„NE ÖLJ!

” – A HÁBORÚ ETIKÁJA:
AZ IGAZSÁGOS HÁBORÚ A GYAKORLATBAN
tanulmány a Veszprémi Hittudományi Főiskola 60 órás erkölcstan-pedagógiai továbbképzésére

2013. április 1. Havasmezői Gergely

TARTALOM

1. Bevezetés
2. A háború történelme: tegyünk rendet a fejben
3. A háború etikája: az „igazságos háború” elméletének győzelme
4. A nem konvencionális hadviselés problémája
5. Összefoglalás: a világ igenis fejlődik
1. BEVEZETÉS

A háború mélyen beágyazódott az emberiség gondolkodásába. A probléma, melyre a háború etikája

megoldást kíván adni, pontosan ez az ősi, felderíthetetlen mélységekben gyökerező beágyazódottság: hogy
minden ember érintett, de mind másképp. A XXI. századi nyugati civilizáció háborús videojátékokat játszó
fiataljai, ugyane civilizáció valódi katonái, a döntéshozók és hadvezérek, az Al-Kaida fedett operátorai, az
afrikai törzsi háborúk bedrogozott gyermekharcosai és a felperzselt falvak áldozatai különbözőképpen látják
ugyanazt. A számos nézőpont pedig akár egyénenként más és más etikai megközelítéssel is járhat.

Szerencsére a háború etikája nem statikus, hanem fejlődő jelenség, ami a gyakorlatot illeti (még ha
elméletben meglepően állandó is a korokon át): ez jelen tanulmány tézise. Mint látni fogjuk, a háborús etika
gyakorlatának összefoglalása, a millió eltérő nézőpont ellenére, ezért válik lehetségessé.

Mielőtt azonban a háború etikájáról beszélhetünk, rendet kell tenni a fejünkben magát a háborút illetően.
Nem vagyunk ugyanis mentesek a rá vonatkozó durván téves, mégis mindenkiben ott élő mítoszoktól. Ha
ezeket korrekció nélkül hagynánk, az lehetetlenné tenné a valóságra vonatkozó érvényes állításokat.

2. A HÁBORÚ TÖRTÉNELME: TEGYÜNK RENDET A FEJBEN

Társadalmunkban a háborúra vonatkozó tévhitek oly elterjedtek, hogy szinte minden ember hibásan
gondolkodik, kivételt jóformán csak a témával aktívan foglalkozó profik alkotnak. Ez a széles körű
elterjedtség pedig, már ahogy a tévhitek szokása, önmaga látszólagos legitimizációját is okozza („ha
mindenki ugyanúgy látja, mint én, biztos nem tévedek”). Főbb fajtái a következők: 1) a háború azonosítása
a konvencionális hadviseléssel;1 2) a szörnyű jelenkor mítosza, miszerint mai korunk durvább és több a
háború a világon, mint valaha; 3) az a felfogás, miszerint a békés őskor után az írott történelem a háborúk
sorából áll, és azok egyre kegyetlenebbek, ahogy a századok telnek (tetőzvén a mai korban).

E tévhitek magyarázata visszavezethető a következő faktorokra (melyek kifejtésére most nincs lehetőség):
A) A populáris kultúra háborúábrázolása a mozifilmektől a regényeken át a játékokig – szinte mind a
konvencionális hadviseléssel foglalkozik, elsöprő többségük XX. századi vagy jelenkori háborúkkal, és a
növekvő társadalmi ingerküszöb miatt egyre naturalisztikusabban. B) A híradások, melyek – a média
mechanizmusai miatt – nagy terjedelemben számolnak be olyan „izgalmas” eseményekről, mint amilyen a
bármiféle háború, ám elhanyagolják mind a rátekintő, szélesebb látókört, mind a béketeremtés
„unalmasabb” sikereit. C) A történelemoktatás, mely szinte kizárólag a konvencionális hadviselést ismeri és
objektíve aránytalan hangsúlyt helyez a modern korra (még ha ez pedagógiailag amúgy indokolt is).

Lássuk a valóságot.

Carl von Clausewitz, a hadviselés talán legnagyobb hatású teoretikusa fogalmazta meg azt a gondolatot a
18-19. század fordulóján, a porosz nagyhatalom felemelkedésének idején, mely a háborút a konvencionális
hadviseléssel azonosítja: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” A gondolat beépült
mindannyiunk felfogásába. Ám mint John Keegan angol hadtörténész kimutatta, a megállapítás
tényszerűen nem igaz.2 A háború minden kultúra integráns része, függetlenül attól, hogy az adott kultúra
egyetlen eldugott törzset vagy egész kontinensnyi civilizációt jelent-e. A legkevésbé véres törzsi hadviselés

