsvörösét a fák között és gomolygó füst-
jét a sötétedı égbolton.
Nyugodtan, minden sietség nélkül indult el feléjük. Keserő füst-
szag és sülı hús ínycsiklandó illata csapta meg az orrát; purdék zsi-
vajogtak, egy asszony nagy hangon pörölt valakivel. Nem igyekezett
titkolni a közeledtét, de nem is tehette volna; a vasderes recsegve-
ropogva tört utat magának a töltés menti bozótosban, csak az nem
hallotta meg, akit az Úristen is süketnek teremtett. A szeme sarkából
sietıs mozdulatokat kapott el a környezı aljnövényzetben; árnyak
suhantak, gallyak roppantak el a mezítlábas talpak alatt. A vándorci-
gányok könnyelmő népség hírében álltak; de a táboruk ırzését nem
hanyagolták el ık sem.
Már látta a fák között nyíló széles tisztást, az egymásnak fordított,
tarka kocsikat, amikor valahonnan a sőrőbıl egy inas, kötésig mezte-
len férfi penderedett elé, és megragadta a vasderes kötıfékjét.
– Hajsze, dzsuklano manus! – kiáltotta mosolyogva a cigány; fog-
sora, szeme fehéren villogott a sötétben. – Be szép lovad van!
– Szép ám, de közöd nincs hozzá! – vágta rá Steinhardt, és
mellberúgta a férfit. A cigány nyikkanva felbukott, ı pedig folytatta
útját. A csatára idomított vasderes fujtatott, felbıszült az idegen em-
ber szagától, de gazdája vaskézzel visszafogta, nehogy megugorjon.
A tábor lármája nem csitult, de a kapitány látta, hogy aligha ér el a
tüzek fénykörébe veszıdség nélkül. Három irányból közelítettek felé
a férfiak; vagy féltucatnyian a bogrács és a parázson sütött hús mellıl
álltak föl, ám a többiek a lombok árnyékából bukkantak elı nesztele-
nül, akár az erdei kísértetek, és lassan húzódtak oldalra, hogy elvág-
ják a visszavonulása útját.
A csapda bezárult. Körbevették.
Steinhardt néhány csitító szót súgott a lovának, megveregette a
nyakát, és megállította.
– Mi dolgod itt, gádzsó? – kiáltotta oda neki egy cigány azok kö-
zül, akik a tábor felıl közeledtek. A tőz élesen kirajzolta vállas alak-
ját. Fiatal legény volt, sőrő, hollófekete bajusszal; bal fülébıl jókora
aranykarika lógott, hosszú haját vörös kendıvel kötötte hátra – Tán
jövendıt akarsz mondatni magadnak?
Szavai hallatán körös-körül harsány hahota csapott fel.
– Azt éppen nem – felelte Steinhardt, mikor a nagy vigasság
alábbhagyott. – De odaát a városban szépen megkértek rá, hogy
szedjek ráncba pár okvetetlenkedıt, hát gondoltam, megteszem.
A bajszos cigány csípıre tette a kezét; a többiek szorosabbra von-
ták a győrőt a magányos lovas körül.
– Aj, de nagy legény vagy, hogy ennéd ki körösztanyádból a ta-
karmányt! – Késpengék villantak a fák alatt megsőrősödı homály-
ban. – Lovon persze könnyen hencegel; de akkor is ilyen nagy lenne
a szád, ha neked se lenne egyebed a két jó lábadnál?
– Ha úgy esik, le is szállhatok – vont vállat Steinhardt; kihúzta a
jobb lábát a kengyelbıl, és meglendítette hátrafelé, a ló farán keresz-
tül.
Egyszerre rohanták meg mindenfelıl, hiszen most volt a legvédte-
lenebb; pontosan úgy, ahogy elıre számított rá.
Bal lábát megvetette a kengyelben, és két kézzel megkapaszkodott
a nyeregkápában; a hatalmas vasderes bírta a súlyát, úgy állt egy
helyben, akár a cövek. Jobb lába nem érkezett le a földre, hanem
széles félkörívet írt le; a vasalt csizmaél beroppantotta az egyik ci-
gány orrát, a sarkantyú kihasította a fél szemét. Ahogy üvöltve kétrét
görnyedt, Steinhardt egy körkörös csípımozdulattal kiszökkent a
kengyelbıl; macskaként ért talajt, de a lendületét nem hagyta veszni,
befordult vele egy ütésbe, s egyetlen rettenetes erejő balhoroggal
letaglózta a következı ellenfelet. Valaki magasra emelt késsel rontott
neki; az alkarjával megakasztotta a döfésre lendülı kezet, és átdobta
a vállán a cigányt, mint valami liszteszsákot. A lova eltőnt mellıle; a
túloldalon harsány ordítozás mutatta, hogy ı sem tétlenkedik.
– Rohadjon ki a szíved!
Egy szíjas izmú, félmeztelen férfi alulról szúrt a gyomra felé; a
penge átvágta a köpönyeg mókusprém szegélyét, szikrát vetett a
mellvérten, és csengve kettétörött. A kapitány félrecsapta a meg-
csonkult fegyvert, szabad kezének két ujjával a cigány orrlyukába
kapott, és hosszában feltépte, egész az orrnyergéig.
– Zseka! Hé, Zseka!
Egy furkósbot lesöpörte Steinhardt fejérıl a tollas süveget. Sarkon
pördült, gyomorszájon taposta a forgatóját – és ahogy a férfi öklen-
dezve elhanyatlott, hirtelen szembetalálta magát egy emberheggyel.
A kopasz cigány jó három fejjel lehetett magasabb nála, vállban
pedig legalább négy arasszal szélesebb; ijesztı látványt nyújtott,
ahogy a tábortüzek rıt visszfénye végigömlött kiugró homlokere-
szén, roppant állkapcsán, göndör szırzettel borított mellkasán. És
gyors is volt, félelmetesen gyors; Steinhardt valósággal beleszédült
az elsı ütésébe, még a karját sem volt ideje maga elé kapni védeke-
zésül. Színes karikák ugráltak a szeme elıtt, amint kábán hátratánto-
rodott; az álla pillanatok alatt elzsibbadt, nem is érezte már. A követ-
kezı ökölcsapás a füle tövén érte, és a földre döntötte; milliónyi apró
harang kondult meg a koponyájában, és álomszerő lassúsággal látta a
közeledni az arcához a talajon sarjadó főszálakat. Homályosan, va-
lami bódító ködön át rémlett neki, hogy az óriás fenyegetıen feléje
tornyosul.
Közönséges embernél ez a vég kezdete; vérbeli harcosnál az a pil-
lanat, amikor mőködésbe lépnek a hosszú évek során belénevelt ösz-
tönök.
A vízilóbır csizma orra meglendült, és reccsenve telibe találta a
hatalmas cigány térdkalácsát. Az óriás felmorrant, féltérdre hullott. A
kapitány bal keze a lába közé kapott, marokra fogta a heréit, és iszo-
nyú erıvel megszorította
 Steinhardt agya kezdett kitisztulni; ennyire volt szüksége, egy lé-
legzetvételnyi szünetre, hogy újból összeszedje magát. Ám a kopasz
cigány ahelyett, hogy üvöltve elterült volna a földön, csak felmordult
újra; roppant lapátkezével nyakon ragadta ellenfelét, közelebb rántot-
ta magához, és fojtogatni kezdte. Forró leheletének, ahogy megcsapta
Steinhardt arcát, különös, édeskés illata volt.
Az óriás kenderfüvet szívott. Üthették, kínozhatták, mindegy volt
az neki; szinte semmi fájdalmat nem érzett.
A kapitány mereven elıreszegezte mindkét hüvelykujját, és ahogy
csak bírt, a cigány védtelen hónaljába döfött velük. A lapátkezek
ernyedten lehullottak a nyakáról. Steinhardt felpattant, mint a kifeszí-
tett rugó, s közben térddel állon rúgta ellenfelét. A hatalmas férfi
felmordult harmadszor is, és álmélkodva rázta tar fejét, mintha nem
egészen értené, hogy mi történik vele. Ennyi haladék elég volt a ka-
pitánynak: villámgyors, gyilkos erejő ütést mért a homlokára, köz-
vetlenül az orrnyerge fölött, s érezte, ahogy a csont száraz roppanás-
sal behorpad a bütykei alatt.
Az óriás döngve eldılt, akár a kivágott fenyıszál.
Steinhardt az arca elé emelte mindkét kezét, és zihálva körbefor-
dult. Pillantása egy alacsony, göndör hajú cigányra esett, aki kurta
nyelő baltát tartott a kezében. Rávicsorított.
– Ahaj, Devla! – kiáltotta a cigány ijedten; elhajította a fegyverét,
és futva menekült.
A kapitány nem látott több ellenfelet maga körül, de nem bízta a
véletlenre a dolgot; füttyentett egyet, s a vasderes azonnal mellette
termett. Nekivetette a hátát a ló reszketı horpaszának, hogy fedezve
legyen, aztán szembefordult a tábortüzek fényével, meg a bajszos
cigánnyal, aki megkövülten, tágra nyílt szemmel meredt rá.
Steinhardt mély lélegzetet vett.
– Na, more, vagyok elég legény neked a két jó lábamon is? – kér-
dezte. A gyomra, a tüdeje remegett még a harc izgalmától; ám a
hangjába már nem engedte belopózni a lihegést, határozottan és rez-
zenetlenül beszélt, mintha mi sem történt volna.
A cigány feljebb tolta a homlokán a kendıt.
 – Ne ugasd a holdat hiába, gádzsó! – mondta ingerülten. – Az
egész dolmuta férfinépét nem bírhatod le, még ha magad lennél a
Jézus Krisztus is!
– Az igaz – bólintott a kapitány higgadtan. – De azért a követke-
zıt még, aki kezet emel rám, istenesen megtáncoltatom. – Ajka
örömtelen mosolyra húzódott. – Te vagy a vajda, úgy-e? Ha meg
akarod kóstolni a véremet, gyere csak; nem tart vissza senki! Nincs
kedved megmutatni az embereidnek, hogy milyen a csacso rom?
A bajszos cigány tekintete körbevillant maradék társain, akik újra
összeverıdtek a magányos jövevény körül, de már láthatólag jóval
kevesebb harci kedvvel. Látta a szemükben, hogy helyeslik
Steinhardt szavait; elvégre azért választottak a vezetıjüknek, hogy
legyen, aki rendet tart a táborban és megvédi ıket az idegenektıl. Ha
most parancsba adná, hogy támadjanak újra, korántsem biztos, hogy
engedelmeskednének neki.
Fiatal, heves vérő ember volt a vajda; heves vérő, de nem ostoba.
Pillanatnyi töprengés után hátravetette a fejét, és teli torokból fel-
kacagott.
– Ej, hagyjunk már fel ezzel a márelódással! – kiáltotta, és hü-
velykujjat beleakasztotta széles selyemövébe. – Elvégre keresztények
volnánk, vagy mi a devla? Ki fia-borja vagy te, gádzsó?
– Steinhardtnak ismernek – felelte a kapitány, és alig észrevehetı-
en biccentett mellé. – A szabad kantonokban van szállásom.
A vajda két gyors lépéssel áthidalta a kettejüket elválasztó távol-
ságot, és Steinhardt vállára tette a kezét.
– Engem meg Ifjú Jagosnak neveznek – mondta mosolyogva; bar-
na arcából elıvillant egészséges, fehér fogsora. – Merthogy volt egy
öregebb is, de azt idefelé jövet megették a tetvek.
Harsogó nevetés fogadta a szavait; a cigányokban kezdett már ol-
dódni a harc gyötrı feszültsége.
– Az asszonyok odaát főszeres bort forralnak – folytatta a vajda –
Megosztasz-é velem egy kancsót belıle a tüzünk mellett?
 – Leülök a tüzedhez, és iszok a borodból – felelte Steinhardt. –
Sıt, vérváltságot is fizetek a dolmutának azokért, akiket megöltem és
megnyomorítottam.
– A Zsekáért nem kár! – kottyantott közbe valaki a cigányok kö-
zül. – Úgyis félbolond volt már.
A vajda szúrós pillantást vetett rá, mire sietve elhallgatott.
– De mindennek csak akkor ejthetjük szerét – főzte tovább a sza-
vát a kapitány, a kotnyeleskedıre ügyet sem vetve –, ha elıbb kriszit
teszel, hogy igaz vendégbarátsággal fogadtok.
– Ez a beszéd! Báter! – kurjantotta Jagos, és belecsapott
Steinhardt kinyújtott kezébe. – Halljátok, cigányok? Ez az ember
békességben fog ülni a dolmuta tüzénél, és ami kárt, szomorúságot
támasztott nekünk, mind tisztességgel megváltja majd. Ne merje hát
senki háborgatni; ételt-italt tıle meg ne tagadjon; asszonyát, lányát
elıle ne dugdossa; lopni ne lopjon, szép szóval kérjen inkább! Így
rendeli ezt a Romano Kriszi, amit Ifjú Jagos hozott, Berbej fia!
A cigányok hangosan helyeseltek; Steinhardt köré tódultak, a vál-
lát veregették, a hátát lapogatták. A kapitány alig bírta féken tartani a
nagycsontú vasderest, amely fújtatva forgatta a szemét, nekifeszült a
kantárszárnak; nem értette, hogyan lett egyszerre jóbarát ebbıl a sok
füstös képő idegenbıl.
– Aj, komám, mondanám én neked, hogy derék lovad van, de csak
nincs hozzá merszem! – vigyorgott a vajda. – Még a végén úgy jár-
nék, mint a sógorom, akit kípen rúgtál miatta!
– Azt a rúgást nem azért kapta, mert a lovamat dicsérte – mondta
Steinhardt, és nyugtatólag simogatta a vasderes pofáját. – Hanem
azért, mert engem ugyanazzal a lélegzettel kutya embernek gyalázott.
– Szó se essék róla hát! – legyintett Jagos. – Gyere, gádzsó,
igyunk a békességre!
A cigányok táborát másfél tucat ponyvás szekér és tarkára festett
kocsi alkotta, amiket egymásnak fordítottak, és kör alakba rendeztek,
cseh szokás szerint. A kifogatolt lovak egy elkerített szárnyékban
álldogáltak, békésen ropogtatva az elemózsiájukat; a vasderest kikö-
tötték melléjük, és friss szénát vetettek elé. Steinhardtot egy nagy
tőzrakáshoz vezették a vajda kocsija elıtt, ahol rögtön három cigány-
asszony vette gondjába: forralt borral és parázson sült ürühússal trak-
tálták, s közben járt a szájuk, akár a kereplı. A kapitány ügyet sem
vetett rájuk; jó étvággyal nekilátott az estebédnek. A fiatal vajda
közben végigjárta a többi családot, aztán egy idı múlva visszatért a
saját tüzéhez. A fejét csóválva telepedett le egy hímzett tarisznyára, s
rögtön felhajtotta a kancsó vörösbort, amit az egyik asszony a kezébe
nyomott.
– Nagy szerencséd van a váltságpénz dolgában, gádzsó – mondta,
és az inge ujjával megtörölte a bajszát. – Csak két ember halt meg: a
Zseka meg a Sánta Simaj, akiért csak félváltság jár, mert a lovad
rúgta agyon. Azonfelül egy cigánynak kifolyt a fél szeme, de az nem
baj, mert úgyis vaksi volt; egy másiknak le kell vágni az orrát, de az
se baj, mert anélkül is elég ronda; egy harmadiknak meg eltört a kar-
ja, de az végképp nem baj, mert mindig a más asszonyát fogdoskálta
vele.
– Nem én kezdtem a viszályt – vont vállat Steinhardt, és ı is bele-
kortyolt a borába. A forró, főszeres ital végigfutott a torkán, és kel-
lemesen megmelengette a gyomortájékát.
– Tudod-é, hogy egyszeriben nagy neved lett az asszonyok kö-
zött? – kérdezte a vajda. – Vagy hárman is hozzád akarnak menni
feleségül, tán azóta már hajba is kaptak rajtad.
A kapitány halványan elmosolyodott.
– Pedig mondtam én nekik, hogy hiába civakodnak. – Jagos kitar-
totta az üres kancsót; az egyik cigányasszony egy öblös kanállal bort
mert belé a tőz fölött bugyborgó kondérból, és az ujjával lekanyarí-
totta róla a habot. – Egy ilyen férfinak, mint te, biztos van odahaza
felesége, erısen hasonlatos hozzá magához. Az a gyanúm, komám,
hogy ha valami idegen pendellyel térnél meg a házadba, az asszo-
nyod igencsak hamar kikaparná az árva pintyıke szemét!
– Meglehet – felelte Steinhardt kitérıen, és harapott egyet a piros-
ra sült ürühúsból. Aztán fölemelte a boroskancsóját, és jelentıségtel-
jes pillantást vetett rá. – Ugyan nagy jómódban él a te dolmutád, vaj-
da!
 Jagos felkacagott.
– Ránk fér, az ínséges tél meg a sok nélkülözés után – mondta.
Aztán a kapitány szemébe nézett; ajkát különös mosoly játszotta kö-
rül. – Ravasz ember vagy te, gádzsó. Itt üssön belém a pusztulat, ha
nem akarsz tılünk valamit; de tudod a módját, hogyan kerülgesd a
forró kását. Ha csak úgy egyszerően közibénk jöttél volna, most lakat
lenne minden cigány száján. Te azonban elıbb kimutattad a fogad
fehérjét, tekintélyt szereztél, kimesterkedted magadnak a vendégba-
rátságot. Az már szentigaz, hogy ismered a szokásainkat. De áruld el
nekem, komám; mihez kezdjek én most tevéled?
Steinhardt felkortyolta a bort, és letette maga mellé a földre az
üres kancsót. Aztán közömbös képpel forgatni kezdte az ujjai között
a bársonysüvegét; itt-ott, ahol bemocskolódott, szórakozottan meg-
tisztogatta.
– Egy cigányasszonyt keresek – mondta egykedvően. – Valaha
Szép Rilyándrinak hitták.
A vajda fekete szeme résnyire szőkült.
– És mivégre keresed ıt? – kérdezte halkan.
A kapitány felpillantott, s rezzenetlenül állta a másik férfi tekinte-
tét.
– Azt mondták nekem, rontást szerzett a városra – felelte. – A ha-
lálát kívánják.
– Hiszel nekik?
Steinhardt vállat vont.
– A hit a csuhások dolga, nem az enyém. Én igazságot keresek –
mondta. – Odaát a városban csúful rá akart szedni valaki. Az ilyesmit
pedig nem szenvedhetem.
A bajszos cigányember Steinhardt deréköve felé bökött az állával.
– Mire az a kard az oldaladon? – kérdezte. – Rilyándri vérét onta-
ni?
– Talán igen – válaszolta rezzenetlen arccal a kapitány. – Valaki
azt ígérte nekem, hogy megáldja; de helyette a véráldozat jegyét tette
rá.
– Ezért nem vontad ki hát, mikor megrohantunk?
 – Egyébiránt sem tettem volna. Beszélni jöttem, nem öldökleni.
Jagos hosszan bámult a pattogva ugrándozó lángokba; vörhenyes
visszfényük pengés árnyékokat táncoltatott borotvával metszett arc-
élén. Végül úgy látszott, elhatározásra jutott; csattanósat vágott a
térdére, és felállt a tábortőz mellıl.
– Báter! – mondta. – Gyere utánam!
Steinhardt szó nélkül kiegyenesedett, és követte.
Egy kisebbforma, feketével zsindelyezett utazókocsi felé vették az
irányt; a többivel ellentétben nem volt kifestve, de az oldalát míves
faragások díszítették. A kapitány felismerte közöttük a mulikoni
chiniklyit, a halálmadarat. A kocsiból folyamatos, éneklı hangú kán-
tálás szüremlett ki. Jagos lecsapta a közlekedıhágcsót, lenyomta az
ajtó rézkilincsét, és félreállt az útból.
Steinhardt felhágott a kocsi küszöbére; belökte az ajtót, és bené-
zett.
A helyiség közepén, hosszában fehér lepedıkkel letakart ágy állt,
amin egy szánalmas emberroncs feküdt. Valaha nı lehetett, de rútul
összetört arca, a két üresen tátongó szemgödör, a lehetetlen pózokban
kicsavarodott, béna végtagok semmit sem ıriztek mar hajdani szép-
ségébıl. Nehogy szégyenbe essék, egy fehér gyolcstakaró volt rávet-
ve meztelen testére. Kétoldalt, az ágy fejénél vastag faggyúgyertyák
árasztották sápadtan lobogó fényüket. Közöttük nyurga, fiatal
kamaszfiú állt; két kézzel tartotta a nyomorult teremtés halántékát, és
szomorú, komoly szemekkel nézett a betolakodóra. A bıre mintha
egy árnyalattal halaványabb lett volna a többi cigányénál, bár ezt a
füstös félhomályban nem volt könnyő megállapítani. A kocsifal mel-
lett, jobb- és baloldalt, fekete ruhás vénasszonyok görnyedeztek egy-
egy hitvány zsámolyon; reumás ujjaik közt rózsafüzért morzsolgat-
tak, s szakadatlanul motyogták reszketeg hangjukon a cigány Mi-
atyánk szavait.
– Amáro dad Devla…
– Gyakran feküdt idegen ágyakba; volt, ahová a vágy hajtotta,
volt, ahová a kényszer – szólalt meg Jagos a kapitány háta mögött. –
De akitıl viselıs lett, azzal nem a saját jószántából adta össze magát.
Azt hihették, a pellengéren elmegy tıle a gyerek; csoda is, hogy nem
úgy lett, hisz látod, mit mővelt vele a városiak igazsága…
A fiú lehajtotta a fejét, és gyengéden félresimított egy szürke haj-
tincset a verítékezı, ráncos homlokról.
– …kon szan ando cséri…
– Ha az atya a tulajdon vére ellen fordul, megtagadja az ágyékából
fakadt magot, és ilyen gyalázatot tesz az anyával; utálatos undokság
az, Isten ellen való vétek – folytatta Jagos. – Vérbőn. És ha tanúságot
vesz róla, a Mindenható nem hagyja bosszulatlanul.
Steinhardt becsukta az ajtót, sarkon fordult, és leballagott a falép-
csın. A folyamatos ima kivehetetlen mormogássá halkult mögötte.
Jagos egyenes derékkal állt a hágcsó tövében, és nem félt a kapitány
szemébe nézni.
– A fiú nemrég töltötte be a tizennégyet – mondta. – Férfivá ért,
asszonyt vett magához; Höfkirchenben a plébános megáldoztatta.
Elég idıs már ahhoz, hogy tanúságul szolgáljon Isten elıtt.
– Ezért nem használt hát a körmenet és a szentmise – szólalt meg
színtelen hangon a kapitány. – Nem rontás ül a városon; az Úr harag-
ja sújtja.
A vajda bólintott.
– És ezért folyamodott valaki a falak mögött más eszközökhöz.
Steinhardt elıhúzta a pallosát, és tőnıdve nézte a holdfényben de-
rengı pengét. Lelkiismeretesen gondozta a tétlenség hosszú évei
alatt; borotvaéles volt, akár egy hajszálat is kettébe hasított volna.
– Véráldozat… – suttogta elmélázva. – Ha levágom a fiút, az any-
ját, vagy bárki mást… akár téged is… a kiontott vér el fogja mosni a
bőnt, és Augsburg városába visszatér az élet…
– Nem – mondta halkan a vajda. – A vérbőn soha nem nyerhet
bocsánatot. Ha gyilkolsz a karddal, magadra veszed a terhét. A város
megmenekszik, a bőnös feloldozást kap… de te elkárhozol…
Steinhardt szeretı tekintettel simogatta végig a drágamívő pengét.
Nyolcvan év alatt szinte eggyé nıtt vele; teste szerves részének érez-
te már. Mélyet sóhajtott, és lassan visszacsúsztatta az oldalára szíja-
zott hüvelybe.
 – Te harcos vagy – jegyezte meg Jagos. – Nem fogod elvetni ma-
gadtól a kardodat.
– Nem is – mondta a kapitány, és viharvert képe elborult. – Fo-
gadd meg a tanácsomat, cigány: még ma este szedjétek össze minden
holmitokat. A legjobb az lenne, ha a pirkadat már nem a Lech mellett
érne benneteket. És utána kerüljétek el ezt a várost amilyen messze
csak tudjátok, még akkor is, ha az új járásért meg kell verekednetek
egy másik dolmutával!
– Báter! – mondta Jagos. – És te mitévı leszel, testvér?
Steinhardt arrafelé emelte a tekintetét, amerre Augsburg komor fa-
lai sötétlettek a folyóparti bozótos mögött.
– Visszamegyek – mordult fel komoran. – Még ma éjjel.
– Zsá Devlesz! – suttogta rekedten a vajda, és fejet hajtott a rette-
netes ember elıtt.

A falakon nem égett sem fáklya, sem lámpás; és ahogy Steinhardt

közelebb poroszkált az elhagyott országúton, észrevette, hogy a Kol-
duskapu résnyire nyitva van.
Leszállt a nyeregbıl, kötıféken fogta a vasderest, és óvatosan,
gyalog haladt tovább; szürke szeme egyre csak körbejárt, orvlövészt,
lest ülıt fürkészett az útmenti bokrok között.
Senki sem tartóztatta fel, amíg a falak tövébe ért. Természetelle-
nes csend honolt az éjszakában; egyetlen falevél sem rezdült. A kapi-
tány vigyázva beljebb lökte a kaput, majd rögtön hátraugrott. A him-
lıhelyes strázsa az ırbódénak támaszkodva állt, feje a mellére bu-
kott, mintha bóbiskolna. Karja ernyedten lecsüngött; alabárdja mel-
lette hevert a porban; csizmája körül alvadtvörös tócsába győlt a ru-
háján lecsordogáló vér. Fültıl fülig átvágták a torkát.
Steinhardt némán bólintott, csak úgy önmagának. Aztán teli talp-
pal belerúgott a kapuszárnyba, amely csontrepesztı erıvel vágódott a
terméskı fal felé, de félúton valami puhább akadályba ütközött. El-
kínzott ordítás harsant a visszacsapódó ajtólap mögül, ahogy a kapi-
tány egy tigrisugrással a bolthajtás túloldalán termett.
 A második támadó magasra emelt karddal szökkent elı az ırbódé
takarásából. Steinhardt a férfi fedezetlenül hagyott torkához kapott;
hüvelyk- és mutatóujja vaskapocskent zárult össze az ádámcsutka
körül, és egyetlen rántással kitépte az eleven húsból. A zsoldos ful-
dokolva összeroskadt; a kapitány jobbjával kiragadta a kezébıl a
kardot, megpördült, és lendületbıl széthasította annak a fegyveresnek
a koponyáját, aki véres képpel tántorgott elı a kapuszárny mögül.
Tagbaszakadt alak magasodott fel az ırbódé tetején, és meglen-
gette a mancsában tartott láncos buzogányt. A következı pillanatban
egy kurta nyelő lándzsa érkezett suhogva a sötétségbıl, és beleállt
mellkasába. Az edzett acélhegy áthatolt a sőrő szövéső sodronyin-
gen, és halálos pontossággal járta át az orvtámadó szívét. A zsoldos
felhördült, bizonytalanul megingott, s fejjel elıre alábucskázott az
utca egyéneden kövezetére; Steinhardt alig tudott félrelépni elıle.
Rémült kiáltás harsant a Kolduskapuhoz legközelebb esı sikátor
torkolatából, majd egy magatehetetlen test zuhant ki puffanva a fıut-
cára. Aztán egy másik alak bontakozott ki a homályból; átlépte a
földön fekvı hullát és komótos léptekkel elindult az ırbódé felé.
Ahogy kiért az utca közepére, a fogyó hold sugarai egy kurta pilla-
natra ezüstös fénybe vonták Detlefs ıszbe csavarodó szakállát, s
megcsillogtatták pallosa pengéjén a friss színben vöröslı foltokat.
Steinhardt a vérében fuldokló, áttépett torkú zsoldos mellé dobta a
hitvány kardot, és füttyentett a vasderesnek.
– Minden rendben? – kérdezte aztán.
Dedefs odaért a bódéhoz; csizmája orrával hanyatt fordította a bu-
zogányos férfi holttestét és nekilátott, hogy kifeszegesse belıle a
lándzsáját.
– Eddig igen, Herr Kapitan – dörmögte. – A polgármester mind-
kettınket felfogadott a kíséretébe, ahogy számítottunk rá. Aztán ide-
küldött engem a Kolduskapuhoz négy semmirekellıvel, hogy ves-
sünk lest kegyelmednek, és öljük meg, ha visszatér a városba.
– Öt ember – csóválta a fejét Steinhardt – Biztosra akart menni.
A lándzsahegy lucskos-recsegı zajjal kiszabadult a zsoldos mell-
kasából. Detlefs megvetıen mordult egyet, és arcul köpte a halottat.
 – Silány harcosok ezek, Herr Kapitan; egymagam is elbírtam vol-
na mind a néggyel – mondta fitymáló hangon. – A szájuk, akár a
bécsi kapu, de jószerivel azt se tudják, melyik végén kell megfogni a
kardot.
– Johann hol van? – kérdezte Steinhardt Az egyik nyeregtáskából
tépésnek való gyolcskendıt húzott elı, és tisztogatni kezdte vele az
ujjait.
– Azt a hájas vénembert ırzi, öt másik fajankóval – felelte az öreg
katona. – Igencsak be van rezelve a derék polgármester úr; fogadok,
hogy egész éjszaka le sem hunyta a szemét.
– Hát ha ennyire türelmetlen, ne várakoztassuk sokáig – mosolyo-
dott el hidegen a kapitány.
A város kiváltképp kihalt és néptelen volt ezen az éjszakán; alig
néhány ablak mögött pislákolt mécsvilág, s a vasderes patáinak csat-
togása hátborzongató, kongó visszhangokat vert a ködben. İrjárat-
oknak nyomat sem látták; a polgármester nyilván visszarendelte vagy
másfelé irányította ıket, nehogy fény derüljön az ármánykodására. A
kapukat persze ırizték – a nyomorult himlıhelyes strázsának is ezért
kellett meghalnia –, de Steinhardt gondosan ügyelt rá, hogy nagy
ívben elkerüljék a környéküket
Két saroknyira a polgármester házától megálltak. A kapitány ala-
posan szemügyre vette a tekintélyes, emeletes épületet, amelybıl
innen csak bizonytalan, elmosódott körvonalak látszottak, meg a
bejárati ajtó fölé akasztott lámpás világolt át a sőrő ködfátylon. Aztán
összevonta szürke szemöldökét, és Detlefsre nézett.
– Mennyi idıt adjunk Johannák? – kérdezte.
Az öreg katona vállat vont
– Ötszáz szívverésnyit Annyi biztosan elegendı.
– Legyen.
Steinhardt a szájához emelte a kezét, és harsány, átható sólyomri-
koltást hallatott. Ritka hang volt ez Augsburgban, de nem feltétlenül
keltett feltőnést, különösen éjszaka; a dombvidéken fészkelı sóly-
mok olykor be-betévedtek a város fölé.
 Nem történt semmi. A kapitány lassan leeresztette a kezét, és ma-
gában számolni kezdett. A szeme sarkából látta, hogy a mellette álló
Detlefs hangtalanul mozgó ajakkal ugyanezt teszi.
Nem sokkal haladtak még túl a négyszázon, amikor a szemöldök-
fára akasztott lámpás hirtelen megbillent – egyszer, kétszer, három-
szor.
A két férfi egymásra nézett, és szó nélkül megindult az épület felé.
A nagycsontú vasderes egykedvően baktatott utánuk.
A ház vastag tölgyfaajtaja résnyire nyitva állt, de odabentrıl nem
szőrıdött ki világosság. Amikor odaértek, az ajtó halk nyikorgással
kitárult, és a lámpás fénye sárga lobot vetett Johann szalmaszıke,
varkocsba kötött haján.
– Mindenkivel végeztél? – kérdezte Steinhardt halkan. A polgár-
mester özvegyember volt, két felnıtt fia pedig Szászországban járt
kereskedıúton; de a házban szép számmal éltek cselédek.
– Még a lovászfiúval is – hajtotta meg a fejét Johann. – A vénem-
bert az ebédlıben találja, Herr Kapitan.
– Jó. – Steinhardt Detlefshez fordult. – Vezesd hátra a lovamat, és
kösd be az istállóba! A holttesteket takarítsátok el valami félreesı
helyre, és mondjatok egy imát a lelki üdvükért! Aztán bújjatok meg a
garádics alatt, és tartsátok szemmel a bejáratot! – Egy pillanatra ha-
bozott; eszébe jutott Gretének tett ígérete. – Ha egy ember érkezne –
tette még hozzá –, engedjétek át bántatlanul; de ha többen vannak,
tartóztassátok fel ıket!
A két katona szótlanul bólintott, és már indultak is a dolgukra;
Steinhardt parancsa szentírás volt nekik.
A kapitány leakasztott a falról egy kézilámpást, tüzet csiholt az
olajjal átitatott kanócra, és megindult fölfelé a lépcsın. A páclében
sötétbarnára cserzett fokok fülsértın nyikorogtak vízilóbır csizmája
alatt, de nem törıdött a zajjal; aki fölneszelhetett volna rá, már mind
halott volt.
Elérte az ebédlıterem ajtaját, és szabad kezével betaszította. A
lámpás melegsárga fénye imbolygó sávot hasított a zsírszagú sötét-
ségbe. Steinhardt körbevillantotta a kévesugarat, és hagyta, hogy
megállapodjon a Bürgermeister verítékezı arcán.
A golyvás férfi csak egy bokáig érı hálóinget viselt, és a felıle
terjengı bőz már messzirıl elárulta, hogy rémületében összerondítot-
ta magát. Szakértı kezek kötözték az asztalfın álló karszékbe; a szá-
ját kipeckelték, a kezét hátracsavarták a faragott támla mögé. Ahogy
a fénysugár ráesett, hunyorogva próbálta kivenni, ki állhat a küszö-
bön; mikor aztán felismerte Steinhardtot, a szeme a szokásosnál is
jobban kiguvadt az üregébıl, és vinnyogva küszködni kezdett a köte-
lékeivel.
A kapitány közelebb lépett hozzá; letette a lámpást a lakomaasz-
talra, és úgy igazította a fényezett vascsuklyát, hogy pont a képébe
világítson.
– Látom, abban reménykedtél, hogy közönséges haramiákat fo-
gadtál a zsoldodba, akik ki akarnak rabolni – mondta mosolyogva. –
Sajnos, rosszabb a helyzet.
A Bürgermeister artikulálatlan, szőkölı hangokat hallatott.
– Most kiveszem a szádból a pecket – folytatta Steinhardt barátsá-
gosan. – Én a helyedben nem kiáltanék. Ha mégis megpróbálkozol
vele, meg fogod bánni, hogy az anyád világra szült.
Megragadta a pecket, és egy gyors mozdulattal kirántotta a püf-
fedt ajkak közül, néhány pudvás gyökerő foggal együtt. A polgár-
mester fuldokolva köhögni kezdett, és elhányta magát.
Steinhardt letelepedett a lakomaasztalra, és türelmesen megvárta,
míg végez.
– Most pedig beszélgetni fogunk – mondta aztán. – Magyarázd el
nekem szépen, miért bántál el olyan rútul azzal a kikapós cigányasz-
szonnyal! Csak nem azért, mert rájöttél, hogy a te gyermekedet hord-
ja a szíve alatt?
– Nem! Nem! Én nem éltem vele! – zokogta a Bürgermeister gör-
csösen. – Én már… rég nem voltam férfi akkor. Esküszöm az élı
istenre, hogy igazat beszélek!
A kapitány hanyagul, visszakézbıl képen vágta, hogy felhasadt az
ajka.
 – Az Úr nevét hiába a szádra ne vedd! – biccentett oda neki barát-
ságosan. – Szóval, miért?
A polgármester felhagyott minden ellenállással; teljesen magába
roskadt. Nem maradt más belıle, csak egy irdatlan, magatehetetlen
hájtömeg, amely reményvesztetten omlott el a szoros kötelékek kö-
zött.
– Engem… engem kényszerítettek – motyogta elfúló hangon. –
Nem én követtem el a vérbőnt! De többet akkor sem mondhatok, ha
darabokra szed kigyelmed.
Steinhardt felsóhajtott.
– Nem is kell. Beszél majd helyetted a tested.
Kinyújtotta kezét, marokra fogta a Bürgermeister mellén az ösz-
szemocskolt hálóinget, és egyetlen rántással köldökig szétszakította.
A hájas férfi petyhüdten lógó mellei már-már nıiesen teltek vol-
tak; évek óta nem érhette ıket napfény, és egyetlen szál szır sem nıtt
rajtuk. Bal oldalt, közvetlenül a szíve fölött vastag, lilába játszó for-
radás virított, amit ügyetlennek tőnı, otromba öltésekkel férceltek
össze.
– Szerencsétlen bitang! – ingatta a fejét Steinhardt, szinte szomo-
rúan. – Szerencsétlen, szánalmas bitang!

Miután magára maradt, a Bürgermeister még hosszan hüppögött

az üres ebédlıben, a karosszékéhez kötözve; fejét a mellére hajtotta,
hogy az arcába sütı, éles fény elıl menekedjen. Nem volt módja rá,
hogy számon tartsa az idı múlását; sokáig csak a kanóc sercegését
hallotta a forró olajban, a vetemedett padló nyikorgását, a szúperce-
gést a vastag asztallap felıl. A ház, ahol hosszú élete javát leélte,
rideggé és ellenségessé lényegült át; nem nyújtott neki segédkezet a
meneküléshez, részvétlen közönnyel őzött gúnyt balsorsából.
Egy örökkévalóság múlva a polgármester felemelte a fejét. Valaki
állt az ajtóban; inkább érezte, mint látta, de halálosan biztos volt a
dolgában. Vaksin pislogott a lámpás fényébe, ám tekintete nem tu-
dott birokra kelni a szoba rejtett zugaiból elıgomolygó sötétséggel.
 – Elárultál, nyomorult! – szólalt meg egy hang.
Zsibbasztó hidegség öntötte el a kövér férfi tagjait
– Én… én nem… – dadogta kétségbeesetten. – Uram, én…
– Hallgass! – Sötét árny moccant a teremben; arrébb húzódott a
bejárattól. – Tudom, hogy kiadtál Steinhardtnak. Hát ez a hála, ami-
ért megmentettem a koszos életedet?
– Én nem mondtam semmit! – A Bürgermeister hangja hisztérikus
volt; tésztás orcáira nedves barázdákat szántottak a patakzó könnyek.
– Semmit… – zokogta – Semmit…
Egy fekete kesztyős kéz markolt a polgármester gyér üstökébe, és
durván hátrarántotta; egy másik valami nedvesen lüktetı tárgyat tar-
tott elé, a lámpás fénysugarába. A hájas férfiban bennszakadt a szó,
és iszonyodva, kerekre nyílt szemmel meredt a feketésvörös, öklöm-
nyi húsdarabra, amely hol összerándult, hol elernyedt a titokzatos
jövevény markában, mintha önálló életet élne.
– Amit adni van hatalmam, azt el is vehetem – hallatszott a baljós
suttogás. – Tizenöt évet loptál el a Teremtıtıl az én segedelmemmel;
tizenöt évig dobogott a szíved az athanorban, mert beteg testedben
már nem volt maradása. Eljött az ideje a számadásnak.
Éles, fejhangú nyüszítés tört fel a polgármester torkából; a vak
kiskutya hallathat ilyet amikor zuhogni kezdenek rá a téglacsapások.
– Tizenöt évnyi élet, az örökké tartó kínszenvedésért… – lehelte a
jövevény.
A kesztyős ujjak hirtelen keselyőkarmokként összezárultak a test
nélkül dobogó szíven. Fekete vér fröccsent a lámpás csuklyájára; a
Bürgermeister állati hangon felvonított.
A kövér test megvonaglott a szorosra kötött gúzsban; a kopaszodó
fej félrebillent. Leheletfinom remegés futott végig a rengı tokákon.
A polgármester szája széle lefittyedt; csillogó nyálfonál bukott ki
rajta a padló felé.
Az idegen a szoba sarkába csapta a markába tapadó, véres undok-
ságot, aztán kiegyenesedett, és nagy ívben megkerülte az asztalt vi-
gyázva, nehogy belekerüljön a fénysugárba. Egy fekete kesztyős kéz
ereszkedett a lámpás tartóvasára, és gyors mozdulattal elfordította,
hogy a karszékhez kötözött porhüvely helyett az ebédlı ajtaját vilá-
gítsa meg.
– Steinhardt! – kiáltotta a jövevény. – Várlak, Steinhardt!
Egy hosszú percig néma csend volt. Aztán lassan nyikorogni
kezdtek a vén, szúette lépcsıfokok; nehéz léptek közelítettek a terem
felé. Kényelmes, nyugodt tempóban haladtak; nem érzıdött rajtuk
kapkodás, sietség.
A kapitány zömök alakja betöltötte az ajtónyílást,
– Üdvözöllek, öreg barátom – mondta halkan, amikor belépett.
Baljában kivont pallost tartott, jobbjában egy másik lámpást; sugarát
a terem túlfelére irányította.
A lakomaasztal mögött Innocentius atya állt, ám ezúttal nem ka-
nonoki reverendáját viselte. Vadásznadrág és fekete bırzeke volt
rajta; ebben az öltözékben sokkal szikárabbnak, inasabbnak tőnt,
legalább harminc évvel fiatalabbnak a koránál. Csak az arca maradt
öreg; szigorú, mély redık sorakoztak rajta, járomcsontja élesen kiug-
rott, sötét szemét résnyire húzta. Tekintetében valami megnevezhe-
tetlen, alvilági láng parázslott.
– Alábecsültelek – mondta egyszerően. A hangja kemény volt és
határozott; nyoma sem volt benne reszketegségnek.
Steinhardt bólintott, és letette a lámpást az asztal feléje esı oldalá-
ra.
– Azt hitted rólam, csak egy buta kardforgató vagyok, ugyanolyan
megszállott, mint azok a habzó szájú inkvizítorok – felelte. – A ke-
zembe nyomtál egy kardot, amit megjelöltél a véráldozat jegyével.
Tudtad jól, milyen vérmes természető vagyok; biztosra vetted, hogy
elıbb-utóbb ölni fogok a karddal, és tudatlanul bár, de magamra ve-
szem a bőnödet.
– Okosabban viselkedtél, mint vártam. Erre akkor jöttem rá, ami-
kor elmentél tanácsot kérni a zsidókhoz.
– Már korábban is gyanakodtam, de ık nyitották föl a szemem. A
rabbi tudta, csak nem merte megmondani. – Steinhardt halványan
elmosolyodott. – Ha a keresztény akolban bőbájos támad, az ellen
semmit sem tehetünk. Rég megtanultam már, hogy értsek a célzások-
ból, öreg barátom.
– Veszedelmessé váltál; utasítottam a polgármestert, hogy veszejt-
sen el.
– Honnan tudtátok, merre járok?
Most a kanonokon volt a mosolygás sora.
– Anton testvér, mielıtt megtért volna az egyház kebelére, egy
hegyi rablóbanda vezetıje volt. És magával hozta a káptalanházba az
embereit is. Mindenüvé követtek, csak a cigánytáborba nem. Akkor
már jól tudtam, hogy átláttál a szitán; csak abban reménykedtem,
hogy azt fogod hinni, a polgármester használ ki engem, nem pedig
fordítva.
Steinhardt lassan ingatta a fejét.
– Mi lenne olyan vétkes dolog abban, hogy egy nagy lábon élı
patrícius fattyút nemz egy cigánylánnyal, aztán elkergeti a városából,
mert nem akarja, hogy szégyenbe kerüljön? – mondta – Gyakran
megesik az ilyesmi, és nem tartozik a fıbenjáró bőnök közé. Ettıl
még nem szakadt volna Augsburgra az Úr haragja. De ha a tulajdon
szolgái közül vétkezik így valaki… egy felszentelt papi személy…
– Azt hittem, elvetélt az a szuka! – horkant fel a kanonok bosszú-
san.
– A Gondviselés ırködött a gyermek fölött. Megırizte, hogy visz-
szatérhessen. – A kapitány tekintete lassan végigsimított a kezében
tartott csupasz pengén. – És hasonlít rád, öreg barátom. A polgármes-
terre viszont cseppet sem.
Innocentius atya karba fonta a kezét, és hallgatott. Az árnyékok
furamód megnıttek mögötte, s valahogy ijesztınek, fenyegetınek
tüntették fel sovány alakját.
– Ugye akkor kísértett meg a hatalom, amikor végeztünk a korcs-
csal? – kérdezte Steinhardt csendesen.
A kanonok bólintott.
– Kölyök volt még, nem tudta használni a teljes erejét; különben
aligha bírhattuk volna le – mondta szárazon. – Évekig küzdöttem a
lázálmokkal, Ulrich; gyöngének és esendınek éreztem magam, szá-
nalmas szalmaszálnak a zúgó áradatban. Nem voltam ura a sorsom-
nak, ide-oda vetettek a szelek, akár a zörgı falevelet. De én változ-
tatni akartam; megállítani a végzet kerekét. Arra gondoltam, mennyi
szépet és jót cselekedhetnék, ha lenne hozza erım; megakadályoz-
hatnám, hogy ez a züllı világ a saját pusztulásába rohanjon. És a
hatalom egész idı alatt ott volt mellettem, csak a kezemet kellett
kinyújtanom utána.
Steinhardt néma maradt.
– Húsz esztendeje kötöttem meg a paktumot – mondta a kanonok.
– És húsz esztendı alatt szörnyeteg vált belıled. Megbabonáztad
az érseket, hogy maradjon távol a városától; így nem bukkanhatott
nyomára az ármánykodásaidnak. Rablókat fogadtál egy felszentelt
hajlékba. Megjátszottad a reszketeg, szentélető aggastyánt, hogy a
gyanúnak még az árnyéka se eshessen rád. Aztán, amikor a polgár-
mestert elıvette a szívbaj, eljött a pillanat, hogy ıt is a hatalmadba
kerítsd.
– Ne ítélj felettem túl szigorúan, Ulrich! Megváltoztam, az igaz;
de minden emberség nem veszett ki belılem. Amikor megifjodott a
testem, nem tudtam ellenállni a hús örömeinek; mégis, sokkal keve-
sebb gonoszságot cselekedtem, mint más tette volna a helyemben.
Arra használtam a hatalmamat, hogy jobbra fordítsam a polgárok
sorát; soha úgy nem virágzott ez a város, mint az elmúlt húsz eszten-
dıben. Ételt adtam az éhezıknek, italt a szomjazóknak; megfékeztem
a gazdagok élveteg romlottságát, a szegények oktalan lázadozását.
Javára voltam a világnak.
– Amíg rád nem vetült a vérbőn árnyéka – felelte Steinhardt s
hangját mintha egy árnyalatnyi szomorúság színezte volna. – Az a
fajta hatalom, amit te forgatsz, a legtisztább lelket is megrontja, hi-
szen lényegébıl fakadóan gonosz. Te valamikor tiszta ember voltál,
de most már nem vagy az. – Felsóhajtott. – Nem hagyhatom, hogy
élj, öreg barátom!
…a város hallgatása megtörik, közeledı csizmatalpak csattogása a
macskaköveken…
 – Botor férfiú, hát azt hiszed, hogy felkészületlen érkeztem ebbe a
házba? – Innocentius atya keserően felkacagott. – Mielıtt idejöttem
volna, magamra írtam a baziliszkusz jegyét. Az érintésem halál; a
bıröm mérget izzad, ami ellen nem véd sem a ruha, sem a páncél.
Náladnál csekélyebb embert a puszta pillantásommal meg tudnék
ölni; de még te is nyomban szörnyet halnál, ha hozzám érnél.
…ingerült kiáltások, kavarodás, emberek fordulnak be egy közeli
utcasarkon…
– Akkor mire vársz? – kérdezte Steinhardt halkan. Tudta, hogy az
öreg pap igazat beszél.
…fáklyaláng a ház elıtt, fegyvercsörgés, káromkodások…
– Mondtam neked, hogy túl sok maradt meg bennem a hajdani va-
lómból – ingatta a fejét a kanonok. – Az együtt töltött évek emléke
visszatartja a karomat; nem visz rá a lélek, hogy a saját kezemmel
végezzek veled.
…sarokvasak rozsdás csikorgása, rekedt férfihangok a földszint-
rıl…
– Ezek Anton testvér fegyveresei. Másfél tucatnyian vannak, és a
vezetıjük bosszúra szomjazik. – Innocentius atya széttárta a karját. –
Lejárt az idıd a földi siralomvölgyben, Ulrich. Örültem, hogy utoljá-
ra még eltársalkodhattam veled; a régi barátságunkra kérlek, ne
kényszeríts rá, hogy én vessek véget az életednek!
…ijedt üvöltés, egy földre dılı test zuhanása; valaki fuldokolva
felhördül, fapadló recseg a csizmatalpak alatt…
– Két katonám strázsál odalent – mondta Steinhardt nyugodtan. –
Meghagytam nekik, hogy téged engedjenek át, mert nem kívántam a
halálukat. De azt már kötve hiszem, hogy Anton testvért is utánad
bocsátanak.
…egymáshoz csendülı pengék, kurta halálüvöltés; egy ablak
csörrenve hullik szilánkokra…
A lámpások fénye szikrázva végigfutott a hatalmas pallos élén,
ahogy Steinhardt maga elé emelte.
– A kardon keresztül is elér a baziliszkusz mérge? – kérdezte hal-
kan, miközben lassan elindult, hogy megkerülje az asztalt.
 A kanonok egy tapodtat sem mozdult álltó helyébıl; lángoló te-
kintete rezzenetlenül pihent a közeledı harcoson.
– Nem – felelte. – De azon a pengén még rajta van a véráldozat
jegye. Ha a véremet ontod vele, örökre elkárhozol.
…a féktelen öldöklés eszeveszett kakofóniája a lépcsı tövében…
– Törıdöm is én azzal! – mondta Steinhardt, és átvetette magát az
asztalon.

Derült, hővös idı volt aznap hajnalon, amikor Steinhardt kapitány

elhagyta Augsburg városát. A csípıs szél szakadozott bárányfelhıket
kergetett kelet felé, ahol a kelı nap pírja halvány rózsaszínre színezte
a látóhatárt. A keskeny ösvény délnyugatnak kanyargott, egyre fel-
jebb kígyózva az Alpok elıhegyei közé; a lovak fara mögött mind
jobban a messzeség ködébe veszett a Lech csillámló ezüstszalagja.
Valahonnan meg-megcsukló, édesbús furulyaszót hozott feléjük a
szél.
A vasderes haladt legelöl, a nyergében Steinhardttal. Az álmatla-
nul töltött éjszaka viszontagságai sötét karikákat bővöltek a kapitány
szeme alá; néha megborzongott útközben, s ilyenkor úgy érezte, egy-
szerre sajog csontjaiban a születése óta eltelt esztendık minden fáj-
dalma. A nemkevésbé törıdött Detlefs el-elbóbiskolva poroszkált a
nyomában; a harmadik, megüresedett nyergő lovat az övé után kötöt-
ték.
Steinhardt csak félig fogja betartani a Gretének tett ígéretet.
Az út kikerült egy repedezett élő, mohlepte sziklaszálat s ahogy
követték a kanyarulatát, egyszerre csak megpillantották maguk elıtt
a furulyást.
Fekete bajszú, szálas cigánylegény volt; hátát egy kırisfának vet-
ve heverészett a csupasz földön, és egyre csak cifrázta a szomorkás
dallamot. Hóka lovát egy alacsony ághoz kötötte; az állat egykedvő-
en tépdeste egy közeli bokorról a leveleket. Mikor meglátta ıket, a
cigány barna képébıl kivillantak erıs, gyöngyfehér fogai; az övébe
tőzte a furulyáját, és elvigyorodott. Könnyedén talpon termett, föl-
jebb tolta a homlokára kötött, piros selyemkendıt, és odakiáltott
Steinhardtnak.
– Hozott Isten, testvér!
Detlefs szemébıl mintha elfútták volna az álmot; az egyik pilla-
natban még imbolyogva szunyókált a nyeregben, a következıben
már éber és tettrekész volt, akár a támadáshoz ágaskodó kobra. Meg-
maradt fél szeme résnyire szőkült, keze már lendült is a nyereg mellé
tőzött lándzsanyél után – ám ekkor Steinhardt marka kulcsolódott a
csuklójára.
– Nincs rá szükség – mondta a kapitány. – Itt várj!
A vén katona engedelmesen bólintott, de azért továbbra is gyana-
kodva méregette a cigányt. Steinhardt a térdével oldalba bökte a vas-
derest, és nyugodtan közelebb poroszkált a kırisfához.
– Ha nem fogadtad meg a tanácsomat vajda, akkor most nagy baj-
ban vagytok – mondta üdvözlés helyett. – Augsburg most forrong,
akár a méhkas; az éjjel többeket megöltek, és mindenki a cigányokat
okolja érte.
Jagos nemet intett; a kelı nap fénye megcsillant a fülében himbá-
lózó aranykarikán.
– Verébagyú ember, aki nem ért a szóból – felelte. – A dolmutám
útban van már Burgau felé; ott a szász választófejedelem az úr, az ı
területére meg nem mernek utánunk jönni a csóré bürgerek. Hanem –
és itt érdeklıdve félrehajtotta a fejét –, veled még szívesen váltanék
néhány szót, testvér!
– Itt vagyok – mondta Steinhardt komoran.
A fiatal vajda az ajkát csücsörítette, rátette a mutatóujját, és für-
kész tekintettel nézett föl a kapitányra.
– Tudod, erısen furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Tegnap este,
még indulás elıtt, összedugtuk a fejünket néhány vénasszonnyal meg
kriszi-tudó öreggel. Megkérdeztem ıket, nem hallottak-e rólad?
Steinhardt hallgatott; jégszürke szeme merın bámulta a vajdát. Az
nem jött zavarba a vasvillatekintettıl; csak elmosolyodott könnye-
dén, és beszélt tovább.
 – A kara-cigányok annak idején Vén Farkasnak neveztek, és fél-
tek tıled, mint a tőztıl. Te vagy a legveszettebb boszorkányvadász
innentıl a nagy vízig. Szemmelverıket és vajákosokat ölsz; fekete
mágusokat és garabonciásokat; vérfarkasokat és sírból támadt holta-
kat. Sohasem kérsz jutalmat a munkádért, s ha elvégezted, amit vál-
laltál, nyomban visszavonulsz a tanyádra, a hegyek közé, ahol a szó-
beszéd szerint egy egész ezred katona vigyázza a biztonságodat. Ha
valaki megsért, azt megölöd; és úgy tartják, a szívedben nincs helye
az irgalomnak.
– Ezt mind tudtad eddig is – mondta kımerev képpel Steinhardt. –
Akkor meg miért ez a találkozás?
– Hát csak azért, testvér – vakarta meg a fejét a kendı alatt Jagos
–, merthogy az öregek ezeket akkor hallották rólad, amikor még pen-
delyes kölykök voltak mind egy szálig. Kitőnik ez abból is, hogy a
kara-cigányokat emlegették; az a dolmuta ma már nem lovagol.
– Megöltem az egész törzset – bólintott a kapitány. – Ördögimá-
dók voltak.
– De a te fegyvered a kard, nem a szenteltvíz – mondta Jagos, és
fekete szeme résnyire szőkült. – Nem viselsz magadon keresztet, és
soha senki nem látott még áldozni vagy gyónni. Mesélik, a tanyádon
még csak templom sincsen.
– Mindenütt akadnak beszédes kedvő emberek – borult el
Steinhardt képe. – És elıbb-utóbb megtanulják, hogy ha nem vetnek
féket a cserfes nyelvükre, könnyen a híján találhatják magukat!
A vajda ügyet sem vetett a közbeszólásra.
– Hírlik, hogy van valahol a francia Alpokban egy elátkozott ko-
lostor, valaha szerzetesek laktak benne, de most már… valaki más.
Azok közül, akik arrafelé kóborolnak, kevesen térnek vissza, és az a
kevés is igen szőken méri a szót. A te tanyád nem lehet messze tıle,
testvér. Csak nem oda jársz fölvenni a szentségeket?
– Folytasd csak, cigány! – mondta Steinhardt veszedelmesen hal-
kan.
– Tudod, testvér, ha téged látlak, egy szép, aranyló búzatábla jut
rólad eszembe. A búza között persze itt-ott felüti a fejét a gyom; van
olyan gaz, ami messze túlnı a kalászok fölé, és van olyan is, ami
észrevétlen meghúzódik a tövükben. A barázdák között jár egy ka-
szás, és sorra levágja az összes olyan gazt, ami a búza fölé nıtt.
Amerre elhalad a szerszámával, szép egyenletesen hullámzó gabo-
namezı marad utána, mintha minden rendjén volna; csak éppen oda-
lent, a búzaszálak tövében burjánzik el mindegyre a gyom.
– És én volnék a kaszás? – kérdezte a kapitány.
Jagos vállat vont, és ravaszul csavarintott egyet a témán.
– Tegnap, a táborban azt mondtad nekem, hogy a kardodra a vér-
áldozat bélyegét ütötték. Mégsem féltél visszamenni a városba; pedig
tudtad jól, hogy talán ölnöd kell vele. Milyen ember az, aki nem fél a
kárhozattól? İrült? Megszállott? Vagy olyasvalaki, aki tudja magá-
ról, hogy már amúgyis rég elkárhozott?
Hosszú, nyomasztó csönd telepedett a tájra; csak a vasderes hor-
kantásai törték meg olykor. Steinhardt lassan rákönyökölt a nyereg-
kápára, és szúrósan a vajda szemébe nézett.
– Becsülöm a bátorságodat, hogy volt merszed utánam jönni, ci-
gány – mondta halkan. – Ha akarod, megfelelek a kérdésedre; de
utána nyomban meg kell öljelek.
Jagos elvigyorodott.
– A fekete fenének kell a te válaszod, gádzsó! – rázta meg a fejét.
– Csak annyit árulj el, hogy barátok vagyunk-é, vagy ellenségek?
A kapitány néhány pillanatig elgondolkozott ezen.
– Ellenségek, azt hiszem – mondta elmélázva. – De elıbb-utóbb
minden katonának elege lesz a hadakozásból.
Ezzel megfordította a vasderest, és búcsúszó nélkül visszaporosz-
kált a keskeny ösvényre, a társa mellé. Jagos vajda összevont szem-
öldökkel, értetlenül nézett utána.
Detlefs már türelmetlenül várta kapitányát
– Induljunk, Herr Kapitan! – dörmögte oda neki; észre sem vette
milyen szomorú, messzibe révedı tekintettel méri végig Steinhardt. –
Odahaza várnak ránk.
 Hideg szél támadt körülöttük; egy kósza fuvallat utat talált magá-
nak a mókusprémmel szegett köpönyeg alá és megborzongatta
Steinhardt szívét.
Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok,
Templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg;
Fényes lantom fölött – bár csillagom halott –
A melankólia fekete napja reszket.

