A posztmodern

A posztmodernség a mintegy másfél évszázada fennálló modern kultúra napjainkban is tartó

legutolsó periódusa. Kezdete az 1970-es évtizedre tehető. Történelmi hátterét a posztindusztriális
társadalom adja, a technikai fejlődés új vívmányai. Általános jelenség lett a kétség, a jövőkép
bizonytalansága, a személyiség tartalmainak és kibontakozásának kérdésessége.

A posztmodern kultúrában a modernitás általános jellemzői változatlanul érvényesek: a

hagyományos (klasszikus) világkép válsága, az egyén (és így a művész) helyzetének
problematikussága, valamint a nyelv kifejező erejének korlátozottsága. Mindehhez hozzájárul a
posztmodern kultúrában: a modernizmus (főképp az avantgárd) általános kritikája, ill.
korrekciója és újraértelmezése, a modernség és a tradíció kapcsolatainak keresése, a
szubjektivitás és a személyi autonómia előtérbe kerülése, a kontinuitás és a történetiség
szempontjainak érvényesítése, valamint a társadalmi élet egészében a konformizmus és a
szolgáltató szerepkör általánossá válása.

Az irodalom posztmodern jelenségei: az intertextualitás, a szövegtípusok vegyítése, a

nézőpontok és hangnemek váltogatása. A hangnem és a beszédmód személyes lesz, a regionális
sajátosságok és színezetek a látótérben kerülnek és kifejeződnek, a történetiség és a szűkebb-
tágabb helyi tradíciók is reflektorfénybe kerülhetnek. A kultúrtörténet korábbi szakaszai,
mozzanatai mint a jelen identitás megértéséhez segítséget adó tényezők fontosak. Szerepet kap a
kultúrtörténeti kontinuitás és a kultúra komplexitása, a különféle tudatformák (művészet,
tudomány, teológia, pragmatika stb.) kölcsönviszonya. A posztmodern nyelvszemlélet kérdőjele
miatt az irodalmi szöveg jelentése meghatározhatatlannak látszik, az újraolvasások és
újraértelmezések a mű relativizmusát csaknem végtelenné növelik. Előtérbe kerül a szöveg
poétikai megformáltsága. Az epikában a történet helyett szövegek újraírása, újraértelmezése,
szövegek közti kapcsolatok keresése uralkodik.

Derrida (Jacques, 1930-) francia tudós, a posztmodern nyelvfilozófia megalkotója, a

"logocentrizmus" lerombolója.

Doctorow (Edgar Laerence, 1931-) USA-beli író, a posztmodern irodalom irányzatainak

(apokaliptikus filozófia és formai leleményesség: "metafikció"; tényszerűség: dokumentumszerű
és áldokumentatív) egyik összegezője. Világhírű alkotása a Ragtime (1974), a Kohlhaas-történet
átírása kapcsán az amerikai életminőség ábrázolása.

Eco (Umberto, 1932-) író, irodalomtudós. A posztmodern regényt teremti meg A rózsa neve (Il
nome della rosa, 1980) c. művével: történelmi, bűnügyi, jelfilozófiai szálak alkotnak egységet.
Esztétikai alapműve: A nyitott mű

Kundera (Milan) regényszerző és elméletíró; lételméleti, esztétikai és regényelméleti

alapkérdéseket tárgyal. Művilága sokrétű. A Halhatatlanság c. regénye (Nesmrtelnost, 1990) a
fikció és a művészi valóság szembeállítására épül.
Lem (Stanislaw, 1921-) lengyel regényíró, a sci-fi világsikeres alkotója. Műveiben a tudomány, a
pszichológia és a morál kérdéseit vizsgálja, utópisztikus közegben.

A magyar irodalomban a posztmodern létérzés első számú kifejezője Tandori Dezső (1938-). Az
Egy talált tárgy megtisztítása c. verseskötete (1973) az irányzat első jelentkezése a magyar
lírában. Elemei: "konkrét költészet", metaforikus verskép, rajzvers, korjelzések és életrajzi
tények, a szövegkép jelentéshordozó szerepe, utalások rendszere és bőséges asszociációk.

Orbán Ottó (1936-2002) a hagyományt és a modernséget ötvöző költő, műfordító. Versalkotó

eszköze a metafora. Költeményei az utolsó évtizedében teltek meg posztmodern mozzanatokkal.

Szilágyi Domokos (1938-1976) a romániai magyar irodalom kiemelkedő tehetsége. Verseiben a

modern ember távlatvesztését fejezi ki, de egyben a kételyeke való felülemelkedést és az önérzet
méltóságát is. A magyar posztmodern versnyelv úttörője. Eszközei: szertelenül laza szabad vers,
meghökkentő szókép, játék, pátosz, éles fordulatok, ősi költői formák, ollózás klasszikusokból.
Újszerú kifejezésmódját a Búcsú a trópusoktól c. kötetcíme is jelzi (1969).

Oravecz Imre (1943-) költő és műfordító, költeményeiben mély személyesség fejeződik ki. A
népköltészet és a néprajz is foglalkoztatja.

Petri György (1943-2000) költő, műfordító és újságíró. Verseiben pátosz és közönségesség

keveredik.

Szilágyi Ákos (1950-) költő, műfordító és esztéta. Verseiben a hangköltészettel is kísérletezik.

Kukorelly Endre (1951-) költő, a modern kor értékválságának kifejezője, a kommunikáció

torzulásainak leleplezője.

Garaczi László (1956-) költő, a kifejezésformák kísérletezője.

Parti Nagy Lajos (1953-) költő és drámairó, sokféle stílus művelője, a szatíra és a paródia
területén is otthonos szerző.

Ottlik Géza (1910-1990) író, az Iskola a határon c. regényének (megj.: 1959) - életműve
központi alkotásának - egyik alapkérdése a megértés és a nyelv lehetőségeinek korlátozottsága.

Esterházy Péter (1950-) a magyar posztmodern próza vezéralakja. Elbeszélő technikájának

elemei: játék, irónia, anekdota, montázs, megidézés, utalások rendszere, önértelmezés és
önhelyesbítés, valamint a metanyelv sokféle egyéb alkalmazása. Az életmű első csúcsa a
Termelési-regény (kisssregény) című "ikerregény" (1979).

Temesi Ferenc (1949-) sajátos ábrázolásmódja a "szótárregény", ebben a módban írta az első
számú alkotásának tekinthető Por c. alkotását is (1986-1987). Posztmodern vonásaiból:
széttöredezett világkép, nemzeti történelem és családtörténet, a szövegtípusok váltogatása.
Márton László (1959-) író, posztmodern eszközökkel tagadja a tradíciókat.