1
Jelen dolgozatban a „konvencionális” háború fogalma azt jelenti, hogy szervezett, formális hierarchiával rendelkező hadseregek
elismert hatalom által irányított, stratégiai gondolkodást felmutató hadviseléséről van szó.
2
Keegan 2002.
1
olyan rituális összecsapásokban jelenik meg, melyeknek a tömeges részvétel és az agresszív verbális-
szimbolikus viselkedés dacára alig van egy-két áldozata. A tipikusabb esetekben a háború olyan, az
angolszász terminológia szerint „low intensity” („alacsony intenzitású”) hadviselést jelent, melyekben
törzsek, klánok vagy családok érintettek, és valódi csaták nélkül, rajtaütésekből, kiscsoportos
összecsapásokból, változó brutalitással folyik akár nemzedékeken át. Extrém, kirívóan harcias
társadalmakban (pl. az amazóniai janomami népnél) pedig a háború olyannyira a mindennapok részévé
válhat, hogy a férfiak nem csak minden más törzset tekintenek emberalatti lénynek, de saját asszonyaikkal
és gyerekeikkel szemben is halálos aggresszivitással viseltetnek.3 Ismerünk olyan törzseket, melyekben a
felnőtt férfilakosság háború okozta halálozási aránya meghaladja a 70%-ot. Legalább egy közismert eset, a
húsvét-szigeti őslakók belháborúja pedig civilizációjuk teljes megsemmisülésével járt.

Ezek a háborúk nem a politika folytatásai. Ezek olyan háborúk, melyeknél néha ugyan kimutatható
racionális ok – szűkös erőforrások, pl. korlátozott méretű legelő vagy termőföld, esetleg vallási vagy egyéb
különbségek –, de gyakran egyszerűen a kultúra részének számítanak: a normál élet velejárójának a „béke”
megkülönböztetett állapota, egyáltalán a fogalom ismerete nélkül. Azoknak a primitív4 társadalmaknak az
elemzése, melyek fennmaradtak a modern demográfia megjelenéséig, valamint a régészet által vizsgált
prehisztorikus társadalmak elemzése egyaránt azt sugallja, hogy a primitív népesség átlagosan 15%-a esik
hadviselés áldozatául.5 Összehasonlításként: a XX. század teljes népességének nagyjából 3,7%-a halt meg
háborúban.6 Következtetésként kimondható, hogy a nem konvencionális hadviselés az ember univerzális
viselkedése, és sokszorta nagyobb áldozati arányokkal jár, mint a konvencionális.

***

Ami a kisebbségben lévő, ámbár jóval látványosabb „rendes” hadviselést illeti: amióta előkövetelménye, az
állam megjelent, ez is velünk van. Sumer városállamai és Egyiptom egyesülő országai már tartottak
hadsereget. Háborúskodásaik az írott történelem kezdetétől stratégiai és taktikai gondolkodást mutatnak.
Ami kevésbé közismert, az a hatékonyság döbbenetes iramú fejlődése: a vaskor hadviselése folyamatosan
erősödött méretében, arányában, halálosságában és kifinomultságában, egészen a Római Birodalom
bukásáig.7 E bekezdés fő forrása, a U.S. Army War College tanulmánya kifejezetten azt állítja, hogy a vaskori
hadviselés szinte minden jellemzője felér a modern koriakkal: a hadseregek relatív mérete, pusztítási
potenciáljuk, technikai találékonyságuk, logisztikájuk és akciórádiuszuk, valamint beágyazódottságuk a
társadalomba (olykor, mint például az Asszír Birodalom esetén, elérve a modern katonaállam szintjét). A
bukás után az európai civilizációnak ezer évébe telt újra kifejleszteni a vaskorra jellemző hatékonyságot.
Nem mintha közben ne akadtak volna meghökkentő epizódok; a mongol hadjáratok áldozatainak
összesített számát a világ akkori népességének 7,5-17,1%-a közé teszik (összehasonlításul: a második
világháború becsült értékei 1,7-3,1% között mozognak).8

A 15-16. század haditechnikai forradalma kimagasló halálozási arányt hozott a vele még csak ismerkedő
seregek számára, és az elszabadult brutalitás a civil áldozatok addig ismeretlen számát is hozta. A
harmincéves háborúban a mai Németország területén a lakosság 25-40%-a is áldozatul esett. A

3
Keegan 2002: 105.
4
E forrás értelmezésében: „állam előtti”; White 1998.
5
És minél primitívebb egy társadalom, annál erőszakosabb; történeti demográfusok úgy számolnak, hogy a vadászó-gyűjtögető
társadalmakból a mezőgazdasági társadalmakba való átmenetkor az erőszakos halálozások aránya egyötödére csökken (Pinker
2012.)
6
White 1998.
7
Gabriel&Metz 1992.
8
White 1998.
2
csatatereken tipikusan a győztesek 15%-a, a vesztesek 30%-a maradt ott.9 Ezután viszont a technikai és az
arra reflektáló taktikai fejlődés a csökkenés irányába kezdett hatni. A francia forradalomban ugyanezek a
számok 9 és 16%-ra estek vissza. Az első öbölháborúban, melyben a 400 ezres iraki hadsereget egy
technikailag utolérhetetlen fölényben lévő ellenséges koalíció zúzta szét a levegőből és a földön egyaránt, a
legyőzöttek veszteségeit mindössze 7,1%-ra becsülik. (A győzteseké elenyésző.) Kiugrások persze voltak:
Napóleon oszlopharcászata 15 és 20%-ra emelte a számokat egy rövid időre, az amerikai polgárháború
(melyben zárt hadrendű tömeghadseregek ostromoltak többnyire jól erődített pozíciókat) 21 és 23%-ra; az
első világháborúban minden ezer katonából évente 12 esett el, a másodikban 9.