Gérard de Nerval: El Desdichado

Erre, csak erre, nemes senhor, nyugodtan kerüljön beljebb szerény

üzletembe; mindig örömmel látom az ilyen elıkelı urakat! Ön kül-
honi, hacsak meg nem csalt a két öreg szemem; mi szél hozta Burgos
városába? Vagy úgy, zarándokúton van Compostela felé? Üdvös
elhatározás; Szent Jakab nagyhírő ereklyéiben még senki sem csalat-
kozott, malasztot jelentenek minden bőnbánó léleknek, és megsegítik
az embert legnagyobb szükségében. Nos, egy ilyen ájtatos vállalko-
zással nemigen fér össze az én szegényes portékám, de hát a nemes-
embernek a hadakozás a dolga, nem igaz? Dicséretes dolog a lelkünk
üdvösségén munkálkodni, ám amíg itt vagyunk a világi siralom-
völgyben, bizony eleget kell tennünk mindazon feladatunknak, amit
a mi Urunk osztott ki ránk. A jobbágy dolgozzon, a papok imádkoz-
zanak, a nemes senhorok pedig a kardjukat forgassák a hit védelmé-
ben. Tessék? Hogy nekem hol a helyem? Nem, nagy jó uram, nem
vagyok jobbágy; már az üköm is szabad embernek született. A ke-
resztény hit harcosainak ugyebár fegyverre is szükségük van, én pe-
dig ellátom vele ıket. Persze csekélyke árat is kérek a szolgálatai-
mért, hiszen családos ember vagyok, nyolc éhes szájat kell etetnem,
de az evangéliumra esküszöm, hogy ennél mívesebb, kézreállóbb
kardokat sehol másutt nem kap a nemes senhor egész Asztúriában! A
famíliám öt nemzedéke őzi a mesterséget, derék burgosi polgár va-
lamennyi atyámfia, és még soha nem került ki kutyának való munka
a kezünk alól! Hogy mondja a nemes senhor? Hogy a krédóban nem
esik szó polgárokról? A Szentírás jámbor magyarázói nagy lélegzető
emberek voltak, elfordították tekintetüket a világi hívságokról; ho-
gyan is terjedhetett volna ki a figyelmük egy ilyen aprócska pontra,
mint jómagam? Teszem a dolgom, mint mindenki más; templomjáró
ember vagyok, zsidókkal és izmaelitákkal nem közösködöm, nem
ártom magam uzsoraügyekbe, és a Mária-napi körmenetrıl is csak
egyszer hiányoztam, amikor elıtte való nap megcsapta a homlokom
a kohóból szálló parázs. A fújtatólegény hibája volt, el is tángáltam
érte a mihaszna suhancot; látja, nemes senhor, azóta, hunyorgok a fél
szememre, de az Úr kegyes volt hozzám, és nem sújtott vaksággal.
De fáradjon csak beljebb a hajlékomba, nagy jó uram; nem illendı
dolog, hogy a napnak e szakában megvárakoztassuk a szívesen látott
vendéget. Hétágra süt a nap, felforralja még az agyunk velejét is;
jobb ilyenkor az árnyakban. Hogyan? Önöknél ez nem szokás? Hja, a
nemes senhor bizonyára valahonnan messze északról jön, de mi ide-
lent bizony mindennap megüljük a sziesztát, különben meg is bugy-
gyanna az agyunk ettıl a pokoli hıségtıl! Az ilyen nagy melegben
csak a nyugalom meg a hősítı segít. Ha elfogad tılem egy pohár
portóit; a színe vörös, akár az indus rubinkınek, a zamata pedig éde-
sebb a frissen csurgatott méznél… Felüdíti a lelket, felfrissíti a testet;
ez a férfiembernek való ital, a vizet csak igyák az igáslovak!
Hová valósi a nemes senhor? Vagy úgy, Picardiába? Hát az bi-
zony elég messze van innen. Hallottam már a hírét; igen gazdag tar-
tomány, a francia király éléskamrájának nevezik. És sok hadakozásra
termett vitézt adott a kereszténységnek. Javítson ki, nagy jó uram, ha
tévedek, de úgy tudom, hogy egy picardiai grand-seigneur vezette
harcba a szentélető Lajos király seregét Damiettánál a szaracénok
ellen. Jámbor, nagynevő lovag volt… Hiába, csak eljutnak a hírek
ide Burgosba a világ ügyes-bajos dolgairól, és ha az ember nyitott
füllel fogadja ıket, az Úr segedelmével tájékozódni tud a dolgok
folyása felıl.
Látom, a nemes senhorban is megvan a picardiai virtus; nem,
uram, ne essen a tettetett szerénység hívságos bőnébe, nem kell ta-
gadnia, hogy megakadt a szeme szerény portékáimon! Megvallom
igaz szívvel, mostanság szőkösebb a kínálatom, mint egy-két éve
még; hogy délen megint kitört a háború a hitetlenek ellen, ugyancsak
kapósak lettek az áruim. Jámbor keresztényhez nem illik a dicsekvés,
azért nem is számlálom elı sorra, miféle elıkelı donok tértek be
hozzám vásárolni; az ilyesmit nem bízza az ember szolgára, csatlós-
ra, hisz a fegyverhez értı szem szükségeltetik! Akárcsak az öné, ne-
mes senhor… Mit kívánna inkább? Amit itt lát, az mind a legfino-
mabb toledói acél; a családom jóhíre nem engedné, hogy bármi silá-
nyabb anyaggal dolgozzak. Akad itt derék lóravaló pallos; akit meg-
suhintanak vele, azt hihetné, villámcsapás sújtotta le az egekbıl. Há-
romszor egymás után edzettem meg az élét, és esküvéssel merem
fogadni az oviedói Szőzanyára, hogy a vasalt pajzsokon sem vásik el
egyhamar! Vagy itt van ez a háromélő hosszútır; nem való ugyan
gyönge ember kezébe, de nincs az a sőrőn szıtt sodronying, amely-
nek a szemei között át nem hatolna! Esetleg válogasson az úr a nor-
mann kardok közül; azt beszélik, északon már másféle penge dívik,
de a grenadai mórok még mindig ezt rettegik, és én mondom a nemes
senhornak, jó okuk van rá… Vagy mit szólna ehhez a cifra aragón
pallóshoz? Picardiában nemigen talál ilyet! A keresztvasa kosaras,
hogy elakadjon benne az ellenség kardja, a pengéjén meg két-két
vércsatorna húzódik hosszában, így sokkal rugalmasabb, mintha csak
egyet mélyesztenénk bele. Ha keresztbe nyesnék – amitıl Isten óv-
jon! –, épp olyan vonala lenne, mint a halfaroknak. Esetleg a kurtább
pengék érdeklik uraságodat? Van itt minden, ami csak egy jó lovag
fegyverderekára kívánkozhatik, és egy igazi picardiai nemesúrnak
olcsón megszámítom. Tessék: ez egy remekbe készült misericordia a
kegyelemdöfésekhez, ha az ellenfél olyannyira győlöletes lenne,
hogy a nemes senhor még az érte járó váltságpénzrıl is lemond.
Vagy itt van ez a másik; itáliai mintára készült, odaát cinquedeának
hívják a fajtáját. Különösen akkor áll kézre, ha könnyő pám-
célzatban harcol az ember, és félelmetes sebeket ejt; ha futóra is ve-
szi a sebhedett ellen, szinte bizonyosan el fog vérezni tıle. Válogas-
son csak kedvére, nagy jó uram; bıviben vagyunk az idınek, elvégre
nincs nyakunkon a mór…
Hogyan? Azt a kardot ott felül? Khm… Örömest, nemes senhor,
örömest, szó sincs róla, hogy vonakodnék, csak hát… Tudja, ez egy
különleges penge. Uraságodnak igen jó szeme volt, amikor kiválasz-
totta, hisz talán ez a legremekebb mind közül. Kapja csak kézre bát-
ran! Ugye, milyen jó fogás esik rajta? Micsoda? Hogy csorba az éle?
Nemes senhor, ez a kard valamivel vénebb, mint én vagyok – ami
bizony nem csekélység –, ezer csatában forgott, harmadfél évszáza-
don át itta a szaracén vért, és ennyi idı alatt összesen egyszer csor-
bult kiv akkor is nevezetes körülmények között. De kérem, nagy-
uram! Én tisztességben megıszült mester vagyok, nem tartozom a
csaló zsiványok közé, akik mindenféle hazug históriával dicsıítik a
portékájukat! Hát kínáltam én önnek Roland lovag kardját, vagy bi-
zonygattam szapora szóval, hogy ebbe vagy abba a markolatba az
Igazi Kereszt szilánkját foglalták bele? Nem, nagy jó uram; én csak a
saját kezem munkáját dicsértem, és ha ezzel a hiúság bőnébe is es-
tem, minden szavam színigaz volt. Nincsenek énnálam tündérkardok
és elvarázsolt fegyverek, nem is nagyon hiszek benne, hogy létezné-
nek ilyesmik manapság; de ez a penge, nemes senhor, valóban nem
mindennapos darab. Néha már-már hajlok rá, hogy amolyan ereklye-
féleséget lássak benne, csak azt nem tudom, hogy szentek vagy dé-
monok öröksége-e… Ne kacagjon rajtam, nagy jó uram; nem állítok
mást, csupán a színtiszta valót. Mert ezt a kardot Don Federígo
Ferrante forgatta hajdanán.
Még sohasem hallott róla a nemes senhor? Furcsállom egy kicsit;
hisz régen történt az eset, és Picardia igencsak messze van, de azt
hittem, ez a história elhíresült szerte a keresztény világban. Csúf tör-
ténet, és már csak azért is igaznak kell lennie, mert nem végzıdik
vidáman, mint a széllelbélelt lovagregék. Ha uraságodnak van ideje
rá, szívesen elbeszélem, bár nem kenyerem a históriázás. Aztán, ha
kívánja és van rá ötszáz firenzei aranydukátja, elviheti tılem a kar-
dot; bár azt alítom, el fog tıle menni a kedve, és egyáltalán nem az
ára miatt.
Don Ferrante andújari lovag volt, rettegett hírő harcos, a reconqu-
ista hıse a kegyes emlékezető Ferdinánd király idején. El Desdicha-
dónak is nevezték, a sorsa miatt, ami a nemes senhor nyelvén annyit
tesz, hogy a Szerencsétlen. Akkortájt született, amikor a régi Karthá-
góban feltámadtak az almohádok, és elhatározták, hogy végsı csa-
pást mérnek a mindenfelıl szorongattatott kereszténységre. Ezek az
almohádok gyilkos pogányok voltak; mára, szerencsére, az írmagjuk
is kiveszett, ám akkoriban még Levante-szerte félték a nevüket, mert
olyan ádázul és kegyetlenül harcoltak, mintha testet öltött démonok
volnának. Mikor Oroszlánszívő Richard – akit az angolok emeltek
maguk fölé királynak, pedig Anjou tartományban született, és Poitou
grófja volt – visszafoglalta az elveszett Szentföldet, egészen Jeruzsá-
lemig, az almohádok bosszút esküdtek a kereszténység ellen. Mivel
azonban a Szentföld messze volt, fene dühüket Andalúzia ellen fordí-
tották. Elıbb a tulajdon hitsorosaikat söpörték el, sorra foglalva el a
régi arab taifákat. Aztán benyomultak a keresztény területekre, és
egészen Toledóig törtek elıre, mindent felgyújtva és felprédálva, ami
az útjukba került.
Andújar városából és a környezı uradalmakból üszkös, füstölgı
romok maradtak csupán. A Ferranték éppen Don Federígo hajadon
húgának esküvıjét ünnepelték a család ısi sasfészkében, amikor rá-
juk zúdult a pogány förgeteg; a menyegzıre odasereglett az egész
rokonság. Az ifjú don dühödt farkasként forgatta a kardját, és sok
hitetlent kaszabolt le aznap, az Úr azonban elfordította tıle az arcát;
tizenhat sebbıl vérezve menekült a folyóparti csalitosba, ahonnan a
tulajdon szemével kellett végignéznie, hogyan égetik el elevenen az
almohádok ısz atyját és gyalázatott szenvedett leánytestvéreit. Egye-
dül ı maradt életben az egész családból, a mórok még a sógorait és
az unokatestvéreit is kegyetlenül felkoncolták; hajszál híja volt csak,
hogy maga is megmenekedhetett. Az egyik pillanatban még egy gaz-
dag, nagyhírő família egyetlen férfisarja volt; a másikban nincstelen
földönfutó, szelekbe vetett mag, hontalan számőzött. Mesélik, hogy a
vadon berekben bujkálva Don Federígo borzalmas esküvést tett, s
tiltott hatalmak segedelmét kérte bosszúja valóra váltásához; ám
hogy így volt-e vagy sem, azt nem tudhatja senki, s jómagam hazug
koholmánynak tartom, hisz késıbb oly sokaknak állott érdekében a
vitéz lovag hírnevének bemocskolása. Biztosan csak annyit tudunk,
hogy Don Federígo két hónappal Andújar lerombolása után Kasztília
királya elé járult, leborult a trónusa elıtt, és felajánlotta neki a kard-
ját.
Nem volt könnyő dolga, hiszen a szaracénok mindenébıl kiforgat-
ták. Semmi vagyona nem maradt, csupán a testén lévı ruha, meg az a
kard, nemes senhor, amit most ön tart a kezében. Kasztília nagyon
megszenvedte az almohádok dühöngését; Ferdinánd király semmit
nem adhatott hőséges híveinek, hiszen neki magának is alig volt va-
lamije. Don Federígo mégis elhatározta, hogy sereget toboroz. Az a
maroknyi harcos, aki megmaradt a Ferranték hő emberei közül, kitar-
tott mellette, és elszegıdött hozzá néhány pénztelen kóbor lovag is,
velük azonban semmire nem ment volna, olyan kevesen voltak. Ek-
kor felkereste Candeleda közelében San Geronimo de Yuste gazdag
kolostorát, és szép szóval húszezer aranydukát kölcsönt kért az apát-
úrtól. Biztosítékul egy hatalmas ládát helyezett letétbe a kolostor
pincéjében, amelynek fedelét az ujján hordott pecsétgyőrővel zárta
le; azt mondta, a család Andújarból kimentett kincsei vannak benne.
Késıbb, Alarcos és Las Novas de Tolosa után, visszatért a kolostor-
ba, hiánytalanul visszafizette a húszezer dukátot, még meg is tetézte
bıkező adománnyal, aztán az ámuló apátúr szeme láttára felnyittatta
a ládát. Súlyos sziklakövek voltak benne, semmi több.
Kevés lovag harcolt akkortájt derekabbul Ferdinánd király seregé-
ben, mint Don Federígo. Vitézségében a fene oroszlánhoz volt ha-
sonlatos, eszességében a lopva osonó hiúzhoz, haragjában a dühöngı
sárkányhoz, elszántságában pedig a vadkan nyomában loholó véreb-
hez. Nagy kegyben állott az uralkodónál, aki nem fukarkodott a di-
csérı szavakkal s az elismeréssel; egyebet nem adhatott, hisz a koro-
na még mindig szegény volt. Don Federígo azonban kárpótolta ma-
gát a hadizsákmánnyal, amit a pogány szaracénoktól ragadott el. Az-
tán egy szép napon, a szakadatlan csatázással töltött hosszú évek
után, minden eddiginél drágább és kívánatosabb kincs került a kezé-
be.
Abu Afdal emír, ez a vakmerı és kegyetlen szaracén, Beni
Hammadnak volt az örökös ura, amely várost mi, keresztények
Algecirasnak nevezünk. Vitéz hadvezér volt, gyakran futottak meg
elıle a kasztíliai hadak a csatamezın, de igen kicsapongó életet foly-
tatott, mind minden gyalázatos pogány. Egy szép napon eljutott a
fülébe a csodaszép Inés kisasszonynak, Ferdinánd király unokahúgá-
nak a híre, s buja gerjedelmében merész vállalkozásra szánta el ma-
gát. Ötven válogatott lovas portyázóval behatolt a keresztények terü-
letére, átúsztatta a sebes Guadianát, és váratlanul rajtaütött a
villarubiai vadászkastélyon, ahol Inés úrhölgy akkortájt idızött. Az
ırséget kardélre hányták, a király unokahúgát elragadták, és meg-
eresztett kantárszárral vágtattak a szaracén határ felé.
Úgy esett, hogy éppen Don Federígo emberei táboroztak legköze-
lebb Villarubiához. Mikor eljutott hozzájuk a hír, egyszeriben lóra
kaptak, és szélsebesen száguldva indultak a leányrablók üldözésére.
A falvak népe, amelyek mellett elhaladtak, azóta is borzongva beszél
a félelmetes hajszáról; az emír lovai a legjobb arabs telivérek közül
kerültek ki, de fáradtak voltak már a hosszú vágtától, nem úgy, mint
Don Federígo paripái. Amelyik szaracén lemaradt, annak menthetet-
lenül vége volt; a felbıszült lovagok összekaszabolták, és áttapostak
rajta. Az emírnek, aki a nyeregben hurcolta magával Inés kisasz-
szonyt, háromszor kellett lovat váltania; három hőséges harcosa ál-
dozta érte önként az életét. A szaracénokon azonban ez sem segített;
a Guadiana gázlójánál Don Federígo utolérte ıket.
A keresztény lovagok alig tucatnyian voltak, mert a hosszas üldö-
zés során ık is leszakadtak a csapat zömétıl; Abu Afdal a földre lök-
te foglyát, kirántotta villogó szablyáját, és kihívóan rájuk rivallt. Me-
sélik, félelmetes harc dúlt a gázló partján, egyik fél sem kért és adott
kegyelmet. A végén mindössze három lovag maradt talpon a tizen-
kettıbıl, ám az algecirasi emírnek egy szál magában, foglyát hátra-
hagyva kellett szégyenszemre átúsztatnia a folyón, miközben utolsó
hívei az életükkel váltották meg az övét. Inés kisasszony megmentıje
keblére borult, és azonnal egymásba szerettek.
Alázatosan kérlek, nemes senhor, ne szakítsd félbe az elbeszélé-
semet! Tudom én jól, hogy a históriám eleddig úgy hangzik, mint
valami rossz lovagregény. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek, és a
sors néha a leghazugabb igriceket is megtréfálja. S hogy valót beszé-
lek, azt az is mutatja, hogy a történet egyáltalán nem úgy alakult a
továbbiakban, amint azt a jongleurök meséibıl gyanítanánk. A király
nem üdvözölte örömmel a nemes lovagot, nem jutalmazta ıt unoka-
húga kezével, s nem adományozott az ifjú párnak tág határú uradal-
makat. Ellenkezıleg: a kegyes Ferdinánd mérhetetlen haragra bı-
szült, amikor megtudta, hogy Inés kisasszony egy nincstelen, hazát-
lan kóbor lovagba szeretett bele, aki mióta az eszét tudja, csak a há-
borúban szerzett zsákmányon él, örökbirtoka pedig messze a szara-
cén határ mögött terül el. Mert a koronás fık elıtt – és ez a szomorú
igazság – nagyobb súllyal esik latba a vagyon és az elıkelı szárma-
zás, mint a karddal-vérhullatással szerzett, vitézi nemesség. Ferdi-
nánd tehát azonnal magához rendelte az unokahúgát Toledóba, és
megtiltotta neki, hogy Don Federígo társaságában forogjon. Inés kis-
asszony azonban igen makacs és keményfejő hajadon volt, tán csak
Aquitániai Eleonórához hasonlítható, akit annak idején koronás fér-
jének mindenki szeme láttára, erıszakkal kellett kivonszolnia nyalka
szeretıje antiochiai palotájából. Elhatározta, hogy mindenképpen
kitart Don Federígo mellett, és az asszonyává lesz, ha törik, ha sza-
kad. Mivel pedig egész Kasztíliában egyetlen pap sem akadt, aki
Ferdinánd királyi haragjával dacolva össze merte volna adni ıket
titkon áthajóztak Provence-ba, és ott ülték meg a menyegzıjüket. Az
uralkodó szörnyő haragra gerjedt kitagadta az unokahúgát, és vérdíjat
tőzött ki Don Federígo fejére; még a híveit is mind fel akarta köttetni,
a derék donnak azonban gondja volt rájuk, és távozása elıtt biztos
helyre menekítette ıket. Így esett, hogy a reconquistának jó ideig
nélkülöznie kellett Don Federígo Ferrante kardját; s mindjárt a rákö-
vetkezı esztendıben egy szaracén sereg Abu Afdal emír vezetésével
rátört Kasztíliára, és porig égette Ciudad Real ısi kolostorát.
Az ifjú pár felhıtlen boldogsága azonban nem volt hosszú élető.
Alig egy év múlva Inés úrhölgy egészséges fiúgyermeknek adott
életet, ı maga azonban gyermekágyi lázba esett. A kór nem volt sú-
lyos, s már-már úgy látszott, hogy felépül belıle, amikor az állapota
rohamosan rosszabbodni kezdett, és néhány hónap leforgása alatt a
halálba sorvadt Mesélik, hogy nem is a betegség végzett vele, hanem
alattomban megétették; ám hogy a mérget ki küldte néki, Ferdinánd
király-e vagy Abu Afdal emír, az már örökre titok marad. Gonoszabb
pletykák is járják, amiket magam is csak suttogva merek elbeszélni;
vannak, akik szerint a méreg különösen kegyetlen természető volt,
nem ölte meg az áldozatát, csak gyötörte folyton-folyvást, pokoli
kínokat okozva neki szakadatlanul. Egyesek úgy tartják, Inés úrhölgy
hosszan rimánkodott a hitvesének, hogy vessen véget ennek a szen-
vedésnek; és miután minden orvos és kuruzsló kudarcot vallott, Don
Federígo megcselekedte, amit kért. Úgy mondják, a szörnyő tettet
ezzel a karddal végezte be, és az arcáról patakzó könnyek elkevered-
tek a szép Inés vérével a nászi nyoszolyán.
Akárhogy is történt, a makacs unokahúg halála meg a fiúgyermek
születése enyhített Ferdinánd király engesztelhetetlen haragján, bár a
rossznyelvek szerint ebben az is közrejátszott, hogy Don Federígo
nélkül a kasztíliai seregek egyre-másra alulmaradtak a szaracénokkal
szemben a harcmezın. Mindenesetre megbocsátott régi hadvezér-
ének, aki hazatért a számőzetésbıl, és még számtalanszor vitte gyı-
zelemre a keresztények lobogóját. Ám ami egyszer jóvátehetetlenül
elromlott, azt többé nem lehet helyrehozni; sok követségben járó
külhoni vitéz csodálkozott el rajta, miért nem vált szót soha egymás-
sal a király és legderekabb lovagja. Hiába követték egymást folyvást
a diadalok, az uralkodói kegyek és adományok másoknak, méltatla-
nabbaknak jutottak. A csaták között Don Federígo szomorú román-
cokat költött francia nyelven, amelyek máig is élnek a provence-i
jongleurök ajkán; ezeket mindig El Desdichado néven jegyezte. Azt
rebesgették róla, titokban pogány hitre tért; mert a szentségeket szer-
fölött ritkán vette magához, bőnös gondolatait és cselekedeteit pedig
kizárólag atyai jóbarátjának, San Geronimo de Yuste ısz apáturának
volt hajlandó meggyónni, akit szerzetesei nemegyszer láttak borzad-
va, hamuszürke arccal kilépni a kolostor gyóntatófülkéjébıl.
Don Federígo fia a Carlos nevet kapta a keresztségben, és neki
megbocsátott az uralkodó; a királyi vér királyi vér marad, és a di-
nasztia akkortájt szőkölködött a fiúsarjakban. Don Carlos a toledói
udvarba került, és derék lovaggá serdült; birtokokat is kapott a koro-
nától, nem úgy, mint az apja. Nem volt ugyan olyan félelmetes hírő
kardforgató, mint Don Federígo, de azért jól megállta a helyét a csa-
tákban; ráadásul a szaracénok rettegtek a Ferranték nevétıl, talán az
egy Abu Afdalt kivéve. Úgy tartják, apa és fiú között nem volt jó a
viszony; gyakran torzsalkodtak, mert Don Federígo sohasem tudott
megbocsátani Ferdinánd királynak, akihez a kardja és az esküje kö-
tötte, Don Carlos pedig képtelen volt megérteni azt a rajongásig vitt
szerelmet, amellyel apja halott anyjának emlékét imádta. Ritkán is
harcoltak vállvetve a csatákban; igaz, ilyenkor senki sem tudott meg-
állni ellenükben.
Teltek-múltak az évek: Andújar újra keresztény kézre került, és
Ferdinánd király Don Carlosnak adományozta. Don Federígo nem
szólt semmit, mint ahogy akkor sem, amikor Cordóba ostroma után a
fiát a korona bajnokának nyilvánították, és neki térdet-fejet kellett
hajtani elıtte a toledói udvarban. Mesélik, tekintete gyakran idızött
el Don Carlos arcán, s a drága Inés vonásait kutatta rajta, ám az ifjú a
krónikák szerint jobban hasonlított unokanagybátyjára, Ferdinánd
királyra. Don Federígóból kevés szavú, megkeseredett férfi lett, s
akik a szemébe néztek, ritkán állták néhány szívdobbanásnál tovább
a pillantását. Egyetlen ember volt, aki elıtt néha kitárulkozott: San
Geronimo de Yuste agg apátja Egy éjszakába nyúló gyónás után,
mikor távozott a kolostorból, az öreg szerzetes a kapuig kísérte, és
hosszan nézett távolodó alakja után. Aztán a janitor fráterhez fordult,
és azt mondta neki: „A don elpanaszolta, hogy a kardja szomjazik.”
A janitor azt hitte, hogy az apátúr élcelıdik vele; de aztán az arcába
tekintett, és borzongva látta, hogy komolyan beszél. Soha senki sem
fogja megtudni, hogy mi mindent mondott el régi barátjának Don
Federígo, mert az agg apátúr magával vitte a sírba a gyónási titkot,
hiába zaklatta késıbb Ferdinánd király hosszasan.
Történt egyszer, hogy az elhúzódó háború során valami vita tá-
madt apa és fia között. Don Federígo nem akarta kiélezni a helyzetet,
ezért inkább összeszedte maroknyi régi, hőséges emberét, elvonult a
fısereg szálláshelyétıl, és öt mérfölddel odébb, a folyóparton tábo-
rozott le. Nagyon kevés katona tartott vele; sok régi híve esett el a
szaracénokkal vívott csatákban, hisz mindig az elsı sorban vereked-
tek, mások pedig Don Carloshoz álltak, aki bıkezőbben tudta jutal-
mazni ıket az apjánál. Neszét vette ennek Abu Afdal, aki a szemköz-
ti parton tanyázó szaracén hadnak volt a fıvezére, és kapva kapott az
alkalmon, hogy leszámoljon győlölt ellenfelével. Népes csapatot
győjtött maga köré, átkelt a folyón, és az éjszaka leple alatt rajtaütött
Don Federígo kicsiny táborán.
A keresztények fıserege a távolból hallatszó fegyvercsörgésre, ki-
áltozásra és a látóhatáron égı lángok vörhenyes visszfényére riadt
fel. Egy darabig teljes zőrzavar uralkodott, mert Don Carlost nem
találták sehol; mondják, egy szomszédos vár elesett urának tüzes
szemő özvegyével múlatta az idıt. A váratlan kavarodásra azonban
csakhamar elıkerült, hadrendbe szedte a katonákat, és erıltetett me-
netben elindult apja tábora felé: ı maga a könnyő páncélzatú lova-
sokból álló elıvédet vezette, messze megelızve a többieket.
Hogy miképpen zajlott le El Desdichado végsı csatája, az mind-
örökre titok marad, mert egyetlen harcos sem élte túl. A keresztény
lovagok mind holtan hevertek a véráztatta földön; legyőrte ıket a
hatalmas túlerı. Az utolsónak elesettek győrőt alkottak egy hatalmas,
századéves tölgy körül; ennek a tövében feküdt Don Federígo ször-
nyőségesen megcsonkított, meggyalázott holtteste. A kardja kétláb-
nyi mélyen állt a vastag fatörzsben; utolsó vágásával egyszerre há-
rom szaracént terített le. Hogy micsoda erı lehetett ebben a csapás-
ban, arról legyen elég annyit mondanom, hogy senki sem bírta ki-
húzni a pengét a tölgybıl, hiába veselkedtek neki hárman-négyen
egyszerre. A végén ki kellett dönteni a fát, és kifőrészelni belıle a
kardot, máskülönben az idık végezetéig ott maradt volna. A csorba,
amit a nemes senhor most a fegyver élén lát, innen származik.
A támadók iszonyú árat fizettek a gyızelemért; legalább tízszeres
túlerıben voltak, mégis a felük ott maradt a csatatéren. Mikor össze-
számolták az elesetteket, öt szaracén halott jutott minden keresztény-
re. Igazi, dicsı vitézi helytállás volt ez, amilyen Roland lovag ron-
cesvallesi csatája óta nem fordult elı a kereszténység történetében:
amikor a gyalogsereg odaért, sírva, de emelkedett lélekkel láttak neki
a hısök elhantolásának.
Mondom, a gyalogsereg. Don Carlos ugyanis nem várta be a
nyomában menetelıket. Bármennyire is nem szenvedhette egymást
apa és fia, az ifjú lovag szívében most vörös lángot vetett a harag, és
egész valóját elöntötte a bosszúvágy. Abu Afdal megtépázott csapata
rendezetlenül vonult a parton a gázló felé; lassan haladtak, hiszen
szinte mindannyian sebhedettek voltak, és a nyomuk még éjszaka,
fáklyafényben is tisztán kirajzolódott a vértıl ázott talajon. Don Car-
los csak annyi ideig várt, amíg a katonái kiszabadították a tölgyfából
az apja kardját, majd nyomban vágtát vezényelt. Kétszáz friss, kipi-
hent, bosszúra szomjazó lovas eredt a kimerült szaracénok nyomába.
Abu Afdalt az innensı parton, a gázlónál érte utol a vég, akárcsak
sok-sok évvel ezelıtt, azon a balvégzető éjszakán, amikor megpró-
bálta elrabolni a szépséges Inést. Ezúttal azonban nem sikerült átúsz-
tatnia. Don Carlos lovasai sívó oroszlánokként csaptak a riadt szara-
cénok közé, és nem kegyelmeztek senkinek. Mondják, az ifjú don
úgy forgatta a kardot, mint még soha életében; tán az apja szelleme
vezérelte a kezét, amikor szembeszállt Abu Afdallal, és három pen-
geváltás után derékban kettéhasította. Az emír eleste megpecsételte a
maradék portyázok sorsát; akiknek sikerült elkerülniük a szomjasan
villogó keresztény pengéket, azok a sötét folyóba zuhantak, és elra-
gadta ıket a tajtékosan zajló áradat. Egyetlenegy sem tért közülük
vissza Beni Hammadba, hogy eldicsekedjen az alávaló orvtámadás-
sal.
Azt mondod, nemes senhor, hogy ne traktáljalak szokványos hıs-
történetekkel? Tartóztasd meg kicsinyég a szavad, hadd fejezzem be
az elbeszélésemet – mert még nincsen vége. Mikor Don Carlos dia-
dalittasan visszatért a keresztény had táborába, szörnyő dolog történt.
A katonák örömujjongással fogadták, ı pedig leakasztotta a nyereg-
kápájáról Abu Afdal emír levágott fejét, és a magasba emelte, hadd
lássa mindenki, milyen csúf halált halt a pogány. Aztán kirántotta a
hüvelyébıl az apja kardját, és meg akarta lengetni a feje fölött – ám a
markolat kicsúszott a kezébıl, a penge lefelé fordult, rázuhant, és
pontosan a szívét járta át. Don Carlos a döbbent lovagok győrőjében
holtan bukott le a nyeregbıl. Imígyen szakadt magva az andújari
Ferrante-háznak.
Hogy hogyan tovább? Nincs tovább, nemes senhor. A történetem
véget ért. A sors gyakran mővel befejezetlennek tőnı dolgokat. Per-
sze, ha uraságodat érdekli, még hozzátehetek egy s más apróságot –
ezeknek azonban semmi közük a históriámhoz, s ha valaki mégis
bizonyos következtetéseket vonna le belılük, az szerfelett rosszindu-
latú elmére vallana. Igen különös például, hogy amikor Don Federígo
elárvult kardját hőbéres szokás szerint át akarták adni a szent emlé-
kezető Ferdinándnak, a király hirtelen fehér lett, akár a gyertyaviasz,
aztán nyárfalevélként reszketni kezdett a trónusán. Megigézetten
meredt a fegyverre, aztán rekedten parancsba adta, hogy zárják el
kincsesháza legmélyére, és soha többé nem vegyék elı. Nem is ke-
rült a napvilágra, csak ötven év múlva, amikor Don Esteban Carvallo
lázadói kifosztották a toledói palotát. Érdemes talán elgondolkodni
azon is, vajon honnan tudta Abu Afdal emír, hogy azon a gonosz
csillagzatú éjszakán Don Federígo külön vonul a keresztény fısereg-
tıl, és öt mérfölddel távolabb üt tábort, maroknyi hívével egyetem-
ben. Megjegyzem, a kikapós özvegyasszonynak, akivel Don Carlos
az éjszaka elsı felét töltötte, soha senki nem akadt a nyomára. Néha,
ha elnézem ezt a kardot, meg ezt a csúf csorbát az élén, eltőnıdöm
rajta, hogy kinek szólhatott az a rettenetes csapás, amelyik három
szaracént taglózott le egyszerre, és kétlábnyi mélyen hajtotta a pen-
gét a tölgyfa törzsébe. Az algecirasi emírnek talán? Vagy valaki
másnak, akinek a jelenléte még fájdalmasabban, még megalázóbban
érintette az utolsó perceit élı El Desdichadót? Biztosat csak Abu
Afdal és az életben maradt szaracénok tudhattak volna, dehát ık
mind egy szálig ott vesztek a gázlónál, amikor Don Carlos lovasro-
hammal letiporta ıket. Mi sem áll távolabb tılem, nyomorult kézmő-
vestıl, semhogy arra célozgassak, hogy a kasztíliai korona bajnoka
förtelmes gaztettet és a szaracénokénál is ocsmányabb árulást köve-
tett el, méghozzá királyi jóváhagyással, sıt, királyi utasításra! De
önnek ıszintén megvallom, nemes senhor: nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy ez a kard olyan dolgoknak volt a tanúja, amiket
azóta – Istennek hála! – elborított a feledés jótékony homálya és az-
tán, a megfelelı pillanatban emlékezett…
 Amalthea hercegnı szemöldökét ráncolva nézett végig a tanácste-
remben összegyőlt vezéreken és elıkelıkön. Fáradtak voltak mind;
szemük kialvatlanságtól vöröslött, borostás arcukra mély ráncokat
árkolt a kimerültség. A legtöbben közülük nem fecsérelték arra az
idejüket, hogy ruhát váltsanak: azon izzadtan-porosan siettek be a
várfalakról, ahogy letették a fegyvereiket. Büszke nép volt az aur: a
nemesurak ugyanúgy kivettek részüket a hadakozásból, mint az egy-
szerő közemberek.
A hercegnı rosszkedvően az ajkába harapott. Más dolog a büsz-
keség, és más a méltóság. A háborút elvesztették, ez nyilvánvaló
volt: de miért kell ezt még a megjelenésükkel is tudomására hozni
annak a mocskos barbárnak? Annyi fáradságot igazán vehettek volna
a vezérek, hogy egy marék vizet loccsantanak a képükbe, mielıtt
összesereglenek a követ fogadására. Lehangoló látványt nyújtottak:
egy tucat szomorú gyászvitéz, sebektıl és kosztól borítottan.
İ kiöltözött erre az alkalomra, pedig három napja alig hunyta le a
szemét. Igaz, ı nem harcolt a falakon: úri kisasszonynak nevelték,
nem amazonnak. Mióta azonban a férje, Delyn herceg elesett, az ı
nyakába szakadt a védelem irányítása. Thrasco parancsnok jó vere-
kedı volt de azt hitte, hogy a háborúhoz egyetlen dologra van szük-
ség: felfegyverzett katonákra. Hogy ezek a katonák néha enni-inni is
kérnek, az nem fért bele a kemény koponyájába; meg volt gyızıdve
róla, hogy megélnek azok a puszta hısiességbıl is. Vezérsége elsı –
és utolsó – napján feladta a ciszternatornyot, mivel az ellenség kétfe-
lıl szorongatta, és ı úgy vélte, túl nagy véráldozatba kerülne a vé-
delme. Ezzel kis híján sikerült szomjhalálra ítélnie a várban rekedte-
ket; úgy próbált hát segíteni a dolgon, hogy a hercegi palota pincéjé-
bıl felhozatott borral itatta a harcosait. Mikor aztán az orkok a déli
falon egyetlen jól idızített rohammal legázolták a holtrészeg védı-
ket, dühöngött, és meg akarta tizedeltetni ıket. Ez volt az a pillanat,
amikor a kancellár meg a püspök az özvegy hercegasszony elé járult,
és tisztelettel megkérték, hogy vegye át a parancsnokságot.
 Amalthea komor pillantást vetett Thrascóra, aki talpig páncélban
feszített a tanácsterem oldalfala mellett, mint a lovagi vitézség vasba
öntött szobra. Ez az ostoba fajankó kis híján valamennyiünket elve-
szejtett, gondolta; ha nem nyílnak meg az égbolt csatornái, és nem
zúdul a nyakunkba idejében az a tavaszi zápor, Tarach Aurból mára
csak füstölgı romok maradnak. Így is iszonyú árat kellett fizetniük a
ciszternatorony visszafoglalásáért; és az orkok, mielıtt feladták vol-
na az állásaikat, hullákat dobáltak a vízbe. A hercegnı tudta, hogy a
várban hamarosan ki fog törni a járvány; Thrascónak köszönhették,
hogy tárgyalniuk kell ezekkel az undok vadakkal. Ha nem adja föl
harc nélkül azt a nyomorult ciszternát, talán kihúzhatták volna addig,
amíg megérkezik a kükón király felmentı serege.
Ingerülten összehúzta magán hermelinnel szegett palástját
– Ideért már az a követ? – kérdezte, s igyekezett annyi megvetést
sőríteni ebbe a néhány szóba, amennyit csak lehetett.
A kancellár – ısz öregember, vastag aranylánccal, a nyakában –
felállt karosszékébıl, és tisztelettudóan bólintott.
– Igen, felséges úrnım – válaszolta – Odakint várakozik a csar-
nokban.
– Küldjétek be! – parancsolta Amalthea és kihúzta magát. A keze
ösztönösen mozdult a szomszéd trónus karfája felé, az ismerıs ujjak
meleg, biztató szorítását keresve; de a mellette álló díszszék üres
volt, csak a gazdátlan kilencágú korona árválkodott bársonyván-
kosán.
A kancellár intett az ajtónállóknak; a terem kapuja feltárult. Néma
csend telepedett az egybegyőltekre, ahogy az ork lassú, kimért lép-
tekkel besétált a bíborszınyegen; csak a vértezete csörömpölt bántó,
éles hangon.
Szálas, megtermett férfi volt, legalább egy fejjel túlmagasodta
Thrascót, az aurok legdaliásabb harcosát. Ütött-kopott, rozsdavörös
vaspáncélt viselt, ami úgy nézett ki, mintha több össze nem illı da-
rabból foldozták volna össze. A nyakában, bırszíjra főzve, féltucat
csupasz koponya zörgött. Testalkatában volt valami furcsa arányta-
lanság: lábai a felsıtestéhez képest túl rövidnek és göcsösnek tőntek,
válla mértéktelenül szélesnek. Amikor a páros trón elé ért, lekapta
lószırdíszes bronzsisakját, és hanyagul maga mellé lökte a szınyeg-
re; néhány nemesúr összerezzent a fémes csattanásra.
Ijesztı ábrázata volt a követnek; egyfajta ısvilági vadság sugár-
zott róla. Koponyáját durva szálú sörték borították; az arcát ezzel
szemben göndör, vörösréz-színő szırzet nıtte be. Apró, sárgán csil-
logó disznószeme szinte teljesen eltőnt a kiugró homlokeresz alatt.
Az orra tömpe volt és kicsi, állkapcsa ellenben olyan nagy és vaskos,
hogy Amalthea egy pillanatra elcsodálkozott, miért nem húzza le
súlyával a fejét. Keskeny, cserepes ajka alig takarta félelmetes raga-
dozófogsorát; a hatalmas szemfogak farkasmódra meredtek elı a
szájából. A hercegnıt még ilyen távolságból is megcsapta bőzhödt
lehelete; uralkodnia kellett magán, nehogy elfintorodjon.
Az ork megköszörülte a torkát, és recsegı hangon megszólalt.
– Naug Urgath vagyok a Farkas-nemzetségbıl, Ormaz Dha-kaul
fia aki Városrontó Baraghor fia volt. Ezek itt az ıseim, akik tanúsít-
hatják, hogy igaz szavakat szólok. – A nyakában lógó koponyákra
bökött. – Te vagy az a nıstény, aki harcosoknak parancsol?
A felháborodás moraja hullámzott végig a tanácstermen. Thrasco
a kardjához kapott, és elırelépett; a hercegnı azonban egyetlen
szemvillanással megállította.
– Mi ilyenkor inkább az „asszony” szót használjuk – fordult aztán
fagyos hangon az orkhoz.
Urgath vállat vont a horpadt vaslemezek összezördültek.
– Akkor legyen asszony – mondta egykedvően. – Barbár nyelve-
tek van, akár a kígyó sziszegése vagy a patkány visítozása; elég ne-
hezemre esett megtanulni.
Amaltheát megdöbbentette, hogy egy koponyaláncos vadember
barbárnak találja az ı nyelvét, amin koszorús költık verselnek évez-
redek óta. Méltatlankodása ösztönös volt, de csak pillanatokig tartott,
mert most, ahogy belegondolt, valóban feltőnt neki, hogy az orkot
akadályozza a beszédben az állkapcsa és a fogsora. Nehézkes dara-
bossággal ejtette az aur szavakat s mondataiba minduntalan mélyrıl
jövı torokhangokat kevert.
 – Mégis kénytelen leszel a mi nyelvünkön szólani – jelentette ki
hővösen –, mert tanácsnokaim közül senki sincs, aki ismerné a tiédet.
A követ megnyalta az agyarait, és elvigyorodott. Sárga tekintete
körbelobbant a teremben tartózkodó elıkelıkön.
– Ezen nem csodálkozom – felelte, és lucskosat köpött a bíbor-
szınyegre. – Egyik sem tőnik eléggé férfinak hozzá.
Thrasco félrelökte az útjából a püspököt, s vérbe borult arccal az
ork elé toppant. Ujjai olyan görcsösen fonódtak a kardja markolatára,
hogy egészen kifehéredtek rajta a bütykök.
– Követségbe jöttél, te hiéna, vagy minket sértegetni? – fujtatta
dühödten. – Vigyázz, nehogy bebizonyítsam neked, ki a férfi kettınk
közül!
Urgath könnyed mozdulattal megemelte kétélő csatabárdját; a két
acélpofa közébıl jókora fémtüske meredt elıre, amirıl összefont
ujjcsontok, színes szalagok és kifúrt állatfogak lógtak tarka össze-
visszaságban.
– Nocsak, a ciszterna-adományozó! – mondta kajánul. – Szóval
tinálatok arról ismerszik meg a férfi, hogy szalmakóc van a homlok-
csontja mögött velı helyett?
– Elég legyen! – kiáltott Amalthea. Fölállt a trónusáról, és harago-
sat toppantott. Királynıi termető asszony volt; hirtelen mozdulatával
minden szempár tekintetét magára vonta a helyiségben. – Parancs-
nok, türtıztesd magad; a követ személye szent és sérthetetlen. Ork,
ha valami mondanivalód van, hozzám intézd a szavaidat, ne az alá-
rendeltjeimhez!
Thrasco morgott valamit a bajusza alatt, de engedelmesen vissza-
oldalgott a püspök mögé. Az ork leeresztette fegyverét, és
Amaltheára nézett.
– Tárgyalni jöttem, mert tárgyalni akartatok – mondta egyszerően.
– Ezer farkast vezetek, és az egész törzs szájával szólok. Mikor adjá-
tok át a várat?
A hercegnı bosszúsan felhorkant.
– Eszünk ágában sincs megadni magunkat!
 – Pedig nincs más választásotok. – Urgath megveregette a csata-
bárdja lapját. – A déli fal elesett, és a harcosaitok félnek. Akkor
ölünk meg titeket, amikor akarunk.
– Ha így van – vonta össze a szemöldökét Amalthea –, akkor mi-
ért jöttél ide tárgyalni?
– Mert szükségünk van a sózott és füstölt húsra, amit a hideg ver-
meitekben ıriztek. Ha tovább harcolunk, akkor csak holnapután vagy
azután gyızünk le titeket, és addig sok húst megesztek, sıt, el is
pusztíthatjátok a maradékot. Ha viszont megadjátok magatokat, az
összes húst elvehetjük tıletek.
– Húst? – A hercegnı döbbenten pislogott. – Mi köze a háborúhoz
a sózott húsnak?
– Mi nem az ilyen ronda és huzatos kırakásokért háborúzunk, ha-
nem a húsért – magyarázta az ork türelmesen. – A fiatal vadászok
azért vonulnak hadba, mert tıletek könnyebb elszedni a húst, mint
lábon elejteni a hegyekben. Csata után mindenki jóllakik.
– De hát… a Nagy Atya szerelmére, ha csak ennivalót akartok,
miért kell másokat letámadnotok érte? – csattant fel a püspök. – Mi-
ért nem telepedtek le és mővelitek a földet, ahogy az Úr többi gyer-
meke?
Urgath érdeklıdve nézte a papot.
– Ez a kövér ember azok közé tartozik, akik kiheréltetik magukat,
hogy így szolgáljanak a szellemeknek?
A püspök egyszeriben bíborvörös lett. Amalthea azonban rögtön
megértette, mire gondol a követ, és – saját maga legnagyobb megle-
petésére – magyarázkodni kezdett.
– Nem egészen. A mi istenünk nem követel ilyesmit a szolgáitól;
csak szent fogadalmat kell tenniük, hogy amíg élnek, megtartóztatják
magukat a nıi nemtıl.
– Az ugyanaz! – legyintett az ork. – Nagyon gonosz és irigy szel-
lemeitek vannak, és igen ostoba lehet, aki a szolgálatukba szegıdik.
Ez egyébként ezen a kövéren is látszik, mert ha értelmes ember vol-
na, akkor tudná, hogy mi nem eszünk füvet, mint az állatok. Nem
veszi be a gyomrunk. – Beszédes kézmozdulatot tett éles ragadozó-
fogai felé. – Ha egy orkot magokkal és tobozokkal etetnek, éhen hal.
A kancellár megvakarta kopaszodó feje búbját.
– Azért még nem muszáj rablásból és fosztogatásból élni – je-
gyezte meg rosszallóan. – Ha csak húst esztek, miért nem tenyészti-
tek az állatokat? Nekünk is vannak nyájaink és gulyáink…
– Ez nagyon jó, mert el tudjuk venni tıletek! – bólogatott buzgón
a követ. – De mi vadászok vagyunk; nem terelgetjük ide-oda az álla-
tokat, hanem megöljük és megesszük ıket.
A kancellár meglepett ábrázatáról lerítt, hogy nem egészen tudja
követni az ork gondolatmenetét; Urgath azonban rá se hederített,
zavartalanul folytatta.
– Különben ezt az állatok is tudják rólunk, mert megérzik a sza-
gunkon. Ha kiszimatolnak minket, megugranak és igyekeznek elme-
nekülni. Ezért nincsenek az orkok között juhászok és marhapászto-
rok…
– Barbárok! – kiáltott haragra gyúlva a püspök. – Ki ad rá jogot
nektek, hogy erıvel elvegyétek másoktól, amiért ık az arcuk veríté-
kével dolgoztak meg?
– Akart veletek háborúzni a dögvész! – mordult rá az ork mogor-
ván. – Ti kezdtétek!
Ez a megjegyzése mindenkire a meglepetés erejével hatott.
– Elég jól ismerem a történetírók munkáit – felelte végül
Amalthea, s hangja bosszúsan csengett. – Amikor az aurok három-
száz éve új hazájuknak választották a Lom mellékét és az Alkony-
hegyeket, eszük ágában sem volt viszálykodni az itt élı orkokkal.
Még kereskedni is próbáltunk veletek… Elmartatok mindent, amit
felajánlottunk, de cserébe nem adtatok még egy marék kavicsot sem,
sıt: lopdosni kezdtetek a marháinkat! Aztán a Fekete Esztendıben
minden figyelmeztetés nélkül, mint derült égbıl a villámcsapás, le-
rohantak minket a törzsek! Agwyn király elesett az elsı ütközetben,
és ti nyolc városunkat romboltátok porig, mire úgy-ahogy sikerült
összeszednünk magunkat. Ez a köztünk dúló háborúság eredete, és
kötve hiszem, hogy mi kezdtük volna!
 Urgath kivillantotta a trónus felé sárga farkasfogait.
– Amikor történetírókról beszélsz, fölteszem, a ti pergamen-
firkászaitokra gondolsz, nem a mi csatajáró énekmondóinkra; mert az
ı dalaikat aligha van alkalmuk tanulmányozni a tudósaitoknak –
mondta gúnyosan. – Mi egy kicsit másként látjuk a dolgokat. Mielıtt
az aurok idedugták volna azt a ronda csupasz pofájukat az orkok bé-
kében és nyugalomban éltek. Volt mindenkinek elegendı vadászme-
zı, friss forrásvíz, ezerféle préda. Erre jöttök ti, és mit csináltok?
Feltúrjátok a földet, összekoszoljátok a folyók vizét, fejszével estek
az erdıknek, és hét határon túlra riasztjátok a vadat. Ajándékokat
hoztatok, mi elfogadtuk; na és? A borotok botrányosan gyenge, a
sárga fémnél az asszonyaink szebb ékszernek tartják a medvekarmot,
a csillogó-villogó fityulákat pedig nem lehet megenni; még azt is
elvártátok volna tılünk, hogy viszonzást adjunk ezekért a vacako-
kért? A nyavalyás Fekete Esztendıtök elıtt négy évig éheztek a tör-
zsek, mert a vadászainknak a havasokba kellett felmászniuk a zergék
után! Minden harcos élelem után járt, ti meg íjászokat küldtetek a
védtelenül maradt táborokra, mert néhány forróvérő suhanc a ti sat-
nya csordáitokból ejtett zsákmányt, hogy etethesse otthon a poron-
tyokat! Ezért a vezéri nemzetségek tanácsot ültek, és azt mondták:
„Az aurok elkergették a mezıinkrıl a vadat. Legyen hát! Akkor mos-
tantól fogva az aurokra fogunk vadászni.”
– Álnok módon, hadüzenet nélkül támadtatok ránk! – méltatlan-
kodott Thrasco.
– Te talán elıre megüzened a szarvasnak, kócfejő, hogy holnap
vadászni fogsz rá? – vágott vissza az ork ingerülten.
A hercegnı intett Thrascónak, hogy maradjon nyugton.
– Csakhogy mi emberek vagyunk, nem szarvasok – jelentette ki
méltóságteljesen. – Ha nem cselekedtek gızös agyú vadak módjára,
megtalálhattuk volna a megoldást. Tudom például, hogy vannak gaz-
dag bányáitok; mi szívesen cseréltünk volna vágómarhát ércekre.
Urgath maga elé tartotta a csatabárdját, és szinte gyengéd mozdu-
lattal futtatta végig vaskos ujját az élén.
 – És szolgáltassuk ki a szent vasat, amibıl a graer dwaghul ké-
szül, olyan önzı puhányoknak, mint ti? Soha! Á hegyek szelleme
irgalmatlan bosszút állna rajtunk.
– Mit értesz azon, hogy „önzı puhányok”? – érdeklıdött
Amalthea. Akarata ellenére lekötötte a figyelmét ez a bizarr eszme-
csere.
– Bennetek mélyebben fészkel az önzés, mint bármelyik más élı-
lényben, akit nyelvvel és szavakkal áldottak meg a szellemek –
mondta a követ. – Ládd-e, asszony, aki férfiaknak parancsolsz, ez a
fegyver a kezemben az enyém. Enyém a sisakom is, enyém a páncé-
lom, és enyém a nyaklánc, amin az ıseimet hordom magammal. Ve-
zér vagyok a népem között, s szavamra farkasok százai rontanak elı-
re a biztos halálba. De nem merném azzal magamra haragítani a szel-
lemeket, hogy kijelölök egy darab földet az erdıben vagy a folyópar-
ton, és aztán fennszóval kinyilvánítom, hogy az enyém. Ha ilyen gya-
lázatot tennék, ıseim ellenem fordulnának, lázzal és hidegrázással
sújtanának, s a nagy Farkasszellem az idık végezetéig marcangolná
lelkemet a rejtett síkokon.
– Hiszen ısi törvény, hogy amiért az ember megdolgozik, az az
övé – jegyezte meg a kancellár szokatlanul halkan.
Vad, rıtessárga láng lobbant az ork apró szemében.
– Csakhogy mi nem dolgozunk; mi elvesszük, ami minket illet!
– És még ti ócsároltok minket önzınek! – morogta a püspök.
– Miért? – Urgath hirtelen a magasba kapta a csatabárdot, és
csúcstüskéjével a bíborruhás fıpapra mutatott, akinek tüstént kifutott
minden szín az arcából, és reszketni kezdett. – Te talán magad vag-
dalod a földet, kövér ember, a saját kezeddel dugdosod bele azokat a
büdös magokat, amiket, ha fővé sarjadnak, megpörkölsz és lelegelsz?
Hát te, hóhajú? – A csatabárd a kancellár felé lendült. – És te, paran-
csokat osztó asszony?
Amalthea hővös nyugalommal nézte az arcába meredı acéltüskét,
s végigkísérte tekintetével, ahogy lassan a padlóig ereszkedett.
 – Ti, emberek, a saját fajtátokat raboljátok meg – mondta az ork, s
torokhangú szavaiból különös méltóság csendült ki. – Mi viszont
mindig másokat; és ezért vagyunk becsületesebbek nálatok.
A hercegnı kihívóan felvonta fél szemöldökét.
– Mintha hallottam volna róla, hogy az orkok egymás között is
háborúznak.
– Az én fajtám: az én törzsem – felelte Urgath ünnepélyesen. –
Ahogy az aurok is viszálykodnak olykor a kükónokkal, úgy idırıl
idıre összemarakodnak a mi törzseink is. Minden törzs más-más
szellemre vezeti vissza a származását; nem főzi tehát egybe ıket a
vér köteléke. De a Csonttörık vagy a Fadöntık ellen sokkal ritkáb-
ban vonulunk hadba, mert nincs mit elvenni tılük, viszont sokkal
nehezebb legyızni ıket, mint az embereket.
– Eddig azt hittem, az orkok kevésbé ékesszavúak – jegyezte meg
bosszúsan a püspök.
A követ vállat vont.
– Ha értenél orkul, jobban tudnád. Kevesen vannak közöttünk,
akik szükségét érzik, hogy az emberek nyelvén fejezzék ki magukat.
– Hagyjuk az üres szócséplést – sóhajtott fáradtan a hercegnı.
Azon törte a fejét, hogyan csikarhatna ki ebbıl a furcsa követbıl
legalább pár napos fegyverszünetet; azalatt talán ideérnének a kü-
kónok. – Ha jól értettem, amit mondtál, hajlandóak lennétek szabad
elvonulást biztosítani nekünk, amennyiben átadjuk nektek a húskész-
letünket.
Most Urgathon volt a meglepıdés sora.
– Nem. Nem jól értetted – válaszolta. – Ha harc nélkül megkapjuk
a húst, akkor nem ölünk meg benneteket, hanem elhurcolunk rab-
szolgának a bányákba.
Elszörnyedt kiáltások harsantak a fıemberek soraiból.
A hercegnı csengı hangon felkacagott.
– A bányákba? – kérdezte, s közben karcsú, felékszerezett keze
széles mozdulattal körbeintett a termen. – Ugyan mi hasznunkat ven-
nétek a bányákban? Nézz körül, ork: az aur nemesség színe-virága áll
elıtted! Még ha nem is bocsátasz szabadon minket, akkor is gazdag
váltságdíjra számíthatsz értünk.
– Mondtam már, hogy minket nem érdekel a sárga fém. Fegyvert
nem lehet belıle kovácsolni, ahhoz túl puha. Tudom, hogy ti minden-
féle csecsebecsét csináltok belıle, de azokat a mi asszonyaink nem
szeretik, mert folyton eltörnek, ha erısebben fogják meg ıket.
– De odaadhatnátok az aranyat másoknak, és mindenféle olyan
holmit kapnátok cserébe, amit ti nem tudtok elkészíteni.
Urgath értetlen képet vágott.
– De mi soha nem adunk másoknak semmit, csak elveszünk tılük.
Legfeljebb a többi törzset ajándékozhatnánk meg vele, azoknak vi-
szont ugyanúgy nem kell, mint nekünk.
Amalthea visszavonulót fújt; látta, hogy ez az érvelés zsákutcába
vezet. Megpróbált tehát csavarintani egyet a beszélgetés menetén.
– Ha az aranyra nincs szükségetek, mire valók a rabszolgák? Hi-
szen a bányáitokban dolgoznak, vagy tévedek?
– Nem tévedsz. De ok nem ilyen haszontalanságokat bányásznak,
hanem vasat és sárkánykövet.
– Mi az a sárkánykı?
– Egy fura fekete kı, amibe a tőz szelleme van bezárva, és ha fel-
hevítik, kiszabadul – világosította fel az ork. – Sokkal jobb acélt tu-
dunk edzeni a lángján, mintha fákat égetnénk el, és így az erdıt sem
kell letarolnunk. Ez egyébként a törzsek titka, de nektek nyugodtan
elmondhatom, mert úgyis rabszolgák lesztek.
– Vagy meghalunk! – kiáltotta el magát villogó szemmel Thrasco.
– Vagy meghaltok – helyeselt a követ készségesen. – A sárkány-
kıvel csak arra kell ügyelni, hogy ne szivárogjon túl sok levegı a
kohóba, mert akkor…
– Értem, értem – szakította félbe Amalthea. – És mondd csak, mi-
ért nem maguk az orkok dolgoznak ezekben a bányákban?
– Régebben, mielıtt elkezdtünk volna vadászni rátok, úgy volt. –
Urgath egészen belemelegedett a magyarázkodásba – De az ember és
a vadtulok között van bizonyos fokú különbség: a tulkok erısebbek,
az emberek viszont valamivel okosabbak. Ez így van jól, mert bizony
bajban lennének a törzsek, ha a tulkok is visszatámadnának!
– És mi köze ennek a bányászathoz? – kérdezte Amalthea. Kissé
kényelmetlenül érintette, hogy vadtulkokkal hasonlítják össze.
– Régebben egyes nemzetségek vadászok voltak, mások bányá-
szok. Most mindenki harcos: a vadászok vonulnak háborúba ellene-
tek, a bányászok meg közben ırzik a táborainkat, nehogy lesbıl ránk
csapjatok. Így nem maradt, aki bányásszon; a vasra viszont szüksé-
günk van, a fegyverek miatt. Látod, ezért kellenek nekünk a rabszol-
gák! – vigyorodott el az ork elégedetten.
– Tulajdonképpen logikus – dörmögte a kancellár, galambısz sza-
kállát simogatva. – Engem viszont cseppet sem vidít fel az a kilátás,
hogy esetleg ércbányában kell majd robotolnom. Úgy hallom, elég
durván bántok arabszolgáitokkal…
– Mi? – csodálkozott el a követ. – Olyan jó dolguk van, hogy ott-
hon se különb! Igaz, húst nem kapnak, de amennyi fő és falevél csak
nı a telepek körül, azt mind lelegelhetik…
A hercegnı megköszörülte a torkát.
– Tudod, ennél azért mi, emberek is változatosabb étrendhez va-
gyunk szokva…
Urgath gondterhelten megvakarta a fejét.
– Akkor ettıl lehet, hogy úgy hullanak, mint a legyek – motyogta.
Aztán beletörıdı mozdulattal rántott egyet a vállán. – Hiába, nincs
mit tenni. A húst mi esszük meg, azt pedig mégsem engedhetjük meg
nekik, hogy feltúrják a földet a tárnák körül, és mindenféle gizgazt
ültessenek bele!
– De így nagyon hamar meghalnak a rabszolgáitok – jegyezte meg
Amalthea.
– Ezért szerzünk helyettük mindig újakat! – bólintott rá sugárzó
képpel az ork. Aztán kissé mintha elkomorult volna. – Egyébként
nagyon sok baj van velük. Például szörnyen lusták!
– Lusták?
– Folyton csak aludni akarnak! Három-négy órát naponta!
 A fıemberek döbbenten néztek össze. Végül, sőrő torokköszörü-
lések közepette, ismét a kancellár szólalt meg.
– Nos, ez egy embernél… hogy is mondjam., tulajdonképpen nor-
mális alvásmennyiség… sıt, egy kicsit még… khm… kevesebb is a
szokásosnál.
– Kevesebb? – Urgath egészen el volt képedve. – Ti ennyire lus-
ták vagytok? Hát én bizony agyonütném a fiaimat, ha napi két óránál
többet aludnának!
A kancellár – aki szabadidejében sokat foglalkozott a tudomá-
nyokkal – kissé zavarba jött.
– Az orkoknak, ugye… elég gyors az anyagcseréjük – fordult ma-
gyarázókig a többiekhez. – Ezért is élnek… khm… olyan rövid ideig.
– Egyáltalán nem élünk rövid ideig! – tiltakozott a követ indulato-
san. – Az apám majdnem negyvenéves volt, amikor agyonverték.
– Ez pedig – tárta szét a karját a kancellár –, ugye, a másik ok.
Hogy tudniillik elég erıszakos az életmódjuk.
– Nem vagyok erıszakos! – acsargott rá Urgath vérben forgó
szemmel. – Ha a hóhajú még egyszer ilyet mer mondani, betöröm a
fejét!
– Elég! Verekedni még verekedhettek a falakon is – intett feléjük
erélyes mozdulattal Amalthea. – Fontolóra vettem az ajánlatodat,
követ. Attól tartok, nem áll módunkban elfogadni.
Az ork pillanatok alatt lecsillapodott, és leeresztette a csatabárdját.
Kicsit mintha csalódott lett volna
– Nem? – kérdezte jámboran. – Pedig a rabszolgaéletnek is meg-
vannak az elınyei!
Ez eléggé meghökkentette a hercegnıt; ilyesmit még soha senki
nem mondott neki.
– Éspedig?
– Hát, vegyünk például téged, parancs-szavú asszony! – kezdte
Urgath lelkes vigyorral. – Neked nem kellene a bányában dolgoznod,
és ha akarod, a hóhajúnak sem. Magam mellé vehetnélek feleségnek,
és a hóhajú lenne az edénymosó szolgád. Én nagy vezér vagyok, hu-
szonkét éves, és még csak három asszonyom van. Igaz, elég satnya
vagy, és a többiek kezdetben biztos elvernének párszor, de ahogy így
elnézlek, elıbb-utóbb feltalálnád magad. Persze az én sátramban nem
parancsolgathatnál úgy, mint itt, de hidd el nekem, sokkal jobb dol-
god volna, mint ebben az ormótlan kıhalomban. Te mosnál, fıznél,
takarítanál rám, no meg persze ápolnál, ha sebesülten jövök haza a
csatából; én cserébe megtanítanálak az ıseim neveire, és sok-sok
derék porontyot nemzenék veled…
Ez volt az a pillanat, amikor Thrasco, az aur bajnok végérvénye-
sen elvesztette az önuralmát. Torkából vadállati ordítás szakadt fel –
egy vérbeli orknak is becsületére vált volna –, félretaszította maga
elıl a sóbálvánnyá dermedt püspököt, kirántotta a kardját, és két ha-
talmas ugrással Urgath mellett termett.
– Te nyomorult sakál! – bömbölte. – Majd én megmutatom neked,
hogy…
Hogy mit akart megmutatni a hıs lovag, az sohasem derült ki,
ugyanis az ork elıreszökkent, be a lesújtó kard alá, s miközben az
szikrát szórva pattant le a vállvértjérıl, ı csatabárdja bütykös nyelé-
vel széles ívben a támadó lába közé csapott. Thrasco valószínőtlenül
magas fejhangon felvisított, aztán csörömpölve végigzuhant a bíbor-
szınyegen, mint valami leomló vártorony.
– Szép dolog, mondhatom! – méltatlankodott Urgath megbántva –
így tisztelik nálatok a követi méltóságot? Hát szóltam én egy rossz
szót bárkihez?
Amalthea maga sem tudta, mit válaszoljon erre a különös kérdés-
re, szerencsére azonban nem kellett ilyesmivel fáradoznia, mert a
terem azon nyomban felbolydult, akár a vasvillával szurkált méhkas.
A tanácsurak ordítozva rohangáltak fel-alá; valaki felcserért kiabált;
a püspök elájult; két fırang az egyik várkapitánnyal birkózott aki a
kardját suhogtatta, és mindenáron letaglózott parancsnoka segítségé-
re akart sietni.
Az ork megnyalta ijesztı ragadozófogait; sárga lobú szeme szak-
értı pillantással villant körbe a termen, hogy felmérje a helyzetet.
Aztán bámulatraméltó fürgeséggel az egyik akantuszfıs oszlopnál
termett, a hátát nekivetette, és hanyag tartásban, rézsút maga elé
emelte a roppant csatabárdot.
A hercegnı bele sem gondolt, mit csinál, csak leszökkent a trónu-
sáról, fellökte az útjába keveredı kancellárt, és Urgathhoz futott; két
kezét tenyérrel kifelé fordítva maga elé tartotta, békés szándékai je-
léül. Közben torka szakadtából igyekezett túlkiabálni a lármát.
– Nyugalom! Senki nem akar bántani!
– Kár – sóhajtott csalódottan az ork. – Ezt értsem úgy, hogy vége
a tárgyalásnak?
Amalthea reményvesztetten hordozta végig tekintetét a nagy kava-
rodáson.
– Azt hiszem, igen – felelte lemondóan. – Gondolom, nem akarsz
itt maradni még egy kis frissítıre…
Urgath a fejét rázta, és a nyakában lógó koponyák egyikére bö-
kött.
– Atyámat egy aur íjász ölte meg, és én fogadalmat tettem a halot-
ti máglyájánál, hogy amíg élek, csak aur koponyákból fogok inni.
Odaát a sátramban nagyon szép győjteményem van belılük, de most
egyet sem hoztam magammal. Az meg, fölteszem, modortalanság
lenne, ha itt helyben gondoskodnék egy megfelelı darabról.
– Igen nagyfokú modortalanság! – jelentette ki Amalthea szigorú-
an. – Nos hát akkor… Isten vele!
Az ork ekkor valami nagyon különös dolgot mővelt. Hirtelen ki-
nyúlt, megragadta a hercegnı jobb kezét, és az arcához rántotta.
Amalthea elıször holtra rémült, mert azt hitte, hogy csuklóból le
akarja harapni; ám Urgath csupán a kézfeje fölé hajolt, és finoman
rálehelt, mintha futó csókkal illetné. Aztán kihúzta magát, vállára
lökte a szörnyeteg csatabárdot, és peckesen kisétált a tanácsterembıl,
alaposan ráijesztve a befelé iparkodó felcserekre.
A hercegnı hatvan teljes szívdobbanásig állt kinyújtott karral,
mozdulatlanul, annyira meglepte a nem várt esemény, hogy egy ork
kezet csókol neki. Valahol mégiscsak szedhetett magára némi kultú-
rát a fickó!
 Aztán megrázta a fejét, gyorsan összeszedte magát és visszasietett
a trónusához. Amikor odaért, cseppet sem nıies módon elordította
magát.
– Csendet, a mindenségit! Férfiak vagytok ti, vagy ijedt szopósbá-
rányok? Elég egy kis civakodás, és mindjárt elvesztitek a fejeteket!
A zavaros zsivaj, mintegy varázsütésre, azonnal elcsitult.
Amalthea elégedetten lehuppant a díszes trónszék bársonyvánkosára.
– Nagyszerő! Most pedig lenne szíves valaki felvilágosítani róla,
hogy mi a nyavalya folyik itt?
Mint kiderült, a dolgok idıközben elrendezıdtek, csak ezt a nagy
zőrzavarban senki sem vette észre. A püspököt felmosták; az ideges
várkapitányt leütötték; a derekát fájlaló kancellárt visszatámogatták a
székébe. Csupán Thrasco lovag feküdt továbbra is magzatpózba ku-
porodva a bíborszınyegen, és kitartóan nyöszörgött hozzá. Egy egész
csapatra való felcser szorgoskodott körülötte, és már jórészt sikerült
kihámozniuk a páncéljából. Amalthea, szemérmes asszony lévén,
nem nézett oda.
Az egyik felcser sietett hajbókolva a trónus elé; arcát aggodalmas
ráncok redızték.
– A helyzet komoly, felséges úrnım! Attól tartok, a lovag úr hely-
rehozhatatlan károsodásokat szenvedett.
Amaltheát pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelték Thrasco lo-
vag helyrehozhatatlan károsodásai. Gondolatai egyre csak a kü-
kónokon jártak; vajon mikorra érhetnek ide? Ez a hosszúra nyúlt
beszélgetés az ork követtel legalább egy óra haladékot jelentett. Ha
meghajszolják a lovaikat…
– Vigyétek a parancsnokot a Lazarettbe, a többi sebesülthöz! – in-
tett oda szórakozottan a felcsernek, s magában még hozzátette: „Re-
mélhetıleg nem fogják túlzottan kiröhögni szegényt.” – Magának
kereste a bajt; ki kérte rá, hogy nekiessen annak az orknak? Minden
népnek mások a szokásai. Még az is meglehet, hogy amit mi sértés-
nek éreztünk, azt az a barbár bóknak szánta.
A lábadozó püspök szemöldöke felszaladt a homlokára, de nem
szólt semmit. Négy katona érkezett egy hordággyal; óvatosan ráfek-
tették az aur bajnok magatehetetlen testét, aztán megindultak vele
kifelé, sarkukban a fontoskodó felcserekkel. Az ajtóban majdnem
legázoltak egy palotaszolgát, aki valami rongyos batyut szorongatott
a kezében.
– Felséges úrnım! Felséges úrnım! – kiabálta a szolga. – Ezt az
ork követ küldi felségednek! Azt mondja, ajándék, csak elfelejtette
átadni a nagy kavarodásban!
– Kezdek már torkig lenni ezzel a követtel! – morogta kedvesze-
getten a püspök, miközben beleszagolt egy repülısós üvegcsébe.
Hamarjában kerítettek egy ezüsttálcát, és azon nyújtották át a ba-
tyut a hercegnınek. A rongyok alól nem túl bizalomgerjesztı illatok
szivárogtak. Amalthea fintorogva megcsóválta a fejét, és nekilátott,
hogy kicsomagolja.
Aztán hirtelen minden vér kifutott az arcából.
A batyuban egy levágott fej volt, meglehetısen megviselt állapot-
ban; gazdáját igen csúful helybenhagyhatták valami tompa és nehéz
tárggyal, ráadásul a halála után még egy farkas elnagyolt körvonalait
is belemetszették a homlokába A hercegnınek mégsem lehettek két-
ségei; ahhoz túl ismerısek voltak az arcvonások.
XII. Aryas kükón király földi maradványait tartotta az ölében.
Lassan felemelte róluk a tekintetét, és szembenézett a tanácsnoka-
ival.
– Tiszteletreméltó urak! – mondta fojtott hangon. – Azt hiszem,
mégis fontolója kell vennünk Naug Urgath ajánlatát!
 But sit ye down; but woe, O, woe,
That ever ye were born,
For come the King of Elfland in,
Your fortune is forlorn.

– skót ballada –

Történt egyszer, valaha rég, hogy Merlin, a varázsló rútul összekü-

lönbözött a tündérkirállyal. Nála vendégeskedett Tündérföldön, a
Setét Toronyban, s vacsora közben igen magasztalólag szólott a fehér
nısziromnektárról; nincs is ennél jobb ital a világon, jelentette ki,
habzó kelyhét köszöntıre emelve. A tündérkirálynak persze kedvére
volt, hogy feldicsérik az asztalát, a fölkínált koccintást azonban nem
fogadta el, megjegyezvén, hogy a fehér nısziromnektár valóban jeles
ital, ám a vörös liliomliktáriom minden tekintetben fölülmúlja. Már-
most Merlin mindkettıt bıséggel kóstolgatta az est folyamán, szá-
mos másfajta itókával egyetemben, és a liliomliktáriom egyáltalán
nem ízlett neki – amit nem is tétovázott közölni házigazdájával, má-
moros fıvel megsértıdve köszöntıje visszautasításán. A tündérkirály
viszont a maga részérıl nemigen szokta meg hogy a tulajdon kasté-
lyában ellentmondjanak neki, és sem békén tőrni, sem bátorítani nem
óhajtotta az efféle viselkedést. Szó szót követett, az indulatok ma-
gasba csaptak, és a dolognak az lett a vége, hogy a tündérkirály kieb-
rudalta a Setét Toronyból a varázslót, aki átkozódva és az öklét rázva
távozott, fennen fogadkozván, hogy akkor se jönne többé erre az
undokságos helyre, ha kincsekkel kecsegtetnék. Ekképpen dúlva-
fúlva elvonult caermarteni remetelakába, ahol magára maradván fa-
mulusaival és fóliánsaival, lassan kifüstölgött szívébıl a düh.

Élt akkoriban Caermarten grófságban egy régi és elıkelı úri família,

melynek neve történetünk szempontjából nem bír különösebb fontos-
sággal. A családfı, ki igen jeles és vitéz lovag hírében állott, néhány
esztendeje esett el a római hadjáratban. Egy gyászoló özvegyet ha-
gyott maga után, meg négy gyermeket, három fiút és egy leányt, akik
helyett, míg felnıttkorba nem lépnek, anyjuk igazgatta az uradalmat
– várhatóan már nem sokáig, lévén a legidısebb fivér, Rowland, csu-
pán esztendınyire a huszadik életévétıl.
Történt egyszer, hogy a három fivér labdajátékot őzött a temp-
lomkertben, Ellen húguk pedig egy mohos sírkövön üldögélve nézte
ıket, lelkesen tapsolva és sikongatva. Mindez nem vallott éppenség-
gel túlságos kegyeletre a cinteremben elhantolt holtak iránt, de hát az
ifjonti hév, melynek sok minden megbocsátható, ritkán gondol az
ilyesmivel. Az úrfiakat vetélkedésre tüzelte a buzdítás, s a labdát
hajszolva nagy bıszen igyekeztek túltenni egymáson. E versengés-
ben óhatatlan Rowland vitte el a pálmát, nemcsak a legidısebb lévén,
hanem azért is, mert korához képest szokatlanul erıs és ügyes ifjú
volt, egyaránt járatos a torna- és a hadijátékokban, így aztán, mikor
már sokadik alkalommal hódította el a labdát öcséitıl, akkorát talált
rúgni rajta, hogy az messze magasan a levegıbe ívelt, a templomto-
rony fölé, és valahol a túloldali rekettyésben ért földet.
– Várjatok, megkeresem! – kiáltotta Ellen kisasszony. Leugrott a
sírkırıl, és fürgén szaladva megkerülte a templomot. Az a rusnya
labda azonban valami nagyon nehezen megközelíthetı helyre hullha-
tott, tüskebokorba tán, vagy egy fa koronájába, mert a kisasszony
igen sokáig elmaradt. A fivérek vártak rá egy darabig, mind türelmet-
lenebbül, aztán elunták a tétlenséget, és utána mentek segíteni. Mek-
kora volt azonban a meglepetésük, mikor a templom túloldalán a
nyomát sem lelték! Eleinte abban a hitben voltak, hogy meg akarja
tréfálni ıket, és elbújt valahová; miután azonban hosszú percekig
hasztalan kiáltozták a nevét, komolyan megijedtek. Felforgatták az
egész környéket, benéztek minden zugolyba és faodúba, Richard
még a közeli faluba is elszaladt, és a fülénél fogva vonszolta elı a
plébánost, nyitná ki nekik a templomot – de bizony hiába tették tővé
azt is, Ellen kisasszony mintha kámforrá vált volna.
Lógó orral tértek haza özvegy édesanyjukhoz, aki szigorúan meg-
dorgálta ıket, amiért nem vigyáztak a kishúgukra; azután fölverte a
kastély egész szolganépét, minden épkézláb embert, aki csak lábra
bírt állni, és kihajtotta ıket Ellen kisasszony felkutatására. Tövirıl
hegyire átfésülték a templom tájékát, majd a környezı vidéket is;
csakhamar csatlakoztak hozzájuk a falvak lakói is, mégpedig nem
parancsszóra, hanem saját jószántukból, mert igen szerették a derék
özvegyet és gyermekeit. A három fivér, vétkesnek érezvén magukat
húguk balsorsában, éjt nappallá téve buzgólkodott a keresıcsapatok
élén, mindhiába. Teltek-múltak a napok, az embereknek vissza kel-
lett térniük a munkájukhoz, az özvegy pedig drága pénzen kikiáltókat
és kémlelıket fogadott, ám ezek sem jutottak semmire. Ellen kisasz-
szonynak híre-hamva sem volt, mintha legalábbis a föld nyelte volna
el.
Végezetül, mit volt mit tenni, a fivérek fölkeresték Merlint a re-
metelakban. Erre csak igen vonakodva szánták el magukat, mert a
varázsló nem örvendett túl jó hímévnek Caermarten grófságban; de
hát, ahogy a mondás is tartja, szükség törvényt bont. A galambısz
öregember királyi pózban fogadta ıket faragott kıtrónusán,
griffkarmos botját a lábához támasztva. Háta mögött méregzöld és
kárminpiros fızetek bugyborogtak a retortákban; apróbb-nagyobb
famulusok röpködtek izgatottan fecserészve denevérszárnyaikon; a
dohos, zord grimóriumok pedig körös-körül úgy meredtek polcaikról
a hívatlan látogatókra, mintha ítélıszéket ülnének fölöttük. Az úrfiak
korántsem voltak gyáva legények, de bizony a hideg futkosott a há-
tukon, mikor a vén varázsló elé járultak.
Merlin figyelmesen végighallgatta a történetüket, majd azt kérdez-
te recsegı-mély hangján:
– Melyik irányból kerülte meg Ellen a templomot? Jobb- vagy
balfelıl?
– Miért fontos ez? – álmélkodott Rathold, a legifjabb fivér.
– Egyet se törıdjetek ti azzal! – tanácsolta nekik a varázsló. – In-
kább a válasszal iparkodjatok, amíg jókedvemben vagyok, és meg
nem gondolom magam.
Erre összedugták a fejüket az úrfiak, meghányni-vetni a dolgot;
aztán némi pusmogás után elıálltak a felelettel, hogy emlékezetük
szerint a húguk jobb felé került.
– Gyanítottam – horkantotta Merlin. – Jobb felé, vagyis ha a cinte-
rembıl indult, a nap járásával szemben. Nagy hiba! – Összevonta
bozontos szemöldökét, és szúrós pillantással nézett a vendégeire. –
Egy templomot a nap ellenében megkerülni, az bizony nagy bajt je-
lent!
– Miért? – kérdezgették az úrfiak, és: – Mifélét? –, meg: – Mek-
korát?
Merlin a griffkarmos bot intésével lecsendesítette ıket.
– A tündérekrıl tudnivaló – köszörülte meg a torkát oktatólag –,
hogy Krisztus föltámadása óta nincsen szabad bejárásuk az innensı
világba. Csak némely botor halandók invitálására jelenhetnek meg,
ha kaput nyitnak számukra bizonyos cselekedetekkel, szándékosan
vagy szándéktalanul. Igen ritka és különös egybeesésekre van szük-
ségük, hogy átlátogathassanak hozzánk, s még ritkábbakra és külö-
nösebbekre, hogy huzamosabb ideig maradhassanak; noha mindket-
tıre hın vágyakoznak. Ami az utóbbit illeti, ilyesmi jó másfélszáz
esztendeje nem fordult elı, legalábbis én nem tudok róla; az elıbbi
viszont manapság is megesik olykor, ha egyes tanulatlan személyek
nem ügyelnek rá, miket csinálnak
 – De hát akkor mi történt a húgunkkal? – nyögött fel kétségbeeset-
ten Richard, a középsı fivér, aki – tisztesség ne essék szólván – ki-
csit nehéz felfogású volt.
– Kétségkívül a tündérkirály rabolta el – jelentette ki Merlin.
– Ugyan minek? – csodálkozott el az úrfi.
A varázsló szánakozó pillantást vetett rá ısz szemöldöke alól.
– Ez annyira együgyő és gyámoltalan kérdés – felelte szárazon –,
hogy nem is veszıdök a megválaszolásával.
Ellen kisasszony ugyanis sugárzó szépségő hajadon volt, tizenhat
esztendısen épp házasságra érett, és Caermarten grófságban szélté-
ben-hosszában sok találgatás járta, ki lesz majd az a szerencsés lo-
vag, aki oltár elé vezetheti.
A fivérek arcát vörösség öntötte el, elıbb szégyenükben, azután
dühükben. Rathold, a legifjabb és a leghevesebb, haragosan a kardja
markolatára csapott.
– Megölöm a hitvány kutyát! – kiáltotta. – Megkerülöm a temp-
lomot, és ha elı meri dugni az orrát, párbajra hívom…
– Ez nem a legjobb ötlet, kedves fiam, hacsak nem kívánod kettıs
gyászba borítani özvegy édesanyádat.
Rathold úrfi azonban ádáz indulatában megfeledkezett róla, hol
van és kivel beszél, s nem hagyta magát elnémítani.
– Tán kételkedsz benne, hogy elbánok a gazfickóval? – fortyant
fel bıszen. – Kicsiny gyermekkorom óta gyakorlom magam a fegy-
verforgatásban, és…
– Egészen pontosan mikor is volt az? – vágott a szavába Merlin
másodízben; és erre már elhallgatott az úrfi. Arca, ha ugyan lehetsé-
ges, még az iméntinél is lángolóbb vörösre színezıdött.
A varázsló körülhordozta acélos tekintetét vendégein. A három fi-
vér némán, lehorgasztott fıvel feszengett, mintha nem éreznék ma-
gukat jól a bırükben.
– A tündérkirály szintén gyermekkorában tanult meg kardot for-
gatni – mondta recsegı hangon. – Olyan tizenkétezer éve, ha nem
csalódom. Azóta sokat fejlıdött.
 – Hát nincs remény rá, hogy visszaszerezzük tıle Ellent? – kér-
dezte Rowland keserően.
– Ilyet én nem mondtam! – koppantott a földre a griffkarmos bot-
tal Merlin oly hirtelen és határozottan, hogy az úrfiak mind összerez-
zentek.
– Ha akad egy vitéz, aki elég bátor hozzá, hogy átkeljen Tündér-
földre, egészen a Setét Toronyig, ı talán ki tudja szabadítani a húgo-
tokat.
Tüstént föllelkesedtek erre a fivérek.
– Visszahozzuk vagy meghalunk! – kiáltották egyszerre vala-
mennyien.
– Nono, lassan a testtel! – intette ıket Merlin. – Elıször is, jobb
lesz, ha csak egyvalaki kísérti meg közületek a sorsot, mert a siker
korántsem bizonyos, és ha mindhárman odavesztek, szegény anyá-
toknak kétségkívül megszakad a szíve. Odaát Tündérföldön egy em-
ber éppolyan jól boldogulhat, mint három, mert hogy mire jut és
mennyit ér el, nem annyira a fegyverforgató karján, mint inkább a
furfangos eszén múlik. Másodszor, Tündérföldet teljesen másfajta
törvények irányítják, mint az innensı világot, és aki nem igazodik el
ezek között, arra óhatatlan csúfos bukás vár, legyen bár máskülönben
a kereszténység legderekabb lovagja. Ti is így végeznétek, kedves
fiaim, ha igen nagy szerencsétekre nem fordultatok volna hozzám
tanácsért. Mert én bizony ismerem ezeket a törvényeket, és noha
általában nem szokásom másokkal megosztani a tudományomat,
most az egyszer kivételt teszek. A tündérkirály ugyanis, akivel egé-
szen jómúltkoráig barátságban álltam, a minap vérig sértett egy ven-
dégségben, ezért leghıbb vágyam móresre tanítani.
Igen megörült ennek hallatára a három fivér, és nagy buzgón kér-
lelték a varázslót, okítaná ki ıket tüstént Tündérföld titkaira.
– Hohó, hátrébb az agarakkal! – pirított rájuk Merlin. – Azt mond-
tam, megosztom a tudományomat, és nem azt, hogy szétkürtölöm
egész Cambriában. Válasszátok ki szépen magatok közül azt az
egyet, aki Tündérföldre lesz menendı, neki elárulom, mit és hogyan
kell cselekednie; de csakis azzal a szigorú megkötéssel, hogy holta
napjáig nem adhatja tovább senkinek. Ami a többieket illeti, azoknak
fel is út, le is út!
Tanácsra győltek hát az úrfiak, hosszas vitatkozással és veszeke-
déssel, mert persze mindegyikük magának követelte a lovagi próba
jogát. Alighanem ítéletnapig elcivakodtak volna, ha Merlin homloká-
ra idıközben nem borít mind sötétebb felhıket a türelmetlenség, így
azonban végül arra jutottak, hogy Rathold fog nekivágni az útnak,
mivel legifjabb fivér lévén, az ı elvesztése sújtaná legkevésbé a csa-
ládot. Kardforgatásban ugyan elmaradt Rowland mögött, de ha hihet-
tek Merlinnek, ez most kevéssé számított; az esze viszont jobban
vágott, mint Richardé, aki maga is belátta ebbéli fogyatkozását. Száz
szónak is egy a vége: Rathold úrfi büszkén a varázsló kıtrónusa elé
lépett, nyomban készen az indulásra, amint meghallgatja Merlin taní-
tását; testvérei pedig, kissé csalódottan bár, de reményteljes izgalom-
tól dobogó szívvel, búcsút vettek a remetelaktól és hazatértek.

Eltelt egy nap, majd kettı, három; egy teljes hét, aztán a következı, a
rákövetkezı; végül újra vált a hold az égen, Rathold úrfit azonban
hiába várták vissza, ugyanúgy nyoma veszett, mint elıtte a húgának.
Ekkor Richard a következı szavakkal fordult Rowlandhez:
– Bátyámuram, szörnyő gyanú gyötör, hogy öcsémurunk kudarcot
vallott. Alighanem halott vagy fogságban van, különben semmikép-
pen sem mulasztott volna el ily sokáig hírt adni magáról.
– Magam is hasonlóképpen vélekedek, öcsémuram – felelt neki
Rowland –, ennek okáért még ma felkeresem Merlint, a varázslót, és
tisztelettel megkérem, oktatna ki engem is a Tündérföld tudományá-
ra. Hitem szerint Ellen és Rathold mindketten a Setét Toronyban
senyvednek; nekem pedig feltett szándékom fölkerekedni a kiszaba-
dításukra.
– Jól beszéltél, bátyámuram, egyetlen apróság híján – ragadta meg
a karját Richard. – Kérlek, engedj engem menni, te maradj itthon
édesanyánk mellett!
Rowland úrfi rosszallón összevonta a szemöldökét.
 – Ez nem holmi lovagi próba, ahol vetekedhetünk a dicsıségért,
hanem életbevágó családi ügy. Annak kell mennie kettınk közül, aki
nagyobb eséllyel vághat a feladatnak. Ne feledd, öcsémuram, mit
mondott a varázsló: hogy Tündérföldön leginkább fortéllyal lehet
boldogulni. Nem kívánlak megsérteni, de…
– Szentigaz, lassan jár az eszem, és képzelıerım sincs sok, belá-
tom – vágott a szavába Richard. – Feledékenynek viszont még soha
senki nem nevezett, és az is köztudomású rólam, hogy higgadt vérő
vagyok. Gyanítom, hogy öcsémurunk itt vétette el a dolgát: valahol
útközben elragadták az indulatai, netán valaminı gordiuszi csomóba
ütközött, és ahelyett, hogy Nagy Sándor módjára kettévágta volna,
megkísérelte kioldani. Rossz választás volt, eleve nekem kellett vol-
na mennem: én meg tudom jegyezni Merlin útmutatásait, és be is
tartom ıket szóról szóra, történjék akármi. – Majd lárván, hogy
Rowland úrfi homlokán ráncok jelennek meg, tovább ütötte a vasat.
– Bátyámuram, te vagy a legkülönb közülünk, édesanyánk szeme
fénye, a birtok örököse! Nem kockáztathatod az életed ilyen bizony-
talan vállalatban: mivé lenne a családunk dicsısége, ha odaveszel?
Sok szó hangzott el még közöttük aznap, kedvesek és keserőek
egyaránt; végül azonban Rowland, nem csekély ellenkezés után, en-
gedett a meggyızésnek és beadta a derekát. Richard úrfi pedig, mire
a caermarteni templomban nónára harangoztak, fegyverbe öltözött és
felszerszámozta paripáját; aztán nyeregbe szállt, és kilovagolt a kas-
tély kapuján a remetelak felé, ahol Merlin, a varázsló épp valamely
évszázados grimóriumba temetkezett, zord árnyakkal a szemöldökén.
Eltelt egy nap, majd kettı, három; egy teljes hét, aztán a követke-
zı, a rákövetkezı; végül újra vált a hold az égen, Richard úrfit azon-
ban hiába várták vissza, ugyanúgy nyoma veszett, mint elıtte a hú-
gának meg az öccsének. Ekkor Rowland özvegy édesanyja elé járult,
mély meghajlással köszöntötte, és a következı szavakat intézte hoz-
zá:
– Nagyságos anyámasszony, kétségtelen immáron, hogy öcsém-
uraim kudarcot vallottak: ahelyett, hogy kiszabadították volna Ellen
húgunkat, maguk is a tündérkirály áldozatául estek, és most együtt
senyvednek vele a Setét Toronyban, ha ugyan életben vannak még.
Mindez az én vétkem, hiszen én rúgtam azt a labdát a cinterembıl a
templom túloldalára; és öcsémuraimat is én hagytam küldetésre kel-
ni, tudván tudva pedig, hogy alkalmatosabb vagyok náluk. Könyö-
rögve kérlek, engedd jóvá tennem vétkeimet: hadd induljak utánuk, a
varázsló jótanácsaival és a te áldásoddal fölvértezve a veszedelmek
ellen, kiszabadítani ıket a keserves rabságból!
– Súlyos szavakat szólasz, legkedvesebb magzatom, füleim kevés
örömöt lelnek bennük – felelte az édesanyja. – Négy gyermekkel
áldott meg az ég; harmat veszítettem el közülük; te maradtál utolsó-
nak, a legidısebb és a legderekabb; és most te is távozni akarsz, ki
tudja, miféle veszedelmekbe, egyedül hagyva engem keserő öregsé-
gemben? Nem akadályozhatlak meg benne, hisz a magad ura vagy,
maholnap a birtokok mind reád háramlanak; de anyai áldásomat ne
kívánd hozzá.
Rowland úrfi lehorgasztotta a fejét.
– Akkor hát arra ítélsz, nagyságos anyámasszony, hogy mardosó
szégyenben éljek holtomiglan: mert amikor lehetıségem adatott segí-
teni bajbajutott véreimen, én elfordítottam tılük az orcám, és tétlen
maradtam.
Az özvegy mélyet sóhajtott, könnyek szöktek a szemébe.
– Atyád szavaival beszélsz hozzám, legkedvesebb magzatom; és
Isten látja lelkem, hogy sohasem tudtam ellenállni atyádnak. Megka-
pod az áldásomat; és még többet is hozzá.
Azzal intett a fiának, hogy kövesse, és levezette a kincsesházba,
amelyhez – Rowland nem lévén még húszesztendıs – egyedül neki
volt kulcsa a kastélyban. A sok drágaság között, egy félreesı
falifülkében, ütött-kopott láda húzódott meg. Az özvegy kinyitotta, s
egy gyolcsba bugyolált kardot vett elı belıle. Áhítatos gonddal lefej-
tette róla a legfelsı redıt, és íme! csodamívő markolat tőnt elı, tárt
szárnyú sasmadarat mintázó, a legfinomabb aranyozással futtatva. A
sas szeme gödrében hatalmas zafírkövek ültek kétfelıl, s ahogy a
fáklya fénye rájuk esett, azúrkék lángot lobbantottak a kincsesház
füstös félhomályában.
 – Ez itt Tervagaunt, atyád kardja, amit Arthur királytól kapott vi-
tézi tetteiért Alclud ostroma után. Lovagi bajtársai hozták haza ne-
kem Róma falai alól, ahol az Úr magához szólította ıt – mondta az
özvegy. – Eredetileg a születésed huszadik évnapján szándékoztam
átadni, amikor felnıtté válsz a király törvényei szerint; de úgy hi-
szem, ebben a mostani vállalatban igen nagy szükséged lesz rá.
Rowland úrfi térdre hullott, és átvette édesanyja kezébıl a kardot.
Alig tudott betelni a látásával, olyan csodálatos fegyver volt, egy-
szerre gyönyörő és félelmetes. Egyre csak bámulva forgatta a marká-
ban, miközben az özvegy szerencsét kívánt neki lovagi próbájához,
és könnyeivel küszködve áldását adta rá.
– Tudd meg, legkedvesebb magzatom, hogy ez a kard bővös erı-
vel bír – szólt végül. – Tartozik hozzá egy varázsige, amit ha kimon-
dasz, a kard tüstént és tévedhetetlenül levágja az ellenséged fejét. Ezt
a varázsigét a királyon kívül egyedül én ismerem, mert atyád senki
másban nem bízott meg eléggé, hogy fölfedje elıtte a titkot.
Azzal lehajolt a fiához, és a fülébe súgta a varázsigét.
Rowland úrfi felövezte magát Tervagaunttal – aki máris úgy si-
mult a tenyerébe, mintha beleöntötték volna –, és hı szavakkal mon-
dott köszönetet édesanyjának a nem várt adományért. Eddigelé úgy
tudta, a kard atyjával együtt odaveszett a római hadjáratban; most
azonban szárnyaló bizakodás töltötte el a lelkét, mert úgy érezte, e
nagyhírő fegyverrel a kezében nincs számára lehetetlen. Nem is ha-
bozott nekilátni az úti készületeknek, nyomban amint elhagyták a
kincsesházat; és búcsút vévén szeretett édesanyjától, mire a
caermarteni templomban nónára harangoztak, már a messzi remete-
laknál járt.

Merlin éppen egy kupa nısziromnektárt kortyolgatott, mikor

Rowland úrfi betoppant hajlékába; e nemes nedőt, mióta haragban
volt a tündérkirállyal, némely távolbanyúló varázslatok révén szerez-
te be a Setét Toronyból. Aznap már ez volt a harmadik kupája, így
hát igen emelkedett hangulatban fogadta látogatóját.
 – Nicsak, nicsak, a harmadik fivér! Nemde te is Tündérföldre ké-
szülsz, a többiek után? – üdvözölte széles vigyorral. – Meg kell mon-
danom, nagyot csalódtam bennük: igazán szánalmasan felsültek. Pe-
dig annyira egyszerő útmutatásokat adtam nekik, hogy egy jobb esző
szamár is követni tudta volna ıket.
– Az meglehet – felelte Rowland úrfi megfontoltan. – Már csak az
a kérdés, hogy helyeseket-e.
A varázsló bozontos szemöldöke a magasba szaladt.
– Talán nem jól értettem, de az imént mintha csalással, hazugság-
gal és rokonaid elveszejtésével vádoltál volna.
– Akárhogy is legyen, most tiszta vizet öntünk a pohárba – mon-
dotta Rowland úrfi, és elıvonta kardját. A sasmadár zafírszemei je-
ges-kéken villámlottak. – Ez itt Tervagaunt, akirıl bizonyára hallot-
tál már egyet s mást Arthur király udvarában.
Merlin bosszúsan ráncolta a homlokát.
– Csak nem holmi ócska csatatéri varázslatocskával próbálsz
ijesztgetni engem a tulajdon födelem alatt? – kérdezte ingerülten; ám
azért egyszerre igen éberen kezdte figyelni a kard mozgását, és nı-
sziromnektáros kupáját gyorsan az asztalra rakta.
– Nos tehát, a következıképpen fogunk eljárni – mondta Rowland
úrfi. – Most szépen föltárod elıttem Tündérföld titkait, mindazokat,
amelyekre útban a Setét Toronyhoz szükségem lehet, méghozzá nem
rébuszokban és talányokban, hanem tisztán érthetıen, mindennemő
ködösítés nélkül. Ha egyetlen hazug szó elhagyja a szádat, örökre
elbúcsúzhatsz a fejedtıl! Azután elindulok kiszabadítani a rokonai-
mat; de ha a tanácsaid hamisaknak bizonyulnak, az elsı gyanús jelre
visszafordulok, és elégtételt veszek rajtad. Megértettük egymást,
öreg varázsló?
– Ennél a viselkedésnél már csak a feltételezés sértıbb, amibıl fa-
kad! – méltatlankodott Merlin. – Nagy szerencséd, édes fiam, hogy
oly nagyon haragszom a tündérkirályra; máskülönben kiporolnám az
irhádat, ki én, a szakállamra mondom!
Rowland úrfi megemelintette Tervagauntot, ádázul villogó sze-
mével bizonyos súlyt kölcsönözve a mozdulatnak.
 – Két alapvetı szabály van – tért a tárgyra Merlin duzzogva. –
Mindkettı igen egyszerő, csak betartani nem mindig könnyő ıket.
Az elsı a következı: bárkivel váltasz szót Tündérföldön, míg viszont
nem látod a húgodat, azon nyomban meg kell ölnöd, amint befejezté-
tek a beszélgetést. Végezz vele tüstént és tétovázás nélkül, mindegy,
miféle szerzet; mert Tündérföldön ritkán esik egybe a látszat és a
valóság, és fölöttébb nagy bajba kerülhetsz, ha a szánalom megtar-
tóztatja a kezed.
– Ezzel nem lesz gond – vélte Rowland úrfi magabiztosan.
A vén varázsló epés pillantást vetett rá.
– Úgy gondolod, édes fiam? Nohát, azt áruld el nekem, ugyan mi-
hez fogsz kezdeni ezzel a szép fegyvereddel – bökött göcsörtös ujjá-
val Tervagauntra –, ha odaát történetesen, ami csöppet sincs kizárva,
megszólít egy tó vagy egy tölgyfa? A fejüket meglehetıs nehéz vol-
na levágni, nemde?
– Leköteleztél a figyelmeztetéseddel, majd ügyelek rá, hogy
messzire kerüljem ıket – mondta Rowland úrfi. – Mi a második sza-
bály?
Merlin igen savanyú képet vágott.
– Az valamelyest ismertebb, bár gyakorta elfeledik. Amíg Tündér-
földön vagy, ne egyél egy falat ételt, ne igyál egy korty italt sem,
bárki kínál bármivel, akármennyire gyötör az éhség vagy a szomjú-
ság. Ha ezt a szabályt megszeged, bizonyosan hatalmába kerít a tün-
dérkirály.
– A cselédek bıségesen csomagoltak elemózsiát – bólintott
Rowland.
– Azért a helyedben én alaposan beosztanám; mert csak a szeszé-
lyes sors a megmondhatója, meddig fogsz fel-alá bolyongani odaát.
A Setét Tornyot a magad erejébıl kell megtalálnod. Tündérföld
ugyanis folyton-folyvást változik, én pedig a legnagyobb jóakarattal
sem tudlak eligazítani rajta, mert a te szemed nem ismeri fel azokat a
jeleket, amik alapján én tájékozódok.
– Ez már rágósabb falat, de valahogy majd csak legyőröm – tőnı-
dött az úrfi. – Van odaát valaki, akitıl útmutatást kérhetek?
 – Akad ilyen szép számmal – válaszolta Merlin szárazon. – Csak
ne feledd utána megölni ıket!
Ekképpen társalogtak még jó darabig, különb s különb tárgyakat
véve sorra, melyek kimerítı taglalása fölöslegesen hosszúra nyújtaná
történekünket. Az öreg varázsló részletes utasításokat adott
Rowlandnek, mi módon juthat el Tündérföldre, majd onnan vissza
Cambriába; kiokította rá, hogyan leplezze el a nála hordott vas kisu-
gárzását, mely máskülönben árulójává válhatik; elmagyarázta neki
némely közönségesebb jelenségek titkos természetét. Mikor nagy
sokára a dolog végére jutottak, az úrfi elıbb hosszas töprenkedésbe
merülve emésztette leckéjét; majd hirtelen felserkenvén, kardja he-
gyével egyetemben a következı kérdést szegezte tanítója kebelének:
– Esküszöl az élı Istenre, hogy a színtiszta igazat vallottad, csakis
azt és semmi más egyebet, legjobb tudomásod szerint, mindennemő
hamis szándék nélkül?
Merlin megvetı horkantást hallatott.
– Semmiféle élı Istent nem ismerek – recsegte ingerülten –, de jó-
zan ésszel igazán föl nem foghatom, mi okom lett volna hazudni akár
neked, akár a fivéreidnek, és erre készséggel megesküszöm bárkire
avagy bármire, akár a tulajdon szakállamra is. Most pedig, miután
túlságosan is soká zaklattál, hívatlanul háborgatva tanulmányaimban
és egyéb bokros teendıimben, megítélésem szerint legfıbb ideje tá-
voznod, méghozzá sürgetıs sietséggel, ezzel az ostoba holmival
együtt, amit oly idétlenül lengetsz itt elıttem, hogy immár valóban
kezdek kifogyni a béketőrésbıl!
Rowland úrfi tekintetét egy pillanatra kétségek felhızték; aztán
lassan leeresztette Tervagauntot, visszacsúsztatta hüvelyébe, sarkon
fordult, és némán elindult kifelé. A küszöbrıl mindazonáltal még
hátranézett, zord intéssel köszönvén el a vén varázslótól:
– Ne feledd: ha megcsaltál, halál fia vagy!
E szavakkal búcsúzott a remetelaktól, most másodízben s egyszer-
smind utoljára; mert a sors úgy rendelte, hogy soha többé ne térjen
ide vissza.
 Merlin nagyot szusszanva dılt hátra kıtrónusán. Ujja csettintésére
a félig ürített kupa, mely a váratlan vendég érkezése óta árválkodott
az asztalon, nyomban színültig telt habzó nısziromnektárral. Egy
denevérszárnyon suhanó famulus azonmód megragadta és a kezéhez
szállította, panaszos-vékonyka hangon csivitelve hozzá, alighanem
mert túl nehéznek találta. A parányi jószág meglehetısen feldúltnak
tünt; miután átvette tıle az italt, a varázsló gyengéden megvakargatta
a füle tövét megnyugtatásul.
– Ugyan-ugyan, kicsikém, csigavér! – csitította. – Látod, milyen
ostobaságokra képesek ezek a forrófejő ifjak? Ha hazudni akartam
volna neki, sohasem térne vissza Tündérföldrıl, hiába hadonászik a
bővös békanyúzójával! Áldhatja a szerencséjét, amiért megvolt az
okom rá, hogy igazat mondjak…
És fölnevetett, igen-igen furcsán, ügyet sem vetve a famulus kérdı
csiripelésére.

A remetelak elıtt Rowland úrfi nyeregbe szállt, s elporoszkált egy

közeli csalitosig, ahol is pontról pontra Merlin útmutatásai szerint
járt el. Ennekutána fölöttébb tüzetesen tekintett szét maga körül, nem
minden feszengés híján simogatva Tervagaunt markolatán a zafírkö-
veket – ám az öreg varázslónak igaza volt: a környezı táj mit sem
változott. Vállat vont hát, kancája véknyába bökte a csizmasarkát, és
találomra úrnak eredt toronyiránt, amerre az orra vezette.
Alkonyatig zavartalan magányban lovagolt Cambria ismerısen
zöldellı dombjai között, úgyhogy a végén már azon kezdett tépelıd-
ni, nem szedték-e rá valamely közönséges sarlatánsággal; ám ekkor
békésen legelészı ménest pillantott meg a következı völgyben, ami-
tıl minden lappangó kétsége elpárolgott. A lovak ugyanis olyan szí-
nőek voltak, amilyet még sohasem látott – egészen fakószürkék, akár
a tavaszi hó –, és a sörényük is igen furcsán borzolódott, még vélet-
lenül sem tartva összhangot a széljárással. A ménest egyetlen csikós
ırizte, egy nyurga, izmos, zilált üstökő legény, mezítláb és kötésig
pırén, aki alighanem szırén szokta megülni jószágait; pillanatnyilag
azonban holmi szárnyékféle védelmében kuporgott, és fújkálva szí-
totta a lángokat egy mosóteknınek is beillı bogrács alatt.
Rowland úrfi feléje vette az irányt, s ahogy lejjebb ereszkedett a
lankás völgyoldalban, egyszerre ínycsiklandó, forró fuvallat csapta
meg az orrát. A gyomra hatalmasat kordult tıle, szájában tüstént ösz-
szefutott a nyál; ám hogy miféle étel rotyog a kondérban ily csábítón
illatozva, a lelke üdvössége árán sem tudta volna megmondani.
Ahogy közelebb ért hozzá, a nyurga legény magára hagyta vacso-
ráját, és elıkászálódott a szárnyékból. Öltözet gyanánt egyetlen szál
kötényt viselt csupán, így rögtön feltőnt, milyen selymesen finom
bıre van – puha és makulátlan, árnyalatában leginkább a nemes ala-
bástromhoz hasonlatos. A füle, amennyire ki lehetett venni a kusza
hajbozontban, felül csúcsba futott. A legfurcsább látványt azonban
kétségkívül a szeme nyújtotta, mely világos levendulaszínben ragyo-
gott, méghozzá oly sugárzó fényesen, hogy valósággal csóvát hasított
a sőrősödı homályba. Csilingelı ezüsthangon üdvözölte látogatóját,
ahogyan az innensı oldalon csak némely dalos ajkú hajadonok be-
szélnek.
– A csillagok tündököljenek homlokodon ma este, idegen úr!
– Békességgel – felelte Rowland a nyeregbıl, megszívelve Merlin
intését, miszerint Tündérföldön keresztény módra köszönni minden-
képpen dıreség, ám olykor halálos hiba.
A csikós kecses meghajlása szégyenbe hozott volna akármely ün-
nepelt udvari dámát.
– Éppen estebédhez készülıdök. Amim van, ugyan siralmasan ke-
vés, ám ha elfogadja, örömest megosztom az idegen úrral; és bármi
tömérdek nyelv becsmérli a tylwth teg útjait a világban, olyat még
egyet sem hallottam, amelyik az ínyesmővészetüket ócsárolta volna.
– Köszönöm szíves ajánlatod, de nem vagyok éhes. – Rowland úr-
fi gyomra panaszosan összerándult, majd jól hallhatóan korogni kez-
dett. – Egy falat se menne le a torkomon; fertályórája vacsoráztam.
A tündérszülött elnézın tárta szét a karját.
– Értem én, hogy az idegen úr méltatlannak találja egy közönséges
csikós meghívását, akinek asztala a csupasz föld, lámpásai a csilla-
gok – mondta barátságosan. – De talán egy kupa szellınektárt mégis
elfogadna tılem? Csak az imént fejtettem, még harmatos a hold-
ezüsttıl.
Aszályos tikkatagság lepte el Rowland úrfi torkát, s bárha fogalma
sem volt róla, mi lehet az a szellınektár, titokzatossága csak még
kívánatosabbá tette. Sokért nem adta volna, ha leöblíthetne vele egy-
két harapást ama bogrács rejtelmes tartalmából. Egy langyos széllö-
kés újra andalító illatok sokaságával telítette körülötte a levegıt, ı
pedig kínjában kiharapta belül a száját, a vér sós zamatába kapasz-
kodva.
– Fogadalmam tiltja az ivást napszállat után – hárította el az újabb
kínálást, keserő nyálat nyeldekelve. – Hálás volnék viszont, ha útba
igazítanál, hogyan találok el a Setét Toronyhoz; mivel fontos üzene-
tet viszek a tündérkirálynak.
A levendulaszemő csikós elmosolyodott, azzal a fajta mosollyal,
amely elsı látásra szerelmet lobbant az asszonyszívekben.
– Nem jó helyt kereskedik az idegen úr, ha engem faggat a Setét
Toronyról; sohasem jártam ott. Túl kicsiny cselédje vagyok én ahhoz
a királynak. Próbálkozzék talán uraságod a gulyásnál, aki a király
marháit legelteti, háromszor három völgyre innen, amerre a Skorpió
fullánkja mutat; ı bendith y mamau, nagyobb kegyben áll nálam.
– Köszönöm – mondta Rowland úrfi megkönnyebbülten; azzal
elıvonta Tervagauntot, és teljes erıbıl lesújtott vele, egyenest a le-
vendulaszín szemek közé.
Nem fröcskölt vér és velı, nem záporoztak csontszilánkok. Hang
sem hallatszott, csak holmi halk pukkanás, ahhoz hasonlatos, mely a
szappanlébıl fújt óriásbuborék enyészetét kíséri. Mikor a penge a
koponyájába hasított, a tündérszülött fehéren fénylı szikraözönné
robbant szét. Alabástrom ragyogása kurta idıre elvakította
Rowlandet, s mire kipislogta szemébıl a káprázást, a csikós szırén-
szálán eltőnt, mintha soha nem is lett volna.
A lovak lenn a völgyben mind egyszerre kapták magasba a fejü-
ket, sörényük riadtan felborzolódott. Néhány szívdobbanásig szobor-
szerő mozdulatlanságba dermedtek, csupán szőkülı-táguló orrlikaik
reszkettek, ahogy a hős légáramokat szimatolták. Hirtelen kórusban
felnyerítettek, kísérteti jajszóval, akárha egyetlen torokból; aztán
szétugrattak a szélrózsa minden irányába. Nekirugaszkodásuk elsza-
kította ıket az anyaföldtıl, amelyre nem is tértek vissza többé: vágtá-
jukat a levegıben folytatták, követve ugyan a terep domborzatát, ám
jó lándzsahosszal fölötte. Szédítı sebességgel iramodtak tova, meg-
annyi száguldó üstökös gyanánt; ezüstös szikrauszályaik sugaras
gerezdekre szabdalták a mélyülı alkonyatot.
Rowland nem kis fáradsággal lecsillapította kancáját, akinek
csöppet sem volt ínyére a tündérföldi rokonok sajátos viselkedése, s
ellenérzésének szilajul prüszkölve és kapálva adott kifejezést. Azután
kiválasztott egy alkalmatosnak tőnı helyet a völgyteknıben, a lehetı
legtávolabb a szárnyéktól, és tábort ütött éjszakára. Elköltötte est-
ebédjét, melyet korom- és hamuízőnek érzett a túlfelıl átszőrendı
illatok közepette. Akármit fızött a csikós vacsorára, nem volt hajlan-
dó odakozmálni. Az úrfi hosszan fontolgatta, hogy átmegy a bog-
rácshoz és mindenestül a tőzbe rugdalja; végül azonban úgy döntött,
nem érdemes több kockázatot vállalni a kelleténél. Mikor feljöttek az
égre a csillagok, tüzetesen tanulmányozta a Skorpió állását, és tájé-
kozódási pontokat keresett a környezı terepen, gondosan emlékeze-
tébe vésve ıket. Ennekutána elvégzett bizonyos óvintézkedéseket,
amint arra az öreg varázsló kitanította; majd kényelmesen elvackolta
magát takarói közé, és annak rendje-módja szerint elszunnyadott.
Az éjszaka folyamán, mialatt gazdája az igazak álmát aludta, a
kancának sikerült leügyeskednie pofájáról az abrakos tarisznyát, és
jóízően nekilátott a domboldal dús füvének. Néhány harapás után
azonban furcsamód rogyadozni kezdett, a szeme vérbe borulva for-
gott, szája szélét hab verte ki. A különös roham csaknem fertályóráig
tartott, majd egyik pillanatról a másikra elmúlt, ugyanolyan hirtelen,
mint ahogy jelentkezett. Ennekutána a ló verítékezı horpasszal resz-
ketett a sötétben, míg az égbolt ívén föl nem ragyogott egy csillag,
amit a halandó világ asztrológusai nem ismernek.
Az innensı oldalon a Pegazus köztudomásúlag vak, aminthogy itt
is annak tetszett eleddig; most azonban váratlanul kinyitotta a sze-
mét, és szikrázó tekintetet lövellt a földi régiókba. Igen különös
fénysugár volt ez, egészen fakószürke, akár a tavaszi hó; széles ké-
vében borult a meggyötört párára, égig érı sátorkúp gyanánt. A kan-
ca ekkor fölágaskodott, elharapta a pányvaszárat, és üstökös csóvát
húzva elvágtatott a levegıben. A Pegazus pillantása végigkísérte
útján, s csak akkor hunyt ki elégedett pislogással, mikor egy messzi-
messzi legelın csatlakozott a tündérkirály széllel szálló méneséhez.
Reggelre kelvén gazdája csupán hőlt helyét lelte. Túloldalt a kon-
dér lankadatlan hévvel ontotta az étvágygerjesztı illatokat, noha a
tőz rég hamvába holt alatta. Rowland úrfi ellenırizte a támpontul
kiszemelt terepalakzatokat, amiket a Skorpió állása alapján tájolt be
este; megvoltak mind, és a jelek szerint odébb sem vándoroltak, leg-
alábbis egymáshoz képest nem változott a helyzetük. Málhájából
összeválogatta a legszükségesebbet, amennyit gyalogszerrel cipelni
bírt; aztán általvetıt hevenyészett hozzá magának, és nekivágott a
dombvidéknek, amerre a helyes irányt sejtette.

A tündérkirály marhái valóságos szörnyetegek voltak: csupa irdatlan

jószág, vörösen izzó szemekkel és bronzzal pántolt szarvakkal. A
nagyhírő Donn, az ulsteri bika lehetett ilyen hajdan, amelyikért két
királyság háborúzott a Zöld Szigeten. Merlin nem említette, dívik-e
Tündérföldön a marharablás; ám így vagy úgy, ezt a csordát nem
bízhatták holmi alantas cselédre. Ide rangbéli szolga kellett, fegyver-
ben jártas, hadakban forgott; csekélyebb szerzet aligha boldogulna a
félelmetes barmokkal. Leginkább valamiféle emberevı óriás illett
volna hozzájuk, aki kısziklákkal dobálózik és tövestül kicsavart szál-
fát lóbál bunkó gyanánt.
E várakozásokhoz képest a gulyás személye jószinte csalódást ho-
zott – mármint amikor végre kegyeskedett kidugni az orrát a kunyhó-
jából. Mert ı aztán nem sietett ékes szavú köszöntıvel a hívatlan
látogató elé! Rowland úrfi órák hosszat kerülgette a tapasztott falú
viskót meg a körülötte kérıdzı csordát, miközben minden lehetı
módon iparkodott felhívni magára a figyelmet: kiabált, ugrált, fütyült
és hadonászott. Még egy nagyobbacska sziklát is megmászott, kínos
közelségben a szélrıl legelészı barmokhoz, hogy jelzászlóként lo-
bogtassa róla váltás ingét a kunyhó felé – mindhiába. A fickó oda-
bent a füle botját sem mozdította. Alighanem abból az igen helyes
feltételezésbıl indult ki, hogy akinek dolga van errefelé, annak az
érkezésérıl úgyis idıben értesítik; ami pedig a csavargókat és kóbor
bajkeverıket illeti, az ı elriasztásukhoz a csorda önmagában is ele-
gendı, neki ezzel fölösleges veszıdnie. Rowland az elsı óra után
látatlanban megállapította róla, hogy igen mogorva szerzet; további
két óra múltán e minısítést gorombára helyesbítette; az ötödik óra
vége felé pedig megérett benne a meggyızıdés, hogy timóni léptékő
mizantróppal van dolga.
Más az ı helyében alighanem rég föladta volna, Rowland úrfi
azonban nem tágított, s kitartása végül elnyerte méltó jutalmát. A
marhák ugyan tessék-lássék megkergették párszor, az elszánt üldö-
zésre azonban nem mutattak komolyabb hajlandóságot, és ı viszony-
lag hamar kitapasztalta, hol húzódik az a határ, ameddig veszedelem
nélkül a közelükbe merészkedhet. Innentıl fogva már csak türelem
kérdése volt, mikor tépázza meg szakadatlan kurjongatásával annyira
a gulyás idegeit, hogy mérgében elıbújjék az odújából, személyesen
gondoskodandó az eltávolításáról.
E jeles perc röviddel naplemente elıtt következett be. A gulyás a
kunyhó mögül bukkant elı, ahol néhány fölöttébb elhanyagolt mel-
léképület roskadozott: szénáspajta, téglavetı, istálló és más egyebek.
Egy hatalmas vasderesen ült, mely termetébıl és tekintetébıl ítélve
inkább a csorda barmaival tarthatott atyafiságot, semmint a széllel
szálló ménessel. Nyakát nyújtogatva kémlelt körül a nyeregbıl, és
amint megpillantotta zaklatóját, dühös ökölrázással rúgtatott feléje.
– Elhallgass, te szégyenpadra termett éhenkórász! Hát nincs jobb
dolgod naphosszat, mint egy tisztes szolgát háborgatni? – sipította
fülsértı kappanhangon. – No de kerülj csak a kezem közé, úgy ellá-
tom a bajodat, hogy Hy Breasailig hallik a sivalkodásod! Lenyúzom
a farod bırét, és kitömöm borsmentával, ki én!
 A kilátásba helyezett megtorlás fölöttébb dúsan burjánzó képzelı-
erıre vallott, Rowland úrfinak mégsem ettıl esett le az álla – maga a
gulyás döntötte néma megrökönyödésbe. Harcosféle volt valóban,
ehhez kétség sem fért, hisz vértezetet viselt: győrős láncinget meg
orrvédıs sisakot. Vas helyett persze bronzból, hasonlatosan az övébe
tőzött szekercéhez, melynek hosszan lenyúló szakálla nem közönsé-
ges favágószerszámot mutatott, hanem csatára szánt fegyvert, avatott
kézben igen veszedelmeset. Csakhogy az egész emberke alig volt
bakarasznyi – ráadásul vénségesen vén és a bakacsinposztónál is
feketébb! Hihetetlenül nevetséges látványt nyújtott a roppant vasde-
res nyergében; alighanem lajtorját kellett az oldalához támasztania,
hogy felmászhasson rá.
– Most bezzeg szavad apadt, ugye? – rivalogta diadalittasan. – Be-
rezeltél, mi, csirkefogó? Nohát, megsúghatom: van rá okod!
Rowland úrfi lerázta magáról az elképedést, és addig keresgélte a
nyelvét, míg rá nem talált valahol.
– Engem ugyan nem ijeszt meg egy kocsikenıcs-képő vakarcs! –
feleselt vissza szemtelenül. – Nagyobb dolgokat is láttam ott, ahon-
nan jövök!
Kívül jutván a kérıdzı marhák körén, a gulyás megzabolázta vas-
deresét, és ágaskodva körbetáncoltatta. Ahhoz képest, hogy alig érte
föl az állával a kapát, igazan mesterien lovagolt.
– Valóban? – kérdezte, fürkészen végigmérve látogatóját.
Rowland csak most vette észre, hogy a szeme nem fekete, hanem
ibolyaszínő; távolról nézve nem rítt ki eléggé az arca sötétjébıl. – És
hol van az az „ott”, ha szabadna tudakolnom?
– Nem az a fontos, honnan jövök hanem az, hová megyek – repli-
kázott az úrfi. – Csak annyit kérek tıled, hogy igazíts útba a Setét
Torony felé, ahol sürgetıs teendık várnak rám. Ha megteszed, már
itt sem vagyok; ha viszont nem – csempészett némi baljós élt a hang-
jába – egyhamar nem szabadulsz tılem!
– A Setét Torony felé! Hah! – horkantott a gulyás megvetıen, s
ibolyaszín tekintete ádázát lobbant. – Minek nézel te engem, tán ud-
vari bolondnak? Köpök én az összes cifra uraságra, valahány csak
hemzseg odafönt, még a tündérkirályra is személyesen! Felılem ott
hőthetik a levet, ahol úri kedvük tartja, fikarcnyit se érdekel!
– Hát ha nem akarod elárulni – mondta Rowland úrfi sajnálkozva
–, akkor bizony sok unalmas napnak nézek elébe itt a kunyhód körül,
mert elég szívós vén ganajnak nézel ki, és az ilyeneknél igen soká
tart, míg megpukkadnak mérgükben.
Az emberke most komolyan dühbe gurult, látszott az ibolyaszeme
villogásán; de nem lehetett olyan méregzsák, mint mutatta, mert ke-
ményen türtıztette magát.
– Ha már annyira eszi a májad a kíváncsiság, eredj odébb három-
szor három völggyel, amerre a Nagy Vadász nyila száll. Ott találsz
egy tanyaházat, annak a gazdasszonya baobhan sith, az ı fajtája töb-
bet forog a cifra népek között. İt nyaggassad, ne engem; csak aztán
ügyeljél, nehogy túl nagy falat legyen a gigádnak!
Azzal kárörvendı vigyorra húzta aszaltszilva-képét, a maga részé-
rıl mintegy pontot téve ezzel a diskurzusra, és meglegyintette a vas-
deres pofáját a kantárszárral, visszafordítandó a kunyhó irányába.
Rowland úrfi egy ugrással fönn termett a kısziklán, ahonnan pár
órája a váltás ingét lengette. Gyorsan kellett cselekednie, mielıtt a
töpörödött gulyás visszatérne a csorda védıgyőrőjébe. Teljes magas-
ságában kihúzta hát magát, és akkorát csapott a mellére ököllel, hogy
az összes bordája belesajdult.
– Hazudsz, vakarcs! – bömbölte teli tüdıbıl, legjobb tehetsége
szerint utánozva Sztentór hangját. – Tudd meg, hogy én épp onnan
jövık, amerre a Nagy Vadász nyila száll! Úgy ismerem azt a vidéket,
akár a tenyeremet, és bizony nem tudok ott semmiféle tanyaházról,
se gazdasszonnyal, se anélkül! Büntetésbıl addig foglak gyötörni,
míg felrepednek a beleid, és a tulajdon keserő epédbe fulladsz bele!
Az óriás vasderes forgószélnél sebesebben pördült vissza a csorda
szélérıl. A kis fekete emberke vicsorgott. Ibolyaszín szemében poko-
li lángok gyúltak; a legtisztább ametiszt ragyoghat ily tőzzel, párosá-
val zsarátnokágyra vetve.
 – Hogy én hazudok? Hogy én? Egy bendith y mamau? – csikor-
gatta a fogát veszett indulattal, miközben lassan kihúzta derékövébıl
a szekercéjét. – Ezért nyersen falom föl a szíved, te rossz ripacs!
Azzal sarkantyúba kapta roppant hátaslovát, és dübörgı rohamra
indult, hogy a föld is rengett belé.
A fegyver, melyet az aprócska tündérszülött oly vérszomjasan len-
getett oldalvást a kezében, nagyjából akkorka lehetett, mint ellenfele
öregujja, s bár kétségkívül szakértı fogással markolta, Rowland úrfi
mégsem tudott elnyomni egy futó mosolyt, mialatt felkészült a táma-
dás fogadására. Idızítés kérdése az egész: csak a megfelelı pillanatot
kell kivárni, amikor hátraveti köpenyét, elırántja Tervagauntot és
ugyanazzal a mozdulattal vág. Felülrıl lefelé, hogy a ló feje ne le-
gyen útban; ezért ugrott föl a sziklára. A fekete emberkének semmi-
lyen más fedezéke nincsen; így könnyőszerrel leszedheti a nyeregbıl,
mielıtt azzal a nevetséges kis pálcikával…
A terv jónak tőnt, valahol mégis hiba csúszhatott belé, mivel a
kardcsapás célt tévesztett. Vagyishogy tulajdonképp találnia kellett
volna – a helyezésével nem volt semmi baj –, csak éppen a pöttöm
tündérszülött kivédte. Rowland úrfinak egy pillanatra az a megrendí-
tı érzése támadt, hogy omló kıgörgetegbe vágott. Fém csendült
fémnek, majd valami hihetetlen erı rántotta hátra jobbját, kis híján
kificamítva. Legalább négy lábnyit röpült visszafelé a levegıben,
mire a talpa újra talajt ért, a karja pedig azon nyomban érzéktelenné
zsibbadt, az ujjai hegyétıl egész a vállperecéig. Szédelgı fıvel ocsú-
dott magához, a szikla legszélén tántorogva. Ziláltan verdesı gondo-
latai között, kezdetben még alig tudatosulva, nyomasztó gyanú csírá-
zott ki a goromba gnóm iránt, aki egy irdatlan lószörny nyergébıl
pásztorolja ezt a félelmetes csordát. Kicsinek látszik, ez kétségtelen;
de hogy valójában mekkora…
– Vas. Sıt: acél. Mi több: varázslat – sipította a fülhasogató kap-
panhang, valahonnan a háta mögül, amerre a roham lendülete sodor-
ta. – Tévedtem. Mégis jó ripacs vagy.
A roppant lópaták ismét rengésbe hoztak a földet, Rowland pedig
imbolyogva fordult szembe az újabb támadással, még mindig kábán
az iménti megrázkódtatástól. A gulyás robogva közelített, ám amikor
a távolság jó ötödfél lándzsahosszra csökkent közöttük, hirtelen ke-
gyetlenül visszarántotta a kantárszárat. Amint a vasderes fájdalmas
nyihogással fölágaskodott, oldalvást hajolt a nyeregbıl, és elıresu-
hintott parányi szekercéjével, holmi nevetséges kis bohóc gyanánt,
aki messzirıl játékfegyverrel fenyegetızik.
A következmények mindenben igazolták az úrfi sötét gyanúját, sıt
– azt is megmutatták, milyen hosszú valójában a gulyás karja (meg-
toldva persze a szekercével), amibıl könnyőszerrel kikalkulálhatta
volna a teljes méreteit. Erre azonban jelenleg se ereje, se ideje nem
volt: csupán éber ösztöneinek köszönhette, hogy az utolsó pillanat-
ban egy gyors vetıdéssel elkerülte a láthatatlan lezúduló halált. Irtó-
zatos roppanás hallatszott, és a kıszikla keresztben kettérepedt alatta;
két fele jobbra-balra dılt, akár a megszelt alma, ı pedig estében a
köztük nyíló hasadékba zuhant.
Az a szekerce nem sokkal lehetett kisebb egy árbocrúdnál, és
Rowland már a második csapását élte túl, amivel valószínőleg keve-
sen dicsekedhettek. Az elsıt merı vakvéletlenségbıl hárította, azzal
a kardvágással, amellyel a „pöttöm kis emberkét” szándékozta félbe-
nyesni; nagy szerencséjére Tervagaunttal, mert egy közönséges pen-
ge körömfeketényi szilánkokra robbant volna. Így is tüneményes
csoda, hogy nem tört ízzé-porrá az összes karcsontja. Mindazonáltal
a jobbja vállig zsibbadt, mozgatni egyáltalán nem tudta, és a vállfor-
gójában lüktetı fájdalomtól eltekintve minden érzés megszőnt benne.
Folyton nézegetnie kellett a kezét, hogy nem eresztette-e el
Tervagauntot; szerencsére azonban úgy tőnt, az ujjai görcsbe mere-
vedtek.
Nyögve föltámaszkodott az ép könyökére, és megkísérelt négy-
kézláb kivergıdni a kıtörmelék közül, amikor a föld ismét rázkódni
kezdett a lószörny alatt, s fülét sebesen közelgı patadübörgés ütötte
meg. Ennek már a fele se volt tréfa!
Sietve próbát tett a jobb kezével; továbbra is teljesen bénának és
érzéktelennek találta, az ujjai viszont oly görcsösen fonódtak a
kardmarkolatra, hogy erıvel sem bírta lefeszegetni ıket. Késıbb, ha
majd visszatér beléjük az élet, pokoli fájdalmai lesznek; pillanatnyi-
lag azonban repesı hálás volt nekik az állapotukért.
Nem törte magát tovább, hogy kimásszon a hasadékból. Ziháló
kortyokban nyelte a levegıt, és hasmánt fekve várta a gulyás érkezé-
sét. Mikor végre abbamaradt a robajló lódobogás, alig pár lábra tıle,
és a vasderes irdatlan árnyéka eltakarta az alkonyi napvilágot,
Rowland úrfi lehunyta szemét, és hadarni kezdte az örökül kapott
varázsigét, rekedten szajkózva újton-újvást, mint holmi imádságot.
Ismét valami láthatatlan erı ragadta meg a jobb karjánál fogva,
ma immáron másodízben, és ellenállhatatlanul magával rántotta.
Iszonyú fájdalom hasított a vállperecébe. Felüvöltött. Elméje vörösbe
borult, majd kialudt pár szemhunyásnyira, ám az ujjai tudták a dol-
gukat, és nem eresztették el a markolatot. Mikor felocsúdott, olybá
tőnt neki, mintha repülne, de nem nyitotta ki a szemét, hogy ellen-
ırizze sejtését. Teljességgel átengedte az irányítást Tervagauntnak,
mert tudta, hogy ha bármimód beleártaná magát, csak hátráltatná
feladata végzésében. Minden tevékenysége abban merült ki, hogy
idırıl idıre, ha eszébe jutott és volt ereje hozza, elmotyogta néhány-
szor a varázsigét.
Most már biztosra vette, hogy a levegıben van, méghozzá megle-
hetıs magasan. Valami hatalmas tárggyal őzött sebesen cikázó
macska-egér játékot, mely nehézkes kapkodással üldözte; néha meg-
suhintotta a szele, ebbıl érezte, micsoda irdatlan súlya lehet. Kap-
panhangú sipítozást hallott, nyerítést és nyihogást, tompa, távoli puf-
fanásokat; kék zafírlángokat vélt látni, amint egy óriási, ibolyaszín
szempárba hasítanak. A jobb karját hatalmában tartó erı kíméletlenül
cibálta ide-oda, éleseket lökve, rántva és fordítva rajta.
Teljesen elveszítette a térérzékét, nem tudta, merre van fent és
lent, csak valami hideg, zőrzavaros örvénylést sejtett maga körül.
Eleinte szédült és hányinger gyötörte; késıbb, ahogy lassan beleszo-
kott, ez apródonként megszőnt. A vállát viszont mind gyilkosabb
hévvel szaggatta a fájdalom: elıbb egyszerően elviselhetetlenné vált,
ettıl szüntelenül ordítania kellett; aztán még tovább fokozódott, egé-
szen addig a mezsgyéig, ahol tulajdonképpen már nem is számított.
 A tudata ugyan csak kurta rebbenésekre hunyt ki, de egyre sőrőb-
ben, és végül már nem is eszmélt föl teljesen: emlékei, gondolatai
sorra elenyésztek, és egyfajta kellemesen közömbös félmámorba
merült, alighanem közel a halál állapotához, ahová mintegy vastag
dunyharétegen szőrıdtek át az ingerek a külvilágból. Tökéletes egy-
kedvőséggel vette tudomásul, hogy helyzetében bizonyos változások
álltak be: most már nem ı üvöltött fájdalmában, hanem mások; a
teste nem szabadon lengett, hanem idınként nekicsapódott holmi
meleg és ruganyos felületnek, melyet durva szırzet borított; és sza-
kadatlanul ömlött rá valamiféle forró, sőrő, szúrós-sós szagú folya-
dék egészen hihetetlen mennyiségben, amelyrıl titokzatos mód csu-
kott szemmel is tudta, hogy vörös.
Aztán következett a hirtelen zuhanás, egyenest a sziklás dombol-
dalra, melynek végén kis híján kitörte a lábát, és visszazökkent az
eszméletbe.
Akármilyen furcsa, de egyáltalán nem félhalottként ocsúdott; ami
azt illeti, határozottan jól érezte magát a bırében. Persze minden
porcikája fájt, különösen a válla – ám ez egészséges fajdalom volt, az
ébredésé, az épülésé, a gyógyulásé. Még a jobb karjába is kezdett
lassan visszatérni az érzés: üggyel-bajjal ugyan, de be tudta hajlítani
a könyökét, a bıre alatt pedig csiklandós zsiborgás futkosott, jelez-
vén az erek-idegek életre pezsdülését.
Pedig igen tamáskodva hallgatta a vén Merlint, amikor azt fejte-
gette, hogy Tündérföldön a halálnak egészen más a természete. A
halál árnyéka itt nem apasztja, hanem gyarapítja az erıket, épp for-
dítva, mint az innensı oldalon. Minél sötétebben borul valakire, an-
nál nagyobb hatalmat kölcsönöz neki. Ezért kísértik a tündérszülöttek
a halált minden lehetı és lehetetlen formában egész életükben; és
ezért tartja róluk az ostoba népi babona, hogy halhatatlanok. Az in-
nensı oldalon ez csak a titkos tanok mővelıire áll, akik végsı soron
valamennyien Tündérföldrıl merítik hatalmukat. A jósok mindig a
halálos ágyukon látják legtisztábban jövıt; a máglyán égı boszorká-
nyok átka mindig megfogan; a mágusok legnagyobb varázslata min-
dig az utolsó. Tündérföldön azonban nemcsak ık vannak így vele,
hanem az odaát élık apraja-nagyja, az alkalmi látogatókat sem kivé-
vén. Rowland úrfi ezt hitte is, nem is – most azonban a tulajdon bı-
rén tapasztalhatta az igazát. Ami mellesleg fölöttébb kapóra jött, mert
ha nincs ez a kéretlen kapott elixír, a küldetése alighanem itt ért vol-
na véget.
A küldetés szóba jıvén, mindjárt fölmerültek egynémely sürgıs
elintézendık. Elıször is a maradék felszerelése, ami nélkül huzamo-
sabban nem boldogulhat, fertálymérföldes körzetben szanaszét szó-
ródott a dombok között. Másodszor, tetıtıl talpig vér borította, mely
igen sebesen alvadt, s hellyel-közzel már rákérgesedvén, kezdett fö-
löttébb undorítóvá válni. Harmadszor, Tervagauntot továbbra sem
bírta elereszteni, hacsak késsel le nem feszegeti róla a tulajdon ujjait;
s bár ez az állapot igen hasznosnak bizonyult az iménti harcban, a
málhagyőjtésben meg a mosakodásban vélhetıleg kevésbé fog segí-
teni. Egyébiránt maga Tervagaunt is alapos sikálásra szorult, mivel-
hogy – természetszerőleg – szintúgy mindenütt merı csurom vér
volt, kivéve a két zafír sasszemet. Ezek mirakulózos módon teljesen
tiszták maradtak, és igen elégedetten látszottak csillogni a vörhenyes
alkonyi napsütésben. Nem ok nélkül: emlékezetes tettet hajtott ma
végre ez a penge. Tulajdonképpen persze semmi egyebet nem csinált,
mint amire kovácsolták és megbővölték, jelesül lenyakazott egy el-
lenséget, no de azért…
A gulyásról holtában lefoszlott a tündérvarázs. Igazi, hamisítatlan
óriás volt, nem afféle nyomorúságos torzszülött, amilyeneket a vásá-
rokon mutogatnak. Nem csoda, hogy elboldogult a csordával: a leg-
hatalmasabb bika a térdéig, ha ért. Ha Medhb királyné korában a
Zöld Szigeten lakott volna, nem tör ki háborúság a két királyság kö-
zött, mert egyszerően a hóna alá csapja Donnt, és hazaballag vele.
Amit Rowland úrfi a kunyhójának vélt, valószínő csak holmi tetıab-
lak-féle volt, a csorda ellenırzésére: az igazi lakóhelye a dombvidék
alatt húzódott, ki tudja, hány mérföldes körzetben. A fegyverzetébıl
kitelt volna másfél tucat templomharang, vagy bronzba lehetett volna
öltöztetni belıle a Kerek Asztal összes lovagját; ami pedig a szeker-
cenyelét illeti, az nem árbocrúdból készült ugyan, viszont igenis egy
sárkányhajó fél tıkéjébıl. Még a pogány Odin-rúnák is látszottak
rajta, az elülsı görbületén, ahová eredetileg a sárkányfejet illesztet-
ték, az óriás pedig átfaragta köpőnek.
Ennek az emberhegynek nagyjából annyit számított, ha
Tervagaunt markolatig szaladt a nyakába, mint az úrfinak egy kelle-
metlenebb tőszúrás. Pokolian nehéz munka volt leszedni a fejét. De
azért sikerült.
A varázsigét ehhez elég lett volna egyszer kimondani, Rowland
azonban – teljességgel méltányolható izgalmában – annyiszor ismé-
telte el, ahányszor csak bírta. Tervagaunt ezért, végezvén az óriással,
kötelességtudóan új ellenség után nézett, és lenyakazta a vasderest is.
Ez bizonyos tekintetben még keményebb próbára tette, mert a ló –
eleve valóságos monstrum – szintén sokkal nagyobb volt, mint
amekkorának látszott, pontosan a gazdájához méretezve. Az úrfival
korántsem a félelem járatta bolondját, amikor úgy érezte, hogy a vág-
tája megrengeti az egész dombvidéket. Ha rajta múlik ı békén hagyta
volna szegény párát; merı önzésbıl mégis roppantul örült neki, hogy
a dolgok így alakultak. A vasderes ugyanis a végén összeroskadt a
vérveszteségtıl, az óriás viszont állva halt meg, hátát egy meredek
sziklafalnak vetve; és ha Rowland történetesen az ı nyaka magassá-
gából pottyan a földre, aligha ússza meg egy felhorzsolt bokával. A
lefejezett test egyébként azóta önsúlya alatt lassan, de egyfolytában
csúszott lefelé, két csizmasarka páros árkot hasított a domboldalba.
Egyelıre csak találgatni lehetett, mi történik majd vele: megállapo-
dik-e ülı helyzetben a fal tövében, vagy elırebukik a lejtın, és legu-
rul a marhalegelıre.
Tervagaunt a vasderes után befejezettnek vélte feladatát, és ezért
Rowland úrfi – aki önkívületében legalább félezerszer motyogta el a
varázsigét – múlhatatlan hálával tartozott neki. Elvégre dönthetett
volna úgy is, hogy folytatja a barmokon: azok sem voltak sokkal
kevésbé szörnyetegek mint a pásztoruk. Ez esetben eszeveszett tö-
megmészárlás tört volna ki, a tágas magaslatok helyett a szőkös föld-
közelben, ahol a tehenek a borjaikat, a bikák az üszıiket védik és
Rowland perceken belül kásává tiporva végzi. Hajszálon múlt csu-
pán, hogy nem jutott ily dicstelen sorsra a saját ostobaságából, de
legalább végre megértette Merlin egyik talányos mondását: „A má-
gia, fiam, másféle kincs, mint az arany; nem mindig igaz rá, hogy
minél több, annál jobb!” Nos, ezt a továbbiakban érdemes lesz meg-
szívlelni.
A marhákat egyébként Tervagaunt nyilván azért nem tekintette el-
lenségnek, mert semmi olyasmit nem csináltak ami támadásnak vagy
fenyegetésnek lett volna fölfogható – sıt, meglepı nyugodtan visel-
kedtek egész idı alatt, jóllehet rögvest észrevették, hogy valami
nincs rendjén. Vagy tízen-tizenöten összeverıdtek a csorda szélén,
onnan kísérték figyelemmel az összecsapást, kísértetiesen emlékez-
tetve holmi amfiteátrumi nézıkre. A többiek másfelé legelésztek a
völgyben, magányosan és kisebb-nagyobb csoportokban. A fülük
botját sem rezzentették a csatazajra – a föld rázkódására meg a hasa-
dó sziklák robajára sem. Miután az úrfi felidézte Tervagaunt varázs-
hatalmát, egyre többen győltek össze az érdekes látványosság megte-
kintésére, az ijedtség vagy izgalom minden jele nélkül. Aztán ömleni
kezdett a vér, elıbb csak egy, majd két csonka tetembıl, az egész
völgyet belengte szúrós-sós illata; a csordát azonban még ez sem
tudta kizökkenteni sztoikus nyugalmából. Mikor egy apadhatatlannak
tetszı vérpatak a bámészkodókhoz ért, rá se hederítettek, egyszerően
hagyták átcsordogálni a soraikon. Nem ballagtak odébb a zöld főre:
legelték tovább a véreset, ugyanolyan jámbor képpel, mint azelıtt,
legfeljebb kérıdzés közben olykor-olykor prüszköltek egyet.
Rowland úrfi ismét megpróbálta eltávolítani jobb kezébıl a fegy-
verét, és mint korábban már annyiszor, újfent arra a következtetésre
jutott, hogy ehhez elıbb ki kellene törnie az ujjait. Sóhajtva eltőnı-
dött rajta, vajon melyik a könnyebb, málhát győjteni vagy mosakodni
– mármint kivont kardot szorongatva. Mindkettıt elég bonyodalmas
vállalatnak vélte.
Közben átsuhant gondolatain az emlék, hogyan fogadta nemrégi-
ben levendulaszemő csikósa halálát a széllel szálló ménes, és mivel
egy idı óta mintha némelyes mozgolódást tapasztalt volna a völgy-
katlan felıl, futólag vetett egy pillantást a csordára, hátha ık is vala-
mi hasonló mutatványt terveznek – például begubóznak vagy elgızö-
lögnek, netán átváltoznak szomorúfüzekké. Amit látott, tüstént meg-
gyızte róla, hogy Tervagaunt egyelıre tökéletesen jó helyen van a
markában.
– Jézus Krisztus! – szaladt ki a száján önkéntelenül.
És ez nagy hiba volt, öreg hiba.