A trend azonban világos: ahogyan a technika fejlődik, a háborúnak kitett katonák közül arányaiban egyre
kevesebb esik el. Ez részben a gyógyászatnak köszönhető (több sebesült éli túl a sérülést, kevesebb a
járvány és a járulékos betegség), de a fegyverek hatékonyságának is (ha a katona tűzereje és pontossága
sokszorosára nő, a hadvezetés hosszú távon erre szétszóródással és a taktikai mobilitás növelésével reagál).

A technikai fejlődés önmagában azonban nem elég magyarázat. Gondoljuk meg: napjaink haditechnikája
lehetővé tenné a zéró saját áldozattal, ám irgalmatlan ellenséges civil és katonai veszteséggel járó háborút.
Bármely területet le lehetne tarolni atomfegyverekkel, esetleg biológiai vagy kémiai fegyverekkel; ha
kevésbé drasztikus megközelítést választunk, szőnyegbombázással, taktikai atomtöltetekkel, tömeges
nehéztüzérséggel. A gerillahadviselés, mely oly nagy problémát jelent Irakban és Afganisztánban,
elméletben megoldható a lakosság teljes likvidálásával – a múlt hadseregei meg is tették. Bármely mai
háborúban, melyben legalább egy nagyhatalom érintett, elvileg tetszőleges ellenséges haderő
megsemmisíthető saját veszteség nélkül. Mi akadályozza ezt meg?

A válasz az, hogy a hadviselés etikája a gyakorlatban ugyanúgy fejlődik, mint a technika. Bár ez az állítás a
háborúkra vonatkozó tárgyalt mítoszok miatt sokak számára legalábbis naivitásnak tűnhet, a mélyebb
betekintés igazolni fogja.

3. A HÁBORÚ ETIKÁJA: AZ „IGAZSÁGOS HÁBORÚ” ELMÉLETÉNEK GYŐZELME

Lehet-e bármely háború etikus? A kérdést korán feltették. Az ókor társadalmai gyakran megkövetelték a
háború szimbolikus igazolását pl. isteni jelek által. Rómában a háború mindig is potenciálisan „nefas”-nak
számított, azaz „helytelen, tiltott” tevékenységnek, amely megrontja a város tisztaságát és isteni bosszúhoz
vezethet10. A „bellum iustum” speciális deklarációt igényelt Iupiter papjai, a fetiales részéről. Az igazságos
háború római elméletének összefoglalása Cicero De Officiis című, felmérhetetlen hatású írásában található
(1. könyv, 1.11.33–1.13.41.) Hasonló mód a Kr. e. 4. és Kr. u. 4. sz. között keletkezett indiai Mahabharata a
világ egyik első módszeres elmélkedését foglalja magába az igazságos háborúról: öt testvér vitájában fejti ki
az arányosság, a jogos módszerek, a jogos indok és az ellenséggel szembeni méltányos bánásmód
követelményeit. Ezek nagyban hasonlítanak a középkorban részletesebben kidolgozott keresztény elvekre.

A nagy egyházatyák közül komolyabban Ágoston mélyedt bele először a kérdésbe. Amellett érvel, hogy
Isten okkal adta a kardot a kormányzat kezébe, és hogy keresztények, mint a világi hatalom részesei, joggal
foghatnak fegyvert a béke védelmében vagy a bűnök megbüntetése céljából. Bár kiemelte, hogy ezek a
megállapítások az ő személyes filozófiájába tartoznak, mégis azt írta: Ha az ember csak erőszakkal képes

9
A bekezdés forrása Gabriel&Metz 1992.
10
A következő bekezdések forrásai az angol nyelvű Wikipedia következő szócikkei: „Just war theory”, „Mahabharata”, „Fetial”, „De
Officiis”, „School of Salamanca”, „Hugo Grotius”.
3
megállítani valami igen rossz dolog megtörténtét, békességben megmaradni akár bűn is lehet; valamint
magunk és mások megvédése kötelesség, különösen, ha törvényes hatalom felhatalmaz rá.