Rowland úrfi mindig is ordas hazudozóknak tartotta a Zöld Sziget

népét általában és az énekmondóikat különösen, s vélekedése alátá-
masztására rendszerint Medhb királynı nevezetes háborúját szokta
citálni, amelyet állítólag országa összes hadinépével viselt ötvenegy
szarvasmarha ellen, élükön az ulsteri Donnal; és amelyben végül,
miután a mondott marhák hekatombákba mészárolták Medhb legjele-
sebb hıseit, csúfos vereséget szenvedett.
Az ibolyaszemő óriás völgye óta Rowland gondolatban százszor
is megkövette a Zöld Sziget dalkovácsait, és kezdte komolyan iri-
gyelni Medhb királynıt – elvégre neki igazából csak az egy szál
Donnal kellett kínlódnia, az az ötven üszı nem sokat számított. Tün-
dérföldön viszont, legalábbis a helyzet pillanatnyi állása szerint, tu-
catjával kóboroltak olyan bikák, mint Donn vagy a connachti
Finnbennach.
Az úrfi persze tündérszülöttnek hitte ıket, ami a körülményeket
tekintve nem csodálható; de tévedett. İseik teljesen közönséges
marhák voltak az innensı oldalon, egyetlen különleges vonással. A
természet valamely furcsa szeszélye folytán ugyanis kifejlıdött ben-
nük egy olyan ösztön, mely máskülönben az emberek kizárólagos
sajátja: a hatalomvágy. Gondolkodni és beszélni nem tanultak meg
hozzá, így hát igényeik és indítékaik továbbra is a bestiális szférában
mozogtak, egyetlenegyet kivéve: fejedelmi rangra törtek, és ezt el is
érték. Ellentétben az oroszlánnal, akit csak az embernép címez ki-
rálynak, ezek a bikák valóban akartak uralkodni, és többnyire tudtak
is. Persze, az ı ösztön nyelvükön az uralkodás valami olyasmit jelen-
tett, hogy a területükön mindenkitıl feltétlen engedelmességet köve-
teltek, és akitıl nem kapták meg, azt megbüntették. A terület fogal-
mát a bestiális szférából örökölték: az a hely, ahol éppen tartózkod-
nak. Azt a felismerést viszont már a hatalomvágy hozta meg nekik,
hogy engedelmességet nemcsak a fajtársaktól lehet követelni, és a
büntetés egyik fölöttébb hatékony módja az ölés. Uralkodni csak
hatékonyan lehet, ezért gyakran öltek – gyakrabban bármely más
állatnál, majdnem olyan gyakran, mint az ember. Hatalomvágyból
tették, nem élelemért vagy élvezetbıl – bár ami ez utóbbit illeti,
akadtak kivételek mivel számosan rákaptak a vér ízére, amolyan
ínyes főszerszám gyanánt. És mindebben semminemő korlát nem
fékezte ıket, mert az állati gátlásokat kiirtotta belılük a hatalomösz-
tön; az emberiek pedig – a vallás és az erkölcs –, oktalan lények lé-
vén, ki sem fejlıdtek bennük.
Mivel a bestiális szférában a hátalom a nyers erıszakon alapszik
és az uralkodó bikák között irgalmatlanabb versengés dúlt, mint bár-
hol másutt a természetben, a gyıztesek szükségképpen páratlan pusz-
tító gépezetekké fejlıdtek. Növényevı létükre könnyőszerrel elbán-
tak bármely ragadozóval, és az oktalan fajok közül ık voltak az
egyedüliek akik nem alkalmazkodtak az emberhez, hanem hosszú
ideig vetélkedtek vele. Mi több, már igen korán rátaláltak a Tündér-
földre vezetı ösvényekre, ahol kitanulták a tündérvarázs bizonyos
formáit, melyek függetlenek a gondolkodó értelemtıl. Egyebek kö-
zött bıreváltók voltak: saját fajukon belül kedvükre cserélgették az
alakjukat, és mások utánzásával is régtıl fogva próbálkoztak, jóllehet
igen tökéletlenül, mert e tevékenységhez nélkülözhetetlen a tudatos
tervezés. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – hajdan sőrőn és
sikeresen használták ezt a módszert az emberi szférában való térnye-
résre, olykor egész kultúrákra kiterjesztve hatalmukat. A félistenként
tisztelt, bestiális keveréklények melyek gyakorta felbukkannak ısi
mítoszokban és legendákban – a sedu és Pán nagyúr; a Minótaurosz
és a kiméra; a mantikhóra és a bonniakon – e rég letőnt hódítások
ködös emlékét ırizték.
Rowland úrfi látta életre kelni ıket az óriás völgyében, számtalan
más idomtalan rémalakkal együtt, rég elfeledettekkel és helyben fo-
gantakkal; és Tündérföldön töltött ideje alatt soha máskor, még a
tündérkirállyal szembenézve sem érzett olyan szívéig nyilalló, jeges
iszonyatot, mint a hibrid torzszülöttek e lidércálomba illı seregleté-
nek megpillantásakor. Ahol az elıbb még egy békés marhacsorda
kérıdzött, most hirtelen akárha a Pokol valamely bugyra tárult volna
fel… és a tagjain végigzsiborgó borzadály önkéntelenül Jézus nevét
csalta az ajkára, noha Merlin nyomatékosan figyelmeztette, hogy
ennek Tündérföldön komoly következményei lehetnek. Kezdve
mindjárt azzal, hogy akármilyen halkan suttogja el, hétmérföldes
körzetben minden fül hallani fogja; de ha pusztán ennyi baja lesz a
dologból, akkor bátran ujjonghat örömében.
A bikák nem ismerték az emberi beszédet, de Jézus nevét igen.
Beleégett a zsigereikbe: fogantatásuk percében kapták örökül az ıse-
iktıl. Ez a név üldözte ki ıket valaha hazájukból; ez a név, és a ke-
reszt jele. Azért kellett bőnhıdniük, mert szörnyeteg bálványokat
csináltak magukból, amit a név nem tőrt, s hogy soha többé ne for-
dulhasson elı, írmagjukat is kitörölte a világból. Hiába próbáltak
küzdeni vele, nem találták sehol, mert olyan idegen volt számukra,
akár vakon született porontynak a fény. Ekkor elmenekültek elıle,
egyre messzebb és messzebb, szőz tájakra; de a név a jellel minden-
hová utánuk ment. Egyetlen helyre nem tudta követni ıket: Tündér-
földre – itt viszont a bikákat számkivetés és rabszolgaság várta…
Rettentı csapás egy olyan faj számára, amelyik csak gyızni és
uralkodni él. Ha fel tudták volna fogni a súlyát, alighanem belerop-
pannak és kipusztulnak. Így azonban, oktalan állatok lévén, inkább
életben maradtak, elfogadván a közönséges barmok sorsát. Az ural-
kodás ösztönét eltemették faji emlékezetükbe, nem túl mélyen per-
sze, hogy tüstént mőködésbe léphessen, amint a körülmények lehetı-
vé teszik. Biztonságba helyezték, átörökítendı egy majdani szeren-
csésebb nemzedékre; s nehogy e kései ivadékok ismét gyanútlan be-
lesétáljanak az ıseiket tönkrerontó kelepcébe, beleszıttek még egy
nevet meg egy jelet is, melyekhez a legsötétebb győlölet érzése tár-
sult.
 Így esett hát, hogy Rowland úrfi se meg nem mosakodott, se mál-
hát nem győjtött, hanem rettentı rohanásban hagyta el hıstette szín-
helyét nyomában olyasfajta tarka csıdülettel, amilyen Remete Szent
Antalt kísérthette meg a pusztában egykoron. Minden fölszerelését
ama kevéske holmi alkotta, ami nem hullott ki általvetıjébıl az óri-
ásölés tornamutatványai során; ez igen szigorú böjtöt irányzott elı
további tündérföldi napjaira, amennyiben be akarja tartani Merlin
második szabályát. Másfelıl, tetıtıl talpig vastag réteg alvadt vér
borította, aminek eleinte, legalábbis jelen helyzetében, nem tulajdo-
nított különösebb jelentıséget; e véleménye akkor változott meg sar-
kosan, amikor nyaktörı sziklameredélyekre kapaszkodva próbálta
leszakítani üldözıit és verítékes küszködésébıl alátekintve látta,
hogy amazok kényelmesen baktatva kísérik kétfelıl a lankán, a szél-
hordta szagnyomot szimatolva. Bizakodásra adott viszont okot jobb-
jának gyors javulása: mire leszállt az est, már az ujjait is tudta moz-
gatni. Ennek elsı jelét akkor észlelte, mikor visszaejtette
Tervagauntot egy burjánzó tüskebokrokkal benıtt szurdokba, ame-
lyikbıl pedig már majdnem sikerült kimásznia.
Az úrfi azonban nem csüggedt, s a holdsütésben nem csupán a
kardját kereste meg, hanem egy csörgedezı hegyi forrást is, melyben
igen alaposan megtisztálkodott. A kulacsát is újratöltötte belıle, nem
lévén más választása a nagy tikkadásban. Szorongó szívvel szánta rá
magát, de végtére is oka volt azt hinni, hogy ezzel még nem szegi
meg Merlin második szabályát: mert egyfelıl, amit ivott, önerejébıl
vette el, nem kínálta senki; másfelıl pedig a vén varázsló italt emle-
getett a tilalmában, ami alatt sok mindent érthetett, ám tiszta vizet
aligha. A frissítı fürdı után megszemlélte a csillagos eget, betájolva
a környezı csúcsok iránt, hogy merre feszíti az íját Orion; majd nyu-
govóra tért a sőrő bokrok alján, igen fájlalva takarói vészesét. Elalvás
elıtt még elhatározta, hogy holnap is a magaslatokon marad, mivel
ide – még ha lépést is tartanak vele – nem tudják követni üldözıi;
biztosra vette, hogy túljár az eszükön, elvégre mégiscsak közönséges
kérıdzık, nem sokat konyíthatnak a vadászat mesterségéhez. E nyu-
galmasító eszméket forgatván a fejében, mélységes álomba merült.
 A bikák nem tétlenkedtek az éjszaka folyamán, hanem gyakorlóra
fogták bıreváltó tudományukat; mivelhogy a gulyás halálával meg-
szőnt a tündérkirály bővös kötelme, mely megtiltotta nékik a haszná-
latát. Így esett, hogy reggelre kelvén az egek megteltek minden ren-
dő-rangú szárnyas szörnyszülöttel, amit csak a Physiologus ismer, s
számtalan más egyébbel is azonfölül. Egy mantikhóra a farok-
tüskéivel lövöldözött Rowlandre; egy perytón a nap felöl repülve
iparkodott az árnyékába borítani. Cseppet sem vévén tréfára a dolgot,
az úrfi lemenekült elılük az erdıs hegyoldalakra, ahol is számtalan
fura fajzatot kellett látnia, amint serényen iparkodnak fölfelé a kapta-
tokon: ezek a majom és a kıszáli kecske torz keresztezıdésének tőn-
tek csontból növesztett védıgallérral a nyakuk körül.
Rowland úrfi ekkor igen nagy találékonyságról tett tanúbizonysá-
got, gyakorta fogván méltatlan munkára Tervagauntot. Fákat döntött
keresztbe maga mögött; jéghideg patakokon gázolt végig folyás elle-
nében; tátongó szakadékok fölött lendült át hitvány folyondárvége-
ken. Sziklagörgetegeket zúdított a bıreváltó bikák nyakába, vízfolyá-
sokat térített el a medrükbe borított kıtorlaszokkal; továbbá gondo-
san kitapasztalva a szél járását, többedízben felgyújtotta az erdıt,
amerre elhaladt. A futótüzek füstjének fedezetében aztán alászállott
ama zegzugos járatokba, melyeket a gyors viző patakok furdaltak
Tündérföld hegy-völgyeibe; e szőkös és kanyargós barlangokban
számtalan érdekes és tanulságos kalandban volt része, kivált mivel
semminı módon nem tudott világítani bennük – mindezen viszontag-
ságok részletes elıadása azonban túlságosan terjengıssé nyújtaná
történetünket.

Bármilyen furfanggal és fortélyosan viselte magát Rowland, bujkálá-

sa elıbb-utóbb óhatatlanul gyászos véget ért volna, ha a bıreváltó
bikák kitartó egyetértésben üldözik, hasonlatosan a vadkan nyomába
uszított kopófalkához. Az úrfi roppant nagy szerencséjére azonban az
összhang eleve ingatag lábon állott közöttük, s másodnap derekára
teljességgel fel is bomlott. Természetük ugyanis versengésre, nem
közös erıfeszítésekre sarkallta ıket; és mivel Rowland igen bölcsen
tartózkodott további bıszítésüktıl, ez az ösztön – melyet sem a tün-
dérkirály bővölése, sem a gulyás nyers ereje nem fékezett többé –
fokonkint fölébe kerekedett az iránta táplált győlöletnek. Nem történt
ez másként Medhb királynı korában sem, a Zöld Szigeten, ahol az
ulsteri Donnt és a connachti Finnbennacht semminı földi hatalom
nem bírta leigázni; mikor azonban az emberek, belátván fáradozásaik
hiábavalóságát, békében hagyták ıket, azok ketten nyomban egymás
ellen törtek így teljesedett be rajtuk a sors végzése.
Az uralkodó bikák tehát, idıvel összepatvarkodván, letettek
Rowland úrfi további hajszolásáról, inkább visszatértek a csorda ma-
radékához. Itt aztán rettentı viaskodást mőveltek, hogy az anyaföld
is rengett belé. Ki-ki kiszakított magának a csordából annyi borját és
üszıt, amennyi a hatalmából telt; majd szétszéledtek a szélrózsa
minden irányában, és követvén ösztöneik parancsát, hozzáláttak az
uralkodáshoz Tündérföld különbnél különb vidékein.
Történetünk nem lenne kerek egész, ha elhallgatnánk, hogy a
tündérszülöttek ezt éppoly kevéssé fogadták örömmel, mint hasonló
esetben az innensı világ lakói tették volna. Amikor a bikák megér-
keztek lakóhelyükre kíséretükkel, tehetségükhöz képest ellenük sze-
gültek; ez azután számtalan kisebb-nagyobb bonyodalomnak vált
okozójává. Messzire térítene minket tárgyunktól, ha akár futólagosan
is megkísérelnénk mindet számba venni; legyen elegendı róluk any-
nyi, hogy nemegyszer vetekedtek Medhb királynı ama nevezetes
háborújával, sıt – fölül is múlták horderıben. Nem elıször történt ez
így, s vélhetıleg nem is utoljára; a tündérkirálynak ugyanis – aki
pusztító hatalmukért és féktelenségükért tartotta ezeket a barmokat –
koronként szokása volt szabadjára bocsátani ıket országában, ne-
hogy e kívánatos tulajdonaik a hosszas tespedésben sorvadásnak in-
duljanak.

A tanyaház, ahová a gulyás igazította, szerfölött barátságos épület

volt, gondos kező gazdára valló, takaros kis veteményessel és míve-
sen faragott zsindelyekkel. Rowland úrfi ennek láttán fölkészült a
legrosszabbra. Meglehetısen megviselt állapotban közelítette meg,
hátulról leereszkedve a domboldalon, kivont karddal a kezében. A
baromfiudvart nagy ívben elkerülte, pusztán a biztonság végett, jól-
lehet a trágyadomb körül kapirgáló tyúkokon nem látott semmi gya-
núsat. A három házırzı szelindek elıl viszont nem tudott kitérni; a
borjú nagyságú jószágok acsarogva rontottak neki, amint belökte a
kerítéskaput. Nekibuzdulásuk mindazonáltal hamarvást lelohadt:
csak egyszer kellett rájuk villantani Tervagaunt zafírszemét, nyom-
ban szőkölve takarodtak a vackukra. A ház ajtaja hívogatóan nyitva
állt.
– Bátraké a szerencse! – dünnyögte Rowland úrfi serkenı bajsza
alatt, és nagy peckesen besétált.
Odabent friss virágszirmok borították az egyenletesre döngölt
padlót, a falakra hímzett szıtteseket aggattak Az asztalon jókora
sajtár várta, színültig telve habos, tıgymeleg kecsketejjel; a kemence
felıl sülı kenyér illata áradt. Rowland úrfit, aki harmadnapja rágó-
dott egy szelet büdösödı ürübordán és szigorúan beosztotta a kulacsa
alján lötyögı poshadékot, mindez igen nyomott hangulatba hozta.
Letelepedett a vendégpadra, s dühében kardjának kurta suhintásával
leverte az asztalról a sajtárt; a zsíros tej szétfutott a földön, szerte-
ágazó kacskaringókat rajzolva a virágszirmok közé.
A zajra mindjárt bependerült a konyhából a gazdasszony. Kövér-
kés, javakorabeli fehércseléd volt, pirospozsgás arcát ráncos mosoly
pókhálózta. Tekintélyes öltözéket viselt, noha nem nemesi rendőt;
ruhaujját könyékig feltőrte. Szemlátomást tésztadagasztásból riadha-
tott, mert lisztes kezét buzgón törölgette a kötényébe. Szakasztott
mását mutatta egy módos gazda feleségének az innensı oldalon, csak
épp a tekintete ragyogott bíborvörös fénnyel, fölöttébb nyugtalanító-
an.
– Légy üdvöz, Rowland úrfi! – köszöntötte látogatóját. – Kínálná-
lak enni-innivalóval, de nem gyötörlek hiába; tudom jól, hogy úgy-
sem fogadhatod el. Igazán kár egyébiránt, hisz az én fıztömmel egy
fejedelem asztala sem vallana szégyent!
 Rowland úrfi válaszul rosszkedvő horkantást hallatott.
– Az alakoskodásnak, ahogy látom, nincs sok értelme – mondta. –
Annál jobb, így legalább tüstént a tárgyra térhetünk. Ez a kard itt a
kezemben varázserıvel bír. Mi több, fölöttébb hathatós fegyver a
tündérszülöttek ellen, aminek gazdagon bizonyságát adta mostanában
– emelintette meg Tervagauntot. – Áruld el nekem, merre lelem a
Setét Tornyot, és megajándékozlak az életeddel!
A bíborvörös szempárba huncut csillogás költözött, ahogy a gazd-
asszony szemrehányóan meglóbálta mutatóujját.
– Ejnye-ejnye, nem szégyelled magad, galambom? Hát szabad
egy lovagnak ilyen csúnyát hazudni? – kérdezte megrovólag. – Hisz
mind a ketten tudjuk, hogy miután beszéltünk, nyomban végezned
kell velem!
– Ha így áll a helyzet, neked már úgyis mindegy, úgyhogy akár a
kedvemre is tehetsz – vélte Rowland. – Hacsak persze nem gátol
meg benne a tündérkirály iránti hőség, mely esetben nem szívesen
bár, de kénytelen leszek kevésbé udvarias úton-módon tudakozódni.
– Ilyesmire semmi szükség! – jelentette ki durcásan a gazdasz-
szony. – Mibıl gondolod, hogy bármiféle hőség főzne egy tuatha dé
danannhoz!
– Egyszer majd meg kell kémem valakit, hogy magyarázza el ne-
kem ezeket a dolgokat; pillanatnyilag azonban, fájdalom, szorongat
az idı – sóhajtotta Rowland. – A legjobb az lenne, ha most késleke-
dés nélkül kielégítenéd kíváncsiságomat; különben mindketten a
szükségesnél tovább fogunk idızni Tündérföldön, amit egyébiránt,
magunk között legyen szólva, a világ legbarátságtalanabb és legke-
vésbé vendégszeretı országának találok.
– Eléggé eltérıen vélekedünk róla, mi szükséges és mi nem, nem
is beszélve az országok megítélésérıl. Hát barátságtalan voltam én
hozzád, vagy vétettem bármiben a köteles vendégszeretet ellen? –
kérdezte a gazdasszony méltatlankodva. – Ha már faragatlanságot
emlegetünk, inkább a te portádon kereskedhetnénk, galambom. De
legyen, nem bánom; az a fránya tészta várhat még egy kicsit.
 Ez utóbbi megjegyzése igen feszélyezıleg érintette az úrfit, de
nem annyira, mint bíborvörös tekintete, melyet a szemközti lócára
telepedvén reá függesztett, miután gondosan elsimítgatta lisztfoltos
kötényén a ráncokat.
– A Setét Torony háromszor három völgyre van innen, amerre a
Kis-medve szimatol. A helyedben én a nyakamba szedném a lábam,
galambom, mivel a tündérkirály éppen Tir Nan Ógban vadászik, és
kétségkívül jobban jársz, ha még a hazatérése elıtt érsz oda. A To-
ronyba pedig a következıképpen juthatsz be: elıször is kerüld meg
háromszor, a nap futása ellenében; azután kiáltsd el fennhangon a
neved, és folyamodj bebocsáttatásért!
– És akkor mi fog történni? – érdeklıdött Rowland úrfi, kissé gya-
núsnak vélvén a javasolt eljárást
A gazdasszony vállat vont, ráncos arcán olyasfajta kifejezéssel,
amit az innensı oldalon a különösen nehéz felfogású porontyoknak
szokás tartogatni.
– Ha van odabent valaki, aki ismer téged és szándékában áll been-
gedni, akkor kaput nyit majd neked. – Ravaszkásan elmosolyodott,
lecsupaszítva foghíjas ínyét. – Márpedig lennie kell ilyen személy-
nek, galambom, különben nem fáradtál volna idáig!
Ez kétségtelen tény volt, kár lett volna vitatni. Már csupán azért
is, mert tovább nyújtotta volna a mind kényelmetlenebbé váló társal-
kodást, amelynek Rowland úrfi itt és most óhajtott véget vetni.
– Teringettét – mordult fel –, essünk hát túl rajta! – S mivel az
ember Tündérföldön nem lehet eléggé óvatos, rögvest hozzáfőzte a
varázsigét is.
Tervagaunt engedelmesen nekilendült, zafírkék villanással, gon-
dolatnál is sebesebben – de bizony csak az üres levegıt hasította,
mert a gazdasszony egyszeriben szırén-szálán eltőnt a lócáról, mint-
ha soha nem is létezett volna!
– Minden varázsra van ellenvarázs – szólalt meg a hangja az úrfi
háta mögül, olyan közelrıl, hogy fölborzolta a nyakszirtjén a szır-
szálakat. – Erre a szabályra nem tanított meg a vén Merlin, galam-
bom?
 Rowland harsány csatakiáltással talpra pattant, felborítva a ven-
dégpadot. Két kézre markolta Tervagauntot, úgy veselkedett neki a
következı vágásnak; minden erejét beleadva pördült hátra. Ámde
hajszál híján orra bukott, ismét csak a nagy semmit kaszabolván.
– Kedvemre játszódhatnék veled, édes galambom, akár lurkó a fa-
csigával – kuncogott a gazdasszony az asztal túlfelérıl. – Nagy sze-
rencséd, hogy még sohasem fejeztek le ilyen karddal. Roppant ér-
demleges élménynek ígérkezik.
Az úrfi az utolsó pillanatban harapta vissza az ajkáról Jézus nevét
– ki tudja, mit szabadított volna vele magára ezen a helyen? –, aztán
lendületbıl sarkon fordult, s taglóvasként sújtó kardcsapással kettıbe
nyeste a tündérszülött nyakát.
Ver nem folyt a sebbıl, egyetlen cseppnyi sem. A gazdasszony
úgy üldögélt tovább a lócán, mintha mi sem történt volna; a feje kissé
megbillent, ám a helyén maradt. Ráncos-ravaszkás mosolya sem vál-
tozott, csak bíborvörös szemében gyúltak sötét tüző lángok. Oly ádáz
fénnyel lobogtak, hogy Tervagaunt páros zafírkövei jószinte sápa-
tagnak tetszettek hozzájuk képest.
– Közel röpítettél az Örvényhez, nagyon közel – mondta halkan,
de metszın; és a hangját hallva a hideg futkározott Rowland úrfi há-
tán. – Tündérföld szélte-hossza beléremeg majd, ha visszatérek!
Azzal két kézzel a fejéhez nyúlt, leemelte a válláról, és lassan az
ölébe eresztette. Amint a fej megpihent a lisztfoltos kötényen, a bí-
borvörös szempár még egy utolsót lobbant búcsúzóul, aztán az egész
alak semmivé foszlott, akárha varázsütésre.
Rowland úrfi sóbálvánnyá dermedve állt, homloka mögött rongy-
gyá tépázott gondolatfoszlányok járták kavargó boszorkánytáncukat.
Beletelt egy idıbe, mire eszéhez ocsúdott döbbenetébıl. A takaros
tanyaház helyett roskatag viskóban találta magát, kidılt-bedılt falak-
kal és rothadó zsúptetıvel, melynek hézagain keresztül bekandikált a
nyugovóra hanyatló napkorong. Körülnézvén látta, hogy az asztal
meg a szék valójában merı szúrágta roncs; a szıttesek a falon, pené-
szes cafatok; a virágszirmok a padlón, csupa száraz avar; a kemence
a kenyérrel, egy kupac hőlt hamu; a földre ömlött tej, avas pocsolya-
víz. Borzadozva menekült ki a szabad ég alá, ahol a veteményeskert
helyén féktelenül burjánzó gaztenger fogadta, korhadtan dülöngélı
kerítéskarókkal szegélyezve. Foghíjaik közül három girhes patkány
bámult rá csillogó gombszemével, a gyomverte trágyadombot pedig
óriás lószúnyogok sőrő serege dönögte körül, itt-ott csillogó zöld
döglegyekkel vegyesen.
Gazdasszonya távoztával a hely aligha meg nem ürült minden ve-
szedelemtıl, Rowland úrfit mégsem vitte rá a lélek, hogy itt éjsza-
kázzon. Megmagyarázhatatlan módon olyasmi érzése támadt, mintha
fojtó miazma ülné meg tanyaház romjait, talán a régmúlt emlékek
üledékébıl felszálló kipárolgás, melyben mintha még a sasmadár
zafírszemei is fakóbban ragyogtak volna Tervagaunt markolatán.
Sietséggel útnak eredt hát – mert a nap felerészben már alábukott a
nyugati gerincek mögé –, s odébb hurcolkodott egy völggyel, béké-
sebb nyugovást ígérı vidékre. Ezenközben leszállott rá az est; hu-
nyorgó csillagok köszöntötték táborhelyén. Megkereste közöttük a
Kismedvét, és gondosan betájolta, merre mutat fölszegett orrával;
majd átadta magát a kimerültségnek és zaklatott álmainak.

Ennekutána zavaros idık következtek Rowland úrfira. A Kismedve

éjjelente furcsa hengerbucskákat hányt az égen, a dombhátak reggel-
re kelvén odébb kígyóztak, a sziklaszálak átvedlettek más alakba
vagy mindenestül elillantak. Napról napra nehezebb lett tájékozódni.
Az úrfi erısen gyanította, hogy ha visszafordulna, sehol sem lelné a
völgyet a romba dılt tanyaházzal, így hát nem is tett vele próbát,
hanem konokul ment tovább elıre, háromról elıbb hatra, majd ki-
lencre szaporítván az esténként bevésett támpontok számát; s ha ez
sem bizonyult elegendınek, hosszas mérlegelés után választotta ki a
kínálkozó irányok közül a legvalószínőbbet. Konok kitartása végeze-
tül meghozta gyümölcsét, jószerivel az utolsó órában; mert ekkor
már ötödnapja étlen és másodnapja szomjan vándorolt.
Percenetre sem kellette, hogy amit megtalált, az a Setét Torony. A
név oly tökéletesen illett rá, hogy elképzelni sem tudott másmilyen
építményt, amit így hívhatnának; akárha egy platóni idea öltött volna
benne formát. Hatalmas volt és sötét, természetszerőleg; azonfölül
zord, néma és magányos. Ám legelsısorban gyönyörő, lenyőgözıen
gyönyörő, bámulatos és mélységesen megindító, minden ízéig méltó
Tündérföld uralkodójához. Valami delejes ıserı sugárzott belıle,
hogy elakadt tıle a lélegzet és belésajdult a szív. Vonzónak azonban
Rowland nem merte volna nevezni, kellemesnek pedig még kevésbé.
A filozófusok a gondolkodás hajnala óta vitatkoztak róla, össze-
egyeztethetı-e vajon a szépség a borzalommal; íme, elıtte magaso-
dott a cáfolhatatlan bizonyság, hogy igen. Midın a domboldalon le-
ereszkedve az árnyékába hágott, kis híján elalélt a hirtelen rátörı
iszonyattól: mintha mosáshoz sulykolt ruhacsomó lenne egy
jégkemény marok irgalmatlan facsarásában. Néhány lépést tántorgó
önkívületben tett meg, aztán nagy nehezen eszméletre ocsúdott; ám
az érzés nem szőnt meg, csupán egyenletesen eloszlott minden por-
cikájában, befészkelte magát a csontjaiba és a zsigereibe, ott
zsiborgott tovább csöndes reszketéssel. Még a gondolatait is kirázta a
hideg. Soká kellett keresgélnie hozzá a megfelelı kifejezést: a Setét
Torony egyszerően… embertelen volt.
Ezenfölül – a sejtelmek légrégióiból immáron visszahullva a reá-
liák köves talajára – még annál is hatalmasabb, amekkorának látszott.
Rowland úrfi röviddel pirkadat után kezdte el körbejárni, az ívet a
lehetı legszőkebbre vonva, hogy minél gyorsabban haladjon. Úgy
taksálta, akkortájt fogja befejezni a harmadik kört, mikor az innensı
oldalon terciára harangoznak. Ehhez képest a nap lassankint delelıre
hágott, és ı még az elsınek sem jutott a végére. Meglehet persze,
hogy nem a távlatokat becsülte fel hamisan, hanem a saját iramát, és
tudtán kívül csigalassúsággal vánszorgott; de még az is, hogy az idı
folyása változott meg valamimód. Végtére is ezen a helyen – Tündér-
föld szívében – semmiféle magyarázatot nem zárhatott ki, tőnjék bár
elsı gondolatra mégoly ırültségnek.
Egyéb furcsaságok is hátráltatták, egyik érthetetlenebb a másiknál.
Így például siralmas kudarcba fúlt minden próbálkozása, hogy a tün-
dérkastély egyes pontjaihoz mérje a megtett utat: hiába vésett gondo-
san emlékezetébe egy-egy lırést, fiatornyot vagy oldalbástyát, ha
csupán egyetlen pillanatra szem elöl tévesztette, utána már hasztalan
kutatta, nem lelte sehol. Amit meg akart jegyezni, folyton kicsúszott
a látókörébıl; ugyanakkor sehogysem bírt elhessegetni egy fölöttébb
szorongató víziót, mely unos-untalan fölmerült elıtte, ha figyelme
kissé elkalandozott. A kép ıt mutatta, a levegıég magasából szem-
lélve, mintegy a saskeselyő tekintetével: alig-alig mozdulva, szánal-
mas parányként araszolt a rettentı szárazárok szélén, mely innen
fentrıl inkább hádészi hasadéknak rémlett, szédítı meredeken sza-
kadván a ködlı mélységekig. Ráadásul akármennyit haladt elıre, a
Setét Torony valahogy mindig eltakarta elıle a napot, testére-lelkére
az iszonyat hideg árnyékát borítva. Mindez eleintén csupán zavaró-
nak tőnt; aztán, ahogy a percek órákká szaporodtak, már nyomasztó-
nak; még késıbb pokoli kínszenvedésnek; végezetül pedig eleven
lidércnyomásnak, túl a hagymázas téboly mezsgyéjén, ahonnan már
nincs visszaút. Kerüld meg háromszor a Setét Tornyot, mondta rán-
cos mosollyal a bíborszemő tündérszülött, minekutána a vendége
ármányt orrontott az egyszerőnek vélt feladat mögött; honnan sejt-
hette volna, micsoda szörnyőséges próbatételt jelent?
Ha eltöprenkedik a miérteken és hogyanokon, gyötrelmes tépelı-
désben ırölvén föl elméjét, Rowland úrfi aligha rajta nem vesztett
volna vállalatán. İ azonban az ily meddı spekuláció helyett, mely-
nek vajmi csekély hasznát vette jelen helyzetében, inkább össze-
csikordította fogát, és konok eltökéltséggel rakosgatta egyik lábát a
másik után, hasonlatossá válván ama ezüstbıl-aranyból remekelt
csodamővekhez, melyek Aiétész királyt szolgálták hajdan a messzi
Kolkhiszban. Kipurgálta koponyája minden odvát-szegletét, amely a
métely fészkéül kínálkozhatott; béklyóba verte valamennyi kétségét,
kivévén azt az egyet, hogy meddig tarthat egy királyi vadászat Tir
Nan Ógban. Ettıl ugyanis nemhogy elcsüggedt volna, hanem épp
ellenkezıleg, még nagyobb elszántságra gerjedt. A fáradtságon azál-
tal fogott ki, hogy ütemre szaporázta lépteit; a saskeselyő látomásán
pedig oly módon, hogy sorra számlálta ıket. Minden századiknál
rövidke szünetet iktatott be: lehajolt egy kavicsért, félredobta az ös-
vény szélére, gépiesen követte pillantásával; majd fölegyenesedvén,
nekivágott a következı száznak. Ilyeténképpen gyalogolt egyre csak
elıre, folyton-folyvást, fogyhatatlan türelemmel, ahogyan a
klepszüdra jelzi az egymás nyomába hágó perceket. No persze, a
vízcseppek hullása elıbb-utóbb óhatatlanul abbamarad, hisz nincs az
az öblös tartály, amelyik idıvel ki ne apadna; ám az úrfié bírta ben-
dıvel napkeltétıl egészen napnyugtáig.
Késı alkonyatra járt már, amikor az egyik kavics, elıdeihez ha-
sonló egykedvőséggel hajítva félre, két másikat zördített meg az ös-
vényszélen. Rowland lelkérıl ekkor valami nagy-nagy súly szakadt
le. A saskeselyő dühödt vijjogással tovaszárnyalt, magával ragadva
szédítı vízióját; a vérét-velejét dermesztı borzadály pedig, akárha
langyos fürdıvízben, egyszerre fölengedett. Valahány porcikája csak
volt, mind sajgott rettentı kimerültségében, mégis olyasféle érzés
töltötte el, mint akinek egyetlen szökkenésbe telne felröppenni a fel-
legek közé. Kihúzta derekát, délceg-daliásan. A halódó napkorong
bıven ömlı vérével öntözte körül a kihívó mozdulatot, mellyel
mezítlen kardját a tündérföldi égre lendítette. A Setét Torony árnya
megszégyenülten takarodott vissza természet szerint való helyére;
Tervagaunt, mintegy búcsúvágás gyanánt, páros zafírvillámlást kül-
dött utána.
– Cambriai Rowland vagyok, nemes apród Arthur király országá-
ból; ı pedig a jobbomban Tervagaunt, a Fejszedı, a Tündérbánat! –
harsogta az úrfi teli tüdıbıl. – Szedd a lábad, húgomasszony, nyisd a
kaput hamar, mert indulunk haza!

Sebtiben lebocsátott felvonóhíd rendült rettentı robajjal a szakadék

szélének Rowland úrfi elıtt, oly tüneményes tágasságú, hogy féltucat
országút békén osztozhatott volna rajta. A sziklaszegély megrázkó-
dott a becsapódás erejétıl, de állta becsülettel, sıt: visszarúgott ke-
ményen. A földlökés, mint holmi bogárkát, pöckölte a levegıbe az
úrfit. Jó három lándzsahossznyit repült elıre, macskamód talpra ér-
kezvén a hídon. Túloldalt, a ködbe veszı távolban irdatlan kapubol-
tozat sötétlett; tátott torka könnyőszerrel elnyelt volna egy egész ka-
tedrálist. Aprócska leányalak paránylott benne, megejtın ismerıs
mozdulatokkal integetve Rowland felé. Alig lehetett látni ilyen mesz-
szeségbıl, inkább csak a drágamívő ékszerek csillogása folytán, me-
lyekkel a jelek szerint igen gazdagon felcicomázták.
A hangja viszont kristálytisztán csengett, tökéletesen érthetıen,
mintha egyenest bátyjaura fülébe rimánkodna, s bıven ömlı könnyei
a vállán áztatnák a viharvert zekét.
– Jézusom-Máriám, Rowland, hát téged meg mi szél hozott ide?
Menekülj, könyörögve kérlek az összes szentekre, mielıtt a tündérki-
rály hazatér! Bármi bajokban forogtál ez idáig, mind potomság az ı
haragjához képest, az oltáriszentségre esküszöm! Fuss, ahogy a lábad
bírja, és esedezz az Igaz Kereszt kegyéért, nehogy az útjába akadj
véletlenül! A halhatatlan lelkem üdvösségére mondom, hogy…
– Hijnye! – ugrott a levegıbe Rowland riadtan az elsı
jézusmáriára. – Hijnye! – Aztán: – Hijnye! Hijnye! Hijnye!
Ha eddigelé dédelgetett is némelyes ábrándokat a titokzatos Tir
Nan Óg felıl, amely csodavidék remélhetıleg hosszú napokig, de
még inkább hetekig leköti dús zsákmánybıségével a vadászgató tün-
dérkirályt, ezek most mind illanó füstpáraként foszlottak szerteszét.
Merlin ugyan nem világosította fel róla, milyen következményekkel
járhat, ha valaki Tündérföld szívében fakad ájtatos igékre – nyilván a
puszta gondolatot is abszurdnak vélte –, mindazonáltal az úrfinak az
a szörnyő gyanúja támadt, hogy valahány tündérszülött csak él és
virul itt a túloldalon, most mindannyian félig megsiketülve iparkod-
nak kirázni a fülükbıl a csengést.
– Hagyd abba, Ellen! Azonnal! – ordította, ahogy a torkán kifért;
de persze az ı hangját nyomtalanul elnyelte a roppant messzeség.
Mivel a baj már megesett, vissza nem lehetett csinálni, gyorsan meg-
kockáztatott egy kurta kifakadást: – Krisztus szerelmére, húgomasz-
szony, fogd be a szád, vagy lekeverek egyet!
Ellen sértıdötten elhallgatott, vagy legalábbis nem emlegette töb-
bet a szentségeket, Rowland pedig inaszakasztó iramodással lódult
neki a felvonóhídnak, hogy lehetıleg még sötétedés elıtt odaérjen
hozzá. Buzgalmát azonban kissé túlméretezte, mert alig rugaszkodott
tízet-tizenkettıt, mikor hipp-hopp átrendezıdött körülötte a világ, és
ı egy továbbra is igen hatalmas, ám azért nagyjából emberfélékre
szabott várkastély kapujában találta magát. Cséphadaróként kalimpá-
ló karokkal próbálta fékezni eszeveszett száguldását kevés ered-
ménnyel; mire sikerült megállapodnia, félúton járt a várudvar felé.
Ellen kisasszonyt aki felé vágtáját irányozta, útközben leverte a lábá-
ról és magával sodorta. Most rémülten bocsátotta ki ölelésébıl, attól
való féltében, hogy túl keményen találta megmarkolni.
– Paraszt! – fintorította el orrát a leányzó, lehuppanván csinos kis
hátsójára.
Rowland minden teketória nélkül könyéken ragadta és talpra rán-
cigálta. Ellen kisasszony, más választása nem lévén, engedett az erı-
szaknak; orcáiba azonban ezenközben haragos pír szállott, mely
máskülönben igen bájosan állt neki.
– Bátyámuram büdös! – jelentette ki durcásan fölszegett állal.
Kacskaringós káromkodás szaladt ki Rowland úrfi száján.
– Fél Tündérföldön keresztülverekedtem magam húgomasszony-
ért! – fortyant föl háborogva. – A számát sem tudom, hányszor fo-
rogtam fıbenjáró veszedelemben, de annyi bizonyos, hogy
háromízben vívtam élet-halál tusát borzadályos tündérszörnyekkel:
elıbb a mezítlábas lótolvajjal, aztán a bakarasznyi gulyással, végül a
tanyasi vénasszonnyal, mind közül a legfélelmetesebbel. Bizony
mondom, ha nincs atyánk varázskardja, sohasem nyerhettem volna
rajtuk gyızelmet! Ám mondhatnék még különbet is, hisz megmene-
kedtem a király baromcsordája elıl, odvak és barlangok mélyén buj-
kálva; az imént – magad vagy a tanú rá – sikerült háromszor körbe-
járnom a Tornyot; továbbá…
E ponton zavartan megakadt elbeszélésében, mivel látta, hogy El-
len kisasszonynak szeme-szája kerekre nyílik, és hüledezı döbbenet-
tel mered rá.
– …továbbá – köszörintett öntudatosat a torkán –, kiállottam szá-
mos egyéb próbatételt, bárha ezeknél csekélyebbeket.
 – Fölötte jeles fegyvertények nem tagadható! – helyeselt Ellen
kisasszony óvatosan, fürkész pillantással mustrálva végig bátyját,
mintha arról akarna megbizonyosodni, nem hagyott-e rajta túlságo-
san mély nyomokat a Tündérföldön töltött idı.
Rowland a maga részérıl hasonló indíttatásból vette szemügyre
ıt, szintúgy táplálván iránta egy s más kétségeket. Szende kishúga
igencsak szembeszökı változásokon esett át a Setét Toronyban,
kezdve mindjárt az öltözékén, mely az úrfi megítélése szerint – noha
nem sokat értett a nıi cicomához – Guinevere királynénak sem vált
volna szégyenére. Ellen kisasszony, ha így járulna oltár elé, tüstént
megkétszerezné a leánynegyedét, amit magával visz a házasságba.
Pusztán a kelméket számítva persze, ékszerek nélkül; merthogy
azokból sokszorosan kitelne a teljes családi uradalom. Ha az úrfi
becslése nem csalt, kicsivel többet értek, mint Caermarten grófság
mindenestül. Jóllehet színviláguk kissé erıteljesnek tőnt – az innensı
oldal dámái nemigen kultiválták az ónix-alabástrom kontrasztot,
gazdagon díszítve sápadt-ezüsttel –, az összhatás egészében véve
nem nélkülözött némi borzongató bájt, kivált mivel Ellen kisasszony
az arcát is ilyen színekkel kendızte. Ez utóbbi praktikát azelıtt egy-
általán nem őzte, csupán Tündérföldön kapott rá – fájdalom, aligha
egyedüli merényletként a szőzi szemérem ellen. Rowland ugyanis
egyfajta kacér érzékiséget – hadd ne mondjuk bujaságot – vélt észre-
venni húga pillantásában, taglejtéseiben és hangja bugásában, melyet
korábban, az elrablása elıtt soha nem tapasztalt. Csüggedten nyugo-
dott bele, hogy Ellen bőnös testét talán vissza tudja menekíteni az
innensı világba, esetleg a rajta díszlı kösöntyőkkel és kalárisokkal
együtt; ami viszont az ártatlanságát illeti, e tárgyban dıreség lenne
hiú reményeket dédelgetni.
– A férjed Tir Nan Ógban vadászik – közölte igen tapintatos szó-
főzéssel. – Hol az a hely, messze vagy közel?
– Nem a férjem, hanem a szeretım. – Ellen kisasszony nem érté-
kelte fáradozásait az erénye védelmében. – És fogalmam sincs, mi
fán terem az a Tir Nan Óg; de ha tudnám, se sokat érnél vele. Nem a
távolságtól függ, milyen sebesen jön, hanem a keble háborgásától.
Minél szenvedélyesebb, annál gyorsabb: bármi nagy utat megjár fél-
óra alatt, ha igazán főti a hév. – És fölöttébb szégyentelen módon
elmosolyodott.
– Ez esetben – vélte Rowland tőnıdve – hamarosan számíthatunk
az érkezésére.
Ellen ingerülten toppantott.
– Mondtam már, hogy tisztulj innét, amíg jól van dolgod! – len-
gette meg piciny öklét a bátyja orra elıtt. – Ha itt talál, ugyanúgy fog
elbánni veled, mint Richarddal és Ratholddal, aztán szenvedhetsz te
is ítéletnapig a Setét Torony tömlöcében!
– Helyben vagyunk, húgomasszony – bólintott rá az úrfi elégedett
mosollyal. – Vezess hozzájuk haladék nélkül: ıket is megszöktetjük!
Ha szerencsénk van, még idıben el tudok rendezni mindent, és a
tündérkirály bottal ütheti a nyomunkat!
– Ezt, az igazat megvallva, kötve hiszem – csóválta a fejét sóhajt-
va Ellen kisasszony; mindazonáltal engedelmes húg módjára visel-
kedett, és megindult elıre, mutatni az utat.

Rathold és Richard váll váll mellett feküdtek egy bazaltkupolás te-

remben, mélyen Tündérföld színe alatt. A kazamaták végeláthatatlan
folyosóin ezrével sorakoztak az irdatlan ajtómonstrumok, patina-
szennyes bronzveretekkel pántolva, közepükön a zárszerkezettel;
Ellen kisasszony azonban egyenest az ı cellájukéhoz irányozta lépte-
it, majd utasított egy púpos, patkányforma szerzetet, aki kulcsok he-
lyett tarka madártollakat hordott az övkarikáján, hogy nyissa ki és
távozzon. Más bejárás nem nyílt a tömlöcbe, még ablak vagy szellı-
zıakna sem, ezért a kisasszony sebtiben elıparancsolt egy másik
tündérszülöttet, hogy világítson nekik: holmi kis felhıpamacsot, sze-
szélyesen fel-alá gomolygót, mely szürkéskék fénnyel lüktetett és
egyvégtében vihorászott. Rowland úrfi homlokráncolva mérte végig,
a húga azonban sietett megnyugtatni, hogy e fura jószág ugyan bizo-
nyos fokig értelmesnek mondható, ám a figyelme oly kurtára szabott,
hogy bármit tapasztal, azonmód elfelejti, így folyton újra kell tanul-
nia a környezı világot. Ellen szerfölött tájékozottnak mutatkozott a
tündérszülöttek tárgyában, legalábbis ami a Setét Torony lakóit illeti;
amellett szemlátomást nagy tekintélynek örvendett a körükben,
jószinte királynıi modorban szólt hozzájuk, ık pedig tétovázás nél-
kül engedelmeskedtek neki.
A cella dohos szikkadástól szaglott, valahogy olyasformán, mint-
ha egy pocsolya, amelybıl már az utolsó csepp víz is kiszáradt, ko-
nokul tovább poshadozna. A léptek zörejét vastag porszınyeg tompí-
totta, melybıl finom szemcsés fodrocskák szállongtak fölfelé, a bol-
tozat magasába. Rowlandet és Ellent nem zavarták, a felhıcske vi-
szont szakadatlan tüsszögött tılük; megtorlásul gonoszul lüktetı li-
dércfényt árasztott rájuk. A kísérteti derengésben az egész terem ki-
fakulni látszott, pedig a meredek ívben összehajló falakat molyrágta,
foszladozó bakacsinposztó borította, hasonlatosan a két fivér kıbıl
rakott ravatalához.
A testük nem indult bomlásnak, egyébiránt azonban éppoly hideg
és merev volt, mint a páros bazaltemelvény, mely nyughelyükül
szolgált. Dermedt csendességüket nem háborgatta sem szívdobogás,
sem lélegzet neszezése. Vonásaik hődött iszonyba fagytak, ijesztıbb
látványt nyújtva bármely antik szomorújáték maszkáinál. Tekintetü-
ket nem zártak le kegyeletes kezek; tágra feszülten meredtek a ma-
gasba, a kupola középkövére, ahonnan Pán faragott faunpofája bá-
mult vissza rájuk eszelıs vigyorral. Szembogarukban borzadály ült,
szilánkos jéggé kristályosodva.
Miután a felhıcske világánál megvizsgálta és megtapogatta ıket,
Rowland úrfit igen gyászos csüggedés fogta el, és a következı szem-
rehányással fordult húgához:
– Óvtál a sorsuktól, nehogy ítéletnapig szenvedjek a Torony töm-
löcében. Azt egy szóval sem említetted, hogy megölték ıket.
Ellen kisasszony ingerülten harapdálta a bütyköket az öklén.
– És ezt ugyan honnan okoskodtad ki ilyen eszélyesen, bátyám-
uram? Tán bizony a veséjükbe látsz? – kérdezte dúltan. – Nap mint
nap esengek az Úrhoz, hogy fogadná kebelére boldogtalan fivérein-
ket; de nap mint nap hiába, mert ez Tündérföld, nem az innensı vi-
lág. Gondold át még egyszer, mit is mondtam róluk: ítéletnapig szen-
vednek a Torony tömlöcében…
Az úrfi egy pillanatra döbbenten meredt rá; majd hirtelen világos-
ság gyúlt elméjében.
– Uram irgalmazz! – borzadt össze. – És te némán tőrted ezt, hú-
gomasszony? Meg sem próbáltál kegyelmet kijárni számukra a… a
szeretıdtıl?
– Térden állva könyörögtem neki, hosszú heteken keresztül. Sír-
tam és rimánkodtam, érveltem és fenyegetıztem. Levágtam a hajam
és hamut hintettem a fejemre. Véres sebeket szaggattam a keblem
bimbóira – és ettıl végre megenyhült mert azokat fölöttébb kedveli.
Tekintsed, bátyámuram, a tündérkirály kegyelmét! – Ellen kisasz-
szony széles karlendítéssel a két felravatalozott ifjúra mutatott. –
Nem háborgatom vele a lelked, milyen büntetést szánt nekik eredeti-
leg. Érted már, miért ostorozlak menekülésre? Eszemben sincs leki-
csinyelni a vitézséged, bármi zavarosan szóltál róla az imént, tán
szerénykedésbıl, tán holmi tündérvarázs miatt. Ékes bizonyság rá a
puszta tény, hogy itt vagy a Setét Toronyban, ameddig nem ért el
sem Rathold, sem Richard. Ám a tündérkirályt nem bírhatod le, még
atyánk kardját forgatva sem. Higgy nekem, én jól ismerem! – Köze-
lebb lépvén bátyjához, heves indulattal ragadta meg a karját, hogy
ezáltal is törekedjen meggyızni igazáról. – Rettentı bőn nyomja az
én lelkem, mert dıreségembıl következıleg két fivérem jutott a ha-
lálnál is rosszabb sorsra. Te maradtál meg számomra egyedül,
Rowland: te, a legidısebb és a legderekabb… Nem bírnám elviselni,
hogy téged is elveszítselek; könyörögve kérlek hát, hallgass a taná-
csomra, és távozz sietve, amíg szabadon teheted! És ha már rajtam,
nyomorult bőnösön nem esik meg a szíved – amit a történtek után
semmiképp nem róhatok föl neked –, hát gondolj legalább szegény
édesanyánkra, odaát Cambriában, akinek te vagy utolsó reménye,
öregségében gyámola…
Rowland úrfi ekkor, mintegy tőnıdésbıl serkenvén, lerázta magá-
ról Ellen esdeklı kezét.
 – No, eddig és ne tovább a szóval, húgomasszony kedves; mert
amit ennekelıtte mondottál, abban bizony akad egy s más megfonto-
landó; ám ami mostantól következne, az már csupa merı asszonybe-
széd, a mardosó bőnbánatodtól az édesanyánk öregkoráig; a végén
tán még úgy elragadna a hév, hogy nekilátnál itt hajat nyírni meg
hamut szórni, egyéb nemő szertelenségekrıl nem is szólva; csakhogy
énnekem, ellentétben a szeretıddel, nincsenek hosszú heteim békén
kivárni mindezt, s aligha rosszabbul nem állok türelem dolgában is.
Végy hát erıt kissé a természeteden, amennyire tehetségedbıl telik,
és legalább egy percig fékezd a nyelved, hadd gondolom át nyugod-
tan, hogyan is állnak ügyes-bajos dolgaink!
Azzal mély töprenkedésbe merült, melynek csendjét csupán a fel-
hıcskében világító tündérszülött vihogása zavarta meg a kupolahajlat
alól. Tekintetét Ellen kisasszonyról elıbb Tervagauntra vetette, on-
nan tetszhalálba dermedt öcséire, majd sőrő szemöldökráncolásokkal
révedt maga elé, mint aki tulajdon lelkét hívja birokra. Végezetül,
döntésre jutván, a következıket mondotta:
– Ha hihetek a szavaidnak (márpedig miért ne hihetnék, hisz egy
ölben fogantunk), akkor talán valóban nagy botorság lenne bevárni a
te… khm… szeretıdet, jóllehet ez a titulus már önmagában alapos
okot adna a lenyakazására. A lovagi becsület úgy követelné, hogy
viadalban keressek elégtételt rajta; ettıl azonban már Merlin is óva
intett, akinek tanácsaiban eddigelé nem csalatkoztam. Persze Merlin
még nem számolt Tervagaunttal, aki szintén nem hagyott cserben
soha: sıt, egy ízben bibliai csodát mővelt életem és küldetésem
megmentésére, megismételvén Dávid és Góliát párharcát, amelyben
– bárha aléltan – én játszottam Dávid szerepét, ı pedig – kard létére
– a parittyát alakította. Vele hitem szerint még a Setét Torony urának
is meggyőlhet a baja; biztosra azonban, fájdalom, ezt már nem mer-
ném állítani, mióta találkoztam egy tündérszülöttel, aki ki tudta oltani
Tervagaunt varázserejét. Mindent összevetve, ha nem feltétlenül mu-
száj, inkább kerülném a párviadalt a szeretıddel, mivel a kimenetele
szerfölött kétségesnek ígérkezik. Úgy döntöttem tehát, hogy elfoga-
dom a tanácsodat, és hazaszökök asszonyanyánk szoknyájához, ami
ugyan nem egészen vág egybe a lovagi becsülettel – de ha jól meg-
gondolom, engem még nem is ütöttek lovaggá, és egy apród feje nem
káptalan…
Sugárzó mosoly ragyogott föl Ellen kisasszony arcán, ahogy teljes
ónix-alabástrom pompájában közelebb libbent a fivéréhez, és sürgetı
mozdulattal csuklón ragadta.
– Csakhogy végre észhez tértél, bátyámuram! – ujjongott. – Gye-
re, sietnünk kell, tizenkét szinttel vagyunk a várudvar alatt! Már uta-
sításba adtam, hogy bocsássák le újra a felvonóhidat; az istállóban
fölnyergelve vár a leggyorsabb sárkányparipánk. Igyekezz hamar,
nincs vesztegetni való idınk, most már tényleg bármelyik pillanat-
ban…
Rowland úrfi gyengéden, de határozottan lefejtette az ujjait a
csuklójáról, és rendíthetetlen nyugalommal csendre intette. Egyálta-
lán nem keltette olyan ember benyomását, mint akinek sürgetıs me-
hetnékje volna.
– Mivel engem nem a szeretıim hurcolásznak ki-be Tündérföldre,
hanem Merlin tanításainak hála, a magam erejébıl járok-kelek innen
és túl között, a távozáshoz nincs szükségem sem felvonóhídra, sem
sárkányparipára. Ez a cella éppúgy megfelel a célnak, mint bárminı
más hely; sıt, ahogy mindjárt látni fogod, még sokkal inkább – jelen-
tette ki önérzetesen. A téma mellékes vonatkozásaira (például hogy
innen Cambriába hazatérhet ugyan, visszacsinálni a dolgot viszont
már nem áll módjában; illetve ha mégis megpróbálkozna vele, vala-
hol Tündérföld legkülsı régióiban találná magát, és kezdhetné elölrıl
egész küzdelmes Odüsszeiáját) nagyvonalú kézlegyintéssel utalt csu-
pán, mintegy a fölösleges tudásmorzsák halmazába hessentve ıket. –
A szökés menete a következı lesz. Legelsısorban, velem tartasz te
is, hiszen azért jöttem, hogy megmentselek. Gondolj csak bele, hú-
gomasszony, micsoda öröm lesz visszatérni az otthoni tájak, népek
szokások közé! Amint megérkezünk, nyomban levetheted ezt a rút
fekete-fehér gúnyát a sok talmi csecsebecsével, melyekhez a rabság
keserő emléke tapad, mi meg asszonyanyánkkal gondosan elzárjuk
ıket a kincsesházba, családi tartalékul a nehéz idıkre. Te jutalmul
ismét tisztes hajadonhoz illı ruhákat ölthetsz, puha gyapjúból meg
finom lenvászonból, és nem kell többé ilyen ízléstelen ékszertömeg
alatt roskadoznod, hanem újra felteheted azt a két fülbevalót, amit
Ratholdtól kaptál a tízedik évnapodra. Aztán lemoshatod magadról
az undok kencéket meg festékeket, üdén kitárva arcod az áldott nap-
sütésnek és a friss levegınek, melyek köztudomásúlag jobb szépítı-
szerek bárminı kotyvasztott pomádénál. A parázna tündérszülöttek
buja gyülekezetébıl kiszabadulván, visszakerülsz a jámbor özvegy
matrónák felügyelete alá, akik segítenek neked megmaradni az eré-
nyes élet ösvényén, eltántorítva minden szennyes kísértéstıl, egészen
házasságkötésed szent ünnepéig. Zsenge gyermeki szellemed, mely-
nek fejlıdését Tündérföld légköre rosszfelé terelte, lassanként vissza-
talál majd a helyes mederbe, asszonyanyánk jótékony szigorának
irányításával, ki az akaratosság, a hiúság és a dölyf vadhajtásait le-
nyesegetve, helyet csinál az engedelmesség, a szemérem és az alázat
sarjúinak. És ami mind közül a legcsodálatosabb: miután hónapokig
tikkadoztál a túloldal lélekölı sivatagában, az innensın ismét fölbu-
zog számodra a hit kristálytiszta forrása, s nem kell tovább nélkülöz-
nöd a böjtöt, a gyónást, a bőnbánó penitenciákat. A tündérkirály
bosszújától szerencsére nem kell tartanunk, hisz bárminı nagy hata-
lommal bír, a határt csak fölöttébb körülményes úton-módon tudja
átlépni, mi pedig gondosan ügyelni fogunk rá, hogy ilyes alkalom ne
adódjon többé; példának okáért, hogy ne szaladgálj meggondolatla-
nul a templomok körül..
Talán csak a vihorászó felhıpamat kísértetfénye tette, ahogy lük-
tetve szóródott szerteszét a miriád finoman szálló-lebegı porparány
között, de Ellen kisasszony arcocskája egészen döbbenetes színevál-
tozásokon ment át a zengzetes szónoklat során. Hol elsápadt, hol
fülig vörösödött, két ízben ijesztı szederjesség lepte el, a vége felé
pedig, a hit fölmagasztalása kapcsán, határozottan zöldes árnyalatot
öltött. Egyszer-kétszer megpróbált volna tiltakozni, de bátyja mindig
idejekorán megneszelte, s szúrós pillantással torkán akasztotta a szót.
A tündérúrnı vékonyka máza, akár késpenge nyomán az almahéj,
körkörös csíkokban hámlott le róla, letekeredvén a lábához, ahol ku-
sza kupacba győlt. Az álca alól elıtőnt a valódi Ellen: egy tizenhat
éves kisleány, igen ijedt és igen gyámoltalan, groteszk ízléssel ki-
festve és kicicomázva.
Amikor Rowland elhallgatott, a húga némi tétovázás után fölemel-
te apró ökleit, és óvatosan toppantott egyet. A félszívvel kezdemé-
nyezett kísérlet – alighanem egy támadó célzatú toporzékolásra –
jószinte rögvest hamvába holt s a teremben tartózkodók közül csupán
a világító felhıcskét tudta fölzaklatni, aki éktelen tüsszögésben tört
ki a fölszálló portól. Zegzugosan gomolyogva menekült elıle a ma-
gasba, egészen a kupola zárókövéig, ahol szinte rálapult a faunfı
bazaltvigyorára. Továbbra is sorozatosan rázta a prüszkölés; vihogá-
sába némi rikácsoló él költözött, és tébolyultan váltogatni kezdte a
fényeit. Viharzó színorgia zúdult alá a két tetszhalálba hőlt fivérre,
felerészben oly árnyalatokból, amiket az innensı oldal sohasem is-
mert, így hát nevet sem adott neki.
– Jézusom-Uram, Szőz Mária, Isten anyja, Sator Arepo, Jó Pászto-
rom, dicsértessék.. – bukott ki hirtelen Ellen kisasszony ajkán.
– Nem kell kiabálnod, hallja. Talán a dühe is tovább gerjed tıle;
ámde lángoljon bár Vulkán haragja benne, egy darabig még akkor
sem érhet ide – mondta Rowland úrfi. – Félórát emlegettél, nemde,
hogy annyi az alsó határ? Mióta elıször szólítottad a kapuból, köz-
vetlenül azután, hogy lebocsátottad nekem a felvonóhidat, még nem
telt el annyi. Az érverésem szerint, ami ritkán szokott tévedni, leg-
alább négy percünk van. Bıségesen elegendı minden szükséges mő-
veletre, neki pedig még az is idıbe telik majd, hogy a kastélyudvarról
lejusson a kazamatákba. Mit is mondtál, hányadik szinten vagyunk?
A tizenkettediken?
Ellen a kezét tördelte.
– Jaj, micsoda hitvány egy háziasszony vagyok… bátyámuram ily
viharverten zörget be hozzánk, nekem meg csak most fordul eszem-
be… – hebegte. – De ha már úgyis ilyen hosszú útra készülünk…
elıtte talán, hogy nem esne-e jól egy kupa hősítı…?
– Köszönöm szíves kínálásod, húgomasszony, de ha egyszer már
két napja egy kortyot sem ittam, négy percet még igazán kibírok –
hárította el az ajánlatot Rowland udvariasan. – És hogy mindjárást
megfeleljek a következı kérdésedre is: nem, enni sem vágyom. A
gyomrom már rég túltette magát az olyan alantas, parlagi ingereken,
mint az éhség, és érzésem szerint közeli atyafiságba került a jámbor
emlékezető Szent Clhwc vértanú fejével, melynek lenyúzott bırét –
ahogy az legendájában olvasható – a pogány kaledóniaiak hosszan
füstölték cserfatőzön, hogy megfelelı mérető sátordíszt zsugorítsa-
nak belıle. – Elmélázva bólogatott, hosszas, mélyrıl jövı sóhajtás
kíséretében. – Ez a kerek kis történet, amelynek barbárságán nem is
oly régen még gyakorta megütköztem, itt Tündérföldön az otthon
békéjét és nyugalmát idézi föl bennem. Amelytıl, szerencsére, im-
máron alig három percnyire vagyok; és az érverésem úgy súgja ne-
kem, ideje fölnyalábolnunk szegény fivéreinket.
– Kisebb bátyámuraimékat? – pislogott Ellen kisasszony értetle-
nül. – Miért?
Rowland könyéken fogta, és ahogy a révülı manteiseket meg az
alvajárókat szokás, gyengéd erıszakkal odaterelte a bakacsinba vont
ravatalokhoz.
– Hát hogy hazavigyük ıket, mi másért? – mondta. – Mindketten
a te kiszabadításodra érkeztek, de egyikük sem jutott el a Setét Toro-
nyig, így nem adódott alkalmad rá, hogy eláruld ıket a Tündérki-
rálynak, mint például engem. Vagyis nincs cselekvı részed a balvég-
zetükben, ne is okold hát magad miatta; elvégre eredetileg mégiscsak
elraboltak, amirıl igazán nem tehettél. A bőn egyedül engem terhel,
amiért hagytam a romlásukba rohanni ıket. Nekem kellett volna el-
sınek indulni, akkor ık soha át sem lépik Tündérföld határát, mert én
rögtön visszahozlak. A legkevesebb, amivel törleszthetek, hogy most
megpróbálok segíteni rajtuk. – Ilyeténképp elmagyarázván, hogyan
látja a dolgokat, utasításokra váltott. – Rathold valamivel kisebb és
fiatalabb, ı lesz a tiéd, húgomasszony. Te egyedül engem figyelj,
mással ne törıdjél, járj mindig a nyomomban, és hét lépésnél mesz-
szebb le ne szakadj, mert akkor soha az életben nem látjuk viszont
egymást, és csak az ördög a tudója, miféle helyre pottyansz. Nagyjá-
ból fél mérföldön át kell vinned majd öcsémuramat, és egyszer úgy
megtartanod egy teljes percig, hogy semelyik tagja se érje a földet.
Nem lesz könnyő, de…
Ellen kisasszony azonban a kisujját sem mozdította; úgy állott egy
helyben, mint aki sóbálvánnyá dermedt.
– Rowland… – mondta nagyon halkan. – Rowland, nem vihetjük
el innen ıket…
– Miket motyogsz, húgomasszony? – dörrent rá az úrfi. – Szárad-
jon el a karom, kerüljek a kénköves pokolra, ha hagyom tovább szen-
vedni a fivéreimet ebben a tündér gyehennában, egy ırült tirann ké-
nyére-kedvére kiszolgáltatva! Elmegyek velük Merlinhez, és…
– Amit a tündérkirály kötött, csak a tündérkirály oldhatja fel –
szakította félbe kongó hangon Ellen kisasszony. Halálos sápadtság
ült az arcocskáján. – Ha itt maradnak, egyszer talán megkönyörül
rajtuk; de ha elvisszük ıket, örökre végük.
Rowland elhallgatott, fontolóra vévén a dolgot. Az ajka vértelen
vonallá keskenyült
– Nos jó – vont vállat végül –, akkor hát mégsem utazunk.
– Bátyámuram… – rezzent össze Ellen ijedten.
– A füleden ülsz tán, húgomasszony, hogy nem hallottad, mit fo-
gadtam? Sem karom szárasztani, sem pokolra jutni nem áll szándé-
komban. – Az úrfi a bazaltcella tárva-nyitva álló ajtaja felé tekintett,
gyakorlásképpen egyet-kettıt suhintva Tervagaunttal. – Ha fivéreink-
rıl csak a tündérkirály tudja levenni a rontást, akkor nincs más hátra,
mint bevárni és rábeszélni, nemdebár?
Ellen kisasszony könyörgésre kulcsolt kézzel térdre hullott.
– Rowland, Isten szent kegyelmére kérlek…
Ekkor eget-földet rázó mennydörgés robajlott végig a kıfalakban;
majd mintha derült égbıl villámcsapás sújtotta volna, a Setét Torony
az alapjáig rendült.
– Ha nem csalódom, húgomasszony – mondta Rowland úrfi –
megérkezett a szeretıd.
Az emberek egyik igen jellemzı tulajdonsága, hogy hajlamosak túl-
becsülni önnön fontosságukat a dolgok rendjében, amibıl aztán kü-
lönbnél különb félreértések szakadatlan sora származik a mulatságo-
saktól a megrendítıkig. Rowland úrfi és Ellen kisasszony sem voltak
mentek e fogyatkozástól, miáltal más-más szemszögbıl ugyan, de
egyaránt tévesen ítélték meg a hamarosan elıkövetkezendı helyzetet.
Mert elıször is, a tündérkirály egyáltalán nem holmi bısz kedvében
érkezett vissza a Setét Toronyba, olyféle abszurditás pedig végképp
meg sem fordult a fejében, hogy itt neki most akárkivel életre-halálra
bajt kellene vívnia. Ellenkezıleg, túláradó öröm feszítette keblét,
melynek kiváltó okai között csupán sokadrenden szerepelt Ellen kis-
asszony újra láthatása Ez volt az a hatalmas érzelem, ami oly
hamarvást hazaröpítette a messzi Tir Nan Ógból, nem valaminı ha-
ragvás vagy bosszúvágy, netán lovagi tusára izzó indulat.
Abban az egyben azonban jól okoskodott a testvérpár, hogy a tün-
dérkirály feltétlenül találkozni kívánt Rowland úrfival, méghozzá
mielıbb, törlesztendı az iránta való tartozásokat. Amint aranysöré-
nyő sárkányparipája rettentı égzengés kíséretében megállapodott a
várudvaron, nyomban odavetette a kantárszárat az odasietı lovász-
nak, s a nyeregbıl egyetlen lendülettel a kövezeten termett.
– Fí-fo-humm! – harsogta el kedvenc szavajárását; majd akkorát
toppantott páncélsarus bal lábával, hogy belerendült az egész Setét
Torony.
A sárkányparipa ettıl kissé megbokrosodván, a lovász csak néme-
lyes huzakodás árán tudta lecsillapítani, jóllehet négy lándzsahossz-
nyi magasan hordta mind a három fejét, s karokkal is oly fölös szám-
ban el volt látva, hogy föl sem vette különösebben, mikor a makran-
cos jószág egyet-kettıt leharapdált közülük. Ezt azonban a tündérki-
rály nem szemlıdte végig, mivel sietıs dolga lévén, immáron a ba-
zaltkupolás tömlöcterem ajtajában állott; a közbeesı tizenegy kaza-
mataszint megjárása lényegesen kevesebb idejét emésztette fel, mint
Rowland úrfi föltételezte.
– Fí-fo-humm! – ismételte az orrát fintorgatva, miközben éjsötét
pillantását Ellen kisasszonyra emelte, aki kétségbeesetten tördelte
kezét a cella hátuljában. – Mondd, mézes madárkám, Arthur király
országában minden keresztény lovagnak szokása ily éktelen büdös-
séget árasztani?
Történetünk e pontján hosszan értekezhetnénk a tündérkirály kül-
sejérıl; leírhatnánk feketén fénylı páncélruháját, sárkányszárnyas
sisakját, derékövén függı irdatlan pallosát; elidızhetnénk félelmetes
szálfatermetén, sötétlı szeme párján, a homloka csontjában szikrázó
agátkövön vagy hamuszín haja ragyogásán, mely selymes fürtökben
bukott alá vállvértjére; mindez azonban céltalan és idırabló vállalko-
zás volna, mert nincs az a halandó ékesszólás, mely vissza tudná adni
a jelenlétébıl sugárzó tekintélyt és erıt. Olyasféle benyomást keltett,
mint maga a Setét Torony, csak míg amaz a holt kı dermedtségével,
ı tevékeny élı-elevenen.
Rowland úrfinak elızıleg hosszas fejtörést okozott, használja-é a
varázsigét, hisz ha túlbuzgóságában le találná nyakazni ellenfelét,
vele halnának a fivéreit életre támasztó oldások is; e dilemmája most,
a tündérkirály láttán, egyszeriben megoldódott. Varázserı ide vagy
oda, teljességgel kizártnak tőnt, hogy elpusztíthatná ezt a lényt; igen
szerencsésnek mondhatja magát, ha egyáltalán kárt tud tenni benne.
Habozás nélkül elsuttogta hát a bővigét, és ahogy megelevenedni
érezte markában Tervagauntot, érces harci kiáltással rohamra indult.
– Fí-fo-humm! – derült nagyot a tündérkirály, bal mutatóujjával
hessegetve félre a dühödten záporozó csapásokat. – Ej, de mérges kis
kardod van, emberke!
Azzal felpöckölte Rowlandet a kupolaboltozat zárókövéig (a viho-
rászó felhıcske ész nélkül iszkolt az útból), lefelé zuhantában elkap-
ta, nehogy megüsse magát, és óvatosan talpra állította a két ravatal
túloldalán. Az úrfi kissé megszédült az események e hirtelen fordula-
tától, ám nem pazarolta az idejét gondolkodásra, hanem keményen
megkapaszkodott Tervagaunt markolatában, és újólag támadásba
lendült.
– Node ez már kezd unalmas lenni! – csóválta sárkánydíszes si-
sakját a tündérkirály.
 Öles fekete lángnyelvvé változott, hamarjában átszökkent
Rowland feje fölött, visszanyerte mögötte az eredeti alakját, hátulról
kikapta a kezébıl Tervagauntot, egy gyors mozdulattal görcsöt kötött
rá, egy másikkal újra egyenesre simította, majd az ilyenformán meg-
leckéztetett varázskardot visszadugta az úrfi oldalán függı hüvelybe,
akit idıközben ülı helyzetben leszorított a fal tövébe.
– Nyughass végre, emberke; és ha már föltétlenül muszáj így óbé-
gatnod, legalább a dallamra ügyelj, mert csikorog a fülem! – mondta.
– Rettentı izgága szerzet vagy, ugye tudod? No, essünk túl a dolgon
gyorsan, mondjad azt a három kívánságot, aztán fel is út le is út!
Döbbent csönd támadt.
– Na mi lesz már? – türelmetlenkedett a tündérkirály. – Jobb dol-
gom is van ám, mint téged dajkálni, nem ücsöröghetek itt napestig!
– Mi… miféle három kívánságot? – makogta Rowland úrfi hüle-
dezve a hüvelykujja alól.
A tündérkirály lemondóan felsóhajtott.
– A három tündérhercegért járót, akiktıl megszabadítottál. Sok
borsot törtek az orrom alá az utóbbi pár száz évben, legfıbb ideje
volt kicsit letörni a szarvukat – magyarázta. – Jómagam nem szíve-
sen bajlódok az ilyesmivel, úgyhogy éppen kapóra jöttél. Nem volt
nagy mesterség kitalálni, hogy a két kisebbik fivér után elıbb-utóbb
megérkezik a harmadik is; a legidısebb, és az én mézes madárkám
szerint a legvitézebb. Már lestem egy ideje, mikor kelsz át a határon,
és amikor észrevettelek, az utadba igazítottam ıket. Szerencsére ha-
ragot tartottak egymással, könnyen túljártam az eszükön.
Rowland úrfi elıtt három szempár villant föl gyors egymásután-
ban: egy levendulakék, egy ibolyaszínő és egy bíborvörös. A csikós,
a gulyás és a gazdasszony…
– Te megöletted velem a tulajdon hőbéreseidet? – szaladt ki a szá-
ján elképedésében.
A tündérkirály öblösen felhahotázott, és a Setét Torony kövei
együtt rezegtek a kacajával.
– Ó, arról szó sincs, te öntelt kis emberke! Fí-fo-humm! Csak nem
hiszed, hogy a tündérhercegek ilyen könnyen halnak egy magadfajta
kezétıl? Nem, nem ölted meg ıket, pusztán… hogy is fejezzem ki.
hogy megértsd?… nos, egy idıre pihenıre küldted. Most jó darabig
nyugtom lesz tılük.
Az úrfi zavartan megrázta a fejét, amennyire szorongatott helyze-
tében telt tıle. A csikós meg a gazdasszony még csak hagyján,
node…
– A gulyásod fölötte meggyızıen színlelte, hogy halott, mikor
utoljára láttam – berzenkedett; mert nemigen volt ínyére, hogy tudtán
kívül orgyilkost csináljanak belıle. – Nagy csendességben üldögélt
egy szirtfal tövében, egy fejjel megrövidülve.
– Egyetlen porcikája sem hibádzik, ámbátor valóban olyan vakar-
csot csináltál belıle, amekkorának elsı látásra hitted. Beletelik egy
idıbe, míg méretesebbre nı és kirágja magát a régi testébıl. – A tün-
dérkirály fekete szeme könnybe lábadt, majd hirtelen oly rettentı
tüsszentés robbant ki belıle, hogy a bazaltkupola egyszeriben meg-
telt sőrő porral, pánikszerő cikázásba hajszolva a világító felhıcskét.
– Viszont ha kérnem szabad, igyekezzünk azokkal a kívánságokkal,
mert aminı förtelmesen bőzlesz, hát elıbb-utóbb a pusztulásba visz.
Rowland úrfi ezt föltétlenül el akarta kerülni, legalábbis míg be
nem teljesítette küldetését. Lassanként kilábolva megrökönyödésé-
bıl, nem tétovázott a váratlan fejleményt a maga javára fordítani.
– Elıször is azt kívánom, hogy bocsásd el hatalmadból a testvére-
imet. ..
– Fí-fo-humm! – vágott a szavába a tündérkirály nagy örvendez-
ve. – İk éppen hárman vannak, úgyhogy meg is volnánk!
Eleresztette az úrfit, és hátralépett a cella közepére. Csettintett
egyet az ujjával – akkorát durrant, mintha karikás ostort cserdítené-
nek –, mire Rathold és Richard, akár a lótuszmámorból ocsúdok nyö-
szörögve mozgolódni kezdtek bazaltágyukon.
– De én nem akarok hazamenni! – sikította Ellen kisasszony, vég-
re rátalálván elvesztett hangjára; és ezúttal, olybá ígérkezett, sikerül-
ni fog neki a toporzékolás.
 – Már hogyne akarnál, mézes madárkám! – válaszolta a tündérki-
rály, meglengetvén felé a karját. – Hisz egyéb vágyad sincsen, Fí-fo-
humm!
Mire föl – láss csodát! – Ellen kisasszony egyszeriben lecsillapo-
dott, durcás dühkitörését mintha elfújták volna, arcocskája sugárzó
mosolyra derült. Igazán megkapó mosoly volt, valósággal angyali
szépségő, bár kétségkívül kissé butácska.
Rowland úrfi meglepetten hunyorított a fal tövében. Egy pillanatra
az a határozott benyomása támadt, mintha két Ellent látna a cellában.
Az egyik, aki kétségbeesetten tiltakozott a hazatérés ellen, rohamo-
san halványodott s végül a semmibe sápadt; ezzel párhuzamosan
öltött mind határozottabb színeket és formákat a másik, az engedel-
mesen mosolygó, míg hús-vér valósággá szilárdulván egyedül nem
maradt. De nem, badarság volt az egész, csak fölzaklatott érzékei
járatták a bolondját vele; igazán nem csoda ilyen megrázkódtatás
után, a sőrő porfátylak között, melyeket csupán a folyvást tüsszögı
felhıcske kísértetfénye világított meg.
Óvatos lassúsággal kászálódott talpra a bakacsinnal kárpitozott fal
mellett. Megigazgatta viharvert öltözékét, és bátorítást keresve simí-
tott végig Tervagaunt zafírköves markolatán, bár a történtek után
vajmi csekély bizodalmat helyezett a segedelmébe. Pillantása gya-
nakvón ugrott a megjuhászodott Ellenrıl elıbb kábán ocsúdó öcséire,
majd a tündérkirályra.
– Ennyi és nem több? Semmi ármány, semmi kibúvó, semmi hát-
só gondolat? – A második kívánsága az lett volna, hogy a tündérki-
rály ne gördítsen akadályokat a távozásuk elébe; a harmadik pedig,
hogy borítson fátyolt az ügyre egyszer s mindenkorra, és soha többé
ne háborgassa ıket.
A tündérkirály sértıdötten szegte föl az állát.
– Szép kis rágalmak járhatják nálatok a tündérszülöttekrıl, mond-
hatom! – méltatlankodott. – Mivel azonban oly nagy szolgálatot tet-
tél nekem, most az egyszer eleresztem a fülem mellett a sértéseidet. –
Fél kézzel befogta az orrát, a másikkal sürgetıleg integetni kezdett,
hangjába pedig némelyes elgyötörtség költözött. – Meddig óhajtasz
még itt rostokolni, Fí-fo-humm? Hetekig szellıztethetek majd utá-
nad, emberke…
Imígyen végzıdtek Rowland úrfi kalandjai a Setét Toronyban.

Ha mindez költött tündérmese volna, ezen a ponton el is varrhatnánk

az elbeszélés fonalát, mondván: és boldogan éltek, míg meg nem hal-
tak… A mi történetünk azonban szóról szóra valóság; és mivel a va-
lóság ritkán olyan egyszerő, mint a tündérmesék, búcsúzóul meg kell
még toldanunk két nyúlfarknyi fejezettel.
Rowland úrfit nagy örvendezés fogadta odahaza Cambriában, mi-
kor visszatért elveszettnek hitt testvéreivel. Mindenki hıs vitézként
magasztalta, aggódó édesanyja pedig szinte magánkívül volt a bol-
dogságtól. Idıvel azután, a dolgok rendje-módja szerint, a lelkende-
zés alábbhagyott, és az élet menete visszazökkent a megszokott ke-
rékvágásba.
Illetve mégsem egészen: a Tündérföldrıl kiszabadított három test-
vér viselkedése ugyanis furcsamód megváltozott. Rathold úrfi koráb-
ban legföljebb átlagos lovasnak számított, most azonban úgy ült a
nyeregben, mintha odaszületett volna; rengeteget idızött a lovak kö-
zött, jószinte többet mint emberi társaságban. Éjszakáit gyakorta vir-
rasztotta át magányosan, a csillagok ábrándos szemlélésébe merülve;
továbbá általános ámulatra rákapott a fızıcskézésre, igen jelesked-
vén e nemesúrhoz méltatlan foglalatosságban. Richard úrfi ezzel
szemben goromba, erıszakos természető lett, az élı fába is belekö-
tött, káromkodott és verte a cselédeket. Ennek néha csúf vége sza-
kadt, mert hihetetlen ereje volt, és sohasem fogta vissza, ha elragadta
az indulat. A legnyugtalanítóbb átalakuláson azonban Ellen kisasz-
szony esett át. Zokszó nélkül beletörıdött, hogy a Setét Torony úrnı-
jébıl vissza kellett vedlenie vidéki nemeshajadonná, dacoskodás
nélkül engedelmeskedett édesanyjának és nevelıinek; ám régi, paj-
kos elevensége nyomtalanul eltőnt, helyébe kimért ridegség lépett, s
egész valója oly szenvtelen közönyt árasztott, hogy az embereknek a
hátuk borsózott tıle.
 Rowland úrfi, aki jócskán megnövekedett tekintéllyel került ki a
tündérföldi kalandozásból, mely éveit meghazudtolóan bölccsé érlel-
te, aggódva és gondterhelten kísérte figyelemmel mindezen fejlemé-
nyeket. A huszadik évnapja alkalmából rendezett ünnepségen, mikor
atyjának egy régi fegyvertársa lovaggá ütötte, azt a kényelmetlen
észrevételt tette, hogy testvéreinek lassan, de biztosan kezd megvál-
tozni a szeme. Ratholdé egyre inkább levendulakék árnyalatot öltött,
Richardé ibolyaszínőt, Ellené pedig bíborvöröset. Ez rendkívüli mó-
don nyugtalanította, s mind gyakrabban vonult félre magányosan
tépelıdni Merlinnek egy futólagosan elejtett megjegyzésén. Igen
ritka és különös egybeesésekre van szükségük, hogy átlátogathassa-
nak hozzánk – mondotta egykor a vén varázsló a tündérszülöttekrıl –
, s még ritkábbakra és különösebbekre, hogy huzamosabb ideig ma-
radhassanak; noha mindkettıre hın vágyakoznak.
A rákövetkezı esztendıben a három testvéren egyre jobban elha-
talmasodtak furcsa új rigolyáik; általános megbotránkozásra még
édesanyjuk búcsúztatásán sem bírtak uralkodni magukon, akit a tél
végén szólított magához az Úr. Rowland úrfi sem maradt a régi, akire
az uradalom kormányzása szállt: szófukarra vált, zárkózottan és gya-
nakvón viselkedett.
Tavasszal Arthur király hadat hirdetett Anguish király ellen, aki a
Zöld Szigeten uralkodott. Rowland úrfi megtudakolta, hol található
Anguish országa, és azt a választ kapta, hogy nem a csatorna túlpart-
ján, hanem a Zöld Sziget átellenes felén, a lehetı legmesszebb
Cambriától; továbbá, hogy a hadjárat igen hosszadalmasnak ígérke-
zik
Egyetlen percig sem habozott elszegıdni.

Merlin, a varázsló ismét a Setét Toronyban vacsorázott, és vidoran

megpaskolta a szép Ellen kacsóját, aki ragyogó tündérúrnıi díszben
pompázott mellette az asztalnál, és minden tekintetben roppantul
elégedettnek látszott.
 – El kell ismerned, barátom, hogy nem fukarkodtam neked az
elégtétellel azért az ostoba, régi botlásomért – fordult a tündérkirály-
hoz, mondandóját griffkarmos botja koppantásával nyomatékosítva.
– Három tündérherceget átsegíteni az innensı világba, ráadásul há-
rom olyan törzsbıl, amitıl a hideg kileli a népeket odaát, és évszá-
zadok óta mindent elkövetnek a kívül rekesztésükre… ez azért már
valami, nemdebár?
A tündérkirály emésztette egy darabig a kérdést, majd finoman
biccentett.
– Meg kell hagyni, hogy dicséretes belátást tanúsítottál, halandó-
tól egészen szokatlanul – mondta. – De ami a teljes elégtételt illeti…
S intésére egy láthatatlan szolga habzó ezüstkelyhet tett Merlin elé
az asztalra.
Az öreg varázsló fancsali képpel meredt a kupára, majd szívszag-
gató, fájdalmas sóhajtást hallatott.
– Hát jó – nyögte elgyötörten. – Lásd, mire képes nem vagyok a
barátságért!
Azzal megragadta a kelyhet, színültig teli vörös
liliomliktáriommal, és lendületesen köszöntıre emelte.
– A világ legjobb italára!
 Raoul Renier

AZ EXORCISTA

A fiatal apáca mezítelen volt, ı azonban ellenállt a hús csábításának.

Oly sok szigorú önfegyelemben töltött esztendı után még mindig
érezte fölhorgadni magában a vágyat, amint nyújtózni és lüktetni
kezd az ágyékában. Nem szállt vele szembe, mint egykor, ifjabb és
balgább korában. Hagyta, hadd hevüljön egyre forróbbra, már-már a
kirobbanásig; aztán az utolsó pillanatban, akár gát a megáradt hegyi
patakot, új mederbe terelte folyását, a magasabb zónák felé, és fó-
kuszba sőrítette a mellén nyugvó feszületen.
– Felkél az Isten, elszélednek ellenségei; és elfutnak elıle az ı
győlölıi!
A leány tagolatlan sikolyt hallatott, s görcsös vonaglással feszült a
kötelékeinek.
– Amint a füst elszéled, úgy széleszted el ıket; amint elolvad a vi-
asz a tőz elıtt, úgy vesznek el a gonoszok Isten elıl!
A vágy kihunyt. Legyızte a test ördögét, szublimálta alantas ger-
jedelmeit, s friss erıt merített a megpurgált forrásból. A kísértı kígyó
kukaccá zsugorodott, s ı az aggódó atya fájdalmával tekintett szen-
vedı gyermekére. A leplét az apáca maga szaggatta le; a vér s a zú-
zódások a béklyókkal való küzdelem nyomai voltak. Arcán és keblén
az égett sebeket nem izzó parázs perzselte, s nem is pribékek fogója.
Ha nem kötözik az ágyhoz, még több kárt tett volna magában.
Nem akarta kínozni; valahány horzsolás esett rajta, a szíve facsaro-
dott össze tıle. Exorcista volt, nem inkvizítor; nem parancsolt hóhér-
legényeknek.
 Tapogatózó ujjai a feszület szárára kulcsolódtak, s lassan a ma-
gasba emelték, Krisztus arcával a szenvedı felé.
– Lássátok az Úr keresztjét, ellenséges hadak, és takarodjatok!
– Mert gyızedelmes ı. Júda törzsének oroszlánja, Dávid ivadéka!
– zúgták kórusban a kámzsás alakok körülöttük.
Újabb sikoly, dobhártyát hasogató, már alig emberi. Az ágy váza
recseg-ropog, a kötelek pattanásig feszülnek, a húsba vágó hurkok
alól vér és genny szivárog.
– Tekints le reánk, Urunk, kegyelemmel!
– Mert tebenned vagyon a mi reménységünk!
Az exorcista megszédült a kimerültségtıl, káprázó szeme elıtt
színes karikák villogtak. Mélyet, reszelıset lélegzett, és megkapasz-
kodott a keresztben, hogy talpon maradjon. Harminckettedik órája
vezette a szertartást, étlen-szomjan, szemhunyásnyi szünet nélkül. A
kört alkotó szerzetesek válthatták egymást, ha a fáradtság erıt vett
rajtuk, ám neki ki kellett tartania a helyén, különben minden hiába.
– Távozz innen, gonoszság fajzadéka, csábító és megrontó, tá-
vozz!
– Apage, serpens corruptor, apage!
A kórus litániája vékony-valótlan csengéssel visszhangzott a fülé-
ben, szétszakadozva és apránként elenyészın, akár az ingoványba
futó csermely. Az Úr hatalma mindenható; ám az emberek, akiken
keresztül gyakorolja, gyarlók és gyöngék, esendıek, hibáznak…
Nem. Nem szabad meginognia. Ez csak újabb kísértés, újabb pró-
bakı. A hazugságok urának mesterkedése, hogy letántorítsa ıt az
igaz ösvényrıl.
– Az Atya Isten parancsolatából. A Fiú Isten Parancsolatából. A
Szentlélek Isten parancsolatából. Krisztus, Istennek testet öltött Igéje
parancsolatából.
Az apáca verítékes arca vérfagyasztó grimaszba torzult. Hirtelen
felröhögött, érdes és durva hangon, akár a megcsuszamló kıgörge-
teg. Tekintetében mocsárzöld fények gyúltak; aztán szólásra tátotta
száját, és szenny böffent ki rajta.
 – Hány istent hiszel, papocska? Melyik elıl meneküljek? – gúnyo-
lódott. – Vagy mégis egy az isten, és te volnál az ı prófétája?
A kórus zsolozsmája megbicsaklott e szörnyő káromlástól, az
exorcistának azonban a szeme sem rebbent. Közelebb lépett az ágy-
hoz, s a kihívóan fölszegett arc elé tartotta a feszületet.
– Parancsolom a szent kereszt jelében, a keresztény hit szentsége-
inek hatalma által. Parancsolom Isten Anyja, a dicsıséges Szőz Má-
ria nevében. Parancsolom a mártírok vére és minden szentek kegyes
közbenjárása révén.
A leány fuldokló hörgést hallatott, s olyan erıvel csapta a fejét az
ágytámlának, hogy a vér a hátul álló szerzetesekig fröccsent. Aztán
fölvicsorított az exorcistára, hegyes, fehér ragadozófogakkal.
– Engem is Marie-nak hívnak, papocska, és szőz vagyok még. Ne
szüljek neked egy új istent? Csak bújj szépen ide mellém! Ha vénsé-
gedre berozsdálltál, használhatod a keresztedet is.
Az exorcista hátralépett, és meglendítette a baljában tartott szen-
teltvíz-hintıt. A falikarokban lobogó fáklyák fénye megcsillant az
ezüstláncon, az edény öblébıl kiröppenı cseppeken. Sistergı füst
csapott fel, ahol a leány bırére hullottak. Felordított, pincemély to-
rokhangon; majd iszonytató szitkok kíséretében hányni-dobálni
kezdte magát az ágyon, olyan vadul szaggatva kötelékeit, ahogy a
botra nyársalt patkány próbál szabadulni a csapdából.
Megperzselt hús bőze terjengett a cellában, és a sarokban egy
szerzetes tömjénes füstölıt gyújtott, hogy elnyomja az émelyítı sza-
got. A láncos vízhintı ezüstedény csörömpölve zuhant a földre, ma-
radék tartalma szétfutott a kılapokon, szomjasan beitta az illesztékek
száraz habarcsa. Az exorcista sápadtan állt, ajka néma szavakat for-
mált, ujjai reszkettek a feszületen.
Nem akartam, hogy a szemébe fröccsenjen. Véletlen volt, nem ha-
rag, nem győlölet. Talán szándékosan tartotta úgy az arcát… Add,
Uram. hogy véletlen lett légyen!
Az egyik szerzetes letérdelt a szenteltvíz-hintıhöz, hogy az övére
függesztett tömlıbıl újratöltse. Kámzsája árnyékából aggódva sandí-
tott föl az exorcistára. A pillantás segített neki, hogy összeszedje
magát. Nem vallhat kudarcot; ha ı elbukik, már csak Aymar marad.
És azt nem. Azt soha.
Átvette a feléje nyújtott ezüstedényt, és intett a szerzeteseknek. A
zsoltár zengése boltozatig betöltötte a cellát, elnyelve a morgó-
kaffogó zajokat.
– Áldott legyen az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk a mi sza-
badításunk Istene! Halleluja!
Az apáca megszőnt vonaglani; meggyötört teste hirtelen eler-
nyedt, káromlásai elapadtak. A feje félrebillent, szétharapott ajkáról
véres nyál csorgott. A szenteltvíz nedvedzı krátert mart mindkét
szemgödrébe.
– Ez a mi Istenünk a szabadításnak Istene, és az Úr Isten az, aki
megszabadít a haláltól! Halleluja!
A leány elvigyorodott, csöppet sem dacosan, inkább kárörömmel.
Amennyire a béklyók engedték, félkönyékre emelkedett, és kristály-
tiszta, ártatlan szopránóban csatlakozott a karénekhez.
– Hogy lábadat veresre fessed a vérben, ebeidnek nyelve az ellen-
ségbıl lakomázzék! Halleluja!
A kórus, mint fajanszváza a pörölycsapás alatt, hullott szilánkok-
ra. A kánon disszonánsan szétcsúszott, a szerzetesek belezavarodtak
a szövegbe, nyelvük dadogásba botlott. A szárnyaló szoprán – csen-
gı és ártatlan, akár egy zsenge ifjúé – magához ragadta a vezérszó-
lamot, s a dallam maradékát egybefogva énekelte tovább a zsoltárt.
– Fenyítsd meg a nádasnak vadját, a bikák csordáját a népek tul-
kaival egybe, akik ezüstrudakkal terpeszkednek!
Égetı fájdalom nyilallott az exorcista baljába, s ösztönös mozdu-
lattal elhajította a szenteltvíz-hintıt, mely csörömpölve, csapkodó
láncokkal gurult a csukott ajtó felé, permettel terítve be a félreugró
szerzeteseket. Nem kiáltott, még csak föl se szisszent, ám ahogy le-
nézett a kezére, szederjesre sápadt. A tenyerén hosszúkásan pirosló
csíkok jelezték az ezüst fogórudacskák nyomát; a bıre már kezdett
felhólyagosodni.
Az ördög is tudja citálni az Írást, gondolta. Milyen igaz!
 A szerzetesek köre felbomlott, a riadtan cikázó szempárok mind
az ı alakját keresték. Nem hátrálhat meg, most már semmiképpen.
Nem dönthet kétségbe ennyi lelket.
Maga elé emelte a feszületet, mint holmi pajzsot, és a védelmében
az ágynál termett. Sebesült kezével torkon ragadta az apácát, tüdejé-
be szakasztva az éneket. Üdvözölte a hirtelen fájdalmat; ebbıl merí-
tett erıt, hogy mennydörgı hangon ráförmedjen.
– Hajolj meg Istennek mindenható keze elıtt; reszkess és mene-
külj Jézus szent és rettenetes nevétıl; mert ez az a név, ami megren-
geti a poklokat; ez az a név, aminek alázattal hódolnak az összes eré-
nyek, hatalmak és fejedelmek a mennyben; ez az a név, aminek a
kerubok és a szeráfok szünetlenül a dicsıségét zengik; szent, szent,
szent az Úr, a Seregek Ura!
Gúnyos mosoly terült szét a ronccsá perzselt arcon, ahogy a leány
viszonozta tekintetét üres szemgödreivel. Lassan megbiccentette az
állát, de nem a meghajlás gesztusával; az exorcista csuklójára bólin-
tott rá vele.
– Csakhogy ez itt a te kezed, papocska. Nem az istenedé.
Az exorcista izmai megfeszültek. Jeges borzadállyal zsiborgott
végig rajta a felismerés, hogy veszített.
Ki kardot ragad, kard által vész, int az Írás. İ viszont egy ujjal
sem illette a megszállottat.
Egészen eddig.
A leány kinyújtózott, és a vastag kenderkötelek úgy bomlottak le
róla, mint szirmok a bibérıl. A testének váladékaiban ázó ágy forgá-
csokra mállott alatta. Az exorcista kezét nem söpörte félre a nyaká-
ról, csak ı is hasonlóval viszonozta a mozdulatot. Felállt a romhal-
mazban, közelebb vonva magához ellenfelét, akárha szerelmes öle-
lésbe. Az öreg pap gégéje ropogott, szeme kiguvadt az üregébıl; a
külvilág zajai valamely monoton, lüktetı zúgásba fúltak.
– Lilith leánya vagyok, a hatalmasok magjából; Nód földjén fo-
gantam, Édentıl keletre – búgta neki az apáca mély galambhangon,
ahogy a szerelmes asszony szól választottjához. – Nincs részem sem
Ádám bőnében, sem a Fényhozóéban. A te istened nem parancsol
nekem, mert elfordult az én fajtámtól; és Jézus nevének nincs hatal-
ma rajtam, mert nem értem halt meg a kereszten.
Azzal elhajította az exorcistát, keresztül a cellán és a szerzetesek
sorfalán, az átellenes sarokba. Két másik szerzetes hátulról hurkot
vetett rá; ıket a kötélnél fogva vágta a szemközti falhoz. Aztán
szembenézett egy arcába emelt feszülettel, és szilánkokra morzsolta
az ujjai között.
Az exorcista rövid idıre eszméletét vesztette, amikor koponyája a
csupasz kınek csattant; az újabb fájdalom térítette magához, ahogy
estében fölborította a füstölıserpenyıt, melynek tartalma a vállára
ömlött. Ezért csendesen hálát adott az Úrnak, miközben a padlón
hemperegve igyekezett megszabadulni a reverendáját emésztı pa-
rázstól. Aymannak szigorúan meghagyta, hogy bárminı zajokat hall
a cellából, csak akkor jöjjön be. ha ı szólítja.
– Consummatio! – kiáltotta rekedten. A titkos jelszót nem osztotta
meg a szerzetesekkel, nehogy valamelyikük mindent elrontson egy
gyönge pillanatában. – Consummatio, per Dei gratiam!
Az ajtó kicsapódott, és három férfi rontott be rajta, lovaglócsiz-
mában és fekete bırzekében. Nem vesztegették az idejüket bámész-
kodásra; tudták jól, hogy az exorcista csak a legvégsı esetben hívja
ıket. Pillanatok alatt a falhoz hessegették a rémült-zavartan kavargó
szerzeteseket, és háromfelıl közrefogták a pucér fúriát, aki pár napja
még tizenhat esztendıs gyermekleány volt a Notre Dame Doleureuse
zárdában. Most véresen és vakon forgolódott a cella közepén, körmét
meresztve és fogait vicsorítva, s hallás alapján próbálta követni ellen-
felei mozgását.
– Atyám? – kérdezte a legidısebb férfi, akinek a halántéka már
deresedett. Tekintetét egy rezdülésre sem vette le az apácáról; mé-
lyen ülı szeme volt, és nagyon-nagyon hideg.
Az exorcista ülı helyzetbe tornázta magát a sarokban.
– Élve, Aymar – mondta fáradtan. – Élve.
S intésére a szerzetesek bizonytalan, reszketeg zsolozsmázásba
kezdtek, mely elnyomta a helyezkedı csizmatalpak zörgését a beren-
dezés romjai között.
 Lilith leányai nem mérhetık a halandókhoz; ám épp ezért határa
van annak, mennyit képes befogadni hatalmukból egy sárból gyúrt
porhüvely. Egy törékeny hajadon esetében, ki szinte még gyermek, s
kicsiny kora óta az apácazárda szigorában növekedett, mert apja nem
óhajt költeni a kiházasítására, ezek a határok viszonylag szőknek
mondhatók. És Aymar meg az emberei nem voltak közönséges har-
cosok.
Hatvan szívdobbanásba sem telt, és a mezítelen apáca tehetetlenül
vergıdött két fekete zekés férfi vasmarkában. Aymar fél kezét csípı-
re szegve mustrálta, miközben keszkenıjével egy csúf, vérzı karmo-
lást törölgetett a nyakán.
– Nem mérgezı a körme, atyám, vagy más ilyesmi? – kérdezte.
Az exorcistát két szerzetes támogatta talpra a sarokban.
– A körme, az nem – mormolta, megpörkölıdött vállát tapogatva.
– De vigyázzatok, hogy meg ne marjon!
– Hallottátok, legények – bólintott oda az embereinek Aymar; az-
tán félreállt az útból, hogy a fogolyhoz engedje az idıs papot.
A leány fölhagyott a kapálózással, ernyedten lógott a harcosok
karján, mint aki beletörıdött a sorsába. A maró gúnymosolyban
azonban, amellyel kiperzselt szemgödreit legyızıjére emelte, nem
volt sem vereség, sem alázat.
Az exorcista bekormozta mutatóujját a reverendája égett foltján,
és fekete keresztet rajzolt vele a fogoly homlokára.
– Ego te absolvo, filia immaculata! – suttogta cserepes szájjal.
A megszállott dermesztı kacajjal hátravetette a fejét és szembe-
köpte. A kereszt jele fakó füstpászmát vetett, és lefoszlott a homloká-
ról. Amikor megszólalt, az exorcista csontja velejéig összeborzadt;
mert az a valami, ami tanyát ütött e csenevész és megnyomorított
testben, most a tulajdon hangján beszélt hozzá.
– Nem tudsz előzni, sem innen, sem túl – mondta. – Ha nem há-
god át a szabályt, talán sikerült volna… a magad erejébıl, nem az
istenedébıl. Így viszont…
Emésztı harag szorította el az exorcista torkát. A szíve majd' ki-
ugrott a bordái közül, olyan iramban kezdett verni.
 – Ezt akartad, démon? – sziszegte fojtottan. – Ez volt a vágyad?
– Démon? Nem vagyok démon – felelt neki a saját hangja. – És
mit tudhatsz te rólam; az én akaratomról, az én vágyaimról? Ha száz
évig élnél, akkor sem értenéd.
Az öreg pap hirtelen mozdulattal sarkon fordult, és eltakarta a
szemét. Lélegzete nehézkesen, reszelve zihált a torkában.
Csend lett a cellában, amit jó ideig senkinek sem akarózott meg-
törni, csak a falikarokban égı fáklyák ropogása hallatszott. A szerze-
tesek bizonytalanul nézelıdtek; a két bırzekés harcos minden fi-
gyelmét a fogolynak szentelte; Aymar a véres keszkenıjét tanulmá-
nyozta. Végül egy sóhajjal begyőrte a deréköve mögé, és közelebb
lépett az exorcistához.
– Atyám? – kérdezte.
– Igen, Aymar. Igen. – Az exorcista ajkáról mintha nem is szavak,
hanem sziklatömbök gördültek volna. Leeresztette a kezét, és a deres
hajú veteránra pillantott. – De eszetekbe ne jusson elszórakozni vele!
Sokkal veszedelmesebb, mint hinnéd.
Néhány szívdobbanásig farkasszemet néztek, s a pap látni vélte,
milyen gondolatok forognak Aymar homloka mögött. Természetesen
eszébe jutott a dolog, és azt is tudja hogy hazudott neki a mérgezı
marásról – különben nem vette volna olyan félvállról az arcába ka-
pott köpést. Mégsem fogja kihasználni az alkalmat, sem ı, sem a
legényei. Ahhoz túl óvatos; és elég sokat megélt már, hogy paran-
csolni bírjon az ösztöneinek.
Legalábbis ıszintén remélte.
– Nem lesz gond, atyám – vigyorodott el Aymar, s megpöccintette
a fegyverderekán lógó misericordia markolatgombját.
Az exorcista intett a szerzeteseknek, akik némán kisorjáztak a fel-
dúlt cellából, az épen maradottak a sérülteket támogatva. Utolsónak ı
távozott, az ajtót behúzva a háta mögött; szinte azonnal hallotta be-
lülrıl a retesz kattanását.
Hirtelen nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát. Émelygés tört
rá, lépte megtántorult, és ha a folyosó fala nem fogja meg, el is esett
volna. Az egyik szerzetes – egy kreol bırő ifjú – mellette termett és
karon ragadta.
– Atyám?
– Nem… semmi baj… – mormolta az exorcista. Egy pillanatra le-
hunyta a szemét, hogy erıt győjtsön. – Csak… a kialvatlanság. Meg-
szédültem.
A fülében lüktetı vér zúgásán keresztül hallotta, ahogy a szerzete-
sek összesúgnak a háttérben.
– Mit fogunk mondani Sieur de Callénak?
– Forróláz. Eskór. Az apátnı majd kitalál valamit.
– Van lánya neki elég; ezt is azért adta zárdába.
Hányinger horgadt föl benne, öklendezve nyelte vissza a savas vá-
ladékot. Hálás volt a segítı kézért; ha ez nincs, rongybabaként csuk-
lott volna össze a fal tövében. Pedig nem mutatkozhat gyöngének;
most még nem. a többiek elıtt. Példával kell elöljárnia, hogyan visel-
jék a terhet
– Menjünk a kápolnába, testvérek! – bírta szóra a nyelvét nagy
erıfeszítéssel. – Imádkozzunk a lelki üdvéért.
Megpróbálta kiszabadítani a karját, mert szégyellte reszketését, a
fiatal szerzetes azonban nem eresztette el. Okos, sötét szemekkel
nézett föl rá.
– Kinek? – kérdezte csöndesen. – Soror Mariának vagy miles
Aimarusnak?
Gondolhattam volna, vélte kesernyés szájízzel. Elvégre nem fél-
kegyelmőeket válogattam össze a szertartáshoz.
Lerázta magáról az ifjú szerzetes kezét, és kiegyenesedett.
– Mindkettejükért imádkozni fogunk – mondta kiszáradt torokkal.
A többit csak magában tette hozzá, de lelke legmélyébıl remélte,
hogy azt is elértik.
Mindkettejükért.
És a harmadikért. Aki döntött helyettük. Aki elrontotta.
Uram, irgalmazz!
 A GRIMÓRIUM
A címe Thanatikon volt. Avagy Liber Tenebrarum; avagy La Tête
Noir; avagy Ye Booke of Wyrdes; avagy Aquelarre; avagy
Todtenzwang. A kereszténység összes fıbb nyelvén nevet adtak neki,
aminthogy számos másikon is, az etruszktól a szaracénig. Többsé-
gükre le is fordították, bölcsen vagy balgán, tolmácsa válogatta.
Minden átültetéssel veszített valamit a hatalmából, távolabb került a
kútfıtıl, amelybıl bővereje táplálkozott. A legrégibb változatok – a
héber, a perzsa, a hieratikus egyiptomi – közvetlenül az ısforrásból
merítettek; s hogy micsoda mélyen, arra elegendı tanúságul szolgál
Salamon király, Gaumáta és Nekhtanébosz emlékezete. Késıbb, mi-
nekutána az eredetinek nyoma veszett, az újabb fordítások már ezek-
rıl készültek, majd a másolataikról, és a másolatok másolatairól.
Minél hosszabbra nyúlt az ágas-bogas láncolat, annál hígabbra sor-
vadt az ısi hagyomány: a misztériumok megzavarosodtak, a nevek
összezagyválódtak, az igék értelme elhomályosult. Ámde még e ké-
sei és romlott textusokban is rettentı erık szunnyadtak, csupán egy
avatott szellem kellett hozzá, hogy életre hívja ıket. Simon mágus,
az apostolokkal csatázó, az arámi szöveget használta; Szent Ciprián,
megtérése elıtt, a koptot; a félszerzet Myrrdhin, a messzi Cambriá-
ban, a kymrit; Szilveszter pápa, aki Córdobában tanult, az arabot.
Az exorcista ismerte a könyv történetét. Még egy görög változatá-
ról is tudott, amit Nagy Sándor udvarában fordítottak démotikus
egyiptomiról a korabeli koinére, majd a Sztagírita hagyatékából az
alexandriai nagykönyvtárba került. Háromszáz év múlva, amikor
Caesar légiói elfoglalták a várost, a lángok martaléka lett; ám egy
kópiája megmenekült a pusztulástól, s hosszas lappangás után Apol-
lóniosz, a tüanai csodatevı kezében bukkant föl. Sokan áhítoztak rá,
de mind csúf sorsot értek, mert a legendás hírő bölcs nem kívánt
megválni tıle, és végezetül, ideje betelvén, együtt múlt el vele a vi-
lágból. Hő tanítványa, Damisz azonban elızıleg készített róla egy
betőhív másolatot, tizenöt esztendei áldozatos munka gyümölcsét,
melyet halálos ágyán a delphoi szentélyre testált. Innen késıbb
Konstantinápolyba jutott, midın a kereszténnyé lett uralkodók elko-
bozták a pogány templomi kincseket. A birodalom egy válságos órá-
jában Theodórosz Szantabarénosz korán elhalt császárfiak szellemét
idézte meg vele, gyászba borult atyjuk vigasztalására, hogy újraszítsa
keblében az életkedvet és a tetterıt. Ezért utóbb, noha igyekezetét
siker koronázta, a szeme világával kellett fizetnie; a könyv pedig
eltőnt a bibliotéka titkos traktusában, s ha föl is lapozta valaki azóta,
nem szóltak róla történetek.
Csakhogy ez a példány, amelyik az exorcista olvasópultján pihent,
nem lehetett azonos a Damisz-féle kézirattal. Akkor papirusztekercs
lenne: a kódexek csak késıbb honosodtak meg a könyvesházakban,
Róma örökségének széthullásakor, midın a termı Egyiptom behó-
dolt a diadalmas félholdnak. Ez itt korántsem volt ennyire régi; a
kötés, a pergamen, a tinta nem látszott többnek negyedszázadosnál.
Az exorcista ugyan nem hallott róla, hogy a közelmúltban másolat
készült volna a bizánci Thanatikonról, de éppenséggel nem tartotta
kizártnak. Mindössze egy kellıképpen eltökélt megrendelı szüksé-
geltetett hozzá, feneketlen pénzesládákkal és befolyásos kapcsola-
tokkal, aki nem kívánja szétkürtölni a szándékait – ilyenbıl pedig
akadt néhány a katolikus Európában.
Nem, az igazi talányt a szöveg jelentette számára. Döbbenetesen
archaikus görögséggel íródott, digammákkal és sok-sok kettes
számmal, valami furcsa dór dialektusban, ami valósággal hemzsegett
az ismeretlen szavaktól. Sejtelme sem volt, ki beszélhetett így az
antik Hellaszban: a Sztagírita bizonyosan nem, és a tüanai bölcs is
aligha. Az ódon verető hexameterekbıl szinte tapinthatóan gomoly-
gott a múlt köde; bármennyire abszurd, de olvasás közben folyton
olyan érzés bujkált benne, mintha régiesebben csengenének Homé-
rosznál.
Noha nem tartotta magát rossz lingvistának, csakhamar rá kellett
jönnie, hogy a feladat a végsıkig igénybe veszi a képességeit. A
mondatok, néhány elszórt kivételtıl eltekintve, nem hajtottak fıt
elıtte, hanem dacosan birokra hívták; és e viadalokból gyakorta biz'
ı került ki vesztesen, meghátrálva egy-egy szívós ellenállást tanúsító
szerkezettıl. Összevont szemöldökkel kereste a fogást az elöljárókon
és a vonzatokon, mialatt a jobbjában forgó lúdtoll szakadatlanul rótta
a jegyzeteket a lapszélekre. Szőz talajt szántott: ezt a textust elıtte
még senki sem glosszázta végig. Egy fontos kapaszkodóval keve-
sebb; de az exorcista nem adta fel.
A konzisztórium könyvtárában régtıl fogva hét pecsét alatt ıriz-
ték a Liber Tenebrarum egyik példányát. Utolsó hagyaték gyanánt
maradt rájuk egy eldugott kelta szigetkolostorról, melynek kiégett
hamvait már háromszáz éve szertehordták a szelek. A kolostorban
lakó szerzetesek kísértésbe estek és gyarlónak bizonyultak: a kódex
embervérrel volt miniálva. Az exorcista felhozatta az olvasóterembe,
hogy egybevethesse szövegét a görög változattal, és a szomszédos
pulpitushoz láncoltatta. Valahányszor belelapozott, az iniciálékból
festett szempárok keresték a tekintetét, hasított bogarukban nyugta-
lanító visszfényt csillantott a viaszgyertyák lángja. Az öreg pap soha-
sem hagyta sokáig felütve a könyvet, és ha túl élénknek vélte a villo-
gást egyik-másik szempárban, gondosan átfordított a következı le-
vélre.
A textusok összevetésébıl sok minden kiderült, egyebek között az
is, hol hibáztak az ír szerzetesek, amikor némely ráolvasásokkal a
tenger és a köd védelmét kérték a környéken portyázó sárkányhajók
ellen; és az exorcista biztosan tudta már, hogy a két változat közül a
görög nyelvő a romlatlanabb. Ekkor közelítıleg a könyv fertályánál
járhatott, ám nem folytatta tovább az olvasást, hanem visszatért a
legelejére, és ismét nekifogott annak a résznek, amin egyszer már
átrágta magát. Most azonban egy párhuzamos latin szöveggel föl-
fegyverkezve vágott bele, kiegészítve a jegyzetei összesítésébıl le-
szőrt tanulságokkal, s a bıségesebb arzenál beváltotta a hozzá főzött
reményeket. Továbbra sem értett mindent – és amit mégis, annak
alapján ezt nem is annyira bánta –, de a szélesebb összefüggésekbıl
számos következtetés adódott egyes ismeretlen igékre nézve, amibıl
megbecsülhette súlyukat, szerepüket és jelentésüket; valamint sike-
rült meglehetıs biztonsággal meghatároznia néhány rejtett törvény-
szerőséget, nem csupán grammatikai vonatkozásban. Mindez szédítı
távlatokat nyitott olyan irányban, amerre az exorcista egy lépést sem
szándékozott tenni; nem esett viszont nehezére elképzelni, hogyan
indulnak el mások, a feltáruló lehetıségektıl megrészegülten. Üstö-
kösként emelkednek ki az emberparányok szánalmas nyüzsgésébıl,
boldog bódulatban szárnyalnak mind följebb és följebb, mámoros
tekintetük a végtelenbe táguló láthatárt fürkészi… és közben hiába
kerül egyre fenyegetıbb közelségbe, nem veszik észre azt a pontot,
ahol pályájuk íve hirtelen megtörik, s meredeken szakad az örök kár-
hozatba.
Ha meg akarja állítani ıket, ismernie kell az utat, amin haladnak.
Az összes buktatóját és kanyarulatát, kívül-belül apróra, még náluk is
alaposabban. Csak így mentheti meg a lelküket a sötétségtıl.
Alázatos áhítattal adózott az Úr végtelen bölcsességének, amiért
éppen az ı birtokába juttatta a titokzatos szöveget: itt a konzisztóri-
umban biztos helyen van, a leggondosabb felügyelet alatt. Elgondol-
ni sem tudta, hol lappanghatott mostanáig, de közelebb állt az ıs-
Thanatikonhoz, mint bármelyik másolat Krisztus kereszthalála óta.
Szerencsére jószerivel érthetetlen dialektusban íródott, így kevesen
olvashatják: a halandó elmék többségét korhadt dióhéjként morzsol-
ná össze. Közönséges tudós kezében a téboly ragályos üszke válna
belıle; egy máguséban az apokalipszis elıszele. És az enyémben?…
Nem, nem szabad a gıg bőnébe esnem… Én csupán az Úr engedel-
mes eszköze vagyok, semmivel sem különb más halandóknál, az
erımhöz szabott feladatra kiválasztva… Az én kezemben használhat
a legtöbbet és árthat a legkevesebbet… ha jól sáfárkodok a rám bí-
zott talentumokkal…
Persze ha szigorúan vesszük, a grimórium még nem egészen volt
az övé: tartozott érte valamivel. Ezt a kérdést azonban már meghány-
ta-vetette magában, s hosszas mérlegelés után olyan elhatározásra
jutott, amely világi észjárással talán nem tőnt maradéktalanul tisztes-
ségesnek, a lelki békéjét viszont meghagyta háborítatlan nyugalmá-
ban. A másik lehetséges választás mindkét vonatkozásban sarkalato-
san ellenkezı eredményre vezetett volna, s mivel ı hivatalából adó-
dóan mindig a spirituális oldalról közelítette meg a problémákat, a
kettı közül óhatatlanul ezt ítélte a nagyobbik rossznak. A másik érin-
tett felet egyelıre nem értesítette a döntésérıl. Eljön majd annak is az
ideje, az elızetesen megbeszéltek szerint.
Az exorcista kilenc napon keresztül alig mozdult ki az olvasóte-
rembıl, az alvásra meg a közös imádságokra szánt órákat leszámítva.
A tízedik napon megbontotta ezt a rendet: a reggeli istentisztelet
után, szokásával ellentétben, nem sietett a könyvek közé, hanem
visszavonult a cellájába. Itt gondosan megtisztálkodott, éhgyomorra
elkortyolt egy kupa forró hippokraszt, felöltötte galambszürke ün-
neplı reverendáját, majd kilépett az árkádos körfolyosóra, és a
gyöngyházszín hajnali derengésben magához intette kíséretét. Talál-
kozóra készült egy régi fegyvertársával, aki nem volt a barátja.
Az inkvizítor a tóparti csalitosban várta. Sohasem tette be a lábát a
konzisztórium vagy a fiakolostorok kapuján – amiként az exorcista is
kerülte a Szent Hivatal palotáit –, nehogy mentességét feladva idegen
joghatóságnak szolgáltassa ki személyét. Achátgombos fekete reve-
rendát viselt, kihajtott nyusztprém gallérral, mely mintha parányi
ezüstgyöngyök miriádjával lett volna telehintve: a csendesen szitáló
esıcseppek piciny csokrokba csippentették össze a szomszédos szır-
szálakat, majd csillámló reszketéssel megültek a hegyükön. Hátulról
három félvértes lovag fogta gyalogkaréjba, hangsúlyosan hanyag
tartásban, sisakjukat a könyökhajlatukba szorítva. A lovaikat egy
facsoporttal odébb kötötték ki; az ázottan bólogató lombok eltakarták
ıket az öreg pap elıl, ám ahogy a csalitoshoz ért, megütötte fülét a
prüszkölésük. Az inkvizítor testırzıi közül ketten kifejezéstelenül
meredtek maguk elé, mialatt az esıvíz rövidre nyírt hajukból az ar-
cukba csorgott és lágy zenével dobrokolt páncélos vállukon. A köze-
ledı csoportról csupán a harmadik látszott tudomást venni, egy szén-
fekete nézéső kreol – talán korzikai vagy moriszkó –, aki unott kép-
pel fordult feléjük a balszélrıl. Rántott egy vonalnyit a szája sarkán,
épp csak annyira, hogy kivillantsa vörösréz szemfogát, aztán szabad
kezével szórakozottan morzsolgatni kezdte a kardja markolatát. Mi-
ért, miért nem, de sodronykesztyőben; a láncszemek bántó zörejjel
csikorogtak a durva dróthuzalozáson.
– Bordélyban érzi magát ez a füstös pofájú, vagy mifene? – mo-
rogta az exorcista mellett egy rekedt hang. – A keservit neki, mintha
valami egészen mást babusgatna, nem a békanyúzóját!
A moriszkó kihívó gesztusait az idıs pap is számítóan obszcénnek
találta, mégis leintette a közbeszólót egy gyors, feltőnésmentes ujj-
mozdulattal. Semmi értelme sértést sértésre halmozni; nemsokára
enélkül is villámlani fog itt a levegı.
Megállt az inkvizítorral szemben, jó hat-hét lépésre tıle. Közelebb
menni oktalanság volna; igazából már így is épp elég kockázatos. A
harcosok indulatai a pillanat törtrésze alatt oda-vissza átszikráznak
ezen a távolságon. Szívdobbanásnyi idıre fontolóra vette, ne húzód-
jék-e messzebb, de szinte nyomban elvetette a gondolatot. Egyrészt
igazából az sem sokat segítene; másrészt meghátrálásnak tőnne, a
félelem vagy a hunyászkodás jelének, ami csak olaj lenne a tőzre a
saját emberei számára; mintegy betetızésképpen pedig fölrémlett
lelki szeme elıtt a bohózatba illı jelenet, ahogy ı meg az inkvizítor a
csalitos két átellenes végébıl ordibálva próbálnak eszmét cserélni
egymással a sőrőn szemerkélı esıben. Hopp, az esı!… Jól jöhet
még, kivált ha az idı ilyen csípıs marad: talán segít lehőteni a forró
fejeket. Vékonyka kis szalmaszál, de hát a fuldokló nem válogathat a
lehetıségekben: abba kapaszkodik az ár sodrában, amit az Úr ke-
gyelme a keze ügyébe igazít.
Gyors helyezkedés zilálta szét a csillanó esıbarázdákat, csizmás
lábak zörögtek a nyirkos avaron, ahogy három kísérıje állást foglalt
körülötte, a lovagok félkaréjának eleven tükörképeként. A sokesz-
tendıs gyakorlat olajazottságával mozogtak, akár egy munkába len-
dülı malomgépezet fogas áttételei, a folyamatba azonban valahol
mégis hiba csúszott – legalábbis egy hajszállal tovább tartott a meg-
szokottnál. Az exorcista sohasem figyelt tudatosan a testırzıire –
teljesen természetes volt számára, hogy a veszély legcsekélyebb jelé-
re fegyveres védıgyőrőbe zárják –, az ösztönei viszont azonnal érzé-
kelték az összhang megbomlását, s riadót kongatva zökkentették ki
mélázásából. Ráncba vont szemöldökkel pillantott körül, a zavar
forrását kutatva.
Az ı kísérete szinte pırének tetszett az inkvizítoréhoz képest. Ha-
di öltözetüket fekete bırzeke, pantalló és lovaglócsizma alkotta, az
esı miatt széles karimájú kalappal megtetézve; páncélt nem viseltek,
még mellvértet vagy sisakot sem. A másik fél lovagi arzenáljával a
jelek szerint csupán az oldalukon függı kardot tudták szembeszegez-
ni; ez a látszat valamelyest csalt ugyan, mivel alkalmasint igénybe
vehették azokat a kurtább szúró-vágó pengéket is, amiket több kü-
lönbözı méretben és formában rejtegettek a ruhájuk alatt; a mérleget
mindazonáltal ez sem billentette az ı javukra. Sokkal inkább vadá-
szoknak tőntek, mint harcosoknak, csak éppen – sajátos és vadászok-
ra egyáltalán nem jellemzı módon – talpig feketében. Minden józan
számítás azt mutatta, hogy semmi esélyük a páncélos vitézek ellen;
ık azonban látványosan fütyültek a józan észre, és kihívó pillantá-
sokkal méregették ıket, szájuk szegletében baljós mosollyal.
A rebbenésnyi kavarodást a vezetıjük okozta, akit Aymarnek hív-
tak, s az imént dörmögve méltatlankodott az exorcista fülébe. Zö-
mök, deresedı üstökő veterán volt; a szeme olyan mélyen ült sebhe-
lyes arcában, mint holmi sírakna fenekén, sápadt-szürke fénnyel pis-
lákolva a szemöldökcsont árnyékából. Rendszerint védence balolda-
lát szokta strázsálni, most viszont fölfejlıdés közben átsorolt jobbra
és posztot cserélt, hogy szemközt kerüljön a moriszkóval. Elégedett,
rekedtes sóhajjal kereste meg a tekintetét, miközben mindkét hü-
velykujját a derékövébe akasztotta, felsıtestét komótosan hátradönt-
ve. Aztán csak nézte ıt merın, a kalapja karimájáról csordogáló víz-
ereken keresztül, egyszerre szánakozó és megbocsátó vigyorral, mint
valami agyalágyult kisgyereket, akit nincs szíve elnáspángolni, noha
rossz fát tett a tőzre. A moriszkó tökéletes egykedvőséggel viszonoz-
ta a pillantását, még a rézfogát sem villantotta ki újra, ellenben kitar-
tóan dörzsölgette tovább ujjai közt a kardmarkolatot.
Aymar széles helyesléssel rámosolygott, még oda is bólogatott
neki biztatásul; aztán fojtott nyöszörgéssel riszálni kezdte az ágyékát,
a páncélkesztyős kéz mozgása ütemére. A moriszkó hirtelen sóbál-
vánnyá dermedt, akár Lót asszonya Szodoma falai alatt. Kreol arca
elıbb furcsán kifakult, majd egészen elsötétedett. Lassan, nagyon
lassan levette a kezét a kardmarkolatról.
– Gondolkodtál? – kérdezte az inkvizítor.
Az exorcista elszakította tekintetét a kapitányok némajátékban
zajló magánviadalától. Ezt becsülte Aymarben, egyebek mellett. Vér-
szomjas, parázna, faragatlan tuskó; de valahogy mindig képes meg-
lepni az embert.
– Gondolkodtam – felelte.
– És?
Ingerülten felsóhajtott.
– Ha értelmes válaszokat vársz, értelmes kérdéseket tegyél föl!
Az inkvizítor egy ideig elmélyülten tanulmányozta prémgallérján
a vízcseppeket, ahogy szeszélyes sziporkákban táncoltatják a kelı
nap gyöngyházszín fényét. Néhányszor óvatosan megcirógatta ıket
finom csontú, törékeny ujjaival, és figyelte, hogyan hullámzik végig
rajtuk az ezüstös csillogás. Aztán nekilátott lesöpörni ıket. Kiszámí-
tott, szabatos kézlendítésekkel dolgozott, minden fölösleges mozdu-
latot kerülve; szemöldöke szigorúan egybeszaladt, homlokát gond-
terhelt ráncok szántották fel. Ahol végzett, a díszeitıl letarolt szır-
mén sötét, csatakos foltok maradtak, megannyi tenyérnyi pusztaság
gyanánt; majd a szemerkélı esı friss ezüstgyöngyökkel szórta tele
ıket, s szapora pergésükben ismét felszikráztak a napsugarak.
– Se fenyíteni, se utasítani, se meginteni nincs jogod. Kívül esek a
kánoni jurisdikciódon, ahogyan te is az enyémen – mondta végül. –
Bármennyi gyarlóságot is véltem látni a személyedben, sohasem
szőntem meg tisztelni a hivatalodat. Egyetlen percre sem.
Szórakozottan beletörölte a kezét a reverendája szárnyába, bár az
semmivel sem volt kevésbé vizes a gallérjánál. A látvány groteszk
gondolatokat ébresztett az exorcistában. Vajon hullatnak-e életnedvet
a kurta létük virágában szétmorzsolt esıcseppek? – tőnıdött. És ha
igen, hozzátapad-e ahhoz a kézhez, amelyik oktalanul elpusztította
ıket?
 – Egyikünk sem tökéletes, hiszen bőnben fogantunk és bőnben
élünk; mindazonáltal szakadatlan önvizsgálatot kell tartanunk, és
minden lehetı alkalommal törekedni magunk megjobbítására. A res-
tek elkárhoznak, mert nem tesznek érte, hogy a megváltás mőve be-
teljesedjen rajtuk – folytatta az inkvizítor. – Veled kapcsolatban az a
benyomásom, hogy mostanság a kívánatosnál kevésbé gyakorlod
magad az önfegyelem erényében. Ez talán méltatlan a hivatalodhoz;
de nem az én tisztem ítélni fölötted.
Akkurátusan eligazgatta vállán a nyusztprém gallért, ügyet sem
vetve a szırcsokrok hegyén bimbózó új esıcseppekre, majd sorra
kisimítgatta a ráncokat, melyek az elıdeikkel folytatott hadakozás
hevében győrıdtek reverendája sötét szövetére. Ahogy tevékenyke-
dett, kézfején és tenyerén meg-megvillantak a csúf, haragoslila fol-
tok, melyekrıl szándéka ellenére olyannyira elhíresült a titkos kong-
regációkban. Mostanában magabiztos korszakát élhette, mert egészen
jó állapotban voltak: nem repedeztek ki, nem szivárgott belılük vá-
ladék, és vastagon, tömbösen varasodtak.
Krisztus stigmái, így nevezte ıket. Ezekbıl merített erıt, ha kísér-
tésbe esett vagy megrendült hitében. Persze, a test idıvel szinte min-
denhez hozzászokik. Parazsat és pengét már nem is használt, csak
salétromsavat.
Egyesek szentnek tartották érte, mások istenkáromlónak, megint
mások ırültnek, esetleg mindezek valamely furcsa ötvözetének. Az
exorcista sokáig nem tudta, hányadán áll vele. Önjobbítás, önuralom,
önfegyelem, önmegtartóztatás, önemésztés, önsanyargatás, önkínzás,
öncsonkítás, önpusztítás, öngyilkosság… Ezek nem holmi zavaros
hapax legomenonok vagy történelem elıtti bővigék, hanem egyér-
telmő, tételesen meghatározható fogalmak, szótárilag körülírt jelen-
téstartalommal. És mégis: bármilyen szilárdnak tőnnek köztük a ha-
tárfalak, nyomban ingoványos-ködös mezsgyévé omlanak széjjel, ha
szép sorjában egymás mellé rakjuk ıket!…
Ennél már csak az borzasztotta el jobban az öreg papot, hogy mi-
lyen könnyő kiemelni belılük a saját személyünket, és behelyettesí-
teni valaki mással.
 – Kérdésem tehát… – reccsent a fülébe az inkvizítor hangja. – Ki-
adod-é nekem a Fájdalmas Miasszonyunkból a foglyot, akire szüksé-
gem van?
– Nem értem a szavaidat – pillantott föl szelíd mosollyal. – A
Notre Dame Doleureuse-ben nincsenek foglyok. Csak vezeklı bőnö-
sök.
Az inkvizítor karcos horkantást hallatott, árnyalatnyira csupán a
megvetéstıl.
– Ez a bőnös kétszázötven éve vezekel. Fertály évezrede. És egész
idı alatt semmi jelét nem adta a bőnbánatnak.
Jók a forrásai, gondolta az exorcista. Szigorúan meg kell majd
szemléznem a szolgáló sororokat… sıt, nem is ıket. Ezt csak egy
rangbéli penitenciárius szivárogtathatta ki.
– Megátalkodott lélek ı, a bőnök temérdek sokaságától kell meg-
tisztulnia – felelte. – Az Úr ehhez szabja vezeklése idıtartamát.
– Nem tisztem a szavak facsarásáról disputálni, aminthogy arról
sem, minemő módon csapják be magukat némely jámbor elmék –
vont vállat az inkvizítor, kisétálva a neki állított csapdából. – Ez a ti
bőnösötök tud valami nagyon fontosat… egy titkot, amelynek feltá-
rása a kereszténység üdvére válna. Nektek nem mondja el, akkor
sem, ha egy teljes ezredévig sanyargatjátok a tömlöcötökben. Nekem
viszont elmondaná. – A szeme hidegen megvillant. – Egyetlen nap
után.
Az exorcista méltóságteljes mozdulattal összefonta karját.
– És a módszereiddel a megbánás ösvényérıl a győlölet keserősé-
gébe taszítanád. Kioltanád a lelke láthatárán pislákoló fényt – jelen-
tette ki. – Kétszázötven esztendı mővét tennéd tönkre egyetlen nap
alatt.
– Ezt értsem úgy – vonta össze szemöldökét az inkvizítor –, hogy
nem adod ki nekem?
– Nem hát.
– Még a grimóriumért cserébe sem?
Az öreg pap kurtán megrázta a fejét.
 Az inkvizítor tőnıdı arcot vágott, mutatóujját az ajka szélére
biggyesztette. Csend volt, csak a hővös esı sustorgott körülöttük,
megzizegtetve a csalitos lombjait és taktust verve a lovagok vérteze-
ten.
– Rendben – szólt végül az inkvizítor. – Ez esetben kérem vissza a
könyvet, hogy megsemmisíthessem.
– Kérni kérheted – tárta szét a karját az exorcista. – De megkapni
nem fogod.
Az inkvizítor nem látszott meglepettnek. Oldalvást fölnézett csap-
zott szemöldöke alól; törékeny, arisztokratikus ujjaival az állát dör-
zsölgette.
– A szavadat adtad – mondta csendesen.
– Most visszaveszem – bólintott rá az exorcista. Balját a háta mö-
gé lendítette, ahol a konzisztórium szürke kıbástyái magasodtak az
esıfátyolban. – Ott van, amit a fejében adtál. Te is visszaveheted, ha
tudod.
Kórusban zördülı páncélszerelvények jelezték, ahogy a Szent Hi-
vatal lovagjai ugrásra készen megfeszültek. A moriszkó kivillantotta
rézfogát, sodronykesztyős keze ismét a kardmarkolatra rebbent. Az
inkvizítor higgadt mozdulattal intette le ıket.
– Hibát követtem el, amikor megbíztam az ígéretedben. Felsıbb
fórum elıtt kellett volna szerzıdnünk.
– Ha lenne olyan fórum, az apostoli szentszéken kívül, amelyik-
nek az ítélete mindkettınket kötné – mutatott rá az exorcista. – A
szentatya pedig öreg, megfáradt ember, aki a kereszténység összes
gondját a vállán hordozza. Régi, íratlan hagyomány a titkos kongre-
gációkban, hogy nem terheljük ıt a belsı ügyeinkkel.
– És aki megsértené ezt a hagyományt, az Róma küszöbéig sem
jutna, mielıtt elsöpörné elöljáróink egyesített haragja – sóhajtott az
inkvizítor, csalódottan csóválva ıszülı fejét. – Az érvelésed, testvé-
rem, szokás szerint hibátlan. Nagy kár, hogy ebek szájára való lator
vagy, álnok hazug és esküszegı, akinek annyi becsülete sincsen,
mint az utolsó csatornaszéli patkánynak.
 Most az exorcistán volt a sor, hogy békességre intse mozgolódó
kíséretét. A csalitosban megsőrősödött a levegı, ahogy a szemközt
álló harcosok tekintete szikrázva egymásnak feszült. A moriszkó
szénfekete szeme résnyire szőkült; Aymar várakozásteljesen nyalta
végig az ajkát.
– Mit akarsz elérni a gyalázkodásoddal? Engem nem ringattak cí-
merdíszes bölcsıben, hogy vörösbe vaduljak tıle – mondta az öreg
pap nyugodtan. – És ezekért a férfiakért túl sok áldozatot hozott a
kereszténység. Nem szolgálnánk vele jól az ügyünket, ha testvérvi-
szályban folyatnánk el a vérüket.
– Mármint az enyéimet; mert a tieid ereiben szín merı szenny ke-
ring.
– S a Szent Hivatal pengéit talán ambrósziában edzették?
Az inkvizítor homlokát ráncolva gondolkodóba merült; a cserjék
közt tébláboló szél bele-belekapott esıvíztıl elnehezült reverendájá-
ba.
– Igazságod van: elragadott az indulat – biccentett végül helyes-
lın. – A baj már megtörtént, a torzsalkodással csak rontanánk a hely-
zeten. – Fölnézett, egyenesen az exorcista szemébe. – Tudod te, mi-
csoda förtelem az a könyv? Hogy minden sora mételyként fészkeli be
magát a lélekbe?
– Az Úr engem választott a feladatra. Kicsinyhitőség lenne kétel-
kednem a bölcsességében.
Az inkvizítor kurtán intett a kísérıinek. A moriszkó füstös arcán a
vonakodás árnyéka suhant át, ám csupán egyetlen pillanatra; azután
legyőrte a vérébe nevelt engedelmesség. Lehajtott fıvel kitért Aymar
gúnyos tekintete elıl, és megindult az embereivel a szomszéd csalit-
ban várakozó lovak felé. Lassan mozogtak, hogy gazdájuk lépést
tarthasson velük; erısen sántított, a lábán lévı stigmák miatt. A cser-
jés szélén megállt, s miközben jobbról-balról támaszt kínáló karok
nyúltak feléje, hátranézett a válla fölött.
– Így gondolta az a másik pap is, ötven éve – szólt halkan.
Az exorcista nem válaszolt, csak kérdı gesztussal félrehajtotta a
fejét.
 – Mire rádöbbent, hogy tévedett, már késı volt. Hasztalan égette
el a szöveget, mindegyre ott ekhózott az elméjében. Évekig küszkö-
dött, hogy megtisztuljon tıle, de nem sikerült neki. Végül újra leírta
emlékezetbıl, hátha így szabadulást nyerhet – hiába. Ekkor, hitében
megrendülve, végzett magával.
A fojtottan parázsló tekintet kihívón fürkészte az exorcista arcát, ı
azonban nem hátrált meg elıle: vonásai csendes mosolyba rendezıd-
tek, ahogy kezét a mellén lógó feszületre helyezte. A nedves fa tapin-
tására balzsamos nyugalom áradt szét minden porcikájában.
– Remélem, imádkoztál érte, testvérem – mondta. – Ha mégsem,
én majd megteszem helyetted is.
Az inkvizítor vállat vont – én figyelmeztettelek, sugallta a taglejté-
se –, és búcsúszó nélkül távozáshoz fordult, testırzı lovagjai győrő-
jében. Az exorcista pillantása elkísérte, míg fekete reverendája el
nem tőnt az esıvíztıl ezüstös lombok mögött. Nem hazudott neki,
ezt biztosan tudta: tiltaná az esküje. Másrészt viszont a teljes igazsá-
got sem fedte föl elıtte.
Egy kardinális fontosságú pont homályban maradt.
Vajon milyen rendbe tartozott az a másik pap, ötven esztendeje?
Exorcista volt… vagy inkvizítor?
İszintén remélte, a saját érdekében, hogy ismeri a választ.
 MÁRTÍROK ÉS İRIZİK