Aquinói Szent Tamás Ágostonra hivatkozva már lefektette az igazságos háború követelményeit is. Ezek: 1) a
háborút jó és igazságos cél érdekében kell vívni (például a „nemzeti érdek” nem az); 2) a háborút jogos
hatalomnak kell folytatnia (pl. az államnak); 3) a béke kell legyen a hajtóerő még az erőszak alkalmazása
közben is. Tamás szavait a salamancai iskola fejtette ki bővebben, részletes feltételeket meghatározva
(például hogy a háborúnak mindig végső eszköznek kell maradnia és előtte minden más lehetőséget ki kell
meríteni, valamint hogy még hadviselés közben is tilos ártatlanokat megtámadni vagy túszokat kivégezni).

A nyugati keresztény kultúrában azonban Hugo Grotius holland protestáns jogász lett az, aki (Francisco de
Vitoriával és Alberico Gentilivel együtt) a természetjogból levezetve megalkotta a nemzetközi jog alapjait és
ezen belül az igazságos háború jogi elméletét. A harmincéves háború mélypontján, először börtönben,
aztán száműzetésben Grotius olyan jogi alapokat dolgozott ki, melyeket kultúrafüggetlen, egyetemes
igazságnak tartott. Művei meghatározó befolyással lettek a kifejlődő tényleges nemzetközi jogra. (Említést
érdemel, hogy mind Ágoston, mind Tamás, mind Grotius igen nagy becsben tartotta a De Officiist.)

***

Itt szükséges röviden beszélni az igazságos háború elméletének kevésbé sikeres versenytársairól is.11 A
militarizmus például abban hisz, hogy a háború önmagában nem feltétlenül rossz, sőt jótékony hatása is
lehet a résztvevő társadalmakra. (Lásd: „bezzeg ezek a mai fiatalok nem katonáskodnak!”) A politikai
realizmus megkérdőjelezi a morális elvek alkalmazhatóságát olyan fiktív alanyok, mint az állam esetében.
Vannak aztán, akik abszolút erejű etikai szabályokban hisznek, s így például semmilyen esetben nem tartják
megszeghetőnek a „ne ölj” parancsát. És erős, létező elv a pacifizmus is, mely a háborút vagy önmagában
tartja elfogadhatatlannak, vagy úgy véli, hogy sose éri meg az árát.

***

Hogy a nemzetközi jogban és az azt megalapozó etikában végül az igazságos háború elmélete győzött, az
nem ment könnyen. Alkalmazásának megvoltak a maga hullámhegyei és -völgyei. A 18-19. századi „raison
d'État” és „Realpolitik” például száműzte a fogalmat. A különböző XX. század eleji ideológiák nevében vívott
háborúk úgyszintén. A második világháború, mint „totális háború” egésze felfogható az elv legmélyebb
megsértésének, valamennyi hadviselő fél részéről (például a magukat elvileg etikusnak tartó nyugati
szövetséges hatalmak sem riadtak vissza a lakosság terrorbombázásától). A nemzetközi intézményeknek és
a nemzetközi jognak a világégést követő reneszánsza azonban olyan hatású eredményt hozott, ami – ma
már elmondhatjuk – felülmúlta a legmerészebb elképzeléseket is.

A „ius ad bellum”, azaz a háborúzáshoz való jog terén 1945. október 24. óta elméletileg az ENSZ
Alapokmánya az irányadó.12 Eszerint minden állam – az önvédelemre való magától értetődő szabadságon
túl – köteles előbb kimeríteni a nyomásgyakorlás valamennyi lehetőségét, és azután is csak az ENSZ
engedélyével folyamodhat erőhöz. A „ius in bello”, azaz a hadviselés idején érvényes szabályok terén az
1949-es negyedik genfi egyezmény a meghatározó, amely magába foglalta és felfrissítette az előző hármat
(1864, 1906, 1929), és megszabja a katonákkal szembeni viselkedést szárazföldön és vízen, valamint a
hadifoglyokkal és civilekkel való bánásmódot. 1993-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa a genfi egyezményeket
a nemzetközi jog elemének ismerte el, az egyezmények így kötelezőek az őket alá nem író felekre is.

11
A bekezdés forrása az angol nyelvű Wikipedia következő szócikke: „Just war theory”.
12
A következő bekezdések forrásai az angol nyelvű Wikipedia következő szócikkei: „Jus ad bellum”, „United Nations Charter”,
„Geneva Conventions”, „Fourth Geneva Convention”, valamint Keegan 2002: 373-374.
4
A valóság természetesen nem követi mindig az elméleti szabályozást. Azon túl, hogy kreatív hazugságokkal
a törvényesség látszatát lehet kelteni jogtalan hadviselés esetén is (például szimulálhatunk ellenséges
támadást, vagy tagadhatjuk egy kormány hivatalos részvételét), az ellenőrzés és a szankciók rendszere is
hagy kívánnivalót maga után. És ott vannak példaként azok az esetek is, amikor egy elvileg jogkövető fél
sajátosan értelmezi – mondjuk – a jogos önvédelem fogalmát (ld. az USA célzott dróntámadásait).

Mégis, ezek a jogi elemek sokkal elviselhetőbbé tették a tipikus modern konvencionális háborút valamennyi
fél számára a múlt háborúinál. Alapvető fontosságú megértenünk a következő gondolatmenetet: Amikor a
lakosság szenvedéseiről vagy ellenséges veszteségekről hallunk a tudósításokban, az általunk érzett
iszony nem azért van, mert a mai szenvedések felülmúlják a múltbelieket, hanem azért, mert a mi
toleranciánk csökkent irántuk, méghozzá radikálisan. A valóságban minden oldalon enyhébbek az
áldozatok, mint a tipikus múltbeli háborúkban (sőt, egyáltalán maga a háború is kevesebb.13)

Elődeink jóval megengedőbbek voltak a veszteségek és a szenvedések iránt. Ma az Egyesült Államokban a

veteránok és az aktív katonák öngyilkossága 25-30-szorosan felülmúlja a saját KIA („killed in action”,
veszteség bevetés közben) számát – csaknem óránként öli meg magát egy veterán és naponta egy aktív
katona.14 A nyugati társadalom olyannyira intoleránssá vált a saját és ellenséges veszteségek iránt, hogy
egyrészt hadjárat idején minden erővel védi saját hadviselő tagjait, másrészt ugyanezek a hadviselők még a
professzionális kiképzés és a kiterjedt pszichiátriai segítségnyújtás ellenére sem képesek feldolgozni akár a
háborút (pedig az humánusabb az előző korok háborúinál), akár az utána való visszailleszkedést.

***

Hogyan viselkedik egy modern hadsereg? Vegyünk egy példát. Az Egyesült Államok iraki veszteségeinek
elsöprő részét az úgynevezett COIN (Counter-Insurgency, kb. „felkelés-ellenes”) hadviselés áldozatai tették
ki. A reguláris iraki hadsereg legyőzése 2003-ban elhanyagolható számú amerikai áldozatot követelt.
Csakhogy aztán elindult a gerilla-hadviselés: vallási felekezetek és nemzetiségek fordultak a megszállt
országban egymás ellen, kisebb-nagyobb hadviselő csoportosulások keletkeztek, és miközben ezek jó része
egymás és a civil lakosság ellen harcolt, egyre több irreguláris támadás érte a megszálló csapatokat is:
öngyilkos merényletek, rajtaütések, rejtett pokolgépek.

Ebben a helyzetben az Egyesült Államoknak két választása volt. Alkalmazhatta a COIN lefektetett elveit:
miszerint a hadsereg a befogadó nemzet kormányával együttműködve, lehetőség szerint harc helyett
inkább tanító-kiképző feladatokat vállalva, a legitim kormány fennhatóságát minden lehetséges (gazdasági,
pszichológiai, jogi és hadi) eszközzel kiharcolva teremti meg a belső békét. Ez nehézkes, hosszú ideig tart, és
addig is nagyszámú saját és baráti veszteséget termel. A másik választási lehetőség az lett volna, amit
időtlen ideje alkalmaztak a történelem hadviselő felei, az asszíroktól Rómán és Timur Lenken át a közép- és
újkori birodalmakig és a XX. századig; a tökéletes anti-gerilla eszköz: a széles skálájú népirtás. Egyszerűen
fogalmazva, egy kihalt városban nincs hová elrejtőzni.

Ennek technikai akadályai nincsenek. Sőt, egyszerűbb kivitelezni, mint valaha. A saját veszteség
megközelíthetné a nullát. Akkor miért elképzelhetelen ez a megoldás?

Három okból kifolyólag; mindhárom kizárólag etikai természetű. Az első, hogy a modern nyugati
hadseregek kifejezetten előírják a katona egyéni döntéshozatalát és felelősségét. Egyetlen nyugati
társadalom katonái sem bújhatnak a „parancsot teljesítettem” védelme mögé, ha törvényellenesen
cselekedtek. A népirtást, még ha parancsot is kaptak volna rá, alkalmasint az amerikai hadsereg saját

13
Lásd Pinker 2012.
14
Haiken 2013.
5
katonái tagadták volna meg.15 A másik ok, hogy a háború etikája a hadi szabályokba is beépült; az
eljárásrend egyszerűen nem teszi lehetővé a dolgot (törvényesen).

A harmadik, leghatásosabb ok a számonkérhetőség. A média mindenütt ott van. Ha nem is lenne ott, az
igazság mindig napvilágot lát személyes beszámolók, videofelvételek, oknyomozók és tanúk révén
(legföljebb nem kap elég figyelmet; a világban ma is rengeteg jól dokumentált katasztrófa zajlik, csak a
közvélemény nem egyformán érdeklődik mind iránt). Jellemző, hogy amikor amerikai katonák felégették
My Lai faluját Vietnamban, abból máig ható botrány lett; az északi kommunisták százszor ennyi bűntette
sosem vált közismertté, mert ott nem létezett a közvélemény előtti számonkérhetőség. Amikor Abu Ghraib
börtönében méltatlanul bántak a foglyokkal, szintén világra szóló felháborodást okozott; Észak-Korea
munkatáborokban senyvedő milliói azonban ismeretlenek, mert nem jut ki az információ. A nyugati
közvélemény pedig, mint említettem, egyre kevésbé toleráns mind a saját, mind az ellenséges veszteségek
iránt: a számonkérhetőség tehát egyre növekszik és a következményei egyre súlyosabbak.