Az ırgrófnı fiatal volt, szıke és gyönyörő. Haldoklott, már harmadik

esztendeje.
– A férje miatt, ugye?
– Való igazság, magiszter uram. Mióta eltemette, folyvást csak
sorvadozik; a bánat fogja sírba dönteni. – A plébános szomorúan
ingatta fejét; gyér, ıszes hajcsomói kopott madárpihékként lengedez-
tek – Még egy kicsiny gyermekcsét sem tudott szülni neki, hogy em-
léke maradjon utána. Tán az önvád emészti; ki volna megmondható-
ja?
– Pedig az ırgrófról nem sok jót beszélnek a borvidéken. Úgy
tartják, Béarn-szerte örömünnep tört ki a halálhírére.
A plébános maga elé emelte nyitott tenyerét. Óvatos gesztus volt,
nem elutasító, de távolságos. Élvégre az orvosmagisztert útja hama-
rosan tovább vezérli majd, messzi és biztos tájakra; ı viszont itt fogja
pásztorolni nyáját, e szegény hegyi egyházközségben, míg napjai
végükre nem peregnek.
– Hát, ha úgy tartják, meglehet, nem tévednek. Rögös föld a mi-
énk, keményebb húsú gyümölcsöt terem, mint a folyóparti szılık.
– Ahhoz képest, ahány chanson de geste-ben megénekelték…
– Azokat a lovagregéket a síkságon költötték, tudós uram. A mi
nemeseinknek nem volt rá ideje; lefoglalta ıket a megcselekedésük.
– A plébános széttárta karját. – Hazudnék ha azt állítanám, hogy az
ırgróf bőntelenül járult az Úr ítélıszéke elé. De az asszony nagy
szerelemmel szerette; és ı valóságos földre szállt angyal. Sohasem
hatalmaskodott senkin, s ahol csak módot lelt rá, enyhítette a fékte-
lenkedését.
– Bizonnyal elszánt szellemő úrnı. Harmadik éve él özvegy-
sorban, örökös híján, betegesen… Az ember azt hinné, a szomszédok
egyvégtében háborgatják a jogaiban.
A plébános ráncos arca mosolyra derült.
 – Látja, tudós magiszter, ez Isten igaz csodája! Szegény úrnım
mindegyre csak az ágyat nyomja, kilovagolni sincsen már ereje, hogy
a jobbágyait felügyelje; ám lelkének tisztasága így is erıt vesz az
alantas szenvedélyeken. Nagyobb békességben élünk, mint valaha.
– És valóban oly reménytelen ez a sorvasztó kórság?
– Eleintén azt hittük, kilábol majd belıle, de mikor a második esz-
tendı is betelt, és semmi változás… – A plébános keserően felsóhaj-
tott. – Már csak hálni jár belé a lélek. Alig mozdul ki a hálókamrájá-
ból, és oly kevés étel-itallal él, hogy egy fecske sem különben. Ezt a
cselédek beszélik róla; nagy ritkaság, hogy elhagyja a kastélyt. Fel-
támadás ünnepén hordszékkel le szokta hozatni magát az egyházam-
ba, az éjféli misére; és bizony mondom kegyelmednek, a szívem sza-
kad belé, ahogy évrıl évre sápad és erıtlenedik. Úgy hallom, mahol-
nap a szeme világa is odalesz…
– Hmmm… A kastély végtére is utamba esik. Mit gondol, páter:
jó szívvel látnának?
– Az ırgrófnı mostanság kevés látogatót fogad; ám egy ilyen je-
les orvosdoktorral aligha kivételt nem tesz majd. – A plébános bi-
zonytalan mozdulatot tett, mintha meg akarná ragadni vendége fekete
taláros karját, de félúton meggondolta magát. A hangja megreszke-
tett. – Magiszter úr… Ha a tudománya a lélek nyavalyáit éppúgy
gyógyítani képes, mint a halandó porhüvelyt, nagy szolgálatot hajt-
hatna ennek a községnek!
– Elvégeztem a teológiai fakultást és fölvettem a kisebb rendeket.
Meglátjuk, mire lesz elegendı. – A győrődíszes kéz finom, de hatá-
rozott gesztussal fölemelkedett; ne érj hozzám!, jelezte szavak nélkül
a plébánosnak. – Az a kastély… biztonságos odavonulni a málhám-
mal? Tudomásom szerint félreesı vidéken van.
– Nem sokan járnak arra, szentigaz. Ámde Armagnactól egészen
Bigorre-ig senkit sem talál kegyelmed, aki ártani kívánna az ırgróf-
nınek; ha pedig mégis… nos, számra kevesen szolgálják ıt fegyver-
rel: azok viszont hívek és bátorságosak.
– Köszönöm, barátom. Az Úr áldása legyen rajtad!
 Az exorcista megigazította vállán a sötét prémgallért, és vissza-
fordult két ifjú útitársa felé, akik türelmes alázattal várakoztak a hát-
térben. Bırzeke és lovaglócsizma nélkül, a montpellieri univerzitás
fekete talárjában bárki mesterüket kísérı orvosnövendékeknek nézte
volna ıket. Még az oldalukon lógó kard sem rítt ki a képbıl; az egye-
tem kiváltságai feljogosították ıket a viselésére.
– Fiaim, keresztényi munka áll elıttünk! – jelentette ki nekik
fennszóval az exorcista. – Sobrarbe grand ıméltóságának bizonnyal
nem lesz ellenére, ha útban Alquézar felé teszünk egy kis kitérıt, egy
szükséget szenvedı nemesözvegy gyámolítása végett.
Nem nekik beszélt, és ezt ık is tudták, de azért válaszoltak, job-
bágyi fıhajtással, ahogy a szolga fogadja gazdája parancsát. Lesütött
szemhéjuk eltakarta a tekintetükben gyúló parazsat.
Az exorcista megvárta, míg kihunyt; aztán intett, hogy szedelız-
ködjenek.

A menet negyedik tagját senki sem hitte volna egyetemi magiszter-

nek, bárminı maskarába bújik. Ám egy vad tájakon utazgató orvos-
tudornak nem csupán tanítványokra van szüksége, hanem vezetıre is,
aki ösvényt tör a járatlan vadonban, gondot visel az állatokra, s ha
úgy hozza a sor, fegyverrel védi megbízóját. És egy ilyen emberhez
nagyon is illik a deresedı halánték, a forradásos arc, a kérgesre tört
tenyér. Ha az összképet parasztbocskor és durva darócgúnya egészíti
ki, gyanakvásra végképpen semmi ok.
A falu szélén, a kovácsmőhelynél csatlakoztak hozzá; miközben a
plébánossal társalogtak, ı megpatkoltatta az öszvéreket és új élt kö-
szörültetett a szekercéjére. A kovács a szárnyék hátuljában rakosgatta
a szerszámait, oly messzire húzódva, amennyire csak a sértés vesze-
delme nélkül tehette. Szemlátomást tartott az idegentıl, hiába volt
nagyobb, erısebb és fiatalabb.
– Minden készen áll, fiam? – kérdezte az exorcista oc nyelvre
váltva. Semmi rendkívüli nincs abban, ha egy világjáró magiszter
anyanyelvén szól a bizalmasához; s ha ezt a nyelvet errefelé a hegy-
vidéken nemigen értik hát annál jobb.
Aymar bólintott, fogai között egy hevederszíjjal.
– Beszéltem a parasztokkal – mondta, miután sikerült szorosra
húznia.
Az exorcista gyors pillantást vetett a mőhelyében tébláboló ko-
vácsra. A tagbaszakadt falusi igyekezett a ponyvák árnyékában ma-
radni; a verítékgyöngyök azonban messzire csillogtak borostái közül.
– Azt látom.
– Bálványozzák a némbert, atyám. – Aymar nem zavartatta magát.
– Aligha szépen be nem osztja ıket. Mindenkibıl apródonkint, hogy
ne legyen feltőnı.
– Hetednapos láznak hiszik. Pedig nem lehet az; itt nincsenek szú-
nyogok.
– Ha kegyelmed mondja.
Sötét talárok hullámzottak a poros napsütésben, ahogy az
exorcista nyeregbe lendült, majd két szótlan kísérıje követte példá-
ját. Aymar azonban állva maradt, könyökével a kapára támaszkodva.
Mélyen ülı, hideg szeme merın mustrálta a kovácsot, aki egyre
kényszeredettebben piszmogott a fogókkal és kalapácsokkal. Végül
letérdelt a fújtatót javítgatni; hibát ugyan nem lelt rajta, de legalább
ürügyet kínált neki, hogy hátat fordítson a rezzenetlen pillantásnak.
– Fiam? Alkonyatra oda kell érnünk.
Aymar lassan megcsóválta deresedı halántékát.
– Még tán képesek, és fegyverre zúdulnak érte – morogta tőnıdve.
– Nem lenne okosabb, ha…?
– Nem.
– Megbocsásson, atyám, de ez hadimesterség dolga. A biztos el-
vonulás…
– Azt mondtam, nem. Így is túl sok halál lesz.
A parasztgúnyás veterán vállat vont.
– Csak nehogy miránk jusson a java. Én szóltam elıre.
Kiporoszkáltak a faluból a keskenyen kanyargó csapáson, a vakí-
tóan fehér mészkısziklák között. Aymar haladt az élen, gyakorta föl-
fölhunyorítva a delelı napkorongra, hogy tartsa a helyes irányt. Utá-
na az exorcista következett, majd az egyik hallgatag ifjú a vezeték-
szárra vett málhás öszvérekkel; a sort a társa zárta, utóvéd gyanánt.
Az erdı tele volt körülöttük zajokkal és zörejekkel: madarak rikoltot-
tak, borz motoszkált a bozótban, patakcsobogás sustorgott el-elhalón.
Csupa töredékes nesz, akár egy kaleidoszkóp széthulló darabjai; még
a szél zúgása is szeszélyes és szakadozott volt, mintha labirintusban
tévelyegne, ahogy hol errıl, hol arról zörgette meg a lombokat.
– Tudja, hogy jövünk – suttogta az öszvéreket vezetı ifjú. – A va-
dak hírt visznek neki. – Nyelt egyet, s megnedvesítette az ajkát. –
Hatalma van a…
Aymar keményet rántott a kantárszáron, és megállította a menetet.
Kovakı szikrázott a tekintetében, ahogy hátradöfött vele; a fiatalabb
harcosnak tüstént torkára forrt a szó.
– Majd akkor jártasd a szád, kölyök, ha kérdez valaki! – vakkan-
totta. – És egyelıre ne a némber hatalma legyen a gondod, hanem az
enyém!
Vörösség lepte el a taláros ifjú arcát; az exorcista azonban békítı-
leg közébük emelte a kezét.
– Hadd beszéljen! A szorongás csak görcsösebbre győlik, ha ma-
gába fojtja – nézett Aymarra. – Különben is, az a természetes, ha
beszélgetünk. Épp azzal keltenénk gyanút, ha zordan vonulnánk,
mint holmi halottasmenet.
– Szorongás? Hah! Már csurog a lé a bugyogójából! – horkantott
az öreg harcos megvetıen. – De ha kegyelmed jónak látja, felılem
azt kutykuruttyol, amit akar. – Mogorva pillantást vetett egy bohóc-
képő tengelicre, amelyik szívhez szóló lelkesedéssel csicsergett egy
közeli bokron. – Kötve hiszem, hogy ezek a dögök értik az oc nyel-
vet…
Azzal az öszvér véknyába vágta sarkát; az exorcista pedig, mi-
közben követésre nógatta a saját hátasát, a mögötte lovagló ifjú felé
fordult.
– Persze hogy tudja, hogy jövünk; sıt azt is, hogy kik vagyunk –
mondta nyugtatólag. – Egy öntelt egyetemi tudor meg a kísérete,
akik azzal akarnak lenyőgözni egy nyomorúságos hegyi porfészket,
hogy kigyógyítják ıt a mélakórból. Majd felküld a falakra egy silba-
kot, hogy odébb tanácsoljon minket egy házzal.
– Vakogott valamit az a csuhás a védelemrıl? – vetette hátra
Aymar, miközben a nyakát nyújtogatva szemrevételezte az ösvény
következı kanyarulatát.
Az exorcista fáradtan fölsóhajtott, a melléje kívánkozó fejrázást
azonban az utolsó pillanatban sikerült elnyomnia. Ha most bármi
csekély gesztussal éreztetné a neheztelését, azzal a parancsnok tekin-
télyét csorbítaná a katonák elıtt, még jobban elbizonytalanítva ıket.
Mindannyiukat ólmos súllyal fojtogatja a közelgı próbatétel: a köz-
legények nyíltan megszellıztetik félelmüket, a kapitány kihívó há-
nyavetiségben vezeti le. Egyedül ı nem mutathat gyöngeséget – mert
ennek a hadseregnek ı a generálisa.
– Kis csapat fegyveres. Nincsenek sokan, de tántoríthatatlanok és
veszedelmesek – felelte. – A ti fajtátokból, alighanem.
Aymar kurtán, kajánul felröhögött.
– Hát azt bajosan hiszem, hogy olyan boron nevelkedtek volna,
mint mi! Mikor döntötte ágynak az asszonyságot a családi gyász?
Három éve?
A két taláros ifjú cinkos mosolyt váltott a málhaszerelvény fölött;
az exorcista pedig bosszúsan vonta össze szemöldökét.
– Fiam, nem keresztényi dolog ezzel kérkedni! A bőn akkor is bőn
marad, ha üdvös célból követik el. Ha kéjelegsz benne, kárhozatba
sodrod magad! Azonfölül az elbizakodottság…
Elhallgatott, mert Aymar lopva hátravillantotta rá a tekintetét, a
soros kanyarulat takarásából, hogy a két társuk ne lássa. Nyoma sem
volt benne kérkedésnek vagy elbizakodottságnak; ellenkezıleg, na-
gyon is józanul és hidegen sütött az mély szemgödörbıl.
Az ifjakat mindazonáltal fölbátorították az öntudatos szavak. Mi-
közben az öszvére a bokrok függönye mögé fordult, az exorcista hal-
lotta a háttérbıl, ahogy valami virtuskodó élcet váltanak; a szavak
belevesztek a vasalt paták zörgésébe, ám a hanglejtést meg a jóíző
hahotát a végén nem lehetett félreérteni.
 – Nem hetvenkedek én, atyám, csak számba veszem a biztos elı-
nyöket; szükségünk lesz rájuk, annyi szent! – súgta oda neki Aymar
halkan. – Ha valamit megtanultam, mióta kegyelmeddel vagyok, hát
azt, hogy az ilyen fajzatok sose játszanak nyílt asztalon; az aljához
szúrva mindig tartogatnak egy-két ütılapot…

Az elsı ütılap a szelindekfalka volt. A kastélyudvar közepén uszítot-

ták rá ıket a harcosokra, a szélrózsa minden irányából. Ahogy elıtör-
tek a föld alatti kennelekbıl, acsargó csaholásuk sátáni kakofóniában
szaggatta meg a levegıt.
Az exorcista csak a hangjukat hallotta megfigyelıhelyén, a fala-
kon kívül, egy lapos mészkıszikla tövében. A mögötte kipányvázott
öszvérek megriadtak a félelmetes lármától: a szemük vadul forgott,
fújtatva rángatták a kötıféküket, patájukkal a palás talajt kapálták.
Az idıs pap szemöldöke összeszaladt egy pillanatra, ám aggodalom-
ra egyelıre nem látott okot. És valóban: szívdobbanásba sem telt, s
az ádáz kaffogásba fájdalmas nyüszítések és vonítások vegyültek;
majd az egész csatazajt, akár a magasba emelkedı sasmadár, túlszár-
nyalta Aymar rekedten harsogó kacagása.
Rettenetes küzdelem folyhatott odabent, a hullórostély meg a fel-
vonóhíd mögött. A hegyoldalak elkapták a kiszüremlı ekhókat, és
ide-oda dobálták egymásnak, idınként a szárazárok öblében is meg-
görgetve. Egyik-másik ordítás akár emberi torokból is származhatott,
ámbátor ezt nehéz volt megítélni: a düh és a szenvedés elmossa az
ilyesfajta különbségeket. A hahota csakhamar abbamaradt – Aymar
nyilván takarékoskodott a lélegzetével –, és a fel-alá csapongó han-
gok zőrzavaros káosszá olvadtak össze az exorcista fülében. Tovább-
ra sem nyugtalankodott, hiszen még egyetlen harcosa sem esett el;
azt hirtelen felzúgó diadalmoraj jelezte volna.
A hibát ott követte el, hogy alábecsülte az ellenség taktikai érzékét
– s ez hajszál híján végzetesnek bizonyult.
Páncélos férfialak bukkant föl a baloldali kapubástyán, mindkét
kezével egy-egy szelindek nyakörvet markolva. A késı délutáni nap
vöröset lobbant acélsisakján, ahogy körbehordozta tekintetét a tájon,
egészen a kipányvázott öszvérekig. Ekkor lendületet vett, és kihají-
totta a falon a két kutyát.
Az exorcista annyira meglepıdött, hogy néhány szívdobbanásig
bénultan meredt a rúgkapáló állatokra, amint szédítı ívben közelíte-
nek felé a levegıben, akárha katapultából lıtték volna ki ıket. Aztán
pillantása visszarebbent a páncélos férfira, aki épp most hágott föl a
pártázatja, szemlátomást ugráshoz készülıdve. És rádöbbent, hogy
halálos veszedelemben forog.
Drága idıt veszített a bámészkodással – nem mintha sokat számí-
tana, nyilallott belé a felismerés. A kutyák már túljutottak a száraz-
árkon, pályájuk lefelé tartó szakaszba lépett, s forgolódva lesték, hol
fognak földet érni. Lovasok elleni harcra idomított ebek voltak, szö-
ges nyakörvvel és bronzvasalású agyarakkal, alig valamivel kisebbek
egy bikaborjúnál, és sokkal vadabbak. Őzött pillantással nézett körül,
valamiféle menedéket kutatva; nem látott sehol.
Palaszilánkok röpködtek éktelen recsegés-ropogással; a két sze-
lindek érkezése valóságos gödröt hasított a hegyoldalba. Kicsit elká-
bultak a becsapódás erejétıl, ám egyéb bajuk nem esett; rogyadozó
lábbal, a fejüket rázogatva igyekeztek lábra állni. Az öszvérek riadt
bıgéssel ágaskodtak, a kötıféküket harapdálták; az exorcista pedig
gondolkodás nélkül bevetette magát közéjük.
Magzatpózba kuporodva hempergett a kapálózó paták erdejében, s
mindjárt az elsı pillanatban olyan rúgás érte a lengıbordája alatt,
hogy a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Az öszvérek egymást marták-
tiporták páni félelmükben, s rémült üvöltésük sorra halálordításba
csuklott át, ahogy az ocsúdó szelindekek a torkuknak estek. Málhás-
tul-szerszámostul szaggatták szét a nyomorult jószágokat, hogy hoz-
záférjenek a győrőjükben rejtızı prédához. Forró vér és húscafatok
záporoztak az exorcistára. Ismét kapott egy rúgást, ezúttal a vesetájé-
kára, aztán nekigurult egy még reszketı tetemnek. Megpróbált befu-
rakodni alá, a vak életösztön sugallatára, noha tisztában volt vele,
hogy minden hiába: legfeljebb néhány szívveréssel odázhatja el a
véget. Hallani már csak a dobhártyájában lüktetı vér zúgását hallotta,
ám a talajban terjedı rezgések újabb becsapódás hírét hozták neki a
mészkıszikla irányából, s lelki szeme elıtt fölvillant a kép, ahogy a
hanyatló nap sugarai rıt lobot vetnek egy acélsisakon. Az ebek már
itt vannak, megjött a pecér is. Lehunyta a szemét, és imádkozni kez-
dett.
Nem félt a haláltól, mert hosszabb és tartalmasabb életút állt mö-
götte, mint az emberek többségének; ám valahogy méltatlannak és
nevetségesnek érezte, hogy így kell befejeznie, ennyire értelmetlenül,
oktalan állatok patái és agyarai alatt. Ez gıg, üres gıg: ne vond két-
ségbe az Úr akaratát! – intette magát szigorúan. Miért akarod İrá
hárítani a saját hibádat? Ha nem az öszvérek mellett foglalsz figye-
lıállást, soha nem vettek volna észre a falakról. Szállj magadba és
tarts bőnbánatot: nincs már sok idıd rá. Az Úr szolgájául szemelt ki
téged; nem hozhatsz rá szégyent azzal, hogy tisztátalan lélekkel já-
rulsz a bírói széke elé.
A világ megszőnt létezni az exorcista számára.
Késıbb – percekkel, órákkal vagy évszázadokkal; nem tudta és
nem is igazán érdekelte – némelyes meglepetéssel döbbent rá, hogy
él. A fölismerést a fájdalom kiújulása hozta, meg egy rekedt hang,
amely következetes konoksággal tolakodott a tudatába, és hiába
igyekezett kirekeszteni, sehogysem tágított.
– Atyám! Atyám, ébresztı! Majd máskor szunyókálhat kegyel-
med, most dolgunk van! Hahó, atyám!
Az érzetek lassan szállingózó foszlányokban tértek vissza hozzá,
akár a lagymatag ısz végi hóesés vagy az ifjú párra hintett virág-
szirmok a nászünnepen. Elıször arra jött rá, hogy a saját lábán áll, de
nem önerejébıl, hanem egy vállát markoló kéznek hála, amely idırıl
idıre nagyokat ráz rajta. Azután kinyitotta káprázó szemét, s homá-
lyosan konstatálta, hogy a kéz, akárcsak a hang, Aymarhoz tartozik.
Aymar megváltozott: darócgúnyája tépett cafrangokban lógott róla,
és tetıtıl talpig friss, gızölgı vér borította, a magáé és a másoké
vegyesen. Mindkét karja hosszában föl volt marcangolva, a bal
combjából pedig kiharaptak egy jókora darabot, lankadásnak azon-
ban semmi jelét nem mutatta, sıt – elégedetten vigyorgott. Szabad
kezében egy szelindek leszakított fejét lóbálta, a szöges nyakörvnél
fogva.
Az exorcista bizonytalanul körülnézett. Valóságos mészárszék kö-
zepén álltak: mindenfelıl állati tetemek vették körül ıket, felkoncol-
va és ízekre tagolva, az útimálhájuk maradványaival elegyesen. A
teríték szélén már gyülekezni kezdtek az éhes döglegyek, az elmúlás
e zölden dongó vámszedıi. Távolabb, a meredek ösvényen egy véres
marjú öszvér menekült sántikálva, szemlátomást az egyetlen túlélı
rajtuk kívül: pofájáról elharapott pányvaszár fityegett. A hevederszí-
jain is kiszakadhatott néhány csat, mert rakománya teljesen félrecsú-
szott; a nagyját elhullajtotta útközben, de ahhoz elegendı maradt
belıle, hogy az elsı rossz lépésnél a szakadékba rántsa.
A pap lassan tisztuló tekintete most az ellenkezı irányba vándo-
rolt, a várkastély felé: a páncélos férfit kereste, akit a baloldali kapu-
tornyon látott utoljára, homlokán a nap vörös jelével. Megtalálta, de
a sisakja nélkül. Ernyedten lógott két bástyafok közébıl, fél karját a
szárazárok fölött himbálta a szél. A másik hiányzott, a fejével együtt.
Aymar követte a pillantását, és zavartan köszörült egyet a torkán.
– Hajszálon múlt, hogy el tudtam kapni – dörmögte. – Az én hi-
bám, atyám. Gondolnom kellett volna rá, hogy az öszvérek megmu-
tatják az utat kegyelmedhez.
Az exorcista mély levegıt vett, és az ujjaival körkörösen megdör-
gölte a halántékát. Síkos tapintás esett rajta. Vajon a keze véres, vagy
az arca? Mindkettı, alighanem.
– Bent mi a helyzet? – kérdezte.
– Megvagyunk, atyám. Ahogy mondtam: a némber bora hígabb a
miénknél. És cseppenként elaprózta a sok rühös kutyára. – Aymar
képére visszatért a vigyor. – A legények már dolgoznak a kapun.
Még pár perc, és…
Eget-földet reszkettetı robaj dördült a kastélyudvaron, alapjukig
rendítve a várfalakat. A hegyoldal megrázkódott, a palalemezek or-
szágút szélességő táblákban hasadtak fel rajta. Aymar elveszítette az
egyensúlyát, és belezuhant egy szétmarcangolt öszvér zsigereibe,
magával rántva az idıs papot. A megcsonkított embertetem kicsú-
szott a pártázat hasítékából, és groteszk szaltókat vetve bucskázott
alá a mélybe. Az ösvény felıl rémült, elhaló ordítás jelezte utolsó
málhásjószáguk elvesztését.
– Hogy az a keserves…!
Fekete villámcsapások szöktek föl vastag kévében a kastély öreg-
tornyából, majd a falak fölött szétterülve hajladozni kezdtek, hason-
latosan a szomorúfőz lombjaihoz, ha játszi szellı kap beléjük. Vala-
mi furcsa ellenfény sugárzott belılük az égre, dermesztı árnyakat
vetítve az alkonyi napkorongra. Jeges bizsergés borzongott végig az
exorcista minden porcikáján, s olyasmi érzése támadt, mintha a
gyomra mélyén savanyú epe fakadna.
– Ez meg mi a kórság, atyám?
– A második ütılap, fiam – felelte az öreg pap. – A második ütı-
lap.
És mert az imént már leparolázott a halállal, tökéletes bizonyos-
sággal tudta, hogy mit kell tennie.

Aymar fölnyalábolta az ölébe, oly könnyőszerrel, mintha csupán egy

kismacska lenne.
– Kiviszem innen kegyelmedet, utána visszajövök a legényekért –
dörmögte, fél szemmel a sötét villámokat öklendezı várkastélyt mé-
regetve.
– Elkésnél vele, és csak magadat is elveszejtenéd – mondta az
exorcista. – Bemegyünk.
– Én felelek a kegyelmed életéért!
– És engedelmességgel tartozol. – Az idıs pap szigorúan nézett a
mélyen ülı szempárba. – Bemegyünk. Most.
Aymar az ajkába harapott, olyan erıvel, hogy vér serkent a fogai
alól. Aztán egy fogásváltással a vállára vetette az öregembert, ke-
resztben, mint egy legallyazott szálfát, majd futva megindult lefelé a
hegyoldalban, s a mészkısziklához érve elrugaszkodott.
Az eredeti terv szerint az exorcistának kint kellett volna várakoz-
nia, míg a harcosai megtisztítják a kastélyt; utána leeresztik neki a
felvonóhidat, és bevonul rajta az öszvérekkel. İ sohasem érintette
ajkával azt a bort, amivel Aymar és a hallgatag ifjak éltek. Az blasz-
fémia lenne, szentségkáromlás, Isten ellen való vétek: elmetszené a
hite gyökerét, s olyan szennyet bocsátana a lelkére, amit tízezer évi
vezeklés sem tisztíthat ki a purgatóriumban. A mártír harcosok ön-
ként vállalták a bőnt, mert a Sátánnak nagy hatalma van a földi sira-
lomvölgyben, és sok szenvedésnek lehet elejét venni, ha a tulajdon
fegyvereit szegezik vele szembe; de neki – a cristos martyrumnak –
az ı üdvösségükön kellett ırködnie. Kölcsönösen támogatták és ki-
egészítették egymást: amazok az ı életét óvták, ı pedig a lelki béké-
jüket. Keskeny kis mezsgyén egyensúlyoztak a szakadék fölött, s
egyedül az ı keze nyújtott kapaszkodót nekik megingásaikban; ha
bemocskolódna, mindannyian együtt szédülnének a kárhozatba. Jól
ismerte a módszereiket, hiszen tıle kellett engedélyt kérniük, ha al-
kalmazni akarták ıket; ı maga azonban soha, semmilyen körülmé-
nyek között sem folyamodott hozzájuk.
Aymar közvetlenül a kastélyudvarra is be tudott volna ugrani a
hegyoldalból, ahogyan a támadásuk nyitányán cselekedte az ifjakkal;
mivel azonban odabent ezúttal valami ismeretlen veszedelem várta,
inkább a baloldali kapubástyát célozta meg. Az öreg pappal hirtelen
tótágast állt a világ; a fent és a lent ırült vitustáncba kezdett, fellegek
fordultak a szárazárok helyére, a palás hegyoldalak facsigaként pö-
rögve váltogatták a síkjukat. Aymar nagyon ügyelt az érkezésre,
igyekezett a saját testével fölfogni a becsapódás erejét; a sáncból
azonban így is valóságos habarcsköd robbant ki a talpa alatt, néhány
kváderkı pedig kivált belıle, és méltóságteljes forgással hullott a
mélybe. Az exorcista úgy érezte, valahány csontocska csak van a
testében, mind egyszerre törik pozdorjává; öntudata egy kurta rebbe-
nésre kihunyt, föladva reménytelen küzdelmét a hányingerrel.
– Szentséges Szőzanyám! – szőrıdött át hozzá a deres hajú vete-
rán kiáltása, mintegy vastag kárpitrétegen keresztül.
Szédülve és émelyegve ocsúdott magához a gyilokjárón, abba a
bástyarésbe könyökölve, amelyik még lucskos volt a páncélos tetem
vérétıl. Néhány szívverésig értetlenül bámulta a látóterét beszövı
pókhálót, míg rá nem jött, hogy a tulajdon szemének erezete lüktet
elıtte. A káprázó kép lassan kitisztult, átbocsátva a külvilágot; és az
exorcista nem tudta fölróni társának az iménti önkéntelen fohászt.
A villámlások forrása és fókusza egy ónixba metszett koponya
volt, mely valósággal fortyogott a sötét energiáktól. Elsı pillantásra
úgy tőnt, szabadon lebeg az öregtorony bejáratában, ám jobban oda-
nézve látszott, hogy egy groteszk teremtmény tartja a kezében, aki
szinte teljesen belemosódott a fénytelen kisülések forgatagába. Leg-
inkább még egy vénségesen vén, pucér és pocakos gnómra emlékez-
tetett, kinek egész testét fekete tetoválások borították, furcsa és zőr-
zavaros örvénymintákban, fogatlan ajkától ráncos hímtagjáig. Múmi-
ává aszott fejét szerteszét indázó árnyvillámok táncolták körül, zilál-
tan meredezı szırzet gyanánt; a két üres hasíték, mely szem helyett
tátongott az arcában, mintha a szférákon túli sötétségre nyílt volna.
Olybá rémlett, valami litániát kántál, amit nem emberi hangszálakra
szabtak; ám az is meglehet, hogy az exorcistát a füle csalta meg, va-
lójában csupán az energianyalábok gonosz sziszegés-ropogását hal-
lotta.
A kisülések többsége szabadon cikázott a levegıben, kettı azon-
ban célpontot lelt magának; ezeknek a végén, akár halak a horgon, a
két ifjú harcos vonaglott és rángatózott. Szájuk némán tátogott, arcuk
sikolyba torzult, ám a sötét örvény mohón beszippantotta kiáltásai-
kat.
Kacskaringós káromkodás röppent el Aymar nyelvérıl, ahogy az
övébe tőzött szekercéért kapott.
– Ne! – hördült föl az exorcista, de késın; a fegyver már pörögve
szállt a levegıben az öregtorony felé.
A fekete villámkígyók, mint megannyi mami kész vipera, fordul-
tak utána. Félúton se járt még, amikor az egyik lecsapott rá és anyag-
talan árnyfoszlányokra szaggatta; aztán éles szögben elkanyarodva
felcikázott a röppályáján, és mellbe sújtotta Aymart. Sötét szikrák
záporoztak, a harcos hang nélkül hanyatt bukott. Az energiacsáp nem
vált le róla, hanem rátapadt, mint holmi gonosz köldökzsinór, s ide-
oda kezdte cibálni a gyilokjárón, olykor fölkapva, majd visszaejtve.
Aymar bıszen kivicsorította a fogát, ısz halántékát veríték lepte el,
de nem bírt ellenállni a delejes erınek: tehetetlen bábuként táncolt a
sodrásában. Tekintete az exorcistáét kereste, ajka kínlódva szavakat
formált, mindhiába: a villámlások elnyelték ıket.
Az idıs papnak minden porcikája sajgott, ahogy nagy nehezen
föltápászkodott, majd átbicegett a kapubástya belsı oldalára. Közben
ronggyá tépett talárja alá nyúlt, és megmarkolta a nyakában lógó
keresztet. Rég érezte magát ennyire kimerültnek, ugyanakkor ennyire
nyugodtnak. A mellvédhez érve megtámaszkodott rajta, s lenézett az
öregtorony bejáratára. A tetovált aggastyánon átsiklott a pillantása: ı
csak függelék, lapszéli jegyzet, hanyagul odavetett glossza a kézirat
margóján. Valószínőleg valami vén baszk brujero, aki majd' elalélt a
megtiszteltetéstıl, amikor az ırgrófnı fölfedte elıtte a titkát és a
szolgálatába fogadta. Nem – az igazi ellenfél az ónixkoponya.
Lassan elıhúzta a feszületet, és a sötét energianyalábok eredıjére
emelte. Nem remegett a karja.
– Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk…
Az árnyvillámok felbolydultak, ágaskodtak és sziszegtek, mintha
üszköt vetett volna a kígyófészekbe. A koponya megmozdult hordo-
zója kezében, ónixarcát a kapubástyára fordította. Az exorcista féle-
lem nélkül viszonozta vak tekintetét. Ismerte ıt: olvasott róla a
Szentírásban, melynek szövege másképpen szól az avatatlanhoz s
másképpen a tanult elméhez; és még ennél is többet a Thanatikon-
ban, a tilalmas tudás e kereszténység elıtti győjteményében, amelybe
kevesen lapozhatnak bele lelkük megmérgezıdése nélkül.
– …hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen…
A koponya a bosszú eszköze volt, a sötét alkuké és a negatív ema-
nációké. Attribútumai szerint csak elvenni tudott, adni nem, ámbátor
e képességét átruházhatta másokra, bizonyos szolgálatok fejében.
Spirituális parazita, ezerfejő piócaszörny, telhetetlen bendıjő lélekfa-
ló… Aymar és az ifjak csupán azért voltak még életben, mert tılük
nagyon sokat lehetett elvenni. Három közönséges ember ennyi idı
alatt rég üres héjjá sorvadt volna; de immáron az ı erejük is rohamo-
san fogyatkozott.
 – …ez élet sötétségének világbírói ellen…
Az egyik villámkígyó sisteregve a kereszt felé csapott, s amint
megérintette, száraz pernyévé porladt. Az elsıt a második követte,
aztán a harmadik, negyedik, ötödik; ezek sem jártak különbül. Magát
az öreg papot szemrebbenés alatt elemészthették volna, de nem bír-
tak a közelébe férkızni; a feszület akár delejkı a vasreszeléket, von-
zotta és eltérítette ıket. Újabb kísérlet vallott kudarcot, még újabb,
megint újabb; majd párosan lendültek támadásba, egyszerre kétfelıl;
hármasával, négyesével, a szélrózsa minden irányából egyszerre…
Hiszen elegendı egy rezzenetnyi megingás, a kétség egyetlen
szívdobbanása, a legparányibb riadalom vagy bizonytalankodás – és
Krisztus jele egy darab faragott fává üresedik a reszketı ujjak között.
Csakhogy az exorcista ujjai nem reszkettek.
– …a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.
Fénytelen izzás gyúlt az ónixkoponya szemgödreiben. A fekete
villámlások egybefüggı áradatban záporoztak a kapubástyára, elsöté-
títették az eget és éjbe borították a földet, hogy az ember szinte már
azt várta, mikor zengenek föl a láthatáron a végítélet harsonái. Ám az
árnyékörvény középpontjában egy magányos halandó állt, fáradtan
és öregen, de egyenes derékkal; s bár a csuklója lassan már zsibba-
dásnak indult, rendületlenül tartotta magasba a feszületet.
– Távozz innen, sárkány, régi kígyó, sokfejő fenevad…
A villámkígyók fogyhatatlannak tetszı kévéje apadozni kezdett;
még a tetovált brujero feje körül cikázó kisülések is megritkultak. Az
egyik ifjú harcost fojtogató energianyaláb elszakadt zsákmányától,
hogy csatlakozzon az ostromhoz s pár szívverés múlva semmivé
enyésszen. Példáját csakhamar követte a másik is; s noha Aymar
egyelıre tovább viaskodott a maga kínzójával, ahogy közben az ese-
ményeket figyelte, sebhelyes képére visszalopózott a kaján vigyor.
– …mert nem telt le még az ezer esztendı, amelyre megkötöztet-
tél…
Az exorcista már nem volt egyedül. Keresztet emelı karját két
másik kéz támasztotta alá jobb- s balfelıl: a várudvaron megszaba-
dult ifjaké, akik azonmód a szolgálatára siettek, nehogy a test gyarló-
sága okozza vesztét a diadal küszöbén. Egyikük ezenfölül a kulacsá-
ba mártogatott gyolcsdarabbal törölgette az arcát meg a homlokát; a
társa többet nem tudott segíteni, mivel a bal válláról csak egy szét-
morzsolt roncstömeg lógott, vérbe fagyva és használhatatlanul.
– …és közéig az Úr angyala a nagy lánccal és a mélységnek kul-
csával!
Az ellenfél egy dacos gesztussal egyszerre küldte harcba utolsó
villámait, spirálisan kanyarodó ívben, akár a kilencfarkú macska csa-
pása. Ezek lehettek a leghatalmasabbak, mert kis híján kitépték a
feszületet a pap kezébıl; sötét szikrákat vetettek rajta, még a fáját is
megpörkölték. Végül azonban elhamvadtak ık is, sorra egymás után,
legutolsónak Aymar szipolyozója.
A fekete koponya millió és millió parányi kis szilánkra robbant
szét, oly hihetetlen erıvel, hogy szivacsosra lyuggatta az öregtorony
terméskı falazatát. A baszk brujeróból csak pászmákban szállongó
vérpermet maradt. Ahogy a távolodó visszhangok lassan elültek a
hegyoldalak között, a várkastélyra kísérteties csönd borult. Az udvar
fölött finom szemcsés ónixpor szitált; a kósza szellı szeszélyes alak-
zatokat formált belıle a bíborlila alkonyi napsütésben.
A kapubástyán valaki rekedten megköszörülte a torkát.
– Nohát, atyám, ez igazán remek munka volt! Most viszont, ha
megbocsát kegyelmed, nem ártana igyekezni; mert ha napszállatra
nem végzünk, komoly bajok lehetnek…

Az ırgrófnı fiatal volt, szıke és gyönyörő. Ezenfölül halott is, már

harmadik esztendeje. Szerencsére rátaláltak, mielıtt teljesen föléb-
redt volna.
Mint ezen a napon oly sok minden, ez is hajszálon múlt csupán.
Az ırgrófnı persze nem a régi hálókamrájában aludt, de nem is hol-
mi penészes falú kriptában, és roppant ravaszul elrejtette a nyugvó-
helyét. Aymar nem ok nélkül sürgette ıket: ha csak egy minutumot is
késlekednek, könnyen megeshetett volna, hogy a mai gyızelmek
titkát magukkal viszik a sírba.
 – Nem az okvetlenkefés végett, atyám, de ez egy hús-vér teremtés,
a földi siralomvölgybıl – dörmögte borúsan, miközben fáklyafénynél
fésülték át az öregtorony emeleti traktusait, amelynek alapozását
igencsak megingatta az ónixkoponya elmúlása. – A kegyelmed szent
igéi mit sem érnek ellene.
– Ezért vagyunk itt mi, uram, nem igaz? – kottyantotta közbe az
egyik embere, kissé még mámorosan a kapubástyán kivívott diadal-
tól.
A deres halántékú veterán szúrós pillantást vetett rá.
– De igen, kölyök. Ezért – morogta vissza. – Hát a karoddal mi
történt?
Zavart pír futotta el az ifjú arcát.
– Azok az átkozott kutyák, uram. Egyszerre jöttek mindenfelıl, én
meg elcsúsztam egy tócsában. Mire talpra álltam, kis híján leszedték.
– Mentegetızve megvonta szétroncsolt vállát; a fekete talár rongyai
alatt törött csontvégek csikorogtak. – Kicsit fáj, uram, de kibírom; és
már szépen javul, látja? Még pár nap, és újra tudom használni.
– Ne tódítsunk: meglesz az egy hét is! Addig fél ember vagy, de
egész gigával vedelsz. – Aymar magasra tartotta a fáklyáját, hogy
bevilágítson egy ajtótlan mellékszobába, amelynek csupasz kıfalait
rámákra feszített hímzések díszítették, és a vastag porfátylakból ítél-
ve évek óta senki nem fordult meg benne. – Itt nézzünk körül alapo-
sabban; gyanús ez a sok por. – Majd ismét hátrasandított a harcosára.
– Kész szerencse, hogy nem hagytad mindenestül a fogaik között.
Akkor legalább fél esztendıbe telne, míg rendbe jössz, és közben
csak a napot lopnád meg a drága bort vedelnéd!
– Aymar fiam… – köhintett az exorcista tapintatosan. – Ezek a le-
gények ma becsülettel megálltak a sarat…
– Már elnézést az orcátlanságért, atyám, de ezt csak bízza ke-
gyelmed énrám, jó? – Az ısz harcos két széles karlendítéssel leverte
a földre az összes hímzést, majd akkurátusan nekilátott végigpróbál-
gatni a szögeket, nem rejt-e valamelyik titkos emeltyőt. – Eltakarítani
az útból egy szolgacsürhét, az nagyon derék dolog, még avval a
szépséghibával is, ha közben pár vacak ölebbel lerágatjuk a fél ka-
runkat. De aki ebbıl mindjárt azt hiszi, hogy jó lélekkel beleköthet a
csaplárnéba is, hát az vagy hígvelejő hülye, vagy végképp megunta
az életét. Én pedig módfelett rühellek harcba menni, ha hülyék meg
életuntak fedezik a hátamat.
– Hiszen csak egy nı! – tiltakozott óvatosan az ifjú, fölbátorodva
az exorcista pártfogásán. – És idefelé jövet éppen te mondtad, uram
hogy alig három esztendeje…
– Én a borról beszéltem, nem a csaplárnéról, te szerencsétlen tök-
fej! – Aymar sarkon pördült, s még a kamrát betöltı porfellegben is
látszott, hogy forradásos arca pulykaméregtıl vöröslik. – Sose talál-
koztál még befogatlan példánnyal, ugye? Mikor fogod föl végre,
hogy hozzájuk képest mi csak silány utánzatok vagyunk? – Dühösen
odalökte a fáklyát a másik emberének, aki társa példáján okulva meg
se mukkant. – Hogy a dögvészbe tudnálak megóvni tıle, hogy az
elsı komoly küldetéseden vacsoraként végezd?
Nyitott tenyérrel csapott a soron lévı szögre. A fal embermagas-
ságban beomlott, a kövek dübörögve zuhantak a túloldalra. Aymar
pedig szırén-szálán eltőnt a helyiségbıl.
– U… u… uram? – dadogta a fiatal harcos döbbenten. – Mi… mi
történt? Csapda?
– Ott áll a hátad mögött, fiam – mondta az exorcista csendesen. –
Csak tett egy kis kerülıt a falon meg a szomszéd szobákon keresztül.
Az ifjú megfordult, haloványra válva – s egy mélyrıl szikrázó
szempárral meg egy elıreszegezett mutatóujjal nézett farkasszemet.
– Elsı lecke – szólt Aymar vészjóslón. – Ez vagyok én. Nem a
legjobb formámban, mert ez a kis csetepaté elég sokat kivett belı-
lem, a pucér bohócról meg a koponyavillámairól nem is beszélve.
Második lecke – bökte elıre a középsı ujját is. – Ha most találkoz-
nék a háziasszonyunkkal, semmi esélyem se lenne. Valamelyest jobb
erıben talán el tudnék menekülni elıle. Megértetted, César?
A harcosnak egy hang sem jött ki a torkán, csak bólogatott nagy
buzgón, s még a társa is igyekezett a lehetı legkisebbre összehúzni
magát. Aymar roppant ritkán szólította a nevükön az embereit, és ez
mindig azt jelezte nála, hogy utoljára mond el nekik valami rendkívül
fontosat.
– Atyám… – A mélyen ülı szemek az exorcistára villantak. – A
köteles tisztelet megadása mellett föl kell kérnem kegyelmedet, hogy
amíg én nem beszélek bele a szentírás-magyarázatba, kegyelmed se
avatkozzék a legényeim fegyelmezésébe. Az ilyesmit tisztázni idıbe
és energiába kerül, mi pedig mostanság sem egyikben, sem másikban
nem bıvelkedünk.
Az idıs pap bocsánatkérı gesztussal emelte föl a tenyerét.
– Továbbá… – Aymar fölfelé mutatott, a folyosó bolthajtására és
a rajta túl rejtızı égre. – Ha lemegy a nap, nincs több társalgás, se
élcelıdés, se okoskodás. Csend van és fegyelem és állandó készenlét.
Mindenki vita nélkül csinálja, amit mondok, kegyelmedet sem kivé-
ve. – Bosszúsan fújt egyet, és megcsóválta a fejét. – Így talán sike-
rülhet…
– Részemrıl nem ragaszkodók az eredeti célkitőzésekhez, fiam –
jelentette ki az exorcista. – A vártnál sokkal keményebb ellenállásba
ütköztünk, és ez mindent gyökeresen megváltoztat: erıink felırlıd-
tek, tartalékaink kimerülıben, idızítésünk felborult. Azzal vajmi
keveset használunk az ügyünknek, ha oktalanul a pusztulásba masí-
rozunk. Te vagy a taktikai vezetı, fiam, a kockázatok fölmérése a te
tiszted. Amennyiben jelen helyzetünkben a visszavonulást véled a
bölcsebb megoldásnak, én vállalom a döntés felelısségét a konzisz-
tórium elıtt.
Higgadtan és szenvtelenül beszélt, minden sugalmazástól mente-
sen, a figyelmét azonban nem kerülte el, hogy szavai hallatán a két
ifjú futó pillantást vált, s szemük reménykedve felcsillan. Bátor és
hőséges emberek, ezt már számtalanszor bizonyították, itt a várkas-
télyban éppúgy, mint korábban; de nincs az a kötélbıl font idegzet,
ami horzsolódás nélkül átvészelhetné a mai nap eseményeit.
Kivévén talán az Aymarét, aki csupán egy furcsa fintorral nyug-
tázta a hallottakat.
– Megtisztel kitüntetı bizalmával, atyám; ami viszont a szénánkat
illeti, az rosszabbul áll, mint gondolná. Eszemben sincs visszavonul-
ni, hacsak kegyelmed kifejezetten parancsolatba nem adja. Nem
mintha vértanúságra vágynék – éppen ellenkezıleg. Taktikai tisztes-
ként az a meglátásom, hogy ha nem csípjük nyakon azt a némbert,
sohasem jutunk ki innen élve.
– Ó! – sóhajtott az exorcista meglepıdve. – Ez esetben mire vá-
runk?
Sem neki, sem Aymarnek nem ez volt az elsı ilyen jellegő külde-
tése. A megpirongatott César inkább csak ügybuzgalmával tudott
hozzájárulni a kutatáshoz, Galiot viszont – a másik ifjú harcos – va-
laha kıfaragólegényként dolgozott Château Coucy meg a nagy
picardiai katedrálisok építkezésén; továbbá ha kissé megerıltette
magát, a hallása vetekedett a denevérekével. Éppen e képességei
okán került be a négyfıs csapatba, ahol most kiadósan munkára is
foghatta ıket.
Nem egészen fertályórával sötétedés után a déli sarokbástya alatt
megtalálták a várúrnı titkos alvóhelyét.