4. A NEM KONVENCIONÁLIS HADVISELÉS PROBLÉMÁJA

Mindez az etikai fejlődés azonban csak a konvencionális háborúkra vonatkozik. Márpedig, amint a háború
valóságáról szóló fejezetből kiviláglik, a háborúk túlnyomó része nem konvencionális. Mit kezdjünk azzal a
hadviseléssel, amelynek nincsenek hadseregei, sem jól meghatározható céljai, sem felelősségre vonható
vezetői – sőt, amelyek alkalmasint részei egy adott kultúra életének és hétköznapjainak akár az ősidők óta?

A probléma mindig az adott kultúrának a háborúról való nézeteiben rejlik. Ez annyira nyilvánvaló, hogy
szinte felesleges leírni; ha egy kultúra a háború állapotát természetesnek tartja, akkor nem tűnik fel neki,
hogy bármi „gond” is lenne vele. A saját kultúra állapotától, a saját szokásoktól való elvonatkoztatáshoz,
valamint a komplex etikai gondolkodáshoz pedig két dolog kell: egyrészt eltérő példák ismerete („vannak
mások is a világon”),16 másrészt az absztrakció képessége.

Az első követelményt a globalizálódó világ fényes sikerrel teljesíti. Ami a másodikat illeti: minden jel arra
mutat, hogy az absztrakt gondolkodás puszta képessége az írásbeliségtől függ. Alekszander Romanovics
Luria orosz pszichológus írja le17 az 1930-as években Közép-Ázsia akkor még teljesen írástudatlan
társadalmai között szerzett tapasztalatait: az emberek képtelenek voltak a konkrét tárgyaktól való
elvonatkoztatásra és nem ismerték fel a logikát. Lerajzolván egy kört vagy négyszöget, a kutató kérdésére,
hogy mi ez, a válasz mindig konkrét volt: „tányér”, „a hold”, „tükör”, „ajtó”. Luria megkérte őket:
magyarázzák el, micsoda egy fa. A válasz: „Miért tenném? Mindenki tudja, mi a fa.” Feltette nekik a
gondolatmenetet: „Ha a messzi északon minden medve fehér, és Novaja Zemlja a messzi északon van,
akkor Novaja Zemlján milyen színűek a medvék?” Az írástudatlan emberek tipikus válasza a következő volt:
„Nem tudom. Fekete medvét már láttam. Másmilyet még nem.” Ezzel szemben azok az emberek, akik
éppen csak megtanultak írni és olvasni, így válaszoltak: „A te szavaid alapján a medvék ott fehérek.”

A kulcsszó ez: „a te szavaid alapján”. Az írástudás lehetővé teszi a konkrét állapottól való elvonatkoztatást,
mert egy szinttel feljebb emeli a gondolkodásmódot: létrehozza a kommunikációra való reflexiót.
Tudatosítja annak létét. Ez alapkövetelmény ahhoz, hogy a másokhoz való viszonyról gondolkodni tudjunk.

15
Jellemző példának tartom, hogy a hidegháború során négy ismert incidens történt, amikor a nukleáris háború csaknem kitört,
mind a négyet (olykor szabályellenes) egyéni döntések hárították el, beosztott tiszteké és vezetőké vegyesen (Forden 2001.)
16
Lásd Pinker 2012.
17
Gleick 2011: 39.
6
Ezzel a megállapítással korrelál a Nagy Demográfiai Átmenet elmélete, mely mára tökéletesen elfogadott
sarokpontja a demográfia tudományának (és amely itthon furcsa mód még mindig nem szerepel a
történelemoktatásban még egyetemi szinten sem). Anélkül, hogy elmélyednénk az elméletben: a nagy
átmenet második szakaszában a társadalmak extrém módon hajlamossá válnak a háborúskodásra, míg a
harmadikban a hajlam zuhanásszerűen csökken – és a kettő közötti választóvonalat az írásbeliség
általánossá válása, kiváltképpen pedig a női alfabetizáció jelenti.18 Az összefüggés globálisan érvényes a 19-
20. századi nyugati társadalmaktól a muszlim világon át Dél-Amerika és Afrika országaiig.

Fel kell tehát ismernünk, hogy ha 1) a háború etikájáról való gondolkodás eltérő példák ismeretét és az
absztrakció képességét igényli, és 2) az absztrakt gondolatok létéhez az írástudás szükségeltetik, akkor 3) a
háborút természetes állapotnak tekintő kultúrák felemeléséhez mindenekelőtt a tömeges közoktatás
szükségeltetik, nincs ennél hatékonyabb módszer. (És ezt mind a szinkron, mind a diakron demográfia
alátámasztja).

Létezik azonban még egy megoldás, amely viszont érdekes kérdéseket vet fel: az erővel való beavatkozás.
Léteznek olyan kultúrák, melyek az írásbeliség dacára tekintik normális állapotnak a háborút, szerencsétlen
körülményeik és történelmük okán (ámbár megjegyzendő, hogy ezekben a társadalmakban mindig
kialakulnak háborúellenes mozgalmak és egyre elterjedtebbé válik a „jelen állapot rossz, lehetne jobb is”
tudata, olykor aztán még véresebb forradalmaknak vagy puccsoknak teret adva persze). Ezekben az
esetekben a permanens, jóllehet többnyire „low intensity” hadviselést elnyomhatja, a népességet
pacifikálhatja egy motivált erősebb hatalom. Optimális (ritka) esetben ez a hatalom az adott ország
törvényes kormánya. Nehezíti a helyzetet, hogy ott, ahol állandóan hadakozó társadalmak élnek, a
kormányok a legritkább esetben bizonyulnak képesnek felülemelkedni e mentalitáson. De azért akadnak jó
példák: az elmúlt évtizedek során több-kevesebb sikerrel pacifikálta saját népességét Kolumbia, Etiópia,
Indonézia és Sri Lanka is (hogy csak néhányat említsünk).

Kevésbé optimális esetben elképzelhető az idegen beavatkozás. Ekkor a nehézséget az ENSZ

alapokmányában rögzített „egyenlő szuverenitás” elve okozza: tisztán elméletben egyetlen országnak sincs
joga intervencióra más ország területén (és ma már, szintén elméletben, nem léteznek országokon kívüli
lakott helyek). Ellentétes példa mégis bőven akad. Beavatkozott a NATO a délszláv háborúban, egy ad hoc
euroatlanti-arab koalíció Líbiában, Franciaország Maliban, Vietnam Kambodzsában, az ENSZ-BT határozata
nyomán egy az USA vezette szövetség Kuvaitban (Irak ellen), és sorolhatnánk. S míg világos, hogy számos
ilyen eset csakis önérdekből történt és/vagy a mértékét jócskán el is túlozták (az USA Vietnamban, a
Szovjetunió és Kuba Angolában, Oroszország Grúziában), léteznek olyan beavatkozások is, melyek bár nem
mentesek az önérdektől, mégis „jónak” és általánosan elfogadottnak, mintegy igazoltnak tekinthetők (a
legjobb példa a közelmúltból Líbia). Miért?

Mert e dolgozat tézise, az etikai fejlődés itt is tetten érhető. A legtöbb katonai intervenció az emberi
jogokra való hivatkozással, hivatalosan a civil lakosság védelmében történt és történik. Nem vagyok olyan
naiv, hogy ne lássam a mögöttük meghúzódó, olykor nyilvánvaló, olykor rejtett hatalmi érdekeket és –
gyakran – a szólamok szerint a lakosságot „védő” beavatkozásból származó, mégis az addigiaknál sokkal
rosszabb szenvedést. Ám ezek a szólamok lassan, biztosan megtelnek tartalommal.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a hidegháború vége óta egyre többször engedélyez humanitárius beavatkozást.
Ilyen volt például az első Öböl-háború, Szomália 1992-ben és Haiti 1994-ben. Kofi Annan ENSZ-főtitkár
(1997-2007) állt a leghatékonyabban a beavatkozást normává emelni kívánó mozgalom élére. 2001-ben a
kanadai finanszírozású International Commission on Intervention and State Sovereignty (ICISS) publikált egy

18
Lásd pl. Todd 2003: 39-55. és Pinker 2012.
7
tanulmányt, mely a beavatkozás elméletét új szintre emelte:19 megkísérelte az addig jogi szemléletű vitát az
áldozatok középpontba állítása révén a felelősség etikai talajára helyezni, kiemelve mind az egyes államok
felelősségét saját népük felé, mind a nemzetközi közösségét, ha az előbbi nem teljesül. A tanulmány
hatalmas jelentőségre tett szert. Címe, a The Responsibility to Protect, „R2P” rövidítéssel számos fél
részéről hivatalos politikai állásfoglalássá vált. A 2005. évi ENSZ-csúcstalálkozó záródokumentumának 138.
és 139. cikkelye az elvet, történelmi döntéssel, nemzetközi jogi alappá tette. A mai geopolitikai közhangulat
már egyértelműen afelé hajlik, hogy az emberi jogok védelme érdekében a beavatkozás még a szuverenitás
megsértése árán is megtörténhet (egyedi esetekben, külön-külön mérlegelve).

Az etikai alapú érvelés tehát teret nyert a szigorúbb jogi érveléssel szemben. A téma egyes szakértői már az
ENSZ-BT vagy más szervek egyre gyakoribb és a tiszta hatalmi érdekeknek egyre kevésbé alárendelt,
potenciálisan globális „rendcsináló” jövőjéről elmélkednek.