Az ırgrófnı ébren volt, mi több, a kastélya ellen intézett támadás-

ról is értesült már; állapotát azonban egyfajta nehézkes bágyadtság
jellemezte, ahhoz az álomhordalékos kényelmességhez hasonlatos,
mely a langyos ıszi reggeleken elnehezíti a mély alvók szemhéjait,
komótosabbra főzi mozgásukat és gondolkodásukat, s némelyes
megfontolt jelleget kölcsönöz a beszédüknek. E tényezınek köszön-
hették, hogy sikerült lebírniuk, valóban szinte a legutolsó percben.
Kezükre játszott a szerencse is, mivel Galiot füle igen sok különbözı
mérető objektum mozgását észlelte a helyiségben, az egészen aprók-
tól az embernagyságúakig, következésképp nem igazán tőnt ígéretes-
nek. Ekkor már súlyosan nyomasztotta ıket az idıkényszer, ezért
felderítı tevékenységüket a valószínőbb esetekre fókuszálták; Aymar
azonban úgy döntött, ha egyszer útba esik, legalább futólag ellen-
ırizzék, mi van odalent.
Az exorcista bizonyos értelemben szemtanúja volt ugyan a döntı
összecsapásnak, igazából azonban nem kísérte figyelemmel – illetve
mire tudatosult volna benne, hogy megkezdıdött, már véget is ért. A
rejtekhely, ahová meglehetısen bonyodalmas úton jutottak le, elsı
pillantásra holmi roppant pókgyőjteménynek tetszett, csak nem pré-
selt vagy nádszilánkra tőzött példányokból, hanem elevenekbıl.
Természetes kolónia nem lehetett – az öreg pap még sohasem látott
ennyi különféle pókot ilyen tömegben együtt –, nyilván mestersége-
sen telepítették, valamely bizarr ötlet vagy szeszély szolgálatában.
İk azonban nem kuriozitásokra vadásztak, hanem egy veszedelmes,
rejtızı ellenfélre, ráadásul az idı is mind jobban szorongatta ıket;
így hát megelégedtek egy felületes körbetekintéssel, majd elkönyvel-
ték fölfedezésüket az érdektelen tételek közé. Ezúttal még Aymar
szimata is csıdöt mondott; mit sem sejtve távoztak volna a lázasan
keresett búvóhelyrıl, ha az ırgrófnı rajtuk nem üt.
Erre alighanem a harag és a bosszúvágy ösztönözte, netán az esé-
lyeit vélte kedvezıbbnek honi terepen, maradék csatlóshadával kö-
rülvéve; ekkor ugyanis már tudta, hogy miközben aludt, a kastélyát
elfoglalták, a teljes védısereget lemészárolva. Akárhogyan is, rossz
döntést hozott: sokkalta biztosabb stratégiának kínálkozott, ha türel-
mesen meglapul rejtekén, erıt győjt, kémeket küld és terveket szı.
Talán az ébredés utáni bágyadtság ködösítette el az ítélıképességét:
ámbátor ez a bágyadtság, mint mindig, viszonylagos fogalom.
Az exorcista csupán annyit érzékelt az eseményekbıl, hogy az
egyik pillanatban még hárman álltak mellette, a következıben már
csak egyvalaki, a padlón viszont három fekvı test jelent meg. Meg-
lepıdni sem maradt azonban ideje, mert a rejtekhely legmélyebb és
legtitkosabb zugaiból elırajzottak az ırgrófnı pókcsatlósai, kik nap-
pal élı-eleven derékalj-, dunyha- és vánkosként óvták alvó úrnıjük
mezítelenségét, cserébe pedig a vérével táplálkoztak, sokan közülük
már harmadik esztendeje. Ezek a régi hőbéresek nagyságban és erı-
ben úgy aránylottak a közönséges pókokhoz, mint a kastélyudvart
védı harci szelindekek a kisasszonyházak kényes ölebecskéihez; de
közönséges pókok is érkeztek, minden rendő-rangú mérges fajtából,
egymás hegyén-hátán tolongva; hemzsegı hullámokban borították el
a földön fekvıket és kúszva-kaparászva ostromolták a még állók
lábszárait.
Az idıs pap a történet e fordulópontján menthetetlenül a halál fia
lett volna, ha nincs mellette Galiot, aki egyedüliként maradt talpon a
három harcos közül. Az egykori kıfaragólegény azonban csodákat
müveit a tönkrecsorbult egyetemi kardjával meg a puszta kezével-
lábával, és egyetlen hőbéres pókszörny sem jutott túl rajta az öreg-
emberig. Az áradattal persze ı sem szállhatott szembe: hiába küzd
bármi hısiesen, ha minden eltiport ellenség helyébe tíz új áll, és hiá-
ba tőri százával a kis csípéseket, ha a vérébe szivárgó méreg
apródonkint végez vele. Nem is próbálta hát visszavetni, csak lendü-
letét szegte és föltartotta. Lépésrıl lépésre hátrált, kínkeserves lassú-
sággal, mert az exorcistát kellett fedeznie, aki ezalatt a magukkal
tehetetleneket vonszolta egyenként a biztonság felé, minden körben
háromszor fordulva. Ahol aknák, kürtık vagy hágcsók estek közbe,
ott a szerepek rövid idıre megcserélıdtek, mert az öreg pap ezeken a
legnagyobb jóakarattal sem bírta fölcipelni ıket; ilyenkor Galiot egy-
szerre nyalábolta föl mindhármukat, úgy kaptatott fel velük a mászó-
vasakon. Az exorcista közben igyekezett a hátvéd feladatát betölteni,
szerencsére csak a kisebb pókokkal szemben, mivel a monstrumok
addigra már javarészt elhullottak. Galiot megvárta, míg felér, aztán
sebtiben megkísérelte betömni, beomlasztani vagy más módon járha-
tatlanná tenni mögötte az útszakaszt, többnyire sikerrel; az ereje
ugyan nem mérkızhetett az Aymaréval, ám kıfaragó múltjából em-
lékezett egy-két ügyes fogásra.
Ilyeténképpen jutott vissza a pókok kriptájából a felvilágra az ifjú
harcos és az öreg pap, nem csupán saját személyüket mentve ki az
ırgrófnı csapdájából, hanem két alélt társukat is, Aymart és Césart,
akikrıl egyelıre azt sem tudták, holtak-é vagy elevenek.
És ráadásnak elhozták magát az ırgrófnıt is.
Karóval a szívében.
– Kiapadtam, atyám. Csepp erım sem maradt – mondta Aymar. –
Majd' megszakadtam, hogy lépést tartsak a némberrel. Nagy szeren-
cse, hogy félig még aludt; így amíg énvelem volt elfoglalva, Galiot
belé tudta vágni a karót. – Komoran méregette a haragoslilában ját-
szó heget az oldalán. – Kitépte a májamat a bordáimon keresztül.
Utána meg a pókjai telimartak méreggel… Isten valóságos csudája,
hogy talpra álltam. – Mélyen ülı szemét az öreg papra vetette. – De
ennyi volt, érti, atyám? Vége a dalnak. Mostantól fogva nem vagyok
több, csak egy vén szürke ordas, amilyet akármelyik kompániában
talál. A kardot bírom még, és a velı se zápult meg a fejemben. De
nem ugrálok át várfalakat, kidönteni se fogom ıket, és ha meglınek
nyíllal, vérzek és meghalok.
Az exorcista a tenyerébe temette arcát. Halántékában ırjítı zúgás-
sal lüktettek az erek.
– Aligha kell emlékeztesselek, fiam, hogy korántsem ez az elsı
alkalom, amikor…
– Galiot sincs különbül: mire fölhozta kegyelmedet, szárazra tik-
kadt – folytatta Aymar, mintha nem is hallotta volna. – César pe-
dig… Kitört a nyaka és beszakadt hátul a koponyája. Még életben
van, de az ereje utolját emészti, és ilyen sebnél az kevés a gyó-
gyuláshoz. Egyikünk sem tudja megsegélni: nem maradt mibıl. Vir-
radatra halott lesz.
Émelyítı szédülés tört az exorcistára. Körmeit az arca húsába váj-
ta, hogy a fájdalom segítsen neki megkapaszkodni a valóságban.
– Amit kérsz, az ellene mond minden elıírásnak – nyögte. – A
legsarkalatosabb szabályok áthágása…
– A törvények attól törvények, hogy idınként megszegik ıket. Ha
sohasem történne meg, mindenki megfeledkezne róluk.
– Ez még nem ok arra, hogy törvényszegıvé váljunk! Éppen mi,
valamennyi gyarló lélek közül! – fakadt ki az exorcista fáradtan. –
Különben is, minden málhánk odalett. Hiányzanak az eszközeim…
– Teljes körő felhatalmazással bírsz a pontifikáliák gyakorlására,
atyám; személyedben hordozod az episzkopátust. – Aymar rendíthe-
tetlen maradt. – A kastélyban bizonnyal akadnak gyöngysorok meg
kenyér; kegyelmednek csak meg kell szentelnie ıket.
– Krisztus koronájára, Aymar, nem errıl van szó, ezt te is nagyon
jól tudod! – Az öreg pap őzött pillantást vetett a veteránra. – A mártí-
rok nem… vadásznak a bukott lelkekre! Tévelygı testvért látnak
bennük, akit vissza kell vezetniük az üdvösség útjára, nem holmi
prédát, amibıl kedvükre lakmározhatnak! Ha nem így lenne, semmi-
vel sem volnának különbek náluk. – Határozott mozdulattal megrázta
a fejét. – Csak olyan bort vehettek magatokhoz, amit nem erıszakkal
fejtettek le, hanem vezeklés gyanánt, a regulában elıírt körülmények
között, az arra hivatott személyek közremőködésével. Megtagadom
az engedélyt, még ha César életébe kerül is. Talán meghal; de el nem
kárhozik.
– Szegény kölyök; megmondtam neki elıre – dörmögte Aymar. –
Nem nagy öröm, hogy beválik a jóslatom.
– Ne próbálj megingatni, fiam: ez az utolsó szavam.
A deres hajú harcosnak arcizma sem rezzent; kurta fıhajtással fo-
gadta a döntést.
– Akaratod szerint, atyám – felelte. – Akkor tehát ezt a kérdést le-
zártuk. Mint a hadi dolgok felelıse, tisztelettel fölhívnám kegyelmed
figyelmét egy további nehézségre.
– Éspedig? – sóhajtott az exorcista fáradtan. Az érverés zúgása va-
lóságos dübörgéssé erısödött a fejében; úgy érezte, bármelyik pilla-
natban szétlökheti a koponyavarratait. Hátradılt a lócán, neki a dur-
ván bárdolt asztal peremének, s behajlított ujjperceivel megdörgölte a
homlokát. Nem sokat segített. – Fogd rövidre, fiam
– Úgy lesz – bólintott Aymar. Mikor felnézett, furcsa csillogás ült
árnyékos szemében. – Emlékszik még, atyám, mit mondtam kegyel-
mednek a faluban?
Hát hogyne. Az exorcista fásultan masszírozta sajgó halántékát.
Halomra akartad mészárolni azokat a szegény nyomorultakat. Mint-
ha nem ontottunk volna elég vért anélkül is…
 – Ha fölös szócsépléssel szándékozol traktálni, fiam, igen rosszul
választottad meg hozzá az idıt – mordult föl mogorván. – Nem látom
be, mi köze ennek a jelenlegi…
– A kastély eleste szörnyőséges ribillióval járt, atyám – vágott a
szavába Aymar tapintatlanul. – Azok az emberek, meg a
szomszédaik körös-körül, mind hallották a lármát. Bármibe lefoga-
dom, hogy azóta már kapára-kaszára kaptak, és most úton vannak
felénk, fáklyás menetben utánanézni, mi történt a drágalátos úrnı-
jükkel…
Az idıs pap keze lehanyatlott.
Istenem-Uram, ne hagyj el!…
– Úgy taksálom, matutinum körül fognak ideérni – folytatta
Aymar csendesen. – Addig elmenekülhetünk; de attól tartok, nem
tudunk észrevétlenül kicsúszni a győrőbıl, még akkor sem, ha Césart
hátrahagyjuk. Teljesen kimerültünk, ık meg túl sokan vannak és job-
ban ismerik a terepet. Elıbb-utóbb elcsípnek minket.
– Hiszen csak együgyő pórok… – suttogta az exorcista letörten.
– Belénk meg hálni jár a lélek, atyám. Ha összetőzünk velük…
márpedig össze fogunk… semmiért sem kezeskedhetek. – Az öreg
harcos széttárta a karját. – És mi van, ha megtalálják az úrnıjüket?
Talán eliszonyodnak tıle és elégetik. Nincs kizárva; de ki tudja,
mennyire terjed fölöttük a hatalma? Elegendı, ha egyvalakinek eszé-
be jut, hogy kihúzza a szívébıl a karót…
Elhallgatott, mert fölösleges lett volna tovább beszélnie, és ezzel ı
is tisztában volt.
Az exorcista válla megroskadt. Nagyon öregnek és nagyon gyön-
gének látszott most, ahogy ott kuporgott a hosszú fenyıpad szélén:
vénségbe szikkadt, zörgı csontkupac, ráncos pergamentömlıbe varr-
va, szakadt fekete rongyokban, mint holmi viharvert madárijesztı.
– Eredj, fiam, keress valami köves nyakláncot meg egy vég cipót!
– szólt végül rekedten.
Aymar fölállt, s szórakozottan leporolta darócnadrágja térdét.
– Már bátorkodtam – biccentett, majd kieresztette a hangját. – Hé,
kölyök! Fordulj be azokkal a holmikkal, de szaporán!
– Vétkeztél, leányom; ám az Úr kegyelme végtelen. Megtartóztatja
jogos haragját, és lehetıséget kínál számodra, hogy bőneid sokaságát
levezekelvén megtisztult lélekkel állhass az ítélıszéke elé.
Amikor kivonta a karót a keblébıl, az ırgrófnı tetemébe tüstént
visszaköltözött az élet, vagy legalábbis annak valamely szentségtelen
mása. Tágra nyílt szemébıl tomboló indulat sütött; kecses ajka, akár
a napon száradó ostorszíj, húzódott hátra kivicsorított ínyérıl, mely-
ben tőhegyes ragadozófogak villogtak. Vadul hányta-vetette fejét, a
szıke hajfürtök megannyi gerincetört viperaként vonaglottak a pa-
tyolat vánkoson; de hiába feszítette meg minden kárhozatos erejét,
nem szabadulhatott. A csuklóira hurkolt rózsafüzérek és a homlokára
helyezett szentelt ostya éppoly hathatós béklyóba verték, mint koráb-
ban a testén keresztülütött facövek, csupán az öntudatát meg az érzé-
keit engedték visszatérni.
– A férjed emberbırbe bújt toportyán volt, bujaságban és kegyet-
lenségben tobzódó, utálatos az Úr és a halandók elıtt. Győlölted ıt és
szenvedtél a kezétıl, hasonlatosan a föld jámbor népéhez; ám míg ık
keresztényi türelemmel viselték sorsukat, benned fölhorgadt a gıg és
a romlására törtél. Elvakult haragodban alkura léptél egy sötét hata-
lommal, melynek sem természetét, sem szándékait nem gyanítottad, s
mely ónixba metszett halálfı képében járult eléd. Bosszúhoz segített
téged az urad fölött; és csak ekkor, akaratod beteltével döbbentél rá,
milyen szörnyő árat kell fizetned érte.
Az ırgrófnı hörgött és kaffogott, szájából tajtékos hab fröcskölt,
eszeveszetten forgó tekintetét vér futotta el. Az exorcista sejtette, mi
dúlhat benne: tehetetlennek és megalázottnak érzi magát, kelepcébe
esett dúvadnak, akire három esztendınyi vergıdés és önutálat után
végül lesújtott a kérlelhetetlen nemezis, melytıl titkon, éjbe borult
szíve legmélyén, minden alvilági hatalma dacára folyton-folyvást
rettegett. Nem a vég közelsége gyötri legjobban, hanem a keserő
bizonyosság, hogy csak a sorsa érte utol, nem lehetett másként, en-
nek így kellett történnie.
 – Balgaságodból oly förtelem származott, melynek nincs helye a
föld színén; és a sötétség ivadéka lévén, most azon balhitben élsz,
hogy megtorlásul el foglak pusztítani. Én azonban más urat szolgá-
lok, a világosság és a bőnbocsánat urát, aki nem ismer elveszett lel-
keket; és több irgalommal vagyok irántad, mint te voltál a hitvesed
iránt. – Az öreg pap lehajtott fıvel keresztet vetett. – Új otthonod a
Notre Dame Doleureuse zárda lesz: ott fogsz vezekelni, nem elsıként
és nem utolsóként a fajtádból, csendes elmélkedésben, míg lelked
meg nem tisztul a bőnök szennyétıl. Senki sem siettet, senki sem
ellenıriz majd: magad döntesz a sorsodról, tulajdon belátásod sze-
rint. Ha úgy érzed, hogy békére leltél, feloldozásért folyamodhatsz az
apátnıhöz, aki teljesíteni fogja kérésedet, gyorsan és fájdalommente-
sen, keresztényi kegyelemmel.
Szavai hallatán az ırgrófnı ırjöngése alábbhagyott, apródonkint
megszőnt a kötelékei ellen küzdeni. Homlokára gyanakvó ráncok
mélyedtek, keresztbe szántva a kormos foltot, amit a szentelt ostya
perzselt rajta. Tekintetében lassan elenyészett az őzött vad esztelen
félelme, helyébe számító bizalmatlanság költözött. Pihegett egyet-
kettıt, talán szóláshoz készülıdve, hogy kitisztítsa a torkát; mert a
tüdejét csak beszédre használta, lélegzésre nem.
– Gondunk lesz rá, hogy soha többé ne szabadulhass; megvannak
rá a módszereink, és tapasztalhatod majd, hogy nem könnyő kifogni
rajtuk. De miránk nem terjed ki az inkvizíciós szék jurisdikciója:
nem fogunk sem kínozni, sem vallatni, sem sanyargatni. Az csak
dacot és keserőséget szülne, nem ıszinte töredelmet. Kezdetben zárt
cellába kerülsz, míg erıt nem veszel a természeteden; de késıbb, ha
bőnbánatot tanúsítasz, enyhíthetünk az ırizet szigorán, ínséget szen-
vedni nem fogsz: az apácáktól minden hónapban megkapod, amire
szükséged van a létezéshez. Termékeny nedvük máskülönben haszta-
lan folyna el, hisz fogadalmuk megtartóztatja ıket a hitvesi öleléstıl;
így azonban téged táplál majd, a méhükben növekvı magzatok he-
lyett.
Az ırgrófnı szeme zölden villogva cikázott ide-oda a félhomályos
hálóteremben; fényt csupán az ágya felett füstölgı viaszfáklya adott,
az is vajmi keveset, ám a jelekbıl ítélve ez nem zavarta. Pillantása
megakadt az exorcista mögött álló alakokon, elıbb az egyiken, majd
a másikon; végül rátalált a harmadikra is, amelyik egy gyolccsal le-
borított hordszéken feküdt, összetörten és magával tehetetlenül.
– A keresztényi vért persze csak kölcsönbe kapod, amíg feldúsul
és hatalommá erjed az ereidben – emelte föl szavát az öreg pap. –
Utána vissza kell adnod azoknak, akik elhívattak a használatára: a
siralmak völgyében csatázó mártíroknak, akik ebbıl merítenek erıt,
hogy lebírják a magadféléket, a Sátán többi szolgájával egyetemben!
Átható, dúlt sikoly riasztott visszhangokat a hálókamra boltozata
alatt, majd fúlt parázsként sistergı ropogásba, ahogy az exorcista a
kezében tartott feszülettel lepecsételte az ırgrófnı ajkát.
– Ez az ı teste és ez az ı vére – kántálta ünnepélyesen. – Vegyé-
tek és igyátok, mert vezeklésül adja!
Hátralépett az ágytól, utat engedve a késsel-kehellyel közelebb
húzódó harcosoknak; és kerülte lázasan tüzelı tekintetüket, nehogy
kénytelen legyen szembesülni a benne lüktetı éhséggel.

Odakint várta meg, amíg befejezik, a huzatos kıfolyosón, a csukott

ajtó elıtti ablakfülkében. Nem volt lelke végignézni a bestiális lako-
mát. Az elıírások értelmében ennek egészen másképpen kellett volna
történnie: a mártírok megszentelt ezüstedényben kapták kézhez a
lefejtett nedőt, tisztító szertartás keretében – a kútfıt nem is láthatták
színrıl színre.
Szükség törvényt bont, vigasztalta magát az elcsépelt közhellyel,
miközben a hálókamrából kiszőrıdı sikolyok lassan megritkultak és
abbamaradtak; s a legkevésbé sem érte meglepetésként, hogy nem
sikerült vele lecsitítania háborgó lelkiismeretét.
Nyílt az ajtó, és Aymar lépett ki rajta. Elégedett vigyorral töröl-
gette a szája szélét.
– Minden rendben, atyám. A hazai terméssel nem vetekedhetik; de
annyi most már tılünk is telni fog, mint a némber csatlósaitól a vár-
udvaron.
 Az exorcista ösztönös viszolygással mérte végig, s nem tudta el-
nyomni a gerincét meghangyásító borzongást.
– César? – kérdezte szárazon.
– Kezd már kupálódni a kölyök; ı kapta a legnagyobb adagot –
csettintett Aymar. – Még néhány óra, és talpon lesz, bár kicsit rogya-
dozva. Akkor megindulhatunk. Galiotot elıreküldtem kémlelınek,
most mászik le a falon. Ha minden jól megy, simán átvágjuk magun-
kat, és azok a szegény nyavalyások is megússzák pár nyaklevessel.
– Amint biztonságban vagyunk, elvárom a gyónásotokat; és nem
leszek szőkmarkú a penitenciákkal – mondta az exorcista. – Ti élvez-
tétek ezt a szörnyőséget, fiam. Ez nem válhat szokássá.
Tekintetét szigorúan az Aymaréba fúrta, készen rá, hogy romba
tiporjon bármiféle dacot vagy vonakodást; a deres hajú veterán azon-
ban nyíltan viszonozta pillantását, nem próbált sem ellene szegülni,
sem kitérni elıle. Sebhelyes képérıl lassan lefoszlott a mosoly,
ahogy kimérten, megfontoltan bólintott.
– Fıként Galiotra legyen gondja kegyelmednek, neki csúnyán a
fejébe szállt – felelte. – César, ı föl sem ocsúdott egész idı alatt; ami
pedig engem illet… – Tőnıdve csóválta meg ısz üstökét. – Hát,
ahogy én látom a dolgot, ez a némber végtére is még a jobbak közül
való volt, nemde? Az ura kibánt vele, mire ı visszaütött, azt se nézte,
hova-merre, csak elevenbe vágjon; aztán meg így találta magát, sze-
gény. Utána, amennyire tehette, igyekezett tisztességgel viselkedni.
Bezárkózott a kastélyába, nem ölt meg senkit, törıdött a népekkel,
véget vetett a sok hatalmaskodásnak… Fogalmam sincs, mennyire
vajákolta meg ıket, de az emberek szerették; ami nem is akkora os-
tobaság, ha jobban belegondolok. Eddigelé békét és rendet tartott a
birtokain; most viszont, hogy eltakarítottuk az útból, az összes kard-
csörtetı szomszéd ide fog rajzani mohóságában, és hozzák magukkal
az üszköt meg a nyomorúságot…
Az exorcista nem is emlékezett rá, mikor hallotta utoljára Aymart
ilyen hosszan beszélni. Igen bizony, helyénvaló lesz itt a gyónás – ha
nem is egészen olyan értelemben, ahogyan elsı pillantásra hitte.
 – Mindenképpen le kellett számolni vele. Az a fekete koponya
nem sokáig hagyta volna nyugodni; csodálkozom, fiam, hogy megfe-
ledkeztél róla – válaszolta megrovólag, ám tüstént enyhített a hang-
nemén. – Egyebekben viszont igazságod vagyon. Az asszony való-
ban nem tőnik teljesen megátalkodottnak. Alighanem az a fajta, ame-
lyik pár évtizedes vezeklés után magába száll és feloldozást kér, mi
pedig fölterjesztjük ügyét a legmagasabb bírói szék elé.
Aymar megvakarta a füle tövét.
– Az ilyenekkel hizlaljuk a legényeket – mondta. – De a régi na-
gyok… az öregek… ık ugye más lapra tartoznak?
Az öregek… Az exorcista fáradtan az ablakfülke falának támasz-
kodott, és megborzongott. A hődött kábulatban szunnyadó kadáve-
rekre gondolt a legmélyebb katakombákban, akiknek épp csak annyi
táplálékot porcióznak hogy koronkint megcsapolhassák az ereiket.
Aymar tudott róluk, ám sohasem látta ıket. Csaták százain edzıdött
veterán volt, de mégiscsak laikus; és azok a tetemek már nyomokban
sem emlékeztettek emberi lényre.
– Az öregek feloldozásához csekély a mi erınk – jelentette ki
fennszóval. – İk álmukban vezekelnek, a pátriárkák kora óta, oly
temérdek bőn nyomja a lelküket. Egyszer majd, ha újra apostoli
szentek járnak a földön, ıket is felébresztik, és elkövetkezik a nagy
számadás. De mi addigra rég porrá és hamuvá leszünk.
Aymar valami érthetetlent krákogott, s tétován piszkálgatta az al-
karján sarjadó hegeket.
– Harminc éve az ı borukat iszom – bökte ki végül. – Nem rossz
ez nekem, atyám?
Az exorcista mélyet sóhajtott, és kibámult az ablakon az éjszaká-
ba, ahol esıvel vemhes viharfellegek gyülekeztek a kopár hegyolda-
lak fölött, szomjasan felkortyolva a fogyó hold sápadt-ezüst világát.
– Amíg rákérdezel, addig nem – felelte. – Addig biztosan nem.
Bárcsak tudnám, barátom, tette hozzá magában. És arca belülrıl a
szégyen pírjától égett.
 Raoul Renier

A PÁRVIADAL

A szája keserő volt a félelem izétıl. A jeges-kék szempár emléke

őzte, és a hideg, részvétlen ítéleté, amit beletekintve látott. Nyolcvan
esztendeje mővelte mágiáját az Alpok eldugott völgyei közt vándo-
rolva, s a Sabbat mesterén kívül nem félt senkitıl – egészen mostaná-
ig. A felszögezett Krisztus hívei gyöngék voltak és esendık, a hit
gyızhetetlen hatalmáról prédikáltak, de a mindennapokban kicsor-
gott az ujjaik közül. Túl magas mércét állítottak maguk elé, olyan
törvényeket, amiket nem tudtak betartani, s gyarlóságuk könnyő pré-
dává tette ıket. Nevetett, ha máglyalánggal és spanyolcsizmával fe-
nyegették; csak egy szavába került, hogy engedelmes ebbé juhászod-
janak. Ám aki az idei szüretkor kereste fel öt, az egészen más volt;
kemény, könyörtelen, és a végsıkig hő önmagához. A bőbáj úgy
porlott szét a lelkén, mint hullámtörın a tajték. Ugyanazt az urat
szolgálják, mondta; és ez az úr csak egy helytartót tőr meg a zászlaja
alatt.
Nem futamodott meg azonnal; ahhoz túl régóta járta a Bal Kéz Út-
ját. Noha az unokái is fiakat szültek már, a varázserı megırizte teste
kívánatosságát. Karcsú volt, akár a nádszál, s mosolyától eszüket
vesztették a férfiak. Az elsı figyelmeztetés után ráolvasott egy elhul-
lajtott hajszálra, amit a hívatlan látogató hagyott a kunyhójában. Fia-
talember volt, fehér bırő, nyúlánk alkatú. Biztosra vette, hogy nap-
nyugtakor bódultan fog a karjaiba szédülni, s a szerelem mámorában
szövetséget kínál neki.
 El is jött hozzá, ahogyan számított rá, de nem azért, hogy az öle-
lesét keresse. Megvetıen mérte végig a halálkék szemével; s a nézése
olyan hideget borzongatott végig az ereiben, hogy a szíve verése is
majd' elállt belé.
– Engem nem lázasít meg az öled, boszorkány – mondta neki. –
Próbálkoztak már mások is, nálad sokszorta különbek, a túloldalról.
Ez az utolsó figyelmeztetés.
Tudta, hogy veszített. Mővésze volt a csábításnak, de halandó asz-
szonynak született, nem mérhette magát a túloldalon lakókhoz. Aki-
nek a vérét Pán leányai sem képesek felforrósítani, azzal szemben
mit sem ér az ı tudománya. És a látogatója nem hazudott neki; ahhoz
túl kevésre tartotta.
Megvárta, míg távozik, azután mákonyos álmot bocsátott a falura,
ahol kilenc éve élt, ám sosem nevezte otthonának. (A neveknek ha-
talmuk van; csínján kell bánni velük.) A férjét tehetetlen dühében
ölte meg, a semmibıl felbukkanó idegen helyett, aki ilyen rútul meg-
alázta. A gyermekeire csak késıbb kerített sort, mikor már lecsilla-
podott. Gondosan lecsapolta a vérüket a könyökhajlatukból, külön
korsókba győjtötte, majd elmormolt fölötte egy csekélyebb igét,
hogy meg ne alvadjon. Az anyai ösztönt soha nem ismerte, süldı
kölyöklány volt még, elsı tisztulása elıtt, mikor áldozatul ajánlotta a
Sabbat mesterének, az avatási csókért cserébe. Azért fogant és szült,
hogy megsokasítsa utódaiban a vérét, tartalékul a magasabb mővele-
tekhez.
Általában persze nem bánt velük ilyen pazarlóan: hagyta ıket fel-
nıni, hogy tovább szaporodjanak. Okos asszony lévén, beosztotta az
erıforrásait. Több tucat ivadéka élt szerte Alsó- és Felsı-Valaisben,
csecsszopóktól a meglett öregekig, hogy bármerre jár, mindig kéznél
legyen a megfelelı. A mostani helyzet azonban végletes lépéseket
kívánt. Nem ringatta magát önérzetes ábrándokba: az élete forgott
kockán, oly sok év óta elıször.
Ez a vidék az ı területe volt. Ismert itt minden követ, minden fő-
szálat, minden talpalatnyi földet, oly tévedhetetlen bizonyossággal,
akárha a testéhez tartoztak volna. Tudta, hol szunnyad erı a csöndes
felszín alatt és hol rejtenek titkokat a néma rögök. Ifjúkorában még
másokkal is osztoznia kellett rajtuk, de mire testben-lélekben éretté
vált, minden riválisát elüldözte vagy elpusztította. Csak a kótyagos
vén banyák hiszik, hogy a hatalmuk a gyülekezetbıl fakad. Fél év-
századdal ezelıtt, amikor elıször jelent meg egymagában a
Sabbaton, a mester fıhajtással üdvözölte és a karját kínálta neki. Az-
nap este elementáris szenvedéllyel egyesültek, a kéj ırült rikoltásai
megszaggatták fölöttük a felhıboltozatot. Az asszony azóta vetély-
társak nélkül uralkodott a hegyvidéken, jelenléte kiirthatatlanul be-
fészkelte magát a tájba, mint sebbe az üszök.
És most innen kellett menekülnie.
Mezítelenre vetkızött, a bırét bekente bódító balzsammal, és el-
rágcsált két szárított galócát. Azután a hóna alá vette az egyik korsót,
és kiment a falu utcájára. Kibontott hajjal perdült táncra a templom
elıtt, a sápadt holdfényben, széles taglejtésekkel hintve szét maga
körül kisfia frissen leeresztett vérét. A szél feltámadt, örvénybe kava-
rodott, felkapta és elragadta a forró cseppeket. Zúgása egybevegyült
az asszony torkából vijjogó tagolatlan hangokkal. A levegıég szel-
lemei elfogadták az áldozatot, s alábocsátkoztak a halandó világba,
hogy meghallgassák a kérelmezıt.
A kicsiny, roskatag templom falai megremegtek, a téglák közül
szállingózni kezdett a habarcs. Véres menádtáncával a boszorkány
kesztyőt dobott neki, tetemre hívta a boltívei oltalmában pihenı oltá-
riszentséget. İspogány gıg feszült az izmaiban, ahogy obszcénül
pózolt és hajladozott a torony keresztdísze elıtt. Az alvó falusiak
nyugtalanul hánykolódtak derékaljukon, nyöszörögve birkóztak az
álmaikba rajzó lidércekkel. Öntudatlanul, a zsigereik mélyén érezték,
hogy szörnyő veszély fenyeget, és valahol a közelben nagy szükség
lenne a segítségükre; a rájuk olvasott bőbáj azonban lebéklyózta
ıket, és aki már-már felriadt volna közülük, annak a szíve azon
szempillantásban felmondta a szolgálatot.
Vér és veríték borította az asszony testét, nyúlós foltokba masza-
tolva a rákent balzsamot. Mikor a korsó kiürült, szilaj lendülettel a
földhöz csapta, ügyet sem vetve rá, hogy a cserepek felszabdalják
meztelen talpát. A csukott templomkapu mögül fojtott robaj jelezte,
hogy odabent a feszület lezuhant a falról és összezúzta az oltárt. A
szélben szárnyaló szellemeknek tetszett a vakmerısége, és hogy
szemlátomást gyızelemre áll a viadalban. Fekete légyfelhı jelent
meg körülötte, s baljós zümmögéssel követte szökelléseit. Egy ki-
sebb raj sötét csóvaként tapadt csatakos hajába; egy másik a bırére
telepedett, és szomjasan szívogatni kezdte.
Égzengésszerő hang hasított az éjszakába, ahogy a templomha-
rang hosszában végigrepedt. A boszorkány zihálva térdre hullott,
felsıtestét messze hátradöntve. Legyek mászkáltak mellén és hasán;
érintésüket megannyi ingerkedı csóknak érezte. A tánc elcsigázta, de
fel is izgatta, combja köze lucskos volt a nedvességtıl. Jobb kezét a
szemérmére tapasztotta hát, és durva, kapkodó mozdulatokkal önki-
elégítésbe fogott. Vad szenvedélyében legalább annyi fájdalmat szer-
zett magának, mint örömet, de ez így volt rendjén. A levegıég feje-
delmei nem az élvezetében akartak osztozni, hanem abban, ahogy
erıszakot tesz önmagán.
Az orgazmus pillanatában az egész teste ívbe feszült, akár az íj
húrja elpattanás elıtt, torkából pedig alvilági sikoly szakadt ki, össze-
rezzentve a faluban élıket és holtakat. A csapzott hajfürtjei között
rajzó legyek dongása hirtelen értelmet nyert, szavakba rendezıdött,
mintha zavaros vízben tükrözıdı kép tisztulna ki elıtte. Az eksztázis
idıtlen tébolyában, mikor minden szilánkokra hullott körülötte, tuda-
ta egybeolvadt a szellemekével, és megértette a lényükben örvénylı
káoszt.
Tanácsot kért tılük, tanácsot és támogatást.
Új területre volt szüksége, ahol megvetheti a lábát, elég közel ah-
hoz, hogy ne ríjon ki a helybéliek közül, de elég messze, hogy a kék
szemő idegen ne nyúlhasson utána. Olyan vidékre, amelyik képes
táplálni a mágiáját; ahol a felszögezett Krisztus hite még nem eresz-
tett túlságosan mély gyökeret a múltból sarjadó folyondárok között.
Keressenek neki egy ilyet, mondta a magasságban való hatalmaknak;
tájékoztassák róla, miféle hely; aztán készítsek elı a terepet az érke-
zéséhez, és amint végeztek, röpítsék oda.
 Végül pedig segítsenek megvívni érte a birtokosával. Hiszen gaz-
dátlan területek nincsenek.

A javasember szemhéja felpattant. Hideg verítékben úszva ült föl a

szalmazsákján, lélegzete a torkában reszelt. Bal hüvelykujja olyan
erısen bizsergett, hogy marokra kellett szorítania a másik kezével,
ám így sem tudott szabadulni az ırjítı érzéstıl, hogy a csontja visz-
ket belülrıl. Harákolt egyet, hegyeset köpött a hepehupás földpadló-
ra, és egy bugyuta gyerekmondóka ismételgetésével próbálta lecsití-
tani torkában kalapáló szívét. Miközben ajka némán formálta a sza-
vakat, reszketı jobbja önkéntelenül kinyúlt a másik irányba, a derék-
alja mellé fektetett cserfabot felé. Egyszerő, dísztelen szerszám volt,
göcsörtjeit negyven év vándorlás koptatta fényesre és simára. A kör-
nyékbeli népek, akiknek minden rendő-rangú nyavalyáit füvekkel,
gyógyteákkal és vásári ráolvasásokkal orvosolta, nem gyıztek cso-
dálkozni rajta, miért nem dobja el és vág helyette magának másikat.
Elmagyarázhatta volna nekik, de bölcsebbnek vélte, ha nem köti az
orrukra.
A bot tapintása hővös volt és kemény, mint egy biztos tartó póz-
náé a rossz álmok fojtó forgatagában. Amint megérezte az ismerıs
érintést, a belébővölt elementál nyomban megnyugtató impulzusokat
kezdett sugározni az ujjain keresztül. A megkönnyebbülés súlyosan
omló hullámokban söpört végig a javasemberen, s mire ismét végére
jutott a mondókának, az érverése is visszaállt a szokott ritmusába.
Szavak nélkül köszönetet mondott a segítségért, s elmosolyodott a
válaszként érkezı gyermeki örömujjongáson. Az elementál nagyjá-
ból annyira volt értelmes, mint egy hőséges öleb, s ezt idézte a visel-
kedése is, ahogy rajongva bálványozta gazdáját.
Az öreg megdörzsölte lüktetı halántékát. Ha szembe akar nézni az
elkövetkezendı napokkal, többre lesz szüksége puszta empátiánál.
Bár váratlanul érte a rátörı lidércnyomás, tökéletesen tisztában volt
vele, mi váltotta ki. Igaz, rég nem gyakorolta már a tudományát; ám
egy intı óment azért így is rögtön felismert, különösen egy ennyire
nyilvánvalót. Az alvó jelzıvarázsok, amiket évtizedekkel korábban
helyezett el a környezı szellemösvényeken, most mind egyszerre
lobbantak föl, vulkánkitöréshez hasonlatos erıvel. Valaki leplezetle-
nül megfürkészte ıt, távolról bár, de szörnyő erıszakosan, s még
csak nem is fáradt vele, hogy megkísérelje palástolni rosszindulatát.
A jelzıvarázsok mind kiégtek, magukkal rántva a teljes mágikus
védıhálót, amit egykor oly nagy gonddal és óvatossággal szıtt vá-
lasztott otthona köré. Ez nyílt hadüzenet volt, azzal a fajta agresszív
önbizalommal, ami a legnagyobbak vagy a legostobábbak sajátja.
Szép lenne persze, ha a második eshetıséggel számolhatna, ám az
öreg a szenteltvíznél is jobban rühellte az önámítást. Valaha rég, em-
lékei mélyén pislákoló ifjúkorában még elıfordulhatott volna ilyes-
mi; mióta azonban a nazarénus gyom elburjánzott a világon, az osto-
ba varázslókból mind halott varázslók lettek. Aminthogy a büszkék-
bıl, a bátrakból és a becsületesekbıl is. Csak az aljasok és a megal-
kuvók nem hullottak ki a rostán.
İ példának okáért az öröksége feladásával váltotta meg az életét.
Volt idı, amikor lazúrkıbıl rakott várkastélyban székelt, s tartomá-
nyok apraja-nagyja hódolt neki. Fényőzı udvarának, mely a
varázsmívesség válogatott remekeivel ékeskedett, hét határról a cso-
dájára jártak; pazar lakomáin innen és túl legjelesebb elıkelıi adtak
egymásnak találkozót. Ha megerıltette magát, fel tudta még idézni
nyelvén a khíoszi vörösbor zamatát, bırén a pun kagylóselyem si-
mogatását, talpa alatt a perzsaszınyeg puha bolyhait. Az emlékek
azonban együtt sápadtak az évszázadokkal, s mára csupán a vándor-
bot és az öszvérnyereg maradt belılük. Palota helyett kidılt-bedılt
pajtákban és fészerekben hált, a pávasültet sajtra és rozscipóra cserél-
te, kincsei az erszényében csörgı pár dénárra apadtak. A tudományát
jószinte elfeledte, annyira rettegett tıle, hogy elárulja magát. Utoljára
negyven éve őzött vérmesebb mágiát, mikor kóbor javasember képé-
ben megtelepedett ezen a tájon, gondoskodott az alapvetı szükségle-
teirıl, és a botjába kötötte azt a buta kis elementált, hogy ha rátelep-
szik a magány, legyen kihez vigaszért fordulnia. Azóta csak a leg-
csekélyebb trükköket merte használni hébe-korba, alig különbeket
holmi bővészmutatványoknál, nehogy feltőnést keltsen és nyomára
bukkanjanak a kopók. Így vándorolta körbe a vidéket, piócákkal és
tályogszúró tőkkel házalva faluról falura, épp annyi idıt hagyván két
látogatás között, hogy emléke ködösre fakuljon a parasztok elméjé-
ben.
Nem alaptalanul félt a fölfedeztetéstıl, mivel a rejtızésnek egy
hathatós, ám igen kockázatos módját választotta: képletesen beszél-
ve, az ısellenség köpenyszegélye alá bújt. Akadtak helyek, ahol gaz-
dagon burjánzott ugyan a nazarénus üszög, mégsem pusztította ki
teljesen az óidık vetését; leginkább – bármi meglepıen hangzik – a
hitvédı kongregációk fellegvárai körül. Az öreg tudni vélte, mi az
oka ennek. Az inkvizítorok és exorcisták szırével gyógyították a
kutyaharapást; olyan fegyvereket fordítottak a pogány múlt ellen,
amiket a tulajdon markából csavartak ki. Éppúgy szükségük volt hát
a fákban, kövekben, csillagjegyekben szunnyadó erıkre, akárcsak
győlölt ellenségeiknek – legalábbis míg végleg le nem számolnak
velük. A Notre Dame Doleureuse zárda körzetében, ahol a
javasember vándoréletét tengette, a szellemösvények most is ugyan-
oly élı-elevenen lüktettek, mint a mágia rég letőnt fénykorában; ma-
ga a kolostorerıd a hálózat középpontjában emelkedett, pulzálva
áramoltatva benne az energiát. Eszményi rejtekhely egy bujdokoló
mágus számára, ha csöndesen viselkedik és nem ad okot a gyanak-
vásra.
Az iménti fürkészés azonban mindennek volt nevezhetı, csak
csöndesnek nem, az alvó varázslatok kisülésérıl nem is szólva. Ki
lehet az az idegen adeptus, aki ilyen vakmerıségre ragadtatja magát?
Alighanem egy hozzá hasonló remete, akit a nazarénusok elkergettek
a búvóhelyérıl, és most kétségbeesett sietséggel keres magának má-
sikat, mielıtt az életét egybetartó bővigék szétfoszlanának. Ha harcot
akar, csalódni fog. Az öreg nem szándékozott szembeszállni vele,
mindkettejük közös romlására. Majd szépen meglapul, míg a zárda
lakói elpusztítják a betolakodót, aztán folytatja ott, ahol abbahagyta.
Mindazonáltal dıreség lenne, ha meg sem kísérelne tájékozódni…
 A javasember módszeresen fölfejtette az óment, rozsdásodó fo-
gaskerekeket lendítve forgásba elméje pókhálós zugaiban. Annyira
elszokott már a varázslástól, hogy még ez az egyszerő belsı mővelet
is nehezére esett. Lássuk csak… A fürkészés a magasabb régiók fe-
jedelmeit használta operánsnak. Ez véráldozatot és szentséggyalázást
jelentett; a Legyek Urának köre nem éri be kevesebbel. Borzasztó
szorult helyzetben lehet az idegen, ha ilyen erık mozgósítását koc-
káztatja. Most nézzük az irányt és a távolságot…
Az öregnek egy pillanatra elállt a szívverése. Nem! Ez képtelen-
ség! Ám a víziója szimbólumnyelvébıl körvonalazódó kép teljesen
egyértelmő volt, nem hagyott teret a tévedésnek. Az adeptus, aki a
kihívást intézte hozzá, nagyon fiatal volt, talán még a százat sem
töltötte be. Vagyis születése óta a diadalmas kereszt árnyékában ne-
velkedett, s eközben nem csupán a leleplezıdést sikerült elkerülnie,
hanem a titkos tanokban is oly nagy jártasságra tett szert, hogy képes
megidézni a levegıég szellemeit. Egy ifjú, ravasz, kegyetlen ragado-
zó, akit olyan próbatételek edzettek vaskeményre, amilyenekrıl az ı
uralkodáshoz szokott nemzedéke nem is álmodhatott… Nem, ı nem
fog vakon a kelepcébe botorkálni, és elhullani az exorcisták csapásai
alatt! Akármennyire szorongatja az idı, megırzi hidegvérét, és úgy
érkezik majd, hogy mindent gondosan eltervezett és elıkészített. És a
javasember, a maga morzsalékos, romjaiból felelevenített mágiájá-
val, nem lesz ellenfél neki.
Elsı gondolata a menekülés volt, de tüstént belátta, hogy ezt csu-
pán a rémület sugallta neki. A kihívója szabadon közlekedhet a kül-
világban, nincs mitıl tartania – amilyen fiatal, akár hónapokig is ki-
bírja a nazarénus pestis bőzét –, ıt viszont hosszú és bonyodalmas
óvintézkedések híján nyomban utolérnék az évszázadok, amint ki-
tenné a lábát a negyven éve szıtt táplálóvarázsok hatókörébıl, s álltó
helyében hamuvá porladna. Persze maradt volna még egy lehetıség,
ezt azonban fontolóra sem vette. İ nem érezte magát sem elég erıs-
nek, sem elég felkészültnek ahhoz, hogy hamarjában kifürkésszen
egy harmadik rejtızı adeptust, és elvitassa tıle a területét.
 Pánikba esett, s a cserfabot kétszer is kicsúszott reszketı kezébıl,
mire sikerült megnyugvást keresve a melléhez szorítania.
Segítséget kell szereznie.
Segítséget, méghozzá mielıbb.
Segítséget… de honnan?

– Aztán el ne veszítsd nekem magad a berekben!

A fiatalasszony minden reggel így búcsúzott az urától, és a boszor-
kány jói megjegyezte ezt a szokását, mikor az éj leple alatt fenékig
itta elméjét. Nem kapkodott, bıven hagyott idıt a mőveletre; minél
jobban siet, annál ködösebbek lettek volna a benyomások. Éjféltıl
holdnyugtáig tartott, míg gyökeret vert benne, és apránkint felemész-
tette belülrıl, akár a lassan burjánzó rothadás. Virradatra üres lárva
lett belıle, tudattalan báb, tabula rasa, melyet a boszorkány nem
habozott megtölteni önmagával. Most ı volt a fiatalasszony; többé
semmiféle praktikával nem lehetett különválasztani tıle. Régi testét a
levegıég urainak vetette martalékul, akik elégedettségük jele gyanánt
hátrahagytak egy-egy alsóbbrendő emanációt, a házaspár két kis-
gyermekébe horgonyozva. Míg a hold meg nem fordul, szabadon
rendelkezhetik velük; utána meg úgysem venné már hasznukat, mert
a halandó porhüvely hamar elkopik az ilyesfajta megterheléstıl. A
vadászgunyhó lakói közül csupán a férj maradt önmaga, aki álmából
kelve nem is sejtette, hogy az éjjel egész családját elveszítette. Szo-
kott félmosolyával nyugtázta az ismerıs búcsúszót, s miközben hü-
velykujjával ellenırizte, elég feszesen húrozta-e föl az íját, sebtiben
még egy gyors csókot nyomott az asszony ajkára. Ha fel is tőnt neki
a kellemetlen íz, alighanem betudta a korai órának; friss léptekkel
indult meg az ösvényen az erdıszél iránt, a kolostor vadjait felügyel-
ni.
A boszorkány hosszan nézett utána, a szoknyájához bújó kislá-
nyok fejét simogatva. Ilyenkor rendszerint nem fértek a bırükbe, az
ingujját cibálták, kenyérért és tejért nyafogva; most feltőnıen csön-
desek voltak, nagy szemük üresen kerekedett a világra, csupán tekin-
tetük legmélyén pislákolt valami fojtott fény, hamuban izzó parázs.
Mire az apjuk visszatér, ki kell oktatni ıket, hogyan viselkedjenek;
ık nem falták fel a befogadó elmét, csak egyszerően elkoppantották,
mint a gyertyalángot. A férfinak nem szabad gyanút fognia: ı lesz a
kapcsolatuk a külvilág felé, nem ködösíthetik el a fejét durva bőbáj-
okkal, amiket a hozzáértı szem azonnal leolvasna róla.
Elég gyarló választás volt, de az adott körülmények között a lehe-
tı legkülönb; a boszorkány nem neheztelt miatta a szellemekre. Az
erdıkerülı gunyhója magányosan állt, félreesı helyen, közel a va-
donhoz, ám a család nem különült el a helyi közösségtıl, összejártak
és atyafiságot tartottak velük. Épp a kellı fokú elszigeteltség, a seho-
vá sem tartozás kockázata nélkül. Az igazi kívülállókra mindig a
bizalmatlanság árnyéka vetül; egy mogorva remetét vagy elözvegyült
vénasszonyt az emberek sanda szemmel méregetnek. Egy ismerıs
kuzinnak azonban, aki ráadásul példás ifjú családanya, aligha fognak
felróni néhány futó rigolyát; az ıszi lázat emlegetik majd, vagy a
harmadik csemete közelgı érkezését, és elnézıen napirendre térnek
fölötte, ha eltéveszt egy nevet vagy hozzá sem nyúl a kedvenc ételé-
hez. Mire komolyan motoszkálni kezdene bennük a gyanú, feltőnés-
mentesen beleszokik az új életébe.
Az erdıkerülıvel is járhatott volna rosszabbul. Még mindig sze-
relmes volt a feleségébe, és nem verte túl gyakran, csak ha pókot
talált a kásájában, vagy ha nagyon lerészegedett. Egy-két év, míg
beletörik az igába; a gyász, ami a kislányok elvesztésekor sújtja
majd, sokat fog segíteni. Szül neki egy harmadik gyereket – egy pi-
rospozsgás, vasgyúró fiúcskát, aki majd' kicsattan az egészségtıl –,
és úgy tekerheti az ujja köré, ahogy nem szégyelli. A rokonságban
senki sem fog csodálkozni rajta; a fiatalasszonyban eleve megvolt
ehhez a tehetség, és csírájában bár, de a szükséges hajlam is. Köny-
nyebb lész új fészket rakni, mint gondolta volna.
Ennek persze még van egy fontos feltétele.
Utasította az emanációkat, hogy gondoskodjanak a háztartásról;
neki most nem volt ideje erre, a férfi pedig rettentı dühös lesz, ha
este nem várja meleg vacsora az asztalon és friss szalma a fekhelyé-
ben. A két kislány szó nélkül engedelmeskedett. Meg kellett dagasz-
tani a tésztát, vizet húzni a kútról, gyújtóst aprítani a tőzre; a libák az
udvaron fülsértı gágogással követelték, hogy vigyék ki ıket a legelı-
re, a kecskék panaszosan mekegtek, mert feszítette a tıgyüket a sok
tej; a veteményes kapálásra várt, a kerítés foghíja foldozásra, a rokka
mellé készített gyapjú vetélıre. A gyerekek kicsik voltak még az
ilyen munkához, csenevész tagjaik alig-alig birkóztak meg a feladat-
tal. Estére tele lesznek sebekkel és zúzódásokkal, itt-ott tán csontjuk
is törik majd, ám ez néhány egyszerő ráolvasással könnyen palástol-
ható. Az emanációk nem éreztek sem fájdalmat, sem fáradságot, és
míg a befogadó test darabokra nem szakadt, közönyösen tették a dol-
gukat. Jut is eszébe, figyelmeztetnie kell ıket, hogy ne felejtsenek el
enni-inni…
Késıbb. Semmi értelme kímélni a két porontyot; pár nap múlva
akkor is kiütne rajtuk a fertızés penésze, ha rózsaágyban pátyolgatná
ıket. Feketehimlınek fogja álcázni, akkor a férje nem mer majd se-
gítséget hívni, nehogy az ajtajukra fessék a vörös keresztet. A Min-
denható azonban kegyes lesz hozzájuk, és a szülıket elkerüli a ra-
gály…
Az idısebbik lány érkezett, egy fekete foltos kakast vonszolva
maga után a földön, amely veszett rikoltozással vagdalta-csípte csu-
pasz karjait. Az apja szerencsére nem túl babonás, különben nyom-
ban kitekerte volna a nyakát, amint kibújtak az elsı tollai. Furcsa
dolog a néphit; néha több benne az igazság, mint a tudós fık vélnék.
A boszorkány átvette a vadul csapkodó kakast, elharapta a torkát,
és ahogy lekuporodott a gunyhófal tövébe, lassan kicsorgatta a vérét
maga elé. Bal kezének ujjai, akárha mindegyik külön életet élne,
szövevényes kacskaringókat szántottak a tócsába. A leszálló csomó;
a khthonikus hurok; a félig nyitott szem és a szkarabeuszbarázda.
A föld szomjasan beitta a frissen ontott vért, utat nyitva a boszor-
kány tudatának. Gyatra kis áldozat volt, nem mérhetı a tegnap esti-
hez, ám csaknem ugyanolyan hatalmú jelekkel. A mélyebb régiók
szellemei fölneszeltek a hívásra, és lomha, álmatag egykedvőséggel
felszürcsölték a soványka adományt. Épp csak annyira mozdultak
meg, hogy egy tanult elme kitapinthassa rajtuk a régrıl való kötése-
ket.
Kegyetlen mosoly terült szét a fiatalasszony szeplıs arcán, olyas-
féle benyomást keltve, mintha csupasz halálfı vigyorogna elı egy
bimbózó rózsa szirmai alól. Amit korábban is sejtett már, most min-
den kétségen felül beigazolódott.
A rögök közt lüktetı varázskötések nem voltak túl régiek, mégis
az aggkor áporodott bőze terjengett körülöttük. Korhatag csontgyö-
kerek, nem húsból-vérbıl valók. İsi, rituális igékkel mintázták meg
ıket, temérdek fölösleges sallanggal, melyek nem szolgáltak semmi
értelmes célt, csupán fenntartójuk erejét apasztották.
Az ellenfele öreg. Nagyon öreg. Valaha rég, a fölszegezett Krisz-
tus öncsonkítása elıtt, ez félelmetes hír lett volna, hisz akkoriban a
kor párban járt a hatalommal. A boszorkány azonban csak a legen-
dákból ismerte ezeket az idıket. İ nem módszeres aprómunkával
győjtögette össze a tudományát, egyik lépcsıfokról a másikra hágva,
hanem szédítıen szilaj vágtában, minden szökkenéssel ırült kocká-
zatot vállalva. A jeleket, amiket az imént az udvar véráztatta porába
rótt, egykor évszázados szolgálattal érdemelték ki mesterüktıl a ta-
nítványok. İ alig három emberöltı alatt sajátította el ıket, hajme-
resztı alkukat kínálva a titkos trónusoknak, vagy orcátlanul kísérle-
tezve a csekélyebb igékkel. A Golgota árnya megváltoztatta a mágia
világát: a vének bölcsessége meghátrált az ifjak vakmerısége elıl.
A felszegezett Krisztus is erıs volt ezen a vidéken. Annyira erıs,
hogy a tulajdon fénye vakította el. A középpontban, ahol a láthatatlan
áramlatok összefutottak, a boszorkány egy kolosszális szív lüktetését
érezte, és a fiatalasszony emlékei megsúgták neki, hogy az anyag
síkján ez egy erıdített apácazárda, ahol a nyírott fejő nazarénusok
összegyőjtik és szublimálják az ısi energiákat. Erre a hálózatra cso-
mózta rá a maga kötéseit az öreg varázsló, roppant óvatosan és kö-
rülményesen, s épp csak annyit csapolt le belıle, amennyi a legele-
mibb szükségleteit fedezte.
Undor vonaglott végig a boszorkány vonásain. Szóval egy dög-
evıt talált, az ellenség trágyadombján lapító sakált, aki behúzott fa-
rokkal kotorászik a hulladékban, s életét szüntelen rettegésben tenge-
ti. Felfoghatatlan volt számára, hogyan alázkodhat idáig egy beava-
tott. Ennél a szánalmas nyomorúságnál még a halál is különb; és ı
készen állt rá, hogy kegyet gyakoroljon vetélytársával.
Mindazonáltal hiba lenne alábecsülnie. A puszta létezése a bi-
zonyság rá, hogy mestere a túlélésnek; és ha sarokba szorítják, még
egy sakál is veszettül küzd az irhájáért. Ki tudja, kétségbeesésében
miféle óvilági mágiákat bányászhat elı abból a korhadt odúból, ahol
a félig elfeledett emlékeit ırizgeti? A józan belátás azt diktálta volna
a boszorkánynak, hogy bújjon meg frissen szerzett álcájában, és
apródonkint fejtse föl a másik táplálóvarázsait. Így szép lassan a ha-
lálba sorvasztaná, vagy belekényszerítené egy mindent eldöntı ösz-
szecsapásba, ahol ı lenne a védekezı fél, az összes ebbıl származó
elınnyel. A második lehetıség valószínőbbnek tőnt, mivel a riválisa
hímirányban főzte a kötéseit, és bármilyen mélyre süllyedt, annyira
csak nem enyészett még el benne a férfiasság, hogy tehetetlenül
megadja magát a végzetének. Ámbátor még ez is elıfordulhat, ha
jobban fél a fölszegezett Krisztus csahosaitól, mint tıle.
Elılük persze nem lehetne eltitkolni egy párviadalt. Úgy rajzaná-
nak rájuk, akár nyüvek a dögre. Még egy okkal több, hogy az óvatos-
ság taktikáját kövesse; mert kettejük közül az fogja fölkelteni a fi-
gyelmüket, aki elıbb támad rá nyíltan a másikra.
Ahány józanul gondolkodó adeptust csak ismert, a helyében mind
így cselekedett volna. Szinte hallotta suttogó jó tanácsaikat a sírból,
ahová ı juttatta ıket, hogy a tetemükön magasabbra hágjon.
A boszorkány azért tudott fölébük kerekedni, mert sohasem ját-
szott az ı szabályaik szerint. Mindig jobban hallgatott az ösztönére,
mint az eszére. Az ösztöne pedig most azt súgta neki, hogy támadjon
teljes erıvel, amilyen gyorsan csak teheti. Ne engedje át a kezdemé-
nyezést az öreg sakálnak, ne hagyjon neki idıt tervezésre, mérlege-
lésre, fondorkodásra! Lovagolja meg a hullámot, amerre az ár viszi,
és ne törıdjön a nyírott fejő csábosokkal, legyenek ık a holnap gond-
jai! Egyébként sem állt szándékában vetélytársa példáját követni;
nem azért jött ide, hogy piócaként rátapadjon a nazarénusok gyökere-
ire, s élete hátralévı napjait vak vegetálásban töltse a humán véglé-
nyek között. A kolostorerıd mélyét a föld zsigereibıl font védı-
pajzsok vették körül, melyeken béklyóba vert titánok jelenléte deren-
gett keresztül, afféle elmosódott árnyképek gyanánt, amilyeneket a
tábortőz vetít a kifeszített ponyvára. Egyelıre a fölszegezett Krisztus
rabjainak tőntek; de mi történik vajon, ha a vén patkánnyal való le-
számolás megbolygatja majd a titkos áramlatokat? Könnyen elıfor-
dulhat, hogy a zárda lakóinak kisebb dolga is nagyobb lesz, mint az ı
viszályukkal foglalkozni.
Ma este, hozta meg döntését a pillanat sodrában. A helyzet jelen-
leg neki kedvez: a riválisának fogalma sincs róla, hol keresse, ı vi-
szont napszállatra le tudja nyomozni a kötésein keresztül. Megvárja,
míg a férje hazatér, és forró almaborral fogadja a kapuban, pár csepp
mákfızettel főszerezve. Amint elnyomja az álom, maga mellé veszi
az emanációkat, és rajtaüt a vénemberen, mielıtt rendezhetné a gon-
dolatait, hogy elıásson valami szúette oltalmazó igét. És nem lesz
semmiféle ostoba ceremónia, kérkedések meg parádézások, ahogy az
ısidıkben dívott! İ nem fogja hosszadalmas puhatolózásra fecsérel-
ni az idejét, mint egy páváskodó párbajhıs, aki azért keres rést az
ellenfél védelmén, hogy minél látványosabb döféssel teríthesse le. A
gyızelem akkor a legbiztosabb, ha az elsı csapás egyben az utolsó.
Zord mosollyal ajkán kezdte szıni a keresıvarázsokat.