5. ÖSSZEFOGLALÁS: A VILÁG IGENIS FEJLŐDIK

A számok egyértelműek. A történelem során, durva átlagolással élve, arányaiban egyre kevesebben halnak
bele a háborúskodásba. Ennek az oka részint a technikai fejlődés, mely lehetővé tette az egyre precízebb
hadviselést, azonos célok elérését egyre kevesebb áldozat árán. Ám még fontosabb a párhuzamos etikai
fejlődés: a réges-régi etikai elvek egyre elfogadottabbá, számonkérhetőbbé és kikényszeríthetőbbé válása.

A konvencionális háború áldozatainak aránya drasztikusan csökkent az utóbbi 350 évben. Az áldozatok
száma nem; milliárd földlakóból még a második világháború 1,7-3,1%-a is többet tesz ki mennyiségben,
mint akár a legrémesebb közép- vagy ókori háborúk halálozási rátái. Statisztikailag nézve azonban a Föld ma
sokkal biztonságosabb hely egy tetszőleges lakója számára, mint valaha.

A jogos háború elmélete és a hadviselés nemzetközi szabályainak betartása mára univerzális nézetté váltak.
S még ha sokszor puszta szólamok maradnak is: a puszta szólamoknak is ereje van. Legalábbis
számonkérhetők. Ez önmagában is óriási fejlődés.

Még nagyobb fejlődés mutatkozik a nem konvencionális hadviselés terén. Mind a háborút természetesnek
tartó népek száma, mind a kényszerűségből permanensen hadviselő népek száma csökken. A hadakozásra
való hajlamot drasztikusan letöri a globális alfabetizáció,20 és valamelyest, lassan, de egyre
folyamatosabban, a humanitárius intervenció elfogadottabbá válása is.

Ha a jelenlegi trendeket kivetítjük a jövőbe, akkor egy valószínűtlen kép tárul elénk: egy csaknem
háborúmentes Föld. Extrém naivitás? A science fiction irodalom tele van a jövő háborúival, óriáscégek
között a cyberpunkban, nemzetek között a klasszikus sci-fiben, bolygók és rendszerek között az
űroperákban. Csöppet sem érződik reálisnak egy háborúmentes világ. És talán nem is racionális a gondolat;
egyetlen trend sem tart szükségszerűen örökké. Katasztrófák, kimerülő nyersanyagkészletek és erőforrások,
a népességnövekedés és az éghajlatváltozás mind teremthetnek olyan helyzetet, melyben az önérdek
érvényesítése erősebbnek bizonyul a leguniverzálisabb etikánál is.

Maga az etika viszont megmarad: a lelki fejlődést nem lehet visszafordítani. Amit az ember tud és hisz, azt
nem felejti el. A háború etikájának jelen, egyetemesen elfogadott állapotát nem lehet szétverni. És mint a
számok mutatják, ez önmagában is erő.
19
A bekezdés forrása Welsh 2012.
20
Érdemes belegondolni, hogy a fiatal nemzedékek számára a Föld teljes alfabetizációja a 2030-as évekre várható, ötezer éves
folyamatot lezárva (Todd 2003: 40.)
8
IRODALOM

Forden, Geoffrey: Reducing a Common Danger: Improving Russia’s Early-Warning System. Cato Policy Analysis No. 399
2001. május 3. (forrás: http://www.cato.org/sites/cato.org/files/pubs/pdf/pa399.pdf, utoljára ellenőrizve 2013.
április 1-jén).

Gabriel, Richard A. és Metz, Karen S.: A Short History of War: The Evolution of Warfare and Weapons. Strategic Studies
Institute, U.S. Army War College 1992. (forrás: http://www.au.af.mil/au/awc/awcgate/gabrmetz/gabr0000.htm;
utoljára ellenőrizve 2013. március 30-án)

Gleick, James: The Information: A History, A Theory, A Flood. Pantheon Books 2011.

Haiken, Melanie: Suicide Rate Among Vets and Active Duty Military Jumps. Forbes 2013. 02. 05. (forrás:
http://www.forbes.com/sites/melaniehaiken/2013/02/05/22-the-number-of-veterans-who-now-commit-suicide-
every-day/; ellenőrizve 2013. április 1-jén)

Keegan, John: A hadviselés története. Corvina Kiadó 2002.

Pinker, Steven: Why the World is More Peaceful. Current History 2012. január 1.

Todd, Emmanuel: A birodalom után. Allprint Kiadó 2003.

Welsh, Jennifer: The Responsibility to Protect: Dilemmas of a New Norm. Current History 2012. november 1.

White, Matthew: Historical Atlas of the Twentieth Century. Online 1998. (forrás:
http://users.erols.com/mwhite28/20centry.htm; utoljára ellenőrizve 2013. március 30-án)