– Szóval veszély fenyeget. Irdatlan nagy veszély. – A mélyen ülı

szempár olyan szúrósan mustrálta végig a javasembert, hogy már-
már érezni vélte, amint vér serken a bıre alól. – Amúgy fogalmad
sincs róla, mi fán terem, csak az a biztos, hogy itt van a nyakunkon.
És azért jöttél, hogy figyelmeztess minket. Eddig jól értettem?
– Tökéletesen, vitéz uram. – Az öregrıl dılt a veríték, sötét fol-
tokban ütve át ruhája darócszövetén. Hosszas tépelıdés után szánta
el magát e sorsdöntı lépésre, s egy percig sem hitte róla, hogy köny-
nyő lesz majd; de azt sem, hogy ilyen nehéz. – Bocsássa meg ke-
gyelmed, ha kelekótyán beszélek, de én csak afféle ágrólszakadt vol-
nék, nem mindennap esik meg velem, hogy ilyen daliás katona urak-
kal…
– Daliás katona úr az ángyod térde kalácsa – szakította félbe a fe-
kete bırzekés férfi, a legkevésbé sem indulatos hangon, szinte már
kedvesen. – Akiket te mondasz, azokkal teli a temetı, és mocskosul
hízik tıle a májam, hogy én küldtem oda jópárat, evvel a két kezem-
mel.
– Ahogy gondolni méltóztatik…
– Tudod, mit méltóztatok én most gondolni, paraszt? – A zsoldos
tőnıdve megvakarta ısz borostájában a csupasz barázdát, amit sok-
sok évvel ezelıtt egy ellenséges penge szántott az arcába. – Azt,
hogy te sültbolondnak nézel bennünket.
A javasember szemét csípni kezdte az izzadság. Görcsösen mar-
kolászta a vándorbotját, ám az elementál együgyősége ezúttal nem
szolgálta jól: annyira megszeppent a gazdájából sugárzó félelemtıl,
hogy maga is egészen elanyátlanodott, s csak zavart és bizonytalan-
ságot sugárzott vissza neki.
– Ha emlékszik a vitéz úr, még az elején mondtam, hogy nekem
néha… látomásaim vannak. Megérzem, ha jön a vihar, vagy ha
aszály lesz, meg néha a betegségeket is. Ezért lettem javas. – Idege-
sen nyelt egyet, és elfintorodott a sós íztıl a szájában. – És most…
most valami olyan rossz érzésem van, amilyen még soha… Mintha
sötét felhık gyülekeznének az égen, pedig tudom, hogy nem fog es-
ni, mert a csontjaim…
– Nem sajognak? – vágott a szavába a zsoldos. – No, ezen segít-
hetünk.
Lovaglókesztyős ökle olyan gyorsan lendült a magasba, hogy az
öregnek megrettenni sem maradt ideje, máris hanyatt feküdt a főben,
a fölébe hajló facsúcsok szédítı körtáncban keringtek körülötte. Kü-
lönös érzés volt, mintha súlytalanul lebegne a levegıben, mégsem
bírta mozdítani a tagjait. Elıször meg sem ijedt igazán, csupán egy-
fajta bágyadt csodálkozás fogta el; aztán fájdalom robbant az arcá-
ban, és vinnyogva felüvöltött.
 – Na, így már esı lesz? – vigyorgott le rá kajánul a forradásos ar-
cú zsoldos, hüvelykujját hanyagul a fegyverderekába akasztva. Az
emberei közül ketten harsány röhögésben törtek ki, a harmadik vi-
szont – egy csupasz képő, vézna legény, szinte még siheder – nem
csatlakozott hozzájuk. Sıt, egy bizonytalan lépést is tett az öreg felé,
mintha le akarna térdelni hozzá segíteni; a parancsnoka azonban egy
kurta intéssel megállította.
A varázslónak zúgott a feje, s az állkapcsában terjedı zsibbadás-
ból sejtette, hogy alighanem eltörhetett. Annak a bırkesztyőnek va-
salt bütykei voltak. Keserő szemrehányást tett magának, amiért hagy-
ta, hogy elvakítsa a kétségbeesés; tudhatta volna elıre, hogy az ötlete
ırültség, nem fog beválni. Ez a sebhelyes dúvad a titkos kongregáci-
ót szolgálta ugyan a három pribékjével, ám csupán közönséges véreb
és hóhér gyanánt: levadászta és kivégezte a prédát, amelyre gazdái
rámutattak. Bárdolatlan elméjétıl nem lehetett elvárni, hogy fölfogja
az óvatos szavakba burkolt figyelmeztetést, annál is kevésbé, mivel
az öreg mágus nem mert érthetıbben fogalmazni.
Az elöljáróik persze azonnal tudták volna, mire gondol – a zárda
fınökasszonya éppúgy, mint a pocakos gyóntató atya, a vendégszál-
lást rendben tartó barát, vagy az a mosolygós, törékeny vénember,
aki öszvérháton hozta-vitte az üzeneteket. Éppen ezért nem fordulha-
tott hozzájuk. Bizalmi tisztesek lévén, rögtön gyanút fognának, s ha
faggatóra vonnák, aligha kerülhetné el a leleplezıdést. A varázsló a
küldöncöt sejtette a legalacsonyabb rangúnak közülük, ám annyi süt-
nivalója még neki is lenne, hogy rákérdezzen a vészhír forrására, s ne
üljön fel holmi hevenyészve összetákolt dajkamesének. Egy ügyesen
elhelyezett bőbáj persze megoldaná ezt a problémát, de sokkal súlyo-
sabbat fiadzana, amikor a felettesei elé járul jelenteni, és ık leolvas-
sák az aurájáról. Hogyan tudná a nazarénusokat anélkül ráuszítani a
betolakodóra, hogy egyszersmind saját magára is felhívja a figyel-
müket?
A zsoldos pribékek kézenfekvı lehetıségnek tőntek. Általában a
zárda körül láttak el ırszolgálatot, meg az öreg hírvivıt kísérgették,
most azonban négyen közülük kivonultak az erdıbe gyakorlatozni,
alig pár óra járásra a szénapajtától, ahol a mágus az éjszakát töltötte.
Marthe anyó szerint – aki az ételt hordta nekik, és akinek a legifjabb
lányunokáját a javasember tavaly kigyógyította a hideglelésbıl – a
csupasz képő kölyköt tanítgatták hurkolásra, lesvetésre, kardforgatás-
ra és más efféle gyilkos tudományokra, amiket a fölszegezett Krisz-
tus jámbor bárányai egymás életének kioltására használnak. Ritkán
csináltak ilyesmit, többnyire harcedzett martalócokból toborozták az
utánpótlásukat, ám ez a suhanc valamiért fontos lehetett számukra.
Marthe anyó azt állította, kesztyős kézzel bánnak vele, ha nem is
éppenséggel úgy, mint a hímes tojással. A durva tréfákból bıven
kijut neki, és idınként egy-egy nyaklevest is lekevernek, arra azon-
ban vigyáznak, nehogy komoly baja essék a kiképzés közben. Talán
egy elesett bajtársuk fia, aki nincstelen földönfutóvá züllene, ha nem
fogadják be a kompániába. A varázsló szívbıl irtózott azoktól az
elaljasult lelkektıl, akik öldökléssel keresik a kenyerüket, ám rég
letőnt fénykorában ı is igénybe vette a szolgálataikat, és tudta róluk,
hogy létezik közöttük egyfajta nyers, haszonelvő kamaradéria.
Kapva kapott hát a kínálkozó alkalmon, úgy okoskodván, hogy a
zsoldosok merı kötelességtudatból továbbítják figyelmeztetését a
megfelelı helyre, ahhoz viszont túl ostobák, hogy megorrontsák a
cselt és utánajárjanak. Mire odaföntrıl megérkezik az utasítás, hogy
tartóztassák fel és vallassák ki, ı már túl lesz hetedhét határon, meg-
lapul valamelyik biztonságos rejtekén, s ott várja ki, míg elvonul a
vihar. Ahhoz képest, hogy kétségbeesésben fogant, egész tisztességes
terv volt, akár be is válhatott volna. Csupán a mély, zsigeri megvetést
hagyta ki a számításból, amit a hivatásos pribékek éreznek a fegyver-
telen pórnép iránt; no meg azt, hogy ezekben az emberekben szikrája
sem maradt az önálló gondolkodásnak. Az évszázados bujdoklás sem
tudta leszoktatni róla, hogy mindenkit a maga mércéjével mérjen;
mint kimővelt fı és hajdani uralkodó, egyszerően képtelen volt meg-
érteni, milyen srófra jár az alantas személyek földhözragadt agya.
És most megeheti, amit fızött.
– Ennyi tán elég is lesz mára, apóka. – A szemébe szökı könnyek
függönyén át látta a zsoldoskapitány sebhelyes vigyorát, ahogy kár-
örvendı derővel föléhajol. – Nem kérünk a vészmadárkodásból, és
nem vagyunk odáig érte, ha agyalágyultak lábatlankodnak a tábo-
runkban. Vedd a szívedre ezt a leckét, és hordd el magad innen, míg
jól van dolgod és be nem gorombulok! – Fölnézett, a fejét oldalra
fordítva, amerre a csupasz képő suhanc állt, az öreg látókörén kívül.
– Ha már az elıbb annyira buzgott benned a felebaráti szellem, fiam,
igazán odaadhatnád a botját az apókának, hogy minél gyorsabban
eltakarodhasson. Csak szaporán, mielıtt eldönteném, melyikıtökön
vágjak végig vele.
A varázsló nyögve megkísérelte maga alá igazítani a könyökét, és
a harmadik próbálkozásra sikerült is neki. Mikor feltámaszkodott,
ázott rongycafatok kezdtek kavarogni a koponyájában, és hányinger
szökött a torka hátuljába. Sőrőn nyeldekelve fogott bele egy négyso-
ros halandzsa ismételgetésébe, amit a környékbeli gyerekek kiszámo-
lónak használtak a fogócskázáshoz. A botba kötött elementál érintése
nélkül nem sokat segített. Egy közönséges tisztító mantra pillanato-
kon belül talpra állította volna, de a kongregációs pribékek jelenlét-
ében a legegyszerőbb vajákolást sem merte használni. Mi van, ha
kitanították ıket a felismerésére? Mágia híján a saját erejére volt
utalva; és a teste, dacára a titkosan lüktetı táplálóvarázsoknak, rútul
megsínylette az esztendık múlását.
Ha jól meggondolja, kár erılködnie. Most, hogy mentıötlete ku-
darcot vallott, a helyzete teljesen kilátástalanná vált. Ugyan hová
futhatna innen, ahol a kihívója nem talál rá? Hiú fáradság menedéket
keresni. Akármilyen jól elrejtızik, a földbe és a szelekbe szıtt va-
rázskötések a nyomára vezetnek; ha pedig feloldja ıket, azzal önma-
gát ítéli pusztulásra. Egyetlen porcikája sem kívánta az elkerülhetet-
len szembenézést a fiatal és vakmerı ragadozóval, aki oly orcátlan
önbizalommal vitatta el tıle a birtokát. Nem voltak kétségei felıle,
hogyan végzıdne az összecsapásuk. Akkor már inkább a nazarénus
pribékek rugdossák agyon; az szebb és gyorsabb halál. Elég sokáig
élt már, gondolta megadóan; és fásult sóhajjal hanyatlott vissza a
fıidre.
 Csüggedésében hosszú percekbe telt, míg fölfigyelt rá, hogy egy
ujjal sem érnek hozzá, noha a zsoldoskapitány intése mindenre val-
lott, csak türelemre nem. Csodálkozva pislogta ki szemébıl a köny-
nyeket. A sebhelyes pribék még mindig görnyedten állt fölötte, félre-
fordított fejjel nézett valamit, ám a tartása egészen megváltozott:
hanyag ingerültség helyett most éber készenlétet sugallt. A varázsló
látott már ilyet a hivatásos harcosokon, és tudta, mit jelent. A zsoldos
veszélyt szimatol, halálos veszélyt; bármelyik pillanatban kipattanhat
pózából, akár a túlfeszített rugó, s hatalmát fitogtató dúvadból kö-
nyörtelen gyilkológépezetté változik. A látvány jobban megrettentet-
te, mint iménti búskomorságában lehetségesnek vélte volna. Hagyta
ernyedten félrecsuklani a fejét, hogy követni tudja a szúrós tekintetet,
és ıszintén remélte, hogy senki sem ítéli fenyegetınek erıtlen moz-
dulatát.
A szırtelen képő siheder három lépésre állt tıle, kezében a cserfa-
bottal. A szegecselt börzéké lötyögött vézna alakján, a fekete kalap a
tarkójára csúszott, a derekára kötött kard a térdei közé akadt; roppant
nevetségesen festett volna, ha nem tartja megszállva valami földöntú-
li révület. Egész testét reszketés rázta, holtsápadt arcán veríték gyön-
gyözött; a szeme fehérje kifordult, ajka néma szavakat formált.
Páni félelem kerítette hatalmába a varázslót. Azonnal megértette,
mi történt: a kölyök valahogy megérezte az elementál jelenlétét a
botban. Hallott róla, hogy az egyháznak vannak spirituális vadászko-
pói, de még sosem találkozott velük, és teljesen máshogyan képzelte
el ıket. Tekintélyes, meglett embereknek, akik egy életen keresztül
finomítják a rejtett érzékeiket, és nem kockáztatják a biztonságukat
durva harci gyakorlatokkal. Álmában sem gondolt volna, hogy ez a
vékonypénző siheder a csálén lógó kardjával…
Az agyonverés kívánatos vég lenne a riválisával vívott varázspár-
bajhoz képest. Az a sors, ami a Notre Dame Doleureuse kazamatái-
ban várna rá, nem.
A feledés homályából elıszökı rajzolat olyan energiával izzott fel
elméjében, hogy belekáprázott a harmadik szeme. Mire a zsoldos-
kapitány megmoccanhatott volna, ı már talpon volt és a tisztás széle
felé száguldott. Futása sistergı barázdát szántott a főbe. Ha a pribé-
kek belelépnek, halál fiai – amikor az amphisbaena a tagjaiba lehelt,
a zsákmányára csapó kígyó gyorsaságával telítette ıket, s cserébe
mindössze annyit kért, hogy amerre jár, megmérgezhesse mögötte a
földet. Üldözéstıl nem kell tartania, csupán egy elmosódó villanást
látnak belıle. Nincs halandó ember, aki…
Két fekete bırzekés férfi vágott elébe hátulról, mielıtt az elsı fá-
kat elérhette volna. Az egyikük gáncsot vetett neki, a másik csuklón
ragadta. Nem tartotta meg, csak egy könnyed csavarintással irányt
adott a bukásának. A mágus bukfencezett egyet a levegıben, s ha-
talmas ívben csapódott egy fiatal hársnak az irtás szegélyén. A rajzo-
latot még nem vesztette el, így a fatörzs tört ketté, nem a gerince; és
ahogy a kígyó sem zuhan soha a hátára, ı is talpra étkezett. Ezzel
azonban szét is foszlott a bővölése: az üszkös barázda alig húsz lépés
hosszan füstölgött a tisztás füvében, s az amphisbaenát felbıszítette
a szőkmarkú áldozat. Dühös sziszegéssel szippantotta vissza leheletét
a varázsló csontjaiból, akire egyszerre szakadt rá összes éve súlya;
szédülten tántorgott az erdıszélen, s karjával igyekezett védeni a
fejét, mert törött ágak záporoztak rá mindenfelıl.
A közhiedelemmel ellentétben egy igazi adeptust nem gátol meg
mővészete gyakorlásában, ha kínpadra vonják vagy kipeckelt szájjal
gúzsba kötik. A külvilágból érkezı ingerek kiiktatása csupán önura-
lom kérdése; ez az elsı lecke, amit az arkánumokban elmélyedı nö-
vendéknek el kell sajátítania. A fekete ruhás zsoldosok azonban va-
lóban ki voltak képezve a varázslók elleni küzdelemre, ez pillanato-
kon belül bebizonyosodott Nem hıköltek meg a kidılı hárs elıl,
nem kapkodtak a fegyverük után, nem fecsérelték az energiájukat
fölösleges hadonászásra: csak a tenyerük élét meg a kimerevített uj-
jaikat használták, hideg és módszeres szakértelemmel. Az elsı ütés
az öregember gyomorszáját érte, és kiszakította a lélekáramok háló-
zatából; a következı a tarkóját, és sötétséget borított a harmadik
szemére; az utolsó a máját, és megbontotta testében a nedvek egyen-
súlyát. Hogy mindezek után öklendezve fetrengett a földön, az pusz-
tán mellékhatás volt, ettıl önmagában még nem feltétlenül vált volna
harcképtelenné. A pribékek azonban szenvtelen közönnyel léptek
hátra mellıle, s karba font kézzel tekintettek le rá, akár egy kínlódó
kutyára. Tovább ütlegelni erıpazarlás lenne, hisz teljesen ártalmat-
lan. A pneumatikus, spirituális és elementáris mágia forrásaitól el-
vágva közönséges, reszketeg aggastyán lett belıle; eszményi körül-
mények között is legalább fél napba telne, míg az összes szükséges
kontaktust helyreállítaná.
A kihívójával nem bántak volna el ilyen könnyen, gondolta a va-
rázsló keserően, két fuldokló harákolás között. İ vad, agresszív és
gyanakvó, és nem kötıdik a régi metódusokhoz. Biztosan kivágná
magát a csapdából valami ösztönös taktikával. Groteszk vigasz, hogy
éppen ı fog majd bosszút állni érte.
– Jó munka volt, fiúk! – kiáltott oda a zsoldoskapitány az irtásról.
– Hozzátok ide!
A börzekés harcosok a hörgı öregember hóna alá nyúltak, és von-
szolni kezdték maguk között a földön, gondosan elkerülve a tisztás
füvébe hasított üszökbarázdát. A látómezeje lassan kitisztult, a köze-
pérıl a széle felé haladva, bár idınként még színes főrészélek villóz-
tak rajta keresztül. Ha minden erejét összeszedi, kapálózhatott volna
egy kicsit, de semmi értelmét nem látta. Ahogyan igazából az egész
életének, mióta feladta múltját és a névtelenségbe menekült. Több
száz év bujdoklás, és miért? Hogy a végén belesétáljon a tulajdon
ostobaságából épített kelepcébe.
A vékonydongájú suhanc továbbra is révült mozdulatlanságba
dermedt, a cserfabotot a melle elıtt szorongatva. A zsoldoskapitány
odalépett hozzá, s egy győszőnyi fiolát emelt az orrához Amikor ki-
pattintotta belıle a dugaszt, a fiú megrázkódott, tüdejébıl rettentı
tüsszentés tört elı. Elejtette a botot, s ı maga is összecsuklott volna,
ha a parancsnoka nem markolja nyakon bal kézzel. Könnyed mozdu-
lat volt, nagy gyakorlatra vallott; nem elıször történhetett velük
ilyesmi.
A forradásos vigyor az öreg varázslóra villant.
 – Hozott Isten, vajákos kurafi! – biccentett oda neki a kapitány
gúnyosan. – Kis türelmet, míg életet verek bele; aztán bemutatlak a
szellemlátónknak.

Egy szénapajta, fintorodott el a boszorkány. Szánalmas!

Jóllehet a hold sápadt fénnyel árasztotta el a szendergı tájat, ı mégis
a sötétség leple alatt érkezett, mert elég bizalmas barátságot tartott
vele, hogy ha nem kéri, ne hintse be sziporkázó ezüstjével. Sokba
került neki, hogy ezt a kegyet a két emanációra is kiterjessze – az
Ezerarcú Úrnıt nem főzték gyöngéd szálak a Legyek Urához –, ám
bizonyos okok miatt szükségesnek vélte az áldozatot. Nem ez lesz az
elsı varázspárbaja, és tudta magáról, mi a gyönge pontja. Mivel ösz-
tönös indulatból küzdött, a harc hevében hajlamos volt a támadásra
összpontosítani, elhanyagolva védekezését. Egy ízben ez kis híján az
életébe került, s azóta mindig ügyelt rá, hogy felvértezze magát né-
hány eldobható pajzzsal. Nem kívánta túl hamar elvesztegetni a kis-
lányokat – akkor magyarázkodnia kell majd a férje elıtt –, erre a
feladatra azonban kiválóan megfeleltek.
Még egyszer gondosan szemügyre vette a düledezı pajtát. Magá-
nyosan árválkodott a rét szélén, egy girbegurba kerékvágás mellett;
ide szokták összegyőjteni a környezı kaszálókról a szénát, mielıtt
szekéren elszállították volna. Szín nem tartozott hozzá, csak egy ko-
paszra taposott beálló, tekerıs kúttal és itatóvályúval, amelynél egy
lenyergelt öszvér bóbiskolt egykedvően. Pofáját a gerendakorlátra
támasztotta, kötıféke lazán lógott, s idınként lustán legyintett egyet
a farkával, inkább megszokásból, semmint a körülötte rajzó szúnyo-
gok elijesztése végett. Egész lénye fásult belenyugvást sugárzott, hő
másaként a deszkafal mögött rejtızı gazdájának.
Minden jel arra vallott, hogy az elaggott varázsló beletörıdött a
sorsába. A vetélytárs érkezését érzékelnie kellett, hacsak el nem fe-
ledte az összes tudományát; ehhez képest semmiféle ellenállást nem
tanúsított, megadóan tőrte, hogy becserkésszék. Annyi még egy ta-
nonctól is telt volna, hogy zavarja a keresıvarázsokat, ı azonban
meg sem próbálkozott vele. A pajtát csupán némi járulékos mágia
óvta, abból a fajtából, ami visszhangként kíséri a beavatottakat.
Semmi aktív védelem, csak jelzések és riasztások, az is csupa ıskö-
vület. Túlcifrázott rituális szövésük valósággal elmeszesítette ıket:
az emanációk közeledtére szétporladtak, mielıtt mőködésbe léphet-
tek volna. A boszorkány utoljára akkor látott ennyi ócskaságot egy
rakáson, mikor elégette a régi gyülekezete árnykönyveit.
A lehetıségeket mérlegelve az tőnt a legvalószínőbbnek, hogy a
vénember szenilis, életunt vagy magatehetetlen. A hozzá hasonló
bujkálókkal megtörtént néha, hogy feloldódtak a halandó álcájuk
személyiségében, és észrevétlenül az enyészetbe sorvadtak. Ez eset-
ben az asszonynak könnyő dolga lesz: csak egy mágus üledékével
kell elbánnia, aki föl sem fogta, hogy kihívást intéztek hozzá. Ké-
nyelmes gondolat volt, az ösztöne azonban arra intette, ne bízza el
magát túlságosan. Az önhittségtıl egyenes út vezet a bukásig; és va-
lami azt súgta neki, hogy a sült galamb nem fog a szájába repülni.
Mindjárt elválik, gondolta, miközben kibújt a ruhájából. A körö-
mével két mély bemetszést ejtett a mellbimbóján, s a kibuggyanó
vért a pajta felé hintette. Kár, hogy nem szoptat; tejjel vegyítve még
látványosabb lenne a hatás.
Panaszra így sem lehetett oka. A pokoli dörejjel felcsapó láng-
örvény szempillantás alatt kavargó pernyévé változtatta a rozoga
tákolmányt, sőrő füstoszlopot öklendve a holdkorongra. Az öszvér-
nek egyetlen riadt bıdülésre maradt ideje, aztán szenesedı zsírtömb-
ként zuhant a vályú roncsaira. Körkörös hıhullám vágott végig a
réten, forró hamuval terítve be a lelapuló füvet. A boszorkány arcán
átfutó mosoly démoninak tőnt a vöröslı visszfényben. A tőz volt a
kedvenc fegyvere, és valahányszor elemésztette vele egy ellenfelét,
mindig mulattatta a helyzet iróniája.
Csakhogy…
A régi kötések meg sem rezdültek. A varázsló még élt.
A pajta helyén tomboló lángok sziszegve lobbantak félre, hogy
utat nyissanak az infernóból elıbukkanó alaknak. Nyurga, egyszálbé-
lő kölyök volt, már nem gyerek, de még nem is férfi. Fekete kalapját,
szegecselt bırzekéjét nem ırá méretezték, éppoly esetlenül lógtak
rajta, mint a derekára csatolt kard. Kétségesnek tőnt, tudna-e mit
kezdeni vele, bár két kezét amúgyis lefoglalta a kopott cserfabot,
melyet keresztbe vetett a vállán. Leginkább egy túlöltöztetett madár-
ijesztıre hasonlított, s igazán nevetséges látványt nyújtott volna, ha
nem viseli magán a szalamander jegyét, és nem indul meg lassú, cél-
tudatos léptekkel a boszorkány felé. Haja szála sem pörkölıdött meg
a tőzben; csizmája alatt sisteregve ropogott az eleven parázs.
Az asszony szemöldöke ráncba szaladt. Nem az lepte meg, hogy
riválisa végül mégis felkészülten fogadta – egy igazi adeptust soha-
sem tanácsos alábecsülni –, hanem az, hogy ilyen fiatal testet hord.
Egy bizonyos koron túl az ifjúság látszatának fenntartása aránytala-
nul nagy ráfordítást igényel: az álcát folyamatosan táplálni kell, kü-
lönben ijesztı gyorsasággal lebomlik. İ még nem lépett át ezen a
határon, de az ellenfelérıl tudta, hogy jóval idısebb nála. Annyira
hiú lenne, hogy az összes energiáját a külsejébe öli, az alapvetı óvin-
tézkedések rovására? Ez sok mindent megmagyarázna – csak azt
nem, hogy miért elégszik meg egy nyakigláb suhanccal, mikor
ugyanevvel az erıvel délceg daliát is csinálhatna magából.
A cserfabot hasonlóképpen rejtély volt. A boszorkány elsı pillan-
tásra látta, hogy egy alsórendő elementál van belezárva, amelyik tö-
kéletesen alkalmatlan bármiféle komoly feladatra. Legföljebb arra jó,
hogy dédelgessék és simogassák, mint holmi mágikus ölebet. El sem
bírta képzelni, mi vehette rá a vén varázslót, hogy fáradságos mun-
kával megkössön egy ilyen haszontalan teremtményt; azt meg vég-
képpen nem, hogy minek cipeli magával a harcba. Segítséget nem
várhat tıle, bonyodalmat annál inkább, hiszen a nyomorult kis jószág
máris a hisztéria határán jár…
Megvan. Habókos az öreg. Nem egészen agyalágyult, de azért ki-
csit bogaras. Ennyi év után igazán nem csoda, hogy megzápult a feje.
Veszedelmes dolog, kiszámíthatatlanná teszi; egy okkal több a cse-
lekvésre.
 A fiú alakja groteszk, idétlen árnnyá torzult a tőz skarlátpiros kár-
pitja elıtt. A boszorkány rászegezte véres mutatóujját, és vijjogva
felrikoltott:

Hollósziv,
Farkasvér!
Holtat hív,
Mételyt mér!

Ellenfele tüstént megfelelt neki, s bár csúszkáló kamaszhangon

szólalt meg, válaszában nem volt semmi mulatságos:

Tigrismáj,
Sólyomcsont!
Mételyt váj,
Holtat ront!

Az ölıvarázs úgy feslett föl a vezérszál mentén, akár a vissza-

gombolyított kötés, a boszorkány legnagyobb döbbenetére. Ez rög-
tönzött mágia volt, az a fajta, amivel az öregek nemigen boldogultak.
İk inkább rítusokban és regulákban gondolkodtak, nehezükre esett
letérni a kijelölt utakról. Az elızmények után számított rá, hogy a
kölyökvén hárítani fogja a támadását; arra azonban nem, hogy ilyen
gyorsan és ilyen könnyedén.
Talán túl bonyolultra szıtte a varázst, önkéntelenül is egy régi ri-
tuálé mintázatát követve. Megpróbálkozott valami egyszerőbbel és
erıszakosabbal:

Szél támad,
Lánc csörren!
Szem szárad.
Kéz reccsen!

A válaszra ezúttal sem kellett sokat várnia:

 Szél búvik.
Lánc csendül!
Szem nyílik,
Kéz lendül!

Az egyik emanáció halk nyiffantást hallatott, megvert kölyök-

kutyáéhoz hasonlatosat, és pozdorjává tört tagokkal terült el a földön.
Ahogy a sötétség leple lefoszlott róla, a holdvilág nyomban birtokba
vette; megtiport rongybaba gyanánt hevert a sebesen terebélyesedı
vértócsában. Értetlenül pislogott néhányat, aztán megpróbált feltá-
pászkodni, ám keze-lába lehetetlen szögbe csavarodott, és folyton
kicsúszott alóla.
A boszorkány szíve a torkába ugrott. A fiú nem csupán kitért a va-
rázslata elıl, hanem visszájára főzte és ellene fordította! Ha nincs az
emanáció, a válaszcsapás ıt érte volna; így csupán a védelme egyik
oszlopa dılt ki, de ez sem ígért sok jót a továbbiakra. Taktikája csı-
döt mondott, nem sikerült elsı nekifutásra legázolnia az ellenfelet;
most gyorsan módosítani kell rajta, ha nem akar alulmaradni a via-
dalban. Esetleg egy elterelı bővölés, míg összeszedi a gondolatait…
Az ifjú-vén mágus nem hagyott rá idıt neki.
– Housz Gaiasz kai Úranu aszteroentosz – intonálta furcsán elmé-
lyült hangon, s tekintetében hideg ezüstfények gyúltak. – Dipszai
démiaúsz kai apollümai. – Megállt, elıredılt, és jobbra-balra ingatta
felsıtestét, vállán a bottal. – Alla dotóka pszükhón tész
Mnémoszünész apo limnész.
Harag és rémület cikázott végig az asszony idegein. Csak egy pil-
lanatra szédült meg az imént, ám a varázsló tüstént lecsapott az alka-
lomra, hogy magához ragadja a kezdeményezést. És mindjárt olyan
terepre vitte a harcot, ami neki kedvezett. Hanglejtésébıl a boszor-
kány felismerte az orfikus pokolidézést, azt is tudta, hogy felelnie
kell rá; mivel azonban nem értett görögül, fogalma sem volt róla, mit
és hogyan.
 Más választása nem lévén, feltörte az egyik pecsétet az elméjében
ırzöttek közül, s alkut kínált annak, ami alatta szunnyadt. Test sze-
rint való gyermekét ajánlotta föl számára, a sérült emanációt, amely
mellette vergıdött a vértócsában. Hogy már a végét járja, azt nem
említette; hogy ki tartja megszállva, azt nyomatékosan.
– Eszt epi dexia kréna – gördültek ajkáról az idegenül csengı sza-
vak. – Leuka hüdor küparisszosz. – Érezte a láthatatlan egyensúly
változását, ahogy a mérleg serpenyıje lassan az ı javára billen, s
diadalmas mosoly suhant át vonásain. – Proszthen dé eurüszeisz tász
Mnámoszünász hapo limnász.
A föld elnyelte és szétmorzsolta a megnyomorított kislányt. A
csontok émelyítı ropogásába mélyrıl vibráló, bısz morgás vegyült.
A szellemnek nem tetszett, hogy haldokló koncot kapott a segítségért
cserébe; és a Legyek Ura sem fog örülni, hogy másnak küldték visz-
sza a belıle kiszakított részt. A boszorkány két félelmetes ellenséget
szerzett egy csapásra, de nem törıdött vele. Az oldások és kötések
mővészete nem a bizalmon alapszik, a szerzıdı felek folyton azt
lesik, hogyan tudnák kijátszani egymást. Késıbb majd megengeszteli
ıket, vagy elrejtızik elılük, vagy utolérik és szörnyő halált hal. A
jövın kár tépelıdni; most az a fontos, hogy gyızelemre áll a viadal-
ban.
A kölyöktestet viselı varázsló óriási kockázatot vállalt az orfikus
strófákkal – és rajtavesztett, mert a mélybıl felhívott szellem ısibb
és erısebb nyelvet beszélt nála. Az alvilág kapui, ha egyszer megnyi-
tották ıket, nem zárainak vissza anélkül, hogy be ne fogadnának egy
áldozatot. Ha nem a boszorkányt, akkor valaki mást.
Dermesztı szél kavarogta körül a fiút, letépte kalapját, felborzolta
seszínü fürtjeit. A csillagok kifakultak az égrıl, a hold viszont meg-
hízott és felragyogott, halványkékre sápasztva a pajta romjait emész-
tı lángokat. Jégszemcsék sziporkáztak a sistergı parázsban.
– Vár a pokol, vénember – suttogta a boszorkány; és kéjes bizser-
gés lúdbırzött végig minden porcikáján.
 A mágus ránézett, furcsa-fürkészı tekintettel, melyben az aggas-
tyán rideg bölcsessége keveredett a kamasz mohó vágyakozásával.
Aztán nekifeszült a nyakába vetett botnak, és kettétörte.
Szóval ezért hordta magával ezt az ölebet, villant át az asszony
agyán a felismerés, egy idıben az elementál kétségbeesett sikolyával.
A bot két darabja pörögve szállt a holdkorong felé, mely ezüstösen
felizzott, s akár örvény a szalmaszálat, magába szippantotta ıket. A
hirtelen fényesség könnyeket csalt a boszorkány szemébe; hunyorog-
va hıkölt hátra, kezét az arca elé kapva, s csak a bırén érezte, hogy a
tőz újra a régi hévvel lobog a pajta helyén.
– Aszki kataszki – mondta a riválisa. – Lix tetrax. – Hangja szára-
zon csikorgott, mint a só a pergamenlapok között. – Damnaméneosz
aigion.
Nem ismerte föl ezeket az igéket, de megfagyott tılük az ereiben
a vér. Hullámverésként zúdultak a fülébe, barbárul zengve-zúgva,
hogy belesajdult a koponyája. El sem tudta képzelni, miféle varázst
hordozhatnak, ám azt biztosra vette, hogy iszonyú erejőt; neki pedig
csak egyetlen pajzsa maradt… A félelemtıl félırülten fohászkodott
segítségért a titkos trónusokhoz, de hiába kínálta nekik ivadékai ti-
zenhárom nemzedékét, mindenütt elutasításba ütközött. Talán ıket is
gondolkodóba ejtette a kölyökvén rettentı bővölése; vagy ami való-
színőbb, nemigen bíztak benne, hogy módja lesz beváltani az ígére-
tét.
Halk, nedves pukkanás hallatszott, s valami meleg lé fröccsent
pucér testére, itt-ott rongyféle cafatokkal elegyesen. Lökést érzett a
mellén, és hanyatt esett. Lélekjelenléte még most sem hagyta el: ösz-
tönösen odébb hemperedett, holdfénybıl szıtt hasonmásokat tá-
masztva maga körül. Borzadály lüktetett a csontjaiban, de nem béní-
totta meg; épp ellenkezıleg, erıt merített belıle a harc folytatásához.
Egy ködoszlató ráolvasással kitisztította káprázó szemét, és körül-
pillantott. A kerékvágásban feküdt, tetıtıl talpig beborítva azzal, ami
a második emanációból megmaradt. A hasonmások lassú, lidérces
körtáncban keringtek körülötte, néhány ütemnyi késéssel utánozva a
mozdulatait. Áttetszı testükön keresztülderengett a varázsló alakja,
amint kivont karddal közeledik az égı pajta irányából.
Minek néz ez engem, szopós malacnak? A boszorkány ráköpött a
bal mutatóujjára. Öreg hiba. Két párhuzamos vonalat húzott a sze-
kérútra szitáló hamuba; aztán, miközben gyors invokációt rebegett a
Pengék Urához, félbenyeste ıket egy harmadikkal.
A kard kiugrott a fiú kezébıl, s villanó körívet hasított az éjszaká-
ba. Könyékbıl csapta le mindkét karját, mielıtt markolatig szaladt
volna a megperzselt göröngyök közé. Az asszony szeme résnyire
szőkült; nyelve hegye rózsaszín kígyócskaként siklott elı a fogak
fedezékébıl, hogy csillogva végigsimítson az ajkán.
A kölyökmágus azonban csupán egy pillanatra torpant meg, in-
kább csodálkozva, mint fájdalmában. Lassan fölemelte karcsonkjait,
s tőnıdve szemügyre vette ıket, elıbb a jobbat, majd a balt, vala-
hogy olyasformán, ahogy egy furcsa rovart vagy idegen betős írást
szokás. Csak pár csepp vér hullott róluk a földre, pedig ilyen sebek-
bıl sugárban kellett volna fröcskölnie. Rövid szemlélıdés után ma-
gasra tartotta ıket, hogy a kihívója is jól láthassa a szekérnyomból;
aztán megcsóválta a fejét, és tovább lépkedett.
Húsz szívdobbanás sem telt el a kard megbővölése óta, ám a
csonkok máris behegedtek. Új bır feszült rajtuk, sima és ránctalan,
az enyhe pírt is inkább a lángok fénye csókolta rá. És a gyógyulás
folyamata nem állt meg ezen a ponton. A széleken körös-körül kirü-
gyezett az eleven hús, borsószem nagyságú bimbókat fakasztva –
csak éppen ezekbıl nem szirmok és bibék bomlottak ki, hanem cson-
tok és inak, csenevész karocskák koszorúja, a végükön parányi, ka-
parászó ujjakkal. Mire a fiú a kút füstölgı romjaihoz ért, mindkét
könyökérıl fürtökben lógtak a sarjadzó tagok, egyelıre még satnyán
és törékenyen, de szemlátomást gyarapodva. Megannyi mohó kis
csápként markolászták a levegıt, mikor meglengette ıket a meztelen
boszorkány felé.
A hidra jegye! A lernai védige! Az asszony érezte, hogy ismét a
pánik környékezi, ezúttal végérvényesen és visszavonhatatlanul. De
hát az csak legenda! Ötezer éve senki… Emberfölötti erıfeszítéssel
zabolázta meg szanaszét futó gondolatait. Uralkodj magadon, külön-
ben véged! Ha valóban legendát költöttek róla, legalább az kiderül
belıle, hogyan lehet megküzdeni vele…
Visszavonta a fantomképmásokat tápláló energiákat, s minden
erejét az ellentámadásra összpontosította. Tüzet olvasott a varázslóra,
aztán tüzet és újra csak tüzet. Ugyan a szalamander védelme alatt áll,
ám ezt a jegyet ı is jól ismerte, és tudta róla, hogy a teherbírása nem
végtelen. Kitartás kérdése az egész, az lesz a nyertes, aki tovább
gyızi szusszal. Persze roppant kockázatos, de még mindig több
eséllyel kecsegtet, mint ha közel engedné magához azt a szörnyet; és
mellette szól, hogy ı a fiatalabb…
Perzselı lángoszlop nyelte el a varázslót, tüzet fogott körülötte a
fő, a föld, a levegı; még a kavicsok is szikrazáporban robbantak szét
a talpa alatt. Ködösen derengı árnynak látszott csupán a pokol elı-
csarnokában. Egyelıre még állta a sarat, de lépésrıl lépésre lassult,
minden mozdulata vontatottabb volt az elızınél. A boszorkány ösz-
szeszorította a fogát, és megkettızte csapásait. A halántéka ırülten
lüktetett, a szíve ki akart ugrani a bordái közül, a tarkója táján kezdte
érezni azt a lebegı kábulatot, ami a kimerülés elıjele; ám még távol-
ról sem járt a tartalékai végén, amikor a kölyökmágus egyszer csak
megtorpant, majd rövid ingadozás után hátrálásra váltott. Diadalittas
rikoltásra nyitotta száját…
…hang azonban nem jött ki rajta.
Döbbenten pillantott le önmagára. Két kamaszkéz markolta a tor-
kát, már nem gyermeké, de még nem is férfié. Karok is tartoztak
hozzájuk, egészen könyökig. Vastag koszréteg mutatta rajtuk, hogy
nem kis fáradságukba telt, míg a földön csúszva-mászva megtették
az idáig vezetı utat.
A boszorkány fuldokolva kapott a nyakához, hogy lefejtse róla a
satuként ráfonódó ujjakat, de túlságosan sok erıt ölt az összpontosí-
tásba: a teste reszketett, akár a nyárfalevél, izmai jószinte megkocso-
nyásodtak a bıre alatt. Hörögve kapkodott lélegzet után, mindhiába.
Gunyoros göcögés szökött a fülébe a hamvaiba roskadó tőzoszlop
irányából.
 – Egész helyre kis fruska vagy… Kár, hogy nem nézel a lábad elé!

– Nagy szerencse, hogy épp a zarándokszálláson idızött, atyám –

dörmögte a zsoldoskapitány, elégedetten vakargatva a forradást az
arcán. – Így idıben el tudtam szalajtani kegyelmedért a legényeket.
A szürke csuhás, törékeny öregember, akit a varázsló a titkos
kongregáció hírhordójának hitt, mosolyogva pillantott föl a térdére
terített kendırıl, ahonnan sajtot és ropogós zsemlyét falatozott.
– Én inkább a Gondviselés irányodban tanúsított kegyének nevez-
ném, Aymar – felelte hamiskásan csillogó tekintettel. – Ami megkí-
mélt tıle, hogy kénytelen legyek kiszabni rád valami kiváltképpen
súlyos penitenciát.
A harcos deres szemöldöke megjátszott csodálkozással ívelt a
magasba.
– Ugyan miért cselekedett volna ilyesmit, atyám?
– Valahogy nehezen tudom elképzelni rólad, hogy ha nem vagyok
elérhetı, ölbe tett kézzel nézed végig, mi folyik itt. – Az exorcista
kifordította héjából a sajt utolsó csücskét, és takaros kis szeletkékre
aprította bicskájával. Párja is akadt mindegyiknek, egy-egy ujjal té-
pett zsemlyedarab képében. – Akkor is ugyanez történt volna, nem-
de? Csak az én felhatalmazásom nélkül.
Töprengı ráncok győrıdtek Aymar homlokára, ahogy leoldotta
derékövérıl a kulacsát. Jókorát húzott belıle, aztán hosszan forgatta
a kortyot a szájában, mintha az ízét latolgatná. Emberes ital lehetett;
pír szökött az arcába tıle.
– Utóvégre is, a kölyök kiképzése az én feladatom – szögezte le
megfontoltan, miután nagy sokára elszánta magát a nyelésre. – Ke-
gyelmed már elvégezte vele a dolgát. És az ilyen taknyosokra mi sem
hat serkentıbben, mint egy éles bevetés a sok gyakorlat között. An-
nál jobb, minél váratlanabb.
– Hacsak bele nem pusztulnak, ugyebár – mutatott rá a szürke ru-
hás pap. – Mert akkor minden fáradság kárba vész.
A zsoldoskapitány elvigyorodott.
 – Én bízok a kegyelmed ítéletében! – hajolt meg ültében elöljárója
felé, jobbját a szívére téve. – Ha nincs megfelelıképpen fölkészítve,
atyám nyilván nem adta volna a kezem alá!
– Ravasz vén róka vagy te, Aymar! – sóhajtott az exorcista beletö-
rıdın. – Nem sok értelme veled disputálni. – Tekintete a galagonya-
bokrok irányába kalandozott, ahol a két bırzekés harcos strázsálta a
lábadozót. – Mit gondolsz, hogy viseli?
– A karja már kinıtt. A legények lenyesegették róla a fölösleget, a
régit meg elégették a vajákos szukával együtt. – A sebhelyes veterán
elismerıen sercintett. – Ez még nekem is napokba telne, pedig a zár-
da legsőrőbb borát iszom. Irdatlan erıs lehetett az az utolsó bővö-
lés!…
– Az idén különösen finom tejet adtak a kecskék. – A pap bekapta
a késhegyére tőzött falatot, és átszellemülten rágni kezdte. – Van
kedved válaszolni a kérdésemre, vagy folytassuk a mellébeszélést?
Aymar egykedvően rántott egyet a vállán.
– Megbocsát, atyám, de én csak a sebekhez meg a törésekhez ér-
tek, a bolondéria nem az én az asztalom. Ha arra kíváncsi kegyel-
med, mennyire zápult meg a fejében a velı, forduljon inkább a gyó-
gyítónkhoz!
Száraz gallyak recsegtek a bozótosban, mindkettejük figyelmét a
közelgı zajra terelve. A cserjék fala szétnyílt, s a rozsdaszín lombok
takarásából az öreg javas bukkant elı. Átalvetıjét tömött kis bugyor-
ba csavarintotta a mellén, s reszketı kezével úgy szorította toldott-
foldott zsákruhájához, mintha legalábbis Dárius kincsét ırizné benne.
Pillantása riadt madárként cikázott a zsoldos és a pap között.
– No hadd lám, miket szedtél össze! – Aymar az övzsinegénél
fogva lerántotta magukhoz az öregembert, majd visszahajtotta az
átalvetı szegélyét, és gyanakodva belesandított. – Aztán használ is
valamit ez a sok fránya gizgaz?
– Már hogyne használna, vitéz uram! – A javas majd' elharapta
nyelvét a nagy igyekezetben, ahogy az ölébe göngyölített füveket és
bogyókat mutogatta. – Ez itt, látja, sisakvirág; lassú tőzön kifızve
erısíti a szívet. A keserő magyal párlata jó a láz ellen, ebbıl a pókhá-
lós lapuból pedig, ha gyolcsba szaggatjuk, remek tépést csinálhatunk.
Van itt még hólyaghúzó, görcsoldó, vérserkentı…
– Ne vizsgáztasd a jóembert, tudja ı a mesterségét! – intette le
szelíden az exorcista, aki idıközben végzett a reggelijével, s a kendı-
jét hajtogatta össze. – Szükségünk is van rá, amilyen állapotba sze-
gény kölyök került. – Átható tekintetét az öregre emelte. – Hiszen te
mindenkinél tisztábban látod, mi baja van és hogyan lehet kiorvosol-
ni belıle…
Veríték verte ki a vén javast; az átalvetı csücske kicsúszott ráncos
ujjai közül, a frissen szedett gyógynövények a földre potyogtak.
– Cs-cs-csak múló gy-gy-gyöngeség! – hebegte. – A mágia őzé-
se… kimeríti a testet.
– És elgyávítja a lelket – dörmögte félhangosan a zsoldoskapitány,
miközben elırehajolt, hogy összesöpörje vaskos tenyerébe az elhul-
lajtott füveket-leveleket.
Az exorcista nem törıdött vele; pillantása derősen és mégis szigo-
rúan tartotta fogva a levitézlett varázslóét.
– Negyven éve figyellek, szegény öreg – mondta halkan, és elmo-
solyodott a másik szempár riadt rebbenésére. – Csak nem gondolod,
hogy észrevétlen szıhetted meg a kötéseidet? Nem bántottalak, mert
ártalmatlan vagy… és mert az igazat megvallva nem is gyanítottam,
ki voltál valaha. Közönséges kóbor kontárnak tőntél, amolyan bot-
csinálta garabonciásnak, aki épp csupán annyira kóstolt bele a tiltott
tudományba, hogy holtra rémüljön tıle. Nem sok vizet zavartál, én
pedig megsajnáltalak. Még az ırzıknek sem szóltam rólad, mert
akad köztük néhány túlbuzgó lélek, akik idınként hajlamosak az…
öntevékenységre. – Beszédes kézmozdulatot tett Aymar felé, aki
mord horkantással nyugtázta a méltatást. – Mióta ezen a vidéken
tanyázol, nem cselekedtél semmi gonoszat; némi jót viszont igen. A
fızeteid, a kenıcseid, a sebre való írjaid… Buzdítás nélkül is a bőn-
bánat ösvényére tértél, azt hiszem. Ha rajtam múlik, nem háborgatta-
lak volna. – Szomorúan csóválta meg a fejét. – Ám bizonyára te is
megérted, hogy a történtek után ez lehetetlen.
 Minden szín egyszerre szaladt ki a javasember arcából; olyan fe-
hérre sápadt, akár a csurgatott viasz. Megingott térdepeltében, mint
akit szélütés környékez; aztán sikoltva borult arcra bírája elıtt.
– Irgalmazz, szentatyám, a Krisztusod nevében! – fuldokolta
könnyek között. – Ölj meg itt helyben, égess meg vagy vedd a vére-
met… csak ne küldj a kazamatákba!
A pap és a zsoldoskapitány csodálkozó pillantást váltottak fölötte.
– Ennek a félnótásnak teljesen elment az esze! – mordult föl
Aymar undorodva. – Még hogy az ı borát igyam? Inkább élnék ve-
szett patkányokon!
Az exorcista megrovó tekintetet vetett rá, mielıtt lehajolt volna a
zokogó öregemberhez, hogy átkarolja.
– Szentatyám? Ugyan sanyarú idık járnának a kereszténységre, ha
az én homlokomat öveznék föl a tiarával. Imádkozok az Úrhoz, hogy
ne ezt a sorsot rendelje nekem – mosolyodott el halványan. – Ami
pedig téged illet, gyermekem, megnyugodhatsz: más útját fogod járni
a vezeklésnek.
– Nem… nem fogsz bebörtönözni? – pislogott föl rá a mágus
könnymarta szemekkel.
– Rosszul sáfárkodnék az adománnyal, ha így tennék. A Minden-
ható kegyelmébıl az én hatalmamba kerültél, nem az inkvizítoroké-
ba. – Az exorcista gyengéden, ám határozottan ülı helyzetbe támo-
gatta. – Noha nem szándékaid szerint történt a dolog, mégis a te se-
gítségednek köszönhetjük, hogy megszabadultunk egy fajtádbélitıl,
aki százszorta rosszabb volt nálad, igazi szörnyeteg. Te két emberöl-
tıt töltöttél a környéken, és nem ártottál senkinek; ı temérdek szen-
vedést támasztott egyetlen nap alatt. Ha nem keresed meg Aymart,
sokkal több bajunk lett volna vele.
Az öreg varázsló megborzongott.
– Én… eszemet vette a félelem. Olyan fiatal volt, olyan vad, olyan
kegyetlen! Nem mertem kiállni vele… inkább rátok akartam uszítani,
hogy meglapuljak és eljátsszam a nevetı harmadikat. Ostoba vol-
tam…
 – Mégis legyızted – mutatott rá szárazon Aymar, laza marokkal
rázogatva a gyógyfüveket, hogy az ujjai között kirostálja belılük a
port.
– Nem is… nem is emlékeztem rá, hogy ennyi mindent tudok –
suttogta a mágus, és lesütötte könnyezı szemét. – Olyan rég volt
már… mintha köd telepedett volna az agyamra…
Az exorcista bólintott.
– Igen. És valahol annak a ködnek a mélyén ott kísért a régi éned,
aki nem sírt, nem menekült, nem rimánkodott kegyelemért. Aki a
maga idejében éppoly fiatal, vad és kegyetlen volt, mint most ez a
fúria… de sokkal többet tudott nála. Aki, ha kihívást intéztek hozzá,
nem futamodott meg, hanem szétmorzsolta az ellenfelét. – Sóhajtva
kiegyenesedett, és lesimította gyöngyházszürke reverendáját. – Egy
szellem a múltból, ha úgy tetszik. Akit a fiú ma estére életre keltett.
Aymar segítıkészen vállon ragadta az öreget, s miközben fél kéz-
zel visszagöngyölte átalvetıjébe a gyógynövényeket, a másikkal
olyat rázott rajta, hogy kopaszodó feje ernyedten elıre-hátra nyak-
lott.
– Te csak ne foglalkozzál az emlékezéssel, vénember! Nem a te
dolgod, és ha nagyon belemerülsz, még bajod eshetik – villantotta rá
sebhelyes ragadozóvicsorát. – Mostantól fogva mi ügyelünk rád:
olyan pazarul élhetsz, hogy Ábrahám ölében se különben! Lesz étel,
ital, meleg ágy; még asszony is, ha gyızi az elaszott gyíklesıd. Az
emlékeidet meg csak bízzad szépen a kölyökre! – A marka olyan
erıvel szorult meg a keszeg vállon, hogy csont roppant alatta, – İ
majd elıszedi ıket, ha úgy hozza a szükség…
A vén varázsló felvinnyogott fájdalmában. Lelki szeme elıtt egy
vödör víz képe jelent meg, amelybe spongyát mártogatnak, és rend-
szeresen facsarják. A víz színe kérlelhetetlenül apad; és mi lesz a
sorsa a vödörnek, ha egyszer kiürül?…
Ó, magasságos Fényhozó…
– Isten hozott a csapatban! – vigyorgott a képébe a csorba fogú
zsoldos.
 Raoul Renier

A RÉMÁLOM

Béroul testvér álmodott.

Azt álmodta, hogy friss, forró vérrel van tele a szája, s hiába nyel-
dekli mohón, kibugyog a fogai közül és nyúlós patakokban csorog le
a nyakán. Felitatta volna a kézfejével, de vasbilincsek tartották a
csuklóját, így haszontalan folyt el az egész, csak a mellén áztatta
csatakosra a szırt. Az ízérıl tudta, hogy vér: szúrós-sós, nyers zama-
ta volt, kicsit pikáns, ám elég főszeres, hogy belezsiborogjanak a
nyelvén a bimbók. Zihálva igyekezett a szomját oltani vele, a nyála
azonban csomós göbökbe győlt a garatja körül, és egyetlen cseppet
sem eresztett át a torkán. Tantaloszi kínokat élt át, karnyújtásnyira a
hın áhított enyhüléstıl, s csupán azért nem vinnyogott gyötrelmében,
mert görcsöt kaptak a hangszálai.
Ezüst feszület villant elıtte a sötétben, hideg borotvafénnyel, hogy
könny szökött a szemébe tıle.
– Accipe sanctimonium Christi. spiritus tormentus – kántálta egy
éneklı, dallamos férfihang.
– Expurge ipsum a bestiae squalore – csatlakozott hozzá egy má-
sik, valamivel mélyebben.
A talpas kereszt szárát ráncos, szikár ujjak markolták. Az egyiken
holdköves győrő díszlett.
Álmodik vagy emlékezik, gondolta; nem tudta biztosan, melyik,
de nem is igazán számított, hisz nincs nagy különbség a kettı között.
Valójában most a szalmazsákján forgolódik, verítékezve hányja-veti
magát a tárt ablak alatt, mely tücsökzenét és hős ıszi szellıt ereszt a
zarándokszállásra, éjjel nyíló virágok illatával átitatva. Megkísérelt
megkapaszkodni ebben a képben, de nem sikerült. Túl erıs volt a vér
íze a nyelvén; a keblét szaggató sóvárgás elnyomta az ébrenlét vízió-
ját.
Loncsos ragadozószag facsart az orrába, ahhoz hasonlatos, ami a
vadállatok odújában terjeng, ha kölyköket nevelnek. Irtóznia kellett
volna tıle, mégis ismerısnek és megnyugtatónak találta. Nem lepı-
dött meg a sötétségbıl felharsanó ordítástól, mely szétzilálta a latin
nyelvő zsolozsmát, sem a kieresztett karmú kéztıl, mely egyetlen
csapással az enyészetbe röpítette a feszületet. A vér még mindig ırjí-
tıén habzott a szájában, s ı megpróbálta kilazítani a nyelıizmait,
hogy néhány korty a gyomrába is jusson belıle.
Vasalt csizmasarkak koppantak a kıpadlón, sarkantyúpengés
azonban nem kísérte ıket. Sieur Marroc, Bisclavret grófja sohasem
ült nyeregbe. A lovakat megközelíteni is csak szél ellenében tudta,
különben már a szagától megbokrosodtak; ha pedig hozzájuk ért,
eszüket vesztették félelmükben, és tajtékzó pofával, ágaskodva rúg-
tak-kapáltak. Így hát gyalogszerrel járta be birtokait, társzekerek és
talpnyalók nélkül, maroknyi hőséges emberével; ám aki ebbıl azt a
következtetést vonta le, hogy holmi mezítlábas kódisnemessel van
dolga, hatalmasat tévedett. Noha az ilyen utakra csak féltucat csatló-
sát vitte magával, azok mind tagbaszakadt varég óriások voltak,
mosdatlanok és bozontosak, könnycsepp alakú pajzzsal és irdatlan
szekercével fölfegyverezve. Sárga szemükben a téboly parazsa iz-
zott; amerre elhaladtak, ijedten súgtak össze mögöttük a népek, száj-
ról szájra adva a rettegett berserkr nevet.
A gróf most egyedül volt, szők selyemnadrágban és hasított ujjú
zubbonyban, melynek magas gallérja kevély tartásba merevítette a
nyakát. Hosszú, vasszürke haja pompás sörényben bukott hátra dom-
ború homlokáról. Szakállát ısi breton szokás szerint két ágba fonva
hordta, melyek aranygyőrőkkel ékesen lógtak a derékövéig. Sosem
rejtette véka alá megvetését a csecsemıképőre beretvált francia lova-
gok iránt, s falánk örömmel fogadta, ha fullánkos sértéseivel sikerült
párbajra hergelnie ıket. Számára ágrólszakadt kóborok voltak, hívat-
lan betolakodók azon a földön, mely emberemlékezet óta az övéi
birtoka.
 A koponyáikat késıbb kitőzte a bisclavreti vár fokára. Ahogy a
sötétség vászna felszakadozott mögötte, széltépázta felhıpad gya-
nánt, a háttérben zord öregtorony bontakozott ki az alkonyaiból, kö-
rös-körül bástyázva e néma trófeákkal. Varjak köröztek lustán a hal-
dokló napkorong elıtt; egyikük nagy szárnycsattogással leereszke-
dett a pártázatra, hogy megkóstolja a legfrissebb ínyesfalatot.
Béroul testvér most már biztosra vette, hogy álmodik. Vagy meg-
ırült.
Sieur Marroc közelebb lépett hozzá. Gondterhelt kifejezés játszott
az arcán, szakállából kivillantak hegyes szemfogai. A szeme egybe-
függıen vöröslött, a pupilla fekete éke úgy cikázott benne fel s alá,
akár a vadászó szitakötılárva. Családi örökség volt, a nemzetség
ısatyjáról, ki a legenda szerint a Kerek Asztal lovagjaként szolgálta
Artus királyt.
– Szegény kisunokám – szólalt meg mély, morgó hangon. Az orr-
cimpái megremegtek. – A torkodon akadt egy kereszt.
Béroul testvér válaszolni próbált, de csak a vér ömlött egyre a szá-
jából, hang nem jött ki rajta. Vadul rángatta béklyóit, ám azokat szi-
lárdan beágyazták a háta mögött a terméskı falba, meg sem rezzen-
tek. Talán ha inna egy keveset a vérbıl…
– Pimasz poronty voltál. Tékozló és engedetlen – dorgálta szelí-
den a gróf. – Elcsavarogtál; korpa közé keveredtél; szégyent hoztál
az ısi névre. – Intın meglengette felé a mutatóujját. Arasznyi, fekete
karomban végzıdött. – Ládd-e, én mégis megbocsátok. Megbocsátok
és segítek rajtad. Hiszen az almomba tartozol.
Fél kezével állon ragadta Béroult, a másikkal a szájába nyúlt, és
kotorászni kezdett benne. Ahogy a hosszú karmok póklábakként ka-
pirgáltak a garatja körül, a szerzetesre ellenállhatatlan erıvel tört rá a
hányinger. Görcsös öklendezés fogta el, olyan hevesen, hogy a sze-
me is kiguvadt belé. A tekintetére ereszkedı fátyolon keresztül látta,
hogy ijesztı mennyiségő véres váladékot köp a gróf arcába, akinek
pillája sem rebben tıle. Ellenkezıleg, elégedetten elmosolyodik; és
mikor visszahúzza ujjait, apró rózsakereszt csillan közöttük. Feltőnı
óvatossággal tartotta, a karmai hegyére csippentve.
 – Ezüstbıl van – hajolt közelebb bizalmasan. – Megkötöttek a
hold bilincsével, de én levettem rólad a rontást. – A lehelete érett
prédától bőzlött. – Most már megihatod a vért.
Béroul testvér zihálva kortyolt egyet, majd még egyet, és újra
egyet. A vér tüzes parázsként ömlött végig a torkán, lenyúzta róla a
bırt, és máglyát lobbantott a gyomrában. Vonítva roskadt térdre, s
ahogy kétrét görnyedve elırebukott, észre sem vette, hogy mindkét
vasbéklyót kiszakította a falból. A feje búbjával megtámaszkodott a
padló kılapjain, s kétségbeesetten igyekezett kiokádni a gyalázatos
nedőt, de nem bírt féket vetni az ösztöneire. Titokzatos forrás fakadt
a szájában, ı pedig egyre csak nyelte, nyelte, nyelte, ami felbuzgott
belıle.
Sieur Marroc kurrogva hátraszökkent, s harci pózban érkezett
vissza a földre, ugrásra készen, karmait kifeszítve. Szırös füle elı-
bukkant a szürke sörény takarásából, és éberen fölmeredt.
– A baj nagyobb, mint hittem – morogta. – Megmérgezték a szí-
ved. – Nedves orral szimatolt a szerzetes felé. – Miért utasítod el a
vért? Jogod van hozzá, becsületes harcban szerezted.
A fuldokló Béroul könnymarta szemmel hunyorgott föl rá a köve-
zetrıl. Tekintetében, akárcsak a vergıdı testét rázó indulatokban,
zavaros eleggyé mosódott össze az undor és a vágy.
– Ez Mapeou vére. Az apádé. – A gróf óvatosan guggolásba eresz-
kedett. – İt küldtem utánad, amikor megszöktél. Nem emlékszel?
Hogy emlékszik-e?…
Jeges szél támadt a kongó boltívek alatt, örvényt kavart a kínlódó
szerzetes körül, s vádló győlölettel harsogott a fülébe.
Da poenas, patricide! – süvöltötte egy éneklı, dallamos férfihang.
Bőnhıdj, apagyilkos!
Age penitentiam, patricide! – zúgta egy másik, valamivel mélyeb-
ben. Vezekelj, apagyilkos!
A külvilág illó füstként foszlott szét körülötte, s ı – emlék az
álomban – ismét a szeminárium konyhájában találta magát. Barátsá-
gos hely volt, langyos és otthonos; noha a tüzek már leégtek, a fehér-
re vakolt kıfalak még ırizték a melegüket. Ingerlı illatok úsztak
Béroul orrába, ahogy a jókora vaskondért súrolta, az utolsót az öt
közül. Összefutott tılük a szájában a nyál, de nem törıdött vele. Le-
hunyt szemmel koncentrált a szennyes víz nyaldosására a karján, a
durva homok érdességére az ujjai alatt. Mikor megkordult a gyomra,
nagy korty levegıt nyelt, hogy elcsendesítse.
Aznap ı olvasott fel a vacsorához; a kanonok atya Szent Pál
galatabéliekhez írt levelét jelölte ki. A helyi regula szerint ez a poszt
mindig párban járt a konyhaszolgálattal, józan megfontolásból, hogy
egyetlen növendék se térjen éhen nyugovóra. A szakácsgazda nem
sürgette a munkát, Béroul két kondér közt békességgel belakhatott
volna, ı azonban megtartóztatta magát. Szinte megszállottan böjtölt,
ez volt az egyetlen pont, ahol gondjai akadtak az engedelmességi
fogadalommal. A kanonok atya gyakran intette, hogy legyen tekintet-
tel a test szükségleteire. Porhüvelyünk ugyan mulandó – mondta –,
ám az Úr ruházott föl vele minket, s nem csúfolhatjuk meg adomá-
nyát azzal, hogy ebek szájára vetjük. Az aszkétaság igen dicséretes
dolog, de csak egy bizonyos koron túl, nem ép és egészséges ifjak-
nál, akikre még sok-sok esztendı vár az egyház szolgálatában.
Béroul testvér lehorgasztott fıvel fogadta a megrovást, elvégezte a
kiszabott penitenciát, és konokul tovább sanyargatta magát. A kano-
nok atya nem tudhatta, hogy az ı számára mit jelent éhség és jólla-
kás.
– Egy karéj kenyeret se kérsz, fiú? – A szakácsgazda kerek képe
tamáskodva nézett le rá. – Nem mondom, jó erıben vagy, de néha
azért nem ártana…
A szerzetes szótlanul megrázta fejét, és megtörölközött az odaké-
szített száraz rongyban. A kondért a helyére állította, a többi közé,
aztán leeresztette csuhája feltőrt ujjait, és halk áldást mormogott bú-
csúzóul.
A konyha a pinceszinten volt, mélyen a föld alatt, hogy közel le-
gyen a hőtıvermekhez, ahol a sózott húst meg a hordós káposztát
tárolták. Öblös kéménykürtık és boltozatos lépcsıaknák kötötték
össze a fıépülettel; Béroul mezítlábas léptei hosszan, ütemesen ne-
szeztek a homorúra kopott fokokon. A hideg beköltözött a talpába, s
lassan kúszott tovább a csontjain a térde felé. Azon mérte az idı mú-
lását, hogy milyen magasra ért.
A felsı folyosókat csendesnek találta. Nagyon csendesnek.
Bronz függılámpások lógtak a zárókövekrıl, reszketeg fénybe
vonva a hímzett falikárpitokat. A többi növendék, ha lement a kony-
hagádorba, fáklyát gyújtott a lángjukról; Béroul enélkül is boldogult.
Eleinte furcsállkodva méregették a szeme miatt, idıvel azonban hoz-
zászoktak és napirendre tértek fölötte. A történet, amit a ritka és
örökletes családi bajról költött hozzá, sokat segített ebben.
Az éhséget, bár kordában tartotta, sohasem sikerült teljesen el-
nyomnia. Olykor, loppal támadva, rút tréfákat őzött az érzékeivel.
Most is ez lehetett a helyzet, különben miért érezné ezt a nyers, fül-
ledt szagot? Szúrós és átható, csiklandozva ingerli a torkát, akárcsak
hajnalban, disznóvágáskor, mielıtt főszerrel sőrítenék a…
Benyitott a dormitóriumba.
A növendékek, mint megannyi halomba hányt szalmabáb, hever-
tek az összeborogatott ládákon és dikókon. Kinek karja, kinek lába
hiányzott, kinek a gégéjét szaggatták ki, de olyan is akadt, akit ízekre
marcangoltak. A terem közepén hórihorgas, ösztövér alak állt, széles
karimájú kalapban és felleghajtó köpönyegben. A kezében valami
kerek tárgyat tartott, és lehajtott fıvel tanulmányozta.
Béroul odagyökerezett a küszöbre. Kiáltani akart, de torkán rekedt
a hang.
Az apja lassan fölnézett rá, tekintete rıtsárga lobot vetett a kalap
árnyékában.
– Fiam… – morogta mélyen. – Eleget bolondoztál. – A folyosóról
beszőrıdı fény nedveset csillant a szemfogain. – Hazavár a család.
És hanyagul félredobta a kanonok atya fejét.
Az éhség ezt a pillanatot választotta, hogy lerontsa imákból és ön-
sanyargatásból emelt börtönét. Az izgató, ırjítı szagok betöltötték
Béroul tüdejét, nyüszítésig facsarták az orrát; saját vére nem tudott
ellenállni a másokénak, mely gazdag terítékben ömlött el körülötte,
és tajtékozva zúdult fel az ereiben. Vörös köd ereszkedett a szeme
elé, s csak homályosan volt tudatában, hogy bestiális üvöltéssel elı-
regörnyed, és mindkét kezén kimereszti a karmait.
– No mi van, poronty? – vetette hátra az apja gúnyos mozdulattal
a köpenyét. – Kinıttek a fogaid?
O pater noster, qui es in coeli, hadarta kétségbeesetten Béroul tu-
datában egy vékonyka hang, mely rohamos iramban halkult, s végül
beleveszett a torkából feltörı bömbölésbe.
A düh. Az éhség. A bosszúvágy.
Atyád vére torkodra forr!…
Kemény kezek markolták a szerzetes vállát, s vadul rázták, hogy
kizökkentsék révületébıl. Az arasznyi karmok csíkokat hasogattak a
csuha barna szövetébe.
– Tisztulj meg! Köpd ki a mérget! – recsegte a fülébe Sieur
Marroc. – A fiúk megölik az apákat. Ennek így kell lennie, különben
elaggott vének vezetnék a falkát, és mind elpusztulnánk. – Ahol az
unokáját markolta, skarlátszín források fakadtak az eleven bır alól. –
Megölted Mapeout: büszke lehetsz rá! Vad volt és erıs, a legjobbak
közül. Ha életben hagyod, kihívott volna engem.
Béroul hátravetette a fejét, és hörögve felüvöltött. Véres nyál frö-
csögött a szájából.
Fölöttük, ahol a holdnak vagy a napnak kellett volna lennie, kísér-
teti jelenés bontakozott ki a sőrő homályból. A hatalmas kereszt szá-
rai ezüstös fénnyel derengtek; emberforma ködkép gomolygott raj-
tuk, koronás fıvel, kifeszített tagokkal. Álomban fogant álomnak
tetszett; szürke üresség ásított a szeme helyén.
A szerzetes vinnyogva nyújtotta felé reszketı kezét.
Sieur Marroc félretaszította a sötétségbe, s bısz vicsorral pördült
szembe a fakó feszülettel. A kölykét védı ragadozó pózában állt elıt-
te, felpúpozott háttal, harcra-halálra készen.
– Sápadt isten! – vonított föl rá vérmocskos arccal, és fenyegetıen
szegezte neki az ujját. – Elloptad tılem az unokámat. A legderekab-
bat mind közül, akit a szukáink száz éve vetettek. – Tajték habzott
befont szakállában, ahogy meglengette. – Nem adom neked, érted?
Visszaveszem, vagy belepusztulok!
 Szilaj pillantást vetett a fal tövében nyöszörgı Béroulra, aki ök-
lendezve próbált magzatpózba kuporodni.
– Küzdj vele, kisunokám! Hallod? Küzdj! – rivallt rá gurgulázó
torokhangon. Tekintete olyan hévvel vöröslött, akár az olvasztott
acél. – Égesd ki magadból a mételyt! Szabadulj meg a gonosztól!
Szabadulj meg a gonosztól!…
Béroul testvér zihálva riadt föl a derékalján. Langyos ıszi este
volt, a zarándokház kertjében kórusban ciripeltek a tücskök. A nyitott
ablakon beszökött a szellı, körbecirógatta a ládát, a fürdıdézsát, a
házioltárt, s éjjel nyíló virágok illatát csempészte a kicsiny alvószo-
bába. A tiszta égbolton csillagok ragyogtak; megannyi pisla mécses,
tőszúrások a szférák sötét bársonyán. Egyikük hirtelen felszikrázott
és kihunyt, vörös fénnyel, szélben szálló parázs módjára.
Hideglelés rázta a szerzetest, minden porcikájában, hogy a foga is
vacogott belé. Egész teste jeges verítékben úszott, a válltájékát kivé-
ve, melyben tompa fájdalom lüktetett. Ott másféle nedvességet ér-
zett, sósat és meleget; nem kellett megtapintania, hogy tudja, mi az.
Szúrós bizsergés jelezte, hogy a párhuzamos barázdákban futó sebek
már hegedésnek indultak, virradatra nyomuk sem marad.
Lázálmában fetrengve önkezével hasogatta a húsába ıket. Leg-
alábbis ez volt az egyetlen lehetıség, amire gondolni mert.
Reszketve felült a lucskos szalmazsákon, megtámaszkodott oldalt
a padlón, és lehajtott fıvel mélyeket kortyolt a levegıbıl. Bele fog
telni egy kis idıbe, míg eléggé megnyugszik, hogy elvégezhesse az
összpontosító gyakorlatait. Legjobb lesz, ha addig kitakarít; most épp
nem idıztek vendégek a szálláson, de Aymar kint oktatja a fiút az
erdıben, és ha kiürülnek a kulacsaik, bármikor benézhetnek pálinká-
ért…
Szaggatott sóhajjal a ládafödelén álló feszület után nyúlt, hogy
erıt merítsen az érintésébıl, és elmormoljon fölötte néhány építı
imát. Aztán felszisszent, és úgy hıkölt vissza, mint akit kobra mart
meg. Baljával ösztönösen megragadta és elszorította a csuklóját,
hogy útját szegje a szíve felé nyilalló fájdalomnak.
 A talpas ezüstkereszt harsány csattanással zuhant a padlóra, s es-
tében baljósan felvillant a szórt csillagfényben. Béroul testvér elször-
nyedve meredt az üszkös, fekete csíkra, melyet a szára perzselt a
tenyerébe, ahol megmarkolta.
Beszélnie kell a kegyelmes atyával, cikázott át az agyán a gondo-
lat. Most, azonnal… vagy amilyen hamar csak lehet!
De nem tudta eldönteni, valóban ezt akarja-e.